Surányi Miklós
1
Regen Richard orgonaművész és komponista a passau-bécsi vonattal érkezett Budapestre, és innen Pécs városa felé igyekezett. Regen magával hozta feleségét s a szőke, szenvedő arcú, halavány asszonyt két karjában vitte föl a vasúti kocsi lépcsőjén. Benn a fülkében fáradtságtól és gondosságtól remegő kézzel sarokba ültette, helyét apró párnákkal puhára bélelte, és megsimogatta az asszony arcát.
- Örülsz, hogy Magyarországba jöttünk? - kérdezte Regen. - Pécs bizonyára szelíd, jókedvű és hallgatag vidéki városka, a püspök nagyon dicsérte... egészséges levegő, tiszta forrásvíz és szőlőskertek a domboldalon... jó lesz?
- Jó.
Az asszony sápadt arcán bizonytalan mosolygás suhant végig. Regen kedveskedve folytatta:
- Boldog vagyok, hogy új környezetbe, más levegőre, üde falusi csendbe vihetlek téged.
- Regensburg is jó hely, ugye? - sóhajtott az asszony, aki - úgy látszik - most is az öreg kőhídra, a stadtamhofi kertekre s a Sedan utca sarkán levő kis házra gondolt, amelyben egyetlen leánykáját az első hangjegyekre tanítgatta.
- Regensburg?... Most talán egy másik Regensburgba megyünk... levegőváltozásra - mondta Regen kissé bátortalanabbul.
E pillanatban egy hosszú, szőke öregúr lépett a fülkébe. Az arcán ezer ránc vonaglott akkor is, amikor hallgatott. De a szeme fiatalosan, kéken ragyogott, és barátságosan nézett a művészre.
- Szabad?
Leírhatatlanul sovány volt az öregúr, és sűrű, szőke haja kétfelé fésülve úgy feküdt kicsiny koponyáján, mintha paróka volna. Szabálytalan, fonnyadt és beteges volt az arca, de mozdulataiból, köszönéséből és különösen verőfényes kék szemének pillantásából megmagyarázhatatlan öreges báj sugárzott mégis. Bőrtáskáján furcsa, gyöngyhímzésű címer ékeskedett. Ezt gondosan elhelyezte, kesztyűs kezével végigsimította ülőhelyét, és letelepedett. Kiaszott lábszárait egymásra rakta, és kedvtelve nézegette finom, vékony, nőiesen keskeny cipőjét. Közben az arca ráncba borult, fogait hirtelen összecsattogtatta, és mormogott valamit.
- Késünk. Már elkésve indulunk. Rongy dolog ez a vasút. Rongy intézmény. Csupa felületesség, pontatlanság és hanyagság. Nemde, uram?
Regen nem értette. Az öregúr németül folytatta:
- Hova utaznak, ha szabad érdeklődnöm?
- Pécsre.
- Ah! Pécsre?... Én is. Köszönöm.
Egy darabig mind a hárman a füstös, zajos, piszkos pályaudvart nézegették. Egyszerre azonban Regen asszony az útitárs felé fordult:
- Milyen város az a Pécs?
Az öregúr lovagiasan, ruganyosan, előkelő mozdulattal fölugrott. Meghajtotta magát, és összeütötte bokáját, mint ahogy régi, romlatlan, finom gavallérok szokták.
- Péterffy György vagyok, főlevéltárnok a vármegyénél, ha asszonyom megengedi.
Regen is bemutatkozott, s az öreg archivárius újra leereszkedett ülésére.
- Hogy Pécs milyen város?
Péterffy néhány másodpercig csak fogait csattogtatta. Homlokán és szeme körül a ráncok összefutottak, mint térképen apró erei egy folyó deltájának. Aztán mosolygott, s a ráncok között nagyon szimpatikus és jókedvű kék szeme rácsillogott az asszonyra.
- Én szeretem azt a kisvárost. Az igaz, hogy csak tíz éve lakom benne, és szerencsére senkit sem ismerek személyesen.
- De a város?
- Szép. Éppen olyan, mint a többi kisváros. Újabban tele van művészettel, s ez egy kissé kiforgatja eredeti karakteréből.
- A püspök tette ezt, ugye?
- Igen. Dulánszky püspök nagyszerű ember. A pécsiek azonban nem szeretik.
- Csodálatos.
- Nem csodálatos. A püspök idegen művészeket telepít maga köré. Idegenekkel építteti a dómot, idegeneket szerződtet a székesegyház zenekarába, és ez a magyaroknak fáj... Persze, az egyes művészeket aztán mindenki szereti, becézgeti, magasztalja, ünnepli, de a rendszer, az fáj.
- Igaza van - jegyezte meg az asszony, s tovább kérdezősködött a városról, amelytől kissé félt, aminthogy az ember minden új helyzettől fél, amellyel életében meg kell barátkoznia.
- Van szép temetője a városnak?
- Lombos öreg fák, korhadó keresztek közel egy tóhoz, ahol mindig vidám csónakázás folyik. Élet a halál szomszédságában, de az élők és a halottak nem törődnek egymással.
- Igen - felelt bágyadtan az asszony -, az élők elfelejtik a halottakat.
- A halottak pedig semmi részvétet nem éreznek az elevenek iránt - mosolygott az öregúr.
Az asszony, aki szemmel láthatólag szenvedett, csodálkozva és tisztelettel nézte Péterffyt. Az öreg, sovány, roskadt ember, aki tréfál a halállal...
A vonat kifutott a házak közül, s a budai hegyeket megkerülve, egyhangú, sík földeken nyargalt tovább. A három utas nagyon összebarátkozott, s Péterffy bőbeszédűen és szívesen mesélt arról a városról, ahova igyekeztek.
Elmondta, hogy minden vidéki város szép, s ezt csak a kisvárosi emberek nem tudják. A bennszülötteknek fogalmuk sincs a saját életük szépségéről, mert az élet egyáltalában csak úgy ér valamit, ha kívülről nézi az ember.
- Hogy gondolja ezt, tisztelt uram? - kérdezte halkan, de barátságos vonzalommal az asszony.
- Úgy értem, hogy az életet színjátéknak kell venni, amiben öröm és fájdalom, nevetés és könny, minden egy művészi gondolat szolgálatában áll. A szituációkat egy színpadi kép egységében kell nézni, a színházi rendező szintetizáló szemével, a festő naiv és érzéketlen érzelmességével, mindent úgy, ahogy van, mint egy jelenetet a történelemből, mint egy szeletet a természetből, mint egy tablót a fölvonásvégeken. Akkor minden szép és kibékítő, ha megengedi, asszonyom.
Az öregúr fogsora úgy csattogott, mint egy spanyol táncosnő castagnettája. Sovány, fehér, kéken erezett ujjaival beszéd közben szögletes vonalakat írt a levegőbe, mintha az emlegetett színpadi képeket bütykös hüvelykével oda akarná rajzolni. Mosolygása, szeme pillantása azonban megszépítette ráncos, sárga, száradt arcát, és mintha a nyakkendőjébe tűzött elefántcsont halálfej is kedélyesen helyeselné az öregúr derült életfilozófiáját.
A német hölgy kissé meglazította nyakán a kendőjét, és érdeklődve nézegette egy darabig Péterffyt.
- És ön, uram, mindig csak ilyen színpadi jelenetekkel nézte az életet?
Az öregúr összeráncolta homlokát, s fején hátratolta a bőrt, amitől parókaszerű hajának minden szála az égnek meredt.
- Én?... Hja, persze!... Ez ügyes és fogas kérdés volt, asszonyom... Sajnos, az ember csak öregségére ismeri meg titkait a kellemes és derült életszemléletnek.
- Ugye? - mosolygott az asszony -, látja, könnyű szép elméleteket kigondolni, de nehéz ám élni.
- Szolgálatára, asszonyom! Persze. Persze... De csak az az ember tud okosan gondolkodni, aki sokat és sokszor cselekedett oktalanul. A jó tanács értékét csak azok ismerik, akik nem fogadták meg a jó tanácsot. A boldogságról csak az tud beszélni, aki nagyon közelről ismeri a boldogtalanságot. A jó levegőről egy ólombányásznál vagy egy tüdőbetegnél kell kérdezősködni. Persze, persze...
Az öreg archivárius szaporán köhécselt, és nagy, kék pettyes zsebkendőjével erősen törölgette a homlokát.
- Egyet azonban mondhatok önnek, asszonyom. Csak önzéssel lehet boldogulni ezen a tarkabarka, ügyesbajos világon. Csak begombolkozva, száraz részvétlenséggel, magasan hordott fővel, becsukott szívvel és olyan szemmel, füllel, amely csak azt látja és hallja meg, amit akar. Föl a fejjel, asszonyom! Önzően, hidegen, finom zárkózottsággal, nem kérni, nem is adni, nem vegyülni bele az élet harcába, nem vállalni semmivel közösséget, nem gyűlölni, nem szeretni, csak szemlélődni, érdeklődni, ha tetszik, meg-megállni, ha jólesik, továbblépni, bámészkodni, asszonyom, bámészkodni, fölemelt fővel, hideg, pogány számítással... Ezt mondom én, vén kormányosa egy kis hajónak, amely sokszor recsegett, ropogott az összecsapódó hullámok tetején... csak ezt mondom, ha jót akarok mondani és hasznos útravalóval akarom megtölteni barátom üres tarisznyáját.
A vonat sebesen rohant egyik állomásról a másikra, a nap hol az egyik, hol a másik ablakon dugta be sugaras fejét, az öreg levéltárnok lassan-lassan elálmosodott, fejét oldalt hajtotta és elaludt. Egy-egy zökkenésnél föl-fölriadt, s mintha titkolni akarná szundikálását, álmosságtól rekedt, hurutos hangon megismételte:
- Semmi szentimentálizmus. Csak nyílegyenesen előre! Föl a fejjel! Önzés, asszonyom, okos, hideg, tiszta, művészi önzés!
Regen Richard ilyenkor fölkapta a fejét, és összerándult a válla.
- Önzés!
Ez a szó most különös hatással volt Regenre. Bántó, kegyetlen, dühös és ördögien csábító egy szó. Önzés.
A komponista a feleségére nézett, aki évek óta beteg. Okos, derék és kellemes feleségére, akinek szép szőke haja most is dúsan és kacéran hullott egyenes, fehér, felhőtlen homlokára, de kiálló arccsontjai, vértelen ajaka, hosszú, sovány, kékessárga kezei láttára elfacsarodott Regen Richard szíve. Lehet-e most önzésről, hideg, nyugodt, művészi érzéketlenségről beszélni, most, éppen ezzel a szenvedő asszonnyal szemben, aki mindig eszébe juttatja a halált, amely körülötte ólálkodik, és minden pillanatban elkoppanthatja benne a gyengén pislogó kis kanócot, az élet satnya olajában imbolygó kis lángocskát.
Regen Richardné asszony harmincöt éves volt mindössze, de két esztendő óta alig lehet őt az eleven emberek közé számítani. Szívbajban szenvedett, az orvosai megállapították, hogy fő artériája olyanra vastagodott, mint egy gyermek karja. Egy cseppnyi izgalom vagy a vérkeringés egy véletlen apró alteriációja... a szegény teremtés úgy vánszorog az ura oldalán, mint aki tudja, hogy a sors egy intésére bármely pillanatban a halál nagy, sötét vermébe zuhanhat...
Regen Richard ezelőtt tizennégy esztendővel Münchenben vette feleségül Waldburg Clementinát, a Hofkapelle húszesztendős, szép és álmos szemű szopránénekesnőjét. Clementina akkor már özvegy volt. Két évvel azelőtt, 1866-ban lett Witmann püspök unokaöccsének, Witmann Róbert tanárnak a felesége. Férje a regensburgi 11. számú gyalogezredben még ugyanabban az esztendőben, június közepén, hadba vonult a poroszok ellen, akik Károly herceg és Van der Tann tábornok seregeit már júliusra tökéletesen megverték. Bajorország a harcok után ötszázötvenegy négyzetkilométernyi területet, Waldburg Clementina pedig az egész világot elvesztette. Férje elesett, s ő egy kis leánykával a szíve alatt, mint ijedt madárka, tétován nézett maga körül. Semmije sem maradt, csak a hangja, s néhány hónap múlva ezzel a lágy és tiszta szopránnal egy kis bölcső fölött énekelgetett ősnémet altatódalokat... Így született 1867-ben az elesett Witmann Róbert leánya, akit édesanyja az imádott Lind Jenny nevéről kívánt elkeresztelni. Lind Jenny egyszer, életének ragyogó alkonyán, fejedelmi magasságból leszállva, egy jótékonysági koncerten nagyon megdicsérte Waldburg Clementina szopránját, s a kis szőke templomi énekesnő a maga életének ezt a legnagyszerűbb momentumát kis leánykája nevében örökítette meg.
Ezzel a kis árvával vette el Regen Richard Witmann Róbert özvegyét, és tizennégy esztendőn keresztül éldegélt vele a Sedan utcai ház erkélyén.
A vonat megállott, és az öreg archivárius fölriadt az álmából.
- Föl a fejjel! - csattogtatta erélyesen -, csak előre, nyílegyenesen előre, uraim!
Regen összerázkódott. Feleségére nézett, aki betegen, halálos gyengeséggel, eltikkadt lélegzettel pihegett plédjei és sáljai között. Regenné aludt.
A vonat prüszkölve, zakatolva, szuszogva megindult, s egyik sínről a másikra átszaladva megrázkódott, zökkent, kattogott, s folytatta egyhangú, unalmas útját Pécs felé.
Regen nem tudott aludni. Esze a múlt és a jövő ágasbogas, fojtó levegőjű erdejében barangolt.
Jó volt-e Regensburgot elhagyni? Az öreg, csendes, kanyargós, szűk utcákat, ónémet házaival és középkori hangulatával? A papokat, akik fölnevelték, tudományokra és zenére tanították, ahol annyit bámulta Kepler lakóházát és a pompás kis kocsmát, amelyben kék ruhás lányok hordják a sört, ahol annyit csodálkozott a Watmarkton büszkélkedő Góliáton, bújócskát játszott a dóm pillérjei között, s hatalmas rohamokat intézett Prunn várának meredek sziklái ellen, ha társaival kirándulást tett Altmühltalba. Apja, öregapja, szépapja mind muzsikusok voltak, és mind a dóm környékén éltek. Már vérükben volt a zene és a vallás, és ez a két szép ópiumos fluidum át- és átitatta az ereiket, és szinte természetükké vált, anélkül hogy meggyőződéssé vagy lelkiismereti ügyükké finomult volna. Zene és vallás: mind a kettő kenyeret adott a Regeneknek, s intim rokonságba hozta őket a dómmal, a római egyházzal és a jó Isten személyével. Az Istenhez közelebb állónak tartották magukat, mint a dómprebendisták, mert ők apáról fiúra a templom szolgálatában állván, beleszülettek az Isten udvartartásába, mint az uralkodók a maguk fejedelmi székébe. Ennélfogva nem tudták másképp elképzelni, mint hogy az ember vasárnaponkint a dómban énekel vagy orgonál, hétköznap a városi zenekarban hegedül, vagy a rézkürtöt fújja. Közben hosszasan, de szolidan és megelégedetten sörözgettek a régi kolostorok és alapítványok pincéiben, a Bischofshof, az Obermünster vagy a Thomaskeller boltíves, oszlopos helyiségeiben. Egy szép napon aztán meg is házasodik az ember, mert a nőtlenség olyan, mint az egyszólamú ének: gyönyörű szép eleinte, de unalmas és végevárhatatlan lesz idővel. Hiányzik belőle az édes disszonancia, mely után olyan jó fölolvadni egy finom és érzéki átmenetben a harmónia felé.
A komponista apja, Regen Ádám is megházasodott egy ilyen szép napon, és a feleségét Kuchel Évának hívták. Ádám és Éva... Bizonyára e két név találkozása okozta, hogy összeházasodtak, s talán azt is, hogy egymással olyan boldogan és szépen éltek. Ádám napról napra vidáman sörözött a Thomaskeller oszlopai alatt, Éva pedig megszülte Richardot, éppen aznap, amikor Lajos király a Stauf mellett épült Walhallát megnyitotta. Rengeteg néptömeg gyűlt egybe e napon Regensburgban, nagy ünnepélyeket rendeztek a polgárság örömére, a várost kivilágították, s így vonult be az életbe 1842-ben, október 18-án Regen Richard, s ezt az ünnepélyes fogadtatást nemcsak a szülők, de a dóm prefektusa is nagyon jó jelnek tekintették.
- Ez azt jelenti - jegyezte meg a prépost -, hogy a kis Richard nagy muzsikus lesz, és tiszteletére nem egy várost fognak kivilágítani, és mindenütt úgy fogadják őt, mint egy királyt.
Az első emlék, amely Richard agyában megmaradt, a nagy regensburgi dalosünnep volt, amelyet ötéves korában végighallgatott. Hatesztendős volt, amikor a negyvennyolcas forradalmak viharai közepette, május havában az osztrák hadsereg végigmasírozott a városon Itália ellen. A lakosság körében nem volt túlságosan lelkes a hangulat, s Éva asszony inkább a vidám és szépen éneklő olaszokért hevült, mint a barátságtalan és unalmas osztrákokért.
- Ennek a muzsika az oka - magyarázta Ádám, aki viszont inkább rajongott a Schubert-zenéért, mint az olasz melizmáért.
Ádám az egyházi zene tisztaságáról szép könyvet írt, amelyet mindenki dicsért, ámbár senki sem olvasott. Még Éva is csak itt-ott lapozgatott a könyvben, s tovább lelkesedett a belcantóért, a cifra éneklési stílusért, a Figuralgesang érzékcsiklandozó szépségeiért.
Richard életének ezután a dómprebendisták szabták meg irányát és ütemét. A dómhoz közel, a javadalom régi házában éldegélt huszonhárom társával, a templom karnagyának és az iskola prefektusának felügyelete alatt. Karéneket és zenét tanult, és megismerkedett az orgonával. A jezsuiták tervei szerint itt faragtak belőle embert kanonokok és káplánok, akik az életet a Missale négyes vonalrácsán keresztül nézték, mint rabmadarak az állatkert publikumát. De a gyermekek vidámak voltak és akasztófáravaló gézengúzok - mondta a prépost, aki őszintén csodálkozott azon, hogy a jezsuiták módszere mellett a fiúk nem felejtettek el sem nevetni, sem csintalankodni.
Vasárnap azonban a kis Richard is komolyan és méltóságteljesen vonult huszonhárom apró társával a nagy misére, amelyen kisded torkukból a legszebb gregoriánus melódiákat röpítették ég felé. Ilyen szépen csak a sixtusi kápolna gyermekkórusa énekelt, s ha idegen művész vetődött a dómba: csaknem fölkiáltott a bámulattól és a gyönyörűségtől. Regen azonban csak arra emlékezett, hogy alig tudta kivárni az Ite missa est megváltó taktusait, amely után boldog labdázás és birkózás következett. Közben a prebendisták háza előtt álló P. Josephus Placidus Heinrich Szent Benedek-rendi szerzetes, matematikus, fizikus és asztronómus emléktáblájára rendeztek céllövészetet, s ez sokkal szebb és fontosabb mozzanat volt a kis énekes madarak életében, mint Gergely pápa Missaléja.
Boldog és hasznos korszak volt ez a néhány esztendő, s Regen most bűnbánó szívvel szeretné megcsókolni az öreg prefektus kezét, aki annyi türelemmel verte fejébe az ellenpont, a fúga, a transpositio, a quintaton, a principál s a Koppel titkos tudományát, amely nélkül orgonistaművész az életben aligha boldogulhat. E szép és emlékezetes időnek hamar vége szakadt, s Regen drezdai, lipcsei és müncheni zeneiskolákban tanulta tovább a mesterségét. Münchenben történt - huszonhat éves korában -, hogy egy kantatéja, amely a szamariai asszony történetét dolgozta föl, példátlan sikert aratott a zenevilágban. Ha Regen erre gondolt, mindig egy fejjel magasabbnak s egy hatalmas csalódással gazdagabbnak látta önmagát. Az a Regen, aki a kantatét írta, bizonyára egy másik Regen volt. Egy démon íratta vele a muzsikát, aki, mikor megnyitotta előtte a hírnév, dicsőség és nagyság kapuját, egyszersmind megbénította a lábait, hogy ezen a kapun sohase tudjon belépni az ígéret földjére.
A "Szamariai asszony"-t a drezdai filharmonikusok mutatták be, az összes lapok magasztaló himnuszokat írtak róla, az Ehrbar cég megvette, sok szép arannyal megfizette, a kantate városról városra járt, s ennek nyomán Regen korrepetitori állást kapott a drezdai színházban, majd maga Bülow hívta meg a müncheni Wagner-előadásokra, hol a "Nürnbergi Mesterdalnokok"-nak az udvari színházban történt előadása után mint karvezetőt szerződtették. Gottfried Semper új színházat tervezett Münchenben, s annak lett volna Regen egyik korrepetitora. A színház nem épült föl, de a városi Redoutban előadták a "Szamariai asszony"-t, amelyben a szopránszerepet bizonyos Waldburg Clementina, a dóm első szólistája énekelte. Richard megházasodott, s Clementina még néhányszor elénekelte férje híres kantatéját Kölnben, Lipcsében és Regensburgban... Aztán valahogy elfelejtették a "Szamarai asszony"-t, mert újat vártak Regen Richardtól. A művész azonban nem tett egyebet, mint szerette a feleségét, buzgón vezette az udvari színház kórusát, ünnepnapokon megszólaltatta a dóm orgonáját, s ilyenkor a müncheniek mindig megkérdezték:
- Ejnye, ki játszik ma az orgonán? Ilyent még nem hallottunk.
És minden alkalommal csodálkoztak, hogy a nagy művész közöttük él, Regen Richardnak hívják, egyszer írt egy kantatét, de azóta megházasodott.
Regen Richard pedig élt, éldegélt, szép szőke szakállt növesztett, házat vett, jó hegyi borokat ivogatott, és mindennap föltette magában, hogy holnap korán fölkel, és megkezdi a második nagy kantatét, amelynek tárgyául Sodoma pusztulását és Lót menekülését választotta. Clementina is biztatta erre, és együtt olvasgatták a bibliából: "...Mivelhogy Szodomának és Gomorrhának kiáltása megsokasodott és mivelhogy az ő bűnük megnehezedett... elveszítem e városokat. És bocsáta az Úr Szodomára és Gomorrhára kénköves és tüzes esőt és elsüllyeszté ama városokat és azt az egész vidéket és a városok minden lakosait. És kiküldé Lótot a veszedelemből."
Egyszer, egy báli éjszakán rosszul lett, elájult és görcsökben vonaglott a fiatal asszonyka, és Regen Richardné azóta szívbajos, beteg, halálra vált teremtés, aki minden este úgy búcsúzik el az urától, mint aki fél, hogy holnap reggel már nem nyitja föl a szemét. Regenék elhagyták Münchent, visszamentek Regensburgba, ahol a művész másodkarmestere lett a dómnak. Itt úgy élt, mint egy hivatalnok. A nap bizonyos óráiban dolgozott, aztán a feleségét becézgette, este elment sörözni a Thomaskellerbe, s vacsorára visszatért a Sedan utcai kis házba, ahol Clementinát virrasztva és sírdogálva találta.
- Meghalok, Richard, és nem tudom, mi lesz kicsike leányomból.
Regen vigasztalta a beteg asszonyt, és megígérte, hogy Jennykét hazahozatja a Cecília-egyesület nevelőintézetéből, ahol hatéves korától fogva apácák gondozták.
Az asszony ilyenkor megcsókolta Regen homlokát, elaludt, és nehéz lélegzettel átálmodta az éjszakát. Reggel aztán figyelmeztette urát, hogy jobb, ha Jennyke a Cecília-nővéreknél marad, elég gond ő maga is a házban.
Így teltek a napok Regensburgban, s az asszony gyakran siránkozott:
- Ha én nem volnék a nyakadon, te már világhírű komponista volnál. Tönkretettelek, Richard... Miattam nem tudsz te dolgozni, szívem.
Regen ellágyult, és végigcsókolta felesége fehér karját.
Aztán fogta kalapját, botját, és elballagott a Fehérló Szálloda mellett levő zeneiskolába, ahol a dóm első karnagya, Haberl Ferenc Xavér mellett, az intézet orgonistája és aligazgatója volt. És a "Szamariai asszony" szerzőjétől hiába várták a második kantatét, Lót menekülését.
Regen Richard mélyen elmerült visszaemlékezéseibe. Alig vette észre, hogy vonaton ül, amely émelyítően hintázó sebességgel iramlik el szántóföldek, erdők, kavicsbányák és piros lámpás őrházak mellett, alagutakon keresztül, hidakon át és falvak határában, ahol bámész parasztasszonyok, sikongó gyermekek és bután legelésző tehenek surrantak el, szemfárasztó folytonos sietséggel, hátrafelé.
Regen Richardné fölébredt és panaszkodott, hogy nagy aléltságot érez.
Péterffy, az öreg levéltárnok hímzett bőrtáskájából ezüstkupakos üvegcsét vett elő, és jó szagú szesszel kínálta a beteget.
- Mindjárt Pécsett leszünk - vigasztalta Regenéket -, még két apró állomás, aztán otthon vagyunk, asszonyom.
Az öregúr homloka piros és verejtékes lett az aggodalomtól. Regen kevésbé volt izgatott, minthogy évek óta megszokta, hogy feleségének ájulási rohamai vannak. Gépiesen simogatta az asszony homlokát.
A vonat egykedvűen zakatolt, a mozdony egyenletesen lökte magából a gőzt és a füstöt, a kerekek kattogva szelték a kilométereket. A beteg asszony élesen fölsikoltott.
- Richard, én még sohasem voltam ilyen rosszul.
Péterffy fogai vacogtak, és ujjai idegesen táncoltak a térdén.
- Richard, én meghalok - nyögte a szenvedő asszony, és férje vállára hanyatlott.
Regen szívét borzasztó sejtelem szorította össze.
- Uram - fordult a levéltárnok felé -, keressen orvost a vonaton.
Péterffy fölugrott, és kiszaladt a kocsiból.
Rettentő percek következtek. A vonat eszeveszettül rohant, a nyitott ajtón hideg légáramlat süvített be, s Regen úgy érezte, mintha ez a kegyetlen léghuzam ki tudná oltani felesége életének gyenge kis lámpáját. Férfi és asszony halálos rémülettel, dermedt irtózattal tartották egymást.
- Jenny! - sikoltott kétségbeejtőn, eszeveszett erővel, halálos rémülettel az asszony... - Jenny! - kiáltotta újra leánya nevét, aztán magába roskadt, és lassan kihullott Regen karjaiból. Meghalt.
Péterffy György orvost hozott, aki kinyújtóztatta a halottat, és végigfektette az üléseken. Az asszony szeme nyitva maradt, és merően nézte Regent. Mintha azért könyörögne, hogy bocsásson meg neki, amiért tíz évig betegeskedett, és megakadályozta, hogy a Lót meneküléséről szóló kantate megszülessék.
Az orvos meghúzta a vészféket, Péterffy, selyemsapkáját lekapva fejéről, görnyedten állt a holttest mellett. Regen kezébe temette arcát és sírt.
A vonat nagy zökkenés és rövid lassulás után megállott. Az utasok kiugráltak, a vasút emberei beszaladták a kocsikat, hogy hol van a baj. Sokan erőszakkal akartak benyomulni Regen fülkéjébe, a vonatvezető kiszorította őket, és jegyzőkönyvet vett fel arról, amiért a vészféket meghúzták.
...Így érkezett Pécsre Regen Richard, a dóm új karmestere.
2
Pécs zegzugos, lejtős, keskeny utcáin a nyolcvanas évek elején apró, keskeny bejáratú, lefüggönyözött ablakú kis házak álldogáltak, mintha a hátuk mögött emelkedő hegyről csúsztak volna alá, s most útközben kissé megpihennének, hogy szétnézzenek a völgyben, amely a Mecsek hegyet a siklósi domboktól elválasztja. A házakban tisztes polgárok laktak. Reggel már hat órakor misére siettek az asszonyok, s aztán a városháza előtt húst, a gimnázium előtt lisztet vásároltak. Itt megbeszélték a házasságokat és a haláleseteket, az új magyar színtársulat előadásait és a franciskánusok böjti prédikációit. Itt vették számon, kinek mennyi bora termett az idén, és kit kivel csal meg újabban a felesége. A gimnázium előtt méregető molnárnék s az alsópiacon vagdalkozó hentesasszonyok egytől egyig kövérek és pirosak voltak. Egészségesek és jókedvűek, lármásak és könyörtelenek, mint az öntudatos és igénytelen emberek általában.
Itt tartotta reggeli sétáját Pfaff Márton, a püspöki joglíceum pedellusa, mielőtt a jogakadémián összegyűltek volna a jogászok az institúciók és pandekták tanulmányozására. Pfaff Márton végigjárta a kofaasszonyokat, s pontosan megtudakolta a csirke és a tejfel árát. Sohasem vett semmit, de itt tájékozódott az elmúlt éjszaka eseményei felől. Itt találkozott az éjjeli kávéházak hazasiető pincéreivel és Rácz Gusztival, a cigányprímással, aki alkoholtól égő gyomrát most rengeteg mennyiségű friss tehéntejjel kúrálta. A pedellus rövid eszmecserét folytatott velük, s tisztába jött azokkal az összegekkel, amelyekkel jogászok és katonatisztek az éjjel különböző helyeken adósok maradtak.
Pfaff Márton alacsony, kövér kis emberke volt, s gömbölyű hasát a lejtős piacon oly fürgén és szelesen hordozták vékony póklábai, mintha acélból készültek volna. Az ember mindig aggódott, hogy e szomorú kis lábszárak egyszer csak kettétörnek és széthullanak, s a felpuffadt has, amelyből keskeny vállak között egy mosolygós, vörös, kopasz fej nőtt ki - sebes iramlással legurul a főtér lejtőjén, le, egészen az Irgalmas barátok templomáig. Mint egy dinnye.
De a pedellus vidám volt és életerős, és nemcsak lábai voltak acélból, de idegei és a nyelve is, amely szüntelen mozgott, mint egy kis gőzmasina dugattyúja. E mozgásból folyton közmondások és tanulságos szentenciák eredtek. Idézetek Justinianusból, Malthusból és Riccardóból. Erkölcsi axiómák és találó hasonlatok, történelmi reflexiók és egyházjogi tételek, amelyeket a mindennapi élet jelenségeire alkalmazott. Voltak, akik szószátyárnak és vén fecsegőnek tartották a pedellust; tény, hogy Pfaff Márton mindenre tudott idézetet, és nem titkolta véleményét az emberi dolgok lényegéről.
Márton azonkívül gazdag ember hírében állott. Volt háza, kettő is. Az egyikben maga lakott, a másikat Péterffy György levéltárnoknak adta bérbe. Volt földje, tehene, és majoros udvarából ritka pekingi kacsák sem hiányoztak.
Azt mondták, e gazdagságot apró uzsoráskodásokkal szerezte, amelyeknek fiatal, jómódú lumpok - diákok, katonák - voltak az áldozatai. Postás, pedellus, paptanárok komornyikja, szerelmi levélhordó, szobaurakat tartó kvártélyos ember, adás-vevésekben ügynök, színházban klakőr, hangversenyeken ruhatáros és jegyszedő, egyesületi szolga, házasságközvetítő és pénzbeszedő és sok minden egyéb volt Márton, aki szívesen kötött zálogüzleteket a jogászokkal, szép leányok lakását és erkölcseit felkutatta, házában találkozót adott szemérmes szerelmeseknek, s emellett mindig és mindenütt jelen volt, mindenre ráért, és senki sem emlékezett arra, hogy Pfaff Mártonnak valami dolga lett volna. Regensburgból származott Pécsre, és mindig emlegette, hogy néhány esztendő múlva nyugalomba vonul, és visszatér szülőföldjére.
A korhely cigányprímás bizalmas barátsággal szorongatta a kitűnő Pfaff kezét s miközben néhány messzely hideg tejet felhörpintett, dühösen panaszkodott a pedellusnak, hogy sehonnai cseh muzsikusok lepik el a várost, trombitások és klarinétosok és jöttment kappelmeiszterok.
- Most is jött egy részeges cseh muzsikus, hallom.
- Földimet, Regen Richardot, a karnagyot gondolod, Guszti?
Pfaff Márton kiegyenesedett, és lehunyta a szemét, mint mindig, ha komoly és emlékezetes leckét akar adni valami ostoba fecsegőnek.
- Öcsém, hétszer rágj meg minden szót, amelyet fogaid közt kiejteni készülsz. Itt nem cseh muzsikusról, hanem Regensburgról, a római Castra Regináról van szó, amelyet Krisztus születése előtt tizennégy esztendővel alapítottak. Szerencsétlen ember, hallottál te valamit Tiberius császárról, és vajon Augustus Drusus vagy Diocletian neve eljutott valaha a te füleidbe? Nos, ezek a császárok nem beszéltek oly hetykén Regensburgról. Püspökök, királyok, császárok, sőt jogtudósok laktak e városban, s ha tudnád, ki volt Kepler, a csillagász, azt is elmondanám neked, hogy e jeles férfiúnak domiciliuma volt e városban, sőt magam is ott születtem a Porta Praetoria mellett. Regen Richard úr onnan jön, s ha még egyszer Regensburgról hallasz, vedd le a kalapodat, s tisztelettel gondolj Regen úrra és reám.
A cigányprímás elhűlt e kemény beszéd hallatára, és dühösen baktatott hazafelé.
...A főtéren már néhány jogász ácsorgott, és Pfaff Márton alázatos bizalmaskodással jó reggelt kívánt az úrfiaknak. Az éjjeli kávéházakból sápadt arcú pincérleányok osonlak hazafelé, s a jogászok hosszan utánanéztek a zilált hajú teremtéseknek.
- Cave canem! - mosolygott a jogászokra Márton, s bal szemével, amelyet egész külön tudott mozgatni, hamisan a leányok után kacsintott.
E pillanatban a régi török templom tornya mellett feltűnt Szereday apáinak, az akadémia rektorának testes alakja, és Pfaff Márton sietve szedegette lábait, hogy megelőzze gazdáját a Líceumban.
A piacon végigmasírozott a hadastyánok zenekara. Nagy tollas fövegében, lengő fehér szakállával, termetes alakjával oly büszkén lépkedett a menet élén a tamburmajor, mintha ellenséges város meghódolt falai közé vonulna be győzelmes seregével. A banda után inasgyerekek futottak, Szvoboda, a részeges cseh borbély, a taktust verte az utca szögletén, s a szélütött pereces ember tágra nyílt szájából kiesett a síp a csodálkozástól. A veteránok keményen fújták az indulót, és ezüstgalléros mentéjükben feszítve, gőgösen pillantgattak jobbra-balra a reggeli járókelőkre.
- Bravó, alte Kerle! - kiáltott az öregek felé Deutsch kapitány, a kustozzai hős, az összevissza sérült öreg harcos, aki 1866-ban Albrecht főherceg déli hadseregében két hónap alatt őrmesterből kapitánnyá lépett elő. Egyetlen testrésze sem volt ép e vitéz katonának, s most, mellén töméntelen kitüntetéssel, a város egyik nevezetessége gyanánt éldegélt Pécsett. Reggelenkint a piac valamelyik pontján magyarázta tisztelőinek:
- Június 23-án történt... az olasz sereg Mantua és Peschiera között átkelt a Minción, de minket készen talált a talján... Másnap reggel, hat órakor, jól emlékszem...
Deutsch kapitány megtapsolta a veteránokat, a diákok iskolába siettek, a részeges borbélynak vendége érkezett, a líceumi igazgató összetalálkozott Aidinger polgármesterrel, a pereces a gimnáziumban leadta ropogós süteményeit... a kis város ezzel körülbelül el is intézte mindennapi reggeli programját.
Lassan elnéptelenedett a piac. Később a gimnazisták kitódultak az iskola kapuján, s a zirci papok rövid sétát tettek a rendház előtt elhúzódó hatalmas teraszon.
Az emberek délben mind visszahúzódnak apró házaikba, és kényelmesen, bőven és sok borral megebédelnek. Esznek. Kevés beszéddel, derült kedéllyel, jóízűen és élvezettel esznek. Gyermekeiket megsimogatják, feleségüknek vidám anekdotát mesélnek, kiszívnak egy pipa dohányt az ebédlőben, s égő pipával a szájukban, a kanapén elszenderednek. Az asszonyok harisnyát kötnek. A leányok regényt olvasnak. A cserepes a háztetőn kopácsol néha, ha ráér. Leginkább a pipájával és a gyufával vesződik, és szidja a nyúlánk, izmos, fejlődő mellű kis leányt, aki a házhoz támasztott létrán jár föl és alá, s malterosládát egyensúlyoz a fején. A leányra bakák kiabálnak az utca túlsó végéről, s dicsérik izmos lábszárait, amelyekről a folyton fújdogáló gyenge szél minduntalan elkapja a ruhát. Az utca végén feltűnik a perecesnek nagy botos, kosaras, görnyedt hátú alakja, és élesen sípol. A síp hangja, mint valami varázsfuvola sikoltása, végighasít az utcán, és az ablakok sorra megnyílnak. Az uzsonnára való zsemlyék, kiflik és vajas perecek szó nélkül felemelkednek a magasba, s eltűnnek a függönyök mögött.
Az idén augusztus végéig erősen sütött a nap, s e tikkasztó, vibráló, petyhüdt melegben elterpeszkedett, elszundikált, mozdulatlanul tenyészett az élet. Az embereknek bőven volt mit enniök, s legnagyobb gyönyörűségük abban telt, hogy éltek.
Este a vártemplom előtt, a sétatéren sétált az úri nép, a padokon nyugalmazott hivatalnokok üldögéltek, s hallgatták Deutsch kapitány visszaemlékezéseit a kustozzai csatáról. Apró gyerekek karikáztak a gesztenyefák alatt, a felsősétatér közepén hangversenyt adott a városi zenekar, s a publikum gyönyörködve és büszkeséggel bámulta a püspök négy sárgáját, amely az ezüstveretű, nehéz batárt vontatta, A városi kert taván lampionos fény mellett csónakpartit rendeztek szerelmes mesterlegények, inasgyerekek rakétát sütöttek el a Kiserdőben, ahol szobaleányok és altisztek beszélték meg az éjszaka gyönyörűségeit. A férjek kis kocsmába jártak, két deci borral kezdték, sós perecet, virslit és pörköltet ettek, megvitatták a legutóbbi nihilista merényleteket, a készülődő kínai-francia háborúról kicserélték nézeteiket, aggodalmasan találgatták, vajon meddig bírja a köztársaság Franciaországban, s hány szavazattal buktatja meg a zsidó-keresztény házasságot a magyar főrendiház. Aztán tamburásokat hallgattak, akik a bosnyák lakosság kedvéért gyakran rándultak Pécsre Bácskából és Szlavóniából. A temető mellett, egy alacsony, füstös, dohos és részegszagú lebujban mérték a legjobb sillert, oda járt a főjegyző, a közgyám s néhány városatya, egy harangöntő hamar bankot adott, vagy ferblire hívta fel a társaságot. A Mátyás királyban a sörhöz értők gyülekeztek - gazdálkodók, tanárok, építészek, papok és katonák -, s mindennap szorongásig megtöltötték az éttermet, amely mögött szállodai szobák húzódtak ismeretlen mélységek, cipőtisztító szolgák és kifestett arcú szobaleányok kamarái felé.
Soha semmi különös vágy, rendkívüli baj vagy nem remélt szerencse nem zaklatta fel idegeit ezeknek az embereknek, s ha a bor jó volt, a sör hideg, a friss csapolás nem késett, s a birbicses ember az éjjeli mulatóhelyeken nem csalt, ha távoli országokban kellő időközökben felakasztottak néhány nihilistát, s a lapok megnyugtató híreket hoztak az orosz és olasz kormányokkal szemben fennálló változatlan jó viszonyról, ha a jogászok nem tüntettek valami miatt, a szőlőt nem bántotta a filoxéra, a búzát a szárazság, a gyümölcsfát a fagy, akkor Pécsett úgy éltek az emberek, mint az istenek Arkadiában.
Éjjel minden csapszékben húzta a cigány, a Nemzeti Kaszinó erkélyén előkelő férfiak éjfélig kurizáltak a főispánnak, a színésznők fürödtek a pezsgőben, szegény jogászfiúk két forintért hajnalig mulattak a pénzes bőrgyárosok és borkereskedők árnyékában, a fiatal hölgyek éjjeli zenét kaptak, a fiákerosok hazavitték a lumpokat, a majolikagyár felől megszólaltak a munkásokat hívó kürtök, a tejesasszonyok kiültek a kispiacra, a hentesek felverték sátraikat a városháza előtt, s az utcákon végighajtották a disznócsordát s a teheneket ostorpattogással és riasztó tülköléssel. A város végén vándorló mesterlegények ballagtak át a vámon, a nap gyönyörűen végigterítette arany lepedőjét a hegyoldalon, az ablakok kinyíltak, és kezdődött a kisvárosi élet elölről, a maga ártatlan erényeivel és angyali bűneivel.
Vasárnap a családok kirándultak a szomszédos kőszénbánya telepére, és kötelességszerűleg söröztek az ezeréves gesztenyefa alatt. Nézték a cseh, morva és sziléziai bányászlegényeket, akik verejtékesen kugliztak, s mellényükön hatalmas ezüst óralánc csörömpölt. A kolónia kormos, füstös és kokszszagú volt. A tárnák kéményei szüntelen füstöltek, és kormos bányászgyerekek szüntelen szedték a füstölgő dombok hátán a szénsalakot. Sovány, görnyedt asszonyok hátukon zsákban cipelték a szenet, s ezen a városi szekeresgazdák kedélyesen nevetgéltek.
Voltak egynéhányan, akik kevesellték és unták ennek az életnek apró és egyhangú örömeit. Gazdag zsidó kereskedők, borügynökök és gyárosok szalonjaiban neuraszténiás asszonyok kicsinynek és banálisnak találták ezt a kisvárosi boldogságot. Dúsan tenyészett itt a regényes ábrándok mártírja, az elégedetlen és vívódó kisvárosi asszony típusa, amely nagy szalonok, operai páholy, finoman romlott légkör, merész udvarlás, délutáni kaland, éjféli estebédek, nagy stílus és szenzációs ütemű élet után vágyódott, és beérte itt egy huszár főhadnagy reitschulszagú erőszakoskodásával. Ezek az asszonyok bizonytalan tekintettel lézengtek a korzón, nagyokat ásítva hallgatták Bogyó színigazgató előadásait a páholyukban, s ha tehették, a vonattal elosontak Pestre, hogy lélegzetet vegyenek, s kitombolják egyéniségüket. Ezek a kirándulások mindig csalódással és csömörrel végződtek, de minden hónapban újra megismétlődtek.
