Fordította

Mátrai Tamás

A verseket

Pór Judit

fordította

Az utótószót

Tőkei Ferenc

Írta

SZÉP

ASSZONYOK

EGY GAZDAG

HÁZBAN

CSIN PING MEJ

Ismeretlen kínai szerző regénye a XVI. század végéről

Első kötet

ÁRKÁDIA Budapest 1983

A fordítás alapjául

Szolgáló kiadás:

Franz Kuhn: Kin Ping Meh,

Oder Die abenteuerliche Geschichte

Von Hsi Men und seinen sechs Frauen

Insel-Verlag, Leipzig

Hungarian translation

© Mátrai Tamás 1964

Rang, hatalom

romlik, enyész.

Fuvola, hárfa hallgat,

vége szakad a dalnak –

vége!

Pompa, vagyon

romlik, enyész.

Törött lant a sarokban,

szerelem csillaga kilobban –

vége!

Jáde-terasz csendes,

köd forr gomolyogva,

vén hold hidegen les

a vén csarnokokba.

Kik ott ittak-ettek,

por és hamu lettek.

ELSŐ FEJEZET
Hszi-men Csing igaz szívvel megköti
a Tízek Szövetségét.
Vu Szung hideg viselkedése a sógornőjével
való találkozáskor

Történetünk a Szung-dinasztia idején játszódik, Huj-cung császár uralkodása alatt, azon történelmi időszakban, amelyet Csung-ho, vagyis „Harmonikus Kormányzat” néven ismerünk. Élt annak idején Santungban, a Tungpingfu prefektúrába tartozó Csinghohszien körzetben egy Hszi-men Csing nevezetű korhely fiatalember. A daliás, életvidám, harmincesztendős ifjú ezerkes-füzérekre rúgó tetemes vagyonnal rendelkezett. Elhunyt apja jól jövedelmező fűszer- és gyógyáru-kereskedelmet folytatott hajdan a gyógyfüvekben gazdag Szecsuan és Kuangtung tartományban, s pályája végén nagy gyógyszertár tulajdonosa volt Csinghohszien körzet fővárosában. Háza homlokzati része öt szobát takart, mélységben pedig hétszobányi területet foglalt el; rengeteg szolgáló sürgölődött benne, és istálló is volt elegendő, tele lovakkal és öszvérekkel. Ily módon Hszi-men Csing, jóllehet nem tartozott a legelőkelőbb családokhoz, egyike volt a körzetben a legvagyonosabb embereknek. Dédelgetett és egyetlen gyermekként már kora ifjúságától megszokta a kötetlen életet, és megvetette a könyveket. Különösen szülei halála után már csak egyetlen dolog érdekelte: „hányódni az élvezetek hullámain, a hold és a szelek simogatását élvezni, éjszakánként pedig virágok és füvek tövében heverészni”. Igazán csak az ökölvívásban és vívásban, kártyajátékban és kockázásban, sakkozásban és találós kérdésekben volt jártas. Kicsapongásainál kilenc semmirekellő, mézesmázos ajkú korhely cimbora szegődött mellé. Ezek közül Jing Po-csüe állt hozzá a legközelebb. Tönkrement selyemkereskedő volt, aki ez idő szerint abból élt, hogy új áruval látta el a helyi mandarinok női lakosztályait. Általában mindenki csak „Éhenkórász Jing”-nek nevezte. Valamelyest konyított a sakkozáshoz, a labdarúgáshoz és a kockajátékhoz. Akadt köztük még egy bizonyos Hszie Hszi-ta, Csinghohszien hajdani városparancsnokának unokája. Szülei korán meghaltak, hamarosan lezüllött, és eljátszott minden lehetőséget, hogy majdan a hivatali pályán érvényesüljön. Értett valamelyest a lantpengetéshez, és Hszi-men Csing baráti körében, mondhatnánk, kiváltságos helyzetet élvezett. A többi hét cimbora: Csu Si-nien, Szun Tien-hua, Jün Li-sou, Csang Si-csie, Pu Csi-tao, Paj Laj-kuang és Vu Tien-en. A legutóbbi körzeti jós volt egy ideig, s miután állásából elmozdították, ügynökként és kezesként tevékenykedett a helyi hivatalnokok pénzügyleteinek lebonyolításánál. Ily módon került közelebbi kapcsolatba a gazdag Hszi-men Csinggel, aki gyakran szerepelt az efféle ügyleteknél mint pénzkölcsönző. Az imént felsoroltak értettek hozzá, hogyan kell Hszi-men Csing vagyonát és bőkezűségét tőlük telhetően kihasználni, és amikor csak módját ejtették, dőzsölésre, játékra és paráználkodásra csábították.

Barátságot könnyű kötni

poharazva, víg tivornyán,

de nehezebb bizony állni,

mikor tombol dühös orkán.

Üzleti ügyekben Hszi-men Csing megfelelő ügyesség-re és agyafúrtságra tett szert. Nem elég, hogy a körzeti hivatalnokok az ő adósai voltak, befolyása még bizonyos korrupt udvari tányérnyalók köreiben is érvényesült, akiket „a négy nagy állami bűnöző” néven ismerünk a történelemből. Tévedés ne essék, a mindenható kancellárról, Caj Csingről, Jang Csien marsallról és két főeunuchról, Kao Szujról és Tung Kuanról van szó. Nem csoda tehát, hogy Hszi-men az egész körzetben maradéktalan tekintélynek örvendett, hiszen minden számottevő közügyben az ő keze is benne volt, és a döntés nemegyszer az ő szavától, az ő közbenjárásától függött.

Első házasságából volt egy lánya, még hajadon ugyan, de már jegyben járt. Ami a második házasságát illeti, még csak nemrégiben vette el feleségül „Holdszűz”-et, a csinghohszieni bal oldali városrész parancsnokának huszonöt éves leányát. „Holdszűz”, jobban mondva „Holdasszony” – házassága óta így nevezték –, jóságos, megértő teremtés volt, és látszólag ügyesen alkalmazkodott férjének az övétől merőben ellentétes természetéhez. Ezenkívül még két ágyas élt a házban, Li Csiao-er és a sovány, beteges Cso Tiu-er, Hszi-men Csing két egykori kedvence a Virágudvarból. Mindezen felül akadt még a női cselédség között is három vagy négy szemrevaló teremtés, akiket néhanapján szintén kitüntetett kegyeivel. De még az sem volt elég, gyakran nem tudta leküzdeni féktelen vágyát, mely űzte-hajtotta, hogy a házon kívül „szelekkel bolondozzék, a holdfénnyel játszadozzék”, és elcsábítsa mások feleségét, leányait.

Szomszédokat ott marasztal

víg lakoma, tele asztal,

barackvirág, bazsarózsa –

leszakasztják mindet sorra.

– A kilencedik hónap huszonötödik napját írjuk ma – szólott egyszer első feleségéhez –, az elkövetkező hónap harmadikán megtartom kilenc barátommal hagyományos évi összejövetelünket. Addig is készülj fel rá, hogy méltó ünnepi lakomával üljük meg ezt a napot. Gondoskodjál énekesleányokról is!

– Hagyjál békében ezzel a jöttment népséggel! – duzzogott Holdasszony. – Szerinted emberek ezek? Valóban meg akarod vendégelni tisztességes házunkban ezeket a gonosz ördögöket, akik csak azért merészkedtek fel az alvilágból, hogy megkaparintsák az elhalálozottak lelkét? Kímélhetnéd kissé harmadik feleségedet, aki az utóbbi időben egyáltalán nem érzi jól magát!

– Tudod, kedves feleségem, hogy szívesen adok neked igazat, de ebben az esetben nemet kell mondanom! Mit bánom én, lehet, hogy lesújtó véleményeddel joggal marasztalod el a másik hetet, de kérlek, ne sorold közéjük Jinget és Hsziét. Valóban remek, pompás fickók ők, akik feltétlen bizalmat érdemelnek. Egyébként összejövetelünkkel kapcsolatban volna ez alkalommal egy rendkívüli tervem. Hiszen semmi értelme annak, hogy csak úgy, egyszerűen összejöjjünk, majd újból szétszéledjünk. Nem, ez alkalommal ünnepélyes esküvel testvériséget fogadunk, hogy a jövőben biztosan támaszkodhassunk egymásra.

– Mindez nagyon szépen hangzik, csupán attól félek, hogy a többiek keresnek és találnak majd támaszt tebenned, de ha te szorulnál rájuk, éppoly kevés segítséget várhatsz tőlük, mint az élettelen bábuktól.

– Annál kedvezőbb az én számomra, ha helyzetem a jövőben is megengedi, hogy én legyek a többiek támasza – válaszolta Hszi-men Csing mosolyogva. – De különben ne törődj semmivel, a továbbiakat majd megbeszélem Jing barátommal…

– Megérkezett Jing és Hszie bácsi – jelentette Taj A-er, az inas, egy sugárzó szemű, ívelt szemöldökű, csinos fiúcska. Alig néhány pillanat múlva Hszi-men Csing már üdvözölte is a két jövevényt a fogadóteremben. Jin-gen kissé viseltes, bélelt égszínkék selyem felsőruha volt, fekete kreppsapkája azonban szemmel láthatóan épp az imént érkezett a kalaposműhelyből, cipője és harisnyája kifogástalannak látszott.

– Miért maradtatok el az utóbbi időben?

– Tegnap Li néninél voltunk látogatóban, és hosszú idő után újból megcsodálhattuk második feleséged kis unokahúgát. Ha tudnád, időközben milyen takaros teremtés lett! Meglásd, előbb-utóbb valóságos szépséggé növi ki magát. Édesanyja háromszor is a lelkünkre kötötte, időben gondoskodjunk egy jóképű fiatalemberről, aki, ha itt lesz az ideje, majd asszonyt csinál a szüzecskéből; fél, hogy végül még a kicsike is horogra akad.

– Nos, akkor jó lesz, ha saját szememmel győződöm meg a dolgok állásáról. Hát még merre jártatok?

– Ó, igyekeztünk az elmúlt napokban segítségére lenni nagy szomorúságunkra elhunyt barátunk, Pu Csi-tao özvegyének a temetési szertartásoknál. Egyébként megkért minket, köszönjük meg nevében a gyász alkalmából neki juttatott adományt. Nem volt bátorsága meghívni téged az ünnepélyes halotti áldozatra kicsiny, szegényes otthonába.

– Hát igen, ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan eléri szegényt a vég! Még nemrégiben megtisztelt egy eredeti, aranyozott szecsuani legyezővel, és én éppen viszonozni szerettem volna ajándékát. Erre meghal, és most ajándékát halotti papírpénzzel viszonzom!

– Nem marad más választásunk, be kell töltenünk az elvesztése által támadt űrt, hogy hiánytalanul meglegyenek a Tízek – szólt Hszie felsóhajtva. – Egyébként is néhány nap múlva kerül sor évi összejövetelünk megünneplésére. Bizonyára ez alkalommal is számíthatunk oly gyakran tapasztalt vendégszeretetedre?

– Épp az imént beszéltem róla feleségemmel. Tudniillik különleges ötletem támadt. Mi a véleményetek, van egyáltalán értelme az efféle összejöveteleknek, majd elválásoknak, ezeknek a tivornyázásoknak és bolondozásoknak? Javaslom, tartsuk meg egy templomban az összejövetelt, ahol az isteneket ünnepélyesen segítségül híva, barátságot fogadunk, hogy kölcsönösen legyen kire támaszkodnunk, amíg élünk. A három áldozati állat árát természetesen majd én fedezem, ti pedig vagyoni helyzeteteknek megfelelően járulhattok hozzá a költségekhez. Mit szóltok a javaslatomhoz?

– Nem kétséges, többet ér, ha magunk imádkozunk Buddhához, mint halálunk után tömjént égettetni az asszonnyal. Az embernek mindent meg kell tennie, ami csak erejéből telik! – vetette közbe Jing. – De kérlek, meg ne feledkezz valamiről: hozzád képest mi többiek csupán nyomorult patkányok vagyunk, s ha szivárog is némi genny szánalmas fekélyeinkből, az átkozottul kevés.

– Te megkergült kutya, ki mondta neked, hogy sokat adjatok? – szólt Hszi-men Csing nevetve.

– Javaslatod nagyszerű – hagyta rá Hszie. – De kit fogadjunk be az elhunyt Pu Csi-tao helyett? Hiszen azt szeretnénk, ha nem ritkulna szövetségünk tagjainak száma.

Hszi-men Csing elgondolkodva jó csomó levegőt fújt ki az orrán.

– Mit szólnátok a fiatal Huához, Hua főeunuch unokaöccséhez? Családi birtokunk közvetlenül egymás mellett fekszik; ha olykor sétára indul a kertjében, csupán egy fal választ el minket. Mellesleg egyáltalán nem szűkmarkú. Több alkalommal is együtt voltunk, elég volt érte menesztenem, és áthívatnom.

– Hua Ce-hszüre gondolsz talán, a kis Vu Ji-er törzsvendégére? – tudakolta Jing élénken.

– Éppenséggel őrá.

– Ejnye, akkor küldj érte mielőbb. Biztosak lehetünk benne, hogy nem fukarkodik majd a finom lakomákkal.

– Te vén éhenkórász, mindig a zabáláson jár az eszed? Meglásd, egyszer még szorulás okozza a halálodat! – korholta barátját Hszi-men Csing általános derültség közepette. Majd hívatta legényét, Taj A-ert, és átküldte a szomszéd birtokra.

– Hol tartsuk meg harmadikán az ünnepséget, itt vagy egy templomban? – tudakolta Jing.

– Választhatunk egy buddhista és egy taoista templom között – mondotta Hszie. – Szóba jöhet vagy a Jungfusze-templom, a Mérhetetlen Jólét Temploma, vagy a Jü-huang-miao, a Nefrit-császár Temploma.

– A buddhizmushoz voltaképpen semmi köze sincs ennek az ügynek – állapította meg Hszi-men Csing. – Mellesleg nem is ismerem a Jungfusze-beli főboncot, ezzel szemben a Jü-huang-miao templom főpapja, Vu, jó ismerősöm. Ezért a félreeső, tágas taoista templomot javaslom.

– Várj csak, jóllehet, te nem ismered a boncot, Hszie barátunk felesége azonban annál jobban ismeri – ugratta barátját Jing. – Ezért én a Jungfuszét javaslom.

– Te együgyű alak, hát mindig közbe kell karattyolnod, amikor mások értelmesen beszélnek? – válaszolta a csipkelődésre Hszie.

Beszélgetésüket Taj A-er megjelenése zavarta meg.

– Hua úr nincs otthon – jelentette gazdájának. – Feleségének adtam át az üzenetet. Nem mondhatnám, hogy valami nagyon örült volna, de üdvözletét küldi, és azt üzeni, férje természetesen nem térhet ki a megtiszteltetés elől, s ő maga is rá fogja beszélni, hogy jelenjék meg pontos időben jövő hónap harmadikán. Végül még két darab teasüteményt is adott az útra.

– Kedves, megértő asszony – dörmögte elégedetten Hszi-men Csing. Megittak még egy-egy csésze teát, majd a két vendég szedelőzködni kezdett.

– Értesíteni fogjuk hat másik barátunkat is – ígérték elindulás előtt –, összeszedjük a hozzájárulásokat, te pedig, Hszi-men testvér, állapodj meg a pappal.

– Számíthattok rá.

– És az énekeslányokról se feledkezzél meg.

– Ne félj, rendben lesz minden.

A két barát nevetgélve, tréfálkozva elvonult.

Másnap, elsején reggel – Hszi-men Csing éppen első feleségének szobájában tartózkodott – fiatal küldönc jelentkezett a szomszédos házból. Szépen lakkozott, arany-festésű dobozt hozott ajándékba.

– Uram üdvözletét küldi, és sajnálja, hogy legutóbb, amikor érte küldött, éppen nem tartózkodott odahaza, s így nem vehette át személyesen az üzenetet. Pontosan meg fog jelenni harmadikán, és addig is ezt a csekély hozzájárulást küldi. Szeretné később megkapni a jegyzéket a reá eső költségekről, hogy rendezhesse adósságát.

Hszi-men Csing átvette a dobozt. A szalagon, mellyel az ajándékot átkötötték, a következő szöveg volt olvasható: „Tartalom: egy ezüstuncia a költségekre.”

– Ez elég is – jegyezte meg. – Ennél többet nem kell fizetnie. Csak annyit mondj a gazdádnak, hogy holnap-utánra ne csináljon más terveket, és jelenjék meg nálam időben.

– Feleségének pedig add át üdvözletemet – egészítette ki férje szavait Holdasszony. – Remélem, néhány nap múlva eljön hozzám egy kiadós beszélgetésre.

Odaintette magához Nefritfuvola nevű szolgálóját, és a süteményestálból két meleg fánkot adatott a küldöncnek. Az többször meghajolt, majd szapora léptekkel kiment a szobából. Alighogy távozott, máris újabb küldönc jelentkezett. Jingtől jött, ugyancsak ajándékdobozzal a kezében.

– Itt hozom uram megbízásából az összegyűjtött hozzájárulást.

Hszi-men Csing csak futó pillantást vetett a dobozban levő nyolc kis csomagra, majd átnyújtotta feleségének. Azután elbocsátotta a küldöncöt, és átment harmadik feleségéhez. Még alig telepedett mellé, amikor első felesége visszahívatta. Előtte, kibontva, ott hevert a nyolc kis papírcsomag.

– Nézd csak, micsoda tekintélyes hozzájárulás! – kiáltott gúnyosan nevetve. – Jing barátod legalább egy ezüstbatkát és két kest áldozott. De a többiek csomagjaiban mindössze három-három, de legjobb esetben öt nyomorúságos rézpénz volt. A mi házunk még sosem látott efféle törmeléket, ilyen hulladékszemetet; meglehet, holmi összetöredezett, ócska bronzszoborról kaparták le! Nevünk jó hírét mocskoljuk be, ha ezt a küldeményt elfogadjuk. Visszaküldjük barátaidnak!

– Ne törődj vele – békítgette Hszi-men Csing. – Nem érdemes felizgatnod magad. Énfelőlem akár a szemétre is vetheted ezt a vacakot!

Másnap lemért négy uncia finom ezüstöt, és elküldte szolgáját, Laj-hszinget, vásároljon egy disznót, egy birkát, csirkéket, kacsákat, hat korsó bort, mégpedig az „Aranyvirág”-nak nevezett fajtából, s még miegymást, amire egy ilyen lakománál szükség van, mint füstölőket és papírpénzt. Az egész rakományt elcipeltette Laj-hszinggel, Laj-paóval és Taj A-errel a templomba, és megőrzésre átadatta Vunak, a papnak.

– Urunk holnap eljön barátaival, hogy esküvel örök barátságot fogadjanak – mondották Vunak. – Úgy tervezik, hogy itt töltik el az egész napot, ünnepélyes keretek között! Légy oly jó, mester, gondolj ki valami megfelelő esküszöveget, és készítsd el idejekorán az ünnepi lakomát.

Másnap délelőtt mind a kilenc meghívott pontosan megjelent Hszi-men Csingnél ünnepi öltözetben. Körbe álltak, szertartásosan üdvözölték egymást, gyorsan megreggeliztek, majd valamennyien elindultak a Nefrit-császár Templomához. Odaérve, hatalmas termeket, tetőket, magas, tömör falakat láttak maguk előtt. A bejárati kapunál nyolc aranyozott írásjegyből álló felirat díszelgett vörös alapon. A templom belsejébe három kanyargós út vezetett. Bármerre nézett az ember, alabástromfehér márvány fogadta. A főterem falai arany és kékeszöld fényt árasztottak. Meredek tetőélek íveltek a magasba. Odabent, középen, a Háromszoros Tisztaság Atyja trónolt fennkölt méltósággal. Hátrébb, a másik teremben, Lao-ce, fekete bivalyon lovagolva.

A látogatók, e hátsó teremből kilépve, egy oldalajtón át megérkeztek a templom papjának, Vunak birodalmába. Körben jáspiszöld gyepen gyémántos virágdísz, közte azúros fekete-kék színben pompázó píneák és valamivel halványabb, jégmadárkék bambuszok. Feltekintve, Hszi-men Csing a kapu két oldaloszlopán a következő jelmondatot olvasta:

Szellembarlangjainkban

tér, idő elenyész,

boldog szigeteinken

nincs öröm, szenvedés.

A pap lakóépületének homlokzati részét három helyiség foglalta el, napközben általában itt látta el papi teendőit. A látogatók tiszteletére ezen a napon a legnagyobb rend és tisztaság uralkodott. A középső helyiségben az egyik falon ott lógott „A mennyei aranypalotabeli Nefrit-császár” képe, az oldalhelyiségek falairól a „Bíborpalotabeli halhatatlanok” és a négy „Mennyei tábornok”, Ma, Csao, Ven és Huang képe tekintett alá. A pap az imacsarnok előtt meghajlással fogadta a vendégeket, betessékelte, leültette és teával kínálta őket. Ezek után a pap körbevezette látogatóit.

A léha cimborák nem tudták megállni, hogy egyik-másik szentre arcátlan megjegyzéseket ne tegyenek. Most a Csao mennyei tábornok képén látható tigris csábította csípős megjegyzésre Paj Laj-kuangot.

– Nézzétek, barátaim, ezt a tigrist az öreg Csao mellett! – kiáltott fel.

– Nyilván csakis növényen él, máskülönben aligha hiszem, hogy ilyen kedélyesen kísérgetné az öreget.

– Tökfej, hiszen a tigris a mennyei tábornok kíséretéhez tartozik – oktatta ki Jing.

– Ejnye, ejnye! Én a magam részéről inkább lemondanék az efféle életveszélyes kíséretről! – mekegte Hszie, és színlelt rémülettel, miközben nyelvét kiöltötte, mulatságos arcot vágott.

– Miről beszéltek? – tudakolta Hszi-men Csing, aki épp akkor lépett oda a tigriskép előtt álló csoporthoz.

– Ó, Hszie a veszedelmes kísérő miatt izgatja fel magát annyira – válaszolta Jing szárazon. – Te is már rég szörnyethaltál volna a rémülettől, ha nem szemlélnéd ilyen higgadtan nyolc telhetetlen kísérődet.

Általános derültség.

– Minthogy az urak éppen a tigrisekről beszélgetnek – kapcsolódott be a társalgásba Vu –, el kell mondanom, hogy éppen ezekben a napokban a mi járásunkban is egy ilyen fenevad garázdálkodik. Sok embert megtámadott már, és vagy tíz vadász fizetett az életével.

– Hogyan? Mi történt? – kérdezte Hszi-men izgatottan.

– Ó, az urak még nem is tudják? Én is csak nemrégiben szereztem tudomást róla egyik emberemtől, akit elküldtem a Cangcsoufu prefektúrabeli Hunghajcsünbe, hogy alamizsnát kérjen jótevőnktől, a gazdag Csaj úrtól. Visszaúton, a Csingjang-magaslat erdős-bokros vidékén maga is látta a kidülledt szemű, fehér homlokú fenevadat. Az utazók és kereskedők már nem is mernek egyedül nekivágni a Csingjang-magaslatnak, hanem csoportokba verődve indulnak útnak. Körzeti elöljáróságunk legutóbb ötven taelt tűzött ki jutalmul annak a szerencsés fickónak, aki leteríti a tigrist. Ó, ha tudnák, mennyi verést kaptak már eddig a szegény erdőkerülők, amiért nem sikerült kézre keríteniük a dögöt!

A jutalom szó hallatán Paj Laj-kuang izgatottan felpattant.

– Ejnye no, nyomban holnap reggel vadászatra indulok. Csak nem mondok le olyan egykönnyen erről a szép összegről!

– Hát az életed, azzal nem törődsz? – jegyezte meg Hszi-men Csing.

– Élet ide, élet oda, fő a pénz!

– Nagyszerű! Akkor mindjárt elmondok nektek egy kis történetet – hatolt át a nevetésen Jing hangja. – Egy zsugori emberről szól. Már a tigris fogai közt vergődik a szerencsétlen, amikor a fia kést ragad, hogy apjának segítségére siessen, és ledöfje az állatot. „Megállj! – kiált rá a fösvény apa. – Csak nem sérted meg az értékes tigrisbőrt!”

Harsány nevetés.

A pap most azt javasolta, kezdjék meg a ceremóniát; az áldozati ételek már elkészültek. Majd egy írást vett elő.

– Ide jegyeztem fel az esküszöveget. Milyen sorrendben kívánják az urak, hogy nevüket felolvassam?

– Az első természetesen Hszi-men neve legyen! – kiáltotta egyhangúlag a társaság.

– Koránál fogva Jing nevének kell megelőznie az enyémet – vetette ellen Hszi-men Csing.

– Ugyan mit, manapság nem a kor számít, hanem a pénz – ellenkezett Jing. – Ezenfelül meg egyikünket sem tisztelnek és becsülnek annyira az emberek, mint téged. Téged illet meg az első hely.

– Ízekre szaggatják bensőmet – válaszolta Hszi-men, de némi szabadkozás után mégis elfogadta a megtisztelő „nagytestvér”-i rangot. Megállapodtak, hogy a második hely Jinget, a harmadik Hsziét illeti meg; a negyedik helyet, vagyonára való tekintettel, az újonnan befogadott Hua Ce-hszünnek szavazták meg, utána következtek sorjában a többiek. Ezt a sorrendet követte a pap, amikor a tíz nevet utólag rávezette az írásra. Ezután Vu meggyújtotta a füstölőt, s a tíz cimbora ünnepélyesen felsorakozott a Nefrit-császár képe előtt, a pap pedig fennhangon felolvasta a következő szöveget:

A Harmonikus Kormányzat ennyi és ennyiedik évében, ennyi és ennyiedik hónapjában, ennyi és ennyiedik napján a nagy Szung birodalombeli Santunghoz, Tung-pingfu prefektúrához Csinghohszien körzetben e meg-szentelt helyen egybegyűlt tíz hivő, név szerint: Hszi-men Csing, Jing Po-csüe, Hszie Hszi-ta, Hua Ce-hszü stb. kezüket megmosván és tömjént égetvén alázatosan kinyilvánítják elhatározásukat, miszerint a Barackoskert Szövetségének magasztos példáját követve, ugyanazzal az áhítattal, mint egykor a Kuan Ji-vu és Pao Su-ja baráti pár, a szent Kung-ce szavait tartva szem előtt, aki azt mondá: „Testvériség kössön össze minden embert a négy tenger partjai között”, szilárd testvéri szövetségre lépnek, mely elválaszthatatlan, mint hús a csonttól. Ettől a szándéktól vezetve közelednek ma áhítatosan e helyhez, leteszik áldozati hús- és papírpénz-felajánlásukat, meghajolnak illő tisztelettel, és így imádkoznak: „Ó, te, a mennyei aranypalota felséges ura és Nefrit-császár, ó, Csinghohszien városának és földjének szellemei, valamint az öt égtáj jó szellemei, ti mindannyian, akik szolgálatot teljesítetek a mai napon, engedjétek magatokhoz az igaz szívvel elégetett füstölő felszálló illatát, és hallgassátok meg kegyesen eskünket: – Nem születtünk ugyan egyazon napon, mégis készek vagyunk egyazon napon meghalni. Felhő soha ne árnyékolja be a mi örök szövetségünket. Osztozni akarunk örömben és boldogságban, a bánatban pedig hűségesen kitartunk egymás mellett. Ne lazuljon meg soha, sőt váljék egyre szorosabbá a minket egymáshoz fűző kötelék. Akinek tekintély és gazdagság adatott, vegye pártfogásába azokat, akik szegények és nyomorultak közülünk. Újuljék meg ez a szövetség minden egyes napon, minden holdkeltekor. Legyen barátságunk végtelen, akár a mennybolt, és tömör, akár a föld. Adassék hosszú élet, végtelen boldogság és mennyei pártfogás mindannyiunknak!

A felolvasás végeztével a fogadalmat tevő testvérek valamennyien együtt, majd külön-külön nyolcszor meghajoltak a Nefrit-császár képe előtt. A szertartás papírpénz elégetésével fejeződött be.

Időközben megterítettek két asztalt, melyek csak úgy roskadoztak a hatalmas tálaktól és tálcáktól: a társaság nekilátott az ízletes ünnepi lakomának. Vu, a pap oldalt, egy külön asztal mellé telepedett le. Javában folyt a jókedvű iszogatás, amikor az aggodalmaskodó Holdasszony, azzal az ürüggyel, hogy a harmadik feleség súlyos ájulásba esett, hazahívatta Hszi-ment, aki vele egy irányban lakó szomszédja, Hua kíséretében, sűrű bocsánatkérések közepette idő előtt elhagyta cimboráit.

– Lám, lám, ti ketten, gazdagok, elvonultok, minket, szegényeket pedig sorsunkra bíztok! – kiáltott utánuk Jing. Egyébként távozásuk cseppet sem zavarta meg a többiek ünnepi hangulatát. „Egész ételhegyeket rágtak teli pofával, ámde csepp hálát sem éreztek a föld jóságos adományáért”; éjfélig tartott a templomban a féktelen tivornya: ittak, dőzsöltek, amennyire csak erejükből tellett.

A nap az eperfán kúszott fel – ők javában ittak.

A fényszekér már a hegyek mögé tűnt – s ők csak ittak.

Néhány nappal később Hszi-men Csinget reggel meg-látogatta barátja, Jing.

– Hogy s mint szolgál harmadik sógornőm egészsége?

– Sehogy sem akar javulni. Épp az imént küldtem újból orvosért. De meséld csak el, meddig tartott múltkor a tivornya?

– Körülbelül a második dobszónál indultunk el hazafelé. A jó öreg Vu olyan szívélyesen marasztalt minket, hogy egy kissé eljárt az idő. Alaposan elültük magunkat, örülhetsz, hogy korábban odébbálltál. De hogy rátérjek jövetelem tulajdonképpeni céljára: meglepő újdonsággal szolgálhatok neked.

– Mondd csak!

– Képzeld, tegnap valaki puszta ököllel agyonverte a Csingjang-magaslaton azt a fenevadat, melyről a minap Vu, a pap, mesélt.

– Miféle ostobaságokat beszélsz! Hiszi, aki akarja!

– Igazán nem hiszel nekem? Figyelj csak ide, elmesélem egészen pontosan, úgy, ahogy történt… – És izgatottan hadonászva nekikezdett, miközben nyugtalanul ugrált egyik lábáról a másikra. – Az illetőt Vu Szungnak hívják, a szomszédos körzetből, Jangkuszienből való; ketten vannak testvérek. Ő a fiatalabbik; különböző kellemetlenségek miatt elköltözött lakhelyéről, s egy időre a gazdag Csaj hunghajcsüni birtokán talált menedéket; miután ilyen meg olyan betegségből felépült, felkerekedett, hogy megkeresse bátyját. Útja a Csingjang-magaslaton vezetett keresztül, ahol váratlanul szembetalálkozott a tigrissel. Vu Szung olyan hatalmas ökölcsapásokat mért a fenevadra, és úgy összerugdalta, hogy az menten felfordult. – Mindezt a legnagyobb aprólékossággal és olyan élénk taglejtések kíséretében mesélte el, mintha maga is jelen lett volna, vagy éppen ő terítette volna le a tigrist. – Egy órába se telik, s máris itt lesz, hogy zsákmányával ünnepélyesen bevonuljon a körzeti elöljáró hivatalába – fejezte be elfúló lélegzettel beszámolóját.

– Ó, azt nekünk is látni kell, de előtte hadd reggelizzünk meg gyorsan.

– Már nem futja az időből, mert elkésünk. Inkább biztosítsunk magunknak egy jó helyet valamelyik kocsma első emeletén, a főutcában, amerre majd elhalad.

Hszi-men Csing beleegyezett, szólt, hogy ne hozzák be a reggelit, gyorsan utcai ruhát öltött, és kéz a kézben elrohant Jinggel. Útközben összetalálkoztak Hsziével.

– Ti is a tigrisre vagytok kíváncsiak?

– Eltaláltad. Gyere velünk!

– Rendben van, de a főutcában már annyi ember verődött össze, hogy csak üggyel-bajjal törhetünk át a tömegen.

Nem sokkal később már ott ültek mind a hárman megfigyelőhelyükön, egy főutcai borozó első emeletén. Kisvártatva gongütésre és dobpergésre lettek figyelmesek, az emberek odalent a nyakukat nyújtogatták. Kettős rendbe fejlődött, hosszú lándzsával felfegyverzett vadászok menete haladt el előttük, a lándzsahegy tövében piros bojt lengedezett. A vadászok mögött hamarosan feltűnt az elejtett tigris, melyet négy ember vitt nagy óvatosan: holmi sárga selyemzsákhoz hasonlított. A menet legvégén az erős, bátor tigrisölő haladt egy hatalmas, fehér paripán lovagolva. Micsoda pompás dalia! Lehetett vagy hét láb magas. Micsoda erőteljes, markáns vonások! Határozott, átható tekintete a távolba kémlelt, két szeme úgy ragyogott, akár a csillag. Kezében súlyos vasdorong. A hegyi vadon rejtekeiben bizonyára lélegzet-visszafojtva figyelnek a tigrisek és leopárdok, amikor lábának oszlopaira nehezedve felegyenesedik, és ütésre lendíti a hatalmas vasszerszámot. A szakadékokban és mélységekben pedig még a lélek is elszáll a medvékből, amikor ütésre emelt ökle lesújt! Az ifjú hős fején szvasztikajelekkel kihímzett turbán, rajta két ezüstvirág. Testén vérfoltos, elnyűtt, durva vadászzeke, fölötte nyitott; szögletes kivágású vörös atlasz átvető.

– Bizony, ezerfontos bivaly erejére lenne szükség, ha meghátrálásra akarná kényszeríteni valaki! – súgta oda Hszi-men Csing két társának, miközben izgatottan rágta a körmét. S a három barát egymáshoz közel hajolva, suttogva áradozott a hős bámulatos bátorságáról, miközben mohón szürcsölték a bort. Ez volt tehát a nap hőse, a híres-nevezetes jangkuszieni Vu Szung.

A menet megérkezett a körzeti elöljáró hivatala, a jamen elé. Vu Szung leszállt a lóról, és bement a hivatali helyiségbe, ahol az elöljáró az egybegyűlt hivatalnokok jelenlétében fogadta. Az erős dalia és a leterített hatalmas fenevad láttán, melyet a cinóberszín karzat előtt raktak le, a mandarin azt kérdezte magától: „Ki lett volna képes ezen az emberen kívül hasonló tettre?”, majd Vu Szung-hoz fordult, nyájasan üdvözölte, és töviről hegyére elmeséltette magának a kalandos vadászat történetét. A kétoldalt felsorakozott hivatalnokok pedig reszketve hallgatták, és egyik ámulatból a másikba estek.

A mandarin ezután háromszor koccintott a hős tiszteletére, és parancsot adott, hogy adják át neki az ötven ezüsttael jutalmat. Vu Szung meghajolt, és szerényen így szólt:

– Nem gyenge erőmnek köszönhetem, hogy leterítettem a fenevadat, hanem méltóságod áldásos befolyásának és egynémely szerencsés körülménynek. Igazán nem érdemlem meg ezt a gazdag jutalmat. Fájdalmas számomra, hogy a tigris miatt oly sok bátor vadász súlyos büntetésben részesült. Engedje meg méltóságod, hogy legalázatosabban azt javasoljam, osszák ki a jutalmat e derék emberek között méltóságod nagylelkűségének ragyogó bizonyságául.

– Történjék minden a tántoríthatatlan hős óhaja szerint – válaszolta kegyesen a mandarin.

Vu Szung azon nyomban hozzálátott az adomány szét-osztásához. A mandarint annyira meghatotta ez az emberszeretet, kötelességérzet és bajtársiasság, hogy elhatározta, hivatali állást bíz rá.

– A te szülőfölded, Jángkuszien, és az én körzetem, Csinghohszien, határosak egymással – mondotta. – Arra az elhatározásra jutottam, hogy őrségem kapitányává nevezlek ki. Fő feladatod a Csing folyótól keletre és nyugatra garázdálkodó rablóbandák felszámolása lenne. Mit szólsz az ajánlathoz?

Vu Szung térdet hajtott, és hálásan meghajolt.

– Mindent megteszek majd, hogy méltónak bizonyuljak e kegyre.

A mandarin odaintette titkárát, kiállíttatta a kinevezési okmányt, és ezzel meg is történt Vu Szung őrkapitánnyá való kinevezése. A körzetből mindenfelől összegyűltek a legtekintélyesebb polgárok, hogy kifejezzék szerencsekívánságaikat Vu Szungnak, és néhány napon át egymást érték a tiszteletére rendezett ünnepi lakomák. Bármerre járt is az ember Tungpingfu prefektúra két körzetében, mindenütt őróla beszéltek.

Erős dalja, ki merészen

Csing Jang tilos erdejében

a tigrist leterítetted!

Magasztalják büszke tetted.

Egy napon valaki megszólította az utcán Vu Szungot.

– Hé, testvér, már észre sem veszel?

Hátrafordult, s bátyját, Vu Tát látta maga előtt, akit oly régóta keresett hasztalan.

Halántékán öröm lüktet,

nyílik szája kacagásra.

Vu Tát az áremelkedés és a rossz termés arra késztette, hogy hátat fordítson szülőföldjének, és átköltözzék Csinghohszienbe, ahol szerény lakást bérelt a Bíborkő utcában. Gyenge testalkata, nyomott kedélye, sovány arca és ráncos bőre miatt a szomszédok „Háromhüvelyknyi emberké”-nek vagy „Törpefakéreg”-nek gúnyolták, és mit volt mit tenni, tűrnie kellett az emberek csipkelődését és bosszantását. Mindennapi kenyerét azzal kereste, hogy hordozórúddal a vállán naphosszat az utcákat róna, és meleg pástétomot árult. De az üzlet sehogy sem ment; félévi csinghohszieni tartózkodás után olyannyira megcsappant amúgy is csekély vagyonkája, hogy felmondta lakását, és egy bizonyos Csang úr házában, a főutcára néző olcsó kis üzlethelyiségben ütötte fel tanyáját. Továbbra is pástétomot árult, de barátságos, szolgálatkész ember lévén, annyira megnyerte a házbeli szolgaszemélyzet jóindulatát, hogy közbenjárásukra a házigazda elengedte a lakbért. Az öreg Csang módfelett gazdag, hatvanesztendős ember volt, tízezerszám hevertek nála az ezerkes-füzérek, viszont nem volt se fia, se lánya. Egyet-len hozzátartozója a felesége, egy szigorú, ékes hölgy; környezetében sehol egy fiatal teremtés, aki felvidította volna a házat. Nemegyszer megtörtént, hogy mellét verve, szomorúan felsóhajtott:

– Szegény öreg fejem, mit érek a sok pénzzel, ha még egy gyermekem sincs!

Kifakadására egy alkalommal a felesége a következőket válaszolta:

– Nem bánom, megbízok majd egy asszonyt, vásároljon neked két csinos fiatal rabszolgalányt; felőlem azok akár naphosszat elszórakoztathatnak, táncolhatnak és pengethetik a lantot.

Az öreg örömmel fogadta a javaslatot, és a közvetítő néhány nap múlva valóban két csinos fiatal teremtést hozott a házba. Sajnos, a tizenhat esztendős Paj Jü-lien nem sokkal rá meghalt. A másik leány, a tizenöt éves Pan Csin-lien, egy, a déli külvárosban lakó, Pan nevezetű szegény szabócska hatodik gyermeke volt. A Csin-lien, vagyis „Aranylótusz” nevet korán megmutatkozó bájainak, különösen pedig csinos, kecses lábának köszönhette. Az apa halála után a kilencéves kislányt édesanyja eladta egy Vang nevű előkelő uraságnak, akinek házában megtanították énekelni és a lantot pengetni, továbbá az írás és olvasás művészetére. Rendkívül élénk, simulékony természetű volt. Még alig érte el a tizenharmadik évet, máris nagyszerűen tudta, hogyan kell kicsinosítania a szemöldökét és szemét, és szakszerűen kipirosítania az arcát. Továbbá értett a bambuszfuvola és gitár kezeléséhez is, gyakorlott ujjal dolgozott a finom kézimunkákon és hímzéseken, de még az írás sem okozott neki nehézséget. Hullámos kontyba tűzte csinosan fésült haját. A ruha szorosan simult fiatal testéhez. Lassan-lassan kacér kis szépséggé cseperedett fel. Amikor az öreg Vang meghalt, tizenöt éves volt. Ekkor anyja húsz taelért visszavásárolta az uraságtól, és eladta Csangnak. Új helyén a lány tovább tökéletesítette tudását a művészetek legkülönbözőbb ágaiban, és mindenekelőtt a héthúros pi-pa pengetésében vitte sokra. Tizennyolc tavaszt élt meg eddig, s tökéletes, érett szépséggé fejlődött. „Arca hamvas, mint a barackvirág szirma, szemöldöke finoman ívelt, akár az újhold sarlója…” Csang már régen epekedett a lány után, de annyira rettegett szigorú feleségétől, hogy nem merte kinyújtani kezét a gyönyörű virágszálért. Egy napon azután, amikor felesége a szomszédságban járt látogatóban, mégis sikerült végre leszakítania. A titkos, röpke szerelmi mámorért természetesen utólag bűnhődnie kellett, mégpedig ötféleképpen; rövidesen különböző panaszok léptek fel nála: először ágyékfájás, másodszor szemgyulladás, harmadszor fülzúgás, negyedszer nátha, ötödször pedig hólyaghurut.

A baj okát természetesen nem sokáig titkolhatta felesége előtt. A házastársak között parázs veszekedésre került sor, de szegény Aranylótusz a szidalmakon kívül még verést is kapott. Csang úr nagyon szégyellte a dolgot, és elhatározta, hogy férjhez adja Aranylótuszt, mégpedig olyasvalakihez, aki nem tartozik háza népéhez. Elhatározta, a hozományról maga gondoskodik. Szolgái a barátságos lakótársat, az özvegy Vu Tát ajánlották mint legmegfelelőbbet. Csangot csábította, hogy ily módon alkalma lesz hébe-hóba titokban látni Aranylótuszt, és a javaslatot örömmel fogadta. A szerencsés Vu Tának egyetlen kest sem kellett áldoznia, teljesen ingyen jutott az új feleséghez, és a menyegző után Csang úr – amikor csak szerét ejtette – segítségére volt a fiatal párnak, sőt pénzzel is kisegítette Vu Tát, ha olykor megszorult. Mikor azután Vu Ta elment hazulról, és az utcán, mit sem sejtve, árulta pástétomait, jótevője titkon lelopakodott bérlője lakásába egy pásztorórára Aranylótusszal. Jóllehet egy alkalommal tetten érte őket a férj, egyetlen szót sem mert szólni, gondolván, ő csak holmi árucikk az öreg kezében. Így ment ez egy ideig, míg egy napon Csang súlyos hólyaghurut következtében meg nem halt. Felesége, aki rájött a dologra, éktelenül megharagudott, és a házaspárt egyszerűen kitette az utcára. Ily módon Vu Tának új otthonról kellett gondoskodnia. Szerencsére sikerült is kibérelnie két kis szobát egy bizonyos Vang nevű embernél, a Bíborkő utca nyugati oldalán. Vállán a hordozórúddal továbbra is rótta az utcákat, és pástétomok eladásával kereste meg szűkös kenyerét.

Elképzelhető, mennyire megvetette Aranylótusz a férjét, ezt a szánalmas alakot. Nemegyszer heves szóváltásra került sor közöttük, és ilyenkor az asszony, hogy mérgét kitöltse, hangos szidalmakkal árasztotta el az öreg Csangot.

– Az ördögbe is, miért éppen e szánalmas alakra esett a választásom, nem találtam mást a föld kerekségén, csupán e nyomorult fickót, aki szó nélkül zsebre vágja a pofonokat, és akit egyetlen korty bor úgy levesz a lábáról, hogy akár árral is bökdöshetik a fenekét, nem tér magához! Ugyan mit követtem el előző életemben, én szerencsétlen, hogy ezzel a házassággal kell bűnhődnöm!

És néhanapján, amikor egyedül volt otthon, „Az eltévedt bárány a szakadék szélén” című szomorú dallal zokogta el bánatát:

Ó, tévedés! Ó, gyászos szövevény!

Nem felfuvalkodottság –

de hát lehet-e ronda varjú

társa a tündöklő főnixmadárnak?

Nem arany vagyok az utca sarában?

Mondhatja ő magát legalább tiszta réznek?

S versenghet-e a réz a sárarannyal?

ő hitvány kovakő-kolonc – úgy hozta a sors szeszélye,

hogy bárányháj-sima jáspistestem ölelheti.

Én undok szeméten növekvő

nemes fű, csodatévő illatot lehellő.

Nagyra becsült olvasóink, az csak természetes, hogy egy szépasszonynak vágyai kielégítéséhez jóképű szeretőre van szüksége, s ha van benne némi ötletesség, talál is magának. Mert régi tapasztalat, hogy a szépség és a tehetség csak ritkán párosul. Az aranyban nagyobb a kereslet, mint a kínálat, röviden szólva: lehetett ez a Vu Ta még-olyan derék fickó, de a felesége torkig volt vele. Délelőttönként már alig várta, hogy férje útnak induljon a pástétomokkal, és ő végre egész nap egyedül legyen. Ilyenkor többnyire az utcára nyíló erkélyablak mögött lebzselt, a függöny alól kinyúlva dinnyéket rakott ki a földre, miközben nem mulasztotta el két elragadó „aranyliliomát” mutogtni.

Örömét lelte abban, hogy felhívta magára az utcán ténfergő ficsúrok figyelmét, akik nemsokára már minden áldott nap ott sétáltak az ablaka alatt, és lantjuk zengő húrjain lelkes szerelmi vallomásokat küldtek felé, mint például:

Zsenge báránypecsenye, jaj,

az éhes eb hamar befal!

Ilyen és hasonló negédes vallomások áradtak a hízelkedő fiatalemberek ajkáról. Ez természetesen mindenkinek feltűnt, s végül a férj is tudomást szerzett a dologról, aki úgy vélte, ilyen körülmények között nem maradhat tovább a Bíborkő utcában, s egy szép napon azt javasolta feleségének, költözzenek el.

– Te naplopó! Együgyű fajankó! – förmedt rá az asszony. – Talán bizony még ennél is olcsóbb lakást szeretnél, hogy kígyót-békát kiabáljanak ránk az emberek? Ha mindenáron költözni akarsz, légy szíves, erőltesd meg magad, és teremtsd elő a szükséges pénzt, hogy végre-valahára tisztességes, saját lakáshoz jussunk!

– Nem mondanád meg, honnét teremtsem elő a drága lakbért?

– Ó, te tehetetlen, ütődött alak! Te rakás szerencsétlenség, és egy ilyen még férfinak meri nevezni magát! Ha nincs pénzed, mit bánom én, csapd be zálogba az ékszeremet! Azt később bármikor kiválthatjuk!

Így hát Vu Ta hamarjában innen-onnan összeszedett tíz taelt, és egy négyszobás lakást bérelt a Nyugati utcában, két szobát a földszinten, kettőt az emeleten, és még egy kertecskét is. Csinos, nyugodt kis lakás volt. A költözködés szerencsésen lezajlott, s Vu Ta, mint annak előtte, tovább járta az utcákat a pástétomokkal, és nagy fáradsággal kereste meg mindennapi kenyerüket.

A véletlen játéka volt, hogy egy szép napon útközben összetalálkozott öccsével, Vu Szunggal. Módfelett megörült testvérének, és elvitte magával új otthonába. Felvezette az emeletre, és büszkélkedve bemutatta feleségét.

– Itt hozom sógorodat, Vu Szungot, a híres vadászt, aki a Csingjang-magaslaton leterítette a tigrist, s most az őrség kapitánya.

Aranylótusz összekulcsolta kezét, s bámulattal tekintett fel sógorára.

– Tízezerszeres szerencsét kívánok! – suttogta az asszony, miközben könnyed meghajlással üdvözölték egy-mást. Vu Szung félénk, tartózkodó pillantást vetett Aranylótuszra, és valósággal elámult érett szépsége láttán. A bátyja ragaszkodott hozzá, hogy a vendég velük egyék, s hogy a szerény élelmiszerkészletet méltóképpen kiegészítse, bevásárolni indult. Így történt, hogy felesége és öccse egy ideig kettesben maradtak.

Aranylótusz titkos elragadtatással nézte a vele szemben ülő daliát, a férfiasság e megtestesülését; borzongás futott végig rajta, ha csak elgondolta, mennyi erő kellett a tigris leterítéséhez.

„Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy ezt a két embert egyazon anya szülte! – ötlött fel benne. – Az egyik nyomorúságos törpefa, csak harmadrészt ember, egyébként rút ördög! A másik bámulatos erejű hős! Hozzánk kell költöznie, feltétlenül.” Terve máris kész volt.

– Mondja, sógorom, hol talált szállást? – tudakolta arcát beragyogó mosollyal. – És ki gondoskodik az ellátásáról?

– Szolgálati beosztásom következtében a jamen közelében kell laknom. Ott nem messze béreltem szállást egy vendégfogadóban. Az ellátásomról pedig két emberem gondoskodik.

– Nem akar inkább hozzánk költözni, kedves sógor? Pfuj, de undorító lehet két piszkos katona főztjén élni, és azok szolgálatát igénybe venni. Itt pedig sógornője készítené el az ételt, és ő gondoskodna mindenről a legnagyobb körültekintéssel.

– Szíves ajánlata végtelenül lekötelező, sógorasszony – hangzott a kitérő válasz.

– Élettársa is van bizonyára? – folytatta az asszony az óvatos kérdezősködést. – Nálunk nyugodtan és zavartalanul élhetne vele.

– Nincs feleségem.

– Hány tavaszi rügyfakadást élt már meg, sógorom?

– Huszonnyolc évet éltem le ez idáig haszontalanul.

– Akkor öt évvel idősebb énnálam. És hol élt ezelőtt?

– Csangcsoufuban töltöttem egy évet. Sejtelmem sem volt róla, hogy bátyám időközben ideköltözött.

– Kevés szóval nehéz kifejezni, sógor, amit mondani szeretnék, de annyi bizonyos, hogy amióta testvérének felesége vagyok – bár nem vitatom, megvannak neki is a maga jó oldalai –, sokat szenvedek az emberek gúnyolódásától. De ki merne akár csak egyetlen szemtelen megjegyzéssel is illetni, ha ilyen erős, tekintélyes ember lakna velünk?

– Hát igen… bátyám jámbor ember… engem viszont gyorsan elfut a méreg.

– Mit számít az! – felelte az asszony nevetve.

Erő, merészség

megszerzi békéd.

– Régi szabály ez, s én hirtelen természetű vagyok, nem bírom elviselni, ha valaki mindent eltűr.

– De bizonnyal úgy van, hogy sógornőmet bátyám szelídsége óvta meg eddig minden fájdalomtól.

Így folyt a beszélgetés az emeleti kamrában egy ideig, miközben az asszony remegett a titkos vágytól. Végül megérkezett Vu Ta.

– Kedves feleségem, légy szíves, menj le, és készítsd el az ennivalót!

– Nézd csak ezt a tökfilkót! – vágott vissza Aranylótusz ingerülten. – Hát illik egyedül hagyni a vendéget? Küldj el a szomszédba Vang anyóért, ő majd elintézi a főzést.

A férj szófogadóan átkullogott a szomszédba Vang asszonyért, s végre-valahára letelepedhettek a terített asztal mellé, mely hallal, sülttel, főzelékkel, süteménnyel és punccsal volt megrakva.

– Ne vesse meg, kedves sógor, szerény étkünket és híg borunkat – szólott Aranylótusz, vendégét az első pohár borral kínálva.

– Fogadja köszönetemet, sógorasszony, és ne pazaroljon szavakat a felesleges szabadkozásra.

Miközben a házigazda az italt töltögette, az asszony jobbnál jobb falatokat rakott a vendég tányérjára, és legmegnyerőbb mosolyával unszolta egyre, hogy egyék.

Vu Szung nem volt gyanakvó természetű ember, mindezt pusztán a vendégszeretettel magyarázta, és nem is sejtette, hogy sógornője – noha szolgák között nőtt fel – máris a fejére nő, és szívélyessége mögött aljas szándék húzódik meg. De természetesen nem kerülte el figyelmét, hogy Aranylótusz szeme időnként gyönyörködve siklik végig az ő testén, és időnként zavartan lehajtja a fejét. Az étkezés végeztével gyorsan el is köszönt, és a buzgó marasztalást következetesen visszautasította.

– Majd máskor, sógorasszony!

– De ugye biztosan hozzánk költözik? Különben… hiszen emlékszik, mit mondtam az imént, mennyit szenvedünk az emberek gúnyolódásától. Közelsége sokat jelentene a számunkra! – suttogta még a kapuban is vendégük fülébe.

– Rendben van, sógornőm, ha már ilyen fontosnak tartja, este elküldöm a holmimat.

– Rabszolganője megadással várja!

MÁSODIK FEJEZET

A szép Aranylótusz gyengéd szálakat sző

az ajtófüggöny mögött.

Vang anyó ügyesen irányítja

a beszélgetést a teaházban

Lótuszszirom-orca

hóragyogás, jégtündöklés a karcsú tagok fölött

feslő szilvavirág,

ahogy az ajtófélfának nekidől.

Mikor kiles a függöny résén,

s tekintetük először egybefonódik,

elfutja a szégyen pírja arcát,

de ott marad!

S őt egyre csak

űzi a vágya ajtajánál őgyelegni.

Megismerni, szólni véle

mámorító gondolat!

Egy kicsikét vele menni!

Vagy csak közelében lenni!

Vagy ha leülhetne mellé!

És – ó, gyönyör! – megölelné!

Vu Szung másnap délután átköltözött bátyjához. Aranylótusz titkos megelégedéssel fogadta a poggyásszal és ágyneművel érkező katonákat, mintha holmi drága kincset hoztak volna. Másnap ő is korán felkelt, úgy hat óra tájban, amikor sógora készülődni kezdett, hogy elinduljon a reggeli sorakozóra a jamenbe. Maga vitte be a meleg mosdóvizet, és elmenéskor megígértette vele, hogy a sorakozó után nyomban hazatér reggelizni, és útközben nem tér be sehová.

A közös reggelinél Vu Szungot kínosan érintette, hogy az asszony maga hozta be a teát.

Kellemetlen nekem, sógornőm, hogy ennyi gondja-baja van miattam. Holnaptól kezdve inkább iderendelek egy katonát, aki majd kiszolgál.

Egyáltalán hogy jut ilyesmi az eszébe, kedves sógor! Nincs abban semmi, hogy én szolgálom ki! Hiszen a családhoz tartozik! És itt van a kis Jing-er is, aki segít nekem. De nem szeretem a lányt, olyan ostobácska. Ami pedig a katonákat illeti, azokat végképp nem szívelem, csak bepiszkolják az edényeimet és a tűzhelyet.

Akkor nem marad más hátra, mint hogy elfogadjam kedvességét.

Sógora – tisztes, jó, derék –

hálójába botlik óvatlan.

Ő rakoncátlan vágyban ég,

már vele is há1 gondolatban.

Vu Szung, közvetlenül beköltözése után, néhány ezüstöt adott bátyjának, hogy teasüteményt és különböző apró figyelmességeket vásároljon a szomszédok megvendégelésére. Azok hamarosan baráti lakomát rendeztek közösen, majd Vu Tán volt a sor, hogy hálája jeléül viszonozza a meghívást. Ily módon Vu Szung megjavította a kapcsolatot bátyja és a szomszédok között. Udvarias ember lévén, sógornőjét is megajándékozta egy új ruhára való tarka atlaszselyemmel, aminek az asszony rendkívül megörült.

Akár kora hajnalban tért haza az őrparancsnok a szolgálatból, akár késő este, ő alázatos odaadással mindent elkövetett, hogy az jól érezze magát, és jókedvre derítse; nem győzte kényeztetni, és konyhájának remekeivel kedveskedett neki. Az egyszerű, hiszékeny és faragatlan férfi látszólag mit sem vett észre abból, milyen szándék rejtőzik az asszony viselkedése mögött, s ha az néhanapján megkockáztatott egy-egy nyíltabb célzást, ő továbbra is szófukar maradt.

Vu Szung immár egy hónapja lakott bátyjánál, már a tél is beköszöntött, s néhány nap óta a novemberi metsző északi szél viharral jelezte érkezését. Az égboltot sűrű, vöröses felhők borították, majd egyszerre – mintegy feloldva a feszültséget – hatalmas pelyhekben havazni kezdett:

Tízezer mérföldnyire körben

vörhenyes fellegek.

A fuvalomból

fényes függöny – be jó! – lobog elő.

Az ereszről édes

pihetánc.

Már nemsokára

súly nehezül tetőkre, teraszokra.

A folyósodor ezüstje

a magasság csillámaiba olvad,

sófelhőként, lisztfuvalomként

betölti a teret.

A hóhullás estig meg sem állt. Bárhová is nézett az ember, a táj ezüstdíszbe öltözött, mintha az ég és föld hatalmas hengere rizst hántolt volna az imént. Másnap, miután Aranylótusz elindította férjét mindennapi eladókörútjára, a szomszédasszonnyal húst és bort hozatott. Közben egy üstben faszénnel tüzet gyújtott sógora szobájában.

„Bármi történjék, ma nem tágítok, és kizökkentem ebből az egykedvűségből” – határozta el.

Sokáig állt a függöny mögött, egyedül, dideregve, és leste, nem jön-e a férfi. Végre, jóval délidő múltával megpillantotta, amint kavargó, finom kis hókristályoktól befúva, a hóban gázolva közeledett. Félrehúzta a függönyt.

– Ugye, jó hideg napunk van?

– Köszönöm, sógorasszony, hogy ennyire aggódik értem.

Belépett a házba, levette széles karimájú nemezkalapját. Az asszony szolgálatkészen odasietett, hogy elvegye tőle.

– Ne fáradjon, sógornőm! – hárította el a segítséget, leverte a karimáról a havat, és felakasztotta a falra. Majd leoldotta derékszíját, levette papagájzöld, foltozott, vattabéléses zsávolykabátját, és bement a szobájába. Aranylótusz követte.

– Reggel óta hasztalan várom, miért nem jött haza reggelizni?

– Egy ismerősöm meghívott reggelire, ő még tovább akarta folytatni az ivást, de nekem nem volt kedvem.

– Értem már. Telepedjék le a tűz mellé, sógor!

– Ez bizony jólesik.

Lehúzta bezsírozott csizmáját, harisnyát váltott, és meleg papucsba bújt. Azután egy padot tolt közvetlenül az izzó parázzsal teli üst mellé, és leült.

Közben a kis Jing-er, úrnője parancsára, a bejárati kaput elzárta a keresztgerendával, a hátsó ajtót pedig bereteszelte. Aranylótusz meleg étellel töltött csészéket tett az asztalra Vu Szung szobájában.

– Hol marad el a bátyám? – zavarta meg a férfi a szorgoskodó Aranylótuszt.

– Az utcákat járja az árujával, nélküle is hozzáfoghatunk az evéshez.

– Amondó vagyok, várjuk meg a hazaérkezését. Még úgyis marad elég idő az evéshez.

– Ó, vele nem kell törődnünk.

De már jött is a kis Jing-er, és egy kancsó puncsot tett az asztalra. Aranylótusz is odahúzott magának egy kis padot a tűzhöz. Egymás után két teli pohárral töltött sógorának.

– Igya csak ki, sógor – biztatta.

Vu Szung, nehogy megsértse az asszonyt, elfogadta az italt, majd rajta volt a sor, hogy megismételje az előbbi szertartást. Aranylótusz kiitta a puncsot, majd egy harmadik pohárral tett a férfi elé. Ruhája váratlanul félrecsúszott, és elővillant sima keble; lazán feltűzött hajfonata megoldódott, és leomolva félig befedte nyakát. Arcán pajzán mosoly játszott.

– Azt beszélik, hogy valahol a jamen közelében egy énekeslányt tart ki. Igaz ez?

– Ne adjon az ilyen szóbeszédre! Nem olyan ember vagyok én.

– Ki tudja? Lehet, hogy vizet prédikál, és bort iszik!

– Kérdezze csak meg a bátyámat.

– Őt aztán hiába kérdezném! Mit tud az? Kelekótya alak, aki félálomban botorkál végig az életen! Gondolja, hogy pástétommal kellene házalnia, ha lenne valami sütnivalója?... Igyék, sógor!

S még beléerőltetett vagy három-négy pohárral. Ő maga is felhajtott hárommal. Nyugtalan, tavaszt váró bensejében magasra csaptak a vágy lángjai. És szavai egyre félreérthetetlenebbé váltak. Vu Szungot azonban a bor nem vette le a lábáról, úgyszólván teljesen józan maradt. Nem is gondolt rá, hogy aljas módon kihasználja a kínálkozó alkalmat: lehajtotta fejét, és hallgatott. Az asszony felállt, és kiment a konyhába, hogy új puncsot tegyen fel. Vu Szung ezalatt a piszkavassal a tüzet élesztgette. Aranylótusz nagy sokára újból megjelent, egyik kezében a gőzölgő puncsoskannát tartotta, a másikat a férfi vállára helyezte. Vu Szung érezte az asszony ujjainak gyenge szorítását.

– Milyen könnyen van öltözve, sógor! Nem fázik?

De a férfinak elkalandoztak gondolatai, és ügyet sem vetett Aranylótuszra.

Ekkor az asszony kivette kezéből a piszkavasat.

– Látom, nem ért hozzá. Majd én megcsinálom, s meglátja, úgy átforrósodik egyszeriben, mint maga az üst!

Vu Szungban már régen forrt a méreg, de még türtőztette magát. Aranylótusz azonban nem vette észre. Elhajította a piszkavasat, és mohón ivott egy kortyot a pohárból, melyet épp az imént töltött meg.

– Ha helyén a szíved, kiiszod, sógor! – biztatta Vu Szungot, feléje nyújtva a megmaradt bort, de az, ahelyett, hogy kiitta volna, dühösen a földre loccsantotta a pohár tartalmát. S miközben másik kezét védekezően maga elé tartotta, tágra meresztett szikrázó szemmel vádolón rákiáltott:

– Hagyjon fel végre ezzel a szemérmetlenséggel! Becsületes ember vagyok, aki feltartott fejjel, szilárdan áll az ég és föld között, nem jártatja hiábavalóan a száját, és nem is foglalkozik kelekótya gondolatokkal. Nem vagyok holmi léha disznó, aki lábbal tiporja a tisztességet, és fittyet hány a legelemibb emberi kapcsolatoknak. Hagyjon fel tehát az effélékkel! Ha a leggyengébb fuvallattól is jobbra-balra hajladozik, mint a fűszál, könnyen megeshet, hogy hiába a sógornőm, megismerkedik az öklömmel.

Haja tövéig elpirulva hallgatta Aranylótusz a szidást, majd behívta a szolgálót, és megparancsolta, rakja le az asztalt.

– Csak tréfa volt az egész – dadogta végül. – Ki gondolta volna, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot? Milyen goromba hozzám!

Ezzel megfordult, és kisietett a konyhába.

Be szép, ha visz rohanó ár –

így szól a virág leperegve.

De a patakocska szunyókál,

nincs most iramlani kedve.

Aranylótusz belátta, hogy hiábavaló minden próbálkozása, a rideg sógort nem tudja magához édesgetni. Konok ellenállásba ütközött, amelyet nem tudott leküzdeni. Vu Szung bosszankodva ült kis szobájában, és kiutat keresett.

Délután négy óra volt már, amikor Vu Ta, hordozórúddal a vállán, az erős hófúvásban végre hazaérkezett.

– Hajba kaptál valakivel? – kérdezte feleségétől csodálkozva, látván annak kisírt szemét.

– Azért sértegethet minden jöttment bántatlanul, mert ilyen anyámasszony katonája vagy!

– Ki merészelt megsérteni téged?

– Ki más, mint ez a kölyök öcséd, Vu Szung. Tudod, hogy mindenkín megesik a szívem, és amikor ma hazajött a nagy hófúvásban, meleg étellel és itallal kínáltam. Látva, hogy nincs senki a közelben, szemtelenkedni kezdett. Jing-er a tanúm, hogy nem vádolom igazságtalanul.

– Ugyan menj már, fel se tételezek ilyesmit az öcsémről. Maga volt mindig a megtestesült becsületesség. De légy szíves, ne kiabálj, mert meghallják a szomszédok, és kinevetnek minket. – Ezzel faképnél hagyta az asszonyt, és az öccséhez ment.

– Nem ennénk valamit?

Vu Szung annyira elmerült a gondolataiba, hogy még csak nem is válaszolt, majd kisvártatva felállt, és szó nélkül kiment a házból.

– Hé, hová mész? – kiáltott utána Vu Ta. De az csak ment tovább szótlanul, maga elé meredve. Vu Ta vissza-fordult, és az asszonyhoz sietett.

– Utánakiáltottam, de ő nem válaszolt, mereven előreszegezte a tekintetét, és a jamen felé vette útját. Nem tudom mire vélni a dolgot.

– Te hitvány csúszómászó, te puhány! – szitkozódott az asszony. – Ezt csak igazán nem nehéz kitalálni! Szégyelli magát a nyomorult, nem mer többé a szemedbe nézni, ezért állt odébb. A vackait is bizonyára elviteti majd, és elköltözik tőlünk. Jól is teszi! De nehogy aztán marasztalni próbáld.

– Elköltözése jó alkalmat szolgáltat majd a gúnyolódásra.

– Te ostoba törpe, te rút ördög! Talán bizony azt hiszed, ha eltűrjük, hogy sértegessen engem, kevesebb gúnyolódásra adunk okot? Menj csak utána, menj, ha annyira hiányzik neked, költözz össze vele, nekem pedig adj egy válási nyilatkozatot. Bánom is én! Egy cseppet sem fog hiányozni a társaságotok.

Vu Ta mukkanni se mert, hagyta, hogy az asszony kedvére kitombolja magát. Éppen lecsillapodtak a kedélyek, és közömbös dolgokról kezdtek beszélgetni, amikor ismét megjelent Vu Szung, ez alkalommal egy katona kíséretében, aki teherhordó rudat vitt a vállán. Egy szót sem szólva, egyenesen bement a szobájába, felpakolta a holmiját, és ugyanilyen szótlanul el is ment.

– Hallod-e, öcsém, miért költözöl el tőlünk? – kiáltott utána a bátyja.

– Kímélj meg a magyarázkodástól! Netán még azt hihetnéd, hogy nem törődve a tisztességgel, vetélytársad akarok lenni – hangzott a komor válasz. – Hadd menjek el békességben, az lesz a legjobb!

Így hát az idősebb testvér nem kérdezősködött tovább, és nem is tartóztatta öccsét. Közben az asszony a következőket suttogta:

– Jól van ez így! A rokonok mindig a legrosszabb adósok, ez már régi tapasztalat. De ez itt, miután ily sokra vitte, és őrkapitánnyá lépett elő, ahelyett, hogy támogatná bátyját és sógornőjét, ahogyan az ember elvárná tőle, még képes és meggyanúsít minket. Finom kis alak! Szemrevaló ember, de belül üres! Hála az égnek és a földnek, hogy elköltözik! Így legalább megszabadulunk ettől a gyűlöletes fickótól!

Vu Ta nem tudott ellenérveket felhozni, de magában mégsem fogadta el felesége magyarázatát.

Vu Szung visszaköltözött régi szállására a jamen közelébe, s bár nemegyszer megfordult bátyja fejében, mi lenne, ha meglátogatná, az asszony szigorú tilalmával nem mert szembeszállni.

Mintegy tizennégy nappal később a körzeti mandarin magához hívatta Vu Szungot. A mandarin ugyanis a keleti fővárosba akarta szállíttatni a kétévi hivatali tevékenysége alatt összegyűjtött tekintélyes arany- és ezüstkincset, hogy egyik rokona, Csu palotaparancsnok gondjaira bízza. Úgy gondolta, hogy később, amikor hivatali megbízatása már hároméves, a kincs megnyitja majd előtte az udvari főméltósághoz vezető kapukat, és lehetővé tesz számára egy audienciát. Feltétlen megbízható, erős és megfontolt emberre volt szüksége, aki gondoskodik róla, hogy az értékes szállítmány sértetlenül célhoz érjen. Ekkor jutott eszébe Vu Szung őrkapitány.

– Te vagy a legalkalmasabb ember erre a feladatra – mondotta. – Ne szomoríts el azzal, hogy visszautasítod a megbízatást. Számíthatsz rá, hogy visszatérésed után gazdagon megjutalmazlak.

Vu Szung szerényen megköszönte a kitüntető megbízatást, és kijelentette, hogy teljesíti a feladatot. A mandarin megkínálta három pohár borral, tíz ezüstunciát ajándékozott neki, majd kegyesen elbocsátotta.

Vu Szung ugyanazon a napon felkereste testvérét. Egy szolga kíséretében érkezett, aki egy kancsó bort és különböző élelmiszereket hozott. Vu Szung lekuporodott a küszöbre, és csak akkor ment be a házba, amikor bátyja már visszatért a városból.

Szíve mélyén Aranylótusz továbbra is bizonyos vonzalmat érzett sógora iránt. Amikor megpillantotta a kancsó borral és más finom holmikkal, azt gondolta magában:

„Úgy látszik, mégsem vagyok teljesen közömbös a számára. Különben mivel magyarázhatnám visszatérését? De majd elválik.”

Sietve felment a szobájába, hogy röviddel rá frissen kipúderozva, megfésülködve és élénk színű ruhában köszöntse sógorát.

– Kedves sógor, nyilván valami félreértéssel magyarázható, hogy ilyen sokáig elkerülte a házunkat. Már nagyon nyugtalankodtam. Annál kellemesebb meglepetés számomra a mai látogatás. De minek kellett ekkora költségekbe vernie magát? Igazán fölösleges volt.

– Csupán azért jöttem, hogy néhány szót váltsak a bátyámmal – válaszolta az őrkapitány szárazon.

Felmentek az emeletre, és letelepedtek az asztalhoz. Vu Szung a főhelyet átengedte bátyjának és feleségének, ő maga pedig velük ferdén átellenben egy padra ült. A konyhából egy ideig még felhallatszott a hangoskodó katona durva hangja, majd a katona hamarosan megjelent, és felszolgálta az ételeket. Aranylótusz nem állta meg, hogy az étkezés alatt ne vessen sógorára egy-egy várakozásteli pillantást. De úgy látszott, mintha annak minden figyelmét az evés és ivás kötné le. Végül bátyjához fordulva, ünnepélyesen megszólalt:

– A körzeti elöljáró megbízásából holnap szolgálati útra indulok a keleti fővárosba. Két hónapnál előbb aligha térek vissza. Te túlságosan szelíd és jóhiszemű ember vagy, kedves bátyám. Félek, távollétemben a szomszédok ismét csúfolni fognak, és szomorúságot okoznak majd neked. Nehogy szóváltásba keveredj velük, várd meg, míg visszatérek, én majd eligazítom a dolgot. Továbbá a te helyedben holnaptól kezdve az eddigi tíz pástétom helyett csak öt sor pástétomot hordanék ki. Az indulással se siess nagyon, és ne is maradj távol túlságosan sokáig! Ismerőseiddel ne térj be a kocsmákba! Mihelyt hazaérsz, engedd le a függönyt, és zárd be az ajtót! Ezzel sok bosszúságtól kíméled meg magad! Akkor hát igyunk rá egyet!

A bátyja felhajtotta az eléje tett pohár bort.

– Igazad van, megfogadom majd a tanácsot.

Vu Szung most a sógornőjének töltött.

– Sógornőm, maga olyan érző lélek, hogy felesleges a sok beszéd. Bátyám derék, de kissé együgyű ember, aki a légynek sem árt, teljesen a feleségére bízza magát.

Jobb a tisztes és egyszerű,

mint a díszes férges-belű –

mondja a közmondás. Egyszóval, kedves sógornőm, teremtsen kedélyes otthont, nehogy férjének oka legyen a szomorúságra.

Ahol szilárd a kertgarád,

kóbor kutya nem juthat át.

Szavai nyomán az asszony arcát a halántéktól kiindulva a szégyen bíborpiros hulláma árasztotta el. De azután ujjával a férjére mutatva, egyszerre kirobbant:

– Mondd csak, te ostoba, mit locsogtál odakint rólam, hogy efféle szidást kell zsebre vágnom? Talán azt hiszed, amiért nem hordok férfiturbánt, egy szemmel is kevesebbet érek, mint akármelyik férfi? Jóravaló háziasszony vagyok és engedelmes, akár a gong, mely nyomban megszólal, mihelyt ráütnek! Az én öklömben bárki megbízhat, a mellem meg a testem olyan erős, hogy akár egy ló is végigsétálhat rajta! Nem vagyok holmi elpuhult béka, mely nyálkás, véres gennybe tévedt, és nem tud kikászálódni a csúszós pocsolyából. Mióta összeházasodtunk, még csak egy hangya sem merészkedett át házunk küszöbén. Mire való hát ez a példálózás a kutyával meg a kerítéssel? Kérlek, hagyj fel, sógor, ezekkel az alaptalan, zavaros célzásokkal! A lehulló tetőcserép sem száll el a végtelenbe, hanem a földre esik.

Vu Szung mulatni látszott az asszony heves kitörésén:

– Egyszóval felelősnek érzed magad a házi békéért? Akkor nincsen semmi baj. Egyébként szívvel kell csinálnod a dolgot. Mindenesetre jól az emlékezetembe vésem a szavaidat. Hát igyunk rá egyet, sógorasszony!

De Aranylótusz kedvetlenül félrelökte az eléje tolt poharat, úgyhogy az felborult; majd hirtelen felugrott, és leszaladt a lépcsőn.

Útközben még egyszer visszakiáltott:

– Bölcsnek adja ki magát, sógor, s még azt sem tudja, hogy úgy kell tisztelnünk bátyánk feleségét, mint tulajdon édesanyánkat. Mellesleg, amikor férjhez mentem, bátyja egy árva szóval sem említette, hogy van egy öccse. Ki tudja egyáltalán, mennyi igaz ebből az állítólagos rokonságból! De akárhogy is legyen, nem tűröm, hogy ebben a házban az urat játssza, és ilyen ocsmány igazságtalanságokat vagdosson a fejemhez! – majd hangosan felzokogva lerohant a lépcsőn

Kit önvád mar, és emészti,

megfeddi önmagát,

vak düh zilálja-tépi,

mint orkán tengerárt.

Hogyan is eshetett meg,

hogy pirulnia kell!

Sógorának csak egyet kíván:

pusztuljon el!

E színpadias jelenet után a két testvérnek már elment a kedve a borozgatástól, és hamarosan búcsúzni kezdtek.

– Egyelőre hagyj fel, testvér, az üzlettel – tanácsolta végezetül a fiatalabb –, és inkább ne is menj el hazulról. Egy küldönccel megküldöm majd mindig, amire a megélhetéshez szükséged van. De legyen ám gondod az ajtóra és a kapura, hallod?

Másnap reggel Vu Szung átvette a jamenben a pontos útitervet, a rábízott aranyat meg ezüstöt, s a szállító karavánnal, jól felfegyverezve, útnak indult a keleti fővárosba.

A szerencsétlen Vu Tának, akár tetszett, akár nem, még három-négy napig tűrnie kellett felesége szitkozódását. De uralkodott magán, visszafojtotta dühét, és hagyta, hogy az asszony kitombolja magát. Egyébként megfogadta öccse tanácsát, és ettől kezdve már csak feleannyi pástétomot hordott ki. Már kora délután hazatért, és alig-hogy letette válláról a hordozórudat, gondosan bezárta a kaput, leengedte a függönyöket, és letelepedett a lakószobában. Az új helyzet természetesen felbőszítette Aranylótuszt.

– Te bolond, most már azt sem tudod, melyik napszakban járunk! Ki hallott már olyat, hogy a nap még magasan áll az égen, s te már elreteszeled az ajtót! Megint csak okot szolgáltatsz a szomszédoknak a nevetésre! Azt fogják mondani, hogy nálunk még fényes nappal is kísértetek járnak. Ez a sorsa annak, aki öccsére, arra a jómadárra hallgat, pedig nem tud az egyebet, csak meddő tojásokat rakni, viszont annál szemtelenebbül és hangosabban karattyol.

– Mit törődsz az emberekkel, hadd nevessenek! Öcsémnek teljesen igaza van, ha így élünk, megkíméljük magunkat az ezerszer rosszabb dolgoktól.

– Pfuj! Te ganéj! – kiáltotta az asszony, és Vu arcába köpött. – És még ez meri férfinak nevezni magát! Nincsen önálló akarata, pórázon vezetteti magát, mint egy kiskutya!

– Hagyd már abba! – intette le a férje. – Az én szememben minden szava színarany, és olyan megdönthetetlen, mint egy kőszikla.

Maradt tehát minden az új napirend szerint. Az asszony rendezett ugyan még néhány heves jelenetet, de mérge szép lassan elpárolgott, mindenbe beletörődött. Új taktikához folyamodott: férje hazaérkezésekor ő maga reteszelte be az ajtót, és saját kezűleg engedte le a függönyöket. Vu Ta nem csekély megelégedéssel vette tudomásul ezt a változást. De amikor közelebbről kezdte vizsgálgatni a dolgot, némi gyanú ébredt benne. Hogy is szól az a tanulságos vers?

Akárhogy is ügyel hitvesére,

siet haza, zárja hét lakatra,

a szeretett nő közé s közéje

fal tornyosul, nagy, meredek szikla.

Egy szikrányi vágy is megkuszálja

tüstént a házasság szálait.

Ráccsal őrzi szigorún – hiába!

Egyszerre csak üres a kalit.

Árkon-bokron könnyedén keresztülszáguldó csikó fürgeségével siet tova az élet, a nappalok és éjszakák pedig a takács vetélőjének gyorsaságával váltakoznak. A tizenkettedik hónap végéhez érve ismét Jang, a derűs időszak vette át az uralmat, s ím beköszöntött a szilvavirágzás ideje.

Egy csábos, verőfényes tavaszi délelőttön történt: Aranylótusz ragyogó, friss ruhát öltött magára, csak azt várta, hogy férje eltávozzék, s máris elfoglalta helyét az ajtó előtti napvédő alatt. Régi tapasztalat, hogy a sors rendelte találkozások többnyire apró véletleneknek köszönhetők. Röviden szólva: a fiatalasszony éppen azon fáradozott, hogy a tartóvillát az ajtót elzáró bambuszfüggöny alá helyezze, amikor egy hirtelen támadt szélroham kiragadta kezéből, mire a villa eldőlt, s egy arra haladó járókelő fejét súrolta.

Aranylótusz hirtelen nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, de azért tüzetesen szemügyre vette az idegent: harmincöt év körüli világfi volt, daliás termetén vékony zöld selyemkabát, fején előkelő bojtos kalap aranynyilakkal díszítve, melyek függői járás közben halkan csilingeltek, derekán jádéval szegélyezett aranyöv, lábán a víz tükrénél is tisztább gyapotharisnya, vékony talpú finom cipő, kezében pedig arannyal átszőtt szecsuani legyező – mindent egybevetve vérbeli Csang Seng, egy második Pan An, méltó párja e híres szép férfialaknak. Az ajtó fölött kiugró tető alatt állva, Aranylótusz kíváncsian legeltette rajta a szemét.

Amikor a tartóvilla fejen találta, az idegen megtorpant, és már-már dühösen kifakadt. De amikor körültekintett, legnagyobb meglepetésére egy igéző szépséget látott maga előtt: fejét sűrű fekete haj koronázta, merészen homlokába fésült, fehér bőrétől elütő fürtjei olyanok voltak, mint a hollótollak, kékesfekete szemöldökének íve akár az újhold sarlója, mandulavágású szeme tisztán és hidegen tekintett, cseresznyeajkáról bódító lehelet áradt, kis orrának domborulata, akár a rózsaszín jáspis, kerek orcáján pirosló feszes bőr, makulátlan arca, mint holmi ezüstkehely, alakja karcsú és hajlékony, akár egy virágszál, friss hajtáshoz hasonló ujjait mintha jádéból metszették volna, karcsú dereka, melyet két kézzel játszi könnyedséggel átkulcsolhatott az ember, hajladozó fűzfavessző – no meg az a lágy, rizsporfehér test, azok a telt, kemény keblek, a csillagként előkandikáló kecses lábacskák, sima combok, és valahol elrejtve még egy szorosan összezárt, még csak az imént fakadt rügyhöz hasonló, kicsiny, párnának beillő mit tudom én micsoda is feketéllett... Ó, ki tudna betelni ennyi szépséggel!

Sötét hajék súlyos kontyba csomózva,

illatfelhők gomolyognak barázdáiból.

Ékes nyilak körös-körül beletűzve,

oldalt, ferdén, kettős bimbójú virágszál.

Lazán, hátul a kontyban, a fésű.

A mondhatatlan szökkenő szemöldök:

karcsú fűzfalevél boltív a két barackvirág fölött.

A fülbevaló csöndes, csupa-kellem csöndülése!

A kékeszöld, simuló,

bő ujjú kabátka alatt

a jáspismell szép halma kirajzolódik.

Hunani mód hasított szoknya rajta,

azon fényes, kurta tafota kötényke.

Ruhaujjából hímzett batisztkendőcske kandikál ki,

a derekán illatszer-zsák harangoz,

egy-egy gombpár melle fölött s nyakán.

Ha lefelé kószál a tekintet,

fürge aranyliliom-lábacskán akad meg:

áldott a por, amely fölött

felhőcske-könnyű, gyönyörűn kivarrott

fehér szaténpapucsában suhan.

Ha lép, piros selyemnadrágja ki-kivillan,

térdben citromsármány- s virágboglár szorítja.

Olykor, ha megy vagy letelepszik,

az alsószoknyát kicsalja a szellő,

az orchidea- s mósuszillatot,

különös, ingerlő illatfuvalmat.

őt nézni!... Ó, ki tekinthetne rá,

hogy eszét el ne veszítse egészen!

Megcsalódni benne

poklok kínja lenne.

A páratlan tünemény megjelenésére egyszeriben elszállt az idegen haragja, és meg sem állt Jáva távoli földjéig. Szigorú arckifejezését szelíd mosoly váltotta fel. A fiatalasszony pedig, ügyetlensége miatt röstelkedve, köszönésképpen feléje nyújtotta két összekulcsolt kezét, mélyen meghajolt, és így szólt:

– Egy szélroham tette kezemet bizonytalanná, így történt, hogy a rúd véletlenül megütötte uraságodat. Kérem, bocsásson meg érte!

A férfi előbb helyreigazította a,turbánját, majd mélyen meghajolt, hogy szinte a földet érintette, s e szavakkal válaszolt:

– Ó, szóra sem érdemes. Legyen a hölgy egészen nyugodt.

Vang anyó, a szomszédos teaház tulajdonosa, aki szem-tanúja volt a jelenetnek, most közelebb lépett, és nyájasan kuncogva kapcsolódott a beszélgetésbe:

– Láttam, a magas uraságot alaposan fejbe kólintotta a rúd!

– Csakis az én hibámból történt – bizonygatta az idegen, udvariasan mosolyogva. – Kérem, bocsásson meg nekem a hölgy!

– Ugyan, ugyan, önnek aztán igazán nincs miért bocsánatot kérnie – felelte Aranylótusz.

– Ó, kérem, kérem! – hangzott a válasz végtelen alázattal, erőltetett, éneklő hangon, miközben a mohó, tolvaj tekintet, mely évek óta megszokta, hogy kéjjel lesse a szenvedély szelétől megremegő virágokat és fűszálakat, a szépasszony testére tapadt. Végül, a legyezőt lóbálva, hanyag, hintázó léptekkel elindult, miközben még hétszer-nyolcszor hátrafordult.

A szellő lágy, az ég nevet,

éppen sétára lépeget.

A férfi jön, a kapunál

ál1 a piruló szende báj.

Nem akarózik félrenézni,

szemét a szép nő megigézi.

Ó, zsenge vágy, kikeleti!

elgyengíti, eszét veszi.

Aranylótuszra is mély hatással volt az idegen könnyed, elegáns megjelenése, választékos beszéde. Vajon hátra-fordult volna-e még mentében is hétszer-nyolcszor, ha nem lobban lángra? Legalább a nevét tudná, és hogy hol lakik! Nem állta meg, és addig követte tekintetével az idegent, míg csak el nem tűnt. Azután leengedte a gyékényfüggönyt, bezárta a kaput, és bement a házba.

Mit gondolnak, tisztelt olvasóink, ki lehetett az az idegen? Nos, nem más, mint ama garázda cimborák bandavezére, akik együtt bolondoztak a süvöltő szelekkel, s egyik kópéságot a másik után követték el a hold fényénél; legfőbb feje a díszes társaságnak, mely, ahol csak tehette, letépte a mesék kék virágait, és nem hagyott felderítetlen egyetlen varázslatos illatot sem: a nagy tiszteletben álló Hszi-men Csing, a patikatulajdonos.

Még csak nemrégiben kísérte el utolsó útjára harmadik feleségét, aki sokat betegeskedett, s most szétnézett a városban, hogy eloszlassa rosszkedvét. Barátja, Jing Po-csüe társaságára vágyott, remélvén, hogy az majd felvidítja. Ekkor következett be ez a meglepetésszerű élmény egy idegen ház bambuszfüggönye alatt. Most már lemondott tervezett látogatásáról, hazafelé indult, és otthon átadta magát gondolatainak. Milyen aranyos kis madárka! Csak tudná, hogyan csalhatná lépre! Hirtelen eszébe ötlött: a dolgot Vang anyó, a szomszédos teaház tulajdonosnője üthetné nyélbe! Mit számít az a néhány ezüstuncia! Nem vesztegetett időt az ebédre, hanem nyomban Vang anyó teaházához sietett, és odakint a kiugró tetőrész alatt letelepedett egy zsámolyra.

– Ugyancsak mézesmázos hangot ütött meg az imént uraságod! – ugratta, ajkán hamiskás mosollyal, a tisztes hölgy.

– Kérem, fáradjon közelebb, tisztelt anyókám, szeretnék okvetlenül kérdezni valamit. Mondja csak, kinek a felesége az a madárka ott a szomszédban?

– Ha mindenképpen tudni akarja, a pokolfejedelem fiatalabbik húga, az öt égtáj tábornokának leánya. Miért kíváncsi rá?

– Ne bolondozzék, anyókám, beszéljen komolyan!

– Hogyan, hát nem ismeri? Férje piaci élelmiszerárus a jamennél.

– Ó, maga Jü Szanra, a datolyasütemény-árusra gondol?

– Nem! Ha ő volna, egészen szemrevaló pár lennének. Találgasson tovább az uraság!

– Akkor biztosan Li Szanra gondol, a húslevesárusra?

– Szó sincs róla. Az is jól illene az asszonykához. Folytassa csak tovább!

– Esetleg még a ferde vállú Liu Hsziao-er is számításba jöhet.

– Megint csak melléfogott! Még ő is megtenné valahogy. Folytassa csak!

– Hiába, bármennyire töröm a fejem, nem tudok rájönni, tisztelt anyácskám.

– Ejnye, ejnye! Akkor hát elárulom! Vu Ta a férje, a pástétomárus.

– Mi a csoda! Az a háromhüvelyknyi emberke, az a törpefakéreg?

– Az bizony!

Hszi-men Csinget csak úgy rázta a nevetés. De aztán keserű hangon folytatta:

– Mégiscsak siralmas dolog, hogy ezt a pompás báránypecsenyét odavetették egy ilyen koszos kutyának!

– Bizony, ez általában így szokott lenni – sóhajtott az öregasszony. – A legbárgyúbb alakok lovagolják a legfényesebb paripákat, és ők hálnak a legszebb asszonyokkal. Hiába, a holdbeli öreg, úgy látszik, szereti az efféle meghökkentő párosításokat.

– Mennyivel tartozom?

– Szóra sem érdemes. Maradjon még egy kicsit, később majd elszámolunk.

– Mellesleg, hadd kérdezzem meg, kinél szolgál most a fia, Csao?

– Ha én azt tudnám! Annak idején elszegődött egy anhuji vándorkereskedőhöz, s azóta a színét se láttam. Fogalmam sincs, él-e még egyáltalán.

– Pedig ügyes, leleményes fickó volt, jobb lett volna az én gondjaimra bízni.

– Ó, ha a magas uraság támogatná őt, biztos lehetne a szerencséjében.

– Várjuk meg, míg újból előkerül, aztán majd visszatérünk a dologra. – Ezzel felállt, és elköszönt.

Még két kettősóra sem telt el, s ő már újból megjelent Vang anyó teaháza előtt, s szemét mereven a szomszédos ház bejáratára szegezve, letelepedett a kiugró tetőrész alatt.

– Mit szólna egy szilvaleveshez? – kérdezte az asszony.

– Nagyszerű! Csak kérem, locsolja meg bőségesen ecettel.

Vang anyó nemsokára egy teli tálat és egy csészét rakott elé. Hszi-men Csing egy kis ideig elkóstolgatta a levest.

– Anyókám kedves, de nagyszerűen érti a szilvalevesnek ilyen módon való elkészítését! Van-e belőle bőséges készlete?

– Még hogy van-e? Egész életemben házasságközvetítéssel foglalkoztam.

– De ki beszél itt házasságközvetítésről? Csak a szilvalevesét dicsértem.

– Bocsásson meg, tisztán hallottam, amikor megjegyezte, milyen pompásan kifőzöm a házasságokat.

– Jól van már – vetette közbe Hszi-men Csing nevetve. – Hiszen ha úgy tetszik, maga még a hegyeket is összeboronálja. Hajlandó volna egyszer nekem is ajánlani valakit? Ha jól végzi dolgát, gazdagon megjutalmazom.

– Az úr bizonyára tréfál. Tudná csak meg az első felesége! Alaposan ellátná a bajomat!

– Ettől ne féljen, első feleségem igazán jóságos, megértő teremtés, de az ágyasaim közül egyik sem felel meg nekem. Talán tud a számomra valaki megfelelőt? Ha igen, nyugodtan tegye meg a javaslatát. Elvált asszony is lehet…

– Lenne itt valaki megfelelő, nem is olyan régóta, az uraság részére, csak nem tudom…

– Beszéljen világosan, a dolog módfelett érdekel!

– Nos, ami a külső megjelenését illeti, több, mint tökéletes, csak éppen már nem mai csirke.

– Néhanapján egy érett szépség sem megvetendő. Hány éves tulajdonképpen? Egy-két év ide vagy oda, nem számít.

– A Vadkan jegyében született a hatvanadik ciklus hatvanadik évében, egyszóval újévkor tölti be a kilencvenharmadik életévét.

– Éppen hozzám való volna ez a tűzrőlpattant menyecske! – tört ki Hszi-men Csingből a nevetés. – Magának is mindig bolondságokon jár az esze!

– De megállapodásunkra mindenképpen innunk kell egyet! – buzdította vendégét Vang anyó.

– Benne vagyok, de jól cukrozza meg az italt!

Már késő este volt, mikor Hszi-men Csing elhagyta őrhelyét, és hazaindult.

– Holnapig adós maradok a számlával, egyelőre írja fel. Rendben van?

– Jó, jó. Tiszteljen meg hamarosan újból a látogatásával!

Otthon sem enni, sem lefeküdni nem volt kedve Hszi-mennek. Minden gondolatát a szép ismeretlen foglalta le. Idegességét Holdasszony a harmadik feleség elhunyta fölött érzett bánatával magyarázta, és nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

Másnap délelőtt még alig nyitotta ki üzletét Vang anyó, ki mást lát a háztól nem messze fel s alá sétálni, mint Hszi-men Csing urat.

„Ennek aztán sürgős a dolog! – gondolta magában. – Látom, alaposan lépre csaltam! Kiszipolyozta az egész körzetet, de most a kezem közé került, derekasan megkopasztom!”

Meg kell itt jegyeznünk, hogy az öreg Vang anyó híján volt mindenféle erkölcsi meggondolásnak, már hosszú évek óta mint szorgalmas uzsorás és kerítőnő, mint ügyes bábaasszony és orgazda tevékenykedett.

Most ismét eltűnt a bolt mélyén, és nagy buzgalommal tett-vett a teáskanna körül. Kis idő múlva Hszi-men Csing megjelent a bambuszfüggöny alatt, és elfoglalta szokásos őrhelyét. Vang anyó úgy tett, mint aki nem veszi észre, s minden figyelmét a tűzhely lángjának szentelte.

– Hallja-e, anyókám, hozzon két csésze teát! – hallatszott most odakintről a korai vendég hangja.

– Ó, hát ön az, nagyuram? – kérdezte színlelt csodálkozással. – Már jó néhány napja nem volt szerencsém önhöz. Kérem, foglaljon helyet.

– Tartson velem! – mondotta, amikor az asszony kisvártatva két csésze erős, sötétzöld teát tett le az asztalra.

– Ki hallott már ilyet! Éppen az én társaságom hiányzik önnek! – buggyant ki a nevetés Vang anyóból. – Csak nem akar elcsábítani?

– Hszi-men Csing sem állta meg, hogy el ne mosolyodjék, majd így folytatta:

– Mondja csak, voltaképpen mi jót árul az az ember ott a szomszédban?

– Ropogós porecet, káposztás tekercset, sült húst, levelestészta-fészket, kagylótésztalevest, meleg fűszersajtot.

– Teljesen meghibbant? Beszéljünk végre okosan. Amennyiben a szomszédja valóban ízletes pástétomot készít, hajlandó lennék negyven-ötven darabot is vásárolni tőle.

– Az ön helyében inkább megvárnám, míg elmegy hazulról. Hiszen kevésbé feltűnő, ha az utcán veszi meg tőle az árut, mint benn a lakásán.

Meg kell hagyni, ebben igaza van.

Hszi-men Csing megitta a teáját, és kiment az utcára. Az öregasszony feszült figyelemmel kísérte minden lépését. A férfi előbb keletnek fordult, majd nyugat felé, de hamarosan újból visszasétált, s elhaladt a teaház előtt; így ment ez vagy hétszer-nyolcszor egymás után. Végül ismét betért a teaházba.

– Ó, nagyuram! Micsoda öröm! Már napok óta nem volt szerencsém! – üdvözölte a vendégét Vang anyó gúnyolódva.

Hszi-men Csing egy fényes ezüstpénzt vett elő a zsebéből, és átnyújtotta neki.

– Fogja, jóasszony, részlettörlesztés a számlámra.

Vang anyó elrakta a pénzt, miközben azt gondolta magában: „Csak aztán máskor se feledkezzék meg az illendőségről. Ez épp elég lesz holnap lakbérre.” Majd hangosan folytatta:

– Úgy veszem észre, valami nyomja a szívét.

– Hogy a csudába találta ki!

– Nem is volt olyan nehéz. Nem ismeri a régi mondást?

Az idegent sose faggasd,

kérdésekkel sose nyaggasd,

nézd meg arcát, s egykettőre

megtudod, mit tarts felőle.

Jóságos egek, ha tudná, hány különös és bonyolult históriának jött már a nyitjára egy magamfajta asszony!

– Figyeljen ide, ha kitalálja, mi nyomja a szívemet, öt ezüstunciával jutalmazom.

– Ó, nincs ezen sok találgatnivaló, akár mindjárt a fülébe súgom: tegnap is, ma is egy bizonyos nőszemélyért koptatta a lábát, itt lakik a szomszédban, és minden gondolatát ő foglalja le. Eltaláltam?

– Fogadja nagyrabecsülésemet, pontosan úgy van, ahogy mondja. Be kell vallanom, hogy amióta tegnap megláttam az ajtó előtt, sem lelkemnek, sem érzékeimnek nem vagyok ura többé. Nincs se nyugodt éjszakám, se nappalom. Elment a kedvem az evéstől, ivástól; bármihez kezdek, úgy érzem, tehetetlen vagyok, mert bénák a tagjaim. Nem tudna kiokoskodni valamit?

– Hát akkor én is nyíltan beszélek. Ha csakis nyomorult teaházammal foglalkoznék, mintha csak szellemet fogadnék éjjeliőrnek. Már három éve múlott annak, hogy teaüstömből utoljára felszállt egy nyomorult buborék. Még jól emlékszem rá, egy hideg havas napon történt, június elején. Azóta megállt az üzlet. Ilyen körülmények között természetesen némi mellékjövedelemről is gondoskodnom kell. Hiszen harminchat éves korom óta özvegy vagyok. Miből élnénk meg a fiammal? Marad tehát a házasságközvetítés, bábáskodás, gyerekágyas asszonyok ápolása, továbbá régi ruhák adásvétele, az alkalmi közvetítés, s mindezen felül értek még valamit a sebek kiégetéséhez és a betegségeknek tűszúrással való gyógyításához.

– Teringettét, de sok mindenhez ért! Nos hát, amennyiben összehoz egy találkozót köztem és a madárka között, tíz ezüstuncia üti a markát. Ezzel együtt lesz a koporsójának az ára.

– Huh, egyszóval beugrott! Hiszen csak tréfáltam.

HARMADIK FEJEZET

Vang anyó behajtja a kerítésért járó pénzt.

Furfangosságával titkos gyönyört

szerez a kéjencnek

– Egyszóval tíz ezüstuncia üti a markát, kedves anyóka, ha nyélbe üti az üzletet – unszolta Hszi-men Csing az öregasszonyt.

– Ide figyeljen, nagy jó uram. Az ilyen „szerelmi viszony” nem olyan egyszerű dolog. Mert mit is jelent manapság az ilyesmi? Lopott szerelmet. Ehhez mindenekelőtt hat dolog szükséges: jó megjelenés, pénz, virágzó fiatalság, egy vattába pólyált tű gyengédsége és szilárdsága, sok ráérő idő, s végül még egyvalami, ami olyan kemény, mint egy szamár micsodája.

– Őszintén megvallva, nálam egyikben sincs hiány. Ami a külsőmet illeti, bár nem hasonlíthatom magam Pan Anhoz, de azért bízvást mondhatom: hű, a teringettét! Másodszor: van mit aprítanom a tejbe. Ami a harmadik dolgot illeti: nyugodtan a fiatalabb korosztályhoz számíthatom magam. Ezután a gyengédség következne, s állíthatom, százszor is meg hagyom verni magam egy asszonytól, mielőtt megmutatnám neki az öklömet. A tekergéshez is van időm, amennyi csak kell. Gondolja, hogy különben ilyen szorgalmasan látogatnám? Végül rátérve a hatodik dologra: kora ifjúságomtól otthonos vagyok az örömtanyákon, és nem dicsekvésképpen mondom, de van egy takaros szerszámom, amit sikerült félelmetes nagyra nevelnem.

– Eddig hát minden rendben volna. De van még egy nehézség, amin a dolog rendszerint megbukik.

– Mégpedig?

– Ne vegye zokon, ha egészen nyíltan beszélek, de az efféle szerelmi ügyek olykor csupán azért nem jönnek létre, mert az érdekelt olyan fösvény, hogy még a költségek egy elenyésző százalékát is megtagadja. Márpedig önt takarékos embernek ismerem, aki nem szórja ki a pénzt az ablakon. És itt van a bökkenő.

– Ugyan, ez ne okozzon gondot magának. Mindenben a kívánsága szerint járok el.

– Nos, ha már itt tartunk, volna egy csinos tervem, hogyan hozzam össze a madárkával.

– Csakugyan? Akkor ki vele!

– Most mindenekelőtt menjen szépen haza, s majd három vagy hat hónap múlva tovább tanácskozunk.

– Hagyja már az efféle beszédet! Hiszen ez valóságos kínszenvedés! Gondoljon az ígért jutalomra!

– Csak lassan a testtel, nagyuram! Jóllehet igen egyszerű származású a madárka – apja, az öreg Pan, szerény szabócska odakint a déli kapu előtt –, de azért értelmes és sokoldalúan képzett: énekel, citerázik, tud kockázni, sakkozni, járatos mind a száz költő dalaiban, és a kézi-munkában is ügyes. Énekelni és citerázni az öreg Csang házában tanult, hiszen tudja, annál a gazdag Csangnál, aki teljesen ingyen adta feleségül a háromhüvelyknyi emberkéhez. Minthogy sokat van otthon egyedül, és sosem hagyja el a házat, gyakran elbeszélgetek vele, sűrűn kikéri tanácsomat, és bizalmasan anyjának szólít. Ha el akar érni valamit, a következő tanáccsal szolgálhatok: mindenekelőtt vásároljon két vég durva selymet, egy vég kéket, egy vég fehéret, továbbá egy vég finom fehér selymet, valamint tíz uncia ára legfinomabb vattát, és mindezt küldje el nekem. Ha ez megvan, majd átmegyek hozzá a naptárért azzal az ürüggyel, hogy alkalmas napot keresek, melyen a szabót megfogadom. Amennyiben az asszonyka nem ajánlja fel, hogy ő maga elvégzi a szabást-varrást, akkor már eleve le kell mondanunk az egész ügyről. Ezzel szemben, ha azt mondja, minek a szabó, majd ő elvégzi a munkát, akkor már megnyertük az első fordulót. Ha azután kérésemre eljön a házamba, hogy ott szabjon-varrjon, már a második fordulót is megnyertük. Étellel-itallal kínálom majd, és noszogatom, lásson hozzá. De ha visszautasítja a vendéglátást, mindenről le kell mondanunk. Ha azonban nem sokat kéreti magát, és hozzálát az evéshez, iváshoz, akkor már a harmadik forduló is a miénk. Az első alkalommal ön nem lehet jelen. Legfeljebb a harmadik alkalommal mutatkozhat, úgy a délutáni órákban. Öltse magára a legjobb ruháját, és jelezze halk köhécseléssel megérkezését. Mondja, hogy nagyon régen nem látott már, és szeretne egy csésze teát inni. Én majd befelé tessékelem. Ha belépésekor a madárka feláll, és hiába próbálom marasztalni, félbe kell hagyni a dolgot. Viszont ha meg se mozdul, és helyén marad, már a negyedik fordulót is megnyertük. Bemutatom majd neki a selymek kegyes adományozóját, kidomborítom, mennyi jó tulajdonsággal rendelkezik, ön pedig magasztalni fogja az ő művészetét és kézügyességét. Amennyiben nem válaszol, mindenről le kell mondanunk. Ha ellenben beszélgetésbe elegyedik önnel, már félig megnyertük a játszmát. Ezek után én megjegyzem, milyen különös szerencse ama két ember találkozása, akiknek az új ruhát köszönhetem: önnek a selymet, őneki pedig a munkát. Azt hiszem, helyénvaló lesz, ha eldicsekszem művészetemmel, hogy akár a legtávolabbi hegyeket is összeboronálom, ön viszont megragadja a kedvező alkalmat, és bort hozat a hölgynek. Ön természetesen örömmel fogadja az én javaslatomat, és pénzt ad a bevásárláshoz. Amennyiben ő mindenképpen menni akar, és semmit sem ér a marasztalás, úgy természetesen fel kell hagynunk a dologgal. Ámde ha ülve marad, már a hatodik fordulót is megnyertük. Én átveszem öntől a pénzt, őt pedig megkérem, távollétemben ne nyugtalankodjék, és szórakoztassa el az uraságot. Amennyiben a madárka ellenkezik, feláll és mindenképpen távozni akar, le kell tennünk a dologról. Viszont ha ülve marad, az kedvező önre nézve, és már a hetedik fordulót is megnyerte. Visszatérésem után szépen megterítek, és így szólok hozzá: „Tegye most félre a munkát, és igyon velünk egy pohár bort! Az úr nem akarja az ablakon kiszórni a pénzt.” Ha húzódozik, vonakodik, hogy igyék önnel, és menni készül, vesztett ügyünk van. De ha csak kéreti magát, és közben ülve marad, jók a kilátások, és ön a nyolcadik fordulót is megnyerte. Amikor a bor már kissé a fejébe száll, és a beszélgetés a kívánt mederbe terelődik, én azzal a kifogással, hogy a bor már elfogyott, ismét eltűnök, mert pótolnom kell a készletet, amihez ön újból pénzt ad. Amikor elmegyek, egyszerűen rázárom kettőjükre az ajtót. Ha ekkor megijed, és sivalkodni kezd, fel kell adni a dolgot. Ha mégis szó nélkül engedi, hogy az ajtót elreteszeljem, akkor már a kilencedik fordulót is megnyerte. De ahhoz, hogy az utolsót is megnyerje, még komoly erőfeszítésre lesz szükség. Ha majd így szépen kettesben maradnak, elő kell vennie minden ékesszólását és rábeszélőképességét, sőt, mi több, a kezek és lábak beszédétől sem szabad idegenkednie. Ettől fogva már minden csakis öntől függ. Sodorjon le, mintegy véletlenül, a kabátja ujjával egy-két evőpálcikát az asztalról, majd tegyen úgy, mintha fel akarná venni őket, s lehajlás közben az asztal alatt tapogassa meg nyugodtan az asszonyka lábát. Ha megbotránkozik és jelenetet rendez, bejövök, és kihúzom önt a csávából. Ebben az esetben természetesen nagyjából elveszettnek kell tekintenünk az ügyet. Viszont ha mindvégig csöndben marad, teljes a győzelem. De bízhatom-e önben, hogy később is hálás lesz nekem mindezért a nagy szolgálatért?

– Pompásan kifundálta, anyókám! – áradozott Hszi-men Csing fellelkesülve. – Túlzás nélkül mondhatom, díszhelyet érdemel a Felhőkön Lebegők Csarnokában.

– Csak ne olyan hevesen! Maradjunk csak inkább a megígért tíz ezüstunciánál!

– Amiatt ne fájjon a feje! De mondja csak, mikor kerül sor a terv megvalósítására?

– Tüstént átmegyek hozzá a naptárért, és amíg a háromhüvelyknyi emberke a dolga után jár, részletesen megbeszélek vele mindent. Ön meg közben gondoskodjék róla, hogy a selyem és a vatta mielőbb itt legyen, estére pedig én megadom a választ.

– Csak bízza rám, nem szegem meg az ígéretemet – mondta Hszi-men Csing, és ezzel elköszönt. Útban haza-felé megvásárolta a három vég selymet, továbbá a tíz uncia legfinomabb, tükörtiszta vattát. Szolgájával, Taj A-errel, egy takaróba csomagoltatta az egészet, és nyomban elküldte Vang anyónak. Az öregasszony nagyon megörült a holminak, és a hátsó kijáraton át azon nyomban átment a szomszédba.

– Miért kerülte el a hölgy az utóbbi napokban szegényes viskómat? – köszönt be Aranylótuszhoz.

– Nem éreztem jól magam, és kevés kedvem volt elmenni hazulról!

– Nincs véletlenül egy naptár kéznél? Alkalmas napot szeretnék keresni a szabás-varráshoz.

– Mit szeretne varrni, anyám?

– Engem, öregasszonyt, tenger sok baj kínoz, legfőbb ideje, hogy megbarátkozzam a halál gondolatával. A fiam sincs odahaza.

– Hát hol tekereg?

– Elszegődött egy vándorkereskedőhöz, azzal járja a világot. Nem ad hírt magáról, s én egyre jobban aggódom.

– Voltaképpen hány éves most a fiú?

– Tizenhét!

– Miért nem keres neki feleséget? Legalább lenne valaki, aki segít a házban.

– Helyesen mondja, csakhogy amíg saját erőmre vagyok utalva, nem érek rá menyasszonyt keresni. De mihelyt visszatér, utánanézek a dolognak. Ó, annyira kínoz a fulladás és köhögés! Egész testem el van csigázva. Olyan fájdalmaim vannak éjszaka, hogy le sem hunyom a szemem, már csak ezért is itt az ideje, hogy végre megvarrassam a halotti öltözéket. A minap azután egy gazdag, régi jó törzsvendégem, akinek hébe-hóba bizonyos szívességeket tettem – ápoltam házában a beteget, ilyen meg olyan szolgálót vagy ágyast szereztem neki –, egyszóval ez a gazdag úr egészen váratlanul gyengédségének és együttérzésének jeleként megajándékozott a halotti öltözékhez szükséges anyagokkal. A selyem már egy évnél is hosszabb ideje fekszik nálam. Csupán az időm nem engedte, hogy megvarrassam. De most már olyan állapotban vagyok, hogy nem halaszthatom tovább a dolgot, ezenfelül kapóra jön az is, hogy szökőhónap lévén, ki tudok szorítani néhány napot a szabás-varráshoz. A szabó előbb alaposan megkopasztott, majd túlterheltségére hivatkozva, egyszerűen faképnél hagyott. Ó, el sem mondhatom, milyen ocsmány dolgok ezek!

– Nem tudom, eltalálnám-e az ízlését, máskülönben, ha nem vetné meg segítségemet, kedves anyácskám, ezekben a napokban lenne időm.

– Ó, ha nem kímélné értem drága ujjacskáit, békében halhatnék meg. Sok dicsérő szót hallottam már ügyességéről, csak nem volt bátorságom zaklatni.

– Nincs erről sok beszélnivaló. Megmondtam, hogy szívesen állok rendelkezésére, és ezzel a dolog el van intézve. Vigye magával a naptáramat, és kérjen meg valakit, válassza ki az alkalmas napot.

– De minek tetteti magát, drága kis asszonykám! Hiszen olyan pompásan eligazodik száz költőnk valamennyi rímes és rímtelen versében, minek akkor idegen segítséghez folyamodnom?

– Elfelejtettem én már réges-rég mindent – szabódott Aranylótusz.

– Üres kifogás! – hajtogatta Vang anyó, és kezébe nyomta a naptárt.

– A holnapi és a holnaputáni nap nem alkalmas – jelentette ki Aranylótusz, miután kis ideig tanulmányozta a naptárt. – De a következő már szerencsés nap.

– Vang anyó türelmetlenül kivette a naptárt Aranylótusz kezéből, és felakasztotta a falra.

– Voltaképpen mi szükségünk arra, hogy valami különös szerencsenapot válasszunk? Hiszen azzal, hogy a munkát elvállalta, már amúgy is szerencsecsillagot gyújtott.

– Mellesleg, halotti öltözékről lévén szó, egy szomorú nap lenne a legalkalmasabb – mondta Aranylótusz elgondolkozva.

– Fő dolog, hogy nem tagadja meg a segítségét; szerencsés vagy szerencsétlen nap, énnekem igazán mindegy – egyezett bele tüstént Vang anyó. – Egyszóval holnap elvárhatom kietlen lakomban?

– Miért nem inkább énnálam?

– Mert szeretném nézni, hogyan dolgozik, másfelől meg nincsen senki, aki távollétemben a házat őrizné.

– Igaza van, tehát holnap, reggeli után.

Hszi-men Csing ugyanaznap este értesítést kapott; jöjjön el harmadnap délután.

Aranylótusz megtartotta a szavát, és másnap délelőtt, mihelyt férje útnak indult, átment szomszédasszonyához, aki üdvözlésképpen dió- és fenyőmagoldattal fűszerezett, különösen erős teával kínálta meg. Ezután Aranylótusz hozzálátott a munkához, mértéket vett, kiszabta az anyagot, és nekikezdett a varrásnak. Vang anyó le sem vette róla a szemét, s hangos felkiáltásokkal adta tudtul elragadtatását. Megélt már vagy hetven évet, de ilyen művészi munkát és rendkívüli kézügyességet még sosem látott. Déltájban ettek valamit, de azután estig meg sem állt a munka.

A háromhüvelyknyi emberke éppen akkor lépte át háza küszöbét, amikor Aranylótusz hazaérkezett. Feleségének a munka hevétől enyhén kipirult arca nyomban feltűnt neki.

– Hol voltál? – kérdezte.

– A szomszédban, Vang anyónál Megkért, segítsek megvarrni halotti ruháját. Délben meg ott tartott ebédre.

– Nem lett volna szabad elfogadnod. Hiszen amúgy is le vagy kötelezve neki. Bár az a pár falat valóban szóra sem érdemes, mégis helyesebb, ha hazajársz ebédelni, nehogy a terhére legyél. Mindenesetre holnap reggel, mielőtt átmégy, vegyél magadhoz egy kevés pénzt, hogy viszonozni tudd a vendéglátást.

Ha rokon is szegről-végről,

jó szomszéddal sosem ér föl.

Régi szabály ez. Melegen kell tartanunk a barátságot. Ha meg nem fogadná el, amit viszonzásképpen felajánlasz, akkor fejezd be inkább idehaza a munkát.

Az asszony némán hallgatta.

Másnap Aranylótusz ismét átment a szomszédba, hogy folytassa a munkát. Amikor eljött az ebéd ideje, ruhája ujjából háromszáz rézkest vett elő, és átnyújtotta Vang anyónak.

– Fogja, anyácskám, vásároljon egy kis ételt-italt.

– Ejnye, hát ez meg mit jelentsen! – szólt az öregasszony elcsodálkozva. – Én kértem szívességre, s most kiadásokba verné magát? Vagy talán nem ízlik, amivel kínálom?

– Ütődött férjem kívánsága, hogy így legyen. Ha visszautasítja ezt a csekélységet, otthon kell befejeznem a munkát!

– Mondhatom, férjeura aztán érti, hogyan kell elrendezni az életet. De ha már egyszer ragaszkodik hozzá, elfogadom – egyezett bele sürgősen az öregasszony, mert veszélyeztetve látta tervét. Saját zsebéből is hozzátett valamit, és különlegesen jó bort meg néhány ínyencfalatot vásárolt az ebédhez. Se vége, se hossza nem volt a hálálkodásnak, amikor este búcsút vett látogatójától.

Másnap délután a két asszony megint csak ott ült Vang anyó szobájában, a varrás fölé hajolva, amikor odakintről hangos köhécselésre lettek figyelmesek, majd nyomban utána megszólalt valaki:

– Hé, Vang anyó, de rég nem láttam már!

Az öregasszony fürkésző tekintettel nézett szét:

– Ki az odakint?

– Én vagyok – hangzott a válasz.

Természetesen ki más lehetett, mint Hszi-men Csing? Már alig várta a mai napot, s most a megbeszéléshez híven, legjobb ruhájában, öt ezüstunciával a zsebében, arannyal átszőtt szecsuani legyezővel a kezében, pontos időben megjelent a teaház előtt.

Vang anyó buzgón kisietett.

– Ó, hát ön az? Kérem, kerüljön beljebb. Éppen a legjobbkor érkezett, nézze csak, mit csinálunk.

Ezzel megragadta Hszi-men Csing kabátujját, és bevonszolta a szobába.

– Kedves asszonyka, íme bemutatom magának a bőkezű adományozót, Hszi-men Csing urat.

Az meg csak állt, s nem tudta levenni szemét a finom, üde arcról, mely fölött jégmadár tollához hasonló, dús, kékesfekete hajfelhő gomolygott. Az asszony a fehér karton alsóruha fölött barackrózsaszín, kétoldalt felhasított selyemkabátkát viselt és kék szaténnadrágot. Hszi-men Csing megjelenésekor tovább varrt, csupán kissé lehajtotta a fejét. A férfi mélyen meghajolt, és dallamos hangon előadta az üdvözléshez készen tartott szóvirágokat. Aranylótusz ölébe ejtette a munkát, és halkan „tízezerszeres szerencsét” kívánt.

– Képzelje csak, nagyuram – szólt közbe Vang anyó –, a mai napig sem jutottam hozzá, hogy megvarrassam az anyagot, mellyel egy év előtt megajándékozott. Most e hölgy, a szomszédnőm szorgos és segítőkész ujjacskáinak köszönhetem, hogy végre elkészül a ruha. És milyen nagyszerűen értenek ezek az ujjak a varráshoz, milyen gondosan sorakozik öltés öltés mellett, szinte hihetetlen! Jöjjön csak közelebb, nagyuram, győződjék meg róla!

– Pompás! Mondhatnám, isteni!

– Ne gúnyolódjék velem! – jegyezte meg Aranylótusz mosolyogva, továbbra is lehajtott fejjel.

– Nem haragszik, ha megkérdezem, melyik házból való a hölgy? – fordult most Hszi-men Csing Vang anyóhoz, mint akinek sejtelme sincs semmiről.

– Próbálja kitalálni!

– Fogalmam sincs róla.

– Akkor megmondom, de kérem, előbb foglaljon helyet – és leültette, úgy, hogy pontosan szembe kerüljön Aranylótusszal.

– Emlékszik még, hogy a minap, amikor elhaladt a szomszéd kapu előtt, alaposan fejbe kólintotta valami?

– Ó, nyilván arra gondol, amikor hozzám vágódott a támasztóvilla? Igen, igen, csak tudnám, kinek a háza előtt történt!

Aranylótusz még mélyebbre hajtotta a fejét, és hamiskásan közbevetette:

– Remélem, már nem haragszik múltkori ügyetlenségemért.

– Ugyan, dehogy, hová gondol?

– Egyszóval ő lenne a szóban forgó hölgy, mégpedig szomszédom, Vu Ta felesége – egészítette ki Vang anyó a bemutatást.

– Ó, hiszen én teljesen megfeledkeztem a bemutatkozásról – mormogta Hszi-men Csing.

Vang anyó most a fiatalasszonyhoz fordult:

– Ismeri az urat?

– Nem.

– Hszi-men Csing úr ő, körzetünk egyik leggazdagabb embere. Őméltósága, a körzeti mandarin is személyes barátságával tünteti ki. Vagyona tízezerszer tízezer ezerkes-füzérre rúg. Annyi a pénze, hogy még a Nagy Göncölszekérbe se férne bele. Övé a jamen előtti nagy gyógyszertár. Csűrjeiben ott rohad a töméntelen fölös rizs. Ami házában sárga, az mind arany, ami fehér, az ezüst, ami kerek, az gyöngy, minden, ami ragyog, az drágakő. Van ott rinocéroszszarv meg elefántcsont is. Első felesége egy született Vu lány, a bal oldali városrész parancsnokának, Vunak a leánya; okos, szorgalmas asszony, annak idején én magam közvetítettem ezt a házasságot. De mondja csak, Hszi-men úr, miért maradt el tőlem ennyi ideig?

– Az utóbbi napokban nagyon elfoglalt leányom eljegyzése... – Mesélt az otthoni dolgokról, s kis ideig csak közte és Vang anyó közt folyt a beszélgetés, melynek során az utóbbi nem győzte eléggé dicsérni védencét. Aranylótusz lehajtott fejjel, némán hallgatta, s egyre csak varrogatott.

Az asszony, mint a hullám,

futékony, ingatag,

ha nem látja a férje,

máris máshoz szalad.

A tapasztalt Hszi-men megelégedéssel állapította meg, hogy a szépasszony máris vonzódik hozzá, mindössze azt sajnálta, hogy azon nyomban nem tehette magáévá. De okosabbnak vélte, ha türtőzteti magát, és megvárja, míg az öregasszony pontról pontra végrehajtja tervét. Most végre elérkeztek ahhoz a fontos mozzanathoz, amikor Vang anyó értésére adta vendégének, helyesen tenné, ha a hölgy tiszteletére egy kis finom borocskát hozatna. Hszi-men Csing meglepetést színlelt.

– Jóllehet nem számítottam rá, de véletlenül éppen van nálam valami pénz. Tessék, kérem.

Zsebébe nyúlt, és előhalászott egy ezüstunciát. Aranylótusz intett az öregasszonynak, hogy nem fogadhatja el a vendéglátást, de mindezt csak a látszat kedvéért, különben meg se mozdult.

Vang anyó úgy tett, mintha semmit se venne észre, eltette az ezüstöt, és indulni készült.

– Megkérhetném, kedves asszonyom, hogy távollétemben szórakoztassa az urat? Hamarosan itt leszek – vetette oda búcsúzóul.

– Nem szívesen, anyácskám – kényeskedett Aranylótusz, de azért meg se moccant.

Így aztán kettesben maradtak a szobában. Egyikük sem szólt. Hszi-men Csing az asszonyra szegezte tekintetét, aki a varrás fölé hajolt ugyan, de nem állta meg, hogy olykor-olykor lopva rá ne pillantson a férfira.

Vang anyó nemsokára visszajött. Kövér libát, ropogós kacsát, sült húst és frissen sült halat hozott egy piaci konyháról, továbbá különlegesen finom gyümölcsöket és a legjobb bort. Az asztal hamarosan ünnepi díszben pompázott, rajta dúsan megrakott tálak, teli csészék sorakoztak. Az öregasszony bátorítóan rákacsintott Aranylótuszra.

– Tegye most félre a munkát, és igyék velünk egy pohárral!

– Ó, azt nem lehet, tiltja az illendőség. Majd anyácskám elszórakoztatja az uraságot!

– De, kedvesem, miket beszél! Hiszen éppen a maga tiszteletére mosott kezet az uraság!

