NNCL1499-523v1.0

SZÁNTÓ GYÖRGY

WEIMARI ÁRNYJÁTÉK

A BESZÉLŐ FESTMÉNY

BUDAPEST, 1963

SZÁNTÓ GYÖRGY

KÉT REGÉNYE

MAGVETŐ

ELŐSZÓ

A hús~a<; évek első féléven csak hallomásból tudtam Szántó Györgyről -- annyit, amennyit ma a legkisebb lexikonban is megtalálunk: hogy festő volt, mégpedig trősert modern festő, aki háborús sebesülése ?niatt elvesztette szemevilágát, napok alatt megtanult gépen írni, és új pályát kezdett mint író. Aztán kezembe került egy száma a szerkesztésében megjelenő Periszkóp című művészeti folyóiratnak, amelynek szövege, illusztrációs anyaga és kiállítása Párizsban is megállta volna helyét, de merészen haladó szelleme miatt az akkor más gondokkal küzdő Erdélyben gyors halálra volt Ítélve.

így állt a tudományom, amikor a kisbacont szülői házba, ahol a nyarat töltöttem, egy vaskos csomagot és két levelet hozott számomra a posta. AZ ismerős írású levelet bontottam föl elsőnek. Szentimrei Jenő küldte, Apám leghívebb, legkedvesebb költő-fia. Arra kért, egyengessem pesti kiadómnál Szántó György, útját, olvassam el a Brassói Lapok, kiadásában megjelent Bábel tornya című regényéi, s ezután bizonyosan nem riadok majd vissza a nagy, gépírásos paksaméta, AZ ötszínű ember elolvasásától.

A másik levél :rója Szántó Zsigmond volt. Emlékeztein a vidéki irodalomtanár nevére, olvastam kis köny-

vét Bajza Józsefről, de hogy Szántó György apja, azt csak ebből a levélből tudtam meg. Gyurkának holta napjáig nem volt szabad elárulnom, hogy édesapa megható levélben írta le fia sorsát, és kérte számára kritikusi jóindulatomat. (Máig sem tudom, hogyan kerültem -- éppen Erdélyben -- szigorú kritikus hírébe.)

Mire a levéllel végeztem, már Apám is elolvasta Szentimrei levelét, és izgatottan kezdte a csomagot bontogatni. Egy perc múlva mindketten a Bábel tornya első oldala fölé hajoltunk.

Tőmondattal kezdődik a regény: „A puszta ásított." Aztán néhány, egyszerű mondat írja le, hogyan nyújtózott a puszta, hogyan rázta le magáról az évezredes álmot. A bekezdés végére sem értünk még, s egyszerre kiáltottunk fel:

- Ez író!

A könyv folyvást kezében volt valamelyikünknek, míg ki nem olvastuk, Az ötszínű ember gépírásos lapjait pedig a szó szoros értelmében egymás kezéből kaptuk ki.

A Bábel tornya még abban az évben megjelent a Dante kiadónál, s ez maradt sokáig Szántó György állandó kiadója. AZ ötszínű ember politikai okokból majdnem három évtizedig várt a megjelenésre.

Száraz dm- és adatjelsorolássá válnék ez a kurtára megszabott terjedelmű írás, ha pontosan be akarnék számolni Szántó György harmincöt esztendős írói munkájáról, melyet sok évig mint lektor, s az utolsó percig mint jó barát kísértem figyelemmel. Bizonyára megkapja majd az irodalomtörténettől a megérdemelt, részletes

6

méltatást. Ma még -- mint ez a kötet is mutatja -- nem zárhatjuk le Szántó jellemzését. Ha nem hoznak is meglepetést a posztumusz müvek, új színekkel gazdagítják írói arcképét.

Semmit sem veszünk el Szántó György művészi értékéből, ha jellemzését azon kezdjük, hogy az írógép mellett is mindvégig megmaradt festőnek. Mégpedig kolorista festőnek, akinek számára nem annyira formákban, mint színekben él a világ. Színeknek és árnyalatoknak mennyi pontosan megőrzött emléke, mennyi írói képzelet és a nyelvnek micsoda áradó gazdagsága kell ahhoz, hogy az író versenyezni tudjon a festő palettájával! És micsoda temperamentum, milyen lüktető rohanás, hogy az olvasó gyönyörűséggel élvezze a másutt unalommal átlapozott leírásokat.

A Meléte olvasói közül ki ne emlékeznék még hosszú évek elmúltával is arra a bravúros lapra, amelyen a festő-író a szó hatalmával negyvenként árnyalatát keveri ki a zöld színnek; vagy a Temesvár felé című Dózsaregény grandiózus bevezető részére, amely a Húsz Jánost megégető konstanzi zsinat leírásával nemcsak európai távlatba vetíti Dózsa vértanúságát, de az egyházi és világi hatalmasságok színekben dúskáló leírásával fél évezred múltán is lazító ellenképet ad Dózsa máglyáidnak füzéhez. A Bocskay felkeléséről szóló Hajdútánc olvasása közben egyszerre vesz erőt rajtunk a szerző szociális együttérzésének forrósága és leírásainak vakító színpompája.

Szántó képzeletét nemcsak a színek ragyogása és ezernyi árnyalata jellemzi, hanem a féktelen csapongás is térben és időben. AZ ötszínü ember térben, a Stradivári és a Meléte időben és térben fog össze óriási távlatokat.

Az élő műit és A kastély mesteri '-játéka az időrenddel egészen új szerepet ad az időnek, mint a mű szerkezeti elemének. A figyelmes olvasó észreveheti, hogy ez a játék éppenséggel nem játék. Kiterjedéssel, testtel ruházza fel azt, amit eddig csak folyamatként tudtunk elképzelni

Megilletődötten veszem kezembe az elköltözött barát üzenetét, a Weimári árnyjáték-ot és a Beszélő festmény-t. A kézirat első átfutása közben is találkoztam az író régen ismert tulajdonságaival, a széles kultúrtörténeti megalapozással s alakjainak bensőséges megértésével. És azzal a lírai szubjektivitással is, amelyet Szántó György régebbi műveiben csak elvétve engedett feltörni írásaiból, amikor nem nyíltan önmagáról beszélt, mint a Fekete éveim-ben.

A két kisregényben -- más-más módon -- megtaláljuk az írónak oly. kedves idő-játékot is.

A Weimári árnyjáték három hétbe sűríti össze klasszikus szerkesztőművészettel két élet teljes tartalmát. Ez az összesűrítés aránylag egyszerű ott, ahol egy élet végéről van szó. Goethe és Christiane Vulpius szerencsétlen fiának képzelt naplóját olvassuk élete utolsó három hetéből. August von Goethe életét minden vonatkozásában megnyomorította a sasfiókok sorsa, az apa mérhetetlen nagyságának nyomasztó árnyéka. Szántó György érzelgősség nélkül elemzi ezt a nyomorúságot, s az utolsó három hét elég neki, hogy egy félbemaradt életet minden, oldaláról megvilágítson.

Nehezebb feladatot vállal az író, amikor Otiilie asszonynak, August feleségének életét ábrázolja. Az asszony harminckét évvel túlélte férjét. Ennek nemcsak

8

a múltat kell magában foglalnia: sejtetnie kell a jövendőt is.

August szerencsétlen-ember sorsához tartozik, hogy apja -- akarva-akaratlanul -- feleségétől is megfosztotta. Ottilie imádja apósát, „a fő zsarnokot", férjét „szükséges rossz"-nak tartja, s felszabadulásnak érzi elutazását. Az író kezébe került új levéltári anyag tragikusnak mutatja Ottilie sorsát, s ennek a sorsnak írói átélésével Szántó még magasabb csúcsra ér jel, mint August tragédiáiéval.

A beszélő festmény formai alapötlete az író belépése Munkácsynak Miltont és leányait ábrázoló képébe. A regény Urai önvallomással kezdődik, arról az ösztönös irtózatról, amit az író ifjúkorában a vakság és a vak emberek iránt érzett. Mintha előre megsejtette volna önnön sorsát.

Ha valaki, hát ő jogosan foglalhatja el Miltonnak üresen hagyott karosszékét, ő az, akt teljes megértéssel hallgathatja a vak költőnek és három leányának „vokálquartett"-jét.

Munkácsy festménye a négy hang közül csak egyet szólaltat meg teljes erővel -- igaz, hogy ennek megszólaltatása a legnehezebb jeladat. A müvét diktáló vak költő arcán, de egész testtartásán is megérzik az alkotás láza, benső látomásai szinte megjelennek a néző előtt. A három leány -- az, aki tollal a kezében figyelve várja a következő mondatot, s a másik kettő, aki a maga munkájából tekint fel -- átlagosan csinos és értelmes arc, de külön hangszínt nem jelent a quartettben. Ezekkel a színekkel Szántó György gazdagítja a festményt.

Megtudjuk, hogy a ház békességét felborítotia Milton Új házassága, amelyet a leányok a költőhöz méltatlan-

nak ítélnek. A csöndes családi háborúságban műk egyéni jelleme kibontakozik. Szántó számára csak mellékes téma ez, de írói ösztöne nem tűri a hiányosan megvázolt mellékalakokat: szinte akaratlanul is két lábon álló, teljes embereket ábrázol. A fő téma Milton maga, az Elveszett paradicsom vallásos lelkű költője, Cromwell forradalmának legerősebb szellemi támasza. A festménybe belépett író és Milton beszélgetéseiből a költő egész életével megismerkedünk. A posztumusz alkotásban még egyszer diadalmaskodik Szántó tudatos művészi játéka az Idővel.

. . . Lelki szemem előtt megjelenik a vak festő, aki biztos mozdulatokkal lép be a báromdimenziósra tágult Munkácsy-képbe. Otthonosan mozog a művészettel telített légkörben. Aztán lassan belevész a háttér homályába, és hiába várom, hogy visszatérjen.

Hiába várom. De helyette itt van a könyv, s fájdalmasan szép feladatom, hogy -- mint első könyvének kapujában -- itt is én invitáljam be az olvasót. Akkor a fölfedezés öröme csengett ki szavaimból, most, a barát elvesztésén érzett fájdalom mellett, az a nyugodt öntudat, hogy érdemes volt a kaput föltárni Szántó György művészete előtt.

BENEDEK MARCELL

WEIMARI ÁRNYJÁTÉK

ELSŐ RÉSZ

AUGUST VON GOETHE

Róma, i8}o. augusztus i.

Halálsejtelemmel írom ezeket a sorokat. Nem végrendelet, hiszen nincs miről rendelkeznem. Nem is napló, hiszen napjaim meg vannak számlálva. Nem számadás, mert ezt elvégeztem istennel és emberrel, baráttal és ellenséggel, könyvkiadókkal és színigazgatókkal, a nőkkel és önmagámmal, nem is egyszer.

Micsoda hát? Emlékirat? Hiszen a megíratlan és megírhatatlan emlékek légiója sokkal hatalmasabb a megírottaknál. Amint az élmények szakadatlan sorozata betűvé válik, megmerevedik és jéggé dermed ez a forrón hömpölygő, zúgó, viharzó áradat, mely tavaszidőn rendszerint kicsap maga ásta medréből.

Hogy jéggé dermed? Hát Istenem, a jégpáncélnak is megvan a maga szépsége, mint mindennek, amit Te teremtettél ó, Uram!

Szépsége? Még csodái is. Vagy nem csoda a mammut, amelynek testét évmilliók óta frissen tudtad megőrizni? Vagy a páfrányok csipkézete, amely körvonalainak minden bájával megmaradt benned, az őskor élőhalott tanújaként?

De ne is beszéljünk csodáidról. Maradjunk csak egyszerűen festői szépségeidnél. Hiszen a téli napsütésben minden gyémántnál is szebben szikrázol, néha a szivár-

13

vány minden színében. Úgy bontakozol ki a hajnali ködből mint ezüstszimfónia. És úgy vérzesz el az alkonyfényben, mint a búcsú végzet-tragédia) a, az elmúlás örök fájdalmának izzó parazsa.

Ha zeneköltő lennék, megírtam volna a jégszimfóniát. Ha költő, azt az aranyzuhatagot, melyet egy szerelmes pogány isten szór reád, mint egykoron Danáé ölébe. Vagy felhőgomolyag alakjában fog körül, mint ló szerelmének testét. Ha szobrásznak születtem volna, megformálnám márványban páncélod tündöklő simaságát, mely vértként védi a vizek lakóinak téli életét.

De én nem születtem semminek. Vagy ha igaz, hogy nőmén est ómen, akkor Dummeraugustnak, cirkuszi bohócniak.

Ámbár színész is lehettem volna. De sohasem akartam bohóckodni. Még csak színészkedni sem. Mert más a kulisszák határolta deszkákon szerepet alakítani, mint az úgynevezett reális életben színészkedni.

Igaz, hogy a határvonalat a rámpa nem vonja meg színpad és nézőtér között. Hiszen minden nézőnek szerepet kell vállalnia, mihelyt kilép a színházból az utcára. De a művészalkotta és színészalkotta szerep súlyosabb felelősséggel jár. Mert ő mutatja meg királynak és hősnek, pincérnek és diplomatának, szerelmesnek és intrikusnak, kalmárnak és varázslónak, mesterlegénynek és szerzetesnek, hogyan kellene azt jól csinálni, amit az rosszul csinál.

A színpad életiskola. Sűrített ábrája a történetnek, történésnek és történelemnek. Három szereplő, két deszka, egy szenvedély, és kész a dráma, mondja Calderón.

De én továbbmegyek. Elég a nemzés egy pillanata.

14

És kész egy megfogamzott élet eljövendő komédiája vagy tragédiája.

Még jó, hogy többnyire amolyan középműfaj, a Gondviselés bölcsessége folytán. Amolyan határozatlan középműfaj, mint a szürke millióké. És mint például az enyém.

Nagyképű lennék, ha tragikomédiának mondanám. A szónak, ennek a szókentaurnak, egyik fele sem.

Pedig ha valakinek oka és joga van, hogy ennek a mitologikus figurának valóságát testi jelenlétével demonstrálja, az a valaki, ez a demonstráló monstrum, én vagyok.

Egy korszakalkotó zseninek és egy szakácsnőnek szüleménye.

Talán csak azért kell leírnom ezeket a sorokat reszkető kézzel, ziháló mellel, hogy ezeknek a mítoszalkotta felemás lényeknek valóságát igazoljam. A magam még élő személyének iskolapéldájával.

Igen, kentaur vagyok. Paripatestemmel vágtatni szerettem volna. Sokszor nekiszáguldottam a vad réteknek, titokteljes, mocsaras nádasoknak, lankás domboldalaknak, napsütötte fennsíkoknak. Aztán megtorpantam, embertestem gátlásai folytán. Ez törvények, szokások, illemszabályok akadályaiba ütközött. Fékezte érzelmeim, vágyaim vad iramát, jelzőtáblák, tilalomfák figyelmeztettek, hogy csak kentaur vagyok. És a kentauroknak nincs helyük az Olümposzon. A halhatatlan istenek tanácsában.

Igen, de hogyan vegyem ezt tudomásul, mikor egy halhatatlan Olümposz-lakó nemzett, maga Phoibosz Apollón, a költők fejedelme?

15

Szerettem volna én is helyet követelni az istenek gyülekezetében, a születés jogán.

De már ezzel is baj volt. Apám nem adott nevet nekem.

Hogyan is adhatott volna nevet a szakácsnő fattyának egy költőfejedelem, egy kancellár, a hercegi család legfőbb kegyeltje, a nők halványa.

így, név nélkül, még sasfiók sem lehettem. Hogy is lehettem volna? Hiszen a sasfióknak is vannak szárnyacskái. Megnőhetnek, ha úgy akarja a sors szeszélye, vagy mondjuk, a történelem. Én ugyan nem irigylem az ilyen sasfiókokat, akik római királynak születnek, és mint reichstadti hercegecskék halnak meg.

Ha August Goethének születtem volna? És nemcsak August Vulpiusnak?

Ugyan mit változtatott volna ez sorsomon? Nem biztosított volna ez sem ülőhelyet az olümposziak tanácsában.

A matrikula, melybe beírták születésem hónapját és napját, bőrkötésének fekete fedelén az 1789, aranynyomásos évszámot viseli.

A weimari lelkészi hivatal anyakönyvvezetőjének vajmi keveset jelenthetett ez az évszám. Még a könyv lapjainak július 14-ével jelzett oldala sem, amely nyilván csak néhány csecsemő nevét örökíti meg, de a Bastille megostromlását semmi esetre sem.

Persze, ez nem is tartozik a weimari anyakönyvbe. Mármint az anyakönyvvezető szerint. Pedig ha sejtené a jámbor lelkész, hogy ez a dátum nemcsak új lapot, de új anyakönyvet is kíván a földkerekség összes országainak anyakönyvi hivatalaiban!

Hiszen ezen a napon született meg az óriásgyermek,

a Népszabadság! És ikertestvérei, az Egyenlőség és Testvériség!

És a jámbor lelkészek csak vezetik matrikuláikat. Még ma, negyvenegy év távlatából sem tudják vagy akaiják észrevenni, hogy a világ akkor fordult ki sarkaiból.

Mert szerintük mit is tesz az, hogy a párizsi „csőcselék" megrohamoz egy invalidusoktól őrzött, börtönül szolgáló, egykori várkaszárnyát? Ugyan nem nagy dolog néhány féllábú és félkezű rokkantnak beverni a fejét, és „elfoglalni" egy salétromos, rozoga bástyaépületet. Inkább szégyelleni kellene az ilyesmit, mint eldicsekedni vele széltében-hosszában, és „nemzeti" ünneppé avatni a Quatorze Juillet-t.

így vélekednek erről a papok, kevés kivétellel. De én büszke vagyok erre az évszámra, melynek talán ma már kopott vagy megbámult aranyozása ott díszlik a matrikulán.

Liberté, Égalité, Fraternité! Van itt a szobámban egy zenélőóra, melyet Christian bácsimtól kaptam ajándékba. Ha meghúzzák szerkezetének kis zsinórját, a marseille-i indulót játssza.

Megkértem Eckermannt, hogy halálom órájában húzza meg ezt a zöld selyemzsinórt. Vagy ha ő nem lenne itt, Chiarina fogja megrántani ezt a zsinórt.

Nagyon szeretem ezt az alabástromoszlopos órát, melynek timpanonján bronzsas terjeszti ki szárnyait. A zománcos számlap körének belsejét két bronzangyalka tölti ki. Üllőn kovácsolják Ámor nyilát -- egyiknek kalapácsa az óranegyedeket üti, a másiké, mélyebb zengéssel, az órákat.

Az ébenfa párkányzat két sarkán lángoló bronzurnák. Az inga sugárzó napkorong, melynek szára szögbe állí-

2 Weiman ámyjáték -

17

tott tükórkpok előtt végzi egyenletes mozgását. A kettős alabástromoszlopok bronzfejezete az ion stílus csigákban végződő hullámvonala. Ébenfa talapzaton állanak. A szögbe állított tükrök ragyogása, villódzása mintha e fénylő korszak letűnt dicsőségét akarná megjeleníteni, visszaverve foncsora üveglapjaival szobám képeinek kicsinyített másait.

Igen, mert Rousseau, Marat, Danton, Saint Just, Robespierre, Babeuf kőrajzú képmásai között Napóleoné is ott van, Dávid metszete nyomán. És miért is ne lenne? Vajon jöhetett volna a Gironde, a jakobinusok, az ötös és hármas direktóriumok után más beteljesülés, mint Ő, a piramis orma? Az embergúla tetején szárnyat bontó sas? Az Imperium Romanum aquilája, az aranyos, amelyet meghordoztak a signiferek Afrika izzó homokján és az Alpok hómezőin egyaránt?

Csak meg kell nézni nemes profilját. Mintha római gemma vagy kámea kövébe vésték volna. Merészségének szabályos, büszke szépsége bármelyik ókori caesar dicsőségére válhatnék. És borotvált arcának divatja Nagy Sándort juttatja eszünkbe, aki a sok szakáll között megteremtette a borotvált arc divatját. (Persze, e divat mellé egy kis hadvezéri lángelme is kellett).

Igen, ha valaki majd meghúzza az óra zenélőszerkezetének zsinórját, pengésében majd ajkam végdala zendül: „Le jour de Gloire est arrivél" Ezzel a dallal akarok meghalni.

Mert dicstelen életemnek legalább a befejezője legyen a dicsőség napja. Hiszen ember akartam lenni, ha kentaurnak vagy sasfióknak születtem is.

18

Vigasztal a tudat, hogy ha nem tudtam emberül élni, legalább emberként fogok meghalni, a marseille-i induló hangjain menetelek majd az öröklétbe. Vagy az örök feledésbe.

De mindenképpen az Örök Városban, amelyben apám töltötte hosszú életének rövid, de legboldogabb szakaszát.

Mennyire szeretném, ha még eljöhetne ide, hogy én búcsút vehessek tőle, és ő az Örök Várostól.

Jól tudom, ábránd, már nem teljesedhetik be.

ö most nyolcvanévas és örökifjú.

Nem kora teszi az utazást lehetetlenné. Még mindig délcegen jár-kel Weimar utcáin, a nők most is bolondulnak utána.

De ismerem őt, jobban, mint énmagamat. Róma palazzóival, hídjaival, kútjaival, harangjaival, szobraival, tereivel, utcáival, féltve őrzött, szent emlék. Nem akar saját múltjába belekontárkodni.

Montaigne, kedvenc bölcselőm szerint filozofálni annyit tesz, mint készülni a halálra.

így hát ő egész életében arra készült? Alig hiszem. Hiszen ez az új Démokritosz a vidám bölcselők közé tartozott.

Igaz, a halálra vidáman is lehet készülni. Sokan vannak, akik voltaíre-i vigyorral fogadják a Mors Imperátört. De manapság valósággal járvánnyá vált a wertheri szentimentalizmus, ami apám legnagyobb bűnei közé tartozik. Hiszen nem egy jobb sorsra méltó ifjúnak pisztolyt ad a kezébe, holdfényes temetői éjszakán. Vagy egy magányos szoba kísérteties csendjében, amelyben keresztespók szövi némán selyemhálóját. A szerencséden ifjú úr, akinek egy ábrándkergető szerelemnél nincsen az

2* -- 29

19

égvilágon egyéb oka a meghalásra, nemhogy a természet egyik csodáját bámulná a selyemhálóban, de maga akad fenn rajta, mint a belétévedt légy. És a pók, ez a keresztjeles kis szörny, mintha túlvilágról prédikáló, potrohos pap lenne, könyörtelenül szívja ki vérét.

Néha a magam kicsinyített képmását pillantottam meg oszloposórám bűvös tükrében. Mintha messzi távlatból tekintene reám az a liliputi August, az oldaltükrök jóvoltából egyszerre három példányban.

Kíváncsian figyelem, mint valami idegen személyt. Nos, nem látom rajta se Voltaire cinikus vigyorát, se Werther mélabúját. Még Montaigne vidám filozófusát sem.

Kis August, három példányban, mintha magát akarná megsokszorozni, mondván: íme, milyen sokan vagyunk, mi kis Augustok. Jövünk és megyünk, nyomtalanul, mint ahogy hangyának sem marad nyoma a sziklán. Földet túrunk, bolyokat építünk, hordunk petét meg apró limlomocskát nagy sürgés-forgásban, velünk született ösztönből vagy a közösség magasabb céljai sejtelmében, néha halott keresztespókra is bukkanunk, nekiesünk százan is az óriás tetemnek, a bolyba hurcoljuk, hogy ott felfaljuk. Ilyen ügyesek vagyunk. Mert egységben az erő. Hol van már az ő művészi selyemhálója, melyben annyi buta légyóriás akadt fenn? Foszlánnyá, semmivé vált. De mi, szorgos kis hangyák, fürgén sürgünk-forgunk, építjük utódaink számára a hatalmas bolypiramisainkat, bölcsőnket és sírunkat. Hogy rabszolgái vagyunk államunknak? Lehet. De mindig építünk. És vajon a fáraó bebalzsamozott múmiája miben különbözik egy rabszolga kiaszott hullájától? Semmiben. Befurakodunk a piramisok kőkockái közé is, és felfaljuk mindkettőt. Táplálkozás közben még hasznos munkát is végzünk, fehérre

20

tisztitgatjük a csontvázakat. Szép fehérre, aminők a múlandó test legbelsejében. Aztán jönnek a tudósok, hogy vizsgálat alá vegyék a csontok korát, néprajzi származását. Az általunk letisztított koponya feléjük vigyorog. És szemüregei sötétjében felvillan a Halál csontkeze: homokórát vagy kaszát tart.

íme, ez a hangyafilozófia. És Montaigne arcképe felém mosolyog a falról. Hát mégis filozofálsz? Hát mégis így készülsz a halálra, te kis hangya, aki annyit sürögtél-forogtál arasznyi léted negyven éve alatt? Hát mégis utolsó reményed az a dal, melyet a selyemzsinór parancsára elzengedez az óra zenélőszerkezete?

Igen! A lázadás, a nagy forradalom öröklétbe zengő dala, amely fellázad az arasznyi lét, az elmúlás törvénye ellen!

„Le jour de Gloire est arrivé!" A dicsőség napja lesz a nagy jutalom hangyaéletem börtönéért, lerombolom ezt a Bastille-t,' melyet csak néhány rokkant gondolat őriz, mert születésem éve feljogosít erre!

Ihr naht euch wieder schirankende Gestalten ....

Ma elhatároztam, hogy fejezetcímeket adok ennek az önvallomásfélének, akárcsak regényt írnék. Valami rendet kell teremtenem egymásba kavarodó, szertefolyó emlékeim zűrzavarában, mert noblesse obiige. Nemcsak a nemesség kötelez, de az írás is. Aki tollat fog a kezébe, hogy a maga vagy a nagyközönség számára megírjon valamit, az nemesember. Apám sem akkor lett az, amikor barátja, az uralkodóherceg, császári engedéllyel nemesi rangra emelte mint kancellárját. Már szülővárosában,

21

Frankfurtban azzá lett tizenöt éves korában, amikor első verseit papírra vetette.

Már első színművének gondolata is foglalkoztatta. Bábjátékot kapott anyjától. Kasperltheatert. Kaspar, a hős, megvív szerelméért istennel, ördöggel és halállal, tme, minden dráma sűrített foglalata. Aztán a frankfurti nagyvásáron, a bábjátékos bódéjában megszaporodtak a szereplők. Olyasvalakivel, aki elkísérte apámat mindmáig, vagyis egész életútján.

Honnan ugrott elő ez a valaki? A valóságból? Egy nyomdász képzeletéből? Vagy a reformáció korának erkölcsi követelményeiből?

Hadd feleljenek e kérdőjelekre az irodalomtörténészek, ha ugyan tudnak majd. Annyi bizonyos, hogy első alakjában vásári ponyván jelent meg a História von Dr. Johann Fausten... a wittenbergi nyomdász, Johann Spiess kiadásában, Anno 1587.

Az is bizonyos, hogy a Volksbucb-nak. óriási és villámgyors sikere volt. A kiadvány futótűzként terjedt a német nyelvterület minden városában, sőt átcsapott Angliába is egy Töm Nash nevű vándorszínész jóvoltából, aki sebtiben lefordította barátja, Christopher Marlowe számára. Az meg sebtiben drámát írt belőle, amelyet a Globe Theatre-ben adtak elő. Aztán ilyen alakban hozták vissza angol vándorszínészek német földre, így került a vásári ponyváról a vásári bábszínházakba.

Nos, ez a személyi szaporulat megragadta apámat. Önmagára lelt ebben az isten és ördög közt vívódó lélekben, akit tudomány szóm ja nem tudott kielégíteni. A Végtelen után való vágy kergette benne azt a Hatalomvágyat, amely meg is valósíthatja a szárnyaló képzelet ábrándjait. A boldogság, a célba érkezés öröklétbe

22

torkolló pillanatát, amelyért eladná lelkét az ördögnek is.

Amely pillanatért Don Jüan is kárhozattal akar fizetni, a meg nem alkuvó merész:éget tartván a legfőbb férfierénynek.

így élt a Don Giovanni szövegírója, da Ponté is, aki Casanovával, a másik zseniális kalandorral együtt szökött meg az inkvizíció velencei ólomkamrái elől.

De így élt Christopher Marlowe is, akit huszonkilenc éves korában egy bordélyházban szúrtak agyon.

Apa is így szeretett volna élni, ezt én tudom csak, aki mindenkinél, még Eckermann-nál is jobban ismertem őt. De csak szerelmi kalandok és szellemi kalandok sorozatában élte ki magát. Hiányzott belőle az a merészség, amely párbajra hívja ki a sorsot.

Csak játszott Mephistophelesszel, de nem birkózott meg vele. Csak játszott istennel és emberrel, de nem akart győzni, nehogy legyőzessék. Csak játszott a gondolattal, mert nem merte kimondani, hogy kezdetben volt az Ige és Testté, azaz Tetté lön.

Nem akart leszállni az Olümposzról, ahol Apolló lantja segélyével foglalta el helyét. Csak eszközt látott mindenben, még akkor is, ha magasabb cél nem mindig szentesítette volt ezeket az eszközöket. Magam sem voltam eszköznél egyéb az ő kezében, hát csak tudom. Hisz engem még az sem szentesített, hogy szerelem gyerekének születtem.

A bábjátékosok bódéiban már nem az a csúf, fekete szőrös zergeszarvas, lópatás, piros szemű szörnyeteg szerepelt, mint a passiójátékok színpadának hármas traktusán, amelyben a legalsó a poklot, a középső a földet, a felső az eget ábrázolta. Itt az ördög, lett légyen Mefisztó,

2}

Belzebub vagy Lucifer, sátáni szerepét gunyoros gavallér alakjában játszotta. Hegyes süvege mellett hetyke kakastoll, denevérszárnya helyén vörös lebernyeg, lópatája vagy kecskebak lába harisnyanadrágban, formás topánba bújtatva, olykor még nemesi rangra is emelték, amennyiben spádé fityegett az oldalán, tarsoly a vállán vagy övén, még gitárt is elővarázsolt, ha valami donnának szerenádot kellett adnia.

Ifyen gavallérformában kísértette és kísérgette Faustus doktort, aki Höllenzwanggal kényszerítette szolgálatára. Eszközének tekintette hatalmi vágyainak ki elégi tésére, amíg maga nem vált az ördög eszközévé, elkárhozott leiekké, testének és szellemének összeomlásában.

Hogy a frankfurti vásár bábjátéka, Johann Spiess Faustba vagy esetleg már' Marlowe színpadi műve fogantatta meg benne a Faust-komplexumot, ezt talán kinyomozzák az irodalomtörténészek, de hogy szinte szemérmetlenül vette át Marlowe drámájának első jelenetét, szinte szó szerint idézve annak gondolatmenetét, ez egészen nyilvánvaló.

Amikor egyszer merészkedtem ezt felhozni előtte, olümposzi mosolyával felelte:

„Az ember onnan vesz, ahonnan van mit. Marlowe elindító jelenetét kitűnőnek találtam. Miért ne vettem volna át? Plágium? Akkor a te imádott Beethovened is plagizált nemegyszer Mozarttól, és az nemegyszer Haydntól. Kölcsönvettek egy-egy témát, motívumot egymástól, mint jó testvérek, aztán továbbfejlesztették. Visszafizették kamatostul. Majd én is visszafizetem, ne búsulj!"

Hát vissza is fizette, mégpedig kamatos kamatokkal. És fizeti még ma is. Mindig told belé, elé. Azt hiszem,

24

ez lesz a földkerekség legpompásabb toldott-foldott ruhája.

És most kaptam meg Eckermanntól a Zueignung kefelevonatát, amely a mű elejére kerül: „Ihr naht euch wieder, schwankende Gestalten ..."

Mintha nékem írta volna. Többet mondok: mintha én írtam volna.

Mert most van egy közös, sőt azonos vonásunk: mindketten a vég felé közeledünk, ö nyolcvanegy, én negyvenegy évesen . . .

„Az emberélet útjának felén ..." -- kezdi Dante inferno-járásának történetét.

Nos, ha apám életkorát vennők mértékül, én csakugyan az ő életútjának felén tartok pokoljárásom előtt. És vajon ki lesz az a Vergilius, aki általvezet majd a pokol tornácán, mely állítólag jószándékkal van kikövezve?

Danténak akadt méltó kalauza. Az Aeneis költője vezette a Divina Commedia költőjét. De én milyen szellemre számíthatok? Afféle tizedrangúra, aminő magam vagyok. És akkor elmondhatom, hogy vak vezet világtalant. Ha ugyan van szükség vezetőre odalenn. Mert ki tudhatja, Hadész birodalmában bolyongok-é majd testetlenül, mint az Odüsszeia hőseinek árnyai vagy a dantei Inferno keresztény inkvizíciójának kínzókamráiban? A bűnösök Tartaroszában vagy az elíziumi mezőkön, amelyek harmóniájában a nemes lelkek nyerik el jutalmul az istenek ajándékát, az örökéletet?

Ki lesz a bíró, akinek ítélőszéke elé kerülök? Adonai Zebaoth, a Seregek Ura? Zeusz vagy Juppiter Tonans? Brahma, Allah? Vagy csak a nagy Semmi?

Mindegy. Számomra már nem fontos a dán királyfi kérdés: „Tó be, őr nőt tó be, that is the question!"

Nem, ebben tévedett az avoni hattyú. Ifjúkorában a hamleti Sturm und Drang idején még ezt tartotta a kérdések kérdésének. Mint a meghasonlott Faust, amikor kezébe veszi a méregpoharat. De lám, a pillanat, amelyben leugrunk az élet meredélyéről a mélység sötét torkába, még legfeljebb csak fekete kérdőjel, de nem megoldás, nem felelet, talán még megbékélés sem, annyi nyugtalankodás után.

Hamletből Prospero lett, aki visszavonult a stratfordi mészáros öreg házába, és meglelte nyugalmát falai között. Faustus doktor sem idézi már Mefisztót. Ott éldegél a bölcsek derűs mosolyával a weimari kertilakban, túl a nyolcvanadik mérföldkövön. Hallgatja a szférák pütbagoraszi zenéjét, a Chorus Mysticust. És fogadja utolsó látogatóit, az imbolygó árnyakat, akik visszahozzák az ifjúkor rég elillant boldogságát, az első szerelem és az első barátság eszményi képeit.

A hajnal tündöklő színei ezek az alkonyi színjáték drámai felizzásában. A napkelte első sugarai az ősz színtobzódásának melankóliájában. Az első hószagú avar alól kiütköző fűszálak zsenge zöldje, az enyészetet áttörő hóvirág zöldesfehérje, a tavaszi hérics halványlilája, az ibolya sötétlilája, a gólyahír aranysárgája. És a csipkés szélű szőlőlevél karminból ultramarinba, majd indigóba átmenő, halotti pompája, íme, ez az imbolygó árnyak gazdag ajándéka, melyet szavak zenéje alig fejez ki, inkább festőpaletta vagy a hangszerek összességének szimfóniája.

A „lenni, vagy nem lenni?" -- meddő kérdésénél, a halál titkánál mennyivel érdekesebb a születés titka

Igaz, a végső titok, az életcsíra, a mag, a petesejt rejtve marad előttünk akkor is, ha száz vegyész vagy

26

biológus szövetkezik is e végső titok, a Teremtés titkának megfejtésére. A Zodiakus bűvös körében megjelenik a Föld szelleme, és rettentő hangján harsány megálljt parancsol.

Hiszen, ha a Föld alakját, pályáját isikerült is többékevésbé megismernünk, még nehézkedési törvényeit, mágneses vonzását is, belsejét, magját sohasem fogja feltárni előttünk, mert ez már a Genezis örök titka. Mint ama százmillió bolygótestvér, amely az égi mechanika pályáit rója, csillagképek és naprendszerek, ködfátyolok képében.

De a mi születésünk titka látszólag jóval egyszerűbb. Két különnemű petesejt egyesülése az anyaméhben. A fogamzás pillanata, amely már lehet kiindulópontja a tudósok vizsgálatainak. Ismerősük az embrió, amely a kezdet kezdetén hasonló minden állatfajban, legyen az emlős, madár, hüllő vagy kétéltű.

A nemzés vágya, a két nem egyesülni akarása az a felsőbb parancs, amely az anyag és energia nászának törvénye.

Mint apám mondja a Chorus Mysticus-ban: „Das ewig Weibliche zieht uns hinan."

Persze, ő az „ewig Weibliche"-n nemcsak a nőket értette, hanem magát a matériát, az anyagot is, amely a mater, az anya szóból származik. (A szószármazás sok mindenre rávilágít.) Az anyag mágneses vonzása, amely elindítja a molekulában rejlő energiákat, nemcsak a bolygók pályáit irányítja. Az élők világában szerelemnek nevezik ezt a vonzást. És ez két pillangó virágos nászában nem kevésbé erős, mint a bolygók pályájának dinamikájában.

Apám nemcsak költő és filozófus, de természettudós

27

is. A Farbenlehre-n kívül van egész sor természettudományi tanulmánya, melyeket a Humboldt-testvérek is nagyra értékelnek. Világképe Spinoza panteizmusa, ellentétben Schiller barátjával, aki Kant tanítványának vallotta magát. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák és kiegészítik egymást. Bizony, kettejük között ez nem ment ilyen könnyen, hosszú évekbe került, amíg Madame von Steinnak sikerült létrehozni ezt a közmondássá vált testvéri barátságot.

Mégis az ellentétek vonzásának szinte iskolapéldája az én születésem titka.

Apám negyvenéves, volt kancellár és miniszter, világhírű költő és tudós, valóságos szellemóriás. Anyám pedig huszonhárom éves. jóformán tanulatlan munkáslány, egy manufaktúrában készít tarka művirágokat hajnaltól napestig.

Apám az észak-német férfitípus ideálja, anyám sötét hajú, éjszemű, kreol bőrű, déli típus.

Az északiak örök vágya a dél után, ez az az ellentét, amely apámat első látásra szerelemre gyullasztja anyám iránt. Hiszen éppen akkor tért vissza Itáliából.

Római elégia

Phoibosz Apollón rajzolja vonalaid, festi színeid, írja apám a déli nap lángsugarairól. De még a hold ezüstje is szebben ragyog ott a mi északi napunknál, folytatja nosztalgikus sorait.

Az arányló déli napot vagy a déli hold csillogó ezüstjét jelentette számára visszatértekor anyám, Christiane Vulpius?

28

Ügy lehet, látta már néhányszor a herceg ajándéko2ta háza Frauenplanra nyíló ablakaiból, amikor anyám visszatért munkahelyéről, hiszen a szomszédban lakott bátyjával, Christian Augusttal és két nagynénjével, korai árvaságra jutván.

De az is könnyen lehet, hogy első ízben akkor pillantotta csak meg, amikor nagybácsim levelét adta volt át neki a kert mélyén fekvő, borostyánnal befuttatott Gartenhausban.

Mit tartalmazott ez a levél? Bizony, már nem tudom, talán sohasem tudtam, mert anya nem említette, talán maga sem ismerte tartalmát. Alkalmasint valami kérelem lehetett az excellenciás úrhoz, hiszen Christian bácsit, abban az időben, állás nélküli joghallgató lévén, húga tartotta el.

Persze, a weimari pletyka nyomban elindult.

A pletyka általában a darázshoz hasonlatos. Kezdetben csak messziről hallatszik zümmögése, aztán növekszik szárnyainak zúgása, végül is rászáll a megcélzott áldozatra, és beléereszti mérges fullánkját.

Ennek a weimarinak is megvolt a maga mérges fullánkja.

Körülzümmögte a fél várost, végül is bclészúrt nagybácsimba, azt híresztelve, hogy csak azért küldte húgát a levéllel az exminiszter úrhoz, hogy annak tálcán prezentálja. Az pedig horogra akadt, mert szép leánynak sohasem tudott ellenállni. Hiszen ha lenne neki is Leporellója, miként Mozart Don Jüanjának, az is hosszú Registeráriát énekelhetne a papírra jegyzett művekből.

Valaki a hercegi udvarnál, állítólag a főistállómeí-ter, aki műkedvelő előadásokon Leporellót szokta volt énekelni, össze is állított egy ilyen Goethe-registert, és a

29

névsort nagy sikerrel adta elő Amália nagyhercegnőnek, aki könnyezésig kacagta.

A főistállómester, von Stein, egyébként is nagy buffalmacco volt, hétgyermekes családapa létére, őt magát pedig legjobban mulattatta feleségének apámmal folytatott nyílt viszonya.

Minden út Rómába vezet

A Registerária névsorának utolsó tagja Ulrike. Ügy hiszem, neki köszönhetem római utamat, mondjuk, főképpen. Az aggastyánok utolsó szerelmi mentsvára rendszerint ifjú leányka. .Mint Dávid királynak a szunamita leány.

Apám is Ulrikében vélte meglelni régen elviharzott ifjúságát, az első szerelem kései visszfényét, az Édenkertnek egy elkésett aranysugarát, amely ha már nem melegít is, de legalább csalóka fényével tudná bearanyozni a kérlelhetetlen naplementét, az aggastyán zordon felhőinek színjátékát.

A család rendszerint kegyetlen az ilyen visszatetsző szunamitizmussal szemben. Nem vádolhatom ezért pusztán a feleségemet, Ottiliét, ámbár elsősorban az ő szemében volt szálka Ulrike von Lewetzow, aki szerinte csak kíméletlen játékot űz apámmal. Magam is kíméletlenül adtam tudtára ezt neki, ami megrontotta viszonyunkat.

Mindketten fájdalmat okoztunk neki, ez tagiadhatatlan. Szenvedélye és szenvedése csak szemében tükröződött, szó nem esett erről. De egy napon, április huszadikán ismét előállott itáliai utam tervével, amelyről már többször szó esett. Először nekem, aztán Eckermann-

30

nak, akit kísérőmül szemelt ki. Közölte vele, hogy rendelkezésünkre bocsátja az utazáshoz szükséges összeget, mert amint mondta, ez az utazás igen tanulságos leend számomra.

„Igaz, hogy gyakran csak ugyanaz az ember tér vissza az efféle tanulmányúiról, mint aki elment. De én megújhodtam Itáliában. És úgylehet, Augusttal ugyanilyen metamorfózis megy majd végbe. Elvégre ő is a Goethe nevet viseli."

így fejezte ki magát, ahelyett hogy a „fiam" szót használta volna.

Ez az a bizonyos gordiusi csomó, melyet ezzel az utazással akar kettévágni, mondta Ottilie, aki távolról sem örült ennek a megoldásnak, mert így a házvezetés minden gondja reá hárult.

Arról pedig szó sem lehetett, hogy magára hagyjuk a nyolcvanéves öreget. Ottiliénak őrségen kellett maradni.

Csakhamar kiderült, hogy Eckermannt nem tudja, nem is akarja nélkülözni. Mert Livornóban levél várta, amely onnan Svájcba irányította, természettudományi műveinek ottani kiadójához. Az én útnakindításom feloldása volt a köztünk egyre erősbödő feszültségnek.

Erről nem beszéltem Eckermann-nal, hiszen ő is tisztán látta. Csak mosolya jelezte, amikor apám utasítására megváltoztatva útirányát, engem magamra hagyott. Igaz, finom metszésű szájának mosolya nemcsak gunyoros, de kissé szánakozó is volt. Hiszen csak három évvel fiatalabb nálam, és nagyon megszerettük egymást, nem szívesen hagyott magamra.

Mintha még valami balsejtelem is lett volna mosolyában.

Ennek jogosultsága csakhamar beigazolódott.

Amikor ugyanis Livornóból elindult a postakocsi, a lovak megbokrosodtak a postillon folytonos kürtjelétől, és az egész delizsánsz szakadékba zuhant.

Négy utas szörnyethalt. A többi is kórházba került, velem együtt. Két bordámon kívül bal kulcscsontom is eltört.

Igaz, hogy minden út Rómába vezet, gondoltam a szakadék mélyén, csak olykor kissé görbe ez az út, egy kis kitérővel könnyen a temetőbe is vihet, ahová valóban minden út vezet.

így elmélkedtem, miközben abajgató férfiak, sikoltozó nők, kocsis, postillon és ló egymás hegyen-hátán hempergett az ízzé-porrá zúzódott kocsi roncsai között.

A kórházban aztán még több időm jutott elmélkedésre, ha testi fájdalmaim megengedték. Kereshettem a test és lélek kettősségének vagy a szellemmel való szentháromságnak összefüggéseit. Sőt az ok és okozat kapcsolatainak látszólag bonyolult, de valójában egyenes menetét.

Elgondoltam, hogy valójában egy Ulrike nevű ifjú hölgy juttatott a szakadék mélyére, aki megszédítette apámat, és megmérgezte házunk messzi földön híres harmóniájának egész légkörét.

Ott, a kórházi ágyon megelevenedett előttem a Goethehaus és az Hm folyó közelében fekvő Gartenhaus, minden részletével.

Minek is kellett Rómába vágynom, amikor a ház minden kis zuga az antik világ kultúráját lehelte, sugározta.

Az istenek hajléka ez a ház, szobor-, festmény-, metszet-, fayence-, majolika-, érem- és ásványgyűjteményével, a szobák, bútorok és emléktárgyak elhelyezésének nemes ízlésével, a lépcsőháztól kezdve a manzárdig.

Mintha maguk a múzsák, hórák, khariszok rendezték volna el, mintha az lenne rendeltetése, hogy benne szülessék meg Akhillész és Heléna szellemének nászából a szárnyas Euphorion.

De csak én születtem és négy halott vagy csecsemőkorban elhalálozott húgom és öcsém.

Talán ezek a halott kisdedek a szárnyas angyalkák, akikből Euphorion válhatott volna. Én bizonnyal nem. Csak felemás lény, kentaur, aki szeretne apja emelkedett szelleme után vágtatni, de pegazusszárnyak híján hozzáemelkedni sohasem tud.

Nékem csak Ikarosz-szárnyaim vannak, amelyeknek viasza megolvad a goethei nap tüzében és én szakadékba pottyanok, mint ott, Livorno határában.

Talán ez lenne a szimbóluma egész életemnek? Nem tudtam volna sohasem kitörni a kauzalitás béklyóiból?

De hiszen még élek! És itt, Rómában, az Örökvárosban, melynek csodáit nem egy költő, de maga a történelem gyűjtötte és rendezte el így! Cézárok akaratát hirdeti a Colosseum, a termák és diadalívek, Krisztus lábnyomait a Lateran. Apostolok hangja remeg Péter sírja felett. Pápák összerabolt kincseiből születtek a műremekek. Az Orbis Terrarutn és Urbs Romána szavát zúgják a harangok, csobogják a szökőkutak, zúgják a piniák, az Ab Űrbe Condita időszámítását hirdeti Romulus és Remus, amint a bronzfarkas emlőit ráncigálják. A Rostrumról Cicero hangja zeng, Caesar huszonhárom sebe ezen a Forumon vérzett, amikor fejére húzta bíborszegélyű tógáját, a germán hordák hömpölyögtek a Via Appián, amelynek fasorai között feszítette fel Crassus Spartacus hatezer lázadó gladiátorát.

A Goethehaus csendjében már a hangszerek is elné-

3 Weimari árnyjáték -- 29

53

multak, de itt a harangok zúgnak, csengenek, bonganak, még az Angyalvár és Angyalhíd kőangyalai is történelmet dalolnak, orgonabúgás, zenekari muzsika, kórusok együttesében éli örök márványéletét Michelanglo Pietája, tömjénillatán ott libeg a mise szentsége, és az aranyjászol előtt megjelenik a három napkeleti mágus, hogy letérdeljen a Kisded imádatára.

Igen, ez Róma hangja. Örök és hatalmas. Mégis, néha úgy vágyom a Goethehaus beszédes csendjére.

Chiar'ma

Ki miben vetkezik, abban bűnhődik.

A livornói kórházban reám ragadt egy ottani kislány. Életkorát lehetetlen megállapítani, mivel ő maga sem tudja, az olasz lányok pedig annyira túlfejlettek, hogy úgyszólván nincs is pubertáskoruk, bimbódznak már tízéves korban, és kinyílnak tizenkettőben. Nálunk testi adottságai folytán tizenhatra becsülnék, de nékem az a gyanúm, hogy jóval fiatalabb. Mindegy. Akárhogy is, feleakkora korkülönbség sem lehet köztünk, mint apám és Ulrike között, hiszen éveim száma éppen fele apa évgyűrűinek. De mégis, három gyermek apja vagyok.

Hogy ő voltaképpn kicsoda? Ugyanolyan rejtély, mint életkora. A kórházban afféle cselédlány lehetett, mert az ápolónővéreket is ő szolgálta ki.

A kórterembe ő hordta fel az ételt, olykor ő takarított. Csak a vak nem látta, hogy különös vonzalommal viseltetik irántam, mert a friss virágcsokor sohasem hiányzott éjjeliszekrényemről, néha meg bolondos jókedvében ágyamat is teliszórta pipaccsal, búzavirággal,

34

szarkaiábbal. Egy ízben koszorút is font vadszegfűből és homlokom köré fonta. Nevette az egész kórterem.

Olasz beszédemből kukkot sem értett. Dante és Petrarca nyelvén próbáltam értekezni vele, amin csak kacagott, megkérdve a nővértől, milyen nyelven beszélek. Megvallom, én sem értettem sokat az ő livornói táj szólásából, néhány tőmondat kivételével, de azért csak elszórakoztunk valahogy, ha ideje engedte. És ezekben a derűs percekben megértettem, hogy apának többet mondott Ulrike egy mosolya, mint az egész hercegi udvar, az öreg Madame von Stein, Kant és Spinoza, sőt az egész irodalmi kör, Weimar szellemi aurája.

Megértettem, de még nem éreztem bűnösnek magam, amiért Ulrikét el akartuk választani tőle.

Bűnös csak most vagyok, amikor Chiarina nyalábszám hordja szobámba Róma virágkertjeinek díszeit, a lángoló muskátlifürtöket, az azaleát, gladiolust, amarillist, klematiszt, dáliát.

Ez a virágtenger és Chiarina ajka emlékeztet bűneimre. Szeretnék bocsánatkérő levelet írni annak a felséges, örökifjú aggastyánnak, de ez ízetlen lenne. Márpedig ő semmitől sem irtózik úgy, mint az ízléstelenségtől. Ezt a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek tartja. Miért tetézném hát bűnömet?

Amikor a kórházban elbúcsúztam Chiarinától, ő csak nevetett. Azt hittem, nem érti, sejtelmem sem lehetett, mit forgat fejecskéjében. Csak akkor tudtam meg, amikor az út egyik kanyarodóján felugrott a pO'Stillon mellé, mint afféle kis vadmacska.

Persze, vissza nem küldhettem, így ragadt rám.

3*-

35

Balesetem óta nehezemre esik a gyaloglás. Úgy látszik, tüdőm sincs rendben -- odahaza is gyakran éreztem tavasszal légzési zavarokat, őszidőn meg köhécseltem, amit apa mindig kedvetlenül figyelt. Attól tartott, hogy örököltem tőle a tüdőbaját, amely ifjúkorában csaknem halálát okozta volt. Meg is kérdezte efelől háziorvosunkat, a hercegi udvar egészségügyi főtanácsosát. Az több ízben is megvizsgált.

Átöröklött hajlamnak vagy kórnak nyomát sem találta, de kijelentette, hogy valamiféle levegőváltozás bizony nem ártana.

Apa elvitt magával Marienbadba. A nyarat úgyszólván sohasem töltötte Weimarban, ez rangon aluli dolog lett volna. Vagy a hercegi udvarral ment a legdivatosabb fürdőhelyekre, ami kancellár, miniszter és főkamarás korában csaknem kötelező volt, vagy orvosa tanácsára választott olyan fürdőhelyeket, amely egészségi szempontból kívánatosnak látszott. De ez utóbbi ritkábban történt, mert a herceg, Karl August, nem tudta nélkülözni társaságát, néha még órákra sem. Egy ízben magával hurcolta a sziléziai harctérre is, mondván, szagoljon lőporfüstöt, a költőnek hadiélményre is szüksége van. Máskor a Rajnához vitte, a francia háborúba, apának végig kellett szemlélnie egy várostromot. A herceg szerint ez is a kötelező költői élmények sorába tartozott.

Marienbadba nem az udvarral ment apa, hanem orvosi tanácsra. Altesti bántalmai voltak, és a Kreuzbrunnen Sprudel vize mindannyiszor rendbehozta.

Engem a hegyi levegő jótékony hatásának reményében vitt oda. De bár ne vitt volna. Mert itt játszódott le köztünk az a szörnyű jelenet, amely mindkettőnk tüdejében vérömlést okozott.

36

Én heves természetemet anyától örököltem, ellentétben apával, aki közismert önjellemzésében azt mondja:

Vom Vater hab' ich die Statur, Des Lebens ernstes Führen, Vom Mütterchen die Frohnatur Und Lust zu fabulieren.

Nos, a költői hajlamot tőle örököltem, ha verseim és prózai műveim vajmi kevés bizonyítékai is ennek. De a forradalmi vágyat anyámtól, mert ez az, ami apából teljességgel hiányzik. Hiszen tudvalevő, hogy a nagy francia forradalom alatt ő a Hermann und Dorothea idillikus szerelmének történetén dolgozott, mintha a szomszédban nem is harsant volna a Marseillaise, a C^!a ira és a Carmagnole.

Ha az ember visszatekint a már megtörtént és így jóvátehetetlennek látszó eseményekre, igyekszik tárgyilagos nézőpontból személni őket. Magam is így cselekszem, amikor megállapítom, hogy ama bizonyos drámai jelenetnek, amely apa és köztem végleges vagy legalábbis végzetesnek látszó szakítást idézett elő, korántsem én voltam az előidézője. Ulrike miatt feszült viszony, mondhatnám, kínos atmoszféra keletkezett már jó ideje a családi házban. És ebben a robbanásig hevített, drámai légkörben apa még azzal hozakodott elő, hogy Kari August kérje meg az ő számára Ulrike kezét.

Kétségtelen, hogy a közte és Ulrike között fennálló, túlságos korkülönbség miatt elvesztette a nőkkel szemben érzett biztonságérzetét. Ezért akarta a nagyhercegre bízni, hogy kikaparja számára a parázsból a forró gesztenyét . . .

Igaz. hogy minden nő, és legkivált Ulrike kiismerhe-

37

tétlen az érzelmek és pillanatnyi szeszélyek dolgában. Hiszen éppen ez teszi őket annyira kívánatossá, a szfinx mosolya. De apának mégsem kellett volna biztonságérzetét ennyire elveszítenie. Hiszen az ifjú lányok és hölgyek egész sokasága rajong érte ma is.

És milyen jogon háborodott fel annyira, amiért nem helyeseltük szándékát?

Eluntam, hogy mindig csak eszköz legyek az ő kezében. Mint a hercegtől felfelé és lefelé mindenki, akivel csak kapcsolatba került. Még ma is bűvészkedik szuggesztív erejének tudatában nemcsak egész környezetével, de távollevő tisztelőinek egész hatalmas táborával is.

Hogy éppen Ulrikével szemben jutott a Zauberlehrling sorsára? Lehet, hogy ez maga megjósolta büntetése az öreg Hexenmeisternek. De az is lehet, hogy a Gondviselés jóvoltából még ez a lelkiválság is javára vált, mint egész életsorának lelkiválságai.

Mostanában folytatja ugyanis nagy küzdelmét a Faust második részének negyedik felvonásával, a Klassische Walpurgisnachl-tal.

Kétségtelen, hogy ennek ötletét Marlowe Faust-]ábó\ merítette, csakúgy, mint az elindító első, könyvtárszobai jelenetet.

Marlowe-nak, ennek a vadzseninek borgőzös látomásai között jelent meg Heléna, akiért az ahájok hajóhadai gyülekeztek volt egykoron Aulisz kikötőjében.

Nos, lehet-e pompásabb modellje Szép Helénának, mint ez az aranyfürtű, elragadó szépségű Ulrike, akinek bírásáért az öreg boszorkánymester «egész hadiflottát indított volna, ha módjában áll?

Iphigenia modellj a lehetett még a fiatal Steinné, de Helénáé csak Ulrike.

58

A másik titán

Ha Ottilie, Wolf vagy Walter fiam kezébe kerülne egykoron ez a prózában megírt Római Elégia, bármelyikük is furcsállaná, hogy egyszer bűvészinasnak, másszor boszorkánymesternek, harmadízben titánnak nevezem apát.

Zagyva gondolatok! -- vélekednének.

Pedig aki titánok árnyékában nőtt fel, aki oly közelről figyelte ez árnyékok körvonalait, mint jómagam, az tudja csak, mint változtatják Proteuszként alakjukat.

Hiszen itt van például az a másik, Beethoven, akit három éve temetett Bécs, királyokat megillető pompával.

Összekapott apával Teplitzben, amiért az mély bókkal emelte meg kalapját a főhercegi fogat előtt. .Hát ő mit tett? Egy ízben dühtől remegve futott el hajadonfőtt Lichnovsky herceg vidéki kastélyának szalonjából, mert a herceg zongorához akarta ültetni, hogy hangversenyt rendezzen főúri vendégeinek. Máskor tiszteletteljes hódolattal ajánlotta volt ugyanennek a főúrnak vagy az orosz nagykövetnek, Razumovszkij grófnak örökbecsű műveit, nem is szólva Brunswick vagy Guicciardi grófnőkről, Waldstein grófról.

És Harmadik Szimfóniája, melyet nemcsak a harmadik titánnak ajánlott, de eredetileg annak nevét is viselte?

Ennek címlapját széttépte ez a császárvárosban élő, vad republikánus, amikor az első konzul császárrá koronázta önmagát, kivéve a pápa kezéből a koronát.

Mintha bizony a kottacímlappal Napóleont magát szakította volna ketté ez a gyermeki lélek. Pedig Bernadotte marsall, az akkori bécsi francia követ rendelésére írta az

39

új címlapon Eroicának nevezett hősi szimfóniát, melyben valósággal dörögnek az ágyúk, dübörögve vágtatnak a paripák, harsognak a csatakürtök. Melynek fenséges gyászindulójában nemcsak elsiratja, de dicsőíti is a csatatér hősi halottak. Mint Messonier, aki festményén örökíti meg a halott hősök mennybe szárnyaló seregének apoteózisát. A szimfónia negyedik tételében pedig a diadalmenet fenségesen vidám győzelmi táncritmusaiban ünnepli a forradalmi seregek előnyomulását.

Az ajánlás. Aztán a kettétépett címlap.

íme a titán két arca a sok közül. Hiszen ő írta a Mondschein-szonátát, ezt az angyali szelídségű, de mégis háborgó, holdfényes, de komor felhőjű szerelmi ábrándot. Ö, a Pathétique-szonátát, amelyben hellén végzettragédiák nemes pátosza csendül zenei ananhé formájában. Ö a Pastorale-szimfóniát, amelyben parasztlányok csevegnek a pataknál ruhamosás közben, vidám parasztlegények isszák a hegy levét, madárdal csicsereg a felvonuló viharfelhők menete előtt, a magát kitomboló vihar után meg pásztorsíp dicsőíti a megbékélt természet örök szépségét.

És ő írta a Kilencediket is. Igaz, minden műve a porig sújtott, szenvedő ember örömhimnuszával végződik, a győzelemmel, melyet önmagán és a zsarnoki sorson arat. De az öröm megszemélyesítőjével, az Elíziumlánnyal csak Schiller felséges ódájában találkozik. És az embermilliókat az óda hangjaiban öleli át. Csókját az egész világ testvérhomlokára ez az óda fakasztja és tapasztja. A csillagsátor felett magasan trónol egy kedves atya. A kerub pedig ott áll Isten trónja előtt, mintha Elízium leányának kezét kérné meg tőle az emberiség számára.

íme, ide szárnyal ez a gyermeki titán. Schiller Eu-

40

phorion-szárnyain. És csak a halál akadályozta meg a Faust-szimfónia megalkotásában, melynek első vázlatát már papírra is vetette, hogy az öt kottasor végtelenjén szárnyaljon együtt apámmal.

Vajon hová szárnyalnak ők, Heléna és Schiller, a Szépség és Hősiesség eszményi nászának Euphorionjai?

Christopher Marlowe, ez a tépett szárnyú zseni, már bizonnyal ott várja őket ama elíziumi mezőkön, melynek bejáratait kerubok őrzik. Lángpallosú őrangyalok vagy a Halál fekete szárnyú angyala. Mítosz? Hát igen. A bukott hősök és diadalmas költők menedéke, az istenek ajándéka.

Mese? Ó, be sivár lenne mesék nélkül az egész emberélet, bölcsőtől a koporsóig. Bölcsőnk a tenger ringása, melynek ritmusára az ősanya dalolja születésünk meséit. Halálos ágyunk Kharón csónakja, mely a Styx ólomszínű folyóján, a Léthé feledésthozó vizén, vagy a Phlegetón lángfolyamának izzó fájdalmain visz az árnyak hónába.

És ők? Az árnyak? A letépett, megolvadt, mcgpörkölődött, megkopasztott, lenyesett szárnyak? Vajon tudják-e még, hogy egyszer Mozartnak, Michelangelónak, Napóleonnak, Schillernek, Rembrandtnak vagy Pheidiásznak hívták őket? Vajon felhangzik vagy lehallatszik hozzájuk a csillagfényes űrbe vagy Hadész homályába a Kilencedik örömhimnusza vagy a Faust Chorus Mysticus-a?

Zene és szavak, márvány és színpompa, törvény és parancs, vajon léteznek-e még az ő számukra? Vagy csak a mindeneken való felülemelkedés?

Én kérdezek. És Róma harangjai adják meg a választ.

Nem beszélnek. Nem bölcselkednek. Csak zengenek,

csengenek és bonganak, zúgnak és csilingelnek, így száll szavuk a mennybe. És az én szobámba, ebbe a végső menedékbe.

Chiarina keresztet vet. Térdet hajt. És mosolyog, mintha a harangszimfóniában üdvözülne. A boldogság szent mosolya ez. Irigylem érte. És szeretném meglopni ezt a szegény árvát.

Ó, hát ilyen hitvány lennék?

Ecce Homo!

Itt, az örök Városban mindenki katolikussá válik, még a legvastagabb nyakú protestáns is.

Balesetem óta csak nehezen járok. Vagy gyaloghintót bérelek, vagy cabriolet-t hozatok. Chiarina, ez a kis vadóc, egyikbe sem akar beülni mellém, mondván, hogy ez nem illik szolgálólányhoz. Egyébként sem szereti Rómát. ö katolikusabb a pápánál is, mert makacsul bizonygatja, hogy az ő falusi templomuk szebb a Szent Péter bazilikánál. Hogy itt, a sok márvány és arany „cifraság" közepette elkáprázik az ember szeme, nem is lehet buzgón imádkozni. A papok pedig oly büszkén pompáznak, páváskodnak sokféle talárjaikban, hogy a hivő még köszönteni sem meri őket a Jézus Krisztus nevével.

Egy ízben mégis sikerült elcsalnom Pilátus Lépcsőjéhez, mondván, hogy azon a huszonnyolc lépcsőfokon vezették Jézust a római helytartó elé egykoron Jeruzsálemben.

A Lateran eme bejárata előtt csak néhány külföldi zarándok lézengett. Azok is inkább csak nézegették a lépcsőzet kikopott fokait, mintsem hogy vállalkoztak volna

42

a térdencsúszkálásra. Lábbal ugyanis nem illetheti senki ezeket a lépcsőfokokat, csak térden szabad felcsúszni rajtuk a legrégibb Mária-oltárképig, amelyet állítólag még valamelyik apostol festett volna.

Ismerősre is bukkantam a kis téren szemlélődök között, egy oxfordi diákra, aki Byron és Shelley nyomait kutatta egyebek között a Café Grecóban, amelyben Európa és a Szigetország minden művésze otthagyta volt kézjegyét.

A derék angol csak nézte, hogyan térdelnek fel a szent lépcsőfokon a zarándokok, könnyezve és minden lépcsőfokot megcsókolva. Aztán egyszerre őt is, engem is elkapott valami megmagyarázhatatlan érzés, és a két protestáns versenyt bukdácsolt a lépcsőzeten, melyet egykor az Ö lábai illettek.

És ekkor megpillantottam öt, amint előttem jár, a gúnyból reádobott cézári bíbortógában, kezében a nádszál-kormánypálcával, fején a töviskoszorúval, a gúnykoronával . . .

Ment fel a Sella Curulishoz vezető lépcsőn ... És abban ott ült a proconsul, bíborszegélyű tógájában, kétoldalán a lictorokkal, akik a fascest, a vesszőnyalábos bárdokat, az Imperium Romanum jelvényeit tartották karjukon.

A nép üvöltött.

A proconsul fagyos nyugalommal szemlélte a töviskoronás Rabbit, akit poroszlói a nép szeme láttára ostoroztak meg, testőrei, centuriói leköpdösték, mialatt ő megkérdezte, kit választanak a kettő közül. Az üvöltöző csürhe Bar Abbas mellett döntött. A helytartó alig észrevehető gúnymosolya mutatta, hogy ettől a csőcseléktől nem is várt egyebet.

43

A Rabbi most felért az emelvényre, amelyen a helytartó trónusa állott.

A nép őrjöngött. Megkapta cirkuszát, amelyet a kenyér mellé mindig követelt.

A római felállott székéről, és intett a Rabbinak, hogy forduljon arccal a nép felé.

A csürhe őrjöngése tetőfokára hágott.

Akkor a római ujjal mutatott rá:

„Ecce Homo! Jesus Nasarenus Rex Judaeorum! . .."

Christiane Vulpius

Weimar copfosai mindig csak így nevezték anyámat, még akkor is, amikor Herr von Goethe, a nemesi rangra emelt kancellár, miniszter és titkos tanácsos tizenhét évi együttélés után törvényes hitvesévé tette, annak rendje és módja szerint.

A weimari copfosok... de róluk majd később. Külön fejezetet érdemelnek. Előbb róla akarok eme kusza Írásomban megemlékezni, róla, akit legjobban, sőt talán egyedül szerettem ezen a világon.

Egyedül? De hiszen itt van apa, ez az olümposzi Zeusz, akit mindenki imádott, aki csak bűvkörébe ért. És akinek dédelgetett kedvence voltam, és talán a köztünk történtek ellenére vagyok még ma is.

És itt van ő, a Hadiisten, aki ötven csatában verte végig Európa minden hadseregét. Akinek aranysasos zászlai nyomán jó ideig nemcsak a győzelem és dicsőség istenasszonyai jártak, de a kultúra, az emberjogok, a nagy forradalom kikristályosodott eszméi is,. Akinek szűk lenne a Pantheon is, mert nem férne meg Voltaire és Rousseau

44

szomszédságában. Mint ahogy az én weimari szobámban, amelyben mindazt összegyűjtöttem volt ereklyében, festményben, szoborban, könyvben, kéziratban, plakettben és emléktárgyban, ami vele kapcsolatos.

Apa megtűrte a másik isten kultuszát házában.

ö Zeusz, a másik Jupiter, miért ne férnének meg egymás mellett? -- mondotta egy ízben Riemer professzor, akit neveltetésem céljából telepített a házba.

Mindenben a kiegyezés híve volt, afféle tudós tudatlan, mint Faust famulusa, a tudálékos, skolasztikus Wagner.

De ezúttal fején találta a szeget.

Mert Napóleon római volt; Jupiter Tonans, a mennydörgő, villámokat szóró Atyaisten.

De Zeusz, az istenek atyja, görög kedély, mint Goethe, aki szellemi fensőbbségét félretévén, sorra látogatja földi szerelmeseit, Lilitől kezdve az utolsóig, Ulrikéig.

De anya? Nem, ő nem szerepel ebben a bájos és vidám sorozatban. Ö volt a halálos szerelem, akiért ennek az olümposzi Zeusznak úgy meg kellett szenvednie, mint a leghitványabb földi halandónak. Tőle kapta a legnagyobb ajándékot, a szenvedést. Mert ez teszi az igaz istent igaz emberré.

Wer nie sem Erőt mit Tränen áss, Wer nie die kummervollen Nächte Auf seinem Bette weinend sass, Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte!

Nos hát, ki látta ezt a weimari Zeuszt álmatlan éjjelek hosszú során ágya szélén sírdogálni?

Ki sejtette volna, hogy egy, a legalsóbb néprétegből származó lány fogja jelenteni neki a legmélyebb meg-

45

aláztatást, a tehetetlenül eltűrendő sértések hosszas vesszőfutását, a pokoli szenvedések mellett is a legteljesebb boldogságot, a viharos, mindent elsöprő szenvedély földöntúli boldogságát?

A magányos tölgy azért áll a szirttetőn, hogy kihívja a vihart. Ide hát! Lássuk, elbírsz-e vélem?

Die Vulpius. így hívták a copfosok ezt a vihart, amely bizony próbára tette Zeusz fájának hatalmas törzsét is.

Lombozata zúgott ebben a viharban. Agai recsegtekropogtak. Leveleiről tovaszálltak a ragadozó és dalosmadarak, a szorgalmas méhek, fullánkos darazsak, kecses szitakötők, hőscincérek és szarvasbogarak.

Még az Idő, a harkály is megszűnt kopácsolni évgyűrűinek titkos odvában.

Aztán elült a vihar?

ó, én tudom csak, hogy sohasem ült el. Még ma is meg-megrázza a fa lombjait, vagy meglebbenti leveleit, futószél formájában.

Még ma is felsajog a régi seb, a viharütötte hasadék abban a fatörzsben, amelyben most már hangosan kopácsol az Idő-harkály.

Pedig anya tizennégy éve hagyta volt itt a goethei Olümposzt, amely számára mindig csak új meg új gyötrelmek színhelye volt. Hiszen pokollá tették a copfotok.

Apa írta egykoron Werther-í, a világfájdalmas S2envelgőt, aki Lnttéért való reménytelen epekedésében öngyilkosságra vetemedik? Akinek érzelgős világfájdalma kihatott egész korára? Akinek hazug ábrándvilága öngyilkosság hóbortjába kergetett nem egy jobb sorsra méltó ifjút? ö, a büszke tölgy?

Igaz, Byrontól Puskinig végigsöpört egész Európán a

46

romantikának ez a mellékhajtása, a szentímentaíízmuS. De mi köze volt mindehhez a Harci istennek?

Érthetetlen, de így volt. Napóleon a Wcrtber-ben tanulta megismerni, sőt megszeretni apa költészetét.

Szinte nevetséges, az idők távlatából elgondolni, hogy a Harci isten, Marengo, Rivoli, Austerlitz, Wagram, Jéna, Eylau, Borodino hőse is megszerette valamikor a Lőttéért epekedő ifjút.

Igaz, hogy amikor találkozott apával Erfurtban, arra buzdította, írna drámai hősökről a Théátre Frangaise számára, ő előadatja. De az Egmont-tói például, amelyet apa még Rómában írt, nem is tudott. Vagy talán nem akart róla tudni, hiszen maga is lábbal tiport országokat, mint annak idején Álba herceg, a spanyol véreb.

ö a szabadság, egyenlőség és testvériség zászlóvivőjének tartotta magát. És vérig sértődött volna, ha valaki Álba herceggel azonosítja. De mi volt a valóság?

Százharminchat francia departement-ra osztotta fel Európa meghódolt országait, sőt Illyria és egyéb neveken új országokat is teremtett.

Mégis kétarcú Janus volt. Mert hódításait a francia forradalom eszméinek gyakorlati megvalósítására fordította, fáklyavivője volt a haladó gondolatnak, hajnalpír a reakció és inkvizíció sötét éjszakája után. Hogy a tiroliak Egmontját, Andreas Hof ért és egyebeket ő is kivégeztetett, hogy fejére tette a császári koronát, mindez csak Beethoven kettészakított kottafedelében jutott kifejezésre. De az Eroicában is.

Apa nem írt sem neki, sem róla Eroicát, nem kell egyetlen kéziratlapot sem elszakítani miatta, így férnek meg ők ketten a századforduló Európájának horizontján mint közös házban.

47

Csak anyának nem jutott hely ebben a Goethe-házban, amelyben az egész művelt Európa megfért. Mint apa egyik költeményében írja, erdőben lelt vadvirág volt, melyet a kertész hazavitt boldogan, hogy odahaza ápolgassa, nyesegesse, kerti virággal nemesítse.

De bármilyen nagy kertész is apa, akinek minden, de minden sikerült életében, ez az egy, ami talán legfontosabb lett volna, távolról sem sikerült.

Vannak olyan elemek, sőt vegyületek is, amelyek nem engedelmeskednek a vegyészet elméletalkotta törvényeinek, így kísérleteinek, szándékainak, akaratának sem. Mert nem tartoznak semmiféle elem- vagy vegyületcsoportba. Valami ősanyagot tartalmaznak, amelyen a tudós, sőt a varázsló, a bűvész, az alkimista, még a mágus sem lehet úrrá.

Ebből az ősanyagból minden élő szervezetben van valami, ami ellenáll a kertész, az állattenyésztő vagy a pedagógus nemesítő szándékának. Ez az átöröklés természeti törvénye, amely felborít minden más törvényt, mely elméleti úton született.

Ez az átöröklés sok szerencsétlenség, sőt végzettragédia kútforrása. Ez eredendő bűnök szülője, melegágya. Gőzölgő hévízi forrás, mely váratlanul tör fel a föld mélyéből, és magasba szökik. Nem szabályozható szökőkút, melyet csöves szerkezettel lehet indítani vagy elállítani. Természeti erő, mely mélységekből tör fel, azok üzenetét hozza, forrongva, sisteregve, szabályos vagy szabálytalan időközökben. Néha kiszámíthatón, olykor váratlanul. De mindig fékezhetetlenül.

Nos, a weimari fontaine lumineuse-ök között ilyen fékezhetetlen hőforrás volt az én anyám. És félő, hogy ilyen vagyok magam is. Erre vallanak máris bizonyos

48

jelek, amelyek miatt apa jónak látta, hogy egy időre kiemeljen a weimari copfosok környezetéből.

Vadvirág vagyok magam is, mint anyám, akit nem lehetett virágágyba vagy melegházba ültetni. Átkos nagyapai örökségünk az alkohol, mely olyan szenvedélyeket hoz elő, melyeket nem tűr meg a copfosok „művelt" világa.

Nem mintha nékik, a copfosoknak nem lennének ugyanolyan szenvedélyeik. De ők értik a módját, hogyan leplezzék. Hogyan rejtsék díszöltöny alá undok sebeiket. Hogyan paposkodjanak kenetteljesen, vizet prédikálva borivás közben. Hogy ne ítéltessenek. Hogyan viseljék nyakukban az aranyláncot, hogy senki se sejtse, hol lopták.

A nép nyomorából páváskodnak, melyből iszákos nagyapám, fékezhetetlen anyám és én magam is származunk.

Járják a menüettet ezek a púderparókás, parfümös copfosok, ezüstcsatos abbécipellőikben, amíg újból fel nem harsán a Carmagnole, járják a facipős sans-culotteok és tricoteuse-ök a nyaktiló körül, potyognak a copfosok fejei a fűrészporos kosárba, mert úgy látszik, a Piacé du Gréve-t Weimarba is el kell hozni, a Frauenplan helyébe.

Hogy ne hallanám a facipők kopogását, az ágyúk ropogását, a dal szilaj ritmusát én, aki a Bastille bevételének évében születtem. Akinek hálósipkája a vörös frigiai sipka, mely egykor megbosszulja majd anyám tengernyi megaláztatását.

Hogy iszákos lett? Hogy nemegyszer átszökött Jénába, ahol diákok és színésznépség murijain tombolhatta ki végre oly soká féken tartott vágyait? Hogy elszakította a

4 Weimari árnyjáték --

49

copfosok illemgyeplőit, beleszédülve egy álszabadság kavargó örvényébe?

Ugyan kik azok, akik megjelenése percétől kezdve pálcát törtek felette? Akik úgy kerülték, mint a pestisest, még apát is kizárva köreikből miatta. A Madame von Steinek? Akik kiöregedtek mellőle, és most vájkáltak irigységükben a pletyka szemétdombján, mint a rongyszedők. Akik fintorgatják az orrukat a vadvirág bódító illatától, mert parfümfelhőben éldegélnek. Akik még szakácsaikkal sem tudtak egy ízletes ételt megfőzetni, de világért sem ízlelték volna meg anyám, a „szakácsnő" remek ételeit, melyek apának annyi élvezetet okoztak.

Apa, aki tanítómestere az egész művelt világnak, anyát úgyszólván semmire sem tudta kioktatni. Talán éppen azért, mert túlságosan is rabja volt. Talán, mert az a bizonyos ősanyag, mely hajlíthatatlanná tette anyát, ellenállott minden pedagógiai kísérletnek. De annyi bizonyos, hogy ha sikerült volna a nevelési rendszer, ha anyából Steinnét vagy hozzá hasonló „tudós hölgy"-et tudott volna faragni, akkor ő is csak egyike lett volna Goethe virágoskertjének, Klingsor varázskertjének, amelynek Kundri a kertésze.

De ő mindvégig vadvirág maradt. Az egyetlen a varázskertben, aki nem hagyta magát nemesíteni, átidomítani, aki hű maradt önmagához. És a nagy varázslómester éppen ezt imádta benne.

Megtört rajta az ereje. Belátta ezt, és szabadjára engedte.

Igaz, élt ő is szabadságával -- „ha te úgy, én is úgy" ... A római és marienbadi elégiák között a Westöstlicher Diwan született, Marianne lépett a Kelet arabeszkjeinek sztalaktitboltozata alá. Zulejka néven vele gyarapodott

5°

apa háremének népes szóraja. Anya jénai botrányait mindig elnézte, a szerelmeslevelek egész halmazát írta neki, ha anya vagy ő Jénában vagy egyebütt időzött.

Még mosolygott is, ha anya leitta magát.

Most legalább volt okuk a presziőzöknek, hogy ignorálják, mondotta önelégülten, szinte büszkélkedve anya aberrációival.

ö ilyen! És ha megpukkadnak, akkor is ilyen! Voltam én is fékezhetetlen diákéveimben, a Wilhelm Meisters Wanderjahre-ba.n. Ó, az ifjúság! Ezt irigylik föle a fonnyadó udvari dámák. ö. az Üt, az Igazság és az Élet!

így állott egy részeges vadóc mellé az egész világ ellen.

Christian bácsi

Ügy hasonlított anyámhoz, mintha ikertestvérek lettek volna. Van benne valami nőies, mint ahogy anyában is volt valami férfias. De ez a Wahlverwandtschaft nemcsak külsőben, hanem belső énjükben is megnyilatkozott. Szelíd bájuk párosult szertelenségükkel, kiszámíthatatlan szeszélyeikben volt valami „zseniális". A szó furcsa értelmében.

Anya néha ismeretlen dalokat énekelt gitárkísérettel. Ha megkérdezték, hol tanulta ezeket, csak vállat vont. Tudtam, saját szerzeményei. De ezt még apának sem vallotta be. Mintha szégyellne, hogy ő titokban dalköltő.

Christian bácsi ezzel szemben egész kézirathalmazokkal árasztotta volt el nagyhírű sógorát.

Ezeket apa sohasem olvasta el. Még akkor sem, ami-

4-

JI

kor Johann Christian August regénye, a Rinatdo Rinaldini avagy az Abruzzók ártánya világhírűvé vált.

Sok kiadást ért már meg, sok nyelvre fordították le. A vásári ponyván ugyanúgy árulják rikító fedelű, filléres alakban, mint a könyvesboltok polcain.

Többen olvassák, mint a Faust-ot -- mondta apa egyszer Schillernek, mosolyogva.

De máskor oly fennkölt, olümposzi mosolya ezúttal olyannak látszott, mintha savanyú almába harapott volna.

Schiller is észrevette ezt, nemcsak én, összenéztünk. Mintha azt kérdezte volna egymástól futó pillantásunk:

Tán csak nem irigyli?

Ezen meg mi mosolyogtunk össze azzal az angyali szépségű elíziumi emberrel, akit apa oly nehezen és csak Steinné többszöri erőltetésére fogadott aztán közmondásos barátságba.

Faust és Rinaldo

- Látszatra mily mérhetetlen szakadék e két figura között -- kezdte egykori nevelőm, Riemer professzor szokásos fejtegetéseit.

-- Pedig ha jól szemügyre vesszük, és nem nézünk szédelegve a szakadék mélységeibe, hanem elnézünk felette, látni fogjuk a kellő nézőpontból, hogy ez a szakadék nem is olyan óriási, aminőnek első pillanatra látszik. Talán csak árok, amelyet még a gyermek is átugorhat.

John, apa egyik titkára, és Eckermano, apa munkatársa, jól megjátszott közönnyel hallgatták Riemer merész kijelentését. Megszokták, hogy a famulus szereti

52

megtépdesni a mester habárait, most pedig kedvező alkalom kínálkozik, hiszen a sógor sikeres kezével nyúlt a babérlevelek után.

Riemer feltolta homlokára pápaszemét, felvonta szemöldökeinek két fekete holdját a szemüveg lencséi fölé, tubákot csippentett abból a szelencéből, melyet apától kapott, aztán torokkö,szörüléssel és tubákprüsszenettel látott neki tézise bizonyításának.

-- Hát igen. Faust, a mágus, és Rinaldo, a haramiavezér, egyformán a nép fantáziájának szülöttei. Bábszínházban csakúgy láthatók, vásári bódékban, mint udvari színházak színpadain.

-- Pro secundo: Mindkettő a hatalmi vágy megszállottja. Faust az ördöggel szövetkezik, Rinaldo trombitavégű Lazzarino-puskájával és mindenre kész bandájával. Mint Schiller hőse, Franz Moor.

-- Pro tertio: Faust az égi hatalmakat hívja ki maga ellen, Rinaldo a földi hatalmakat. Kérdés, melyik a merészebb.

-- Hogy Faust rengeteget filozofál, Rinaldo pedig cseppet sem, ez éppen az ő javára billenti a mérleg nyelvét.

Ezen mindannyian jót mulattunk, apa leginkább, aki a lépcsőház fordulóján látatlanul hallgatta végig famulusának fejtegetéseit.

-- A kettő között mégis van egy kis különbség -- vélte Eckermann. -- Faust ugyanis a vásári ponyváról indult el a Spiess-kiadásban. Viszont Rinaldo a vásári ponyván érkezett be. És onnan nem jut tovább.

Ezen maga Riemer is nevetett, de azért még kieresztette fullánkját:

-- Ha választanom kellene, nem tudom, mégis melyi-

53

két választanám a kettő közül. Mert a világhír szép dolog, de néha töviskoszorú meg aureola. De a népszerűség sem kutya. Langyos fürdő, amelyben nem rossz ücsörögni. És babér vagy tövis helyett hagymakoszorú. Amely táplál, és megízesíti az író eledelét. Apa tapsolt.

-- Bravó! Olyan találó, mintha én mondtam volna! Felnéztünk reá, amint ott állott hosszú, kobaltkék házi-

kabátjában a lépcsőfordulóban.

-- Valamit mégis tanul itt az ember, kegyelmes uram, ha kilenc éve tapossa már ezeket a lépcsőket, nemde? örvendett Riemcr sikerének.

-- Sőt. Néha a tanítvány még felül is múlja mesterét. Szeretném, ha Augusttal is így történne.

Most megint a Riemer rovására kacagtunk.

-- Én Rinaldo akarok lenni! Rinaldo, Rinaldo! -- kiáltottam torkomszakadtából.

-- Voilä! Lám, mark felülmúlta mesterét! Nagybátyja nyomdokain halad, többre viszi a tanárságnál -- jelentette ki Riemer.

-- Lehetne belőle még egy Goethe sógora is. Ha nem lenne csak egy Goethe az egész világon -- fejezte be Eckermann a szócsatát.

Italienische Reise

Itáliai utam minden egyes pontjáról bőséges levelekben számoltam be apának.

Ezzel többféle célom is volt.

Elsősorban meg akartam javítani viszonyunkat, mely Ulrike miatt már hét éve megromlott. Ama bizonyos je-

54

lenét óta nem változott ugyan külsőleg semmi a házban. Még irántunk való szeretetét is megőrizte, pedig Ortilie még hevesebben ellenezte volt az Dirikével való kapcsolatot, mint én. De apa mindig is meg tudott alkudni a körülményekkel. Irtózott a drámai jelenetektől.

-- Ezeket hagyjuk meg a színpadnak -- mondotta nemegyszer.

A család életszükségletet jelentett számára.

-- Ich bin ein deutscher Hausvater -- mondogatta büszkén. Hogy már az is mily boldogságot jelentett számára, amikor anya még a szíve alatt hordott, ezt megírja egyik római elégiájában. Hogy a kicsike már mozog, vágyik a napvilágra, az élettér szabadsága után. Persze, őt prózában idézni szánalmas dolog, hiszen ő úgy született a rímek ősi hajnalán, mint Mozart a muzsikáéban. Nála rím, ritmus és gondolat egyazon anyaméhben születik, legyen kétsoros epigramma, xénia vagy elégia, amit papírra vet. A német nyelv szókincsét sohasem fecsérli. Mindig a szó legmélyebb értelmét tömöríti gondolatai hírnökéül.

Ezért tudnám szó szerint idézni nemcsak minden költeményét, de prózáját is. Úgyszólván amforája vagyok egész alkotóművészetének, csordultig megtöltve.

A Goethe-ház tehát megmaradt külsőleg annak a fénylő almának, melyet annyian megirigyeltek. De belsejében kirajzolódtak a féregjáratok zegzugos vonalai, sokszor egészen a magházig. Szerencsére gyermekeim mit sem tudnak erről, őket védi az a kemény, csillogó almahéj, melyet a Goethe név jelent. És nagyapjuk szeretete, amely csak úgy sugárzik feléjük, mint felhőtlen napsütés.

Mi viszont Ottiliével mindig magunkon érezzük az Ulrike felhőárnyékát. És hasztalan vágyunk a napsütés régi erejére, ez már csak fénylik, de nem melegít.

55

Nos, ebből a vágyból származik, hogy útinaplóm bőségével akartam kedveskedni apának, és akarok ma is.

De nemcsak korábbi meghitt viszonyunkat szeretném visszavarázsolni ezzel úgy a magam, valamint Ottilie és gyermekeim érdekében. Nem. Be akarom mutatni apának gondolataim és érzéseim bőségszaruját, mely egyben íráskészségem bizonyítéka is lenne. Ne gondolja, hogy méltatlan utódot nevelt fel bennem, ha eddig, egyéb elfoglaltságaim miatt, édeskevés bizonyítékát adtam is írói vénámnak. Elvégre csak negyvenegyedik életévemben vagyok. Ha nem születtem is csodagyermeknek, még jut időm bőven, ha megérem az ő korát, hogy alkossak, eddigi élményeim és tanulmányaim alapján.

A harmadik ok, amiért ezt a bő útinaplót küldözgetem neki levélformában, visszavarázsolni neki itáliai emlékét. Hiszen úgyszólván nyomról nyomra követtem. Toscana, Lombardia, Velence, Milano, Spezia, Genova, Livorno, Nápoly, Pompeji, Róma.

Felkerestem mindazon helyeket, amelyek az Italienische Reise-ben szerepelnek, megpihentem ott, ahol ő megpihent. És régi barátait, akik annyi szeretettel állanak rendelkezésemre, mintha ő maga jött volna el közéjük.

Szinte megható ez a kiapadhatatlan szeretetforrás. Nemcsak Itália, de az ő nevének napsugaraiban is sütkérezem.

Casa di Goethe

Nápolyban a hírneves Wilhelm von Zahn, régész és műtörténész vendégbarátságát élvezte, aki tizenkét éve levelezik apával, beszámolva neki a múzeumok új szerze-

56

menyéről és az ásatások eredményeiről. Senki sem tartaná külseje után német professzornak. Környezete és életmódja révén áthasonult cavalliere di Napolivá. Pedig német hivatástudat fűti egész valójában, munkájában. A régészet tudományos megalapítójának, Winckelmannnak életművét akarja folytatni a pompeji ásatások mintaszerű vezetésében. Hogy milyen nagy tisztelője apámiak, mi sem bizonyítja jobban: a teljes épségben fennmaradt Casa di Vecchii tőszomszédságában általa feltárt házat Casa di Goethe névre keresztelte, annak rendje és módja szerint.

Mint a tragikus véget ért Winckelmann, ő is az antik világ szerelmese.

-- ö nemcsak lelkileg volt az -- mondta Zahn --, hanem sajnos, testileg is. Ez lett a végzete.

Kérdőn tekintettem rá. Úgy tudom, Winckelmann rablógyilkosság áldozata lett valami szállodában, de Zahn látva kérdő tekintetemet, bővebb magyarázattal is szolgált.

-- Arc Angeli, a gyilkosa, valóban nevéhez méltó arkangyali szépségű ifjú volt. Lazzaroni, akinek meztelen testét bronzzá változtatta a tengerpart napja. Mint antik szoborvíziót. Beleszeretett. Egész a fajtalanságig. Ezért vitte magával mint kitartottját, ez a teljes igazság. Gyula pápa csak a szobrot imádta, amikor térdre borult a földből kiásott Laokoón előtt. De ő az élő testet, az antik szépség egy húsban és vérben fennmaradt szobormását. Pygmalion volt a maga módján, ezt írja meg. Érdekes téma, nemde?

Thorwaldsennel, Canova nagymester tanítványával jártuk Pompeji lávából kivágott utcáit, mialatt Zahn magyarázott.

57

-- „Ha pápa. lennék, mondta nevetve az öles termetű izlandi, akkor leborulnék eme lávába fagyott, kővé dermedt strázsa előtt, aki rendületlenül állott őrhelyén, miközben a Vesuvio lángtengerben, lávát okádva tombolta ki magát, ő Róma. Többet mond minden szobornál a kötelességtudás élőhalott szobra. Kalapot emelek előtte."

És meglengette a strázsa előtt széles karimájú sombreróját.

A munkások nevették. Latin parasztok leszármazottai, őseik már itt dolgoztak, amikor a trójai Ascanius partra szállott volt Latium öblében.

Mit tudnak ők Róma nagyságából? Méltán hihették, hogy az a lenszőke hajú idegen tréfál, amikor megsüvegeli a marcona kőlégionáriust. Hiszen olyan bohócok ezek a tedescbik, amint meghatódnak minden kődarab előtt, és csak túrják ezeket a mit sem érő, régi házakat, amelyeikben már lakni sem lehet.

Hogy megörülnek egy-egy épségben maradt falfestménynek vagy törött oszlopnak, értéktelen bronzpénznek vagy az egykori bordély phallus-cégérének! Akárcsak aranybányára bukkantak volna ezek a nagyképű idióták. Valóságos cirkusz ez az ő számukra, de kenyeret is ad. És én hallom a kétezredév csendjéből feltörő kiáltást:

„Panem ét circenses!"

Mintha semmi sem változott volna azóta.

Csak ásnak, ásnak ezek a parasztok, hogy őseik hagyatékával tömjék a múzeumokat, verejtékeznek, nevetgélnek, tréfálkoznak, mint kétezer évvel ezelőtt. Régi isteneik mintha még el sem hagyták volna őket, e feszületimádó pogányokat.

Hiszen ez a kőstrázsa isteneinek őrtállója.

Az örök Város

Mohó lelkem talán e szemmellátható és kézzel tapintható öröklétre szomjazott, amidőn apa nyomdokaiba lépve ebbe a szent városba zarándokoltam. És mit talál-, tam benne? Az Elmúlás városát.

Ha felhágtam a Capitolium ormára vagy a tarpei sziklára, melynek hasadékában annyian lelték halálukat, valóban az Örök Város tárult szemem elé. A Héthalom és a hozzávezető utak térképészeti távlatát csodálhattam meg. De ha közelről tekintettem meg az istenek hajlékát, Krisztus és az apostolok örökét, csak elhanyagolt romokat vagy ízléstelenül felépített régiségeket találtam. Mintha Romolus és Remus, Caesar, Augustus, Cicero, a Gracchusok, császárok Rómáját papi kenetességgel álcázták volna, amely még a rinascimento műemlékei alól is kikívánkozna, hogy hirdesse hajdani dicsőségét.

Elfojtott múlt és sorvadó jelen. Ez a mai Róma képe. Felemelő és mégis szomorú, mert élőhalott bizonyítéka annak, hogy semmi sem örök.

Bizonyos, hogy az elmúlásnak is megvan a maga szépsége. Marcus Aurelius, a nagy filozófus császár, akié az egyetlen lovasszobor itt, azt mondta: Szépség, ami önmagában tökéletes.

Nos, itt az elmúlás képe a tökéletes. Julianus Apostata ezt próbálta megállítani, amikor a régi isteneket akarta visszaültetni jogaikba. Vétót emelni Nagy Konstantin parancsa ellen, aki a kereszténységet tette államvallássá, aki rendeleti úton akart érvényt szerezni az antik műemlékeket romboló ikonoklaszták fanatizmusának.

„Christiani ante feras!" -- hangzott a cézárok parancsa.

59

És a cirkuszi játékokat követelő plebs misera kéjelegve nézte, mint vetik a keresztényeket a ketreceikből kitörő, kiéhezett fenevadak elé a Circus Maximus vérgőzös porondjára.

Később ugyanez a tömeg rohanta meg fenevad módra Praxitelész, Pheidiasz, Szkopasz, Mirón márványcsodáit, hogy kalapáccsal, vasdoronggal zúzza szét őket. De még ennél a barbár tömegnél is veszedelmesebb munkát végeztek Szent Péter utódai, amikor a régi istenek templomait befalazták a reneszánsz és barokk aránytalanságaiba, a nemes oszlopsorokat a túlzsúfolt díszek halmazába.

Szerencse, hogy még maradtak romok. A Colosseum fensége, Septimus Severus és Titus Vespasianus diadalívei, Caracalla termái. És a múzeumok félhomályán búslakodó vagy palotaudvarok és kertek napjában sütkérező, csonka szobrok és domborművek, kutak és mozaikok.

Még jó, hogy ezeket is pusztulni hagyják, így tökéletesek önmagukban is, mert a restaurálás csak rontana rajtuk. Ez Canova és Thorwaldsen véleménye, nemcsak az enyém, Preller festőé és Ricardi barátomé.

-- A Belvedereben pompázó Laokoónt még egy Michelangelo is hibásan tudta kiegészíteni. Az antik szépséghez az ő zsenije sem elég -- vélekedett Thorwaldsen, amikor ott állottunk a Rondóban, a szobor előtt, Apolló, Hermész és a Diszkobolosz társaságában.

-- Más az ő Mózesének fensége és más az Otricoli Zeuszé, egy világ terül el a kettő között. Milyen szerencse, hogy a Milói Vénusz törött karjait nem merte senki „rekonstruálni", mert eme két hiányzó kar megformálására még magam sem vállalkoznék -- mondta volt Canova egy ízben tanítványainak,

60

-- Igen, ezek a hiányzó karok. Mindenki olyannak képzelheti őket, aminőnek szeretné. Venus mint a százkarú Briareusz.

Ez a mondásom nagyon tetszett Zahnnak, Pompeji szerelmesének.

Palazzók lakói

Nem azért jöttem Itáliába, hogy társadalmi helyzetét tanulmányozzam. Azúrkék egére vágytam, mely fényözönét akkor is ontja, ha nem süt a napja. Ha meg kisüt, az egész tengerbe nyúló csizma hirtelen Danáévá változik, melyre szerelmese, Zeusz, szórja pazar kézzel aranyesőjét.

Szobrainak márványára vágytam, a kőmezítelenségre, az idomok fényárnyék játékára, amelyek apa gipszmásolat gyűjteményében oly élettelenek, esetlenek, mondhatni, otrombák.

Az ókor művészei tudták, hogy nemes lelket csak nemes anyagba lehet belélehelni. A mi múzeumaink és magángyűjteményeink gipszmásolatai, gliptotékai, mintha csak ennek a művészi igazságnak megcsúfolói lennének. Plasztikai karikatúráik szinte kétségbeejtik a nézőt.

Vágytam az itáliai festészet színorgiájára, melyet a vonalak és tónusok nemes mértékével tompítanak vagy élénkítenek. Aszerint, hogy formaérzékükkel, kompozícióik tér- és tömegelosztásukkal miként akarnak harmóniába kerülni.

Vágytam a táj klasszikus szépségeire, mely mintha öntudattal szülné művészei seregét, csakúgy, mint Hellász.

Végül vágytam a római Café Grecóra, amelyben meg-

61

fordulnak Európa elmés csavargói, művészek és kalandorok egyaránt.

Mindezeket maradék nélkül megkaptam Toscanában, Lombardiában, Nápolyban és végül itt, az elmúlás és újjászületés örök városában.

Mintha előbbi életeim kusza bolyongásai után végre itt hazataláltam volna. Mintha e megálmodott környezetben töltöttem volna elfeledett gyermekkoromat, mintha itt erezném a családi otthon meghitt melegét, amelyre északon sohasem tudtam rátalálni.

De akarva, nem akarva, e föld élő lakóival, a bennszülöttekkel is megismerkedtem, sőt azok minden rétegével.

Magános, mindenkitől független vándormadara akartam lenni az ígéretek földjének. De mint eddig mindent, ezt is felemás módon csináltam.

Apa ajánlóleveleket adott útirányomnak úgyszólván valamennyi városába. Kapcsolatai voltak minden iíányban, ha nem is személyes úton, de kiterjedt levelezése folytán. Hiszen mindenki megtisztelőnek tartotta, ha apa tudomást vesz személyéről vagy munkásságáról, nem is szólva azokról, akik Weimar szellemi atmoszférájához tartoztak, mint például Preller, a festő, vagy Kestner, Charlotte egyik fia, aki Hannover követe itt Rómában.

Lőtte egyik nagy szerelme volt apának, állítólag feleségül is vette volna, ha a szülők nem ellenzik házasságukat, és barátja, Kestner, el nem hódítja tőle, kihasználva apa határozatlanságát. Apa jelentette a poézist, Kestner a prózát. Lotténak egy sereg gyermeke született tőle, de a régi, ideális kapcsolat fennmaradt. Hiszen aki egyszer apa bűvkörébe kerül, az nem szabadul onnan. A nyolcgyermekes családanya még Weimarban is meglátogatta,

62

és Goethe nem lenne Goethe, ha nagy estélyi nem rendez ifjúkori szerelme tiszteletére.

Természetes, hogy így fia több, mint barátom, hiszen kis híja, hogy nem lett testvérem.

Hozzá nem kellett ajánlólevél. De bár a többit se használtam volna fel. Hiszen így saját magam vágtam el magam alatt a tervezett függetlenség fáját. Mert ha csak valamely város egyeden lakója is tudomást szerez jelenlétemről, már hírharangjává válik annak, hogy Goethe fia ott tartózkodik. És akkor több se kell ennél. Egyik meghívás kapcsolódik a másikba. Mindenki büszkélkedni akar, ha nem is velem, de a Goethe névvel.

Bármennyire meg akartam is őrizni magányomat, jobban mondva függetlenségemet, azt nem tehettem, hogy Lőtte fiát, Kestnert elkerüljem. Ez apára való tekintettel is ildomtalan lett volna. Viszont ő nem tarthatta titokban, hogy Goethe fia itt időzik. El kellett mondania diplomata kollégáinak, hiszen Prellert és Thorwaldsent sem kötelezhette titoktartásra, még a locsifecsi Ricardit, ezt a hírharangot sem. így nevetségessé tette volna magát, ha eltitkolja kilétemet. Ha apát meghívták Erfurtba, a királyok találkozójára, a fia sem kerülhette el, hogy meghívják a Borghese és Colonna hercegek fogadóestjeire, ha már Nápolyban sikerült is elkerülnie a királyi udvart. Elég, hogy a Vatikánba való meghívást mellőzni tudtam, mert kijelentettem neki, hogy protestáns és forradalmár létemre nem vagyok hajlandó a Padre Sanctónak kijáró kéz- és lábcsók ceremóniáját elvégezni, ha térdelve csúsztam is föl Pilátus lépcsőjén.

így ismertem meg a palazzók urait, úgyszólván Kestner kedvéért.

Fura kis emberek. Nem egy közülük a római lovagok

63

és patríciusok családjáig vitte vissza ágas-bogas családfája eredetét. De ők, a kései leszármazottak, szánalmas álpompával páváskodtak palotáikban, kölcsönkért díszegyenruhás udvarmesterek, komornyikok, lakájok egész seregével, akik a fogadóestélyek után másnap sorra járták a meghívottak listáját, hogy fizetésük helyett borravalót kolduljanak a meghívottaktól, így nékem is volt szerencsém egynémely borravaló-koldushoz, akik rossznyelvek szerint nemcsak a maguk, de alkalmi gazdáik részére is gyűjtöttek könyöradományokat. Akkor is bekopogtattak, ha nem mentem el az estélyre, elég, hogy a meghívottak lajstromán szerepelt nevem. Még jószerencse, hogy apa bőven ellátott útiköltséggel, mert ha kidobom őket, Kestnert kompromittálom.