A város társadalmában észrevétlenül kialakult egy kis csoport, amelynek külföldi lapokból táplálkozó fantáziája magasan túlcsapott a körülötte hullámzó sekély és poshadt élet horizontján. Ez a csoport még nem szervezkedett, nem találta meg a helyét, és tagjai alig tudtak egymásról. De itt-ott, szalonokban, kávéházi asztaloknál, a vadgesztenyefák alatt séta közben, összetalálkozott három ember, akik lassan ébredő bátorsággal néha azonos vágyaknak és gondolatoknak adtak kifejezést. Papok, akik sokat ültek vastag falú, kis ablakos, boltíves cellájukban, a püspöki könyvtárban, a szeminárium refektóriumában, néha meglepően új régiókba emelkedtek tudományos és művészeti tanulmányaik közepette. Ezek a kor zűrzavaros és kusza erkölcstelensége ellen kerestek érveket, s eközben akaratlanul otthonosakká lettek a századvégi szépirodalom és bölcselet ingoványos felületein. A bűn, amelyet alaposan meg akartak ismerni, hogy ellene hatásosan és megfelelő fegyverekkel védekezhessenek, oly csábítónak és édesnek bizonyult, hogy szinte szerettek volna beleszédülni. Papok, tanárok, érzékeny, magukba mélyedő lelkek, világot járt gazdag magánzók, izgatott kedélyű, fantaszta asszonyok, francia könyveket olvasó tanítónők így verődtek egybe egy láthatatlan, szervezetlen, titkos és öntudatlan ligába.
- Fin de siècle - ez a szó mind gyakrabban röppent el egy-egy ajakról, amely nyomban haragosan és reszketve mondott rá súlyos anatémát. De belül, a kedélyek legmélyén, a lágyan izgatott érzékek titkos forróságában, e szóból sok ismeretlen gyönyörűség és hevesen áhított veszedelem varázsa érzett ki.
- Fin de siècle - dörgött szószékéről a pap, oly vehemens szenvedéllyel, oly gyakran ismételve, oly mélyen elemezve, és oly otthonos jártassággal teregetve ki a század végi dekadens erkölcsök szennyesét, hogy szinte gyanússá lett: nem magáért a bűn szépsége kedvéért emlegeti-e annyit a századvég természetrajzát.
Egy finom és filozofáló szellemű pap - Szilvássy kanonok - könyvet írt Mallarme, de Lisle Ádám gróf, Rimbeaud és Verlaine költészetéről, és éles elmével mutatta ki Zola és Huysmans naturalizmusának borzasztó erkölcsi veszedelmeit. A város néhány rajongó hölgye ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy e szörnyetegeket eredetiben olvassa, és a dekadens nyugati irodalom mérges virágait saját remegő, rózsaszínű orrocskájával szagolgassa.
Egy szép és gazdag hölgy - Baross főispáni titkár felesége - fogadónapokat tartott, s szalonjában magas színvonalú vitaestéket rendezett, amelyek a konzervatív, klasszikus és erkölcsi irányzat teljes győzelmével végződtek, de a vita során a társaság megfürdött a Flaubert, Goncourt testvérek és Daudet regényeinek iszapos, meleg hullámaiban. Ebben a szalonban nemcsak a francia irodalom sajnálatos süllyedtségét, de a német regénygyártás lerongyolódását is megállapították. Barossné maga például imádta a franciákat, de gyűlölte a németeket. Ha rajta áll, a Rajna menti tartományokért nyomban megüzeni a háborút a francia sas, amelynek szárnyait tizenkét esztendővel ezelőtt a germán medve ugyancsak megtépázta. Barossné gallomániáját csak Steinnénak, egy kereskedő fiatal feleségének latin imádata múlta felül, ámbár ő nem szerette Grévy elnököt és a köztársaságot, és Isten tudja, milyen áldozatot lett volna képes hozni azért a magasztos célért, hogy Napóleon Jeromos vagy Chambord gróf, esetleg Aumale herceg visszaüljön a Bonaparték és a Bourbonok üres trónjára. E hölgy erős royalista érzésű volt, csak abban nem tudott határozni, hogy a Chapeau a la duc, a D Aumale, esetleg a nagy Eugénia-kalapoknak adja az elsőséget, mint amelyek ez idő szerint egyképpen divatosak voltak a párizsi arisztokrata hölgyek körében. Ami a női kalapokat illeti, Barnabás mérnök feleségének egész más véleménye volt. Ő a történelmi iskola hívének vallotta magát, s a III. Henrik, Ketty, Medicis, XIV. Lajos és princesse Metternich elnevezésű kalapokért lángolt. Akármelyiknek volt igaza, tény az, hogy Barossné asszony szalonjában magas színvonalú volt a társalgás, s az emberek egy egyszerű kalap mögött is szimbólumokat, szép régi hangulatokat vagy történelmi célzásokat kerestek.
Közben a németekről megállapították, hogy híján vannak eredeti és vonzó szellemeknek, ha csak Sacher Masochot, az Auf der Höhe szerkesztőjét nem számítjuk az originális egyéniségek közé. A német irodalom a francia esprit mankóin biceg, mint durva és sebhelyes veterán katona ifjú és bájos szeretője karján. A németek gyárilag termelik a füzetekben megjelenő vég nélküli rémregényeket, és Vast-Riconard, Belot fordításait kolportálják a legrosszabb kiadásokban.
Hiába mutatott rá Szilvássy kanonok Schliemann ásatásaira, Wagner zenedrámáira, Bülow hangversenyeire, Gabriel Max, Knaus, Lenbach, Leibl művészetére - a társaság rajongó tekintete Párizst kereste, mint az emberi örömök örökké friss, üde és hűs forrását.
Az asszonyok, akik eddig csak a Salzkammergutig jutottak, minden ősszel bánatos nosztalgiával gondoltak az Avenue des acacias-ra, amelyet Steinné mint hűséges legitimista, most is következetesen Avenue de l Imperatrice-nak mondott Eugénia császárnő tiszteletére. Barossné is mélázva nézte ilyenkor a költözködő darvakat, s ha a szeptemberi hűs szél végigsimította a homlokát, merengve gondolt a boulogne-i erdő kocsiversenyeire s a lakodalmas menetekre, amelyekben óriási landauerek cipelik a kifésült bajuszú, frakkos nyárspolgárokat a tour de lac alkalmával. Látta a Cascade-ok végén a császárné villáját, amelytől jobbra a Longchamps, balra a Szélmalom kávéház csalogatja a derék násznépet.
Ezeknek az embereknek hiába játszott a nagyszerű városi zenekar vidám melódiákat, hiába virágzottak májusban a vadgesztenyefák, hiába ért az édes, drága szőlő a Mecsek hegy oldalán, hiába kopogott a házak fedelén kedves, lágy altató egyhangúsággal a nyári zápor, hiába rendeztek a régi romok fennsíkján tűzijátékot a hadastyánegylet javára, hiába adott fáklyás szerenádot a pécsi dalárda az inspiciáló főherceg tiszteletére - ezek fellengző és telhetetlen igényű emberek voltak, akiket az élet talán véletlenül sodort ide, mint a szél néha elviszi a kerti virágmagvakat a rétek labodái közé.
Ez a kis társaság úgy úszott a városi társadalom színvonala felett, mint egy illatos olajcsepp egy dézsa víz felszínén. Sem nem keveredett, sem nem befolyásolta a tömeg összetételét. Körülöttük, alattuk és felettük kissé fontoskodó és önelégült, a maga dolgát egykedvűen végző élet tespedt, amely magát tartotta a világegyetem legfontosabb tényezőjének, és természetesnek találta, hogy reggelenkint a nap a szőlőhegyek mögött az ő kedvéért kel fel, és a Zsolnay-féle majolikagyár táján esténkint azért bukik le abba a nagy semmiségbe, amely a város határain túl kezdődik, hogy a tisztes nyárspolgárok álmát ne zavarja.
Csak Pfaff Márton beszélt szüntelen messze vidékek ismeretlen népeiről, a regensburgi dómról, a bajor herceg rezidenciájáról és a sörről, amelyhez képest a pécsi sörgyár terméke állott pocsolya vize. A bajor sörről legendákat tudott beszélni a pedellus.
Pfaff Márton különben a Radonay utcában levő régi török rotunda alatt minden este felkereste kedves kis kocsmáját, letelepedett Amtmann Gusztáv nyugalmazott kántortanító mellé, és megvitatta vele a politikai és erkölcsi élet problémáit. Amtmann bácsi évek óta mással sem foglalkozott, mint a világ nagy problémáinak megoldásával. Hosszú, hajlott hátán télen-nyáron nehéz karbonáróköpenyt cipelt, amelynek felleghajtója alatt nagy csomó kéziratot rejtegetett. Ezeket a kéziratokat a bástya alatt épített kis kocsma asztalán kiteregette, rövid, vastag orrára fekete keretes pápaszemet tolt, és lelógó száját mozgatva betűzte az előző éjjel teleírt lapokat. Amtmann bácsi nagy filantróp volt, a béke szelíd lelkű galambja, s szájában olajág helyett vastag szivart tartva, karbonáróköpenye szárnyaival beröpködte egész Európát: rendet, egyességet teremteni viszálykodó népek között, elnyomott társadalmi osztályok érdekében. Memorandumot írt fejedelmi házakhoz, parlamentekhez, városok magisztrátusaihoz, a világ kormányzása dolgában üdvös megoldásokat és célszerű újításokat ajánlgatva az emberiségnek. Amtmann bácsi bámulatosan egyszerű és hasznos megoldást tudott a német-francia ellentétek elsimítására, az orosz nihilisták megfékezésére, az ír fanatizmus lecsendesítésére, a francia trónkövetelők kibékítésére, az Orleans-ok és Napoleonidák kiegyeztetésére, az antiszemita mozgalmak elfojtására, a zsidók letörésére, a spanyol fekete kéz, az olasz irredentisták, a balkáni bandák megsemmisítésére, s nagyszerű tanításokat küldött szét az államok kormányaihoz arról, hogyan kell a szocialista eszméket a kapitalista érdekekkel összhangzásba hozni. Szép emlékiratot nyújtott be a magyar képviselőházhoz a keresztény-zsidó házasság ügyében, amelyben a zsidók beolvasztásának üdvös hatásáról értekezett. A chemnitzi antiszemita gyűlés ellen nyomban felemelte tiltakozó szavát, mert - hangsúlyozta - a zsidókat maga is némileg anyagias gondolkodású népnek tartja ugyan, de viszont, összes testi és lelki jellemvonásaik vizsgálata alapján kétségtelenül igazolva látja, hogy a zsidók is emberek.
Amtmann bácsi szüntelen az emberiség üdvösségén fáradozott, nemcsak prózában, de alexandrinus versekben is, amelyekhez maga írta a dallamot énekhangra, zongorakísérettel. Mindamellett Amtmann urat illetékes helyen nem vették komolyan, de a külvárosban nagy tekintélye volt, s ha az ember alapos véleményt akart hallani bizonyos bonyolult dolgokról, jól tette, ha egyenesen őhozzá fordult felvilágosításért és irányításért.
Fin de siècle-szalonok és Amtmann Gusztáv társadalomtudományi szemináriumai... ilyen szellemi életet éltek akkor a püspöki város zegzugos, lejtős és mindig suhogó vízzel öntözött utcáiban.
Regen Richard megérkezése örökké emlékezetes szenzáció volt a pécsiek életében. Mindenki az új és érdekes emberről beszélt, aki halott feleséget hozott magával a városba, akit először a templomban lehetett látni térdre borulva, kezébe temetett arccal, rekviemen, amelyet maga a püspök mondott a művész fájdalma iránt való tiszteletből. A templomban mindenkinek feltűnt, hogy a művész mellett egy példátlan szépségű fiatal leányka térdel, talpig gyászban, csaknem ájultan a zokogástól.
Regen Richard a temetésre lehozatta mostohaleányát, Witmann Jennyt, és többé nem engedte el magától.
3
Regen Richard megvette egy öreg pap házát, közel a dómhoz, egy lejtős kis utcában, amelyet a hegyekből fakadó víz állandóan csobogva öntözött.
- Siralomház ez - mondták a szomszédok, mert hónapokon keresztül elzárkózva gyászolták benne az elhunyt asszonyt Regen és mostohaleánya. Mindennap kijártak a temetőbe, aztán tétován, reménytelen, egymás tekintetét kerülve, lézengtek az új otthonban, amelyben mindig Regensburg, a Sedan utcai kis ház s a beteg Clementina fehér, szenvedő alakja felett járt a lelke mind a kettőnek.
Regen most úgy érezte, hogy életének egyetlen értelme törékeny, szőke hajú és vékony ajkú kis szopránénekesnő volt, és elviselhetetlen lelkiismeret-furdalást érzett, ha arra gondolt, hogy néha-néha, a tizennégy esztendős művészi tespedés korszakában, úgy találta, hogy Clementina akadályozza az ő szabad, független, nagyvonalú álmainak beteljesülését. Akkor is erre gondolt, amikor a vasúton Péterffy György szavait hallgatta a nagy emberi és művészi önzésről... Most gyűlölte Péterffyt és gyűlölte önmagát is, és mindent odaadna azért, ha újra betegápolója lehetne egy szívbajos és folyton sírdogáló asszonykának. Most érezte, hogy a legszebb emberi gondolat: ebben a mindig esendő, véletleneken függő, jó és balsors között lebegő életben, az embereknek szomorúan önző, egzisztenciáért lihegő, jólét után izzadó, lótó-futó falkájában egy feltétlenül önzetlen, odaadó és szolidáris társsal szép csendesen együtt éldegélni. És a legszebb, legédesebb és legbüszkébb hivatás valakinek a mentora lenni, valakiért áldozatokat hozni, valakit a magunkénak tekinteni, valakit szánni, sajnálni, segíteni, ölünkben cipelni, bajtól megmenteni, valakinek a hátunkat odatartani, valaki fölött a gondviselés, a végzet, az Isten szerepét játszani.
Regen Richard tekintete Jennyre esett, s szívébe hirtelen egy vigasztaló, meleg, megkönnyítő érzés nyilallt.
- Íme, valaki, aki folytatja az ő szerepét az életemben.
Ekkor vette észre először, hogy társa van a számkivetésben, és elhatározta, hogy gondos és szerető édesapja lesz Clementina gyermekének.
Néhány esztendő óta a feleségének is apja volt csupán. Gondviselő, aggódó és gyengéd keze esztendők óta csak apai simogatással nyúlt felesége beteg testéhez. Szerelem?!... Regen Richard templomi orgonista volt, tanár a Haberl-féle gregoriánus iskolában, dirigens a városi zenekarban, intézeti aligazgató és tagja egy csendes sörözgető asztaltársaságnak a Thomaskellerben... negyvenéves szőke ember, csendes temperamentum, lelkiismeretes polgár, aki irtózott a csalástól, a botránytól, a részeg duhajkodástól, a pénzzel megvehető nőktől, és félt a szemrehányástól, az asszonyi könnyektől... s ha néha túlságosan meleg hullámok borították el a szívét, s ha lelkében sejtelmes forró epekedés tárta ki a szárnyait, odaült az orgonájához, és a keze alól áradó hangtömegekbe ömlesztette át minden megfinomult érzékiségét...
Regen Richard komoly és józan férfiú volt, aki évek óta elfelejtette már a csók ízét és az asszonyi test tapintásának kéjét. Ez a tiszta és egyszerű polgári kedély nem is tudott sokáig elmerülni a bánkódás és a gyász sötét hullámaiban. Mire a gesztenyefák lehullatták leveleiket, Regen Richard kötelességtudó gondossággal látott új feladataihoz. Zenekara, amelyet a művészlelkű mecénás, Dulánszky Nándor püspök két esztendővel ezelőtt szervezett, sok komoly dolgot adott a karnagynak. A muzsikusok derék és képzett emberek voltak, de nem túlságosan lelkiismeretesek és ambiciózusak. Néha, nagy parádé alkalmával, a püspök füle hallatára, egyenesen csodát műveltek. Az egész országban híre szaladt azoknak a Mozart-, Haydn- és Cherubini-miséknek, amelyeket a pécsi püspök zenekara produkált. De a rendes vasárnapi zenés mise - a maga felületes, gondtalan, hiányos előadásával, túlcikornyázott barokk stílusával - több szomorúságot okozott Regennek, mint amennyi örömet szereztek a kivételes alkalommal produkált művészi eredmények.
- Úgy látom, itt kenyérkeresetnek nézik Palestrinát és Cherubinit, akárcsak én regensburgi tanár koromban - mondogatta a karnagy, és úgy érezte, hogy neki e pillanatban sokkal magasabb ambíciói vannak.
Regen Richard csakugyan évek óta nem volt annyira a művészeté, mint most. Éjjel-nappal dolgozott, átiratokat komponált a klasszikusokról, orgonaváltozatokat, miséket és szonátákat írt, újra eszébe jutott a kantate Szodoma pusztulásáról és Lótról... néha alig ismert önmagára, és úgy vélte, hogy mostani élete egyenes folytatása annak, ahol a müncheni dicsőséges napokban, a "Szamariai asszony" sikere után, abbahagyta.
Amikor a líceumi templomban orgonált, a város ünnepi hangulatban özönlött a misére, s a művészi gyönyörűségtől izzó, álmélkodó és rajongó kedélyek alig tudták megállani, hogy lelkesültségükben ne tapsoljanak a művésznek. A püspök könnyesen szorongatta a művész kezét, a fiatal papok hebegve, kipirultan, szinte szédülve az érzéki gyönyörűségtől, alig találtak szavakat a bókolásra, az asszonyok elfelejtettek imádkozni, s mise után boldogan lesték a kórusról távozó művész rájuk vetődő pillantását.
A város példátlan kultuszt űzött a karnagyból. Gazdag borkereskedők legnagyobb ambíciója volt, hogy leányaik Regentől tanuljanak zongorázni. Ifjú hölgyek, akik gyerekkorukban búcsút mondtak a kottának, egyszerre vágyat éreztek a zene iránt, s az új karmestert eddig még sohasem hallott anyagi áldozatokkal iparkodtak magukhoz csábítani egy-egy leckeórára. Azok az asszonyok, akik Barossné szalonjában irodalmi szeánszokon tombolták ki lenyűgözött szenvedélyeiket, most egyszerre megtalálták életük célját és értelmét.
Regen különben az az ember volt, aki a művészet, hírnév és érdekesség egy kis glóriájába beállítva csakugyan érdemes is az asszonyok hódolatára. Magas, hajlott, elegáns alakján tipikus művészfej imbolygott. Rozsdabarna, hegyesre nyírt, kissé ritkás szakállából hófehér arca úgy világított elő, mint fiatal és hamvas asszonyoké szokott... Nagy, mélyen ülő, szenvedélyesen villogó, szemekbe néző szeméből annyi szerelmes misztériumot ígért az asszonyoknak, amelyről neki magának bizonyára századrészben sem volt tudomása. Hosszú, ritkás, selymes haja magas, tiszta homlokába csapzott, s ha egy erős akkord vagy egy fortissimo alatt, dirigálás közben, megrázta a fejét, gyönyörűen omlott kétfelé a sörénye. Az asszonyok minden más férfiútól különbözőnek találták, ami egy azzal, hogy beleszeressenek, s magukat a legnagyobb lázzal és odaadással kínálják fel neki.
Ehhez járult, hogy a város az utóbbi időben úgyis tele volt a művészet iránt való érdeklődéssel. A püspök a székesegyházat restauráltatta, s e célra sok híres építészt, festőt és szobrászt hívott meg székhelyére. Az utcákon egyre-másra tünedeztek fel ismeretlen alakok: elegáns, finom arcélű emberek, szép szakállas, nagy kalapos, lobogó nyakkendős fiatal urak, mérnökök, művészek, tervezők, vállalkozók, akik hónapos szobák után jártak, betelepedtek a bennszülött polgárok házaiba, s új színeket raktak le a kisvárosi élet palettájára. Kalauzuk, tanácsadójuk, szálláskeresőjük mindig Pfaff Márton volt, aki büszkén és fölényesen vezette földijeit a pécsiek között, s kitűnő útbaigazításokkal látta el őket a város viszonyait illetőleg.
- Papnak előre köszönni, leányoknak virágot vinni, polgármesternek a várost dicsérni, a külvárosiak között Kossuth Lajost emlegetni, kocsmában a bort magasztalni... s akkor, uraim, tejben, vajban fürödnek itt a pécsiek között.
A fiatal urak szótfogadtak, hamar megbarátkoztak a városbeliekkel, a székesegyház körül sebesen tolták a szelet bő köpenyegükkel, hangosan és vidáman beszéltek utcán, sétatéren, kocsmában és kávéházban, szívesen jártak ozsonnára a polgári családokhoz, a leányokat megtanították németül, és elcsavarták a fejüket. Reggelenkint nagy sietve mutogattak az állványokra, amelyeken pallérok, vízhordó leányok, kőfejtők és napszámosok sürögtek, forogtak. A székesegyház sűrűn, fantasztikusan összerótt épületállványok közé rejtve, nemes, előkelő formát csak elmosódó sziluettekben rajzolódtak át a deszkaháló mögül, mint sűrű fehér fátyol alatt szép asszonyi arc kontúrjai.
Egy idő óta ez izgatta a pécsiek fantáziáját, s a cukrászdában, a kávéházakban, felvonásközök alatt a nyári színkörben, Barossné szalonjában egyébről sem beszéltek, mint az öreg Schmidt Frigyes báróról, a bécsi építészről, a dóm restaurátoráról, akinek magas, egyenes, hosszú szakállas alakját gyakran látták az Arany Hajó Szállodában. Az asszonyok a szerelmi kalandjairól híres gróf Schlippen huszártábornoknál érdekesebbnek tartották most Andrea Károlyt, az alacsony, pápaszemes, kócos szakállú freskófestőt, aki kartonjait itt rajzolgatta a püspöki könyvtár világos nagytermében. Beckerath Mór építész, Lotz Károly, Székely Bertalan, Zala György... ezek a nevek szerepeltek most a zsúrokon, és az ifjú leányok tudtak még néhány kisebb, de nem kevésbé érdekes nevet, amelynek nagy kalapos, csupasz képű vagy bibliai szakállban pompázó vidám és bohó ifjú művész volt a viselője.
Regen Richard egyéniségét mindenki hajlandó volt túlozni, s megjelenése egyenesen történelmi dátumot iktatott a város életébe. A feléje irányuló érdeklődés hevességét aztán a végtelenségig fokozta a házában élő Witmann Jenny rendkívüli egyénisége. Jenny tizenöt éves volt, de máris látható volt rajta, hogy a természet szeszélye egészen különös játékot űzött vele. Olyan tüneményes és lenyűgöző szépség volt, aminőt Pécsett az emberek még sohasem láttak. Megjelenése oly érett, érzéki és csábító volt, a teste oly ruganyos, járása, fejtartása, mozdulatai annyira délcegek és öntudatlanul fenségesek, az arca oly fehér, oly finom, bársonyos, makulátlan és szabályos volt, a szem annyira nagy, élesvágású és ragyogó, s fekete szemöldöke oly bizarr ellentétben állott selyemfinom szőke hajával, hogy mindenkiben megdöbbenést, sőt valami idegenszerű és elkedvetlenítő álmélkodást keltett. Jenny a maga szépségében, helyzetének rendkívüliségével, apja hírnevének és népszerűségének eszményítő sugarai alatt olyan izgató és érdekes látványossága lett a városnak, akárcsak egy nagyszerű szobor vagy bűvös ereklye, vagy természeti csoda. Szinte félelmetes nimbusz és kíváncsiság lengett a Klimó utca harmadik számú ház felett, amelyben Regen Richard és Witmann Jenny letelepedett.
Idővel a háznak gyakorta voltak vendégei. Péterffy György archivárius, pontosan este kilenc órakor, finom fekete kabátban és pepita nadrágban, elefántcsont nyelű botjával és halálfejes nyakkendőtűjével minden második nap beállított hozzájuk teára. Péterffy ilyenkor mindig egy szál virágot és néhány szem likőrös cukrot nyújtott át Jennynek oly hódolatteljesen és ünnepélyesen, ahogy azt még a harmincas évek végén a bécsi Theresianumban tanulta öreg udvari gavalléroktól.
Megfordult a háznál Szilvássy kanonok, a rózsás arcú, fehér hajú, filozófus-teológiai tanár is, akit selyem reverendája, finom apró kezei és halk, élvezetes és nagyon világias modora miatt mindenki abbénak hívott. Olyan is volt, mint egy amatőr, verselgető és sokat szeretett francia abbé.
A házban hetenkint egyszer, kedden, kamarazene volt, amelyen Oswald, a kitűnő hegedűs, Zoller gordonkás, Wimmer másodkarmester és Gundy Miklós szentszéki ülnök vettek részt.
Fiatal festők és szobrászok is jártak a házhoz, s az egész társaság kivétel nélkül jó, illedelmes, szertartásos és előzékeny emberekből állott, akik szerették a jó teát, a finom szivarokat, és oly halálos komolysággal csinálták vagy hallgatták a kamarazenét, mintha attól az életük boldogsága függött volna. És mind ijedt megdöbbenéssel, szinte furcsán kételkedve pillantgatott Witmann Jennyre, aki gömbölyű, keskeny, izmos csípőjével Regen vállához dőlve, egymásra vetett lábbal apja székének kartámláján üldögélt. Regen nyugodtan szivarozott, jövendő terveiről vagy regensburgi emlékeiről beszélgetett, a leányka lesütött szemmel, árnyékos szemöldökeit kissé összehúzva, közönyösen és kicsit álmosan hallgatta a beszélgetést.
Jenny fiatal volt, gondtalan, egyszerű, bájos és ártatlan. Egy fiatal archeológus, Gyömörey Zsigmond, aki néha a csellistát helyettesítette, megállapította róla, hogy olyan, mint egy gyönyörűen megkomponált szobor. Órák hosszat nézegette, s ezalatt elgondolta, hogy Jennynek olyan feje van, mint a római Farnesina villa falán talált Roxanénak, amelyet Soddoma, Leonardo da Vinci tanítványa festett. Gyömörey a maga tudományos készültségének egész fegyverzetével nekilátott, hogy a klasszikus ókorból kiássa Jenny szépségének analógiáit. Úgy találta, hogy az arca a müncheni Glyptotheka praxitelészi leánykájára emlékeztet, az alakja a knidoszi Venus, szamothrakei Nike s a pompeji Medea minden tökéletességét egyesíti magában. Mozdulatainak kerek, ritmikus szépsége a Herkulanum hamvaiból kiásott agyagedények táncoló leányait idézte fel Gyömörey emlékezetében, s miután az Akropolisz kariatidjainak, a Parthenon pihenő asszonyának és Hegeso bánatos özvegyeinek szinte matematikai szépségét vélte Jennyben feltalálni, mindinkább meggyőződött, hogy e leányka egy különös természeti tünemény, és méltó arra, hogy feljegyeztessék, mint a legnagyobb hadvezérek és államférfiak cselekedetei, népek születése és bomlása.
- Az esztétika mindenesetre külön korszakot kezdhet vele - állította az archeológus.
Gyömörey Zsigmond jól tette, ha Jennyt görög szobrokhoz hasonlította, mert e tizenöt éves kisleány éppen olyan öntudatlan, érzéketlen, kőből való és fantáziátlan szobor volt, mint egy márványkariatid. Az egész teremtés csak szép kontúrokból és elbájolóan ragyogó tónusokból állott, s egyáltalában nem tudott arról, hogy mennyi érzéki báj, beszédes, eleven, meleg és szerelmet sugárzó szuggesztió árad belőle. Benne egy erkölcsös tanításokon, imákon nevelt, túlvilággal való fenyegetőzésekkel megfélemlített gyermeklélek lakott, s fantáziája egy pillanatra sem hagyta el azt a börtönt, amellyel jámbor Cecília-nővérek körülépítették. Jenny okos, engedelmes, derék kis leányka volt, akihez az illett volna, hogy Isten kegyelméből rövid, ritka szőke kis kontya, pisze vörös orrocskája, szeplős arca és vézna, száraz kis teste legyen. Egyébként mindent megtanult, amire tanították. Tudott kicsit franciául, kicsit festegetni, kicsit zongorázni, szerette a jó könyveket, amelyekben két fiatal szív addig küzd, míg szüleik félreértéseit eloszlatván, megesküsznek, lakodalmat ülnek, s aztán megcsókolják egymást. Szerette a virágokat, s értett a gondozásukhoz. Szeretett sokat aludni, és nem mert mást álmodni, csak édesanyjáról, a regensburgi zárdáról, zenés misékről és teniszről. Jenny azért született, hogy engedelmes és rendes kisleány, aztán hűséges, szerény és dolgos kis feleség és végül néhány szép és egészséges gyermek anyja legyen.
Baross Kornél főispáni titkár felesége, született Ertl bárónő, szintén Regen Richard tanítványai közé tartozott. A bárónő rendkívül szép és dúsgazdag hölgy volt, aki hat évvel ezelőtt szökött meg apja kastélyából Baross huszárönkéntessel, akivel azóta a pécsi Fő utca egy palotaszerű házában élt mintaszerű házaséletet. A bárónő tavasszal a Lídón, nyáron az Északi-tenger partjain, ősszel apja birtokán vagy Párizsban, télen pedig Bécsben szórakozott, s hogy eközben mikor volt férje és gyermekei között s egyáltalában miért volt Baross Kornél főispáni titkár, a pécsi lovaregylet alelnöke, a Kaszinó igazgatójának felesége, ezt ezen a kerek világon senki, Alice bárónő maga a legkevésbé tudná megmondani.
- Ez az erkölcsi élet tehetetlenségi törvénye - tréfálkozott néha az asszony, hogy ha Nizzából vagy Korfuból, vagy Párizsból az Avenue des acacias alól megérkezett.
Most véletlenül itthon volt, és zongorázni tanult a karmestertől.
Már néhányszor volt nála Regen, s még mindig nem vette észre, hogy a bárónő kicsiny, leányos alakján mily kacérul feszül meg az à la Grecque fehér kasmír háziruha, hogy a szája mily piros, szeme mily nagy és kék, hogy selyemharisnyája mily gyakran villan ki a lenge lepel alól, s hogy a hangja úgy cseng, bong, mint egy triangulum.
Egy hétfőn este hat órakor a bárónőn fekete selyem kimonó feszült. Szédítően fehér mellét a dekoltázs szinte kiteregette Regen Richard szeme elé. A karja mezítelen volt, s néhány taktus után a bárónő lezárta a zongora fedelét. Egyik kezével megérintette Regen vállát, a másikkal rákönyökölt a zongorára.
- Karnagy úr - mondta -, nagyon csodálom, hogy kedve és türelme van vesződni egy olyan zenei siketnémával, mint amilyen én vagyok.
Regen csodálkozva nézett az asszonyra, aki egyszerűen és komolyan folytatta:
- Nekem nincs kedvem zongorázni. Ellenben nagyon jó érzés, hogy itt ül mellettem, és látom az ujjait, ahogy a billentyűket simogatják. A hangját is szeretem. A szemét is szívesen nézem, bár mindig zavarba hoz, hogy tekintete oly erősen az enyémbe mélyed.
- Bocsánat, bárónő.
- Ne beszéljen így. Köszönöm, hogy eljár hozzám. Nagyon szeretem magát.
Regen megdöbbent. A bárónő azonban nyugodt maradt, és szinte hidegen ismételte:
- Én szeretem magát.
Regen emlékezett, hogy ezt a három szót már néhányszor hallotta az életében. Énekesnők, polgárleányok, muzsikusok feleségei, régen-régen, tizenöt, húsz esztendővel ezelőtt, gyakran a fülébe súgták:
- Szeretem magát.
De azok mind pirultak, csuklottak, sóhajtoztak, sírtak vagy lihegtek ilyenkor. Még diák volt, amikor először hallotta. A Szent Jakab-templom sekrestyésének leánya mondta. Akkor majdnem meghaltak mind a ketten az izgalomtól. A bájos és szemérmes Clementina alig hallhatóan súgta a fülébe, hosszú faggatás, bátorítás és könyörgés után. Némelyek kacagtak a mámortól, amikor mondták, mások előbb megeskették, hogy nem árulja el őket senkinek, így, mint Barossné, még senki sem mondta. Ilyen hidegen, komolyan, remegés és szenvedély nélkül. Ez az asszony valószínűleg minden hónapban meg szokta ezt valakinek mondani, s tudja, hogy e vallomásnak legfeljebb négyheti következményei lesznek, ő sem akart szentimentálisnak mutatkozni, s bár megcsuklott az izgalomtól, szárazon és megindulás nélkül felelte:
- Én is szeretem magát.
- Tudtam, hogy szeretsz - mondta az asszony. - Sajnáltalak, hogy oly ridegen, örömtelenül, szerelem nélkül élsz. Istenem, mennyire örülök, hogy utadba kerültem. Csókolj meg.
Regen az asszony fölé hajolt, és erősen megcsókolta a száját. A bárónő ruhája kibomlott, de Regen összevonta a széteső selyemszárnyakat. Eszébe jutott Clementina, szemérmetes lett, és erős szégyenkezést érzett.
A bárónő ragyogó szemmel bámulta a művész reszkető fehér kezét, amely azon fáradozott, hogy szemérmesen eltakarja a kivillanó meztelenséget.
- Imádlak - súgta Regen fülébe, mind a két kezébe fogta a karnagy arcát, és hosszan csókolgatta száját, szemét és homlokát. - Imádlak, drága, egyetlen gyönyörűségem, vigasztaló kis pajtásom, szerelmem. Imádlak, amiért oly szemérmes és tartózkodó vagy.
- Alice!
- Ne szólj! Engedd, hogy csókoljalak, és megmondjam neked, mennyire szeretlek. Sohasem szerettem senkit, sohasem mondtam senkinek, hogy szeretem.
Az asszony hosszan csókolgatta Regen szemét, s közben, mint kis gyerek a játékainak, becézgető, anyáskodó, bizalmas szavakat gagyogott.
- A szemedet csókolom, hogy sohase lásson meg mást, csak engem. A szádat akarom, hogy sohase kívánja meg másnak a csókját.
Az asszony kifogyhatatlan volt a hízelgésben és a csókban. Regen lankadni érezte erejét, és ijedten vette észre, hogy boldog, büszke és megelégedett.
"Rájöttem az élet ízére" - gondolta, és csodálkozott, hogy eddig nem jutott eszébe az asszony. Kimondhatatlan édes és felemelő gyönyörűséget érzett, és minden mást, amit eddig tett, ehhez képest üresnek, hiábavalónak és szegényesnek talált.
Este kilenc óra volt, amikor kitámolygott a Baross villa kapuján.
- Milyen nagyszerű ez az élet! - mondta majdnem hangosan, vidám utcai dalt fütyörészett jókedvében, és szeretett volna nyakába borulni Amtmann bácsinak, aki - széles karbonárógallérja alatt temérdek kézirattal - a bástya felé sietett estebédre.
A város főutcáján még néhány elszánt jukkerdáma korzózott katonatisztek társaságában. Regen valamennyinek a szemébe nézett, s boldog volt, hogy többen rámosolyogtak. Egy saroknál magányos nőt vett észre. Utánairamodott, megszólította és elkísérte hazáig. Ott egy darabig küszködött magával, aztán befordult a kapun, átölelte a leányt, s eltűnt vele egy petróleumkoromtól fojtó levegőjű, szűk, alacsony szobácskában.
4
Gyömörey Zsigmond archeológus volt, s a pécsi dóm restaurálása idején a püspöki könyvtárban búvárkodott. Egész napja az őskeresztény építészet, a tipológiai szobrászat és a bizánci zománc-képírás misztériumai között telt el. Reggel már nyolc órakor beült a régi egyházi írók, metafizikus bölcselők és kánonjogi notabilitások közé. Ott ült, hajladozott, görnyedt és mászkált közöttük, mint alázatos udvaronc a tudományok és művészetek fejedelmei előtt, egész délig, akkor a szemináriumba rohant ebédelni, ott a jóízű és jámbor papi anekdotákon tiszteletteljesen nevetett, és szaladt vissza a könyvtárba öreg fóliánsok, inkunábulák, kéziratok és sárga, penészes kottalapok hallgatag és komor erdejébe. A kottalapokat különösen szerette Gyömörey, mert nagyon szívesen gordonkázott, és könyvet szeretett volna írni a pécsi egyházi zene történetéről. Ez oknál fogva nagyon érdekelték a tizennyolcadik század püspökei, Nesselbrod Ferenc Vilmos, Thurn Antal, Berényi Zsigmond, akik mind grófok, azonkívül finom muzsikális amatőrök, könyvgyűjtők és szellemes rokokó alakok voltak, és sokat jártak a bécsi udvarba nemcsak lojalitásból, hanem azért is, hogy megismerkedjenek Mária Terézia udvarhölgyeivel és az olasz muzsikával. Ezek a papi fejedelmek Pécsett is szerveztek zenekarokat, amelyek nagymiséken és püspöki ebédeken felváltva muzsikáltak. Ha e két alkalomra szóló repertoárjukat a karmesterek véletlenül összecserélték, abból semmi baj nem származott, sőt észre sem vette senki, oly szépen és cifrán játszottak az olasz, német és cseh muzsikusok. Ezeken az ebédeken - akárcsak a miséken - a kanonok urak túlvilági örömöket élveztek, de nem felejtkeztek meg a test gyönyörűségeiről sem, és pompás fogásokban éppúgy nem volt hiány, mint mennyei áhítatban. - A barokk-rokokó zene tette ezt, amely olaszos melizmáival sokszor valóságos operaházzá avatta a templomot s a püspök ebédlőjét, s a vallásos áhítat felhőiből minduntalan a földre rángatta le a benyomásokra fogékony abbékat és prelátusokat.
Sokat foglalkozott az ifjú tudós Lickl György karmesterrel is, aki a negyvenes évek elején halt meg Pécsett, s Bartalics Mihály szobrász, mikor a régi dóm tizenkét apostolát faragta, az Istenben boldogult derék regens chorinak is készített szobrot a felsősétatéren.
A dóm partitúragyűjteménye ott hevert a püspöki könyvtárban, s Gyömörey áhítatos buzgalommal rendezgette e sárga papírokat, mialatt éhes és fogékony elméje rég elmúlt dallamokon s rég porladozó énekesnők emlékein legelészett.
Mert Gyömörey szívében a régi művészek kultusza közepette szép, színes álmok virágoztak ki, s ha a püspöki könyvtár nagytermében öreg karosszéken elszenderedett, a fóliánsok és partitúrák poros szekrényeiből angyalarcú, vidám leánykák keltek ki, és klasszikus táncot lejtettek körülötte. A tánc Botticelli, Giotto és Cimabue korára emlékeztetett, s oly élénken és erőteljesen rajzolódott az ifjú tudós álmodó fantáziájába, hogy le tudta volna írni a koreográfiáját, ha egyáltalán értett volna valamit e nehéz és titokzatos tudományhoz. A táncot halk zene kísérte, pengő hangszer zizzenő, cirpelő, zúgó, zümmögő muzsikája... Amikor Gyömörey felébredt, tücsök és éhes szürke egérke cincogását ismerte fel a légies zenében, és egészen elkedvetlenedett. Így eszményíti néha a legbanálisabb dolgokat izzó vérmérsékletünk és az ifjúság fantáziája. A kis szürke egér eközben rátalált egy ízletes pergamen tekercsre, és vidám lakomát csapott Pál apostolnak a korinthusiakhoz intézett szentenciáiból Hofbauer müncheni nyomdász kiadásában.
Gyömörey Zsigmond este hat órakor búcsút mondott a könyvtárnak, a grófi püspöknek, Lickl karmesternek és szent Pál tanításain rágódó szürke kis cimborájának. Sietve hazament, szépen megborotválkozott, és fekete zsakettet öltött, amelyben kitűnt, hogy az archeológus így is egészen csinos és rokonszenves ifjú. Nagyon vékony és magas termetén elegánsan feszült a fekete kabát, és sápadt arcából kivillogó koromfekete szeme értelmesen és kedélyesen nézett bele a körülötte forgó világba. Ilyenkor elment a kávéházba, fél óráig biliárdozott, majd elolvasta a napilapokat. Aztán sétált egy keveset, a korzón megnézegette az asszonyokat, és erkölcsfilozófiai elmélkedésekbe merült. A művészettörténetet és az erkölcsi élet törvényeit egy szerves összefüggésben levezetni: ez kedvenc eszméje volt Gyömöreynek, aki elhatározta, hogy erről ír egy könyvet, ha ideje megengedi.
Egyáltalán tévedés volna azt hinni, hogy Gyömöreynek nem volt érzéke az élet reális szépségei iránt. De nem mert túlságosan belemerülni sem a szerelem, sem a játék, sem a nyilvános szereplés szenvedélyébe, mert előbb három szép könyvet szándékozott megírni. A könyvek címében is megállapodott. I. A pécsi egyházzene története. II. Az ötödik századbeli pécsi sírkamra szimbólumainak megfejtése, kapcsolatban a tipológiai őskeresztény művészet fejlődéstörténetével. III. Művészet és erkölcs, illetőleg az erkölcsi fogalmak individuális történeti pszichológiája.
Ezzel akart rendbe jönni Gyömörey, mielőtt belenézne az élet apró gyönyörűségeibe. Gazdag fiatalember volt, és ráért a maga tudományos ábrándozásaira annyi évet elpocsékolni, amennyit csak akar. Ha erre ráun - gondolta -, elmegy haza gazdálkodni, vagy magántanári képesítését fogja aprópénzre felváltani. Huszonhat éves volt Gyömörey, s a Klimó utca ötödik számú házban albérletben lakott egy Barnabás nevű bányamérnöknél.