És be sem várva a további szabadkozást, néhány megrakott tálat tett elé. Az étkezés elején a szépasszony még kicsit kellette magát, a gáláns lovag pedig minden alkalmat megragadott az udvariaskodásra, de a harmadik pohár bor után – Vang anyó éppen kiment a konyhába, hogy új puncsot forraljon – már fesztelenebbé vált a társalgás.

– Hány tavaszi rügyfakadást élt már meg a hölgy? – kérdezte Hszi-men Csing.

– Huszonöt éves vagyok.

– Akkor hát egyidős „szerény párommal”. Ő a sárkány évében született, a nyolcadik újhold huszonötödik napján.

– Túlságosan nagy megtiszteltetés számomra, hogy első feleségét együtt említi velem, olyan, mintha összehasonlítaná az eget a földdel.

– Ó, Aranylótusz asszony módfelett művelt – elegyedett a beszédbe Vang anyó. – Nemcsak a cérnával és a tűvel bánik kitűnően, hanem nagyszerűen eligazodik a száz költő és filozófus műveiben, nem is szólva az írásművészetről, a sakkozásról és más hasonló mesterségekről, melyeknek pompás ismerője.

– Micsoda páratlan asszony, aki ennyi jó tulajdonsággal rendelkezik! – kiáltott fel Hszi-men Csing elragadtatással.

– Hogy is nyilváníthatnék véleményt , én öregasszony, de engedtessék meg nekem: akad-e a házának asszonynépe közt egyetlen is, aki a mi Aranylótuszunkkal felvehetné a versenyt?

Voltaképpen igaza van Vang anyó. De látja, nem is tudnám hamarjában elmagyarázni, mi miért történt. Egyszerűen balszerencsém volt, és eddig még nem sikerült megtalálnom az igazit.

– Hát elhalt első felesége, a született Csen lány?

– Ó ne beszéljünk róla. Bár elég alacsony származású, volt de milyen okos és körültekintő! Mindenben rábízhattam magam. Mily fájdalom, hogy három évvel ezelőtt elköltözött az élők sorából/ Ha ma élne nem állna feje tetején a házam. Vagy öten-hatan tátogatják ételért a szájukat, de a háztartással senki sem törődik. Nincsen igazi úrnője a háznak. Jelenlegi „szerény párom” állandóan betegeskedik, és nem törődik azzal, hogy lezüllik a háztartás. Ezért is járok el annyit Hazulról, otthon csak mérgelődés az életem.

– Ne vegye zokon, nagyuram, de nyíltan kimondom: sem előző, sem jelenlegi felesége nem vetélkedhet Aranylótusszal, akár belső, akár külső erényeit tekintjük.

– Igazat mond, de hozzáfűzhetem, hogy még báj és életkedv tekintetében sem.

– Mellesleg szólva tudtommal van egy kis barátnője a Keleti utcában? Miért nem közvetíthetnék őnála is?

– Ó, maga a kis Csangra gondol, aki olyan unalmasan énekel? Mióta megtudtam, hogy néhanapján idegen ösvényre téved, már nem kedvelem.

– És hogy állunk a bordélyházbeli Li Csao-errel? Hiszen őhozzá már elég régi kapcsolat fűzi?

– Azóta ő már a második feleségem. Sajnos, a háztartáshoz ő sem ért, különben őt tettem volna meg első feleségemnek.

– De tudtommal Cso Tiu-errel mindig nagyszerűen megértették egymást?

– Kérem ne beszéljen róla! Ő volt a harmadik feleségem. Nemrégiben ágynak dőlt és meghalt.

– Ó, a szegény! De tegyük fel ha tudnék valakit, aki megfelelne ízlésének, volna-e akadálya, hogy javaslattal álljak elő?

– Minthogy szüleim már nem élnek, a magam ura vagyok, és ugyan ki szólhatna bele a dolgaimba?

– Csak tréfa volt az egész. Hogy is teremthetném elő így hirtelen a megfelelő személyt?

– Miért ne volna lehetséges? Ó, hogy nekem még a házasságban sincsen szerencsém!

– Megint kifogytunk a borból! – szakította félbe az öregasszony a beszélgetést. – Mindig épp akkor fogy el, amikor az ember a legjobban kívánja! Kérem, ne szidjon meg a mulasztásért. Hozzak egy újabb kancsóval?

Hszi-men Csing benyúlt a tarsolyába, és elővette a még megmaradt négy ezüstöt.

– Fogja, anyókám, mind a négyet, nehogy újból fennakadás legyen.

Az öregasszony megköszönte a pénzt, majd nagy buzgalommal elindult a dolgára, de nem mulasztotta el, hogy előbb ne vessen egy fürkésző pillantást a szépasszonyra. A három jókora pohár bor, mellyel ajkának szomját csillapította, megtette a kívánt hatást. Nyiladoztak benne a vágy rügyei. Némán, lesütött szemmel hallgatta Hszi-men Csing és az öregasszony beszélgetését, s a célzásokat gondosan megjegyezte magának.

NEGYEDIK FEJEZET

Aranylótusz titkos örömöknek hódol

a Varázshegyen.

Jogos felháborodás vihara a teaházban..

Jün testvérke.

Vang anyó széles vigyorral a fiatalasszonyhoz fordult:

– Most elmegyek a Keleti utcába, tudom, hol kapni pompás borocskát a körzeti jamen közelében. Jó időbe telik, míg visszaérek. Legyen szíves, szórakoztassa el közben az uraságot! Van még egy kevés a kancsó alján, töltsön, ha üresek a poharak.

– Miattam ne fáradjon, én már nem kérek több bort.

– Ejnye, hát miért ülnének itt, mint az idegenek? Miért ne innának még egy-két pohárkával? Ne legyen már olyan félénk!

– Minek unszol ennyire? – húzódozott Aranylótusz, de nem mozdult a helyéről.

Vang anyó kilökte az ajtót, s kívülről egy zsineggel az ajtófélfához erősítette. Azután letelepedett a ház utcai oldalán, és a legnagyobb lelki nyugalommal elkezdett fonni.

A párocska be volt zárva a szobába. Aranylótusz kissé hátratolta a székét, és időnként lopva a férfira pillantott, aki le sem vette róla mámoros tekintetét.

– Hogy is hangzik becses családi neve? – szólalt meg végül.

– Vu.

– Ó, igen, Vu – mondta szórakozottan. – Ritka név a mi körzetünkben. Talán bizony rokonságához tartozik a háromhüvelyknyi emberkének csúfolt pástétomkereskedő?

Az asszony a füle tövéig elpirult.

– A férjem – suttogta, fejét lehajtva.

Hszi-men Csing kis ideig hallgatott, és elgondolkodva maga elé nézett. Majd szenvedélyesen kifakadt:

– Micsoda igazságtalanság!

– Mi baj érte? – kérdezte Aranylótusz kedélyesen, oldalról feltekintve rá.

– Engem semmi, a maga sorsa ellen tiltakozom felindultságomban!

Most gyorsan peregni kezdett a nyelve, nem takarékoskodott a hízelgő szóvirágokkal, a „nagyságos” és „igen tisztelt” megszólításokkal. Közben az asszony a kabátkájával játszott, rágta az ujja szegélyét, a szóözönt pedig, anélkül, hogy a rágcsálást abbahagyta volna, dacos közbeszólásokkal és pajzán oldalpillantásokkal kísérte. Ekkor Hszi-men Csing, a fülledt levegőre hivatkozva, ledobta magáról vékony, zöld selyemköntösét.

– Lenne olyan szíves odatenni a kályhapadkára? – kérte udvariasan.

Aranylótusz hirtelen elhatározással hátat fordított.

– Vigye oda maga! Hisz van két erős keze – fűzte hozzá jókedvűen, miközben tovább rágta kabátja ujját.

– Ha nem akarja, úgy is jól van.

Kinyújtott karral keresztülemelte a köntöst az asztalon, s rádobta a kályhapadkára. Ám mesterkedése eredményeként a köntös ujjával ügyesen lesodort az asztalról egy evőpálcikát. És hogy, hogy nem, a pálcika éppen Arany-lótusz elé gurult! Mikor aztán Hszi-men Csing újból tölteni és tálalni akart, természetesen hiába kereste a pálcikát.

– Ezt a pálcikát keresi talán? – kérdezte Aranylótusz nevetve, miközben rátette a lábacskáját.

– Ó, csakhogy megvan! – mondta a férfi színlelt csodálkozással. Lehajolt, de nem emelte fel, hanem gyengéd kézzel végigtapogatta az asszonyka tarka hímzésű papucsát. Aranylótuszból kitört a nevetés.

– Mi jut eszébe, mindjárt kiáltok!

Hszi-men Csing térdre borult.

– Könyörüljön meg rajtam, szegény nyomorulton, kegyes asszonyom! – sóhajtotta, miközben keze felkúszott a sima combokon.

Aranylótusz vonakodott, s így kiáltott:

– Ejnye, maga neveletlen, pajzán fickó! Vigyázzon, mert mindjárt képen teremtem.

– Ó, asszonyom, az ön kezétől akár megölni is hagyom magam!

És anélkül, hogy időt hagyott volna a válaszra, karjába vette Aranylótuszt, és lefektette Vang anyó kályhapadkájára. Kioldotta az övét, és levetkőztette. És közös örömöket élveztek a közös párnán.

Gondoljátok csak el, tisztelt olvasók: Csang, az öreg pénzeszsák már gyenge aggastyán volt, amikor magáévá tette Aranylótuszt. Ugyan mi öröme lehetett a szépasszonynak e mellett az erőtlen aggastyán mellett, akinek taknya-nyála összefolyt, és olyan löttyedt volt a teste, mint a hígra sikerült bablisztrántás… S mi következett azután? Férjhez ment a háromhüvelyknyi emberkéhez. Elképzelhető, hogy annak sem tellett többre az erejéből. Milyen kielégülést jelenthetett hát számára ezek után a Hszi-men Csinggel való együttlét, aki már réges-rég beavatottja volt a hold és a szelek játékának, és jól megtermett, erőtől duzzadó szerszámmal rendelkezett!

Nyak a nyakon – szerelmes mandarinkacsák,

mikor a vízen vígan sürgölődnek.

Fej a fejen – kedves főnix-madárpár,

amint gallyakból fészket rak serényen.

Piros ajakát a nő a férfi orcájára nyomja,

az a félrebillent fejet erősen karjába szorítja.

A vállán keres támaszt a selyemharisnyás láb,

kettős újhold-sarlója válik, íme, láthatóvá,

az aranyboglár elcsúszik, előbb az egyik, azután a másik,

feketén gomolyog haja felhője széjjel a párnán.

Szerelmese óceánmély, hegymagas esküvései

és mindenféle becézgetései

eloszlatják maradék riadalmát,

ahogy a felhő elrebben a szélben.

Gyöngédsége vihara letiporja,

s torkából a gyönyör sárgarigó-szava buggyan,

tódul édes nyál az ínyére,

élvezni buján nyújtózik a nyelvecskéje.

Fűzfavesszőkarcsú teste edényein át, erein keresztül

súlyosan és lankasztón zsibbadt kéj meleg árama árad,

lélegzete meg-megtörve zihál a cseresznyeajkak közt,

szemére már alkonyhomály neheziil,

jószagú tiszta verejték gyöngyözi fényes gyönggyel a bőrét.

Apró hullámrengés rázkódtatja a mellét.

Így szürcsölte az édességgel terhes

gyönyört, lett egymásé a két szerelmes.

A felhő kiöntötte csapadékterhét. Azok ketten éppen ruhájukat szedték rendbe, amikor Vang anyó hirtelen benyitott a szobába. Úgy tett, mint aki roppant meg van lepődve, összecsapta a kezét, és felkiáltott:

– Ejnye, ejnye, szép dolgok történnek itt! – Majd a zavartan álldogáló Aranylótuszhoz fordult: – Varrni hívtam ide, nem pedig szeretkezni. Legjobb lesz, ha nyomban átmegyek a férjéhez, és mindent elmondok neki, nehogy kerülő úton szerezzen tudomást a dologról, és méltán szemrehányással illessen engem.

Még alig fejezte be a mondókáját, máris indulni készült, de a szégyentől piros Aranylótusz megragadta a szoknyáját, és nem engedte:

– Legyen könyörületes hozzám, anyácskám! – suttogta halkan.

– Egyetlen kikötéssel: mától kezdve rendelkezésére kell állnia Hszi-men Csing úrnak; reggel, délben vagy akár késő este hívatom, át kell jönnie. Ha minden kívánságom szerint történik, hallgatni fogok. De ha nem, elmondom a férjének.

Aranylótusz egy árva szót sem tudott szólni szégyenében.

– No, mi lesz? Válaszoljon szaporán! – sürgette az öregasszony áldozatát.

– Megteszem – hangzott alig hallhatóan.

Vang anyó most Hszi-men Csinghez fordult:

– Maradéktalanul teljesült a kívánsága, nagyuram, most gondoljon az ígéretére! Máskülönben…

– Ne féljen semmitől, anyókám, megtartom a szavamat.

– De volna meg valami – folytatta az öregasszony. – Ígéretet már kaptam mindkettőjüktől, de kézzelfogható bizonyíték nélkül nem ér az semmit. Szavuk hiteléül kölcsönösen ajándékozzák meg egymást valamivel.

Hszi-men Csing azon nyomban kivett a hajából egy aranycsatot, és hátul a nyakban Aranylótusz fürtjeibe tűzte. De az, félve, hogy férje felfedezi az ajándékot, és gyanút fog, kivette hajából a csatot, és ruhájának ujjába rejtette. Az ellen is szabadkozott, hogy viszontajándékot adjon Hszi-men Csingnek, de hiába volt minden tiltakozás, nem tudta megakadályozni, hogy ruhája ujjából Vang anyó ki ne tépjen egy finom hangcsoui selyemflór zsebkendőt, és oda ne adja Hszi-men Csingnek. Még megittak egy-két pohár bort, majd Aranylótusz felállt, és a hátsó kapun keresztül hazaosont.

– Mit szól hozzá, jól csináltam? – kérdezte Vang anyó.

– Kitűnően! Igazán örök hálára kötelezett.

– Hát a szerelemhez ért-e a kicsike?

– Ó, maga a gyönyör megtestesülése… szavakkal el sem mondhatom!

– De az ígéretéről se feledkezzék meg!

– Mihelyt hazaérek, elküldöm a jutalmát.

Az öregasszony nevetve idézte:

Látni: zászlók lobognak s felrivall

a messzeségben a győzelmi zaj.

Remélhetőleg nem kell majd kiszállnom a síromból, hogy behajtsam a temetési énekesek fizetségét!

Másnap délelőtt meg is kapta a neki járó tíz fényes ezüstöt. Hszi-men Csing személyesen vitte el a pénzt. Régi tapasztalat már, hogy a pénz engedelmessé teszi az embereket. A fényes fém tiszta ragyogása láttán Vang anyó fekete szemében felcsillant az öröm, de nem elégedett meg csupán hálálkodással, hanem minden felszólítás nélkül azon nyomban áthívatta a szép szomszédasszonyt. Jóllehet még túlságosan korán volt, és a háromhüvelyknyi emberke nyilván még nem ment el hazulról, Vang anyó, azzal a kifogással élve, hogy lopótök merőkanálért megy, értesíteni akarta a fiatalasszonyt. S lám, már át is surrant.

Aranylótusz éppen a reggeli elkészítésével foglalatoskodott, amikor a kis Jing-er jelentette, hogy Vang anyó kopog a hátsó ajtón, és egy lopótök merőkanalat szeretne kölcsönkérni. Az asszony tüstént kiment, odaadta az öregasszonynak a kanalat, és beljebb tessékelte. Az, arra hivatkozva, hogy őrző nélkül hagyta a házat, elhárította a kedvességet, de azért lopva megszorította Aranylótusz kezét, jelezvén, hogy Hszi-men Csing jött látogatóba. Aranylótusz megértette a jeladást. Sürgette férjét, siessen már az evéssel, s alighogy az felpakolva elballagott, gyorsan felszaladt hálószobájába, nagy sietve magára öltötte legjobb ruháját, és kicsinosította magát. Mielőtt átment a szomszédba, kioktatta a kis Jing-ert:

– Kicsit átnézek Vang anyóhoz, vigyázz közben a házra, és értesíts idejekorán, ha a férjem haza talál jönni. Megértetted, mit parancsoltam? Ha nem engedelmeskedsz, összetöröm minden porcikádat, te nyavalyás!

Hszi-men Csing égi tüneményt vélt látni maga előtt, amikor Aranylótusz belépett a szobába. Nemsokára már gyengéden összehajoltak, karjuk és combjuk összesimult.

– Észrevett tegnap valamit a férje? – kérdezte Vang anyó, miközben teát és bort szolgált fel.

– Érdeklődött, elkészültünk-e már a halotti öltözékkel, mire azt válaszoltam, jóllehet a ruha készen van, csak az utolsó útjához szükséges papuccsal és harisnyával lesz még egy kis tennivaló.

Ezalatt Hszi-men Csing nem győzte bámulni kedvesét. Most még sokkal elragadóbbnak találta. Milyen elbájoló volt, amikor ivásnál fehér orcáját halvány pír öntötte el, s mily szép is volt a halántékára omló két hajáradat, melyet mintha festő ecsetje vetett volna oda! Úgy tetszett, földöntúli tüneményt, holdbéli tündért lát maga előtt.

Hszi-men Csing elragadtatással szorította magához, közben az asszony szoknyájának széle félrebillent, s látni engedte hollófekete papucsba bújtatott kecses lábacskáit. A férfi kissé feljebb húzta a szoknyáját, érzékszervei máris bizseregni kezdtek. Egyazon pohárból ittak mindketten, szerelmesen.

– Voltaképpen hány éves? – kérdezte Aranylótusz, csak úgy mellékesen.

– Harmincöt. A hetedik hónap huszonnyolcadik napján születtem.

– Hány felesége van?

– Első feleségemen kívül van még három-négy ágyasom. De egyik se kedvemre való.

– És hány gyermeke van?

– Egy leánykám, aki előbb-utóbb férjhez megy.

A férfi most egy lapos, belül aranyozott, illatosított teával és olívapéppel töltött ezüstszelencét vett elő kabátujjából. A nyelve hegyére vett egy csipetnyit, úgy kínálta oda az asszonynak, majd hangos sóhajtozás és nyögdécselés közepette szorosan egymáshoz simultak. Vang anyó tapintatos volt, és nem zavarta meg a fiatalok szerelmi játékát, minden figyelmét a töltögetésre s az ételek tálalására összpontosította. A párocska egyre jobban felhevült. Hszi-men Csing hirtelen felegyenesedett, s egyszeriben ott meredezett férfiszerve. Fogta az asszony kecses kezét, és szótlanul végigvezette rajta. Nos, Hszi-men Csing barátunk, az örömtanyák régi jó vendége, a gyakori használatban kipróbált, jól bevált holmival rendelkezett, hosszú és vastag, erős és kemény holmival, röviden szólva, pompás darabbal, mely becsületére vált.

Miközben Aranylótusz nagy sietve ledobta magáról a ruhát, Hszi-men Csing remegő ujjai végigtapogatták testének legrejtettebb zugát, s meglepetéssel tapasztalta, hogy úgyszólván teljesen szőrtelen. Sima, gömbölyű és puha, akár a keletlen cipó dagasztás és sütés előtt. Hát még az összeillesztett két tészta közül kicsorduló felséges gyümölcsíz! Micsoda fenséges valami, nincs vágyakozó férfiszív, mely ne epekedne érte!

Lágy és erős – lótuszkehely száraz, illatos ajka.

Mily selymes-engedelmes! Ó, nem lel a nyelv szavakra.

Jókedvében kitárul mosolyogva, kidugja pici nyelvét,

rosszkedvében a combok közt szunnyad, bezárja kelyhét.

A nadrág legmélyén, ott van lakása, másutt hol lehetne?

Selymes gyöpöcske övezi, bujtató, kicsi kertje.

Ha jön egy kéjsóvár legény, merész és hetyke fajta,

vad küzdelemre vár nyugodtan, nem szavakra.

De nehogy elveszítsük az elbeszélés fonalát: ettől kezdve egyetlen nap sem múlott el anélkül, hogy Aranylótusz ne találkozott volna Vang anyónál Hszi-men Csinggel. Erős és megbonthatatlan kapcsolat volt ez, úgy tapadtak egymáshoz, mint enyvhez a lakk. Régi tapasztalat, hogy a jótett híre csak elvétve jut túl a háznak küszöbén, a rossz cselekedetről viszont gyakran ezer mérföldes körzetben is hamarosan tudomást szereznek. Még egy fél hónapba sem tellett, s már az egész környéken, az utcákon és tereken is arról beszéltek, mi történik Vang anyó házában. Egyetlen ember maradt, aki nem tudott semmiről: a jámbor Vu Ta.

Azon van szüntelen, hogy élni pénzt keressen,

hogy venné észre hát: csel, ármány várja lesben.

A történet itt most megszakad. Meg kell említenünk, hogy élt a körzetben egy tizenöt éves legényke, családi nevén Kiao, akit – mivel a Jüncsou prefektúrából származott – általában „Jün testvérké”-nek szólítottak. Igen eleven, huncut legényke volt. Koros apján kívül senkije a világon, kenyerét pedig azzal kereste, hogy friss gyümölcsöt árult a körzeti jamenhez közel fekvő kocsmákban. Pártfogoltja volt a gazdag Hszi-men Csingnek, aki hébe-hóba még néhány kessel meg is toldotta rendszeres támogatását.

Nos, a szóban forgó legényke egy szép napon újból felkerekedett, és hóna alá kapva ragyogónál ragyogóbb körtékkel telt kosarát, nekivágott az utcáknak. Épp fel akarta keresni pártfogóját, Hszi-men Csing urat, amikor szóba elegyedett egy közismert fecsegővel, aki így szólott hozzá:

– Ejnye, ha Hszi-ment keresed, megmondhatom, hol találod.

– Mondd csak, bácsika – noszogatta az öreget Jün.

– Ha mindenképpen tudni akarod, megint itt kujtorog valahol Aranylótusznál. Előtted sem lehet titok, hogy mindennap találkoznak Vang anyó teaházában a Bíborkő utcában. Menj csak oda, fiacskám, ott biztos megtalálod.

Jün testvérke megköszönte a felvilágosítást, újból hóna alá vette a kosár körtét, és Vang anyó teaháza felé vette az útját. Az öregasszony kint ült az ajtó előtt egy padon, és fonalat gombolyított. Jün letette a kosarát.

– Tisztelettel üdvözlöm, anyóka! – szólott a fiú, ráemelve nyílt tekintetét.

– Mi szél hozott erre?

– Bizonyos nagy uraságot keresek, hogy néhány batkát keressek öregapámnak.

– Miféle nagy uraságot?

– Anyácskám tréfát űz velem! Hiszen jól tudja, hogy Hszi-men Csing úrra gondolok. – Jün testvérke már fordult is, hogy az ajtó felé induljon. De Vang anyó megragadta a karját, és nem engedte tovább.

– Hová igyekszel, te kis majom? – förmedt rá a vénasszony. – Ide ugyan be nem teszed a lábad!

– Pedig csak ki szeretném hívni, hogy néhány szót váltsak vele.

– Megállj, te kis csavargó! Itt nincsen semmiféle Hszi-men! – fortyant fel most már mérgesen Vang anyó.

– Ne akarj mindent magadnak megkaparintani, anyácskám, juttass nekem is néhány nyomorúságos falatot! Mivel szolgáltam rá, hogy ilyen vagy énhozzám?

– Még ezt mered kérdezni, te betolakodó, te kis gonosztevő?

Erre már Jün is elvesztette a türelmét.

– Otromba vagy, mint egy lópata, durva, mint egy fatál, melybe főzeléket vágnak, és még egy csepp vizet sem enged át. De ha mindenképpen azt akarod, hogy kifecsegjem a dolgot, ám legyen… csak attól tartok, hogy pástétomárus testvérünk alaposan dühbe fog gurulni.

„Ennek teljesen elment az esze” – gondolta ijedten az öregasszony, majd mérgesen kifakadt: – Talán bizony azért jöttél ide, te majom, hogy kiadd a mérged?

– Jó, nem bánom, ha én majom vagyok, akkor te kivénhedt, meggabalyodott tehén vagy!

Az öregasszony dühösen megragadta a fiút, és két alaposat húzott rá.

– Juj, ez fáj! – kiáltotta a legényke.

– A szélhámos anyádat, te majomfajzat, csak sivalkodjál, kaphatsz ráadásul még néhány hatalmas pofont is.

– Te elvetemült, gonosz, vén féreg, mit vétettem neked?

Az öregasszony válasz helyett püfölni kezdte a fiút, és nem tágított mögüle, míg csak az utcára nem értek. Majd utánahajította a kosarat, úgyhogy a körték szétgurultak a földön. A megszégyenített fiú számára nem maradt más hátra, mint hogy szép sorjában összeszedje a körtéket, s közben éktelen szitkozódással kiadja mérgét.

– Te gonosz, vén féreg! – sziszegte öklét rázva a teaház felé. – Ne félj semmit, ellátom én a ti bajotokat, megmondom, mi folyik itt! Ő pedig úgy szétrúgja a boltot, hogy nem keresel többé egy megveszekedett fillért sem!

Imígy könnyített magán a szegény kis feldühödött majom, s ezzel aztán szedte a cókmókját, és odébbállt.

Vájta a rókalyuk szalmáját egyre jobban,

s felvert egy kacsapárt, mely aludt a homokban.

ÖTÖDIK FEJEZET

Jün testvérke kiagyalja, hogyan

kaphatná rajta a parázna szerelmeseket.

Vu Ta kiissza a méregpoharat,

s szomorú véget ér az élete

Ha érett ésszel vizsgálja az ember,

hogy állunk voltaképp a szerelemmel,

kitetszik, hogy az állítólagos

sors adta kegy tőr volt, ravasz, gonosz.

Ha eszünkön hatalmat nyert a testünk,

olyankor mondják, szerelembe estünk.

De aztán, ha ocsúdunk mámorunkból,

jön a magunk gyűlölete, az undor.

Azt tanácslom, ne szedj virágot kéveszámra,

ne hajlongj gyomért, gizgazért hiába.

A valódi, megbízható, szilárd,

a léleknek nyugalmat csak az ád.

Egyszerű asszony kell, jó feleség,

néhány gyerek, mindennap jó ebéd.

Hogy miért jó szerintem ez az élet?

Mert így pénzed s idegeid kíméled.

Miután Jün testvérke megkapta a maga verését, hóna alá vette a körtékkel megrakott kosarat, és nagy sietve a háromhüvelyknyi emberke keresésére indult. S alig ment tovább két utcával, máris szembetalálkozott vele.

– Rég nem láttam – üdvözölte. – Hogy megterebélyesedett.

– Nem hiszem, hogy kövérebb volnék, mint azelőtt.

– Szerettem volna nemrég tönkölyt vásárolni, de nem találtam sehol, s akit csak megkérdeztem, azt mondta, forduljak önhöz.

– Hogyan mondja? Ezt nem értem, tudvalevően nem foglalkozom baromfitenyésztéssel.

– Miket beszél itt összevissza! Akkor önt nézték volna holmi tityegő-totyogó hízógácsérnak, amelyik már járni sem tud a sok hájtól, és egyet sem hápog, egyszerűen csak hagyja, hogy tepsibe rakják?

– Látom már, ugratni akarsz, te kis betörő! Az én feleségem nem tart fenn titkos kapcsolatot idegen férfiakkal, akkor miért mondod rám, hogy hízógácsér vagyok?

– Én meg éppenséggel azt mondom: az ön felesége igenis találkozik titokban idegen férfiakkal!

Vu Ta elkapta a legénykét:

– Akkor nevezd meg az illetőt!

– Haha, ne haragudjék, de nevethetnékem támadt. Ahelyett, hogy engem cibál, jobban tenné, ha elmarná maga mellől a vetélytársát!

– Akkor mondd meg végre, kedves testvérkém, ki az illető. Még tíz pástétomot is kapsz jutalmul.

– Mit számít az a néhány pástétom, azzal nincsen semmi elintézve: egy fényes lakomát kell áldoznia. A harmadik pohár bor után majd megmondom, kiről van szó.

– Hej, de sok ravaszság szorult beléd! Na, gyere velem! – és Vu Ta a fiúval együtt eltűnt egy közeli kis borozóban. Miután a „kis majom” alaposan jóllakott étellel, itallal, végre hajlandó volt beszélni.

– Tapogassa csak meg a fejemet, mekkora dudorok vannak rajta.

– Hűha, ezeket meg hol szerezted?

– Annak a vén szukának, Vang anyónak köszönhetem őket… – s Jün testvérke töviről hegyire elmesélte a történteket. – De beláthatja, Vu Ta bácsi, előbb fel kellett csigáznom a kíváncsiságát, különben aligha érdekelte volna komolyabban ^'az ügy.

– És valóban igaz volna minden?

– Ha én mondom, elhiheti! Azok ketten csak azt várják, hogy eltávozzék hazulról, akkor aztán összebújnak Vang anyónál, és kezdődhet a játék, higgye el, nem teszem lóvá!

Vu Ta elgondolkozva így szólt:

– Nem tagadhatom, testvérke, feleségem az utóbbi időben valóban mindennap ott járt Vang anyónál, hogy segítsen halotti öltözékének elkészítésében. Fel is tűnt nekem, hogy minden alkalommal kipirult arccal jött haza. Azután volt még valami, amivel módfelett felbosszantott. Végtelenül komisz Jing-erhez, első házasságomból származó kislányomhoz. Üti-veri, reggeltől estig csak szidja, és gyakran megesik, hogy még enni sem ad neki. Nemegyszer szórakozott, és az utóbbi időben, amikor meglát, hirtelen elkomorodik. Ily módon már magam is gyanút fogtam, és a te szavaid csak megerősítik azt. Mi a véleményed, helyes volna, ha most nyomban hazamennék az áruval, és lecsapnék a paráználkodókra?

– Korához képest már több esze lehetne. Csak nem hiszi, hogy az a vén szuka bárkitől is megijed? Ő aztán jól elbánna magával. Mihelyt tudomást szerezne jöveteléről, egy előre megbeszélt jellel tüstént figyelmeztetné a párocskát, és suttyomban kilopná a feleségét a hátsó ajtón. Hátra volna akkor még Hszi-men Csing, az pedig alaposan megleckéztetné a bácsit az öklével. Ezenfelül bőven van pénze, befolyással is rendelkezik, visszájára fordítja majd a dolgot, és még ő emel vádat maga ellen. Per szakad a nyakába, senki emberfia nem fogja megvédeni, sőt mi több, könnyen az életével fizethet.

– Ha jól meggondolom, teljesen igazad van, de hát akkor kin töltsem ki a mérgem?

– Ó, ami azt illeti, még én sem adtam vissza a kölcsönt a vénasszonynak. Figyeljen csak ide, majd én megmondom, mit tegyünk. Ma még menjen nyugodtan haza, mintha mi sem történt volna, ne rendezzen jelenetet, és ne szólja el magát, de holnap reggel már készítsen a szokottnál kevesebb pástétomot. Én az első mellékutca sarkán várom. Tartózkodjék ott a közelben valahol. Mihelyt észreveszem, hogy Hszi-men Csing bemegy a vénasszony házába, jelt adok. Akkor aztán velem kell jönnie, és lesben kell állnia közvetlenül a ház mellett. Először én megyek be, és felingerlem a vén szukát. Ő természetesen újból meg akar majd ütni. Mihelyt azonban körtéstül kihajítom az utcára a kosaramat, maga ott terem, behatol a teaházba, és hangosan kiáltozni kezd: „Gyalázat! Gyalázat!” Én közben lefogom a vénasszonyt. No, mit szól hozzá?

– Nagyszerű! Örökre leköteleztél, kisöcsém. Itt van, fogadd el jutalmul ezt a két kelfüzért. Egyszóval megegyeztünk. Holnap reggel találkozunk a Bíborkő utca sarkán.

Ezek után a kis Jün elvonult a kesfüzérekkel és néhány pástétommal.

Vu Ta kifizette a számlát, még egy rövid eladókörútra indult, majd hazafelé tartott.

– Aranylótusz bűntudatában felhagyott a zsörtölődéssel és házsártoskodással, s alattomos várakozással figyelte, mi történik körülötte.

– Úgy látom, ittál egy-két pohárral – vetette oda, amikor férje este hazaérkezett.

– Nem is kettővel, hanem hárommal – felelte az nyugodtan –, mégpedig egy ügynök barátom társaságában.

E szavaktól eltekintve, az este a szokásos módon telt el. Másnap délelőtt Vu Ta, mint rendszerint, útnak indult pástétomaival. Ez alkalommal azonban mindössze három rekesznyi árut vitt magával. Feleségének gondolatait nagyobbára szeretője foglalta le, s így fel sem tűnt neki, hogy férje kevesebbet sütött. Alig győzte kivárni, hogy Vu Ta kitegye a lábát, s a szokásos módon máris átsurrant a teaházba.

Vu Ta pontosan a megbeszélt helyen, a Bíborkő utcához vezető első keresztutcánál rá is akadt a lesben álló Jünre.

– Nos?

– Még kicsit korán van, nyugodtan tehet egy rövid kör-utat, csak nehogy messzire menjen. Biztosan mindjárt itt lesz a barátunk.

Vu Ta nyomban elvitorlázott, mint valami felhő, hogy még gyorsan eladjon néhány pástétomot. Kis idő múlva újból megjelent.

– Na, most aztán rajta! – adta meg a jelet Jün. – Mihelyt a kosaram kirepül az utcára, magán a sor.

– S ezzel egyenesen a teaház felé indult. Pökhendien odaállt Vang anyó elé, és rákiáltott:

– Mi ütött beléd tegnap, te vén koca, hogy úgy elkezdtél püfölni?

Az öregasszony sem maradt adós a válasszal:

– Mi közöm hozzád, te majom? Mi az ördögnek jöttél megint ide, talán hogy gorombáskodj velem?

Feldühödve rá akarta vetni magát a fiúra, de az egy szempillantás alatt kihajította a kosarat az utcára, és mi-közben azt kiáltozta: – Gyerünk, üss oda! – elkapta az öregasszony övét, és előreszegezett fejével úgy beleöklelt, hogy az hátratántorodott, s ha a ház fala fel nem fogja, kétségtelenül elvágódik. Miközben a „kis majom” teljes erejéből a falhoz nyomta, odakintről lóhalálában berontott a háromhüvelyknyi emberke is. Minthogy Jün testvérke lefogta az öregasszonyt, az nem állhatta útját a felszarvazott férjnek, s ezért, mit volt mit tennie, hangosan kiáltozni kezdett: – Itt van Vu Ta! Itt van Vu Ta! – A figyelmeztető kiáltás hallatára a párocska ijedten szétrebbent. Aranylótusz megértette, hogy már nincs idő menekülni, ezért az ajtóhoz rohant, és egész testével neki-feszült. Viszont Hszi-men Csing, első ijedségében, bebújt az ágy alá.

– Ez aztán szép dolog! – kiáltotta odakintről Vu Ta, miközben hasztalan igyekezett benyomni az ajtót.

Aranylótusz, az erőfeszítéstől elfúló lélegzettel, e szavakkal fordult gyáva szeretőjéhez:

– Máskor be sem áll a csőröd, az ember nem győzi hallgatni a fecsegésedet – sziszegte –, kérkedsz, hogy ilyen meg olyan erős az öklöd, most pedig, amikor szükség lenne rá, inadba száll a bátorságod, és még egy papírtigris láttán is remegni kezdesz!

Nyilvánvalóan az volt a célja, hogy szavaival felingerelje Hszi-ment, az rávesse magát férjére, és szabaddá tegye az utat. Célját sikerült is elérnie. A becsületében megsértett Hszi-men Csing kimászott az ágy alól.

– Egy pillanatra elvesztettem a fejemet – mentegetőzött. – Mindjárt megmutatom neked, ki vagyok. S ezzel hirtelen felrántotta az ajtót.

– Szedd az irhád! – rivallt rá a háromhüvelyknyi emberkére. Az rá akarta vetni magát, de Hszi-men Csing kíméletlenül gyomorszájon rúgta, mire a törékeny emberke hanyatt vágódott. Kihasználva ezt a pillanatot, a csábító sürgősen odébbállt.

Jün testvérke, aki látta, hogy a dolog kedvezőtlen fordulatot vett, félrelökte útjából az öregasszonyt, és kereket oldott. Ami a szomszédokat illeti: a Hszi-men Csing iránti tisztelet visszatartotta őket attól, hogy beleavatkozzanak a dologba. Vang anyó megpróbálta felültetni a földön heverő Vu Tát. Észrevette, hogy szájából ömlik a vér, és arca viaszfehér. Aranylótusszal egy csésze vizet hozatott, és fellocsolta az ájult embert, majd a két asszony vállára vette Vu Tát, és a hátsó kapun keresztül elcipelték a szomszéd házba, ahol lefektették az ágyra.

Minthogy az eset után semmi különösebb nem történt, a két szerelmes már másnap délelőtt újból megjelent a szokott találkahelyen. Remélték, hogy Vu Ta minden külső beavatkozás nélkül hamarosan befejezi a földi létet. A szerencsétlen öt napig nyomta az ágyat, felkelni már nem tudott. Meleg levesre, friss vízre vágyott, de hasztalan hívta a feleségét, az mintha meg sem hallotta volna. Viszont végig kellett néznie, mint cicomázza fel és szépíti ki magát, mielőtt elmegy, és érkezik haza minden alkalommal kipirosodott arccal.

Még saját leánya, a kis Jing-er sem ápolhatta. Aranylótusz szigorúan megtiltotta, hogy közelébe menjen apjának:

– Nehogy szóba állj vele, vagy akár egy falat ételt merészelj adni neki! Ha megtudom, ellátom a bajodat, te nyomorult féreg, te!

Így aztán a kislány még egy kanálka levest vagy egy korty vizet sem mert adni apjának, aki már annyira el-gyengült, hogy nemegyszer elvesztette eszméletét. Ekkor egy napon odahívta betegágyához Aranylótuszt:

– Tudom, szerelmi viszonyt folytatsz, hiszen a múltkoriban magam kaptalak rajta benneteket, aztán meg te uszítottad a szeretődet, hogy rúgjon gyomorszájon, és te vagy az oka, hogy most élet s halál között lebegek. Rendben van, nem bánom, felőlem éljétek világotokat, én nem tehetek ellene, végeredményben azt sem bánom, ha meghalok. De az öcsémet ne hagyd ki a számításból! Ismered a természetét. Előbb-utóbb visszajön, akkor aztán… Egyszóval választhatsz: vagy egy kis együttérzést tanúsítasz végre, segítesz, hogy ismét meggyógyuljak, s akkor öcsém hazaérkezésekor egyetlen szóval sem árulom el a történteket… vagy pedig továbbra is olyan könyörtelen maradsz, mint eddig, és akkor mindent elmondok neki!

Aranylótusz nem válaszolt, hanem átsietett a szomszédba, hogy megtanácskozza a dolgot Vang anyóval. Hszi-men Csing, aki szintén ott volt, úgy érezte, mintha egy dézsa hideg vizet zúdítottak volna a nyakába.

– A pokolba is, ez a Csingjang-hegyi tigrisölő eszembe sem jutott! – szólt Aranylótuszhoz fordulva. – Másrészt viszont már túlságosan régen szeretlek, és túlságosan hozzád vagyok láncolva, semhogy lemondanék rólad. De vajon mit tegyünk? A pokol vinné el!

– No, nézd csak! – jegyezte meg Vang anyó szárazon. – Még az ilyen ember akar kormányos lenni, mikor minden porcikája reszket. Én csak egyszerű hajóslegény vagyok, aki úgy tolja a hajó rúdját, ahogy parancsolják neki, de egy cseppet sem félek.

– Tudom, nem sokat érő ember vagyok, fogalmam sincs, merre kormányozzam a hajót. Nincs valami jó ötlete?

– Ha már arról van szó, éppenséggel tudnám, mit kell tenni. Csak az a kérdés, tartós lesz-e kettőjük viszonya, vagy csak ideiglenes.

– Mit akar ezzel mondani?

– Az egyik lehetőség: most egyelőre elválnak egymástól, gondoskodnak Vu Ta felépüléséről, és a lelkére beszélnek, hogy testvére visszatérésekor ne szóljon a dologról; azután nyugodtan megvárják, míg a tigrisölőt újabb megbízatással elküldik valahová messzire, s akkor nincs akadálya a kapcsolat felújításának, így képzelem én el az ideiglenes kapcsolatot. Ezzel szemben, ha tartós kapcsolatot óhajtanak, továbbra is szeretnének naponta találkozni, és bátran vállalják a következményeket, akkor lenne egy kitűnő tervem. Erről természetesen nem könnyű beszélni.

– Drága anyácskánk, szerető gondoskodása valóban megható, a kotlós félti ennyire a csibéit. Természetesen tartós kapcsolatra vágyunk.

– No jól van, akkor mindössze egy apróságra van szükségem, egy semmiségre, amivel az ég áld meg minket. Magától értetődően senki mástól nem szerezhetem be, csakis nagyuramtól. Figyeljenek hát ide: ez a semmirekellő súlyos betegen fekszik odahaza, kivert farkasként nyalogatja sebeit, ki kell használniuk a kedvező alkalmat. Bizonyára van a patikájában arzenikum. Adjon belőle Aranylótusz asszonynak egy keveset. Elég egy csipetnyi valamilyen gyomorbántalmak ellen készített gyógyitalba, s a kis emberke már volt-nincs. A hullát kellő gonddal porrá kell égetni, és akkor eltűnt a legkisebb nyom is. Utána már nyugodtan jöhet az öccse! És azután… Talán ismerik a régi mondást:

Első mátkát szülőd választ,

másodikat magad válaszd.

– Gondolják, hogy a sógorka még később is beleszólhat házassági tervükbe? Hasztalan dúl-fúl, nem lehet egy szava sem. Várjanak egy fél évecskét, míg letelik a gyászidő, és semmi akadálya többé egybekelésüknek. Így aztán tartós kapcsolat fűzi kettőjüket egymáshoz, és elszakíthatatlanok lesznek mindhalálig. No, mit szólnak hozzá?

– Nagyszerű, kedves anyácskánk! Ez alkalommal én is idézni szeretnék egy szép közmondást:

Vígan akarsz élni, ember,

Más halálát szánni nem kell.

– Helyes, ebben maradunk!

– Egyszóval megegyeztünk. Tövestül kitépjük a gyomot, nehogy újból előszemtelenkedjék. Most pedig, nagyuram, gyerünk gyorsan, és ide a szerrel mennél előbb! Felhasználásáról a fiatalasszonyt majd kioktatom. Remélem, busásan megfizet majd érte?

– Erről kár is beszélni…

Nem sokkal később Hszi-men Csing már átnyújtott Vang anyónak egy kis csomagot, benne a kért arzénnel. Az öregasszony Aranylótuszhoz fordult:

– Ide figyeljen, lelkem! Éppen ma történt, hogy férje megkérte, segítse elő a gyógyulását. Tegyen úgy, mintha megszívlelte volna a szavait, és színleljen megható ragaszkodást. Ha pedig gyomorfájásról panaszkodik, és gyógyszert kér, keverjen az italba egy adag arzént. Várja meg, amíg férjét kirázza a hideg, és itasson vele még egy keveset a kotyvalékból. Mikor aztán a méreg igazán hatni kezd, kirepednek a belei, s ő ordítani fog a fájdalomtól: ügyelnie kell, nehogy bárki is meghallja a kiáltozást. Nyomja a takaró alá, annak négy sarkát pedig kösse meg jó erősen. A méreg hatásához tartozik az is, hogy Vu Ta testének mind a hét nyílásából szivárogni kezd a vér. Kínjában az ajkát fogja harapni. Ezért időben gondoskodnia kell egy üst forró vízről meg egy rongyról. És mihelyt férjéből elszáll a lélek, a forró, nedves ruhával gondosan tüntesse el a vérnyomokat. Miután végre koporsóba tettük, kivittük a házból, és szerencsésen elhamvasztottuk, nem lesz többé gondja semmire.

– Mindez rendben volna, csakhogy nagyon gyenge a kezem, és mi lesz, ha felmondja a szolgálatot?

– Akkor sincs baj, elég átkopognia a falon, s én nyomban a segítségére sietek.

– Csak legyen ám gondjuk mindenre – figyelmeztette Hszi-men Csing a két asszonyt. – Holnap, az ötödik dobolás órájában megint itt leszek – mondotta és elköszönt.

Aranylótusz is hazasietett. A kis csomagot az arzénnel, amelyet az öregasszony az imént az ujjai között finom porrá dörzsölt, ruhaujjában rejtegette.

Felment az emeletre, és a beteg ágyához lépett. Vu Ta alig lélegzett, bágyadt tekintetében a haldoklók megadása tükröződött.

Az asszony leült az ágy szélére, és színlelt meghatottsággal felzokogott.

– Mit jelentsen ez a sírás-rívás? – kérdezte Vu Ta csodálkozva. Aranylótusz úgy tett, mintha könnyeit szárítgatná.

– Egy könnyelmű pillanatomban hibát követtem el, és engedtem Hszi-men csábításának. Ki gondolta volna, hogy ez a durva alak gyomron rúg téged! De tudomásomra jutott, hogy létezik egy gyógyszer, amelytől meggyógyulsz. Már napok óta foglalkozom a gondolattal, hogy beszerzem, de félek, hogy bizalmatlan vagy, és nem veszed be.

– Én bízom benned, s ha valóban segítesz rajtam, fátyolt borítunk az ügyre. Öcsémnek sem árulom el egyetlen szóval sem. Egyszóval siess, szerezd be a gyógyszert!

Aranylótusz néhány rézpénzt vett magához, átsietett Vang anyóhoz, és meghozatta vele a gyógyszert, majd újból visszament a beteghez.

– Nézd csak, elhoztam a gyomorfájás elleni szert, melyet az orvos rendelt – mondotta, és odanyújtotta férjének.– Éjfélkor beveszel egy keveset, utána alszol egyet, én pedig jól betakarlak pokrócokkal, hogy megizzadjál. Könnyen meglehet, hogy holnap már fel is kelhetsz.

– Nagyszerű! De akkor fenn kell maradnod este, hogy éjfélkor beadd az orvosságot.

– Ne félj semmit, ápolni foglak.

Amikor alkonyodni kezdett, Aranylótusz meggyújtotta a konyhában a lámpát, és feltett a tűzre egy fazék vizet. Egy törlőrongyot is dobott a fazékba. Aztán feszült figyelemmel várt, s leste, hány órát jelez az éjjeliőr. Most éppen elhangzott a harmadik dobolás, a közelgő éjfélt jelezve. Az asszony felállt, az arzénport beleöntötte egy pohárba, és egy csésze forró vízzel együtt felvitte a szobába.

– Hová tetted a gyógyszert? – kérdezte a férjétől.

– A vánkos mellé, a derékalj alá. Add be gyorsan!

Aranylótusz a megjelölt helyről elővette a gyógyszert, beleöntötte a pohárba, majd hozzátöltötte a forró vizet. Dolga végeztével hajából kivett egy ezüstcsatot, s jól felkavarta vele az italt. Bal kezével kissé feltámasztotta a beteg fejét, jobbjával pedig szájába töltötte a folyadék egy részét.

– Undorító az íze! – mondta Vu Ta az első korty után.

– Mellékes, milyen az íze, fontos, hogy hasson – nyugtatta meg az asszony.

Mikor a beteg kinyitotta a száját, hogy másodszor is igyék, az asszony erőszakkal hirtelen beléöntötte a pohár egész tartalmát. Majd visszaejtette a férfi fejét a párnára, s izgatottan elugrott a fekhelytől.

– Most aztán egyenesen kibírhatatlan, mennyire fáj a bensőm! – nyögött fel hangosan Vu Ta. – Jaj, ezt nem lehet kibírni!

Aranylótusz most gyorsan odalépett az ágy végéhez, szétgöngyölte az ott heverő pokrócot, és ráborította férjé-re, illő gonddal, hogy a takaró mindenhol szorosan zárjon, s a fejet is teljesen betakarja.

– Nem kapok levegőt! – hallatszott a fuldokló hang a takaró alól.

– Majd jól megizzadsz, így rendelte az orvos – mondotta Aranylótusz megnyugtatásképpen. Vu Ta újból szólni akart, mire az asszony megrémült, hogy férje netán még kiszabadítja magát a pokrócok közül. Gyors elhatározással ott termett a fekhelynél, lovagló ülésben ránehezedett a férfi mellére, és a pokrócok szélét, bámulatos kitartással, teljes erejéből leszorította a fej körül. Két fuldokló kiáltás, egy hörgés – és a beteg nem mozdult többé. Aranylótusz kissé felemelte a takarókat. Vu Ta fogai belemélyedtek az ajkába, és testének mind a hét nyílásából szivárgott a vér. Az asszony megborzadt. Egyetlen ugrással levetette magát az ágyról, és a falnál termett. Vadul kopogni kezdett. Nemsokára hangos krákogás jelezte a hátsó ajtó irányából, hogy a vénasszony megértette a jelt. Aranylótusz lerohant a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót.

– Megtörtént? – suttogta Vang anyó.

– Meg – hangzott halkan a válasz. – De úgy érzem, nagyon elgyengültem.

– Majd én segítek.

Bementek a konyhába. Az öregasszony feltűrte ruhája ujját, az üstből egy vödörbe öntötte a forró vizet, beledobott egy törlőrongyot, majd a vödörrel elindult a lépcsőn felfelé. A fekhelyhez lépett, és felhajtotta a takarókat. A nedves forró ronggyal mindenekelőtt a halott ajkáról és szájáról törölte le a vért, majd megtisztította a test hét nyílását. Ezután a két asszony a ruháival betakart halottat együttes erővel óvatosan levitte az emeletről. A belső bejárati résznél egy régi ajtószárnyra fektették, megfésülték, egy sapkát nyomtak a fejébe, kabátot, harisnyát és cipőt húztak rá. Arcát fehér kreppfátyollal takarták el, s végül egy tiszta lepedőt borítottak rá. Később újból felmentek az emeletre, és rendbe rakták a betegszobát. Az öregasszony távozása után Aranylótusz lekuporodott a halott mellé, és a látszat kedvéért, ahogy az gyászoló özvegyekhez illik, rázendített a szokásos halotti énekre.

Tisztelt olvasó, háromféle halotti éneket ismerünk: a hangos felkiáltásokkal kísért zokogást, ez a fájdalmas panasz, a kiáltozás nélküli zokogást, ez a nedves panasz, s végül, amikor se könnyek, se kiáltozás, ez a száraz panasz.

Ami Aranylótuszt illeti, az éjszaka hátralevő részét a halott mellett töltve, beérte a panasz e harmadik fajtájával.

Az ötödik doboláskor – még alig pirkadt – Hszi-men Csing már megjelent Vang anyónál. Miután részletesen elmondatott magának mindent, odaadta az öregasszonynak a koporsóhoz és a temetéshez szükséges pénzt. Azután áthívatta a kedvesét.

– Vu Ta már halott – mondotta Aranylótusz. – Remélem, megbízhatom benned, és nem kerülök később csávába?

– Mire jó ez az aggályoskodás?

– S mi lesz, ha most hűtlenül elhagysz?

– Akkor érjen el engem is Vu Ta végzete.

Az öregasszony közbevágott:

– Ebben a pillanatban csak egy gondunk lehet, nagyuram. Amennyiben már ma sor kerül a koporsóba tételre, nincsen kizárva, hogy akadékoskodó halottkémmel lesz dolgunk, aki szeretne a dolgok mélyére hatolni. Hou Csiu, körzeti elöljárónk, bölcs és belátó ember, remélhetőleg nem vonakodik a halottszemlétől.

– Ezt bízzák csak énrám. Személyesen beszélek majd a derék Hou Csiuval, s ő bizonyára teljesíti kérésemet.

– Akkor hát beszéljen vele minél előbb, nem szabad időt vesztegetnünk.

HATODIK FEJEZET

Hou Csiut sikerül megvesztegetni,

és még az eget is becsapja.

Vang anyó serényen közreműködik,

de végül csalódás éri

Egyszer, kedveském, jön a válás.

A drágakő is meghasad, szilánkra hull a gyöngy is.

Az óceánmély, hegymagas esküket elfeledjük.

Mint az örök égbolt, boruljon rátok tán a szerelem?

Ő, a főnixmadaracska s a fácántyúk között

mily kurta az ugrás!

Hiába fordítja vissza a jó Hsziao Lang

az örömházba menet

fejét, örömtelen tekintetét. Hiába!

S kedvest a réginél ha szebbet-jobbat talál is,

egyszer keserű válás, tenger kín vár reá is.

Amikor teljes fényességében beköszöntött a nappal, Vang anyó felkerekedett, hogy koporsót, tömjént, gyertyákat és kartonból készült ezüstcipőt vásároljon, valamint a temetéseknél elégetésre kerülő hasonló holmikat. Visszaérkezése után halotti lámpást gyújtott, s Vu Ta fejéhez állította.

Nemsokára sorjában eljöttek a szomszédok, s megtekintették a felravatalozott halottat és a mellette kuporgó fiatal özvegyet, aki, gyászt színlelve, szép arcát némán eltakarta a kezével.

– Milyen betegségben halt meg? – tudakolták a kíváncsi szomszédok.

– Gyomorgörcsben – magyarázta az özvegy –, napról napra súlyosbodott az állapota, míg végül tegnap éjjel a harmadik doboláskor, sajnos, elköltözött az élők sorából. Ó, mily fájdalom! – s kényszerítette magát a hangos zokogásra.

A szomszédok közül természetesen ki-ki gondolt magában valamit, de senki sem kérdezősködött tovább, legfeljebb vigasztaló szavakat mondott.

– A holtakat nem lehet feltámasztani, az élet is megköveteli a maga jogát. Nehogy túlságosan átadja magát a fájdalomnak, árt az egészségnek ilyen hőségben!

Aranylótusz nem győzött hová lenni a hálától és meghatottságtól, az emberek pedig elmentek.

Ámde közben Vang anyó sem tétlenkedett: felállíttatta a koporsót, megvásárolt és elkészített mindent, ami az elföldeléshez szükséges, üzent Hou Csiu körzeti elöljárónak, hogy szálljon ki és tartsa meg a halotti szemlét, és végül hívatott két boncot az Irgalmasság Kolostorából, hogy este virrasszanak a halott mellett, és imádkozzanak a lelki üdvéért.

Délelőtt tizenegy óra felé járhatott az idő, amikor Hou Csiu körzeti elöljáró méltóságteljes léptekkel közeledett a gyászba borult házhoz. Előzőleg már odarendelt két halottégetőt. A Bíborkő utca egyik kereszteződésénél egyszerre csak Hszi-men Csing toppant elé.

– Hová, hová, öreg barátom? – üdvözölte szívélyesen az elöljárót.

– Erre egyenest, az elhunyt Vu Ta pástétomsütő házához, akit ma helyezünk örök nyugalomra.

– Álljon csak meg egy pillanatra, volna valami megbeszélnivalóm. – Befordultak egy mellékutcába, ahol Hszi-men Csing egy kis borozóba vezette Hou Csiut. Egy emeleti, elkülönített kis helyiségben foglaltak helyet. Hszi-men nagy-nagy udvariassággal az asztalfőre ültette barátját, s egy kancsó kitűnő meleg bort és némi hústalan harapnivalót rendelt. Az elöljárót roppant meglepte ez a nem várt előzékenység, s magában ezt gondolta: „Nem értem, azelőtt sosem hívott poharazgatni. Mire véljem ezt a váratlan vendéglátást?”

Egy ideig szótlanul ettek és ittak, majd Hszi-men a ruhája ujjából fehéren villogó ezüstrudat szedett elő, le-tette maga elé az asztalra, és így szólt:

– Ne utasítsa vissza ezt a jelentéktelen ajándékot, öreg barátom! Legközelebb igyekszem bőkezűbben leróni hálámat!

A másik elhárító kézmozdulatot tett.

– Mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, én méltatlan ember? Soha még a kisujjam sem mozdítottam meg nagyuram szolgálatában. Hogyan fogadhatnám el akkor most egyszerre ezt a sokat érő ezüstöt? De amennyiben nagyuramnak lenne valami kívánsága…

– Szót sem érdemel, tegye csak el!

– Tulajdonképpen miről lenne szó?

– Semmi különösről. Úgy vélem, megérdemel majd némi „kárpótlást” fáradozásáért abban a bizonyos házban. Elöljáróban csupán annyit, nézzen utána személyesen, hogy minden az előírásoknak megfelelően történjék Vu Ta elhamvasztásánál. De legfőbb kívánságom, hogy a hulla legyen mindvégig letakarva!

– Ha csak ennyi az egész! Azt hittem, valami különös dologról lesz szó. És ilyen gazdag jutalom ezért a semmiségért?

– Ha nem fogadja el e csekély ajándékot, kérésem visszautasításának kell tekintenem.

Hou Csiu módfelett tisztelte Hszi-men Csinget, mert tudta, milyen nagy befolyással rendelkezik a hatóságoknál. Így hát eltette a pénzt. Nem sokkal később felkerekedtek. Hszi-men Csing utasítást adott a pincérnek, hogy egyelőre írja számlája terhére, amit fogyasztottak, később hajtsa be a gyógyszertárban.

– Egyszóval számíthatok szolgálataira, öreg barátom – szólott Hszi-men Csing a kocsmaajtóban. – De teljes titoktartást kérek! Később még ennél is bőkezűbben fogom viszonozni szolgálatait.

Elbúcsúztak. Hou Csiu, zsebében a szép ezüstrúddal, imigyen okoskodott:

„Annyi bizonyos, hogy nem tiszta a dolog. De mi közöm hozzá? A pénz kapóra jön, és mire a fiatal Vu visszatér, majd csak kitalálunk valamit.”

Ekképpen elmélkedett, s közben megérkezett a gyászoló házhoz. A ház előtt már várta a két halottégető, odabent pedig Vang anyó, aki azt sem tudta, hová legyen izgalmában.

– Mi volt a halál oka? – fordult oda embereihez az elöljáró.

– A felesége azt mondja, hogy gyomorgörcs vitte el.

Hou Csiu felemelte az ajtógyékényt, és belépett a házba.

– Már nem győztük várni – köszöntötte Vang anyó a küszöbön. – Hol késett ilyen sokáig? A halotti bizonyítványt kiállító tisztviselő már régen itt van.

– Nem történt semmi különös, útközben kissé feltartottak.

Most megjelent Aranylótusz asszony, egyszerű, színtelen gyászruhában, haján átvetett fehér kendővel, zokogást erőltetve.

– Ne eméssze magát túlságosan, tisztelt hölgy – vigasztalta Hou Csiu. – Férje már odafent van a mennyben.

Az asszony a látszat kedvéért eltakarta a szemét, s könnyezést színlelve, fel-felcsukló hangon így szólt:

– Ó, kimondhatatlanul nagy fájdalom ért! Néhány nappal ezelőtt kissé fájni kezdett a hasa, s lám, már el is szállott belőle a lélek. Ó, túlságosan nagy fájdalom ez!

Hou Csiu tetőtől talpig, aprólékosan szemügyre vette az asszonyt, miközben így elmélkedett: „Egyébként mindenki azt beszéli, hogy ki nem állhatta a férjét. S lám, most egyszerre… De mi közöm hozzá? Az ő baja, minek vette el feleségül?”

Hszi-men Csing tíz ezüstunciája megtette a kívánt hatást, s az elöljáró egykedvűen a holttesthez lépett. A halotti bizonyítványt kiállító tisztviselő először elmondott egy szutrát, és kitűzte az Ezer Ősz Zászlócskáit. Majd felemelte a fehér kreppfátyolt, és közelebbről megtekintette a halottat. Feltűnt neki, hogy véraláfutásosak a körmök, az ajkak sötétbarnák, az arc viaszsárga, a szemek pedig majd kiugranak üregükből. Mi sem természetesebb, mint hogy nem kerülte el figyelmét: itt bűncselekmény történt. Ezt egyébként a két halottégető is észrevette.

– Gyanús az arc elszíneződése – jegyezték meg –, az ajkakon meglátszanak a fogak nyomai, a szájüreg véres…

– Ostobaság! – vágott közbe az elöljáró. – A hőségtől van minden. Gyerünk, fogjátok meg!

Nagy sebbel-lobbal hozzáláttak, hogy beágyazzák és koporsóba helyezzék a halottat. Legvégül mindkét oldalon lezárták a koporsót a Hosszú Élet Szögeivel.

Vang anyó ott szorgoskodott az emberek körül, nem győzte sürgetni őket, ezenfelül Hou Csiunak egy füzér rézkest ajándékozott.

– Mikor vigyék el a koporsót? – kérdezte Hou Csiu, miután elbocsátotta a halottégetőket.

– Az özvegy kívánságára holnapután. A városfal előtt fogják elégetni.

Hou Csiu el is köszönt.

Este pompás halotti tort rendeztek a gyászoló vendégek számára, másnap pedig eljöttek az Irgalmasság Kolostorából a boncok, hogy imát mondjanak a halottért; végre azután harmadnap kora reggel, az ötödik dobszó táján, megjelent egy csapat halottégető, és kivitte a koporsót a várost környező sánc elé. Megannyi szomszéd kísérte; legelöl, egy gyaloghintóban, az özvegy haladt fehér gyászruhában. Az úton véges-végig pompásan alakította a bánatos özvegy szerepét, aki eltartóját siratja. Amikor a menet megérkezett a sáncon túli Földi Lét Változékonyságának Terére, tüzet gyújtottak, és a koporsó a lángok martaléka lett. Rövidesen nem maradt belőle más, csupán finom hamu. A megmaradt csontokat a közeli árokba dobták. Ezután lakoma következett az Irgalmasság Kolostorának refektóriumában, természetesen Hszi-men költségére.

Hazaérve, Aranylótusz az emeleten lélektáblát állított fel a következő felirattal: „Elhunyt férjem, Vu Ta lelke”, s a tábla állványzatának aljára egy égő mécsest helyezett. Az állványra arany és ezüst halotti zászlócskákat erősített, és nem feledkezett meg róla, hogy némi papírból készült arany- és ezüstpénzt is tegyen oda.

Még ugyanazon a napon találkája volt szerelmesével. Vang anyót elküldték hazulról, s így első ízben áldozhattak zavartalanul a szeretkezés örömeinek „vízszintes és függőleges” helyzetben. Vang anyó teaházában azelőtt mindig holmi tyúklopásszerű mellékíze volt az élvezetnek. De most ők voltak az urak a házban, kedvükre kitombolhatták és kialudhatták magukat.

Kezdetben Hszi-men Csing még félt a szomszédok nyelvétől, a kerülő utat választotta, s mielőtt átment kedveséhez, előbb betért Vang anyó teaházába, de később már nem törődött semmivel, és egyenesen Vu Ta házának hátsó bejáratához ment, még olyankor is, amikor kis legénye kíséretében érkezett. Egyre szorosabb szálak fűzték Aranylótuszhoz, és egyre nagyobb szenvedéllyel csüngött rajta, úgyhogy olykor három vagy öt éjszakát is házon kívül töltött, aminek következtében hozzátartozói – kicsinyek és nagyok egyaránt – természetesen úgy érezték, hogy a ház ura, nem kis bosszúságukra, mellőzi és elhanyagolja őket.

Már két hónapja folyt a viszony Hszi-men Csing és Aranylótusz között, amikor beköszöntött az ötödik hónap ötödik napja, a Sárkánycsónakok kedves ünnepe.

Fűzlevelek, smaragdszálpatakocskák

ringnak erre-arra.

Mintha piros tus pöttyeivel

villogna a gránátalmafa lombja.

Csendes szélzizegés

legyezget enyhe hűvössel.

Poharaznak mindenütt vígan:

ma a Sárkánycsónak ünnepe van!

Az ünnepség alkalmából Hszi-men Csing elment az Öt Szent Hegység Templomának piacára, s visszaúton betért Vang anyó teaházába. Mindenekelőtt szeretője után érdeklődött.

– Az édesanyja van éppen nála, attól tartok, még nem ér rá – jelentette az öregasszony. – Mindjárt átmegyek és megnézem.

Anyja és lánya még együtt ültek egy pohár bor mellett. Aranylótusz barátságosan marasztalta Vang anyót, kérte, tartson velük:

– Jöjjön, igyunk legközelebbi ivadékára.

– Ó, menjen már, elhagyatott, öreg kóró vagyok én, aki rég túl van az ilyesmin. De talán helyénvaló lenne, fiatalasszony?

Aranylótusz tréfálkozva megjegyezte:

Ha korán nyit: mit sem ér.

Ha későn: termést ígér.

Az öregasszony a szeme sarkából Pan anyóra pillantott:

– Most aztán látja, mit meg nem enged magának velem, tiszteletre méltó asszonnyal szemben, a leánya! De egy szép napon, meglátja, még rászorul erre a késői virágra.

– Világéletében nagy volt a szája, ne vegye rossz néven tőle!

– Igazán nem akarok igazságtalan lenni, és el kell ismernem, hogy máskülönben okos és derék asszony, kitűnő menyecske. Mit lehet tudni, milyen kitűnő házasságot köt még egy szép napon?

– Tiszteletre méltó néném, számíthatnánk-e magára e tekintetben? Hiszen köztudomású, hogy még a hegyeket is összeboronálja…

Így folyt a beszélgetés egy ideig, szó szót követett. Vang anyó alaposan felöntött a garatra, a gyors egymásutánban felhajtott jó néhány pohár bortól bíborpiros lett az arca; végül nem akarta tovább várakoztatni megbízóját, jelentőségteljes pillantást vetett Aranylótusz felé, és hazaszaladt.

Aranylótusz mindent elkövetett, hogy anyját mielőbb eltávolítsa a házból, gyorsan elrendezett mindent szeretője fogadására, még az illatos füstölőről sem feledkezett meg.

Férje halála után már nem sok gondja volt a gyászra, a lélektáblát is hamarosan egy sarokba száműzte, és letakarta egy ív fehér papirossal. Természetesen az előírásos ételekkel is fösvénykedett. Egyetlen gondja volt, hogy szépen kirizsporozza, kifesse és felcicomázza magát a szeretőjének. Hszi-men Csing már néhány nap óta nem mutatkozott, s így Aranylótusz most egy kissé ingerülten fogadta:

– Te hűtlen gazember, máris szívtelenül eltaszítottad magadtól legodaadóbb rabszolgádat? Talán bizony valami más ínycsiklandozó falatra találtál?

– Üzleti ügyekkel voltam elfoglalva, kedvesem! De ma mégis szakítottam egy kis időt, és valami csinos holmit hoztam neked a templompiacról.

Odaintette inasát, Taj A-ert, felnyitotta a kézitáskát, melyből egy halom ékszert, gyöngyöket, zománcozott jégmadártollakat és más hasonló holmit szedett elő, továbbá néhány ruhára való kelmét. Aranylótusz nagyon megörült az ajándéknak, hellyel kínálta Hszi-ment, és utasította a kis Jing-ert, hogy hordja fel az ételeket, és hozza be az italt. Nyugodtan parancsolgathatott a folytonos veréssel megfélemlített fiatal teremtésnek.

– Mire valók ezek a nagy előkészületek? – szabadkozott Hszi-men Csing. – Én már adtam Vang anyónak pénzt, hogy szerezze be, amire szükség van. Vidáman, gondtalanul szeretném megünnepelni veled a mai napot.

– Ó, ma egészen véletlenül van minden a háznál, ugyanis anyám járt nálam látogatóban. Vang anyóra akár naphosszat várhatunk. Lássunk csak nyugodtan hozzá! – mondotta, miközben fejecskéjét gyengéden a férfi arcához hajtotta, s combjával a combjához simult.

Időközben Vang anyó már felkerekedett a kosarával, hogy megvásárolja a szükséges holmikat. Nos, az ötödik hónap tudvalevően az esőzés hónapja, s az öregasszonyt útközben vihar lepte meg. Hirtelen fekete felhők takarták el a napot, mely az imént még vidáman ragyogott fenn az égen, majd szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A láthatár komoran gomolyog,

felhők a teret feketén eltorlaszolják.

Roppant seprű surrog közelegve.

Spanyolfal száll a szélben, a napot már eltakarja.

Súlyos cseppek már

a banánlevelekre csapódnak.

A vén borókafenyőre a vad

szelek csapatostul törnek:

gyökere recsegve kiszakad.

Hegyek méltóságos feje görnyed.

Elmossa a zápor, tűnik a tikkadt hőség.

Issza a hűs özönt a mezőség.

Zúdulnak az új víztől dagadó patakok,

s a bambusz nedves zöldje ragyog.

A vihar elmúltával Vang anyó, aki egy eresz alatt húzta meg magát, sietve hazaszaladt. Levegő után kapkodva állított be a teaházba, bőrig ázva, piros fejkendővel a fején, hóna alatt tele kosárral.

– Lám, lám, kegyedék a jó szárazban ülnek, s vígan élik világukat – mondta zsémbesen. – Nézzenek csak meg engem, a ruhámból facsarni lehet a vizet! Ezért kártérítést kell kapnom, nagyuram!

– Úgy látom, nincs észnél.

– Már miért ne lennék észnél? Ez a mulatság egy vég tengerkék kartonjába fog kerülni.

– Rendben van – vágott szavába Aranylótusz –, hajtsa fel ezt a pohár bort erősítőül!

Az öregasszony egymás után hárommal is felhajtott, majd eltűnt a konyhában, hogy a tűzhelynél megszárogassa a ruháját. Nagy buzgalommal tüstént hozzálátott az ételek elkészítéséhez, és hamarosan finomnál finomabb ínyencfalatok, apróra vágott liba- és csirkehús, párolt rizs, a legkülönfélébb főzelékek, valamint gyümölcsök sorakoztak a tálakon. A szerelmesek egymáshoz simuló combbal ültek odabent. Amikor Vang anyó megjelent az étellel, nyomban hozzáláttak a lakmározáshoz, és egyazon pohárból itták a bort. Hszi-men Csing pillantása most a falon lógó lantra esett. Hathúros pi-pa volt.

– Játssz nekem egy dalt – kérlelte kedvesét. – Hallottam hírét, milyen szépen citerázol.

– Ó, valamikor régen értettem hozzá egy keveset, de nem nagy az én tudományom. Ki fogsz nevetni.

Hszi-men Csing leakasztotta a lantot, és átnyújtotta az asszonynak. Feszült figyelemmel kísérte Aranylótusz mozdulatait, aki térdére fektette a hangszert, elnézte, mint feszülnek szét jádéból metszett, gyenge bambuszhajtáshoz hasonló finom ujjai, és siklanak végig játékosan a vízfényű húrokon. Most óvatosan pengetni kezdte a húrokat, s ajkáról halkan felszállt a dal:

Hajadonfővel, könnyű pongyolában,

laza kontyban kék-fekete haja,

arany nyíl van tűzve rézsút bele,

jön s így kiált: „Kicsi Mej Hszjang, gyere,

hozzál csak a ládából egy ruhácskát!”

S egy másik, Hszi Si, egyszerű, de szép,

a kamrából kijön, s eléje lép,

s így szól: „Göngyöld fel az ajtó előtt a gyékényt,

s égess éjre füstölőt.”

Hszi-men Csinget annyira elragadta a játék és a dal, hogy szinte nem tudott betelni vele. Karjával átölelte kedvese nyakát, és megcsókolta a száját.

– Ki gondolta volna, hogy ilyen nagy művész vagy! Én igazán járatos vagyok valamennyi virágudvarban, de egyetlen lányt sem ismerek, aki felvehetné veled a versenyt.

– Túlzol. Ma még egy test, egy lélek vagy kis rabszolganőddel, de remélem, később sem feledkezel meg róla!

– Soha! – bizonygatta a férfi, s kedvese arcát simogatta. Hamarosan már a legnagyobb izgalom vett erőt rajtuk. Hszi-men Csing szerelmes-gyengéden lehúzta Aranylótusz lábáról a tarka hímzéses kis szaténpapucsot, egy kis kehelyből bort töltött bele, és kiitta. Majd bereteszelte az ajtót; levetkőztek, és az ágyon vidám szerelmi játékba kezdtek. Féktelen kedvükben bolondos főnixpárocskához vagy két kergetőző halacskához hasonlítottak; Aranylótusz a szeretkezés mesterének bizonyult, féktelenebb, találékonyabb volt a szerelem bármely hivatásos szolgálójánál. Ami pedig Hszi-ment illeti, ő ennek a művészetnek valamennyi ismert szabályát meghazudtoló ügyességgel és erővel kezelte dárdáját. Hiszen mindkettőjük napja magasan ragyogott az égbolton, a férfi teljesítőképességének, az asszony pedig bájainak teljében.

Miközben a fiatal pár késő estig a gyönyöröknek áldozott, Vang anyó türelmesen üldögélt a konyhában a kis Jing-errel. Végre Hszi-men Csing felkerekedett. Búcsúzásnál néhány uncia ezüstöt ajándékozott Aranylótusznak, aki többször is hiába próbálta marasztalni kedvesét. Szemére álarcot tett, s már el is tűnt.

Az ajtófélfa mellett

csak állt, csak állt –

eltűnt előle a férfi,

mint füst, mint lenge virág.

HETEDIK FEJEZET

Aranylótusz gondterhelten kérdi a sorstól,

mit rejteget számára a jövő.

Egy bonc, aki a lélektáblát jött elégetni,

kéjes hangokra lesz figyelmes

A piros reggel régen belopózott

a kárpitfüggönyön át.

Végre bágyadtan felkönyökölt

félmeztelen karjára fekhelyén.

Csukott kelyhű virág,

mely ellenszegült a napnak.

Persze ha éji szél motoz

a kamrában, nehéz pihenni.

Így űzte álmát el, hogy kedvese,

egyetlene emléke megrohanta.

Már idestova egy hónap múlott el azóta, hogy Hszi-men Csing utoljára meglátogatta Aranylótuszt. Időközben házába vezetett egy gazdag, harmincesztendős özvegyasszonyt, Meng Jü-lout, aki az elhalálozott harmadik feleség, Cso Tiu-er helyét foglalta el, s ezenfelül negyedik feleség rangjára emelte Szun Hszüe-ót, a szobalányt.

Az elhagyott Aranylótusz nap nap után ott állt az ajtófélfának dűlve, s a távolba meredt. Többször is elküldte szomszédasszonyát, Vang anyót, nézze meg, mi van Hszi-mennel, de az ajtónálló azonnal tudta, kinek a megbízásából jön, és szóra sem méltatta. A kis Jing-er pedig, akit rendszerint akkor szalajtott oda, amikor Vang anyó dolgavégezetlen tért vissza, még kevésbé merészkedett a nagy és tágas épület közelébe, s beérte egy kis körülkémleléssel. Eredménytelen útjáról visszatérve, volt otthon haddelhadd! Tűrnie kellett ilyenkor a szidalmakat, az arconköpést, s büntetésből nemegyszer fél napon át térdelt és éhezett.

Augusztus elején, a forró időszakban történt: Aranylótusz forró fürdőt készíttetett magának Jing-errel, s mindössze egy vékony, rövid muszlininget öltve magára, leült egy zsámolyra. Vajon ma eljön-e végre? Mindenesetre gondoskodott egy kosárka saját készítésű, hússal töltött ropogós szarvacskáról. „Hálátlan gazember!” – suttogta többször egymás után, halkan, felháborodva. Minthogy képtelen volt bármi értelmes dologba kezdeni, unalmában kibújt kis piros szaténpapucsából, s kísérletképpen feldobta, így akarta megtudni, gondol-e még rá Hszi-men Csing:

Bár édes volt a pásztoróra,

nem szabad nyíltan szólni róla.

Jobb titkon a sorsot kérdened:

mikor jön vissza kedvesed?

„A szakadék szélére tévedt bárányká”-ról szóló vers is éppen ideillik:

Cipők, ti piros felhők,

melyekbe két lábacska búvik,

selyemflór harisnyás két karcsú láb,

keskeny, akár a lótusz levele,

a tó színén táncolva lebegő,

topánka, mondd, rám emlékszik-e még,

emlékszik-e, mint rá én, szünetlen.

Az ajtófélfát támasztva be sokszor

álltam és néztem, ó, csak néztem egyre!

Mily szomorú, ó, mily szomorú este

elfüggönyzött ablak mögött, magamban!

Ó, hasztalan kiáltom nyoszolyámon

párnámba, éjjel, vad vágyban nevét!

A virágok utcái csalják, ópium,

hogy egyedül gyötrődöm csak szünetlen?

Ó, szemöldököm hókul, egyre hókul –

hisz nincs kiért szépen kifessem.

Vajon milyen szép zöld mezőben

pányvázta ki a lovacskáját?

A hálátlan cudarul bánt velem.

S ő nem vethet semmit szememre, nem.

Aranylótusz egy ideig jósolgatott magának, de azután belefáradt. Keresztben rávetette magát az ágyra, és elaludt. Két óra múlva rossz hangulatban ébredt. Jing-er jelentette: elkészítette a fürdőt. Hirtelen eszébe jutott, hogy Jing-errel odahozassa a húsos szarvacskákkal telt kis legyezőkosarat, és vékony ujjaival átszámolja őket.

– Harmincat sütöttem, most meg csak huszonkilenc van. Hol van a harmincadik? – támadt rá fenyegetően a kislányra.

– Nem tudom, talán úrnőm tévedett a számolásnál.

– Az teljesen lehetetlen, kétszer-háromszor is utánaszámoltam. Hszi-men Csing úrnak készítettem őket. Hogyan merészeltél meglopni? Te hiú ringyó, te torkos rabszolga! Meglásd, még eltömődsz a sok zabálástól! Neked mindegy, mekkora tálat raknak eléd, te mindent felfalsz. De várj csak, majd én engedelmességre tanítalak!

Ezzel alaposan megtépázta a kislányt, lerángatta róla a ruhát, és a korbáccsal harmincszor végigvágott meztelen hátán.

– Most már bevallod végre? – kiáltott rá áldozatára, aki úgy visított, mint egy malac, amikor beleszúrják a kést. – Ha nem vallod be, légy elkészülve rá, hogy még százszor is végigtáncoltatom rajtad a korbácsot!

– Inkább beismerem, beismerem! – ordította a szerencsétlen. – Csak ne verjen tovább! Valóban elcsentem egyet, mert már majd eszem vesztettem az éhségtől.

– Szóval így állunk! És még engem merészelsz megvádolni, hogy elszámoltam magam! Te züllött nőszemély, te nyavalyás, nyomorult betörő! Vádaskodás helyett inkább valami okosat tanultál volna annak a vén kappan apádnak az életében. Az öreg már elpatkolt, és te még most is pimaszkodni merészelsz velem! Megérdemelnéd, hogy cafatokra tépjelek, te züllött, mihaszna ringyó!

Még egyszer végighúzott rajta a korbáccsal, s megparancsolta, vegye fel az ingét, álljon fel, lépjen oda hozzá, és legyezze a legyezővel. Miután ezt is megunta, újból rákezdte: – Mutasd csak ide a képed! Majd szépen kicifrázom a körmömmel.

Jing-er engedelmesen odatartotta az arcát, úrnőjének éles körmei pedig máris két véres barázdát szántottak rá.

Aranylótusz ezek után elengedte a szegény kislányt. Jómaga a tükör elé lépett, a legnagyobb nyugalommal berizsporozta az arcát, kicsinosította magát, majd kiment az ajtó elé, hogy a bambuszfüggöny alatt elfoglalja meg-szokott őrhelyét.

Mily véletlen szerencse! Épp abban a pillanatban lovagolt arra Hszi-men Csing legénye, Taj A-er, útitáskával a hóna alatt.

– Hová, hová? – kiáltott feléje Aranylótusz.

De a fiúnak is volt sütnivalója, és minthogy ura azelőtt mindig magával vitte Aranylótusznál tett látogatásaira, s az nemegyszer „lekenyerezte” kisebb ajándékokkal, egy cseppet sem érezte feszélyezve magát. Kényelmesen lekászálódott a lóról, és odalépett az asszonyhoz.

– A parancsnokságra megyek – mondotta. – Különböző ajándékokat viszek.

– Hát az urad mit csinál naphosszat odahaza? – kérdezősködött Aranylótusz, miközben bevezette a házba. – Miért nem látni még az árnyékát sem? Talán bizony felcsípett magának valahol másutt egy kedvére való falatot?

– Nem tudok semmiről, annyi azonban bizonyos, hogy sürgős ügyei miatt nem tudott időt szakítani az ön számára.

– Ugyan, miféle ügyek! Ez még nem ok arra, hogy egy teljes hónapig elhanyagoljon, és egy árva szóval, egyetlen hanggal sem adjon hírt magáról. Miféle ügyek?

Válasz helyett a fiú csak vigyorgott.

– Mondd meg végre, milyen ügyekről van szó? – unszolta az asszony Taj A-ert.

– Elégedjék meg annyival, hogy üzletek. Minek bogarászik a szőrmében, amikor úgyis csak kopást fedezhet fel benne?

– Sosem bocsátom meg neked az életben, te kedves kis fecsegő, ha nem mondod meg.

– Ha mindenáron tudni akarja, hát megmondom, csak arra kérem, ne áruljon el a gazdámnak.

– Megígérem.

– Egyszóval időközben feleségül vette Meng Jü-lou asszonyt…

Miközben a fiú aprólékosan elmesélte a házasság történetét, a szépasszony bájos arcán súlyos könnycseppek peregtek végig. A fiú döbbenten elhallgatott.

– Tudtam, hogy asszonyom nem elég nagyvonalú, ezért vonakodtam beszélni róla.

Aranylótusz nekidőlt az ajtónak, nagyot sóhajtott, és így szólt:

– Taj A-er, te nem tudod, mennyire szerettük egymást! Csak azt tudnám, miért hagyott el ilyen váratlanul?

– Ne vegye annyira a szívére! – vigasztalta a fiú. – A többi ágyasa sem csap nagy hűhót az effélék miatt.

– Figyelj csak rám! – szólt Aranylótusz halkan a fiúhoz, majd egy dalba kezdett:

A leggyönyörűbb, a csapodár,

nem néz felém négy hete már.

Kacsapárral hímzett takaróm alatt

harminc magányos éjjel kínja rám szakadt.

Legutolszor hogy becézgetett!

S én balga, csalódtam, szenvedek.

Mondjátok csak: mért voltam oly heves,

könnyen nyert könnyen odalesz.

Vesztett szerelem!

Kín, gyötrelem.'

A dal utolsó hangjainál hangosan zokogni kezdett.

– Ne sírjon! – vigasztalta a fiú. – Nemsokára itt a gazdám születésnapja, akkor bizonyára ellátogat önhöz. Írjon neki néhány sort, s én majd átadom.

– Ó, köszönöm! Meglásd, meghálálom! Egy pár szép, saját kezűleg készített cipő lesz a jutalmad. Tehát várni fogom a születésnapján. De jaj neked, te kis fecsegő, ha végül mégsem jön el!

Odaszólt Jing-ernek, hogy adjon Taj A-ernek egy csésze teát és egy tányér húsos szarvacskát. Majd bement a szobájába, s egy virágos levélpapírcsíkkal tért vissza, ujjai közé vette az ecsetet, lágy, fehér birkaszőr végét kissé megcsavarta, egy ideig eljátszadozott vele, azután könnyedén odavetett egy verset, melynek a „Virágüzenet” címet adta:

Egy nő,

aki értette rég,

az küldi ezt a

virágfüzért.

Emlékszik, az

ajtó előtt

hogy látta meg

a remegőt?

Az elhagyott

szíve sajog:

meghozza-e

szerelme jelét,

a kendőt, azét,

ki értette rég?

A csíkot négyszögletű levélformára hajtogatta össze, lepecsételte, és átnyújtotta Taj A-ernek.

– Úgy vigyázz erre a levélre, mint kotlós a tojásaira! Mindenképpen elvárom gazdádat a születésnapján. Megértettél?

A fiú elfogyasztotta az ételt és italt, s mielőtt távozott volna, Aranylótusz még néhány rézkest is csúsztatott a markába.

– Továbbá mondd meg a gazdádnak, beszélgetésünknél észrevetted, mennyire haragszom rá, s ha ő nem jön el hozzám, majd én szállok gyaloghintóba, és felkeresem őt.

Taj A-er megígérte, hogy elintéz mindent, kívánság szerint, felkapott mokány kis lovára, és elügetett.

Az elkövetkező napokban Aranylótusz hiába ült, hiába várt, levelének nem lett foganatja, semmi sem mozdult, mintha csupán egy követ ejtett volna a mélységes óceánba. Rövidesen már a hetedik hónap is a végéhez közeledett, küszöbön állt a szeretett férfi születésnapja, s mennél közelebb kerültek hozzá, számára annál nehezebben telt az idő, egyetlen nap három ősszel is felért, s egyetlen átvirrasztott éjszakán mintha egy fél nyár telt volna el. Sehol egy hang, sehol egy üzenet! Oly nagy volt Aranylótusz csalódása, hogy néha még ezüstfogait is csikorgatta, s könny csordult csillagszeméből.

Hszi-men Csing születésnapjának estéjén Aranylótusz áthívatta magához szomszédasszonyát, Vang anyót. Előbb jóllakatta a mohó vénasszonyt, majd kivett a hajából egy aranyvégű ezüstcsatot, és odaajándékozta neki. Tudta, hogy ellenszolgáltatás nélkül Vang anyó semmire sem kapható.

– Legyen olyan jó, és hozza el nekem Hszi-men Csing urat! – könyörgött neki.

– Ma már biztosan nem jön – mondta ki Vang anyó az ítéletet. – Hajnaltól késő estig tivornyázik, se vége, se hossza a dáridónak. Ma hiába is mennék, de holnap ideje-korán felkerekedek.

– Biztosan nem felejti el?

– Hogyan felejteném el, hiszen Hszi-men Csing úrról van szó!

Tele bendővel és bortól piros arccal elvonult. Aranylótusz a parfümillatot árasztó, bájos mandarinkacsa-párocskákkal kihímzett takarók alatt álmatlanul töltötte az éjszakát, unalmában egyre ezüst olajlámpásának kanócán matatott, és nyugtalanul hánykolódva ágyán, nagyokat sóhajtott. Szakasztott úgy, ahogy a vers is mondja:

Van lant elég,

hogy rövidítse meg

zene a hosszú éjt.

De egyedül, rideg

szobán, őrhelyemen

nem kell a zene sem.

Leakasztotta a falról a pi-pá-t, halkan egy dalt énekelt, melynek „A kavargó selyempelyhek” címet adta:

Hogy magát neki most más

ékíti fel!

Eszemet vesztem, oly^, vad

harag fog el!

A szekrényre könyöklök

az ágy előtt.

Töprengek, mért hagyott el,

s nem értem őt.

Megszegted annyi esküd, hűtelen!

Ha ember nem – megbosszul majd a menny!

A nyugtalanul átvirrasztott éjszaka után első dolga volt, hogy a kis Jing-ert átküldje a szomszédba. Meg akarta tudni, vajon a vénasszony megtartotta-e a szavát. A kislány azzal a megnyugtató hírrel tért vissza, hogy Vang anyó már kora reggel elindult Hszi-men Csing úrhoz.

Valóban így is történt. Az öregasszony már kora hajnalban felkerekedett, jó ideig ott ólálkodott Hszi-men Csing üzletének kapuja előtt, míg végre megpillantotta Fu intézőt, aki éppen kinyitotta a gyógyszertárt. Odasietett hozzá, köszöntötte, és megkérdezte tőle, otthon van-e a gazdája.

– Korábban kellett volna felkelnie, jóasszony – hangzott a válasz. – A tegnapi napot itthon töltötte, születésnapja alkalmából rengeteg vendég fordult meg a házban, este meg elment szórakozni a barátaival. Nyilván még most is valamelyik bordélyházban tölti az időt, legjobb lesz, ha ott keresi.

Vang anyó ezek után befordult a jamen közelében levő és a Keleti főutcába torkolló utcába – itt volt a legközelebbi bordélyház. S lám, valóban ott jött vele szemben Hszi-men Csing, lóháton, két legény kíséretében. Már messziről meglátszott rajta, hogy még most is kótyagos az előző estétől. Bizonytalanul ült a nyeregben, s fátyolos szemmel meredt maga elé.

– Hallja-e, nagyuram, csínján kellene bánnia az itallal! – kiáltott feléje az öregasszony, majd megragadta a ló zabláját, és megállította.

– Ó, maga az, anyókám – dadogta Hszi-men Csing. – Ugye, Aranylótusz húgocskám küldte a keresésemre?

Vang anyó halkan néhány szót suttogott a fülébe.

– Jó, jó, tudom – szakította félbe a férfi –, a legényem már elmondta. Tudom, haragszik rám, de most aztán tüstént elmegyek hozzá.

Beszélgetve bandukoltak egymás mellett a Bíborkő utca irányába. Végre megérkeztek. Az öregasszony előresietett.

– Szerencsét kívánhat magának, énnekem meg leróhatja a háláját, fiatalasszony – rohant be a szobába. – Még egy órába sem tellett, s látja, máris itt hozom a fiatalurat.

Aranylótusz még fel sem ocsúdott boldog ijedtségéből, amikor legyezőjét lóbálva, még kissé bódultan a bortól, belépett Hszi-men Csing.

– Minek köszönhetem e ritka szerencsét? – köszöntötte az asszony szemrehányón. –Úgy látom, teljesen megfeledkezett már szegény rabszolgájáról, ez az oka, amiért még az árnyékát is megvonja tőlem. De természetes, ha valaki olyan szorosan tapad az új asszonyhoz, mint enyvhez a lakk, a szegény rabszolganő számára nem marad ideje.

– Légy szíves, ne hallgass az emberek buta fecsegésére. Új asszony? Ugyan mit beszélsz! Mindössze annyira elfoglaltak a leányom házasságával kapcsolatos előkészületek, hogy sehogy sem tudtam időt szakítani.

– Ne szabadkozz! – duzzogott Aranylótusz. – Esküdj meg pompás tenyészcsődör testedre, hogy még hű vagy hozzám, és nincs újabb szerelmed!

– Esküszöm! Ha nem mondok igazat, kínozzon öt évig a sárgaság, és rohasszák a testemet tányérnyi gennyes kelevények, meg csípjen a fenekembe egy orrszarvúnak is beillő tetű!

– Mit számít az neked, te részeges alak! – kiáltotta Aranylótusz, és letépte Hszi-men Csing fejéről a vadonatúj, szép rojtos sapkát, és a földhöz vágta. Vang anyó ijedten felemelte, és óvatosan letette az asztalra.

– No de asszonykám – szólt közbe csillapítóan –, ne Hszi-men urat szidja, hanem engem, aki elmulasztottam idehívni.

Ám a felbőszült Aranylótusz mintha meg sem hallotta volna, a férfi üstökéhez kapott, és hirtelen kihúzott belőle egy széles aranycsatot. Vizsgálódva forgatta kezében a hajolajtól csillogó ékszert. Az egyik oldalán két mondat díszelgett dőlt betűkkel:

A virágos lankán

aranyszerszámos lovacskák szökellnek.

Barackvirágzás idején

a nefritszobában csendülnek a kelyhek.

A díszcsat természetesen az új feleség, Meng Jü-lou ajándéka volt, amit a második mondatban keresztnevének, a Jü-lounak, azaz „Nefritszobá”-nak két írásjele is világosan elárult. De Aranylótusz holmi énekeslány ajándékának tartotta. A díszcsatot ruhája ujjába rejtette, és indulatosan újból rátámadt szeretőjére:

– Te javíthatatlan, te! Hát az a tű hol van, amit éntőlem kaptál?

– Ó, azt elvesztettem a múltkoriban, amikor ittas állapotban leestem a lóról. Sapkám belegurult a sárba, varkocsom kioldódott, a tű meg kiesett belőle.

Aranylótusz ingerkedve belefricskázott az arcába.

– Ide figyelj, barátocskám, ezt még egy hároméves gyerek sem hiszi el neked.

Erre már az öregasszony is közbeszólt:

– Minek ez a folytonos szemrehányás, asszonykám, hagyjon már végre fel vele! Az úr messzelátó, azt is észreveszi, ha a város előtt negyven mérföldre egy méhecske éppen szükségét végzi, de saját ajtaja előtt még az elefántba is belebotlik. Ezt a körülményt feltétlenül figyelembe kell vennie.

– Ó, amúgy is eléggé meggyötör, és most még maga is rám támad! – mondta Hszi-men panaszosan.

Aranylótusz most hirtelen észrevette a piros csontból készült, arannyal átszőtt szecsuani legyezőt. Egyetlen ugrással Hszi-mennél termett, kikapta a kezéből, és a világosság felé tartotta. A legyező szélén harapdálás nyomait vette észre, és minthogy tapasztalt volt a szerelmi játék legapróbb cselfogásaiban is, gyanú ébredt benne, hogy a foghelyek valamely szépasszonytól származnak. Szót sem szólt, csak hirtelen széttörte.

– De hiszen csak emléktárgy, kedves, megboldogult barátom, Pu Csi-tao ajándéka – magyarázta szemrehányó tekintettel Hszi-men Csing, aki hasztalan próbálta visszaszerezni a legyezőt. – Végtelen szeretettel őriztem eddig, mindössze néhány nap óta használom, s most te széttöröd!

– Így és hasonlókkal ugratta a férfit egy ideig. Most megjelent Jing-er a teáscsészékkel. Úrnője parancsára előbb letette a tálcát, és meghajolt Hszi-men Csing előtt. Vang anyó elérkezettnek látta az időt, hogy ő is elvonuljon.

– Már éppen elég ideje gyötrik egymást ezzel a civakodással, csak aztán nehogy megfeledkezzenek a legfontosabbról! – mormogta elmenőben.

Miközben Jing-er megterített, Aranylótusz egy ládából elővette a szerelmese számára készenlétben tartott születésnapi ajándékokat, s kirakta őket egy tálra: egy pár fekete atlaszcipőt, egy pár erdei fenyővel, bambusszal és babérlevéllel – a télnek jéggel-faggyal dacoló három hűséges cimborájával – kihímzett, sötétvörös atlasz térdvédőt, egy csík vékony szaténbélést, puhát, mint a zöld sanhszolaj, egy háncsból fonott, bíborvörös selyemfonállal átszőtt övet, egy rózsaszín haskötőt és egy ikerlótuszvirág-fejjel díszített széles hajtót. A hajtűbe a következő négysoros vers volt belevésve:

Ikerlótuszvirágot

tűztem uram hajába.

Bár hordaná örökké,

soha tőle meg ne válna.

Hszi-men Csing meghatottan karjába zárta az asszonyt, és megcsókolta. Egész nap és egész éjszaka ott maradt kedvesénél, szilaj szeretkezések és vég nélküli ölelkezések közepette ünnepelték meg újbóli egyesülésüket.

Régi tapasztalat, hogy a túláradó boldogságot rendszerint fájdalom követi. Másnap délelőtt, a reggelizés idején történt: a szerelmesek még ágyban voltak, amikor az elhunyt Vu Ta háza előtt egy küldönc szállt le a lóról. Vu Szung megbízásából vágtatott ide, aki időközben teljesítette feladatát a keleti fővárosban, átadta a palota parancsnokának, Csunak, a körzeti mandarin levelét, valamint a teverakomány ajándékot, s néhány nappal később, válaszlevéllel a zsebében, már vissza is indult. Még a negyedik hónap napjai peregtek, amikor útnak indult kelet felé, időközben elmúlt a nyár, s már az ősz is beköszöntött, amikor visszaérkezett. Az állandó viharok módfelett megnehezítették az előrehaladást, úgyhogy az út oda és vissza teljes három hónapig tartott. Nem volt se nyugodt éjszakája, se nappala, bátyjáért aggódott, bár jóformán maga sem tudta, miért. Ezért elhatározta, előreküldi egyik emberét, aki hírül adja jövetelét a körzeti mandarinnak, s akivel egyszersmind levelet küld Vu Tának. A küldönc éppen ma érkezett meg. Zárva találta az idősebb Vu házának kapuját, s már-már bekopogott, amikor a szomszédasszony, Vang anyó, aki véletlenül az ajtó előtt álldogált, megkérdezte, mi járatban van.

– Levelet hoztam Vu Szung kapitánytól a bátyja részére.

– Nincsen idehaza. Az egész háznép kiment a temetőbe. Adja csak ide azt a levelet, majd én kézbesítem, ha visszaérkeznek.

A küldönc átadta a levelet, köszönt, és továbbügetett. Vang anyó nyomban átsietett a szomszéd házba a párocskához.

– Fel, talpra, kedveskéim! – sietett be izgatottan. – Egy küldönc járt itt az imént, a fiatal Vu küldte. Hamarosan ő maga is itt lesz. A küldönc levelet hozott Vu Tának, én átvettem tőle, és elküldtem, menjen csak nyugodtan tovább. Most aztán nincs több vesztegetni való idő. Határozni kell mielőbb.

Ha bármi mást mondtak volna Hszi-mennek, meg se hallotta volna, de ez a hír úgy hatott rá, mintha nyolc részre hasították volna a fejét, vagy váratlanul jeges hólével teli hordóba lökték volna. Mindketten felpattantak, Hszi-men Csing is, Aranylótusz is kapkodva magukra ráncigálták a ruhát. Majd a lakószobában elolvasták a levelet, melyben Vu Szung közölte, hogy legkésőbb az ősz harmadik harmadának derekán visszaérkezik. A két bűnös reszketett minden tagjában, és kérve kérték az öregasszonyt, adjon valami jó tanácsot.

– A dolog nagyon egyszerű – magyarázta Vang anyó megnyugtatóan. – Mint már mondottam, van egy régi közmondás:

Első mátkát szülőd választ,

másodikat magad válaszd.

Továbbá: a törvény tiltja, hogy sógor és sógornő kettesben maradjon egy fedél alatt. Nemsokára letelik a száz gyásznap. Az asszonykának most már csak ki kell hívatnia néhány boncot, akik szertartásosan elégetik a lélektáblát, azután Hszi-men úrnak, még Vu Szung visszatérése előtt, gyaloghintón házába kell vitetnie őt mint feleségét. Ily módon kész tények elé állítjuk a fickót, a többit pedig csak bízzák rám, én majd mindent elintézek. De maguk, kedveskéim, egy életre egymásé lesznek. Mit szólnak hozzá, ugye, nagyszerűen kiterveltem?

– Nagyszerűen! És így is lesz! – helyeselt Hszi-men Csing lelkesen, és most már megnyugodva, kedvesével hozzálátott a reggelihez.

Beköszöntött a nyolcadik hónap hatodik napja, a Vu Ta halálától számított utolsó gyásznap. Hszi-men Csing, több uncia ezüsttel a zsebében, megjelent Aranylótusznál. Nemsokára megérkezett az Irgalmasság Kolostorából hívatott hat bonc is, hogy napközben a halott lelki üdvéért imádkozzanak, este pedig ünnepélyesen elégessék a lélektáblát. Még alig hangzott el az éjjeliőr ötödik dobolása, amikor már kora hajnalban megjelent a főpap egy rakomány szent imakönyvvel, kikereste az alkalmas helyet az imádkozásra, és felakasztott egy Buddha-képet, majd odakint a konyhában Vang anyóval hozzálátott az áldozati ételek előkészítéséhez. Ezalatt Hszi-men Csing az ágyban Aranylótusszal szórakozott.

Most már teljes számban együtt voltak a boncok, s nemsokára suhogni kezdtek a lélekűző fütykösök, peregtek a dobok, csengtek-bongtak a kis harangok, és felhangzott az imádkozók hol éneklő, hol mormoló hangja. Ez-alatt Aranylótusz, mit sem törődve a hittel és önmegtartóztatással, szeretője mellett hevert az ágyban, és még akkor sem igen gondolt a felkelésre, amikor már délfelé járt az idő, pedig a szertartásrend előírja, hogy az özvegy, mint a legnagyobb csapással sújtott gyászoló, személyesen is megjelenjék az imánál, füstölőpálcikákat égessen, kézjegyével lásson el bizonyos imákat, esküvel bizonyítsa hitvallását, és tisztelegjék Buddha képe előtt. Ezért hát Aranylótusz kénytelen-kelletlen felkelt, megmosakodott, megfésülködött, és egyszerű, de ízléses gyászruhát öltött magára, és kiment az imádkozókhoz. A Buddha-kép előtt kecses meghajlásokkal fejezte ki hódolatát. Mikor az ájtatos szerzetesek megpillantották az asszonyt, egyszeriben elszállt minden Buddha iránti rajongásuk, és elmélyültségük is semmivé lett. Felvértezetlenül fogadták a bájos jelenséget, egyszeriben cserbenhagyta őket megingathatatlanságuk, ellágyultak, mint a sajt, majmokhoz illő, émelyítő elérzékenyülés és csődörgerjedelem vett erőt rajtuk.

A banda megháborult

főnöke felejti, hogy kell könyörögnie.

Botorul elvéti a szavakat már,

a szutra helyett mindent összezagyvál.

A többiek is magukon kívül!

A tömjénlengető ügyetlenül,

otrombán egy virágvázát lever.

Az gyertya helyett füstölőt emel.

S beszél a kiválasztott eskümondó

a Szung helyett a Tang-birodalomról.

S ki hivatott a holt erénye mellett

szólni – dicséri özvegyét ehelyett.

Az apát elkap egy kezet, s erővel

taktust ver vele, mint egy dobverővel.

Egy novícius végképp megvadul,

s egy barátfejét használja dobul.

A fegyelem, a kemény klastromélet

nevelte méltóság most semmivé lett.

De ha ki vasból volna is faragva,

állhatatos itt még az sem maradna.

Miután Aranylótusz asszony elégettette a füstölőpálcikákat, aláírta az aláírnivalókat, és illendőség szerint többször egymás után meghajolt a Buddha-kép előtt, visszavonult a szobájába, és nyomban bebújt Hszi-men Csing mellé az ágyba, hogy tovább folytassák a félbeszakított mulatságot. Magától értetődően cseppet sem törődött a várakozási idővel kapcsolatos szent előírásokkal, élvezettel fogyasztotta a bort, és fokhagymával ízesített húsokkal is jóllakott. Hszi-men Csing megkérte Vang anyót, ügyeljen rá, nehogy a tarfejűek ismét zaklassák Aranylótuszt.

Azok viszont gondolatban továbbra is a szép fiatal özvegynél időztek. A déli szünet alatt a papok visszamentek a kolostorba, hogy elfogyasszák egyszerű ebédjüket. Hogy, hogy nem, ebéd után egyikük korábban ért vissza a gyászoló házba. Az a helyiség, amelyben a papok imádkoztak, véletlenül éppen a fiatal özvegy hálószobája mellett volt. A két szobát csupán egy vékony deszkafal választotta el egymástól. Egyszóval az imént említett pap éppen odalépett a közvetlenül a hálókamra ablaka alatt álló vizesvödörhöz, hogy kezet mosson, amikor a szomszédból gyanús szuszogásra és lihegésre, sóhajtozásra és nyögdécselésre, nyöszörgésre és elfojtott sikongásra lett figyelmes, röviden szólva, akaratlanul a közösülés kísérő hangjait hallotta. Úgy tett, mintha a kezét mosná, de közben el sem mozdult a helyéről, és fülelt. Ekkor már egész világosan felismerte egy nyögdécselő női hang foszlányait:

– Jaj, vigyázz, ez fáj!… Ó, mindjárt visszajönnek és meghallják… Engedj el azonnal!

Majd egy férfihang: – Ne félj!… Nyisd ki a kályhalyukat, hadd gyújtok be még egyszer…

Ha tudták volna, hogy rejtekéből egy tarfejő mohón lesi minden egyes szavukat!

Mikor azután újból együtt volt az egész társaság, s felhangzott a szertartásos dobszó, egyszeriben megindult a sugdolózás: a szomszéd szobácskában Aranylótusz egy férfival szórakozik. Egy csapásra hogy feléledt az egész társaság, milyen izgatottan járt kezük, lábuk! A ceremónia már befejezéséhez közeledett, a lélektáblát estefelé ünnepélyesen kivitték a ház kapuja elé, a papírból készült halotti ajándékokkal egyetemben, melyeket a táblával együtt ugyancsak elégettek. Aranylótusz asszony időközben már újból világiasan átfésülte a haját, és színpompás, csinos ruhát öltött magára. Ott állt a függöny mögött, Hszi-men Csing vállára támaszkodva, és nézte, mint égetik el a boncok a lélektáblát a Buddha-képpel együtt. Vang anyó az áldozati ital kitöltésénél és a tűzgyújtásnál szorgoskodott. Közben a tar fejű kópék sóvár szemekkel egyre a függöny felé sandítottak, melyen kirajzolódott a szorosan egymáshoz simuló szépasszony és lovagjának árnyképe. Egyre a fényes nappal ellesett gyengéd hálószoba-jelenet hangfoszlányait vélték hallani, alaposan tűzbe jöttek, teljes erejükből verték a dobot, és kongatták a harangokat. Midőn egy hirtelen támadt szélroham lefújta a főbonc fejéről a papi föveget, s egyszeriben előtűnt fekete karimás tar golyóbisfeje, senki sem hajolt le a fövegért, teljesen elmerültek az éktelen dobolásban és harangozásban. Valóban mulatságos komédia volt!

– Kedves mester – fordult Vang anyó az egyik bonchoz –, már réges-rég hamuvá égett minden, miért nem hagyják abba ezt a dobolást és harangozást?

– Még egyszer be kell gyújtani a kályhalyukba – hangzott a válasz.

Hszi-men Csing természetesen megértette a célzást. Utasította az öregasszonyt, fizesse ki a boncokat, és küldje őket sürgősen haza. A kolostor feje mindenképpen személyesen szerette volna kifejezni háláját a szépasszonynak, de Aranylótusz leintette.

– Hagyjuk békében! – dörmögték a szerzetesek, és vigyorogva elvonultak.

Bizony, bizony, füle van a falaknak,

nincs itt egyetlen kémleletlen ablak!

NYOLCADIK FEJEZET

A két szerelmes titokban egybekel.

Vu Szung véletlenül Lit,

az ügynököt üti agyon

Másnap Aranylótusz búcsúvacsorára hívta meg Vang anyót, és gondjaira bízta a kis Jing-ert. Hszi-men Csing komoran megjegyezte:

– Csak tudnám, hogyan intézhetném, hogy Vu Szung ne is szerezzen tudomást házasságunkról.

– Bízza csak rám, nagyuram! – nyugtatta meg a vénasszony. – Amennyiben önkényesen behatolna a lakásba és szimatolni próbálna, én majd mindent elrendezek.

Hszi-menben újból felébredt a reménység, és jókedvében három ezüstunciát ajándékozott Vang anyónak. Este házába vitette a fiatalasszony ládákba és bőröndökbe csomagolt holmiját. Néhány ócska limlomot, a törött lábú asztalokat és zsámolyokat, valamint viseltes ruhaneműket az öregasszony megtarthatta magának. Másnap, a nyolcadik hónap nyolcadik napján, Hszi-men Csing gyaloghintót küldött ünnepi díszbe öltözött kedveséért. A hintót Vang anyó, Taj A-er és négy ember kísérte rudakra erősített lampionokkal. Természetesen a Bíborkő utca valamennyi lakója pontosan tudta, milyen események előzték meg a felvonulást. De mindenki félt a vagyonos és befolyásos Hszi-mentől. Ki merészelt volna bármit is tenni ellene? A közvéleményt legtalálóbban a következő gúnyvers jellemzi, mely ezekben a napokban született:

Pfuj, Hszi-men úr! Mi dolgot művel, ejnye!

E házasság méltó a közröhejre.

Házasságot tör, aztán frigyre lép –

nem moshatja le soha szégyenét.

Menyasszonydíszben jön a ringó

piros gyaloghintón a ringyó.

Aki hozza, nem rokona:

kerítőnő a vén banya.

Hszi-men a park egy félreeső zugában álló, rejtett oldalbejárattal ellátott egyemeletes pavilon alsó három helyiségét rendeztette be szeretője számára igen lakályosan. Körös-körül virágágyak és cserepes virágok díszítették a parkot. Nyugalmas, rejtett zugocska volt ez, csak elvétve mutatkozott ember a környéken. Hszi-men Csing a hálószobát különös gonddal rendeztette be, tetemes összeget, hatvan ezüstunciát költött rá. Vásárolt egy arannyal kicifrázott, hatalmas, fekete lakkágyat, aranykarikákkal mintázott vörös selyemfüggönnyel, vagyont érő öltözködő-asztalt drágakő- és elefántcsont-berakásos virágdíszekkel, valamint számos tarka damasztkárpitozású, puha ülőalkalmatosságot.

Főfeleségének, Holdasszonynak két szobalány állt eddig személyes szolgálatára: Tavasziszilva és Nefritfuvola. Hszi-men most elrendelte, hogy Tavasziszilva ezután Aranylótusz rendelkezésére álljon, és lakjék is az ő pavilonjában. Tavasziszilvának Aranylótuszt „úrnőm”-nek kellett szólítania. Ezenfelül Hszi-men hat unciáért még egy konyhalányt is vásárolt Aranylótusznak, név szerint Őszirózsát. Holdasszonynak pedig kárpótlásul öt unciáért egy Ékkövecske nevű másik szobalányt. Rang szerint Aranylótusz az ötödik helyet foglalta el, minthogy Hszi-men Csing időközben – mint már említettük – egy harmadik és negyedik feleséget is szerzett magának.

Az átköltözése utáni napon Aranylótusz szépen megfésülködött, és legjobb ruhájában átment Holdasszony lakosztályába, hogy bemutatkozzék a háztartás egybegyűlt női tagjainak, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. A díszhelyen ülő Holdasszony érdeklődéssel vizsgálgatta az új asszonyt. A következő benyomást szerezte róla: csupa életkedv a feje búbjától a lábujja hegyéig, csupa érzékiség a lábujja hegyétől a feje búbjáig. A testében szüntelen áramló életkedv és érzékiség egy kristálykehelyben guruló, ragyogó fényű gyöngyszemre emlékeztet. Megjelenése: pirosló barackokkal teli ág, körülötte a holdfény játszadozik.

Miután Holdasszony egy kis ideig némán figyelte az új asszonyt, magában ezt gondolta: „Valahányszor hazajött ez a gézengúz, nem győzött áradozni Vu Ta feleségéről. Eddig nemigen hittem neki, de most, hogy saját szememmel látom, megértem, miért bolondulnak utána annyira a férfiak.”

Aranylótusz levetette magát Holdasszony elé, négyszer bókolt, és amint illik, a régi szokáshoz híven, üdvözlésképpen átnyújtotta a papucsot. Ezt követően már kevesebb szertartásossággal üdvözölte sorjában a többieket, ahogy lánytestvérek között szokás: Li Csiao-ert, Meng Jü-lout és Szun Hszüe-ót; majd szerényen félrehúzódott. Holdasszony széket hozatott a számára, és a jelenlevő szobalányoknak és szolgálóknak tudtára adta, hogy a jövőben Aranylótuszban „ötödik úrnőjük”-et tiszteljék.

Aranylótusz, ügyelve, nehogy akár a szeme rebbenésével is elárulja magát, fürkésző tekintettel a másik négy asszonyt nézegette. Itt volt mindenekelőtt Holdasszony, őt huszonhét évesre becsülte. Ezüstkehely simaságú tiszta arc, kerek szempár, üde, akárcsak két barack. Lágy, hajlékony mozdulatok, méltóságteljes tartás, kevés szó, kimért beszéd. Következőnek Li Csiao-ert vette szemügyre, aki egykor énekesnő volt valamelyik bordélyházban. Kissé telt, lomha szépség. Bár kétségtelenül elsőrangú kurtizán, de a szerelem technikájában messze elmarad Aranylótusz mögött. A harmadik, Meng Jü-lou: harmincesztendős asszony. Külső megjelenésében valóságos körtefavirág, dereka hajlékony, akár a fűzfavessző, termete sudár, igéző. Dinnyekerek arcán itt-ott néhány szeplő, mely korántsem csökkenti természetes szépségét. Alsószoknyája alól két lábacska kandikált elő, sem kisebb, sem nagyobb Aranylótuszénál. Végül Szun Hszüe-o következett, aki szobalányként kezdte, s úgy került a magas rangra. Teltkarcsú, kissé alacsony. A főzés művészetében éppoly kiváló, mint a táncban és a tányéregyensúlyozásban.

A gyors szemrevételezésnél Aranylótusz, tőle telhető pontossággal, megjegyezte magának az imént felsorolt jellegzetességeket.

Már a harmadik napon megszokta a korai felkelést, pontosan megjelent Holdasszonynál reggeli látogatásra, és készségesen mentesítette mindenfajta varrástól és kézimunkától. Holdasszonynak sosem kellett őt unszolnia, finom érzékkel és kellő körültekintéssel mindig a kezére járt. Amennyiben a szolgálókkal való beszélgetésben szó esett Holdasszonyról, mindenki tisztelettel szólt róla, mint a „nagy úrnő”-ről. Apró figyelmességeivel és ragaszkodásával hamarosan megnyerte Holdasszony rokonszenvét, úgyhogy az nemsokára bizalmasan már csak „hatodik nővérem”-nek nevezte, hiszen Aranylótusz odahaza hat lánytestvér közül a legfiatalabb volt. Mi sem természetesebb, Li Csiao-er és a két másik asszony nem nagyon örült ennek, Holdasszony háta mögött sokszor nem is titkolták bosszúságukat, mondván: „Velünk, akik elsőnek jöttünk, nem csinál ilyen nagy hűhót, de lám, ezzel az új asszonnyal, aki alig néhány napja tartozik a családhoz, azt sem tudja, mit kezdjen!”

Bármily furcsán hangozzék, Aranylótusz átköltözése óta Hszi-men Csing egyszerre otthon ülő ember lett. Úgyszólván ki sem tette a lábát a szép nagy lakosztályból és a tágas parkból. E helyütt érdemes megemlítenünk, hogy úgy tapadt Aranylótuszhoz, mint enyvhez a lakk, és minden áldott nap újból meg újból megízlelte vele az érzéki gyönyörök minden bódulatát.

A nyolcadik hónap első harmadában történt, hogy Vu Szung visszaérkezett Csinghohszien körzeti fővárosba. Mindenekelőtt jelentést tett a körzeti mandarinnak, és átnyújtotta neki Csu palotaparancsnok válaszlevelét. Jó szolgálatai elismeréséül a körzeti mandarin gazdagon megvendégelte, és tíz ezüstunciával jutalmazta. Vu Szung ezután elment a szállására, tetőtől talpig átöltözött, majd nyomban útnak indult, hogy felkeresse bátyját. Visszaérkezésének híre nem csekély izgalmat keltett a Bíborkő utca mindkét oldalának lakóiban: ijedtükben kiverte őket a hideg veríték.

„Ő, jaj, most aztán kitör a családi botrány. A csillag is balszerencsét jósol. Itt már minden hiába!” – mondogatták egymásnak az emberek.

Bátyja házához érve, Vu Szung felemelte az ajtógyékényt, és belépett.

– Hallod-e, testvér! – kiáltotta. Semmi válasz. – Sógorasszony! – Újból csend. Azt gondolta magában: „Talán bizony megsüketültem, hogy nem hallom a választ?”

Ekkor megpillantotta Jing-ert, aki odafent ült a verandán, és varrogatott. Odakiáltott neki, de váratlan megjelenésétől a leánynak torkán akadt a szó, s midőn Vu Szung a bátyja és sógornője holléte felől tudakozódott, sírva fakadt. Időközben Vang anyó is tudomást szerzett megérkezéséről, megpróbált úrrá lenni félelmén, és átsietett.

– Hol tekereg a bátyám, és miért nem látom sehol a sógornőmet? – kérdezte Vu Szung.

– Mindenekelőtt foglaljon helyet, azután sorjában elmondok mindent. Hogy mindjárt a végén kezdjem, bátyja a negyedik hónapban, nemsokára azután, hogy ön elhagyta a várost, alattomos betegségnek esett áldozatul.

Vu Szung pontosan tudni akarta, melyik napon, milyen betegségben halt meg a bátyja, és milyen gyógyszerrel kezelték.

– A negyedik hónap huszadik napján panaszkodott először erős gyomorfájdalmakról, azután nyolc vagy kilenc napig feküdt betegen. Bevette az összes elképzelhető orvosságokat, de minden gyógykezelés és ráolvasás hasztalannak bizonyult. Így történt, hogy végül meghalt.

– Voltaképpen mivel kezdődtek a gyomorpanaszok? Hiszen azelőtt sosem volt ilyen természetű betegsége!

– Az őrparancsnok úr túlságosan sokat szeretne tudni. Az ég rendelése kiszámíthatatlan. Az embereknek bele kell törődniük, hogy a szerencse és balszerencse úgy váltakozik, akár a nappal és éjszaka. Meglehet, este még jókedvűen húzza le cipőjét és harisnyáját, de ki tudja, holnap reggel újból felhúzza-e? Létezik-e egyáltalában ember a földön, aki nincs kitéve a végzet szeszélyeinek?

– Hová temették?

– Amikor bátyját elragadta a halál, egyetlen rézkes sem akadt a háznál. Felesége olyan tehetetlen volt, mint a rák, melynek kövek közé szorult a lába. Honnan vette volna a pénzt, amiből kifizeti a sírhely árát? De hála egy szomszédos gazdag uraság bőkezűségének – aki mellesleg régebben jó barátságban volt bátyjával –, legalább egy koporsót vásárolhatott; mi mást tehetett ezek után: kivitette a városi sáncon túlra, és elhamvasztatta.

– Hát a sógornőm hol van?

– Ó, az a gyenge, fiatal teremtés egyszerre itt állt minden támasz nélkül. Illendőség szerint pontosan betartotta az előírásos gyásznapot, majd édesanyja tanácsára újból férjhez ment, mégpedig egy fővárosi urasághoz, jó messzire. Minden holmiját magával vitte, kivéve ezt a fiatal leányt, akit egyelőre az én gondjaimra bízott. Csak az ön visszaérkezését vártam, hogy átadhassam a fiatal teremtést, s ezzel a magam részéről el is intéztem az ügyet.

Vu Szung mélyen felsóhajtott. Faképnél hagyta az öregasszonyt, és visszament szállására. Magára öltötte legelnyűttebb ruháját, majd elküldte egyik emberét, hogy gyászruhára való durva kenderszövetet, továbbá gyapotharisnyát, gyászkalapot és különböző áldozati tárgyakat, így gyümölcsöt, édességet, füstölőgyertyákat, papírfigurákat, halotti pénzt és más effélét vásároljon. Az egész paksamétát elvitette bátyja házába, ott újból felállított egy lélektáblát, lerakta eléje a különböző áldozati ételeket meg néhány kehely áldozati bort, kitűzött egy papírból készült tarka halotti zászlót, és meggyújtotta a füstölőt. Este – úgy tíz óra tájban lehetett – ünnepélyesen meghajolt a lélektábla előtt, és egy füstölőgyertyát tartva a kezében, a halott szellemét idézte.

– Hallasz-e, testvér? Még nem járhat messze a lelked! Életedben határozatlan, gyenge ember voltál. Még nem látom világosan halálod körülményeit. Ha fájdalmat okozott neked valaki, kérlek, tudasd velem, öcséddel, álmomban, hogy méltó bosszút álljak, és lemossam a gyalázatot!

Ezek után az elhunyt tiszteletére bort loccsantott a földre, meggyújtotta az áldozati papírfigurákat, majd panaszos siratóénekbe kezdett. Már a bátyja háza felé vezető úton is akadtak szép számmal olyanok, akik sírástól elcsukló hangon nyilvánították ki együttérzésüket. De most aztán, úgyszólván kivétel nélkül, az egész szomszédság csatlakozott a halottsirató énekhez. A gyászének befejeztével Vu Szung Jing-errel és embereivel elfogyasztotta az áldozati ételeket és italokat. Elrendelte, hogy éjszakára terítsenek két gyékényt a földre, egyet őrsége számára, kint a szabad ég alatt, a másikat odabent a házban, Jing-er számára. Ő maga a lélektáblát tartó asztal előtt pihent le. Éjfélig sehogy sem tudott elaludni, nyugtalanul hánykolódott, viszont az őrség tagjai nyomban mély álomba merültek, amit hangos horkolásuk jelzett. Vu Szung most kissé felemelkedett, és körülnézett a szobában. Az üveg-foglalatú halotti lámpa halványan pislákolt az asztalon. Felült, és mintegy önmagának beszélni kezdett:

– Gyenge, engedékeny ember volt életében, és érzem, valami nincs rendben a halála körül…

Még be sem fejezte elmélkedését, mikor a lélektáblát tartó asztal alól jeges fuvallatnak tetsző áramlat suhant elő váratlanul.

Nem test, nem is árnyék,

nem füst, nem is felleg,

hagymázas örvény,

halál-lehellet.

