Fordította F. Nagy Piroska
A fedél Boros Zoltán és Szikszai Gábor
munkája
© F. Nagy Piroska, 1990 Hungarian translation
A mesébe illő idióta
A féleszű szürkésfekete világába olykor-olykor bevillant az éhség
vakítóan fehér s a félelem reszketeg fénye. Ócska, csupa lyuk nadrágjából
mint egy hidegvágó, kandikált ki a sípcsontja; szakadt kabátjában, mint
ökölben az ujjak, rejtőzködtek a bordák. Termete magas volt és lapos,
a szeme nyugodt pillantású, az arca élettelen.
A férfiak elfordultak tőle, a nők rá se néztek, a gyerekek megálltak, úgy bámulták. Mindez szemmel láthatóan nem zavarta a féleszűt; egyikőjüktől sem várt semmit. Ha lecsapott a fehér villám, akkor volt mit ennie. Evett, ha tudott, s ha lehetett, megvolt nélküle. Ha pedig sem ez, sem az nem sikerült, akkor az első ember, akivel találkozott, enni adott neki. Hogy miért, azt maga a féleszű sem tudta, de nem is érdekelte. Nem kéregetett. Csak megállt és várt. Ha valaki a szemébe nézett, már ott is volt a kezében egy pénzérme, egy darab kenyér, gyümölcs. Ő megette, jótevője pedig – maga sem értve, mi történt – zavartan elsietett. Volt, hogy félénken megszólították, vagy egymás között beszéltek róla. A féleszű hallotta a hangokat, de számára e hangoknak nem volt értelme. Ő valahol odabent élt, elszigetelten, s az a kicsiny kapocs szó és jelentés között ott maradt szétnyílva a levegőben. Látása kiváló volt, remekül meg tudta különböztetni a mosolyt a vicsorítástól – csak éppen egyik sem hatott rá, hiányzott belőle minden beleérző képesség, ő maga nem nevetett és nem vicsorított soha, ezért nem is érthette vidám vagy haragos embertársai érzelmeit.
Félelem is pontosan annyi munkált benne, amennyi összetartotta s olajozottan működtette a csontvázát. Arra már nem futotta, hogy a dolgokat előzetesen mérlegelje: a fölemelkedő bot, az elhajított kő készületlenül érte. Érintésükre azonban válaszolt. Meneküléssel. Az első ütésre menekülni kezdett, s ezt addig csinálta, amíg az ütések abba nem maradtak, így menekült a viharok, a kőomlások, az emberek, a kutyák, a forgalom és az éhség elől.
Nem volt válogatós, de úgy esett, hogy ahol járt, ott általában több volt a vadon, mint a város – s mivel ott élt, ahol éppen találta magát, többet volt erdőben, mint bárhol másutt.
Négyszer zárták börtönbe. A fogság nem volt rá hatással, nem változott meg tőle semmiféle értelemben. Egy ízben rettenetesen megverte egy cellatársa, máskor meg az egyik őr, ha lehet, még csúnyábban. A másik két helyen az éhség bántotta. Amíg volt élelem, s békén is hagyták, maradt. Amikor eljött a szökés ideje, megszökött. Ami eszköz a szökéshez kellett, azt teste külső burkában hordozta; az a belső valami pedig vagy nem törődött az egésszel, vagy nem tudott neki parancsolni. De ha eljött az idő, s az őr vagy a börtönparancsnok'szembetalálta magát vele, akkor a féleszű szemének írisze örvényleni kezdett. Ilyenkor megnyíltak a kapuk, a féleszű mehetett, amerre látott, a jótevő pedig mélységes zavarban sietett el oda, ahol hirtelen valami dolga akadt.
Igazi állat volt – milyen lealacsonyító állapot ez emberek között élve! De ő többnyire elhúzódott az emberektől. Erdei állatként, gyönyörűen mozgott az erdőben. Úgy is ölt, gyűlölet és öröm nélkül, mint egy állat, s úgy is táplálkozott, megtalálva minden ehetőt s beérve mindig az eléggel (ha tehette), annál egy falassal sem evett többet. Aludni is állatként aludt, jól és felületesen, arccal az ellenkező irányba fordulva, mint az ember; mert az elalvó ember készséggel belemenekül az álomba, míg az állatok eleve felkészülnek rá, hogy kimeneküljenek belőle. A féleszűben az a fajta állati érettség volt meg, amelyben már nincs funkciója a kiscicák és kiskutyák játékosságának. Ő nem ismerte a humort és a vidámságot: érzelmi skálája a rémülettől az elégedettségig terjedt.
Huszonöt éves volt.
Úgy hordozott magában valamit, mint az őszibarack a magját, a tojás a sárgáját. Ez a valami passzív volt, befogadó, éber, eleven. Ha kötődött is valami módon ehhez az állati burokhoz, a kötelékekről nem vett tudomást. Anyagát a féleszűből nyerte, egyébként nem volt tudatában a másik létezésének. Gyakran volt éhes, de ritkán éhezett; ilyenkor az a belső valami talán összébb zsugorodott, de mintha erről sem vett volna tudomást. Ha a féleszű meghal, neki is meg kell halnia – de nem volt késztetése rá, hogy ezt az eseményt akár egyetlen másodperccel is késleltesse.
Nem volt a féleszűhöz kizárólagosan kapcsolódó, sajátos funkciója. Nem lehetett a léphez, a veséhez vagy a mellékveséhez hasonlítani, amelyek működése pontosan körülírható, és e működéshez megkívántatik a kedvező környezet. Ez a valami csak befogadott és nyilvántartásba vett. Szavak nélkül, jelrendszer nélkül, fordítás nélkül, torzítás nélkül, kimenő csatlakozóvezetékek nélkül. Vette, amit vett, és nem bocsátott ki semmit.
Sajátos érzékelői körös-körül észlelték a mormolást, vagyis az adást. Maga szinte feloldódott ebben a mormolásban, fölszívta magába mindet, válogatás nélkül, ahogy jött. Lehet, hogy azután összehangolta és osztályozta őket, vagy csak azt vette el belőlük, amire szüksége volt, s a többit a maga föl nem fogható módján félrelökte... A féleszű minderről semmit sem tudott. A belsejében lévő valamiről sem...
Szavak nélkül: Meleg, amikor kis időre jön a nedvesség, de elég sokáig elég. (Szomorúan): Többé már nem sötét. Az öröm érzése. Enyhe megdöbbenésérzet, és Vedd ki a rózsaszínt, a karmolót. Várj, várj, most visszamehetsz, igen, visszamehetsz. Ez más, de majdnem olyan jó. (Alvással kapcsolatos érzések): Igen, ez az! Ez az a–ó! (Riadalom): Túl messzire mentél, gyere vissza, gyere vissza, gyere– (Egy fintor, egy váratlan szünet; s valami, ami még kevésbé „hang".) ...Tódul fölfelé, gyorsabban, gyorsabban, sodor magával. (Válasz): Nem, nem. Nem tódul semmi. Az a dolog mozdulatlan; valami lefelé húz téged rajta, ennyi az egész. (Dühösen): Nem hallanak minket, elviselhetetlen, ostobaság... De hallanak... Nem hallanak, csak sírnak, csak zajonganak.
De persze szavak nélkül: Futó benyomások, csüggedés,
párbeszéd. Félelemkisugárzások, a tudatosság feszültségmezői,
elégedetlenség. Száz és ezer hang mormolása, üzenete, beszéde,
részvétele. Bár egyik sem a féleszűnek szól. őrá itt nem vonatkozott
semmi, ő ebből nem hasznosított semmit. Nem is tudta, hogy létezik egy
belső hallása is, hiszen ő maga semmi hasznát sem látta. Ha silány
volt is embernek, azért csak ember volt; és e hangok a gyerekektől
származtak, azoktól a nagyon fiatal gyerekektől, akik még nem tanulták
meg, hogy nem kell őket mindig meghallani. Folyton csak ez a sírás,
ez a zajongás.
Csak egy jó apa, a lehető legjobb apa volt képes rá, hogy második gyermekét a saját kezével segítse a világra. Közönséges apa nem gondozhatta és nevelhette volna ily gyengéden és okosan a kettőt, a kisbabát és a gyermeket. Gyermeket még nem óvtak így a gonosztól, mint Aliciát; és amikor felnövekedvén apja mellé állt, ők ketten Evelyn számára valóságos építményt emelték a tisztaság tiszteletére. „A tisztaság háromszoros párlatát" – így mondta Mr. Kew Aliciának a tizenkilencedik születésnapján.
– Én a gonosz tanulmányozása révén ismertem meg a jót, s neked már csak azt tanítottam meg. És ama jó megtanítása vált számodra jó életté, és a te életmódod csillagként ragyog Evelyn szemében. Én minden gonoszt ismerek, ami csak létezik, te ismered mindazt a gonoszt, amit kerülni kell; Evelyn azonban nem ismer semmiféle gonoszt.
A tizenkilenc éves Alicia természetesen elég érett volt, hogy megértsen olyan elvont fogalmakat, mint „életmód" meg „párlat" meg a mindent magában foglaló „jó" és „gonosz". Tizenhat éves volt, amikor apja elmagyarázta neki, hogyan veszíti el az eszét a férfi, ha egyedül van egy nővel, hogyan üt ki a bőrén a méregverejték, hogyan viszi azt át a nőre, hogy az a nő bőrén is létrehozza ugyanezt az iszonyatot. A könyveiben akadtak is képek az ilyen bőrről. Amikor tizenhárom évesen rosszul lett, és szólt róla apjának, ő könnyes szemmel felvilágosította, hogy ez azért esett meg vele, mert a testére gondolt – mint ahogy valóban a testére gondolt. Ő ezt töredelmesen be is vallotta, mire az apja úgy megbüntette a testét, hogy a lány a végén már azt kívánta, bárcsak ne is lett volna soha teste. És aztán igyekezett, próbált nem gondolni rá többé, de hiába; és szánakozó apja rendre megsegítette őt nagy igyekezetében, hogy végre megfegyelmezze ezt az alkalmatlankodó testet. Még nyolcéves korában az apja megtanította rá, hogyan fürödjön sötétben, hogy elkerülje a fehérvakság, amiről szintén voltak remek felvételei. És amikor,hatéves volt, apja egy Angyal nevű asszony s egy Ördög nevű férfi képét akasztotta fel a kislány hálószobája falára. Az asszony fölmutatta mindkét tenyerét, és mosolygott, a férfi pedig feléje nyújtotta a karját, kampószerű kezét, a mellcsontjából pedig egy görbe kés állt ki, melynek hegyén nedvesség csillogott.
Egyedül éltek egy erdős dombtetőn álló házban, melyhez nem vezetett út, csak egy kanyargós ösvény; a ház ablakaiból nem is lehetett megállapítani, hová vezet a girbegurba utacska. Egy falhoz vezetett, s a falban egy vaskapuhoz, melyet immár tizennyolc esztendeje nem nyitottak ki. A kapu mellett egy acéllemez volt a falban. Alicia apja napjában egyszer végigment az ösvényen a falig, két kulcsával kinyitotta az acéllemezben lévő két zárat, kitárta az ajtót, kivette mögüle az ételt és a leveleket, betette a pénzt és a postát, aztán újra bezárta.
A falon kívül egy keskeny út vezetett, melyet Alicia és Evelyn még sohasem látott. A fák elrejtették a falat, és a fal elrejtette az utat. A fal kelet-nyugati irányban körülbelül kétszáz méterig követte az utat, majd fölkapaszkodott a dombra, mintegy zárójelbe téve a házat. Itt összetalálkozott a négy-öt méter magas vasoszlopokkal, melyek olyan közel álltak egymáshoz, hogy egy férfiököl csak bajosan fért el közöttük. A vasoszlopok ki- és lefelé görbülő csúcsai közé cementet, abba pedig üvegcserepeket ágyaztak. A kelet-nyugati irányba tartó oszlopok összekötötték a házat a fallal, és ahol találkoztak, onnan újabb oszlopok hátráltak mind messzebb és messzebb, be az erdőbe, kört alkotva. A fal és a ház tehát egy négyszöget zárt be, s ez volt a tiltott terület. És a ház mögötti két négyzetmérföldnyi elkerített erdő az Alicia felügyeletére bízott Evelyné volt. Akadt itt csermely, sok-sok vadvirág, egy kis tavacska, nyájas tölgyek és eldugott, kicsiny tisztások. Kéznyújtásnyira látszott a derült égbolt, s a kilátást körös-körül elzáró, a szelet útjában megakasztó magyalbokrok tömege eltakarta a vasoszlopokat. Ez a zárt kör jelentette Evelyn számára a világot, mindazt, amit a világból ismert, s minden itt volt, amit csak szeretett a világból.
Alicia tizenkilencedik születésnapján Evelyn egyedül ült a kis tó partján. Innen nem látta a házat, sem a magyalsövényt, sem az oszlopokat, csak az égboltot odafönt a magasban s a vizet idelent maga mellett. Alicia a könyvtárban volt az apjával. Evelyn sohasem járt még a könyvtárban. A könyvtár volt az a hely, ahol az apja élt, s ahová Alicia is beléphetett kivételes alkalmakkor. Evelynnek eszébe se jutott, hogy odamenjen, mint ahogy az sem jutott volna eszébe, hogy foltos pisztráng módjára vizet lélegezzen be. Nem tanították meg olvasni, ellenben megtanították hallgatni és engedelmeskedni. Soha nem tanult meg kérdezősködni, de megtanult elfogadni. A tudást mindig akkor kapta meg, amikor már készen állt rá, s hogy ez mikorra várható, azt csak az apja meg a nővére tudta.
Hosszú szoknyáját el-elsimítva ült a parton. Megpillantotta a bokáját, s elakadó lélegzettel betakarta, ahogy Alicia tenné, ha ott lenne. Hátát egy fűzfa törzsének vetve nézte a vizet.
Tavasz volt, s a tavasznak is az a fele, amikor a már kipattant rügyekből eltűnt a mézgával lezárt, beszáradt erek visszafojtott nyomása, s az egész világ valami eszeveszett vágyban akart gyönyörű lenni. A levegő oly sűrű és édes volt, hogy a súlyától szétváltak s mosolyra kényszerültek az ajkak; az így keletkezett résen aztán arcátlanul behatolt s mintegy második szívként dobogott-lüktetett a torokban. Talányos levegő volt ez, mozdulatlan, s mégis színültig tele a kimerevített álmok színességével, amitől egyszersmind megtelt sürgés-forgással is. Hogy lehet az, hogy nyugalom és sürgés-forgás ilyen eleven kapcsolatban álljon egymással? Ez okozta a talányt.
A zöld lombokon káprázatos madárhangok nyilalltak át. Evelyn
szeme égett, s az erdő fölött varázslat szitált. Az ölében megfeszült
valami. Még idejében pillantott le, hogy lássa, hogyan támadja meg
egymást a saját két keze, hogy aztán mindketten megszabaduljanak
a hosszú kesztyűktől. Csupaszon röppentek kétoldalt a nyakához, de
nem ám, hogy eldugjanak valamit, pusztán csak azért, hogy ők is ott
lehessenek. Amikor lehajtotta a fejét, két keze egymásra nevetett a
szigorúan megzabolázott fürtök alatt. Ujjai ráakadtak s végigfutottak
a négy horgos kapcson. Magas gallérja kilazult,'s a megigézett levegő
egy hangtalan kiáltással mögéje szökkent. Evelyn úgy zihált, mintha
futna. Tétován kinyúlt, mintha így akarná szabadjára engedni a bensejét
elárasztó, érthetetlenül zavaros örömet, meg akarta cirógatni maga
mellett a füvet. De nem ez történt, csak előrehajolt, arcát beletemette
egy frissen kizöldült fodormentaágyba, és elsírta magát, mert a tavasz
olyan gyönyörű volt, hogy azt nem lehetett elviselni.
Lassan, óvatosan fölemelkedett, mintha félő volna, hogy egy ügyetlen mozdulatára összetörik valami. Tűz égett különös szemében. Meglódult – noha mindeddig sem ő nem hívott, sem őt nem hívták, még csak nem is érzékelte a hívásokat. De most elindult afelé, amit megérzett, nem külső kényszerből, hanem a saját akaratának engedelmeskedve. Tudta, anélkül hogy elemezte volna, hogy kiszabadult az a „kell", ami eddig betokozódva rejtőzött a bensejében. Ez mindig is a lényéhez tartozott, csak nem remélte, hogy egyszer majd ki tudja fejezni. És ahogy most így kirobbant belőle, egyszersmind megteremtődött a híd is ama belső szakadék fölött, ami elválasztotta a szabad és eleven magot az őt körülvevő félhalott állattól. Közvetlen üzenet volt ez annak, ami benne emberi volt, s egy olyan műszer vette, amely mindmostanáig csak az újjászületett érthetetlen sugárzásait fogta föl, vagyis nem kellett tudomást venni róla. De most megszólalt, méghozzá az ő saját nyelvén.
Óvatos volt és gyors, óvatos és csendes. Futtában hol ide, hol oda forgatta széles vállát, s úgy bujkált át az égerfák között, oly közel surrant el a fenyők mellett, mintha elviselhetetlennek erezné, hogy letérjen a közte és a hívás között feszülő egyenes vonalról. A nap már magasan járt, az erdő egyforma volt mindenütt, akár előre, Akár jobbra vagy balra nézett az ember, de ő csak ment előre nyílegyenesen – nem mintha tudta volna az utat, vagy iránytűje lett volna; a tudata válaszolt így a hívásra.
Váratlanul ért oda, mert az erdőben a tisztás mindig váratlan dolog. A sűrű oszlopoktól kifelé ötven méter szélességben megtisztogatták a földet, évekkel ezelőtt kidöntöttek minden fát, hogy egyetlenegy se nyúljon a sövény fölé. A féleszű kiugrott az erdőből, s a kopár földdarabon át egyenesen a vasoszlopokhoz trappolt. Még oda sem ért, de kinyújtott keze már becsusszant a vasak közé, s amikor két, éhezéstől csontig soványodott karja megakadt, a lába tovább mozgott, a talpa tovább csúszkált, mintha az a belső „kell" olyan hatalommal ruházta volna föl, amivel átsétálhat a kerítésen s azon is túl, az áthatolhatatlan magyalsövényen.
Lassan jutott el a tudatáig a felismerés, hogy az akadály nem engedi át. Valahogy úgy, mintha a lába értette volna meg elsőnek, amitől leállt, aztán a keze is visszahúzódott. Csak a szeme nem adta föl. Lárvaarccal, de sóvár tekintettel bámulta a vaskerítést, mögötíe a magyalbokrokat, hogy nyomban válaszolhasson, ha kell. A szája is megnyílt, és valami recsegő zörej jött ki rajta. Még sohasem próbált beszélni, így aztán nem is tudott; maga a jeladás cél volt, nem eszköz, ahogy a zene felszárnyalásakor a könnyek eleredése.
S mert elviselhetetlennek érezte, hogy elforduljon a hívástól,
elindult a kerítés mentén.
Evelyn az ablak előtti széken kuporgott, könyökét a párkányra támasztotta, állát a két kezébe fektette, hogy attól szinte magától mosolyra húzódott a szája. Halkan énekelt, ami már csak azért is különös volt, mert nem ismerte a zenét; olvasni nem olvasott, s muzsikáról sohasem beszéltek neki. De itt voltak a madarak, s néha az ereszcsatornában megszólalt a szél fagottja... Az ő saját kis erdejében s azon túl, a messzi fák között kicsiny lények turbékoltak, szólongatták egymást. Az ő dala is ilyes hangokból szövődött, idegenszerűen, könnyedén váltogatva a hangmagasságot, mert szabadon frazírozó hangszerét nem kötötte a diatonikus skála.
Mert sohasem kóstoltam az örömöt,
Nem kóstolhattam az öröm
Szépségét, ó, az ízek szépsége...
Kitárul, mint a levél,
Amikor nincs más köztem s az ég között csak fény,
Simogat az eső,
Simogat a szél.
Levelek, új s új levelek érintenek, megérintenek...
Egy hosszú percig csak muzsikált szöveg nélkül, aztán hang nélkül muzsikált, elnézve az esőcseppeket, hogyan hullanak a nappali fényben.
– Mit csinálsz itt? – harsant a kérdés.
Evelyn összerezzent s hátrafordult. Alicia állt mögötte furcsán feszült arccal.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte újból.
Evelyn tétován intett az ablak felé, de szólni hiába próbált. – Nos? Evelyn megismételte a mozdulatot.
– Odakint... – mondta. – Én... én... – Kiszökkent az ablak előtti székből, s most ott állt, amennyire tőle telt, egyenes derékkal. Az arca lángolt.
– Gombold föl a gallérodat – szólt rá Alicia. – Mi van veled, Evelyn? Mondd el nekem!
– Próbálom – felelte halk, sietős hangon Evelyn. Miután begombolta a gallérját, keze a derekára hullott. Erős kézzel végigsimított magán. Alicia odalépett, s ellökte a kezét.
– Ne csináld ezt. Mi volt... mit csináltál az előbb? Szóltál valakihez?
– Igen, szóltam. De nem hozzád. Nem is apához.
– Itt nincs más.
– Van – felelte Evelyn. – Érints meg, Alicia – mondta hirtelen elakadó lélegzettel.
– Érintselek meg?
– Igen. Én... szeretném, ha megtennéd. Csak hogy... – Kitárta a karját. Alicia hátrahőkölt.
– Mi nem szoktuk megérinteni egymást – mondta az idősebb lány olyan szelíden, amennyire csak engedte a döbbenete. – Mi van veled, Evelyn? Nem érzed jól magad?
– De – felelte Evelyn. – Nem. Nem tudom. – Az ablak felé fordult. – Elállt az eső. Sötét van idebent. Annyi, de annyi napfény van... szeretném érezni, ahogy eláraszt, mint valami fürdő, ahogy fölmelegíti mindenemet.
– Butaság. Akkor mindent bevilágítana a fürdőben... Nem szoktunk a fürdésről beszélni, drágám.
Evelyn fölkapott egy párnát az ablak melletti székről. Átölelte s teljes erejéből a melléhez szorította.
– Evelyn! Ezt ne csináld!
Evelyn megpördült, s úgy nézett a nővérére, mint még soha. A szája legörbült, a szeme lecsukódott, s amikor kinyitotta, egy könnycsepp gördült ki belőle.
– Akarom – mondta sírva. – Akarom!
– Evelyn – suttogta Alicia, s elkerekedett szemmel hátrált az ajtóig. – Meg kell mondanom apának.
Evelyn bólintott, s még erősebben szorította magához a párnát.
Gondolkodásában mindeddig még nem jutott szerephez a következtetés, s lehet, hogy nem volt gondolatébresztő a levél útját követő erőfeszítése sem. Az egészet csak azért csinálta, hogy megtudja, az oszlopokat egy betonmederbe ágyazták, s így, egyik oldaltól a másikig végiggereblyézve a vizet, egy gallyacskánál, egy levélnél nagyobb tárgy nem juthatott át közöttük. Belegázolt a vízbe, nekifeszült a vasnak, s püfölni kezdte a víz alatti cementet. Fuldokolt a benyelt víztől, de csinálta tovább, vakon, elszántan. Két kézzel megragadta az egyik oszlopot, s megrázta. Felsebezte a tenyerét. Másikkal próbálkozott, és megint másikkal, mígnem váratlanul valamelyik megcsörrent az alsó keresztmerevítőn.
Ez az eredmény minden más támadásétól merőben különböző volt. Kétséges, rájött-e egyáltalán, hogy ez a másság a vasdarab elrozsdásodását, következésképpen meggyengülését jelentette; a lényeg, hogy reményt nyújtott, csak azért, mert más volt.
Leült a patakmeder hónaljig érő vizében, s lábát nekivetette a megreccsenő oszlopnak. Aztán megragadta a kezével, vett egy mély lélegzetet, s teljes erőből megrántotta. Vöröses folt emelkedett a víz színére s kavargott tova az áramlással. A féleszű előrehajolt, majd ismét hátradőlve retteneteset rántott az elrozsdásodott vason. Az megroppant a víz alatt, mire ő hanyatt esett, s a fejét fájdalmasan beütötte a meder szélébe. Egy másodpercre elernyedő teste félig elhengeredett, félig visszasodródott az oszlopokhoz. Vizet szívott be levegő helyett, amitől sajgó köhögés fogta el, s fölemelte a fejét. Amikor a szédülten kerengő világ lecsillapodott körülötte, tapogatózni kezdett a víz alatt. Fél méter magasságban talált is egy nyílást, de csak nagyjából húsz centiméter széleset. Vállig befért a karja, ha a fejét is bedugta a víz alá. Akkor újra fölállt, s most a fél lábát dugta be.
És megint földerengett előtte a könyörtelen tény, hogy itt nem segít a puszta akarat, hogy az akadály nem hárul el attól, ha nyomást gyakorol rá. Már ment is a következő oszlophoz, hogy eltörje, ahogy az előzőt. Csakhogy az nem mozdult, mint ahogy a törött oszlop túloldalán lévő sem.
Ekkor megpihent. Reményét vesztve nézett föl a négy-öt méter magas kerítésre, a sűrűn sorakozó, kihajló kampókra, a törött üvegek mohón villogó soraira. Valami fájdalmasan nyomta; fészkelődött, tapogatózott, s megtalálta a húsz centiméteres, letört vasdarabot. Ott ült, a vassal a kezében, és ostobán bámult a kerítésre.
Érints meg, érints meg. Ez volt az, s nyomában az érzelmek zuhogása, éhség és követelődzés, sok-sok édesség és sóvár vágyakozás. A hívás egy pillanatra sem szünetelt, ám ez valami más volt. Mintha a hívás volna a vivőanyag, ez meg a jel, amit csak most égettek volna bele.
És a két énjét összekötő híd hirtelen megremegett és kiöblösödött. Rajta, ha bizonytalanul is, de megindult a közlekedés. Rejtett erőszilánkok, erőcsillámok száguldottak át rajta, hogy megtelve tudatossággal és információval, nyomban vissza is száguldjanak. A különös szempár a vasdarabra szegeződött, a kéz pedig megfordította. A lomha értelem sajogva mozdult rá a szokatlan feladat megoldására.
Ott ült a féleszű a vízben, szorosan a kerítés mellé húzódva, s a kezében tartott vasdarabbal csiszolni kezdte az oszlopot a keresztrúd alatt.
Eleredt az eső. Esett egész nap és egész éjjel, és még aztán is egy
fél napig.
Mr. Kew csak járkált körbe-körbe a szobában, s csak úgy lobogott a tűz mélyen ülő szemében. Négyágú korbácsát végighúzta az ujjai között. Mialatt beszélt, Alicia visszaidézte a jelenetet.
– És azt akarta, hogy érintsem meg. Kifejezetten kért rá.
– Meg lesz érintve – mondta a férfi. – A gonosz, a gonosz – mormolta. – A gonoszt nem lehet kirekeszteni, hiába hittem benne, hiába hittem benne – kántálta. – Te magad gonosz vagy, Alicia, tudod jól, hiszen érintett asszonyi kéz, évekig gondozott, nevelt. Nem úgy Evelynt... benne van a vérben, a vért kell kiengedni... Mit gondolsz, hol lehet?
– Talán odakint... kint lesz a kis tónál. Szeret ott lenni. Megyek én is.
A férfi elnézte a lányt, lángoló arcát, fénylő szemét.
– Ez a feladat rám vár. Te itt maradsz!
– Kérlek...
Az apa meglendítette a korbács súlyos nyelét.
– Te is, Alicia?!
A lány félig elfordult, hogy megzabolázza felcsapó izgalmát.
– Majd később – morogta a férfi, és kirohant. Alicia egy percig
még ott állt remegve, majd egy szökkenéssel az ablaknál termett. Meglátta az apját, amint céltudatos,
nagy léptekkel távolodik a háztól. Két keze valósággal kilökődött, hogy
aztán belemarkoljon az ablakkeret fájába. Szája gyötrelmes erőfeszítéssel
szétnyílt, s egy minden értelmet nélkülöző, különös, mekegő hang jött
ki belőle.
A fönti forrásnál a magyalbokrok alól zubogva tört fel a víz, ahogy a férfi közeledett. Kivergődött a partra, zihálva elterült, s nézte a lányt. Széles, horpadt teste csupa-csupa horzsolás volt, a keze püffedt s ráncos a víztől, ő maga ösztövér s megviselt. Néhány ruhafoszlánytól eltekintve mezítelen volt.
A lány megbabonázva hajolt fölébe, és csak úgy áradt belőle a hívás – ki-kitörő hullámokban sugározta a magányt, a várakozást, az éhséget, a boldogságot és az együttérzést. S ha ámulat volt is benne jócskán, döbbenetnek vagy meglepődésnek nem adta jelét. Napok óta tudott a férfiról, az is tudott róla, s e pillanatban néma sugárzásuk összeért, összekeveredett, összevegyült, egymásba kapcsolódott. Némán léptek át egymásba, s akkor a lány lehajolt, és megérintette a férfit – az arcát és bozontos haját.
A férfin heves remegés futott át, s kihengeredett a parti vízből. A lány lekuporodott melléje, s így ültek szorosan egymás mellett, mígnem végül a lány belenézett abba a különös szempárba. Amikor szembogarát kitágulni látta, annyira, hogy már-már betöltött mindent, örömében elsírta magát, s alámerült e szembe, hogy ezentúl ott élhessen, talán halhasson is, de legalább a részévé válhasson.
A lány sohasem szólt még férfihoz, sohasem szólt még senkihez. Nem tudta, mi a csók, s amit a férfi eddig látott, abból semminek nem volt számára jelentősége. De jobb volt nekik így; ültek szorosan egymás mellett, a lány fél kézzel átfogta a férfi csupasz vállát, s rejtett énáramaik utat találtak egymáshoz. Nem hallották az apa elszánt lépteit, sem a zihálását, sem iszonyatos dühét. Semmiről sem tudtak, csak egymásról, egészen addig a pillanatig, amíg az apa rájuk vetette magát, fölkapta s a háta mögé lódította a lányt. Hátra sem pillantott, hogy lássa, hol s hogyan ér földet. Elfehéredő ajakkal, megmerevedő tekintettel állt meg a féleszű fölött. Megnyíló szájából rettentő hang tört elő, és fölemelte a korbácsot.
A kábult féleszű jóformán tudomást sem vett az első meg a második, egyszerre több helyen lecsapó korbácsütésről, pedig fölázott, horzsolásokkal teli húsa nyomban fölhasadt, és kieresztette nedvét. Még ekkor is csak bámult bambán a levegőnek arra a pontjára, ahol az imént még Evelyn szemét látta, s meg sem mozdult.
A régi reflexek csak akkor éledtek újjá benne, amikor újabb vijjogás és csattogás után a korbács szíjai megint belevájtak a hátába. Akkor meglódult, hátha sikerülne lábbal előre visszacsusszannia a vízbe. Az apa ekkor elhajította a korbácsot, s két kézzel megragadta a féleszű csontos csuklóját. Aztán rohanni kezdett fölfelé a parton, miközben a féleszű hosszú, rongyokkal fedett teste valósággal repült mögötte. Fejbe rúgta, aztán visszarohant a korbácsáért. Mire visszaért vele, a féleszűnek már sikerült fél könyékre tápászkodnia. Akkor újból belerúgott, amitől az a hátára hengeredett. A férfi a vállára lépett, hogy a földhöz szögezze, s a korbáccsal a csupasz hasára húzott.
A háta mögött sátáni rikoltás hallatszott, ugyanakkor mintha egy tigriskörmű ökör zúdult volna rá. A földre zuhant, s a válla fölött visszanézett kisebbik lánya tébolyult arcába. A lány beharapott szájából véres nyál folyt. Körömmel esett neki apja arcának; egyik ujja a bal szemébe vájt. Az a fájdalomtól üvöltve felült, ujjait beakasztotta a lány csipkegallérjába, s kétszer fejbe vágta a korbács ólmos fogójával.
Ezután nyüszítve-bőgve megint a féleszűhöz fordult. De benne most, minden mást elmosva, felülkerekedett a menekülés kérlelhetetlen parancsa – s meglehet, el is tört benne valami, midőn a korbács nyele kiverte az öntudatot a lányból. Akárhogyan is, most nem létezett más, mint a menekülés, de oly elevenen, hogy kiszorított minden egyebet. Mint a pattanóbogár, görbült meg a hosszú test, s egyetlen félfordulattal el- s felrúgta magát. Négykézláb, rugózva ért földet a vízparton. A korbács a levegőben érte utol; a repülő test egy kurta pillanatra, legalsó bordája és csípőcsontja közé fogva a korbács ágait, szinte belerángott érintésébe. A fogó kicsúszott az apa markából, s ő rikoltva vetette magát a magyalboltozat alá merülő féleszű után. Arca lemerült a leveles gallyak közé, fölkaristolódott, újra lemerült, és előrelódult a vízben. Fél kézzel belecsimpaszkodott egy meztelen lábba, de amikor maga felé húzta, a láb fültövön rúgta. Aztán fejjel nekiment a vasoszlopoknak.
A féleszű lejjebb volt, már át is ért, sőt félig már kívül a patakon vergődött erőtlenül, hogy erejét a végsőkig feszítve, összetört testével lábra tudjon állni. Amikor megfordult s visszanézett, az apa dühtől őrjöngve, a kerítés víz alatti réséről mit sem tudva, kapaszkodott a vasrudakba.
A féleszű elterült a földön, a testéről lefolyó, vértől rózsaszín víz az üldözőjéig sodródott. Csak lassanként hagyott alább benne a menekülési ösztön. Előbb az üresség jött, aztán egy különös, új érzés támadt benne. Annyira új volt ez az élmény, mint a hívás, mely idehozta, és majdhogynem olyan erős is. Kicsit hasonlított a félelemhez, de míg a félelem amolyan nyirkos, szemet homályosító köd volt a számára, ez szomjúságot gerjesztett benne, volt benne keménység és céltudatosság is.
Görcsösen szorító keze elengedte a mérges gyomnövényeket, melyek satnyán nőttek ki a patak menti, kilúgozott földből. Rábízta magát a vízre, s az elvitte az oszlopokhoz, ahol a bomlott agyú apa küldözte bősz fintorait s átkait feléje. Élettelen arcát a kerítéshez nyomta, és elkerekítette a szemét. A rettentő rikoltozás egy csapásra megszűnt.
Először használta a szemét tudatosan, szándékosan, méghozzá másért, nem is egy darab kenyérhéjért.
Aztán, hogy a férfi elment, kikecmergett a patakból, s lassan,
rogyadozó térdekkel elvánszorgott az erdő felé.
– Apa!
Amaz nem válaszolt, csak ment, ment egyenesen feléje. Mielőtt legázolta volna, mint egy gyenge búzaszálat, a lány az utolsó pillanatban dermedten odébb lépett. A férfi eldübörgött mellette, egyenesen be a könyvtár tárva-nyitva hagyott ajtaján.
– Apa!
Válasz nem jött. A lány utánarohant, de a férfi addigra már a szoba túlsó felében volt, a fiókos szekrénynél, melynek fiókjait a lány még sohasem látta nyitva. Az apa most kihúzott egyet, kivett belőle egy hosszú csövű, irányzékkal ellátott revolvert s egy kis töltényes dobozt. Kinyitotta, a töltényeket kiborította az íróasztalára, majd módszeresen nekilátott, hogy megtöltse a fegyvert.
– Mi van? Mi történt? – futott hozzá lélekszakadva Alicia. -- Megsebesültél? Hadd segítsek... mi történt?...
A férfi sértetlen szeme rezzenetlenül, üvegesen csillogott. Lassan vette a levegőt, túlontúl mélyre szívta, túl sokáig itta be, túl sokáig tartotta bent, majd hosszan, sípolva engedte ki. A helyére kattintottá a hengerdobot, kibiztosította a revolvert, ránézett a lányra, és fölemelte a fegyvert.
A lány többé nem felejtette el ezt a pillantást. Akkor és később sok-sok szörnyűség történt, az idő azonban eltompította az éleket, kitörölte a részleteket. Az a tekintet azonban örökre vele maradt.
Az apa, fél szemét a lányra szegezve, megfogta s nem eresztette, pedig az úgy vergődött már, mint a gombostűre szúrt rovar. S mind e közben rémítő bizonyossággal tudta, hogy apja nem is őt látja, hanem valami megnevezhetetlen iszonyatot, ami egyedül csak az övé. A férfi, tekintetével átdöfve a lányt, a szájába vette a fegyver csövét, s meghúzta a ravaszt.
Jóformán nem is dörrent. A haja felborzolódott, de a szeme továbbra is mereven bámult, nem eresztette a lányt. Ő sikoltva kiáltotta apja nevét, aki most, holtában is éppoly távoli maradt, mint egy perccel ezelőtt. Előrehajolt, mintha meg akarná mutatni a lányának a sebet a haja között s a fegyvert, amivel fogva tartotta őt, de a lány kiszaladt.
Két órába, két teljes órába telt, mire megtalálta Evelynt. Az első óra elvesztegetett idő, csupa feketeség, csupa fájdalom volt. A második túlságosan csendes: ahogy bóklászott a ház körül, nem követte más, csak a saját, halk kis nyöszörgése.
– Mi az? – nyöszörögte. – Mit mondasz? – így faggatta fáradhatatlanul az elcsendesült házat a második órában, hátha meg tudná érteni.
A kis tónál talált rá Evelynre, ott feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel. Oldalt a fején egy duzzanat volt, s a duzzanat közepén egy akkora lyuk, hogy három ujja is belefért volna.
– Ne – tiltakozott Evelyn halkan, amikor Alicia föl akarta emelni a fejét. Akkor nővére gyengéden visszaengedte, melléje térdelve két kezét a saját keze közé vette, s azt kérdezte:
– Ó, Evelyn, hát mi történt?
– Apa megütött – válaszolta Evelyn nyugodtan. – El fogok aludni.
Alicia nyüszítve sírt. Evelyn tovább beszélt:
– Hogy mondják azt, amikor az embernek kell valaki. .. egy másik ember... amikor vágyódsz egy érintésre, és amikor... ketten olyanok vagytok, mintha egyek lennétek, és nem létezik más sehol a világon?
Alicia, aki olvasott már regényeket, most gondolkodóba esett.
– Ez a szerelem – mondta végül, és nyelt egyet. – Őrültség. Rossz dolog.
Ekkor mintha a bölcsesség fénye ömlött volna el Evelyn nyugodt vonásain.
– Nem rossz dolog – mondta. – Én átéltem.
– Vissza kell jönnöd a házba.
– Itt fogok elaludni – mondta Evelyn. Fölnézett a nővérére, s elmosolyodott. – Jó lesz... Alicia?
– Igen.
– Soha többé nem ébredek föl – folytatta a lány azzal az idegenszerű bölcsességgel. – Még meg akartam tenni valamit, de már nem tudom. Megteszed helyettem?
– Megteszem – suttogta Alicia.
– A kedvemért – szögezte le Evelyn. – Nem lesz ínyedre.
– Megteszem.
– Ha majd fényesen süt a nap – kezdte Evelyn –, kérlek, fürödj meg benne. Várj, van még valami. – Lehunyta a szemét, s a homlokán kis sötét felhő futott át. – Úgy legyél kint a napfényben, hogy közben mozogj, fuss. Fuss, és... és ugrálj nagyokat. Kavarj szelet magad körül, úgy fuss, úgy mozogj. Úgy szerettem volna! Eddig nem tudtam, hogy ez hiányzik, és most... Ó, Alicia!
– Mi az, mondd, mi az?
– Ott, ott, nem látod? Ott a szerelem, a napfényes testű!
A szelíd, okos szempár tágra nyílva nézte az elsötétülő eget. Alicia is fölnézett, de nem látott semmit.
Aztán, amikor ismét lepillantott, már tudta, hogy Evelyn sem néz semmit. Már nem.
Túl a sövényen, messze az erdőben zokogni kezdett valaki.
Alicia egy ideig hallgatta, majd végül kinyújtotta a kezét, s lezárta
Evelyn szemét. Amikor elindult a ház felé, vele ment a zokogás is,
elkísérte egészen az ajtóig. És még azután is, mintha vele együtt a
házba is belépne.
De a végén persze nem szólt semmit. Elég volt egy pillantást vetnie a férfi széles arcára, hogy riadtan azt kérdezze:
– Mi a baj, Prodd?
– Aggy valami pokrócot.
– Minek az, az istenért...
– Siess. Csúnyán elbántak a fickóval. Az erdőbe' szedtem föl. Akár egy medve mart volna belé. Még a ruhát is leszaggatták róla.
Az asszony futva hozta a takarót. A férfi kikapta a kezéből, s már ment is ki. Egy perc múlva a karjában egy férfival tért vissza.
– Erre – mondta Proddné asszony, s kitárta a Jack szobájába vezető ajtót. Amikor Prodd, karjában az ernyedten csüngő testtel, tétován megállt, az asszony rászólt: – Menj csak, menj, ne törődj a szőnyeggel. Majd kimosom.
– Hozz rongyot, forró vizet – mordult rá a férfi. Amikor az asszony kiment, vigyázva megemelte a pokrócot. – Ó, Istenem!
Az ajtóban megállította az asszonyt.
– Nem éri meg az éjjelt. Talán már nem is kéne nyaggatnunk ezzel – intett a felesége kezében gőzölgő mosdótálra.
– Azért csak próbáljuk meg – lépett beljebb az asszony. A következő pillanatban elsápadt, lehunyt szemmel megtorpant, s a férfi sietve elvette tőle a tálat. – Anya...
– Gyerünk – felelte az asszony halkan. Az ágyhoz lépett, és hozzáfogott, hogy letisztogassa a rongyokba burkolt testet.
Megérte az éjjelt. Aztán eltelt két hét, és a Prodd házaspár reménykedni kezdett, hogy talán most már megmarad. Ott hevert mozdulatlanul „Jack szobájában", úgy viselkedett, mint akit nem érdekel semmi, mint aki nem tud semmiről, legföljebb talán arról, ahogy a fény jön-megy az ablakban. Csak bámult ki az ablakon, lehet, hogy nézett, figyelt, de lehet, hogy nem. Odakint persze vajmi kevés látnivaló akadt. Egy távoli hegy, egy darabka Prodd soványka földjéből; olykor maga Prodd a távolban, amint törött boronájával kínozza a konok földet, a sarjadó gyomnövények fölé görnyedve. A beteg belső énje betokosodott s megnémult fájdalmában – a külső énje pedig úgy visszahúzódott, hogy szinte elérhetetlennek látszott. Ha Proddné asszony enni hozott neki – tojást, édesmeleg tejet, házi füstölt sonkát, kukoricamálét –, csak unszolásra volt hajlandó enni, s ha ez elmaradt, bizony észre sem vette sem az asszonyt, sem az ételt.
– Na, mondott-e már valamit? – kérdezgette esténként Prodd, amire a felesége csak a fejét rázta. A férfinak tíz nap múlva támadt egy gondolata, s mire letelt a két hét, ki is mondta: – Nem gondolod, anya, hogy kuka?
Az asszonyon valami megmagyarázhatatlan düh vett erőt.
– Hogy érted azt, hogy kuka? A férfi tétován intett a kezével.
– Tudod... amolyan gyengeelméjű. Arra gondolok, talán azért nem beszél, mert nem tud.
– Nem! – szögezte le az asszony határozottan. – Néztél már egyszer is a szemébe? – kérdezte, s kutatva nézte kérdése hatását Prodd arcán. – Nem idióta.
Az a szempár a férfinak is feltűnt. Zavarta is... de mást nem tudott mondani róla.
– Na, azért én nem bánnám, ha már mondana is valamit.
Az asszony megérintett egy vaskos kávéscsészét.
– Ismered Grace-t, ugye?
– Hát, meséltél róla. Az unokanővéred, aki elveszítette a kicsijeit...
– Igen. Na, a tűz után Grace is ilyesformán viselkedett, csak feküdt némán naphosszat. Ha szóltál hozzá, mintha meg se hallotta volna. Ha mutattál neki valamit, akár a vaknak mutattad volna. Kanalanként kellett a szájába rakni az ételt, meg kellett mosni az arcát is...
– Talán tényleg ilyesmiről van szó -- hajlott rá a férfi. – Biztos valami olyan dolog esett meg vele, amit jobb volna elfelejteni... Grace aztán helyrejött, ugye?
– Hát, többé már sohase lett a régi – ismerte be a felesége –, de azért túljutott rajta. Az az érzésem, hogy a világot néha túlontúl nehéz elviselni, és ilyenkor a test elfordul tőle, hogy megpihenhessen kicsit.
Teltek a hetek, beforrtak a roncsolt szövetek, s ahogy a kaktusz szívja magába a nedvességet, úgy itta fel a táplálékot a széles, lapos test. Soha életében nem volt még része ilyen nyugalomban, ilyen táplálkozásban és hasonlókban.
Az asszony ott ült mellette, és beszélt hozzá. Dalokat is énekelt, olyanokat, mint a „Nyájas Afton, folyj szelíden", meg „Az otthon tág mezőin". Kicsi asszony volt, fakó hajú, színtelen szemű, s benne is megvolt az a fajta éhség, amit ő érzett magában. Elmesélt mindent a mozdulatlanul, némán fekvőnek az övéiről, akik odaát laktak Keleten, másodrendű állampolgárként, és arról az időszakról, amikor Prodd a főnöke Fordján járt hozzá udvarolni, pedig jóformán még nem is tudott vezetni; elmondott olyan apróságokat, amikre talán még ő sem gondolt soha: hogy milyen ruhát viselt a konfirmációján, hogy hol volt rajta szalag, hogy néztek ki a szoknya apró berakásai; elmesélte azt is, amikor Grace férje részegen jött haza, szakadt ünneplő nadrágban, élő malaccal a hóna alatt, amelyik úgy visított, hogy tán még a holtakat is fölébresztette. Felolvasott neki a zsoltároskönyvéből, és bibliai történeteket mesélt. Fecsegett mindenről, ami csak az eszébe jutott, egyedül Jackről nem beszélt soha.
A férfi nem mosolygott, nem válaszolt, az egész mindössze annyi változást idézett elő benne, hogy amikor az asszony a szobában volt, akkor az arcán tartotta a tekintetét, ha pedig nem, akkor türelmesen nézte az ajtót. Hogy ez milyen óriási változásra utalt, arról az asszonynak fogalma sem volt; pedig a lapos, kiéhezett testszöveteken kívül lassan-lassan még valami más is kitelt.
És végre elérkezett a nap, amidőn a Prodd házaspár ott ült az asztalnál – ők „délebédnek" hívták ezt az étkezést –, és meghallotta a Jack szobájából jövő tétova, kaparászó zajokat. Prodd gyors pillantást váltott a feleségével, aztán fölállt, s kinyitotta az ajtót.
– No nézd csak, így mégsem jöhetsz ki. Anya! – szólt ki. – Dobd be a másik kezeslábasomat!
Rettentően gyenge és bizonytalan volt még, de megállt a lábán. Az asztalhoz támogatták. Homályos, üres tekintettel rogyott le melléje, az ételre ügyet sem vetve mindaddig, míg Proddné asszony egy kanálnyival fel nem ingerelte az orrlyukait. Akkor széles kezébe vette a kanalat, kitátotta rá a száját, s a keze fölött az asszonyra nézett. Az vállon veregette, s azt mondta, hogy csodálatosan jól csinálta.
– Jól van már, anya, ne bánj vele úgy, mint egy kétévessel – dohogott Prodd. És talán az idegen szeme tette, de újra zavarba jött.
Az asszony megszorította a kezét, mintha figyelmeztetni akarná; ő megértette, s akkor nem is szólt többet. De később, már éjszaka, megszólalt az asszony, akiről pedig azt hitte, hogy rég alszik:
– Muszáj úgy bánnom vele, Prodd, mint egy kétévessel. Vagy még kisebbel.
– És miért?
– Grace-szel is így volt – felelte az asszony. – Nem, ő nem volt ennyire súlyos. Amikor kezdett jobban lenni, úgy viselkedett, mint egy hatéves. Mint egy kisbaba. Egyszer nem kapott almás lepényt, amikor mi, többiek kaptunk, és ezért keserves sírásra fakadt. Olyan volt, mintha még egyszer föl kellene nőnie. Úgy értem, gyorsabban, de mintha megint ugyanazon az úton kéne végigmennie.
– Gondolod, hogy vele is ugyanígy lesz?
– Hát nem olyan, mint egy kétéves?
– Aki egy méter nyolcvan volt, amikor először megláttam.
– Pontosan úgy fogjuk fölnevelni, mint egy gyereket – horkant föl az asszony, bár félig sem volt olyan ingerült, mint mutatta.
A férfi egy ideig csendben volt. Aztán azt kérdezte:
– És hogy fogjuk hívni?
– Nem Jacknek – felelte habozás nélkül az asszony. A férfi helyeslően felmordult. Aztán nem is igen tudta, mit mondhatna még.
– Ezzel kapcsolatban ki kell várnunk az időt. Neki megvan már a saját neve – magyarázta az asszony. – Nem volna szép, ha másikat adnánk neki. Te csak várj türelemmel. Biztosan vissza fog majd menni oda, ahol az eszébe jut.
A férfi hosszan eltöprengett ezen. Aztán azt mondta:
– Remélem, okosan tesszük, amit teszünk, anya. – De addigra az asszony
már aludt.
Proddék ezeket úgy tekintették, mint teljesítményeket, mint sikereket, pedig csodák voltak. Például akkor, amikor Prodd két erős, segítő kézre lelt, amikor egy jókora munkadarabbal próbált kievickélni a fészerből. Vagy amikor Proddné asszony rajtakapta, hogy egy fonalgombolyagot emel a magasba, s nézi, nézi, csak mert a fonal vörös volt. Vagy amikor a szivattyús kút mellett talált egy csokor virágot, s behozta. Az azonban sok időbe telt, mire megtanulta, hogyan bánjon a kút fogantyújával.
Amikor épp egy éve volt náluk, Proddné asszony megemlékezett az évfordulóról, és tortát sütött. Egy hirtelen ötlettől vezérelve négy gyertyát is tett rá. A házaspár sugárzó mosollyal nézte, milyen elbűvölve bámulja a kicsiny lángokat. Különös szeme előbb az asszony, majd Prodd szemébe fúródott.