Megvallom, néha a kíváncsiság és ismeretszerzés vágya is vonzott ezekbe a mozaikpadlós, mindig hűvös márványpalotákba, amelyeknek díszes, remekbe készült kandallói még télen sem látnak fahasábokat. Nem gazdáik érdekeltek, de szobraik és képtáraik, amelyek ugyan hamisítványokat is tartalmaztak, de ezek a másolatok is mesteribbek voltaik, mint apa gyűjteményeinek gipszöntvényei és metszetei.

Egy ízben Cesarini bíborost leptem meg, amint salátát ebédelt egy fiaskó vörös borral, de ebédjét négy fehér kesztyűs inas szolgálta fel. Nem leplezte szegénységét, engem is megkínált salátával a kis öreg, szellemi sziporkákkal fűszerezve koldusebédjét.

-- A pápai állam szegény, mint a templom egere. Templomaink ugyan vannak bőven, de még az egerek is jobb helyet keresnek azoknál, mert ott ugyan nem rághatnak kegyszereknél egyebet. Elpártoltak tőlünk az angolokhoz, ott akad még szalonna is bőven.

64

Valóban, az Örök Város szinte mágnesként vonzza az angolokat. Kestner szerint jelenleg is mintegy húszezer brit éldegél itt, megőrizve saját szokásaikat, bármilyen módban is vannak.

Bennünket, észak-németeket a dél melege és fényárja csábít ide, melyet Nápolyban méginkább fellelhetünk, a dolce far niente boldog városában, mint itt. De a britek vonzalma Kestner szerint egészen más természetű. Pontosan meg sem lehet határozni, miféle. Ismerni kellene ehhez az ő szigetországukat, amely kialakítja természetük sajátságait.

Persze, közös nevezőre hozni egyetlen nép fiait rém lehet, az angolszászokat, skótokat, íreket, walesieket legkevésbé. És íme, Róma mégis közös nevezőre hozza őket, mint Byront, Shelleyt, Keatset, akik itt vélték fellelni igazi hazájukat.

Róma, úy>. augusztus 10

Egy hónapja érkeztem ide. Most, hogy lapozgatok jegyzőkönyvemben, végigfutok a Weimarból megtett úton, egyben gondolataim kanyargós útján, jobbnak vélem, ha ezentúl napló formában rögzítem eseménytelen napjaim eseményeit. Mert kell valami rendszer a rendszertelenségben, ez német mánia. Igen, a rendszer mindenekelőtt. Apa csak csendesen mosolygott, amikor Schiller annak idején kifejtette neki ennek szükségszerűségét. Kategóriákba osztani a jelenségeket, a fogalmakat, az egész világot.

-- Mint a katonaságot szakaszokra, századokra, ezredekre, dandárokra, hadtestekre vagy fegyvernemekre,

5 Weimari árnyjáték --

í>5

rangokra, csapattisztekre, vezérkarra, satöbbi -- ékelődött apa.

-- így lehet csak uniformisba bújtatott tömeget vezényelni -- vetette ellene Schiller.

Egy ízben egy tizennyolc éves, Schopenhauer nevű ifjú nyert bebocsátást apához, anyja, Johanna asszony révén. Merőben új filozófiai rendszert merészkedett apának előadni, aki mosolyogva ugyan, de mégis meglepetten hallgatta. Amikor az ifjú eltávozott, apa azt mondta róla Ecker-manin-nak, hogy erről a filozófus urak még sokat fognak beszélni.

-- Ujabb rendszer -- vélekedett Eckermann --, egy a sok közül.

Igen, a rendszer. Mintha bizony lehetne a madárrajként szerteszálló gondolatokat „rendszer"-be foglalni, kalitkába szorítani.

A naplóforma, az mégis valami, ha nem is sok. Valaha apa is naplót írt. Naptárkalitkába igyekezett szorítani a külső és belső eseményeket. De ahogy ez utóbbiak kezdtek az évek folyamán túltengeni, a naplóformából átcsapott az Annales-ékbe. A Dichtung und Wahrheit kettősségét nem tudta palackba nyomni, mert a szellem kitör a palack zárt teréből, mint az Ezeregyéjszaka szellemóriása, aki nem tűri a zárt teret.

Én még nem tartok ott. Napjaim gondolat- és eseménysora a napok rendszerébe kívánkozik, ezért fogok tollat álmatlan éjszakáimon, hogy ebbe a korlátba szorítsam őket. Hiszen az antik Róma példája a rendszer zártságának, még romjaiban is.

Ha leírom az augusztus hónap Octavianu ról elnevezett betűsorát, egy rendszerbe kényszerített világbirodalom nevét írom le. Pax Romána, ez a fogalom valódi

66

neve. Az utak és limesek rendszere, amelyet egy város hatalmas birodalommá szélesített. Gyakorlati, azaz reális rendszerével, mely olyannyira különbözött a görög szellemtől. Igaz, a görög filozófusoktól kapta a logikát. De azok csak a mélységbe hatoltak, a térre és időre nem tudták kiterjeszteni. Ezért nem tudtak államot alkotni. Csak városokat, amelyek egymással vetélkedtek és hadakoztak. Míg Róma túltette magát Arisztotelész és Platón államelméletén és földrészek, tengerek provinciáiban terjeszkedett és gondolkozott.

Művészetét, isteneit is a görögöktől kapta. De átformálta a maga céljaira, méreteire, gondolkodásmódjára. Vagyis realizálta az eszmét. Philippinél, Actiumnál, Pharsalusnál. Szíriától Britanniáig fogta rendszerébe az egész akkori ismert világot. Signiferei kitűzték az aranysast Salamon templomára, a piramisokra, Gallia és Hispánia hegyormaira, a brit szigetekre, Pannónia halmaira, Dácia és Ulpia Trajana tájaira.

A görög szellem szálló sasmadara csak a kis Ganümédészt ragadta a magasba, vagy Prométeusz titán szívét marcangolta. „Eszmei" sas volt, mitológia, a gondolat testetlen -szárnyalása.

A római aquila vagy vultur fából faragott, rúdvégre tűzött, aranyozott madár, a földi hatalom jelképe. Napóleon is ezt a sast választotta. Medvebőr süveges gránátosai, a „vén sasok" ezt a sast hordozták zászlóik rúdjain a római sas nyomában.

Persze, a történelemnek is megvan a maga rendszere, nem engedi a pálmákat égig nőni.

Mégis, ha a Forumon vagy a Colosseum romjain járok, egy törött oszlopban több méltóságot látok, mint a mai városépítmények legszebb részein.

5*

67

Nem tudom, van-e lélekvándorlás. De ha emberi alakban éltem valaha, bizonyára római polgár lehettem. Mert úgy érzem magam itt, mint aki hazaérkezett.

Ez az érzés főleg Pompejiben fogott el, a lávából kiásott lakóházakban. Azok elrendezése, beosztása, díszítése az egykori otthon melegével fogadott, mint régi barát, akit sikerült fellelnem az idők távlatában.

Erős vágyat éreztem, hogy el ne menjek Casa Goethéből. Legszívesebben kihozattam volna Ottiliét, Walthert, Wolf öt és Almát is, hogy nőm és gyermekeim társaságában éljem ismét a régi otthonunkban elfeledett, de most újonnan fellelt, régi életemet. Zahn csak mosolygott, amikor kijelentettem az átriumban: „Civis romanus sum." És calabriai köpenyemet tóga módjára vetve át vállamon, egy patrícius pózát utánoztam.

Augusztus 20

Amikor leírom e hónap nevét, mosolyognom kell. Én és Augustus Octavianus, e hónap névadói. De hiszen nem is vagyunk oly messze egymástól, ö, a nagy imperátor, a Pax Romána megteremtője. Én is megteremtettem a Pax Goetheanát azzal, hogy ide zarándokoltam, az ő nagy tetteinek színhelyére.

Megteremtettem a békét elsősorban önmagámmal. Kielégítettem vágyaim netovábbját, hiszen északi lelkem korai ifjúságom óta ide vágyott, a fény és hajdani nagyság színterére. A genius loci, a hely szelleme vonz ide minden szellemi embert. Apát csakúgy, mint a Café Greco tarka vándormadarainak egész seregét. Életelixírt jelentett neki is, mint nekem, a méltatlan utód-

68

nak. Itt akartam méltó lenni hozzá. Hiszen csak a foima hiányzik, a tartalom, legalábbis egy részben, megvan bennem. Elvégre fele részben az ő vére folyik ereimben. És az ő nagy lelkének fele része is elegendő lehetne ahhoz, hogy végre a formát is megtaláljam. Az ő kifejezőerejének klasszikus formáját, amely minden kimondott és leírt szót a maga helyére tud tenni, a Szó legmélyebb értelmében.

De vérem másik fele kémiai, anatómiai és biológiai értelemben véve Vulpius. Miért? Hiszen ez sem szégyen. Rinaldo és Faust vérkeveredése sem utolsó. És anya, a weimari copfosoktól megvetett szakácsnő, nem ő jelentette-e apának a dél napfényes tájait? A római elégiákat? Az ízes étkeket? Az ízes szeretkezés legősibb módját? Nem ő tartotta-e kézben az egész weimari színtársulatot, amikor apa már torkig volt nemcsak a kancellárság, a miniszterség, de még a színházi intendatúra terheivel is? „Von Mütterchen die Frohnatur", ez is az én örökségem. „Des Lebens ernstes Führen?" Hát ezt nem örököltem ugyan apától, de kiadóival, háztartása gondjaival és gyűjteményeivel mégis én vesződtem. Ebből elég. Intézze Cottát és a többi kiadót Eckermann, Riemer, John és a többi titkár. A háztartása gondjait pedig Ottilie. Ez úgyis asszonymunka.

Gyermekeim neveltetése? Igaz, ez részben reám is tartoznék. Akarom is csinálni -- ha egyszer visszakerülök innen. Hiszen szeretem, szeretem Walthert, Wolfgangot és a kétéves kis angyalt, Almát. De ez még a jövő. Most a jelent akarom élni! Jogom van végre saját jelenemhez! Hiszen eddig mindig apa jelenét éltem.

Chiarina, igen, most ő az én jelenem, ö az én Christiane Vulpiusom, aki a déli verőfényt jelentette egykor

69

apának. Nekem is jogom van az északi köd után a déli verőfényre. Ez az én Pax Románam.

Ottilie? Ez a gőgös bárókisasszony? Ö a copfos Weimarhoz tartozik. Nem hozzám ment nőül, hanem a miniszter fiához. Igaz, példás családanya, reprezentatív dáma. De szeretné anya emlékét is kimosni az ő bárói, koronás monogrammal hímzett fehérneműjéből.

Mit tud minderről az én kis vadócom, Chiarina? Hála Istennek, Weimarnak még nevét sem ismeri. Róma is csak annyit jelent számára, hogy virágerdőt lopkodhat össze a palazzók kertjeiből, amelyekben úgy ugrál, mint valami szökőkútról megszökött, életté vált márványnajád.

Thorwaldsen hasztalan igyekszik megmintázni. Nem akar márvánnyá válni. Még Prellernek sem ül modellt. Azt mondja, hogy akinek elkészítik a képmását, az meghal. Ö pedig élni akar. Nem csodatevő szent, hogy oltárra kívánkoznék.

Augusztus 23

Sokan csodálkoznak, sőt a tudálékosok még rossz néven is veszik, hogy apa az Italienische Reise-ben Firenzéről csak úgy kutyafuttában tesz említést, mivel hazautaztában csak néhány órát töltött ott. Mondhatni, az egyik postakocsi érkezésétől a másik indulásáig.

A tudálékosok magasra vonják szemöldöküket.

Hogyan? Hát Goethét a reneszánsz nem érdekli? Csak az antik világot kereste Itáliában, mint Winckelmann? És azt éppen csak Rómában vélte fellelni? A Mediák, Uffizik, Pittik kultúrközpontja, Dante szülővárosa szá-

70

mára csak néhány órája volt? És ez még műét tőnek nevezi magát, amikor érzéketlenül halad el a középkor művészeti melegágya mellett? Metszeteket, érmeket, pénzeket, festménymásolatokat, gipszöntvényeket gyűjt, amikor eredetiben láthatta volna az itáliai Weimar kincsesházát?

így a nagyképűek, akik annak idején nem átallották megtámadni a Werther-t, a Wablverwandscbaften-t, a Westöstlicher Divan-t, sőt még a Faust időnként publikált részeit is, apa rovására magasztalva Schillert, annak rovására meg apát, csak hogy egyenetlenséget szítsanak a szegény jénai tanár és a gazdag weimari miniszter között. Mintha bizony lehetne egyik fényforrással elhomályosítani a másikat, vagy két ilyen fényforrást összeveszíteni.

De térjünk vissza arra a kérdésre, hogyan is állott apa a rinascimentóval, melyet semmibe sem vett volna, a klasszikus görög-római ideál istenítése mellett?

Erre csak egy a válaszom ebben az önmagámmal folytatott párbeszédben. Dante! Akit apa szellemóriásnak tisztelt Shakespeare mellett. A zseni szerénységével maga fölé emelve mindkettőt.

Mert csak a „vadzseni" szertelen a maga önimádatában. Apa pedig utálta ezeket a vadzseniket, akik mind azt hiszik magukról, hogy ők találták fel a puskaport, és „korszakalkotók" az irodalomban.

Kétségtelen, hogy apa is egocentrikus, mint minden művész, sőt a legtöbb műveletlen halandó is. És hogy is ne lenne az, amikor az egész művelt Európa szellemi központnak tekinti, aki azzá emelte Weimart, pedig elődei és „mellékbolygói" sem akármilyenek.

De egocentrikus voltában is mértéktartó, ízléses,

mondhatni, illemtudó. Sokan gyűlölik is ezért az illemtudásért. Alázatosnak, talpnyalónak tartják, aki farizeus módra használja az ,yAdd meg a császárnak, ami a császáré" jelmondatot.

Az igazság az, hogy ő mindenkinek megadja a „köteles" tiszteletet mint az egyetlen lehetséges társadalmi formát. De a maga számára ugyanúgy megköveteli.

-- Add meg az embernek, ami az emberé -- ez az ő elve, ezt még Napóleontól és a többi hatalmasoktól is elvárta, amikor Erfurtban az uralkodók a maguk körébe vontaik, mint Európa szellemi életének koronázatlan uralkodóját.

Félremagyarázták prózáját csakúgy, mint líráját és drámáit. Még Klopstock, Wieland, Herder, Körner is, hogy csak a „szakmabeliek"-et mondjam. A „barátok" annál inkább, Karl August, az uralkodó herceg például botrányosan erotikusnak mondotta a Római Elégiák-at, Steinné intrikái folytán megjelentetésüket sem engedélyezte. Schiller közölte őket Hören című irodalmi folyóiratában, az egyetlen, aki apával fel tudott szárnyalni a költészet magas régióiba. Meg is írta véleményét a barátokról és írótársakról Pegasus im Joche című költeményében. Járomba akarják fogni az ökörrel együtt a költészet Szárnyaslovát? Az bizony nem hagyja magát. Egyszerre csak kiterjeszti a földi halandó számára láthatatlan szárnyait meggondoltan cammogó, járomba való erők szomszédja mellett, felröppenve mellőle a magasba. És az eke szarvát fogó, jámbor paraszt értelmetlenül bámul utána.

Szólt ez a szimbólum mindazoknak, akik értelmetlenül állottak szembe nemcsak apa költészetével, de egész emberi magatartásával is. Ami szívében, az a száján, ami

.72

a száján, az tolla hegyén is. Sastollá vált kezében a lúdtoll. Pegazus szárnnyá. És ha lúdtoll volt is, a capitoliumi ludak szárnyából tépte ki, melyek lármájukkal figyelmeztették Rómát az ellenség közeledtére.

Az álhazafiak kezében csak lúdtoll maradt. Gágogtak.

Erkölcs? A Steinnék, a kispolgárok és irodalmi hisztérikák „erkölcse"? Igen, ezen mindenkor túltette magát. Nem tudták megbocsátani neki, hogy számtalan földi szerelmében mindig az égi szerelmet kereste. Nem egy nőt, hanem a Nőt. Ezért jutott el a Gretchenektől Helénáig, akiért eljött Akhillész árnya, hogy elvigye magával, és megnemzze vele a szárnyas Euphoriónt, a Szépség és HŐT siesség szülöttét.

Az élet nem adta ezt meg neki. Anyában Helénát talált, de hol maradtam én a szárnyas Euphorióntól? Egyike lettem magam is csalódásainak, mint annyi más. A „barátok" kárörvendő vigyorral nézhetnek reám. És ebben apa is hibás. Magasabb összeköttetései révén megakadályozta párbajomat, amikor kihívtam ellenfelemet, a kapitányt.

Méltán tekinthettek gyáva poltronnak a Lützow-jagerek, akiknek hadba induló sorai közül ismét kimentett a nemzeti felkelés alkalmával. A hercegi adjutáns egyenruhájában kellett meglapulnom, mialatt a hazafias ifjúság Bramarbas módjára hősködött, ha nem is a csatatereken, de legalább a főhadiszálláson, a kocsmákban és diáktanyákon, harcidalokat harsogva, kardcsörtetve, sarkantyút pengetve.

Ó, milyen Nessus-ing lett számomra akkor a Lützowjägerek egyenruhája! Hogy égette testemet a gúnyos pillantások kereszttüzében! Hogy féltett engem! De va-

73

jön spártai apa az, aki nem adja fia kezébe a fegyvert? Vajon spártai anya, aki nem mondja harcba induló gyermekének a pajzsot nyújtva: ezzel vagy ezen?

Nem, apa nem született Spártában. És anya sem. Athén szülöttei mindketten, művészetben, szerelemben, mámorban és bölcseletben, az élet teljességének érzéki vágyában, az idő és tér semmibevevésében.

Ó, nem mintha a jó weimariakat Spártában szülték volna. Kis Athénecske gyermekei ők, akiknél a hősiesség még póznak is nevetséges. Mert ugyan copf ős főkön hogyan festene Akhillész sárkánytaréj ős sisakja? Színpadi kellék lenne csupán.

Én Rómából nézem őket, az Örök Város távlatából. Liliputiaknak tetszenek, bábszínház törpe szereplőinek. És, ha meggondolom, hogy bábszínházból nőtt ki a Faust, törpék közül az óriás, nem a Colosseumból, Caracalla termáiból, a Capitolium oromzatáról, hanem csak a hercegi Wittumspalast tőszomszédságából, el kell csodálkoznom. Mert viszont itt teljesedett ki az Egmont, a Tasso, az Ipbigenia. A Café Greco márványasztalán, amelynek lapját talán a Forum Romanum egyik romkövéből faragták.

Mennyi meg nem értés, kicsinyesség és rosszakarat fogadta a liliputi bábszínházban apa eme három remekművét. Tasso hősnőjében apa egyik milánói szerelmét vélték felismerni, akivel a Castell Gandolphóban játszódott le idillje. Iphigéniában Steinnét, ezt az irodalmi burnótszelencét, amelyből apa sajnos évtizedekig szippantgatott. És az Egmont Klarchenjében éppen az a mindenkire féltékeny, sokgyermekes hisztérika, a főistállómesterné látott közönséges rimát, aki odadobja magát a szabadsághősnek, és ez nem átallja őt szívébe fogadni.

74

AugUSZtUS 2}

Ma vendége voltam Charlotte Buff fiának, August von Kestnernek, Hannover itteni követének.

Villásreggelit adott tiszteletemre ez a „majdnem testvér", így nevezzük egymást, hiszen ország-világ tudja a Wertber-ből, hogy Lőtte kezéért vetélkedett apa Kestnerrel, legjobb barátjával, aki apa csélcsap volta miatt Kestnert választotta.

Tudvalevő, hogy Charlotte, akit apa Lőttének nevez Wertber-ében, úgynevezett „boldog" feleség és családanya lett, a német háziasszony örök mintaképe. Maga is gyermeksereg közepette nőtt fel Wetzlarban, ahol apja a Német Lovagrend házának gondnoka volt. Neje fiatalon elhunyt, Lőtte mint elsőszülött anyja lett ifjabb testvéreinek. Tehát már házassága előtt úgyszólván „hivatásos" anya.

Hogy házassága valóban boldog volt-e? Minden jel erre vall. De a látszat sokszor csal. Azt tudom a magam házasságából.

Hiszen nőm, Ottilie von Pogwisch, előkelő porosz család leánya, szintén három gyönyörű gyermek anyja és a világhírű Goethe menye.

Elsősorban az. És csak másodsorban gyermekeim anyja, harmadsorban az én nőm, ha ugyan nem tizedsorban.

Magam is megdöbbenek, hogy most így leírom papírra a színtiszta igazságot, amely mindig több a valóságnál.

Igen, odahaza, házasságunk első napjától fogva, magamban hordom ezt a kínos érzést. Jobban mondva már házasságunk létrejötte előtt éltem volt a gyanúperrel, hogy Ottilie nem annyira az én feleségem, mint inkább a

7J

bálványozott Goethe menye akar lenni. Ez a házasság tehát nem a mennyben köttetett, mint apáé, hanem a frauenplani házban, apa és az „előkelő" körök akaratából.

Persze közrejátszott egész sereg mellékkörülmény is, elsősorban Ottilie anyjának szerencsétlen szerelmi regénye.

Barátja, Weimar legszebb férfia, Engelhorn gróf, testőrezredes, hosszas viszony után faiképnél hagyta. A dúsgazdag moldvai Sturdza hercegnőt vette feleségül, és hozta az udvarhoz. Ottilie anyja lehetetlen helyzetbe jutott, el is költözött volna a városból, ha leánya házassága nem billenti helyre a „társadalmi" mérleget.

A mérleg nyele én voltam. Ez lett a szerepem a másik irányban is, mert Christiane Vulpius alacsony származását Weimar sohasem tudta megbocsátani. Most porosz bárókisasszony jött a házhoz, a mérleg két serpenyője egyenlő szintre jutott, a beléjük helyezett súlyokat már nem vizsgálgatta senki, vajon miféle vasból vannak. Nehezítékek, ennyi elég a ranglétra szempontjából.

Egyfelől grófi család, másfelől a titkos tanácsos őexcellenciája kamarás fia.

Ottilie nemcsak háziasszonyi szerepét vette át a házban, hanem sokkal többet is ennél. Riemer, Kreuter, John és később még Eckermann mellett is úgyszólván személyi titkára lett apának, órákig olvasott fel neki, fáradhatatlanul, kellemesen csengő, kislányos hangján, az észak-német nők magas szopránján, amely itt Rómában az angol nők sajátsága. Még kéziratmásolásra is vállalkozott volna, ha apa engedi. De ez már sértette volna a Hausdame szerepét, melynek méltóságát még a titkáiok serege és az egész személyzet előtt meg kellett óvni.

A gyermekek neveltetését is apával együtt végzi, aki

76

rajong unokáiért, mint ahogy gyermekkoromban engem is rajongó szeretetével vett körül Meg kell hagyni, hogy Ottilie nemcsak a Hausdame szerepére alkalmas, előkelő modora, angol és francia nyelvismerete, egész szertartásos lénye folytán, de gyermeknevelőnek is. Hiszen maga is a legjobb nevelésben részesült a szülői házban és nevelőintézetekben.

De a háztartás gondjait, az anyagi ügyek pontos és fontos intézését éppen sokoldalú elfoglaltsága miatt reám kellett bíznia, még a konyha vezetését is. A színházi ügyek vezetését is én vettem át anya halála óta, mert apa nemcsak a miniszterségről mondott le olaszországi útja után, de még a színházi intendatúrát is unta. Költő akart lenni és semmi más.

Ez a szereposztás mindenképpen megfelelt a házi gépezet kifogástalan működésének. De a perpetuum mobilét még apa sem találta fel, pedig Newton elméleteit ugyancsak lebecsülte az ő tudományos elméletei javára, melyeket irigyei csak afféle dilettantizmusnak tartanak.

A frauenplani ház gépezetében más szerkezeti hibák is voltak. Elsősorban az én Napóleon-imádatom, amely Ottilie porosz honleányi érzületével szöges ellentétben állott.

A „házi gépezet" nyikorgásának másik oka az a hadjárat volt, amelyet Steinné anyám haláláig folytatott. Ez a hadjárat mindjárt apa első itáliai útja után, tehát 1789-ben kezdődött.

A kitartás, amellyel ezt folytatta, becsületére válik. Ilyen tartós bosszúállásra csak egy szerelmében, mégpedig nagy és egyetlen szerelmében csalódott asszony képes.

Ha nem tisztelném a nagy szenvedélyeket, kígyót-

77

békát kiáltanék rá. De hogy ne tisztelném, amikor magam is ilyen lángoló szenvedély gyermeke vagyok. Hiszen apa mindent elsöprő szenvedélyét a költemények és levelek százai bizonyítják. Akár a szomszédos Jénába, akár anyjához, Aja asszonyhoz, Frankfurtba, akár a herceg kíséretében a sziléziai vagy a rajnai harctérre utazott, akár az anyahercegnő kíséretében Velencébe, szinte naponta írta anyához a legszenvedélyesebb szerelmi vallomásokat. Hol Herderre, meghitt barátjára, hol Schillerékre, hol magára a hercegre bízta anya felügyeletét, kérve kérte, viselnék gondját.

A távollét minden gondolata anyához fűzte, eltéphetetlen kapocsként. És ezt a példátlanul nagy szenvedélyt a másik szenvedély képtelen volt megérteni. És megbocsátaini. Viharos tenger választotta el őket egymástól, és hullámai kőszirtet ostromoltak.

Igen, apa ebben a szenvedélyviharban kőszirtté változott. Valamikor hajlékony és alkalmazkodó terméizete megmerevedett. Termete és arca elterebélyesedett, az apollói szépségű ifjúból elhízott, zordon férfi lett, aki védekezésében körülbástyázta magát a ridegség páncéljával, a hozzáférhetetlenség elszigeteltségével. Mondhatni, lelki számkivetettségben élt abban a Weimarban, amely nimbuszának egész mágikus erejét neki köszönhette. Hiszen mi volt ez a városka az ő odaköltörése előtt? Hercegi székhely, semmi egyéb. Amely elvesztette volna a szomszédos egyetemi várossal, Jénával szemben minden jelentőségét, egyszerű hivatalnokváros létére,

ö lehelt lelket belé, mint az isteni teremtőerő a holt anyagba, mint Pygmalion a maga faragta kőszoborba.

És ez a szeretet lángoló, teremtő lélek a sok csalódásban kőszirtté vált. Az efféle hegyóriást pedig csak

78

tisztelik, vagy borzongva csodálják az emberek, de nem szeretik.

-- Napról napra a Montblanc-t látni! Végtelenül unalmas! -- panaszkodott valaki, akinek ablaka a hegyóriásra nézett.

Igaz, a Montblanc nem hallotta a panaszát. Csak meredt a magasba, hófödte ormának fenséges szépségével. De apa mégis ember. Érzőbb ember mindenki másnál. És hegysorsa éppen ezért keserves kín. Mert szeretetre vágyik minden porcikája, szeretetet sugároz egész életműve, az egész emberiség számára.

És éppen ennek a kiapadhatatlan szeretetforrásiiak kell Montblanc-t játszani?

Prométheuszi sors. Akár ama óriásé, akinek Szent Ilona kőszirtjeihez láncolva kellett elpusztulnia, mint apa mondta.

Róma, augusztus 25

De megint elkalandoztak gondolataim és szárnyaikon a tollam.

Arról a villásreggeliről akartam eme naplójegyzetben megemlékezni, melyet „majdnem testvérem", August Kestner adott tiszteletemre.

Valóban az én tiszteletemre? Nem áltatom magam ilyesmivel. A nagy Goethe kicsiny fiának tiszteletére? hiszen Róma társadalma csak ebben a formában vesz rólam tudomást.

És ugyan mi másért is venne? A születés nem érdem, csak a nemzés véletlene. Titánok árnyékában születni, árnyéksors. Ugyan ki jegyzi fel a hegyóriások turistái-

79

nak neveit? Még ha maguk vésik is sziklákba, az eső elmossa. Az idő elporlasztja.

Lavinák? Hegyomlások? Földrengések? Vulkanikus kitörések? Nem, csak eső, monoton eső, órák és percek lepergő egymásutánja mossa el a magamfajta turisták neveit, nem történelmi avagy természeti kataklizmák.

Ezt fejtegettem a terített asztalnál szomszédomnak, egy John Paget nevű, igen rokonszenves angolnak, aki maga is turistaként időzik itt. Mint egyike ama húszezer honfitársának, aki itt költi pénzét, itt tölti idejét.

-- Elképzelem, hogy Goethe fiának lenni nemcsak kiváltság, de egyben nagy felelősségvállalás. Ehhez erő és kitartás kell -- mondta Paget megértő udvariassággal. Aztán még hozzátette:

-- Napóleon fia a Habsburgok kapucinus-sírboltjában fekszik. Távol apjától, gyűlölt hóhérai között. De azért ő ott is a római király, nem a reichstadti herceg. És az idő nem fogja nevét elmosni. Mint ahogy az önét sem, bárhol legyen is a sírja. Neve rang. Ha apját egykor Schiller mellé temetik a hercegi sírboltba, ott önnek is helye lesz.

Mindenki meglepetve nézett a csinos, elegáns angolra, nem várt tőle senki efféle patetikus kijelentést. Én legkevésbé.

-- Mister Paget, én a Bastille ostromának évében születtem. Felemelném koporsóm fedelét, és halottaimban is kitörnék belőle, a Carmagnole-t dalolva, ha engem hercegi kriptába temetnének!

Ezen jót nevetett az angol.

-- Örülök -- mondta --, hogy egy vérbeli jakobinus mellett foglalhatok helyet. Manapság, a Szentszövetség korában ritka az ilyen, mint a fehér holló. Amikor az

80

aranysast a kétfejű, fekete sasbestiák darabokra tépték. Preller, Thorwaldsen és Ricardi, a festő-szobrászköltőtriumvirátus, most Paget rovására nevetett. De az sem hagyta magát.

;

-- Az oroszlán nem támadja meg a vadászt, amíg az reá nem emeli a puskacsövet. Ha aztán elhibázza a lövést, akkor jaj neki!

-- Legkivált, ha zsákmányát félti az a féltékeny oroszlán. Például Indiát.

Ismét az én javamra billent a mérleg. Még meg is akartam tetézni, elég tapintatlanul.

-- És az oroszlán nemcsak féltékeny, de hálátlan is. Paget mosolygott.

-- Hálás oroszlánt csak a mitológia ismer. Az Androklészét, akinek kezes szolgája lett, mivel kiszedte lábából a tövist. De a politika nem- mitológia. Az üzlet. És hálás üzletembert még a mitológia sem ismer.

Űjból Paget javára billent a mérleg. A francia pezsgő már nagyon dolgozhatott bennem, mert nem hagytam magam.

-- A mitológia nem, de az üzleti etika igen.

-- Üzletben nincs etika. Csak verseny.

-- Más céggel szemben nincs. De saját alkalmazottjával szemben igen.

Paget kérdőn tekintett rám. Bedobtam a vitába Warren Hastings, India meghódítójának nevét, akit a kincstári kancellár holmi „államjavak" hűtlen kezelése címén perbe fogott, mint kétszáz évvel ezelőtt Lord Bacont. Akinek szintén köszönhetett Anglia egyet s mást a szellem térképén.

Paget meglepődhetett újabb támadókészségemen. De nem folytatta a vitát, kapitulált.

6 Weimari ámyjáték -

8t

- Ezt a két pert egyetlen angol sem helyesli, Mistér Goethe.

Jól/neveltsége nem engedte, hogy Angliát fehérasztalnál védje.

Honoráltam lovagiasságát. Tréfával, egyben regényes történettel akartam elütni a további vita lehetőségét.

-- Kérem -- fordultam a vendégsereghez --, hajlandók önök elismerni, hogy Weimar a világ közepe?

Minden- tekintet felém fordult. Azt hitték, hogy már Csak a bőven fogyasztott ital beszél belőlem.

-- Aki nem hiszi, tartsa fel a poharát! NéVéttek. Senki sem emelte fel.

-- Tehát elhiszik, hogy ez a kis pletykafészek lenne a világ közepe? -- folytattam a tréfát.

-- Nemcsak hisszük, de tudjuk is -- lovagiaskodott Mister Paget. -- Hiszen ott él az ön világszerte mélyen tisztelt apjaura is. Engedje meg, hogy az ő egészségére ürítsük poharainkat: Göd, savé our Goethe!

A poharak összecsengtek az enyémmel sorra -- mintha lélekharang csilingelt volna a távolból.

Könnyekig meghatódtam. Tréfám úgy látszik visszájára fordult.

-- Köszönöm a kedves vendégseregnek, elsősorban Mister Pagetnek, de ezúttal nem reá gondoltam, hanem Warren Hastingsre.

Kérdő tekintetek meredtek reám.

-- önök méltán kérdezhetik, mi köze Weimarnak Lord Hastingshez? Nos, méltán hihetnék, hogy semmi. De ha meltóztatnak egy kis türelemmel megajándékozni, elmondandó történetemmel bebizonyítom, hogy nem Rómába vezet minden út, hanem Weimarba.

-- Megadjuk a szót -- mondta a házigazda, tréfás ünne-

82

piességgel, én pedig Ín médiás rés belekezdtem történetembe.

-- Történt pedig az Urnák iJ75-ik esztendejében, hogy városunkban egy indiai nábob jelent meg. Mondanom sem kell, hogy megjelenése általános izgalmat okozott. Hiszen Weimar alapjában véve szegény kisváros, annak ellenére, hogy fejedelmi székhely. A pénzre pedig hasztalan mondta az egykori római császár a fiának, hogy non ölet. Annak bizonyos, ha nincs is bűze, de erőteljes szaga van, melyet Weimar is tágult orrlikakkal szippant, akár az illatos burnótot. Még meg is mámorosodik tőle, mint ez Karl von Imhoff megjelenése alkalmával történt volt.

-- Hogy is ne mámorosodott volna meg. Képzeljék csak el, aranyozott kerekű, selyembaldachinos, indiai kocsin jött, melynek bakján magas turbános hindu kocsis tartotta a hófehér arabs paripák ezüstholdakkal kivert, piros gyeplőjét. Imhoff maga is hindu viseletben, turbánjának kócsagforgóján szikrázó-gyémántos félholddal. Jobbján, balján egy-egy szurokfekete mór kisfiúval.

-- Az Elefánt Szállóban bérelt lakosztályt. Az egész első emeletet igényelte, de csak felét kaphatta meg a szálló erős látogatottsága miatt. Ezt is csak bőséges borravaló árán, melyeket aranyrúpiákbam osztogatott a személyzetnek.

-- A két piros fezas, zöld kaftános szereosenfiún kívül egész állatseregietet hozott magával. Két hosszú szőrű, kék majmocskát, két papagájt, egy sárga bóbitás, fehér 'kakadut, végül egy kobrakígyót, amelyet kérágú fuvolával tudott táncba bűvölni. Hozott ezenkívül egy manguz nevű, görényszerű kis állatot, a csörgőkígyók halálos ellenségét, amely azonban nem bántotta a pápasze-

6'-

8}

mes kígyót. Hozott két vadászsólymot is meg egy gepárdot, ez afféle hosszú lábú kutya-macska keverék, Indiában tigrisvadászatra használják.

-- Hát kérem, a menazséria számára kellett a lakosztály, a két kis szerecsenfiú pedig gondozásukra.

-- Egyébként a „nábob" vidám fickónak mutatkozott. Csakhamar pezsgőt ivott a hotel egész személyzete, még a konyhalányok is, akiknek a „nábob" különös figyelmet szentelt. A szálló tulajdonosának pedig megígérte, hogy legközelebb élő elefántot hoz Indiából, ez idomítva, mint a cégér helyettese, sőt portása is szolgálhat.

-- Ez az ígérete különösen nagy furorét okozott szerte a városban. Valamint az is, hogy állatseregletét belépődíj mellett mutogatta, amelyet teljes egészében a szálló személyzetének engedett át.

-- A copf ősök, értve rajta a hercegi udvart is, azonnal befogadták, mikor frakkot öltött, és okmányokkal igazolta, hogy nürnbergi, ősnemes famíliából származik. Őseinek bajorországi birtokát is rövidesen visszavásárolta.

-- Egyéb sem kellett Madame Steinnek. Rögtön megszületett agyában a terv: a nábob testvérhúga, Luise von Schardt férje lesz.

-- Senki sem kérdezte vagyonának eredetét. Hiszen: pecunia non ölet. Még sikerült tréfának is vették, amikor egy ízben, bepezsgőzött állapotban kijelentette, hogy eladta feleségét, ebből szerezte vagyonát. És amikor jót kacagtak ezen a copfosok, ő nevetett rajtuk legjobban, ráért -- mint később kiderült -- csak a színtiszta igazságot mondta.

-- önök méltán kérdezhetnék, mi köze mindehhez India alkirályának, Warren Hastingsnek? Nos, nem aka-

«4

rom türelmüket továbbra is igénybevenni, rövid leszek. Imhoffnét Hastings vásárolta meg két gyermekével egyetemben az Inflexible postahajó fedélzetén, ötvenezer guineáért. Szép summa, mi? De Madame Imhoff is feltűnő szépség volt. Hogyan jutott a hajóra? Ki volt, mi volt? Ezt majd más alkalommal mondom el, úgyis visszaéltem már türelmükkel.

-- Dehogyis, dehogyis! Tüstént hallani akarjuk! -- kiáltozta az egész vendégsereg.

-- Körmönfont fickó vagy te, August -- nevette a házigazda --, úgy teszel, mint Christian bácsid, aki előezör folytatásokban közölte Rinaldo Rinaldinit-t, az Abruzzók ártányá-t és mindig a legizgalmasabb résznél szakította meg a folytatásrészt.

-- Kérjük a folytatást! -- kiáltoztak összevissza, Preller nagy mulatságára, aki weimari lévén tudta, hogy a java csak most következik.

-- A folytatásos regény következő fejezetének címe: Az adásvétel tárgya. Feltűnő szépségéről, elragadó bájáról már említést tettem. Neve Marianne Chapusset, ami elárulja francia eredetét. Sajnos, származása alacsonyrendű, csakúgy, mint megboldogult édesanyámé. De csupa szív, ebben is anyára hasonlít. Emigráns gyermeke, apja őrmesterként szolgált a württembergi hadseregben, amelyben von Imhoff századosi rangot ért volt el. Marianne miatt von Imhoff megvált a katonai szolgálattól, mert családi fészket akart alapítani. Ügyesen festegetett már katonakorában, tiszttársai biztatták, hogy költözzék Londonba, ott nagy árat fizetnek az elefántcsontra festett miniatűr arcképekért. Fel is szedte sátorfáját. De a londoniakban csalódott. A kapzsi és fukar bankárok, gyárosok nem sokra becsülték művészetét. Régi miniatűrért

«J

száz fontsterlinget, néha még ennek sokszorosát is megadták, de az új nem kellett.

-- Ismeretséget kötött ekkor egy hajóskapitánnyal, aki azzal biztatta, hogy India a művészi miniatűrök hazája, ott inkább értékesíthetné ebbéli tudását. Imhoff a tettek embere volt. Hajóra szállt nejével és két gyermekével, hogy Calcuttába vitorlázzon. A hajón aztán megtörtént a fent említett adásvétel.

-- A következő fejezet: Exkapitányból és arcképfestőből hogyan lett indiai nábob.

Sikerem mór vetekedett, ha nem is apa, de Christian bácsi Rinaldo-süsetével. Megtapsoltak. Átvillant agyamon, miért ne osztoznék bácsim babérjain? Hiszen Imhoff van olyan briganti, mint Rinaldo Rinaldini, ha nem nagyobb. Mert még a banditafőnök sem adta volna el készpénzért nejét és gyermekeit. Folytattam hát elbeszélésemet, kémlelve a hatást.

-- Warren Hastings ötvenezer fontja szerencsepénz volt a további kártyajátékhoz. Mert ennek segítségével hősünk olyan fényűzést folytathatott Calcuttában, amely belépőjegynek számított az ottani haute volée legmagasabb köreibe is. Portrémegrendeléseket kapott a radzsáktól, sőt magától a hajderabadi maharadzsától és a nagymogultól is. Az aranynak meg olyan a természete, mint a lavinának. Oda gyűl, ahol testvéreit érzi. És mentői inkább költekezett Imhoff, annál magasabbra szállt arcképeinek ára.

-- Következő fejezet: A pálmák sem nőnek az égig. A brit hadsereg piroskabátosai egyik tartományt a másik után szállottak meg Hastings vezénylete alatt. Imhoff ekkor a vezérkarhoz csatlakozott egykori katona létére, de a lord féltékenységét felkeltette. Ez kémkedés gya-

$6

núja miatt letartóztatta. Börtönőre azt a bizalmas tanácsot adta neki, illanjon el, de úgy, hogy sohase lássák többé Indiában. Hősünk megfogadta a jó tanácsot, vagyona roncsaival hajóra szállt, és kikötött Nápolyban.

-- Következő fejezet: Nápolyi látni és mégsem meghalni!

Ezt ismét megtapsolták. Már látom, Rinaldo babérjaiból nékem is jut néhány levél.

-- Hősünk, ahelyett hogy meghalt volna, műtermet bérelt, és hozzálátott nápolyi zsánerképek festegetéséhez. A lordok és maharadzsák helyett most tengerparton meztelenül heverósző lazzaronikat, koldusgyerekeket, narancsárusakat, piaci kofákat, csacsifogatokat, düledező vityillókat festett. De minden képének hátterében ott füstölgött a Vesuvio. ű tudta, miért. Mert a képek kerétére reávésette: Souvenir de Neaple. Ez kell az angoloknak, akik tömegével özönlöttek el Nápolyt, mint ahogy most Rómát. Az englishmanek kapkodták képeit, még azon nedvesen vitték el műterméből, nehogy más megvegye. Ekkor Imhoff hirtelen bezárta műtermét. Senki sem sejtette, mit művel benne, pedig könnyen megoldhatták volna a rejtélyt, festett. Kiállításra készült? Dehogyis. Ötletesebb volt ő ennél. Amikor megfestett vagy két tucat képet, sorsolást és árverést hirdetett. Egy sorsjegy ára száz font, a főnyeremény a Vesuvio kitörését ábrázoló óriáskép, amely árverésre kerül.

-- A britek semmit sem szeretnek inkább, mint a frappáns ötleteket, ezt ön is bizonyíthatja, Mister Paget. Nos, a sorsjegyeiket elkapkodták, a Vesuviót pedig úgy felverték az árverésen, hogy azon akár az igazit is megvehettek volna, Pompejivel és Herculanummal együtt.

-- Az ötlet tehát bevált. De a pálmák még Nápolyr

bán sem nőnek az égig. Im'hoff a Casino Reáléban elkártyáztta a kitörő Vezúv árát, a sorsjegyek árával egyetemben. És több Souvenir de Neaple-t sem pacsmagolhatott, mert a rendőrség kiutasította a városból a nagy kártyacsaták miatt. Ekkor indult új célja, az északi kultúrközpont, Weimar felé.

-- Vége a romantikának, ez lehetne a zárófejezet címe, ha ugyan vége lenne. De talán csak most kezdődik. Apránként kiderült, hogy a „nábob" visszavásárolt bajorországi birtokát Imhoff tékozló életmódja egyre több adóssággal terheli. Amikor újdonsült neje, Luise von Schardt szemrehányásokkal illette ezért, hősünk ütlegékkel felelt a szerencsétlen asszonynak, aki közben leánygyermeknek adott életet. És most következik az igazi, szinte hihetetlen romantika. Luise nyomorában kétségbeesett tettre szánja rá magát. Férje még mindig tartja a levélbeli összeköttetést első nejével. Luise ezen á réven' tudja meg, hogy Hastings Londonban tartózkodik, mivel India alkirályát visszahívták, sőt perbe is fogták államvagyon hűtlen kezelése címén. Luise Londonba megy, felkeresi Hastingsnét, elmondja neki szerencsétlen házasságát, és segítségét kéri. Marianne Chapusset nem tagadja meg jó szívét. Akkora összeget ajándékoz a második feleségnek, hogy azon nemcsak a birtokot tehermentesíti, de még évekre való megélhetést is biztosíthatna, ha...

-- De nem vágok elébe az eseményeknek. Hiszen a regényolvasó most azt várná, hogy a garázda férj újból eltékozolja a kapott összeget. Vagy meghatódva Marianne nagylelkűségétől és Luise elszánt és őt mélyen megalázó cselekedetétől, jobb útra tér, és szent a családi béke. Egyik sem történik. Imhoff, akit Steinné kérésére a her-

cég őrnaggyá nevez ki, hogy ezen a címen kegydíjat kapjon, Münchenbe utazik, és ott váratlanul meghal. Némelyek szerint méreggel vetett véget kalandos életének, mindenbe belefáradva.

-- De nem lenne Weimar Weimar, ha nem a költészet múzsája fejezné be kissé hosszúra nyúlt történetemet. Hiszen az ottani hölgykoszorú minden tagja, vagy mondjuk, virága, valamely múzsa nevét viseli. Még az öreg Schopenhauerné, a múzsakör elnöknője is. Hogy ne csókolta volna hát homlokon a poézis Imhoff és Luise von Schardt szülöttét, a csodagyermek Amalie-t? Olyan cuppanós csókot nyomott bizony a homlokára, hogy cuppanása egész Stockholmig elhallatszott.

-- Nevetséges? Nos, kedves uraim, mindjárt nem veszik tréfának, ha kimondom Amalie Hellwig, a közismert költőnő nevét, hiszen talán nem is egy verskötetét ismerik. Kestner és Preller barátaim pedig mindegyiket, már csak lokálpatriotizmusból is. És ők azt is tudják, hogyan kerül mesémbe észak Velencéje, Stockholm. Ugyanis Amalie-t a weimari svéd követ, Hellwig vette feleségül, és vitte magával a miénknél is zordabb északra. A múzsa azonban nem szívleli a mínusz negyven Celsiust. Sem a jéghideg svédeket, akiket még a forró puncs sem tud felmelegíteni. Visszatért hát szülőföldjére, a múzsák hajlékába. Hasonlatosan Desirée-hez, Bernadotte marsall nejéhez, aki még svéd királynő korában is kereket oldott, és otthagyva csapot-papot, visszatért az ő kedves Párizsába. Amalie-múzsa jelenleg is a miénk. És folytatásos regényem befejezéséhez illeszthetem a várva várt „vége" szócskát. Mert mindennek is egy a vége, a mesének is. Amely pedig tudvalevőén a Végtelen birodalmában, a képzeletben születik.

89

-- Ez valósággal goethei mondás! Nem messze esik az alma a fájától! -- lelkesedett szomszédom, a flegmatikusnak vélt Paget.

Pedig ha tudná, milyen messze esett, de milyen messze!

Augusztus 26

Milyen messze? Mint Róma Weimattól? Nem, ez csak térbeli távolság. Bevallom önmagámnak és eme gyónások könyvének, hogy csak testem van itt, lelkem ott időzik minden percben a múzsák hűtlenül elhagyott hajlékában, a Frauenplanon és annál az imádva gyűlölt, nyolcvanéves öreg istennél. Akit ifjúkorában visszarántott innen ellenállhatatlanul a hazai föld mágnese, mert világpolgár létére is német maradt, német, utolsó porcikájáig. Csakúgy, mint jómagam.

A klasszikus világ? Kaland volt számára., semmi egyéb. Hogy ennek a kalandnak nyomát viseli még most is, mikor a Klassische Walpurgisnacht-baa Helénát énekli meg? Nos, vehetjük forrásmunkának is, mint Marlowe Faustus doktor-át, amelyből kétségbevonhatatlanul sok ötletet merített. De mivé terebélyesedett ennek a huszonkilenc éves korában, bordélyban megölt vadzseninek sovány műve? A szelíd zseni világméretű birodalmává.

Élményraktár nélkül sohasem válhatott volna azzá. Neki úgyszólván minden élmény forrásmunka volt, még ma is az.

Korszellem? Szerelem? Halál? Ezek csak szavakká váltak az ő fogalomtárában. Hiszen tudott élni minden korban, tudott szépet szeretni minden nőben, szoborban,

90

épületben, festményben. És tudott meghalni százszor is gondolatban.

De főleg, tudott mindig újjászületni és mindent újjászülni, még a romokon is, amelyeket oly festőinek tartott.

Kerülte a temetéseket és temetőjárást. Mert temette minden elillanó percét, melynek zamatát, ízét, illatát fenékig itta és szívta. Tudott gyönyörködni az alkony tragikus izzásában és a kelő nap első fényvillanásaiban is.

Úgy örült a tovatűnő és közelgő évszakoknak, a színeknek, vizeknek, ásványoknak és érmeknek, mintha ő teremtette volna a világot.

Ha az éj sötétjében leült íróasztalához, kimondotta a parancsot: „Legyen világosság!" És lön. Gyertyák fényénél megindultak teremtő tolla hegyén, papiroson, pályáikon a bolygók, Zenit és Nadír szelei süvöltöttek, felhangzott szelleme végtelenjén a szférák zenéje. És ő szövögette a semmiből a pók selyemhálójának csodáját, amelynek geometriáját csakúgy megbámulta, mint a hópelyhek és jégvirágok kristályainak mértani szerkezetét.

Vajon a pók megbámulja-e hálójának művészi alkotását? kérdezte egy ízben Holtéitól, a Vagabundtól.

Kari Holtéi, a Vagabund, amint nevezte magát. Megint egy név,, egy alak, egyéniség, aki úgy ugrik elő emlékezetem Pandora-szelencéjéből, mint az ércalakok Christian bácsi zenélőórájának számlapjából. És ugyanúgy visszavisz a képzelet szárnyán a frauenplani házba, mint amannak zengő óraütései.

A honvágy-harangjáték? Nevezhetem így is. Holtéi, a költő, drámaíró, színész és előadóművész, az örök vándor, népdal- és adomagyűjtő, a színpad és élet szerelmese, talán csak egy hangja a weimari harangjátéknak,

vagy lágy és vidám akkordja, hárfapengése a német zenélőórának.

Szorosan nem is tartozik Weimarhoz, mint ahogy sehová sem tartozik szorosan, hiszen semmit sem utál jobban, mint a szoros hovatartozandóságot. De ez utóbbi négy évben apám bűvkörébe került, abba a láthatatlan varázskrétával megrajzolt zodiákusba, amelybe Amalie Hellwig is, többek között, mint tanítvány. És vajon ki nem az ő tanítványa Európa-iskolában?

Miképpen lett Holteiből, a sikeres színészből recitator, declamator vagy teljes színpadi művek pódiumelőadója? -- e mögött apró, de egész életre kiható tragikomédia rejlik. Ő így mondta el:

-- Hamletet játszottam a drezdai színházban, kedvenc szerepemet. Éppen a nagymonológba akartam belefogni, amikor gyanús neszt hallok, és érzem, hogy megindul alattam a süllyesztő. Már másfél arasznyira süllyedtem, amikor észbe kaptam. Nem, gondoltam, egy dán királyfi nem süllyedhet idáig! Ez csak ellenlábasom műve lehet, aki Hamlet helyett a király szerepét kapta. Előadás után megölöm! Űgyis ez lenne Hamlet kötelessége! A bosszú! De addig is el kell mondanom a nagymonológot és még egyet s mást.

-- Félreugrottam, de méltóságteljesen. Elvégre egy Hamlet nem ugrálhat bakkecske módjára. Elbotlottam és térdre estem. Nem tudtam hirtelen talpra állni, mert összezúzódott a térdemkalácsa. Térdelve mondtam el a „Sein oder nicht sein"-t. A közönség új felfogásnak hitte. Tomboló siker. A király őrjöngött dühében a színfalak mögött. De én csaknem őrjöngtem a fájdalomtól. Mégis végigjátszottam az előadást. Soha így nem játszottam. Hiszen a fájdalom arcomra fagyott. A közönség tombolt.

92

De amikor legördült a függöny, eszméletlenül szállítottak kórházba. Azóta merev a ballábam. És bicegve nem lehet az ember drámai hős. Legfeljebb intrikus. De ezt a szerepkört nem vállalom. Ellenkezik természetemmel. És csak egyik szerep a színpad végtelen színskálájában. Az előadó pódiumon pedig végigélhetem ezt a színskálát.

Elnéztem ezt a körszakállas, kékszemű, előkelő külsejű, zengő hangú, pompás színpadi jelenséget, aki azért növesztett magyaros bajuszt és körszakállt, hogy kísértetbe se essék színpadi szerep vállalására. És ekkor arra gondoltam, hogy nekem is megvan a magam apró, kis tragikomédiája. Az, hogy Goethe fiának születtem. És nekem akarva, nem akarva, vállalnom kell ezt a szerepkört. Végig kell játszanom.

Talán ezért szerettem meg annyira a Vagabundust. De kissé irigyeltem is. Mert én csak afféle árnyék Vagabund vagyok.

Most, hogy ennek a testvéri barátságnak nekrológját írom, már tudvást tudom, hogy sohasem volt Holteinél kedvesebb, megértőbb, egyben kulturáltabb barátom, ha ugyan egyáltalán voltak barátaim heidelbergi diákkorom óta. Mert a weimari körökből Steinné fiát, Fritzet, egykori játszótársamat nevezhetném csak barátomnak. Ez azonban furcsa négyesfogat volt. Amikor apa és Madame von Stein között anyám miatt megszűnt volt a fennkölt baráti viszony, mindkettőnek szinte akarata ellenére ez áttevődött a gyermekekre, lényegében azért, hogy meg ne szakadjon teljesen. Apa ugyanolyan apja maradt Fritznek, mint volt, még születésem előtt. Fritz ekkor már hétéves létére első, aki anyát felfedezte a Gartenhausban, és elújságolta anyjának. Apa nem ha-

93

ragudott rá ezért, hiszen előbb-utóbb más is felfedezte volna a madarat kalitkájában. Fritz továbbra is mindennapos vendég maradt a házban, sőt, jóval több vendégnél, apa neveltje. Én viszont már kétéves koromban tirannizáltam a Stein-házat, a főlovászmesterné kedvenceként. Akár Johanna Schopenhaurét.

Holtéi nem ily átvitt értelemben, hanem a szó igazi értelmében lett barátom, tehát az egyetlen.

Mint ahogy első szerelmem is, akit „a legfelsőbb hatalmak" választottak el tőlem örökre. És kergettek öngyilkosságba.

Nem akarok, nem tudok most emlékénél tovább időzni. Ügy érzem, megszakadna a szívem, ha nevét is ideírnám. Maradjon hát az én ismeretlen halottam, kinek sírkövét itt vonszolom keblemben mindhalálig.

Ezúttal csak annyit, hogy nem örököltem apa Proteusztermészetét, aki még a Werther előtti korától kezdve mindmáig szerelemtől szerelembe, barátságtól barátságba vándorol, meggyászolva mindegyiket.

Igaz, Schillerje csak egy volt. Elvesztét sínyli mind a mai napig is. De „barátja" ezernyi. Mondhatni, mindenki, aki a művészet végtelen útján melléje szegődött, a hercegtől kezdve egész Holtéiig, Steinnétól kezdve egész Johanna Schopenhauerig.

Én nem voltaim és nem vagyok ilyen mindent befogadó természet. És ezt a szót nagybetűvel is írhatnám, mert ő maga a természet, a Natura.

Visszatérve Holteire, a Vagabund örökös vándorútján négy éve vetődött, Weimarba, egy Oppenheimer nevű festő barátjával, aki ott képkiállítást akart rendezni. Fémjelezni akarta festményeit, a szellemi pecsétet csak Weimar nyomhatta reájuk.

94

A Vagabund már készült is tovább, amikor az Elefánthoz címzett fogadó kocsifeljárója előtt egy döglött kutyakölyök hullott lábai elé, mintha nem is ablakból, de égből pottyant volna.

-- A halott kiskutya lelke ugyanúgy égbe száll, mint a halott kisgyermeké. Hiszen ha lehet, még annál is ártatlanabb.

Ez volt a gondolat, amely maradásra késztette, ómennek érezte babonás létére, és leszedte cókmókját az indulásra készen álló postakocsiról.

Jó, de mit kezdjen itt, ahol semmi keresnivalója? Hiszen Oppenheimer vernisszázsára nem kíváncsi, az végbemehet a tucatnyi ajánlólevél segélye nélkül is.

Ottmaradását következőképpen mesélte el később:

-- Hohó, gondoltam aztán, Rómában lenni, és a pápát nem látni? Ez suta dolog lenne. Hiszen az itteni Szentszék apostoli feje Goethe. De vajon kapok-e audienciát? Aki mer, az nyer!

-- Átküldtem az Elefánt gazdáját a Frauenplanra. Az öreg nem hozott levélbeli választ, csak üzenetet.

-- „A Herr Geheimrat őexzellenziája holnap déli tízenkettőre várja."

-- Megrettentem elhamarkodott tettem következményeitől. Hiszen Szent Péter utóda nemcsak beengedheti kulcsaival az embert a mennyországba, de örökre ki is zárhatja onnan. Hogyan kerülök én, a Vagabund, ítélőszéke elé? És mit válaszolok majd kérdéseire, ha ugyan egyáltalán kérdez a néha oly mogorva öregúr? Kéz- és lábcsókra nem vagyok hajlandó. A pápa is csak ember. És ha vannak is bűneim, hibáim, mulasztásaim vagy bolondériáim, csak Lutherrel mondhatom: „Hier stehe ich, und kann nicht anders!"

95

Az audiencia bizony nem volt kellemes. Az öregúr nem kérdezett, így a társalgás kerekei nyikorogva indultak meg. Csak akkor került tengelyükre némi kenőolaj, amikor a Vagabund Párizsról kezdett volt beszélni.

Ekkor azonban váratlanul eltört a tengely.

Egy óra múltán az öreg intett, hogy az audiencia véget ért. Idejét mindig pontosan kimérte. Látva azonban Holtéi elkámpicsorodott ábrázatát, mert semmi sem kerüli el figyelmét, még az ajtóból visszaszólította.

-- Ebéd kettőkor. Szívesen látjuk.

Mindig plurális majestatisban beszél. Dukál neki, mint az Euer Exzellenz.

így ragadt ott a Vagabund Weimarban. Mert olykor egy döglött kutyakölyök is lehet sorsforduló.

Holtéi-jel való barátságom fordulópontja is kutyahistória. De nem halott kutya, hanem örökéletű.

Hogyan? Ilyen is van?

Igen, a fekete pudlikutya, mely, vagy jobban mondva, aki csatlakozott Faustus doktorhoz a húsvéti sétán. Majd Mephistóvá változott.

Nos, elöljáróban el kell mondjam, hogy Holtéi-jel első ízben a parkban találkoztam, ahol kuglizás közben ismerősökkel sörözgettünk.

Külső megjelenésre nem találtam rokonszenvesnek, annak ellenére, hogy impozáns jelenség. De éppen ezért. Mert gyűlölöm a keresettséget. Hiszen naphosszat mást sem kaptam a Ffauenplanon vagy az udvarnál.

Ezt akartam durván leszerelni, amikor Holtéi „irodalmilag" közelített hozzám mint Goethe fiához.

Az ördögbe is! Hát csak ez leszek már mindenki számára? Na, majd teszek róla!

A legtrágárabb, sörszagú mondókákkal védekeztem

96

ez ellen a fojtogatóan tűrhetetlen „irodalmiság" ellen. Holtéi sértődve távozott, és hónapokig, sőt évekig kerülte társaságomat, még jelenlétemet is.

Na, ezt jól elintéztem! Játsszon irodalmat Schopenhaueréknél, a Múzsák fennkölt hajlékában, de ne kuglizás közben.

Előadóestjeit nem látogattam. Egyszer aztán a Faustot tűzte volt műsorára.

-- Na, ezt mégiscsak illik meghallgatnom.

Az előadás első pillanatától fogva éreztem, hogy istenáldotta, nagy művésszel kerültem szembe. Mégpedig olyannal, aki távolról sem veszi figyelembe apa előadóelméleteit, még kevésbé a weimari színház stílusát, melyet egy ízben még apa előtt is bírálni, sőt elutasítani merészelt.

-- „Mi nem vagyunk kíváncsiak a ti véleményeitekre, mondta akkor apa, mert vagy megegyezik a miénkkel, és akkor felesleges pertraktálni, vagy nem, és akkgr még feleslegesebb vitákra ad alkalmat. Quod dixi, dixi, guod scripsi, scripsi."

Ügylehet, most is lekergette volna Holtéit a pódiumról. Mert a Vagabund zseniálisan sűrítette a Faust első részét, bátran meghúzva a szöveget ott, ahol nem mutatkozott előadásra alkalmasnak. Az sem tetszett volna a szerzőnek, hogyan játszik meg külön-külön minden szerepet, változtatva hangszínt, arcmimikát, taglejtést, jelleget és jellemet, modort és szellemet. Szinte kísértetiesen, de mindig drámaian, nem recitatorként, de nem is ripacskodva.

Apa mindig a rendezés egysegét követelte meg a színháztól. Ezért néha még rossz, dilettáns színészeket is eltűrt, csak az összjátékot tartva fontosnak.

,..,vi:,.r!- _ 97

Nos, itt ugyan nem kaphatott Összjátékot, pedig egy ember képviselt egész színtársulatot és rendezőt.

Mert ez az ember nevettetett, megríkatott, gyűlöletet keltett, szereimre csábított, gondolatikba mélyesztett hangjának orkeszterével, mely olykor készakarva kereste a diszharmóniát.

A színház klasszikus pátoszát már erősen unó ifjúság tombolva ünnepelte a Vagabundot, magam is könnyekig meghatva rohantam fel a pódiumra, és mindenk.: ámulatára megöleltem azt az embert, aki oly soká makacsul kerülte társaságomat.

-- „Bevallom -- mondtam neki --, hogy csak most értettem meg igazán apa remekművét, ezért örökké hálás leszek önnek."

De semmi sem tart örökké, még a barátság sem

Ahogy színpadi mű kapcsolta össze baráti viszonyunkat, úgy színpadi „mű" tépte is széjjel, ha ugyan Holtéi Emlék című zenés vígjátékát ennek lehet mondani. Nem vártam tőle sokat, ámbár tudtam, hogy nagyon is ért a színpadhoz. De egyik jelenete úgyannyira felháborított, hogy dühöngve rohantam ki az intendánsi páholyból, két széket is f eldöntve rohantomban.

A pimasz rongyos, vak koldust állított a jelenetbe, aki a testőrgárda caf átokban lógó egyenruháját viselte. A vén sasok egyikét, aki valamikor a Gloire aranysatos, golyótépte zászlaját vitte Marengótól Eylauig, Jénától Schönbrunnig. És ezt nekem, a Napóleon-imádónak kellett volt látnom, megcsúfolására legszentebb érzelmeimnek! Méghozzá nem is tragédiában, de zenés vígjátékban!

Most már nem ő került engem, de én tiltottam ki lakásomból, a „Hajó"-ból, amint apa a padlásemeletet

98

nevezi. Pedig mennyi bohókás estét, vidám órát töltöttünk ott a sziporkázó szellemű Vagabunddal, aki kedvence lett még az anglomán és porosznál poroszabb Ottiliének is.

Tempi passati! Még el sem búcsúztam tőle, úgy utaztam el ide. Persze ez is elhamarkodott volt, mint minden, amit teszek. Ám késő bánat ebgondolat!

De ha nem bánom is meg elhirtelenkedett, nevetséges, egyben szánalmas cselekedeteimet, mégsem tudok egyszerűen napirendre térni felettük. Ó, ez az átkozott „de" l Egész életem kísérteié! Merem állítani, hogy mintaszerű rendben tartom apa egész komplikált háztartását, kiadói üzleteit, kézirat-tömkelegét, gyűjteményeit, akár valami főtitkár, főkomornyik vagy udvari marsall, háznagy és szertartásmester. „De" mégis én vagyok az iszákos, a bohém, a következetlen, a lázadó, a forradalmár, bajkeverő. És mindezt tizennégy éve halott édesanyám örökségének, a Vulpius-természetének rovására írják! Holott bátran idézhetném magamra vonatkoztatva is:

Vom Vater hab' ich die Statur, lies Lebens ernstes Führen, Vom Mütterchen die Frohnatur, Und Lust, zu fabulieren.

Ha apa mondja ezt magáról, ezt elismeri ország-világ. De ha én mondom magamról, már egyszerű plágium, pedig színtiszta igazság. Mert: Si duó faciunt idem, uon est idem.

íme, ez a „de" szócska szerepe abban az áloméletben, a valóságnak eme képzelt másában, melyet folytatnom kell.

„Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss" -- vigasz-

7*

99

talom magam a Faust Chorus Mysticus-ávaL Hasonmása lehetek apámnak, árnyképe. De mégis ő a valóság!

És én nem akarok továbbra is csak árnykép maradni az ő árnyékában. Kérem az áldozati kos vérét Odüsszeusztól, hogy hadészbeli árnyam újból testet öltsön, ha csak néhány percre, vagy -- ha úgy lehet -- éltem még hátralevő részére.

Weimar a nagyvilág kis tanítómestere? Lehet. De számomra a hazugságok városa. Ahol „a legjobb barát", a herceg, nem engedi kinyomatni apa Római Elégiái-t, mert azok „erkölcsrontók". Ahol a múzsák tanyája Johanna Schopenhauer rokokó-szalonja.

Ó, anyám! Ontsd ereimbe a te áldozati véred, hogy hadészi árnyalakom legalább itt, Itália napján hús-vértestet ölthessen! Lehessek valódi halandó a Halhatatlan árnyékában, aki úgy szomjazta Itália napját ifjúkorában, mint én most!

Hiszen e föld azúrkékje, napjának aranysugara nem tűri meg a holtak árnyait, Vergilius és Dante visszaparancsolják őket az Infernóba! Itt nem lehet testetlenül bolyongani, ahol Caesar aszott teste is huszonhárom sebből bugyogtatta vérét, bizonyságául annak, hogy ő is csak ember.

Ma a Café Grecóban reggelinél elmeséltem új ismerősömnek, John Pagetnak egy kedves jelenetet, abban a hitben, hogy mint angolt érdekelni fogja.

Persze, megint Weimar. Ahol ugyanolyan angol invázió hömpölyög, mint itt. Ahol apa az ő számukra turisztikai látnivaló, melyhez még busás borravaló árán is szeretnék becsempésztetni magukat.

100

De legtöbbször csak a „Hajó"-ig, a mi tetőlakásunkig jutnak el az anglomán Ottilie jóvoltából.

így történt Wellington herceg két fiával, lord Wellesley-vel és Duero márkival is.

Hiába őrjöngtem a dühtől, hogy Napóleon legyőzőjének két csemetéjét kell ötórai teán vendégül látnom, Ottilie, a porosz despota, hajthatatlan maradt. El akartam rohanni hazulról, de Holtéi, a diplomata, értésemre adta, hogy itt is apát kell képviselnem, mint a temetéseken, különben az o nyakára másznak az angolok. Dühöm hirtelen nevethetnékbe csapott át, mint ahogy néha entreprise de pompás funebres tisztemben is lenni szokott. Holtéi tudta a módját, hogy kell velem beszélni, sajnos, Ottilie nem.

A két brit idióta megteázik, aztán Good bye, örökre eltemetjük őket. Farewell!

Maradtam. De titkos tervet is szőttem, amivel megkeserítsem az amúgy is keserű Englishüké teát. Elsősorban is az orruk alá dörgölöm, hogy hülye királyuk a teavám miatt vesztette el az egész amerikai gyarmatbirodalmat. Azután megmutatom nekik a Légion d'Honneur csillagkeresztjét, melyet Napóleon saját kezűleg tűzött apa mellére az erfurti királytalálkozón.

Sajnos, könnyen tehettem. Mert apa ugyan mindig büszke a kitüntetésére, viselte is ünnepi alkalmakkor, nemegyszer osztrák tábornokok bosszantására. De amióta nem hagyja el a házat, az érdemrend „szolgálaton kívül" van. Ezért Napóleon-gyűjteményemnek ajándékozta, ezzel is örömet szerezni akarva nekem ez a nagy Örömosztó. Akárcsak unokáit lepné meg valami szép játékszerrel.

Tartogattam a két vendég számára még egy csemegét

101

is. Egy francia festő akvarclljcit, amelyek több oldalról ie> Napóleon híres, kis fekete, kétszarvú kalapját ábrázolták. Apa megvette gyűjteményem számára ezeket a vízfestményeket is, tudva, hogy örömet okoz velük. Megszerezte volna magát a kis kalapot is, ha módjában áll.

Meg kell hagynom, a két angol ficsúr mindenképpen igazi gentlemanek módjára viselkedett. Nemcsak tettetett rokonszenvvel fogadták az én tea mellé felszolgált „szendvics"-eimet, de hódolattal nyilatkoztak Szent Ilona nagy halottjáról.

Ottilie a szokott desszerttel kedveskedett. Minden vendégnek bemutatta asztalbontás előtt fiainkat, Walthert és Wolfgangot, valamint kislánykánkat, Almát, ezt az aranyfürtös, kis angyalkát.

Engem ezzel is bosszantott. Nem legyezgette apai büszkeségemet, mert mintha nem is az én gyermekeim, de elsősorban és főleg Goethe unokái lettek volna, én csak afféle jelentéktelen közjátékszámba mentem, véletlennek, akinek szeszélye hozta létre ezeket a feltűnően szép és okos gyermekeket.

Walther és Wolf szavalatokkal és dalokkal szórakoztatták a vendégeket, a kis Alma mindössze mosolyával és szépségével, hiszen még a két esztendőt sem érte el.

Ottilie mindannyiszor szemlét tartott a gyermekek felett, valahányszor nevelőnőik prezentálták őket.

-- Miért nem nyírták meg Wolf haját? Tessék még ma rendbehozni! -- adta ki a napiparancsot a nevelőnőknek.

Duero márki kijelentette, hogy ő passzionátus fodrászmester. Engedjék meg neki, hogy rendbe hozza Wolf frizuráját.

Szerettünk volna hahotába kitörni, elvégre komikus, hogy egy Wellington fia legyen egy Napóleon-imádó kis-

102

fiának fodrásza. De a márki ezt olyan természetesnek vette, hogy kénytelenek voltunk a haj nyíró szerszámokat behozatni, és a sikeres művelet után még meg is tapsolni a fodrászművészt.

-- Látja, ilyenek vagyunk, mi angolok. Nem szégyelljük a munkát -- mondta Paget, amikor elbeszéltem neki az esetet.

Szórakoztatni akarván Mister Pagetet, aki csak az én kedvemért jött el a Café Grecóba, beszámoltam neki Ottilie ötórai teájának másik érdekes vendégéről, a „Weimari Sappho"-ról is. Annál is inkább, mert tegnap Kestner villásreggelijén elmondtam volt Amalie von Imhoff atyjának romantikus történetét.

-- A tegnapi történetnek van még folytatása is, nemhiába mondtam folytatásos regénynek. Ha visszaemlékezik, megemlítettem, hogy Amalie felesége lett Hellwig svéd konzulnak. Nos, ha érdekli, róla szeretnék még bővebbet mondani.

Paget biztosított, hogy minden nagymértékben érdekli, ami Weimarral kapcsolatos, mert ha Ottilie „anglomán", akkor ő „weimaromán"'. Mint Byron, Shelley, Thackeray és honfitársai nagy része. Szándékában is -\an „Észak Firenzéjé"-t felkeresni, sőt merészkedik tőlem ajánlólevelet kérni, ha nem is apához, de legalább Ottiliéhez. És ha vizsgázni akar a Frauenplanon, készülnie kell neki Weimarból, tette hozzá tréfásan.

-- Nos, akkor az ottani Sappho külön tantárgy. Leszboszi sziget Árkádiában.

Ezen jót nevettünk, annál is inkább, mert már a negyedik pohár chiantinál tartottunk.

-- Amalie mint csodagyerek nem számított különös jelenségnek Weimarban. Mert, hogy úgy mondjam, ott

103

dudvaként tenyésznek a „csodagyerekek". Már embriókorukban muzsikálnak, festenek, költenek, színészkednek, vagyis űzik a dilettantizmust, olykor annak magas formájában. Hogy a kis Amalie már hatesztendős korában ügyesen festegetett, ezen nincs mit csodálkozni. Hiszen említettem, hogy apja kitűnő festő volt. Hogy ugyanakkor a költészet múzsájának is hódolt, ezt a képességét nagynénjétől, Charlotte von Steintól örökölte, aki Didó-]ába.n állított emléket költői vénájának, apámat aposztrofálva Aeneasnak, aki őt hűtlenül elhagyta volt.

-- Nos, Amalie-t Schillernek is bemutatták, amikor az Jénából átjött hozzánk. Sok bába között azonban még a csodagyermek is elvész, különösen, ha oly bő a csodagyermek áldás, mint nálunk.

Ezen ismét nagyot kacagott John, aki úgy vedelte a chiantit, hogy már hajlandó lettem volna Sir John Falstaffnak is nevezni.

-- Hogy azonban mégsem veszett el, ezt főleg Schillernének, vagyis Charlotte anyai gondoskodásának köszönheti.

-- Hogyan? Weimarban minden második nő Charlotte?

-- Igen, a Werther óta. És minden második férfi August vagy Kari, keresztapám, Karl August nagyherceg tiszteletére.

-- De engedelmével, folytatom. Amalie-t, mint korunk legtöbb költőjét, hatalmába kerítette a skótok borongós lelkű királyfiának, Ossiannak szelleme. Maradandó poémát írt a zordon fenségű bánat költőjéről, akinek szentimentalizmusa és romantikája még a Werther-ét is messzi túlhaladja.

-- Erre már igazán fel kellett figyelnie a két testvérszellemnek, Goethének és Schillernek. Maga a főmúzsa,

104

Steinné olvasta fel Johanna Schopenhauer „múzsahajlék"-ában. Schiller neje kérésére le is közölte Musenalmanach-]ában, apával egész levelezést folytatva a serdülő leány költészetéről. Apa tanulmányt tett közzé a dilettantizmusról. Megvédte annak jogait a „hivatásos" költőkkel szemben, Amalie pedig újabb meglepetéssel szolgált. Megírta A leszboszi testvérek című drámai költeményét, amely már nemcsak Weimarban, de Berlin művészi köreiben is feltűnést keltett. Igaz, nemcsak költőisége, de témája miatt is, amely sok találgatásra és célzásra adott alkalmat.

A kávéház jövő-menő vendégei felfigyeltek beszélgetésünkre, ezért igyekeztem hangomat lehalkítani, mert kerülni óhajtom' a feltűnést, amely amúgy is nyomon követ mint Goethe fiát, kellemetlen árnyékként vagy inkább még kellemetlenebb „aureola"-ként.

-- Kétségtelen, hogy Amalie vonzalmat érez a női nem iránt. De ebben nem találok semmi rendelleneset, hiszen a nőkultusz nálunk magasabb, mint a földkerekség minden táján. Persze, ennek is apa a főoka. Hiszen még nem is olyan régen szerelmesverseket írt Minna Herzlieb kisasszonyhoz, a jénai könyvkereskedő leányához, akinek nevét a Minne, Herz és Liebe szavakban taglalja egyik gyönyörű versében. Mivel ön offé a német nyelvben, szeretném is idézni, de sajnos, memóriám kezd kihagyni. És ha verset nem idéz szó szerint valaki, azt bunkóval kell agyoncsapni, nem igaz?

Sir John, akit immár csaknem barátomnak mondhatok, élénken helyeselt. Mire még azt is elmondtam neki, hogy a weimari Sappho Dantéval és Homérosszal is foglalkozik. Már kislány korában hexametert használt egyik költeményében, és amikor apa megdicsérte ezért, csodál-

105

kozva kérdezte: mi az a hexameter? Azóta persze apa beavatta a versmértékek titkaiba. De meg kell mondanom, még ez sem ártott neki.

Ezen Sir John ismét nagyot kacagott, nem annyira az én humoromon, mint a chianti hatására. De közben úgy itta a bor mellé minden szavamat, mintha fel akarná jegyezni.

Ráismertem magamban apára. Az ő szavait is feljegyezte minden látogatója, szinte kivétel nélkül. Hangjának zenéjében a szavak talán még inkább hatnak, mint írásának metrikus muzsikájában. Szívdobogva várom már a percet, amelyben újra hallhatom.

Ma teljes számban összegyűlt a Grecóban a német festőkolónia, hogy elnökét és tanítómesterét, Josef Kochot ünnepelje. Az öles termetű, kalandos múltú tiroli, az egykori tehénpásztor, ugyanis tegnap fejezte be Dante freskóit a Villa Massiniben, melyeknek csodájára jár egész Róma.

Koch hatvanadik életévében van, de fiatalabb mindannyiunknál, még a huszonhat éves Prellernél is. Hol tanulta a festészetet, ez örök titok marad, hiszen végigkóborolta egész Európát, a Rajnától Bécsig, nem is egyszer. Csak annyi bizonyos, hogy mestere a rézkarcnak éppen úgy, mint a hatalmas freskóknak.

Kicsiben a nagyot és a nagyban a kicsit.

Ez az ő esztétikai jelmondata.

És valóban, könyvillusztrációiban csakúgy megvalósítja a heroikus, antik figuráival benépesített tájat, mint falfestményein a mitológiát, amelynek részletrajzai is mesteriek.

Elnéztem hatalmas kezeit, amelyek mintha arra születtek volna, hogy fadöntő fejszét forgassanak, nem pe-

106

dig rézkarc tűt. Ezüstszálakkal átszőtt Andreas Hofer-szakállát, akit önarcképként festett meg A tiroli felkelés című képén. Huncutul villogó, fekete szemét, amely elárulta, milysn gyilkos gúnnyal tudja ostorozni a mairudi kritikusokat és álszenteket. Szabadságszeretete sugárzik egész lényéből. Néha Rübezahlt, a hegyi szellemet látom benne, aki havasokat lép át hétmérföldes csizmáival, máskor csak a kedélyes tehénpásztort, amint tiroli porcelánpipájából fellegecskéket pöffent a kristálytiszta, havasi égre.

Igaz, a Grecóban minden inkább észlelhető, mint a hegyi levegő. Az üvegtetővel fedett „omnibuszt" és annak két oldalon végigfutó, árkádos részét néha valóságos füsttenger borítja. De azért Árkádia levegője telíti meg mégis, hiszen a költők, szobrászok, festők, muzsikusok gyűlhelye, akik ebben a gomolygó füstfelhőben érzik otthon magukat, a művészet és tréfaröppentyűk zenés birodalmában.

Koch Claude Lorrain és Nicolas Poussin antik tájainak levegőjét színesítette az antik heroizmus erős tónusaival. Azon a márványasztalon nyugtatja kezét, amelynek fehér lapján valamikor Casanova, a hírhedt párbajhő* és kalandor fordította volt Dante nyelvére az Odüsszeiát, belevésve monogramját a carrarai márványba.

Tiroli havasok és homéroszi táj! Lelkében és festményein az Olümposz költözött át a Grossglocknerre vagy valamelyik tiroli hófödte hegyoromra. És Dante putgatoriuma a szakadékok párás völgykatlanaiba. De a Casanova asztalnál Homérosz szellemében élünk mindannyian, Vergilius vezetett kézen fogva az Infernóba, és van egy titkos Beatricéje is mindannyiunknak, akivel majd a Paradisóban fogunk találkozni.

107

Café Greco! Lehetne-e más neve? Hiszen azért zarándokoltunk ide mindnyájan, hogy megcsodáljuk a palazzók és múzeumok hellén márványemlékeit, melyeket apa még gipszmásolatban is imád.

Preller itt mutatja be Odüsszeia-vázlatait Kochnak, aki kedvtelve szemléli ezieket a freskóterveket.

-- Szép, szép, csak kapjál valahol falat ezekhez. Mert festő tervez, de a nagyherceg végez. Milyen gyatra falat kapott még Lionardo is Utolsó Vacsorájához. És Napóleon dragonyosai lóistállónak használták azt a milánói templomot amelynek faláról Krisztus és a tizenkét apostol tekintett le reájuk.

Persze Andreas Hofer, gondoltam. Ő nem bocsát meg annak, aki Mantuában kivégeztette. Mintha bizony Napóleon tehetne arról, hogy dragonyosai hová kötik be lovaikat, a Mária di Santa Grecótól kezdve a Vaszilij Blazsenij hagymakupolás székesegyházáig és a kölni Dómig.

De nem vitatkozom vele. Napóleon végzett Mantuában Andreas Hoferrel és Koch Napóleonnal.

-- Igen, Fritz öcsém, fal kell nekünk, ha már a vászon síkjáról ki akarunk törni. A nagy dimenziók! Milyen boldogság a hideg falakra meleg színeket varázsolni! A végesbe a végtelent! A behatároltba a határtalant! Áttörni a keretet, kiszabadítani a szemet és lelket ketrecéből! Van-e szebb feladat ennél?

így beszél a finom rézkarcok nagymestere, minvha nem is ő illusztrált volna száz meg száz könyvet.

Thorwaldsen, ez a hallgatag dán, szobrász létére kíssé gunyoros mosollyal hallgatja Koch papa fejtegetéseit a falfestészet „bűvészmutatványairól". Faltörő kosnak nevezi az öreget, mivel a vonalperspektíva távlataival akarja

108

áttörni a falsíkot. Nem vitázik vele, hiszen festő és szobrász csak ritkán értik meg egymást. De csendes bonhomiával fejti ki a maga szobrászelméletét, ha az antik világképről esik szó.

-- A görögök értették a végesben kifejezni a végtelent. Ezért utolérhetetlenek a szobrászatban. A márványdarab zártságát tekintik ama adottságnak, amely elhatárolja és megmenti őket a festészet kicsapongásaitól. Például a vonalperspektíva bűvészmutatványaitól. Ha festenek, akkor sincs tájkép háttere figuráiknak. A síkban tartják őket. Árnyalakok, hasonlatosan a Weimarban oly divatos ollókivágásokhoz, amely a fekete papír körvonalaival is tud művészi arcképeket produkálni. Fekete szobrok ezek papírból.

A Grecóban arról vitáztak, eléri-e Michelangelo az antik szobrok nemes fenségét vagy nem?

-- Quod érát ad oculos demonstrandum! -- lett végül is a közös határozat Thorwaldsen indítványára.

Felhörpintettünk még egy kis szíverősítőt, aztán megindultunk a Bazilika felé, hogy összehasonlítsuk a Pietát a Belvedere szobraival.

Apolló szavazattöbbséggel győzött a Piéta felett, pedig a dán Canova-tanítvány elfogultságára hivatkozva tartózkodott a szavazástól. A vita aztán még átcsapott a lovasszobrokra is, Marcus Aurelius lovasszobra alatt, szembeállítva vele a velencei Colleonit és a paduai Gattamelatát. A vita hevében Preller azt indítványozta, menjünk el Velencébe és Paduába, hogy a helyszínen vizsgáljuk meg Verocchio és Donatello lovasait és lovait.

Az indítvány általános helyeslésre talált, de csak egy osteriáig jutottunk el, ahol a vita kiszélesedett az egész

109

reneszánszra, szembeállítva azt a hellén művészettel, majd Bizánc, az Izlám és a Gótika művészetével.

-- Hát India meg Kína kutya? -- kiáltotta valaki. Kapva kaptunk rajta, mint kutya a koncon.

-- Menjünk Indiába! Menjünk Kínába! Helyszíni szemlét kérek! -- kiáltoztak összevissza, a padrone nem kis ámulatára, aki kedvtelve szemlélte, mint vedelik a tedescik az ő falernói\át.

Szó, ami szó, mindnyájan felöntöttünk a garatra. Csak nagy üggyel-bajjal támolyogtunk vissza a Piazza di Spagna lépcsőire, mert minden út a Grecóba vezet.

De ördög vigye, minden út vezet ismét Weimarba is vissza. Mert szobrászatról lévén szó, David, a párizsi szobrász jut eszembe, aki egy éve eljött volt apa nyolcvanadik születése napjára Párizsból, hogy monumentális Goethe-szobrához vázlatokat készítsen.

Mint a legtöbb szobrász, ő is mestere a rajznak. A szobrászok gyakran a festőkön, sőt a rajzolókon is túltesznek vonalaik lendületével, határozottságával, biztonságával.

Nemhiába említette Tkorwaldsen a Weimarban oly divatos árnykép művészetről, hogy ezek voltaképpen fekete papírszobrok. Az olló nem tréfál. Ha csak hajszálnyira véti el a körvonalait, a profilt, máris elrontotta. A körvonal pedig a szobrászatban is döntő. Ha a véső lefaragna Kleopátra orráról egy jottányit is, a történelem másként alakul. De Kleopátra nem volt márványból, még a szíve sem kőből, így helyet kaptak benne néhányan, és a természet orrhajlatát finomabban alakította húsból, mint a legmesteribb szobrászkéz márványból. Ámbár ezt a csodás orrhajlatot tiarás relief portréja örökíti meg, nem múmiája. A szobrász tehát mégis diadalmaskodik a maradandóság vonalával.

no

De mit is tocsogok, akarom mondani, firkálok itt lúdtollam tentába mártott hegyével? Betűk vonalait rovom. De egyúttal árnyképeket rajzolok, emlékezetem Hadészének árnyait, amelyek feltolulnak tollam hegye alá, mintha bizony a tenta ama áldozati kos vére lenne, amellyel Odüsszeusz megitatta az alvilág lakóit, rsak hogy kis időre testet nyerjenek.

Augusztus 28

Igen, Dávid és a többiek, apa nyolcvanadik születése napján. Ma van a nyolcvan egyedik. Az első, amelyen én nem .'e:zek jelen.

Istenem! Hát ez is lehetséges?

Mindent hittem volna, csak ezt nem! Igaz, lett volna mer; időm, hc£v elérhessem Weimart, de itt visszatartott valami, ami erősebb rabságom irigyelt börtönénél, a frauenplani ház magnetizmusánál is.

Chiarina? Ez a vadvirág? Akit úgy ültettem át szeretetem kertjébe, mint annak idején apa anyát a Gartenhausba? Igen is, nem is. Igen azért, mert pompás testiségével ő is egy része annak a napragyogásnak, amelynek fényére és melegére mi északiak annyira vágyunk. Viszont egymagában véve ő mégsem Róma, ameljnek romjai is jobban élnek minden hús-vér életnél, a halandóság halhatatlanságában.

Ave Roma! Morituri te salutant! Nagyobb vagy Athénnál, mert még Athént is te jelented! Ave Mors Imperator! Mert még téged is itt akarlak bevárni!

Ettől félt apa. Hiszen négy ízben is nekikészülődtünk az útnak, amíg végre nehéz szívvel elbocsátott. Az ő jö-

in

vőbe látó mágustekintete a Laterna Magica fénysugarával vetítette ki a jövő falára sorsomat. Meg is mondta Eckermann-nak, amikor utunkra bocsátott: -- Ha August egyszer elmegy innen, többé nem fogom viszontlátni.

És az a nyolcvanadik születésnap, már az is oly misztikus volt. Két lengyel vendégünkkel, Mickiewicz-csel és költőtársával, Odynieccel.

Sok mendemonda keringett a Béranger-rajongó szabadságköltő Mickiewiczről. Én is, a szintén jelen volt Holtéi is, csak afféle üres szószátyánságnak tartottuk Mickiewicz „bűvészmutatvány"-ait, de ezen a születésnapi ünnepségen volt alkalmunk minden kétséget kizáróan meggyőződni valódiságukról.

Aki csak pennaforgató volt Weimarban -- és ki ne lett volna az? -. ünnepi ódában köszöntötte fel apát. Többek között az én legkedvesebb és hűtlenül elhagyott Holtéi barátom is, aki ez alkalomra érkezett volt egy Hermann Franck nevű tudós barátjával.

Megérkeztének hírére mindjárt az Elefántba rohantam, hogy megöleljem. De ez a furcsa ember mindig valami különös tartózkodással fogadta rajongó szeretetem megnyilvánulásait, még tegezésemet is kerülte, miután pertut ittunk. Mert bármennyire kimutattam is iránta érzett testvéri szeretetemet, ő valahogy sohasem a Dummeraugustot látta bennem, még bohóckodásaim közepette sem, hanem a nagy bálvány, Goethe fiát. És ez a színész csak a színpad- és előadó-emelvényen tudott színészkedni, az életben nem.

Talán tiszteletre méltó tulajdonság ez, sőt jellem kérdése. De ki tudja, hol végződik a színpad, és hol kezdődik a nézőtér. A rámpa gyertyafényei ugyan elválasztják a zenekartól, amelynek mélységéből magasra szökken

112

a muzsika, mint valami szivárványosan gyöngyöző szökőkút vízsugarai a Villa Borghescbcn. De ez csak még inkább összeköti a színpadot a nézőtér világával, hiszen a szó és zene szárnyain válik eggyé a színészkedő közönség a színjátszó színes, zel.

Mindnyájan játszunk valami szerepet, amelyet kiosztott reánk a Nagy Rendező, néha többet is, ha az összjáték úgy kívánja. Ezt én ne tudnám, aki egész életemben csak a bálványfi szerepét játszottam a titkár, a házigazda, az üzleti főintéző és főkomornyik szerepeiben? És Holtéi ne tudná, aki az előadói pódiumon eljátssza Shakespeare összes alakjainak szerepeit, a jellem, szellem és kifejezőforma folytonos változtatásával?

-- Minden csodálatos a természetben, de az Ember a legcsodálatosabb, mondotta volt Thalész vagy valamelyik görög író, aki az Agorán már néhány ezer éve eljátszotta volt a maga szerepét. Verba volánt, scripta manent! Dehogyis! A szálló szó néha túléli az írást, ha olyan mondja ki, aki a súlyos szavaknak is Hermész-szárnyakat köt saruikra. És ezt a görög bölcselőknél ki értette inkább? Az a buta Riemer, aki klasszika-filológiára oktatott, és akit apa Faust famulusában, a skolasztikus idiótában, Wagnerben örökített meg, bizonyára nem.

Ó, tollam, tollam! Már megint szárnynak képzeled magad, és szárnyalni akarsz, pedig csak gágogó libának vagy a tolla ...

Vagy ki tudja? Nem hattyúdalomat énekled-e? Mert könnyebb gágogva élni, mint dalolva meghalni -- mondja egy tanítómese.

így hát csak gágogj tovább, tintába mártott lúdrartozékom, a papír türelmes. És fehér, mint a frissen esett hó, szűziesen ártatlan, amíg a betű be nem mocskolja.

8 Weimari ámyjáték -

113

Hallod néma kacajomat, Mephisto? Nem, engem nem fogsz kikacagni, én nem vagyok Faust. Én csak Dummeraugust vagyok, aki még téged is kikacag, életének bohócmutatványaival!

Gondolataim lúdtollszárnyalását visszairányítom hát a nyolcvanadik születésnap emlékeire, amelyeknél oly szívesen időzöm. Hiszen a nyolcvanegyediken úgysem lehetek jelen. És ki tudja, lesz-e nyolcvankettedik? Hiszen a halhatatlanok is halandók. Szobrokká válnak köztereken, múzeumokban, temetőkben és kriptákon, de a frauenplani házban üresen marad egy karosszék, melyet nem a halhatatlan, még csak nem is a halandó, hanem egyszerűen ő kedvelt. Egy ember. Égy német házigazda.

Most is abban üldögél bizonyára, egyenes testtartásával, vele született méltósággal, de azért keresetlen, elragadó bájjal, mint a tavalyi születésnap nagyestélyén.

Mert ezt nem csak a Frauenplan, de egész Weimar megünnepelte a messzi földről érkezett vendégekkel együtt.

A színházban a Faust-ot adták, az egész nagyhercegi család jelenlétében. Sajnos, a legjobb barát, Karl August már nem érhette meg.

Holtéi szerint az előadásnak azért nem volt meleg fogadtatása, mert nem az ő átdolgozásában adták elő.

Ember, hiúság a neved! Igaz, Holtéi évekig foglalkozott a Faust első részének színpadszerűsítésével, de a drámából zenés melodrámát csinált, önkényesen húzva és összehúzva belőle sok mindent. Nekem kellett az átdoigozást felülbírálnom, mert Holtéi kérte, hogy apa neve úgy szerepeljen a színlapon, mintha része lenne az átdolgozásban. Ezt sajnos, meg kellett tagadnunk tőle, pedig színlapra úgysem került sor, mert a berlini színházak fő-

114

intendánsa nem engedte előadatni a Königstädter Bühnen, hasztalan instanciázott Holtéi Ponciustól Pilátusig, így azonban még a személyes megbántottság íze is az ínyében maradt.

.Azért a „mesterdalnokok" sorát ő nyitotta meg az ünnepi estélyen, melyet aztán a titkostanácsosok, udvari tanácsosok, kamarai tanácsosok és egyéb tanácstalan tanácsosok ünnepi ódái követtek. Nevek? Müller, Meier, Vogel satöbbi, satöbbi, ezek már mind árnyalakok számomra. Mint a halott költőtársak: Wieland, Herder, Schiller, akik mellett a dilettáns ódaköltők nevetségessé váltak volna.

Apa nem szeret halálra és halottakra gondolni, de ők hárman bizonyára hiányoztak neki az estélyen, mint ahogy mindig is panaszkodik hiányukról.

Bőven pótoltam élőkkel. Weimar legragyogóbb hölgyeit ültettem a jobbjára és baljára.

-- Ezt nevezem Musenalmanachnak! -- mondta az Öreg, legmegelégedettebb mosolyával, amelyet mindig legfőbb jutalmamnak éreztem.

David, a szobrász, aki szülővárosa után a D'Angers melléknevet vette fel, hogy össze ne tévesszék Dáviddal, az egykori tanítómesterével, a nagy jakobinus festővel, könnyedén megjegyezte, hogy ilyen tizenkét apostolért ő is szívesen lenne Krisztus. Kész lenne még meg is feszíttetni magát.

-- Minden tréfában van igazság -- jegyezte meg apa --, hiszen mindenkor a nők voltak apostolaink.

Ez a gáláns bonmot persze szájról szájra járt, még az öreg dámák is magukra értették, mint a féloldalas, szószátyár kékharisnya, Johanna Schopenhauer, akinek estélyeit apa évtizedekig látogatta, még akkor is, ha kösz-

8« -

115

vénye rníatt gyaloghintóvaí kellett magát házából elvítetni.

Persze, hálátlanság tőlem, hogy így aposztrofálom, hiszen ő mindig csaknem olyan gyöngédséggel viseltetett irántam, mint Steinné. Sőt anyát is meghívta házához, amikor a copfosok közül senki sem fogadta.

De hát hálátlan a világ, és én sem vagyok különb másnál.

Mégis, hogy Johanna azóta már elköltözött Weimarból, meg kell mondanom, hogy a város szegényebb lett távoztával. Eltűnt vele az egyik legélénkebb szín a weimari palettáról. Nemcsak azért használom ezt a hasonlatot, mert a Frauenplannal csaknem egyenértékű irodalmi szalont vitt, de zenei tehetsége mellett kitűnő festőnőnek is tarthatja, aki megszemléli házunkban apának ajándékozott önarcképét. Ez festőállvánnyal szemben ábrázolja, mellette tízéves kislánya, Adele, támaszkodik karszékéhez.

Milyen harmonikus kompozíció! Pedig élete tragédiákkal teljes. Mint talán minden élet.

Johanna dúsgazdag hamburgi nagykereskedő özvegye. Férjének üzleti körútjain beutazta volt Európának csaknem valamennyi országát, bújva a múzeumokat, szürcsölve a művészetek szépségeit fogékony leikével, de szívtelen egyéniségével. Hiszen a tudásvágyhoz nem kell szív, a hiúság vásárának egyik portékája is lehet.

Hogy mégis volt szíve, ezt két férfi tudta csak igazolni, Ferow, a költő és esztétafilozófus, akinek univerzális műveltségét szipolyozta, amíg az tüdőbajban el nem pusztult. A másik egy kitartott senki, akit weimari házába fogadott. Amikor aztán Arthur fia odaérkezett egyetemi tanulmányai végeztével, meggyalázva látta apja emlékét.

116

Hamleti természete bosszúra ingerelte a bitorlóval szemben, de az asszony győzedelmeskedett az anyán. Összekülönbözött fiával, s az mindörökre elhagyta az „anyai" házat.

Talán közismert nőgyűlölete és pesszimista világszemlélete is ebből a konfliktusból származik.

Pedig apa afféle zseni-gyanús tüneteket vélt Arthurban felfedezni, amikor ez meglátogatta húszesztendős korában.

-- A fiúnak oroszlánkörmei vannak. Ha a kedves filozófus kollégák le nem ráspolyozzák, még sokat fogunk hallani róla!

Ámbár nem szereti a „csodagyerekeket", mégis ez volt a véleménye Arthurról egyetlen beszélgetés után.

Adelével nincs baja az anyának. Oly csúnya szegényke, hogy még helyet sem kerítettem neki a múzsák asztalánál, nehogy elrontsa az összhatást, így aztán Holtéi barátja, Hermann Franck foglalta le, akivel apa sokat beszélt egy új tudományágról, a morphológiáról.

Mint Holtéi az Elefántban elbeszélte, ez a tudós egész úton azon abajgatott, hogy amilyen balsikerű mindenben, még az is megesik majd vele, hogy Rómában fog járni, és nem látja majd a pápát, vagy beteg lesz Goethe, vagy nem kap meghívást hozzá. Holtéi biztosította, hogy a születésnapi fogadáson feltétlenül lesz alkalma apával elbeszélgetni. Ebben a pillanatban árokba fordult a postakocsi, az utasok egymás hegyen-hátán, a lovak szerszámjukba bonyolódva háton fetrengtek.

-- Na, ugye megmondtam! -- szólt Franck diadalmasan az árok fenekén. -- Ebből ugyan nem lesz Goethe-fogadtatás.

Hogy mégis lett, annak Adele Schopenhauer látta hasz-

n?

nát, a kimaradt múzsa. Ugyanis apa ásványtani tudományát oltotta belé a morphológia elméletébe, kristályképződményeivel dokumentálva ad oculos az ősanyag születési formáinak alaktani sajátosságait, így aztán a kimaradt múzsa meghallgatta az új elmélet felépítményét, a földmag keletkezésétől fogva a kozmikus bolygómechanikáig.

Lám, mire jó néha, ha az ember kimarad valamiből! Belecsöppen egy kincsesbányába, amelyből évekig aknázhat.

De térjünk rá Dávid D'Angers-ra, akiről sokat beszélgetünk itt a másik tanítványával, Thorwaldsennel.

Igaz! Mégis megfeledkeztem Mickiewicz bűvészmutatványáról, pedig ez lett úgyszólván az estély fénypontja.

Ez a különös, sápadt képű, lángoló tekintetű ember nem költészetének egyik remekével akarta produkálni magát. Talán azért, mert nem szerette a versfordítást, lengyetül pedig Odyniecen kívül nem értett senki. De talán azért is, mert méltatlannak tartotta, hogy dilettánsokkal versenyre keljen.

A bűvészmutatvány mindenkit meglepett, de még inkább az, hogy apa nem mutatta a meglepetésnek csak legcsekélyebb jelét sem. Pedig még az efféle dolgokban szkeptikusok előtt Ls megfoghatatlan mágiát jelentett. Ugyanis Mickiewicz elkérte a jelenlevő összes hölgyek gyűrűit, és egy tányérba gyűjtötte. Csak egyetlen kikötést tett. Olyan gyűrűket kért, amelyeket az illető már több éve visel. A gyűrűk túlnyomó többsége természetszerűleg ilyen volt. Ezért egész halom gyűrű tornyosult a tányéron.

Mickiewicz, aki egyetlen hölgyet sem ismert a tár-

118

saságból, sorra adogatta vissza tulajdonosainak az összekevert gyűrűket, megmondva furcsa, szlávos kiejtéssel nevüket, sőt életkorukat is, ez utóbbival bizonyos indiszkréciót is elkövetve, amivel csak fokozta a hatást.

Amúgy is sápadt arca a mutatvány vége felé már csaknem halotthalvánnyá vált, magas, domború homlokán verejtékcsöppek jelentek meg, még költőtársa, Odyniec is döbbenten figyelte, holott Párizsban már tanúja lehetett barátja hasonló mutatványainak.

Misztifikációról itt szó sem lehetett. Hiszen aznap érkezett, ideje sem volt az előkészítésre, összejátszás is teljességgel lehetetlennek tetszett.