Este a régi török őrtorony romjaihoz ragasztott kocsmában vacsoráit az archeológus ifjú festők és építészek, muzsikusok és karkáplánok társaságában, akik mind a dómból, illetőleg Dulánszky püspökből éltek. A sarokban Pfaff Márton pörköltet evett, és számtalan korsó sörrel oltogatta szomját. A pécsi sört megitta ugyan a pedellus, de gyalázatosan lebecsülte a bajor gyártmányokkal szemben. Pfaff itt kvesztornak hívatta magát, de szívesen vette, ha számláját földijei, a gavallér piktorok titokban kifizették. Hangos és vidám volt ez a társaság, és többnyire komoly művészeti kérdéseket tárgyalt, amiket a Zsolnay fajanszgyár mintázói, fiatal szobrászok és festők révedezve és kellemes reminiszcenciák közepette hallgattak, s boldogan énekelték honfitársaikkal a német diákdalokat.
Gyömörey lassan szürcsölte a sört, míg a többiek végtelen hosszú kortyokat szívtak magukba csizma alakú üvegedényből. Ebbe a kis kocsmába, amelynek levegője állandóan vastag és rossz illatú volt a dohány füstjétől, a pörkölt, borjúhús, sör, bor és kávé párolgó gőzétől, rendesen ellátogatott Gyömörey derék házigazdája, Barnabás bányamérnök is, és csendes örömmel, dús alsó ajakát a bámulattól söröspohara szélén felejtve, órák hosszat hallgatta a művészek beszélgetését.
Barnabás úr rá-rápislogott az archeológusra, hamisan behunyta a fél szemét, s összecsucsorította a száját, mintha mondaná: Ó, mily kedves, bolondos és boldog gyerekek vagytok ti, fiatal csirkefogók. De nem mondta. Ivogatott és sóhajtozott. Fizetett és felemelkedett. De meggondolta és maradt. Nem tudott elválni tőlük, a boldog és bolondos csirkefogóktól.
Barnabás úr mint mérnök, némi kollegialitást tartott a művészekkel, és Gyömöreynek is hamarosan bizalmas barátja lett. Otthon, a Klimó utca ötödik számú házban, gyakran behívta magához, s a kertre nyíló ebédlőben - Gyömörey hónapos szobájának tőszomszédságában - óboros palackot bontatott tiszteletére.
Kedves, kicsit együgyű, de angyali módon jó és egyenes ember volt Barnabás, és rajongva szerette két gyermekét. A feleségét is szerette volna, ha lett volna hozzá bátorsága. Szép, magas, izmos asszony volt Barnabásné, termetének egyetlen hibája, aránytalanul nagy és duzzadt keble volt, amelyen folyton reszkettek és hullámzottak ruhája fodrai, mint erős, zömök teherhordó gályán a vitorlák. Impozáns és életerős volt ez az asszony, mint az amazonok, akik férfiakkal megvívott harcban félelmetesek és kegyetlenek, vérszomjasak és diadalmasok voltak, és az általuk elejtett holttesteken egyetlen könnyet sem ejtettek. Barnabásné is bizonyára győzedelmesen megküzdött volna az argonautákkal, s ha néhány ezer évvel ezelőtt születik, éppolyan híres és félelmetes lesz a hírneve, mint ama Penthesyleiáé, akit a trójai háborúban csak Achilleus nyila tudott leteríteni.
Csak abban különbözött mitológiai elődeitől Barnabásné, hogy kegyetlen dühöngései alatt folyvást nagy és forró könnyek omlottak szeméből, s azt mondotta magáról, hogy a legszánandóbb és legszerencsétlenebb mártír, aki valaha valamely zsarnok férj igájában vonaglott. Ilyenkor keble fel és alá járt, kezei alig tudták lefogni dobogó szívét, szája sírásra görbült, mint egy gyermeké, és szeméből patakzott a könny... ó, Istenem.
Egyetlen ember sem akadt azonban a városban, aki tartósan ellágyult volna Barnabásné könnyei láttára. Mindenki tudta, mit szenved mellette a szegény, bátortalan nézésű, mindig bús Barnabás, aki állandóan olyanokat sóhajtott, hogy azzal egy kisebb vitorlást teljes rakományával képes lett volna elindítani.
Maga Gyömörey is félt és reszketett Barnabásnétól, aki mindig gyanúsított, sértegetett és átkozódott, s eközben mindig sírt és panaszkodott. Néha, amikor Barnabás úr elkeseredésében tanácsot kért az ifjú tudóstól, mint fékezhetné meg e nőstény szörnyeteget, Gyömörey együtt könnyezett boldogtalan barátjával. Tanácsot adni nem tudott, de az esetet bekapcsolta erkölcsfilozófiai és történetpszichológiai tanulmányaiba, és a következőket írta jegyzőkönyvébe:
"Taine mondja: a látható jelenségek alatt a láthatatlan embert kell keresni az ő biológiai és lelki életével, idegrendszerével, táplálkozásával, származásával, környezetének jó vagy rossz hatásaival. Lássuk, ez alapon hogy tudnánk magyarázatát adni Barnabásné asszony jellemének. Ez a hölgy állandóan izgatott és dühös. Akkor is, amikor főz, hímez, varr vagy vasal. Otthon és az utcán egyaránt olyan, mint egy Eumenida, akit a nagy gonosztevők és a családi élet ellen vétők üldözésére szült Gaia, a föld istennője. Ez a szép, erős, fiatal és életrevaló asszony délutánonként lefüggönyözött ablak mögül lesi, hogy szomszédasszonyait mikor látogatja meg az udvarlója, melyik leány sétál katonatiszttel vagy bársonykabátos német építőművésszel, s szinte kéjes szenvedéllyel kutatja, hogy melyik férj csalja meg a feleségét, melyiknek vannak váltói, ki játszik hazárdjátékot, s ki issza le magát az éjjeli kávéházakban. Barnabásné mindezt pontosan számon tartja, mindenkit ismer, mindenki titkát tudja, és mindenki után kinyújtja bosszuló karjait. Barnabásné maga a végzet, a büntető sors, egy személyben Alektó, Megaira és Tisiphone, akik a bűnösöket veszett vadászkutyák módjára rohanták meg, és kiszívták utolsó csepp vérüket. Az emberek reszketnek e hatalmas és folyton bosszúra szomjas asszonytól, s hogy a kisváros erkölcsei annyira amennyire normális színvonalon maradnak, az egyenesen Barnabásné éber figyelmének, gúnyos megjegyzéseinek, véres célzásainak és gyilkos, névtelen leveleinek köszönhető. Emellett derék, gondos, szorgalmas anya Barnabásné, és hitvesi hűsége olyan szilárd, mint a székesegyház Árpádkori alapépítménye. Vannak tehát nők, akik nagy mellük, folyton arcukba szökő vérük és fekete szemöldökeik dacára is abszolút erkölcsösek, akikre nyugodtan lehet bízni egy város, vagy ha akarod, egy egész ország erkölcsi felügyeletét. Nincs tehát igaza Taine-nek, hogy a bűn és erény éppen úgy termékek, mint a vitriol vagy a cukor. Az erkölcs, íme, abszolút és minden külső behatástól független Ding an sich, nagy és ellenállhatatlan emberi princípium, amely Barnabásné testét választotta szent lakóhelyének, mint eresz alján meleg, puha pihékkel kibélelt fészkét a fecske. Aggasztó ugyan, hogy e fényes erkölcsi megrendíthetetlenség oly sok kellemetlen tulajdonság társaságában jelentkezik, de valószínű, hogy e zordság és kíméletlenség alapjában véve csak a mi bűnös szemünkben tűnik fel oly visszataszítónak."
Így vélekedett Barnabásnéról Gyömörey, s nézeteit a szegény és ijedt férj előtt sem titkolta. Barnabás tágra nyílt szemmel bámult, s kijelentette, hogy Gyömörey Zsigmond rendkívül tanult és értelmes ember, de sajnos, nélkülözi a házasélet szomorú, reális tapasztalatait.
Gyömörey néhány hétre nyaralni ment a dalmáciai tengerpartokra. Amikor visszatért, Barnabásék házában gyakran látott valakit, aki feketekávéra és esti teázásokra pontosan beállított. Ez Reichner Guszti volt, állás nélkül lézengő gazdatiszt, öles, vállas, robusztus alak, rövid nadrágban, vastag gyapjúharisnyában és hegymászó cipőben. Piros arcán nagy, kifent bajusza hetykén meredt kétfelé, s a hangja olyan volt, mint az orgona, melyet túlságosan fújtat a harangozó. Keze hatalmas és bütykös, karjai duzzadtak és rendkívül hosszúak voltak, s kétségbe esett az ember, ha arra gondolt, hogy Guszti úr egyszer túlságos izgalomba jön, megölel egy asszonyt, s a boldogtalan teremtés ott hal meg a szerelmes férfi karjai között. De Gyömörey is elismerte, hogy az óriás gazdatiszt gyönyörűen tud fütyülni, s az éjjeli baglyot, a kuvikot és a szűkölő vadat remekül utánozza. Ajkával egyszerre egész zenekart imitált. Sírt a prímhegedű, harsogott a kürt, pengett a cimbalom, nyafogott a klarinét, és mélyen dörmögött a basszbőgő, ha Guszti bácsi rázendített kedvenc produkciójára. Maga Barnabásné asszony is mosolygott ilyenkor, és odaszólt az urának:
- Reichner úr nagyon mulatságos ember, nem olyan ványadt, sóhajtozó, beteg túzok, mint maga.
Mindnyájan örültek, hogy valami végre a szigorú családanyának is tetszik, s Gyömörey is biztatta a férjet, hogy mentül gyakrabban hívja vendégül a zseniális gazdatisztet.
Gyömöreyt eközben régiségtani és pszichológiai tanulmányai annyira elfoglalták, hogy hetekig nem beszélt Barnabásokkal. Egyszer egy esős, langyos, őszi estén a törökfalhoz ragasztott kocsmában Barnabást víg társalgás és nevetgélés között találta. Barnabás nagy csizma sört hozatott, és ujjongva mesélte Gyömöreynek:
- Nagyszerű ember ön, fiatal barátom. Köszönöm önnek, hogy oly gyönyörű előadásokat tartott nekem az asszonyi erkölcsről, lelket öntött belém, és türelemre intett feleségemmel szemben. Az asszony határozottan jó útra tért. Enyhe, szelíd és kellemes. Kezdi belátni, hogy a békesség kedvéért egy és más koncessziót kell tennünk egymás szokásainak. A múltkor azt mondta, hogy jó volna, ha pepita nadrágot és sötétszürke zsakettot csináltatnék magamnak, mert alapjában véve jó termetű ember vagyok, ha kissé kihúzom magamat. Nos?
Gyömörey szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Barnabás úr pedig lelkendezve folytatta:
- Tegnapelőtt este lefekvés előtt kacérul rám mosolygott az asszony, és megkérdezte tőlem: Barnabás, igaz-e, hogy formás lábam van, s kerek, keskeny s szelíden párnázott a bokám?
Barnabás úr Gyömöreyt magával vitte vacsorára. Az asszony világos pongyolában várt az urára, mosolygott, és duzzadó kebelén szelíden ringott egy piros rózsa. Most látszott csak, hogy Barnabásné határozottan szép asszony, és különös melegséggel csillog a szeme.
- Reichner urat is meghívtam vacsorára, ha nincs ellene kifogásod, kis Barnabáskám - nevetett az urára, s előzékenyen elvette kezéből a kalapot, botot és az esti újságot.
- Bravó - lelkesedett Barnabás -, ma alaposan megbrúgóztatjuk a fiút.
Az este kitűnő hangulatban telt el. Reichner Guszti sikamlós tréfákat mesélt, aminek hallatára Gyömörey ijedten nézett a ház asszonyára. Nem csodálkozott volna, ha mint egy bosszúálló Erynnis, Barnabásné felkapja a kenyérvágó kést, és szíven szúrja a vakmerő tréfálkozót. De nem így történt. Az asszony egész a melléig elpirult, lesütötte szemét, és halkan nevetett.
- Jóízű ember maga, Reichner - jegyezte meg kacagva -, hol tanulta ezt a sok csintalanságot?
Reichner azután elmesélte, hogy tegnap este véletlenül az ablaka alatt ment el a városi jegyző felesége, egy kövérkés, szőke menyecske, s mellette egy honvédhuszár tiszt lépegetett. Az asszony pityergett, és szemrehányásokat tett a katonának: miért is ismertelek meg téged, Istenem. Értik? Ismertelek!
Guszti úgy nevetett, hogy az ablakok megrezzentek, de Barnabásné felcsattant:
- Kinek mi köze hozzá? Elég baj az szegény asszonykának.
Gyömörey Zsigmond hosszú idő óta most először látta Barnabásnét haragosnak és felháborodottnak.
A házaspár életében minden téren örvendetes javulás állott be. A férj lassanként úr lett a saját házában. Járt-kelt, tett-vett, ahogy és amikor akart. Megszabta az étkezés, a séta, a borozgatás és a látogatások rendjét. Akkor ment sörözni, amikor jónak látta, egyedül járt a színházba, jól szabott ruhájában és pepita nadrágjában délcegen és öntudatosan lépegetett, mint az olyan ember, akinek otthon rendben van a szénája, és egyébként is könnyen elbánik a nőkkel. Nagy előadásokat tartott a házasélet intim titkairól, és egyszer, két csizma sör között, Gyömörey füléhez hajolva, megsúgta:
- Hej, hat hónap múlva keresztelő lesz a háznál!
Hat hónap múlva! Ezt Barnabás oly hetykén és gőgösen mondta, hogy Gyömörey megdöbbent. Ez a Barnabás alaposan megváltozott. Folyton hangosan beszél, és néha valósággal zsarnokoskodik a feleségén. Az asszony pedig mindig csendes és derült, s ha otthon, délután öt órakor kiült a virágoskert padjára, Gyömörey határozottan elámult lágy és nemes formáinak plasztikus szépségén. "Most olyan volt, mint egyike a barna szemű, lágy testű Nereidáknak, akik vígan és édesen játszanak a tritonokkal és delfinekkel. Most olyan volt, mint Thetis, Achilleus édesanyja" - gondolta a tudós.
Ilyenkor szokott beállítani a házba Reichner Gusztáv úr, aki rendesen megkérdezte:
- Hát Barnabás?
- A klubban van. A kocsmában van. Értekezleten van. Barnabás nincs itthon, szegényke.
Barnabás majdnem sohasem volt otthon, mindig lányok után szaladgált, vagy szeretőjénél, egy nyugalmazott ezredes fiatal és rossz feleségénél ült. De Barnabásné, bár sejtette a dolgot, a legcsekélyebb szemrehányást sem tette könnyelmű és léha férjének. Bizonyára tudta, hogy hiába is tenné, mert Barnabás erőszakos, durva és kegyetlen ember, aki nem enged beleszólást az ő kis játékaiba.
Gyömörey nem állhatta meg, hogy a különös esetet el ne mondja Szilvássy kanonoknak, amint egyszer az abbé a püspöki könyvtárban meglátogatta.
A kanonok jóízűen nevetett.
- Fiatal barátom, én úgy látom, hogy Barnabásné asszonyt rávezették az élet értelmére. Reichner Gusztáv úr elég közönséges és brutális fickó, de ehhez jobban ért, mint ön.
A gazdatiszt egyszer csak állást kapott Szlavóniában, és elhagyta Barnabásékat.
Pár nappal később, szép őszi este, vacsora után Barnabás és felesége künn üldögéltek a virágoskertben, csendesen és elgondolkozva. Barnabás egyszer csak bosszúsan megszólalt:
- Sajnálom ezt a Gusztit. Kitűnő házibolondja volt a családnak.
- Ne gondolj rá - nyugtatta meg az asszony -, már kezdett a terhemre lenni. Az utóbbi időben néha udvarolgatni akart.
És az asszony kacéran, pirulva, szerelmesen hajtotta fejét az ura vállára.
Gyömörey tanúja volt e jelenetnek. Szájában keserűen összefutott a nyál, bement a szobájába, és beírta a jegyzőkönyvébe:
"Belátom, hogy Taine-nek mégis igaza van. A bűn és az erény csakugyan termékek, mint a vitriol és a cukor."
5
Regen karnagy és Barossné szerelme három hétig tartott. Ekkor a bárónő fejfájást kapott, hevesen panaszkodott szétzilált idegrendszerére, több ízben megesküdött, hogy Regen volt az első, az egyetlen és az utolsó, s azután elutazott Egyiptomba.
Barossné regénye bevégződött, de új regények kezdődtek megdöbbentő hirtelenséggel. Előbb egy jószágkormányzó árva leánya dobta magát Regen karjaiba, majd Steinné könyörgött neki, hogy szöktesse el valahová nyugatra Belgiumba vagy Spanyolországba, valami kellemes és vidám országba, ahol két nagyon forró és gyengéd szív zavartalanul egymásé lehet. Steinné egy csapásra hűtlen lett a francia trónkövetelőkhöz, Jeromoshoz, Chambord grófhoz, Berry herceghez, és kikiáltotta a köztársaságot, amelynek, nézete szerint, bele kell nyugodnia Strassburg elvesztésébe és Regen Richardra való tekintettel le kell mondani a rajnai tartományokról. Az asszonyon egyébként többnyire fekete színű bécsi toalettek kápráztatták el bámulói szemét, és ékszereinek mesés szépségéről legendákat tudtak beszélni a városban. Salome-nak hívták őt fiatal, ábrándos és érzéki fantáziájú hölgyismerősei, mert Salome Massenet "Herodiade"-ja révén éppen aktuális volt. Regen új viszonyának hamar híre futott, és a karmestert egy vidám, fiatal festő elnevezte János prófétának.
Pfaff, a pedellus, boldogan sütkérezett Regen Richard dicsőségében. Minden héten vitt neki illatos, könnyű kis leveleket, s ismerőseinek bizalmasan megsúgta:
- Új hódítást tettünk megint. Pompás dáma írt nekünk.
Pfaff ilyenkor jobb szemét úgy tudta sandítani, hogy pupillája egészen beszaladt a szemüreg belső szögletébe. Összecsucsorította száját, és fütyörészett örömében. De nem mulasztotta el, hogy a szerelemről általában véve el ne mondja véleményét:
- Asszony után futni annyi, mint egy krajcárért egy öl fát felvágni. De asszony elől futni annyi, mint egy öl fát odaadni egy krajcárért.
Regen különben az általános ünnepeltetés és az asszonyi hódolat közepette állandóan bizonyos mámort érzett, és néha egészen ijesztő mértékben lépett fel lelkében a tízesztendős aszkézis reakciója. Arra gondolt, hogy a lipcsei Gewandhaus mintájára a várossal nagy zenepalotát építtet, konzervatóriumot állít fel, a püspököt az énekkar kibővítésére és hatalmas orkeszter felállítására bírja, elhatározta, hogy a Mecsek oldalában nagyszerű villát épít, drága szőnyegekkel, antik bútorokkal kibéleli, zeneestéket ad, s termeibe lehívja a nagy német és olasz művészeket. Művészetet és üzletet egy ragyogó, nagyszabású vállalatban egyesít, nagy orgonagyárat alapít, s magát fénnyel, dicsőséggel, pompával veszi körül, mint az Erhardok, Pasdeloupok, Pollinik, Ibachok. Közben művészi körútra megy, befejezi félbenmaradt partitúráit, és... megírja a Lót kantatét, életének legnagyobb tervét és dicsőségének legbiztosabb zálogát.
Terveiről sokat beszélt Péterffy levéltárnoknak és Szilvássy kanonoknak.
Az öregúr szaporán köhécselt, és aranygombos botját mereven a szeme elé tartotta.
- Hány éves ön, ha szabad kérdeznem?
- Negyvenkettő.
- Gratulálok. Istenem, de gyönyörű dolog. Gratulálok.
- Félek, hogy kissé sok.
- Végzetes tévedés. Az élet értékét negyvenesztendős korában; veszi észre az ember, amikor a fiatalság gőze már elpárolgott az agyáról. A húszéves ember egyszerűen csak szép és fiatal állat. Örökösen a saját vérmérsékletének és életkedvének forróságában vergődik, mint egy fiatal fajdkakas, dámvad vagy részeg szarvas az erdőben. Nem lát, nem hall, csak dürrög és üvölt egy monoton dalt, amelynek harsogásától nem ér a füléhez sem a pacsirtaszó, sem az égiháború. A húszéves ifjak mind Narcissusok, akik magukba szerelmesek, ostobák és vakmerők, zabolátlanok és falánkok, s minduntalan elrontják a gyomrukat. Én is voltam húszesztendős.
Regen kissé zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy ő húszesztendős korában bölcs és egykedvű aggastyán volt, s most, amikor fürtjeiben sűrűn jelentkeznek ősz hajszálak, most mintha...
- Ez így tart mindaddig, míg az ember véredényei bizonyos fokig el nem meszesedtek. Addigra valamennyien úgy leegyszerűsödünk, hogy igényeink csak két-három fő értékre redukálódnak. Szépen élni annyi, mint szépen dolgozni és szépen pihenni. Az élet fő princípiumait csak negyvenéves korunkban kezdjük megösmerni.
- Csakhogy akkor már késő - szólt közbe a kanonok, és a maga életének örökös vívódására, ellentmondásaira és céltalanságára gondolt.
Az archivárius nem hagyta annyiban.
- Ennek a szónak: késő, semmiféle komoly értelme nincs. Az életnek nincs kezdete és vége. Az élet egy végtelenbe nyúló egyenes vonal, amelynek minden egyes pontja lehet kezdet vagy vég, egy új élet kezdete, új tervek, új pályák, új ambíciók kapuja... a negyvenéves ember is elképzelheti, hogy most lépett az életbe, és akkor örökké fog élni.
Szilvássy kanonok gúnyosan mosolygott, Regen Richardnak azonban forró lázak szaladgáltak az ereiben.
Az archivárius vidáman csattogtatta fogait, és megkérdezte:
- Mik a tervei, uram?
- Bayreuthot akarok csinálni ebből a hitvány kis fészekből, ahol élünk. Miért ne? Én azt hiszem, hogy Pécs volna az az alkalmas hely, ahol meg lehet teremteni a magyar zenei élet központját. Nem Budapest, uraim, hanem egy szép, csendes, áhítatos kis fészek egy domb lábainál, papok, szobrászok és festők között, ahol az emberek egyszerűek és igénytelenek, ahol az utcákon mindig friss víz csörgedezik, ahol tavasszal akácfáktól illatos a levegő, ahol minden arc a dóm felé tekint, és mindenki leveszi kalapját, amikor este megszólalnak a harangok.
Az archivárius feltűnő kíváncsisággal nézegette aranygombos botjának cifrázatát, az abbé pedig, mintha csak magamagának mondaná, halk hangon megszólalt:
- Az bizonyos, hogy szűz talaj ez, és itt bőséges tere volna az alkotásnak.
A kanonok vállat vont, felállott, és kiment a kertre nyíló erkélyre, ahol Jenny hímezgetett. Regen Péterffyhez fordult:
- Archivárius úr, mondja meg őszintén, hisz ön az emberekben?
- Hiszek.
Az agg tudós ezt olyan határozottan mondta, hogy Regen gyanakodni kezdett.
- Úgy értem, kérem, hogy hisz ön például a kisvárosi ember értelmi kapacitásában?
- Hiszek.
- Hiszi ön azt, hogy a kisvárosi embernek szüksége van a kultúrára? Érdemes itt valamit alkotni, valamiért küzdeni, erőlködni, valamiben reménykedni?
Péterffy György magasra húzta szemöldökét, és zörgős tüdejébe roppant tömeg szivarfüstöt szippantott be.
- Uraim, mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek nagyjában véve mindnyájan egyformák. A valőrjük, a helyzeti értékük, az már aztán más-más, aszerint, amint bizonyos viszonyok között jelentkeznek. Ó, uram, az emberek általában derék, értelmes, szeretetre méltó, sőt bájos teremtések. Ha nincs hozzájuk semmi közünk, egytől egyig érdemesek a becsülésünkre. Jót, rosszat nem meggyőződésből tesznek, és csak a pillanatnyi érdek vagy a megszokás, vagy a tévedés vezeti szegényeket, mint tehetetlen ölebeket szeszélyes dámák keze. Az emberek egytől egyig nagyra hivatottak. Különbség csak annyi van közöttük, hogy milyen ágyban láttak napvilágot, hányszor fürösztötték őket kicsiny korukban, kik és hogyan nevelték őket, milyen impressziókat szedtek magukba kamasz éveikben, milyen szeretőik voltak húsztól harmincéves korukig, hányszor betegedtek bele éjjeli tivornyákba, milyen hivatalt viselnek, ki a feleségük, milyen utcában laknak, és egyáltalán hova pottyantotta őket geográfiailag a sors.
- A pécsiekről kérdezősködtem, uram - szólt félénken Regen -, mit tart ön a pécsiekről?
- Azokról beszélek, karnagy úr.
- Értem - hebegte a karnagy -, de mégis...
- Nálunk, például, Pécsett a legérdekesebb és legpompásabb típusok éppen úgy az utcán szaladgálnak, mint Bécsben vagy Párizsban. Ismeri ön például Horváth törvényszéki elnököt? Nos, e derék, potrohos férfiú, az ő szénfekete parókájával, keményre vasalt nadrágjával, vizes szemeivel, a legnagyobb életművész volna, ha véletlenül Brüsszelben vagy Londonban születik. A színházban izzadtra gukkerezi magát, ha trikóban vannak a karleányok. Olyan, mint a restauráció egy meggazdagodott, becsületrenddel feldíszített rentier-je, egy jókedvű, cinikus, vén szoknyavadász. Epikureista. Csak az a baj, hogy már húsz éve itt él, és az igényei lefokozódtak. A szeretője egy csúf nyomdászleány, ízléstelen, lompos, buta kis majom. De gyereke van az elnöktől, aki annyira elparasztosodott, hogy jól érzi magát e rosszindulatú, sok kézen keresztül ment, durva és unalmas kis cseléd mellett. A megtestesült Hulot marquis ő, csakhogy ott kezdte, ahol a vén párizsi kéjenc végezte.
Regen mosolygott, és eszébe jutottak az ő gyönyörű, illatos, hófehér asszonyai. Az archivárius pedig folytatta:
- Hát Éltető Péter, a műgyűjtő? Aki mindenféle szedett-vedett rongy képecskét, zarándokhelyen húsz krajcárért vásárolt szobrot, vásári porcelánt, ócska lapokból kivágott szépségideálokat, selyemszalagot, bársonypárnákat, hímzett óratartókat halmoz össze, s kapuját virágokkal, üveggömbökkel, apró zászlócskákkal díszíti, s esténkint nyitott ablak mellett lesi, hogy a bosnyák asszonyok megdicsérik-e műízlését és pompás berendezését? Nem a nagy gyűjtők, amatőrök egy primitív és groteszk karikatúrája-e ez, akiben minden megvan, ami a Mediciekben, Sforzákban, a Gonzagákban és Dóriákban megvolt, aki ugyanabba a mániákus szektába tartozik, amelybe Skarampi bíboros, Buckingham herceg, Mazarin vagy Choiseul és a Schwarzenbergek tartoznak, csakhogy elcsenevészesedett, vidékies kiadásban?
A levéltárnok oly hévvel és gyönyörűséggel beszélt, hogy Szilvássy kanonok és a kis Jenny kíváncsian siettek a szobába, és leültek az öregúr mellé.
- Hát Amtmann bácsi, a népboldogító, a nagy kibékítő, a röpiratok szerzője, a béke barátja és a korrupció istenostora? Ha a nagy forradalom idején él, Danton vagy Robespierre lesz belőle, az alkotmányozó gyűlés egy rettegett vezérszónoka 1789-ben, s ha amerikai milliárdos apától születik, ma ő a legnagyobb pacifista, és milliókat áldoz a világbéke propagandájára.
Szilvássy kanonok mosolyogva bólogatott, de az öregúrnak még volt néhány megrajzolni való portréja.
- Van mecénásunk is, egy nyugalmazott gyógyszerész, aki titkon szerelmes házmesterének Budapesten élő leányába, és jövedelme felét arra költi, hogy neki ajándékokat küld anélkül, hogy valaha egyetlen csókot várna áldozatkészségéért. Valóságos Lichnovszky herceg, olcsó, ponyvára készült kiadásban.
- Igaz - szólt közbe a kanonok -, csakhogy ő az utolsó példánya e kivesző fajtának.
- Baross titkár sem banális ember - folytatta az öreg tudós. - Fiatal és elegáns, cinikus és önző, nincsenek aggodalmai a felesége miatt, s nyugodtan él az asszony vagyonából. Született udvaronc, mint Barbey d Aurevilly. Nagyszerű ruhái vannak, igazi dandy, tökéletes gavallér, mint Brümmel, gróf D Orsay, Wellington herceg vagy a Covent Garden színészei. Egész élete abból áll, hogy vizitel, gratulál, kondeleál, fogad, udvariaskodik, rózsát vesz a színésznőknek, ebédre és teára jár, párbajban segédkezik, bált rendez, az utcán sétál, kezet fog, integet, mosolyog, és hosszan, odaadóan, boldogan, diadalmasan és lekötelezően, kalapját lengetve köszön tíz lépésről előre. Kivédhetetlenül, ellenállhatatlanul és szédítően köszön, mintha minden emberi érzés, tisztelet, nagyrabecsülés, szerelem és önfeláldozás, barátság és szolgálatkészség benne volna egyetlen köszönésben. Ó, uraim, egy udvaronccal van itt dolgunk, aki ha a királyi ház légkörében születik, bizonyára főudvarmester vagy az udvari színházak intendánsa lesz, és szinte tragikai hősnek mondható, hogy ragyogó tehetségeit e kicsinyes és sivár légkörben kell elpocsékolnia. Minden van itt nálunk, csakhogy mindenkiben elrontotta a stílust a város egészségtelen, piszkos, szegényes, poros utcája, a rossz világítás, a vízvezeték és csatornázás hiánya, a primitív szabó, az ügyetlen divatárusnő, a kurtakocsmák rossz szaga, a színésznők durva parfümje, a kisvárosi szerelmek esetlen, félszeg, gyáva és parasztos stílusa... és mondom önöknek, hogy lábunk alatt temérdek kincs hever, és érdemes néha lehajolgatni, hogy az út sarából felszedjük a nyers gyémántokat.
Az archivárius arca millió ráncban vonaglott, és senki sem tudta megmondani, keserűség vagy nyájas tréfálkozás szól-e az öregúr szájából. Péterffy végre aranygombos pálcáját Regen karnagy mellének tartva, a következőket mondta:
- Nos, ezek az emberek egytől egyig alkalmasak arra, hogy ön - mindegyiket a saját mániákus rögeszméje, életiránya, megcsontosodott szokásai szerint - a saját terveinek igájába fogja. A törvényszéki elnök pásztorórákat remél a zene és színházi kultusz feléledéséből, a fine di siècle-szalonok hölgyei nagy, kedélybeli hullámzásokat, sivár unalmuk és érzéki tehetetlenségük megszűnését várják tőle, a politikusok előtt szociális és társadalmi jelszavak alá kell bújtatni a nagyszerű kulturális terveket... Uram, az emberek lelkén éppen úgy lehet játszani, mint az orgona regiszterein, feltéve, hogy valaki tud orgonálni, s kedve és energiája van a játékhoz. Nekem például nincs.
Így fejezte be dithyrambusát az öregúr, és utána hősi pózba helyezkedett - amivel Regen diadalait akarta jelképezni -, aztán fáradtan lerogyott a székébe, annak illusztrálására, hogy mindezt csak úgy mondja, de neki magának semmije sincs abból, ami az emberekkel való kísérletezésre ösztönözné.
Regen csakugyan szükségét érezte annak, hogy szárnyait kibontsa, és tízesztendős tespedés után talpra ugorjék. Eszébe jutott sok jeles kortársa, akikkel együtt kezdte vagy útban találkozott a világhíresség pályáján. Gyermekkorából ismerte Blummer Mártont Fürstenbergből, Meinardus Lajost Odenburgból, mind a kettővel együtt intézett rohamokat Placidus Heinrich atya emléktáblája ellen Regensburgban. Az első a berlini Singakademie dirigense, a másik a világhírű komponista lett. Stehle, egy nyurga, szőke fiú, utolsó volt a prebendistáknál, a Cecília-egyesületben pedig első díjat nyert Salve Reginájával. Werman Oszkár a drezdai szeminárium igazgatója lett, együtt hallgatta vele a nagy Merkel feledhetetlen leckéit Drezdában, és az öreg Merkel nem Wermannak, hanem neki jósolta meg, hogy az emberiség öröme: második Palestrina lesz.
Regen lelkében viharzó erővel tombolt a becsvágy. Napokon keresztül kószált a hegyekben, ideges, ingerlékeny és elkeseredett volt, leckéit elhanyagolta, zenekarának feléje sem nézett, és égő agyát folyton terveken törte. Irtózott a szerelemtől, asszonyait gyűlölni kezdte, és folyton hullámzó lelke magasra csapó ambíciók és mélybe hulló levertség között hánykolódott.
Szinte a gondviselés csodatevő hatalmát látta abban, amikor meghívást kapott Rauscher bécsi bíborostól, hogy vegyen részt a Palestrina-ünnepeken.
"Az Isten ujja" - gondolta ujjongó lelkesedéssel, és március végén útrakelt, hogy összejöjjön régi barátaival, és virtuozitását, amelyről tíz esztendőn át csak a regensburgi templomlátogatók tudtak, most újra bemutassa a világnak.
Útja Budapesten vitte keresztül. A magyar fővárosban a kövér és öreg Wilt Mária körül pártokra szakadt a publikum, és ádáz harcot vívtak egymással az emberek, mint egykor a welfek és ghibellinek.
- Kövér és öreg nő, de nagyszerűen énekel - mondta az egyik párt, és ájuldozott a lelkesedéstől.
- Nagyszerűen énekel ez a nő, de kövér, öreg és csúnya - mondta a másik, és ki tudja, melyiknek volt igazsága?
Regen megismerkedett Huber Károly karnaggyal és az ő Ferenc József-rendjével, amely annyi feltűnést keltett akkor a világon. Megösmerkedett Bartay zeneigazgatóval, az ifjú Hubay Jenő hegedűművésszel, és végül Rácz Palival, aki a Vadászkürt Szállodában játszott, és több pénzt, dicsőséget és népszerűséget muzsikált össze, mint amazok hárman együttvéve.
A budapestiek panaszkodtak, hogy az Operaház lassan készül, a Nemzeti Színház operája fokról fokra süllyed, a magyar énekesek és zenevirtuózok mind külföldre vándorolnak, hogy Liszt Ferenc Weimarban él, s a Zeneakadémiának nincs egy valamirevaló orgonája. Másfelől azonban mindenki dicsekedett, hogy Nagyváradon egy nagyszerű tenoristát fedeztek fel, bizonyos Valentin nevűt - hogy Pálmay Ilka asszony vendégszereplése a "Szélházyak"-ban forradalmat csinált Kolozsváron, hogy Blaha Lujzáról melltűt és arcfestéket neveztek el, s újabban az imperialhoz hasonló Fromage-Blaha került forgalomba. Sokan párhuzamot vontak Blaha Lujza és Judic asszony között, Jókai Mór és Dumas Sándor között, a "Faust" és az "Ember tragédiája" között, amelynek színpadon való bemutatása ellen a legnagyobb tekintélyek is síkraszállottak, s ezekben az összehasonlításokban a legellentétesebb vélemények hangzottak el Budapesten. Abban azonban mindenki megegyezett, hogy Gambetta nem természetes halállal halt meg, hanem szeretője, Leon asszony lőtte le, hogy az orosz-német háború csak hetek kérdése, Sándor cárt okvetlen bomba tépi szét a koronázáson, és a szocialisták akasztófára való goromba fickók. Emellett sok gondot okozott a pestieknek Milán király szeretőjének, Markovics Helénnek halálos ítélete, és sok derék polgárasszony ontott temérdek könnyet annak hallatára, hogy e balkáni Du Barry a börtönben megmérgezte magát.
Pesti ismerősei nagy hévvel csalogatták Regent az első magyar kerékpárversenyre, s egy zenekedvelő öreg mágnás megígérte neki, hogy meghívót eszközöl ki számára arra az antiszemita szeánszra, amelyet a Hungária Szálló titkos szobájában tartanak. Az antiszemita értekezletet spiritiszta mutatványok követik, s egy színész előadása a hisztéria, okkultizmus, mormonizmus köréből, Zion újságjáról, a hetedik harsonáról vagy a mindenható Istennek, Zion lakójának allelujás küldetéséről, a század végi irodalom pornográf szelleméről, a párizsi Bouffes du Nord "La" című darabjáról, amely a cenzúra beavatkozása előtt "La Prostituée" címet viselt, szóval a hasznosat egybekötik a kellemessel, s az estén mindenki, aki a magas társadalmi körökhöz tartozik, kedvére megundorodhatik a századvég romlottságától, amely, hála Isten, java részben a zsidóknak köszönhető.
Megjelent Regen a Hangl kioszk megnyitásán, amelynek teraszáról ragyogó szemű asszonyok mutogatták egymásnak a korzón sétáló államférfiakat és színésznőket, majd a fiatal írók törzsasztala mellé húzódtak, akik egymásnak újságolták, hogy az irodalom számára most született meg a legnagyobb francia lírikus, gróf Villiers de Lisle Ádám, és most halt meg Passyban Matild, Heine Henrik felesége.
Az irodalmi körökben egyébként a Kisfaludy Társaságot szidták, amely elzárkózik konzervativizmusának kínai fala mögé, és dilettáns urak rossz regényeinek kiadására pocsékolja a pénzét. Sokat beszéltek Rákosi-Erkel "Tempefői" című operájáról. Kiss József "Mese a varrógépről" című kötetéről, de mindezeknél nagyobb feltűnést keltett egy Párizsból hazatért irodalmi kapacitás, aki elárulta a pestieknek, hogy az agg Hugo Victor a hosszú lére eresztett patetikus húsételeket, Sardou csak a pezsgőbe mártott könnyű és szellemes kétszersülteket, Daudet Alfonz az erősen fűszerezett olajos salátát, míg Zola Emil a legvéresebb állati dokumentumokat szereti, például a marhakotlettet két ökörszemmel és érzéki ízű pikáns csemegékkel, amelyeket maga kotyvaszt a konyhájában. Dumas Sándoron már messziről megérzik az ínyenc, míg Belot Adolf nagyon szereti a paprikát. Coppée a vastag, olajos ételeket, Clarctic ellenben mindent megeszik és megemészt, amit eléje tálalnak. Augier a finom csemegéket, Pailleron ellenben a halat szereti, s a budapesti íróknak elállt a szívük dobogása, hogy mily jól megy a francia irodalomnak a magyarral szemben, amelyben jóformán még Jókai Mór étvágyáról sem lehet beszélni, mint olyanról, amelyet a szerzői tiszteletdíjak csak megközelítőleg is ki tudnának elégíteni.
Regen Richardot mindez nem érdekelte, és Bécsbe sietett, ahol bemutatkozott Rauscher bíborosnak és Jahnak, az udvari operaház igazgatójának s a filharmonikusok karnagyának.
Részt vett a Singverein és Kretschmann Teobald hangversenyein, s az Ehrbar-féle teremben maga is játszott néhány orgonafantáziát Brucknernek, a Hofkapelle orgonistájának szerzeményeiből. Az udvari zenekar Berlioz rekviemjére készült, és mindenki Wagner Richardot gyászolta, aki februárban meghalt. A színházak tájékán az emberek Gerster Etelkáról, a magyar énekesnőről és Forelli Emmáról, a szép olasz díváról beszéltek.
"La Grua óta, aki ezelőtt harminc esztendővel énekelte nálunk Borgia Lukréciát, ilyen csodát nem hallottunk" - írta a Neue Freie Presse, és Regen Richard őszintén sajnálta, hogy a nagy olasz énekesnő vendégszereplése elmúlt, és Forelli Emma most heiligenstadti villájában piheni ki a dicsőség fáradalmait.
A Palestrina-ünnep óriási érdeklődést keltett a bécsi zenekedvelő körökben. A Stefanskirchében tartott nagymisén, amelyet Rauscher bíboros celebrált, offertóriumra Regen dirigálta a Stabat mater első részletét. A Musicae Princeps lelke hullámzott az áhítatos hallgatók között, s az elragadtatás, a meglepetés, a csodálat sóhaja szállt a kórus felé amikor Regen az ősi Liberából komponált saját orgonafúgáját eljátszotta. A templom hajója egy nem várt hatalmas zenei szenzáció színhelye lett. Regen ujjai alól soha nem hallott erővel, diadallal és bájjal keltek ki a hangok, az orgona szinte emberi szívet kapott, és úgy dalolt, mintha az élőket elvarázsolni akarná, s a halottakat fel tudná támasztani. Bruckner, a Hofkapelle orgonistája - egy áldott lelkű, puha arcú, borotvált képű öregúr, királya minden idők templomi művészetének - felrohant a kórusra, és összecsókolta Regent.
Lenn a padsorokban, az utolsó sor szélén egy hosszú, fekete ruhában térdeplő öregúr fülelt a mennyei hangokra. Száraz és ráncos arca naptól leégett, mint a cserzett bőr, nyakában vékony és hegyes ádámcsutkája izgatottan föl és alá futkosott, szemei szinte rémült fényben égtek, szája széle remegett, zöldre kopott fekete kabátujjával verejtékes homlokát törölgette, és nagy, szőrös, parasztos kezével egyszerre elkezdett tapsolni, mintha színházban volna. Aztán felugrott, hátrafordult, felintegetett a kórusra, és boldog, bizalmas, de eszeveszettül hangos kurjantással kezdett lelkendezni:
- Bravó, bravó, lieber Junge! Du Kerl, ich hab dich erkannt! Vigyen el az ördög, ha nem az én Regen öcsém játszik fenn a kóruson... húsz évvel ezelőtt megmondtam, hogy a világ legjobb orgonistája lesz, ha rám hallgat és megbecsüli magát.
Az őrjöngőt kivonszolták a templomból. A rendőrök igazolásra szólították fel, és kisült, hogy Vogel Heinrich a neve, és a regensburgi dómiskola pedellusa volt abban az időben, amikor Regen ott az ellenpont s a transpositio tudományát szedte magába.
- Pedig milyen haszontalan fickó volt - dadogta zavarában öreg -, mennyit hajigálta Pater Placidus emléktábláját.
Senki sem nevetett, és senki sem botránkozott meg az öreg Vogel őrültségén. A templomban csupa muzsikus ült, s ők meg értették, hogy a zene a legprimitívebb lélekben is orgiákat rendez, és mellette Istenről, sőt bíborosról is megfeledkezik az ember.