– Fújd el, fiam – mondta Prodd.
Lehet, hogy a képzeletében megjelent maga az aktus. Lehet, hogy a házaspárból kiáramló melegségnek, a gyermekért való vágyódásnak, a gondoskodás melegének volt az eredménye. Leszegte a fejét, és fújt. Azok ketten nevettek, fölugrottak, odamentek hozzá, Prodd a vállát paskolta, Proddné asszony csókot nyomott az arcára.
Akkor valami megcsavarodott benne. A szemgolyója megfordult a szemhéja alatt, hogy egy pillanatra csak a szeme fehérje látszott ki, s a gyász, amit eddig fagyottan hurcolt magában, egyszeriben megroskadt és szétáradt benne. Ez nem ama hívás volt, a kölcsönös kapcsolatteremtés, amit Evelynnel élt át, nem is hasonlított rá, legföljebb ha erősségében. De mert most képes volt rá, hogy megérezzen egy ilyen fokú intenzitást, tudatára ébredt a veszteségnek, ami érte, s most újra azt tette, amit akkor tett, amikor a veszteség bekövetkezett. Sírt.
Ugyanaz a fültépő, gyötrelmes zokogás volt ez is, mint amely egy éve elvezette hozzá Proddot a sötétedő erdőben. A szoba túl kicsi volt hozzá, nem bírta el. Proddné asszony még sohasem hallott tőle ilyen hangot. Prodd igen, amaz első éjszakán – de nehezen tudta volna megmondani, melyik rosszabb: hallani vagy újra hallani ezt a hangot.
Proddné asszony a fejét babusgatta, s kurta szavakat gügyögött neki. Prodd egyik lábáról a másikra nehezedve, sután állt mellettük, hol nyújtotta feléjük a kezét, hol meg visszakapta, miközben gyáván és haszontalanul azt hajtogatta:
– Na... jól van, na... Na... jól van, na...
Amikor eljött az ideje, a sírás abbamaradt. Hol egyikükre, hol másikukra nézett szipogva. Az arcán volt valami új; mintha eltűnt volna a bőrére feszített bronz maszk.
– Hajjaj! – mondta Prodd. – Az a gyanúm, hogy valami rosszat csináltunk.
– Nem volt rossz – felelte a felesége. – Majd meglátod.
Azon a sírós estén jött rá az eszével is, hogy ha akarja, fel tudja fogni a vele kapcsolatos üzenetüket, szándékukat. Megesett már korábban is, de csak úgy, mintha véletlenül meglegyintené valami szél, reflexszerűen, mint a tüsszentés vagy a reszketés. Most kinyújtott kezébe tette s meg-megforgatta e képességét, valahogy úgy, mint annak idején a piros pamutgombolyagot. A beszédnek nevezett hangok még most sem jelentettek neki valami sokat, de azért már észlelte a különbséget a hozzá intézett és a rá nem vonatkozó beszéd között. Hallani igazából soha nem tanulta meg; a gondolatok közvetlenül áramlottak hozzá. Ezek önmagukban formátlanok, nem csoda hát, hogy nagyon lassan tanulta meg, hogyan kell beszédformát adni a gondolatoknak.
– Mi a neved? – kérdezte egy napon váratlanul Prodd. Épp a lóitató vályút töltötték meg a víztárolóból, s a féleszű figyelmét teljesen lekötötte a napfényben lezúduló víz látványa. Ebben az önfeledt állapotában rettentően meglepődött a kérdésen. Fölnézett, s pillantása találkozott Proddéval.
Név. Óvatosan, vigyázva föltartotta a kérdést, majd amikor visszahúzta, ott volt az, amit egyfajta meghatározásnak lehetett nevezni. Annak ellenére, hogy puszta fogalomként érkezett. A „név" az az egyedüli dolog, ami én vagyok, és amit tettem, ami voltam, és amit tanultam.
És mindez megvolt, várta a maga jelképét, azt az egy nevet. A csavargások, az éhezések, ama veszteség, az a veszteségnél is rosszabb valami, amit hiánynak neveznek. És még itt, a Prodd házaspárnál is volt egy homályos és megfoghatatlan jelzés, hogy ő nem az, ami, hanem valami helyett van.
Egyes-egyedül.
Megpróbálta kimondani. Közvetlenül Proddtól vette a fogalmat, továbbá a verbális kódot s azt, hogy hogyan kell hangoznia. De egy dolog a megértés és a kifejezés, s megint egészen más a szó kiejtésének fizikai aktusa. A nyelve mint a cipőtalp, a gégéje mint rozsdás síp, a szája vadul rángatózott:
– Egye... egye...
– Hogy mondod, fiam?
Egyes-egyedül. Átjött, érthetően, tisztán, elejétől a végéig, de csak mint gondolat, s ő rögtön érezte is, hogy az ilyen úton küldött gondolatnak a világon semmiféle hatása nincs Proddra, bár a paraszt szinte megfeszül, hogy foghassa az ő üzenetét.
– Egy-egy... egyed – zihálta.
– Egyed? – kérdezte Prodd.
Látható volt, hogy a szó jelent valamit Proddnak, valami hasonlót az általa kínált kódhoz, ha sokkal kevesebbet is.
De azért megteszi.
Megpróbálta újra kimondani, de gyakorlatlan nyelve begörcsölt. Nyála idegesítően fröcsögött, és kicsurgott a száján. Kétségbeesett segélykérést indított útnak, hátha valami más módon is kifejezhetné, s amikor megtalálta, fel is használta nyomban. Bólintott.
– Egyed – ismételte Prodd.
És ő újra bólintott; és ez volt az első szava és az első beszélgetése – az újabb csoda.
Öt évébe telt, míg megtanult beszélni, és még akkor is
nehezére esett. Olvasni sohasem tanult meg. Egyszerűen nem volt rá
berendezkedve.
És Gerry Thompson számára az éhségnek is meg a magányosságnak is pontosan ilyen szaga volt. Ezzel fűszerezték meg az ételeket, még az álmok is átitatódtak a fertőtlenítővel, az éhséggel, a hideggel, a félelemmel... vagyis a gyűlölet mindeme összetevőivel. Az egyetlen melegség, az egyetlen bizonyosság ezen a világon a gyűlölet volt. Márpedig az ember ragaszkodik a bizonyosságokhoz, különösen akkor, ha neki ilyenből csak egy van. Még inkább így van ez, ha az ember hatéves. És a hatéves Gerry nagyon is ember volt – legalábbis felnőtthöz méltóan tudta méltányolni ama gyászos örömet, hogy nincsenek fájdalmai; megvolt benne az az állhatatos türelem, ami rendszerint csak az olyan, eltökélt emberek sajátja, akik egészen addig kénytelenek gyengének mutatkozni, míg el nem érkezik a döntés órája. Az emberek nem is tudják, hogy egy hatéves emlékezetének ösvénye is éppoly nagy messzeségekbe nyúlik vissza, mint bárki másé, és hasonlóképpen bővelkedik epizódokban, apró részletekben. Gerrynek aztán volt annyi baja, vesztesége, betegsége, amennyi bárkiből bízvást férfit faragott volna. Ha hatéves volt, annyinak is látszott; ettől kezdve elfogadott, engedelmeskedett és várt. A kicsi, ráncos arc helyett másikat vett fel, s a hangjából is eltűnt a tiltakozás, így élt két évig, mígnem elérkezett a döntés órája.
Akkor megszökött az állami árvaházból, hogy a maga lábára álljon, hogy
a csatornák és szeméttartályok színeibe öltözve elkerülje a leleplezést,
hogy öljön, ha sarokba szorítják – hogy gyűlöljön.
A kis Hip Barrows ragyogó eszű, gyönyörű gyerek volt, akinek a világ sehogy sem akart holmi fertőtlenített csempével kirakott nyílegyenes útnak látszani. Lényéhez könnyedén utat talált minden, kivéve saját kíváncsisága féken tartását – és ebbe a „mindenbe" beletartoztak azok a hűvös megjegyzések a becsületességről, melyeket apja irányzott feléje, az orvos, aki sikeres ember volt, erkölcsös ember, olyan ember, aki hivatássá fejlesztette azt, hogy szilárdan áll a lábán, s hogy mindig igaza van.
Hip valósággal átszáguldott saját gyerekkorán, fényesen, sebesen, tűzben égve, akár egy rakéta. Képességei bármit elébe hoztak, amit egy ifjú ember csak akarhatott, ugyanakkor a helyzete állandóan azt sugallta, hogy ő nem más, mint tolvaj, akinek nincs joga ahhoz, amit nem ő hozott létre. Ez volt ugyanis az apja, az orvos filozófiája, aki mindig keményen megdolgozott mindenért, így aztán Hip képességei barátokat és tiszteletet szereztek neki, a barátságok és a tisztelet pedig feszélyezték, egyszersmind émelyítő alázatosságot ébresztettek benne, de erről ő nem tudott.
Nyolcéves volt, amikor az első rádióját építette; kristálydetektoros készülék volt, még a tekercseit is ő huzagolta fel. Az ágyrugókra függesztette föl, hogy ne lehessen észrevenni, csak ha magát az ágyat is fölemelik, a fülhallgatót pedig a matrac belsejébe rejtette, hogy éjjel, amikor ébren fekszik az ágyában, hallgathassa. Apja, az orvos megtalálta, és megtiltotta, hogy a jövőben akár egy darab drótot is kézbe vegyen a házban. Kilencéves volt, amikor apja, az orvos fölfedezte azt a rejtekhelyet, ahol a rádióját, az elektronikai kézikönyveit és magazinjait tartotta. Az összes holmit halomba rakta a kandalló előtt, s a fiúnak kellett őket egyenként elégetnie. Egész éjjel ébren voltak. Tizenkét éves volt, amikor elnyert egy tudományos kutatómérnöki ösztöndíjat a titokban megtervezett tömlő nélküli oszcilloszkópjáért, és apja, az orvos diktálta le neki a visszautasító levelet. Tizenöt éves volt, ragyogó eszű, amikor kirúgták az orvosira előkészítő iskolából, mert játékos kedvében keresztbe kötötte a reléket a személyzeti liftekben, továbbá néhány sorozatkapcsolót is, aminek következtében az irányítógombok minden érintése kellően nem értékelt kalandokat indított el. Tizenhat évesen, a boldog kitagadottság állapotában, mint kutatólaboratóriumi dolgozó tartotta el magát, s közben mérnökképző iskolába járt.
Hatalmas, okos, népszerű fiú volt. Kellett neki ez a nagy népszerűség, és ezt, mint minden egyéb szükségletét, könnyedén kielégítette. Meglepően finom ujjtechnikával zongorázott, továbbá gyors és ravasz sakkjátékos volt. Megtanulta, hogyan kell ügyesen és sohasem túl gyakran veszíteni sakkban és teniszben, egyszersmind abban a kimerítő játékban, amit „osztályelsőségnek, iskolaelsőségnek" neveznek. Mindig volt ideje – jutott belőle beszélgetésre, olvasásra, békés bámészkodásokra, azok meghallgatására, akiknek fontos volt, hogy meghallgassa őket, a túl tudományos szövegek átfogalmazására, annak érdekében, hogy azok is megérthessék, akik az eredetivel nem boldogulnának. Jutott ideje még a tartalékostisztképző tanfolyamra is, és ezen keresztül kapta a megbízatását.
Úgy találta, hogy a légierő merőben más intézmény, mint akármelyik iskola, ahová eddig járt, és időbe telt, míg megtanulta, hogy az ezredest nem lehet megalázkodással meglágyítani vagy szellemeskedéssel megnyerni, mint a dékánt. Még ennél is tovább tartott, míg megtanulta azt, hogy a hadseregben nem a kisebbség, hanem éppen hogy a többség hajlik rá, hogy a fizikai tökélyt, a társasági szellemességet és a könnyű sikereket inkább fogyatékosságnak tekintse, semmint érdemnek. Többször érezte magát egyedül, mint szerette volna, és jobban kerülték, mintsem hogy el tudta volna viselni.
A légvédelem tartományában talált rá valamiféle válaszra, egy álomra
és egy szerencsétlenségre...
– Apa, apa, bocsáss meg! – sírta. Gyásztól és rémülettől vakon, ellentmondásoktól gyötörve, összetörve rogyott le a fűbe.
– Bocsáss meg – suttogta szenvedélyesen. – Bocsáss meg – suttogta megvetően.
Miért nem halsz már meg, te gonosz? – gondolta. Öt éve már, hogy megölted magad, hogy megölted a húgomat, s még ma sem múlt el tőlem ez az „Apa, bocsáss meg". Szadista, perverz, gyilkos, gonosz... férfi, mocskos, undorító férfi!
Nagy utat tettem meg, gondolta, pedig nem mentem sehová. Hogy menekültem Jacobstól, a kedves Jacobs ügyvédtől, amikor eljött, hogy segítségemre legyen a holttestekkel; ó, hogy menekültem, nehogy egyedül maradjak vele, nehogy elveszítse az eszét, s megmérgezzen engem. És amikor elhozta a feleségét, hogy futottam előle is, azt gondolván, hogy az asszonyok gonoszak, a világért sem szabad hozzám érniük. Sok időt áldoztak rám, úgy bizony; hosszú időbe telt, mire megértettem, hogy én vagyok őrült, nem ők... hosszú időbe telt, míg rádöbbentem, milyen jóságosán, milyen türelmesen bánik velem Jacobs néni; hogy mi mindent kellett végigcsinálnia velem, értem. „De gyermekem, ilyen ruhát negyven éve nem hord már senki!" És amikor csillapíthatatlanul sikoltoztam a kocsiban az emberektől meg a nagy sürgés-forgástól, meg a testek miatt, hogy annyi sok testet látok, s mind megérinthet, pedig nekem még a látásuk is fájdalmat okoz... testek mindenfelé, az utcákon, a lépcsőkön, testek a magazinok színes képein, férfiak ölelnek nevető nőket, akik hetykék, és nem félnek... Mennyit magyarázott Rothstein doktor, újra és újra elmagyarázta elejétől a végéig, hogy méregverejték nem létezik, hogy kellenek a férfiak és a nők, különben egyáltalán nem volnának emberek... Ezt meg kellett tanulnom, apa, drága, gonosz apa, miattad; miattad nem láttam soha automobilt, kebleket, újságot, vasúti kocsit, havikötőt, csókot, éttermet, liftet, fürdőruhát, szőrrel fedett... ó, bocsáss meg, apa.
Korbácstól nem félek, kezektől és szemektől félek, hála neked, apa. Egy napon, egy szép napon, majd meglátod, apa, ott fogok élni az emberek között, fölugrálok a vonaljaikra, a saját autómat fogom vezetni; elvegyülök a tengerparton ezer és ezer ember között, a tenger a messzeségbe nyúlik, nem lesznek falak, begázolok a vízbe a többi emberrel együtt, csak itt meg itt lesz rajtam egy-egy pántnyi ruha, látni fogják a köldökömet, és egyszer összetalálkozom egy fehér fogsorú férfival, ó, apa, erős, izmos karja lesz, és akkor én... ó, mi lesz velem akkor, apa, lám, mi lett belőlem máris, bocsáss meg, apa.
A házat, amelyben élek, te nem láttad soha, az ablakai egy útra néznek, ahol surrogva gördülnek el a színes és jámbor autók, s a sövényen túl gyerekek játszadoznak. A sövény nem fal; az út felé két helyen, a sétány felé pedig egy helyen nyílik meg bárkinek. A függöny mögül bármikor kinézhetek, és nézhetem az idegeneket. A fürdőszobában nem lehet koromsötétet csinálni, és van benne egy akkora tükör, mint jómagam; és eljön majd a nap, apa, amikor ledobom magamról a törülközőt.
De mindez még odébb van -- hogy elvegyülök az idegenek között, hogy nem félek az érintésektől. Most -- még egyedül kell élnem és egyedül kell gondolkodnom. Sokat, nagyon sokat kell olvasnom a világról és annak dolgairól, és igen, az olyan őrültekről is, mint amilyen te voltál, apa, és arról, hogy mitől lettek ilyen torzak. Rothstein doktor azt állítja, hogy nem te voltál az egyetlen, te csak annyiban számítasz kivételesnek, hogy olyan gazdag voltál.
Evelyn...
Evelyn sohasem tudta meg, hogy az apja őrült. Evelyn nem látta a képeket a mérgezett húsról. Én egy másik világban éltem, nem ilyenben, és ő is egy egészen másban, abban, amit apa és én teremtettem neki, hogy megmaradjon tisztának...
Egyre csak azon tűnődöm, töprengek, hogy lehetett benned annyi tisztesség, hogy kiloccsantottad a rothadt agyadat...
Halott apja képe furcsa módon megnyugtatta. Fölállt, benézett maga mögé, az erdőbe, tekintetét végigjáratta a mezőn, minden egyes árnyékon, minden fatörzsön.
– Jól van, Evelyn, megteszem, meg én...
Nagy levegőt vett, s megtartotta a tüdejében. Becsukta a szemét, s úgy szorította, hogy már vöröset látott a nagy
feketeségben. Ujjai végigfutottak ruhája gombjain. A ruha lehullott
róla, aztán egy mozdulattal kibújt a fehérneműből s a harisnyából
is. Leírhatatlan érzés volt, ahogy a mozgásba lendülő levegő végigsimított
a testén, valahogy úgy, mintha egyenesen átfújt volna rajta. Kilépett
a napfényre, s miközben lehunyt szemhéja alól kiperegtek a rettegés
könnycseppjei, táncra perdült meztelenül, Evelynért – és egyfolytában
rimánkodott, könyörgött halott apja bocsánatáért.
– A hideg futkos tőle a hátamon – mondta utóbb anyja a másik hadnagyának. – Ki nem állhatom. Ugye, azt hiszed, valami nincs rendben nálam, hogy így beszélek?
– Nem, nem hiszem azt – felelte a másik hadnagy, aki természetesen azt hitte. Az asszony ezek után meghívta őt másnap délutánra, abban a szent meggyőződésben, hogy ha megismeri a gyereket, majd meg fogja érteni.
A hadnagy tehát megismerte a kislányt, és valóban megértette. Nem a gyereket – őt nem értette senki –, ellenben az anya érzelmeit. Ott állt Janie, a vállát hátrafeszítve, állat fölszegve, lábát szétvetve, mintha lovaglócsizmában volna, s mint valami lovaglópálcát, lóbált egy babát a fél lábánál fogva. Egy gyerekhez semmiképpen sem illő józanság áradt belőle. Az átlagosnál talán valamivel kisebb termetű volt, arcán élesen rajzolódtak ki a vonások, keskeny vágású szeme fölött sűrű szemöldök húzódott. A négyévesek testarányai többnyire olyanok, hogy ha derékból lehajolnak, a homlokukkal meg tudják érinteni a padlót; Janie-nek ezzel szemben vagy a törzse volt kicsit túl rövid, vagy a törzséhez képest a lába kicsit túl hosszú. Bűbájos tisztasággal és kétségbeejtő tapintatlansággal tudott beszélni. Amikor a másik hadnagy esetlenül eléje guggolt, s azt mondta:
– Szeeervusz, Janie! Legyünk barátok, jó? –, ő azt felelte:
– Nem jó. Olyan szagod van, mint Grenfell őrnagynak. – Grenfell őrnagy a sebesült hadnagy közvetlen elődje volt.
– Janie! – kiáltott rá az anyja, de már későn. Aztán valamivel csendesebben hozzátette: – Nagyon jól tudod, hogy az őrnagy csak koktélt inni járt ide. – Janié erre nem szólt semmit, amitől ijesztő rés támadt á társalgásban. A másik hadnagy mintha csak ekkor döbbent volna rá, milyen ostobán kuporog itt a padlón, s oly hirtelen állt föl, hogy feldöntötte a dohányzóasztalt. Janie kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy pirosló füllel szedegeti föl a tárgyakat. Hamar elment, és nem is jött vissza többé.
Janie anyjának még a számok sem nyújtottak biztonságot. Egy este Janie a legszigorúbb tiltás ellenére a negyedik Martini-kör kellős közepén beállított a nappaliba, és sötétszürke szemének sértő pillantásával végigpásztázta a felhevült arcokat. Egy kerekded, hirtelenszőke férfi, egyik kezével az anyja nyakát fogva a magasba emelte a poharát, s azt kurjantotta:
– Te vagy Wima kislánya!
Minden fej egyszerre fordult feléje, mintha az orruknál fogva egy önműködő kapcsolótábla irányítaná őket, s a hirtelen beállt csendben megszólalt Janie:
– Te vagy az, akinek az a...
– Janie! – kiáltott rá az anyja. Valaki fölnevetett. Janie megvárta, míg befejezi.
– ...nagy, nagy, kövér... – folytatta tagoltán. A férfi levette a kezét Wima nyakáról.
– Nagy, kövér micsoda, Janie? – rikkantotta el magát valaki.
– ...mészárszéke van – fejezte be Janie az alkalomnak megfelelően, merthogy épp háború volt.
Wima kivicsorította a fogát.
– Szaladj vissza a szobádba, drágám. Egy perc, és jövök én is, hogy betakarjalak. – Valaki egyenesen a szőke férfi szemébe nézett, s nevetett. Valakije hangosan azt súgta:
– Lám csak, itt a vasárnapi vesepecsenyénk! – Zsinórral sem ránthatták volna a kövér férfi száját kerekebbre és szorosabbra, amitől az alsó ajkát pír öntötte el, s olyan lett tőle, mint az összenyomott szendvicsből kibuggyanó eperdzsem.
Janie szép nyugodtan elindult az ajtó felé, majd amikor kilépett anyja látóteréből, hirtelen megállt. Egy ragyogó fekete szemű, sápadt fiatalember hajolt előre váratlanul. Janie észrevette a pillantását. A fiatalember arcán erre megrökönyödés cikázott át. A keze tétován előremozdult, majd fölfelé irányt változtatott, s végül megpihent a homlokán. Onnan aztán lesiklott a szemére.
– Ezt ne csinálja többet – mondta Janie csendben, hogy csak a másik hallja. És kiment a szobából.
– Wima – mondta rekedten a fiatalember. – Ez a gyerek telepata.
– Lehetetlen – válaszolta Wima szórakozottan, mert még teljesen lekötötte a kövér férfi ajkbiggyesztése. – Minden áldott nap megkapja a vitaminjait.
A fiatalember, egyre csak bámulva a gyerek után, már épp föl akart állni, de aztán visszarogyott a székbe.
– Úristen – mondta, s elmerült a gondolataiban.
Volt aztán egy másik játék is. Meleg napokon az ikrek oly villámgyorsan bújtak ki kezeslábasukból, hogy nem volt szem, amelyik követni tudta volna. Az egyik pillanatban még olyan illedelmesek voltak, mint két segédlelkész, a következőben meg már vagy öt méterre voltak a levetett ruhák kis kupacától. Visítozva mászkáltak négykézláb, majd -- miközben gyönyörűségesen ijedt pillantásokat vetettek az alagsori ajtóra -- visszaráncigálták magukra a ruhákat. Janie fölfedezte, hogy némi figyelem-összpontosítással arrébb tudja mozdítani a kezeslábasokat – feltéve, hogy nincs bennük senki. Az ablakpárkányon fekve, kispárnával a mellkasa és az álla alatt, szemét az erőfeszítéstől összehúzva, szorgalmasan gyakorolta a mutatványt. A ruhák először éppen csak meglebbentek fektükben, mintha parányi kis forgószél vonult volna át rajtuk. De nemsokára elérte, hogy a kezeslábasok úgy másztak a betonon, mint kis lapos rákok. Gyönyörűség volt látni, hogyan viselkedik ilyenkor a két kislány, s élvezet volt hallgatni, micsoda ricsajt csaptak. Most már óvatosabban vetkőztek, s Janie olykor negyven percig is hasalt tétlenül várakozva, mire elérkezett az alkalom. Néha még ilyenkor is fékezte magát, az ikrek pedig – egyik ruhában, a másik csupaszon – mint két kiscica, amikor bogarat cserkésznek be, keringtek a levetett kezeslábas körül. És amikor végül lecsapott, a kezeslábas felröppent, az ikrek rárohantak; volt, hogy rögtön elkapták, de néha vadászniuk kellett rá, úgyhogy a végén már fújtattak-ziháltak, mint két kis játék gőzmozdony.
Janie egy délután, amikor nemcsak körbe tologatta a kezeslábasokat, hanem a fölemelés technikáját is gyakorolta, végre azt is megtudta, miért foglalkoznak az ikrek annyit az alagsori ajtóval. Mindaddig nem csinált semmit, amíg a kicsik figyelme eléggé ellankadt ahhoz, hogy kibújjanak a ruháikból, elkószáljanak, majd újra visszaporoszkáljanak, mintha csak vele incselkednének, és még akkor is várt, egészen addig, míg mindkét kezeslábas ott nem hevert egyetlen aprócska, rózsaszín-fehér halomban. És akkor lecsapott. A ruhácskák szinte nyílegyenesen, forogva szálltak föl, majd odalibegtek az egyik első emeleti ablakpárkányra. Mivel az udvar valamivel lejjebb volt, mint az utca szintje, a ruhadarabok körülbelül két méter magasra, ennélfogva az elérhetőségen kívülre kerültek. Janie ezután ott is hagyta őket.
Az egyik kislány kiszaladt az udvar közepére, s ott izgatottan, kezét, nyakát nyújtogatva ugrált le-föl, hogy lássa, hol vannak a kezeslábasok. A másik a ház falához rohant, amaz első emeleti ablak alá, s kicsiny kezecskéit nyújtogatva kerek hetven centiméterrel a cél alatt paskolta a téglákat. Aztán odaszaladtak egymáshoz, s izgatott csiripelésbe fogtak. Később egymás mellett állva mindketten fölfelé nyújtózkodtak a falon, miközben mind sűrűbben pillogtak riadt képpel az alagsori ajtóra. Riadalmukba egyre több rémület s egyre kevesebb vidámság vegyült.
S végül eljött a perc, amikor az ajtótól a lehető legtávolabbra lekuporodtak, átkarolták egymást, s csak néztek maguk elé fásultan. Lassan-lassan lecsillapodtak, a csacsogást előbb a cirpelés, majd a turbékolás váltotta föl, aztán teljesen elcsendesedtek, s már nem voltak mások, mint két apróka rémületcsomó.
Óráknak – heteknek – tűnő, gyönyörűséges előérzetekkel teli várakozás után Janie végre valami tompa zajt hallott, s látta, hogy az ajtó megmozdul. A házmester lépett ki rajta, szokása szerint az italtól kissé kiütve. Janie jól látta táskás szeme alatt a vörös karikákat.
– Bonnié! – bődült el a férfi. – Beanie! Hó' vagytok? – Kitántorgott az udvarra, és körbepislantott. Bújtok elő mingyár? Nézze meg az ember! Na most elkaplak tikteket, pucér kőlkei! Hová raktátok a ruhájaitokat? – Lecsapott rájuk, elkapta őket, a két óriás marok a kicsiny bicepszeket. Úgy tartotta őket keményen, hogy csak lábujjai érintsék a betont, s foglyul ejtett kis könyökük az égre mutasson. Egyszer-kétszer megfordult, mint aki keres valamit, és pillantása így esett végül az ablakpárkányon tarkálló kezeslábasokra. – Hát észt hogy csinátátok? – kérdezte. – Széthajigájjátok a drága ruhát? Na majd adok én nektek!
Fél térdre ereszkedett, s a két kis testet a combjára döntötte. Lehet, hogy élt a műfogással, amennyiben kissé behajlította a markát, minél fogva nagyobb volt a hangja, mint a mérge, de akárhogy csinálta is, hatásos volt. Janié kuncogott.
A házmester négy-négy egyforma ütést sózott oda az ikrekre, aztán lábra állította őket. Most ott álltak némán egymás mellett, fenékre szorított kézzel, s nézték, amint a férfi az ablakpárkányhoz ballag, s lekapja róla a kezeslábasokat. Miután a lábuk elé hajította őket, megbillegette a jobb mutatóujját.
– Meg ne lássam mégeccer! Mer' asztán hívom Milton,urat, a kalauzt, hogy lukassza ki a fületeket. Értve? – bömbölte. A kicsik kerekre tágult szemmel húzódtak egymáshoz. A férfi visszatántorgott, s bevágta maga mögött az alagsori ajtót.
Az ikrek lassan belebújtak a kezeslábasukba, aztán visszamentek a fal
árnyékába, s hátukkal-lábukkal megtámasztva magukat, lekuporodtak. Halkan
sutyorogtak egymás közt. Janie-nek aznapra nem jutott több mulatság.
Körülbelül négy nappal a veréssel végződött kaland után Janie-nek eszébe jutott a hely. Unta az ikreket; már semmi érdekeset nem csináltak. Az anyja elment valahová ebédelni, de előbb gondosan bezárta őt a szobájába. (Egyszer az egyik imádója, látva, hogy mit csinál, megkérdezte: „És mi lesz a gyerekkel, ha tűz van, vagy valami hasonló?" „Arra ugyan várhatsz!", felelte Wima lemondóan.)
A szoba ajtaját egy beakasztó s lánccal zárták be kívülről. Janie odament, s az ajtó belső felén, odafönt jól megnézte a megfelelő helyet. Hallotta, amint a kampó fölemelkedik, majd leesik. Kinyitotta az ajtót, leballagott a haliba, aztán ki a lifthez. Amikor az megérkezett, beszállt, és megnyomta a gombokat le a földszintig. A lift minden emeleten megállt, kinyitotta, majd becsukta az ajtaját, lejjebb ment egy szinttel, megállt, kinyitotta az ajtaját... annyira ostoba dolog volt, hogy kifejezetten szórakoztatta. Amikor leért a földszintre, megnyomta az összes gombot, csak aztán lépett ki. A hülye lift megindult fölfelé. Janie sajnálkozva vigyorgott rajta, és kiment a kapun.
Figyelmesen szétnézett mindkét irányba, mielőtt átvágott a túloldalra; de mire a kis csalithoz ért, már nem volt ennyire jól nevelt. Bemászott a törpe tölgy alsó ágai közé, s több villás elágazáson átlépve megérkezett rejtett szentély fölébe nyúló, kedvenc ágára. Ekkor mintha valami mozgást észlelt volna a bozótban, de nem esküdött volna meg rá. Testét lelógatva, két kezét egymás mellé rakosgatva haladt mindaddig, míg az ág meg nem hajolt, akkor megvárta a lengés lecsillapodását, s elengedte.
Körülbelül húsz centiméter távolságra volt a csupasz földtől – általában. De most...
Amikor az ujjai leváltak az ágról, abban a pillanatban elkapták a lábát, és erőteljesen hátba lökték. Hasmánt vágódott le a földre. Két keze véletlenül a dereka alá került, az ütődéstől befelé, a rekeszizmába nyomódott, ilyenformán a saját öklével vágott bele a hasi idegközpontjába. Egy elviselhetetlenül hosszú pillanatig az egész teste egyetlen gubancos fájdalomcsomó volt. De nem hagyta magát, viaskodott, s végre sikerült is egy fájón hasogató levegőadagot a tüdejébe áramoltatni. Nagy nehezen kifújta az orrán, de újabb adagot már nem tudott beszívni. Újabb viaskodás árán sikerült csak apránként benyelni, majd halk szisszenések sorozatán át kibocsátani a levegőt, s csak akkor kezdett testében alábbhagyni a fájdalom.
Nagy keservesen föltámaszkodott a könyökére, s kiköpte porral-sárral kevert nyálát. Épp elég ideig tartotta nyitva a szemét, hogy meglássa a mellette guggoló egyik ikergyereket.
– Hohó – mondta az, majd elkapta s erősen megrántotta mindkét csuklóját. Újra az arcára bukott. Önkéntelenül fölhúzta a térdét, de akkor fájdalmasan ráhúztak a fenekére. Oldalra dobta magát, s eközben a vállán át hátrapillantott. Az ikrek másik tagja épp akkor lendítette meg másodszor a kicsiny kezében tartott hordódongát, s közben azt kiáltotta:
– Hihiii!
Janie ekkor ismét ahhoz folyamodott, amit a fakósápadt, fekete szemű férfival tett a koktélpartin.
– Hip! – mondta erre az iker, s eltűnt – de előbb még elpöccintett az ujjai között egy szétnyomott almamagot. A kis hordódonga csattanva verődött a keményre döngölt földhöz. Janie fölkapta, megforgatta, s lesuhintott vele annak az ikernek a fejére, aki kihúzta alóla a karját. De a léc csak a csupasz földet érte; azon a helyen már nem volt senki.
Janie nyögve, lassan tápászkodott fel. Egyedül volt az árnyas szentélyben. Hiába forgott erre-arra, nem volt ott senki, semmi.
Valami koppant a feje búbján. Odakapta a kezét. Nedves volt. Amikor fölnézett, épp abban a pillanatban köpött a másik iker. A homloka közepén találta el.
– Hohó – mondta a kislány.
– Hihiii – mondta a másik.
Janie szája fölrándult a felső fogsoráról, pontosan úgy, ahogy az anyjáé szokott. Még ott volt a kezében a hordódonga. Föllódította teljes erejéből. Az egyik iker még csak meg se mozdult, a másik meg eltűnt.
– Hohó – szólalt meg a másik ágon. Széles vigyor ült mindkettejük arcán.
Janie-t valósággal elöntötte a gyűlölethullám, de olyan erővel, amit eddig föl sem tételezett magáról.
– Hop! – mondta az egyik.
– Hip! – mondta a másik. És azzal eltűntek mindketten.
Janie összeszorította a fogát, fölugrott az ágig, elkapta, s fölmászott a fára.
– Hohó!
Ez most nagyon messziről hallatszott. Fölnézett, aztán körbe, le és vissza; ekkor valami arra késztette, hogy nézzen át az utca túloldalára.
Az udvart körbekerítő fal tetején, mint két kis vízköpő, ült az ikerpár. Intettek neki, aztán eltűntek.
Janie még sokáig ült ott, a fába kapaszkodva s a falat bámulva. Végül szinte tehetetlenül lecsúszott a villás elágazásba, hátát a fatörzsnek vetette, s kétoldalt lelógatta a lábát. Kigombolta a zsebét, elővette a zsebkendőjét, nyálával alaposan benedvesítette az összehajtott kendő egyik oldalát, s könnyedén, mint a macska, tisztogatni kezdte a piszkot az arcáról.
Csak háromévesek, mondta magában, az idősebbek elképedt fölényével. Elejétől fogva tudták, ki mozgatja a kezeslábasokat!
Aztán fennhangon, ámulva mondta:
– Hohó!... – És már nem haragudott. Az ikrek négy napja még egy három méter magas párkányt sem értek el. Még a páholás elől sem tudtak eliszkolni. És most nézzenek oda!
Lemászott a fa utca felőli oldalán, és kényesen átlépdelt az utca túloldalára. A lépcsőházban ágaskodnia kellett, hogy elérje a HÁZMESTER feliratú fényes rézgombot. Míg várakozott, sarokkal, aztán meg lábujjhegyen végiglépdelt a kőlapok mintáin.
– Ki nyomta meg? Te nyomtad meg? – zengett a világ a férfi hangjától.
Ő akkor odament, megállt előtte, összecsücsörítette a száját, ahogy az anyja szokta olyankor, amikor olyan búgó hangon szól bele a telefonba.
– Widdecombe úr, az anyukám azt kérdezteti, hogy játszhatok-e a kislányaival.
– Észt kérdeszteti? Nahát! – A házmester lekapta a fejéről, megcsapdosta, majd újra föltette a kerek sipkáját. – Nahát. Mijjen kedves... kisjány. Ithun van-e most a mamád? – kérdezte váratlan szigorúsággal.
– Ó, hogyne! – felelte Janie sugárzó őszinteséggel.
– Várcsak itt eggy picinkét – mondta erre a férfi, s ledöngött a pincelépcsőn.
Ezúttal több mint tíz percig kellett várakoznia. A házmester kifulladva, az ikrek társaságában tért vissza. Mind roppant ünnepélyes képet vágtak.
– Ne engesd, hogy rosszalkoggyanak. És ügyejj rá, le ne vessék magukról a ruhát. Még a dzsungelmajmok is jobban elviselik magukon, mint ezek itt. Na, nyújcsátok a kezeteket, kölkek, s aztán élne felejcsétek, hogy hol vattok.
Az ikrek óvatosan közelítettek hozzá. Janie kézen fogta őket... Le nem
vették a szemüket az arcáról. A lift felé fordult, s a kicsik engedelmesen
követték. A házmester megdicsőült arccal nézett utánuk.
Ám itt most társalgás folyt, részletekbe menő, szüntelen és elbűvölő csevegés, ha nem is hangokból, inkább nevetésből álló. Ha csendben voltak, a földön kuporogva lapozgatták Janié gyönyörű könyveit; vagy hirtelen eszükbe jutottak a babák. Janie azt is megmutatta nekik, hogyan tud csokoládét kivenni a másik szobában lévő dobozból, pedig be sem lép oda, hogyan hajítja föl a párnát a plafonig, pedig hozzá sem ér. Az ilyenek tetszettek az ikreknek, ámbár még ennél is jobban elbűvölte őket a festékdoboz és a festőállvány.
Együttlét volt ez, halhatatlan kötelék; mindig új arcát mutatta feléjük, megismételhetőtlenül.
Elillant a délután, simán, lágyan, szépen, mint az elröppenő sirály, s éppoly gyorsan is. Amikor kivágódott az előszoba ajtaja, s megcsendült Wima éles hangja, az ikrek még ott voltak.
– Na jól van, na, akkor gyere be legalább egy italra, kinek van kedve idekint ácsorogni egész éjszaka. – Lekapta fejéről a kalapot, kócos haja az arcába hullt. A férfi durván elkapta, magához rántotta, s az arcába harapott. Wima felkiáltott fájdalmában: – Te bolond, jaj, te vén bolond! – Akkor meglátta hármójukat, ahogy bámulnak rájuk. – Te jó szagú szentséges Úrjézus – suttogta –, ez itten telirakta nekem a lakást niggerekkel!
– Már indulnak is haza – mondta Janie elszántan –, máris viszem őket haza.
– Isten az atyám, Pete – fordult a nő a férfihoz –, ez a legelső alkalom, hogy ilyesmi történik itt. Hidd el, Pete. Mit gondolhatsz rólam, hogy mi folyik az otthonomban, elgondolni sem mérem! De most már vidd innen őket a pokolba! – rikácsolta Janie-nek. – Isten bizony, Pete, Isten engem úgy segéljen, ilyesmi itt még soha...
Janie és az ikrek lementek a lifthez. Ránézett Bonnie-ra és Beanie-re. Kerek volt a szemük. Neki meg olyan száraz volt a szája, mint a tapló, s rettentő zavarában görcs állt a lábába. Berakta az ikreket a liftbe, s megnyomta a földszinti gombot. El sem búcsúzott tőlük, noha másra sem tudott gondolni.
Lassan visszaballagott a lakásba, bement, s becsukta az ajtót. Anyja fölpattant a férfi öléből, s nagy sebbel-lobbal átviharzott a szobán. A foga fénylett, az állán nedvesség csillogott. Fölemelte a karmait – nem a kezét, nem az öklét, hanem a vörös, hegyes karmait.
Valami történt Janie-ben, olyasmi, mint a fogcsikorgatás, csak sokkal, de sokkal mélyebben. Ment tovább, nem állt meg. Hátratette a kezét, s fölszegte a fejét, hogy anyja szemébe nézhessen.
Wima hangja elakadt, elenyészett a levegőben. Ahogy az ötéves fölé hajolt fenyegetően, kimeresztett karmai megtörni készülő vértarajos hullámként íveltek a levegőben.
Janie elment mellette, belépett a szobájába, és csendesen becsukta az ajtót.
Wima két karja visszahúzódott, de egészen furcsán, mintha egy bizonyos nyomvonalat kellene követniük a levegőben. Aztán mintha újra birtokba vette volna a karját, majd teste elveszni készülő egyensúlyát s legvégül a hangját. Háta mögött a férfi fogai egy pohárhoz koccantak. p>Wima megfordult, s mintha a bútorok botok vagy mankók volnának, segítségükkel visszatalált a szoba túlsó felében maradt férfihoz.
– Ó, Istenem – mormolta –, a hideg futkos tőle a hátamon...
– Nálad aztán zajlik az élet – mondta a férfi.
De ha történik valami, eltörsz – mondta egy suttogó hang.
De ha nem török el, nem történik semmi – felelte.
De ha valami...
Eljöttek a sötét órák, elfeketültek, aztán elvonszolódtak a fekete órák is.
Kivágódott az ajtaja, s felragyogott a fény.
– Elment, szivikém, és most van egy kis elszámolnivalóm veled. Ide gyere! – Wima sarkon fordult, kiviharzott, fürdőköpenye az ajtófélfához csapódott.
Janie ledobta magáról a takarót, s két lábbal dobbánt le a padlóra. Maga sem tudta, miért, de öltözni kezdett. A jó kis gyapjúszövet ruháját vette föl, hozzá a csatos cipőjét, a kötött nadrágját meg a csipkenyuszikkal díszített kombinéját. A harisnyáján is nyuszik voltak, sőt a szvetterén a gombok is bolyhos nyuszifarkakat mintáztak.
Wima ott ült magában, öklével újra meg újra rávágott a díványra.
– Tönkretetted az ünne... – mondta, s ivott egy kortyot a szögletes talpas pohárból – ...pemet, de akkor legalább tudd meg, hogy mit ünnepelek. Te nem tudsz róla, de nekem volt egy óriási nagy gondom, amivel sehogy se tudtam boldogulni, és most minden szépen megoldódott. És most elmesélem neked az egészet, Füleske, Szájaska, Okoska kisasszony. Mert az apáddal azt csinálok, amit akarok, de mihez kezdjek a te nagy száddal, ami be nem áll se éjjel, se nappal? Ez volt az én nagy-nagy gondom, hogy mi lesz a te nagy száddal, ha ő visszajön... De most már minden rendben van, nem jön vissza, ezt elintézték nekem. – Meglobogtatott egy sárga papírlapot. – Az okos kislányok tudják, hogy ez egy távirat, és a táviratban az áll, itt van, ni: „Sajnálattal értesítjük, hogy a férje..." Lelőtték az apádat, erről értesítenek sajnálattal, és mostantól kezdve ez az ábra köztünk. Ha ezentúl valamit akarok, akkor az úgy lesz, és ha bármibe bele akarod ütni az orrod, rá fogok koppintani. Megértetted?
Választ várva odafordult, de válasz nem jött. Janie eltűnt.
Még mielőtt elindult volna, Wima tudta, hogy semmi értelme, de mégis oda kellett rohannia az előszobaszekrényhez, hogy megnézze a felső polcot. Nem volt ott semmi, csak a karácsonyfadíszek, de azokhoz sem nyúltak már három éve.
Megállt a nappali közepén, s nem tudta, merre induljon el.
– Janie? – suttogta.
Két kezét az arcára tapasztotta, majd beletúrt a hajába. Forogni
kezdett körbe-körbe, s közben azt suttogta: – Mi ez, mi történik
velem?
Prodd fiatalkorában még csak egy kisház állt a birtokon, majd amikor megházasodott, hozzáépítettek – na nem valami sokat, csak egy szobát. Ha a szobát valaha is használták volna, ez a föld nem lett volna elég. Egyed persze ebben a szobában aludt, de azért ez nem volt egészen ugyanaz. A szoba ugyanis nem erre volt szánva.
Egyed mindenki másnál, még Proddné asszonynál is előbb érezte meg a változást. Abból, ahogy az asszony sokféle némasága közül az egyik valahogy más lett. Egyfajta kincset rejtő, büszke némaság volt ez, és Egyed pontosan érzékelte benne az átalakulást, ahogy a férfiban változhat a büszkeség, ha korábbi tárgya, a rejtett kincs helyébe kincset érő zöld hajtás lép. Nem szólt semmit, és nem következtetett semmire; tudta és kész.
Végezte a munkáját, mint eddig. Jól dolgozott; Prodd azt szokta mondani, neki ugyan beszélhetnek, ez a fiú gazdaember volt, mielőtt ez a baleset érte. Azért mondta, mert nem tudhatta, hogy az ő gazdálkodói stílusa Egyed számára éppoly hozzáférhető, mint a kútjának a vize. így volt ez minden ismerettel, amit Egyed a magáévá akart tenni.
így aztán aznap, amikor Prodd kiment arra a déli fekvésű kaszálóra, ahol Egyed, mint suhogó kaszájának élő tartozéka, fáradhatatlanul jött-ment, forgolódott, ő már tudta, mit akar mondani. Egy fél lélegzetvételnyi időre elkapta Prodd tekintetét, s e zavarodott pillantásból azt is megértette,, hogy a mondandó komoly fájdalmat okoz Proddnak.
A dolgok megértése már nem jelentett neki gondot, nem úgy a kifejezés árnyalatai. Félbehagyta a' kaszálást, a közeli erdőszélre ballagott, s ott beleszúrta a kasza hegyét egy korhadó fátuskóba. Míg ezzel időt nyert, a nyelvét tanítgatta, mely még most, nyolcévi ittlét után is esetlen volt és lomha.
Prodd lassan lépkedett utána. Ő is a betanult szöveget gyakorolta.
Egyed hirtelen rátalált.
– Gondolkodtam – mondta.
Prodd várt, boldogan, hogy várhat. Egyed folytatta:
– Mennem kell. – Ez még nem volt egészen jó. – El kell mennem – mondta, s várt. Ez már jobb volt.
– Ó, Egyed! Miért?
Egyed ránézett. Mert te azt akarod, hogy elmenjek.
– Nem jó itt neked? – kérdezte Prodd, aki egyáltalán nem ezt akarta mondani.
– De. – Vajon tudja? – emelte ki a kérdést közvetlenül Prodd agyából. Persze hogy tudom – válaszolta nyomban a saját agya. De ezt Prodd nem hallotta. – Eljött az ideje – mondta Egyed lassan –, hogy odébbálljak. – Aha. – Prodd elrúgott egy kavicsot. Visszanézett a házra, ekkor elfordult Egyedtől, amitől könnyebb lett a dolga. – Amikor idejöttünk, mégépítettük Jack, vagyis a te szobádat, azt, amelyikben most te vagy. Jack szobájának hívjuk. Tudod, miért? Tudod, ki az a Jack?
Tudom, gondolta Egyed. Nem szólt semmit.
– Ha te... ha te mindenképpen el akarsz menni, akkor neked már úgyis mindegy lesz. Jack a fiunk. – Prodd hirtelen összeszorította a kezét. – Biztos mulatságosán hangzik. Annyira bíztunk a kis ember eljövetelében, hogy a termés árából megépítettük azt a szobát. Jacknek, aki...
Fölnézett a házra, a hozzá ragasztott toldalékra, majd körbepillantott az erdőkkel koszorúzott sziklás vidéken.
– ...sohasem született meg – fejezte be a mondatot.
– Ó – mondta Egyed. Ezt már korábban kiszedte Proddból. Hasznos ismeret volt.
– De most útban van – mondta ki nagy elhatározással Prodd, s az arca felderült. – Kicsit talán már öregek vagyunk hozzá, de azért akadnak nálam öregebb apák meg még anyák is. – Megint fölnézett a fészerre, a házra. – Tudod, Egyed, azért van ennek is valami értelme. Ha akkor születik meg, amikorra terveztük, kicsi lett volna ez a hely, mire elérte volna a kort, amikor már mellettem tud dolgozni, én meg hová mentem volna máshová. Most viszont úgy számolom, hogy mire felnő, mi már annak rendje és módja szerint elmegyünk innen. Majd szerez magának egy helyes kis asszonykát, s nagyjából ott kezdi, ahol mi kezdtük annak idején. Érted már, hogy ennek is van bizonyos szempontból értelme? – Ez úgy hangzott, mint valami könyörgés. Egyed kísérletet sem tett rá, hogy ezt megértse.
– Hallgass rám, Egyed, nem akarom, hogy úgy erezd, kitettük a szűrödet.
– Mondtam, hogy mennem kell. – Keresett-kutatott, végre talált valamit, s akkor helyesbített: – Mielőtt elmondtad nekem. – És ez így nagyon is jó, gondolta.
– Figyelj csak, valamit még el kell mondanom – erősködött Prodd. – Állítólag olyan emberek is vannak, akik akartak gyereket, de nem lehetett nekik, és amikor végül föladták, örökbe fogadtak idegen gyereket. És néha ilyenkor megesik, hogy mégiscsak születik sajátjuk.
– Aha – mondta Egyed.
– Na, szóval arra gondolok, hogy ugye, mi befogadtunk téged, és most tessék, ezt tesszük veled.
Egyed nem tudta, mit mondjon. Az „aha" rossz megoldásnak tűnt.
– Mi sokat köszönhetünk neked, ez a véleményem, nem akarjuk hát, hogy úgy erezd, mintha kidobtunk volna.
– Már mondtam.
– Akkor jó – mosolyodott el Prodd. Csupa ránc volt az arca, leginkább a mosolygástól.
– Jó – ismételte Egyed. – Jackkel minden jó. – És hevesen bólogatott hozzá. – Jó. – Újra kézbe vette a kaszát. Amikor visszaért a rendhez, ahol félbehagyta a munkát, elnézett Prodd után. Lassabban megy, mint máskor, gondolta.
Hát, ennek vége; ez volt Egyed következő, tudatos gondolata.
Minek van vége? – kérdezte nyomban magától.
Körülnézett. – A kaszálásnak – felelte. Csak most jött rá, hogy több mint három órája dolgozik azóta, hogy Prodd-dal beszélgetett, és olyan volt, mintha valaki más csinálta volna. Ő maga bizonyos értelemben – elment.
Szórakozottan kézbe vette a fenőkövet, s hozzáfogott, hogy megköszörülje a kaszát. Ha lassan mozgatta, olyan hangot adott, mint amikor kifut az étel a fazékból, ha meg gyorsan, akkor cincogott, mint valami haldokló cickány.
Hol ismerte meg ezt az érzést, ezt, ahogy múlik az idő, s lassan elmarad mögötte?
Lassan húzogatta a követ. Étel és melegség és munka. Születésnapi torta. Tiszta ágy. Az „együvé tartozást" mint szót nem ismerte, de valami hasonlóra gondolt.