Jegesen oson,

hatol csontig-velőig,

a sötét súlya nyom,

a lámpafény megőrjít.

Csattog halotti zászló,

kerget suhanó árnyat.

Mennyezetig cikázó

papírrongyok forogva szállnak.

Az éjbe rejtve,

virradatig,

a halott lelke

itt őrködik.

Vu Szung minden haja szála égnek meredt, amikor megcsapta a metsző légáramlat. Úgy rémlett, mintha homályosan emberi alakot látna kimászni az asztal alól, melyen a lélektábla áll, és mintha hangot hallana, mely így szól őhozzá: – Fájdalmat okoztak nekem, testvér!

Egy lépést tett előre, hogy jobban szemügyre vegye a jelenséget, és kérdést intézzen hozzá, de addigra az már el is tűnt, és a jeges fuvallat is nyomtalanul elszállt. Vu Szung megtántorodott, és a gyékényre zuhant. Rendezni próbálta gondolatait.

„Milyen sajátságos, mintha álom lett volna az egész, de mégsem volt az. Szelleme tudomásomra akart hozni valamit, amikor lélegzetem elriasztotta. De annyi bizonyos, itt valami nincs rendben.”

A hangokat figyelte. Az éjjeliőr éppen hármat dobolt, tehát éjfél van. Megfordult, és az őrség fekhelye felé tekintett. Milyen kár: valamennyien mélyen alszanak. Pedig de jó volna most szót váltani valakivel! Mérhetetlen szomorúság vett erőt rajta. Reggelig magányosan kell virrasztania őrhelyén. Végre az ötödik dobolás táján kukorékolni kezdtek az első kakasok. A hajnal lassan közeledett kelet felől. Ekkor az őrök kényelmesen szedelőzködni kezdtek, és nekiláttak a reggeli levesfőzésnek. Vu Szung sebtében megmosakodott, és kiöblítette száját, majd – miután a házat Jing-er gondjaira bízta – embereivel együtt eltávozott. Útközben töviről hegyire kikérdezte az útjába kerülő szomszédokat. Mindenáron meg akarta tudni, mi volt bátyja halálának az oka, és kihez ment férjhez sógornője. A szomszédok természetesen tisztában voltak a történtekkel, de nehogy elrontsák dolgukat a gazdag és hatalmas Hszi-men Csinggel, félelmükben inkább hallgattak.

– Kérdezze meg inkább a szomszédasszonyt, Vang anyót… meg Jün testvérkét, a körteárust, vagy Hou Csi-ut, a körzeti elöljárót, ők majd pontosan elmondják, mi történt… – Mindössze ennyit préselt ki az emberekből, egy hanggal sem többet.

Azon nyomban Jün testvérke keresésére indult. Nem sok időbe tellett, s máris szembejött vele a „kis majom” fűzfavessző kosárral a kezében. Éppen rizsért volt a kereskedőnél.

– Jó napot, Jün testvérke! – üdvözölte Vu Szung a fiút barátságosan.

– Őrparancsnok úr, kicsit későn érkezett – kezdte a fiú készségesen, hiszen nyomban tudta, miről van szó. – Sajnos, nem cselekedhetek szívem szerint. Gondoskodnom kell hatvanéves, egyedülálló édesapámról. Ilyen körülmények között a pernél aligha számíthat rám.

– Gyere velem, kedves öcsém! – hívta Vu Szung a fiút, és egy közeli kocsmába vezette. Mindenekelőtt két bőséges ebédet rendelt, majd így kezdte:

– Látom, fiatalságod ellenére tudod, mivel tartozik öreg édesapjának egy derék, lelkiismeretes fiú. Nem sok, amit adhatok… fogjad – és öt ezüstunciát nyomott a markába –, csekély támogatás az apácskádnak. Ha majd végleg elintéződik az ügy, kapsz további tíz unciát, amivel üzletalapításra is gondolhatsz már. De most aztán mesélj! Mondd, összeveszett a bátyám valakivel? Ki agyalta ki az aljas tervet? Kihez ment férjhez a sógornőm? Beszélj, de nehogy elhallgass valamit!

Jün testvérke mindenekelőtt eltette a szép fényes ezüstpénzt, és azt gondolta magában: „Ebből az édesapám megél öt hónapig, most már nincs semmi veszély, nyugodtan vallomást tehetek a pernél.”

– Nem bánom, elmondok mindent, de remélem, nem izgatja fel magát túlságosan!

És részletesen elmesélte, mi történt a teaházban, miként tűzött össze Vang anyóval, és hogyan halt meg a háromhüvelyknyi emberke néhány nappal Hszi-men Csing végzetes rúgása után.

– És kihez ment férjhez a sógornőm?

– Hszi-men Csing jött el érte a lakodalmi gyaloghintóval.

– Mindenben igazat mondtál?

– A hatóság előtt is ugyanezt vallanám.

– Rendben van, akkor légy holnap reggel a körzeti hivatal előtt. Szükségem van rád mint tanúra. Különben hol lakik ez a Hou Csiu?

– Nála már elkésett. Visszaérkezésének hírére három nappal ezelőtt elutazott, nem tudni, hová.

Elfogyasztották az ebédet, s utána Vu Szung útjára bocsátotta a fiút.

Másnap reggel feljelentést íratott Csen iskolamesterrel, az írást elvitte a körzeti hivatalhoz, mely előtt, megbeszélésükhöz híven, már várta Jün testvérke.

Egyenesen abba a terembe ment, ahol a körzeti mandarin nyilvánosan ítéletet hirdetett, a bejáratnál letérdepelt, és hangosan elkiáltotta magát, úgyhogy az egész terem visszhangzott: „Jogtalanság történt!”, mire a mandarin felszólította, adja elő panaszát. Vu Szung átnyújtotta a feljelentést, tömören összefoglalta panaszát: Hou Csiut, aki időközben már kereket oldott, megvesztegetéssel és falazással, az öreg Vang asszonyt kerítéssel és gyilkosságra való felbujtással, Hszi-men Csinget pedig házasságtöréssel és gyilkossággal vádolta meg. Jün testvérke vallomására hivatkozott, akit mindjárt el is hozott magával.

A mandarinnak nem kevéssé főtt a feje, különös tekintettel a szoros kapcsolatra, mely mind őt, mind hivatalnokait Hszi-men Csinghez fűzte. Mit volt mit tennie, mindenekelőtt visszavonult tanácskozásra. Hivatalnokai kivétel nélkül mind lebeszélték az eljárás megindításáról. A terembe visszatérve, kijelentette:

– Te, Vu Szung, kinevezett őrparancsnok létedre, igazán jobban ismerhetnéd a törvényeket. Tudhatnád, hogy amennyiben az egyik érdekelt fél már halott, nem indítható eljárás házasságtörés címén. És ugyanígy gyilkosság vádja sem emelhető, ha nem tartható meg a halottszemle. Te egyes-egyedül ennek a fiúnak a szóbeli vallomására támaszkodsz. Ez nem elegendő bizonyíték. Részrehajlás és felelőtlenség lenne, ha ezek alapján gyilkosság vádjával eljárást indítanék. Kissé elhamarkodtad a dolgot. Inkább gondold át még egyszer nyugodtan!

Vu Szung azonban nem volt hajlandó meghátrálni. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal tartóztassák le Hszi-men Csinget, Aranylótuszt és Vang anyót, és a bíróság hallgassa ki mindhármukat. Ha még ezután is alaptalannak tartják a vádat, szívesen vállalja a következményeket.

– Mielőtt döntök, körültekintően meg kell fontolnom a dolgot – felelte a mandarin. – Ha egy mód van rá, helyt adok javaslatodnak. De most állj fel.

Ez azt jelentette, hogy Vu Szung elmehet. El is indult szállása felé. A fiút magával vitte, de egyelőre nem engedte haza. Tanúját mindenesetre maga mellett akarta tudni.

Hszi-men Csing, aki hamarosan tudomást szerzett Vu Szung bírósági szerepléséről, alaposan megijedt. Nem kétséges, nyomban cselekednie kell. Teletömte pénzzel két bizalmas szolgájának, Laj-paónak és Laj-vangnak zsebét, majd útnak indította őket, és estére már lepénzelte a körzeti mandarint valamennyi hivatalnokával együtt.

Mikor azután Vu Szung másnap reggel tele bizakodással újból megjelent a jamenben, legnagyobb meglepetésére a mandarin visszaadta a feljelentést.

– Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani az efféle szóbeszédnek! – hangzott atyai figyelmeztetése. – Csak nem akarsz rossz viszonyba kerülni Hszi-men Csinggel? Nagyon is homályos az ügy, semhogy hivatalból megindíthatnám az eljárást. Egy régi bölcs mondás azt tanítja:

Láttam ugyan saját szememmel,

de káprázik szemünk nemegyszer.

Nem sokat adhat az ember az efféle utólagos mende-mondára! Ne siessük el hát a dolgot!

A fogházfelügyelő pedig, aki jelen volt a beszélgetésnél, még hozzáfűzte:

– Hivatalnok létére, őrparancsnok uram, ismernie kellene a törvényeket, és tudnia kellene, hogy gyilkosság vádjával csak a holttesten található sérülések és mérgezés nyomainak pontos megállapítása után indítható eljárás. De tudvalevőleg ebben az esetben egyáltalában nem áll rendelkezésünkre holttest. Akkor meg hogyan indítsunk hivatalból eljárást?

Vu Szung dacosan így válaszolt:

– Kegyelmed felfogása szerint egyszerűen megtorolatlanul kellene hagynunk a bátyám ellen elkövetett vétket. De énszerintem jogos a panasz!

Ezzel átvette a feljelentését, és elhagyta a termet, tanúját pedig szélnek eresztette. Sehogy sem tudott belenyugodni, miért kell mindennek így történnie. Felnézett az égre, fogait csikorgatta, felsóhajtott, és dühösen dörmögött magában:

– Micsoda ringyó! Nem lennék valamirevaló ember, ha szótlanul turném ezt a gyalázatot!

Gondolt egyet, és a gyógyszertár felé vette útját. Nyakon akarta csípni azt a nyavalyás Hszi-men Csinget, hogy maga intézze el, amit a bíróság megtagadott. A patika pénztárhelyiségében Fu üzletvezető álldogált. Vu Szung berontott, és ráförmedt:

– Itthon van a gazdád?

– Nem. Mi tetszik, őrparancsnok úr? – kérdezte Fu.

– Gyere csak kicsit odébb, beszédem van veled. – Fu, aki jól tudta, kivel áll szemben, nem mert a felszólításnak ellenszegülni, előbújt az üzletből, és követte Vu Szungot egy félreeső utcába. Ott egyszeriben megváltozott az őr-parancsnok arckifejezése. Galléron ragadta Fut, és haragtól szikrázó szemmel megkérdezte tőle: – Felelj, ha drága az életed!

– Szolgálatára állok, őrparancsnok úr – dadogta, minden tagjában reszketve, a megrémült Fu. – Miért olyan izgatott? Hiszen tudtommal sosem bántotta meg csekélységem.

– Válaszolj, ha kedves az életed! Hol bujkál az a gazember Hszi-men Csing? És mikor vitte házába a sógornőmet? Beszélj, vagy…

– Ne legyen mindjárt ilyen dühös, őrparancsnok úr! Én csak alkalmazottja vagyok Hszi-men úrnak havi két uncia fizetésért, csak az üzlethez van közöm, nem tudhatom én, mi történik a függönyök mögött. Csak annyit mondhatok, hogy épp az imént ment el egy ismerősével, hogy megigyanak egy icce bort az Oroszlán utcai nagy borozóban. Itt süllyedjek el, ha nem igaz. Miért is akarnám megtéveszteni?

Vu Szung elengedte Fut, és sarkon fordult. Mialatt Fu tovább is egy helyben állt, és moccanni sem tudott az ijedségtől, Vu Szung már az Oroszlán utca felé rohant Hszi-men Csing az imént említett Oroszlán utcai vendéglő emeleti helyiségében ült, és a jamen titkárával, Livel iszogatott. Li arról volt nevezetes, hogy a prefektúránál vagy körzeti hivatalban tárgyalt pereknél mint hírszerző és besúgó szerepelt, és hatalmas összegeket vágott zsebre a hírekért, melyeket egyik vagy másik félnek eladott. Mindezen felül még a hivatalnokok megvesztegetésénél is közrejátszott, s ilyenkor nem restellte mindkét féltől zsebre vágni a jutalékot. Épp ezért mindenfelé csak „Li, az ügynök” gúnynéven emlegették.

Amikor ma nyilvánosságra került a körzeti mandarin döntése, hogy elutasították Vu Szung feljelentését, Li nyomban felkereste Hszi-men Csinget, és elmondta neki az örvendetes hírt. Hszi-men Csing öt ezüstuncia jutalomban részesítette, és meghívta a borozóba. Miközben a lehető legjobb hangulatban üldögéltek és poharazgattak, Hszi-men Csing véletlenül kitekintett az utcára, és megpillantotta Vu Szungot, aki a bosszúállás szellemétől űzve tört utat magának a híd felől a kocsma irányában. Rosszat sejtett, s első gondolata a menekülés volt. De az utcához vezető út már el volt zárva, ezért gyorsan elbújt az egyik emeleti helyiségben. Vendégénél azzal mentette ki magát, hogy ki kell mennie.

Közben Vu Szung már bejött a kocsmába.

– Itt van Hszi-men? – kérdezte a kocsmárostól.

– Fent ül egy ismerősével.

Vu Szung felkapta a köntöse alját, és felszaladt a lépcsőn. Odafent csak egy férfit talált két kifestett énekeslány társaságában. Hszi-ment nem látta sehol. A férfiban hirtelen felismerte Lit, az ügynököt, s nyomban tisztában volt a helyzettel! Nem kétséges, ez vitte a hírt Hszi-mennek a feljelentés elutasításáról. Szörnyű haragra gerjedt. Mellé lépett, és rákiáltott:

– Hallod-e, te nyavalyás, hová rejtetted Hszi-ment? Ki vele, máskülönben megismerkedhetsz az öklömmel!

A szerencsétlen Linek ijedtében torkán akadt a szó. Remegő térdekkel állt egy helyben, és egy árva hangot sem tudott kipréselni magából. Hallgatása Vu Szungot még jobban feldühítette. Egyetlen rúgással felborította Li asztalát. Hangos csörömpöléssel valamennyi edény a földre borult: tányérok, tálak, poharak. A kifestett két szépség azon nyomban elájult. Li, rádöbbenve szörnyű helyzetére, menekülni próbált, de Vu máris ott termett mellette, és megragadta.

– Megállj, öcsém! Hová igyekszel? Megbénult a nyelved? Jó, akkor majd az öklöm szólásra bír.

S máris hatalmas ütés csattant Li arcán. Az hangosan felnyögött a fájdalomtól.

– Hszi-men Csing úrnak ki kellett mennie. Mi közöm a maga dolgaihoz? Hagyjon békében!

De az őrjöngő embert már nem lehetett megfékezni. Egyetlen lendülettel felrántotta az ablakot, s a következő pillanatban erős kézzel átemelte az ügynököt a párkányon, és bőszen ráordított:

– Meg akartál lépni, jól van, most aztán mehetsz!

Li teste tompa zuhanással ért földet az utcán. Vu Szung máris a hátsó helyiségek felé rohant, hogy megkeresse Hszi-ment, aki rejtekhelyéről tisztán hallotta az utcai oldal felől jövő lármát. Hirtelen visszanyerte önuralmát, és halálmegvető bátorsággal a tetőpárkányról egyetlen ugrással levetette magát a szomszédos ház udvarára. Minthogy Vu Szung bármerre is kereste, már csak hűlt helyét találta, azt hitte, Li becsapta. Néhány ugrással lerobogott az utcára. Ott feküdt előtte Li, félholtan, megmerevedett tagokkal. Már csak a szemében pislákolt halványan az élet. Féktelen dühében Vu Szung még kétszer belérúgott, mire Li egy utolsót sóhajtott, és kilehelte lelkét. Közben nagy sokaság gyűlt össze.

– Hiszen ez Li titkár – mondogatták a körbenállók Vu Szungnak. – Mit vétett ez magának? Miért gyilkolta meg?

Voltaképpen Hszi-men Csingnek szántam ezt a sorsot, de ez a fickó éppen vele volt, s így véletlenülő került a kezem közé.

Most odajöttek az illetékes Tíz- és Százcsalád kezességi kötelék felügyelői is. Gyilkosság történt, tehát teljesíteniük kellett kötelességüket. De nem mertek hozzányúlni a rettegett őrparancsnokhoz, csak szoros gyűrűt vontak köré, és egy tapodtat sem tágítottak mellőle. Vu Szungot Vang Luan vendéglőssel és a két kifestett szépséggel együtt a jamenhez kísérték. Az izgalom a tetőfokára hágott, az Oroszlán utca felbolygatott méhkashoz volt hasonló, s városszerte másról sem beszéltek, mint erről az esetről. Mint ahogy ilyenkor már szokás, rémhírek keltek szárnyra, s mindenki azt beszélte, hogy Hszi-men Csing a gyilkosság áldozata.

KILENCEDIK FEJEZET

Az igazság bajnokát Mengcsouba

száműzik.

A feleségek és ágyasok önfeledt órákat töltenek

a tóparti pavilonban

Nyolcadik hó, őszre jár,

hűvös szél ölelget.

Pompáznak tavakban

vízirózsakelyhek.

A kalácssütésnél

lányok csivitelnek.

Kettesben jó járni

most kiserdőt, kertet.

Vázába virágot

szedni, őszi lombot.

Űzni arany borral

estente a gondot.

Két-három pohártól

megroskad a bánat.

De a mámor múltán,

sajna, újratámad.

Hszi-men Csing egyetlen ugrással átvetette magát az ablakon, és a szomszédos kertbe menekült, mely egy Fu nevű öreg orvosnak volt a tulajdona. Amint óvatosan, lehajolva osont a fal mellett, váratlanul az egyik házbeli szolgálólányba ütközött, aki az udvar egy félreeső sarkában éppen készenlétbe helyezte tekintélyes fenekét, hogy dolgát elvégezze. A lány hangosan kiáltozni kezdett: ,Betörő! Betörő!”, mire odaszaladt az öreg Fu.

Ó, ön az, magas uraság! – kiáltotta, miután felismerte Hszi-ment, harsány nevetéssel. – Hálás lehet a gondviselésnek, hogy meg tudott lépni Vu Szung elől. A barátját, azt agyonverte. Épp az imént kísérték a körzeti hivatalba. Ez a kaland kétségtelenül a fejébe kerül. Menjen csak nyugodtan haza, azt hiszem, elintézettnek tekintheti az ügyet.

Hszi-men Csing boldogan megköszönte a kellemes hírt, és hintázó léptekkel, büszkén kihúzva magát, hazasétált. Otthon részletesen beszámolt Aranylótusznak a történtekről. Örömük határtalan volt, féktelen jókedvükben tapsolni kezdtek, úgy érezték, most már nem fenyegeti őket veszély. De Aranylótusz tanácsára Hszi-men Csing még aznap sürgősen elküldte bizalmas szolgáját, Laj-vangot, a körzeti mandarinhoz. Ötven ezüstunciával és egy aranyozott ezüst boroskészlettel ajándékozta meg gazdagon. Ezenfelül tekintélyes pénzajándékot küldött mindenkinek, aki a mandarinon kívül még számított.

Egyetlenegy sem akadt közöttük, aki megvetette volna Hszi-men nagylelkű adományát.

Amikor Vu Szungot másnap a körzeti elöljáró elé vezették, az teljesen megváltozott arckifejezéssel fogadta, és nyersen rákiáltott:

– Hallod-e, te lókötő, tegnap derék, békés polgárokat gyanúsítottál meg igazságtalanul. Már többször megbocsátottam neked, s lám, mi a hála? Lábbal tiprod a törvényt, fényes nappal agyonversz egy embert!

– Tulajdonképpen Hszi-mennel lett volna elszámolnivalóm – védekezett Vu Szung –, de szerencsétlenségemre épp az a másik akadt az utamba. Elbújtatta Hszi-ment, és nem akarta megmondani, hová. Felindultságomban megfeledkeztem magamról, és agyonvertem. Állok elébe, szívesen meglakolok bűnömért, de remélem, kegyelmességed elfogatja Hszi-ment is, és megtorolja a bátyám ellen elkövetett aljas merényletet.

– Mit locsogsz itt összevissza? Nem tudod, kivel beszélsz? Li titkár meggyilkolása egészen más dolog, semmi köze Hszi-men Csing úrhoz. De látom már, verés nélkül nem akarsz vallani.

Jelt adott, mire jobbról-balról három-négy börtönőr villámgyorsan rávetette magát Vu Szungra, hasmánt lenyomták a földre, és két bambuszrúddal elkezdték csépelni. Amikor már vagy húszat kapott, szemrehányóan emlékeztette a mandarint a még csak nemrégiben tett jó szolgálataira. De hiába, még további ötven botütést kellett elszenvednie, és az ujjszorítóval is közeli ismeretségbe került. Azután súlyos kalodát tettek a nyakára, és visszavezették a börtönbe.

Az egész börtönszemélyzet meg még ketten a jamen bizalmas ügyeit intéző hivatalnokok közül, nevezetesen a helyettes körzeti elöljáró, valamint annak segéde, az ő oldalán álltak, mert rendkívül becsülték e vakmerő és igazságszerető embert, régi barátjukat. Segítettek volna rajta szíves örömest, de Hszi-men Csing őket is egytől egyig lepénzelte, s így hallgattak, mintha enyvvel ragasztották volna be a szájukat.

De néhány nap múlva mégis elhatározták, hogy letartóztatott barátjuk érdekében, aki szüntelenül az igazságra hivatkozott, helyzete megkönnyítésére a tényektől eltérő, beismerő vallomást vesznek fel, anélkül azonban, hogy a rettegett Hszi-men C;singet lelepleznék vele. Mindenek-előtt helyszíni szemlét tartottak az Oroszlán utcában, a börtönfelügyelő és a szomszédságból összehívott szemtanúk jelenlétében; Li holttestének megtekintése során vér-aláfutásos sebhelyeket fedeztek fel a homlokon, a bal mellen, a gyomorszájon és az altesten. A jegyzőkönyvben úgy állították be a dolgot, mintha Li megtagadta volna Vunak az adóssága visszafizetését, mire összeverekedtek. A verekedés során az őrparancsnok dühében ökölcsapásokkal és rúgásokkal halálosan megsebesítette a titkárt. A jegyzőkönyvet egy kísérő jelentéssel együtt megküldték Tungpingfu prefektusának további intézkedésre, mire Vu Szungot, továbbá a tanúkat – Vang Luant, a borozó tulajdonosát, és a két énekeslányt, akik azon a napon Li társaságában voltak – átkísérték Tungpingfuba, a prefektúra központjába.

Csen úr, a prefektus, Honan tartományból származott, és igazságszerető hivatalnok hírében állt. Halogatás nélkül, nyomban hozzálátott a Vu Szung-ügy kivizsgálásához. Elővezettette mind a vádlottat, mind a tanúkat, figyelmesen átolvasta a csinghohszieni körzeti elöljáró és négy hivatalnoka által aláírt jelentést, valamint az ahhoz csatolt s a valódi tényállástól eltérő vallomást, mely hangsúlyozta, hogy Vu Szung hasztalan követelt vissza Litől egy háromezer kesnyi régi adósságot, nem tudott többé uralkodni magán, és agyonverte. Hszi-men Csinget egyetlen szóval sem említette a jegyzőkönyv.

– Hogyan fajult a dolog odáig, hogy agyonverted Lit? – hangzott a prefektus első kérdése.

– Bírói széked előtt térdepelni, uram és parancsolóm, oly vigasztaló és boldogító érzés a számomra, mint az, hogy oly hosszú idő után újból láthatom az égen ragyogó csillagokat. Beszélhetek nyíltan és őszintén?

– Beszélj!

Vu Szung részletesen elmondta, mi történt valójában. Hszi-men Csing neve is elhangzott.

– Minthogy a körzeti hivatal megtagadta az igazság-szolgáltatást, magam akartam bosszút állni – fejezte be vallomását. – Mérgem Hszi-men ellen irányult, s csak szerencsétlen tévedés folytán történt, hogy Lit ütöttem agyon. Bátyámért szívesen vállalom a halált.

– Elég, most már világos előttem minden – szólott a prefektus, és mindenekelőtt húszat veretett egy bambuszpálcával a hamis jelentés öt aláírójának egyikére, az éppen jelenlevő Csien Lao körzeti titkárra.

– Derék hivatalnok lehet a te körzeti elöljáród! – jegyezte meg gúnyosan. – Egyszerűen árucikknek tekinti az igazságszolgáltatást!

Ezután kihallgatta a tanúkat, majd elővette ecsetjét, s a valósággal ellentétes vallomást saját kezűleg átfogalmazta elejétől végig.

A két oldalán álló hivatalnokokhoz fordulva pedig így szólt:

– Meg akarta bosszulni testvérét, de tévedésből valahogy mégis Lit ütötte agyon. Derék, bátor ember ez, semmi esetre sem szabad közönséges gyilkosként kezelni.

Utasítására levették Vu Szung nyakáról a nehéz fakalodát, s egy könnyebbel cserélték fel, amilyet kisebb bűnösöknél szoktak alkalmazni. A tanúkat hazaengedték, az ügyet pedig újbóli kivizsgálás céljából visszaküldték Csinghohszien körzeti elöljárójának. Utasítást kapott, hogy mindenekelőtt nyílt tárgyaláson hallgassa ki Hszi-ment, Aranylótusz asszonyt, Vang anyót, Jün testvérkét és Hou Csiut, a legapróbb részletig derítse ki a való tényállást, tekintet nélkül a személyekre, majd tegyen újból jelentést.

Vu Szungot egész Tungpingfuban becsületes embernek ismerték, sem a börtönőröknek, sem a börtönfelügyelőknek nem jutott eszükbe, hogy akár egy rézgarast is követeljenek tőle. Éppen ellenkezőleg, mindent elkövettek, hogy megkönnyítsék raboskodását, ellátták borral és hússal.

Időközben Hszi-men Csinget kopói tájékoztatták a legújabb fejleményekről, mire úgy megrémült, hogy minden porcikájában remegni kezdett. Tudta, hogy ezt a prefektust hasztalan próbálná megvesztegetni, itt már csak valami ravasz megoldás segíthet. Nyomban lóra ültette tehát hűséges Laj-vangját, aki lóhalálában, zsebében gazdájának levelével, a keleti fővárosba nyargalt Jang marsallhoz. Hszi-men Csing azt kérte a marsalltól, hogy járjon közben az érdekében Caj kancellárnál, a császári trónörökös nevelőjénél. Ugyanis Li, Csinghohszien körzeti elöljárója, pártfogoltja volt Cajnak, most pedig az elöljáró hírneve és karrierje komoly veszélyben forgott. Egyszóval Caj percnyi halogatás nélkül bizalmas levelet küldött Csen prefektusnak, és felkérte, tekintsen el Hszi-men Csing és a többi érdekelt fél kihallgatásától. Nos, Csen annak idején Cajnak köszönhette prefektussá történt előléptetését, ily módon lekötelezettje volt Cajnak. Ez a tény, továbbá az, hogy Jang marsall bejáratos volt az udvarhoz, és az Ég Fia sokat adott a szavára, bizonyos fokig megingatta Csent. Mindezek következtében a Vu Szung ellen hozott ítéletében eltekintett ugyan a halálbüntetéstől, de elrendelt negyven botütést, tüzes pecséttel való megbélyegzést és száműzetést egy kétezer mérföldre levő határ menti helyőrségbe. Az összes többi érdekelttel szemben megszüntette az eljárást.

Ily módon Vu Szung egy szép napon újból ott térdelt a bíborszín emelvény előtt. Az ítélet felolvasása után a prefektus kénytelen-kelletlen rámérette a negyven botütést, majd a fából készült kaloda helyett egy kényelmesebb, mindössze kilenc font súlyú vasgyűrűt forrasztottak a nyakára. Továbbá megbélyegezték: két sor írásjegyet égettek az arcába.

Mindezek után két őr kíséretében előbb visszakísérték Csinghohszienbe, ahol kényelmesen elrendezhette ügyes-bajos családi dolgait, és eladhatta holmiját. A befolyt összeget nagylelkűen odaadta két kísérőjének, mondván, tekintsék zsebpénznek, kapóra jön majd az úton. A kis Jing-ert elhalt bátyja egyik megbízható szomszédjának gondjaira bízta azzal, hogy gondoskodását meghálálja majd, ha később megkegyelmez az udvar, és lehetővé teszi hazatérését. A szomszédság általános rokonszenvét a módosabbak bőséges pénz-, bor- és élelmiszerajándéka bizonyította. Végre elérkezett az indulás napja, és megkezdődött a hosszú menetelés az ország-úton, a Nagy Falnál levő Mengcsou felé.

Amikor Hszi-men Csing meghallotta, hogy bősz ellenfelét a határra száműzték, mintha kínzó belső nyomástól szabadult volna meg, és súlyos kő esett volna le a szívéről. Mi sem természetesebb, mint hogy ezt méltóan meg kellett ünnepelni. E célból szépen kicsinosította a park hátsó részében álló Vízirózsa-pavilont, és felsöpörtette a parki utakat. Falvédőket és tarka damasztfüggönyöket akasztottak fel mindenfelé, hogy még tetszetősebbé tegyék a pavilont. Zenészek, táncosnők és énekeslányok gondoskodtak a szórakoztatásról. A Vízirózsa-pavilonban rendezett mulatságon részt vett mind az öt asszony és az egész szolgaszemélyzet.

Sok drága bronzedényből

fűszeres füst gomolydul.

Csészék, karcsú vázák

krizantém-csokra bókol.

Az elefántföld: Kuang-hszi ritka

kincsei sorban.

Villódzó gyöngyfüzérek:

Kuang-tung partja küldte,

kristálytálakba rakva

datolya, körte halma,

kékeszöld jáde-kelyhek,

színig nemes itallal.

Korsók, rőtes aranyból,

párállnak részegítőn.

Evőpálcák tízezer pénzt

érő étkeket kotornak:

főtt sárkánymáj, pirított

főnixmadárfodorháj,

fekete medve talpa,

rőtbarna teve csülke,

finom sárkányfőnixteapaszta,

csiklandozni az ínyt. –

Ilyen lakomát nem adnak,

csak a legesleggazdagabbak.

Még javában tartott a lakoma, amikor Taj A-er, a kisinas, két csinos, élénk szemű gyermeket, egy kisfiút és egy leányt vezetett a pavilonba. Mindkettő kezében egy-egy doboz.

– A szomszéd ház, a Hua ház, virágot küld a hölgyeknek – jelentette a kisinas.

A két gyermek szertartásosan bókolt Hszi-men Csing és Holdasszony előtt, majd szerényen félreálltak, és így szóltak:

– Úrnőnk egy kis süteményt és virághajdíszt küld Hszi-men Csing úr első feleségének.

Felnyitották a két dobozt, és letették Holdasszony elé. Az egyikből aranysárga, gyümölccsel töltött, borssal és sóval meghintett sütemény került elő. Az udvarnál fogyasztanak efféléket. A másik frissen szedett tubarózsákkal volt tele. Holdasszony szemmel láthatóan megörült az ajándéknak.

– Úrnőtök megint nem kímélte a fáradságot – jegyezte meg, majd édességgel kínáltatta a gyerekeket. Ezenfelül a leánykának egy zsebkendőt ajándékozott, a fiúnak pedig száz rézpénzt. Még megkérdezte a nevüket, azután barátságosan elbocsátotta őket, de a lelkükre kötötte:

– Adjátok át úrnőtöknek üdvözletemet, és mondjátok meg neki, hogy sokszor köszönöm az ajándékot!

– Valóban rendkívül kedves ez a Hua asszony – jegyezte meg Holdasszony, Hszi-menhez fordulva. – Nem ez az első ilyenfajta figyelmesség a részéről, de én még sohasem viszonoztam.

–Éppen két éve, hogy Hua barátom feleségül vette – jegyezte meg Hszi-men Csing. – Mindenkor dicsérettel emlékezett meg nagyszerű jelleméről. Különben nem tűrne meg két csinos szobalányt a házban!

– Eddig mindössze egyszer volt hozzá személyesen szerencsém – folytatta Holdasszony –, az öreg Hua fő-eunuch temetése alkalmával. Ha jól emlékszem, kicsit alacsony és valamicskét kerekebb az arca a kelleténél, de szemöldöke szépen ívelt. Egyébként kedves, rokonszenves teremtés. Becslésem szerint nincs több huszonöt évesnél.

– Tudod, először Liang tamingfui császári főtitkár ágyasa volt. Jelenlegi férjének csinos vagyonkát hozott a házasságba.

– A legközelebbi alkalommal feltétlenül viszonoznunk kell a figyelmességét.

Tisztelt olvasó, az imént említett Hua asszony Li lány volt, és minthogy születése napján az ismerősök épp két halmintás vázával ajándékozták meg a szüleit, Pingnek, vagyis „Vázá”-nak becézték. Mint már említettük, eredetileg Liang főtitkárnak volt az ágyasa, annak apósa viszont nem más, mint a keleti fővárosbeli Caj kancellár. Liang főfelesége módfelett féltékeny volt, férjének nem egy csinos ágyasát és szemrevaló komornáját tette el láb alól, és ásta el őket nagy titokban a park egy félreeső zugában. Épp ezért Liang kedvencét, a született Li lányt, óvatosságból a közvetlen közelében tartotta, könyvtárának egyik oldalszárnyában helyezte el, és megbízható szolgálólány gondjaira bízta. A Harmonikus Kormányzat időszakában, a harmadik év első hónapjában egy éjszaka meggyilkolták Liang urat, egész családjával egyetemben, amikor főfeleségével éppen a Jégmadárkék Felhők pavilonjában időzött. Csak a Li lánynak és szolgálójának sikerült a kavarodásban valahogy megszöknie. A keleti fővárosba menekült a családjához, és ez alkalommal száz darab nagy nyugati gyöngyöt s két darab két uncia súlyú, mélykék türkizt is elvitt magával. Később Hua főeunuch vette a házába, és férjhez adta még nőtlen unokaöccséhez, Ce-hszühöz. Mikor azután az öreg Huát a déli országrész véderejének biztosává léptették elő, a fiatal párt is magával vitte délvidéki állomáshelyére; nem engedte el őket maga mellől még akkor sem, amikor később betegsége miatt le kellett mondania, és szülővárosában, az elbeszélésünkben szereplő Csinghohszienben, nyugalomba vonult. Halálakor jókora vagyont hagyott hátra, mely teljes egészében unokaöccse kezébe került.

Ez az unokaöcs, Hua Ce-hszü – tisztelt olvasónk bizonyára emlékezik rá –, egyike volt ama kilenc cimborának, akik a Nefrit-császár Templomában testvéri szövetségre léptek Hszi-mennel. Mondhatnánk, nap nap után együtt volt Jing Po-csüével, Hszie Hszi-tával, és ki tudja, hogy hívták még a Tízek Szövetségének többi tagját, és együtt tivornyázott velük a borozókban és bordélyházakban. A szövetség többi tagja – Hszi-men Csing kivételével csupa éhenkórász – természetesen dőzsölésre és könnyelműsködésre csábította a gazdag Huát. Így aztán néhanapján három, de megesett, hogy öt éjszakát is házon kívül töltött.

Tavasszal a Bíbor utcán

kószálni, ó, de jó!

A piros toronyban inni,

míg lant zeng s fuvolaszó.

Mit ér a bú, a bánat?

Élvezd a kurta mát!

Bolond, ki le nem szakasztja,

amit jósorsa ád.

A mulatság estig tartott a Vízirózsa-pavilonban, utána szétszéledt a társaság. Hszi-men Csinget kedvencének hálószobája felé húzta a szíve. Kissé kábult volt a bortól, a kábulat pedig szerelmi vágyat ébresztett benne.

Aranylótusz elrendezte a fekhelyen a párnákat, és meggyújtotta a füstölőket. Segítettek levetkőzni egymásnak, majd bebújtak a selyemfüggönyök mögé. Hszi-mennek ez alkalommal nem volt kedve a szokásos játékhoz, a felhőgomolygáshoz és záporozáshoz. Már ismerte Arany-lótusz mesteri fuvolajátékát. Lovagló ülésben a testére ültette, s az asszony szorító ujjai szorító aranygyűrűként zárultak hangszerére. Az asszony megragadta a fuvolát, szájához illesztette, s ütemes fel-alá mozgással hol bevette, hol kisiklatta szájából. Hszi-men Csing jóleső érzéssel, kissé felemelt fejjel élvezte az ajkak cuppanó-szívó játékát, és mennél tovább tartott e játék, annál kéjesebb érzés vett erőt rajta.

Váratlanul elkiáltotta magát, teát kért, mire megjelent Tavasziszilva, a szobalány. Aranylótusz, zavarában, leengedte a selyemfüggönyt, de Hszi-men Csing mosolygott.

– Miért szégyelled magad előtte? Szomszédnőnket, Hua asszonyt, még az sem zavarja, ha férje az idősebb szobalánnyal szeretkezik, aki állandóan ott van körülötte. A leány egyébként ugyanolyan idős, mint a mi Tavasziszilvánk. A leányka, aki ma a virágot hozta, a kisebbik szobalány. Csinos teremtés mind a kettő. No de ez a Hua! Ki hitte volna, hogy ilyen gyerekforma lányokkal is összeadja magát!

Aranylótusz nyugodt, vizsgálódó tekintettel nézett rá.

– Vén kujon vagy! De semmi kedvem veszekedni veled. Tudom, Tavasziszilvára fáj a fogad. Nem bánom, feküdj le vele! Minek kerülgeted a forró kását, amikor úgyis tudom, miről van szó? Mi szükség arra, hogy más asszonyokkal példálózz? Egyáltalán nem vagyok olyan, amilyennek gondolsz! Jól van, holnap reggel egy időre átadom a helyem a kicsikének.

Hszi-men Csing el volt ragadtatva.

– Milyen jól érted a módját, gyermekem, hogy kellemessé tedd az életem! Igazán szeretni kell téged!

Beszélgetésük teljes egyetértéssel zárult. Mikor elhalt a fuvola hangja, szorosan egymáshoz simulva végre elaludtak. Nemhiába mondja a vers:

A szeretőt megtartó tudomány:

játssz, kicsi nő, a bíborfuvolán!

A „Hold a nyugati folyó felett” című költemény sorai is jól illenek ide:

Mosusz- és orchideaillat

felhőz a selymeken át.

Egy nő, a szemöldje

pillangócsáp-ivelésű,

csodásan játszik a fuvolán,

ó! jáspis-sima teste havát

látni az ágyra emelni!

Bolydul az ész, megbomlik az értelem.

Hát még ha könnyű keze,

mint arany karperec, összecsukódik,

elönti a férfit a forró mámor.

S ő szól szelíden: „Vágyad tudom ám jól,

hadd játsszon hát, hogy gyönyöröd beteljen,

a fuvolán az ajkam és a nyelvem.”

Aranylótusz betartotta a szavát. A következő napot már Holdasszony társaságában töltötte. Ily módon Hszi-men Csing zavartalanul magáévá tehette a kis Tavasziszilvát, Csun-mejt.

Barackfán virágok,

tavaszi szél zendül:

egyet kiválasztott,

megtépte veszettül.

Zöldellő fűzfácskák,

tavaszi szél zúdul:

egyet kiválasztott,

megcsavarta rútul.

Ettől kezdve úrnője különös kegyeibe fogadta Csun-mejt. Nem kellett többé durva munkát végeznie, nem kellett a konyhában nehéz fazekakkal bajlódnia, és lesikálni a rozsdás tűzhelyet. Mindössze az ágyazás és a tea felszolgálása volt a feladata. Ami ruhát vagy ékszert megkívánt, azt Aranylótusz a sajátjából odaajándékozta neki. Megtanította a lábak kicsivé zsugorításának művészetére.

Csun-mej nemcsak csinos lány volt, de okos és ügyes is, találó válaszokat adott, mindig jókedvű volt, és kapható a tréfára, tehát merőben más, mint a nehézkes és kissé ügyefogyott Őszirózsa, aki ugyancsak Aranylótusz szolgaszemélyzetéhez tartozott.

Verebek, tépett-ziláltak,

borzas, véres torku fecskék,

felrebbennek, majd leszállnak,

civakodók, locska-fecskék.

Verődnek mind egy csapatba,

mind egyfelé szállanak.

De valahányféle-fajta:

gyűlöli a másikat.

TIZEDIK FEJEZET

Aranylótusz felbujtja Hszi-ment,

fenyítse meg Szun Hszüe-ót.

Hszi-men Csing elveszi

Fahéjvirág szüzességét

Nem csoda, hogy Aranylótusz, mint a ház urának kegyeltje, egyre uralkodnivágyóbb és szeszélyesebb lett. Gyanakvó természetű lévén, se nyugodt nappala, se nyugodt éjszakája nem volt többé, egyre ott ólálkodott a kerítések és falak mögött. Egy szép napon valami csekélység miatt elkedvetlenedve, alaposan összeszidta Csun-mejt, a komornát. Az viszont – kissé lobbanékony teremtés lévén – nem volt hajlandó mindent szó nélkül lenyelni. Kirohant a pavilonból, egyenesen a konyhába, hogy zavartalanul kiadja az igazságtalan korholás miatt érzett mérgét. Kis öklével dühösen verte az asztalokat és padokat. Viselkedése tréfásnak szánt megjegyzésre késztette Szun Hszüe-o asszonyt, aki, mint rendszerint, a konyhában foglalatoskodott:

– Furcsa teremtés vagy, igazán más helyet is választhatnál hisztériás rohamaid levezetéséhez!

A már amúgy is bosszús Tavasziszilva indulatosan kirobbant:

– Kikérem magamnak az efféle szemtelen megjegyzéseket! – sziszegte.

Szun asszonynak volt elég esze, és a választ egyszerűen elengedte a füle mellett.

A kicsike nyomban úrnőjéhez szaladt, aki az első helyiségekben tartózkodott, és dühösen kifakadt Szun Hszüe-o ellen: a jelentéktelen közjátékot légből kapott állításokkal alaposan felfújta.

– Képzelje csak, úrnőm, az a nő azt mondta, ön hozott össze Hszi-men Csing úrral, nehogy kiessék a kegyeiből.

Az elmondottak természetesen sértették Aranylótuszt. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Ezen a reggelen a szokottnál korábban kelt fel, mert egy darabon el kellett kísérnie Holdasszonyt, aki valamilyen temetésre készült. Hazaérkezése után még egy kicsit lefeküdt aludni. Később felkelt, és visszament saját pavilonjába. Útközben összetalálkozott Meng Jü-louval.

– Miért ilyen rosszkedvű és szótlan, kedves nővérem? – kérdezte felszabadult vidámsággal Meng Jü-lou.

– Kissé elcsigázott vagyok. Te meg hol jártál?

– A konyhában.

– Mesélt neked valamit az a lány?

– Nem emlékszem rá, hogy bármit is mondott volna.

Aranylótusz leplezni igyekezett rosszkedvét, és nem válaszolt. Leültek, egy ideig varrogattak, majd elhatározták, hogy sakkjátszmába kezdenek. Éppen az első lépéseknél tartottak, amikor váratlanul belépett Hszi-men Csing. Gyönyörködve nézte a két asszonyt, akik, bár lenge ruhát viseltek, szokásukhoz híven gondosan fel voltak öltözve. Milyen jól illik hajukhoz az ezüst csipkeháló, milyen kacérak a homlokukba fésült huncutkák, milyen csábítók a kék zafír fülbevalók, kis papucsaikon a piros hímzéses kacsaminták, milyen hatásos ellentétet alkot a vörös-ezüst fodorgallér a vékony fehér selyemruhával!

Nem állta meg e tréfás megjegyzés nélkül:

– A legkényesebb ízlésnek is megfelelő, száz unciáért sem kapható, két mutatós, drága kokott!

– És még mit nem! Utcalányok talán másutt vannak a házban, de itt nincsenek! – ellenkezett Aranylótusz ingerülten.

Meng Jü-lou felállt, és tapintatosan távozni készült, de Hszi-men Csing megragadta a kezét, és megint visszahúzta a szobába.

– Hová sietsz? Alighogy beállítottam, és máris el akar futni! Mit csináltatok, amíg távol voltam?

– Semmi esetre sem rosszat. Sakkoztunk – felelte Aranylótusz Hszi-men Csingnek, segítkezve vetkőzés közben. – Korán visszajöttél a temetésről.

– Igen, el akartam kerülni a hivatalos halotti tort a templomban, hogy a hőségről ne is beszéljünk! Így az-után valamivel korábban megléptem!

– És Holdasszony? – kérdezte Meng Jü-lou.

– Kissé később jön a gyaloghintóval.

Ledőlt melléjük.

– Látom, hogy éppen sakkoztatok. Mi volt a tét?

– Ó, csak úgy játszottunk, tét nélkül.

– Hát jó, akkor most velem játszotok egy-egy játszmát. Aki veszít, egy unciát ad lakomára.

– Hiszen nincsen pénzünk – jegyezte meg Aranylótusz.

– Nem baj. Majd egy hajcsatot adtok nekem zálogba.

Először egy játszmát Aranylótusszal játszott Hszi-men Csing. Aranylótusz veszített. Hszi-men éppen fel akarta újra állítani a sakkfigurákat, hogy a következő játszmát Meng Jü-louval játssza, amikor Aranylótusz hirtelen felállt, fellökte a sakktáblát, úgyhogy a figurák szétgurultak, és szélvészként elfutott a park irányában. Hszi-men a nyomába eredt. Végül is egy virágzó illatos bokor tövében bukkant rá, egy sziklához simult a vízirózsató széléri.

– Hát itt bújt el az én sima szájú kis kedvencem! – kiáltott Hszi-men a futástól kifulladva.

Aranylótusz hamiskásan rákacsintott.

– Haszontalan, úgy játszottál velem, hogy veszítsek. A másikkal nem mernéd megtenni! – s kis öklét kinyitva, pajzánul egy csomó virágszirmot szórt a férfi arcába. Hszi-men bebújt az ágak közé, szerelmesen karjába zárta az asszonyt, és gyengéden lefektette a sziklapárkányra… Aranylótusz ez alkalommal is lángra lobbantotta Hszi-menben a teste utáni vágyódás tüzét. Nyelvük játékos enyelgése kellős közepén lepte meg őket Meng Jü-lou.

– Gyerünk, induljunk Holdasszonyhoz! Épp az imént érkezett haza – kiáltott oda Aranylótusznak.

Aranylótusz kibontakozott Hszi-men Csing öleléséből, és Meng Jü-louval elsietett Holdasszonyhoz, hogy kötelességszerűen üdvözölje.

– Látom, jókedvetek van – szólt a mindenkor méltóságteljes, higgadt Holdasszony fürkésző tekintettel.

– Igen, ötödik nővérünk urunkkal és parancsolónkkal sakkozott, és egy ezüstlinget veszített, holnap majd valami finomat eszünk az elvesztett összegért. Nem próbálkoznál te is egy játszmával?

Aranylótusz hamarosan elköszönt, hogy pavilonjában tovább szórakoztassa Hszi-ment. Szerető gondoskodással elrendelte, készítsenek forró fürdőt szerelmesének, s midőn eljött az este, újból fürge kis halacskák módjára merültek el az élvezetekben.

Tisztelt olvasó, itt meg kell jegyeznünk valamit. Jóllehet Holdasszony az öt asszony között rangban első volt, betegeskedése többnyire megakadályozta a rangjával járó kötelezettségek teljesítésében. A látogatásoknál rendszerint Li Csiao-er, a második feleség látta el a ház úrnőjének tisztét, és a háztartás pénztárát is ő kezelte. Viszont a negyedik feleség, Szun Hszüe-o, a konyha és a személyzet felett rendelkezett. Elöljáróban ennyit az itt következők megértéséhez.

Egyszóval, Hszi-men Csing megint kedvencénél, Aranylótusznál töltötte az éjszakát. Jókedvében gavallérosan megígérte, hogy másnap, közvetlen reggeli után, kimegy a templompiacra, és egy gyöngyéket vásárol neki. Ám amikor megparancsolta Csun-mejnek, hogy tálalja be a reggelit – magának külön lótuszmagpástétomot és ezüstpontylevest rendelt –, a kicsike sehogy sem akarta teljesíteni az utasítást. Semmi áron nem akart kimenni a konyhába. Aranylótusz, aki ismerte a vonakodás okát, magyarázatképpen megjegyezte:

– Van itt valaki, aki szerint én beszéltem rá a kicsikét, hogy álljon a rendelkezésedre, ami persze egyszerűen azt jelentené, hogy az irántad való szerelmem közönséges ámítás. Az illető úgy akar belém döfni, hogy másokat ócsárol. Ne küldd a kicsikét a konyhába, küldd helyette Őszirózsát!

– Kiről van szó?

– Felesleges kérdés. Tanú rá valamennyi lábas és fazék.

Így hát Hszi-men Csing Őszirózsát küldte a konyhába. Telt, múlt az idő, akár még egy reggelire is futotta volna, de Őszirózsa csak nem jött. Türelmetlenségében Hszi-men Csing már nem tudta türtőztetni magát, s ekkor Aranylótusz elhatározta, hogy utánaküldi Tavasziszilvát.

– Nézd már meg, hol marad az a mulya. Talán azt várja, hogy fű nőjön a konyhakövön.

Tavasziszilva kényszeredetten teljesítette az utasítást. Őszirózsa a konyhában ácsorgott és várt.

– Te szófogadatlan! – korholta. – Meglásd, úrnőnk még levágja a lábad! Miért maradsz el ilyen sokáig? Hszi-men Csing úr türelmetlenségében már majd kibújik a bőréből. Tudod, a templompiacra készül. Meghagyta, azonnal jöjjek érted…

Még folytatni akarta, amikor Szun Hszüe-o felháborodva félbeszakította:

– Te ostoba liba! Nem tudod, hogy az üst vasból van, és idő kell, míg a leves felmelegszik? A pástétomok sincsenek még készen. A fövetlen étel megárt, giliszta nő az ember hasában.

– Nem szégyelled magad, te szemtelen! – tört ki Csun-mejből. – Azt hiszed, szórakozásból jöttem ide? Annyi bizonyos, Hszi-men Csing urat elfutja a méreg, ha elmesélem neki a dolgot. – Fülön fogta Őszirózsát, és kivonszolta a konyhából.

– Nekem több okom lenne panaszkodni rád, te pimasz teremtés! – kiáltott utána mérgesen a másik.

– Ha úgy tetszik, bepanaszolhatsz, ha nem, akkor nem, nekem aztán teljesen mindegy! – vágott vissza Csun-mej. – De hiába próbálsz békétlenséget szítani a házban, nem fog sikerülni!

Ezzel dühösen elrohant. Még sápadt volt a felindulástól, amikor Őszirózsával megjelent úrnője előtt.

– Mi történt? – kérdezte Aranylótusz.

– Kérdezze meg, úrnőm, a kicsikét! Belépek a konyhába, s látom, még ott ácsorog szegényke, s bámulja, amint Szun Hszüe-o kényelmesen szöszmötöl azzal a kis reggelivel. Alig szólok egy-két szót, hogy ilyen meg olyan sürgős a reggeli, hát rám támad az a nyavalyás, és csak úgy árad belőle a szitok. „Rabszolgaringyónak” meg efféléknek nevez, nem röstelli szidalmazni és ócsárolni urunkat sem, egy szó, mint száz, úgy tesz, mintha nem is azért volna a konyha, hogy főzzenek benne, hanem hogy pöröljenek.

– Hát nem megmondtam? – jegyezte meg Aranylótusz, Hszi-men Csing felé fordulva. – Nem lett volna szabad Tavasziszilvát odaküldeni. Ez a nőszemély mindenkibe beleköt. Engem és Tavasziszilvát megvádolt, hogy lefoglalunk a magunk számára, és ki sem teheted a lábad a hálószobánkból. Látod, miket kell ettől a személytől szégyenszemre zsebre vágnom!

Szavai elérték a kívánt hatást. Hszi-men Csing feldühödve kirohant a konyhába, és jó néhányszor megrugdosta Szun Hszüe-ót.

– Aljas, rohadt dög! – förmedt rá. – Hogy merészeled ócsárolni és „rabszolgaringyónak” nevezni azt a kislányt, akit a reggeliért küldtem? Néznél előbb a tükörbe, te lápvirág!

Még ki sem tette lábát a konyhából, a megszégyenített asszonynak máris peregni kezdett a nyelve, és tanújául hívta Laj-pao szolga feleségét, aki ugyancsak a konyhában szorgoskodott:

– Te is itt voltál, te is láttad, ahogy, mint valami gonosz fúria, magából kikelve berontott ide. Hát mondtam én neki valamit? Aztán egyszerűen fogja magát, és se szó, se beszéd, elviharzik a másikkal. Az úrnál kígyót-békát kiabál rám, bolhából elefántot csinál, és annyira felingerli ellenem a gazdát, hogy az minden ok nélkül bántalmazni és rugdosni kezd engem. De megállj csak, ezentúl jól kinyitom a szemem, és résen leszek! Jöjjön csak ide még egyszer az a szemtelen rabszolgaringyó! Jaj lesz neki!

Felindultságában nem is sejtette, hogy az odakint lesben álló Hszi-men Csing minden egyes szavát hallja. A férfi egyszeriben ott termett előtte, és lángba borult arccal, jobbról is, balról is két alaposat lekent neki.

– Átkozott, elvetemedett rabszolga! Még azt mered mondani, hogy nem sértetted meg? Saját fülemmel hallottam, hogyan szidalmazod!

És újból nekiesett, ütötte-verte, úgyhogy az asszony fájdalmában felüvöltött. Aztán Hszi-men Csing kiviharzott a konyhából.

Holdasszony éppen fésülködött, amikor figyelmes lett a konyhából behallatszó lármára, odaszólította Ékkövecskét, és megkérdezte tőle, mi történik odakint.

– Hszi-men úr máskor sosem szokott pástétomot kérni a reggelihez – mondotta. – De akárhogy is legyen, ha kéri, azonnal el kell készíteni, ami pedig Szun Hszüe-ót illeti, nincs joga alaptalanul szidalmazni a kicsikét.

Ezzel visszaküldte Ékkövecskét a konyhába, hogy siettesse Szun Hszüe-ót. Hszi-men Csing végre megkapta reggelijét, majd eltávozott hazulról, és kiment a templompiacra.

Szun Hszüe-o sehogy sem tudta elfeledni az őt ért bántalmakat. Miután Hszi-men Csing elment hazulról, felkereste Holdasszonyt, és előadta védekezését. Sejtelme sem volt róla, hogy Aranylótusz utánalopakodik, és az ablak alá rejtőzve, pontosan hallja, mit mond Holdasszonynak Li Csiao-er jelenlétében.

– Nem is sejted, mit művel és miket beszél a hátunk mögött ez a férfifaló. Teljesen a karmai között tartja Hszi-ment. Egy szót sem szólhat az ember, ha egy asszony a férjével átbolondozik egy éjszakát, de ez a nőstény egyáltalán semmire sem használható férfi nélkül. Nála mindenre el lehet készülve az ember. Első férjét is megmérgezte, hogy félreállítsa az útból. Ki tudja, mit forral még ellenünk is? Hiszen ki nem állhat bennünket. Úgy forgatja azt a fekete kerek szemét minden hím után, mint a kakast hívogató kotlós.

– De hiszen egészen ártatlanul kezdődött a dolog – felelte Holdasszony higgadtan. – Csak oda kellett adnod a reggelit, és útjára bocsátanod a kicsikét, ezzel el is lett volna intézve minden. Mire jó ez az értelmetlen veszekedés?

– Hulljon ki minden hajam szála és vakuljak meg, ha akár csak egy rossz szóval is illettem! Nehogy hallgass rá, meglásd, alig teszem ki a lábam, máris itt lesz! Még az is lehet, hogy azt hazudja majd, hátulról le akartam szúrni a konyhakéssel. Mióta megkaparintotta Hszi-men Csing testvért, módfelett elbizakodott és pimasz…

Ötödik feleség várakozik odakint – jelentette ebben a pillanatban Ékkövecske, s már be is lépett Aranylótusz. Tekintetét ellenfelére szegezve, máris peregni kezdett a nyelve:

– Tegyük fel, valóban meggyilkoltam első férjemet, akkor igazán nem lett volna szabad megengedned, hogy Hszi-men úr a házába vegyen, és ha nem lennék itt, nyugodtan szórakozhatnál vele, legalábbis én nem akadályoználak meg benne. Ami pedig Csun-mejt illeti, nem én rendelkezem vele. Ha nincs ínyedre, hogy engem szolgál, felőlem oszd be megint Holdasszonyhoz, és többé semmi közöm a civakodásotokhoz. Egyébként nem hiszem, hogy manapság még fel lehet hozni valamit egy özvegy másodszori házassága ellen. De ha úgy tetszik, el is mehetek. Egyszerűen válólevelet kérek tőle, mihelyt hazajön.

– Voltaképpen nem is értem, mi bajotok van egymással – szólt Holdasszony békítően. – Mindenesetre jobban tennétek, ha fukarabban bánnátok a szóval, akkor minden rendben volna.

– Most aztán jól megkaptam! – tiltakozott Szun Hszüe-o ingerülten. – E szóözönhöz képest még egy rohanó ár is csendesen folydogáló csermely! Még ha Hszi-men szeme láttára kimetszenék a nyelvét, akkor is meggyőzné szemforgatásával mindennek az ellenkezőjéről. Ha rajta múlna, mindannyiunkat – természetesen téged kivéve –, egytől egyig kiűznének a házból.

Holdasszony egy ideig nyugodtan hallgatta az izgatott szóváltást, és hogy miket vagdos egymás fejéhez a két asszony, de amikor már úgy látszott, tettlegességgé fajul a dolog, Szun Hszüe-ót Ékkövecskével kivezettette a szobából, Aranylótusz pedig visszament a pavilonjába. Ledobálta magáról az ékszereket, arcáról lemosta a festéket és rizsport. Kibontotta a haját, levetette magát az ágyra, s feldúlt, könnyáztatta arcocskáját belefúrta a párnába: ott maradt fekve, míg be nem alkonyodott, s Hszi-men Csing haza nem érkezett.

Megütközve kérdezte, mi történt, mire Aranylótusz, zokogástól elcsukló hangon, elejétől végig elmesélte a veszekedést, és a válólevelet kérte.

– Tudhatod, hogy nem a pénzed miatt mentem hozzád annak idején, hanem szívemre hallgattam – bizonygatta. – Most meg efféle szidalmakat kell zsebre vágnom! Minduntalan férjgyilkossággal vádolt. Legjobb volna mindenfajta szolgaszemélyzet nélkül élni. Hogy is várhatnám el bárkitől, hogy nálam szolgáljon, amikor minduntalan becsmérlik és szidják énmiattam?

Hszi-men Csing nem hagyta, hogy Aranylótusz befejezze a mondanivalóját. Három lelkét hatalmas felindultság ragadta magával, öt érzéke pedig az égig perdült. Fergetegként kirontott Szun Hszüe-óhoz, megragadta a haját, és addig verte teljes erőből a rövid bambuszbottal, míg csak Holdasszony ölelő karja le nem fogta.

– Több önuralom lehetne bennetek – szólt szelíd korholással a megbotozott asszonyhoz –, ne ingereljétek uratokat fölöslegesen!

– Alattomos, rohadt dög! – vágott a szavába Hszi-men Csing kevésbé szelíden. – Magam is tanúja voltam, amint a konyhában ócsároltad. Nem jósolok valami szép jövőt neked, ha továbbra sem hagyod békében.

Hszi-men Csing ezután visszatért a pavilonba, és átnyújtotta Aranylótusznak a megígért ajándékot, melyet a templomtéren vásárolt. Négy uncia súlyú gyöngyök voltak. Aranylótusz meg lehetett elégedve. Hszi-men Csing a pártját fogta, és elégtételt szolgáltatott neki. Nagyobb kegyben állt nála, mint valaha. Egyetlen szavába került, s bármit kért, máris a tízszeresét kapta. Nem volt meg minden oka az örömre?

Egy napon ismét Hszi-men Csing szomszédján, Hua Ce-hszün volt a sor, hogy barátait megvendégelje. Valamennyien teljes számban megjelentek. Az asztal ez alkalommal is roskadozott a sok finomságtól. A vendégeket két elragadó énekeslány szórakoztatta tánccal, énekkel és lantpengetéssel, tehetségük és bájuk egy császári Barackoskertnek is becsületére vált volna.

Körüllengik hószín selymek,

tornyos haja puha felleg.

Eperajkú, barackarcú,

dereka fűzvessző-karcsú.

Gyönyör őt orchideái

árnyékában megcsodálni.

Hasonlatos zengő, édes

hangja rigó énekéhez.

Virágok közt főnix szökdécselése:

oly fürge, bájos táncban-lépkedése.

Régi dallamú éneke

úgy zeng, mint mennyei zene.

Táncára hold és csillagok figyelnek

ha dalol, megáll futtában a felleg.

Nyugvó, siető, nagy, kicsi,

mind áhítattal figyeli.

Összhangja csodás hatalom:

enyhül tőle kór, fájdalom,

mint a vadkacsák, szép csapatban

sorakozik a hang, a dallam.

A pirosfogas verő lecsap,

liliomujja belekap,

s felhangzik – milyen tiszta, kedves! –

a régi dallam új szöveghez.

A második dal után a lányok félretették hangszerüket, szélben hajladozó virágszálakként az asztalhoz léptek, és szertartásosan meghajoltak. Hszi-men Csing annyira el volt ragadtatva, hogy legényével, Taj A-errel nyomban három-három ezüstbatkát adatott nekik.

– Tulajdonképpen ki ez a két lány? – kérdezte a házigazdától. – Valóban járatosak a művészetben.

A hangoskodó Jing testvérke, be sem várva Hua Ce-hszü válaszát, szokásához híven máris belekotyogott:

– Emlékezete, úgy látszik, teljesen cserbenhagyta a magas uraságot. A tizenkét húros lantot pengető lány nem más, mint Ezüstöcske, a hátsó bordélyházból, derék Huánk drága kedveskéje, a másik, a hathúros pi-pá-val, Fahéjvirág kisasszony, akiről egyszer már dicshimnuszt zengtem. A nagynénje, Li Csiao-er, ott él magas uraságod házában mint második feleség, és ön még csak nem is ismeri a bájos kis unokahúgot!

– Ó, hát ő volna az a kicsike! – jegyezte meg Hszi-men Csing hamiskás mosollyal. – Már vagy három esztendeje nem láttam. Teringettét, de kikupálódott!

– Hát az édesanyád meg a nővéred hogy van? – kérdezte a késői órákban a kis Fahéjvirágot, aki bort töltögetve, kacéran melléje lépett. – Még meg sem látogattad a nagynénédet, miért?

– Édesanyám tavaly óta betegeskedik, ezért a mai napig úgyszólván el sem hagyhattam a házat. Csak hébe-hóba segédkeztem a nővéremnél a vendégek kiszolgálásában, aki már vagy fél éve egy Csiangszuból származó idegennek a barátnője. Ilyenkor két-három napig is távol voltam hazulról. Emellett a mi házunk is állandóan tele volt vendégekkel, s nekem kellett a szórakoztatásukról gondoskodnom! Ezért nem volt időm a látogatásra, bármily szívesen felkerestem volna is a nagynénémet. De mi az oka, hogy ön oly régóta kerüli a házunkat, s nem küldte el legalább a nagynénémet hozzánk?

Hszi-men Csing mintha óvatos kihívást érzett volna szavaiban. Néhány pillanatig elgondolkodott, majd így szólt:

– Mit szólnál hozzá, ha később két jó barátommal hazakísérnélek?

– Bizonyára tréfál. Nem hinném, hogy előkelő lábával átlépné hitvány küszöbünket.

– Nem tréfálok – és bizonyságul bő ruhaujjából finom zsebkendőt húzott elő, valamint egy szelencét illatosított teapéppel, s mindkettőt neki ajándékozta.

– Mikor indulunk? Előreküldeném kísérőnőmet, hogy anyám felkészülhessen az ön fogadtatására.

– Mihelyt a többiek elbúcsúztak, mi is elindulunk.

Nem sokkal később felszedelőzködött a társaság, s a barátok, lámpással a kezükben, elindultak, ki erre, ki arra. Hszi-men, Jinggel és Hszie Hszi-tával, utolsónak maradt. Majd lóra szálltak, és elkísérték Fahéjvirág gyaloghintaját a Virágudvar-negyedbe.

Embercsapda, pincs odva,

bűvös barlang lopva kémlel,

téglafallal körbefogva,

mint a börtön, feketével.

Vár, taglóra szánt barom,

az ember, hogy kiszemeljék,

ki nem élhet szabadon,

itt hordozza léte terhét.

Sok-sok cégér szembeötlik,

a vendéget invitálják,

benn kerítőnők besöprik

a virágszál tisztes árát.

Mert hozomra, jó urak,

ilyen árut, vajh, ki ad?

Megérkeztek Li mama házához. A gyaloghintó eltűnt a bejárat mögött, majd Fahéjvirág nővére udvariasan betessékelte a vendégeket a fogadószobába. Nemsokára becsoszogott Li anyó is, nehézkesen botjára támaszkodva, reumától meggörnyedt és megmerevedett háttal.

– Jóságos ég! – kiáltott fel. – Mi szél hozta ide húgom nemes férjét?

– Ne haragudjék, Li mama, de bokros teendőim eddig nem engedték, hogy meglátogassam.

Az öregasszony Hszi-men Csing két kísérőjéhez fordult.

– Az urakhoz is már régen nem volt szerencsém.

– Nem volt időnk – felelte Éhenkórász Jing. – De ma összetalálkoztunk kislányával Hua testvérnél, hazakísértük, és mindjárt felhasználtuk az alkalmat, hogy tiszteletünket tegyük. De most aztán gyerünk gyorsan azzal az itókával. Kiszáradt a torkunk, ideje, hogy leöblítsük egy-két pohárral.

Letelepedtek, Li anyó letörülte az asztalt, felhordatta az ételt és italt, díszes gyertyákat gyújtatott, s hamarosan megjelent Fahéjvirág is, aki közben ruhát cserélt. A két leány tánccal és játékkal szórakoztatta a vendégeket, fújták a sárkányfuvolát, verték az orrszarvúbőr dobot, és ütemesen ringatták kecses idomaikat. Művészet és fiatalos báj párosult e táncban. Itt nem lehetett szó „hasztalan eltékozolt tavaszok”-ról! Aranyló napsugártól beragyogott ezüstkorsókhoz hasonlítottak. Hszi-men most Fahéjvirágtól szeretett volna egy dalt hallani. Az idősebb leányhoz fordult.

– Barátaim oly sokat hallottak már húgocskád művészi énekéről. Megkérnéd-e, hogy adjon elő nekünk egy dalt?

– Nagyon helyes – csatlakozott Jing testvér is a kéréshez. –ígérem, meg se mukkanok, inkább kölcsönkérek valamicskét Hszi-men barátom fölös fényességéből, kikotrom vele a fülemet, nehogy egyetlen hangot is elszalasszak.

Li anyó meg a két leány természetesen nyomban észrevették, hogy Hszi-men Csing csak mellébeszél, és egyetlen vágya, hogy elvegye Fahéjvirág szüzességét. Nem kell elhamarkodni a dolgot, gondolták magukban, akkor sokkal előnyösebb árat érhetünk el. Egyszóval Fahéjvirág ülve maradt, és nem mozdult. Nővére szabadkozva meg-szólalt:

– Gondos nevelésben részesült, és amilyen erényes, bizonyára nem akar csak úgy egyszerűen odaállni és énekelni.

Hszi-men Csing megértette, miről van szó. Letett az asztalra egy ötunciás ezüstrudat.

– Egyelőre csak ezt a csekélységet arcfestékre és rizsporra – mondotta. – Később kap még egy-két csinos, arannyal átszőtt selyemruhát.

Fahéjvirág erre már felemelkedett, szépen megköszönte az ajándékot, átnyújtotta egy szolgálónak, hogy tegye el, majd, miután már eleget kérette magát, belekezdett egy dalba. Fiatalsága ellenére nem látszott rajta sem idegesség, sem izgalom, az előadást tökéletesen biztos kéz-mozdulatokkal kísérte: időnként kecsesen meglengette a ruhája ujja alól kikandikáló vörös-ezüst rojtos szélű selyemkendőcskét, mely hullámok hátán ringatózó virág-sziromnak látszott. „A felhőlovasok”-ból énekelt egy szakaszt, mely imigyen szólt:

Csodás nyugalommal száll alá,

hatalmasan nyomul a mulatót

megülő fojtogató gőzön át.

A nehéz szagot fűszeres

illattá változtatja jelenléte.

Megvonaglik szemöldöke,

s az emberek riadtan megremegnek.

Mit ér sárban, szennyben, mocsokban

a legnemesebb nefritpálca is?

De énekel egy nő, s dala

megborzongatja mindannyiukat,

és eltelnek gyönyörűséggel,

mint valaha álmában Hsziang király,

mint Hsziang király álmában egykor.

A dal végén Hszi-men Csing azt sem tudta, hová legyen az elragadtatástól. Az éjszakát az idősebb leány szobájában töltötte, de szentül eltökélte, hogy a még érintetlen fiatalabbiknál ő lesz az első. Másnap elküldte Taj A-ert egy selyemüzletbe, és ötven ezüstunciáért négy drága ezüstruhát vásároltatott Fahéjvirágnak. A második feleség, Li Csiao-er, nem csekély büszkeséggel vette tudomásul, hogy Hszi-men Csing lesz az, aki elveszi unokahúga szüzességét. Az ünnepélyes alkalomból egy ötvenunciás ezüstrudat ajándékozott nővérének, Li anyónak; hozzájárulásnak szánta a lakomához, zenéhez, ékszerhez és ruhához. Három nap, három éjjel ünnepelték Fahéjvirág szüzességtől való megfosztását, és ittak is rá bőségesen. Mi sem természetesebb, Hszi-men Csing barátai is eljöttek egytől egyig, hogy kifejezzék jókívánságaikat, és a fejenként öt rézkes formai hozzájárulás után megint egyszer dugig bezabáljanak és jól leigyák magukat, természetesen Hszi-men Csing költségére.

Asszony, tánc, dal, citera –

estig áll a dáridó.

A más pénzén, hejhaja!

élvezkedni, hízni jó.

Ha a bőség asztala

lát vendégül – élj vele!

Mert a mérték, az csak

a szegénység orvosszere.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Aranylótusz odaadja magát

egy rabszolgának.

Csillagjós Liu varázslata megsegíti,

de a jós is jó üzletet csinál

Reszket gyökere-ága,

egy fácska maga áll,

harmat fürdette reggel,

de szél szikkasztja már.

Virraszt egy elhagyott nő

elárvult fekhelyen.

Nem simogatja zsenge

szép testét senki sem.

Hszi-men Csing immár fél hónapot töltött Fahéjvirágnál a bordélyházban, és közben egyetlenegyszer sem ment haza. Holdasszony többször is elküldte érte a legényét és lovát, de Li mama házában értették a módját, hogyan kell ottmarasztalni. Cselhez folyamodtak: eldugták a ruháját.

Ily módon az öt feleség úgy érezte, a ház ura hitványul elhagyta és félretaszította őket. A többiek még csak elviselték volna a dolgot, de Aranylótusz, aki még harminc zöldellő tavaszt sem ért meg, és akinek izzó szerelmi sóvárgása lángoló máglyaként lobogott, nehezen törődött bele a helyzetbe. Nap nap után ott állt a pavilon bejáratának dőlve, gondosan elrendezett hajjal, kifestve és berizsporozva, felcicomázva, ragyogóan, mint holmi finoman csiszolt ékszer, s vágyakozva leste, mikor jön Hszi-men Csing végre-valahára. A sárguló alkonyat beköszöntével csalódottan vonult vissza lakosztályába. De a párnákat és az ágy fölött függő drapériákat megülő magány idegessé, álmatlanná tette. Nemegyszer felkelt az éjszaka kellős közepén, nyugtalanul bolyongott a kertben, halk léptekkel suhant a mohával benőtt utak és virágágyak között, és révetegen bámulta a lótusztó vizének holdfénytől csillogó tükrét.

Mikor annak idején Meng Jü-lou átköltözött Hszi-men házába, egy Csin Tung nevezetű csinos, élénk fiatal szolgát hozott magával. A fiú most vagy tizenhat esztendős lehetett. Hszi-men kertészlegénynek alkalmazta, és lakhelyül azt a házacskát jelölte ki számára, melyet a kerti bejáró mellett egy kiugró falrészhez építettek. Aranylótusz és Meng Jü-lou napközben szívesen üldögélt valamelyik lugasban, kézimunkáztak, sakkoztak, s ilyenkor gyakran igénybe vették szolgálatait. Kötelességtudó fiú volt, mindenkor szívesen állt rendelkezésükre, egyre az utat figyelte, hogy idejekorán jelenthesse távol levő gazdája hazatérését. Aranylótusznak tetszett a csinos, fiatal fiú; gyakran meghívta pavilonjába, étellel, itallal kínálta, s idővel már szinte hiányzott neki, ha reggeltől estig nem volt a közelében.

Lassan elérkezett a hetedik hónap, közeledett Hszi-men Csing születésnapja. Ez alkalomból Holdasszony újabb kísérletet tett, hogy kiragadja „a bódulat és a virágok^” bűvköréből: megint elküldte érte Taj A-ert a lovával. Aranylótusz kihasználta az alkalmat, és titokban egy írást csúsztatott a fiú kezébe: adja át feltűnés nélkül Hszi-men Csingnek, és kérje meg nevében, hogy térjen mi-előbb haza.

A fiú éppen vidám poharazgatás közben találta gazdáját Li anyó lakásán, karjában egy kirizsporozott hölgyecskével. Körülötte ott mulatozott az egész banda, az elmaradhatatlan cimborák.

– Mit keresel itt? Talán valami rendkívüli történt odahaza? – kérdezte Hszi-men az érkezőtől.

– Semmi különös.

– Hát valami ruhafélét hoztál-e Fahéjvirág húgocskánknak?

– Itt van, tessék.

Taj A-er kinyitotta a táskát, és kihúzott belőle egy rózsaszín selyeminget meg egy oldalt felhasított kék alsószoknyát. Fahéjvirág igen megörült az ajándéknak, a küldöncöt levezette a konyhába, jutalmul némi harapnivalót és egy pohár bort tett elé. Miután Taj A-er elfogyasztotta az ételt és italt, újból felment a vendégszobába, közel hajolt Hszi-men Csing füléhez, s odasúgta:

– Üzenetet hoztam az ötödik feleségétől. Kéri, jöjjön haza mielőbb.

Mielőtt még Hszi-men Csing átvehette volna a levelet, Fahéjvirág kikapta Taj A-er kezéből. „Bizonyára szerelmes levél valami szépasszonytól” – gondolta magában, miközben kíváncsian tanulmányozta az írásjegyeket. De nem tudta kibetűzni a tarka selyemszalagra fekete tussal festett sorokat, s ezért megkérte Csu Si-nient:

– Olvasd fel!

Csu Si-nien szétgöngyölítette a szalagot, és olvasni kezdett. Vers volt, a címe: „A vihartól megtépázott virág^”.

Esti homályban, fényes nappal,

rá gondolok egyre.

Úgy szenvedek, hogy jobban

holt kedvese láttán

sem szenvedhet a lány.

Érte kesergek

halálos búban.

Árva az ágyam.

Kormol a mécses.

Az ablakrésen

néz be a hold.

Ó, sugarán

a kőszív is

megsajdulna talán!

Ó, a didergető éjt

hogy álljam, én szegény?

Üdvözlettel

a szerető mellékfeleség:

a hatodik Pan leány

Fahéjvirág jóformán végig sem hallgatta a verset, felkelt az asztaltól, és visszavonult a szobájába. Levetette magát az ágyra, arcát belefúrta a párnák közé, s hamarosan elnyomta az álom. Hszi-men viszont fogta az írásjegyekkel teleírt szalagot, Fahéjvirág bánatának okozóját, és apró darabokra tépte. Majd a szerencsétlen üzenetközvetítőt, Taj A-ert, valamennyi jelenlevő szeme láttára kétszer fenéken rúgta, és felbőszülve kizavarta. Miután kétszer is hasztalan menesztett Fahéjvirágért, felugrott, és maga ment érte. Odalépett a fekhelyhez, magához húzta a lányt, és igyekezett megnyugtatni őt:

– Ne szomorkodj, Fahéjvirág húgocskám! Nincs ennek az írásnak semmi jelentősége. Az ötödik feleségem küldte. Azt kéri, ugorjak haza egy kis időre, szeretne megbeszélni valamit, ennyi az egész.

– Ne higgy neki! Bolonddá akar tenni! – mekegte közbe Csu Si-nien, aki titokban Hszi-men után osont. – A levél írója ugyanis a legújabb kedvese: módfelett veszélyes vetélytárs. Nehogy elengedd magad mellől!

Hszi-men nevetve ráütött a fenekére.

– Átkozott tréfacsinálója! Teljesen kétségbe ejted az embert ezzel az ostoba karattyolással!

Fahéjvirág gúnyosan megjegyezte:

– Elvétette az utat, Hszi-men úr! Aki olyan jól el van látva odahaza, minek annak elrabolni idegen lányok szüzességét? Jobban tenné, ha otthon ülne szépen. Már épp elég sokáig időzött minálunk, legfőbb ideje, hogy hazakotródjék.

Hszi-men Csing gyengéden magához szorította, és maradt.

Időközben a szegény Taj A-er is hazaért. Ott állt teljesen feldúlva, kisírt ábrázattal Holdasszony előtt, hogy beszámoljon küldetésének eredményéről. Meng Jü-lou és Aranylótusz is jelen volt.

– Elhoztad a gazdádat? – rohanták meg kérdéseikkel.

– Dehogy hoztam, alaposan összerugdosott és leszidott. Azt üzeni, ha még egyszer zaklatjuk, pozdorjává zúz idehaza mindent.

– Ezt nagyon helytelenül tette – mondta Holdasszony, két társnőjéhez fordulva. – Ha nem akar, ne jöjjön haza, de azért még nem kellett volna megvernie ezt a szegény fiút.

– Énfelőlem rugdoshatja Taj A-ert, amennyit csak akarja. De miért fordult miellenünk? – fűzte hozzá Meng Jü-lou felháborodva.

– Csak azt ne higgye, hogy effajta ringyótól szerelmet kaphat – jegyezte meg Aranylótusz ajkbiggyesztve. – Csak a pénzére éhes az ilyen. Hogy is szól a közmondás?

Bár egy hajónyi aranyod van –

egy örömháznak meg se kottyan.

Nem is sejtette, hogy az ablak alatt lapuló Li Csiao-er minden szavát hallja, és cseppet sem örül annak, hogy Aranylótusz ilyen elítélően nyilatkozik unokahúgáról és rokonairól. Ettől a perctől kezdve Aranylótusznak Li Csiao-er személyében egy további ellenséggel kellett számolnia.

A szó kettős csodatévő:

jég is olvad jó szavakra,

de egy rossz szó még az égő

tűzlángot is megfagyasztja.

Aranylótusz kedvetlenül visszavonult pavilonjába. Elviselhetetlenül lassan cammogott az idő, mintha minden óra egy hónapig tartott volna. Végre gyors elhatározásra jutott. Ma már úgysem jön haza Hszi-men Csing, ez bizonyos. A sötétség beálltával aludni küldte mindkét komornáját, majd kiment a parkba, mintha szokásos éjszakai sétájára indulna. De ezúttal határozott célja volt. A fiatal kertészlegény, Csin Tung házikója felé tartott. Halkan beszólt neki, és magához rendelte a pavilonba. Miután bebocsátotta, és az ajtót gondosan bereteszelte, borral kínálta, és addig itatta, míg a fiú mámoros nem lett. Azután leoldotta övét, levetkőzött, és odaadta magát.

Megveti az örök elvet,

a természet így tanít, lám:

magasztostól az alantas,

váljon nemestől a hitvány.

Szuka, üzekedni vágyó,

nem ijeszti férje mérge,

nem hallgat csak önmagára,

zabolátlan vágyban égve.

A száz virág ligetében

enged aljas ösztönének,

teszi bordéllyá a kertet,

feled illendő szemérmet.

Mit neki név, mit tisztesség?

Szerelme csak játék – hagyja,

hogy szennyezze jáspis-testét

szamárcsődör ronda magja.

Ettől a naptól kezdve Aranylótusz minden áldott este kinyitotta az ajtót a kertészlegénynek, s hajnaltájt, mielőtt a nap még teljes fénnyel ragyogott volna, újból kiengedte. Kegyeinek jeléül mindezen felül még egy arany fejdíszt, három ezüst hajtűt és egy illatosítóval teli selyemzacskót is ajándékozott neki. Természetesen bízott ifjú szerelmesének titoktartásában. Nem sejtette, hogy az sűrűn eljár barátaival, kockáznak, isznak, és egy ilyen alkalommal eljárt a szája. Hogy, hogy nem, egy szép napon a szélnél is sebesebben szárnyra kelt a hír, és Aranylótusz két ellenfelének, Szun Hszüe-ónak és Li Csiao-ernek valahogy a fülébe jutott: Hszi-men Csing kedvencének ma sem nagyobb erénye a hűség, mint első házassága idején. A két asszony természetesen nyomban megjelent Hold-asszonynál, és elmondta a gyűlölt Ötödikről városszerte hallható pletykát. Holdasszony nem akarta elhinni.

– Ugyan, mindössze arról van szó, hogy ki nem állhatjátok – hangzott józan ítélete, s ezzel útjára bocsátotta a két asszonyt.

A legközelebbi éjszakák egyikén úgy hozta a véletlen, hogy Aranylótusz, szerencsétlenségére, elfelejtette bezárni a konyhaajtót, s így Őszirózsa, akinek véletlenül késő éjszaka dolga akadt odakint, tetten érte. Másnap már tudta Ékkövecske, Ékkövecskétől megtudta Szun Hszüe-o, tőle L i Csiao-er, mire az utóbbi kettő ismét elment Holdasszonvhoz.

– Most saját szobalánya a tanú – bizonygatták –, s amennyiben vonakodik közölni Hszi-men Csing úrral, majd megtesszük mi. Ha ő mindent elnéz ennek a némbernek, akár egy skorpió garázdálkodását is nyugodtan eltűrheti.

Holdasszony hasztalan tanácsolta nekik a hallgatást, mert hát minek rontanák el Hszi-men Csing születésnapi jó hangulatát. Mikor aztán Hszi-men Csing a hetedik hónap huszonhatodik napján, két nappal a születésnapja előtt, végre hazavetődött, a két asszony valóra váltotta az elhatározását, nyomban kitálalta neki az újságot.

Hszi-menen végtelen keserűség lett úrrá. Ebben a percben mit számított a háztartással és az üzlettel kapcsolatos megoldásra váró ezernyi apró-cseprő ügy! Azon nyomban magához hívatta Csin Tungot, a galád árulót. Aranylótusz még idejekorán értesült a fenyegetően tornyosuló viharfelhőkről, és Hszi-men Csinget megelőzve, előbb ő rendelte magához a fiút. Megparancsolta neki, nehogy egyetlen szóval is elárulja a történteket, és elvette tőle a homlokpántot meg a hajtűket. Izgalmában csupán az illatosítóval telt selyemzacskóról feledkezett meg.

– A bűnös most ott térdepelt ura előtt a bejárati nagyteremben, s megkezdődött a kihallgatás.

– Bevallod a vétked, te nyomorult gazember?

Csin Tung hallgatott.

– Szedjétek ki hajából a csatokat, és adjátok ide! – parancsolta a két oldalán álló négy botoslegénynek. De azok egyetlen csatot sem találtak a fiú hajában.

– Hé, mondd csak, hová dugtad az aranypántot és az ezüstcsatokat?

– Nem volt nálam ilyesmi.

– Látom, nem akarsz visszaemlékezni! Le a ruhával!

Az izmos kezű legények keményen megmarkolták a fiút, leráncigálták róla a kabátot és a nadrágot, s lám, az alsónadrág korcáról egy illatosítóval telt tarka selyemzacskó csüngött alá. Hszi-men Csing első pillantásra felismerte Aranylótusz illatszeres zacskóját.

– Hátez meg hogy került hozzád, te kölyök?

Az elképedt Csin Tung nehezen eszmélt fel első ijedségéből, majd ezt hazudta:

– Söprögetés közben találtam odakint a kertben.

Hszi-men a fogát csikorgatta dühében:

– Kötözzétek meg, és lássátok el alaposan a baját! – parancsolta a szolgáknak. Harmincat veretett a nehéz bambuszbottal Csin Tung hátára. Az erős ütések nyomán a fiú bőre felszakadt, és vér borította a testét. Ezután a felbőszült Hszi-men parancsot adott az egyik szolgának, Laj-paónak, hogy tépjen ki két tincset elöl a fiú hajából, s ezek után kikergette a házból.

Amikor Aranylótusz a távolból meghallotta a fiú jajveszékelését, mintha egy dézsa jeges vizet zúdítottak volna rá. De ebben a pillanatban már be is lépett a szobájába Hszi-men. Aranylótusz reszketett minden tagjában, a vér megfagyott az ereiben, szinte elállt a lélegzete, de összeszedte minden erejét, és szokásához híven segített Hszi-mennek levetni a felsőruháját. Ekkor elcsattant az első pofon, majd a férfi behívta Csun-mejt, bezáratta az összes ajtót, és megparancsolta neki, senkit se engedjenek a pavilonba. Hszi-men Csing, lovaglókorbáccsal a kezében, leült az udvaron egy zsámolyra, és durván ráförmedt Aranylótuszra: vetkőzzék le, és térdeljen le előtte. Az asszony némán, lehajtott fejjel engedelmeskedett.

– Te elvetemült szuka, most aztán ki az igazsággal! – ordította Hszi-men Csing magából kikelve. – Az a gazember már mindent bevallott. Semmi értelme többé a tagadásnak! Hányszor szeretkeztél vele, míg távol voltam?

– Jóságos ég, ne engedd, hogy ártatlanul elpusztuljak! – siránkozott az asszony. – Hidd el, egész idő alatt nem követtem el semmi rosszat, napközben Meng Jü-lou tár-saságában varrogattam, este pedig bereteszeltem az ajtót, és korán aludni tértem. Az oldalsó bejáratot különben sem használtam soha. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Csun-mejt!

És hangosan a szobalányért kiáltott.

– De hiszen azt mondották nekem, hogy egy arany homlokpántot és három ezüstcsatot ajándékoztál neki! Hiába is tagadsz! – kiáltott rá Hszi-men Csing dühösen. – Szörnyű igazságtalanság, ami velem történik! – erősgette Aranylótusz szenvedélyesen. – Az egész históriát az az átkozott találta ki, aki sohasem bocsátja meg nekem, hogy valamelyest a kegyeidbe fogadtál. Tépjék ki tövestül a nyelvét, és pusztuljon el szörnyű kínok között! Az ajándékaid mind megvannak, az aranypánt is, meg a csatok is! Győződj meg róla! Ha egyetlen darab is hiányzik, mondd rám nyugodtan, hogy bolond vagyok. Ha meg az a kis gazember mást mondott, hidd el, hazugság volt minden szava!

– Nem bánom, lehet, hogy az aranypánttal és a csatokkal rendben vagyunk. De mi van ezzel – s ruhája ujjából előhúzta az illatszeres zacskót –, ráismersz? Hogy került ez a fiú ruhája alá? Még most is tagadsz?…

Egyre jobban belelovalta magát a dologba, s a korbács most lesújtott Aranylótusz patyolatfehér, illatos testére.

– Drága jó uram – esedezett fájdalomtól elgyötörve –, kímélje rabszolgájának életét! Ígérem, beszélni fogok. A zacskót a minap veszítettem el a parkban. Meng Jü-louval éppen a kasmírbogáncs felé sétálgattunk, amikor megoldódott az övem, akkor eshetett le a földre. Csak később vettem észre, de már hasztalan kerestem. Hogy is sejthettem volna, hogy ez a kis semmirekellő találta meg! Nem tőlem kapta, soha, de soha!

Hszi-men Csing megingott. Aranylótusz vallomása megegyezett a kertészlegényével. S ahogy az asszony most ott hevert előtte a földön rózsaszín meztelenségében, mint holmi virágszál, még fájdalmában is szépen, nyomorúságában is csábítóan, meghatottság vett erőt rajta, s jóllehet haragja még nem múlt el nyomtalanul, komor indulata már messze járt valahol a távoli Jáva felé.

Behívatta Tavasziszilvát, és az ölébe ültette.

– A te szavadtól függ, megbocsátok-e úrnődnek. Mondd meg nyíltan, mi igaz abból a mendemondából, hogy Aranylótusz összeszűrte a levet a kertészlegénnyel?

A nem ostoba kacér kis teremtés indulatosan rávágta:

– Szó sincs olyasmiről, amire ön gondol. Az egész napot úrnőmmel töltöttem, elválaszthatatlanok voltunk, mint ajak az orcától. A kertészlegényről szóló mese közönséges koholmány, és csupán az ármánykodás szülte. Ne tűrje, uram, hogy efféle rút pletykákkal bemocskolják házának jó hírét!

Tavasziszilva szavai megtették a kívánt hatást. Hszi-men Csing elhajította a lovaglókorbácsot, s felszólította Aranylótuszt, öltözzön fel. Ezalatt Őszirózsával megteríttetett, bort és ételt hozatott az asztalra. Aranylótusz térdre ereszkedett ura előtt, amikor átnyújtotta neki az első pohár bort. Hszi-men Csing így szólt:

– Megbocsátok neked, de legközelebb, amikor házon kívül töltöm napjaimat, a magány óráiban mosd fehérre és tisztítsd meg szívedet. Zárd be kellő időben az ajtókat és kapukat! Még gondolatban se vetemedj olyasmire, amivel vétesz a tisztesség ellen! Ha újabb panaszt hallok, nem kíméllek többé.

– Rabszolganőd tudomásul vette a parancsot – rebegte Aranylótusz, és négyszer mélyen meghajolt. Ezzel napirendre is tértek az ügy fölött.

De Aranylótusz szívét továbbra is féregként rágta az elszenvedett sérelem miatt érzett elkeseredés. Hszi-men Csing születésnapját két nappal később ünnepelték seregnyi vendég részvételével, de Aranylótusz egyáltalán nem mutatkozott. S mikor aztán Fahéjvirág megérkezett, hogy nagynénje, Li Csiao-er kíséretében ő is kifejezze jókívánságait, s az illendőség szabályai szerint az ötödik feleségnél is tisztelegni akart, Tavasziszilvával bezáratta pavilonjának valamennyi kapuját, és behúzódott szobájába, melynek falai vastömbként zárták körül, s miközben szidalmakkal árasztották el őt, hagyta, hogy a nagynéni és az unokahúg dolgavégezetlen távozzék.

Amikor Hszi-men Csing ezen az estén meglátogatta, bánatosnak látta: gomolygó hajfelhői kócosan omlottak alá, virágszirom arca sápadt és elcsigázott volt. Még a szokásosnál is több alázattal igyekezett kedvében járni; kioldotta övét, segített a vetkőzésnél, lábát langyos vízzel leöblítette. Ám az éjszaka kellős közepén, a heverőn élvezett szokásos mámor bódulatában, már nem tudta tovább magába fojtani a megszégyenülés szörnyű érzését, s beszélni kezdett:

– Mondd, ki az, aki e házban szívből és őszintén szeret téged? A többiek szerelme könnyen felszáll, akár a harmat, s ha meghalnál, az első adandó alkalommal gondolkodás nélkül újból férjhez mennének. Én értelek meg csak igazán, s bárcsak te is megértenél engem! Hát nem veszed észre, hogy az egész pletykálkodás gyűlöletből és irigységből fakad, mert tudják, hogy én vagyok a kedvenced? Azon sem csodálkoznék, ha egy szép napon le akarnának szúrni. S te most mégis kegyetlenül megaláztad az egyetlen asszonyt, aki szívből szeret. Megfeledkeztél a közmondásról:

A házityúk csak szaladoz,

ha hajszolják, halálra rémül.

A vadtyúknak nem ily bajos:

ott a kerek ég menedékül.

Nem érzed, hogy amikor bántalmaztál, leghűségesebb, legjobb hozzátartozódat gyötörted meg? Legutóbb a bordélyházban összerugdostad legényedet, Taj A-ert, de én egyetlen elítélő szóval sem illettelek. Tanú rá Holdasszony és Meng Jü-lou. Csupán egyvalami aggasztott: hogy tönkreteszed magad azoknál a fehérre meszelt, idegen cafráknál. Ne érts félre! Az effajta nőknek nem te kellesz, hanem a pénzed. Ne hagyd magad befolyásolni, maradj hűséges énhozzám, legalázatosabb rabszolgádhoz!

Ügyesen beágyazta Hszi-ment a hízelkedő szavak puha, meleg fészkébe.

De az nem törődött Aranylótusz intelmeivel, s alig telt el néhány nap, újból ellátogatott Li anyó tanyájára. Megérkezésének hírére Fahéjvirág, aki éppen a vendégeket szórakoztatta, gyorsan visszavonult a szobájába, lemosta arcáról a rizsport és festéket, kiszedte hajából a csatokat, ujjairól lehúzta a gyűrűket, levetette magát az ágyra, és fejét a párnákba temette.

Hszi-men Csing jó ideig várakozott, míg Li anyó megjelent.

– De rég nem volt már szerencsém, sógoruram! – üdvözölte.

– Igen, nagyon lefoglalt a „szerény születésnapommal” kapcsolatos felfordulás.

– De remélem, a kicsike látogatása nem volt terhére!

– Ellenkezőleg. De mondja csak, hová bújt az a kislány?

– Ó, mintha kicserélték volna, mióta visszatért az önnél tett látogatásáról! Úgy látszik, elkedvetlenedett valami miatt. Naphosszat az ágyban fekszik, semmi áron nem akar felkelni, a mai napig egyetlenegyszer nem hagyta el a szobáját.

– Furcsa, nagyon furcsa, tüstént megnézem.

S megkérte az öregasszonyt, vezesse hátra a hálószobába. Fahéjvirág kibontott, kócos hajjal ott feküdt az ágyon, arccal a párnára borulva. Hszi-men Csing beléptekor a lány meg sem mozdult.

– Mi lelt? – kérdezte a férfi. – Miért vagy azóta, hogy nálunk jártál, olyan rossz hangulatban? Talán megbántott valaki?

Sokáig semmi válasz, csak miután Hszi-men Csing, ki tudja, hányadszor, megismételte a kérdést, szólalt meg végre Fahéjvirág:

– Persze, ott van melletted az^. Ötödik! Akkor meg mi szükséged egy magamfajta lányra? S bár nyilvánosházban nőttem fel, nekem is megvannak a magam jó tulajdonságai, s nem is kell nagyon felágaskodnom, hogy felülről nézzek le egy efféle derék polgárasszonyra. Legutóbb nem mint szakmabeli jártam nálad, hanem mint rokon és szerencsekívánó. Első feleséged a legmelegebb fogadtatásban részesített, ékszerrel és ruhákkal ajándékozott meg, s megkért, látogassam meg a jövőben is minden hívás nélkül. Ki merné azt állítani, hogy mi itt a virágudvarban nem tudjuk, mi a jó modor és illendőség? Ezért is indultunk el nagynénémmel, hogy illendőség szerint tiszteletünket tegyük ötödik feleségednél. De mi történt? Bezárkózott a pavilonjába, és kiüzent a szobalánnyal, hogy nem fogad minket. Hát illik ez? Hát ez a jó modor?

– Ne vedd a szívedre! – csitítgatta Hszi-men Csing. – Beszámíthatatlan volt azon a napon. De csak merjen még egyszer megbántani, akkor alaposan elverem.

Fahéjvirág ijedten simított végig Hszi-men Csing arcán.

– Te csirkefogó, valóban képes volnál megverni őt?

– De még mennyire! – felelte nevetve Hszi-men Csing. – Hogy is tarthatnék másképp fegyelmet a feleségeim között? Húsz-harminc korbácsütés! És ha még az sem segít, levágjuk a haját.

– Ugyan, te csak kérkedsz. Egyik percben szigorú vagy, a másikban meg talán azt sem tudod, hová legyél a kedvességtől, amikor nála vagy. Ki tudja, nem vagyok ott olyankor. Hozd el nekem bizonyítékul egy levágott hajtincsét, akkor majd elhiszem, hogy ilyen meg olyan erős vagy.

– Légy csak egész nyugodt, és hidd el.

Másnap, hajnali szürkületkor, búcsút vett Fahéjvirágtól, aki újból emlékeztette ígéretére:

– Tehát a legközelebbi alkalommal nehogy a nélkül a bizonyos dolog nélkül jöjj el, különben még a tükörbe se nézhetsz többé szégyenkezés nélkül.

Hszi-men Csing még félig bódultan érkezett haza, sehogy sem tudott szabadulni Fahéjvirág utolsó szavainak kényszere alól. Gyorsan átment az első szobákon, egyenesen Aranylótusz hálószobájába. Az nyomban észrevette, hogy a férfi még kissé kótyagos, s ezért még több oda-adással vette körül. Hszi-men Csing leült az ágy szélére, s megparancsolta Aranylótusznak, hogy húzza le lábáról a cipőt. Még alig esett túl ezen a megaláztatáson, a férfi minden átmenet nélkül hirtelen rárivallt:

– Vetkőzz! Térdre!

Az asszonyt szörnyű félelem fogta el, testének minden hajlása gyöngyözni kezdett az izzadságtól. Térdre ereszkedett, de nem akart levetkőzni.

– Magyarázza meg végre, uram, legalább egyetlen szóval, mit vétett rabszolganője! – könyörgött. – Inkább a halál, mint ezek a kínzások minden áldott nap! Miért nem tudok sehogy sem a kedvében járni, bármennyire is igyekszem? Nem bírom tovább ezt a lassú kínzást, úgy érzem, tompa kés mélyed a húsomba!

– Le a ruhával, vagy meglátod, mi történik! – szólt Hszi-men Csing fenyegetően. Majd átkiabált Csun-mej szobalánynak: – Ide a korbácsot!

De Csun-mej megtagadta az engedelmességet. Hszi-mennek még jó néhányszor meg kellett ismételnie a parancsot, míg halkan kinyílt az ajtó, és a szobalány bizonytalan léptekkel feléje közeledett. Megpillantva az ágy előtt térdeplő úrnőjét és az asztal alatt a felborult lámpát, lába a földbe gyökerezett.

– Segíts, Csun-mej nővérke! Látod, megint meg akar korbácsolni! – kiáltotta Aranylótusz kétségbeesetten.

– Rá se hederíts, te kis kotnyeles! – szólt Hszi-men Csing erélyesen. – Inkább ide a korbáccsal, hogy rendre tanítsam!

A kicsike nem tudta tovább magába fojtani felháborodását.

– Nem szégyelli magát, uram? Mit vétett magának ez az asszony? Minden ok nélkül nekiesik, mert felül a pletykának, rátör, mint füves síkságon az orkán a nem létező akadályokra. Ki értené meg, ki tisztelné még ezek után? Engem mindenesetre hagyjon ki a játékból! – S ezzel már ki is rohant.

Hszi-men Csing zavartan, szárazon felnevetett, majd a térdeplő Aranylótuszhoz fordult:

– Gyere ide, ne félj, nem verlek meg, mindössze egyvalamit kérek. Felelj, teljesíted kérésemet?

– Testestül-lelkestül az öné vagyok, drága uram. Bármit kér tőlem, megkapja. De hát miről van szó?

– Szeretnék egy szép tincset a hajadból.

– Minek?

– Egy hajhálóhoz.

– Valóban? Ha mindenáron ezt kívánja, megadom, csak ígérje meg, hogy nem használja fel semmilyen alantas célra.

– Megígérem.

Aranylótusz kibontotta a haját,.Hszi-men Csing pedig az ollóval kivágott belőle egy szép, vastag hajfonatot. Gondosan becsomagolta egy darab papírba, és zsebre vágta. Aranylótusz gyengéden a melléhez simult.

– Ó, bármit kérsz tőlem, megteszem neked – mondotta könnyek között. – Csak azt ígérd meg, hogy nem leszel ilyen szeszélyes! Hidd el, egyetlen szót sem szólok, ha más asszonyhoz is kedves és gyengéd leszel, csak velem szemben ne légy ilyen elutasító!

Hszi-men Csing alig várta a másnapi találkozást Fahéjvirággal. Diadalmasan odanyújtotta neki a feketén csillogó vastag hajfonatot.

– Ugye megtartottam a szavamat? Nem csekély megerőltetésembe került, sőt, egy kis cselhez is kellett folyamodnom. Haha, azt füllentettem, hogy egy hajhálóhoz kell!

– Nem olyan nagy ügy az egész, miért kell emiatt olyan hűhót csapni! Minek nyúltál az ollóhoz, ha ennyire félsz tőle? No, add már ide! Majd ha elmégy, visszakapod.

Odahívta nővérét, hogy távollétében kis időre szórakoztassa Hszi-men Csing urat, ő pedig zsákmányával felment a szobájába. Lehúzta lábáról a papucsot, és a hajfonatot a talpába rejtette. Ez volt aztán az elégtétel: reggeltől estig ellenfele haján taposhatott!

Teltek-múltak a napok, de Hszi-men Csing csak nem ment haza. A legutóbbi jelenet óta, mely szép hajfonatába került, Aranylótusz búskomorságba esett. Ki sem tette többé lábát a pavilonból, az étel sem ízlett már neki. Ezért az aggódó Holdasszony elhívatta Liu anyót, aki, ha szükség volt rá, orvosi tanácsokkal látta el Hszi-men háza népét. Liu anyó napi két fekete gyógypirulát írt fel a betegnek, estére pedig egy fűszermentes erőlevest. Mindezen felül azt javasolta, hogy hallgassák meg másnap az ő férjét is, aki elkészíti majd a beteg horoszkópját.

– A jövendőmondás tudományában is jártas? – kérdezte Aranylótusz kíváncsian.

– Ejnye, ejnye, de még mennyire! Ámbár a vakok dobjával járja az utcákat, három dologhoz mégis pompásan ért: a horoszkópkészítéshez és szellemidézéshez, a fekélyek kiégetéséhez és az „igézéshez”.

– „Igézéshez?” Az mi?

– Tegyük fel, nézeteltérés támad szülők és gyermekek között, a testvérek összevesznek, a főfeleség és az ágyas örökösen civakodnak, ilyenkor az öregem előszedi varázsigéit, hamuvá égeti őket, belekeveri valamiféle italba, azt megitatja az illetővel, s három napba sem telik, minden a legnagyobb rendben van. Nemcsak a betegséget és iszákosságot gyógyítja ezzel a varázslattal, hanem felvirágoztatja a kereskedelmet, termővé teszi a szántóföldeket, és hasznot hajtóvá teszi az üzletet. S mivel a csillagokhoz ért a legjobban, az emberek általában „csillagjós Liu”-nak nevezik.

Aranylótusz feszült figyelemmel hallgatta. Teát és süteményt hozatott az öregasszonynak, s amikor az menni készült, néhány ezüstbatkát csúsztatott a markába.

Tegye csak el, három az orvoslásért, a fennmaradó ötből pedig fedezze a papíramulettek és más szükséges holmik kiadásait. Egyszóval holnap újra várom, a reggeli idején, csak otthon ne felejtse az urát.

Liu anyó másnap reggel pontos időben megjelent vak férje kíséretében. A vén gazember mindenekelőtt megkérdezte Aranylótusz születése órájának, napjának, hónapjának és évének csillagászati kettősjegyét. Azután egy ideig láthatatlan alakokat formált az ujjaival, majd eldarálta rejtelmes asztrológiai formulákkal átszőtt horoszkópszövegét, amiből Aranylótusz mindössze annyit értett, hogy házasságcsillagzatának állása kedvezőtlen, és óvakodnia kell, nehogy az alja nép a nyelvére vegye.

Amikor aztán befejezte a hadarást, Aranylótusz így szólt:

– Nagyon lekötelezne, mester, ha most már a varázsereje is működésbe lépne. Nálam mindenekelőtt két dologról lenne szó: az egyik, hogy megóvjon a cselédség nyelvétől, a másik, hogy szeressen és tiszteljen az uram.

Mire a vak gazember:

– Vegyen egy fűzfahasábot, faragjon ki belőle egy férfi és egy női alakot, írja rá a négy kettősjegyet az ön és férje születési órájával, a két figura köré csavarjon hétszer hét piros selyemszálat, azután göngyölje be egy csík vörös selyem krepp-papírba, s mindezt tegye éjszakára férje szemére. Továbbá tegyen a szívére néhány ürömszárat, szúrjon egy tűvel a kezébe, a lába közét pedig kenje be enyvvel. Ezenkívül rejtsen egy cinóbervörös varázsigét a párnájába, egy másikat égessen el, a hamut pedig keverje a teájába. Meglátja, három napba sem telik, s meglesz a kívánt hatás.

– Meg szabad kérdeznem, mi az értelmük ezeknek a rejtélyes dolgoknak?

– Megmondom: a szem eltakarása a pirossal bebugyolált figurákkal azt eredményezi, hogy attól fogva szépnek és kívánatosnak látja majd magát, a legendás Hszi Si másának. Az ürömszálaktól újból szerelemre lobban a szíve. A tűszúrások hatása: soha többé nem emel kezet magára, még akkor sem, ha valami rosszat cselekszik. Az enyv megakadályozza, hogy valaha is könnyű örömök tanyájára tévedjen.

Aranylótusz teljes mértékben megnyugodott, és búcsúzóul még két szép hajcsatot is ajándékozott a vén csalónak. Másnap Liu anyó elhozta neki a varázsigéket és a vak ember előírása szerint felhasználandó kellékeket. Mire Hszi-men Csing hazaérkezett, Aranylótusz már gondosan előkészített mindent, majd megitatta a férfit a teába kevert varázshamuval, párnájába rejtette a cinóber-vörös varázsigét – egyszóval semmiről sem feledkezett meg. A siker látszólag a vén szemfényvesztőt igazolta. Még két nap sem telt el, s a két szerelmes között a legteljesebb egyetértés uralkodott, úgy ficánkoltak az élvezetekben, mint halacskák a vízben. Ámde, tisztelt olvasó, általában nemhiába óvják a férjeket attól, hogy elnézzék feleségük titkos kapcsolatát a boncokkal és apácákkal, taoista papokkal és jósokkal, dajkákkal és kerítőnőkkel. Így szól a régi jó közmondás:

Hátsó kapud is zárd reteszre,

vendégek közé ne ereszd be,

őrizd kertedben feleséged,

bosszúság, baj akkor nem érhet.

TIZENKET'T'EDIK FEJEZET

Hua asszony titkos szálakat sző

a falon innen és túl.

Jing-csun szobalány az ablakhasadékon

át leselkedik

Hszi-ment egy nap meghívta szomszédja, Hua Ce-hszü. Midőn déltájt átment hozzá, és gondolatokba merülve végigsétált a külső udvaron, majdnem belebotlott Hua asszonyba, aki egyszeriben ott állt előtte, a második kapun túli feltöltött részen. Egyszer már látta régebben, de csak messziről, barátja vidéki birtokán tett látogatása alkalmával, de közvetlen közelről most először volt szerencséje hozzá. A forró évszaknak megfelelő könnyű öltözék volt rajta. Vékony felsőruhája látni engedte nyakát, és olyan lazán záródott a keblek fölött, mint egy széthasított lótuszgyökér már csak gyenge szálakon függő két fele. Fehér felsőruhájának áttört szegélye alól, mint két hegyes nyelvecske, főnixmintával kihímzett kecses, piros szaténpapucska kandikált elő. Haját ezüstből csomózott háló fogta össze, fülében aranyfoglalatú rubinfüggők. Középmagas termetű volt, ananászdinnye-arcának ovális formáját két finom ívelésű szemöldök hangsúlyozta. E látványtól Hszi-men Csing érzékei mennyei magasságokba szárnyaltak.

Mély meghajlását az asszony egy halk van fu-val, „tízezerszeres szerencse”-kívánattal viszonozta, s ezzel már el is tűnt. De miután Hszi-ment egy komorna bevezette a fogadószobába, és hellyel kínálta, félig az ajtó mögé rejtőzve máris feltűnt csodás arca.

– Egy pillanat türelmet kérünk – mondotta. – Férjem még távol van valami üzleti ügyben, de hamarosan itt lesz.

Majd kis idő elteltével – közben a szobalány felszolgálta a teát – az ajtó mögül újból felcsendült a hangja:

– Megkérhetném valamire, nemes uraság? Meglehet, férjem majd el akar menni önnel valamelyik borozóba, de tegye meg nekem, ne engedje túlságosan soká kimaradni, nehogy folt essék a becsületemen. Mellesleg hadd jegyezzem meg, hogy pillanatnyilag teljesen egyedül vagyok a házban két szobalányommal.

Hszi-men Csingnek mindössze annyi ideje maradt, hogy megígérje:

– Bízhat bennem, sógornőm, nem fog csalódni bennem… – s lám, máris jelentették Hua úr megérkezését, mire az asszony nyomban eltűnt az ajtó mögül. Jól sejtette: férje csak azért kérette magához Hszi-men Csing urat, hogy mielőbb elinduljanak Vu anyó bordélyházába, minthogy Hua barátnője, „Ezüstöcske”, éppen ezen a napon, a hatodik hónap huszonnegyedikén tartotta születésnapját, és ezt természetesen vidám hangulatban kellett megünnepelniük.

A szép Hua asszony kívánságához híven Hszi-men már a kora esti órákban hazavitte erősen ittas barátját, akinek leitatása érdekében ő maga is mindent elkövetett. A részeg embert szerencsésen becipelték a belső helyiségbe, s Hszi-men Csing már éppen távozni készült, amikor Hua asszony, azzal az ürüggyel, hogy köszönetet akar mondani Hszi-mennek, belépett a fogadószobába.

– Az az ostoba férjem megint nem tartott mértéket – kezdte. – Milyen kedves öntől, hogy hazakísérte!

Hszi-men Csing meghajolt.

– Ó, kérem. Az ön óhaja mindenkor ércfeliratként vésődik a szívembe, és velőig áthatja a csontjaimat. De különben is azonos irányban vitt az utunk. Mindössze azt sajnálom, hogy nem voltam elég óvatos, és nem tudtam megakadályozni, hogy férje oly sokáig kimaradjon. Minden erőmet latba vetettem, hogy indulásra bírjam, de midőn aztán elhaladtunk Cseng anyó „Örömcsillag tanyá”-hoz címzett kéjlaka mellett, csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam megakadályozni, hogy oda is be ne térjen. Ugyanis alighogy megpillantotta a kis Kedvencillatot, aki mellesleg igen csinos kis teremtés, és véletlenül éppen ott ácsorgott a bejárat előtt, megmakacsolta magát, és mindenáron be akart menni. Ha engedem, nem kétséges, ott marad egész éjszaka. Csak az nem fér a fejembe, hogyan hanyagolhat el valaki egy ilyen bájos, fiatal feleséget! Igazán felelőtlen dolog ettől az ostoba fickótól!

– Ebben teljesen egyetértünk. Valósággal belebetegszem férjem könnyelmű, léha életmódjába. Vigyázna rá egy kevéssé a jövőben is, ha megkérném? Szívből hálás lennék érte!

Nos, Hszi-men Csing barátunk olyanfajta ember volt, aki a legkisebb rezdülésből is nyomban tudta, merről fúj a szél. Hála a szelekkel és a holddal űzött sokéves féktelen játékának, egy szempillantás alatt megértette, hogy a szép Hua asszony szavai lehetővé teszik kényelmes behajózását a szerelem kikötőjébe. Vagy engedje el balga módon a füle mellett az asszony félreérthetetlen célzásait? Arcán megértő mosoly futott végig, s így válaszolt:

– Ne aggódjék, sógornőm! Vigyázni fogok rá, kérlelhetetlen szigorral.

Hua asszony megköszönte az együttérzést, majd búcsúzóul meghajolt. Hszi-men kiitta barackmaghabbal ízesített teáját, s mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé.

Ettől a naptól kezdve tervszerűen tört célja felé. Valahányszor barátjával, Huával ellátogatott valamelyik örömtanyára, magával vitte Éhenkórász Jinget és Hszie Hszi-tát is; az ő feladatuk volt, hogy leitassák Huát, és ne engedjék haza éjszakára. Ő maga titokban kereket oldott ilyenkor, hazaszaladt, behúzódott egy kapualjba, és onnan leste a szomszédos házat. Mihelyt észrevette, hogy szép szomszédnője a két komorna kíséretében megjelenik a mellékkijáratban, és az utat kémleli, nem jön-e már a férje, Hszi-men elhúzott a közelükben, hol keletnek, hol nyugatnak fordult, egyet-egyet köhintett is, hogy felhívja magára a figyelmet, és tüzes pillantásokat lövellt a kapualjban imbolygó árnyék felé. Az asszony viszont, mihelyt közeledni látta a férfit, riadtan behúzódott a kapu mélyébe, de nyomban, hogy eltávolodott, óvatosan újból előbújt, és nyakát nyújtogatva lesett utána. Így folyt kettőjük várakozásteli szemezése, mindegyik a másiktól várta a kezdeményezést.

Egy este Hszi-men Csing újból ott állt megszokott őrhelyén, amikor túlról odajött hozzá Hszin-csun, a szobalány.

– Talán óhajt valamit az úrnőd? – kérdezte várakozásteli izgalommal.

– Igen, beszélni szeretne önnel. Hua úr nincs otthon.

Hszi-men Csing sietve engedett a felszólításnak; a komorna bevezette a fogadószobába.

– Oly jóságos volt hozzám a minap… – üdvözölte az asszony. – Ma vagy tegnap nem találkozott véletlenül a férjemmel? Két napja nyoma veszett.

– Dehogynem, tegnap együtt voltunk Cseng anyónál, csakhogy ügyes-bajos dolgaim engem valamivel korábban elszólítottak. Ma viszont nem láttam, s a legjobb akarattal sem tudnám megmondani, hol kószál. Annak azonban nagyon örülök, hogy legalább én nem vagyok ott, különben ígéretem megszegése miatt joggal illethetne súlyos szemrehányásokkal.

– Ez az ember utóbb még a kétségbeesés szélére taszít kíméletlenségével! Miért kell örökösen a virágok és füzek árnyékában hancúroznia, és megfeledkeznie az otthonáról?

– No de ettől ő még igen derék és szeretetre méltó ember… – sóhajtotta Hszi-men Csing álszenteskedve, s attól tartva, hogy a férj netán meglepetésszerűen betoppan, hamarosan elköszönt.

Amikor Hua barátunk másnap hazaérkezett, haragos felesége felnyitotta a felgyülemlett szemrehányások zsilipjeit.

– Szomszédunk, Hszi-men úr, volt oly szíves és áldozatkészen pártfogásába vett egy kissé, különben teljesen elzüllenél. Úgy érzem, valami csekély figyelmességgel le kell rónunk az iránta való hálánkat. Ez majd megerősíti barátságunkat is. – Hua engedelmesen négy dobozt hozatott, telerakta őket különböző kisebb ajándékokkal, és egy kancsó legfinomabb borral egyetemben átküldte őket a szomszédba.

Holdasszony, akinek Hszi-men Csing elmondta, mi indította barátját erre a lépésre, gúnyosan megjegyezte:

– Nézd csak, milyen féltő gonddal ügyelsz Hua erényeire. Törődnél inkább a saját életed tisztaságával! Olyan ez, mintha az agyag-Buddha egy másik agyag-Buddhát akarna tisztességre tanítani. Hát nem tekeregsz magad is naphosszat a városban? Egyébként valóban viszonoznunk kell ezt a figyelmességet, már csak illendőségből is. Nézd csak meg, ki írta alá a kísérőlevelet. Ha az asszony, akkor rajtam a sor, hogy kedvességét egy meghívással viszonozzam. Ha pedig Hua úr, akkor rád bízom, mit csinálsz.

– Hua írta alá – válaszolta Hszi-men Csing. – Holnapra meghívom.

Miután Hua úr egy álló napig evett-ivott a szomszédban, felesége ismét elébe állt, és az orra alá dörzsölte:

– Mit számít az a néhány ócska kis ajándék? Hol van az a bőkezű vendéglátástól? Megint csak mi vagyunk a szomszédaink adósai, s feltétlen egy újabb meghívással kell viszonoznunk kedvességüket. – Éppen kapóra jött a krizantém ünnepe, a kilencedik hónap kilencedik napján. Hua erre a napra négy másik cimborájával együtt meghívta Hszi-ment, hogy együtt gyönyörködjenek a krizantémokban. A házigazda még két táncosnőt is szerződtetett a vendégek szórakoztatására, és az este, mint az már lenni szokott, rózsás hangulatban zajlott le.

Ilyenkor szokták fürgén becikázni

zegzugos úton nyulak a határt,

égnek fák, füvek piros bóbitái,

sárga virág árasztja illatát.

A hollók gyászos seregét ki bánja?

Fogd üstökön a kedvező időt.

Jó vigadozni bornál, helyre lánnyal,

lesni a függöny mögött szeretőd.

Úgy lámpagyújtás táján történhetett: Hszi-men Csing felkelt az asztaltól, kifelé igyekezett, mert sürgős elintéznivalója akadt. Az ajtó előtt a félhomályban kis híján összeütközött Hua asszonnyal, aki a szellemfal előtt foglalta el őrhelyét. A férfi közeledtére sietve a nyugati oldalbejáró felé húzódott. Nyomban ezután Hsziu-csun szobalány lépett oda hozzá a sötétből.

– Úrnőm azt üzeni – suttogta –, hogy legyen mértékletes az ivásban, és távozzék el idejekorán. Később megint üzenni fog.

Örömében Hszi-men Csing majdhogy megfeledkezett kijövetelének tulajdonképpeni okáról. Visszatérve az asztalhoz, részegséget színlelt, és lehetőleg kerülte az italt.

Hua asszonynak, aki közben nyugtalanul fel-alá járt a függöny mögött, még jó ideig türelmesen kellett várakoznia. Az éjjeliőr már első őrjárata végéhez érkezhetett, de Hszi-men úr még most is ott ült az asztalnál, bambán maga elé meredve, mint aki az álommal küszködik. Két cimboráját, Éhenkórász Jinget és Hszie Hszi-tát, mintha odaszegezték volna a székhez. Még akkor sem mozdultak, amikor a két másik ivócimbora, Csu Si-nien és Szun Tien-hua már eltűnt. Hua asszony türelmetlenségében alig tudta türtőztetni magát. Hszi-men Csing végre felállt, és menni készült.

– Egy percig sem tudsz nyugodtan ülni, testvérkém? – kérdezte Hua úr szemrehányóan. – Ma meglehetősen barátságtalan vagy vendéglátódhoz.

– Fejembe szállt a bor, alig állok a lábamon – válaszolta Hszi-men akadozva, és két szolgától támogatva, megjátszott részegséggel kitántorgott az ajtón.

– Nem tudom, mi üthetett ma belé – dörmögte Éhenkórász Jing. – Nem akar inni, és még az a néhány csepp is megártott neki. De ettől mi nyugodtan ihatunk. Szép, meghitt társaság maradt így együtt.

– Pimasz söpredék! – mormogta Hua asszony dühösen a függöny mögött. Azután kihívatta férjét.

– Inkább vonulj el, légy szíves, ezzel a két alakkal a bordélyházba. Ott aztán tovább folytathatjátok az ivást. Legalább idehaza kímélj ettől az átkozott lármától! Talán bizony miattatok majd egész éjjel égetem a mécseseket, és melegen tartom a tűzhelyet? Eszem ágában sincs!

– Én szívesen elmennék, de akkor megint jössz a szemrehányásokkal.

– Miattam akár haza se gyere virradat előtt.

Hua barátunknak ezt kétszer se kellett mondani, s cimborái is örömmel beleegyeztek. Így aztán röviddel éjfél előtt felkerekedtek a két táncosnővel. Két szolgát vittek magukkal, Tien Fu-ert és Tien Hszi-ert.

Ezalatt Hszi-men egy kerti lugas sötétjében üldögélt, közvetlenül annak a falnak a tövében, mely birtokát Huáétól elválasztotta, és az ígért üzenetre várakozott. Ebben a pillanatban odaátról kutyaugatásra és ajtónyikorgatásra lett figyelmes. Azután újból csend támadt. Kisvártatva a fal tarajáról macskanyávogás hallatszott. Hszi-men felnézett: a fal mögött Jing-csun szobalány ágaskodott, és integetett. Megértette a jelet. Gyorsan egy asztalt tolt a falhoz, egy padot állított rá, s máris átmászott a szomszédba. A túlsó oldalon egy létra várta, melyen kényelmesen leereszkedett. A szobalány a gyertyáktól megvilágított fogadószobába vezette. A szép szomszédasszony lenge öltözékben, kibontott, simára fésült hajjal fogadta, hellyel kínálta, s köszöntésképpen feléje nyújtotta az első pohár bort.