A templom szögletében pedig egy mélyen lefátyolozott hölgy sírdogált fájdalmas gyönyörűségében. Egy öreg duenna száraz, fekete, olaszosan sűrű szemöldöke vigyázott a könnyező nőre, aki fejét kicsiny öklére hajtva, meg-megrándult a zokogástól. Forelli Emma volt, az olasz énekesnő.
A díva, akit rózsában, aranyban és tömjénfüstben fürösztött az egész világ, aki törékeny kis testét diadalszekéren vitette a Földközi-tengertől az Északi-tengerig, most üresnek, szomorúnak, kegyetlennek látta a sorsát. Az orgona hangjaiból az elragadtatott életnek, a gyászban, halálban, megváltásban tomboló emberi boldogságnak himnuszát hallotta, és egyetlen akkordért odaadta volna egész dicsőségét. Lelke, mint elszabadult meteorkő, az érzések, vágyak, sejtelmek, szerelmek és bánatok végtelenségében kóválygott, és szeretett volna valakinek a mellére zuhanni, ujjongani, sírni, csókolni és meghalni. Emberi kéjt és angyali megváltást érzett a testében, és megvallotta magának, hogy sohasem volt boldogabb, mint e félelmetes megnyilatkozás fájdalmában. Szerette volna a templom misztikus homályában, nehéz gyertya- és parázsfüstben, a tömjén és olajok illatában, a régi miseruhák, brokátok, selymek, márványoszlopok és aranyozások csillogásában kikiáltani, hogy megtalálta életének célját és üdvösségét.
"Szeretek valakit! - jajdult fel a szívében -, nem tudom, az Istent vagy a zenét, vagy egy embert... de szeretek, és a boldogság végigfut a testemen."
A templomban mindenki megbűvölten ült a helyén, és mindenki érezte, hogy itt egy nagyon nagy dolog történt; egy új ember támadt a Libera hangjaiból, egy csodálatos nagy zenei talentum állott a világ elé, és harsogva, zúgva, epedve, sóhajtva, dalolva és zokogva bejelentette magát: "Itt vagyok."
Attól a naptól fogva négy hétig nem volt híresebb és magasztaltabb ember Bécsben, mint Regen Richard, az orgonista. Egymás után léptették fel a filharmonikusoknál Ehrbarnál, az udvari kápolnában, az Operaház fényes ajánlatot tett neki, a Dombkapelle szerződtetni akarta, a császár rendjellel tüntette ki, a Cecília-egyesület dísztagjává választotta, és a bécsi újságok megegyeztek abban, hogy egyedül ő hivatott a Palestrina-zene hagyományainak folytatására.
Regen lelke megerősödött a mámorban, s kemény, büszke és hajlíthatatlan maradt.
"Itt végre is csak második vagy harmadik lehetek Bruckner és egyebek mögött. A rajongás mámora lelohad, a sok szép szereplés, a mindennapi munka szétforgácsolja tehetségemet, a tömeg ízlése, a színpadok üzleti érdeke, a nagy zenevállalatok lelketlen uzsorája előbb-utóbb leráncigál a közönséges virtuóz mesteremberek nívójára... - nem, én visszamegyek Pécsre, ott csinálok magamnak egy új Bayreuthot, úgy élek, mint Wagner, egy elrejtett, sugárzó zenebarlangban, ahonnan a lelkem szétárad az egész földre, s az ujjaim hegyéből kiáradó dallamokért eljönnek hozzám magános és megszentelt ligetembe" - írta haza Jennynek, akinek klasszikusan szép arca és gyermekes, derült, bájos mosolygása azóta, hogy nem látta maga előtt, sokkal tisztábban és gyakrabban rajzolódott a szeme elé.
Sajnálta, hogy Jennyt nem hozta magával. A boldogság és kielégültség elragadtatásában mind többször gondolt a leánykára, s szerette volna, hogy ő is élvezze a felfedeztetés és az érvényesülés szent hiúságát.
Április közepén meghívást kapott Forelli Emma villájába. Az énekesnő egyedül volt otthon, egyszerű, kisleányos ruhában, sima hajjal, ékszer nélkül, sápadtan és bágyadt, alázatos, majdnem beteg hangulatban.
- Elutazom, uram - szólt Regenhez -, s látni akartam önt, mielőtt elmegyek hazám tengerpartjaira.
Regen némi csalódást érzett. Nem ilyennek gondolta a világhírű dívát. Erősnek, izzónak, kacérnak és elbűvölőnek képzelte, mint egy Medici hercegnőt vagy egy reneszánsz kurtizánt. Azt a félénk és szemérmes kisleányt, aki most előtte állott, inkább egy növendékhangverseny pódiumán tudná elképzelni, mint a párizsi Nagyopera, a Drury Lane színház vagy a bécsi Hofoper színpadán.
Forelli Emma félénken folytatta:
- Önnek köszönhetem, uram, életem legnagyobb örömét. A Palestrina-ünnepen ismertem meg a mi közös, szent mesterségünk igazi értelmét. Köszönöm önnek, karnagy úr.
Regen meghajtotta magát, és a művésznő hogylétéről kérdezősködött.
- Mit tudom én, hogy vagyok - nevetett az énekesnő. - Az én egész életem éneklés és utazás. Szeretnék férjhez menni, pihenni, és magam táplálnám a gyermekemet.
Regen meglepetve kapta föl a fejét. A kisleány egyszerre érdekes és kívánatos asszonnyá nőtt a szemében. Forelli folytatta:
- Már hároméves koromban elkezdtem a bolyongást. Akkor Tifliszbe vittek a szüleim. Tízéves koromban már megint Milánóban voltam, s attól kezdve - mint egy gépet - etetnek és énekeltetnek. Milánóba, Rómába, Nápolyba, Párizsba, Londonba, Brüsszelbe vonszolnak selyemszalagon, cukorral és arannyal csalogatva, mint egy kis kutyát. Ne gondolja, hogy valahol valamit vagy valakit láttam, ismertem vagy szerettem. A hangversenytermeket, színházakat és szállodai szobákat ismertem csak, és most, hogy impresszáriómtól kéthónapi szabadságot kikönyörögtem magamnak, azt hittem, hogy boldog leszek.
- És?
- És hallottam önt, s azóta nyugtalan vagyok, és soha nem érzett vágyak támadtak a szívemben.
Regen nem mert kérdezősködni, az énekesnő pedig tágra nyitotta a szemét, és ijedten bámult a karnagy arcába.
- Azért kérettem önt, hogy ezt megmondjam. Most már elutazom. Eddig nem mertem megmondani, mert szerződésemben lekötöttem magamat, hogy nem leszek szerelmes. Nem szabad viszonyt kötnöm, mert hátha gyermekem lesz, s az legalább egyesztendei veszteséget jelentene impresszáriómnak. Mondja, nem aljasság ez?
Regen nem tudott válaszolni. Csodálkozott, hogy milyen egyszerűnek látja ez a leány a legkomplikáltabb dolgokat.
- Pedig jó lett volna, ön nagyon tetszik nekem, Regen.
A karnagy megfogta az énekesnő kezét, és szeretettel megsimogatta.
- Ön a leányom lehetne, művésznő.
- Vagy a szeretője.
- Majdnem olyan idős a mostohaleányom, mint ön.
- Szép?
- Nagyon.
- Szereti?
- Igen, mint az édes gyermekemet.
- Mint a gyermekét?
Forelli Emma hosszan hallgatott, és apró, vékony ujjait benn hagyta Regen erős tenyerében.
- De szeretnék az ő helyében lenni!
- Ki tudja, jó volna-e?
- Én tudom. A leánya lennék és a szeretője.
Regen úgy érezte, mintha valaki az arcába ütött volna. Istenem, ha ezt Jenny hallaná! Gyorsan visszahúzta a kezét. A művésznő utánakapott, és szenvedélyesen suttogta:
- Igen, igen, a szeretője... Kié is másé? Ki érdemelné meg inkább, hogy az övé legyek?
- Nem jól teszi, hogy ilyeneket beszél - szólt Regen reszkető, elcsukló, fájdalmas hangon.
- De igen. Magának joga van ehhez, és én boldogan venném ezt a megoldást. Jogunk volna hozzá... érti?
Forelli Emma szeme most egész olaszos vadsággal villogott.
- Mi az emberek gyönyörűsége és jóltevője vagyunk. Mi nem kérünk az emberektől semmit, de magunkat, az egész életünket, a bennünk levő minden értéket nekik adjuk... mi külön bolyongunk az élet magányos terein... nekünk jogunk volna ahhoz, hogy a magunk emberi örömeit ott keressük, ahol találjuk. Szép a maga mostohaleánya?
- Szép.
- Akkor vigyázzon.
Regen Richard másnap visszautazott Magyarországba.
6
Jenny már tizenhat esztendős volt, s ha beült a páholyába, minden színházi látcső feléje fordult, s az emberek szinte meghökkenve kérdezték:
- Ki ez?
Az asszonyok, akik általában bizonyos önkínzó mártírgyönyörűséggel vizsgálják nemük egy-egy rendkívüli szépségpéldányát, jó ideig elfelejtettek féltékenyek lenni. Gyenge szédületet éreztek, és vallásos áhítattal nézték a csodálatos teremtést, akiben minden tökéletesség legmagasabb egyesülését látták, s öntudatlanul meghódoltak előtte.
- Ezen a ponton már megszűnt minden versengés - állapította meg Salome, aki Jenny mellett az ő János prófétáját kereste.
Ha étterembe lépett be Jenny, az emberek kiejtették kezükből a kést és a villát, s a pincérek elfelejtették, hogy mit rendeltek az uraságok. Ha néha megjelent az esti korzón, az emberek körülötte tolongtak, mint egy feltűnő kép előtt valamely tárlat megnyitásán.
Fiatal legények első szerelme ő volt, és öreg urak, akik már régen lezárták az érzéki hevülések és a szentimentális kedélyhullámzások könyvét, bánatosan utánafordultak, és eszükbe jutott, hogy jó volna még e könyvben néhányat lapozgatni. Fiatal papok komolykodva, zord arccal haladtak el mellette, lesütötték szemeiket, és társuknak megdöbbentő ostobaságokat mondtak.
Jenny csak tizenhat esztendős volt, de a természet sietett őt oly pompássá és éretté fejleszteni, hogy mindenkiben a húsz-huszonnégy éves, ragyogó és impozáns dáma benyomását keltette.
Regen is tudta ezt, és kedve tellett abban, hogy Jenny elbűvölő varázsát nagyszerű öltöztetéssel, drága prémekkel és selymekkel mesterségesen is túlozza. Párizsból hozatta a ruháit, és Jenny mindig tüneményes látványosság volt az öltözködés szakértőinek szemében is, ha valahol mutatkozott. Legendákat meséltek kalapjairól, csincsilla bundáiról, eszményien kicsi cipőiről, azokról a parányi párizsi műremekekről, amelyeket lehetetlen volt meghatottság és irigység nélkül szemlélni.
Ha Gyömörey, az archivárus klasszikus analógiákkal magasztalta Jenny szépségeit, Szilvássy kanonok az újabb kor történelméből keresgélt ki hasonlatokat.
- Láttam Drezdában Van Dyck Danaéját, Münchenben az antverpeni polgármester feleségét és Henriette angol királynőt, s csak hozzájuk tudnám hasonlítani e tüneményes jelenséget. Istenem, miért nem él most egy Van Dyck, hogy megörökítené e leányka báját és szépségének klasszicitását! Pierre Mignard Mancini Máriája tett rám hasonló elbűvölő hatást Berlinben, ahol e csodálatos asszony előtt halkan meggyóntam minden bűnömet, és megfogadtam, hogy nem nézek többé asszony szemébe. A fogadalmat nem tartottam meg, de most érzem, hogy Mancini Mária feloldozott hűtlenségem súlyos következményei alól. Ami a testét, végtagjainak nemes hajlékonyságát, előkelő vékonyságát és tömöttségét, mozdulatainak kerekdedségét és eleganciáját illeti, én klasszikus példák helyett inkább Boucher Dianáját merném az urak emlékezetébe hozni. Emlékeznek a Louvre e bűvös érzékiségű képére? Ha Wittmann Jennyt látom, ó, uraim, mindig hevesen ver a szívem, meggondolván, hogy mily közel vagyok e megfoghatatlan szépséghez, és mily messzire kényszerít attól korom, hivatásom és az az ördöngös helyzet, hogy a leányka egyáltalán nem akar tudni a létezésemről.
Jenny szépsége nem lehetett sokáig rokonszenves. Egyszer mindenki elismerte, hogy összehasonlíthatatlan és utolérhetetlen, de minden új embertől mindig ugyanazt hallani: ez végre idegessé és türelmetlenné tette a kedélyeket. Folyton fejlődő női egyénisége mindennap új szenzációkat hozott a megjelenésében, és szépségét nem lehetett megszokni, mint egy klasszikus portrét vagy a köztereken felállított márványszobrokat. Eleven, rózsás arcának buja és titokzatos kifejezése volt, mintha egy spanyol típust fehérbe és szőkébe transzponálnának. Az arca kissé keskeny, homloka rövid, egyenes, szemöldökei majdnem összeérők, az orra ideges, vékony fehérségében majdnem áttetsző, s rózsaszínű bőrére fekete szempillái hosszú árnyékot vontak. Ajaka túlságosan piros volt, s ha kissé összeszorította, szemét összevonta, s kutatva nézett a messzeségbe, mintha tengernyi vágy, ígéret és epedés vibrálna bársonyos bőre alatt. Az embereket állandóan izgatta, s bennük oktalan és hiú reményeket keltett éppen azzal, hogy soha senkire rá nem nézett, sohasem mosolygott, és keskeny, hosszú vágású szeme mindig tétován nézett maga körül.
Arcának kifejezése mindig kissé komor, elgondolkozó vagy szenvedő volt.
- Ez az elkínzott és buja fantázia kifejezése - állapította meg egy életművész, aki lassan-lassan egész elméletet épített erre a megfigyelésére.
- Ki tudja, mennyi titok lappanghat az összeszorított ajkai mögött - gondolta egy másik, és sietett ötletét széles körben elterjeszteni.
Az bizonyos, hogy Jenny egyéniségét sok és izgalmas titokzatosság vette körül. Sehova nem járt, a ház művészbarátain kívül senkivel sem érintkezett, barátnői nem voltak, s ha az utcán, jégpályán, séta közben, koncerten vagy színházban valakivel összehozta a véletlen, Jenny tartózkodó, kevés szavú, sőt annyira rideg volt, hogy ezt némelyek ostobaságnak, mások fennhéjázásnak vették.
Az általános csodálat és rajongás hamarosan ellenszenvvé és idegenkedéssé változott az emberekben. A leányos anyákat idegessé tette Jenny független és önálló élete, s közülük nem egy úgy találta, hogy Regen túlságosan fiatal és Jenny túlságosan kifejlett ahhoz, hogy apa és leánya szerepét játszhassák. Sokan itt keresték Jenny zárkózottságának, különös komolyságának és tétova, messze néző, töprengő tekintetének a magyarázatát.
Amikor Regen Rauscher bíboros meghívására Bécsbe utazott, és Jenny magára maradt a Klimó utca harmadik számú házban, bizonyos körökben elérkezettnek látták az időt, hogy Jenny egyéniségét kipuhatolják, és végre tisztázzák a helyzetet. Fogadások történtek, hogy a magára hagyott leány két héten belül gróf Schlieppen huszártábornoknak vagy Baross főispáni titkárnak, esetleg az ekvitációs iskola valamelyik főhadnagyának a szeretője lesz.
Pfaff Márton, a szerelmi ügyek hivatásos intézője számtalan, nagyszerű ajánlatot kapott. Virágot, levelet, üzenetet akartak rá bízni, de Pfaff komolyan ráncba szedte homlokát, és jóakaratú tanácsokat osztogatott.
- Az nem nekünk való csemege, uraim. Maradjunk mi csak kis színésznők, varróleányok és trafikosnék mellett. Uraim, nem lehet horoggal harcsát, léppel saskeselyűt fogni. Maradjunk mi meg a kis pisztrángoknál, és sohase kérdezzünk olyat, amire előre nem tudjuk a választ. Ceterum censeo... tudok egy gyönyörű kis teremtést... kis pisztrángocskát... ha úgy parancsolják.
Minél megközelíthetetlenebb volt Jenny, annál több gyanúsítás és gyűlölködés irányult feléje. Sem apja, sem anyja, sem valamirevaló szolid, idős, erkölcsös hölgy a házban... ez nem lehet rendes és tisztességes dolog. E botrányos állapoton mindenki haragra lobban a városban, kivéve Barnabás mérnök feleségét, aki ezúttal egy takarékpénztári főkönyvelőnek volt a szeretője.
Jenny minderről semmit sem tudott, s az egyetlen férfiú, aki érdekelte, Gyömörey Zsigmond volt, a régiségbúvár. Az ifjú tudós hetenként egyszer-kétszer meglátogatta Jennyt, s másfél óráig némán, öntudatlanul, lázas szemekkel bámult a leány fehér, bársonyos arcába.
- Csodálatos, hogy magával nem tudok beszélgetni - hebegte a fiú.
- Mert semmi mondanivalója sincs a számomra - nevetett a leány, és leült a zongorához, hogy zavarát elpalástolja.
"Ebben a kisleányban egy reneszánsz kori hetéra teste és egy prerefaelita szűz ártatlansága egyesült" - gondolta Gyömörey, és elhatározta, hogy hazautazik, engedelmet kér az édesanyjától, és feleségül veszi Witmann Jennyt, Regen Richard karnagy mostohaleányát.
"Mához egy évre meglesz az esküvő, ha szeret" - ábrándozott Gyömörey, aki püspöki jószágkormányzó fia volt, és náluk, a családban, régi levelek és naplók, esketési és születési feljegyzések tanúsága szerint néhány évszázad óta ilyen egyszerűen intézik el a szerelmi problémákat.
Az archeológus este nyolc órakor elköszönt. Jennynek mélyen, elfogulatlanul és becsületesen a szemébe nézett, és boldogan ment a bástya omladékaihoz ragasztott kis kocsmába, hogy megvacsorázzék, vacsora alatt tisztek toppantak a helyiségbe, nagy zajjal, félig berúgottan, és lovaglóostorukkal erősen rácsaptak az asztalra.
- Bort!
A tisztek ittak, nevetgéltek, megcsipkedték a pincérleány mellét, cigányt hozattak, és közben Witmann Jennyt emlegették. Egy tiszthelyettes pezsgőt rendelt, töltött és felkiáltott:
- Jennyke egészségére!
Koccintottak, és megállapodtak abban, hogy Regen Jenny a legszebb leány a világon. Egy vörös hajú és kedves arcú hadnagy, dadogva a részegségtől, fogadást ajánlott.
- Húsz üveg Pommeryt, hogy két héten belül eljön a lakásomra.
- Negyvenet ellene - ordított a tiszthelyettes, aki elpirult arra a gondolatra, hogy a neki szent és imádott hölgy elmenjen egy durva és utálatos hadnagynak - Reich von Reichenau kamarásnak - a lakására.
- Tartom! - kacagott a hadnagy, s Gyömörey a másik asztalnál úgy érezte, hogy el kell ájulnia.
A hadnagy dühösen kiabálta:
- Majd megmutatom én, hogy kell az ilyen komédiás leánnyal elbánni!
- Komédiás leány - suttogta ijedten a zászlós, és szeretett volna nekiugrani a hadnagynak. De bizonyára félt szentimentálisnak és gyermekesnek mutatkozni, inkább ivott tehát, és eltorzult, krétafehér, petyhüdt szájaszéle reszketve, öntudatlanul ismételgette:
- Komédiás leány.
Gyömörey megsokallta a dolgot. Egy pillanatig küzdött magában, de elhatározta, hogy nem növeli a botrányt. Fölkelt, vette a kalapját és felöltőjét, és eltávozott. Hazament, és engedelmet kért a házasságra. Aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni. Felkelt, szivarra gyújtott, és újra elolvasta anyjának írt levelét. Körüljárt a szobában, s rendezgetni kezdte könyveit, ruháit, régi írásait. "Miért?" - gondolta aztán, és amit kiszedett a fiókokból, egy csomóba összenyalábolta, és a szekrénybe dobta. Egyszerre úgy érezte, hogy fullasztja a szoba levegője.
Kiment az utcára. Éjfél volt. A Mecsek hegység tömör, zöldesbarna testével mintha nekitámaszkodnék a sötétkék, csillagtalan égboltozatnak. Az utca néptelen volt, szomorú és csendes. Néha egy-egy udvarban elvakkantotta magát a kutya.
"Milyen szépen alusznak ott benn az emberek" - gondolta Gyömörey, és Regenék háza felé pillantott.
"Ő is alszik."
Aztán nekivágott a lejtős útnak. Lement a kórház elé, amelynek egy-egy ablakából halavány világosság szűrődött át.
"Nagy beteg lehet ott."
A saroképület folytatásában volt az elmegyógyintézet. Onnan egyetlen hang sem hallatszott az utcára.
"Az őrültek is alusznak."
A kórház előtt a közös kút - Sandervár - vízcsapjából vékony, unalmas, szinte bús locsogással csurgott a víz. Láncon függő pléhkanna imbolygott a víz sima tükrén. A kórházzal szemben a Magyar Király Szálloda ablakai világítottak. Benn húzta a cigány, az ajtó néha kinyílt, és részeg vendég botorkált ki az útra. Egy szerelmespár surrant ki a kapun, és gyorsan átszaladt azon a néhány lépésnyi területen, amelyet a sarkon lobogó gyámoltalan, lepke alakú kis gázláng bevilágított. Kártyások döngették az asztalt, s lárma, veszekedés hallatszott ki, ha a szél kinyitotta az ablakot. Hideg, áprilisi éjszaka volt.
Gyömörey végigment a Ferenciek utcáján, amely a Fő térre vezetett. Az éjjeliőr lámpással és alabárddal, bő, birkabőrös vasutasköpenyben egy házhoz támaszkodott és aludt. A kispiacon rendőr cirkált, és szivart kért az ifjú archeológustól. Hálából a fülébe súgta, hogy a Vadember Szállodába új szobaleány érkezett az este.
- Egészen friss - csettintett nyelvével a rendőr, és csodálkozott, hogy a fiatalúr nem iramodik azonnal a Vadember felé.
Gyömörey a Fő téren sokáig lézengett. A kaszinó erkélyén néhány lump pezsgőzött. Megismerte Barnabás mérnök, Baross főispáni titkár és a törvényszéki elnök hangját.
- Gyönyörű teremtés - hangzott ki a zűrzavarból, és Gyömörey ijedten futott a kaszinó környékéről, nehogy meghallja Witmann Jenny nevét.
A várostemplom régi kupolája vaskosan és sötéten meredt eléje. Jobbra egy piszkos zugszálloda, cigányok, hamiskártyások és facér szobaleányok tanyája, bent bizonyára Amtmann bácsi magyarázza a liberalizmus és a demokratikus kormányforma előnyeit. Balról a ciszterciták rendháza, így állott szemben az égi és földi szerelem. Minerva és Venus vulgivaga szentélye. Gyömörey fiatal korában cisztercita szeretett volna lenni. Most ellágyulva gondolt a fehérpap boldog kis szobájára, amelyben Mária-kép és feszület alatt csendesen pihen és álmodik az egyház tudós szolgája.
Felsietett a Fő téren, és megállott az előtt az utca előtt, ahol a püspöki könyvtárt őrizte egy terebélyes mannafa. Eszébe jutott egy régi kéziratos kóta, amelyet nagy halom selejtezett füzet közül ásott ki tegnap. Mennyire örült a sárga rongynak - talán Cavaliere 1590-ből származó "Pastoralé"-jának volt kis töredéke az a néhány taktus, amely alatt még számok jelezték a basso continuót. Most nem érdekelte őt Cavaliere.
Innen a kanonokok kertjei előtt a székesegyház felé ballagott. A dóm előtt megállott, s botjára támaszkodva, sokáig nézegette az állványok közül titokzatosan átsötétlő falakat.
"Milyen szép!"
Úgy érezte, hogy ez kissé megnyugtatja. A templom körül csönd volt, a szél elállott, és csak az állványok között muzsikáló tücskök cirpelése árulta el, hogy eleven lény van kívüle a világon.
"Régen rájöttem arra, hogy a templomok szebbek, amikor súlyos tömegüket még állványok veszik körül. Egyáltalában minden szebb, amikor készül, mint amikor kész. Az asszonyok is szebbek, ha fátyol takarja el arcukat. A milánói dóm is szebb volt, amikor még Leonardo da Vinci járt az állványain."
Hajnalfelé járt az idő, s még jobban besötétedett. A dóm olyan volt, mintha az állványok kecses, fehér kőpillérek volnának, finom, szubtilis, csipkés, tűhegyes oszlopocskákkal, gótikus faragásokkal, vékony szobrokkal és pillérekkel.
Aztán ezt is megunta. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen semmi köze sincs ezekhez a dolgokhoz. Ő nem építész, nem művész, tudományos ismeretei is felületesek, primitívek, dilettáns nívójúak. Le kellene mennie Rómába, ha valamit komolyan akarna csinálni. Róma, az igen. De Pécs? Ezzel az egyetlen, félszeg, kezdetleges román bazilikával, amit most bizonyára elrontanak a stíluskeresés unalmas és üres jelszavával?...
Érezte, hogy egész élete hiábavaló és céltalan volt. Fázott. Unta a Bazilikát, a régi kótákat, a püspöki udvar szertartásos és kínos nagyképűsködését, s a maga eddigi álmait gyerekesnek és rajongását esztelennek találta.
"Igaza volt az apámnak, szegénynek - gondolta -, aki csak a földet, a lovat, a vadászatot, a kocsikázást szerette. Nekem is otthon kellett volna maradnom."
Jennyre, a tisztekre, a sértő megjegyzésekre nem mert gondolni. Összegombolta kabátját, és hazafelé indult. Egy szűk utcán, a felsősétatér végén, balra vágott, aztán a Klimó utcán lefelé lépkedett. Szerette volna, ha egy élőlénnyel találkozik, például Pfaff pedelussal vagy Amtmann bácsival, hogy emberi hangot, vidám nevetést vagy ostoba nagyképűsködést halljon. Egyszerre egy magas, felgyűrt gallérjába egészen fülig beburkolózott alakot pillantott meg az utca alsó végén. Barnabás mérnök volt, aki most jött haza a kaszinóból. Gyömörey megfordult, és egy kapu alatt megleste, míg a mérnök eltűnt a házban. Boldog volt, hogy az nem vette észre.
Fél óráig sétált a lakása előtt, és amikor kulcsát a kapuba akarta illeszteni, majdnem felkiáltott a dühtől és fájdalomtól.
"Ha feleségül akarom venni, nem hagyhatom megtorlás nélkül Reich hadnagy arcátlanságát."
Gyömörey visszarántotta a kulcsot, és jó ideig meredten nézte a szomszéd ház kiugró párkányát. A Jennyék házát.
Az archeológus fáradt volt és ideges, és úgy érezte, hogy nem tudja elviselni a türelmetlenség és bizonytalanság kínját. Nem félt a holnapi naptól, de szerette volna már tudni, hogyan dől el a sorsa.
"Milyen nagyvonalúnak, magasztosnak, eszményinek gondoltam az életemet, s most ilyen kicsinyes és esztelen epizódok állják el az utamat."
Megnézte az óráját. Fél öt.
"Istenem, sohasem lesz reggel. De ha talán alszom" - és lefeküdt, hogy elaludjék. Hogy minél hamarabb holnap legyen. Hogy elmozdítsa útjából az apró, piszkos követ, amelyet a sors a lába elé dobott.
Óriási erőfeszítéssel kényszeríteni akarta magát, hogy ne gondoljon Jennyre. Maga elé idézte édesanyja szelíd, szép, hófehér matrónaarcát. De a komoly, öreg dáma képén átvilágított egy ragyogó szempár bársonyos tekintete sötét, baljóslatú, titokzatos szemöldök alól. Erőnek erejével kiásta emlékeiből gyermekkorának romantikus jeleneteit, a falusi malom nagy, barna, csuromvizes kerekét, a molnár leányának együgyű meséit, és a rövid szoknyás, lenhajú kis parasztlány csincsilla bundás, párizsi cipős, nagyvilági hölggyé varázsolódott át, amint lustán és mégis délcegen ringó lépteivel kilép a templom előcsarnokából. Bármire gondolt, minden tele volt Jennyvel, az ő hófehér-rózsás arcával, aranyos hajával, titokzatos, keresgélő, unott, bágyadt, elgondolkodó és gőgös szemepillantásával, és Gyömörey kénytelen-kelletlen megadta magát és belenyugodott, hogy ezen a kerek világon semmi jelentékeny, szép és érdemes dolog nincsen más, csak az az egyetlen csók, amivel Jenny az ő életének tartozik.
Gyömörey izgatottan forgolódott az ágyában, és végleg lemondott arról, hogy másra is gondoljon, mint erre az egyetlen, megmérhetetlen és beláthatatlan misztikumra. Jenny csókja! Úr Isten, mi lenne akkor, ha egyszer, amikor hozzá megy látogatóba, Jenny leül a kályha mellé, karját a fotel puha bársonyára fekteti, ahogy szokta, lábát keresztbe teszi, hogy selyemharisnyájának komoly, sima, feszes, csillogó feketesége kétujjnyira a posztócipő fölött kitündöklik... egész tisztán látta most a leányt a koromfekete csend éjszakájában... látta, ahogy könnyű krepdesin ruháján átrajzolódik csípőjének, derekának, mellének és karjainak lágy, párnapuha és mégis szabatosan elhatárolódó vonala... a nyaka hófehér, teli, gömbölyű, a fülei, mint kis remekművű filigrán márványkagylók, a füle mögött, a haja alatt oly átlátszó, opálos, igazgyöngyragyogású és finom a bőre, mint egy hároméves gyermeké... a gyönyörűség, amelyet ez az érzéki vízió okozott, oly tűrhetetlen volt, hogy Gyömörey felugrott az ágyából, és fejét öklére hajtva irtózatos erővel küszködött, hogy ne gondoljon arra a félelmetesen szép és megrázó pillanatra amikor Jenny kitárja a karjait, behunyja a szemét, és halkan megnyílik az ajka: "Jöjjön, csókoljon meg!..."
Ott ült Gyömörey az ágya szélén, és úgy érezte, hogy ha most kinyújtaná a kezét, elérné Jennyt, és magához vonhatná az ő gyönyörű meleg testét. Nem mert megmoccanni. Ott ült mozdulatlanul, kínlódó, fájó, lángoló testtel, és arra a csókra gondolt...
"Jenny csókja. Ez volna a legnagyobb jó, a legteljesebb elégtétel, a legfényesebb diadal, a legnagyszerűbb öröm az élet minden ígéretének beteljesülése" - gondolta Gyömörey most már kissé lehiggadva, szinte tudományos objektivitással méregetve azt az értéket, amelyet Jenny szerelme egy férfiemberre nézve jelentene. "De hát Jenny? Vajon ő, a titokzatos fehér homloka alatt gondolt-e már a szerelem érzéki gyönyörűségeire? Vágyott-e már arra, hogy valaki megölelje és... szent Isten... álmodott-e már férfiról, aki őrjöngve szívja piros, meleg, duzzadó száját..."
Gyömörey e pillanatban kis keserűséget érzett a szájában... "Bizonyos, hogy Jenny is ember, s már neki is voltak vágyai... erre még gondolni is elviselhetetlen... sőt ki tudja? - marcangolta a maga lelkét a fiatal archeológus -, ki tudja?... hiszen minden kislánynak vannak kalandjai, apró kis csókjai, együgyű, enyhe, pillanatnyi kis szerelmei, ki biztosíthatja őt arról, hogy Jenny még sohasem csókolt senkit?..."
Ekkor eszébe jutott, hogy Jennyről mindenki gonosz, szemérmetlen, titokzatos vagy ravasz mosolygással, nyílt és kárörvendő gyanúsítással beszél... fogadjunk, hogy két hét múlva a lakásomon lesz... Gyömörey megborzongott, és szinte dühös lemondással dobta magát újra az ágyába, hogy most már nem gondol többé semmire, és alszik. Holnap majd elintézi ügyét a hadnaggyal, Jennynek küld egy rózsacsokrot és elutazik. A féltékenység egyetlen gyenge lehelete elég volt ahhoz, hogy érzéki vívódásaiban kimerült lelkét lehűtse és dühre ingerelje. Fal felé fordult, erősen lehunyta a szemét, és aludni próbált. Nem tudott. Újra megjelent előtte a leány, és nem tudott tőle szabadulni. "Jól van - gondolta -, ne erőlködjünk, lássuk csak, hogy áll tulajdonképpen ez a dolog. Az emberek nemhiába beszélnek. Mit tudom én, mi történik itt a szomszédságban? Jenny túlságos sokat van egyedül... és túlságos sokat van kettesben Regennel."
Regen! Ez a név most hirtelenül lecsapott a lelkére, mint egy borzasztóan éles, lángoló, gyújtó villámlás. Regen!
Gyömörey, mint egy meggalvanizált kis állat, egész testében megrándult és összezsugorodott. Rettenetes fájdalom rázta meg, hideglelős borzalom hasított a szívébe, és megvonaglott a takaró alatt.
- Verje meg az Isten ezt az egész őrült helyzetet! - nyögte keservesen, és borzasztó kegyetlenséggel kezdte kirajzolgatni magának Regen és Jenny szerelmi viszonyait. Pokoli gyönyörűséggel kínozta magát a fantáziájával, és verejtékes buzgalommal eszelt ki rémesebbnél rémesebb képeket Jenny romlottságából, így aludt el, és egy fél óráig nem tudott magáról semmit. Amikor felébredt, ijedten nyúlt az órája után.
"Még utóbb átaludtam az egész napot" - gondolta kétségbeesve, pedig mindössze hetet mutatott az óra.
Reggel nyolc órakor levelet küldött Reich hadnagynak, és elégtételt kért a menyasszonyán esett bántalomért.
A segédek pisztolypárbajban állapodtak meg. Déli tizenkét órakor Reich hadnagy főbe lőtte Gyömöreyt.
Az archeológus meghalt.
Az egész város künn volt a temetőben, a tó mellett, ahonnan vidám verkliszó, katonák és cselédleányok csiklandós kacagása szűrődött át a mogyoróbokrokon. A temető kápolnájában tartotta Szilvássy kanonok a rekviemet, s a holttestet hazavitték a családi sírboltba.
Két hétig mindenki a tragédiáról beszélt. Az asszonyoknak elment a kedvük a szerelmeskedéstől, és mindenki dicsérte az ifjú szép képzettségét és lovagias jellemét. Két hétig mindenkinek fülében csengett a Gyömörey édesanyjának ájult sikoltása a rekviemen. Barnabás mérnök feketében járt, mintha fiát vagy öccsét gyászolná, komor volt és szótalan. Nem ment a kaszinóba, s legújabb szerelmét, a sápadt arcú trafikosnőt napokig nem látta.
De két hét múlva minden a régi kerékvágásba zökkent. Az emberek elfelejtették Gyömöreyt, csak Pfaff, a pedellus magyarázta a jogászoknak:
- Látják, urak, a szerelem. Egy öl fát egy krajcárért...
De Pfaffnak is más dolga akadt, és senki sem veheti rossz néven, ha a jogászok többet törődtek a tragédia eleven hősnőjével, Witmann Jennyvel, mint a szerelem fiatal halottjával, az archeológussal.
A piac ezután is lármás és tarka-barka volt reggelenkint, a veterán zenekar éppoly lelkesen fújta a Radetzky-indulót, és Deutsch kapitány könnybe lábadt szemmel fogadta a hadastyánok üdvözlését. A törvényszéki elnök minden szombaton találkozott nyomdászleány szeretőjével, Éltető Péter, a műgyűjtő, hosszú szárú pipájával minden este kiült a háza elé, hogy a járókelők mit szólnak az ő pompás ízléséhez; a külvárosi polgárok ezután is szidták a kormányt, s Baross főispáni titkár, az utolérhetetlen dandy lelkesen, odaadóan és ellenállhatatlanul köszönt a korzón ismerőseinek. Amtmann bácsi a tiszaeszlári perről és a rituális vérvádról, a nyíregyházai tárgyalásról és a magyar büntető perrendtartásról írt terjedelmes tanulmányt, s a vásárokon Mailáth országbíró gyilkosairól, Spangáról és társairól daloltak historiás énekeket. A nap reggelenkint felkelt, délben elérte a zenitet, este lenyugodott, és Rácz Guszti cigányprímás hajnaltájt részegen itta a tejet a parasztasszonyok korsójából. Ha esett az eső, az emberek házaikba menekültek, a Sandervárak körül apró cselédleányok panaszkodtak hűtelen szeretőikre, ha kisütött a nap, a sétatéren vidáman udvaroltak a székesegyház művészei a húszesztendős leányoknak.
Szilvássy kanonok és Péterffy György minden este meglátogatták Jennyt, aki úgy érezte, mintha egy nagy, sűrű bozontos erdőben eltévedt volna, s most nincs, ki a rengetegből kivezesse. Regen Richard Bécsben volt, látogatóban Forelli Emmánál.
7
Amikor Regen Richard hazaérkezett, elhatározta, hogy leányát visszaküldi Regensburgba Szent Cecília szerzetesnőihez. Péterffy helyeselte. Elmagyarázta, hogy Jenny helyzete a városban tarthatatlan. Sem anyja, sem apja nincs, a leány túlságosan szép, művészkörnyezetben él, egyedül sétál az utcán, idegen, sőt külföldi - ezt a kisvárosi társadalom nem bírja el. Gyömörey halála végleg aláásta a helyzetét. Egy egyszerű kis tragédia, a véletlen egy ostoba játéka, amelyben senki sem hibás, még a szegény, korlátolt, fiatalosan szeles, részegségében öntudatlan Reich hadnagy sem, hirtelen szétrobbant a város fölött, és maga után fojtó, nehéz, mérges illatú gázt hagyott, amelynek minden gyűlöletessége és gyalázata sajátságosan az eset legpasszívabb hőse, Jenny feje fölé csapódott le. Az embereknek minden bajért okozniok kell valakit. Az elkeseredés és bosszúvágy eleinte tétován kering az áldozat fölött, aztán a legesztelenebb logikával rácsap valakire, rendesen arra, aki a legvédtelenebb.
Regen Richard szinte kétségbeesve nézte az öreg archiváriust, Péterffy pedig folytatta:
- Jenny különben sem való Pécsre. Az emberek úgy nézik az ilyen leányt, mint szabad prédát a vadorzók. A kisvárosi erkölcs a rokoni érzések, a régóta kifejlett családi összeköttetések, a kölcsönös szülői érdekek s az egymás előtt való szégyenkezés alapján áll, s mindenki, aki ezen kívülesik, kívülesik a törvényen, a tiszteleten és az erkölcsön is. Az idegen leánnyal szemben nem kötelez semmi. Fölötte nem őrködik az összeköttetések, a rokonság, a nagynénik, az unokabátyák, a sógorok bosszuló karja. Neki semmi sem, vele szemben mindenkinek minden szabad.
Regen érezte, hogy az öregúrnak igaza van. És azt is sejtette, hogy a kisváros évszázados tradíciói, az összeházasodásból származó szolidaritás, az erkölcsök fölött gyakorolt kizárólagossági jog csakugyan nagyobb hatalom mindennél.
Szilvássy kanonok a maga Hunger und Liebe elméletébe illesztene az esetet.
- A kisvárosi társadalom mélyén éppen annyi kalandorösztön, hedonisztikus sóvárgás, bujasági vágy lappang, mint Párizs hegyein vagy Hamburg kikötőnegyedében. Péterffy barátommal egy véleményen vagyunk. Az emberek mindenhol mindig egyformák. Csakhogy Péterffy úgy látja, hogy az emberek mindenütt egyformán jók - én azt tartom, hogy mindenütt egyformán rosszak. Az a sok bűnös, dühös kéjvágy, erkölcstelenség felé gravitáló, tisztaságromboló ösztön, ami a vidéki emberekben az egymás ellenőrzése, a szűk és börtönszerű elhelyezkedés, a minden titkot leleplező házi detektívszervezet, a homályos forrásokból táplálkozó szeméremérzet és a tradíciók vaskényszere alatt visszaszorul, az szétömlik a véredényekben, meglapul a tudat alatt, és mind felszabadul, kidagad, gátat szakítva szétárad, és harsogva hömpölyög a szabad mezők irányában: védtelen emberek, idegen asszonyok, árvaleányok és szerencsétlenül járt hajadonok felé. A város ilyenekkel szemben tombolja ki az érzékiségét, ami a maga zárt körű, intim társadalmában visszafojtva felgyülemlett és összesűrűsödött.
- Jennyt visszaküldöm Regensburgba - jelentette ki a karnagy.
- Vissza - hagyta helyben a kanonok -, s nemsokára ön is követni fogja őt.
- Ugyan? - kérdezte Péterffy elképedve -, csak nem akarja azt mondani, hogy a karnagy úr nem tudja nélkülözni a kisasszonyt?
- Nem mondtam. De ahhoz, hogy megváljék tőlünk, ez nem is szükséges. Majd meglátja, hogy nemsokára őt is kikezdi a kisváros.
- Ez a Szilvássy-féle pesszimizmus - jegyezte meg Péterffy, és legyintett a kezével.
A kanonok azonban ünnepélyesen felemelte a hangját:
- Uraim, a kisváros először minden idegent istenít, mint a vadak a partra szálló fehér embereket. Elveszik színes gyöngyeit, megbámulják teste és lelke szép ruháját, meghallgatják és élvezik zengő, színes és misztikus beszédét, leborulnak tudománya és művészete előtt, s ha kell, megválasztják törzsfőnöknek, vezérnek, királynak, vagy mit tudom én, istennek. Legszebb leányaikat neki hordják, legkövérebb kecskegödölyéiket neki sütik meg, palotát vagy oltárt építenek neki, s testőrzőjévé lesz az egész falu, s jaj annak a szomszéd törzsnek, amely bántani merészelné halványukat. De aztán lassankint észreveszik, hogy a jövevény is ember, ő is éhes, ha néhány órán át nem evett, neki is forrósága van, ha elrontotta a gyomrát, ő is oly módon szereti az asszonyokat, mint maguk a bennszülöttek, csakúgy elfárad a munkában, kimelegszik a gyönyörűségben, megbotlik a kőben, megrészegedik a bortól, mint ők, s egyszerre csak azt mondják: elég. És minél nagyobbra dagasztották hírnevét, annál fenségesebbé és kívánatosabbá tették az ellene való fellázadást, és minél kövérebbre hizlalták az idegen prófétát, annál nagyobb kéjjel eszik meg. A kis város kannibálfalu: meghizlalnak valakit, hogy annál ízletesebb lakomát csapjanak a húsából. Ezért fog ön egyszer megszaladni a mostani imádói elől.