Most a rút kis Adele mutatványa következett. Az ollóművészet. Sorra vágta ki fekete papírból a jelenlevők árnyképeit, olyan biztonsággal vágva ki azok profilját, amely szinte vetekedett az előbbi mutatvánnyal, mert nemcsak kézügyesség, de rajztudás is kellett hozzá. Ottilie eme testi-lelki barátnője gyermekkora óta egyik kedvence volt apának, aki Adele neveléséhez is sok tekintetben hozzájárult. Részben, mert felismerte a gyermek sokoldalú tehetségét, aki énekben, zongorázásban, festészetben, sőt irodalomban is tudott értéket produkálni. Részben szánalomból, mert ez a meleg szívű, kiváló eszű teremtés, akire rá sem néztek a férfiak szinte visszataszító rútsága miatt, anyja szerelmi ügyeinek tragikus áldozatává lett.

Johanna Schopenhauer odáig ment, hogy kitartottjához, Gerstenbergkhez akarta volna erőszakkal feleségül adni. Ez talán meg is történt volna, ha az özvegy egy bankcsőd folytán el nem veszíti teljes vagyonát. Gerstenbergk még aznap faképnél hagyta, mert már kiszemelt magának egy másik pénzes áldozatot. Anya és leánya ekkor

119

költöztek el a városból, amelyben nyomorukban nem folytathattak volna standesgemäss életmódot.

A születésnapi estély azzal a mélabús akkorddal zárult, hogy Holtéit hajnaltájban fedezték fel a kis-szalon díványán szomnambul állapotban. Saját bevallása szerint három üveg madeirát nyakalt le, holott mindig tartózkodott a vörös bortól. A madeira így bosszulta meg magát.

Franck, a pesszimista morfológus, csak nagy üggyelbajjal tudta barátját az Elefántba hazaszállítani. Ott újból Morpheusz karjaiba vetette magát. Mire feléledt, Franck már Jénában volt, onnan írt neki üdvözletet abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak felébred.

Tempi passati! Ihr naht euch wieder, schwankende Gestalten. Néha imbolygó árnyak, máskor meg olyan fekete sziluettek, mintha Adele ollója vágta volna ki őket. Amíg az én imbolygó árnyam is nem válik olyan fekete sziluetté.

Kinek jelenik meg majd árnyképem? Ki tudja.

A születésnapi ajándékasztal, melyet Ottilie az Aldobrandini-szobában rendezett el, zsúfolásig megtelt a rajta feltornyosult, legkülönbözőbb holmikkal.

Cotta megküldötte apa műveinek húszkötetes, új Összkiadását piros szattyánba kötve.

Apa mosolyogva mutatott rá.

-- Ujabb porfogó a könyvtárszobába. Ugyan, ki olvas ma már Goethét? Még ő maga sem. Az a vén szamár írással van elfoglalva, nem ér rá olvasni.

A szülőváros is kitett magáért. A nagyherceg Majnaparti festményt küldött, az öreg Rotschild csataképet, amely a Waterlooi ütközet egy jelenetét ábrázolja.

-- Ezek a zsidók! Amsel Mayer ennek az ütközetnek

köszönheti vagyonát, mert kimenetelét négy órával előbb tudta meg, mint a többi uzsorás. De mi közöm nekem ehhez? Hogy ott gyűrték le azt, aki a Becsületrendet saját kezűleg tűzte mellemre? Dobjátok szemétre ezt a vacakot!

Bettina von Brentano hatalmas befőttesüvegben valódi frankfurti virslit küldött, egy másikban kétszersültet. Ennek örült legjobban és Dávid D'Angers Byron-plakett' jenek.

Melegen rázta meg érte a szobrász kezét.

-- Tudja, mennyire szívemhez nőtt ez a sánta Apolló? Ez a Héphaisztoiszba-ojtott Don Jüan? Neki kellene szobrot állítani a Parthenonon, ennek a tragikus félistennek! -- vagy a Trafalgar square-en, vagy . . .

Nem fejezte be a mondatot. Hangja fátyolos lett, szeme is. Csak nézte a plakett finom, lendületesen lágy vonalait, és ügyet sem vetett a többi ajándékra.

Der Traube Blut winkt gülden in Pokalen, Umschlungen von Schwarz, Weiss und Grün Der Bundestag erscheinet uns Westfalen, Der Schläger klingt, die Herzen glühn. Frohes Entzücken belebe das Mahl, Jeglicher jauchze: Auch ich bin W est fal.

Én költöttem valaha ezt a Burschentied-et? Én daloltam a Mitmilizek kara dalaitól kísérve?

Ó, Heidelberg! Ifjúság paradicsoma! Du alte Burschenherrlichkeit, wie hast du mich verlassen! -- dalolhat-

121

nám most a búcsúzó diákokkal együtt, akik nekiindulva a vándorúinak, az élet kérlelhetetlen arkangyalának lángpallosával űzetnek ki az ifjúság édenkertjéből.

Leszaggattam volna a kert fáinak gyümölcseit?

Hiszen még belé sem haraptam a Tudás fájának gyümölcsébe. És dehogyis jutottam el a halhatatlanság fájáig. Hiszen hozzá csak apa jutott, ő állottá el az én utamat!

A tiltott gyümölcs édes. De ez keserű, igen keserű. És éppen azért, mert meg sem ízlelhettem, Tantalus kínjait szenvedve születésem elátkozott percétől kezdve.

Igaz, a sors gúnyos vigyorral megadta nekem, hogy testi szemeimmel láthassam naponta ezt az elvont fogalmat, a Halhatatlanságot. De Mephisto gúnyvigyora volt ez, és én még Faust sem lehettem, legfeljebb tépelodő Hamlet, aki képtelen a cselekvésre, és ebbe bele kell pusztulnia.

A tett halála az okoskodás. De mi lett volna az a Tett, amely reám vár? Az apagyilkosság? Hiszen akkor sem élhettem volna az ő életét! Nem, ebbe bele kell őrülni!

Megadjam magam sorsomnak? Árnyéka legyek a nagy árnyéknak? Nem, soha! Italba, táncba, dalba menekülök, mint anya, aki szintén fellázadt az árnyékszerep ellen.

Én az ő példáját követem, ha már apáét nem tudtam. Agyontáncolom magam egyszer ezzel a kis vadóc Chiarinával, ha már az első szerelem tavaszszentsége mindörökre elhagyott.

Caroline Schumann. Leírom ezt a nevet, és elbámészkodom saját írásomon. Betűk, amelyek egy szűzi érzelem látható kifejezői, mint egy elszállott dal kottafejei. Az

122

első csók, az első tánclépések boldog emléke, az első barátság hajnalfényétől beragyogva. Hiszen Caroline bátyja osztálytársam volt a gimnáziumban, aztán évtársam a heidelbergi Alma Materben.

Most is látom leányosan bájos arcát, amely mintha ikermása lett volna a húgának.

És most ott ülök ismét a classis prímában, mint egykor, amikor a weimari professzorok szurkoltak, vajon jól fog-e felelni félve feladott kérdéseikre a titkos tanácsos úr fia.

Jól emlékszem reájuk is, ezekre a kedves, derék, suta emberekre, akik nürnbergi tölcsérrel akarták volna fejembe önteni a nobilissima linguát, a matézist és Kepler törvényeit.

A direktor, Lenz professzor megkövetelte, hogy versben fordítsuk németre a latin költők műveit. Még ma is bánom, hogy merészkedtem ellentmondani ennek a kedves embernek.

-- Apám megtiltotta, hogy verset írjak! -- mondtam határozottan.

Lenz meghökkent. De aztán, mintha észbe kapott volna, elmosolyodott.

-- Bizonyára nem akar konkurrenciát.

Ezen az egész osztály röhögött. Én pedig úgy állottam ott, mint szamár a hegytetőn.

De Lenz tekintete többet mondott volt szájánál. Azt, hogy apa nem akar sasfiókot nevelni. Legyek jogász, fizikus, teológus, gazdász vagy bármi, csak költő nem. Alkothatok bármi téren, csak az ő mesterségéhez ne nyúljak. Mert ebben ő az utolérhetetlen. Törött pálmalevél ne díszítse homlokomat. A tépett babér rosszabb a töviskoszorúnál.

«J

Én mindezt kiolvastam Lenz tanár úr beszédes tekintetéből, mialatt a fiúk röhögtek. De talán ő is az enyémből.

Az Odüsszeia első német fordítójának fia, Heinrich Voss, volt görög tanárom. Ámbár a görög rendhagyó igékkel csakoly nehezen ismerkedtem, mint a latinokkal, mert nevelőmnek, Riemernek sikerült megutáltatni velem az egész klasszikafilológiát, az ifjú Voss-szal csakhamar baráti viszonyba kerültünk.

Eleinte gyanakodtam, hogy nem velem, hanem Goethe fiával akar barátságot kötni. De Voss, ez a csinos, elegáns fiatalember tudott olyan bizalmas légkört teremteni az osztályban, sőt iskolán kívül is maga körül, hogy bízvást barátjának tekinthette a príma cla^sis nagy része. Hiszen tánciskolába is együtt járt velünk, mert, mint mosolyogva mondta, eddig nem ért rá táncolni, és jobb későn, mint soha.

Három osztálytársamra is jólesik a visszaemlékezés. Schumannra, Caroline bátyjára, Bőiére, a jénai folklorista tömzsi fiára és a Sziléziából odaszakadt, kalandos Bergerre, a csínytevőmesterre, akikkel később Heidelbergben még inkább összetartoztunk. Voss is odakerült, amikor egyetemi katedrát kapott. Vele, valamint két jogászkollégámmal, a bajor Mittermeyerrel és a porosz Dircksennel, külön kis szövetséget alakítottunk mi heten, a Westfaüa Burschenschaft-on belül.

Együtt tettünk gyalogtúrákat a hegyek közt és vidám csónak'kirándulásokat a Neckaron, amelynek Voss a tiszteletbeli Ilm nevet adományozta a mi kedves weimari folyónk után.

Nevek, megint csak nevek. Kinek, minek futnak folyvást a tollam hegye alá? Chiarina még olaszul sem tud ol-

124

vasnl, nemhogy németül. És mit tud ő Goethéről? Hála Istennek, semmit. Még a nevemet sem tudja kimondani, így legalább az egyetlen lény, aki magamért ragaszkodik hozzám, nem az apa nimbuszáért.

Ó, ez a „nimbusz"! Gloria virtutis comesl A dicsfény az erény útitársa! Ez a jelmondata a Westfalia Burschenschaftnak, ezt hordtam mellemen jelvényünkként, a fekete-fehér-zöld vállszalaggal, piros Kepimmel, a széles övre felkötött, öblöskarú Schlägerrel, amelyet menzúrákon egyszer sem használhattam, mert apa eltiltott ettől. Még förmedvényt is írt a menzúra ellen, teuton barbarizmusnak nevezve ezeket a diákpárbajokat, melyek erőszakos krakélerségből jönnek csupán létre. Pedig nem is számított guter Haudegennek az, aki nem viselt legalább három Schmisst, azaz sebforradást az arcán. Ilyen poltronnal szóba sem állottak a heidelbergi leányok. Ha mégis legyeskedni akartam köröttük, arasznyi fekete tapaszokat ragasztottam a kénemre, éneikül még a pincérleányok sem szolgáltak volna ki a Westfalenkellerben.

Apa Micio-levelei-ben óvott az ital túlságos élvezetétől is. Micio Terentius egyik -- a weimari színházban is előadott -- vígjáték-hőse, aki neveltfiának folytonos intelmekkel szolgál.

Persze, ezeknek a Alicio-intelmek-nek nehéz lett volna eleget tennem, hiszen anya úgyszólván gyermekkorom óta rászoktatott az italozásra, melyet ő is, apja is nem kismértékben gyakorolt. Emlékszem, egy ízben, kamaszkoromban, tizenhét pohár francia pezsgőt itatott meg velem, hogy lássa, meddig bírom. De talán azért is, hogy a továbbiakban ne menjek túl azokon a határokon, amelyeket az önfegyelem megkíván.

125

Nos, ezeken Heidelbergben sem mentem túl. Pedig amikor a Westfalenkeilerben felhangzott az ősi diákdal:

Brüder, rücket aneinander, Salamander, Salamander, Und jeder trinke aus, Stilles Haus, Stilles Haus . ..

És utána a vezényszó:

Salamander! Ad libitum! Eins, zwei, drei!

Amire fenékig kellett üríteni a söröskancsót, és olykor meg nem álltak tizenkettőig. Nékem is velük kellett tartanom, hogy ne adjak okot valódi menzúrára.

O, alte Burschenherrlichkeit, wie hast du mich verlassen! -- dúdolom könnyezve e sorok írása közepette. És: O, J er um, J er um, J er um, o, quae mutatio r er um!

Tudom, miért kell leírnom mindeme badarságokat. A búcsú fájdalma szentesíti eme könnyes végrendeletemet. Mert amikor már elindultam erre az útra, éreztem, hogy innen visszaút nincs.

A májam dagadt, az agyamban lüktet a vér, szívemet mintha késsel hasogatnák. És mindezt még titkolnom kell Chiarina előtt, mert ugyan mit tehet ő arról, hogy éppen egy bolond német útjába akadt, akiről azt sem tudja, kifele, miféle. De mintha mégis sejtené, hogy utolsó utamra kísért. Mert egyszer megsiratott. Arcomra záporoztak forró könnyei.

126

Szeptember 10.

Átnéztem a tegnap írottakat. Úgylehet, tűzbe hajítom ezt az egész céltalan irkafirkát, valami mégis arra késztet, hogy folytassam. Céltalan? Ugyan minek van célja? A porszemek vagy a bolygók útjának? A tücsök vagy Paganini hegedűjének?

Vanitatum Vanitas! Egy kicsit örülünk, egy kicsit búsulunk, egy kicsit szeretünk, egy kicsit ugrálunk, aztán meghalunk nagyon. Virág nő sírhalmunkon, de ebben sem látok semmi vigasztalót. Voltaire ráncos arca is a kiábrándultság vigyorával tekint a világra. Hol van ebből a vigyorból Candide avagy az optimizmus diadala? Ultima ratióként: műveljük meg kertjeinket! Szegény Candide! Te is sokra vitted. Ezt minden kertészlegény tudja, anélkül hogy bejárta volna a fél világot, vagy akár egyetlen filozófus egyetlen sorát is elolvasná.

Csak egyetlen igazság van: SÍ tacuisses, philosophus mansisses. És Voltaire mégsem tudott hallgatni. Arcára dermedt, néma vigyora többet mond, mint amennyit öszezes művei mondani tudnak.

De hogy is állunk hát Johann Wolf gang Goethével? ö is hiába írt volna egész könyvtárra valót?

A sors humora vagy kegyetlen tréfája, hogy én roskadozom az ő műveinek súlya alatt, ő pedig, a nyolcvanegy éves, egyenes derékkal jár, fogadva széptevőinek tömjénezését. Hát igazság ez? Nem kell-e fellázadni minden „igazság" ellen?

Széptevői tömjénezése. Már ki sem látszik a tömjénfüstből, mint a felhőborította Olümposz orma. A legtöbb tömjénfüstöt az az őrült lidérc, Bettina von Brentano ontja rá szakadatlanul.

127

Lidérc. Igen, ő nevezte Bettina szertelen gondolat- és érzelemcsapongásait Irrlichttanznak. Neki mindenre megvan a megfelelő szava, a jelenségre az egyetlen pontos meghatározás. Hiszen Bettina, aki tizennyolc éve Áchim von Arnim barátom, a nagynevű folklorista neje, úgyszólván gyermekkorában rontott be apa életébe.

Nagyanyja, Susanne de la Roche, neves írónő. Anyja fekete szeme már a Wertber-ben szerepel, hiszen Charlotte Buff szeme tudvalevőén kék volt. De a fekete szempár igézetéből a szentimentális, romantikus rajongó Werther sem tudott menekülni. És Bettina anyja szemét örökölte, ami apát boldog ifjúkorára emlékezteti.

Meg is írta a lidércnek: Arra az ifjúkoromra, amikor több és jobb voltam, mint ma.

Bettina Frankfurtban töltötte volt gyermekkora nagy részét. Naponta felkereste nagyanyját, odaborult zsámolyára, fejecskéjét Aja-mama ölébe hajtotta, úgy meséitek egymásnak hosszú órákon át.

Az öreg dáma az ő nagy fia gyermekéveiről, melyeknek minden apró eseményét feljegyezte naplójában i lidércke. Ö meg szabadjára engedve szertelen fantáziáját, úgy mesélt nagymamának, mint valami gyermeknek.

Ezt később, ugyanilyen pozitúrában, apával is megtette, akit szemtelenül letegezett. De milyen mulatságos módon furakodott be házunk szentélyébe!

iSoy-ben jött el Weimarba, azzal a feltett szándékkal, hogy szemtől szembe kerüljön az ő istenével. Tudta, hogy a legendás hírű frauenplani házba nem lehet könnyűszerrel beférkőzni. Elment hát Wieland bácsihoz, apa egyik mellékbolygójához, és úgy tett, mintha régi ismerősök lennének.

128

Wieknd, udvarias ember lévén, nem akarta ismeretlenként fogadni. De később mégis megkérdezte, hogy hol is találkozott a kis angyallal?

-- Ha angyalokkal szokott álmodni, akkor csak álmában. Mert a valóságban sohasem is volt találkozásunk.

Aztán gyorsan kihasználva a költő jókedvét, ajánlólevelet kért tőle apámhoz. Ez volt a kulcs, amely kitárta előtte a Szezám-ajtaját.

Apa szívének kulcsa pedig Aja volt, akiről a rajongó szeretet hangján beszélt, így nyitotta ki a második Szezámot.

Következő évben már csapatostól intézett rohamot a Frauenplanra, miután azt sűrű levelezéssel készítette volt elő. Clemens bátyjával, valamint vőlegény-jelöltjével, Áchim von Arnimmal.

Apa ötvennyolcéves létére örömmel lubickolt az ifjúság vizében, amelyben mindig megújhodott. Egész napját a fiataloknak szentelte, ami nagy szó volt nála. Még egyik szokott fürdőhelyén, Teplitz Schönauban is találkozott később velük.

Én örültem az új ismeretségnek, még apánál is jobban. Akkor készültem Heidelbergbe, miután apa elvetette a jénai egyetem tervét. Ott ugyanis nagybátyámnál, Christian Vulpiusnál kellett volna laknom. Apa nem bízott meg benne. Nem tartotta helyénvalónak ezt a rokoni kapcsolatot.

Az ifjo>nti csapat elviharzott a csehországi fürdőhely irányába, apa és anya pedig megkezdték körülményes előkészületeiket az én heidelbergi utamra. Oly nagy körülményességgel, mintha legalábbis az Északi-sarkra készültem volna.

A csomagolás még hagyján. De hogy apa egymás után

g Weimari árnyjáték

I29

diktálta hosszú, ragyás titkárának, Johnnak, az ajánlóleveleket Thibaud professzornak és másoknak, ez nemcsak aggasztott, de bosszantott is. Megint csak a nagy apa kis fiacskája leszek? Akinek még a matúrát sem kellett letennie a gimnáziumban, mert anélkül is Maturus Eminensnek nyilvánította a tanári kar? Az ördögbe is! Hát már mindig pólyásbaba maradok?

Elhatároztam, hogy egyetlen ajánlólevelet sem adok át. A magam erejéből leszek az, ami!

Persze, még az útirányt is részletesen kidolgozták, hogy kötött marsrutával utazzam.

Mindezek az előkészületek után apa Stammbuch-ot készített nekem. Ilyen emlékkönyv ott lapult minden diák cókmókjában, és én sem lehettem kivétel. Első oldalon apa rajza ékeskedett. A diák-rekvizitumokat ábrázolta, háttérben a romantikus heidelbergi várorommal. Ehhez a rajzhoz, melyet Micio aláírással szignált, még külön részlettanulmányokat is készített. Csodálatos, mindenre ráérő pontossággal, sokoldalú zsenijének ezzel a külön adományával. Hiszen aki ismeri munkásságának csak egy részét -- az egészet rajtam kívül senki --, az csak ámulni-bámülni tud azon, hogyan szakított magának időt arra évtizedeken át, hogy minden szerda délutánját a hölgykoszorúnak szentelje, órák hosszat felolvasva nekik úgy a saját, mint mások műveiből. És még humoros versikéket is írjon Ottilie kedvéért névtelenül a hölgyek Chaos című házilapjába. Hiszen még én is alig tudtam számon tartani, hány szépirodalmi, képzőművészeti és tudományos folyóiratnak küldött verset, elbe^zélést, cikket, tanulmányt, drámarészletet.

A marsrutába tartozott az is, hogy nagyanyát meglátogassam Frankfurtban, mielőtt az egyetemre megyek.

IJO

Ezt boldogan vettem tudomásul, mert szinte rajongásig szerettük egymást. És gyermekkorom óta nem láttam a hetvenhatéves öregasszonyt, aki minden levelemre annyi szeretettel válaszolt.

Végre elkövetkezett az indulás hajnala. A postakocsi fél ötkor állott meg házunk előtt. Szemem könnyes volt, mint most, amikor ezeket a sorokat írom. Akkor az apai háztól búcsúztam -- most az élettől. Nékem mindig csak a búcsú fájdalma adatott, a viszontlátás öröme soha.

Azaz mégis. Amikor nagyanyát láttam viszont az ősi házban.

De ez az öröm sem lehetett zavartalan. A lidércke, aki akkorra már visszatért volt Teplitzből, már ott táncolt nagyanya háza előtt, amikor a postakocsi elébe érk&zett.

Ügy vezetett be a nagyapai házba, mintha ő lett volna otthon, nem én. De hisz valóban így volt: ő ott mindennapos vendég, én meg kerek tíz esztendeje, hogy nem léptem át e ház küszöbét. Akkor voltam ott legutóbb, amikor apa elhozta anyát, hogy bemutassa a nagymamának.

Bár nem voltak még „törvényes" hitvesek, nagymama születésem percétől túltette magát ezen, amin a weimari copfosok tizenhét évig nem tudták túltenni magukat.

Igaz, apa is hibás ebben. Nevetségesen hangzik, ha azt mondom, hogy a jénai csatának kellett közbejönnie ahhoz, hogy apa nevét odaadja anyának. Pedig így volt. Mert a francia csapatok ez ütközet után törtek rá másodízben Weimarra, dúlva, rabolva, erőszakoskodva ezen a békés kis városkán.

A gránátosok szuronyt szegezve nyomultak be a mi házunkba, sőt apa hálószobájába is.

9.

131

Mindenki elbújt előlük, csak anya nem.

-- C'est la liberté, égalité, fraternité? -- ripakodott rájuk, a szuronyok elé állva.

A katonák pillanatra visszahőköltek. A nép gyermekét ismerték fel a dühtől kipirult, fejkendős, kulcscsomós szakácsnőben. Megtorpantak tekintetétől, mint tigrisek az állatszelídítőtől. Egy tiszt lépett be a kritikus pillanatban.

-- Tudja, polgártárs, kinek a házába, rontanak be itt, fenevadak módjára?

A tisztecske mosolyogva vizsgálgatta a kívánatos citoyenne-t.

-- Valóban, Madame, nem tudom.

-- Akkor hát tudja meg, hogy Goethe házában vannak!

A tiszt már nem mosolygott.

-- Az a Goethe, aki a Wertber-t itta?

- Az!

-- Merd, Madame!

A tiszt szalutált, és kiparancsolta a házból a gránátosokat.

Igaz, hogy félóra múlva a kvártélymester beszállásolt egy tábornokot, egész kíséretével, de ezek már tisztelettudóan viselkedtek, sőt apát igyekeztek még jelenlétüktől is megkímélni.

Űgylehet, a franciák talán nem is bántottak volna egy védtelen, fegyvertelen embert. De apát mégis mélyen megrendítette az eset. És a hálaérzet kiváltotta belőle azt, amit már amúgy is régen meg kellett volna tennie.

Nyomban felkereste Günther esperes udvari prédikátort, és felkérte, hogy a lehető legrövidebb idő alatt eske se össze anyával, annak rendje és módja szerint,

132

Ez két nap múltán meg is történt, a templom udvari kápolnájában, minden feltűnés nélkül.

A copfosok mégis hamarosan tudomásul vették, és anya helyzete egy csapásra megváltozott, amint Frau von Goethe titkos ranácsosné lett belőle. Mintha bizony eddig is nem lett volna az.

De a forma, az forma! Ez minden copf ős alfája és ómegája. Pedig az udvar maga sem követelte eddig apától ezt az eső utáni köpenyeget. Mert bizony anyát tizenhét évig a lenézés esője záporozta. Nem tekintették standesgemässnek, holott a hitvestársak bonyolult szerelmi viszonyai valósággal behálózták a város egész társadalmát.

Ez a nemesség és polgárság hipokrita erkölcse. Láttam, anyát nem tette boldoggá ez a változás. Hiszen most, mint „hivatalos" Hausdamének végig kellett házalnia mindazon családokat, amelyek eddig még köszönésre sem méltatták, elnézve feje felett.

Már az első ünnepi fogadóestélyről írta Frankfurtba nagyanyának beszámolójában, hogy tizennyolc meghívást kellett személyesen eszközölnie olyan helyeken, ahol asszony is volt a háznál. A titkos tanácsosnét persze megváltozott arcok fogadták. De ő, aki annyira szerette a színházat, szíve mélyéből gyűlölte a színészkedést.

Ez a színpadon kívüli színpad valóságos kínpad lett az ő számára, de vállalta ezt a szerepet is apa kedvéért, amelyhez nagyobb hősiesség kellett, mint a gránátosok szuronyai elé vetnie magát. Mert a dámák és urak tekintetének szuronyai mélyebbre hatolnak a katonaszuronyoknál, egész a szívébe.

Az ital segítette át ezen a tortúrán. És legnagyobb szenvedélye, a tánc.

133

A sok irodalmi múzsa affektált világában ő mintha a tánc zabolátlan, fékezhetetlen múzsája lett volna, aki Dionüszosz isten kíséretében bacchánsnő módján táncolja át egész életútját, a szerelem és bor mámorának elbódító varázsában.

Ügy látom őt most, mint hullócsillagot az augusztusi éjszakában, amely annak fekete-kékjén fénysávot hagy maga után.

De a hullócsillag csak fénysávocskát hagy maga után, aztán elenyészik az örök feledés semmijében.

Vajon anya emlékének is ez lesz a sorsa, ha én már nem leszek? Hiszen a nagy zseni fényében mártíroskodott csak.

De úgy vélem, ebből a fényből neki is jut majd. És egykor talán állócsillag lesz az ég alján. Vagy pároscsillaggá válnak ők ketten, akik engem igaz szerelemben retnzettek, mint Philemón és Baukisz.

És én? Mi lesz belőlem, aki se élni, se halni nem tudok?

Talán a nagy jós, apa írta meg a Wertber-bea sorsomat?

Jó memento ez nekem. Hiszen a Wertber az öngyilkosság könyve.

Persze, apa nem járt elő jó példával. Bár megtette volna! A világirodalom ugyan szegényebb lenne egy zsenivel. De én a meg nem születettek közé tartoznék. És annyi nő a meg nem csalatottak közé.

De ő él. És már a kilencedik tízesbe lépett Hát örökéletű?

-- Hogyne lennék az. Miért? Talán van kifogásod ellene? Amiért téged nem nemzettelek halhatatlannak ^ hallom az ő ironikus hangját.

ÍÉŰ&5.

Sohasem szálltam volt szembe vele, de most feleselek.

-- Ha nem leszek is halhatatlan, mint te, Werther sem leszek, hiába, hogy ő is elsőszülötted! Polipkarjaiddal Ottiliét és gyermekeimet is magadhoz ragadtad, nem esik nehezemre, hogy lemondjak róluk. De érettük sem repítek golyót a halántékomba! Ha néked nem lett Werther a példaképed, nékem sem lesz az! Mert én nem játszom azokkal az átkozott mágikus tükrökkel, mint te! Én tudva tudom, hogy ha belelőnék a tükörbe, magamat találnám a fonosoros üvegcserepek széthulló darabjaiban is. Mert én, én vagyok! ßs nem te! Megmenekültem a weimari bűvkör bilincseiből! Itt nem hercegecskék bábszínháza teremt kultúrát, de istencsászárok vére! És ha vérre szomjaztak az istenek, nem malátasörrel itatták őket!

Ave Roma! Te nagy rabszolgatartó! Széttörted bilincseit egy északi rabszolgának, egy satnya teutonsarjnak, aki eljött hozzád Canossát járni.

Szeptember íz

Igen, a nagymama. Neki nem kellett házasságlevél. ö már akkor szívébe zárta anyát, amikor csak apa leveleiből értesült testi-lelki és háziasszonyi tulajdonságairól. Jó szakácsnő, jó ápolónő, jó szerető, jó anya, ez kell az én fiacskámnak, nem afféle kikent, kifent grófkisasszony, szenvelgő kékharisnya, irodalmi múzsakör-tag, aki tud festeni, hárfázni, clavicembalózni, árnyképet ollózni, műdalokat énekelni, gobelinpárnát hímezni, egyszóval mindent, amire az én szívemcsücskének nincs szüksége. De

Ghristivel egy életre el van látva. Hogy táncolni szeret? Hogy vígkedélyű, daloló? Hogy nevetve végez minden házimunkát? Hogy kedveli a finom borokat? Ezer szerencse. Filozófus házában a derű olyan, mint a napsugár. Félre a társadalmi konvenció nehéz bársonyfüggönyeivel! Elfogják a fényt és meleget. Sötét és hideg lesz tőlük a lakás, amely nem otthon, csak lakás. Megtanultam én ezt a magam kárán!

így gondolkozott nagyanya Christirol, hát még, amikor megindult közöttük a levélváltás, és személyesen is megismerte! Igazi anyja lett korán árvaságra jutott menyének, nem anyósa. Haláláig elhalmozta szeretetteljes ajándékaival, a legfinomabb kelmékkel, kalapokkal, cipőoskékkel, női csecsebecsékkel meg frankfurti konyhakülönlegességekkel.

Minő kegyelme a kegyetlen sorsnak, hogy Heidelbei-gbe menet még életben találtam, sőt, öregkora ellenére jó egészségben is.

Onnan jövet, két év múltán, már csak temetésére mehettünk.

Humorát még halálos ágyán is megtartotta. Szomszédai teára hívták, nem tudva, hogy a végét járja.

-- Mondja meg, kedvesem, hogy szívesen átjönnék, de most egy kicsit meg kell halnom ...

Még anya is jó egészségben találta, amikor Heidelbergbe jövet meglátogatta társalkodónőjével, a bájos Ulrike kisasszonykával. Még örülhettek egymásnak, a szeretet zavartalan kisugárzásában, mintha nagyanyának ez a végső jutalom is kijárt volna példás életéért.

Fia nagyságának tudott örülni, de csak a maga módján. Nem kápráztatta el semmiféle földi nagyság, még a fia sem.

-- Isten trónusa előtt mindnyájan csak porszemek vagyunk, amelyek táncot járnak az ő trónusának fényében. Némelyik jobban tudja megcsillogtatni magát pillanatra, mint a másik, ennyi az egész.

Apa megmosolyogta.

-- Szóval, én is csak ilyen csillogó porszemecske volnék?

-- Nem több, de nem is kevesebb. Hiszen a csillagport is ő teremtette. És meghintette vele a Tejút fátylát, rnint a mullruhát a flitterrel.

Az efféle hasonlatokat mindig nevetve mondta, mintha önmagán nevetne.

Szeptember 13

Gondolataim csapongó szárnyán ismét visszaröppenek Frankfurtba való megérkezésem pillanatához, amikor nagyanya háza előtt a Lidércke ugrándozott a postakocsira várakozva.

Bettina von Brentano, aki később Áchim von Arnim neje lett, igen különös szerepet játszott a Frauenplan színpadán. Ilyen, szinte eszelős szenvedéllyel egy nő sem akart apához tapadni, mint ő. De sikertelenebbül sem.

Apa eleinte csak a gyermeket látta benne, később a koboldot, majd a tehetséges, de szertelen költőt. De a nőt soha.

Tolakodó természetétől is viszolygott. Amikor Bettina egy ízben, valami vita közben, megsértette anyát, apa kiparancsolta a házból, ahová anya haláláig többé lábát sem tehette be. Levelei is válasz nélkül maradtak.

Később bűnbocsánatot nyert, de amikor a kis szeleburdi

137

Ottiliét is megsértette, apa végleg kitette a szülét. Pedig akkor már igen jónevű írónőnek számított.

Nem mondhatnám, hogy érzéketlen vagyok a női nem bájai iránt, de Bettinában még akkor, kamaszkori nőéhségemben sem éreztem mást, mint frankfurti ciceronét, aki sorra mutogatja nekem a városnak és környékének különleges szépségeit és nevezetességeit. Erre megfigyelőképessége, tudásszomja, nagy műveltsége folytán is igen alkalmasnak bizonyult.

A sok látnivaló között különös figyelmet szentelt a zsidó negyednek, amelyben egészen otthonosan mozgott Ügy látszott, hogy a láncokkal körülkerített gettó zárt világa élénken foglalkoztatta fantáziáját. Lakóinak titokzatosságában romantikát látott, a megbélyegzetteknek igazságtalan elnyomottságát.

Ez mélyen sértette féktelen szabadságszeretetét. Megragadta a gettó nappalra felfüggesztett láncait, megrázta és felkiáltott:

-- Látod, August, ez a német nép szégyene! Napóleon tilalma ellenére újból meg újból felszerelik a tanács vaskalapácsai! Micsoda aljasság! Hiszen ezek is érző és vérző emberek! Az inkvizíciót sikerült Napóleonnak felszámolnia, de ezt a szégyenfoltot még nem tudta eltörölni a Rajnán innen. Hogy legyen hát ez a folyó a mi szabadságszimbólumunk?

-- Fejedelmeket segít ki pénztáraiból, és ilyen ósdi vityillóban él. Nem különös?

Persze, Bettina akkor még nem tudhatta, hogy Amsei Mayer Rotschild éppen Waterloon fogja élete legnagyobb üzletét csinálni, hiszen ez csak hét év múltán történt. Amikor később apa az ő kedvenc frankfurti zsidai után érdeklődött, és én ezt megemlítettem Bettinának, ő csak

138

nevetve vonogatta vállát, ismerve Napóleon-imádatomat.

-- Hja, a történelemnek is megvan a maga humorai Napóleonnak tragédia volt Waterloo, Amsei Mayernek és az angoloknak üzlet.

De Heidelbergbe menet még édeskeveset törődtem a történelem tragikomédiáival. Ezeket csak apa és Schiller drámáiból ismertem, Shakespeare-ig még nem jutottam el. Meg is lepődtem, amikor egyik diáktársam azt írta emlékkönyvembe, hogy Goethe Homérosz és Shakespeare között fekszik. Ma már tudom, milyen igaza volt.

De akkor? Wein, Weib und Gesang! Ez volt hármas jelszavunk. És ami még ezt a hármat is bearanyozta, a Brüderschaft. A barátság testvéri érzése, amely talán még a szerelemnél is többet jelentett. Hiszen mindnyájan oly szépek és fiatalok voltunk, mint megannyi germán Adonisz. És a szerelem Pszükhéje csak akkor kezdte lelkűnkben szárnyát bontogatni. A magunk szépségét többre becsültük Narcissus módján a női szépségnél.

Nézegetem ezt a hiedelbergi emlékkönyvet, amelynek fele fehér lap maradt. Miért is hoztam ide magammal? Miért is maradt felerészben üresen? Miért nem íratok belé itteni barátaimmal folytatásnak, és -- úgylehet -- befejezésként?

Olyan kérdőjelek, amelyekre nem tudok, nem is akarok válaszolni. Érintetlenül akarom benne megtartani az ifjúság aranykorát, az aurea príma aetast, melynek hímporát törölték volna el a későbbi bejegyzések.

Egyik kommilitoném, Leopold von Hochberg gróf, a badeni nagyherceg természetes fia, Herder-idézetet írt belé. Államtudományi tanulmányokat folytatott Thibaud professzornál, vidám cimbora, pincérleányok kedvence volt. Most ő a badeni nagyherceg. Ügy hi§zem, boldo-

J39

gan cserélné el a nagyhercegi koronát a Westfalia piros diáksapkájával, és összes érdemrend szalagjait a feketefehér-zöld vállszalaggal, melyet itt őrzök fiókosszekrényemben. Mint én iß a Goethe-aureolát bármelyik heidelbergi leányka mosolyával.

Sokszor számra kívánkozik ez az ősi diáknóta. De a Grecóban nem lehet Westfalenkeller, ez már tempi passati.

És apától megtanultam: mindent a maga helyén, maga módján.

A Casanova-asztalt nem Schumann, Dircksen, Mittermeyer, Áchim, Hochberg barátaim ülik körül, akikkel annyi vidám órát töltöttünk, annyi mulatságos kiránduláson, utazáson, barangoláson vettünk részt. Még a sttassburgi Münster óriástornyára is felmásztunk, hogy annak tetejéről gyönyörködjünk a láthatárkép szépségeiben, de háltunk szalmán, pázsiton, és Herbergek fapadjain is, vándorlegényekkel, csavargókkal együtt, akiket azzal tréfáltunk meg, hogy álmukban leloptuk a bakancsot lábukról.

Lapozgatom a Stammbuch-ot, számolgatom a hatvan emlékverset, emlékmondatot, mint vén zsugori a szalmazsák jában eldugott pénzét. Hatvan ember, hatvanféle kézírás. Arcok, alakok, hangok bukkannak fel a jellegzetes betűk mögül. Moser, a teológus és filozopter egész útinaplót jegyzett belé Schlagwortokban, kalandos utazásunkat az Odenwaldon át Götz hazájába, ahol tizenhat Berlichingent találtunk. Vajon melyik lehetett apa hősének leszármazottja? Ilyen rejtvényfejtéssel szórakoztunk.

Hát még, amikor anya látogatott meg Heidelbergben társalkodónőjével, Ulrike Ulrich kisasszonnyal! Akkor

140

kezdődött csak az igazi mulatság! Anyával mintha a tánc démona költözött volna a bálokba, melyeket a rektor, a dékánok, a professzorok, a polgármester, a magisztrátus, a dalegyletek és Burschenschaftok adtak sorra anya tiszteletére.

Még Ulrike is kapós, sőt kikapós volt akkor, nem egy barátom szívébe lőtte Ámor nyilát. Csak később vált tövig száraz apácává, mintha Riemerhez akart volna hozzáidomulni.

Visszatértünk után apa köszönőlevelet írt Thibeaud és Vass professzoroknak, amiért oly alaposan megtáncoltatták volt anyát. Abban telt legnagyobb öröme, ha anya jól mulatott valahol, ez többet jelentett számara, mint a maga Liebeleiai. Mert ezek mulandók voltak, mint az évszakok. De anya nem volt Liebelei, ö volt: Die Liebe. Akinek minden Liebeleiáról teljes őszinteséggel számolt be.

így boldogították egymást egymás örömeivel. Mennyire távoláll ettől az én Ottiliével való „házastársi" kapcsolatom. Ég és föld! Pedig apa és anya szerelme nagyon is földi szerelem volt. De a virág- és gyümölcstermő, meleg anyaföldé. Kár, hogy férges gyümölcsöt termett. Engem.

Szeptember /j

Vannak elmulasztott és visszahozhatatlan pillanatok, amelyekért holta napjáig is vádolhatja magát az ember. Amint nézegetem diákkori emlékkönyvem lapjainak dátumait, kései bánattal ébredek arra, hogy az erfurti kongresszus idején, 1808 szeptemberében és októberében

141

én az Odenwaldban kóboroltam Moser, Dircksen és Mittermeyer barátaimmal. Ezt úgy is vehetem, mint a legtermészetesebb valamit. De úgy is, hogy az emlékkönyvbe beírt, hazafias frázisok mellett lemaradtunk a történelem, sőt az én egyéni életem egyik legfontosabb eseményéről.

Persze, azt kérdezhetné valaki, mi köze az ilyen éretlen tacskónak az erfurti kongresszushoz? Amelyre Napóleon odarendelte Sándor cárt, a westfaliai, a porosz, a badeni és württenbergi királyokat, az összes nagyhercegeket, érsekeket, püspököket, marsaitokat, hogy díszszemlét tartson hódolóinak seregén?

Mindez még hagyjon. Nem kedveltem soha az uniformisok és rendjelek parádéit. De odarendelte a költófejedelmet, Johann Wolfgang Goethét is. És én elmulasztottam a nagy és visszahozhatatlan pillanatot, amikor ők ketten szembekerültek egymással.

Ez több volt történelmi pillanatnál.

Magáról a kongresszusról bőven beszámolt a sajtó. Napilapok csemegéjeként. De apa és Napóleon találkozójáról nem tartották érdemesnek megemlékezni. Hiszen „csak" egy költő járult Európa urának színe elé. Mi lenne ebben oly nevezetes, amikor csak úgy nyüzsögtek ott a földi hatalmasok?

Apa sem beszélt később erről a találkozóról. Büszkeségből? Vagy szerénységből? Ki tudja?

De azért mégis kiszivárgott a legendás találkozó minden részlete.

-- C'est l'homme!

így kiáltott fel a császár, amikor megpillantotta apát.

-- Ecce Homo! -- kiáltotta oda a feszítsd meg-et kiáltozó csűrnének Pontius Pilátus, a judeai proconsul.

142

Szavak, amelyek az öröklétbe hangzanak.

És akkor, ezernyolcszáz évvel annak előtte, ott állott ö, a helytartó palotájának oszlopos tornácán, töviskoronával fején, bíborpalásttal a vállán, nádszállal kezében. És szembenézett a tömeggel, amely őt választotta a keresztre, nem Barabást.

Latrok között, a Golgotán vérzett el, hogy mindörökre feltámadjon. Keresztfáján a gúnybetűkkel: Inri.

Jesus Nasarenus Rex Judaeorum. De akkor még nem a zsidók, hanem a világ királya volt. Hogy megváltsa bűneitől az egész emberiséget.

Vajon megváltotta? Ugyan, mit tudott a proconsul róla? Mit a farizeusok, akik kajánul mosolyogtak tragédiáján? Mit a tömeg, amely ujjongva kísérte, amikor vitte vállán a legirtózatosabb súlyú keresztet a hegyre?

És mit tudtak apáról a királyok, papi fejedelrrek, marsallok és a kongresszusi pompát bámuló kíváncsi tömeg, amikor ott állott a korzikai helytartó előtt, aki százharminchat departement-ra osztotta fel Európát?

Talán Pilátus szava csengett a fülében, amikor visszhangozta azt az évszázadok távlatából. Hiszen a piramisok előtt is negyven évszázadot emlegetett medvebőr süveges gránátosainak az afrikai nap izzó hevében.

Ki tudja, mit érzett apa, amikor a földi hatalmasok bámész tömegében a Légion d'Honneur csillagkeresztjét tűzte mellére az az ember, aki Talma színésztől tanulta minden mozdulatát. Farizeusnak vélte vagy nagy gondolkozónak, aki meghajol a szellemi nagyság előtt?

Talán töviskoszorú tüskéit érzete homlokán, amikor az első consul Párizsba hívta, és felkérte, írna történelmi drámákat a Théatre Frangaise számára. Öt, aki az Egmont-ot írta? A zsarnokság vértanúját?

143

Vajon, mi egyebet írhatna még ennek a hatalmas zsarnoknak? Aki a szabadság szent eszméjével köti gúzsba Európa népeit. Aki aprópénzre váltja a nagy forradalom hármas jelszavát, aki így sáfárkodik Rousseau örökével!

Farizeus, zsarnok vagy szabadsághős? Efféle kérdőjelek szurkálhatták apa fenséges homlokának láthatatlan koszorújában mindazt, ami ott él e homlokon belül. És a Becsületrend vörös szalagja talán Krisztus egyik sebhelyeként vérzett mellén.

Hiszen nem az ő gránátosainak szuronyaitól mentette meg anya csak egy éve is?

Nem, a két zseni csak testben, értelemben találkozhatott. De szellemben soha. És mint annyi mást, most Napóleon-imádatomat is revízió alá kell vennem. És már nem is bánom, hogy nem lehettem jelen az erfnrti találkozón.

Már semmit sem bánok. Minden úgy van rendjén, ahogy a Gondviselés keze irányítja, megnyugszom akaratában. Egész életem lázadás volt ellene és apa jótékony zsarnoksága ellen. Mi egyéb lett volna Napóleon is jótékony zsarnoknál?

Szeptember 18

Visszatekintek megtett utamra, mint az elfáradt vándor, aki úgy hiszi, hogy nincs tovább! De vajon valóban az én utam? Hiszen még azt sem mondhatom a magaménak. Minden apáé, még ez is -- önálló utat én sohasem járhattam.

Mi ez? Vád a „jótékony zsarnok" ellen? Most, amikor

144

ebben az írásban, legyen önvallomás vagy végrendelet, mindent szeretnék tisztázni, meg kell állapítanom, bogy a vád nemcsak őt illeti, hanem legalábbis fele részben engem.

Fele részben igen. De éppen ez mentesít engem a vád alól.

Vom Vater hab ich die Statur, Und des Lebens ernstes Führen.

Ez annyira igaz, hogy nemcsak arcban, de termetben is majdnem azonos vagyok vele. Olyannyira, hogy negyvenéves koromra én is úgy elhíztam, pocakot eresztettem, mint ő. Aztán visszanyerte korábbi délceg és méltóságteljes magatartását. Párnás arca is visszasovár.yodott, redők jelentek meg a korábbi húspárnák határain, némelyikén mély barázdák. De olyanok, amelyekről Ekkermann azt mondta, hogy minden redő és barázda egyegy gondolat.

Nézem tükörképemet. Vajon lesz-e külsőmnek apa módján ideje visszanemesedni? Aligha. Az ital puffaszt, májam dagadt, lélegzetem fulladozik, szívem elszorul, gyomromban néha hasogató fájdalmakat érzek, lábaimat vizenyő dagasztja.

Persze, ez csak orvosi lelet. A magamé, mert a nagyképű és hülye orvosokat nem engedem közelembe sem. Hiszen apát is jó egynéhányszor feladták, mégis elérte a nyolcvanat. Igaz, anya nélkül még a hatvanat is alig. De ő, énem másik fele, mindig csak kényeztetett, semmit sem tagadott meg tőlem, vagyis sohasem vigyázott rám, sohasem vont meg tőlem semmit, sohasem iparkodott „rossz hajlam"-aimat fékezni, Istennek hála! Ezért lettem felemás. Ezért nem bontakozhattak ki tehetségeim

io Weimari ímyjáték -- 77

145

pegazusszárnyai, ha ugyan vannak ilyenek, vagy voltak valamikor.

De késő a bánat! Két petesejt egyesüléséből lettünk, nem Isten, de a két nem egyesülésének akaratából. Két petesejt egymásra talál, az élet csírájával megkezdődik számunkra a világ teremtése.

Mert minden ember, minden állat, mi.iden növény, minden ásványkristály egy külön világ? Alakjuk, tartalmuk, képességeik már születésünk pillanatában meg vannak határozva. De rendeltetésük?

Hát igen, ez a nagy kérdőjel, amelyre Platón csakúgy nem tud feleletet adni, mint Konfucse, Voltaire vagy Faust.

Minden csak azért van, hogy egy ismeretlen erő kedvét lelje bennünk? Hogy művészkedjék vagy kontárkodjék?

Hát ezért labdázik bolygókkal, ezért mechanikázik naprendszerekkel és tejutakkal? Ezért figyeli érzéketlenül az élet és halál, a születés és pusztulás, az építés és rombolás tragikomédiáját?

Ha igen, akkor nincs nála kegyetlenebb zsarnok. A céltalanság öncélja, a Vanitatum Vanitas, a kegyetlenség sátani vigyora!

Efféle szónoklatot vágtam ki ma a Grecóban, mire Thorwaldsen megjegyezte:

-- Vagy nem ittál még eleget, vagy már túl sokat. Ebből származik minden filozofálás. Élni csak mértéktartással lehet, de szín józanul nem érdemes.

Ebben mindnyájan megegyeztünk volna, ha Koch tata, a tiroli tehénpásztor, neki nem rohan a szobrász elméletének.

-- De hiszen ez maga is csak elmélet! Tehát a mér-

146

téktartás is filozófiát szül! Ördögbe minden filozófiával! Egy jó kép, egy jó szobor többet mond minden pofázásnál! Cél vagy céltalanság? írj erről egy szép verset, August, és akkor már elérted a célt!

Szeptember ig

Heidelbergből visszajőve* nem nagyon volt ínyemre az apai ház. Igaz, külön-külön szerettem minden szobáját, minden festményét, szobrát, metszet-, érem- és ásványgyűjteményét, bútordarabját, szőnyegét, ablakkárpitjait, a zeneszerszámokat, amelyeket művészek és dilettánsok szólaltattak meg a házihangversenyeken. Szerettem a ház rejtett zugait is, amelyekben gyakorta ábrándoztam, félrehúzódva a sokszor oly terhes társaságtól, az egész emberi társadalomtól.

De a heidelbergi aranyszabadság után valóságos karámnak éreztem az egészet, mint az egyszer szabadjára engedett és oda ismét bekötött csikó.

Fickándozni szerettem volna, és ezt ott, a rendszeretet és szertartásosság hajlékában nem lehetett.

Anya észrevette. Ugyan mit nem vett ő észre? Egy tekintetváltás, és máris tudott mindent. Cinkostársam volt mindenben, máris kieszeltünk egy mentőtervet, mihelyt összeültünk, hogy megtanakodj ük a teendőket.

-- Nem lenne kedved Jénába menni, hogy ott befejezzed jogi tanulmányaidat? -- kérdezte az ő bűbájos, huncutkás mosolyával.

Nyakába ugrottam örömömben. Hiszen osztálytársaim, Schumann és még néhányan, úgyis odacsalogattak, dicsérve az ottani Alma Mater szabad szellemét. Aztán

io' -- 77

147

Schillerek is ott laktak, Ernst Schiller legbizalmasabb barátaim közé tartozott, Schillerné pedig csaknem gyermekének tekintett.

Igaz, ez egyben újonnan szerzett legféltettebb kincsemet, önállóságomat is fenyegette. Sőt egy másik család, a Frommann-família is, mert ez apának szinte jénai otthona volt.

Anya még ennek a Szküllának és Khariibdisznek fenyegető aggodalmát is kiolvasta szememből meg néhány dadogva elejtett szavamból.

-- Diáktársadnak, Schumann-nak a szobájában te is elférsz, nem kell cseberből vederbe menned. Apa Is az egyetem épületében lakik, hogy mentesítse magát minden családi konvenciótól munkája közben.

Üjból összenevettünk, mint a szavak nélkül is egymást megértő cinkosok. Aztán anya már csomagolt is, Friedrich, az öreg komornyik segítségével. És írt apának, hogy utólagos jóváhagyása reményében küld át engem, tanulmányaim befejezése céljából.

Amikor megérkeztem, apa is mosolygott. Pia fraus, ezt mondta az ő mosolya, hiszen az ilyen kegyes csalásoknak ő is nagymestere volt.

És maga sem mélyedt belé nyakig a Farbenlehre munkálataiba. Estéit Frommannéknél töltötte, nem egészen a nagy műveltségű könyvkereskedő és neje, mint inkább nevelt lányuk, Minna Herzlieb kedvéért.

Ezt a gyermeket, mert Minna mindig álmatag tekintetű gyermek maradt, apa már négyéves korában isme.rte meg. Egyik kedvence lett. Ha Minnát áthozták Frommannék vagy Schillerek Jénából, apa eljátszadozott vele, de serdülő korában mindig szakított időt a bájos leányka oktatására. Minna szépen énekelt, verselgetett és festege-

148

tett is, mégpedig nem is egészen dilettáns módjára. Apában valami felsőbb lényt látott, de nem Bettina von Brentano módján, hanem, ha az lidércfény volt, őt inkább oltári gyertya lángocskájához hasonlíthatnám.

De olykor a festett vagy faragott szentek is észreveszik a gyertyafényt, melynek lángocskája megremeg az Űr testének felmutatásakor. És apa nem volt szent. Ma is ember ő még magáért, hiszen Ulrike von Lewetzow alig néhány éve váltotta ki szívéből és tollából a Marienbadi Elégiá-t. És akkor mindössze ötvenéves lehetett, amikor Minna Herzliebet megismerte. Az atyai érzés lassan barátivá, a baráti pedig szerelmivé színeződött át. Hiszen nemcsak fizikai Farbenlebre-vel foglalkozott apa. A női lélek összes színváltozatai ott tarkállottak az ő érzelmi palettáján, összes hangja megrezdült húrjain.

Minden transzponált a spektrum színeire, a hárfahúrok hangjára. Anyából az Egmont Klárája lett, Steinnéből a Tasso hősnője és Iphigenie, Mariannéből a Westöstlicber Díván Zulejkája, Minna Herzlieb a Pandára és a Wablverwandschaften megírására ihlette.

A hölgypaletta első színe a mályvaszín. Werther Lottéjének fehér báliruhájába ilyen szalagocskák voltak fűzve, és ilyen, széles selyemcsokor díszítette.

Minna Herzlieb a bágyadt ibolyaszínt kedvelte, mintha lényének álmodozó voltát ez jelképezte volna.

Szeme kíváncsian tekintett a világba, mintha keresne egy álomlovagot, aki megváltaná a leányság meddő várakozásának pókhálószövevényéből.

Kétszer is csalódott a vélt és várt álomlovagban, aztán nőül ment valakihez, akit már távolról sem tartott álomlovagnak. Ebben a házasságban összetört. Négy év múltán reményvesztetten tért vissza nevelőszülei házába,

149

azontúl csak szobácskájában ábrándozott. Hogy miről? Apáról. Ű lett lelkének végső menedéke.

Hogy valójában mi történt Minna Herzlieb és apa között, ez örök titok marad. Véget nem érő nőügyeiről csak anyának számolt be, szinte érthetetlen, teljes őszinteséggel. Csak annyi bizonyos, hogy a pletyka szárnyra kapta ezt a viszonyát is, mint minden apró-cseprő dolgot, ami vele és körülötte történt.

Én a magam részéről minden reggel hűségesen referáltam volt neki nemcsak cselekedeteimről, de érzelmeimről és legrejtettebb gondolataimról is. Nem azért, mintha ezt megkövetelte volna tőlem. Ö, nem. De lényének magnetikus, mondhatni, mágikus varázsa, vallomásra késztetett mindenkit, aki bűvkörébe került, így hát még szemrehányást sem tehettem neki azérc az egyoldalúságért, amellyel mindenki titkába belelátott, de a magáéba nem adott betekintést.

Minna Herzlieb nevének szimbolikus értelmezésében írott szerelmes verse sem világított belé ebbe a viszonyba. Hiszen magától adódott, hogy a Minnesänger felhasználja a Herz és a Liebe szimbolisztikáját, az ő fennkölt művészi formájában.

Nagy a gyanúm, hogy gyermekkora óta versben gondolkodott, nemcsak lírában érzett. Ebből származik költészetének igéző varázsa, a forma és tartalom ilyen Homérosz óta nem látott egysége.

A Pandára már többet mond. A lemondás melankóliáját, melyet ez az ibolyagyermek keltett szívében.

Nem a Werther világfájdalmas szentimentalizmusa ez. Hiszen ő ezen már réges-rég túljutott. Még az iránta való szerelmébe belésorvadt lelkészlány, Friderike sem, a Lőtte előtti időből, akinek alakját Mignonban írta meg.

IfO

Idill és elégia, e kettő között mozgott költészetének finom erotikája, amely Thorwaldsen barátom bűbájos Ámorát juttatja eszembe. Az egyik Ámort megcsípi a darázs. A másikat megszúrja a rózsa tövise. Mennyi antik báj e két szobrocskában! Akárcsak apa költészetében, melynek humora olykor iróniába csap át.

És ez a Thorwaldsen? Naponta együtt vagyunk, de számomra mégis ugyanolyan rejtély marad, mint apa. A Végtelent a Végesben, a Gondolatot a márványban kifejezni, ezt tanulta el a görögöktől.

Azt hittem, hogy svéd. Majd azt, hogy dán. Egyik sem. Apja izlandi, és Bertel (itt Alberto) a tengeren született, vikinghajón, amely Izlandból Koppenhága kikötője felé vitorlázott.

Azt hittem, kortársam. Kiderült azonban, hogy mint Koch, már a hatvanba lép. Meg akar mintázni mint Ganümédészt.

Miért? Mert az istenek pohárnoka vagyok? Vagy, mert elragadott Zeusz sas képében?

Nem felel. Néma szfinxszé változik, annak rejtélyes mosolyával.

Vagy Buddha mosolya? A mindenekkel megbékélt bölcs mosoly?

Apja hajóács volt, aztán hajóorom faragó. A vikinghajók magasra nyúló orrára faragta tölgyből az ősgetmán istenszobrokat. Legszívesebben nevének felét, Thor istent, a nagy kovácsot, aki a Walhalla érckapuit kovácsolta.

Bertel már ötesztendős korában ott fúrt-faragott apja műhelyében. Tizenegy éves korában felvették a koppenhágai művészeti főiskolára. Később elkészítette két porosz miniszter szobrát. Az egyik, Rewentlow, hároméves ró-

mai ösztöndíjjal honorálta, így került ide első ízben, tizenhatévesen.

Canova szelleme nyitotta meg előtte az antik világképet. Aztán a pogány és keresztény mitológia között utazgatott, mint a térképen Róma és Koppenhága között, persze kisebb-nagyobb kerülővel.

Szeptember 28

Apa születésnapján, éppen egy hónapja, elővettem íróasztalom rejtekfiókjából verskötetét, útipoggyászom egyetlen könyvét. Fennhangon olvasgattam belőle, mint gyermekkoromban, apa születésnapi díszebédjein. Ezúttal a frauenplani házban két fiam, Walther és Wolfgang produkálták magukat a vendégsereg előtt. Walther tizenegy, Wolf kilencéves, Alma kettő. Bizonyára már őt is betanították valami mókára, mert abban a házban, amely színházhoz hasonlatos, mindenkinek produkálnia kell magát. A házbelieknek csakúgy, mint a vendégeknek.

A társulat összjátékát valóban apa rendezi, mint főrendező, de nékem kellett a gyakorlatban kiviteleznem, mint segédrendezőnek. Most ez Ottilie nyakába szakadt. Nem irigylem érte szegényt.

Bizony, semmiért sem irigylendő. Legkevésbé azért, mert a nagy Goethe kis menye, a kleines Frauenzimmerchen. Ha van valaki, aki még nálam is tragikusabb figura lett ennek az átkozott nagyságnak az árnyékában, az ő.

Anyja is, nagyanyja is szerelmi balsikerek áldozata. Mint gyermek az udvarhölgyek intrikáinak buta, suta és

mérgezett légkörében nevelkedett. Ennek áldatlan folytatása Johanna Schopenhauer „múzsaszalon"-ja. Persze, mi születhetett mindebből Ottilie lelkében? A Chaos. Nemhiába adta ezt a címet maga szerkesztette háziújságának. Mert nemcsak az irodalmi irányok, a művészet és dilettantizmus, a vers és próza, a humor és szentimentalizmus, de az ő lelkének zűrzavara is volt. Persze, az ő angoljai is írtak belé névtelenül.

Ó, nem Byron, Shelley vagy Keats, dehogyis. Csak a Mayfair, a Westend dandyjei, akik számára a frauenplani ház afféle show volt, turisztikai látványosság, melyet a legspleenesebb gentlemannek is meg kellett néznie, útikönyveinek csillaggal megjelölt pedáns utasításához képest.

Ezeknek a ficsúroknak nem nyílt alkalmuk a földszinti és emeleti traktusba behatolniok, apa nem fogadta őket, még Ottilie kérésére sem. Ott még Thackeray-nek, Heinének, Bőmének, az ifjú Schopenhauernek is csak félórácska jutott, így Ottilie lovagjai a mi manzárdunkra szorultak, melyet apa házasságunk után rendeztetetr be részünkre.

Kik voltak ezek? szóltam róluk: Wellington herceg fiai, Lord Wellesley és Marquis Duero. Oxford és Cambridge legősibb collegeinek nevelése művelt sportsmanekké gyúrta őket, a brit férfi élő szobraivá. Tengeri útjaikról sok érdekeset tudtak elbeszélni, a mi szűk kis weimari világunk valósággal összezsugorodott, mialatt elbeszéléseikben egy világbirodalom távlatainak roppant volta kezdett kibontakozni.

Ügy beszéltek az óceánokról, földrészekről és szigetvilágról, mint saját tulajdonukról. És ámbár az Északamerikai Egyesült Államok már fél százada kivívta füg-

getlenségét, ezt is csak Anglia-mama afféle engedetlen rakoncátlan gyermekének tekintették, hiszen az ő anyanyelvét beszélte.

Ottilie tudta, hogy gyűlölöm őket. Hiszen apjuk döntötte le az én Napóleon-bálványomat Waterloonál, amelynek halotti dombját Thorwaldsen oroszlánja díszíti.

De kit példáz ez az oroszlán? A győzőt vagy a legyőzött ét?

Csontjaik egy tömegsírban porladnak, és az oroszlán néma.

Apa ,;hajócská"-nak nevezte a mi padlás-lakosztályunkat. De ez a hajócska mintha brit hadihajóvá növekedett volna a Wellington-fiúk elbeszéléseiben. Hiszen a gyarmatvilág térképén jártunk volt hajódeszkás fedélzetén, a láthatár kiszélesedésében.

És ezt a láthatárt a másik két angol is kiszélesítette. Az ír Charles Sterling, egy diplomata tizenkilenc éves fia, a bravúros lovas. És a skót Des Veaux, atlétatermetű férfiszépség, Thorwaldsen vésőjére méltó Apollófejével.

Szerencsére nem vagyok féltékeny természetű. Talán azért, mert ahol nincs szerelem, ott nincs féltékenység sem.

De méltán kérdezhetné valaki, hogy ahol nincs szerelem, oda hogy kerül három gyermek?

Ó, ezek a hideg hitvesi ágy titkai. Igaz, hogy páter semper incertus . . . De nem, ennyire talán mégsem mentek a dolgok Ottilie és angol kedvencei között. Hiszen a három unoka, még a kislány is, Goethe-szemeket örököltek. Néha az én szemeim, de pillanatokra apa tekintete sugárzik belőlük.

Mindenképpen terhes örökség. Sőt félelmetes. Mert

154

ugyan mit kezdenek ők majd ezzel az örökséggel, amikor már én sem mentem vele semmire?

Megismétlődik bennük az én tragédiám, mégpedig fokozott mértékben.

Efféle Kasszandra-jóslatot hallottam egyszer Ouilie legjobb barátnője, Adele Schopenhauer szájából. És méltán. Mert mindkét fiú, sajnos, művészhajlamú. És ez még nem elég. A nagyapa aki -- saját szavával élve --, majomszeretettel csügg rajtuk, még nevelésüket is kivette kezemből. Sőt Ottilie és nevelőjük kezéből is. Ez az uzurpátor mindent kisajátít magának. Mondhatni, az egész világot!

Elmondtam mindezeket a Grecóban Kestnernek, Thorwaldsennek, Prellernek és Kochnak, sőt John Pagetnek is. Hiszen a ,jni angoljaink" őt is érdeklik.

Október 4

Chiarina úgy tűnt el tegnapelőtt, hogy még egy addiót is elfelejtett mondani. A szoba szokott virágdíszét nem rendezte el, amikor hazaérkeztem a Grecóból, az egyik vázában csak fonnyadt csokrot találtam. Ez lett volna hát a búcsú? A kis vadóc okosabb, mint én, aki hetekig búcsúztam Weimartól. Tudja, hogy nincs a búcsúnál feleslegesebb ostobaság. Hála Istennek, nem olvasta a Werther-í, mert még olvasni sem tud. Milyen szerencse. Aki a betű hieroglifáinak mérgét magába szívja, elszakad a természettől. Sőt, a világmindenségtől is, melynek csak öntudatlan részecskéi lehetünk.

Öntudat? Emberi maszlag, isteni büntetés. Ermenonville? Rousseau-i önámítás. Tiszta levegőjét megméte-

155

lyezte a betű. Mint parkját, mesterséges szigetecskéiét a marquis kertésze.

Chiarina egyre messzebbre kóborolt a Campagnán virágszedésre, amíg elnyelte a messzeség, amíg maga is újból virággá nem változott. Nem tudtam gyökerestől átültetni kertembe, mint apa anyát, az erdő vadvirágát. Igaz, nem is akartam. A vágott virág meg elfonnyad a legszebb etruszk vázában is. Ö nem akart mellettem elfonnyadni, egészséges, rusztikus lénye idejekorán meglelte a kiutat.

Inkább ápolónőre van már szükségem, mint szerelemre. A vértolulások fejemben, szívemben, egyre sűrűbben jelentkeznek.

Az ital? Vagy emlékeim súlya?

Ó csak hagyhatnám el őket, mint valami ócska holmival tömött csomagot! Hiszen egyre nehezebben cipelem! Szinte roskadozom a súlya alatt. És csak görgetem éveim szikláit, mint valami elátkozott Sziszüphosz. Meddig még?

Talán egy hajnalon itthagyok csapot-papot, és kirohanok a Via Appiára, a Campagnára. Futok, futok majd a piniákkal szegélyezett úton, amíg rossz szívem bírja, aztán letérek róla űzött vadként, hogy virágtengerbe merülve leljem meg örök nyugalmamat Thétisz karjaiban.

Igen, az ezüstlábú istennő végső reményem. Múzsák és földi nők karjai már hasztalan csábítanak, semmi dolgom velük.

A toll kihull majd kezemből, az az átkozott betiiíró, mint haldokló gallus kezéből a kard. Aki sem pennát, sem fegyvert nem bír forgatni, az adja meg magát sorsának. Éltem legboldogabb órája lesz, amelyben végre megadhatom magam,

156

Werther? Nem, öngyilkos nem leszek! Megválom, amíg üt a végórám. Nem futok el gyáván előle. Inkább feléje futok.

Mily hasztalan szalmacséplés! Igen, tett halála az okoskodás. De vajon tett-e az öngyilkosság? Nem éppen ő a tett halála? Az ultima ratio?

Úgy térek gondolatban újból meg újból Weimarra, mint a hazajáró lélek. Vajon nem térek-e oda vissza kísérletként, ha a földben sem lelek nyugalmat?

Pedig kipécéztem magamnak a végső pihenőhelyet a temetőben, Cestius piramisa mellett. Meg is mutattam Thorwaldsennek, aki nevetve hárította el ama kívánságomat, hogy megtervezze síremlékemet.

-- Mit akarsz azzal a negyven éveddel? Én hússzal előnyben vagyok. Ügylehet, te tervezed meg az enyémet. De addig megiszunk még a Grecóban jó egynéhány pohárral.

Vajon megiszunk-e még? Hiszen a chianti íze is keserűvé válik már a számban -- mikor múlik el tőlem ez a keserű pohár? ...

Az emmausi ifjak erre nem tudnak feleletet. De tekintetemből olykor kiolvassák. Én felelek önmagámnak. És egyszerre majd találkoznak velem a damaszkuszi úton, ha már nem leszek.

Október 6

Chiarina, a kis vadóc nem tért vissza. Eltűnt, mint valami vándorfelhő a Campagna fölött.

Ott szerettem nézni a fellegek isteni színjátékát Prellerrel, a felhők szerelmesével.

157

Az égbolt arculatának nevezi a felhőzetet; äz ég -- mondja -- felhőtlenül is oly sokat tud mondani. Akkor maga a nyugalom, amely hajnalfényének gyöngyház kagylójával borítja a Campagna hullámos síkját. Délben Danáé aranyesőjét zúdítja rá az istenek atyja. Az alkony bíbora mintha kardinálisok ünnepi palástja lenne az Angelus halk harangkíséretével. Hát még, amikor megkezdődik felhőgyermekei játéka! Bárányfelhők szelíd nyája vándorol lomhán az örök kékség azúrmezején. Réteges felhők vonalai szelik át a mindenséget, s gomolyfelhők párnái gyülekeznek, mintha éganya vetné gyermekei ágyát.

Oberon és Titánia hajtják fejüket az opalizáló selyempárnákra, Daphnisz és Khloé játszadozik rajtuk mosolyogva. Khariszok és Gráciák integetnek a múzsák népének, költők, festők ünnepi órája ez, Petrarca szonettjeinek és Botticelli angyalainak eljövetele.

Madarak gyűlnek körbe, hogy meghallgassák az Assisi prédikációt, majd újabb fellegek gyülekeznek Dante terzináinak zordon jóslataiként.

Most felvágtatnak a viharfelhők, Infernó-vá. sötétül a Paradiso. Száguldanak, mint kísértetlovasok, vad hajszában kergetve egymást, amíg felrobajlik és megzendül az égi orgona. „Dies irae, Dies illa" -- zúgja az égi kórus. Aztán megszelídül a táj, és Giorgione Venusa pihen el rajta.

Ekképpen beszél Preller a Campagna felhőiről, pedig ő korántsem beszédes vagy éppen fellengős természetű. Még mestere, Koch előtt sem nyilatkozik meg úgy, mint néhanapján előttem.

Ö is nagyon szerette Christian bácsit, akit én talán apánál is jobban szerettem.

158

Most, amikor leírom ezt, magam is megdöbbenek. Hiszen Gedanken sind vogelfrei -- tartja a közmondás. De a madárrajként tovareppenő gondolatoknak utána se néz az ember, jönnek az öntudatlanság káoszából, és vissza is röppennek oda.

De az írás? Vallomás. A szavak megragadnak a papíron, sokszor inkább, mintha márványba vésnék őket. Mert a vésett szavak előrekieszeltek, a megfontoltság pátosza beszél belőlük. De a papírra vetett írás gyorsan ugrik elő az öntudat alól, mert kikívánkozik onnan, és utat tör magának, mint föld mélyéből felszökő hőforrás.

De hohó, álljunk csak meg! Mit is vetett itt papírra a kezem? Vagy nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb?

Nos, bal felől dobog a szívem. És én azt írtam le a jobb kezemmel, hogy jobban szerettem Christian bácsit apánál.

Faggatom magam: hogy értetted ezt? Igaz lenne? Lehet-e jobban szeretni kerek e világon, mint a Faust és annyi remekmű íróját szereti valaki, méghozzá testébőlvéréből való fia? Nem bűnös dolgot írtam itt le?

Igaz, a „szeretni" szónak sokféle értelme, minősége és fokozata van, a kedvteléstől az imádatig. De nézzük csak, hogyan kellett szeretnem őt, akinek roppant árnyékában oly gyakran dideregtem. És hogyan szerethettem három éve elhunyt nagybátyámat, akinek napfényes vidámsága oly gyakran beragyogta a frauenplani házat.

Kopott ruhájú, korgó gyomrú diákocska létére máris felkéredzkedett Pegazus hátára, és a szárnyas ló megtűrte egy-egy sikerült emlékvers erejéig. A maturandusokat is ilyennel búcsúztatta a weimari gimnáziumból jövet. Aztán Jénában hallgatott jogot, de a vizsgákon is inkább hallgatott, mint felelt, mert a történettudomány, heral-

159

díka és numizmatika jobban érdekelte a jogi osztó törvények száraz paragrafusszörnyeinél.

A környék kis fürdőhelyein, Gerában és Lauchstädtben írnokoskodott, majd a badeni nagyhercegségben lett egy szűkmarkú bárócska könyvtárosa és személyi titkára. Ezt az állást is elveszítve, fordult azzal a bizonyos kérőlevéllel apához, melyet anya adott át neki. Apa nem fukarkodott az ajánlólevelekkel. Először Frankfurtba, majd Stettinbe protezsálta valakihez, csak éppen magához nem.

Pedig csakhamar bebizonyosodott, hogy alkalmasabb Mädchen für allest keresve sem találhatott volna.

Christian ugyanis nemcsak olaszból és franciából fordított, de ügyesen át is dolgozott színdarabokat. Sőt ügyes, néha költői szárnyalású prológusokat és epilógusokat is írt ho7zájuk, mintegy aranykeretbe foglalva azokat.

Nálunk akkor Belloromo társulata játszott. De már elmenőben volt, búcsújátékát is Christian bácsival íratta.

Apa akkor vette át a színházi intendatúrát, a színházzal együtt Christian bácsit is, aki egyfelvonásost írt első születésnapom évfordulója alkalmára.

Apa sem volt bőkezűbb a badeni bárócskánál. Christian bácsi hol Jénában, hol Lipcsében dolgozott Frommann-nak, Göschennek, Breitkopfnak és egyéb kiadóknak, hogy weimari sovány keresetét megpótolja valamivel. Akkor, mint ő mondta, váratlanul kihúzta a szerencsefazékból a lutri főnyereményét, Rinaldo Rinaldirá-t.

A háromkötetes banditaregény gyors egymásutánban kelt el három kiadásban, a bőségszaru kitárta széles torkát.

Apa sohasem nyilatkozott a Rinaldó-m\, úgy hiszem,

160

el sem is olvasta. De egy ízben beismerte Riemer jelenlétében, hogy a Werther óta. nem volt könyvnek ilyen átütő sikere. Riemer továbbadta Johnnak, az Kreuternek, a titkárok pletykája végigfutott a ház egész személyzetén, végül is anyához vissza, olyanformán, hogy a tirkos tanácsos úr megirigyelte a Rinaldó sikerét. Anya ezen olyan jót kacagott, hogy visszhangzóit tőle az egész Frauenplan,. Persze sietett elmondani apának, de ő csak szokott elgondolkodó mosolyával fogadta a házi véleményt.

-- Lehet, Christi, hogy valami igazság is van a dologban. A sikert nem adják ingyen. A Werther passzív romantikája után aktív romantika kell. Cselekvő ember. Hadvezér vagy bandita. Ami különben egyre megy. A hadvezér történelmi kalandor. De hadsereg áll mögötte, személyes bátorsága ritkán dönt el csatát, hadjáratot soha. Ezzel szemben a bandita vakmerősége egyéni erény. Minden kalandjában a maga bőrét viszi vásárra. Ezenkívül Rinaldó lovag is. Szerelmei költőiek, a gazdagok kincseit szétosztja a szegények közt, az elesettek pártfogója. És főleg, maga is elesett ember, aki zseni is lehetett volna, ha sorsa nem kergeti a rablóvezéri pályára. Az Abruzzók réme, de ha akarjuk, hőse is. A régi lovagregények új változata, majdnem azt mondhatnám, olyan grimasza, mint a Don Quijote. Hiszen a ponyvát a remekműtől csak paraszthajszál választja el.

Anya szinte szájtátva hallgatta apa magyarázatát. És boldogan, hogy a nagy ítélőmester bátyja művének irodalmi értéket tulajdonít.

-- Ó, milyen nagylelkű ember is maga! Ha Christian ezt hallotta volna! Potyognának a könnyei örömében! Milyen kár, hogy én nem tudom ezt ilyen szépen elmondani! Nem csoda, hogy aki innen kimegy, már a lépcső-

ii Weimari árnyjáték --

IOI

házban kezdi minden szavát jegyezni, hogy csak egyet is el ne feledjen!

Ezen meg apa nevetett, aztán átölelték egymást és összecsókolóztak.

Christian bácsinak is megvolt a maga szerelmi regénye.

Ez arra az évre esett, amikor a weimari színház bemutatta Schiller sikeres átdolgozását, a Turandot hercegnö-t.

Ezt a darabot apa maga rendezte, még beleszólást sem engedett senkinek, így Christian bácsi is járhatott a maga dolgai után. Jénai kiadójához, Frommannhoz ment volna át, mert annak sarkallására újabb brigantiregényt követett el, Fernando Fernandini címen.

Frommannéknél ismerkedett meg egy Heléne de Ahne nevű bájos leánykával, aki verset írt új udvarlója emlékkönyvébe.

Miután a Rinaldo névtelenül jelent meg, csakúgy, mint később Fernando, Heléne-nek sejtelme sem volt arról, hogy az emlékkönyvbe Rinaldo szerzőjének saját versét írja bele, melyet a regényből idéz.

Ezt csak az eljegyzési estélyen tudta meg, ahol Frommannék egész társasága jót mulatott a leleplezett költőn, azaz vőlegényjelöltön.

Mi sem természetesebb, hogy elsőszülöttüket Rinaldónak keresztelték.

Október 9

Néha úgy belefeledkezem a múltba, mintha jelenem nem is lenne.

162

De mi a „jelen"? Múló pillanat, tovalibbenő molypille, mely az idő végtelen terében csak álomszerű villanás.

És a múlt? Távolból kéklő hegyek, melyeket oly fáradságosán másztunk meg, amikor a közelből elénk tornyosultak.

Ugyan melyik az a pillanat, amelyet Faust marasztal, amelyért oda ígéri lelkét Mephistónak, amelyért elkárhozna?

Ha apa életében lett volna ilyen, nem írta volna a Faust-oí.

Pedig ő ,,az istenek kegyeltje". A siker embere, a világhír élvezője, a nők halványa, a költők ideálja, festők és szobrászok csodálatának tárgya, dédelgetett modellje. Maga a kalokagathia. Amilyen Periklész volt a maga korában és Petronius Arbiter Nero császársága idején. A külsőleg-belsőleg tökéletes férfipéldány.

Felülemelkedve minden vallási dogmán, sőt magán a valláson is, eljutott a tiszta istenhit fenségéig, a spinozai panteizmusig.

De hol a pillanat, amelyért érdemesnek tartotta volna az elkárhozást?

A Faust befejező Chorus Mysticus-a. nem felelet erre. Talán csak a halál pillanatában kapja meg az egyetlen feleletet a millió kérdőjelre.

Talán én is. De én nem kérdezek. Hiszen egyetlen pisztolygolyóval megadhatnám a wertheri feleletet.

Hogy apa akkor gondolatban megtette? Ez biztos. De akkor megjelent előtte a fekete kutya, mint ahogy engem is elkísért mindig heidelbergi sétáimon. Öt a húsvéti sétán mulattatta, lemaradhatatlanul csatlakozva hozzá, és Faust nem itta ki a méregpoharat.

n* -- 77

l63

„Múljék el tőlem a keserű pohár" -- izén te egy hang. A sátán kísértett. Megkínálta a földkerekség összes országainak koronájával. Aztán vigyorogva tette fejére a töviskoronát. Mert költőkirály koronáját dicsfényből és töviságakból fonják.

Nos, én hordom mindkettőt, anélkül hogy magát a királyságot megkaptam volna. Még trónörökös sem lehetek. Hiszen én vagyok az utolsó jakobinus, és fütyülök minden trónra!

Nevetnem kell! Szép kis jakobinus, mondhatná valaki. A Sachsen-weimari uralkodóherceg, Karl August a keresztapja, ö, maga meg Napóleon-imádó! Elmaradt fejéről a vörös frigiai sapka! Az ilyen fejre csak a Westfalia-Burschenschaft vörös képije való!

Hát igen, van ebben némi igazság. De ilyen fagikomikus ellentmondások között zajlott le egész életem.

Zajlott? Dehogyis! Csak folydogált. Mint önmaga medrét ásó patakocska. És nem szilaj, örvénylő folyó, amely tavaszáradással kicsap medréből, sziklákat görget, fatörzseket tép ki, táncoltatva azokat hullámai hátán, áttörve gátat, leomló partokat.

Ö, azok a gátak! Miért is nem tudtalak benneteket sohasem áttörni! Próbálkoztam borral, pezsgővel, mesterkélt mámorral, de mily suta próbálkozás! Holtéi elkedvetlenedve nézte, miatta egy ideig távol is tartotta magát tőlem. De aztán belátta szánakozón, hogy csak kényszermegoldás, jobb híján ennyivel is be kell érnem, hacsak golyót nem akarok repíteni halántékomba.

Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Holtéi, a nagy emberismerő, gyakorolta is ezr a francia szólásmondást, nemcsak idézte. De még idézni is mily kevesen tudják, nemhogy gyakorolni. Egy suta

164

helyzet, egy ebből kifolyó suta magatartás, és máris kész az ítélet: tehetségtelen poltron!

Érdemtelen a Goethe névre. De hogy ezt a nevet kiérdemelni egyértelmű a lehetetlenséggel, ezt az ítélőbírák nem veszik figyelembe. És százszor átkozottá válik majd ez a név, ha gyermekeim is ennek szörnyű súlyát viselik majd a hátukon életük kálváriáján. Mert ki a felelős ezért? Nem, nem Ottilie! Pusztán csak én! És a magam keresztjén kívül még ennek a felelősségnek a terhét is fel kell cipelnem a Koponyák Hegyére.

Egy óriás koponya, egy kis koponya és hatom legkisebb koponyácska, ím, ez a Goethe-család, így látom e percben. És néha a percmutató többet mutat az óramutatónál, hiszen ő a hosszabb.

Ügy nézegetem ezt az öt koponyát, mint Hamlet a temetőben. Vajon mi minden fért beléjük? És mi fog még beléjük férni?

Hát igazság ez, hogy apáé a Szent Péter Bazilika kupolája? Az enyém és gyermekeimé csak emberi méret?

A dán királyfi sem ment sokra, amikor párbeszédbe akart kezdeni a koponyával. Annak csak szemüregei meredtek rá sötéten, fogsora meg csorbán és gúnyosan vigyorgott.

Apa nem akarta Schiller koponyáját látni, amikor azt a weimari múzeum részére preparálták. Talán attól félt, hogy túlságosan sokat mondana neki. Vagy éppen semmit?

Ez utóbbi mindenesetre félelmetesebb. Keine Antwort ist auch eine Antwort. A hallgatás a leggúnyosabb felelet.

De apát nem lehet még kigúnyolni sem. Addig forgatott, nézegetett egy koponyát, amíg az anatómusok számára ismeretlen csontocskát fedezett fel rajta, ame-

165

lyct felfedezőjéről Goethe-beinnak, Ős Goethensesnek neveztek cl.

Most gúnyolódj, koponya! Nem Hamlettel, nem is költővel, de tudóssal nézesz szembe. Azokkal a szemtelen szemüregeiddel!

Egyszer az én frigiai sipkámat húztam arra a preparált koponyára, máskor diák-kepimet vagy Riemer cilinderét. Apa nagyon szerette az efféle játékot. Maga is csinált kifeszített és hátulról megvilágított lepedő mögött árnyjátékot. A bábjátékot meg fölébe helyezte a szín* padnak is.

Játszott a nőkkel egy életen át. ßs a szellemekkel is,

Október u

A Szent Péter templom egyik kápolnájában állították fel VII. Pius pápa márványszobrát. Thorwaldsen legújabb remekművét, melyet Varsóból jövet fejezett be. A lengyeleket Poniatowski lovas bronzszobrával ajándékozta meg, azok meg őt a legmagasabb kitüntetéssel.

A pápa szobra egyszerűen kísérteties. Legkivált, ha nem égnek a kápolna oltárgyertyái, hanem a fehér alak plasztikája a háttér rembrandti félhomályából bukkan elő.

Naphosszat kódorognak a bazilikában, ahol annyi a látnivaló, hogy az ember akár ki se menjen belőle, a nap és az éj minden órája leköti figyelmét.

Kápolnáiban szüntelenül tart a vég nélküli misézés. A földkerekség minden rendű, rangú és színű papja szolgáltatja a misét, a hívők serege ide-oda hullámzik, orgonabúgás, zsolpzsma, litánia, énekhang, zeneszerszá-

166

mok, ministránscsengők hangja és visszhangja egyetlen szimfóniává olvad a roppant kupola alatt, amely mint valami roppant koponya, fogadja be ezt a sokrétű zenebonát.

A tömjén átható illata őszi avar édeskés szagára emlékeztet, egyben az elmúlás borongó érzését kelti, amikor megáll az ember Michelangelo páratlan remeke, a Piéta előtt.

Néha szinte rabja leszek ennek a márványcsodának. Ma is órákig gyönyörködtem benne, mialatt észre sem vettem, hogy alaposan átfáztam. A szépség érzetének belső heve nem tudja átfűteni a hitvány testet, a halhatatlan a halandót. Köhögök és ez bosszant. Mi közöm nékem ehhez a hitvány testhez? Aki a Pietaban gyönyörködik, az vagyak én! Nem az az elpuhult, August nevű egyén, aki meghűlt, és most köhög, az ördögbe is!

Október 13

A mai napot a Vatikán irdatlan könyvtárában töltöttem. Ennek a könyvrengetegnek még a katalógusait is évekig lehetne tanulmányozni, de van egy élő katalógus is, Mezzofanti bíboros, ez a pergamenbe kötött, kis bagolyképű öreg.

Állítólag hetvenkét nyelven ír és olvas, beszél is vagy két tucatot. De úgy hiszem, ez csak amolyan legendaféle, mint ama Alexander Csorna de Kőrös, magyar tudós, akiről azt beszélte egy Schedel nevű honfitársa apának, hogy huszonnégy nyelvet beszélt. Készített volna egy negyvenezer szavas tibeti angol szótárt, mert Tibetben kutatja a magyarok őshazáját, jelenleg egy dardzsilingi

167

lámakolostorban. Apának több magyar látogatója volt, de ezek vajmi keveset tudtak Csornáról.

Engem angol barátom, Paget mutatott be Mezzofantinak, aki nevem hallatára apa „Über allen Gipfeln ist Ruh" kezdetű versével üdvözölt, délnémet, de tűrhető kiejtéssel.

Érdeklődtem nála nyelvismereti vetélytársáról, Csőmáról. Elvezetett a könyvlabirintusban a tibeti szobába, és megmutatta az Alphabetum Tibetíanum Georgi egy példányát. A Royal Asiatic Society of Bengal tudósításaiból ismerte Körösi Csorna kutatásait, s hogy jelenleg egy új nagy angol-tibeti szótár összeállításán dolgozik. Megjegyezte, hogy a tibeti nyelv csak egyik ősi nyelvjárása a szanszkritnak, kár erre annyi időt pocsékolni. A magyarral meg éppen semmi kapcsolata.

-- De ha már Tibetbe érkeztünk -- mondta mosolyogva --, mutatok én ennél érdekesebb valamit is.

Sárga selyemszalaggal körülkötött szandálfa lap göngyöleget vett elő feketelakkos fátokból. Kibontotta a zsineget, és kiteregette elém néhány lapját. Fekete és vötös, kínaihoz hasonlatos írásjeleket pillantottam meg rajtuk. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy famets2etről készültek, hiszen apa metszetgyűjteménye is tartalmaz kínai fametszeteket.

-- Ez az úgynevezett Tibeti Apokrif Biblia. Krisztus urunk születése után hatvan évvel nyomták a tibetiek, csakúgy, mint a kínaiak, jóval megelőzték Gutenberget és famulusát, Füstöt. Akiről egyébként azt állítják Wittenbergában, hogy azonos lett volna apjaura hősével, Faustus doktorral. De ez csak amolyan ellenőrizhetetlen mendemonda. Annyi bizonyos csupán, hogy ez a bizonyos Füst alkimista, aranymíves, ékszerész és nyom-

168

dász is volt egyszemélyben. De mit is locsogok? Hiszen voltaképpen erről az apokrif, ötödik evangéliumról akarok beszélni, ha érdekli.

Biztosítottam, hogy a legnagyobb mértékben érdekel.

-- Nos hát, ezt is a szanszkrit nyelv egyik idiomájában, pali nyelven írták, mint a hinduk ősi szentkönyveit, a Védák-at és az Upanisád-ókat. Olyan tibeti kereskedők elbeszélése nyomán íratott, akik hírt adtak Krisztus urunknak ama tizennyolc évéről, amelyről a négy hiteles evangélista sokak számára érthetetlen módon nem emlékezik meg.

Nagyot néztem, miket karattyol itt össze ez a pergamenbőrű kis öreg. Hiszen apával nemegyszer beszélgettünk erről a bizonyos tizennyolc kifelejtett évről. Mert említés tétetik, hogy tizenkét éves korában a Názáreti korbáccsal verte ki a kufárokat a templomból, aztán csak a Jeruzsálembe való bevonulásáról tesznek említést az evangéliumok, ekkor a Megváltó harmincéves volt. Hol tanult, erről nem tétetik említés, hol tanított, errőlis kevés. Pedig köztudomású, hogy a zsidó fiúkat tizenhárom éves korukban nyilvánítják férfivá, ma is akkor kelnek vándorútra, elszakadva családjuktól.

Kíváncsian lestem hát, felfedi-e a hiányzó tizennyolc év titkát ez a rizshártya göngyöleg.

A tibeti evangélium különös, de elfogadható magyarázatot ad a négy evangéliumból hiányzó tizennyolc évre. Szerinte Krisztus ezeket vándorúton töltötte.

Önkéntelen módon is a Wilhelm Meisters Wanderjahre, apa ifjúkori vándorújának leírása jutott eszembe, amikor Mezzofanti taglalni kezdte a titkos irattárban hét lakattal elzárt, apokrif evangéliumot, amely szerint Krisztus hat évig volt úton Tibet felé, Arabian, Perzsián és Indián keresztül. Hat évet töltött Yangla lámakolos-

169

torában, ahol részese lett a legmagasabb buddhista tanoknak, és hat évig vándorolt visszafelé, amikor már ő tanított.

Ezt a visszatérő utat már diadalmenetnek mondja az ötödik evangélium, a Nagy Tanítót India népe hozsannával fogadja, és a brahmin papok felett disputával arat diadalt.

De senki sem próféta a saját hazájában. Jeruzsálemben a Golgota várja, hogy ne csak életével, de halálával is tanúságot tegyen isteni rendeltetésének.

Legenda? Ha csak az, akkor a legszebb, amit költő valaha is alkotott. Valóság? Ha az, akkor egyben Igazság is, pedig e kettő nem mindig fedi egymást. Hiszen mindkettőnek ezer arca van.

Mégis, a kettő találkozására vágytam. Visszamentem a könyvtárból a bazilikába, és újból megállottam a Piéta előtt.

Elnéztem a Valóság és Igazság halálba dermedt márványarculatát, a legfenségesebb nyugalmat.

De ez a halál nyugalma. És én Pheidiasz remekére, a Zeusz Otricolira gondoltam, amely az erő és élet nyugalmának márványba lehelt fensége.

Vajon melyiket válasszam?

Már nem rajtam áll. A csalóka életből kifelé menet a biztos halál felé tartok.

Október ig

A római nyár perzselő heve kezd lassan meghátrálni az ősz előhírnöke, a permetező eső elől.

Néha még neki-nekitüzesedik, mint az elviruló szép-

170

asszony, aki nem akarja feladni szerelmi csatáit, amikor ágya és vágya kezd meghűvösülni. De hajában már ezüstszálakat fon az ősz ezüstös esője, a szökőkutak felszökkenő és aláhulló vízbokrétáinak csobogásába beleszól az esőcseppek hangversenye is, a villák parkjaínak fáin kiütköznek az elmúlás lázának színfoltjai, a kerengve levitorlázó falevelek kezdik mélán behinteni a még zöldellni akaró, dús pázsitot, a fonnyadó muskátlibokrok dühös színorgiája elhalkul, és helyette megjelenik a csipkés szélű szőlőlevelek vérző bíbora, amely lilába és ultramarinba megy át, mintha az ősz színpalettáját dicsőítené Ghirlandajo ecsetjével.

A Campagna elvirult pipacserdeje helyén új pipacsvörös jelenik meg: az angol parforce-vadászok ezüstgombos frakkja. Az őszi párák fátylai mögül felbúg a kerek vadászkürtök hallalija, zsemlyeszínű vizslák, barna pettyes kopók és fekete skót agarak száguldó teste nyúlik el hosszan a menekülő róka rozsdaszín bundája nyomában.

Az angolok telivérei úgy vágtatnak végig a hullámos síkon, mintha csak az epsomi Derby kék szalagjáért futnák a nagy versenyt, cilinderes lovasaik a Szigetország smaragdzöld gyepén képzelik magukat, ahol még a papok sem maradnak el a rókavadászatról.

John Paget addig-addig nógatott, amíg magam is fel nem öltöttem a piros frakkot.

A Lützows Wilde }agd-hoz hasonlatos, vad hajszában valóságos kentaurnak képzeltem magam, mintha összenőttem volna lovammal, egy test-egy leiekké.

Mindig megfizettem ezért, de most legkiváltképp. A szélsebes vágtában megizzadtam. Az egyik angol villájának teraszán löncsöt szolgáltak fel, a jeges whisky megártott.

Néhány napja amúgy is megfáztam a Szent Péter templomban, sűrűn köhécseltem. Ez fullasztó köhögési rohamokká fajult, Preller és Kestner aggodalmasan figyelik állapotomat, Thorwaldsen egyik doktort a másik után hozza a nyakamra.

Én csak mosolygok rajtuk. Miért akarnak mindenáron az életbe visszarántani, amikor boldogan várom a Kaszást. Olyan jólesik a láz delíriumo's mámora, még a pezsgőmámotnál is jobban.

Hiszen mindig is efféle félálomban éltem, menekülve önmagámtól és a valóságtól. Ügy hiszem, amikor reám suhint a Kaszás, végre találkozni fogok önmagámmal

Nézem ágyban leírt betűimet. Mintha azok is megváltoztak volna. Sokkal határozottabbak, mintha soraik valami határozott cél felé haladva sorakoztatnák fel betűkatonáikat.

Néha úgy jelenik meg előttem Weimar és a Frauenplan képe, mint valami rossz álom, amelyet más álmodott helyettem. Ki az? Apa? Anya? Vagy mindazok, akikkel életsorsom összekötött, ebben a kis és mégis oly valószínűtlenül nagy városban?

Vagy én álmodtam csak az egészet, ezt a lidércnyomásos életálmot, és most végre felébredhetek?

Megváltás lenne számomra.

Elvegyülni testetlenül az Alvilág árnyai közé, ahol nincs kötelesség, nincs felelősség, morál és más efféle nyomasztó teher. Már e gondolatra is milyen könnyűnek érzem magam.

172

MÁSODIK RÉSZ

OTTILIE VON POGWISCH

Weimar, 1830. május 2

Egy hete, hogy August azzal az utálatos Eckermann-nal elutazott.

Megkönnyebbültem. Két legyet egy csapásra. Ez több, mint amit remélhettem. Most szabad vagyok.

Igaz, a főzsarnok még a nyakamon van. De őt imádom. Hiszen nélküle sohasem lettem volna August neje. Ezt tudja legbizalmasabb barátnőm, Adele Schopenhauer, de anyám is. És ez talán nem is hármunk titka. Tudja a főzsarnok, sőt egész Weimar is, csak nem beszélnek róla. Szóval: amolyan nyílt titok.

Vannak ilyen „nyilvános titkok". Kimondatlan vallomások. Az én egész sorsom ilyen kimondhatatlan vallomás, mint anyáé is, akinek nem az a tragédiája, hogy elvált férjétől, hanem az, hogy hosszú évekig tartó szerelmi kapcsolat után elhagyta barátja a moldvai Sturdza hercegnő kedvéért. Jobban mondva: annak hatalmas vagyonáért.

Ez a testőrtiszt Weimar legszebb férfia. Mindenki irigyelte anyától, házassága a káröröm egész paroxizmusát váltotta ki.

Apósom, a főzsarnok, szokása szerint nem vett tudomást anya tragédiájáról, melyet egyetlen szóval sem sza-

bad érinteni előtte. Szereti távol tartani magától a kellemetlen dolgokat, ő szent és sérthetetlen, mint valami szuverén vagy Atyaisten.

Ez is egyike azon tulajdonságainak, amelyet csak szeretni tudok benne. Igaz, hogy az önáltatás legönzőbb formája, de egyben az ő teremtő zsenijének legszükségesebb védelme.

így vértezi magát a külső támadások elől. De belsejében is csak én egyedül tudok olvasni. Mert fenséges arcának minden vonása vagy elváltozása, kifejezése, nyitott könyv számomra.

Aztán előttem nem is zárkózik el annyira, mint mások előtt.

Ismer, sőt nevel gyermekkorom óta. Talán August, talán a maga számára. Apai érzésének határa oly végtelen, hogy nem is lehet ezt a gyengéd szeretetet a szerelemtől élesen elhatárolni. Hiszen Minna Herzliebben is a gyermeket szerette meg, de később már nemcsak a süldő leánykát, de a viruló hajadont, majd a csalódott nőt is szívébe zárta.

Nagy szíve van, akkora, mint az egész világ, így én is elférek benne. Sőt, mondhatnám, elég nagy és mind nagyobb helyet foglalok el a rejtélyes világszív ismeretlen térségeiben.

Oly nagy ez a szív, hogy az emberek fel sem tudják fogni. Ezért kimondják rá a szentenciát: nincs szíve!

Mert amit nem érnek fel ésszel, az: nincs.

Ez a legegyszerűbb megoldás. Az ateisták mentsvára is.

De nékem van istenem. Ennek a mérhetetlenül nagy szívnek a hordozója. És boldognak mondhatom magam, hogy nékem is jut benne férőhely.

174

Hiszen mindnyájan Isten szívében lakozunk Ezt úgy hívják: Világegyetem.

Elférnek benne a naprendszerek, tejutak, csillagképek, az egymást vonzó és taszító bolygók röppályái, a Zodiakus tizenkét képe és sok minden, amiről még nem tudnak, és nem is fognak tudni soha.

Persze, apa mindezt sokkal költőiebben mondja el a Faust-ba.n, de úgy hiszem, többet ennél ő sem tud mondani.

Bizonyára jót mulatna ezen, ha meglelné és elolvasná napló jegyzeteimet. De ezek éppen az ő régi íróasztalának rejtekfiókjában vannak elzárva., amióta megajándékozott vele első házassági évfordulónkon, azóta nem is látta ezt a bútordarabot.

A Schiffchen küszöbét igen ritkán és csak kivételes alkalommal lépi át, akkor is külön bejelenteti magát, mielőtt belép a számunkra berendezett, másodemeleti lakosztályba.

Viszont Augusttól minden reggel elvárja a jelentéstételt, amelynek egész tárgysorozata van. Személyi ügyek, háztartás, kiadói ügyletek, kéziratmásolás, gyűjtemények rendezése, személyzeti ügyek, udvari és politikai hírek, lapszemle, végül utazási és nyaralási program.

Most, hogy August hosszabb időre elutazott, mindez az én nyakamba szakadt. Egyelőre képtelennek érzem magam August helyettesítésére, hiszen ő is kidöglött ebből, mint a taposó ló.

Igaz, hogy én friss erővel foghatok hozzá, de meglehetősen tapasztalatlanul, gyakorlati dolgok iránt semmi érzékem.

Apa bátorít. Mondja, hogy belejövök, mint kiskutya az ugatásba.

175

Igen ám, ugatni már régen megtanultam, apportírozni is, de házat őrizni még nem!

Ez annyira tetszett az öregúrnak, hogy széles, kemény, sima tenyerével megsimogatta arcomat, még homlokon is csókolt, ami nála már a legnagyobb tetszés jele.

Na, majd azt is megtanulod, Frauenzimmerchen. Ha nem magadért és gyermekeidért, hát az én kedvemért.

Ez a legfőbb argumentum. Az ő kedvéért mindent, de mindent!

Május 9

Azt hittem, August távoztával visszanyertem szabadságom nagy részét, ha nem is az egészet. Mennyire tévedtem!

Az imádott főzsarnokkal nincs is semmi baj. Csak önmagam felelősségérzetével. Hiszen meg kellene mutatnom, hogy August, akit eddig csak tehertételnek tekintettem az egyre növekvő házifeszültségben, most könnyen nélkülözhető. Most megtudtam, hogy rossz a rosszal, de a rossz nélkül még rosszabb.

Ki gondolta volna, hogy a szükséges rosszat is így meg lehet szokni! És, hogy a szokás hatalma erősebb lehet a várva várt szabadságérzetnél is.

Bosszantó, de be kell ismernem: így van.

Hogy az imádott főzsarnok nem várja el tőlem azt a reggeli jelentéstételt, amit Augusttól naponta megkapott, ez vajmi keveset segít a dolgon. Sőt, ezzel mintha még inkább meginogna alattam a Schiffchen hajódeszka padlója. Mert a hajócska kormányos nélkül maradt, ezt el

176

kellett ismernem. Persze, csak önmagam előtt. Az Öregnek és a gyermekeknek semmit sem szabad tudniok vagy csak érezniök is ebből.

Színészkednem kell hát előttük. Igaz, angol udvarlóim miatt beletanultam volt a színészkedésbe. De Augusttal szemben más a színészkedés, mint az öreg és a gyermekek, valamint az egész személyzet előtt. Ott csak hitvesi csalafintaságot kellett álcáznom. De itt fel kell ölténem az erélyes házvezetőnő, sőt üzletvezető maszkját és érzem, hogy ez csak ideig-óráig sikerül. Az öreg szemeket, gyermekszemeket, személyzetszemeket nehezebb megtéveszteni, mint a férj tekintetét. Ezt talán minden nő tudja, de én csak most tanultam meg.