Nem, azok az emlékek nem ismertek elfelejtett időt. A kezében gyorsabban mozgott a fenőkő.
Halálüvöltés az erdőben. Egyedül van a vadász is, akárcsak a zsákmánya. Apad az életnedv, a medve elalszik, a madarak déli vidékekre repülnek, egyszerre, egy időben, nem mintha egy és ugyanazon dolog részei volnának, hanem csak mert ugyanazon dologtól szenvednek mind, külön-külön egyedi voltukban.
Hát ide vonult az idő, csak ő nem tudott róla. Mielőtt ő idejött volna, csaknem mindig. Ez volt a mód, ahogyan élt.
Akkor hát miért térne most vissza hozzá az idő?
Pillantását végighordozta a tájon, ahogy Prodd tette, a házon, ezen a féloldalas építményen, a földön és az erdőn, mely úgy kerítette körül a gazdaságot, mint mosdótál a vizet. Amikor egyedül voltam, gondolta, az idő így ment el mellettem. És most is így múlik, tehát nyilván újra egyedül vagyok.
És akkor értette csak meg, hogy egész idő alatt, mindvégig egyedül volt. Proddné asszony valójában nem nevelte fel őt. Proddné egész idő alatt az ő Jackjét nevelte.
Egykor az erdőben, vízben és szenvedésben ő is része volt valaminek, és azt a valamit abban a nedvességben és fájdalomban eltépték tőle. És ha immár nyolc esztendeje abban a hiszemben élt, hogy tartozhat valami máshoz is, akkor tévedésben élt nyolc hosszú éven át.
Haragot ő nem ismert; korábban csak egyszer érzett ilyet. De most elöntötte egy hulláma, amitől előbb felduzzadt, majd kiürült, s végül ott maradt elgyengülve. És ennek az érzésnek ő maga volt a tárgya. Nem ismerte volna föl? Nem választott-e nevet magának, annak tudatában, hogy a név kikristályosodása mindannak, ami kezdettől fogva ő volt, és amit mindig is csinált? Mert ő mindig is egyedül volt, és úgy is csinált mindent. Miért engedte volna, hogy másképpen érezzen?
Tévedés. Tévedés, mint mókuson a toll, mint farkas szájában a fafog; nem igazságtalan, nem tisztességtelen, csak olyasfajta tévedés, ami nem létezhet az ég alatt... már a gondolat is, hogy egy hozzá hasonló lény tartozhat bárhova is.
Hallod ezt, fiú? Ember, hallod ezt?
Hallod ezt, Egyed?
Letépett három hosszú, zöld fűszálat, s összefonta őket. Megfordította
a kaszát, s mélyen a puha földbe nyomta a nyelét, hogy megálljon
egyenesen. Az összefont fűszálakat az egyik markolathoz kötözte,
a fenőkövet pedig belecsúsztatta a csomó hurkaiba. Aztán elindult az
erdő felé.
Ott üldögélt a csupasz földön. Az idő múlásával mind lejjebb csúszott, gyapjúszoknyája meg följebb-följebb mozdult. A lába jeges volt, különösen amikor fújni kezdett az éjszakai szél. Mégsem húzta le a szoknyáját, mert nem érdekelte. A keze is csak azért pihent a szvettere egyik bolyhos gombján, mert két órával azelőtt kitapogatta, s közben azon gondolkodott, milyen lehet nyuszinak lenni. Most már az sem érdekelte, nyuszifarok-e a gomb, vagy sem, s hogy a keze véletlenül hová tévedt.
Mindent megtanult, amit az ittlétéből megtanulhatott. Megtanulta, hogy nyitva tartsa a szemét mindaddig, amíg pislognia kell, s ha akkor nem pislog, megfájdul a szeme. Ha még ezek után is kimereszti, a fájdalom mind élesebbé és élesebbé válik, s ha továbbra is nyitva tartja, akkor hirtelen megszűnik a fájdalom.
De túl sötét volt, nem tudta, hogy ezek után is lát-e még a szemével.
És megtanulta, hogy ha elég sokáig ül teljesen mozdulatlanul, akkor eleinte az is fáj, aztán egyszer csak nem fáj tovább. Akkor viszont moccanni sem szabad, egy iciri-picirit sem, mert az aztán sokkal jobban fáj, mint bármi más.
A teljes lendülettel pörgő búgócsiga egyenesen állva körbejár. Ha kicsikét lelassul, akkor megdől és imbolyog. Ha nagyon lelassul, akkor ide-oda kacsázik, mint Grenfell őrnagy a koktélpartik végén. És mielőtt végképp megállna, lefekszik, és illegve-billegve ide-oda ütődik. Aztán nem mozdul többé.
Ő is így pörgött abban a boldog időszakban, együtt az ikrekkel. Amikor anya hazajött, odabent nem mozgott többé a búgócsiga, csak állt és billegett. Amikor anya kiparancsolta az ágyból, ő is erősen ingadozott. És aztán elbújt ide, de akkor már az a belső búgócsiga ott hevert felbukva, oldalára dőlve. Nem pörög többé, de nem is akar.
Figyelni kezdte, milyen hosszan tudja visszatartani a lélegzetét. Nem úgy, hogy először vett egy nagy levegőt, inkább apránként, mind lassabban és lassabban szívta tele a tüdejét, s közben kihagyott egy be-t, még jobban lelassított, és aztán kihagyott egy ki-t. A végén odáig vitte, hogy a kihagyások hosszabbak voltak, mint a lélegzetvételek.
A szél meglebbentette a szoknyáját. Csak a mozgást észlelte, azt is messziről, olyasformán, mintha a szél s a lába között vékony párna volna.
Az erőtől elhagyott búgócsiga körbe-körbe forgott, peremével a földet súrolva, lassan, még lassabban, s végül
megállt
...és visszafordult ellenkező irányba, de csak éppen hogy, és nem gyorsan, és
megállt
kicsit visszament; ahhoz, hogy valami forogjon, túl sötét volt, egyébként se látta volna az ember, hogy forog-e, sőt még hallani sem lehetett ekkora sötétségben.
De akárhogyan is, mégiscsak forgott. Át a hasára, aztán a hátára, és a fájdalom összepréselte az orrlyukait, és színültig megtöltötte a gyomrát, mint amikor túl sok szódavizet iszik az ember. Már zihált fájdalmában, így lélegzett, ezzel a zihálással, és e lélegzés eszébe juttatta, hogy kicsoda is ő. Nem akarta, mégis újra átfordult, és akkor mintha apró állatkák futkostak volna az arcán. Erőtlenül viaskodott velük. Nem a képzelete játszott vele; rá kellett jönnie, hogy valóságosak, akár a valóság körülötte. Suttogtak, gügyörésztek. Fel akart ülni, mire a kis állatok a háta mögé futottak, és segítették. A feje előrebillent, s ruhája elején megérezte saját lélegzetének melegét. Az egyik kis állat megcirógatta az arcát, mire ő odakapott, és megfogta.
– Hohó! – mondta az állatka.
Most egy puha, kicsi és erős valami kezdett ficákolni a másik oldalán, majd szorosan hozzábújt. Csupa lágyság volt, csupa elevenség, s azt mondta:
-Hihiii!
Akkor egy-egy karjával átölelte Bonnie-t és Beanie-t, és elsírta
magát.
Az erdőből kilépve rögtön észrevette, mekkorát változott a gazdaság. Mintha az eddigi borús napok után hirtelen kiragyogott volna fölötte a nap. A színek kifényesedtek, a növényekből, a csűrből és a tűzhely felől szálló illatok megtisztultak, kiélesedtek, s a gabona úgy nyújtózott az ég felé, hogy majd kiszakadt a gyökere.
Prodd derék öreg vető-betakarító gépe ott dohogott, csörömpölt a lejtőn. Egyed az erdőszél vonalát követve lépkedett lefelé a dombon, s egyszer csak meglátta. A parlagföldet művelte éppen; úgy látszott, Prodd azt is munkába fogta. A kis traktort rákapcsolta egy többvasú ekére, amelyről egy kivételével minden ekevasat leszerelt. A jobb hátsó kerék túl közel futott a barázdához, beleesett, a föld betemette, amitől a gép leült a hátsó tengelyére, s bal hátsó kereke szabadon forgott. Prodd köveket vert be alája egy csákány nyelével. De nyomban el is dobta, mihelyt meglátta a közeledő Egyedet, s már futott is feléje, s az arca ragyogott. Két kézzel ragadta meg Egyed karját, s kutatva nézett az arcába, mint amikor lassan, a száját is mozgatva olvas egy könyvet az ember.
– Ember, már azt hittem, nem is látlak többé, amilyen hirtelen elmentél!
– Segítséget akarsz – mondta Egyed, a traktorra utalva.
Prodd félreértette a dolgot.
– Hisz nem is tudtad! – lelkendezett. – Csak azért jöttél vissza, hogy lásd, nem kell-e segítened valamiben! Ó, egész jól elboldogulok magam is, hidd el, Egyed. Nem mintha nem fogadnám szívesen. De mostanában kedvem van hozzá. Úgy értem, a munkához.
Egyed odament, és fölemelte a csákányt. A nyelével megdöfködte a köveket a kerék alatt.
– Indulj el – mondta.
– Nahát, ha a mama meglát! – kiáltotta Prodd. – Akárcsak a régi szép időkben. – Beszállt, beindította a traktort. Egyed hátul nekifeszítette a tarkóját, közben erősen markolta is két kézzel, és mihelyt a fogaskerekek egymásba illeszkedtek, fölemelte. A gép a magasba emelkedett, amennyire a hátsó rugók engedték, és még annál is magasabbra. Egyed hátradőlt. A kerék biztos támasztékra talált, a traktor pedig előrezökkent, föl a szilárd talajra.
Prodd kikecmergett a fülkéből, s a földről a törött cserepeket fölszedegető, a széleket egymáshoz illesztő ember ellenállhatatlan és fölösleges ténykedése mintáját követve hátraballagott, és belenézett a gödörbe.
– Régebben mindig azt mondtam – szólt vigyorogva –, hogy fogadok, te valamikor gazdálkodó voltál. De most már tudom. Hidraulikus emelő voltál.
Egyed nem mosolygott. Sohasem szokott mosolyogni. Prodd visszament az ekéhez, s Egyed segítségével visszaküszködte a horgot a traktorra.
– A ló csak összerogyott, s azzal vége is volt – magyarázta közben. – A traktorral semmi baj, de az ilyen baleseteket jó lenne valahogyan elkerülni. A fél életem azzal töltöm, hogy kiásom. Szeretnék másik lovat, de tudod... amíg Jack meg nem érkezik, minden fillért meg kell fogni. Talán azt gondolod, rosszulesik, hogy elvesztettem a lovat. – Fölnézett a házra, és elmosolyodott. – Nekem most semmi nem esik rosszul. Reggeliztél már?
– Igen.
– Azért csak gyere, harapj még valamit. Ismered mamát. Nem bocsátana meg nekünk, ha nem etethetne meg.
Visszamentek a házhoz, és amikor meglátta, mama szorosan magához ölelte Egyedet. Benne volt valami kis feszengő érzés. Fejszére volt szüksége. Ügy gondolta, az összes egyéb dolog már rendeződött.
– Ülj csak le ide, mindjárt hozok neked valami reggelit.
– Megmondtam – nézett nevető arccal az asszony után Prodd. Egyed is megnézte; vaskosabb volt, és boldog, mint macska a tehénistállóban. – Mit csinálsz mostanában, Egyed?
Egyed belenézett a férfi szemébe, valami válasz után kutatva.
– Dolgozom – mondta. – Odafönt – tette hozzá egy kézmozdulat kíséretében.
– Az erdőben?
– Igen.
– Mit csinálsz? – Látva, hogy Egyed vár még valamit, Prodd tovább kérdezősködött: – Elszegődtél? Nem? Hát akkor - csapdával vadászol?
– Csapdával – felelte Egyed, tudva, hogy ennyi elég is lesz.
Evett. Ültő helyéből belátott Jack szobájába. Az ágy meg volt vetve. Új volt az ágy odabent, nem sokkal nagyobb, mint az alkarja, tetőtől talpig halványkék, csupa fodor muszlinba bugyolálva.
Az evés végeztével aztán csak ültek mind az asztal körül, s jó ideig egyikőjük sem szólt. Egyed belenézett Prodd szemébe, s ott azt látta, hogy jó fiú ez, de nemigen való társaságba. A társaság fogalmat nem látta tisztán, .mindössze valami homályos vidámság, holmi beszélgetés- és nevetgélésfoszlányok kavargása képződött meg előtte. Ráismert benne ama számos hiányosságok egyikére, melyeket fölfedezett önmagában – mert inkább hiányosság volt ez, semmint alkalmatlanság. Olyan dolgok tartoztak ide, melyeket nem tud, és soha nem is fog tudni megcsinálni, így aztán elkérte Proddtól a fejszét, és kiment.
– Nem gondolod, hogy haragszik ránk? – kérdezte Proddné asszony, miközben aggodalmas arccal nézett Egyed után.
– Ő? – felélt a kérdésre kérdéssel Prodd. – Ha haragudna, nem jött
volna vissza. Én is tartottam ettől egészen a mai napig. – Az ajtó felé
indult, de visszafordult. – Hallod-e, ugye nem emelsz semmi nehezet?
– Hiszen ti nem is figyeltek – mondta.
Á másikat akarjuk, azt, amelyikben a képek vannak, jött a néma üzenet.
– Kezd elegem lenni belőle – felelte Janie nyűgösen, de azért becsukta von Sacher-Masoch Bundás Vénuszát és letette az asztalra. – Ebben legalább volt valami történet – panaszkodott, útban a könyvespolc felé. A keresett kötet ott volt A puskám, mint a villám és A képes Iván Bloch kötetek között. Levette, és a kezében egyensúlyozva visszament a karszékhez. Bonnie már nem volt a kandallóban, ellenben ott állt a szék mellett. Beanie vele szemben, a túloldalon, ő mindig tudta, mi történik, akárhol volt is. Talán még jobban szerette ezt a könyvet, mint Bonnie.
Janie találomra ütötte fel valahol. Az ikrek lélegzetvisszafojtva, kimeredt szemmel hajoltak előre.
Olvasd.
– Jól van, na – mondta Janie. – „D34556. Függönyzsinór. Dupla behúzással. Két méter húsz centi hosszú. Kukoricasárga, burgundikék, vadászzöld és fehér színekben, 24,68 dollár. Rusztikus stílusú. Stuart vagy Argyll pléd, lásd az ill. Párja 4,92 dollár. D34..."
És újra boldogok voltak.
Boldogok voltak, amióta csak idejöttek, és annak előtte, abban a zaklatott időszakban is. Megtanulták, hogyan kell fölnyitni egy pótkocsis teherautó hátulsó ajtaját, és hogyan kell széna alatt mozdulatlanul feküdni, és Janie le tudta húzni a csipeszeket egy ruhaszárító kötélről, és az ikrek képesek voltak rá, hogy megjelenjenek egy szobában, például éjszaka egy boltban, és ki tudták nyitni belülről az ajtót, ha Janie nem boldogult a zárral, például kampós riglivel vagy egy tolózárral, amit nem elfordítani, hanem betolni kellett. De a legjobb, amit megtanultak, az volt, ahogy az ikrek magukra vonták a Janie-t üldözők figyelmét. Biztosak lehettek benne például, hogy ha a két kislány köveket hajigál az emeleti ablakokból, és a lábuk előtt felbukkanva elgáncsolja őket, és hipp-hopp, a vállukra ülve a nyakukba pisil, akkor képtelének lesznek Janie-t elkapni, aki csak úgy közönségesen iszkol előlük. Hohó.
És mind közül ezzel a házzal voltak a legboldogabbak. Sok-sok mérföldre
volt mindentől és mindenkitől, és ide nem jött soha senki. Egy dombon
állt a nagy ház, de olyan sűrű erdőben, hogy a létezéséről jóformán
nem is lehetett tudni. Az út felőli oldalon nagy magas fal övezte, az
erdő felőli oldalon meg egy nagy magas sövény, melyen csermely futott
keresztül. Bonnie talált rá egy napon, amikor mindnyájan fáradtak
voltak, s valahol az út mentén feküdtek le aludni. Bonnié előbb ébredt,
és egymagában indult felfedezőútra. Megtalálta a sövényt, s addig ment
mellette, mígnem meglátta a házat. Rettentő sok időbe telt, míg találtak
rajta egy olyan nyílást, melyen át Janie is bejuthatott; bezzeg Beanie csak beugrott a patakba, ott, ahol a
víz áttörte a sövényt, s bevitette magát vele. Temérdek könyv volt
a legnagyobbik szobában, s egy csomó ócska takaró, amiket maguk köré
csavarhattak, ha hideg volt. Odalent a sötét, hideg pincehelyiségekben
ráakadtak vagy fél tucat doboznyi zöldségkonzervre meg néhány palack
borra, amiket később sorra összetördöstek, mert az íze ugyan rossz volt,
de remek illatot árasztottak. Odakint a ház mögött volt egy medence,
amelyben sokkal mulatságosabb volt úszkálni, mint a fürdőszobában,
ahol nem voltak ablakok. A bújócskázáshoz rengeteg alkalmas hely
kínálkozott. Még egy olyan kis szoba is volt, melynek falaira
rudakat és láncokat szereltek.
Ha nem sebesül meg, soha nem bukkan rá erre a helyre. Azokban az években, amikor az erdőket járta, olykor vakon bolyongva, soha nem esett ilyen csapdába. Most meg épp átlépett egy buckán, s a következő pillanatban meg már hat méter mélyen volt, egy szederbokorral álcázott, földdel kibélelt veremben. Fél szeme megsérült, és iszonyúan fájta bal könyöke.
Amikor aztán sikerült kivergődnie, alaposabban szemügyre vette a helyet. Egykor talán egy tavacska volt itt e domboldalban, melynek lábánál lepusztulófélben volt a talaj. A kis tónak mára híre sem maradt, csak a mélyedés árulkodott róla a domboldalban, melyet belülről sűrűn benőtt a növényzet, s még annál is sűrűbben kétoldalt, valamint elölről. A bucka, melyen az imént átlépett, a dombból kiemelkedve a mélyedés fölé nyúlt.
Volt idő, amikor Egyednek mit sem számított, emberek közelében van-e vagy sem. Most nem akart mást, mint hogy olyan tudjon lenni, amilyennek magát tudta – tudjon egyedül lenni. Csakhogy a farmon eltöltött nyolc év megváltoztatta az életmódját. Szüksége volt menedékre. És mentől tovább nézte ezt a búvóhelyet, sziklafal mennyezetét, két oldalsó földfalát, annál menedékszerűbbnek látta.
Eleinte csak amolyan kezdetleges műveleteket végzett el rajta. Úgy-ahogy megtisztította a bozóttól, hogy kényelmes fekvése legyen, egy-két bokrot meg azért irtott ki, hogy a szedertövis ne szurkálja agyon, amikor ki-be jár. Aztán esett az eső, csatornát kellett odabent vájnia, hogy a víz ne gyűljön össze, és akkor készítette fölébe azt a hevenyészett zsuptetőt is.
Az idő múlásával azonban mind több figyelmet szentelt a helynek. Újabb bokrokat húzott ki, s addig döngölte a földet, míg az sima padlattá nem vált. Eltakarította a köveket a mélyedés hátsó falából, s eközben fölfedezte, hogy egyes falrészeken kész polcok és kampók várják azt a kevéske holmit, amit el akart raktározni. El-eljárt zsákmányt szerezni a hegy lábánál elterülő gazdaságokba; mindig éjszaka ment, csak nagyon keveset vitt el egy-egy helyről, és ha tehette, ugyanarra a helyre nem tért vissza többé. Hozott répát, krumplit, háromcolos szegeket, szénakötöző zsineget, törött kalapácsot, öntöttvas fazekat. Egyszer talált egy oldal szalonnát – egy vágóhídi teherautóról esett le. Eldugta, s amikor visszament érte, látta, hogy egy hiúz már kikezdte, így jutott arra az elhatározásra, hogy falakat épít, s ezért ment vissza a fejszéért.
Fákat döntött ki, a legnagyobbakat, melyekkel a kidöntés után még el tudott bánni, és felvonszolta őket a domboldalba. Az első három elásásával körbekerítette a padlót, az oldalakra kerülőket pedig beillesztette a sziklába. Talált vörös agyagot, amely tőzegmohával összekeverve rovarálló habarcsot adott, ráadásul a nedvesség nem mállasztotta le. Megépítette a falakat, s készített egy ajtót is. Ablakokkal nem vesződött; mindkét oldalon egyszerűen kihagyott egyméternyi habarcsot hat rönk között, ha pedig zárva akarta tartani, közéjük ékelte az általa nyesett hosszú vesszőket.
Az első tűzhelye indián módra készült, odakint, majdnem a zárt térség közepén. A füst a tetőbe vágott lyukon át távozott. Odafent a magasban kampók álltak ki a sziklarepedésekből; jól érte a füst a rájuk akasztott húst, már ha volt olyan szerencséje, hogy meg tudta szerezni.
Épp a tűzhelyhez keresgélt odakint kőlapokat, amikor egy láthatatlan valami rángatni kezdte. Hátrahőkölt, mint aki megégette magát, visszahátrált egy fához, ahonnan aztán ide-oda szaglászott, mint a sarokba szorított jávorantilop.
Régóta tudatára ébredt már annak, hogy bizonyos belső érzékenységgel rendelkezik a kisgyerekek (számára) haszontalan kommunikációja iránt. Az idők során sokat veszített belőle, s annál érzéketlenebbé vált, minél jobban elsajátította a beszédet.
De most valaki így kiáltott feléje – valaki, aki gyereknek „látszott", pedig nem volt gyerek. És bár gyenge volt az, amit most érzett, a lényegét tekintve elviselhetetlenül ugyanaz volt. Ugyanaz az andalító, ugyanaz a gyámolításra szoruló, igen, csakhogy felidézte benne az ostorcsapás csípését, a megsemmisítő rúgások, a trágár kiabálás rémületét s azt a veszteséget, amelynél nagyobbat nem élt át még soha.
És látni nem lehetett semmit. Lassan ellépett a fától, és visszament a kőlaphoz, melyet félig már kiszabadított a földből. Még vagy félórát küszködött vele, szívósan, mint aki nem is hallja a hívó szót. De kudarcot vallott.
Kiegyenesedett, megrázta magát, s egy álomszerűvé vált világban elindult a hívás felé. Minél messzebbre ért, annál kevésbé tudott ellenállni neki, s annál inkább elmélyült a belőle áradó bűvölet. Már egy órája ment, nem kerülve ki semmit, amit átléphetett, vagy amin átgázolhatott, s végül, mint valami holdkóros, úgy érte el a minden növénytől megtisztított irtást. Ha csak egy kicsit is több tudatosságot engedélyez magának, a konfliktusok olyan pokla gerjed föl benne, amivel egy lépést sem tud továbbmenni. Vakon támolyogva ment egyenesen neki s bele a rőtes sövénybe, mely durván az arcába csapódott, épp a sebesült szeme fölött. Úgy állt ott a sövényhez simulva, belekapaszkodva, míg kitisztult a látása, csak aztán nézett körül, hogy hol is van voltaképpen, s ekkor elfogta a remegés.
Egy másodpercre tisztán és tudatosan felvillant benne a szándék: el erről a szörnyűséges helyről, el innen, és soha vissza nem térni ide! Még ott érezte magán az értelem eme érintését, de már hallotta a patakot, s már,fordult is feléje.
Ahol a patak és a sövény összetalálkozott, a víz alá merült, s a cölöpök lába felé vette az úlját. Igen, a nyílás még megvolt.
Átkukucskált a sövényen, de az ismerős magyal most még sűrűbb volt, mint valaha. Hallani – füllel semmit sem lehetett. De a hívás...
Éppúgy, mint az akkori, ez a kiáltás is éhség volt, és magányosság, és akarás. Csak abban különbözött, hogy mit akart. Azt mondta el szavak nélkül, hogy kicsit meg van riadva, és nagy súly nehezedik rá, és hogy ezt a terhet nagyon is a szívén viseli. Valójában ezt kérdezte: és ezentúl ki vigyáz rám?
Lehet, hogy a hideg víz segített. Egyed agya váratlanul úgy kitisztult, mint még soha. Egy mély lélegzettel lebukott. Amikor megállt, és fölemelte a fejét, már a túloldalon volt. Feszülten figyelt, aztán hasra fordult, csak az orra emelkedett ki a vízből. A könyökén lopakodott előre nagy óvatosan, mígnem kiláthatott a boltozat alól.
A parton egy szakadt gyapjúruhát viselő kislányt látott. Olyan hatévesformát. Határozott vonású, nem gyerekes arca elkínzott volt és rettentően aggodalmas. És ha Egyed azt hitte, kellőképpen óvatos volt, hát nagyon tévedett. A kislány tekintete egyenesen rá szegeződött.
– Bonnie! – kiáltotta éles hangon. p>Semmi sem történt.
Egyed nem mozdult. A kislány továbbra is őt nézte, s az arca továbbra is aggodalmas volt. A férfi két dologra jött rá: hogy legfőképpen ez az aggodalom áradt a kislány hívásából; másrészt, hogy bár a gyerek résen áll, őt mégsem tekinti annyira fontosnak, hogy a gondolatai elterelődjenek.
A férfi életében először érezte a dühnek és a mulatságnak azt az eleven, fűszeres vegyülékét, amit sértődöttségnek neveznek. Ezt valami roppant nagy megkönnyebbüléshullám követte, ahhoz fogható, mint amit akkor erezne az ember, ha negyven év után végre letehetné húszkilós csomagját. Nem is tudta... nem is tudta, mekkora terhet cipel!
És ezzel el is múlt az az újra föltámadt ösztön. Visszamerült a múltba a korbács s az üvöltés, a varázslat s a veszteség – még emlékezett rájuk, de immár újra ott voltak, ahová tartoztak, hogy soha többé ne nyújthassák ki csupasz idegszálaikat a jelenbe, ahol él. Ebben a kiáltásban nem vér és érzelem örvénylett, csak egy éhes kölyök követelődzött cél nélkül.
Lebukott hát, s mint egy hatalmas, ösztövér rák, visszairamodott
a sövény alá. A túlparton kikecmergett a patakból, hátat fordított a
kiáltásnak, és visszatért a dolgához.
Egy apró, négyesztendősforma, meztelen gyerek kuporgott az ajtaja előtt.
Fölpillantott rá, s a szeme – de még a sötét bőrű arca is – mintha rákacsintott volna.
– Hihii! – mondta vidoran.
A férfi lebillentette a követ a válláról, le a földre. A lányka fölé hajolt, szinte fölébe tornyosult, elvéve tőle a világosságot s már-már viharral fenyegetve.
A gyereken azonban nyoma sem volt félelemnek. Már nem is nézett rá, mert egy répát kezdett rágcsálni nagy buzgalommal, körbe-körbe forgatva, mint valami mókus.
Most mintha mozdult volna valami a magasban. A rönkfal szellőzőréséből egy másik répa ereszkedett le. Mihelyt leért a földre, követte egy újabb.
– Hohó!
A férfi lenézett, és már két kislány volt ott.
Egyed e körülmények között csak egy, de igen értékes előny birtokában volt: esze ágában sem volt megkérdőjelezni az épelméjűségét vagy zavaros vitába szállni önmagával e kérdésről. Egyszerűen lehajolt, és fölnyalábolta az egyik gyereket. Ám amikor kiegyenesedett, a gyerek már nem volt ott.
A másik azonban ott volt. Elbűvölő vigyorral épp nekiesett egy újabb répának.
– Mit csinálsz? – kérdezte Egyed. A hangja érdes volt, s oly csikorgó, mint a süketnémáké. Megriasztotta vele a gyereket, aki abbahagyta az evést, és tátott szájjal bámult föl rá. Ez a száj tele volt répaforgáccsal, amitől leginkább égy kitárt ajtajú, jól megrakott kályhára hasonlított.
A férfi térdre ereszkedett. A gyerek szeme összekapcsolódott a szemével, azzal a szemmel, amely egy ízben öngyilkosságra szólított fel valakit, s amely sokszor tett erőszakot ösztönein, akik nem akartak enni adni neki. Most maga sem tudta, miért, de óvatos volt. Haragot, félelmet nem érzett, mindössze azt akarta, hogy a gyerek maradjon veszteg.
Amikor ezzel megvolt, kinyújtotta érte a kezét. A kislány erre hangosan kifújta a levegőt, amitől neki az orra, szeme tele lett nyálas répamorzsával, és eltűnt.
A férfi egész valóját ámulat töltötte el – ami már önmagában is különös volt, hiszen ritkán érdekelte bármi is annyira, hogy elámuljon rajta. Ennél csak az volt a különösebb, hogy az érzés leginkább a tiszteletteljes ámulatra hasonlított.
Fölegyenesedett, s hátát a rönkfalnak vetve fürkészte a kislányok nyomát. Meg is látta őket, amint ott álltak kéz a kézben mozdulatlanul, fölnéztek rá kíváncsi arcocskájukkal, szinte várva, hogy vajon mihez kezd most.
Egyszer, évekkel ezelőtt, futva igyekezett elkapni egy szarvast. Egyszer meg fölnyúlt, hogy egy fa tetejéről madarat szedjen le. Egyszer a folyóban alámerülve vett üldözőbe egy pisztrángot.
Egyszer.
Mert Egyed nem úgy volt megalkotva, hogy olyasmit kergessen, amiről tapasztalatból tudta, hogy nem érheti utol. Most lehajolt, fölvette a kockakövet, aztán félretolta az ajtót bezáró külső rudat, s a vállával benyomult a házba.
A követ beágyazta a tűz mellé, majd parazsat húzott rá. Erre tett néhány fadarabot, fújta, míg föl nem lobbant, akkor fölébe állította a zöldgally állványt, s ráakasztotta a vasfazekat. Az ajtóból mindvégig két kis villogó szemű kobak figyelte a ténykedését. Ő ügyet sem vetett rájuk.
A megnyúzott nyúl ott himbálódzott a magasban, a füstölőlyuk mellé akasztott kampón. Levette, négyfelé tépte, a hátát eltörte, s úgy dobta az egészet a fazékba. Az egyik falmélyedésből krumplit vett elő, meg néhány kősódarabot. A só is belement a fazékba, meg a fejszéje élével kettéhasított krumplik is. Nyúlt a répa után – valaki rájárt a répára.
Sarkon fordult, s összehúzott szemöldökkel nézett , az ajtó felé. A két fej kihátrált a látóteréből. Kintről halk, csipogó kuncogás hallatszott.
Egyed egy óráig hagyta fönt a fazekat a tűzön, közben megfente a fejszét, és seprűt készített magának, olyat, mint amilyen Proddné asszonyé volt. És látogatói lassan, centiméterről centiméterre visszaóvakodtak. Szemük a zubogó fazékra tapadt, s közben szaporán nyeldestek.
De ő csak tette a dolgát, rájuk se nézett. Ha közelebb ment, a gyerekek visszavonulták, de megint ott voltak, mihelyt a szoba túlsó végében akadt dolga; így nyomultak mind beljebb és beljebb. Ha hátráltak is, már nem olyan messzire, s ha előbbre merészkedtek, bátrabban tették – mígnem Egyed alkalmasnak találta a pillanatot, hogy becsapja az ajtót, és meg is tette.
A hirtelen támadt sötétségben felettébb hangosnak tűnt a fazék lassú zümmögése s a lángok halk sziszegése. Más hang nem is hallatszott. Egyed ott állt, hátát az ajtónak vetve, a szemét szorosan becsukva, hogy minél gyorsabban szokjá a sötétséget. Amikor aztán kinyitotta, elég volt a réseken csíkokban áttörő kinti fény s a tűz világa, hogy mindent lásson a szobában.
A kislányok eltűntek.
Fölrakta a belső rudat az ajtóra, és lassan körbejárta a szobát. Semmi.
Óvatosan megnyitotta, majd hirtelen szélesre tárta az ajtót. Nem voltak odakint sem.
Vállat vont. Elbiggyesztette az alsó ajkát, s csak azt kívánta, bár több répája lett volna. Félrehúzta a fazekat, hogy lehűljön, s ehessen, de addig is befejezte a fejsze élezését.
Aztán evett. Már az étkezést befejező ujjnyalogatásnál tartott, amikor erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, ami annyira váratlanul érte, hogy valósággal ugrott egyet ültében.
Az a gyapjúruhás kislány állt az ajtóban. A haja simára fésülve, az arca tisztára mosva. Nagy büszkén tartott a kezében egy tárgyat, amely kézitáskának látszott, de amelyről a második pillantásra kiderült, hogy tikfából készült cigarettásdoboz.
– Jó estét – mondta a kislány. – Erre jártam, gondoltam, meglátogatlak. Ez a házad?
Egyed számára teljességgel felfoghatatlan volt, hogy bizonyos boszorkányok valaha így is koldulhattak ennivalót, így aztán továbbra is csak az ujjait nyalogatta, ámbár a szemét le nem vette volna a gyerek arcáról. A lány mögött, az ajtófélfa mögül kikukucskálva, egyszer csak felbukkant két korábbi látogatójának a feje is.
A lánynak előbb az orra, majd a szeme is rátalált a fazékra. Sóváran legeltette rajta a tekintetét. Hirtelenjében még ásított is.
– Bocsánat – szólt illedelmesen. Felnyitotta a cigarettásdoboz tetejét, kihúzott belőle egy fehér holmit, amit rögtön össze is hajtogatott, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy ne derüljön ki: egy nagyméretű férfizoknival paskolja meg a száját.
Egyed kinyúlt egy darab fa után, gondosan a tűzre tette, és újra leült. A lány beljebb lépett. A másik kettő is beiramodott, s most ott álltak, kétoldalt az ajtóban, akár az ólomkatonák. Az arcuk csupa izgalom, de ezúttal fel voltak öltözve. Az egyiken pamutból készült hosszú szárú női nadrág, az a fajta, amit azóta nem lehet látni, amióta az autóknál áttértek a kézikapcsolásos indításra. Fölért egészen a hónaljáig, s az övszalagba vágott lyukakba fűzött bolyhos zsinór két vége szolgált vállpántul. A másikon vastag pamuting vagy legalábbis annak felső harmada, mely szegetlenül, kirojtosodott szélben végződött a bokájánál.
A fehér gyerek, pontosan olyan arccal, ahogy egy hölgy vonulna a szoba túlsó végében lévő bonbonosdobozhoz, becserkészte a fazekat, s eközben halvány mosolyt küldött Egyed felé, s félig leeresztett szemhéjjal, hüvelyk- és mutatóujját lefelé fordítva, halkan megkérdezte:
– Szabad?
Egyed kinyújtotta egyik hosszú lábát, beakasztotta a fazék fülébe, s így elhalászva a lány elől, a kezébe vette azt. A lánnyal átellenben lerakta a padlóra, s csak ezután nézett rá faarccal.
– Kicsinyes, zsugori szemétláda vagy – közölte vele a gyerek.
Egyedet ez is tökéletesen hidegen hagyta. Az ilyen megjegyzések értelmüket vesztették, még mielőtt megtanulta volna, hogy tudomásul vegye, amit az emberek mondanak. Azóta meg nem volt kitéve efféléknek. Most üres arccal bámult a kislányra, és közelebb húzta magához a fazekat.
A gyerek szeme résre szűkült, arca kipirult. Váratlanul sírva fakadt.
– Kérlek – mondta –, éhes vagyok. Éhesek vagyunk. Minden elfogyott, ami a dobozokban volt. – A hangja cserbenhagyta, már csak suttogni tudott. – Kérlek – suttogta –, kérlek!
Egyed kőkemény arccal nézett rá. A lány végül bátortalanul lépett egyet feléje. A férfi az ölébe emelte s gyanakvón magához ölelte a fazekat. A lány ekkor elkiáltotta magát:
– Hát nem is kellene a te vacak... – de ekkor elcsuklott a hangja. Megfordult, s az ajtóhoz ment. A másik kettő kutatva nézett az arcába. Lerítt róluk a néma csalódottság; szavakkal sem küldhették volna több szemrehányást a fehér kislánynak. Hiszen az ő tiszte volt kettejük eltartása, s lám, cserbenhagyta őket – ezt hozta könyörtelenül a lány tudomására a kicsik arckifejezése.
A férfi ott ült, ölében a meleg fazékkal, s a nyitott ajtón át kinézett a sűrűsödő éjszakába. És ekkor hívatlanul-váratlanul egy kép jelent meg előtte: Proddné asszony, kezében egy gőzölgő tálon sült sonka, körülötte narancssárga pillantású, hibátlan szépségű tojások, s az asszony épp azt mondja: „Most pedig tüstént ülj le, s egyél pár falatot reggelire." És ekkor valami érzelemféle – melynek meghatározására nem volt berendezkedve – kúszott fel lassan a hasi idegközpontjából, és megszorongatta a torkát.
Felhorkant, belenyúlt a fazékba, kihalászott egy fél krumplit, s már nyitotta is a száját, hogy bekapja. A keze azonban nem engedelmeskedett. Lehajtotta a fejét, nézte a krumplit, mintha nem ismerne rá, vagy nem tudná, mire való.
Újból horkantott egyet, visszadobta a krumplit a fazékba, azt lecsapta a földre, és felugrott. Kezét kétoldalt megtámasztotta az ajtó mellett, s elkiáltotta magát színtelen, kopogós bádoghangján:
– Várj!
Egyed a kaptatón fölfelé haladva mind közelebb ért a házhoz. Prodd a tornácon üldögélt, a csúszdán, melyen már nem csúsztathattak le semmit, mert az egyik talplánc elszakadt. A szemét ugyan nem csukta be, ámbár inkább csukva volt, mint nyitva.
– Aggyisten – mondta Egyed.
Prodd megmoccant, belebámult Egyed arcába, de nem adta jelét, hogy fölismerte volna. Tekintete lesiklott róla, kiegyenesedett ültében, majd céltalanul végigtapogatta a mellét, megtalálta a nadrágtartója egyik pántját, meghúzta, aztán egy csattanással visszaengedte. Zavart kifejezés vonult át az arcán, majd eltűnt róla. Megint fölnézett Egyedre, aki érezte, hogyan tér vissza lassanként az öntudat a gazdába, valahogy úgy, ahogy a kávé szivárog fölfelé a kockacukorban.
– Nahát, Egyed, fiam! – szólt Prodd. A régi szavak voltak, csak a színük emlékeztetett a törött szénavillára. Sugárzó arccal állt föl, Egyed elé lépett, már emelte az öklét, hogy belebokszoljon Egyed karjába, de addigra elfelejtette, mit akart. Az ököl még ott lebegett egy pillanatig, aztán tehetetlenül lehanyatlott.
– Le kéne törni a kukoricát – mondta Egyed.
– Igen, igen, tudom – felelte, vagy inkább sóhajtotta Prodd. – Majd megcsinálom. Elboldogulok vele valahogy, így vagy úgy, de a fagyig végzek vele. Nem mulasztottam el még egy fejést se – tette hozzá halovány büszkeséggel.
Egyed benézett az ajtó négyszögén, s életében először piszoktól ragadó edényeket és hatalmas legyeket látott a konyhában.
– A baba... – derengett föl benne.
– Ó, igen. Derék kis fickó, akárcsak mi... – Láthatóan megint elfelejtette. A szavak lelassultak s ott lebegtek a levegőben, mint az imént az ökle. – Mama! – rikkantotta hirtelen – Készíts a fiúnak harapnivalót! – Aztán zavartan fordult Egyedhez. – Amoda van – mondta, s mutatta az irányt. – Ha elég nagyot kiáltasz, talán meghallja. Talán.
Egyed arrafelé nézett, amerre Prodd mutatta, de nem látott semmit. Elkapta Prodd tekintetét, s egy villanásnyi időre belemélyedt. Még mielőtt olyan közel jutott volna, hogy be tudja azonosítani, amit ott talált, a puszta természetétől hevesen visszahőkölt. El is fordult nyomban.
– Visszahoztam a fejszét – mondta.
– Ó, nagyon helyes. Meg is tarthattad volna.
– Van már nekem is. Akarja, hogy behordjam a kukoricát?
Prodd ködös tekintettel bámult ki, a kukoricaföld felé.
– Soha még egy fejést se mulasztottam el – mondta. Egyed otthagyta, s kiment az istállóba sarlóért.
Látta, hogy a tehén megdöglött. Kiment a kukoricásba, s munkához látott. Később észrevette, hogy Prodd is ott van a sorban, ő is dolgozik, méghozzá kéményen.
Jócskán elmúlt dél, már majdnem mind letörték a kukoricát, amikor Prodd eltűnt a házban. Húsz perc múlva jött elő, kezében korsóval meg egy tálca szendviccsel. A száraz kenyér közt sózott marhahús volt, Egyed emlékezete szerint azokból a konzervekből, melyeket Proddné asszony a gyakorlatilag érintetlen „vésztartalék" polcon tárolt. A korsóban meleg limonádé volt, valamint döglött legyek. Egyed nem kérdezett semmit. A lóitató széíére kuporodtak, úgy ettek.
Később Egyed kiment a parlagföldre, s kiásta a teherautót. Prodd is kiért még idejében, hogy kivezesse. A nap hátralévő részét a vetésnek szentelték: Egyed töltötte a vetőgépet, s négyszer segített kiszabadítani a teherautót a maga ásta csapdákból. Amikor mindezzel megvoltak, behívta Proddot az istállóba, ahol aztán kerített egy kötelet a döglött tehén nyakába, s elvontatták az erdő szélére, amilyen közel csak mehettek a teherautóval. Amikor a végén bevitték az autót éjszakára, Prodd azt mondta:
– Azért csak hiányzik az a ló.
– Hiszen azt mondta, egyáltalán nem hiányzik – emlékeztette Egyed tapintatlanul.
– Most hiányzott. – Prodd magába fordult, s mosolyogva merengett a múlton. – Igen, engem a világon semmi sem zavart, tudod, hogy miért... – Egyedhez fordult, s mosolyogva folytatta: – Menjünk vissza a házba. – Visszafelé egész úton mosolygott.
Átvágtak a konyhán. A helyzet még rosszabb volt, mint kívülről látszott, még az óra is megállt. Prodd mosolyogva nyitotta ki Jack szobája ajtaját, s mosolyogva mondta:
– Nézz be, fiam. Menj csak be, és nézd meg.
Egyed bement, és belenézett a bölcsőbe. A muszlin szakadt volt, a világoskék pamutholmi nedves és büdös. A baba szeme olyan volt, mint a kárpitosszeg, a bőre pedig mustársárga. Koponyájára simuló haja mint a rövid, kékesfekete lószőr, és hangosan vette a levegőt.
Egyednek arcizma se rezdült. Elfordult, aztán csak állt a konyhában, nézte a csíkos pamutfüggöny egyik szárnyát, azt, amelyik a konyha padlóján hevert.
Prodd mosolyogva lépett ki Jack szobájából, s becsukta az ajtót.
– Tudod, az a szerencse, hogy ő nem Jack – mondta mosolyogva. – Mamának el kellett mennie, hogy megkeresse Jacket, igen, azt hiszem, így történt. Alább ő nem adhatja, nem lenne boldog; hát ezt te is tudhatod a magad esetéből. – A szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Azt ott, odabent, a doktor mongol idiótának mondja. Hagyni kell úgy, ahogy van, megnő vagy háromszorosára, és aztán úgy is marad vagy harminc évig. Ha elvinnék valami városi specialistához kezelésre, még akár tízes méretűre is megnőne. Legalábbis a doktor így mondta – mesélte tovább mosolyogva. Most meg már nem áshatom el a földbe, nem igaz? Pedig tetszene a mamának, ha azt vesszük, hogy szerette a virágokat meg mindenfélét.
Túl sok volt a szó, némelyiket nehéz volt kihallani a széles és merev mosoly mögül. Egyed Prodd szemére szegezte a tekintetét.
Ki is találta pontosan, hogy mit akar Prodd – pedig ő maga nem is tudott róla. És sorra megtette ezeket.
Amikor végzett, Prodd-dal közösen kitakarították a konyhát, majd fogták a bölcsőt és elégették, csakúgy, mint a fehérneműsszekrényben fölhalmozott, régi lepedőkből nagy gonddal varrt pelenkákat és az új, zománcos, ovális fürdetőtálat, a celluloidcsörgőt, a kék nemezcipőcskéket a fehér bojtokkal, úgy, ahogy volt, áttetsző celofándobozában. Prodd vidáman integetett utána a verandáról.
– Csak várj, míg mama visszajön, úgy degeszre töm majd kukoricamáiéval, hogy a füled is kettéáll tőle!
– Szegeld meg az istállóajtót! – kiáltotta oda neki, érdes hangon Egyed. – Majd még jövök!
Fölbaktatott terhével a dombra, majd be az erdőbe. Zsibbadtan küszködött olyasféle gondolatokkal, melyek nem tudtak szavakká, képekké válni. A gyerekekről s rögtön utána Proddékról. Mert a Prodd házaspár, most már tudta, valami mássá változott azáltal, hogy őt befogadta. És ő egymagában szintén volt valami, ami más lett azután, hogy befogadta azokat a gyerekeket. Ma nem is kellett volna visszamennie Proddékhoz – de ebben a mostani állapotában meg kellett tennie. És ha úgy adódik, újból vissza fog menni.
Egyedül. Az egyedülálló Egyed egyedül van. Prodd most egyedül volt, és Janie is egyedül volt, és az ikrek, nos, ők ugyan ott voltak egymásnak, de azért csak olyanok voltak, mint egy egymagában élő tudathasadásos ember. Ami pedig őt, Egyedet illeti, ő továbbra is egyedül volt, s ezen a gyerekek ottléte sem változtatott.
Talán Prodd meg a felesége nem voltak egyedül. Erről ő nem tudhatott meg semmit. De sehol a világon nem akadt semmi, ami Egyedhez hasonlított volna, csak az, ami itt volt belül, őbenne. Tudod-e, hogy az egész világ kivetette Egyedet? Még a Prodd házaspár is, amikor arra került a sor. Janie-t is eltaszították, meg Janie szerint az ikreket is.
Hát, gondolta Egyed, ez, ha mulatságos módon is, de segít, hogy
ráébredj, egyedül vagy.
– Mi az? – ugrott föl Janie. – Mit hoztál?
Egyed óvatosan letette a padlóra. Akkor már az ikrek is ott álltak, két oldalról közrefogva a csomagot.
– Egy kisbaba – mondta Janie. Fölnézett Egyedre. Egy kisbaba?
Egyed bólintott. Janié újra megnézte.
– A legrondább kisbaba, amit életemben láttam.
– Ezzel most ne törődj – mondta Egyed. – Adj neki valamit enni.
– Mit?
– Nem tudom – válaszolta Egyed. – Te is majdnem kisbaba vagy. Tudnod kell.
– Honnan hoztad?
– Odaát egy gazdaságból.
– Emberrabló vagy – jelentette ki Janie. – Tudsz róla?
– Mi az, hogy emberrabló?
– Olyasvalaki, aki kisbabákat lop. Ha megtudják, idejön a rendőr, lelő téged, és beültet a villamosszékbe.
– Jó – mondta Egyed megkönnyebbülten –, mert nem fogják megtudni. Csak ő tud róla, de elintéztem, hogy elfelejtse. Ő az apja. A mamája meghalt, de ő erről nem tud. Azt hiszi, a felesége visszament Keletre. Egyre csak őt várja. Szóval etesd meg.
Levette a kiskabátját. A gyerekek túl meleget csináltak idebent. A baba mozdulatlanul, hangosan lélegezve feküdt, homályos gombszeme nyitva volt. Janie ott állt a tűznél, s töprengve nézte a fazekat. Végül belemerítette a merőkanalat, s levest csurgatott egy konzervdobozba.
– Tej – mondta e ténykedése közben. – Tejet kell lopkodnod neki, Egyed. A kisbabák még a macskáknál is több tejet esznek.
– Jól van – felelte Egyed.
Az ikrek kétfelé kancsalítva figyelték, hogyan löttyinti bele Janie a levest a baba közönyös szájába.
– Eszik valamennyit – közölte Janie derűlátóan.
– Talán a fülén keresztül – jegyezte meg Egyed minden humor nélkül, pusztán a látottakra alapozva.
Janie az ingénél fogva félig ülő helyzetbe húzta a babát. Ettől aztán inkább a nyakába folyt, mint a fülébe, de azért kétségtelenül maradt valami a szájában is.
– Ó, talán nekem sikerül! – kiáltott fel hirtelen Janie, mintha válaszolna valamire. Az ikrek kuncogva ugrándoztak le-föl. Janie kicsit elhúzta a baba szájától a bádogdobozt, és összehúzta a szemét. A baba nyomban fulladozni kezdett, és felköhögte a már lenyelt levest.
– Még nem jó, de majd megtanulom – jegyezte meg Janie. Félóráig
egyfolytában próbálkozott. A kisbaba végül elaludt.
– Mi folyik ott?
A kislány odanézett, és azt mondta:
– Beszélget velük.
Egyed elgondolkodott.
– Ezt én is tudtam régebben. Értettem a kisbabákat,
– Bonnie azt mondja, ezt tudja minden kisbaba, és te is voltál kisbaba, nem? Én ha tudtam is, elfelejtettem – tette hozzá. – Csak az ikreknél nem.
– Úgy értem – küszködött Egyed a szavakkal –, hogy amikor felnőtt voltam, értettem a kisbabákat.
– Akkor biztosan idióta voltál – szögezte le Janie határozottan. – Az idióták nem értik az embereket, ellenben értik a kisbabákat. Widdecombe úrnak, annak az embernek, akinél az ikrek éltek, egyszer volt egy idióta barátnője, ezt Bonnie-tól tudom.
– Állítólag Baba is valamilyen idióta – mondta Egyed.
– Igen, Beanie szerint egy másik fajta. Olyan, mint egy összeadógép.
– Mi az az összeadógép?
Janie túltett azon a határtalan türelmességen, amit az óvónője szokott színlelni.
– Az egy olyan tárgy, amelynek csak meg kell nyomnod a gombjait, és megadja neked a helyes választ.
Egyed csak ingatta a fejét.
– Tegyük fel – próbálkozott tovább Janie –, hogy van három cented meg négy cented meg öt cented még hét cented meg nyolc cented – mennyid van összesen?