- Azt nem! - csattant fel Regen -, én nem félek a kannibáloktól.
- Akkor megeszik - válaszolt nyugodtan az abbé, lassan felkelt karosszékéből és selyemreverendáját magasra emelve, lakkcipős lábait óvatosan szedegette a lépcsőkön, ahogy eltávozott.
A karnagy Jenny előtt is kijelentette:
- Hazaküldelek Regensburgba.
Jenny sírt, hogy most nyáron az összes leányok vakációra mennek, a Cecília-egyesület háza üres marad, s az apácák minden idegessége, türelmetlen, komor szeszélye az ő vállára fog nehezedni. Könyörgött Regennek, hogy tartsa még itt szeptemberig, akkor nem bánja, újra bevonul a szürke falak közé, a Duna partjára rózsafüzért imádkozni s a pogány gyermekek számára harisnyákat kötni.
Regen mindenre azt felelte:
- Vissza kell menned Regensburgba.
A napok teltek. Jenny bánatosan, szepegve csomagoltatott, de a készülődés nehezen és lassan ment, mintha láthatatlan szellemek éjjel mindig visszarakták volna fehérneműit a szekrényekbe. Közben néhányszor eszébe jutott neki Gyömörey. Jenny szívéből gyászolta fiatal barátját. Amióta meghalt, vőlegényének tartotta a fiatal tudóst, de még mindig nem tudta, mit kell érezni akkor, ha az ember szerelmes. Annyira fiatal, ép és egészséges volt a lelke, s az érzései oly felületesek, hogy szinte kissé büszke volt arra az érdekes helyzetre, amelybe őt Gyömörey halála sodorta. Komoly és gyászoló kis menyasszony gyanánt viselkedett, s ha valaki kimondta Gyömörey nevét, illendőnek tartotta szomorú és szenvedő arccal sóhajtani. E pillanatban azonban sokkal több félelmet érzett a Cecília-apácákkal szemben, semhogy el tudott volna merülni abban a fájdalmas gondolatban, hogy miatta egy szépen virágzó fiatal élet semmisült meg nemrég.
Regen nem sürgette Jenny távozását. Túlságosan elfoglalták a saját álmai, s maga is kényelmetlennek találta, hogy az életében beálló gyökeres változást siettesse. Bécsi útjának túl erős impressziói és végtelenségig felcsigázott önbizalma szüntelenül arra izgatták, hogy megtalálja a teret az érvényesülésre. Körülnézett azonban, és keveset vett észre abból, ami nagy terveinek alapjául szolgálhatott volna. A püspök néha túl hangosnak találta a zenés miséket, és csodálkozását fejezte ki azon, hogy egy olyan klasszikus hagyományokon nevelkedett Palestrina-művész, mint Regen, megengedi a zenekar barokkos túlkapásait. A püspöki udvarban legfőbb zenei tanácsadó gyanánt Várady kanonok szerepelt, aki a tiszta gregoriánus stílust szerette volna bevonultatni az újonnan épült székesegyházba. Ebédek alatt Várady kanonok hangos előadásokat tartott az egyházi zene reformjáról.
- Ezek a részeges koralisták kocsmát csinálnak az Isten házából, és fogalmuk sincs az egyházi zene rendeltetéséről.
- Bízzuk Regenre a dolgot - mondta egykedvűen Szilvássy kanonok. - Regen nagy művész, büszkék lehetünk arra, hogy közöttünk él.
- Nem arról van szó, hogy művész-e Regen, vagy sem. Az egyházi zenéről van szó. A templom nem operaház. Itt nincs szükség zenei szenzációkra, orkesztrális viharokra, mennydörgésre és égiháborúra, csellók, nagybőgők, rézfúvók és dobok őrjöngő polifóniájára. Nekünk a Sixtusi kápolna mennyei stílusa kell, egyszerű melódiák, vallásos áhítat, égi emelkedettség, angyali báj... nem pedig fennhéjázó hivalkodás, színházi trükkök és érzéki hatások kergetése.
A püspök asztalánál sokan helyeselték Várady kanonok felfogását. Őexcellenciája maga is azon a nézeten volt, hogy mindennél fontosabb a stílus. A román stílű dómban inkább helyénvaló volna Gergely pápa egyházi stílusa. Modern zene nem való a templom történelmi hangulatába.
Szilvássy kanonoknak más véleménye volt a stílus kérdésében.
- Nem szabad túlságba vinnünk a stíluskérdést - mondta higgadtan, de rendületlen biztonsággal. - A stílust nem a formákban, hanem a lényegben kell keresnünk. Temérdek bűnt követtek el már a történelmi rekonstrukció jelszava alatt. Nem szabad megengednünk, hogy az egyház eleven anakronizmussá váljék a modern emberek szemében. A modern lélekhez modern stílusban kell beszélni.
Szilvássy kanonok halk megjegyzései e tiszteletre méltó és méltóságteljes társaságban úgy hangzottak, mint egy forradalmi kiáltvány harsogó programja. Az egyetlen ember, aki Szilvássy abbé vakmerőségén nem háborodott fel, az Őexcellenciája volt, a püspök. Várady apát azonban kemény leckét adott az abbénak.
- Gergely pápa stílusa minden idők minden emberének szól. Első Napóleon császár a koronázási ünnepély fényének emelésére óriási vegyes kart szervezett a legragyogóbb orkesztrummal, háromszáz énekessel és nyolcvan hárfaművésszel. E grandiózus kar szereplése után belépett a terembe VII. Pius pápa a Sixtusi kápolna harminc énekesével, s mikor ezek angyali harmóniában, égi fenséggel és egyszerűséggel énekelni kezdték a "Tu es Petrus"-t, Napóleon óriási zenekarának minden rafinált hatása megsemmisült, s a császári udvar a mennyek birodalmában érezte magát.
- Azt is rá lehet bízni Regenre - jegyezte meg egyszerűen Szilvássy.
- De túlnőtt a pécsi dóm méretein - felelt gúnyosan Várady, s úgy látszott, hogy a többség neki ad igazat.
Ezekről a beszélgetésekről Regen Richard is értesült, s némely tekintetben igazat adott az aggodalmaskodóknak.
- Nem tudom - mondotta -, hogy túlnőttem-e a pécsi dóm méretein, de terveim és vágyaim sokkal nagyobbak, semhogy azokat a pécsi viszonyokra rá tudnám építeni.
Regen Richard szelleme messze járt a legnagyszerűbb alkotások honában, kész, nagy zenekar, hatalmas, műértő közönség, roppant anyagi lehetőségek, eleven, forró lelkesedés után sóvárgott, és nem tudta, hol helyezze el azt az alapkövet, amelyre álmainak kolosszális palotáját felépíti. Néha úgy gondolta, hogy egészen visszavonul a nyilvános élet apró kötelességei és gondjai elől. Nem tanít, nem dirigál, kilép a püspök szolgálatából, és csak komponál. A másik pillanatban megrémült a terv merészségén. Ez esetben elveszítené az eleven zenével való intim, mindennapi érintkezését, és túlságosan megrendítené anyagi egzisztenciájának alapját is. Pedig a jólét, a kényelem, a bőség, a pompa közvetlen testi és lelki gyönyörűségeit már nem tudná nélkülözni. Igaz, néha-néha elmenne hangversenyezni, járná a világot, mint virtuóz társai, színházba, hangversenyterembe és templomba vonszolná őt az impresszáriója, mint Forelli Emmát... Regennek tetszett az a gondolat, hogy világjárással, emberek hódolatával, dicsőséggel és pénzzel még úgyis tartozik neki a sors.
- Vissza Bécsbe! - lelkesedett Regen, és egészen elfelejtette, hogy amikor rajta ült a bámulat és siker aranyos diadalszekerén, egy csendes, idillikus kis Bayreuthról ábrándozott, ahol megcsinálja élete nagy művét, és az egyházi zene Wagnerje lesz.
- Jenny visszamegy Regensburgba, én pedig itthagyom ezt a szennyes, ostoba kis fészket - töprengett magában Regen, és átkiáltott leánya szobájába:
- Jenny, mikor indulsz?
Jenny besietett. A leányka sohasem volt olyan szép, mint most. Könnyű nyári krepdesin ruháján testének körvonalai szédítő szabatossággal rajzolódtak át. Olyan volt, mint aminőnek az utolsó éjszaka víziójában látta őt Gyömörey. Arca ragyogott az ifjúságtól és az átvirrasztott könnyes éjszakától. Nagy, sátoros haja fénylett és szikrázott, mint az arany, szemöldöke és hosszú pillája sohasem látszott olyan feketének, mint most. Tétován mélybe néző szeme tágra nyílt, és tekintetéből majdnem delíriumos igézet áradt.
- Hová, apám?
- Regensburgba.
Jenny kitárta a karjait, és kezét összekulcsolta a feje fölött. Ezáltal melle kidomborodott, és teste - mint fiatal, ruganyos párducé - kihúzódott. Szemét az égnek fordította:
- Istenem, újra az apácák.
Regen érdeklődve és szeretettel nézegette a leányt. Talán most vette észre először, hogy Jenny már egészen kifejlődött nő, s a legszebb azok közül, akiket valaha közelről látott.
Jenny úgy nyújtózkodott előtte, mint egy délceg és önfeledt fiatal nimfa.
Regennek hirtelen megvillant az eszében, hogy ez a leány nagyon boldoggá teszi majd azt, akinek odaadja a szívét.
A művész az utolsó esztendőben a szerelem oly intenzív impressziói között élt, lelkét, testét annyira átfűtötte, idegzetét úgy teleitatta az állandóan körülötte röpködő érzéki örömök gondolata, hogy most szinte csodálkozott azon a hideg, atyáskodó, érzékfölötti tisztaságon, amely Jennyvel szemben megmaradt a lelkében.
"Ha Forelli Emma ilyen szép lett volna!"
Ez jutott Regen eszébe, és érezte, hogy Jenny elutazását maga sem kívánja oly hevesen, mint eddig. Gyönyörködve és tétova, kusza hangulatban nézegette a leánykát, aki ebből az ellágyulásból valami szánakozást magyarázott ki, és boldogan vetette magát Regen keblére.
- Adj nekem még két hetet, papa!
Regen kibontakozott a leány karjaiból, és meghökkenve a saját lelkében fölcsillanó hangulattól, komolyan és szinte szomorúan szólt:
- Talán.
Két hét múlva Jenny összepakolt, és sírva járta végig kedves virágait. A sötétvörös krimzonrózsák már lepergették szirmaikat, és este hűvös szél járta át a kertet, ahol annyit hímezgetett, hallgatva Péterffy bácsi vidám történeteit a magyar gárdistaéletből.
Regen Richard betegeskedett. Lázas volt. Türelmetlen, ideges, szeszélyes kedvében öregségről, unalomról és fáradtságról panaszkodott. Rendkívüli ételekről és különös, nagy, szédítő szerelmekről ábrándozott. Péterffyt megkérdezte, hogy nem ment-e át ő is valami nagy lelki válságon negyvenesztendős korában. Szilvássy kanonokkal összeveszett, amiért ő minden társadalmi történelmi és kulturális mozzanatot erővel a Hunger und Liebe princípiumára épített. Szeptember közepe volt. A kertben édes szőlőfürtök lógtak a lugason. Szép, sárga rózsák most bontogatták puha, húsos, illatos másodvirágzásban a szirmaikat. Jenny sápadt volt és álmatlan. Öreg cselédjük folyton sírdogált, és rossz jeleket látott álmában. Magyarázgatta, hogy szeptemberben nem jó utazni. Kádi néninek hívták az öreg szakácsnét, aki mindig papoknál szolgált, és művésze volt a konyhának, de mindig rosszakat álmodott és szüntelenül jósolt. Jenny nem Kádi néninek, hanem Kasszandra néninek hívta a fogatlan, barna bőrű, ráncos nyakú asszonyt, és minduntalan a nyakába borult neki búcsúzásul. A szobalány sokat emlegette Gyömöreyt, és megvallotta, hogy ő is szerelmes volt a fiatal tudósba. A rózsák már lehullatták szirmaikat, és az utazás napját szeptember huszadikára tűzték ki. Két nappal azelőtt búcsúestély volt Regenéknél. Ott volt Péterffy György, Szilvássy kanonok, Gundy Miklós szentszéki ülnök, Zoller, a gordonkás, a kamaranégyes tagjai, és Regen Richard már éjfélkor nem bírta a szivarfüstöt, a sok beszédet, az emberek jókedvét és a zenét. Másnap Jenny fölpróbálta utazókosztümjét és sapkáját. Regen elé állott, hogy búcsúzzék.
- Hát holnap reggel megyek - dadogott megrémülve a saját szíve dobogásától.
Regen Richard egy darabig merően nézte a falon függő Wagner-arcképet. Aztán szemét lesütve, kezét végigvonta forró homlokán, és vibráló, rekedt hangon megszólalt.
- Nem sürgős. Egyelőre maradsz.
8
Február tizenharmadikán reggel hét órakor a Klimó utca harmadik számú ház előtt megállott Corinini grófnő landauerje, hogy Regent, Péterffy Györgyöt és Gundy Miklóst a nádasdi kastélyba vigye.
A kórház kápolnájában hajnali imára csengettek az apácáknak, a lejtős Klimó utcán rohanva szaladt le a megolvadt hólé, a fákon fázós verebek gubbasztottak, s messziről csókák kiáltoztak egymásnak jó reggelt a barátok templomának tornyán. A levegő fehér volt és nehéz, mint a tej. A lovak orrlyukából gomolyogva tódult a megfagyott pára. A négy ló megindult, és lassan, megfeszült inakkal vonta lefelé a kocsit a fagyos kövezeten.
A grófnőről beszélgettek, aki ma rekviemet tart Wagner Richard halálának évfordulójára.
- A legérdekesebb asszony ezen a világon - lelkesedett a pap, akit mindig elöntött a pír, ha a grófnőre gondolt.
- Sokat vétkezett, és sohasem ért rá, hogy megbánjon valamit - tette hozzá Péterffy mosolyogva.
A pap lesütötte szemét, mert gyóntató atyja volt a grófnőnek.
Regen még nem ismerte az érdekes asszonyt. Tudta, hogy egzaltált és különös teremtés, aki egész életét a zene kultuszában töltötte el, de alapjában véve ez sem érdekelte túlságosan, mert nagyon elfoglalta saját életének most egymásra torlódó sok válsága. Hallgatagon bámult az eltünedező országútra, amelynek még havas volt a széle, ahol kocsik kerekei nem vágták föl a zúzmarásan csillogó fehér lepedőt. Szakállát belepte a dér, bozontos szemöldökéről apró kis jégcsapok lógtak alá. Csendesen szivarozott, és hallgatta az öreg Péterffy emlékezéseit.
- A grófnő régi katonacsaládból való. Húszesztendős volt, amikor férjhez ment Coronini főhadnagyhoz Innsbruckban. A negyvenes évek első felében volt ez, haj, haj, akkor én harmincesztendős voltam, már levetettem a gárdistadolmányt, és a bécsi kancelláriában körmöltem.
- Már olyan idős a grófnő? - kérdezte a fiatal pap és elpirult.
- Idős bizony, idős. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Ámbár, ki tudja?... Az bizonyos, hogy még most is nagyon szép asszony. Hátha még akkor látták volna! Ezelőtti húsz, harminc esztendővel. Azt hiszem, az asszonyok negyvenéves korukban a legszebbek... vagy legalábbis a legkívánatosabbak. Én például el sem tudom képzelni, mit lehet szeretni egy fiatal leánykán, akiben a női lélek még öntudatlanságban szunnyad.
Regennek hirtelen zavarossá lett a szeme, s tűnődve nézett a fehér sipkás, szürkén csillogó hegyek felé.
- De a negyvenéves asszony - folytatta az öregúr - már tisztában van önmagával, és saját asszonyi szépségét egy finom műértő tudományos gondosságával tálalja föl.
A kocsi mély hangú dübörgése, lágy ringatózása, a lovak együtemű, unalmas trappolása elálmosította Regent, s halvány öntudatában, mint valami mesebeli muzsikát, úgy hallotta a grófnő regényét.
- ...Innsbruckból a mézeshetek után Budára helyezték a fiatalokat. A magyar fővárosban akkor csodálatosan szép élet virult ki az előző évtizedek tespedéséből. Magam is egészen belekábultam a zenei szenzációk szakadatlan zuhatagába. Egymás után jött Vieuxtemps, Liszt Ferenc, Dávid, Felicien Alboni, Marietta, Carl Henriette - alig emlékszem egy-két nagyobb névre -, s a pestvárosi német színházban esténkint Bellini, Donizetti, Rossini operáit hallgatták. A Pester Stadttheater és a magyar színház kemény versenyt fejtettek ki egymással, és az idegen csillagok mellett Schodelnénak is kifogtuk a lovait, ha Gluck, Mozart, Boildieu és Cherubini túlságosan lázba hozta harmincesztendős szívünket. Nem csodálom, ha a grófnő, aki alig múlt el húszesztendős, és semmit sem értett a klasszikus zenéhez, beleszédült abba az őrjöngő imádatba, amely akkor a kósza virtuózokat körülvette.
A férje unalmas fickó volt, s csak a duhaj lovastisztek társaságában találta kedvét, a grófnő szeszélyes, álmodozó, fekete hajú és fehér bőrű asszonyka, aki egyik kezében állandóan Laube "Zeitung für die elegante Welt"-jét tartotta, a másikkal örökké hánykolódó szívét szorította le. A sok dal, a páholyok illatos, bódító légköre, a pompa, a gondtalanság, a jó, meleg bunda, a sok egyedül töltött éjszaka... nem csoda, ha egy hideg, de tiszta decemberi este megszökött valami zongoramesterrel vagy hegedűvirtuózzal - nem tudom, Massart-nak vagy Lablache-nak hívták-e a szerencsés legényt -, de lehet, hogy egészen jelentéktelen stagionista volt a Scalából.
A fiatal pap megborzongott, a karnagynak pedig eszébe jutott, hogy ezelőtt tizenhat esztendővel neki is sírva könyörgött egy müncheni városi tanácsos leánya, hogy vigye magával - berggassei kis hónapos szobájába. Aznap a karnagy a Trinitatis XII. vasárnapjára írott Bach-kantatét orgonálta, és az emlékezetes mű bevezető szimfóniája ezt a címet viseli: "Geist und Seele sind verwirrt..."
- Azóta a szent és mindenekfelett való Tonkunst örök jegyese lett a grófnő. Az urától sohasem vált el, mert szüksége volt a nevére, a főhadnagy pedig nem nélkülözhette a grófnő vagyonát, amelyből neki is bőven jutott lovakra és garnizonok táján kóborló éjjeli énekesnőkre. Ritkán láttam ilyen harmonikus, boldog házasságot.
A pap arca elborult, és lesütötte a szemét. Péterffy jókedvűen nevetett.
- Azóta férj és feleség egyszer sem találkoztak. Ez az egyetlen titka annak, hogy házastársak példás békességben és istenes csendben éljék le az életet. A grófnőnek sohasem jutott eszébe, hogy féltékeny legyen az urára, bár azután húsz esztendőn keresztül állandóan tapasztalta, hogy a férfiak milyen hűtlenek és hitszegők. A grófnő ugyanis húsz esztendeig járta a világot, akár csak Catalani asszony vagy Paulina Garcia. Ő is művész volt. Az élet, a szerelem, a fellobbanás és kiábrándulás, a hódítás és csalódás, a csók és a feledés művésznője. De húszévi bolyongás, utazás, szállodai éjszakázás, hangversenytermek és színházak látogatása után tiszta lélekkel meggyónhatta, hogy sohasem szeretett olyat, akiben legalább egy szikrája ne lett volna a zene szent tüzének. Zeneköltők és virtuózok, énekesek, hegedűsök és zongoristák fürödtek meg az ő szenvedélyének és szépségének hullámaiban... a grófnő úgy hozzátartozik a zenetörténelemhez, mint a Pleyel-féle zongora, a Wahnfried-villa vagy a ventilkornet. Ám a hatvanas évek végén egyszerre visszavonult a nagy élettől, mint az okos és meggazdagodott virtuózok. Azóta önkéntes száműzetésben él, vagy néha meglátogatja azokat a barátait, akiket annyira szeretett, hogy sohasem szerelmeskedett velük. Wagner Richard, Liszt, Berlioz minden fél évben kaptak tőle levelet, amelyekből bölcs és szent lemondás és eszményi szemlélődés árad. A grófné tavaly őszintén meggyászolta Wagner halálát, és megfogadta, hogy február tizenharmadikán - amíg él - rekviemet tart fenséges barátja lelke üdvösségéért... Karnagy úr nem felejtette otthon a Mozart-rekviem orgonakivonatát?
- Palestrina "Stabat mater"-jét játszom Wagner átiratában - felelte gépiesen a karnagy -, és valamit az "Apostolok szeretetlakomájá"-ból.
Ez a két Wagner-opus dominált a rekviemen, amelyet a Wahnfried-kertben bizonyára gyengéd hálával és megilletődéssel hallgatott a megpihent mester. A nádasdi kápolna és a bayreuthi villa így küldtek egymásnak halk művészi izenetet nagy magyar pusztaságokon, legelő nyájak kolompján, városok gyári tülkeinek kürtölésén, februári báli éjszakák hangzavarain és a sürgő-forgó, dolgozó, lézengő és ásítozó embertömegek gomolygó ködén keresztül. A grófnő talpig gyászban, dús fekete szoknyájának redői közé omolva imádkozott Wagner lelkéért, amely Regen orgonájából szállt a pap, a muzsika kóbor, öreg nimfája, a viaszarcú és fél lábával a sír szélén álló archivárius és a lázban reszkető művész feje fölé.
Mise után löncsöt adott a grófnő, amelyen Regen szemtől szembe került az érdekes asszonnyal.
- Ön a Walhalla környékéről való, ugye? - kérdezte tőle a grófnő.
- Gyermekkoromban sokat játszottam e márványlépcsőkön... de engem akkor csak a theerheini szőlőhegyek érett bogyói érdekeltek, amelyek a Duna-parton oly ellenállhatatlan bájjal és édességgel mosolyogtak rám.
A grófnő hosszan hallgatott, mintha új témát keresne a társaság számára. Ezalatt a karnagy nem győzte bámulni ennek az ötvennyolc esztendős, sokat élt asszonynak finom, tiszteletre méltó, de azért majdnem érzéki bájosságát. A grófnő az ebédre puha, fekete selyemtoalettet öltött, amelynek nagyon mély, kerek dekoltázsából csodálatosan üde, fehér, sima nyaka, válla és melle bársonyosan világlott elő. Mint egy negyvenéves asszonyka keble. Magas, kemény fűzője művészi ökonómiával osztotta el termetén a húst, mindent gyöngéden oda és ott hangsúlyozva, ahová való. Dereka eszményien karcsú, melle magas és domború, csípője finoman hajló s a karja oly gömbölyű, párnás és lágy vonalú volt, mint a legfinomabb portréknak XV. Lajos korából. A válla, ahogy lefelé haladó, kissé előregörbült hosszú vonalban, kettéosztotta a mell és a hát gyöngéd ívét, bizonyára érdemes volt arra, hogy koncertesték és színházi páholyok drapériái alatt, húsz esztendőn keresztül hétről hétre kivilágítsák, megcsillogtassák, közszemlére tegyék, látcsővel, lornyettel, monoklival kikémleljék, puha tollboás legyezővel hűsítgessék... a grófnő három vendége e röpke csönd alatt egyebet sem látott, érzett és sejtett, mint e vakító és hófehér vállakat.
Az arca sem volt még fonnyadt Coronini gróf özvegyének. Valamikor Viardot-Garciához hasonlították azok, akik együtt látták őket a párizsi Nagyopera csillárai alatt. Ártatlan kis szája, mozgékony orrocskája, magas, egyenes homloka, amelyen még most is hullámos, fényes csigákban omlott kétfelé a haja, mindig csodálkozó nagy kék szeme, ritka, de erősen barna szemöldöke sohasem volt szédítően szép, de mindig kedves, bizalmas, lebilincselő és gyermekes. Sok finom tejkrém, szépítőkenőcs, hajfesték, diszkrét pirosító, gyökerek és rózsaszirmok leve pompásan konzerválták, s még most is szimpatikussá tették ezt az arcot, amely mindig mosolygott, és most már kissé zavartnak és szégyenlősnek látszott, ha férfiak fürkészték.
Ez a mosolygós arc egyszerre csak elborult, s a grófnő kijelentette:
- Karácsony másnapján az urak szívesek lesznek az én koporsóm fölött meghallgatni Palestrina "Stabat mater"-jét.
- Ugyan, grófnő - csattant föl Péterffy -, rossz tréfa!
Regen és a pap ijedten néztek az asszonyra, aki e pillanatban már újra kacéran mosolygott a szemükbe.
- Igen, én csak karácsonyig élek... Nem, nem, ne tiltakozzanak... Köszönöm a jókívánságaikat... Csak karácsonyig... majd ebéd után a dohányzóban elmondom.
És a dohányzóban, ahol egy magas hátú, alacsony ülésű antikbrokát karosszékbe beletemetkezett, fekete selyemharisnyás lábait egymásra rakva, vidáman cigarettázva csevegett a grófnő.
Valóban, ennek az asszonynak mindig negyvenévesnek kellett maradnia, mert ily vidámul és elfogulatlanul tud beszélni a halálról - gondolta Péterffy, aki megállapította, hogy soha karcsúbb bokát, finomabban teljesedő lábszárat és elenyészőbb, poétikusabb cipőket nem látott az életben. Csak régen, mikor még a harisnyaszövés és a cipőkészítés művész-mesterembereknek egy életre szóló nagyszerű ambíciója volt, csak akkor fejlődtek ilyen női lábak. A gyári harisnyák és a hevenyészve összetákolt kérges, durva és szellemtelen bőrcipők korában nem csoda, hogy a test elvesztette készségét, hogy szépen és finoman fejlődjék. Regennek is föltűnt a grófnő kicsiny lába, s bár emiatt szigorú erőlködéssel összehúzta homlokát, nem tudott egyébre gondolni, mint Jenny atlaszcipőjére.
A grófnő ezalatt szünet nélkül csevegett.
- Egyszer Brüsszelben a zeneakadémián Thalberg és Paulina Viardot-Garcia közös hangversenyt tartottak. A negyvenes évek legvégén volt, Garcia Chopin etűdjeit, Berriot hegedűszonátáit és Tartarini ördögtrilláit énekelte... ezt ma már senki sem tudja, ugye? - kérdezte a karnagyot.
- Talán senki - válaszolt bágyadtan Regen.
- Senki... Nos, ezen az estén, koncert után, nagy bál volt. Engem akkor az ifjú Eduard Hopkins érdekelt, s vele meg a még majdnem gyermek Caesar Frankkal reggel felé hajtattam haza a szállodába. Hideg téli reggel volt, a foyerban még javában takarítottak. Egyszerre elém lép egy öreg francia asszony, s a tenyerét nyújtja. Rongyos, ráncos, didergő teremtés volt, a karján egy sovány kis csecsemőt tartott, akit könnyelmű és céda leánya az anyóka nyakán hagyott. Megdöbbentem. Én akkor tele voltam boldogsággal. A Rajna partjáról jöttem. Lipcsében Schumann és Wieck Klára boldogságában gyönyörködtem, mint annak előtte Zürichben Wagner Richard és Pláner Wilhelmina szenvedéseiben. Láttam, hogy nekem van igazam, amikor egyedül magam szabom meg életem rendjét, függetlenül minden társadalmi és erkölcsi konvenciótól. Nagyon szerettem az én kis Eduardomat, és teljesen elfelejtettem már Chopint, akit egykor engesztelhetetlenül imádtam, valamint Lambert Massart-t, a hegedűst, akit oly ellenállhatatlanul gyűlöltem. Boldog voltam. A koncert, a Garcia torkából kiáradó bűbáj és igézet, a pezsgő, a sok bók, Eduárd csókjai, amelyeket a batárban arcomra lehelt, a magam testi jó érzése, szépsége, ereje elöntötte az agyamat, és megcsókoltam a maszatos kis legénykét, aki az öreg Madame karjain szunyókált. Az anyóka nevetve vette el a húszfrankos aranyat, és baljóslatú szemét reám emelve, a fülembe súgta: "Madame, engedje meg, hogy megnézzem a tenyerét."
Megengedtem. Az öregasszony elpirult, és szinte zihálva súgta, hogy kiválasztott, boldog teremtése vagyok az istennek. Mindig boldog leszek, amíg élek, akkor halok meg, amikor akarok, és sem az élet, sem a halál fájdalmát nem fogom ismerni...
- Ah - röppent el a három férfi ajkáról -, ez szép.
- Nem ez a szép, uraim, hanem az, hogy a jóslat be is teljesedett.
A grófnő mosolyogva leste a férfiakat, kissé oldalt hajtva a fejét, alulról fölfelé kacsintva, mintha kérdezné tőlük:
- Ugye, így még jobban tetszem nektek?
Aztán hangosan nevetett.
- Én vagyok az egyetlen boldog ember a világon.
Péterffy, aki valaha sokat találkozott a csodálkozó szemű grófnéval az Opera Comique, a milánói Scala, a Theatre des Italiens és Semper Gottfried drezdai színháza körül, s megszokta a könnyed és léha hangot a grófnőkkel szemben, tréfásan megjegyezte:
- A grófnő akkor kisegíthette volna ezt a szegény királyt, akinek életét csak a boldog ember...
- Csitt, ki ne mondja tovább - szólt közbe a grófnő -, most a halálról van szó, barátom.
A grófnő mély lélegzetet vett, s rövidlátó szemeit összehúzta, mintha fix pontot keresne a levegőben. Egy pillanatig gondolkodott.
- Hát igen. Most komolyan megismétlem maguknak azt, ami tréfásan kiszaladt a számon. Én egész életemben boldog voltam. Eleinte öntudatlanul, mint a gyermekek és a kerti virágok, amiket gyengéd kezek ápolnak, öntözgetnek és éjszakára megóvnak hidegtől, fagytól, zúzmarától. Egész az esküvőmig boldog voltam, s hogy akkor sem szakadt vége e szerencsés állapotnak, azt annak köszönthettem, hogy egy pillanatig sem szerettem az uramat. Pedig derék szál ember volt, s amikor meghalt, magam is csodálkoztam, hogy éppen ő volt az, aki sohasem dobogtatta meg a szívemet. Esküvőm után egy évvel otthagytam a családi tűzhelyet, kiröpültem a kalitkából, körülnéztem, és nagyon megnyugtatónak találtam az egyedüllétet, a bizonytalanságot, az ismeretlen veszélyeket, a vasúti kocsit, a szállodát, ahol senki sem tolakodott elém a jóságával, a tisztesség, az illem, a jó hírnév és a kötelességek frázisával. Csupa számító, éhes, pénzsóvár, hiú, önző, mosdatlan ember vett körül, s közöttük, bizony Isten, megtaláltam a boldog élet kulcsát: mindent a maga idején, helyén és módján kivenni, kicsikarni, kiverekedni az életből, mindent, amit lehet. Megtaláltam a tiszta és becsületes önzés egyensúlyát; nem kérni és nem adni semmit, csak akinek nem tudunk fizetni és aki megszolgálja. És jártam a világot, mint a bolond zenegrófnő, a Graefin Musikflex, la Comtesse philoméle, ahogy a hátam mögött, a színházak és hangversenytermek körül kedves értelmetlenséggel gúnyoltak. Szerettem a muzsikusokat és a zenét. Pedig bevallom, sohasem értettem meg a legkisebb zeneelméleti gondolatot sem, és Wagner vezérmotívuma ma is éppoly ismeretlen és félelmetes probléma nekem, mint a kontrapunkt, a polifon és homofon technikája vagy a tonikai és domináns akkordok között való különbség... Nem, uraim, a zenében sohasem vittem többre, mint amennyit a fülem, a szívem, az idegeim megérzékeltek. De egy hatalmas fúga, a harmóniának édes összecsengése, a férfihang érzéki ereje, a tenorszólók lírai édessége, a melódia természetes hullámzása olyan boldog gyönyört keltettek bennem, mint a szerelem a maga legtitkosabb pillanataiban. Lassankint olyan elengedhetetlen testi szükségletemmé lett a zene, akár az evés, vagy a pezsgő mámora. És mindent, amiért érdemes élni, csak a muzsikában vagy a muzsika kíséretében találtam meg.
Regen karnagy kezdett a grófnőre komolyan figyelni. Ezek a szavak, az ő társaságában, nem voltak újak. De a grófnő szájában különös zamatot kapott minden szó: olyan volt, mint egy szerelmi vallomás, sőt mint maga a muzsika, amiről beszélt.
- Ha minden embernek sikerülne vágyait és örömeit egy kizárólagos szenvedélyben összesűríteni, akkor minden ember boldog volna - folytatta a grófnő. - De az emberek azt hiszik, hogy szét kell szaggatni magukat a földi dolgok megértésében. Én csak a muzsikát és a muzsikusokat szerettem. Az emberek között is hasznos és éneklő madarakat különböztettem meg, és soha csepp érzékem sem volt a hasznosság iránt... Sem a család, sem a társadalmi megkülönböztetettség, sem gyermek, sem földöntúli remények nem érdekeltek, csak önmagam s az a boldog érzéki mámor, amit a zenétől kaptam. A beszédet szinte esztétikátlan és bántó disszonanciának hallotta a fülem, és elmés társalgók néha jobban untattak, mint az óra ketyegése. Az operaház volt a templomom, s mikor Semper Gottfried a drezdai színházat építette, az állványokon mászkáltam, akusztikai próbákat hallgattam, tervrajzokat bújtam, színpadi elrendezéseket tanulmányoztam, s oly nagyszerű elragadtatást éreztem, mint a Sforzák a milánói dóm falain vagy VI. Sándor a Vatikán folyosóin. Mindenütt ott voltam, ahol hangszerekből és emberi torokból muzsika áradt. Mendelsohn, Chopin, Berlioz, Liszt, Wagner, Bellini, Rossini, Donizetti, Bizet, Delibes, Barbieri, Benedikt - ez volt az én tizenkét apostolom, akiknek szerettem volna tizenkét nagyszerű templomot építeni, mint Krisztus tanítványainak Rómában.
A grófnő kissé félrehajtotta a fejét, és szokás szerint magasra vetve hosszú szempilláit, elnevette magát.
- Engem is szeretett a muzsika, s a virtuózok között nem egy volt, akinek én tettem fejére a dicsőség és elragadtatás legszebb koszorúját. Lábam előtt vágyban és szerelemben hevertek azok, akik felé az egész világ rajongása és imádata ontotta a legszédítőbb ovációkat. Első szerelmemnek a nevére is alig emlékszem. Az utolsó Wagner álmodozó szemű, keskeny ajkú, fehér arcú, magas, karcsú tenoristája volt, a drezdai hőstenor, aki először énekelte Rienzit és Lohengrint. Akkor már negyvennyolc éves voltam, és éreztem, hogy nem szabad többé szeretnem. Eszembe jutott a brüsszeli anyóka jóslata: akkor hal meg, amikor akarja. Az utóbbi időkben úgyis csak Wagnerrel foglalkoztam. A mestert száműzetése alatt mindenhol megkerestem. Voltam Zürichben, ott megismertem Hans von Bülowot, és együtt sírtam Minnával a házasság boldogtalan intézménye miatt. Wesendonk Matild finom lelke engem is elbűvölt, s a zöld dombon, az Enge völgyében épült kis villában de sokszor adtam hálát az Istennek, hogy engem oly hűtlen, gonosz, önző kalandornak teremtett. Amikor Wagner otthagyta feleségét, és Velencébe költözött, én harmincöt esztendős voltam, és oly szép, hogy mindenki megfordult utánam, mint Schrődel-Devrient asszony után... szép voltam, fiatal, boldog, erős és vidám, Wagner megtört, boldogtalan, életunt aggastyán, és én oly szívesen adtam volna az ő kiábrándult, keserű, gyönyörűen megtört ajkára a magam életadó, dús ifjúságát, de fájdalom, a mester nem vett észre engem, mint ahogy a kerti tölgyek nem veszik észre az alattuk gyengéden epedő azaleát. Még tíz esztendeig bolyongtam szerteszét a világban... gázcsillárok fényében, tubarózsa illatában, fejedelmek és művészek levegőjében, Lagrange asszony trilláiban fürödve, szerelmesen, mindig új és új örömben, boldogságban és bánatokban lubickolva, mint a hattyú, akiről lepereg a gyöngyöző hab, ha a vízből kiszáll. Minden reggel fiatalabbnak és szebbnek láttam magamat a tükörben, és azt hittem, örökké élek, mert soha egy pillanatra sem jutott eszembe a halál.
- A grófnő ma is hódító és fiatal - bókolt az öreg archivárius.
- Akarom is - nevetett az asszony - s éppen azért határoztam el, hogy meghalok, mielőtt megöregszem. Már egyszer meghaltam. Tíz éve ennek. Kisasszony napján kibontakoztam a drezdai hőstenor karjaiból, és férjem, Coronini gróf temetésére siettem. Coronini gróffal legjobb, legmegértőbb barátomat veszítettem el, s ő volt az egyetlen, aki sohasem csalt meg, s akit sohasem kellett megcsalnom. Szép mauzóleumot állítottam neki Innsbruckban, ahol nászéjszakánkat töltöttük. A szarkofágjába belevésettem: "Sohasem találkoztunk, mert nagyon szorosan voltunk összeláncolva." Sírja fölött összes szerelmes leveleimet elégettem, s e naptól fogva folyton gyötör a kíváncsiság, mi lett volna, ha mi ketten véletlenül szeretjük egymást.
Péterffy szomorúan mosolygott, és vállát vonogatta.
- Én sohasem szerettem mást, csak a feleségemet.
A grófnő részvevően bólintott.
- Tudom. Az ön regénye borzasztó lecke a szerelmeseknek. Ha én egyszer, egyetlenegyszer szerettem volna valakit önmagáért, s nem a muzsikájáért, ha bennem egyszer kigyulladt volna a láng máshol is, nemcsak a hangversenytermekben, akkor én is a maga sorsára jutottam volna... De hát ezelőtt tíz esztendővel elbúcsúztam a szerelemtől. Karácsony napja volt. A müncheni Hoftheaterben "A Rajna kincs"-ét mutatták be. A próbát Richter János dirigálta, ott volt Turgenyev, Saint-Saë ns, Liszt.. A bajor király páholyában ültünk. Megismerkedtem Saint Saë ns-nal, a világ egyik legszeretetreméltóbb emberével. Elragadó bókokat mondott, és Turgenyev sokáig és mélyen nézett a szemembe. És én éreztem, hogy unom magamat. Életemben először éreztem, hogy unatkozom, egy öreg asszony kicsinyes, rosszindulatú, fáradt és közönséges unalmával. Fájt a fejem. Életemben először. Hazamentem. Eszembe jutott édesanyám, akit tízesztendős koromban láttam utoljára. Milyen tiszta, becsületes, gondos háziasszony volt. Kissé elbágyadtam, alig tudva, mit cselekszem, a nevét mondogattam: "Amália!" Így szólította őt az apám, nyugalmazott testőrhadnagy, alezredes, katonás, öreg, mogorva ember, aki mindig sírt, amikor névnapjára verset mondtam. Régi dajkám meséjét hallottam zümmögni a három királyleányról. Szerettem volna, ha jól kisírhatom magamat a keblükön. Megszöktem a drezdai hőstenortól... Nem leszek többé érdekes vén bolond, zenegrófné, la comtesse philiméle... aki után vihogva suttognak a szállodai szobaleányok, és szemébe szemtelenül kacsingatnak zenekari suhancok, akik karriert remélnek egy öreg mágnásasszony hiúságától... Az uram meghalt, s én a szarkofágja előtt elszégyelltem magamat... egy halott embert nem szabad megcsalni soha.
A három férfi szájában kialudt a szivar, és kínosan nézték a vergődő asszonyt, akit a visszaemlékezés egészen elváltoztatott. A grófnő szeme lecsukódott, szája két szélén a petyhüdt hús lecsúszott, mint két puha kis táska. A szeme mintha behúzódott volna üregébe.
"Szegény öregasszony vagy te mégis" - gondolta kiábrándulva Péterffy.
"Micsoda élet!" - reszketett össze Regen, s hallotta a müncheni bemutató főpróbáját, Tichatsek zengő tenorját, "A Rajna kincsé"-nek viharzó hangtömegeit, látta a páholyok ragyogó asszonyait, a szemek könnyét, az arcok földöntúli mosolyát, érezte a dicsőség, a nagyság, a viharzóan szenzációs élet forróságát - látta önmagát Bécsben a Singverein hangversenyein s az Ehrbar-féle teremben, a Hofkapelle boltívei alatt és Forelli Emma szalonjában.
Az asszony megrázkódott, és egy pillanat alatt visszavarázsolta az előbbi percek könnyed, cinikus hangulatát.
A grófnő szobája tele volt régi zeneköltők és virtuózok képével. Waldmüller, Veit, Grosse, Krüger festményei között fényképek, karcok, pasztellek, ceruzavázlatok. A sarokban egy finom, pompás Erard-zongora, amelyen Thalberg játszott valamikor. A grófnő a billentyűket meg sem érintette. Görög márványból faragott Chopin-kéz. Liszt Cosima arcképe hosszú, szinte szerelmes dedikációval. Öreg szatinfa komódon Devrien asszonyról mintázott klasszicizáló szobor, amely a leglágyabb vonalakban ünnepelte a halhatatlan énekesnő gyönyörű nyakát és lágyan duzzadó keblét... A levegő tele volt gyengéd tubarózsaillattal, a brokát és antik selyemszékek, mint puha fészkek kínálták álmosító ölüket, bársonyérintésű drapériák fogták el a nap józan, tiszta világosságát, az ablaküveg rideg csillogását selyem tüllfátyol enyhítette... Coronini grófnő úgy pompázott ebben a meleg, túl illatos virágházban, mint egy hervadó, de még dús és kéjes orchidea.