Mindegy! Majd ebbe is beletanulok! Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Ezt az imádott főzsarnok nemegyszer idézte. Mondhatni: ez bölcseletének alapköve.

A nőkkel szemben legalábbis ezt a játékot folytatja, mind a mai napig, pedig augusztus 28-án már belép a nyolcvanegyedik évébe.

A világgal szemben? Hát erről is lehetne elmélkedni. Hiszen a Dichtung und Wabrbeit-ban maga is elismeri, hogy Költészet és Igazság, ez két különálló dolog, a harmadik a Valóság. És a Képzelet? Ez ott lebeg mindhárom felett, mint tovaszálló felleg a táj felett.

Néha megnézi magát a vizek tükrében. De mást mutat a tenger, a tó, a folyam, és mást a pocsolya. Mert azért abban is kénytelen megpillantani olykor felhőarcának folyton változó fintorait.

A valóság meg micsoda? Épülő vagy lerombolt város, a kettő között a látszólagos nyugalom közjátéka.

A felleg, a költői képzelet elmereng ezen, meg is áll néha pillanatra vándorútján, hogy letekintsen emberek,

12 Weimari ámyjáték

I?7

istenek és állatok furcsa hajlékára, aztán ballag tova ismét, vagy száguld szelek szárnyán.

Fantázia vagy fantazmagória? Ábránd vagy ábrándkergetés?

De ez már a költők és filozófusok dolga. És mivel apa mindkettő, ma a reggeli jelentés helyett elmondtam neki ezt a gondolatmenetet.

-- Milyen kár, hogy nem tudsz verselni! Prózában olyan szépen tudod elmondani! De versben káosszá válik! -- tette hozzá mosolyogva, a magam szerkesztette Chaos című házijúságra célozva.

Nem tudtam megállni, hogy azt az olümposzi ábrázatát meg ne csókoljam. Hiszen csak kevés földi nőnek adatott meg ez a valóságban.

Lédának Hattyú, Danáénak Aranyeső, lónak felleg. Európának bika alakjában mutatkozott, Alkmenének férj alakban, hogy kijátssza erényességét, mint ál Amphitrüón. De vajon a Zeusz Otricoli hideg márvány arculata több, mint Johann Wolfgang Goethe nyolcvanéves fejcsodája?

Szeretnek az istenek, hogy ezt a barázdás, öreg istenarcot két tenyerem közé foghatom, és ő mosolyogva tűri!

Ó, ha szegény August látta volna ezt az isteni és gyermeki csókot, féltékenyebb lenne erre, mint a fess és elegáns ifjú angol dandykre. Néha magam is úgy érzem, hogy tiltott gyümölcs. De mit tegyek? Ha egyszer imádom az én főzsarnokomat!

17«

Május 8

Akadozik a házigépezet. Kezdem azt hinni, hogy ez a ffauenplani ház valami díszhintó, amelynek bakjára August távoztával engem ültettek, de kezem nem elég erős ahhoz, hogy tartsa a gyeplőt. A hasonlat ugyan nem szerencsés, mert ezt az udvartartást vezetni nem kocsismunka. Nagy tapintat kell hozzá, egy udvarmester biztos szeme és keze. De ez csak a gyeplő egyik szára. A másik a tiszttartó. Bevételek és kiadások egyensúlyban tartása, amit az államháztartásban költségvetésnek, egy gazdaságban számadásnak, bankban mérlegnek, a kereskedelmi életben könyvelésnek hívnak. A tartozik és követel rovatok az én főkönyvemben és pénztári naplómban furcsa táncot járnak. Az anyai házban hírét sem hallottam ilyesminek. Anya adósságot adósságra halmozott, szerelmi ügyeivel volt elfoglalva. Meg udvari dáma létére reprezentációs ügyekkel. Az igazat megvallva, én is.

A fogadások, háziünnepélyek rendezésében nincs is hiba soha. Ezzel az imádott főzsarnok teljes megelégedésére végzem tisztemet. A levelek, kéziratok, könyvek felolvasásában is. Csak a számlák, a számlák, ezek ne lennének! Az ügyvitel eme részében máris titkolódznom kell.

De hová vezet ez a titkolódzás? És hová szerelmi bonyodalmaim álcázása?

Charly Sterling naponta ostromol leveleivel. Bizalmasom, Adele Schopenhauer elköltözött anyjával, miután egy bankcsőd teljes anyagi romlásukat hozta magával, így Charly leveleit Jenny von Pappenheim címére küldetem, nehogy apa kezébe jussanak.

12«

179

Jenny Jerome Bonaparténak, az egykori westfáliai királynak természetes leszármazottja. Ezt a „morganatikus" házasságot az itteni felsőbb körök, még az udvar is respektálta, ámbár a Bonaparte névnek Waterloo óta sokkal rosszabb csengése van, mint a még mindig teljes értékű napoleon-d'oroknak.

Mindegy. Jerome király volt. És a napoleonidák furcsa módon minden behódolt és felszabadult tartományban megtartották birtokaik és évjáradékaik oroszlánrészét.

így Jenny is előkelő szerepet játszik városunk társadalmában. Vele való barátságom bizonyos védőpajzsa megingott pozíciómnak.

Azt a két irlandi ponnyt, amelyeket Sterling gyermekeim fogata számára küldött, Jenny ajándékának hazudom, nehogy gyanúba keveredjem. Hiába, a látszat a fő. Vagyis, a folyamatos hazudozás.

így apának is azt hazudtam, hogy nagyanyám látogatására utazom, Berlinbe, holott Charlyval akartam zavartalan találkozót Adele védőszárnyai alatt.

A sebesült hőssel, Ferdinánd Heinkével való szerelmi kapcsolatomat is Adele fedezte volt, ebben már van némi gyakorlatunk. És hogy ki ne essünk belőle, időközben skót udvarlóm, Des Veaux széptevését is ő gyámolítottá.

Cinikus vagyok? Lehet. De a magam mentségére kell felhoznom, hogy amúgy sem tökéletes szépségű arcomat egy lovasbaleset nagyon is eltorzította, felszakadt számat négyszer is varrni kellett És éppen ezért akarok mindenáron tetszeni a férfiaknak. Csak azért is! Persze, szánalmas játék, szzerencsétlen, mint az egész életem. De én nem akarok szerencsétlen lenni! Nő vagyok! És ha a köz-

180

mondás szerint: férfi sorsa a nő, nos, az én sorsom a férfi.

Dacolni sorsommal és bárányszelídnek látszani, ez az én taktikám. A kényszerűség taktikája, a szerelem stratégiája.

Ó, ha apának sejtelme volna erről! Mindjárt a föld alá süllyednék szégyenemben. De hiszen akiben van még szégyenérzet, az nem is olyan romlott.

Június z

August leveleit szinte naponta hozza a posta, ha nem is rendszeresen. Néha előző dátummal, később, máskor néhány napos szünet után, egyszerre többet. De végeredményben részletes útinapló, amellyel apja nyomdokaiba akar lépni.

Nemegyszer olvastam apa két itáliai útinaplóját. Az elsőt Róma dominálja, a másodikat Velence, ahová hivatalból kísérte Anna Amália főhercegnőt.

Akaratlanul is összehasonlítom őket Augustéval. De kissé fanyar szájízzel kell megállapítanom, hogy az alma itt is messze esett fájától, August precíz megállapításai apja bájától.

Mégis, szeretnem kell August eme útinapló vállalkozását. Apja már gimnazista korában megtiltotta neki a versírást -- ő tudta, miért. August nem is verselgetett, éo ha nagy titokban mégis megtette, még nekem is csak egyetlen leírt versét adta át búcsúzáskor. Olyan szomorú, csaknem kétségbeesett, hogy még apának sem mutattam meg.

Ez az útinapló próza' levél formájában, mégis afféle lázadás az apai vétó ellen,

„Ha te írtál Italienische Reise-í, nekem is jogom '-an hozzá!"

Ez hangzik ki a sorok közül érthetően: anch' io sono „poéta"!

És én csak üdvözölni tudom ezt a felszabadult akaratot. Kezdem megszeretni Augustot, akit eddig csak álzsarnoknak tekintettem. Ha visszatér, sok jóvátennivalóm lesz majd vele szemben.

Június íz

Háztartásunk anyagi ügyei egyre bonyolultabbak. Már alig tudom titkolni apa előtt, aki gyanút fogott holmi kifizetetlen számlák miatt, melyeket Friedrich, az öreg főkomornyik, esküdt ellenségem, csempészett íróasztalára.

Június 26

A sors groteszk játéka, hogy Augustot az én Charlymnek kellett istápolnia. Apja, Mister Sterling, ugyanis Nagybritannia genovai konzula. öt látogatta meg állomáshelyén Charly, amikor hírét vette, hogy August postakocsija Spezia és Genova között szakadékba zuhant, a pórul járt utasok között van Goethe fia is. Nyomban a helyszínre vágtatott, és gondoskodott August kórházba szállításáról. August kulccsontját törte, de azért a kórházból már saját kezű levelet tudott írni. Charly gondoskodik kellő ápolásáról.

Tegnap Jénában találkoztam Frommannéknál Rinaldo

182

Vulpiusszal, August unokatestvérével, akit apja nagysikerű regényének hőse után kereszteltek erre a banditanévre. Örökölte anyja, Heléne de Ahne bronzvörös haját, kissé élénkebb változatban. Büszke a Rinaldo névre, azt mondta, hogy Augustot inkább Wertherre kellett volna keresztelni apja nagysikerű regénye után. Furcsa figura, ötletes és szellemes, jó barátja Zacharias Wernernek, a Thalész fiai híres írójának. Hibáztatja, hogy Werner nem kereszteltette fiát Thalész névre, mulattatja Frommannék egész társaságát. Ékeivel célba vesz mindenkit, még apját sem kíméli szellemének hegyes nyilaitól. Nagynénje, Christiane vaskos humorát öiökölte, akit a főzsarnok csak a jénai csata után tett törvényes hitvesévé, tizenhét évi együttélés után Én a halála gyászévének elteltével lettem August neje, négyévi jegyesség után. Ezeknek a dátumoknak az összefüggéseit csak az tudja megokolni, aki ismeri Weimar társadalmi sznobizmusát. Én, sajnos, nagyon is jól ismerem. De a vörös Rinaldo is, aki bandita módra végzi ki e társadalom szörnyszülötteit, a copfosokat. No meg a kékharisnyákat, akik közé engem is besorol.

Augusztus 10

Eckermann apa utasítására elvált Augusttól Livornóban, mert Svájcba kellett utaznia, hogy apa ottani tudományos kiadójával elszámoljon, így August a baleset után egyedül maradt. Charly Sterling azonban megnyugtatott, hogy akadt új kísérője, amikor Nápoly felé folytatta útját. A kórházban ugyanis melléje szegődött valami olasz cselédlány, aki nem tágított mellőle. Mint valami

kóbor kutyuska, írja Sterling, akit az utcán s^ed fel az ember.

Eleinte bosszantott a dolog. Nem Augustra, nem is a leányra, de magamra bosszankodtam.

-- Mi az, Ottilie von Pogwisch, talán csak nem vagy féltékeny egy cselédlányra? -- kérdeztem önmagámtól.

-- Ugyan, badarság! Néked igazán nincs jogod féltékenykedni. Hiszen ...

Felsoroltam angol udvarlóim névsorát. A két Wellington-fiú, Des Voeux, Sterling, etcetera, etcetera. Aztán meg Augustnak idehaza is voltak „szívügyei". Sohasem érdekeltek, pedig az egyiknek még búcsúversét is leírta, amely úgy végződik, hogy Thétisz karjaiban lel majd örök feledést. Na igen, de ezek, kivéve a huszárőrmester feleségét, rangbeliek voltak legalább. De egy cseléd?

Nevetnem kellett. Hiszen August anyja sem volt más, akárhogy szépítjük is a dolgot. Ebben is apja példáját akarja követni, mint az itáliai levelekben. Teljék kedve benne!

Wahlverwandtschaften? Misztikus párhuzamok?

Kétségtelen, hogy léteznek ilyenek. Még sokkal kirívóbb példa erre, hogy Augustot heidelbergi kirándulásain egy f eket« .uszkár kísérte csakúgy, mint Faustot, húsvéti sétáján, akf Mephistóvá változott.

August többször is említette heidelbergi útitársát, aki később nyomtalanul eltűnt, megcáfolva a kutyahüség fogalmát. Miért szegődött melléje? Miért tűnt el? Ezen August nemegyszer töprengett.

„Vagy talán csak fantom lett volna? Már nem l~het bízni a kutyahűségben sem? Akár az asszonyi hűségben?" -- így folytatta fennhangon töprengéseit, reámszegczve szúró tekintetét.

184

Mit felelhettem volna erre? Csak vállat vontam, és mentem a dolgom után . . . Fantomok? Ez az apa reszortjába tartozik, a lemurok, sylphek és salamanderek álomvilágába. Hagyjuk meg ezeket Faustus doktornak, a mágusnak és boszorkánymesternek, aki a Höllenzwang titkait ismeri, megidézve a szellemeket.

-- Die ich rief, die Geister, werd'ich nun nicht los! -- mondja a bűvészinas. De vajon mikor lesz az inasból mester? Ha megjelenik a Föld szelleme? Vagy melléje szegődik a fekete kutya?

Feltettem egyszer apának ezeket a kérdéseket. De ő csak mosolygott, megsimogatva göndör fejemet.

Mostanában valahogy megromlott köztünk a viszony. August leveleit nem mutatja meg nekem, ez nagyon bánt, mert bizalmatlanságra vall. Egyébként is szinte sértően bizalmatlan. Mindent elzár előlem. Nemcsak a bevételek és kiadások jegyzékét, de a beérkező számlákat, sőt az élelmiszerkamrát is. Mint valami vén, zsugoti kulcsár.

Nem merem ezt szóvá tenni előtte, a háztartási mérleg erősen félrebillent, sajnos, adósságot adósságra halmoztam.

Most már csak az udvartartás meg a felolvasás az én dolgom.

Őszintén szólva, nem is bánom, elvégre Ottilie von Pogwisch vagyok, a birodalmi gróf unokája, nem cseléd! Udvarmesteri tisztemet pedig el tudom látni August és a hülye titkárok nélkül is, a személyzet engem jobban respektál, mint az öreg főzsarnokot. Ha August hazajön Rómából, akkor visszazökken majd minden a régi kerekvágásba.

Leveleimre nem válaszol. Nem írhatom meg neki, hogy

185

az öreg elrejti előlem az ő leveleit. Ez mindhármunkra sértő lenne. És az olasz cseléd? Similis simili gaudet! Éljenek boldogan!

Augusztus 29

Tegnap zajlott le az imádott Főzsarnok nyolcvanegyedik születésnapja. Az első, amelyen August nem volt jelen.

őszintén szólva senkinek sem hiányzott. Nekem sem. Ez szomorú, de így van. És önkéntelenül Is bűnös gondolataim támadtak: mi lenne, ha ezentúl életemből sem hiányzana? Ha az útibaleset alkalmával a szakadék mélyén maradt volna? Ha beigazolódnék halálsejtelme, és nem térne vissza Rómából?

Semmi. Az élet, az én életem menne tovább. Senki sem pótolhatatlan. És ő legkevésbé. Ez a rideg valóság.

De miért vallom ezt be önmagámnak? Ennek az emlékkönyvnek, amelyet a sok ajándék között Anna Amália nagyhercegnőtől kaptam.

Ha volnának szellemek, és ezek tudnának szellemszemeikkel olvasni, vajon néma szellembeszédével miket mondana nekem a hercegnő?

Néha az az érzésem, hogy itt áll a hátam mögöt:, és beletekint könyvem titkaiba. És megbocsát. Mert asszony. Neki is lehettek titkos vonzalmai, amelyekről nem tud majd semmit a világ. Mint ennek a háznak titkairól

A külsőségeket apróra feljegyzik az Eckermannok. De hogy mi rejlik mögöttük, azt csak E. Th. Hoftmann, a nagy misztikus tudná megmondani, aki megírta groteszk elbeszéléseiben a látszólag legprózaibb hétköznapok mindenütt jelenlevő misztériumait.

Ezek mélyebbek a romantika képzelgéseinél, a fantázia meglovagolta Rocinanténél vagy Pegazusnál.

Apa csak mulat azon, hogy Párizsban minő viharokat keltett Victor Hugo Hernani-}a., még a bemutató előtt. A vörös mellényes Théophile Gautier harci csapata bunkósbotokkal vonult ki, hogy a füttykoncertet ennek érveivel hallgattassa el. A karzati csata az Hernanl győzelmével végződött, néhány tucat bevert fej árán, csak a sajtóban tombol még a vihar.

-- Hol vagyunk mi már ettől? A német romantika ugyanúgy megelőzte a franciát, mint az angol forradalom királyfejezése Guillotine doktor humánus találmányát. Hiszen néha a Grande Nation is lemarad a történelem színpadáról, ha az ügyelő nem csenget idejekorán, vagy a színész a súgóra vár, nem tudván szerepének szövegét.

Ezt apa a tegnapi estélyen fejtette ki, a szokásos házihangverseny előtt, amelyeket Jenny von Pappenheim és közös barátnőnk, Augusta főhercegnő segélyével rendeztem meg.

Apa az unokák színpadi jelenetének örült legjobban, amelyben Waltheren, Wolfon kívül még Alma is részt vett, kétéves korában aratva első színpadi sikerét Walther zenéjére és Wolf szövegére.

Apa, aki Augustnak már gimnazista korában eltiltotta volt a verselgetést, unokáinak művészkedésére úgy ragyogott ki, mint fellegek közül az előtörő napsugár.

Hiúság, ember a neved! Majomszeretet, ez a nagyszülők tulajdonsága, mint ő maga mondja.

Szeptember 2

Jenny anyja, Augusta hercegnő első udvarhölgye, még ma is feltűnő szép jelenség. Nem csoda, hogy Jerome Bonaparte, a westfáliai király, amolyan ,,pótfeleség"-nek választotta Catherine württembergi hercegnő mellé, akivel Napóleon úgy boronálta össze, mint a főzsarnok engem Augusttal. A korzikai kalandornak is „vérbeli" főhercegnők kellettek, a régi ősnemesi arisztokrácia fémjelzése, az ő parvenü családja felcicomázására. Josephine, a tündöklő, még fonnyadó bájában is százszor különb volt Mária Lujzánál, az osztrák pampuskánál, akiért országokat hódoltatott meg, csakhogy Habsburg-ágat ojtson a maga családfájába. Goethe papának is nemesi vérre volt szüksége a botrányos Vulpius-házasság enyhítésére, hiszen önmaga is csak Karl August hercegi barátjától kapta a nemességet.

Napóleon ledöntötte a válaszfalakat, amelyek elkülönítették a nemest a közrendű polgártól, a jobbágyot a földesúrtól. A Code Napoleon nemcsak a római jogon épült, a respublica alapján, de Rousseau Contrat Socialján is, amely a francia forradalom hármas jelszavát az államalkotásba akarta átvinni. Legkisebb öccsét, a kalandos múltú Jerome-ot, mégis erőszakkal választotta el amerikai feleségétől, hogy hercegnővel párosíthassa öjs>ze. Ilyenek a gyakorlatban a nagy eszmék nagyképű jelszavai. És hogy ennek szinte torzképét is megrajzolja Napóleon, Jerome-nak fennkölt szellemű levélben határozta meg, hogyan uralkodjék a rajnai királyság népein, ledöntve minden korlátot népek, fajok, vallásfelekezetek, társadalmi osztályok között. Aztán despota módra semmisített meg mindent, amit a bátor, nemes szívű, nyílt

168

eszű Jerome a gyakorlatban is meg akart valósítani. Mert egyre több pénzt és katonát követelt tőle ez a gigászi polip, aki egész Európa vérét kiszívta.

És ez a különös polip August bálványa. Minden reá vonatkozó emléktárgyat gyűjteményében őriz, melyet ugyanolyan pedáns rendben tart, mint apja összes gyűjteményét. Bizony távollétében ezek is elhanyagoltan porosodnak, én nem értek gondozásukhoz. Azt a Napóleongyűjteményt pedig szeretném mindenestől szemétre dobni, ha hallgatom Jenny anyjának a múltra való visszaemlékezéseit.

Persze, ő még ma is Jerome-ba szerelmes, hiszen életének egyetlen nagy élménye. Jennyn kívül még egy leánygyermeke van tőle, ez Párizsban apáca..

Férje, von Pappenheim, akiről apa Schiller-idézettel mondja: „Ich kenne schon meine Pappenheimer!"

Ezt persze nem Jenny anyjának férjére értette, de vendégeink jót mulattak apa idézetén, melyet Jerome szájába adott.

Általában nagyon szereti vendégeit nevettetni, és ha ez sikerül, jobban tud örülni ennek, mint költői sikereinek.

Mint mondja: a költői babér problematikus, néha tövis, sőt bogáncskóró is vegyül beléje. De egy szívből jövő homéroszi kacaj, ez a legnagyobb jótétemény, abban nincs probléma.

Mostanában azonban egyre komorabb. Ez nála nem aggsági tünet. Testben és szellemben hihetetlenül ifjú, szinte a természet anatómiai és biológiai csodája. De vannak kedélyborulatai, amelyekből egyre nehezebben bontakozik ki.

Néha még a halálra is gondol, amiről azelőtt szó sem

189

lehetett. De mondja, hogy fontos dolgai kötik még ide: a Faust-ot be kell fejeznie. A Klasszikus Walpurgiséj-én dolgozik, csak én másolhatom ezt a kéziratát, senki más.

November 10

August halott. Október 28-ára virradó éjjel lehelte ki lelkét hű barátja, Preller karjai között.

Mint az orvosi látlelet állítja, halálának közvetlen előidézője agyér pattanás, azaz vértolulás, melynek rohama ágyából is kidobta volna, ha Preller nem fogja le teljes erővel. De a látlelet említést tesz még az egész testen mutatkozó, apró foltokról, melyek vagy himlőből vagy más ragályos betegségből, esetleg idült alkoholizmusból is eredhetnek.

Különös és döbbenetes, hogy anyja hasonló tünetek közt múlt ki, azzal a különbséggel, hogy több szörnyű rohamot kellett kiállania.

August Kestner, Charlotte fia és Thorwaldsen, a két másik hű barát csakhamar a helyszínre siettek két orvossal is, de August ekkor már halott volt.

Thorwaldsen beküldte apának jóváhagyás végett August síremlék tervezetét, melyet August maga jelölt ki saját számára. Cestius piramis alakú sírja közelében van, ciprusok árnyékában. Hogy ki volt ez a Cestius, azt őszintén szólva nem tudom, apától sem mertem megkérdezni, aki szinte megkövülve fogadta fia halálhírét.

A kérdő tekintetekre csak ennyit válaszolt:

-- Sohasem hittem, hogy halhatatlant nemzettem.

Aztán leveleket diktált Kreuternek August római barátaihoz, elsősorban Thorwaldsennek, jóváhagyva annak

190

sírkő tervezetét, és megköszönve neki és a többi barátnak, amit Augustért tettek. Végül bezárkózott hálókamrájába, meghagyva, hogy senki se háborgassa. Megfigyeltem a kulcslyukon keresztül, hogy mozdulatlanul fekszik ágyán ruhástól, amit sohasem tett.

Pedig tőle akartam tanácsot kérni, közöljem-e a tizenegyéves Waltherrel és a kilencéves Wolffal apjuk elhunytát. A kétéves Almával semmi esetre sem, ez természetes.

Rábízom a dolgot az öregúrra. Egyszer majd cáafc előbúvik odújából. A személyzetnek addig is meghagytam, hogy részvétlátogatók csak névjegyüket adhatják le.

Én is csak két gyermekkori barátnőmet, Jennyt és Augustát fogadtam, akik a gyászhír vétele után rögtön idehajtattak a Belvedereből.

Elnéztem a két gyászruhás szépséget. Augusta, Pál cár unokája, Mária Pavlovna nagyhercegnő leánya, az orosz nők büszke, kissé drámai szépségének igazi típusa.

Jenny apjának, Jerome-nak szépségét örökölte A bonaparték latin bája kissé elkeveredett Diana von Pappenheim kissé merevebb szépségével, de ez csak annál érdekesebbé teszi.

Ó, milyen rút vagyok így mellettük, igazán nem érdemli meg társaságunk -- miattam -- a „Három Grácia" elnevezést, amellyel az udvarnál megtiszteltek. De sajátságos, hogy a férfiak vágy-tekintetét inkább én vonzóm. Talán azért, mert könnyebb prédának tartanak a sok pletyka miatt? Vagy mert a nagy Goethe kis menye vagyok? Vagy egyszerűen csak azért, mert jobban vágyom tetszeni nekik, mint két barátnőm?

A férfiak ízlése kiismerhetetlen. Sokszor előnyben részesítik az „érdekesen" csúnya nőket az „unalmas" baba-

191

szépségeknél. Én hízelgek magamnak azzal, hogy egyik kategóriába sem tartozom. Valamiféle abart keveréknek mond Jenny nagybátyja, Egloffstein gróf, Susanne Waiden férje, akit nagy nőszakértőnek tartanak az udvarnál. És vele egy véleményen van Reinhard gróf, apa barátja, az egykori francia követ, akivel apa még rr.ost is állandóan levelez.

De hová is fut a tollam, ez a fékezhetetlen, szeszélyes jószág, természetem hű letéteményese?

Mennyire elkanyarodott a szegény Augusttól!

Különben, miért szegény? Miért sajnáljuk a jobb hazába költözötteket?

Ők az örök nyugalom dermedt mosolyával nézik életvergődésünket.

Nézik, hogyan lótunk-futunk meddő céljaink után a céltalanság labirintusában, hogyan vergődünk, mint a pókhálóba esett légy, szenvedélyeink selyem szövevényében. Miközben kérlelhetetlenül közeledik felénk a kaszáspók vagy a keresztespók. Hogy kiszívja vérünket. És a színpadi függöny legördül, a Finita la commedia felirattal.

August mindezt már a függöny mögül nézi.

Ügy érzem, gúnyos tekintete néha rajtam pihen.

December 22

Apa két hétig feküdt belső vérzéssel. Ez nem először történik vele, nagy izgalmak után. De Vogel, a háziorvosa már-már azt hitte, hogy utolszor.

Tegnap aztán felülkerekedett hihetetlen életakarata. Amiről azt állítja, hogy ez az ő igazi orvosa.

192

-- Uralkodnia kell a szellemnek a hitvány test ßiinden porcikáján, biológiai anyagon. Hiszen a szellem átsugárzása az anyagon, ez hozza létre a műalkotást is. És van-e művészibb alkotás az emberi testnél?

Már rendezget, parancsolgat. Készíti a karácsonyt unokáinak.

]anuár 20

Kár, hogy nem születtem regényírónak. Itt valósággal nyüzsögnek a regényfigurák, egyszerre tucatnyit is ki lehetne markolni belőlük, hogy papírra vessük vagy megfessük sorsukat, szokásaikat, szenvedélyeiket, időtöltéseiket vagy célkitűzéseiket. Greift nur hinein ins volle Menschenleben -- mint apa írja. Igen, de aki sokat markol, keveset fog. Egy fiatal angol, Thackeray szerző, aki többször is megfordult szalonunkban, jól tudja ezt. Lencseéles szeme csontvázig vetkőztette a „társaság"-ot.

Humorának íze kesernyés, mint az angol pezsgő. Ha én vetkőztetném így le Weimart, epébe mártanám tollamat, az ő kesernyés humora keserű szatírává torzulna, mert éppen ez a bölcs mértéktartás az, amit legjobban csodálok az angoloknál, és irigylek tőlük.

Pedig itt sem rosszabbak az emberek, mint Londonban, itt is akad köztük elég kiváló koponya, sőt nemes lélek is.

Persze, nem apa mértékével mérve, mert ő egyedül áll. De vegyük csak a f őhercegi párt.

Apa barátja, a két éve elhunyt Karl August, fürge, eleven, szellemes kis emberke volt, aki nem vetette meg a durva paraszti tréfákat sem. Ezzel szemben a főher-

13 Weimari ámyjáték -

193

cegasszony maga a vele született női (fenség és uralkodói tekintély mintaképe.

A kettő együtt groteszk festmény, külön-külön mindkettő ember magáért.

Az igaz, hogy madarat tolláról, embert barátjáról, vajon minő bizonyítványt kap az életiskolán az, akinek Goethe a barátja? Koronás uralkodóherceg, aki fiatal költőt választ legmeghittebb barátjául, akiből kancellárt, minisztert, titkos tanácsost csinál, amikor a költő irodalmi rangja még el sem érte a világit.

De más példa is akad a fürge kis ember emberismeretére, és állami viszonylatban nem sokkal kisebb az előbbinél.

Ez Jenny vo'n Pappenheim mostohaapja, Gerstenbergk, Diana Waiden második férje, aki apát követte a miniszterelnöki székben.

Karl August ezt az udvari hivatalnokot szemelte ki a bécsi, úgynevezett „táncoló kongresszus"-ra. És Gerstenbergk nem úgy táncolt, ahogy Metternich fütyült. A tárgyalóasztalon kihasított ura és hazája részére még egy jelentékeny darabot Poroszország térképéből is. Amikor pedig visszatért, Metternich szellemével szöges ellentétben rávette a nagyherceget, hogy adjon alkotmányt népének. Ez a remek ember lett a kis árva Jenny nevelőapja -- mert minden inkább volt, mint mostohája. És apa, minden weimari gyermek imádottja és imádója, társa lett ebben Gerstenbergknek.

így fonódnak regényem szálai az én kedves hősnőm, Jenny alakja köré, aki mai napig sem tudja születésének titkát, melyet rajta kívül mindenki ismer Weimarban. Milyen érdekes regényhősnő is az ilyen elvarázsolt királykisasszony, húsz évének minden bájával és születé-

194

sének titkával meg apácahúgávai, kinek létezéséről sem tud.

Kastélyok és kolostorok titkai, elgurult koronák és leomlott trónok színpadi díszletei és kellékei között, íme az élet valóságának romantikája, vagy ha úgy akarjuk, fantáziája. És a nagy színpadi háttér, a történelem, embersorsok millióinak démoni mozgatója.

De nem érek rá regényírásra, mert lefoglal saját életregényem.

Talán ezért vetemedem erre a céltalan naplóírásra, mint mindenki, akit elfoglal saját jelentéktelenségének főszerepe, mellékalakoknak tekintve még az olyan óriásokat is, mint Goethe vagy Napóleon, kiknek neve korszakok bélyege.

Nem nevetséges? Vagy talán inkább szánalmas? A kettő között zajlik az élet tragikomédiája, a görög színpadnak eme két merev álarca jelzi az Anankét, az Atreidák házának végzetét, melynek sorsszálait nem emberi kezek, de a Párkák szövögetik. Akár Pappenheim, az egykori daliás testőrtiszt sorsát, aki gyógyíthatatlan őrültként fejezte be életét, stammei birtokának kastélyába zárva, miközben két fiát idegenek nevelték, neje pedig egy trónjavesztett királyt, Jerome Bonapartét ajándékozta meg két leánnyal.

Kusza sorsszálak? Igen, azok. De az írónak lenne feladata, hogy szövevényüket avatott kézzel elrendezze, és az istenek ruháinak szövetét fonja, ahogy apa ezt kifejezi.

Apa és megint csak ő! Hát már minden körülötte forog, mint valami bűvös világorsó körül?

Jenny, aki ötéves korától tizenegy éves koráig egy előkelő strassburgi leányintézetben nevelkedett, sokszor be-

i s'

*95

szél arról, hogy még ezek a gyermekleánykák is milyen megkülönböztetett tisztelettel, csodálattal, sőt áhítattal tekintettek fel reá, mint az olyanra, akinek Goethe keze simogatta hajfürtjeit.

Ugyan mit tudhattak ők Goethe költészetéről, amikor még meglett emberek is csak deresedő fejjel érnek fel hozzá!?

A Nimbusz. Ezt a szót használom, amely persze magában véve semmit sem jelent, de sok mindent megmagyaráz.

August élettragédiáját feltétlenül. És rajta keresztül az enyémet is.

iS)2. január i

Üj naptári év. Számok. Jelentenek egyebet is, mint azt, hogy egy évvel öregebbek lettünk? Mire való ez az egész időszámítás? Hiszen Krisztus urunk születése előtt is számították az évezredeket olyan nagykultúrájú népek, mint a szumírok, kínaiak, hinduk asszírok, babiloniak, kaldeusok, zsidók, egyiptomiak, föníciaiak, görögök, rómaiak. Valahol ők is elkezdték az időszámítást, mintha előttük is nem száguldottak volna az évmilliók, melyekről csak a geológusok és paleontológusok kapnak valószínűtlen számjeleket. Apa ásványgyűjteménye őrzi földünk titkait. Éremgyűjteménye már nem olyan szűkszavú. Számjeleik egyre közelednek felénk, fejeik, jelmondataik egyre ismerősebbek, amíg csak el nem érkeznek a jelenbe.

És az archeológusok, akik évezredek múltán rábukkannak majd egy Weimar nevű német városka marad-

196

ványaira? Ugyan mit fognak ők tudni Goethéről vagy Napóleonról? Mit fognak kiokoskodni a kölni dóm földmélyébe süllyedt gótikájának groteszk kőszörnyeiről? Miféle új népek Winckelmannjai fognak elméleteket gyártani rólunk?

Fuimus Troes! Fűit Germania. Fűit Roma, Urbs Aeternitatis.

-- Szép kis újévi köszöntő -- mondta apa, amikor reggel elmondtam neki eme gondolatmenetemet.

Láttam gondoktól és gondolatoktól barázdált olümp őszi arcán, hogy már nem sokat használ az ő fennkölt filozófiája sem.

Az elmúlás keserve és szépsége egyesül arculatán. Hogy minden jóban az a rossz, és minden rosszban az a jó, hogy elmúlik? Hogy az örök változás a világ rendje? Panta rbei? Ezt tudta már Hérakleitosz is. De mi ebben a vigasztaló?

Tud-e Faustus doktor, a nagy mágus és varázsló er.nél többet mondani?

Meglátta arcom e ki nem mondott kérdőjelét.

- A te kis arcocskád nagy kérdőjelére válaszolva be kell ismernem, hogy Faustus sem tud többet Hérakieitosznál. Ezt már művem elején is beismertem, szabadon Marlowe. az első Faust-diáma. írója után. De az én Faust-ómnak mégis van egy értelme, sőt érdeme is: hatvan évig szórakoztatott engem. És még jó néhány évig szórakoztat majd másokat.

És nevetett. Igaz, kissé kesernyésen, de mégis nevetett. Mintha kinevette volna magát és másokat is. Pedig hosszú ideje már mosolyogni is elfelejtett.

De ebben a nevetésben nem éreztem semmi vigasztalót. Inkább Voltaire vigyora volt, ez a cinikus vén-

197

asszony-vigyor. És amely sehogy sem illett az ő olümposzi arcára. Mintha csak álarc lett volna.

Aztán mégis kisütött a téli napsugár hideg, de átható fénye. Három unokájára tűzött ez a kristálytiszta teiántet, sötét szemének szinte túlvilági sugárzása.

-- Látod, Ottilie, itt van a jövő! Mi dolgom az elkövetkező évezredekkel? Semmi, éppen semmi!

És sorra csókolta a három gyermeket, Almát ölébe véve.

Sohasem láttam még ilyen boldognak.

Olyan boldogság volt ez, amely már a vég kezdetét jelenti.

Január z

,

Apa senkit sem fogad, pedig messzi földről zarándokolnak hozzá az emberek, mintha éreznék, hogy pompás földi alakjában már nem soká csodálhatják.

Tegnap is számosan jelentkeztek, de még Eckermannig sem jutottak. A komornyik intézte el őket kapott parancs szerint. Én fogadtam egy Anna Jameson nevű, jónevű angol írónőt, és Sibylle Mertenst, Schaafhausen dúsgazdag frankfurti bankár leányát. De apáig ők sem juthattak.

Március zj

Az Olümposz halhatatlanjai maguk közé szólították a halandót, aki mindig vágyott társaságukba. Amikor eltemették, mintha vele temették volna egész Weimart,

198

sőt egész Németországot, de ki tudja, talán egész Európát.

Koporsója után Walther haladt, jobbján Vogel doktorral, balján Rinaldo Vulpiusszal. Nyomukban az udvar, a kormány, a papság, majd a diákok, sapkáikon gyászfátyolba burkolt rózsákkal, amint Ö egyik tavaszi dalában kívánta.

Megvárta az első tavaszi napot. Huszonkettedikén aludt el örökre karosszékében, kezemet fogva, négyéves kedvencét, Almát magához szólítva.

Ez a gyönyörű gyermek volt az örök szerelmes utolsó szerelme.

-- Máris igazi nő -- mondotta nemegyszer, tekintetét aranyszőke fürtjeire, fekete szemére sugározva.

-- Bimbóvá pattant rügyecske. A legszebb, akit valaha is láttam.

Alma és én le nem vettük róla tekintetünket, amíg csak le nem csukódtak szemhéjai. Senki sem látca a transzfiguráció pillanatát, amelyben megtörik a haldokló szemének fénye.

-- Alszik -- suttogta Alma. -- Menjünk, ne ébresszük fel. -- Aztán megcsókoltam a hatalmas homlokot, kihűlő kezét, és osontam magam is lábujjhegyen a kis Alma után, mert az Idő megállott, és az óra ketyegését nem tudtam elviselni.

Friedrich, a vén komornyik okosabb volt nálarmál. Amikor belépett a szobába, csak egy pillantást vetett gazdájára, aztán megállította az órát.

Ezt tette a ház minden álló és faliórájával, csak aztán küldött el Vogel doktorért.

Mire az megérkezett, gazdáját már fel is ravatalozta. Ünnepi, fekete frakkjának mellére tűzte a Becsületrend

199

vörös szalagos csillagát, melyet August Napóleon-gyűjteményéből kellett előkaparni, mert apa egyszer nekiajándékozta. Azóta is vitrinben porosodott. Melléje rendezte többi kitüntetéseit. I. Lajos bajor király a nyolcvanadik születésnapjára küldte el követével az általa alapított rend nagykeresztjét.

Nyolcvanegyedik születésnapjára antik torzót küldött. Amikor Friedrich kicsomagolta, éppen Gersten dorff lépett be.

-- A fejet, a kezeket és lábakat biztosan másik ládában küldi majd őfelsége -- vélekedett az öreg komornyik.

Nékem nem volt erőm a temetésen részt venni. Wolffal és Almával idehaza maradtunk, csak a nyitott ablakban hallgattuk a diákkórust, amint a hercegi család sírboltjába vitték a koporsót, Carl August és Luise főhercegnő koporsói mellé. Friedrich Schiller már negyedszázada várt barátjára a főhercegi pár baloldalán.

-- A földkerekség legelőkelőbb társaságában óhajtom eltölteni a hátralevő néhány millió évet -- mondta Kari August, amikor elrendelte, hogy a két költő között állítsák fel az ő sírhelyüket.

Aztán még hozzátette:

-- Csak Athénben és Firenzében találhattam volna ilyen jó társaságot.

Négy éve, hogy elfoglalta helyét a jó társaságban. Amikor neje követte, két évre rá, apa felsóhajtott:

-- Magamra maradtam. Mint valami mitikus lény.

-- Hát én? És az unokák? -- kérdeztem szemrehányóan.

August akkor már Itáliában volt.

-- Bocsáss meg, hölgyecském. Hálátlan vagyok -- mondta szokott homlokcsókjával,

200

Ulrike von Lewetzow után még egy titkos szerelnie is volt apának, akiről csak én tudtam. Jenny von Pappenheim.

Ha mindenki rajongott apáért, Jenny egyenesen bálványozta. Felsőbb lényt látott benne, jelenlétében sohasem tudott feloldódni. Amikor első ízben jelent meg házunkban anyjával, Dianával, apa az Aldobrandini-szobában fogadta őket.

Valósággal belepirult a két szépség láttára. Nyomát sem láttam szokott fölényének, amely kissé szertartásossá tette, ha látogatókat fogadott.

Jenny délszaki szépsége valóban kimagaslik még a weimari hölgykoszorú pompás virágfüzéréből is. Kreol bőre, ragyogó, sötét szeme, korzikai üzenet, a Mediterrán nereidája lehetne ez a Bonapartida.

Egy ízben, tavaly, színes rajzot készített róla egy festő, Jenny nem merte személyesen átadni, ezért elküldte apának, hogy elbírálja. Apa azt hitte, ajándékba küldi. Szellemes kis versikében köszönte meg. Ez volt utolsó kézirata.

Az előző évben Jenny magahímezre papucsot küldött apának születése napjára, remek vers kíséretében. Apa ezt is költeménnyel viszonozta, hiszen ő mindig versben gondolkodott, nemegyszer beszélt is, akaratlanul.

De Jenny barátnőjének, Augusta princessnek is jutott hely szívében. Sőt Augusta anyjának, Mária Pavlovna nagyhercegnőnek is.

Hogyne jutott volna, amikor az egész emberiség beléjefért?

És most mindannyian ki vagyunk rekesztve belőle!

201

Május 20

Apa temetése után olyan üres lett a frauenplani ház, amilyen azóta sem, amióta Karl August nagyherceg neki ajándékozta volt.

Ha tátongott vol iá az ürességtől, nem lenne ennyire sivár, mint most bútorokkal, kárpitokkal, képekkel, szobrokkal, gyűjteményekkel túlzsúfolva. Hiszen a földszinten, lépcsőházban, első emeleten minden apára., a másodikon minden Augustra emlékeztet. Néhány napig csak elviseltem ezeket a mementókat, hiszen száz részvétlátogatást kellett fogadnom, magára csak nem hagyhattam ezt az Eumenidák házát. De aztán menekülni! És főleg a gyermekeket menteni innen! Mint az emlékezet tűzfészkéből!

Ez a gondolat uralkodott el mindjobban rajtam, arníg végre is elkapott, mint valami forgószél.

A gyermekeket anyához és nagyanyához vittem, a hercegi kastélyba, nagyanya, Henckel-Donnersmarck grófnő, az anyahercegnő első főudvarhölgye volt, anya Mária Pavlovnáé.

Aztán apa végrendelete szerint kifizettem a meglepően sovány örökségből a titkárokat és személyzetet, az August-készítette pontos leltárat hatóságilag láttamoztattam, végül iepecsételtettem a házat, a kijelölt gondnokságra bízva.

A gyermekek örököltek mindent, én mindössze hatsiáz tallér évjáradékot, ami nevetséges vagy inkább szánalmas összeg egy atyaisten menyének. Igaz, az én kezemből kifolyik a pénz, édesmindegy, több vagy kevesebb. Fő, hogy a gyermekek jövője holtukig biztosítva van. Nem készpénzben, nem is évjáradékban, hanem apa

202

összes műveinek állandóan befolyó szerzőjogi honotáriumai útján. Cotta, Campe és a többi kiadó máris jelentékeny összegeket folyósítottak, amikor az Augusttól kijelölt gondnokok és árvaszéki gyámok elszámoltak velük.

Persze, reám nézve mélyen sértő és megalázó ez a végrendelet.

Hiszen igaz, hogy August távoztával képtelen voltam a háztartás anyagi ügyeit vezetni, minden hiányzott, csak a számlák és hitelezők szaporodtak úgy, hogy a vén zsugori már mindent elzárt előlem. De hogy gyermekeim és gyámjaim kegyére legyek utalva, nem, ez sok egy kicsit!

Elvégre az én nagyanyám birodalmi grófnő, a gyermekeké szakácsnő, akárhogy is vesszük. Ebből a tűrhetetlen helyzetből menekülnöm kell! Megyek Adele Schopenhauerhez, aki anyjával egy Rajna-menti birtokon húzódott meg anyagi végromlásuk után. Már jelezte is a hűséges lélek, hogy náluk mindig otthonra lelek.

Köln, 1832. augusztus 28

Ma lenne apa nyolcvanharmadik születésnapja. Talán ott bolyong testetlenül a Frauenplanon, hiszen a szellemek nem ismernek lepecsételt ajtókat. Nézegeti könyvtárának, gyűjteményeinek ritkaságait, és mosolyog mindeme földi hívságokon, melyeket egykor, még nem is olyan rég, oly becseseknek tartott.

Elmondtam új barátnőmnek, Sibylle Mertens Schaafhausennek ebbéli képzelgéseimet.

-- Olyan az imádott főzsarnok, mint egy ollókivágás

203

fekete árnya, melynek finom körvonalait a múltak dicsfénye veszi körül. Ez az árny bolyong az üres házban, aztán kilép belőle, és az éjféli holdfényben óriássá nőve borul rá egész Weimarra. Mert ő volt a város dicsfénye, és most a titán reáboruló árnyéka az ezüstös holdicny laternamagikájában.

Sibylle kemény vonalú márványarca mindig megenyhül, ha csapongó fantáziám badarságait hallgatja. Csacska gyermeknek tekint, holott csaknem egykorűak vagyunk. Nékem pedig kissé férfias szépsége Colonna hercegnőt, Michelangelo ideálját juttatja eszembe, szeretnék hozzá, szonetteket írni, ha lenne ehhez tehetségem. De hol vannak már Chaos-beli dilettáns próbálkozásaim? Adele, ez *a rút kis múzsa még mindig költőnek tart, de ő márcsak amolyan élő anakronizmus, Alt-Weimar egy ittfeledett tartozéka.

Rútsága felett nem haladt el az idő. De én már nem merek a tükörbe nézni, ismeretlen, dúlt arc mered onnan felém, Medúza? Vagy Médeia? Hiszen újból megjelent az angol aranyifjak nagy csoportjában az én laszónom: Sterling.

Szebb, mint valaha. Bálványa a nőknek, és én nyolc évvel vagyok idősebb nála. Minő reményeim lehetnek?

ö azonban nem tágít mellőlem, a többi nőt figyelembe sem veszi. Azt mondja: szép nő van tucatjával, de Ottilie csak egy van kerek e világon! Higgyek neki?

Akarok hinni, hiszen Charly is csak egy van.

„Du bist mir über Alles" -- énekelem Don Giovanniból Donna Anna áriáját. Hiszen ha Byron ismerte volna Sterlinget, róla mintázza Don Jüanját.

204

Nonnewerth, szeptember 4

Elbújtunk laszónnal a Rajna eme csodálatos szígecéré. Nem, nem játszunk Werthert! Ez már kiment a divatból! Boldogok akarunk lenni, maradéktalanul boldogok. És ez a Boldogok Szigete. Mintha természet és ember erre teremtették volna.

Apácaklastromát annyira befutotta a vadszőlő, hogy az ősrégi épület mohos kövei ki sem látszanak indáinak szövevényéből. Csak csúcsíves ablakainak ónkarikás üvegtányérjai csillannak elő a folyondár dús csipkézetéből, gyémántkristályként szikrázva az őszelő ragyogó fénytengerében.

A kápolna hajnali misére szólító harangja aranyesőként permetez a sziget áhítatos csendjére, csak a Rajna zúgásának távoli moraja vegyül néha-néha a hajnali harangkongásba, mintha jelezni akarná, hogy ősidők óta ő itt az úr, ember, várrom, kolostor, zsolozsma, minden egyéb itt csak vendég. Látott ő már itt páncélos lovagokat, Minnesängereket, császárokat, érseki bíbort, szerzetes csuhát, üldözőket és menekülőket, címeres vitorlájú gályákat, ájtatos zarándokmenetet, ez mind csak múló jelenség, ő a változatlan, aki az idők méhéből eredve tart feltartózhatatlanul titokzatos végcélja felé. Sziklákat görgetve, kavicsokat csiszolva, szigeteket képezve, zátonyokat alkotva, örvényeket kavarva, új, meg új tavaszi medret vájva, vízeséseket zuhogtatva, hajósokat csalogatva iszapsírjába.

Egyik szikláján Loreley fésüli aranyhaját, szirénénekével hajósok vesztét okozva.

Habjainak hullámtáncán sellőket és pisztrángokat dobál, meséket ringat, bölcsődalt énekel, míg csak meg

205

nem vadul, szilaj, prüszkölő, tomboló ménként vágtatva a hegyhátak lankái között.

Igen, ő a legendás folyam, népek elválasztója, és összekötője, partjain a történelem nagy színjátéka vonul szakadatlanul, mintha grandiózusabb díszletet erre sehol sem lelne.

-- Nem látod, édesem, hogy Kolkhiszban vagyunk? Hogy eljöttél a Boldogság aranygyapjáért?

Sterling csak mosolyog rejtélyesen, mint laszón ama barbár királylányra, akinek segélyével megszerzi az aranygyapjút. De valahol Kreusza várja, akivel Médeia nem tudja felvenni a versenyt. És én már érzem tragédiámat, ölnöm és halnom kell majd érte. De ez a baljós sejtelem, úgy látszik, hozzátartozik a teljes boldogság ízéhez, mintha csepp vér vegyülne a rajnai pezsgőbe, mely megadja igazi ízét és zamatát. Vagy őrült lennék, mint Médeia?

Lehet. De ezért az őrületért érdemes élni!

Frankfurt, 1853. január 7

Sibylle Mertens mellett újabb szoros barátság Anna Jamesonnal, a hírneves írónővel, akit még apa halála előtt megismertem Weimarban. Apa akkor már alig fogadott, Sibyllét és Annát sem sikerült becsempésznem hozzá.

Itt megismertem egy igen derék angol gentlemant is, Captain Storyt, aki Indiában szolgált, és sok érdekes történetet (storyt) mesél erről a meseországról, hogy nevét meg ne hazudtolja. Naponta megkéri kezemet, persze minden eredmény nélkül, hiszen: Charly, Du bist mir über Alles!

206

Sybille régészettel foglalkozik, számos archeológiái folyóirat munkatársa, valamint régészegylet tagja.

Amit az ásatásokról mesél, az még Indiánál is sokkal érdekesebb. Ott ugyanis a föld felszíne felett látható az évezredek történelme, építészeti csodái mellett a kölni dóm is eltörpül. Mi európaiak valóságos parvenük vagyunk a mi évezredünkkel a négyezeréves hindu kultúra mellett. De a mezopotámiai ásatások fokról fokra kaparják, csikarják ki a föld mélyéből annak titkait. Semmit sem kapni készen, küzdeni kell minden városmaradványért, épület alaprajzért, szobordarabkáért, s erről Sibylle oly izgalmasan tud elmesélni.

Anna viszont pénzt csinál mind a kapitány, mind Sibylle elbeszéléseiből. Megkeveri őket ókori vagy újkori szerelmek történetével, mesét kerekít ki mindenből, amit csak elmondanak neki világjáró honfitársai, akik úgy mozognak a földgömb térképén, hogy méltán nevezik őket globetrottereknek.

Frankfurtban csakúgy otthonosan érzik magukat, mint Bengáliában, a szigetvilágon csakúgy, mint Weimarban vagy Rómában.

-- Kalózok ivadékai vagyunk -- mondja Captain Story. -- Megvártuk csendben, amíg a spanyolok, portugálok, hollandok, franciák felfedeznek minden kitérképezetlen zugot, aztán rátettük kezünket a legjobb víziutakra, kontinens-részekre, szigetekre.

-- Ez még nagyon szép -- ugratta Sterling a kapitányt --, csak azalatt kiejtettük kezünkből a legzsírosabb falatot, Amerikát. Pedig már ezt is kézben tartottuk.

207

Weimar, 1854. január 2í

Mi maradt a rajnai meséből? Csak szenvedés? Vagy boldogság? Csupa kérdőjele a múltnak és a jövőnek. A múlt beszédes, mint maga a legendás Rajna, melynek zúgásában a múltak zenéje hallszik. A jövő néma, mint a saisi szobor, vagy a szfinx, mely nem felel, csak mosolyog titokzatos és könyörtelen kőnémaságában.

Űjból anya leszek, hét évvel Alma születése után, világ-csúfjára. És ez a gyermek az Apácák Szigetén fogamzott. Négyhónapos. Charly Sterlingé. Azaz az enyém, egyedül az enyém. Mert apja tudni sem akar róla, sem rólam, amióta elárultam neki titkomat. Ügy eltűnt, mint a kámfor.

De itt még meddig titkolhatom? Anya szeme máris gyanakodva nézi folyton szélesedő csípőmet, pedig magam is alig veszem észre az állótükörben körvonalaim változását.

Apa utolsó szavai kísértenek:

„Nun kommt die Wandlung zu den höheren Wandlungen." A halál titkát vélte ezekkel a szavakkal megfejteni, de én a születés titkára alkalmazom most, hiszen oly rokon a kettő.

Tisztán és élesen emlékszem ezekre a szavakra, melyekkel apa akkor üdvözölte a Mors Imperatort. Jenny is hallotta őket a szomszédos szobában, ahol a francia követ nejével tartózkodott. A követné szerint apa azt is mondta néhány perccel előbb:

-- Mehr Licht!

De ezt se én, se Jenny nem hallottuk. Azt ellenben mindhárman, sőt még többen is az elősiető vagy már ott ólálkodó személyzet közül, hogy valami különös gyász-

208

zene hallatszott a kottaállvány felől, mintha a hangjegyek és hangszerek megszólaltak volna.

Ezt csak később vallottak be egymásnak, mert mindegyikünk azt hitte, hogy csak az ő feszült idegeinek játéka, az érzékek csalódása, hogy csak ő hallotta.

-- És ezt nevezik könnyű halálnak! -- kiáltottam fel, amikor zokogva omlottam Jenny karjaiba.

„Nun kommt die Wandlung zu den höheren Wandlungen." Ebben a nyolc szóban foglalta össze apa akkor a Faust befejező részét, amelyben a Páter Extaticus, Pater Profundus, Pater Serapbicus és Doktor Marianus egyre magasabb régiókba száll a Magna Peccatrixszal, Margarétával, a Fiúk Kórusán át a Chorus Mysticus magasságába: in allerhöchste Wandlungen.

Amit „költői ihlet"-nek neveznek, az csak profán meghatározása az alkotás szülőhonának, a szellemek birodalmának.

Jenny von Pappenheim mondja, hogy Goethe akkor is Goethe lett volna, ha egy sort sem ír.

Merész mondás és mélyen elgondolkoztató. Vajon ő, az Ember, akkora lenne, hogy költői megnyilatkozás nélkül is teljes egész?

Bizonyos, hogy ha azt a rengeteg embert, aki őt személyesen ismerte, megszavaztatnák, a többség igennel szavazna.

Hiszen beszéde, németsége, emberi magatartása, megfontolt férfiassága, életbölcsessége, példamutatása akkor is megmarad, ha nem fog tollat a kezébe, amelyek halhatatlan verssorait, prózájának és drámai dialógusainak formatökélyét, gondolatainak kristálytiszta megfogalmazását szüntelenül, talán születésének első percétől fogva fülébe súgták.

14 Weimari árnyjáték -

ZOp

És keze nemcsak betűírásban, de rajzban is engedelmes eszközzé vált gondolatai, érzelmei, életlátása, természetszemlélete tolmácsolásának, az egy test, egy lélek összeforrott egysége alapján.

Apa nemegyszer beszélt titokzatos, láthatatlan lényekről, akik az utat sepregetik előtte, bármerre jár.

Azt hittük, maga sem veszi szó szerint eme észrevételét, mert szeret szimbólumokban beszélni.

Egy hajnali szürkületben kiáltására figyeltünk fel, amely a lépcsőházra nyíló hálószobája nyitott ajtajából hangzott.

August akkor még itthon volt. Mindannyian ijedten szaladtunk ajtajához,.

-- Most az imént végre szemtől szembe kerültem a sepregető öregasszonnyal! Áléit leánykát tartott a karján. Azt mondta, hogy az első hajnalsugárral el kell tűnnie, ez a parancs. De a leány elalélt, most mit kezdjen vele? Még tisztán hallottam szavait, amikor szempillantás alatt nyomtalanul eltűnt.

-- Álomkép lett volna csupán? Nem. Mintha még most is itt állana, arcának, ruházatának minden redőjére tisztán emlékszem.

Ki volt ez a jótékony sepregető szellem, aki egész életútján minden szemetet eltisztított előle, ki tudja?

Vajon kinek a parancsára végezte reárótt munkáját? Ki volt az áléit leány, aki miatt nem tudott kellő időben eltűnni?

A Magna Peccatrix? Una Poenitentium, sonst Gretcheti genannt?

És most, igen, most én vagyok a Magna Peccatrix, gyermekemmel szívem alatt!

210

Február 6

Helyzetem egyre tűrhetetlenebb. A gyanakvó pillantások nyilai sebzik nekiduzzadó testemet, July von Eggloffstein célzásokat is tesz bizonyos tudósasszonyra, aki szorult helyzetben már nem egy dámán segített. Neveket és példákat is sorolt fel, bátorításul. De a magzat már mozgolódik bennem. Gyermekgyilkos legyek?

Nem, ennek még gondolatától is visszarettenek. Viszont, ha nem teszem, gyalázatot hozok a Goethe-névre, ami még ennél is rosszabb. Szégyent nagyanyámra, anyára, gyermekeimre!

Hol van a kiút ebből a csávából? Helyzetem egérfogójából?

Igen, egérutat kell nyernem. A szó néha elég jó tanácsadó.

Csak el innen. El? De hová? Hogyan? Hiszen egy árva tallérom sincs. Jennytől kérjek? ö meg gyámjától, Gerstenbergktől? Hiszen akkor már egész Weimar tudja, hogy utazni készülök, és ez csak megerősíti a suttogok gyanúját, sőt igazolja.

Február íj

Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély, írtam Sybille Mertensnek, aki nemcsak pénzt küldött bőségesen, de elküldte barátnőnket, Anna Jamesont. Meg vagyok mentve!

14' -

211

Wien, április i

Bolondok napja! Csoda, hogy magam is meg nem bolondultam. Anna Badenbe hozott, innen mindenki odamegy szülni, még Konstanze Mozart is ott szülte sorra gyermekeit, a hatból csak kettő maradt életben -- bár az enyém is elszállana angyalszárnyakon!

Anna nagyon elégedetlen volt a Fürdőszálló tisztaságviszonyaival. Ezért átköltöztetett a császárvárosba. A Rennwegen szemelt ki szállást, a Hotel zum Römischen Kaiserben.

Alkalmasabbat nem is találhatott volna. Nemcsak azért, mert a szállóban jónevű orvos lakik, a múzsafiak doktora, de azért is, mert a hotel éttermében és kávéházában gyülekezik esténként a város művésztársadalmának créme de la créme-je.

-- Ha Weimar a Goethestadt nevet nyerte, a mi Becsünk a Grillparzerstadt -- mondta Romeo Seligmann doktor, akit már a neve is predesztinált arra, hogy a múzsaíiak orvosa legyen.

Április jó

Napok alatt terjedt el a híre annak, hogy Goethe menye a városban van. így a Römischer Kaiser étterme zsúfolásig megtelt, esténként, csodát látni.

Hát az én megviselt, sőt viselős külsőm minden egyéb, csak nem csoda. De ha oly rút is lennék, mint Macbeth boszorkányai, itt áhítatos bámulom mégis seregestől akadna.

Annak ellenére, hogy a bécsiek a legbüszkébb lokál-

212

patrióták -- és tegyük hozzá, méltán --, a Goethe-kultusz itt talán még nagyobb, mint Weimarban.

-- Közelről nem is látni a hegyóriást a maga teljes egészében -- magyarázza az én Rómeóm, aki máris fülig szerelmes belém.

-- A mi Semmeringünk havasai is festőibbek innen, mintha rajtuk turistáskodunk -- magyarázza Moritz von Schwindt, a hírneves festő, aki a Faust-oi illusztrálta remek fametszeteivel.

Lenau, aki maga is dolgozik egy Faust-diáméin, visszautasítja a hasonlatot.

-- Tiltakozom! Minden hasonlat sántít egy kicsit, de Goethét hideg hegyóriáshoz hasonlítani, ez alapjában elhibázott dolog! A legérzőbb és legvérzőbb ember! Nem az Olümposz csúcsáról szállott alá, hanem a Golgotáról!

Nem azért jöttem Bécsbe, hogy ennek a városnak úgyszólván szellemi központjába csöppenjek. Isten látja lelkem, inkább szégyenemet akartam volna elrejteni itt.

Ez utóbbi sikerült is. A művésztársaság, amely a Römischer Kaiserben verődött össze Grillparzer kedvéért, egyetlen sanda tekintettel sem látszott észrevenni terhességemet. Némelyek talán idomtalan alakúnak véltek, mások tapintatból hunytak szemet, akárcsak összebeszéltek volna. A gyermeket aránylag könnyen hoztam világra az én kedves Romeo doktorom segélyével, rövidesen él is helyeztük egy külvárosi családnál, miután amúgy sem volt tejem, ott pedig egy újdonsült anya a magáé mellett bőven juttathatott az én kicsikémnek is, akit két barátnőm után Anna Sibyllének kereszteltünk. Anyja nevének, kissé elferdítve, az enyémet adtam meg a matrikulában. Apja nevét derék és kitartó udvarlóm, Story kapitány adta, akinek ugyan vajmi kevés köze volt a gyer-

213

mekhez, mégis több ízben megkérte a kezem hivatalos formában is. Reá mindenesetre inkább számíthatok, mint ama átkozottra, aki nyomtalanul eltűnt.

Ez a része tehát megoldódott idejövetelem céljának. A másik, hogy észrevétlen maradjak, annál kevésbé.

Szinte röstellem leírni, azaz önmagámnak bevallani, hogy a ragyogó koszorúsköltő, Grillparzer helyén én lettem az itteni művésztársadalom központja, persze a Goethe név reám sugárzó varázsával.

Anna Jamason ugyan azt állítja, hogy a phajákoknak (így nevezi a vidám és vendégszerető bécsieket) mindenáron nő kell. A helybeli írónők pedig nem elég jelentékeny személyiségek ahhoz, hogy Grillparzer II Magnifico (ezt a nevet is Anna adta neki) mellett még csak számításba is jöhessenek.

De hát én ki volnék a jogtalanul bitorolt, nagy név nélkül? Szépség sohasem voltam. Szellemem sem vetekedhetik a nagyvilági dámák, a Madame Staélek, Madame von Steinok, Sevignék vagy Madame Tallienek, Roland-ok, Récamier-kével.

Hogy a Rajnánál is szellemi központtá váltam? Ez még csak hagyján. De itt, ezen az önálló szellemi glóbuson?

Igaz, az ifjú Grillparzer úgy jelentkezett az öreg Goethé-nél, mint hódoló alattvaló királya előtt. Az is igaz, hogy csaknem minden költői mű mottója Goetheidézet.

Grillparzer klasszicizáló művészete is erősen magán hordja á Goethe bélyeget,, a Burgtheater pedig a maga teljes egészében olyan, hogy ha nem itt lenne, Weimarban kellene lennie.

Mindezek úgyszólván előkészítették itt a talajt szá-

214

momra. Ez a pompás város, amelyhez képest a mi Weimarunk csak szegényes falucska, olyan Fischer von Erlach-i barokk díszlet, amely minduntalan nagy szellemek jelenésére vár.

És azok jöttek is szinte vég nélkül, mintha istenek vonulnának fel szivárványhídon a Walhallába.

Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven, akit csak nyolc éve temetett ez a város. És sírjánál már egy Grillparzer mondja a gyászbeszédet, az Eroica felséges gyászindulója kíséretével.

Persze, a rokokó és barokk pompája, az empire és biedermeier nemes vonalaira itt is árnyék borul: Metternich.

Ö Napóleon legalattomosabb sírásója, Rousseau esz* méinek legádázabb ellensége.

De ez már politika. Vagy történelem?

Weimar, július 14

A franciák nemzeti ünnepe.

Lássuk csak! Igen, negyvenhat éve, hogy a citoyenne megrohamozta a Bastille-t. A facipős sansculotte-ot még elfelejtette magával vinni, ő később lépett a történelem nyaktiló-díszletes színpadára, a Gréve-térre. Aztán jött a Gironde. Aztán a jakobinusok. A Directoire, az Empire. És most? A nagy császár után a kis polgárkirály. És ezt nevezik történelemnek? Igaza volt apának: tragikomédia.

Üj díszletek, új komédiások, ennyi az egész.

És Weimar? Igen, ő még a régi. De lehangolóan a régi.

Valóban nem változott volna itt semmi?

2H

De mennyire, hogy megváltozott minden!

Üressé, céltalanná vált apa elhunytával ez az egész vidéki kisváros, amely mintha az enyészet földjébe süppedt volna Bécs palotasorai után.

Amióta elhagytam ezt a várost, mintha nem is egy, de száz évet öregedett volna.

Vagy csak én látom ilyennek? Nem. Jenny von Pappenheim, July von Eggloffstein és Augusta hercegnő is így érzik. Reménytelennek, amely csak múltjából tengődik még ideig-óráig, mialatt lassanként múzeummá és irattárrá válik.

Az archiváriusok városává lett. Még diákjai is mintha megszürkültek volna. Koravén studiózusok, mint Walter és Wolf, az én fiaim.

De vajon az enyémek-e? Nem, ők August fiai. Hasztalan tanulják a római jogban: mater semper certa, páter incertus. Itt mintha fordítva lenne.

Hiszen én még tele vagyok élettel! Én még igen, akarva-akaratlanul, központjává tudtam válni a császárváros szellemi életének. Hogy a Goethe-név varázsával? De hiszen fiaim is ezt a nevet viselik! És nagyapjuk mennyi hittel várta volt el tőlük, hogy újból kifényesítik az August-elhomályosította Goethe-nevet.

A gondviselés kegye, hogy nem érhetett meg egy újabb csalódást, mert ez úgyis sírba vitte volna.

Mi az igazság? Félénkek, suták és zárkózottak. Még arra sem alkalmasak, hogy nyilvános intézetben taníttassam őket. Űgylehet, túl sötéten látom jövőjüket. Hiszen még nagyon is fiatalok, fejlődőképesek. Walther zenei, Wölf irodalmi próbálkozásai nem nélkülözik a tehetség jeleit. És én mindenképpen elő akarom segíteni fejlődésüket.

06

Wolfot Jénába küldöm Frommannék és Rinaldo Vulpius védőszárnyai alá. Walthert Leipzigbe, Félix Mendelssohnhoz, aztán Stettinbe, Loewéhez, a dalköltőhöz, ha Mendelssohn is javasolni fogja.

De Almát magammal viszem Wienbe. Tulajdonképpen ezért jöttem. Ezt a ragyogó tündérkét, aki hétéves létére már az udvari bál királynője volt és a trónörökös, Friedrich Alexander táncpartnere és szíve választottja, nem hagyom itt, az enyészet városában. Neki tündökölnie kell!

Igen, üres lett Weimar, de a legüresebb a frauenplani ház.

Leszedettük a közjegyző segédjével a hatósági pecséteket, és végigjártuk a három gyermekkel a házat, melyben egy évig teremtett lélek sem járt.

Walther és Wolf félrehúzogatták a nehéz bársonyfüggönyöket, a csipkesztórokon keresztültűzött a nyári napsugár, felrajzolva a padlóra a csipkeminták cirádáinak árnyjátékát.

Az antik szobrok gipszmásolatai mereven tekintettek le reánk. A festmények színei új életre kelve bukkantak elő a homályból, örülve a reájuk tűző napsugarak feltámasztó fényvarázsának.

A bútordaraboknak is volt mondanivalójuk. Régi kényelmük vendégszeretetével szinte hívogattak bennünket, mintha várnának az elhagyott szobák egykori lakóira.

A közjegyző segéd gyanakodva nézett szét minden egyes helyiségben. Néhol, mintha nem hinne szemének, ujjaival tapogatott a szobrokon és bútorokon.

-- Nem értem, nem értem -- dünnyögte a keszeg hórihorgas.

217

-- Mit nem ért? -- kérdeztem kissé türelmetlenül.

-- Kérem, Madame, nem tetszett észrevenni, hogy semmi nyoma pornak, molynak, pókhálónak és effélének? Egyszóval mindannak, amit lakatlan helyiségekben a pecsétek feltörése után nemegyszer volt alkalmam tapasztalni?

Összenéztünk Waltherrel és Wolffal, még a kis Alma is reánk emelte bogárszemének élénken csillogó tekintetét.

Nem mertünk megszólalni. De mindegyikünk tekintetében ott bujkált a néma felelet: a takarítóasszony!

Apa kísérteties látomása, amelyről halála után is többször beszéltünk. A sepregető vénasszony az áléit lánnyal. Akinek mindig el kell tűnnie az első hajnalsugárra. Aki még a Gartenhaus és a park útjait is láthatatlanul sepregeti apa előtt.

A közjegyző segéd észrevehetett valamit, de nem kérdezett. Mintha megsejtette volna, hogy családi titokról lenne szó, melybe nem illetékes belehatolni.

-- Érthetetlen -- mormogta búcsúzás közben is. -- Famos!

Bécs, iUft. Karácsony

Tegnap Sibylle Mertens lepett meg szállóbeli szobánkban, ajándékok tömkelegével megrakodva, melyeket inasa és komornája cipelt nyomában. A kis szoba egészen megtelt velük, az asztalra állított karácsonyfa egészen eltűnt az ajándék tömkelegben, csak legfelső, piros gyertyája látszott ki, ezen jót nevettünk.

Az estére elhozattam tízhónapos kis keresztlányát, Anna Sibyllét is, akinek ő jobban örült nálamnál.

218

-- Nem tagadhatod le! Egészen az anyja! -- kiáltotta lelkesen.

Az én szemem ugyan az apai hasonlatosságot látja csak rajta, de erről jobb, ha hallgatok. Az átkozott egyetlen sort sem ír eltűnése óta. Mintha bizony nyakába akarnám varrni a gyerekét. Vagy üldözném szerelmemmel.

Mi az igazság? Bizony üldözném, ha tehetném. Megaláznám százszor is magam e hitvány, hazug, alattomos gazfickó előtt, csak lábaihoz borulhatnék, szép kezeit csókolhatnám! Ó, micsoda őrület! Mintha egész erdő lángolna szívemben, mintha vihar tépne, forgatna, cibálna jobbra-balra, tehetetlen bábként.

Hát ez az a szörnyű szenvedély, melyről annyit firkáinak a költők évezredek óta?

Rettenetes, hogy ezt is meg kellett ismernem. Ha valamit egész szívemből kívánok Almának, az, hogy sohase találkozzék ezzel a dédelgetett rémmel életében!

Persze elégiákat, szonetteket, madrigálokat írni róla, ez mind csak félrevezető önáltatás és mások altatása. .

De amikor én ordítani szeretnék, mint Grillparzer Medeája. Hiszen ez a leiekből előtörő jajkiáltás többet mond ezer terzinánál!

Bécs, iS)6. szeptember z

Még lett volna Weimarban egy és más elintéznivalóm, amikor a sors kérlelhetetlen keze úgy rántott vissza ide, mint szélvihar a porszemet.

Gyermekgyilkossággal vádolnak, engem, mintha én valami megesett Gretchen lennék és nem Ottilie von Pogwisch!

219

Anna Sibylle egy és negyedéves korában elrepült angyalszárnyacskáin az égbolt tiszta kékjébe, mintha menekülni akart volna e földgolyóról, amely már annyi sárral fecskendezte be anyját. Most pedig valóságos sártengerrel.

Hasztalan védekeztem a kerületi elöljáróság előtt azzal, hogy itt sem voltam a gyermek elhalálozásakor, hogy a gyermek tejtestvére is megbetegedett valami járványban, amely megkegyelmezett az egyiknek, a másikat elragadta.

-- A vád legenyhébb formája, amelyet csak az ön kivételes személyére való tekintettel alkalmazunk: gondatlanságból elkövetett emberölés. Mert micsoda anya, akinek módjában lett volna rangjához illően elhelyezni gyermekét egyik korszerű csecsemőgondozó intézetünkbe, ha már nem tartja maga mellett, megfelelő személyzettel, és ehelyett olyan szegény munkáscsaládnál helyezte el, amelynek körülményei még az otthon elemi szükségleteit sem tudják nyújtani?

Az elöljáró vádjában sok az igazság, ezt be kell látnom. És az önvád sokkal keservesebb a hivatalosnál.

Anyagi eszközeim korlátozottságát igyekszem felhozni védelmemül. A hatszáztalléros évjáradékot.

Az elöljáró bagolyképű, pápaszemes, rosszindulatú kis emberke, gúnyosan vigyorog.

-- Hát ez az évjáradék igazán nem vall a nagy Goethe nagy szívére.

Mérgesen fortyanok fel.

-- Mi köze ilyen kis embernek Goethe szívéhez? Az elöljáró még leckéztet is.

-- Majd megtanulja, hogy néha nekünk, kisembereknek nagyobb a szívünk, mint a hírneves „nagyok"-nak.

220

Az én unokám sohasem jutna olyan sorsra, mint Goethe úré.

-- Az én gyermekem, de nem Goethe unokája -- bonyolódók egyre jobban a kínos ügybe.

-- Persze, hiszen nem is istenben boldogult férje nevét viseli. Posztumusz, tehát afféle talált gyermek. Ezeknek már ilyen a sorsuk. Névtelenek, tehát jobb, ha elpusztulnak, nemde?

Seligman doktor erélyes közbelépése vet véget az inkvizíciónak. De még távolról sincs vége. Az aktahalmaz lavinája növekszik, útja bíróságok irattárai, tárgyalótermei és folyosói felé tart, legjobb, ha kitépem magam ebből a rétestésztából.

Sibylle Mertens értesít Athénből, hogy Sterlinget látták Görögországban. Állítólag Missolunghiban, ahol Byron halálának körülményeit kutatná.

Ez újabb szélhámosság. Mi köze neki Byronhoz?

Sajnos, nekem Charlyhez annál több. Még mindig csak őt imádom. Mint megelevenedett görög szobrot, aki oly megejtően tud hazudni.

Megyek utána Hellászba! Üldözni fogom, mint a Furiák, vagy az Erinnüszek! Halott gyermekének koporsóját helyezem párnája helyébe! Nyugodjék azon, ha tud!

Ó, hát már ennyire jutottam? Hiszen ezek egy eszelős zilált gondolatai.

Igen, de hol van az úgynevezett józanság és őrület határa?

-- Sehol -- feleli Lenau mosolyogva, feltett kérdésemre.

221

Bécs, rí37. május 20

Lemondtam a görögországi utazás tervéről, a fantomkergetésről is. A „phajákok" annyi szeretettel vesznek körül, hogy a halott Weimar helyében itt leltem új hazámra. Grillparzer II iMagnifico köré úgy csoportosulnak az új bolygócská'k, állócsillagok és üstökösök, mint valamikor odahaza a Goethe-nap körül. Itt is vonzzák és taszítják egymást, az égi mechanika törvényei szerint, mint egykor Schiller, Herder, Wieland, Kopstock, Körner és a többiek a mi német égboltunkon.

Ez az égbolt derűsebb. A kék Duna habjai keringőtempóra táncolnak, a dolgokat senki sem veszi komolyan, új barátom, Dr. Gustav Kühne szerint: Wien liegt neben der Donau und neben dem Leben.

Kühne (nőmén est ómen) merész tollú író, publicista és szatirikus, aki a nagy Metternichet is megszurkálja tolldárdájavai, ha éppen kedve tartja. Tizenkét évvel fiatalabb nálam, szépsége vetekedik Charlyéval, a nők halványa, mégis bomlik utánam. Ez hízeleg büszkeségemnek, hiúságom erősen megtépett zászlaja ismét fennen lobog a tavaszi szélben. Még azt sem bánom, hogy Gustlnak van mellettem, sőt velem egy tizennyolc esztendős menyasszonya, akinek szőkesége, hamvas barackpofikája sapphói érzelmeket kelt bennem -- s ennek Gustl csak örül.

Regényt is írok erről a szerelmi trigáról, a Wahlverwandschaften modorában, de maibb hangnemben. Gustl folytatásokban közli lapjában, dulakodik érte a cenzúrával, melynek nem tetszik a merész tárgy és hangnem.

-- Bécs erkölcseit védik. II. József császár szerint csak egy ponyvát kellene húzni az egész város fölé, hogy egyet-

222

len bordélyházzá váljék. Maga pedig folytatásos regénytől félti a város erkölcseit? -- vágja oda Gustl a cenzornak.

-- A ponyva alatt tehetnek a bécsiek, amit akarnak. De az újságban nem! Mit szólna őfelsége, ha kezébe kerülne ez az újság?

-- Proklamációt adna ki összes népeihez, hogy a kapu alatt csinálhatnak, amit akarnak, de a sajtóban nem.

-- Ez mindenesetre helyes használati utasítás lenne. Elsősorban a regény névtelen írója részére.

-- Nem is olyan névtelen. A Römischer Kaiserben mindenki tudja, hogy Ottilie von Goethének hívják.

A cenzor megvakarta fületövét.

-- Úgy? Akkor írja ki a nevét, és a további közlésnek semmi akadálya.

Felkacagtam, amikor Gustl ezt elmesélte.

-- Akkor én vagyok a család egyedüli tagja, akinek ez a név használ. A többieknek csak árt, mégpedig pokoli módon!

Elmondtam Gustlnak, mit mondott szegény Walther, amikor Mendelssohn elbírálta első zenei kísérleteit.

-- Tőlünk megkövetelik, hogy úgy muzsikáljunk, mint Mozart, és úgy verseljünk, mint Goethe!

így járt szegény Wolf is első könyvével, melyet Frommannék adtak ki Jénában.

Névtelenül jelent meg ugyan, de amint kiszivárgott, ki írta, kegyetlenül lecsepülték.

Érzem, ó, én Peccatrix Magna, hogy Mater Dolorosa lettem.

Vissza kell térnem Weimarba, hogy gyermekeimet védőszárnyaim alá vegyem.

2?.}

Weimar, iSyj. október ló

Diadal, diadal! Tegnap volt bemutatója Walther egyfelvonásos operájának, a Stradellá-nak. Kétségbevonhatatlan siker, akármit mondanak is a nagyképű, gonosz kritikusok. Hiszen Mendelssohnnak, ennek a katolizált zsidónak, még Beethoven sem elég jó, azt mondta a Kilencedik Szimfóniára: Ungchäuer, mit einem riesigen Schwanz!

Mire értette „az óriás fark"-at? A szimfónia negyedik részére, amelyben a süket titán Schiller örömódáját dolgozta fel hatalmas oratórium-stílusban.

Igaz, szokatlan e két műfaj, a szimfónia és az oratórium ös'szekomponálása. Talán az is igaz, hogy a negyedik tétel aránytalanul hosszabb az előző háromnál. De a zseni mindig áttöri a hagyományok korlátjait, azért zseni.

A Faust sem alkalmas színpadi előadásra, már csak terjedelménél fogva sem. És sok egyéb okból. Mégis a drámák drámája, ha nem tudja is megtartani a görögök vagy Shakespeare színpadi mértékét. Szapulják is eléggé a színházi kritikusok és esztéták, ahelyett hogy előadásának módozatain törnék fejüket.

Beethoven, akivel apa összekülönbözött Teplitz-Schönauban, tizediknek Faust Szimfóniát tervezett. Famulusa, Schindler, meg is lelte hagyatékában a kottavázlatot iSzy-es dátummal -- ebben az évben halt meg a mester.

Tehát siker, siker! A tbéátre páré után nagy estély volt a Belvedereben, Walthert ünnepelte tout Weimar, két barátnőm, Anna és Sibylle is.

Végre boldog vagyok!

224

Lipcse, 1841. május 10

Ideköltöztem Waltherhez, akinek érdekében Annával és Sibyllével eget-földet megmozgatunk.

Sajnos, a Stradella sikere szalmalángnak bizonyult, mindössze két előadást ért meg. De mit bizonyít ez? Hiszen Weimar egész haute-volée-jából nem telik két nézőtérre való. Máshol meg nem sikerült előadatnom, pedig egész apparátus működik Walther érdekében, aki azóta írt még egy egyfelvonásost és egy háromfelvonásost.

Zelter, apa „zeneminisztere" azt állítja makacsul, hogy Walther mint zongoravirtuóz már világhírnévnek örvendene, mint Franz Liszt, akit mint csodagyermeket ismert meg egész Európa, most pedig a londoni Német Opera zeneigazgatója.

Nagyképű pimasz! Anna elvitte volt neki Walther háromfelvonásosát, de még komoly bírálatra sem érdemesítette. Pedig Augusta mint I. Vilmos porosz király neje is figyelmébe ajánlotta.

Persze, az efféle kasznárivadéknak a királyok nem imponálnak. Barátnője, a kékharisnya Wittgenstein hercegnő az ő mindenható minisztere, akitől még lélegezni sem tud.

De megírtam neki a magamét alaposan. Hogy egy Goethe-unoka, ha nem ír is még remekműveket, megérdemelne annyit, hogy segítsék tehetsége kifejlődésében, hiszen nem is hallhatja műveit, akkor hogyan ismerhetné meg azok hibáit?

Persze, az ilyen anyai elkeseredettség csak falra hányt borsó. Most Liszt kezdi dominálni Európa zenei életét, a virtuóz portálja benne a komponistát -- a zongora Paganinijének nevezik boszorkányos technikája miatt.

l sj Weimari árnyiáték --

225

Bécs, 184$. május 2

Végleg búcsút mondtam a halott Weimarnak, mely önmaga árnyéka sem lehet már. Ideköltöztünk Bécsbe, a Hochbrücke 144-05 ház harmadik emeletére, amelyet teljes terjedelmében bérelek. A nyolc szoba nem is elég, hiszen egy túlzsúfolt múlt túlzsúfolt jelenének kell lennie.

Nem mintha a frauenplani ház könyvtárából, levéltárából, kézirat tömkelegéből, gyűjteményeiből akárcsak egy papírlapot is elhoztunk volna. Ezeken Walther és Wolf őrködik, akár két Cerberus. Élőlény oda be nem teheti a lábát, legfeljebb a testetlen lélek, amelynek számára nincs hét pecséttel lezárt ajtó.

A nagyherceg, Müller kancellár, az államtanácsos hatalma sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Frauenplant, amelyet most már Goethe-plánnak hívnak, múzeummá nyilvánítsák.

A Deutscher Bund I. Vilmos sugalmazására hatvanezer tallér vételárat ajánlott fel a Fauenplanért, de a két Cerberus még tárgyalni sem akart a ház eladásáról. Sőt Alma tulajdonrészét is kifizették, hogy kizárólag ők rendelkezzenek holtuk napjáig úgy a házról, mint a hozzátartozó két kertiházról.

Almát ugyan nemrégiben konfirmálták, de ezzel még nem lett nagykorú, hiszen csak tizenöt éves. Walter és Wolf viszont nagykorúságukkal Alma főgyámjai lettek a nagyapai végrendelet értelmében.

Alma, ez a kis tündér, amúgy sem törődik a Frauenplannal. Ötéves korában mondott örökre búcsút a szülői háznak, amelyről csak egy szobaablakon bekandikáló barackfaág maradt egyetlen emléke. Ezt még a nagyapa

226

fflutatta neki, maga is gyönyörködve annak hamvas rózsaszínbe hajló, aranysárga gyümölcseiben, melyeket a Hoszperidák almáinak nevezett. Mintha megsejtette volna, hogy az istenek haragját vonja magára az, aki letépni merészeli őket.

Ha arra az elhagyatott házra gondolok, melyben csak az öreg sepregető asszony és a rejtélyes leány kísérteié tisztogat rejtélyes parancsnak engedelmeskedve, úgy érzem, az Olümposz lakóinak átka nehezedik reá. ők nem hagyják bosszulatlanul, ha földi ember akar közéjük tolakodni. A halhatatlanok nem tűrik Goethe halhatatlanságát és Zeusz ábrázatát, nem tűrik nimbuszát, amely már az istentisztelettel határos.

Vagy Adonáj, a zsidók dühös istene bosszulja meg az apák vétkeit harmad és negyedíziglcn?

Ha Augustra és három gyermekének sorsára gondolok, hátam is borsódzik ettől a kérdőjeltől.

Még szerencse, hogy Walther és Wolf, e két zárkózott és önmardosó lény, nem gondol házasságra.

Almát pedig csak az utolsó pillanatban sikerült kiragadnom az Erinnüszek kezei közül.

A konfirmáció után nagyanyja ajándékozta meg azzal, hogy hosszabb vendégeskedésre hívta meg magához Weimarba.

Valóban szép és kedves ajándék lett volna, mert Alma idegenkedik ettől a mogorva és sötét bérháztól. Ö kastélyok napsütötte parkjaiban nevelkedett a dédmamánál, Henckel-Donnersmarck grófnőnél és a nagymamánál, von Pogwisch bárónőnél. A meghívás folytán ismét ott tündökölhetett aranyhajával, tündéri lényével a régi környezetben. De a tündöklésért nagyon nagy árat kellett volna fizetnie, ha én még idejekorán közbe nem lépek.

15* -

227

Az ifjú trónörökös, Kari Alexander ugyanis azzal tüntette ki, hogy az udvari bál első keringőjét vele nyitotta meg. Ez már maga is nagy feltűnést keltett a weimari pletykafészekben, hiszen a cári unokának a copf mindenható szabályai értelmében legalábbis a badeni, vagy hessen-homburgi nagyherceg leányát kellett volna az első táncra felkérni.

A pletykát azonban még a trónörökös ajándékai és szerenádjai is táplálták, reggeli sétalovaglásai is Alma szobájának ablaka alatt.

Anya ebbéli értesítéseire azonnal útnak indultam, hogy Almát kiragadjam egy készülő tragédia díszletei közül. Most ismét itt van, az ő szobácskájában. És tőlem öröklött könnyelműségével már rá sem gondol a hercegi széptevőjére, melyet amúgy is csak gyermeki játéknak vélt, naivságában nem számolva annak súlyos következményeivel.

Isten a tanúm, hogy őt minden erőmmel meg akarom óvni a magam keservesen elhibázott életének legkisebb nyomától is.

Legyen érinthetetlen tündér, akin nem fog semmiféle rontás és varázslat. Bőséges tapasztalataim talán éppen azt a célt szolgálták, hogy Almát megóvjam minden csalódástól és a társadalmi hazugságok zűrzavaros labirintusától.

Vagy éljen apácaéletet, mint Jenny von Pappenheim húga a párisi Notre Dame kolostorban?

Nem, ez a másik véglet. Van egy arany középút is, ezen az úton akarom kézen fogva vezetni. Hiszen más célja már amúgy sincs az én elhibázott életemnek.

De lássuk csak! Valóban annyira elhibázott lenne?

Hiszen a sors kegyelmének kell betudnom, hogy Auszt-

228

ria legkiválóbb szellemeit még így csúnyán és öregen is magam köré gyűjthetem. És már nem is az elhalványodó Goethe-név varázsával, hanem ama rejtélyes fluidummal, mely az élet örök szerelmének szenvedélyéből árad ki belőlem. Mi más magyarázatot is tudnék?

Bécs, 1844. szeptember 7

Az én hűséges Rómeóm, Doktor Seligmann, egyetemi tanárrá lépett elő. Az orvostudomány történetének tanszékére nevezték ki. Előadásait magam is nagy érdeklődéssel hallgatom, a diákgyerekek ugyancsak megbámulják az öreg hölgyet, aki nagy figyelemmel mélyed el ama különbség fejtegetésében, amely Galenus emberszabású majomcsontvázát választja el az első anatómus, Vesalius padovai embercsontvázától.

Nevetgélnek a hátam megett és pusmognaak. Szeretném nekik megmondani, hogy apósomnak is van némi köze a csonttanhoz, az általa felfedezett állkapocs csontocskát róla nevezték el.

De ekkor tenném magam még csak igazán nevetségessé. Hiszen ha a Faust írója egy állkapocs csontocskával kérkednék, ez körülbelül csak annyit jelentene, mintha a kölni dómról letörnének egy kis vízköpő szörnyet, és azzal akarnák magát a székesegyházat ábrázolni.

Az előadás után elmondtam furcsa gondolatmenetemet Rómeónak, miközben kocsiján a Práterbe hajtattunk.

-- Ich bin ein Teil des Teils, der anfangs alles war felelt Goethe-idézettel.

-- Amint az a vízköpő sokat árul el a dóm gótikájá-

229

ról, a Goethe-csont is tanúskodik a Faust írójának mély tudományszeretetéről, még ha nem ismerné is Farbenlehre-]ét az egész tudományos világ. Ha „csak" költő írta volna a Faust-ot, és nem az egyetemes tudomány, filozófia, teológia, mágia zseniális polihisztora, nem lenne az, ami. Legközelebb erről fogom előadásomat megtartani; állkapocs csontocska a világirodalomban. Köszönöm a témát, kedves Ottilie.

-- Én pedig köszönöm ezt a sétakocsizást. Az ember valósággf.1 Bécs szerelmesévé válik, mint Franz, a maga fia.

Franz Seligmannt Canaletto utódjának mondják, de festészete korántsem oly lélektelen, mint a rokokó Bécs festőjéé. Nem is lehet, hiszen ő már a biedermeier Bécs gyermeke. Amelynek utcáin Schubert dalai élnek, beleolvadva a barokk Fischer von Erlach-i kőmuzsikába.

Ó, ezek a dalok! Mondják, vagy hatszázat írt Schwammerl, ez a szegény kis külvárosi segédtanítócska, és ha fillérekért is, de mind a hatszáz kiadóra talált.

Ez a daltenger Schumannéval egybeáradva önti el mindama országot, melyben németül beszélnek és dalolnak.

Hogyan juthatna hát szóhoz, azaz kiadóhoz, szegény Walter, akinek háromtucatnyi szerzeménye még szigetecske sem lehetne a Schumann-Schubert-féle daltengerben?

Csak imitt-amott lát nyomdafestéket egy-egy dalocskája, ezt is nékem kell kiverekednem.

Igaz, e két nagy dalköltő élete is egy-egy külön tragédia. Schumann, aki Heine versét, A hét gránátos-t zenésítette meg oly zseniálisan a Marseillaise ritmusába, végül dallamába is 6eleszőve. A közkedvelt Schwammerl

230

pedig koldusszegényen, apai zsebpénzen és adósságokon tengődve.

-- Hát ezeknek a sorsát irigyled te? -- kérdeztem egy ízben Walthert.

-- Igen, ezekét! Boldogan lennék én is koldusszegény, ha ezen az áron megoszthatnám velük népszerűségüket! Ha nagyapa neve nem súlyosodna reám még akkor is, ha névtelenül próbálom elhelyezni szerzeményeimet. De dalolni ilyen mázsás súly alatt, próbálták volna csak ők meg. ..

Szava itt zokogásba fűlt.

Igen, a nagyapa, és újból meg újból csak a nagyapa! Ez az imádott főzsarnok, aki feleletre sem méltatta Schubert kottaküldeményét, amely döbbenetes drámaisággal zenésítette meg az ő Erlkönig-]ét.

Vajon mit érezhetett a szegény segédtanítócska, amikor a költőfejedelem nem felelt remekművére olümposzi magasságából? Keine Antwort ist auch eine Antwort. A dermesztő némaság a legádázabb felelet.

-- De ezúttal a nagy zsarnok alul maradt! Győzött a koldus remeke, amelyet a Dunától a Rajnáig többen énekelnek, mint ahányan szavalják a balladát! Ez az én pyrrhuszi győzelmem -- mondta Walther --, hiszen voltaképpen nékem kellett volna megzenésítenem. Az ő költészete? Ez persze nekem tabu. Még csak az kellene, hogy ebben is az ő nevébe kapaszkodjam! 'Mint valami családi mentőövbe. Még Wolf költeményeibe sem. Holott azokat nekem kellene muzsikában népszerűsítenem. De akkor méltán mondhatnák: vak vezet világtalant!

És keserűen felkacagott, egy drámai színész megjátszott páthoszával. Mert szívből kacagni sohasem hallottam,

251

Ó, keserves Anyai Sors! Olyannak érzem magam, mint a hét tőrrel átdöfött szívű Mater Dolorosa, a Mariahilferstrasse kegyszer boltjának kirakatába helyezett olcsó, vásári olajnyomatán.

Nem, az én lángoló, vérző szívemet ne lássa soha senki!

Még August sem látta. Vagy nem akarta látni! Egyre megy. De apa? Aki úgy látott a szívek mélyére, mintha azok üvegből lettek volna.

Nem, az enyém nem lehet ebből az átlátszó és törékeny anyagból. Hiszen akkor már régen millió szilánkocskára tört volna.

Ó, szív! Mit kell még elviselned?

Bécs, 1844. november i

Ha tudtam vagy csak sejtettem volna, mit kell még anyai szívemnek elviselnie, dehogyis tettem volna fel ezt a kérdést. Dehogyis mertem volna arra gondolni, hogy ma, Halottak Napján, Alma sírjára viszem a fehér krizantémkoszorút!

Itt nyugszik ez a földre szállt angyal Beethoven és Schubert sírjaival szemben, mintha a nagy szimfóniák és kis dalok költői között ő lenne az a kis bronzpillangó, mely Beethoven sírkövére szállott. A két nagy név között valamit az ő nevének is jelenteni kell.

ALMA VON GOETHE

Nem kérkedés itt ez a név. Hiszen a Faust^szimíónia tervezőjének és az Erikönig megzenésítőjének van elég vonatkozása az ő nevével is.

252

Mint a két nagyot, úgy az én kicsikémet is Grillparzer búcsúztatta. És betegségének delíriumában az Erikönig ragadta el.

Ez csaknem szó szerint veendő. Szobájának cserépkályháján valami mesebeli lény díszeleg, amely a haldokló kislány képzeletében megelevenedett. Irtózattal fordult el tőle, fejecskéjét párnájába fúrva, csak hogy ne lássa. Seligmann doktor ellenzővel takarta el a kályhadíszt, hogy véget vessen a gyermek rémült jajgatásának.

Akkor megnyugodott. Elcsendesedett, és lázban égő arcocskájára lassan kiült a halál mosolya.

-- Nun kommt die Wandlung zu den höheren Wandlungen -- hallottam a nagyapja hangját, aki ezzel mintha magához szólította volna.

Figyeltem a doktort. De ő nem hallotta.

Átfordult a szomszédos szobába, és zokogott, mint egy gyermek.

Feuchtersieben báró, a tudós konziliárius professzor pedig azzal az önváddal kínozta magát, hogy tévesen diagnosztizált, mert vérmérgezés helyett tífuszt állapított meg.

Wolf haját tépve ordított fájdalmában!

Többi barátaink sorra jelentek meg a Mölkerbastei i6-ban, ahová csak nemrégiben költöztünk. Még a nagybeteg Lenau is elvonszoltatta magát újdonsült menyasszonyával, pedig fél arcát már agyhűdés merevítette. Egy hónapra rá vitték szegényt Döblingbe, az élőhalottak közé.

A fogatok sorra állottak meg kapunk előtt. Hess táborszernagy, Schwarzenberg herceg, Littrow, a Csillagda igazgatója, Hebbel és Bierbaum, a két drámaíró, Zedlitz, a költő, Schwindt, a romantikus festő, és házunk többi

233

törzsvendége, akiknek még nemrégiben Alma szervírozta az ötórai teát.

Grillparzer vette át most a házigazda szerepét, hogy engem tőle telhetőén pótoljon, hiszen magam is belebetegedtem ebbe a váratlan szörnyűségbe, két fiammal együtt.

Alma síremlékét Thorwaldsen egyik tanítványa, Jerichau akadémiai szobrász készíti. Rajzát már meg is csinálta. Nem az én tervem szerint. Ügy gondoltam, legyen kagyló alakú szarkofág, rózsával és liliommal telten. ö azonban megmintázta Almát, amint fekvőhelyén szendereg, vagyis halálos ágyán.

Barátaink az ő elképzelését vélik megfelelőbbnek, engednem kell nekik. Hiszen most már az ő körük az én családom. Annyi szeretettel vesznek körül ezek a derék „phajákok".

A halott Weimar kultúrszerepct az élő császárváros vette át. Hiába, Metternich kancellár érti a dolgát. Tündökölni akar. És ezt művészet nélkül nem lehet.

Bécs, 1844. december 25

A behavazott wahringi temetőben állítottunk karácsonyfát Alma sírjára. Itt a Christbaumot nem ismerik, Hebbel mondja, hogy germán szokás, de a „Stille nacht, heilige nacht" után eléneklik: ,,O, Tannenbaum, o, Tannenbaum^ wie grün sind deine Blätter", ami nálunk is karácsonyi ének volt odahaza.

Társaságunk egyik írótagja, Fallersleben báró, a nagynémet eszme propagátora, verset írt a germán fenyőről, amely egyesíteni fogja maga körül az összes német

234

törzseket, a Fekete-tengertől a Rajnáig. Állítólag Metternich jót mulat a báró fantazmagóriáin, de azért személyesen intézkedett a cenzúrán, hogy ne kapjon nyomdafestéket.

A cenzúrát annyira megszigorította, hogy nem egy író és költő Ofenpesten, a magyar fővárosban nyomatja könyveit a Trattner- vagy a Landerer-féle nyomdában. Nem mintha ott nem lenne szigorú a cenzúra, hírlapi cikkek miatt nem egy magyar politikust be is börtönöztek. De ott a német könyveket még nem cenzúrázzák, ezeket aztán készen csempészik ide.

Schwarzenberg herceg szerint a teljhatalmú Metternich nem sokáig tarthatja pozícióját. Ferdinánd császár állítólag magyarbarát lenne, István főherceg is, József nádor fia. De ez politika, én ehhez nem értek, nem is akarok foglalkozni efféle zűrzavaros dolgokkal.

Szegény Lenau, igazi nevén Niembsch von Strehlenau, mindig magyarnak vallotta magát, mert valahol a Bánátban született, ahol apja, az egykori gárdatiszt, osztrák hivatalnok volt. Ez a romantikus lélek, aki Werther hatása alatt még Amerikába is elvetődött farmernek, beszélte a magyarok ázsiai nyelvét, néha kuriózumból beszélt is ezen a nyelven Delaroche-sal, a szintén magyar származású Burgtheater-színésszel, akit apa még Weimarban protezsált, így került szűkebb társaságunkba. Jelenleg Hebbel egyik drámájában lép fel.

Megkérdeztem tőle, miért vallja magát magyarnak, felvett francia neve és német szerepei ellenére? Mi az, ami Lenaut is odafűzi ehhez a titokzatos, barbár néphez, holott egyetlen sort sem írt ezen a nyelven, melyet érthetetlen módon anyanyelvének nevez.

Delaroche furcsa, cinkostársi mosollyal felel, amikor

még az általam utált Franz Lisztet is felhozom példának.

-- Nem is ismeri népe nyelvét, mégis magyar nemzeti viseletben páváskodik és hongrois-nak hirdeti magát. Reklámhős, semmi egyéb.

Delaroche ismét csak mosolyog. Talán hallotta, hogy azért gyűlölöm, mert fiam operáját visszautasította, a vérig sértett anya beszél belőlem.

-- Ha ismerné Liszt magyar rapszódiáit, nem nevezné reklámhősnek. Egy istenített Chopin mellett Párizsban nagy nevet szerezni, ezt csak congenialitással lehet. Hogy nyelvünket nem beszéli? Az ő nyelve a muzsika. Szerencsés, hogy ezen az internacionális nyelven mondhatja el még nemzete lelkét is.

Értetlenül bámulok reá. És akkor ő, a francia nevű német színész beszélni kezd a rebellis, messziről jött népről, akinek hősei felfogták a mongolok vad hordáinak rohamát, akik másfél évszázadon át védték ezt a várost az ozmán világhatalommal szemben, akiknek fejedelmei egymás után vezették hadaikat ugyané város ellen, ha az szabadságukat veszélyeztette.

-- Hősi eposzok sorozata ennek a népnek a történelme. És tragédiák sorozata. Körner Zrínyi-}e csak egy a sok közül. Mint Grillparzer: Ein treur Diener seines Herrn című Bánk-dtá.má}a.

Érthetetlen dolgok. Ázsia.

Róma, 1846. március 15

Seligmann doktor itáliai utazást ajánlott Wolfnak, aki egyéves hullámhegy után ismét hullámvölgybe zuhant testileg, lelkileg.

236

Hát már sohasem lesz ennek vége?

Pedig az elmúlt év már valóban a legvérmesebb reményekre jogosított.

Wolf kitüntetéssel doktorált Jénában, latin nyelven írt jogi disszertációját Praeclarus lucidusszal osztályozta egyhangúlag az egész tanári kar, és ez az osztályzat nem a Goethe-unokának, hanem egy jogtudósnak szólt, akit történetesen Wolfgang von Goethének hívnak.