Egyed reménytelen mozdulattal vonta fel a vállát.
– Na látod, ha van összeadógéped, akkor csak megnyomsz egy gombot, amire kettes van írva, meg egy másikat, amire hármas, meg az összes többinek megfelelő gombot, aztán meghúzol egy kart, és a gép megmondja neked, hogy mennyid van összesen. És mindig jót mond.
Egyed az egészet szépen elrendezte magában, aztán bólintott. Majd intett a Baba bölcsőjéül szolgáló narancsosrekesz felé meg az ikrek felé, akik szinte megbabonázva bámultak le Babára.
– Nincs is gombja, amit meg lehetne nyomni.
– Ez csak olyan képes beszéd volt – jelentette ki Janie fensőbbségesen. – Teszem fel, mondasz neki valamit, és aztán mondasz neki valami mást. Ő összerakja a két valamit, és aztán közli veled, hogy mi jött ki belőlük, pontosan úgy, ahogy az összeadógép csinálja a kettővel meg a...
– Jól van, de mik legyenek azok a valamik?
– Akármik. – A kislány összehúzott szemmel nézett rá. – Azért te is elég buta vagy, Egyed. Minden apróságot négyszer kell elmondanom neked. Figyelj, ha meg akarsz tudni valamit, mondd el nekem, én majd elmondom Babának, ő megkeresi a választ rá, elmondja az ikreknek, ők elmondják nekem, és én elmondom neked; na halljuk, mit akarsz tudni?
Egyed belebámult a tűzbe.
– Nem tudok semmiről, amit tudni akarnék.
– Hát azért biztos, hogy eszedbe jutott már egy csomó hülyeség, amit meg akartál kérdezni tőlem.
Egyed csak ült és gondolkodott, nem sértődött meg. Janie egy régi sebet piszkált a térdén, körös-körül zárójel alakú nyomokat hagyva benne a körmével.
– Mondjuk, van egy teherautóm – szólalt meg Egyed félóra múlva. – Mindig beragad a mezőn, feltépi még a földet is. Mondjuk, megcsinálnám olyanra, hogy többet ne akadjon el. Baba meg tud mondani nekem egy ilyen dolgot?
– Persze, már mondtam! – csattant föl Janie. Megfordult, s ránézett Babára, aki most is csak feküdt, mint mindig, s tompa tekintettel bámult fölfelé. Eltelt egy perc, s akkor a kislány az ikrekre nézett.
– Nem tudja, mi az a teherautó. Ha valamit kérdezni akarsz tőle, el kell magyaráznod minden részletet, hogy össze tudja rakni őket.
– Te viszont tudod, mi az a teherautó – felelte Egyed –, meg azt is, mit jelent az, hogy puha föld, és mi az, hogy beleragadni. Mondd el neki.
– Jól van, na – mondta Janie.
Újból végigcsinálta a gyakorlatot, leadta Babának, s fölvette az ikrektől. Végül elnevette magát.
– Azt mondja, máskor ne autózz a földeken, akkor majd nem ragadsz bele. Erre magad is rájöhettél volna, te fafej!
– És ha, tegyük fel, ott kell használnod az autót, akkor mi van? – makacskodott Egyed.
– Azt hiszed, egész éjszaka hülye kérdésekkel fogom nyaggatni?
– Jó. Szóval mégsem tud úgy válaszolni, ahogy állítottad.
– De tud! – Most, hogy kétségbe vonták a szavát, Janie elszántan látott neki a feladat végrehajtásának. A következő válasz így hangzott: – Szerelj föl rá hatalmas, széles kerekeket.
– És ha nincs rá pénzed, se időd, se megfelelő szerszámod?
– Akkor csináld úgy, hogy ott legyen igazán súlyos, ahol a föld kemény, s ott igazán könnyű, ahol puha, a kettő között meg nem számít.
Janie közel állt hozzá, hogy megtagadja a közreműködést, amikor Egyed mindenáron meg akarta tudni, hogy kell ezt megcsinálni a gyakorlatban, s majd szétvetette a türelmetlenség, amikor a férfi nem elégedett meg annyival, hogy köveket rakodjon ki-be az autóba. Janie felpanaszolta, hogy nem elég ez a hülyeség, de ráadásul Baba minden egyes betáplált adatot egyeztet minden korábban már betáplált adattal, és ezek után korrekt, ám senki által nem kért válaszokat ad, melyekben minden összetevőt – úgymint gumik, súly, leves, madárfészkek, babák, puha sár, kerékátmérők, szalma és a többi – figyelembe vett. Egyed konokul ragaszkodott az alapkérdéséhez, és aznap akkor jutottak végképp zsákutcába, amikor kiderült, hogy van megoldás, de nem közölhető, hacsak nem olyan tényekkel, melyeknek Egyed vagy Janie nincs birtokában. Janie azt mondta, ő úgy hallotta, mintha rádiócsövekről lett volna szó, mire Egyed a rákövetkező éjszakán behatolt egy rádiószerelő műhelybe, ahonnan ellopott egy egész ölrevaló szakirodalmat. Rendíthetetlenül, megállíthatatlanul nyomult előre, mígnem Janie feladta az ellenállást, mert sem ehhez, sem a kutatáshoz nem maradt több energiája. Napokig bújta az elemi elektromosságról és a rádióról szóló szövegeket, melyek ugyan neki semmit sem mondtak, Baba viszont szemmel láthatólag gyorsabban szívta őket magába, mintsem a kislány végezhetett volna tanulmányozásukkal.
És végül meglelték a pontos leírásokat: olyasmi volt ez, amit Egyed maga is el tudott készíteni, amiben a lényeg csak egy kis fogantyú volt, amit ha az ember megnyomott, a teherautó nehezebbé vált, ha meg meghúzta, akkor könnyebbé; és egy hasonlóképpen egyszerű tartozékkal növelni lehetett az első kerekek erejét – Baba szerint ez volt a dolog sine qua nonja.
Egyed tehát e félbarlang-félkunyhóban, melyben középen füstölgött a tűz, s a felfelé irányuló légáramban lassan forgott rajta a hús, két
néma kiskölyök, egy mongoloid csecsemő s egy éles nyelvű gyerek (aki
látszólag megvetette, ám cserben sosem hagyta) segítségével elkészítette
az eszközt. Nem mintha maga a dolog különösebben érdekelte volna, vagy
az alapelvek megértésére vágyott volna (amelyek most és a jövőben mindig
is meghaladják a felfogóképességét), hanem egyszerűen csak azért mert egy öregember – aki megtanította
valami megnevezhetetlenre – megtébolyult a gyásztól, de dolgoznia
kellett, s nem tudott magának lovat vásárolni.
A teherautó ott vesztegelt a mezőn. Egyed letekerte a nyakából s a válláról a szerkezetet, s hozzálátott, hogy a Babából kiszedett utasítások pontos betartásával beszerelje. Nem sok tennivalója volt. Vékony huzalt tekert kétszeresen kívül, a kuplungház köré, s az elülső rugókengyeleken át a sarukhoz vezette, úgy, hogy a kis kefék érintsék az első kerekek belsejét; ez volt az elsőkerék-meghajtás. Ezután következett a kis doboz a négy ezüstözött kábelével, melyeta kormányrúdhoz erősített, a kábelek pedig elvezettek az alváz négy sarkához.
Akkor beszállt, s maga felé húzta a fogantyút. Az alváz csikorgóit, s a teherautó mintha lábujjhegyre emelkedett volna. Aztán előrenyomta a fogantyút. A teherautó úgy lehuppantotta első tengelyét és differenciálművét a szilárd talajra, hogy Egyednek még a feje is beleremegett. Ámulva nézte a kis dobozt meg a fogantyút, amit aztán visszaállított üres helyzetbe. Gondosan végignézte a műszerfalat, az autó saját műszereit: a pedálokat, a karokat, a rudakat, a gombokat. Felsóhajtott.
Szerette volna, ha legalább annyi esze van, amivel elvezethet egy teherautót.
Kiszállt, és fölbaktatott a dombra, a házhoz, hogy fölkeltse Proddot. Az öreg nem volt ott. A könnyű szélben szabadon lengett a konyhaajtó, kitört üvege ott hevert cserepekben a verandán. A mosogató alatt sárból készült darázsfészkeket látott. A levegőben érezni lehetett a mocskos kiszáradt padlódeszkák, a penész és az áporodott izzadság szagát. Amúgy viszonylag rend volt, nagyjából olyan, mint amikor ő és Prodd kitakarítottak a legutóbbi ittjártakor. A darázsfészkektől eltekintve csak egy új dolog volt, egy papírlap, melyet a négy sarkánál fogva kiszögeztek a falra. Telis-tele volt írva. Egyed, amilyen óvatosan csak tudta, levette, a konyhaasztalon kisimítgatta s kétszer is megforgatta. Aztán összehajtotta és zsebre tette. Akkor újra felsóhajtott.
Szerette volna, ha van annyi esze, hogy megtanulhatna olvasni.
Úgy hagyta el a házat, hogy vissza se nézett, csak bevette magát az erdőbe. Soha többé nem tért vissza. A teherautó meg ott maradt kint, lassan tönkrement a napon, egyre kevésbé bírt ellenállni a rozsdának, így esett szét apránként darabjaira a fényes, erős, idegen ezüstkábelek körül. Az atomos kötési energia lassú felszabadulása által fáradhatatlanul táplált szerkezet a szárny nélküli repülés gyakorlati megvalósítását jelentette, a szállítás, az anyagkezelés és a bolygóközi utazás új korszakának egyszerű kulcsát. A készítője egy féleszű volt; ő is csak azért szerelte föl a maga ostoba feje szerint, hogy pótoljon vele valami göthös lovat... aztán ott is hagyta, amint tompa agya megfeledkezett róla... a Föld első antigravitációs generátoráról!
A féleszű!
Hitte, hogy Prodd jelentette számára az egyetlen kapcsolatot önmagán kívül bármihez, és hogy a gyerekek csupán együtt tanyáztak vele az emberi nem peremének salakdombján. Prodd elvesztése – mert rendíthetetlen bizonyossággal tudta, hogy többé nem látja viszont az öregembert – azt jelentette, hogy magát az életet veszítette el. Vagy legalábbis mindazt, ami tudatos volt, amit irányítani lehetett, amiben része volt az együttműködésnek; mindazt, ami fölötte s túl volt azon, amit egy élő növény megtehet.
– Kérdezd meg Babát, mi az, hogy barát.
– Azt mondja, az, aki akkor is szeret téged, ha a kedvére való vagy, meg akkor is, ha nem.
De hiszen Prodd meg a felesége oly sok év után rögtön megszabadultak tőle, mihelyt az útjukban volt, s ez azt jelentette, hogy minden további nélkül megtették volna az első évben, a másodikban, az ötödikben egész idő alatt bármikor. Az ember nem tekintheti magát valami, valaki részének, ha az úgy gondolja, hogy ezt megteheti az emberrel. De hát barátok voltak... talán csak átmenetileg nem volt a kedvükre való, és mindvégig szerették őt.
– Kérdezd meg Babát, lehetsz-e igazán része annak, akit szeretsz.
– Azt mondja, csak ha szereted magadat.
Számára már évek óta a fix pont, a célpont az a dolog volt, ami ott történt vele a medence szélén. Ez volt az, amit meg kellett értenie. Ha azt megérti, akkor mindent megért. Mert egy másodpercre ott volt az a másik, és ott volt ő, meg köztük a folyó, őrök nélkül, korlátok nélkül – botlató nyelv nélkül, félreérthető gondolatok nélkül, semmi, semmi a világon, csak az az összeolvadás.
Mi volt ő akkor? Hogy is mondta Janie?
Idióta. Egy idióta.
Az idióta, mondta Janie, olyan felnőtt, aki csak a kisbabák néma beszédét érti. De akkor mi volt az a lény, akivel azon a rettenetes napon úgy össze tudott olvadni?
– Kérdezd meg Babát, micsoda az a felnőtt, aki beszélni tud úgy, mint a kisbabák.
– Azt mondja, az egy ártatlan.
Ő tehát egy idióta volt, aki megértette a néma suttogást, a lány pedig egy ártatlan, aki felnőtt létére tudott így beszélni.
– Kérdezd meg Babát, mi történik, ha egy idióta meg egy ártatlan közel kerülnek egymáshoz.
– Azt mondja, hogy ha meg is tudják érinteni egymást, akkor az ártatlan nem lesz többé ártatlan, az idióta pedig nem lesz többé idióta.
Akkor arra gondolt, a világon nincs gyönyörűbb, mint egy ártatlan. De nyomban fel is tette magának a kérdést: mi olyan gyönyörű egy ártatlanban? És a válasz majdnem olyan gyorsan megérkezett, mintha Baba adta volna: valójában a várakozás gyönyörű. A várakozás, hogy legyen vége az ártatlanságnak. És egy féleszű is várja, hogy vége szakadjon idiótaságának, ám ő eközben megmarad csúnyának, így a találkozás kinek-kinek a véget jelenti, és cserében összeolvadhatnak.
Egyed ekkor valami nagy-nagy örömet érzett valahol mélyen, legbelül. Mert ha ez igaz volt, akkor ő nemhogy tönkretett volna valamit, hanem inkább létrehozott... és amikor elvesztette, joggal érzett fájdalmat a veszteség fölött. Amikor Proddékat veszítette el, a fájdalom nem érte meg.
Mit csinálok? Mit csinálok? – kérdezte magától feldúltan. – így próbálok újból és újból rájönni, hogy ki vagyok, hogy hová tartozom... Vajon ez is a kivetettséghez tartozik, a szörnyléthez, a mássághoz?
– Kérdezd meg Babát, miféle emberek kutatják folyton, hogy kik ők, és hová tartoznak.
– Azt mondja, mindenfélék.
– És én akkor miféle vagyok? – suttogta Egyed.
– Miféle? – üvöltötte egy kerek perccel később.
– Fogd már be egy kicsit. Nem tudja magát kifejezni... aha... Na, megvan. Azt mondja, ő az agy, aki kiszámítja a dolgokat, én vagyok a test, az ikrek a kar és a láb, és te vagy a fej. Azt mondja, az „én" mindnyájunkat jelenti.
– Tartozom. Tartozom valahova. A részed vagyok, meg a te részed, meg a tiétek.
– A fej vagy, te hülye.
Egyed úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a melléből. Egyenként végignézett mindnyájukon: a behajlítható és kinyújtható karokon, a törődést, gyógyítást igénylő testen, az agytalan, de tévedhetetlen számítógépen – és az egészet irányítani hivatott fejen.
– És felnövünk, Baba! Még csak most születtünk!
– Azt mondja, nem a te életedben. Azt mondja, egy ilyen fejjel nem. Gyakorlatilag bármit megtehetünk, de nem fogunk. Azt mondja, megvagyunk, az igaz, csak ami vagyunk, az féleszű.
Egyszóval így ismerkedett meg magával Egyed; és mint az a maroknyi
ember, aki már megtette ezt korábban, e csúcson ő is rátalált ama hegy robusztus lábára.
Baba három
Végre alaposabban megnéztem ezt a Sternt. Egyáltalán nem volt
öreg. Fölnézett az íróasztaláról, végigfuttatta rajtam a tekintetét,
és megfogott egy ceruzát.
– Ülj oda, fiacskám.
De én ott álltam egészen addig, míg újra fölnézett. Akkor megkérdeztem:
– Mondja, mit mond akkor, ha egy törpe sétál be az ajtón? Ülj oda, Tökmag?
Letette a ceruzát, és fölállt. Elmosolyodott. A mosolya éppoly szúrós és villanó volt, mint a tekintete.
– Hibáztam – mondta –, de honnan tudhattam volna, hogy nem szereted, ha fiacskámnak szólítalak?
így már jobb volt, de a haragom még nem párolgott el.
– Tizenöt éves vagyok, persze hogy nem szeretem. Nem kell az orrom alá dörgölnie.
Újra elmosolyodott, s azt felelte, oké. Én meg leültem.
– Hogy hívnak?
– Gerardnak.
– Ez vezeték- vagy keresztnév?
– Mindkettő.
– Igazat beszélsz?
– Nem – válaszoltam. – És né kérdezze meg, hogy hol lakom.
Letette a ceruzáját.
– Így nem jutunk messzire.
– Magától függ. Mit idegeskedik? Mert ellenséges vagyok? Naná, hogy az vagyok. Sok minden van bennem, még ennél rosszabb is, különben nem lennék itt. Maga ettől meg fog hátrálni?
– Na nem, de azért...
– Más meg mi zavarhatja magát? Milyen formában kéri a fizetséget? – Elővettem egy ezerdolláros bankjegyet, s letettem az asztalára. – Számlát nem kérek róla. Majd maga nyilvántartja. Szóljon, ha elfogyott, s akkor adok megint, így nem lesz szüksége a címemre. Várjon – mondtam, amikor nyúlt a pénz után. Hagyja csak ott. Meg akarok győződni róla, hogy maga meg én megértjük majd egymást.
Összekulcsolta maga előtt a kezét.
– Nem szoktam ilyen üzleteket kötni, fiam – bocsánat, Gerard.
– Gerry – mondtam. – Ha velem köt üzletet, akkor így kell csinálnia.
– Megnehezíted a dolgokat, igaz-e? Hol szereztél ezer dollárt?
– Megnyertem egy versenyt. Huszonöt szó vagy annál kevesebb arról, hogy a Sudso mosópor milyen remekül kimosta a szennyes fehérneműmet. – Előrehajoltam. – Ezúttal igazat beszélek.
– Jól van – mondta.
Meglepődtem. Azt hiszem, tudta, de többet egy szót sem szólt. Várta, hogy folytassam.
– Mielőtt elkezdenénk... ha belekezdünk egyáltalán – mondtam –, tisztáznom kell valamit. Mindaz, amit elmondok magának, amik kiderülnek rólam, mialatt foglalkozik velem, köztünk marad, mintha pap volna, vagy ügyvéd. Rendben?
– A legteljesebb mértékben – felelte.
– Bármi legyen is az?
– Bármi legyen is az.
Figyeltem, ahogy mondja. Hittem neki.
– Vegye föl a pénzét – mondtam. – Fel van fogadva. Nem vette föl.
– A dolog tőlem függ, ahogy egy perccel ezelőtt megjegyezted – mondta. – Nem vásárolhatod meg a kezeléseimet, mint valami nyalókát. Együtt kell dolgoznunk. Ha csak egyikőnk nem képes rá, már fölösleges az egész. Nem sétálhatsz be az első ideggyógyászhoz, akit kiszúrtál a telefonkönyvből, hogy az első dolgot, ami az eszedbe jut, követeld tőle, csak mert ki tudod fizetni.
– Én nem a telefonkönyvből szúrtam ki magát – feleltem fáradtan –, és nem csak. sejtem, hogy tud rajtam segíteni. Mielőtt döntöttem volna maga mellett, gondosan megvizsgáltam egy tucatnyi, ha nem több, diliorvost.
– Kösz – mondta, és nagyon úgy nézett ki, mintha ki akarna nevetni, ami sohasem volt az ínyemre. – Azt mondod, gondosan megvizsgáltál? És hogyan?
– Hogy mikről szokott értesülni, hogy miket olvas... ért engem. Nem mondom el, tegye el ezt is a lakcímem mellé.
Hosszasan nézett rám. Most először időzött rajtam tovább a tekintete, mint egy kurta villanásra. Aztán fölemelte a bankjegyet.
– Mi lesz az első dolgom? – tudakoltam.
– Hogy érted ezt?
– Hogy kezdünk hozzá?
– Már elkezdtük, amikor beléptél ide.
Ellenállhatatlan nevetés fogott el.
– Jól van, megfogott. Az egészet bevezetőnek szántam. Nem tudtam, hová fog eljutni, így aztán meg se előzhettem.
– Roppant érdekes – jegyezte meg Stern. – Te rendszerint előre kitalálsz mindent?
– Mindig.
– Milyen gyakran szokott igazad lenni?
– Mindig. Kivéve... de magának nem szabad beszélnem semmiféle kivételről.
Ezúttal tényleg elvigyorodott.
– Értem. Valamelyik páciensem beszélt.
– Az egyik volt páciense. A jelenlegiek nem beszélnek.
– Megkérem őket rá. ÉS ez rád is vonatkozik. Mit hallottál?
– Hogy maga abból, amit az emberek mondanak és tesznek, tudja, hogy mit szándékoznak mondani és tenni, és néha megengedi nekik, máskor meg nem. Hogy jött rá, hogy ezt kell csinálnia?
Egy pillanatig elgondolkodott.
– Azt hiszem, születésemtől fogva van szemem a részletekre, és később megengedtem magamnak, hogy annyi hibát kövessek el annyi emberrel, míg végül aztán nem kellett már túl sokat elkövetnem. Te hogy jöttél rá, hogy ezt kell csinálnod?
– Erre válaszoljon maga, és akkor nekem nem kell még egyszer idejönnöm.
– Tényleg nem tudod?
– Bár tudnám. Nézze, így nem jutunk sehová, igaz?
Vállat vont.
– Attól függ, hová akarsz eljutni. – Kis ideig hallgatott, s megint úgy nézett rám, hogy a szeméből csak úgy sugárzott az erő. – Pillanatnyilag a pszichiátria melyik tömör meghatározásában hiszel?
– Nem értem.
– A pszichiátria támadást indít az én hagymája ellen, egymás után lehántja róla a rétegeket, míg végül eljut a tiszta ego kicsiny szilánkjáig. Vagy: a pszichiátria lefúr a mélységbe, mint valami olajkútba, le, oldalt s megint le, áthatol szenny- és kőrétegeken, míg elér oda, ahol a kincs rejtőzik. Vagy: a pszichiátria fog egy maréknyi szexuális indíttatást, behajítja az életed játékautomatájába, s azok epizódról epizódra pattogva haladnak végig. Soroljam még?
Nevetnem kellett.
– Ez az utolsó igazán jó volt.
– Ez az utolsó igazán rossz volt. Mind rossz. Mind le akar egyszerűsíteni valamit, ami a természeténél fogva bonyolult. Tőlem csak egy tömör meghatározást kapsz, és az a következőképpen hangzik: csak te tudod egyedül, mi az igazi bajod; csak te találhatsz rá gyógymódot; csak lejöhetsz rá, hogy ez a gyógymód, és nem más; és ha ráakadtál, csak te tudsz vele kezdeni valamit.
– És akkor maga minek van?
– Hogy meghallgassalak.
– Azért, hogy valaki hallgasson valamit, még nem kell egész napos munkabért fizetnem neki.
– Igaz. De te biztos vagy benne, hogy én válogatok a hallottak között.
– Biztos vagyok benne? – tűnődtem. – Azt hiszem, igen. Miért, nem úgy van?
– Nem, de ezt sosem fogod elhinni.
Nevettem. Megkérdezte, min. Azt feleltem:
– Már nem hív fiacskámnak.
– Téged nem. – A fejét ingatva nézett rám, s eközben el-elfordult a szemgolyója. – Mit akarsz hát megtudni magadról, ami aggodalmat keltett benned, hogy netán elmondom másoknak?
– Meg akarom tudni, miért öltem meg valakit válaszoltam kertelés nélkül.
Szavaim a legkevésbé sem hozták zavarba.
– Feküdj le oda.
Fölálltam.
– A heverőre?
Bólintott. Feszélyezetten kinyújtóztam, majd azt mondtam:
– Úgy érzem magam, mintha valami rossz karikatúra szereplője volnék.
– Miféle karikatúra?
– A fickó egy tökhéjból akar vizet inni – mondtam, s közben a plafont néztem. Szürke volt.
– És a képaláírás?
– Tele van a tököm.
– Nagyon jó – mondta nyugodt hangon. Jól megnéztem magamnak. Rájöttem, hogy ő az a fajta ember, aki ha nagy ritkán nevet, akkor minden porcikájával nevet.
– Egyszer majd felhasználom ezt egy esettanulmány-kötetben – mondta. – De a te eseted nem lesz benne. Mi mondatta veled ezt a megjegyzést? – Hogy nem válaszoltam, fölállt, s a mögöttem lévő székhez ment, ahol nem láthattam. – Abbahagyhatod a vizsgáztatást, fiacskám. A te céljaidnak elég jó leszek.
Úgy összeszorítottam az állkapcsomat, hogy belesajdultak a zápfogaim. Aztán lazítottam. Ellazultam egész testemben. Csodás volt.
– Rendben – mondtam. – Bocsánatot kérek. – Nem szólt semmit, de megint olyan érzésem támadt, mintha nevetne. Igaz, hogy nem rajtam.
– Hány éves vagy? – kérdezte váratlanul.
– Izé... tizenöt.
– Izé... tizenöt – ismételte. – Mit jelent ez az „izé"?
– Semmit. Tizenöt éves vagyok.
– Amikor rákérdeztem a korodra, elbizonytalanodtál, mert egy másik szám ugrott be. Azt félrelökted, és a helyére illesztetted azt, hogy „tizenöt".
– A fenét! Tizenöt éves vagyok!
– Nem mondtam, hogy nem vagy annyi. – A hangja türelmes volt. – De most halljuk, mi volt a másik szám?
Megint dühbe gurultam.
– Nem volt semmiféle másik szám! Mit akar kikotorni a zsigereimből azzal, hogy nagy ravaszul belém magyaráz valamit, hogy aztán azt hámozza ki belőle, amit csak akar?
Hallgatott.
– Tizenöt éves vagyok – mondtam dacosan, majd így folytattam: – Nem szeretem, hogy csak tizenöt vagyok. Érti... nem is ragaszkodom hozzá, hogy tizenöt éves vagyok.
Ő csak várt, még ekkor sem szólt semmit. Éreztem, hogy legyőztek.
– Az a szám nyolc volt.
– Tehát nyolcéves vagy. És hogy hívnak?
– Gerrynek. – Fél könyékre támaszkodtam, s hátracsavartam a nyakam, hogy lássam. Szétszerelte a pipáját, s most a szárán át nézte az asztali lámpát. – Gerrynek, méghozzá „izé" nélkül – ismételtem.
– Jól van – mondta szelíden, amitől végképp bolondnak éreztem magam.
Hátradőltem, s lehunytam a szemem. Nyolc, gondoltam. Nyolc.
– Hideg van itt – panaszoltam.
Nyolc. Nyolc, polc, morc, bonc. Nyolc polcon morc boncok. Egyik szó sem tetszett, inkább kinyitottam a szemem. A plafon szürke volt, mint az előbb. Ez jó. Stern valahol mögöttem szórakozott a pipájával, és ez is jó volt. Vettem két mély levegőt, hármat, aztán hagytam, hogy a szemem lecsukódjon. Nyolc. Nyolcéves. Nyolc, polc. Éves, rémes. A fenébe! Egyfolytában forgolódtam, fészkelődtem a heverőn, hátha elmenekülhetnék valahogy e rémes hidegség elől. Nyolc polcon morc...
Felnyögtem, s agyammal utánanyúltam a nyolcnak meg a mögötte sorakozó rímeknek, s mindet befeketítettem. De a feketeség nem maradhatott meg. Valamit még oda kellett tennem, így aztán készítettem egy jókora, világító nyolcast, és hagytam, hadd lebegjen ott. De oldalra dőlt, s a hurkok belseje reszketni kezdett. Olyan volt, mint amikor az ember látcsövön át nézi a filmet. Akár akartam, akár nem, át kellett nézni rajta.
Hirtelen feladtam a küzdelmet, és hagytam, hadd csapjon át rajtam az egész. A kétcsöves látcső meg csak jött, jött egyre közelebb, és már ott is voltam.
Nyolc. Nyolcéves, rémes. Rémesen hideg, hideg, mint a vizesárok. A vasút melletti vizesárok. Zörgött benne az elszáradt tavalyi gyom. A földje vörös volt, és ha nem borította csúszós, ragadós sár, akkor keményre fagyott, akár a cserép. Most is ilyen kemény volt, s a dér, mely belepte, fagyos volt, mint a dombok fölé kúszó téli világosság. Éjszaka meleg fények látszottak, de e fények mind más emberek házaiban világoltak. Nappal a nap is más házában szolgált, akármennyi jót tett is velem.
Haldokoltam abban a vizesárokban. Az elmúlt éjjel itt is éppúgy lehetett aludni, mint akárhol másutt, és ma reggel itt is éppúgy meg lehetett halni, mint akárhol másutt. Éppolyan simán. Nyolcévesen, számban a disznózsír s az átázott kenyér – valaki szeméttartályából – émelyítőén édeskés ízével s szívemben a jutazsáklopás közben érzett rémülettel, lépteket hallóttam.
És lépteket hallottam.
Összekuporodva feküdtem az oldalamon. Most gyorsan hasra fordultam, mert megesik, hogy hasba rúgják az embert. A karommal meg a fejem védtem, ennél többet nem tehettem.
Kis idő múltán kinyitottam a szemem, de közben meg se moccantam. A szemhéjam alól kilesve egy nagy cipőt láttam. A cipőben egy boka volt, mellette meg egy másik cipő. Ott feküdtem, s vártam, hogy megfújják fölöttem a harsonát. Nem mintha sokat törődtem volna vele, de azért nagy szégyen volt. Ha már ennyi sok hónapot kibírtam a magam erejéből, soha nem kaptak el, de még csak a közelembe se jutottak -- és most tessék. Úgy szégyelltem magam, hogy sírva fakadtam.
A cipő benyúlt a hónom alá, de a mozdulat nem rúgás volt. Átgördített. A hidegtől már olyan merev voltam, hogy átgurultam, mint valami gerenda. A karomat nem vettem le az arcom-fejem fölül, úgy feküdtem ott becsukott szemmel. Valami okból kifolyólag abbahagytam a sírást. Azt hiszem, az ember csak akkor sír, ha van reménye, hogy segítséget kap valahonnan.
Amikor nem történt semmi, kinyitottam a szemem, s kissé arrébb csúsztattam az alkarom, hogy kinézhessek alóla. Egy férfi állt fölöttem, mérföldes magasságban. Kifakult overall és ócska dzseki volt rajta, a hóna alatt sötét izzadságfoltokkal. Az arca szőrös volt, mint azoké, akiknek nem nő tisztességes szakálluk, mégse borotválkoznak.
– Állj föl – mondta.
Lenéztem a cipőjére, de az nem lendült rúgásra. Kicsit följebb húzódzkodtam, s amikor kis híján visszaestem, hatalmas tenyere már a hátam alatt volt. Egy pillanatra megpihentem rajta, mert kénytelen voltam, aztán föltápászkodtam egészen odáig, hogy fél térdemet letehettem a földre.
– Gyere – mondta. – Menjünk.
Esküszöm, úgy éreztem, minden csontom eltörik, de engedelmeskedtem. Mire fölálltam, már a kezemben volt egy kerek, fehér kő. Míg a súlyát latolgattam, meg kellett néznem, valóban ott van-e a kezemben, annyira át volt fagyva a kezem.
– Ne közelítsen hozzám, mert kiverem a fogát ezzel a kővel – mondtam.
A keze olyan gyorsan nyúlt ki- s lefelé, hogy szemmel nem is követhettem, ahogy egyik ujját a tenyerem s a kő közé csúsztatva kikapta kezemből a követ. Szidalmazni kezdtem, mire hátat fordított, s elindult a töltés mentén a vasúti pálya felé.
– Gyere, légy szíves – szólt hátra a válla fölött.
Nem üldözött, tehát nem futottam. Nem'szólt hozzám, tehát nem vitatkoztam. Nem ütött meg, tehát nem jöttem dühbe. Csak mentem utána. Megvárt. Kinyújtotta felém a kezét, de én ráköptem. Akkor továbbment, föl a pályatestre, és eltűnt a szemem elől. Négykézláb kapaszkodtam utána. Lassan újra megindult a vérkeringés kezemben-lábamban, s ettől úgy éreztem, mintha négy, fejre állított sünhalon járnék.
Amikor fölértem a vasúti töltésre, ott állt a férfi, s várt rám.
Ott épp vízszintes volt a pálya, de ahogy elfordítottam a fejem, hogy végignézzek rajta, már mintha dombnak láttam volna, meíy mind meredekebben szökik a magasba, s a végén mintha átfordult volna fölöttem. Mert tudja, a következő pillanatban már ott feküdtem hanyatt, s bámultam föl a hideg égboltra.
A férfi odajött hozzám, s leült mellém, a sínre. Nem is próbált hozzám érni. Vettem néhány mély lélegzetet, s hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne aludni kicsit -- csak egy percet. Becsuktam a szemem. A férfi a bordáim közé bökött az ujjával, de jó erősen. Fájt.
– Ne aludj – mondta.
Ránéztem.
– Teljesen átfagytál, és legyengültél az éhségtől – folytatta. – Hazavinnélek, ahol megmelegedhetsz, és ehetsz. De odáig hosszú még az út, nem tudod megtenni a magad erejéből. Ha viszlek, az ugyanaz lenne neked, mintha a magad lábán mennél?
– Mit akar csinálni azután, hogy hazavitt?
– Mondtam.
– Jól van – egyeztem bele.
Akkor fölnyalábolt, és vinni kezdett. Ha bármi mást mondott volna, ott maradtam volna, míg halálra nem fagyok. Különben is, akár így, akár úgy, mit akarhatott volna tőlem? Semmire se voltam jó.
Aztán már ezen sem töprengtem, inkább elbóbiskoltam.
Egyszer fölébredtem, amikor lefordult jobbra az útról, és bevette magát az erdőbe. Ösvény nem volt, de úgy látszott, tudja, hová akar menni. Legközelebb valami recsegő zajra neszeltem föl. Egy befagyott tavon vitt át, s a lába alatt repedezett a jég. Nem sietett. Amikor lenéztem, láttam, hogyan futnak szerte sugár alakban a fehér repedések a lába alól – és ennek valahogy nem éreztem jelentőségét. Aztán újra ködbe borult előttem a világ.
Egyszer csak letett. Megérkeztünk. Egy szobában voltunk. Nagyon meleg volt. Mihelyt a lábamra állított, én már magamhoz is tértem. Legelőször is az ajtót kerestem. Amikor megláttam, nyomban oda is ugrottam, s hátamat a mellette lévő falnak vetve felkészültem az esetleges szökésre. És csak ezután néztem körül.
Nagy szoba volt. Az egyik fala durva szikla, a többi meg gerendákból készült, melyek között kitömködték a réseket. Nagy tűz égett a sziklafalban, na nem kandallóban, inkább egy üregféleségben. Szemközt egy polcon régi autóakkumulátor volt, a belőle kilógó drótokon két sárga villanykörte himbálózott. Aztán volt még egy asztal, valami ládák s vagy két háromlábú szék. A levegőben füstszag terjengett, meg valami mennyei, szívfacsaróan csodálatos pörköltillat, hogy összefutott a számban a nyál.
– Na, mit hoztam, Baba? – kérdezte a férfi.
És ez a szoba tele volt kisgyerekekkel. Illetve csak hárman voltak – de valahogy többnek látszottak háromnál. Volt köztük egy nagyjából velem egyidős lány – úgy értem, nyolcéves –, féloldalt az arca kékre volt mázolva. Ott állt a festőállványa meg a palettája tele festékkel, meg volt egy marékra való ecsete is, de azokat nem használta. A kezével kente föl a festéket. Aztán volt egy kis ötévesforma néger lány, tágra nyílt, óriási szemmel nézett rám. És egy ládában, melyet két fűrészbakra állítottak, hogy olyan legyen, mint egy bölcső, valami kisbaba feküdt. Úgy három-négy hónaposnak néztem. Azt csinálta, amit a kisbabák szoktak, dünnyögött meg gügyörészett, s hozzá minden cél nélkül kalimpált és rugdalózott.
A férfi szavaira a festőállványnál álló lány előbb rám nézett, aztán a babára. A baba csak rúgkapált és gőgicsélt.
– Gerrynek hívják – mondta a lány. – Dühös.
– Mire dühös? – kérdezte a férfi. Közben a kisbabát nézte.
– Mindenre – felelte a lány. – Mindenre és mindenkire.
– Honnan jött?
– Hé, mi van itt?! – kiáltottam, de senki sem figyelt rám. A férfi tovább kérdezősködött a babától, a lány meg válaszolt mindenre. Életemben nem láttam még ilyen hülye dolgot.
– Megszökött egy állami intézetből – mondta a lány. – Enni adtak neki eleget, de senki sem keverült vele.
így mondta: „keverült".
Akkor kinyitottam az ajtót, melyen át betódult a hideg.
– Maga piszok – förmedtem a férfira –, maga az intézet embere!
– Csukd be az ajtót, Janie – szólt a férfi. A festőállványnál álló lány nem mozdult, az ajtó mégis döngve becsukódott mögöttem. Ki akartam nyitni, de nem lehetett. Akkor felordítottam, és rángatni kezdtem.
– Azt hiszem, a sarokba kellene állnod – mondta a férfi. – Állítsd a sarokba, Janie.
Janie rám nézett. Az egyik háromlábú szék átvitorlázott hozzám. Megállt a levegőben, s az oldalára fordult. Megböködött az ülésdeszkájával. Hátraugrottam, de utánam jött. Kitértem oldalra – és ez volt a sarok. A szék meg csak jött. Próbáltam leütni, de csak a kezem fájdult meg. Leguggoltam, de ő lejjebb ment, mint én. Rátettem az egyik kezem, s megpróbáltam átugrani rajta, de felborult, s vele együtt felborultam én is. Föltápászkodtam, s remegve álltam a sarokban. A szék jobb oldalával fölfelé fordult, majd leereszkedett elém a padlóra.
– Köszönöm, Janie – mondta a férfi. Aztán felém fordult. – Te meg állj ott nyugodtan. Majd később odamegyek hozzád. Nem kell ekkora hűhót csapnod. – Aztán már a kisbabához beszélt újból: – Van valamije, amire nekünk szükségünk van? És meging a kislány válaszolt: – Persze. Ő az.
– Jól van – mondta a férfi. – Te tudod! – Odajött hozzám. – Gerry, itt ellakhatsz. Én nem vagyok semmiféle intézetnek az embere. Nem foglak visszavinni.
– És akkor mi van?
– Utál téged – szólt közbe Janie.
– És ilyenkor mit kell tennem? – érdeklődött a férfi. Janie félrefordította a fejét, hogy belenézhessen a bölcsőbe.
– Adj neki enni. – A férfi bólintott, s a tűz körül kezdett ügyködni.
A kis néger lány meg ezalatt csak állt ott, s nézett rám elkerekedett szemmel. Janie visszament a festményéhez, a kisbaba feküdt, mint eddig, így aztán én visszanéztem a néger kislányra, és ráripakodtam:
– Mi a fenét bámulsz rajtam?
Rám vigyorgott.
– Hohó, Gerry! – mondta és eltűnt. Úgy, ahogy mondom, eltűnt, leoltódott, mint egy lámpa, csak a ruhája maradt ott, ahol az imént még ő állt. A kis ruha hullámokat vetett a levegőben, majd a kislány hűlt helyén lehullott egy kupacban. A kislány meg nem volt sehol.
– Hihii, Gerry! – hallottam ekkor. Fölnéztem, és ott állt anyaszült meztelenül a sziklafal egy kis kiszögellésén, épp a mennyezet alatt. De ahogy megláttam, még abban a szempillantásban el is tűnt újra.
– Hohó, Gerry! – Most ott volt a tárolópolcokon, odaát, a szoba túlsó felében.
– Hihii, Gerry! – Ez meg az asztal alól jött. – Hohó, Gerry! – De ekkor meg már itt volt mellettem, a sarokban.
Felüvöltöttem, s ahogy ki akartam térni az útjából, feldöntöttem a széket. Féltem tőle, így hát megint lekuporodtam, s a kislány eltűnt.
A tűz mellett tevékenykedő férfi a válla fölött rám nézett.
– Hagyjátok abba, gyerekek – mondta.
Csend lett. A kislány lassan kilépdelt a legalsó polcról. Odament a ruhájához, és felöltözött.
– Hogy csináltad ezt? – kérdeztem.
– Hohó – felelte.
– Könnyen – mondta Janie. – Igazából ikrek.
– Aha – nyugtáztam. Ekkor egy másik, hajszálra ugyanolyan kislány bújt elő valami sötét zugból, és megállt az első mellett. Teljesen egyformák voltak. Most mindketten ott álltak, s engem bámultak. De ezúttal hagytam, hadd bámuljanak.
– Ők Bonnie és Beanie – szólt a festő. – Ez itt Baba, ő pedig – mutatott a férfira – Egyed. Engem Janie-nek hívnak.
Fogalmam se volt, mit mondjak, így aztán azt mondtam:
– Igen.
– Vizet, Janie – mondta Egyed, és tartotta a fazekat. Hallottam, hogy csorog a víz, de látni nem láttam semmit. – Elég – mondta a férfi, s a fazekat fölakasztotta egy kampóra. Fogott egy repedt porcelántányért, s odajött vele hozzám. A tányér tele volt pörkölttel: sok-sok húsdarab, sűrű szaft, s hozzá galuska meg répadarabok. – Tessék, Gerry. Ülj le.
– Arra? – néztem rá a székre.
– Persze.
– Én ugyan nem – mondtam. Fogtam a tányért, s lekuporodtam vele a fal tövébe. – Hé! – szólalt meg nemsokára. – Nyugodj már meg. Mi már kajáltunk. Senki nem veszi el tőled. Lassíts már.
De én még gyorsítottam is. Már egész a végén jártam, amikor kihánytam az egészet. Aztán valahogy bevágtam a fejem a szék sarkába, amitől leejtettem a tányért meg a kanalat, és elvágódtam. De ekkor már valóban rosszul voltam.
Egyed odajött hozzám.
– Sajnálom, kölyök – mondta. – Janie, takarítsd föl, légy szíves.
A padlóról ott, a szemem láttára eltűnt a mocsok. De akkor nem törődtem sem ezzel, sem semmi mással. Éreztem a férfi kezét a tarkómon. Meg hogy beletúr a hajamba.
– Beanie, adj neki valami takarót, aztán menjünk aludni. Pihennie kell.
Nem tudom, mennyi idő telt el addig, míg egyszer csak fölébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, s ettől megrémültem. Amikor fölemeltem a fejem, a parazsat láttam, amint tompán fénylik a tűzhelyben. Egyed ruhástól nyúlt el mellette. E vöröses feketeségben mint valami óriási imádkozó sáska állt Janié festőállványa. Láttam, hogy a baba feje felbukkan a bölcső peremén, de nem tudtam, kifejezetten engem néz-e, vagy csak elnéz mellettem. Janie az ajtó közelében feküdt, a padlón, az ikrek meg az ócska asztal tetején. Nem mozdult semmi, csak a baba feje billegett picit.
Fölkeltem, s körülnéztem a szobában. Egy szoba az egész, egyetlen ajtóval. Lábujjhegyen óvakodtam feléje. Amikor elhaladtam Janié mellett, kinyitotta a szemét.
– Mi a baj? – suttogta.
– Semmi közöd hozzá – feleltem. Úgy mentem tovább, mintha nem törődnék vele, pedig figyeltem. Nem csinált semmit. Az ajtó éppoly erősen zárva volt, mint amikor korábban ki akartam nyitni.
Visszamentem Janie-hez. Ő csak nézett. Nem félt.
– Ki kell mennem vécére – mondtam.
– Ó, hát miért nem szóltál?
Hirtelen felnyögtem, s a beleimhez kaptam. El sem tudom mondani, mit éreztem. Ahogy viselkedtem, az olyan volt, mintha fájdalmaim volnának, pedig nem voltak. Az érzés nem hasonlított semmihez, amit korábban ismertem. Valami plottyant odakint a havon.
– Oké – mondta Janie. – Most már visszamehetsz az ágyadba.
– De hát nekem ki...
– Mit kell neked?
– Semmi. – És ez igaz volt. Sehová sem kellett mennem.
– Legközelebb rögtön nekem szólj. Nem haragszom meg érte.
Nem szóltam semmit. Visszabújtam a takaró alá.
– Tizenöt – feleltem mintegy félálomban. Megvárta, amíg rájöttem, hogy a szürke plafon padlón álló falakban folytatódik, s ezenkívül vannak még szőnyegek, lámpák, egy íróasztal, egy szék, s benne Stern ül. Miután fölültem, egy másodpercig még mereven tartottam a fejem, s csak aztán néztem rá. A pipájával játszadozott, de a szeme rajtam nyugodott. – Mit csinált velem?
– Mondtam már. Én itt nem csinálok semmit. Te csinálod.
– Maga hipnotizált engem.
– Nem én. – Csendesen beszélt, de amit mondott, komolyan gondolta.
– Akkor meg mi volt ez? Olyan... olyan volt, mintha igazából újra megtörtént volna.
– Ereztél valamit?
– Mindent. – Megborzongtam. – A legapróbb részletekig. Mi volt ez?
– Utána mindenki jobban érzi magát. Most már bármikor, amikor csak akarod, újra végigcsinálhatod, és valahányszor végigcsinálod, mindig kevesebb lesz benne a fájdalom. Majd meglátod.
Évek óta ez volt az első dolog, ami meglepett. Egy ideig rágódtam rajta, aztán megkérdeztem:
– Ha magamtól csináltam, hogy lehet, hogy azelőtt soha nem fordult elő?
– Kellett hozzá egy fültanú.
– Fültanú? Beszéltem?
– Mint a vízfolyás.
– Mindenről, ami történt?
– Honnan tudhatnám? Én nem voltam ott. Te ott voltál.
– Nem hiszi el, hogy megtörtént, ugye? Az eltűnő gyerekek, a szék meg a többi?
Vállat vont.
– Egyáltalán nem számít, hogy elhiszem-e vagy nem hiszem el. Neked valóságos volt?
– De még mennyire!
– Na látod, egyedül ez számít. Tehát ott élsz azokkal az emberekkel?
A fogammal letéptem egy körömdarabkát, ami már egy ideje idegesített.
– Nem tartott sokáig. Azóta nem élek ott, amióta Baba három lett. – Rápillantottam. – Maga Egyedre emlékeztet engem.
– Miért?
– Nem tudom. Nem, mégsem – tettem hozzá hirtelen. – Nem tudom, mi késztetett rá, hogy ezt mondjam. – Fogtam magam, és visszafeküdtem.
A plafon szürke volt, a lámpák homályosak. Hallottam, ahogy a pipaszár a fogához koccan. Sokáig feküdtem ott.
– Nem történik senimi – mondtam aztán neki.
– Mit reméltél, hogy mi fog történni?
– Ami az előbb.
– Van ott valami, ami kifelé törekszik.
Engedd ki. Olyan volt, mintha egy forgódob lenne a fejemben, és rajta fényképek mutatnák azokat a helyszíneket, dolgokat és embereket, akiket kerestem. És mintha az a dob rettentő gyorsasággal pörögne, de olyan gyorsan, hogy a képek egymásba mosódtak. Megállítottam, de épp egy üres kockánál állt meg. Újra megpörgettem, aztán újra megállítottam.
– Nem történik semmi – mondtam.
– A Baba három – ismételte.
– Ó – mondtam. – Tényleg. – És becsuktam a szemem.
Lehet, hogy ez az. Talán. Talán, falán, no lám. No lám, talán így
fény tör át az éj falán. Lehet, hogy a baba. Lehet a baba az, aki az éj
falán a fény okán...
Janie elvégzett mindent, amit el kellett végezni, azt is, amit más nem szívesen csinált volna meg. És mindenki más is végzett dolgokat. Egyed sokat volt úton. Néha igényelte, hogy az ikrek segítsenek neki, de az embernek sohasem tűnt fel, ha nem voltak ott, mert rendszerint az egyik pillanatban még ott voltak, aztán eltűntek, hogy egy szemvillanásra megint feltűnjenek. Baba meg csak feküdt és feküdt a bölcsőjében.
Magam is csináltam ezt-azt. Fát vágtam a tűzre, újabb polcokat szereltem föl, úszni jártam Janie-vel és néha az ikrekkel. És beszélgettem Egyeddel. Semmi olyat nem csináltam, amit a többiek ne tudtak volna elvégezni, ők ellenben csupa olyat csináltak, amit én nem tudtam volna. Ezen aztán örökké dühöngtem. Nem is tudom, mit kezdtem volna magammal, ha nem dühöngök mindig valami miatt. Ez nem gátolt bennünket abban, hogy keverüljünk. Igen, ezt a szót használta Janié. Állítólag Baba mondta neki. És hogy azt jelenti, mindenki együtt tesz ki valamit, még akkor is, ha mindenki mást-mást csinál. Két kar, két láb, egy test, egy fej mind együtt dolgozik, bár a fej nem tud járni, a karok meg gondolkodni. Egyed szerint keverékszó lehet, talán a „keveredik" és az „egyesül" szavakból, de nem hinném, hogy ezt komolyan is gondolta. Ennél többről volt szó.
Baba folyton beszélt. Olyan volt, mint egy műsorszóró rádióállomás, amely napi huszonnégy órán át üzemel, s valahányszor beállítod, megtudhatod belőle, hogy épp akkor mit sugároz, de akár beállítod, akár nem, ő akkor is sugároz. Amikor azt mondom, hogy beszélt, nem pontosan ezt értem rajta. Leginkább szemaforjeleket továbbított. Az ember azt hihette volna, hogy azoknak az összefüggéstelen, bizonytalan kéz-, kar-, láb- és fejmozgásoknak semmi értelmük, de nem. Szemafor volt ez, csak éppen a hangok vagy más ilyesmik helyett a mozdulatok közöltek egész gondolatsorokat.
Például, amikor a bal kéz kinyúlt, a jobb kéz a magasban csapkodott, és a bal lábsarok kalimpált, akkor ez a következőt jelentette: „Aki azt hiszi, hogy a seregély kártékony, az mit sem tud a seregélyek gondolkodásáról", vagy valami hasonlót. Janie azt mondta, ő vette rá Babát, hogy kitalálja ezt a szemafordolgot. Elmesélte, hogy régebben hallotta azt, amit az ikrek gondoltak – így mondta: hallotta őket, ahogy gondolkoznak –, azok meg Babát hallották, így aztán az ikrektől kérdezte meg azt, amire kíváncsi volt, azok meg megkérdezték Babát, s utána elmondták neki, amit Baba válaszolt. De később, ahogy mind nagyobbak lettek, fokozatosan elfelejtették a dolog trükkjét. Ez minden kisgyerekkel így van. Baba tehát megtanulta, hogy megértse mások beszédét, s ezzel a szemaforozással válaszol rá.