Regen Richard megnevezhetetlen disszonanciákat érzett a lelkében. Amiket a grófnő beszélt, arra ő csak lelke legtitokzatosabb összehúzódásában mert néha gondolni. Élet, szabadság, fény, gyönyörűség, hányszor zuhogtak végig ezek a sejtelmek az ő vívódó agyán is! Ki a világba, az élet csúcsára, hangok, színek, illatok kéjébe, a dicsőség, a siker mámora, az alkotás vágya és az eredmények beteljesedése felé... föl, föl, minden emberi nagyság magasságába, világhír, ünneplés, tömegek hódolata, emlékezés és történelmi megdicsőülés fellegei közé... föl a nagyszerű éterbe, amelyben nincsenek kispolgári szempontok, földhözragadt tekintetek, sivár, kínos kötelességek... és ő, a férfi, az erős, az egészséges fiatal férfi nem mert egyetlen lépést sem tenni, csak a társadalmi tanítások, a házi konvenciók s a polgári rend kemény, köves, szűk gyalogjáróján. E pillanatban ereje lett volna minden köteléket széttépni, amellyel magát a sáros, rossz levegőjű, közönséges polgári élet jászolához kötötte. Vad és legyőzhetetlen erőt érzett magában, hogy mindent feldönt és lerombol, amely eddig szent és hatalmas tilalomfa gyanánt önmaga és a boldogsága között állott... Jenny... Itt kezdi.
Regen Richard majdnem fölkiáltott legyőzhetetlen fölindulásában. Isteni erőt érzett magában, hogy megírja a Lót-kantatét, amely megszerzi neki a nagyság, az emberfeletti önzés és a művészi önrendelkezés gyönyörű jogát.
A grófnő a papnak halk hangon utasításokat adott.
- Karácsony másnapján elmegy a kocsim önökért. Regen orgonáljon a temetésemen. Wagner: "Stabat mater, az apostolok vacsorája"... nagyon jó gondolat volt, akkor is ezt orgonálja, Regen. Esetleg ezenkívül Mozart rekviemjét a "Lacrimosá"-ig... Karnagy úr, tegye meg a kedvemért, ha Pécsett működik.
Az ifjú pap majdnem sírt. Péterffy komoran beásta arcát magas fehér gallérjába, és fekete nyakkendőjének dús selymét idegesen igazgatta. Apró, sárga, sovány arca haragos kifejezést öltött, és rekedt, mély hangján alig hallhatólag dörmögte:
- Nagyszerű asszony... Igaza van neki.
A fiatal pap rákvörösen babrált vörös cingulusa körül.
- Beesteledik, méltóságos asszonyom. Ha szabad...
- Isten önökkel, uraim.
A vendégek beszálltak a kocsiba, s a grófnő még egyszer odaszólt Péterffynek:
- Karácsony másnapján okvetlenül itt legyen.
- Ha élek, asszonyom.
Péterffy ijesztően csattogtatta a fogait.
- Csak akarnia kell, barátom. Önnek meg kell várni az én rekviememet... Érti? Aztán jöhet utánam, ha nem tud nélkülem élni.
A grófnő szeretetre méltó mosolygással integetett zsebkendőjével a landauer után, amely három elszomorodott vendégét visszavitte Pécsre. Délután öt óra volt, az est lomhán ereszkedett a hegyek tarajára. Hideg, sötét, boldogtalan téli este készült ráfeküdni a fehér országútra.
9
Regen leült a zongorához, és megütött néhány akkordot. Ha a zongora fölé hajolva régi melódiákat variált, ha Bach vagy Hä ndel-ötleteket dús szövésű rögtönzésekkel kiszínezett, továbbépített, bonyolult hangszereléssel aláfestett, mindig elsüllyedt körülötte a világ, s a művész lelke magában és boldogan úszkált a hanghullámokon. Regen most - lelkének viharzó egzaltációjában - néhány hatalmas motívumot talált, amelyekre azt hitte, rá tudja építeni Sodoma pusztulásáról és Lót meneküléséről szóló kantatéját. Ebből a tragédiából Regen hatalmas opust tervezett, Bach Sebestyén modorában, de modern hangfestéssel, nagyszerű kórusokkal, recitativókkal, duettekkel. Lelkében egész tisztán kidolgozva zengett a mű minden részlete. Néha úgy érezte, hogy csak bele kell nyúlnia a saját életébe, s abból készen veszi ki a Kantate viharos erejét, forró érzékiségét, Sodoma összeomlását és Lót bűnös drámai katasztrófáját. Regen Richard élete és művészi tervei az utóbbi időben szinte beteges módon termékenyítették meg egymást. Mintha a Sodoma pusztulása tulajdonképpen a maga lelkében végbement erkölcsi tragédia töredelmes meggyónása lett volna. A buja és döhösen tomboló férfikor fülledt ereje, nagysága, becsvágya és büszkesége omlik össze a sors tiszta és kegyetlen igazságszolgáltatása alatt. Egy ember panaszkodása amiatt, hogy legszebb erőfeszítései belefúlnak egy érzéki rögeszmébe, amelybe sem elmerülni, sem abból kimenekülni nem tud.
"Ülök a boldogság, a gyönyör, az élet partjain, künn, a hevítő napon, és egyetlen ág sem hajlik felém, hogy árnyékot adjon égő homlokom fölé. A vérem összesűrűsödik és elpárolog ereimből. Nyelvem kicserepesedik, és elepedek egy korty vízért. Lábam alatt csergedez a hűs patak, s nekem nem szabad ínyemet annak vizével megnedvesíteni."
Így kezdődik a Kantate szólója, amelyet Lót énekel, amikor Sodoma városából menekül, s egy görcsös olajfa kiszáradt törzsén, özvegyen, két szép leánya mellett búsan üldögél.
Regen megütött néhány akkordot, de rögtön abbahagyta. A szobában üldögélő Szilvássy kanonokhoz fordult, aki az estét nála töltötte, és Coronini grófnőről kérdezősködött. Regen Sodoma pusztulására és Lót történetére terelte a beszélgetést, mire az abbé hirtelen fölkiáltott:
- Tudja-e, karnagy úr, hogy a Genesis I. könyvének 19. része micsoda nagy mestereket inspirált annak illusztrálására, ami Lót és két virágzó leánya között történt Sodoma elpusztulása után?
Regen karnagy mindenre kíváncsi volt, ami témájával összefüggött.
- Tehát - magyarázta a pap -, az Úr elhatározta, hogy Sodoma és Gomorra városait elpusztítja, mivelhogy az ő kiáltásuk megsokasodott és a bűnük fölöttébb megnehezedett. Sodoma városában éldegélt Lót, aki feleségével és két leányával a Jordán partján ütötte föl nemzetsége sátorát, és az Úr két angyalt küldött hozzá esti félsötétben, mikor Lót éppen a város kapujában üldögélt. Az angyalok bemenének az ő házába, ő pedig szerze nékik vendégséget és pogácsát is sütött és evének. Lefekvésük előtt a város férfiai körülvették a házat és látni akarták Lót vendégeit. Lót kiment hozzájuk az ajtó elé, és bezárta maga után az ajtót. És monda: "Kérlek, atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot az én vendégeimmel, íme, van énnekem két leányom, akik még nem ismertek férfit, kihozom azokat tihozzátok, és tegyetek velük, amint nektek tetszik, csak vendégeimet ne bántsátok, akik az én hajlékom árnyéka alá jöttek." Sodoma férfiai erre rárohantak Lótra, és be akarták törni az ajtót. Lót vendégei, az Úr két angyala, azonban vaksággal verték meg Sodoma férfiait, annyira, hogy elfáradának azok az ajtó keresésében. És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az angyalok Lótot, mondván: "Kelj föl, vedd a te feleségedet és jelenlévő két lányodat, hogy el ne vessz a városnak bűne miatt."
- Így volt? - kérdezte tűnődve Regen.
- Így volt - felelte szárazon a pap, és folytatta:
- Sodoma bűnét és bűnhődését ismerjük. Gyönyörű dolog lesz ezt a kettőt a zene érzéki nyelvével kifejezni. A szerelem dühöngése és a tűzeső romboló fergetege... Az emberek egymás karjaiból tépik ki az asszonyokat és leányokat, részegek a kéjtől és a szőlő levétől, kábultak az evés, a pompa, a jólét gőgös örömeiben. És egyszerre megolvad a föld, és kénköves források nyílnak ki a házak alatt. Lángba borulnak az őrlőmalmok és az olajprések. Sistereg az olvadó szurok, a láva, és végigfolyik a város földjén. A Siddim völgye az ókorban ugyanis tele volt szurokforrásokkal, amelyek már egyszer tönkreperzselték a várost, amikor Khedorlaomer király megtámadta Sodoma és Gomorra királyait. Hát ez kitűnő téma, karnagy úr, s előre boldog vagyok, hogy mily szép és rettenetes lesz az őrjöngő földi boldogság és az őrjöngő istenítélet: a rézfúvók és a dobok morajában.
Az abbé egy ideig Regen meghatott arcát vizsgálgatta. Aztán, mintha jó tréfa jutott volna eszébe, kedélyesen fölkiáltott:
- Voltaképpen érthetetlen az a nagy kegyetlenség, amellyel az Úr Sodoma könnyelmű erkölcseit megbüntette. Hiszen Ábrahám, Izsák, Jákob sem voltak aszkéták, és feleségeiket szívesen engedték át más férfiú kívánságának, ha nemzetségi érdekeik úgy kívánták. Ábrahám és Sára például feddhetetlen és jó hírnevű bibliai személyek, de Egyiptomban maga Ábrahám játszotta asszonyát a Fáraó kezére, azt füllentvén, hogy Sára nem a felesége, hanem a húga. S miután Sára asszony jó ideig a Fáraó első udvarhölgye volt, egyenesen bibliai nyugalommal vette vissza magához Ábrahám, új hazát alapítván Kánaánban. Ezt az elfogulatlan nagylelkűséget Sára hamarosan visszaadta férjének. Rábeszélte, hogy szolgáló leányát, Hágárt, avassa föl szeretőjének. És Hágár fiat szült Ábrahámnak és Ismael lett az újszülött neve. Ezek a bibliai erkölcsök szokássá lettek Ábrahám családjában. Izsák is letagadta, hogy Rebeka az ő felesége, és átengedte Abimeleknek. Jákob esete még csodálatosabb. Rákhel és Lea nővérek voltak, és mind a ketten házasságban éltek Jákobbal. Rákhel eközben Bilha nevű szolgálóleányára hívta föl férje figyelmét, és így jött a világra Dán és Naftali. A másik feleség, Lea sem maradt hátra a gyengédségben. Ő is fölajánlotta férjének komornáját, Zilpát. Ebből a kalandból származott Gád és Aser. Mindezt Mózestól tudjuk, aki szent és igaz próféta vala, és nem játszik vala az ő szavaival.
Regen nem tudott mulatni az abbé cinikus beszédén. Őt inkább Lót érdekelte.
- Mi történt Lóttal és leányaival?
- Igen. Lót és leányai. Az Úr tehát elpusztította Sodomát, és Lót felesége sóbálvánnyá lett, minthogy nem tudta érdeklődését, kíváncsiságát, részvétét és sajnálkozását a Bűnhődés nagy eszméjének alárendelni. Mindannyiunkkal megtörténik, hogy ifjúkori bűneinkkel szemben nem tudunk a kemény fölháborodás s a zord ítélet álláspontjára helyezkedni. Néha megsajnáljuk a bűnt, és hajlandók vagyunk azt puszta szerencsétlenségnek tekinteni és elsiratni. Lót felesége visszanézett, és szeméből kipottyant egy könny. Hogyne! Hiszen szomszédai és vele együtt fonogató barátnői égtek a tűzben. Visszaemlékezett a vidám lakomákra, és lánglisztből sütött kalácsok szaga csiklandozta orrát, s fülét réztányérok és fuvolák zaja ütötte meg. Hátranézett, és szívében kétkedés támadt: nem túlságos nagy-e a büntetés azokhoz az örömökhöz képest, amelyek arra okot szolgáltattak? Mert olyan nagy nem volt az ő vétkük: annyira boldogok nem voltak. A sodomai asszonyok is kínszenvedéssel szülték gyermekeiket, s őket is meggyötörte az öregség sorvadása, a lázak emésztő forrósága és gyermekük hirtelen halála, ők is sírva s ha tüske vérezte meg a lábukat és sebei elmérgesedtek, ők is ordítottak a fájdalomtól, ők is véreztek idegen fegyverek öldöklő dühétől, vadállatok karmai között... ez a sok szenvedés vajon magában véve is nem elég bűnhődés-e azért a néhány önfeledt, részeg óráért, amiket halotti torok, szerencsés szülések, a gyermek elválasztása, leányok férjhez adása alkalmával a sorstól kicsikartak? Így gondolkozott Lót felesége, és meg kellett neki halnia.
Szilvássy kanonok arca mindjobban elborult, és úgy látszott, mintha egész meggyőződéssel beszélne. Ámbár ezt nála sohasem lehetett biztosan tudni.
- Lót és leányai tehát magukra maradtak, s a szomszéd város kapujában, egy forrás mellett, körtefa árnyékában leheveredtek. Ez a hely Hebron városa és a bibliai Czoar falva között, hepehupás dombon, egy kis földteknőben lehetett. Este volt. A távolból oda látszott Sodoma tájáról a füstfelhő, amint elpusztult házak felett, holttestek nehéz párájában lassan kígyózott az ég felé. Ezen a helyen most egy kis mohamedán falu van, amelyet Beni Na imnak neveznek a bennszülöttek. Este volt. Nehéz, füstös, kormos, meleg volt a levegő. Czoar városába a három vándor nem mer vala betérni. A kapuk zárva vannak. Czoar lakosai tisztátalanoknak tartják őket, s rettegnek, hogy befogadván, magukra idézik az átkot, amely a sodomaiakat sújtotta. Egy erős, izmos, daliás férfiú és két szép, kövérkés fiatal leány várja a hajnalt, hogy megnyíljanak a kapuk, és ők bekérezkedjenek az idegen városba... A többit tudja, ugye?
Regen hirtelen rosszul érezte magát. Lót és leányai! Este... Egy erős, koros férfiú, és mellette az ifjúság, a báj, az érintetlenség, a szomorú számkivetettség, a fájdalom, a bús és rettenetes vágy... Regen szinte rémülve látta, hogy a Kantate vezérmotívuma mennyire azonos az ő saját életével. A tegnapi nap erős impressziói amúgy is túlságosan megrázták a lelkét. A grófnő beszéde szívének sok titkos zsilipjét megnyitotta, s e zsilipekből most dúsan és ellenállhatatlanul ömlik a szenvedések árja. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ma meg kell történnie a nagy leszámolásnak. A Jennyvel szemben kialakult helyzetet tisztázni kell, mert különben belefúl abba a problémába, amelybe lassan, észrevétlenül, de feltartózhatatlanul süllyed lefelé. Világosan érezte, hogy ez az emésztő küzdelem, ez a vak vergődés az ő művészi halálát jelenti. Itt egy brutális megoldásra van szükség, egy rettenetes és öldöklő vágyat kell vagy kiirtani, vagy kielégíteni. Vagy - vagy... Alig tudott az abbé szavaira figyelni.
Szilvássy kanonok úgy tett, mintha mit sem venne észre Regen vívódásából. Élvezettel, szinte testi gyönyörűséggel magyarázta Lót esetét.
- Egyedül voltak... Körülöttük nagy, meleg, esti csend... A patak vize bizalmas csacsogással ugrált kavicsról kavicsra. A fákon álmos fővel gubbasztottak a madarak, a fűben megcsillant egy gyík cifra háta. A messzeségből erős robajok hallatszottak oda: egy-egy ház, cédrusfa oszlopokon nyugvó nehéz tető zuhant alá Sodoma városában. Mögöttük a pusztulás, előttük az új haza kapuja zárva. Az emberek szíve is bezárva, csak a gyanúja, irigysége és kandi leselkedő szeme volt nyitva. A leányok elbúsultak. Citerának, dalnak, táncnak örökre vége. Vége az egész világnak. Vége mindennek, amiért érdemes magunkat tisztán, üdén, érintetlenül tartogatni elkövetkezendő, boldog nászra... Meleg éjszaka volt.
- Borzasztó - suttogta Regen, és egész testében összerázkódott.
Az abbé előrehajolt, és égő arccal kérdezte:
- Ismeri karnagy úr Rembrandt festményét Lótról és leányairól? A mester 1681-ben festette, s képét I. G. van Vliet marta rézbe. Egy nagy tömlő bor is volt a menekülőkkel, s azt megitta az apa. A leányok is megrészegedtek Lót mámorától.
Regen kínos émelygést érzett a gyomrában. Az abbé könyörtelenül folytatta:
- Az érdekes témát már Leydeni Lukács is megrajzolta 1530-ban. S. Samredan 1597-ből hagyott hasonló tárgyú képet. Ezen az öreg Lót mámorosan ül az olajfa árnyakában, és egyik leányát az ölében tartja. Annibale Caracci is megfestette ezt a jelenetet, s a róla készült fametszet a "Bibles moralisés"-be is felvétetett, és a Bibliothéque nationale-ban látható. Meg kell említenem Crispin de Passe rézkarcát is - egyelőre többről nem tudok beszámolni.
Regen szemei előtt szégyenletes érzéki képek jelentek meg, s az öreg Lót arcában a magáéra ösmert.
Éjfélre járt az idő, és Szilvássy kanonok kiszívta a csibukját. Elégedett és vidám volt, és melegen rázogatta Regen kezét.
- Jó éjszakát, barátom. Álmodjék szépet a grófnőről. De ajánlom, hogy húsz esztendővel fiatalabbnak lássa őt, mint tegnap. Például a brüsszeli emlékezetes jelenetet álmodja végig, amikor megjósolták neki, hogy egész életében boldog lesz, és akkor hal meg, amikor akar. Hogy ragyoghatott a szeme ezen az éjszakán!... Jó éjszakát, barátom, kellemes, nyugodt édes pihenést!
Az abbé magára hagyta Regent, aki szinte élettelenül hullott le régi barokk fotelja puha párnáira.
Regen hosszú ideig fájdalmas gyönyörűséggel, arcát kezébe temetve, meggörnyedt háttal gubbasztott a széken. Annyira elgyengült, és vágyai úgy elhatalmasodtak idegein, hogy csak a tehetetlenség hatalmas energiája mentette meg attól, hogy berohanjon a szomszéd szobába, ahol Jenny aludt.
Olyan nagy volt a csend, hogy szinte azt képzelte, mintha hallaná Jenny lélegzését.
Regen hirtelen fölkapta a fejét, összeráncolta a homlokát, és merően a gázcsillárba nézett, amelyről hat kékesen lobogó lepkeláng hintett enyhe világosságot.
"Jennyt feleségül veszem."
Egyszerre tele lett ezzel a gondolattal, és majdnem hangosan megismételte:
"Feleségül veszem Jennyt."
Oly természetesnek és ellenállhatatlannak tűnt fel ez az ötlet, hogy felugrott, két lépést tett az ajtó felé, amely mögött mostohaleánya aludt.
"Megkérdezem: akar-e a feleségem lenni!"
A második lépés után megállott. Mintha a padlón heverő perzsaszőnyeg egy arabeszkjében megbotlott volna. Megtántorodott. Eszébe jutott valami. Visszalépett, és újra leült. Jenny mégiscsak az ő feleségének gyermeke. Ki tudja, nincs-e erkölcsi akadálya az ilyen házasságnak? Az egyház biztosan tiltja, hogy apa és mostohaleánya...
Regen kissé megborzadt. Mit szól a püspök, a káptalan, a város? Bizonyára mindenki azt hinné, és ez a legborzasztóbb, hogy ők már amúgy is régóta úgy élnek, mint férj és feleség... s most talán csak a szükség... a bekövetkezendő szégyentől való félelem...
Regen nem merte tovább gondolni. Egy pillanatra úgy érezte, hogy lemond a házasságról. Csakugyan, a botrány óriási volna, Jennyt mindenki romlott teremtésnek gondolná... mindkettőjük helyzete lehetetlenné válnék... menekülniök kellene.
Ebbe a gondolatba hirtelen belekapaszkodott. Ez nem is volna a legrosszabb. Egyszerűen itthagy mindent, visszamegy Németországba, vagy művészi körútra indul. De feleségül veszi Jennyt. Jó, hogy ez eszébe jutott.
Újra felállott, és megindult az ajtó felé. De aztán meggondolta. Csak nem megy az ágyához?... Vár holnapig. Holnap, hűvös, tiszta, világos reggel, tisztes formák között, megkéri a kezét.
Így gondolta Regen, de olyan forróság ömlött el a testén, hogy alig tudta magát megfékezni.
"Pedig mégis most kellene. Holnap már újra tépelődő és gyáva leszek. Holnap reggel nagymisére kell mennem, a hideg márványoszlopok, a templom tiszta hangulata lehűti a fantáziámat. Látni fogom Szilvássy gúnyos, cinikus arcát. A sekrestye ajtajában megszólal a csengő éles, kijózanító hangja. Öreg emberek lehajtott fővel, állva imádkoznak. A püspök komoly, méltóságteljes, ünnepélyes mozdulatai. A kóruson hideg légáramlat fúj keresztül..."
Regen borzasztóan viaskodott önmagával. A gázláng kékesen imbolygó fényességébe bámult, és megfájdult a szeme.
Holnap már késő. Most kellene bemenni hozzá. Ujjának egy gyengéd érintésével felkeltené. Leborulva a lábai elé, megvallaná, hogy szereti. A fejük egymás felé hajolna. Átölelné remegő, forró, habfehér testét... Istenem...
E pillanatban Regen elsápadt, homlokán kiütött a verejték, lélegzete elakadt, mintha valaki a nyeldeklőjére ütött volna. Egy szenvedő, sovány kis arcocska furakodott közéjük, s Regen majdnem felkiáltott:
"Clementina!"
Tisztán és érzékletesen látta megholt feleségét, aki leányát védi ellene. A jó, derék, önfeláldozó, tiszta férj ellen védi, akinek a haldokló asszony annyi bizalommal súgta oda utolsó óráján:
"Richard, légy apja az én leányomnak!"
Regen úgy érezte, hogy szentségtörés az, amit el akar követni. Meggyalázása egy anya emlékének, a feleség hitének és egy gyanútlan gyermek tisztaságának.
"Lót" - ez a szó jutott Regen eszébe, s agyában hangosan keltek föl Szilvássy kanonok szavai. Egyedül voltak... Nagy meleg, esti csend... Lót az egyik leányát ölében tartotta... Regen megvetést és utálatot érzett maga iránt.
Hosszú ideig fel és alá járkált a szobában. A vére kissé lehűlt. Valami csodálatos és megfejthetetlen kielégülést érzett, és hirtelen eszébe jutott egy hatalmas fúga, amelyet a készülő kantatéba lehetne illeszteni. A másik percben már elfelejtette a hangzatokat. Amikor le akarta jegyezni, gondolatai újra visszaugrottak Jenny ágyához. Egyszerre nagy vérhullám ömlött át az agyán.
"Hátha nem is szeret engem?"
Eddig még nem is gondolt erre. De...
Regen arca kissé felvidult. Jenny nem is búsult túlságosan a szegény Gyömörey után. Pedig a menyasszonya volt. Ellenben mindig lágy pirosság önti el az arcát, ha füle hallatára dicsérik mostohaapja emberi és művészi nagyságát. Szeme mindig oly lázas elragadtatással nézi őt. Pfaff Márton néha ízléstelen célzásokat tett az ő kalandjaira, s olyankor Jenny homloka haragosan összeráncolódott... Féltékenység volt ez? Vagy csak a tiszta lelkű gyermek ösztönszerű borzadása a léhaságtól és bűntől?
Regen semmit sem tudott, de annyira szerelmes volt Jennybe, hogy el sem tudta képzelni másképp, mint hogy Jenny is szereti őt.
Regennek eszébe jutott a grófnő. Milyen bátor, erős és nagyszerű volt az az asszony. Eszébe jutott Forelli Emma... Mi az emberek gyönyörűsége és jóltevője vagyunk. Mi nem kérünk az emberektől semmit, de magunkat, az egész életünket, a bennünk levő minden értéket nekik adjuk. Mi külön bolyongunk az élet magányos terein. Nekünk jogunk volna ahhoz, hogy a magunk örömeit ott keressük, ahol találjuk. Szép a maga mostohaleánya?... Hogy szép-e? Regen Richard úgy érezte, ujjongani, sírni és jajveszékelni kell, ha Jenny szépségére gondol. Ezt a szépséget ott érezte a szeme előtt csodálatos fehér lángban égni, ragyogni, tündökölni. Itt van előtte, és csak ki kell nyújtani érette a kezét. E pillanatban a kicsinyes polgári konvenciókat, a leánykérést, a vőlegényeskedést, a házassági ceremóniákat, a látogatók ünnepélyes szerencsekívánatait oly ostobának, unalmasnak, végevárhatatlannak és magához méltatlannak találta, hogy elszégyellte magát.
"Házasság! Én megfojtom magamban Clementina emlékét, lábammal taposom a kegyelet, az erkölcsi élet törvényeit s a püspök, a papok, a szomszédok, a hivatalnokok és a kereskedők véleményétől teszem függővé boldogságomat!? Nem. Nem veszem feleségül Jennyt. Nincs szükségem az emberekre, a házassági formákra, s nem veszem kezembe a vándorbotot, nem leszek impresszáriók, hangversenytermek, orgonakereskedők, színházi vállalkozók rabszolgája. Negyvenkét éves vagyok, nem kezdek új életet, nem kell hír, dicsőség, vagyon... itt jól vagyok, csendes, megelégedett, boldog magányban elbújhatok... egyedül... Jennyvel."
Regen csodálatos elszántságot érzett magában. Mindent, amit eddig lehetetlenségnek látott, most oly közelfekvőnek, egyszerűnek és elérhetőnek talált, mint a gyermekek, a részegek és az őrültek.
"Egyedül vagyok ezen a világon, s az egyetlen eleven teremtés, aki érdekel, aki után vágyakozom, akit szeretek, itt van mellettem ötlépésnyire. Micsoda isteni vagy emberi hatalom tilthat el engem ettől az egyetlen vágytól, ettől az egyetlen szerelemtől, a boldogságnak ettől az egyetlen lehetőségétől? Jenny az enyém lesz. Nem lesz a feleségem, de az enyém lesz. Ki fog róla tudni? ő tovább is a gyermek szerepét játssza a házban... de titokban az enyém lesz."
- Még ma! - kiáltotta hangosan, fájdalmasan Regen, öntudatlanul, de félelmetes, hatalmas férfijajjal.
- Jenny! - ordította eszeveszett őrjöngéssel, és karjait kinyújtva, lázas szemekkel nézett az ajtóra, amelynek barna lapján ott látott lerajzolódni egy hófehér, meztelenségben sugárzó alakot, a legszebbet és legtökéletesebbet, amilyent csak a negyvenkét esztendős ember fantáziája tud megálmodni.
E pillanatban gyorsan kinyílt az ajtó, s fehér, habos ingében, kibomlott hajának aranyos sátora alatt megjelent Jenny. A leány alakja átrajzolódott a könnyű éji ruhán, s Regen szemtől szembe látta előbbi vízióját.
Jenny arca a rémülettől halavány volt, a szája remegett, és kétségbeesve tekintett Regenre.
- Mi bajod van, apám? - sikoltott gyermekes ijedtséggel, s a maga meztelenségével nem törődve, odarohant a zokogó Regenhez.
- Az Istenért, apám... apám!
Regen tétovázva, ijedten, gyáván nézett a leányra.
- Apám, orvosért küldök.
Regen üveges szemekkel bámulta Jennyt, aki félelmében sikoltozni kezdett.
- Apám, én félek... te rosszul vagy.
Jenny oly egyszerű, naiv és gyermekes volt, olyan ijedt és szepegő, hogy Regen megsajnálta. Szeretett volna valami kibékítőt, valami jóságosat mondani, de bármint erőlködött, egyetlen hangot nem tudott kipréselni a torkán. Megdermedten, fájdalmas vonaglásban, üveges szemekkel, folyton csak nézte, nézte a leányt.
Jenny szinte őrjöngve kiabált:
- Segítség... Kádi néni... segítség!
Az egyszerű parasztnév különös ridegséggel hangzott Regen fülébe... Kádi néni... Ez a becsületes, együgyű, majdnem komikus név, mintha villanyos ütéssel érintette volna az idegeit. Érezte, hogy visszanyeri beszélőképességét. Meg akarta szólítani a leányt, hogy visszaküldje a szobájába. Először csak a kezével tudott inteni, hogy nincs semmi baja. Aztán kinyílt a szája, hogy kimondja a nevét. Kissé erőlködött, s aztán maga is megdöbbent a hangjától, ahogy rekedten, izgatottan és félhangosan kijött a torkán...
- Clementina.
Az anya nevét mondta ki a leányáé helyett. Regen azt hitte, hogy e pillanatban csodát tett kedvéért az Isten.
Jenny megkönnyebbülten nézett az apjára.
- Mamáról beszélsz?
Regen most már öntudatosan akarva, megismételte:
- Clementina.
Érezte, hogy ez a név újra visszaadja férfias erejét és elhatározásának tisztaságát. Felemelkedett székéből, mosolyogni próbált, odalépett a leányához, és megsimogatta Jenny fejét.
- Bocsáss meg, hogy megijesztettelek... Elaludtam, és ijesztő álmom volt. Azt álmodtam, hogy valami nagy vétket akarok elkövetni. Most már, hála Isten, semmi bajom.
Jenny boldogan sírt, és megcsókolta Regent. Regen gyengéden eltolta magától.
- Eredj, leányom, a szobádba. Jó éjszakát.
Jenny csodálkozva és félénken nézett Regenre. Most vette észre, hogy Regen Richard szép, sápadt arcán csurognak a könnyek. A keze jéghideg, a szája széle reszket, s a szeme oly furcsán néz, olyan megdöbbentően és idegenül, mintha nem is az apja, hanem egy egészen más, idegen ember állna előtte. Jenny ebben a pillanatban olyat érzett, amilyent még soha. Érezte, hogy nő, s félni kezdett Regentől. Szeretett volna valamit mondani, de egyetlen igaz és tiszta szót nem talált. Egyszerre végignézett magán, s borzasztó szégyenérzet lepte meg. Egyik kezével a mellét takarta be, a másikkal az arcát. Kivánszorgott a szobából. Az ajtóban hallatlan erőlködéssel ezt az egyetlen szót tudta kimondani:
- Clementina...
Regen másnap visszaküldte Jennyt Regensburgba, a Cecília-nővérek nevelőintézetébe.
A vonat délben indult. Az állomáson csak Péterffy György jelent meg, arcán vonaglottak a ráncok, fogsora jobban vacogott, mint valaha, és világossárga kesztyűs kezében nagy virágbokrétát szorongatott.
10
Regen Richard azt hitte, hogy dolgát okosan és becsületesen elintézte.
"Mentem, mendegéltem, és utamban veszedelmes örvényre bukkantam. Erősen szédültem, egy pillanatban már majdnem belehullottam a mély szakadékba, de egy hatalmas erőfeszítéssel megállottam a tátongó veszedelem láttára, és józan eszem hidat vert az örvény fölött."
Így dicsekedett magamagának Regen, és önérzetesen megállapította, hogy derekasan cselekedett. Péterffy György ugyan nem tudott hasonlóképpen lelkesedni. Haragosan csattogtatta fogait.
- Persze, persze. Okos ember nem rohan a veszedelembe. Az okos ember lefekszik és alszik.
- Péterffy úr hogy cselekedett volna az én helyzetemben?
- Én? - riadt fel az öreg, és szinte megsemmisült fekete gérokkjának meg szárnyas gallérjának rengetegében.
- Én? - ordította teli tüdővel Péterffy. Kihúzta magát vakítóan fényes gallérjából, és végignézett a karnagyon. Megforgatta kezében a botot, mint aki most hosszú és kemény beszédre készül. De aztán behorpadt a melle, botját hóna alá csapta, s csak ennyit mondott:
- Hagyjon nekem békét az úr, s tegyen, amit akar.
Péterffy György fogta a kalapját, és köszönés nélkül távozott.
Regen eleinte nem tudott aludni, étvágytalan és ingerlékeny volt, napokig nem mozdult ki a házból, nem fogadott senkit, mindenkinek azt mondta, hogy beteg. Nagy számadásokat tett önmagával.
"Beteg idegzetű embernek egyedüli orvosság az unalom" - gondolta napjában többször, s egy hét múlva megállapította, hogy elég nagy adagot vett be ebből az orvosságból. Kezdett kíváncsi lenni arra, hogy mi történik künn az életben. Lassankint eszébe jutott egy-egy asszony, aki azelőtt érdekelte. Sokszor órákon át nem gondolt Jennyre. Ha az az éjszaka eszébe jutott, heves szégyenérzet fogta el. Ilyenkor összevonta a homlokát, erősen becsukta a szemét, hogy elűzze magától a kínos jelenet fel-felvillanó emlékét. A második héten a szégyenkezést bizonyos enyhe sajnálkozás váltotta fel és csodálkozás afölött, hogy annyira úrrá lett idegein egy lehetetlen és őrült szenvedély. Eszébe jutott egy regensburgi barátja, aki negyvenéves koráig szenvedélyes alkoholista volt, s egy különös és meglepő hangulatváltozás után örökre lemondott szenvedélyéről.
- Tizennégy napon keresztül nem mozdultam ki a házból - mesélte neki barátja -, s e két hét alatt lezajlott bennem az idegrendszerem forradalma. Két hét elegendő ahhoz, hogy az ember elfelejtse önmagát. Meghaljon, eltemetkezzék és feltámadjon. Agyában új képzetek borítsák el a régieket, új vágyak lobbanjanak ki a kiégett szenvedélyek hamujából.
Ilyeneken töprengett Regen, s mind erősebben kezdte hinni, hogy igaza van.
"Elveszem Jennyt, vagy a szeretőmmé teszem - okoskodott tespedő unalmában -, és azután?... Negyvenkét esztendős vagyok. Negyvenkét esztendő nem azért sok, mert negyvenegy van mögötte, hanem azért, mert tíz év múlva ötvenkettő lesz belőle. Tíz esztendő múlva ötvenkét éves leszek, Jenny pedig huszonhat... Jól tettem, hogy elküldtem Jennyt."
Ez a tengernyi bölcsesség mind kevés volt ahhoz, hogy meg tudja győzni Péterffyt. Az öreg archivárius zárkózott volt és hideg, és néha gúnyosan mosolygott Regen megállapításain.
A karnagy két hét múlva kiment az emberek közé, és újból dolga után látott. Mintha Regensburgban volna a Haberl-féle zeneiskolában. Hivatalnok embernek gondolta magát, aki a nap bizonyos óráiban kenyeret keres, s azután szabad idejében csendesen szemlélődik és pihen. De amióta Jennyt elküldte, nem találta kedvét a házában. Az esti teázások elmaradtak, Péterffy és Szilvássy kanonok mind ritkábban látogattak hozzá, mintha Jennyvel együtt eltűnt volna a ház minden szépsége és csábító varázsa. Regen is gyakran töltötte az estét idegen helyen. Zongoraleckéit szívesen tette az esti órákra, hogy ne legyen egyedül, s ne lássa Jenny hálószobáját. Sokat járt a kaszinóba, a sörházakba, a bástya mellett levő kocsmába, olyan helyekre, ahová azelőtt be sem tette a lábát.
Igényeiben és szórakozásának megválogatásában kevésbé volt finnyás, mint azelőtt. A kávéházban néha órákig biliárdozott. Egyszerre csak azt vette észre, hogy fél tucat körnek, egyletnek, társulatnak a tagja. De a szalonokba nem járt el, az asszonyokat unalmasaknak találta, és módfelett idegessé tette, hogy akaratlanul is mindenkit Jennyvel hasonlított össze. Az élete lassan új rendet vett fel. Valami szabatos, pontos és unalmas megismétlődés állott be napi elfoglaltságában és szokásaiban. Korán kelt, majdnem minden reggel elment a templomba, végighallgatta a koralisták énekét, tétován ácsorgott a dóm előtt, s eleinte otthon, később az Aranyhajó Szállodában, árvaszéki ülnökök, törvényszéki bírák és városi jegyzők törzsasztalánál költötte el ebédjét. Szótlanul hallgatta a társaság egészséges, vidám, együgyű kacagását, s néha már a politizálás is érdekelte, amelyben az urak kifogyhatatlanok voltak. Nem telt bele négy hónap, Regen egy szép napon leült kártyázni.
- Regen Richardnak vége van - jelentette ki Péterffy György archivárius, aki azt tartotta, hogy bármily hosszú az élet, egyetlen perce sincs az embernek, amelyben ráérne semmit sem csinálni.
Regen Richard azonban órákon keresztül tudott kártyázni, és igen kellemesnek és megnyugtatónak találta a kaszinói beszélgetéseket, amiken a törvényszéki elnök, Baross főispáni titkár és Barnabás úr vitték a szót. A napi események mindjobban érdekelték, és rájött, hogy egyéb dolog is van a világon, mint a zene. Már nem is nagyon érdekelte, hogy volt-e sikere Poncinelli "Giocondá"-jának, vagy sem. S ami a színházat illeti, mindössze az kapta meg a figyelmét, hogy ennek vagy annak a művésznek mennyit fizetnek esténkint. A tantièmek és fellépési díjak annyira érdekelték, hogy megirigyelte a chicagói cirkusz egy művészét, aki száz dollárt kap hetenkint azért, mert nem nőtt magasabbra kilencven centiméternél. Tripp Károly, aki kéz nélkül zongorázott, csak heti negyven dollárra vitte - olvasta élvezettel -, a lábtalan Boven Elli azonban hatvanat is megkeres.
Baross főispáni titkár emlékezett arra, hogy egy óriást látott ezelőtt tíz évvel Berlinben, s annak ötszáz márka volt a heti fizetése.
- Csodálatos - jegyezte meg a törvényszéki elnök -, hogy az óriások között jobban fizetik a férfiakat, mint a nőket. A budapesti Wulf-cirkusz négymázsás hölgye hetenkint csak ötven forintot keresett.
- Bizonyára onnan van ez - fontoskodott Barnabás -, mert több kövér nő van a világon, mint férfi.
- Viszont Myers kisasszony negyven dollárt kap a szép körszakálláért.
- Pedig az ragasztott is lehet...
Így beszélgettek délután kettőtől háromig a kaszinóban, és Regen Richardnak egyetlenegyszer sem jutott eszébe a "Lót-kantate" és Sodoma pusztulása.
Regen Richard egész rendes ember lett, de ez az átalakulás oly gyorsan történt, hogy a szalonokban s az asszonyok körében észre sem vették. Ott még mindig úgy beszéltek róla, mint aki napjait a szerelem és a művészet gyönyörűségei között felezi meg, s Pfaff Márton most is sűrűn vitte hozzá a szerelmes leveleket. Regen kezdte nem érteni a feléje szárnyaló asszonyi hódolatot. Azt az időt, amikor minden reggel érzéki ábrándok puha bágyadtságában ébredt, s első hangulata a tegnapi kaland utóíze és a mai találkozás kíváncsi előérzete volt - annyira elmúltnak és idegennek találta, hogy elcsodálkozott az asszonyokon. Mit akarnak tőle? Regen Richard templomi orgonista, karnagya a dalárdának és a székesegyházi zenekarnak, tanár a városi zeneiskolában, és látogatója a bástya alatt levő kocsma művészasztalának... negyvenkét éves, szőke ember, csendes temperamentumú, lelkiismeretes polgár, aki irtózik a csalástól, a kalandoktól és a szerelmi botrányoktól. Mit akarnak tőle az asszonyok?
Egy alkalommal azonban nem tudott ellenállni a csábításnak. Egy huszárszázados fiatal és bizarr szépségű felesége vallott szerelmet a művésznek. Regennek nemegyszer feltűnt színházban, sétatéren, templomban, esti korzón, egy nyúlánk, kacér mozdulatú, délceg járású, vörös hajú asszony, akit mindig tisztek kísértek, mint testőrszakasz egy amazonkirálynőt. Az asszony egyébként a legzárkózottabb életet élte, csak kincstári hölgyekkel érintkezett, csak katonákkal táncolt a bálokon, s csak tiszti kísérettel mutatkozott a tenisztéren. Az ura francia eredetű családból származott - Barbot-nak hívták -, kemény nézésű, de a sok kártyázástól és éjjelezéstől kissé megrokkant, koravén, cinikus gavallér volt, aki a maga dús ifjúságából túlontúl ismerte az asszonyokat. Feleségét csaknem zár alatt tartotta, nem mintha annyira szerette volna, de azért, mert jónak látta előzetes intézkedésekkel megóvni magát a féltékenység felesleges és bosszantó kellemetlenségeitől. Ez az ember önző volt és erkölcstelen, léha, gőgös és szarkasztikus, fáradt és kiábrándult, de kemény kezében úgy tartotta a feleségét, mint egy rakoncátlan és megbízhatatlan paripát. Gyanakvó volt minden pillantásra, amely a kelleténél nagyobb érdeklődéssel mérte végig az asszony érzékien szép, karcsú, tömött idomait, apró kis lábát és vékony bokáját. Valószínű, hogy erre az óvatosságra alapos oka is lehetett. Az, asszony szeme mindig tüzesen égett, és jobbra-balra forgott, mintha keresne valakit. Szeszélyes, de okos és dús fantáziájú teremtés volt Barbot-né, és energikus, katonás fellépése szédületbe ejtette a fiatal hadnagyokat.
Barbot-né valahogy meghívatta magát Barossné egy estélyére, s ott megismerkedett Regen karmesterrel. A következő héten megértették egymást, s alkalmas helyről gondolkoztak, ahol találkozhatnának.
Regen nem volt szerelmes a százados kacér kis feleségébe. Érdekes és izgató egyénisége azonban sokkal nagyobb hatással volt reá, semhogy az életnek ezt a most kínálkozó szép ajándékát vissza tudta volna utasítani.