Ennek bizonyítékát abban láttam, hogy Cotta, apa stuttgarti kiadója, Wolf két másik művével együtt jelentette meg.

Wolf első zsengéit még Frommannék adták ki Jénában, névtelenül. Wolf ezt a triptichont is így akarta kiadatni, az önbizalom hiányában. De az egész baráti kör ellene szavazott, a kiadói lektorátus elsősorban.

Ideje, írta Sibylle Mertens, hogy Wolf végre kilépjen ezzel a művel a nagyapa árnyékából, és megmutassa sokoldalú tehetségét a hírnév napfényében, amelyhez teljes joga van.

A triptichon valóban sokoldalú és jelentős tehetséget bizonyít.

Első része vallásfilozófiai munka, amely a katolicizmus, a reformáció és a pogány vallások egymáshoz való viszonylatait taglalja, nemcsak mélyen járó lényegi, de igen magas szintű stiláris formában is. Ez nagyapai örökség nemcsak nála, de Walthernél is, akinek zenekritikai és zeneesztétikai tanulmányai tanúskodnak erről.

A középső rész a jogi disszertáció. Erről nekem természetesen nem lehet véleményem, de a szakemberek elismerését semmi okom kétségbe vonni.

Annál inkább érdekel a harmadik rész.

Ez drámai költemény, címe: Erlinde.

237

Erlinde a thüringiai erdő tündére. A pogány természeti erők szimbóluma, amelyek érzéki varázsukkal rabul ejtik és erkölcsi szakadékba rántják a keresztény lovagot.

Wolf három évig dolgozott ezen a művén. És mialatt megformálta, csiszolta, javítgatta, ezalatt egy Richárd Wagner nevű fiatal zeneszerző és karmester maga is a thüringiai erdőségeket járta vándorútján, Drezdába-menet.

Egy hegyormon megpillantotta Wartburg várát. A keresztény lovagvilág elevenedett meg képzeletében, a Minnesängerek világa, és annak eszményképe, Szent Erzsébet.

A zenedráma ellenpontot is kíván. A várhegy méhében és mélyében ott rejlik a Vénusz-barlang, az ellenpont adva van. És megszületik a két véglet közt vergődő keresztény lovag: Tannhäuser. Aki a várúr leánya. Erzsébet kezéért küzd a szellem lovagi tornáján, a dalnokversenyen, a többi Minnesängerrel. Győztese lesz ugyan a Sängerkriegnek, de a Vénusz-barlang rabja is marad. Zarándokútja Rómába parancsolja, mert bűnei alól csak a pápa oldhatja fel. Onnan csak Erzsébet ravatalához érkezik vissza.

Wagner operájának bemutatója múlt évben volt a drezdai királyi színházban.

Wolf Erlinde-]e ugyanez évben jelent meg.

Minden út Rómába vezet!

Apa is lelki konfliktusában menekült Itáliába, August

is. Most pedig Wolf.

De vajon gyógyulást hozhat-e neki az Örökváros, mely-

238

nek Fórumán éppen ezen a napon vérzett el Július Caesar?

Apának gyógyulást hozott. Visszatérve Weimarba, meglelte az ő Erlinde-]ét, Christiane Vulpiust. Kivel a testiség mámorában szaggatta széjjel a megcsontosodott „keresztény" hagyományokat.

August már kevésbé. Elvérzett a megoldás és feloldás meddő kísérletében.

És Wolf? Diadalmas éve után már nemcsak az ősök, de önmaga árnyéka is.

Nem, ez a kis árnyék sohasem tépheti ki magát a titán roppant árnyékából.

De egybeolvadni sem akar vele. Még dacol, még küzd, és ez a vigasztaló. Hiszen az én porosz vérem is folydogál ereiben, főúri vér a plebejus vérben.

Vagy talán éppen ezért kell majd neki elvéreznie huszonhárom sebből az Élet Fórumán, melyeket a Közöny összeesküvőinek tőrei ütnek rajta?

Igen, a közöny, ez a mi legádázabb ellenségünk. Megszemélyesítője Müller kancellár meg az egész weimari klikk, aki még annyit sem juttat az unokáknak, hogy karbantarthassák a Frauenplant, ezt az omladozó bódét.

Weimar, 1847. május 17

Az Elefántban kellett megszállnunk Waltherrel és Wolffal, mint holmi jöttmenteknek, még ezt is meg kellett érnünk. Wolf itáliai útja és Walther sziléziai fürdőzése meg a bécsi háztartás költségei csaknem minden készpénzünket felemésztették, gazdálkodni -- az igazat megvallva -- amúgy sem tudtam soha.

239

De arra mégsem számíthattunk, hogy apa munkáinak honoráriumai egyre csökkennek, hiszen ma már nemcsak az egész német nyelvterület olvassa, de számos külföldi nyelvre is lefordították. Igaz, hogy Cottán kívül jóformán semmilyen kiadó sem akar elszámolni, ehhez egész adminisztráció kellene. Walther és Wolf meg jómagam is édeskeveset értünk az ilyesmihez, jogtanácsosaink pedig saját zsebükre dolgoznak, ha ugyan egyáltalán tesznek valamit.

De a weimari „kormány" a legszűkmarkúbb. Müller kancellár, aki engedélyünk nélkül még apa egyes kéziratait is elkótyavetélte, sopánkodik, hogy a Goethe-hagyaték fenntartásához még saját zsebéből is hozzá, kell járulnia.

Van képe ilyen kifejezésekkel apa emlékét megszentségteleníteni? És eltűrni, hogy a Frauenplan egyes lakrészeit, valamint a Gartenhaust és az ilmi nyaralót idegeneknek adjuk bérbe, hogy tatarozásuk költségeit összekotorjuk üggyel-bajjal.

Persze, arra van pénze az államháztartásnak, hogy a színház előadja a drezdai karmester, Richárd Wagner Tannhäuser című művét, amelynek díszletei, jelmezei, bővített zenekara más bemutatónak tízszeres költségeit emésztették fel.

Arról senki sem beszél, sőt tudni sem akar, hogy ez a Tannhäuser közönséges plagizáció, melyet az a tolvaj szarka, aki minden fényes tárgyat ellop, Wolf Erlinde-jéből vette át szövegkönyvének nemcsak ötletét, de lelki konfliktusának egész kidolgozását is. Pedig kézenfekvő: Erlinde, a pogány természeti erők szimbóluma, nála Vénusz, aki az érzékiség szakadékába rántja a keresztény lovagot. Még a lovag zarándokútját is Erlinde-

240

bői lopta ez a karvalyképű szarka. A hely, idő és cselekvény hármas egységét Wagner karmester úr átülteti a költő, a zeneszerző, a díszlettervező, a rendező és dramaturg egy személyben való egyesítésére, mint az új zenedráma sine qua nonját.

Az udvarnál nem fogadják Goethe unokáit. Anna Pavlovna, a cár nővére és Kari Alexander nagyherceg mindig mással vannak elfoglalva, valahányszor kihallgatásra jelentkeznek. De úgylehet, Müller kancellár, akivel csúnyán összezördültem, be sem jelentett bennünket a főudvarmesteri hivatalnál, ahol csupa homo novus sürögforog. Hiába, ez az „új" Weimar, és mi mint afféle szegény rokonok, a régihez tartozunk, alkalmatlankodó panaszainkkal és kérvényezésünkkel. Csak a copf a régi, a bürokrácia. Ezt apa is keservesen kitapasztalta a Vulpius-házassággal. De akkor ő még Goethe volt, mindenek ellenére.

És most az ő utóda Liszt akarna lenni, Wagnerrel, ezi:el a karvalyképű segédtitánnal, akinek szinte teljesen alárendelte egyéniségét?

Liszt árnyéka hosszú, de Wagneré kurta, amilyen ő maga. Ha olyan művésze lennék az ollónak, mint Adele Schopenhauer, e két sziluettből pompás karikatúrát tudnék kinyesni. És hozzá harmadiknak Caroline Wittgensteint, Liszt múzsáját, aki Steinné emlékéhez mérten maga is valóságos karikatúra.

ők nem szorultak az Elefántra. Altenburgban, a hercegi nyaralóban ütötték fel tanyájukat, Caroline kislányával és egész udvartartásukkal. Ha az udvari karnagy úrnak a városban van dolga, vagy szabadulni akar az öregedő lengyel hervadó bájaitól, az Erbprinzben tartott lakosztályán fogadja vezérkarát, Genast főrendezőt és

16 Weimari árnyjáték -

24T

Sgesaar intendánst, ezt a két árulót, akik még Alt-Wei-* marból pártoltak át hozzá. Mangold, a főintendáns, egy ideig még ellenállt, de a Tannhäuser sikere után beadta a derekát. Valami Raff nevű kócos sehonnai és egy Hans von Bülow nevű taknyos segédkarnagy tartoznak még a vezérkarhoz. Csodálom, hogy Anna Pavlovnának nem fordul ki a gyomra, amikor színházi próbán így együtt van szerencséje látni ezt a díszes társaságot. Legkívált Lisztet, hatalmas sasorrával, vállára omló művészfrizurájával, cifra paszományos magyar frakkjában, amint hosszú karjaival ott kalimpál a zenekar felett vagy a zongorán.

És ezért a karikatúráért ájuldoznak a nők! Világhírű primadonna, prímabalerinák, uralkodónők csókolják a kezeit, írónők omlanak lábai elé, apácák boszorkánytánca kering körülötte, ha valami cigányzenét transzponál zongorára, magyar rapszódia formában, vagy ontja variációit két zsidaja, Meyerbeer és Mendelssohn, a félzsidó Wagner vágy a feleséggyilkos Paganini témáira.

Mert ő maga témaszegény. Pedig a zongoravirtuóz és karnagy szeretne mindenképpen zeneszerző is lenni.

És ez dobta vissza Londonból Walter operáját, melyben több a melódia, mint amennyit ez az ál-titán valaha is ki tud termelni!

De a pálmák sem nőnek az égig. D'Agöult grófnő, akitől három gyermeke is született, csúnyán hagyta faképnél, és egy kulcsregényben még ki is pellengérezte cserbenhagyott amorozóját. A könyvet Sibylle küldte meg Bonnból, ahol most Adélét gondozza betegségében. Egyetlen példány Weimarban, de Jenny von Pappenheim, hűséges barátnőm és July von Egloffstein gondoskodnak róla, hogy közkézen forogjon.

242

Bécs, i$4j. szeptember 3

Amit az itáliai út, főleg Nápoly és a tündéri Ischia sziget javított Wolf állapotán, azt Weimar újból lerontotta. Ö is, Walther is betegen tértek vissza ide, az ott tapasztaltaktól magam sem a legjobb egészségi állapotban.

Sajnos, a mi körünket sem találtam a régi kedélyhangulatban. Fellegek gyülekeznek Európa horizontján, tavaszra vihart jósolnak a politikai augurok és haruspexek. Ennek előőrsei azok a fényvillanások, amelyek a tikkasztó légkörben előidézik a mérges vitákat a legszűkebb körű társaságokban is. Nézeteltérések támadnak barát és barát között, egyik konzervatívnak deklarálja a másikat, a harmadik forradalmárnak a negyediket, minden efféle szót rossz értelemben használva.

Társaságunk kapcsolata az irodalmi szellem, egyébként azonban korra, rangra, foglalkozásra nézve a legkülönbözőbb egyéniségek gyülekezete, író, színész, festő, szobrász, táborszernagy, herceg, csillagász, egyetemi tanár, hírlapíró, könyvtáros, archeológus, csokorba gyűjtve. Mi sem természetesebb, hogy sokféleképpen vélekednek politikai, társadalomelméleti, művészeti kérdésekről.

De vitáik eddig termékenyek voltak, érveik többé-kevésbé megalapozottak. Grillparzer személye maga is elég biztosíték arra, hogy a tekintély elve alapján tiszteljék egymás véleményét és okfejtéseit.

Most azonban mindezt felbomlásban találtam. Az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy még az én személyem sem mutatkozott alkalmasnak kiegyensúlyozásukra. Amit Weimarról mondhattam, az sem öregbítette tekintélyemet, de Weimarét még kevésbé. Nem a zenekultúra új

i6* -

243

központjának, inkább az intrikák városának tartják, Wagner műveit meg zenei merényleteknek, amelyekről a gúny és megvetés hangján nyilatkoznak.

A művészet problémáit egyébként is háttérbe szorítják a politikaiak. Sok szó esik egy Marx nevű filozófusról és egy Engels nevű gyárosról meg valami Lassalleról, ezek szocialistáknak mondják magukat, és felforgató elméleteket gyártanak.

Én nem tudok, de nem is akarok ebben a zűrzavarban kiigazodni, kettévágom a gordiusi csomót azzal, hogy fiaimmal együtt Badenbe megyek, a többiek meg vitatkozhatnak ott, ahol akarnak, csak a Mölkerbastei io-ben nem.

Itt azonban tovább folyt a vita. Kiderült, hogy Walther forradalmár, Wolf konzervatív. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, ha vitáikban mindketten nagyapjuk műveiből ráncigálnak elő idézeteket.

Baden, 1848. március 20

Kitört a vihar. Dörögnek az ágyúk, ropognak a puskák Nápolytól Párizsig, Drezdától Bécsig, eszeveszett tömegek rohannak a barikádokra, minisztereket kötnek lámpavasra, gyújtogatnak, fosztogatnak, indulókat üvöltenek, inognak a trónok, vajúdnak a hegyek, és majd megszületik a nevetséges egérke, mint a francia forradalomból a császárság.

A népek nem tanulnak a maguk kárán sem. Hiába mondja a latin, hogy a történelem a legjobb tanítómestere az életnek, valójában Kliónak, a történetírás múzsájának sohasem volt nagy tekintélye.

244

A világ valóban azt akarja, hogy ügyes szélhámosok becsapják, új formában ragadva magukhoz a régi hatalmat. Ezek a bitorlók aztán új állásokat, rangokat, címeket, rendjeleket, birtokokat osztogatnak, fosztogatnak és ajándékoznak.

Egy emberöltő cseppnyi idő csak a történelemben. És jóformán még ennyi sem múlt el, hogy egy koldus korzikai család osztozkodott egész Európán. Most újra kezdődne minden? Más jelvényekkel, más jelszavakkal, más zászlókkal, de ugyanazzal az eredménnyel?

Ez elkeserítő lenne, ha tudnék még elkeseredni az élet annyi hányattatása után.

A frauenplani ház olümposzi derűjébe nyúlnak vissza gyermekemlékeim. Abban a hitben nevelkedtem a nagy, öreg tölgy árnyékában, hogy Weimar Észak Firenzéje, amely kisugározza a nagyszerű német szellemet szerte a világon.

És mi lett a régi házból, a régi Weimarból?

Bitorlók tanyája! Egy magyar cigányprímás és egy drezdai karmester tanyája, amelyen gyülevész nép süti a maga pecsenyéjét, ez Neu-Weimar. így vélekedik róla Schober báró, az osztrák követ is, aki régebben a mi körünkhöz tartozott.

Na és ez az osztrák birodalom? Ez sem egyéb rozoga tákolmánynál, melyet a császárváros pompája és kultúrája leplezett ideig-óráig a Szentszövetség védelme alatt. De most szertehullani látszik az egész rozoga tákolmány. Magyarok, csehek, horvátok, szlovének, románok, szerbek, szlovákok mind nemzeti önállóságot, népképviseletet követelnek, Lombardia is felkelt az osztrák uralom ellen, az udvar Olmützbe menekült, égszakadás, földindulás.

::

245

De mi közöm nekem mindehhez? Talán csak annyi, hogy Waltherből kitört a forradalmár, jelentkezett a National-gardéba, és most magas csákóval a fején, puskával a kézben őrzi a Nationalbank épületét.

Operettfigura. Egész éjjel futkostunk Seligmann doktorral, hogy csákót és puskát szerezzünk neki, mint a rossz gyermeknek, aki játékszer után jajgat.

Hát ilyen közelről nézve a forradalom. Latour lámpavason. Lichnovszky herceget, Beethoven patrónusát meg homlokon találja egy buta golyó, amelyet nem is neki szántak.

És mintha gyermekemlékeimből toppant volna elő, váratlanul megjelent Bettina von Brentano, a viharmadár, vagy mint apa nevezte: a Lidércke. Városról városra száguld, forradalmi kiáltványokat fogalmaz és osztogat, forradalmi verseket ír és szaval, azt mondja, végre eljött az ő ideje, hogy síkra szállhat az elnyomottak és kisemmizettek egyenjogúságáért.

Hogy kiket ért rajtuk, nem tudom. Azt hiszem, ő sem. De ha egy nőnek már semmi várnivalója a férfiaktól, mindenféle „eszme" apostolává szegődik.

Ügy látszik, már reám is ez a sors vár. De nem, mégsem, én nem teszem magam nevetségessé önmagam és ä világ előtt hasonló „apostolkodás"-sal, sőt éppen ellenkezőleg.

Szatirikus regényt szeretnék írni a nőapostolökról, akik kikoptak a szerelmi színpad jelmezeiből és szerepeiből. Meg a f érfiapastolokról, akik vagy hülye remetékké válnak, csalánnal táplálkoznak, és barlangokban tetvesednek, vagy hatalmi tébolyba esnek, és több kárt okoznak az emberiségnek, mintha Ajaccióban maradtak volna zugprókátornak vagy banditavezérnek.

246

Szeretném végre ép ésszel, minden zagyva filozofálgatás mellőzésével tisztázni: a kor szüli ezeket az uzurpátorokat vagy a hatalom tébolyultjai a kort?.

Ügy hiszem, Cervantes és Swift több embernek nyitotta ki a szemét, mint Platón vagy Arisztotelész. Adele öccsének, Arthur Schopenhauernek sötét pesszimizmusa meg egyenesen visszaélés a nyomdafestékkel. Szerencse, hogy kevesen kortyolnak az ő keserű italából, mely mintha Szókratész méregpohara lenne.

Gustl Kühne, akinek buzdítására már írtam volt egy sikertelenségbe fúlt regényt, újra bátorít, hogy írjam meg szatirikus regényben a forradalmak tanulságait, ha ez az egész „cirkusz" lezajlik.

Magam sem várok sokat ezektől a forradalmaktól, de Gustl cinizmusa mégis megdöbbent.

Cirkusz? Ennek mégsem lehet nevezni, amikor vér folyik szerte az utcai torlaszokon, forró és piros embervér.

-- Ugyan, ugyan, hát a Circus Maximusban nem az folyt? Amikor az új hit követőit tízezrével dobták a fenevadak elé? Vagy a gladiátorok szórakoztatták a cézárokat vérük hullatásával?

Elgondolkodtam. A cirkuszi porond véráztatta talajából sarjadt ki a rabszolgák vallása, a kereszténység. És a rabszolgák Spartacus-lázadása, mindkettő elég gondot okozott Rómának. Es a Galilea-beli győzött. Vajon most \ barikádokon nem a rabszolgák győzelmét érleli a kiontott embervér? Hiszen jobbágymilliók rabszolgasorban élnek még szerte a világon, Európában a fehérek, a gyarmatokon a színesek. Róluk megfeledkezett a történelem? Vajon nem a francia forradalom, az angol prole1 tariátus, az amerikai függetlenségi 'harc eme nagy adós-

•247

ságát akarja most behajtani a jogaikból kisemmizettek roppant tömege?

Megmondtam Gustlnak gondolatmenetemet.

-- Igaz, nagy ez az adósság. De ha a hitelező egyszerre akarja behajtani, csődbe kerül az üzlet. És akkor a csődbe jutott kereskedő helyét újabb hitelező és újabb adós foglalja majd el. Egyik társadalmi osztály a másik rovására. Mi az állam? Osztályuralom. Amikor az ember ráeszmél és rádöbben Marxnak eme megcáfolhatatlan igazságára, megérti azt is, hogy csak a hatalom birtokosai változnak a forradalmi rendező új szereposztásában. Maga a hatalom lényege nem. Tehát lesznek ismét elnyomók és elnyomottak. Kár a kiontott embervérért, ha pusztán színpadi kellék. Vörös festékkel kellene pótolni, ez is megtenné, ha mindenképpen ez a bikavadító szín kell a népnek.

-- De kenyér is, nemcsak cirkuszi játék.

Bécs, 1849. november i

Währingben voltunk, kis halottunk, Alma sírjánál. A temető frissen esett hó ünnepi halotti leple alatt pihen, a hókristályok gyémántként tündökölnek a sok ezernyi gyertya fényében. Mintha báliruha lenne ez a csillogó halotti lepel, csalóka isteni színjáték, akkor, amikor az özvegyek és árvák gyászruháinak fekete foltjai adják hozzá a kontrasztot.

Mert azokból jött éppen elég. A forradalom halotti napja van ma, a forradalomé, amely elragadta tőlük férjeiket, kedveseiket, apát és fiút, testvért és barátot

A temető dermedt csendje mintha ráülne egész Euró-

248

pára. A zsúfolt börtönök, a vesztőhelyek, a bitófák csendje ez, a balul kiütött forradalmak gyászdala, melynek pribékek a karmesterei.

Csak Weimar ünnepel. Augusztus 28., apa születésnapjának századik évfordulója.

De kik ünnepelnek? Mária Pavlovna, Miklós cár testvére. Azé a cáré, aki vérbe fojtotta a magyarok dicső szabadságharcát, akinek fővezére Paskievics Erivani herceg kiszolgáltatta a magyar tábornokokat Július Haynaunak, a bresciai hiénának.

És Franz Liszt, aki ahelyett, hogy fegyvert fogott volna nemzete szabadságának védelmében, gyászindulót írt Október 6. emlékére.

És Richárd Wagner, aki belekeveredett a forradalomba, aztán Drezdából Weimarba szökött, ott Liszt hamis útlevelet koldult ki számára, ezzel szöktette tovább Svájcba a pórul járt forradalmárt.

És a többiek? Intrikusok zsibvására, amely az emlékünnepet idegenforgalmi célokra akarta felhasználni.

Ez aztán jól kezdődött. Megnyitották közszemlére a Frauenplant, melyet elözönlőit a külföldi csürhe. Hasztalan figyelmeztette Walther Müller kancellárt, hogy a tatarozást nélkülöző, rozoga thüringiai faalkotmány nem bírja el a tömeglátogatást, a baj megtörtént. A lépcsőház beomlott. Emberéletben ugyan nem esett kár, de néhány látogató kezét-lábát törte, amin a régi weimariak jót mulattak.

Ha Walther és Wolf nem zárták volna be, még a gyűjtemények felét is ellopkodták volna, így azonban egy-két eltűnt kézirat kivételével nem esett kár bennük.

Ez után az előjáték után kezdődött az előadás. Azaz hogy kezdődött volna, ha az udvar, az intendatúra, az

249

ünnepi bizottság tudta volna, hogy kezdje. Kitört a pártviszály. Az udvar a Faust, a Liszt-párt Tasso mellett akart dönteni. Liszt eltekintett Schumannék és a közte fennálló ellenségeskedéstől, nagyvonalú akart lenni, és elhozatta futárral a Faust kísérőzenéjének partitúráját Clara Schumanntól. De ekkor váratlanul a Tasso-pán kerekedett felül, és Lisztnek szégyenszemre vissza kellett küldenie a Faust-partitúrát.

Valakinek eszébe jutott, néhány nappal az előadás előtt, hogy illő lenne, ha Walther írná Tassó-hoz a kísérőzenét. Erre ő valóban nem vállalkozhatott, hiszen ezt még nála rutinosabb zenész sem vállalhatta volna becsülettel ily rövid idő alatt. Liszt azonban vállalta. Bravúrokhoz szokott lénye nem riadt vissza a leglehetetlenebb feladatoktól sem, amelyek mindig el tudják kápráztatni közönségét. Bezárkózott Altenburgba, és megírta Tassoszimfóniáját.

Apa bizonyára megfordult a sírjában e bűvészmutatvány hallatára, de a szimfóniának tomboló sikere volt a döntő és nem Goethe elképzelése. Mert ugyan ki törődött volna ezzel?

Weimar, 1859. augusztus zS

Ismét apa születésnapja, a száztizedik. Hát ez már mindig így lesz, amíg csak meg nem halunk? Sőt, azután is? Ö mindig újra születik, és mi mindig újra meg újra meghalunk?

Űjból ünnepségek. Ma leplezték le apa és Schiller kettős szobrát az udvar, a kormány és az egész; város jelenlétében. A színházban Faust, persze Liszt Faust-szlni-

250

fóniájának bemutatója után. Holnap is Faust, Wagner előjátékával. Holnapután Berlioz Faust elkárhozása, oratórium.

-- Kész Faustománia -- mondja Jenny von Pappenheim, egyetlen régi barátnőm.

Adele Schopenhauer már tíz éve halott. Sibylle Mertens, Anna Jameson is, egykori szerelmeim, ifjúságom tanúi.

Megnézem naplójegyzeteim legutóbbi dátumát. Tíz évet ugrottak át ezek az üres lapok, ezután legfeljebb csak annaleseket fogok e könyvbe jegyezni, mint apa tette, amikor megunta a naplóírást.

Az ilyesmi akkor következik el, amikor a napok, sőt az évek is kezdik elveszteni jelentőségüket.

Egyéni életem már régen megszűnt, csak fiaimnak és fiaimban élnek. De micsoda álomélet ez! Hiszen ők is csak amolyan álomalakok.

Mintha nagyapjuk életereje minden vért kiszítt volna minden elkövetkezendő utódjából, csak testetlen nevet hagyva hátra számukra, átkos Tantalida-örökségül.

Walther és Wolf ma kaptak örökölhető bárói rangot. Szerencsére nem lesz se nevüknek, se rangjuknak örököse. Ez a két verteién fantom csak kerülgette a nőket, anélkül hogy vonzalmaiknak akárcsak versben vagy dalban is hangot adtak volna.

Én, aki annyit szerettem, aki most már ősz fejjel nem szégyellem bevallani, az első szerelem, Ferdinánd Heinke, a sebesült Lützowjager óta mindig a szerelem bolondja voltam, szerelem nélkül szültem három gyermekemet. Talán ez az Erinniiszek bosszúja, hogy nekik e gyönyörteljes érzés nélkül kell leélniök életüket. Amely éneikül nem egyéb ízeden eledelnél. Mint most az enyém, ami-

251

kor már elviharzott szenvedélyeim emlékein serri kérődzöm.

Nem! Annyira még nem vagyok öreg, soha nem is leszek, hogy emlékeim morzsáin tengődjem! Amelyeket a dús életasztalról sepert le valamelyik komornyik. Lakomáztam! Most megjött a böjtje. Magna Peccatrixból Mater Dolorosa. Csak az fáj még, hogy fiaim a dúsan terített asztalnál ülnek, de Tantalus kínjait szenvedik, mert a lakomához, az alkotáshoz és sikerhez sohasem nyúlhattak.

Pedig Wolf Augusta királynő jóvoltából porosz állami szolgálatba léphetett, Rómában követségi titkár, majd tanácsos, végül a követ helyettese lett. De a jezsuitabarát IX. Pius pápának diplomáciai üzelmeit nem tudta elviselni, Drezdába való áthelyezését, majd nyugdíjaztatását kérte. Azóta teljesen reménytelen és eredménytelen tudományos búvárkodással foglalkozik, ebben aztán még halvány árnyéka sem lehet nagyapjának.

Walther legalább apja pedáns rendszeretetét örökölte, annak rossz tulajdonságai nélkül. Mintha nem is zeneszerzőnek vagy zongoravirtuóznak, de múzeumőrnek született volna.

Most Wolffal együtt őrzik a nagyapai házat.

Én meg visszaköltöztem a padlásszobába, a Schiffchen be.

Róma, 1861. szeptember 27

Azt hittem, ki sem mozdulok már az én kis weimari padlásszobámból, és íme, itt vagyok megint, ahová minden -út vezet. Wolfot kísérgetem újabb itáliai útján, sze-

.252

gényke könyvtárról könyvtárra vándorol, hogy egyháztörténeti munkájához adatokat gyűjtsön. Itt a vatikáni könyvtár katalógusainak tömkelegében tévelyeg, Mezzofanti már régen a Lateran kriptájába költözött, nem segítheti munkájában, a jelenlegi irattárosok pedig nem nagy tisztelettel adóznak a Goethe-névnek, amióta Wolf olyan balsikeres diplomáciával nyilatkozott volt IX. Piusról.

Nem tudom, sőt nem is hiszem, adódnak-e úgynevezett „véletlenek". Inkább tapasztalom a protestáns predesztináció igazát. Mert kell lenni valaminek az előre elrendeltségben, ha én itt Wolf leghűségesebb barátja, a teológus Ottó Meyer révén ugyanabban a házban laktam, amelyben egykor August lakott. Ezt az öreg padronetól tudtam meg, aki még emlékezett a Goethenévre, meg is mutatta August lakását, amelyet most egy kapitány özvegye bérel.

És az sem véletlen, hogy a nemrégiben érkezett Franz Liszt ugyancsak itt, a Via Babuinon vett szállást Wittgenstein hercegnővel és annak leányával.

A Piazza di Spagnán találkoztunk. A karikalábú, karvalyorrú kis mitugráisz Wagner is mellette szedegette kurta lábait -- ő kettőt lépett, amíg a gólyalábú Liszt egyet.

Liszt talpig feketében, mint valami gyászhuszár. Wagner fején félrecsapott bársonybarét, lila bársonykabát, vadgalambszín nanking pantalon, magas sarkú női cipő; kész maskara.

Heves diskurzusban gesztikuláltak. Talán észre sem vesznek, ha rájuk nem köszönök.

Meglepetve, de nagy reverenciával fogadták üdvözletemet.

-- Ha nem tévedek, önök is a Café Grecóba tartanak? Nem tévedtem. Hiszen ez a művészvilág régi kedvenc

tanyája.

Ugyanahhoz az asztalhoz telepedtünk, amelynél valamikor -- immár harmincegy éve -- August itta chiantiját Thorwaldsen, Preller, a tiroli Koch és mások társaságában, és amelyet akkor is, ma is Casanova-asztalnak neveznek.

Liszt, mintha jóvá akarta volna tenni, amit Walterrel szemben elkövetett, szokatlanul közlékenynek mutatkozott. Elmondta, hogy végképpen búcsút mondott Weimarnak, elunván a kicsinyes intrikák vég nélküli szövevényét.

-- Fel akartam támasztani egy halottat, amelyről azt hittem, hogy csak tetszhalott. De nem vagyok csodatevő szent. Weimar örökre meghalt a halhatatlan Goethe halála napján. Aki az ő helyét akarná elfoglalni, az csak tragikomikus figura lehetne.

Wagner, akinek Tannhäusere csúfosan bukott meg Párizsban, helyeslőén bólintott.

-- Ismét vándormuzsikusok lettünk. Mit is keresnénk egy olyan thüringiai kisvárosban? Hiszen miénk a nagyvilág!

Sic transit glória mundi. Alt-Weimarból és Neu-Weimarból egyszerű kis vidéki városka lett, hercegi kriptájával, elavult házaival, muzeális emlékeivel. Még a külföldi turisták is cserbenhagyták.

Párizs, a nagy mágnes, ismét régi fényében ragyog. Elég a Napóleon név, hogy bearanyozza, ha III. szám áll is előtte.

254

Bécs, 1864. június 7

Belefáradtam már abba, hogy Walther és Wolf zegzugos utait kövessem, hol Drezdában, hol Lipcsében, hol Jénában.

Ismét itt telepedtem le, ha szükségük van reám, itt mindig megtalálnak.

Igaz, ez a város sem Grillparzer városa már. Az öreg teljesen visszavonult a nyilvánosságtól egyik színdarabja bukása után, még a társaságtól is. Csak örök menyasszonyát, Catherine Fröhlichet tűri maga mellett, ennek mondja tollba műveit, amelyeket nem mutat meg senkinek. Pedig egyik hivatalos kitüntetése a másikat éri. Urakháza tagja, a város díszpolgára, rendjelek, satöbbi, tudomást sem vesz minderről.

-- Ez a világ már nem az én világom, ez a város nem az én városom. Lanneré, Johann Straussé, Suppé városa. Valcerváros. És én soha nem tudtam vakért táncolni. A keringő szédít. Én az antik tragédiák világában éltem, Kolkhiszban jártam az arany gyapjúért, de nem a Hofburgban az aranygyapjas rendért. Hero és Leander szerelmi tengerének hullámain ringatództam, nem a kék Duna-keringő fülbe mászó ütemein. A Hellespontuson, melyet a sánta lord bravúrból úszott át, a maga Heróját keresve, de heroizmus helyett csak Missolunghit talált, ott halt hősi halált egy nem létező hellén nép szabadságharcának lázálmában.

Aztán Párizsról beszélt.

-- Racine, Moliére, Diderot, Voltaire, Rousseau, Corneille, Descartes és Montesquieu városa Offenbach városává lett. Itt a valcer, ott a kánkán. A Phaedra után Dunanan apó és fia utazása. A Théatre Frangais-beli

255

antik tragédia után Szép Heléna és Orpheus az Alvilágban. A koturnusz után cochonnerie.

-- Hát érdemes ilyen világban élni?

-- Nem érdemes, de muszáj.

-- Frau von Goethe, maga még mindig a régi. Elpusztíthatatlan.

-- Haj, aki annyit ringatódzott, sőt hányódott a szerelem tengerének hullámain, mint én, az elég viharedzett még az öregségre, erre a legkellemetlenebb állapotra is.

Ezen nevetnie kellett, ami már nála ritka természeti tünemény.

Kért, hogy látogassam meg gyakrabban. De magam sem szeretek kimozdulni vackomból, amelyet egész kis múzeummá rendeztem be.

Weimar, 1864. október n

Mégis ki kellett mozdulnom. Ausztria és Poroszország hajbakaptak. Én mint porosz honleány nem maradhattam tovább a Császárvárosban, örökre búcsút mondtam neki.

Győztünk! Mellénk szegődött Victoria istenasszony, Germániát viszi diadalszekéren. Bismarck és Moltke a kocsisai!

Weimar, rS68. április 27

Tavaly szabadultak fel apa kiadott művei Cotta és egyéb kiadóinak keze alól. A kiadói jog tulajdonképpen már i86a-ben, apa halála után harminc évvel szűnt volna meg,

256

de a nagyherceg keresztülvitte a birodalmi bíróságnál, hogy a zárlat öt évre meghosszabbíttassék. Most, hogy feloldatott, Walther és Wolf jövedelme alaposan lecsökkent, hiszen Cotta és a többiek sem tartoznak már elszámolni az eredeti kiadások honoráriumával.

Egy év óta számtalan olcsó kiadás jelent meg apa műveiből, most lett Goethe igazéin egész Németországé, sőt Ausztria és a földkerekség minden pontján közkincs, ahol csak olvasnak németül.

Az egész világ meggazdagodott, mi elszegényedtünk.

Fiaim édeskeveset törődnek ezzel. Háztartásunk a minimumra zsugorodott. Nyolcvanéves házvezetőnőnkön kívül, aki tizenhat éves kora óta szolgálja a házat, egyetlen személyzetet sem tartunk, hiszen vendégeket nem fogadunk, látogatókat is csak kivételesen.

A fiúk szinte hermetikusan zárták el a Frauenplant, sőt a Gartenhaust is, Jacob Grimm, Scherer és a többi Goethe-kutató nagy bosszúságára. Dühödt hírlapi cikkekben követelik a kiadatlan hagyaték hozzáférhetővé tételét, számtalan tudományos társulat támogatja ebben akcióikat, de Carl Alexander nagyherceg és neje, Sophie, biztosítanak a teljes integritásban.

-- Fafner és Fasold őrzik a Rajna kincsét! -- mondta egy ízben mosolyogva a nagyherceg, amikor meglátogatott kis padlásszobámban.

Nevetnem kellett a hasonlaton, hiszen Walthert és Wolf öt, ezt a két beteges agglegényt igazán nem lehet mesebeli óriásoknak tekinteni.

De valami mitikus mégis van abban, ahogy ezt a valóban kincseket érő házat szegénységünkben is szent kegyeleti emléknek tekintik. Hiszen a tudóstársulatok, angol vagy amerikai milliomosok mérhetetlen összegeket

fizetnének a ház birtokáért. A fiúk holtuk napjáig a legpazarabb jólétben élhetnének, ők pedig hősiesen ragaszkodnak remeteéletükhöz.

Ilyen nagy és súlyos még mindig a nagyapai árnyék? Most sem hatolhat belé az ő pompázó életének egy parányi napsugara sem?

De fiaimnak és apjuknak születésük percétől mindig csak a töviskoszorú jutott a nagyapa babérerdejében. Hát igazság ez?

A rómaiak bekötött szemű istenasszonynak ábrázolták a mérlegtartó Justitiát. És volt egy kegyetlen közmondásuk is: Fiat Justitia, ét pereat mundus!

Ó, hány vélt igazságért kellett már a világnak pusztulnia Babilon és Ninive óta? Hány kőtáblát törtek össze a Mózesek, amikor a Sinai-hegyről jövet megpillantották az Aranyborjút körültáncoló csűrhet? És mégis, véstek új parancsolatokat új kőtáblákra, a tömeg pedig táncol tovább bálványai körül.

Az „olcsó" Goethe! Ó, milyen drága ő annak a Németországnak, amely végre 1648, a westfaliai „béke" után két évszázaddal -- az egy Bajorország kivételével újra egyesülhetett.

-- Seid einig, einig, einig -- mondta a vaskancellár a Reichsrat első gyűlésén, ahol ezer torokból hangzott fel a Deutschland, Deutschland über Alles! És utána a Die Wacht am Rhein!

Ha apa ezt megérhette volna! Hogy az egész Németországnak lesz a legdrágább ajándék az „olcsó" Goethe!

Wolf csak fanyalog az én porosz szívem honleányi kitörésein.

-- Nagyapa sohasem volt híve a nagynémet eszmének. Egyszer még azt mondta Riemernek vagy Eckermann-nak,

258

hogy Mazarin jó szolgálatot tett a német népnek, amikor a birodalmat tizenhat fejedelemségre tagolta. Mert ezek a sok háborúskodás után sarokba akasztották a germán pallost, és előszedték a tollat és a lantot. Das Volk der Dichter und Denker önmagára talált ebben a hatalmi megosztottságban. Mint egység azonban mindig félelmetes és fenyegető, mint Tacitus Germániája vagy a mítoszé, melynek a harcosok égi hóna, Asgard és az istenek csarnoka, a Walhalla az eszményképe. Mi köze ehhez Mozartnak? Wagner az új prófétája a Nibelungoknak, nagyapa nem kért volna belőle.

-- Egyébként -- folytatta Wolf fanyalgásait -- az „egész" Goethe még nem az „egész" német népé. ö még a miénk. Waltheré és az enyém. Kizárólag a mi kettőnké. Waltherrel közösen rendelkeztünk nagyapa hagyatékáról, mely sokszorosát teszi ki annak a huszonkét kötetes gyűjteményes kiadásnak, amelyet Cotta adott ki még nagyapa életében. Mi őrizzük nagyapa levelezésének titkait, amíg egyszer majd eljön publikációjuk megfelelő időpontja. És ezt a nagyhercegi családra fogjuk bízni, amely mindig imádta nagyapát. Nem tudományos kutatók, de uralkodóhercegek dolga meghatározni, mikor legyen az „egész" Goethe az „egész" Németországé.

Plebejus ősök arisztokrata sarja. Két véglény, akikben a családfa nem folytatódhatik. A két legfelső ágacska, amely a legkisebb szellőkre is megremeg, mert már virágjuk sincs, nemhogy gyümölcsük lenne, levelük sincs, amelyet az utolsó őszi alkonyaton elhullajtanának.

De én éppen ezért, éppen ilyennek szeretem őket.

17« -

259

IÍJQ. szeptember 4

^

Európa történelmébe új városnév került: Sedan. És új dátum: 1870. szeptember 2. Ezen a helyen és ezen a napon semmisítettük meg a francia hadsereget, ezen a napon született meg a maga teljes egészében Grossdeutschland! Wolf felhozta kis padlásszobámba a Weimarer Neueste Nachrichtent, amely leközölte Moltkének a Királynőhöz menesztett sürgönyét.

„Hódolattal jelentem Felségednek, hogy egy császár, harminckét tábornok és háromszázezer tiszt és közlegény esett fogságunkba. Felséged legalázatosabb alattvalója: Moltke."

A betűk összefutottak szemeim előtt. Azt hittem, nem jól olvasom.

-- Miért küldi Moltke Augustának a sürgönyt?

-- Mert Vilmos maga is a főhadiszálláson tartózkodik -- mondta Wolf olyan hangon, mintha valami teljesen jelentéktelen eseményről lenne szó.

-- Talán nem is örülsz?

-- Tudja, hogy engem a politika nem érdekel.

-- De ez nem politika! Ez történelem!

-- Az én történelmi kutatásaim másirányúak. Nem tartozik az én szakmámhoz.

-- De az isten szerelméért! Hiszen ehhez nem kell semmiféle kutatás!

-- Egy okkal több, hogy ne tartozzék reám. Nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjam, az egész

»lyan szánalmasan nevetségesnek hangzott. Egy Ottilie von Pogwisch fiának szájából. És ez az én szülöttem lenne?

Augustra ismertem benne. Augustra, aki idehaza lé-

260

zengett, a lützowjägerek egyenruhájában, miközben a nemet ifjúság együtt menetelt a népfelkelőkkel, hogy lerázza magáról a napóleoni igát. Mint Ferdinánd Heinkc, a sebesült hős, akit Adele Schopenhauerral ápoltunk az erdei lakban.

Később Walther is megjött a legfrissebb hírekkel.

-- Az udvarnál beszélik, hogy a bajorok gyáván viselkedtek Sedannál. És ez jó ürügy lesz arra, hogy Bismarck -- régi tervének megfelelően -- Bajorországot is a porosz központi uralom alá vesse.

-- Na és? Talán sajnálod II. Lajost, azt a futóbolondot?

-- Lehet, hogy bolond, amiért Münchenből Weimart akart csinálni. De mindenesetre nagystílű bolond.

Weimar, iSjz. május 4

Ulrike húgom, aki leghűségesebb élettársam, ma értesített Grillparzer haláláról.

Magam is csodálom, mennyire meg tudott rendíteni elhunytának híre. Hiszen igaz, hogy hosszú éveken át igen bensőséges szellemi, sőt lelki kapcsolat állott fenn köztünk. Hogy a Mölkerbastei :6-ban összeverődött, felejthetetlenül kedves társaság kimagasló személyisége volt. Hogy apának úgyszólván bécsi helytartójaként szerepelt. De valójában már régen halott, mint ahogy talán magam is az vagyok.

Lehet, hogy éppen ez a Wahlverwandschaft, a vegetatív látszatéletnek ez a párhuzama volt az a láthatatlan összekötőfonal., amely most elszakadt. Hiszen a látszatélet mégiscsak egy formája annak a valaminek, melyet Calderón után ő is álomnak nevezett. De vajon a

261

test fizikai felbomlásának kezdete felébredést jelent az életálomból?

Nem, ez nem a hamleti kérdés. Apa megadta rá utolsó szavaival a feleletet:

-- Nun kommt die Wandlung zu den höchercn Wandlungen.

És:

-- Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss.

Igen, de Shakespaere, ez a nagy materialista, hajlandó-e elfogadni az ilyen spiritualista feleletet?

Stratford-on-Avonban bizonnyal nem. De talán Prospero szigetén igen.

Akárhogy is legyen, nemsokára én is átlépem azt a keskeny, pillanat ezredrészénél is rövidebb határmezsgyét, ahol vagy mindent megtudok, vagy a Nirvána nagy semmijét.

Május 22

Ma reggel régi leveleim közt kutattam, amikor öreg házvezetőnőm, Luise jelentette, hogy a királynő akar meglátogatni.

örültem, hogy Augusta, ifjúkori barátnőm, nem feledkezett meg rólam. És nem is röstellem, hogy a német birodalom uralkodónőjét kis padlásszobában kell fogadnom.

Persze, ez nem Potsdam, nem is Sanssouci. De a frauenplani ház Schiffchenje, melyet maga a német szellem egyeduralkodója nevezett el így.

Augusta, aki Kari Alexander kíséretében jött csupán, mintha eltalálta volna gondolataimat.

262

Miközben átölelt, megnedvesedtek szemei.

-- Aki belépsz ide, idegen, vessed le saruidat, mert szent hely ez.

Leült velem szemben, abba a karosszékbe, amelyben Ulrike szokott Walthernek és Woífnak harisnyát kötni.

-- Látom, Ottilie, leveleid között turkálsz. Emlékek, emlékek, ez már a mi életünk, ugye?

-- Amíg él az ember, addig a múltak amphórája.

-- És amikor meghal, urnává válik. Bölcső és koporsó között teszünk egy kis utat, aminek néha oly nagy fontosságot tulajdonítunk. Nem komikus?

Összemosolyogtunk, mint fiatal korunkban, ha valami új pletykát susogtak Johanna Schopenhauer múzsaszalonjában.

Feléje nyújtottam egy levélcsomót.

-- Mi ez? Talán csak nem szerelmeslevél?

-- De igen. A földkerekség leghosszabb szerelmeslevele. Húszoldalas. És első szerelmemtől kaptam, hatvanéves koromban.

Augusta nevetett.

-- Táncsak nem Heinke, a „sebesült" hős?

-- De az. Tizennégy éves voltam, amikor elhagyott, azóta sem láttam. Visszament innen szülővárosába, Breslauba, ahol menyasszonya várta, hiszen tudod. Hivatalnok lett, aztán ment felfelé a szamárlétrán. Amikor kerületi főkapitány lett, a Vörös Sasrendet kapta. Olvastam valamelyik újságban, gratuláltam neki. Sohasem leveleztünk. Ügy látszik, ezzel akarta kipótolni a mulasztottakat. Nem a levelezést. Az egész életet, mindkettőnk elhibázott életét. . .

-- Kedvesem, az élet mindig elhibázott, ha az ember

265

öregkorából, azaz visszájáról nézi. Ki mondaná, hogy csak azért kezdené újra, hogy minden hibáját újból elkövethesse? Hiszen a hibátlan élet lenne a legvigasztalanabb. Ehhez vagy prófétának, vagy szentnek, vagy farizeusnak kellene lenni.

-- Vagy költőnek -- szaladt ki a sxárnen akaratlanul. Augusta merően a szemembe nézett.

-- Reá gondolsz?

Bólintottam. Tudtam, hogy apát érti alatta, akiben mindháromból volt valami, és ezt csak költészetének bűnbocsánatával tudta harmóniába hozni.

Még mindig kezemben tartottam Heinke levelét.

-- Kérdjük, hol az igazság? Látod, ez. Az első szerelem tiszta igazsága. Aki nem ismeri fel idejében, Wertherré válik. Az öngyilkosságok sorozatát követi el, és büntetése a kényszerű újjászületés.

Még soká elbeszélgettünk. De fáradt kezem már nem tudja leírni.

264

UTÖSZÓ

Ottilie von Pogwisch 1872. október ly-én halt meg, éppen negyvenkét évvel August von Goethe elhunyta után.

Utolsó látogatója Otto Meyer egyháztudós, Wolfnak mindvégig barátja és életrajzírója volt.

Emlékirataiban így emlékezik meg a hetvennégy éves Ottiliéről:

„Amikor beléptem kis manzárdszobájába, karosszékéből már nem tudott felkelni. Arcvonásai sohasem voltak szépek vagy szabályosnak mondhatók, így a kor nem sok kárt tett bennük. De sötét szeme még mindig régi fényében ragyogott, tekintetének mély tüzű pillantásában még most is érződött az a szuggesztív erő, amellyel maga köré tudta vonzani a legjelentősebb egyéniségeket, férfiakat, nőket egyaránt.

Hófehér haja dús fürtökben omlott vállára. Hangja tisztán csengett, beszéde élénk és szabatos. Nemcsak teljes szellemi frisseségről tanúskodott de sokirányú érdeklődése és tájékozottsága is meglepett. Egyórás látogatás után távoztomban még visszafordultam az ajtóból búcsúüdvözlésre. Már nyomát sem láttam az előbbi életteljes, öreg dámának. Mintha egy végső fellángolás, tetszeni akarás után hamuvá esett volna össze."

265

Wolf i893-ban, Walther i885-ben költözött a weimari családi sírboltba, ahová Almát is elhozatták a währingi temetőből.

Mindkét Goethe-sarj Lipcsében hunyt el, utódok nélkül, idegen családok gondozásában. Mintha illetlennek találták volna a halált a Halhatatlanság házában.

Freiherr Walther von Goethe a sachsen-weimar-i nagyhercegnőre, Sophiera hagyta a féltve őrzött Goethehagyatékot, magát a házat és a két kerti házat az államra hagyva.

A nagyhercegnő méltó otthont építtetett a GoetheSchiller Archívum számára. Goethe teljes összkiadását 172 kötetben jelentette meg.

Az archívum egyik jelenlegi őre, Dr. Wolf gang Vulpius, Goethe sógorának, Christian August Vulpiusnak leszármazottja, volt szíves rendelkezésemre bocsátani mindazokat a forrásmunkákat, amelyek alapján összeállíthattam August von Goethe és Ottilie von Pogwisch naplóit, mellőzve azok egyes részleteit, és csoportosítva a kiválasztottakat folyamatosság és kortörténeti összefüggések szempontjaiból.

Szerettem volna még párhuzamot vonni az apa, a fiú és az unoka itáliai utazásai között, de az ehhez szükséges pontos adatoknak még nem jutottam birtokába. Talán sor kerül még erre is.

Végezetül hálás köszönetemet kell kifejeznem Doktor Wolfgang Vulpius főkönyvtáros úrnak, segítsége nélkül képtelen lettem volna ezeket, a még német közönség számára is ismeretlen adalékokat, közzétenni.

Budapest, 1961. március 25

SZ. GY. 266

A BESZÉLŐ FESTMÉNY

Mindig irtóztam a vakoktól. Még ma is elválaszt tőlük a láthatatlan fekete fal, amikor osztoznom kellene sorsukban. Kerülöm őket, mint ahogy már gyermekkoromban messze kikerültem, ha szembejöttek velem az utcán.

Szembe? Dehogyis. Hiszen nekik nincs szemük. Csak szemgödreik vannak vagy fekete szemüvegük, hogy eltakarja az üres szemgödrök, összezsugorodott szemgolyók félelmetes csúnyaságát.

Jönnek a járdán, némelyik imbolyogva, mások miméivé a biztos járást, tapogatózva előrenyújtott botjukkal. A látók szánakozva kerülik ki őket, utat engedve a szerencsétleneknek.

Ha utcasarkon áll a vak, kinyújtva kolduló kezét a végtelen világűrbe, az alamizsnafillérek is szánalommal koppannak tányérjukon.

-- Adjatok, adjatok, amit isten adott! -- óbégatják a hangskála különböző fokain.

Hogyan? Hát ezt a nyornorúságot is isten adta, ha mindent ő ad? -- kérdeztem magamban láttukon.

Nincs felelet. Csak az alamizsnafillérek koppannak a tányérkákon, néha ritkán, olykor sűrűbben, mint a megeredő eső. Az alamizsnára nyújtott kéz pedig mintha nem is ember, de isten felé meredne a fekete világűrben.

269

Némelyik kisgyermekkel, a másik kutyájával vezetteti magát. Párosával is járnak, összefogózva, mintha ez valamely biztonságot adna, holott csak alliterációs közmondást: „Vak vezet világtalant."

Amikor már engem is utolért a Nemezis, egy írótársam tiltakozott az ellen, hogy vak létemre világtalannak nevezzenek.

-- Hogyan? Hiszen az ő világa szélesebb, világosabb, fényesebb, mint a miénk, a testi szemmel látók világa.

Valamelyik, talán az első megjelent könyvemmel kapcsolatban írta ezt. Aztán, festőkoromra célozva:

-- Egy új világot teremtett magának a semmiből! Ezellen meg én tiltakoztam, persze, csak úgy magamban.

-- A semmiből? Mindenből! Hiszen nem vagyok isten, hogy a semmiből teremtsek.

-- Az ecsetet és palettát felcserélte az írótollal -- írta továbbá a recenzió.

Hogyisne, mintha ez csak így menne. Mint a ruhacsere -- dohogtam magamban. Hiszen én festőnek születtem! Még jóformán írni sem tudtam, máris rajzolgattam, akvarellel festegettem. És már elemi iskolás koromban Munkácsy képeit másolgattam. Malonyay Dezső művének illusztrációiból.

Ezt a kétkötetes könyvet apám hozta volt haza a lugosi főgimnázium tanári könyvtárából.

Szövegét bizony nem nagyon értettem. Nem is vesződtem elolvasásával. Csak festményreprodukcióira tapadt

270

két szemem. Azoknak líráját, drámaiságát, minden mondanivalóját azonnal felfogtam. Mintha velük való titkos kapcsolatom már régen meglett volna, mielőtt még gyermekészel felfoghatnám értelmüket.

Apám titkon megfigyelte a képekkel való titkos kapcsolatomat. Ügy tett, mintha észre sem venné. Csak ha kérdezősködtem, akkor magyarázgatott. Krisztusról, Pilátusról, a Requiemjét dirigáló Mozartról, Honfoglaló Árpádról, a Siralomház láncra vert betyárjáról, az Éjjeli csavargókról, a Zálogház szegényeiről, a Falu hőséről, végül egy szikár, karosszékben ülő férfiúról, aki leányának tollba mond valamit.

-- Ez egy Milton nevű, világhírű angol író, aki a sok írás-olvasástól megvakult. Egyik művét mondja tollba leányának. A másik hímezget, a harmadik figyeli apja hangját.

Döbbenten néztem a három szép leányt és a vak férfit. Szikár lábszárán a kissé ráncos térdharisnyát, csatos cipője előtt a felhajló szőnyeget.

-- És nem fáj neki, hogy nem láthatja leányait? És azoknak, hogy apjuk vak?

-- Már megszokták. Minden csak szokás dolga.

-- De apám! Hát nekünk nem fájna, ha nem látnánk egymást? Ha én megvakulnék? Vagy te?

-- Csacsi gyerek, ne gondolj ilyesmikre. Inkább nézzed a többi képet.

Lapozgattam a díszkötéses, nagy könyvben. De amikor apám dolgozatjavítással volt elfoglalva, tanárember lévén, titkon mindig visszalapoztam a vakemberre.

-- Vajon mit érezhet? Három ilyen szép leánya, és ő nem láthat egyebet, csak valami feketeséget.

Megpróbáltam behunyni a szemem. A kép, a könyv, a

271

szoba, íróasztalnál ülő apám, minden eltűnt előlem. De csak pillanatra, mert aztán ijedten rebbentek fel szemhéjaim.

Sohasem ismételtem meg ezt a játékot. Csak a sors játéka ismételtette meg velem, harmincesztendős koromban.

Akkor már tudtam, mit diktált az a vak ember leányának.

Paradise Lost.

Igen, ez volt a mű címe.

Ügy véltem, a vakember az elveszett életet, a napvilágot siratja halhatatlan művében. Hiszen mindent elnyelt előle a sötétség. De átszellemült arcán mégis nyugalom. Mi ez? A kétségbeesés? A beletörődés nyugalma?

Elnéztem azt a különös embert abban a karosszékben. S?eme mintha le lenne hunyva, mégis messzire látna vele. Keskeny ajka mintha le lenne zárva, mégis beszédes. És három leánya csak figyeli, de mintha idegenkednének tőle. Három hideg angol szépség, arcukon semmi nyoma a szeretetnek.

-- Híres ember volt Milton?

-- Világhírű.

-- És Munkácsy?

-- ö is.

-- Szeretnék egyszer én is ilyen híres ember lenni! Szinte belepirultam, olyan hévvel mondtam. Apám megsimogatta széles tenyerével arcomat. Most

is érzem ennek a tenyérnek a simogatását, hat évtized múltán. És most is látom arcán az örök mosolyt, amelynek vidámságába olykor valami, szinte láthatatlan bánat is vegyült.

-- Ne akarj te híres ember lenni. Mert azt nem adják

272

ingyen. Lám ez a Milton is belevakult a sok munkába, írásba-olvasásba, Munkácsy meg beleőrült.

Csak néztem a képet. A zseniális vakot, akit a zseniális őrült festett meg. Aztán szembenéztem apával.

-- Ha én is csak egy ilyen képet festhetnék életemben, nem bánnám, ha utána meg is bolondulnék!

-- Vagy megvakulnék -- akartam még mondani, de valami félelem lezárta a számat.

Apa mosolyában most láthatóvá vált az a láthatatlanul bennrejlő bánat. Szinte döbbenten pillantott rám. Aztán ismét megenyhült mosolya.

-- Csacsi gyerek.

A többit ismét tenyere mondta el azzal a felejthetetlen simogatásával. Milyen jó, hogy még most is érzem arcomon. Milyen kegyesek ezek a visszatérő, rég múlt pillanatok.

-- Csacsi gyerek.

Ó, be megtanultam azóta, milyen csacsi is voltam, és ő,

a simogató kéz, milyen bölcs.

-- Ha megírnám egyszer önéletrajzomat -- mint ahogy sohasem is fogom --, ez lenne a címe: Akiből semmi sem lett -- mondta egyszer.

Semmi sem? Nékem mindenem volt, ma is az, amikor már negyed százada ott porlad az esztergomi temetőben, tizenhat évet élt Mariska húgocskáia mellett.

Semmi sem? Egyetemi professzor is lehetett volna, de ő csak vidéki tanár maradt, aki negyvenéves szolgálata idejéből egyetlen napot sem mulasztott el. Aki az ebéd utáni pettyes Britannica elfüstölése után szundított egy jót, aztán vörös tintás dolgozat javítás, majd a Kaszinóban

18 Weimari árnyjátík -

273

tarokkparti. Vacsora után Royal Kávéház, csendes muri -- csak néha hegedültette magát a kapuig a Franci cigánnyal.

A Milton-kép még sokszor kísértett. Már érettségi felé drukkoló, öreg gimnazista voltam, amikor apám egyszer ismét rajtakapott a kép szemléletébe merülten.

-- Látom, tetszik neked ez az ánglius. Vagy inkább ez a három gyönyörű teremtés? No valld be!

A tenyér most már nem simogatott. Megpaskolta fekete fürtös fejemet.

Összenevettünk, mint két jó cimbora.

-- Hát bizony, megtáncoltatnám őket a majálison, mi tűrés-tagadás. Csak az a kár, hogy ilyen szépek nem teremnek a Concordia Szálló nagytermében.

-- Adtakölyke! Tán a Milton-kisasszonyokkal járnád a majálisbálon legszívesebben a szupécsárdást vagy az ardeleanát?

-- Hát ha azt nem is, de az angolvalcert, vagy a francia négyest. Igaz, hogy az ő idejükben még ez sem volt divat, dehát ha felkérném ezt az édes kicsit itt, aki a lúdtollat fogja, majd ő megmondaná . . .

-- Deborah Milton vagyok -- szólalt meg egy magasan csengő gyermekszoprán, a szigetország leányainak sajátos hangján.

A kép megelevenedett, alkalmasint álmomban, mert a két másik Miss Milton is megmozdult, felém fordítva

274

meglepett tekintetét. Sőt, mintha a szikár öreg szemeinek üres tekintete is reám meredt volna, a betolakodó idegenre.

Mégsem éreztem magam idegen dimenzióban, az álom valószínűtlen birodalmában. Mondhatnám, a sokszor megszemlélt szobában egész otthonosan mozogtam volna, ha Miss Deborah tekintete és csengő hangocskája nem bűvöl meg.

-- Nevem George, George Szántó -- dadogtam kissé zavartan, mert kisasszonyokkal szemben mindig valami elfogódottságot éreztem.

-- Nagyon örülök az ismeretségnek -- mondta Miss Deborah, betűzve a kalamárisba a lúdtollat, és kezét nyújtva, amelynek mutatóujján egy tentacseppet fedeztem fel.

Olyan bájosnak találtam ezt is, mint egész lényét. Iskoláslány-kezén még a tentafolt is szépségflastrom -- gondoltam.

-- Ugye, engem keresett Mister . . . Santo?

-- Voltam oly bátor, ha nem venné tolakodásnak ...

-- A legkevésbé sem. Tudom, hogy majálisbálra készülnek, és ön engem választott első táncpartnerének. Igaz, rangsor szerint nővéreimet illetné az elsőség, láthatja rajtuk, máris féltékenykednek, de ön, Mister Santo, éppen engem választott, talán nem lesz kifogásuk. . .

Nem. Annyira nem volt, hogy egyszerűen eltűntek a kép sötét hátterében, az öreggel együtt, és Miss Deborah engem tessékelt be az öreg karosszékébe.

Szerettem volna valami magyarázkodás-félébe belefogni, hogy váratlan megjelenésemet mentegessem, de Miss Milton megelőzött.

-- Amint látja, Mister Santo, mi itt, ebben a képsík-

18* -

275

bán, mindent tudunk, ha valójában „testetlenek" vagyunk is. De ki mondhatna ilyennek bennünket, ha egy művész ecsetjén, vonalaiban, színeiben testet öltöttünk? Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy teljesebb életet élünk, mint a hús-vér testűek, hiszen azok halandók, mi pedig -- legalábbis bizonyos mértékben -- halhatatlanok vagyunk. Mert szülőapánk, a művész, és szülőanyánk, a fantázia, ellesték a mindenség megalkotójától a teremtés titkát. És ha az arkangyal lángpalíossal kergetett is ki a Paradicsomból, a Tudásfája tiltott gyümölcsébe mégis belekóstoltunk, sőt a művész még a Halhatatlanság fájának terméséből is elcsent valamennyit. Mert ki merné állítani, hogy Pheidiasz vagy Praxitelész nem élnek-e tovább műveikben, amíg csak teremtményeik egyetlen márványdarabja is fennmarad?

-- Én bizonnyal nem. Hiszen magában is a művészi alkotás szépségét imádom, ha szabad így kifejeznem magam. Gyermekkorom óta szerelmes vagyok a mi nagy festőnk, Munkácsy jóvoltából a Milton kisasszonyokba!

-- Mindháromba? Nem lesz ez sok egyszerre? -- kacagott Deborah.

Volt valami féltékenykedés is ebben a kérdésben.

Az asztalon ott fekszik a kéziratcsomó. Legfrissebb, félbehagyott oldalán még meg sem száradt a tinta. Miss Deborah behinti csillámporzóval. A fekete szarkalábbetűk felragyognak, mintha csillagporral hintené be egy fehér angyalkéz a sötét égbolt titkos ákombákomait.

-- Paradise Lost? -- kérdem, hogy fitogtassam tájékozottságomat.

-- No. Sámson Agomstes.

Zavarba jövök. Nem tudtam, hogy Milton az Elveszett Paradicsom és a Megtalált Paradicsom után a megvakí-

276

tott Sámsonról is tollba mondott a szép missnek egy jambusos drámát.

Deborah észreveszi zavaromat.

-- Papa önmagát írja meg ebben, az utolsó szó jogán. Hiszen tudja talán, hogy kora ifjúságától kezdve harcban állott a filiszteusokkal.

-- Hogyne tudnám. Az egyházzal és a királyság intézményével.

-- Intézmény? Milyen furcsa szó. Hiszen a királyság hívei éppen ezt vitatják. Hogy nem „intézmény", hanem isten kegyelméből nyerték az uralkodók mindenkor teljhatalmukat.

-- De ennek éppen a maguk Hosszú Parlamentje vetett véget. Döntött, és Károly feje porba hullt.

Miss Deborah mosolygott.

-- Ebben, sajnos, papának nem kis része volt. De a vita még nem ért véget. Jött a restauráció, papa börtönbe került, befolyásos barátai alig tudták kiszabadítani. II. Károly ugyan színleg megkegyelmezett neki, de minden földi jószágát elkonfiskálták. Házunk még a nagy londoni tűzvész alatt porrá égett, koldusbotra jutottunk. Sirathatjuk az Elveszett Paradicsomot. És minden baj tetejében apa még harmadszor is megnősült! Képzelje csak, Mister Santo, aggastyán létére elvesz egy huszonnégy éves nőszemélyt! Az ember azt hihetne, hogy aggkori elmegyöngeség, ha nem mondaná tollba remekműveit. De nem, ez Dávid király és a szunamita leány bibliai története. Nemhiába, hogy a kerekfejűek mindig Dávid zsoltárait fújták, amikor harcba indultak. Papa is ezektől kótyagosodott meg.

Nevetnem kellett. Deborah is velem kacagott. De aztán hirtelen elkomolyodott.

277

-- Igaz, ma már szinte nevetséges a puritánok őrjöngő fanatizmusa, amellyel csatát csata után nyertek. Amelylyel azt hitték, hogy a világot kifordítják sarkaiból. És ma megy minden a régiben. A király király maradt, az egyház régi hatalmában. Cromwell a múlté. De vele együtt Shakespeare is. Mert a zsidó zsoltárokat üvöltő levelierek nemcsak városokat romboltak, de velük együtt a városi kultúrát, a színházat is. És minden emberi érzést!

Döbbenten hallgattam. Hogyan? Ennek a bájos leánynak szájából jönnek ezek a szavak, akinek keze az Elveszett Paradicsom-ot írta? Hiszen ez gyűlöli az apját.

Deborah, mintha olvasott volna gondolataimban. Bizonyára olvasott is, mert álomlények előtt nincs titok.

-- Most azt hiszi, Mister Santo, hogy én nem szeretem papát. Hát, az igazat megvallva, sohasem volt valami szeretetre méltó egyéniség. Mondhatni: született puritán. Ez a típus végeredményben emberbarát, de hogy paradoxonnal éljek, a legbarátságtalanabb emberbarát. Az ő emberszeretetük ennek legzordonabb formája. Jelmondatuk a régi latin mondás lehetne: Fiat justitia ét pereat mundus! Ezért ábrázolják a rómaiak bekötött szemmel a mérleget tartó Justitia istenasszonyt.

Az Igazság tehát vak lenne? És Miitont is ezért sújtotta volna vaksággal a sors?

Deborah újból kitalálta gondolataimat.

-- Ki miben vetkezik, abban bűnhődik. Ez nem erkölcsi, nem is logikai, de már szinte matematikai szabály. Elsőfokú egyenlet, két megadottal és egy ismeretlennel. Világmegváltó akarat és embertelen szeretetlenség a családi környezettel. Mondják, papának sok bűne volt anyával szemben. Egy ízben anya meg is szökött kegyet-

278

len zsarnoka elől, de aztán visszakényszerült mellé. Rabmadárként vergődött hálójában. Ezt két testvérem sohasem tudta neki megbocsátani.

-- És kegyed, Miss Milton?

-- Ámbár nevemet a bírák könyvének egyik bírónője után nyertem, én nem lehetek apám bírája. Ha valakit szeret az ember, azt minden hibájával együtt kell szeretnie. Nővéreim erre nem képesek. És magam is képtelen vagyok iránta való szeretetemet kimutatni, pedig szeretem.

-- Cordélia! -- csúszott ki számon Lear király legkisebbik leányának neve.

Deborah mosollyal jutalmazta.

-- Igen. Lehet, hogy a mi drámánkban ez lenne igazi nevem. De, mint bírónő, nővéreim védelmében felhozom, hogy őket nem tekintheti Regannak és Gonerilnek. Mert nem ők forgatták ki apát mindenéből, hanem ez a szunamita nő, aki miatt apa kirekesztett bennünket minden örökségből.

-- Tehát Lear esetének fordítottja. És ha már Shakespeare-nél tartunk, vajon mi történt közte és a papa között? Hiszen verset írt hozzá ifjúkorában, Ben Johnsonnal vetekedve, aztán . . .

-- Aztán a képrombolók dühével fordult ellene, mert szerinte a színház levegője megmételyezi a puritán erkölcsöket.

-- És most ő ír drámát Sámsonról?

-- Életének hajója mindig az ellentmondások SzküllaKharübdisze közt hányódott, ő már ilyen.

279

3

Deborah olyan bájos volt gyermekiesen csengő hangjával, azzal a tintapettyes mutatóujjával, ruhájának csipkegallérjával és csipkekézelőjével hogy szerettem volna édes kis fejecskéjét két tenyerem közé kapni, szájacskáját megcsókolni.

De ettől két érzés is visszatartott. Az első, hogy lányokkal szemben nagyon tartózkodó, sőt gyáva voltam.

A másik, hogy féltem tüneményszerű testetlenségétől. Tartottam attól, hogy talán csak Munkácsy ecsetjének varázslata, és ha hozzáérnék, szertefoszlana, semmivé válna, én pedig arra ébrednék, hogy csak csalóka álomkép az egész, visszaesnék az én szobám hétköznapi valóságába, készülnöm kellene az érettségi tételek valamelyikére vagy a Concordia Szálló nagytermében megtartandó majálisbálra, ahol bizony hiába keresném a három szépséges Milton kisasszonyt.

Hiszen kettő közülük máris eltűnt az álomkép (vagy festmény) sötét hátterébe, az öreggel együtt, akinek karosszékét most én bitorlóm. Micsoda ormótlanság! Ilyen nagy szellem, törhetetlen jellem, világhírű költő karosszékébe beülni.

Igaz, Deborah kínált meg vele. De vajon hogyan vélekedik merészségemről maga a zordon öreg? A félelmetes puritán, a királynyakaztató, püspökkergető?

Mert mi is vagyok én? A lugosi gimnázium nyolcadik osztályának tanulója, maturandus, aki, ha minden jól megy, két hónap múltán elnyeri -- a Sanct Paul College nyelvén szólva -- a baccalaureatusi fokozatot, ö pedig, a Cambridge University doktora, az én koromban már a hét szabad művészet magistere,

2.8Q

Röstelkedve ugrottam fel bitorolt karosszékéből.

-- Hova készül? Biztosíthatom, mind a négyen örültünk kedves látogatásának, pillanatra sincs terhünkre jelenléte. Hacsak el nem szólítja valami sürgős tennivalója, bemutatom majd papának és nővéreimnek a reggelinél.

-- Igazán nagyon kitüntet, Miss Milton. Az ön ismeretsége is nagy, mondhatni: a legnagyobb öröm számomra, ha szabad magam így kifejeznem. De amióta voltam oly bátor, több ízben is elolvasni atyjaura világhírű művét, AZ elveszett Paradicsom-ot, nincsen hőbb vágyam annál, hogy személyesen is tiszteletemet tehessem ...

-- Hogyan? A Paradise Lost már a maguk nyelvén is megjelent?

-- Megjelent az már a földkerekség minden művelt nemzetének nyelvén, számtalan kiadásban, erről biztosíthatom. A mi nyelvünkre Bessenyei Sándor fordította vagy százhúsz évvel ezelőtt.

-- Hányadik században, ha szabad kérdeznem?

-- A tizennyolcadikban.

Deborah elpirult zavarában. Mint valami kislány, aki nem tudja a leckét.

-- Hogyan? De hiszen mi még a tizenhetedikben . . . Persze, persze, kezdem már érteni. . . hiszen öltönyéről is gondolhattam volna, hogy . . .

Hirtelen bizalmatlanul tekintett felém.

-- Olyan furcsa ez a magas, kikeményített gallér, ez a páncélkemény ingmell, kemény kézelő, mélyen kivágott mellény, egygombos, rövid kabát, hosszú, bő nadrág, csíkos nyakkendő, ez lesz a huszadik század divatja? Hiszen maga nyilván . . . miután százhúsz évet mondott, mondja csak, Mister Santo, magát én csak álmodom? Vagy valóban létezik?

Biztosítani akartam Deborah-t, hogy valóban létezem. De már magam sem voltam egészen bizonyos ebben. Hiszen, ha festmény ilyen életteljes valósággá válhatik, hogy valósággal beleszerettem ebbe az álomleányba, vajon nem vagyok-e ebben a pillanatban magam is álomkép? Vagy nem léptem át azt a láthatatlan határvonalat, amely a túlvilági életet választja el az úgynevezett való élettől?

Nem, ez meddő filozofálgatás. Miszticizmus. Deborah itt van, beszél velem, biztosítanom kell, hogy én is élek, nem vagyok csupán képzelet szülötte.

Csak ez a noli me tangere! Ez az érinthetetlenség tiltó parancsa! De ugyan ki és mi akadályozhat meg engem abban, hogy erre a gyönyörű szájacskára csókot ne forrasszak?

-- Ha megengedi, Miss Deborah ...

Szájam máris az övére tapadt, édes, hosszú, forró csókban, melyet ő tudatosan, mondhatni, műértően viszonzott.

No lám, gondoltam, ezek az úrikisasszonyok is értik a módját! Majd a majálison nem leszek olyan gyáva, mint eddig voltam.

Deborah kacagott, mintha eltalálta volna gondolatomat.

-- Nos, dear George, ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy valóban létezel. Néhány század ide vagy oda . . .

Ezen már mindketten kacagtunk. Kóstoló volt a boldogságból.

282

A szoba sötét hátterének homályából, amelyből csak egy

kép és egy könyvespolc elmosódott foltjai látszottak, most az imént még az asztalnál, apja mellett hímezgető leány körvonalai bukkantak elő egyre tisztábban. Majd arcvonásai is.

Tekintete figyelmesen szegződött rám. Majd kérdőn Deborahra.

-- Engedje meg, Mister Santo, hogy bemutassam Mary nővéremnek.

Némán hajoltam meg előtte, de nem szertartásosan. Ö rideg fejbiccentéssel fogadta üdvözletemet, és visszaült előbbi helyére, kezében a hímzéssel.

-- Bátorkodom megjegyezni, Miss Mary, hogy mi régi iismerősök vagyunk. Úgyszólván gyermekkorom óta. Michael Munkácsy jóvoltából.

-- Nincs szerencsém ilyen nevű urat ismerni. Ön bizonyára téved, Mister . . .

-- Santo -- segítette ki Maryt Deborah.

-- Santo, Santo. Olasz vagy spanyol? -- kérdezgette Mary, vizsgálgatva idegenszerű ruházatomat, barna, mandulavágású szememet, hollófekete, baloldalt választott hajamat.

-- Egyik sem. Engedelmével, magyar vagyok.

-- Ah, akkor bizonyára Oxfordból vagy Cambridgeből jön. Apát onnan már több honfitársa meglátogatta.

Ez újdonság volt számomra, de kellemes. Nem kellett legalább a bizalmatlan Miss Marynek magyarázkodnom, miféle távoli nép fia vagyok, miért és honnan cseppentem ide. És a húgánál nem kevésbé bájos Mary még fitogtatni is akarta tájékozottságát.

283

-- Papa mondta, hogy Európa sokat köszönhet önöknek.

Aha, jön már a védbástya elmélet, gondoltam kelletlenül.

-- Tartják a hátukat a Duna-vonalon.

Hamarjában nem tudtam elgondolni, mire céloz. Emlékezetem szerint sohasem tartottam hátamat a Duna-vonalon, hacsak nem fürödtem a Ferenc József rakparti uszodában.

-- Sajnos, honfitársaitól hallottuk, hogy Budavára még mindig törökkézen van. De biztosíthatom, hogy az európai hatalmak előkészületeket tesznek felszabadítására.

Majdhogy el nem nevettem magam. Szerencsére eszembe jutott Deborah mondása: Néhány század ide, vagy oda. Persze, Miss Mary, aki időközben újra kézbeveszi hímzését, nem is sejtheti, milyen századból jövök, és legújabb Mayfair-fashion divatlap szerint készült, valódi angol szövetből szabott zakómat holmi magyar népviseletnek nézi.

-- Örvendek, Miss Mary, hogy ilyen jól tájékozott a mi nehéz helyzetünk felől, bizony, csaknem másfél évszázada sok bajunk van a törökkel. De legyen szabad megjegyzenem, hogy a német, vallon és egyéb európai zsoldosnéppel talán még több. Budavára úgy, ahogy áll még, ha szpáhiistállók vannak is Mátyás király palotájában, emeletén meg janicsárkaszárnyák. De Isten mentsen attól, hogy a zsoldosnép felszabadítsa, mert akkor ott kő kövön nem marad!

Miss Mary csodálkozva tekintett rám. Nem tudhatta, hogy tapasztalatból beszélek.

-- De hát örökké mégsem maradhat pogánykézen?

-- Attól függ, mit tart az ember „pogány"-nak. El-

284

végre, a háborúskodás a keresztény Európában sem népünnepély. Pápisták és protestánsok eszik egymást. Sőt, itt, ebben a szigetországban sincs másképpen, például Cromwell . . .

Deborah integetett, hogy hagyjam abba, ez kényes kérdés. Olyanféle, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni.

De a nehéz kő már belépottyant az emlékezés tavába, és gyűrűket vetett. Kicsúszott a számon a végzetes név: Cromwell.

Mar)- heves mozdulattal letette a perzsamintás asztalterítőre hímzését, és szemrehányó tekintetet vetett rám, mint tapintatlan vendégre, aki meggondolatlanul megsérti a ház szokásait.

-- Csak ennek a szörnyetegnek nevét ne hallanám már soha! ö mételyezte meg apa egész életét, vele együtt a mienket is!

-- Bocsánat, nem tudhattam . . .

Mary tekintete kissé megenyhült, mintha megbánná a vendéggel szemben elkövetett udvariatlanságot.

-- Persze, nem tudhatta, ki és mi volt ez az átkozott a mi szép és kedves szigetországunk számára. Hiszen messziről jött, a maguk népének is van elég gondjabaja, nem ér rá a mi sorsunkkal törődni. És, ha ismerik is ennek a szörnyetegnek nevét, maguk onnan a távolból csak a nagy felforgatót, a királybálvány ledöntőt, a nép előjogainak elszánt és vakmerő harcosát látják benne. Meg legfeljebb még azt, aki megerősítette Anglia tengeri uralmát, szorosabbra fűzte gyarmatvilágunk szövevényét.

Itt elhallgatott, újból felvéve hímzését.

-- Lehet -- folytatta kisvártatva --, hogy a történetírás

285

is ilyennek fogja ítélni. Mert a történetírók szobatudósok, akik forrásmunkáik irathalmazában kívül állanak

? az események sodrán. És madártávlatból akarják elkészíteni az elviharzott idők térképét.

Itt újra szünetet tartott, tűjét öltögetve hímzésébe.

t

-- Ezt ők objektivitásnak nevezik. De hogy lehetnek

t tárgyilagos ítélőbírái olyan eseményeknek, amelyek nem

l az ő bőrükre mentek?

'

-- Belátom, Miss Milton, hogy ...

,

-- Nézze, én nem kívánom, hogy puszta udvariasság-

' ból bármit is belásson. Magamat sem tartanám illetékesnek arra, hogy a maguk sokat szenvedett, szerencsétlen

t népének ügyeit megérthessem. De annyit mégis mondha- jf tok, hogy maguk a török barbároktól vagy német rablóhadtól szenvednek, mi pedig saját barbárainktól, a puritánoktól, ítélje meg maga, melyik a könnyebb?

Mosolyognom kellett a hímezgető kis politikuson.

-- A választás valóban nehéz. De a két idegen ellenség között megvannak nekünk még a saját barbáraink is, a földesurak. Ezek versenyt rabolják a jobbágynépet a két külső ellenséggel. Aztán hegyibe még a papok is kiveszik a maguk részét ebből a bellum omnium contra omnesből. Pápisták és protestánsok uszítanak mindenkit mindenki ellen, égetik fel egymás templomait, hol a király, hol a felséges szultán segítségével. A hitvitázók pedig csakúgy marják egymást, mint itt, e kedves és szép szigetországban.

Most Deborah szólt közbe, aki eddig némán figyelt.

4

-- Szép és kedves szigetország? Nem, Mister Santo, ez nem Anglia. A tenger nem véd meg bennünket a kontinens barbarizmusától, a hatalom és bírvágy átkos szenvedélyeitől. Boldog sziget csak az lenne, amelyen isten

286

országa volna a kormányzóhatalom, lakói pedig békében munkálkodnának.

-- Ilyen sziget csak a képzelet világában létezik. Ez Morus Tamás Insula Utopiá-ja. De szólj igazat, leütik a fejed!

Ezen mindkét Milton kisasszony nevetett.

-- A fejek könnyen gurulnak. Egyszer a király ütteti le a másokét, egyszer azok a „mások" a királyét!

Ezen még jobban derültek.

-- De van Morus Tamás Utopiá-ján kívül egy másik sziget is, amelyet nem bölcsek, csak a józan paraszti ész kormányoz. Ez a Sancho Pansa szigete.

Ügy látszik, hogy a két Milton kisasszony, aki alaposan ismerhette az Insula Utopid-t, sohasem hallott Sancho Pansa szigetéről, mert kérdő tekintettel fordultak felém.

Éreztem, hogy magyarázattal tartozom.

-- Ez a bizonyos Sancho a nemes manchai lovag, Don Quijote fegyvernöke volt.

Ujabb kérdő tekintet.

~ Don Quijote de la Mancha képzelt alak, egy Miguel Cervantes nevű spanyol író alkotása. Hogy a valóságban nem létezett, ez nem sokat jelent, élőbb valamennyi élő emberfiánál, sőt mondhatnám, örökéletű. Ezt önök, mint a legnagyobb élő költő gyermekei, könnyen meg fogják érteni.

-- Bizonyára szimbolisztikus -- monta Mary --, mint apa bibliai alakjai.

-- ö az eleven szimbólum,. Anakronizmus, lovag. Egy téveszme megszáliotja, aki a letűnt lovagkor ideáljait akarja feltámasztani. És ezek az ideálok léptennyomon tragikomikus összeütközésbe kerülnek az úgynevezett reális valósággal.

287

-- Ebben hasonlatos apával -- vélte Deborah. -- Az ő nyakas puritánsága ugyanilyen Chiméra.

Meglepődtem Deborah kijelentésén, ámbár tudtam, hogy a kisasszonyok királypártiak, csakúgy, mint fiatalon elhunyt anyjuk, Mary Powell. De pillanatnyi meggondolás után úgy véltem, Deborah-nak sok tekintetben igaza van. Hiszen John Milton is szélmalmokkal hadakozott kora ifjúságától kezdve, gonosz óriásoknak nézve a skolasztikát, az egyházi hierarchiát, a parlamenti pártpolitikát, a királyi hatalom önkényuralmát, a lordok garázdálkodását. És egyszál téntába mártott lúdtoll lándzsájával rohant neki ezeknek a szélmalmoknak az írás Rocinantéján -- vagy Pegazusán.

Ezért elmondtam nekik Anakronizmus lovag szélmalomharcát.

A kisasszonyok figyelmesen hallgatták.

-- Ha ez a spanyol író ismerte volna apát -- mondta Mary --, azt gondolnám, róla mintázta volna meg furcsa regényének hősét.

Marynek ez a megjegyzése arra indított, hogy elmondjam a nemes manchai lovag egyéb kalandjait is. De mielőtt még belekezdhettem volna, Deborah felsóhajtott.

-- Ó, ezek az átkozott szélmalmok! Vagy égbe repítik vitorlájukkal a támadót, vagy földre sújtják, hogy összetörjék.

-- Apa is így lebegett mindig ég és föld között.

-- Cromwell vitorláin -- vetette Mary közbe,

-- Ó, nem! Az ideálok vitorláin -- vette védelmébe Deborah. -- És, mindent összevéve, mégsem tudták földre sújtani. Hiszen költészetének szárnyai most is égbe emelik.

288

-- Ugyan hagyd! Öregségére elvesz feleségül egy huszonnégy éves cafatot. Hát ez az „ideál"?

Elejét akartam venni a családi viszálynak. Ezért rátértem a lovag mulatságos kalandjainak elbeszélésére, nem felejtve ki a tenyeres-talpas szolgálólányt, Dulcinea dél Tobosot sem.

-- Na tessék! -- kapott rajta Mary. -- Második mostohaanyánk, aki gyermekszülésbe halt belé, még hagyján. Hanem ez a harmadik, valódi Dulcinea! Istállószagú némber!

A viszálykodás felhői ismét kezdtek tornyosulni, amikor a szoba hátterének homályából felbukkant a harmadik Milton-kisasszony, Ann, a büszke szépség.

Ráismertem rögtön a festmény álló alakjára, aki mintegy kettéosztja a kompozíciót.

Fölényes nyugalommal tekintett le reánk, mint ahogy a képen.

5

A három miss közül Ann vitte el a szépségpálmát. Magas, karcsú alakja élénk és mégis finom színfoltként vált ki levendulakék ruhájában a szoba sötét hátteréből, okos tekintete szinte perzselt, és ámbár ő a legidősebb hármuk közül, örökifjan áll most is előttem, mint akkor, ifjúkori álmaim idején.

Örökifjan? Sajnos, a mi Munkácsynk nem ismerte van Dyck csokoládébarnájának, sem müncheni mesterének, Pilotynak égetett szépiáját. Umbrával kevert aszfaltbitumennel dolgozott, ezzel festette alá vásznait, ennek elsötétülő hátteréből válnak ki alakjai, maguk is elsöté-

Ig Weimari ámyjáték

289

tedésre ítélve. Mint Rembrandt remek Éjjeli őrjárata, amely eredetileg korántsem volt éjjeli, hanem a lövészegylet napszálltakor induló őrjáratát volt hivatva megörökíteni.

Mindegy. Ez csak az olajfestés technikájának fogyatékossága.

Számomra a három Miss Milton megmarad örökifjúnak hiszen magamat is maturandus diáknak látom, amikor betolakodom közéjük a Milton-házba.

Ó, nagyon is jól emlékszem Ann hangjának színárnyalatára, amely kissé mélyebb Mary mezzójánál és Deborah gyermekien csengő szopránjánál.

-- Na, magukat jól elpüföltük a csatornán -- szólított meg gunyoros hangon, mielőtt még bemutatkozhattam volna.

Zavaromban szinte kérdőjellé váltam. De pillanat alatt kapcsoltam. Nevem után, sőt külsőm után is spanyolnak néz, hallotta Cervantesről, a manchai lovagról és Sanchóról tartott előadásomat, és ez csak megerősítette tévhitében.

De vajon mi dolgom nekem a Csatornával?

Nyilván az English Channelt érti rajta, amely elválasztja a szigetországot a .kontinenstől. És nyilván visszaugrik vagy nyolcvan évvel Erzsébet korára, amikor annak admirálisai szétverték a csatornán II. Fülöp Nagy Armadáját.

Elmém oly gyorsan és pontosan működött, ahogy csak álmában hibáz rá az ember mindenre. Gyorsan soroltam fel a királynő admirálisainak neveit, mintha leckét mondanék fel történelemórán, Szentpétery tanár úrnak.

Howard, Seymour, Drake és a két rettenthetetlen kalóz Raleigh!

290

Ann diadalmasán mosolygott. Szinte nemzeti, büszkeség tükröződött nemes arcvonásain.

-- Bravó, jól megtanulták a leckét akkor.

-- És azóta is, Crcmwell diadalmas hajóhadától vágtam vissza készakarva, hogy a gyűlölt névvel megzavarjam fölényes magatartását, amely már azzal is bosszantott, hogy spanyolnak tart.

A diktátor nevének hallatára valóban elsötétült tekintetének gunyorosan diadalmas fénye. Mintha felhő árnya futna végig a hegyi tó csillogó tükrén.

Kihasználom a tétova pillanatot.

-- Aztán, Miss Milton, ha hallotta volna kedves húgaival folytatott beszélgetésünk elejét, tudná, hogy nekem, árva magyarnak, vajmi kevés közöm van a büszke hidalgók nemzetéhez. És, ha Queen Elizabeth admirálisai széjjelverték is a Nagy armadát, mégis három rozoga kis spanyol caravelláé az a vitathatatlan dicsőség, hogy felfedezte az Űjvilágot.

Ann szájacskája gúnyosan lefittyedt.

-- Ha felfedezte is, nekünk fedezte fel. Majd kiszedjük mi a kezükből! Mert a tenger urai mi vagyunk!

Mary és Deborah megmosolyogták nővérük hazafiúi büszkeségét.

Magam is merészeltem megmosolyogni.

-- Sajnálom -- mondta Ann kissé megszelídülve, talán megbánva a vendég iránt mutatott udvariatlanságát --, hogy nem hallottam beszélgetésük elejét. De nem szokásom a hallgatózás. A folytatásba is, hogy úgy mondjam, véletlenül cseppentem be. Apát kerestem ugyanis megszokott karosszékében, hiszen az imént még tollba mondta Deborahnak Sámson című versesdrámáját. És helyében megpillantok egy ismeretlent, akinek neve, kül-

19-

291

seje és -elbeszélésének tárgya spanyol jövevényre vall. Mindenesetre érdekes, amit a két szigetről mondott, a mi Thomas More-unk Insula Utópiájáról, melyet bölcsek kormányoznak, Platón ideális államának elmélete szerint. És ama ismeretlen szigetről, amelyet a lovag fegyvernöke kormányoz a maga paraszti eszének gyakorlati elvei segélyével.

Arca ismét felvette diadalmas mosolyát.

-- De mi ismerünk egy harmadik szigetet is! Prospero szigetét. Amelyet Shakespeare, a mi nagy varázslónk fedezett fel számunkra. Csodás alkotóművészetének betetőzéseként. Utolsó művében. A Vihar-bán.

-- Ügy tudom, Miss Milton, hogy a puritánok, köztük igen tisztelt atyjaura is, hadilábon állnak az önök nagy varázslójával, Shakespeare-rel. Mint általában az „erkölcsrontó" színházzal.

-- Ó, a bolondok! Hol lesznek ők már, amikor a stratfordi óriás még mindig élni fog? Apa mentségére legyen mondva, ifjúkorában még versben zengte Shakespeare örök dicsőségét. Sajnos, a puritanizmus betegsége azóta egyre jobban elhatalmasodott rajta. De hagyjuk ezt, beszéljünk a három szigetről. És a negyedikről. Angliáról!

Amikor Ann kimondta az Anglia szót, a szoba hátterének félhomályából szinte fantomszerűen bukkant elő a házigazda, fekete bársonyruhás, szikár alakja.

Ijedten ugrottam, el a bitorolt karosszékből, hogy mély meghajlással üdvözöljem.

292

Azonnal észrevettem, hogy Munkácsy portréja már nem is festmény, de élő valóság.

Az átszellemült arc a vakon látók, a léleklátók hű képmása, az Elveszett Paradicsom újrameglelője, a megvakított Sámson démonikus ereje, amellyel átkarolja a filiszteusok Hazugságtemplomának tartóoszlopait, hogy keserű dühvei megrázza őket, és rombadönbse a bálványimádók fejére.

De a másik pillanatban már ismét a szikár, sok vihart látót öreg, aki sajátos, nyugalmas büszkeséggel ismétli meg az Anglia szót, mintha színpadi szerepben venné át a végszót leányától. Majd visszaül karosszékébe, arcára is visszaül az ablakon betűző fénysugár, mintha őt várta volna.

-- Igen, a negyedik sziget. Amely összetétele az Utópiának, Sancho és Prospero szigetének. Ez Anglia.

A kisasszonyok ismét várakozólag szegezték rá tekinterüket, elfoglalva a családi festményen előbbi pozitúráikat, a festő modelljeiként.

Magam is várakozón tekintettem reá, aki nemes mát»? ehai lovag és Sámson egy személyben.

Ügy lestem minden szavát, mint a kinyilatkoztatást. Hiszen költő is, a váteszek jóserejével. Akit már tizenöt éves korában az antik világ szelleme ihletett meg, hogy azt avval a bibliai lélekkel telítse, mely csak a puritánok sajátja.

Milton most felém fordítja szemének fénytelen tekintetét, mintha látna. Pedig csak lelki szemeivel szemlél, a vakok hatodik érzékével, amely testi hibájuk pótlására alakul ki, a íény világát tőlük elválasztó fekete fal áttörésére.

Érzem ezt az akaratot, a vak szemek látásvágyát,

293

amely be akarja igazolni, hogy a szellem sohasem vak. Hogy diadalmaskodnia kell a test anatómiai fogyatékosságain, a betegségen, talán még a halálon is.

Hiszen ez a vak ember voltaképpen már vagy kétszázharminc éve halott. És most ő, Munkácsy teremtménye, látni akar engem? Sőt, belém akar látni?

Szorongó érzés fogott el, mint mindig a vakokkal szemben.

Ki akartam lépni az álom képsíkjából, a festmény életté válásából. Vissza akartam tornászni magam ágyam párnái és paplana közé, mint mindig, ha nyomasztó álom késztet az ébredésre.

De ezúttal nem sikerült. Mintha az öreg költő akarata tartott volna fogva. Mintha azt mondaná: hohó, öcskös, ha már idetévedtél, az én képsíkomba, most nem egykönnyen szabadulsz! Nekünk még sok megbeszélnivalónk lesz egymással!

Ezt nem fejezte ki szavakkal. Finom metszésű, keskeny ajka meg sem mozdult. Csak vak tekintetének szuggesztív ereje tartott fogva.

De akkor ajkának vonala is gúnyos mosolyt öltött.

-- Hé, Master George! ön tartozik nekem egy vallomással. Feleljen őszintén! Lányaim szépsége vonzotta ide vagy az én személyem?

Még halk, kesernyés nevetgélését is hallottam.

-- Egyébként -- válaszolt önmagának --, micsoda együgyű kérdés? Csak egy hiú öreg tehet fel ilyet! Itt van három, valóban szép teremtés, hiszen Munkácsy cseppet sem idealizálta őket, és én még azt kérdem egy fiatalembertől, nem az én kedvemért téved-e ebbe az interieurbe? Vagy talán, igen, ez is lehetséges, attól tart, hogy matúratétel leszek, és éppen az én cédulámat fogja ki-

294

húzni a világirodalmi tételek közül, mint valami papagáj a kintornás dobozából a planétát?

Ezen a hasonlaton már nekem kellett mosolyognom.

-- Gondolja, Sir, hogy a kihúzott tételre papagáj módjára felelném a sokszor hallott, betanult mondókát?

-- Bizonyos vagyok ebben. Mert a skolasztika ma is bénítja az ifjú elméket, akár az én diákkoromban, a Sanct Paul Schoolban.

-- Bocsásson meg, dear Sir, a lugosi gimnáziumban az én apám tanítja az irodalomtörténetet. Merem állítani, hogy ő mentes mindenféle sablontól, még a kötelező tantervet sem tartja be. Ez évben például a német irodalomtörténeti órákon kizárólag Goethe Faust-]áva\ foglalkozott, figyelmen kívül hagyva a tantervben szereplő egyéb német írókat és költőket.

Űjból hallottam a kesernyés heherészést.

-- És mit szól ehhez majd az igazgató? Miként vélekedne például arról, ha a világirodalmi órákon kizárólag az Elveszett Paradicsom-mai foglalkoznék?

-- Majdnem megtette, Sir. Ugyanis párhuzamba hozta Goethe Faust-]áva\. Hiszen Mephisto, Lucifer vagy az ön Sátánja voltaképpen azonos, ha más alakban is. De nem a külalak, a lényeg a fontos.

-- És mi a lényeg?

-- A lázadás. Vagy ha úgy tetszik, a forradalom. Milton legyintett, mintha legyet akarna elhessegetni,

de keskeny ajkának gúnymosolya jelezte, hogy ez a lenéző kézlegyintés nekem szól.

-- Ugyan, ugyan, fiatalember, mit tud maga a Sátánról? És mit a forradalomról?

Tiltakozni akartam. Nem szeretem a fölényeskedést, a gúnyolódást, lekicsinylést még kevésbé. Elvégre nekünk

295

is volt egy Bocskaink, egy Bethlen Gáborunk, három Rákóczink, akik egymás után fogtak fegyvert a lelkiismeret és Erdély szabadságáért. Cum Deo pro Patria ét Libertate. Nekünk is volt egy Március-idusunk, melyet forradalmi iíjaink, költőink és Kossuth apánk neve szentesített. Egy október hatodikánk, melyet örök mementóvá és gyászünneppé emelt a tizenhárom aradi vértanú! Mit gondol ez a szikkadt ánglius? Hogy csak az ő nemzete érzett és vérzett? Hogy csak a skótoknak és íreknek kellett telkelniök évszázadokon át angol zsarnokaik ellen? Hogy csak . . .

Már készültem is belefogni hatalmas szónoklatomba, de ő, aki úgy olvasott gondolataimban, mint a nyitott könyvben, felemelte csontos jobbjának hosszú mutatóujját, jelezve, hogy felesleges a tervezett szóáradat, tud ő mindenről, ami a megbűnhődött múltban és jövőben történt, és történni fog.

-- Ó, jól tudom, minden népnek megvannak a maga sátánjai, ezért a maga forradalmai is. Hallottam hírét Húsz Jánosnak és Dózsa Györgynek meg a többi hősnek és mártírnak, akiket itt felsorolni készült. De kérdés, ismeri-e maga a mi királyi zsarnokainkat, lordjainkat, püspökeinket?

-- Ha a történelemből nem ismerném is -- feleltem kissé indulatosan --, úgy hiszem, eléggé ismerem őket Shakespeare drámáiból! Amelyeket éppen önök, a puritán forradalmárok akarnak leparancsolni a világot jelentő deszkákról. A Globe színpadáról! Ez huzamosabb időre sikerült is. De csak amolyan meddő kísérlet, mintha a tengert akarnák leparancsolni a földgolyóról, vagy az öt földrészt és sok ezernyi szigetet egy kézlegyintéssel sivataggá tenni, és a feledés tengerébe süllyeszteni!

296

A három kisasszony ijedten tekintett rám, de tekintetükben kiolvashattam némi diadalérzést, sőt kárörömet is. Mintha azt akarnák mondani, végre jött valaki, aki szembe merészkedik szállni ezzel a királygyilkossal, ezzel a házizsarnokkal, akit se apja, sem Christopher bátyja, sem három felesége nem szeretett. És gyermekei még kevésbé.

Csak Deborah nézett rám bocsánatkérően. Mintha a zsarnoki öreg számára, kérné a bocsánatot azzal, hogy nem tudta soha, nem tudja most sem, mit cselekszik a puritán világmegváltás monomániás téveszméjében.

A vak öreg nem neheztelt, sőt megenyhülten mosolygott.

-- Látja, Master George, nékem is van egy Cordéliám. És ez talán több, mint amit kátyúba jutott forradalmunkkal elértem.

Síri csend. És mozdulatlanság. Mintha az egész mozgalmas és izgalmas álom újból a Munkácsy-festménnyé meredne.

Mi ez? A felébredés kijózanító pillanata?

Nem, még nem lehet! Nekünk még sok mondani-^ valónk van egymás számára a három szép kisasszonnyal és a nagy öreggel.

-- Tartozom önnek egy vallomással, Mister Milton. Talán a vége egy évezredes vitának, talán csak a kezdete.

-- A vitának mindig állok elébe. A Parlamentben sem tértem ki sohasem előle. Nos hát, csak ki azzal a vallomással!

Az imént még büszkélkedni akartam a mi forradalmainkkal. De néha úgy érzem, a forradalom, mint ilyen, meddő dolog. Hiszen a néptömegek jólétéért indul, és

297

éppen a tömegeket áldozza, fel győztes zsarnokainak, legyenek azok királyok, diktátorok vagy protectorok. Indulókat, vagy zsoltárokat harsogva indulnak harcba puritánok és királypártiak, pápisták vagy protestánsok, jakobinusok vagy Napóleon-imádók, az eredmény mindig egy: a tömegek hekatombái az áldozati oltárokon. Hát az egész emberi történelem ne lenne más, mint elvakult butaságok, hatalmi vágyak gazságainak sorozata? Hát minden nép egy-egy megvakított Sámson, aki nem tud a szamárállkapoccsal szétütni a filiszteusokon, csak megrázni dühében a templomoszlopokat, hogy romba döntsön minden emberi alkotást? Miért kellett elpusztulnia Ninivének, Babilonnak, Krétának, Athénnek, Rómának, hogy ezeket a nagy kultúrákat ás civilizációkat majd a földrétegek alól kelljen kikaparni a Winokelmannoknak, Schliemannoknak vagy Carnarvonoknak? Hiszen az emberi alkotás az isteni teremtés dicsérete! Hát milyen isten az, hogy ezt eltűri? Hogy megosúfolja ennen alkotását? A Forradalom vagy a Pusztítás, vagy a Teremtés istene? Vagy csak Baál, aki öröktől örökké nyeli telhetetlen bendőjébe az emberáldozatot? Hogy csak azért teremtett ásványt, növényt, állatot és embert, a „teremtés koronáját", hogy minden feláldoztassék neki? Vagy mindez csak rossz álom, a naprendszerekkel és az egész égi mechanikával együtt, amelyből sohasem lesz felébredés?

A nagy öreg sokáig nem válaszolt. De mintha vak szemének homálya mögül is reám tűzött volna vizsga tekintete.