Néhány udvarias, bevezető szóvirág után így folytatta:

– Már azt sem tudom, hová legyek a türelmetlenségtől. Férjem vendégeinek, annak a két arcátlan fickónak esze ágában sem volt elmenni. Ekkor rábeszéltem őket, folytassák a bordélyházban a dínomdánomot. Így tudtam csak megszabadulni ettől a tolakodó népségtől.

– De mi lesz, ha Hua testvér váratlanul betoppan? – kérdezte az óvatos Hszi-men.

– Ó, holnapig kimenőt adtam neki. Egyébként a két szolga is elkísérte. Teljesen egyedül vagyok, rajtam kívül csak a két szobalány van idehaza. Feng anyó pedig – egykori nevelőnőm –, aki a kaput őrzi, teljesen megbízható, és hallgat, mint a sír.

Hszi-men most már megnyugodott, és gondtalanul élvezte a pásztoróra örömeit. Szorosan összebújtak, válluk, combjuk egymáshoz simult, egyazon kehelyből, egyazon pohárból ittak. Jing-csun szobalány töltötte az italt, az ételt pedig Hsziu-csun hordta fel. Ezt követően a párocska visszavonult az illatfelhőktől bódító hálószobába, s a tarka selyemfüggönyök mögött átadta magát az ágy örömeinek.

Hua asszony előzőleg gondosan bezárta a pergamennel bevont kettősablakot, nehogy meglesse őket holmi kíváncsiskodó. De komornája, Jing-csun ravaszságát számításon kívül hagyta. A tizenhét esztendős, minden lében kanál teremtés nem állta meg, hogy oda ne osonjon az ablakpárkányhoz, és egy hajtűvel kémlelőnyílást ne szúrjon a kettős pergamenben. A lámpák és gyertyák fényében az ágyfüggönyön egy sajátos formájú, fickándozó óriáshalnak tűnő valaminek az árnyképe rajzolódott ki, a kiszűrődő hangok pedig hol papagájrikácsoláshoz, hol fecskecsiviteléshez hasonlítottak. Majd a különös tünemény megnyugodott, kettévált, s a leány a következőket hallotta:

– Hány zöldellő tavaszt élt meg eddig?

– Huszonhármat. Hát az ön első felesége hány éves?

– Huszonhat.

– Tehát három évvel idősebb énnálam. Egyébként szeretném tiszteletemet tenni nála, és meg is ajándékoznám valami csekélységgel, de nem tudom, kíván-e egyáltalán érintkezni velem.

– Ne aggódjék, nagyon jóindulatú asszony.

– De mit mond majd neki, ha tudomást szerez erről az éjszakai kiruccanásáról?

– Ó, az én feleségeim messzire laknak innen, nem vehettek észre semmit. Csak az Ötödik lakik itt egészen közel, egyedül, egy kerti pavilonban. De ő óvakodni fog attól, hogy beavatkozzék az ügyeimbe.

– Hány éves az Ötödik?

– Ugyanannyi, mint az Első.

Ha nem veti meg silány személyemet, szívesen testvéremmé fogadnám. Holnap egy-egy pár saját készítésű papucsot viszek neki és az Elsőnek.

Hajából kivett két aranycsatot, és átnyújtotta Hszi-mennek:

– De nehogy a férjem meglássa!

Együtt maradtak, míg csak meg nem szólalt az első kakas, és kelet felől halvány fény nem jelezte a hajnal érkezését. Azután Hszi-men visszatért a maga birodalmába, ugyanazon az úton, amelyiken jött. A következő látogatások biztosítására még megbeszéltek egy titkos jelet.

A fal irányából jövő köhécselésnek és egy lehulló téglának kellett jeleznie, hogy odaát tiszta a levegő.

Hszi-men egyenesen Aranylótusz pavilonjába ment: az asszony még ágyban feküdt.

– Hol kószáltál az éjszaka? – kérdezte Aranylótusz.

– Vu anyó tanyáján jártunk Hua testvérrel. Csak szívességből mentem vele.

Az asszony elhitte Hszi-men Csing szavait, de a gyanakvás árnya mégis ott bujkált a szívében.

Egy délután Meng Jü-louval kint ült a lugasban, és varrogatott. Egyszerre csak, közvetlenül a lugas mellett, egy tégla pottyant a földre. Meng Jü-lou ijedten behúzta a lábát, és lehajtotta a fejét, de Aranylótusz pillantása véletlenül éppen a két parkot elválasztó közeli falat súrolta, s fent egy helyen hirtelen felvillanó világos foltot pillantott meg: gyorsan felbukkanó, majd újból eltűnő arcot. Könyökével meglökte társnőjét, s arra a bizonyos helyre mutatott.

– Harmadik nővérem, hiszen odaát szomszédunk, Hua úr kertje fekszik – mondotta halkan. – Aki pedig éppen átnézett ide, majd amikor látta, hogy itt ülünk, ismét eltűnt, az öreg Feng anyó volt. Tisztán felismertem. Mit gondolsz, csak a virágjainkra volt kíváncsi?

Aranylótusz ezen az estén titokban szemmel tartotta Hszi-ment. Amikor a férfi futó látogatást tett nála a pavilonban, kérdésére, hogy kíván-e enni vagy inni valamit, szórakozottan elhárította a kedvességet, s alakját hamarosan elnyelte a park sűrűje. A falnak ama része felé vette útját, melynek tetején Aranylótusz megpillantotta a délutáni arcot. Nyomban azután Hszi-men egy létrát támasztott a falhoz, és óvatosan felkapaszkodott rajta, majd eltűnt a túlsó oldalon. Aranylótusz gondolatokba mélyedve sétált a szobájában, és midőn végre lefeküdt, sehogy sem jött álom a szemére.

Hszi-men Csing kora reggel egyszerre megjelent a hálószobájában, és leült az ágya szélére. Aranylótusz félig lehunyt szeme alól oldalt rásandított: arcáról bűntudatot s zavartságot olvasott le. Most hirtelen felült, megragadta Hszi-men fülét, és szigorúan az arcába nézett:

– Valld be, te hűtlen, hol töltötted az éjszakát? – korholta. – Csak kérlek, hagyd a kifogásokat! Ismerem a rejtekutaidat. Délután Meng Jü-louval éppen a lugasban varrogattunk, s véletlenül tanúi voltunk, amint odaátról jelt adtak neked. És mikor a minap azt állítottad, hogy Hua barátod az éjszaka kellős közepén magával cipelt a bordélyházba, bordélyházon természetesen annak a felszarvazott Huának a házát értetted, nem igaz? Ki vele, mondd meg hát, hányszor háltál azzal a ledér nőszeméllyel? Ha őszinte leszel, és megmondod az igazat, hallgatni fogok. De ha csak egyetlen szóval is félrevezetsz, meglásd, alaposan megszégyenítlek, te hálátlan! Vessen ki még a föld is a gyomrából, és a sírban se legyen nyugalmad!

Hszi-menen meglátszott, hogy tetten érték. Jobbnak látta, ha behúzza a nyakát, és lehetőleg ki sem látszik a földből. Térdre borult Aranylótusz előtt, s alázatosan esedezni kezdett:

– Te drága, mézes szájú kis asszony, kérlek, ne csapj lármát! Őszintén bevallok mindent. – Mesélni kezdett, s vallomását e szavakkal zárta: – Egyébként a közeljövőben tiszteletét akarja tenni nálad meg első feleségemnél, és saját készítésű papuccsal akar megörvendeztetni mindkettőtöket. Téged nagyon szeretne nővérévé fogadni.

– Fütyülök rá! Az efféle figyelmességekkel csupán a közeledést szeretné elősegíteni, bejáratos szeretne lenni a házadba. Bennem aztán emberére talált, nem hagyok homokot szórni a szemembe, semmi kedvem közvetlen közelről szemlélni a disznóságait. Mondd meg egészen nyíltan, hányszor háltál vele?

Hszi-men alig tudta visszatartani a nevetését.

– Furcsa asszony vagy te, képes lennél halálra kínozni az embert ezekkel a lelkiismereti kérdésekkel! Nyugodj meg, kérlek, holnap eljön hozzád, kötelességszerűen lerója tiszteletét, és barátsága jeléül egy pár papucsot ajándékoz neked. Tegnap már megtudakolta Holdasszony lábméretét, most pedig egyelőre ezt a kis figyelmességet küldi neked.

Levette sapkáját, és kiszedte hajából a Hua asszonytól kapott két díszcsatot. Értékes, kék türkizberakásos vertarany ékszerek voltak, a szerencsehozó írásjegy, a sou – hosszú élet – alakját követték. Annak idején az öreg főeunuch, Hua asszony férjének nagybátyja viselte őket az udvarnál.

– Nos, hogy tetszenek?

Aranylótusz egyelőre ki volt engesztelve.

– Jó, nem bánom, ne vesztegessünk több szót a dologra, sőt mi több, veled együtt szeretném figyelni, milyen szelek fújdogálnak, ha újból megkívánod. Meg vagy elégedve?

– Milyen megértő asszonyka vagy! – dicsérte Hszi-men, elragadtatva a váratlan fordulattól, miközben gyengéden karjába zárta. – Tudod, szomszédnőnk nem számításból szeret. Igazi szerelem ez, első látásra. Te pedig jutalmul holnap egy elragadó ruhát kapsz tőlem.

– Ide figyelj, nem nagyon bízom a te mézesmázos szavaidban. Ha azt akarod, hogy szótlanul elnézzem ezt a szerelmi viszonyt, ígérj meg három dolgot.

– Bármit kívánsz, mindent megteszek!

– Először is, kerülnöd kell a bordélyházakat. Másodszor, mindenben engedelmeskedned kell nekem. Harmadszor, valahányszor odaát jársz annál a másiknál, utána pontosan be kell számolnod, milyen volt. És nem szabad semmit sem elhallgatnod! Rendben van?

– Boldogan megteszem!

Ettől a naptól kezdve Hszi-men Csing, valahányszor odaát járt Hua asszonynál, mindenről híven beszámolt Aranylótusznak: mit csinált, mit evett, és mit ivott. Az asszony mindent tudni akart: halvány-e Hua asszony bőre, puha-e, mint a virágos damaszt, bírja-e az italt, s legalább annyira ért-e a kártyajátékhoz, mint a hold és a szelek játékához.

Hszi-men Csing egy alkalommal értékes, selyemre festett frízt hozott haza magával, melyet Hua, az öreg főeunuch, lopott el a császári háremből. Hosszú, kifodrozott, aranyszélű selyemcsík volt, melyen a művész tizenkét különböző szerelmi jelenetet ábrázolt mesterien. Szinte földöntúli szépség áradt a huszonnégy meztelen férfi- és nőalakból, akik ketten-ketten tavasszal ébredő ösztöneiknek áldoztak.

Aranylótusz a lámpa fényénél előbb figuráról figurára figyelmesen végignézte a frízt, majd újból összehajtogatta, s mintha a sajátja volna, megőrzésre átadta Csun-mej szobalánynak.

– Két napig maradhat itt, aztán vissza kell adnom – kockáztatta meg szerényen Hszi-men. – Féltett emléke szomszédnőnknek, csak azért hoztam át, hogy megmutassam neked.

– Ezt nem kapod többé vissza! – felelte Aranylótusz dacosan. – Az ábrázolásokat mindennap tanulmányozni akarom.

– Ha nem fogadsz szót, meglátod, erőszakkal veszem ki kis kezedből a képet – fenyegette meg tréfásan Hszi-men.

– Próbáld csak meg! Többé nem kapod vissza, inkább eltépem apró darabokra.

– Akkor hát mit tehetek? – válaszolta Hszi-men Csing megváltozott, kedélyes hangon. – Nem bánom, tartsd magadnál, míg csak be nem telsz vele. Egyébként akadnak még odaát más furcsaságok is, melyeket alkalomadtán szintén megmutatok neked.

– Ó, milyen nagyszerű! Jutalmul most önként kinyitom a kis kacsómat.

S a régi hévvel adták át magukat az ágy röpke örömeinek.

Tisztelt olvasó, ősidők óta léteznek szinte elképesztő hatású varázsszerek. Mindenesetre, amióta Aranylótusz igénybe vette Liu csillagjós varázslatát, mintha egy csapásra megváltozott volna Hszi-men Csing magatartása. A harag és lenézés kedvességbe és szerelembe csapott át, s fájdalom és megszégyenítés helyett Aranylótusznak immár csak elégtételben és diadalban volt része. Hszi-men Csing nem mert többé erőszakos eszközökhöz folyamodni. Annyira meg volt babonázva, hogy még a legnagyobb őrültségeket is megbocsátotta volna az asszonynak, cserébe kiitta volna a lábvizét is.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Hua testvért elemészti a bánat.

Az öt szépasszony

az erkélyről gyönyörködik

a lampionünnepben

Egy délután Hszi-men teljesen feldúlva érkezett Hold-asszonyhoz.

– Képzeld csak, Hua barátomat letartóztatták! Mit sem sejtve éppen négyesben poharazgattunk Cseng anyó tanyáján, Kedvencillat otthonában, amikor váratlanul megjelent négy poroszló a jamenből, és se szó, se beszéd, elvitték. Képzelheted, hogy megijedtünk mindannyian! Nyomban átszaladtam Fahéjvirághoz, és fél napig ki sem bújtam a szobájából. Közben megtudakoltam, miről van szó. Kiderült, hogy Hua három fitestvére örökösödési keresetet nyújtott be a keleti főváros prefektusához, és sikerült a letartóztatást kieszközölniük. Akkor nincs is olyan nagy baj, gondoltam, és némileg megnyugodva előmerészkedtem búvóhelyemről.

– Egyszóval idáig jutottunk! Társaságodnak és az örökös csavargásnak köszönheted mindezt! – szidta Hold-asszony. – Ez egyszer még szerencsésen megúsztad, de már látom, hogy legközelebb belekeveredsz egy verekedésbe, és puhára verik azt a birkafejedet. Legfőbb ideje, hogy végre jó útra térj! De sajnos, tudom, milyen állhatatlan vagy. Itthon megfogadod, amit mondok, de mihelyt kiteszed a lábad, már csak az érdekel, amit valamelyik bordélyházbeli lány susog abba a szamárfüledbe. Az én szavamra egyszerűen nem hallgatsz, de a másokét szentírásnak tekinted.

– Haha, még hogy engem megüssön valaki! – nevetett Hszi-men kérkedve. – Ahhoz ugyancsak bikanyakú és erős szívű legény kell!

– Itthon igen nagy legény vagy!

Beszélgetésüket Taj A-er, a kisinas szakította félbe. Hua asszony átküldte szolgáját, Tien Fu-ert, s kéri Hszi-men urat, menjen át hozzá azonnal. Hszi-men kis ideig tétovázott, azután az ajtó felé indult.

– Legközelebb már hiába vársz bárkitől is jóindulatú tanácsot – intette Holdasszony.

– Közvetlen szomszédunkról van szó, igazán nem utasíthatom el a kérését. Hadd menjek – mondta makacsul, és kifordult az ajtón.

Odaát Hua asszony rendetlen öltözékben, feldúlt, viaszsárga arccal fogadta. Földre borult előtte, és ekképpen siránkozott:

– Ó, nagyuram, teljesen tanácstalan vagyok! Nagyon kérem, Buddháért tegye meg, nem pedig az ő méltatlan szolgálója kedvéért, és vegyen engem jószomszédi oltalmába. Férjem nem hallgatott rám soha. Cseppet sem törődött az otthonával, állandóan a városban kószált. Most aztán nyakunkba szakadt a szerencsétlenség. Éppen elhatároztam, hogy megbeszélem szolgáival, mit tehetnénk a megmentése érdekében. De én csak egy tehetetlen rákként vergődő szerencsétlen asszony vagyok, mihez is kezdhetnék? Úgy feldühösített, hogy forr bennem a méreg, és ha a keleti fővárosban laposra verik, úgy kell neki. De nemcsak erről van szó, hanem az öreg kung-kung, vagyis főeunuch úr jó hírnevéről is. Ezért kérve kérem, könyörüljön rajtam, és segítsen, hogy ne kerüljön sor nyilvános tárgyalásra és botrányra!

– Kérem, álljon fel, kedves sógornőm! Nincs is olyan nagy baj – nyugtatgatta Hszi-men Csing. – Mindenekelőtt előre kell bocsátanom, hogy még nem ismerem közelebbről az ügyet.

– Arról van szó, hogy férjem négy testvér közül a második, akik vér szerint unokaöccsei az öreg kung-kung-nak. Miután az öreg a déli vidékről ideköltözött, valamennyi kincsét az én gondjaimra bízta, mert férjemet nem találta elég megbízhatónak. A három másik unokaöcs messze elkerülte, mert még a legkisebb ballépésért is megtáncoltatta hátukon a botot. Mikor aztán az öreg az elmúlt esztendőben meghalt, a testvérek megkapták ugyan a berendezési tárgyak és az ingó vagyon rájuk eső részét, de a kincsek felosztatlanul nálam maradtak. Nemegyszer rábeszéltem férjemet, elégítse ki készpénzben a testvéreit, de ő mindig elsiklott a dolog felett. Most aztán jól elbántak vele.

– Tehát egyszerűen arról van szó, hogy hajba kaptak az örökségen. Ennek nincs túlságosan nagy jelentősége. Kár is nyugtalankodnia, kedves sógornő. Természetesen mindenben rendelkezésére állok, és Hua testvér ügyét teljes egészében a magaménak tekintem.

– Ez módfelett megnyugtató a számomra. Nézetem szerint most mindenekelőtt meg kell nyernünk a hivatalos szerveket. Az ehhez szükséges pénzt természetesen készséggel rendelkezésére bocsátom.

– Nem lesz szükség nagy összegre. Hiszen a döntés joga Kajfengfu prefektusát, Jang urat illeti, ő pedig Caj kancellár védenceinek egyike. Caj úr viszont közel áll rokonomhoz, Jang marsallhoz. Mindketten befolyásos személyek az udvarnál, és szabad bejárásuk van az Ég Fiához. Őket kettőjüket kell majd kérvényekkel elhalmoznunk, hogy bírják rá Jang prefektust, foglaljon állást az ön férje mellett. Természetesen elkerülhetetlen, hogy egy-két ajándékkal ne kedveskedjünk a kancellárnak. Viszont a marsall megajándékozását nyugodtan mellőzhetjük, hiszen rokonom.

Hua asszony már el is tűnt a hálószobában, felnyitott két ládát, és szobalányával hatvan darab, összesen háromezer uncia súlyú ezüstrudat vitetett ki Hszi-men Csingnek a fogadószobába.

– Kérem, rendelkezzék vele szabadon – mondotta az asszony.

– Minek ez a rengeteg ezüst? A fele is megteszi.

– Az esetleges fölösleget tekintse, kérem, sajátjának. Egyébként az ágyam mögött még számos ládát és szekrénykét rejtegetek, tele udvari ruhákkal, állami érmékkel, jádeövekkel, gyűrűkkel és egyéb értékes ékszerekkel… a biztonság kedvéért ezeket is szeretném önnek megőrzésre átadni. Megengedi?

– De mi lesz, ha Hua testvér hazajön, és keresi a holmikat?

– Ó, ő nem is tud róluk. Az öreg kung-kung bízta rám személyesen a kincseket, férjemnek nem is szóltam róluk.

– Jó, akkor mindjárt átmegyek mihozzánk, és ideküldöm embereimet.

Otthon meghányta-vetette az ügyet Holdasszonnyal, aki úgy vélte, leghelyesebb, ha a szolgák közönséges élelmiszerszállító kosarakban szállítják át az ezüstöt, viszont a szekrénykéket és ládákat, hogy elkerüljék a szomszédok kíváncsi tekintetét, éjnek idején a falon kellene átemelni.

Hszi-men Csing megfogadta a jó tanácsot, s mindenekelőtt az ezüstrudakat hozatta át négy szolgával, kosarakba rakva. Éjszaka pedig a szekrénykék és ládák következtek, a falon át. Túlnan Hua asszony és két szobalánya lökte tolta, a másik oldalon Hszi-men Csing, Holdasszony, Aranylótusz és Csun-mej húzta-vonta egyesült erővel a zsákmányt. Se közel, se távol egyetlen szolga. Az egész holmit észrevétlenül becipelték Holdasszony hálószobájába.

Másnap Hszi-men Csing veje, Csen kérvényt nyújtott be nagybátyjához, Jang marsallhoz. Ezt követően az egyik szolga, Laj-pao lóháton elvágtatott Kajfengfuba. A levél, melyet átnyújtott, a következő eredményt hozta: a marsall nyomban érintkezésbe lépett Caj kancellárral, valamint annak védencével, Janggal, a fővárosi prefektussal.

Majd elkövetkezett a Hua-ügy nyilvános tárgyalásának napja. A prefektus beléptekor a nagy bírósági teremben a jelenlevő mintegy ezer ember térdre ereszkedett. Hszi-men Csing már a vizsgálati fogság idején levélben értesítette Huát a fejleményekről. A kihallgatás röviden és zavartalanul zajlott le. Amikor a prefektus megkérdezte Huától, hová lett nagybátyjának hagyatéka, az kijelentette, hogy van még két városi háztelek és egy vidéki birtok eladatlan, viszont a berendezési tárgyakat és egyéb ingóságokat már szétosztották, ami pedig a készpénzvagyont illeti, a díszes temetés költségei az egészet felemésztették. A prefektus elfogadta a vallomást, és kihirdette:

– Az efféle bizalmas beosztású udvari hivatalnokoknál bajosan állapítható meg a vagyon nagysága. Gyakran megesik, hogy minden jószáguk, vagyonuk ugyanolyan könnyen elúszik, mint amilyen könnyen hozzájutottak. Tekintettel arra, hogy a hagyatékból nem maradt készpénzvagyon, elrendelem, hogy a csinghohszieni körzeti mandarin árverezze el a három ingatlant, az ellenértéket pedig ossza szét a panaszosok között.

De a jelenlevő három panaszos többre számított, és nem érte be ennyivel. Földre vetették magukat a cinóberszín emelvény előtt, és azt indítványozták, hogy a vádlott mindaddig maradjon letartóztatásban, míg ki nem szolgáltatja a bizonyára csak eltitkolt készpénzhagyatékot. Ám a prefektus dühösen rájuk förmedt:

– Miért nem szereztetek érvényt követeléseteknek mindjárt nagybátyátok halála után? Most már elévült a dolog. Mire való ez az utólagos akadékoskodás?

És Hua barátunkat szabadlábra helyezték, anélkül, hogy egyetlen botütést is kapott volna.

Gazdaghoz húz a gazdag,

megnyittatik a nagynak.

Kinek van, nyer még többet,

szegény hiába zörget.

Amikor Hua asszony tudomást szerzett az ügy kimeneteléről, magához kérette Hszi-ment, hogy megtanácskozza vele a továbbiakat. Rábeszélte, hogy szerezze meg a szomszédos telket, még mielőtt idegen fezekbe kerülne. Javaslatait Hszi-men Csing előbb megbeszélte Holdasszonnyal, aki kifejtette aggályait. Úgy vélte, hogy ilyen telekvétel túlságosan szembeötlő volna, és bizonyára gyanakvást keltene Huában. Ily módon Hszi-men Csing egyelőre még halogatta a döntést.

Nem sokkal ezután hazaérkezett Hua, és sor került az öreg kung-kung telkeinek nyilvános árverésére. A főutca mentén a Béke téren levő második háztelek hétszáz ezüstunciáért: kelt el, a császári ház vette meg. A déli városkapu előtt elterülő birtokot Csou, a folyambiztos szerezte meg hatszázötven unciáért. Csupán a Hszi-men Csing parkjával határos telekre nem jelentkezett vevő, senki sem merte előle elkaparintani. Jóllehet Hua ismételten felkínálta barátjának, az pillanatnyi pénzzavarára hivatkozva, minden alkalommal kitért az ajánlat elől.

A körzeti mandarin azonban az ügy mielőbbi elintézését sürgette, s ezért Hua asszony elhatározta, elküldi Hszi-menhez Feng anyót. Azt üzente, vegye el a vételárat a nemrégiben rábízott ezüstkincsből. Ezzel már Hszi-men Csing is egyetértett, s így a szomszédos telek az ő tulajdonába ment át. Az eladásból befolyt összeget egyenlő arányban elosztották a három panaszos között. De a szegény Huának nem maradt egy árva vasa sem.

A gondoktól gyötört Hua megkérdezte feleségétől, elszámolt-e Hszi-men Csing azzal a hatvan ezüstrúddal, melyet annak idején rendelkezésére bocsátott. Hátha maradt valami, amiből új lakást vásárolhatna a város egy másik részében, és amiből egy ideig még el is tengődhetne. De mintha az ég szakadt volna rá: öt álló napig egyebet sem kapott, csak szidást és újból csak szidást.

– Te tökkelütött hülye! Évek óta mást sem teszel, csak csavarogsz, s virágok és füzek tövében töltöd az éjszakákat. Nem törődtél te soha semmivel, felőled akár a feje tetején állhatott minden idehaza. Magadra vess, saját hibádból kerültél kátyúba. Ugyan mit tehettem volna én, erényes asszony, megmentésed érdekében, amikor egyedül még soha át nem léptem házunk küszöbét? Légy hálás Hszi-men Csing szomszédunknak, hogy szorultságunkban és szégyenünkben ilyen hűen kitartott mellettünk! Nem törődött se téllel, se faggyal, a sivatag homokját felkavaró szörnyű fergeteggel, lóra ültette embereit, a fővárosba menesztette őket, s rendbe is hozta a szénádat. Ma pedig, amikor szerencsésen átvészelted a pert, újból szilárdan állsz a lábadon, és szabadon lélegzel, egy jelentéktelen kelés miatt nyafogsz, és semmitmondó pénzügyekkel hozakodsz elő, holott tegnap még halálos betegség gyötört! Hát nem magad írtad a börtönből, hogy fordítsam a pénzt a megmentésedre? Amúgy is azt tettem volna.

– Igaz, valóban azt írtam. De azért bízom benne, hogy maradt egy kevéske pénz.

– Ugyan, hagyjuk az egészet, veled aztán nem érdemes veszekedni, te tökfilkó! Ha idejekorán megtetted volna a szükséges intézkedéseket, nem kerültél volna a mások hálójába. Most meg egyre csak a tetemes költségek miatt siránkozol. Mit gondolsz, hová lett az a háromezer uncia? Talán bizony azt hiszed, hogy az olyan nagy urak, mint Caj főtitkár és Jang marsall, megelégszenek holmi kis konccal is, és hogy a prefektus a te két szép szemedért futni hagyott volna? Ahelyett, hogy a szádat jártatod, hálából inkább lakomára hívnád meg nemes pártfogódat, aki se rokonod, se lekötelezetted, mégis annyit bajlódott veled, térdig lejárta a lábát, és mosnád tisztára magad a hála sikálókeféjével!

Az efféle szóáradat ellen amúgy is hiábavaló lett volna minden, Hua barátunk tehát nem szólt egy szót sem.

Hszi-men Csing, hogy jobb kedvre derítse barátját, akit egyébként egy kissé sajnált is, másnap néhány apró figyelmességet küldött neki. Hua válaszképpen meghívta egy lakomára. Elhatározta, hogy az alkalmat felhasználja, és elszámolást követel a pénzről, és aszerint, hogy mennyit kap vissza, még néhány száz unciát is kér tőle egy új lakásra. De ostoba módon elmondta a tervét feleségének. Annak több se kellett, és Feng anyón keresztül titokban azonnal értesítette Hszi-ment: nehogy eszébe jusson elfogadni a meghívást, küldjön inkább pontos elszámolást, melyben bebizonyítja, hogy a pénzt teljes egészében megvesztegetésre használta fel. Egyszóval, a szegény Hua hiába várta barátját; a meghívást még kétszer-háromszor megismételte, de Hszi-men Csing nem mutatkozott, egyszerűen eltűnt az örömtanyanegyedben. Midőn Hua megtudta, hogy barátja egyáltalán nem jár haza, mérgében és csalódásában elájult.

Tisztelt olvasó, ha egy asszony lélekben már elidegenedett a férjétől, az – legyen mégoly erélyes – nem hat rá többé, és rejtett szándékait sem látja át; ilyenkor hiábavaló minden erőfeszítés, olyan ez, mintha vasszegeket próbálna kettéharapni. Régi szabály, hogy az asszonyok maradjanak a házi munkánál. Rengeteg baj származott már abból, hogy az asszonyok házi teendőkön kívüli dolgokba is beleütötték az orrukat!

De ugyan kinek tehetett a derék Hua szemrehányást? Egyes-egyedül saját magának! Az olyan férj, aki egy cseppet sem törődik otthonával, hogyan várhatja el feleségétől, hogy az erény megtestesülése legyen?

Huának végül is sikerült különböző barátaitól és ismerőseitől kétszázötven ezüstunciát összeszednie. Most már vehetett magának egy lakást az Oroszlán utcában; de sajnos, nem sokáig élvezhette új otthonát. Röviddel a költözés után az izgalmak és egy súlyos megfázás következtében ágynak esett. Fukarkodott a pénzzel, ezért nem is hívatott orvost, s kínlódott egyik napról a másikra, míg végül kihunyt benne az élet utolsó szikrája is. Ó, jaj! Mindössze huszonnégy éves volt!

Még el sem múlt a temetéstől számított előírásos öthavi gyász, amikor az özvegy – ezentúl már csak Pingnek, „Vázá”-nak nevezzük – elhatározta, látogatást tesz egykori szomszédjának házában. Az özvegy, akinek gondolatai a gyászidő alatt gyakrabban időztek Hszi-men Csingnél, mint az elhunyt lélektáblájánál, megragadta a kedvező alkalmat: Aranylótusz az első hónap kilencedik napján ünnepelte születésnapját.

Fejét fűvászonból készült özvegyi fátyol borította, amikor kilépett a gyaloghintóból, szigorú özvegyi gyászruháját arannyal átszőtt kék selyem alsószoknya és drága gyöngy nyakék élénkítette. Négyszer egymás után szertartásosan meghajolt Holdasszony előtt, aki sorra bemutatta Hszi-men Csing többi feleségének. Kísérete egyetlen megmaradt szolgájából, Tien Fu-erből, valamint Feng anyóból állt – a másik szolga, Hszi-er, jó néhány ezüstunciával a zsebében, már ura megbetegedésekor kereket oldott. Feng anyó egy táskára való születésnapi ajándékot hozott Aranylótusznak. Ping gyorsan összemelegedett az öt asszonnyal, de mindenekelőtt Aranylótusszal, akit már az első perctől kezdve „nővérem”-nek nevezett.

Minthogy az özvegy jól bírta az italt, vidám mulatozás kezdődött, és még este sem akarták hazaengedni. Rábeszélték, töltse az éjszakát Aranylótusz pavilonjában.

Hszi-men Csing csak estefelé jelent meg. Napközben a barátaival volt, s nem volt hiány borban.

Az ünnepi alkalomból Aranylótusz a hajába tűzte a Hszi-men Csingtől kapott két díszcsatot. Midőn az est folyamán Holdasszony dicsérettel nyilatkozott a két ékszerről, Ping nyomban kijelentette: ugyanilyen díszcsatot ajándékoz majd neki és a másik három asszonynak is. Valóban így is történt: másnap, reggeli idején, megjelent Feng anyó, kit úrnője előző este hazaküldött, kis csomagot hozott, benne négyszer két aranycsat, szakasztott olyan, mint Aranylótuszé. Mind a négy asszonyt megajándékozta két-két csattal. Ez a gyors és nagyvonalú intézkedés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Ping asszony általános rokonszenvet ébresztett maga iránt Hszi-men házában. Szerették volna megtudni, mikor van a születésnapja, s midőn kiderült, hogy első hónap tizenötödikén, a lampionünnepen, egyhangúan elhatározták, hogy ezen a napon viszonozni fogják a látogatást. Úgy gondolták, felhasználják az alkalmat, és majd együtt élvezik közvetlen közelről az ünnepi forgatagot, mivel Ping asszony Oroszlán utcai lakása éppen átellenes volt a lampionpiaccal.

Midőn estefelé Ping asszony végre beszállt gyaloghintajába, hogy hazainduljon, titkos elégtételt érzett. Bízvást elmondhatta, hogy Hszi-men Csing feleségeinél tett látogatásával a legkedvezőbb fogadtatást biztosította magának a jövőre nézve, és amennyiben Hszi-men megvalósítja titkos vágyát, és feleségként befogadja házába, többé nem kell tartania tőlük. Ami viszont Hszi-ment illeti, egy egészen más körülmény erősítette meg bizakodását, ugyanis bizonyos építkezési előkészületeket vett észre a szomszéd telken, nem messze Aranylótusz pavilonjától. A két telekrészt elválasztó falat már áttörték, és ahogy Aranylótusz elárulta, nemrégiben ott járt az építész, aki kijelentette, két hónapon belül megkezdik a munkálatokat. Lebontják a falat, megnagyobbítják a parkot, elöl feltöltenek egy részt, melyre egy kerek kilátópavilont emelnek, hátrébb viszont egy új, egyemeletes lakópavilon épül.

– És mindez az én kedvemért történik – fűzte hozzá Aranylótusz magabiztosan.

„Tévedsz, az én kedvemért” – gondolta magában Ping asszony, de egy szót sem szólt.

Tizenötödike előtt pontosan egy nappal Hszi-men Csing, első felesége nevében, egy korsó legfinomabb bort küldött Ping asszonynak, továbbá több tálat tele ételekkel, egy tálca élettésztát, egy edényke életbarackot, valamint egy arannyal átszőtt bélelt selyemruhát. Válaszképpen öt meghívókártya érkezett Hszi-men Csing öt feleségének, ezenfelül titokban még egy hatodik is, magának Hszi-mennek címezve, egy, a késő esti órákra szóló meghívással. Valamennyi asszony eleget tett a meghívásnak, kivéve Szun Hszüe-ót, aki a házra vigyázott, és tizenötödikén délután népes kísérettel, négy gyaloghintóban elindultak az Oroszlán utcába.

Ping asszony új háza négy homlokzati lakóhelyiségből, valamint három hátsó szobából állt. Hátul egy park határolta, mely a császári ház rokonságának tulajdonában volt. Kétemeletes homlokzati része, a hatalmas erkélyes szobával, a lampionpiacra nézett.

Ping asszony utasítására ebben az erkélyes teremben állították fel a díszes ünnepi asztalt. Az asztal körül hegyi tájakat ábrázoló, ízléses festményekkel díszített paravánokat állítottak fel, a mennyezetről és az ablakokról pedig vidáman táncoló, tarka lampionok csüngtek alá. Miután négy kis asztal mellett odalent elfogyasztották a hideg harapnivalót, az egész társaság felvonult az emeletre, és letelepedett az ünnepi asztal mellé. A vendégek szórakoztatásáról két énekeslány gondoskodott dallal és tánccal. De az általános érdeklődést természetesen az ünnepi forgatag kötötte le, s az öt szépasszony, szorosan egymáshoz simulva, hamarosan ott állt az erkélyablaknál, és a függöny gyöngyfüzérein át az utcát figyelte.

A lampionpiac, egymás mellett sűrű sorokban felállított elárusítóbódéival, pontosan szemben terült el, s a nép két összecsapódó vad hegyi patakként áradt az Oroszlán utca nyugati és keleti feléből. De akadt is ám látnivaló bőven! Mennyi különböző formájú és mintájú gyönyörű lampion! Részben a bódék oldalán függtek hosszú sorokban, eladásra kiakasztva, részben a teret díszítették, póznákra és rudakra erősítve, vagy az emberek vitték őket kezükben vagy botokon: a hömpölygő fekete tömegben szakadatlan fel s alá hullámzó megannyi mesebeli virág, világosságot árasztó hatalmas gyöngyszem. Egyetlen virágminta sem hiányzott, ott pompázott az izzóvörös vízirózsától a halovány jégvirágig mindegyik. De képviselve voltak az ember- és állatvilágból vett minták is! Milyen bizarr ötletek: fiatal papjelöltek, illedelmesen hajlongó konfuciánus tanítványok, erényes háziasszonyok, az ősi, jó öreg Sen-nung császár a maga méltóságteljes megjelenésével és mozdulataival, buja, kéjsóvár pofájú, elhájasodott szerzetesek teliholdforma tar koponyával. A rút, öreg Csung-kuj, a szigorú alvilági bíró, kettesben jóképű fehércselédekkel, Lio Hao, a gazdag erénycsősz, amint egy háromlábú aranybékán lovagol, és kincseit zabálja. Továbbá rogyásig megrakott tevék, ezüstoroszlánok, majmok, a városkapun átsétáló fehér elefántok, ritka kincsekkel a hátukon, százlábú rákok, kék hullámokon kergetőző, öblös torkú, zöld algákat és ezüstlepkéket elnyelő félelmetes fogú cápák; homokban játszadozó, fénylő hátú gyíkok és szalamandrák, és még ezernyi más bolondság. Így például Lao-ce négy tanítványa, amint a cinóberszín gyógyfüvek és életelixírek titkainak könyvét kínálja, vagy zord szomszéd népek, amint hadisarcot hoznak jámboran, vagy éppen megfordítva: békés falusiak mint felbőszült harcosok, és más efféle ostobaság.

A piacon nyüzsgő sokaságban minden társadalmi réteg képviselve volt, az előkelő, kiábrándult ficsúroktól kezdve – akik megrekedve a tömegben, türelmetlenül topogtak – a felcicomázott polgárasszonyokig és lányokig, akik illedelmesen, kéz a kézben lépegettek; s míg színpompás öltözékükkel megszépítették és megélénkítették az összképet, a zsibongó tömegből hamarosan a közeli teaházak emeleti helyiségeibe menekültek. Természetesen nem hiányoztak az ilyen alkalmakkor elengedhetetlen jósok sem, akik készségesen felajánlották a járókelőknek: majd ők megjövendölik a felhők vonulásából vagy a csillagok állásából, milyen sors vár rájuk az új esztendőben; de ott volt az elkallódott tudósféle is, aki alászállva a mennyei régiókból, történeteket és dalokat adott elő; továbbá a vándorszerzetes, aki szünet nélkül verte a cintányért, és az emberek épülésére szent Tripitaka-szöveget gajdolt; meg a bámészkodók között halomnyi újévi fánkkal szaladgáló alkalmi pék, és az árus, aki papírból hajtogatott művirágokkal díszített száraz ágakat kínált eladásra, s ki tudná megmondani, még hány efféle furcsa szerzet, az újévi ünnepségek jól ismert figurái.

Az öt szépasszony egy ideig gyönyörködve nézte az odalent nyüzsgő tarka képet, s hallgatta az ezernyi torokból felszálló zümmögést, morajlást, melybe olykor szekérkerekek nyikorgása és döcögése keveredett. Holdasszony, Li Csiao-er és Ping asszony később visszavonult a lakás belsejébe, és visszaült az asztalhoz. Ámde Aranylótusz, Meng Jü-lou és a két énekeslány nem tágított az ablaktól: egyszerűen nem tudtak betelni a látvánnyal. Aranylótuszon féktelen jókedv lett úrrá. Feltolta fehér selyemköntösének ujját, és látni engedte hat kengyel formájú aranygyűrűvel ékesített, hagymahajtáshoz hasonló finom ujjait; messze áthajolt a párkányon, szüntelen dinnyemagot ropogtatott, majd a héjat a járókelők fejére köpködte. Közben egyetlen percre sem állt meg a szája, megfigyeléseit gyermeki vidám megjegyzésekkel és csengő nevetéssel kísérte. Nem csoda tehát, hogy az utcán is felfigyeltek az ablaknál álló szép asszonyokra.

Az emberek megálltak, csoportokba verődtek, kíváncsian tekingettek fölfelé, elismerő megjegyzések, sokat sejtető bókok röppentek.

– Bizonyára egy fejedelmi háremből valók – hangzott a hancúrozó fiatalemberek egyik összeverődött csoportjából.

– Inkább hercegi ágyasok a túlnan fekvő birtokról, mely a császári ház tulajdona – szólt egy másik.

– Vagy egyszerűen csak kis kurtizánok, akiket valamelyik tekintélyes pártfogójuk hívott meg a lampionünnepre – találgatta a harmadik.

– Ugyan, micsoda ostobaságot beszéltek! – kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy negyedik fiatalember. – Majd én megmondom nektek, kik ők! Lehet, hogy magának a pokol urának az ágyasai, de ha nem, akkor bizonyára a gazdag Hszi-men Csing háreméből valók, tudjátok, kire gondolok, akinek a körzeti jamennél van a patikája, és akinek állami hivatalnokaink, a legkisebbtől a legrangosabbig, egytől egyig mind adósai. Azt ott, a zöld szegélyes arany nyakfodorral, nem ismerem, de az a másik kis csinos, a piros szegélyű aranyfodorral, szavamra mondom, hogy Vu Ta pástétomsütő, a háromhüvelyknyi emberke egykori felesége, akinek férjét Hszi-men egyetlen rúgással a másvilágra küldte. Hiszen még bizonyára emlékeztek arra a cudar történetre, amely Vang anyó tea-házában kezdődött? Később az asszony sógora le akart számolni az úrfival, de tévedésből Lit, az ügynököt, verte agyon, mire a sógort büntetésből a határra száműzték. Immár két esztendeje egy szót sem hallottunk róla…

Aranylótusz kínosan érezte magát. Hiába szeretett volna többet is megtudni, Holdasszony Meng Jü-louval együtt elszólította az ablaktól, és tovább folyt a lakmározás. Holdasszony a késő délutáni órákban Li Csiao-er kíséretében útnak indult, viszont Aranylótusz és Meng Jü-lou még maradt; meg akarták várni a lampiongyújtást. Hszi-men Éhenkórász Jinggel és Hszie Hszi-tával megbeszélte, hogy ezen a napon ők is egy jót mulatnak. Szintén a lampionpiacon szándékozott kikötni, de minthogy nem akarta, hogy meglássák, nem merészkedett a piacig, csupán a közeli selyemháló-lampionokat árusító boltokat tekintette meg. Az egyik utcasarkon mindhárman váratlanul összetalálkoztak Szun Tien-huával és Csu Si-niennel, s nem tudtak kitérni a heves szemrehányások elől, amiért őket nem hívták meg a kiruccanásra. Ezután hosszas megbeszélés következett, mivel is töltsék a nap hátralevő részét. Végül is megállapodtak, hogy valamennyien elmennek Li anyó tanyájára. Hszi-men Csing, aki a Ping asszonnyal megbeszélt titkos találka miatt szabadon szeretett volna rendelkezni az estjével, vonakodva követte a többieket.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jü cenzor romba dönt

egy szép tervet.

Ping asszony Bambuszdomb doktorral

vigasztalódik

Hszi-men Csing kénytelen-kelletlen több órát töltött barátaival Li anyó házában. De ez alkalommal sehogy nem volt ínyére az otttartózkodás, nem derítették fel sem Fahéjvirág és nővérének bájai és művészete, sem az egyéb szórakozások, mint például a poharazgatás, kockajáték és labdázás. Unottan ült a helyén, s egyre csak az Oroszlán utcából érkező híreket várta. Végre nagy sokára – időközben már beesteledett – megérkezett legénye, Taj A-er. Gazdája füléhez hajolt, s halkan odasúgta: – Holdasszony és Li Csiao-er már hazament, Ping asszony pedig kéreti, jöjjön mielőbb. – Hszi-men halkan parancsot adott a fiúnak, vezesse lovát a hátsó kapuhoz, és várjon rá. Kis ideig még üldögélt Fahéjvirág mellett, de már egyetlen korty bort sem ivott, majd azzal az ürüggyel, hogy ki kell mennie, elhagyta a szobát. A hátsó udvari kijárat felé tartott, odaérve felpattant lovára, és porfelhőt vonva maga után elvágtatott. Éhenkórász Jingnek üzenetet hagyott hátra, hogy valami sürgős ügyben kellett ily váratlan hirtelenséggel hazamennie.

Ping asszony házához érve, bezárt kapura talált, ami arra utalt, hogy a vendégek már eltávoztak. Megnyugodva bekopogott, s Feng anyó nyitott ajtót. Ping asszony egyszerű háziruhában, fején korall főkötővel, kezében gyertyával jött elébe, mosolyogva, a lépcsőfeljáróhoz.

– Nagyuram kis híján itt találta volna harmadik és ötödik feleségét, még csak az imént mentek el. Hát ön honnan jön?

Hszi-men Csing elmesélte, mint kószáltak előbb az utcán, mint cipelték el később barátai Li anyó tanyájára, majd hogyan sikerült végül ügyesen meglépnie.

Ping asszony köszönetet mondott az ajándékokért, majd bevezette vendégét az ünnepélyesen kivilágított fogadószobába: az izzó faszénnel telt bronzüstök és a falakat beborító függönyök meleggé, otthonossá varázsolták a helyiséget, a sajátságos, kékes írásjegyekkel teli, karikákban felszálló ámbrafelhők pedig fűszeres illatot árasztottak.

Ping asszony térdre ereszkedett, mélyen meghajolt, majd ünnepélyesen megszólalt:

– Érdemtelen férjem elhalálozása óta egyedül állok a nagyvilágban. Bármerre tekintek, sehol egy kedves rokon vagy ismerős. Egyedüli támaszom ebben a percben ön, nagy jó uram. Amennyiben nem talál túlságosan rútnak, és nem becsüli le személyemet, engedje meg, hogy elkészítsem a fekhelyét, és eligazgassam a takarókat. Hadd csatlakozzam nővérként feleségeihez! Mily édes érzéssel szívemben térhetnék aztán örök nyugovóra!

Könnytől nedvesen csillogó szemében könyörgő kifejezés ült. Hszi-men az egyik kezével elvette a feléje nyújtott poharat, a másikkal pedig gyengéden felsegítette az asszonyt.

– Szeretetteljes szavai mindörökre a szívembe vésődtek – mondotta. – Mihelyt letelik a gyászidő, fontolóra veszem a dolgot, de kérem, addig se gyötörje magát hiábavaló gondokkal! Most pedig hadd ünnepeljük meg ezt a boldog napot!

Leültek a dúsan terített asztalhoz, s nekiláttak a Feng anyó által készített lakomának. A két szobalány, Jing-csun és Hsziu-csun, szolgált fel, az ő feladatuk volt megtölteni a poharakat, mihelyt kiürültek. Később bejött Taj A-er, és illedelmes meghajlások közepette ő is sok boldogságot kívánt. Ping asszony utasítására a konyhában bőséges vacsorát tálaltak elébe. Mikor azután az özvegy megkérdezte a fiútól, mit mond majd otthon, hol maradt a gazdája, Taj A-er nyomban rávágta: – Ennél mi sem egyszerűbb, azt mondom majd, gazdám Li anyóéknál tölti az éjszakát, és csak holnap délelőtt tér haza. – A talpraesett válasz annyira megnyerte Ping asszony tetszését, hogy két ezüstbatkát csúsztatott a markába, és megígérte, hogy egy pár papucsot is rendel a számára.

A párocska kis ideig még kockázott, dominózott, majd visszavonult a hálószobába. Jing-csun szobalánynak jutott a fekhely elkészítésének feladata, ő gondoskodott gyümölcsről és borról. Férje halála óta Ping asszonynak nem volt kifogása az ellen, hogy Hszi-men Csing a két szobalányt használja, s ily módon nem feszélyezte őket. A párocska levetkőzött, s a bíborfüggönyök alatt szorosan egymáshoz simulva végignyúlt a kereveten, s egy ideig még kockázással és dominózással szórakozott.

– Voltaképpen hogy áll az építkezés? – kérdezte váratlanul Ping asszony.

A jövő hónapban megkezdjük. Az egész szomszédos telket egyetlen parkká alakítjuk át. Az épületeket egytől egyig lebontjuk. Más épület nem is lesz, csupán egy kéjlak három lakóhelyiséggel. Elöl egy dombot emelünk, rá kerek lugast építünk a hegycsúcsra nyíló kilátással.

Ping asszony az ágy mögötti falra mutatott.

– Tealádákban negyven font áloét, kétszáz font fehér kőrisviaszt, nyolcvan font borsot, valamint két korsó higanyt rejtettem mögéje. Szeretném, ha az egészet, úgy, ahogy van, elvitetné, és átváltaná ezüstre. Az ellenértékkel rendelkezzék szabadon, tekintse hozzájárulásnak az építkezés költségeihez. Leghőbb vágyam, hogy mielőbb átköltözzem, nem tudok megválni öntől!

Zsebkendőjével Hszi-men gyengéden letörölte az asszony szemébe toluló könnyeket:

– Várja meg türelemmel, míg letelik a gyászidő, és közben elkészül majd az új pavilon. Addig nem is tudnám hol elhelyezni.

– Mi lenne, ha átmenetileg ötödik feleségénél laknék? Vele nagyszerűen megértjük egymást, ugyanígy a harmadikkal is. Oly végtelenül vonzó teremtés mind a kettő, és úgy hasonlítanak egymásra, mintha édestestvérek volnának. Ezzel szemben első feleségét nem szívelhetem. Van valami a tekintetében, ami elriasztja az embert.

– Ó, azt hiszem, tévedsz, hiszen Holdasszony maga a megtestesült jóság – nevetett fel Hszi-men hangosan. – Különben hogy is tűrne meg maga mellett ennyi asszonyt? Egyébként az új pavilon lesz az otthonod. Csupán két rejtett oldalbejáró vezet majd az épületbe, nehogy bárki is zavarjon. Nos, mit szólsz hozzá?

– Ó, kedves bátyám!… – sóhajtotta Ping asszony át-szellemülten, és a férfi karjába omlott. Ez alkalommal a negyedik dobszóig tartott pajzán főnixjátékuk. Vágyaik szinte kielégíthetetlennek látszottak. Már hajnalodott, mikor végre elnyomta őket az álom.

A késő délelőtti órákban ébredtek, de sehogy sem tudtak megválni a fekhelyüktől. Az ágyban fogyasztották el a reggelit, utána nyomban folytatták a heves szerelmi játékot. Ping asszony pompásan értett a „lovagláshoz”, felkapaszkodott Hszi-men Csingre, és a férfi virágszárát ügyesen belehelyezte kis vázájába. Javában folyt a lovaglás, amikor odakintről felhangzott Taj A-er hangja: öt fűszerkereskedő érkezett a déli tartományokból, egy rakomány árut hoztak, száz ezüstunciát kérnek érte, mely hat hónap múlva fizetendő. Holdasszony menesztette őt ide, mert a kereskedők ragaszkodtak hozzá, hogy a szerződést maga Hszi-men Csing írja alá.

– Remélem, nem árultad el, hogy itt vagyok? – faggatta Hszi-men a fiút.

– Dehogy árultam el, azt mondtam, uram Li anyó tanyáján tartózkodik.

– Fu bácsi, a gyógyszertáros, ugyanolyan jól elintézheti a dolgot. Miért zaklattok engem ilyesmivel?

– A kereskedők nem elégedtek meg Fu bácsi aláírásával.

– Az üzlet az első – szólt közbe Ping asszony. – Holdasszony csodálkozna rajta, ha nem mennél.

– Ezek az átkozott vidéki szatócsok bizonyára lekésték a piacot, ezért hozzák árujukat egyenesen a raktáramba – dörmögte Hszi-men Csing mérgesen. – Amikor sürgős volna, rendszerint halogatják a szállítást. Hagyjatok békén, van még a körzetben az enyémen kívül is épp elég patika. Nem félek, majd jelentkeznek, ha esetleg szükségem lesz rájuk.

– Az ember ne szalasszon el egyetlen üzletet sem – unszolta Ping asszony. – A te helyedben elmennék. Csodálatos napok várnak még miránk, megszámlálhatatlan sok, akár a fűzfalevél.

Hszi-men Csing vonakodva bár, de megfogadta az asszony tanácsát, kényelmesen feltápászkodott, nagy körülményesen felöltözött, nyugodtan megreggelizett, feltette álarcát, majd lóra szállt, és hazaügetett. A gyógyszertárban megtekintette az árut, megbecsülte, lemérette, előleget adott rá, aláírta a szerződést, és útjára bocsátotta az öt kereskedőt. Amikor mindent eligazított, felkereste Aranylótuszt.

– Hol bujkáltál tegnap? – fogadta az asszony. – Csak arra kérlek, ne hazudj, mert olyan lármát csapok, hogy nem állsz meg a lábadon!

– Hol lettem volna? Délután megnéztem barátaimmal a lampionvásárt, utána mindannyian elmentünk Li anyóhoz, és az éjszakát is ott töltöttem.

– Ó, talán a szellemed, de nem te! Nem, te hűtlen gazember, engem nem csapsz be. Azt hiszed, nem vettem észre, mit bűvészkedett az a nőszemély, hogy megszabaduljon tőlünk, téged pedig odavarázsoljon magához? Végigparáználkodtad vele az éjszakát! A legényed, az a tök-fejű kis csirkefogó, mindent elárult nekem. Bár az igazság kedvéért meg kell hagyni, Holdasszonynak azt mondta, cimboráiddal együtt Li anyónál vagy. De később vallatóra fogtam, s ő mosolyogva beismerte, hogy Ping asszonynál ragadtál az Oroszlán utcában. Csak azt szeretném tudni, miből szagolta meg az a ravasz kis lókötő, hogy kettőnk között nincsen titok, tehát nem kell semmit sem elhallgatnia előttem.

Látva, hogy rászedték, Hszi-men Csing nem is próbálkozott további kifogásokkal, jobbnak látta őszintén elmesélni a történteket. Beszámolt az elhagyatott Ping asszony keserveiről, aki éjnek idején rettegve ül kis szobájában, s a szomszédos parkból hallani véli a kéjsóvár ködszellemek zúgását, a falon áthajított kövek szüntelen koppanását; elmondta, mennyire könyörgött neki, fogadja be ágyasként a házába, s egyelőre hadd húzódjon meg őnála, Aranylótusznál. Hszi-men Csing mindezt hűen, a legnagyobb részletességgel mesélte el. Aranylótusz egy kis ideig gondolkodott.

– Jöjjön csak – határozta el végül –, hiszen annyira el vagyok zárva a világtól, egyedül élek, az embereknek még csak az: árnyékát sem láthatom.

– Egyetlen aggályom – fejezte be Hszi-men Csing a tanácskozást –, hogy még nem járt le a gyászidő.

Nem sokkal ezután Hszi-men Csing talált egy közvetítő kereskedőt, aki megvásárolta Ping asszony áloé-, bors-, kőris-, viasz- és higanykészletét. A háromszáznyolcvan ezüstuncia vételárból Ping asszony száznyolcvan unciát megtartott magának, a többit, az építkezés költségeihez való hozzájárulás címén, Hszi-men Csing rendelkezésére bocsátotta. Ezt követően kikérték egy kalendáriumszakértő tanácsát, és elhatározták, hogy az építkezést a második hónap nyolcadik napján kezdik el. A munkálatok felügyeletével és az anyagbeszerzéssel Hszi-men az udvarmesterét, Laj-csaót, valamint magántitkárát, Pen Szét bízta meg. Az utóbbi rendkívül értelmes, ügyes, életvidám fiatalember volt. Pályáját egy udvari eunuchnál kezdte, de kötelességmulasztás miatt kiadták az útját. Ezután hosszabb ideig egy előkelő házban szolgált, ahol elszerette a ház urának egyik fiatal ágyasát, majd megszöktette, és feleségül vette. Később önállósította magát, és használt ruhákkal kereskedett. Hamarosan megismerkedett Hszi-men Csinggel, aki nemcsak kitűnő üzleti érzékét értékelte, hanem mint szórakoztató embert is megkedvelte, ugyanis kitűnően értett a lantpengetéshez és a fuvolázáshoz. Felhasználta a legkülönbözőbb szolgálatokra, közvetítője volt kölcsönügyleteknél, rábízta a gyógyszeráruk felbecsülését és lemérését, s végül már szinte nélkülözhetetlenné vált: ő lett a személyi titkára.

Egyszóval, Laj-csao és Pen Sze ötszáz ezüstunciát kapott, hogy többek között megvásárolják a szükséges köveket, téglákat és épületfát, majd a második hónap nyolcadik napján valóban megindult a munka. Mindenekelőtt lebontották a két telket elválasztó falat és az épületeket, melyeket egykor Hua testvér lakott. Ezt követően feltöltötték a kilátódombot, majd hozzáfogtak az új lakópavilon építéséhez. De ne időzzünk tovább az építkezés részleteinél.

Egy hónappal később történt. Végéhez közeledett a gyászidő, ezért Ping asszony ismét magához kérette Hszi-men Csinget, hogy még megbeszéljen vele egyet s mást, így többek között a lélektábla elégetésével kapcsolatos szertartás részleteit, átköltözését az új pavilonba, az általa addig lakott telek eladását és más hasonlókat. Végezetül könnyekkel a szemében újból megismételte régi kérését: ne kelljen megvárnia, míg elkészül az új épület, hadd költözzék máris Hszi-menhez, s míg befejezik a munkát, meghúzódik Aranylótusznál.

– Élhetnék csak egyetlen napig tenálad, utána boldogan halnék meg. Segíts rajtam, hogy ne kelljen tovább egyedül élnem, hiszen minden egyes nap teljes esztendőnek rémlik. Még egy kerek hónap van hátra a gyászidő leteltéig, addig ki sem bírom itt egymagamban!

Hszi-men Csing szerette volna teljesíteni Ping asszony kérését, ezért otthon újból megtanácskozta a dolgot Aranylótusszal.

– Felőlem akár két helyiséget is elfoglalhat a pavilonban – szólt Aranylótusz egykedvűen. – De azt hiszem, Holdasszonynak is lesz még egy-két szava. Végtére is csekélységem, otthonod szerteágazó ügyeit tekintve, csupán egy szerény kis folyócska, mely a hajók szerteágazó útját tekintve nem mérvadó.

Ezért Hszi-men Csing felkereste Holdasszonyt, és előadta neki Ping asszony kérését. Ámde Holdasszony határozottan lebeszélte tervéről. Mindenekelőtt még nem telt le a gyászidő, mondotta, továbbá amúgy is meggondolandó, helyes-e házába fogadni egykori jó barátjának feleségét, minekutána megvásárolta régi házát, s titokban különböző vagyontárgyakat vett át tőle megőrzésre. Mindez jogos felháborodást kelthetne az emberekben. Különösen a legidősebb Huára kell vigyázni, aki rosszindulatú ember, szívesen avatkozik mások dolgába, s ha csak egy mód van rá, befeketíti őt.

Hszi-men Csing elgondolkodva hallgatott. Azután újból megtanácskozta a dolgot Aranylótusszal.

– Most mit mondjak neki? – kérdezte bizonytalanul.

– Ennél mi sem egyszerűbb. Azt mondod, beszéltél velem, de a legjobb akarattal sem tudunk helyet szorítani a pavilonomban, minthogy a szóba jöhető helyiségek zsúfolásig tele vannak házi limlommal, no meg gyógyszeráruval. Fogalmad sincs róla, hol helyezhetnéd el a holmiját, ezzel szemben siettetni fogod az építkezést, és mihelyt a mázolók elkészülnek a firniszezéssel és lakkozással, azonnal beköltözhet… Különben neked sem lenne sok hasznod belőle, ha ennyire összeszorulnánk, ő meg én. Tudom, felkopna az állad, még csak belénk se kóstolhatnál.

– Pompás, majd ezzel érvelek! – kiáltott fel Hszi-men Csing megkönnyebbülten, és nyomban elindult az Oroszlán utcába. A szegény Ping asszonynak pedig, akár tetszett, akár nem, bele kellett nyugodnia, hogy az ötödik hónapig várnia kell a költözéssel. – Addigra befejeződnek a munkálatok, többé nem lesz akadálya a költözésnek – biztatta Hszi-men Csing.

Újabb két hónap telt el. Szorgalmasan készült a ház, az új kéjlakocska már befejezéséhez közeledett, a dombot is feltöltötték, csak a kilátópavilonhoz nem kezdtek még hozzá.

És immáron elérkezett az ötödik hónap ötödik napja, a sárkánycsónak-ünnep. Ürömágakkal és varázsmondásokkal díszítik ilyenkor a kapukat. Ping asszony magához kérette Hszi-ment, részben hogy vele fogyassza el a kákalevélbe göngyölt hagyományos ünnepi sonkaszeleteket, részben pedig hogy megbeszélje vele a gyász közeli befejezésével kapcsolatos kérdéseket. Elhatározták, hogy a lélektábla elégetésének szertartására tizenötödikén kerül sor. Ha már ezen is túljutnak, Hszi-men Csing kijelöli a legalkalmasabb napot Ping asszony átköltöztetésére.

– Sógoraid is mind a hárman jelen lesznek a szertartásnál? – tudakolta Hszi-men. A mai napig is szorongó félelemmel gondolt arra a három emberre, akiket az ő közreműködésével csaptak be.

– Illendőségből meghívtam őket.

Míg azon a bizonyos tizenötödikén Ping asszony háza csak úgy visszhangzott az Irgalmasság Kolostorából a lélektábla elégetéséhez kihívott tizenkét bonc gajdolásától, Hszi-men Éhenkórász Jingnél csapta agyon az időt, ahol nem kisebb lárma közepette folyt a mulatság. Éhenkórász Jing ugyanis a születésnapját ünnepelte, és az esküvel testvériséget fogadott tíz cimbora ez alkalomból teljes számban megjelent. Az elhunyt Hua helyébe Hszi-men Csing bizalmasát, Pen Szét vették fel, hogy a tíz tag hiánytalanul meglegyen. Ez alkalommal két fiatal színész, Ezüstöcske öccse és Kedvencillat bátyja fedezte a költségeket.

Már késő délutánra járt az idő, amikor Taj A-er ura fülébe súgta: Ping asszony kéreti. Hszi-men Csing helyeslő, néma pillantással válaszolt. Ámde Éhenkórász Jing felfigyelt a közjátékra, s midőn a fiú elhagyta a szobát, utánament, és felelősségre vonta:

– Te semmirekellő kutyafajzat, mondd meg őszintén, mit sugdolóztál előbb a gazdáddal? Ki vele, különben kitépem a füled! Egyszer egy évben van születésnapom, s te nem átallod fényes nappal megszöktetni a vendégeimet? Ki küldött? Az egyik úrnőd vagy a tizennyolcas számú házból az a kicsike?

– Senki se küldött – hazudta Taj A-er –, csak azt gondoltam, itt az ideje, hogy eljöjjek a gazdámért.

– Igaz ez? De megállj, ha megtudom, hogy becsaptál, akkor aztán elkészülhetsz a legrosszabbra!

Bort és süteményt hozatott a fiúnak, jómaga pedig visszament a barátaihoz. Kis idő múlva lejött Hszi-men Csing, és félrehívta a legényét.

– Volt ott valaki a Huák közül?

– Csak a legidősebbik a feleségével, de már elmentek. Ping asszony előzőleg még két ruhát és tíz ezüstöt ajándékozott a sógornőjének. Az asszony nagyon örült, és mély meghajlással köszönte meg az ajándékot.

– Nem tettek valami megjegyzést Ping asszony újbóli férjhezmenetelével kapcsolatban?

– Nem, semmit. Majd az átköltözés után, harmadikán, tisztelgő látogatást tesznek az új otthonban, ez volt minden, amit mondtak.

– Úgy? Ez megnyugtató. És hol tartanak most a szertartással?

– A lélektáblát már szerencsésen elégették, a boncok pedig elmentek.

– Jól van, akkor én is indulok. Hozd a lovat!

Taj A-er az udvar felé fordult, hogy elővezesse a lovat, de Éhenkórász Jing váratlanul útját állta. Elejétől végig kihallgatta az egész beszélgetést.

– Mondhatom, szép dolgokat hallok, te kutyafajzat, s nekem nem szóltál egy szót sem! – kiáltott rá a meghökkent fiúra.

– Ne csapj ekkora lármát ilyen semmiség miatt, te bolond! – igyekezett őt Hszi-men megnyugtatni.

Elmenésről természetesen most már szó sem lehetett. Éhenkórász Jing odacipelte barátját az ünnepi asztalhoz, és bejelentette a cimboráknak a nagy újságot: Hszi-men Csing rövidesen egy hatodik feleséget visz haza.

Barátainak meg egyetlen szót sem szól róla! Megéri a pénzét! Pedig helyesebben tenné, ha inkább a bizalmába fogadna minket, hogy tudnánk, mit válaszoljunk, ha az idősebbik Hua akadékoskodni kezd. Hiszen tudja, hogy tűzön-vízen keresztül kitartunk mellette!

– Büntetésből elújságoljuk a dolgot Fahéjvirágnak és Ezüstöcskének – vetette közbe Hszie Hszi-ta. – Akkor aztán felkészülhet a barátságos fogadtatásra!

– Hagyjátok már abba – hárította el Hszi-men Csing nevetve. – Nos, vegyétek tudomásul: feleségül veszem Ping asszonyt, ez már eldöntött dolog.

– Ó, újabb jó alkalom a lakomázásra. Elmegyünk majd gratulálni – kurjantotta Hszie Hszi-ta lelkesen. – De négy táncosnőnél nem adjuk alább.

– Magától értetődően veletek fogom megünnepelni az eseményt – mondta Hszi-men Csing beleegyezően.

– De miért várjunk olyan sokáig? – kérdezte Csu Si-nien. – Erre az örömteli hírre nyomban inni kell.

És az egész banda térden csúszva ott nyüzsgött Hszi-men Csing körül. Éhenkórász Jing ünnepélyesen egy poharat nyújtott felé, melyet Hszi-ta teletöltött, míg Si-nien egy megrakott tányérral hódolt előtte. Egyidejűleg a két kis dalnok rázendített egy ünnepi dalra. Hszi-mennek háromszor kellett kiürítenie poharát, majd mindenki újból letelepedett az asztal mellé.

Már késő este volt, amikor Hszi-mennek végre sikerült megszöknie cimboráitól, akik egytől egyig leitták magukat. Ping asszony ünnepi ruhában fogadta a fényárban úszó fogadóteremben. A gyásznak már a nyomát sem lehetett sehol felfedezni.

– Mondtak valamit a Hua testvérek? – kérdezte Hszi-men Csing már belépésekor. Az asszony megismételte, amit Taj A-ertől már amúgy is tudott: tartózkodtak mindenfajta megjegyzéstől, mindössze bejelentették, hogy látogatást tesznek majd nála három nappal az átköltözés után.

– Jól van, jöjjenek csak – dörmögte a férfi. – De jaj nekik, ha csak egyetlen fölös megjegyzést is tesznek!

– Nem ajánlom nekik, hogy békétlenséget szítsanak! – fűzte hozzá Ping asszony.

Együtt ittak a nagy ezüstkupából, melyet, mihelyt kiürült, Hsziu-csun szobalány nehéz déli borral töltött meg.

Ping asszony közeledni látta célja beteljesedését, ezért vidámabb volt, mint valaha.

– Barátaid tudnak-e már a tervünkről?

– Éhenkórász Jing félig-meddig kitalálta, s amit még nem tudtak, azt kipréselték belőlem. Bejelentették, hogy eljönnek gratulálni, s már előre fenik a fogukat az elmaradhatatlan lakomára.

A nehéz délvidéki bor megtette a kívánt hatást. Szorosan átölelték egymást, belélegezték egymás leheletét, égő arcuk meg szinte összeforrt, mint varázskertben az iker-barackok.

– Végy magadhoz mielőbb, ne engedd, hogy magányosan töltsem éjszakáimat, szomorúságban! – sóhajtott az asszony.

Végül sikerült elérnie, hogy Hszi-men Csing egybekelésük időpontjául immár végérvényesen a következő hónap negyedik napját jelölte ki. Ping asszony az említett időpont előtt néhány nappal még egyszer magához kérette Hszi-ment. Azt akarta, hogy csodálja meg az ezüstkovácstól épp nemrég érkezett új tükröt, melyet házassági ajándékul szánt neki. Pompás hangulatban voltak ez alkalommal is, fáradhatatlanul itták a bort, és az alkonyat beálltával a fekhely hallgatag örömeinek áldoztak. Az első éjszakai őrjárat idején történt. Egyszerre csak valaki hevesen dörömbölni kezdett a kapun. A párocska riadtan félbeszakította édes foglalatosságát. Taj A-er kért bebocsátást a házba, s izgatottan közölte, hogy sürgős beszélnivalója van gazdájával. Hszi-ment igen bosszantotta, hogy megzavarták, de Taj A-ert mégis bevezette a szomszéd szobába.

– Első felesége fontos megbeszélésre kéreti, uram – hallatszott a fiú hangja a függöny mögül. – Egészen váratlanul megérkezett leánya és veje rengeteg poggyásszal.

– Éppen ma este kellett jönniük! – dörmögte Hszi-men Csing bosszúsan, és felöltözött.

– Mi szél hozott ide benneteket? – üdvözölte csodálkozva leányát és vejét, akik odahaza, a hátsó fogadóteremben, egy halom poggyász között várakoztak rá. Hszi-men Csing veje, Csen Csing-csi, zavartan meghajolt, és röviden előadta a következőket:

– Bácsikánk, Jang marsall, kegyvesztett lett. Jü cenzor feljelentette az uralkodónál. Egész nemzetsége, valamennyi hívével egyetemben, bele van keverve a szerencsétlen ügybe. A határra fogják száműzni őket, kalodával a nyakukon. Tegnap érkezett ide a fővárosból Jang bácsi udvarmestere a szörnyű hírrel. Apám kívánsága volt, hogy az ön leányával együtt átmenetileg itt keressek menedéket, ő maga pedig elindult a fővárosba, hogy Jang nénitől közelebbieket is megtudjon.

– Hoztál-e levelet apádtól?

– Igen, tessék.

Egy levelet húzott elő köntöse ujjából. Hszi-men Csing felbontotta a levelet, és a következőket olvasta:

Csen Hung, a családfő, meghajtja fejét

és tiszteletteljes üdvözletét küldi unokaöccsének,

a nemes Hszi-men Csingnek.

Jungcsou körzetben, a határszorosoknál, Vang hadügyminiszter hibájából elszenvedett vereség miatt – a miniszter ugyanis elmulasztotta a tartalék csapatok kivezénylését – Jü cenzor feljelentése alapján a Felséges úr rokonunkat, Jang marsallt is bűnösnek tekinti, és a déli helytartóságban őrizetbe vétette. Úgy hírlik, egész nemzetségét és valamennyi hívét egy határ menti fegyenctelepre küldik. Véleményem szerint leghelyesebb, ha érdemtelen fiamat és az Ön érdemes kedvencét egyelőre az Ön oltalmára bízom. Ami engem illet, elutazom a fővárosba, és megpróbálok közelebbi híreket szerezni. Az ottani jamenben szárnyra kelő hírekre számítva, ötszáz ezüstunciát küldök fiammal; használja fel legjobb belátása szerint. Szíves szolgálatait meghálálom, míg csak egy ép fog van a számban.

Írtam e sorokat a lámpás fényénél, lázas sietséggel

a középső nyári hónapban

Csen Hung

A levél olvasásakor Hszi-men Csing minden tagját szörnyű ijedtség járta át. De nyomban elhatározta, hogy cselekedni fog. Mindenekelőtt az épület keleti szárnyában, a főterem előtt, lakályosan berendezett három helyiséget bocsátott a „fiatal pár” rendelkezésére, Holdasszonynak pedig megőrzésre át kellett vennie a poggyászban található kincseket. Majd magához vette az öreg Csen ötszáz unciáját, és még ugyanazon az estén a közeli jamen irodába menesztette egyik emberét. Öt uncia árán pontos másolatot készíttetett az írásról, mely a szóban forgó ügyről időközben megérkezett a fővárosból.

Valóban az történt, hogy a cenzorok egy csoportja, élükön Jüvel, a határszéli vereséget arra használta fel, hogy alaposan bemártsa az uralkodónál a mindenható és oly sokszor támadott Caj Csing kancellárt, valamint híveit, köztük Jang marsallt. Az Ég Fia kegyelemben részesítette ugyan Caj kancellárt, és nem mozdította el állásából, viszont leiratában elrendelte Jang marsall letartóztatását és elítélését az állami büntetőbíróság által. Mindezen felül elrendelte, hogy egy hónap leforgása alatt kalodával a nyakán, büntetőosztaggal, a határvidékre kísérjenek számos, Jang klikkjéhez tartozó családot. Hszi-men, legnagyobb ijedségére, a száműzendők között Csen Hung nevét is megtalálta. Mintha közvetlenül mellette csapott volna le a villám. Jang marsall, magas pártfogója az udvarnál, megbukott! Leányának apósa száműzetésben! Zúgott a füle, még a lélegzete is elakadt.

Serked rémület husából,

a szíve hét kapujából,

szorítja a hat bordának,

löki tüdőhöz a májat.

Jó ideig tartott, míg összeszedte gondolatait, azután munkához látott. Alvásra természetesen gondolni sem lehetett. Magához hívatta két megbízható szolgáját, Laj-paót és Laj-vangot, halkan utasításokkal látta el őket, s a két legény már hajnali szürkületkor egy arannyal, ezüsttel és ékszerekkel megrakott teherhordó szamárral útnak indult Kajfengfu felé. Továbbá másnap délelőtt a két építésvezető, Laj-csao és Pen Sze, utasítást kapott: azonnal hagyják abba a parkban az építkezést, és bocsássák el az összes munkást. A kapus szigorú parancsot kapott, hogy további rendelkezésig tartsa zárva a bejárati kaput. Nyomós ok nélkül senki sem hagyhatta el a házat, és nem is léphetett be oda.

Közben Hszi-men Csing nyugtalanul járkált fel s alá a szobájában. Mennél tovább töprengett, mennél tovább gondolkozott, annál kellemetlenebb érzés feszítette, mint holmi százlábú testét a párás meleg. Ping asszony ügye már messze a kilencedik égi szféra fölé távolodott tőle.

Holdasszony őszinte sajnálkozással látta, hogy összevont szemöldökeinek keménysége egyetlen pillanatra sem enyhül, komor arcvonásai nem derülnek fel, és vigasztalni próbálta:

Végtére is ez a Csen család ügye. Mi közöd neked hozzá? Mindenki törődjék a saját gondjával, bajával.

– Mit tudsz te! – válaszolta Hszi-men Csing keserűen. – Saját lányomról és vejemről van szó, akik nálam keresnek menedéket. Drága jó szomszédaim már így is ferde szemmel néznek rám. Ismét megismétlődik a régi história: az ember meglök egy szelíd bárányt, mire a vad csikó ijedten felágaskodik. Ha szótlanul elnézed ezeknek a kis senkiháziaknak a gonoszkodását, s eltűröd, hogy beleártsák magukat az ügyeidbe, egyikünk biztonságáért sem szavatolok. Az ember nyugodtan ül odahaza, zárt ajtók mögött, és egy szempillantás alatt nyakába szakad a baj.

No de ne zavarjuk Hszi-ment borús elmélkedésében, nézzük meg inkább, mi történik Ping asszonnyal.

Miután eltelt egy-két nap, és Hszi-men csak nem hallatott magáról, elküldte hozzá Feng anyót, nézzen utána, mi történt. Ám Feng anyó zárt ajtókat talált, olyan volt a ház, mint egy vasabroncsokkal átfogott hordó. Sokáig ácsorgott a bejárat előtt, s mivel egyetlen árva lélek sem mutatkozott, dolgavégezetlenül elsomfordált. Huszonnegyedikén – megbeszélés szerint ezen a napon kellett volna kicserélni a házassági ajándékokat – Ping asszony újabb terepszemlére küldte Feng anyót. Feladata az lett volna, hogy átadja Hszi-mennek Ping asszony ajándékát, az ezüsttükröt. De az ismét zárt ajtókra talált. Egy szemben levő ház ívelt tetőpárkánya alatt foglalta el őrhelyét, és várt. Ez alkalommal szerencséje volt. Rövid várakozás után kilépett a kapun Taj A-er, kantárszáron vezetett egy lovat, itatni vitte. Nyomban megismerte az öregasszonyt, és barátságos köszönéssel közeledett felé.

– Mi szél hozta ide, Feng anyó?

– Úrnőm küldött, hogy adjam át ezt a tükröt. Aztán meg beszélni szeretne Hszi-men Csing úrral. Mi ez a nagy csönd nálatok?

– Ó, Hszi-men Csing úrnak rengeteg dolga volt ezekben a napokban. Ha kívánja, beviszem a tükröt, de előbb megitatom a lovat. Megvárja itt kint a választ?

– Mindenképpen, kedves kisöcsém. Mondd csak meg a gazdádnak, hogy úrnőm nagyon haragszik rá.

Taj A-er kikötötte az itatónál a lovat, és eltűnt a házban. Csak nagy sokára került ismét elő.

– Hszi-men úr azt üzeni, sokszor köszöni a tükröt. Úrnője várjon még néhány napig türelemmel, gazdám hamarosan meglátogatja.

De teltek-múltak a napok, és Hszi-men Csing csak nem ment el Ping asszonyhoz. Már túl jártak az ötödik hónapon, s a hatodik hónap első harmadának közepéhez értek, de Hszi-mennek se híre, se hamva. Az asszony kora reggeltől késő estig az utat kémlelte, éjszaka pedig nyugtalan álmok gyötörték. És Hszi-men Csing nem jött.

Szépítkezni semmi kedve,

lassan festi a szemöldjét.

E1-elszorul jáspiskeble,

nyomasztja az egyedüllét.

Egy alkalommal álmában minden kétséget kizáróan hallani vélte, hogy Hszi-men Csing kopogtat az ajtaján. Kinyitott neki, és túláradó boldogsággal bevezette a szobába, majd fesztelen beszélgetés és tréfálkozás következett, elmondták egymásnak, mennyit szenvedtek az elmúlt időben. Azután, mintegy mindörökre összefonódva, megízlelték egy kéjes éjszaka minden mámorát. Másnap hajnaltájt Ping asszony az első kakasszóra felriadt, s midőn kissé feltápászkodott, észrevette, hogy üres mellette a fekhely. Vadul felsikoltott, majd elájult. Feng anyó rémülten odasietett.

– Jól bezártad a kaput? Épp az imént mehetett el – nyögte a szerencsétlen, amikor újból magához tért.

– Érzékei csalóka játékot űznek! Még a nyomát sem láttam Hszi-mennek – válaszolta az öregasszony fejcsóválva.

Álmában nemegyszer férfikülsejű, kéjsóvár ködszellemek kísértették, és balga módon kiszívták csontjából a maradék erőt. Szemmel láthatóan egyre veszített üdeségéből, s minthogy már alig nyúlt ételhez, s felkelni sem volt kedve, napról napra haloványabb lett, és egyre jobban lefogyott. Feng anyó már nem bírta tovább nézni.

– Iderendeltem az orvost, hogy vizsgálja meg. Bejöhet? – kérdezte egy napon.

Ping asszony a párnákba fúrta zilált hajfelhő keretezte arcát, és érzéketlenül feküdt a heverőn, meg sem mozdult. Feng anyó gyorsan megigazította a takarót, majd beengedte az orvost. Csiang doktor – mellesleg Bambuszdombnak nevezték – mintegy harmincesztendős, alacsony termetű, élénk és huncut emberke, a fekhelyhez lépett, megtapintotta a beteg pulzusát, meghallgatta a légzését, s közben nem mulasztotta el megcsodálni az asszony testének ritka szép bájait.

– Szerény véleményem szerint – hangzott végül megfontoltan kusza szakértői véleményének összegezése – megbetegedésének oka, hogy a májvéna és a hüvelyvéna hüvelyknyire megpattant, s a vér elöntötte a beleit. Ennek következtében teljes mértékben a hat érzéki vágy és a hét szenvedély kényszerítő hatása alatt áll. Testében a jang elv a jin elvvel hadakozik. Hol kileli a hideg, hol meg elönti a forróság. Váltóláz kínozza, és súlyos búskomorság. Napközben levertnek, nyomottnak érzi magát, s egyre csak aludni szeretne. Éjnek idején lelke kitörni vágyik börtönéből, álmában pedig szellemekkel tart fenn kapcsolatot. Csak a gyors gyógyulás óvhatja meg az elsorvadástól. Fájdalom, élete már csak egy gyenge selyemszálon lóg.

– Igen lekötelezne, ha valami hatásos gyógyszert írna fel nekem – felelte az asszony csüggedten.

– Bízzék tudományomban. A gyógyszer, amelyet most felírok, meg fogja gyógyítani.

Zsebre vágta orvosi honoráriumát, az öt ezüstöt, majd elköszönt. Magával vitte Feng anyót, hogy az mindjárt elhozza az orvosságot a patikából. Ping asszony este bevette a gyógyszert, s utána valóban jobban érezte magát. Jól aludt, lassan megjött az étvágya is, s néhány nap múlva már teljesen felépült. Elhatározta, hogy hálából megvendégeli Bambuszdomb doktort. A doktor szívében már az első percben, amint az asszonyt megpillantotta, vakmerő vágyak és remények ébredtek, s így szíves örömest elfogadta a meghívást. Szinte magától értetődik, hogy a választékosan öltözött asszony, a gazdagon terített asztal, a lakást betöltő bódító pézsma- és orchideaillat teljesen feldúlta érzékeit. Meglepetésül az étkezés alatt Hsziu-csun szobalány egy aranyfestésű tányéron három fényes ezüstunciát nyújtott át neki. Egyidejűleg Ping asszony magasra emelte borral telt jádekupáját, s könnyedén meghajolva így szólt:

– Áldásos segítségével szerencsésen kigyógyultam betegségemből. Hálám jeléül bátorkodtam meghívni egy pohár egyszerű híg borra. Fogadja még egyszer köszönetemet, igaz köszönetemet!

– Mindössze hivatásommal járó kötelességemet teljesí-tettem… – dadogta Bambuszdomb doktor, majd szeme sarkából a fényes ezüstökre pillantva így szólt: – Ugyan mivel érdemeltem ezt ki?

– Vegye csak el! – szólt az asszony mosolyogva. – Tekintse, kérem, hálám szerény megnyilvánulásának.

– És a doktor, némi vonakodás után, boldogan a zsebébe csúsztatta a három unciát. Három pohár elég is volt ahhoz, hogy a kis doktor, aki lopva egész idő alatt az asszony szoborszerű szépségében gyönyörködött, felbátorodjék, s beszélni kezdjen.

– Meg szabad kérdeznem, hány zöldellő tavaszt élt meg ez idáig? – érdeklődött óvatosan.

– Már huszonnégy évet tékozoltam el.

– Ön szép, fiatal, jó nevelésben részesült, vagyonos, kedvére élhetné világát. Hogyan lehet valaki mindezek ellenére búskomor?

– Az asszony arcán halvány mosoly futott végig.

– Őszintén szólva, mióta együgyű férjem eltávozott az élők sorából, egy szál egyedül állok a világban. Ez az állandó, ünnepélyes csend körülöttem… Csoda, ha az ember mélabús lesz és beteg?

– Mikor halt meg a férje?

– Az elmúlt év tizenegyedik hónapjában, a halált tüdőgyulladás okozta. Bizony ennek már nyolc hónapja – sóhajtotta.

– Fordult-e már azelőtt is orvoshoz?

– Igen, Hu doktort hívattam ki a Fő utcából.

Ó, tudom már, az „Ördögszáj” néven ismert Hura gondol, aki Liu eunuch házában lakik, és közönséges szélhámos! Még az orvosi főiskolát sem végezte el. Még az érverésről sincs fogalma. Jobban tette volna, ha nem hozzá fordul.

– A szomszédok ajánlották. Egyébként a férjem halála óta nem vettem igénybe a szolgálatait.

– Van-e fia vagy lánya?

– Nincsen.

– Milyen kár! – sóhajtotta a doktor együttérzően. – Virága teljében pompázik, és ilyen egyedül van. Így természetesen érthető a mélabú! Arra még nem gondolt, hogy élete fonalát hozzákösse egy másik férfiéhoz?

– De igen, befejezett tény, hogy újból férjhez megyek. Remélem, rövidesen átléphetem új otthonom küszöbét.

– És meg szabad kérdeznem, ki az illető?

– Hszi-men Csing úr, a körzeti jamen közelében levő patika tulajdonosa.

– Csakugyan ő? Hogyan tehet ilyet, asszonyom? Mint háziorvosa, jól ismerem otthoni körülményeit. Hiszen annak az embernek mindenki adósa, veszi és eladja az emberek nyilatkozatait, és övé az utolsó szó a körzet minden ügyes-bajos dolgában. Eltekintve megszámlálhatatlan szobalányától és szolgájától, állandóan öt-hat feleséget tart. Ha megunja valamelyiket, megbotozza, vagy kerítőnő útján egyszerűen eladja, hogy ne is lássa többé. Hírhedt nőcsábász, és egy liliomtipró banda vezére. Szerencse, hogy módomban áll még idejekorán figyelmeztetnem önt, mert ha férjhez megy ehhez az emberhez, úgy jár, mint a pille, mely belerepül a lángba. Keserűen megbánná. Egyébként újabban egy elég kínos ügybe keveredett, mely voltaképpen vejének családját érintette. Nem hallotta, hogy leánya és veje nála rejtőzik? Ezért is szakította félbe az új építkezést, és eresztette szélnek a munkásokat. Ugyanis rokonait érintő száműzetési parancs érkezett a fővárosból a prefektúrára és a körzeti jamenhez. Ki tudja, legközelebb talán már reá kerül a sor, s elkobozzák egész vagyonát. Mi lesz akkor a feleségeivel, azokkal a szerencsétlen asszonyokkal!

Az özvegy dermedten hallgatott. Legnagyobb ijedségére eszébe jutottak a Hszi-mennek megőrzésre átadott értékek. Most már azt is értette, miért nem mutatkozik.

Az a gondolat is feltámadt benne, nem volna-e előnyösebb, ha egy olyan kedves, jól nevelt és szórakoztató emberhez menne férjhez, mint amilyen Bambuszdomb doktor? De egyelőre nem tudta, vajon a doktor kapható-e effélére?

– Végtelenül hálás vagyok jóindulatú közléseiért – mondotta hosszú szünet után. – Amennyiben ismerősei közü1 megnevezne egy férjnek alkalmas személyt, boldogan megfogadnám tanácsát.

– Szíves örömest körülnézek, de egyelőre nem tudom, milyenfajta férfi volna a leginkább kedvére való.

– A külső egyáltalán nem számít, ha különben önre hasonlít.

Az elragadtatott Bambuszdomb doktor alig tudta türtőztetni magát. Magasba pattant, mint egy rugó, majd térdre rogyott az asszony lába előtt.

– Ó, drága asszonyom, megvallom, női lakosztályomnak nincsen még lakója, nincs senkim, akivel én, szegény ördög, megosztanám szerény életemet, meg aztán utódaim sincsenek, magányosan tengetem szomorú életemet. Ha megkönyörül rajtam, én boldogan kötném életemet mindörökre az önéhez.

Az asszony mosolyogva felsegítette.

– Mielőtt komolyan beszélnénk házasságról, mindenekelőtt tudnom kell, hány éves, továbbá hogy mióta bolyong ilyen magányosan. Azután el kellene küldenie hozzám az ilyen alkalmakkor nélkülözhetetlen közvetítőt, és a szokásos menyegzői ajándékokra is gondolnia kell.

A doktor újra térdre rogyott.

– Huszonkilenc éves vagyok, az első hónap huszonkilencedik napján, a nyúl órájában születtem. Tövishajdísz nevű, derék, egyetlen feleségemet az elmúlt évben temettem el. Alacsony viskóm, sajnos, magányos és hideg. Ha méltónak tart az aranybecsű igenre, minek ide akkor a közvetítő?

– Ó, ha sokallja a költségeket, a formaságokat majd én elintézem. Elküldöm Feng anyót, legyen ő a közvetítő, ami pedig a menyegzői ajándékokat illeti, azoktól is nyugodtan eltekinthet. Kikeresek majd egy megfelelő napot a házasságkötésre, s ön egyszerűen hozzám költözik. Rendben van?

A doktor mélyen meghajolt, homloka a földet érintette:

– Ily módon biztosítva lenne létem három feltétele, ön nemcsak a feleségem lenne, hanem egyszersmind apám és anyám.

Ezzel meg is állapodtak a házasság feltételeiben. Bambuszdomb doktor bortól és boldogságtól ittasan tért haza késő este kietlen viskójába.

Feng anyó már másnap teljesítette a kapott megbízást, és a hatodik hónap tizennyolcadik napján, ezen a szinte páratlan szerencsenapon, Bambuszdomb doktor átköltözött Ping asszonyhoz. A házasság utáni harmadik napon az asszony háromszáz ezüstunciát adott át a doktornak. Ebből az összegből az utcai front alsó helyiségeiben vadonatúj patikát rendezhetett be. S míg ez idáig bizony nem csekély fáradság árán, gyalog látogatta betegeit, mostantól kezdve, büszkén kihúzva magát, öszvérháton ügetett pácienseihez.

Nyers tavaszi szel suhogása olykor

halott pocsolyát is meg-megborzol.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Li kancellár némi arany ellenében futni hagyja

a már pusztulásra kárhoztatott Hszi-men Csinget.

Aranylótusz elbolondítja a fiatal Csent

Hszi-men Csing megbízottai, Laj-pao és Laj-vang, közben már lóhalálában Kajfengfu, a főváros felé vágtattak. Amikor hajnaltájt felkerekedtek, a felkelő nap aranysugarai bíborpírral árasztották el az utat, s addig meg sem pihentek, míg a lábuk előtt felszálló porban a visszaverődő vörös fények nem jelezték az alkonyat beköszöntét. Végre nagy sokára áthaladtak a Tízezer Nemzedék Kapuján, s a fáradtságtól szinte aléltan vonultak szállásukra. Előbb alaposan kialudták magukat, majd másnap délelőtt nekiindultak, hogy az utcákon és sikátorokban minél több újdonságot tudjanak meg. A járókelők beszélgetéséből kiderült, hogy a határvidéki katasztrofális vereség egyik felelősét, Vang hajdani hadügyminisztert, a bíróság száműzetésre ítélte, míg a Jang marsall elleni eljárás még nem fejeződött be. Szóval még nem késtek el.

Most Caj kancellár palotája felé vették az irányt. Már két ízben is jártak nála, így hát pontosan tudták, merre kell menniük. Egyszeriben ott álltak a Pajlou-palota márvány boltíve alatt, a Sárkányerő utcában, s a közeli palota bejárata felé tekingettek. Kis idő múltán egy zöld zekés férfi jött ki az épületből, majd gyors léptekkel keleti irányba eltávolodott. Laj-Pao felismerte Jang marsall udvarmesterét. Már-már utánakiáltott, de aztán mégis meggondolta magát, ugyanis eszébe jutott Hszi-men Csing körültekintő utasítása: szigorúan kerüljék a vád alatt álló marsall háza népével és embereivel való mindenfajta érintkezést. Így hát hagyta, hadd menjen dolgára.

Végül odaléptek a bejárathoz, s beszóltak a kapus fülkéjébe:

– Itthon van az Öreg uraság? – kérdezték a portástól, s közben udvarias üdvözlő szavakat mormoltak.

– Az Öreg uraság még a palotában van az audencián. Mit óhajtanak?

– Beszélhetnénk Ti főfelügyelővel?

– Ti bácsi sincsen idehaza.

Laj-pao most már látta, hogy csak úgy szedhet ki valamit a portásból, ha csengő ezüstökkel ad nyomatékot szavainak; benyúlt tehát az ujja zsebébe, és egy ezüstöt halászott elő onnan. A portásnak egyszeriben megeredt a nyelve.

– Az „Öreg uraság”-gal vagy a „Nagy uraság”-gal óhajtanak beszélni? Amennyiben az előbbivel, akkor Ti bácsihoz, a „nagy intendáns”-hoz kell_, fordulniuk, ha pedig az utóbbival, akkor a „kis intendáns”-hoz, Kao-an bácsihoz. Mindegyiküknek megvan a maga külön hatásköre. Ezenfelül, mint már mondottam, az Öreg uraság még az udvarnál tartózkodik az audiencián. Fia, a Nagy uraság, Caj Ju főtitkár, idehaza van. Amennyiben ővele akarnak beszélni, bejelentem önöket a főfelügyelőnél, Kao-an bácsinál.

– Mondja meg neki, hogy Jang marsall palotájának háza népéhez tartozunk – súgta oda Laj-pao bizalmasan.

A portás felszólította őket, várakozzanak az előudvarban, majd eltűnt a házban. Miután jó ideig váratott magára, újból megjelent a kis intendáns kíséretében. Be sem várva, hogy az intendáns egyáltalán megszólaljon, Laj-pao tíz ezüstöt csúsztatott a markába.

– Jang marsall szolgálatában állunk, megbeszéltük udvarmesterével, együtt jelentkezünk kihallgatásra az Öreg uraságnál, hogy tájékoztatást kérjünk tőle a legújabb fejleményekről. De útközben valahogy elkerültük egymást. Az udvarmester már bizonyára itt járt.

– Igen, épp az imént távozott. Egyébként az Öreg uraság még nem érkezett vissza az audienciáról, de amennyiben beszélni óhajtanak a Nagy urasággal, szívesen bevezetem önöket hozzá. Jöjjenek velem!

A nagy fogadóterem mellett elhaladva, egy oldalsó, második hivatalos bejáraton keresztül bevezette őket a déli bejáratú, háromrészes, kisebb fogadóterembe. Az épületet zöldre lakkozott faerkély vette körül, az oromzati fal zöldeskés homlokzatán fénylő piros tábla hivalkodott, rajta a császár saját kezűleg festett jókora írásjegyei: „A főtitkár zsoltárterme, a császár alapítványa.”

Itt meg kell jegyeznünk, hogy Caj Ju, akárcsak édesapja, Caj Csing, a bal felőli kancellár, különös kegyben állt Huj-cung császárnál. Eltekintve a Boldog Egyetértés Csarnokában viselt előkelő főtitkári tisztségétől, a Nagy Egység Palotája Őrzőjének maga a császár megfenyítése is a kiváltságai közé tartozott.

Kao-an, aki előrement, most intett a másik kettőnek, lépjenek be. Ott álltak szemtől szemben a főtitkárral, aki egy magas emelvényen méltóságteljesen trónolt karszékében. Illő távolságban letérdepeltek, és tisztelegtek előtte.

– Honnan jöttök?

– Jang marsall rokonának, Csen Hungnak háza népéhez tartozunk, és újabb értesülésekért jöttünk az Öreg urasághoz.

Laj-pao, aki magára vállalta a beszélő szerepét, köntöse ujjából előhúzta az ajándékok listáját, és átnyújtotta a főtitkárnak. Az futó pillantást vetett az írásra, de az „Ötszáz uncia arany…”-hoz érve, magához intette Laj-paót.

– Jól figyelj ide! Tekintettel a cenzorok által szárnyra bocsátott kósza hírekre – mondotta letompított hangon –, az Öreg uraság néhány napra visszahúzódott, és nem foglalkozik államügyekkel. Ezért, amennyiben közelebbit akartok megtudni a dolgok állásáról, a jobb felőli kancellárhoz, Lihez kell fordulnotok. Jang marsallt illetően mindössze annyit közölhetek: a palotában az a hír járja, hogy szent urunk kegyes óhajt lenni, és megelégszik jelentéktelen lefokozásával. Ezzel szemben háza népének különböző tagjaival és híveivel szigorúbban fog eljárni. A jobb felőli kancellártól majd közelebbit is megtudtok.

Laj-pao, kissé döbbenten, újból meghajolt.

– Teljesen idegen vagyok a jobb oldali kancellár palotájában. Szabad-e elesettségemben nagylelkű támogatására számítanom?

– Induljatok el a Mennyei Folyó Hídjától nem messze húzódó északparti sánc felé. Hatalmas kaput láttok majd ott őrtoronnyal. Odaérve, érdeklődjétek meg, merre van a jobb felőli kancellár, Li Pang-jen palotája, aki a Védelmező Kormányzat Csarnokának főtitkára s egyidejűleg a nevelésügyi miniszter is. Bárki felvilágosítással szolgálhat. Mindezen felül adok majd néhány sor ajánlást, és mellétek adom egy emberemet is.

Irt néhány sort, s Kao-an intendánst jelölte ki kísérőnek. Kao-annal elküldte az ajándéklistát is.

Piros díszruhában, jádeövvel a derekán, az audienciáról visszaérkező Li kancellár éppen jókor lépett ki a gyaloghintóból, amikor bejelentették a három látogatót. Mindenekelőtt Kao-ant bocsátotta maga elé, a másik kettőt csak azután fogadta.

Kao-an átadta urának ajánlólevelét, valamint az ajándéklistát. Ezalatt Laj-pao és Laj-vang szép sorjában kirakta az emelvényen a kancellár lába elé a magukkal hozott kincseket.

– Minthogy Caj főtitkár ajánlásával érkeztek, a figyelmességek voltaképpen fölöslegesek – jegyezte meg a kancellár, az aranyrudakra pillantva. – Ezenfelül szent urunk megenyhült Jang marsall irányában. Gazdátoknak nincs mitől tartania. A cenzorok viszont ragaszkodnak hozzá, hogy néhány híve kemény büntetésben részesüljön, ezekre tehát feltétlen száműzetés vár.

Magához intette egyik hivatalnokát, és megparancsolta neki, kerítse elő az irodából a cenzorok vádiratát, továbbá a száműzendők listáját, majd megengedte a két küldöttnek, hogy egy pillantást vessenek a listába. Legfelül az állásától megfosztott hadügyminiszter, Vang neve állt, alatta néhány hívéé, végül jó néhányan a kegyelemben részesült Jang marsall táborából. Ámde az utóbbiak között legnagyobb rémületükre nemcsak Csen Hung nevét olvasták, hanem közvetlen utána saját urukét, Hszi-men Csingét is!

„…ezek a bérencek, ezek a vérebek és vadászsólymok – hangzott az uralkodó számára készült vádiratban –, ezek a gonosztevők a tigris méltóságával merészelték álcázni róka mivoltukat. Cenzori indítványunk, hogy vonja felelősségre őket az állami törvényszék. Száműzzék őket vagy a távoli határvidéki vadonba, ahol a mocsarak és erdők ördögeivel folytatott harcban hasznosíthatják magukat, vagy az ország törvényeinek szellemében részesüljenek kemény testi fenyítésben…”

Laj-pao és Laj-vang, minden tagjában reszketve, a földre omlott.

–Őszintén bevallva, a mi urunk ez a Hszi-men Csing. Könyörögve kérjük az Öreg uraságot, tárja ki szívét a magasságos mennyekig, határtalan nagyra, mint a föld, és mentse meg urunk életét!

Két társa példájára Kao-an is földre borult, s ő is csatlakozott könyörgésükhöz. Li kancellár elgondolkozott: tekintélyes összegnek számító ötszáz aranyunciát kínáltak neki egyetlen névért, melyet el kellene tüntetni a megbüntetendők listájáról. Az üzlet előnyösnek tetszett; mindössze egy kis kiigazítás azon a végzetes listán. Intett, mire asztalt és írószert hoztak. Néhány ügyes ecsetvonással a hszi és men írásjegyet összekapcsolta ku-vá, a csing-et pedig a módfelett hasonlatos lien-re alakította át. Ez azt jelentette: „a hivatali megvesztegetésben bűnös…”, s ezzel a Hszi-men Csing név ötletes módon eltűnt a listáról. Utána még rövid válaszlevelet írt a főtitkárnak; három látogatóját egyenként öt ezüsttel ajándékozta meg, majd kegyesen elbocsátotta őket. Laj-pao és Laj-vang nem győzött eléggé örvendezni a küldetés sikeres elvégzésén. Visszatértek szállásukra, kifizették számlájukat, és még ugyanazon a napon elindultak hazafelé.

Visszaérkezve Csinghohszienbe, gazdájuknak mindenről részletesen beszámoltak. Az elbeszélés alatt Hszi-men Csing úgy érezte magát, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába, de a befejezésnél mázsás kő esett le a szívéről. Örömtől ragyogó arccal nyomban Holdasszonyhoz sietett, hogy a kedvező fordulatot elújságolja.

Látta, boldogsága napja

nyugaton hogy tűnik el

S látja: ágról ágra kúszva

most megint az égre kel.

Két nappal később újból teljes erővel folyt a munka hátul a parkban, a homlokzaton pedig szélesre tárultak a főkapu hatalmas szárnyai, s a forgalom a régi napokra emlékeztetett.

Egy szép napon Taj A-er véletlenül épp végiglovagolt az Oroszlán utcán, amikor legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy Ping asszony háza földszintjén új, tekintélyes gyógyszertár nyílt, telis-teli a legkülönbözőbb gyógyszerekkel és gyógyfüvekkel. A vörösre lakkozott, tetszetős cégér nemhiába csalogatta a vevőket, mert a cinóbervörös elárusítópult a nagy tömeghez mérten túlságosan kicsinek bizonyult.

Legényének beszámolója hallatán Hszi-men Csing hitetlenkedve mosolygott, és nem is törődött tovább az üggyel. Taj A-er még nem tudott Ping asszony újbóli férjhezmeneteléről, mindössze az üzlet létesítéséről és egy üzletvezető alkalmazásáról volt tudomása.

A hetedik hónap első harmadában történt. A kegyes nyugati szél jótékony esőt és üdítő lehűlést hozott. Hszi-men Csing sétalovaglásra indult. Útközben összetalálkozott Éhenkórász Jinggel és Hszie Hszi-tával.

– Miért nem mutatkoztál ilyen sokáig? – üdvözölték. – Többször is ott jártunk a házad környékén, de a kapu mindig be volt reteszelve. Nem akartunk zavarni, ezért szép csendesen odébbálltunk. Valami rendkívüli történt? Egyébként hogy áll a tervezett házasság? A kilátásba helyezett lakomára számítunk ám!

– Megvallom, kínos dolgokat érintetek. Unokaöcsém, Csen Hung, valami kellemetlen ügybe keveredett, melynek hatása alól egy ideig én sem tudtam kivonni magam. Ezért, sajnos, el kellett halasztanom a házasságot.

– Fogalmunk sem volt semmiről. Végtelenül sajnáljuk. Annál is indokoltabb, hogy ennyi idő után, az újbóli találkozás örömére, igyunk egy jót. Nem innánk most hamarjában két-három pohárral Ezüstöcske húgunknál? Segítünk majd leöblíteni maradék bosszúságodat.

S meg sem várva Hszi-men Csing válaszát, közrefogták és betuszkolták Vu anyóhoz. Mikor azután Hszi-men Csing késő este, félig kótyagosan, hazafelé ügetett, a Keleti utca torkolatánál Feng anyó toppant elébe. Hszi-men Csing megállította a lovát.

– Hé, hová, hová oly sietve, Feng anyó?

– A kapu előtti templomhoz megyek. Elhunyt gazdám tiszteletére halotti papírpénzt kell égetnem, ahogy a szokás ezekben a napokban megköveteli tőlünk.

– Hogy van úrnőd? Holnap meglátogatom.

– Nincs többé értelme sem érdeklődésének, sem látogatásának. A lakodalmastálat ön helyett már kikanalazta valaki más.

– Mit beszélsz? Csak nem akarod azt mondani, hogy máshoz ment férjhez?

– Figyeljen csak ide, uram! Asszonyom ki tudja, meddig várt magára, házassági ajándékát, az ezüsttükröt is elküldte, de ön egyáltalán nem mutatkozott: eltorlaszoltatta a kapuját, és be sem engedett. Mit tehetett hát Ping asszony, feleségül ment egy másik férfihoz.

– Kihez?

– Bambuszdomb doktorhoz.

És töviről hegyire elmesélte az esetet, mint kísértették Ping asszonyt éjnek idején rémisztő, kéjsóvár ködszellemek, mint esett súlyos betegségbe, majd hogyan gyógyította meg Bambuszdomb doktor, s végül hogyan került sor a házasságra meg Ping asszony háromszáz ezüstjének révén a gyógyszertár-alapításra.

Az elbeszélés hallatán Hszi-men Csing majdhogy ki nem esett a nyeregből.

„Mégiscsak siralmas dolog! – gondolta magában. – Nem szólnék semmit, ha bárki másra esett volna a választása. De mégiscsak szánni való, hogy éppen ez a kis mitugrász, ez a tutyimutyi, impotens teknősbékafajzat kellett neki!”

Dühösen rávágott a korbáccsal a lóra, és elvágtatott.

Otthon, a homlokzati terem holdfénytől bevilágított vakudvarában Holdasszony, Meng Jü-lou, Aranylótusz és Hszi-men Csing leánya hangos kacagás közepette éppen lovacskajátékkal szórakozott. Hszi-men Csing megérkezésének hírére Aranylótusz kivételével valamennyien gyorsan eltűntek a hátsó helyiségekben. Aranylótusz egy oszlopnak támaszkodva, a tőle megszokott előzékenységgel, lesegítette róla a cipőt.

– Együgyű nőszemélyek! – förmedt rá Hszi-men Csing. – Ez kell nektek, ez a viháncolás meg az efféle gyermeteg játék!

Lábával rosszkedvűen félrelökte Aranylótuszt, és anélkül, hogy Holdasszonynak jó éjszakát kívánt volna, egyenesen bement az épület nyugati szárnyán levő könyvtárszobába: oda ágyaztatott magának erre az éjszakára. Még néhány gorombaságot vágott a körülötte szorgoskodó szobalány fejéhez, majd lefeküdt aludni.

Ezalatt a megszidott négy asszony ijedten összedugta a fejét, és azon tanakodott, vajon mi üthetett Hszi-menbe. Holdasszony szemrehányóan Aranylótuszhoz fordult:

– Láthattad volna, hogy részeg! Miért nem tértél ki az útjából? Ahelyett, hogy csöndben maradtál volna, tovább ingerelted a nevetéseddel, s tetejébe még a cipőt is lehúztad a lábáról! Nem lehet csodálni, ha akkorát ugrik, mint egy szöcske!

– Hogy hármunkat összeteremtett, az még csak hagyján, de hogy a tulajdon lányát „nőszemélynek” titulálta, ez már több a soknál.

– Tudom, hogy mindenben én vagyok a hibás! – duzzogott Aranylótusz. – És kit szokott összerugdosni? Engem! Hogyan lehet itt szó kivételezésről?

– Akkor miért nem beszélted rá, hogy mindjárt belém is rúgjon egyet? – csattant fel Holdasszony ingerülten. – Mindentől eltekintve, ha valakivel kivételez, úgy csakis teveled. Megjegyzésed tehát híján van minden tárgyilagosságnak. Az ember még ki sem nyitja a száját, máris peregni kezd a nyelved, és mindent kiforgat.

– Hidd el, nővérkém, megjegyzésemben nem volt semmi rossz szándék – igyekezett Aranylótusz elsimítani a dolgot. – Hszi-mennek valamilyen oknál fogva rosszkedve támadt, és véletlenül éppen énrajtam töltötte ki.

– Bizonyára így van, de akkor miért nem tértél ki az útjából? Inkább hagytad volna, hogy egy kutyán töltse ki a dühét.

Végül is Meng Jü-lounak szerencsés ötlete támadt, mellyel véget vetett az áldatlan civakodásnak.

– Faggassuk ki a legényét – javasolta. – Ő talán tudja, mitől olyan rosszkedvű Hszi-men. Hiszen reggel még jókedvűen ment el hazulról, este meg ilyen gyászos hangulatban tér haza.

Javaslatát mindenki helyesléssel fogadta, s nyomban hívatták Taj A-ert. Tőle aztán megtudták Hszi-men Csing lehangoltságának okát.

– Nagyon illetlen ettől az asszonytól, hogy jóformán be sem várta a gyászidő leteltét, és máris férjhez ment! – hangzott Meng Jü-lou magabiztos ítélete.

– Ugyan kit érdekel manapság, mi illik és mi nem? – jegyezte meg Holdasszony némi éllel. – Még olyanok is akadnak, akik a gyászidő alatt idegen férfiakkal tivornyáznak és szeretkeznek. Szerintem ez még csak az igazán szégyenletes és illetlen dolog!

Aranylótusz és Meng Jü-lou nyomban megérezte, hogy a csípős megjegyzés őellenük irányul, és minthogy mindkettőnek minden oka megvolt rá, hogy találva érezze magát, kissé meghökkenve elköszöntek, és visszavonultak lakosztályaikba.

Hszi-men Csing elhatározta, hogy vejének, Csennek, módot ad rá, hogy valamiképpen hasznossá tegye magát. Csen vállalta Pen Szével az építkezés vezetésével járó feladatokat, míg elődjét, Laj-csaót, a főkapuhoz osztották be őrnek, és így nyugodtan kipihenhette magát. Tehát Csen ettől kezdve naphosszat a hátsó kertben, az építkezésnél szorgoskodott. Az élelmet is oda küldték ki neki, vagy azon szobák egyikében fogyasztotta el, melyeket feleségével a keleti szárny homlokzati részén lakott. A középső terembe – Hszi-men Csing családja főleg itt tartózkodott – csakis apósának engedélyével léphetett be. Így történt, hogy eddig még nem is látta Hszi-men Csing feleségeit.

Egyik nap Hszi-men Csing éppen elment hazulról. A szolgálati útra induló Ho tartományi bírót kísérte el egy darabon. Holdasszony így szólt Li Csiao-erhez és Meng Jü-louhoz:

– Mostanáig a legcsekélyebb figyelmességet sem tanúsítottam a fiatal Csen iránt. Naphosszat keményen dolgozik ebben az idegen házban, kora hajnalban kel, és csak késő este tér pihenőre. Mit szólnátok hozzá, ha megkínálnám egy kis hűsítővel, hiszen annyit dolgozik? De nem tudom, helyesen tenném-e. Könnyen a szememre vethetnék, hogy olyan dolgokba avatkozom, melyekhez semmi közöm. Másrészt azonban nem szeretném teljesen elhanyagolni ezt a szegény fiút.

– Ön parancsol ebben a házban, nővérem – helyeselt Meng Jü-lou. – Ugyan ki venné pártfogásába, ha nem ön?

Holdasszony bőséges ebédet rendelt a konyhában, s déltájt meghívta a fiatal Csent a középső terembe.

– Elnézem, mennyit dolgozik, fáradságot nem kímélve, nap nap után, odakint az építkezésnél – szólt Holdasszony barátságosan. – Ezért megadom a kedvező alkalmat, s a ház urának távollétében szeretném megkínálni néhány falat étellel s egy pohár híg borral.

– Hálásan köszönöm jóságát – mormogta a fiatal Csen. – Az a kis munka igazán szóra sem érdemes.

Holdasszony Csen fiatal feleségét is meghívta, hogy szórakoztassa férjét az ebéd alatt. De telt-múlt az idő, s az asszony nem jött. Csen a szomszéd szobából áthallotta a dominócskák állítgatásával járó jellegzetes koppanásokat.

– Ki dominózik odabent? – kérdezte.

Holdasszony a szomszéd szoba felé pillantott.

– Hszi-men Csing leánya és Nefritfuvola, a szobalány. – Látja, milyen neveletlen? – sóhajtotta Csen. – Ön iderendeli, ő pedig a szomszédban dominózik.

Nagy sokára valaki félretolta a függönyt. Csen fiatal felesége lépett a szobába, és egykedvűen, vele szemben, helyet foglalt az asztalnál.

– Tud a férjed is egy kicsit dominózni? – kérdezte tőle Holdasszony.

– Valami fogalma van róla; épp hogy csak meg tudja különböztetni az illatot a bűztől – vetette oda szemtelenül.

Holdasszony ez idáig mindössze annyit tudott Hszi-men Csing vejéről, hogy jóravaló, derék fiatalember, de azt nem is sejtette, hogy a versfaragáshoz és a tanulmány-íráshoz éppúgy ért, mint a kockázáshoz, sakkhoz és dominóhoz.

– Rendben van, átmegyünk hozzátok, és akkor férjed is játszhat – javasolta Holdasszony jóindulatúan.

– Nem érdemlem meg ezt a kitüntetést. Játsszanak csak önök ketten! – szabadkozott Csen szerényen.

– De hiszen maga is a családhoz tartozik. Miért ne játszhatna velünk? – nyugtatta meg Holdasszony.

Átmentek a szomszéd szobába. Az égővörös kereveten heverésző Meng Jü-lou elmerülten dominózott egymagában. Amikor a vendégek beléptek, felkelt, ki akart menni, de Holdasszony visszatartotta.

– A mi ifjú Csenünk nem holmi idegen. Üdvözöld csak nyugodtan – szólt Holdasszony. Majd a férfihoz fordulva bemutatta neki Meng Jü-lout: – Ez a harmadik sógornője.

Csen ideges sietséggel meghajolt, Meng Jü-lou pedig mormogva „tízezerszeres szerencsét^” kívánt.

A három asszony most dominójátszmába kezdett. Csen eleinte szerényen meghúzódott oldalt, és a játékot figyelte. De a játékszenvedély hamarosan hatalmába kerítette, segédkezett fiatal feleségének a húzásnál, és ügyes fogásaival bebizonyította, hogy nagyon is járatos a dominózásban, és nemcsak az „illatot a bűztől” tudja megkülönböztetni.

Javában folyt a játék, amikor ismét szétnyílt a függöny, és mosolyogva belépett Aranylótusz: fején finom szövésű ezüstháló, kacéran bal homlokára fésült hajában frissen szedett virágszirom.

– Ó, Csen sógor! – kiáltotta vidáman. – Nem tudtam elképzelni, ki lehet itt.

Csen az ezüstösen csilingelő hang hallatára hirtelen hátrafordult. Megpillantva az asszonyt, szíve hirtelen bizseregni kezdett, szeme felragyogott, s józansága egy-szeriben szertefoszlott.

Úgy rémlett neki, mintha valamelyik előző életéből visszaálmodott hajdani szeretője előtt állna.

– Ötödik sógornője ő – mutatta be Holdasszony Aranylótuszt. –Üdvözöljék egymást!

Csen néhány lépést tett az asszony felé, majd mellére szorított kézzel szinte a földig hajolt.

– Gyere, ötödik nővérünk, nézd csak ezt a kiskacsát! – tréfálkozott Holdasszony. – Úgy úszik, mint egy öreg, tapasztalt gácsér.

Aranylótusz odalépett Holdasszony mellé, s miközben fehér selyemlegyezőjével kecsesen legyezgette magát, tanácsokat adott neki, mit húzzon. Ekkor váratlanul jelentették, hogy megérkezett Hszi-men Csing. A játék nyomban félbeszakadt, a fiatal Csent pedig Ékkövecske egy mellékajtón át kicsempészte a szobából.

Hszi-men Csing leugrott a lóról, mindenekelőtt gyorsan kiment az építkezéshez, hogy meggyőződjék a munka állásáról. Majd felkereste Aranylótuszt.

– Gyorsan visszatértél – jegyezte meg az asszony.

– Csupán a város széléig kísértem a bírót. Tudod, kiről beszélek: Ho tartományi bíróról, akit a Hszinping-hágói határkörzet prefektusává neveztek ki. Búcsúlátogatáson volt nálam, s illendőségből egy darabon elkísértem. Nem mondhatnám, hogy valami gyönyörűség volt ebben a hőségben.

A vacsoránál még megjegyezte:

– Holnapután nagy lesz a felfordulás, ugyanis a kilátópavilon építkezése már olyannyira előrehaladt, hogy megtarthatjuk a bokréta-ünnepet. Vendégekkel lesz tele a ház. Tömegesen jönnek majd az emberek, hogy felkössék a bokrétára jókívánságuk jelképét, a vörös szalagot. A konyhának is akad majd bőven dolga.

Időközben leszállt az este. Csun-mej már behozta a lámpát. A hőségben Hszi-men Csing alaposan kifáradt a lovaglástól, meg a gyorsan felhajtott jó néhány pohár bor is elálmosította, ezért korán lefeküdt. Horkanása és horkolása hamarosan már távoli mennydörgésként hullámzott végig a helyiségen.

Július vége felé járt, a levegő még éjnek idején is fojtogató, fülledt volt. Aranylótusz Hszi-men Csing mellett feküdt, s a hőségtől sehogy sem jött álom a szemére. Hirtelen fényes surrogásra lett figyelmes, a hang a jáde-zöld hálóval bevont moszkitófogó irányából jött. Úgy, ahogy volt, anyaszült meztelen, felemelkedett fekhelyéről, s a lámpa fénysugarával végigpásztázta a moszkitóhálót. S lám: egy bambuszszúnyog keveredett a hálóba. Kiszabadította az állatkát a fogságból, és beleejtette a lángba. Egyidejűleg eszébe jutott a „Keresztül a sáson” című versnek az a része, amelyben a költő kettős értelemben szól a bambuszszúnyogról:

Dagadozó sima teste

vége iránt vékonyul.

Ha fű fölött imbolyog,

zeng fuvolaszóval.

Sárga félhomályban

egykönnyen megeshet,

a tárt piros kapun

a vesztébe rohan.

Jaj, a zöld hálónak

ütközik törékeny teste,

és ormánya nyalakodva

merül a szájpiros lébe.

Így édes fogságba esve

száz hang buggyan fel belőle,

az emberek a szobában

felneszelve hallgatóznak.

Mialatt gondolatban végigfutott ezeken a verssorokon, pillantása a meztelen Hszi-men Csingre esett, s rátapadt a férfitest közepén meredező hatalmas valamire. Egyik gondolat a másikat vonta maga után. Leküzdhetetlen érzéki vágy hatalmasodott el rajta. Finom ujjai lágy melódiába kezdtek. Majd fölkuporodott a férfira, és gyengéden simogatni kezdte.

– Bolondos nőszemély! – dörmögte Hszi-men Csing. – Még aludni sem hagyod az embert!

Kissé felemelkedett, s félig ülő helyzetben, kissé előrebillent fejjel, érdeklődéssel figyelte az asszony játékát, szemét pedig a föléje görnyedő test tökéletes vonalain legeltette. Ekképpen áldoztak lopva, az éjszaka kellős közepén, a bíborfuvola gyönyörteli játékának.

Talán egy ebédnyi ideig tarthatott az egész, amikor Hszi-men valahonnan a távolból közeledni érezte vágyának jól ismert, kellemes kitörését. Csun-mej szobalányért kiáltott, bort hozatott vele. Hogy a vakító fénytől megszabaduljon, a gyertyát egy padra állíttatta az ágyfüggöny mögé, majd ráparancsolt a lányra, hogy boroskancsóval a kezében álljon oda a fejéhez.

– Te semmirekellő gazember! – szidta Aranylótusz. – Ezek meg miféle újabb bogarak? Mi keresnivalója van itt a kicsikének?

– Ping nővértől tanultam – szólt Hszi-men Csing nevetve. – Odaállíttatta mellém Jing-csun szobalányt, és bort töltetett vele. Ez csak fokozza a dolog csábító voltát.

– Nincs kedvem veszekedni, de Ping nővértől, kérlek, kímélj meg. Az ember jót akar neki, s az eredmény csupa kellemetlenség. Nem tudta kivárni, míg létrejön az új házassága, s fütyült rá, hogy ezzel alaposan a kedvedet szegi. És ennek is ki itta meg a levét? Én! Kin töltötted ki múltkorjában a mérgedet? Rajtam! Kit rugdostál meg a minap, amikor rosszkedvűen, részegen tértél haza? Engem! És mindezen felül még egy csomó szemrehányást is zsebre kellett vágnom.

– Ki tett szemrehányást neked?

– Az Első!

S ezzel elmesélte a Holdasszonnyal folytatott szócsatát. Szerinte az Első úgy brekegett volna rá, mint egy vízkóros béka.

– Félreértettetek engem a múltkor – nyugtatta meg Hszi-men. – Egyáltalán nem haragudtam rátok, de értsd meg, nagyon bosszantott, hogy Ping éppen ezt a nyavalyás Bambuszdomb doktort, ezt a teknősbékafajzatot részesítette előnyben. Még az idősebb Huának, annak a harapós dögnek sem volt egyetlen szava sem a házasság ellen! S a tetejében még nem átall pénzt is adni annak az alávaló embernek, hogy itt az orrom előtt az enyémmel versengő patikát nyisson! És az üzlet kitűnően megy! Egyszóval értsd meg, azon a napon nagyon paprikás hangulatban voltam.

– Miért nem vetted ide a házba mindjárt a legelején? Én pártoltam az ügyet, de te csak az Elsőre hallgattál, az pedig lebeszélt róla.

Hszi-men Csingben magasra csapott a düh vörös hulláma. Ebben a pillanatban meggyűlölte a Holdasszonyt.