"A kártyázást is megunja az ember" - gondolta Regen, s eleinte a külváros sötét és széles utcáin sétálgatott Barbot-néval, akiben az új és érdekes helyzet valósággal ujjongó elragadtatást idézett fel. Az asszony szenvedélyes szerelme és viharos egzaltációja Regenre sem maradt hatástalan, s a karnagy közel járt ahhoz, hogy kissé fölemelje lelkét arról a színvonalról, amelyre Jenny távozása után lesüllyedt. Voltak napok, mikor kimaradt a kaszinóból, s ilyenkor felkereste Péterffy archiváriust, s elpanaszolta öreg barátjának, hogy Barbot-néval való találkozásai mennyi veszedelemmel és a kielégítetlen vágyak mekkora fájdalmával járnak.
- A dolog kezd idegessé és türelmetlenné tenni. Jobb volna talán, ha abbahagynám.
Az öreg gavallér élénken tiltakozott.
- Nem ez a rendje a dolognak, uram. Csak előre! Szép, okos és finom hedonizmus. Ez az én véleményem.
Péterffy a szerelmi találkozások számára felajánlotta kis villáját a Zsolnay-gyár közelében.
Ez az egyetlen hely, ahol még, hála Isten, el lehet bújni az emberek elől. Ezen a kőkerítésen még Baross titkár szeme sem hatol keresztül, pedig annak az egész város üvegből van, s minden emberen átvilágít az ő kíváncsiságának lámpása. Ha úgy tetszik, uram, a bejárattól balra levő kis szalon rendelkezésére áll, csak a napot, órát és percet tudjam, amikor öreg cselédemet szabadságolom, és kutyámat bevonszolom magamhoz az íróasztal alá.
Regen és Barbot-né hetenkint egyszer találkoztak, este hat óra után, amikor már sötét volt az utcán. Barbot-né kocsin ment a találkozóra, s a ház előtt néhány száz lépésnyire kiszállott a bérkocsiból, és gyalog folytatta útját. A villa kapuja, a tornác, a balra nyíló ajtó nyitva volt, s a szerelmes asszony már ott találta a művészt a levéltáros öreg bútorokkal túltömött kis szalonjában, amelynek falát azoknak a családoknak hímzett címerei borították be, amelyekkel Péterffy rokonságban volt. A címerek között apró akvarellek, pasztellek, tollrajzok, elefántcsontra és porcelánra festett miniatűrök bújtak meg, Péterffy őseinek - prémes, dolmányos, mentés vitézeknek, magas gallérú, aranysujtásos katonáknak, selyembe és brokátba öltözött fehér mellű mágnásasszonyoknak - ódon és hangulatos képmásai. Regen Richard és Barbot-né szerelme fölött egy nagy és hagyományaira büszke családnak rég pihenő, elporladt alakjai állottak őrt, s mikor Regen tréfás kacagással figyelmeztette erre az asszonyt, Barbot-né hangosan sírt a gyönyörűségtől.
A legközelebbi találkozást egy csütörtök estére beszélték meg. Regen lelkében nem sokáig tartott az a kis emelkedettség, amelyet az asszony szerelme felidézett. Két-három találkozás után betelt Barbot-néval, s valahányszor megpillantotta az asszonyt, mindig lelkiismeret-furdalást érzett. Mire való ez a játék? Esténkint pedig, amikor a kaszinó éttermében barátai társaságában aszúborokat szürcsölt, egészen megfeledkezett arról, hogy most, ebben a pillanatban a huszárlaktanyához közel egy házban, titokteljes, boldog mosollyal, ölében pihenő kézzel, szótlanul tétovázó szemmel üldögél egy asszony, és reája gondol. Élvezettel és boldog, jóllakott lusta testtel nyújtózkodott az asztal mellett, és Baross főispáni titkár csevegését hallgatta. A kifogástalan gavallér éppen most jött haza Párizsból, és élményeit mesélte. Beszélt a színházakról, a táncos helyiségekről, néger és indus énekesnőkről, a pezsgőről és a borban fürösztött őszibarackról, s lelkendezve magasztalta a franciák eleganciáját és a párizsi szabók utolérhetetlen művészetét.
- Az elegáns emberek társasága most három, külön-külön szervezett és egymással erősen konkurráló szektára bomlik. Az első szekta a Bondiné. Ez fölötte szűk ruhát s benne feszes, angolos, viharedzett sportsmant jelent, aki kalap nélkül jár a boulevard-okon, ökölbe szorított kézzel, dagadozó izmokkal és öles lépésekkel, mintha mérföldeket akarna versenyt gyalogolni. A Poiseux éppen az ellenkezője ennek: feminin ember, sima hajjal, kis fürtöcskékkel a homlokán, a csuklóján arany karperec csörög, az ujjain drágakövek ragyognak, az inge és a zsebkendője csupa csipke, az arcára nyers húst rak, ha alszik, a szemébe atropint csöpögtet, és illatszerben fürdik.
- Pfuj - fakadt ki a törvényszéki elnök, és sáros cipőjét felrakta a szék támlájára.
Baross titkár legyintett egyet, és folytatta.
- A harmadik rend a Larbiné. Ez kurta derekú, de majdnem földig érő kabátban jár, s nadrágját kétszer feltűri, hogy csíkos selyemharisnyája érvényesüljön. Sárga Derby-kesztyű ragyog a kezén, és mindig olyan, mintha lóversenyre menne. Ez nagyon fess és elegáns gondolat - tette hozzá a titkár komoly meggyőződéssel, és Regen hosszan eltűnődött a párizsi úridivat furcsaságain.
- Hej, hej, szép dolog az, ha valakinek módjában van világot járni, és nagy dolgokkal megösmerkedni - sóhajtott Barnabás úr, a mérnök, aki most egy fiatal segédszínésznőnek tartott lakást a város alsó végén. Barnabás elhatározta, hogy olyan hosszú nadrágot csináltat, amelyiket kétszer fel lehet tűrni.
A törvényszéki elnöknek eszébe jutott, vajon az ő kis nyomdászleány szeretője nem csalja-e meg e pillanatban is, és ettől a gondolattól hirtelen elment a jó kedve.
A társaság szétoszlott, mindenki ment a maga apró örömei után, s Regen némi lusta habozás végén úgy határozott, hogy még elmegy kissé beszélgetni a bástya alatt levő bormérésbe. Itt éjfél után két óráig hallgatta a fiatal művészek vitatkozásait, s amikor hazafelé indult, az ajtóban összeütközött Barnabás mérnökkel és a lump városi jegyzővel.
Regen nem is vette észre, hogy a legsivárabb éjjeli kompánia tagjává lett. Már egész természetesnek találta, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldása a kisvárosi magános ember életproblémájának.
Hazafelé menet eszébe jutott Jenny, kissé megrázkódott, és nagy erőfeszítéssel elűzte magától a leány emlékét. Szándékosan inkább Barbot-néra gondolt, de az asszony szerelmét most szinte elviselhetetlenül sivárnak és untatónak találta. Megnézte az óráját. Egynegyed három.
"Őrültség, hogy ilyen későn járok haza. Mikor a világon legjobb dolog aludni."
Meggyorsította lépteit, és előre boldog volt, hogy milyen jó lesz tiszta, hűvös ágyában kinyújtózkodni és csendesen aludni.
Otthon az asztalán levelet talált Péterffy archiváriustól. Regen álmosan olvasta:
"Szerda, szeptember 2.
Tisztelt Uram, hetvenhárom éves vagyok, s tegnap először történt az életemben, hogy nem tudtam aludni. Lefeküdtem, néhány lapot végignéztem az Árpád-ház genealógiájából, s észrevettem, hogy Kun László nővére, Erzsébet hercegasszony körül megoldhatatlan rejtélyek vannak. Nem tudom, érdekli-e önt az az eset, hogy a fejedelemasszony (a Nyúl-szigeti - most Margitsziget - Domonkos-rendű apácakolostor főnöknője) 1270 körül a Szerémségben járt, és fogadalmas apáca létére leánygyermeket szült. A régibb irodalom ugyan amellett kardoskodik, hogy Erzsébet 1269-ig törvényes felesége volt Milutinnak, s ebből a házasságból két leány született, de ezt újabb kutatások alapján koholmánynak kell tartani. Én úgy vélem, hogy a szép hercegnő 1287-ig csendesen éldegélt és imádkozott a margitszigeti kolostorban, s ez év végén a cseh Zavis herceghez ment nőül. Tekintélyes kútfők ezzel szemben azt állítják, hogy Zavis herceg feleségét Judithnak hívták - ó, Uram, Ön nem is képzeli, mily bajok származnak abból, ha a családok nem jegyzik fel pontosan genealógiai adataikat.
Ezen töprengve elhatároztam, hogy rendbe hozom családom genealógiai táblázatát, és megírom a még hiányzó utolsó fejezetét, azaz saját magam, Péterffy György, életrajzát. Mert, ha nem tévedek, családom hatszáz éves történetének tartozom azzal, hogy a magam részéről kerek, egész, hiánytalan és megbízható adatokkal zárjam le a Péterffyek családtörténeti levezetését.
Születtem 1812. március 3-án, megnősültem 1842. áprilisi 12-én, Ágnes leányom született 1843. november 18-án, Mária pedig 1845. január 2-án. A házasságom története - bár ez genealógiai szempontból a legcsekélyebb fontossággal sem bír - nagyon érdekes és tanulságos. Feleségem a legszebb leány volt a felvidéken, de rossz hírű, letört, gyanús forrásokból élő családból származott. Apja, Betky Ákos, gárdista korában híres szép ember volt, s egy festő valami nagy olajképben lefestette, s portréját a Ballhausban kiállította. Ott látta meg a képet Dietrich Sarolta bárónő, egy sokszoros milliomos hadiszállító leánya - lásd napóleoni háborúk és bécsi kongresszus -, s kijelentette, hogy e férfiú felesége lesz, vagy a Dunába ugrik. Az apja fölkutatta a portré modelljét, tízmillióért megvásárolta Betkyt, és Sarolta boldogan szüretelte le a legszebb férfiú oldalán a mézeshetek édes gyümölcseit. Ákos azonban nem találta elégnek a bárónő nyújtotta földi örömöket, és millióit igazi magyar bőkezűséggel pazarolta az olasz opera és a Carl-Theater színésznőire, lovakra, estélyekre és bálokra, amelyeken a bécsi kongresszus összes léhűtői részt vettek, s valamennyien gyémántokkal kirakott zsebórát, email szivartárcát és erre a célra Párizsból hozatott grande cocotte-okat kaptak Betkytől ajándékba. Apósom ily módon a tízmilliót három év alatt elköltötte, feleségét otthagyta, és visszament Gömör megyébe parasztnak. Ott újra megnősült, és egész rendes emberré lett. Csak azt nem tudta senki, hogy miből él. Valószínűleg Dietrich báróból, aki új milliókat és leányának új férjet szerzett - azt hiszem - Észak-Olaszországból. Ennek a jeles férfiúnak volt a leánya Betky Lujza, akit Bécsben ismertem meg, amint éppen eljegyzését tartotta egy német lovastiszttel. Elválasztottam őket. Megverekedtem a dragonyossal és Betky Ákossal, és összevesztem a famíliámmal. Már akkor azt tartottam, hogy céljainak megvalósításában az ember nyílegyenesen haladjon előre, és legyen önző és kegyetlen és ne féljen sem a kardtól, sem a könnyektől. Igaz, később kibékültem apósommal is, a dragonyossal is, kifizettem mind a kettejük adósságait, és feleségül vettem Lujzát, aki olyan szép volt, mint egy arkangyal, s akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Ez a története házasságomnak.
A mézeshetek után Aszkárra, Heves megyei ősi kúriámba vittem feleségemet, s átvettem a határban fekvő hatszáz holdas földem gazdasági ügyeinek vezetését. Hogy kisded birtokom jövedelmét jobban kamatoztathassam, a kastély körül nagy rózsafaiskolát és gyümölcsöskertet létesítettem, amely híressé vált az egész országban. A rózsák királya voltam, és gyümölcseim ízét Ferdinánd király és Ferenc József is ismerte. Boraim Franciaországba is eljutottak, és rendjelet kaptam a bajor régenstől és a szász királytól. (Íróasztalom bal alsó fiókja.)
Hogy akkor miért hagytam el az ősi fészket, amelyhez hatszáz éves családtörténeti adatok fűztek? Azért. Megutáltam. Majdnem meggyűlöltem őseimet is, akiknek leszármazását, születését és halálát - merem állítani - a genealógiai tudomány legtökéletesebb módszere szerint rendbe szedtem, és a "Századok", valamint a "Turul" hasábjain ismertettem. (Ezért választottak a Történelmi Társaság igazgatósági és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává.)
Aszkárnak tehát hátat fordítottam. Feleségem született Betky Lujza ugyanis (apja Ákos, anyja Saásdy Erzsébet, született 1820. április 1.) morfinista lett, és 1850. július 3-án meghalt. Pszichológusok bizonyára azt mondják erről, hogy ezt a falusi magány, a nem neki való környezet, a vérmérsékletével és képzelőtehetségével ellentétben álló életmód tette. Lehet. Engem nem érdekel. Annyit tudok, hogy gyermekeink hálószobája a kertre nyílt, s ott aludtak Mária, Ágnes, viruló, szőke hajadonok, akiket Bécsben a Szent Szívről nevezett apácák zárdájában neveltek gyermekkorukban, s ott folyékonyan megtanultak németül, franciául és latinul, és kitűnő jártasságot szereztek kézimunkában, zenében, a különböző irodalmak ismeretében, festésben, lovaglásban és vívásban. Egy napon rájöttem, hogy a két hölgy közös hálószobájába éjjelenként bejár a kertészlegény - Orgonás Pál húszéves ifjú -, s a húga tudtával szerelmeskedik Péterffy Ágnessel. Ezt 1863 októberében tudtam meg, s két héttel később, október 28-án bizonyosságot szereztem afelől, hogy Pál (kertészlegény) korábban Péterffy Máriának is szeretője volt.
Karmester Úr! Önnek bizonyára eszébe jut e pillanatban, hogy legokosabban tettem volna, ha akkor nyomban főbe lövöm magam. Én ugyan az életnek nem tulajdonítok nagyobb értéket, mint egy régi kódexnek vagy diplomának, de akkor úgy véltem, hogy még nincs okom az életből való megfutamodásra. Jobban sajnáltam feleségemet és leányaimat, mint magamat, s ha igazságosak akarunk lenni, nem is vitatjuk, hogy ők sokkal szerencsétlenebbek, mint én. Mert én - ugyebár - még mindig Péterffy György vagyok, tiszta lelkiismeretű, ép ésszel rendelkező, egészséges ember, aki még sok örömet találhat a középkori okiratok, történeti följegyzések és családi levelezések olvasgatásában. Ők azonban - nincs kétség - végleg tönkrement, hajótörött, boldogtalan teremtések, akik életük legszebb éveiben (az egyik huszonegy, a másik leányom húszesztendős volt akkor) helyrehozhatatlan hibát követvén el, szédítő és sötét mélységbe zuhantak alá, s örökre elvesztek a boldog, becsületes, úri élet számára.
December végén, karácsony napjára elkészültem magammal és teendőimmel. Összes földi javaimat - kivéve könyvtáramat és kézirataimat - bíróilag rájuk írattam. Nekik, akik elvesztették erkölcsi egzisztenciájukat, anyagi függetlenségre nagyobb szükségük volt, mint nekem. Higgye el, Karnagy úr, ezt is önzésből tettem, a magam kényelmére, hogy ne legyen semmi közösségem velük. Ezt szükségesnek tartottam kijelenteni, nehogy félreértse jellememet, és tévedésbe essék életéveim felől. Beállottam tehát vándortanárnak; 1870. szeptember 1-ig jártam-keltem az országban, s birtokostársaimat az okszerű gyümölcstermesztésre oktattam. Ebben segítségemre jött a kiegyezés s néhány barátomnak a kormányban való elhelyezkedése. Kineveztek szőlészeti és gyümölcsészeti vándortanárnak, de ezt a mesterséget is meg kellett utálnom, minthogy minden untalan zsidónak néztek, és a szolgabírák - ismeretlen vármegyékben - megtagadták tőlem az előfogatot. Végre 1870-ben kineveztek e vármegyében levéltárnokká. Azóta az Árpád-ház genealógiáján dolgozom, de Kun László nővéreivel nem boldogulok, és Erzsébet hercegasszony volt az oka, hogy a múlt éjszaka nem aludtam, és kínos vergődésemben elhatároztam, hogy megírom a család történetének utolsó fejezetét. Előre megírom, mert eltökéltem, hogy az adatokat szó szerint beváltom tetteimmel. Az utolsó fejezet tehát így hangzik:
Péterffy György 1884. szeptember 4-én elutazott Aszkárra, kibékült rég elhagyott családjával, és leányait, valamint azok fiát visszafogadta szeretetébe s magamagának elkészítette a kamarássághoz szükséges genealógiai táblázatot. Sajnos, gyermekei és unokái - Ferenc és Lajos - már nem tarthatnak erre igényt, minthogy atyjuk, Krámer Ernő közrendi iparos családból származott. Péterffy György így elrendezvén földi dolgait, 1884 ......... meghalt, miután kibékült Istennel, családjával és önmagával, s az Árpád-házra vonatkozó kéziratait kiadatás végett átadta a Magyar Genealógiai Társaságnak.
Tisztelt Uram és barátom, sajnálom, hogy halálom pontos dátumát nem tudtam belejegyezni az okiratba. Nem tudhatom, hogy melyik nap halok meg, bár kétségtelen, hogy ebben az esztendőben befejezem életemet. Semmi reményem, hogy Coronini grófnő temetésére elmehessek, s minthogy bizonyosra veszem, hogy a csodálatos asszony beváltja szavát, s karácsony napján meghal, bizalommal kérem Önt, nevemben is tegyen koszorút a koporsójára. Önt kérem még arra is, hogy iktassa be családom történetébe halálom helyes dátumát, s rajzolja azt családfámba, az utolsó ág legalsó levelecskéjébe is.
Még egyet. Ne csodálkozzék, hogy leányaimnak megbocsátottam. Rájöttem, hogy ha mindenkire haragudnék, akik a Péterffy-címert beszennyezték, temérdek halott ősömre kellene gyűlölettel és megvetéssel gondolnom. Ellenségeim, meggyalázóim, hűtlen, becstelen, alávaló és hálátlan rokonaim száma légió. Ezeket a semmirekellő gonosztevőket ugyan nem az élő emberek között, hanem már csak a genealógiai táblázatomon kell keresgélnünk, mert némelyikük már néhány száz éve nyugszik és vezekel a föld alatt. De mit tesz az? Mi is nemsokára halottak leszünk, s mi is rászorulunk arra, hogy utódaink megbocsássanak. A Péterffyek évszázados története mutatja, hogy őseim sem különbek, sem rosszabbak nem voltak koruk hőseinél. Voltak közöttük, sajnos, hazaárulók, méregkeverők, összeesküvők és orgyilkos királyi cselédek (II. János tizenötödik század, I. Péter tizenhetedik század), pártoskodók, törökkel, némettel hamisan cimborálók, esküszegővárkapitányok (III. György, 1548-1610), szemérmetlen tolvajok, ragadozók, labancvezérek (II. András, 1650-1711), hamiskártyások, kockajátékosok, iszákosok és házasságtörők. Hát mindezeket töröljem ki a családfából, üldözzem ki emlékezetemből, kaparjam ki a történelmi okiratok lapjairól? Tagadjam ki ősömet, IV. Györgyöt, aki hat falut, tizennégy mázsa ezüstöt, két felvidéki erdőt, ezer ökröt és négy ménest prédált el (1738-1802), s miután húszéves korában elvette nagybátyja hatvanesztendős özvegyét, negyvenéves korában elköltötte egy eszeveszettül szerelmes grófkisasszony vagyonát, vénségére egy tizenhat esztendős siketnéma leánykát kerített hálójába, és ennek kétezer holdját külföldi szeretői között vad tivornyákban elprédálta. Ez a György azért jeles férfiú volt, londoni klubok tagja, híres vívó és kártyahős, és szép kort adott neki az Isten, s az aszkári családi sírboltban két márványangyal imádkozik porai fölött. Nos, ennek is megbocsátottam, s megbocsátok mindenkinek és leányaimnak is, mint a többi rossz asszonyoknak, akik családom történetét házasságtöréssel, szökéssel és paráznasággal beszennyezték. Ők is nemsokára a múlté lesznek, a sebek begyógyultak, a bűnök elévültek, a botrányokat mindenki elfelejtette, s valamennyien találkozni fogunk az aszkári temetőben, s nem lesz különbség köztünk, jók és gonoszak között.
Mélyen tisztelt Uram, ha megengedi, tekintse ezen utolsó írásomat a magáénak. Tegye el íróasztala fiókjába, s alkalomadtán lapozgassa át e papírokat. Vegyen belőle tanulságot a szerelemre és házasságra, valamint az ember változatos földi sorsára általában. Vonja le belőle azt a tanulságot, hogy az életben jó és rossz vak véletlen játéka gyanánt, őrült rendszertelenségben kavarog. Az embert este lefekvéskor kellemes gondolatok ringatják álomba, és reggel véres tragédiákra ébred. Tisztesség, nagyság, becsület és dicsőség éppen olyan üres és ártatlan fogalmak mint a csalódás, gyalázat és fájdalom. Az ember mindegyiket egyforma közönnyel nézze, ne örüljön az örömnek és ne fájjon neki a fájdalom, s az életben ne keressen más szépséget, mint pusztán azt, hogy él. Semmit se akarjon túlságosan, s ne mondjon le semmiről, csupán arról, amiről le kell mondania. Ha valahol szakadék bukkan léptei elé, kerülje meg, ha meredek hegy állja útját, forduljon vissza és sétáljon sík mezők és enyhe földhullámok felé. Vad folyóvizek partján álljon meg és varja be, míg serény, ambiciózus és munkabíró emberek hidat vernek a vízen, s Ön kényelmesen átlábolhat a hullámok fölött. Erről van szó, Uram, s hogy némi útravalót adjak a táskájába, fogadja el tőlem e tanácsokat. Ön még fiatal, még sok tennivalója van az életben, s amint megfigyeltem, minduntalan meg-meghökken, és szétnyíló szárnyait ijedten visszacsukja. Ne gondolja, Uram, hogy ami Ön körül történik, az magában véve fontos dolog. Nem. Sem az öröm, sem a bánat ne nyergelje meg Önt, és ne hajítsa fejét a sors igájába. Egy a fontos: hogy rendben legyünk önmagunkkal. Van valami dolga még az életben. Végezze el. Akar még valamit látni? Nézze meg. Vágyaival végezzen gyorsan, kívánságait elégítse ki, a vérét hűtse le, halottait sirassa el szaporán, szeretőjét szeresse, barátait szolgálja ki, ellenségeit vesse meg, az embereket, dolgokat, Istent, világot, életet intézze el egykettőre röviden, rögtön - s menjen föltartott fővel, csukott szívvel, rendbe hozott számadásokkal, nyílegyenesen előre. Föl a fejjel, Uram, legyen a maga sorsának intézője, önmagának ura, parancsolója, Istene... vegye feleségül mostohaleányát, Jennyt, ha éppen akarja.
Jó éjszakát, Uram!
Innen, az élet csúcsáról, az öregek hideg, tiszta és reménytelen szélcsöndjéből, az örömtelen és bánat nélkül való sötét mozdulatlanság kapujából szívből üdvözli és vén kezét szeretettel nyújtja Önnek barátsága és nagyrabecsülése jeléül
Péterffy György,
e néven VI. de Aszkár et Homoszló.
U.i. Holnap este várom, holnapután elutazom.
Regen Richard lassan, tétovázva, csendesen összehajtogatta a levelet, és íróasztala fiókjába rejtette. Aztán leült, ölbe tett kézzel bámult maga elé, és Péterffy György szomorú sorsán sajnálkozott. Ez a mozdulatlanság csak néhány pillanatig tartott. Hirtelen fölugrott, az ágyához lépett, és vetkeződni kezdett.
- Bánom is én. Hagyjatok nekem békét - szólt láthatatlan ellenfeleire, és gyorsan belebújt az ágyba. Behunyta a szemét, és nagyszerű, boldog álmosságot érzett. Már csaknem elaludt, amikor eszébe jutott Péterffy György haragos és gúnyos szentenciája:
"Az okos ember lefekszik és alszik."
Regen Richard elmosolyodott, és nyomban elaludt.
11
Regen másnap hat óra tájban kikocsizott abba a városrészbe, amely a Budára vezető országút mellett terült el, s e réven budai városnak hívták a pécsiek. E helyen horvát és szerb keverékű lakosság telepedett meg, jómódú, derék nép, amely lassankint egészen elmagyarosodott, és hosszú, széles utcákat ragasztott a belsőváros nyugati széléhez. Az utca végén terült el a Zsolnay-féle majolikagyár, amelynek cifra tetejű villáit, pompás parkját és magas kéményeit kilométerek távolságából látta már a vándor, aki a budai országúton Pécs felé közeledett.
Ebben a városrészben a legnagyobb tekintély Pfaff Márton volt, a pedellus, aki már két szép házat vett a vámház közelében. Az egyik ház kis akác- és hársfaliget közepében valóságos aziluma volt Péterffy levéltárnoknak, aki a villaszerű, elegáns épületet évek sora óta zsellérképpen lakta. A villa homlokzatát vadszőlőlugas futotta be, s előtte kis tornácon - az is lugasok közé rejtve - komor házőrző eb védte az archivárius csendes és büszke remeteségét. A ház előtt régi, mecseki kőbányából hordott kerítés emelt gátat az arra járó Zsolnay-gyári munkások, szénfuvarosok és bosnyák kertészek kíváncsiságának. Péterffy György úgy lakott itt, mint egy kis várban, amelynek hídja szüntelen fel van húzva a bástya falára.
Pfaff Márton roppant büszke volt a házra és lakójára, egyaránt. A házat Villa Archiváriinak hívta, és minduntalan dicsekedve hivatkozott tudós bérlőjére, hogy Pfaff Márton áldozatkész és gavallér háztulajdonos, aki érti a módját, hogy kell egy igazi villát egy igazi úr számára jó karban tartani. Amikor Márton a házáról beszélt, azt hitte az ember, hogy egy római konzul nagyszabású kőpalotájáról van szó. Az előszobát átriumnak hívta a pedellus, Péterffy szalonjáról mint az ősök terméről beszélt, ahol a penatesek vigyáznak a villa lakójára. Pfaff Márton klasszikus műveltségű férfiú volt, egész életét a római jog és művelődéstörténet árnyékában töltötte, s nem csoda, ha a ház előtt levő kis verandát valósággal oszlopcsarnoknak látta, s a kutyaól fölé nem felejtette el kis jelzőtáblára ráírni kedvenc mondását: "Cave canem!"
Péterffy György e pillanatban a ház belső szobájában tartózkodott, s gondosan csomagolta bőröndjeit, hogy holnap elutazzék feleségéhez és leányához ősi kúriájába. Regen Richard a Zsolnay-gyár táján leszállt kocsijáról, és gyalog folytatta útját Péterffy villája felé.
"Ma tehát találkozom Barbot-néval, holnap pedig elutazik Péterffy György a családjához" - töprengett magában Regen, gépiesen, fáradtan és unottan, mindig ezt az egy gondolatot ismételgetve, mintha attól kellene tartania, hogy útközben elfelejti a legközelebbi órák programját. Regen sem örömöt, sem fájdalmat nem érzett. Nem örült a találkozásnak, s nem búsult azon, hogy talán örökre elveszíti legjobb barátját. Egykedvű és mozdulatlan volt a lelke, s amint a széles útvonalon apró házak mellett ballagott, nyugodtan és megelégedetten szívta magába a hűs és ritka őszi levegőt, s figyelmét olyan dolgok kötötték le, amelyeken azelőtt semmi meglátnivalót nem talált. Csodálkozott, hogy a fák már lehullatták leveleiket.
"Ejnye, de hamar ősz lett" - gondolta magában, és érdeklődéssel nézegetett be alacsony ablakokon, amelyek mögött, lámpa világánál, asszonyok kötögettek és gyermekek kártyavárakat építettek. Egy piszkos kis bolt előtt eszébe jutott, hogy nincsen gyufája. Bement, egy telt keblű, szeplős, fiatal zsidóasszonytól gyufát vásárolt, s elképedve nézte, hogy hét-nyolc apró, kövér, szeplős, vörös kis gyermek nyüzsög a menyecske körül.
- Mind a magáé?... Gratulálok.
Regen szivarra gyújtott, és tovább ballagott.
"Nagyszerű emberek ezek a zsidók - töprengett komolyan, egy kis irigységgel. - Vézna, apró, szeplős kis zsidó ember letelepszik a városban, vörös hajú, kövérkés, szeplős kis lányt elvesz feleségül, boltot nyit, kis hitelre tesz szert, megvesz kiselejtezett, rongyos árukat, hetenkint egyszer vásárra megy, jár-kel, lézeng, piszmog a boltban és a bolt körül, nagyon szereti a feleségét, minden évben örül a gyermeknek, pontosan, rendesen, élvezettel dolgozik, eszik és alszik, lassan-lassan gyarapodik, s gazdag és tekintélyes ember lesz belőle. Nagyszerű emberek ezek a zsidók. A legboldogabb emberek a világon. Nekem is pénzt kellene szerezni... vajon tudok-e még orgonálni úgy, mint a Palestrina-ünnepen?"
Regen és Barbot-né mindig külön mentek a találkozóra. Úgy látszik, Regen most megkésett egy kissé, mert egy utcasaroknál hirtelen Barbot-né toppant eléje. Regen szinte megijedt az asszonytól.
- Előresietek - súgta oda Barbot-nénak -, nehogy valaki meglásson bennünket.
Az asszony, szerelmesen hízelegve, Regen hóna alá dugta a karját.
- Menjünk együtt - könyörgött a férfinak -, egy lélek sem jár erre.
Együtt ballagtak. Az utca kihalt volt, s a gázlángok oly messze pislogtak egymástól, mint sötét kikötőben a jelzőlámpások. Barbot-né megkérdezte:
- Szeretsz?
Regen gyengéden megszorította az asszony karját, de nem szólt.
- Kissé lehangolt vagy, szívem.
- Sajnálom öreg barátomat - felelte halkan a művész, de ez a kifogás csak éppen e pillanatban jutott eszébe. - Az öregúr egy időre, talán mindörökre itthagy bennünket.
- Vége a találkozásoknak?
- Nem hiszem... ámbár lehetséges.
- Az borzasztó volna - suttogta az asszony, kétségbeesetten belekapaszkodott Regen karjába, és majdnem sírva fakadt. - Mi lesz akkor velünk?
- Azt hiszem, visszajön - vigasztalta Regen. - Az öregúr ki akar békülni családjával. Én azonban lehetetlennek tartom ezt.
- Richard, én félek, hogy mindennek vége.
A karnagy nevetett.
- De ha nem jön vissza, az sem katasztrófa. Akkor magam bérelem ki a házat.
Az asszony annyira megörült ennek a gondolatnak, hogy megcsókolta Regen arcát. A karnagy ijedten tekintett széjjel, hogy nem látta-e őket valaki. Barbot-né szívből kacagott.
- Milyen gyávák a férfiak!
Aztán boldogan hozzásimulva kérdezgette Regent az öreg archivárius családi viszonyai felől.
- Istenem, milyen kár érte. Milyen szép, nemes, finom egyéniség. Tudod-e, ha téged nem szeretnélek, az öregúrba tudnék szerelmes lenni?
Regen vidáman nevetett, az asszony pedig lelkesedve folytatta:
- Régi katonacsaládoknál láttam ilyen hódító, elegáns öreg altábornagyokat, civilben, elefántcsont fogantyús bottal, vadgalambszínű kesztyűben. Richard, én nagyon szeretném ismerni az öreg Péterffyt.
Az asszony azután arról kérdezősködött, hogy mit tud Péterffy az ő viszonyukról.
- Semmit - felelt a karnagy.
- Nem volt kíváncsi?
- Soha.
- Nem is tudja, kivel szoktál találkozni?
- Nem. Sohasem kérdezte.
- Ha kérdezte volna?...
- Ugyan, milyen gondolat!
Az asszony arca kissé elkomolyodott.
- Bátran megmondhatnád neki.
Regen mosolygott.
- Ha ő megkérdezné, és te felhatalmazol...
Barbot-né arca eksztázisban égett.
- Igen, igen, sőt tulajdonképpen szeretném is, hogy tudja... Úgy érzem, ennyivel tartozunk az ő lovagiasságának.
- Furcsa - nevetett Regen, de úgy érezte, hogy Barbot-nénak ebben a megjegyzésében van valami bájos asszonyi logika.
- Hát miről beszélgettek, mikor engem vártok?
- Isten tudja... Este hat órakor benyitok hozzá, megkérdezem, hogy van, mit olvas, mit ír, hogy áll az Árpád-kori genealógia... aztán nyílik a kapu... az öregnek olyan füle van, mint egy dámvadnak... Te nyitod a kaput.
- Nagyszerű - susogott az asszony.
- Igen, mindig ő hallja meg a kapu nyikorgását... s akkor feláll, szó nélkül eltűnik, s a dolgozószobájába siet, folytatja az Árpád-kori genealógiát, s vigyáz a kutyára, hogy el ne vakkantsa magát.
- Nagyszerű - lelkesedett az asszony -, és a mi kis szobánk mindig tiszta, ragyogó, az öreg bútorok drága füvek illatát árasztják, az asztalon mindig egy cserép friss virág vagy néhány melegházból való rózsaszál, a mi tiszteletünkre.
- Finom és gyengéd gavallér az öreg.
- És az ágy... - suttogta Barbot-né, szinte magánkívül... de nem folytatta, csak ránézett nagy, fekete szemöldökkel árnyalt okos szemével Regenre.
Az archivárius lakása elé értek. Az asszony nem engedte el Regen karját.
- Menjünk kissé tovább. Olyan jó itt a levegőn. Úgy szeretlek.
Keveset sétáltak. Az asszony elmondta, hogy kimondhatatlan boldog. Ez a titkos, édes kis kaland egész testét és lelkét kielégíti. Semmi lelkiismereti furdalást nem érez. Bizonyosan azért, mert ez igazi szerelem.
- Te is szeretsz, Richard?
A karnagy nem tudott felelni. Az asszony nem is vette észre.
- Nézd - magyarázta hevesen és boldogan -, ez az egyetlen dolog, amiért érdemes élni. Nem bánom, ha akármi lesz a vége, nem kívánok semmit, teljesen elégült vagyok, a testemben állandóan édes izgalmak futkároznak, víg vagyok, jól alszom, élvezettel eszem, erősnek, fiatalnak, szépnek érzem magamat, mondd, egész objektív értelemben véve, szép vagyok én, Richard?
- Gyönyörű - sóhajtott Regen, s most csakugyan elragadónak és kívánatosnak találta az asszonyt.
- A profilom nem szabályos.
- De elbűvölő az arcod karaktere.
- Csúnya vörös a hajam.
- Éppen ez az, ami benned egészen csodálatos.
- A mellem kissé túlságos.
- De a bőröd fehérsége...
- Szereted, hogy olyan fehér vagyok?
Regen lángolni kezdett.
- Menjünk vissza... vagy maradj itt egy pillanatig... én előremegyek... Jobb lesz ott benn.
Az asszony megragadta Regen karját.
- Richard, várj még egy pillanatig. Tudod-e, mi jutott eszembe? Menjünk együtt.
- S ha Péterffyt ott találjuk a szalonban? - kérdezte meghökkenve Richard.
Az asszony elpirult.
- Hát éppen azért, Richard. Nem tudok ellenállni a vágynak, hogy az öregurat megösmerjem. Vagy úgy találod, hogy ez szemérmetlenség?
Regen kissé zavarba jött. Az asszony hevesen folytatta:
- Látod, Richard, én olyan boldog vagyok, s ezt a boldogságot kis részben neki is köszönhetem. Úgy szeretnék eléje állani, s megmondani neki, hogy téged mennyire szeretlek... Igen, igen, szépen, egyszerűen közölni vele, hogy imádlak téged, úgysem mondhatom meg senkinek... neki megmondanám, mint az édesapámnak, eldicsekedném vele, hogy te is mennyire gyengéd vagy hozzám, hogy mily tisztán, derülten, boldogan szeretjük egymást, és megköszönném neki, hogy ezt lehetővé tette... Richard, engedd, hogy megköszönjem neki.
Regen sajátságos meleget érzett a tagjaiban. Ez az asszony mélyebb és értékesebb, mint ahogy gondolta.
- Ha úgy akarod...
- Igen, akarom. Szépen, karonfogva menjünk be hozzá, és kívánjunk neki jó estét.
Az asszony boldogan vetette magát Regen keblére, s szinte futva vonszolta magával a házba.
A villa csendes volt, mint egy öreg hajó, éjjel, a kikötőben. A tornácon petróleumlámpa égett, s jobbról, balról, két szobából halavány vöröses világosság szűrődött át. Az öregúr vörös ernyőt borított a lámpásaira, attól a szoba mély, meleg tónust kapott. Regen és Barbot-né beléptek az előszobába, s a kis szalon felé tartottak.
Barbot-né szíve erősen vert, s most egy kis gyávaság szállottá meg. De hirtelen és gyorsan megnyomta a kilincset.
- Jó estét, Péterffy úr - köszönt Regen, s mélyen zengő, férfias hangja szinte túl hangos volt a szoba csendjéhez képest. Az íróasztal alatt megmozdult a kutya, és barátságosan, de lustán támolygott az ismerős látogató felé.
Gyuri bácsi ott ült a kályha mellett, szűk, derékba szabott, magas nyakú, hosszú, fekete kabátban, gondosan megborotválkozva és ragyogó fehér gallérban, a hatvanas évek divatja szerint. Gyuri bácsi mindig parádésan kiöltözködött abban a tudatban, hogy előkelő hölgy vendége van a háznak.
- Jó estét, uram - ismételte Regen, de Gyuri bácsi nem emelte fel kicsiny fejét a hófehér gallér rengeteg szárnyaiból.
- Az öregúr elszundikált - mondta Regen vidáman, és közelebb lépett az archiváriushoz.
- Gyuri bácsi, szép vendége van... hahó, Gyuri bácsi! - kurjantott tréfásan Regen, és megérintette az öregúr kezét.
A hosszú, fehér, csontos kéz hideg volt, mint a halál.
Regen borzadva vonszolta ki a szobából az asszonyt.
- Meghalt? - dadogta Barbot-né, szinte eszelős ijedtséggel.
Kifutottak a ház elé, hogy valakit odakiáltsanak a rettenetes helyre. Regennek azonban eszébe jutott, hogy ezzel borzasztó módon leleplezné hideglelősen reszkető, ájuldozó szeretőjét. Megragadta Barbot-né kezét, forrón megcsókolta, és könnyes szemét esengve emelte reá.
- Menjen, az Istenért, meneküljön, majd én valahogyan intézkedem.
Barbot-né elfutott.
12
A kisváros mindent tud. A kisvárost nem lehet megcsalni. Nem lehet előle elrejtőzni, mert a házak üvegből vannak, s e házakba mindenki benéz egy percre, megtudni, hogy mi történik odabenn. Péterffy hirtelen halála nem sok könnyet sajtolt ki a szemekből, de mindenki élvezettel és lázasan kutatta azt a hölgyet, aki a Pfaff-féle villából a tragikus estén lélekszakadva, ájuldozva, sírva elszaladt. Rövidesen rájöttek. A kisvárosiaknak felülmúlhatatlan kémszolgálatuk van. Valamikor Barnabásné volt e kémszolgálatok feje, de ő szerepet cserélt, vadászból vad lett - ellenben ambiciózus és rettenthetetlen generáció nőtt utána, s ezek az életüket is felteszik egyetlen rejtélyes eset kifürkészésére. Az epigonok mindig kisebb stílusúak, de kegyetlenebbek és vérszomjasabbak az ősöknél. Sem nő, sem férfi, sem ártatlan gyermek nem bújik ki iszonyú igazságszolgáltatásuk hálójából.
A botrány leírhatatlan volt. Barbot huszárkapitány provokálta Regent. Először pisztolyra mentek. Sebesülés nem történt. Aztán kardot fogtak, s Regen széthasított fejbőrrel, végkimerülve összerogyott a laktanya padlóján. Nagyobb baj volt, hogy a papok a párbajozó karnagyot nem engedték többet a templom kórusára.
Regen néhány barátja szelídebben fogta fel a dolgot. Azt mondták, hogy a művésznek több szabad, mint másnak. Baross titkár keményen és lovagiasan síkraszállt a karnagy becsületéért, Barnabás mérnök egyenesen irigykedett rá. Hiába. Regen elvesztette a püspöki udvarnál viselt tisztségét, s ezt maga is természetesnek találta. Végre is a püspök nem tüntethet egy botrányhős mellett, aki elcsábította más feleségét, s aki miatt egy asszony földönfutóvá, egy katonatiszt s egy ártatlan gyermek megbélyegzetté lett.
Regen azonban nem mutatott különösebb megrendülést a szerencsétlen események miatt. Csendesen vonogatta a vállát, s míg fejsebe a szobába zárta, rezignáltan magyarázta Szilvássynak:
- Úgy látszik, ez a végzet. Senkinek sem sikerül semmi. A feleségem meghalt, mielőtt új hajlékát elfoglalhatta volna. Leányom vőlegényét agyonlőtték. Szegény, öreg barátom, amikor utolsó és legnemesebb tettét szándékozott véghezvinni, hirtelen összeomlott, mint egy köteg rőzse, amelybe szikrát dob az arra robogó Véletlen lokomotívja. Körülöttem minden elpusztul.
Szilvássy kanonok szomorú tréfával felelt:
- Hej, ha szegény Péterffy élne, most vezényelné csak harsányan: fel a fejjel, előre!... És igaza volna neki - tette hozzá elborult komolysággal -, éppen ilyenkor kell talpra állani, uram.
Regen legyintett, és megrázta a fejét.
- Én már egészen elestem. Aznap estem el, amikor...
- ...Amikor a leány elment - bólintott az abbé. - És most?
- Most még kissé gondolkodom - felelte Regen, és szórakozottan szivarozott. - Hadd gondolkodjam kissé...
Szilvássy kanonok bejárta a várost, és mindenütt igyekezett Regent rehabilitálni.
- A papi talárját borítja rá, azt a szénfekete selyemtalárt, hogy elfedje vele Noé részegségét - jegyezte meg Gundy Miklós szentszéki ülnök, aki életuntan, szinte kétségbeesett embergyűlölettel bánkódott a karnagy sorsán.