Egyed nem értette a nyelvét, és én sem. Az ikrek fütyültek rá. Janie ellenben folyamatosan figyelte Babát. Baba mindig tudta, mire gondolsz, amikor kérdezel tőle valamit, és válaszolt rá Janie-nek, aki a választ továbbította neked. Legalábbis egy részét. Az egészet senki sem értette, még Janie sem.
Én az egészből csak azt láttam, hogy Janié ott ül, festi a képeit, figyeli Babát, s néha hangos nevetésben tör ki.
Baba egyáltalán nem nőtt. Janié igen, és az ikrek is, meg én is, csak Baba nem. Ő mindig csak feküdt. Janié megtöltötte a hasát, és két-három naponként tisztába tette. Baba nem sírt, és egyáltalán, semmi zűr nem volt vele. Soha senki nem ment a közelébe.
Janié minden festményét megmutatta Babának, mielőtt letisztította a táblákat, s újabbakba kezdett. Le kellett tisztítania, mert csak három táblája volt. Ezt nagyon rendjén valónak tartottam, mert még rágondolni is rossz volt, hogy nézett volna ki itt minden, ha az összesét megtarthatja; naponta négyet-ötöt is megcsinált. Egyed és az ikrek folyton elszaladtak neki terpentinért. Nyugodtan vissza is tehette volna a festékeket az állványán sorakozó kis tégelyekbe, csak egyenként rá kellett volna néznie minden színre, ami csak volt a képen, de a terpentin valami más volt. Elmesélte nekem, hogy Baba minden képére emlékszik, így aztán nem kell megtartania őket. Valamennyi kép gépeket ábrázolt, fogaskerekeket, alkatrészek egymásba illeszkedését meg olyasmiket, amik elektronikus áramköröknek és efféléknek látszottak. Sohasem volt valami nagy véleményem róluk.
Egyszer én is elmentem Egyeddel terpentinért meg egy-két konzervsonkáért. Átvágtunk az erdőn a vasúthoz, majd a sínek mentén továbbmentünk vagy két mérföldet odáig, ahonnan már látni lehetett egy város fényeit. Aztán újra erdő következett, meg fasorok, aztán valami mellékutcába jutottunk.
Egyed olyan volt, mint mindig, csak ment, s közben egyre csak gondolkodott, gondolkodott.
Elértünk egy vasárubolthoz, ő odament az ajtóhoz, megnézte a zárat, aztán a fejét rázva visszajött hozzám. Később találtunk egy vegyeskereskedést. Egyed morgott valamit, és beálltunk az ajtó mellé, egy sötét mélyedésbe. Bekukucskáltam.
És akkor megláttam odabent Beanie-t, meztelenül, mint mindig, amikor ilyen útjai voltak. Odajött, és belülről kinyitotta az ajtót. Miután bementünk, Egyed becsukta, sőt bezárta.
– Menj haza, Beanie – mondta –, még mielőtt halálra fagysz.
A kislány rávigyorgott, s egy „Hohó"-val eltűnt.
Fogtunk két finom sonkát meg egy kétgallonos kanna terpentint. Én elvettem egy sárga golyóstollat, de Egyed adott egy fülest, és visszatetette velem.
– Csak azt vesszük el, amire szükségünk van mondta.
Miután elmentünk, Beanie visszajött, bezárta az ajtót, és újra hazament. Én csak párszor kísértem el Egyedet, olyankor, ha többéi kellett hoznia, mint amit kényelmesen elbírt.
Körülbelül hárpm évig voltam ott. Mindössze ennyire emlékszem belőle. Egyed lehetett otthon vagy távol, nemigen lehetett érezni a különbséget. Az ikrek többnyire együtt voltak. Én nagyon megszerettem Janie-t, de nem sokat beszéltünk egymással. Baba örökké beszélt, de hogy miről, azt nem tudtam.
Mindnyájan nagyon el voltunk foglalva, és keverültünk.
– Mi a baj? – érdeklődött Stern.
– Nincs semmi baj. Így nem jutok sehová.
– Ezt mondtad akkor is, amikor elkezdtük. Szerinted véghezvittél azóta valamit?
– Ó, igen, csakhogy...
– Akkor hogy állíthatod azt, hogy ezúttal igazad lesz? – Amikor nem válaszoltam, azt kérdezte: – Ez az utolsó rész nem volt kedvedre való?
– Nem arról van szó, hogy kedvemre való volt-e vagy sem – válaszoltam dühösen. – Nem jelentett nekem semmit. Csak... csak szöveg volt.
– Miért, miben különbözött ez a mostani alkalom attól, ami korábban történt?
– Egy csomó dologban, a mindenségit! Először is, hogy mindent éreztem. Hogy minden valóban megtörtént velem. És most – semmi!
– Mit gondolsz, miért történt így?
– Nem tudom. Mondja meg maga.
– Esetleg történt veled valami kellemetlenség, amit nem mersz újra átélni – mondta elgondolkodva.
– Kellemetlenség? Miért, maga szerint az nem kellemetlenség, ha az ember halálra fagy?
– Sokféle kellemetlenség létezik. Néha épp az, amit keresel – ami a megoldást jelentené a bajodra –, olyan visszataszító a számodra, hogy nem akarod közel engedni magadhoz. Vagy megpróbálod elrejteni. Várj mondta hirtelen –, talán itt nem is helyénvalóak a „visszataszító" és a „kellemetlen" szavak. Az a valami lehet nagyon kívánatos is a számodra. Csak éppen az a helyzet, hogy nem akarsz egyenesbe jönni.
– Igenis, egyenesbe akarok jönni!
Várt, mintha valamit tisztázni akarna magában, aztán így folytatta:
– Van valami ebben a „a Baba három" kijelentésben, ami taszít téged. Vajon miért?
– Átkozott legyek, ha tudom.
– Ki mondta ezt?
– Nem tom... izé...
– Izé? -- nézett rám vigyorogva.
– Én mondtam – feleltem, s már én is vigyorogtam.
– Oké. Mikor?
Arcomról eltűnt a vigyor. Ő előredőlt, majd fölállt.
– Mi baj van? – kérdeztem.
– Nem hittem volna, hogy valaki ilyen őrült legyen. – Én erre nem szóltam semmit, ő meg visszament az íróasztalához. – Ugye, már egyáltalán nem akarod folytatni? – kérdezte.
– Nem.
– És mi lenne, ha azt mondanám, hogy azért akarod abbahagyni, mert eljutottál arra a pontra, hogy megtudd, amit meg akarsz tudni.
– Akkor miért nem mondja ezt, hogy lássa, mit teszek erre én?
– Én nem mondok neked semmit – mondta fejcsóválva. – Menj csak el, ha úgy akarod. Megkapod a pénzt, ami visszajár.
– Hányan mennek el épp akkor, amikor megkaphatnák a választ?
– Nagyon kevesen.
– Nos, én nem megyek el. Lefekszem.
Nem nevetett, nem mondta, hogy „jól van", és nem csapott semmiféle hűhót. Csak fölemelte a telefonkagylót, s annyit mondott: „Mondjon le mindent ma délutánra", és visszaült a székébe, kikerülvén ezzel a látóteremből.
Nagy-nagy csend volt a szobában. Nyilván ellátta hangszigeteléssel.
– Mit gondol – kérdeztem –, miért engedte meg Egyed, hogy olyan sokáig ott lakjam, ha egyszer semmi olyasmit nem tudtam, amit a többi kiskölyök?
– Talán tudtál.
– Ó, nem – ellenkeztem –, hiszen többször is kipróbáltam. A koromhoz képest erős.gyerek voltam, meg tudtam lakatot tartani a számon, de e két dolgon kívül nemigen különböztem akármilyen más kölyöktöl. És ma sem különbözhetek lényegesen, leszámítva az abból eredő változásokat, hogy együtt éltem Egyeddel s a bandájával.
– Van ennek valami köze ahhoz, hogy „a Baba három"?
Fölnéztem a szürke mennyezetre.
– Baba három. Baba három. Fölértem egy nagy házhoz, amelyhez egy védőtetővel ellátott, ívelt kocsifelhajtó vezetett. Baba három. Baba...
– Hány éves vagy?
– Harminchárom – feleltem, de abban a pillanatban föl is pattantam a heverőről, mintha égetett volna, s indultam az ajtó felé.
– Ne bolondozz – kapott el Stern. – Azt akarod, hogy kárba vesszen az egész délutánom?
– Mi közöm hozzá? Megfizetem.
– Rendben van, tégy, amit akarsz.
Visszamentem.
– Ezt nem kívánja egyetlen porcikám se – morogtam.
– Az jó. Akkor közeledjünk a tűzhöz.
– Miért mondtam azt, hogy „harminchárom"? Nem vagyok harminchárom éves. Tizenöt éves vagyok. És még valami...
– Igen?
– Ez a „Baba három"-mal kapcsolatos. Ezt én mondom, idáig rendben van a dolog. De a belső hang, amin gondolkodom róla – az nem az én hangom.
– Ahogy a harminchárom sem a te korod?
– Igen – suttogtam.
– Gerry – mondta melegen –, nincs mitől félned.
Észrevettem, hogy nehezen veszem a levegőt. Összeszedtem magam.
– Nem szeretem, ha eszembe jut, hogy valaki másnak a hangján mondok dolgokat – szögeztem le.
– Nézd – mondta –, a diliorvos, ahogy korábban te nevezted, nem azt csinálja, amire az emberek többsége gondol. Ha én bemegyek veled az elméd világába vagyis hát ha te bemész –, ott nem találunk merőben más dolgokat, mint az úgynevezett valóságos világban. Először úgy látszik, mert a páciens mindenféle képzelgésekkel, irracionalitásokkal és különös élményekkel áll elő. Csakhogy mindenki egy ilyesfajta világban él. Amikor a régiek közül valaki kitalálta azt a mondást, hogy „a valóság furcsább minden fikciónál", valójában erről beszélt.
Bárhová megyünk, bármit teszünk, jelképekkel vagyunk körülvéve, vagyis számunkra ismert dolgokkal, melyeket pillantásunkra sem méltatunk, vagy ha mégis, akkor sem látjuk meg őket. Ha valaki egyszer elmesélné neked, hogy pontosan mit látott és mire gondolt, míg pár métert megtett az utcán, életed legtorzabb, legzavarosabb, legtöredékesebb képét kapnád tőle. És amíg el nem jut egy ilyen helyre, mint ez, addig soha senki a legcsekélyebb figyelmet sem szenteli annak, ami körülötte van. Mit sem számít az, hogy az ember itt elmúlt eseményeket szemlél; a lényeg az, hogy tisztábban lát, mint addig bármikor, csak mert egyszer megpróbálkozik vele.
És most térjünk rá erre a „harminchárom" ügyre. Nem hinném, hogy annál nagyobb megrázkódtatás érheti az embert, mint ha ráeszmél, hogy másvalakinek az emlékeit hordozza. Az én túlontúl fontos, semhogy engedné erre az útra tévedni az embert. De gondold meg: az egész gondolkodásod kódolva van, s mindössze az egytizedét tudod megfejteni. Következésképpen egy olyan rejtjelértelmezéssel kerülsz szembe, amelytől visszariadsz. Hát nem látod be, hogy csak akkor találhatod meg a kulcsát, ha felhagysz azzal, hogy kitérj előle?
– Úgy érti, hogy... hogy valaki másnak az emlékei kezdtek életre kelni bennem?
– Egy ideje olybá tűnik számodra, és ez azért már jelent valamit. Hogy mit, azt próbáljuk most kitalálni.
– Jól van. – Émelyegtem. Fáradt voltam. És hirtelen ráeszméltem, hogy ez az émelygés és fáradtságérzet egy lehetőség, amivel megpróbálhatok kikerülni belőle.
– A Baba három – mondta Stern.
Lehet, hogy a Baba. Lehet, hogy én, lehet, hogy három, harminchárom, lehet, hogy én, hogy Kew, lehet.
– Kew! – üvöltöttem el magam. Stern nem szólt semmit. – Ide figyeljen, én nem tudom, miért, de azt hiszem, tudom, hogyan kell eljutni ide, de az biztos, hogy nem így. Nem bánná, ha valami mással próbálkoznék?
– Te vagy a doktor – mondta.
Nevetnem kellett. Aztán lehunytam a szemem.
Ott, túl a sövényen, túl minden növényen, kövéren villogtak az ablakok fölébem, föl, egészen az égre. Zölden, tisztán, takarosán nyúlt a messzeségbe a pázsit, s itt a virágok is mind féltek, hogy szirmaik lehullanak, ha jön egy fuvallat. – Cipőben lépdeltem föl a kocsifelhajtón. Cipőt kellett húznom, s ettől a lábam nem tudott lélegezni. Hiába nem akartam, föl kellett mennem a házhoz.
A nagy fehér oszlopok közt haladtam fölfelé a lépcsőn, s közben az ajtót néztem. Bárcsak keresztülláthatnék rajta, gondoltam, de túlságosan fehér és vastag volt. Egy ablak is volt ugyan, fölötte egy legyező alakú dísszel, de túl magasan, és egyébként is színes volt benne az üveg. Kezemmel rácsaptam az ajtóra, amitől piszkos folt maradt rajta.
Nem történt semmi, így aztán megint rácsaptam egyet. Akkor kinyílt, s ott állt előttem egy magas, enyhén színes bőrű nő.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Mondtam, hogy találkoznom kell Kew kisasszonnyal.
– Kew kisasszony viszont nem akar találkozni egy ilyen alakkal, mint te – jelentette ki a nő. Nagyon hangosan beszélt. – Piszkos az arcod.
Kezdtem feldühödni. Már az is jócskán felidegesített, hogy fényes nappal, emberek közé keveredve, el kellett jönnöm ide.
– Az arcomnak ehhez semmi köze! – kiabáltam. Hol van Kew kisasszony? Menjen, és hívja ide!
– Ilyen hangon nem beszélhetsz velem! – kapkodott levegő után a nő.
– Én magával sehogy se akarok beszélni – vágtam vissza. – Engedjen be. – Jó lett volna, ha Janie velem van. Janie el tudta volna távolítani. De most magamnak kellett boldogulnom. És nem voltam elég gyors. Mielőtt még akár csak egy átkot is kimondhattam volna rá, a nő bevágta az ajtót.
Akkor elkezdtem rugdosni. Most hálás voltam, hogy van rajtam cipő. Kis idő múlva fölrántotta az ajtót, de megint olyan hirtelen, hogy majdnem nekem jött. A kezében egy söprűt tartott.
– Menj innen, te kis piszok, különben rendőrt hívok! – ripakodott rám. És úgy meglökött, hogy elestem.
Én fölálltam, s rávetettem magam. Ő hátralépett, rám sózott a söprííjével, de én közben becsúsztam mellette, s akkor már az ajtón belül voltam. A nő eszeveszetten rikácsolva jött nekem, de én kikaptam a kezéből a söprűt, s eközben valaki azt kiáltotta gágogó libahangon, hogy „Miriam!".
Megdermedtem, a nő meg hisztérikus rohamot kapott.
– Jaj, Alicia kisasszony, vigyázzon! Meg fog ölni mindnyájunkat! Hívja a rendőrséget! Hívja a...
– Miriam! – hangzott fel újra a vadlibagágogás, és Miriam elhallgatott.
Fönt a lépcső tetején egy aszaltszilva arcú nő állt. Valami csipkés ruha volt rajta. Sokkal öregebbnek látszott, mind amennyi volt, talán mert úgy összeszorította a száját. Úgy sejtem, nagyjából harminchárom éves lehetett – harminchárom. A szeme közönséges volt, az orra kicsi.
– Maga Kew kisasszony? – kérdeztem.
– Én vagyok. Mit jelentsen az, hogy így betörtél hozzám?
– Beszélnem kell magával, Kew kisasszony.
– Ne mondd azt, hogy „kell". Húzd ki magad, és beszélj.
– Hívom a rendőrséget – mondta a szobalány.
– Arra még van idő – fordult hozzá Kew kisasszony. – Nos, mit akarsz hát, te piszkos kis gyerek?
– Négyszemközt kell beszélnem magával – mondtam.
– Ne engedje meg neki, Alicia kisasszony! – kiabálta a szobalány.
– Maradj csendben, Miriam. Kisfiú, már szóltam, hogy ne mondd azt, hogy „kell". Akármi mondanivalód van, Miriam előtt elmondhatod.
– A nyavalyát. – Mindketten hápogtak. – Egyed meghagyta, hogy ne tegyem.
– Alicia kisasszony, hát megengedi neki, hogy...
– Maradj csendben, Miriam! Fiatalember, beszélj tisztes... – És akkor hirtelen kikerekedett a szeme. Mit mondtál, kicsoda...
– Egyed.
– Egyed! – Ott állt a lépcsőn, s a kezét nézte. Majd azt mondta: – Miriam, elmehetsz. – És ahogy mondta, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna.
A szobalány szóra nyitotta a száját, de Kew kisasszony úgy mutatott kifelé, mintha az ujját egy puska ravaszán tartaná. A szobalány elkotródott.
– Hé – szóltam utána –, itt a söprűje! – Már épp el akartam dobni, de Kew kisasszony odalépett hozzám, s kivette a kezemből.
– Erre – mondta, s intett, hogy menjek be vele egy akkora szobába, mint amilyen a mi folyónk, ott, ahol úszni lehet benne. A szoba telis-tele volt könyvvel, bőr borította az asztalok lapját, melyek sarkába aranyvirágokat véstek.
– Ülj le oda – mutatott egy székre. – Ne, várj még egy percet! – A kandallóhoz ment, egy dobozból újságot vett elő, s azt leterítette a szék ülésére. – Most már leülhetsz.
Leültem a papírra, ő meg odahúzott egy másik széket, de arra már nem tett papírt.
– Miről van szó? Hol van Egyed?
– Meghalt – feleltem.
Elsápadt, elakadt a lélegzete. Csak bámult rám mereven, míg el nem öntötte a szemét a könny.
– Rosszul van? – kérdeztem. – Rajta, hányjon nyugodtan. Attól majd megkönnyebbül.
– Meghalt? Egyed meghalt?
– Igen. A múlt héten jött egy hirtelen áradás, és amikor a rákövetkező éjjel kiment abban a rettenetes szélviharban, épp az öreg tölgyfa alatt ment el, pont améket alámosott a víz. Az meg raja dőlt.
– Rádölt – suttogta. – Ó, nem... nem igaz.
– Igaz, de még mennyire az. Ma reggel temettük. Nem őrizgethettük tovább. Már kezdett osz...
– Hallgass! – A tenyerébe temette az arcát.
– Mi baj van?
– Egy perc, és rendben leszek –- mondta elhaló hangon. Fölállt, s hátat fordítva nekem a kandallóhoz ment. Amíg vártam, hogy visszajön, levettem az egyik cipőmet. Ám ő tovább beszélt hozzám onnan, ahol állt. – Te Egyed kisfia vagy?
– Igen. Ő mondta, hogy jöjjek el magához.
– Ó, drága gyermekem! – Futva jött vissza, s egy pillanatra azt hittem, mindjárt fölkap, de aztán megtorpant, s kicsit elfintorította az orrát. – Mi... mi is a neved?
– Gerry – feleltem.
– Nos, Gerry, mit szólnál hozzá, ha ezentúl itt élnél velem, ebben a szép nagy házban, és lenne sok szép új, tiszta ruhád meg hasonlók?
– Hát, nagyjából így volt elképzelve. Egyed azt mondta, jöjjek el magához. Azt mondta, magának annyi a dohánya, hogy azt se tudja, mit kezdjen vele, és még azt is mondta, hogy maga tartozik neki egy szívességgel.
– Egy szívességgel? – Ez szemmel láthatóan kellemetlenül érintette.
– Hát – próbáltam elmondani neki –, azt mondta, egyszer tett valamit magáért, s akkor maga azt mondta, hogy egy napon vissza fogja fizetni, ha képes lesz rá. Erről van most szó.
– Mit mondott neked erről? – Ez már megint a vadlibagágogás volt.
– Egy büdös szót se.
– Kérlek, ne használd ezt a szót – mondta, s lehunyta a szemét. Kisvártatva kinyitotta, s bólintott. – Megígértem, és meg is teszem. Mostantól kezdve itt élhetsz. Ha... ha akarsz.
– Az akaratnak ehhez semmi köze. Egyed mondta, hogy ezt csináljam.
– Itt boldog leszel – mondta a nő. Tetőtől talpig végigmért. – Erről gondoskodom.
– Oké. Mehetek a többiekért?
– A többiekért? A többi gyerekért?
– Igen. Mert nemcsak rólam van szó. Mindannyiunkról... az egész bandáról.
– Ne használj ilyen szavakat. – Hátradőlt a székében, elővett egy vacak kis zsebkendőt, a száját nyomogatta vele, s közben állandóan engem nézett. – És most mesélj nekem ezekről – a többi gyerekről.
– Hát, az egyik Janie, tizenegy éves, akárcsak én. Bonnié és Beanie nyolcévesek, ikrek, és itt van még Baba. Baba három.
– Ügyes fiú vagy – mondta. – Megtaláltad. Azt még ugyan nem találtad ki, hogy mi az, de most már legalább tudod, hogy hol van.
– Az már biztos – mondtam rekedten. – Kaphatnék egy kis vizet?
Egy termoszból vizet öntött nekem. Olyan hideg volt, hogy fájt. Elcsigázottan feküdtem vissza, mintha sziklát másztam volna.
– Még egy ilyet nem bírok ki – mondtam.
– Mára elég volt?
– És magának?
– Én addig csinálom, amíg te azt akarod, hogy csináljam.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot.
– Én szívesen folytatnám, de nem akarok ennyire kikészülni. Még nem.
– Ha meghallgatsz még egy pontatlan analógiát mondta Stern –, a pszichiátria olyan, mint egy autótérkép. Hogy eljussunk egyik helyről a másikra, számtalan^ különféle út kínálkozik.
– Én majd a hosszabbikon megyek – feleltem. A nyolcsávoson. Nem a hegyen át vezető dűlőúton. Csúszik a kuplungom. Hol kell bekanyarodnom?
Kuncogott. Tetszett a hangja.
– Mihelyt elhagytad azt a kaviccsal felszórt felhajtót.
– Voltam már ott. Van ott egy járhatatlanná vált híd.
– Az egész utat bejártad már. Indulj el a híd túloldaláról.
– Erre még sohasem gondoltam. Úgy képzeltem, az egészet, minden apró régzét végig kell csinálnom.
– Talán igen, talán nem, de a hídon csak akkor haladhatsz át könnyen, ha már mindent biztosítottál. Lehet, hogy a hídon nincs semmi értékes, lehet, hogy van, de nem juthatsz a közelébe, csak ha már mindenütt másutt körülnéztél. – Akkor induljunk – mondtam, mert valahogy elfogott a buzgóság.
– Nem utasítasz vissza egy tanácsot?
– Nem.
– Csak beszélj – mondta. – Ne akarj túl messzire jutni abban, amit elmondasz. Az az első alkalom, amikor nyolcéves, voltál – azt valóban átélted. A második alkalommal, amikor a gyerekekről volt szó, azt csak elmesélted. Aztán a tizenegy éves kori látogatást érezted is. Most újra csak beszélj.
– Rendben van.
Várt egy kicsit, aztán csendesen megszólalt:
– A könyvtárban. A többi gyerekről meséltél neki.
De ezen most nem gondolkodunk. Megyünk tovább.
A könyvtárban. A bőr, az asztal, és hogy képes leszek-e megtenni Kew kisasszonnyal azt, amit Egyed mondott.
Egyed azt mondta: „Él egy nő odafönt a dombtetőn, a magaslaton, a neve Kew. Neki kell majd gondot viselnie rátok. Hogy ezt megtehesse, el kell jutnotok hozzá. Tegyetek meg mindent, amit mond, de maradjatok együtt. Ne engedd meg, hogy bármelyikőtök megváljon a többiektől, érted? Ettől eltekintve öröme lesz bennetek Kew kisasszonynak, és ő is boldoggá tesz majd titeket. Tegyétek, amit mondok." Ezek voltak Egyed szavai. És mintha acélkapocs tartana össze minden egyes szót, hogy az egész valami eltéphetetlen dologgá álljon össze. Nem általam eltéphetetlenné.
– Hol vannak a húgaid és a baba? – kérdezte Kew kisasszony.
– Elhozom őket.
– A közelben vannak?
– Eléggé. – Hogy erre nem szólt semmit, fölálltam. – Hamarosan visszajövök.
– Várj – mondta. – Én... nekem voltaképpen gondolkozni sem volt időm. Úgy értem... tudod, még föl kell készülnöm.
– Nem szükséges gondolkoznia, készen áll – feleltem. – Viszontlátásra.
Az ajtóból még hallottam, amint egyre emeltebb hangon mondja a magáét:
– Fiatalember, ha ebben a házban akarsz élni, meg kell tanulnod, hogy sokkal illedelmesebben viselkedj – és így tovább és így tovább.
– Oké, oké! – üvöltöttem vissza, s elmentem.
A derűs égboltról melegen sütött a nap, s egykettőre visszaértem Egyed házába. A tűz kialudt, Baba bűzlőtt. Janie feldöntötte a festőállványt, s most ott ült az ajtó mellett, a padlón, fejét a tenyerébe hajtva. Bonnie és Beanie egymást átölelve gubbasztottak egy széken; úgy összebújtak, mintha hideg volna idebent, pedig nem volt.
Ráütöttem Janie karjára, hogy magához térítsem. Fölemelte a fejét. Szürke szemében – vagy inkább zöldes volt? – valami különösséget láttam, leginkább olyasmit, mint amikor vizet öntünk egy pohárba, melynek alján ott maradt egy kevéske tej.
– Mi baj van? – kérdeztem.
– Mivel mi baj van? – kérdezett vissza.
– Veletek – mondtam.
– Fütyülünk az egészre, ha tudni akarod!
– Rendben van – mondtam –, de amit Egyed mondott, azt meg kell tennünk. Indulás.
– Nem.
Ránéztem az ikrekre. Hátat fordítottak nekem.
– Éhesek – közölte Janie.
– Akkor miért nem adsz nekik valamit?
Csak a vállát vonogatta. Leültem. Miért kellett Egyednek elmennie és szétlapíttatnia magát?
– Nem tudunk már keverülni – mondta Janie. Úgy látszott, ez a magyarázat mindenre.
– Nézd – mondtam –, most nekem kell Egyednek lennem.
Janie ezen elgondolkozott, Baba pedig rugdalózott. Janié ránézett.
– Nem tudsz – jelentette ki.<
– Tudom, honnan lehet beszerezni az élelmiszercsomagokat és a terpentint – győzködtem. – Tudom, hol találom azt a rugalmas mohát, amivel be szoktuk tömködni a gerendák réseit, tudok fát vágni, tudok mindent.
De nem tudtam mérföldekről odahívni Bonnie-t és Beanie-t, hogy nyissák ki az ajtót. Nem tudtam úgy szólni Janie-hez, hogy arra ő vizet hozzon, tüzet lobbantson, akkumulátort töltsön. Nem tudtam elérni, hogy keverüljünk.
Sokáig ültünk ott ebben az állapotban. Aztán hallottam, hogy nyikorog a bölcső. Fölnéztem. Janié belebámult a bölcsőbe.
– Jól van – mondta. – Menjünk.
– Ki mondja ezt?
– Baba.
– Most ki irányítja itt a dolgokat? – kérdeztem dühösen. – Én vagy Baba?
– Baba – felelte Janie.
Fölálltam, s odaléptem, hogy szájon vágjam, de aztán megálltam. Ha Baba elérte, hogy azt tegyék, amit Egyed mondott, akkor az teljesülni fog. De ha én most erőszakoskodni kezdek velük, akkor nem fog teljesülni. Ezért aztán nem szóltam semmit. Janié fölállt, és kiment az ajtón. Az ikrek utánanéztek. Aztán Bonnie eltűnt. Beanie fölkapta ruháit, s ő is kiment. Kivettem Babát a bölcsőből, s átfektettem a vállamon.
Jobb volt így, hogy mindnyájan odakint vagyunk. A nap már jócskán előrehaladt, meleg volt. Az ikrek mókusként cikáztak a fákon, Janie meg én pedig úgy bandukoltunk, mintha strandolni indultunk volna, vagy ilyesmi. Amikor Baba rúgkapálni kezdett, Janié nézte egy ideig, majd megetette, és akkor megnyugodott.
Közeledvén a városhoz, szerettem volna, ha mindnyájan közelebb húzódunk egymáshoz, de szólni nem mertem. Nyilván Baba mondhatta ki helyettem. Az ikrek visszajöttek hozzánk; Janie odaadta a ruháikat, s attól kezdve úgy ballagtak előttünk, mint a legilledelmesebb gyerekek. Nem tudom, ezt hogy csinálta Baba. Mert az biztos, hogy utálták ezt a fajta sétálást.
Nem is volt semmi bajunk, kivéve azzal a fickóval, akivel Kew kisasszony háza közelében, az utcán találkoztunk. Amikor megállt, s ránk tátotta a száját, Janié csak ránézett, s ettől a kalapja olyan mélyen leszaladt a szemére, hogy majd kiszakadt a fickó nyaka, mire újból visszatolta a kalapot a fejére.
Amikor odaértünk a házhoz, képzelje csak, látom, hogy valaki lemosta az ajtóról a piszkot, amit én kentem rá. Most fél kézzel a nyakamban heverő Baba karját fogtam, a másikkal meg a bokáját, így, szabad kezem nem lévén, megint megrúgtam, s megint bepiszkoltam az ajtót.
– Van itt egy nő, Miriamnak hívják – mondtam Janie-nek. – Az akármit mond, küldd a pokolba.
Kinyílt az ajtó, s ott állt Miriam. Egy pillantást vetett ránk, s vagy két métert ugrott hátra. Mi meg benyomultunk. Amikor Miriam lélegzethez jutott, elsikoltotta magát:
– Kew kisasszony! Kew kisasszony!
– Menj a pokolba – mondta Janie, és rám nézett. Nem tudtam, mit tegyek. Először fordult elő, hogy Janié megtette, amire felszólítottam.
Kew kisasszony megjelent, s lejött a lépcsőn. Most másik ruha volt rajta, de az is éppolyan idétlen, éppolyan csipkés. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle; most így, nyitott szájjal várta, hátha történik valami. Aztán csak megszólalt:
– Legyen velünk az irgalmas Úristen!
Az ikrek odaálltak elébe, s szájtátva néztek föl rá. Miriam a falhoz surrant, s tőlünk tisztes távolságban valósággal végiglopakodott mellette egészen az ajtóig, hogy bezárja.
– Kew kisasszony – szólalt meg –, ha ezekről a gyerekekről mondta azt, hogy itt fognak élni, akkor én elmegyek!
– Menjen a pokolba – mondta Janié.
Ebben a pillanatban Bonnie lekuporodott a szőnyegre – Miriam pedig egy rikoltással rávetette magát, s megragadta Bonnie karját, hogy fölrántsa. Csakhogy Bonnie eltűnt, Miriam pedig ott maradt, kezében egy kis ruhával, arcán a lehető legostobább kifejezéssel. Beanie eközben úgy vigyorgott, hogy majd kétfelé vált a feje, és őrült integetésbe fogott. Csak néztem, mire ez a nagy integetés, hát látom, hagy odafönt, a lépcsőkarfa tetején, mint valami szajkó, gubbaszt Bonnié pucéron.
Kew kisasszony megfordult, s amikor meglátta, csak lehuppant a lépcsőre. Miriam is összerogyott, mintha leütötték volna. Beanie fölkapta Bonnie ruháját, s Kew kisasszony mellett fölsétálva a lépcsőn, odaadta neki. Bonnié felöltözött. A magába roskadt Kew kisasszony fölpillantott. Bonnie és Beanie kéz a kézben lépdeltek lefelé a lépcsőn, s odajöttek hozzám. Ott megálltak, s szájtátva néztek Kew kisasszonyra.
– Mi van vele? – kérdezte Janie.
– Néha rájön a rosszullét – feleltem.
– Menjünk haza.
– Nem.
Kew kisasszony a lépcsőkorlátba kapaszkodva felhúzta magát. Egy kis ideig még ott állt, behunyt szemmel, majd hirtelen kihúzta magát – így legalább tíz centivel magasabbnak látszott –, és határozott léptekkel odajött hozzánk.
– Gerard – gágogta.
Azt hiszem, ezután valami mást akart mondani – de hirtelen mintha észbe kapott volna, s ujjával felém bökött.
– Az ég szerelmére, mi az?
Hirtelenjében nem is értettem, ezért megfordultam, s a hátam mögé vetettem egy pillantást.
– Micsoda?
– Az! Az ott!
– Ó! Az Baba.
Lekanyarííottam a vállamról, s elébe tartottam, hogy megnézhesse. Akkor felnyögött, odaugrott, s elvette tőlem. Eltartotta magától, újra felnyögött, szegény kis párának nevezte, s odarohant a színes üvegű ablakhoz, hogy letegye alája, a párnákkal végigrakott, hosszú padra. Fölébe hajolt, s az öklét harapdálva nyöszörgött. Aztán felém fordult.
– Mióta van ilyen állapotban? Én Janie-re néztem, ő meg rám.
– Mindig is ilyen állapotban volt – feleltem. Akkor egy kicsit köhécselt, krákogott, majd a földön elnyúlva fekvő Miriamhoz szaladt. Jobbról-balról pofon ütötte néhányszor, mire Miriam fölült, s ránk nézett. Lehunyta a szemét, megremegett, s szinte Kew kisasszony testén fölkúszva nagy nehezen talpra állt.
– Szedd össze magad – sziszegte Kew kisasszony. Hozz egy tál meleg vizet és szappant. Mosdókesztyüt. Törülközőket. Siess! – Jókorát taszított Miriamon, aki megtántorodott, belekapaszkodott a falba, majd kirohant.
Kew kisasszony visszament Babához, fölébe hajolt, s összepréselt szájjal gügyögött neki valamit.
– Miatta ne izgassa magát – mondtam. – Nincs vele semmi baj. Éhesek vagyunk.
Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.
– Ne szólj hozzám!
– Nézze – magyaráztam –, ez nekünk se jobb, mint magának. Ha Egyed nem mondja, mink sose jöttünk volna. Nagyon jól megvoltunk ott, ahol voltunk.
– Ne mondd azt, hogy „mink" – mondta Kew kisasszony, majd egyenként végigmustrált bennünket. Aztán elővette s megint a szájához nyomta azt a hülye kis zsebkendőjét.
– Látod? – szóltam Janie-nek. – Folyton fölkavarodik a gyomra.
– Hohó – mondta Bonnie.
Kew kisasszony hosszasan nézett rá.
– Gerard – szólalt meg kissé fojtott hangon. – Mintha azt mondtad volna, hogy ezek a gyerekek a húgaid.
– És?
Úgy nézett rám, mintha tényleg hibbant volnék.
– Nekünk, Gerard, nem szoktak kis színes bőrű lánykák a húgaink lenni.
– Nekünk szoktak – mondta Janie.
Kew kisasszony szaporán lépdelve járkált föl-alá.
– Rengeteg dolgunk lesz – mondta, leginkább magához beszélve.
Miriam jött be egy nagy, ovális tállal s a karján törülközőkkel, miegymással. Letette a tálat a padra, Kew kisasszony meg belenyomta a kézfejét a vízbe, majd fölemelte s minden teketória nélkül belemártotta Babát. Baba rúgkapálni kezdett.
– Várjon csak – léptem előre. – Álljon csak meg. Mit képzel, mit fog itt csinálni?
– Fogd be a szád, Gerry – szólt rám Janie. – Baba azt mondja, minden rendben.
– Rendben? Vízbe fogja fojtani!
– Nem, nem fogja. Halgass már.
Kew kisasszony habot vert a szappanból, rákente Babára, majd ide-oda forgatta, még a haját is megmosta, s a végén bebugyolálta egy nagy fehér törölközőbe. Miriam szájtátva nézte, ahogy Kew kisasszony Baba köré csavart egy konyharuhát, mintha az nadrág volna. Amikor elkészült, senki meg nem mondta volna, hogy ez ugyanaz a baba. Addigra a kisasszony is jobb állapotba került, bár még nehezen vette a levegőt, a száját meg még szorosabbra zárta. Átadta a babát Miriamnak.
– Fogd a szegény kis párát, és tedd a...
De Miriam elhátrált.
– Sajnálom, Kew kisasszony, de engem nem érdekel, én már megyek is.
Na, lett erre gágogás!
– Nem hagyhatsz magamra ebben a nehéz helyzetben! Ezeknek a gyerekeknek segítségre van szükségük. Nem vagy képes rá, hogy ezt magadtól belásd?
Miriam egy futó pillantást vetett rám, aztán Janiere. Reszketett.
– Maga nincs biztonságban, Alicia kisasszony. Ezek itt nemcsak szutykosak. Bolondok is!
– Ők magukra hagyott áldozatok, és ha mi így el lennénk hagyatva, lehet, hogy nálunknál rosszabb ember nem élne a világon. És ne használj olyan szót, hogy „szutykos"! Gerard!
– Mi van?
– Ne mondd... jaj, istenem, annyi dolgunk van! Gerard, ha te meg a... szóval ha ti mind itt fogtok élni, akkor nagyon sok dologban meg kell változnotok. Nem élhetünk egy fedél alatt, ha úgy viselkedtek, ahogy eddig. Értitek?
– Ó, hogyne. Egyed meghagyta, hogy tegyünk meg mindent, amit mond, hogy öröme legyen bennünk.
– És meg fogtok tenni mindent, amit mondok?
– Épp most mondtam, nem?
– Gerard, meg kell tanulnod, hogy velem nem beszélhetsz ilyen hangon. Nos, fiatalember, és ha azt mondom, hogy azt is meg kell tennetek, amit Miriam mond, megteszitek?
– Ezzel mi a helyzet? – fordultam Janie-hez.
– Megkérdezem Babát. – Janié Babára nézett, aki a kezével kalimpált, s valamit hadrikált is hozzá. – Oké – mondta Janie.
– Gerard, kérdeztem tőled valamit – szólt Kew kisasszony.
– Ne idegeskedjen – válaszoltam. – Tisztáznom kellett, nem? Nos, ha akarja, akkor hallgatni fogunk Miriamra is.
– Hallottad, Miriam? – fordult Kew kisasszony a nőhöz.
Az visszanézett rá, aztán ránk, s a fejét csóválta. Bátortalanul nyújtotta a kezét Bonnie-nak és Beanie-nek.
Ők nyomban odaléptek hozzá. Kétoldalt megfogták a kezét, s vigyorogva néztek föl rá. Lehet, hogy közben valami ördögi komiszságon törték a fejüket, de azért nagyon helyes kölyköknek látszottak. Miriam szája megrándult, s egy másodpercre olyan érzésem támadt, hogy mindjárt emberarca lesz.
– Rendben van, Alicia kisasszony – mondta. Kew kisasszony akkor odament hozzá, átadta neki a kisbabát, és Miriam elindult vele föl, az emeletre. A kisasszony minket is Miriam után terelt. Mindnyájan^ fölmentünk az emeletre.
És akkor kezelésbe vettek bennünket, és abba se hagyták három évig.
– Nehéz dolguk lehetett.
– Igen, azt hiszem, az volt. De nekünk is. Nézze, mi pontosan úgy akartunk csinálni mindent, ahogy Egyed mondta. Ebben semmi a világon meg nem gátolt volna bennünket. Kezünk-lábunk meg volt kötve, a legapróbb dologig meg kellett tennünk mindent, amire Kew kisasszony felszólított bennünket. De mintha ezt ő és Miriam egyáltalán nem értették volna meg. Ők minden bizonnyal úgy érezték, hogy minden apró lépésért nekik kell megküzdeniük. Pedig csak annyi dolguk volt, hogy megértessék velünk, mit akarnak, s mi már csináltuk is. Ez rendjén is van, ha például olyasmiről volt szó, hogy ne feküdjek egy ágyba Janie-vel. Kew kisasszony rettenetes patáliát csapott emiatt. A viselkedéséből ítélve az ember azt hihette volna, hogy legalábbis a koronaékszereket raboltam el.
Ám az olyasfajta felszólítások, hogy „úgy kell viselkednetek, mint kis hölgyeknek és uraknak", a világon semmit sem mondtak. Márpedig három utasításából kettő ilyen volt. „Ah, ah – sopánkodott mindig –, ez a nyelv, ez a nyelv!" Ezt nagyon sokáig egyáltalán nem értettem. Végül megkérdeztem tőle, hogy mi az ördögre gondol, és akkor nagy nehezen kirukkolt vele. De maga érti, hogy mire gondolok.
– Hogyne – mondta Stern. – Aztán idővel könnyebb lett?
– Komoly baj mindössze kétszer volt, egyszer az ikrekkel, egyszer meg Babával. Ez viszont valóban nagy baj volt.
– Mi történt?
– Az ikrekkel? Hát, amikor körülbelül már egy hete ott voltunk, kezdtük észrevenni, hogy valami nincs rendjén. Úgy értem, Janie meg én kezdtük észrevenni. Feltűnt, hogy szinte sohasem láthatjuk Bonnie-t és Beanie-t. Olyan volt, mintha a ház két ház volna, az egyik Kew kisasszonyé, Janie-é és az enyém, a másik meg Miriamé és az ikreké. Gyanítom, hogy ha a dolgok eleinte nem olyan zűrösek – például nem kényszerítenek bennünket vadonatúj ruhákba, nem kell mindig éjszaka aludnunk meg hasonlók –, már korábban is felfigyeltünk volna rá. De a dolog úgy állt, hogy mindannyiunkat kicsaptak az udvarra játszani, és amikor eljött az ebéd ideje, az ikreket Miriamhoz terelték, míg mi Kew kisasszonnyal ettünk. Janié meg is kérdezte:
– Az ikrek miért nem esznek velünk?
– Rájuk Miriam vigyáz, drágám – felelte Kew kisasszony.
– Értem – nézett rá Janie azzal a különös tekintettel.
– Engedje meg, hogy itt egyenek, és én majd vigyázok rájuk.
Kew kisasszony vonallá keskenyedett szájjal mondta:
– Ők színes bőrű kislányok, Jane. És most láss hozzá az ebédedhez.
Ez persze a világon semmit sem magyarázott meg se nekem, se Janie-nek.
– Azt akarom, hogy velünk egyenek – szólaltam meg én is. – Egyed azt mondta, hogy maradjunk együtt.
– De hiszen együtt vagytok – mondta a kisasszony. – Mind együtt lakunk, ugyanabban a házban. Mind ugyanazt az ételt esszük. Ne vitatkozzunk többet erről.
Én Janie-re néztem, ő rám nézett, s azt mondta:
– Akkor hát miért nem élhetjük mindnyájan ugyanazt az életet, s miért nem ehetünk mind együtt, ebben a szobában?
Kew kisasszony letette a villáját, és szigorú képet vágott.
– Elmagyaráztam nektek, s azt is megmondtam, hogy erről nem vitázunk tovább.
Én akkor arra gondoltam, hogy így tényleg nem jutunk semmire. Fogtam magam, hátrahajtottam a fejem, és elkiáltottam magam:
– Bonnie! Beanie! – És hopp, már ott is voltak. Na, akkor aztán elszabadult a pokol. Kew kisasszony kizavarta őket, ők persze nem mentek, ellenben berontott Miriam, kezében az ikrek ruháival, de nem tudta elkapni őket, és Kew kisasszonynak kellett rájuk gágognia, és a végén rám is. Ez már aztán több a soknál, mondta. Nem mondom, lehet, hogy nehéz hete volt, de nekünk is. Végül ránk parancsolt, hogy menjünk innen.
Én rögtön mentem Babáért, és indultam kifelé, és jött velem Janie is és az ikrek is. Kew kisasszony megvárta, míg mindnyájan kilépünk az ajtón, aztán már csak arra lettünk figyelmesek, hogy futva jön utánunk. Meg is előzött, majd megállt előttem, s ezzel mindőnket megállásra kényszerített.
– Hát így teljesítitek Egyed kívánságait? – kérdezte. Igen, mondtam erre én. Ő meg erre azt mondta, hogy tudomása szerint Egyednek az volt a kívánsága, hogy maradjunk vele. Mire én:
– Igen, de azt még jobban akarta, hogy együtt maradjunk.
Menjünk vissza a házba, mondta ő, és beszélgessünk. Janie megkérdezte Babát, Baba azt mondta, oké, így aztán visszamentünk. Volt hátul egy helyiség, üvegezett veranda, melyből egy ajtó az ebédlőbe nyílt, egy másik meg a konyhába; azontúl mindnyájan ott étkeztünk – Kew kisasszony pedig egyedül evett. De e szokatlan szóváltás következtében történt valami fura dolog.
– Micsoda? -- kérdezte Stern. Elnevettem magam.
– Miriam. Úgy nézett ránk, s úgy is beszélt, mint eddig, de az étkezések között süteményeket kezdett dugdosni nekünk. Tudja, évekbe telt, mire rájöttem, miről volt itt szó voltaképpen. Komolyan mondom. Abból, amit megtudtam az emberekről, úgy tűnik, mintha két hadsereg harcolna a fajok érdekében. Az egyik azért, hogy szétválassza, a másik meg hogy összehozza őket. Csak azt nem értem, miért viseli mindkettő annyira a szívén ezt a dolgot! Miért nem hagyják a csudába az egészet?
– Nem tehetik. Tudod, Gerry, az embereknek szükségük van a hitre, hogy valami módon felsőbbrendűek. Te, Egyed és a kölykök – nos, ti egy nagyon szoros kis egységet alkottatok. Nem éreztétek úgy, hogy egy kicsit jobbak vagytok, mint mindenki más a világon?
– Jobbak? Hogy lehettünk volna jobbak?
– Hát akkor mások.
– Talán igen, de nem gondolkoztunk róla. Mások, igen – de nem jobbak.
– Egyedi eset vagytok – szögezte le Stern. – Most pedig folytasd, meséld el a másik bajt, amit átéltetek. A Babával kapcsolatosat.
– Igen, a Baba. Hát, az már egy-két hónappal azután volt, hgy beköltöztünk Kew kisasszonyhoz. Addigra a dolgok már valóban kezdtek elrendeződni... Megtanultuk a szokásos „igen, asszonyom, nem, asszonyom" stílust, és Kew kisasszony iskolára is befogott már bennünket – délelőtt-délután meghatározott ideig,'heti öt napon át. Janie már jó ideje nem törődött Babával, az ikrek pedig mentek, ahova mentek. Mulatságos volt. Kew kisasszony szeme láttára bukkantak föl hol itt, hol ott, s ő nem hitte el, amit látott. Túlságosan zavarta, hogy a legváratlanabb pillahatokban jelennek meg meztelenül. Nagyon boldog volt, amikor ezt később abbahagyták. Kew kisasszony sok minden miatt volt boldog. Évek óta nem találkozott senkivel, évek óta! Még a mérőórákat is kívülre helyeztette el, hogy soha senkinek még csak be se kelljen lépnie a házba. De most, hogy mi ott voltunk, kezdett föléledni. Nem hordta azokat az öregasszonyos ruhákat, és elindult azon az úton, hogy emberi külseje legyen. Olykor még az is megesett, hogy együtt evett velünk.
Egy szép napon azonban különös érzésre ébredtem. Úgy éreztem, mintha valaki, mialatt aludtam, ellopott volna tőlem valamit, csak azt nem tudtam, mit. Kimásztam az ablakon, végigmentem a párkányon Janie szobájáig, amit nem lett volna szabad megtennem. Még ágyban volt. Bementem és fölébresztettem. Most is előttem van a szeme, ahogy résnyire kinyitja, még mintegy álomban, aztán a következő pillanatban már teljesen ébren van. Nem is kellett szólnom, hogy valami baj történt. Tudta, s azt is tudta, hogy mi.
– Baba eltűnt! – mondta.
Akkor már nem törődtünk vele, ki fog fölébredni. Kirohantunk a szobájából, letrappoltunk a hallba, majd be a kis szobába, melynek a végébén Baba szokott aludni. Nem fogja elhinni. A díszes kiságya, a fehér fiókos szekrény, a csörgők, egyszóval az összes holmija mind eltűnt, és csak egy íróasztal állt ott. Úgy értem, az egész olyan volt, mintha Baba ott se lett volna soha.
Egy szót se szóltunk, csak sarkon fordultunk, és berontottunk Kew kisasszony hálószobájába. Én csak egyszer jártam ott, és Janie is csak párszor. De akár tilos volt, akár nem, most nem számított. Kew kisasszony az ágyában feküdt, befont hajjal. De mire odaértünk, teljesen fölébredt. Fölnyomta magát, mígnem hátát az ágytámlának vetve nézett végig rajtunk hűvös tekintettel.
– Mit jelentsen ez?
– Hol van Baba? – üvöltöttem vissza.
– Gerard, semmi szükség rá, hogy kiabálj – mondja erre ő.
Janie igazán nyugodt gyerek volt, de erre már ő is megszólalt:
– Jobban teszi, Kew kisasszony, ha megmondja nekünk, hol van. – És maga is megrémült volna tőle, ha akkor látja.
Kew kisasszony így aztán egyik pillanatról a másikra ledobta magáról azt a merev álarcot, s felénk nyújtotta a kezét.
– Sajnálom, gyerekek. Igazán sajnálom, de én csak a legjobbat tettem. Elküldtem Babát. Elment oda, ahol magához hasonló gyerekekkel élhet együtt. Mi itt nem tudjuk őt igazán boldoggá tenni. Ti is tudjátok.
– Soha nem mondta nekünk, hogy nem boldog – jelentette ki Janie.
Kew kisasszonyból tompa kacagás tört fel.
– Mintha bizony tudna beszélni a szegény kis pára!
– Jobban teszi, ha visszahozza – mondtam. – Magának fogalma sincs, mivel játszik. Megmondtam, hogy nem szakadhatunk el egymástól.
Kezdett dühbe jönni, de uralkodott magán.
– Megpróbálom elmagyarázni neked, drágám mondta. – Te és Janie, sőt még az ikrek is, mind normális, egészséges gyerekek vagytok, akik ha felnőttök, derék férfiak és asszonyok lesztek. De szegény Baba – ő más. Ő nem fog megnőni, és nem fog járni meg játszani, mint a többi gyerek.