– Holnaptól rá sem nézek! – jelentette ki határozottan.

Ez alkalommal újból bebizonyosodott, milyen romboló hatással van az ügyesen elejtett gyanúsítás még az olyan emberek viszonyára is, akiket a legszorosabb szálak fűznek egymáshoz. Akár fejedelemről és leghűségesebb miniszteréről, akár apáról és fiúról, férjről és feleségről vagy testvérekről legyen szó, újból meg újból megismétlődik a régi história: az emberek hitelt adnak idegen, gonosz és rosszindulatú szóbeszédnek, s máris törésre kerül a sor. Hogy is engedhette Hszi-men Csing, hogy az ágyban, bujálkodás közben, a fülébe suttogott pletykák hűséges, derék és valóban tiszteletet érdemlő első felesége ellen hangolják!

Akárhogy is történt, ettől az órától kezdve Hszi-men Csing elkeseredett ellensége lett Holdasszonynak. Rá sem nézett többé, és egyetlen szót sem szólt hozzá. Ami pedig Holdasszonyt illeti, ő sem méltatta többé figyelemre Hszi-ment, nem érdekelte, hol és mivel tölti az idejét. Amikor Hszi-men Csing nagy ritkán mégis bement a szobájába, az asszonynak hirtelen valami tenni-venni valója akadt, lehetőleg nem nézett rá, még válaszra sem méltatta, s helyette a szobalányok felelgettek a ház urának kérdéseire. Vagyis: elhidegültek egymástól, unalmas megszokottság jellemezte viszonyukat.

Ezzel szemben Aranylótusz érezte, hogy helyzete példátlanul megszilárdult Hszi-mennél, s ettől életkedve is roppant megnövekedett. Most a fiatal Csenre vetett szemet. Amikor legutóbb a dominózás alkalmából találkozott vele, a behízelgő modorú, okos és csinos fiú módfelett megtetszett neki. Már ismeretségük elején szentül eltökélte, hogy megnyeri a maga számára. Amíg Hszi-men Csing a közelében tartózkodott, türtőztette magát, de mihelyt megneszelte, hogy kitette a lábát a házból, boldogan meghívta pavilonjába: teáztak, beszélgettek, vagy táblajátékkal szórakoztak.

S immáron elérkezett a bokrétaünnep. Már délelőtt megszámlálhatatlan barát és ismerős gyűlt egybe; jókívánságaikat gyümölcsös dobozokkal és piros szalagokkal fejezték ki, mindenki megkapta a maga ajándékát, a munkások is, a vendégeket pedig dúsan terített ünnepi asztal várta. Mikor délután, végre-valahára, befejeződött a nagy jövés-menés, és az utolsó vendég is hazament, a korai felkeléstől és a megerőltető naptól fáradt Hszi-men visszavonult az egyik hátsó helyiségbe, s lefeküdt aludni. Ekkor a fiatal Csen megjelent Aranylótusz pavilonjában, és egy csésze teát kért. Aranylótusz éppen az egyik kereveten heverészett, s a hathúros pi-pa lant hangjait próbálgatta.

– Ön is részt vett a bokrétaünnepen, fél napon át kedvére ehetett, ihatott, hogy lehet, hogy még most is éhes? – kérdezte az asszony csodálkozva.

– Őszintén megvallva, kora reggel óta talpon vagyok, nem sokat gondolhattam az evésre-ivásra. Itthon van a gazda?

– Igen, valamelyik hátsó szobában lefeküdt aludni.

Aranylótusz Csun-mejért kiáltott, bort és édességet hozatott. Mialatt Csen eszegetett, Aranylótusz a pi-pa húrjait pengette.

– Mit játszik? Nem énekelne nekem valamit? – kérdezte Csen kihívóan.

– Maga túlságosan szerénytelen, kedvesem – hangzott az elnyújtott válasz. – Mit szólna hozzá, ha elmondanám Hszi-men Csing úrnak?

A férfi térdre borult előtte.

– Könyörüljön meg rajtam, szegény fiatalemberen, kedves ötödik sógornőm – esedezett a fiú, mulatságosnak ható, túlzott rémülettel. – Nem leszek többé ilyen vakmerő.

Az asszony, ajkán jelentőségteljes mosollyal, felsegítette.

Ettől az órától kezdve egyre bizalmasabb viszony alakult ki kettőjük között. Csen, semmivel sem törődve, bátran járt kedve szerint ki s be Aranylótusz pavilonjában, felszabadultan és fesztelenül beszélgetett az asszonnyal, sőt olykor-olykor a vállát is átölelte, vagy megsimogatta a hátát. Szinte magától értetődő természetességgel viselkedett. Ha a jó Holdasszony sejtette volna, miféle pökhendi, zabolátlan vadócot engedett szabadjára az ártatlannak vélt ifjúban!

TIZENHATODIK FEJEZET

Zöldkígyó és Szürkepatkány alaposan ellátja

Bambuszdomb doktor baját.

Ping asszony újból szerelemre lobban

Hszi-men Csing iránt

Néhány hónappal később az új épületek már teljesen készen álltak, helyén volt az utolsó faburkolat is, s csak úgy ragyogott minden a vadonatúj festéstől. A felavatás alkalmából Hszi-men Csing újabb lakomát rendezett, mely több napon át tartott. De minek is időznénk efféle részleteknél?

A nyolcadik hónap elején történt. Reggel Hszi-men Csing, úgy tíz óra tájt, elment az új tartományi bíró, Hszia születésnapi ünnepségére, melyet annak vidéki birtokán tartottak meg. Lovának patkócsattogása még alig halt el a kapu felé vezető úton, amikor Holdasszony négy társnőjének, valamint Hszi-men Csing leányának kíséretében felkerekedett, hogy a parkban kényelmesen sétálgatva, együtt megtekintsék az új létesítményeket. S valóban, alighogy áthaladtak a parkba vezető toronyszerű rácsos kapun, sosem látott csodák tárultak szemük elé.

A ciprusok sötét, kékeszöld lombozatából s a bambuszok világosabb, jégmadárzöld rejtekeiből itt-ott kisebb-nagyobb magaslatok bukkantak elő, hol enyhén lankásak, hol merészen magasba szökkenők, legfelül simára egyengetett tetőkertek szép kilátással. A parkban minden egyes évszaknak megvolt a maga varázsa. Vegyük például a Vonuló Fecskék Csarnokát, ahonnan tavasszal közeli kilátás nyílik a virágdíszbe boruló s egymással versenyt pompázó barack- és szilvafákra. Arrébb a Zuhataghasadék álmodozott elrejtőzve, mely körül nyáron vízirózsák és lótuszvirágok bontogatják csendben fenséges szirmaikat. Emitt az Egymásra Boruló Zöld Magaslatok Tornya meredezett, őszidőn krizantémok világítanak aranyos fénnyel körös-körül, amott pedig az Elrejtőző Tavasz Termében a fenséges téli kalikanthosz nyújtogatja virágzó ágait. Bársonyos patakok csörgedeztek a csodálatos, virágzó réteken. Gyümölcstől terhes ágak borultak gyönyörű faragványokkal díszített kapuk fölé. Karcsú fűzfalevelek kergetőztek játékosan a szélben, lágyan hullámzó vonaluk leánygyermekek finom írelésű szemöldökére emlékeztetett. A Vonuló Fecskék Csarnoka előtt a lampionünnep estéjén a tarka lámpások fényei imbolyognak majd. Az Elrejtőző Tavasz Terme mögött az ezüstös hótakaró alól tavasszal félénken bújnak majd elő az első barackrügyek. A sziklás tópartokon félig felpattant kvarc-rögökből arany- és ezüsterecskék folydogáltak. A korlátokon és erkélyeken, mint gyenge bambuszhajtások, színes drágakövek hunyorogtak. A függönyökön s a kárpitokon véges-végig pirosas mellényű fecskék suhantak, és a bambuszok zöld árnyában sárga kakaduk surrogtak rikácsolva. Akadtak bőven teliholdkerek falátjárók, ringó bárkák, illatos kásmírbogáncsgyökérből font lugasok, komoly mandulafenyő-erdőcskék és vidám bambuszsétányok, kanyargó patakok és szögletes tavak, banánfák és pálmák szegélyezte lépcsők, ritka halakkal teli medencék, tarka pettyes libegő pillangók. Mindent egybevéve, olyan park volt, mely méltán vetekedhetett az egykori Tangcsászárok „Bazsarózsaliget”-ével, és melynek láttán még egy szent is révületbe esett bodhiszattva megmerevedett arcvonásai is felderültek volna a csodálkozástól.

Egyszóval a hat szépasszony, élükön Holdasszonnyal, bejárta a park tekervényes útjait, bele-belegázoltak a magas fűbe, letelepedtek az illatos réteken, lekuporodtak a virágágyak szélére, s közvetlen közelről gyönyörködtek a páratlan virágcsodákban, majd egy kis ideig csendes halastavak partján üldögéltek, játszi kedvvel eleséget szórtak a halaknak, s kerek legyezőikkel tarka pillangókat kergettek. Holdasszony most a magasan elterülő Felleggyűjtő Pavilon felé tartott, odaérve Meng Jü-louval és Li Csiao-errel sakkjátszmába kezdett, míg a három másik asszony felkapaszkodott a kilátódombra, s az eléje táruló csodás látképben gyönyörködött. Elbűvölve nézték a bazsarózsaágyakat és a rózsabokrokat, a vadalmafaágakat és a kásmírbogáncsbozótot, a jéggel-faggyal dacoló bambuszt és az örökzöld ciprusokat. Valóban, az örök tavasz birodalma volt ez!

Miután beteltek már a sok látnivalóval, valamennyien összegyűltek a kilátópavilonban, s különféle hideg ételekből csipegettek. Az asztalfőn Holdasszony ült, vele szemben Li Csiao-er, a négy másik asszony pedig, szigorú rangsorban, az asztal oldalán foglalt helyet.

– Ó, teljesen megfeledkeztem róla, hogy a fiatal Csent is meghívjam – ötlött hirtelen Holdasszony eszébe, s már el is küldte Ékkövecskét a fiatalemberért. Az hamarosan meg is jelent, s leült felesége mögött, a számára kijelölt asztalkához.

Bíborvörös, virágos selyemkabát volt rajta, fején égszínkék kreppsapka, lábán igéző fekete szaténpapucs. Néhány pohár bor elfogyasztása után Holdasszony Li Csiao-errel és Hszi-men leányával folytatta a sakkjátszmát, míg Meng Jü-lou és Szun Hszüe-o felkapaszkodott a kilátótoronyba. Aranylótusz egyedül maradt. Elsétált a domb lábánál elterülő lótuszvirágos tó partjára, ahol legyezőjével pillangókat kergetett.

A pajzán Csen észrevétlenül utánalopakodott, s egyszeriben ott termett a háta mögött.

– Ötödik sógornőm, nem jól csinálja ezt a lepkevadászatot. Majd én segítek – hallotta váratlanul közvetlen közelről.

Aranylótusz ijedten hátrafordult, és sanda tekintettel végigmérte.

– Maga haszontalan, halálra rémíti az embert! – korholta halkan.

Csen nevetve melléje lépett, egyszerűen megölelte és megcsókolta, Aranylótusz, gyenge ellenállást színlelve, el akarta tolni magától.

– Ötödik nővérünk! – hallotta ebben a pillanatban Meng Jü-lou hangját a kilátótorony felől. – Gyere gyorsan! Mondani szeretnék valamit.

Aranylótusz sietve kiszabadította magát a tolakodó ölelésből, s felkapaszkodott a dombon, a fiatal Csen pedig nesztelenül a lakrésze felé osont. Boldogság s egyszersmind szomorúság nehezedett a szívére. S miközben ellentétes érzésektől áthatva, elmélázva lépdelt, pillanatnyi hangulatában a következő verssorok derengtek fel benne:

Friss virágszál haja éke,

mindig előttem a képe.

Festék nincsen soha rajta,

bíborpiros úgyis ajka.

Mikor el kell tőle válnom,

máris újra látni vágyom.

Mintha nézne szerelemmel,

de a szája szólni nem mer.

Biztat szeme égi jóval,

de nem mondja soha szóval.

Eltaszított volna? mégse?

Enyelgő ellenkedése.

Távol tőle s közelében,

Ha jön, ha elsiet éppen,

azt forgatom csak fejemben,

vajh boldoggá tesz-e engem?

Hszi-men Csing nemcsak a felső körökben, hanem Csinghohszien szép városának kétes hírű utcáiban is jól ismert személyiség volt. Ismerte őt minden léhűtő, s nem egy közülük méltán eldicsekedhetett vele, milyen számottevő „kedvezményekben” részesült jóvoltából. Volt ennek a társaságnak többek között két hírhedt tagja, két közönséges bandita: általában „Zöldkígyó”-nak és „Szürkepatkány”-nak nevezték őket. A Szung-időkben „Poroló”-nak nevezték az efféle alakokat, manapság pedig „Furkósbot”-nak. Hszia tartományi bíró birtokáról hazafelé tartva, Hszi-men Csing épp egy külvárosi utcán ügetett keresztül, amikor megpillantotta az említett két lókötőt; egy kocsma előtt üldögéltek és kockáztak. Hirtelen átvillant agyán a gondolat, megállította lovát, és odakiáltott nekik. A két lókötő nyomban felpattant, odaszaladt hozzá, és könnyed térdhajlással üdvözölte őt.

– Mi szél hozta ide, magas uraság?

– A tiszteletre méltó tartományi bíró, Hszia úr születésnapi ünnepségéről jövök. Volna egy kis megbízásom a számotokra.

– Uraságod már gyakran megtisztelt és kitüntetett minket… Tudja, hogy önért akár a tűzbe megyünk, a forró víztől sem rettenünk vissza, s ha kell, tízszeres halállal halunk meg.

– Jól van, gyertek el hozzám holnap délelőtt, s majd megbeszéljük a továbbiakat.

– De miért várnánk holnapig? Mondja el most nyomban, nagyurunk, mit kíván!

Hszi-men Csing odahajolt hozzájuk, s fülükbe súgta, milyen bonyodalmak származtak Ping asszony újbóli házasságával kapcsolatban.

– Nagy örömet szereznétek nekem, testvéreim, ha alaposan visszafizetnétek a dolgot ennek az átkozott Bambuszdomb doktornak.

Köpenye alól nagy körülményesen egy pénzeszacskót kotort elő, s tartalmát, öt uncia tört ezüstöt, kiöntötte eléjük.

– Fogadjátok el előlegként ezt a kis borravalót. Ha majd rendben elvégeztétek a dolgotokat, többet is kaptok.

Zöldkígyó nem akarta elfogadni a pénzt.

– Már amúgy is adósai vagyunk önnek régebbről, magas uraság. Ha azt kívánta volna, utazzunk a keleti tengerekre, s lopjuk le a kék tengeri sárkány hátának legfelső taréját, vagy törjük ki a Huasan-hegyi tigris egyik elülső fogát, az egészen más lett volna, de az efféle semmiségért! Nem, ezért nem fogadhatunk el egy fillért sem.

– Nem bánom, akkor nem fárasztalak benneteket – válaszolta Hszi-men barátságtalanul, és megparancsolta legényének, Taj A-ernek, tegye el a pénzt, s mint aki menni készül, korbácsát könnyedén megsuhintotta. Ámde az egyik lókötő, Szürkepatkány elkapta a kantárszárat.

– Te még nem ismered az uraságot – szólt oda társának. – Ha visszautasítjuk ajándékát, ő vonakodásnak tekinti. – Majd levetette magát a kövezetre, s így szólt Hszi-menhez: – Az úr menjen csak nyugodtan haza, kívánsága szerint fogunk cselekedni. Két napba sem telik, és minden a legnagyobb rendben lesz. Lesz ám mit nevetnie!

– S talán azt is szabad remélnünk, hogy a magas uraság szolgálataink elismeréséül csinos kis állást szerez nekünk Hszia őkegyelmességénél – toldotta hozzá Zöldkígyó.

– Rendben van – szólt Hszi-men, azzal továbbügetett.

Hazaérve, még kedve támadt egy kis esti sétához a parkban. A kilátótoronynál belebotlott Aranylótuszba, aki éppen rendezkedett. A többi asszony érkezésének hírére sürgősen visszavonult lakosztályába.

Hszi-men Csing rózsás kedvében volt, s Aranylótuszt is kívánatosabbnak találta, mint valaha. Miután evett egy-két falatot, odahúzta magához, és gyengéden megcsókolta. Csun-mej szobalánnyal nehéz, édes szőlőbort töltetett. Aranylótusz feljebb húzta szoknyáját, s az ölébe telepedett, majd mindketten egyazon pohárból ittak. Az asszony olykor-olykor saját szájából ügyesen egy-egy kortyot Hszi-men ajkai közé csorgatott, majd még bolyhos, zsenge lótuszmagot dugott a szájába.

– Brrr! Ez aztán keserű, s a bolyhoktól meg is akad az ember torkán! – szólt Hszi-men fanyar képpel.

– Amivel szerető asszonyod kínál, azt meg kell enned! Ez a mag szerencsét hoz!

Majd friss dióbél következett. Hszi-men Csing kitalálta Aranylótusz gondolatát. Öt felesége közül eddig még egyik sem ajándékozta meg utóddal!

Fejét az asszony melléhez szorította, aki szétnyitotta vékony batisztingét, és előtűntek kerek mellei, melyek lágyak voltak, mint a vaj, simák és fényesek, akár a hibátlan nefrit. A férfi ajkai hosszan, kéjesen tévelyegtek az asszony keblének domborulatain. Most felegyenesedett.

– Valami újságot szeretnék mesélni neked – szólt jókedvűen. – Óriási muri lesz holnap. Bambuszdomb doktor arcát – tudod, kire gondolok: aki Ping asszony pénzén azt az új gyógyszertárat alapította – éktelenül kicifrázzák holnap.

– Hogy értsem ezt?

Hszi-men Csing elmesélte összeesküvését a két lókötővel, akikkel az imént a külvárosban, a városfalon túl összetalálkozott.

– Hogy te miket művelsz! – szólt Aranylótusz nevetve. – Egyébként mondd csak, nem arról a doktorról van szó, aki hébe-hóba a házunkbeli betegeket is kezeli? Voltaképpen szerény, udvarias modorú ember. Köszönésnél úgy meghajol, hogy szinte orrával súrolja a földet. Őszintén megvallva, sajnálom.

– Haha! Az az ember jól tudja, miért hajol olyan mélyre az asszonyok előtt; azért, hogy közelebbről lássa a lábukat!

– Valóban azt hiszed? Föl sem tételezném róla. Egy ilyen tudós embernek nem lehetnek efféle mellékgondolatai.

– Te csak felületesen ismered, az előnyös oldaláról, de nem tudod, hogy voltaképpen egy minden hájjal megkent gazember.

Immár két hónapja múlt, hogy Ping asszony férji minőségben házába fogadta Bambuszdomb doktort. A doktor kezdetben azt hitte, hogy izgatószerekkel és vonzalmat ébresztő kotyvalékokkal felkeltheti az asszony szerelmét, hamarosan be kellett azonban látnia, hogy tévedett. Ping asszony, szíve mélyén, továbbra is Hszi-men Csing rabja volt, ami pedig az emberke iránt táplált csekély rokonszenvét illeti, az egykettőre elszállt, akár a hirtelen támadt forgószél vagy a futó zápor. Testi közelsége az asszonyt nemcsak hidegen hagyta, hanem egyenesen undort keltett benne. A szerelmi gerjedelmet előidéző különböző készítményeket pedig, amelyeket a doktor rátukmált, egyszerűen széttiporta, és a szemétbe dobta.

– Te rút béka, te undorító giliszta! – csattant fel dühösen, valahányszor férje igyekezett őt a csodaszerekre rábeszélni. – Lásd be, nincs benned semmi erő, hagyj békén ezekkel a vacakokkal. Az én szememben csupán rohadt húscafat vagy, melynek puszta látásától is felfordul a gyomrom. Döglött teknősbéka vagy, meglágyult végű piszkavas. Takarodj a szemem elől!

Gyakran megesett, hogy az éjszaka kellős közepén kikergette a hálószobájából, s ilyenkor a férfi kint az üzletben töltötte az éjszakát. Egyetlen dolog motoszkált Ping fejében éjjel-nappal: miért nem fogadta Hszi-men Csing akkoriban magához; s amikor kivételesen nem őkörülötte forogtak a gondolatai, a számolódeszka fölé hajolt, és félhangon vagyonát számlálgatta.

Egy napon újból heves jelenet játszódott le a házastársak között, és Bambuszdomb doktor, dühtől háborgó gyomorral, az üzletben keresett menedéket. Még alig foglalta el helyét a pult mögött a kasszában, amikor két nyegle, züllött kinézésű férfi lépett be az üzletbe, és kényelmesen letelepedett a vevők padjára.

– „Kutyasárga” kapható-e? – kérdezte az egyik.

– Bizonyára „ökörsárgát” vagy ökörbezoárt gondol? Azzal szolgálhatok – felelte Bambuszdomb doktor. – „Kutyasárga” nincsen raktáron.

– Akkor szeretnék néhány uncia „vashamut”.

– Látom, szeret tréfálni. Ön nyilván összetéveszti a „vashamut” a „vasporral” vagy a kámforral. Jó perzsa kámforral szolgálhatok.

– Félre a tréfával – fordult most a másik férfi a beszélőhöz. – Nyilván még csak nemrégiben nyílt meg a patika, és még nem szereztek be mindent. Beszéljünk vele nyíltan. Ide figyeljen, Bambuszdomb barátom, hagyja már ezt a mókát, és ne tegyen úgy, mintha aludna vagy álmod-na. Bizonyára emlékszik még arra a harminc ezüstunciára, amit felesége halálakor kért kölcsön ettől az úrtól. Szeretné most nyomban visszakapni, mégpedig kamatostul. Nemrégiben megtudtuk, hogy újból házasodni készül, és gyógyszertárat nyit ezen a helyen. Kis ideig vártunk, de most aztán ide a gubával!

Bambuszdomb doktor tágra meresztett, ijedt szemmel bámult a betolakodókra.

– Mit beszél? Még hogy én pénzzel tartozom ennek az úrnak?

– Csak semmi izgalom, kisöreg! Fölösleges itt minden csűrés-csavarás, még egy parányi hasadékot sem talál, melyben lerakhatná felháborodásának légypetéit.

– De hiszen én még a nevét sem tudom az úrnak! Soha életemben nem láttam! Mit akar tőlem?

– Emlékezzék csak vissza, hogyan járta annak idején az utcákat szegény vándordoktorként, csengettyűs bottal a kezében, s ajánlotta fűnek-fának a kenőcseit meg a piruláit! Ki fedezte annak idején felesége temetési költségeit? Talán bizony nem ez az úr?

– Becsületes nevem Lu Hua – mutatkozott be a szóban forgó fiatalember, aki persze nem volt más, mint Zöldkígyó. – Harminc ezüstunciát bocsátottam akkoriban az ön rendelkezésére. Ez kamatos kamattal a mai napig negyvennyolc unciára rúg, s felkérem, fizesse vissza azonnal.

– Hogyan? Nem értem! – kiáltotta Bambuszdomb doktor magából kikelve. – Hol az adóslevél? Hol vannak a kezesek?

– Kérem alássan, én magam, Csang Seng, kezeskedtem önért annak idején – mondotta Szürkepatkány –, az adóslevél pedig itt van. – S ezzel kabátja ujjából előhúzott egy darab papirost, s odatartotta az elképedt doktor orra alá. Annak mérgében viaszsárga lett az arca.

– Ti kutyák, átkozott banditák, ti csak meg akartok károsítani engem! – ordította torkaszakadtából.

Válaszképpen Zöldkígyó a pulton át az öklével villámgyorsan a doktor arcába vágott, minek következtében annak orra menten félrebillent; majd felkapott egy rogyásig megrakott állványt, s kihajította az ajtón, úgyhogy az orvosságosüvegek és tégelyek szerteszét gurultak az utcán.

Ekkor a megrémült Bambuszdomb doktor hangosan kiáltozni kezdett, az öreg szolgát, Tien Fu-ert hívta, de azt, alighogy belépett az üzletbe, akkora rúgás érte, hogy jobbnak látta sürgősen visszavonulni. Ezután a kassza mögül kiráncigálták a doktort, s lefogták.

– Olyan régóta vársz már a pénzre, testvér – szólt oda Szürkepatkány Zöldkígyónak –, nyugodtan adhatsz még két nap haladékot. Addigra majd megszerzi! És önnek mi a véleménye, barátocskám? Meglehet, még a kamatokból is elenged valamennyit, ha nem sokat akadékoskodik a fizetésnél.

– Pert indítok a gazember ellen! – kiáltotta Bambuszdomb doktor toporzékolva.

Püff! Újabb hatalmas pofon csattant az arcán.

– Talán bizony már korán reggel pityókos az úr! – gúnyolta Szürkepatkány az összepüfölt embert, aki meg-tántorodott, és még a sapka is leesett a fejéről.

A doktor hangos segélykiáltozására odasietett egy rendőrjárőr, a három verekedőt egymáshoz kötözte, és az őrségre kísérte.

Közben Ping asszony a függöny mögül titkos kárörömmel nézte végig a jelenetet. Miután a csendháborítókat elvezették, megparancsolta Feng anyónak, vegye le a cégtáblát, és zárja be az üzletet. Az utcán szerteszét heverő tégelyeket, dobozokat a járókelők addig már rég felszedték és elhordták.

A történtek híre hamarosan Hszi-men Csing fülébe jutott, aki még ugyanabban az órában elküldte egyik bizalmasát jó barátjához, Hszia tartományi bíróhoz, a másnap délelőtti tárgyalás illetékes bírájához. Idejében gondoskodott róla, hogy a bíró az ő kívánsága szerint ítélkezzék.

– Egyszóval te volnál Csiang, akit errefelé Bambuszdombnak neveznek? – hangzott Hszia bíró első kérdése a másnap délelőtti kihallgatáson. – Miért nem akarod megfizetni adósságodat, és miért sértegeted még ezenfelül hiteleződet? Meg kell hagyni, minősíthetetlen magatartást tanúsítasz.

– Nem értem, mit akarnak tőlem, sosem kértem tőle kölcsön – védekezett a doktor. – Amikor szép nyugodtan meg akartam erről győzni, verekedni kezdett, és összetörte a berendezést.

– Neked, Lu Hua, mi erről a véleményed?

– Két évvel ezelőtt pénzt kért kölcsön tőlem felesége temetési költségeire. Már két év óta az orromnál vezet, s közben jól menő gyógyszertárat nyitott. Mikor aztán tegnap a kölcsön visszafizetését sürgettem, egyszerre toporzékolni és szitkozódni kezdett. Egyébként tessék az adóslevél, rajta a kezes neve.

A bíró szétteregette a papirost, melyen a következő szöveg volt olvasható:

„Ezen adóslevél kiállítója, Csiang, azaz Bambuszdomb doktor, e körzetben orvosként tevékenykedik. Felesége temetési költségeire Lu Huától harminc uncia fehérezüstöt kért és kapott kölcsön havi háromszázalékos kamatra. Visszafizetendő az év lejárta előtt. Kezes: Csang Seng. Vita esetén ez a kötelezvény okmányként szolgál.”

Hszia úr dühösen az asztalra csapott.

– Hiszen itt a bizonyíték! – kiáltotta. – Te egy megátalkodott, rosszindulatú adós vagy, meg akarod másítani az okmány kristálytiszta szavainak értelmét!

Elhangzott a rövid ítélet, mire három-négy törvényszéki szolga rávetette magát a szerencsétlen doktorra, és a súlyos bambuszbot harmincszor lesújtott rá. Majd közrefogták, és elvezették a lakására, ahol a parancs értelmében be kellett hajtaniuk rajta a harminc ezüstöt. Amennyiben vonakodik megfizetni az adósságot – így szólt az ítélet –, az adósok börtönébe kell zárni. A szegény Bambuszdomb doktor könyörögve kérte feleségét, fizesse meg helyette a harminc ezüstöt, mire Ping asszony arcon köpte.

– Még egy megveszekedett kest sem hoztál a házasságba, most meg elvárnád tőlem, hogy megfizessem az adósságodat! – támadt rá az asszony. – Bár idejekorán átláttam volna rajtad, ne félj, nem mentem volna férjhez egy ilyen visszataszító, kiállhatatlan teknősbékafajzathoz!

Minthogy a négy törvényszéki szolga az iménti szavak hallatára már szedelőzködni kezdett, hogy a doktort visszakísérje a jamenbe, az földre vetette magát a felesége előtt, s megható szavakkal igyekezett meglágyítani a szívét: ne vonja meg tőle jóságát, ne engedje, hogy halálra botozzák, s meglátja, az ég ezerszeres áldásban részesíti majd. És mi mást tehetett Ping asszony? Engedett a doktor könyörgésének, Zöldkígyó és Szürkepatkány pedig, miután széttépték az adóslevelet, harminc csillogó ezüsttel a zsebükben diadalmasan eltávoztak.

Nyomban Hszi-men Csinghez siettek. A kilátópavilonban találtak rá, s büszkén beszámoltak a jól sikerült csínyről. Hszi-men Csing megdicsérte és gazdagon megvendégelte őket, a harminc ezüstöt pedig, ami soha nem is volt az övé, fáradságuk jutalmaként nagylelkűen nekik ajándékozta. Végezetül még nagy kegyesen megígérte, hogy amennyiben legközelebb ismét szüksége lesz szolgálataikra, nem feledkezik meg róluk. De szíve még csak akkor repesett igazán a boldogságtól, s akkor érzett teljes elégtételt, amikor másnap hírül hozták neki, hogy Ping asszony rövid úton kitette a szűrét szerencsétlen vetélytársának egyetlen fillér nélkül, úgy, ahogy a házhoz került, az övével versengő gyógyszertárat pedig végleg bezárta. Értesülése tehát valónak bizonyult, sőt utóbb még megtudta, hogy Ping asszony, mint ilyenkor szokás, a kapualjba nyomatékul még egy vödör vizet is zúdíttatott Feng anyóval a kiebrudalt doktor után.

Ping asszony megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a doktor gyűlölt személyét végre-valahára házán kívül tudta, s keserű szemrehányásokat tett magának az elhamarkodott házasságért. Ettől a perctől fogva minden gondolata, minden reménysége egyedül Hszi-men Csinghez kapcsolódott. Naphosszat a kapufélfának dőlve álldogált, s vágyakozva várta, hátha megpillantja véletlenül, vagy hír érkezik tőle.

Immár eljött a nyolcadik hónap, s már itt volt tizenötödike, Holdasszony születésnapja. Hszi-men Csing, minthogy továbbra sem állt szóba első feleségével, elment Fahéjvirághoz, hogy minél távolabb kerüljön az ünnepi forgatagtól. Magával vitte Éhenkórász Jinget és Hszie-Hszi-tát. Véletlenül Fahéjvirág nővére is épp odahaza tartózkodott. Az egész napot poharazgatással, kockázással töltötték, meg az oly régóta kedvelt palackjátékkal szórakoztak kint az udvarban. Az utóbbi játék abból áll, hogy egy nyílvesszővel ügyesen bele kell találni a palack nyakába. Estefelé beállított Taj A-er, gazdája lovával.

– Mi újság odahaza? – kérdezte legényétől Hszi-men Csing.

– Semmi különös. A vendégek java része már hazament. Ping asszony az Oroszlán utcából Feng anyóval küldte el jókívánságait, és különböző ajándékokkal kedveskedett.

– Nagyon fel vagy hevülve. Talán ittál?

– Igen, Ping asszony Feng anyóval üzentetett, hogy keressem fel, és most éppen tőle jövök. Két jókora pohár bort ittam nála, ezért vagyok kissé felhevülve. Ping asszony elpanaszolta szíve bánatát, vagyis hogy keserű szemrehányásokat tesz magának, amiért Bambuszdomb doktort a házába fogadta. Kéri, bocsásson meg neki, látogassa meg, szeretne feltétlenül önhöz költözni. Esdekelve kért, vigyem el azonnal a választ. Úgy látszik, nagyon a szívére vette a dolgot, mert úgyszólván hálni jár belé a lélek.

– Átkozott némber! Mit akarhat még tőlem? – mormogta Hszi-men Csing komoran. – De bánom is én! Menj el hozzá, és egyszer s mindenkorra mondd meg neki, torkig vagyok a látogatásaival és ezzel az örökös huzavonával. Majd kikeresek egy megfelelő napot a házassághoz, és elküldöm érte a gyaloghintót. És ezzel el van intézve!

– Vihetem mindjárt a választ? Velem jött mindjárt Ping-an, az inas is, hogy távollétemben ő álljon az ön szolgálatára.

– Menj csak, menj!

Ping asszony nem tudta, hová legyen a boldogságtól, amikor Taj A-er még ugyanaznap meghozta az örvendetes hírt.

– Nagyszerűen végezted a dolgod, kedves kisöcsém! – mondta elismeréssel. –Örökké hálás leszek neked!

S ezzel már kint is volt a konyhában, saját kezűleg gyorsan vacsorát készített a fiúnak, s a legjobb borból töltött neki. Végezetül a fiúnak még meg kellett ígérnie, hogy a költözködésnél segítségére lesz öreg szolgájának, Tien Fu-ernek.

Már a rákövetkező napon öt teherhordó kulit fogadott, s ezzel megkezdődött a költözködés, mely, tekintettel a rengeteg holmira, öt álló napig tartott. Hszi-men Csing egy szót sem szólt Holdasszonynak, s az Oroszlán utcából érkező holmikat egyenesen az új kéjlakba vitette, a menyegzőt pedig a nyolcadik hónap huszadik napjára tűzte ki.

Huszadikán délután elküldte az Oroszlán utcába a vörös selyemmel bevont nagy díszhintót. A tekintélyes kíséret négy szolgából és nagy piros lampionokat vivő nyolc férfiból állt. Ping asszony meg Feng anyót, valamint két szobalányát küldte előre, hogy bejelentsék érkezését. Megvárta Feng anyó visszaérkezését, majd boldogan beleült a piros hintóba.

Bár Hszi-men Csing az említett napon otthon tartózkodott, az új asszony bevonulásakor szokásos mindenfajta ünnepléstől távol tartotta magát. Elhatározta, hogy alaposan megleckézteti Ping asszonyt. A kilátópavilonban üldögélt, egyszerű háziruhában, s egykedvűen várta a bevonulást.

A gyaloghintót, Ping asszony legnagyobb megrökönyödésére, egyszerűen a földre helyezték a főkapu alatt, s egy árva lélek sem fogadta. Pedig a szertartásrend szerint az új asszony addig át nem lépheti a ház küszöbét, míg valamely belső hölgy nem fogadja.

Végül Meng Jü-lou szíve megesett az új feleségen, elszaladt Holdasszonyért, s rábeszélte, jöjjön és vezesse be az új asszonyt.

– Ön a ház úrnője, tehát az új asszony üdvözlése is az ön hivatalos feladatai közé tartozik. Hszi-men Csing bizonyára nagyon megharagudna a mulasztásért. Szegény asszony már fél napja ott várakozik a küszöb előtt, és senkinek sem jut eszébe üdvözölni őt. Ez mégsem járja.

Holdasszony, érthető módon, ellenszenvet érzett az új jövevény iránt, s egy ideig habozott. De végül is Hszi-mentől való félelme leküzdötte ellenállását, nagyot sóhajtott, felállt, s liliomlábaival lassan a kapu felé lépdelt. Végtelennek tetsző, kínos várakozás után Ping asszonyt végre kisegítették a hintóból, Holdasszony a karját nyújtotta neki, s bevezette új otthonába, ahol a két szobalány, Jing-csun és Hsziu-csun már az utolsó párnáig előkészítette a menyegzői szobácskát. Ámde Ping asszony egész este és egész éjszaka hiába várta Hszi-ment. Az nem mutatkozott: Aranylótusznál töltötte az éjszakát.

Másnap délelőtt végre megjelent a pavilon előtt, kihívta Pinget, elvezette a hátsó lakosztályokba, s a formaságokhoz híven bemutatta mint hatodik feleségét a többi asszonynak, valamint a szobalányoknak. De eljött a második éjszaka, s ő azt is magányosan, elhagyatottan töltötte szobácskájában. Hszi-men Meng Jü-louval szórakozott.

De a magányosan eltöltött harmadik éjszaka után az asszonyon komor kétségbeesés vett erőt. Az éjszaka kellős közepén, éjféltájt, panaszos nyögés riasztotta fel a szomszédos helyiségben alvó két szobalányt. Gyorsan benyitottak, s az olajmécses egyre halványabban pislákoló fényénél megpillantották szép piros menyegzői ruhába öltözött úrnőjüket: teste az ágy felső keresztgerendáján himbálódzott, nyaka köré selyemövével vetett hurkot.

Hangosan kiáltozva kiszaladtak a parkba, segítségül hívták a hozzájuk legközelebb lakó Aranylótuszt és Csun-mejt. Aranylótusz gyors elhatározással ollót fogott, s erélyes mozdulattal a nyak fölött átvágta a selyemövet. Majd egyesült erővel megragadták az eszméletlen asszonyt, és óvatosan lefektették az ágyra. S lám, csodák csodája, kis idő múlva könnyű, áttetsző buborékok buggyantak elő az ajkai közül. Lélegzett! Izgalmában, szerencsére, nem jól kötötte meg a hurkot, az öv nem szorult elég erősen a nyakára, és nem fojtotta meg.

Csun-mejt elszalasztották a hírrel Hszi-menhez. Teljesen felöltözve talált rá Meng Jü-lou társaságában, vidám beszélgetés és poharazgatás közben. Meng Jü-lou éppen szemrehányásokkal illette, amiért már harmadik éjszaka rá sem hederít új feleségére. Bizonyára nagyon szomorú.

– Bízd csak rám! – hangzott a válasz. – Meg kell nevelnem. Kissé kotnyeles a szentem, nagyon szeret torkoskodni, és mindenbe beledugja az orrát. Egy szót sem szólt, egyszerűen fogta magát és hozzáment ehhez a Bambuszdomb doktorhoz. Ezért lakolnia kell. Meg kell mutatnom neki, engem más fából faragtak, mint azt a fickót, és nem vagyok rászorulva, hogy szaladjak utána.

– Bizonyára igazad van, de az sem kétséges, hogy őt is csalódás érte. Sajnálom szegényt.

Ebben a pillanatban izgatott, hangos beszélgetés hallatszott odakintről. Meng Jü-lou kiküldte Orchideaillatot, nézze meg, mi történik odakint.

– A hatodik feleség felakasztotta magát – jelentette kisvártatva izgatottan a lány.

– Látod, megmondtam, de te nem hallgattál rám, és most megtörtént a szerencsétlenség – szólt Meng Jü-lou szemrehányóan, s egy lámpással a kezében kirohant a szobából, hogy értesítse Holdasszonyt és Li Csiao-ert. Miközben Hszi-men Csing teljes lelki nyugalommal ülve maradt, a három asszony átvágott a sötét parkon, és az új pavilonhoz sietett. Megérkezésükkor a Hatodik már valamelyest magához tért, de még sápadtan és ernyedten hevert fekhelyén. Mellette, a beteg vállát és derekát átölelve, Aranylótusz.

– Mondd, ötödik nővérem, főzettél-e már Pingnek forró gyömbérlevest? – hangzott a tárgyilagos Holdasszony első kérdése.

– Első dolgom volt, miután kioldottam a hurkot – válaszolta Aranylótusz.

– Akkor minden rendben van. Most mindenekelőtt aludnia kell.

S ezzel a három asszony, részvevő, sűrű sóhajtozás közepette, de bensőleg megkönnyebbülten, visszatért lakosztályába.

– Nehogy lépre menjetek! – szólt egybegyűlt feleségeihez Hszi-men másnap délben. – Megrendezett jelenet volt, csupán fontoskodás. Nem hiszem, hogy komolyan öngyilkos akart volna lenni. De nem szabadul egykönnyen a karmaim közül, még ma este elmegyek hozzá, szemem láttára újból fel kell kötnie magát, s ha vonakodna, megismerkedhet a korbácsommal.

Az asszonyok megütközve hallgattak, s a szegény Hatodikért való aggodalmukban kiverte őket a veríték S valóban, Hszi-men még aznap este, kabátujjába rejtett lovaglókorbáccsal, felkereste Pinget az új pavilonban. Aranylótusz és Meng Jü-lou utánalopakodtak, elhelyezkedtek az egyik oldalajtó előtt, és várakozással figyelték az odabentről kiszűrődő hangokat. Hszi-men Csing valamennyi ajtót bezáratta.

Ping asszony arccal a párnákra borulva, zokogva feküdt az ágyán, és meg sem mozdult, ami már magában véve is felingerelte Hszi-ment. Mindenekelőtt kiküldte a két szobalányt, majd kényelmesen letelepedett az egyik székre.

– Ha már mindenképpen fel akarod kötni magad, miért éppen az én házamban? – robbant ki féktelen dühvel. – Ezt nyugodtan megtehetted volna legutóbbi férjednél, annál az ütődött teknősbékafajzatnál! Én nem hívtalak, de még csak nem is csalogattalak ide. De ha úgy tetszik, én nem akadályozlak meg szándékodban. Tessék, itt van egy kötél, akaszd fel magad! Szeretném látni, amint a kötélen himbálózol! – S ezzel odadobta neki a kötelet.

Ping asszonyt iszonyú félelem fogta el. Önkéntelenül is eszébe jutott, amit annak idején Bambuszdomb doktor mesélt neki Hszi-menről, hogy egy veszedelmes nőrabló és leánycsábász banda fővezére. Lehet, hogy igaza volt? Lehet, hogy valóban csapdába esett, zsarátnoktól izzó verembe? Félelmében felsikoltott.

– Le az ágyról! Le a ruhával! Letérdelni! – kiáltott rá Hszi-men Csing dühösen.

Látva, hogy az asszony húzódozik, durván megragadta, és leráncigálta az ágyról. Egyidejűleg előhúzta a lovag-lókorbácsot, és néhányszor végigvágott rajta. Az asszony minden ízében reszketve, lassan vetkőzni kezdett. Hszi-men Csing ráparancsolt, térdeljen le elébe a fényes padlóra teljesen meztelenül, s mit volt mit tennie, végig kellett hallgatnia a szinte véget nem érő prédikációt: lám, nem hitt neki, nem volt kitartása, meggondolatlanul férjhez ment, s ami a legfelháborítóbb, éppen azt a hibbant tökfilkót, Bambuszdomb doktort részesítette előnyben, s gyalázatos viselkedését még azzal koronázta, hogy az övével versengő gyógyszertárat nyitott.

– Szánom és bánom – szólt halkan az asszony. – De lásd be, hiába vártam rád éjjel-nappal, úgy elmaradtál, hogy még az árnyékodat sem lehetett látni. Éjnek idején a szomszédos parkban zsibongó ködszellemek rémítgettek, s gyötrelmes, kusza álmaimban téged véltelek ölelni. Beteg voltam, érzékeim csalóka játékot űztek velem. Kérdezd meg Feng anyót meg a két szobalányt, milyen szörnyű állapotban voltam. Ilyen körülmények között vetődött utamba az a nyomorult, kihasználta siralmas állapotomat, s félrevezetett a locsogásával. Ó, de keserűen lakoltam mindezért! Miért nem értesz meg végre, s bocsátasz meg nekem?

Hszi-men Csing szíve még nem lágyult meg egészen.

– Úgy hírlik, azt tanácsoltad annak az átkozott doktornak, peres úton követelje vissza tőlem a holmikat, melyeket megőrzésre vettem át tőled – mondotta szigorúan.

– Ez nem igaz! – bizonygatta az asszony hevesen. – Rohadjon el a testem, ha ilyet mondtam!

– Igazán? – derült fel Hszi-men Csing arca. – De az is meglehet, hogy csak azért kívánkoztál vissza hozzám, hegy visszaszerezd a kincseidet, s ha már megkaptad őket, sürgősen odébbállj egy másik férfival. De ha így számítasz, akkor tévedsz. Nem engedlek ki olyan könnyen a karmaim közül! Egyébként, hogy végre nyíltan beszéljünk egymással: a férjed állítólagos tartozásával kapcsolatos közjáték, a verekedés a gyógyszertárban, férjed elítéltetése – mind az én művem volt, én terveltem ki az egészet! Csak azért mondom, hogy tudjál róla!

– Ó, akkor boldog vagyok, hogy még nem távoztam el a halál kietlen mezőire! – kiáltotta Ping asszony megkönnyebbülten.

– De egyvalamit szeretnék még tudni: kettőnk közül kiben több az erő, a doktorban vagy énbennem?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Kettőtöket összehasonlítani annyi, mintha az eget egy rakás ürülékhez hasonlítanánk. Az az alak egyáltalán nem vehető férfiszámba. Te legfeljebb az elhunyt Hua Ce-hszüvel hasonlíthatnád össze magad. Miért is epekedtem volna utánad annyira, még annak életében? Beteg szívemre te vagy az egyedüli balzsam, az egyedüli gyógyír!

Hszi-men Csing meg volt elégedve, s immár visszatértek az asszony iránt táplált régi érzései. Elhajította a lovaglókorbácsot, kedvesen felsegítette Pinget, és ráadta a ruhát.

– Nos, minden rendben van, gyermekem! – mondotta, és gyengéden karjaiba zárta az asszonyt.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A balga Hszi-men bemutatja új feleségét

a mulatozó asztaltársaságnak.

Féltékenységében dührohamot kap

a bordélyházban

„A remetebarlang felé” című versben ez olvasható:

Virágösvényen

kerítés mellett

suhan két szép nő.

Huh! hegyes tüske

szoknyaszegélyt tép.

Elbillent fejjel

lesnek, fülelnek.

Hívogatón szól

zsenge bozótból

madárcsicsergés.

Régi fészkéből felriasztja

a tisztes fecskepárt:

a sövénynél cikáznak,

lopva kémlelődnek.

Míg odabent Ping asszony rábeszélésére Hszi-men Csing zordsága lassan-lassan felengedett, a szidalmakat pedig simogatás váltotta fel, addig Meng Jü-lou és Aranylótusz a keleti oldalbejáró előtt hallgatózott. Valamennyi ajtót bereteszelték, Hszi-men Csing utasítására csak Csun-mej léphetett be a pavilonba; ő parancsra várva az udvarban ácsorgott. A két asszony, teljes figyelmét megfeszítve, egy szűk kis hasadékon át kémlelt befelé, melyet egyesült erővel vájtak az ajtóba. Még épp hogy egy utolsó pillantást vethettek a gyertyafénytől megvilágított hálószobába, de az odabent folytatott beszélgetésből, sajnos, egyetlen szót sem tudtak kivenni. Túlságosan nagy volt a távolság.

– De jó a kicsikének. Ő minden egyes szót hallhat – mondta Aranylótusz némi irigységgel Meng Jü-lounak. S valóban, a kis Csun-mej nagyszerű fülelőállást talált a hálókamra ablaka alatt. Most könnyű léptekkel az oldalbejárat felé tartott, ahol a két asszony álldogált.

– Mi újság odabent? – kérdezte Aranylótusz suttogva az ajtószárnyon át.

– Ráparancsolt, hogy vetkőzzék le, és térdeljen a föld-re. Amikor vonakodott megtenni, dühbe gurult, és ráhúzott néhányat a korbáccsal.

– Utána levetkőzött?

– Igen, és meztelenül odatérdelt. Most éppen vallatja.

– Vigyázzunk, ötödik nővérem, könnyen meghallhatnak minket – jegyezte meg Meng Jü-lou félénken. – Menjünk inkább a nyugati oldalbejáróhoz, az távolabb van a hálószobától – és ezzel magával húzta Aranylótuszt. Most ott álltak, halkan suttogva, s nehogy az éppen felkelő augusztusi telihold éles sugara rájuk vetődjék, behúzódtak a fal árnyékába, s alig várták, hogy Tavasziszilva újból megjelenjék az ajtóban, és elmondja a legújabb fejleményeket. De Tavasziszilva csak nem jött.

– Én már ismerem az ilyen jeleneteket – suttogta Aranylótusz némi kárörömmel. – Ha tudnád, mennyit kell tűrnöm miatta! Bármily kedves vagy hozzá, sosem tudhatod, milyen hangulatban lesz a következő pillanatban.

Most kinyílt a nyugati oldalbejárat, s nyomban utána Tavasziszilva haladt el mellettük a holdfénytől megvilágított úton.

– Hová, hová, kicsike? – kiáltottak rá a sötétből. Tavasziszilva elmosolyodott, és folytatni akarta útját. – Jössz ide mindjárt, te neveletlen teremtés! Beszélni akarok veled – parancsolta Aranylótusz.

A kicsike lelassította lépteit, és odament hozzájuk.

– Ping asszony sokáig sírt, és igyekezett meggyőzni az urat – újságolta. – Végül is sikerült jókedvre derítenie, az úr felsegítette, ráadta a ruháit, majd gyengéden átölelte. Most a nagykonyhába igyekszem borért és ennivalóért.

– Egyszóval üres mennydörgés volt az egész, az eső elmaradt! – fordult Aranylótusz csalódottan Meng Jü-louhoz. – Ugye megmondtam, hogy teljesen kiszámíthatatlan?

– Miért kell éppen a nagykonyhába menned – kérdezte bosszúsan Tavasziszilvától –, amikor Pingnek megvan a maga külön konyhája? Ha újból hajba kapsz a Negyedikkel, ez alkalommal nem veszlek védelmembe!

– Nincs is rá szükség – vágta rá a kicsike szemtelenül. – Azt teszem, amit Hszi-men úr parancsol.

És vidám kacajjal továbbsietett.

– Milyen fürgén ugrik ez a kis tyúkocska, ha másról van szó! – méltatlankodott Aranylótusz. – Ha én kérek tőle valamit, én, aki úrnője vagyok, alig hajlandó megmozdulni. De ha az új asszony szól neki, hanyatt-homlok rohan, mint egér a macska elől.

– Az én szobalányommal, Orchideaillattal, ugyanez a helyzet – vigasztalta Meng Jü-lou. – Ha szólok, alig mozdul, de ha az úrról van szó, mindjárt fürgén szedi a lábát.

Amikor kis idő múltán Tavasziszilva, Ékkövecske kíséretében, visszafelé jött a konyhából, egyikük boroskancsóval a kézben, a másik ételekkel megrakva, Aranylótusz nem állta meg, hogy még egyszer bele ne kössön a kicsikébe:

– Nem értetted, mit mondtam az imént, te taknyos? Ne szolgáld ki azt a vén patkányt! Te csakis engem vagy köteles kiszolgálni, hallod?

A kicsike gúnyosan nevetett, és semmivel sem törődve, nyugodtan folytatta útját. Aranylótusz visszaosont pavilonjába, és kedveszegetten végigdőlt magányos fekhelyén.

Telihold van, hogy világol!

De mit ér szép ragyogása,

ha más nővel van virágom,

hagy magamra, búra-gyászra?

Másnap délelőtt, a reggelinél, Ping asszony felnyitotta az egyik ládát, és odaszólt Hszi-mennek, tekintse meg a tartalmát. Drága ruhák és gyönyörű ékszerek töltötték meg színültig. Legfelül az a bizonyos száz darab hatalmas indiai gyöngy csillogott, melyet első férjének, Liang főtitkár házából való elmenekülésekor sikerült megmentenie.

Ping asszony most egy aranyfoglalatú, nagy sötétkék zafírt keresett elő a holmik közül.

– Az öreg kung-kung viselte egykor a díszfövegén – mondotta. – Súlya majdnem fél uncia. Vidd el, kérlek, az aranyműveshez. Csináljon nekem belőle egy pár fülbevalót.

Majd egy aranyfonálból szőtt hajhálót szedett elő, súlya lehetett vagy kilenc uncia.

– Többi feleséged is visel ilyen aranyszálból szőtt hajhálót? – kérdezte.

– Nem, mindössze kettőnek vagy háromnak van hajhálója, az is ezüstből.

– Nem szeretnék túlságosan kiválni közülük. Ezt a hálót is vidd magaddal az aranyműveshez, verje szét, és dolgozza át. Készítsen belőle egy kilencrészes nyakláncot, ábrázoljon minden tag egy főnixmadarat, mely gyöngyszemet tart a csőrében. A fölös anyagot használja fel aranyfoglalatnak egy arany szvasztikajelbe bedolgozott, jádéból készült Kuan-jin figurához. Az ékszert szeretném majd melltűnek viselni. Ami a kidolgozást illeti, kövesse hűen Holdasszony melltűjét.

– Jól van, történjék kívánságod szerint – bólintott Hszi-men Csing, s a két értékes ékszert kabátujjának zsebébe csúsztatta.

Amikor nem sokkal később kilépett a parkba, a keleti oldalbejáró előtt Aranylótuszt látta álldogálni fésületlenül, legegyszerűbb ruhájában.

– Hová mégy? – kérdezte az asszony.

– Elintéznivalóm van a városban.

– Miért sietsz annyira? Beszélni szeretnék veled.

Szavainak hangsúlya visszafordulásra késztette Hszi-ment. Aranylótusz megfogta a karját, és bevezette a pavilonjába. Leült egy székre, s két kezével szorosan maga mellé húzta.

– Nem óhajtok veszekedni veled, de meg kell mondanom, furcsa ember vagy: se szó, se beszéd, megszöksz előlem, mint holmi kisfiú, akit torkosságon értek. Az az érzésem, valamit titkolsz előlem.

– Hagyj békében! Sürgős dolgom van. Ha elintéztem az ügyeimet és visszaérkeztem, majd folytathatjuk a beszélgetést – válaszolta Hszi-men Csing türelmetlenül, és szeretett volna mielőbb megszabadulni. De az asszony keze végigfutott a férfi kabátja ujján, és ekkor valami nehéz, kemény tárgyat tapintott.

– Mi ez? Hadd nézzem! – kérlelte Hszi-ment. – Ez? Ó, semmi, csak az ezüsttarsolyom.

De az asszony nem hitte el, egy szempillantás alatt belenyúlt a kabátujjba, ahonnan diadalmasan előhúzta az arany hajhálót.

– No nézd csak! Hát ezzel meg mit akarsz?

– Ping megkérdezte tőlem, van-e nektek is efféle aranyhálótok. Amikor megmondtam neki, hogy nincsen, azt válaszolta, nem szeretne kiválni közületek, és megkért, vigyem el az aranyműveshez, és alakíttassam át valami másra.

– Mennyit nyomhat? Mondd, mit készíttetsz belőle?

– Kilenc unciát nyom. Helyette egy kilencrészes nyakláncot szeretne, melynek minden egyes része főnixmadarat ábrázol, tátott csőrében egy-egy gyöngyszemmel. A fennmaradó aranyat pedig egy jádéból készült Kuan-jin figura foglalatának szánta, melyet egy arany szvasztikajelre dolgoznának rá. Pontosan olyan melltűt szeretne, mint amilyen Holdasszonyé.

Aranylótusz számolni kezdett.

– A lánchoz hozzávetőleg három és fél uncia arany szükséges, a melltűhöz legfeljebb másfél. Ezek szerint négy uncia arany még fennmarad. Abból kovácsoltass nekem is okvetlen egy ilyen főnixláncot, kérlek, nagyon kérlek!

– Attól tartok, rosszul számoltál. Ping szeretné, ha a melltű nagyon komoly darab lenne.

– Bármily komoly és nagyszerű darab legyen, két-három uncia arany bizonyára marad belőle. Ennyi pedig elég egy főnixlánchoz – makacskodott Aranylótusz.

– Te aztán megéred a pénzed! Nem mondasz le a magad hasznáról, ha mégoly parányi is, mint a tű hegye.

S nevetve lerázta magáról az asszonyt.

A Hatodik drámai bevonulását a feleségek nem fogadták nagy örömmel; általában hidegen és elutasítóan viselkedtek vele szemben, és minden cselekedetét könyörtelenül megbírálták. Még a higgadt Holdasszony is felháborodott, és példátlanul elbizakodottnak, gőgösnek ítélte Ping viselkedését, amikor az vakmerőségében nem átallotta megkérni Hszi-ment, adjon az Oroszlán utcai ház őrzésére kirendelt Tien Fu-er mellé saját emberei közül is valakit.

Midőn ezen a délelőttön, az udvariasság szabályainak megfelelően, a Hatodik megjelent az egybegyűlt feleségek előtt – Hszi-men Csing épp az aranyművesnél járt, és a reábízott feladatokat intézte –, se vége, se hossza nem volt a kellemetlen gúnyolódásnak, és nem egy csípős megjegyzést kellett lenyelnie. Még a két szobalány, Ékkövecske és Nefritfuvola is elejtett egy-egy durva célzást. Ping asszony zavara nőttön-nőtt, hol elpirult, hol meg elsápadt, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre túlesett ezen a kényszerű udvariassági látogatáson, és újból magányosan üldögélt a pavilonjában. Hamarosan ismét megjelent nála Hszi-men Csing.

– Holdasszony úgy véli, hogy Laj-vang nevű szolgád, akit el akartál küldeni az Oroszlán utcába, aligha nélkülözhető idehaza, már csak azért sem, mert felesége betegeskedik – mondotta Ping kissé elkedvetlenedve. – Jobb lesz talán, ha valaki mást küldesz helyette, azt is csak egy-egy éjszakára, hogy időnként leváltsa Tien Fu-ert.

– Jól van, nem bánom, Ping-ant küldöm oda minden második este.

Huszonötödikén végre megrendezték a beígért ünnepi lakomát, melyre Hszi-men Csing barátai már oly régóta fenték a fogukat. Négy táncosnő, köztük Fahéjvirág és Ezüstöcske, valamint azok két fitestvére, a két tehetséges énekes, Li Ming és Vu Huj, gondoskodott a számos férfivendég szórakoztatásáról. Délután a vendégek a parkban és a kilátópavilonban élvezettel hallgatták az éneket, és gyönyörködtek a táncban, meg különböző társasjátékokkal szórakoztak, magára a lakomára pedig este, a nagy ünnepi teremben, hét díszesen terített asztalnál került sor.

Mikor aztán már elég emelkedett volt a hangulat, egyszerre csak felállt Éhenkórász Jing, és cimboráinak élénk helyeslése közben azzal a kéréssel fordult Hszi-men Csinghez, vezessék be az új feleséget, s fogadja a vendégek hódolatát. Ígéri, hogy ez alkalommal kivételesen még jómaga és barátai is szép illedelmesen fognak viselkedni. Mindentől eltekintve Ping asszonynak már csak a jelenlevő idősebb Hua és Holdasszony bátyja kedvéért is illik megjelennie. Hszi-men hasztalan keresett kifogásokat, barátai nem hagyták békében, míg el nem szalasztotta legényét, Taj A-ert, az új feleségért. Az viszont csak Holdasszony és Meng Jü-lou hosszas rábeszélése után volt hajlandó teljesíteni a vendégek kérését.

Vörös ünnepi díszruhában, hajában megszámlálhatatlan gyönggyel és arany díszcsattal jelent meg nagy sokára, két szobalánytól támogatva, a terem bejáratában: úgy festett, mint holmi lágy szellőtől hajladozó virágzó ág. Kíséretét a fuvolázó és lantpengető négy táncosnő alkotta. Lába előtt tarka futógyékények és süppedő szőnyegek hevertek. Pézsma- és orchideaillat lebegte körül. Lépteit halk zizegés kísérte, mint mikor a szellő a zsenge bambuszágak között kergetőzik. Olyan fenségesen vonult végig a termen, mintha maga a holdpalota tündére volna.

Megjelenésekor minden hang elhalt a teremben. A vendégek kivétel nélkül valamennyien felemelkedtek helyükről, s könnyed biccentését véget nem érő, mély meghajlással viszonozták.

Közben egy spanyolfal mögé rejtőzve Holdasszony leskelődött, körülötte élő bambuszkerítésként Aranylótusz, Meng Jü-lou és Li Csiao-er: feszült érdeklődéssel figyelték a teremben lejátszódó színjátékot, s közben a lágyan csengő zenét hallgatták, mely hol felerősödött, hol lehalkult, mint egy turbékoló főnixpár szerelmi vallomása.

– Szerintem igen tapintatlan és ízléstelen ez a menyegzői muzsika – suttogta Aranylótusz Holdasszonynak. – Ha valóban olyan kapcsolat fűzi őket egymáshoz, amilyent a zene kifejez, vagyis mindhalálig tartó szövetséget kötöttek egymással, akkor milyen sors vár reád, nővérem?

A megjegyzés szíven találta a jólelkű Holdasszonyt, szájában keserű ízt érzett, mintha ciprusmagba harapott volna. Mindezen felül az is nagyon elszomorította, mennyire ünneplik és mennyire csodálják Hszi-men Csing barátai az új feleséget.

– Igazad van – válaszolta. – Mit érek vele, hogy rendes asszony vagyok, hogy ilyen erkölcsös életet élek, falak mögé zárva? Az ember csak egyszer él. Hszi-men Csing, akit méltán nevezhetünk a sors kegyeltjének, átkozottul keveset törődik az én asszonyi erényeimmel. A magunkfajta számára legjobb menedék a halál:

Ebben a pillanatban megjelent Taj A-er Hszi-men Csing utasításával: vonuljanak vissza szobáikba. Érthető módon egy cseppet sem voltak elragadtatva az utasítástól, s mérgüket hízelgőnek aligha nevezhető kijelentésekkel töltötték ki a fiún.

Nem sokkal ezután, a négy áradozó, hízelgő szavakat suttogó és hálás énekeslánytól körülvéve, Ping asszony is elhagyta a termet. Előzőleg öt-öt ezüstbatkával és egy-egy aranyszegélyű zsebkendővel ajándékozta meg a lányokat. „Nemes hölgy” így, „magas úrhölgy” úgy, szinte áradt csacsogó szájukból a hízelgés, miközben kezük elragadtatva siklott végig a díszes öltözék redőin, vagy kíváncsian megérintették az értékes hajdíszeket.

Holdasszony kedveszegetten üldögélt szobájában, amikor Taj A-er és Ping-an belépett. Az ünnep alkalmából Hszi-men Csing különböző ajándékokat küldött velük: ruhaanyagot, gyümölcsöt, édességet és pénzt.

Holdasszony alig méltatta egy pillantásra a két szolgát, s egyszeriben kirobbant belőle:

– Ez meg mire jó, minek hoztátok ide ezt a sok vackot? Legyetek oly kegyesek, és vigyétek oda előre az Ötödiknek!

– Urunk csakis önnek küldte – válaszolták csendesen.

Holdasszony egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta őket, az ajándékdobozokat pedig Nefritfuvolával sorban kirakatta az ágyra. Nyomban ezután megjelent nála bátyja; azért állt fel az asztaltól, hogy az egyes fogások között kissé kifújja magát.

– Azt hallom, húgom, már hosszabb idő óta nem beszélsz a férjeddel – intette barátságosan. – Fogadd meg intő tanácsomat, és változtass magatartásodon. Végtére is mai meghívása megtisztelő a számomra, s téged is éppen az imént tüntetett ki figyelmességével. Ha továbbra is makacskodsz, végleg eljátszod régebbi vonzalmát. Légy kissé engedékenyebb, ne ellenkezz vele többé, s bizonyára újból megjavul köztetek a viszony.

– Tévesen ítéled meg a helyzetet. Az új asszony dúsgazdag nő, ezzel szemben én csak egy szegény hivatalnok leány vagyok. Így könnyen érthető, hogy Hszi-men megfeledkezik rólam. Itt nem segítenek az én női erényeim. Lélekben elidegenedett tőlem. De ebből ne csinálj magadnak gondot, így is akad társaságom.

De bármennyire is igyekezett bátornak mutatkozni, könnyeit csak nem tudta visszafojtani.

– Nem osztozom a véleményedben. Végtére is, nincs mit szégyenkeznünk a családunk miatt. Feltétlenül igyekezz megjavítani a kettőtök viszonyát! Hozzá fűződő kapcsolatunk mind a te, mind az én számomra előnyös.

Beszélgetésüket egy szolga megjelenése szakította félbe. Jelentette, hogy a vendégek már hiányolják Holdasszony bátyját az asztalnál.

Ettől a naptól fogva Ping asszony volt Hszi-men Csing első számú kedvence. Többi feleségére jóformán rá sem hederített. Az új helyzettől Aranylótusz szenvedett a legjobban. Minden igyekezetével azon volt, hogy tovább szítsa az ellenségeskedést Holdasszony és a Hatodik között. Amikor Holdasszonnyal volt együtt, kígyót-békát kiabált Ping asszonyra, ha meg ővele volt kettesben, Holdasszonyt nevezte kiállhatatlan nőszemélynek, s minthogy a Hatodikat könnyű volt befolyásolni: szoros barátságot kötött Aranylótusszal.

A Ping asszonnyal való kapcsolat révén Hszi-men Csing vagyona jelentős mértékben megnövekedett. Háza már amúgy is pompázott. Földjei áldásos termést hoztak, üzleti vállalkozásait szerencse kísérte. Ily módon nem kellett a házi kiadásokkal takarékoskodnia. Vidéki birtokán, de városi házában is kifogástalan állapotban volt minden. Magtárai csak úgy roskadoztak a készletektől, egész ménesre való öszvére és lova volt, szolganépe pedig felért egy hadsereggel. Tien Fu-eren kívül, akit Ping asszonytól vett át, és akinek a Csin-tung nevet adta, további két szolgával gyarapodott a cselédsége. A szobalányok, Tavasziszilva, Nefritfuvola, Jing-csun és Orchideaillat különös kegyben álltak nála, elhalmozta őket ruhákkal és ékszerekkel. Ezenfelül, külön a komornáinak kedvéért, havi öt ezüstuncia fizetéssel szerződtette a Li Ming nevű fiatal zenészt, Fahéjvirág bátyját, aki zeneleckét adott a lányoknak minden áldott nap: Tavasziszilva a körte alakú, hathúros pi-pá-n tanult játszani, Nefritfuvola a tizenkét húros lanton, Jing-csun hegedült, Orchideaillat pedig az öthúros citerát pengette.

Hszi-mennek már annyi fölös pénze volt, hogy be akarta fektetni még valamibe. Elhatározta, hogy elöl, a gyógyszertár mellett, zálogházat is nyit. A kihitelezendő alaptőke kétezer ezüstuncia volt. Az új üzlet irányításával Fu üzletvezetőt és titkárát, Pen Szét bízta meg, míg a felügyeletet és a pénztárszekrény kulcsát vejére, Csenre bízta. A gyógyszerárukat Aranylótusz pavilonjának emeleti részén raktározták el, a zálogtárgyak elhelyezésére viszont az új pavilon egyik emeleti oldalhelyiségét rendezték be, megfelelő ruhaakasztó részekkel és polcokkal.

Az új vállalkozás hamarosan nagy népszerűségnek örvendett, nemsokára már rengeteg ruhanemű és ékszer, régiség és ritkaság halmozódott fel a raktárban. A fiatal Csen nagy szorgalommal és odaadással látta el feladatát, már kora hajnalban talpon volt, és csak késő este tért nyugovóra. Lelkiismeretesen ügyelt a bevételekre és kiadásokra, a zálogcédulák kiállítására és behajtására. Hszi-men Csing méltán meg lehetett elégedve vele.

– Kedves vőmuram – szólt egy szép napon, miközben kettesben ebédeltek az elülső teremben –, előrehaladásod a legnagyobb megelégedésemre szolgál. Örülök, hogy üzleti ügyekben maradéktalanul megbízhatom benned. Bizonyára édesapád is megörül majd neki Kajfengfuban, ha meghallja. Ha az embernek nincsen fiúgyermeke, támaszul vegye maga mellé a vejét, ez már régi szabály.

– Amennyiben nem születik fiúutódom, terád és feleségedre száll egész vagyonom.

– Kedves apósom – szólt szerényen a fiatal Csen –, már amúgy is oly sokat köszönhetek önnek. A családomat ért csapás idején feleségemnek és nekem menedéket nyújtott. Jóságát aligha tudom meghálálni az életben. Egyébként még fiatal és tapasztalatlan vagyok, de remélem, tervének megvalósítására csak a távoli jövőben kerül majd sor.

A válasz módfelett megnyerte Hszi-men Csing tetszését, s ettől a naptól kezdve különleges bizalmi állásba helyezte vejét, fontos személyes levelezését is rábízta, s amikor befolyásos urakat látott vendégül, őt is asztalához ültette. Nem is sejtette, hogy a ravasz fiú egy szép napon még kimutatja a foga fehérét, és éles tövisként mélyed majd az eleven húsba.

A tizenegyedik hónap első harmadában történt. Hszi-men hosszú idő után újból ellátogatott Li anyó tanyájára. Délután Éhenkórász Jinggel és Hszi-tával teázott Csang Si-csiánál, s amikor estefelé a nagy hófúvásban lóháton hazafelé igyekezett, s elhaladt a Keleti utca mellett, engedett a cimborák csábításának, és egy percre benéztek Fahéjvirághoz.

Ilyen vigasztalan hófúvásban az ember kétszeresen áhítozik rá, hogy egy pompás téli kalikanthosz-virágon legeltesse a szemét – jegyezte meg Éhenkórász Jing, és Hszie még hozzátoldotta: – Tökéletesen igaz. Hónapok óta elhanyagoltad a kicsikét. Minek fizeted akkor ezt a csinos kis tartásdíjat, a havi húsz ezüstöt?

Be is mentek Li anyóhoz, letelepedtek a vendégszobában, de bizony csalódniuk kellett: a téli kalikanthosz-virág, akinek már úgy örültek, nem mutatkozott. Be kellett érniük az idősebb lány és az öreg Li anyó társaságával.

– Hol van a kicsike? – kérdezte Hszi-men türelmetlenül.

– Hetek óta sóvárog nagyuram után, mindennap várja, de minthogy ön elkerülte szerény hajlékunkat_:, biztosra vette, hogy ma is hiába várná, s ezért gyaloghintón elindult nénjéhez, az Ötödikhez, hogy meglátogassa, és születésnapja alkalmából kifejezze neki jókívánságait.

Természetesen mindez hazugság volt. A valóságban Fahéjvirág ki sem tette lábát a házból, hanem új barátjával, egy Ting nevű fiatal hangcsoui selyemkereskedővel vidám-gondtalanul üldögélt egy eldugott hátsó szobában. Az nemrégiben érkezett apjával Hangcsouból egy rakomány selyemáruval, s miután tegnapelőtt sikerült ezer unciáért szerencsésen túladniuk egy nagyobb tétel selyem-árun, még aznap este megszökött apjától a vendégfogadóból, s tíz ezüsttel a zsebében, valamint egy szép, nehéz atlaszruhával a hóna alatt, Fahéjvirághoz sietett. Már a második éjszakát töltötte nála. Hszi-men Csing váratlan megérkezésére Li anyó a párocskát sürgősen kihívta az elülső fogadószobából, és egy eldugott hátsó kamrácskába bújtatta őket.

– Hozzon addig is valami innivalót! Van időnk, megvárjuk, míg visszajön a kicsike – válaszolta Hszi-men Csing mogorván.

Egy ideig iszogattak, majd kockázással ütötték agyon az időt. Fahéjvirág nővére előadott egy éneket, hogy ezzel is elterelje a vendégek figyelmét.

Hszi-men Csing most felállt, kiment a hátsó udvarba, hogy elvégezze a dolgát. De mit tesz a véletlen? Az épület egyik keleti kis mellékszobájából váratlanul csengő kacagás ütötte meg a fülét. Nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, odaosont az ablakhoz, és lopva belesett a szobába. Odabenn Fahéjvirág ült egy fiatalemberrel, borozgattak, enyelegtek. A férfi négyszögletes sapkája elárulta, hogy a déli tartományokból jött.

Ezt látva, Hszi-men Csing testében lángoszlop tört a magasba, amely elborította az agyát. Szinte eszét vesztve visszarohant a vendégszobába, felborította az edényekkel megrakott asztalt; a tányérok, tálak és csészék szerteszét gurultak a padlón, majd csörömpölve ezer darabra törtek. Azután harsány hangon két szolgájáért kiáltott. Megparancsolta nekik, törjék pozdorjává a ház egész berendezését, az ablakokat, ajtókat, de még a falakat se kíméljék.

– Hol lapul az a nyavalyás délvidéki csirkefogó? – üvöltötte torkaszakadtából az udvar felé. – Hozzátok elő! És ide egy kötelet! Kötözzétek össze azzal a púderpamaccsal, zárjátok őket a kapu előtti fülkébe, hadd lássa őket ország-világ!

A fiatal Ting nem volt valami nagy hős, s a vészjósló ordítozás hallatára sürgősen bebújt az ágy alá. Fahéjvirág megvető pillantást vetett felé.

– Mit izgatod magad, hiszen nem történt semmi! – mondta egykedvűen. – A magunkfajtával gyakran megesik ilyesmi. Amíg „anyámat” látod, ne félj semmit. Bújj csak elő nyugodtan, ő meg hadd ordítozzon kedvére!

De Li anyó hiába próbálta lecsillapítani a feldühödött embert, és a hazudozásnak sem volt foganatja. Hszi-men Csing úgy tombolt, mint egy ordas farkas, és semmivel sem lehetett megnyugtatni. Barátai alig tudták visszatartani, hogy magára a vénasszonyra is rá ne támadjon. De nagy sokára mégis lehiggadt. Ünnepélyesen megesküdött, hogy soha többé nem lépi át a ház küszöbét, majd lóra szállt, és elvágtatott a téli éjszakába.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Holdasszony frissen hullott

hóból önt fel teát.

Éhenkórász _,fing meghívást hoz

a virágudvarból

Hszi-men Csing késű éjszaka ért haza, s közben az idő is kiderült. A Nagymedve csillagzat fényesen világított észak felől. Miközben Hszi-men Csing átgázolt a belső udvart beborító finom, fehér hókristályok csillogó puha szőnyegén, s a női lakosztályokhoz vezető kapu felé tartott, legnagyobb csodálkozására észrevette, hogy az félig nyitva áll, ami ebben a késő éjszakai órában szokatlan dolog. Közvetlenül a kapu előtt gyorsan behúzódott egy falkiszögellés árnyékába, és feszülten várta, mi történik.

Egyszerre megjelent Ékkövecske. Alacsony áldozati asztalkát hozott, s a kapu közelében letette a fal mellett végigvonuló, féloldalt nyitott, fedett sétányon. Hszi-men Csing még nem tudta, hogy mióta elromlott a viszonyuk, Holdasszony, abban a reményben, hogy kedvező fordulat áll be férjének iránta való érzéseiben, havonta háromszor böjtnapot tart, és füstölők égetése közben hét tiszteletteljes meghajlással áldozik a Nagymedve csillagkép előtt.

Ékkövecske éppen elrendezte az efféle alkalmakkor használatos füstölőszerszámokat, amikor Hszi-men Csing váratlanul megpillantotta az ünnepi díszbe öltözött, méltóságteljes léptekkel közeledő Holdasszonyt: egy seprűvel tisztára söpörte az asztal körül a földet, majd letérdelt egy vánkosra, meggyújtotta a füstölőrudacskát, és észak felé fordulva, hétszer mélyen meghajolt a csillagos mennybolt előtt. Majd tisztán hallotta az elmormogott imát:

– Én, nyomorult cseléd, a Vu nemzetség sarja, szomorúan látom, hogy férjem, Hszi-men Csing, könnyelműen eltékozolja szívét a mámor és a virágok honában. Fájdalom, hat felesége közül egyik sem ajándékozta meg fiú utóddal. Ha elköltözik az élűk sorából, nem marad férfi-sarja, aki tisztára söpörné sírját, és vigaszt hozó áldozatokkal enyhítené bolyongó lelkének fájdalmát. Szívemet éjjel-nappal a gond férge rágja. Vajon lesz-e öregségére támasza? Az éjszakai mennybolt színe előtt esdeklek hozzád, jóságos csillagzat: ragyogj reám, és segíts, hogy szíve ismét felém, alázatos cseléded felé forduljon, és áldd meg utóddal, nehogy kihaljon nemzetsége. Ezt kérem tőled tiszta szívvel, én nyomorult cseléd.

Holdasszony még végére sem ért az imának, és Hszi-men Csing máris mélységes szégyenkezést érzett. Milyen igazságtalan volt ehhez az asszonyhoz, aki lám, hitet tesz hűségéről és teljes odaadásáról, s itt imádkozik érte a fagyos téli éjszakában!

Nem volt tovább maradása, előjött rejtekhelyéről, és hatalmas, gyors léptekkel Holdasszonyhoz sietett. Meghatottan karjaiba zárta. Az asszony bizony alaposan megijedt, amikor Hszi-men Csing ilyen váratlanul felbukkant előtte a behavazott udvaron. Az első percben ki akart térni előle, ki szeretett volna osonni a kapun, de sehogy sem tudott kibontakozni a férfi erős karjának öleléséből.

– Én bolond, nem tudtam eddig, milyen áldott jó lélek vagy! – szólt meghatódottan. – Milyen igazságtalan voltam hozzád! Tudom, hibáztam, s most végtelenül bánom!

Holdasszony kezdetben még hideg volt s tartózkodó.

– Talán félreértetted, amit a kapuban, várakozás közben hallottál – szólt nyugodt hangon. – Hiszen én rossz asszony vagyok, aki már régóta nem méltó szerelmedre, s akinek még a puszta látása is gyűlöletet ébreszt benned. Mi dolgod még énvelem?

Hszi-men Csing nem válaszolt, szó nélkül kézen fogta Holdasszonyt, s lakosztályába vezette. A lámpa fényénél azután jobban szemügyre vette. Most először tűnt fel neki, milyen ízlésesen öltözködik. Mily nagyszerűen illik a sárga szoknyácskához a piros felsőrész, mily pompásan áll neki a csinos cobolyprém sapka, mily elragadó az arany alapon jádéból készült Kuan-jin melltűje! Hát nem imádnivaló? Hszi-men Csing földig hajlása többet jelentett puszta udvariasságnál.

– Vak voltam eddig – mondotta, s hangjából őszinte meggyőződés csendült ki. – Jóakaró szavaid süket fülekre találtak. Súlyosan vétkeztem ellened! Hogy is méltathattam figyelemre közönséges kavicsokat, miközben tekintetem elsiklott a csodás nefrit fölött. Ezerszeresen, tízezerszeresen bocsánatodért esdeklek!

– Nem szokásom beleavatkozni ügyeidbe, tehát nem tudom, mikor láttalak volna el jóindulatú tanácsokkal – válaszolta Holdasszony dacosan –, és nagyon kérlek, a jövőben se törődj velem. Túl mindezen, amúgy sem tudnék különösebben kellemes órákat szerezni neked, ezért kérlek, hagyd el mielőbb a szobámat. Bizonyára nem volna kellemes számodra, ha szobalányommal vezettetnélek ki?

– Ma délután végtelenül felizgattam magam, s nem törődve a szörnyű hófúvással, azért jöttem hozzád, hogy mindent elmondjak neked. Légy végre megértő! – mondta könyörögve.

– Mit érdekel engem, hogy felizgattad magad? S arra sem tartok igényt, hogy kiöntsd előttem a lelkedet. Ezt a megtiszteltetést átengedem másoknak!

Minthogy Holdasszony konokul lesütötte a szemét, és a világért sem nézett volna Hszi-men Csingre, az egész kicsire összehúzta magát, hogy valahogy mégis felesége látókörébe kerüljön. Legvégül Holdasszony lába elé térdelt, és panaszos, megtört hangon szinte kotkodácsolni kezdett, mint holmi kiszolgált tyúk, melynek már torkán a kés. „Drága nővér” így, „kedves nővér” úgy – hajtogatta szüntelenül.

Ámde az asszony egyetlen pillantásra sem méltatta.

– Undorodom az efféle vinnyogástól és dörgölőzéstől, nem vagy te kutya. Már hívom is a szolgálót. – S ezzel Ékkövecskéért kiáltott.

Hszi-men Csing zavartan felkászálódott, s egyetlen cél lebegett a szeme előtt: mielőbb megszabadulni a szobalánytól.

– Hozd be gyorsan a füstölőasztalkát, kint hagytad az udvaron, mindjárt belepi a hó!

– Már réges-rég behoztam – válaszolta a lány szemtelenül.

Holdasszony most minden önuralma ellenére kirobbant:

– Nem átallod, te pimasz, még a szobalányt is megtéveszteni? – szidta a férfit, miközben majd kitört belőle a nevetés. A komorna tapintatosan visszavonult. Hszi-men Csing sürgősen újból térdre rogyott, és ismét rákezdett a vinnyogásra. Végül Holdasszony engedett a könyörgésnek.

Száz év elteltével most tán újból megpróbálhatjuk, megértjük-e egymást – vetette oda tréfálkozva, és megengedte Hszi-mennek, hogy odaüljön mellé. Nefritfuvolával teát hozatott, s ezzel szent volt a béke. Hszi-men Csing nagy körülményesen elmesélte aznapi izgalmas élményét Li anyó tanyáján, tombolását és ünnepélyes esküjét, hogy többé egyetlen örömtanya küszöbét sem lépi át.

– Te tudod legjobban, mi helyes, és mi helytelen. De mindenesetre gazdagabb lettél egy tapasztalattal, és rájöttél: még csengő ezüstjeid sem akadályozhatnak meg egy efféle nőszemélyt abban, hogy más férfival is össze ne szűrje a levet. Bizony, az érzelmeket nem lehet gúzsba kötni, még ha százszor is megkötözik a testet, és még egy pecsétet is nyomnak rá.

– Igazad van – válaszolta Hszi-men Csing elgondolkodva; majd kiküldte a szobalányt, levetkőzött és lefeküdt az ágyra. Holdasszony megértette könyörgő tekintetét.

– Nem lehet valami kellemes, így fekvő helyzetben – szólt pajzán mosollyal Holdasszony. – De ha már mindenáron el akarsz nyúlni az ágyamon, csak tessék, nincs kifogásom ellene! Csak azt ne hidd!…

Válasz helyett Hszi-men Csing felemelkedett, szenvedélyesen átölelte az asszonyt, és lehúzta magához a fekhelyre. Holdasszony szájából hamarosan a gerjedelem hangjai törtek elő, szerelmes kakaduéhoz hasonló rekedtes kiáltások, míg Hszi-men Csing tarka pillangóra emlékeztetett, mely kéjjel alámerül az illatos virágkehely édes mélységeibe. Újból egymásra talált házastársak élvezték ezen az éjszakán a felgyülemlett felhőkből előtörő üdítő nedvek dús áradását.

Másnap már korán reggel megjelent Meng Jü-lou Aranylótusz pavilonja előtt.

– Ébren van már ötödik nővérünk? – kérdezte Tavaszi-szilvától.

– Éppen fésülködik. Lépjen be, kérem!

Meng Jü-lou bement; Aranylótusz az öltözőasztalnál ült, illatfelhőit rendezgette.

– Fontos hírt hoztam, nővérem! Hallottad már? – kiáltotta Meng Jü-lou elfúló hangon.

– Ugyan mit hallottam volna, hiszen egy teremtett lélek sem jár errefelé! Nos, mi újság?

– Képzeld csak, amikor tegnap késő éjjel hazaérkezett, egyenesen Holdasszonyhoz sietett, és kibékült vele. Nála töltötte az egész éjszakát! Mit szólsz hozzá? Kis szobalányom, Orchideaillat, hozta ma reggel a hírt Hszi-men Csing legényétől. A tegnap estét barátaival Li anyó szállásán töltötte, s tulajdonképpen Fahéjvirággal akart szórakozni, de a kis ringyót rajtakapta egy másik férfival, mire dühében összetörte az egész berendezést. Utána fogta magát, s az éjszaka kellős közepén, abban a szörnyű hófúvásban, nagy mérgesen hazavágtatott. Holdasszonyt éppen tömjénégetés közben találta, kint az udvaron. Hszi-men titokban megleste, majd azon nyomban kibékült vele. Nem volt se vége, se hossza a kimagyarázkodásnak, Hszi-men letérdelt elé, és úgy nyüszített, mint egy kutya. Holdasszony előbb kegyetlenül megszidta, később azonban nagylelkűen megbocsátott neki. Ugye, milyen megható?

– Micsoda álszent nőszemély! – szólt Aranylótusz megvetően. – Ha őszinte szándék vezeti, szép csendben visszavonul a szobájába, és ott imádkozik. Mire volt jó ez a nyíltszíni jelenet kint az udvaron? Mindez természetesen számításból történt! Gondolta, hátha Hszi-men egyszer meglepi ájtatoskodás közben, és akkor teljes lesz a hatás. Megint egyszer beigazolódott: nincs célravezetőbb az álszenteskedésnél. Legjobb, ha az ember szép békésen üldögél a szobájában, se jó tanácsokkal nem szolgál, se véleményt nem nyilvánít: így kedveltetheti meg magát legjobban a férjével. Ennyi az egész!

– Álszenteskedőnek éppenséggel nem nevezném – vette Meng Jü-lou védelmébe Holdasszonyt. –Igazán jószívű teremtés, és minden vágya, hogy teljes egyetértésben éljünk. Csupán a beszéde ügyetlen egy kissé, nehezen önti szavakba az érzéseit. De most aztán készülj el egykettőre! Átmegyünk a Hatodikhoz. Az örvendetes esemény alkalmából természetesen egy kisebbfajta ünnepi ebédet kell rendeznünk a jó Holdasszony tiszteletére. Úgy gondoltam, hogy fejenként két és fél unciával járulunk hozzá a költségekhez. A Hatodik természetesen a kétszeresét fizeti ennek. Ebéd után együtt megtekintjük a behavazott parkot, a nap további részét pedig vidám játékkal és poharazgatással töltjük. Ó, de nagyszerű lesz!

– Nincs kifogásom ellene. De remélhetőleg Hszi-mennek is szabad a napja!

– Ilyen nagy hóban aligha lépi át a ház küszöbét. Amikor az imént elhaladtam az Első hálószobája előtt, odabent még semmi sem mozdult. Még csak akkor nyitották ki az ajtót, Ékkövecske éppen mosdóvizet hozott.

Aranylótusz sietve befejezte az öltözködést, és Meng Jü-louval együtt elindult az új pavilonba. A Hatodik még az ágyban feküdt, és aludt.

– Harmadik és ötödik nővére keresi – jelentette úrnőjének Jing-csun szobalány. S a két látogató már be is lépett.

– Fel, nővérem, ugorj, későre jár már az idő, s te még az ágyban nyújtózkodol, mint holmi lusta sárkány!

Az örökké jókedvű Aranylótusz benyúlt a takaró alá, s egy ezüst illatszeres gömböt halászott onnan elő. Nevetve felkiáltott: – Nézzétek csak, a Hatodik egy labdát szült! – Majd lerántotta Ping asszonyról a takarót, s az ott feküdt teljes rózsaszín meztelenségében, de végre-valahára rászánta magát a felkelésre.

– Ötödik nővérem, hagyj fel már bolondos tréfáiddal! Komoly beszédünk van a Hatodikkal – szólt Meng Jü-lou némi szemrehányással Aranylótuszhoz, s miközben Ping öltözködött, elmesélte a nagy újságot.

– Ma aztán vidáman megünnepeljük az eseményt! – mondta végezetül. – Neked természetesen dupla összeggel kell hozzájárulnod a költségekhez, mert végtére is te vagy mindennek az oka. Ha te nem volnál, nem hanyagolta volna el Fahéjvirágot, aki végül is megcsalta őt.

A Hatodik beleegyezően bólintott, s utasítására Jing-csun szobalány egy darab ezüstöt vett ki a kincsesládából. Aranylótusz a mérlegen pontosan lemérte az ezüstöt. Kiderült, hogy a kért értéket két és fél batkával meg is haladta.

– Ötödik nővérem, én most gyorsan elszaladok, és Li Csiao-ertől meg Szun Hszüe-ótól is behajtom a pénzt – jelentette ki Meng Jü-lou. – Addig szórakoztasd el hatodik nővérünket. – Ily módon Aranylótusznak alkalma volt majdnem egy órán át figyelni, mint cicomázza fel magát nagy körülményesen Ping asszony. Kisvártatva ismét megjelent Meng Jü-lou.

– Mindjárt gondoltam, hogy nehéz dolog lesz ezzel a kettővel zöld ágra vergődni! – számolt be küldetésének eredményéről. – Szun Hszüe-o, ez az ostoba nőszemély, alaposan odamondogatott nekem. Pörölt, hogy mit akarunk tőle, szerencsétlentől, az ő kamrája küszöbét amúgy sem lépi át soha férfiember. Hagyjuk csak ki a játékból. Minden rábeszélőképességemet latba kellett vetnem, míg nagy nehezen ideadta ezt az ezüst hajtűt. Mérd már le, ötödik nővérem!

Aranylótusz rádobta a hajtűt a mérlegre.

– Három és háromnegyed batkát nyom az egész – szólt ajkbiggyesztve.

– No és Li Csiao-er?

Eleinte szintén makacskodott. Bár ő kezeli a konyhapénzt – mondta –, minden pontosan be van osztva, fölös kiadásokra egy fabatka sem marad. De mikor látta, hogy bosszúsan kiszaladok, visszahívott, és kirukkolt ezzel a darabka ezüsttel.

Aranylótusz lemérte.

– Ez sem a teljes súly. Micsoda fösvény népség! Nem marad más hátra, a hiányzó összeget a saját zsebünkből kell pótolnunk.

Mindannyian hozzáadtak még egy keveset, úgyhogy végül együtt volt a három uncia. Ezután még egyszer töviről hegyire kikérdezték Taj A-ert a Li házban lejátszódott előző napi csetepatéról, majd Laj-hszinggel együtt elküldték a városba, hogy vásároljon finom Aranyvirág-bort, szárnyast és különféle nyalánkságokat.

Déltájt azután megtartották a közös ünnepi ebédet, mégpedig a szőnyegekkel, spanyolfalakkal és függönyökkel lakályosan berendezett és faszénüsttel alaposan átfűtött hátsó szalonban. Hszi-men Csing, saját készletéből, néhány korsó Jázminillat-borral járult hozzá a dús lakomához. Jómaga Holdasszonnyal az asztalfőn foglalt helyet, míg leánya, valamint a másik öt feleség, az asztal két oldalán telepedett le. A fiatal Csen ismét egy külön asztalkához szorult, melyet a feleségétől nem messze állítottak fel. Hosszú idő után most ismét együtt volt a család teljes egyetértésben. Holdasszony méltó ünneplésben részesült, hízelgő felköszöntések és vidám, tréfás megjegyzések röppentek minden oldalról, s az örömteli óra elfeledtette a múltbeli viszályokat. A zenét a négy komorna, Tavasziszilva, Jing-csun, Nefritfuvola és Orchideaillat szolgáltatta, bizonyságot téve Li Ming mesternél tett előmenetelükről. S hogy éppen a gránátalmavirágról szóló dalt adták elő, az a pajkos Aranylótusz csínyje volt. Hiszen tudvalevően: a gránátalmaszár, magjával, a gazdag gyermekáldás jelképe. Hszi-men Csing megértette a gyengéd célzást, és nem állta meg, hogy tréfásan oda ne kiáltson Aranylótusznak:

– Nálad természetesen csak meddő virágot szakíthat az ember!

Miközben odabent vidáman folyt a lakmározás és csevegés, az ablakok elé sűrűfüggönyt vont a körtevirágszirmokként libegő puha vattapelyhek kavargása. Mily pompás színjáték!

Eleinte egyesével,

mint laza barka, pilinkél.

Sűrűn zúdul aztán,

mint pihetollu.

Majd tovanyargal,

rákként mászik a földön.

Majd felpúpozódik,

kristályporral fehérlik.

Megvizesül a kabátja,

törli a vándor az arcát,

mint aki méhrajt

hesseget el hadonászva.

Bokortól bokorig

otrombán araszol,

mint mesebeli sárkány,

mindjárt a levegőbe lódul.

Huh! Hirtelen szélroham

rázkódtatja a vándor

vállát,

belecsapja homlokába;

mint tollat, amelyet

a fehér daru röptében veszített el.

Fent derül már.

Lent fény terül szét

rizspelyva-ragyogással.

Síma, ezüst

tenger a táj.

A társaság hosszan elgyönyörködött a hópelyhek fürge táncában. Ekkor felállt Holdasszony, és a teáskannát vivő Ékkövecske kíséretében kilépett a hólepte udvarra. Egy darabon megtisztította az utat a fehér hótakarótól, majd a teafőzőt megtöltötte frissen hullott hóval, és saját kezűleg teát öntött fel az egybegyűltek számára. Pompás keveréket használt: nemes főnix- és zsenge pacsirtanyelvteát.

Jáspiskancsóból fényes

kristály-levegő forog,

aranycsészékből édes

illatfelhő gomolyog.

Éppen élvezettel szürcsölték a Holdasszony által készített zamatos italt, amikor az egyik szolga Fahéjvirág bátyjának, Li Mingnek, a fiatal muzsikusnak érkezését jelentette.

– Éppen kapóra jött – szólt Hszi-men Csing a legényéhez. – Tüstént vezesd be!

Li Ming belépett, mély bókkal üdvözölte a jelenlevőket, majd szerényen megállt az ajtóban.

– Honnan jössz? – kérdezte Hszi-men Csing.

– A város északi részéből, a Bor- és Ecetkapunál lakó Liu eunuchtól, zeneleckét adtam néhány gyereknek. Visszaúton hirtelen eszembe jutott, hogy egy-két darab, melyet az ön becses házában volt szerencsém betanítani, még nem megy hibátlanul. Így tehát nem akartam elmulasztani…

– Nagyszerű. Mindjárt elő is adhatnál valamit, de előbb igyál egy kis erősítőt.

S ezzel Hszi-men Csing odavezette egy, az ünnepi asztaltól félreeső asztalkához, s előzékenyen egy csésze teát nyújtott felé.

Miután Li Ming evett néhány falatot, megragadta a tizenkét húros lantot, odalépett az ünneplő társaság elé, s eljátszotta a „Tavaszi találkozás a télben” című dalt.

Amikor befejezte, Hszi-men Csing kedvesen odaintette magához, és Nefritfuvolával háromszor egymás után teletöltetett egy ezüstkelyhet borral. Li Ming térdre ereszkedve kiitta, majd a díszasztalról négy edénykét teleraktak különböző ételekkel, s egy tálcán átnyújtották az ifjúnak. Li Ming odament a számára kijelölt asztalhoz, jóízűen elfogyasztotta az ételt, majd újból megállt a fal mellett, nem messze Hszi-men Csing székétől. Hszi-men Csing most halkan elmesélte neki, milyen kínos jelenet játszódott le előző este Li anyónál.

– Erről sejtelmem sem volt, már régóta nem jártam nála. De szentül meg vagyok győződve, uram – szólt Li Ming hízelkedve –, csakis az öregasszony volt a hibás. Fahéjvirág húgomra nem szabad haragudnia! Beszélni fogok vele, s meglátja, újból rendbe jön minden.

Hszi-men Csing nem ellenkezett. Mikor aztán az est beköszöntekor asztalt bontottak, és útjára bocsátotta a fiatal zenészt, halkan odasúgta neki:

– De nehogy Fahéjvirág megtudja, hogy nálam jártál!

Li Ming természetesen ezt az utasítást ellenkezőleg is értelmezhette.

Másnap reggel – Hszi-men Csing meg Holdasszony éppen reggelizett – a szolga Éhenkórász Jing és Hszie Hszi-ta érkezését jelentette. Hszi-men Csing épp egy darab kalácsot eszegetett; gyorsan letette, és felállt, hogy üdvözölje a korai látogatókat.

– Hadd várjanak egy kicsit! – szólt Holdasszony bosszúsan. – Nem érik meg ezek az ördögfajzatok ezt a kapkodást! Mit is akarhatnak tőled? Alighanem el akarnak valahová csábítani. Elég bolond ötlet ilyen nagy hófúvásban! Ezenfelül ma van Meng Jü-lou születésnapjának előestéje.

– Vitesd utánam az első szobába a kalácsot és a teát, majd velük fejezem be a reggelit – makacskodott Hszi-men Csing. Sejtette, hogy két cimborája valami üzenetfélét hozott neki Li anyó házából, s szó, ami szó, szíve, a történtek ellenére is, oda húzott. Nem tévedett, a két cimbora valóban Fahéjvirág megbízásából kereste fel. Li anyó már kora reggel egy sült libával és egy korsó borral kedveskedett nekik, s azt üzente, kéri, békítsék ki mielőbb Hszi-ment.

– Súlyos szemrehányásokkal illettük Fahéjvirágot – kezdett rá kertelés nélkül Jing és Hszie. – Felsoroltuk neki, milyen sok jótéteményben volt része általad. Felelőtlenség volt részéről, hogy hátad mögött efféle délvidéki csirkefogóval szűrte össze a levet, csupán azért, mert néhány napig távol maradtál. Szavaink mély hatással voltak rá. Könnyekkel szemében, térden állva könyörgött nekünk, szóljunk érdekében néked: engedj kérésének, s fogyassz el nála egy pohár híg bort.

– Hagyjátok abba, úgysem megyek el hozzá többé.

– Nagyon is megértjük, hogy elment tőle a kedved, de voltaképpen mégiscsak igazságtalan vagy Fahéjvirággal szemben. Igazán nem volt hibás. A fiatal Ting ugyanis a nénjének volt a szeretője. Nos, éppen azon a szerencsétlen estén egy kisebb mulatságot akart rendezni Li anyónál fiatal földijének, egy hajóvállalkozó fiának tiszteletére, akinek bárkáján két nap előtt apjával meg a selyemrakománnyal Hangcsouból megérkezett. Kemény tíz unciát adott előlegképpen a kiadásokra, Li anyó pedig természetesen nem akarta megsérteni a bőkezű vendéget, és amikor mi váratlanul betoppantunk, puszta udvariasságból Fahéjvirágot bízta meg a szórakoztatásával. Így történt, hogy érkezésünk hallatára nagyon megijedt, ami igazán magától értetődik, s a fiút meg a lányt eldugta a hátsó szobák egyikében, előttünk pedig letagadta jelenlétüket. Szerencsétlen véletlen játszott közre, mindössze erről van szó. Bizalmas kapcsolat soha nem volt kettejük között. Szavunkra mondjuk, kétség sem fér viszonyuk ártatlanságához. Nos, azt hisszük, ezzel tisztázódott a félreértés, s most már nincs miért haragudnod a kicsikére.

– Szó sincs haragról. De ünnepélyesen magesküdtem, hogy soha többé be nem teszem hozzájuk a lábam. Adjátok át üdvözleteimet, köszönöm a meghívást, de kár a nagy igyekezetért, egyébként is elintéznivalóim akadtak.

Most a két cimbora, mintha csak összebeszélt volna, egyszerre térdre borult.

De kedves barátunk, a legcsekélyebb engedményt se tennéd, ha puszta udvariasságból legalább egy rövid időre meglátogatnád. Ennél többet senki sem kíván tőled – unszolták Hszi-ment, és addig esküdöztek égre-földre, míg végül megtörték ellenállását. Ezzel el is volt felejtve minden dicső fogadkozás, és Holdasszony legnagyobb bánatára a reggeli végeztével Hszi-men Csing, barátaival együtt, eltávozott hazulról.

Li anyó háza népe mindent elkövetett, hogy méltó fogadtatásban részesítse. Maga az anyó, térdre ereszkedve, mély megtörtséget színlelt, úgy üdvözölte a ház küszöbén, és Fahéjvirágon meg nénjén kívül még két bájos énekeslány is hajbókolt a magas uraság előtt. Fahéjvirág, aki legszebb ünnepi ruháját öltötte magára, egyes-egyedül neki szentelte minden idejét, egyik pohár bort a másik után nyújtotta felé, és a gyengédség száz meg száz jelével árasztotta el.

– Nekünk is juttathatnál egy-egy pohárral – zsörtölődött Éhenkórász Jing, s tréfából megjátszotta a sértődöttet. – Valósággal kicserepesedett a szánk, annyit beszéltünk neki, míg végre hajlandó volt eljönni. Hát ez a hála? És mi lett volna, ha nem jön el? Kisírtad volna azt a két szép szemedet, és többé már az ördögnek sem kellenél. Éppolyan hitványul viselkedsz, mint az, aki egy szent szutrát mondat a bonccal, s ugyanakkor rátámad szegényre. No, gyere ide, adjál jutalmul egy szelíd csókot!

S ezzel már át is ölelte a lány nyakát, s erőszakkal behajtotta tőle a jól megérdemelt sarcot, miközben a hevesen védekező Fahéjvirág véletlenül feldöntött egy teli poharat, amelynek tartalma ráloccsant Hszi-men Csing ruhájára. Ez a kis közjáték végleg megtörte a feszült hangulatot, mely kezdetben tagadhatatlanul ránehezedett a társaságra; nemsokára már csengő kacagástól visszhangzott a szoba, tréfás megjegyzések röppentek, ami pedig Hszi-men Csing haragját illeti, az messze szállt, a távoli Jáva határain is túlra. A derék Holdasszony intelmei azonban nem múltak el nyomtalanul, Hszi-menben volt még annyi erő, hogy a kora esti órákban hazatért. Otthon Meng Jü-lou születésnapjának előestéje alkalmából negyvenfogásos ünnepi lakomát rendeztek. A társaság késő estig együtt maradt, s teljes egyetértésben, vidám társasjátékokkal töltötte az időt. Ezen az éjszakán Meng Jü-lou volt a kiválasztott asszony, ő részesült abban a megtiszteltetésben, hogy megoszthatta fekhelyét Hszi-mennel.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Huj-lien titkos szeretkezése

Hszi-men Csinggel.

Aranylótusz meglesi őket

a Rejtett Tavasz Barlangjában

Hszi-men Csing szolgájának, Laj-vangnak, elragadó kis felesége volt, Huj-liennek hívták. Ennek a Huj-liennek, Szung koporsókereskedő leánykájának, eredetileg egy szakács volt a férje, akit gyakran hívtak Hszi-men Csing házába, hogy segédkezzék a konyhán. Rendszerint Laj-vangot küldték érte, amikor éppen szükség volt rá, s erre gyakran sor került. Így jött létre az ismeretség a szakács elragadó feleségével. Nemegyszer megesett, hogy az asszony egyedül volt otthon, s a beszélgetés és poharazgatás lassan titkos viszonnyá fejlődött. A szakácsot egy szép napon verekedés közben agyonszúrta egyik kollégája, mire Laj-vang magához vette szeretőjét, s Holdasszonynak mint újdonsült feleségét mutatta be. A jóságos Holdasszony Laj-vang kérésére bele is egyezett, hogy a varrásban módfelett ügyes és kitűnően használható Huj-lien odaköltözzék a házba, s ráadásul még tekintélyes hozományt is adott az ifjú párnak.

Huj-lien szemrevaló, élénk teremtés volt, alig huszonnégy éves, alakja kifogástalan, se nem kicsi, se nem magas, se nem kövér, se nem sovány, bőre üde és tiszta, akár a virágszirom, lábai kecsesek – egyszóval arra termett, hogy megbolondítsa a férfiakat, s megzavarja egy tisztes ház nyugodt légkörét.

Egykettőre megszerettette magát Hszi-men Csing feleségeivel és komornáival, s jóllehet még nem dicsekedhetett ékszerekkel, egyetlen hónap leforgása alatt ügyesen elleste úrnőitől az ízléses fésülködés és öltözködés titkát. Röviden: Hszi-mennek elég volt egy pillantást vetnie rá, s máris vágy ébredt benne.

Céljának elérése érdekében a tizenegyedik hónap elején – még alig néhány napja – elküldte Laj-vangot Hangcsouba. Megbízta, hogy varrasson, összesen ötszáz uncia értékben, magas pártfogójának, Caj Csing kancellárnak születésnapjára egy teljes ruhatárat, melyben a kígyóhímzésű díszöltözéktől kezdve a hétköznapi ruháig a négy évszaknak megfelelő valamennyi holmi megtalálható. Számítása szerint Laj-vang ily módon teljes fél évig lesz úton. Ezalatt majd csak eléri célját!

Ma, Meng Jü-lou születésnapján, Hszi-men Csing egyáltalán nem mutatkozott. Feleségei a hátsó fogadóteremben a díszasztalnál üldögéltek, számos vendég társaságában, akik jókívánságaikat fejezték ki az ünnepeltnek, ámde Hszi-men Csing behúzódott egy függöny mögé, s onnan figyelte, mi történik. A felszolgáló szobalányok között az ő kis Huj-lienjét is felfedezte. „Mily különös ízlés: bíborvörös, felhasított szoknyácska cinóbervörös felsőhöz – gondolta magában. – Gyalázatosan illik egy-máshoz ez a két piros szín.” S a következő pillanatban máris átvillant az agyán: ez kitűnő ürügy lesz a közeledés-re.

Magához intette Nefritfuvolát.

– Laj-vang fiatal felesége volna ott az a piros?

– Igen.

– Hogy lehet ilyen ízléstelenül öltözködni? Szólj holnap úrnődnek, okvetlenül szerezzen neki valami más színű szoknyát.

– A pirosat tőlem kérte kölcsön – jegyezte meg Nefrit-fuvola, kissé megbántva.

A következő délutánok egyikén Holdasszony látogatást tett valamelyik szomszédjuknál. Hszi-men Csing éppen egy tivornyáról tért haza, s a női lakosztályhoz vezető belső kapu felé tartott, amikor véletlenül összetalálkozott Huj-liennel. Bortól felhevülve, minden teketória nélkül magához húzta, s száját rátapasztotta az asszony ajkára.

– Figyelj ide, ha kedvemben jársz, annyi ruhát kaphatsz, amennyit csak akarsz – hebegte akadozó nyelvvel.

Huj-lien mosolyogva kiszabadította magát az ölelésből, s anélkül, hogy bármit válaszolt volna, elszaladt. Hszi-men Csing bement Holdasszony szobájába, s ott találta Nefritfuvolát.

– Vidd el neki ezt a kék atlaszrongyot – parancsolta a lánynak elfojtott hangon –, mondd meg, szabjon magának belőle egy szoknyácskát, mert az a bíborvörös holmi, amit a múltkoriban viselt a cinóberszín szoknya fölött, szörnyen áll neki.

Nefritfuvolának volt elég esze, nyomban megértette, gazdája mire gondol. Amikor Huj-lien széthajtogatta a négy évszak tarka virágaival kihímzett atlaszdarabot, megkérdezte Nefritfuvolától:

– Mit mondjak, ha az Első megkérdezi, honnan van az új szoknya?

– Ebből ne csinálj gondot – nyugtatta meg Nefritfuvola. – Urunk majd amúgy is megmondja neki. Egyébként azt üzeni, kaphatsz még ennél sokkal többet is, ha kedvében jársz. Épp kapóra jön, hogy az Első ma nincs itthon.

– A szobámban várjam Hszi-men urat? És hány órára?

– Nem, a te szobádat nem látja alkalmasnak a találkozásra. Könnyen észrevehetné az egyik szolga. Azt üzeni, menj ki feltűnés nélkül a parkba, s várj rá a Rejtett Tavasz Barlangjában. Ott nem lát meg benneteket senki.

– De hiszen az Ötödik ott lakik a közelben.

– Ó, ő pillanatnyilag a Harmadikkal a Hatodiknál ül az új pavilonban, és sakkoznak.

Ebben az órában Aranylótusz valóban Meng Jü-louval együtt Ping asszonynál tartózkodott, és hármasban sakkoztak. Ekkor váratlanul betoppant Főnixmadárka, és jelentette: Hszi-men úr hazaérkezett, mire a három asszony abbahagyta a játékot, és Aranylótusz meg Meng Jü-lou visszavonult a lakosztályába. De Aranylótusz hamarosan elunta magát, és elhatározta, hogy felkeresi Hszi-ment. A női lakosztályhoz vezető kapuhoz érve, egyszerre megpillantotta Ékkövecskét.

– Gazdád bent van? – kérdezte. Ékkövecske megrázta a fejét, és ujjával a park irányába mutatott. Aranylótusz megértette, és nyomban visszafordult a parkba. Amikor az új parkkapu felé közeledett, egyszerre csak előbukkant Nefritfuvola: odaállt a rács elé, mintegy elzárva előle a bejáratot.

Aranylótusz nyomban gyanút fogott. Haragosan félretolta a lányt, és kinyitotta a rácsos kaput.

– Nem szabad bemenni, urunk nem akarja, hogy zavarják – figyelmeztette Nefritfuvola félénken.

– Fogd be a szádat, te szuka! – ripakodott rá Aranylótusz. – Talán bizony azt hiszed, hogy félek tőle?

S ezzel már el is tűnt a parkban. De hasztalan kémlelt minden irányba, sehol sem látta Hszi-ment, akiről azt hitte, Nefritfuvolával van titkos találkája.

Most a Rejtett Tavasz Barlangja mellett haladt el. Hangok ütötték meg a fülét: egy férfi- és egy női hang. Nyomban ott termettek a barlang bejáratánál, és látta, amint a díványon az imént még szorosan összefonódott Hszi-men és Huj-lien hirtelen szétrebben, és kapkodva rendbe szedi rendkívül megviselt ruházatát. Huj-lien arcát elöntötte a szégyen pírja, s gyorsan ki akart osonni a szabadba.

– Mit művelsz itt, te riherongy? – támadt rá Aranylótusz.

– Hua Tung-ert, a szolgát keresem – dadogta a megrémült asszony, és egy szempillantás alatt elillant, mint a füst.

– Te szégyentelen széltoló! Egyszóval te vagy az ő Hua Tung-erje? – vicsordult most Aranylótusz a rajtakapott Hszi-menre, aki még most is idegesen bajlódott nadrágjával. – Nem szégyelled magad, fényes nappal itt üzekedsz efféle nyomorult rabszolgaringyóval! Szavamra, felképeltem volna, ha nem lép meg ilyen hirtelen! Valld be, hányszor szeretkeztél vele? De kérlek, ne akarj becsapni, mert ha megpróbálod, alaposan bemártalak Holdasszonynál. Ne félj, ő majd ellátja a baját ennek a rabszolga-ringyónak!

– Csitt, ne olyan hangosan, mert még meghallják a többiek – igyekezett Hszi-men, zavart mosollyal az arcán, megnyugtatni Aranylótuszt. – Egyébként, őszintén bevallva, ez volt az első és egyetlen eset. Egyszerűen csak úgy magától adódott…

– Csak nem gondolod, hogy elhiszem neked! Majd én megérdeklődöm a dolgot, s jaj neked, te csirkefogó, ha becsaptál!

– Hagyd már abba! – szólt Hszi-men Csing nevetve, és magával húzta Aranylótuszt a parkba. Miután az asszony a szobalányoktól megérdeklődte, mi történt valójában, és megbizonyosodott Hszi-men igazmondásáról: Huj-liennel való kapcsolata valóban csak aznap kezdődött azzal a kék atlaszdarabbal, egészen ártatlanul, haragja egykettőre elszállt, és senkinek sem szólt a történtekről, még Meng Jü-lounak sem, akihez pedig a legbizalmasabb kapcsolat fűzte. Sőt, éppen ellenkezőleg, új taktikához folyamodott: Hszi-men legújabb kedvencét, amikor csak módját ejtette, ő is előnyben részesítette, és felhasználta a legkülönbözőbb szolgálatokra. Ily módon – hála nagylelkűségének – zavartalanul tovább folyhattak Hszi-men és Huj-lien találkái.

Mi sem természetesebb azonban, mindenkinek feltűnt, hogy ettől kezdve Huj-lien sokkal ízlésesebben öltözködött, mindig akadt nála egy-két fényes ezüstuncia, állandó vevője lett a kapu előtt ácsorgó kereskedőknek, akik hajtűket és zománctollakat kínáltak eladásra. De feltűnt az is, milyen hévvel képviselte érdekeit Hszi-men Holdasszonynál, mennyire dicsérte a tea elkészítése terén tanúsított ügyességét, mennyire kardoskodott, hogy mentesítsék az alantas konyhai munkák alól, s hogy csupán könnyű komornai szolgálatokat lásson el Nefritfuvola mellett az Elsőnél.

Tisztelt olvasó, régi tapasztalat, milyen nagy hiba, ha az urak a csőcselék közé keverednek. Mihelyt elmosódik a határ az alsó és a felső réteg között, egyszeriben vége a házi fegyelemnek, s a következmény: nincs gátja többé a pimaszkodásnak.

A tizenkettedik hónap nyolcadik napján történt. Délelőtt Hszi-men Éhenkórász Jinggel egy közös ismerősük temetésén akart részt venni. A lovak már fel voltak nyergelve, de Hszi-men Csing mindhiába várt Éhenkórász Jingre, aki a megbeszélés szerint érte jött volna. Véletlenül épp ott tartózkodott Li Ming, a fiatal muzsikus, s ezért Hszi-men, hogy valahogy mégis elüsse az időt, bement a homlokzati terembe, lekuporodott veje mellé a meleg kályhához, s felszólította Li Minget, mutassa be neki a négy szobalányból, Csun-mejből, Jing-csunból, Nefritfuvolából és Orchideaillatból álló együttest. Javában folyt a zenélés, amikor végre-valahára megjelent Éhenkórász Jing. A négy szobalány tapintatosan vissza akart vonulni, de Hszi-men ott tartotta őket.

– Miért rohannátok el ilyen hanyatt-homlok Jing barátom elől? Menjetek szépen oda hozzá, és hajtsatok térdet előtte!

A négy szépség engedelmesen odajárult Jing elé, térdet hajtott előtte, és tisztelettudóan bókolt. Éhenkórász Jinget valóságos izgalom fogta el a bájos fogadtatás láttán, s az üdvözlés viszonzásaképpen ki tudja, hányadszor, eldadogta a maga van fu-ját, azaz „tízezerszeres boldogságát”.

– Szerencsés fickó! Nincs is hozzá fogható! – sóhajtotta Jing, csodálattal eltelve. – Négy bájos leányka sürög-forog körülötte állandóan, olyanok, akár vázában az ablakpárkányon felsorakoztatott jácintok: egyik csinosabb, mint a másik! Sajnos, üres kézzel jöttem, annyira siettem! De legközelebb egy csekélységgel bátorkodom majd kedveskedni nektek, hozok rizsporra és arcfestékre valót.

A négy jácint gondolt magában valamit, és kuncogva elvonult. Hszi-men Csing Éhenkórász Jing és Csen társaságában gyorsan bekapott egy kis reggelit, mely az elengedhetetlen rizslevesen kívül vagy tízféle hústalan fogásból, valamint három korsó Aranyvirág-borból állt, majd útnak indultak. Ismert nagylelkűségével Hszi-men Csing még meghagyta, hogy vendégeljék meg a fiatal Li Minget az épület nyugati oldalszárnyában, a reggelizőasztalon bőségben visszamaradt ételekkel.

A jácintok egy ideig még különböző játékokkal szórakoztak ugyanabban a helyiségben, ahol zenetanáruk a reggelijét elfogyasztotta, majd hárman átmentek a szemben levő keleti oldalszárnyba, hogy Hszi-men leányával, az ott lakó Csen asszonnyal elűzzék az unalmas órákat. Csupán Csun-mej maradt Li Mingnél. Még gyakorolni akart vele egy keveset a pi-pá-n. A bőséges reggelitől és az ízletes bortól jókedvre derült Li Ming nekibátorodott, és úgy gondolta, most, amikor egyedül maradt bájos tanítványával, ki kell használnia a kedvező alkalmat. Szorosan melléje lépett, s merészen megragadta a köpeny bő ujja alá rejtett kis kezet. De rosszul számított. Csun-mej mérgesen hátrahőkölt.

– Hogyan merészelsz hozzám nyúlni, te átkozott teknőc! – ripakodott rá. – Mit gondolsz, kivel van dolgod? Meghiszem, hogy tetszene neked, előbb kedvedre dőzsölni, azután undorító nyomófáddal idegen virágágyakban bökdösődni! De jöjjön csak haza Hszi-men Csing, majd elmesélem neki. Akkor majd megnézheted magad! Elkergetnek a háztól, te átkozott teknősbéka!

Miután még vagy egy tucatszor fejéhez vágta, hogy ilyen meg olyan átkozott teknősbéka, felkapta a szoknyáját, és kiperdült az ajtón. Útközben tovább szitkozódott, és amilyen gyorsan csak vitte a lába, a hátsó teremhez szaladt, ahol éppen sakkjátszma folyt Aranylótusz, Meng Jü-lou, Ping asszony és Huj-lien között.

– Mi történt, te kis húsgombóc? – kérdezte Aranylótusz, felpillantva.

Csun-mej izgatottan, levegő után kapkodva, elmesélte, mi történt.

– Előbb szemtelenül vigyorgott, de amikor tombolni kezdtem, inába szállt a bátorsága, és elrohant. Szerencséje, mert máskülönben még egy pofont is kapott volna tőlem. Pokolian bizsergett a tenyerem, szerettem volna kékre-zöldre verni a képét. Átkozott teknőc!

– Csak semmi izgalom, kicsike! – szólt Aranylótusz nyugodtan. – Megárt a hamvas bőrödnek. Várd meg szépen, míg Hszi-men úr hazajön, ő majd kiteszi a szűrét ennek a pimasz alaknak. Én már régen átláttam a fickón: tanítás ürügyén beszemtelenkedik idegen házakba csak azért, hogy elcsábítsa a lányokat. De most már csordultig a pohár!

– Nagynénje, második úrnőnk, bizonyára bosszút áll majd – vélte Csun-mej, kissé elbátortalanodva.

A kapuőr, Laj-hszing, még aznap este szigorú utasítást kapott, hogy többé ne engedje be Li Minget, a fiatal muzsikust.

Hszi-men Csinget nem elégítették ki a Huj-liennel való futó, titkos légyottok, melyeknél többnyire az ügybe beavatott Nefritfuvola őrködött. A találkák élvezetességét nagymértékben csökkentette a leleplezéstől való örökös félelem. Egy este, úgy a tizenkettedik hónap táján, Hszi-men Csing így szólt Aranylótuszhoz:

– Szépszavú, aranyos kis madaram, szeretnék ma éjszaka Huj-liennel hálni. Nem rendezhetnénk meg a találkát itt, a te pavilonodban?

– Miket beszélsz! Elképesztő. Testednek még a legparányibb porcikája is át van itatva a romlottságtól. De minek veszekedjek? Ha már olyan nagy élvezetet okoz neked az együttlét azzal az émelyítő cseléddel, ám legyen. De hol helyezzem el fekhelyeteket? Nem tudok alkalmas helyet. Ezenfelül Csun-mej aligha egyezik bele a dologba. Kérdezd csak meg tőle!

– Látom már, nincs kedved hozzá, s meglehet, Csun-mejnek sem. Akkor hát behúzódom majd a Rejtett Tavasz Barlangjába. Csakhogy ott pokoli hideg van. Gondoskodj, kérlek, a barlang fűtéséről, és vitesd oda az ágyneműt.

Aranylótusz hangosan felnevetett.

– Nézd csak, akár a szerelmes Hsziang király: csupasz, nedves sziklák közé ágyaztat magának ebben a dermesztő téli éjszakában, hogy tündére közelében lehessen!

De azért teljesítette Hszi-men Csing kérését, és egy órán belül Őszirózsával elküldte a barlangba az ágyneműt. Szénnel telt üstöt is küldött vele, s hamarosan vidáman pattogott a tűz. Időközben Nefritfuvola értesítette Huj-lient. Miután az befejezte napi szolgálatát Holdasszonynál, egy kis ideig a belső kapubejárónál álldogált; s mikor már egy teremtett lélek sem mutatkozott sehol, gyorsan kisurrant a parkba. A barlangban, gyertyával a kezében, már várta Hszi-men Csing. Épp az imént érkezett.

Ez alkalommal nem sokáig

vár a tündérre Hsziang király itt,

az áldást a varázshegy osztja,

szakad az eső záporozva.

Beléptekor jeges légáramlat csapta meg Huj-lient, s az asszony megborzongott. Az izzó szénnel teli üst még alig enyhítette a három téli hónap során felgyülemlett hideget. A földön, az asztalon és a székeken vastagon ült a por. És mégis: az illatosított gyertyákból felszálló fűszeres füstgomolyagok, a gyengén pislákoló lámpa és az üstben vörösen izzó faszén némiképp hangulatossá tette a kedélytelen barlang rideg és barátságtalan légkörét. A párocska, amennyire csak lehetett, kényelembe helyezte magát a hevenyészve összetákolt fekhelyen. Ez volt különben a helyiségben az egyetlen valamirevaló és bútornak nevezhető alkalmatosság. 'Fakarónak Hszi-men Csing cobolyprémmel bélelt bundáját használták.