Két hét múlva a hangulat megenyhült. Két hét nagy idő, s ezalatt a városban olyan dolgokat beszéltek Regenről, amely a karnagy irányában szánakozássá szelidítette a megbotránkozást.
Barnabás úr azt a hírt terjesztette, hogy Regen súlyosan beteg. Idegláza van. Néha egészen érzéketlen, máskor majdnem dühöng. A hír nem volt minden igazság híján. Regen csakugyan különös magatartást mutatott az eseményekkel szemben. Szomorú volt, szótlan, bágyadt és közönyös. De nem dühöngött. Egy ideig otthon ténfergett, aztán kimerészkedett az utcára, és tétován, botorkálva sétált a szőlőhegyek felé. Szilvássy azt tanácsolta neki, hogy menjen el. Utazzék. Lépjen fel valahol, vagy vállaljon valami szerződést. Pihenjen a tengerparton, vagy keressen összeköttetést a hangversenyirodákkal, és induljon körútra. Regen nem mutatott kedvet semmire.
- Hadd gondolkodjam egy kissé.
Ezzel utasított vissza minden jó tanácsot. Egyébként nem panaszkodott, nem kereste az embereket, de nem is futott előlük. Lassankint úgy látszott, hogy megadja magát sorsának. Újra elvállalt néhány leckeórát, el-elnézett a városi zeneiskolába is, de a dómot, amely nagyszerű pompájával már csaknem elkészült, szégyenlősen kerülte. A líceumi templomba sem járt, ahol énekesei és zenészei most már Zollner másodkarmester vezetése alatt vettek részt a nagymiséken. Egyébként azonban normális, szerény és béketűrő ember módjára viselkedett, s néhány elnéző és jóindulatú notabilitás helyeslőleg meg is jegyezte:
- Úgy látszik, megbánta tetteit, és jó útra tér Regen. Még ember lehet belőle.
Amikor felmerült a hír, hogy a pécsi dalárda külföldi körútra indul, mindenki Regenre gondolt, hogy betanítsa az énekeseket, és a külföld előtt velük reprezentáljon.
- Ha megbecsüli magát, én sem bánom - adta beleegyezését a dalárda elnöke, s Regen vállalta a megbízatást.
Nagy vegyes kart szervezett, s az énekeseket instrumentális kísérettel betanította. Mozart rekviemje volt kimagasló pontja a programnak, s maga is elcsodálkozott, hogy kis magyar vidéki városban milyen eredményeket produkálhat a mesterségesen felkorbácsolt ambíció, a művészet mámora, az egyéni hiúság, a jóravaló készség és a divatos lelkesedés. A város publikuma is örült az eredménynek, és Regennel szemben a megbocsátás és elnézés álláspontjára helyezkedett. Dulánszky püspök elvállalta a védnökséget, egy lelkes polgárasszony kivette a krajcáros egyletből utolsó ezer forintját, és a dalárdának adta. A város közönsége szép zászlót készíttetett az énekesek számára, amelyre úrihölgyek hímezték a lelkes feliratokat. A dalárda tagjait a művészi lázban mesterdalnokoknak, Hoffer Károly tenoristát Hans Sachsnak hívták a pécsiek, a könyvkereskedésben Wagner, "Meistersä nger"-je után tudakozódtak. Amtmann bácsi szép ódát írt tiszteletükre, és megzenésítve, a külföldi körút költségeinek fedezésére saját kezűleg árusította. A dalosegyesület úgy határozta, hogy Salzburgba, Grazba, Ischlbe, Münchenbe, Zürichbe megy, és meg sem áll, míg Stuttgart, Regensburg és Bécs publikuma előtt be nem mutatja tudományát. Barossné zsúrjain aranyplakettre gyűjtöttek, a nemzeti kaszinó díszkardot veretett a karmesternek, a bányászok köre gyönyörű tajtékpipát vágatott Regen számára ezzel a felírással: "Glück auf!"
Közben, karácsony napján sürgöny jött a Nádasdy-kastélyból, hogy Coronini grófnő agyonlőtte magát. Másnap megjött a grófi landauer, és megállott a Klimó utca harmadik számú ház előtt. Csak Regen és Gundy Miklós szentszéki ülnök mentek a temetésre. Péterffy hiányzott. Az öregúr közöttük imbolygó hófehér lelke bizonyára számtalanszor bocsánatot kér, hogy ezúttal nem fogadhatja el egy szép és előkelő hölgy meghívását.
Gundy Miklós lelke mélyéig megrendülve könnyezte végig a temetési szertartásokat. Regen azonban egykedvűen orgonálta a "Dies irae"-t és az "Apostolok vacsorá"-ját.
A pécsi dalárda március elsején Salzburgban hangversenyzett, és Rohan herceg közbenjárására részt vett Lajos Viktor főherceg klösheimi kastélyában tartott estélyén. A főherceg Rohannét vezette a karján, Wimpffen báró főudvarmester a vegyes kar első szólistáját, Thallerné asszonyt. Az estélyen Regen Richard karnagyot úgy ünnepelték, mint a korszak egyik legnagyobb orgonistáját, és megállapították, hogy a magyarokból lehetne valamit csinálni, ha csupa Regenekkel nemesítenék meg őket. A társaságot udvari fogatok vitték Mozart szülővárosába, ahol a Mirabell-teremben óriási közönség hallgatta meg a pécsiek hangversenyét.
Regen másnap már reggel öt órakor felébredt. Lassan derengett a hajnal, s a szoba és a bútorok körvonalai apránkint bontakoztak ki a félhomályból. A karnagynak nehéz álma volt, és öntudata alig tudott átvergődni az ébrenlét állapotába. Fájt a feje. Néhány percig hánykolódott az ágyában, s ezalatt rendre szedte azokat a forró és bizarr álomképeket, amelyek az éjjel nyugtalanították. Furcsa, idegen szagot érzett, felült és körülnézett. Nem látott semmit, amivel máskor ébredni szokott. Nem látta képeit, függönyeit, nagy, csigavonalakban tekergődző, oszlopos, barokk ruhaszekrényét.
"Milyen jó néha idegen helyen lenni" - gondolta gyerekes örömmel, s bizonyos frisseséget s önállóságot érzett magában föléledni. Eszébe jutottak fiatalkori bolyongásai, régi kis szállodák homályos hálófülkéi, amelyekben mindig boldog ábrándokkal ébredt. Visszahanyatlott vánkosára, s eltűnődött azon, hogy milyen szép dolog ide-oda járni-kelni a világban, városokat megismerni, idegen emberek szívét meghódítani, tekintélyes bőrönddel a fogadó előtt megállni, reggeli után a főtéren sétát tenni, magát bámultatni, ismeretlen boltokba betérni, csodálkozó arcokba, mint naiv képeskönyvekbe, beletekinteni, kacér kislányok szemébe nevetni, apró éttermekben megebédelni, éjjel diákosan csavarogni... milyen szép volt ez húsz esztendővel ezelőtt... most úgy érzi, mintha húszésztendős volna.
Egészen kivilágosodott. Regen tekintete az asztalra esett, s megpillantotta ott a "Wiener Musikalische Zeitung" legújabb számát, amelyet a szállodás a művész iránt való figyelemből előtte való este odakészített. Kezébe vette az újságot, és szórakozottan lapozgatott. Elolvasta Jules Massenet "Herodiade"-jának diadalútját a kontinensen, Delibes Leó "Lakmé"-jának kritikáját, átfutott néhány hírt, amely Flotow haláláról, Rubinstein prágai sikereiről, a "Thurn zu Babel" hangszereléséről referált, és érdeklődéssel vette tudomásul, hogy Richter János a londoni St. James-hallban készül hangversenyezni. Még az is érdekelte, hogy Liszt Weimarban, Joachim Berlinben, Bülow a Pireneusokban töltötte a nyarat, és Berlioz Benvenuto Cellinit választotta új operája hőséül.
Regen Richard karja lehanyatlott, és kissé elábrándozott azon, hogy mégis vannak emberek, akiknek minden sikerül. Világhír, dicsőség, gazdagság, amivel bizonyára együtt jár a testi és lelki kielégedettség örömérzete... Vannak emberek, akik boldogok.
Egyszerre vége lett jó kedvének. Ő is lehetett volna valami, írt egy kantatét a szamariai asszonyról. Aztán tíz-egynéhány esztendeig semmit sem alkotott. Elfelejtették. Egyszer Bécsben orgonált. Forelli Emma. Coronini grófnő. Sodoma pusztulása és a Lót-kantate.
Lót... Regen Richard különös émelygést érzett a gyomrában. Most, hogy megszokott környezetéből kitaszítva, így, idegen helyen, idegen szagú szobában, barátiatlan, idegen formájú bútorok között magára maradt, mintha hirtelen kilépett volna önmagából. Mintha két kezével meg tudná magát ragadni, és szemtől szembe maga elé székre tudná ültetni azt a valakit, akit önmagából kiemelt. Ez a valaki az igazi Regen, a karnagy, a komponista, a művész, aki Regensburgból Pécsre származott, ki ott új Bayreuthot akart csinálni, aki új Wagnere akart lenni az egyházi zenének, igen, ez az az ember, aki belőle egy esztendővel ezelőtt hirtelen kiköltözött, s azóta ismeretlenül bolyong az egykedvű rezignáció, a csökönyös és buta nemtörődömség állott, tespedő, vastag Holt-tengerének partjain.
Regen mintha testi mivoltában látta volna magát önmaga előtt, és szégyenkezni kezdett. Az igazi Regen, aki ott ült előtte az ágy lábánál, kopott szállodai széken, durva gúnnyal a szemébe nézett, és megszólította:
- Mi lett belőled, boldogtalan ember?
A karnagy eszelős ijedtséggel összekulcsolta a kezét. Körülnézett, hogy bátorságot és biztatást kapjon valami régi, meghitt, kedves bútordarabjától, egy képtől, amely azelőtt barátságosan tekintett rá a falról... Istenem, hol vagyok... hol van az öreg Péterffy arcképe, rengeteg gallérjába temetkezett apró hegyes állával?... Regen sajnálni kezdte, hogy elhagyta jó meleg kis hálószobáját, a Klimó utcai házat, amely alatt gyengéd, barátságos susogással folyik a hegyekről leszivárgott hólé.
A másik Regen ezalatt merően nézte őt, és gorombán nekitámadott:
- Olvastad, hogy Richter János a St. James-hallban készül hangversenyezni? És te? Te pedig zongoramester lettél, asszonyok kegyence, párbajozó falusi gavallér, együgyű vén bolond, kicsapott templomi orgonista, tajtékpipás Kappelmeister, kisvárosi lump.
- Hol vagyok én? - nyögött fel a karnagy, s kimeresztette szemeit, hogy felfedezzen valami kibékítő és meghitt, jól ismert tárgyat maga körül. De csak dohos, penészes sarkokat látott, és otromba vadászképet a falon, hideg műmárvány mosdót, amelyen undorító alakú nagy korsó állott hideg vízzel... Idegen szag, nehéz, fojtó levegő, a rossz ablakon szél fújt be, az ágy minden mozdulatra recsegett, az ajtó repedésein átszüremlett a szálloda zaja, ajtócsapkodás, csoszogás, szobaleány és bérszolga feleselése, a kapus gongja, vonatról érkező omnibusz dübörgése, csengetés egyszer... kétszer... háromszor... Regen bágyadt, ájuldozó émelygést érzett a gyomrában, és szeretett volna egy szörnyűt káromkodni megnevezhetetlen életuntságában, félelmében, szégyenében és undorodásában.
Amit hónapok óta közönyösen, beteg egykedvűséggel nézett - szerelmet, halált, komédiát és tragédiát -, az most egyszerre félelmetes érzékenységgel ébredt újra a lelkében. Péterffyt látta a kályha mellett sápadtan, de egyenesen, csaknem délcegen ülve, szépen, udvariasan kiöltözve, mint aki előkelő hölgyvendéget sejt a házában, ámbár tudja, hogy nem fog vele szemtől szemben állni sohasem. Most egyszerre borzasztónak és fenségesnek látta az öregúr halálát, amely az utolsó nagy és nemes gesztust állította meg félig nekilendült mozdulatában. Azok a borzasztó percek. Az asszony félelme. A felfedeztetéstől való irtózat... Őrjöngő menekülés... Aztán, ugye, újra visszament az öreghez, hátha nem is halt meg, csak elaludt vagy elájult. Irtózat. Az öregúr már merev volt és hideg, mint a halál. Ő ordításban tört ki, összecsődítette a szomszédokat, rendőr jött, jegyzőkönyvet vett fel, egy öregasszony bizonyos fiatal hölgyet emlegetett, aki éppen most rohant el itt az utcán, roppant izgatottan, sírva. - Hátha gyilkosság történt? - kérdezte ostoba fontoskodással a rendőr.
- Biztosan az a hölgy gyilkolta meg - okoskodott a kis vörös zsidóasszony, akinél Regen gyufát vásárolt.
Ő egyetlen hangot sem mert szólani, nehogy eláruljon valamit.
A karnagy tehetetlenül vonaglott az ágyban, a fogai vacogtak, s a másik, a széken ülő Regen mereven nézte őt. A szemében kétségbeejtő szemrehányás volt és bánat.
- Látod, mindez nem történt volna, ha azon a napon erős vagy, s odaállasz Jenny elé tisztán, becsületesen, férfiasan, s megvallod neki, hogy nem tudsz nélküle élni. Ott maradhattál volna vele, vagy szöktél volna a világ túlsó felére, s ő követett volna téged. Szeretted? Akkor mitől féltél? Egy maroknyi ember együgyű gyanakodásától, szemérmetlen szemek pillantásától, irigy és ostoba szájak rágalmaitól? - kérdezte kegyetlen és szomorú árnyéka, s Regen borzadva törölgette verejtékes homlokát.
- Rongy ember vagy, Regen, gyáva nyárspolgár, együgyű falusi gavallér, párbajkomédiás, kisvárosi lump.
Regen majdnem megfúlt, oly hevesen dobogott a szíve.
- Azaz, hogy Regen erkölcsös és derék férfiú - kacagott a széken ülő rém -, s belátta, hogy nem szép dolog apának a mostohaleányával szerelmeskedni. Becsületes vidéki férfiúnak kocsmába illik járni, frivol anekdotákat hallgatni, és bámulni a Párizsból jött gavallért, aki a boulevard-ok divatjáról tart fennkölt előadásokat. És találkára kell járni, megbélyegezni egy szerencsétlen asszonyt, árvává tenni egy kis leánykát, aki azóta anyját keresi, mint egy fészekből kiesett madárfióka... És még ha szeretted volna, Regen! Csak becstelen kéjenc voltál, és gyáva, és nem mertél a férj szemébe nézni, reszkettél a pisztoly csöve előtt, behunytad a szemed, amikor a kard suhintott, s odaálltál a bosszuló, büntető tagló alá, mint egy barom, akit vágóhídra vittek.
Regen a szégyentől és haragtól felnyögött, és kiáltani szeretett volna, de a torka beragadt és kiszáradt, és nyelve a szájpadlására ragadt.
- Falusi kántor, egy tizenhat éves leány bolondja, vén kéjenc, iszákos, kártyás kisvárosi lump, agylágyult beteg barom vagy, Regen.
A karnagy felugrott, hogy öklével szétzúzza a gúnyolódót. E hirtelen, heves mozdulatra eltűnt a vízió, Regen nem látott mást, csak rongyos papírkárpitot, amelynek foszlányai szomorúan lógtak a füstös kályha fölött. Kiegyenesedett, kinyújtózkodott, és mozdulatlanul töprengett egy ideig. Aztán visszarogyott az ágyba, arcát tenyerébe temette, és sírt.
- Kisvárosi lump. Beteg barom. Úgy van... Egy esztendeje... Úristen, mi történt velem, hogy egy esztendeig így tudtam élni?!
Mintha mély, buta részegségből ébredt volna fel, óvatosan tapogatni kezdte az öntudatát.
- Mi történt, hogy élni, járni, enni, aludni, szerelmeskedni, kártyázni, éjszakázni, részeg emberekkel inni és nevetgélni tudtam kerek egy esztendeig?
Regen agyában hirtelen mindenféle naiv visszaemlékezések, rég elfelejtett olvasmányok, vasúton, kávéházban hallott mendemondák keltek ki, mint tenger fövényén, napfényben, apró ikrái a halaknak. Deutsch kapitány beszélte, hogy a custozzai csatában egy főhadnagy fejlövést kapott, amiből szerencsésen felgyógyult, kitűnően talpraállt, meghízott, járt-kelt, evett, ivott, de semmire sem reagált, sohasem haragudott, sohasem örült, tisztán mechanikus életet élt, mint egy gép, nem érzett, nem emlékezett, elvesztette minden jó és rossz szenvedélyét... az egész ezred megsiratta, olyan jókedvű, közönyös vidám élőhalott lett belőle... A porosz-francia háborúban idegrohamot kapott egy tüzér, s többé nem érezte sem az étel, sem az asszony, sem az élet ízét, olyanná lett, mint egy csecsemő, akit édesanyja etet, altat, ébreszt és tisztába tesz, amikor szükséges... Aha, gyerekkorában olvasta, hogy Livingstone megsebesített egy tigrist, amelynek gerincében megállott a golyó. A fenevad attól kezdve olyanná lett, mint egy szopós kecskegödölye, szelíd, engedelmes és bárgyú, s nem érezte, ha szöget vertek a hátába, vagy puskatussal ütötték a koponyáját.
Regen Richard erős, megrázó, férfias zokogással kisírta magát, aztán felugrott és felujjongott, hogy vége van az idegbénulásnak, s ő újra a hatalmas, félelmetes királytigris.
Boldogan nézett körül a nyomorult, hideg szállodai szoba bútorzatán, amely most ezerszer szebbnek, kedvesebbnek, bátorítóbbnak és biztatóbbnak látszott előtte, mint puha, álmos és meleg fészke a Klimó utcában. Kinyitotta az ablakot, a ragyogó kék égre szomjasan, és epedve tekintett s szeretett volna feljutni a távolban ragyogó fehér hegyekre, hogy kitárja karjait, s belenézzen a napba, mint a sas, amely a hegyek fölött kering.
Az ablakon friss márciusi szél ömlött be, dúsan, józanon, hidegen, tisztán, s Regen kinyitotta a száját, mélyen és hosszan lélegzett, s szinte ujjával tudta volna követni tüdején és szívén az életfakasztó, hűs és erős levegő áramlását. Kiegyenesedett, nyújtózkodott, lábait erőteljesen meglóbálta és mosolygott.
"Új ember vagyok."
Karját megtapogatta. Erős és izmos volt. Lába alatt mintha ruganyossá lett volna a padló. Könnyűnek, energikusnak és fiatalosnak érezte magát. Hamarosan jelentkezett gyomrában az éhség.
"Új ember vagyok" - ujjongott Regen, s szaporán öltözködni kezdett. Becsengette a pincért, teát, sonkát, vajat, tojást hozatott.
"Most, most kell valamit csinálni!" - biztatta magát, s boldogan állapította meg, hogy lelkében ellenállhatatlan és bő energiaforrás nyílt meg.
Eszébe jutott Péterffy levele: "Van valami dolga még az életben? Végezze el. Az embereket, dolgokat, Istent, világot, életet intézze el egykettőre, röviden, rögtön, s menjen feltartott fővel, csukott szívvel, nyílegyenesen előre."
Regen mosolygott. Jókedvűen és pompás étvággyal evett. Közben újra bepillantott az újságjába... A bécsi Ehrbar-teremben Berlioz hangversenyére készülnek. Bruckner, a Hofkapelle orgonistája beteg... Regen tágra meresztette a szemét. Bruckner, orgona...
Regen hangosan kurjantott. Felugrott, bőröndjébe dobálta ruháit, és lerohant a lépcsőn.
- Kocsit!
Fütyörészett, vidám melódiákat dúdolgatott, a pincéreknek fejedelmi borravalót osztogatott, fürgén, szelesen, fiatalos ugrással benntermett a kocsiban.
- A pályaudvarra!
Regen piros arccal, nevetve, ragyogó izgatottsággal nézegette az óráját, hogy nem késik-e le a bécsi vonat indulásáról.
13
Regen csak egyetlen napig maradt Bécsben. Meglátogatta az Ehrbar-terem igazgatóját, s megkötötte vele az alkut ötven fellépésre. Bécs, München, Drezda... Párizs, Brüsszel, London, esetleg Szentpétervár... aztán Amerika. Ötven fellépés, ötvenezer forint honorárium. Ehrbar nagyszerű kilátásokkal kecsegtette Regent. Azt mondta, hogy Brucknert kivéve, hozzá fogható orgonista nincsen a világon. Regen boldog volt, sebtében átolvasta a szerződést, mosolyogva aláírta, és sietett tovább Regensburgba. Arról, hogy valamelyes szálak, kötelességek, vagy emlékek egy dunántúli magyar városkához is fűzik, tökéletesen elfeledkezett.
Ez Regensburgban sem jutott eszébe. Annyira tele volt jó és egészséges reménykedéssel, önbizalommal, testi és lelki nyugalommal, hogy semmit sem vett észre, csak ami a saját kedélyéből áradt ki. A dómot pompás hangversenyteremnek nézte, amely neki elismerést, büszke örömet és sok pénzt jelent. A Salvatorkapelle oszlopos csarnokában megivott egy pohár sört, s az asztalok körül tipegő kék ruhás leányoktól afelől kérdezősködött, hogy volt-e valamelyikük Amerikában. A kőhidat büszkén és gyermekes örömmel köszöntötte. Megállott az öreg Brückenmä nnchen előtt, és újra és újra kibetűzte az ósdi felírást: "Eilf hundert drisig fünf im Jahr"...
"Rengeteg idő. Ezerszázharmincöt... s az öreg kőhíd ma is áll, s mint egy nyugodt, lusta, álmos, rengeteg százlábú, átfekszik a Duna ezüstös szalagján. Kár, hogy az ember nem él olyan sokáig, mint az öreg Brückenmä nnchen."
Regen e pillanatban boldog volt, s nevetgélni tudott volna annak a puszta konstatálásán, hogy él. Mindent gyönyörűnek, meghatónak és elragadónak talált. És mindenben önmagát látta. A Duna az ő orgonafantáziáit susogta a híd alatt, a fellegek az ő útját vetették az égre Brüsszel és Párizs felé... a levegőben az ő muzsikás, boldog lelke úszott, a harangok, amelyek esti litániára hívták az embereket, az ő újjászületését ünnepelték, s mint örvendező, naiv gyermek, vidáman és önfeledten dörzsölte a kezét és imádkozott és fütyörészett és sóhajtozott.
"Nagyszerű dolog élni... egyedül, büszkén, bátran, idegenül és szabadon, mint egy csavargó..."
Hogy mindez miért nem jutott eszébe előbb? Hogy miért kínlódott, vergődött az önmaga kezével ácsolt szűk és piszkos ketrecben, önmaga által felállított kicsinyes és kínos problémák között?
Ez jutott Regen eszébe, amint a hídon áthaladva a Cecília-nevelőintézet nagy, öreg barna klastroma felé iparkodott.
Csodálatos, hogy milyen csúnyán el tudjuk mi, emberek rontani az életet, amely magában véve olyan szép és nyugodt és derűs, mint egy gyermek alvása... Látunk egy kívánatos és elérhetetlen ifjú nőt, és fantáziánkat nekieresztjük, megkorbácsoljuk, és eszeveszett iramban a lehetetlenség felé hajszoljuk. Miért? Miért nem keresgéljük jó érzésünk apró motívumait a kezünk ügyébe eső közelségben? Dicsőség, nagyság végtelenéről ábrándozunk, fellegekbe nyúló nagy piramisok ormára meresztjük tekintetünket, s elepedünk a végcél felé való sóvárgásban, ahelyett hogy lassan, higgadtan, bölcsen lépegetnénk a magasságba vezető lépcsőkön. Ó, milyen elhibázott életprogram. Mily beteg és perverz állapot folyton nagyot akarni és semmit sem próbálni. Milyen gyászos és nyomorult végzet önmagunk verejtékező rabszolgája lenni, mikor az élet hídja legörnyed előttünk, csak merni és cselekedni kell valamit.
Esteledett. Nagy pihéjű márciusi hó lustán kóvályogva ereszkedett a városra. Barátságos és bizalmas homály mindent egyforma szürke, bágyadt tónusba merített alá. Most mennek a fiatal lányok találkára, és a kapuk alatt reszkető, apró kis szívek dobognak és ijedt, felületes kis csókok csattannak el. Néhány lámpa gyúl ki, s a padlásszoba ablakát gondosan lefüggönyözi egy fehér kéz. Az utcasarkon kocsiba száll egy hölgy, és izgatottan hebegi:
- Allee... Predigtsä ule...
Vajon ki várja őt a hársfák alatt?
Regenben olyan tisztán, szenvedélytelenül és lehiggadtan pihent a lélek, hogy mosolyogni tudott e balgaságon. Milyen jó, hogy ő túl van mindezeken.
A Stadtamhof utcáin néhány ember erősen és csodálkozva rábámészkodott.
- Jó estét, Herr Regen - köszöntötte egy fiatal pap, akit néhány esztendővel ezelőtt a régi hangjegyek olvasására tanított.
Regen megbillentette a kalapját, s továbbsietett. Irtózott attól, hogy most valaki elcsípi és unalmas kérdezősködésekkel gyötri. A kis utcák görbén kikönyöklő házaikkal nem okoztak neki semmi örömöt, egyetlen emléket sem hívtak életre a lelkében, nem vette észre az apró borpincéket, a közkutakat, a templomokhoz ragasztott sekrestyéket, és a sörözés után hazaballagó polgárok elől ijedten menekült. Csak a jövőt látta és a jövőben önmagát.
- Elbúcsúzom Jennytől - dörmögte magában, és esze nagy, új, szikrázó szenzációkon járt, amikre most kötötte meg az élet-halál szerződést. "Nagyszerű lesz - gondolta -, mindennap új helyen, új dicsőségben fürödni meg, és kéjesen kifáradni a hódolatban... Bécs, Párizs, London... Amerika... hej, miért nem siettem jobban, ki tudja, hol állanék most a nagyság égbe vezető lajtorjáján... Csak elbúcsúzom Jennytől, ennyivel tartozom neki és szegény Clementinának... megmondom neki, hogy egy esztendőre elszerződtem... egy esztendeig nem látjuk egymást... egy esztendeig viselje türelemmel a Cecília-nővérek ájtatos zsarnokságát... aztán..."
Regen megakadt egy kissé. Egy esztendő. Aztán? Valószínűleg úgy lesz, hogy aztán letelepedik valahol, és Jennynek újra otthont teremt... "Hopp - ötlött az eszébe -, ez ugyan már egyszer megtörtént, s akkor nem jól végződött."
Regen hangosan nevetett. Most már nem kell attól félni, hogy a dolgok megismétlődnek.
"Új ember vagyok" - gondolta gőgösen, és botjával erőteljesen kopogott az apró kőkockákon. Jennyre már alig is emlékszik. Csodálatos, de nem tudja maga elé képzelni sem arcát, sem alakját, sem a hangját... Csodálatos. E pillanatban tisztán látja mindazokat a nőket, akiket valaha ismert. Látja Barbot-né vörös haját, Forelli Emma ártatlan sovány kis arcát, Barossné miniatűr formából összerótt pikáns kis alakját, még régi, legénykori szerelmeiből is felbukkan előtte egy arc, egy mosoly, egy kacér pillantás - de Jenny egyéniségét nem tudja magában rekonstruálni.
"Hála Isten" - gondolta megkönnyebbülten, s frissen, vidáman és szaporán szedegette lábait a zárda irányában.
- Wittmann Jenny kisasszony itthon van? - kérdezte könnyedén a portástól.
Öt percig váratták az intézet fogadószobájában. Regen ezalatt a falon függő szentképeket nézegette. Aztán kibámult a fehér függönyös ablakon, s a verebek csipogását hallgatta. A kert fáin mintha a világ minden verebe összesereglett volna. A csipogás, száz és ezer verébtorokból egy szakadatlanul vibráló, folytonos melódiában olvadt össze, amely a maga végtelen monotonságával majdnem a csend benyomását tette. Regen komoly és férfias méltósággal gondolt a találkozásra.
Az ajtó megnyílt, és belépett a szobába Jenny.
A leány megnőtt és nyúlánkabbá lett. Sima fekete ruhája szorosan feszült a testéhez, s haja lesimulva omlott a nyakába. Bőre vakítóbb és fehérebb volt, mint valaha, kissé megsoványodott arcában megnőttek a szemei, s a tekintete még gondolkozóbb, révedezőbb és titokteljesebb lett. Ragyogó volt, egyszerű, szép és szédítő. Sima, ötlettelen, sőt primitív ruhájában Jenny végzetes szépsége olyan csodálatos és erős hangsúlyt kapott, hogy Regen megzavarodott. Most egyszerre érezte a művész, hogy ez a tüneményes jelenség egyenesen a saját szívéből lépett ki. Azért nem tudta ő elképzelni, mert túlságosan magában hordta Jenny egyéniségét. Mintha hirtelen visszasüllyedt volna borzasztó mélységekbe, amelyekből azt hitte, hogy felküzdötte magát. Egyszerre rájött, hogy csak egyetlenegy csoda van a világon, amelyre eláll a szeme, szája és elakad a lélegzete. Borzasztóan megbánta, hogy idejött. Egyetlen pillanat alatt futott át a lelkén ez a hangulat... az alatt, amíg Jenny ráismert, elsikoltotta magát, és a karjai közé futott.
A leány összecsókolta Regen arcát, száját és szemét. Megsimogatta, ölelgette, leültette a székre, és az ölébe telepedett. Kedves, egyszerű, szép szavakat csacsogott, és sírt és nevetett.
- Apám, apám, de jó, hogy eljöttél értem.
Regent ájuldozó rosszullét fogta el. Az ölében ülő leány fűzőtlen testének minden vonalát érezte, a haja illata elöntötte az agyát, meleg, puha szájának csókját úgy szívta magába, hogy megijesztette vele Jennyt. A leány kissé elhúzódott tőle, s Regen anélkül hogy tudta volna, mit mond, rekedt, hörgő, halk hangon nyögte:
- Jennykém, légy a feleségem.
Aztán elhallgatott. Ijedten, eszelősen nézett a leány arcába, s kétségbeesetten zúgott a fülébe a saját szavainak visszhangja. Egy pillanatig halálos, megmerevedett csend borult a szobára. A verebek is elhallgattak, csak Regen szíve kopácsolt, s egy ismeretlen, rekedt, idegen és félelmetes hang zúgott a fülébe:
"Jennykém, légy a feleségem."
A leány felemelkedett, visszahúzódott, szemöldökét rémülten magasra húzta, és könyörögve, elalélva, szégyentől és rémülettől fáradtan susogta:
- Apám, én nem értelek téged.
Mind a ketten sírtak.
Lenn az utcán kissé visszatért Regen öntudata. Az öreg híd felé tartott. A hídon apró gázlámpákat lobogtatott a szél, s a kékes-sárgás lángok reszketve, félénken pislogtak üvegkalitkáikban. Úgy hunyorgatták ijedt szemüket, mint szégyenlős kis leányok, ha valaki szerelmet vall nekik. Gyáva, reszketeg, ijedt kis lángocskák.
Regen nekitámaszkodott az öreg híd kőkorlátjának, és a hetykén lovagló Brückenmä nnchenre bámult. Anélkül, hogy látta volna. E pillanatban egy apró, kövérkés ember tipegett el mellette a hídon. Úgy szedegette a lábait, mintha acélrugókon táncolnának a csontjai. Meleg, bundás télikabátjában orráig beburkolózva, vidám utcai dalt dudorászott, mint a megelégedettség és jólét kigömbölyödött, piros és gondtalan szatírja. Regen nyomban megismerte. Pfaff Márton volt, a nyugalomba vonult pedellus. A tőkepénzes, tekintélyes, boldog Pfaff Márton, aki most bizonyára rendes asztaltársaságához siet, enyhe, békés alkoholmámorban, a jól elintézett élet kellemes reminiszcenciáiban, a meleg és bőséges vérkeringés kéjes lustaságában, öreges derültséggel megpihenni.
Regen irigyen és keserűséggel nézett a vígan guruló hústömeg után.
"Bennem van a hiba" - gondolta gyáván és ijedten, s elhatározta, hogy az első vonattal visszautazik Bécsbe, jelentkezik Ehrbarnál, és megkezdi a turnét.
Nagy pihéjű márciusi hó kóválygott Regen feje fölött, s vastagon beezüstözte a magánosan álldogáló embert, aki a Brückenmä nnchent bámulta semmit sem látó, könnyes szemével.
14
Regen Richard orgonaművész és komponista két nappal később a bécsi gyorsvonattal Budapestre érkezett, és itt Pécs felé váltotta meg a jegyét. Bécsben csak egyetlen napot töltött. Itt a régi Burg barokk homlokzatát bámulta egy keveset, aztán bement egy percre a Karl-templomba. A kóruson valaki a "Stabat mater" palestrinai átiratát próbálgatta. Közönséges kontár volt. Két hosszú hajú bécsi muzsikus sugdolódzott az oszlopok alatt.
- Ez is pályázik Bruckner helyére.
- A Hofkapelléba?
- Oda.
Tehát Bruckner meghalt. Regen azt hitte, hogy ez az Isten rendelése. Ő is pályázik. De aztán legyintett a kezével.
- Eh, nem érdemes. Megyek vissza Pécsre.
Visszament a szállodába, néhány soros levelet írt Ehrbarnak, hogy köszöni a szívességét, de ő visszalép a szerződéstől. Beteg.
"Nem megyek sehova - biztatgatta önmagát. - Mit tudom én, micsoda új, ismeretlen bajok, fáradalmak, izgalmak és csalódások érhetnének új helyzetemben."
Budapestre utazott, s itt megváltotta a jegyet Pécsig.
Benn ült újra a kocsiban, talán ugyanabban, amelyben egykor szegény kis feleségét vitte az ígéret földjére.
Elhelyezkedett a kocsi sarkában. Egyedül volt. Hátradőlt a mokettülésen, behunyta a szemét, és aludni próbált. Nem sikerült. Rágyújtott, és kinézegetett az ablakon. A vonat kifutott a házak közül, s a budai hegyeket megkerülve, sík földeken nyargalt tovább. Eszébe jutott Péterffy, aki akkor itt ült vele szemben, Clementina mellett és magyarázta: "Az életet színjátéknak kell venni, amiben öröm és fájdalom, nevetés és könny minden egy művészi gondolat szolgálatában áll. Akkor minden szép és kibékítő."
Nem, az öregúr tévedett, vagy magamagát csalta. Az életben semmi sem szép, mert mindent elborít a kielégítetlen vágyak keserű tengere. Hiába vannak örömeink, mert az örömök csak percekig tartanak, de a fájdalom, a vágy és a csalódás az örökkévaló. Lám, neki sok mindent ajándékba adott az élet, ami után az emberek őrjöngő lihegéssel rohannának; de minden életörömnek megmérgezte az ízét egyetlen megoldatlan probléma, egyetlen kielégítés nélkül maradt vágy, egyetlen tilalomfa, amely elállja a boldogság kertjét. Miért van ez így?
A vonat sebesen rohant egyik állomásról a másikra. A karnagy elbágyadt, és a szemei lecsukódtak. Egy zökkenésnél felriadt, és mintha itt látná maga előtt az öreg archivárius sárga, ráncos, mosolygós arcát, amint fogait csattogtatva keményen szónokol:
"Semmi szentimentálizmus. Csak nyílegyenesen előre! Fel a fejjel!"
Regen ijedten nézett maga körül. Hátha csakugyan ott ül az ő öreg barátja, és minden, ami az utóbbi években történt, csak álom volt a vasúti kocsi puhán ringó párnáján. De Péterffy nem volt sehol, a kocsiban egyetlen lélek sem ült a karnagyon kívül, és Regen megborzongott.
"Senkinek sem sikerül semmi. Péterffynek sem sikerült, Forelli Emmának sem, Gyömöreynek sem, még Coronini grófnő is csak egy revolverlövéssel oldotta meg a maga egyetlen problémáját."
A vonat prüszkölve, zakatolva, szuszogva indult meg az állomásokon, és folytatta egyhangú, unalmas útját Pécs felé.
"Csak a Pfaff Mártonoknak sikerül minden" - tette hozzá, és mérhetetlen keserűséget érzett.
Regen olyan erőtlennek és elhagyatottnak érezte magát, mint egy beteg gyermek.
"Miért megyek vissza Pécsre?"
Ezt kérdezgette önmagától, és nem tudott rá valami okos, kibékítő, megvigasztaló feleletet adni.
"Mert félek az élettől... - az a formula alakult ki lassan az agyában, és borzasztó pesszimizmus telepedett a lelkére. - Kérdés, hogy tudok-e még úgy orgonálni, mint akkor, amikor Rauscher bíboros meghívására Bécsben játszottam. Ezt az ember önmaga sohasem veszi észre... Hogy komponálni nincs erőm, az kétségtelen..."
Regen szinte élvezettel kínozta magát.
"Semmit sem érek már, azt hiszem. Az élet sem ér semmit. Pedig milyen szép lett volna! De hát hogyan is képzeltem azt, hogy Jenny is..."
Regen úgy érezte, hogy benne most már nem a szerelmes ember kínlódik, hanem pusztán egy gyönyörű terv kudarcát sajnálta.
"Pedig milyen szép lett volna..." - ez a gondolat majdnem oly szabályos ritmussal tért vissza a lelkébe, mint amily szabályosan zökkentek a vonat kerekei egyik sínről a másikra.
Közben szörnyű harag gyulladt ki a szívében a sors nyomorult, ostoba és kegyetlen rendelései ellen.
"Miért kell annak úgy lenni, hogy az ember belebonyolódik egy rögeszmébe, és tehetetlenül vergődve elpusztul abban? Mi az oka annak, hogy elvesztettem minden bátorságomat az élettel szemben? Miért kell egy negyvenkét éves embernek, aki alkotni, örülni, győzni, ragyogni, élni, élni tudna még - megrokkanni, tehetetlenné válni, megöregedni, megöregedni egy szánalmas, ostoba és bűnös illúzióban? Miért kell egy Regen Richardnak falusi kántorrá süllyedni, nyomorult nyárspolgárrá aljasodni, az életet megutálni és kisvárosban elevenen eltemetkezni, amikor annyi gyönyörűség, nagyság, diadalmas energia reszket a levegőben, annyi kéj, kielégülés, isteni öröm hívogat olyan közelségből, hogy csak a jobb kezét kell érte kinyújtania?... Úgy kell lenni, hogy ő maga a hibás."
Regen Richard alig vette észre, hogy vonaton ül, amely émelyítően hintázó sebességgel iramlik el szántóföldek, erdők, kavicsbányák és piros lámpás őrházak mellett. A karmester mozdulatlanul ült helyén, csak a vonat rohanó kanyargása billentette néha oldalra a testét.
"Bizonyos, hogy én vagyok az oka. De ha én magam vagyok, akkor... - gondolta hirtelen némi reménykedéssel - ...akkor csak rajtam áll, hogy új irányt adjak az életemnek, ha akarom."
Ebbe a gyenge kis vigasztalásba hirtelen belekapaszkodott.
"Péterffy is azt mondta, hogy az életnek nincsen kezdete és nincs vége. Az élet egy végtelenbe nyúló egyenes vonal, amelynek minden egyes pontja lehet kezdet, egy új élet kezdete, új pályák, új ambíciók kapuja... mindig elképzelhetjük, hogy most léptünk az életbe, és akkor örökké fogunk élni."
Regen némi kis megkönnyebbülést érzett, hogy ez a megváltó gondolat eszébe jutott. Mert, igaz is, tulajdonképpen nem történt semmi. Néhány évet átkísérletezett, elvesztegetett, mondjuk, elpocsékolt. De mi az, az élet egész tartamához képest? A szituáció most körülbelül ugyanaz, mint amikor szegény kis Clementinával tette meg ezt az utat. Vegyük úgy, mintha most vonulna be Pécsre. Igen, most is úgy fogadják majd, mint akit ajándékba kaptak az Istentől. Már bizonyára lemondtak róla Pécsett, s a meglepetés, az öröm, a hála, a rajongás tömjénfüstje még dúsabban árad most feléje, hogy visszaajándékozza magát nekik.
Regen percről percre nagyobb nyugalmat érzett. A vonat pedig egykedvűen zakatolt, a mozdony egyenletesen lökte magából a gőzt és füstöt, a kerekek kattogva szelték a kilométereket. Éppen úgy, mint akkor, amikor a szegény beteg asszony, ott, Péterffy mellett élesen felsikoltott:
"Richard, én meghalok."
A vonat eszeveszettül rohant, a kinyílott ajtón jéghideg légáramlat süvített be.
Regennek nem jutott eszébe, hogy itt, Pécs előtt néhány állomással, a boldogtalan asszony mily dermedt irtózattal bújt a keblére. Ő a maga lelkét gyógyítgatta most, és elhatározta, hogy mindent újra kezd, helyrehoz, amit eddig elrontott, és megnyitja az új, boldog élet zsilipjeit.
"Most aztán igazán kezembe veszem a sorsomat - fogadkozott magában lelkesen. - Bayreuthot fogok csinálni ebből a nyomorult kis fészekből. Miért ne? Egy szép, csendes, áhítatos kis város, egy domb lábainál, papok, szobrászok és festők között, ahol az utcákon mindig friss víz csörgedezik, ahol minden arc a dóm felé tekint, és mindenki leveszi a kalapját, amikor este megszólalnak a harangok.
Nagyszerű lesz - ujjongott Regen fáradt, agyonkínzott, újra és újra kiterjeszkedő, szegény, naiv lelke -, Istenem... tulajdonképpen boldognak kell magamat tartanom, hogy volt erőm visszadobni Ehrbarnak a szerződésemet. Igen, visszamenni Pécsre, új Bayreuthot csinálni, élni, mint Wagner, egy elrejtett, sugárzó zenebarlangban, ahonnan a lelkem szétárad az egész földre, s az ujjaim hegyéből kiáradó dallamokért hadd jöjjenek el hozzám magános és megszentelt ligetembe, a szent és gőgös elhagyatottság isteni tisztaságába, egyedülvalóságom hideg márványtemplomába, ahonnan minden tisztátalan földi szenvedélyt kiűzött az Isten kegyetlen korbácsa..."
...Így érkezett másodszor Pécsre Regen Richard, a dóm öreg karmestere.