– Az nem számít – vágott közbe Janie. -- Semmi szükség nem volt rá, hogy elküldje innen.
– Igen. Jobban teszi, ha visszahozza, de gyorsan – csatlakoztam Janie-hez.
De erre már tényleg felpaprikázódótt.
– Sok egyéb között, ha jól emlékszem, arra is megtanítottalak benneteket, hogy ne parancsolgassatok az idősebbeknek. Most pedig menjetek, öltözzetek föl a reggelihez, s erről több szó ne essék köztünk!
Erre én, amilyen szelíden csak tudtam, azt válaszoltam:
– Kew kisasszony, maga fogja akarni, hogy most azonnal visszahozza őt. De hamarosan vissza is hozza őt. Máskülönben...
Akkor ő kiugrott az ágyából, és kizavart bennünket a szobából.
– Mi történt?
– Ó – feleltem –, hát visszahozta. Ha jól meggondolom – tettem hozzá nevetve –, most talán mulatságosnak tűnik. Majdnem három hónapig főnökösködött rajtunk, parancsolgatott nekünk, és aztán egyik pillanatról a másikra mi szabtuk meg a törvényt. Mi addig mindent megtettünk, hogy olyanok legyünk, amilyennek ő képzeli, de Isten a tanúm, ezúttal túl messzire ment. Attól a pillanattól kezdve, hogy ránk csapta az ajtaját, kezelésbe vettük. Az ágya alatt lévő nagy porcelánedény egyszer csak fölemelkedett a levegőbe, és nekirepült a toalett-tükrének. Utána kinyílt a szekrény egyik fiókja, kiszállt belőle egy kesztyű, és jól pofon vágta.
Visszamenekült az ágyba, de akkor meg egy nagy darab vakolat esett le a plafonról, pontosan fölötte. Pici fürdőszobájában megeredt a csapból a víz, a dugó a helyére pottyant, s épp amikor kezdett túlfolyni, a ruhái mind leestek a fogasról. Ki akart menekülni a szobából, de az ajtó beragadt, s amikor nagyot rántott a kilincsen, az ajtó könnyedén kitárult, s ő végigzuhant a padlón. Akkor újra becsapódott az ajtó, amit újabb vakolathullás követett. Mi meg visszamentünk, s ott álltunk és bámultuk őt. Sírt. Addig nem is tudtam, hogy képes rá.
– Visszahozza Babát?
Ő meg csak feküdt ott, és sírt. Egyszer aztán fölnézett ránk. Mondhatom, szánalmas volt. Fölsegítettük, s elvezettük egy székhez. Hol minket nézett, hol a tükörben magát, aztán meg a repedt mennyezetet, s végül azt suttogta:
– Mi történt? Mi történt?
– Elvitte Babát – feleltem. – Ez történt.
Ő erre fölugrott, s nagyon halkan, nagyon ijedten, de nagyon határozottan azt mondta:
– Valami nekiment a háznak. Egy repülőgép. Vagy talán földrengés volt. Reggeli után majd beszélünk Babáról.
– Adj még neki, Janie – mondtam.
Egy jókora vízgömb loccsant szét az arcán meg a mellén, amitől a hálóinge a testéhez tapadt; az ilyenek a lehető legkínosabban érintették. A hajfonatai kimerevedtek a levegőben, mind följebb és följebb ágaskodtak, mígnem őt magát is álló helyzetbe kényszerítették. Amikor üvöltésre készülve eltátotta a száját, az öltözőasztalkán heverő púderpamacs belecsapódott. Kiráncigálta, és azt kiabálta sírva:
– Mit műveltek? Mit műveltek?!
De Janie csak nézett rá magabiztos arccal, kezét összekulcsolva a háta mögött.
– Mi nem csináltunk semmit.
– Még nem – tettem hozzá. – Visszahozza Babát?
– Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! – sikítozta. Ne beszéljetek többet arról a mongoloid idiótáról! Ez senkinek se jó, még neki se. Hogy hihettem el egyáltalán, hogy az enyém?
– A patkányokat, Janie – mondtam.
A lambéria mentén futkosás neszei hallatszottak. Kew kisasszony a tenyerébe temette az arcát, és beleroskadt a székbe.
– Nem lehetnek patkányok – nyöszörögte. – Itt nincsenek patkányok. – Aztán vinnyogást hallottunk, mire ő teljesen összeomlott. Látott már teljesen összeomlott embert?
– Láttam – felelte Stern.
– Én addigra már a végsőkig fel voltam hergelődve – folytattam –, de ez szinte már nekem is túl sok volt. De hát nem lett volna szabad elküldenie Babát. Beletelt egy-két órába, mire föl tudta emelni a telefont, de még ebéd előtt visszakaptuk Babát – fejeztem be nevetve.
– Mi olyan mulatságos?
– Mintha soha többé nem tudott volna visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt vele. Körülbelül három héttel ezután hallottam, ahogy Miriamnak beszélt róla. Azt mondta, hirtelen megsüllyedt a ház. Meg hogy milyen jól tette, hogy Babát elküldte arra az orvosi felülvizsgálatra – meg is sérülhetett volna a szegény kis pára. Szerintem maga is elhitte.
– Elképzelhető. Az ilyesmi gyakran megesik. Az ember nem hiszi el azt, amit nem akar elhinni.
– Maga mennyit hisz el ebből? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.
– Már mondtam neked... nincs jelentősége. Sem elhinni, sem kétségbe vonni nem akarom.
– Tőlem nem kérdezte, mennyit hiszek el belőle.
– Nem kellett megkérdeznem. Te magad fogod eldönteni.
– Maga jó elmeorvos?
– Azt hiszem, igen – felelte. – Kit öltél meg? A kérdés teljesen készületlenül ért.
– Kew kisasszonyt – válaszoltam, de rögtön utána el is káromkodtam magam. – Nem akartam megmondani magának.
– Ne izgasd magad miatta – mondta. – Miért tetted?
– Azért jöttem ide, hogy megtudjam.
– Teljes szívedből gyűlölhetted.
Sírva fakadtam. Tizenöt évesen így sírni!
– Tudja, honnan jöttem? A legeslegrégebbi emlékem egy szájba vágás. Ma is látom, hogyan közelít felém az az ököl, akkora, mint a fejem. Mert sírtam. Azóta félek, nehogy sírva fakadjak. Sírtam, mert éhes voltam. Vagy mert fáztam. Vagy mindkettő. Aztán nagy hálótermekre emlékszem... aki a legtöbbet lopja, azé a legtöbb. Ha rossz vagy, kegyetlenül eltángálnak, ha pedig jó, akkor nagy jutalmat kapsz. A nagy jutalom az, hogy békén hagynak. Próbáljon így élni. Próbáljon úgy élni, hogy ebben az egész rohadt életben nincs annál csodálatosabb, nagyszerűbb dolog, mint ha kivívja, hogy a többiek békén hagyják!
Ilyen,volt az a rövid időszak Egyeddel és a kölykökkel. Maga a csoda: tartozom valahova. Ez velem még sohasem történt meg. Két sárga villanykörte meg egy tűzhely, s fénybe borul tőlük az egész világ! Ez minden, ami van, s aminek valaha lennie kell.
Aztán a nagy váltás: tiszta ruha, főtt étel, napi öt óra az iskolában; Kolumbusz és Arthur király és egy 1925-ös könyv az állampolgári ismeretekről, melyből mindent megtudhatok a szennyvízülepítőkről. És az egésznek a tetejében ott egy hatalmas, négyszögletes jégtábla, a szemed előtt olvadozik, gömbölyűdnek a sarkai, és te tudod, hogy maga miatt, Kew kisasszony... az ördögbe is, ahhoz túlságosan uralkodott magán, hogy nyaljon-faljon bennünket, de az érzés, az megvolt benne. Egyed azért viselt gondot ránk, mert ez is az életéhez tartozott. Kew kisasszony gondot viselt ránk, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, ahogyan ő élt. Ezt ő meg akarta csinálni.
Hátborzongató elképzelése volt a „jóról" és téves felfogása a „rosszról", de nem tágított tőlük, s ezekkel az eszményeivel megpróbált jókká faragni bennünket. Ha valamit nem értett, azt hitte, ő a hibás... és rettenetesen sok volt az, amit nem értett, s nem is érthetett meg soha. Mindaz, ami jól ment, a mi sikerünk volt, ami pedig rosszul, az ő hibája... Az az utolsó év ... ó, az remek volt.
– Tehát?
– Tehát megöltem. Hallgasson meg – mondtam, s úgy éreztem, gyorsan kell beszélnem. Nem az idő sürgetett, hanem meg kellett tőle szabadulnom. – Elmesélek mindent, amit csak tudok a dologról. Az egész napot, ami annak előtte volt, hogy megöltem. Reggel fölébredtem, az ágyneműm ropogós tiszta, a fehér csipkefüggönyön és a vidám, piros-kék elsösétítön keresztül besüt a nap. Egy szekrény tele van a ruháimmal – érti? Az én ruháimmal! Azelőtt soha semmim se volt, semmi nem volt igazán az enyém... Odalent Miriam csörömpöl a reggelivel, az ikrek meg nevetnek. Vele nevetnek, érti? Nem egymás között, mint azelőtt mindig.
A szomszédos szobában Janie mozgolódik, dudorász, s tudom, hogy ha majd meglátom, sugározni fog az arca kívül-belül. Fölkelek. A forró víz forró, s a fogkrém csípi a nyelvemet. A ruhák pontosan rám illenek, és lemegyek a földszintre, és ők már ott vannak, és boldog vagyok, hogy látom őket, és ők is boldogok, hogy látnak engem, és mihelyt elhelyezkedünk az asztal körül, megjelenik a lépcsőn Kew kisasszony is, és akkor mindenki odakiált neki valamit.
És így telik el a délelőtt odaát, a tágas, hosszú nappaliban, ahol a tanítás folyik, s közben van egy szünet. Az ikrek, nyelvük hegyét kidugva, nem is írják, rajzolják a betűket, Janié pedig képet fest, ha annak van itt az ideje, igazi képet egy tehénről, fákkal s távolba vesző, sárgálló sövénnyel. És itt vagyok én, épp elvesztem egy másodfokú egyenlet két fele között, és Kew kisasszony odahajol hozzám, hogy segítsen, érzem a szekrényében tartott levendulazacskó illatát. Megemelem a fejem, hogy mélyebben beszívhassam, s közben hallom hátulról, a konyha felől, hogyan súrlódnak s kondulnak egymáshoz a tűzhelyen a teli fazekak.
És így múlik el a délután, folytatódik az iskola, még egy kis tanulás, aztán lehet kacagva kitódulni az udvarra. Az ikrek egymást hajkurásszák, ahová csak akarnak, oda futnak a két lábukon; Janié a leveleket tarkázza a képén, hogy olyanra sikerüljenek, amilyeneknek Kew kisasszony szerint lenniük kell. És Baba? Ő kapott egy nagy járókát. Már nem nagyon mozog, csak néz, néha gügyög, mindig jóllakott, és olyan tiszta, mint egy gyűretlen alufólia.
És aztán jön a vacsora, és jön az este, amikor Kew kisasszony fölolvas nekünk, és valahányszor más beszél a történetben, mindig elváltoztatja a hangját, ha pedig zavarja benne valami, akkor szaporán és suttogva olvas, de akkor is elolvassa minden betűjét.
És nekem mennem kellett, és meg kellett ölnöm. És ennyi.
– Hogy miért, azt nem mondtad – szólt Stern.
– Hülye maga, vagy mi?! – ordítottam.
Stern nem szólt semmit. Én hasra fordultam a heverőn, államat a kezemre támasztottam, és ránéztem. Sohasem tudtam, mi zajlik benne, de volt egy olyan érzésem, hogy most tanácstalan.
– Elmondtam, miért.
-- Nekem ugyan nem.
Hirtelen megértettem, hogy túl sokat vártam tőle. Lassan kezdtem mondani:
-- Mindnyájan ugyanabban az időben ébredtünk. Mindnyájan azt tettük, amit egy másik ember akart. Egy másik ember kedve szerint töltöttük el a napot, másvalakinek a gondolatait gondolva el, másvalakinek a szavait mondva ki. Janie valaki másnak a képeit festette, a Baba nem szólt senkihez, és ezzel együtt mindnyájan boldogok voltunk. Érti már?
– Még nem.
– Úristen! – nyögtem. Majd némi gondolkodás után azt mondtam: – Nem keverültünk.
– Nem keverültétek? Ó. De ez így volt már Egyed halála óta.
– Az más volt. Olyan, mint amikor az autóból kifogy a benzin, de azért az autó még megvan, nincs vele semmi baj. Vár. De azok után, amit Kew kisasszony tett velünk, az autó szétesett darabokra. Érti?
Ezúttal rajta volt a sor, neki kellett gondolkodnia. Végül azt mondta:
– Mulatságos, hogy olykor mire késztet bennünket az elme. Akadnak köztük értelmetlennek, rossznak, őrültségnek látszó dolgok is. De a mi munkánk alapköve a következő: mindabban, amit csinálunk, létezik egy szilárd, elvitathatatlan logikai láncolat. Ha elég mélyre ásunk, itt is, mint akárhol másutt, napvilágra kerül az ok és az okozat. Gondold csak meg: logikait mondtam, s nem „helyességről", „jogosságról", „igazságról" vagy más efféléről beszéltem. A logika és az igazság két nagyon különböző dolog, noha a gondolkodást végző elme számára gyakran egyugyanazon dolognak látszanak.
Amikor a felszínen működő elmével ellentétben dolgozó értelem alámerül, olyankor az ember teljesen összezavarodik. Mármost a te esetedben én értem, hogy mire célzol – hogy a köztetek, gyerekek között egyszer már megvolt különleges kapcsolat megőrzése vagy újra felépítése érdekében meg kellett szabadulnod Kew kisasszonytól. De nem értem a dolog logikáját. Nem értem, miért érte meg e „keverülés" visszanyerése azt, hogy lerombold az újonnan megtalált biztonságot, amiről te magad állítottad, hogy örömteli volt.
– Lehet, hogy nem érte meg – feleltem erre kétségbeesetten.
Stern előrehajolt, s rám bökött a pipájával.
– Megérte, ha egyszer rávett, hogy tedd meg, amit megtettél. A tény ismeretében bizonyos dolgok talán másként festenek. De amikor még csak a cselekvésre ösztönző késztetés élt benned, az volt a fontos, hogy elpusztítsd Kew kisasszonyt, és visszakapd azt, ami egyszer már a tiéd volt. Hogy miért, azt nem tudom, és nem tudod te sem.
– Hogyan fogunk rájönni?
– Nos, térjünk rá a dolog legkínosabb részére, ha hajlandó vagy.
– Kész vagyok rá – mondtam, s lefeküdtem.
– Helyes. És most mesélj el mindent, ami közvetlenül azelőtt történt, hogy megölted.
– Most jön az – mondtam –, amit már elmeséltem magának, hogy mi, gyerekek, mindent a más módszere szerint csináltunk, és nem a saját fejünk után, meg hogy a Baba nem beszélt, és mindenki boldog volt, és végül hogy meg kellett ölnöm Kew kisasszonyt. Sokáig tartott, míg eljutottam ide, és az is, hogy elszánjam magam a cselekvésre. Ott feküdtem az ágyban, négy órán keresztül gondolkodtam, aztán fölkeltem. Sötétség volt és csend. Kimentem a szobából, le a hallba, be Kew kisasszony szobájába, ahol megöltem őt.
– Hogyan?
– Ez minden! – kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. Aztán lecsillapodtam. – Rettentően sötét volt... és sötét van. Nem tudom. Nem akarom tudni. Szeretett minket. Tudom, hogy szeretett. De meg kellett ölnöm.
– Jól van na, jól van – szólt sietve Stem. – Azért nem kell annyira megijedni ettől a dologtól. Te, ugye...
– Tessék?
– Te ugye meglehetősen erős vagy a korodhoz képest, Gerard?
– Azt hiszem, igen. Mindenesetre elég erős vagyok.
– Úgy van – mondta.
– Még most sem értem, mi az a logika, amiről beszélt! – kiabáltam, s minden egyes szó kimondásakor öklömmel keményen a heverőre ütöttem. – Miért kellett – odamennem – miért – kellett – ezt – tennem?!
– Hagyd ezt abba, még megsérülsz – szólt rám.
– Megérdemelném – válaszoltam.
– Ó? – kapta föl a fejét Stern.
Fölkeltem, odaléptem az íróasztalhoz, s ittam egy kis vizet.
– Mit kell tennem?
– Meséld el, mi mindent csináltál azután, hogy megölted, egészen addig, míg eljöttél ide.
– Nem sok mindent – feleltem. – Csak az elmúlt éjjel történt. Elvettem a csekkfüzetét. Visszamenteni a szobámba, de valami kábult állapotban. Minden ruhámat magamra vettem, kivéve a cipőmet. Azt a kezemben vittem. Kimentem a házból. Sokáig mentem, gondolkozni próbáltam, aztán amikor kinyitott, elmentem a bankba. Egy csekkre fölvettem ezeregyszáz dollárt. Eszembe jutott, hogy egy pszichiátertől kérek segítséget, a nap nagy része azzal telt el, hogy ilyet kerestem, aztán eljöttem ide. Ennyi volt.
– A csekk beváltásával nem volt semmi bajod?
– Soha semmi bajom nincs, ha azt akarom, hogy az emberek azt tegyék, amit én akarok.
Meglepetten felmordult.
– Tudom, mire gondol – hogy Kew kisasszonynál nem tudtam elérni, hogy azt tegye, amit én akarok.
– Részben erre gondoltam – ismerte el.
– Ha lett volna rá lehetőségem – magyaráztam –, már ő sem lett volna Kew kisasszony. Ami pedig a bankárt illeti – én csak annyit akartam tőle, hogy viselkedjék úgy, mint egy bankár.
Ránéztem, s akkor értettem csak meg, miért játszik kezdettől fogva oly sokat a pipájával. Mert lenézhetett rá, s én ilyenkor nem láttam a szemét.
– Megölted őt – mondta (s én tudtam, hogy most témát vált) –, s ezzel elpusztítottál valamit, ami számodra értékes volt. De nem tarthattad annyira értékésnek, mint azt a lehetőséget, hogy újra fölépítsd azt a valamit, amit régebben birtokoltál a többi gyerekkel együtt. De hogy az milyen értéket képvisel, abban már nem vagy biztos. – Fölnézett. – Illik ez a leírás a legfőbb gondodra?
– Csak nagyjából.
– Tudod, mi az az egyetlen dolog, ami miatt az emberek gyilkolni tudnak? – Amikor nem válaszoltam, így folytatta: – A túlélés. Hogy mentsék az ént, illetve azt, amit az énnel azonosítanak. És ebben az esetben ez nem stimmel, mert az élet Kew kisasszonynál számodra, akár egyénként, akár csoportként, sokkal több túlélési értéket hordozott, mint az a másik.
– Egyszóval lehet, hogy nem is volt igazából okom rá, hogy megöljem.
– Volt, mert megtetted. Csak még nem leltünk rá erre az okra. Én úgy vélem, ismerjük az okot, csak nem tudjuk, miért volt eléggé fontos. A válasz valahol benned van.
– Hol?
Fölállt, járkált egy kicsit.
– Láttunk itt egy többé-kevésbé folytonos élettörténetet. No persze, keverednek benne képzeletbeli s tényszerű dolgok, és némely területekről nincsenek részletes információink, de az egésznek van eleje, van közepe és van vége is. Na mármost, állítani nem állíthatom, de úgy gondolom, a válasz azon a hídon rejtőzhet, melyen valamivel korábban nem voltál hajlandó átmenni. Emlékszel?
Termesztésen emlékeztem.
– Miért éppen ott? – kérdeztem. – Miért ne próbálkozhatnánk valami mással?
– Pontosan azért, amiért ezt mondtad most – jelentette ki a legteljesebb nyugalommal. – Miért vonakodsz tőle?
– Ne akarjon kis dolgokat felfújni – mondtam. Néha bosszantott a fickó. – Az ilyesmitől ideges leszek. Nem tudom, miért, de zavar.
– Rejtőzködik ott valami, amit viszont te zavarsz, tehát ellenáll neked. És ha van valami, ami azért küzd, hogy rejtve maradhasson, akkor nagyon is elképzelhető, hogy az lesz az, amit mi keresünk. A te problémád, ugye, rejtőzködik?
– Nos hát, igen – ismertem el, s megint rám jött az az émelyegő gyengeség, amit megint csak le kellett küzdenem, és akkor jött egy pillanat, amikor többé meg se lehetett volna állítani. – Rajta, csípjük nyakon – mondtam, s lefeküdtem.
Egy ideig hagyott, hadd nézzem a plafont, hadd hallgassam a csendet, aztán megszólalt:
– Ott vagy a könyvtárban. Épp. most ismerkedtél össze Kew kisasszonnyal. Most ő beszél hozzád; aztán te mesélsz neki a gyerekekről.
Meg se moccantam, úgy feküdtem. Nem történt semmi. De, de igen; valami belső feszültség vett erőt rajtam, a csontjaimból sugárzott kifelé egyre erősebben és erősebben. És még akkor sem történt semmi, amikor úgy éreztem, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Hallottam, hogy föláll, s átmegy a szobán az íróasztalához. Kotorászott rajta, zörögtek, zizegtek a tárgyak. Aztán meghallottam a saját hangomat;
– Hát, az egyik Janie, tizenegy éves, akárcsak én. Bonnie és Beanie nyolcévesek, ikrek, és itt van még Baba. Baba három.
És a saját sikoltásom hangját...
És akkor jött a semmi.
– Mi történt?
Elengedett, s feszülten figyelő arccal fölállt.
– Úristen! Micsoda roham! – mondta. Nyögtem, s a fejemet fogtam. Adott egy kéztörlőt, azt a fejemre tekertem.
– Mi ütött ki ennyire?
– Kezdettől fogva magnóra vettelek – magyarázta. – Amikor sehogyan se akartál visszaemlékezni, egy korábban fölvett beszámolód révén, a saját hangoddal próbáltalak rábírni. Az ilyesmi néha csodát művel.
– Most is csodát művelt – morogtam. – Az a gyanúm, hogy kiégettem egy biztosítékot.
– Úgy van. Félő volt, hogy mindjárt felidézed azt, amire nem akarsz visszaemlékezni, s hogy ez ne történhessen meg, inkább elveszítetted az öntudatodat.
– És miért örül ennek annyira?
– Mert körömszakadtáig védekeztél – felelte kurtán. – Vagyis megtaláltuk. Csak még egy próba hiányzik.
– Várjon csak egy kicsit. Hisz épp a körömszakadtáig való védekezéstől készülök ki!
– Nem fogsz. Ezt az epizódot régóta őrződ már a tudatalattidban, és még nem okozott benned sérülést.
– Nem?
– Olyan mértékben nem, hogy megölhessen.
– Honnan tudja, hogy nem fog, ha egyszer kiszabadítjuk?
– Majd meglátod.
Fölsandítottam rá. Valahogy meglepett az, hogy tudja, mit csinál.
– E pillanatban már sokkal többet tudsz magadról, mint akkoriban tudtál – magyarázta szelíden. – Alkalmazhatsz intuíciót. Ha mutatkozik, megállapíthatod, mennyire értékes. Lehet, hogy nem végzel tökéletes munkát, de az önvédelemhez elég lesz. Ne félj. Bízzál bennem. Én majd megállítom, ha túl rosszra fordulna a dolog. Most lazíts. Nézd a mennyezetet. Összpontosíts a lábujjaidra. Ne hézz rájuk, nézz egyenesen föl. Ne mozgasd, csak erezd okét. Indulj ki a nagy lábujjadtól, s minden továbbinál számolj eggyel többet. Egy, kettő, három. Erezd is a harmadik lábujjadat. Erezd a lábujjadat, erezd, ahogy erayed, ernyed, már egészen elernyedt. A két szomszédos lábujjad is ernyed már. Mind elernyednek, minden lábujjad, az összes lábujjad elernyedt már...
– Mit csinál?! – kiáltottam rá.
És ő mondta tovább ugyanazon a lágy, behízelgő hangon:
– Bízzál bennem, és akkor a lábujjaid is bízni fognak bennem. Elernyednek mind, mert te bízol bennem. Mert te...
– Hé, maga hipnotizálni akar engem! Csakhogy én nem engedem meg.
– Te fogod hipnotizálni magadat. Te csinálsz mindent, te magad. Én csak megmutatom az utat. Mégmutatom az ösvényt a lábujjaidnak. Csak jelzek a lábujjaidnak. Senki sem kényszerít téged olyan útra, amelyre nem akarsz menni, de te arra akarsz menni, amerre a lábujjaid mutatnak, ahol a lábujjaid elernyednek, ahol...
És ez így ment megállás nélkül. Ugyan hol volt itt himbálózó aranyozott inga, tűzben égő szemek, mágikus utak? Még csak nem is ott ült, ahol láthattam volna. És az a sok mese, hogy ilyenkor álmosság jön rá az emberre? Nos, ő tudta, hogy nem vagyok álmos, és nem is akarok elálmosodni. Lábujjak, igen, én csak az akartam lenni. És elernyedni, ernyedt lábujjnak lenni. A lábujjnak nincs agya, a lábujjnak mennie kell, és megy, megy, tizenegyszer megy, tizenegy, tizenegy vagyok...
Kétfelé hasadtam, és ez így volt rendjén, egy rész, amelyik figyelt egy másik részt, amelyik most visszament a könyvtárba, és hozzám hajol Kew kisasszony, de nem túl közel, és alattam zizeg az újságpapír a széken, fél lábamról leesett a cipő, billegtetem ernyedt lábujjaimat... és ezen elámultam picikét. Mert hipnózis volt ez, holott teljesen öntudatomnál voltam, egész lényemmel ott feküdtem a heverőn, Stern megállás nélkül duruzsolt a fülembe, ha akarom, minden további nélkül átfordulhattam volna, fölülhettem és beszélhettem volna hozzá, vagy akár kisétálhattam volna – de nem akartam. Ó, hát ha ilyen a hipnózis, akkor én testestül-lelkestül benne vagyok! Így már hajlandó volnék dolgozni, így már minden rendben.
Már azt is látom, ahogy ott, az asztalt borító bőrön kibomlik az az arany minta, és hogy képes leszek-e itt maradni az asztalnál magával, Kew kisasszony, Kew kisasszony...
– ...és Bonnie és Beanie nyolcévesek, ikrek, és Baba. Baba három.
– Baba három – mondta a nő.
Ez most egy nyomás, mintha szét akarna szakítani, és egy... egy törés. És akkor kínzó fájdalommal vegyes diadalmámor fogott el, és már nem fájt, és készen volt.
És íme, ez volt belül. Csak egy villanás volt az egész, de benne
volt minden.
Kinyílok neked, Egyed. Kinyílok... eléggé nyitva vagyok?
Mintha örvénylene, olyan a tekintete. Az agyából láthatatlanul kinyúló szonda a szememen át behatol az agyamba. Vajon tudja, hogy ez mit jelent nekem? Érdekli? Nem érdekli, nem tudja; hol kiürít, hol megtelek a parancsa szerint; iszik, aztán vár, újra iszik, de a csészére nem néz soha.
Amikor először láttam őt, odakint táncoltam a szabadban, az erdőben, a vadonban, én éppen forogtam, ő meg ott állt a lombok árnyékában, s engem nézett. Gyűlöltem őt ezért. Nem azért, mert az én erdőm volt, az én aranyflitteres, páfránytól borzas völgyem. A táncomat rabolta meg, amely megfagyott örökre, mert ő ott volt. Gyűlöltem miatta, gyűlöltem, ahogy nézett, ahogy ott állt, bokáig süppedve a nedvességtől párálló szelíd páfrányosban, mint valami fa, gyökérlábakon, földszínű ruhában. Én megtorpantam, ő megmozdult, s akkor már csak egy férfi volt, széles gorillavállú, mocskos férfiállat, s ami gyűlölet volt bennem, az mind félelemmé változott, s ettől megdermedtem.
Tudta, mit tett, és nem törődött vele. Táncolni... többé nem tehetem, mert nem tudhatom, nem figyelnek-e az erdőből szemek, nem figyelnek-e nagydarab, közönyös, mocskos állatemberek. Eljöttek a nyár napjai, amikor fulladoztam a ruhámban, a téli éjszakák, amikor a bennem s kívülem lévő hamis illemszabályok úgy terültek rám, mint halotti szemfedő, és soha többé nem táncolhattam, de még eszembe sem juthatott a tánc úgy, hogy ne idéződött volna fel bennem a szörnyű felismerés, hogy meglátott engem. Mennyire gyűlöltem! Ó, mennyire gyűlöltem!
Egyedül táncolni ott, ahol senki sem lát, ez volt az egyetlen dolog, amit magamba rejtettem, amikor úgy ismertek, hogy én vagyok Kew kisasszony, ez a koránál később jött, évei számánál idősebb, korrekt és szertartásos, csipkébe, vászonba öltözött, magányos viktoriánus nő. És én valóban akartam is lenni mindaz, amit elmondtak rólam, mind az utolsó szóig, most és mindörökre, mert ő elrabolta tőlem az egyetlen dolgot, amit titkolni merészeltem.
Kilépett a napfényre, s kissé félrebillentve nagy fejét, odajött hozzám. Én meg csak álltam, kívül-belül jéggé dermedve a félelembe burkolt dühtől, mely a velőmig hatolt. A karom még nyúlt előre, a derekam még megdőlt a tánctól, de levegőt csak akkor vettem, amikor megállt mellettem, akkor is csak mert kénytelen voltam.
– Szoktál könyveket olvasni? – kérdezte. Elviselhetetlennek éreztem a közelségét, mégsem tudtam megmozdulni. Kinyújtotta nagy, nehéz kezét, megfogta az államat, s addig a pontig fordította el a fejemet, ahonnan bele kellett néznem az arcába. Nyakamat behúzva húzódtam el, de az arcom így sem vált el a kezétől, pedig nem is fogta, csak megemelte kissé.
– Néhány könyvet el kell olvasnod nekem. Nem volt időm, hogy megkeressem őket.
– Ki vagy? – kérdeztem.
– Egyed – válaszolta. – Olvasol nekem könyveket?
– Nem. Engedj el, engedj el! – Pedig nem fogott. – Miféle könyveket? – kiabáltam.
Arcul ütött, nem túl erősen. Ettől egy kicsit följebb billent a fejem. Leengedte a kezét. A szemének írisze meglódult, örvényleni kezdett...
– Nyílj ki odabent – parancsolta. – Nyiss utat, hadd lássak beléd.
Voltak a fejemben könyvek, a címeiket nézte... nem, nem a címeiket, mert nem tudott olvasni. Azt nézte, hogy mit tudok a könyvekből. Hirtelen szörnyen haszontalannak éreztem magam, mert mindabból, amit akart, csak egy töredék volt meg bennem.
– Ez mi? – kiáltott rám nyersen.
Tudtam, mire érti. A fejemből vette ki. Én nem is tudtam, hogy ott van, de ő megtalálta.
– Telekinézis – válaszoltam.
– Hogy kell azt csinálni?
– Senki sem tudja, meg lehet-e csinálni. Az elme erejével kell tárgyakat mozgatni!
– Meg lehet csinálni – mondta. – És ez?
– Teleportálás, Ez ugyanaz – illetve majdnem. Az elme erejével mozgatod a saját testedet.
– Jó, jó, ertem – morogta.
– Molekuláris kölcsönhatás. Telepátia és távolbalátás. Semmit sem tudok róluk. Szerintem csupa hülyeség.
– Olvass róluk. Mindegy, hogy érted vagy nem érted. Ez mi?
Az agyamban volt, aztán a számon:
– Gestalt.
– Az mi?
– Csoport. Mint például sok betegség gyógyítása egyfajta kezeléssel. Mint sok gondolat egyetlen mondatban kifejezve. Az egész nagyobb, mint a részek összege.
– Olvass erről is. Erről olvass sokat. Legfőképpen és elsősorban erről olvass. Fontos.
Elfordult, és amikor a szeme elszakadt az enyémtől, mintha valami eltört volna, amitől én megtántorodtam, és fél térdre^ estem. Hátra se nézett, úgy ment vissza az erdőbe. Én meg összeszedtem a holmijaimat, és hazafutottam. Jött a düh, és lecsapott rám, mint a vihar. Jött a félelem, és nekem rontott, mint a szél. Tudtam, hogy el fogom olvasni a könyveket, tudtam, hogy vissza fogok jönni, és tudtam, hogy soha többé nem fogok táncolni.
Elolvastam hát a könyveket, és visszamentem. Volt, hogy három-négy napig mindennap, máskor meg, amikor nem találtam egy bizonyos könyvet, tíz napig sem mentem vissza. Ő mindig ott volt a keskeny kis völgyben, az árnyékban állva várt; amit akart, elvette a könyvből, de belőlem semmit. Soha nem hozta szóba a következő találkozást. Fogalmam sincs, ott várt-e rám nap mint nap, vagy csak akkor jött, amikor én.
Olyan könyveket olvastatott el velem, melyek számomra semmit sem mondtak, például az evolúcióról, a társadalmak és kultúrák szerveződéséről, a mitológiáról és sok-sok könyvet a szimbiózisról. Ami köztünk folyt, nem lehetett beszélgetésnek nevezni; néha nem is lehetett mást hallani, mint az ő meglepett felmordulásait vagy kurta, érdeklődő hümmögését.
Úgy szedegette ki belőlem a könyveket, mintha málnát szemezgetne a bokorról, egyiket a másik után. Izzadság- és földszagot éreztem rajta, meg a zöld nedvek illatát, melyet az erdőn áthaladtában sajtolt ki súlyos lépteivel.
Ha tanult is valamit a könyvekből, változni nem változott tőlük.
Egy napon leült mellém, és hozzáfogott valaminek a kibogozásához.
– Melyik könyvben van valami ehhez hasonló? kérdezte, majd hosszas töprengés után így folytatta: – Tudod, olyasmire gondolok, hogy például a termesz nem tudja megemészteni a fát, ellenben a termesz hasában lévő mikrobák igen, és a termeszek azt eszik meg, amit a mikrobák hátrahagynak. Mi ez?
– Szimbiózis -- mondtam, ami eszembe jutott. Emlékeztem a szavakra. Egyed kitépte belőlük a tartalmat, s aztán elhajította a szavakat. – Kétfajta élet, melyek létezése egymástól függ.
– Aha. És van olyan könyv, amelyikben négy-öt valami csinálja ezt a dolgot?
– Nem tudok róla.
Akkor azt kérdezte:
– És mi a helyzet a következővel? Adva van egy rádióállomás, hozzá négy-öt vevőkészülék, de mindegyik úgy van megszerkesztve, hogy valami más történjen benne, például az egyik megszerzi a híreket, a másik elszállítja, a harmadik a hangot adja hozzá, de az utasításokat mindegyik egy helyről kapja. És mindegyiknek saját energiája és saját feladata van, de mind függetlenek egymástól. Na mármost, a rádiótól eltekintve, van-e élőlény is ehhez hasonló?
– Ahol mindegyik organizmus a nagy egész része, egyszersmind önálló is? Nem hinném... hacsak nem holmi társadalmi szerveződésekre gondolsz, például egyes csoportokra vagy talán munkásbrigádokra, melyekben a tagok valamennyien ugyanattól a főnöktől kapják az utasításokat.
– Nem – vágta rá –, nem ilyesmi. Inkább valami magányos állatra hasonlítana. – És ehhez egy beszédes mozdulatot tett begörbített, csészét formázó kezével.
– Valami gestalt létformára gondolsz? – kérdeztem. – Elég bizarr gondolat.
– Erről nem írtak egy könyvet se?
– Én legalábbis nem hallottam róla.
– Utána kell nézned – jelentette ki nyomatékosan.
– Mert ilyesmi létezik. Meg kell tudnom, létezett-e már korábban is.
– Nem is értem, hogyan létezhet ilyesmi egyáltalán.
– Pedig van. Az egyik rész fölkelti az érdeklődést, a másik értékel, a harmadik formát ad, s a negyedik beszél.
– Beszél? Beszélni csak emberi lények szoktak.
– Tudom – felelte, majd fölállt, és elment.
Én meg mindent tűvé tettem egy ilyen könyv után, de semmi olyat nem találtam, amely akár csak távolról emlékeztetett volna rá. Akkor visszamentem, s megmondtam neki. Sokáig nem mozdult, csak nézte a dimbes-dombos látóhatáron azt a vonalat, ahol a két kékség összeér. Aztán rám nézett azzal az örvénylő tekintetével és kifürkészte, ami bennem volt.
– Tanulsz, de nem gondolkozol – mondta, majd ismét elnézett a dombok felé.
– Emberekkel történik mindez – szólalt meg újra nagy sokára. – Apránként megy végbe az emberek orra előtt, és ők nem veszik észre. Vannak köztetek gondolatolvasók. Vannak, akik az elméjükkel tárgyakat tudnak mozgatni. Vannak emberek, akik az elméjük erejével önmagukat képesek mozgatni. Vannak, akiket elég csak gondolatban megkérni, ők kitalálnak mindent. Ellenben nincs köztetek olyan ember, aki ezeket mind összehozza, ahogy az agy rendezi össze mindazokat a részeket, amelyek nyomni tudnak és húzni, hőt érzékelni, menni, gondolkozni és mind az összes többi dolgot. Én vagyok az egyetlen – fejezte be váratlanul. Aztán csak ült ott mozdulatlanul, de olyan sokáig, hogy már azt hittem, meg is feledkezett rólam.
– Egyed – szóltam –, mit csinálsz te itt az erdőben?
– Várok – felelte. – Még nem fejeződtem be. A szemembe nézett, s bosszúsan felmordult. – Nem úgy értettem a befejeződést, ahogy te gondolod. Arra gondoltam, hogy még nem vagyok készen. Ismered azt a férget, amelyet ha kettévágnak, újra egésszé növeszti magát? A kettévágás most nem érdekes; tegyük fel, hogy már az indulásnál is így lesz belőle egész... Nekem megvannak a részeim. Még nem készültem el. Arról az állatról keresek egy könyvet, amelyik én leszek, ha már befejeződtem.
– Ilyen könyvről nem tudok. Mesélnél még erről? Akkor talán eszembe jutna a megfelelő könyv vagy a hely, ahol megtalálhatom.
Két lapáttenyere között eltört egy botot, a két darabot egymás mellé tette, s egyetlen erőteljes csavaró mozdulattal eltörte mindkettőt.
– Mindössze annyit tudok, hogy amit most teszek, csinálnom kell, ahogy a madárnak fészket kell raknia, ha eljön az ideje. És tudom, hogy ha elkészülök, nem olyasmi leszek, amire különösebben büszke lehetnék. Olyasmi leszek, mint egy minden korábbinál erősebb és gyorsabb test, amelyhez nem a megfelelő fej tartozik. Talán csak azért, mert az elsőnek leszek a feje. Volt benned egy kép arról a barlanglakóról...
– A neandervölgyi.
– Igen. Ha jól meggondolom, nem volt valami nagy szám. Csak egy korai próbálkozás, hogy megszülessen valami új. Na, ez leszek én. De az is lehet, hogy mire minden szervem kialakul, meglesz a megfelelő fej is. Azt aztán már lehet nevezni valaminek. – Elégedetten felmordult és elment.
Kerestem-kutattam napokig, de nem találtam meg, amit akart. Találtam egy folyóiratot, melyben az állt, hogy a soron következő fontos evolúciós lépés az embert inkább lelki s nem testi értelemben fogja átalakítani, de ebben szó sem volt holmi – nevezhetem gestalt organizmusnak? Aztán találtam még valamit a nyálkagombákról, de azok is inkább bolyba tömörült amőbákként viselkedtek, mintsem szimbiózisban élőkként.
Az én tudományos gondolkodásra képtelen, amúgy is közönyös elmém számára nem akadt semmi olyan, amit ő keresett, hacsak nem egy egy ütemre masírozó zenekar, melyben ki-ki a saját hangszerén, más technikával és más hangnemben játszik azért, hogy egy bizonyos dolgot együttes erővel tartsanak mozgásban. Ő azonban nem ilyesmire gondolt.
Aztán egy kora őszi, hűvös estén visszamentem hozzá, és ő kivette, ami keveset összegyűjtöttem a szememben, majd egy nyers szóval, melynek felidézésére nem adok engedélyt magamnak, elfordult tőlem.
– Képtelen vagy megtalálni – mondta, – Ne gyere többé.
Fölállt, odament egy toprongyos kis nyírfához, nekidőit, s csak nézte, hogy táncolnak, zizegnek a szék ben az árnyékok. Azt hiszem, rólam már el is felejtkezett. Abból gondolom, hogy amikor közelről beszélni kezdtem hozzá, akkorát ugrott, mint egy megriadt állat. Szent meggyőződésem, hogy nem hallotta a közeledésemet, annyira belemerülhetett különös gondolataiba.
– Egyed – kértem –, ne hibáztass azért, mert nem találtam meg. Próbáltam.
Legyűrte meglepődését, s lepillantott rám azzal a sajátos tekintetével.
– Hibáztatni? Ki hibáztat itt bárkit is?
– Cserbenhagytalak, és most haragszol rám – magyaráztam.
Olyan hosszan nézett rám, hogy már kínos volt.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta végül. Nem engedhettem, hogy elforduljon tőlem. Mert megtette volna. Otthagyott volna örökre, gondolkodás nélkül! Nem csinált belőle ügyet! Nem kegyetlenségből vagy figyelmetlenségből, ahogy ezeket a dolgokat már megtanultam fölismerni. Ő úgy volt nemtörődöm, ahogy egy macskát sem érdekli a tulipánbimbó kipattanása.
Megragadtam a felsőkarjánál fogva, és megráztam – akárha a házam homlokzatát akarnám megrázni.
– Pedig tudhatod! – rikácsoltam. – Tudod, mi mindent olvastam. Azt is tudnod kell, hogy mit gondolok!
A fejét rázta.
– Én is vagyok valaki, nő vagyok! – támadtam rá dühöngve. – Te engem hosszú ideig használtál, és adni nem adtál semmit. Az életem során kialakult szokásaimat megszegetted velem – olvasnom kellett éjt nappallá téve, jönnöm kellett hozzád, ha esett, ha vasárnap volt –, de közben nem szólsz hozzám, nem nézel rám, nem tudsz rólam semmit, és nem is érdekellek: Valami bubáit hoztál rám, amit nem tudok ledobni magamról. És amikor elkészültél, azt mondod, „ne gyere többé".
– Adnom kéne valamit neked, mert valamit elvettem tőled?
– Az emberek így szokták.
Megint azt a kurta, érdeklődő hümmögést hallottam tőle.
– Mit akarsz, mit adjak neked? Nincs semmim. Elhúzódtam tőle. Éreztem... nem is tudom, mit éreztem.
– Nem tudom -- mondtam kis idő múlva.
Vállat vont, és elfordult. Szinte ráugrottam, és valósággal visszarántottam.
– Azt akarom tőled, hogy...
– Az ördögbe is, mit?
Nem bírtam ránézni, de még szólni is alig.
– Nem tudom. Van valami, de nem tudom, mi az. Valami... ha tudnám, se lennék képes megnevezni. Amikor, megint a fejét kezdte rázni, ismét megragadtam a karját. -- Kiolvastad belőlem azt a sok könyvet, hát nem tudnád kiolvasni...- nem tudnál engem kiolvasni belőlem?
– Még sohasem próbáltam. – Fölemelte az arcom, s egészen közel lépett hozzám. – Na, tessék – mondta.
A két szeme rám bocsátotta azt az idegen szondát, amitől felsikoltottam. Nem ezt akartam, biztos voltam benne, hogy nem ezt. Ki akartam térni előle. Iszonyúan viaskodtam. Úgy rémlik, mintha két óriási kezével fölemelt volna a földről, s tartott, míg el nem készült, s akkor leejtett. Zokogva kuporodtam le a földre. Leült mellém. Meg sem próbált hozzám nyúlni. Meg sem próbált elmenni. Végül csak lecsillapodtam, s most ott kuporogtam és vártam.
– Ebből se tudok valami sokat kihámozni mondta.
Fölültem, elrendeztem a szoknyámat, s hogy láthassam az arcát, államat a fölhúzott térdemre fektettem.
– Mi történt?
– Micsoda átkozott zűrzavar van benned – szitkozódott. – Harminchárom évesen... miért akarsz te így élni?
– Nagyon kényelmesen élek – feleltem megbántottan.
– Persze – mondta. – Teljes magányban immár tíz éve, kivéve azt a személyt, aki dolgozik helyetted. De senki más.
– A férfiak állatok, a nők pedig...
– Szívből gyűlölöd a nőket. Mind tud valamit, amit te nem.
– Nem is akarom tudni. Én úgy vagyok boldog, ahogy vagyok.
– A fenét vagy.
Erre nem válaszoltam. Megvetem az ilyen beszédet.
– Két dolgot akarsz tőlem. Egyiknek sincs semmi értelme. – Ahogy rám nézett, most először láttam valódi kifejezést az arcán: mélységes csodálkozást. – Mindent tudni akarsz rólam, hogy honnan jöttem, hogyan lettem az, aki vagyok.
– Igen, valóban ezt akarom. És mi lenne az a másik? Mit akarok, amit te tudsz, én meg nem?
– Valahol megszülettem, s felnőttem, mint a dudva – mondta, a kérdésemre ügyet sem vetve. – Olyan emberek között, akiknek fogalmuk sincs, hogyan zajlik az élet egy árvaházban. Meg is szöktem, és jó úton voltam afelé, hogy afféle falu bolondja váljék belőlem. De én inkább bevettem magam az erdőbe.
– Miért?
Ezen ő is eltűnődött, végül azt mondta:
– Talán mert az, ahogy az emberek éltek, előttem nem látszott értelmesnek. Idekint meg úgy nőhetek, ahogy én akarok.
– Hogyan? – hidaltam át kérdésemmel ama hatalmas távolságok egyikét, melyek folyamatosan épültek és mélyültek közöttünk.
– Ezt akartam kitanulni a könyveidből.
– Soha nem említetted.
– Tanulsz, de nem gondolkozol – mondta immár másodszor. – Létezik egyfajta – nos, egyfajta személy. Teljes egészében különálló részek alkotják, mégis egyetlen személy. Van olyan része, ami kéznek mondható, aztán van lába, beszélő szája, és olyanja is van, mint az agy. Ez vagyok én, e személynek az agya. Rettenetesen fogyatékos, de hát ez a legjobb, amit ismerek.
– Őrült vagy.
– Nem, nem vagyok az – felelte minden sértődöttség nélkül, mély meggyőződéssel. – Már megvan a kéznek tekinthető részem. Kedvemre mozgathatom őket, azt teszik, amit én akarok, noha még túl fiatalok, sok hasznukat még nem vehetem. És megtaláltam a beszélő részemet is. Az viszont jó.
– Nem hinném, hogy valami jól tudsz beszélni vetettem közbe. Ki nem állhatom a helytelen beszédmodort.
– Nem magamról beszélek! – nézett rám meglepődve. – Ő is ott van, ahol a többiek.
– Ő?
– Aki beszél. Most olyasvalakire volna szükségem, aki gondolkozik, aki ha megnéz valamit, és azt hozzáteszi valami máshoz, akkor fel tudja mutatni a helyes választ. S ha már ez mind együtt van, s a részeket elég gyakran lehet együttes munkára fogni, akkor válók én ama új dologgá, amiről beszéltem neked. Érted már? Csak hát... nálam jobb fejet kívánnék neki.
Az én fejem viszont zsongott.
– Mi vett rá, hogy ebbe belekezdj? Hosszan, komolyan nézett rám.
– Téged mi vett rá, hogy hajat növessz a hónaljadban? – kérdezte. – Ilyet nem talál ki az ember. Az ilyesmi csak úgy megtörténik vele.
– Mi az... mi az a dolog, amit akkor csinálsz, amikor a szemembe nézel?
– Azt akarod, hogy nevet adjak neki? Nincs rá nevem. Nem tudom, hogyan csinálom. Csak azt tudom, hogy bárkit rá tudok venni bármire, amire csak akarom. Téged például arra, hogy felejts el engem.
– Nem akaróm, hogy elfelejtselek – mondtam tompán.
– Fogod. – Én "akkor nem tudtam, arra gondol-e, hogy el fogom vagy el akarom majd felejteni. – Gyűlölni fogsz, és később, sok idő múlva, hálás leszel. Talán egyszer még képes leszel rá, hogy megtegyél nekem valamit. Olyan hálás leszel, hogy örömmel megteszed. De bizony mindent el fogsz felejteni, csak egy... csak egy érzést nem. És talán a nevemet.
Nem tudom, mi késztetett rá, hogy megkérdezzem, de ekkor kétségbeesetten azt kérdeztem:
– És rólad meg rólam soha senki nem fog tudni?
– Nem tudhat – felelte. – Hacsak... hacsak nem ő az állat feje, olyan, 'vagy még jobb, mint én. – Föltápászkodott.
– Jaj, várj, várj még! – kiáltottam. Még nem mehet el, még nem szabad elmennie. Nagydarab, mocskos férfiállat volt, de valami rettenetes módon rabul ejtett. – Még nem mondtad el a másikat... akármi volt is.
– Ó – felelte –, jól van, tessék.
A mozdulata egyetlen villanás volt. Egy nyomást éreztem, valami
feszítést, majd egy... egy törést. És akkor kínzó fájdalommal vegyes diadalmámor fogott el, és már nem fájt, és készen volt.
Tizenöt éves vagyok, a heverőn fekszem, és Stern duruzsolását hallgatom:
– ... nyugodtam, csendben elernyedve, elernyed a bokád, a lábad, a lábujjaid, ellazul a hasad, a tarkód is ellazul, mint a hasad, nyugodt vagy, könnyű, mindened ellazult, elernyedt...
Akkor fölültem.
– Oké – mondtam, s már le is lendítettem a lábam a padlóra.
Stern kicsit bosszúsnak látszott.
– Működni fog a dolog – mondta –, de csak akkor, ha te is azon leszel. Most csak feküdj...