Mialatt ők ketten, szorosan összefonódva, már mit sem éreztek a hidegből, a barlang kerek holdablaka előtt valaki dideregve várakozott. Aranylótusz, nem tudva leküzdeni kíváncsiságát, átvágott a kékre fagyott mohán és a tüskés bozóton, s halkan a barlang szájához lopózott, hogy a párocskát meglesse. Most nevetést hallott odabentről, azután felismerte Huj-lien hangját: –Juj, éppen ebben a jégveremben, ezen a sötét rejtekhelyen kell találkoznunk! Olyan nyomorúságos koldus volnál, hogy nem találsz ennél jobb helyet? Hiszen itt még a nyál is megfagy az ember szájában!

Majd kis idő múlva: – Ilyen hidegben igazán nem lehet aludni. Beszélgessünk inkább. Nézd csak, milyen kecses lábam van! Az egész házban sehol egyetlen pár cipő, mely illene rá. Igazán csináltathatnál nekem egy párat mérték után.

– Ha csak ez a kérésed! – válaszolta Hszi-men Csing. – Holnap bőséges választék áll rendelkezésedre, a szivárvány összes színei közül választhatsz. Nem hittem volna, hogy lábacskáid még az Ötödik lábánál is kisebbek.

– Mit képzelsz, egyáltalán hogyan hasonlíthatsz össze vele! A múltkoriban felpróbáltam a cipőjét, csak úgy lötyögött benne a lábam. Nem mondom, a kidolgozása, az szebb.

„Egyre cifrább lesz a dolog – gondolta magában a barlang előtt hallgatózó Aranylótusz. – Meg kell tudnom, mi következik még ezután.”

– Voltaképpen hány őszt tékozolt el eddig ötödik feleséged? – hangzott Huj-lien legközelebbi kérdése. – Szűz volt-e, vagy már asszony, amikor elvetted?

– Előzőleg már beleesett egy házasságba.

– Úgy, szóval már régen betört. Bizonyára afféle gyökértelen nő, akinek, mint ahogy nálunk mondani szokták, harmat a vánkosa, és levegővel csillapítja éhségét – vetette^, oda Huj-lien ajkbiggyesztve.

„Micsoda szemtelenség! – rágódott magában Aranylótusz, aki minden szót hallott odakint. – Mért kell éppen eltékozolt őszökről, harmatvánkosokról beszélnie, meg olyanokat mondania, hogy levegővel csillapítom éhségemet! Ha elmondanám a többi feleségnek, hogyan nyilatkozik ez a nő a hátunk mögött, szép kis botrány kerekedne! De Hszi-men Csing kedvéért uralkodom magamon. Lesz még rá alkalom, hogy alaposan megmondjam neki a magamét!”

S ezzel dühösen elrohant. De a kertajtónál még egyszer visszafordult, kivett a hajából egy ezüstcsatot, és úgy beleszorította a zárba, hogy a kaput nem lehetett belülről kinyitni.

Mikor aztán Huj-lien másnap reggel észrevétlen ki akart osonni a parkból, legnagyobb ijedtségére zárva találta a kaput. Hiába rázta, csak nem akart kinyílni. Semmi sem segített, gyorsan elszaladt Hszi-menért, de miután ő is hasztalan próbálkozott, mit volt mit tennie, a kerítésen keresztül átkiabált a közelben tartózkodó Jing-csunnak. Az nagy nehezen kihúzta a zárból a beleszorított ezüstcsatot, s kinyitotta a kaput. Hszi-men Csing a csatban nyomban felismerte ötödik feleségének tulajdonát, s már nem volt kétséges sem előtte, sem szeretője előtt, hogy Aranylótusz kihallgatta éjszakai beszélgetésüket. Huj-lien, az ördögi rontástól rossz lelkiismerettel, lélekszakadva az elülső épületrészben levő kamrája felé rohant. A szobácskájához vezető úton Ping-an jött vele szemben. Szemtelenül Huj-lien arcába vigyorgott.

– Mit nevetsz? – kérdezte az asszony szigorúan.

– Nem kell mindjárt így megharagudni, ha az ember egy kicsit jókedvű!

– Bizonyára megvan a jó okod, hogy már korán reggel nevetsz.

– Megértem izgalmát, sógornőm. Az utolsó három napban bizonyára még enni sem ért rá a nagy szerelmeskedéstől, most pedig virágok táncolnak a szeme előtt. Kamrácskája üres volt ezen az éjszakán, ne is tagadja!

Az asszony arcát hirtelen pirosság öntötte el.

– Miért lett volna üres, te aljas pletykafészek? Nyilván káprázott a szemed, te átkozott fegyencivadék! – csattant fel Huj-lien.

– Hisz épp az imént saját szememmel láttam, amint hasztalan rázta odakint a bezárt kaput.

– Ez könnyen meglehet. Már kora hajnalban az Ötödiknél jártam.

– Hát igen! Az Ötödik meg nem sokat törődött veled, hagyta, hadd vergődjél, mint holmi rák az iszapban. Bizonyára azt mondta, minthogy olyan jól szét tudod vetni a lábad, majd kiküld a kapu elé, hogy vásárolj magadnak egy legyezőt, azzal legyezd a szádat, míg csak meg nem szárad rajta az a bizonyos valami, amitől örökösen nedves…

Huj-lien nekilódult, s keresztülvágva az udvaron, feldühödve rárontott a férfira.

– Te gennyes kelevény, te! Várj csak, ezt még elmesélem valakinek! Meglakolsz a pimaszságodért.

– Tudom, kinek akarod elmesélni. Valakinek, akinek meredező karójára olyan ügyesen tudsz felcsimpaszkodni! – gúnyolódott Ping-an.

Az asszony, magából kikelve, ökölbe szorított kézzel nekitámadt. Ekkor, éppen a kellő pillanatban, a közeli zálogházból kilépett Taj A-er. Egy szempillantás alatt ott termett, és szétválasztotta a civakodókat.

– Ejnye, ejnye, sógornőm, csak nem fogsz verekedni! – igyekezett megnyugtatni a toporzékoló asszonyt.

– Talán bizony nincs rá okom? Ez a gonosz féreg úgy megsértett, hogy menten felrobbanok a dühtől!

Ping-an közben szép csendben elinalt.

– Ne vegye ennyire a szívére a dolgot, kedves sógornőm! – csillapította Taj A-er gyengéden az asszonyt. – Menjen be inkább a szobájába, és hozza rendbe magát. Hiszen még meg sem fésülködött.

Huj-lien benyúlt az överszényébe, és néhány darab tört ezüstöt adott a legénynek:

– Légy olyan jó, kedves kisöcsém, hozzál nekem egy teli tál jó erős húslevest!

– Szívesen.

Az asszony megette a levest, megmosdott és megfésülködött, majd kötelességszerűen jelentkezett Holdasszonynál. Azután felkereste Aranylótuszt. Az éppen a tükör előtt ült és fésülködött. A belépőt egyetlen pillantásra sem méltatta. Huj-lien nagy buzgalommal letörölte a tükröt egy nedves ruhával, vizet töltött a mosdótálba, és mindenképpen hasznos igyekezett lenni.

– Megengedi, asszonyom, hogy levegyem lábáról a papucsot és a pólyát? – kérdezte félénken.

– Hagyd csak! Erre a célra megvan a magam szolgaszemélyzete – hangzott a kurta válasz. – Hol az ördögben bujkálsz, Őszirózsa, te ostoba teremtés?

– A havat söpri odakint az ajtó előtt. De Csun-mej itt van a szomszédban, szóljak neki?

– Ne legyen rá gondod, inkább hordd el magad! Menj Hszi-men Csing úrhoz, szolgáld inkább őt! Azt sem tudja majd, hová legyen az örömtől. Mi keresnivalód van egyáltalán egy magamfajta asszonynál? Hiszen mi csak afféle nyomorult teremtések vagyunk, akiknek „harmat a vánkosuk”, „levegővel csillapítják éhségüket^”, és „már rég betörtek a házasság jármába”, igaz? Tenálad, tiszteit sógornőm, ugye, egészen más a helyzet, téged Hszi-men úr természetesen tiszteletre méltó menyasszonyaként hozott a házába, díszhintóban, te törvényes felesége vagy, te nem „tékozoltál el egyetlen őszt sem hasztalan”, jól mondom?

Huj-lien megsemmisülten térdre borult. Érezte teljes kiszolgáltatottságát. Nem volt helye többé a csűrés-csavarásnak.

– Sorsom az ön kezébe van letéve, úrnőm. Legyen könyörületes! – rimánkodott alázatosan. – Csupán azért engedtem az úr erőszakoskodásának, mert kezdetben azt hittem, önnek nincs kifogása a dolog ellen. Jól tudom, a hátsó lakosztályokban ön rendelkezik: valamennyiünk korlátlan úrnője. Csakis az ön kegyes jóvoltának köszönhetem, hogy azzá lettem, ami vagyok. Esküszöm, soha többé nem csapom be. Ha az életben még egyszer, akár csak egyetlen szóval is hazudnék önnek, pusztuljak el nyomorultul, borítsák testem minden legapróbb pontját kelesek és gennyes fekélyek!

– Jól van, hagyjad csak – felelte Aranylótusz, némileg megenyhülve. – Mindenesetre láthatod, hogy a legparányibb porszem sem kerüli el a figyelmemet. Felőlem nyugodtan tovább szeretkezhetsz vele, de egyszer s mindenkorra kikérem magamnak, hogy ilyen pimasz hangon beszélj rólam. Ha még egyszer arra vetemednél, hogy szalmapapucsba bújtatott lábaddal rajtam táncolj, úgy a hasadba taposok, hogy egy életre megemlegeted. Térj észhez, nővérem, és egyszer s mindenkorra szakíts a gonoszkodással!

– Megígérem! De attól tartok, hogy tegnap este félreértette a szavaimat.

– Én nagyon is jól értettem mindeni szót, te együgyű teremtés! S mindenekelőtt jegyezd meg jól magadnak: vannak férfiak, akiket még tíz asszony sem elégít ki. Hszi-men is ilyen. Talán azt hiszed, megelégszik veled, velem, az Elsővel, a Harmadikkal, a Hatodikkal? Megvannak neki házon kívül is a maga rizsporozott pofikái. Előttem azonban nem titkol el semmit, nekem beszámol minden kalandjáról. Akkoriban, amikor az Első megneheztelt rá, és felhúzta az orrát, sokat tekergett odakint a városban. De valahányszor hazajött, nekem híven beszámolt mindenről. Egyszóval egy percig se hidd, hogy bármit is elhallgathatsz előttem!

Huj-lien egy kis ideig szótlanul álldogált, majd meghunyászkodva kisompolygott a szobából.

Mióta Hszi-men Csing kegyeibe fogadta Huj-lient, az asszonynak megnőtt az önbizalma, s egyre többet engedett meg magának. Hacsak tehette, kint ácsorgott a kapu előtt, és megvásárolta az arra haladó házalók cókmókját. Közben gyakran összetalálkozott Fu üzletvezetővel, a fiatal Csennel meg Pen Sze titkárral, akiknek különböző elintéznivalóik akadtak a kapu előtti két boltban, s hamarosan olyan közvetlen hangot ütött meg mindhármukkal, mely voltaképpen egyáltalán nem illett alantas beosztásához. Így például Fu üzletvezetőt egyszerűen csak „Öreg fiú”-nak szólította, a fiatal Csent „vőuram^”-nak, Pen titkárt pedig „öreg négyes”-nek, a titkár nevében előforduló Sze írásjegyre utalva, ami tudvalevőleg „négy”-et jelent.

Gyakran megesett, hogy a három férfi éppen vevőket szolgált ki, vagy a könyveléssel bíbelődött, amikor Huj-lien, semmivel sem törődve, berobbant az üzletbe, s elvárta tőlük, hogy csapot-papot otthagyva, hanyatt-homlok rohanjanak az utcára egyik vagy másik házaló után, mert hol ez, hol az kellett neki. Rengeteg rizsporra meg arcfestékre, ollóra és tarka kendőre, zománctollra meg hajba való friss virágra, valamint dinnyemagra és nyalánkságra volt szüksége, amit többnyire nagylelkűen megosztott a többi jöttmenttel. S arról, hogy mindig elegendő pénze legyen, titokban Hszi-men Csing gondoskodott. Huj-lien olykor két-három ezüstbatkát is el-költött egy nap. Rövid szoknyája alatt rendszerint élénkpiros, szűk kis szaténnadrágot viselt, kabátujjának zsebében nem is egy, hanem három illatszeres üvegcse és legalább két doboz teapaszta lapult. Minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető legjobb viszonyban legyen Aranylótusszal, akinek – helyes megítélése szerint – Hszi-men Csing hat felesége közül a legtöbb szava volt.

Szolgálata Holdasszonynál mindössze a kötelező reggeli üdvözlésre szorítkozott, egyébként csakis az Ötödik személye körül igyekezett hasznossá tenni magát. Ami pedig az Ötödiket illeti, nemcsak kiszolgáltatta magát Huj-liennel, hanem gyakran el is szórakozott vele: sakkoztak, Huj-lien töltögette a bort, sőt mi több, amikor Hszi-men Csing a pavilonjában tartózkodott, asztalához ültette. Mindezt Hszi-men Csing kedvéért.

A fűzfabarka szélbe szállni vágyna,

gyors habon úszni a barack virága.

HUSZADIK FEJEZET

Az ittas Laj-vang, vesztére,

összevissza fecseg.

Huj-lien gorombaságokat vág zsebre,

és kétszer is felakasztja magát

A lampionok ünnepén Hszi-men Csing, valamennyi feleségével együtt, ismét ünnepi lakomát ült. A hátsó fogadótermet, ahová az asztalt terítették, megannyi tarka lampion díszítette. A tágas terem egyik kis sarkában, az ünnepi asztaltól elég messze, a fiatal Csen ült egy számára külön felállított asztalkánál. A szórakoztató zenéről, mint általában, Csun-mej, Jing-csun, Nefritfuvola és Orchideaillat gondoskodott, az ételeket pedig további négy szobalány hordta fel, míg Huj-lien az oldalsó helyiségekhez vezető körfolyosón, a terem bejárata előtt, egy paraván mögött helyezkedett el. Ott ült nagy kényelmesen egy széken, miközben fáradhatatlanul dinnyemagot ropogtatott, a héjat pedig hanyagul kiköpdöste, ahová éppen eszébe jutott. Feladata mindössze az volt, hogy – amennyiben az asztalnál hiányát látták valaminek – sürgősen értesítse a férfi szolgákat, akik a konyhából az ételeket és italokat felhordták. Egy alkalommal valaki puncsot kért odabent. Huj-lien erre olyan hangosan adta tovább az utasítást, hogy az ünneplők is meghallották a teremben: – Hé, Taj A-er, Hua-tung, szaporán ide azzal a punccsal! Ti banditák, hol az ördögben tekeregtek már megint? Ezt nevezitek figyelmes kiszolgálásnak?

A szerencsétlen Hua-tung természetesen nem úszta meg a dolgot, és amikor a hatalmas puncsostálat becipelte, alaposan leszidták. Hszi-men Csing pontosan elismételte az imént Huj-lientől hallott szavakat.

Amikor a szolga újból kijött a teremből, szemrehányásokkal illette Huj-lient.

– Nagyon is megérdemelted – válaszolta az asszony. – Miért nem ugrasz azonnal, ha odabent kérnek valamit?

– És te talán nem érdemelsz szidást a szerteszét köpdösött dinnyemagért?

– Fizetnéd meg inkább a pénzt, amivel már hat hónapja adósa vagy uramnak! – támadt rá az asszony. – Ha meg nem söpröd össze tüstént ezt a szemetet, azonnal jelentem!

S a megfélemlített szolgának mit volt mit tennie, elment a seprűért, és engedelmesen végrehajtotta a parancsot. Általában ez volt Huj-lien modora, így táncoltatta a magafajta szolganépet.

Röviddel ezután Hszi-men Csing észrevette, hogy a fiatal Csen asztalánál üresen áll a puncsospohár.

– Szaladj, hozz neki valami innivalót! – szólt Aranylótusznak.

Az pedig szíves örömest teljesítette a felszólítást. Legelbűvölőbb mosolyával odalépett Csen asztalához.

– Urunk határozott parancsára az ön hűséges rabszolganője ezennel átnyújtja a puncsot. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadnia – folytatta hamiskásan, miközben sokat ígérő pillantással átnyújtotta a kelyhet.

– Maradjon néhány pillanatig, ötödik sógornőm! Szeretném nyugodtan elfogyasztani az öntől kapott italt – felelte Csen, s mélyen a szemébe nézett.

Aranylótusz óvatosan odaállt a fiú asztalán elhelyezett gyertya elé, testével felfogta a fénysugarakat, úgyhogy teljes árnyékba került, és a nagy asztalnál ülők nem láthatták. S miközben baljával átnyújtotta a kelyhet, jobbjával gyengéden végigsimította a férfi italért nyúló kezét. Válaszul Csen lába óvatosan hozzáért az asszonyéhoz.

– Vigyázz, fiúka! Mi lesz, ha Hszi-men meglátja! – figyelmeztette Aranylótusz mosolyogva, de meg sem moccant. Így folyt egy ideig a néma játék; szerelmes-édes mozdulatok, gyengéd pillantások, s az asztaltársaság mindebből semmit sem vett észre. Nem is sejtették, hogy a másik oldalról éber szempár figyeli minden egyes mozdulatukat.

„Micsoda álszent! – gondolta magában Huj-lien, kikémlelve a közeli terembejáratnál felállított spanyolfal figyelőrései mögül. – Előttünk adja a szentet, itt meg titokban ezzel a fiatal fiúval enyeleg! Csak merjen még egyszer szólni valamit!”

Egy szép márciusi délutánon Hszi-men Csing feleségei, uruk távollétében, kényelmesen kisétáltak a parkba, felültek a hintára, s igyekeztek könnyű mozgással felüdíteni tavasztól ernyedt tagjaikat. Kettesével ültek fel a lakkozott, tarka hintára, előbb Holdasszony Meng Jü-louval, majd Ping asszony Aranylótusszal. Li Csiao-ernek nem volt kedve velük tartani, Szun Hszüe-o pedig, szokásához híven, a konyhában kuksolt.

– Próbáljuk meg most hárman egyszerre! – javasolta Meng Jü-lou. – Ötödik nővérem, te felállsz a deszkára!

– De közben tilos ám nevetni! – fűzte hozzá Holdasszony.

Huj-lien és Csun-mej meglökte a hintát, a három szépasszony finom kezével a kötélbe kapaszkodott, és vidáman szálltak fel s alá.

Rózsaorca súrol rózsaorcát,

puha váll dől neki puha vállnak,

kis kezek a kötelet markolják,

egy ütemre billegnek a lábak.

Különösen Aranylótusz élvezte módfelett a dolgot, és pajkosan kacagott alá a szellős légben röppenő hintáról. Holdasszony épp néhány figyelmeztető szót kiáltott felé, amikor az Ötödik lába megcsúszott a sima deszkán, s kis híján lepottyant a Harmadikkal együtt. De szerencsére még sikerült idejekorán megkapaszkodnia.

– Nem megmondtam? Ha az ember állva hintázik, ne bolondozzék, mert elveszti az egyensúlyát, és könnyen leesik – szólt Holdasszony oktatóan két társnőjéhez. – Eszembe jut egy baleset gyermekkoromból. Ugyanebben az évszakban történt, röviddel a Csing-ming ünnep előtt: nálunk, a mi kertünkben hintáztunk, négyen, kislányok, köztünk a szomszédék kis Csouja. A kis Csou állt a hintán, és addig bolondozott, míg hirtelen megcsúszott, és olyan erővel zuhant lovagló ülésben a deszka szélére, hogy egy rejtett testrészén valami kiszakadt. Szó, ami szó, amikor később férjhez ment, a nászéjszaka után ifjú férje visszaküldte szüleihez, mert szerinte Csou már elvesztette szüzességét. Elképzelhetitek, milyen végzetes volt ez szegénykének! Azóta bizony komolyan veszem a hintázást!

– Harmadik nővérünk miatt vesztettük el az egyensúlyt! – vélte Aranylótusz. – Most hatodik nővéremmel szeretnék kettesben hintázni!

A hinta lassan épp nekilendült, amikor odalépett a fiatal Csen.

– Látom, hintáznak – jegyezte meg.

– Épp jókor jön, vőmuram – mondotta Holdasszony. – Ha már itt van, ne vesztegesse az időt, hanem lendítse meg alaposan két sógornőjét. A komornákban nincs elég erő.

Nos, a fiatal Csennek jó füle volt, akár egy kivénhedt, tapasztalt boncnak, aki már hallja a harangok zúgását, még mielőtt megkongatták azokat.

– Boldogan! – válaszolta, és fürgén a hintánál termett.

– Jól kapaszkodjék meg, ötödik sógornőm! – mondta Aranylótusznak, s szemtelenül annak lebegő szoknyája után kapott, majd erőteljesen meglökte, mire a hinta a magasba lendült.

– Lökjön meg engem is! – kérte a Hatodik. Ez alkalommal ő állt a deszkán.

– Türelem, sógornőm! Csak szépen sorjában! Se kézzel, se lábbal nem győzöm kettejüket egyszerre! – kiáltotta Ping felé.

Azután kissé felemelte a Hatodik szoknyáját, amely alól elővillant a piros alsószoknya, kezét ráhelyezte gömbölyű csípőjére, és alaposan meglökte:

– Ne ilyen durván! – hangzott odafentről nevetve. – Még a végén lelök! Már alig állok!

– Nézd csak, pedig nem is ivott!

Így röpködtek az incselkedő megjegyzések s rejtett célzások, míg végül a két asszony leszállt a hintáról, s átadta helyét Huj-liennek meg Nefritfuvolának. Az előbbi nagy biztonsággal állt a deszkán, és ruganyos combjait ügyesen nekifeszítve, lendületbe hozta a hintát; úgy repült fel s alá, mintha valami láthatatlan szellem lendítené a magasba, nem volt rászorulva a fiatalember segítségére.

– Nézzétek csak, milyen nagyszerűen csinálja! – szólt Holdasszony elismerő csodálattal a többiekhez.

Még ugyanaznap délután – Hszi-men Csing szépséges feleségei a hintázás örömeinek hódoltak javában – visszaérkezett Hangcsouból Laj-vang, a Caj kancellár születésnapjára készült öltözékekkel, a ládákkal és bőröndökkel roskadásig megrakott tevekaravánnal. Útban a hátsó lakosztályok felé összetalálkozott Szun Hszüe-óval.

– No nézd csak, megjöttél! – üdvözölte az a fiatalembert. – Bizonyára sokat szenvedtél odafelé az időjárás viszontagságaitól, a téli ködtől és a homokfergetegtől. Milyen remek színben vagy! Alaposan meghíztál időközben!

– Itthon van az úr?

– Nincsen, kirándulni ment a barátaival, de lánya és feleségei lent vannak a parkban a hintánál.

Szun Hszüe-o meghívta a szobájába egy csésze teára.

– Ettél már?

– Még nem. Előbb üdvözölni szerettem volna az Elsőt, azután egy kissé leverni magamról az út porát, és meg akartam mosakodni. Hol van a feleségem, a konyhában? Hogyan lehet, hogy sehol sem látom?

Szun Hszüe-o arcán fagyos mosoly jelent meg.

– A konyhában? Hová gondolsz? Feleséged időközben finom hölgyikévé vedlett át. Már csak társalkodónői szolgálatot lát el.

Beszélgetésüket Holdasszony megjelenése zavarta meg, akit valaki értesített Laj-vang megérkezéséről. Üdvözölte a szolgát, kikérdezte; milyen viszontagságokon ment át, majd megajándékozta két üveg borral.

– Most menj a szobádba – szólt barátságosan –, egyél-igyál, mosakodj meg, és pihend ki magad, amíg Hszi-men úr hívat.

Időközben valahonnan előkerült Huj-lien is, mire kettesben elvonultak kis szobájukba. Az asszony, csak úgy tessék-lássék, segített neki a kicsomagolásnál és átöltözésnél, s valami harapnivalót is hozott.

– De jól meghíztál, te fekete bandita! – mindössze ennyi gyengédséget tartogatott a számára.

Végül estefelé Hszi-men Csing is hazaérkezett, és meghallgatta Laj-vang jelentését.

– Véletlen szerencse folytán visszaúton egy mandarin-dzsunka fedélzetén utaztam – fejezte be Laj-vang a beszámolóját. – Ily módon megtakarítottam a teherhordókat és öszvéreket, és útivámot sem fizettem sehol. Az ön által megrendelt ruhák az utolsó öltésig elkészültek, és gondosan becsomagolva ott vannak a nyugati oldalszárnyban.

Hszi-men Csing kifejezte teljes megelégedését, szolgálataiért megajándékozta néhány unciával, majd elbocsátotta.

Laj-vang másnap titokban felkereste Szun Hszüe-o asszonyt, és az utazásról magával hozott különböző becses holmikkal kedveskedett neki, többek között két batisztkendővel, két pár virágmintás térdnadrágocskával, négy doboz legfinomabb hangcsoui rizsporral, valamint húsz doboz arcfestékkel. Szun Hszüe-o viszonzásképpen minden kertelés nélkül elmondotta neki, hogy távollétében mi játszódott le a házban.

– Ez folyt feleséged és Hszi-men között mindvégig az elmúlt négy hónap során. Nefritfuvola volt a csalogató, míg az Ötödik rendelkezésükre bocsátotta lakását, hogy megfelelő szerelmi fészekhez jussanak, mert bizony előzőleg a Rejtett Tavasz Barlangjában találkoztak. Később egész nappalokat és éjjeleket aludtak át együtt az Ötödiknél, hol reggeltől estig, hol meg estétől reggelig. Annyi ruhát, ékszert és pénzt kapott tőle, amennyit csak akart. Olykor két-három ezüstbatkát is költött egyetlen napon.

Laj-vang hol elsápadt, hol meg elvörösödött.

– Már csodálkoztam, hogy az ördögbe került olyan rengeteg ruha és ékszer a ládájába. Amikor megkérdeztem, hol szerezte a holmikat, azt felelte, hogy az Elsőtől kapott mindent! – fakadt ki felháborodva.

Laj-vang néhanapján szívesen megivott egy-két pohárkával. Mire beesteledett, már jócskán felöntött a garatra: borba akarta fojtani a bensejét mardosó fájdalmat. Félig részegen odatámolygott felesége ládájához, kinyitotta, hogy közelebbről szemügyre vegye a tartalmát. Miközben feltúrta a holmit, kezébe került egy darab virágos, kék atlaszselyem.

– Hol szerezted ezt a rongyot? – kérdezte, fél szemével az asszonyra sandítva.

Huj-lien zavartan nevetett.

– Micsoda buta kérdés! Természetesen az Elsőtől kaptam. Ugyan ki mástól? Azt akarta, szabjak belőle egy szoknyácskát, de eddig még nem jutottam hozzá.

– És ezt a másik rongyot? Jó lesz, ha megmondod az igazat! – förmedt rá vészjósló hangon.

– Te tökkelütött, csak nem gondolod, hogy a szemétdombon kapartam össze? Minden állatnak megvan a maga fészke, a maga otthona. Nem vagyok én holmi jött-ment, vannak nekem is hozzátartozóim, hatágú rokonságom! Ha mindenáron tudni szeretnéd, ezt az ékszert a nagynénémtől kaptam kölcsön.

Püff, máris elcsattant egy pofon.

– Te átkozott némber, még a csillagokat is letagadnád az égről! Épp elég tanúm van, akik bizonyítják, hogy összeálltál azzal az ebfajzattal, aki semmibe veszi az emberi kapcsolatok öt alapelvét. Az a nyomorult Nefritfuvola volt a kerítőnő, ő hozta neked a kék atlaszrongyot, és ő hívott el a kerti barlangba, később pedig annak az átkozott Ötödiknek a pavilonjában hancúroztatok, hol egész napon, hol meg egész éjszakán át. Csak azért mondom, nehogy hülyének nézz!

Huj-lien hangosan bőgni kezdett.

– Te gonosz ember! Képes vagy megütni engem! Tulajdonképpen mit vétettem neked? Miféle ocsmány szájú nőszemély bujtott fel? Tisztességes családból származom, és ne viseljem többé becsületes nevemet, ha csak egyetlenegyszer is vétettem a tisztesség ellen! Ami pedig a kék atlaszt illeti, azt az Elsőtől kaptam ajándékba, mégpedig a tizenegyedik hónapban, a harmadik feleség születésnapján, amikor is bíborpiros szoknyámhoz egy cinóbervörös szoknyácskát vettem fel, amit viszont Nefritfuvola adott kölcsön. Az Első szerint a két szín ütötte egymást, ezért ajándékozta nekem ezt az anyagot, mondván, csináljak magamnak belőle új szoknyát. Csodálom, hogy ily kevéssé ismersz! Igazán elképesztő!

– Jól van, csillapodj, akkor hát fölöslegesen izgattam fel magam – dörmögte Laj-vang, látszólag megnyugodva. – De most aztán készítsd el gyorsan fekhelyemet, aludni szeretnék.

S ez egyszer még szerencsésen elvonultak a viharfelhők Huj-lien feje fölül. Alig várta, hogy kivirradjon, s máris Nefritfuvolához sietett.

– Kinek járt el közületek a szája?

Nefritfuvola nem tudta. De egy kettős véletlen folytán rövidesen kiderült. Az elkövetkező napok egyikén Holdasszony elküldte Ékkövecskét Szun Hszüe-óért. Ék-kövecske sehol sem találta őt, de lám, váratlanul mégis megpillantotta, amint éppen kilépett Laj-vang szobácskájából. Ékkövecske természetesen azt gondolta, Szun Hszüe-ónak valami megbeszélnivalója akadt Laj-vang feleségével, de amikor nyomban ezután bement a konyhába, ott találta Huj-lient, aki éppen húst vagdalt! Egy másik alkalommal viszont Hszi-men Csing a női lakosztályokat körülzáró belső udvarból kiáltott Laj-vangért, mire az szemmel látható zavartsággal Szun Hszüe-o szobájából rohant ki. Így nyilvánvaló volt, hogy Szun asszony és Laj-vang bizalmas viszonyban vannak egymással, s csakis Szun asszony kotyoghatta ki a dolgokat.

Egy este Laj-vang újból derekasan leitta magát. A bor megoldotta a nyelvét, és a cselédségi szobában, néhány szolga jelenlétében, hangosan kiabált Hszi-men Csing ellen:

– A kék atlaszronggyal kezdődött, amit távollétemben azzal a cseléddel küldött neki, azzal csavarta el a fejét. Eleinte a kerti barlangban találkoztak, később annál az átkozott Ötödiknél. De kerüljön csak egyszer a kezem közé, gondom lesz rá, hogy a késem elöl fehéren fúródjon a testébe, hátul meg vörösen jöjjön ki. Az az átkozott Ötödik is, jó lesz, ha gondol rá! Meglátjátok, megtartom a szavamat! Hiszen az első férjét, Vu Tát is megmérgezte! És ki húzta ki akkor a csávából, ki vesztegette meg a bíróságot és záratta börtönbe, majd száműzette a határra Vu Szungot, a sógorát? Ez az alávaló Hszi-men! Tyű, a mindenségit, de gyűlölöm ezt a fickót, ezt a szoknyavadászt! Mind a kettőnek meg kell halnia, neki is, meg az Ötödiknek is!

Ekképpen szólott Laj-vang, nyelve akadozott, s részegségében nem vette észre, hogy a portás Laj-hszing is ott van a szolgák között. Régi haragosok voltak, s így Laj-hszing nem sokat töprengett, s mindjárt másnap délelőtt felkereste Aranylótuszt.

– Mi újság? Hol a gazdád? – kérdezte az asszony.

– Elment hazulról, Jing bátyánkkal van találkája – jelentette a portás röviden, és bizonytalan pillantást vetett a véletlenül épp ott tartózkodó Meng Jü-loura, majd némi vonakodás után halkan így folytatta: – Fontos hírt hozok. De ugye számíthatok a titoktartására? Nem szeretném, ha kitudódna, hogy tőlem származik értesülése. Aztán meg, amint látom, nincs is egyedül…

– Ne félj semmit, mondj el nyugodtan mindent! Harmadik nővérem nem idegen.

Laj-hszing részletesen elmondta, miket beszélt Laj-vang előző este részegségében. Hszi-ment ebfajzatnak, az Ötödiket pedig gyilkosnak bélyegezte, és ezenfelül baljós fenyegetéseket is megkockáztatott egy késsel kapcsolatban, mely elöl fehéren fúródik majd a testébe, hátul pedig vörösen jön ki. Ezért hát kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse.

A két asszony elszörnyülködve hallgatta a kapust. Aranylótusz hirtelen halottsápadt lett, fénylő fogait pedig úgy összeszorította, hogy megcsikordultak.

– Halált érdemel ez a lázadó rabszolga! – tört ki belőle. – Mit vétettem ellene? Mi közöm hozzá, mi van a felesége és az úr között? Ezt a veszedelmes fickót természetesen sürgősen ki kell dobni. Már az ember élete sincs biztonságban.

Majd Laj-hszinghez:

– Mihelyt gazdád hazaérkezik és hívat, mesélj el neki mindent töviről hegyire. Megértetted?

– Efelől biztos lehet, asszonyom! – válaszolta a kapus engedelmesen, s ezzel már el is tűnt.

– Valóban lett volna valami Hszi-men és a szolga felesége között? – kérdezte a mit sem sejtő Meng Jü-lou. Mi mást tehetett Aranylótusz: felvilágosította a való helyzetről.

– Micsoda rohadt dög! – tört ki Meng Jü-louból. – Most már értem, miért volt olyan szolgálatkész és már-már tolakodóan bizalmas! Hogy a hátunk mögött annál zavartalanabbul űzhesse kisded játékait! Kérdés, egyáltalán elmondjuk-e a dolgot Hszi-mennek? Ha tekintettel akarunk lenni az Elsőre, akkor tulajdonképpen hallgatnunk kell. De ha ez a rabszolga egy szép napon mégis valóra váltaná fenyegetését, nem lenne bocsánat hallgatásunkra.

– Bízd csak rám! Ebben az esetben kíméletlenül kell eljárnunk! – válaszolta Aranylótusz határozottan, mindenre eltökélve.

Midőn aznap este Hszi-men Csing megjelent Aranylótusz pavilonjában, az asszonyt feldúltan, az ágya szélén ülve találta; kibontott hajfelhője könnyáztatta arcába hullott, szeme körül vörösre dagadt karikák.

– Ejha! Mi történt? – kérdezte Hszi-men Csing csodálkozva, mire Aranylótusz elmesélte a történteket.

– Ha eltűröd, hogy ez a gazember továbbra is így beszéljen rólunk, lesülhet a képedről a bőr. És ha nem készítünk időben haditervet, mellyel megelőzzük gyilkos szándékát, mind a ketten leszámolhatunk az élettel.

– Vajon kitől tudhatta meg a dolgot a gazember? Gondolod, hogy kapcsolatban áll valamelyik cselédemmel?

– Kérdezd meg Ékkövecskét!

Hszi-men Csing nyomban az épület elülső szárnyába sietett, bezárkózott dolgozószobájába, és újból elmondatta Laj-hszinggel az esetet. A portás elbeszélése tökéletesen megegyezett Aranylótuszéval. Aztán Ékkövecske került sorra, akitől Hszi-men Csing megtudta, hogy csakis Szun Hszüe-o kotyoghatott el valamit. Mindenekelőtt alaposan megbotoztatta Szun asszonyt, s nehogy szabadon járjon-keljen, elkobozta felsőruháit. Ezután már csak a konyhába volt szabad kimennie, s csakis a női személyzettel érintkezhetett. Szigorúan tilos volt a férfi cselédekkel találkoznia vagy beszélgetnie.

Ezután Hszi-men Csing az első adandó alkalommal mindent tisztázott Huj-liennel. Az egyáltalában nem ítélte meg a helyzetet olyan tragikusan, mint Hszi-men Csing.

– Ne törődj vele, ezek csak borgőzös állapotban tett hetvenkedő kijelentések. Nem olyan vérszomjas ő, mint azt szavai után hinné az ember. Én kezeskedem érte. Hiszen a te kegyes jóvoltodból tartja fenn magát, s csak nem lesz olyan bolond, hogy maga alatt vágja a fát. Ne adj az efféle szóbeszédre! Egyébként ki mesélte neked mindezt?

Az Ötödik, és Laj-hszing megerősítette.

– Laj-hszing! Akkor igazán nem csodálkozom. Ő ugyanis máig sem tudja megbocsátani neked, hogy a készletek beszerzését, ami azelőtt az ő hatáskörébe tartozott, újabban a férjemre bíztad. Hiszen jól tudod, az ilyen vásárlásoknál mindig csurran-csöppen valami. Ezért érzi mellőzöttnek magát, s azért gyűlöli a férjemet. Kérlek, ne vedd komolyan az efféle locsogást. De talán az volna a legjobb, ha férjemet szép békésen eltávolítanád a házból. Nézd, adj neki néhány ezüstunciát, amivel önálló kis üzletet alapíthat valahol, lehetőleg jó messzire innen. Ahogy én őt ismerem, ez teljesen kielégítené, mi ketten pedig zavartalanul találkozhatnánk, amikor csak kedvünk tartja.

– Tulajdonképpen igazad van – válaszolta a könnyen befolyásolható Hszi-men. – Elküldhetném a keleti fővárosba is Caj kancellárhoz, a születésnapi ajándékokkal, bár még csak most érkezett vissza Hangcsouból, s eredetileg Laj-paót akartam küldeni. De teljesen igazad van. Ha majd visszatér a keleti fővárosból, adok neki ezer unciát, és újból Hangcsouba irányítom. Nyisson ott a számlámra egy selyemkereskedést. Mi a véleményed róla?

– Ó, nagyszerűen kitervelted! – kiáltott fel az asszony elragadtatással, és átölelte Hszi-men Csing nyakát. Kis ideig némán tűrte, hogy a férfi gyengéd csókokkal halmozza el, de azután kérlelni kezdte: – Mi lesz azzal az ezüst hajhálóval, amit megígértél? Meddig várjak még rá?

– Majd holnap, gyermekem. Holnap elmegyek az ezüstműveshez, és nyolc unciát áldozok a hálóra. De mit mondasz, ha az Első megkérdi, hol szerezted?

– Ó, légy nyugodt, addigra kitalálok valamit. Majd a nénikémmel takarózom, azt mondom, hogy ő kölcsönözte nekem.

Hszi-men Csing magához hívatta Laj-vangot.

– Elhatároztam, hogy elküldelek Kajfengfuba. Elviszed Caj kancellárnak a születésnapi ajándékokat. Huszonnyolcadikán indulsz. Készülj fel időben, visszaérkezésed után pedig elmégy Hangcsouba. Ott selyemkereskedést nyitsz az én számlámra.

Laj-vang igen nagy megtiszteltetésnek vette mindkét megbízatást, köszönete jeléül mélyen bókolt, majd nyomban hozzálátott az úti előkészületekhez.

Ámde ellenlábasa, Laj-hszing sem volt tétlen, nyomban felkereste Aranylótuszt, és tájékoztatta a legújabb fejleményekről.

Az asszony sürgősen meg akarta beszélni a dolgot Hszi-mennel, és hanyatt-homlok a kilátópavilonhoz rohant, mert, mint mondották, a ház ura épp ott tartózkodik. De nem találta a megadott helyen, viszont ott volt a fiatal Csen. Éppen az ajándékládák leragasztásával és lepecsételésével volt elfoglalva.

– Hol van urunk, és mit pecsételsz itt le? – kérdezte tőle.

– Épp az imént járt itt, Holdasszonyhoz készült. Ezek a ládák a kancellárnak szánt ajándékok.

Aranylótusz gyorsan leszaladt a kilátódomb lépcsőin, és a park kijárata felé tartott. Útközben összetalálkozott Hszi-mennel, és behúzta magával a pavilonjába.

– Igaz, hogy Laj-vangot a keleti fővárosba küldöd?

– Igaz.

– Egyszóval bedőltél annak a cselédnek, és az én szavamra megint nem adtál! Sőt úgy hallom, később még egy selyemüzletet is nyitsz neki Hangcsouban, s ezer csillogó ezüstunciát bízol legádázabb ellenségedre! Mondd, nem látsz a szemedtől? Vagy talán azt hiszed, hogy ez a fickó a te hasznodat nézi majd? Egy megveszekedett kest sem látsz többé viszont! Másfelől, ha továbbra is megtűröd a házadban, veszélyben van az életed, és előbb-utóbb az én szemem sem őrködhet majd feletted. Érts meg végre, drágám! Hidd el, nem a féltékenység beszél belőlem. Felőlem legyen a tiéd az a nő, de a pénzedért és az életedért reszketek. Állítsuk félre az útból ezt az alakot! A gyomot tövestül kell kitépni idejekorán, máskülönben mindig újból elburjánzik!

Aranylótusz szavai ez alkalommal is teljesen megfordították Hszi-men hangulatát. Mintha álomból ébredt volna.

– Az éjjel fontolóra vettem a dolgot, és másképp határoztam – szólt Laj-vanghoz a következő reggelen. – Még csak az imént érkeztél vissza, s így nem tehetlek ki egy újabb hosszú utazás fáradalmainak. Laj-paót küldöm helyetted. Pihenj még néhány napig, azután kapsz tőlem pénzt, üzletvezetőt alkalmazol, és egy utcára nyíló kis boltot nyitsz majd.

Mit tehetett Laj-vang? A cseléd mindenkor gazdája parancsa szerint jár el. Kijelentette, hogy mindennel egyetért, majd visszavonult kis szobájába, és bőséges adag itallal próbálta leöblíteni mérgét. Miután alaposan leitta magát, újból kifakadt Hszi-men Csing ellen, és ádázul megfenyegette.

– Hagyd már végre abba ezt az acsarkodást, te veszett dög! – utasította rendre a haragos Huj-lien. – Mit járatod a szádat ilyen felelőtlenül! Itt mindent látnak és hallanak a falak mögött! Ennéd meg inkább végre a borsólevesedet! – Azzal gyorsan ágyba dugta férjét.

Mialatt Laj-vang jól kialudta bódulatát, Huj-lien elsietett Nefritfuvolához, és megkérte, hívja ki Hszi-ment. Titkos megbeszélésük a konyha mögött, az udvar egyik félreeső zugában zajlott le. Mint általában, ez alkalommal is Nefritfuvola őrködött.

– Te aztán megéred a pénzed! – kezdte Huj-lien szemrehányó hangon. – Alighogy megegyeztünk, melyik utat kövessük, te máris más irányba húzod a kantárszárat. Gondolsz egyet, és Laj-paót küldöd el, a férjem meg csak szépen csücsüljön itthon, akár a lámpa kanóca, mely megadóan tűri, hogy hol feljebb, hol lejjebb csavarják! Még megérjük, hogy legközelebb templomot emelsz a hazugság istenének. Már hinni sem lehet szavadnak!

– No, annyira azért még nem vagyunk – nyugtatta meg Hszi-men Csing nevetve. – Mindössze rájöttem, hogy még járatlan a kancellári palotában, míg Laj-pao ott jól eligazodik. Elvégre itt is nyithat egy csinos kis boltot.

– Miféle boltra gondolsz?

– Borkereskedésre. Az felel meg leginkább a hajlamainak.

– Ebben egyetértünk – szólt Huj-lien megbékélve, és visszament kis szobájába, hogy közölje férjével az örvendetes hírt.

Néhány nappal később Hszi-men a dolgozószobájába rendelte Laj-vangot. Az asztalon hat lepecsételt kis ezüst-csomag feküdt.

– Nem akartalak Hangcsouból való visszatérésed után nyomban egy újabb utazás fáradalmainak kitenni. Ezenfelül nem is vagy ismerős a kancellári palotában, s így inkább Laj-paót küldtem helyetted. Fogd ezt a hat kis csomagot, háromszáz ezüstuncia van bennük. Keress egy üzletvezetőt, és nyiss valahol egy utcára nyíló borkereskedést. Úgy vélem, jól jársz. Csinos kis nyereséget söpörhetsz majd be havonta.

Laj-vang néhány tisztelettudó meghajlással boldogan köszönte meg Hszi-men Csing szívességét, zsebre vágta a hat kis csomagot, és feleségéhez sietett.

– Úgy látom, jó szándék vezeti őt. Ebből a háromszáz unciából meleg fészket rakhatunk – újságolta ragyogó arccal.

– Na látod, te sötét bandita! De most aztán vége legyen a morgásnak! Hallod? S a jövőben szedd össze magad egy kicsit! Ne igyál annyit!

Laj-vang mindent megígért; a hat kis csomagot megőrzésre átadta feleségének, s nyomban elindult, hogy megfelelő üzletvezetőt keressen. Ámde este megint csak részegen jött haza, s így bebizonyosodott, hogy fogadkozása sem volt komoly. Mindentől eltekintve, üzletvezetőt nem sikerült találnia. Alaposan elfáradt a poharazgatástól és szaladgálástól, ezért hamarosan aludni tért, s alighogy elbóbiskolt, felesége csendben kiosont a szobából. Ugyanis Nefritfuvola magához hívta a hátsó lakosztályokba. Nem sejtette, hogy Nefritfuvola Hszi-men Csing megbízásából csalogatja magához.

Már estére járt, úgy a kilencedik óra felé, amikor Laj-vang felébredt. Egy kicsit még bódult volt, mintha köd gomolygott volna a fejében, mely teljesen elhomályosította józan eszét. Ilyen félkótyagos állapotban egyszerre csak Szun asszony hangját vélte hallani:

– Fel, Laj-vang testvérem, ugorj! Feleséged hátul a parkban megint megcsal azzal a szégyentelen léhűtővel. Hogy lehet, hogy te ilyenkor nyugodtan fekszel az ágyban, és önfeledten alszol?

Laj-vang tágra meresztette a szemét, és körülnézett. Felesége nem volt mellette.

– Egyszóval a szemem láttára űzi kisded játékait! – mormogta dühösen, miközben felugrott az ágyból, kirohant, és egyenesen a park felé vette útját. Éppen be akart kanyarodni a nyugati oldalszárnynál, mikor váratlanul egy zsámoly röpült a lába elé. Felbukott. Egyidejűleg mellette valami csörömpölve a kőlapokra esett, hangjáról ítélve kés lehetett. A következő pillanatban vagy öt szolga veti rá magát, és a csendes udvart hangos „Tolvaj!” kiáltás veri fel.

– De hiszen én Laj-vang vagyok, Laj-vang! – kiáltja, s hasztalan igyekszik kiszabadítani magát. – Csak a feleségemet keresem. Miért támadtok rám?

A szolgák válaszra sem méltatták, hanem odavonszolták a fényesen kivilágított elülső teremhez. Fenn az emelvényen Hszi-men Csing trónolt, pillantása sötét és vészjósló volt.

– Hozzátok ide! – parancsolta nyersen.

Laj-vang letérdelt eléje, s ártatlansága tudatában makacsul védekezni kezdett, ami holmi vádaskodásnak is beillett volna.

– Épp magamhoz tértem részegségemből, s minthogy feleségem eltűnt a szobából, keresésére indultam. Ezt csak szabad? Úgy bánnak velem, mint holmi közönséges tolvajjal!

Ekkor ellenlábasa, Laj-hszing lépett az emelvény elé, és álnok mosollyal egy hosszú, tőrszerű kést tett le Hszi-men elé.

– Ezt vettük el tőle – jelentette.

– Szóval még a gyilkosságtól sem riadt volna vissza! – csattant fel Hszi-men Csing. – Nincsen állat, mely az emberi alattomossággal vetekedhetne. Nagylelkűen háromszáz ezüstunciát bocsátottam a rendelkezésére, hogy egy csendes kis boltocskával megalapozza a jövőjét, kényelmesebbé tegye az életét, s lám, ez a hála, az éj sötétjében házam körül ólálkodik, s meg akar gyilkolni! Különben miért hordta volna magánál a kést? Hé emberek! – fordult az öt pribékhez. – Kísérjétek a kamrájába, és hozza csak ide a tőlem kapott háromszáz unciát!

Az éjszakai események időközben Huj-lien fülébe jutottak, aki mit sem sejtve, Nefritfuvolánál üldögélt. Beszélgettek. Mikor azután nagy ijedten hazaszaladt, s berontott kis szobájába, látta, hogy az tele van lármázó emberekkel. Éppen akkor vezették be férjét, s láttak hozzá a háromszáz uncia kereséséhez. Huj-lien teljesen magánkívül volt.

– Látod, ez mind a te átkozott iszákosságod következménye! – kiáltotta zokogva. – Pedig de sokszor figyelmeztettelek! Most már ott tartasz, hogy részegségedben kést ragadsz, s titkon mások életére törsz!

Előkotorta a ládából a még felbontatlan hat kis csomagot, mire az őrség közrefogta Laj-vangot, és elvonult vele.

Hszi-men Csing kirakatta maga elé a hat csomagocskát, s a lámpa fényénél sorra felbontotta őket. De lám, a hat csomag közül csupán egyetlenegyben volt ezüst, az összes többiben közönséges ólom.

– Még csak ez hiányzott! Az én szép ezüstjeim helyett értéktelen ólmot kapok! – kiáltotta színlelt felháborodással. – Hová rejtetted a másik öt csomag ezüstöt?

Laj-vang most elvesztette az önuralmát.

– Hogy is merészelném, uram, ólomra cserélni az ön ezüstjét! Igazán nem értem… – dadogta izgatottan.

– Hallgass! Nem elég, hogy meg akartál gyilkolni, még be is akartál csapni. És ha ennyi bizonyíték nem elég, van még egy tanúm is. Laj-hszing, lépj elő!

Laj-hszing letérdepelt Hszi-men széke elé, és elmondta, hogy egy este maga is tanúja volt, amint Laj-vang a cselédségi szobában ittas fővel megfenyegette urukat, mondván, előbb-utóbb az életével lakol, majd baljóslatú megjegyzéseket tett egy késről, mely elöl fehéren fúródik be, hátul pedig pirosan jön ki.

– Ennyi elég is – jegyezte meg Hszi-men Csing kurtán. – Kötözzétek meg, és ma éjszakára zárjátok a kapu melletti fülkébe. Holnap írásba foglalom feljelentésemet, és átkísértetem a jamenbe.

Az emberek épp ki akarták vezetni a teremből a szegény Laj-vangot, aki tátott szájjal hallgatta ellenfelének vallomását, és egy árva szót sem tudott kinyögni saját védelmére, amikor magából kikelve, csapzott hajjal és rendetlen ruhában, váratlanul berobbant Huj-lien:

– Mindez csak az ön műve, uram! – kiáltotta szenvedélyesen, miközben levetette magát Hszi-men Csing elé. – Miért bánnak vele úgy, mint egy közönséges tolvajjal? A hat csomagocskát én magam vettem át megőrzésre, az eredeti pecsétekhez nem nyúlt senki. Akkor meg hogyan cserélte volna ki a tartalmát? Ön igazságtalan vele szemben, uram! Felőlem botoztassa meg kedvére, de miért akarja a bíróság elé állítani?

– Nyugodj meg – szólt Hszi-men Csing a lehető legszelídebb hangon. – Végtére is nem téged érint a dolog. Már régóta szemmel tartom ezt a veszedelmes, arcátlan gazembert, de mióta az éjjel megtalálták nála a kést, végleg lelepleződött. Te minderről nem tudtál.

Magához intette Laj-ant, az egyik szolgát, s halkan megparancsolta neki, hogy lehetőleg kíméletesen vezesse vissza Huj-lient a kamrájába. De az asszony tovább makacskodott.

– A gyűlölet elvakítja önt, uram! – kezdte rá újból. – Könnyen meglehet, hogy részegségében mindenféle ostobaságokat beszélt, de arra, amivel vádolja, sosem lett volna képes!

Hszi-men Csing most már elvesztette a türelmét, és határozott hangon parancsot adott Laj-annak, segítse fel az asszonyt, és vezesse vissza a szobájába. Ezzel be is fejeződött az éjszakai jelenet.

Másnap Hszi-men Csing megfogalmazta feljelentését, s ugyanúgy Laj-hszinggel is írásba foglaltatta tanúvallomását. Holdasszony minden békítő szándéka hasztalannak bizonyult, hiába próbálta rávenni Hszi-ment, hogy érje be a házon belüli büntetéssel, és tekintsen el a feljelentéstől. Ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy Aranylótusz az erősebb.

Hszi-men Csing kérlelhetetlen maradt.

– Ugyan mit ért egy magadfajta asszony a magasabb szempontokhoz! – támadt rá az Elsőre vérbe borult szemmel. – Talán kíméljem a gyilkosomat? Az lenne még csak szép dolog!

Még aznap délelőtt átkísértette Laj-vangot a tartományi bírósághoz.

Holdasszony pedig, megszégyenülve a rendreutasítástól, visszavonult a hátsó lakosztályokba.

– Nálunk minden a feje tetején áll – mondta a többi asszonynak, majd félreérthetetlenül Aranylótuszra célozva, hozzátette: – Házunkat megbabonázta egy kilencfarkú szukaróka. Nyilván valami lelkiismeretlen nőszemély sugalmazta urunknak az egészet. Felháborító dolog: egy derék szolgát minden ok nélkül holmi betörőként kezel! Hszi-men bizonyítékai fabatkát sem érnek. Teljesen elhagyta a józan esze, mintha csak valami varázsitallal megrontották volna.

– Nyugodj meg, gyermekem! – szólt az előtte térdeplő Huj-lienhez, akinek csak úgy patakzottak a könnyei. – Meglásd, elég lesz néhány értelmes kérdés a bíróság részéről, s máris bebizonyosodik férjed ártatlansága.

– Pillanatnyi lelkiállapotában Hszi-men úr aligha hallgat az okos szóra – csatlakozott Meng Jü-lou társnőjének vigasztaló szavaihoz. – De mihelyt egy kissé megnyugszik, beszélünk vele férjed érdekében.

Ámde nem számoltak Aranylótusszal, aki a háttérből irányította az eseményeket, és szentül eltökélte, hogy könyörtelenül továbbhalad a megkezdett úton.

Az sem volt véletlen, hogy Hszi-men Csing barátja, Hszia tartományi bíró, a feljelentés kézhezvételekor egy csinos kis ajándéklistát is tapintott az ujjai között. Ily módon a Laj-vang elleni eljárás egészen másképp zajlott le, mint ahogy azt a jó Holdasszony remélte.

A szerencsétlen Laj-vangon már nem segített semmi: hiába bizonygatta, hogy Hszi-men Csing elcsábította a feleségét, s az éjszakai merényletet csupán azért agyalta ki, hogy ily módon eltegye őt az útból. Az sem segített szegényen, hogy a bírósági terem csak úgy visszhangzott panaszos kiáltásától: „Igazságtalanság! Igazságtalanság!”

– Ez a hála, te nyomorult rabszolga? – förmedt rá Hszia úr ingerülten. – Így hálálod meg urad jóságát, aki nemcsak házába fogadott feleségeddel együtt, de csinos összeget is juttatott neked, hogy meleg fészket rakjál?

De sem az ujjszorító, sem a nehéz bambuszbottal rámért húsz ütés nem vette ki Laj-vangból a kívánt vallomást, mire Hszia úr egyelőre felfüggesztette a tárgyalást, a vádlottat pedig visszaküldte a zárkába, gondolván, majd csak megtöri a börtön.

Hszi-men Csing nagyon meg volt elégedve a dolgok eddigi menetével. Szolgahadának szigorúan megtiltotta, hogy ennivalót vagy ágyneműt vigyenek a börtönbe, s meghagyta, nehogy akár csak egyetlen szóval is tájékoztatni merészeljék Huj-lient a fogoly hogylétéről.

– Amúgy sem lesz valami súlyos ügy, néhány napig fogva tartják, azután pedig szabadon engedik – jegyezte meg a szolganép megnyugtatására.

Huj-lien a férje letartóztatása óta teljesen elhanyagolta külsejét. Nem fésülködött, s immár víz sem érintette festék nélküli halvány arcát, nem evett, nem ivott, bezárkózott szobájába, egyre csak ágya szélén ült, és sírdogált. Hszi-men Csing komolyan aggódni kezdett az asszony állapota miatt. Többször is elküldte hozzá Nefritfuvolát, hogy megvigasztalja.

– Nincs miért nyugtalankodnod – bizonygatta Nefritfuvola. – Férjed részegségében ostobaságokat követett el, de kíméletesen bánnak majd vele, s meglásd, néhány nap múlva szabadon engedik.

Huj-lien azonban nem hitt az ámításnak, és továbbra is vigasztalhatatlan maradt. Egyszer már súlyosan csalódott Hszi-men Csing ígéretében. Csak akkor ébredt benne újból reménysugár, és apadt el könnyeinek árja, amikor Laj-an, akivel ennivalót küldött a börtönbe, maga is megerősítette, hogy férjével jól bánnak, és szabadon bocsátása már csak néhány nap kérdése.

Egy napon Hszi-men Csing éppen elhaladt Huj-lien szobácskája előtt. Az asszony kint állt az ajtóban, az ereszcsatorna alatt, s minthogy senki sem tartózkodott a konyhában, behívta magához.

– Hogy áll férjem ügye? – kérdezte esengve.

Tekintettel reád és jó híredre, kegyelmi kérvényt nyújtottam be a bíróhoz, hogy megkíméljék a további kínzásoktól, és hamarosan szabadlábra helyezzék. S ha már kint lesz, mégiscsak hozzásegítem egy kisebb üzlethez. Mindezt csakis a te kedvedért!

Huj-lien Hszi-men Csing nyakába borult.

Köszönöm, hogy ennyire szíveden viseled jó híremet. Bár lenne már szabad! Mi lesz a további sorsa, azt már rád bízom. És azt is megmondom majd neki, hogy ha tovább részegeskedik, egyszer s mindenkorra végeztünk egymással. Akkor aztán elküldheted, ahová akarod, s felőlem akár új asszonyt is kereshetsz neki. Végtére is nem vagyok örök tulajdona.

– Ez valóban nagyszerű, szívem! Tudok is egy megfelelő kis lakást a számodra, Csiao házával szemben. Az lesz majd kettőnk szerelmi fészke. De mindenekelőtt: mindjárt holnap írok a tartományi bírónak, s kérem férjed szabadon bocsátását. De most aztán vége legyen ennek a búslakodásnak, kis bogaram! Megárt a szépségednek!

Szétnyitotta az asszony lenge ruháját, mely alatt, meleg időszak lévén, egy könnyű ingen kívül még csak egy nadrág sem volt, és a múló pillanatot kihasználva, buzgó gácsérkodásba kezdett. Elmenéskor még két ezüstunciával ajándékozta meg Huj-lient, minekutána ünnepélyesen megesküdött, hogy eztán már csak a halál választja el őket egymástól.

Hszi-men Csing kegyeinek és vonzalmának újabb bizonyítékain felbuzdulva, Huj-lien úgy vélte, többé nincs miért kételkednie a férfi szavaiban, s örömében elkövette azt a végzetes hibát, hogy Laj-vang közeli szabadon bocsátását, mint valami elhatározott dolgot, nyomban elújságolta a szolgáknak és cselédlányoknak. A szobalányok természetesen továbbadták a hírt, így Meng Jü-lounak is fülébe jutott, aki azonnal értesítette az Ötödiket.

Képzeld csak, Hszi-men közben akar járni Huj-lien férjének kiszabadításában, neki meg egy háromszobás lakást rendeztet be Csiao házával szemben, és egy szolgálólányt is vásárol neki, és megajándékozza egy nyolc uncia ára ezüst hajhálóval, és pontosan olyan elbánásban akarja részesíteni, mint minket! – adta tovább a jól értesült Harmadik.

– Ó, csakugyan? – szólt Aranylótusz hidegen. – Hagyjuk, hadd ábrándozzék kedvére! Mindenesetre, ami engem illet, ne nevezzenek többé Pan leányának, ha szótlanul eltűröm, hogy Hszi-men Csing megtegye hetedik feleségének.

– Hogyan akarod megakadályozni? Hiszen hiábavaló nála minden beszéd, Holdasszony pedig mindent megenged neki – válaszolta a másik elcsüggedve.

– Nincs benned szemernyi hősiesség sem, én viszont harcias természet vagyok. Gondolod, hogy önként megadom magam ennek a cselédnek? Inkább a halál!

– Belátom, kishitű vagyok. Nincs bennem elég bátorság, hogy szembeszegüljek Hszi-mennel.

Ezen az estén Hszi-men Csing éppen íróasztala mellett ült, parkbeli „Malachit-szobácská”-jában, és Laj-vang ügyében a Hszia bíróhoz benyújtandó kegyelmi kérvény fogalmazványán dolgozott, amikor váratlanul belépett Aranylótusz, és hirtelen az íróasztal fölé hajolva, megkérdezte: – Mit írogatsz itt?

A tetten ért Hszi-men Csing kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy egy kegyelmi kérvényen dolgozik, melyet Laj-vang ügyében szeretne benyújtani. Aranylótusz leült mellé.

– Valóban nem érdemled meg, hogy férfinak nevezzenek! Nem tartod kézben a hajód kormányát, nem törődsz vele, merre sodorják a szelek. Ez a rabszolganő megint telebeszélte a fejedet. Valóban nem veszed észre, mennyire ragaszkodik a férjéhez, annak ellenére, hogy te tejben-vajban fürösztöd? Eszedbe sem jut, hogy szabadon bocsátása után mennyire utadban lesz ez az ember, amikor néhanapján majd szórakozni szeretnél a feleségével? Nem veszed észre, hogy eljátszol mindent? Két szék között a pad alá esel, a rokonság kigúnyol, a szolganép pedig majd jókorát nevet rajtad. Nem, barátocskám, ha azt akarod, hogy egyes-egyedül a tiéd legyen, mindenekelőtt a férjét kell elintézned!

Aranylótusz szavának hatására Hszi-men Csing egy új beadványt fogalmazott: felkérte a tartományi bírót, puhítsák meg veréssel a foglyot, és három napon belül ítéljék el. S minthogy úgyszólván az egész bírósági személyzet az utolsó börtönőrig Hszi-men Csing lekötelezettje volt, ki mert volna szembeszállni óhajával? De szerencsére Jin titkár igazságszerető, jótét lélek volt. Semmi áron nem volt hajlandó végrehajtani a bíró Hszi-men Csing által sugalmazott utasítását, hogy kínozzák meg a vádlottat; komoly nézeteltérésre került sor közte és a bíró között, és Hszia úr, aki némileg korlátozva érezte magát szabad elhatározásában, olyan megoldást választott, amely eloszlatta a titkár aggályait, de egyszersmind megfelelt Hszi-men kívánságainak is. Még negyven botütést méretett a fogolyra, majd kitoloncoltatta szülővárosába, Hszücsoufuba.

Ily módon egy szép napon megnyíltak Laj-vang előtt a börtön kapui, ahol vagy fél hónapon át senyvedett; fagallért szereltek a nyakára, majd a parancs értelmében két őrtől kísérve, gyalogosan útnak indították a távoli Hszücsoufuba. Szegény Laj-vang bizony siralmasan érezte magát. A nemrégiben elszenvedett veréstől tagjai löttyedtek voltak, mint a kocsonya, ruhája elrongyolódott, erszényében pedig egy fabatka sem volt. És így induljon neki a fáradságos útnak!

– Testvérek, könyörüljetek rajtam, szerencsétlenen! – rimánkodott az őröknek. – Kísérjetek előbb egykori gazdám házához, a feleségem is ott lakik. Ruhát és pénzt szeretnék kérni tőle, nehogy útközben kifogyjunk az eleségből.

– Elment az eszed? – válaszolták az őrök. – Te fajankó, hát azt hiszed, hogy egykori gazdád, akinek mindezt köszönheted, megengedi a feleségednek, hogy felnyisson a kedvedért akár csak egyetlen ládát is, és kitegye lábát a házból? Más hozzátartozóid nincsenek?

– Legalább azt engedjétek meg, testvéreim, hogy egy ideig Hszi-men Csing úr házának kapujában várakozzak. Hátha megszán egyik vagy másik látogató, és néhány jó szót szól az érdekemben – könyörgött tovább Laj-vang.

Az őrök teljesítették kérését, odakísérték Hszi-men Csing házához. Éhenkórász Jing egy ugrásra lakott onnan, s Laj-vang megpróbált bejutni hozzá. Jing azonban letagadtatta magát, és nem fogadta. Ekkor két szomszéd, Csu és Jüan, haladt el mellette az úton. Laj-vang esdeklésére meglágyult a szívük, és néhány jó szót szóltak Hszi-mennél az érdekében; ámde süket fülekre találtak; épp ellenkezőleg, Hszi-men Csing kiküldte a kapuhoz botokkal felfegyverzett öt emberét, hogy kergessék el Laj-vangot.

Végül az őrök apósához, Szung koporsókereskedő házához kísérték foglyukat. Az öreg megkönyörült a szerencsétlenen, és egy uncia ezüstöt, egy füzér rézkest, valamint egy véka rizst adott neki. Ezután megkezdődött a hosszú menetelés a tűző napban, a poros országúton Hszücsoufu felé.

Közben Huj-lien türelmetlenül várakozott kis szobájában, és minderről semmit sem tudott. Hszi-men Csing ugyanis húsz botütést ígért annak, aki egyetlen szóval is elárulja az asszonynak, mi lett Laj-vang sorsa. Huj-lien pedig egyre csak várta, mikor szabadul ki férje, s addig is mindennap pontosan beküldte neki az elemózsiás kosarat. A szolgák pedig, akiket az élelmiszer átadásával megbízott, a látszat kedvéért minden egyes alkalommal elvették a kosarat, de tartalmát, az asszony háta mögött, maguk fogyasztották el. S mikor üresen visszaadták, és Huj-lien apróra kikérdezte őket, azt hazudták, Laj-vang jó étvággyal mindent elfogyasztott, s reméli, két-három napon belül már ki is szabadul.

Így folyt jó ideig a csalfa játék, amikor egy szép napon Huj-liennek valahogy fülébe jutott a kósza hír, hogy férjét már kiengedték a börtönből, és éppen aznap hasztalan ácsorgott a kapu előtt, ruhákra várva. Azután elvezették, nem tudni, hová. Magánkívül faggatni kezdte a szolgákat, mit tudnak férje sorsáról, de egyik sem volt hajlandó beszélni.

Végül Taj A-erhez fordult, aki az asszony szobácskája előtt elhaladva, épp sétalovaglásra készült.

– Könyörögve kérlek, kisöcsém, mondd meg, mi történt az urammal! – szólt esdekelve. – Mikor engedik ki?

– Elárulom a titkot, kedves sógornőm – szólt halkan Taj A-er. – Már kint van. Még vagy negyvenet húztak rá, mert nem akart vallani, s kísérőivel most éppen úton van szülővárosa, Hszücsoufu felé. Nem hiszem, hogy viszontlátja még az életben. De kérem, ne áruljon el senkinek! Szigorúan megtiltották, hogy bármit is közöljünk önnel.

A hír hallatán Huj-liennek hirtelen elszállt minden egyéb gondja-baja! Bezárkózott kamrájába, és keservesen sírni kezdett.

– Ó, én szegény férjem! – zokogta. – Tulajdonképpen mit követtél el, hogy gazdád, aki szeszélyes, mint az időjárás, ilyen igazságtalan hozzád? Ez a hála jószolgálataidért? Most még csak egy váltás ruhád sincs erre a hosszú útra! Feleségedet pedig aljasul becsapták! Mélységes verem fenekére zárták, nehogy megtudja, mi történik körülötte!

Sírt, egyre csak sírt, míg teljes kétségbeesés nem vett erőt rajta. Végül fogott egy törülközőt, ráerősítette a hálófülke ajtajának felső csapjára, majd hurkot vetett, és felakasztotta magát.

Szerencsére Laj-csao szolga felesége, Ji Csang-csing, akinek szobája közvetlenül az övé mellett volt, már régen felfigyelt a hangos jajveszékelésre és zokogásra. Amikor egy utolsó elfúló kiáltással a szomszédos kamrában hirtelen minden nesz elhalt, rosszat sejtve kirohant az udvarra. Huj-lien a hangos kopogásra sem nyitotta ki az ajtót, mire segítségül hívta Ping-an inast. Az nem sokat tétovázott, egyszerűen benyomta az ablakot, és belépett a kamrába. Nyomban megpillantotta az ajtófélfán lógó Huj-lient. Gyorsan leemelte, fejét kiszabadította a hurokból, majd kitárta az ajtót.

Ji Csang-csing kiszaladt a konyhába, s máris hozta a jól bevált háziszert, a forró gyömbérlevest. Időközben a hátsó lakosztályokban is végigfutott a szomorú hír; Holdasszony, Li Csiao-er, Meng Jü-lou, Pen Sze asszony, Nefritfuvola és Ékkövecske hamarosan szoros gyűrűt alkotott Huj-lien körül, aki élettelenül feküdt a földön. Részvétteli, feszült figyelemmel nézték, mint tölti Ji Csang-csing az áldásos gyömbéroldatot a beteg ajkai közé. Nagy sokára gyenge sóhaj szállt fel Huj-lienből. Még élt.

– De hiszen, gyermekem, máskor mindig oly bátran viselkedtél! Miért választottad ezt a szomorú utat? Öntsd ki előttem a szíved! – kérlelte Holdasszony gyengéden.

De a válasz elmaradt. Csupán halk nyögés hallatszott, mely mind erősebbé vált, s végül görcsös zokogásba fulladt. Minthogy Holdasszony egyetlen szót sem tudott kiszedni Huj-lienből, Pen Sze asszony és Nefritfuvola gondjaira bízta, majd a többi asszonnyal és szobalánnyal együtt visszavonult.

Huj-lien makacsul ellenállt, nem engedte, hogy lefektessék a kályhapadkára, s amikor Hszi-men Csing végre megérkezett, még akkor is a szoba közepén, a földön feküdt.

– Fektessétek fel az ágyra! – parancsolta Hszi-men Csing.

– Semmi áron nem akarja – válaszolta Nefritfuvola.

– Drága, dacos gyermekem, legyen eszed, ott a hideg padlón megfázol.

Az asszony megrázta a fejét, majd elhaló hangon panaszos siránkozásba kezdett:

– Kímélj meg ettől a „drága gyermekem”-től. Úgysem gondolod őszintén. Előbb halálra kínzol, aztán együttérzésedről biztosítasz. Ennyit ér a te „drága gyermekem” megszólításod. Hazugság minden egyes szavad. Nem biztattál-e napról napra, hogy hamarosan szabadon engedik? Valóban ki is engedték, de csak azért, hogy messzire elhurcolják. Még csak el sem búcsúzhattam tőle, azt is te akadályoztad meg. Miért nem száműztél mindkettőnket? Mi keresnivalóm van még ebben a házban?

– De hiszen, drága gyermekem, az ő sorsa a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja a te életed alakulását – nyugtatgatta Hszi-men Csing az asszonyt, miközben zavartan nevetett. – Veszedelmes fickó volt, megérdemelte a sorsát. Miért nyugtalanít ez téged? Te semmiben sem fogsz hiányt szenvedni.

Ezzel már el is tűnt, s kisvártatva elküldte Laj-ant, a szolgát, egy korsó borral és egy doboz édességgel. Huj-lient éppen felsegítették az ágyra.

– Vidd vissza azonnal! Nem kell! – támadt rá a szolgára. – Inkább kiöntöm a földre a borát, semhogy egy kortyot is igyak belőle!

– Csak nem veti meg az ajándékát! A szidást nekem kéne zsebre vágnom – kérlelte Laj-an. Letette az asztalra a korsót és a dobozt, majd sietve eltávozott. De addigra már Huj-lien is felugrott, és megragadta a korsót. Ji Csang-csing csak nagy nehezen tudta megakadályozni, hogy valóra ne váltsa fenyegetését. A heves dulakodás közben a dühöngő asszony még az ujjába is beleharapott.

Hszi-men Csing elrendelte, hogy Nefritfuvola aludjék éjszaka Huj-lien szobájában. Tőle, a régi pásztorórák beavatottjától remélte, hogy kedvező hatással lesz kedvesének megviselt idegeire.

– Térj már észhez, nővérem! – hajtogatta Nefritfuvola, ahogy Hszi-men Csing kioktatta. – Legszebb éveidet éled, virágod teljében vagy, s abban a szerencsében van részed, hogy Hszi-men úr szeret. Miért búslakodnál egy közönséges rabszolga miatt? Elég sokáig sirattad már.

Huj-lien azonban vigasztalhatatlan volt, és minden ételt visszautasított. Ezek után Hszi-men Csing Aranylótuszt küldte hozzá. De ő sem ment vele többre. Mérgesen számolt be Hszi-mennek a kudarcáról.

– A legfőbb hiba, hogy túlságosan ragaszkodik a férjéhez. Annyira beléje evődött a nyárspolgáriasság, hogy észokokkal hiába érvel az ember!

– Nana, hagyjuk csak ezt a nyárspolgáriasságot – jegyezte meg Hszi-men Csing nevetve. – Gondolod, hogy megcsalta volna első férjét, a szakácsot, ezzel a Laj-vanggal, ha olyan nyárspolgári hajlamai lennének? Az egész galibát az okozta, hogy a tilalmam ellenére valamelyik szolgának eljárt a szája.

Ezután valamennyi férfi cselédjét összehívta az elülső terembe.

– Melyikőtök fecsegett Laj-vang feleségének? – ripakodott rájuk keményen. – Ha a bűnös önként jelentkezik, megússza büntetés nélkül, de ha nem, harmincat veretek rá a bottal, és kiteszem a szűrét.

Ekkor Hua-tung letérdelt eléje.

– Uram, saját szememmel láttam, amint Huj-lien megszólította az ön legényét, Taj A-ert, amikor éppen kilovagolni készültek. És Taj A-er beszélt is vele.

- Úgy. Hol a fenében van az a fiú? Hozzátok ide!

De Taj A-ert nem találták sehol. Megérezte a közelgő vihart, s Aranylótusznál keresett menedéket, és térden állva könyörgött neki, védje meg.

Aranylótusz éppen mosott:

–Illik így berobbanni ide? Halálra rémíted az embert! – utasította rendre a fiút. De azután nagy kegyesen megengedte, hogy nála maradjon. Hízelgett neki, hogy nála keresnek menedéket.

Hszi-men egy ideig az elülső teremben csapkodott és mennydörgött, de miután Taj A-ert nem találták sehol, végül maga indult a keresésére. Mint holmi forgószél beviharzott Aranylótusz pavilonjába, kezében a lovaglókorbáccsal.

– Itt az a kölyök? – ordította dühösen. Aranylótusz rá sem hederített. Hszi-men most sorra átkutatta a szobákat, s végül a hálószoba ajtaja mögül sikerült előhalásznia a fiút. Már ütésre emelte a korbácsot, amikor Aranylótusz a karjai közé vetette magát, kicsavarta kezéből a veszedelmes szerszámot, és az ágyra dobta.

– Szégyelld magad, képes volnál megütni egy ártatlan fiút? – szólt Aranylótusz hidegen, megrovó pillantással. – Mit tehet róla ez a szerencsétlen, hogy az a cseléd annyira ragaszkodik a férjéhez? – S anélkül, hogy egy pillanatra méltatta volna a dühöngő embert, aki tágra meresztett szemmel bámult rá, Taj A-erhez fordult, s nyugodt hangon így szólt: – Menj, de a jövőben törődj a, saját munkáddal, és ne üsd bele az orrod mások dolgába. És ha meg akar ütni valaki, majd én megvédelek!

Az elszenvedett vereség után Hszi-men Csing kikullogott a szobából. Aranylótusz azonban, látva, hogy Hszi-men Csing nem tud olyan egykönnyen megválni Huj-lientől, elhatározta, hogy erélyes kézzel véget vet az áldatlan állapotnak. Egy napon felkereste tehát Szun Hszüe-ót, s elhitette vele, hogy Huj-lien mindenekelőtt őt hibáztatja férje szerencsétlenségéért. Mert hiszen köztudomású, hogy ő – mármint Szun Hszüe-o – Laj-vanggal kacérkodott, s ezzel még csak szította kihívó magatartását Hszi-mennel szemben. Laj-vang eltávolításának tulajdonképpen az ő felelőtlen fecsegése az oka, ezért is verte meg Hszi-men Csing, és ítélte szobafogságra.

Ezzel már faképnél is hagyta Szun Hszüe-ót, akiben csak úgy forrt az elfojtott düh, és nyomban felkereste Huj-lient, akinél viszont Szun Hszüe-ót feketítette be, mondván, hogy az a hátsó lakosztályokban mindenféle rosszat beszél róla, többek között, hogy a hitvesi hűség sohasem volt erénye, s hogy mindenekelőtt ő maga idézte elő a bajt. Ő maga kívánta, hogy férjét elűzzék a házból, hogy zavartalanul bujálkodhassék Hszi-mennel; mély gyásza sem egyéb közönséges szemfényvesztésnél, állítólagos könnyei pedig közönséges vízcseppek, melyeket készakarva fröccsent az arcára. Ily módon Aranylótusznak sikerült a két asszonyt egymás ellen uszítania, és egy szép napon azután kirobbant belőlük a felgyülemlett düh.

A negyedik hónap tizennyolcadik napján történt, Li Csiao-er születésnapján. Hszi-men Csing nem volt odahaza. Feleségei a hátsó teremben ültek a vendégekkel.

Ekkor felállt Szun Hszüe-o, és elindult, hogy kiderítse, miért hiányzik Huj-lien.

– Te aztán megéred a pénzed, minek kéreted magad! – kiáltott az ágyán fekvő Huj-lienre, aki arcát a párnákba temette, és úgy tett, mintha aludna. – Ó, már sejtem, gondolataid bizonyára megint valahol a férjednél kalandoznak? – jegyezte meg gúnyosan. – Jobb lett volna korábban törődnöd vele! Jól tudod, hogy csakis temiattad űzték el a házból, s minden valószínűség szerint el is pusztul hamarosan.

Huj-lien egy szempillantás alatt felpattant. Hiszen ezek ismerős szavak, nemrégiben az Ötödik szájából hallotta őket!

– Egyszóval így állunk! De ha én vagyok az oka mindennek, akkor miért magát verte meg Hszi-men, és ítélte szobafogságra? – fakadt ki hevesen. – Maga, egyes-egyedül maga az oka mindennek, az az örökös locsogása!

– Nyomorult rabszolgaringyó! – sziszegte Szun Hszüe-o.

– Rendben van, legyek rabszolgaringyó, de akkor maga egy rabszolga ringyója! Nem tagadhatja, hogy titkos viszonyt folytatott a férjemmel. És még mindig nagyobb tisztesség az uraság ringyójának lenni, mint egy rabszolgáénak!

Szun asszony váratlanul pofon vágta ellenfelét, s a szócsata heves verekedéssé fajult. Ji Csang-csing épp idejében érkezett, a verekedők közé vetette magát, és Szun asszonyt kivonszolta a szobából. Az elkeseredett szóváltás egy ideig még tovább folyt, bár a két fél közötti távolság egyre nőtt, míg csak Holdasszony megjelenése véget nem vetett a civakodásnak.

– Nem szégyellitek magatokat? Miféle viselkedés ez! – korholta őket az Első. – Több tekintettel lehetnétek a vendégekre! Mit szól majd Hszi-men úr, ha elmesélem neki?

Szun Hszüe-o hamarosan eltávozott.

– Hozd gyorsan rendbe a hajad, és kísérj hátra! – szólt Holdasszony Huj-liennek, aki megtépázva, kócosan állt előtte.

Huj-lien szó nélkül engedelmeskedett, amikor azonban Holdasszony a hátsó terem bejáratához ért, visszafordult, és bezárkózott kamrájába. Ágyára vetette magát, s szabad folyást engedett könnycinek. Sokáig feküdt mozdulatlanul, s csak úgy rázta a zokogás. Mennél több sötétséggel hintette tele a leszálló este a kicsiny szobácskát, annál súlyosabban nehezedett lelkére a kimondhatatlan szomorúság. Végül gépiesen felállt, s miközben az ünnepélyesen kivilágított hátsó teremben borozgatás közben vidáman folyt az élet, két összecsomózott lábtekercsből hurkot kötött az ajtófélfára, és ismét felakasztotta magát. Amikor a házbeliek később behatoltak a szobába, Huj-lien már halott volt.

– Balga lélek! Nem lehetett segíteni rajta. Boldogtalanságra született – mondta ki Hszi-men Csing vállvonogatva a szentenciát, amikor késő éjszaka ott állt a holttest előtt.

Aranylótusz ismét győzedelmeskedett.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Ping asszony a malachitverandán

megsúg egy édes titkot.

Aranylótusz orgiája Hszi-men Csinggel

a szőlőlugasban

Laj-pao szerencsésen visszaérkezett a keleti fővárosból, és hízelgő meghívást hozott Hszi-mennek Caj kancellártól. Az Öreg uraság Hszi-men Csing ajándékainak átvételekor kifejezte abbéli kívánságát, hogy születésnapján, vagyis a hatodik hónap tizenötödik napján szeretné az adományozót személyesen üdvözölni a fővárosban.

Hszi-men természetesen igen megtisztelőnek tartotta a meghívást. Örömében azon nyomban még további háromszáz ezüstunciát vett ki magánpénztárából, s a város legjobb ezüstművesénél egy értékes vert ezüst gyümölcsöstálat rendelt, mely négy darab, egyenként lábnyi magasságú, feje fölött a „hosszú élet” sou írásjegyét tartó s a négy évszakot ábrázoló férfialakból állt, továbbá egy sou írásjegy formájú vert arany kannát. Ezenfelül még két, jádéból faragott barackkelyhet, valamint négy darab, hangcsoui brokátból szőtt, vörös díszöltözéket is készíttetett, belehímzett ötszínű kígyómintával. Ezen öltözékek közül a két legszebbik Ping asszony kincsesládáinak egyikéből származott. Mindezeket az ajándékokat Hszi-men néhány nappal Kajfengfuba való elutazása előtt előreküldte Laj-paóval, akinek indulását az ötödik hónap huszonnyolcadik napjára tűzte ki.

A hatodik hónap első napján történt. Tikkasztó volt a hőség, forrón tűzött a nap, lobogó fénycsóvákat lövellt alá a felhőtlen égboltról. Fémet olvasztó, követ porlasztó izzás ülte meg a levegőt.

Délről zúdult fel

a lángok istene,

hajszolta a tűzsárkányt,

tűzvészt lobbantott

az ég terein.

Kemencehőben

tikkadnak a tájak.

Az öt hegy közt

nincs egy tenyérnyi felleg.

Nem gördül tova már

a lángkerék?

Mikor küld végre az este

arany szelet immár,

hűvös seprűt, amely

elsöpri a hőt?

Tekintettel a hőségre, Hszi-men Csing néhány napja ki sem tette lábát a házból. Ezen a délelőttön fésületlenül, kényelmes öltözékben, szélesen kihajtott gallérral üldögélt a szellős kilátópavilon malachitverandáján, s tetszéssel nézte a kertészlegényeket, amint a virágágyakat öntözik.

Éppen felhívta a legények figyelmét az egyik rózsasorra, melynek virágai teljesen kiszikkadva, kókadtan lógatták a fejüket, amikor Aranylótusz és Ping asszony indult fel lassan a domboldalon. Egyszerű, fehér batisztból szabott lenge alsóruhájuk fölött szorosan testhez simuló aranylamé szoknyát viseltek. Aranylótuszon nem volt főkötő, helyette „kék fátyolfelhő”-vel, amilyet Hangcsouban szőnek, védekezett a tűző napsugarak ellen. A két szépasszony kéz a kézben, vidáman, csevegve közeledett, szinte libegtek, mint enyhe fuvallattól hajladozó két virágos ág.

– Nem nagyon készültél fel a fogadásunkra – üdvözölték Hszi-ment tréfálkozva.

– Valóban, annyira elmerültem a virágaimban, hogy meg sem fésülködtem. Küldjetek ide valakit, hozzon fésűt és mosdóvizet! Itt helyben rendbe szedem magam.

Aranylótusz odaszólt Laj-annak, tegye le az öntöző-kannát, és ugorjon a kért holmikért, majd odalépett a virágágyhoz, melyet épp az imént öntözött meg a kertész, hogy leszakítson egy rózsát.

– Ne tedd! – figyelmeztette Hszi-men Csing. – Magam szeretnélek megajándékozni benneteket egy-egy szál virággal.

Épp néhány perccel előbb szedett le néhány félig kinyílt rózsát, és egy porcelán vázába állította őket. De a becsvágyó Aranylótusz, aki megkülönböztetett kegyekben óhajtott részesülni, és nem szerette, ha Hszi-men Csing a többi asszonnyal azonos elbánásban részesíti, megelőzte őt, és maga választotta ki a vázából a legszebb rózsabimbót, hogy a hajába tűzze. Ily módon Hszi-men Csing csak Ping asszonynak nyújtott át egy szál virágot.

Kisvártatva megjött Tavasziszilva és Őszirózsa, fésűt, kefét, tükröt és mosdóvizet hoztak. Hszi-men Csing még további három rózsát vett ki a vázából.

– Tessék, ezt vidd el az Elsőnek, ezt a Másodiknak, ezt meg a Harmadiknak – mondta Tavasziszilvának. – A Harmadiknak pedig azt is mondd meg, hogy kéretem. Hozza mindjárt magával a négyhúros holdlantot is.

– Tudod, mit, majd magam megyek el a harmadik nővéremért – indítványozta váratlanul Aranylótusz, és ezzel már el is tűnt Tavasziszilvával. Ámde eltávozása cselfogás volt. A kertkapuban hirtelen elköszönt Tavasziszilvától.

– Meggondoltam magam, visszafordulok – szólott. – Ne felejtsd el ideküldeni harmadik nővérünket a lanttal!

És egy másik utat választva, visszaindult a kilátódombhoz.

Időközben Hszi-men Őszirózsát is elküldte, menjen, hozza el a jázminszappant, amit elfelejtett. Így kettesben maradt Ping asszonnyal a malachitverandán. E vihartól terhes óra sejtelmes csendjében az asszony lenge ruhák fedte testének közelsége kétszeresen bizsergetően és nyugtalanítóan hatott érzékeny idegeire. Elég volt néhány véletlen mozdulat, melyet Ping a ferdén bevetődő fénysugárban tett, s Hszi-men máris megpillantotta a leheletvékony rózsaszín batisztnadrágocska alatt az asszony combjának tisztán kirajzolódó, lágyan ívelő körvonalait, húsának át-átvillanó, jádeszerű haloványságát, tompa fényét, s azon nyomban ellenállhatatlan vágy ébredt benne. Nem gondolt már a fésűre és a mosdótálra. Szótlanul magához vonta Pinget, lefektette a kerevetre, felhajtotta a szoknyáját, és lehámozta róla a legrejtettebb ruhadarabot…

Miközben a párocska a kéjes egyesülés röpke gyönyöreit élvezte, Aranylótusz halkan a pavilonhoz közelített, észrevétlenül megállt a malachitveranda bejáratánál a paraván mögött, és visszafojtott lélegzettel figyelt. Most tisztán kivette Hszi-men remegő hangját, szenvedélyes becézgetését. Majd kis idő múltán Ping szabadkozását:

– Ne olyan vadul! Meg kell mondanom: egy hónapja teherben vagyok. Légy egy kissé kíméletes!

– Lehetséges ez? Te kedves! – kiáltotta a férfi elragadtatással. – Miért nem mondtad mindjárt? Akkor nem lettem volna ilyen erőszakos!

Odabent éppen elhalt Hszi-men zihálása, s ugyanígy az asszony utolsó papagájrikoltása is, amikor az ajtónál leselkedő a háta mögött lépteket hallott közeledni. Meng Jü-lou volt.

– Mi látnivaló van ott, ötödik nővérem? – kiáltotta, mit sem sejtve, már messziről.

Aranylótusz egyetlen kézmozdulattal elnémította, és mindjárt be is ment vele. A két jövevény váratlan megjelenésekor Hszi-men Csing ijedten összerezzent, s zavarában azt sem tudta, hová tegye kezét-lábát.

– De hiszen még most sem fésülködtél meg, még csak nem is mosdottál! Pedig jó ideig távol voltam! – tört ki Aranylótuszból, miközben fagyos, bíráló tekintettel mustrálta a leleplezett párt.

– Igen, megvárom, amíg a kicsike elhozza a jázmin-szappant – hebegte Hszi-men, és buzgón nekilátott a mosdásnak, fésülködésnek.

– Mi dolgod volt hátul az épületben? Magaddal hoztad a lantot? – kérdezte Meng Jü-loutól, amikor végre befejezte az öltözködést.

A lantot Tavasziszilva hozza. Gyöngyöket fűztem ez idáig egy ékszerhez, melyet Holdasszony akar felvenni holnap egy születésnapi látogatásnál.

Nyomban azután Tavasziszilva is megjelent a lanttal, és jelentette, hogy a három rózsát kívánság szerint átadta úrnőinek. Ezután teához terített, és egynémely üdítő italról gondoskodott, így jeges vízbe hűtött szilváról és dinnyeszeletkékről. A társaság asztalhoz ült. Aranylótusz félretolta a székét, helyette egy kerek porcelán zsámolyra telepedett.

– Alaposan megfázol azon a hideg porcelánon – jegyezte meg Meng Jü-lou.

– Annyi baj legyen, mit számít az? Az én ölem nem rejt magzatot, akire vigyáznom kéne – vetette vissza Aranylótusz.

Hszi-men Csing felkapta a fejét, és lopva Ping asszonyra tekintett.

Később, amikor hozzákezdtek volna a muzsikáláshoz, s Hszi-men azt javasolta, Meng Jü-lou és Aranylótusz adja elő a „Lángherceg tűzbe borítja a nagy mindenséget” című dalt, s kísérje Meng Jü-lou a holdlanton, Aranylótusz pedig a pi-pá-n az éneket, Aranylótusz mindenáron ki akart térni a kérés elől.

– Nem, nincs kedvem hozzá! – szólt dacosan. – Mit képzeltek, majd mi ketten megerőltetjük magunkat, s ti csak élvezitek. Azt már nem! Vagy ha mindenáron akarjátok, válasszon hatodik nővérünk is egy hangszert.

– De hiszen ő egyiken sem tud játszani.

– Akkor adja meg legalább valamely ütőhangszerrel a taktust.

– Ha mindenáron akarjátok. No, nézd csak… minden légycsípésből olyan nagy ügyet kavarsz.

Tavasziszilvát elszalasztották tehát két piros elefántcsont kasztanyettért, azután a kecses jádeujjacskák végigfutottak a kifeszített cápabél húrokon, s a trió rázendített a „Vadkacsák a domb fölött” kezdetű dalra. Mögöttük ott állt Hsziu-csun komorna, s egy pálmalevéllel legyezte őket.

Amikor elhalt a dal, Hszi-men Csing egy-egy pohár borral hódolt a három szépségnek, majd újból asztalhoz ültek.

Időközben délkelet felől fekete fellegek tornyosultak az égen. Tompa mennydörgés hömpölygött északnyugat felől. De a nap hamarosan újból áttört a fellegeken, és szivárványt varázsolt az égre, melynek íve alatt tarka ékkövekből szőtt csillogó függönyként peregtek alá az utolsó esőcseppek. Egyidejűleg könnyű szellő lebbent, mely meghozta a vágyva vágyott lehűlést.

Most megjelent Ékkövecske Holdasszony üzenetével: kéri Meng Jü-lout, jöjjön azonnal, és fejezze be a gyöngyfűzést.

A társaság egyhangúlag elhatározta, hogy elkíséri Meng Jü-lout, s a parkkapu felé haladva, egy szép, hosszú énekbe kezdtek a nyári zivatar dicsőítésére. Hszi-men Csing is csatlakozott a karénekhez, tenyerét összecsapva adta meg az ütemet.

A park bejáratánál visszatartotta Aranylótuszt, aki eredetileg tovább akart menni a többi asszonnyal.

– Légy óvatos! A kőkockák síkosak az csőtől. Kapaszkodj belém, nehogy elcsússzál, mint a minap hintázás közben – mondta kedvesen.

– De hiszen harmadik és hatodik nővéremnek sem kell segítség.

Gyere, menjünk ki a tópartra, élvezzük ki ezt a csodás napot, közben majd palackjátékot is játszunk – jegyezte meg Hszi-men Csing. A másik két asszony már túl volt a hallótávolságon. Aranylótusz elkérte Tavasziszilvától a holdlantot, s miközben andalogva a tópart felé közeledtek, megpengette a húrokat. A sziklás partot járva, elhaladtak egy gránátalmafa mellett, virágai a jótékony esőtől teljes szépségükben pompáztak.

Az asszony leszakított egyet, és oldalt, a halántékán, beletűzte a hajába.

– Ó, olyan gyengeség fogott el, virágok táncolnak a szemem előtt, mintha három napja semmit sem ettem volna – szólalt meg hirtelen, s gyenge ájulást színlelve, kissé megtántorodott. Hszi-men Csing aggódva átölelte, s hónaljánál fogva igyekezett őt felsegíteni.

– Csak nem akarsz meghalni, kedves gyermekem! Hisz még alig néztél szét a világban! – tréfálkozott.

– Nem történt semmi, csak szeretném letenni ezt a lantot, és kifújni magam.

A lantot az egyik virágágy szélére helyezte, majd nyomban megszólalt:

– Igazán nem veszem rossz néven mai enyelgésedet hatodik nővéremmel. Nem, valóban nem szeretném megvonni tőled az efféle élvezeteket! De remélem, azért engem sem vetsz meg!

– Ugyan, hová gondolsz! Egyébként honnan veszed, hogy ma a Hatodikkal enyelegtem?

Engem nem csapsz be! Minek nézel? Tán azt hiszed, agyagfigura vagyok? Igazán ismerhetnél már! Valóban azt hiszed, ma délelőtt harmadik nővéremhez szaladtam, hogy átadjam neki a rózsáidat? Haha! Tudd meg: hallgatóztam! És az utolsó szóig tudom, mit beszéltetek egy-mással a malachitverandán.

– Te aztán megéred a pénzed! – bukott ki Hszi-menből a nevetés. Gyengéden végigfektette a virágokon, s száját az ajkára tapasztotta. – Nevezzél gyorsan a te kedvesednek! Addig nem kelsz fel!

– Kedvesem! De hiszen te mást szeretsz! – és nevetve odanyújtotta kezét Hszi-mennek, hogy húzza fel. Bal hóna alá fogta a lantot, s az iménti „Nyári zivatar” utolsó strófáját dúdolta, Hszi-men oldalán tovább folytatta útját a keskeny csapáson, mely kígyózva haladt a smaragdrét és a kásmírbogáncs-lugas mentén, egészen a szőlőlugasig. És elhatározták, hogy ott maradnak.

A kő-könyöklőn

négy szellős lécfal,

körül befonva

sörű lombbal.

Villog emitt pirossal,

mintha kakukkfű bíbor

gömbjei lángolnának

fűszeres illatot ontva.

Felhőznek zöldes

gyöngyök amott.

Mint tarka kristály

lószügyeken,

téglákon nedves

fényü zománc.

Aranybolyhozta lugas:

édes nedvek,

csodaillatok lakása.

Messzi nyugati

táj adománya.

A lugasban csupán négy porcelán zsámoly állt rendetlen összevisszaságban, de kéznél volt egy háromnyakú kancsó is a palackjátékhoz a szükséges dobónyilakkal együtt. Ám hamarosan megjelent Csun-mej egy jókora korsó borral, mögötte Őszirózsa óvatosan, egy hatalmas elemózsiás dobozzal, melynek tetején egy ki-kiloccsanó kompótostálat egyensúlyozott.

– Ma délelőtt már kiszaladtad a lelkedet, kis húsgombóc – szólt Aranylótusz Tavasziszilvához. – Minek hajszolod magad már megint?

– Azért, mert kegyednek éppen ide tetszett elbújni! – szájalt a kicsike. – Még hová a csudába nem kergetné az embert!

Tavasziszilva ott maradt, hogy a párocskát kiszolgálja, míg Őszirózsa mindjárt visszafordult. Hszi-men Csing kinyitotta a dobozt. Nyolc kis tálban nyolc különböző ínyencfogás, és minden egyes tálka külön rekeszben különleges gonddal elhelyezve; továbbá volt ott még a dobozban egy kis ezüstkorsó szőlőbor, két liliomkehely formájú kis arany ivópohár, valamint két pár elefántcsont evőpálcika.

Hszi-men Csing két egymás mellé tolt zsámolyon nagy üggyel-bajjal helyet szorított az ételnek-italnak, míg jómaga s Aranylótusz a két másik ülőalkalmatosságon foglalt helyet. Ezek után szorgalmasan nekiláttak az evésnek-ivásnak, s közben-közben, csak úgy időtöltésből, hajítónyíllal megcélozták a háromnyakú kancsót.

A hirtelen elfogyasztott tekintélyes mennyiségű bor hamarosan fejébe szállt Aranylótusznak, arcát enyhe barackszirompír öntötte el, mandulavágású szeme nedvesen csillogott, akár az őszi harmat. Hszi-men Csing most újabb kancsó borért szalasztotta Csun-mejt, mire Aranylótusz megkérte a leányt, egyúttal hozzon néhány gyékényt és párnát is, mert kissé elfáradt, s szeretne leheveredni. Nemsokára megjelent Őszirózsa, gyékényekkel és párnákkal felpakolva. Aranylótusz kényelmes fekhelyet készíttetett magának, majd elbocsátotta a kicsikét.

– Zárd be magad mögött a park kapuját! – parancsolta. – Nem kell már visszajönnöd, csak ha üzenek érted. – Most mindketten kényelembe helyezték magukat. Hszi-men Csing mindenekelőtt levetette a kabátját, s felakasztotta a könyöklőre, majd néhány percre félrevonult a közeli bazsarózsaágyakat szegélyező bokrokba; visszatérve, Aranylótuszt már anyaszült meztelenül találta a földre terített gyékényeken. Csak a kis vörös atlaszpapucs virított a lábán. Kezében legyezőt forgatott, azzal hűsítette magát.

Meztelensége láttán Hszi-men Csing vére egyszeriben száguldozni kezdett. Nagy sietve ő is lehányta magáról a még rajta levő ruhákat, és lekuporodott az egyik porcelán zsámolyra. Először jólesően kinyújtotta a lábát, s lábujjaival egy ideig élvezettel csiklandozta Aranylótusz kis „békáját”, majd még a szaténpapucsot is lehúzta róla, és hogy, hogy nem, hirtelen különös ötlete támadt: az asszony két szétvetett lábát a lábtekercsekkel a lugas hátsó bejáratának oszlopaihoz erősítette. Aranylótusz most úgy feküdt ott, mint holmi hanyatt döntött sárkány, melynek ég felé áll két mellső patája; ilyen helyzetben fogadta a tüzes szerelmi támadást.

Hszi-ment buzgó igyekezete kellős közepén Tavaszi-szilva váratlan megjelenése zavarta meg. Meg kell hagyni, a lány furcsa helyzetben lepte meg őket, ezért a boroskancsót halkan letette a szőlőlugas elülső bejáratánál, s Hszi-men hátranyújtott kezének elküldő intésére, tapintatosan elvonult a közeli Felhőtanya Pavilonba, ahol letelepedett, és sakkozni kezdett egymagában.

Ámde Hszi-ment a lány közelsége újabb vágyakra és gyönyörökre ingerelte, ezért egy szempillantás alatt faképnél hagyta Aranylótuszt, és úgy, ahogy volt, pucéran nekilódult, és a kiugró sziklák között a kavicsos ösvényen kanyarogva, hatalmas ugrásokkal a Felhőtanya Pavilon felé iramodott. Tavasziszilva már messziről megpillantotta, és gyorsan kisurrant a szabadba: végigszaladt a Rejtett Tavasz Barlangja mellett vezető keskeny oldalösvényen, és bevetette magát a sűrű bozótba, ahol rejtve gondolta magát Hszi-men Csing elől. De tévedett, mert üldözője felfedezte búvóhelyét, s most ott állt előtte a félrehajtott ágak között, futástól felhevülve, elfúló lélegzettel.

– Megvagy végre! – kiáltotta nevetve. Majd mint holmi könnyű batyut felkapta, és karjaiban bevitte a szőlőlugasba. Ott az ölébe ültette, és kényszerítette, hogy igyék vele egy pohár bort. A kicsike csodálkozó szemecskéi ekkor megakadtak Aranylótuszon, aki még most is az iménti helyzetben, a lugas hátsó bejáratának oszlopaihoz kötözött lábbal feküdt a gyékényeken.

– Mondhatom, elég pajzánul viselkednek itt fényes nappal! – kockáztatta meg a lány. – Mi lesz, ha véletlenül idetéved valaki?

– Ne beszélj bolondokat! Hiszen megparancsoltam Őszirózsának, hogy zárja be a kaput. Remélhetőleg nem nyitottad ki! No de most ide süss, te kis kotnyeles, egy újfajta palackjátékot mutatok neked. Neve is van a játéknak: „aranygolyóbissal lődözni ezüsthattyúkra”.

A cukrozottgyümölcsös-tálból kihalászott három kemény, sárga ringlót, és nagy körülményesen megcélozta a földön fekvő Aranylótusz virágkelyhét. Három lövés, három találat.

– Jaj, ne, hisz agyonlősz! – rikácsolta a becsípett szépasszony, szinte fetrengve a nevetéstől, miközben Hszi-men három jókora pohár „Ötillatboldogság” bort hajtott fel, mintegy önmaga megjutalmazására a találatokért.

– Adj neki is inni valamit, és hűsítsd kicsit a legyezővel! – parancsolta Hszi-men akadozó nyelvvel a szobalánynak. – Én must aludni szeretnék.

Nehézkesen lerogyott a gyékényekre, és azon nyomban elaludt. Tavasziszilva pedig, aki megundorodott a jelenettől, felhasználta a kedvező alkalmat, halkan elosont az alvó ember mellett, és egyszeriben kereket oldott.

Még egy órába sem tellett, s Hszi-men Csing ismét magához tért, de máris újabb vágy ébredt benne.

Miután kielégült, nem bántotta többé Aranylótuszt. Az teljesen kimerülve, ernyedt tagokkal hevert a gyékényeken, már lélegzeni is alig tudott, nyelve hegye pedig hideg volt, akár a jég. Hszi-men Csing most végre kiszabadította az asszony lábait, leengedte őket a földre, és kényelmes, félig ülő helyzetbe segítette. Aranylótuszba lassan visszatért az élet.

Hszi-men Csing rásegítette a ruhákat, majd – miközben Tavasziszilva és Őszirózsa összecsomagolta a terítőket és az edényt – elkísérte a pavilonjába.

„Ma legyőztem” – gondolta magában.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A véletlen szerencse győzelemhez segíti

a fiatal Csent.

Aranylótusz felajzza Hszi-ment,

együtt lubickolnak

az orchideavízzel teli dézsában

Midőn másnap reggel, papucsából kibújva, Aranylótusz újból fel akarta venni a vörös szaténtopánkát, amelyet előző nap viselt, az egyiket nem találta sehol. Hiába kereste itt is, ott is, szőrén-szálán eltűnt. A két szobalány is hasztalan kutatta át lakosztályának szobáját, nem volt sehol.

– Talán tegnap este vesztette el odakint a parkban? – kockáztatta meg Őszirózsa félénken.

– Ostoba teremtés! Tán azt hiszed, mezítláb jöttem vissza?

De rövid gondolkodás után hozzátette: – Talán bizony egy szellem lopta el. Tavasziszilva, menj Őszirózsával a parkba, és segíts megkeresni. Ha nem találja, büntetésből kővel a fején kitérdepeltetem az udvarra.

A két komorna rövidesen visszajött, dolgavégezetlenül. Mindenekelőtt a szőlőlugas környékét kutatták át gondosan, de mindhiába.

– Akkor hát ki az udvarra, kezdd meg a büntetésedet! – szólt Aranylótusz szigorúan Őszirózsához.

– Ó, engedje meg, úrnőm, hogy még egyszer átkutassam a parkot! – rimánkodott a lány. – Ha ezúttal sem találom, verjen meg, ahányszor csak akar.

– Bolondokat beszél – szólt közbe Tavasziszilva. – A parkot minden reggel gondosan felsöprik. Még a legkisebb szöget is megtalálják, hát még egy piros papucsot.

– Bízd csak úrnőnkre, majd ő megmondja, hogy tovább kereshetem-e vagy sem! Egyáltalán mi közöd hozzá? – kardoskodott Őszirózsa.

– Jól van, menjetek, keressétek még egyszer! – döntötte el a vitát Aranylótusz.

Ez alkalommal még sokkalta tüzetesebben kutatták át a kertet, de megint csak eredmény nélkül. Mérgében Tavasziszilva két csattanós pofont adott fiatalabb társnőjének, és már-már visszafordult.

– Ó, most jut eszembe, a hóbarlangban még nem is kerestük! – kiáltott fel Őszirózsa izgatottan, és görcsösen megragadta Tavasziszilva karját.

Talán a Rejtett Tavasz Barlangjára gondolsz, ahol az úr időnként befűttet, és eltölt egy-egy éjszakát? Úrnőnk semmiképpen nem járhatott arrafelé. De felőlem megnézhetjük.

Bementek hát a barlangba, benéztek az ágy mögé, bekukkantottak az asztal alá, minden egyes zugot átkutattak, és még az edényeknek is a mélyére néztek. Végül már csak egy könyvesláda maradt hátra. Őszirózsa nyomban kutatni kezdett benne, de Tavasziszilva figyelemre se méltatta a ládát.

– Hogy az ördögbe kerülne úrnőnk cipője ebbe a poros ládába? Hiszen láthatod, hogy névjegyekkel van tele. Gyere, menjünk tovább! Itt hiába töltjük az időt.

Már a kijárat felé indult, amikor váratlanul örömujjongást hallott: – Itt van, megtaláltam!

Tavasziszilva ímmel-ámmal hátrafordult, és hitetlen-kedve belesandított a ládába. S valóban, néhány füstölő-pálcika közé ágyazva, ott pihent békésen a papirosba csomagolt piros szaténpapucs.

– Való igaz, úrnőnk cipője! – mondta meglepetten. – De hát hogyan került ide? Fölöttébb rejtélyes dolog.

S már vitték is zsákmányukat rohanvást a pavilonba.

– Megtaláltuk – újságolta Tavasziszilva lelkendezve. – A Rejtett Tavasz Barlangjában találtunk rá, egy könyvesláda fenekén, egy halom névjegy és egy csomó füstölőpálcika között.

Aranylótusz elvette a papucsot, és összehasonlította a másikkal. Igen, ugyanaz a vörös szatén, ugyanaz a hímzett virágminta, ugyanaz a fehér selyem talpbélés, ugyanaz a zöld sarok, ugyanaz a kék fémcsat. De hopp, megálljunk! Tüzetesebb vizsgálatnál jelentéktelen eltérés mutatkozott: az egyik papucs pántja halványzöld anyagból készült, a másiké jégmadárkékből.

Aranylótusz most felpróbálta a barlangban talált papucsot, s lám, szűknek bizonyult. Nyomban rájött, hogy a topánka csakis a nemrég elhunyt Huj-liené lehetett, mert a házbéli asszonyok közül csak Huj-lien lába volt kisebb az övénél.

– Nem az enyém – fordult hirtelen Tavasziszilvához. – Vidd ki ezt a feslett teremtést az udvarra, térdepeltesd le, és tégy még egy jókora követ is a fejére!

Most már hasztalan volt minden sírás, könyörgés, Őszirózsát kivezették az udvarra, letérdepeltették az átforrósodott kőlapokra, nehéz, durva követ raktak a fejére, s ott sínylődött szegény a tűző napon.

Aranylótusz másik papucsba bújt, de minthogy az alsó helyiségekben rekkenő volt a hőség, felment az emeletre, s Tavasziszilvával maga után hozatta az öltözőasztalkát és a mosdóvizet. Inkább odafent, a szellős erkélyes szobában hozta rendbe magát.

Épp aznap reggel történt: a fiatal Csen kis időre otthagyta az üzletet, hogy az árnyas parkban hűsöljön egy kicsit. A kapuban belebotlott Laj-csao szolga fiába, a homokban játszadozó kis Vasnyílvesszőbe. A kisfiúnak természetesen nyomban megtetszett a Csennél levő lepkefogó háló.

– Adja nekem azt a hálót, fiatalúr! – rimánkodott.

De Csen tagadóan rázta a fejét, mondván, hogy a hálót már odaígérte valakinek, de legközelebb majd hoz neki egy másikat ajándékba.

– Nem, én ezt szeretném! – könyörgött tovább a kisfiú. – Adok valami szépet cserébe.

– Ugyan mit adnál? Hadd látom!

A kis majom gyorsan benyúlt a zsebébe, és egy virágokkal kihímzett piros szaténpapucsot húzott elő.

– Hát ezt meg honnan szedted? – kérdezte Csen csodálkozva.

A kis majom hamiskásan mosolygott.

– Tudok egy titkot, fiatalúr! Áruljam el? Tegnap este a tóparton játszottam, hátul a parkban. Mikor a szőlőlugas közelébe érek, mit látnak szemeim: urunk odakötözte az Ötödiket lábbal felfelé a lugas bejáratához, és hancúrozott vele, már ahogy nagyoknál szokás. Később, mikor már elmentek, visszaosontam a lugasba, ugyanis szerettem volna kérni Tavasziszilvától egy kevés megmaradt befőttet, de ő már elment addigra… ekkor akadtam a papucsra.

A fiatal Csen egy ideig vizsgálódva méregette a holdsarló formájú, lágyan ívelő s a vízililiomok halványpiros színében játszó kecses topánkát. Egybevetette tenyerének hosszával.

„Annyi, pontosan három hüvelyk – állapította meg magában –, csakis az övé lehet.”

– Add nekem! – szólt most már hangosan a kis majomhoz. – Holnap kapsz tőlem egy szép lepkefogó hálót.

– Igazán nem csap be?

Ebben biztos lehetsz!

A papucsot titkos diadallal kabátujjának zsebébe csúsztatta, s ezzel továbbment.

„Az ég küldte nekem ezt a cipőt – gondolta örömmel. – Már jó néhányszor cicáztam vele, de valahányszor közel kerültem célomhoz, kisiklott a kezem közül. De most aztán sarokba szorítom. Gondom lesz rá, nehogy még egyszer egérutat nyerjen az ágyfüggöny redői között.”

Csak várd ki a percét: a cérnaszál

magától a tű fokába talál.

Egyenesen Aranylótusz pavilonja felé tartott. Az udvaron áthaladva látta, hogy a tűző napban ott térdepel a kemény kőlapokon Őszirózsa, egy súlyos kővel a fején.

– Mi történt, kicsike? Fegyencgyarmatra küldtek? – szólt oda tréfásan a lánynak, de mindjárt meg is szánta, és levette fejéről a súlyos terhet.

Aranylótusz az erkélyszobában meghallotta az idegen hangot, s így szólt Tavasziszilvához:

– Ki volt az? No, nézd csak a szemtelent, hogyan merészeli levenni a kis ringyó fejéről a követ?

Csun-mej gyorsan leszaladt az emeletről.

– Hszi-men úr veje van itt! – kiáltotta. – A követ visszatettem Őszirózsa fejére.

– Úgy? Kísérd csak fel! – parancsolta Aranylótusz.

Csen belépett. A két elülső ablak tárva-nyitva állt, a függönyök felhúzva. Aranylótusz a tükör előtt ült, s éppen feltűzte haját: vastag hajfonatai feketén csillogtak, akár az olaj, és itt is, ott is a földet súrolták. Csen félrehúzódott, leült egy kis zsámolyra, és kedvére gyönyörködött az asszonyban.

Aranylótusz végre elkészült a bonyolult művelettel. Az ezüstből szőtt hajháló szépen simult gondosan elrendezett illatfelhőire, melyek között elvétve egy-egy gyöngyszem vagy tarka zománcvirág csillogott. A halántékáról négy merész ívben kunkorodó tincs tapadt az arcára.

Most felállt, s újból megmosta kezét a mosdótálban. Azután Tavasziszilva elvitte az öltözőasztalkát, és teát hozott. A vendég egész idő alatt mosolyogva ült helyén, és egy árva szót sem szólt.

– Min nevet, sógorom?

– Azon, hogy hiányzik valamije, amit értékesnek tart, de nem találja.

– És tegyük fel, valóban hiányzik valamim, akkor is mi köze hozzá, maga gonosz kópé? Különben is honnan tudja?

– Kedves sógornőm, én a legjobb szándékkal jöttem, egy málhás szamár jóságos megértésével és végtelen türelmével, ön pedig barátságtalanul rám támad! Ezek után akár mindjárt el is mehetek. – Felállt, és valóban az ajtó felé indult, de Aranylótusz visszatartotta.

– Tudom, hogy most, miután drágalátos Huj-lienje nincs többé, egyszerre újból az eszébe jutottam. De mondja csak ki nyíltan, mire gondol: mim hiányzik?

Csen mosolyogva húzta elő ujjából a piros szaténpapucsot…

– No, kié ez? – kérdezte.

Tehát maga lopta el, maga gonosz! Az a szegény cseléd pedig hiába lótott-futott, és ártatlanul kellett bűnhődnie!

– Még hogy loptam? Azt már nem! Egész más úton jutottam hozzá.

– Természetesen lopta! Különben is, ki más merészelne szobámba tolvaj patkány módjára belopózni?

– Engedelmével, már két napja nem jártam itt.

– Várjon csak, maga szemtelen, megmondom Hszi-men Csing úrnak.

– Felőlem! Talán azt hiszi, megijedek tőle?

– És mi lesz, ha elmondom neki, hogy vagy hétszer-nyolcszor is megkörnyékezte az ő drága Huj-lienjét? De most ide azzal a cipővel, és vallja be őszintén, hogyan került magához, ha már egyszer azt állítja, hogy nem lopta? Vegye tudomásul, teljesen ki van szolgáltatva nekem.

– Kedves sógornőm, maga olyan megértő asszony, most pedig igazán magunk között vagyunk, ne legyen már olyan hideg! Szépen elszórakozunk, jó lesz? Ha mindenáron vissza akarja kapni a cipőt, szívesen odaadom. De villám sincs mennydörgés nélkül, tehát cserébe nekem is kapnom kell valamit.

– És mi legyen az?

– Ajándékozza nekem például ezt a zsebkendőt itt, mely kikandikál a ruhája ujjából.

– Ezt gondolja? Nem, ezt nem lehet. Hszi-men úr nagyon is jól ismeri, tüstént rájönne, kitől kapta. Várjon türelmesen holnapig, akkor majd adok egy másikat.

– De mikor én éppen ezt szeretném, kedves sógornőm. Nem adnám cserébe száz másikért – fogta ismét könyörgésre a szót.

Aranylótusz nem állta meg nevetés nélkül.

– Kiállhatatlan csirkefogó! Teljesen levesz a lábamról az erőszakosságával. Itt van, vigye!

S ezzel átnyújtotta az oly nagyon áhított, áttört szegélyű, finom, fehér batiszt zsebkendőt, melybe ezüstszállal be volt hímezve nevének, a Pan Csin-liennek három írásjegye, és amely voltaképpen arra szolgált, hogy a kéjes, kakadusikoltásoktól hangos forró éjszakákon felitassa vele illatos bőrének gyöngyöző izzadságcseppjeit.

– De rejtsd el ám jól! Nehogy a feleséged meglássa, tudod, milyen éles a nyelve.

Csen mélyen meghajolt, s köszönetet mormolva átnyújtotta a papucsot, és részletesen elmesélte, hogyan találta meg Vasnyílvessző a szőlőlugasban, s végül hogyan sikerült megszereznie tőle. Aranylótusz arcát halvány pír borította el.

– Hallottak már ilyet, ebadta kis csibész! Nem elég, hogy elcseni a holmimat, még leskelődik is! Ha elmondom Hszi-men úrnak, bizonyára nem ússza meg alapos verés nélkül.

– Nagyon kérem, ne mesélje el! Még én is bajba keverednék.

– Miért lennénk kíméletesek egy ilyen skorpióval szemben?

Még javában folyt a vita, érvek és ellenérvek röppentek, amikor megjelent az egyik szolga Hszi-men Csing üzenetével, hogy jöjjön a fiatal Csen a homlokzati terembe, mert szükség van rá az üdvözlőkártyák megírásánál. Aranylótusz gyorsan kituszkolta a szobából, s Csen lesietett a lépcsőn.

Miután egyedül maradt, egy könnyű nádpálcát hozatott Tavasziszilvával, hogy jól ellássa a baját Őszirózsának, mert bizony az elveszett papuccsal kapcsolatos ügy nagyon kellemetlen volt a számára.

– De hiszen megtaláltam a papucsot, miért kapnék akkor verést? – tiltakozott a kicsike, ám hasztalanul.

– Nézd csak meg jobban, ez itt az én papucsom! – támadt a lányra Aranylótusz mérgesen, s orra elé tartotta a fiatal Csentől átvett papucsot. – Ezt kellett volna megkeresned, te mulya!

Őszirózsa jó ideig szinte dermedten meredt a papucsra.

– Na de ilyet! – dadogta elképedve. – Ezek szerint három egyforma papucsa van asszonyomnak!

– Miket beszélsz? Meg akarsz talán győzni, hogy ez az idegen cipő is az enyém? Minek nézel, háromlábú holdbékának?

S megparancsolta Tavasziszilvának, húzzon társnőjére tízet a nádpálcával. A fájdalmas művelet közben a kicsike zokogva ölelte át haragos úrnőjenek térdét, és Tavaszi-szilvára mutatva, így kiáltott:

– Ha ez itt nem hagyta volna tárva-nyitva a kaput, senki idegen nem tehette volna be a lábát a parkba, s nem is lophatta volna el senki a cipőt! Egyedül ő a hibás!

– Ez már felháborító! Még engem is meg akar gyanúsítani – védekezett Tavasziszilva. – A te feladatod volt tegnap, hogy elrakd a párnákat és gyékényeket, az elveszett papucsot is meg kellett volna találnod. Még ha egy díszcsat vagy gyűrű lett volna, csak hagyján, akkor nyugodtan érvelhetnél ilyesmivel, de egy piros cipő nem kerülheti el az ember figyelmét. Úrnőd még nagyon is elnéző. Húszat, harmincat érdemelnél!

– És szegény Őszirózsának megint nyelnie kellett, megintő húzta a rövidebbet.

S ugyanilyen keményen fizetett csínyjéért Vasnyílvessző, a szegény kis majom. Hszi-men Csing még aznap délután megtudta Aranylótusztól, mit követett el a gyerek, mire kegyetlenül megpofozta, és úgy összerugdalta, hogy az torkaszakadtából visítani kezdett, mint egy malac, amikor ölni viszik, és inkább holtan, mint élve nyúlt el a teraszlépcsőn, ahol éppen játszott. Amikor újból magához tért, és elmesélte szüleinek, mi késztette Hszi-ment ekkora kegyetlenségre, édesanyja, Ji Csang-csing nyomban a konyhába rohant, és hol nyugat, hol meg kelet felé fordulva, hangos szitkozódással és élénk taglejtésekkel adott kifejezést megbotránkozásának.

– Ez az átkozott némber – fakadt ki legelsőbb Aranylótusz ellen –, egyszer még rossz vége lesz, akárki meglátja! Mit vétett neki a fiam? Még alig tizenkét éves a gyerek, most van a kamaszkorban, ezt igazán figyelembe vehetné! Hogy lehet egy ilyen buta gyerekcsíny miatt félholtra verni? Az Ötödiknek és kanteknőcének is megvannak a maga hibái. Se vége, se hossza nem lenne bűneik felsorolásának!

Amikor az elkövetkező esték egyikén Hszi-men Aranylótusznál időzött, feltűnt neki, hogy piros sarkú új zöld atlaszpapucs van a lábán.

– Miféle ízléstelen holmi ez, kedvesem! – jegyezte meg rosszallóan.

– Hiszen csak közönséges papucs. Mióta az a kis rabszolgafiú koszos ujjaival összemaszatolta a pirosat, nincs többé kedvem felvenni.

– Akkor varrj magadnak egy pár újat. Tudod, hogy nekem piros papucsban vagy a legizgatóbb.

– Igazán? Különben éppen eszembe jutott valami – s Csun-mejjel odahozatta a Rejtett Tavasz Barlangjában talált papucsot. – Ráismersz?

– Nem emlékszem rá.

Ne hetykélkedj, mint a kakas, mely később már meg sem ismeri a tyúkját! Igazán ráismerhetnél: a te Huj-lienedé volt! Egyébként túlságosan finom egy ilyen cseléd büdös lábára! Egy könyvesládában feküdt, halomnyi névjegy alatt, egy csomó füstölőpálcikával együtt.

Majd Őszirózsára mutatva, így folytatta:

– Ez az ostoba teremtés pedig el akarta hitetni velem, hogy az enyém! Szemtelenségéért tíz botütéssel lakolt. – Majd a lányhoz fordult: – Fogd, neked ajándékozom, viseld.