Annyira féltem a felelettől, hogy szerettem volna felébredni. De hát valóban nincs ébredés?

-- Ez a kérdések kérdése -- mondta rövid gondolkodás után. -- Mint Hamlet, úgy minden nemzet feltehetné

298

magának a „lenni vagy nem lenni" kérdését. De a zsidók és rómaiak már régen megfeleltek erre a kérdésre. A zsidók Jehovával, az igazság könyörtelen istenével, a Seregek Urával. Aki bosszút áll az apák vétkéért, harmad- és negyedíziglen.

-- És Krisztus? Aki megtalálta az Elveszett Pajadicsomot? Ügy hiszem, egy Milton nevű nagy költő is erre a kérdésre keresett feleletet ebben.

Milton mosolygott.

-- Argumentum ad hominem! Jó parlamenti debatter lenne önből, fiatalember, ha -- istenments -- politikai pályára lépne. De Jézus senkitől sem áll távolabb, mint földi helytartóitól, a pápától és a püspököktől. Ezek a farizeusok több háborút idéztek elő, mint Európa összes fejedelmei vagy forradalmárai, hogy az Inkvizíciót, annak több százezernyi áldozatát ne is említsem. Aztán a világi tudományok és az eretnekek üldözésén, a felszított vallásháborúkon kívül még egyéb bűne is van Rómának. A felfedezések előestéjén salamoni ítélettel kettéosztja a még fel sem térképezett földgolyót a spanyolok és portugálok között, reánk, angolokra, a franciákra és hollandokra nem is gondolva. Colombo karavellái elindulnak Nyugatnak, Vasco da Gama hajói Keletnek. Mindegyik conquistador a kereszt és a királyi hatalom jelével, de fegyveresekkel és vérebekkel is. A békés bennszülöttek százezreit hányják kardélre, városaikat rommá lövik, kincseiket elrabolják féktelen aranyéhségükben, és mindezt a missziós Szentkereszt nevében. Hát nem Róma a pokol fajzatja?

-- Szerencsére Anglia elszakadt Rómától. Igaz, hogy csak VIII. Henrik viharos házassági bonyodalmai miatt, de ha nem az okot, hanem az okozatot tekintjük . ..

299

Újból hallottam az öreg kesernyés nevetését.

-- Az első okozat, hogy Morus Tamás feje porba hullott, mert ellenezte a válást. Nem mintha a házasság szentségét védelmezte volna, mint ezt Róma gondolta. De messze menő politikai előrelátásból. Mert nem akarta, hogy Anglia Aragóniái Katalin miatt háborúba keveredjék Spanyolországgal, az új gyarmatok urával.

-- Engedelmével, ezt a háborút, éppen a gyarmatok birtokáért, előbb vagy utóbb úgyis meg kellett vívni. Hiszen Erzsébet és Fülöp, a Nagy Armada.. .

-- Ó, lári-fári. Ha Henrik, ez a Kékszakáll, többi öt nejéért is háborút viselt volna . .. nem, ettől megkímélte a magateremtette anglikán egyház, amely nem teszi Rómától függővé a házasság felbontását. Hiszen magam is több röpiratban szálltam síkra a felbonthatatlan házasság intézménye ellen. Első szerencsétlen házasságom elég okot szolgáltatott a röpiratok megírására.

Mégis, három ilyen gyönyörű leánygyermeket szült neked Mary Powell, gondoltam, végigfuttatva rajtuk tekintetemet.

Másra akartam terelni a szót, legfőképpen a kisasszonyok kedvéért, akiknek bizonnyal drága anyjuk emléke.

-- Mister Milton, ön az imént a pápa salamoni ítéletéről beszélt. Nyilván VI. Sándort értette ezen, Sevilla püspökét, akit honfitársai emeltek a pápai trónra. Ha nem lenne ellenére, felolvasnám önöknek első irodalmi kísérletemet, amely a Salamoni ítélet címet viseli.

300

SALAMONI ÍTÉLET (Színmű)

Szereplői:

VI. Sándor pápa Torquemada nagyinkvizítor Ojeda dominikánus perjel Izabella, Kasztilia királynője Ferdinánd, Aragónia királya 1. Manuel, Portugália királya Vili. Henrik, angol király Szép Fülöp, ausztriai főherceg Martin Behaim német tudós Nostradamus csillagász

Színhely a földgömb. Idő 1491.

A játék színtere a Vatikán trónterme. Sárga függöny, a nézőtérrel szemben a magas trónszék, baldachinnal, elöl esztrádaráccsal, a fehér baldachinon, a trónszék mögött a nagy pápai címer. Amikor a sárga előfüggönyt széthúzzák, a színtér kis ideig üres.

Főszertartásmester (belép jobbról, két mellvértes, sisakos svájci testőr kíséretében): Öszentsége, Isten földi helytartója, Péter apostol utóda, VI. Sándor pápa. (A testőrök végigmennek a színen, aztán balra el.) (A baldachin háta felhúzódik a pápa megjelenik a

301

nyílás fekete hátterében, fehér ornátusban, fején a kétkulcsos tiarával, pillanatra megáll, mint valami festett kép, a2tán megkerülve a trónust, elhelyezkedik, mialatt a baldachin címeres háttere újból leereszkedik.)

A pápa: A névsor, Monsignore?

Főszertartásmester (papírlapról olvas, miután térdet hajtott): Őfelsége Izabella, Castilia és León királynőbe. Őfelsége Don Fernando, Aragónia királya. Tamási di Torquemada, Toledo érseke, nagyinkvizítor. Ojeda, perjel, a dominikánus rend spanyolországi tartományfőnöke, a Szent Inkvizíció főítélőmestere. Manuel őfelsége, Portugália királya. Vili. Henrik őfelsége, Anglia királya. Habsburgi Fülöp, Ausztria főhercege.

A pápa: Nem lesz ez elég marat

Főszertartásmester: Ahogy Szentséged parancsolja. A névsor utolsója egy franciaországi zsidó tudós, csillagász és jövendómondó, úgyis jelentéktelen.

A pápa: Mi a neve?

Főszertartásmester: Nostradamus. Valódi nevén . . .

A pápa: A Centuries szerzője?

Főszertartásmester: AZ.

A pápa: A tudósok mindig a ranglista végére kerülnek. Pedig ennek a zsidónak is több van a fejében, mint az egész, imént felsorolt ranglistának. És hogy az írás beteljesedjék, tegyük őt a ranglista elejére. Mert az utolsókból lesznek az elsők.

Főszertartásmester: Szentséged elődei és utódai azért ülnek ezen a trónon, hogy urbi ét orbi az trás beteljesítői legyenek.

A pápa: Igyekszünk, ha nem sikerül is mindig. EZ a Szent Inkvizíció például már erősen megfekszi a gyomrunkat. De ha a legkatolikusabb országnak kedve telik

302

benne, mint például a bikaviadalokban, nem tilthatjuk el neki. Magunk alatt vágnánk a ját.

Főszertartásmester: Engedelmével, Szentatyám, még nem tellett be a pogányok száma. Az eretnekek pedig rosszabbak a pogányoknál.

A pápa: Lángolnak is a máglyák egész Spanyolhonban. A kínzókamrák pedig csak úgy gőzölögnek az embervértől, mint az arénák a bikavértől. Pedig azok a jámbor bikák, őket igazán nem mondhatjuk eretneknek. Andalúzia: Vandali'zia. A Vandátoknak pedig mindenha tűz és vér kellett. De hagyjuk ezt. Nem szeretném, ha Torquemada meghallaná. Utóbb még engem is eretneknek bélyegezne. Tehát: teljesedjék be az írás. Ne várjuk meg, amíg bétellik a pogányok száma, legyenek máris az utolsókból az elsők. Bocsássad be egy hátsóajtón Nostradamust. Nehogy meglássa Torquemada.

Főszertartásmester (térdet hajt, aztán gyorsan eltűnik a körfüggöny szemben levő részén, újból megjelenik ugyanott): Nostradamus, a francia királyi udvar főcsillagásza!

Nostradamus (belép, szorosan a főszertartásmester nyomában).

A pápa: Híred mindenhol megelőz.

Nostradamus (miután megcsókolja a pápa jeher keztyűs kezén a gyémántgyűrűt): A rossz hír szárnyon jár, a jó alig kullog.

A pápa: Olyan rossz a híred?

Nostradamus: Ha a Szent Inkvizíció bírái elé kerülnék, számtalan vádponttal vinnének máglyára.

A pápa: De hiszen nem vagy keresztény! így hát nem is lehetsz eretnek.

Nostradamus: Valóban, nekünk zsidóknak kis ideig

303

még jobb a helyzetünk, mint az újkeresztényeknek. Mert ha magas egyházi méltóságot érnek el, rögtön kész a vád ellenük, hogy titokban zsidó hiten vannak. De a Santa Hermandad kémei a mi számunkra is tartogatnak egynéhány kedves dolgot. Hogy keresztény csecsemők vérét isszuk, gyermekeket keresztre feszítünk, ezek vérét szentelt ostyába vagy. húsvéti pászkába keverjük, kóser borba fecskendezzük.

A pápa: És teellened mi lenne a vád, ha nem állanál a francia királyi udvar védelme alatt?

Nostradamus: A „Jóslatok könyve", a „Centuries". Minden egyházi főméltóság megcsináltatja a horoszkópját, a csillagjóslás mégis boszorkány mesterség. Büntetése: máglya.

A pápa: Mi is azért hívattunk ide.

Nostradamus: Kitüntetés. Akkor együtt kerülünk máglyára.

A pápa: Igyekszünk titokban tartani Torquemada és Ojeda elől.

Nostradamus: Szentséged ellen más, ennél sokkal súlyosabb vádpontokat is tartogatnak tarsolyukban.

A pápa: Tudom. Hogy három gyermekem van. Elődömnek, Sixtusnak négy volt.

Nostradamus: Ennél sokkal súlyosabb vádak is vannak.

A pápa: Tudom. Hogy mindkét fiamnak, sőt nekem is viszonyom volt Lucrezia lányommal. Cesare féltékenységében megölette Giacomo öccsét, és én Lucrezia kérésére meg atyai szeretetből megkegyelmeztem neki. Sőt fővezért rangra emeltem.

Nostradamus: Családi ügyek. De ezeknél sokkal súlyosabb vádat is tartogatnak Szentséged ellen.

304

A pápa: Kíváncsivá teszel. Lehet még a bűnöknek fokozása?

Nostradamus: AZ ő törvényeik szerint lehet.

A pápa: Megvallottam gyóntatómnak hogy bűnös vagyok a hét főbűnökben. Salvavi animam meam.

Nostradamus: AZ eretnekség a főbűnök felett van.

A pápa: Tudtommal eddig még ebben nem vetkeztem.

Nofitradamus: Szerintük igen. Mégpedig nyilvánosan. Azzal, hogy elismerte a Föld gömb alakját. AZ egyházi dogma szerint korong alakú. Peremét a tenger végtelenje határolja. És: Non plus ultra!

A pápa: A dogma megsértése valóban eretnekség. De melyik dekrétumomban ismertem el a gömb alakot?

Nostradamus: Amelyben jelosztotta a két legkeresztényibb ország, Spanyolország és Portugália között.

A pápa: A korongot is fel lehet osztani.

Nostradamus: Csakhogy Szentséged nem vitette az inkvizíció elé a portugál szolgálatban álló német tudós, Regiomontanus tanítványát, aki az első földgömböt nemrégiben elkészítette.

A pápa: Mi a neve?

Nostradamus: Martin Behaim.

A pápa: Igen, igen, már emlékszem. De a legjobb akarattal sem tehettem volna, mert ő Manuel Portugália királyának védelmében áll. Manapság különben is a térképrajzolók tartják kezükben az emberiség sorsát. Hiszen azt sem tudtuk eddig jóformán, hol élünk.

Nostradamus: Egy véges földtekén és egy végtelen világűrben. Ezért az éggömb, vagyis a csillagtérkép ugyanoly fontos, mint a földgömb.

A pápa: Éggömb? Újabb eretnekség. Isten országát térképezni? Szerencsénk, hogy Torquemada nem hallja.

2o Weimari árnyjáték --

3í-)5

Nostradamus: Pedig nemsokára hallni fog róla. Mert az égtérképre a hajósoknak ugyanolyan égető szükségük van, mint az újonnan feltalált delejtüre.

A pápa: Ebben egy véleményen vagytok Torquemadával. Csak ő az „égető szükség"-et másképpen értelmezi.

Nostradamus: Szükség törvényt bont.

A pápa: De törvényt is alkot. A máglya és bitója törvényét. Hová is lenne az Egyház, ha minden tudós szabadon hirdethetné tanait?

Nostradamus: Megtelne a föld eretnekekkel.

A pápa: Irigyellek benneteket. A tiétek a világ. Évmilliókban gondolkodhattok, tér és idő fogalmának mankóit eldobhatjátok, mint a felgyógyult béna. Nekünk pedig minden percünk foglalt. Most is, amikor véled szeretnék elmélkedni a Jóslatok könyvé-ről, mindenféle csűrbe várakozik reám, hogy szentesítsem gazságait, és kielégítsem telhetetlen étvágyát. Óhajtjuk, légy fültanúja ennek a zsibvásárnak. (Főszertartásmesterhez): Vezessed a harmadik számú kamrába.

Főszertartásmester (eltűnik Nostradamusszal a körfüggöny egyik résén, majd ismét felbukkan egy másik résen): Szentséged óhajtja a rangsort?

A pápa (olvassa a névjegyzéket): Először jöjjön Torquemada és Ojeda. Szabadulnunk kell tőlük, mielőtt még a földgömböt begurítjuk. Ők még a tányérnál tartariak, az óceán-levessel. Középen a pecsenyével.

Főszertartásmester (eltűnik jobbra, majd felbukkan ugyanott, Torquemada és Ojeda kíséretében): A Szentatya legmagasabb engedélyét kérem, hogy bejelenthessem legalázatosabb szolgáit, Torquemada toledói érseket és Ojeda dominikánus perjelt.

306

A pápa: Az engedélyt megadom. (Valahonnan csengetés.)

Torquemada (egyszerre Ojedával): Laudetur Jesus Christus. (Mindketten letérdelnek a trónus lépcsőjére, leborulnak, homlokukkal a legfelső lépcsőt illetve megvárják a pápai áldást, aztán megcsókolják a gyűrű gyémántját.)

A pápa: ín aeternum, ámen. (T. és O. felemelkednek, visszamennek az estrada-rácson, és megállanak a trónussal szemben, de nem háttal a nézőtérnek, hanem félprofilban, tehát kissé szemben egymással is, hogy időnként tekintetet válthassanak.) Mi hozott ide benneteket, kedves fiaim?

Torquemada: Az aggodalom, szentatyám.

A pápa: Talán nem folytathatjátok teljes mértékben az eretneküldözést?

Ojeda: A legtávolabbról sem. Castiliában és Andalúziában még hagyján. De Aragóniában és a többi spanyol tartományban folytonos akadályokba ütközünk.

A pápa: Mik ezek az akadályok?

Torquemada: A marranosoknak nevezett újkeresztények. A királyi hercegek és hercegnők, a grandok, az egyházi és világi főméltóságok, a szerzetesrendek főnökei át-meg-át vannak itatva zsidóvérrel, így csak természetes, hogy védik jajrokonaikat, sőt titokban maguk is nem egy esetben a zsidó vallási rítusokat gyakorolják.

A pápa: Tudomásom van erről, hiszen eddig már négyszázhetvenhét jelentés érkezett be, szóban és írásban.

Főszertartásmester: N égy száznyolcvanhárom, engedélyével.

A pápa: Tegnap óta jelszaporodott. De sajnos, ezen nem tudunk segítem. Ugyanis történész létünkre kinyo-

„o- -

307

moztuk, és hiteles okmányok alapján megállapítottuk, hogy a zsidók már a gótok előtt telepedtek le az Ibériai félszigeten. Erre vall az Ebro; vagyis: Hebron, valamint a Jordán folyók elnevezése. Nemkülönben a legősibb hispániai családnevek is. Medina Sidonia hercegek Sidon judeai városból származnak, az Abravanell-család, amely Portugáliából vándorolt be, Dávid király családjáig vezetheti vissza őseit. A Lévi- és Kohen-családok a papi törzs és Áron főpap leszármazottai. Nem folytatjuk. Csak megadjuk az engedélyt, hogy a Vatikán titkos okmánytárában a magatok szemével győződjetek meg minderről. Azt pedig beláthatjátok, hogy egész Spanyolországot mégsem lehet máglyára küldeni. Hiszen a legkeresztényibb királyság.

Ojeda: Don Abravanell Isac ben ]uda, a királynő teljhatalmú pénzügyminisztere, Dávid király családjáig merészeli visszavezetni családfáját. EZ már maga is a legnagyobb fokú eretnekség. Hiszen a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus is ebből a családból származik, a próféták és apostolok tanítása szerint.

A pápa: Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a Megváltó Nazaret tartomány Betlehem nevű városában született, tehát maga is zsidó volt, maga is eretnek, mégpedig a legveszedelmesebb fajtából. (Csend.)

Torquemada: Az eretnekség bűnének különböző fokozatai vannak. El kell dönteni pápai dekrétummal, milyen fokozatba tartozik a dogma megsértése, de jure et de facto.

A pápa: Ezzel mire célzói?

Torquemada: Arra a mindjobban elharapódzó tévhitre, hogy a tellus orbis, vagyis a földünk nem korong, hanem gömb alakú. (Emelt hangon): Tudomásunkra ju-

308

tott, hogy egy ilyen térképpel teliragasztott rézgolyót, bizonyos Martin Bebaim nevű eretnek tákolmányát szentségtörő kezek még ide, Péter apostol székhelyére is becsempészték.

A pápa (szünet után): Nincs tudomásunk róla. De ha lenne? Talán bettnünket is eretnekséggel vádolna a Szent Inkvizíció?

Ojeda (kínos szünet után): Péter apostol utódát senki sem helyezheti semmiféle vád alá. De engedtessék meg nekünk le gke gyeimé s ebb én, hogy a Santa Hermandad ez ügyben vizsgálatot indíthasson.

A pápa (felbőszültén): Házkutatás a Vatikánban? Pusztuljatok a szemem elől! Itt nincs helye őrülteknek. (Int a főszertartásmesternek, miután T. és O. nem mozdulnak.)

Főszertartásmester (eltűnik a körfüggöny egyik rejteknyílásán, aztán ismét felbukkan két alabárdos svájci testőr kíséretében): A kihallgatásnak vége. (Az alabárdosok közrefogják Torquemadát és Ojedát, és kikísérik jobbra.)

A pápa (rövid szünet után, főszertartásmesterhez): Kedvünk lenne máglyára vettetni az egész Inkvizíciót. A.z Egyház kardjának és pajzsának mondják magukat ezek az örültek, pedig nincs náluk veszedelmesebb ellensége az anyaszentegyháznak. Nemcsak állam az államban, de állam az állam felett. Lemoshatatlan szégyenfoltja marad Krisztus egyházának örökidőre.

Főszertartásmester: Vannak foltok, amelyek tisztítanak.

A pápa (fenyegetően): Hogy érti ezt, Monsignore?

Főszertartásmester (megijedve, hogy eljárt a szája): Például a zsidók sárga foltja. EZ megvédi őket az eret-

309

nekség vádjától, amelyet folyton nekiszegeznek a kitérteknek.

A pápa: A vérvádtól nem. Pedig az Inkvizíció ellen kellene már vérvádat emelni! Hiszen lucskos már egész Castilia földje a kínzókamrák vérétől.

Főszertartásmester: Sajnos, ennek még nem jött el az ideje. Izabella királynő őfelsége vakbuzgó, Don Fernandónak föld kell és arany, szegény ember. És hatalomra jutván házassága révén, telhetetlen.

A pápa: De hiszen annyi földet, annyi aranyat juttatunk neki, hogy belefulladhat! A földgömb felét.

Főszertartásmester: Evés közben jön meg az étvágy. És Szentséged mérhetetlen bölcsessége Manuel király őfelségének akarja juttatni a földkerekség másik felét.

A pápa: Nos, ügy hiszem, ezzel a salamoni ítélettel meg lehet elégedve mindkettő.

Főszertartásmester: Mindkettő igen. De mind a négy nem.

A pápa: Hogy értsük ezt?

Főszertartásmester: Manuel a királyi párnak csak egyik veje, Mária hercegnő férje. De a másik hercegnőt, Aragóniái Katalint VIII. Henrik angol királynak szánták, a harmadikat, Johanna hercegnőt, Habsburgi Fülöp ausztriai főhercegnek, a német-római birodalom várományosának, így a földkerekséget nem két, hanem négy részre kellene osztani. Mert Anglia kicsiny sziget, Fülöp főherceg örökrésze pedig holmi jelentéktelen szárazföld.

A papa.: Az angolok kalózok. Majd kiveszik részüket az újonnan felfedezett tengerek zsákmányából. AZ ausztriai főherceg pedig megkapja Johanna kezével a félvilágot. Hiszen az infáns halálos beteg.

Főszertartásmester: Szentséged diplomáciai bölcsessége valóban egyedülálló. De engedelmével, felvetődik a kérdés, hogy akkor mi marad nekünk?

A pápa: Az egész. Misszió a jezsuitáknak, inkvizíció a dominikánusoknak. Cél szentesíti az eszközt. Divide et impera. EZ a diplomácia.

Főszertartásmester: És a sorrend, Szentatyám, a sorrend? Protokoll-lista!

A pápa: Elő tehát a listával. Ki következik?

Főszertartásmestcr (eltűnik a körfüggönyben, majd újra felbukkan): Legyen szabad bejelentenem Szentséged legfelsőbb engedelmével Izabella, Castilia és León királynőjét és őfelsége dón Fernando Aragónia királyát. (Mindketten a trón elé járulnak, lebomlás, kézcsók.)

A pápa: Legkedveltebb gyermekeim! Szeretnék örvendezni jöttötöknek, de atyai örömünket megzavarják bizonyos ellentétek, elhangzott vádaskodások. (Mindketten az estrada elé mennek, szembeállnak a trónszékkel, de nem háttal a nézőtérnek.)

Izabella: Tudjuk. Torquemada és Ojeda. Ők akarnak pápábbak lenni a pápánál. A szeretet vallása nevében gyűlölik a zsidókat, az újkeresztényeket, a régi keresztényeket, az ókeresztényeket, a mohamedánokat, a buddhistákat, a brahminokat, a huszitákat, a valdenseket. . .

A pápa: Szóval mindenkit, aki nem dominikánus.

Don Fenando: Tehát a jezsuitákat, a jerencrendieket, a benedekrendieket. . .

A pápa: Még a dominikánusok jó részét is.

Don Fernando: AZ ellenünk emelt vádak: hogy el akarjuk adni az országot a zsidóknak. Don Isac Abravanellnek és a nagyrabbinak. Hogy megakadályoztunk már néhány autodafét.

5"

A pápa: Nagyjában így lehetne a vádpontokat összefoglalni.

Izabella: Nincs hatalmunk az inkvizíció felett. Ha vádaskodni akarnak, bennünket is a Szentbíróság elé idézhetnek. Miért jönnek hát ide?

A pápa: Mert nálunk vannak a mennyország kapujának kulcsai. (Nevetnek.)

Don Fernando: Az egész ügy kellemetlen, Szentatyám. Mert ha nem állíthatnak is a Szenttörvényszék elé, dilemma elé annál inkább. Nekünk ugyanis pénz kell, soksok pénz. Ó, nem a mi kedvteléseinkre. Mi igénytelenek vagyunk. De birodalmunk érdekeinek előmozdítására. Ezek pedig olyanok, mint a lyukas zsák. Akármennyit tömünk belé, alól mind kifolyik.

A pápa: Ez az államháztartás megváltoztathatatlan rendje, kedves ficim.

Izabella: Igen, de a zsákot mégis folyvást tömni kell. Mert ha üres, akkor összezsugorodik. És a nép kinevet egy ilyen magába omlott zsákot. Államcsőd, és vége a tekintélynek. És a mi zsákunkon két lyuk is van. Háború a mórok ellen, és háború a tenger ellen.

A pápa.: Egyszóval: sereget és hajórajt felszerelni. És ehhez az Inkvizíció ugyanúgy hordja az aranyat, mint Abravanell. Az egyik a kivégzettek elkobzott jószágaiból, a másik a pénzügyi manipulációk bűvészmutatványaiból. Mert ehhez csak a zsidók értenek.

Izabella: Szentséged bölcsessége határtalan.

A pápa: Ti pedig úgy álltok a kettő között, mint Buridán szamara.

Don Fernando: A hasonlat nem éppen hízelgő, de igaz. Éppen ezért várjuk Szentatyánk végtelen bölcse^ ségétől a mentő tanácsot.

A pápa (Főszertartásmesterhez): Mit szoktunk ilyenkor mondani, Monsignore?

Főszertartásmester: Sorrendi kérdés az egész.

A pápa: Ügy hiszem, megértettétek. Sapienti sat.

Don Fernando: Megértettük. Először a mórok menjenek, aztán a zsidók.

A pápa: Helyes. Van üzleti érzéked.

Izabella: Tehát Abravanell teremti elő a mórok kiveretéséhez szükséges összegeket, a móroktól zsákmányolt tartomány pedig fedezi a. conquista költségeit.

A pápa: Helyes. Látjuk, egészen jó üzletasszony válik majd belőled.

Don Fernando: Az én tanítványom. Már kezdi sejteni a sorrendi kérdést. Hogy üzlet hozza az üzletet. Abravanell Granadát és a kalifátust, a mórok és zsidók vagyona Indiát. Ami a legzsírosabb üzlet.

A papa: Eddig a törökök voltak az odavezető út vámszedői. Ezen gazdagodtak meg. Ezen szerelték jel hadseregeiket, hajórajaikat, mert Velence fizette a vámot bőségesen. Kell a fűszer, a selyem, a drágakő ennek az élvvágyó Európának. De a vámot drágán fogja megfizetni. Mert a pogány török Bizánc eleste óta már a magyar határig nyomul jel. Es ha a Hunyadiak jel nem tartják, már Bécsben ülnének.

Don Fernando: Nem fizetünk többé vámot. Sem Velencének, sem a töröknek. Víziúton megyünk Indiába.

A pápa: Eddig helyes a sorrend, most azonban nem könnyű továbbmenni rajta. Az Indiákhoz Manuel is jogot formál. Ö is kész egyik flottát a másik után felszerelni, neki is vannak kiváló térképészei, nemcsak nektek.

Don Fernando: Aki bírja, marja! Megkezdődik a ver* fenyfutás!

"3

A pápa: És a háború. A két legkeresztényebb ország között. Szárazon és vízen. Mondjátok, lenne értelme?

Izabella: AZ államérdek. . . és a harc a pogány török ellen . . . a kereszténység ügye . . .

A pápa: Aztán Anglia sem alszik. A német birodalom sem.

Izabella: Miért van három leányom? Nem lesz háború. Máriát Manuelnek szántam, Katalint Henriknek, Johannát Fülöpnek. Van nékem is üzleti érzékem. Férfiaké a politika, asszonyoké a fifika.

A pápa: A kettő együtt: diplomácia. Ezt a Vatikán is érti.

Izabella: Ó, ebben a Szentatya a mi tanítómesterünk. Mi csak amolyan családi politikát folytatunk.

A pápa (lemondóan): Ezt mi nem gyakorolhattuk.

Izabella: Mi afféle házasságszerzők vagyunk. Fernandóval összeházasítottuk Castiliát és Aragóniát. Mária leányunkkal Portugáliát, Katalinnal Angliát, Johannával Ausztriát. Mondhatnák, térképházasságokat kötöttünk. De a hozomány és a lakodalmak koldussá tettek bennünket.

A pápa: Üzleti befektetés. Majd meghozza kamatait. Akár a conquista. Nem mondom, mindkettő kissé hosszú lejáratú. De nektek századokban kell gondolkodnotok, kedves gyermekeim. És amíg befolyik valami, addig itt vannak a zsidók és a mórok.

Izabella: A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Aztán: a zsidó is megtette kötelességét. Az is mehet. (Mindhárman nevetnek.)

A pápa: Minden jó, ha a vége jó. Még arról is gondoskodni akarunk, hogy az örökösök hajba ne kapjanak. Mert nincs rosszabb üzlet, mint a háború. Szeretném, ha

a történetírók majdan Béke-pápának neveznének. De lássunk munkához. (Főszertartásmesteréhez): Bocsássad be a három királyokat, aztán guríttasd be azt az . . . izét. Tudod már.

Főszertartásmester (eltűnik jobbra, majd bebocsátja Manuelt, Henriket és Fülöpöt): Legyen szabad a Szentatya legfelsőbb engedélyével bejelentenem Manuel őfelségét, Portugália uralkodóját, Vili. Henrik őfelségét, Anglia királyát és Fülöp őfenségét, Ausztria és örökös tartományainak hercegét.

(Mindhárman sorrend szerint kézcsókra járulnak a trónus elé, a főszertartásmester eltűnik jobbra, majd a két testőr begurít egy ember magasságú földgolyót.)

Főszertartásmester: Orbis terrarum. (Int a testőröknek, akik balra távoznak, aztán maga tartja a térképdarabokkal és fehér foltokkal teliragasztott földgömböt, hogy el ne guruljon.)

A pápa: íme, itt az első földgömb, amelyet kedvelt fiunk, Manuel udvari csillagásza és térképrajzolója. Martin Behaim készített, tanítómesterével, Regiomontanusszal együtt. (A földgömböt mindnyájan körülállják, csak a pápa marad a trónusán. Mindnyájan körbejárják a földgömböt, nézegetik, méregetik, tapogatják, kopogtatják. A mozgás gyorsul. A főszertartásmestert félrelökik, a földgömb gurulni kezd. Kapkodnak utána, viháncolnak, forgatják, rugdalják, lökdösik. Belémelegednek a játékba, megfeledkezve a Szentatya jelenlétéről, aki mosolyogva figyeli trónusáról, hogyan kapkodnak a nagy labda után, teljesen kiszorítva a főszertartásmestert annak körletéből).

A pápa (int a főszertartásmesternek, az eltűnik, behozza a két testőrt, nekiszegzett alabárdokkal választják

szét a nekivadult, rikoltozó társaságot, majd kétoldalról alabárdjaik hegyével rögzítik a guruló földgolyót): Mégis mozog! Ügy látszik, nem szabályos. Vagy a súlypontja nem centrális. Kong, mint az üres hordó. Meg kellett volna borral tölteni. Mondjuk, Lacrimae Chistivel. Kedvenc borommal. (Kacagnak.) Igaz, attól még jobban imbolyogna. (Az alabárdosok igyekeznek rögzíteni, de a golyón mindig elcsúsznak az alabárdhegyek, forog, gurul, újabb kacagás.) Mégis mozog. (Int a főszertartásmesternek, aki átöleli a rakoncátlan golyót, és két tenyérrel megrögzíti.) Helyes, így áll ő mozdulatlanul a világűrben. Tartja az égi főszertartásmester.

VIII. Henrik: És lebeg a levegőben, mint a Mohamed koporsója?

A pápa: Mindnyájunk bölcsője és koporsója. Lebegünk vele és rajta. Elringat, aztán magába fogadja testünket végső nyugovóra.

Fülöp: Minden tudós bolond, aki azt állítja, hogy a föld gömb alakú. A tetején még csak meglennénk valahogy, de oldaláról lecsúsznánk, alsó részén meg fejjel lefelé lógnánk a semmibe, ha ugyan le nem zuhannánk. Az egyház tanítása szerint a Föld korong. Ezen mindnyájan élhetünk, fejjel lefelé nem zuhanunk a semmibe, és kör alakú lévén, körül is hajózható. Nem lebeg a semmiben, hanem szép nagy sziget a tengerben, így lehet nyugodtan élni rajta, az egyház tanítása szerint. De egy ilyen gömbön? Hiszen az ilyen hazug tan, eszelősök találmánya, megzavarja az ember eszét.

Manuel: Minden épeszű ember így gondolkozna. De egy Ptolomaeus nevű egyiptomi csillagász bebizonyította, hogy a Hold és a Nap, nemkülönben a csillagok is, amelyek körülöttünk keringenek, gömb alakúak. Következés-

képfen Földünk sem lehet egyetlen kivétel az égitestek között.

Fülöp: Ugyan, mivel bizonyította be?

Manuel: Mértanilag. Mivel napfogyatkozáskor és holdfogyatkozáskor mindkettő, valamint a Föld árnyéka is kör alakú, mindnyájan gömbök. Mert csak ennek a mértani testnek van kör alakú árnyéka.

Fülöp: Agyrémi És mi ez a sok jehér jóit itt ezen a kuglin?

Manuel: Terra incognita. A Föld ismeretlen részei, amelyeket térképészeink még nem rajzolhattak be.

Izabella (érdeklődve): Egy Colombo nevű genovai térképész már régen könyörög hajókért, hogy nekivágjon az ismeretlennek, és jeltérképezhesse. De ez kissé drága mulatság.

Manuel: Kilincselt nálam is szegény. Most meg valami Magéllan nevű hajós zaklat ugyanez ügyben.

Fernando: Ismerjük. A mi alattvalónk. Bennünket is aranyhegyekkel kecsegtetett meg India fűszereivel és drágaköveivel.

VIII. Henrik: A koldusoknak van a legcsodálatosabb fantáziájuk.

A pápa: Ami nektek nincs. Mert ebben ti vagytok a legkoldusabbak.

Fülöp: Minden csalónak mégsem lehet jelülni, ezt beláthatja Szentséged. AZ alkimisták is aranycsinálással szédítenek bennünket. És mi, hülyék, tömjük beléjük az aranyat, de egy tallérnyit sem látott még tőlük senki.

VIII. Henrik: India, az más, A Vörös Oroszlán, Hermes Trismegistos, a Tabula Smaragdina, a Bölcsek köve, ez lehet mind csalás, de az Indiák léteznek, ezt mindenki tudja. Csak az a kérdés, hogyan lehet őket vízi úton meg-

317

közelíteni. Nyugat felé vagy Kelet felé. Ez nem alkímia, nem is csillagászat.

A pápa: Ezért hozattam el ezt a földgömböt, hogy testvériesen felosszam köztetek, kedves gyermekeim. Nem akarjuk, hogy Eris almája legyen, ha aranyalma is. Szépen cikkelyekre vágjuk, mindenkinek jut is, marad is.

Henrik: Kemény, acélkard kell hozzá, Szentatyám.

A pápa: Dehogyis. Csak salamoni bölcsesség. Hiszen a gyermeket nem vágjuk valóban ketté. AZ lesz igazi anyja, aki nem engedi. Hiszen mindnyájan elférünk rajta. Mi csak képletesen osztjuk ketté. Térképészeti okokból. Spanyolország hajói Nyugat felé fognak menni, Portugália hajói Kelet felé.

Henrik és Fülöp (egyszerre): Es a mi hajóink?

A pápa: Katalin és Johanna hercegnők nejeitek. Akármit fedeznek is fel és vesznek birtokukba a spanyol és portugál hajóhadak, az mind a családban marad. (Nevetnek.)

(Mindnyájan a földgömbhöz nyomulnak, vizsgálgatják, forgatják.)

Henrik: Gazda nélkül csináljuk a számadást. Hiszen franciák is élnek ezen a micsodán. Aztán oroszok, mongolok, tatárok, törökök, arabok, kínaiak. Meg ki tudja, még mennyi ismeretlen nép Ázsia és Afrika belsejében. Es a szigetvilágban.

Izabella: Nincsenek hajóik. Nem számítanak.

Henrik: Velencének vannak.

Izabella: Evező s gályáik. Nem számítanak. Genova sem. A vitorláé a jövő. Az Óceánon nem lehet evezni. Oda vitorla, vitorla és vitorla kell.

Fülöp: Jó sora lesz a takácsoknak. Fellendül a vászonipar.

318

Fernando: Meg a kötélverőknek. Hajóácsoknak. Ágyúöntöknek.

Manuel: Vége a partmenti csónakázásnak. Ősöm, Tengerész Henrik herceg kiadta volt a jelszót: Neki az Óceánnak! Én már fel is vettem ezt a micsodát itt, ezt a földgolyót Portugália címerébe.

Fernando: Elég pimaszsági A jele a miénk!

Manuel: Vegyétek fel a tiétekbe a másik jelét.

Izabella: Ha ezek a fehér jóitok, mint az ártatlanság színe, beleegyeznek.

Fernando: És ha nem, akkor pirosra festjük őket.

A pápa (int a főszertartásmesternek, aki kigurítja a földgolyót balra): Most pedig, kedves gyermekeim, fogadjátok atyai áldásomat. (Mindnyájan leborulnak az estrada előtt, és homlokukkal a padlót érintve fogadják a pápai áldást.)

A pápa: Pax volriscum! (Csengő, jobbról és balról kétkét testőr jelenik meg, Izabella és Fernando jobbra, Manuel, Henrik és Fülöp balra el.)

A pápa (főszertartásmesterhez): Monsignore, az elsőből az utolsó. Szeretnék végre egy okos szót is hallani.

Főszertartásmester: Legfőbb ideje. (Testőrök eltűnnek, csengő, főszertartásmester a háttérből bebocsátja Nostradamust.)

A pápa: Hallottad ezt a zsibvásárt?

Nostradamus: Nagyjából már le is írtam. De nem most, hanem tíz. éve. Tessék! (Felüti a magával hozott hatalmas foliánst, és odanyújtja a főszertartásmesternek, aki felviszi a trónusra.) Tizenötödik századvég.

A pápa (fekete keretes pápaszemet tesz fel orrára, azzal olvas): AZ első földgömb a Vatikánba vitetik, ott felosztatik a spanyolok és portugálok között, kik is a

319

legjobb katolikusok és legügyesebb tengerészek. A királynő egyik veje portugál király leend, így ő megelégszik az osztozkodással. "De másik hét veje, az angol király és az ausztriai herceg erősen békétlenkednek, amíg a pápa ügyes diplomáciája őket is megnyugtatandja. (Félbeszakítja az olvasást, feltolva a tiarára a pápaszemet.) Mi ez? Ördöngösség?

Nostradamus: Csak asztrológia.

A pápa: Azt még csak elhiszem, hogy egyes emberek ,'boroszkópjait a konstellációkból fel lehet hozzávetőlege.sen állítani. Ámbár nekem már négyféle horoszkópot készítettek. Te fogod az ötödiket. De, hogy századokra .megjósolhatjátok fejedelmek, országok és népek sorsát, lamint e könyvben látom, ez túllépi képzeletünk és hiszéikenységünk határait.

Nostradamus: Amint idő és tér nem képes elnyelni a már megtörtént eseményeket, úgy az eljövendöket is készen tartogatja méhében. A csillagokban van megírva a jövő, csakúgy, mint a jelen és a múlt. Aki érti a konstellációk beszédét, annak beszélnek a csillagok. Forgassa Szentséged e könyv lapjait...

(Függöny.)

A nagy öreg türelmesen hallgatta végig első irodalmi kísérletemet, de annak elhangzása után alaposan nekimászott.

-- A forma pongyolasága vetekszik a tartalom szembe'szökő, sőt bosszantó fogyatékosságaival a történelmi ada'tok és események hebehurgya kezelésével. Fiatal kora

320

nem mentség egyikre sem. Mi tizenöt éves korunkban már jelentős, mondhatni, érett költői műveket alkottunk a Sanct Paul Schoolban, baccalaureatusi vizsgáink előtt. Éneikül be sem tehettük volna lábunkat Cambridge-be vagy Oxfordba. Összezagyvál figurákat, akik már meghaltak, vagy még nem is éltek!

Lesújtva hallgattam. Átsuhant agyamon, hogy álom az egész, az álom nem törődik évtizedekkel, sőt évszázadokkal sem. Védelmemre felhozhattam volna, hogy én csak a budapesti Műegyetemre vagy a Képzőművészeti Főiskolára készülök, nem vágyók sem történészi, sem irodalmi babérokra. Hogy ezt az irkafirkát csak unalmamban írtam, egy esős őszi délutánon, amikor nem mehettem ki a szabadba csavarogni vázlatkönyvem és akvarelldobozom társaságában. De hát akkor hogyan is merészkedhettem a kontármunka felolvasására? A legszigorúbb ítélőbíró előtt?

Hát nem is maradt el.

-- Ez a tákolmány ékes vagy inkább éktelen bizonyítéka annak, hogy ha valaki a klasszika filológia, a mitológia, a történetkutatás és a verstan legelemibb ismerete nélkül akar nekiindulni a baccalaureatusnak, miféle szörnyszülöttet hoz létre. Mi ez? Dráma? Ha már nem veszi figyelembe a klasszikus versmértékeket, legalább írta volna hatodfeles jambusban, mint Shakespeare kollégája a maga monstrumait!

Ezt már nem nyelhettem le szó nélkül.

-- Vagyok bátor megjegyezni, hogy egy John Milton nevű ifjú poéta laureatus verset, valóságos dicshimnuszt írt e harminchét „monstrum" szerzőjéhez.

-- Tempi passati! Ifjúság bolondság!

Már majdnem kicsúszott a számon, hogy néha az öreg-

21 Weimari árnyjáték -

321

ség is az. De vendéglétemre türtőztettem magam, a kötelező udvariasság szabályai szerint.

-- Bocsánat, Mister Milton, én még ilyen bolond ifjú vagyok, hiszen láthatja éretlen drámai kísérletemből is. De azért legyen szabad megjegyeznem, hogy aki az Avoni Hattyú műveit száműzni akarja, az felégetheti a Globe Színházat, fel az egész földgolyót, a tengert mégsem ihatja ki! És az Avoni Hattyú ott fog úszkálni örökéletűen az élet nagy óceánján!

-- Bravó, fiatalember! A hasonlat szép. Sőt, talán találó is. De miért nem használ ilyen hasonlatokat, allegóriákat, metaforát, szimbólumot vigasztalan drámai kísérletében? Hiszen, ha már a szereplők jellemrajza hiányos, úgyszólván hiányzik, ha már a szerkezetnek nyoma sincs, a lírai részeknek még kevésbé, legalább egy-egy szép mitológiai hasonlattal örvendeztesse meg a szerencsétlen hallgatóságot.

Pillantásom most a három kisasszonyra esett. Tüstént meggyőződhettem arról, hogy másként vélekednek írói zsengém felől, mint az öreg. Mint ahogy már mindenről másként vélekednek. Hiszen Macaulay megírta volt remek Milton-esszéjében, hogy a tragikus sorsú férfi mindent túlélt, még a gyermekei szeretetét is.

De vajon ki ez az álomkép, akivel én most szemben állok és szembeszállók? Apja teremtménye, anyja szülötte vagy Munkácsyé csupán, aki néhány különböző ceruzavázlat és színvázlat vajúdása után vászonra szülte i877-ben? Vagy egyike azon számtalan tanulmányfiguráknak, amelyeket a földgömb valamennyi nemzetének esszéírói vetettek papírra?

Űjból ébrenlétbe akartam menekülni ebből a zűrzavarból, de a kép, a színes reprodukció fogva tartott.

322

Munkácsy győzött.

Vagy talán csak a három leány bája?

Ó, milyen festői, nem! -- költői ellentét ez a három szépség a marcona öreggel szemben. Igaz, ez már nem és még nem a dühöngő Sámson. Ez az Elveszett Paradicsom átszellemült keresője, aki az öregkor kiábrándultságának kopár szikláján sem adja fel a reményt. Aki már ifjúkorának két remekében írta meg a L'Allegro-ban és 11 Penseroso-b&n a vidámság és melankólia ellentéteinek folytonos váltakozását.

No, jer Tündér s kísérjen az Ötlet, s a gúny, a friss kamasz, s Pajzánság s Tréfa a hamis Bókkal, Csókkal s Mosollyal is, minőtől Hébe ajka lágy s melynek az arc kis gödre ágy, mely játék, mely bút kerget és hasát fogva a Nevetés.

]öjj, méla Papnő, szűz ború Komoly bajával szomorú! Jöjj, vonjon éjbíbor ruhád uszályt, királyin búst s puhát, míg barna kendőd árnya hull szende váltad szárnyául.

(Tóth Árpád fordítása)

Talán még most is bízik, koldusszegényen, mindenkitől elhagyatva, a szeretet virágoskertjéből kizárva, ellenségeinek folytonos győzelmi torán, vakon és betegen az Allegro visszatértében.

21*

323

„Az Édenkertnek egy késő sugara." így aposztrofálja a mi Miltonunk, Madách, az örök Évát. Holott Fráter Erzsébettel keserű tapasztalatai lehettek az örök Éváról. Mint ahogy Miltonnak is első nejével.

És mégis! Hátha ez a harmadik, ez a szunamita lány még megédesítheti -- ha máshol nem -- a hitvesi ágyban keserű öregségét.

Hátha, csak egyetlen pillanatra is, visszahozza, visszavarázsolja számára az elveszett Éden, az elillant ifjúság egy kései boldogságsugarát?

Hiszen Faust sem kért Mephistótól többet, mint ezt a boldog pillanatot! Werd' ich zum Augenblicke sagen: verweile doch! Du bist so schön .. .

Milton, Goethe és Madách így folytak egybe ifjúkori álmaimban. És most, öreg fővel, így álmodom őket tovább.

A festmény, amely gyermekkorom óta oly elevenen él emlékezetemben, Munkácsy Mihály és egyben Sedelmayer műkereskedő Toulonja is volt. A kép egy másik műkereskedő számára készült, amikor Sedelmayer felfedezte, még befejezetlen állapotban, a festő műtermében. Első pillantásra beleszeretett, ahogy csak nőbe vagy műremekbe szoktak beleszeretni. Tüstént szokatlanul nagy összeget ígért érte. De az egykori csabai asztalosinas gentleman volt. Ellenállt a legcsábosabb ígéreteknek is, miután szerződés kötötte egy másik műkereskedőhöz. Az ellenben nem volt gentleman. Megtagadta a kép átvételét azzal, hogy mostanában igen gyenge az üzletmenet,

324

a műgyűjtők csak régi márkákat vásárolnak, az új festmények kutyának sem kellenek, ö csak bizományba veszi a festményt, kikötött árát is csak akkor tudja kifizetni, ha eladja valami műkedvelőnek.

Munkácsy borús arccal állított be Sedelmayerhez. Elmondta a huzavonát, amely voltaképpen felmentette őt minden kötelezettség alól.

Most már kettesben mentek el a másik műkereskedőhöz.

A festményt annak raktárudvarán látták viszont.

A huzavona véget ért. A kép Sedelmayer galériájába vándorolt, és ezzel megkezdődött fantasztikus, regénybe illő diadalmenete.

Festők, szakértők és műbírálók egyaránt behódoltak, térdre kényszerülve a Milton előtt. De Sedelmayer még nem engedte megverni a nagydobot. Pontos és fontos tervei voltak a Miltonnal az i878-ik évi világkiállítás megnyitásával.

Talán ő maga sem számított akkora sikerre, amelyet a kép mágikus ereje aratott. Ha valamire el lehet mondani: szelet vet és vihart arat, úgy erre az eseményre a legteljesebb mértékben.

Mert esemény lett. A világkiállítás egyik legnagyobb és legmeglepőbb eseménye.

A Milton elnyerte az állami nagy aranyérmet, Makart és Matejko elől, s megszerezte Munkácsynak a becsületrend tiszti keresztjét és Ferenc József királytól a magyar nemességet. A párizsi sajtó mindezt igazságosnak, sőt természetesnek ítélte.

Nem műbírálatok, de rajongó dicshimnuszok jelentek meg számtalan francia és külföldi lapban. Senkinek sem kellett a nagydobot megverni, dongott az magától.

És elvitte az ifjú magyar zseni hírét nemcsak Európaszerte, de tengerentúlra is.

Mondják, hogy egy fecske nem csinál tavaszt.

De ez csinált. Munkácsy többi képei mind átrepülték az Óceánt, a Wanemakerek, Astorok, Gouldok versenyeztek ezután a magyar zseni alkotásaiért.

Sedelmayer tíz évre kötötte le Munkácsy minden alkotását. Az 1878-ik évre százezer aranyfrankot fizetett ki neki, a következőre már a dupláját, és ez az összeg évente növekedett a képek száma szerint, ö pedig valósággal ontotta a festményeket, teremtőerejének teljében lévén. Hiszen már asztalosinas korában egyebet sem akart, mint festeni, festeni. Tulipánosládákat, feszületeket, mindent, mindent. És most megfesthette a pléhkrisztusok helyett a művészettörténet legszebb Krisztusát, amint ott áll a judeai helytartóval szemben, megfesthette az Ecce Homót, és hétméteres Kálváriáját.

Gyermekálmainak minden vágya kiteljesült, de az ő Kálváriája is, az endenichi elmegyógyintézet Golgotáján.

10

Most ismét festménnyé vált szemeim előtt a szikár, puritán, szigorú, nagy öreg, fekete bársonyruhája széles, fehér gallérjára aláomló, szürke fürtjeivel, melyeket az egykori arcképek tanúságai szerint sem nyíratott rövidre, mint harcitársai, a .,kerekfejűek". Mellére szorított baljával, előrenyújtott jobbjával, mintha vallomás közben most is harcra készülne. Átszellemült arcával, melyen a vakság és végtelenbe látás, a lélek lehunyt szemeinek csodálatos vegyüléke ült.

326

Honnan vette ezt Munkácsy? És honnan a három szépséges angol leány modelljeit, akiket külön-külön is megfestett, mielőtt a kompozíció színvázlatához hozzáfogott volna?

Honnan az aldersgate-i ház interieurjének letompított, és mégis oly élő, ezüstös fényű és aranyos fénysávval játszó koloritját, amely oly költőien tárja elénk a szoba csendjének hangulatát?

Ez a nagy rejtély, melyet korának ámuló-bámuló kritikusai sem tudtak megfejteni. Amely a Miltont világkörüli diadalútjára vitte, hogy Európa összes fővárosai után végül is a Kennedy-család Lennox Libraryjének dísztermében foglalja el a maga helyét.

Látom a három méter magas és négy méter széles képet a párizsi műkereskedő raktárudvarán, mint vár sorsára. Hiszen a képeknek is megvan a maguk sorsa, mint a könyveknek. Habent sua fata. És Milton ott várakozik három leányával a raktárudvaron, szerényen, de ellenállhatatlan győzelmének biztos tudatában, ahogy az Elveszett Paradicsom-ot írta.

Majd látom a világkiállítás zajos forgatagában ezt a világtalant, amint hódol előtte Párizs minden rendű s rangú népe.

Vajon mit tud ő mindezekről és szülőatyjáról, Munkácsyról, akit az ő világhíre indít el a világhír felé?

Csak festmény, nem gondolkodó, érző, vérző lény? Csak bűvös tükörkép, amelyet egy Munkácsy nevű varázsló vetít elénk az aldersgate-i ház szobájának rejtélyes csendjéből?

Igen ám, de nem kell metafizika ahhoz, hogy belemélyedjünk a festett lények végtelen sokaságának életébe

Hát nem mosolyog felénk rejtélyesen és örökifjan

327

Mona Lisa? Nem tekint felénk félénken a halovány Saskia Uylenburgh, amint életvidám, kacagó férje, Rembrandt, feléje nyújtja a pezsgőspoharat? Nem a fájdalom kiáltása harsán Laokoón márványszájának nyitott üregéből, amint a kígyók körülgyűrűzik tagjait? Nem a világot rengető Zeusz fenséges nyugalma árad felénk Pheidiasz márványremekéből? Nem a hatalmas testen ülő, kis fej gondba merült ábrázata beszél nekünk a Farnesei Héraklész elvégzett és még elvégzendő munkáinak reá rótt, szörnyű terhiéről? Nem Holbein mutatja be nekünk VIII. Henriket a maga bestiális vérszomjában élőbben minden történetírónál?

A képek beszédét már akkor megértettem, amikor még olvasni sem tudtam. Vajon miért? Talán, mert festőnek születtem? Vagy az ötesztendős Mozart miért kalimpált már a zongorabillentyűkön apró kezecskéivel formás menüettet? Talán azért, hogy Munkácsy megfesse, amint utolszor dirigálja befejezetlen Requiemjét karosszékéből?

Ismét a karosszék, Milton karosszéke, betegek menedéke, mint az enyém, amelyben e sorokat gépelem rozoga Rocinante-Pegazusomon, negyvenéves kis Adleremen. Mintha ennek az Adlernek sasszárnyain szeretnék magasba szárnyalni szobám és vakságom börtönéből.

De hát börtön ez? Nem láthatom-e innen viszont az én kedves Miltonomat és három bájos leányát, a Lennox Libraryben, Mona Lisámat a Louvre-ban, Hérakié -zemet Nápolyban? Zeuszomat Otricoliban? Laokoónomat: a vatikáni Belvedereben?

328

Tegnap érkezett levél olvasóim egyikétől. Bemutatkozik: Dallos László huszonkilenc éves gépkocsiszerelő. Azért írom le a nevét, mert két szóban ki tudta fejezni, miért nyaggatom negyven éve Adler-gépemet.

Emberiesség az emberiségért.

tme, egy ismeretlen ismerős, aki huszonkilenc éves fővel fel tudja fogni és két szóban kifejezni egy hosszú írói élet értelmét. Hát nem volt érdemes Miltonnak, Héraklésznek, Laokoónnak lennem? Süket Beethovennek vagy nyomorgó Mozartnak? Don Quijoténak vagy Munkácsy nak?

Hiszen voltam mindannyi egy személyben. Voltam író és olvasó, katona és építész, festő és muzsikus, tudtam ember módra élni, és jogok tudni ember módra halni, amint azt édesapám meghagyta volt nekem.

Dallos László írja, hogy van egy két és fél éves kisfia. Olvasta önéletrajzomat, milyen baráti viszony volt köztem és apám között. Példaképül fog szolgálni neki, ő is így akarja kisfiát felnevelni.

Nos, nem volt tehát érdemes annyi mindennek lennem?

És Milton „csak" festmény? Nem álmodom-e most élő valósággá, amikor vele és leányaival akarom magam apróra kibeszélgetni?

11

Sejtettem, mivel bírhatnám beszédre öreg, mogorva házigazdámat.

Kimondtam a bűvös nevet: Mary Powell.

Az öregúr sápadt arcán mintha halvány pír futna végig-

Felvetette lehajtott fejét, fénytelen szemének üres tekintete engem keres, a szemtelen betolakodót. De aztán megenyhül arcának szigora, újra lehajtja a fejét, a múltakon merengve.

-- Mary, igen, ő az, akiről életrajzíróim vajmi keveset tudhatnak. Legkevésbé azt, hogy mit jelentett, mit jelenthetett volna ez a tizenhét éves gyermek az én számomra. Hogy én már harmincöt éves voltam, amikor lementem Powellékhez Oxfordshire-be? Hát aztán? Az én erkölcsös, önmegtagadó életmódom mellett ez a nagy korkülönbség nem jelentett semmit. Javakorabeli férfi voltam, erőim teljében, sőt túltengésében.

Szünetet tartott, aztán így folytatta:

-- Akármilyen szorgosan kutatták is ki életrajzíróim földi életem, sőt szellemi életem minden apró mozzanatát, egyik sem tudta megokolni, mi vitt engem Sir Powell foresthilli udvarházába. Mert ennek oka túl prózai volt ahhoz, hogy rólam, a költőről ilyesmit feltételezzenek. Nos hát megmondom: a pénz. Ó, nem mintha Powell gazdag ember hírében állott volna. Ellenkezőleg. Birtokocskája adósággal túlterhelt, hazában örökös eszemiszom, rokonsereg és vendégsereg versenyt falt a tizenegy Powell csemetével, akik közül Mary volt a legidősebb.

Minderről mit sem tudtam. Powell atyámnak tartozott a legkülönbözőbb üzleti ügyekből kifolyólag négyszázhatvan fontsterlinggel, én ezt akartam behajtani rajta.

Hogy atyám miért bízott meg ezzel éppen engem és nem Christopher bátyámat? Alkalmasint éppen azért, mert kevésbé kedvelt nálánál. Hiszen az adósságbehajtás kellemetlen ügy. Legkivált egy ilyen régi tartozás behajtása, bonyolult fiskusi ügyeknek kamatos kamatokkal

33°

való kiegyenlítése, néha nem is a legjogosabb követelés. Hiszen az üzleti ügyvivők, közjegyzők tolla vastagon fog, mégpedig inkább a Tartozik, mint a Követel rubrikában. És atyám tolla sem volt kivétel a szabály alól. Mindenesetre helyesebben cselekedett volna, ha helyemben végrehajtót küld. De Sir Powell mint békebíró rendelkezett néhány markos darabontlegénnyel. És tartok tőle, hogy ezek úgy kipenderítették volna az egzekutort, hogy lába sem érte volna a földet.

Viszont nékem pénzre volt szükségem. Anyai örökségem ráment franciaországi és itáliai utazásomra. Hortoni házunkat eladtuk, atyám Readingbe költözött bátyámhoz, én akkor vettem ezt az aldersgate-i házat, amely aztán a nagy londoni tűzvészben elégett. Csak ezt a vityillót tudtam felépíteni helyébe.

-- De nem akarok elébe vágni a dolgoknak. Igaz, hogy a folyamatos elbeszélés csak a skolasztikus birkák erénye, de itt az érthetőség kedvéért szükség van rá.

Foresthill! ó, bár sohasem is láttalak volna! Te voltál számomra a bűnös gyönyörök és méltó bűnhődés kútforrása! Mindez egy szóban: Mary!

Magas, karcsú, hófehér és büszke virágszál, liliom. Méltó a Bourbonok királyi címerére.

Méltó a költők lantjára! A bűnbeesés mámorára!

Méltó a jóvátehetetlen hibák elkövetésére!

Bűnök virága, neved Mary Powell! ó, mea culpa, mea maxim a culpa!

12

És ez a büszke liliom naphosszat hajladozott a körülötte zsibongó gyermekhad virágoskertje közepette, mert a mama a folytonosan jövő-menő vendéghaddal foglalatoskodott. Életvidám nőszemély volt Mrs. Powell, buja és dúsan termő, akár az oxfordshire-i anyaföld. Arca majd kicsattant az egészségtől, fénylett, mint a piros alma, nevetésre gömbölyödött, és férjeurával együtt csak azon volt, hogy kacagtassa az ételben-italban dúskáló vendégsereget.

Akár valamelyik flamand festő, Teniers, Van Ostade, Brouwer vagy Jordaens pingálta volna vásznára ezt az egész királypárti csűrhet, amely a robotoló parasztnép zsírján élősködött, fortyogva saját zsírjában, mint a tűzhelyen sülő kacsa.

Mit is tudtak ők a tűzhelyről, a harmadik rend Angliájáról? Csak sustorogtak, fortyogtak, kortyogtak, pedig a parlamenti nyárson forogtak már. És én idejöttem, hogy holmi Shylock módjára pénzt akarjak behajtani, egynémely adóslevelek törvényadta segélyével.

Ha lett volna ép eszem, mint ahogy nem volt, menten visszafordulok, visszatérve Londonba, tanítványaim és képviselőtársaim közé. De a mágnes már megfogott. És mit tud a vasszilánk a magnetizmusról? A férfi, akit rabul ejt a lebírhatatlan vágy és étvágy, csak megy a maga fizikai törvény kijelölte útján.

Mary észre sem látszott venni engem. Talán külsőm, fekete ruhám, egész magatartásom a gyűlölt puritánra vallott. Talán házi munkájával, a gyermeksereggel, konyhával és szolgaszemélyzettel volt túlontúl is elfoglalva. De én csak ővele.

332

Törtem a fejem, hogyan férhetnék hozzá, ehhez a hozzáférhetetlen úrikisasszonyhoz? És ekkor támadt bűnös gondolatom, amelyért aztán keservesen meg kellett bűnhődnöm.

Valóban shylocki gondolat volt, a pénz törvényadta hatalma, amelynek segélyével az uzsorás egy font élőhúst akart kivágni adósa testéből, a szívét!

-- Nos, én is a család szívét, Maryt akartam kivágni az életvidám, vérbő testből, adósságleveleim hatalmával! Száz font élőhúst! És még milyet!

Nekiszegeztem a kést John Powell szívének. Vagy fizet, vagy az adósok börtönébe, a Marshallseabe juttatom, ha nem kapom meg Mary kezét.

-- Vagy úgy? Hát ezért jött ide? -- kérdezte döbbenten. -- Hát ez a puritán költő és tudós erkölcse, a puritán erkölcs? Leányvásár?

Nem mentegetőztem, csupán védekeztem a vád ellen, jogtudományom segélyével.

-- Ön tudja, Sir John -- mondtam --, hogy én Maryt sohasem láttam. Idejövetelem célja tehát semmiképpen sem lehetett ő, még kevésbé nősülési szándék. Pénzre volt égető szükségem, mert külföldi tanulmányutaim felemésztették egész anyai örökségemet. Atyám pedig úgy dobta felém ezeket a semmit érő adósságleveleket, mint kutyának a koncot.

-- És ezzel a kutyának való konccal akarja Maryt, az én Marymet a magáévá tenni? Nem sül le a bőr az arcáról?

-- Nem. Omnia vincit Ámor.

-- Latin mondásokkal fel vannak szerelve. Parlamenti törvényekkel is. Még zsidó zsoltárokkal is, amelyeket éktelenül üvöltenek, ha harcba indulnak ellenünk. Ez a

333

maguk fegyverzete. De a királyé isten. Majd elválik, kié élesebb és fényesebb.

-- Egyelőre a miénk, Sir. Hiszen mellettünk van egész Anglia.

-- De Károly király mellett sárkány ölő Szent György!

-- A szentek pápista fantomoknál nem egyebek.

-- Majd elválik. Az ön kezében hitvány, de hatásos fegyver az adósságlevél.

-- Cél szentesíti az eszközt -- feleltem egyéb érv híján.

-- Úgy látom, ti puritánok ezt már eltanultátok a jezsuitáktól.

-- És a presbiterianusok az anglikánusoktól, a lutheránusok a kálvinistáktól, a Tudorok a Stuartok mindegyiktől. Erzsébet alatt katolikusok hulláit lengette a szél az akasztófán, Mária alatt a protestánsokét, Jakab alatt mindkettőét, most... de mit folytassam? A hit istené, a vallás az ördögé.

-- Dehogyis, dehogyis! Csak az emberé! Aki az Isten és az Ördög rosszul sikerült keveréke -- mondta nevetve leendő apósom. -- Két lábon járó állat, csak ebben különbözik a fenevadaktól. És nagyobb mestere a gyilkolásnak amannál. Mert a fegyver feltalálója, melynek használatát még igazolja is, holmi társadalmi vagy vallási „eszmék"-kel. Majd később te is megtanulod. Amikor már nem hiszel semmiben, csak a szép nőben, a jó borban, a finom nyársonsültekben és a puha ágyban. Hahahaha!

Szaván fogtam az alkalmi filozófust.

-- Nos, Mary a legszebb női lény, akit valaha is láttam. Hiszek benne!

Erre az argumentumra megadta magát Sir John. Legalábbis látszólag.

334

-- Jó, akkor legyen a tiéd. Csak aztán ne csalatkozz benne is.

-- Benne? Hiszen ő maga az Ártatlanság! Tisztaság hajléka.

-- Mint leány igen. De amikor asszonnyá lesz.

-- Mindig is tartottam ettől, ezért nem nősültem. De Mary, ez a liliom, ö más. ö különb a többinél. Benne hinnem kell.

13

Az öreg hangja elveszett az idők távlatában. Most a festmény távlata beszélt, némaságában is beszédesen.

Mert előttem tündöklött a három Milton-kisasszony szépsége, Mary Powell egyetlen hagyatéka.

De valóban az egyeden? Vajon mit örököltek még tőle, aki élete legkegyetlenebb csalódását hozta hozományul az Kiveszett Paradicsom halhatatlan és mégis oly halandó költőjének?

Vajon mi lesz belőlük, ha a lepke kibontja verdeső szárnyacskáival a selyemgubó gyengéd burkát?

Kit fognak boldogítani? Kinek keserítik el majd az életét? Vagy ki az övékét?

Ó, milyen szépek, ártatlanok, előkelőek így, a maguk mozdulatlanságában ezen a diadalmas festményen! Mindegyik csupa élet, csupa báj, csupa engedelmesség.

És mégis! Apjukra figyelő tekintetükben már ott a lázadás, a büszke öntudat egy árnyalata, amit csak a zseni szeme látott meg, az ő ecsetje tudott palettájáról vászonra varázsolni.

Mintha eljövendő sorsuk fantomjai kergetnék egymást

335

villanásszerűen, lidérces fényecskékkel ezekben az ártatlan leánytekintetekben. Mintha Ophéliával együtt mondanák! Csak azt tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk, hogy még mivé lehetünk?

És vajon azt valóban tudjuk, hogy mik vagyunk? Nem a delphoi orákulum homlokzatán intett a fenyegető mondás: Gnóti szeautón? -- Ismerd meg tenmagad.

Mi lesz e három Ophelia sorsa?

Figyelik a puritán öreget, de talán sejtelmük sincs arról, hogy ez a Hallhatatlan, zsémbes öreg a földkerekség egyik legnagyobb költője. Talán némaságukban is számon kérik tőle ifjúságának teljében elhalt édesanyjukat, és szemére vetik két mostohájukat.

Talán unják sivár jelenük szürke hétköznapjait, a szerelem piros betűs ünnepnapjaira várva?

Ezer kérdés, ezer „talán" és talány mindhármuk képmása, mennyire szeretném őket is úgy megszólíttatni, mint ezt a zordon öreget, hogy kifecsegjék titkaikat!

Talán egyszer majd ez is sikerül. Egyelőre az apát igyekszem további vallomásra bírni.

Valamikor a hegedű rejtélyét kutattam. A Hang életét vizsgálgattam, Antonio Stradivari életregényében.

Most a Kép rejtélye előtt állok.

Festő, festő, Festő lettem újra, lovagolok vesszőparipámon, fűzfasípot fújva ...

Ügy lehet, a muzsikus és festő között elvész az író. Mint ahogy elveszett az „ideológiák" halmazában is.

De csak előre, bátran, vesszőparipám, Rocinante! Várnak a szélmalmok, ezek a gabonaőrlő óriások!

336

-- Ügy illett volna -- folytatta a vallomását a nagy öreg --, hogy a lakodalom Foresthillben, a menyasszony szüleinek házában tartassék. De Powellék jó ürügyet találtak arra, hogy nemcsak egész atyafiságukkal, de a minden rendű s rangú násznép siserehadával is az én londoni házamat árasszák el. Azzal, hogy a békebíró kúriája a háború miatt nem biztonságos, míg az én házam a parlamenti csapatok védelme alatt áll.

-- Jó képet kellett vágnom a rossz ügyhöz, hiszen . . . Milton egy kézlegyintéssel kiparancsolta három leányát

a színtérről, mire azok cl is tűnték a szoba hátterének barna homályában.

-- Hiszen -- folytatta az öreg -- elértem vágyaim netovábbját. Mary Powellt a magaménak mondhattam.

-- Igaz, pénzen vásároltam. Négyszázhatvanhat fontsterlingért. Sőt, ennek duplájáért, mert a lakodalom meg a násznép többhetes vendégeskedése majcl ugyanannyiba került.

-- Így hitelező helyett most magam váltam adósává egy amszterdami zsidó bankárnak, aki londoni ügynöke révén -- érthetetlen módon -- korlátlan hitelt nyújtott nekem. Meg nem foghattam, miért. Azt hittem, költői műveim anyagi sikerére számít Móriéira. Nevetséges, hiú ábránd, ma már tudom, hogy az volt. És a bankároknak dehogyis vannak efféle hiú ábrándjaik. Csak évek múltán derült ki, hogy Morteira, az amsterdami nagyrabbi öccse, politikai pályafutásomban bízott, és nem ok nélkül. Hiszen köztudomású, hogy Cromwell legbelső bizalmi embere lettem, a protector még akkor is ragaszkodott hozzám, amikor megvakultam.

a-, Wiimaii jruvjjték

337

Egész London népe látta, amikor a Saint James Parkon át -- akkor a Guild Hall közelében laktam -- egy vakot vezetnek naponta a parlamentbe. Ez a vak én voltam.

Tudták, hogy a protectorhoz megyek, a kancellária és a titkos tanács ügyeinek intézésére.

-- Vak vezet világtalant -- hallottam egyszer útközben a hátam megett, Cromwellre célozva.

De mit is locsogok itt összevissza. Hiszen csak a nékem nyújtott hitel eredetéről akartam szólani. Nos, élt Amszterdamban egy nagy tekintélyű rabbi, Manasse ben Israel nevű, aki szerette volna Cromwellnél kieszközölni, hogy hittestvérei letelepedési engedélyt, illetve polgárjogot nyerjenek Angliában. Ezt törvényeink szigorúan tiltották. Amikor Ferdinánd és Izabella száműzte a kitérni nem akaró zsidókat Spanyolországból, éppen azon a napon, amikor Colombo elindult három caravellájával az ismeretlenbe, a zsidók is az ismeretlenbe indultak, mindenükből kifosztva. Kikötőink parti őrségeinek ugyancsak résen kellett lenniök, hogy ez a koldushad ne lepje el a Szigetországot. Hollandia, Törökország, Itália befogadta a szerencsétleneket, csak mi nem. Én vittem később keresztül a protectornál, hogy fogadja Manassét, és tárgyaljon vele. Megtehettem tiszta lelkiismerettel, mert akkor már régen kiegyenlítettem tartozásomat. És Manassét az egész parlament is támogatta, hiszen szinte nevetséges, hogy mi puritánok, akik Dávid zsoltáraival ajkunkon indultunk harcba, ne engedjük be Izraelt, a választott népet, országunkba. Amikor mind a katolikusok, mind a protestánsok és mohamedánok már réges-rég beengedték.

Manasse ben Israel egyébként olyan hírnévnek és tekintélynek örvendett Európa-szerte, hogy számos keresztény tudós kereste vele a levélbeli vagy személyes kap-

338

csőlátót. Még Krisztina svéd királynő is meglátogatta ama nevezetes római útja előtt, hogy tőle kérjen tanácsot.

Nos, néha bizonyos adósságleveleknek és hitelleveleknek is van közük a világpolitikához, így Manasse voltaképpen Mary Powellnek köszönheti, hogy Cromwell nemcsak fogadta, de bizonyos engedményeket is tett neki. Ha a kaput nem nyitotta is ki, a hátsóajtóhoz nem állított őrséget...

így hát, pecunia non ölet, folyt a lakodalom, hegyenvölgyön vigadalom.

De minden farsangnak megvan a maga böjtje.

A júniusi lakodalom után Mary már szeptemberben engedélyt kért, hogy meglátogathassa szüleit és testvéreit Foresthillben. Gyanútlanul megadtam az engedélyt.

Elment, és minden sürgetésem, könyörgésem ellenére sem tért vissza két álló esztendeig.

15

-- A régi seb még most is sajog -- folytatta vallomását a nagy öreg --, de ma már természetesen sok mentséget tudok felhozni Mary részére. Sőt: sokkal inkább kell magamat elmarasztalnom a kettőnk perében. Meg is tenném, ha ezzel Maryt életre tudnám támasztani. Igen, letérdelnék öreg létemre e gyönyörű, pompázatos teremtmény, e büszke liliom elé, és így kérném bocsánatát. Mert mi az igazság, a tárgyilagos igazság a mi perünkben? Pénzen vásároltam érzéki vágyaim kielégítésére, anélkül hogy valójában fizettem volna érte. Visszaéltem a hitvesi ágyban törvényadta férji jogaimmal, amíg az a szegény teremtés -- néhány havi kényszerű együtt-

22«

339

lét után -- haza nem menekült zsarnoki önkényem elől. És amikor két év múltán visszakényszerült hozzám, valójában miért kellett megtennie? Pusztán politikai okokból.

Döntő csatát nyertünk a volt királypártiakkal szemben. Sir John Powell méltán tarthatott attól, hogy foresthilli birtokán veszélybe kerül egész famíliájával egyetemben,. Visszakényszerítette Maryt hozzám, sőt egész házanépével ideköltözött, védelmem alá helyezve magát.

Ó, én mindezt tisztán láttam. És érzéki vágyaimnak engedve; nagyképűen, vagy -- ha szabad ezt a szót gúnyos értelemben használnom -- nagylelkűen megbocsátottam Marynek. Holott nékem, igen, nékem kellett volna tőle bocsánatot esdenem.

Ez a rideg valóság! Mert ma már úgy állok önmas;.im emlékei előtt, mint vádló, akivel szemben csak egy védelmet tudok érvként felhozni: szerelem. Hiszen ő, Mary volt az első szerelem, érti ezt, Master George? Nem tudom, volt-e már szerelmes. De ha igen, akkor ez is még afféle ártatlan és ártalmatlan diákszerelem. De én! Engem harmincöt éves létemre kapott el a váratlan vihar. Ó, ez más, ez egészen más!

Jó, a vádlott, John Milton számára ez erős mentség vagy legalábbis enyhítő körülmény. Még felmentő ítéletet is lehetne hozni e körülmény figyelembevételével.

De arra már nincs mentség, hogy a magam keserű, fájdalmas élményeiből kiindulva három filippikát is írtam a házasság intézménye ellen, mindig csak a női lélek kiszámíthatatlanságát hozván fel okul. Kifejtettem, hogy mi, rabul ejtett, kiszolgáltatott férfiak ennek áldozatai vagyunk. Meg az egyházi és világi törvények önkényének. Holott kettőn áll a vásár. A nő -- ha lehet -

340

még inkább kiszolgáltatottja címek az intézménynek, mint a férfi, így inkább a nők védelmére kellett voina kihegyezni filippikáimat a házasság intézménye, a válás szabadsága ellen és mellett.

-- De hiszen VIII. Henrik már megoldotta ezt a problémát, amikor az anglikán egyház megalapításával elszakadt Rómától. Ha szabad magam így kifejeznem, nyitott kapukat döngetett három filippikájával, Sir.

Milton krákogott, torkát köszörülve, mint a szónok, aki időt akar nyerni védelme átgondolására.

-- Hm, hm, a dolog nem ily egyszerű. Henrik a quod licet Jovi, non licet bovi kiáltással vágta ketté a házassági törvények gordiusi csomóját. Ne feledje, Master George, hogy olyan főnek kellett ezért porba hullania, mint aminő a Morus Tamásé volt. Sőt, olyan nagy hazafinak börtönbe jutnia, mint amilyen Wolsey bíboros. Nem is szólva a női fejek potyogásáról, ezekért a bájos fejecskékért igazin nagy kár.

-- Hol volt hát a hiba?

-- Röviden úgy jellemezhetném, hogy a házasság intézménye cseberből vederbe esett. Mert Róma volt a cseber, az anglikán egyház püspöki hatalma a veder. Ezért kellett további filippikákat szerkesztenem az egyház, nevezetesen a püspöki hatalom ellen. Végül pedig minden dolgok rákfenéje, a királyság intézménye ellen.

Itt elhallgatott, és keszkenőjével homlokát, ezt a hatalmas boltozatot törölgette. Maid ismét képpé merevedett, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kissé messzi kalandoztunk ?„z eszmék forgatagában, eltértünk a. főtárgytól, Marytől.

Magam is visszahúzódtam álmaim földi színterére, selyempaplanos rézágyamba, mint csiga a házába.

341

i6

Most, amikor behavazott fejjel e sorokat kopogtatom írógépemen, hat évtized távlatában egy fekete hajú kisfiút pillantok meg, amint a lugosi Szedlacsek-ház alacsony, téglapadlós tornácán egy nagy könyvben lapozgat. Malonyay Dezső művének reprodukcióin keresztül ismerkedik Munkácsy festményeivel, gyermekésszel és gyermekszemmel. Apja meg figyeli lopva, hogy ne zavarja ez ismerkedés izgalmas pillanatait.

A konyha nyitott ajtaján ízes ételek ígéretes illata szállong, elkeveredve a macskaköves nagyudvar óriás akácainak édeskés virágillatával. A Templom utca felől déli harangszó távoli muzsikája a csendélet kísérőzenéje. A boldogság visszahozhatatlan perceinek néma beszéde, az Idő mosolya.

Megszépítő messzeség? Dehogyis. Hiszen olyan közvetlen közeibe nyomul most minden. És olyan végtelen távolba ez az íróasztal, amelyen e sorokat írom hajnalórán.

Igen, ilyen volt az én életem hajnala. Ismerkedés a széppel, a jóval és igazzal. A Művel.

Mert ez az, amit sikerült mindmáig érintetlenül, mondhatni, hímporosan megőriznem sok vihart átvészelt lelkem legmélyén.

Hegel véleménye szerint a művészet az eszme átvilágítása valamely érzéki közegen. Tehát: ideától átvilágított anyag. E kettősség küzdelméből és harmóniájából születik á Mű.

Ez a művészet szenthármasságának titka. Atya, Fiú, Szentlélek.

De vajon hihet-e ebben az ember?

342

Valamelyik egyházatyát megkérdezték, hisz-e a szeplőtelen fogantatásban?

Credo, quia absurdum!

Hiszek, mert a lehetetlenségben csak hinni lehet.

Nos, én hiszek a Műben, a Genezis csodájában, mert számomra ez a szeplőtelen fogantatás.

Eszme? Téveszme? Festék? Vászon? Márvány? Kottapapír? Színpadi deszka? Alaprajz? Keresztmetszet? Boltozat?

Mindez csak eszköz. De cél szentesíti: a Mű.

Benne válik teremtővé az ember. Mert amikor Munkácsy vagy Rembrandt, Mednyánszky vagy Goya kiadja a parancsszót: Legyen világosság! akkor nagy, fehér fényben jön az Isten!

Jákob birkózik az Angyallal. Legyőzetik, és elnyeri az Izrael nevet. Fénylétráján hatol az égbe, mint a művész, akinek kezében anyagtalanná válik az anyag, eszmévé magasztosul a küzdelem.

Egy gyermek lapozgat Malonyay könyvében. Aztán az élet könyvében. Hatvan éve történt? Vagy hatvan perce? Mindegy. A Fénylétra megvilágosodik a vak Milton és a vak Sámson előtt. A Küldetés tudata.

És most térjünk vissza a három gráciához, a csipkegalléros, bársonyruhás Milton-kisasszonyokhoz. Akikbe beleszerettem volt kamaszkoromban. Akiket táncba szerettem volna vinni egy régi, régi majálison. Már hallom is hangjukat.

345

De Miltonnak csak intenie kellett, hogy a lányok ismét eltűnjenek a szoba hátterének barna félhomályában.

Tudtam, hogy folytatni akarja vallomását, amely nem annyira nékem, az ismeretlennek szól, mint inkább önmagának, ennek a régi ismerősnek.

-- Tehát „régi ismerős"? Hogy én ennek tartanám magam? Ez a kérdések kérdése. Az ember csak a Műben ismerhet önmagára, semmi másban. A Mű az a mágikus tükör, amelyet önmaga elé tarthat az ember, ha hosszas vajúdás után megszületik, papíron, festővásznon, márványban vagy muzsikában. Ha hallja prózájának, költeményének vagy drámájának lényegbe vágó mondanivalóját, zenei ritmusát vagy a közeledő végzet dübörgését. Ha látja a színek, vonalak és tónusok zenei harmóniáját vagy a hangszerek beszédét, amelyek az érzelmek és gondolatok festői harmóniáját zengik. Ha felfogja a szobor plasztikájának térbefeszülését, amellyel a görögök végesbe tudták kényszeríteni a végtelent. Ha felfogja az épület szerkezeti és homlokzati arányait, ezt a kőbe faragott muzsikát, vagy hallja egy matematikai képletben vagy geometriai ábrában a szférák zenéjét, ahogy Püthagorasz, a mesterek mestere hallotta.

Mi a Mű? Ha XIV. Lajos, ez a parókás pöfeteg elmondhatja magáról: „Az Állam én vagyok", akkor a művész -- alkotásának láttán -- százszor inkább elmondhatja: a Mű én vagyok!

Igen, ebben magára ismerhet mindig, holott gyermekeiben, ágyékának gyümölcseiben vajmi ritkán.

Sokszor kételkednem kell abban, hogy ez a három leány az enyém. Hiszen még a gyermeki szeretet is hiány-

344

zik belőlük. Ki is fogom tagadni őket az örökségből. Perelni fogják érte harmadik feleségemet, de csak hadd pereskedjenek. Erisz almáját szántszándékkal dobom közéjük, ez lesz a bosszúm anyjukért, Deliláért, akit valódi nevén Mary Powellnek hívtak.

De vajon ez a „valódi"? Nem az a filiszteus leány volt-e, akit a királypártiak csempésztek mellém megrontásomra? Hogy álmomban lenyírja hajamat, gondolataim seregét, egész puritán hitvallásomat?

Igen, Master George, Mary Powell nem volt egyéb, mint rossz álom. Érzékiségem méltatlan bűnének méltó büntetése.

Mint már mondtam volt, első ízben pénzért váltottam ki a „filiszteusoktól". Másodízben kétévi távollét után, politikai okokból küldték vissza hozzám.

Nem áltatom magam. A Marsion Moor-i csatában a királyi sereg döntő vereséget szenvedett. A foresthilli földesúr és békebíró, Sir John Powell már nem érezhette biztonságban személyét és családját, hiszen maga Károly király is Oxfordshire-ba menekült. Visszaküldték hát Maryt Jbozzám, hogy aztán helyet csináljon házamban egész pereputtyának!

Confiteor, absolve animam meam, peccavi! Mea culpa . . . Munkácsy mindezt egy behajtott karral és egy mellre szorított ököllel meg kissé lehajtott fejjel mondatta el beszélő festményén Miltonnal.

Egyetlen pózzal, egyetlen gesztussal el tudta mondani azt, amit modellje az Elveszeit és Megtalált Paradicsom-

345

bán meg a Sámson-bán, e három remekműben mondott el magáról és vétkeiről.

-- Megvallom, vetkeztem. Emberileg is, politikailag is. Csak egy a mentségem! Ember voltam, nem Ariéi.

Töretlen jellem. Talán ebből származnak összes vétkeim.

De vegyük csak bonckés alá ezt az úgynevezett „töretlenség"-et.

Ifjúkoromban magasztaló verset, dicshimnuszt írtam minden idők legnagyobb költőjéről, Shakespeare-ről. Később ellene fordultam, mert féltettem a puritán erkölcsöket a színháztól. Mondhatni, Shakespeare egyik sírásója lettem.

De» akkor, életem végén, miért írtam magam is drámát? Hiszen a Sámson-t színpadra szántam. Igaz, színpad helyett kínpad lett számomra. A vakság és a politika, a lélek hármas börtönét kellett megírnom benne. De hogy színpadra szántam, bizonyítja az, hogy a filiszteusok templomának összeomlását csak elmondatom a végén, mert ezt nem tartom színpadszerűnek.

Ugyanolyan jelentős részem volt a királygyilkosságban, mint a költőfejedelem meggyilkolásában. Eszmei és elméleti főtámasza voltam Cromwellnek, mint magának a forradalmi törvényszéknek.

És a forradalom? Az engesztelhetetlen puritánok csoportjához tartoztam, amikor nemcsak az anglikán egyházzal, de a skót presbiteriánusokkal is szembefordultunk. És továbbra is Cromwell kegyence maradtam, amikor az a puritánok balszárnyát, saját csoportomat leverni kényszerült. Magas állásomat továbbra is betöltöttem, holott, ha töretlen vagyok, magával a protectorral is szembe kellett volna fordulnom,

346

De mindezeken túl legnagyobb vétkem, hogy amikor a királygyilkosokat kivégezték, mert csak ezek nem részesültek amnesztiában, én életben maradtam.

Ezt sokféleképpen fogja magyarázni az utókor. A rosszakaratúak azzal, hogy előrelátásból, óvatos kétkulacsosságból fogadtam házamba Mary Powell királypárti családját, ez mentett volna meg a vesztőhelytől. Mások, a jóindulatnak, azzal okolják meg, hogy a nagy költőt tisztelték bennem, és a királypártra átallott költőtársaim mentettek volna meg.

De amit már magyarázni, mentegetni kell, az nem tiszta dolog. Még akkor sem, ha vakságomat hozzák fel mentségül, mert a restauráció pribékjeit az efféle részvét nem hatja meg.

Folytassam? Hiszen három leányom még itt tekint rám a képen, de én elkergetem őket házamból, és kitagadom örökségükből, amikor harmadszor is megnősülök, én, aki a házasság intézménye ellen oly dühös filippikákat írtam.

-- Nem folytatom. Annyira mégsem süllyedtem, hogy a gyónás szentségét elismerjem. Meggyóntam műveimben, absolvi animam meam!

Tekintetem most a három szép Milton-kisasszonyra esett. Szegény árvák, vajon milyen sors vár reájuk, ha ez a zord ember elkergeti őket harmadik neje, a szunamita leány kedvéért? Amikor anyjuk meghalt, Ann hatéves, Mary négy-, Deborah háromesztendős lehetett. Mit érezhetett Mary Powell, amikor szép szemét örökre lehunyta, imádott kislánykáit e gyűlölt ember gondjaira bízva? Szerettem volna a kép mögé látni, a múltak barna ho-

347

rnályába, amikor Mary Powellt, ezt a szépséges Mab tündérkirálynőt családja kénytelen volt anyagi, majd politikai okokból feláldozni ennek a puritán szörnyetegnek. Mert hiszen az ő szemükben mi más is lehetett, mint szüzet követelő Minotaurus?

Tizenegy gyermekes családnál az ilyesmit nem tekintik tragédiának. Jut is, marad is. Iphigéniát is áldozatul követelték az istenek, amikor Aulisz kikötőjében szélcsenddel tartották vesztegzár alatt az ahájok hajóhadát. Az antik példák még meg is szépítik egy ilyen királypárti család kényszerű áldozatát, mint ahogy az ótestamentum példázatai szépítették meg a zsoltáréneklő, harcba induló puritánok seregeinek öldöklő szándékát.

Az istenek akarata? Vagy Adonáj Zebaothnak, a Seregek Urának akarata?

Mennyi embertelenséget hárít el magától az emberiség az istenség terhére. Milyen kényelmes tehermentesítés a lelkiismeret számláján, a tartozik és követel rovatok dupla könyvvitelében!

Látom Mary Powellt, mint imádkozik gyermekeiért halálos ágyán, ezen a gyűlölt ágyon, amely még nem is oly rég nászágya volt. És amikor imára kulcsolja kezeit, vajon nem kínozza-e kétség, hogy valóban Isten akarata szerint történik mindeme rajta esett embertelenség?

Hiszen, ha Isten a maga képére teremtette az embert, akkor az istenség fogalma egy az istentelen embertelenseggel, így lenne?

És Mab királynő tündéri alakja egybeolvad képzeletemben az áldozatra szánt Iphigénia szűzi ártatlanságával.

Ott lebeg a kép és idő barna hátterének homálya mögött, testetlenül és megfestetlenül, mint valami elégia,

348

melynek fennkölt bánatát csak Gluck Iphigéniájának drámai akkordjai tudják kifejezni, a zene testetlenségének fenséges szárnyalásán.

A műfajok ölelkezése, ez az embersors isteni ajándéka. A Szépség, Jóság, és Igazság e hármashangzata, melynek eredetét és célját hasztalan kutatja a filozófus.

Csak titkon érző lelke sejti óhajtva, a magyar Horatius szavaival élve.

És léte mégis világít, mint az égő nap, hősi szimfóniában, szerelmi szonettben, táncdalok fürge allegrójában, épületek és versmértékek klasszikus arányaiban, márványszobrok plasztikájában, festmények fény-árnyjátékában.

És szemünk beletekinthet. Fülünk meghallgatja a szférák zenéjét és a szirének énekét, ha nem tapasztjuk be viasszal, mint a sokat tűrő, árbochoz kötött Odüsszeusz hajósainak fülét.

Vagy mindannyian a köznapi élet árbocához kötözzük magunkat? Hogy ellenálljunk ama bűvös hármashangzat csábénekének?

Utas, ki a boldogság fantomját kergeted, itt állj meg egy szóra! Állj meg Munkácsy festménye előtt, és lessed ki, mit is beszél ez a néma festmény, mint ahogy én lesem már gyermekkorom óta!

És ahogy most is lesem, öreg fejjel, gyermek vagyok, gyermek lettem újra, lovagolok fűzfasípot fújva, nádparipán lovagolok, Rocinantén vagy Pegazuson -- ugyan mit tesz az? Hallom a hármashangzatot. Ennél többet nem adhat az élet.

349

Á Beszélő Festmény már elmondott egyet-mást, a rajta jelenlevők megszólaltatásával. A nagy öreg és három kisasszonylánya elég közlékenyeknek bizonyultak eddig. Hogy vajon az elkövetkezendőkben is megtisztelnek bizalmukkal, ezt még most nem tudom.

De miképpen bírjam vallomásra azokat, akik nincsenek is a festményen, és mégis szorosan hozzátartoznak a rajta jelenlevők történetéhez.

-- Audiatur ét altéra pars -- mondja Justitia, a bekötöttszemű istenasszony, kezében az igazság-mérleggel.

Csatlakozinom kell véleményéhez. Hiszen a Párkák az én szememet is bekötötték, hogy írói és bírói tárgyilagossággal igazságot tegyek élők és holtak között.

Szerény tehetségemhez mérten igyekeztem mindig az objektivitásra. Megszívleltem Ibsen jelmondatát: írni annyi, mint ítéletet tartani önmagunk felett. És ha erre nem érezzük képesnek magunkat, hogyan és milyen jogon ítélkezzünk mások felett?

-- Audiatur ét altéra pars! Meg kell szívlelnem ezt az alapigazságot, ha tárgyalást akarok tartani az Elveszett Paradicsom halhatatlan költőjének bűnperében.

Igen, de hogyan? Miként szólaltassam meg mindazokat -- a vizsgálat érdekében --, akik nincsenek jelen a Beszélő Festményen? A felpereseket és tanúkat? Hiszen a vád és védelem képviselői a szereplők és kortársak híján csak légüres térben hallathatnák szavukat. És az istenasszony mérlegének két serpenyője mozdulatlanul várhatná a beléjük eső súlyokat.

Akit elsősorban meg kellene hallgatni, az a három leány szülőanyja, Mary Powell. A letört szárú, büszke

350

liliom, akiből Oféliát csinált Mab királynőből kegyetlen sorsa.

Aztán Exeter püspökét, aki a negyvenhét kiadást megért Eikon Basiüke című védőiratot készítette a szerencsétlen fogoly, Stuart Károly király ügyében, amelyre Milton az Eikonoklastes vádirattal felelt.

Aztán Cromwell Olivért, a Protectort, aki döntőbíróul akart fellépni a nép és a királyság szűnni nem akaró perében.

De ki kellene hallgatni Galileit, akivel Firenzében találkozott volt az ifjú Milton. És a többi államférfit, tudóst és költőt, akiket Milton felkeresett franciaországi és itáliai tanulmányútján.

Ellenségeit és barátait, akiknek száma légiónyi.

A Milton- és Powell-családok tagjait, akik, ha nem perdöntőek is ebben az ügyben, mégis figyelemre méltó tanúk lehetnek a vádlott jellemzésében.

Végül a parlament tagjait, akik kortársakként tanúskodhatnának pro és contra. Sőt, a külföldi diplomáciát, amely Miltonnal kapcsolatba jutott kancellári állásánál fogva.

Például II. Rákóczi Györgyöt, a bennünket legközelebbről érdeklőt, aki levélváltást is folytatott vele.

De vajon szabad-e ekkora statisztériát segítésül hívnom a beszélő kép hátterébe? Hiszen annak barna tónusában mindössze egy szoba belső berendezési tárgyainak elmosódott körvonalai bontakoznak szerényen és semmitmondóan.

A festő figyelme a négy alakra összpontosul, bennük akar kifejezni mindent, arckifejezésükben, testtartásukban, tekintetükben, egész megjelenített valójukban. Én pedig e statisztériának már a felsorolásával is olyan tör-

351

ténelmi körképbe tévedek, amelynek fáradságp* és fárasztó megfestése sokkal kevésbé művészi, mint mintaképemé.

Hogy mások a regényíró kifejező eszközei, mint a festőéi? Gyatra mentség. Hiszen Munkácsy megfestette a Honfoglalást is alig tucatnyi figurában, amihez Feszty Árpádnak egész körkép panorámára volt szüksége, és mennyivel kifejezőbb Munkácsyé!

20

Mary Powell az első tanú.

Magam elé próbálom idézni, amint ott szorgoskodik a foresthilli udvarház gyümölcsöskertjében, virágzó almafák tavaszi díszének ünnepi pompája alatt. Méhek döngicselnek, tobzódva a virágpor aranyában, sziromlevelek hullanak Mary hajának selymébe, rigófütty kacskaringózik e scherzo kísérőzenéjeként a bárányfelhős, pasztellkék ég felé.

A kerti úton szikár, harmincöt éves, fekete ruhás férfi közeledik, Sir John Powell társaságában.

Arckifejezésük elárulja, hogy nem a legkellemesebb dolgokról beszélgetnek-. Talán üzleti ügyekről, talán politikáról.

A fekete ruhás férfi most hirtelen megáll, mintha selyemharisnyás, csatos cipős lába földbe gyökerezne. Elbűvölő látvány tartja fogva. Selyemfürtök, amelyekre gyengéd sziromlevelecskék esőznek, mintha csókjaikkal akarnák őket illetni. És a férfiúnak fülébe csengenek ifjúkori költeményének, az Allegro-nak vidám, muzsikás sorai.

352

Am jöjj, egek virága, szíve

Égi nevén: Eupbrosyne

s a földön: szív táró Öröm Kit búgva édes gyönyörön Vénusz szült (s még két Gráciát},

s repkényes Bacchus volt Atyád.

(Tóth Árpád fordítása)

Mintha költeményének megtestesülését látná maga előtt. Egy testetlen álomkép beteljesülését, színben, a formák gazdagságában, a méhek zümmögésében, a rigófütty allegrójában, a lenge ábrándkép valósággáválásában.

Mi ez? Varázslat? Élő versmérték? Rímek összecsengése? És ő holmi adósságlevelekről, kamatlábakról tárgyal Sir Johnnal? Ó, milyen szégyen!

-- Engedje meg, Mister Milton, hogy bemutassam Mary leányomat -- hallatszik egy távoli hang.

Az idézett és igézet eltűnik.

Mister Milton. A név komor csengése nem sok jót ígér, gondoltam akkor.

Mary Powell hangja csengő szoprán, mint legkisebb leányáé, Deborahé.

-- Nem sok jót ígért ez a Milton-név. És viselőjének külseje, alakja, arckifejezése, egész megjelenése még kevesebbet.

Igaz, arcvonásai szabályosak. Alakja, öltözéke elegáns. De tekintetében volt valami, ami felkeltette bizalmatlanságomat. Átható, vizsga tekintet, de híjával minden vidámságnak, természetes őszinteségnek. És ha igaz a közmondás, hogy a szem a lélek tükre, nos, ezúttal csakugyan bevált.

23 Weimari árnyjáték --

353

Mert mit is mondott ez a sóvár tekintet, amikor reám szegeződött?

„Akarlak, és birtokomba veszlek, bármi áron, akár tetszik ez neked, akár nem. Törődöm is én a te érzelmeiddel."

A következmények igazolták mindazt, amit e lélektükörből első pillanatra kiolvastam, jobban mondva kiéreztem.

Amikor apa közölte velem, hogy a váratlan és hívatlan vendég megkérte a kezem, minden vérem arcomba szökött.

Ó, nem szemérmetességből, hanem haragomban.

-- De hiszen ez az ember még szót sem váltott velem? Azt sem tudom, kicsoda, micsoda?

-- ö a hét szabad művészetek doktora. Poéta laureatus et doctus. A cambridge-i universitas aranyláncát viseli.

-- De mi közöm nékem mindehhez? Olyan dölyfös és nagyképű, akit sohasem tudnék szeretni! Hallani sem akarok róla!

-- Csak lassan, az ilyen fontos dologban nem lehet pillanat alatt határozni. Ha őszinte akarok lenni hozzád, anyád sem ment velem szerelemből az oltár elé. Alacsony sorból emeltem magam mellé, a nemesi osztályba. Kitüntetés számba ment, és szülei nem sok tekintettel voltak érzelmeire. Mondhatnám, ő is idegenkedett tőlem, már csak a rangkülönbség miatt is. Hiszen játszótársai parasztgyerekek voltak, akik úgy néztek fel reám, a nemesúrfira. mintha kellemetlen idegen tolakodna közéjük. Anyád még csúfolódott is velem, kényeskedésemért, finnyás modoromért, csipkegalléromért, selyemharisnyámért. Aztán engednie kellett a szülői parancsnak. Be-

354

törtem, mint valami kis csikót. A házasság nyerge alá szoktattam, kantárjára fogtam. És látod, mégis szült nekem tizenegy gyermeket.

Csalódottan néztem szembe apával, akit anyánál is jobban szerettem. Hogyan? Hát ilyen hazugság a házastársi „boldogság"? Hát engem is így akarnak nyereg alá törni ?

Tudtam, hogy apával nem lehet vitatkozni. De azt is, hogy inkább megszököm, és világgá megyek, mintsem ennek a doctornak és tudjaisten micsodának a felesége legyek.

Pillanat alatt már tervemmel is készen voltam. Színlég igent mondok, aztán nyomban megszököm azokkal a vándorkomédiásokkal, akik akkor éppen a faluban vendégiszerepeltek. Ha koplalnom kell velük, rovom az országutat, inkább szabadon tűrök és szenvedek, mint olyan férfi rabságában, aki első pillanatra ellenszenves nekem.

Apa maga is csodálkozott, hogy nem ellenkeztem, ismerve makacs természetemet. Szinte mentegetőzve mondta :

-- Tudnod kell, édes kicsikém, hogy Mister Miltonnak erősen le vagyok kötelezve. Nagyon jót tennél velem, sőt anyával és testvéreiddel, is ha ... nem ellenkeznél.

-- De hiszen nem ellenkezem!

-- Éppen ez az, ami nem tetszik nekem. Ki tudja, mit forgatsz abban a makacs fejecskédben.

Találva éreztem magam. Hiszen ő is csak a szememből olvashatott. Valóban a lélek tükre lenne?

Apa vidám cimbora, velem is úgy eltréfálkozik, eljátszogat, akár legapróbb testvéröcsémmel, a kétéves Jimmyvel.

23* -

355

Éppen ezért nagyon elcsodálkoztam, amikor halálos komolyan, szinte megtörtén, mint valami vallomást tevő bűnös, fordult hozzám, megragadva kezem.

-- Igen, Mary, tartozom neked, magamnak és anyádnak azzal, hogy kirukkoljak a teljes igazsággal. Régen tartozom már Milton atyjának különböző összegekkel. Ezeket most egyesítette, és összegszerűen fiára cédáira. A birtok és a ház túl van terhelve, ezért szó sem lehet arról, hogy Miltonokkal szemben fennálló tartozásomat kiegyenlítsem. Ha torkomra teszi a kést, az adósok börtönébe juttat. Akkor úgy eltűnök a Marshallsea-ben, hogy még a fülem sem látszik ki, ti pedig élhettek mindnyájan az írek kosztján, azaz főtt burgonyán és zablevesen, ha ugyan még erre is jut. Ez a Milton -- ámbátor nem kőszívű, de kétségtelenül megteszi. És éppen azért, mert szíve nincsen kőből, hanem nagyon is gyúlékony anyagból. Szerelemre gyulladt irántad. Mint ő mondja, lángoló és olthatatlan szerelemre. Költő létére ilyen fellengősen fejezi ki magát. Persze, jobban tenné, ha nem nékem, de néked mondta volna el ezt a vallomást, mégpedig szonett formában. De nőkkel szemben bátortalan, sőt bárdolatlan, a puritánok gyakorlatlanok az ilyesmiben, hehe.

Hiába heherészett erőltetetten, én valósággal megrémültem. Először is az adósok börtönétől. Ügy képzeltem, bilincsbe verik apámat, aztán holtig úgy élhet kenyéren és vízen.

De még inkább megrémültem a „puritán" szótól. Hiszen ezeket mindig is úgy emlegették házunkban, mint Istentől elrugaszkodott, emberevő fenevadakat. És most egy ilyen szörnyeteg karmai közé akarnak dobni? Hát ilyen gaztettre képes az én örökvidám, tréfás kedvű

356

apuskám? Képes feláldozni engem, csak hogy megmeneküljön az adósok börtönétől?

Ekkor megértettem, hova jut ő és az egész család, ha megszököm a vándorkomédiásokkal. Lemondtam tervemről. Már jóformán oda sem figyeltem, amikor apa szépítgetni kezdte a dolgot, észrevéve, milyen bajt okozott a puritán szóval.