– Működött – szóltam közbe.
– Micsoda?
– Az egész. Elejétől a végéig, így – mondtam, és csettintettem az ujjaimmal.
Éles pillantást vetett rám.
– Hogy érted ezt?
– Pontosan ott volt, ahol maga mondta. A könyvtárban. Amikor tizenegy éves voltam. Amikor a nő azt mondta: „Baba három". Ez elszabadított valamit, ami már három éve forrt benne, és most valósággal kirobbant belőle. Engem telibe talált; gyerek voltam még, váratlanul ért, védekezni se tudtam. Nem is sejtettem, hogy létezik ekkora fájdalom, ami ebben volt.
– Folytasd – mondta Stern.
– Nagyjából ez minden. Vagyis hát nem ez volt benne, hanem ezt csinálta velem. A nő énjének egy darabja volt ez. Egy sereg dolog, ami körülbelül négy hónapon keresztül megtörtént vele, a legapróbb dolgokig. A nő ismerte Egyedet.
– Úgy érted, hogy epizódok egész sora?
– Igen.
– Az imént átéltél egy egész sorozatot? A másodperc egy töredéke alatt?
– Pontosan. Nézze, a másodperc e töredékére ő voltam, érti már? Én voltam ő, mindazzal együtt, amit valaha csinált, amit valaha gondolt, hallott, érzett. Minden, és méghozzá minden a megfelelő sorrendben, ha netán, mint most is, be akarnék számolni róla. Bármelyik részéről, saját belátásom szerint. Ha el akarnám magának mondani, hogy mit ettem ebédre, el kellene-e mondanom minden egyebet is, amit születésem óta tettem? Nem. Mondom, én ő voltam, tehát akkor és azóta is emlékszem mindenre, amire eddig az időpontig ő vissza tud emlékezni. Ebben az egyetlen villanásban.
– Egy gestalt – mormolta Stern.
– Aha! – mondtam, és mélyen elgondolkoztam. Sok-sok dolog jutott az eszembe. Aztán egy pillanatra félretoltam mindezt, és azt kérdeztem: – Azelőtt miért nem tudtam minderről?
– Erősen gátolva voltál abban, hogy felidézhesd.
– Nem értem, miért – ugrottam föl izgatottan. – Egyáltalán nem értem.
– Merőben természetes visszahatás lehet – vélekedett. – Mit szólnál ehhez a magyarázathoz? Ellenszenves volt számodra, hogy akár egy másodpercre is női egót vállalj magadra.
– Épp maga mondta, mindjárt az elején, hogy nincs ilyen problémám.
– Akkor hogy tetszik ez? Azt mondod, fájdalmat ereztél abban az epizódban. Ezek szerint nem szívesen élnéd át újra, mert félsz a fájdalomtól.
– Hadd gondolkozzam, hadd gondolkozzam. Igen, igen, talán ez benne volt... ez együtt járt a más elméjébe való behatolással, ő azért nyílt meg nekem, mert emlékeztettem Egyedre. Én beléptem, holott még nem voltam felkészülve. Azelőtt soha nem tettem ilyet, legföljebb egy kicsit, az első ellenállásig. Most viszont elindultam befelé, és túl messzire mentem; ez a dolog évekig visszariasztott a további próbálkozásoktól. És ez a valami azóta is ott van homályba burkolózva, lakat alá zárva. Ám ahogy nőttem, nőtt bennem a késztetés is, hogy erre használjam az elmém erejét, noha megmaradt bennem a félelem is. És a lelkem mélyén egyre határozottabban éreztem, hogy Kew kisasszonyt meg kell ölni, mielőtt ő ölné meg a... azt, ami én vagyok. Istenem! – kiáltottam. – Tudja, hogy mi vagyok én?
– Nem – felelte. – Beszélnél róla nekem?
– Szeretnék – válaszoltam. – Ó, igen, az volna jó!
A szakmabelieknek az az elfogulatlansága látszott az arcán, amelyben nincs helye hitnek és hitetlenségnek, ami nem tesz mást, csak befogad mindent. El kellett mondanom neki, de hirtelen rádöbbentem, hogy nincsenek szavaim. Tudtam a dolgokat, de nem tudtam a dolgok nevét.
Egyed elvette a szavak jelentését, és elhajította a szavakat.
Még hátrébb ez állt: Könyveket szoktál olvasni. Olvass könyveket nekem.
Az a tekintet a szemében. Az a „felnyitó" tekintet...
Odamentem Sternhez. Fölnézett rám, s én közelebb hajoltam. Először meglepődött, de aztán úrrá lett rajta, és még közelebb húzódott hozzám.
– Úristen – mormolta. – Még nem is néztem bele ebbe a szembe. Esküszöm, hogy a szemének írisze forog, mint a kerék...
Nem tudtam pontosan elmondani, hogy milyen volt. Mintha egy alagútban lépkednék, melynek mennyezetéből és körös-körül a falaiból karok nyúlnának feléd, fából készült karok, olyasmik, mint a vásári körhintákon, a végükön rézkarikával. Mindegyik kar végén ott a rézkarika, azt veszed el belőlük, amelyiket csak akarod.
És most képzeld el, hogy elhatározod, melyik kari kákát akarod, és a karok már csak azokat nyújtják feléd. És most képzeld el magad, amint ezernyi kézzel kapkodod le róluk azokat a karikákat. És most tegyük fel, hogy az alagút elképzelhetetlenül sok mérföldre nyúlik el, te pedig a karikákat kapkodva egy pillantásnyi idő alatt eljutsz egyik végétől a másikig. Nos, az egész ilyen volt, csak sokkal könnyebb.
Én könnyebben megcsináltam, mint annak idején Egyed.
– Minden rendben – mondtam.
– Mit tettél velem?
– Szükségem volt néhány szóra. Ugyan már, na. Viselkedjen profi módjára.
Megérdemelte, hogy csodáljam. Zsebre tette a pipáját, tíz ujjával erőteljesen megnyomkodta homlokát és arcát, majd kihúzta magát ültében, s már rendben is volt.
– Tudom – mondtam. – Kew kisasszony is így érezte magát, amikor Egyed ezt csinálta vele.
– És te mi vagy?
– Elmondom. A központi idegdúca vagyok annak a bonyolult organizmusnak, amely Babából, a számítógépből; Bonnie-ból és Beanie-ből, azaz a teleportokból; Janie-ből, a telekinetikusból; és jómagámból, a telepatából és központi vezérlőből áll. Nincs semmi olyan, bármelyikünkkel kapcsolatos dolog, amit ne igazolnának adatok: ilyen például a jógi teleportálása, néhány szerencsejátékos telekinézise, az idiotudós matematikusok és mindenekfölött az úgynevezett kopogó szellemek, melyek előszeretettel mozgatnak háztartási berendezéseket egy fiatal lány hangszerelésében. De ebben az esetben minden egyes részem csúcsteljesítményt nyújt.
Hogy Egyed szervezte-e meg, vagy az alakult-e ki körülötte, az teljesen mindegy. Beléptem Egyed örökébe, de túl fejletlen voltam még, amikor ő meghalt, és ráadásul Kew kisasszony kitörésétől ki is alakult bennem egy gátlás. Magának abban igaza volt, hogy a roham tudat alatt visszariasztott annak felderítésétől, hogy mi van e roham mélyén. De volt egy másik jó okom is rá, hogy ne tudjam átlépni ama „Baba három" korlátot.
És itt abba a problémába ütközünk bele, hogy én mit tartottam többre a Kew kisasszony által nekünk nyújtott biztonságnál. Most sem érti, mi volt az? Ez a biztonság halálos veszélyt jelentett az én gestalt organizmusom számára. Úgy éreztem, vagy őt kell megölni, vagy az hal meg – azaz én. Ó, a részek éltek volna tovább: két, beszédében gátolt színes bőrű kislány, egy művészi hajlamokkal megáldott, belső életet élő lány, egy mongol idióta meg én – mint kilencven százalékban rövidzárlatos tehetség és tíz százalékban fiatalkorú bűnöző. – Elnevettem magam. – Persze hogy meg kellett őt ölni. A gestalt önvédelme lépett működésbe.
Stern csak többszöri nekifutás után tudta kinyögni:
– Én nem...
– Magának nem is kell -- mondtam nevetve. -- Ez csodálatos. Maga tényleg jó -- de igazán. És még valamit el akarok mesélni magának, mert a szakmabeli finomságokat biztosan tudja értékelni. Maga gátlásokról beszél! Nem tudtam elmenni a „Baba három" ügy mellett, mert ebben rejlik a kulcsa annak, ami valójában vagyok. Erre azért nem jöhettem rá, mert nem mertem emlékezni rá, hogy én valójában két dolog vagyok. Kew kisasszony kisfia és még valami, ennél iszonyatosan nagyobb dolog. Mindkettő nem lehettem, ugyanakkor nem mondhattam le egyikről sem.
– És most már lemondhatsz? – kérdezte, szemét a pipájára szegezve.
– Megtettem.
– És most mi van?
– Mit gondol?
Stern hátát az íróasztala sarkának vetette.
– Gondoltál-e már arra, hogy talán ez a... te gestalt organizmusod már halott?
– Nem az.
– Honnan tudod?
– A maga feje honnan tudja, hogy a karja működik?
Kezével megérintette az arcát.
– Nos hát... most mi van?
Vállat vontam.
– Kérdezte a Pekingi ember, hogy most mi van, amikor látta, hogy a Homo sapiens fölegyenesedve jár? Élünk, ennyi az egész, mint az ember, mint a fa, mint bármi más, ami él ezen a földön. Táplálkozunk, növekedünk, próbálkozunk, szaporodunk. Védekezünk – tártam szét a karom. – Tesszük, amit a természet diktál.
– De mit tehettek?
– Mit tehet egy villanymotor? Attól függ, hogy hová illesztjük be magunkat.
Stern falfehér lett.
– És mit akartok csinálni?
Elgondolkodtam. Megvárta, amíg a gondolataim végére érek, addig nem szólt.
– Tudja, mit mondok? – kérdeztem nagy sokára. Amióta csak megszülettem, komiszul bántak velem, egészen addig, míg Kew kisasszonyhoz nem kerültem. És vele mi volt a helyzet? Kis híja volt, hogy meg nem ölt.
Megint elgondolkodtam, aztán így folytattam:
– Mindenki jól érezte magát, csak én nem. Mindenkinek az volt a szórakozása, hogy jól kitol a kisebbel, aki nem tud visszaütni. Vagy leköteleznek, amíg a sajátjuknak ismernek el, vagy megölnek. – Ránéztem vigyorogva. – Most majd én is jól érzem magam, ennyi az egész.
Hátat fordított. Azt hittem, mindjárt föl-alá fog járkálni, de máris újra szembefordult velem. Akkor értettem meg, hogy szemmel akar tartani.
– Nagy utat tettél meg, amióta ide bejöttél mondta.
Bólintottam.
– Maga jó diliorvos.
– Kösz – felelte fanyarul. – És most már úgy gondolod, hogy meggyógyultál, minden rendben, mehetsz, amerre látsz.
– Bizony, hogy így gondolom. Maga nem?
Megrázta a fejét.
– Mindössze arra jöttél rá, hogy mi vagy..Ennél sokkal többet kell még megtanulnod.
Kész voltam rá, hogy türelmesen meghallgassam.
– Például?
– Például meg kell tudnod, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiknek a tiédhez hasonló bűnnel kell együtt élniük. Te más vagy, Gerry, de annyira mégsem vagy más.
– Bűnösnek kellene ereznem magam, amiért megvédtem az életemet? – Ezt meg sem hallotta.
– Egy másik ilyen dolog: azt is mondtad korábban, hogy egész életedben dühös voltál mindenkire – hogy így éltél. Gondolkoztál-e valaha azon, hogy miért?
– Nem mondhatnám.
– Többek között ezért voltál annyira egyedül. Ezért jelenthetett aztán oly sokat, hogy együtt lehettél a többi gyerekkel és később Kew kisasszonnyal.
– Na és? A gyerekekkel ezután is együtt lehetek.
Lassan ingatta a fejét.
– Te és a gyerekek egyetlen lény vagytok. Egyetlen példány. Előzmény nélkül való. – A pipája szárával rám bökött. – Egyedüli.
A vér dobolni kezdett a fülemben.
– Fogja be a száját – mondtam.
– Azért csak gondolkozz el rajta – szólt csendesen. – Gyakorlatilag bármit megtehetsz. Gyakorlatilag mindened meglehet. És semmi a világon nem ment meg attól, hogy egyedül legyél.
– Fogja be, fogja már be... Mindenki egyedül van.
Bólintott.
– De bizonyos emberek megtanulják, hogyan kell élniük vele.
– Hogyan?
Várt egy kicsit, aztán azt mondta:
– Van valami, ami miatt te erről semmit sem tudsz. Ha elmondanám sem jelentene számodra semmit.
– Mondja el, és majd meglátjuk.
Olyan különös tekintetet vetett rám, mint még soha.
– Ezt a dolgot néha erkölcsi érzéknek nevezik.
– Azt hiszem, igaza van. Nem tudom, miről beszél. – Összeszedtem magam. Ezt nem hallgathattam tovább. – Maga fél – mondtam. – Fél a Homo GestalttóL,
Gyönyörű volt az az erőfeszítés, ahogy elmosolyodott.
– Micsoda szokatlan meghatározás.
– Szokatlan emberfajta vagyunk – feleltem, majd ujjammal mutattam az irányt. – Üljön le oda.
Átvágott a néma szobán, és leült az íróasztalhoz. Odahajoltam hozzá, és ő nyitott szemmel elaludt. Akkor fölegyenesedtem, s körülnéztem a szobában. Fogtam a termoszt, megtöltöttem s az íróasztalra állítottam. Megigazítottam a takaró sarkát, és tiszta törülközőt tettem a heverő fejrészére. Az íróasztal mellé léptem, fölnyitottam, s megnéztem a magnetofont.
Mint amikor kinyújtom az egyik kezem, ott volt Beanie. Tágra nyílt szemmel állt az íróasztal mellett.
– Nézz ide – mondtam neki. – Jól nézd meg. Azt akarom, hogy töröld le az egész szalagot. Menj, kérdezd meg Babát, hogyan kell.
Rám hunyorított, és mintha megrázta volna magát, majd a magnó fölé hajolt. Ott állt – eltűnt – és visszajött, egy pillantás alatt. Mellém furakodott, elfordított két kapcsolót, s addig nyomott egy kart, míg az kettőt kattant. A szalag vinnyogva száguldott visszafelé a fej mellett.
– Jól Van – mondtam. – Tűnj el. Elillant.
Fölvettem a kabátom, s az ajtóhoz mentem. Stern mozdulatlanul, bámész tekintettel ült az asztalnál.
– Milyen jó diliorvos – motyogtam. Jól éreztem magam.
Vártam egy kicsit odakint, aztán megfordultam, és újra bementem.
Stern fölnézett rám.
– Ülj le oda, fiacskám.
– Nahát! – mondtam. – Bocsánat, uram. Eltévesztettem az ajtót.
– Jól van – felelte.
Kimentem, s becsuktam az ajtót. Végigvigyorogtam az utat a rendőrségig. Tetszeni fog nekik a Kew kisasszonyról szóló jelentésem. Hangosan nevettem, valahányszor eszembe jutott, vajon hogyan fogja megmagyarázni Stern egy délutánja elvesztését s ezerdollárnyi nyereségét. Ez mulatságosabb volt, mintha a halálára kellene gondolkodnom.
És egyébként mi az ördög az az erkölcsi érzék?
Morál
– Kije önnek az illető, Gerald kisasszony? – tudakolta a rendőrfőnök.
– Gerard – javította ki a lány. Zöldesszürke szeme volt és furcsa szája. – Rokonom.
– Ádám óta mindnyájan így vagy úgy. de rokonok vagyunk. Ennél valamivel többet kellene mondania.
– Hét évvel ezelőtt a légierőnél szolgált. Aztán valami... baj történt. Leszerelték. Egészségügyi.
A rendőrfőnök belelapozott az előtte fekvő papírokba.
– Emlékszik az orvos nevére?
– Az első Thompson volt, aztán Bromfield. Bromfield doktor hagyta jóvá a leszerelést.
– Talán maga tud is valamit ezzel kapcsolatban róla. Mi volt a foglalkozása, mielőtt belépett volna a légierőhöz?
– Mérnök. Úgy értem, az lett volna, ha befejezi az iskolát.
– Miért nem fejezte be?
– Eltűnt – vont vállat a lány.
– Akkor honnan tudja, hogy itt van?
– Bárhol felismerném. Láttam... láttam, mi történik ilyenkor.
A rendőrfőnök felmordult, megemelte, majd visszaejtette a dossziét.
– Nézze, Gerald kisasszony, én nem adhatok tanácsokat az embereknek, de maga rendes, becsületes lánynak látszik. Mondja, miért nem hagyja őt sorsára?
– Szeretném látni, ha lehet – mondta halkan a lány.
– Az az ember őrült. Tudott róla?
– Nem hiszem el.
– ököllel zúzott be egy üvegablakot. Semmiért.
A lány várt.
– Mocskos – próbálkozott tovább a férfi. – Jóformán a saját nevét sem tudja.
– Láthatnám?
– A rendőrfőnök megint mordult egyet, aztán fölállt.
– Ha lett volna eszük azoknak a légierős pszichológusoknak, oda helyezik, ahol börtönnek még a közelébe se juthatott volna soha. Erre tessék.
Akárcsak a hajók rekeszfalát, itt is acéllapok borították a falakat, szegecsekkel voltak odaerősítve, s fölül halvány krémszínűre, alul meg mustársárgára voltak festve. A lépteik visszhangot vertek. A rendőrfőnök kulcsa megcsikordult a zárban, majd a súlyos ajtó félresiklott. Miután beléptek rajta, a férfi becsukta s újból kulcsra zárta. Maga elé intette a lányt, így léptek be egy betonpadlójú és -mennyezetű, pajtaszerű helyiségbe. A körbefutó balkon alatt és mögött sorakoztak a cellák, ezek az acélfalú, elöl sűrű rácsozattal ellátott fülkék. Körülbelül húsz cella lehetett itt, de csak fél tucatnak volt lakója. Rideg, sivár hely volt.
– Miért, mire számított? – kérdezte a rendőrfőnök, olvasva a lány arcáról. – Holmi Waldorf Plazára?
– Hol van? – kérdezte a lány.
Az alsó sor egyik cellájához mentek.
– Lépjen ki, Barrows. Hölgylátogatója van.
– Hip! Ó, Hip!
A fogoly nem mozdult. A vaságyon feküdt, fél lábbal a matracon, a másikkal a padlón. A bal karja egy szutykos kendővel fel volt kötve.
– Látja? Soha egy szavát se hallani. Meg van elégedve, kisasszony?
– Engedjen be – szólt a lány alig hallhatóan. Engedje, hogy beszéljek vele.
A férfi vállat vont, és kelletlenül ajtót nyitott. A lány belépett, aztán megfordult.
– Beszélhetnék vele négyszemközt?
– Baja is eshet – figyelmeztette a férfi.
A lány merőn nézett rá. Rendkívül kifejező volt a szája.
– Hát – mondta nagy sokára a férfi –, itt leszek a közelben. Kiáltson, ha segítségre van szüksége. Barrows, ha bármi olyat tesz, hogy a kisasszony segítségért kiált, hát keresztüllövöm a fejét. – Azzal becsukta a lány mögött a rácsozott ajtót.
A lány megvárta, míg elmegy, s akkor odament a fogolyhoz.
– Hip – súgta. – Hip Barrows.
A férfi tompa fényű szemgolyója megmozdult s a lány felé fordult. Aztán a szempár lecsukódott, majd kinyílt egy lassú, közönyös pillantásban.
– Barrows úr – súgta a lány, s letérdelt melléje –, maga nem ismer engem. Nekik azt mondtam, hogy rokonok vagyunk. Segíteni akarok.
A férfi hallgatott.
– Ki fogom innen vinni – folytatta a lány. – Nem akar kikerülni?
A férfi hosszasan nézte a lány arcát. A tekintete a bezárt ajtóra siklott, majd újra vissza a lány arcára.
A lány ujjai megérintették a férfi homlokát, arcát, majd megállapodtak a szutykos kendőn.
– Nagyon fáj?
A férfi szeme tétován rebbent vissza a lány arcáról a kötésre. Erő kellett hozzá, hogy újra föltekintsen.
– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a lány. – Nem akarja, hogy segítsek?
A férfi olyan sokáig hallgatott, hogy a lány fölállt.
– Jobb, ha elmegyek. Ne felejtsen el. Segíteni fogok magának. – És már fordult is az ajtó felé.
– Miért? – kérdezte a férfi.
A lány visszafordult.
– Mert maga piszkos, mert megverték, és mert nem törődik vele – és mert egyik alá sem tudja elrejteni azt, hogy kicsoda voltaképpen.
– Maga bolond – mormolta fásultan a férfi.
– Épp ezt mondják magáról – mosolyodott el a lány. – Akkor hát van valami közös bennünk.
A férfi csúnyán elkáromkodta magát.
– E mögé sem bújhat el – közölte a lány zavartalanul. – És most figyeljen rám. Ma délután két látogatója lesz. Egy orvos és egy ügyvéd. Ma este kivisszük innen.
A férfi fölemelte a fejét, s arcán most először lehetett látni valamit. Az a valami nem volt kellemes.
– Miféle orvos? – mordult fel.
– A karja miatt – felelte a lány nyugodtan. – Nem pszichiáter. Olyasmin többé nem kell átesnie.
A férfi ismét lehorgasztotta a fejét. Vonásai újból elmosódtak. A
lány várt, s amikor látta, hogy többre nem számíthat, megfordult, s hívta a rendőrfőnököt.
A lány odakint várakozott. Mialatt az ügyvéddel beszélgetett, a férfi szerencsétlenül álldogált a börtönépületbe vezető lépcső tetején. Aztán az ügyvéd elment, és akkor a lány megérintette a könyökét.
– Jöjjön, Hip.
Ment, mint egy rugós játékszer, ha felhúzzák, ment, amerre a lába vitte. Két sarkon befordultak, mentek vagy öt háztömbnyit, majd kőlépcsőkön fellépdeltek egy takaros, régimódi házhoz, melynek dísze a kiugró ablakfülke s a főbejárati ajtó színes üvegbetéte volt. A lány kulccsal nyitotta ki az ajtót, majd egy másikkal az előtérbe nyílót. A férfi a kiugró ablakfülkés szobában találta magát. Magas mennyezetű, levegős, világos szoba volt.
Most először mozdult meg szabad akaratából. Körbefordult, s lassan, egyenként megnézett minden falat. Kinyújtotta a kezét, és megemelte, majd visszaejtette az öltözőasztalka ferde lapját.
– A maga szobája?
– A magáé – válaszolta a lány. Odament hozzá, s az öltözőasztalkára tett két kulcsot. – A kulcsai. Kinyitotta a felső fiókot. – A zoknijai és a zsebkendői.
– Begörbített ujjaival sorra rákoppintott a fiókokra.
– Ingek. Alsóneműk. – Aztán egy ajtóra mutatott. Odabent két öltönyt talál. Azt hiszem, jó lesz a méretük. Köntös, papucs, cipő. – Most egy másik ajtóra bökött. – Fürdőszoba. Sok törülköző, sok szappan. Borotva.
– Borotva?
– Akinek kulcsai lehetnek, annak lehet borotvája is – felelte a lány szelíden. – Tegye magát elfogadhatóvá, jó? Negyedóra múlva visszajövök. Tudja-e, hogy mióta nem evett egy falatot sem?
A férfi a fejét rázta.
– Négy napja. Viszontlátásra.
Épp csak megnyílt az ajtó, már el is tűnt, pedig a férfi még kereste a szavakat, hogy mondjon neki valamit. Sokáig bámult az ajtóra – aztán elkáromkodta magát, és leroskadt az ágyra.
Megvakarta az orrát, s a keze lesiklott az állára. Érdes volt és viszketett.
– Nem őrültem meg, hogy ilyet tegyek – motyogta félig fölemelkedve, majd visszahanyatlott. Aztán valahogy mégiscsak ott állt a fürdőszobában, és vizsla szemmel fürkészte magát a tükörben. Megnedvesítette a kezét, vizet fröcskölt az arcára, egy törülközővel ledörzsölte a piszkot, s újra megnézte magát. Felmordult, s a szappan után nyúlt.
Aztán a borotva következett, majd az alsónemű, a nadrág, a zokni, a papucs, az ing, a zakó. Amikor a tükörbe pillantott, már csak egy fésűre vágyott. A lány a könyökével lökte be az ajtót, a csomagjait letette az öltözőasztalra, s miközben mosolyogva fölnézett a férfira, kinyújtott kezében ott volt a fésű. A férfi szó nélkül elvette, aztán bevizezte a haját, és megfésülködött.
– Jöjjön, már elkészült minden – hívta a lány a szomszédos szobából. A férfi kilépett. Az éjjeliszekrényen álló lámpa helyére a lány már letette a súlyos, ovális tálcát, melyen volt angolosra sütött sovány hússzelet, egy üveg világos, gyenge meg egy kisebb üveg erős barna sör, hasábburgonya olvadozó vajjal a tetején, szalvétába göngyölt meleg zsemlék s egy kis fatálkában saláta.
– Nem kell semmi – mondta a férfi, de a következő pillanatban nekiesett. Már nem létezett számára más, mint a száját és torkát megtöltő sok finomság, a bizsergető sör s a frissen sült zsemlehéj leírhatatlan varázsa.
Aztán a kiürült tálca egyszer csak az asztal lapjával együtt a fejének akart repülni. Előrebukott, s az asztalt kétoldalt megragadva próbálta eltartani magától. Egész testében remegett. A lány a háta mögül beszélt hozzá:
– Jól van, na. Minden rendben van. – És kezét a vállára téve visszanypmta a székbe. A férfi föl akarta emelni a kezét, de nem tudta. A lány a szalvétával megtorölgette nyirkos homlokát és felső ajkát.
Egy idő múlva kinyílt a szeme. Körülnézett, hol lehet a lány, s meglátta, hogy ott ül az ágy szélén, s némán figyeli őt. Fújt egyet, s szégyenlősen elvigyorodott.
A lány fölállt.
– Most már rendbejön. Próbáljon aludni. Jó éjszakát!
Hol bent volt nála a lány, hol nem, hol vele volt, hol egymagában. Ez olyan változatosságot hozott, amely túl jelentős volt, hogysem elviselhesse, túl nagy, hogysem megérthesse. Az ajtóról az ágyra nézett, mondván:
– Jó éjszakát! – csak mert ezek voltak a lány utolsó szavai, s még ott zümmögtek a szobában.
Kezét a szék karfájára tette, a lábát pedig erővel kényszerítette együttműködésre. Meg tudott állni, de ez volt minden. Aztán zuhanni kezdett előre s oldalt, s közben összehúzta magát, hogy esésében kikerülje az asztalt.
Végigfeküdt a takarón, s beborította a feketeség.
– Jó reggelt.
Mozdulatlanul feküdt, felhúzott térddel, tenyere alsó szélét az arccsontjához tapasztva. Most még erősebben szorította le a szemhéját, mint alvás közben, hogy kirekessze a világosságot. Elzárta kinesztetikus érzékelését, hogy ne is tudjon a matracnak ama enyhe benyomódásáról, mely jelezte, hogy hol ült le a lány az ágyra. Féltében, hogy mindjárt megszólal, kikapcsolta a hallását is. Az orrcimpái árulták el; nem volt felkészülve a kávé jelenlétére a szobában, s most megkívánta, de rettenetesen, még mielőtt gondolhatott volna a vágy kirekesztésére.
Nyűgös gondolatokba merülve feküdt. A lányról gondolkodott, olyanformán, hogy ha ismét megszólalna, majd megmutatná neki. Itt fog feküdni mozdulatlanul, míg újra megszólal, de ő akkor sem venne róla tudomást, s még akkor se moccanna. Várt.
Ámde, ha nem akar megszólalni, akkor persze nem tehet úgy, mintha nem venne róla tudomást, nem igaz?
Kinyitotta a szemét. Kinyitotta égő, haragos, kerek szemgolyójú szemét. A lány majdnem az ágy végében ült, merev testtel, merev arccal, csak a szája s a szeme élt.
A férfit hirtelen heves köhögési roham fogta el, amitől lecsukódott a szeme, s amikor újra kinyitotta, már nem a lányra nézett. Ujjai tétován matattak a mellén, majd végignézett magán.
– Ruhástul aludtam át az éjszakát – mondta.
– Igya meg a kávéját.
A lányra pillantott, aki azóta is mozdulatlanul ült. Fűzöld kosztümkabátja volt és szürkészöld sála. Metszett, egyenes vonalú, szürkészöld szeme az a fajta, amelyik oldalnézetből sötéten áttetsző háromszögnek látszik. Tekintetét egyre messzebb fordította a lányról, míg végül meglátta a kávét. Ott állt a nagy kancsó, mellette a már kitöltött, forró kávéval tele csésze. Fekete, erős, finom kávéval.
– Hú! – mondta, s már fogta, szagolgatta. Ivott. – Hú!
Most már ránézhetett a napfényre. Jó volt. Egy kis figura az ablakban, melyet szellő és napsugár libegtetett-pörgetett. Jó volt. A tojás alakú folt, a napfény árnyéka, mely a kerek tükörből egyik falról a másikra siklott át, a csupasz falfestésre. Jó volt. Megint belekortyolt a jó kávéba.
Letette a csészét, s az inggombjai körül matatott. Gyűrött volt és izzadt.
– Zuhany – mondta.
– Rajta – felelte a lány. Fölállt, s a tálalószekrényhez ment, melyen egy kartondoboz és néhány papírzacskó volt. Kinyitotta a dobozt, s egy villanyfőzőlapot vett ki belőle. A férfi három gombot kigombolt, ám a negyedik és az ötödik egy-egy halk reccsenéssel leszakadt. Valahogy azért sikerült levetkőznie. A lány ügyet sem vetett rá, se oda nem nézett, se tapintatosan félre, csak nyugodtan ügyködött a forró főzőlapon. A férfi bement a fürdőszobába, ahol sokáig vesződött a zuhany csapjával, mire megfelelőnek találta a vizet. Akkor beállt alája, s végigfolyatta a tarkóján a meleg vizet. Talált szappant is a tartóban, így aztán a fejét is odatartotta a víz alá, majd addig dörgölté dühödten a szappannal, míg a meleg, puha, síkos hab be nem borította egészen. Istenem – jött valahonnan a gondolat –, olyan sovány vagyok, mint egy piszkafa. Vissza kell szednem pár kilót, különben megbetegszem, és... A gondolat, önmagát félbeszakítva, mintegy bukfencet vetett benne. – Nem, nem szabad, hogy jól legyek. Az lesz a jó, ha rosszul vagyok, ha minél rosszabbul vagyok. – Dühösen kérdezte:
– Ki mondja, hogy rosszul kell lennem? – De válasz nem érkezett, csak a csempék visszhangozták a szavait.
Elzárta a vizet, kilépett, s az állványról levett egy lepedőnyi törülközőt. Dörzsölni kezdte vele a fejét, s addig dörzsölte, míg a törülköző egyik végétől a másikig nem ért. Aztán ledobta a földre, a sarokba, levett egy másikat, azzal meg a testét dörgölté rózsaszínűre.
Ezt is ledobta, s visszament a szobába. A ruha az ajtó melletti fotel karfájára volt terítve, így aztán fölvette.
A lány illatos szalonnazsírral kenegette meg a három tükörtojást a serpenyőben. Amikor a férfi leült az ágy szélére, ügyesen, hogy a zsír a serpenyőben maradjon, tálra csúsztatta a tojásokat. Tökéletesre sikerültek: a fehérjék megszilárdultak, a sárgáják sértetlenek és folyékonyak maradtak, épp csak egy hártya borította őket. Volt hozzá szalonna is, papírvékony, illatos, még éppen csak nem törékeny, volt pirítós is, kívül arányló, belül puha és fehér, gyorsan olvadó vajjal megkenve, mely pillanatok alatt meglelte s megtöltötte a rá váró lyukakat és réseket; két vajas pirítós volt és egy lekváros. És rájuk esett valami napsugár, amitől olyasféle fényt kaptak, amilyet csak a lekvár s a színes üvegablakok kaphatnak.
A férfi evett, s rá kávét ivott; aztán még evett, s még ivott rá kávét és még és még. A lány mindvégig a fotelban ült, ölében a férfi ingével, a keze úgy mozgott, mintha táncolna, s gombok egymás után nőttek vissza ujjainak fürge és kecses léptei nyomán.
A férfi elnézte a lányt, s amikor az elkészült, odalépett hozzá, nyúlt az ingért, de a lány a fejét ingatva mutatta.
– Tisztát.
A férfi talált egy kötött ingpulóvert, s miközben öltözött, a lány elmosta az edényeket meg a serpenyőt, és bevetette az ágyat. Akkor a férfi kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, a lány pedig melléje térdelve lebontotta bal kezéről a piszkos kötést, szemügyre vette a vágásokat, aztán újra felkötötte. A kötés biztosan állt, és kényelmes volt.
– A felkötő kendő már nem is kell – szólt örvendezve a lány. Fölállt, s az ágyhoz ment. Ott leült vele szemben, s a szemét kivéve meg a száját kivéve megint mozdulatlanná merevedett.
Odakint hosszan fütyült egy hajlékony dallamot egy sárgarigó, aztán egyszer csak félbehagyta, és a dallam töredékei lehullottak a fénylő levegőben. Egy szekér bandukolt el, kolompot rázva lelkesen a hátuljában, s a mélyhegedű hangú kocsis ott poroszkált mellette, oldalról belekapaszkodva, énekelve. Egy ablakból gömbölyű hang szárnyalt kifelé, melynek középpontjában egy légy röpködött, a másik ablakban pedig egy fehér cica jelent meg. A légy elrepült a cica mellett, amely felágaskodva lecsapott rá, majd megfordult, leugrott, s úgy eltűnt, mintha mindig is ez lett volna a szándéka; csak a bolond hihette volna, hogy elveszítette az egyensúlyát.
A szobában pedig csend volt és éber figyelem, amelyben mindazonáltal nem volt követelés, legföljebb talán valami védekezés, nehogy bármi észrevétlen maradjon. A lány szendergő kézzel és éber szemmel ült ott, miközben egy Gyógyítónak nevezett pipatisztogató férfi megszületett az utolsó porcikájáig, a csontja velejéig, magára véve ennek az ellazult testnek a helyzetét, megpihenve, aztán csöppet növekedésnek indulva, újra megpihenve s újra növekedve.
Később a lány fölállt. Nem beszélték meg, pusztán csak úgy látszott, hogy most elérkezett az ideje, ezért fölkapott egy kis kézitáskát, az ajtóhoz ment, s ott várt. A férfi megmozdult, fölállt, odament hozzá. Elmentek.
Kényelmesen elértek egy helyre, ahol gondosan lekaszált fű borította a szelíd, dimbes-dombos vidéket. A dombok lábánál néhány fiú labdázott. Ott álltak egy ideig, s nézték őket. A lány figyelte a férfi arcát, s amikor látta, hogy már nem maga a játék, csak a mozgó alakok tükröződnek vissza róla, megérintette a könyökét, s akkor továbbmentek. Láttak kis tavat, kacsák úszkáltak rajta, nyílegyenes, salakkal felszórt, virágágyásokkal övezett utakat. A lány letépett egy kankalint, s a férfi hajtókájára tűzte. Letelepedtek egy padra. Egy férfi csillogó, tiszta büfékocsit tolt feléjük. A lány főtt kolbászt vett, hozzá egy palack szódavizet, s odaadta a férfinak. Az némán evett és ivott.
Békés időt töltöttek így együtt.
Amikor beesteledett, a lány visszakísérte a férfit a szobába. Félórára magára hagyta, ám amikor visszatért, ő még akkor is ugyanazon a helyen ült. Akkor a lány csomagokat bontott, húst sütött, salátát kevert, s amíg a férfi evett, újabb kávét főzött. Vacsora után a férfi ásított. A lány erre fölpattant, jó éjszakát kívánt, és elment.
A férfi lomhán megfordult, s a csukott ajtóra nézett. Aztán egyszer csak azt mondta:
– Jó éjszakát. – Levetkőzött, ágyba bújt, és lekapcsolta a lámpát.
Másnap a buszra szállás napja volt, amikor egy étteremben ebédeltek.
Ezután az a nap következett, amikor kicsivel tovább maradtak házon kívül, hogy meghallgassák egy fúvószenekar hangversenyét.
Majd jött egy esős délután, moziba mentek, ahol a férfi szótlanul nézte a filmet, nem mosolygott, nem ráncolta a homlokát, nem mocorgott, ha hangosan szólt a zene.
„A kávéja." „Ezt tegyük be a szennyesbe." „Jöjjön." „Jó éjszakát." –
Ezeket mondta neki a lány. Ezen túlmenően csak figyelte az arcát, s minden követelődzés nélkül várt.
– Értem, de hát kié ez az arc? – kérdezte magától, s rögtön válaszolt is: – Nem tudom, nem tudom, nem tudom... – S a hangja nyöszörgésbe fúlt, halkult, egyre csak halkult, míg végül elnémult. Akkor vett egy nagy levegőt, s ettől valami elszabadult és darabokra esett benne. Sírva fakadt. Valaki megfogta a kezét, előbb az egyiket, aztán a másikat, s a kettőt egymáshoz illesztette. A lány volt az; hallotta a hangját, és bejött. A férfi nem volt egyedül.
Nem volt egyedül... ez még hangosabb, még keservesebb sírásra késztette. Erősen tartotta a fölébe hajló lány mindkét csuklóját, a sötétségen át nézte az arcát, a haját, és zokogott.
A lány mellette maradt, míg abba nem hagyta a sírást, s azután is, amíg a férfi fogta a kezét. Már aludt, amikor elengedte, és akkor a lány nyakig betakarta, s lábujjhegyen kiment.
Reggel a férfi az ágy szélén ülve nézte, hogyan terül szét a levegőben a kávéjából felszálló pára, hogyan halványul el a napfényben, s amikor a lány letette elébe a tojásokat, fölpillantott rá. Megrebbent a szája. A lány várakozva állt előtte.
– Te már reggeliztél? – kérdezte a férfi.
Valami megcsillant a lány szemében. Megrázta a fejét.
A férfi lenézett a tálcára, s az arcán töprengés látszott. Aztán kicsikét eltolta magától, és fölállt.
– Legyen a tiéd – mondta. – Én majd készítek másikat.
Azelőtt is látta már mosolyogni a lányt, de eddig nem figyelt föl rá. De ez a mosoly most olyan volt, mintha mindketten beleadták volna minden melegségüket. A lány leült és evett. A férfi megsütötte magának a tojásokat, nem olyan jól, mint a lány, és hamarabb is elkészültek, mintsem a pirítós eszébe jutott volna, ami viszont megégett, miközben ő a tojást ette. A lány semmilyen módon nem próbált segíteni neki, még akkor sem, amikor a férfi bambán, összeráncolt homlokkal, állat vakargatva bámult a kis asztalra. Aztán annak rendje és módja szerint rá is jött, hogy mit keres – az asztalon lévő másik csészét. Friss kávét töltött ki a lánynak, s maga elé húzta a másikat, azt, amelyikhez a lány hozzá sem nyúlt, amitől ő újra elmosolyodott.
– Mi a neved? – kérdezte most első ízben a férfi.
– Janie Gerard.
– Ó.
A lány jól megnézte magának a férfit, aztán lenyúlt az ágy lábához, ahová a fogantyújánál fogva fölakasztotta a kézitáskáját. Magához húzta, kinyitotta, s kivett belőle egy kurta fémdarabot. Első pillantásra egy legföljebb húsz centiméter hosszú, ovális keresztmetszetű alumíniumcső volt. De – lévén hajlékony – nyilván nem öntötték, hanem apró szálakból szőtték. A lány megfogta a férfi jobb kezét, mely ott feküdt a kávéscsészéje mellett, tenyérrel fölfelé fordította, és beletette a csövet.
A férfinak látnia kellett, mert épp lefelé, a kávéscsészéjébe bámult. És nem zárta össze rajta az ujjait. És az arcán nem látszott semmi. Aztán kivett egy szelet pirítóst. A cső kiesett a kezéből, elgurulj s az asztal széléhez érve lepottyant a földre. A férfi vajat kent a pirítósra.
Eme első közös étkezés után valami megváltozott. Sok minden megváltozott. A férfi többé nem vetkőzött le a lány előtt, és nem vette semmibe, ha a lány nem evett. Mind sűrűbben fizetett apróságokért buszjegyért, ebédért –, majd egyszer csak előreengedte a lányt az ajtóban, s ha átmentek az utca túloldalára, megfogta a könyökét. Elkísérte a lányt a piacra, és vitte a csomagokat.
Eszébe jutott a neve; még arra is emlékezett, hogy a „Hip" „Hippocratest" jelent. De arra már sehogyan sem tudott visszaemlékezni, hogyan tett szert e névre, meg hogy hol született, s egyáltalán bármire, ami személyével állt kapcsolatban. A lány nem sürgette, nem kérdezgette. Egyszerűen csak vele töltötte a napjait, és várt. S közben gondoskodott róla, hogy az a darabka alumíniumszövedék mindig szem előtt legyen.
Szinte minden reggel ott volt a tálcán, a reggelije mellett. De lehetett a fürdőszobában is, a fogkeféje nyelén. Egyszer a zakója zsebében talált rá, ahol rendszeresen akadt a kezébe egy-egy kisebb bankjegyköteg; a pénz ezúttal bele volt dugva a csőbe. A bankjegyeket kihúzta belőle, a csövet meg szórakozottan kiengedte a kezéből, úgyhogy Janie-nek kellett érte lehajolni a földre. Egyszer meg a cipőjébe tette be a lány, s amikor a férfi hiába próbálta felhúzni, nem sikerült neki ezért aztán kiborította belőle, s otthagyta a padlón. Úgy viselkedett vele, mintha átlátszó vagy egyenesen láthatatlan lett volna a számára; amikor meg kézbe kellett vennie – mint például midőn a pénzét kereste meg benne –, azt oly esetlenül, annyi nemtörődömséggel tette, oly hamar megszabadult tőle, s látszólag nyomban el is felejtette. Janie sohasem hozta szóba. Csak újra meg újra a keze ügyébe rakta, türelmesen, ahogy az inga jár.
A férfi délutánjaihoz lassan a délelőttök is csatlakoztak, s napjaihoz tegnapok. Már emlékezett egy padra, ahol ülni szoktak, egy színházra, ahová eljár.tak, és ő akarta mutatni az utat visszafelé. A lány nyomban lemondott vezető szerepéről, mihelyt a férfi át tudta azt venni, mígnem már ő volt az, aki megtervezte a napjaikat.
Mivel nem voltak emlékei, melyekből meríthetett volna – kivéve a lánnyal töltött időt –, úgynevezett felfedező napokat szervezett. Elmentek kirándulni, s már a buszon tele voltak kíváncsisággal és tudásszomjjal. Megismertek egy másik színházat, s találtak egy helyet, ahol nemcsak kacsák voltak, hanem hattyúk is.
És tett egy másfajta felfedezést is. Egy napon megállt a szoba közepén, körbeforgott, jól megnézve mindegyik falat, az ablakokat s végül az ágyat.
– Ugye, beteg voltam?
Aztán egyszer megtorpant az utcán, s rábámult a szemközti, nyomasztó külsejű házra.
– Jártam már odabent.
Napokkal ezután meg lelassította a lépteit, összehúzta a szemöldökét, s meredten nézett egy üzletet, melyben különböző árucikkek voltak férfiak számára. Nem befelé, a üzletbe bámult, hanem rá. A kirakatüvegre.
Janie ott várakozott mellette, s az arcát figyelte.
A férfi akkor lassan fölemelte a bal kezét, begörbítette, lenézett a kézfején található girbegurba sebhelyre s a kétegyenes vonalúra a csuklóján, a hosszúra s a rövidre.
– Tessék – mondta a lány, s a markába nyomta a csődarabot.
A férfi rá se nézett, csak összecsukta a kezét, mintegy öklöt formálva belőle. Előbb meglepetés, majd nyers rémület s végül valami haragféleség villant át az arcán. Megtántorodott álltában.
– Jól van – szólt Janie lágyan.
A férfi kérdőn felmordult, s úgy nézett a lányra, mintha lassan, fokozatosan ismerne rá egy vadidegenben. Szétnyitotta az ujjait, s gondosan szemügyre vette a fémdarabot. Feldobta, majd elkapta.
– Ez az enyém – mondta. A lány bólintott.
– Betörtem azt az ablakot – folytatta a férfi. Megnézte, aztán újra feldobta, végül zsebre tette a fémcsövet, és továbbindult. Sokáig hallgatott, s csak akkor szólalt meg ismét, amikor már a házukhoz vezető lépcsőn haladtak fölfelé. – Betörtem az ablakot, és becsuktak abba a börtönbe. Te kivittél onnan, és én beteg voltam, és akkor ide hoztál, míg újra rendbe jöttem.
Elővette a kulcsait, kinyitotta az ajtót, majd hátralépett, hogy beengedje maga előtt a lányt.
– Miért akartad mindezt végigcsinálni?
– Akartam és kész – felelte a lány.
Nyughatatlan volt, Odament a szekrényhez, és kiforgatta mindkét zakója meg a felöltője összes zsebét. Átvágott a szobán, szórakozotian a fiókos szekrényhez lépett, s annak a fiókjait kezdte nyitogatni-csukogatni.
– Mi az?
– Az a valami – felelte tétován. Közben bement, majd kijött a fürdőszobából. – Tudod, az a cső vagy micsoda.
– Ó – mondta a lány.
– Megvolt – motyogta a férfi kétségbeesetten. Megint körbejárta a szobát, aztán elrobogott az ágyon ülő Janié mellett, és odanyúlt az éjjeliszekrényre. – Itt van! Nézegette, hajlítgatta, aztán leült a karosszékbe.
– Nem szeretném elveszíteni – mondta megkönnyebbülten. – Régóta megvan már.
– A borítékban volt, amit megőriztek neked, amíg a börtönben voltál – mondta Janie.
– Igen, igen. – Ide-oda forgatta a kezében, aztán fölemelte, s úgy lóbálta meg a lány felé, mint valami vaskos, fényes, szigorú mutatóujjat. – Ez a holmi...
A lány várt.
A férfi megrázta a fejét.
– Régóta megvan – ismételte. Felállt, föl-alá járkált, majd újra leült. – Kerestem egy fickót, aki... Ó – jajdult fel –, nem emlékszem!
– Jól van – mondta szelíden a lány. A férfi eltakarta kezével az arcát.
– Már csak egy kis híja volt, hogy őt is megtaláljam – mondta tompán. – Oly régóta keresem már. Mindig és mindig őt kerestem.
– Mindig?
– Hát, amióta... Janie, már megint nem emlékszem.
– Jól van.
– Jól van, jól van, dehogy van jól! – Kiegyenesedett, s úgy nézett a lányra. – Ne haragudj, Janie. Nem akartam kiabálni veled.
A lány mosolyogva nézett vissza rá.
– Hol volt az a barlang? – kérdezte a férfi.
– Barlang? – visszhangozta a lány.
A férfi fölemelte, majd körbelendítette a karját.
– Az az üregféleség. Félig barlang, félig fakunyhó. Az erdőben. Hol volt?
– Én ott voltam veled?
– Nem – vágta rá a férfi. – Ez még azelőtt volt, azt hiszem. Nem emlékszem.
– Ne izgasd magad miatta.
– Izgatom magam miatta! – kiáltotta a férfi indulatosan. – Izgathatom magam miatta, nem? – De mihelyt kimondta, máris bocsánatért esdekelve nézett a lányra, amit meg is kapott. – Meg kell értened – folytatta immár csendesebben –, ez olyan dolog, amit nekem... amit meg kell... Nézd – mondta, s hangja újra izgatott lett –, megtörténhet, hogy valami minden másnál fontosabb a világon, s épp arra az ember képtelen visszaemlékezni?
– Megesik.
– Velem megesett – szögezte le a férfi mogorván. És nem vagyok tőle elragadtatva.
– Teljesen fölhergeled magad miatta.
– Még szép! – csattant föl a férfi. Körülnézett, s hevesen megrázta a fejét. – Mi ez az egész? Mit csinálok én itt? Tulajdonképpen ki vagy te, Janie? Mi a jó neked ebben az egészben?
– Szeretem látni, hogy jól vagy.
– Igen, jól vagyok – morogta a férfi. – Jól kell lennem! Pedig úgy illenék, hogy beteg legyek. Egyre betegebb és betegebb!
– Ezt meg ki mondta neked? – kérdezte éles hangon a lány.
– Thompson – vágta rá a férfi, azfén hátrahőkölt, és bamba elképedéssel meredt a lányra. – Thompson? – sipította recsegő, mutáló kamaszhangon. – Ki az a Thompson?
A lány vállat vont, s a világ legtermészetesebb hangján azt felelte:
– Talán aki azt mondta neked, hogy betegnek illenék lenned.
– Igen – suttogta a férfi, majd mint akinek dereng már valami, megismételte: – Igeeeen... – Meglengette a lány felé a fémszövedék-darabkát. – Láttam is őt. Thompsont. – A cső hirtelen magához rántotta a tekintetét, a keze mozdulatlanná merevedett, s csak bámult rá. Aztán megrázta a fejét, s a szeme lecsukódott. – Kerestem... – A hangja elszállt a levegőben.
– Thompsont?
– Dehogy! – mordult fel ismét. – Őt aztán látni se akartam soha! De igen, akartam – javította ki magát. – Szét akartam verni a fejét.
– Meg is tetted?
– Igen. Tudod, ő... ő régebben... jaj, hát mi lelte a fejemet? – kiáltotta.
– Cssss – nyugtatta a lány.
– Nem emlékszem, képtelen vagyok visszaemlékezni – panaszolta a férfi elcsukló hangon. – Tudod, olyan ez... mintha a szemed előtt szállna föl valami a földről, amit meg kell fognod, és te teljes erődből nekirugaszkodsz, még a térded is belereccsen a nagy nyújtózásba, s már érzed az ujjaid alatt, az ujjbegyeid alatt... – A mellkasa hevesen süllyedt és emelkedett.