– De úrnőm, hiszen ez kicsi nekem – válaszolta Őszirózsa félénken. – Még a nagyujjamra is alig férne rá.

– Mit, még feleselni merészelsz? Büszke lehetnél, hogy gazdád néhai szeretőjének cipőjét viselheted! Vagy gondolod, hogy urad ilyen féltő gonddal őrizte volna, ha nem lenne drága emlék?

Őszirózsa átvette az ajándékot, és szófogadóan éppen távozni készült, amikor Aranylótusz visszahívta.

– Hozz egy kést! – parancsolta. – Meggondoltam magam, pöcegödörben a helye. – Majd Hszi-menhez: – Nézd csak, milyen könnyen hasad! Sajnálod?

– Ugyan mit képzelsz! – szólt Hszi-men nevetve, tettetett közönnyel.

– Egyszóval nem sajnálod? Megesküdnél rá? Akkor miért rejtetted el olyan gonddal? Mégiscsak azért, hogy ha néhanapján előveszed, egykori viselőjére emlékeztessen. Vagy talán olyan gyorsan közömbössé válsz egykori szerelmeid iránt, s nyomban kitörlöd őket emlékezetedből? Akkor nyilván énrám is ez a sors vár, te szörnyeteg.

– Jól van már, no! – békítgette mosolyogva Hszi-men. – Tehozzád mindig kedves volt, és tisztelte személyedet.

És gyengéd csókjával gátat vetett a további feleselésnek.

Másnap délelőtt Aranylótusz ott ült a malachitveranda lépcsőjén, és nagy szorgalmasan új papucsát varrta. Maga mellé tette a varrókosárkát, hátha szüksége lesz rá. Térdén egy kiterített papírlap, melyre ügyes ecsetvonásokkal felvázolta az épp kigondolt papucsmintát.

– Mit rajzolsz? – kíváncsiskodott a Hatodik, akit saját szórakoztatására odahívott.

– Az új piros papucsomat. Kívül piros atlasz, belül virágos fehér selyembélés. Elöl, az orrára, egy papagájt hímzek majd, mely éppen beleharap egy barackba.

– Van is a ládámban hozzá való piros atlaszom. Mindjárt érte megyek, és segítek neked a varrásban – ajánlkozott a Hatodik.

Elhozta az anyagot és varrószerszámait, majd Aranylótusszal együtt munkához látott.

– Tudod, mit gondoltam? Harmadik nővérünk is velünk tarthatna. Úgyis elhatározta, hogy új papucsot varr magának. Elmegyek érte – javasolta Aranylótusz, s hamarosan vissza is érkezett kéz a kézben Meng Jü-louval.

A Harmadik egy pár félig kész fekete atlaszpapucsot vett elő varrókosarából.

– Kit akarsz ezzel felizgatni? – kérdezte az örökösen gyanakvó Aranylótusz.

– Még hogy én felizgatok valakit! Nem, timellettetek, friss körtevirágok mellett, én már öregasszony vagyok. Az általam gerjesztett felhőt bizony már dróttal összevarrt erős birkabőrbe kellene csomagolni, nehogy egy cseppecske is átszivárogjék rajta! – tréfálkozott lemondóan a harmincéves, érett asszony.

Ezzel munkához láttak mind a hárman, szorgosan csattogott az olló, száguldott a tű. Jó tanácsokkal látták el egymást, s úgy mellesleg meghányták-vetették a legújabb házi pletykákat. Így többek között szóba került az elvesztett papuccsal kapcsolatos bonyodalom; Aranylótusz feszült figyelemmel hallgatta, mit mesél Meng Jü-lou a megvert kisfiú édesanyjának, Ji Csang-csingnek, a konyhában és a hátsó helyiségekben elhangzott kifakadásáról.

– Özönnyi szitkot szórt rád, Hszi-menre és Hszi-men vejére. Csak úgy röpködtek a „némber”, „kanteknőc”, „fiatal kos” meg a hasonló jelzők. És azt is mondta, hogy ti sem vagytok hibátlanok. Eleinte nem értettük, miért szitkozódott, de később Hszi-men lánya magához hívatta a gyereket, és akkor megvilágosodott előttünk minden. Még szerencse, hogy Holdasszony nem volt jelen, különben ellátta volna a bajodat.

– Mondott még valami mást is rólam?

– De még mennyire! Egy kilencfarkú rókaszukát emlegetett, mely megbabonázta az egész házat. Állítólag a te lelkeden szárad annak a derék Laj-vangnak a háztól való elűzetése is, és hogy a felesége felakasztotta magát. Most pedig, legalábbis azt állítja, valami semmiség, egy elveszett papucs miatt, az eget és földet is megmozgattad, és félholtra verettél egy szegény kisfiút, aki csupán torkoskodni szeretett volna. Kegyeskedtél volna te magad vigyázni a cipődre. De nyilván tökrészeg voltál ott a szőlőlugasban. Különben teljesen érthetetlen, hogyan indulhat el valaki fél pár cipővel a lábán. Minden semmiség miatt feje tetejére állítod a házat.

– Úgy, szóval ha egy inas le akarja szúrni a gazdáját, őneki az semmiség? Te is jelen voltál, harmadik nővérem, amikor Laj-hszing felhívta figyelmünket a fenyegető veszélyre. Kívánhatja-e tőlünk valaki, hogy egy gyilkos felesége lebzseljen körülöttünk naphosszat? És ha nem szólok, akkor egyenesen bűntárs lettem volna a tervezett gyilkosságban. Nem, aki bűnt követ el, az számoljon a következményekkel; aki kölcsönkér, ki van szolgáltatva a hitelezőnek: szemet szemért, fogat fogért. Ki tudja, talán már régen kútba fojtottak volna, ha nem cselekszem idejekorán. – Aranylótusz egészen nekihevült, arca kitüzesedett.

– Nyugodj meg, ötödik nővérem – csillapította Meng Jü-lou. – Mi hárman jól megértjük egymást, nincsen titkunk egymás előtt. De légy szíves, tégy lakatot a szádra, és ne szólj senkinek arról, amit most mondtam neked.

Aranylótusz azonban nem sokat törődött az intelemmel. Hszi-men még aznap este pontosan tudott mindenről, mire Laj-csaónak másnap reggel feleségével, Ji Csang-csinggel, és fiával, Vasnyílvesszővel együtt el kellett hagynia a házat.

Holdasszony annyit még el tudott érni, hogy beköltözhettek Ping asszony Oroszlán utcai házába, és Ping-an helyett átvették a telek őrzését. Ping-an viszont új beosztást kapott: ő lett a kapus a Hszi-men házban. Aranylótusz ismét legyőzte egy veszélyes ellenfelét.

A finom bíborszín szálak, melyekkel Aranylótusz magához kötötte Hszi-ment, erősnek, elszakíthatatlannak bizonyultak, akár a drót; Hszi-men Csing viszont kifogyhatatlan volt az ötletesnél ötletesebb szerelmi játékokban.

Egy szép napon, úgy déltájban, épp ott ült a kilátópavilon Panoráma Csarnokában, banánlevéllel legyezgette magát, és belefeledkezett a déli napsütésben izzó, kellemes illatoktól áthatott csendes park szépségeibe, melynek varázsát a költő ekképpen énekli meg:

Zöld árnyak, fölöttük

déli verő lángol.

Tornyos ház bukik föl,

kőterasz az árból.

Kristályhang harangoz,

függöny szárnya lebben.

Nehéz rózsaillat

bolyong a termekben.

Csun-mej komorna épp egy csésze szilvát tett eléje.

– Mit csinál úrnőd? – kérdezte.

Őszirózsával fürdőt készíttet magának, s addig lepihent.

– Ó, akkor megtréfálom. Már van is egy nagyszerű ötletem.

Felhörpintette a jeges kompótlevet, majd felállt, a komornát vállánál fogva az Aranylótusz pavilonjához vezető oldalajtó felé fordította, s elindult vele.

Lábujjhegyen belépett a hálószobába. Aranylótusz aranyozott fémcsiga-berakásos szép új ágyára borulva aludt. Ugyanis amióta a Hatodiknál meglátott egy ilyen csigamintás ágyat, addig nem nyugodott, míg Hszi-men őneki is nem csináltatott egyet. Hszi-men hatvan nehéz unciát fizetett a pompás darabért. Körül művészi fafaragások keretezték, jobb és bal felől egy-egy vadonatúj paraván állt, készítőjük a szokásos virágindákon és pávatollakon kívül ugyancsak csigamintákat hímzett rájuk. A bíborszín függöny tömör ezüstszögekkel volt az ágy felső keretére felerősítve. Hszi-men Csing nem fukarkodott.

Aranylótuszon csupán egy vékony, rózsaszín batiszt melltartó volt. Így hevert a hűs gyékényen, könnyű, piros selyemtakaró alatt, fejét egy mandarinkacsákkal kihímzett párnán nyugtatta. Mélyen aludt. Hszi-mennek elég volt meglátnia, s máris elfogta a vágy. Csun-mejt csendben kituszkolta az ajtón, kapkodva levette a ruháját, felemelte a takarót, s miközben gyengéden szétfeszítette a szendergő szépasszony combját, óvatosan felkapaszkodott rá, s mielőtt még Aranylótusz felocsúdott és csillagszemével ijedten széttekintett volna, ő már a szeretkezés gyönyöreinek áldozott.

– Hogy kerülsz ide, te haszontalan? Halálra rémíted az embert! Oly édeset álmodtam.

– Hiszen csak én vagyok! Úgy teszel, mintha holmi sosem látott, fiatal léhűtő tört volna rád.

– Miket beszélsz! Nincs az a hétpróbás csirkefogó, aki bemerészkedne a hálószobámba, ahová egyes-egyedül teneked van szabad bejárásod.

Minthogy Aranylótusz nemrégiben, amikor a malachitveranda előtt hallgatódzott, fültanúja volt, mennyire megcsodálta Hszi-men a Hatodik ülepének simaságát, titokban beszerzett egyfajta finom jázminvirágolajat, s az elmúlt napokban bőségesen bedörzsölte vele a testét. Midőn most ott feküdt rózsaszín meztelenségében, Hszi-mennek úgy tetszett, mintha az asszony bőre egész különösen sima és puha volna, és valami páratlanul nagyszerű illat áradna belőle. A vadonatúj sötétvörös selyempapucs is teljesen lenyűgözte.

– Azt mondták, éppen fürödni készülsz – szólt Hszi-men egy kis idő múltán.

– Így is van, és megengedem, hogy te is velem fürödj.

A szobalányokkal behozatta a nagy fürdődézsát, és színültig megtöltette orchideaillatot árasztó forró vízzel. Mindketten beleültek, és vidám halacskák módjára lubickolni kezdtek. Egy ideig élvezettel csapkodták a vizet, míglen Hszi-men Aranylótuszt háttal a dézsa ferde oldalának szorította, s rákezdett szokásos huncutkodására. Aranylótusz egyik kezével a dézsa szélébe kapaszkodott, a másikkal már-már kibomló haját tartotta össze, miközben Hszi-men vagy kétszázszor odacsapta testét az asszonyéhoz; e mozdulatokkal csuppanó, loccsanó hangokat idézett elő, a tengerpart iszapjában hempergő, szerelmeskedő rákokhoz hasonlóan.

Végre kielégült. Kölcsönösen megszárították egymást, rövid, vékony inget öltöttek, és kellemesen ernyedt tagjaikat kinyújtották a fekhelyen. Elalvás előtt még egy kevés friss gyümölcsöt és édes süteményt ettek. Aranylótusz egy korty fehér bort is megkívánt. Őszirózsa odanyújtotta az ezüstserleget, de a bor hideg volt, mint a jég, mire Aranylótusz, feldühödve, a szerencsétlen komorna arcába loccsantotta.

– Mondd, te agyalágyult, hogy mered ilyen jeges itallal kínálni gazdádat?! Nem lehet téged semmire sem használni! – támadt rá az ijedt lányra. – Gyere, Csun-mej, vezesd ki az udvarra, és térdepeltesd le büntetésből!

– De hiszen az úr jégbe hűtött bort rendel már napok óta – védekezett a megszidott lány, félelmében nagyokat nyelve. – Nem tudhattam, hogy éppen ma meggondolta magát.

– Te állandóan csak feleselsz, átkozott ringyó! – fojtotta belé a szót Aranylótusz. – Csun-mej, adj neki jobbról is, balról is tíz-tíz pofont.

– Nem szeretném, úrnőm, koszos bőrének érintésével bemocskolni a kezem – húzódozott Csun-mej. – De oda-kint az udvaron jókora követ teszek majd a fejére.

Így történt, hogy szegény Őszirózsának, fején egy súlyos kővel, a tűző délutáni napban újból ki kellett térdepelnie az udvar kemény kőlapjaira. Még szerencse, hogy Li Csiao-er éppen túl akart adni egy új, fiatal komornán.

A Hatodik rábeszélésére Aranylótusz elhatározta, hogy hét unciáért megvásárolja a Másodiktól a tizenöt éves Nyárivirágot, és Őszirózsa helyett szolgálatába állítja. Az utóbbit a nagy konyhába osztották be, s ily módon megszabadult szeszélyes úrnőjétől.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Caj kancellár hivatalokat

és méltóságokat osztogat.

Hszi-men Csinget mandarinná léptetik elő,

fia is születik

Időközben Laj-pao kísérőjével, Hszi-men Csing barátjával és egyben sógorával, Vu Tien-ennel, szerencsésen megérkezett a keleti fővárosba, és a Tízezer Nemzedék Kapuja előtt megszállt egy vendégfogadóban. Fáradságos menetelés volt, szörnyű volt a hőség, az öszvérek csak úgy roskadoztak a születésnapi ajándékokkal teletömött ládák súlya alatt.

A két küldött másnap délelőtt az öszvérekkel együtt elindult Caj kancellár palotájához. Az új kapus még nem ismerte és be sem akarta engedni. Amikor kérdezősködésére, hogy honnan jöttek és hová tartanak, Laj-pao előadta, hogy Hszi-men úr küldöttei, és a Santung tartománybeli körzeti városból, Csinghohszienből jöttek, s át szeretnék adni az Öreg uraságnak gazdájuk születésnapi ajándékait, a kapus nyersen ennyit mondott:

– Látom, nem tudjátok, hol vagytok, különben nem szemtelenkednétek így ide! Az Öreg uraságnak csupán egyetlen felettese van, alattvalója azonban millió és millió. Ezt a küszöböt még a három államtanácsos, a nyolc miniszter, a fejedelmek és a hercegek is csak hébe-hóba léphetik át. Mi dolga lehet az Öreg uraságnak a ti gazdátokkal, aki valahol nagyon messze, államunk keleti határvidékének vadonában tanyázik? Kotródjatok!

Szerencsére ott lebzselt a közelben a palota néhány alkalmazottja, akik már korábbi látogatásai révén ismerték Laj-paót. Most odalépett hozzá az egyik, és békítően így szólt:

– Ne vegyék tőle zokon! Ő az új kapus, és még csak néhány napja van szolgálatban. Nem ismeri magukat. Amennyiben beszélni kívánnak az Öreg urasággal, kihívom Ti bácsit.

Ujja zsebéből Laj-pao gyorsan előkotort egy kis csomag ezüstöt – lehetett vagy egy uncia –, s átnyújtotta segítőkész párfogójuknak.

– Nem jár nekem semmi – szabadkozott a szolgálatkész fiatalember. – Inkább tegyenek hozzá még egy unciát, s adják a kapusnak meg a segédjének, hogy legközelebb már megismerjék magukat.

Laj-pao sürgősen megfogadta a jó tanácsot, mire a kapus barátságosan elvigyorodott.

– Szóval Csinghohszienből jönnek?… Nos, akkor legyenek egy kis türelemmel. Mindjárt bejelentem érkezésüket Ti intendánsnak. Az Öreg uraság éppen most tért vissza az Etertiszta Palotából, s pillanatnyilag a könyvtárban pihen. – Ezzel már el is tűnt a palota belsejében. Hosszú idő után Ti intendáns kísérttében tért vissza. Élénk színű harisnyába bújtatott lábán Ti bácsi szellős háncsszandált viselt, testén pedig vékony kék selyemkabátot, amilyet a taoista papok. Ő már régebbről ismerte Laj-paót.

– Ha jól emlékszem, maga már járt minálunk, ajándékokat hozott az Öreg uraságnak.

Laj-pao meghajolt, egyik kezével átnyújtotta a névjegyet, a másikkal egy nankingi selyembe bugyolált, harminc uncia súlyú ezüstcsomagot.

– Gazdám sokszor üdvözli – mondotta –, és kéri, hogy méltóbb ajándék hiányában ne vesse meg ezt a csekélységet: tekintse barátsága jelének.

– Tulajdonképpen nem volna szabad elfogadnom de megbántani se szeretném magukat…

A súlyos csomagocskát kabátujja zsebébe csúsztatta, majd futó pillantást vetett az ajándéklistára, melyet Laj-pao átnyújtott neki.

– Jöjjenek velem!

Egy második kapuhoz vezette őket, melynek nyugati szárnyában három szoba állt a várakozó látogatók rendelkezésére. Leültette és teával kínálta a jövevényeket. Kisvártatva már jöttek is értük: az Öreg uraság már várja őket a homlokzati fogadóteremben. Odatérdeltek az emelvényen trónoló Caj kancellár elé, Ti intendáns átnyújtotta urának a látogatók névjegyét, valamint az ajándéklistát. Időközben néhány szolga kicsomagolta az ajándékokat, behozta a terembe, és szép sorjában kirakta az emelvényre.

Sárgán csillogott a sou írásjegy formájú, vert arany kanna, sejtelmes fényt árasztottak a jádeserlegek, vakító szikrákat lövelltek az ezüst gyümölcstartó négy évszakot ábrázoló géniuszai, szemkápráztatók voltak az öt színben pompázó kígyómintával kihímzett atlaszöltözékek; emitt az aranykorsóból nemes tangjangi bor csillant elő, amott ezüsttálkákban ritkábbnál ritkább gyümölcsök sorakoztak. Csoda-e, hogy a megajándékozott szíve szinte repesett ennyi gyönyörűség láttán?

– Semmi esetre sem fogadhatom el e drágaságokat – szólott a kancellár. – Vigyétek vissza őket!

A két küldött többször egymás után gyorsan meghajolt.

– Urunk e jelentéktelen semmiségeket csupán hódolata jeléül küldte. Uraságod ossza szét őket belátása szerint.

– Ez már egészen más beszéd. Akkor elfogadom az ajándékokat két oldalamon felsorakozó embereim javára.

Intett, és elhordatta a lábánál felhalmozott kincseket.

– Uratok ismételten megtisztelt figyelmességével. Magam sem tudom, hogyan viszonozzam. Mondjátok, van-e neki egyáltalán valami hivatali rangja?

– Nem, urunk egyszerű polgár, semmiféle rangja nincs.

– Úgy. A császár jóvoltából véletlenül néhány kitöltetlen kinevezési okmány van a birtokomban. Kinevezhetném gazdátokat helyettes bírónak, s ezzel kitölteném a Ho bíró áthelyezése folytán támadt űrt. Mi a véleményetek róla?

Laj-pao a földig hajolt.

– Urunk a kegyes előléptetéssel örökre le lenne kötelezve az Öreg uraságnak, nem felejtené el jóságát, míg csak az aggastyáni évek fehér rizsporral nem hintik be haját, s törődött teste az évek súlyától rogyadozik.

A kancellár íróasztalt állíttatott maga elé, és néhány kitöltetlen kinevezési okmányt hozatott, melyek közül egyet kiállított Hszi-men Csing nevére. Az okmány tanúsága szerint Hszi-men Csing Santungban helyettes körzeti bíróvá neveztetik ki, „Aranybotőrző”-i ranggal.

– Ami pedig benneteket illet, a születésnapi ajándékok ideszállításával súlyos terhet vállaltatok magatokra – folytatta a kancellár. – Mondd, Laj-pao, voltaképpen ki a kísérőd, aki ott térdel mögötted?

– Gazdám sógora, Vu Tien-en.

– Szóval a sógora. Buzgó kötelességteljesítéséért elismerést érdemel. Ezért kinevezem csinghohszieni postamesternek.

S már ki is állított egy másik, ez alkalommal Vu Tien-en névre szóló kinevezési okmányt.

A boldog Vu Tien-en hálája jeléül olyan lendülettel verte homlokát a padlóhoz, hogy csak úgy csattant, mint amikor fokhagymaszárat zúznak szét a mozsárban.

A kancellár most egy harmadik okiratot is kiállított, és mielőtt még a derék Laj-pao észbe kapott volna, már jüan herceg csinghohszieni palotaőrségének kapuparancsnoka volt.

– Íme, a kinevezési okmányok – szólt a kancellár kegyesen –, menjenek el holnap a belügyminisztériumba és a hadügyminisztériumba, vezettessék rá magukat a hivatalnokok listájára, s kérjék el a pátenst, valamint a hivatali pecséteket. Te pedig, Ti, vendégeld meg őket az épület nyugati szárnyában egy kis borral és ennivalóval. Ezenfelül számolj le nekik házipénztáramból fejenként tíz-tíz unciát, nehogy hazaúton bárminek is hiányát lássák.

S ezzel kegyesen elbocsátotta őket. Ti intendáns bevezette Hszi-men két küldöttjét a belső épületrész nyugati szárnyának egyik vendégszobájába, s gazdagon megvendégelte őket. Megvárta, míg vendégei alaposan megtöltik a bendőjüket, azután kissé közelebb húzta székét Laj-paóhoz, és bizalmaskodva beszélni kezdett:

– Lenne még egy apró, személyes jellegű kérésem gazdádhoz, de nem tudom, hajlandó lesz-e rá?

– Mit képzel, Ti uram, hogyan kételkedhet egy pillanatig is gazdánk szolgálatkészségében! Végtére az ön jóságos közbenjárásának köszönhetjük a kegyes fogadtatást, melyben az Öreg uraság részesített minket. Bármi legyen a kívánsága, urunk bizonyára teljesíteni fogja.

– Nos, hogy őszinte legyek, szeretnék egy fiatal élettársat. Szerény feleségem már közel jár a negyvenhez, és gyakran betegeskedik. Házasságunkat, sajnos, nem kísérte gyermekáldás. Különben is annyira lekötnek az Öreg uraság körüli tennivalók, hogy nem áldozhatok időt az efféle személyes ügyeknek. Röviden szólva, amennyiben gazdája kegyeskedne számomra egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező tizenöt-tizenhat éves fiatal leányt keresni, kerüljön bármennyibe, az ár nem számít…

– Ó, a gazdám bizonyára megtalálja a megfelelőt…

Időközben a titkárságon elkészült a Hszi-mennek szóló s az ajándékok átvételét nyugtázó válaszlevél. Ti intendáns nyújtotta át Laj-paónak a kancellári magánpénztárból vett tíz-tíz unciával egyetemben, melyet a maga részéről még öt-öt unciával megtoldott. A küldöttek először élénken tiltakoztak, és semmi áron nem akarták elfogadni az intendáns ajándékát.

– Hiszen még csak az imént részesültünk az Öreg uraság megtisztelő kegyeiben. Hogyan fogadhatnánk el?

– A kettőnek semmi köze egymáshoz. Csak nem akarnak megbántani! – És ragaszkodott hozzá, hogy tegyék el az öt-öt unciát is. Egy titkárt adott melléjük, aki gondoskodott róla, hogy a két minisztériumban másnap délelőtt késedelem nélkül megtörténjenek a formaságok: a pátens és hivatali pecsétek regisztrálása és átadása. Laj-pao és társa ünnepi lakomára hívta meg a titkárt – három unciával is megajándékozták –, s így készen álltak a másnap délelőtti indulásra.

Azon nyárközépi napok egyikén történt, melyeken az ember úgy bújik a hőség elől, mint a kutya. Hszi-men Csing feleségeivel és házi zenekarával a szellős Panoráma Csarnokában ült össze vidám mulatozásra. A Hatodik kivételével valamennyi asszony jelen volt.

– Úrnőd hol maradt? – kérdezte Holdasszony Hsziu-csun szobalánytól.

– Heves fájdalmak kínozzák, nem akarja elhagyni pavilonját.

– Ó, talán csak nem lesz a dolog olyan súlyos. Ugorj érte gyorsan, hozd ide, hadd hallgassa ő is a muzsikát.

– Mi baja van? – érdeklődött Hszi-men Csing.

– Fájdalmakról panaszkodik, kicsit lepihent. Itt lesz nemsokára. – Majd halkan Meng Jü-louhoz: – Már a nyolcadik hónap vége felé közeledik. Hamarosan eljön az ideje.

– Még korai volna a szülés – jegyezte meg Aranylótusz. – No, akkor jöjjön csak nyugodtan, hallgasson ő is egy kis zenét – szajkózta Hszi-men Csing.

Kisvártatva megjelent Ping asszony.

– Bizonyára huzatot kaptál és megfáztál – szólt Holdasszony gyengéd szeretettel. – Igyál egy korty forralt bort, meglásd, jót fog tenni.

Hszi-men Csing most felszólította a kvartett négy tagját, Tavasziszilvát, Nefritfuvolát, Orchideaillatot és Jing-csunt, zendítsenek rá „A nyári nap izzó parazsa” kezdetű dalra. Ping asszony csak az első strófákat hallotta; az előadás kellős közepén halkan felnyögött, felállt, és nagy nehezen pavilonjába vonszolta magát.

– Megindultak a fájások – jelentette Ékkövecske, akit Holdasszony Ping után küldött.

– Ugye megmondtam! – kiáltotta Holdasszony. – De az Ötödik ez esetben is okosabb akart lenni mindenkinél. És még csak a bábáért sem küldtünk!

Hszi-men Csing megparancsolta Ping-annak, szaladjon, mint a szélvész, és hozza el nyomban Caj anyót. A mulatozás egyszeriben félbeszakadt, mindenki hanyatt-homlok a Hatodik pavilonjához sietett.

– Hogy érzed magad, nővérem? – kérdezte Holdasszony részvéttel.

– Úgy érzem, menten kiszakadnak a beleim, s mintha valami kövér béka fickándozna a hasamban.

– Ülj fel egy kissé, hogy a magzat könnyebben találjon utat kifelé, és meg ne fulladjon. Elküldtetek már a bábáért? – fordult a körülötte állókhoz.

– Ping-an már útban van – jelentette Taj A-er.

– Micsoda meggondolatlanság éppen azt a nehézkes öreget küldeni, mikor ennyire sürgős a dolog! Indulj, szaladj utána, és hozd ide szaporán az asszonyt!

Taj A-er öszvérre vetette magát, és Ping-an után vágtatott.

– Micsoda izgalom! – suttogta Aranylótusz lekicsinylően a Harmadiknak, és magával húzta, ki a szabadba egy árnyékos helyecskére, az előreugró tető alá. – Meg kell fulladni odabent, micsoda tömeg abban az egyetlen szobában! Különben is minek ekkora hűhót csapni valakiért, aki még az anyja hasában van! Mintha legalábbis egy elefántborjút mutogatnának!

Még éppen idejében megérkezett Caj anyó, a bába.

– Ki itt a ház úrnője? – kérdezte a kupacba verődött asszonyoktól. Holdasszonyra mutattak. A bába odalépett hozzá, és tisztelettel meghajolt.

– Hagyjuk most a formaságokat! – intette le Holdasszony. – Legfőbb ideje, hogy megérkezett.

Caj anyó a fekhelyhez lépett, és megtapogatta a Hatodik hasát.

– Eljött az órája – jelentette ki. – Kéznél vannak a pelenkák?

– Ott fekszenek a szobámban gondosan előkészítve – válaszolta Holdasszony. – Szaladj, Ékkövecske, az egyik lábad itt, a másik ott, és hozd ide hamar a paksamétát!

– Ne menjünk vissza, és ne nézzük meg mi is? Az öregasszony már bent van – fordult Meng Jü-lou kérdő tekintettel Aranylótuszhoz.

– Menj csak, ha kedved tartja. Én maradok – válaszolta az fagyosan. – Mi látnivaló van egy szülésen?

Ezek után Meng Jü-lou is kint maradt, és élénk beszélgetésbe kezdett Aranylótusszal: meghányták-vetették kétségeiket, vajon egyáltalán Hszi-men-e a gyerek apja. Most Ékkövecske suhant el mellettük, kezében egy selyemszalaggal átkötött pólya- és pelenkacsomaggal.

– Az Első tulajdonképpen saját számára tartogatta ezeket a holmikat – súgta oda társnőjének Meng Jü-lou. – S most a Hatodik megelőzi.

Nem sokkal azután hangos gyermeksírás hallatszott a hálószobából, majd az ajtóban megjelent Caj anyó, és fontoskodva hírül adta:

– Kisfiú született. Mondják meg a ház urának, nyissa ki a tarsolyát az örömteli esemény alkalmából.

Hszi-mennek Holdasszony vitte meg a boldogító hírt. Hszi-men gyorsan megmosta a kezét, majd térdre ereszkedve, páratlan gazdag füstölőáldozat bemutatása mellett, hálát mondott az égnek, a földnek és őseinek, könyörögve kérte, áldják és oltalmazzák meg az anyát és gyermekét, a fürdővizet és a pelenkákat. Csupán egyvalaki nem csatlakozott az általános örömujjongáshoz. A fiúcska születésének hallatára Aranylótusz dühösen elvonult a pavilonjába. Bereteszelte az ajtót, rávetette magát az ágyra, és keserves zokogásban tört ki. Ez történt a Harmonikus Kormányzat negyedik évében, 1115-ben, a hatodik hónap huszonharmadik napján.

Időközben Caj anyó, miután elharapta a köldökzsinórt, gondosan pelenkába csavarta az újszülöttet, megtisztogatta az anyát, és erős, szíverősítő levest készített neki. A jól végzett munka után Holdasszony dúsan megvendégelte a szobájában, és tekintélyes örömpénzzel, kerek öt unciával ajándékozta meg. Hszi-men Csing ezenfelül meghívta a harmadnapra tervezett ünnepélyes gyermek-mosdatásra, s búcsúzásnál még egy szép atlaszselyemmel is kedveskedett neki.

Végre Hszi-men Csing is elindult, hogy felesége hogyléte felől tudakozódjék, és megnézze a gyermekét. Módfelett megörült a derék kis legénykének, aki mindenekelőtt szokatlanul világos bőrszínével tűnt ki. Az egész éjszakát a Hatodik pavilonjában töltötte: nem tudott betelni a gyermekkel.

Már kora reggel szolgákat menesztett a szélrózsa minden irányába, hogy az örvendetes eseményt az egész rokonsággal tudassa. A szolgáknak ez alkalommal vagy húsz darab életmetélttel megtöltött ünnepi dobozt kellett széthordaniuk. Elsőnek Éhenkórász Jing és Hszie Hszi-ta jelent meg nagy sietve – két lépés helyett egy nagyot ugrottak –, hogy kifejezzék jókívánságaikat. Hszi-men Csing a kilátópavilonban egy tálka életmetélttel vendégelte meg barátait, majd útjukra bocsátotta őket, hiszen bőven volt még dolga ezen a napon. Elsősorban alkalmas dajkát kellett keresni. Hamarosan találtak is egyet. Pi szomszéd felesége felajánlotta egyik szolgájának fiatal párját. Az asszony még csak egy hónapja vesztette el gyermekét, férjét behívták hadi szolgálatra, s már indult is a frontra. A harmincesztendős, erős, tiszta asszony megnyerte Holdasszony tetszését, így hát Pi asszony megkapta a maga hat unciáját, s a dajka átment Hszi-menék tulajdonába. Beköltözött a Hatodik pavilonjába, s ettől fogva reggel-este ő szoptatta a gyermeket. A dajka a Zsu-ji nevet kapta, ami annyit jelent: „Kívánság szerint.^”

Az amúgy is mozgalmas nap kellős közepén váratlanul megérkezett Hszi-men Csing két küldötte a keleti fővárosból. Volt hát újabb öröm, nem várt meglepetés: Hszi-ment az „Aranybot őrzője” címmel kinevezték helyettes körzeti bírónak! Amikor Laj-pao letette elébe az asztalra szép hivatali pecsétjének két példányát, s ezenkívül kiteregette a minisztériumok által kiállított kinevezési okmányokat és kísérő iratokat, Hszi-men Csing arcát, mindkét halántékának szögletéből kiindulva, boldog derű ragyogta be. Gyorsan felkapta az értékesnél értékesebb holmikat, és elrohant velük a hátsó terembe, hogy feleségeivel együtt gyönyörködjék bennük.

– Az Öreg uraság volt olyan kegyes, helyettes körzeti bíróvá nevezett ki, és ezzel emelte házam tekintélyét – jelentette be ünnepélyesen. – Megkaptam az „Aranybot őrzője” címet, s most ötödik osztálybeli mandarin vagyok! Te pedig – fűzte hozzá udvariasan, Holdasszonyhoz fordulva – a jövőben hajadba tűzheted a mandarinfeleségnek kijáró aranyvirágot. Két ekkora öröm egy rövid fél nap leforgása alatt! Eget szántó boldogság érte a házunkat. A derék legényke pedig, akivel a Hatodik ajándékozott meg minket, a holnapi gyermekmosdatási ünnepségen a Kuan-ko, vagyis „Mandarin-testvérke” nevet kapja.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Aranylótusz azzal bünteti a fiatal Csent,

hogy énekeltet vele.

Ti intendáns levélben ismétli meg a hajadonnal

kapcsolatos kérését

Elmúlt egy hónap. Hszi-men Csing házában ezalatt nagy volt a jövés-menés, s izgalom is volt bőven. Vegyük mindenekelőtt Csou mestert, aki hét segédjével az épület keleti oldalszárnyában valóságos kis szabóműhelyt rendezett be, és több napi lázas munkával igyekezett időben elkészíteni Hszi-men Csing hivatali öltözékeit. Aztán meg új névjegyeket kellett írni, fogadni kellett a megszámlálhatatlan sok gratulánst, majd elérkezett a csillagjósok által kiválasztott szerencsenap, amikor is fényes külsőségek között Hszi-men Csing elfoglalta hivatalát. Ezután három dús lakoma következett – ilyet talán még nem is láttak emberemlékezet óta –, az első a rokonság és szomszédok megvendégelésére, a hivatalos jellegű második a hivatalnokok jóllakatására s végül a mai fesztelen baráti lakoma a testvéri szövetség kilenc tagja részére.

Miközben a homlokzati szobákban Hszi-men Csing cimborái fékevesztetten tomboltak és a szórakoztatásukra meghívott négy virágszállal, Fahéjvirággal, Ezüstöcskével, Kedvencillattal és Nefritcsattal enyelegtek, Aranylótusz elszomorodva visszavonult, s leült a tükör elé; hisz ismét hiába szépítette ki magát. Fokozódó nyugtalansággal észlelte, hogy a gyermek születése óta Hszi-men Csing mindjobban eltávolodik tőle. Egyre ritkábban látogatott el hozzá, viszont majd minden éjszakáját a Hatodiknál töltötte.

Elkészült a fésülködéssel. Unalmában nagyot ásított, felállt, és kisétált a parkba. Egyszerre csak hangos gyermeknyöszörgés ütötte meg a fülét, mire a Hatodik pavilonja felé vette útját.

– Talán valami baja van a kicsinek? – kérdezte a dajkát.

– Az anyja után vágyódik, aki a hátsó szobákban tartózkodik.

– Te, te! – fenyegette meg Aranylótusz tréfásan a kisfiút, a bölcső felé hajolva. – Ilyen kis csibész, még alig jött a világra, s máris tudja, ki a mamája. Várj csak, majd én elviszlek hozzá.

– Hagyja inkább a bölcsőben, úrnőm! A kisfiú fé1 kegyedtől, és meglátja, összevizeli a ruháját – intette a dajka.

– Fogd be a szád, te rothadt húscafat! – ripakodott rá Aranylótusz. – Majd bebugyolálom a pólyába, akkor nem történhet baj. – Ezzel kivette a bölcsőből a gyereket, s elindult vele a hátsó szobák felé, miközben hol a melléhez szorította, hol meg féktelenül fel-feldobta a magasba.

– Nézd csak, kit hozok itt! – kiáltotta nevetve a szobája előtti körerkélyen üldögélő Holdasszony felé. – Ez az emberke a mamáját hívja.

S féktelenségében újból meghintáztatta feje fölött könnyű terhét.

– Hogy bánhatsz ilyen könnyelműen a gyerekkel, ötödik nővérem! Úgy megijedhet, hogy soha többé nem heveri ki! – korholta Holdasszony. – Itt van bent az édesanyja. Gyere ki, hatodik nővérem! Hív a kisfiad! – kiáltotta be a szobába.

Ping asszony ijedten kirohant.

– Hagytad volna inkább a helyén a dajkájánál! – mondta szemrehányóan. – Teljesen fölösleges volt idehoznod. S mint látom, már ott is vannak a nedves foltok a ruhádon. Úgy kell neked.

– Olyan keservesen sírt utánad – szabadkozott Aranylótusz kissé zavartan.

Ping asszony elvette tőle a gyereket, féltve a kebléhez szorította, és visszavitte pavilonjába.

– Miért engedted az Ötödiknek, hogy elcipelje a gondjaidra bízott gyereket? – szidta össze a dajkát.

– Nem engedtem, de erőszakkal elvitte.

Ping szép lassan megnyugtatta és álomba ringatta a gyermeket, de az éjszaka kellős közepén a kisfiú újból felriadt, valami rosszat álmodhatott, mert újból panaszos nyöszörgésbe kezdett, először kirázta a hideg, majd izzadni kezdett. A dajka hasztalan kínálta neki a mellét, hogy megnyugtassa, a gyermek elfordította fejecskéjét, és még panaszosabb sírásba kezdett.

– Mi baja lehet? – kérdezte Hszi-men Csing aggódva, amikor az utolsó vendég távozása után késő éjszaka belépett a Hatodik hálószobájába. Ping asszony nem merte Aranylótuszt hibáztatni, csak a vállát vonogatta. Így természetesen az ártatlan dajkát érte a meg nem érdemelt szidás. Hszi-men elrohant, hogy Holdasszonnyal megbeszélje a teendőket. Ám az Első, aki jól ismerte a kicsike megbetegedésének tulajdonképpeni okát, nehogy Aranylótusznak bántódása essék, egyetlen szóval sem említette annak oktalan viselkedését.

– Holnap elhívatom Liu anyót – javasolta.

– Hallani sem akarok arról az együgyű vénasszonyról, de még a hülye égetőtűről sem! – tiltakozott Hszi-men. – Inkább kihívatunk egy jóravaló gyerekorvost.

– Hová gondolsz, mi keresnivalója van egy gyerekorvosnak az alig egyhónapos csecsemőnél?

És Holdasszony nem tágított. Másnap délelőtt, amikor Hszi-men, szokásához híven, korán reggel elment a hivatalába, elhívatta Liu anyót, akiben eddig még soha nem csalódtak. A gyógyszer, amit a vénasszony a gyereknek beadott, valóban hatásosnak bizonyult. A kicsike mély álomba merült, és felébredve, mohón kapott a dajka melle után. Ping asszonynak nehéz kő esett le a szívéről. S amikor röviddel rá megjelent az Első, hogy a fiúcska hogyléte felől érdeklődjék, a két asszony jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

– Ugye megmondtam? – jegyezte meg az Első. – Kilencfarkú rókaszuka ő, aki megbabonázza az egész házat!

Hszi-men Csing épp Holdasszonnyal ebédelt, amikor váratlanul Éhenkórász Jing érkezését jelentették. Hszi-men kiüzent, várjon rá a kilátópavilonban.

– Mit akar már megint tőled? – kérdezte Holdasszony. – Hiszen tegnap is itt járt.

– Üzleti ügyben jött – magyarázta Hszi-men Csing. – Egy ismerőse, átutazó hucsoui selyemkereskedő, szeretné, ha megvenném a készletét. Ötszáz unciát kér, ötvennel többet, mint amennyit én ajánlottam neki. Már sietteti az üzlet megkötését, ami meg is fog történni. Ugyanis elhatároztam, hogy Oroszlán utcai házunkban selyemüzletet nyitok. Nagyon előnyös helyzetbe kerülnénk, mert házunk hátul Jün herceg udvarával határos, melyben a kapuőri teendőket Laj-pao látja el. Hála beosztásának, számos előkelő vevőt szerez majd az üzletnek, amelynek az is nagy előnye, hogy olyan közel van; s ily módon Laj-pao az üzletvezetői teendőket is elláthatja, és továbbra is az én hasznomra dolgozik.

– Ez rendben volna, de azért egy megfelelő embert kell majd az üzlet élére keresned.

– Már megtörtént. Jing barátom egyik ismerőse, bizonyos Han Tao-kuo lesz az üzletvezető. Nagyon jártas a selyemszakmában, s Jing barátom mint minden tekintetben szorgalmas és megbízható embert ajánlotta. Nincsen saját tőkéje, ezért örül, hogy üzletvezető lehet nálam.

Ezalatt Éhenkórász Jing, aki a szóban forgó üzlet megkötésétől csinos kis mellékkeresetet remélt, már tűkön ült a kilátópavilonban, és egyik csésze teát a másik után hajtotta fel. Szórakoztatásáról a fiatal Csen gondoskodott. Végre-valahára megjött Hszi-men Csing s vele egyidőben Laj-pao is, két kezében a négyszázötven ezüstunciát tartalmazó súlyos zacskókkal, melyek láttán Jing barátunk szeme tágra meredt az örömtől.

– Ugorj szaporán! – nógatta Hszi-men Csing a szolgát. – Vidd el a pénzt a kereskedőnek! Utána bérelj azonnal kocsit, és szállítsd az árut a boltba. A mai nap éppen kedvező.

Éhenkórász Jing azon nyomban elindult Laj-paóval a városkapu előtt levő vendégfogadóba, ahol a hucsoui kereskedő megszállt. Jing még egyszer élet-halálra alkudozni kezdett a kereskedővel, természetesen Laj-pao háta mögött, és sikerült is négyszázhúsz unciára lenyomnia a vételárat. A fennmaradt harminc unciából húszat, mint saját jutalékot, nyomban zsebre vágott, míg a megmaradt tízet nagylelkűen megosztotta I.aj-paóval. Ezek után kocsit és kulikat béreltek, és a selyembálákat elszállították az Oroszlán utcába. Néhány nappal később aláírták Han Tao-kuo alkalmaztatási szerződését. Az új üzletvezető negyven év körüli, köpcös, kerek arcú ember volt, szája egy pillanatra sem állt be, vízesésként áradt belőle a szó.

Laj-paóval együtt tekintélyes összeget kaptak kézhez, amelyből az alkalmazottak fizetését meg a festési költségeket fedezték, valamint befektetéseket eszközöltek. Kettőjük vezetésével hamarosan virágzásnak indult az újonnan megnyílt selyemkereskedés. Jó néhány tucat ezüstpénznyi forgalmat bonyolítottak le nap nap után. Hszi-men Csing nem is sejtette, hogy az új üzletvezető személye egyszer még más szempontból is előnyös és fontos lesz a számára.

Aranylótusz nem tudta elfelejteni a fiatal Csennek, hogy oly szemtelenül felhasználta ellene az elvesztett papucs esetét. De egy szép napon, a nyolcadik hónapban, kedvező alkalom kínálkozott a bosszúra. Édesanyjával éppen a Hatodiknál járt látogatóban, és hármasban üldögéltek, amikor valaki Csun-mej szobalányért kiáltott: a fiatal Csen van itt, néhány zálogtárgyat szeretne elvinni az Ötödik pavilonjából, a raktárból. Legyen szíves, jöjjön le, nyissa ki Csennek a felső emeletre vezető belső ajtót – hallatszott odalentről.

A zálogház forgalma ugyanis egyre növekedett, úgyhogy Hszi-men Csing kénytelen volt egy második raktárat is létesíteni Aranylótusz pavilonjában.

Hirtelen hangulatának engedve, Aranylótusz a komorna után kiáltott:

– Ha kikerested a holmikat, hozd ide Csent! Meghívom egy pohár frissítőre.

De a fiatalember nem akart kötélnek állni. Az üzlet előtt már valósággal tolongtak az ügyfelek, nem vesztegethette az időt.

– Hozd ide feltétlenül! – parancsolta Aranylótusz, amikor Csun-mej közölte vele, hogy Csen vonakodik teljesíteni kérését. S az Ötödik a nagyobb nyomaték kedvéért melléadta Hsziu-csun komornát is. A két lánynak végül nagy nehezen mégis sikérült odacipelnie a makacskodó férfit. Lerakta a sarokba a magával hozott zálogtárgyakat, leült, majd Aranylótusz rátukmált egy színültig telt jókora csésze teát.

– Egy-két csészécskével még meginnék – mondotta szabadkozva –, de ekkora hatalmas csészével nem; az üzletben már várnak rám az emberek.

– Hadd várjanak! – kötekedett Aranylótusz, és ragaszkodott hozzá, hogy Csen kiigya a hatalmas csésze teát. Ezután néhány pohár bort tettek elé, s puszta udvariasságból foggal fel kellett törnie néhány héjas diót.

– Szánjon meg, sógornőm! – könyörgött Csen. – Ha apósom a munkaidő alatt bortól kipirosodott arccal csíp el…

– Azt hittem, nem fél tőle – válaszolt az asszony hidegen. – Ha jól emlékszem, egy alkalommal így vagy valahogy hasonlóan nyilatkozott.

Csennek egy óvatlan pillanatban, amikor Aranylótusz nem figyelt rá, az élénk társalgást kihasználva, sikerült felkapnia a holmikat, és egy szempillantás alatt eliszkolt.

– Itt felejtette a zálogtárgyakat őrző kamra kulcsát – jegyezte meg Jing-csun, amikor Csen már elment.

– Add ide azonnal! – parancsolta Aranylótusz, s a kulcsot gyorsan a ruhájába rejtette.

– Ti pedig befogjátok a szátokat! Szeretném előbb megtáncoltatni egy kicsit.

A fiatal Csen már jött is vissza, s nagy izgalommal kérdezősködött, nem látták-e a kulcsot.

– Mi közünk a te kulcsodhoz? – válaszolta Aranylótusz közömbösen. – Bizonyára odaát hagytad valahol.

– Nem, pontosan emlékszem, hogy nálam volt, amikor idejöttem. Itt kell lennie valahol. Segítsetek megkeresni! Várnak az ügyfelek. Ha nem találom meg a kulcsot, fel kell töretnem az ajtót.

Csen zavara láttán Ping asszony alig tudta magába fojtani a nevetést. A fiatalember riadt, fürkésző tekintete úgy járt körbe a szobában, mint a malomkövet tengelye körül vonszoló ökör. És lám, egyszerre megpillantotta az Ötödik kabátja alól kikandikáló kulcstartó zsineget. Már-már utánakapott, de Aranylótusz megelőzte, és a kulcsot gyorsan belesüllyesztette kabátujjának a zsebébe.

– Mit gondolna Hszi-men úr, ha megtudná, hogy én őrzöm a maga kulcsát? – kérdezte az asszony gúnyosan, miközben gyönyörűséggel élvezte a férfi félelmét. Csen a lába elé borult, s panaszos hangon rimánkodni kezdett, akár egy tyúk, mielőtt elmetszik a torkát, hogy hagyjon fel végre ezzel a játékkal.

– Nem bánom, de előbb énekeljen el egy szép dalt. Hisz tudom, mennyire szeret néha énekelgetni bent az üzletben. Miért csak az alkalmazottaknak legyen részük ebben az élvezetben? Hadd gyönyörködjünk mi is a művészetében.

S noha Csennek kevés kedve volt az énekléshez, ha tetszett, ha nem, rá kellett zendítenie. De ez még nem elégítette ki Aranylótusz bosszúvágyát: Csennek egy második éneket is elő kellett adnia. Azután az asszony futni hagyta áldozatát.

– Ha akarnám, akár késő estig énekeltethetném, s elég volna mindössze annyit mondanom Hszi-mennek, akitől maga állítólag nem fél, hogy vőmuram, miután borgőzös állapotban elveszítette a kulcsot, szemtelenül betolakodott a szobámba. Azt hiszem, jól ellátnák a baját. Hiszen ismeri az elvemet: szemet szemért, fogat fogért. Most aztán visszaadtam a kölcsönt, akár el is mehet!

Minthogy Hszi-men Csing hazaérkezését csak estére várták, Holdasszony délután a Másodikkal, Harmadikkal, Ötödikkel és a Hatodikkal közösen megtekintette a ház ura által Csiao szomszédtól megvásárolt telket, Csiao ugyanis nemrégiben egy másik városrészben vett ingatlant. A szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy az áldott állapotban levő Holdasszony a teraszra vezető lépcsőkön megcsúszott és elesett. Sikerült ugyan megkapaszkodnia a karfában, és így megúszta minden külső sérülés nélkül, de annyira megijedt, hogy sürgősen beszállt gyaloghintójába, és hazavitette magát.

Az áldott állapotban levő asszonyt útközben heves fájdalmak lepték meg. Sürgősen kihívatta Liu anyót, aki fejcsóválva megállapította, hogy a baleset minden bizonnyal a hathónapos magzat életébe kerül, és így saját érdekében koraszülésre kell rászánnia magát. Holdasszony megfogadta az öregasszony tanácsát, lenyelte a dupla adag fekete hajtópirulát, megitta a fehérürömoldatot, s még aznap éjjel megszülte a már eléggé fejlett, halott magzatot. Fiúgyermek volt! Szegény Holdasszony! Semmivé foszlott büszke reménysége, és Hszi-mennek még csak nem is volt szabad megtudnia, milyen közel volt már vágyai beteljesüléséhez!

Mióta Hszi-mennek fia született, és ezenfelül még mandarinná lépett elő, lényeges változás állt be életmódjában. Napjában kétszer is bement hivatalába, ahol a másik bíróval, Hóval, komoly tanácskozásokon és üléseken vett részt, nem is szólva az új beosztásból eredő megannyi hivatalos kötelezettségről. Mindez rengeteg időbe és fáradságba került. Röviden szólva, gondolni sem lehetett többé a hajdani gondtalan, fesztelen életre. Éppen ellenkezőleg: lassan már terhére vált a régi ivócimborákkal és a testvéri szövetség tagjaival való együttlét. A portások szigorú utasítást kaptak, hogy amennyiben hívatlanul odatolakodik valamelyik elmúlt szép időkbeli régi cimbora, tagadják le. Csupán Éhenkórász Jingnek és Hszie Hszi-tának volt mindenkor szabad bejárása hozzá. De még az öt utca és hét mellékutca virágudvarait is egyre ritkábban ragyogta be személyének fénye. Elfelejtette azokat, akárcsak sok mást, ami a múltban fontos volt számára.

Rengeteg ügyes-bajos dolga közepette még egyvalamiről megfeledkezett, pedig azt még a jelenlegi körülményei között sem lett volna szabad elhanyagolnia. Egy szép napon lovas küldönc érkezett a keleti fővárosból, Ti intendáns levelét hozta a kancellári palotából. A levél ekképpen szólott:

Az öreg Ti a keleti fővárosban meghajtja fejét, és üdvözletét küldi a Selymesszirmú Tehetségek Csarnoka méltó várományosának, a nagy Hszi-mennek. Küszöbe előtt kuporogva, már réges-régóta csodálattal tekintek fel Önre, úgy tekintek fel, mint a fenséges Tajsan csúcsra vagy a Nagymedve csillagképére. Ön ismételten megszégyenített kegyeinek nyomós bizonyítékaival, és múlhatatlan hálára kötelezett, anélkül, hogy előzően megadatott volna nekem az Önnel való személyes ismeretség fenséges élvezete. Legutóbbi magasztos útbaigazítása kitörölhetetlenül a szívembe vésődött, s meg lehet győződve róla, hogy szerény erőmtől telhetően mindenkor készségesen állok rendelkezésére, akárcsak egy száztíz esztendős, tisztességben megőszült nagyúrnak.

Ami pedig azt a csekély kis ügyet illeti, mellyel, bízva végtelen jóságában, legutóbb zaklatni bátorkodtam, feltételezem, hogy időközben már elintéződött. Amikor alázatosan fejet hajtva Ön előtt, ezennel megkérem, fogadja hálám szerény jeleként a mellékelt tíz aranyunciát, hadd fejezzem ki abbeli reményemet, hogy már a közeljövőben kedvező válaszra méltat…

A levél végére érve, Hszi-men Csing nyelve hegyét szájpadlásához tapasztotta, többször egymás után csettintett, majd sajnálkozva nagyot sóhajtott. Azután így szólt Holdasszonyhoz:

– Hogy is feledkezhettem meg erről az ügyről?! Tüstént hívatnunk kell egy házasságközvetítő asszonyt.

Az Elsőnek még fogalma sem volt az ügyről, ezért tudni szerette volna, miről van szó.

– Amikor annak idején Laj-pao átadta a kancellárnak ajándékaimat, Ti intendáns megkért, hogy miután nincsenek gyermekei, és egyetlen felesége már negyven felé jár, és folytonosan betegeskedik, szerezzek a mellék lakosztályába egy fiatal lányt. Pénz nem számít. Mindegy, gazdag vagy szegény, csak az a fontos, hogy fiatal legyen, legfeljebb tizenöt-tizenhat éves, és szemrevaló. Ti azt írja, hogy megtéríti az összes költségeket, s hálából a jövőben, amennyire csak erejéből telik, támogatni és segíteni fog a kancellárnál. Ez pedig igen fontos. Hogy is lehettem ennyire feledékeny! De ez a rengeteg hivatalos tennivaló… Aztán meg új beosztása folytán Laj-pao sincs már a szemem előtt, és nem emlékeztetett a dologra. Fölöttébb bosszantó! Ráadásul a küldönc meghagyta, hogy már holnap délután eljön a válaszért, mert azonnal tovább kell utaznia. Tudnám csak, mit tegyek? Ti úr majd alaposan elcsodálkozik a feledékenységemen. Holnapra meg kell szerezni a lányt. Mi lenne, ha egyszerűen elküldenénk neki a mi Hsziu-csununkat?

– Nem kell ilyen elhamarkodottan dönteni, ilyen fejvesztve nekiiramodni, mintha futótűz száguldana mögötted. Ha már egyszer elkótyavetyéltél három hónapot, nem kell máról holnapra elintézni az ügyet. Nem küldhetsz egy közönséges szobalányt. Ti úrnak igényei vannak, csak egy jól nevelt polgárlány jöhet számításba. Ki kell nyitnod az erszényedet, és türelmesen meg kell várnod, míg a közvetítőnő megtalálja a megfelelőt.

– De a küldönc holnapra választ vár.

– Ha csak ennyiről van szó, tartsd jól, Ti urat pedig áltasd még egy kicsit! Írd meg neki, hogy a lány már megvan, csak a kelengyéje nincs még együtt, de azért rövidesen elindítod a fővárosba.

– Nagyszerű, ezt fogom tenni.

A szót tett követte, s Hszi-men Csing megbízta a fiatal Csent, agyaljon ki minél előbb egy zengzetes válaszlevelet. Mikor a küldönc másnap délelőtt megjelent, Hszi-men Csing személyesen fogadta, dúsan megvendégelte, megajándékozta öt unciával, és útjára bocsátotta. Holdasszony pedig nyomban kiadta az utasítást Feng anyónak és Pi mamának, s rajtuk kívül még néhány házasság-közvetítőnőnek, hogy nézzenek utána egy megfelelő, jó családból való leánynak.

Három nappal később Hszi-men a városon át tett sétalovaglása alkalmával már messziről megpillantotta Feng anyót. Magához hívatta a legényével.

– Hallja-e, Feng anyó, hogy állunk azzal a jó családból való leánnyal? Még most sem talált megfelelőt?

– Tudná csak, mennyit kerestem-kutattam az elmúlt napokban, de nem sütöttem ki semmi okosat. De végül, puszta véletlen folytán, mégis rátaláltam az igazira. Ha az anyja egészen váratlanul nem hív meg egy csésze teára, akkor még ma is tanácstalanul állnék. Mondhatom, minden tekintetben alkalmas teremtés! Alig tizenöt éves! Nincs festő, akit meg ne ihletne, ahogy meghajtja fejecskéjét, ahogy feltornyozza a haját! Micsoda nádszál termet! Micsoda lábacskák! Micsoda sima arcocska! Az a picinyke kis száj! Isteni teremtés! Kedvenc a keresztneve, és a sárkánycsónak ünnepén született. Higgye el, nem lódítok! Ön is egykettőre belehabarodna, ha meglátná!

– Ó, ne beszéljen már ilyen bolondokat! Ez egyszer nem érdekel a kicsike. Tudja-e, hogy kinek van kiszemelve? Caj kancellár nagy befolyású intendánsának, Ti úrnak! Az intendáns melléklakosztályát foglalja majd el, és Ti úr reméli, hogy utóddal is megajándékozza őt. Engem tisztelt meg azzal, hogy kikeressem számára a megfelelőt. Biztosítom, maga sem látja kárát, ha a kiválasztott megfelel az intendáns ízlésének. Voltaképpen kinek a lánya? Beszerezte már a születését igazoló nyolc írásjegyű kártyát?

– Hogy kinek a leánya? Ejnye, no, nem is kell olyan messze keresni az apját. Az ön selyemüzlet-vezetőjének, Han Tao-kuónak első házasságából származó leánykája. S amennyiben óhajtja, megbeszélek a kislány apjával egy napot, amikor ön is megtekintheti.

– Helyes, helyes, beszélj csak az apjával, és szerezd be a nyolc írásjegyű kártyát.

Két nappal később már jelentkezett is nála Feng anyó a kért kártyával. A kiszemelt valóban üzletvezetőjének, Han Tao-kuónak volt a leánya, tizenöt éves, és az ötödik hónap ötödik napján született.

– Egyszóval beszéltem az öreggel – számolt be Feng anyó. – Úgy véli, minthogy lányát ön vette pártfogásába, feltétlenül szerencsés lesz. Csak azt nem tudja, nyomorúságában hogyan kaparja össze a szükséges hozományt.

– Mondd meg neki, emiatt ne fájjon a feje, neki egyetlen rézpénzt sem kell kiadnia. Majd én gondoskodom mindenről: ruháról, fehérneműről, ékszerről és minden egyéb holmiról, s ezenfelül még húsz uncia készpénzt is bocsátok a rendelkezésére. Az ő gondja mindössze a szükséges lábbelik beszerzése legyen. Továbbá mondd meg neki, hogy ő maga kísérje majd a lányát a fővárosba, ez megnyugtatóbb, mintha egy komorna gondjaira bíznánk. Egyébként Ti úr mindenekelőtt utódot remél a házasságtól, épp ezért nem tesz majd különbséget közte és a főfeleség között: gondtalan, fényes élet vár rá, s nem lesz hiány megbecsülésben sem.

– És mikorra várhatja az ön látogatását?

– Mindjárt holnap elmegyek hozzá. De nehogy valami nagy készülődést csapjanak. Egy csésze tea is megteszi. Csak megnézem a kislányt, utána mindjárt megyek.

– Remélem, nem akarja megbántani üzletvezetőjét? Bizonyára méltó fogadtatásban óhajtja önt részesíteni.

– Bolondság! A hivatalos ügyek előbbre valók.

Amikor Hszi-men Csing – arcát álarc mögé rejtve, nehogy felismerjék – másnap délután két legény kíséretében megállt Hanék szegényes hajléka előtt a sáros Ökörirha utcában, csupán a ház asszonya, Hatodik Vang, és a kislány fogadta. Mert bizony a családfőnek napközben minden idejét lefoglalta a selyemüzlet. Az asszonyon meg a lányon kívül ott volt még Feng anyó is, ő szolgálta fel a teát. A kényes ízlésű Hszi-men Csing, legnagyobb meglepetésére, Hatodik Vang személyében nem mindennapi szépséget pillantott meg. A leánykát alig méltatta egy pillantásra, tekintete minduntalan visszatévedt és mereven rászegeződött a fiatal mostohaanyára. Magas volt, karcsú, arányai tökéletesek. Arcvonásainak természetes bája, orcájának üdesége és simasága feleslegessé tett minden rizsport és festéket. Szemöldökének ívelése, mint távoli hegyek kecses kontúrjai; szeme nedvesen csillogott, akár az őszi harmat; szantálillatot lehelő csepp ajkának piciny megmozdulására még a méhek is megrészegültek, és bolondos táncot jártak a kéjes vágytól csápjaikat nyújtogató pillangók.

Hszi-men Csing egy ideig szólni sem tudott, néma csodálattal állt egy helyben, mozdulatlan. Pillantása most a leányra tévedt. Ő is hibátlan szépség volt, de Hszi-mennek mégis úgy tetszett, szinte eltörpül a nálánál sokkal, de sokkal szebb mostohaanyja mellett.

A mostoha most intett lányának, aki, mint légben hajladozó virágos ág, odalibbent Hszi-men elé, négyszer bókolt előtte, majd illedelmesen félrehúzódott. A látogatót hellyel kínálták, s miközben az áhítattal szürcsölte a feléje nyújtott teát, a csésze fölött leselkedő szeme majd elnyelte a szemben ülő szépséget. Most odaintette Taj A-ert, aki utasítására egy utazótáskából két virágos selymet, négy aranygyűrűt és húsz ezüstunciát vett elő. Hszi-men mindezt rátétette Feng anyóval egy teatálcára, és átnyújtatta Hatodik Vangnak. Az ráhúzta leánya ujjára a gyűrűket, Kedvenc pedig szépen megköszönt mindent, bókolt, majd anyja kituszkolta az ajtón.

– Küldje el hozzám holnapután a leányát – kezdte Hszi-men Csing a rövid, tárgyilagos beszélgetést. – Nálam majd kiszabják, megvarrják a teljes kelengyét. Ezt a néhány ezüstöt pedig fordítsa megfelelő lábbelik beszerzésére.

– Voltaképp az ön kegyes jóságának köszönhetjük, hogy emelt fővel járhatunk, s lábunk szilárd talajon áll – válaszolta Hatodik Vang sietve. – Most még gyermekünket is nagylelkű pártfogásába veszi, s ezenfelül még minket is gazdagon megajándékoz! Meghálálhatjuk-e önnek mindezt valaha?

Íy folyt ez még egy kis ideig, hol az egyik, hol a másik mondott valami kedveset, azután Hszi-men Csing felállt, s elindult hazafelé. Ekkorra már egy kis haditervet is kifundált!

Két nappal később Han asszony Hszi-men Csing házába vezette bűbájos mostohalányát, aki az elutazásig vendégként ott maradt. Újból hívatták Csou mestert, az meg is jött segédeivel, s egy teljes menyasszonyi kelengyét szabott a Hszi-men által személyesen kiválasztott és megvásárolt szebbnél szebb fehér és piros, zöld és arany csillogású, illatos és nehéz selymekből. Mindezen felül Hszi-men még aranylakk ládákat is rendelt, egy nagy öltözködőtükröt, vázákat, kancsókat, réz mosdótálakat, fürdődézsát, bronzból való szénégető üstöket és miegymást, ami egy kifogástalan női lakosztály berendezéséhez szükséges.

A kilencedik hónap tizedik napján Kedvenc beszállt a négy öszvértől vont, sűrűn befüggönyözött utazókocsiba, és elindult jövendőbelijéhez a keleti fővárosba. Kíséretében volt apja, valamint Laj-pao – mint Hszi-men bizalmi embere –, továbbá négy lovas és a körzeti jamenhez tartozó, íjjal és nyíllal felfegyverzett két katona.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hszi-men Csing lecsap Hatodik Vangra.

Egy havas éjszakán

Aranylótusz a pi-pát pengeti

Néhány nappal Kedvenc elutazása után Hszi-men Csing egy este váratlanul megjelent Feng anyónál az Oroszlán utcában. Mindenekelőtt egy ezüstöt csúsztatott a markába.

– Tedd el, tekintsd Han kislánya ügyében kifejtett szolgálataid jutalmának. Jártál már azóta a feleségénél?

– Minden áldott nap meglátogatom, nehogy túlságosan elhagyatottnak érezze magát. Az első két-három napban nagyon szerencsétlen volt, és szüntelenül sírt. De most végre megnyugodott. Érdeklődött, hogy megkaptam-e már a közvetítői díjat. Azt válaszoltam, még nem jártam önnél, nem akartam terhére lenni, hiszen amúgy is eléggé lefoglalják a hivatalos tennivalók, de ön már megígérte nekem, hogy mihelyt Han úr hazajön a fővárosból, tisztességesen kárpótolni fog.

– Ez magától értetődik. De volna itt még valami – gyorsan körülnézett, nincs-e valaki a közelben, azután odahajolt a vénasszonyhoz, és halkan a fülébe súgta: – Ha legközelebb elmégy hozzá, mondj csak annyit, hogy üdvözletemet küldöm, s ha időm engedi, szívesen meglátogatom, hosszabb időre is, akár egy fél napra! Érted? Indulj mennél előbb! Holnap eljövök a válaszért.

Az öregasszony hamiskásan mosolygott.

– Maga is megéri a pénzét! Előbb tűzön-vízen keresztül felhajszol egy áthatolhatatlan irhaburokba bevarrt, erényes polgárlányt, kiássa a gondosan őrzött szüzecske aranyat érő kincsét, s utána még az anyját is szeretné megkaparintani! No, ma már túlságosan későre jár az idő. Legyen türelemmel holnapig, addigra majd megkeményítem képemen a bőrt, és beszélni fogok vele. De gondolom, hogy addig is szeretne valami közelebbit megtudni róla. Egyszóval: a hátsó utcabeli Vang mészáros húga, hat nővér közül a legfiatalabbik, ezért is hívják Hatodik Vangnak, huszonhárom éves, s a Vipera csillagképének jegyében született. Hogy milyen ízlésesen öltözködik, arról már meggyőződhetett, de látná csak, ami a ruha alatt van, a testét! Egyszóval holnap hozom a választ.

Az öregasszony még aznap este átsurrant az Ökörirha utcába Hatodik Vanghoz. Előbb meghányták-vetették, milyen is az az ínycsiklandozó csőtésztából készült étel, mely előző estéről még megmaradt, és felmelegítve elfogyasztásra vár, majd a szép fiatalasszony néhány sós könnycseppet hullajtott elhagyatottsága fölötti bánatában, azután Vang anyó minden kertelés nélkül rátért látogatásának tulajdonképpeni céljára.

– Hát igen – szólt részvétteli sóhajtással –, régi tapasztalat:

Ha fiú van a háznál,

az mindent felkavar,

ha lány,

nem sok vizet zavar.

De meglátja, milyen jó soruk lesz maguknak, szülőknek is, ha leányuk gyökeret ver a fővárosban, és fiúcskát szül. Akkor majd áldani fogják ezt a vénséget. Természetesen megértem, hogy most egy kicsit elhagyatottnak érzi magát. És gondolom, különösen estefelé fél így egyedül a házban?

– Még kérdezi is? Valósággal gúnyt űz velem.

– Ne búsuljon, amíg engem lát. De az is meglehet, hogy egy szép napon nem tudok eljönni. Mit szólna, ha magam helyett ideküldenék a szórakoztatására valakit, akiért jótállok?

– Ki lenne az a valaki?

– Ejnye no, ki más, mint a mi jóságos Hszi-men Csing urunk? Figyeljen csak ide! Nemrégiben nálam járt, s a beszélgetés folyamán kiderült, mennyire sajnálja magát a rideg magány miatt, amely itt körülveszi. Szívesen elszórakoztatná egyszer akár fél napig is. Mit szólna hozzá? Senki emberfia meg nem tudná. Ha megnyitja előtte a kiskaput, nem lesz többé gondja sem ruhára, sem élelemre, de még szolgaszemélyzetre sem. Mindene meglesz. S ha majd bizalmasabb viszonyba kerülnek egymással, még egy szép lakást is kaphat tőle, szebbet, mint ez a külvárosi odú a latyakos Ökörirha utcában.

– De tudtommal már több felesége is van, szépek, akár az istennők! Hogyan kívánhat meg olyan jelentéktelen asszonyt, mint amilyen én vagyok?

– Miért becsüli le magát ennyire? Egy szenvedélyes férfinál olyan a szerelem, mint az égbolton a nap, mely nyugaton befejezi pályáját, de keleten mindig újraéled. A gondviselés akarta, ez már bizonyos, hogy a múltkoriban meglássa magát. Azóta nem tudja elfelejteni. Nem ajándékozott volna meg egy ezüsttel, ha nem gondolná komolyan a dolgot. Tudja meg: az ő határozott kívánságára jöttem ide!

Mély sóhaj tört fel a fiatalasszonyból:

– Jó, legyen, ha már egyszer kitüntetett figyelmével. Holnap várom.

Hszi-men Csing magánkívül volt a boldogságtól, amikor másnap megtudta Feng anyótól, milyen sikeres volt a látogatás. Azon nyomban lemért neki hat ezüstunciát.

– Ezt a szükséges kisebb bevásárlásokra. – Az öregasszony fogta a kosarat, és sietve beszerezte a különböző ételeket és italokat, hogy méltóan ellássa Hatodik Vang szerény konyháját, s ne valljon szégyent az elkényeztetett szerető félnapos látogatása alkalmával.

Hszi-men Csing kora délután álarcot öltött, és két legény kíséretében ellovagolt az Ökörirha utcába. Taj A-ert maga mellett tartotta az inasi teendők elvégzésére, a másik legényt pedig lovával átküldte az Oroszlán utcai házba. Hatodik Vang az erkélyes hátsó szobában fogadta legszebb ruhájában, illatos-frissen, megmosdva, gondosan levágott és kifényesített körmökkel; a lakás csak úgy ragyogott a tisztaságtól, sem az asztalon, sem a széken a legparányibb porszemet sem lehetett felfedezni.

– Végtelen hálával tartozom Hszi-men úrnak mindazért a sok jóért, amiben leányomat részesítette – kezdte Hatodik Vang a szokásos formaságokkal a beszélgetést.

– Eddig elmulasztottam tiszteletemet tenni önnél és férjeuránál. Remélem, nem bántottam meg magukat.

– Hogyan lehet itt szó megbántásról, mikor öntől csupa jóságban volt részünk!

Hatodik Vang négyszer mélyen bókolt, azután Feng anyó behozta a teát. Odakint becsapódott a kapu, melyet Taj A-er őrzött. Ezt követően a fiatalasszony betessékelte vendégét a hálószobába, melyet a lehetőséghez képest lakályosan és kényelmesen rendezett be. Oldalvást, a pergamenablakkal ellátott bejárati ajtónál, a kang fölött, ágyfüggönyök hiányában négy különböző színű, művészien kivágott selyemrongy lógott. Ezenfelül szilárd paraván helyett az egyik falat ötletes módon virágokkal, méhekkel és papagájokkal kihímzett kelmecsík díszítette. A padlón itt is, ott is illatos cédrusforgácsok hevertek elszórtan. A szoba szegényes berendezése még egy tükrös öltözőasztalkából, néhány vázából, olcsó cinből készült mosdóedényből és egyetlen karosszékből állt. Hszi-men Csing erre a székre telepedett le.

Hatodik Vang teli csésze teát nyújtott vendégének, a tetején dióbélből, sózott bambuszrügyekből felvert habbal, azután leült az ágy szélére. Egy ideig az otthoni dolgokról beszélgettek. Hszi-ment zavarta, hogy a tálca folytonosan ott van az asszony keze ügyében, ezért megjegyezte:

– Tulajdonképpen elkelne kegyednek egy fiatal szolgáló.

– Mi tagadás, jó volna – kapott Hatodik Vang Hszi-men megjegyzésén –, bizony elég terhes, hogy mióta elment a leányom, mindenért és mindenkiért nekem kell ugranom.

– Ezen könnyen segíthetünk. Megbízom majd Feng anyót, hogy kerítsen holnap egy fiatal cselédet. A bérére ne legyen gondja.

– Hogyan fogadhatnám el már megint ezt a jóságot! Amúgy is eléggé le vagyok kötelezve önnek.

Az asszony ügyes szófűzése megnyerte Hszi-men Csing tetszését. Feng anyó éppen ebben a percben lépett be a terített asztalkával.

– Hallja-e, Feng anyó, fiatal kezek kellenek ebbe a házba. Kerítsen egy lányt, de mindjárt holnap!

– Ejnye, ezt szépen meg kell köszönnie az úrnak, asszonykám – szólt Feng anyó, Hatodik Vanghoz fordulva. – Én már tudok is valakit. Csao sógornőm a déli városrészből szívesen ideadná tizenhárom éves kislányát, de négy ezüstöt kér. Amennyiben nagyuram nem sokallja…

– Rendben van – egyezett bele Hszi-men. A fiatalasszony pedig köszönetképpen gyorsan elhadart egy van-fu-t.

Majd asztalhoz ültek. Hatodik Vang az első pohár bort újabb szertartásos térdhajtással akarta átnyújtani előkelő vendégének, de az nem engedte.

– Elég volt a ceremóniából – szólt, udvariasan felsegítve az asszonyt, mire mosoly kíséretében egy újabb van fu következett. Feng anyó felhordta a fogásokat, majd tapintatosan behúzta maga mögött az ajtót, és visszavonult a konyhába, és Taj A-errel együtt jóllakott a vacsora bőséges maradványaival.

Közben néhány pohár bor után odabent egyre forróbb lett a hangulat. Előbb egyazon serlegből ittak, majd az asszony mind közelebb és közelebb húzta alacsony zsámolyát Hszi-men karosszékéhez. Az átölelte Hatodik Vang nyakát, s nyelve játékával tetőzte forró csókjait, az asszony keze pedig, mintegy véletlenül, Hszi-men ölébe tévedt, s gyengéden tapogatózva kereste annak nefritszárát. Mohó vágy ébredt mindkettőjükben, szenvedélyük forró nedvei egymásba csaptak. Az asszony most lerántotta magáról selyemblúzát, s a férfi is ledobta ruháját. Miközben Hszi-men kabátja zsebéből előkereste szerelmi felszerelését, s feltette magára az ezüstszerkezetet, az asszony már kényelmesen befészkelte magát a kang párnái közé, és feszülten várta a támadást. Azután Hszi-men kérésére az ölébe kuporodott, kis ideig ölelgette, szeretgette, majd felemelte az egyik lábát, s gyengéden kelyhébe helyezte a férfi virágszárát. Hszi-men jóleső érzéssel tapintotta gyenge húsát és sima bőrét. Hatodik Vang annyi változatát ismerte a szerelmi játéknak, hogy még az oly sokat tapasztalt Hszi-mennek is nem egy meglepetéssel szolgált. Az est leszálltával minden tekintetben kielégülten vált el legújabb kedvesétől.

Ígéretéhez híven már másnap odaadta Feng anyónak a négy unciát a déli városrészben lakó Csao tizenhárom éves lányáért. A lány még aznap szolgálatba is állt Hatodik Vangnál, aki Tarkaselyemnek nevezte el. Az előző napi édes élmény olyan mély hatással volt Hszi-menre, hogy nem tudta megállni, s harmadnap már újból megjelent az Ökörirha utcában. Ezután egymást követték látogatásai.

Feleségeinek sejtelmük sem volt legújabb viszonyáról, mert minden alkalommal az első dobszóra pontosan hazaért. A szokástól eltérően ez egyszer Aranylótuszt sem tüntette ki bizalmával. Ámde Ping asszonynak feltűnt, hogy Feng anyó végképp elkerüli pavilonját, sőt már két vagy három ízben megtörtént, hogy hasztalan küldött érte. A vénség minden alkalommal azzal mentette ki magát, hogy fontos elintéznivalója van a városban. Vagy egyáltalán nem volt található. De Hua-tungnak, a szolgának, egyszer mégis sikerült elcsípnie, s nyomban úrnőjéhez cipelte.

– Hát te hol tekeregsz naphosszat? – kérdezte Ping asszony csodálkozva. – Már az árnyékodat se látni. Többször is elküldtem érted, de sosem találtak otthon. Volna itt egy csomó mosni- és mángorolnivaló; szeretném, ha segítenél egy kicsit a szobalányaimnak.

– Ha tudná, mennyi dolgom volt egész idő alatt! – szabadkozott a vénasszony fontoskodva. – Hiszen a saját ügyeimben is intézkednem kell. Az ember nem lehet egyidőben írnok és katona, sókereskedő és kőfaragó.

– Te szélhámos! Ne félj, kapsz majd az Elsőtől!

Feng anyó, még mielőtt Holdasszony színe elé merészkedett volna, gyorsan beugrott a konyhába, hogy kiszimatolja, merről fúj a szél. Ott összetalálkozott Holdasszony egyik szobalányával, Nefritfuvolával.

– Magát is látni, Feng anyó? Vigyázzon, mert a Hatodik ízekre tépi, majd szétrobban a dühtől, amiért hetek óta még a színét sem látta.

– Gondolod? Pedig egészen békés volt… épp most jövök tőle.

– Annál rosszabbra lehet elkészülve az Elsőnél. Folyton csak azt kérdezi, hol marad a szőlővel, amit megígért neki.

– Azt hiába kérdezi. A borkereskedő már úton volt dél felé, amikor elmentem hozzá. Add vissza neki a pénzt, itt van.

– Nem, nem, add csak oda magad!

De amikor a ravasz vénasszony később ott állt Hold-asszony előtt, jobbnak látta, ha hallgat a pénzről. Hiszen jól ismerte úrnője áldott, békés természetét, s számításában nem is csalódott. Holdasszony türelmesen végighallgatta a borkereskedőről szóló mesét, aki állítólag már hazautazott, és legközelebb csak a jövő év harmadik hónapjában jön városukba, de ezúttal két különböző fajta, elsőrendű szőlővel, majd így szólt:

– Jól van, akkor egyelőre tartsd meg a pénzt, és jövőre vásárolj mindkét fajtából egy-egy kosárra valót.

Még teával és süteménnyel is megkínálta, majd gyanútlanul útjára bocsátotta.

– No, alaposan leszidott? – tudakolta Ping asszony, amikor Feng anyó később újból megjelent nála.

– Éppen ellenkezőleg, olyan ügyesen köntörfalaztam, hogy maga volt a megtestesült kedvesség, s még teával és süteménnyel is megkínált – újságolta büszkén az öregasszony.

– Ezt is csak az éles nyelvednek köszönheted. Pedig jobban tette volna, ha leleplezi a csalásodat, te potrohos nőstény cserebogár. De most aztán itt maradsz, és szorgalmasan nekilátsz a mosásnak!

– Majd holnap, asszonyom, holnap. Ma délután még el kell látogatnom egy baráti családhoz.

S ezzel már el is tűnt, mégpedig olyan fürgén, hogy egy helyett kettőt lépett. Mennél előbb ott akart lenni Hatodik Vangnál, mert épp ilyen idő tájt várta Hszi-men odaérkezését. Jól számított. Amikor ugyanis elsuhant a homlokzati terem oldalsó kijárata előtt, váratlanul Taj A-er toppant elé, s halkan odasúgta: – Szedje a lábát! Csi Tung-ert már elküldte borért.

És Hszi-men már valóban ott ült Hatodik Vangnál.

– Nem ízlik a borod – mondotta éppen –, ma a saját pincémből hozattam magamnak, azt majd te is jobban kedveled. Egy udvari eunuchtól kaptam ajándékba. „Kristályos bambuszlevélcsepp”-nek nevezik, de nem is akármilyen ital. Pompás borocska, még a beteg is talpra áll tőle.

Hatodik Vang nyomban megragadta a kedvező alkalmat, és igyekezett a maga hasznára fordítani.

– Igaz is, milyen bort kaphat az ember egy efféle sötét negyedben! Valamirevaló italért messzire, egészen a főutcáig küldhetném a lányt, ahol a nagy üzletek vannak…

– Várd meg, míg visszatér a férjed – szólt közbe Hszi-men Csing, aki kitalálta az asszony gondolatát –, akkor majd rászánok néhány unciát, és vásárolok nektek egy kis lakást az Oroszlán utcában. Ott kellemesebb lakni, ezenkívül a férjed is közelebb kerül a bolthoz, ami viszont megint csak az én üzletemnek válik előnyére.

– Ó, ez nagyszerű volna! – helyeselt élénken az asszony. – Ott nem is kellene annyira tartanunk a szomszédok pletykájától. A férjem pedig nem sok vizet zavar, őtőle nyugodtan meglehetünk.

Egy szép napon, a tizedik hónap elején, Laj-pao és Han Tao-kuo visszaérkezett a keleti fővárosból. Ti intendáns olyannyira el volt ragadtatva a szüzecskétől, akit Hszi-men választott a számára, hogy a két küldöttet két napon át úgyszólván tejben-vajban fürösztötte.

Egy áradozó köszönőlevélen és egy, a tangut pusztáról származó gyönyörű fekete ménen kívül, az új asszony vételárának megtérítéseként, ötven unciát is küldött Hszi-mennek, továbbá útiköltségeikhez való hozzájárulás címén a két kísérőt húsz-húsz unciával ajándékozta meg.

Hszi-men Csing megelégedéssel futotta át a köszönőlevelet, mely szerint Ti úr a jövőben testvérének és rokonának tekinti, és minden tekintetben pártfogolni fogja, amennyire csak tőle telik. Amikor Han Tao-kuo tiszteletteljes meghajlás kíséretében át akarta nyújtani kenyéradó gazdájának az ötven ezüstöt, az nagylelkűen elhárította magától.

– Tartsd csak meg, jól megérdemelt fizetség ez azért a gondos nevelésért, melyben lányodat részesítetted – biztatta, s midőn Han szerényen szabadkozni kezdett, mondván, nem érdemli meg ezt a gazdag ajándékot, kijelentette:

– Igazán megharagszom, ha nem fogadod el. Különben, tudod, mit: tedd félre egyelőre. Van is egy javaslatom, hogyan kamatoztathatnád a legelőnyösebben, de erről majd később.

Odahaza Hatodik Vang nagy szeretettel fogadta urát. Miközben kefével megtisztította az út porától a kicsomagolt poggyászt, részletesen elmondatta vele, mi történt az úton, mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan fogadták lányát új otthonában.

– Fenségesen – felelte Han. – Három szobája van és két szobalánya; ezenkívül is megvan mindene, van ruhája, fehérneműje, ékszere, semmiben sem szenved hiányt. Már a megérkezését követő napon bemutatták a főfeleségnek. Ti úr nem tud betelni vele. Laj-paóval együtt két napig a vendégei voltunk, de nemcsak mi, hanem az embereink is, és úgy dúskáltunk a jobbnál jobb borokban és finomnál finomabb ételekben, hogy végül már egy falat sem ment le a torkunkon. Búcsúzásnál Ti még ötven unciát is rám tukmált, mondván, adjam át a vételár megtérítése fejében Hszi-men úrnak, s képzeld csak, ő nagylelkűen nekem ajándékozta a pénzt. Ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam, noha én többször is visszautasítottam. Itt van, tessék.

Felesége boldog megelégedettséggel vette át megőrzésre a tekintélyes összeget.

– De várj csak – szólt az asszony –, adjunk Feng anyónak egy ezüstöt. Távollétedben olyan meghatóan gondoskodott rólam, vigasztaló szava nem egy magányos órán átsegített.

Ebben a pillanatban belépett Tarkaselyem, kezében teástálcával.

– Ki ez? – kérdezte Han csodálkozva.

– Az új szolgálónk. Tarkaselyem a neve. Lépj közelebb, gyermekem, és hajtsd meg magad szépen az úr előtt!

A kislány kötelességtudóan bókolt, majd újból eltűnt a konyhában. Hatodik Vang természetesen még adós volt a magyarázattal: hogyan engedhet meg magának szegényes konyhájában ekkora fényűzést, s minthogy férjét előítéletektől mentes, jóságos embernek ismerte, nyíltan és őszintén beszámolt Hszi-menhez fűződő előnyös kapcsolatáról, valamint arról, hogyan történt, hogy Hszi-men segítségével előbb szolgálót fogadhatott, sőt még egy csinos kis Oroszlán utcai lakásra is számíthat.

– Vagy úgy, most már értem, miért tukmálta rám az ötven unciát azzal, hogy egyelőre ne költsem el – mondotta Han cinkos mosollyal. – Természetesen az új lakásra szánta.

– És bizonyára az ötven sem marad ötven – folytatta Hatodik Vang. – Még megfiadzik. Nos, ha kapunk egy csinos lakást, és talán még nekem is leesik néhány ruha és ékszer, viszonzásul szívesen hempergek vele egy kicsit.

– Ha holnap újból eljön, míg én az üzletben vagyok, légy ismét kedves és barátságos hozzá, és tégy úgy, mintha még semmiről sem tudnék. Használjuk ki alaposan ezt a pompás lehetőséget, hiszen elég csak lehajolnunk az utcán heverő pénzért.

– Meghiszem, hogy ez tetszene neked, te semmirekellő kópé; kényelmesen odaülni a megterített asztalhoz, és várni, hogy szádba repüljön a sült galamb, mert mit törődsz vele, mit kell kiállnia szegény feleségednek, míg elkészíti a vacsorát.

Kis ideig szótlanul egymásra meredtek, majd harsány nevetésben törtek ki.

S valóban, alig telt el egy fél hónap, Hszi-men csinos kis házat vásárolt a Han házaspárnak az Oroszlán utcában, a Márványhídtól keletre. Százhúsz unciát áldozott rá. Széltében kettő, mélységében pedig négy szobából állt. Elöl két fogadószoba volt, azután két imaszoba következett, az egyikben egy Buddha-szobor állt, a másikban pedig az ősök táblája; majd két lakószoba, s végül a konyha és az éléskamra.

Mihelyt a szomszédok megtudták, hogy az új lakó a nagy tiszteletben álló, gazdag Hszi-men Csing üzletvezetője, valamint annak felesége, sürgősen meglátogatták őket, sok boldogságot kívántak nekik, s üdvözlésképpen teát és süteménnyel telt dobozokat hoztak. A házigazdát bizalmasan „Nagy Testvér”-nek, feleségét pedig „Han sógornő”-nek szólították, a környékbeli cselédség pedig „bácsi”-nak és „néni”-nek titulálta őket.

Valahányszor Hszi-men Csing baráti látogatást tett Han asszonynál – erre pedig hetenként legalább egyszer sor került –, a férj volt olyan tapintatos, hogy mindjárt éjszakára is az üzletben maradt, nehogy kenyéradó gazdáját megzavarja az élvezetben. Sőt mi több, még biztatta is feleségét, legyen minél szolgálatkészebb és kedvesebb a vendéghez. Hszi-men Csing teljesen zavartalanul járhatott ki-be Hanék házában, akár reggel volt, akár este. Mint a szénüstben az izzó parázs, olyan forró és állhatatos volt Hatodik Vang iránti vonzalma. A szomszédok pedig, akiknek figyelmét természetesen nem kerülték el a Hanék házában lejátszódó események, lakatot tettek a szájukra, és mélyen hallgattak. Ugyan ki mert volna ujjat húzni a mérhetetlen vagyonnal és befolyással rendelkező Hszi-men úrral?

Elmúlt az ősz. Odakint már hűvös szelek jártak. Ámde Aranylótusz benn ült pavilonjában, és napról napra jobban szenvedett a fagyos magánytól, mely megülte fekhelyén a jégmadármintás párnát, lótuszvirág hímzésű függönyeit.

S ím, megint beköszöntött azon egyhangú esték egyike, amikor pavilonjának szellemfalához támaszkodva, egyre csak várt és várt, hasztalan kémlelve az utat. Közben már besötétedett. Nagyot sóhajtva bevonult az ezüstlámpától megvilágított hálószobába, végignyúlt fekhelyén, keresztben térdére fektette a pi-pá-t, és halk hangon rögtönzött panaszos dalba kezdett:

Soká könyököltem

búsan-borúsan,

nappali ruhában

fekszem most magam…

Majd félbeszakította az éneket, és hallgatózni kezdett. Odakint a fedéloromzaton a szél belekapott eolhárfájának húrjaiba, és felhangzott zümmögő melódiája. Vagy talán a kapu vaskopogtatója koppant? Gyorsan kiküldte Tavasziszilvát, hátha Hszi-men Csing áll odakint. De a kicsike csak a fejét rázta, amikor visszajött.

Rosszul hallotta, úrnőm. Csupán a szélfújta jégeső csapódott a kapunak.

Aranylótusz ujjai ismét végigfutottak a húrokon, és tovább énekelt:

Tompa szélmorajjal

zúg a förgeteg,

ablakon kopognak

súlyos jégszemek…

Közben a szobában lassan besötétedett, a lámpa is már csak pislákolt. Aranylótusz letette a lantot, lustán felemelkedett, hogy feljebb csavarja a leégett kanócot, és új füstölőgyertyát gyújtson. Aztán fájó szívvel tovább folytatta a dalt:

A kezem a lámpán

fáradtan matat,

tart a lángba resten

füstölőrudat.

Ó, a hosszú éjre

jöjj már, virradat!

De jaj, az üres nap,

az is iszonyat!

Várnom gyötrelemben

meddig kell vajon?

Mért kell szép időmet

elpazallanom?

Ó, szegény szívemben

égő kín sajog!

De mit bánja ő,

hogy sír az elhagyott!

Hszi-men Csing ezt az estét hivatali társánál, Ho bírónál töltötte, akit nemrégiben egy hátaslóval ajándékozott meg, és aki most szerette volna leróni háláját. Már késő estére járt, és amikor Hszi-men Csing az esővel elegy undok hófúvásban hazafelé indult, sapkájára és bundájára ráfagyott a nedves hó. Így állított be a Hatodik pavilonjába. Mert immár megrögzött szokásává vált, hogy mihelyt valahonnan hazaérkezett, azon nyomban az anyához és gyermekéhez sietett. A Hatodik lesegítette róla az átázott ruhadarabokat, Jing-csun szobalányt pedig sürgősen forró teáért és valami meleg harapnivalóért küldte.

– Alszik már a kisfiú? – ez volt Hszi-men első kérdése, miközben belebújt a kényelmes házikabátba, s az átázott csizma helyett meleg papucsot húzott.

– Épp az imént aludt el. Olyan jókedvű volt ma délután. De milyen korán jössz ma haza!

– A derék Ho alaposan kitett magáért. Méltóan viszonozni akarta a hátaslovat, amit nemrégiben tőlem kapott: gazdagon megvendégelt, sőt még két fiatal színészt is rendelt a szórakoztatásunkra. De jobbnak láttam ebben a szörnyű időben minél előbb kereket oldani.

– Nem innál egy csésze forró kölespálinkát? Bizonyára nagyon átfagytál.

– Köszönöm, inkább valami jófajta szőlőbort innék. Annak az otthon kotyvasztott löttynek, amivel ott kínáltak, annak a krizantémbornak az íze is legalább olyan gyalázatos, mint a szaga.

Időközben Jing-csun megterített, és behozott néhány meleg tálat. Az izzó faszénnel teli üst, melyet épp az imént töltöttek meg, jóleső meleget árasztott az asztal mellett. Leültek, hozzáláttak az evéshez, és e téli estén bizalmas kettesben élvezték az otthon békés nyugalmát.

Aranylótusz abban a hitben volt, hogy Hszi-men Csing még nem jött haza. Vigasztalanságában elkerülte az álom, de ébren tartotta a remény is, hátha mégis eljön hozzá Hszi-men Csing. Így üldögélt kibontott hajjal, a párnák közé temetkezve, félig leeresztett függönyök mellett, a lámpa homályos fényénél, s hogy gyorsabban teljék az idő, meg-megpengette a pi-pa húrjait, és halkan énekelgetett:

Rászolgálsz, kegyetlen,

hogy gyűlöljelek:

hagytad szorultságban

igaz hívedet…

Most újból ideges nyugtalanság vett erőt rajta. Behívta Tavasziszilvát.

– Szaladj gyorsan, nézd meg, nem jött-e meg időközben az úr.

A komorna csak nagy sokára tért vissza.

– Már régen hazajött! – jelentette. – Ott ül a Hatodiknál, és kedélyesen borozgatnak.

Mintha hirtelen megannyi tőr járta volna át Aranylótusz szívét.

– Hálátlan gazember! – bukott ki a szó dacosan össze-szorított ajkai közül halkan, többször egymás után, miközben öklöcskéivel akaratosan verte a párnákat, s az elfojtott düh jókora könnyeket csalt ki a szeméből. Azután újból a pi-pá-ért nyúlt, és énekelni kezdett egyre erősödő hangon, mely felverte a park csendjét, és utat tört a Hatodik pavilonjáig:

Bú vágta szívembe

sebző karmait,

keblemben sötéten

izzó kin lakik.

Itt édes barack, ott

savanyú bogyó,

vak, aki nem látja,

hogy melyik a jó.

Várnom gyötrelemben

meddig kell vajon?

Mért kell szép időmet

elpazallanom?

Ó, szegény szivemben

égő kín sajog!

De mit bánja ő, hogy

sir az elhagyott!

Az utolsó versszakoknál már Hszi-men Csing is felfigyelt.

– Ugyan ki énekelhet ily késő éjszaka pi-pa kísérettel? – kérdezte csodálkozva.

– Az Ötödik lesz, bizonyára nem tud elaludni – felelte Ping asszony. – Kérjük meg, jöjjön át, és szórakoztasson minket egy kicsit.

S ezzel átküldte Hsziu-csun szobalányt, Jing-csunnal pedig gyorsan még egy harmadik terítéket hozatott. Hsziu-csun rövidesen visszajött, de egyedül.

– Nem akar – jelentette.

– Menj el hozzá még egyszer, és mondd meg neki, én és Hszi-men úr kéretjük – parancsolta Ping.

– Bereteszelte az ajtót, és kiüzente, hogy már elfújta a lámpát, és lefeküdt aludni – jelentette a lány, visszatérve második útjáról.

– Mesebeszéd, elmegyünk mi magunk, és áthozzuk – mondta Hszi-men Csing Pingnek. És a sötét parkon átvágva hamarosan ott álltak a szomszéd pavilon előtt. Többszöri kopogtatás után kicsiny rés nyílt az ajtón, mögötte Tavasziszilva hunyorgott. Hszi-men Csing erélyes lökéssel kitárta az ajtót, s behúzta magával Ping asszonyt. Aranylótusz kibontott hajjal, de még felöltözve virrasztott; félig leeresztett függönyök mögött a fekhelyén hevert, mellette a pi-pa.

– Te csudabogár, háromszor is kéreted magad, míg végre hajlandó vagy átjönni? – szólt Hszi-men Csing.

Aranylótusz felült. Hosszú ideig némán, mozdulatlanul gondolataiba mélyedt. Végül megszólalt:

– Miért akartok engem, szerencsétlent, kiragadni e magam választotta, hideg magányból? Legyetek olyan szívesek, s hagyjatok magamra. Igazán nem szeretnélek feleslegesen fárasztani benneteket.

– Úgy beszélsz, mint valami nyolcvanesztendős fogatlan mámika. Nevetséges! – morogta Hszi-men. – A Hatodik egy kicsit sakkozni szeretne veled. Nincs kedved hozzá?

– Tedd meg a kedvemért! – kérlelte Ping asszony. – Jókedvűen megiszunk még egy pohárka bort is.

– Menj, nővérem, kérlek, hagyj magamra! Néhány nap óta nem jól érzem magam. Már csak gyenge becsinált levesen élek, s legszívesebben az egész napot ágyban tölteném.

– Miért nem szóltál már előbb? Elhívattam volna az orvost – vágott közbe Hszi-men izgatottan.

– Hogy higgyél nekem… Csun-mej, hozd ide a tükröt!

Aranylótusz kezébe vette a tükröt, és a lámpa fényénél egy ideig figyelmesen nézegette magát.

– Nem vetted észre, mennyire megnyúlt az arcom? Hszi-men elvette tőle a tükröt, belenézett, majd tréfásan megjegyezte:

– Érdekes, az enyém nem nyúlt meg!

– Neked nincs is okod rá, hogy lesoványodj, gondtalanul és jól élsz, te csak elhájasodhatsz! – pörölt Aranylótusz, és félig már meg is békélt Hszi-men tréfájára.

A férfi szorosan melléje húzódott, karjával átölelte Aranylótusz nyakát, és gyengéden megcsókolta. Aztán vizsgálódva végigtapogatta a testét, és nevetni való komolysággal megjegyezte:

– Valóban, gyermekem, te alaposan lefogytál.

Aranylótusz megrázkódott:

– Juj, de hideg a kezed! De nem csoda, hiszen jégből vagy, és nem érzed, mennyire szenvedek.

Hosszas huzavona után mégis rábírták, hogy felkeljen, és velük menjen. S miután hármasban lejátszottak egy játszma sakkot, s a néhány pohár bortól felvidultak, Ping asszony rábeszélésére Hszi-men Csing elhatározta, hogy hosszú idő után megint megosztja fekhelyét az Ötödikkel.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Egy kapzsi szolga

gazdájának életére tör.

Hszi-men Csing

megvesztegethető bírónak bizonyul

Aranylótusz ezen az éjszakán a gyengédség száz meg száz jelével halmozta el Hszi-ment, és ezernyi simogatással fonta körül. Legszívesebben mindenestül belebújt volna Hszi-menbe. Könnyeinek bőséges árjában akár egy óriás vízi szörnyeteg is megfürödhetett volna. Minden szavából túláradó gyengédség és odaadás csendült. Így remélte visszaszerezni kedvese szívét. De mindhiába. A reggel beköszöntével Hszi-men Csing gondolatai már réges-rég visszaröppentek Hatodik Vanghoz, Aranylótuszt pedig már el is felejtette.

Az ám, még azt sem tartotta fontosnak, hogy születésnapján, a kilencedik hónap első napján, futó látogatást tegyen nála. Az egész napot a Nefritcsászár Templomában töltötte Éhenkórász Jing társaságában, ahol módfelett bonyolult ceremóniák és nagy pompa közepette Hszi-men Csing fiacskáját ünnepélyesen megajándékozták az egyik templom nevével, hogy az megóvja a betegségektől és a gonosz szellemektől. Hszi-men Csing kívánságára Vu főpapon kívül a templom mind a tizenhat szerzetese részt vett a szertartáson; a ceremóniát követő elmaradhatatlan dús lakoma annyira elhúzódott, hogy Hszi-men jobbnak látta, ha mindjárt a templomban tölti az éjszakát.

Így ezen az estén Aranylótusz az öt másik asszonnyal és a hat gratulánssal még sokáig Holdasszony lakosztályában maradt, hasztalan várta Hszi-men visszaérkezését, s bizony meglehetősen unatkozott.

Miután apróra meghányták-vetették a házban történteket, közkívánatra áthívatták a közeli Kuan-jin kolostor két apácáját, Tát és Vangot, akik sosem hiányozhattak a Hszi-men ház családi ünnepségeiről, és hol az egyikkel, hol a másikkal mondattak el egy-egy szent legendát. A nővérek egyhangú előadása, amelyet olykor-olykor az imadobok pergése szakított meg, a hallgatóságot enyhén elálmosította, minek következtében, Aranylótusszal az élen, az elbeszélés kellős közepén, szép sorjában kiosontak a szobából, és aludni tértek.

Egyedül Holdasszony tartott ki, az ő jámbor lelke különösen fogékony volt Buddha tanai iránt, s nem nyugodott mindaddig, míg Vang apáca, akivel ezen az éjszakán megosztotta hálószobáját, a legenda végére nem ért. Időközben elhangzott a negyedik őrjárat dobolása, s már felkukorékolt az első kakas. De a jó Holdasszonynak még ekkor sem jött álom a szemére.

Tulajdonképpen miért nem mosolyodott el egyetlen egyszer sem egész idő alatt? – kérdezte Vang apáca hirtelen. – Miért nem vidám soha?

– Hogy lehetne vidám egy olyan asszony, akinek oly nagy szomorúságban volt része, mint énnekem? – S ezzel elmesélte, hogy a terhességének hatodik hónapjában a Csiao-féle ház megtekintésekor megcsúszott a lépcsőn, és idő előtt megszülte magzatát.

– Fejlett volt már a magzat?

– Igen, eléggé fejlett volt, hathónapos, és ráadásul fiú!

– Ez valóban szomorú dolog, kedvesem! Ki tudja, milyen nagyszerű ember vált volna belőle! A még csak nemrég idecsöppent Hatodiknak a gyermeke aligha jelenthet vigasztalást.

– Hajoljunk meg az ég akarata előtt – válaszolta Holdasszony megadással.

– Ó, ez nem egészen így van, hozzá is lehet egy kicsit segíteni a dolgokhoz. Pi főapátnő tud egy receptet. Az elmúlt évben Csen miniszteri titkár feleségénél alkalmazta. Az asszony körülbelül egyidős lehet önnel, eddig nem volt gyermeke, de koraszülése több alkalommal is. Ám az elmúlt évben megitta Pi főapátnő varázsitalát, és nemrégiben egészséges, erős fiúcskának adott életet. Mindössze egy bökkenője van a dolognak.

– Éspedig?

– Az ital elkészítéséhez szükség van egy elsőszülött gyermek méhlepényérc. A méhlepényt leöblítjük borral, utána megszárítjuk, és hamuvá égetjük. A hamut azután összekeverjük az ital egyéb alkotórészeivel, és az egészet a hatvanadik ciklus hétszer hetedik napján, fehér borba keverve, éhgyomorra felhörpinti, de úgy, hogy se ember, se szellem ne vegye észre. Pontosan egy hónappal később áldott állapotba kerül.

– Melyik kolostorhoz tartozik Pi apátnő? – kérdezte Holdasszony.

– Eredetileg a Földi Ismeretlenség Kolostorához, de újabban a Virágzó Tanok Kolostorának apátnője, kint a déli külvárosban. Megvan már vagy hetvenéves, megmagyarázza egytől egyig a szutrákat, és sorra elmeséli valamennyi szent legendát. Ha úgy kívánja, akár egy hónapon át egyhuzamban mesél legendákat. Így hát állandóan ki-be jár a finom házakba, néhol fél hónapon át is ott tartják vendégül.

– Feltétlenül hívja el hozzám.

– Szívesen. Ha úgy akarja, az italt is megszerzem. Csak azt nem tudom, honnan vegyem azt a bizonyos valamit, ami oly nehezen beszerezhető.

– Adok rá pénzt.

– Rendben van. Mihelyt elkészítettem az italt, hallani fog rólam. De számítson rá, hogy fél hónapba is beletelik.

– Maradjon köztünk a dolog!

– Ebben biztos lehet!

Amikor Vang apáca másnap délelőtt elbúcsúzott, Holdasszony egy ezüstöt csúsztatott a markába.

– Később, ha majd minden meglesz, többet is kap.

Tisztelt olvasó, minden gazdag ház jól teszi, ha óvakodik az efféle apácáktól, nem szabad beengedni őket a belső lakosztályba, de különösen arra kell ügyelni, hogy ne kerüljenek bizalmas viszonyba a ház úrnőjével. Elmélyült ájtatoskodásuk és jámbor legendamesélgetéseik legtöbbször csupán ürügyül szolgálnak, s közben a ház urának háta mögött „meleget ajándékoznak, és hideget lopnak”. Mi minden bajt tudnak okozni!

Mint általában újév táján, Hszi-men Csing házában ez évben is nagy volt a sürgés-forgás, készülődés a lampion ünnep előtt. Alig múlt el Aranylótusz születésnapja, máris Ping asszony nagy születésnapi fogadására készültek, mely az első hónap tizenötödik napjára, vagyis a lampion ünnepre esett. Közben, tizenharmadikán, valamennyi asszony meghívást kapott a gazdag Csiao szomszéd új otthonába.

Néhány nappal előbb Aranylótusz röviden és határozottan kijelentette: nem fogadja el a meghívást, minthogy nincs mit felvennie, és nem nevetteti ki magát. Mit volt mit tennie Hszi-mennek, elhívatta Csou mestert segédeivel egyetemben, és mind a hat feleségének sürgősen új ruhát varratott, összesen harminc darabot. S midőn néhány nappal később közölte Csun-mej szobalánnyal, készüljön fel rá, hogy tizenötödikén Jing-csunnal, Nefritfuvolával és Orchideaillattal együtt ők fogják a bort felszolgálni, természetesen illő öltözékben, a ravasz kicsike, úrnője példáját követve, kijelentette, neki sincs mit felvennie, és ő sem akarja, hogy kinevessék az emberek. Így hát Csou mester ismét megjelent segédeivel, és nagy sietve tizenhat új ruhát készített a négy kedvenc szobalánynak.

Azután nagy pompával megünnepelték a lampion ünnepet s egyidejűleg Ping asszony születésnapját. A négy énekesnőn kívül Hszi-men Csing a vendégek tiszteletére leszerződtette Oroszlán utcai szomszédja, Jüen császári herceg húsz főből álló színtársulatát, és színpadot építtetett az elülső fogadóteremmel szomszédos nyugati oldalszárnyban. A színészek „A nyugati szoba” című híres színdarabot adták elő. A nap nagyszerű tűzijátékkal zárult, amelyet Pen Sze és a fiatal Csen felügyelete mellett gyújtottak meg a kapu előtt, és sűrű nézősereget csalt a ház köré.

Maga Hszi-men Csing nem vett részt az otthoni mulatozásban. Inkább Éhenkórász Jinggel és Hszie Hszi-tával tartott, végigkószálta velük a lampionpiacot, majd betért Oroszlán utcai házába, s Hatodik Vanggal élvezte a nap örömeit.

Eltekintve a hagyományos ünnepségektől, az új esztendő első hónapja két fontos eseményt tartogatott Hszi-men számára. Az egyik családi természetű volt. Midőn feleségei tizenharmadikán felkerekedtek a gazdag Csiao szomszédhoz, magukkal vitték Hszi-men kisfiát s annak dajkáját, Zsu-jit is. A Csiao szülőknek mindössze egy gyermekük volt, egy három hónapos leányka. Az étkezés idejére a dajka, Zsu-ji, a gyermekszobában helyezte el a fiúcskát, s bepólyálva letette az ágyra, közvetlenül a házigazda három hónapos kisleánya mellé. Midőn asztalbontás után a társaság bement a szobába, hogy megnézze, mi van a gyerekekkel, nagy örömmel és meglepetéssel látták, hogy a két apróság kirugdalta magát a pólyából, kis karjukkal és lábukkal vígan kalimpálnak és paskolják egymást.

A két család egybegyűlt asszonyai természetesen nyomban égi jelet véltek felfedezni a kicsinyek hancúrozásában, és jegyeseknek nyilvánították őket.

Holdasszony sürgősen küldöncöket menesztett haza, vörös selymet hozatott, s az örvendetes esemény külső megnyilvánulásának jeleként kikárpitoztatta Csiaóék fogadószobájának falait. S a szomszédok már másnap délelőtt elküldték tekintélyes eljegyzési ajándékaikat Hszi-men Csing házába.

Hszi-men Csing befejezett tények előtt állt. Az illendőség úgy kívánta, hogy viszonozza az ajándékokat, zálogát adja beleegyezésének. De valójában nem nagyon örült az asszonynép elhamarkodott választásának. Bár Csiao szomszéd gazdag és tekintélyes ember, mondotta Holdasszonynak, de mégiscsak egyszerű polgár, akinek nincsen hivatali rangja, tehát nem egyenrangú ővele. Lekicsinylő véleménye Csiaóék fülébe juthatott, mert amikor két nappal később vendégségben jártak Hszi-menéknél, a hetvenesztendős matróna, Csiao Vu, beszélgetés közben egy megjegyzést tett, amelyből kitűnt, hogy unokahúgainak egyike rangban a második császári ágyas s a keleti palota úrnője, amivel nyilvánvalóan tudtára akarta adni a háziaknak, hogy Hszi-men családja a legkevésbé sem méltó az övéhez.

A másik fontos esemény Hszi-men Csing hivatalos ügyeit érintette.

Itt álljunk meg egy szóra, vegyünk valamivel nagyobb lélegzetet. Élt akkoriban a Csiangnan tartomány Jangcsou körzetéhez tartozó Kuanling városában egy Miao Csien-hsziu nevezetű gazdag magántudós. A negyvenesztendős embernek csupán egyetlen leánya volt, egy fiatal hajadon. Minthogy főfelesége állandóan betegeskedett, és többnyire az ágyat nyomta, háztartását kedvenc ágyasára, Tiao Csi-erre bízta, aki eredetileg énekeslány volt, s akit csekély harminc unciáért szerzett meg.

A keleti városban egy szép napon bekopogott a magántudóshoz az Irgalmasság Kolostorának egyik öreg szerzetese. Azért küldték ki, hogy országszerte adományokat gyűjtsön egy új kolostori gongra. A jómódú Miao úr nem tartozott a fukar emberek közé, ezért a vándorszerzetest ötven unciával ajándékozta meg. Amikor az köszönettel visszautasította az ajándékot, mondván, hogy a fele is elég, Miao így szólt mosolyogva:

– Tartsa csak meg. A fele Buddháé, a másik felt pedig Buddha szolgájáé, fordítsa az út során felmerülő költségekre.

A szerzetes, aki viszonozni szerette volna a tudós nagy jóságát, elindulása előtt egy jó tanáccsal szolgált:

– Uram, az ön bal szeme túlságosan mélyen ül szemgödrében. Az országúton halál leselkedik önre. Hallgasson a tanácsomra: ez évben ki ne tegye a lábát a házból. Ön nagyon jóságos volt hozzám. Engedje meg nekem, szegény szerzetesnek, hogy köszönetemet jövőbe látó művészetemmel rójam le. Még egyszer figyelmeztetem: tartózkodjék mindenfajta utazástól!

Ezzel útnak indult. Mintegy fél hónappal később történt, hogy a hátsó parkban tett sétája alkalmával Miao úr a szolgáját, Miao Csinget, bizalmas enyelgésben kapta ágyasával, Tiao Csi-errel. Ennyi szemtelenség láttán dühében alaposan megverte a szolgát, majd ajtót mutatott neki. Ám a szolga megható esdeklésére Miao szíve meglágyult, megbocsátott Miao Csingnek, nem küldte el. De ettől kezdve a szolga titkon mélységes gyűlöletet érzett iránta.

Volt Miao úrnak egy Huang nevű unokaöccse, aki ugyancsak a Jangcsou körzetből származott, s akárcsak ő, a konfuciánus írások alapos ismerője volt. Elnyerte a doktori rang második fokozatát, és a keleti fővárosban, Kajfengfuban, alprefektusi állást töltött be.

Nos, Miao úr egy napon barátságos meghívást kapott unokaöccsétől, látogassa meg a fővárosban; a látogatásnak két célja lett volna: az egyik a szórakozás, a másik egy hasznos beszélgetés Miao úr jövőbeni hivatali pályájáról. Miao elragadtatással szólt az ajánlatról, feleségeinek pedig ezt mondta:

– Kajfengfu császári székhely, van ott bőven látni- és átélnivaló. Régi vágyam, hogy egyszer elutazhassak oda. Unokaöcsém meghívása éppen kapóra jön.

De főfelesége lebeszélte a tervről.

– Elfelejtetted a szerzetes intelmét, hogy óvakodj az utazásoktól? – mondotta. – A keleti főváros messze van ide, ki tudja, mi baj érhet útközben. Állami szolgálatba lépésedről nem volt szó eddig. Aztán meg egy beteg feleséget, egy védtelen fiatal leányt és egy hatalmas háztartást hagynál hátra megbízható felügyelet nélkül. Nem, inkább ne utazz!

Miao úr komolyan megharagudott, hallani sem akart főfeleségének aggályairól.

– Mit gondolsz, minek akasztottak születésemkor íjat és nyilat az ajtóra? Férfi vagyok, vagy mi a szösz, csak nem mondok le ijedtemben egy szép utazásról! Egy fabatkát sem ér egy életen át csak a szoba ablakából nézni a világot. Nem, én nem ijedek meg a saját árnyékomtól, és pénzem is van elég. Miért térnék ki a siker és megtiszteltetés elől? Huang öcsém javaslata valóban nagyszerű, kár is szót vesztegetni erre.

És még aznap hozzáláttak a csomagoláshoz. Miao úr kis dzsunkát bérelt, néhány arannyal és ezüsttel megtöltött ládát vitetett a fedélzetre, majd az ősz utolsó harmadában, egy szerencsés napon, útnak indult a keleti főváros felé. Két embert vitt magával. Szolgáját, Miao Csinget és egy Ari-tung nevezetű fiatal legényt.

Néhány napig a csatornán hajóztak, azután megérkeztek Santung tartományba.

Egy régi mondás azt tanítja: akinek kevés a szolgája, kevés a baja is.

A dzsunka egy éjszaka éppen a Csing folyó egyik csendes öblében horgonyzott, nem messze Csinghohszien városától. Miao úr békésen szendergett, de szolgája még ébren volt, és sötét tervet forralt gazdája ellen. Még most sem tudta elfelejteni, hogy annak idején fülön csípte a parkban, és alaposan eltángálta. „Eljött a bosszú órája – mondogatta magában. – Bizonyára a két hajóslegény is velem tart majd, ha részt ígérek nekik a zsákmányból. Legjobb lesz, ha Miaót bedobjuk a hullámok közé. A soron következő feladat azután: beteg feleségét odahaza mielőbb átsegíteni a másvilágra. Ha már elpatkolt, enyém lesz a szép Tiao Csi-er, valamint Miao úr összes ingó és ingatlan vagyona.”

Nem sokat tétovázott, nyomban beszédbe elegyedett a két hajóslegénnyel.

– Gazdám bőröndjei ezer ezüstuncia készpénzt tartalmaznak, a kámforosládák pedig vagy kétezer uncia értékű ruhaneműt és selyemvéget – mondotta a két legénynek. – Ha segítetek nekem, mindegyikőtök megkapja a maga harmadrészét.

Csen Szan és Veng Pa, így hívták a két hajóst, előbb egymásra vigyorgott, majd ekképpen válaszolt:

– Az-ötlet már a mi fejünkben is megfordult.

Ezzel már meg is kötötték az egyezséget. Úgy éjféltájban történt: Miao úr és legénye, Ari-tung, épp az igazak álmát aludta a középső kabinban, amikor Miao Csing szolga a hajó farából harsány hangon többször egymás után elkiáltotta magát: – Rablók! Rablók! – A vészkiáltás felverte az éjszaka csendjét. Az álmából felriadt két ember felrohant a fedélzetre, de Csen Szan ekkor már rá is vette magát Miao úrra, késével átszúrta a torkát, és fejjel lefelé bedobta a vízbe.

Legényét Veng Pa fejbe verte egy súlyos doronggal, s midőn az néhány lépést előretántorodott, úgy mellbe lökte, hogy hátrabukott, át a korláton, egyenesen bele a vízbe.

Ezután a három gazember, mit sem törődve a két áldozattal, nekiesett a bőröndöknek és ládáknak. A kalózok ekképpen vélekedtek:

– Ha a selyembálákkal és finom ruhadarabokkal magunkra vonjuk a figyelmet, mindenképpen gyanússá válunk. Nálad másképp áll a dolog. Te Miao háza népéhez tartozol, így ha nálad van, nem szúrhat szemet senkinek. Vedd magadhoz a selymeket és a ruhákat, nekünk meg add ide a készpénzt.

Miao Csing egyetértett a javaslattal, s miután megtörtént az osztozkodás, újból elindultak a dzsunkával, mégpedig az ő kívánságának megfelelően felfelé a Csing folyón. Miao Csing a lingcsingi vámnál zsákmányával partra szállt, s miközben a két hajós a dzsunkával elindult visszafelé, ő szárazföldi úton Csinghohszien körzeti városba, a közeli legnagyobb kereskedelmi gócpontba szállította ládáit, gondolván, hogy ott az árut könnyen értékesítheti majd.

A várost övező sánc előtt egy előkelő fogadóban szállt meg, és zsákmányát szép lassan darabonként pénzzé tette a piacon.

Amikor egy alkalommal véletlenül összetalálkozott gazdájának egy régi jangcsoui üzletbarátjával, igen gyorsan feltalálta magát, mondván, hogy Miao úr majd egy későbbi hajóval érkezik. De nemhiába mondják:

Embernél van a terv, a szándék,

de a jó vég: égi ajándék.

Igaz, hogy ostobaságában Miao úr megmosolyogta és semmibe vette a szerzetes önzetlen intelmét, s ezért életével fizetett, legénye azonban, jóllehet kezdetben teljesen elkábította a fejére mért ütés, úszva a víz felszínén tartotta magát, míglen egy véletlenül arra haladó halászcsónak ki nem mentette. A halászcsónak tulajdonosa, egy öregasszony, előbb meleg ruhát, enni- és innivalót adott a teljesen kimerült fiúnak, azután elmeséltette vele a történteket.

– Most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte tőle együttérzően az elbeszélés végeztével. – Vissza akarsz menni Jangcsouba? Ha nem, itt maradhatsz nálam, és majd kezemre jársz a halászatban.

– Ez volna a legjobb – egyezett bele An-tung boldogan. – Ugyan mihez kezdenék Jangcsouban szegény gazdám nélkül?

– Jól van, akkor egyelőre itt maradsz nálam. Én meg jól megmosom és alaposan kinyitom öreg szemeimet, hátha kiderítem gazdád gyilkosait.

Egy napon, úgy újév táján lehetett, az öreg halászasszony kiment védencével a csinghohszieni halpiacra egy kosár hallal, hogy azt ott eladja. Ekkor An-tung a vásárlók tömegében hirtelen felismerte a két hajóslegényt, Csen Szant és Veng Pát. Bár fényes nappal volt, ők már alaposan felöntöttek a garatra, és hajdani gazdájuk finom ruháit viselték mindketten.

An-tung titokban oldalba lökte az öreg halászasszonyt:

– Ők azok! – súgta oda halkan.

– Jól van, menjünk utánuk.

S valóban nyomon követték őket. Látták, hogy halat vásárolnak, majd felmennek a közeli folyóparton kikötött dzsunkájukra, megsütik a halat, majd a fedélzeten vidám lakmározásba kezdenek, s minden falat után jókorát húznak a hatalmas boroskancsóból.

– Gyere, megírjuk gyorsan a feljelentést. Vigyáznunk kell, nehogy meglépjenek! Holnapután lampion ünnep lesz, aligha gondolnak elutazásra – mondta az öregasszony, s kézen fogva a fiút, csónakjához sietett.

An-tung gyorsan megfogalmazta a feljelentést, és még ugyanabban az órában elvitte Shou folyami prefektus jamenébe. Minthogy a feljelentés nélkülözte a zengzetes szavakkal alátámasztott indokokat, a folyami prefektus figyelemre sem méltatta, hanem nyomban továbbadta Hszia körzeti bírónak. Az viszont, tekintettel arra, hogy a feljelentés rablógyilkossággal vádolta a bűnösöket, helyt adott a fiatal An-tung kérésének, s már másnap kiküldte kopóit, akik a fiú segítségével meg is találták a dzsunkát, s a két kalózt letartóztatták.

Az általuk halottnak vélt tanú váratlan felbukkanása olyannyira megrémítette őket, hogy kihallgatásukkor, bármiféle kínzás alkalmazása nélkül, nyomban bevallották tettüket. Sőt mi több, megnevezték a tulajdonképpeni felbujtót, a gaztett kiforralóját, Miao Csing szolgát. Szó, ami szó, fogva tartották őket, még An-tungot is ott marasztalták mint tanút, s egyidejűleg szétküldték a kopókat, hogy tartóztassák le Miao Csing szolgát.

A lampionünnep miatt azonban az eljárás kétnapos halasztást szenvedett, mivel ilyenkor mind a hatóságok, mind a hivatalok munkaszünetet tartanak. Az említett két napban a jamen egyik küldöncének, aki jó barátságban volt Miao Csinggel, sikerült értesítenie a gyilkost az ellene kiadott elfogatási parancsról. Miao Csingen halálos félelem lett úrrá, tüstént lezárta fogadóbeli szobáját, s egy Oroszlán utcai barátjánál, Jo Szan ügynöknél keresett menedéket.

S mit tesz a véletlen, az ügynök lakását csupán egy fal választotta el Hszi-men üzletvezetőjének, Han Tao-kuónak lakásától, s mindezen felül felesége is sülve-főve együtt volt szomszédnőjével, Hatodik Vanggal. A két asszony sűrűn látogatta egymást. Jo Szan ügynöknek nyomban feltűnt vendége gondterhelt arca. Mikor kérdezősködésére Miao Csing elmesélte, mi nyomja a lelkét, az ügynök megnyugtatta: nincs is olyan nagy baj, semmi ok a nyugtalanságra.