-- Nézd, kicsikém, azok sem emberevők. Csak más nézeten vannak, mint mi. Nem szeretik a királyság és a püspökség intézményeit. Ügy vélik, hogy a nép kormányozza önmagát, kizárólag a parlamenti képviselők útján. Hogy ők hozzanak törvényeket, egyesek javaslatai szerint, amelyeket aztán vagy megszavaznak szótöbbséggel, vagy módosítanak, vagy teljes egészükben elvetnek, mint kivihetetlent vagy éppen ártalmasat. Ezt úgy hívják, hogy politika. Szép tudomány, hiszen népek sorsa, sőt nemegyszer az emberiség haladása függ tőle. De ha a házasság konyhájába keveredik, akkor méreg. Ezért tudnod sem szabad ilyesmiről, ha össze kell kötnöd sorsodat egy férfiéval. Ez nem is a feleség dolga. A háztartás helyes vezetése, ez az asszony politikai célja. És a gyermekek nevelése. Milton csak teremtse elő a költségeket. Ügy látom, ennek érti a módját. Ha pénzről van szó, ember a talpán, annyi szent, de egyébként is. Nagy tudós, máris híres költő, politikailag is szép jövőt jósolnak neki, egyszóval nem akárki. Ha nem lenne, izé... szóval, olyan önfejű és makacs politikai nézeteiben, bizony különb vöt nem is kívánhatnék magamnak vagy különb férjet neked. De hasztalan prézsmitálok, ha muszájból eszik az ember, nem ízlik a legízesebb étel sem, nem így van?

Ráhagytam mindent, hiszen száz szónak is egy a vége.

21

-- Megvallom -- hallatszott Mary csengő szopránja a kép mögül --, vajmi keveset értettem mindabból, amit apa parlamentről, népképviseletről, politikáról mondott. Én az egészből csak annyit tudtam felfogni, hogy a puritánok másfajta emberek, mint mi, és hogy nekem testestől-lelkestól ilyen másfajta embernek kell magam kiszolgáltatnom, ha apát nem akarom börtönbe juttatni, anyát és testvéreimet pedig nyomorba. Elgondolhatja bárki is, hogy egy tizenhét éves leányt, aki fogyatékos ismereteit csupán a vasárnapi iskolában szerezte, mennyire lesújtott a kiszolgáltatottságnak ez a mindennél bántóbb tudata.

A Végzet szorítását éreztem, anélkül hogy sejtelmem lett volna a görög dráma Anankéjáról. Ezt a fogalmat csak John Milton aldersgate-i házában volt alkalmam megtanulni gyakorlatban is, elméletben is. Gyakorlatban a hitvesi ágyban, elméletben pedig a könyvtárszobában, ahol Milton végnélkül karattyolt barátaival Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész drámáiról.

Engem édeskeveset érdekeltek ezek a görögök, még kevésbé színdarabjaik. De a tragédia és komédia ismérveit akarva, nem akarva elsajátítottam az én tragikomédiám színpadán, mint aktív szereplő.

John barátai és tanítványai sajnáltak is, persze ki-ki a maga módján. Reám tévedt vagy reám szegzett tekintetüket még ma is látom. Egyiknek sóvár, vágyteli pillantásait, amelyek sértettek és felháborítottak, ha legyezgették is női hiúságomat. Másoknak fölényesen szánakozó vagy vizsga tekintete, amelyek még inkább bántottak.

Szegény gyermek! Hogyan cseppent ide ez a szeren-

esetlen? Hiszen John született agglegény! Kellett ennek a házasság? -- mondták ezek a tekintetek.

De mint nemesember gyermeke, leginkább apa nincstelenségét restelltem e rangon aluli házasságban a közemberek előtt. Vajon mit gondolhattak afelől, hogy Sir John Powell leánya nem az ősi birtokon, az anyai házban tartja esküvőjét, hanem a vőlegény házában, akinek rokonsága tüntetőleg tartja magát távol az egész szánalmas ceremóniától?

Hiszen a magamfajta, társaságbeli leányoknak legszebb emléke éltük fogytáig a menyegzői ünnepség, amelyen legalábbis püspöki vikárius, ha nem maga a püspök végzi a szertartást. Odahaza alkalmasint így is lett volna. De itt? Hisz ezek a puritánok még a skót presbiteriánusoknál is rosszabbak. Püspökgyűlölők. Majdosaknem olyan zsidófélék! Én ugyan nem ismerem ezt a fajtát, aki Isten választott népének hirdeti magát, csak hollandiai teológusok beszélnek róluk, mert ott fészkelték be magukat, amikor kiűzték őket Spanyolországból. De szörnyű fajta lehet. Hiszen krisztustagadók! És mégis nap nap után kellett hallanom, amint ezek a puritánok az ő zsoltáraikat fújják.

Különös élmény volt hallani Mary tisztán csengő hangját, és nem íátni arcát, alakját, mozdulatait. Hiszen ő nincs is a beszélő képen.

Hangjának hallatára találgatni kezdem, vajon melyik leányához hasonlít leginkább?

Hangja a Deborah-é, ezt azonnal megállapítom. Alakja Anné. Arca alkalmasint Maryé, hiszen nőmén est ómen, a név is kötelez.

359

De ez mind csak fantazmagória. Álom. Igen, de álmodni lehet az írógép előtt csakúgy, mint a festőállvány előtt.

Mik a képzelet és valóság határai? Mi az eszme, és mi az anyag, amelyet Hegel érzéki közvetítőnek nevez? Mi a hang? És mi a fény? Mi a szín, a tónus és a vonal? Csupán közvetítők lennének köztünk és a világegyetem között?

De hiszen annyit beszélnek az érzékek csalódásáról. Még a közmondás is azt tartja, hogy a látszat csal.

Mi a Jelenség, és mi a Fogalom? Noumenon és phenomenon? Minden múlandó, csak hasonmás, mint Goethe mondja? Minden múlandó ég és föld között, sőt maga az ég és a föld is.

Az élet maga a múlandóság. Bölcsőtől a sírig, sőt azelőtt és azután is. Mindezek a filozófia meddő kérdései, talányok, melyeket logikával sohasem lehet megfejteni. Hogy honnan jöttünk, és hová megyünk? Miért jöttünk, és miért megyünk?

Megkérdeztem ezt már Praxitelész Aphroditéjétől, melyet Knidosz szigetén leltek meg.

Aphrodité alig látható márványmosollyal felelt.

-- Hát nem tudod, hogy Venus Anadyomenének is hívnak? A tenger habjaiból keltem ki. Vagy Praxitelész képzelete nem oly végtelen, mint maga a tenger? Vésője és kalapácsa tartott csak fogva, mint a visszahozhatatlan pillanat tanújelét. Nem hallod, hangomban a szirének énekét? A tenger muzsikáját? Ha nem hallod, akkor csak élettelen kődarab vagyok számodra. Ha igen, akkor te is megfogtad az örökéletet egy visszahozhatatlan pillanatban.

560

Beszélő képek, beszélő szobrok és épületek. Arányaik harmóniája a Mindenség hangja. És a zene hangjai? Ritmusuk az elemek születésének titka, melódiájuk szín, vonal, tónus és plasztika, a kottafejek varázserdejében. Versmérték rapszodikus változása, egy mámoros költői hangulat vagy a szenvedélyek viharzásának kifejezésében.

A Sors kopog a süket Beethoven ajtaján. És az Ötödik Szimfónia ritmusában olyan hangosan, olyan vérfogyasztó kegyetlenséggel, hogy az egész világnak meg kell hallania.

Mona Lisa mosolyog. De mi van a Gioconda mosolya mögött? Látszatra csak egy ablak, kékes-zöldesszürke tájképpel. De valójában Lionardo földöntúli szerelme, aki egy kalmár nejében találja meg az ő égi szerelmét, Beatricét. Tehát az elérhetetlenség kegyetlen játéka az ő sorsát.

A békés és szelíd szőke óriás milyen másképpen kerül szembe sorsával, mint a vad titán. És mégis, egyazon végzet, akár a festővásznon, akár a kottapapíron. Az aiszkhüloszi Ananké, mely már magában hordja a katharzist, a szenvedélyek tragikumából kiemelkedő megtisztulást is. Milton nyelvén: Az Elveszett és Űjra meglelt Paradicsomot.

És ezzel ismét ott találom magam abban a szobabelsőben, amelybe Munkácsy Mihály vezetett be egykoron,

Ott ül karosszékében a komor, de mégis átszellemült arcú, nagy öreg, aki valamikor annyi fájdalmat okozott a szegény kis Mary Powellnek, és annyi tiszta örömet költészetével az emberiségnek.

Három szép leánya reászegzi figyelő tekintetét, mintha

egy egész világ figyelné, vajon milyen mondatot diktál a következő percben.

És mégis, milyen egyedül ül ott, milyen roppant egyedül, a vakság és a restauráció kettős börtönében, mintha egy egész bolygó hátán ülne egyedül.

De diktál. Szembeszáll sorsával, mint a süket Beethoven, azt mondja: Legyen világosság!

És lön egy halhatatlan költői mű világossága.

22

Ugyan ki vethetné szememre, hogy egy regény keretében vallatóra fogtam egy festményt?

Hiszen elég egy földrétegek alól kiásott, faragott kő, hogy nabbaceusokról, arameusokról, kaldeusokról és egyéb, réges-rég elfeledett népek letűnt dicsőségéről beszéljen nekünk. Hogyne beszélhetne hát egy iSyy-ben megfestett kép, amelynek főalakját szinte szemtől szembe ismerjük műveiből meg Anglia történetéből egyaránt.

Persze, a kép beszéde sokféle. Munkácsy mondanivalója lehet egyértelmű, de a kép szemlélőinek egyénisége, természete ezerféle, így nemcsak a kép közlékenységének fokától függ, vajon mit is mond nekik.

Petőfi egyik költeményéről például nekem mindig legnagyobb tájképfestőnk, Mednyánszky László remekei jutnak eszembe.

Beszél a jakkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket.

362

íme, egy költemény festmény-beszéde. Nem beszélhet olyan halkan az a bús őszi szél, 'hogy én ne érthetném meg, hiszen a Vág partján születtem, akár a nagy festőpoéta, Mednyánszky.

Nekem, az egykori festőnek vagy megvakult regényírónak bizonyára mást mond a Milton-kép, mint egy más szakmájú nézőnek. És ez távolról sem szakma szerint osztályozódik. Hiszen lehet a kazánkovács érzékenyebb lelkületű, mint az orvostanár.

Messzire vinne az effajta lélektani okoskodás,. Bízzuk ezt a műtörténészekre. Én csupán magamat vallatom, amikor lelki szemeimmel ezt a képet vizsgálom és vizsgáztatom.

A kép síkja az, ami elsődlegesen beszél nekem. De én hallom azt is, ami a kép síkja előtt szólal meg, és ami a kép síkja mögül hangzik felém.

Ilyen például a Mary Powell hangja. Hiszen az ő alakja nincs is a kép síkján, mégis szót kér.

És én megadom neki a szót, igazságtalan bíró lennék, ha eleve megvonnám tőle.

Persze, ő nem foglalhat helyet a festményen. Ez megbontaná a hely, idő és cselekvény hármasegységét, melyet a festővászon még a színpadnál is sokkal jobban követel.

De nem így az epika. Ez azt követeli, hogy: audiatur ét altéra pars. Ezt nevezzük írói objektivitásnak vagy az elbeszélő próza folyamatosságának, mindegy.

De mi történik, ha ez a „folyamatosság" kicsap a folyam medréből, és tavaszi áradásként szertekanyarog a történések és lelki fordulatok hepehupás síkján?

Aki gátat vet az árvíznek, az lehet derék árvízszabályozó mérnök. De a lélek mérnöke, az író, nem ismeri

363

az efféle gátakat. Hiszen a lelki szabadság dalnoka ő. Hogyan szoríthatná hát gátak közé a saját maga lelki szabadságát?

Hallom az ellenvetést. Forma és Tartalom. A formátlanság sokszor a mondanivaló rovására megy. De hátha ez a formabontás olykor az egyedüli kifejezőlehetőség?

Ej, hagyjuk ezt az esztétikusoknak, hiszen nekik is élniök kell valamiből. Mi lessük csak a festmény mögül Mary Powell hangját.

John úgy leste megérkeztemet, ahogy a pók lesi hálójában az aranylegyecskét. Még fel is virágozta a házat, fehér liliom és piros rózsabetűkkel tűzdelve ki az utcaajtó fölé nevemet. A lépcső két oldalán barátai és tanítványai álltak sorfalat, kezükben virágcsokorral. Mi is vagy negyvened magunkkal érkeztünk Foresthillből, az aldersgate-i ház nemcsak zsúfolásig, de, mondhatnám, roskadásig megtelt a násznéppel.

A pók, örömében, hogy hálójában láthatott, még nagylelkű engedményt is tett. . . Annak ellenére, hogy gyűlölte az anglikán egyházat, mint nonconformista, a Szent Pál székesegyházban esküdött nekem örök hűséget, amin puritán barátai ugyancsak elcsodálkoztak.

Olyan szánakozó és egyben rosszalló tekintettel nézték, mint ahogy az elveszett embert szokták mustrálgatni.

-- Szegény, mit meg nem tesz ezért a csitriért meg királypárti pereputtyáért, a szerelem elvette eszét a szerencsétlennek.

Ezt olvastam ki tekintetükből. De hogy voltaképpen én volnék a szerencsétlen áldozat, erre nem gondoltak.

364

Bezzeg gondoltam én. És miközben a nászjészaka előtt

szokásos, ízetlen tréfáikat űzték, bosszút fogadtam.

Két hétig nem engedtem meg Johnnak, hogy feltörje a diót. Jégcsapként állottam ellen minden szeretkezési kísérletének.

Kedvtelve néztem, hogyan őrjöng a nagyképű, rideg ember. A puritán.

Majd megtanítlak én a „puritán" erkölcsre -- gondoltam, alig leplezett kárörömmel, összeszorított foggal, megmeredt testtel.

És utáltam, amiért kéjvágyában még ezt a megaláztatást is számító türelemmel tűrte.

Hasztalan lestem a pillanatra, amelyben kitör belőle a vérig sértett férfiönérzet. Hogy megüt, erőszakoskodik vagy hazazavar. De nem. A pók tudta, hogy hálójában vagyok, csak lesett. Várt türelmesen.

Végül is megtörtem. Látszatra megadtam magam. De bensőmben soha. Pokollá tettem számára a hitvesi ágyat. Engedelmeskedésemben is érezihette utálatomat.

Ez nem hűtötte le szenvedélyét. Nem lelkemet akarta birtokolni, csak szűzi testemet. Arra számított, hogy minden jégpáncél felolvad egyszer, és akkor vígan hömpölyög majd a folyó tavaszi áradása.

Júniustól szeptemberig tartott ez a meddő küzdelem.

Akkor ő tört meg, nem én. Megengedte, hogy hazautazzam Foresthillbe, kétheti „szabadságot" adva.

A két hétből két év lett. Sem könyörgés, sem erőszak nem használt. Apa dühöngött, de anya pártomat fogta. Házunk régi békéje f énekestől felfordult.

Barátaink hősnőként ünnepeltek. Valóságos orléans-i szűzként. Persze, politikai okokból. Hiszen mindannyian királypártiak voltak. El is mentek sorra, hogy a harc-

365

mezőn küzdjenek a parlamentiekkel. Végül már apának is indulnia kellett volna.

Ekkor zajlott le a reánk nézve végzetes Marston Moor-i csata.

Összeült a családi tanács. Menekültek jöttek házunkba egész Oxfordshire-ből. Mondták, hogy őfelsége Károly király is egy közeli kastélyban bujkál.

Űjból a Jeanne d'Arc szerepét szánták nekem. Máglyára küldtek, vissza az átkozott aldersgate-i házba.

Apa megtört. Már nem átkozódott, nem dühöngött; összetett kézzel könyörgött, hogy érte és egész családomért hozzam meg az áldozatot, hiszen ők is velem jönnek mindannyian Londonba.

23

Nem lenne érdektelen Mary Powell elbeszélését tovább hallgatni házasságának titkos fejleményeiről. Hiszen hangocskájának csengése kellemes, őszintesége is megnyerő.

Majd később ismét előszólítjuk a vászon síkja mögül.

De most a nagy öreg kér szót, bizonyára fontos mondandói lehetnek, így visszatérünk hozzá, a festővászon beszélő síkjára.

Már hallom is a hangját. Azt az energikus, férfias baritont, amely hol mint Speaker, hol mint kincstári kancellár, hol mint a külügyi bizottság elnöke hallatta klasszikusan megformált, védő vagy támadó gondolatait.

-- A királyperrel pályám és egész életem döntő szakaszába léptem. Ha az utókor úgy véli majd, hogy pusztán Cromwell szócsöve voltam, bizonyos mértékben tévedésbe esik. Igaz, híven szolgáltam akkor, amikor bel-

366

ügyi és külügyi vonalon egybeestek véleményeink. De hivatástudatom nemegyszer arra késztetett, hogy bizonyos dolgokban megváltoztassam a protector véleményét is.

Ha Cromwell Anglia hangja volt, én hűséges hangszere voltam. De ha hamis hangot akart fogni rajtam, idejekorán figyelmeztettem, mert néha még a legmesteribb hangszer is fellázad a művész kezében. Hátha még a politika és diplomáciai magas művészetéről van szó.

Ilyenkor egy hamis hang vagy melléfogás ártalmára lehet egy egész népnek. Márpedig, ezt tiszta lelkiismerettel állíthatom, én nem Cromwellt, hanem az angol népet akartam szolgálni.

-- Alapvető jogi és erkölcsi támasztékokra van szükségünk már ahhoz is -- mondotta Cromwell --, hogy a király „szent és sérthetetlen" személyét fogságra vetettük, örzöttek már a Tower vastag falai nemegy királyt, királynőt, trónörököst, akik közül sokan meg sem látták többé a napvilágot. A trónus lépcsőjét borító bíborszőnyeget vérrel festették a hatalmi téboly megszállottjai.

De mi a néphatalom egyedül jogos voltát akarjuk igazolni.

Ez másszóval annyit jelentett, hogy szerkesszem meg jogerkölcsi alapon ama vádiratot, amelynek felhasználásával perbe foghatjuk a királyt, elsőnek a világtörténelemben.

Ehhez harcba kellett vinnem mindama tudást, melyet ifjúkorom óta filozófiában, teológiában, jogbölcseletben, történelemben, stilisztikában, sőt retorikában is szereztem volt.

Hiszen évezredes intézményt kellett megtámadnom. A királyi egyeduralom intézményét.

367

Elsősorban azt kellett bebizonyítanom, hogy a király nem istentől nyerte hatalmát, hanem az embertől.

Minden ember szabadnak születik. Mivel isten a maga képére teremtette, nem lehet szolgája másoknak. De ura gondolatainak és cselekedeteinek.

Aki ezt kétségbevonja, meghazudtolja a bibliát. Vajon ki merné ezt megtenni?

Az ember, nyilván isteni szózatra, csakhamar felismerte, hogy társulásokban kell tömörülnie, ha békében, biztonságban és törvényadta szabadságban akar félelem nélküli életet élni. Erre szervezkedett, természetadta képességei alapján.

Megalakultak a törzsek, majd nemzetek, a falvak, települések, városok és országok.

A nép vezető helyre ültette azokat, akiket erre alkalmasnak talált. Felruházta őket bizonyos jogokkal és kötelességekkel. A törvényhozó és végrehajtó hatalommal. De a felelősségtudattal is. Ha elégedetlen volt vele, ha minderre alkalmatlannak találta, elkergette, és felváltotta rátermettebbekkel.

Mindez napnál világosabban igazolja és bizonyítja, hogy a királyok nem Isten, hanem az Ember akaratából kormányoznak tanácsadóik segítségével.

De még ezeket sem választhatják önkényesen. A nép bizalma kell ehhez, személyi képességeik alapján.

Ha istennek lehetett választott népe, miért ne lehetne az embernek választási joga, hiszen isten a maga képére teremtette.

Az Örökkévalót nem lehet perbefogni, hiszen ő örökkévaló. De a királyt annál inkább, mert ő nemcsak halandó, de felelős is istennek és embernek tetteiért.

íme, így építettem fel azt az eszmei várat, amely-

368

bői a közvádló megtámadhatja a Tower foglyát, ha az ítélőszék elé kerül.

-- Mivel aldersgate-i házam alkalmatlannak bizonyult tanácskozások megtartására, közben nagyobb lakásba, a Charing Crossra költöztem, majd onnan a Whitehallba, ahol a protector külön lakosztályt rendeztetett be nekem. Hiszen ekkor már nemcsak a vitairatok szerkesztésén dolgoztam, de több különbizottság élére is kerültem. Hivatalos címem pedig a latin kancellár lett, mivel a diplomácia nyelve Európa-szerte a latin. Ezt a nyelvet pedig nálam jobban aligha ismeri valaki, ezt még ellenségeim is elismerik.

Most ismét Mary Powell hangja hallatszott a múltak sötét háttere mögül, és a három leány mintha nem is apjukra, de erre a régen elfelejtett, és mégis oly kedves hangra figyelt volna.

-- Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem John egyre növekvő tekintélyére, munkakörének és állásának fontosságára. Ez anyagi felemelkedésünkkel is együtt járt. A szűk aldersgate-i ház után olyan lakást bérelhettünk az előkelő Charing Crosson, amelyről magamfajta falusi kisnemes leánya nem is ábrándozhatott volna. Ebbe már nem jártak tanítványok, csak Edward Phillips, John nővérének idősebbik fia, aki pillanatra sem hagyta magára nagybátyját, amióta annak szeme a sok írás-olvasástól romlani kezdett.

Orvosa egyik szemüveget rendelte neki a másik után Hollandiából, ahol a hazájukból kiűzött zsidók üveglencse és gyémántcsiszolással foglalkoztak. Manasse rabbi, aki több ízben is megfordult nálunk, Cromwell kegyeit

24 Weimari ímyjáték --

3°9

keresve, gondoskodott a legtökéletesebb szemüvegekről. De ezeknek John egyre kevesebb hasznát vette. És orvosai hasztalan tiltották el az irodai munkától, ő csak írt és olvasott, még akkor is, amikor már szinte orrával szántotta a papirost.

Unokaöccse, Edward is hiába könyörgött neki. Vállalta ugyan titkári minőségében munkája nagy részét, de az a makacs ember semmit sem akart kiengedni keze alól, amit maga nem ellenőrzött.

És én, ahelyett hogy szintén igyekeztem volna munkájában segíteni, hiszen írni-olvasni megtanultam, mégis valahogy még durva és ízetlen tréfákkal bosszantottam, gyermekies gonoszsággal használva ki a nyomorult testi hibáját.

Gombostűket szúrtam karosszékének ülőkéjébe, hátába, drótot feszítettem ki az ajtófélfák közé, amiken elbukott. Reszelőt dugtam ágylepedője alá, rocska vizet ágya elé, amelyen felbotlott. Szalmaszállal csiklandoztam fülét, orrát, ha nem vette észre jelenlétemet.

Talán mindezt nem is egészen gyűlöletből tettem. Hiszen nem is őt gyűlöltem ennyire, hanem puritán nagyképűségét.

Ezt a nagyképűséget szerettem gyermeki csínyjeimmel megtréfálni, kifigurázni.

Csak akkor hagytam abba, amikor a világ teljesen elfeketült szeme előtt. Rádöbbentem a szörnyű valóságra: vak férjem van.

Mot már szánalom is vegyült gyűlöletembe, de ez sem enyhített.

Ilyen gonosz lennék? -- kérdeztem néha magamtól.

Igyekeztem feleletet találni erre az önmagámnak feltett kérdésre. Igaz: pénzen vett meg. Igaz: a politika

370

kényszerített vissza karjaiba. De három szép gyermekemnek mégis ő az apja. És mily szörnyű büntetés, hogy egyre kevésbé gyönyörködhetik bennük, amíg végre egészen eltűnnek szeme elől.

Nem, nem lettem volna olyan szörnyeteg, hogy meg ne bocsássak neki ezekért az előzményekért. De fűtötte gyűlöletem izzását az a kegyetlen hajsza, amelyet a parlamenti csürhe urunk és felkent királyunk ellen folytatott, és amelynek éppen John volt egyik főkolomposa.

Igaz, nem pénzért, nem is magas állásokért tette. De mégis vak eszköze lett ennek az undok Cromwellnek, ennek a tulokorrú szörnyetegnek, aki annyiszor kergette szét a parlamenti csűrhet, ahányszor az nem engedelmeskedett vasakaratának, és aki sátáni módon győzött minden csatájában.

Igen, csak a sátán maga lehetett ilyen, hatalmas, rezes orrával, amely uralkodott egész képén, pokoli ravaszságával, amellyel egymás ellen játszotta ki a parlament pártjait, sőt pártárnyalatait is. Úgy keverte ezeket a frakcióikat, mint hamisjátékos a kártyát, és úgy osztotta ki, ahogy neki tetszett.

Forradalmár volt? Igen, de olyan, aki ellen fellázadt a Szigetország minden része.

Leverte a királypártiakat, aztán az uralma ellen fellázadt katolikus íreket, a presbiteriánus skótokat, az anglikán walesieket, végül a trónörökös seregét és a püspökségek hadait.

Szentül hitt a maga győzhetetlenségében. A zsidó zsol^ tárokat harsogó kerekfejűek vakon követték, tűzön-vízen át, hirdetve, hogy az Űr választott népének serege, a Hadak Urának bosszúálló fegyvere, amelyet a zsarnokság megdöntésére küldött és adott az angol nép kezébe.

24'

371

És mindeme zagyvaságokat Milton fogalmazta, Anglia és az egész protestáns Európa megtévesztésére.

Hogyne gyűlöltem volna hát ezt a sátáncimboráját, akinek szava és írása kiegészítője volt Cromwell fegyvertényeinek és politikai intrikáinak. Hiszen a közvéleményt ezek nyerték meg olyan cselekedetek számára, amelyekkel szemben azelőtt utálattal viseltetett volna.

Hogy perbe fogjanak, börtönbe hurcoljanak, majd ki is végezzenek egy koronás uralkodót?!

Ugyan ki akadt volna azelőtt, hogy a pártütők pártjára álljon, a „közerkölcs" nevében?

Amikor a Whitehallba költöztünk, Johnnak már egész vezérkar állott rendelkezésére. De ez a nagy tisztesség szemevilágába került.

24

Milton nyilván nem hallhatta Mary hangját, hiszen más képsíkban élt, mint valamikor, a valóságban is.

Mert hiszen nemegy házaspárnak éppen az a tragédiája, hogy férj és feleség más képsíkban él. Nincs fülük egymás panaszaira, nincs szemük egymás szenvedéseinek észrevételére.

Fel sem fogják sokan -- és idegenajkúak fel sem foghatják -- e két magyar szó mélyebb értelmét, amelyet hasztalan keresnének bármely más nyelvben.

Férj: férj meg\ Feleség minden búnak, bajnak, örömnek, gondnak fele, osztályosa.

Ha Milton nem élt volna más képsíkban, mint a kis Mary, nem írta volna filippikáit a házasság „rabsága" ellen.

$72

Tout comprendre c'est tout pardonner!

Ez a legszebb francia mondás. Fel kellene írni minden házastárs ajtajára. Amelyről ez hiányzik, azon ott f eketéllik a dantei mondat: Lasciate ogni speranza voi, ch'entrate.

A pokol kapujának felirata ez. De hiszen még a pokol tornáca is jószándékkal van kikövezve, tartja a közmondás.

Vajon illik-e inkább bármire, mint a házasság poklára?

Amikor elhangzik az oltár előtt a holtomiglan, holtodiglan, ez a szent és ünnepélyes pillanat, amelyben felcsendül a lélekharang, és megkondul a halálharang. Milyen kár, hogy oly sokan lélektelenül mondják ki ezt a mementót.

Persze a kis Marynak még az elmondottakon kívül is volt egy el nem mondott titka. Egy kimondatlan férfinév: Hampden.

Nem tartozott a vakbuzgó puritánok közé, de az volt a szó legnemesebb és legtisztább értelmében, tiszta lelkű és tiszta szándékú.

Hampden a parlamentiek vezére, még az aldersgate-i házban fordult meg néhányszor, Mary szökése előtt. A hivatalos ügyek tárgyalása közben még arra sem jutott alkalma, hogy szót váltson Maryvel, csupán egy-egy pillantást.

De olykor egy pillantás felér ezer el nem mondott szóval.

Vétek az ilyesmi? Igaz, lehet gondolatban is vetkezni. És a puritánok tisztelte kőtáblás tízparancsolatok egyike, hogy ne kívánd felebarátod házát, barmát, nejét, sem bármijét.

373

De a szemnek még a kőtáblák sem parancsolhatnak. És Mary szépsége szinte mágnese lehetett minden férfiszemnek, még az olyan példás férjnek és családapának is, aminő Hampden, aki viszont minden nő szemében férfiszépség lehetett.

Ki tudja, mivé fejlődhetett volna ez az ártatlan idill? Hiszen a kezdet csak hajnal pirkadása, a napnak még sok órája van. De Hampdennek már kevés napja volt. Férfikora teljében esett el a Marston Moor-i csatamezőn. Mary pedig csak e csata után vagy éppen ennek következtében került vissza a foresthilli udvarházból Aldersgate-re.

Ki tudja, hány idill, szerelem, házasság szakad meg egy ilyen véráztatta csatamezőn?

Klio, a történetírás múzsája, vajmi keveset törődik az ilyesmivel, feljegyzi márványlapjára az évszámot: 1645. És a számoknak nincsen romantikájuk.

Engedjük át Kliónak a csatatereket. Igaz, akadt bőven egyéb feljegyeznivalója is, a királyper. Első a maga nemében. És most ismét Miltoné a szó, aki a per elméleti előkészítése után a királygyilkosság védelmében írta meg Defensio című iratát.

-- Eddig én támadtam. Most már nekem kellett védekeznem. Ez a rideg valóság. Csak az a kérdés, kit támadtam és ki ellen kellett védekeznem?

A kőtáblák egyik parancsolata: Ne ölj. De vajon megtiltja-e az olyan zsarnoknak megöletését, aki annyi ártatlan emberéletet küldött a másvilágra?

374

Légiója akadt az olyanoknak, akik e zsarnok ártatlanságát hangoztatták. Hogy hány embert juttatott börtönbe és hóhérbárd alá, erre azzal feleltek: istenfélő ember volt és példás családapa. Hogy özvegyek és árvák sirámaitól visszhangzott Anglia? ő minden áldott reggelen buzgón imádkozott a székesegyházban, ilyen kegyes volt szegény. Hogy törvénytelen adókkal nyúzta a lakosságot? Koldusbotra juttatott százezreket? ö fenntartotta az államrendet, tisztelte a vallásszabadságot és magántulajdont. Hogy megszegte minden ígéretét, amelyet valaha is tett a parlamentnek? Ö mégis fenntartotta a közképviselet intézményét. Hogy pénzért árulta a főnemesi rangot, a magas államméltóságokat? Ö megvédte a püspökségek jogait és vagyonát. Hogy a polgárháború több áldozatot követel, mint az ő békés igazságszolgáltatása? Nos, a hazugság uralmának vesznie kell, bármi áldozat árán is.

Ki ellen kellett hát védekeznem? Egy Salmasius nevű, francia származású bértollnok vádirata ellen, amelyet az emigránsok terjesztettek minden külföldi országban.

Vádjai termékeny talajra találtak. Hiszen csak három éve ért véget a harmincéves háború, és a westfáliai béke még korántsem hozta meg a megbékélést pápisták és protestánsok között. A békétlenség pedig legjobb talaja a hazugságoknak, legkivált, ha a királyság intézményes megvédéséről van szó.

Ezzel a Salmasiusszal sokkal könnyebb dolgom volt, mint Exeter püspökével, aki királyt védő röpiratában meg sem nevezte magát, a királyt csak elvi síkon pártolta, és főleg részvétet akart kelteni sorsa iránt. Ez a kalandor azonban személyileg támadta a hatalom jelenlegi „bitorlóit", Cromwellt, két hadvezérét, Fairfax és

375

Ireton tábornokokat, nemkülönben az államtanács minden tagját könnyű volt megvédenem egy hazaárulóval szemben, az ő fegyverét, a személyeskedést visszafordítani ellene, és züllött magánéletének részletes taglalásával úgy összezúzni, hogy a svéd királyi udvarból szöknie kellett, aztán városról városra bolyongva dicstelenül elpusztulnia.

Ez a Defensio tehát nem annyira védelem volt, mint inkább ellentámadás, amely egyben arra is alkalmat adott, hogy a Stuartok minden hitszegését is kipellengérezzem.

Ámbár köztársaságunk követeit csak részben és nehezen akkreditálták a fejedelmi udvaroknál, diplomatáinknak mégis sikerült a Defensiót Európának csaknem minden protestáns államába eljuttatni, és a közvéleményt a magunk számára megnyernie. Ez az eredmény juttatott engem magas bizalmi állásaimba. Többek között a latin kancellár címének, rangjának és ügyköri vezetésének elnyerésébe.

Diplomáciai tevékenységem még Transsylvaniára, a kontinens legtávoli részére is kiterjedt, ahol II. Rákóczi György, erdélyi fejedelemmel is kapcsolatba kerültem.

Ennek a kis, hegységekkel körülhatárolt országocskának számunkra két okból is különös stratégiai jelentősége mutatkozott már Erzsébet uralkodása óta.

Egymással villongó pártjai, főurai és egymást váltó fejedelmei kétoldalú politikát kényszerültek folytatni.

Hol a Habsburgokkal szövetkeztek a török nagyhatalom ellen, hol emennek protektorságát vették igénybe, még évi hűbéri adó lefizetése árán is. Ennek a nagyvonalú és nem mindig szerencsés politikának megalapozója egy zseniális, olasz-horvát származású, alacsony sor-

576

ból az esztergomi bíbornokságig felvergődött pálosbarát, Martinuzzi Uttyesenovics György volt, akit végül is a Habsburgok gyilkoltattak meg saját kastélyában. De politikai tanítványainak sikerült az ő módszerével mégis valami tessék-lássék önállóságot fenntartani a kis hegyi országban száz év óta.

Ezt követeink természetesen a mi céljainkra használták ki. Nemegyszer irányították is Sztambulból, mert a porta hatalmát így tudták érvényesíteni a Habsburgokkal szemben.

így Transsylvaniát, sőt Magyarország hódoltsági területeit is afféle ütközőállamnak tekintettük Kelet és Nyugat között.

A politikában nincs erkölcs. Aki bírja, marja. Nem vethette senki szemünkre, hogy keresztény létünkre a pogány törökkel szövetkeztünk. Hiszen a nagy Szolimánt éppen a pápa és Velence meg a francia király hozták a magyarok nyakára ij26-ban, a cognaci liga idején, tehát vagy százharminc esztendeje.

Érdekeink -- ezúttal is -- az ozmán hatalom oldalára állítottak bennünket a Habsburgokkal szemben. Az erdélyi fejedelmek haderejére korántsem támaszkodhattunk most, mint Bocskai, Báthori és Bethlen idejében, akik a vallásszabadság védelmében szállottak harcba a Habsburgokkal, nemegyszer Bécsig kergetve hadaikat. Ezt csak a török segítségével tehették. De ez a Rákóczi balkezes politikus. Ügy látja, hogy a félhold fogyóban. Kétszer is figyelmeztetnünk kellett, hogy a teljes holdfogyatkozástól még messze vagyunk.

-- Ügy hiszem, Mister Santo, ez magát közelről érdekli, azért tértem ki erre részletesebben.

-- Nagyon kedves, de...

377

Nem akartam udvariatlan lenni, különben közöltem volna az öreggel, hogy mindezeket mi Szentpétery tanár úr történelemóráin még sokkal részletesebben is megtanultuk. Sőt azt is, hogy a Nyugat kezében mi az Árpád-ház kihalta óta ugyanolyan játékszerek, vagy ha úgy tetszik, vak eszközök voltunk, mint Bécs vagy a szultán kezében. De mindezt ő még talán nálam is jobban tudta, hiszen már húszesztendős korában a hét szabad művészetek doktorává avatták. És én sokkal inkább az ő hangjára voltam kíváncsi, mint ő az enyémre.

-- Hát igen, Cromwell győzött. És én, aki tollammal harcoltam seregében, részese lehettem győzelmének.

De most már bevallhatom, pyrrhusi győzelem volt mindkettőnké. Én szemem világát veszítettem el ebben a tollharcban. És még meg kellett érnem a restaurációt, ami nagyobb fájdalmat jelentett számomra a vakság gyötrelmeinél is.

Mert mit tesz, ha száz csatát nyerünk, csak a végsőt veszítjük el?

(Nem feleltem a kérdésre, melyet nyilván önmagának tett fel, nem nekem.)

De kisvártatva ő maga felelt.

-- Ha a végső csatát is elveszítjük, felfénylik a távolban egy új csatatér: a költészet, íme, most azon vívom az én végső csatámat.

Meghatódva néztem a vak öregre, akinek átszellemült arcára most egy távoli diadal fénye ült ki.

-- És ezen a harctéren fényes győzelmet aratott, Mister Milton.

Hallotta hangomat? Vagy sem? Ma sem tudom ,..

57«

-- A politika veszedelmes állat. Szelídnek, sőt engedelmesnek mutatja magát, mint a jászol elé kötött paripa, aki még meg is köszöni egy hálanyerítóssel az elébe szórt zabot. De amikor kiszabadul az elméletek istállójából, és gazdája eldönti, hámba fogja-e, eke, szekér vagy hintő elé, hátasparipának vagy versenylónak szánja-e, bizony gyakorta téved. A paripa kirúg a hámból, megbokrosodik, elragadja a kocsit, árokba viszi, vagy szakadékba dönti, váratlan bakugrásokkal hányja le lovasát hátáról, még meg is rúgja, meg is tapossa, mintha nem gazdája, de ellen égé lenne.

A végzetét sejtő Seneca óva inti költő- és filozófustársait a napi politikától. Hiszen Szókratésznek is azért kellett méregpoharát kiinnia, mert túl sokat ágált az Agorán. Platónt pedig kétszer is eladta rabszolgának a szirakuzai zsarnok, mert államtanait veszélyeseknek vélte.

-- Igen ám -- disputáit önmagával és Senecával a nagy öreg --, de mi a napi politika és mi a történelem? Hiszen egyik a másiknak feltétlen velejárója. És ugyan miféle költő vagy filozófus az, aki gyáván meghátrál a Gondolat paripája vagy szárnyaslova elől? Hogy elragad? Hogy rúg vagy harap? Hogy viharsebesen száguld árkon-bokron át?

Ugyan, miféle költő vagy filozófus az, aki gyalogszerrel akarja bejárni vándorútját, a „lassan járj, tovább érsz" elve alapján? Csak a csiga vagy teknősbéka lehet, aki hátán hordja házát vagy védőpáncélját.

Aki mer, az nyer. Portes fortuna adjuvat. Tett halála az okoskodás -- mondja Hamlet. És vajon ember az, aki visszariad a tettől, ha a közjó, az emberiség javára kell cselekednie?

Szomorú lenne a világ, ha csupa töprengő Hamlet bo-

579

lyongana ezen a földtekén. Csak a nyomasztó álmok világa lenne, a valódi igazságnak megtagadásával vagy megkerülésével.

Hamlet nem tudta végrehajtani a tettet, mellyel megbosszulja az apján elkövetett gyalázatot. De kérdezem, a zsarnokok gyalázatos cselszövényei nem kiáltanak-e bosszúért az égre?

És kinek a szájából törjön elé a lelkiismeret hangja, ha nem a költőéből? Ki mutasson példát Mucius Scaevolaként, izzó zsarátnok fölé tartva jobbját, ha nem a költő?

-- íme, Master George, ez az én igazi Defensió-m. Amely igazolja, hogy nem rangért, pénzért, de az angol férfi becsülettudásából szolgáltam a forradalom szent ügyét, melyet a suta történészek a polgárháború elnevezéssel akarnak degradálni.

Igen, a serpenyőben izzott a zsarátnok, és én elégettem felette jobb kezem. De vajon méltó az olyan kéz a pennaforgatásra, amely fél az eszmék izzó parazsától?

Nem és százszor is, nem. A lúdtoll eléghet benne, de a véső nem. És az igazság szavát írhatjuk papírra, vagy véshetjük kőtáblára, vagy írhatjuk lángbetűkkel a zsarnok palotájának falára, vagy rajzolhatjuk pálcával homokba, miként Arkhimédész a köreit, az egyaránt igazság marad.

És ha jő a katona, karddal a kezében, vagy akár az arkangyal, lángpallosát villogtatva, mi azt kiáltjuk felé:

„Noli turbare circulos meos! Ne zavard köreimet, mert én az igazságot rajzolom a homokba, te pedig a gazság katonája vagy, aki hitvány zsoldért tör az életemre."

„Igen ám, viszont te átkozott lencséddel gyújtottad fel hajóinkat, a tudós álarcában veszedelmesebb harcos vagy nálamnál, ezekkel az ördöngös köreiddel."

380

„Siracuza védelmében tettem. Ti támadtatok!" „Eh, védelem vagy támadás, ez mind csak üres szócséplés. A fegyver kétélű, mindkettőre használható, akár a pajzs, melyet csak védőfegyvernek tartanak. De mit is mondott a spártai anya harcba induló fiának: Pajzzsal vagy pajzson. Ezzel vagy ezen! Védekezett vagy támadott? Ez nyakatekert okoskodás. Az én kardom tisztességesebb fegyver, mint a te ördöngös lencséid! Halj meg hát általa, tisztességes halállal."

-- Tisztán hallom ezt a párbeszédet, mely valamikor réges-rég hangzott el Siracuza egyik bástyáján. És a vita még most is folyik, a katona és a tudós között.

Ki a támadó és ki a védő?

Si vis pacem, pára bellum.

És eme hazug hipotézis alapján folyik vég nélkül az öldöklő háború. Van kiút?

Van. A halál. Ki óhajtaná azonban a halál örökbékéjét? Hiszen minden a küzdelem hevében születik, a vajúdás lázában, az eszmék hajnalán.

-- Igen, de sokszor vajúdnak a hegyek, és megszületik a ridiculus mus, a nevetséges kisegérke.

-- Sokszor, de nem mindig. Zeusz nem hányta hiába egymásra az Osszát és Peliont, titánokat kellett lebírnia. És megszületett a mítosz, az emberiség leghatalmasabb költői műve, amelyből még ma is, mindnyájan élősködünk.

-- Az ön küzdelmeiből pedig az Elveszett Paradicsom

- mondtam, a három leány felé fordulva.

Amint elnéztem ezt a három Milton-kisasszonyt, most hirtelen megmagyarázhatatlan, furcsa érzésem támadt.

Mintha a három Párkává változtak volna, akik a mágikus keresztutakon gubbasztanak, bő, sötétkék lebernyegeikben, arcukrahúzott csuklyával, fonva rokkájukon az emberéletek sorsfonalait és készentartva ollójukat, hogy elvágják azokat, ha betelt a mérték.

Megdörzsöltem szemem, tágra is nyitottam, hogy kiűzzem belőlük ezt a furcsa álomképet, bosszankodva, mint mindig, ha zagyva és hívatlan álomképek tolakszanak öntudatom alá.

Mi köze ezeknek a bájos leányoknak a három rejtettarcú vénséghez, Klothohoz, Lakhesziszhez és Atroposzhoz?

Hiszen az ő nevük Ann, Mary és Deborah. És én táncolni akartam volna velük a majálisbálon a lugosi Concordia Szálló földszinti nagytermében.

Vajon kinek a sorsfonalát szövögetik, fonják most guzsalyaikon, kiét akarják elvágni Khrónosz, az Időisten parancsára, ha Thanatosz, a halálisten jelt ad nekik?

Tiltakozott egész lényem azellen, hogy egy hívatlan álomvendég átfesse a párkák komor képével ezt a három bájos leányképet. De tiltakozásom rávezetett egyben a rejtély nyitjára. És elszomorodtam. Hiszen időtlen, festett kép mindkettő. A képzelet játéka. Munkácsy festménye az egyik, a görög mitológia a másik.

Szembenézek hát mindkettővel.

-- Ti, Milton kisasszonyok! Ugye elszólítottalak benneteket a kép síkjáról, megszólaltattalak benneteket a betűk, szavak és mondatok képsíkján, a papiroson? No,

382

ti f élelmes párkák! Hasztalan rejtitek el boszorkányképeteket a sötétkék csuklya alá, szembenézek én veletek is. Lássuk, meddig fonjátok még sorsfonalamat? Hogy szövitek össze a másokéval? Mikor vágjátok el? Csak rajta, állok elébe. Készen találtok, ha betelt a mérték! És te, Thanatosz? Tudd meg, hogy csak annak számára vagy félelmetes, aki még nem találta meg a földi élet értelmét. Nem kell ehhez bonyolult filozófia. Egyszerű, mint a napsütés, íme, kimondom, az élet értelme, hogy feláldozzuk másokért.

Nem maga a megtett út, nem is a küzdelem az élet célja. De az emberi közösségért való áldozathozatal.

Itt ül karosszékében a példa, Milton. Szemevilágát áldozta fel az emberség és emberiség oltárán, hogy utat törjön számunkra a betűrengetegben. Hogy megalkothassa politikai, világnézeti és költői életművét, amely jótétemény mindnyájunk számára, de tragédia az ő számára.

Mert ez az áldozat lényege önmagunk sorsának semmibevétele. Mindig másokért élni és másokért, egy eszméért, egy nagy gondolatért, egy nagy mű véghezviteléért meghalni.

Héraklész mit sem törődött a párkákkal, amikor válaszűtjához ért.

Ám fonjátok a sorsom fonalát, amint akarjátok, vágjátok el, amikor int az óra. De nékem Omphalé guzsalyán kell elvégeznem a férfi számára legmegalázóbb női munkát, nekem kell megszabadítanom az emberiséget a lernai hüdrától, a kuméi oroszlántól, nekem ki kell takarítanom az emberiség szemetjét, Augiász istállóját, fel kell öltenem a Nessus-inget, át kell szenvednem az őrület

383

sötétjének poklát ís, hogy végtére elégjek az Oita hegyén, önnönrakta máglyámon.

Kinek a sorsfonalát fonják hát ezek a Milton-lányok, a percek guzsalyán, az órák, napok és évek pergő rokkáján, akik néha oly némán figyelik apjukat Munkácsy festményén, oly mozdulatlanok, mintha nem is húsból-vérből, de viaszból lennének, olajfestékből és vonalakból? Máskor meg beszédre nyílik szájacskájuk, csevegnek, nevetgélnek, mozognak.

Kinek fogják ifjúságukat, szépségüket, hitvestársi szeretetüket feláldozni, ha már mindnyájunk sorsa áldozathozatal? Vagy miféle áldozati oltáron fognak maguk is elégni, mint ama hősök hőse a magarakta Oita-hegyi máglyán?

Vajon ők is anyjuk sorsára jutnak, egy nagyszerű, de rideg és puritán férfi oldalán? Vagy mellettük kell majd hitvestársuknak elszenvednie a házasság intézményének rabságát?

Vajon olvasták-e apjuk házasságellenes filippikáit?

És hallották-e később rokonaiktól, hogy anyjuknak milyen áldozatot kellett hoznia szüleiért és testvéreiért?

Végül, milyen lelkiállapotban kellett elindulniuk az életúton, amikor apjuk kizavarta őket a házból egy olyan mostoha kedvéért, aki alig volt idősebb náluk?

Keresem a feleletet mindeme kérdőjelekre, hiszen nem vagyok közömbös sorsuk iránt. A közömbösség különben sem természetem, legkivált, ha történetem szereplőiről van szó, velük együtt érzek és gondolkodom, az ő problémáik izgatnak, talán jobban, mint a magam problémái. De nem engedhetek szabad utat a költői képzeletnek, ha történelmi eseményekről van szó. A Milton-kisasszonyokról pedig vajmi kevés adat áll rendelkezésemre.

384

Elhatároztam, hogy ismét a beszélő festményhez fordulok.

Természetesen, a legidősebb leányt, Annt kérdezem meg, hiszen ő mondhat legtöbbet a gyermekkori emlékekből.

Feltevésemben nem is csalatkoztam.

-- Amikor anya meghalt, mindössze hétéves voltam, de azért még jól emlékszem whitehalli, pompás lakásunkra. Az államtanács nyilván azt akarta, hogy apa kancellárhoz méltó környezetben fogadja mindazokat, így a külföldi követeket is, akikkel hivatalos dolgai voltak. Ezért a királyi palotából hozatott át díszes bútorokat, szőnyegeket, függönyöket és egyebeket, ami apának nem nagyon volt ínyére. Hiszen ő a puritán egyszerűséget kedvelte volt külsőségekben is. De látása ekkor már annyira megromlott, hogy bizony nem sokat vett észre mindezen változásokból. Kancellártársa, Marvell, viszont szükségesnek vélte a díszes környezetet, amelynek anya is tudott örülni a maga módján.

Sajnos, nem soká örülhetett. Rövidesen elköltözött oda, ahol a földi pompa már nem számít. i653-ban hagyott árván bennünket, így mi apa vaksága és túlzsúfolt hivatalos ügyei folytán nagyon is korán megtudtuk, mit jelent az árvaság.

Apa nemcsak a mi neveltetésünkkel, de a nagy háztartás gondjaival sem tudott foglalkozni. Ezért ismét kisebb lakásba költözött, a Saint James park környékére, a Petty Francé negyedbe, átengedve Marvellnek a díszes kancellári lakást.

Más oka is lehetett ennek az átköltözésnek. A Marston Moor-i csata után anya egész családja, szülei, testvérei, sőt a sógorság is felköltözött hozzánk. Királypártiak lévén,

2^ Weimari árnyiáték -

3^5

csak nálunk érezték magukat úgy-ahogy, biztonságban. Őket pedig nőm látszott tanácsosnak a Whitehallban tanyáztatni.

Mi gyermekek persze egyáltalán semmit sem értettünk ebből az ide-oda hurcolkodásból, de velünk édeskeveset törődtek.

így azt sem érthettük, miért tűnt el egyszerre Londonból anya rokonsága. Azt hittük, apa második házassága miatt, amikor ismét fiatal leányt, Catherine Woodcockot, hozott a házhoz.

Csak később tudtuk meg, hogy a királypártiak ez idő tájt egyik győzelmet aratták a másik után. Most már éppen apa háza nem látszott biztonságosnak a Powellcsalád részére.

Visszaköltöztek hát Oxfordshire-be. A fiatal kismama, Catherine, csakhamar gyermeket várt. Ebben az állapotban szeretettel viselte gondunkat. Fájt neki, hogy apától teljesen elvadultunk, igyekezett őt menteni előttünk sok ügyes-bajos dolgával és vaksága kínos állapotával, amely néha ingerlékennyé, máskor mélabússá tette.

Mi mindössze másfél évig örülhettünk az anyai gondoskodásnak. Catherine belehalt a gyermekszülésbe.

Ekkor tudtuk meg csak igazán, milyen az árvák mostoha sorsa. Apa két évre rá harmadszor is asszonyt vett a házhoz. A huszonnégyéves Elizabeth Minshullt.

Ezzel beteljesedett a sorsunk. Ez a gonosz boszorkány megismertette velünk a földi poklot.

Koplaltatott, ütött-vert bennünket, akár okot szolgáltattunk a büntetésre, akár nem.

Apát is figyelmeztették erre az embertelen bánásmódra barátai és titkárai, még a szolgaszemélyzet is. Amikor apa nagy nehezen elhatározta magát, hogy

386

szemrehányással illesse mostohaanyánkat, az csak nevette. Tudta, hogy teljesen hatalmában tartja, és csak annál kegyetlenebbül bánt velünk.

Kenyértörésre akarta vinni a dolgot. Szabadulni akart tőlünk.

Célját el is érte.

26

Inter arma silent musae?

Ez csak részben igaz, sokszor még így sem.

Arma virumque cano . . .

így kezdődik Vergilius Aencis-e, a világirodalom egyik legnagyszerűbb eposza. És akkor született, amikor Augustus Octavianus a világtörténelem egyik legnagyobb háborújával teremtette meg a Pax Romanát.

Lássuk, mennyiben talál Milton művére ez a kétes értékű közmondás.

Mondhatjuk, ő ennek eleven cáfolata.

Diákkori művei, a L'Allegro és az II Penseroso, a Comus, Arcades, Lycidas után, vitairatai, államtudományi és teológiai munkái közben nemcsak előszedte időről időre régi lantját, de valósággal új műfajt is alkotott a szonettből, amelynek Petrarca óta mindig akadtak hagyományai az angolok költészetében.

A szonett kizárólagosan szerelmi témáit már Shakespeare és Spenser is merészkedtek kitágítani, formában is eltérve a klasszikus műfajtól. De még csak elvétve tértek el olykor az oktáv két négysoros és a szeksztett két háromsoros versszakától, amelyeket a két párosrímű sor zárt le.

387

Milton huszonhárom szonettjének túlnyomó részét a polgárháború, a forradalom és a protektorátus alatt írta. Talán az idők vihara okozta, hogy a szerelmi téma teljességgel hiányzik belőlük, de kereshetjük őket puritánsága szigorában is.

Akármint is legyen, szonett szerelem nélkül olyan, mint fából vaskarika. Vagy lucus a non lucendo.

De a költő nem azért költő, hogy meg ne alkossa a maga számára az új Ars Poetícá-t. Kivált, ha olyan nemzetnevelő és fanatikus szabadságharcos, amilyen John Milton.

Ha irodalomtörténészek volnánk, holott távolról sem akarunk azok lenni, szonett-termését négy csoportra kellene osztanunk. A válási röpiratait támadók ellenire, a forradalmiakra, a nagy személyiségekhez, Cromwellhez és Fairfaxhoz írottakra, melyekhez a Vane-hez írott is tartozik, végül a vaksága ellen lázadozó és Isten rendelésében megnyugvóakra.

De minden csoportosítás sántít, verset csakúgy nem lehet elskatulyázni, mint érzelmeket.

Első szonettjét huszonharmadik születésnapjára írti, a másodikat már akkor, amikor a királyi sereg ostrommal fenyegette Londont.

Ezt a szonettet állítólag már aldersgate-i házának kapujára akarta volt kiszegezni, hogy a király ezredesei, kapitányai és hadnagyai elolvassák, ha be akarnak törni egy költő házába:

EZ Múzsák berke: rá lándzsát ne rázz, Nagy Sándor is kegyes volt egykoron Pindar leikéhez s ép maradt a ház,

bár porbabullt minden szentély s orom, és a költőért, ki Elektra gyászdalát zengette, nem lön Athene rom.

(Tóth Árpád fordítása)

Óda ez szonettíormában, amely formát még nem használta a Shakespeare-hez írott versében.

És mialatt, csaknem a restaurációig, többi szonettjeit írta, már elkészült tervvázlata nagy nemzetnevelő eposzainak, az Elveszett Paradicsom-nak, majd az Üjrameglelt Paradicsom-énak.

Utolsó szonettjei pedig már a Megvakított Sámsonhoz jelentenek előkészületet.

A múzsák tehát nem hallgatnak a háború alatt. Inkább még tettre sarkallják a Türtaioszokat, akik lángszavú verseikkel nemcsak a diadalmi babérkoszorút, de a béke olajágát is ígérik a harcosoknak.

A vak költő is hangoztatja egyik szonettjében, hogy nemcsak a háborút kell megnyerni, de a béke áldásait is megtartani. Hiszen a lant húrjai nemcsak egyes érzelmek hangjait zengik, de akkordjaik az érzelmek összetételéről is vallanak.

Vajon az Iliász megszülethetett volna a trójai háborúk nélkül? Kiindulópontja ez még az Aeneis-nek is.

Torquato Tasso eposza, A megszabadított Jeruzsálem, csakúgy a háború szurokfáklyájának tüzében született, mint a mi nagy nemzeti eposzunk, A szigeti veszedelem.

Nem kétséges, hogy az Elveszett Paradicsom sem szü-

389

lethetett volna meg Cromwell példamutatóan nagy forradalma nélkül.

De megér Párizs egy misét?

Megéri városok, országok pusztulása, hogy szonettek, ódák, eposzok szülessenek a füstölgő romhalmazok izzó zsarátnokaiból?

Kérdések kérdése ez is, mint a halál és újjászületés szükségének, a folytonos változás törvényszerűségének szüksége.

A három párka egykedvűen pergeti rokkáját az idők keresztútján, az emberiség nagy keresztjén.

Ők nem felelnek.

Csak a kilenc múzsa dalol, táncol, színészkedik, hol a komédia, hol a tragédia álarcában, hol a tudomány, hol a költészet maszkjában. És az Erinnüszek, a Furiák és Hárpiák elindulnak búvóhelyeikről, a szenvedélyek szenvedését hozva a gyanútlan emberiségre.

Megér Párizs egy misét?

2-7

Deborah, a legkisebbik leány, akit első ízben bírtam volt szólásra a képen, most is beszédesebbnek, sőt, nevének megfelelően, igazságosabbnak is bizonyult a büszke Annnél. Hiszen Deborah-tól származik a Bírák könyvé-ntk egyike.

-- Ann igazat mond, amikor azt állítja, hogy mostohánk, Elizabeth Minshull, üldözött ki bennünket az apai házból. Sőt, hozzátehetjük, ő forgatott ki bennünket

390

minden örökségünkből is, olyan végrendeletre késztetve apánkat, amely kitagad minden jussunkból.

De mielőtt pálcát törnénk mindkettő felett, vizsgáljuk meg csak kissé, milyen volt ez az apai ház, milyen a kérdéses örökség, végül milyenek a bírák és a tanúk, akik segédkeztek pőrére vetkőztetésünkben.

Rövidesen meg fogja érteni, dear Mister Santo, miért kell Ádámnál és Évánál kezdenem történetemet, mint ahogy azt apa tette a Paradise Lost-ban.

Ehhez a hasonlathoz kissé mosolygott a kis Deborah, ami átkozottul jól állt neki.

Nos, a restauráción kell kezdenem, amely a protektorátus bukásával úgy közeledett apa felé, mint a végzet vagy az áruló Monk tábornok serege London felé.

Apát kétfelől is perbe lehetett fogni. Politikailag mint forradalmárt és királygyilkost, egyházilag mint eretneket.

-- Mondanom sem kell, mindkét vádra bőven szolgáltatott okot, ellenfelei kezében egész halmaza volt a döntő tárgyi bizonyítékoknak.

Igaz, II. Károly szóban, írásban, sőt törvényerejű rendeletben ígérte meg az általános amnesztiát. De ezt az új parlament odamódosította, hogy nemcsak a királygyilkosokat vette ki belőle, hanem mindazokat, akik szóban és tettben segédkeztek nekik.

Mint mondani szokták: új seprő jól seper. A börtönök úgyszólván egyik napról a másikra zsúfolásig megteltek. Villámgyors fogolycserének lehettünk szemtanúi: a királypártiak cellájába a Cromwell-pártiakat dobták.

Apa neve természetesen elsők közt szerepelt a feketelistán. Ezért még barátai is meglepődtek, hogy a poroszlók nem jönnek érte.

391

Később megtudtuk, hogy kancellári főtitkárja és költőtársa, Andrew Marvell töröltette nevét a parlamenti listából, presbiterianus összeköttetései révén. Pedig ő maga is hatalmas elégiát írt Cromwell halálára.

De vannak ügyesek, akik szélkakas módjára tudják forgatni magukat. Kettős játékot játszva. Apa, sajnos, sohasem tartozott ezek közé. Cromwell főtámasza volt, de még vele is szembekerült, nemcsak egyházi, de politikai téren is.

Cromwell nem volt híve az állam és egyház különválasztásának, mert nem szeretett volna ujjat húzni a VIII. Henrik alapította anglikán egyházzal. Ezt már azért sem akarta megtenni, mert gyűlölte Rómát. Londonból akart új Rómát csinálni, ahova minden út vezet. Apa viszont a teljes vallásszabadságot féltette az anglikánok, sőt a presbiteriánusok püspöki hatalmától is. Mint ahogy a politikai szabadságot féltette a High Lordproteetor diktatúrájától, amely a parlamenti törvényhozói és végrehajtóhatalmat az államtanácsra, tehát kisszámú személyi híveire ruházta.

Ez a hatalom elegendő lett volna egy új dinasztia megalapítására. Hogy Cromwell fia, Richárd, nem kért ebből a hatalomból, és másfél évvel Olivér elhunyta után hazament birtokára gazdálkodni, Cincinnatus módjára, az ekeszarv mellé, ez csak apa igazát bizonyítja, aki a diktatúra kérdésében feszült viszonyba került a protectorral. A két Cromwell becsületére válik, hogy apa ennek ellenére és vaksága dacára is megmaradt maga állásában, úgyszólván egészen a restauráció napjáig, fizetését is pontosan megkapva.

De ez is csak egyik fő vádponttá vált ellene. A főállamügyész nem is tudott belenyugodni abba,

392

hogy szabadlábon maradjon. Igaz hogy apa nem maradt otthonában. Marvell és egyéb barátai tanácsára azok lakásán bujdosott. De a főügyész fogdmegjei így is rátaláltak, és bilincsbe verve hurcolták végig a Saint James parkon. Vakember létére.

Ezt még ellenségei is megsokallták. Háromhavi fogság után szabadlábra helyezték. Csupán százötven font lefizetésére ítélték, börtönbeli ellátása költségei fejében.

Apa ezt méltánytalannak tartotta. Hiszen kenyéren, vízen és zabkásán tartották. Természetesen megfellebbezte az ítéletet.

Maguk a bírák is nevették a fukar, csúzos, zsémbes, vak öreget. A fellebbezésből akta lett, a véghatározat elmaradt.

Deborah, akit történetem elején Cordéliához hasonlítottam, valóban egyedül szerette apját hármuk között.

-- Az i666-os nagy tűzvész, hat évvel apa kiszabadulása után, az ócska aldersgate-i házat is elhamvasztottá. Szerencsére, a sok hurcolkodás után abból is elköltöztünk, amikor apa harmadszor is megnősült.

Most váratlanul megszólalt az öreg, aki Deborah elbeszélése alatt a festett kép mozdulatlan pózában ülve, figyelni sem látszott környezetére.

A lányok meglepetten figyelték. Magam is azt hittem, hogy a festmény alakjai csupán térbeli összefüggésekben szerepelnek a festővásznon, de időbeli vonatkozásban, hangbeli kapcsolatban csak velem vannak, egymással nem.

393

Most kiderült, hogy tévedtem. Ha egy kép álomképpé elevenedik az író képzeletében, a festő műve felenged néma mozdulatlanságából, és élőképpé változik. Alakjai nemcsak rólam, a szemlélőről vesznek tudomást, de egymásról is.

Az öreg felemelte jobbját, mint aki csendet parancsol, és a beszédes Deborah nyomban el is hallgatott.

-- Hogy bilincsbe verve vittek végig a Saint James parkon? Nem az én szégyenem volt, hanem a pribékeké. Vagy talán Colombo szégyene volt, hogy harmadik útja után bilincsbe verve kellett végigmennie Valladolid utcáin?

Mégis ő vágott neki három rozoga karavellájával a végtelennek, az ismeretlenség non plus ultrájának. Ö tette világhatalommá a spanyol udvart, akinek hálátlansága csak a királyi pár örök szégyene leend.

És én? Aki tollammal vágtam neki az embersors végtelenjének? Aki a szabadság és az angol nép érdekében merészeltem még Cromwellel is szembeszállni?

Az én szégyenem, hogy amíg börtönben ültem, azalatt a hóhér máglyán égette el az Iconodastes és a Defensio még fellelhető példányait? Vagy Cromwell szégyene, hogy sírjából kiásott holttestét felakasztották a Buckingham Palace előtt, aztán felnégyelték, így hordozták szerte az államtanács tagjainak megcsonkított hulláival az országban?

Nem csodálkoznék, ha egyszer, egy-két század múlva, ott pillantanám meg szobrát a parlament előtt, képletes sírját pedig a Westminsterben. Mi angolok, képesek vagyunk a legképtelenebb dolgokra is, éppen ebben rejlik az erőnk.

A zord öreg arcán most mintha valami mosolyféle

594

suhant volna át. És ez pillanatra emlékeztetett vonásainak ifjúkori szépségeire.

Aztán ismét pózának mozdulatlan némaságába merevedett. És a beállott csendben újra hallottam Deborah hangját.

Amikor Ann meghallotta szolgálónktól, hogy apa ismét nősülni készül, felkiáltott:

„Inkább a halála hírét hallanám, ez már jelentene végre valamit!"

Persze, a cselédlány, Elizabeth sietett ezt továbbadni az új úrnőjének, csak hogy behízelegje magát neki. Az meg apának, aki „puritán" egyszerűséggel kijelentette, hogy ezt a szívességet előbb-utóbb úgyis megteszi nekünk, de nem lesz köszönet benne, sirathatjuk majd örökségünket, ha őt nem is.

Még kedves unokaöccse és titkára, Edward Phillips is mostohánk pártjára állott, sőt apa bátyja, Christopher is.

-- Persze -- szólt most közbe Mary --, mert a „lady" kacérkodott mindkettővel, kihasználva apa vakságát. Mi pedig becstelenségnek véltük volna, hogy árulkodjunk. Még azt is elhallgattuk, ha a cselédlány szeme láttára megfenyített bennünket.

Ann keserűen felkacagott.

-- Nekem még az volt a szerencsém, hogy apa nem íratott iskolába. De ennek a két szerencsétlennek már ennie kellett a Tudás fája gyümölcseiből.

-- És ha szabad kérdeznem, Miss Milton, miért tartja őket ezért szerencsétleneknek?

-- Ami ezt illeti, nemcsak őket, de az egész emberisé-

395

get. Mert a tudásnak csak annyi hasznát veszi, hogy nem kőbaltával irtja önmagát, hanem lőporral, puskával és ágyúval. Stratégiával, politikával, diplomáciával, vallásfelekezetek zűrzavarával. Újból felkacagott.

-- Ezek pedig, Mary és Deborah, azért sínylették meg a Tudás fájának mérges gyümölcseit, mert naphosszat kényszerítette apa őket olyan szövegek felolvasására, amelyeket meg sem értettek. Nemcsak angol, de olasz, francia, latin, görög, sőt héber szövegeket is kellett vég nélkül felolvasniuk ennek a szörnyű vaknak, amíg csak belé nem rekedtek, amíg csak szemük előtt össze nem futottak a betűk. Hát nem voltam én szerencsés a tudatlanságommal?

-- Emellett még a cselédlány is különb ruhában járt, mint mi -- vetette közbe Mary nem minden indulat nélkül. -- Apa fukarsága nőttön-nőtt, ezt ő puritán szellemnek nevezte. Ebben a szellemben záratták be a színházakat is, amikor győzött a forradalom. „Erkölcsrontó"nak bélyegezték.

Deborah védelmére kelt apjának.

-- A színház valóban azzá fajult Marlowe, Shakespeare, Ben Jonson, Peel és Green után, ezt tudnia kell, Mister Santo. Az ő korukban a színház még az egész népé volt, de aztán csak a kiváltságosak kis csoportjának szórakozóhelyévé lett, a szerzők pedig az udvar kegyenceiből kerültek ki, akik silány műveikkel csak a főúri butaságot szórakoztatták.

-- No, nézzék csak, nézzék ezt a kis puritánt! -- gúnyolódott Mary. -- Hiszen te még a világon sem voltál, amikor bezáratták a színházakat, ugyan mit tudhatsz te erről?

396

-- Elég vitát hallhattatok ti is később. His2en voltak, akik Anglia szégyenének tartották a külföld előtt a színhá2Í tilalmat. Aztán nem apa nevezte-e a L'Allegró-ban Shakespeare-t a Fantázia őserdő hangú, vad fiának? Nem ő írt-e hozzá verset még diákkorában?

-- Akkor miért tűrte el, hogy a folio kiadást máglyára vessék, mint a restauráció idején az ő műveit?

Üjból Ann kacaja hangzott.

-- Ma nékem, holnap néked! Ez a világ sora. Ezt nem kellett iskolában tanulnom, megtanít rá mindnyájunkat a cudar élet! Ez a nagy színház, melynek színpadán, akarva, nem akarva mindnyájunknak szerepelnünk kell. Vagy talán a bírósági tárgyalóterem nem volt színpad, amikor Elizabeth Minshull „úrnővel" apai örökségünként pereskedtünk? A „lady" felvonultatta ellenünk a „tanúk" egész seregét, a cselédlány, Elizabeth Fishertől kezdve Edward Phillipsig és Christopher Miltonig, kedves nagybátyánkig. A taláros, parókás, aranyláncos bírák pedig a nagyképűség pózában „ítélkeztek". Azaz színészkedtek. Csakúgy, mint a prédára leső ügyvédek és a hősnő, Minshull mama, aki a mi mártírunknak játszotta ki magát, apát pedig a mi áldozatunknak. És ezt a színházat nevezik brit törvénykezésnek, a parlamenti színházat brit törvényhozásnak, a királyi végrehajtó hatalmat pedig Isten kegyelméből való Globe Theatre-nek, hiszen előadást tart folytonosan az egész földgolyón. Mi pedig mehetünk világgá, egy szál ruhában, fel is út, le is út. Hát nem komédia vagy tragédia?

Ilyen hangosan még sohasem beszélt a festmény.

397

A nagy öreg semmit sem hallott a leányok csevegéséből, mintha nem is velük egy síkban, de külön térben élne.

Vagy annyira elmélyedt gondolataiba, mint azok szoktak, akiknek súlyos, döntő fontosságú mondanivalójuk van.

A tarka mintás asztalterítőn ott feküdtek a papírlapok, melyekre Deborah az Elveszett Paradicsom verssorait írta.

A költőnek reájuk esett a tekintete. Éreztem, hogy művéről akar nyilatkozni. Ezért már ügyet sem vetettem a kisasszonyokra, csak reá figyeltem minden idegszálammal.

Nem is csalódtam. Felém fordította egykor oly szép, de most már gondoktól barázdált ábrázatát. És, ezt tisztán éreztem, mégsem nekem szólt mondanivalója, hanem az utókornak.

-- Művem sok vitára fog alkalmat adni. Tudom, hogy királypártiak és republikánusok, wighek és toryk, irodalomtörténészek és politikusok, esztéták és kritikusok a maguk különböző szempontjaiból igyekeznek majd magyarázni, értékelni vagy lefitymálni.

Joguk van ehhez. Hiszen az olvasó ugyanolyan szuverén, mint az író.

A vizsgálóbíró négy szempontból ítéli meg a bűncselekményt. Miért, mikor, hol és milyen eszközzel követték el.

Nézetem szerint a műalkotást is ebből a négy szempontból kell mérlegelni, ha nem is ebben a sorrendben.

Ügy vélem, talán éppen a megfordított sorrend vezetne célra.

398

Ezért szólok elsősorban az eszköz kérdéséről.

A művész eszköze a forma. Mielőtt hozzáfog művének megalkotásához, tisztába kell jönnie azzal, milyen forma lesz a legalkalmasabb mondanivalójának kifejezésérc.

Ennek megválasztása nemcsak joga, de kötelessége is, önmagával és az olvasóval vagy nézővel szemben.

Én a szonettformát például egészen másra használtam fel, mint elődeim. Nem az égi és földi szerelmet akartam dicsőíteni benne. Nemzetnevelő céljaimra használtam fel.

Mindig ez a cél lebegett szemem előtt, akár ódát, akár elégiát, szonettet vagy vitairatot parancsoltam tollamnak.

Ezt a célt végül is egységes műben akartam megtestesíteni. De milyen formában?

Csak a dráma vagy az eposz alternatívájával kerültem szembe.

A dráma tömörebb, így hatásosabb is.

Az eposz viszont szélesebb medrű, tehát több alkalmat ad a nemzetnevelésre.

Évtizedekig haboztam, melyik formát válasszam. És amikor az eposz mellett döntöttem, a tárgyválasztás nem kisebb gondot okozott.

Homeros Hiász-a, Vergilius Aeneis-e, Lucanus Pbarsalid-]a, Camoes Luziadák-]a. egyaránt arra csábítottak, hogy a brit mondakörhöz nyúljak, elsősorban Arthur király legendás alakjához. De a forradalom megmásította volt szándékomat. Hogyan, én, a republikánus, király hőstetteiről zengjek?

Nem, ez nem lenne méltó sem hozzám, sem az angol néphez.

399

Minden népnek vannak bűnei, az angolnak is. Ezek a bűnök magukban hordják a büntetést, mert ki miben vetkezik, abban bűnhődik. De éppen a bűnhődés szenvedésének tüzében tisztult meg, váltja meg magát az újjászületés érdemére. Ez a puritánok messzianisztikus hite.

Választhattam-e mást, mint a Bűnbeesés témáját?

Az eszköz és tárgy kiválasztatott hát a tett elkövetésére.

A vizsgálóbíró három másik kérdésére önként adódik a felelet.

Hol? Hát írhattam-e máshol az eposzt, mint a mi jó öreg Angliánkban? Nem mintha nem utazhattam volna Itáliába, Franciaországba vagy akár Görögországba is. Hiszen a mi győztes hajóhadunk leszámolt a tenger parvenüjével, Hollandiával is, mint egykor a Csatornán a spanyolok Nagyarmadájával.

Ámbár írtam volt olaszul, franciául, latinul, görögül, héberül, de most angolul akartam írni az angoloknak angol földön.

Hiszen érettük éltem, érettük vakultam meg, érettük dolgoztam világéletemben. Szent György lobogójával küzdöttem bel- és külföld sárkányai ellen.

Mikor? Hát írhattam-e nemzeti eposzt más korszakban, mint Anglia történelmének legnagyobb és leghősibb korszakában? Amikor példát mutattunk a földkerekség minden nemzetének az emberjogok és lelkiismereti szabadság kivívására.

Miért? Erre a negyedik kérdésre már megválaszoltam az első háromban, nemzetemet akartam tanítani, küzdelmében megerősíteni, nevelni és szolgálni.

íme, tekintetes törvényszék, ez a feleletem a négy bűnügyi kérdésre.

400

És büszkén vallom, Luther, Húsz és Calvin, tehát az egész protestantizmus sem született volna meg a mi Wicliffünk nélkül. A piemonti szerencsétlen valdenseket pedig az én memorandumom mentette meg a teljes végpusztulástól.

*

Most pedig, a vallomások eme órájában, válaszolnom kell a Paradise Lost kommentátorainak vitáiban oly gyakran elhangzott kérdésére is, Cromwellt szimbolizáltam a Sátánban vagy a királyt?

A felelet kézenfekvő, ha megismerkedik az olvasó az én „Sátánommal".

Igen, mert ő az enyém, és én az övé.

A vallási dogma és a passiójátékok Sátánja egyértelmű. Maga a Gonosz, akitől való mentségért imádkozik a Miatyánk.

De az én Sátánom a Lázadás szelleme, a prométheuszi forradalom megszemélyesítője, a bukott angyal, nem a lópatás, kénköves ördög. Mégcsak nem is Ahriman, aki Ormuzddal száll harcba.

De bukásában is jótékony nemtő, a fekete arkangyal, aki a lángpallosú arkangyallal szemben is az embersors részese.

Igaz, ő csábítja az embert a bűnbeesésre. De vajon a Tudás fájának gyümölcse nélkül nem élné le az ember állati sorban az évmilliókat? Hiszen már első eszközét, szerszámát, védő és zsákmányelejtő fegyverét, a kőbaltát sem alkothatta volna meg tudás nélkül. És másik nagy segítőjét, a prométheuszi tüzet nem tudása révén keríthette hatalmába? Az ércek megmunkálóját? A fény és meleg áldásának létrehozóját?

26 Weimari ámyiáték --

4OI

íme, az irigy és szűkmarkú Istenséggel szemben mily bőkezű a Sátán. Nem ellensége, de jótevője az emberiségnek, mindaddig, amíg . . .

De itt álljunk meg egy szóra. Meddig? Amíg nem ő marad a győztes. Amíg nem ül Isten trónusára, a Hatalom zsarnoki székébe.

Mert akkor a lázadó forradalmárból diktátori zsarnokká válik, nem jobb a királyi zsarnoknál.

És itt találunk feleletet a sokat vitatott Cromwell-kérdésre.

ö volt az angol nép segítőangyala, amíg a köztársaság eszméjét szolgálta. De ellensége lett abban a pillanatban, mihelyt felvette a High Lordprotector címét, és közképviseleti parlament helyett szűkre szabott, személyi híveiből álló államtanáccsal gyakorolta a törvényhozói, egyben végrehajtó hatalmat.

Hogy én még akkor is tovább szolgáltam? Elveim ellenére?

Nem keresek mentséget a „kényszerítő körülmények" hangoztatásában. Inkább abban találok mentséget önmagam számára., hogy a diktatúra egész ideje alatt bíztam a parlamenti kormányzat visszatértében. Belátom, balgaság volt. Aki a hatalom polcának szédítő meredélyére jut, az nem kockáztat többé ugrást a sötétbe, amíg le nem lökik onnan.

Megtévesztett az is, hogy visszautasította a királyi koronát. De nem tette Július Caesar is, amikor Antonius háromszor is megkínálta vele?

402

A zsarnok mindig képmutató. Caesar is, Cromwell is dinasztiát akart alapítani. Nem rajtuk múlt, hogy sikertelenül. A nép hitelez egy ideig a zseniális hadvezéreknek, de aztán benyújtja számláját. Mert nem arra való, hogy vég nélkül ontsa vérét, de arra, hogy végtére is megkapja bérét, a béke áldásait.

Igaz, Cromwellnek sikerült még ezt is megérnie, a király, a trónörökös, az írek, skótok, walesiek, levelierek, kerekfejűek és presbiterianusok seregeinek leverésével. ö lett a Seregek Ura. Mindenkit legyőzött, csak önmagát nem. Mert a sok győzelem után már nem is látta a nagy célt, amiért fegyvert fogott. A megváltás gondolatát. Csak mi láttuk, az igazi puritánok.

Mi láttuk a keresztfán elvérző Messiást, aki halálával vívta ki a Feltámadást.

Aki valóban Isten választott népének felkent királya lett, amint ott állott korbácsütésektől megszaggatott bíbortógájában, nádszál kormánypálcával kezében, töviskoronával fején a proconsul előtt. Mert Isten báránya is volt, aki meg tudta hozni az Áldozatot. Az élet és halál legfőbb, talán egyetlen értelmét.

Kerülhetett volna ő is a világhatalom polcára. Hiszen a Sátán megkísértette a Föld minden országának koronáival, ott, az Olajfák hegyén. És ő inkább az Áldozatot választotta, az Űjrameglelt Paradicsomot. Amely az elvesztett Édennek sokkal emberibb kárpótlásává lett.

És én megtaláltam benne, a Messiásban, kihez Cromwell sohasem tudott felemelkedni.

26« -

403

Mert megállóit a félúton, a győzelem és hatalom útján. De az áldozat igen göröngyös keresztútjáig már nem tudott eljutni.

A siker embere volt. Szerencsés, de boldog soha.

Hitt a Hadak Istenében, a Seregek Urában, de nem hitt Krisztusban.

Pedig egyedül ő lehet a boldogság forrása, a minden balsorsban vigasztaló. Szegények és elnyomottak vezére, Agnus Dei, Glória Mundi.

Mert a glória isteni kegyelme csak a töviskoronák felett fényeskedik, az ékköves aranykoronák felett soha!

Az acélsisak felett sem.

30

A Beszélő Festmény, amelynek négy alakja, a nagy öreg és három leánya, annyi mindent tudott mondani nekem, most ismét vonalakká, színekké s tónusokká válik. A festett kép életének dermedt mozdulatlanságába merevül, mintha azt akarná kérdezni, vajon kinek beszélt, minek beszélt?

Magam is ezt kérdezem, amikor elhalnak hangjai.

Milyen hangok voltak ezek? A múltak egybehangzó szimfóniája? Hiszen nemcsak négy emberhang szól hozzám. De parlamenti viták zaja, csatába induló puritánok seregeinek zsoltárharsogása, fegyverek csörömpölése, lópaták dobaja, ágyúdörgés, halálhörgés, égő városok vészharangjainak csengése-bongása, prédikátorok szónoki pátosza, tovahömpölygő folyamok zúgása.

Marstempóban menetelt minden a múltból a jövő felé. Embersors és népek sorsa, íme, ebből tevődik össze a nagy

404

szimfónia, korszakok zenéje vagy szférák távoli kürtszava.

Allegro és Penseroso? Szonett és eposz? Versmérték vagy a hadak útjának ütemes dobaja?

Mindez csak a kép hátterének barna homályából tör elő ellenállhatatlanul. Hallhatja, akinek füle van, és láthatja, akinek szeme van.

Szót kér az írott betű, a festett szín és forma.

Talán az utolsó szó jogán szól hozzád, a nagy per tárgyalásán. Vádlott és vádló egyben, a mi tisztünk, hogy védőügyvédjei legyünk. Ezért a nagy szimfónia hangkáoszából ismét felcsendül a négy emberi hang, hiszen a misék és oratóriumok legnemesebb hangszere is a Vox Humana, az emberi hang, a szóló és a vokálkvartett.

Nos, az én regényoratóriumom vokálkvartettje a Beszélő Festmény négy alakja. Ők szólnak hozzám az álomkép sokrétű síkjáról, és őket szólaltatom meg én is legszívesebben karmesteri varázspálcámmal.

Ojból a nagy öreg baritonja hangzott szólóban a vokálkvartettből, kissé fáradtan, mintha messzi útról tért volna meg.

-- A visszaállítás. E szó értelmét kevesen fogják fel művem kommentátorai közül. Pedig nélküle a mű tendenciája jóformán érthetetlen.

Gondolatmenetem tiszta és világos, az isteni törvények bölcsessége folytán a jó és gonosz uralma váltja fel egymást az emberi társadalom, a közösség életében.

Az idők kezdetén, az Aranykorban, ősközösségben élt az ember. Az aurea aetasról nemcsak Ovidius emlékezik meg vágyón, de az ókor minden kultúrnépének költői is.

405

Félelem, védelem, törvény, bíró, büntetés nélkül élt az ember, békében és biztonságban.

Ez volt isten földi országa, az Éden. Ebbe lopakodott be a Sátán, mivel lázadó angyalainak démoni serege nem tudta az Űr égihatalmát megdönteni.

Haditanácsot tartott birodalmában, Pandaemoniumban fekete angyalainak vezéreivel. Kifejtette, hogy a földi hatalom megszerzését minden eszközzel, az álnokság, ravasz furfang, hazugság, csalás és álcázás segélyével is ki kell vívnia. Ahol a nyílt harc nem vezet győzelemre, ott segít az ármány. Ha már az égi csatát elvesztettük, meg kell nyernünk a földit.

Igenám, de az Édenkertet lángpallosú kerubok őrzik. „Én is arkangyalnak álcázom hát magam, így fogok egyes-egyedül belopakodni." Mert az ember vajmi ritkán ismeri fel az ég és pokol küldötteit.

Terve sikerült. A Bűnbeesés megtörtént. Éva rávette Ádámot, hogy egyék a Tudás fájának gyümölcséből.

És megszületett az első harci eszköz, a kőbalta.

Meg kellett születnie, hiszen az Űr nem gondoskodott tovább védelméről és táplálékáról. Ádámnak a maga verítékével kellett megszereznie.

Hogy a Sátán megkönnyítse dolgait, megismertette a tűz és az ércek használatával. A kőkorszakot követte a réz-, a bronz-, a vas-, majd az acélkorszak. És az ember sátáni segítséggel vált a Föld urává.

De a Tudás fájának gyümölcse férges és mérges.

Az Édenben az ember szabadnak született. De a Sátán megtanította, hogyan éljen vissza a tudás hatalmával. Az erősek és eszesek hatalmuk alá gyűrték a gyengéket és együgyűeket. Megszületett a rabszolgaság, a Sátán győzelme.

406

Ha az égben lehet úr és szolga, miért ne lehetne itt a földön? Lássa meg a nagy zsarnok kicsiben azt, amit ő nagyban csinál. Hadd teljék öröme az ő „választott népében" is.

És megkezdődött a „visszaállítások" sorozata.

Mózes kivezette a választott népet a rabszolgaság házából. Negyven évig kellett bolyongania a pusztán, hogy elhulljon a férgese, és egy erős, rabszolgaságot nem ismerő, ifjú nemzedék juson el az ígéret földjére.

És mivel hálálta meg ez az ifjú nemzedék öreg vezérének minden jótéteményét?

Táncolt az Aranyborjú körül, amíg az felkapaszkodott öreg lábaival a Szinai hegyére, hogy lehozza neki a Törvényt.

Maga véste teste verítékével, öreg kezével a kőtáblákat, az Égő Csipkebokor kinyilatkoztatásának parancsára.

De mit tett az ifjú nemzedék?

Megsemmisítette törvényhozóját a Nébo hegyén, és új vezért választott, aki sorra gyilkolta Kánaán királyait és népeit az Űr akaratából. Még a napot is megállította Jerikó falai felett, hogy a rombolás és mészárlás tovább tarthasson.

Hát az Űr erre szemelte volt ki az ő „választott népét"?

A főpapok, Saul és Dávid viszálya, a próféták kiáltó szava hol a jó, hol a gonosz uralmat állították vissza. Az egyiptomi rabságot a babiloni, az asszír, majd a római követte. De a „választott nép" nem tanult. Az úr korbácsa lesújtott rá, kezét-lábát bilincsbe verte, mert annyira szerette, hogy mindenképpen választott néppé akarta nevelni, az írás népévé.

Aztán széjjelszórta haragjában a föld minden tájára.

407

Hát így javul meg, a hontalanság keserű kenyerén?

A visszaállítás folyama tovahömpölyög az idők medrében. A Messiás áldozati keresztjének dicsfénye áttöri a legnagyobb sötétet, a napfogyatkozás homályát, már mindenki bízik abban, hogy eljött a földre Isten országa. Az apostolok fennen hirdetik, hogy a Feltámadás csodája a Megváltás tanúságtétele.

Ehelyett mi történik? Péter apostol kétkulacsos székébe maga a Sátán ül bele, Róma a pokol tornáca, a hét bűnök fészkévé lesz, a harácsolás, bujaság, hatalmi vágy, képmutató álnokság melegágya. A mártírok hasztalanul festették pirosra vérükkel a cirkuszok porondját, az anakoréták ezrei hasztalanul hirdették a szegénység megtisztító orvosszerét, a pápai zsoldosok, a Sátán hadai újból megindultak a féktelen kincsszerzésre, Colombo hajói kezdetét jelentették az ártatlan bennszülöttek lemészárlásának, a kereszt jelében.

Egy jámbor szerzetes, Luther vétót kiált. Eddig és ne tovább!

És kezdetét veszi az új visszaállítás, a protestantizmus.

A földkerekség minden tájára szétszórt Izrael helyett egy új választott népre van szüksége az Urnák, hogy legyőzze a pápisták és királyok siserahadát. Az angol népet szemelte ki az új honfoglalásra. A királyi sátánt Cromwell löki le trónjáról. De maga is az egyeduralom trónjára ül, és megtörténik az új visszaállítás, a restauráció. A puritánok reménye, Isten földi országa, még mindig késik. Még nem tellett be a pogányok száma,. De az Utolsó ítélet napja közeledik. A Megváltó ott ül Isten trónjának jobbján, hogy ítélkezzék elevenek és holtak felett, miként írva vagyon.

40?

Itt elhallgatott a nagy öreg, lehajtotta kissé fejét, és baljának öklét mellére húzta, felvéve a festmény testtartását.

Nyilván új vallomástételen meditált.

Mi másról is beszélhetett volna, mint az Elveszett Paradicsom-töß Hiszen ebben kereste a teremtés titkát, ebben akarta felmutatni mint oltári szentséget az Űr testének, átlényegülésének szimbólumát.

Minden művész részese, együttmunkálója akar lenni a Teremtésnek, amikor felveszi küzdelmét az anyaggal. Amikor győztesévé akar lenni az amorf molekulahalmaznak és a benne rejlő, ismeretlen energiának. Amikor gondolatai és érzelmei harmóniájának akar érvényt szerezni, valami többé-kevésbé maradandó formában.

Lázadás ez a könyörtelen Nagy Kaszás ellen. Exegz monumentum aere perennius. Lehet, hogy nevét csak futóhomokba rajzolja. De az is, hogy az öröklét márványába vési.

-- Egész életem csak előkészület volt, nemzetnevelő művem megalkotására -- kezdte vallomását John Milton.

Amikor az ember élete alkonyának hegycsúcsáról tekint vissza a tájra, melyben vándorútját meg kellett tennie, ez az alkonyfény tisztábban világít, mint a csalóka hajnal vagy a vakító déli napfény.

Az áhítat és önmagába térés nyugalma ömlik el a megtett úton. A meghozott áldozat beteljesítésének és beteljesülésének jutalma.

Nem is a vég kezdete ez. Nem is a túlvilági élet új útjának reménye. Nevezzük egyszerűen az angol ember kötelességtudatának. Exegi monumentum? Dehogyis.

409

Csak megtettem kötelességemet. Nemzetemmel és az emberiséggel szemben.

Jól végeztem vagy sem? Ez itt a kérdés.

Nagyrészt vagy talán teljes egészében módszertani kérdés ez. Mint a pedagógusok számára a nevelés kérdése. De megvan a tudomány és filozófia módszertana is. Hogyne lenne hát a művészetnek, amely mindeme lelki és szellemi funkciókat egyesíteni köteles.

Hogy a művész a maga élményét mások számára is élménnyé tegye, ehhez sokat kell tanulnia elődeitől. Aki sutba akarja dobni tapasztalataikat és eredményeiket, az nem művész, hanem kontár.

Természetesen itt is megszakad a folyamatos fejlődés, mint nagy mintaképében, a való életben, itt is megmutatkozik korszakonként a visszaállítás törvényszerűsége. Hiszen a pálmák sem nőnek az égig. És: pálma sub pondere ereseit. Súly alatt nő a pálma. Ez átvitt értelemben annyit jelent: Az élet súlya alatt nő a műalkotás.

'Mi ez a súly? Küzdelem a korszellemmel, a környezet adta lehetőségekkel, végső fokon a mű szerkezeti kényszerével.

Aki szonettet, drámát vagy eposzt akar írni szerkezeti elgondolás, kitervezés nélkül, az úgy jár vele, mint a pallérozatlan pallér, akinek összeomlik az épülete. Nem építmény, csak tákolmány lesz belőle.

Hogyne tanultam volna hát nagy elődeim módszereiből, mielőtt hozzáfogtam eposzom megírásához?

Ha nem így lenne, neveletlen nevelő lennék.

Hiszen volt kitől tanulnom. Az ókor naiv eposza, a klasszikus műeposz, a keresztény lovagi eposz mindmegannyi tanítómester. Eredményeiket, hatásukat felmérni és továbbfejleszteni, ez volt a célkitűzésem.

410

„Szólj nekem, Múzsa, a leleményes férfiúról..."

így kezdi vak elődöm, a hajdani rapszodosz, Odüsszeiá-]át, melyet ünnepi alkalomkor, lantpengetés kíséretében adott elő a hegy lábánál.

„Fegyvert és férfit énekelek" -- kezdi Aeneis-ét másik elődöm, a római költő, Augustus barátja.

íme, két invocatio. A hellén múzsájához fordul, a római a cézári hatalom fegyvercsörgését érzékelteti kezdőszavaiban.

Csak néhány szó és két világ.

Megtanultam belőlük az invocatio jelentőségét, a kezdőakkord zeneiségét -- folytatta vallomását a nagy öreg.

És a megdönthetetlen szerkezeti fogást: Ín médiás r«s. A cselekmény közepén való kezdetet, amelyet az előhang hangulata készít elő.

A huszonnégy vagy tizenkét énekes forma számszerűségét, melyet csak a Megtalált Paradicsom-bán voltam kénytelen megszegni, ezzel a kivétellel csak erősítve a szabályt.

Kritikusaim azért bizonnyal csonkának fogják ítélni. Hozzátéve azt is, hogy „csak" Lukács evangéliumá-nak és ]ób könyvé-nek jambusokba szedése. És hogy nem szabványos folytatása, kiegészítése, vagy befejezése az Elveszett Paradicsom-nak.

Mondjanak, amit akarnak. Mit tudnak ők arról a vulkánról, ami tüzet és sistergő lávát okád a költő lelkében?

ők már csak a megkövesedett lávafolyamot méricskélik. Abban turkálnak régészeti csákányaikkal, ásóikkal.

Elmerengnek a pompei strázsán, akit a római kötelességtudás lávaszobrának deklarálnak. De nem tudják,

4"

hogy mi, költők vagyunk a lelkiismeret őrtállói az idők peremén.

Igen, idővel megkövesedhetünk. De nem adjuk fel őrhelyeinket.

Az öreg itt indulatba jött. Köszvénytől elformátlanodott öklével mellét verte, azt a kialvófélben levő vulkánt, mint Hosszúnapkor a zsidók, amikor megvallják Adonájnak bűneik halmazát.

-- Ó, mit tudnak ők, ezek az irodalmi pápák és püspökök, hogy milyen feladatok elé állítottam magam, amikor nekifogtam, hogy szétfeszítsem Idő és Tér távlatait az Elveszett Paradicsom-basu

Hiszen a Teremtéstől az Utolsó ítéletig, az Édenkerttől a Csillagrendszerekig kellett szárnyalnom a költői képzelet világűrében, vakon, szegényen és köszvénytől kínozva?

És eszméim, vágyaim összeomlásának politikai romhalmazán !

Milyen könnyű a történészeknek azt a szót leírni: Restauráció. De milyen nehéz a hivő lélek számára a „visszaállítás" malomköveit forgatni, mint a rabság és vakság poklában őrlődő Sámsonnak?

-- A műítészek és kommentátorok majd rágódhatnak azon is, miért használtam művemben a ptolomaeusi világképet, amikor Kopernikusz azt már száz évvel születésem előtt kitágította. Amikor Firenzében volt szerencsém találkozhatni Galileivel?

Nos, ha felelhetnék nekik, akkor azt mondanám, hogy nem ptolomaeusi, nem is kopernikuszi kozmogóniát használok, hanem a Biblia mondái világképét, amely ég és

412

a pokol között földi harctérről, az embersors színpadáról beszél.

Hiszen még a Megtalált Paradicsom-bán is „ama másik Ádámról" is szólok, aki a pusztában, a hegytetőn és a jeruzsálemi templom magas tornyán vívja harcát a kísértő ősellenséggel, a Sátánnal.

Igen, Ádám, az örök Ádám, aki csak úgy tud megváltani másokat, ha előbb önmagát sikerül megváltania. Hiszen a kísértések sorozata és fokozata azért rendeltetett számára, nemcsak a Sátán, de elsősorban és főleg az Űr akaratából.

Hogy ezekről a sátáni kísértésekről Jób könyve is beszél? Hiszen ő is egy Ádám a sok közül, és magam is az vagyok!

Végig kellett állanom nekem is e kísértések sorozatát, fokozatát. Az élmény erejével beszélhetek hát róluk, nemcsak írott példák után. És élményt az olvasónak csak a költő élménye adhat, éneikül műve vigasztalan betűhalmaz.

-- Nem adjuk fel a harcot! -- hirdeti ki a Sátán a főördögnek és manóiknak pokolbeli birodalmában. Egy másik Ádámot, ama Názáretit, akinek jöttét meghirdették a próféták, aki ugyan jászolban hallgatta a tehénbőgést bölcső helyett a betlehemi istállóban, mégis a zsoltáros Dávid király leszármazottjának hirdetik, őt kell hatalmunkba kerítenünk, mert Isten országát akarja lehozni a Földre. A szegények és betegek, koldusok és rabszolgák, özvegyek és árvák, a kisemmizett együgyűek gyámolítója akar lenni. És mivel ezeké a többség, veszélyes ellenfél a szeretet igéjének hirdetésével.

413

-- Ezt minden útszéli csaló mondhatja -- vélekedik Beliál, a pokol miniszterelnöke. -- Bájos szüzet vagy tündöklő szépségű hetérát kell elébe vinni és ő letér fennen hirdetett útjáról. Talán Lilith, Astarót, Salome vagy Miiitta is elég jó lesz neki, vagy a vörös hajú, magdalai Mária. Ha ezek sem, akkor Venus Anadyomené, a habokból született.

-- Nem ismered őt, Beliál. Nem olyan Ádám ő, akit Éva tudna bűnre csábítani. Az Éden varázsa megszűnt, nagy utat tett ő már meg azóta. És még most is edzi lelkét mindenfajta sanyargatással. Már negyven napja böjtöl a kietlen pusztaságban. Kemény kő a párnája, izzó homok a derékalja, csillagos ég a takarója. Ott fogom őt felkeresni puha nyugággyal, gazdag asztallal fogom megkísérteni, hűs itallal, étvágycsiklandó étkek illatával.

-- És ha ez nem elég?

-- Akkor az ókori bölcsek, Arisztotelész, Platón, Szókratész hírnevével.

-- És ha ez sem elég?

-- Akkor a nagy költők, Homérosz, Vergilius, Horatius, Ovidius vagy a nagy drámaírók, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész dicsőségével.

-- És ha még ez sem elég?

-- Akkor Nagy Sándor, Miltiadész, Caesar, Augustus világhatalmával vagy a fáraók tiarájának fényével, a föld minden országának uralkodói trónusával.

Beliál kacagott, és vele együtt a főördögök, manók és démonok siserahada. Rengett a pokol kacajuktól.

-- Nagy vagy, ó, Sátán. Eszesebb és erősebb mindannyiunknál. Fel hát a munkára. Mi, hű alattvalóid, mindannyian ott leszünk.

414

És ekkor a Sátán elindult ama pusztába, ahol a názáteti immár negyven napja böjtölt. Aztán felvitte az olajfák hegyére, ahonnan megmutatta neki a Föld minden országának királyságát. Amikor még ezt a keserű poharat is elutasította magától Dávid király sarjadéka, felvitte Salamon templomának magas tornyára, hogy megszédüljön a mélység alatta tátongó ölétől, és ott kezdett birkózni vele, mint egykor az angyal Jákobbal. De az ősapák sarjadéka volt az erősebb, hiszen nem Isten angyalával mérkőzött, csak a pokol bukásra ítélt fejedelmével. És amikor mindketten lezuhantak, megtörtént a csoda.

A Sátán a mélységbe zuhant, onnan a poklok fenekére, mert a választott nép városának, Jeruzsálemnek földje megnyílt alatta.

A Megváltó pedig a légben libegett, ég és föld között, amíg az angyalok el nem jöttek érte, hogy virágos mezőre vigyék, a legdúsabb terített asztal mellé.

íme, ez a jutalma annak, aki meg tudja váltani önmagát, hogy szenvedései által megválthassa bűneitől az egész emberiséget, az Áldozat révén. Hogy lehozhassa a Földre, apái földjére Isten országát, az örök béke birodalmát.

-- Credo ét confiteor, hiszem és vallom -- fejezte be elbeszélését a nagy öreg, aki megírta négy énekben a Megtalált Paradicsom drámai költeményét.

És ebben közeledett végleges mondanivalójához, amelyet a számkivetett dráma formájában, a Sámson Agonistes-ben írt meg.

415

-- Mit hallgat erre a vén farizeusra? -- csendült most egy ismerős hang mélyen a festmény mögül, mégis elég közel ahhoz, hogy felismerjem. Mary Powell hangja volt.

-- Ez a királygyilkos még a csillagokat is lehazudja az égről. Hiszen ha ellenállott volna az érzékiség kísértésének, engem nem hurcolt volna el Foresthillből ravasz praktikával. De mihelyt rám vetette szemét, máris igaza lett annak a Beliálnak, elfeledte ez a nagy puritán, hogy királyhű család gyermeke vagyok, hogy magam is ebben a szellemben nevelkedtem. Szegre akasztotta sokat hangoztatott elveit, ártatlan szűz kellett ennek a mohó kéjencnek, ennek az Ádámnak, akit nem én csábítottam bűnre. Éppen ellenkezőleg, én akartam minden erőmmel megóvni a királygyilkosság bűnétől.

Elfordultam a képtől, csak a hangra figyeltem, ha nem láttam is gazdáját. Éreztem, hogy nemcsak hozzám szól, a betolakodott idegenhez, de úgyszólván egész Angliához.

-- Az útszéli rablógyilkos sokkal becsületesebb ezeknél a puritánoknál -- folytatta egyre ingerültebb hangon. Azt az éhség kényszeríti az emberölésre, esetleg gyermekei korgó gyomra. Azonkívül nyíltan támad, nem burkolja tettét mindenféle „politikai" vagy „vallási" frazeológiákba.