– Tudnod kell ugyanis, hogy szomszédom, Han Tao-kuo, a nagy tiszteletben álló, gazdag Hszi-men Csing úr üzletvezetője. Hszi-men Csing úr viszont Hszia körzeti bíró hivatali társa. Ezenkívül, csupa véletlenségből, igen bizalmas szálak fűzik szomszédaimhoz, s bármikor, bármilyen ügyben szívesen áll Han úr és Han asszony rendelkezésére. Csak az a fontos, hogy ne húzódozz egy-két kisebb befektetéstől, s meglásd, végleg elintéződik ez a kellemetlen ügy. Nem mulasztjuk el az alkalmat, s ha kell, vagy én, vagy inkább a feleségem, átmegy a szomszédba, s majd szól néhány jó szót az érdekedben.

Miao Csing boldogan térdre rogyott.

– Ó, gazdagon megfizetem jóságodat, ha valóban pártfogásodba vennél, bár meg kell vallanom, hogy ebben a percben nem sok pénz van nálam. De remélem, hogy egyelőre megteszi ez az ötven ezüstuncia meg a két vadonatúj, virágos damasztruha is, amit sebtében elhoztam magammal.

Gyorsan összeállított egy ajándéklistát, melyet Jo Szan a felsorolt tárgyakkal egyetemben átnyújtott feleségének.

Az asszonyt röviden tudatták a dolgok állásáról, mire az átsietett Hatodik Vanghoz. Hatodik Vang boldog örömmel fogadta az égből pottyant ajándékot, és megígérte, hogy minden tőle telhetőt elkövet.

De elmúlt egy nap, elmúlt kettő, és a mozgalmas ünnepségekkel elfoglalt Hszi-men Csing nem jutott hozzá hogy ellátogasson az Oroszlán utcába. Végül Hatodik Vang tizenhetedikén este megpillantotta a ház előtt elügető Taj A-ert. Gyorsan intett neki, és behívta.

– Honnan jössz?

Tungpingfuból. Elkísértem gazdámat, aki ajándékokkal és újévi jókívánságokkal kedveskedett a prefektusnak.

– Mondd meg neki, hogy sürgősen beszélni szeretnék vele.

S Hatodik Vang megmutatta a fiúnak az ajándéklistát, és elmondta, miről van szó.

– Drága néném, félek, hogy a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik – mondta Taj A-er elgondolkodva. – A két kalóz már mindent bevallott, és az a néhány uncia aligha mozgatja meg holmi kis hivatali írnokok lábát. Ami pedig engem illet, ha azt akarja, hogy a gazdámmal beszéljek, én is igényt tartok húsz unciára.

– Te meghibbant kis locsogó, elhiszem, hogy az efféle potyázás kapóra jönne neked! – nevetett Hatodik Vang. – Ha félsz, boldogan lemondok jóságos közreműködésedről.

– Nem erről van szó, néném, de az ilyesmit alaposan át kell gondolni. – Hatodik Vang értett a szóból, és mindenekelőtt néhány ízletes falatot és egy-két pohár finom bort tett a fiú elé, aki végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy továbbítsa a kérést Hszi-mennek. Taj A-er ezek után felült a lovára, és elindult hazafelé.

Késő este Hszi-men, valóban megjelent az Oroszlán utcában.

Hatodik Vang előzőleg értesítette férjét Hszi-men várható látogatásáról. Han Tao-kuo, szokásához híven, ez alkalommal is tapintatos volt, haza sem ment, hanem az üzletben töltötte az éjszakát. Így Hatodik Vang teljesen zavartalanul, kettesben töltötte az estét látogatójával.

Mielőtt rátért volna tulajdonképpeni mondanivalójára, bevezetőnek egy kis kitérőt tett:

– Mint hallom, eljegyezted a kisfiadat. Képzelem, volt nagy öröm a házban.

– Lehet, hogy ők örültek, de én kevésbé. Az asszonyok műve volt. Szerintem az egész eljegyzési história elhamarkodott dolog volt.

– Megértem, hogy ma, amikor már előkelő hivatali állást töltesz be, bármily tekintélyes emberek legyenek is a Csiaók, nem tartod őket családodhoz méltónak.

– Ugyan hagyd el, most már kár is szót vesztegetni rá!

Az asszony a hideg verandaszobából betessékelte Hszi-ment a hálószobába, ahol a szénüst jóleső meleget árasztott. Mihelyt látta, hogy Hszi-men Csing kissé felmelegedett, lassan rátért a tárgyra, és előadta szomszédnőjének ügyét.

A férfi nyugodtan végighallgatta, majd tudni szerette volna, milyen összeg árán szándékozik Miao Csing megmenekülni az ítélettől.

Hatodik Vang megmutatta az ajándéklistát, a ládából elővette az ötven unciát meg a két selyemruhát. Hszi-men Csing nagyot nevetett.

– Ez volna minden? Hogy képzeli az a közönséges rablógyilkos, hogy ilyen semmiségekkel megvásárolhatja a szabadságát? Magad is tudhatod, milyen kétségbeejtő a helyzete. Cinkosait, a két kalózt, letartóztatták, és már be is vallottak mindent. Bizonyára a fejüket veszik. Szemtanú is van. Ilyen nevetséges áron nem ússza meg a koma. Kár is volt elfogadnod ezeket a semmitmondó holmikat. Végtére is kétezer uncia értékű árut tüntetett el! De vajon hol rejtette el a kincseket?

Hatodik Vang kiszaladt a konyhába, és Tarkaselyemmel visszaküldte az ajándékokat. Az ügy kilátástalan, üzente barátnőjének, ne is foglalkozzék vele többé.

Miao Csing úgy érezte, mintha jéggel telt dézsába ültették volna. Könyörögve kérte Jo Szan feleségét, menjen át még egyszer az érdekében. Hajlandó az áru ellenértékét, a kétezer unciát az utolsó garasig odaadni, csak élve megússza a dolgot.

Rövid tanácskozás után Jo Szan felesége elhatározta, hogy még egyszer átmegy szomszédnőjéhez.

Miao Csing felajánlja Hszi-men Csing úrnak árui teljes értékének felét, ezer unciát – mondotta a szomszédasszony Hatodik Vangnak kint a konyhában. – Amennyiben Hszi-men Csing úr ragaszkodik a készpénzhez, úgy három nap haladékot kér. A három nap alatt mindenképpen értékesíti az árut, s akkor személyesen adja majd át Hszi-men úrnak a pénzt.

Hatodik Vang visszament Hszi-men Csinghez a hálószobába, közölte vele Miao Csing ajánlatát, s átadta az új ajándéklistát.

– Ez már egészen másképp hangzik – jegyezte meg Hszi-men elégedetten. – Akár azt is elrendelhetném, hogy még néhány napig halogassák a letartóztatási parancs végrehajtását. Egyébként egyetértek ajánlatával, hozza csak el az ajándékot készpénzben.

Miao Csing azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor Jo Szan felesége visszajött az örvendetes hírrel.

Még ugyanazon az éjszakán megkérte barátját, az ügynököt, szaladjon és csődítsen oda hozzá annyi vevőt, amennyit csak tud. És valóban, három napon belül sikerült is túladnia az árun. Ezerhétszáz unciát zsebelt be a portékáért.

Miao Csing ezután újabb ajándékot küldött Hatodik Vangnak – ez alkalommal mindjárt száz unciát és négy elsőrendű ruhát –, majd tizenkilencedikén este felkerekedett, és elindult Hszi-men Csing házához. A kíséretét alkotó néhány teherhordó egy leölt disznót, valamint négy darab, ezüstrudakkal megtöltött boroskancsót cipelt. Hszi-men személyzete már előre tudott Miao Csing jövetelének céljáról, így minden teketória nélkül beengedték, s egy szolga a félhomályos parkon át elvezette a kilátópavilonba, ahol Hszi-men Csing már várta látogatóját. Miao Csing útközben jobbra-balra csak úgy szórta a borravalót; Taj A-erre, Ping-anra, Su-tungra és Csin-tungra fejenként tíz-tíz uncia jutott.

Hszi-men szándékosan nem gyújtatott sem lámpákat, sem lampionokat. Teljes sötétségben fogadta látogatóját. Mindössze az éppen felkelő hold világított halványan. Hszi-men elé érve, Miao Csing a földre vetette magát, s e szavakkal kezdte:

– Ön volt oly kegyes, leereszkedett hozzám, és vállalta, hogy kisegít siralmas helyzetemből. Mindörökre hálás leszek, míg csak csontjaim apró darabokra nem törnek, és testem porrá nem válik.

– Hagyd csak, még nem vizsgáltam át tüzetesen az ügyedet – válaszolta Hszi-men Csing. – A két letartóztatott hajós vallomása mindenesetre súlyosan terhelő rád nézve, ezért tanácsos lesz minél előbb kereket oldanod, mégpedig ezen az éjszakán. Kérésedre úgy döntöttem, hogy futni hagylak. S nehogy megbántsalak, ajándékodat is elfogadom, és megosztom kollégámmal, Hszia úrral, akinek ugyancsak van némi beleszólása az ügybe.

Még egy csésze teát is hozatott neki, amit Miao Csing, félénken a park falához húzódva, a fenyőfák alatt, állva fogyasztott el. Ezután Hszi-men Csing útjára bocsátotta Miao Csinget, aki visszasietett az Oroszlán utcába, sürgősen összecsomagolta holmiját, elbúcsúzott vendéglátóitól, két málhás állatot bérelt, s a hajnali szürkületben kiosont a városkapuhoz, hogy visszatérjen Jangcsouba.

Gyors, mint a bogárzó

eb, ha elinal,

fürge, mint gyalomból

szökő kicsi hal.

Midőn másnap Hszi-men Csing a jamenből hazafelé lovagolt Hsziával, mielőtt a főúton elváltak volna, magasra emelte korbácsát, jelezvén, hogy volna vele még otthon valami megbeszélnivalója. Így hát Hszia bíró hazakísérte, s felment vele a parki kilátópavilonba. Miután kényelmesen elhelyezkedtek, elfogyasztották az ünnepélyesen feltálalt étkeket, és jó néhányszor kiürítették az aranyserleget, Hszi-men óvatosan rátért Miao Csing ügyére.

– Ez a legény a vendéglátói útján nemrégiben ismételten hozzám fordult kérésével, s különböző ajándékokat küldött a lakásomra. Nem akartam önhatalmúan dönteni, ezért kértem önt ide egy kis megbeszélésre.

Ezzel átnyújtotta a bírónak Miao Csing ajándéklistáját.

– Én mindenben az ön nagyra becsült elhatározásához igazodom – mondta Hszia bíró, miután belepillantott a listába.

– Az volna a javaslatom, hogy az eljárás szorítkozzék csupán a két kalózra. Mindenekelőtt meg kell tudnunk, hová rejtették a rablott holmit. Miao Csinget hagyjuk ki a játékból, ugyanígy hagyjuk futni An-tung tanút is. Amennyiben később megkerülne az eltűnt Miao Csien-hsziu holtteste, a tanút még akkor is ráérünk kihallgatni. Az ajándékok természetesen önt illetik.

– Ó, dehogy, dehogy, kolléga úr! – kérette magát Hszia merő udvariasságból. – Egyes-egyedül ön fáradozott ez ügyben, hogyan illetne engem? Egyébként teljes mértékben egyetértek javaslatával.

Egy idei; még jobbra-balra vitatkoztak, míg végül megállapodtak, hogy megfelezik az ajándékot, s miután az egyezséget illő módon jócskán leöblögették borral, Hszia bíró elköszönt, útnak indult, nyomában az ártatlan élelmiszeres dobozokba gondosan becsomagolt ötszáz unciát cipelő Taj A-errel.

Egy régi szabály azt mondja: pecsenyét tűzzel, hatóságot pénzzel.

Amikor másnap a két kalózt elővezették a tárgyaláshoz – időközben Miao Csing megbízásából Jo Szan a kisebb bírósági tisztviselőket is egytől egyig lepénzelte –, és Miao Csingről mint a rablógyilkosság tulajdonképpeni felbujtójáról kezdtek beszélni, Hszi-men Csing dühösen félbeszakította őket:

– Átkozott banditák! – kiáltotta. – Békés hajósoknak álcázva magatokat, már évek óta rendszeresen kalózkodtok a folyókon és folyamokon. Most az egyszer ti húztátok a rövidebbet, ezért akartok mérgetekben mindenáron egy ártatlan harmadikat is belekeverni a gaztettbe! Hé, An-tung tanú, lépj elő, és mondd meg, ki ütötte le azon az emlékezetes napon a gazdádat, és ki lökött be téged a vízbe?

– Úgy éjféltájt lehetett – vallotta An-tung –, amikor gazdámmal együtt Miao Csing hangos segélykiáltására riadtunk fel. A kabinból nyomban felrohantunk a fedélzetre, ahol Csen Szan kést döfött gazdám torkába, majd beledobta a vízbe. Engem Veng Pa vert fejbe egy doronggal, azután akkorát lökött rajtam, hogy én is belezuhantam a vízbe. Hogy Miao Csinggel mi történt, azt nem tudom.

– Jól van, a tanú vallomása mérvadó. Hallottunk-e tőle akár egyetlen terhelő szót is Miao Csingre? Nem. Egyszóval tartsátok meg magatoknak ostoba vádaskodásotokat! Inkább valljátok be, hová dugtátok a rablott holmit!

Elrendelte az ujjszorítók alkalmazását, és egyenként harmincat veretett rájuk a bambuszbottal. A fájdalmas kihallgatás nyomán a kalózok ordítva bevallották:

– Összesen ezer unciát zsákmányoltunk, a felét elköltöttük, a másik felét ide meg ide rejtettük.

Ezzel elvezették őket, s már vége is volt a tárgyalásnak. A két bíró jegyzőkönyvet vett fel, melyet a két vádlottal együtt átküldtek Hszi-men Csing jó barátjához, a tungpingfui prefektushoz, Huhoz. Hu a jegyzőkönyv alapján halálos ítéletet szabott ki Csen Szanra és Veng Pára, s ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette az ügyet.

An-tung tanút szabadlábra helyezték, de minthogy erősen gyanakodott Miao Csingre, s a döntéssel a legkevésbé sem értett egyet, elutazott a keleti fővárosba, ahol felkereste meggyilkolt gazdájának unokaöccsét, Huang alprefektust. Elmesélte neki, hogy a két kalóz világosan és félreérthetetlenül Miao Csing szolgát nevezte meg a rablógyilkosság értelmi szerzőjének, s miként sikerült neki a bíró megvesztegetésével az ellene indított eljárás beszüntetését elérnie. Az igazság feltétlenül megköveteli, hogy a hűtlen szolga, aki a kalózok vallomása szerint annak idején elrabolta gazdájának valamennyi értéktárgyát, elnyerje méltó büntetését.

Huang úr meg aznap este írásba foglalta a fiú vallomását, s egy kísérőlevéllel együtt megcímezte a Santung tartomány egész területén illetékes Ceng cenzornak. Majd útiköltséggel látta el An-tungot, és a két írással sürgősen útnak indította Santungba, Ceng cenzorhoz.

Ceng úr ez időben épp ellenőrző körutat tett a tartományban, és Tungcsangfu prefektúravárosban tartózkodott. A doktori cím első fokozatával rendelkezett, szigorú igazságosságát mindenki ismerte és félte. An-tung, igen bölcsen, óvakodott, hogy ügyét előbb a cenzor alantasainak mondja el. Hiszen az efféle alakok csak akkor tesznek valamit, ha előzetesen illően megkenik őket. Inkább közvetlenül a cenzornak akarta előadni panaszát, a nyilvános bírósági ülésen. Szóval egy reggel összeszedte minden bátorságát, és pontos időben megjelent a prefektúrán a cenzor hivatalában, a bírósági terem előtt. Most odabent felhangzott a felhőgong, jeléül annak, hogy a cenzor elfoglalta helyét a bírói asztal mellett, és megkezdte a kihallgatást. Szélesre tárultak a terembe vezető ajtószárnyak, és egymás után három jamenszolga lépdelt kifelé különböző feliratú lobogókkal.

Az első zászlón hatalmas írásjegyekkel ez volt olvasható: „A császári ház és a legmagasabb birodalmi nemesség hozzátartozóinak, rokonainak és sógorságának panaszai.” A másodikon: „A polgári és katonai mandarinok panaszai.” Végül a harmadikon: „A száz család panaszai.” An-tung ehhez az utolsó zászlóvivőhöz csatlakozott számos más jelenlevővel együtt, s követte a terem azon részébe, mely a nép számára volt kijelölve.

Türelmesen megvárta, amíg elintézték mindenkinek az ügyét, azután bátran előlépett, s földre vetette magát a cinóbervörös emelvény előtt, melyen a cenzor trónolt.

– Mit jelentsen ez? – kérdezték tőle mogorván a bírói asztaltól jobbra és balra felsorakozott törvényszolgák. An-tung válasz helyett elővette Huang alprefektus írását, és magasra tartva, a bírói asztal felé nyújtotta.

– Vegyétek el tőle, és hozzátok ide! – hangzott a cenzor parancsa. A törvényszolgák a parancs hallatán, egyszerre többen is, odaugrottak a térdeplő fiúhoz, kezéből kitépték az írást, és letették a bírói asztalra, a cenzor elé. Az kinyitotta, és olvasni kezdte.

Huang küldi

a fővárosból egykori kollégájának, Cengnek, az állam oszlopának.

Együttlétünk ragyogó napjai óta immár egy esztendő múlott el. Ha tudná, mennyire hiányolom jó bajtársam közelségét! Amikor múlt ősszel kézhez vettem kincset érő levelét, lelkem azon nyomban vándorútra kelt, és újból egyesült az Ön lelkével. Mily boldog megelégedettség töltött el, amikor megtudtam, hogy Santung tartomány cenzorának szemelték ki! Önre hárul a feladat, hogy nyilvánosan megfenyítse a hűtlen állami hivatalnokokat, akik hatalmukkal visszaélve megsértik a törvényt, és személyes előnyöket biztosítanak maguknak. Mindjárt fel is használom az alkalmat, és szeretném figyelmét egy bizonyos Miao Csing még megtorlatlan gaztettére irányítani, melyet gazdája, a tiszteletre méltó jangcsoui Miao Csien-hsziu doktor ellen követett el. Módfelett lekötelezne, ha Tungpingfuban járva, az igazság érdekében figyelmet szentelne az imént említett ügynek. A részletes feljelentést e levél átadója, bizonyos An-tung teszi majd le kezébe.

Levelem kelt a tavasz közepén, az újbóli viszontlátás reményében:

Huang

– Itt van az írásbeli feljelentés? – tudakolta a cenzor.

– Hoztál feljelentést? – adták tovább a kérdést a térdeplőnek a két oldalán tülekedő törvényszolgák. An-tung benyúlt az ingébe, és előhúzta a feljelentést. A cenzor elolvasta, majd ecsetet ragadott, és rendeletet írt a tungpingfui prefektusnak, amelyben meghagyta, indítson nyomozást a körzetében meggyilkolt Miao Csien-hsziu holttestének fellelése érdekében, az eredményről pedig tegyen írásbeli jelentést. An-tungot utasította, utazzon vissza Tungpingfuba, s várja be ott, míg a hulla előkerül, s majd megmondja, felismeri-e.

An-tung mélyen meghajolt, és az oldalsó kijáraton eltávozott.

Ceng úr a feljelentést és rendeletét egy borítékba tette, lepecsételte a hosszúkás hivatali pecséttel, majd megbízta a jangkunszieni körzethez tartozó elöljárósegédet, Tit, vigye el az írást Hunak, a tungpingfui prefektusnak.

A honani születésű Ti, kissé darabos, önfejű ember lévén, a vizsgálatoknál olykor a legnagyobb butaságokat követte el. Ezzel szemben megvesztegethetetlen volt.

Ti úr útja Csinghohszien körzeti város mellett vezetett el. A nyugati városfal mentén, a Csing folyó partján lovagolván, sajátságos természeti tüneményre lett figyelmes. Közvetlenül lovának feje mellett sűrű porkúp emelkedett a magasba, mely örökösen ott keringett előtte az országúton, és sehogy sem akart eloszlani. Ti úr döbbenten megállította lovát, s utasította kíséretének néhány tagját, lovagoljanak a szélkavarta kúp után. Emberei kisvártatva visszatértek, és közölték, hogy a kúp az új folyami kikötő irányába távolodott, majd egy bizonyos helyen, közvetlenül a parti bozót mellett, megállt és szétoszlott. Ti úr ekkor a megjelölt helyre lovagolt, s utasította a közelben dolgozó néhány földművest, hogy csákánnyal és kapával alaposan forgassa meg a földet. S lám, néhány láb mélységből egy férfihulla került napvilágra. Nyakán seb éktelenkedett, késszúrás helye.

Ezek után a városból kihívatták a hivatalos halottkémet, és az észleltekről jegyzőkönyvet vétettek fel. Ezt követően Ti úr megállapította, hogy a lelőhelyhez legközelebb eső emberlakta épület egy buddhista kolostor, az Anyai Könyörületesség Kolostora. Felsorakoztatta és szigorú kihallgatásnak vetette alá a kolostor valamennyi lakóját. Elbeszélésük szerint az elmúlt esztendő tizedik hónapjának egyik estéjén, miközben halotti lámpásokat úsztattak lefelé a folyón, a szóban forgó parti részre – ők éppen ott tartózkodtak – egy hullát vetett ki a víz. Felebaráti szeretetből kihalászták a folyóból, és száraz sírgödröt ástak neki. Egyebet nem tudtak a halottról mondani.

Megint egyszer jó alkalom kínálkozott a derék Ti úrnak, hogy bebizonyítsa: a merész végkövetkeztetések nagy mestere ő.

– Jól tudom, ti álltok e sötét ügy mögött! – rontott rá a megrökönyödött szerzetesekre. – Ti kapartátok el ezt a férfit, de előbb kiraboltátok és meggyilkoltátok. Most meg el akarjátok hitetni velem, hogy a folyó vetette ki.

És még mielőtt a szerzetesek egyáltalán szóhoz juthattak volna, poroszlóival egyenként száz botütést méretett mindegyikükre, de ez még csak hagyján, az apát még az ujjszorítóval is megismerkedett. Ti úr azután a szerzeteseket egytől egyig börtönbe vettette és sikerétől eltelve, büszkén jelentette az ügyet Hu úrnak.

Hu úr azonban, bármennyit törte is a fejét, sehogy sem tudott egyetérteni Ti úrral. Ekképpen morfondírozott: ha valóban a szerzetesek tették el láb alól azt az embert, miért nem dobták be egyszerűen a folyóba, miért hantolták el éppen a kolostor tőszomszédságában? Eljárásukkal minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy tiszta a lelkiismeretük. S nyomban elrendelte szabadon bocsátásukat.

Röviddel azután An-tung megérkezett Tungpingfuba, és a cenzor utasításához híven jelentkezett a prefektúrán. Elvezették a városi hullaházba, ahol a nyilvános szemléket tartják, s ott a Csing folyóból kihalászott, még csak nemrég kiásott s éppen beszállított halottban felismerte egykori gazdáját.

– Ő az, az én szegény gazdám! – kiáltotta elborult arccal. – Felismerem a sebről, ott a nyakán. – Megállapítását jelentették Ceng úrnak, aki nem sokat tétovázott, hanem nyomban elővezettette a két kalózt. Azok továbbra is kitartottak régi vallomásuk mellett. Erre a cenzor elfogatási parancsot adott ki Miao Csing ellen, s egyidejűleg vádiratot készített a két bíró ügyében, akik a főbűnöst megvesztegetés ellenében futni hagyták, s ily módon közönséges árucikké alacsonyították az igazságszolgáltatást.

Amióta Hatodik Vang, Miao Csing jóvoltából, váratlanul száz uncia és néhány szép új ruha birtokába jutott, nem volt többé nyugalma sem éjjel, sem nappal. A legkülönbözőbb ötletekkel duruzsolta tele férje fülét, hogyan használhatnák fel legjobban a rengeteg pénzt. Gyűrűket és hajcsatokat vásároltak, csupán egy ezüst hajhálóra tizenhat unciát adtak ki, elhívatták a szabót, különböző ruhákat varrattak vele, s legvégül Hatodik Vang már az addigi kiszolgálást is kevesellte, s egy Tavaszillat nevű új szobalányt fogadott.

Hszi-men Csing egy alkalommal épp Hatodik Vangnál járt látogatóban, s egy percre épp hátrament az udvarba, hogy elvégezze a dolgát, amikor a szomszédos telken egy holderkélyre lett figyelmes, melyről bárki kényelmesen beláthatott üzletvezetőjének kertjébe. Kissé meghökkent a dolgon, s mindjárt meg is kérdezte Hatodik Vangtól, melyik házhoz tartozik az erkély.

– Jo Szan szomszéd házához – válaszolta az asszony.

– Nos, akkor mondd meg nekik, hogy a lehető legrövidebb időn belül bontassák le. Megzavarja otthoni nyugalmatokat. Ha nem megy szépszerével, akkor rájuk szabadítom az építkezéseket ellenőrző rendőrséget.

Hatodik Vang megtanácskozta az ügyet férjével.

– Jo Szanék derék szomszédok és egyben barátaink. Aligha követelhetjük tőlük, hogy Hszi-men Csing úr kívánságának megfelelően lebontsák az erkélyt – vélte az asszony.

– Tudok egy megoldást – mondta a férfi. – Egyszerűen ültetünk oda néhány fát, mely eltakarja a kilátást. Ezenfelül mi is építünk egy holdteraszt. A felső szinten elraktározhatjuk az erjedő bort, lent pedig egy tisztességes illemhelyet építünk, továbbá egy istállót, ahová Hszi-men úr, valahányszor vendégségben jár nálunk, beállíthatja a lovát.

– Ó, minek nekünk holdterasz? Akkor már inkább egy tisztességes téglaépületet emeljünk két lakóhelyiséggel.

– Nem bánom, de a két lakóhelyiséget egymás fölé építjük, hogy szépen eltakarja a kilátást a szomszédok elől.

A szót tett követte, s ily módon további harminc unciát áldoztak az udvarbeli építkezésre.

Ami pedig Hszi-menéket illeti, őnáluk sem akart vége szakadni a kisebb-nagyobb építkezéseknek.

Az építőmunkások hónapok óta kint dolgoztak a városkapu előtti vidéki birtokon, ahol többek között Hszi-men Csing családi temetkezési helye is volt. Új dombot emeltek, és lakóhelyiséggel ellátott kilátópavilont építettek. Hszi-men, mióta fia megszületett, sőt körzeti bíróvá nevezték ki, nem jutott hozzá, hogy kilátogasson, és áldozatot mutasson be őseinek.

Most azonban, miután elkészült a barack- és fűzfák szegélyezte bejárati kapu, valamint az Ősök Terméhez vezető, erdeifenyőkkel és ciprusokkal beültetett meredek lejtők között kanyargó szellemút, elhatározta, hogy másnap, vagyis a harmadik hónap hatodik napján, a Csingming ünnepen, díszes külsőségek között, áldozat bemutatásával rója le kegyeletét őseinek.

Néhány nappal előbb írásban meghívta számos rokonát és barátját az ünnepségre. Különös jelentőséget akart adni a napnak. Már jó előre töméntelen ételt és italt szállítottak a helyszínre, s a négy énekeslányon, Fahéjvirágon, Ezüstöcskén, Nefritcsaton és Holdacskán kívül egy színtársulat gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról.

A Csingming ünnep napján hosszú menet indult meg kora reggel a déli kapun át a birtok felé, lehetett vagy harminc gyaloghintó. A meghívottak között ott volt a gazdag Csiao szomszéd, Holdasszony két fitestvére, Ping asszony egyik bátyja, Éhenkórász Jing, Hszie Hszi-ta, Pen Sze, Han Tao-kuo, a fiatal Csen s vagy tucatnyi asszony, rokonok és barátok feleségei. Hszi-menen, leányán és hat feleségén kívül még a négy kedvenc komorna, Tavasziszilva, Nefritfuvola, Jing-csun és Orchideaillat is részt vett a kiránduláson. Magukkal vitték Hszi-men Csing alig egyéves fiacskáját is, Zsu-jival, a dajkájával együtt. Jóllehet Holdasszony, Liu anyóra hallgatva – ő látta el továbbra is orvosi tanácsokkal –, élénken tiltakozott a terv ellen, Hszi-men Csing csak nevetett aggályoskodásán, mondván: csak nem fogad el előírásokat egy ilyen vén kuruzslótól.

De mikor a társaság elhelyezkedett a fehér jádéból faragott áldozati terasz körül, s az áldozati ceremónia kellős közepén felharsant a gong- és dobütések hangos zenéje, a kisfiú annyira megrémült, hogy fejecskéjét félve a dajka kebléhez szorította, s még lélegzeni is alig mert. Holdasszony mindjárt észrevette, és halkan odaszólt az anyjának:

– Vitesd a dajkával hátrább, ahol nincs ilyen nagy lárma, a hangos zene megrémíti. Felelőtlenség volt elhozni a gyereket. Most sem hallgattatok rám.

Ping asszony kérésére kis időre elhallgatott a zene, ezalatt a dajka befogta a fiúcska fülét, és elvitte jó messzire, ahol már nem hallhatta a lármát.

Az áldozati szertartás végeztével, az imaszöveg felolvasása és elégetése után – a lángok majd továbbítják az elhalt ősök szellemeinek – Hszi-men Csing a férfi vendégeket betessékelte a fogadóterembe, míg Holdasszony a nőket virágokkal benőtt ösvényeken, komoly ciprusligetek és vidám bambuszerdőcskék között felvezette az új dombon épült kilátópavilonba.

A pavilonban az étkezés alatt egy színjátszó csoport mutatta be művészetét, a pavilon előtt pedig a négy énekeslány mulattatta a férfiakat dallal és tánccal, s időnként borral kínálta őket. Bent a négy szobalány töltögette a bort. Az asszonyok az étkezés után andalogva sétáltak a hatalmas parkban. Aranylótusz Meng Jü-louval, Hszi-men Csing leányával, Fahéjvirággal és Ezüstöcskével a hintázás örömeit élvezte.

A kilátópavilon mögött három helyiség volt; Hszi-men heverőkkel és karosszékekkel, öltözőasztalkákkal és alabástrom tükrökkel rendezte be gazdagon. Az egyikben csobogó szökőkút kínálta tiszta ivóvizét. A hófehérre meszelt falakon írástekercsek és képek függtek, de még lantokban és sakkasztalkákban sem volt hiány. Ezeket a barátságos helyiségeket Hszi-men Csing a női vendégeknek szánta, itt kényelmesen rendbe hozhatták ruhájukat, és kipihenhették magukat.

Zsu-ji dajka is ezen szobák egyikében helyezte el kis védencét, az egyik aranyozott heverőre fektette a vánkosok közé. Ott lebzselt még Jing-csun szobalány is, s játszani kezdett a gyerekkel. Ekkor váratlanul betoppant Aranylótusz, kezében egy letört barackágat lóbált.

– Miért nem vagy odafent a pavilonban, és segítsz kiszolgálni a vendégeket? – kérdezte Jing-csuntól.

– Úrnőm parancsolta, hogy vigyázzak a fiúcskára. Hiszen van még rajtam kívül három szobalány, győzik ők is a kiszolgálást.

Közben a dajka, a régi tapasztalatokból okulva, Aranylótusz beléptekor nyomban karjába vette a gyereket. Aranylótusz a kisfiú fölé hajolt, és tréfásan így szólt:

– Te kis gyávaság! Az imént úgy megijedtél a gongütésektől és a dobolástól, hogy még nyikkanni sem tudtál!

A fiúcskát kivette a takarók és párnák közül, melléhez szorította és megcsókolta. Miközben így becézgette a gyereket, egyszerre valaki félrevonta a függönyt; a fiatal Csen lépett be halkan. Odament Aranylótuszhoz, ő is simogatni, csiklandozni kezdte a gyereket, s lám, milyen érdekes, közelsége megnyugtatta a kicsit, aki örömében sikongatni kezdett. Csen elvette Aranylótusztól, és szívből megcsókolta. Az asszony irigykedve nézte, milyen bizalommal van a gyermek Csen iránt.

– Ha én csókolom meg, méregbe gurul, és összekócolja a hajamat – jegyezte meg.

– Pedig ön egyszer azt állította, hogy nem tudok csókolni! – felelte Csen kihívó mosollyal.

Aranylótusznak már nyelve hegyén volt a csattanós válasz, de tekintettel a dajka és a szobalány jelenlétére, beérte annyival, hogy legyezőjének nyelével enyhén meglegyintette a fiatalembert. A legyező érintése olyan kellemes érzést keltett Csenben, hogy felszökkent, mint a ponty, mely ráveti magát a csalétekre.

– Juj! Ez fájt! – kiáltotta nevetve. – Vékony ruha van rajtam, igazán kíméletesebb lehetne, sógorasszony!

– Ó, maga rosszcsont, maga nem érdemel kíméletet. Meglátja, ha még egyszer felingerel, sokkal gorombább leszek.

Időközben a dajka ismét elvette a gyereket, és a szobalánnyal átment a szomszéd szobába, hogy ne zavarják a szerelmes évődést. Aranylótusz és Csen most kisurrant a parkba; észrevették ugyanis, hogy Meng Jü-lou, Hszi-men lánya és Fahéjvirág a pavilon felé közeledik, és nem akarták, hogy kettesben találják őket. Aranylótusz előreengedte a fiatal Csent, s hátulról óvatosan a fejére helyezte a koszorúvá formált barackágat.

– Hát a te frizurádat meg mi lelte? – kacagott fel vidáman a felesége.

Csen a fejéhez kapott, és szótlanul, zavartan levette a virágkoszorút.

A menet estefelé szép rendben visszaindult a városba: legelöl négy szolga, utána az asszonyok gyaloghintói, majd Hszi-men Csing lóháton, négy őr kíséretében, a többi férfi vendéggel; leghátul a szakács haladt jó néhány tehervivővel, akik az elemózsiás kosarakat cipelték.

Odahaza nagy meglepetés várt Hszi-menre. Még alig szállt le a lóról, amikor a szolgák jelentették neki, hogy a nap folyamán Hszia bíró előbb személyesen kereste, majd küldöncöt menesztett hozzá két alkalommal is. Sürgősen beszélni szeretett volna vele. Hszi-men hirtelenében nem tudta elképzelni, miféle sürgős ügy késztette Hszia bírót a látogatásra.

– Hagyott hátra valamit? – kérdezte inasát, Su-tungot, aki az átöltözésnél segédkezett neki.

– Mindössze annyit üzen, hogy az ügy rendkívül fontos, és még ma beszélnie kell önnel, feltétlenül.

Miközben Hszi-men Csing fejében a legkülönbözőbb feltevések és kétségek kergetőztek, egyszerre belépett Li Ping, és jelentette:

– Hszia úr érkezett épp ebben a percben.

Hszi-men, vendége üdvözlésére, az elülső fogadóterembe sietett.

– Végtelenül sajnálom, hogy előző látogatását elmulasztottam. A városon kívül tartózkodtam, áldozatot mutattam be őseimnek, s igyekeztem tisztára söpörni sírjukat. Kérem, bocsássa meg mulasztásomat.

– Kérem, kérem, most azonban szigorúan bizalmas beszélgetésem lenne önnel. Itt senki sem zavarhat minket?

Hszi-men Csing inkább a valamivel távolabb eső kilátópavilonba vezette vendégét, s meghagyta, hogy a beszélgetése alatt egyetlen szolga se lépje át a pavilon küszöbét.

– Ma reggel – kezdte Hszia úr – egészen váratlanul meglátogatott körzeti elöljárónk, Li úr. Közölte velem, hogy Santung tartomány cenzora mindkettőnket be akar vádolni az uralkodónál. Feljelentése már útban van a keleti főváros felé. Nyomban beszereztem a feljelentés másolatát, és elhoztam önnek. Itt van.

Hszi-men elsápadt. Kikapta Hszia kezéből a feljelentést, odatartotta a lámpához, és olvasni kezdte.

Santung tartomány cenzorának,

Cengnek beadványa az uralkodóhoz.

Hajdan, amikor Kung-ce mester megfogalmazta Tavasz és Ősz krónikáját, az uralkodók időről időre ellenőrző körútra indultak a birodalomban, hogy a jó kormányzat bölcs szándékainak fényét terjesszék mindenfelé, és a lakosságot hozzásegítsék a magasabb erkölcsiség megvalósulásához. Manapság a mi feladatunk, vagyis a cenzorok feladata, hogy tovább ápoljuk e régi jó szokást, s mindenekelőtt, hogy érvényt szerezzünk az igazságnak, megbélyegezzük a tisztjükre alkalmatlan hivatalnokokat, és megbüntetésüket javasoljuk az uralkodónak. Miután az év vége előtt megbízást kaptam, hogy ebben a szellemben kutassak és üldözzem az üldözendőket, ma, egyéves hivatali megbízatásom lejárta előtt, panaszt kell emelnem két bírósági tisztviselő ellen. Az egyik Hszia, a tungpingfui prefektúrában fekvő Csinghohszien körzeti bírája… megvesztegethetősége már régóta ismeretes… a hivatalnoktársadalom szégyenfoltja… a szegény flótásokkal szemben könyörtelen, akár a tomboló orkán… de ha a gazdag bitangok pénzzel megkenik, alázatosan vigyorog, és térdei megroggyannak… a másik Hszi-men Csing, a császári körzet segédbírája… tulajdonképpen született gazember, a piaci és utcai csőcselék kebelbarátja… sötét ügyletek révén került hatalomra… olyan tudatlan, hogy nem tudja megkülönböztetni a zöldséget a búzától… kicsapongó magánélet… asszonyait és ágyasait védőfátyol nélkül engedi végigmenni az utcán, és eltűri illetlen viselkedésüket… a járókelők szeme láttára örömlányokkal dorbézol a lampionpiacon levő házának erkélyén… bűnös viszonyt folytat Han nevű üzletvezetőjének feleségével… az éjszaka leple alatt a gonosztevő Miao Csing pénzzel megvesztegette…

Mindketten méltatlanok bármiféle hivatal betöltésére, ezért kérem, utasíttassanak az illetékes minisztériumok a fent elmondottak kivizsgálására és a megfelelő intézkedések megtételére, az államigazgatás tisztaságának megőrzése érdekében, nehogy a császári kormányzat fénye elhomályosodjék…

Hszi-men Csing meghökkenve pillantott Hsziára.

– Most mit tegyünk? – kérdezte az.

– Nem marad más hátra – válaszolta Hszi-men, kis ideig tartó megfeszített gondolkodás után –, sürgősen el kell küldenünk valakit az Öreg urasághoz a keleti fővárosba, hogy megvásároljuk pártfogását.

Hszia úr teljes egészében magáévá tette Hszi-men véleményét, és nyomban elindult, hogy odahaza megtegye a szükséges intézkedéseket.

Laj-pao, valamint Hszia úr inasa, Hszia Sou, már másnap kora hajnalban útnak eredt Kajfengfuba. Laj-pao háromszáz uncia készpénzt, valamint különböző arany, ezüst és drágakő ékszereket vitt magával, továbbá egy levelet Ti intendánsnak. Hszia Sou bőröndjében kétszáz uncia arany és két szép ezüstkanna volt elcsomagolva.

Hszi-mennél az éjszakai izgalmakat végképp betetőzte a kisfiú sorsáért való aggódás. A gyerek alaposan megsínylette a mozgalmas kirándulást, egész éjszaka egy perc nyugta sem volt. Nem jött álom a szemére, de még a dajka mellét sem fogadta el. Sírva feküdt párnái között, nyugtalanul hánykolódott, mintha ijesztő rémek szorongatnák. Aggódó édesanyja Holdasszonyhoz fordult tanácsért.

– Hányszor megmondtam már, hogy ne vigyétek magatokkal! – szólt Holdasszony. – Hiszen még egyesztendős sincs szegényke. De ez az önfejű ember nem hallgat a jó szóra.

Elküldött Liu anyóért, Hszi-men Csing pedig elhívatta a gyerekorvost. Ezen az éjszakán az örökös ajtónyitogatástól és -csukogatástól úgy ringott a ház, akár egy bölcső. Szerencsére Liu anyó nem találta aggasztónak a gyerek állapotát.

– Valószínűleg a rémület ördöge bújt belé – vélte az öregasszony. – Meglehet, útközben összetalálkozott az „Öt égtáj tábornokával”. Majd adok neki valamit, ami egykettőre megnyugtatja.

És valóban, a cinóbervörös pirulák, melyeket Liu anyó egy káka- és lótuszlevelekből kotyvasztott folyadékban feloldott és beadott a fiúcskának, hamarosan megnyugtatták és elaltatták. Ping asszony hálája jeléül egy unciát ajándékozott Liu anyónak, aki később még egyszer visszajött, férje, a vak csillagjós kíséretében. Az öregember, felesége parancsára, hogy a kisfiú mielőbb felgyógyuljon, a kilátópavilonban nagy titokban elmondotta varázsigéit, és ellejtette az ördögűző táncot.

A két küldött, Laj-pao és Hszia Sou, erőltetett éjjel-nappali menetben rövid hat nap alatt Kajfengfuba érkezett, s leadta az ajándékokat Ti intendánsnál. Ti úr nem-hiába ígérte meg Hszi-men Csingnek, hogy támogatni fogja, mint valami száztíz esztendős parancsolót. Miután elolvasta Hszi-men Csing levelét, közölte a küldönccel, hogy semmi ok a nyugtalanságra.

Ceng cenzor feljelentése még meg sem érkezett. Majd ha itt lesz, beszélek a kancellárral, és gondom lesz rá, hogy az illetékes minisztérium, ez esetben a hadügyminisztérium, egyszerűen a többi aktával együtt elfektesse, ne vegye figyelembe, és ne is válaszoljon rá. Ceng úr hivatali megbízatása már úgyis lejárt. Mondjátok csak meg gazdátoknak, egy percig se fájjon a feje.

Szívélyesen megvendégelte őket, s még öt-öt uncia útiköltséget is nyomott a markukba, mire azok tüstént hazaindultak.

Hszi-men Csing már alig várta visszaérkezésüket, s a kedvező hír hallatán súlyos kő esett le a szívéről.

– De hogyan lehetséges, hogy ott tartózkodástok alatt nem érkezett meg a cenzor beadványa a keleti fővárosba? – kérdezte csodálkozva.

– Megelőztük, ugyanis mindössze öt nap alatt tettük meg a Kajfengfuig vezető utat. Feltehető, hogy a beadvány időközben már odaért. Visszafelé ugyanis az országúton összetalálkoztunk egy csapat postalovassal, lovaik nyakán csengettyű csilingelt, a nyergeken sárga postatáska. Az élen két kicsipkézett lobogót vittek, a lobogók hegyén fácánfarktollak. Alighanem Ceng cenzor futárjai voltak.

– Felőlem akár ők is lehettek – nevetett Hszi-men Csing –, már elkéstek.

Hszia úrnak szóló üdvözleteivel útjára bocsátotta Hszia Sout, saját szolgáját, Laj-paót pedig öt unciával, két üveg borral, egy hatalmas darab sült hússal ajándékozta meg, valamint egy teljes pihenőnappal, hadd aludja ki magát.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hszi-men Csing Fan atya segítségével

csodapirulákhoz jut.

Pi apáca varázsitalt hoz

Holdasszonynak

Hszia bíró hálája jeléül már másnap meglátogatta Hszi-ment.

– Az ön találékonysága és hathatós támogatása nélkül sosem kászálódtam volna ki a bajból – mondotta őszinte elismeréssel.

Hszi-men Csing mosolyogva fogadta a hízelgő elismerést.

– Mondhat a cenzor akármit, a mi Öreg uraságunknak is van magához való esze.

És késő estig tartó, vidám, gondtalan poharazgatással ünnepelték szerencsés megmenekülésüket a nagy veszélyből.

Amikor Ceng cenzor látta, hogy a két hűtlen bíró elleni feljelentésnek nincsen foganatja, nyomban tudta, hogy Caj Csing kancellár nem tudott ellenállni a megvesztegetésnek. Jogos felháborodásában élt az alkalommal, és a császári audiencián, melyre egyéves cenzori megbízatásának lejártakor került sor, új feljelentést tett az Ég Fiának lábai elé, melyben egyidejűleg heves támadást intézett a kancellár ellen néhány nemrégiben kiadott népellenes gazdasági törvény miatt. Mint megállapította, a sómonopólium és az állami magtárak újbóli szabályozása csak néhány gazdagnak hajt hasznot, s egyetlen célja a vidéki lakosság megkopasztása, s ha az Ég Fia meg akarja őrizni a birodalom belső békéjét, feltétlenül vissza kell vonnia a szóban forgó törvényeket.

De jó szándékú elgondolása nem járt eredménnyel. A kancellár akkoriban azt súgta az Ég Fia fülébe, ami éppen jólesett neki. Mindig neki lett igaza, és játszi könnyedséggel kivédte ellenfelének támadásait. Még azt is sikerült elintéznie, hogy Ceng urat, mint csincsoufui prefektust, Senhszi tartományba helyezzék. Senhszi tartomány új cenzora azonban, bizonyos Szung Pan, sógora volt a kancellár fiának, Caj Ju főtitkárnak. Ez a cenzor szíves örömest teljesítette a kancellár titkos utasítását, és kopóként szimatolt, hol fedezhet fel valami kivetnivalót a gyűlölt Ceng magánéletében, s közben attól sem riadt vissza, hogy kémkedésre használja fel az egykori cenzor háza népét. Addig fondorkodott, míg Ceng úr belefáradt az üldöztetésbe, s hogy megmeneküljön a számára kilátástalan bírósági eljárástól, megvált hivatalától és családjától, s remeteéletet kezdett valahol messze a hegyek között. De hagyjuk ezt egyelőre, majd később visszatérünk rá.

Épp ezekre a napokra esett két magas rangú úr egyidejű látogatása Hszi-mennél, ami nagy megtiszteltetést jelentett ugyan számára, de egyben sok kiadást is. Az imént említett Szung cenzor, Senhszi tartományba utazva, Csinghohszienben összetalálkozott a kancellár fogadott fiával, Caj Sennel, aki a két Huaj tartomány újonnan kinevezett sókamarásaként éppen új állomáshelye felé tartott. Ti intendáns meggyőző rábeszélésére Szung cenzor elhatározta, hogy átutaztában látogatást tesz a nagyra becsült, gazdag és bőkezű Hszi-men Csing úrnál. Ami pedig Caj Sent illeti, őneki néhány hónappal előbb már része volt Hszi-men vendégszeretetében, és fel akarta frissíteni a régi kapcsolatot. Így a két mandarin elhatározta, hogy együttesen látogatja meg Hszi-ment.

Hszi-men Csing időben értesült tervezett látogatásukról, és megfelelő előkészületeket tett fényes fogadtatásukra. A nagy díszkísérettel bevonuló két mandarin gyaloghintói természetesen nagy feltűnést keltettek a városban, s lám, megint Hszi-menről beszélt mindenki széltében-hosszában: milyen jelentős ember lehet, mondogatták, ha két idegen, magas állású mandarin az ő kedvéért megszakítja szolgálati útját, csak hogy tiszteletét tegye nála!

A fényes vendégfogadásban Hszi-men Csing ez alkalommal felülmúlta önmagát. Túl azon, hogy két látogatójának egész kíséretét megvendégelte, bőségesen megrakatta dzsunkáikat mindenféle elemózsiával, ötven-ötven üveg borral, ötszáz-ötszáz darab zsemlével és vagy száz font súlyú, hatalmas darab sült húsokkal. És amikor Szung úr, ez az élénk csianghszi férfi, aki még egy színházi felvonást sem tudott nyugodtan végigülni, estefelé induláshoz készülődött, Hszi-men még húsz kosárba tömött bőséges vacsorát is adott neki az útra, a hozzá való ezüst és arany étkészletekkel együtt. Volt a kosarakban két hatalmas, borral telt agyagkorsó, két egész birka, két aranytál, két ezüst füleskancsó, tíz ezüst borospohár, két ezüstkehely, két elefántcsont evőpálcika, négy darab arany levélvirág, két vörös selyemabrosz. Hasonló ajándékokat kapott Caj Sen sókamarás is. Hszi-mennek ez a nap kerek ezer unciájába került.

Caj Sen úr csak másnap indult útnak. Hszi-men Csing éjszakára a malachitverandát bocsátotta rendelkezésére, és egy egészen különös meglepetést gondolt ki számára.

Amikor Caj Sen késő este belépett a veranda ünnepélyesen kivilágított helyiségeibe, két bájos leányka üdvözölte térdhajtással, mosolyogva. Az egyik Aranypánt, a másik Üdvöske volt, Hszi-men a vendége tiszteletére rendelte őket oda titokban. Bájos lényük, no meg a bőségesen fogyasztott bor költői szárnyalásra késztette Caj Sen urat. Be akarta bizonyítani, hogy a „virágzó tehetségek” múlt évi versenyén a palotavizsga alkalmával nem véletlenül lett ő az első, a Csuang-jüan. Ecsetet ragadott tehát, és fürge kézzel, kígyózó mozdulatokkal rótta egymás alá az írásjegyeket, s mindenekelőtt saját magát örökítette meg egy, a szoba falára pingált nyolcsoros versikével. Ezt követően Üdvöske – kettőjük közül őt választotta erre az éjszakára ágyasának – addig könyörgött neki, míg újból ecsethez nem nyúlt, és egy négysoros versikét vetett oda aranypöttyös legyezőjére.

Mi sem természetesebb, az efféle fontos látogatást Hszi-men is megfelelően hasznosította. Hiszen Caj Sen úr, két fontos sótartomány kamarása lévén, maga döntött a nagybani sóvásárlók személyét illetően. Hszi-men pedig, Csiao szomszéddal társulva, már jó ideje folytatta a sóval való üzérkedést, a nagybani vételt és eladást nem is csekély haszonnal. Egyszóval, mihelyt virágos hangulatba kerültek a bortól, bemutatta vendégének bizalmas szolgáját, Laj-paót, és közölte, hogy a szolga teljhatalmú képviselőjeként hamarosan felkeresi Jangcsouban, sókamarási székhelyén. Kéri, hogy részesítse majd előnyben, és elégítse ki valamivel előbb, mint a többi nagykereskedőt. Caj Sen úr mosolyogva megígérte, hogy egy teljes hónap előnyt biztosít számára a többi nagybani vásárlóval szemben. Ily módon Hszi-men Csing, tekintettel a sóhiányra, könnyen és magasabb áron adhat majd túl a tételen. Így hát igazán kifizetődött a szokásosnál gazdagabb vendéglátás.

Hszi-men Csing másnap még elkísérte Caj Sen urat a városkapuig, sőt egészen a Jungfusze-templomig, ahol már bőséges búcsúreggeli várta a kamarást. Elhangzottak az utolsó udvariassági szólamok, már a mély meghajlásokon is túl voltak, Caj Sen úr beszállt gyaloghintójába, hogy kivitesse magát úti dzsunkájához, Hszi-men pedig visszatért a templomba, az immár elhagyott asztalhoz. Az utóbbi két fáradságos nap után jólesett a kolostori csend, ezért elhatározta, hogy ott marad még egy ideig. Elmélkedéséből az apát megjelenése riasztotta fel.

– Hány éves, apát uram? – kérdezte Hszi-men, az apát deresedő szemöldöke láttán.

– Buddha érdemtelen szolgája hetvennégy esztendőt számlál – válaszolta.

– És hány szerzetese van a kolostornak?

– Harminc.

– Hát igen, hely van bőven, szép tágas a kolostor, csak mintha még nem fejezték volna be az építését.

– Szeme nem csalt. Kolostorunk Csou folyami prefektus alapítványa, de építkezés közben, sajnos, elfogyott a pénz, ezért maradt befejezetlen.

Egyszóval Csou úr a pártfogójuk. Vidéki birtoka is nem messze fekszik ide. Nos, forduljon csak nyugodtan Csou úrhoz, és kérjen tőle további támogatást. Magam is szívesen hozzájárulok egy kevéssel az építkezés költségeihez. – S ezzel átnyújtott az apátnak egy uncia ezüstöt. – Itt van, fogadja el e csekély kártalanítást mai alkalmatlankodásomért.

Az apát alázatosan megköszönte az ezüstöt.

– Bocsássa meg, amiért nem készültem fel a méltó fogadtatásra. Látogatása igen váratlanul ért.

– Sose szabadkozzék. De most szeretném elvégezni a dolgomat.

Az apát az egyik fiatal novíciussal kinyittatta a kolostor hátsó felébe vezető kaput. Miután Hszi-men Csing elvégezte a dolgát, kissé körülnézett. Egy, a szerzetesek celláitól teljesen elkülönített, ötrészes, nagy imatermet fedezett fel, többnyire oda vonultak vissza a szerzetesek, amikor el akartak merülni a szent Dhyana-ájtatosságban. Odabent a borongós félhomályban számos „felhővándor-szerzetest” pillantott meg, szutráik fölé hajolva térdepeltek, kezükben a kivájt fahallal, az álmatlanság jelképével, melynek megkongatása szokta volt jelezni a nappali és éjszakai őrséget. Hszi-ment nem vezette határozott cél, inkább csak a kíváncsiság hajtotta: bement a terembe, és körülnézett.

A térdeplők közül különösen egy szikár, kiaszott szerzetes vonta magára a figyelmét, csupa csont végtagjait mintha fából faragták volna, majd kibökték az összevissza foltozott vörösesbarna csuha redőit. Sovány arcából két kerek, parázsló, fanatikus leopárdszem villogott elő. Simára borotvált, fénylő koponyáját mintha viaszkarika fogta volna körül, álla alatt kócos, ápolatlan szakáll lengedezett. Valódi arhatnak, kiválasztott Buddha-tanítványnak látszott, ahogy előrehajtott fejjel, behúzott nyakkal, elmerülten és elragadtatva az imazsámolyon kuporgott, és észre sem vette, hogy orrlyukából két vékony nefrit-pálcikához hasonló takonycsermely folydogál.

„Furcsa külsejéből és magatartásából ítélve, ő már a beavatottak legbeavatottabbjai közé tartozik – gondolta magában Hszi-men Csing. – Majd felriasztom elmélkedéséből, és kifaggatom.” És máris odakiáltott neki hangosan: – Hé, mester, mi a neve, és honnan keveredett ide?

De kérdését még kétszer meg kellett ismételnie, míg a szerzetes végre magához tért elragadtatott ájtatoskodásából, lassan és büszkén felegyenesedett imazsámolyán, nagyokat hunyorgott, majd végül egyetlen ugrással talpra szökött. Hszi-menhez fordult, néhányszor odabólintott, majd torkát köszörülve rekedtes hangon megszólalt:

– Fan atya vagyok, messzi földről jöttem, az ország nyugati részéből. India magányos erdeiben, egy magas hegyormon áll a Hideg Terem Kolostora, annak vagyok egyik szerzetese. A felhőkkel együtt vándoroltam ide. Már sokszor megálltam a próbát a gyógyszerkészítésben és beteggyógyításban. Mit óhajt tőlem a magas uraság?

– Tehát a gyógyszerkészítés titkainak tudora? Ez éppen kapóra jön nekem. Nem volna véletlenül egy jól bevált erősítőszere férfiak számára?

– Már hogyne volna, hogyne volna.

– Jól van, akkor mindjárt megkérem, látogasson meg. Velem jön?

– Önnel megyek, önnel megyek.

– No, akkor induljunk.

A szerzetes egy vasveretű furkósbotot halászott elő a zsámoly alól, valamint egy orvosságos üvegekkel teletömött kettős tarisznyát, azt ráakasztotta a bot végére, egyetlen lendülettel feldobta a hátára, és Hszi-ment követve, elindult a kolostor kijárata felé.

A bejáratnál Hszi-men magához intette legényét, Taj A-ert.

– Keríts kettőtöknek, magadnak és a mesternek egy-egy öszvért, és induljatok előre – parancsolta. – Én majd utolérlek benneteket.

– Fölösleges, uram – szólt közbe a szerzetes. – Nincs szükségem öszvérre, gyalogosan is előbb érek oda, mint önök lóháton.

„Úgy látszik, mégiscsak járatos a magasabb művészetekben, ha már egyszer efféle vakmerő kijelentést kockáztat meg” – gondolta magában Hszi-men, és beleegyezett, hogy a barát gyalog menjen, de biztonság okáért, nehogy útközben meglépjen, melléadta Taj A-ert.

Ezen a napon, a negyedik hónap tizenhetedik napján, nemcsak Hszi-men Csing második felesége, Li Csiao-er, hanem titkos szeretője, Hatodik Vang is a születésnapját ünnepelte. Hatodik Vang feltétlenül Hszi-men társaságában akarta eltölteni az estét, ezért elküldte öccsét, Vang Csinget, és megüzente vele Taj A-ernek, mi a kívánsága.

Taj A-er azonban még nem érkezett vissza, ezért Vang Csing elhatározta, megvárja a főkapunál. Már vagy egy órája álldogálhatott ott, amikor megjelent Holdasszony és Li Csiao-er. Visszakísérték gyaloghintajához Li anyót, aki leánya születésnapja alkalmából látogatott el a házba. Amikor Holdasszony megpillantotta a kapuban álldogáló tizenöt éves idegen fiút, megkérdezte, honnan jött, és mi a kívánsága. Vang Csing zavartan meghajolt, majd így szólt:

– Hanéktól jövök, és An testvérre várok.

Minthogy Hszi-men Csing házában nem egy szolga hallgatott az An névre, Holdasszony tudni szerette volna, voltaképpen melyik An testvérről van szó. Ping-an, aki jelen volt a beszélgetésnél, félelmében, hogy netán eljár a legényke szája, és kikotyogja Hszi-men és Hatodik Vang titkos viszonyát, gyorsan félretolta, s helyette így válaszolt:

– Hanék házából küldték azzal, hogy kérdezze meg Taj A-ertől, mikor tér már haza Han Tao-kuo úr.

Holdasszony beérte ennyivel, és visszavonult a belső lakosztályba.

Végre megérkezett a várva várt Taj A-er, Fan barát társaságában. A legény teljesen ki volt fulladva, teste izzadságban fürdött. A baráton nyoma sem látszott megerőltetésnek és kimerültségnek. Ping-an sietve átadta Hatodik Vang üzenetét.

– Kis híján balul ütött ki a dolog – toldotta hozzá. – Holdasszony ugyanis véletlenül erre tévedt, és ha nem találom fel magam, és nem szabadítom ki a fiút szorultságából, könnyen kisülhetett volna minden. Ha netán kérdezősködni kezdene, jól vigyázz, nehogy ellentmondásba keveredjünk.

Taj A-er alig figyelt oda. Egyre csak legyezte magát, hogy kissé felüdüljön.

– Elrontották az egész napomat – mormogta bosszúsan. – Mi a fenének kellett gyalog szaladnom ezzel a tarfejővel! A kolostortól idáig egész úton egy pillanatnyi pihenőt se hagyott a nyavalyás! A gazda nyomatékosan meghagyta, hogy hozzak öszvéreket, ez a bolond szerzetes pedig megkötötte magát, és mindenáron gyalog akart jönni ebben a hőségben! Mindkét talpam elkopott, mintha köszörűkővel simára csiszolták volna, alig állok a lábamon. Teljesen kifulladtam ettől az oktalan rohanástól.

– Voltaképpen minek rendelte ide az úr ezt a tarfejőt? – tudakolta Ping-an.

– Hagyj békén, mit tudom én! Biztos van valami locsognivalójuk.

Még nagyban folyt a kérdezés-felelés, amikor Hszi-men Csing megérkezett a kíséret többi tagjával.

– Hogyan, mester, már meg is érkeztek? – kiáltotta elcsodálkozva, amikor megpillantotta a barátot. – Valami ördöngösség lehet a dologban!

Leugrott a lóról, és bevezette a szerzetest a homlokzati fogadóterembe. Miközben átöltözött, látogatója kényelmesen szemügyre vette a pompáról és gazdagságról valló környezetet. Mily hatalmas, fényűző terem, mily tágas és mély udvarok! A bejáratnál lengő szakállhoz hasonlóan aláomló zöld gyöngyfüzérek függönymintája: teknősbéka hátán guggoló békák. A padlón kiterített oroszlánbőrök és süppedő szőnyegek. A terem közepén soklábú, zsírosan fénylő, ébenfából faragott jókora, potrohos asztal kérkedett kerekségével. Közepén kerek keretbe zárt, a Jünnan tartománybeli Talifuból származó sokat érő kő-mozaik: Szumeru-hegyorom alapzaton buddhista világ-mindenség. Az asztal körül tömör, habos erezésű cédrus karosszékek gazdagon díszített gyíkfejekkel. A falakon vörösesbarna bambuszrudak közé kifeszített, szélükön achátszerűen vonalkázott selyemdamaszt darabokból készült képtekercsek.

– Mester, parancsol egy kis bort? – kérdezte Hszi-men Csing, amikor az átöltözés után újból belépett.

– Az egyszerű kolduló barát egyaránt szívesen fogadja a húsételt meg a bort – válaszolta a kiéhezett vendég határozottan.

Hszi-men Csing ebben az értelemben utasította a konyhát. Nos, tekintettel Li Csiao-er születésnapjára, a konyha épp ezen a napon dús készletekkel rendelkezett, válogatott ételekkel és nyalánkságokkal, s a szolgálók nem győzték felhordani a legkülönbözőbb fogásokat, egymás után hozták a tálakat, az edényeket, a tányérokat. Az egyszerű barát nem vetett meg semmit, étvágya csillapíthatatlannak bizonyult. Játszi könnyedséggel kebelezte be az előételként felszolgált könnyű ínyencfalatokat, fáradhatatlan kitartással rágta át magát a főfogás nehéz sültjein, és addig le sem tette az evőpálcikákat, míg az ünnepi lakoma utolsó fogását az utolsó falatig el nem fogyasztotta. Közben-közben egyetlen hajtással leöntötte torkán az eléje tett italt: kis pohár vagy hatalmas kupa, rizspálinka vagy szőlőbor, egyre ment nála. És ivott, egyre csak ivott, míg csak szemei ki nem dülledtek üregükből. Végre dugig volt.

– Az egyszerű kolduló barát pukkadásig jóllakott – jelentette ki, mire Hszi-men Csing leszedette az asztalt, hogy végre rátérjen a tárgyra.

– Hogy állunk azzal az erősítőszerrel? – kérdezte várakozásteli feszültséggel.

– Itt van nálam. Lao-ce mester ősi hagyatéka, ő pedig Hszi-vang-mu tündértől, a Nyugat anyakirálynőjétől kapott recept szerint készítette el. Hálából barátságának iménti laktató tanújeléért, adok néhány pirulát.

Belenyúlt az orvosságokkal teli bőrtarisznyába, előhúzott egy kivájt lopótök flaskát, melynek tartalmából száztíz szerteszét guruló pirulát számolt le az asztalra.

– Minden alkalommal csak egyet vegyen be! Többet semmi esetre sem! Hörpintse le egy kevés gabonapálinkával. – Azután egy másik lopótök palackból vörös kenőcssel teli dobozt kotort elő, súlya valamivel több lehetett egyötöd unciánál.

– Ez meg itt a „tószem” bekenéséhez. Pontosan két ezred unciát kenjen rá minden alkalommal! A készlet pontosan száztíz kezeléshez elegendő.

– És milyen hatása lesz ennek?

– Szélnél sebesebben az Örök Tavasz Barlangjába repíti önt, ágyékának ereje megkétszereződik, megtízszereződik, haja és szakálla kiserken, fogai szilárdak lesznek, látása élesebbé válik. Vágyainak nem szabhat határt. Meglátja, egyetlen éjszakán tíz nőt is a magáévá tesz. Nem talál majd kurtizánt, aki vágyát kielégítené. És ha a küzdelem közepette netán ernyedtséget érezne, elég egy korty hideg víz, újból erőre kap, és az éjszaka hátralevő részére a tavasz leheletével tölti meg az orchideaszobácskát.

Hszi-men Csing lelke örült az efféle beszéd hallatán. Most még a pirulák és a kenőcs elkészítésének receptjét is tudni szerette volna, mert bölcs előrelátással már arra az időre gondolt, amikor fogytán lesz készlete. Minden árat megad a receptért, mondotta, és a nagyobb nyomaték kedvéért harminc csillogó ezüstöt csúsztatott a szerzetes markába. De az semmiképpen nem akarta elárulni a csodaszerek elkészítésének titkát, és nevetve utasította vissza a harminc ezüstöt.

– Lemondtam a világról, megfogadtam, hogy szegénységben élek, a felhőkkel együtt hol ide, hol oda vándorolok, mit nekem a földi kincsek! A pirulákat és a kenőcsöt pusztán barátságból adtam önnek, hálából a kegyes megvendégelésért. A pénze nem kell!

S ezzel máris indulni készült.

– Akkor fogadjon el ajándékképpen legalább egy új csuhára való posztót! – unszolta Hszi-men, s intett embereinek, vegyenek le a polcról egy vég anyagot. Fan atya ezt a hasznos ajándékot hálás köszönettel elfogadta, majd búcsúzásul egymáshoz szorította két kezét, hátára vetette a bot végére akasztott két orvosságos bőrtarisznyát, és elköszönt. A küszöbhöz érve, még egyszer visszafordult, és így szólt:

– Szóval egyszerre egynél sose többet! Ezt jól jegyezze meg!

A vendégek között, akik Li Csiao-er születésnapja alkalmából elhozták jókívánságaikat, ott volt Vang apáca is, aki, hogy beváltsa Holdasszonynak tett ígéretét, magával hozta a Virágzó Tanok Kolostorából Pi apátnőt is. A méltóságteljes hölgyet két tizenöt esztendős apácanövendék kísérte, Miao-feng és Miao-kuj, vagyis „Gyönyörű Főnix” és „Csodálatos Élvezet”. Az apátnő hosszú, teaszín szőrcsuhát viselt, kékesen fénylő borotvált feje búbján tiszta, világos apácafőkötő ült. Jól megtermett, testes asszonyság volt. Zsírpárnákba ágyazott két disznószeme alatt széles száj tátongott, mely elárulta, hogy a szócséplés és a mondatok őrlése bevett szokásai közé tartozik. Holdasszony megkülönböztetett előzékenységet tanúsított iránta, tiszteletteljesen „úrnőm”-nek szólította, míg az apátnő őt udvariasan a „ház bodhiszattvájá”-nak vagy „magas úrnő”-nek titulálta. Éppen a gonddal összeválogatott vegetáriánus ételeket eszegették s hozzá teát kortyolgattak, s áhítattal hallgatták az apátnő szavait, amikor Holdasszony az ablakon át megpillantotta a tálakkal és tányérokkal, poharakkal és kupákkal megrakott Su-tung inast, aki leszedte az elülső fogadóteremben az asztalt, s most hátravitte a piszkos edényt.

– Elment már az a borivó és húsevő szerzetes az első teremből? – kérdezte Holdasszony.

– Épp az imént köszönt el, az úr most kíséri ki a kapuhoz.

– Vu sógornő az iránt érdeklődött, miféle szerzetesről beszélnek.

– Férjem a Jungfusze kolostorból hozta magával, ahol búcsúreggelin látta vendégül Caj sómegbízottat – mesélte Holdasszony. – Ez a csodabogár, fittyet hányva a kolostori előírásoknak, alaposan jóllakott sült hússal és borral, a pénzt viszont, amit férjem az ég tudja, miféle orvosságért ajánlott fel neki, nem fogadta el.

– Igen, a jó ételnek és italnak nehezen áll ellen az ember – vágta rá az apátnő nevetve. – Mi, apácák, némi önmegtartóztatást tanúsítunk e téren, a szerzetesek azonban nem sokat törődnek az előírásokkal. Én mondom, a legrosszabbak közé tartoznak. De a Tripitaka írja: amit az ember ebben az életben eltékozol, azt egy másik életben megfizeti.

– Jóságos ég! – hüledezett Vu sógorasszony. – Akkor mi, akik naphosszat az örömöknek áldozunk, és a földi javakban dúskálunk, későbbi életünkben alaposan meglakolunk!

– Az olyan jó emberek, mint például ezen ház bodhiszattvája, természetesen kivételt képeznek – vetette közbe az apátnő hízelkedve. – A hozzá hasonlók bátor magatartásukkal már egy korábbi életükben kiérdemelték jó sorsukat. Ki mint vet, úgy arat. Ugyanez vonatkozik arra is, milyen szerencsében vagy szerencsétlenségben lesz részünk egy-egy életünkben.

Miközben az apátnő a legagyafúrtabb bölcsességekkel traktálta a szavait áhítattal figyelő asszonyokat, Hszi-men Csing kikísérte a kapuhoz Fan kolduló barátot, és elbúcsúzott tőle. Visszaútban lakosztálya felé, odalépett hozzá Taj A-er, s halkan közölte vele: itt járt Han asszony öccse, az asszony azt üzeni vele, hogy feltétlenül várja este, születésnapi ünnepére.

Hszi-mennek éppen kapóra jött a meghívás. Itt a legjobb alkalom az erősítőszer kipróbálására! Gyorsan átküldött az Oroszlán utcába egy korsó kitűnő bort, s nem sokkal később maga is megjelent Hanéknál.

– Ha otthon megkérdeznék, hol vagyok – oktatta ki Taj A-ert, akivel egyelőre visszaküldte a lovát –, mondd, hogy az Oroszlán utcai üzletben, és hogy a számlákat nézem át.

Hatodik Vang örömmel üdvözölte, s először is megköszönte a bort.

– Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem a születésnapodról – szabadkozott Hszi-men Csing. – Még jó, hogy elküldtél hozzám! Tessék… – mondta, udvariasan átnyújtva születésnapi ajándékát, két sou alakú arany hajcsatot. Azután fél uncia tört ezüstöt adott át neki.

– Mérj le belőle egy tizedet, és hozass legényemmel egy kevés délvidéki gabonapálinkát.

Az asszony elcsodálkozott.

– Miért éppen gabonapálinkát? Talán bizony annyit ittál már a jobb borokból, hogy megelégelted őket? – szólt tréfálkozva, s elküldte Csin-tungot a kívánt italért.

Mihelyt Taj A-er beállította az istállóba gazdája lovát, a Fan atyával való loholástól még holtfáradtan, levetette magát fekhelyére, és egy óra hosszat aludt. Már estére járt az idő, amikor újból felébredt. Gyorsan felszedelőzködött, és kiment a kamrába néhány lámpásért, hogy visszaúton megvilágítsa gazdája előtt az utat. Épp a kamra előtt állt, amikor Holdasszony megpillantotta, és megkérdezte:

– Tulajdonképpen hol van ma este a gazdád látogatóban? A szerzetes távozása után, anélkül, hogy elköszönt volna tőlem, még a délután elment hazulról.

– Nem ment senkihez sem látogatóba. Az Oroszlán utcába készült, hogy átnézze a számlákat.

– De mondd csak, minek egy fél nap ahhoz a számlaátnézéshez?

– Meglehet, utána még betért valahová.

– Ugyan menj már, csak nem tér be valahová így egy-magában. Ki tudja, mi van megint a dolog mögött.

Utasította Ékkövecskét, adja ki Taj A-ernek a lámpásokat, s azt is lelkére kötötte a fiúnak, feltétlenül emlékeztesse gazdáját, hogy második felesége ma ünnepli a születésnapját.

Taj A-er engedelmesen bólintott, megragadta Hszi-men Csing lovának kantárát, s egy kisfiú kíséretében, aki a lámpásokat cipelte, elindult az Oroszlán utcába. De mivel gazdája még Hatodik Vang szobájában tartózkodott, zárt ajtók mögött, kiment a konyhába, jóízűen megette a vacsorát, melyet Feng anyó készített neki.

– Hallja csak, Feng anyó – ugratta az öregasszonyt két falás között –, hiszen maga tulajdonképpen hatodik úrnőnk, Ping asszony alkalmazottja. Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy a háta mögött Han asszonynak tesz bizonyos szolgálatokat?

– Csak azt merészeld, te kis majom! – csattant fel Feng anyó, pofon legyintve a fiút. – Ha kiderülne a dolog, nem mernék többé a szeme elé kerülni. Jó lesz, ha befogod a szád! Megértetted?

A ravasz kópé titokban módfelett örült, hogy sikerült ráijesztenie az öregasszonyra, és újult erővel látott neki a falatozásnak. Ezalatt Csin-tung észrevétlenül elinalt, odaosont a hálókamra ablaka alá, melyben gazdája Hatodik Vanggal pajzánkodott. Tágra meresztett szemmel bámulta, amint Hszi-men Csing némi gabonapálinkával lenyel egy vörös pirulát, majd a „tószemet” bekeni valami vöröses kenőccsel, melyet egy ezüstdobozból vesz az ujja hegyére. Teringettét, ki látott már ilyet: Hszi-men Csing szerszámja hirtelen haragjában egyszeriben megmerevedett, keményre dagadt, és feszesen, sötétvörösen hathüvelyknyire felágaskodott! Hatodik Vang is érdeklődéssel figyelte Hszi-men Csing foglalatoskodását, s midőn most ujjai közt érezte a micsodáját, mely keményebb és hatalmasabb volt, mint valaha, nevetve megjegyezte:

– Most már értem, miért hozattál gabonapálinkát! – mire Hszi-men, a csodálatos eredménytől a lehető legkellemesebben meglepve, elejétől végig elmesélte Fan szerzetes erősítőszerének történetét. Ezek után a párocska alaposan kivette részét a szokásos szerelmi játék örömeiből; úgy tetszett, még sosem lelték ily nagy örömüket a pajzánkodásban, mint ez alkalommal. Hatodik Vang szinte megmámorosodott.

– Én drágám, majd belehalok a gyönyörűségbe! – nyögdicsélte szerelmes bódulatban. – Told közelebb a lámpát! Olyan izgató a látása!

Hszi-men Csing egy pillanatra abbahagyta a buzgólkodást.

– Tudod, a napokban elküldöm majd az öregedet Laj-pao szolgámmal Jangcsouba a sókamarába, később pedig a hucsoui selyemszövödékbe. Akkor majd szépen kettesben maradunk.

– Ó, igen, én kedvesem, küldd el valahová! Amúgy sem tudom, mit kezdjek azzal a kanteknőccel. De ki vezetné távollétében az Oroszlán utcai üzletet?

– Majd Pen Sze barátom helyettesíti.

Odakint az ablak alatt Csin-tung mindezt látta és hallotta, s csak azt sajnálta, hogy Taj A-er hirtelen megveregette a vállát, és megzavarta izgalmas megfigyeléseiben.

– Ugyan mi hasznod a nézelődésből és hallgatózásból? – mondta lekicsinylően. – Inkább használjuk ki a kedvező alkalmat, és vonuljunk el a közeli Pillangó utcába. Ismerős vagyok az ottani Lu házban, van két újonnan érkezett jóképű lány. Az egyik Aranyocska, a másik Vetélytársnő, egyik sem több tizennyolc évesnél. Velük majd kellemesen eltöltjük az időt.

S ezzel már magával is húzta barátját, egyenesen a Pillangó utcába, ahol Aranyocska és Vetélytársnő társaságában egy ideig megjátszották a ficsurat, és mindent elkövettek, hogy szerelmi ügyekben uruk és mesterük fogékony tanítványainak bizonyuljanak. Így szórakoztak, míg csak a kis lámpavivő gyerek meg nem adta a megbeszélt jelt: Hszi-men Csing már öltözködik, indulni készül. Sajnos, a kötelesség visszaszólította őket az Oroszlán utcába.

Ezenközben Hszi-men Csing feleségei körülülték a két apácát, érdeklődéssel hallgatták a kolostori életről szóló elbeszéléseket meg a két fiatal apácanövendék által előadott vallásos énekeket. Holdasszony nagyon haragudott Hszi-menre a hosszas kimaradásért, s szidta Taj A-ert, aki megint egyszer a bolondját járatta vele. Aranylótusz hálószobájában tett látogatása, ahová a kíváncsisága hajtotta, még csak megerősítette gyanúját, annál is inkább, mivel üresen találta az ágy mögötti faliszekrény ama fiókját, melyben szerelmi felszerelését szokta Hszi-men tartani.

– Ki tudja, hol tekereg megint? – mondotta kedveszegetten.

– Bizonyára valamelyik virágudvarban – jegyezte meg Aranylótusz szenvtelenül. Ugyan melyikük gondolta volna, hogy Hatodik Vang csábította el?

Végül megérkezett Hszi-men, de első útja nem a szalonban egybegyűlt feleségeihez vezetett, hanem a Hatodik pavilonjába. Hazaérkezéséről csak akkor szereztek tudomást, amikor Csin-tung, a kislegény, áthozta kalapját, kimenőkabátját, és odaadta Ékkövecskének, hogy tegye a helyére.

– Urad meg hol maradt? – kérdezte Holdasszony elcsodálkozva.

– Bement hatodik úrnőnk pavilonjába – hangzott a válasz.

– Miféle viselkedés ez, hogy egyáltalán nem mutatja magát? – zsémbelődött Holdasszony. – Hiszen tudja, hogy várjuk!

Ping asszony gyorsan felállt, és a pavilonjába sietett.

– Mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte szemrehányóan. – Hiszen ma van a Második születésnapja, és várja, hogy felköszöntsd!

– Ugyan, ráér az holnap is – felelte Hszi-men nevetve, közömbösen. – Kissé kótyagos vagyok a bortól.

– Egy pohárral több vagy kevesebb, az már nem sokat számít – vélte a Hatodik, és a szabadkozó férfit magával húzta a szalonba.

– Hol jártál ilyen késő estig egyedül? – kíváncsiskodott Holdasszony.

– Még felhajtottam néhány pohár bort Jing barátommal.

– Holdasszonyt ez megnyugtatta. – Mindjárt gondoltam, hogy egyedül nem térsz be sehová, ahogy az a buta Taj A-er mondta.

És Hszi-men Csing, hogy kitérjen a további kérdezősködés elől, az illendőség kedvéért kiürítette poharát Li Csiao-er egészségére, majd hamarosan újból elköszönt, és visszament a Hatodik pavilonjába.

Belépve a hálószobába, a Hatodikat már ágyban találta. A fiúcska is ott feküdt mellette, s javában aludt. Ugyanis az erőt adó pirulának bizonyos utóhatása is volt. Aki csak egyet is bevett belőle, egy álló napig nem szabadulhatott a nő utáni vágyakozástól. Hatodik Vanggal még csak az imént folytatott heves küzdelemnek nyoma sem mutatkozott, Hszi-men Csing a legcsekélyebb ernyedtséget sem érezte.

Így hát Hszi-men Csing Jing-csun szobalány segítségével levetette a ruháját, és oda akart feküdni a Hatodik mellé, de az nem engedte.

– Menj ma valamelyik másik asszonyhoz! – kérlelte. – A kicsi olyan édesen szendereg, ne zavard meg.

Hszi-men Csing átölelte az asszonyt, és megcsókolta.

– De rabszolgád éppen veled szeretne hálni – mondta könyörögve, és megmutatta a micsodáját.

– Tyűha, de szörnyű nagy! – kiáltotta Ping rémülten. – Hát ezt hogy csináltad?

– Fan atya erősítő pirulájának hatása – világosította fel a Hatodikat nevetve. – És ha nem hallgatsz meg, felfordulok a kielégítetlen vágyakozástól.

– Térj már észhez! Menj az Ötödikhez!

– Nem tudom, miért, de ma éppen teérted bolondulok!

– Te ostoba, ezen már igazán nevetnem kell! Szeretném tudni, hol ittad ma el az eszedet? Nem bánom, megteszem neked a szívességet, de ha meghalok, a te lelkeden szárad.

És engedve Hszi-men Csing panaszos könyörgésének, végül magához engedte. De előzőleg a kisfiút Jing-csun szobalánnyal átvitette a dajkához a szomszéd szobába. Ily módon Hszi-men Csing ezen estén immár másodszor bizonyosodott meg a pirulák csodatévő hatásáról.

Közben a többi asszony is lefeküdt. A két apáca Holdasszony lakosztályában töltötte az éjszakát. Amikor hármasban maradtak, Vang apáca elővett egy orvosságos üveget.

– Íme, a megígért ital – mondta Holdasszonynak titokzatosan.

Egyszóval a hatvanadik ciklus hétszer hetedik napján kell kiinnia, fehér borba keverve! – fűzte hozzá Pi apátnő. – Ha azon az éjszakán együtt hál férjével, a gyermekáldás nem marad el: ölében egy fiúcska fogan. Minderről azonban senki emberfiának nem szólhat!

Holdasszony izgatottan kikapta az üveget az apáca kezéből.

– Ezer köszönet! – mormogta. – Az első hónapban biztosan elvárom a születésnapomra.

– Azt a dolgot nem egykönnyen szereztem meg – szólt Vang apáca nyomatékkal. – Végül Pi nővérnek sikerült egy ismerős bába bizalmába férkőznie, és három batka árán megvásárolta egy újszülött fiúcska méhlepényét. Borral szép tisztára leöblítettük, megszárítottuk és megpirítottuk, átszitáltuk és belekevertük az italba.

Holdasszony értett a szóból, és sietve egy-egy unciát nyomott az apácák kezébe.

– Ha meglesz a kívánt hatás, mindketten még egy-egy új kámzsára való anyagot is kapnak – ígérte. A régi mondás ez egyszer megint igaznak bizonyult:

Igazságot egy ölt eladni:

tíz napig kell azért szaladni.

Tíz öl hamisságon túladni:

egy napig sem kell kínálgatni.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Éhenkórász _,Jing a barlangban szétrebbent

egy szerelmespárocskát.

Aranylótusz titkos örömöknek áldoz

a fiatal Csennel

Másnap délelőtt Holdasszony bátyjának feleségével és a két apácával épp a reggelinél ült, amikor Hszi-men Csing váratlanul félrevonta a függönyt, és belépett a szobába. Vu sógorasszony gyorsan kézen fogta a két apácát, és magával húzta őket Li Csiao-er lakosztályába.

– Hiszen ez Pi apáca volt! – szólt Hszi-men csodálkozva. – Mi keresnivalója van itt ennek az átkozott dögnek, ennek a tar fejű banyának?

– Megfékezhetnéd egy kissé a nyelvedet – utasította rendre Holdasszony. – Mit vétett neked, hogy ilyen gyalázatos módon becsmérled? Ismered őt egyáltalán?

– De még mennyire ismerem! Hiszen ez a vénség eget és földet becsap, kolostorát pedig bordélyházzá zülleszti. Ő az, aki annak idején eltűrte, hogy Csen miniszteri tanácsos legfiatalabb leánya^,a a Földi Ismeretlenség Kolostorában titokban ifjú barátjával szeretkezzék, és ezért pénzt fogadott el! Később kitudódott a dolog, és az ügyet az én bíróságom tárgyalta. A fiatalokat összeházasítottam, a vén kerítőnőről viszont lehúzattam a kámzsát, és húszat verettem a fenekére. Ezenfelül kimondtuk: méltatlan arra, hogy egyházi rend tagja legyen, és válasszon világi hivatást. Nem értem, hogyan viselhet a mai napig is apácaruhát?

– Ugyan menj már! Igazi hivő lélek ő, akinek egész életét betölti a vallás.

– Ami abból áll, hogy éjnek idején férfiakat lop be a kolostor kapuján! – gúnyolódott Hszi-men Csing.

– Hagyd már a gonoszkodást! Nem engedem, hogy bármit is mondjál rá. Egyébként mikor küldöd el embereidet Jangcsouba a sókamarához? – kérdezte Holdasszony, hogy a számára kínos beszélgetést más mederbe terelje.

– Holnapután, vagyis e hónap huszadik napján, az kedvező utazási nap. Én a magam részéről Laj-paót és Han Tao-kuót küldöm, Csiao szomszéd pedig Caj Pent küldi velük megbízottjaként. Mindkettőnktől ötszáz-ötszáz unciát kapnak, ebből a pénzből bőséges sókészletre tehetünk szert.

– És ki vezeti majd Han távollétében az Oroszlán utcai selyemüzletet?

– Pen Sze.

Hszi-ment kihívták. Megérkezett Han Tao-kuo és Laj-pao, hogy átvegyék a pénzt a sóra és az utazásra. Hszi-men Csing elment velük a kilátópavilonba, ott újból átszámolták a pénzt, majd együttesen kis csomagokba és zsákocskákba rakták. Még javában folyt a pénzszámlálás, amikor váratlanul megjelent Éhenkórász Jing.

– Mit rendezgettek itt? – kérdezte kíváncsian.

– A sóra szánt pénzt – felelte Hszi-men Csing. – Küldötteim huszadikán indulnak Jangcsouba.

– Ó, ez lesz aztán a zsíros üzlet! Fogadd előre gratulációmat – jegyezte meg Éhenkórász Jing. Előbb különböző üzleti ügyeket beszélt meg Hszi-mennel, majd váratlanul kirobbant belőle: – Különben mondd csak, hallottál már Fahéjvirág botrányáról?

– Nem tudok semmiféle botrányról.

– Akkor hallgass ide. Mint magad is tudod, a köztiszteletben álló egykori miniszter, Vang úr harmadik fia a keleti fővárosban feleségül vette Liu Huang főeunuch egyik gyönyörű unokahúgát. Az ifjú férj az elmúlt újévet fiatal feleségével annak nagybátyjánál töltötte a fővárosban, és ez alkalommal ezer unciát kapott ajándékba. Nos, visszatérése után az összeget itt nálunk, testvéri szövetségünk két tagjával, Csu Si-niennel és Szun Tien-huával, különböző örömtanyákon verte el, de főleg Fahéjvirágnál. Továbbá elvette a második utcabeli Csiék kis Csi Hsziang-ernek szüzességét. A fiatal feleség, férje züllött élete feletti bánatában, otthon öngyilkosságot kísérelt meg, felakasztotta magát. Amikor az öreg Vang Kajfengfuban minderről értesült, a tungpingfui prefektusnál letartóztatási parancsot eszközölt ki Csu és Szun, valamint a kis Csi Hsziang-er és Fahéjvirág ellen. Csut és Szunt tegnap lefogták, de a két lánynak még sikerült időben meglépnie. Fahéjvirág ma szeretett volna eljönni hozzád, hogy pártfogásodat kérje. Csodálkozom, hogy még nem járt itt. Könyörgött nekem, hogy szóljak nálad néhány szót az érdekében.

Miután elhadarta az újdonságokat, nagy sebbel-lobbal elrohant.

A főkapunál valóban összetalálkozott Fahéjvirággal, aki épp akkor szállt ki gyaloghintójából. Köszönt neki, és futólag értésére adta, hogy Hszi-ment már előkészítette a látogatására.

Hszi-men Csing Holdasszony lakószobájába vezettette. Ott állt most előtte a lány, egyszerű teaszín ruhában, virágszirom arca sápadt és feldúlt volt, felhőhaját csak épp hogy elrendezte, még ékszert sem tett bele; egy fehér csipkekendővel idegesen törülgette homlokát.

– Ó, ez a mostoha sors! – kezdett rá mondanivalójára. – Lám, az ember nyugodtan üldögél otthon a szobájában, nem gondol semmi rosszra, s máris nyakába szakad a baj. Képzelje csak, uram, tegnap váratlanul beállított hozzánk Csu Si-nien és Szun Tien-hua, és magukkal hoztak egy számomra teljesen ismeretlen, Vang nevű fiatalembert. Nővérem nem volt otthon, s anyám is a városban járt, éppen önöknél, hogy nagynéném születésnapja alkalmából kifejezze jókívánságait. Ó, bárcsak elkísértem volna! Én úgy terveztem, majd valamivel később utánamegyek, de Csu és Szun állandóan a nyakamon lógott, s nem hagytak békében, egyre csak azt hajtogatták, ne menjek el, inkább szórakoztassam a társukat. Közben még önhöz is át akartak ugrani. De alighogy kiléptek a kapun, egy csomó ember termett körülöttük, és elvezették őket. A fiatal Vang úr az udvari kapun át elmenekült, én meg utána, be egyenesen a szomszéd házba, ahol elbújtam Csu mamánál. Anyám természetesen majd meghalt az ijedségtől, amikor tegnap hazaérkezett, és háziszolgánktól megtudta, mi történt. Ma kora reggel megjelent néhány poroszló a körzeti jamenből, dörömböltek az ajtón, felmutatták a letartóztatási parancsot, és el akartak vinni, mégpedig a keleti fővárosba, hogy ott kihallgassanak.

– Nem szörnyű? Ó, uram, vegyen pártfogásába, különben elvesztem! Önt pedig, kedves úrnőm – fordult Holdasszonyhoz –, megkérem, szóljon egy-két jó szót az érdekemben!

Hszi-men Csing mosolyogva felsegítette a térdeplő leányt, majd megkérdezte:

– A te neveden kívül még más név is szerepel a letartóztatási parancson?

– Igen, Csi Hsziang-eré, akinek a fiatal Vang elvette a szüzességét. Meglehet, hogy az ő házukban költekezett, és adósságokba verte magát, de nekünk mi közünk hozzá? Itt folyjon ki a szemem, ha egyetlen batkát is hagyott nálam, és verje ki a testemet annyi gennyes kelés, ahány hajam szála van, ha Csi Hsziang-ernek minálunk vették el a szüzességét!

Holdasszony megsajnálta a lányt, és meghatottan pártfogásába vette.

– Kíméld meg az ilyen szörnyű esküdözéstől – fordult Hszi-menhez. – Láthatod, mennyire rászorul a segítségedre.

– Csi Hsziang-ert már letartóztatták? – kérdezte Hszi-men Csing.

– Nem, egyelőre Jüan herceg lakásán rejtőzik.

– Igen? Akkor néhány napra befogadlak, s ugyanakkor szólok Li körzeti elöljárónak az érdekedben.

És Su-tunggal nagy sietve beadványt fogalmaztatott, amelyet mindjárt ki is kézbesítettek Li úrnak. Az írásban Hszi-men Csing közölte, hogy kezeskedik Fahéjvirágért, s kéri, tekintsenek el a letartóztatásától. Su-tung egy kis idő múlva visszaérkezett a válaszlevéllel.

– Li úr azt üzeni – jelentette –, hogy minden más ügyben szívesen áll rendelkezésére, de ez esetben egy fővárosi magasabb hatóság határozott rendelkezéséről van szó, és azt sehogy sem kerülheti meg. De tekintettel az ön közbenjárására, néhány nappal elhalasztja a parancs végrehajtását. De azután már számadással tartozik a fővárosi hatóságnak.

– Kár! – mondotta Hszi-men Csing, és sajnálkozva felsóhajtott. – Kár, hogy nem küldhetem el Laj-paót, de őneki holnapután Jangcsouba kell utaznia a sókamarához. Más emberem pedig, akit a városba küldhetnék, nincsen.

– Hadd utazzon egyelőre a másik két ember Jangcsouba, Laj-paót pedig küldd el Kajfengfuba – javasolta Holdasszony. – Visszaérkezése után is utánuk mehet. Nézd csak, mennyire fél a kicsike.

Fahéjvirág hirtelen elhatározással alázatosan térdre rogyott Holdasszony és Hszi-men Csing előtt, így kérve pártfogásukat.

Hszi-men Csing rövid gondolkodás után magához hívatta Laj-paót.

– Másképp határoztam – mondta a szolgának. – Huszadikán nem utazol Jangcsouba a másik kettővel, más sürgős utazást kell lebonyolítanod: elmégy a keleti fővárosba, mégpedig holnap. Felkeresed Ti intendánst, és feltétlenül rábírod, hogy vonassa vissza a Fahéjvirág ellen kiadott elfogatási parancsot.

Fahéjvirág gyorsan térdet hajtott Laj-pao előtt, s az meghajlással viszonozta a köszöntést:

– Bízhat bennem, húgocskám – mondotta.

Hszi-men Csing írástudó legényével, Su-tunggal levelet íratott Ti intendánsnak, a levélhez mindjárt egy csomagocskát is csatolt, benne húsz unciával, s meghagyta, hogy Laj-pao az írással együtt adja át a címzettnek, mire Fahéjvirág gavallérosan a zsebébe nyúlt, elővett zsebéből öt unciát, s átnyújtotta Laj-paónak.

– Semmi az egész, jól jön majd az úton – biztatta. – Ha visszatér, anyám majd külön is megköszöni.

Hszi-men Csing nem akarta, hogy Laj-pao elfogadja a pénzt, visszavétette a lánnyal az öt unciát, amit az némi vonakodás után meg is tett. Ehelyett titkon odadugott Laj-paónak öt unciát. Fahéjvirág meghajolt a szolga előtt:

– Hála és köszönet, bátyámuram, az értem való fáradozásért. Remélhetőleg hamarosan útnak indul, nehogy későn érkezzen.

– Már holnap, kora hajnalban, az ötödik dobszó órájában – ígérte a lánynak, majd elköszönt, átsietett az Oroszlán utcába, és közölte Han Tao-kuóval, hogy huszadikán nem utazhat vele Jangcsouba.

– Majd ha a keleti fővárosban elintéztem a megbízatásomat, utánatok megyek Jangcsouba. Hol talállak meg benneteket?

– Hszi-men Csing úr azt ajánlotta, szálljunk meg a kikötőben, Vang Po-zsu fogadójában. Hatalmas ház, annak idején már Hszi-men úr édesapja is gyakran megfordult benne. Ott érdeklődj utánunk.

– Sógornőm nem küld vagy üzen valamit férjezett leányának a fővárosba? – kérdezte Laj-pao Hatodik Vangtól.

– Elvihetné Kedvencnek ezt a két hajcsatot meg ezt a két pár papucsot, és kérem, megnyugtatásunkra érdeklődjék hogyléte felől.

Laj-pao megígérte, hogy mindent elintéz, átvette a Kedvencnek szánt kis csomagot, azután hazasietett, hogy felkészüljön az utazásra.

Ezalatt Fahéjvirág, Hszi-men feleségeitől körülvéve, az Első szobájában üldögélt. Boldogan tűrte a kérdések ostromát, sőt mi több, nem kevés büszkeséget érzett, hogy egy csapásra ő került az általános érdeklődés középpontjába, és mindenki őt sajnálja. Mióta Hszi-men Csing védőszárnyai alatt tudta magát, kezdeti riadtsága egy csapásra elszállt, és helyet adott a megszokott vidám gondtalanságnak. Sőt kedve kerekedett, hogy lantkísérettel egy dalt adjon elő, de bármily megértő is volt Holdasszony, ezt már megsokallta.

– Gyermekem, hogyan támadhat kedved ilyen helyzetben a daloláshoz? – kérdezte fejcsóválva.

– Ó, bánom is én! – vetette oda Fahéjvirág könnyedén. – Mióta Hszi-men úr oltalmába vett, ismét gondtalan vagyok.

– Mindjárt látni, hogy virágudvarban cseperedett fel! –jegyezte meg Meng Jü-lou gúnyosan. – Milyen egykettőre arcot cserélnek az ilyenek! Az imént még gyászos, gondterhelt ábrázattal és összevont szemöldökkel érkezett, még egy korty teát sem tudott meginni, most meg újból vidám gondtalan, mintha mi sem történt volna.

De Fahéjvirágot mindez nem gátolta abban, hogy karcsú nefritujjait kifeszítse a bélhúrok fölött, és eltrillázzon egy dalocskát.

Ekkor megérkezett Csin-tung, s jelentette, hogy az úr az Ötödik pavilonjába ment. Aranylótusz természetesen a legszívesebben tüstént felugrott és elszaladt volna, de tekintettel a három vendégre, illendőségből ülve maradt. Holdasszony észrevette belső nyugtalanságát, és mosolyogva elbocsátotta. Aranylótusz a búcsúzásnál igyekezett lehetőleg közömbös arcot vágni, de kiérve olyan gyorsan futott pavilonja felé, amilyen gyorsan csak vitte a lába. S ezen az estén ő volt a harmadik nő, akin Hszi-men kipróbálta csodapiruláinak hatását.

Két nappal később történt. Ezen a délutánon Hszi-men Éhenkórász Jing és Hszie Hszi-ta barátjával a kilátó pavilonban üldögélt, vidám lakmározás közepette; a vigadozásra egy frissen leölt hízott disznóból és egyebekből álló, nemrég érkezett baráti küldemény szolgáltatott alkalmat. A jó hangulatról Fahéjvirág gondoskodott dallal és lantpengetéssel.

Ezalatt Hszi-men Csing feleségei a keleti körfolyosón gyűltek egybe, és teát szürcsölgettek. Amint így üldögéltek és beszélgettek, egyszerre csak észrevették, hogy Csou borbély az udvar túlsó oldalán, a falhoz simulva, halkan settenkedik. A nap folyamán Hszi-men Csing házában teljesített szolgálatot, már délben szépen rendbe szedte Hszi-men fejét, testét alaposan megdögönyözte és megdolgozta a légzési gyakorlatok szabályai szerint. Most bejárta a tágas udvarházat, és esetleges további megbízatások után szimatolt.

– Hé, borbély, éppen jókor jössz! – kiáltotta Ping asszony. – Lenyírhatnád a kisfiam haját.

Az emberke fürgén odaugrott, meghajolt az egybegyűlt asszonyok előtt.

– Az uraság már kifejezte ugyanezen óhaját.

– De talán kérdezzük meg előbb a naptárat, alkalmas-e hajvágásra a mai nap – aggályoskodott Holdasszony. – Légy oly jó, kedves ötödik nővérem, pillants bele a kalendáriumba.

Aranylótusz elküldte érte Ékkövecskét.

– A mai nap éppen alkalmas a hajvágásra – jelentette ki a naptár tüzetes átböngészése után.

Áthívatták tehát Zsu-ji dajkát a kisfiúval, odakészítettek egy meleg vízzel telt edényt, s miközben Ékkövecske, törülközővel a karján, a kis fejecskét tartotta, Csou borbély kicsomagolta szerszámait, majd a jelenlevő asszonyok általános, feszült figyelmétől kísérve, hozzálátott felelősségteljes munkájához. A félénk kisfiú az első nyisszantások után vinnyogni kezdett, és amikor a borbély, rá sem hederítve, tovább csattogtatta ollóját, ijedtében a gyerek, mint máskor is, visszafojtotta a lélegzetét, arca bíborszínűvé vált, azután meg sem mukkant. Édesanyja, aki attól tartott, hogy a fiúcska netán megfullad, ijedten kiáltott oda a borbélynak: – Hagyd abba! Hagyd abba! A gyerek megfullad! – mire a félénk borbély ijedtében sietve összeszedte szerszámait, és sürgősen odébbállt. Egyszóval a naptár ragyogó bizonyságot tett megbízhatatlanságáról!

Miután a kisfiú nem érezte már az idegen kéz és olló közelségét, végre újból lélegzeni mert, s vele együtt a többiek is fellélegeztek. Anyja paskolta-veregette, és igyekezett a gyereket jókedvre deríteni, míg Holdasszony így szólt hozzá:

– Hatodik nővérem, te is le tudnád vágni a fiúcska haját. Lássuk be, nem született hősnek. Minek hívtad a borbélyt?

Majd Aranylótuszhoz fordult:

–Ötödik nővérem, ha már ott van nálad a kalendárium, nézd meg, kérlek, hányadikára esik a ciklus hétszer hetedik napja.

– Huszonharmadikára – válaszolta Aranylótusz szorgos keresés után. – De miért kérdezed?

– Csak úgy.

Ó, balga Holdasszony! Még csak az imént bizonyosodott meg a naptár megbízhatatlanságáról, de hitelt adva Pi apátnő csalfa szavainak, már újból attól várt jó tanácsot!

A kilátó pavilonbeli lakmározás véget ért, vidám lármától és jókedvű tréfálkozástól volt hangos a környék. Az erősen ittas két cimbora, Éhenkórász Jing és Hszie Hszi-ta, önfeledten kockázni kezdett. Fahéjvirág, akinek szép dalait Éhenkórász Jing minduntalan pajzán megjegyzésekkel és ízetlen tréfákkal fűszerezte, Hszi-men Csing titkos kacsintására kilopakodott a parkba, s nem sokkal rá Hszi-men is észrevétlenül felkelt az asztaltól, s a lány után osont. Fahéjvirág a halastó sziklás partján, a bokroktól rejtve, várta, s közben virágokat szedett.

A kockázásban elmerült két ivócimbora nagyon meglepődött, amikor végzett a játékkal, és Hszi-men Csing még nem tért vissza.

– Hová ment urad? – kérdezték a felszolgáló legénykét, Hua-tungot.

– Előbb a hátsó lakosztályokba, de közben már onnan is eltávozott.

– Furcsa dolog, akkor már igazán visszaérkezhetett volna – mormogta Éhenkórász Jing. – Majd én megkeresem, te csak várj itt – fordult cimborájához. S miközben Hszie Hszi-ta meghívta Hua-tungot egy játszma sakkra, hogy gyorsabban teljék az idő, ő hol jobbra, hol balra tekingetve, kényelmesen lesétált a parkba.

Hszi-mennek esze ágában sem volt a hátsó lakosztályokba menni, csupán egy pillanatra nézett be a Hatodik pavilonjába, bevett egy erősítő pirulát, majd Fahéjvirág keresésére indult. Végül a Kásmírbogáncs-liget közelében, a halastó sziklás partján, a bokrok között meg is találta, és magával húzta a Rejtett Tavasz Barlangjába. Betette maga mögött az ajtót, majd a lánnyal együtt leült a kis heverőre, és gyengéden az ölébe vonta.

Azután elővette micsodáját, megmutatta a lánynak, és módfelett megörült, amikor őnála ugyanazt a riadt csodálkozást tapasztalta, mint a három másik asszonynál, akik már előzőleg meggyőződhettek az erőt adó pirulák csodatevő hatásáról. Előbb egy ideig Fahéjvirág fuvolajátékát élvezte, majd a két vállára fektette kecses aranyliliomait, és áttért a szokásos játékra.

Ezenközben Éhenkórász Jing sorra járta a pavilonokat és lugasokat, de hasztalan, eltűnt barátját sehol sem találta. Átmászott a Kék Barlangon, átkutatta a Kásmírbogáncs-lugast, bekukkantott a szőlőlugasba, s végül a ciprusok és bambuszok közé ágyazott Rejtett Tavasz Barlangja elé érkezett. Ott megállt, hallgatózott. Tisztán kivehető nevetést hallott valahonnan a közelből. Ekkor a homokban lábnyomokat fedezett fel, követte őket, s néhány lépés után egy sziklabeugróról aláomló gyöngyfüggöny elé ért. Félretolva azt, egy barlang bejáratánál találta magát, a két ajtószárny csak éppen behajtva, úgyhogy a megmaradt résen át kényelmesen beleshetett. De odabent sötét volt, ezért Éhenkórász Jing inkább az ajtóhoz tapasztotta a fülét, és hallgatózni kezdett. Most azonban kivette Fahéjvirág hangját.

– Siess egy kicsit – hallotta a lányt. – Még erre talál jönni valaki, és meglep minket.

Durr! Éhenkórász Jing már be is lökte az ajtót, hangos kiáltással a barlangban termett, s megállt a szorosan összefonódott embergomolyag előtt. Hszi-men a két vállán tartotta Fahéjvirág lábait, és épp a legnagyobb lendületben volt. Most minden igyekezetével megpróbált sürgősen kibontakozni az összefonódásból.

– Gyorsan vizet! Itt ketten összeragadtak! – kiáltotta Éhenkórász Jing tréfásan.

– Pimasz betolakodó! Alaposan ránk ijesztettél! – pörölt Fahéjvirág, miközben gyorsan magára kapta ruháját.

– Te megveszekedett kutya! Ki innen! – förmedt rá Hszi-men Csing mérgesen, félig mulatva. – Tartsd meg magadnak az ilyen tréfákat!

Előbb pitizzen szépen, kis kisasszonyka! Mi lenne, ha most elszaladnék Holdasszonyhoz, és elmesélném neki, hogy hálából jóságos pártfogásáért, ellopja a férjét? Mi lenne, mondd csak?

– Ez hasonlít rád, Éhenkórász! Hordd el magad!

– Rendben van, megyek már, de hallgatásomért cseré-be legalább egy csókot kérek.

Éhenkórász gyorsan átölelte a lányt, megcsókolta, majd a kijárat felé indult.

– Lennél szíves becsukni magad után az ajtót? – kiáltott utána Hszi-men Csing. – Erre jöhet egy szolga, és megláthat minket!

Alighogy Jing kitette a lábát, és becsukta maga mögött az ajtót, odabent a párocska folytatta a félbeszakított játékot, míg csak fel nem szakadt a felhő, és megváltó esőt nem bocsátott ki magából. Azután felöltöztek, és óvatosan kilopóztak a barlangból, s ki-ki elindult a maga útján, Hszi-men Csing a Hatodik pavilonja, a lány pedig Holdasszony lakosztálya felé.

Hszi-mennek másnapra meghívása volt az egykori főeunuchnak, jelenleg pedig téglagyáros barátjának, Liunak, vidéki birtokára; tőle szokta beszerezni építkezéseihez az építőanyagot. A birtok a déli városfaltól jó harminc mérföld távolságra terült el, ezért Hszi-men Csing be sem ment a hivatalába, hanem elhatározta, hogy az egész napot kint tölti.

Távollétét feleségei egy kisebbfajta lakomára használták fel, és örültek, hogy végre zavartalanul élvezhetik a parkot. Előbb a kilátópavilonban tálaltattak maguknak, azután a Felhőtanya Pavilonban poharazgattak, közben sakkal, palackjátékkal és más hasonlókkal szórakoztak.

– A férjed hol marad? – kérdezte Holdasszony Hszi-men Csing leányát.

– Volt még egy üzleti útja a városba, esedékes tartozásokat hajt be. Bizonyára hamarosan itt lesz.

Kis idő múlva valóban megérkezett a fiatal Csen, s megengedték neki, hogy odaüljön az asztalhoz, és együtt játsszék, szórakozzak velük.

– Behajtottam Hszüe kereskedőtől kétszázötven uncia esedékes kölcsönt, át is adtam már öt zacskóban az ön komornájának, Nefritfuvolának – jelentette Holdasszonynak, aki Hszi-men Csing készpénzét mindig a saját ládáiban őrizte.

Megittak néhány pohár bort, majd a társaság két részre oszlott. Holdasszony, Li Csiao-er és Fahéjvirág sakkjátszmába kezdett, míg a többi asszony mozgásra vágyott, s mint tarka lepkecsapat rajzottak a parkban. Aranylótusz egyik csoporthoz sem csatlakozott, ő pihenésre vágyott, s fehér atlaszlegyezőjét lóbálva, a kilátódomb lejtőjén levő árnyas banánliget felé tartott.

Épp lehajolt, hogy letépjen egy, a falkiszögelléstől nem messze, a fű között virító szép piros virágot, amikor a háta mögött a fiatal Csen szólította meg halkan. titokban követte őt.

– Segíthetek, ötödik sógornőm? Nagyon síkos a pázsit, vigyázzon, nehogy elcsússzon! Túlságosan a szívemre venném.

Aranylótusz hátrafordult, és alulról ferdén felnézett rá; szemében a bőségesen fogyasztott bortól az őszi pára harmatfénye csillogott.

– Maga hamis, maga utánam jött – mondotta mosolyogva. – Még meglát valaki! Valóban a szívére venné, ha kificamodna a lábam?

– Esküszöm.

– Egyébként itt a zsebkendő, amelyet ma meg akart venni nekem a városban?

– Itt van – felelte Csen, miközben zsebéből egy finom, tarka batiszt zsebkendőt húzott elő. – És mit kapok érte? – kérdezte, s arcával megérintette Aranylótusz vállát, mire az legyezőjével hevesen hátracsapott, hogy elhessegesse. A fenyősor melletti úton éppen ebben a pillanatban haladt arra Ping asszony, karján kisfiával, oldalán Zsu-ji dajkával. Már messziről megismerte Aranylótuszt, a fiatal Csent azonban, akit az asszony háta eltakart, nem vette észre, s azt hitte, a heves legyezőlóbálás egy lepkének szól.

– Megfogtad, ötödik nővérem? – kiáltotta felé. – Ó, légy olyan kedves, és ajándékozd a kisfiamnak, hadd játsszék vele! – A fiatal Csen ijedten lekuporodott, nehogy észrevegyék, és három-négy lépést hátrafelé kúszva, bebújt a lejtő egyik sziklahasadékába.

– Sajnos, elszállt. Egyébként odaadta már neked Csen sógor a megígért zsebkendőt? – kiáltotta vissza Aranylótusz színlelt elfogulatlansággal.

– Még nem.

– Én már megkaptam az enyémet. Nem akarta a felesége előtt átadni, ezért az imént titokban odadugta nekem. Szeretnéd látni? Akkor gyere át.

Ping asszony átment hozzá, és leült mellé a lombos banánpálmák alá, a mohával benőtt földpadkára, hogy megcsodálja az új zsebkendőt.

– Itt nagyon kellemes, árnyékos és hűs – szólt a Hatodik, majd odakiáltott a közelben várakozó dajkának: – Szaladj el már Jing-csunhoz, és mondd meg neki, hozzon néhány párnát és gyékényt a fiúcskának, meg a dominómat! Szeretnék az Ötödikkel egy dominópartit játszani. Te ott maradhatsz a pavilonban, legalább vigyázol a lakásra.

Jing-csu nemsokára meghozta a kívánt holmikat. Ping asszony a puha pázsiton a gyékényből és a párnákból fekhelyet készített a kicsikének, majd Aranylótusszal egy dominójátszmába kezdett. Minthogy megszomjazott, újból elküldték Jing-csunt, hozzon teát. A két asszony kis ideig kettesben dominózott, később a magasan épült Felhőtanya Pavilonból átintett nekik Meng Jü-lou.

– Légy szíves, gyere fel, hatodik nővérem – kiáltott le –, Holdasszony szeretne veled beszélni!

Ping asszony felállt, hogy teljesítse a kérést.

– Légy szíves, vigyázz egy kicsit a gyerekre, míg visszajövök – kérte Aranylótuszt.

Aranylótusz, alighogy egyedül maradt, máris elindult a fiatal Csen rejtekhelye, a sziklahasadék felé.

– Elment már, kijöhet – szólt be a hasadékba visszafojtott hangon.

– Jöjjön kicsit közelebb, sógornőm, nézze, micsoda hatalmas sampinyonok nőnek idebent – felelt vissza Csen ugyancsak letompított hangon.

Aranylótusz belépett a sziklahasadék alkonyi félhomályába. Érezte a férfi térdét, forró leheletét…

Közben Ping asszony felért a Felhőtanya Pavilonhoz. Holdasszonyt, Meng Jü-lout és Fahéjvirágot palackjáték közben találta.

– Gyere, játssz te is velünk – hívta Holdasszony.

– Sajnos, nincsen senki odalent, aki a gyerekre vigyázna – ellenkezett Ping.

– Ó, hiszen ötödik nővérünk ott tartózkodik a közelben, nem történhet semmi baj.

– Addig is menj le te, harmadik nővérem, és vigyázz a kisfiúra! – javasolta Holdasszony.

– Akkor mindjárt hozd is fel magaddal. Te pedig – fordult Holdasszony Ékkövecskéhez – menj le nővérünkkel, és hozd utána a párnákat és a gyékényt.

Meng Jü-lou és Ékkövecske a pihenőhelyhez érve, a banánpálmák lombjai alatt egyedül, elhagyatva találták a gyereket a gyékényen: kezével, lábával rúgkapált, s panaszosan nyöszörgött… Közvetlenül a gyékény szélén egy fekete macska guggolt, majd a két asszony közeledtére sietve elosont.

– Vajon hová tűnt ötödik nővérünk? Mégiscsak felelőtlenség így egyedül hagyni a gyereket! – szólt Meng Jü-lou felháborodva. – Nem csodálom, hogy megijedt szegényke ettől az undorító fekete dögtől.

Most egyszerre megjelent Aranylótusz, mintha mi sem történt volna. Kibújt a sziklahasadékból, és közömbös arccal a másik két nőhöz csatlakozott.

– Nem tehetek róla, egy percre el kellett tűnnöm. Miért váltok a rémülettől mindjárt kékké-zölddé egy ilyen ártatlan macska láttán?

Meng Jü-lou szerencsére nem vette észre a sziklahasadékot, karjára vette a gyereket, megnyugtatásul kezével megveregette, majd gyorsan felvitte a Felhőtanya Pavilonba, Ékkövecske pedig utána vitte a gyékényt és a párnákat. Hogy elejét vegye az esetleges pletykáknak, Aranylótusz is mindjárt hozzájuk csatlakozott.

A fiatal Csen pedig, mihelyt meggyőződött róla, hogy se közel, se távol egyetlen lélek, óvatosan kimászott rejtekhelyéről, és a fenyősor mellett elhaladva, a kilátópavilon felé vette az útját. A délutáni élménnyel csak félig volt megelégedve, mert bár megcsókolhatta és megsimogathatta szerelmét, de vágyának végső célját még nem érte el.

Midőn leszállt az este, és Hszi-men Csing még mindig nem tért haza, Csent valami űzte-hajtotta, újból kiment a parkba, nyugtalanul bolyongott a bokrok és fahidak között, s a belső tűznek engedve, kereste, kutatta szerelmét. Fáradozása végül is elnyerte jutalmát. A kilátószárny mögött, lent a völgyben, egy eldugott helyen végre ráakadt az asszonyra.

Gondolatokba mélyedve, illatos haborcáját bal kezén nyugtatva, üldögélt magányosan a sűrű bozótban, egy mohával benőtt kövön, és a közelben kanyargó patakocska csörgedezését hallgatta. „Kár, hogy nincs nálam egy csésze, különben hátulról nyakon önthetném egy kis vízzel” – gondolta magában Csen.

Nesztelenül továbbosont a zöldes árnyak sötétjében, közvetlenül az asszony mögé lopakodott, azután hirtelen megragadta Aranylótusz mindkét kezét, és száját kíméletlenül ajkára tapasztotta.

– Ó, egyik múlt életem megtalált szerelme! – nyögte halkan. – Miért is zavart meg minket ma délután a Harmadik olyan váratlanul és kíméletlenül? Majd meghaltam a méregtől!

Az asszony ijedten hátrafordult, de amikor támadójában felismerte a fiatal Csent, ijedtségébe hamarosan titkos öröm vegyült.

– Haszontalan kópé, hogy szabad így megijeszteni az embert? Azonnal engedjen el! Még meglát valaki!

De Csennek esze ágában sem volt Aranylótuszt elengedni, éppen ellenkezőleg, keze egyre lejjebb siklott, s matatni kezdett az asszony nadrágkötőjén, aki tiltakozott ugyan, de tiltakozása már fél megadás volt. Csennek most szerencsésen sikerült megoldani a nadrágkötőt.

– Szemtelen – tört ki Aranylótuszból elfojtott hangon. – Olyan könnyen azért mégsem kap meg!

– Ó, egyik múlt életem megtalált szerelme, kérem, hallgassa meg rabszolgáját! – rimánkodott Csen. – Ha a szívemet vagy a májamat kívánja, akár sülve, akár főve, szíves örömest kihasíttatom a testemből! Csak most az egyszer, egyetlenegyszer hallgasson meg! – Noha az asszonyt már régen elöntötte a sóvár vágy vörös hulláma, a látszat kedvéért kis ideig még gyengén ellenállt a tüzes ölelésnek, de azután már nem tudta türtőztetni magát, puha kezébe fogta Csen bebocsátásért esedező micsodáját, és a megfelelő helyre irányította. Egy vöröslakk korlátnak támaszkodva álltak, bensőségesen összefonódva, és rég áhított egyesülésüket élvezték. De a kényelmetlen helyzet Csent megakadályozta céljának elérésében, ezért megkérte Aranylótuszt, feküdjön le a földre. Mert ez alkalommal szilárdan eltökélte, hogy a végsőkig kiélvezi az együttlétet. De Aranylótusz tele volt aggállyal, hátha észrevétlenül arra jön valaki, meg a frizuráját is féltette.

– Ma nem lehet – mondotta halkan. – Majd egy más alkalommal teljesítem a kívánságát. – És továbbra is ebben a kényelmetlen helyzetben álltak, a vöröslakk korlátnak támaszkodva, miközben a férfi csak azt nyögte, csin-csin, az asszony meg azt suttogta: ta-ta. De egyszerre a közeli fal felől közeledő léptektől csikordult a homok, és emberi hangok hallatszottak. Gyorsan és sajnos túlságosan korán kibontakoztak a szoros ölelésből, és szétrebbentek. A hang Taj A-er és Su-tung hangja volt, Holdasszonyt keresték a parkban, hogy jelentsék Hszi-men Csing hazaérkezését.

– Lováról leszállva Hszi-men Csing bizony alaposan tántorgott. Hosszú, kényelmetlen lovaglás volt mögötte. Ez alkalommal Holdasszony lakosztályát kereste fel, beléptekor gyengéden karjába zárta az asszonyt, jelezvén, hogy ezen az éjszakán vele osztja meg fekhelyét. De Holdasszonynak eszébe jutott, hogy a bölcs apáca által megjelölt nevezetes nap, a hatvanadik ciklus hétszer hetedik napja még csak holnap lesz, ezért elutasította.

– Még nem érzem magam teljesen jól, légy szíves, töltsd a mai éjszakát valaki másnál – kérte.

– Értem már, a részegségem az akadály – dadogta Hszi-men Csing. – Bánom is én, ha úgy akarod, elmegyek!

– Nem kell mindjárt megsértődnöd. Nem az állapotod miatt, hanem… hiszen amúgy is érted… De holnap elvárlak.

Így tehát Hszi-men Csing teljesítette Holdasszony kívánságát, és ez éjszakára az Ötödik pavilonját választotta szállásul.

Az elkövetkező nap felszentelt nap volt Holdasszony számára. Miután korán reggel felkelt és felöltözött, Ékkövecskével felállíttatta a füstölőasztalkát, rajta a szokásos füstölőszerekkel, mögéje egy képtekercset akasztott, mely Kuan-jin istennőt, a leendő anyák védszentjét ábrázolta, fehér ruhában, gyermekkel a karján. Előbb meggyújtották a bronz füstölőedények tartalmát, azután Holdasszony egy külön füstölőpálcikát gyújtott, négyszer meghajolt nyugat felé, onnan jöttek ugyanis Buddha tanai. Majd kiteregetett egy írástekercset, melyről huszonnégy további meghajlás kíséretében felolvasta egy buddhista szutra huszonnégy szakaszát.

Ezután elővette az egyik ládából az üvegcsét, mely a Pi és Vang apácák által készített varázsitalt tartalmazta, és ráhelyezte a tömjénezőasztalkára. E műveletet négy újabb meghajlás, majd egy rövid ima követte.

– Felséges Ég! Hallgasd meg a Vu házból való alázatos szolgálód könyörgését, és tedd lehetővé számára, hogy támogatásoddal, valamint Vang és Pi apáca varázsitalának segítségével mihamarább férfi utódnak adjon életet!

Utána Ékkövecske egy kevés fehér bort melegített, és beleöntötte egy kehelybe. Holdasszony kezébe vette a i kelyhet, a borhoz hozzátöltötte a varázsitalt, a két folyadékot összekeverte, azután arccal nyugat felé letérdepelt, s kiitta a kehely tartalmát. Az ital kissé avas mellékízt hagyott hátra a torkában, néhány pillanatra még a lélegzete is elállt tőle, és köhögésre ingerelte. Végezetül még négy további meghajlás következett. Ezzel be is fejeződött a szertartás.

Holdasszony egész nap ki sem tette a lábát a lakosztályából.

Amikor Hszi-men Csing este felkereste, felékszerezve várta őt szépen rendbe szedett, pompás illatoktól áthatott hálószobájában.

Ékkövecske választékos ízléssel összeállított kis vacsorát szolgált fel.

– Valld be, tegnap borgőzös állapotom miatt nem akartad, hogy nálad maradjak? – kérdezte mosolyogva.

– Nem, valóban nem éreztem jól magam – hazudta az asszony, mivel az apácák szigorúan a lelkére kötötték, nehogy bárkinek is elárulja a nagy titkot. – Hogy lehetsz ilyen bizalmatlan? A magunkfajta régi házasoknak nem lehetnek titkaik egymás előtt!

Hszi-men Csing jó étvággyal hozzálátott a halcsemegékkel megrakott tálnak meg a sült kacsának, s miután vagy tíz pohár borral kellő hangulatba itta magát, hosszú idő után végre megint együtt szálltak be a házastársi ágyba, s boldogan fickándoztak, akár két fürge halacska.

Ez a mű a klasszikus kínai irodalom egyik legkiválóbb regénye. Ismeretlen szerzője a XVI. század második felében írta, s kora társadalmának páratlanul hűséges képét rajzolta meg benne. Bemutatja Hszi-men Csinget, a gazdag kereskedőt; az író az ő közéleti szereplésének és magánéletének rajzával tárja elénk a kor erkölcsi romlottságát, azt, hogy ez a társadalom megérett a pusztulásra. Nem csodálhatjuk, hogy e regényt a császári cenzúra később tiltott olvasmánnyá nyilvánította.

A mű már öt kiadásban és nagy példányszámban jelent meg magyar nyelven.