De ezek? Isten és az emberi szabadság nevében öltek, raboltak, bujtogattak, gyújton-pttak. Addig mentek a képmutatásban, hogy taláros bírák elé állították őfelségét és híveit, törvényszéki komédiát játszottak a tragédia álcázására.

416

És valójában mit akartak? Parlamenti hatalmat gyakorolni parlament nélkül, ezek a hitvány képmutatók, az emberi nem ellenségei. Az örömtelen, sivár élet fekete betűit írták fehér zászlóikra, eltiltották a mi jó, öreg, vidám Angliánkat a színháztól, muzsikától, tánctól, erkölcstelennek bélyegezve mindenkit, aki nem viseli az ő fekete gyászruhájukat.

Csak vonultak az országutakon, talpig fegyverben, üvöltözték a zsidó zsoltárokat, kinevezve magukat az új választott népnek, mintha bizony Isten vagy ember választotta volna őket.

Felültek a hatalom magas polcára, az Őr szolgáinak nevezve magukat. De ugyanakkor titkon törleszkedtek a királypártiakhoz, mert mit lehessen tudni, hátha mégsem tart örökké ez a dínomdánom, hegyen-völgyön lakodalom?

Hát ilyenek ők, ezek a sátánfajzatok. És ez a vén farizeus itt maga a Beliál, Cromwell Belzebub főminisztere!

Aki mocskos röpiratokat ír a házasság szentsége ellen, de maga három ízben is nősül, mert röstell bordélyba menni, más úton pedig nem kap ágyastársat, csak hazug frigykötéssel!

Lányait kikergeti vigasztalan házából, egy fiatal szuka kedvéért, miután agyondolgoztatta, agyonolvastatta ezeket a szegény, árva teremtéseket.

És még merészeli versbe öltöztetni gaztetteit!

Ha az ő nyavalyás latin frázisaival akarnék élni, holmi ravasz szónoki fogásokkal, amint ő szokta, azt kiáltanám felé:

„Quousqe tandem!"

De nem akarok ilyen tudálékossá lenni, hasztalan magoltatta velem Cicero és más latin csirkefogók szövegeit,

27 Weimati ámyjáték

4-^7

hogy „műveltté" varázsoljon. Én itt, a túlvilágon is az a Mary Powell maradtam, aki földi életemben voltam: egyenes és őszinte, bátor és iszókimondó. Mert mi királypártiak így szoktuk. Nem vagyunk afféle alattomos csúszómászók, mint ezek a puritán hipokraták.

Csitítani akartam.

-- Engedelmével, a királyi trónusoknak is bőven akadnak csúszómászói, konclesői. A Towerben halomra gyilkolták egymást a királyi bíborért azok, akik szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket, nejeiket sem kímélték. Kérdezze meg csak erről III. Richárdot, II. Edwardot, VIII. Henriket vagy Boleyn Annát, Catherine Howardot és a koronás zsarnokok többi áldozatát. Kérdezze meg a nagy Erzsébet királynőt vagy Katolikus Máriát, milyen tömegével végeztették ki a Morus Tamásokat, Essexeket, mindazokat, akik útjukba állottak, vagy más vallási nézeten voltak. Vajon emelt fővel tudnak-e felelni? Ha ugyan a hóhérpallos el nem választotta fejüket nyakuktól.

A válasz nem soká váratott magára.

-- Én emelt fővel felelhetek. Tiszta voltam, jó és becsületes. Feláldoztam magam családomért, amikor sor került arra, hogy ezt meg kell tennem. De vajon becsületes volt az az ember, aki királygyilkos létére elfogadta a királypártiak segítségét azért, hogy fejét ne válasszák el nyakától? Hiszen elsőnek neki kellett volna hóhér pallosa alá kerülni, ö pedig lapított, amíg cinkostársainak fejei potyogtak. És még holmi zöngeményeket diktált az Elveszett Paradicsom-iól meg miegyebekről. Nem átallotta, hogy engem, mint Delilát pellengérezzen ki, magát a megvakított Sámsonná magasztosítva. Ugyan,

418

mikor rázza meg a királyság templomának tartóoszlopait? Csak ül karosszékében kényelmesen, és drámáit diktálja, ö, aki leparancsolta a színpadról Shakespeare-t, mondván, hogy a dráma, a színpad „erkölcsrontó". Hát hol akarja előadatni a Sámson Agonistes-tí Talán a mennyországban? Mert olyan drámaíró még nem született, aki ne azzal a szándékkal írta volna művét, hogy arra színpadot ne keressen. És olyan költő, aki nyomdafestékre ne vágyjon, amióta Gutenberg mester feltalálta a betűszedést!

Mosolyognom kellett, de azért megpróbálkoztam még egy ellenvetéssel:

-- Az oszlopokat nemcsak karral lehet kidönteni, de a nyomtatott betű erejével is. Az írás sok bálvány templomát döntötte össze, legkivált Gutenberg mester találmánya óta. Hiszen a protestantizmus is a nyomtatott betű karjaival döntögette a Vatikán oszlopait. Ne nézze hát le a betű hatalmát. Ha Milton nem írt volna, néhány év elteltével ugyan ki sem tudná, ki volt Cromwell idejében a kancellár.

-- Annál rosszabb, hogy tudni fogják!

Beláttam, amit azóta meg is tanultam -- nőkkel nem lehet vitatkozni.

32

A De Doctrina Christiana című vallásbölcseleti munkát még nem merem nyomdába adni -- szólalt meg ismét a nagy öreg. -- Ügyis már elég vaj van a fejemen. És akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Hiszen a püspök urak csak arra lesnek, hol köthetnek belém.

419

Sőt, vannak dolgok földön és egén, amelyeket még ebben a végső leszámolásban sem merek megírni, legalábbis ilyen formában nem. Hiszen a házkutatástól is kell tartanom.

Hogy mik ezek a dolgok? Például a számok furcsa, mondhatni, kabbalisztikus összefüggései.

1. Az Örökkévaló megbonthatatlan egysége.

2. A szentháromság misztikája.

3. A négy evangélium.

4. Az öt Szentség, a keresztelés, mise, gyónás, házasság és halotti szentség kérdésessége.

5. A hét főbűn kérdése.

6. A tízparancsolat.

7. A tizenkét apostol.

8. A harminc ezüst, a Júdáspénz.

9. A szentek és mártírok végtelen száma. Mindannyi megtámadható, csak az Örökkévaló egysége

nem, amelyet kihirdetett Izraelnek.

És az sem, hogy nem tellett még be a pogányok száma, ezért késik az Utolsó ítélet, Isten földi országának honfoglalása, az örökbéke harmóniája.

Pedig ez a nagy harmónia, a világegyetem szimfóniája akarata a Nagy Karmesternek, a szférák zenéje Teremtőjének.

Hallom már eme túlvilági hangokat, erejük napról napra növekszik, amint haladok végórám felé.

Elhagyott volna hát bátorságom, amellyel eddig küzdöttem volt, hogy nem merem leírni sem ezeket a gondolatokat II. Károly poroszlóitól való félelmemben?

Hát ide jut az ember öregségére?

Hiszen megírtam a küzdő Sámsonban azt, amit a Bűnbeesés és Megváltás eposzaiban nem írtam meg -- a tet-

420

tét, mint a drámai konfliktus és megtisztulás végső konzekvenciáját.

-- De kérdem, mi lenne a Tett, amelyet a Végzet reám parancsol, mint a Biblia és az antik dráma hőseire?

Mivel dönthetném magamra és a bálványimádó filiszteusokra a hazugságok templomát?

Igen, ha elvinnének a királyi palotába, hogy a restauráció ünnepén kigúnyoljanak, csúfot űzve vakságom tehetetlenségéből, akkor talán tőrt rántanék, és sz;ven döfném ezt a bitorló Stuartot, mielőtt még bekövetkeznék a Visszaállítás. Mert hogy bekövetkezik, abban bizonyos vagyok.

De köszvényes kezem már a tollat sem tudná fogni, nem hogy tőrt ragadni. És vakságom átka is lehetetlenné tenné, hogy elkövessem a tettet

Elvégeztetem Sámson-nal, hiszen benne élek és halók-

Minden igaz költő nemzete prófétája és az emberiség látnoka. Ha gondolatban véghezviszi az Űr parancsait, az írás tetté válik. Mert testté lön az Ige.

Betűben, márványban, ércben, színben, vonalban, kottafejekben? Ez egyre megy. Az anyag követeli az eszmét és viszont.

421

33

A Mű lenne hát a Tett?

Erre a kérdésre nehéz egyértelmű feleletet adni -- mondatta Milton inkább önmagának, mint látogatójának.

A műalkotás alkotás, Sámson hőstette a rombolás. Héraklészé a tizenkét munka, Krisztusé az önfeláldozás.

Hogyan jut el Sámson a rombolás hőstettéig?

Ha eltekintünk az Ok és Okozat végtelen folyamatosságának meddő elméletétől, amely hasztalan kutatja, tyúk volt-e előbb vagy a tojás, a kiindulópont Sámson esetében Delila árulása.

Igaz, szerelmes férfi és csalfa nő akad éppen elég Ádám és Éva óta. De ahogy nincs két egyforma ember, úgy talán két egyforma szerelem és csalfaság sincs.

Éva titkos szövetkezése a Kígyóval vagy Deianeira szövetkezése Nesszosz kentaurral, Delila szövetsége saját fajtájával, a filiszteusokkal, három egymástól merőben különböző kapcsolat. A Klütaimnésztrák, Helénák, Ariadnék, Kleopátrák, Oféliák, Desdemonák vagy Boleyn Annák érzelmeinek végtelen skáláját lehetne-e egyetlen költői műbe foglalni?

Mary Powell, az én Delilám, lehet az én áldozatom, de én is az övé. A királypárti filiszteusokhoz tartozott, ez nem kétséges. De hogy az én megvakulásomnak, és az ő korai halálának egyik oka a közöttünk levő gyűlölködés okozta idegizgalom lett, ez sem vitás.

Meg kellett írnom a Sámson Agonistes-t, hogy végére járjak sok mindennek, többek között a mi kapcsolatunknak is. Aki az érzelmek és gondolatok bonyolult szöve-

422

vényében tisztán akar látni, annak azt ajánlom, hogy sok meddő filozofálás helyett drámát írjon, mint nagy elődöm, az Avoni Hattyú. Kinek hattyúdala, a Vihar, Prospero szigetére visz bennünket.

Lássuk, mi is történt Sámsonnal, amióta Delila elárulta erejének szimbolisztikus titkát?

A Biblia a történések krónikáját sokszor használja szimbólumokra. Hiszen valójában még senkit sem fosztott meg testi erejétől, ha levágják haját.

Hogy mit rejt ez a szimbólum? Annak sokféle magyarázata lehet. A szimbólumnak éppen a valóságfelettiség, a logikántúliság az igazsága, a dolgok legmélyebb értelme.

Ebben rejlik a Biblia és a mitológia ereje, egyben költői szépségének hervadhatatlan varázsa.

Prospero szigetére visz bennünket, ahol megszűnik az értelem, mert a szellem és lélek varázslata lép helyébe

Sámson a vaksága és börtöne kettős rabságában a kísértések sorozatának és fokozatának céltáblája lesz.

Elsőnek apja, Manosa keresi fel, aki közli vele, hogy minden váltságdíjat megad érte, amit csak a filiszteusok kívánnak.

Sámson visszautasítja ezt. Ilyen áron nem kell néki a szabadság, mert a hitvány arany csak újabb rabságot jelentene.

Aztán a filiszteusok követe jelenik meg börtönében. Felszólítja, hogy vegyen részt azon az ünnepélyen, melyet a filiszteusok éppen az ő legyőztetésének örömére rendeznek. Az évfordulón mutassa be híres testi erejét, hiszen a haja már kinőtt, kérkedhetik vele, ha bilin-

423

cselben is. A mutatvány után visszanyerheti szabadságát.

Sámson ezt is elutasítja. Hiszen vaksága miatt úgysem lehet ártalmára ellenségeinek, népét nem szabadíthatja fel.

Ekkor a taposómalom köveihez bilincselt Sámson meghallja Delila hangját. Egész testében megremeg, a szerelem és bosszúállás gyilkos vágya egyaránt remegted. És a nő, aki egykor mindene volt, majd végzete, most el akarja hitetni vele, hogy csak asszonyi dőreségből fecsegte el a íiliszteusoknak ereje titkát, hogy maga sem hitt benne, puszta kíváncsiságból vágta le haját.

Kéri, tegye meg a filiszteusok kívánságát, mutassa meg még egyszer erejét, aztán hű felesége lesz, ha visszanyeri szabadságát.

Sámson ennek a kísértésnek is ellenáll, pedig szerelem és gyűlölet vad tusát vív egész testében-lelkében.

Amikor Delila látja, hogy hajthatatlan, hogy sziklává vált az, aki egykor játékszere volt, női hiúságában vérig sértve kiáltja ki, hogy nem tudatlanság és kíváncsiság hajtotta, de nemzetének győzelmi akarata. És nevét mint népének hősnőjét fogják majd emlegetni a filiszteusok minden ivadékai.

Ekkor érlelődik meg Sámsonban a bosszúállás hősi tettének gondolata, mely egyben Izrael népének felszabadulását is jelentheti. Amikor a filiszteusok követe ismét visszatér ajánlatával, Sámson most már elfogadja, de nem a maga, hanem népe szabadságáért.

így érleli meg a kísértések sorozata és fokozata a Tett véghezvitelét, a Katarzist, melynek kifejlését az ógörög dráma mintájára a kórus tolmácsolja.

424

Tehát mégis a száműzött dráma, mint az ultima ratio egyetlen és legvégső kifejezésformája.

A dráma diadala ez az eposz felett. A hely, idő és cselekmény összpontosítása.

34

-- Ugyan, Mister Santo, mit hallgatja ennek a vén locsogónak a mentegetődzését? Mi a Tett, amelyet annyira feldicsér? Talán a királygyilkosság, amelyet megismételne, ha módjában állana? Vagy az, hogy egy szuka kedvéért, a „házibéke" nyugalmáért kikergeti leányait az utcára?

Ez Ann, az írástudatlan, büszke szépség hangja.

Meglepetten figyelem, és ő folytatja.

-- Ha a „költő" a Bibliába kapaszkodik, nem tesz egyebet, mint hogy annak két mankóját kapja hóna alá.

Isten és Sátán! Hahaha! Két kiagyalt lény, akik sohasem is léteztek, csak a lelki bénáknak van szükségük reájuk! Istenre, hogy minden jót és Sátánra, hogy minden rosszat rájuk kenjenek.

-- Nincsen jó és rossz, gondolkodás tesz azzá, mondja az Avoni Hattyú, akit a puritánok leparancsoltak a színpadról. Minden az ember műve, nem az úgynevezett felsőbb hatalmaké! És, aki ember a talpán, annak vállalnia kell tetteiért a felelősséget.

Szembenézek ezzel a büszke szépséggel, az írástudatlan Ann-nel.

Már csak őt látorn egyedül a festményen, Munkácsy kompozíciójában is ő dominál.

Tekintete vádlón mered apjára, aki szinte ennek

425

súlya alatt görnyed, ennek néma vádja ellen mentegetőzik.

Az Elveszett Paradicsomot siratja? A Meglelt Paradicsomban vagy a Sámsonban keres vigaszt?

Ki tudja? Hiszen az ő sorsának fonalát is a végzet ollója vágja el.

Az ő drámáját is mindnyájunk kórusa kíséri, a részvét vagy az ítélet hangján.

Vagy csak egy festmény született, hogy megkezdje vándorútját.

35

Amikor Mister Róbert Lenmox-Kennedy megvette a festményt a párizsi világkiállítás osztrák pavilonjában, Sedclmayer kikötötte, hogy az még egy évig, tehát 1879 augusztusáig az ő rendelkezésére áll.

-- Egy tehénről két bőrt akar lehúzni. És még fejni is akarja egy évig -- mondta Fouchery, a szemfüles újságíró, akit jól ismerünk Zola Nana című regényéből.

-- Hogy érted ezt? -- kérdezte a Le Matin monoklis, nagybajuszú szerkesztője.

-- Az egyik bőrt Monsieur Munkácsyról húzta le, amikor megvette tőle a képet a százezer frank évjáradék fejében. A másikat Mister Kennedyről, aki százezer dollárért vásárolta meg. A fejes most következik. Budapest, Bécs, München, Berlin, Düsseldorf, Köln, London, ez az első útirány. Sedelmayer ügynöke volt szíves közölni velem.

A szerkesztő kalkulálni kezdett.

-- Ha személyenként egy frank a beléptidíj, ez ismét

426

kerek százezer frank. Monsieur Munkácsy egy évi járadéka.

-- És ezalatt a festő minden megfestendő képe Sedelmayer birtokába jut. Ingyen és bérmentve.

-- Hja, az üzlet Üzlet.

-- Olala! Ez aztán az! Milton mint fejőstehenecske!

-- Képzeljék, uraim, milyen üzlet lesz Londonban!

-- Ott talán legkevésbé. Hiszen senki sem próféta saját városában.

-- Igaz. A királygyilkos puritánokat ott most aligha dicsőítik.

-- Ugyan hagyja! Nem tudja, hogy ezek az angolok milyen okos bolondok. Hiszen Cromwell szobra ott áll a Parlament előtt! Mintha nem is éppen ő kergette volna szét a parlamentet.

Nevettek. A három Milton-kisasszony most mintha nem is a nagy öregre figyelt volna, hanem az újságírócsoportra, Párizs hangjára.

-- Hát mi nem vagyunk okos bolondok? Hogy Sedan után hét évvel világkiállítást rendezünk? -- kérdezte egy zömök, cvikkeres, redingotos újságíró.

Ez a megjegyzés köztetszést aratott, habár ebben a csoportban is akadt elég ellensége a harcias, tömzsi cvikkeresnek, aki még nem is olyan rég könyvkereskedősegédből vedlett át újságíróvá, majd regényíróvá.

Kollégái „a két lábon járó lexikon"-nak nevezték, amiben lehetett némi gúny, de elismerés is, káprázatos tudásának, mindenre kiterjedő ismereteinek méltatása.

A felületes vagy kevésbé művelt kollégák irigyelték ezt az univerzális tudást, szinte páratlan szakértelmet, amellyel otthonosan mozgott minden tárgykörben, legyen az képzőművészet, irodalom, közgazdaságtan, nép-

427

rajz avagy csillagászat. Ámbár vidékről jött fel, úgy ismerte Párizst, mint senki. Nemcsak házait, utcáit, tereit, de történelmét, társadalmi rétegeit, lélektanát, fejlődésének irányvonalait is.

Minderre szüksége volt nagy tervei keresztülvitelében. Az újságírással járó számtalan helyszíni riport, a terepszemle csak eszköznek számított tervezett regényciklusa megalkotásához, melyben egy nemzet regényét akarta megírni, nemcsak a valóság, de még az igazság felderítésében is.

Néhány romantikus regénye után merőben új, járatlan és váratlan útra tért a ciklus első művében, a Rougonék szerencséjé-ben. Egy család nemzedékeinek sorsát akarta megrajzolni, az átöröklés tanának alapján, figyelembe véve a környezet átalakító hatásait is.

„Hülye elmélet -- írták a maradi kritikusok --, elméleti regényírás, az épater le bourgeois elve alapján."

-- Űj társadalomszemlélet, naturalizmus, szocializmus -- vélték a haladó szelleműek.

De támadóinak és védelmezőinek két pártja között közömbös nem maradhatott senki. Az olvasóközönség mint megfellebbezhetetlen ítélőbíró mellette döntött. A kiadókat viszont csak az üzleti siker érdekelte.

Most itt hullámzottak, kavarogtak a nagy állami aranyéremmel kitüntetett festmény előtt barátai csakúgy, mint ellenségei. A képet egyaránt remekműnek tartották, mégis lesték, mint vélekedik róla a „két lábon járó lexikon". A legújabb festészeti irány bátor előharcosa, az impresszionizmus prófétája. Akinek A mestermü című regénye csak a napokban hagyta el a sajtót.

428

Zola ott állott a kitüntetett festmény előtt, és nem vélekedett. Csak nézte, nézte csíptetőjenek üveglencséin át, elballagott a többi pavilonba, jegyezgetett, szemlélődött, majd újból meg újból visszatért a kép elé.

Nem, ennek a festménynek vajmi kevés köze volt Manet-hez, Monet-hez, Renoirhoz, Degas-hoz, Sisley-hez, Pisarróhoz meg a többi piáin air-istához, akiknek képeit a zsűri kidobta a Sálon kiállítási anyagából.

Az impresszionisták prófétája talán már kissé elavultnak is érezhette ezt a barna bitumenbe festett képet, a müncheni iskola termékét. De mégis megfogta a kép varázsa, az a valami, amit nem lehet irányzatokba elskatulyázni, amit nem lehet iskolákban tanulni..

Nem „vélekedett". Csak nézte az öreg költőt és három leányát, amíg észre nem vette, hogy cvikkerének üvegei elhomályosulnak.

36

A pestiek a sugárúti Műcsarnokban szemlélhették meg a híressé vált képet, amelyet a párizsi világkiállítás aranyérme és a köztársasági elnök adományozta Becsületrend fémjelzett.

Festőjét eddig, ősi magyar szokás szerint, figyelemre sem méltatták. A csabai asztalosinasnak csak egy Szamossy nevű vidéki arcképfestő nagybátyja és később Than Mór viselték gondját. Aztán jött a vándorút Nyugatra, ugyanaz, amelyet " festmény most ellenkező irányból tett meg. Bécs, München, Düsseldorf, Párizs.

A régi Pest-Budából akkor már megszületett volt az új Budapest. A Kecskeméti-kaputól a Hatvani-kapuig és

429

onnan a Duna-partig kezdett egy új Körút tervrajza kialakulni, amely a Népszínháztól kiinduló másik Körúttal a Dunánál találkozott. Paloták egész sora nőtt ki a földből a két Körút között, és a Sugárút palotasora is jelezte, merre nyjtja majd ki a város közlekedési csápjait.

Párizs volt a mintakép. Persze, miniatűr méretekben. De a telekspekuláció sodra nem maradt el világvárosi mintája mögött. Hiszen a nagybankok márványportáljai és a peremvárosok gyárkéményeinek sora szinte párhuzamosan keletkezett.

A hirtelen híressé vált kép előtt furcsa közönség tolongott. A Lipót- és Erzsébetváros újgazdagjai, az arisztokrácia néhány műpártoló tagja, nagykereskedők és kisiparosok, budai és belvárosi hivatalnokok, ügynökök és spekulánsok, gyárimunkások és színészek, rokonlátogató vidékiek zagyva keveréke, melyet nem is a festmény, de az aranyérem vonzott a Mintarajztanoda kiállítási csarnokába.

A festészet akkor még gyermekcipőben sem járt nálunk. Inkább a kitaposott öregcipőkben. Keleti Károly romantikus tájképei, Barabás portréi, Than Mór és Lotz Károly freskói jelentették a magyar festőművészet non plus ultráját. A nagybányai, szolnoki és egyéb művésztelepeink még csírájukban sem léteztek, nem csoda hát, ha a tárlatok látogatói csak az úgynevezett kiválogatottak maroknyi csoportjából verődött össze.

Nem ezekből gyűlt az Elveszett Paradicsom megszemlélésére. Legtöbbjük azt sem tudta, mi rejlik a kép titokzatos címe mögött.

-- Ki ez az öreg pasi? -- kérdezte egy kövér, cvikkeres telekspekuláns gyermekei nevelőjétől.

430

-- Ez egy Milton nevű angol költő, kedves Gara úr.

-- És ez a három jóképű hölgyike?

-- Ezek a leányai.

-- És miféle paradicsomot vesztettek el, Árvay úr?

-- Hát azt a bizonyos bibliait, amelyből Ádám apánkat kikergették.

-- És ezen szomorkodik ez az öreg angol?

-- Nemcsak szomorkodik, de írt is róla egy tizenkét énekes költeményt, úgynevezett eposzt, ezt diktálja most az egyik lányának.

-- Szegény! Van mit körmölnie ennek a leánykának. Miért nem írja maga ez az öreg gentleman?

-- Mert vak.

-- Aha azért foglalkozik ilyen dologgal. Mint az a görög kollégája, az a hogy is hívják?

-- Homérosz.

-- Persze, persze, az én megboldogult házitanítóm, a Weisz beszélt nekem róla. Még skandálta is az eredeti görög szöveget. De én láttam, hogy ebből nem lehet megélni, legfeljebb költő vagy legjobb esetben házitanító lehet az ember, ha ilyesmikkel foglalkozik. Látja, ennek a Miltonnak még írnokra sem volt pénze, ennek a szegény leánykának kellett diktálnia.

-- Pedig valamikor kincstári kancellár is volt, csak elszegényedett.

-- Ügy kell neki! Lennék én csak kincstári kancellár, csak egy évig, biztosítom magát, kedves Árvay, hogy nem szegényednék el. Azt hiszem, ő is ezen az Elveszett Paradicsomon kesereg, ilyen szaftos állást nem tudott idejekorán kihasználni, ezért kínjában költeni kezdett. Nem fontsterlingeket, csak eposzokat. Na, ide sem hozom a gyerekeket. Lehetnek művelt emberek, csak ne

431

költsenek. Ez nem reális foglalkozás. Legfeljebb az elrettentő példa kedvéért kellene őket idehozni. Hogy így jár, aki költ. Mint káka tövén a ruca.

-- Nagyon jó. Megírom az Üstökös-nek, persze név nélkül. De azért, kedves Gara úr, azzal a „reális" pályával nincs egészen igaza. Tudja, mennyit kapott Munkácsy Mihály ezért a képért? Százezer frankot. És a műkereskedő még legalább a dupláját kereste rajta. Eladta egy amerikai milliomosnak, aztán még körútra viszi. Amint látja, ötven krajcár beléptidíj mellett.

-- Óriási. De tudja, kérem, hogy ez a Munkácsy mennyit nyomorgó«, amíg idáig vitte? És most nem is a festmény, de ez az aranyérem. Lutri az egész. Az én fiaim nem fognak festeni, csak költeni. Lesz nekik miből. Van már tizenegy telkem a Sugárúton. Naponta négy percenttel emelkednek. De kézben tartom őket. Ez a paradicsom nem fog elveszni, biztosítom magát, kedves Árvay.

Elmenőben még vetett egy megvető pillantást szegény Miltonra. Cvikkere megrezgett tőle nagy tulokorrán.

37

Es gibt nur eine Kaiserstadt, es gibt nur ein Wien! mondogatták és dalolták a bécsiek, akik már régen elfelejtették Königgrätzet, mint ahogy a franciák Sedant.

Párizs ismét a kánkánt járta,, amióta a versailles-i csapatok lemészárolták a hős kommunátokat, Bécs a valcert. És Strauss bűbájos melódiáira olyan kéknek látta a Dunát, amilyen az sohasem volt.

Nekünk nem volt nagy Napóleonunk és kis Napóieo-

432

nunk, mert van egy bölcs császárunk, aki azt tartja: addig nyújtózz, ameddig a takaród ér. Elég nagy a monarchia ahhoz, hogy szépecskén megéljünk belőle. Elég volt már a katonásdiból, szórakozzanak vele a poroszok. Legyen nekik Bismarckjuk és Moltkéjuk, nekünk Johann Strauss és Suppé kell. És a Marsmező helyett a Pratermúzeumba a hadilobogókkal!

így a bécsiek. És Paar gróf, a főhadsegéd napijelentésében megemlítette a császári felségnek, hogy itt van a Künstlerhausban az a festmény, amely elnyerte a párizsi világkiállítás ausztriai pavilonjában a nagy állami aranyérmet.

-- Ah, unser Makart!

-- Nein, Majestät, Michael Munkácsy.

-- Sapperlott, schon wieder ein Ungar!

-- Jawohl, aber in unserem Pavillon.

-- Kruzifix, immer diese Ungarn! Na, allerdings sie sind ja auch unsere Untertanen!

És a Künstlerhaus igazgatója frakkot öltött, mert a kabinetiroda bejelentette a legmagasabb látogatás napját, óráját és percét.

I. Ferenc József percnyi pontossággal jelent meg két főhadsegédével, Paarral és Bolfrasszal.

A sajtótudósitók jelentették, hogy őfelsége ez alkalommal magyar huszártábornoki egyenruháját viselte, rákveres dolmány és nadrág, nyusztprémes. fehér mente, nyestsüveg, aranysarkantyús, fehérrámás lakkcsizma, a Szent István-rend zöld-vörös nagyszalagja.

Napi programja szerint pontosan tíz percig szemlélte a képet.

-- Mondja, kedves Paar, mit ábrázol ez a festmény?

-- Felség, egy John Milton nevű angol költő egyik leá-

28 Weimari árnyjáték -

433

nyának mondja tollba főművét, Az Elveszett Paradicsom-at.

- Szép. Nagyon szép. Angol költő, francia kiállítás, osztrák pavilon, magyar festő. De bibliai téma. Ez a Milton katolikus volt?

-- Minden bizonnyal, felség. Vagy legalábbis nagyon vallásos ember.

-- Valami rémlik nekem. Nem viselt ez Cromwell idejében magas udvari méltóságot?

-- Felséged emlékezete csodálatra méltó. Kancellár volt.

-- Hohó, hiszen akkor ez forradalmár! Persze, ezeknek a rebellis magyaroknak mindig efféle témáik vannak. De Schwamm drüber, közölje a Kabinetirodámmal, hogy ennek a bizonyos Michael Munkácsynak legkegyelmesebben a magyar nemességet adományozzuk, művészeti érdemei elismeréséül. Elvégre nem maradhatunk el a franciák mögött.

-- Felséged kegyelme valóban határtalan.

Ezt a Künstlerhaus igazgatója bátorkodott kijelenteni. De vesztére. Mert nem tudta, hogy a spanyol etikett szerint csak a császár kérdésére szabad felelni.

Másnap leváltották.

38

A Múzsák szeretnek hajlékot változtatni. Goethe városa, Weimar után átköltöztek Bayreuthba, Wagner rezidenciájába, és Münchenbe, ahol a művészvilág a Caffé Lohengrinben adott találkozót egymásnak.

Persze, a hagyományos déli sörözés azért nem marad-

434

hatott el a Hofbräuban, a Paulanerbräuban, a Spatenbräuban és Gambrinus király többi székhelyein. Hiszen a potrohos, szőke szakáliú fejedelmet még Bavaria istenasszony sem taszíthatta le hordótrónusáról.

De a délutáni és esti órákban már gyülekezett a hosszú hajú, bársonykabátos, örökvidám művésznépség, a Kaulbachok, Piloty, Lenbach, Böcklin, Szinyei-Merse, Wagner Sándor, Hollósy Simon törzsasztala körül, melyet valamikor Munkácsy és elmaradhatatlan barátja, Paál László is naponta látogattak, mielőtt még Knaus mesterhez, Düsseldorfba vitt volna útjuk.

Azért valami árnyék borult erre a kedélyes művészvárosra. Bismarcknak, a „vaskancellárnak" árnyéka.

A sedani katasztrófát nemosak Elzász-Lotaringia bekebelezésére használta fel, de a bajor királyság önállóságának megszüntetésére is. Azzal vádolta a bajorokat, hogy Sedannál gyáván viselkedtek, használhatatlan katonák. Majd a porosz „drill" fog jó germán harcosokat nevelni belőlük.

Volt még egy másik árnyék is. II. Lajos király, a bőkezű mecénás elméjének fokozatos elborulása, a Wittelsbachok gyászos öröksége.

De e kettős árnyék sem tudta München fényét túlságosan elhomályosítani. A Schack Galerié és a Pinakotheka festményremekei egyre gyarapodtak, az újonnan felépült Glaspalast pedig a legszebb képtárlatok otthonává vált.

Ebben az üvegpalotában állította ki Sedelmayer Az Elveszett Paradicsomot, és a bajorok tódultak megtekintésére.

Meg kell vallani, hogy a söröshordón lovagló Gambrinus király híveit a Münchener Neueste Nachrichtenig

435

ben beharangozott francia, nagy aranyérem hozta a festmény elé, puszta poroszgyűlöletből.

De kivonult a Caffé Lohengrin művésztársadalma is, teljes számban. Hiszen ott voltak közöttük Munkácsy egykori tanárai, barátai és honfitársai. Őket nem az aranyérem vonzotta. És nem is dicsérni jöttek, hanem bírálni.

Bezzeg itt nem volt olyan egyhangú az elismerés, mint a párizsi sajtóban. Ott műkritikusok, esztéták méltatták, akik az impresszionisták, a piáin air-isták ellenében játszották ki ezt a müncheni és düsseldorfi iskolára valló enteriőrt.

Itt viszont már olyanok állottak a képpel szemben, mint a Bastien Lepage-ért és a barbizoniakért lelkesedő Hollósy Simon, a Majális ifjú festője, Szinyei-Merse, és az antik mítosz nagy költője, Böcklin.

Az akadémikusoknak túl merész és naturalista volt a kép, az ifjú nemzedéknek akadémikus.

így a müncheni sajtó visszhangjába elég disszonáns hang is vegyült.

A sajtópolémia kereszttüzében jelent meg váratlanul II. Lajos, a bajor király. Magyar barátnője, Bulyovszky Lilla hozta a Glaspalastba herrenchimseei palotájából. Unokahúgán, Erzsébet királynőn kívül az egyetlen nő, aki hatni tudott rá.

Lajos sokáig állott a kép előtt. Szinte lélegzetvisszafojtva lesték, vajon mit fog mondani.

Sokáig némán figyelte, mit mond a kép neki, végül megszólalt:

-- Hallom Milton hangját. Ti is azt hallgatjátok?

Senki sem mert válaszolni. A Beszélő Festményt dermedt némaság vette körül.

436

-- Ó, hát nem halljátok? De hiszen ti akkor mind vakok és süketek vagytok. Figyeljetek csak. Éppen azt diktálja, amit az arkangyal mond Ádámnak, amikor elhagyni kényszerül a Paradicsomot. Hát nem halljátok?

Ismét döbbent csend.

-- Jöjjön,, Kár disznók elé gyöngyöt szórni! -- fordult ekkor Lillához.

A tömeg némán nyitott előttük sorfalat. Csak néhányan hallották, amint kimenőben még azt mormogta, hogy ez a csürhe még a Lohengrint sem érti.

-- A kávéházról mondott valamit -- újságolta az egyik potrohos söriszák az odasiető újságíróknak.

-- Mit mondott?

-- Hogy csürhe jár abba a kávéházba.

-- Szegény bolond. Már azt sem tudja, mit beszél legyintett lemondóan a Nachrichten tudósítója.

Csak Lilla tudta. Ő beleélte magát az eszelősnek tartott férfi álomvilágába. El tudott hatolni vele oda, ahová a „józanok" nem tudtak. És mialatt a pompás díszhintó Hochenschwangau vára felé vitte őket, amelynek sziklabérce alatt hattyúk úszkáltak a tavon, Lilla felolvasta a magával hozott Milton kötetből az arkangyal vigasztaló szózatát:

S a világ így megyén:

Gonosz a jókhoz, rosszakhoz kegyes, Önnön súlyától szinte összeroskad; Míg ránkköszönt a nap, a jóknak Kegyelmet oszt, s a rosszat megbosszulja, És visszatér: hajdan ígért segítség, AZ asszony Magva; rég homályos jóslat.

437

Megismered majd Megváltód, Urad. S felhökberejtve jő dicsteljes fénnyel AZ Atya is, aki megsemmisíti A Sátán romlott birodalmát, s akkor A tűzben edzett s megtisztult tömegből Új ég, új föld s egy örök kor ragyog föl, Jogot, békét, szeretetet sugároz, Gyümölcse: üdv s a végtelen öröm.

(Fried István fordítása)

-- Na, ugye, maga is hallotta?

-- Hogyne hallottam volna! Hiszen az a kép beszél! Én most csak elismétlem, amit Milton akkor mondott.

Lajos szinte túlvilági gyönyörrel hallgatta a színésznő bársonyos hangját. Mintha valóban az arkangyal intézte volna most hozzá a vigasztaló szózatot.

Amikor Hochenschwangau vára felbukkant, a hattyúk taván a Graal-elbeszélés melódiája zengett.

„Messze hazában, hová nem juthattok el, fekszik egy várlak, Montsalvat neve.. . "

39

-- Felség alázatos hódolattal jelentem, hogy John Milton visszaérkezett Londonba.

A kis Victoria, akit kiterjedt rokonsága révén Európa nagynénjének neveztek, meglepetve nézett végig kegyencén, Lord Beaconsfielden.

Egy hosszú életet töltöttek közös munkában, azért megszokta Disraeli, az egykori bizarr öltözködésű dandy, regényíró, parlamenti szónok, kincstári kancellár, pártvezér, miniszterelnök váratlan elménckedéseit.

438

De most már csak egy két botra támaszkodó, csúztól gyötört, közel nyolcvanéves aggastyán állott előtte, akit múlt évben tüntetett ki a Térdszalagrenddel, a berlini kongresszuson elért, nagyfontosságú eredményeiért.

-- John Milton? Miféle Milton?

-- A költő. Anglia legnagyobb költője.

-- De hiszen az ...

-- Igen. Kétszázötven évvel ezelőtt hunyt el moorgate-i házikójában. És most mégis megjelent, a maga teljes valóságában.

A kis Victoria, akinek kegyence szerezte meg az Indiák császárnője címet, a szuezi csatorna részvénytöbbségét és gyarmatbirodalma egyrészét, most lornyonja négyszegletes lencséin keresztül pislogott az aggastyánra.

-- Micsoda tréfa ez már megint?

-- Nem tréfa. Magam láttam az Alberthallban, ezzel a két szememmel. Éppen karszékében ült, és egyik lányának, alkalmasint Deborah-nak mondta tollba a Paradise Lost-ot.

- Ah, szellemidézés? Nem is tudtam, hogy ön spiritiszta.

-- Nem én vagyok az. Hanem egy bizonyos Michael Munkácsy, kimondhatatlan nevű magyar festő.

Valóban, helytelenül mondta ki, mert Mönkekszinek nevezte, mint a kép amerikai megvásárlója is.

-- Szóval, festmény, csak festmény . . . Már egészen megijesztett, hogy ennek a dühös republikánusnak a szelleme tért vissza. Maga mindig olyan bolondos. Disraeli. így megijeszteni egy szegény kis asszonyt!

-- Csak? Legfelsőbb engedelmével, ez a szó (only) itt nincs egészen a helyén. Milton valósággal él ezen a képen. Szinte hallani a hangját.

439

-- De én nem akarom hallani! Királygyilkos! Cromwell főcinkosa!

-- Bocsánat, felség, ha a lordprotector szobra ott áll a Parlament előtt, akkor a „főcinkos" helyet foglalhat egy megfestett öreg karosszékben. És három gyönyörű leánya ...

-- Ezekről ne is beszéljen! Ez a szörnyeteg egy ifjú nőszemély kedvéért az utcára hajította őket! Talán még a királygyilkosságnál is nagyobb bűn!

-- Megható megnyilatkozása ez felséged anyai szívének. Bizony ez számomra is elég nehézséget okozott, amikor kikönyörögtcm a walesi herceg őfenségét arra az indiai útra.

-- Nem szeretem, ha Edward politikai okokból bengáliai tigrisekre vadászik. De mondja csak, Disraeli, mi történt Milton lányaival?

-- Legnagyobb sajnálatomra, nem jelenthetek egyebet további sorsukról, mint azt, hogy pereskedtek mostohaanyjukkal az örökségért, melyből apjuk kizárta őket.

-- Felháborító! Látja, ilyenek ezek a puritánok! Nincs ezekben emberi érzés!

-- Felséged tudja, hogy mindig ellensége voltam a vallási szektáknak. Az egyedül üdvözítő anglikán egyház törhetetlen híve maradtam.

-- Ősei hitén! -- kacagott a kis Victoria, annyira, hogy még hindu szolgája is elmosolyodott, aki pillanatra sem hagyta magára.

-- Őseimnek tartozom ezzel, akiket hitükért űztek volt ki Spanyolországból. Noblesse obiige!

Victoria a Térdszalagrendre tekintett.

-- Honni sóit qui mai y pense -- idézte a rend jelmondatát.

440

-- Igenis, felség. És voltam bátor kegyes engedelmével behozni hitsorsosaimat a Parlamentbe, amit Cromwel! vonakodott megtenni.

-- Hogyan tette volna meg, amikor magát a Parlamentet is szétkergette az a királygyilkos.

-- Vagyok bátor megjegyezni, hogy ez nemcsak bűne, de egyben érdeme is. Csak megerősítette ezzel úgy a Parlament, mint a királyság intézményét.

-- Igen, ő volt a sátán, aki mindig rosszat akar, de olykor akaratán kívül is jót cselekszik . . .

-- Látja, felséged, Milton is őt szimbolizálja a Paradise Lost-ban. A magas költői forma csak szentesíti a politikai hitvallást. Én, sajnos, csak prózaíró vagyok. De merem állítani, hogy regényeim mindegyike politikai célt szolgál.

-- Hallom, jelenleg is dolgozik.

-- Mit tehetne egyebet egy bukott miniszterelnök? Regényt ír. Vagy életrajzot. Jelenleg ezt a két legyet egy csapásra. Az Endymion az én életem regénye. Zsidófiúról szól, aki neje vagyona és szerteágazó összeköttetései révén magasra ívelő karriert csinál.

-- És tehetsége révén! Mert közben igen jó szolgálatokat tesz hazájának.

-- Utódom, Gladstone úr, más véleményen van. Sarlatánnak nevez. És ki tudja? Talán neki van igaza...

-- Érről majd a történelem ítél. Az nem olyan elfogult, mint Gladstone, és nem olyan ironikus, mint ön.

-- De vagy rövidlátó, vagy távollátó. És nem használ kétféle szemüveget Klió őnagysága.

-- Hogy érti ezt, kedves Disraeli?

-- Mondok egy közeli példát, Amíg engem elítélnek az afganisztáni sikeres hadjárat miatt, Mac Mahon marsaik, ezt a tehetségtelen embert, mindenképen mentegetik a

441

sedani katasztrófával kapcsolatban. Hogy a császár betegsége, a császárnő féktelen dicsőségszomja, a tudatlan tábornokok, a hadsereg dezorganizációja, a hadbiztosok tolvajlásai, a hadügyminisztérium sikkasztásai stb., stb. ezek okozták volna a débacle-t. Pedig mi az igazság? Ez az ír Mac Mahon, aki az afrikai hadjáratban, az itáliaiban és a krímiben tudott eredményeket elérni, éppen a francia földön mutatkozott teljesen tehetetlennek. Miért? Mert nem ismerte a franciák támadószellemét. Védekezni sohasem tudtak, támadni mindig. Azért kakasok vagy sasok, ahogy vesszük. Kik harcoltak Valmynál, ebben az egész Európára nézve sorsdöntő csatában? Sans-culotte-ok, akiknek még facipőjük sem volt. Rozsdás lándzsákkal, szuronyos puska híján sokan fahusánggal verekedtek, és -szétverték az emigránsok jól felszerelt, begyakorlott hadait. Mert ők támadtak. És ezt az egyetlen stratégiai és taktikai leckét sem tudta Sedannál ez a Mac Mahon. Csak a hős kommünárokat verte le a versailles-i hóhérok csapataival, ahelyett hogy a poroszokkal tudott volna elbánni.

-- Hős kommünárok? De Disraeli! Maga egész forradalmárrá lett!

-- Minden bukott miniszterelnök forradalmár. Wighból tory, toryból wigh. Talán Peel nem forgatott elégszer köpenyeget? Szerencsére, én már nem vagyok veszélyes. Örülök, ha kocsimra felsegítenek.

Victoria nevetve fenyegette meg lornyonjával. Mint ahogy már öregek ékelődni szoktak egymással.

442

40

Ha valóban él Milton azon a képen, mintahogy az eszelős Lajos király hitte, és én még ma is hiszem, akkor tudnia kellett, hogy a londoni néptömeg, amely elvonult az Alberthallban előtte, már réges-rég nem olvassa műveit. Csak a neve él még a műveltséget mímelő sznobok emlékezetének névtárában, melyből néha idézni illik a „Society" bontonja kedvéért, az Oxford-Cambridge szellem igazolására. Akár a Henley regatta vagy az epsomi Derby esélyeit. Sőt, egyesek még azt is tudni vélték, hogy a cambridge-i Trinity College könyvtárában van egy olyan kéziratos jegyzék, amelyen Milton diákkorában ötven drámatémát jegyzett fel, bibliai vagy mitológiai tárgyút.

Közszájon forgott még, hogy Milton rossz politikus, rossz férj és rossz apa volt. Hogy az Elveszett és Újrameglelt Paradicsom-ot írta., melynek első kiadása még a költő utolsó éveiben megjelent. De ha ezeknek, szonettjeinek vagy egyéb műveinek csak egy sorát is idézni kellett volna, a cilinderes urak bizony nagy zavarba jönnének. És még nagyobbá azok, akik nem viselnek cilindert. Csak a napisajtó és a képeslapok reklámcikkeiből értesülnek, hogy a híres festmény az Alberthallban tekinthető meg, délelőtt tíztől tizenkettőig és délután háromtól hatig. Illik tehát minden englishmannek megtekintenie.

A költő ezekben a napokban újra népszerű lett. A Fleet Street könyvárusai előszedték beporosodott polcaikról a Paradíse Lost legutóbbi kiadását, kitették kirakataikba is, a Munkácsy-kép hevenyészett, silány reprodukcióival vagy a régi Milton-portrék metszeteivel.

443

A költőt nem örvendeztette meg feltámasztásának eme vásári komédiája. Ezért szinte megkönnyebbült, amikor Sedelmayer megbízottai gondosan becsomagolták három leányával egyetemben, hogy előkészítsék a tengeri útra,

Bebiztosították ötvenezer fontsterlingre, aztán felrak' ták Liverpoolban a Poseidon nevű óceánjáróra.

A tengeren a költő minden bizonnyal franciaországi és itáliai útjaira emlékezett. Hiszen hullámok ritmusa ringatta, ha a sós levegő nem is hatolhatott be gondos elcsomagolásának sötét börtönébe.

A kisasszonyok kíváncsian lesték, hová sodorja őket a sors szeszélye. Nagyot néztek, amikor egy sok emeletes palota liftjén a magasba emelkedtek, aztán egy pompás berendezésű nagyszalon falára kerültek, egy Rembrandt és egy Van Dyck közé. Már az első fogadóestélyen volt alkalmuk megismerkedni a Lennox-Kennedy család apraja-nagyjával.

Angolul beszéltek ugyan, de igen furcsa kiejtéssel.

Egy szikár termetű, hosszúkás fejű, pápaszemes LennoxKennedy, a Columbia-egyetem professzora kikereste könyvei közül az Elveszett Paradicsom első kiadásának egy igen ritka példányát, és a pazar estebéd után ebből olvasott fel néhány szemelvényt, a költő és a festmény tiszteletére.

A család és a meghívottak vegyes érzelmekkel hallgatták. A professzor nem tartozott a jó felolvasók közé, álmos hangja a költemény rovására ment.

Miltonnak mégis elvitázhatatlan sikere volt. Az arkangyal vigasztaló szózatát még meg is tapsolták.

Aztán kézről kézre járt a nagy értékű első kiadás. Némelyek nyolcszáz, mások ezerkétszáz dollára is becsülték.

A festmény árát általában túl magasnak találták, az

444

ismeretlen festő ekkor még nem volt „márka". De rangját meghatározta, hogy egy valódi Rembrandt és egy valódi van Dyck közé került.

-- Ügy látszik, Sir Milton már nem emlékszik rám.

Az éjszaka csendjében szólalt meg a szomszédos arckép a falon, amikor a vendégsereg eloszlott, az inasok eltakarították a fogadóestély nyomait, a nagyszalonban a csend és setét foglalta el néma birodalmát.

-- Igaz, hogy ön testi szemeivel nem lát. De iátnoki képessége sokszorosan kárpótolta ezért a testi hibájáért

-- folytatta a hang.

-- Valóban nem tudom, kihez van szerencsém.

-- Persze, hangom után aligha ismerhet fel. Pedig több ízben is volt szerencsém önt meglátogatni a Whitehallban, a Lordmajor társaságában, amikor volt szíves kihallgatást kieszközölni számomra Cromwellnél.

-- Ott bizony sokan megfordultak, így nem csoda, ha...

-- Persze, persze. De nem akarom továbbra is türelmét igénybe venni. Manasse ben Israel, amszterdami rabbi vagyok. Barátom, Rembrandt van Ryjn festett meg. Amikor behozták ide, kedves leányai társaságában, nagyon megörültem a viszontlátásnak. Hiszen a sok idegen között egy ilyen régi ismerős . . .

-- Biztosíthatom, ez számomra is örvendetes. Ezentúl a csend és magány óráiban lesz alkalmunk elbeszélgethetni. És úgy érzem, bőven lesz miről.

-- Ha megtisztelne ezzel, valóban boldog volnék. Hi-

445

szén az ön univerzális tudása, mély bölcsessége, költőiségének szárnyaló ereje . . .

-- Ugyanezeket mondhatnám el önről. De hagyjuk ezeket a földi dolgokat. A szellemvilágban, ahova eljutottunk, már nincs nagy értéke az ilyesmiknek. A magasabb szférákban még madártávlatból sem látja, miféle csalóka álom is volt az úgynevezett földi élet.

-- Igaz. De ne feledje, dear Sir, hogy ön bájos gyermekei társaságában maradt. Én pedig Van Dycknak ezzel az önarcképével, az igazat megvallva, nem sokra mentem.

-- Bájos gyermekeim? Ugyan hagyja, elég bajom volt velük, ezt Munkácsy aligha sejtette. Még most is azzal vádolnak az utókor előtt, hogy harmadik feleségem, a szunamita leány kedvéért kizavartam őket házamból, és kiforgattam őket az örökségből. És mi az igazság? Munkácsy örökre összezárt velük.

-- Ezért csak hálával tartozik neki. Ó, ha az én gyermekeim most is mellettem lehetnének, nem lennék ilyer magányos.

-- A magány a filozófus végső menedéke.

-- És legkeserűbb önáltatása. Higgye el, ez a bájos gyermek, aki az ön halhatatlan művét írja, többeL ér Platónnál, Arisztotelésznél, Spinozánál, a kínai, hindu és egyiptomi bölcseknél, de még a prófétáknál is!

-- És ezt ön mondja, a világhírű bölcselő, akit nemcsak a zsidóság, de nem egy keresztény teológus is új messiásnak tartott?

-- Az ember idővel mindenből kiábrándul, ha, az ön szavaival élve, madártávlatból nézi a dolgokat. A földi élet zűrzavarát. Csak egyből nem ábrándulhat ki soha. A szépségből és az ifjúságból. Csak rá kell nézni erre a három Gráciára, és menten beléjük szeret az ember.

446

így, ahogy ez a mester az öröklétbe varázsolta őket. Hát nem többet érnek minden filozófiánál? Megbocsásson, én nem őket zavartam volna ki házamból, de minden unalmas filozófust, aki csak szaporítja a betűhalmazt, forogva a gondolatkörben, mint a taposó ló! És még azt hiszi, hogy őrli a gondolatok gabonáját. Pedig ez olyan liszt, amely csak keletlen, kovásztalan kenyeret ad az élet sivatagjában, amelyben vándorolnunk kell.

-- De égből hullt manna!

-- Igaz. Ráismerek a nagy parlamenti debatterre, aki egyetlen szóval is demonstrálni tudta igazát. De én, a Messiásnak hazudott istentelen, mégis ebben a három Gráciában gyönyörködöm, akiket az isteni kegyelem idevezérelt, e dollárvadászok sivár pompájú hajlékába.

-- Képes lenne még meg is kérni a kezét valamelyiknek. Én Annt ajánlom, az írástudatlant, mert ő tudta a legjobb kenyeret dagasztani. Látom, a pászkát, a nyomorúság kenyerét, nem sokra becsüli.

-- Képes lenne egy ilyen nagy szakállú, vén zsidóhoz is hozzáadni, csak hogy túladjon rajtam? -- szólalt meg mosc váratlanul a büszke Ann.

Mary nyugodtan hímezgetett tovább, még mosolygott is.

-- Ne tarts ilyesmitől. Az öreg most már nem szabadul tőlünk. A festő örökre összezárt vele bennünket.

Deborah nyugtalanul vetette fel fejecskéjét az írásból.

-- Ez eléggé elszomorító. Hát én most már mindig felolvasó és íródiák leszek?

-- Örökké semmi sem tart, csak az Örökkévaló. Ez a festmény barnával van aláfestve. A bitumenfesték -- tudnivaló -- nem tartós. Megrepedezik, aztán mi lassan lepattogunk róla.

447

-- És így megszabadulunk az öregtől, aki majd maga is lepattogzik -- vélekedett Ann.

Van Dyck meghallhatta párbeszédüekt, mert önelégülten elmosolyodott. Tudván, hogy az ő melegbarnája sokkal tovább él, mint Munkácsy bitumenje, sőt Rembrandt elsötétülő umbrája is.

Hiába, a festőkben is van némi kárörvendő irigység.

42

-- Üdvözlöm, Mister Milton!

A felelet késett, mintha a vak költő hangemlékeiben keresgélne. Végül megszólalt.

-- Különös, hogy az emberek még a szellemvilágban sem változnak. Odalent is elvárta mindenki vakságom éjjelén, hogy megismerjem hangjáról. Amikor még éles volt a hallásom, sokszor még a parlamentben vagy az államtanácsban is felismertem a beszélőt hangjáról, ami nagyon tetszett az embereknek. Később már egyre nehezebben sikerült. Pedig muzsikus létemre meg tudtam valamikor különböztetni a legfinomabb hangárnyalatokat is. Hiszen zenei érzékem és tanulmányaim ezt lehetővé tették számomra. És a hiú emberek, mert ki nem lenne az, örültek, ha felismertem őket hangjukról Abban a hitben éltek, hogy nekünk, vakoknak, szükségszerűleg kifinomodik a hallásunk. Pedig ismertem botfülű vakot is. De mindez talán nem is érdekli uraságodat. Csupán mentegetőzésképpen mondom, mert én bizony nem ismerem fel hangjáról. Alkalmasint nagyon régen hallhattam.

-- Bizony, elég régen. Valamikor ifjúkorunkban együtt kóboroltunk a napfényes Itáliában. Amikor mesterem,

448

Rubens tanácsára lementem volt a színek otthonába, hogy elsajátítsam Tiziano Vecelli bravúros és utolérhetetlen színábrázolását.

-- Hohó! Csak nem Anthonis Van Dyck.

-- Bravó! Én vagyok, teljes nagyságomban. Ügy, ahogy utoljára látott, mikor már harmadízben jöttem Londonba, I. Károly király őfelsége meghívására, ha jól emlékszem, i632-ben.

-- Az évszámra jól emlékszem, ámbár most, kétszázötven évvel később, ennek már nincs nagy jelentősége.

-- Ha úgy vesszük, valóban nem sok. Hiszen az ön hervadhatatlan művei oly frissek, dúsak és színesek, mintha csak tegnap bontakoztak volna ki, képzeletvilágának termőtalajából teljes virágpompájukban. Az én festményeim pedig ott díszelegnek Európának csaknem valamennyi múzeumában, nemegy királyi és főúri palotájában.

-- Ember, Hiúság a neved.

-- Vállalom ezt a nevet. Hiszen a mesterművek születésének titka. Hajtóereje minden szépnek és nemesnek. De egyben végzetünk is. Ön annyit írt és olvasott, hogy belévakult. És annyit festettem, hogy negyvenegy éves koromban belepusztultam. Két évre rá, hogy nőül vettem a világszép Mary Ruthwent, hiszen emlékszik rá talán.

-- Emlékszem, hiszen akkor még láttam. És a szép hölgyek sohasem kerülték el figyelmemet. Az én Marym sem maradt el mögötte szépség dolgában.

-- Meg kell vallanom önnek, hogy mesterem nejébe, a fekete szemű, aranyszőke hajú, dús idomú Heléne Fourment-ba voltam szerelmes. Nem is nősültem mindaddig, amíg meg nem leltem Londonban szakasztott má-

29 Weimari árnyiátét -

449

sát. Az én Danaémat. Akinek Zeuszként öntöttem az aranyesőt ölébe.

-- Egy szép hasonlatért vagy a mitológiához, vagy a bibliához kell ma is fordulnunk.

-- Mint témáink megválasztásában is. Megfestettem a többi sok közt az ön utolsó témáját, Sámson és Delilát is. Még szülővárosomban, Antwerpenben, két londoni utam között.

-- Sajnálom, hogy nem láthattam. De mondja csak, Mynheer Van Dyck, nem különös, hogy Itália és London után itt, Nem Yorkban újból összekerültünk?

-- Az élet és a halál fantáziája valóban kiszámíthatatlan.

43

A kecsikeszakállú, hetyke bajuszú, ragyogó szemű flamand korának egyik legelegánsabb gavallérja volt, amiről ez az önarckép is élénk tanúbizonyságot tett. így nem csoda, ha a három Hamupipőke is szemet vetett rá.

Van Dycknak is feltűnt a Milton-kisasszonyok szépsége. A Saint: James Palace-ban, Windsor-Castle-ben az udvari dámák ugyancsak elkényeztették az akkor már világhírű festőt, akit már ifjúkorában is csábítgattak a genovai, firenzei és római palazzók tüzesszemű marchesái. Bosszantotta is őket az ifjú visszautasító tartózkodása. Farnese hercegnő barátcsuhát ajánlott neki és kolostorcellát. Viszont az angol dámák éppen tartózkodó modora miatt bomlottak utána, megsejtvén, hogy valami titkos szerelem teszi bevehetetlen várrá.

Persze, azt senki sem tudhatta, hogy éppen mestere

450

neje, a szép Heléne szíve halványa. Amikor aztán harminckilenc éves korában feleségül vette Mary Ruthwent, mindenki az ifjú leánykának tulajdonította a női nemmel szemben már csaknem érthetetlen tartózkodását.

Mondják, sőt egyes költők szonettben is megverselik, hogy a földi szerelem még a síron túlra is elkíséri az embert.

Lehet, hogy van a dologban valami. Mert a kecskeszakállú flamand gavallér, aki önarcképe tanúsága szerint malomkeréknyi karimájú strucctollas kalapot, ugyancsak malomkeréknyi magasan fodrozott inggallért, pompás, lila-barna bársonyzekét hordott, a három kisasszony közül éppen Mary pillantását viszonozta, aki leginkább hasonlított az ő Maryjére.

Deborah megmosolyogta a féltékeny Ann gúnyos célzásait.

-- Mi az? Már megint veszekedtek? -- fortyant fel az öreg álmodozásából. -- Ha szülőapátok, Munkácsy ezt hallaná !

-- Netene! Tán már a szülőapaságot is eltagadná! -- csúfondároskodott. Ann. -- Ugyan, rri közünk nekünk ehhez a ... kimondhatatlan nevű pacsmagolóhoz. Tán csak nem akarja elhitetni velünk, hogy ő ...

-- Nehéz lenne eldönteni, ki az apátok, ő vagy ér. A képzelet szülöttei vagytok!

-- Akkor maga is az -- mondta Deborah. -- Hiszen magát is ő festette!

-- Csakhogy engem hiteles portréim után! Rólatok meg nem maradt fenn arckép! Kényére-kedvére voltatok bízva!

Most Rabbi Manasse szólt belé a családi vitába.

-- Engedelmével, dear Sir, a művész intuitív képze-

? ,

451

lóereje gyakran hitelesebb a leghűbb portrénál is! Ha valakinek van szerencséje gyönyörködni a kisasszonyokban, meg merne esküdni reá, hogy csak az élő modellek után készülhettek.

-- Bizonysága ennek a párizsi zsűri nagy aranyérme is -- elegyedett a vitába Van Dyck.

-- Ez mit sem bizonyít! -- replikázott a nagy öreg. Egyedül én igazolhatnám képmásuk hűségét. De, sajnos, ők még gyermekek voltak, amikor én elvesztettem volt szemem világát. Elég fájdalmas egy apának, hogy nem láthatja gyermekei szépségének kifejlését, amikor a bimbóból kipattan a feslő rózsa.

-- Vigasztalódjék, Mister Milton. Higgyen ennek a magyar művésznek. Én is hiszek neki -- vélekedett az udvarias flamand gavallér.

-- Miért? Talán bizony ön nem hízelgett I. Károlynak és a királyi családnak, amikor megfestette portréikat?

-- Semmi esetre sem! Művészi becsületemben sért, aki ilyesmit tételez fel rólam! Persze, egy ilyen királygyilkos . . .

-- De uraim! Méltatlan lenne hozzánk, ha még itt, a szellemvilágban is engednénk szenvedélyeinknek, folytatva politikai vitáinkat -- igyekezett békíteni a bölcs rabbi.

-- Ez nem politikai vita! -- tüzeskedett a flamand. Ez művészet! Mit szólna, Mister Milton, ha őt azzal vádolnák, hogy szonettjével hízelegni akart Cromwellnek? Vagy azzal, hogy ámbár versével ünnepelte Shakespeare-t, később pusztán politikai nagyravágyástól hajtva, leparanosolta a színpadról, a „puritán erkölcs" nevében?

Ki tudja, hová fajult volna az elmérgesedett szellem-

452

vita, ha az őszi reggel felderengő fényében meg nem jelennek a Kennedy lakás néger takarítói, hogy sepregessenek, törölgessenek a nagy fogadószalonban.

-- Helo, Mirjam, hogy tetszik ez az új kép?

A kérdezett merőn bámult nagy, álmatag szemeivel Az Elveszett Paradicsomra. Aztán ő kérdezett.

-- Nem tudnád megmondani, Rachel, mi a csudát akar ez a kép ábrázolni?

-- Százezer dollárt. Ennyiért vette Mister Róbert ezt a képet Párizsban. A maga szájából hallottam, amint elmondta Mister Vanemakernek. És a kép címét is: Paradise Lost.

-- Százezer dollár, csinos kis összeg. Ennyiért talán vissza is lehetne vásárolni az Elveszett Paradicsomot!

-- Attól függ, milyenek ott a telekárak.

-- Azt bízzad csak Mister Róbertre. Ö még egyszer sem fizetett rá a telekspekulációra. Mondják, már az egész East Riverside az övé.

-- És a Brooklyn Bridge részvényeinek nagy része. E,zt a főkomoniyik maga mondta a konyhafőnökne^.,

44

Az új kép nemcsak a két szemfüles néger szobaleánynak, Mirjamnak és Rachelnek szúrt szemet, de a Kennedycsalád többi háztartási alkalmazottjának is.

Az amszterdami rabbit és a flamand gavallért már kezdték megszokni, ámbár ezek sem voltak régi szerzemények. Akárcsak az a többi festmény, melyeket Mister Róbert európai körútja alkalmával Párizsban, Londonban és Münchenben vásárolt meg. Ezek az akadémikus

453

modorban megfestett zsánerképek fölöttébb békésen megfértek egymás mellett a palota negyvenhat lakó- és vendégszobájában, ebédlőiben, szalonjaiban, fogadótermeiben és irodahelyiségeiben, melyek akkor még nem voltak elkülönítve a társaság e célra felépítendő felhőkarcolójában.

-- Különös, hogy a sok Európából áthozott festmény közül éppen ezen akad meg a szeme mindenkinek -- vélekedett Róbert bátyja, Mister J. W. T. K. LennoxKennedy, a cég nagytekintélyű főnöke, a Lennox Library megalapítója, aki hatalmas műgyűjteménye alapján nemcsak a családban, de a város magasabb köreiben is szakértő számba ment.

-- Én nem látok ebben semmi különöset -- jelentette ki F. Th. M. Kennedy ezredes, a polgárháború veteránja. -- Már mindenki torkig van az arcképekkel, önarcképekkel, csendéletekkel, mitológiai és bibliai jelenetekkel is. Ez a festő szokatlan témát dolgozott fel, egy vak költő mondja tollba nagy művét egyik leányának. És micsoda költő! Micsoda művet! Hiszen ez a festő maga is költő, aki ennek a döbbenetes családi jelenetnek minden tragikumát így tudja ábrázolni, a vak öreg és a szépséges leányok költői ellentétével. Milyen belső értelmet nyer ezáltal a kép címe: Az Elveszett Paradicsom. Mi mindent vesztett el ez az ember vaksága és eszményei összeomlásának kettős börtönében. Ez a megvakított Sámson, akinek megvolt a maga Delilája is, első neje személyében.

A colonel lelkes magyarázatát megtapsolta a család.

-- Pályatévesztett egyén vagy -- jelentette ki J. C. Kennedy, a Harward egyetem professzora. -- Katonai pálya helyett mentél volna inkább műtörténésznek.

454

-- És te katonának -- replikázott az ezredes, nem kis derültség közepette.

-- Merem állítani, hogy mi Kennedyek, minden vonalon megálljuk helyünket. Farmer őseinknek nincs mit szégyellniük! -- tette le a garast a papírgyáros Kennedy, aki olajkutak fúrásával is kezdett foglalkozni.

-- Ennek a képnek voltaképpen múzeumban lenne a helye, nem magánlakásban. Hogy hozzáférhetővé válnék a nagyközönség részére is. Lám, európai kőrútján százezernyi nézője is akadt.

-- Mister Sedelmayer jó businessman. Miért maradnánk mi mögötte?

-- Vigyük amerikai körútra! Ötvencentes beléptidíjjal!

-- Megbírja az egy dollárt is!

-- Nem, ez sok. Én a negyvencentes mellett vagyok. Sok kicsi sokra megy.

-- Harminc cent! Ez elég!

-- Mi az? Lefelé licitálunk?

- Szegény Milton. Utoljára már két centért fogják mutogatni vásári bódéban.

-- Ez az Egyesült Államok szégyene lenne! Azért is, tartsunk ki az egydollárosnál.

-- Szavazást kérek!

-- Felesleges -- jelentette ki Mister Róbert kategorikusan --, a kép itt marad.

45

A kép mégsem maradt ott.

Ha el lehet mondani, hogy férfi sorsa a nő, nos, ezúttal

a festmény sorsa is Mistress Kennedy veres hajú, akara-

455

tos fejecskéjében formálódott. Asszonyi hiúság? Nevetséges, vagy éppen betegesnek is mondható, női szeszély!

Sokféle nevet lehetne adni annak a titkos ellenszenvnek, amellyel ez a tejfehér bőrű, kissé szeplős ír nő viseltetett a képpel szemben.

Féltékenység? Bármilyen furcsán is hangzik, valójában ennek kell neveznünk. És ez annál különösebb, sőt érthetetlenebb. Élő nőkkel szemben sohasem érezte, csak éppen e három leánnyal szemben.

Valósággal bosszantotta, ha Mister Róbert szemmelláthatóan gyönyörködött bennük.

Égy ízben tréfásan meg is kérdezte.

-- Nem mondaná meg, melyikbe szeretett belé?

-- Mindháromba -- felelte ugyancsak tréfásan Róbert. = Tán csak nem féltékeny? -- tette még hozzá..

- Tudja, ez nem szokásom. Pedig lehetne elég okom rá. De mégis bosszant, mit bámul mindig rajtuk?

-- A dolog egészen egyszerű. Szépek.

-- De az ördögbe is. Miért nem bámulja soha az én portrémat?

Róbert nagyot kacagott.

-- Miért bámulnám Kaulbach mester művét, amikor modelljét a maga élő valóságában is megcsodálhatom? Igaz, ezt a veres hajkoronát Tizian szebben festette volna meg, mint ez a német akadémikus, de a velencei nagymesterről kissé lemaradtunk, be kell érnünk müncheni utódjával is.

-- Eh, lárifári! Égy Kennedy megengedheti magának azt a luxust, hogy levigyen Velencébe, és megfestesse nejét azzal az olasz micsodával! Akkor aztán nem meresztgetné szemét ezekre a Milton girlökre.

Róbert most még jobban kacagott.

456

-- De darling! Hiszen ez az olasz micsoda már vagy háromszáz éve halott! öt még egy Kennedy sem támaszthatja fel. Legfeljebb ezzel a Michael Munkácsyval...

-- Nem kell! ö csak pingáljon Milton-görlöket! Nem látja, hogy ezekbe szerelmes!

Róbert meglepődött neje észrevételén.

-- Igaza van -- mondotta, hirtelen elkomolyodva. Látja, dear Mary, a női szem ösztönösen meglát olyan dolgokat is, amelyekre mi férfiak nem is gondolunk. Ezek a képzeletbeli lények .. .

-- Dehogyis képzeletbeliek! Hát nem látja, hogy élnek. Ha nem lennének élőlények, maga nem kokettálna velük oly gyakran. Utálatosak! Ki nem állhatom őket. Nagyon szeretném, ha nem lennének naponta szemem előtt. Mindenki úgy bámul reájuk, mint borjú az új kapura. Tudja, az élő nőktől nem félek. De az ilyen konkurrenciát nem tűröm.

A két néger szobalány, aki éppen takarított, széle« vigyorra húzta duzzadt száját, foguk csakúgy villogotf az ajkak résén.

Mirjam egy intéssel jelezte Rachelnak, homlokára legyintve, hogy Misszisz Kennedy nem épeszű.

így egy cseppet sem csodálkoztak azon, hogy a kép másnap eltűnt a fogadószalon faláról.

Mister Timothy, a főkomornyik, még azt is elárulta nekik, hogy Mister Kennedy a képet bátyjának ajándékozta.

457

46

Regényünk hőse, a Beszélő Festmény, így került a Kennedy-Lennox Library képtárába. Ki tudná megmondani, hogy érzi ott magát?

Ha azt hinné valaki, hogy a képek, szobrok vagy egyéb tárgyak nem éreznek, nem gondolkoznak, nem emlékeznek, ez hiába olvasta el a Beszélő Festmény történetét. De nem hiszem, hogy olvasóim között akadna ilyen. Hiszen egyikük sem maradt közömbös a Hegedű történetével szemben, amikor rejtélyes és kiszámíthatatlan útjára bocsátottam Stradivari-mat.

Noblesse obiige. Ez az én vérszerződésem olvasóimmal.

Az írás kötelez, de az olvasás is. A Betű vérszerződése szent és örök. Hiszek benne, mint az az egyházatya, aki kijelentette a szeplőtlen fogantatásra: Credo quia absurdum!

Az írás nem a legszeplőtlenebb fogantatás? És az olvasás nem a legcsodálatosabb megtermékenyülés?

Egy festmény, szobor vagy épület szemlélése, egy hegedű hangja, egy könyv értelme olyan bőkezű ajándék, mintha magától az örök szép természettől kaptuk volna, annak minden bőségszaruból ömlő csodájával. Az anyag, szellem és lélek egységének szentháromsága ez, az élet legbelsőbb lényege, értelme és vigasza. A szentek és mártírok harmóniája, jutalma annak, hogy hittek valamiben. Ez a művész, az író és az olvasó jutalma is.

Hiszek abban, hogy regényem hősének, a Beszélő Festménynek mindennapi élete is ott folytatódik, egy alapítványi közkönyvtár galériájában. Lehet, hogy néha magános, képtársai és a könyvtár látogatóinak sokasága

458

között, mint ahogy olykor mi is magánosak lehetünk a legsűrűbb emberforgatagban . . .

Lehet, hogy sokszor semmitmondó, mint ahogy mi is azok vagyunk idegenekkel szemben, akiknek nyelvét nem értjük.

Színeit megbámulja az ötszínű ember, a fehér yankee, a rézbőrű indián, a bronzbarna hindu, a fekete néger, a sárga kínai és japán. Népek és fajok, osztályok és kultúrák képviselői, de mégis egyének, akiknek lelkűk mélyén vajmi kevés közösségük van a társadalmi közösséggel, ha egy festmény előtt megállnak.

Mit mondhat ilyenkor nekik Platón és Arisztotelész, Spinoza és Kant, Krisztus vagy Buddha, Marx vagy Gandhi?

A Mű beszél, az utolsó szó, a vád vagy védelem jogán.

Vagy a Mű marad néma, sőt ennél is hallgatagabb, semmitmondó.

Szállnak, repkednek a gondolatok, könyvtárban és képtárban. Az ember figyel a szférák zenéjére, melyet testi füleivel nem hallhat meg. A betű, a szín, a vonal végtelen birodalmában, feleletet várva és keresve a legnagyobb kérdőjelre, az élet és halál kérdőjelére.

Lenni, vagy nem lenni, enni, vagy nem enni, egyformán fontos kérdés, hiszen test és lélek elválaszthatatlan. Mint a festmény színei, vonalai és tónusai a festővászontól. Mint a forma és plasztika a bronztól vagy márványtól. Mint az épületarány a kötő!, téglától, vasbetontól vagy acélüveg szerkezettől. Mint a szerep a színésztől, a hangszer az előadóművésztől.

Látszólag mily bonyolult, és mégis milyen egyszerű a felelet a nagy kérdőjelre: Opus. Igen, a Mű. Ezt én már

459

gyermekkoromban megtaláltam, amikor a lugosi Szedlacsek-ház tornácán megláttam Az Elveszett Paradicsomot.

Csak egy Munkácsy életrajz fekete-szürke-fehér reprodukciója volt, de számomra az egész világ. És ennek fényét látom ma is, öregen és vakon.

Budapest, 1961. augusztus iS.

SZ. GY.

JEGYZETEK

WEIMARI ÁRNYJÁTÉK

Ab űrbe condita (latin) -- A Város (Róma) alapításától számítva; a régi rómaiak ettől kezdve számították az időt.

Ad oculos (latin) -- Szemmelláthatóan, világosan.

Aldobrandini-szoba -- A Goethe-ház egyik terme, tulajdonképpen Juno-szoba (a Juno Ludovisi-szoborról), Goethe „nagy szobá"nak nevezte. Itt kapott helyet H. Meyer (1760-1832) Aldobrandini menyegző c. híres akvarellje is.

Alles Vergängliches. . . (német) -- Mindaz, mi elmúlik, csak földi jelkép. (A Faust II. részből; Kálnoky László fordítása.)

Ananké (görög) -- Végzet, sors; eredetileg a végzet istennője.

Anch' io sono poéta (eredetileg: pittore) (olasz) -- magam is költő (festő, művész) vagyok.

Aquila (latin) -- Sas; a Római Birodalom jelkép-madara.

Aurea prima aetas (latin) -- A legelső, az aranykor; az ovidiusi sor (Aurea prima sata est aetas) módosításával.

Aureola (latin) -- Dicsfény.

Ave Mors Imperator (latin) -- Üdvözlégy, Halálcsászár.

Ave Roma, morituri te salutant (latin) -- Üdvözlégy, Róma, a halálba menők köszöntének. (Eredetileg így kezdődött a mondat: Ave Caesar -- Üdvözlégy, császár; az ókori Rómában e szavakkal köszöntötték a császárt a porondra lépő gladiátorok.)

Bramarbas -- Holberg dán író egyik vígjátékának (Den politiske kandestöber) a hűse -- hetvenkedő katonatiszt.

Brüder, rücket. . . (német) -- Testvérek, sorakozzatok egymás mellé, szalamander, szalamander, szalamander (és ki-ki ürítse poharát fenékig), csendes ház, csendes ház.

Brüderschaft (német) -- Testvériség, barátság.

Buffalmacco (olasz) -- A XIV. század első felében élt festő; csínytevéseit az olasz novellisták -- köztük Boccaccio -- örökítették meg

461

Cavalliere di Napoli (olasz) -- Nápolyi lovag.

C'est la Hberté . . . ? (francia) -- Ez a szabadság, egyenlőség, testvériség?

C'est l'homme (francia) -- íme, az ember.

Chianti (olasz) -- Nemes itáliai borfajta.

Christbaum (német) -- Karácsonyfa.

Christian-, ante feras (latin) -- Keresztények, a fenevadak elé.

Citoyenne (francia) -- Polgárasszony, polgártársnő.

Civis Romanus sum (latin) -- Római polgár vagyok.

Classis prima (latin) -- Első osztály; az egykori német középiskola nyolcadik vagy kilencedik osztálya.

Cochonneric (francia) -- Malackodás, trágárság.

Code Napoleon (francia) -- Napóleon törvenykönyve.

Contrat Social (francia) -- Társadalmi szerződés; Rousseau nagy munkája.

Créme de la créme (francia) -- Színe-java.

Das ewig Weibliche zieht uns hinan (német) -- Az örök Női visz magasba fel. (Faust II. rész, Kálnoky László fordítása.)

Das Volk der Dichter und Denker (német) -- A költők és gondolkodók népe. (I. K. A. Musäusnak tulajdonított szavak.)

Der Traube Blut winkt. . . (német) -- Ruhánkon dicső vcsztfáli színek / Szőlő-vér villog teli kupánkban. / Cseng a penge, izzanak a szívek: / Egyek vagyunk -- s közös hazánk van. /Se vidám lakomán tedd a feladatod, / Harsogd velünk együtt: „Én is vesztfái vagyok!"

Die ich rief . . . (német) -- A szellemekkel, kiket felidéztem, immár nem bírok meg. (Idézet a Zauberlebrling-böl.)

Dies Irae, dies illa (latin) -- A Harag napja, sma nap; középkori zsoltárszöveg a Faust-bán.

Directoire (francia) -- Direktórium, a nagy francia polgári forradalom idején a legfőbb államhatalom testülete.

Dolcc far niente (olasz) -- Édes semmittevés.

Du :,!te Burschenherrlichkeit . . . (német) -- Te vén, te ragyszerű diákélet, be elhagytál.

Du bist mir über alles (német) -- Mindennél több vagy nekem; Donna Anna áriája Mozart Don Jüan c. operájából.

Ecce Homo (latin) -- íme, az ember; Pilátus híres szavai. Ejn treur Diener seines Herrn (német) -- Urának hű szolgája. Empire (francia) -- Császárság. Engli-hlike (ansol) -- Angol módra.

462

Englishman (angol) -- Angol (ember). Euer Exzellenz (német) -- Kényelmességed.

Falernói -- Nemes itáliai bor.

Farbenlehre (német) -- Színek tana; Goethe tudományos munkája.

Finita la commedia (olasz) -- Vége a komédiának.

Fontaine lumineuse (francia) -- Világító szökőkút.

Fuimus Troes! Fűit Germania! Fűit Roma! (latin) -- Csak voltunk

trójaiak, csak volt Németország, csak volt Róma -- az örök

Város; a szöveg az Aeneis-te utal. Furore (olasz) -- Lelkesedés.

Gartenhaus (német) -- Kerti ház.

Gaudeamus igitur juvenes dum sumus (latin) -- Örvendjünk hát,

amíg fiatalok vagyunk. Gedanken sind vogelfrei (német) -- A gondolat szabad, akár a

madár. Gironde (francia) -- A nagyburzsoáziát képviselő politikai párt a

nagy francia polgári forradalom idején. Globetrotter (angol) -- Világjáró. Gloire (francia) -- Dicsőség. Göd, savé our Goethe -- Isten, óvd meg Goethénket. (Eredetileg:

Göd, savé the King -- Isten, óvd meg a királyt.) Goethebein (német) -- a Goethe-féle csont. Good bye! Farewell! (angol) -- Isten veled, ég veled. Grande Nation (francia) -- Nagy nemzet. Greift nur. . . (német) -- Markolj bele az élet sűrűjébe (Faust I.

Sárközi Gy. fordítása.) Guter Haudegen (német) -- Jó kardforgató.

Hausdame (német) -- A ház úrnője.

Haute-volée (francia) -- Előkelő társaság.

Herberge (német) -- Szállóhely, fogadó.

Herr Geheimrat (német) -- Titkos tanácsos úr.

Hexenmeister (német) -- Boszorkánymester.

Hier stehe ich ... (német) -- Itt állok, és nem tehetek másként; Luther híres szavai. (A hagyomány szerint latinul hangzottak el: Hic sto, alius facéré non possum.)

Homo novus (latin) -- ,,Üi ember": aki most került be az előkelőbb társaságba, s új környezete lenézi.

Höllenzwang (német) -- Szó szerint: az alvilági erők kényszerítése. A középkor híres varázskönyvei közül számos viseli ezt a címet; itt utalás a Faust ama jelenetére, amelyben Faust egy időre fogságába ejti Mefisztót.

463

Ich bin ein deutscher Hausvater (német) -- Német qsaíádapa vágyók.

Ich kenne schon. . . (német) -- Már ismerem az én Pappenheimjeimet. Az eredeti Schiller-szöveg: Daran erkenn' ich Pappenheimer -- erről ráismerek az én Pappenheimjeimre. (Wallenstein.)

Ihr naht euch wieder schwankende Gestalten (német) -- Közeledtek megint, ti lenge árnyak. (Faust, Ajánlás; Sárközi György fordí-

II Magnifico (olasz) -- a Fenséges.

Ich bin ein Teil . . . (német) -- A kezdetben egész rész része vagyok

én. (Faust I. Sárközi György fordítása.) Imperium Romanum (latin) -- A Római Birodalom, ín médiás rés (latin) -- A dolog kellős közepén, bevezető nélkül,

köntörfalazás nélkül. Irrlichttanz (német) -- Lidércfény-tánc. Jesus Nasarenus Rex Judaeorum (INRI) (latin) -- Názáreti Jézus,

a zsidók királya. Italienische Reise (német) -- Itáliai utazás.

Kalokagathia (görög) -- A szépség és jóság eszménye. Kasperi, Kaspar -- A német paprikajancsi. Kasperltheater: bábszínház. Keine Antwort ist auch eine Antwort (német) -- Az is felelet, ha

nincs felelet.

Kleines Frauenzimmerchen (német) -- Kicsi asszonyka.

Kommilitone (latin-német) -- Bajtárs; egyetemi hallgatók megszólítása.

Lazzarone (olasz) -- Csavargó.

Légion d'Honneur (francia) -- Becsületrend.

Le jour de Gloire est arrivé (francia) -- Elérkezett a dicsőség napja. (A Marseillaise-ből.)

Liberté, Égalité, Fraternité (francia) -- Szabadság, egyenlőség, testvériség; a nagy francia polgári forradalom híres jelszava.

Lictor (latin) -- Az ókori Rómában a főbb hivatalnokok díszkiséretének tagja.

Liebe; Liebelei (német) -- Szerelem; „kis szerelem", flört.

Limes (latin) -- Határ, határvidék.

Lützowjager (német) -- Lützow-vadász. Adolf Lützow porosz lovastiszt i8i3-ban szabadcsapatot alakított a franciák nyugtalanításara („Lützowsche Freikorps", „Schwarze Schar"); jelentőségre nem tett szert, a német nép nem támogatta.

464

Lützows Wilde Jagd (német) Lützow szilaj vadászata; utalás Th. Körner költeményére, a Lützows wilde, verwegene Jagd-ta.

Maturus eminens (latin) -- Kitüntetéssel érett.

Madeira (portugál) -- Nemes borfajta.

Mater Dolorosa (latin) -- Fájdalmas anya (a szenvedő Szűz Mária).

Marsruta (francia) -- Ütírány, úti rend.

Mater semper certa, páter incertus (latin) -- Az anya személye mindig bizonyos, az apáé bizonytalan.

Mädchen für alles (német) -- Mindeneslány.

Minnesänger (német) -- Dalnok a lovagkorban.

Mitmiliz (német) -- Bajtárs.

Mors Imperator (latin) -- Halál-császár (a Halál).

Mundus vult decipi, ergo decipiatur (latin) -- A világ kívánja, hogy becsapják: csapjuk be tehát.

Musenalmanach (német-arab) -- Múzsák évkönyve.

Napóleon d'or (francia) -- Napóleon-arany, napóleon.

Nationalgarde (német) -- Nemzeti gárda.

Nobilissima lingua (latin) -- A legnemesebb nyelv.

Nomen est ómen (latin) -- A név: végzet.

Nun kommt die Wandlung . . . (német) -- Most következik a változások változása, a legmagasabb fokú átlényegülés. (Az idézet Lily Braun: lm Schatten der Titanen c. Goethe-regényéből való.)

k

Offé (francia: au fait) -- Tájékozott.

O, jerum ... (latin) -- Ó, jérum, jérum, minő változások.

Orbis terrarum (latin) -- Földkerekség.

Ős Goethense (latin) -- A Goethe-féle csont.

Padre Sancto (olasz) -- Szentatya.

Padrone (olasz) -- Gazda.

Palazzo (olasz) -- Palota.

Panem ét circenses (latin) -- Kenyeret és cirkuszokat; a lezüllött

néprétegek követelése a római császárság gazdasági bomlása

idején. Panta rhei (görög) -- Minden folyik; Hérakleitosz híres szavai,

amelyek szerint a lét állandó változás, állandó mozgás. Pater Extaticus, Pater Profundus, Pater Seraphicus stb. -- Utalás

a Faust II. része zárójelenetének alakjaira.

Páter semper incertus (latin) -- Az apa személye mindig bizonytalan. Pax Romána (latin) -- Róma békéje, az ókori Római Birodalom

határain belüli nyugalom.

30 Weímari ámyjáték --

4"5

Pecunia non ölet (latin) -- A pénz nem bűzlik, a pénznek nincs

szaga.

Pia fraus (latin) -- Kegyes csalás. Plurális majestatis (latin) -- Fejedelmi többes. Postillon (francia) -- (lovon ülő) Postakocsis. Praeclarus lucidus (latin) -- Igen kiváló. Proconsul (latin) -- Római tartomány helytartója, aki korábban

consul, tehát legfőbb állami vezető volt. Pro secundo, pro tertio (latin) -- Másodszor, harmadszor.

Quatorze Juillet (francia) -- Július 14. -- a Bastille elfoglalásának

napja, a francia nép nemzeti ünnepe. Quod dixi, dixi... (latin) -- Amit mondtam, megmondtam, amit

írtam, megírtam; ez a megmásíthatatlan véleményem. Quod érát ad oculos demonstrandum (latin) -- Ez az, amit szemmel

láthatóan bizonyítani kellett.

Rinascimento (olasz) -- Reneszánsz.

Salamander, ad libitum, eins, zwei, drei (latin-német) -- Szalamander, kedvünkre, egy-kettő-három.

Sans-culotte-ok (francia) -- Térdnadrág nélküliek; a nagy francia polgári forradalom következetes hívei, akik az udvari térdnadrág helyett hosszú nadrágot hordtak.

Sängerkrieg (német) -- Dalnokverseny.

Schiffchen (német) -- Hajócska.

Schlagwort (német) -- Vezérszó, emlékeztető szó.

Schläger (német) -- Kard.

Schwammerl (német) -- Gomba, szivacs.

Seid einig (német) -- Legyetek egyek.

Sic transit glória mundi (latin) -- így múlik el a világi dicsőség.

Sein oder nicht sein (német) -- Lenni vagy nem lenni.

Sella Curulis (latin) -- A legfőbb tisztviselők hivatali széke az ókori Rómában.

SÍ duó faciunt idem, non est idem (latin) -- Ha ketten teszik ugyanazt: nem lesz ugyanaz.

Signifer (latin) -- Katonai jelvényhordozó az ókori Róma hadseregében.

Similis simili gaudet (latin) -- Hasonló örül a hasonlónak.

Si tacuisses, philosophus mansisses (latin) -- Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

Spleen (angol) -- Életuntság; ebből: spleenes -- rossz kedvű, levert.

Stammbuch (német) -- Emlékkönyv.

466

Standesgemäss (német) -- A társadalmi rangnak, helyzetnek megfelelőien).

Tantalida (görög) -- Tantalosz, az örök bűnhődésre ítélt király

ivadéka.

Tempi passati (olasz) -- Elmúlt idők; azok az idők már elmúltak. Tedesco (olasz) -- Német. Théátre páré (francia) -- Színházi díszelőadás. Tó be őr nőt tó be -- that is the question (angol) -- Lenni vagy nem

lenni -- ez a kérdés. (A híres hamleti kérdés.) Tout Weimar (francia) -- Egész Weimar; aki csak számít Weimar-

ban valamit. Tricoteuse-ök (francia) -- Kötőnők; azok a nők, akik a nagy francia

polgári forradalom idején a különböző nyilvános tanácskozások,

viták, kivégzések stb. közönségeként sem hagyták abba a kötést. Triga (görög-latin) -- Hármasfogat az ókori Rómában. Triptichon (görög) -- Eredetileg hármas osztatú oltárkép, illetve

három részre tagolt festmény; itt három részből álló mű.

Una Poenitentium, sonst Gretchen genannt (latin-német) -- Az egyik bűnbánó nő, név szerint egykor Margaréta. (A Paust II. része utolsó jelenetének alakja.)

Ungeheuer mit einem riesigen Schwanz (német) -- Óriási farkú szörnyeteg.

Urbs Romána (latin) -- Róma városa.

Urfaiist (német) -- Ős-Faust.

Über allen Gipfeln ist Ruh (német) -- Völgyön, hegytetőkön / Csend. (A vándor esti dala. Dóczi Lajos fordítása.)

Vanitatum vanitas (latin) -- Hiúságok hiúsága, a legnagyobb hiábavalóság. (A bibliai Prédikátor híressé vált szavai.)

Verba volánt, scripta manent (latin) -- A szó elrepül, az Írás megmarad.

Vom Vater hab' ich die Statur... (német) -- Atyámtól van a termetem / S a rendes pontos élet. / Anyámtól víg természetem / S hogy szívesen mesélek / (Dóczi Lajos fordítása.)

Vultur (latin) -- Saskeselyű.

Wein, Weib und Gesang (német) -- Bor, nő és nóta.

Wer nie sein Brot mit tränen ass... (német) -- Ki kenyerét nem sózta még könnyekkel, / Ki éjeken át nem ült sírva még / Az ágya szélén, míg feljött a reggel, / Nem ismer téged, oh hatalmas Ég. / (Idézet A bárfás-ból. Dóczi Lajos fordítása.)

30« -

467

Wien liegt neben der Donau und neben dem Leben (német) -- Bécs a Duna és az élet mellett terül el. Ugyanitt: „Kühne, a merész tollú író" -- szójáték: kühn németül merész**- jelent.

Zauberlehrling (német) -- Bűvészinas; Goethe-költemény címe.

A BESZÉLŐ FESTMÉNY

Agnus Dei, Glória Mundi (latin) -- Isten Báránya, Világ Dicsősége; Jézus megjelölése.

Agora (görög) -- Piac; az ókori görög városok közéletének egyik fontos színhelye -- mint Rómában a Forum.

Ah, unser Makartl... (német) -- A, a mi Makartunk! -- Nem, felség, Munkácsy Mihály. -- Teremtette, már megint egy magyart Igen, de a mi pavilonunkban. -- Az áldóját, mindig ezek a magyarok! No, végső soron ők is a mi alattvalóink l

Argumentum ad hominem (latin) -- Személyes érv; nem a vita tárgyára utaló, hanem a vitatárs személyére hivatkozó érv.

Arma virumque cano (latin) -- Fegyverről és férfiról énekelek.

Audiatur ét altsra pars (latin) -- Meg kell hallgatni a másik felet is.

Aurea aetas (latin) -- Aranykor.

Autodafe (portugál) -- Az inkvizíció által eretnekeknek bélyegzettek nyilvános máglyahalála.

Baccalaureatus (latin) -- A középkorban a legalacsonyabb tudományos fokozat; baccalauteus: az e fokozattal rendelkező személy. A párizsi egyetemnek -- ez volt az első teljes egyetem a hallgatók megkülönböztetésére három fő fokozata volt; baccalaureusok voltak azok a hallgatók, akik még előadásokra jártak ugyan, azonban mestereik megbízásából -- mint asszisztensek -- ismétlődő órákban maguk is tanítottak; a licentiatusok az egyetem kancellárjától kapták kitüntetésüket, s ennek birtokában, ha elegendő jelét adták képességeiknek, pályázhattak a magisteri (utóbb doctori) címért ét jellegért. (Márki Sándor: A középkor története c. műve alapján.) A baccalaureatus utóbb azonosult az érettségi vizsga fogalmával.

Bellum omnium contra omnes (latin) -- Mindenki háborúja mindenki ellen.

Businessman (angol) -- Üzletember.

Cognaci liga (latin) -- L Ferenc francia király, a pápa, Velence és Milánó 1526-ban kötött szövetsége a spanyol Habsburgok nyugateurópai hegemóniájának megtörésére.

468

Colonel (francia-angol) -- Ezredes.

Confiteor, absolve animam meam, peccavil Mea culpa . . . (latin) -

Vallomást teszek, oldozd fel lelkemet, vetkeztem! Én bűnöm . . . Conquista (spanyol) -- Hódítás, gyarmatszerzés. Conquistador (spanyol) -- Spanyol vagy portugál gyarmatosító, aki

részt vett Közép- és Dél-Amerika elfoglalásában, a bennszülöttek

üldözésében, legyilkolásában.

Credo, quia absurdum est (latin) -- Hiszem, mert képtelenség. Cum Deo pro Patria ét Libertate (latin) -- Istennel a hazáért és

szabadságért.

Débácle (francia) -- Felfordulás, zűrzavar.

Debatter (angol) -- Ügyes vitázó.

De jure et de facto (latin) -- Jog szerint és ténylegesen.

Divide et impera (latin) -- Oszd meg és úgy uralkodj rajta.

English Channel (angol) -- a La Manche-csatorna angol neve. (Utalás a de la Mancha és a La Manche szójátékára.)

Épater le bourgois (francia) -- Meghökkenteni a nyárspolgárt (valamilyen merész, váratlan fordulattal, ötlettel).

Es gibt nur eine Kaiserstadt, es gibt nur ein Wien (német) -- Csak egyetlen császárváros van, csak egyetlen Bécs.

Estrada (eredetileg: estrade; francia-spanyol) -- Emelvény, dobogó.

Exegi monumentum aere perennius (latin) -- Ércnél maradandóbb emléket állítottam magamnak. (Horatius.)

Fiat justitia ét pereat mundus (latin) -- Legyen igazság, bárha a

világ belepusztul is. Portes Fortuna adjuvat (latin) -- Bátraké a szerencse, a bátrakat

segíti Fortuna (a szerencse istenasszonya).

Habent sua fata (libelli) (latin) -- (a könyveknek) Megvan a maguk sorsa.

Hét szabad művészet -- Latinul: septem artes liberales; a középkori keresztény iskolarendszer tantervi alapja, amely felölelte a grammatikát, retorikát és dialektikát (trivium), valamint az aritmetikát, geometriát, asztronómiát és muzsikát (quadrivium).

Honni sóit qui mal y pense (francia) -- Szégyen arra, aki rosszra gondol (az angol Térdszalagrend jelmondata).

Hosszú Parlament -- Angolul: The Long Parliament. 1640 őszén ült össze; ez a parlament fogta össze Nagy-Britannia antifeudális erőit és indította meg a harcot I. Károly abszolutizmusa ellen.

469

Inter arma silent Musae (latin) -- Háborúban hallgatnak a múzsák.

Karavclla (franciául caravelle) -- 300-500 tonnás három- vagy négy-

árbocos vitorlás. Konstelláció (latin) -- A csillagok állása.

Lacrimae Christi (latin) -- Krisztus könnyei: nemes olasz bor neve. Lasciate ogni speranza voi eh' entrate (olasz) -- Ki itt belépsz, hagyj

fel minden reménnyel. (A dantei Pokol jelmondata. Babits Mihály

fordítása.) Levellerek (angol) -- „Egyenlősítők"; a XVII. századi angol polgári

forradalom idején kispolgári forradalmi-radikális párt. Lordprotector, High Lordprotector (angol) -- Védnök-lord; Crom-

•well i6j3-ban vette fel ezt a címet, miután feloszlatta a Hosszú

Parlamentet (1. ott), és megteremtette katonai diktatúráját, a

Protektorátust. Lucus a non lucendo (latin) -- Az erőltetett, fonák szómagyaráz-

gatások példája: a „lucus" -- erdő -- onnan kapta e nevét, hogy

„non lucet" -- azaz sötét.

Magister (latin) -- Mester, tudós. L.: baccalaureatus-nál.

Marannos vagy marannus (spanyol) -- Az inkvizíciótól való félelmében megkeresztelkedett, de valójában hitéhez tovább is ragaszkodó, spanyol zsidó.

Maturandus (latin) -- Érefségi előtt álló.

Mayfair-fashion (angol) -- A Mayfairen -- vagyis ebben az előkelő londoni negyedben -- uralkodó divat. .

Monsignore (olasz) -- Uram; katolikus főpapok megszólítása Olasz-

Noblesse obiige (francia) -- A nemesség kötelez; a rang, a cím megfelelő viselkedést kíván meg.

Noli me längere (latin) -- Ne érj hozzám.

Noli turbare circulos meos (latin) -- Ne zavard meg köreimet. (Arkhimédész híres mcndása.)

Nonconformisták (latin) -- Angol protestánsok, akik nem fogadták el az i6Ő2-ben kötelezőnek nyilvánított anglikán egyházat. (Conformista a. m. anglikán.)

Non plus ultra (latin) -- Túl ezen már nincs semmi.

Omnia vincit Ámor (latin) -- A szerelem mindent legyőz. Orbis terrarum (latin) -- Földkerekség.

470

Paradise Lost (angol) -- Lutter Tibor John Milton c. művében A Paradicsom elvesztésé-nek fordítja. Szántó György a hagyományosabb Elveszeit Paradicsom címet tartja meg.

Pax vobiscum (latin) -- Béke veletek.

Poéta laureatus ét doctus (latin) -- Koszorús és tudós költő.

Presbiteriánusok (görög-latin) -- Angliai kálvinisták; Cromwell ellen i(>47-ben államcsínyt szerveztek.

Proconsul -- Itt: utalás Pontius Pilátusra. A szó értelmét illetően lásd a Weimari árnyjáték jegyzeteit.

Protector (latin) -- Védnök. Lásd: Lordprotector.

Puritánok (latin) -- Protestáns szekta, amely feladatául tűzte ki, hogy az anglikán egyházat megszabadítja a katolicizmus maradványaitól és a király beavatkozásától.

Queen Elizabeth (angol) -- Erzsébet királynő.

Quod licet Jovi, non licet bovi (iatin) -- Amit szabad Jupiternek,

nem szabad az ökörnek. Quousque tandem . .. (latin) -- Ugyan még meddig . . . (Cicero

Catilina ellen tartott híres beszédéből.)

*

Salvavi animam meam (ill.: Dixi ét salvavi animam meam) (latin) -- Elmondtam, s ezzel megmentettem lelkemet, könnyítettem lelkemen.

Sámson Agonistes (görög) -- Küzdő Sámson.

Santa Hermandad (spanyol) -- A városok szövetsége az egykori Spanyolországban, mely fegyveres erővel és saját bírósággal rendelkezett.

Sapienti sat (latin) -- A bölcsnek ez elég; okos ember kevés szóból is megérti.

Schwamm drüber (német) -- Szivacsot rá; felejtsük el.

SÍ vis pacem, pára bellum (latin) -- Ha békét akarsz, készülj fel a háborúra.

Speaker (angol) -- Az argói parlament elnöke.

Terra incognita (latin) -- Ismeretlen föld.

Tout comprendre c'est tout pardonner (francia) -- Mindent megérteni annvi, mint mindent megbocsátani.

teni annyi, mint mindent megbocsátani.

Ultima ratio (latin) -- Utolsó érv, utolsó lehetőség.

Utópia Insula (görög-latin) -- Morus Tamás híres művének teljesebb címéből: De optima rei publicae statu deqeu nova insula Utópia - A legjobb államformáról és az újonnan felfedezett

471

Utópia (Sehol) szfgéléről. (A mű teljes címe a kor szokásainak megfelelően ennél még jóval hosszabb.)

Waldensek, illetve piemonti (francia) -- XII. és XIII. századbeli délfranciaországi eretnekmozgalmak.

Werd' ich zum Augenblicke sagen . . . (német) -- Ha a perchez szólnék csengve: / Szép vagy! Maradj l.. . (Faus' I. rész. Sárközi György fordítása.)

Whitehall (angol) -- A minisztériumok utcája Londonban.

TARTALOM

Előszó (Benedek Marcell)

5

Weimari árnyjáték

13

A beszélő festmény

269

Jegyzetek

461

A kiadásért felelős a Magvető Könyvkiadó igazgatója • Felelős szerkesztő Jólesz László • Védőborító és kötésterv Urai Erika • Műszaki vezető Beck Péter • Műszaki szerkesztő Haas György • Kiadványszám 283 • Terjedelem 23,8 (A/j) ív • Példányszám 10 600 MSZ 5601-59 és 5602-55

MA 97 -- d -- 6365

63/30814. Franklin-nyomda Budapest,

VIII., Szentkirályi u. 28.