– Ott függeszkedsz, mintha ezentúl már örökre így kellene maradnod, az ujjbegyeidet rajta tartva, tudván tudva, hogy soha el nem érheted, soha meg nem foghatod. Aztán zuhanni kezdesz lefelé, és látod, ahogy száll, mind magasabbra és magasabbra, egyre kisebb és kisebb lesz, és te soha... – Hátradőlt, és behunyta a szemét. Zihált. Alig hallhatóan kapkodta a levegőt.
– És te soha.
ökölbe szorította a kezét. Az egyikben még ott volt a cső, s ő megint átélte a fölfedezés, az ámulat s a zavar fokozatait.
– Sokáig megvolt ez nekem – mondta, le nem véve róla a szemét. – Bolondság. Neked nyilván bolondságnak hangzik, Janie.
– Ó, dehogy.
– Szerinted én őrült vagyok?
– Nem.
– Beteg vagyok – nyöszörögte a férfi.
A lány meglepő módon elnevette magát. Odament a férfihoz, s fölhúzta ülő helyzetéből. Kivezette a fürdőszobába, s kívülről benyúlva fölkapcsolta a villanyt. Belökte a férfit, egyenesen a mosdónak, s begörbített ujjával megkocogtatta a tükröt.
– Ki itt a beteg?
A férfi ránézett a tükörből kibámuló feszes bőrű, jó csontozató arcra, a fényes hajára, tiszta tekintetű szemére. Őszinte megdöbbenéssel fordult Janiehez.
– Évek óta nem néztem ki ilyen jól! Azóta nem, hogy... Janie, a hadseregben voltam én?
– Voltál?
A férfi ismét belepillantott a tükörbe.
– Annyi szent, hogy látszani nem látszom betegnek – mondta, mintegy magához beszélve, majd megérintette az állat. – Ki traktál örökké azzal, hogy beteg vagyok?
Meghallotta Janie távolodó lépteit. Lekapcsolta a villanyt, s elindult utána.
– Szívesen letörném annak a Thompsonnak a derekát... Nekivágnám egy...
– Tessék?
– Érdekes – tűnődött fennhangon a férfi. – Azt akartam mondani, hogy falnak. Olyan erősen gondoltam rá, hogy láttam is, amint nekivágom.
– Talán meg is tetted.
– Nem fal volt – rázta a fejét a férfi. – Üvegablak volt. Tudom már! – kiáltotta. – Észrevettem, és meg akartam ütni. Láttam, ahogy ott állt az utcán, nézett rám, és akkor egy ordítással rávetettem magam, és... és... – Lenézett forradásos kezére, és döbbenten folytatta: – Megpördültem, vettem egy nagy lendületet, és inkább az ablaküvegbe vágtam bele. Úristen!
Elgyengülten ült le.
– Ezért volt hát a börtön, s így lett vége mindennek. Ott fekszem abban a rohadt cellában, nem eszem, nem mozdulok, csak beteg vagyok, egyre betegebb, és már mindennek vége.
– Hát, azért nincs mindennek vége, ugye?
– Nincs – nézett a.lányra. – Nem, nincs. Hála neked. – Nézte a lány szemét, száját. – És veled mi van, Janie? Te mit akarsz tulajdonképpen?
A lány lesütötte a szemét.
– Jaj, bocsáss meg, ne haragudj. Ez biztosan úgy hangzott... – Nyúlt a lány felé, de mielőtt megérinthette volna, le is ejtette a kezét. – Nem tudom, mi ütött ma belém. Csak mert... Nem értelek, Janie. Mit tettem én valaha érted?
A lány arcán mosoly suhant át.
– Meggyógyultál.
– Az nem elég – mondta őszintén a férfi. – Hol laksz?
– Közvetlenül a hall mögött – mutatta a lány.
– Ó! – nyugtázta a férfi. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor sírt, és zavartan eltolta magától a képet. Elfordult, hogy más témát keressen, mindegy, mit, csak más legyen. – Menjünk el.
– Rendben van. – Vajon tényleg megkönnyebbülést érzett a lány hangjában?
Miért mentette meg a lány? Miért őt mentette meg, ha már mindenképpen meg kellett mentenie valakit? És mi volt az oka rá?
Mit akarhat tőle? Volt valami az ő elveszett életé ben, amit odaadhat neki? Most némán megesküdött magában, hogy ha volt ilyen, akármi legyen is, az a lányé lehet; el sem tudta képzelni, hogy ő bármi értékesebbet adhatna a lánynak, mint az önmaga által felfedezett élet, az, amely egyáltalán képes értékek létrehozására.
De mi lehet az?
Rajtakapta magát, amint a parton kalandozó tekintete elidőzik a szerelmespárok alkotta kicsiny galaxison, az egy-egy pár alkotta külön világon, melyek önmagukba zárva is harmonikus egységet alkottak a fénylő homályban tovasodródó többi világgal. Szerelmesek... egyszer már érezte a szerelem istrángját... a ködös múlt messzeségében, már nem emlékszik, hol, kivel... de volt már ilyen, és mellette ott volt a régi-régi reflex is, hogy addig nem, amíg kézre nem kerítettem, és... De megint elveszítette a fonalat. Pedig az a valami fontosabb volt neki egykor, mint a szerelem vagy a házasság, vagy akár egy munka, netán ezredesi rang. (Ezredesi rang? Akart ő valaha ezredes lenni?) Hát, talán hódítás volt az. Janie szerelmes volt belé. Amikor meglátta, hirtelen belécsapott a villám, s mert meg akarta szerezni, a maga módján fogott hozzá. Hát igy! Ha ezt akarta...
Lehunyta a szemét, miközben maga előtt látta a lány arcát, a várakozó, figyelő csendben félrebillentett fejét, karcsú, izmos karját, hajlékony testét, varázslatosán mohó ajkát. Gyors egymásutánban felvillanó képeket látott, amolyan igazi férfiszem pillanatfelvételeit, melyeket azonban megzavarodott, csonka énje az „inaktívak" közé raktározott el: Janie ott áll az ablak előtt, selyemszoknyájának színes felhője mögül átderengenek, kirajzolódnak lábának körvonalai. Janie parasztblúzban, a reggeli nap nyílegyenes sugara meghajlik, hogy meztelen vállához, melle lágy felső görbületéhez idomulhasson. Janie táncol, hol elhajlik tőle, hol meg hozzásimul, mintha egy elektroszkóp aranylemezei volnának ők ketten. (Hol látott ő... hol dolgozott... elektroszkóppal? Ó, hát persze! A... és megint elillant.) A mélységesen mély, háborgó sötétségben valami fátyolködön átdereng Janié sápadt arca... a szemét könnyek marják, s a kezét erős kezek fogják, míg meg nem nyugszik.
Nem volt ez csábítás; a meghitt, közös étkezések, séták, hosszú közös hallgatások alatt nem esett soha egyetlen érintés, egyetlen udvarló szó sem. A szerelem, még ha elfojtott, ha néma is, természete szerint csupa követejődzés, szomjúhozás, vágyódás. Janie nem követelt semmit. Csupán... ő csupáncsak várt. Ha érdekelte az ő ködös históriája, akkor e téren teljes passzivitást mutatott, pusztán arra korlátozva magát, hogy felfogja mindazt, ami belőle a napvilágra került. Ha az egykori énjét kereste, azt, amit valaha csinált, nem kérdezgette, nógatta, szondázta és vizslatta volna, mint tette Thompson és Bromfield? (Bromfield? Ő kicsoda?) Janie azonban,soha nem tett ilyet, soha!
Nem, csak ez a másik dolog lehetett az, ez a valami, amitől Janie-nek oly tartózkodó szomorúsággal kellett néznie a szerelmeseket, arcán a hegedű hangjától elbűvölt félkarú ember kifejezésével...
Janie száját látta, a csillogót, a mozdulatlant, a várakozót. Janie szolgálatkész kezét látta. Janie testét látta, amely bizonyára sima volt, akár a válla, erős, akár a karja, meleg, szenvedélyes és adakozó...
Ő és a lány úgy fordultak egymás felé, mint hajtómű és meghajtott tengely. A testüket elhagyó lélegzet mint jelkép és mint ígéret állt meg közöttük, hogy aztán eleven vegyüléket alkossanak egymással. Két súlyos szívdobbanásnyi időre nekik is saját bolygójuk született a szerelmesek fénylő világmindenségében; és akkor Janie arca megvonaglott a görcsös figyelemtől, amit nem annyira a fárasztó önuralom, mint inkább valamiféle hajszálfinom alkalmazkodás igényelt tőle.
És akkor valami olyasmi történt a férfival, mintha valahol mélyen a testében egy rettenetesen erős vákuumgömböcske jelent volna meg. Mire újra levegőt vett, az az iménti varázslat a betóduló levegővel együtt a vákuum martalékává vált, mert az beszippantotta, megölte, egy, szempillantás alatt megsemmisítette. A lány arcán átfutó apró rángáson kívül semmi sem mozdult; ott álltak az alkonyatban, mint eddig, egymás mellett, a lányarc föl, a férfiarc felé fordult, rajta fény és árnyék, önnön fényébén született önnön árnyéka. Ám a varázslatnak, ama eggyé olvadásnak vége volt; immár ketten voltak, és eluralkodott közöttük Janie nyugalma, türelme, ami nem annyira lehangolt volt, mint barátságtalan. De nem – igazából a férfi változott meg. A lány felé elindult keze már nem mert odaérni, s a szája is elbocsátotta a még meg sem született csókot, hadd hulljon le, hadd vesszen el.
– Menjünk? – lépett vissza egyet.
Bánat fodrozódott át Janie arcán. Ez is a mostanában felbukkanó s a férfi számára gyötrelmes dolgok közé tartozott; mindig ezek a lágy és anyagszerű dolgok, melyeket ujjbeggyel megérinthet, de megfognia nem lehet. Már-már megértette a lány bánatát, ott volt a keze ügyében, ott volt – aztán eltűnt, úgy, ahogy volt, fölrántották előle a magasba.
Némán mentek vissza a főútra, ahol ezer és ezer gyertya szánalomra méltó fényerejével égtek a lámpák, ahol csökönyösen a mozgás látázatát keltve autózással mulattatták magukat az emberek. Minden igazi sugárzást, minden lényeges mozgást odahagytak a hátuk mögött sűrűsödő sötétségben. Mindet odahagyták; annyi se maradt belőle, hogy legalább egy-egy mozdulatra fussa belőle. Ha fölemelték a sűrített levegővel működő puskát, s vele teniszlabdákat lőttek ki a fából épült csatahajókra; ha meghúzták a kart, hogy a játékagarak felfussanak meredek pályájukon; ha játéknyilakkal léggömböket vettek célba, nos, mindezzel eltemettek valamit – valamit, ami immár annyira jelentéktelenné vált, hogy sír sem maradt utána.
Egy aprólékos gonddal kialakított standon egy-két háborúból visszamaradt szervóberendezést oly módon szereltek össze, hogy radarágyút modellezzen. Volt egy miniatűr légvédelmi ágyú is, kézzel lehetett beirányozni, s ennek legkisebb elmozdulására is azonnal mozgásba lendült a háttérben álló óriási, szervómeghajtású ágyú. A kupolát formázó mennyezeten repülőgépek körvonalai suhantak át – egyszóval volt itt mindenféle vadonatúj szerkentyű és meglepetés, amolyan hamisítatlan vásári bóvlit eredményezve.
Hip lépett be elsőnek, előbb mosolyogva, majd kíváncsian s végül lenyűgözve az apró mozdulatait hűségesen megismételő, tíz méterrel arrébb felállított masszív és bonyolult gépezettől. Az első „repülőt" elvétette, csakúgy, mint a másodikat; aztán megkapta az ágyú céltévesztésére vonatkozó pontos adatokat, s attól kezdve amilyen gyorsan csak tudott, szünet nélkül lőtt minden célpontra, s ki is lőtte mindegyiket. Janie úgy tapsolt, mint egy gyerek, a mutatványos pedig jutalmul egy rendőrkutyát ábrázoló, elnagyolt és csillámokkal beszórt agyagszobrot adott nekik, melynek értéke a belépőjegy árának teljes ötödrészével ért föl. Hip büszkén átvette, majd intett Janie-nek, hogy most lépjen ő az irányzékhoz. A lány bátortalanul hozta működésbe a célzószerkezetet, és felnevetett, amikor a nagyágyú bólintott, és megrázta magát. A férfi arca kipirult, gyakorlott szeme előre látta minden egyes célpont megjelenési helyét, s a szája sarkából odasúgta:
– A jobb kvadránsban negyvennel vagy még többel feljebb, tizedes, ha nem akarja, hogy a manók demagnetizálják a gyújtószerkezeteit.
Janie szeme kissé összeszűkült, de talán épp ez segített neki a célzásban. Nem válaszolt. Kilőtte az első célpontot, még mielőtt teljes egészében kibukkant volna a mesterséges látóhatár mögül, aztán a másodikat, majd a harmadikat. Hip összecsapta a kezét, s vígan kurjantottá el a lány nevét. Ő egy pillanatra összeszedte magát, de úgy, mint a szórakozott ember, aki egy szokatlan és erőteljes mozdulattal kényszeríti vissza magát a társalgásba. Aztán elengedett egy gépet, majd sorozatban eltévesztett négyet. Eltalált kettőt, egyiket a magasban, a másikat alacsonyan, az utolsót pedig fél mérfölddel elvétette.
– Nem túl jó – mondta remegő hangon.
– Elég jó – felelte lovagiasan a férfi. – Tudod, manapság már nem muszáj eltalálni őket.
– Nem muszáj?
– Nem. Elég, ha a közelükbe jutsz, onnan már elvégzik a többit a gyújtószerkezetek. Életemben nem láttam még ilyen randa kutyát!
A lány kuncogva pillantott le a kis szoborra.
– Mindig nálam lesz – mondta. – Hip, már az egész zakód tele van azzal a ronda csillogó izével. Ajándékozzuk el.
Keresztül-kasul bebarangolták a talmi csillogású bódékat, keresve a megajándékozásra méltó személyt, és végül meg is találták – egy komoly, hétévesforma lurkót, aki módszeresen szívogatta ki egy alaposan lerágott kukoricacsutkából a vaj és a zamat emlékét.
– Ez a tiéd – trillázta Janie. A gyerek ügyet sem vetett a feléje nyújtott ajándékra, ellenben ijesztően felnőtt tekintetét ráfüggesztette a lány arcára.
– Nem eladni akarom neked! – guggolt le Hip nevetve a fiú mellé. – Majd én egyezséget kötök veled. Elfogadod egy dollárért?
Semmi válasz. A fiú a kukoricacsutkáját szívogatta, s egyre csak Janie-t figyelte.
– Nehéz vevő – vigyorgott Hip. Janie hirtelen megborzongott.
– Ó, hagyjuk őt békén – mondta, s a jókedve elszállt.
– Engem ugyan nem licitál túl – mondta Hip vidáman. Letette a szobrot a fiú kopott cipője mellé, s becsúsztatott egy dollárt annak zsebnyi repedésébe. – Öröm volt önnel üzletet kötni, uram – mondta, majd felzárkózott Janie mellé, aki már indult tovább.
– Nem valami locsi-fecsi alak -- mondta nevetve, amikor utolérte Janie-t. Hátranézett. A gyerek már fél sarokra elmaradt mögöttük, de továbbra is mereven nézte a lányt. – Úgy látszik, életre szóló benyomást gyakoroltál – Janie!
A lány megtorpant; a szeme elkerekedett, s a szája háromszögletűvé vált a döbbent csodálkozástól.
– A kis sátánfajzat! – kapkodott levegő után. – Az ő korában! – Megpördült s hátranézett.
Hipet megcsalhatta a szeme, mert olyat látott, hogy a szurtos kis mancsok közül kiugrik a kukoricacsutka, s egy kilencvenfokos fordulat után fürgén képen törli a lurkót. Aztán a csutka leesett a földre, a gyerek meg négy lépést hátrált, s onnan rikkantott feléjüK egy lovagiatlan megjegyzést s egy nyomdafestéket nem tűrő felszólítást – aztán eltűnt valamelyik sikátorban.
– Hűha! – álmélkodott Hip. – Igazad van! – nézett bámulattal a lányra. – És micsoda füled van, anyafej! – Ám e tréfásnak szánt megjegyzésével sem tudta igazából elleplezni már-már finomkodónak tűnő zavarát. – Én semmit sem hallottam egészen addig, amíg ezt a második szitoksorozatot utánunk nem küldte!
– Nem hallottál? – kérdezte a lány, s a férfi most először fedezett föl ingerültséget a hangjában. És azt is érezte, hogy ez az ingerültség nem neki szól. Karon fogta a lányt. – Ne bosszankodj miatta. Gyerünk, együnk valamit.
A lány elmosolyodott, és ismét rendben volt minden.
Fölébresztettek egy taxisofőrt, s megadták neki a címüket.
– Ébredhetek még ennél is nagyobb öntudatra? – mormolta a férfi a sarokból, aztán észrevette, hogy a lány meghallotta a szavait. – Úgy értem – próbálta megmagyarázni –, ez olyasmi, mintha az én egész világom, mindaz a hely, ahol éltem, egykor a fejemben lett volna, ejgy kis helyen, de olyan mélyen, ahol nem láthattam. És akkor te kitágítottad, hogy akkora lett, mint egy szoba, aztán meg akkora, mint egy város, és ma éjjel olyan nagy lett... egyszóval sokkal nagyobb – fejezte be csüggedten.
Egy magányos utcai lámpa közvetítette elhaladtában a lány válaszul küldött mosolyát.
– Nos, azon töprengtem – folytatta a férfi –, hogy mekkorára nőhet még.
– Sokkal nagyobbra – felelte a lány. A férfi álmosan dőlt vissza az ülésre.
– Jól érzem magam – suttogta. – Janie... – mondta hirtelen feszültté vált hangon – én... én rosszul érzem magam.
– Tudod, hogy mi az – szólt a lány higgadtan. Ahogy jött, úgy el is múlt a feszültsége.
– Megint ő az – mondta egy halk nevetéssel. – De téved, ez egyszer téved. Többé nem fog megbetegíteni. Sofőr!
A hangja úgy szólt, mint amikor a puhafa törik. A sofőr meglepetésében rátaposott a fékre. Hip előrelódult az ülésről, s egy mozdulattal átkarolta a sofőrt.
– Forduljon vissza – mondta izgatottan.
– Szentséges egek – motyogta amaz, de közben már fordult is vissza. Hip Janie-re nézett, felkészülve a válaszra, akármilyenre, ha csak félszavakra is, a lány azonban nem kérdezett semmit. Ült némán, és várt.
– A következő sarokig – szólt Hip a sofőrnek. Igen, itt. Balra. Forduljon balra.
Ezután hátradőlt, arcát nekinyomta a szélvédő üvegének, tekintete az árnyékba borult házakat és a sötét gyepet pásztázta.
– Ott – szólalt meg kis idő múlva. – Az a ház ott, a kocsifelhajtóval, ahol azt a magas sövényt látja.
– Hajtsak is be?
– Ne – felelte Hip. – A túloldalon álljon meg. Kicsit följebb... ott, ahonnan beláthatok.
A kocsi megállt, és a sofőr hátrasandított.
– Itt kiszállnak? Egy dollár és...
– Cssss! – Olyan erővel robbant ki belőle a hang, hogy a sofőr szinte elalélt ültében. De aztán tétován megrázta a fejét, s visszafordult arccal előre. Vállat vont és várt.
Hip feszülten nézte a sövénybe vágott kocsifelhajtó nyílásán át a gyengén megvilágított fehér házat, az impozáns verandát és nagykaput, a takaros zsalugátereket s a felülről kivilágított ajtót.
Aztán egy idő múlva megszólalt:
– Vigyen bennünket haza.
Míg oda nem értek, egy szót sem szóltak. Hip fél kezét a halántékára nyomva, szemét eltakarva ült, az a zug pedig, amit Janie foglalt el a taxiban, sötét volt és csendes.
Amikor a motor leállt, Hip kiugrott, és szórakozottan kisegítette Janie-t a járdára. Egy bankjegyet nyújtott át a sofőrnek, elfogadta a visszajáró pénzt, kiszámolta, és odaadta a borravalót. A kocsi elhajtott.
Hip lenézett a markában lévő pénzre, majd ujjaival körbecsúsztatta a tenyerében.
– Janie?
– Tessék, Hip.
A férfi a lányra nézett, de nem sokat látott belőle a sötétben.
– Menjünk be.
Bementek. A férfi villanyt gyújtott. A lány levette a kalapját, táskáját az ágytámlára akasztotta, leült az ágy szélére, s az ölében összekulcsolt kézzel várt.
A férfi olyannyira csak befelé figyelt, hogy szinte vaknak látszott. Csak lassan tért magához, s a szemét mereven a tenyerében fekvő pénzre szegezte. Egy pillanatig úgy látszott, nem is tudja, mit néz, aztán látni lehetett, amint lassan fölismeri, visszatereli a gondolataiba, az arckifejezésébe. Akkor rácsukta a markát, megrázta, a lány elé tartotta, majd kiborította az éjjeliszekrényre – három összegyűrt bankjegy volt, s pár ezüstérme.
– Ez nem az enyém – mondta.
– Dehogynem!
A férfi fáradtan ingatta a fejét.
– Nem, nem. Egyik sem volt az enyém. Sem a hullámvasútra befizetett pénz, sem az, amiből vásároltam, sem a reggeli kávék, sem... Gondolom, itt lakbér is van...
– Az a ház ott – folytatta a férfi fásultan. – Mihelyt megláttam, rögtön tudtam, hogy azelőtt jártam már ott. Közvetlenül a letartóztatásom előtt. Akkor nem volt semmi pénzem. Emlékszem rá. Kopogtam az ajtón, piszkos is voltam, bolond is, és akkor azt mondták, hogy ha enni kérek, menjek hátra. Pénzem nem volt; erre határozottan emlékszem. Minden vagyonom...
Zsebéből elővette a fémszövedékből készült csövet. Az oldalán megcsillant a lámpafény, megpöccintette, összenyomta, majd az éjjeliszekrényre mutatott vele.
– És attól kezdve, hogy megérkeztem ide, van pénzem. Mindennap ott van a zakóm bal zsebében. Ezen még sohasem gondolkoztam el. Ugye, a te pénzed, Janie?
– A tiéd. Ne törődj vele, Hip. Nem fontos.
– Hogyhogy az enyém?! – csattant fel a férfi. – Az enyém, mert te nekem adtad? – Egy erős dühsugárral átvilágította a lány hallgatását, majd bólintott. – Én is úgy gondoltam.
– Hip!
A férfi hevesen megrázta a fejét, mert hirtelen nem tudta másként kifejezni azt a gyötrő érzelmet, ami átsöpört rajta. Volt ebben düh, megalázottság, fájdalmas tehetetlenség s haragos támadás is ama függönyök ellen, melyek lepelként borulnak az önismeretére. Leroskadt a karosszékbe, s arcát a tenyerébe temette.
Megérezte a lány közelségét, majd a keze érintését a vállán.
– Hip – suttogta a lány, de ő rántott egyet a vállán, s a kéz eltűnt. Hallotta a rugók halk nyekkenését, s tudta, hogy a lány visszaült az ágyra.
Lassan elvette a kezét az arca elől, amely fájdalmasan eltorzult.
– Értsd meg, nem haragszom rád, nem arról van szó, mintha elfelejteném, hogy mit tettél – hadarta egy szuszra. – Már megint teljesen össze vagyok zavarodva – folytatta érdessé vált hangon. – Csinálok ezt-azt, s nem tudom, miért. Meg kell tennem bizonyos dolgokat, s nem tudom, mik azok. Például... – Elnémult, hogy gondolatban elrendezze azt az ezernyi töredéket, amely ott táncolt és kavargott benne, mint valami viharzó szélben. – Például tudom, hogy ez rossz, hogy nem kellene itt lennem, hagynom, hogy etessenek, nem kellene költekeznem, de nem tudom, voltaképpen ki mondta, hogy ne tegyem, nem tudom, honnan veszem az egészet. És... és amit neked mondtam arról, hogy meg kell találnom valakit, de nem tudom, ki az, és nem tudom, miért. Ma este azt mondtam... – Elhallgatott, s egy hosszú percig csak a sziszegését lehetett hallani, ahogy görcsösen meggörbült szájjal, a foga közt szűrte a levegőt. – Ma este azt mondtam, hogy az én világom... a hely, ahol élek... hogy az egyre nagyobb és nagyobb lesz. Már most elég nagy, hogy beleférjen a ház, ahol megálltunk. Ahogy annál a saroknál elhaladtunk, rögtön tudtam, hogy az a ház ott van, s hogy nekem meg kell néznem. Tudtam, hogy már jártam ott azelőtt, mocskosán, feldúlt állapotban... bekopogtam... és azt mondták, menjek hátra... kiabáltam velük... és akkor jött még valaki. Tőlük kérdezősködtem, felvilágosítást-kértem valami... Megint a csend, megint a sziszegő légzés.
– ... gyerekekről, akik ott laknak, és nem laktak ott semmiféle gyerekek. Megint kiabáltam, akkor mindenki megijedt, és én kicsit magamhoz tértem. Mondtam nekik, csak válaszoljanak arra, amit kérdezek, és elmegyek, nem akarok senkit sem megijeszteni. Mondtam, rendben van, nincsenek gyerekek, akkor mondják meg azt, hogy hol van Alicia Kew, csak annyit engedjenek meg, hogy beszélhessek Alicia Kew-val.
Kihúzta magát, a szeme fölragyogott, s a kis csődarabbal rámutatott Janie-re.
– Látod? Emlékszem! Emlékszem a nevére! Alicia Kew! – Visszaroskadt. – Akkor azt mondták: „Alicia Kew meghalt." És azt is mondták, ó, a gyerekek' És elmesélték, hol találom meg őket. Le is írták, ide tettem valahová... – Kotorászni kezdett a zsebeiben, majd hirtelen félbehagyta, s rámeredt Janie-re. – Az a régi ruhám volt, te tetted el, te dugtad el!
Ha a lány magyarázkodni kezd, ha válaszol, minden rendben lett volna, de ő csak nézett rá figyelmesen.
– Jól van – csikorgatta a fogát a férfi. – Ha egy dolog eszembe jutott, majd eszembe jut más is. Vagy visszamegyek, s megkérdezem újra. Nincs rád szükségem.
A lány arca meg sem rezdült, de miközben nézte, a férfi hirtelen ráeszmélt, hogy ez a rezzenetlen arckifejezés a lánynak igen nagy erőfeszítésébe kerül.
– Nagyon is szükségem volt rád – mondta szelíden. – Nélküled meghaltam volna. Te voltál... – Nem talált rá szót, hogy mi volt neki a lány, nem is kereste tovább, inkább így folytatta: – Mindössze arról van szó, hogy ebben az értelemben nincs már szükségem rád. Bizonyos dolgokat ki kell derítenem, de ezt csak én csinálhatom, senki más.
Végre a lány is megszólalt:
– Te magad csináltad, Hip. Minden apró részletét. Nekem mindössze annyi volt a dolgom, hogy elvigyelek oda, ahol meg tudod csinálni. És... és szeretném továbbra is ezt csinálni.
– Fölösleges – biztosította a férfi. – Már nagyfiú vagyok. Nagy utat tettem meg, míg életre keltem. Sok felderítenivaló már nem lehet hátra.
– Nagyon is sok van még – mondta szomorúan a lány.
– Én jobban tudom, hidd el – rázta a fejét határozottan a férfi. – Ki kellett deríteni, mi van azokkal a gyerekekkel, mi van ezzel az Alicia Kew-val, és aztán a címet, ahová elköltöztek – ez kiderült a végén, ez volt az a hely, ahol már nyúltam utána... akármi volt is az, amit meg akartam ragadni. Már csak egy lépés, és meglesz a cím, ahová a gyerekek mentek; semmi másra nincs szükségem. Ott fogom megtalálni őt.
– Őt?
– Azt az embert, tudod, azt, akit régóta keresek. A neve... – Fölugrott. – A neve...
Öklével hatalmasat csapott a tenyerébe.
– Elfelejtettem – suttogta.
Sajgó tenyerét a tarkójára fektette, oda, ahol a rövidre nyírt hajszálak véget érnek, s szemét a mennyezetre függesztve elmerült gondolataiba. Aztán ellazult, s azt mondta:
– Jól van. Most mindjárt ki fogom találni.
– Ülj le – mondta a lány. – Viselkedj rendesen, Hip. Ülj le, és figyelj rám!
A férfi vonakodva engedelmeskedett, s a tekintetén is látszott, hogy neheztel a lányra. A feje tele volt már majdnem megértett képekkel és mondatokkal, s most arra gondolt: Nem tudna végre békén hagyni? Nem bírja ki, hogy egy kicsit gondolkodom? De azért várt, mert ő... mert ő Janie volt.
– Igazad van, meg tudod csinálni – mondta a lány. Lassan, rendkívül óvatosan beszélt. – Ha akarsz, holnap elmehetsz ahhoz a házhoz, megszerezheted a címet, hogy végre megtaláld, amit oly régóta keresel. De az a világon semmit sem fog jelenteni neked. Hip, én tudom!
A férfi csak nézett rá dermedten.
– Hidd el, Hip! Ó, higgy nekem!
A férfi átszáguldott a szobán, mindkét csuklójánál fogva fölrántotta a lányt, s beleüvöltötte az arcába: – Te tudod! Fogadni mernék, hogy tudod! Te mindent tudsz, igaz? Elejétől végéig. Nekem majd szétreped a fejem a sok töprengéstől, te meg csak nézed, hogy kínlódok!
– Hip! Hip, a karom...
De a férfi még szorosabban fogta s meg is rázta a lányt.
– Tudod, ugye? Ugye, te mindent tudsz rólam?
– Engedj el. Eressz, kérlek! Jaj, Hip, te nem tudod, mit csinálsz!
A férfi lelökte a lányt az ágyra. Janie fölhúzta a lábát, a könyökére támaszkodva oldalra fordult, s a könnyein, e hihetetlen könnyeken át, melyek a férfi által ismert Janie-hez sehogy sem illettek, nézett föl rá.
Megviselt alkarját behajlított szabad kezével támasztotta alá.
– Te nem tudod – ismételte elcsukló hangon – hogy mit... – De ekkor elhallgatott, s le-föl hullámzó mellkasából, ama hihetetlen könnyeken keresztül valami fontos, gyötrelmes, eltorzult üzenet tört elő, egy üzenet, amit a férfi nem tudott elolvasni.
Lassan letérdelt az ágy mellé.
– Ó, Janie. Janie.
A lány szája megrándult. Aligha lehetett volna mosolynak nevezni, pedig az akart lenni.
– Jól van – lehelte, s megérintette a férfi haját. Fejét a párnára hajtotta, és becsukta a szemét. Hip maga alá húzta a lábát, úgy ült le a padlóra, miközben két karját az ágyra s arcát a karjára fektette.
– Én értem, Hip, igazán értem – mondta a lány csukott szemmel. – Segíteni akarok, ezután is csak segíteni.
– Nem, nem akarsz – felelte a férfi, s a hangjában nem keserűség volt, inkább valami olyan érzelmi telítettség, ami csak a gyászhoz hasonlítható. Tudta – talán a lány lélegzetvétele árulta el –, hogy szavaival újabb könnyeket fakasztott. – Te ismered a helyzetemet – mondta. – Mindazt, amit keresek, ismered. – Ez úgy hangzott, mint valami vád, és ezt a férfi fájlalta, mert csak azt akarta vele kifejezni, hogy mire jutott a sok gondolkodás révén. De másként nem tudta kimondani. – Így van?
A lány csukott szemmel bólintott.
– Na látod.
A férfi föltápászkodott, s visszament a székéhez. Ha valamit ki akar szedni belőlem, gondolta dühösen, csak ül, és várja azt a valamit. A karosszék mélyére süllyedve nézett át a lányra. Ő nem mozdult. A férfi ekkor összeszedte magát, elhessegette keserű gondolatait, hogy ne maradjon benne más, mint megelégedettség és nyitottság. Aztán várt.
A lány akkor egy sóhajjal felült. A férfit szinte elborította a gyöngédség, látva kócos haját, kipirult arcát, de aztán könyörtelenül eltolta magától ezt az érzést.
– El kell hinned, amit mondok – szólt a lány. – Bíznod kell bennem, Hip.
A férfi megcsóválta a fejét. A lány, szemét lesütve, összekulcsolta a kezét, majd az egyiket fölemelte, s keze fejével megérintette a szemét.
– Az a kábeldarab – mondta.
A cső a földön hevert, ott, ahol a férfi elejtette.
– Mi van vele? – mondta, s fölemelte.
– Mikor jutott először eszedbe, hogy megvolt neked... hogy a tiéd?
A férfi elgondolkodott.
– A háznál. Amikor odamentem a házhoz, és kérdezősködtem.
– Nem – mondta a lány. – Nem így értettem. Arra gondoltam, hogy miután beteg voltál.
– Ó. – A férfi összehúzta a szemöldökét, s egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az ablak. Amikor eszembe jutott, hogy betörtem az ablakot. Eszembe jutott, és akkor... aha! -- szakította hirtelen félbe magát. Akkor tetted a kezembe!
– Úgy van. És utána még nyolc napon keresztül rakosgattam a kezedbe. Egyszer a cipődbe is. Máskor meg a tányérodra. A szappantartóba. Egyszer beledugtam a fogkefédet. Mindennap, akár fél tucatszor is – nyolc napon keresztül, Hip!
– Én nem...
– Nem érted! Ó, nem hibáztatlak érte!
– Nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy nem hiszek neked.
A lány végre ránézett; a férfi csak ebben a pillanatban döbbent rá, milyen ritka az, amikor a lány tekintete nem az ő arcán időzik.
– Igazán mondom – szólt a lány feszülten. – Ez az igazság, Hip. így volt.
– Jól van – bólintott kelletlenül a férfi. – Szóval így volt. És mi köze ennek a...
– Várj – könyörgött a lány. – Majd meglátod... na már most, valahányszor megfogtad ezt a kis kábeldarabot, egyszerűen nem voltál hajlandó tudomásul venni, hogy ott van. Hagytad, hogy kiessen a kezedből, és nem akartad látni, amint leesik a földre. Akkor sem érezted, ha csupasz talppal léptél rá. Egyszer belekerült az ételedbe, Hip; a limababbal együtt ráakaszkodott a villádra, a vége már bent volt a szádban, de aztán hagytad, hogy kicsússzon belőle; még azt sem tudtad, hogy ott volt!
– El... – küszködött a férfi a szóval – elzáródás, így nevezte Bromfield. – Ki ez a Bromfield? De elillant; már Janie beszélt.
– Úgy van. És most nagyon figyelj. Amikor itt volt az ideje, hogy megszűnjön ez az elzáródás, akkor meg is szűnt; és te ott álltál, kezedben a kábeldarabbal, és tudtad is, hogy ott van. De én korábban hiába tettem volna bármit, ez nem következhetett volna be, mert nem jött még el az ideje.
A férfi elgondolkodott rajta.
– No és... mitől jött el az ideje?
– Visszamentéi.
– Az üzlethez, oda, ahol az a nagyablakos kirakat van?
– Igen – felelte a lány, majd nyomban helyesbített: – Nem. Én valami ilyesmire gondolok: ebben a szobában életre keltél, és... nos, te magad mondtad: a világ megnőtt számodra, előbb belefért egy szoba, aztán egy utca, majd egy város... És ugyanez történt az emlékezeteddel is. Előbb akkora lett, hogy be tudta fogadni a tegnapot, aztán az elmúlt hetet, a börtönt s végül azt a valamit is, ami börtönbe juttatott. És most figyelj: az egy olyan pillanat volt, amikor a kábel jelentett számodra valamit, méghozzá nagyon fontos dolgot. De a történés pillanatában és attól kezdve mindvégig a kábel már nem jelentett semmit. Addig a másodpercig semmit sem jelent, míg az emlékezeted el nem hatol odáig. Akkor majd újra valósággá válik.
– Ó! – nyögte a férfi.
– Tudtam a kábelről – folytatta a lány lesütött szemmel. – Megmagyarázhattam volna neked. Igyekeztem is újra meg újra fölhívni rá a figyelmedet, de nem láthattad, amíg nem voltál felkészülve rá. Rendben van... ennél sokkal többet is tudok rólad. De nem érted, hogy ha elmondanám neked, még csak nem is hallanád, amit mondok?
A férfi a fejét rázta, de nem tagadóan, hanem meghökkenve.
– De hát én nem... én már nem vagyok beteg! – A választ leolvasta a lány kifejező arcáról.
– Vagy igen? – kérdezte bátortalanul, de nyomban föl is gerjedt benne a harag s a tiltakozás. – Ugyan már – mordult fel –, csak nem akarod azt mondani, hogy hirtelen süketté váltam volna, ha el akarod árulni, hová jártam főiskolára!
– Dehogy – felelte türelmetlenül a lány. – Mindössze arról van szó, hogy az sem jelentene számodra semmit. Nem kapcsolódna semmihez. – Ajkát beharapva, mélyen elgondolkodott. – Vegyünk egy példát. Féltucatszor emlegetted Bromfieldet.
– Kit? Bromfieldet? Én ugyan nem.
– Hip – nézett rá szigorúan a lány. – Emlegetted! Utoljára nem egészen tíz perce.
– Tényleg? – A férfi elgondolkodott. Erősen törte a fejét. Aztán tágra nyitott szemmel kiáltotta: – Úristen, tényleg!
– Jól van. Ő kicsoda? Kid volt ő neked?
– Kicsoda?
– Hip! – csattant a lány hangja élesen.
– Bocsánat. Valószínűleg kicsit összezavarodtam – mondta a férfi, és minden erejét összeszedve próbálta fölidézni az egész képsort, minden egyes szót.
– B-bromfield – nyögte ki nagy keservesen.
– Aligha fog az eszedbe jutni. Csak egy villanás a nagyon távoli múltból. Addig nem is fog jelenteni számodra semmit, míg vissza nem mész oda, s el nem hozod.
– Visszamenni? Hogyan mehetnék vissza?
– Hát nem visszafelé mész-e szakadatlanul – attól kezdve, hogy itt feküdtél betegen, aztán börtönben voltál, aztán letartóztattak, és közvetlenül az előtt elmentél ahhoz a házhoz? Gondolkozz, Hip! Gondold végig, miért mentél el ahhoz a házhoz!
– Nem kell gondolkoznom – felelte a férfi egy türelmetlen kézmozdulattal. – Nem érted? Azért mentem el ahhoz a házhoz, mert kerestem valamit – mit is? Ó, gyerekeket... valami gyerekeket, akiktől megtudhattam, hol van a féleszű – Nevetve ugrott talpra. – Látod? A féleszű... eszembe jutott! Látod, minden eszembe fog jutni. A féleszű... Évek óta, mindig is őt kerestem. Azt... azt elfelejtettem, hogy miért, de – és itt a hangja fölerősödött –, de ez most már nem számít. Csak azt próbálom elmondani neked, hogy nem kell megtennem az egész utat visszafelé; amire szükségem volt, azt már megtettem. Visszataláltam az útra. Holnap elmegyek ahhoz a házhoz, megkapom a címet, fölkeresem, akárhol legyen is, és a végére járok annak, amiért egyáltalán útnak indultam, amikor elvesztettem a...
Elakadt a hangja, bambán nézett ide-oda, észrevette a csövet a szék karfáján, és fölkapta.
– Ezt! – mondta diadalmasan. – Ez egy rész abból a... a... ó, hogy vinné el a fene!
A lány megvárta, míg lecsillapodik annyira, hogy meghallja, amit mond.
– Látod? – szólt csendesen.
– Mit látok? – kérdezte vissza a férfi csüggedten, letörten, szerencsétlen arccal.
– Ha holnap odamész, besétálsz egy helyzetbe, amit nem értesz, mert az előzményeire nem emlékszel, érdeklődsz valaki felől, akiről magad sem tudod, hová tegyed, s mindezzel valami olyasmire akarsz rájönni, amiről fogalmad sincs. De azért igazad van, Hip – tette hozzá –, meg tudod csinálni.
– Ha megtenném – mondta a férfi –, visszajönne minden.
A lány a fejét rázta.
– Ugye, te mindent tudsz? – csattant élesen a férfi hangja.
– Igen, Hip.
– Nos, engem nem.érdekel. Akkor is megcsinálom.
A lány nagy lélegzetet vett, majd azt mondta:
– Meg fognak ölni.
– Tessék?
– Ha odamész, megölnek – mondta a lány tagoltán. – Ó, Hip, hát eddig nem volt mindenben igazam? Nem? Nem kaptál vissza máris sok mindent? De végleg, hogy többé már nem illan el előled?
– Azt mondod – felelte kínlódva a férfi –, holnap elmehetek, hogy megtaláljam azt, amit oly régóta keresek... keresek? Amiért élek... szóval azt mondod, ha megteszem, az lesz a halálom. Mit akarsz tőlem? Mire akarsz rávenni?
– Hogy tarts ki – könyörgött a lány. – Csak folytasd, amit eddig csináltál.
– Minek?! – kelt ki magából a férfi. – Hogy egyre távolabb és távolabb legyek attól a dologtól, ami nekem kell? Miféle jóakarat...
– Hagyd abba! -- kiáltotta élesen a lány. A férfi maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan elhallgatott. – A végén még szétharapod a takarót folytatta a lány szelíden, már-már tréfálkozva. – Azzal nem lesz jobb.
Küzdött a lány derűje ellen, de nem tudott ellenállni neki. Az immár megérintette, s most hiába taszította el, ha az előbb hagyta magát megérinteni tőle. Már a szava is nyugodtabban szólt:
– Azt akarod nekem mondani, hogy egyáltalán nem szabad megtalálnom a... féleszűt és a... mit is?
– Ó, nem! – kiáltotta a lány mélységes felindultsággal. – Meg fogod találni, Hip, biztos, hogy megtalálod! De tudnod kell, hogy mi az; és tudnod kell, hogy miért.
– Mennyi időbe fog telni?
– Nem tudom – csóválta a fejét borús arccal a lány.
– Nem várhatok. Holnap... – bökött ujjával az ablakra, mely mögött már ezüstössé változott a sötét, ahogy űzte, szorongatta a közeledő nap. – Látod? Már ma... már ma odamehetnék; oda kell mennem... te megérted, milyen sokat jelent, hogy milyen régóta... – A hangja elhalkult, s ő egy mozdulattal a lány elé perdült. – Azt mondod, meg fognak ölni; hát akkor öljenek meg ott, amikor már a kezemben van... hiszen így is, úgy is csak érte élek!
– Hip... – nézett föl rá végtelen szomorúsággal a lány.
– Ne! – csattant föl a férfi. – Nem engedem, hogy lebeszélj róla!
A lány szólni akart, de aztán nem szólt, csak lehajtotta a fejét. Egész testével lehajolt, hogy arcát elrejtse az ágy.
A férfi dühösen járkált föl-alá a szobában, aztán megállt a lány fölött. Ellágyult az arca.
– Janie – mondta –, segíts nekem...
A lány moccanatlanul feküdt az ágyon, de a férfi tudta, hogy figyel.
– Ha veszély les rám... – mondta – ha valami az életemre tör... mondd meg, mi az. Legalább tudjam, mit keressek.
A lány a falnak fordította az arcát, a férfi tehát hallani hallotta, de látni nem látta őt. Gyötrődő hangon mondta:
– Nem azt mondtam, hogy bármi is az életedre fog törni. Azt mondtam, meg fognak ölni.
A férfi sokáig állt a lány fölött.
– Jól van – morogta végül. – Megölnek. Köszönök mindent, Janie. Jobb, ha most hazamész.
A lány lassan lekecmergett az ágyról. Gyenge volt, mintha megkorbácsolták volna. A férfi szíve elfacsarodott a mérhetetlen szánalomtól és bánattól, amit az arcán látott. De összeszorította a száját, s fejével intett az ajtó felé.
A lány vissza se nézett, csak elindult. Húzta a lábát. Ez több
volt, mint amit a férfi el tudott viselni. Mégis hagyta, hogy a lány elmenjen.
Csináld csak, legyél beteg. Gömbölyödj össze és halj meg.
– Jól van – suttogta.
Azt is lehet. Különben is, mit számít? Kit érdekel, hogy az ember meghal-e vagy megölik?
Janie-t nem.
Becsukta a szemét, s egy szájat látott. Azt gondolta, Janie-é, de az áll túl hegyes volt. – Feküdj le és halj meg, ennyi az egész – mondta a száj, és mosolygott. A mosolytól a fény lesiklott a vastag szemüvegről, s ez nyilván azt jelentette, hogy az egész arcot látja. És akkor jött egy váratlan, metsző fájdalom, amitől fölkapta a fejét, és felnyögött. A keze! A keze el volt vágva! Lenézett rá, látta a forradásokat, melyek előidézték a váratlanul újra beléhasító fájdalmat. Thompson, megölöm ezt a Thompsont.
Ki ez a Thompson, és ki ez a Bromfield, és ki a féleszű ott, a barlangban... barlang, hol van a barlang, ahol a gyerekek... gyerekek... nem, valami, ami a gyerekeké... ahol a gyerekek... ruhái... igen, ez az! Ruhák, ócska, rongyos, szakadt ruhák; de ő így...
Janie... Meg fognak ölni. Csak feküdj le és halj meg.
A szeme fönnakadt, a rettenetes feszültségek után szinte észrevétlenül kerítette hatalmába a fásultság. Nem volt jó, de minden más érzésnél szívesebben vette. Valaki azt mondta: "A jobb kvadránsban negyvennel vagy még többel feljebb, tizedes, ha nem akarja, hogy a manók demagnetizálják a gyújtószerkezeteit." Ki mondta ezt?
Ő. Hip Barrows. Ő mondta.
Vajon kinek mondhatta?
Janie ügyeskedik a légvédelmi ágyú modelljénél.
Halkan felhorkant. Janie sohasem volt tizedes. „A legkellemesebb légköre nem a valóságnak szokott lenni, hadnagy. De mi előszeretettel gondoljuk azt, hogy egyenesen arra lettünk megépítve. Az valami nagyon finom mérnöki munka, olyasmi, amit egy mérnök értékelni tud. A rögeszméket azonban a valóság képtelen elviselni. Valaminek lennie kell; ha a valóság eltűnik, a maga finom mérnöki művén tovább semmi sem működtethető. Semmi, amit arra terveztek, hogy működtetni lehessen, így aztán el is romlik. Szabaduljon meg hát a rögeszméjétől; kezdjen el a szerint működni, ahogy a működését megtervezték."
Ki mondta ezt? Ó... Bromfield! Az alávaló! Jobban tette volna, ha nem emleget mérnöki munkát egy mérnök előtt. „Bromfield százados – (a hang fáradt, hisz már ezredszer mondja el) –, ha nem volnék mérnök, nem találtam volna meg, föl sem ismertem volna, és most nem idegesíteném magam miatta." Már nem is érdekes az egész...
Nem érdekes. Csak gömbölyödj össze és... amíg Thompson nem mutatja meg az arcát. Csak gömbölyödj össze és...
– Nem, Istenemre, nem! – üvöltötte torkaszakadtából Hip Barrows. Leugrott az ágyról, s most ott állt remegve a szoba közepén. Két kezével eltakarta a szemét, s úgy hajladozott, mint kis fácska a viharos szélben. Lehet, hogy összefüggéstelenül kavarogtak benne Bromfield hangja, Thompson arca, egy barlang, tele gyerekruhákkal, Janie, aki azt akarta, hogy megöljék őt; de egy dologban biztos volt, egyet tudott: Thompson nem fogja rávenni, hogy összegömbölyödjön és meghaljon. Ettől az egytől megszabadította Janie!
Hajladozott és azt suttogta:
–Janie...?
Janie nem akarta, hogy meghaljon.
Janie nem akarta, hogy megöljék; hogy is van ez? Janie csak azt akarja, hogy... menjen vissza. Hogy szánja rá az időt... A fokozatosan kivilágosodó ablakra nézett.
Szánja rá az időt? Lám csak, ma akár meg is szerezheti azt a címet, meglátogathatja azokat a gyerekeket, megkeresheti a féleszűt, és... igen, őt mindenképpen, hiszen ezt akarta, nem? Ma. Akkor aztán megmutathatja Bromfieldnek, hogy kinek volt itt rögeszméje!
Ha megéri, megmutatja Bromfieldnek.
De nem; Janie azt akarta, hogy a másik úton menjen, hogy menjen vissza. És meddig menjen vissza? Újra az évekig tartó éhezés, amikor senkj sem hisz neked, senki sem segít, éhesen, fázva keresel, kutatsz egy kulcsot s hozzá azt, aminek a zárjába beleillik: a címet, a nagykapus házból származót, amely azon a darabka papíron volt a gyerekruhák zsebében, amelyek ott... abban a...
– Barlangban – mondta ki fennhangon. Abbahagyta a hajladozást, és fölegyenesedett.
Már járt abban a barlangban. És a barlangban gyerekruhák voltak, és közöttük összesodort, piszkos kis papírdarab, és az vezette el aztán a nagykapus házhoz, itt, a városban.
Még egy lépés hátra, de jó nagy lépés, ebben biztos volt. Mert a barlangban tett felfedezés bizonyította be, hogy igenis látta azt, amiről Bromfield állította, hogy nem látta; csakhogy ő megtalálta egy darabját! Fölkapta, meghajlította, összenyomta: ezüstös volt, pillekönnyű, s valami különös szövedékből készült – a csődarab. Persze, hát persze! A csődarab is a barlangból származott! És most is itt volt nála.
Valami mélységes izgalom támadt föl benne. A lány azt mondta, „menj vissza", mire ő azt felelte, nem, mert túl sok időbe telik. Mennyi idő kell ehhez a lépéshez, a barlang és kincsei újrafelfedezéséhez?
Az ablakra nézett. Nem lehetett több, mint harminc perc, de legfeljebb negyven. Igen, és közben ő teljesen feldúlt, kimerült, dühös, bűnös, sértett állapotban volt. És ha ezt a hátrafelé haladást arccal előre próbálná meg, kipihenten, jóllakottan, öntudata teljes birtokában – Janie segítségével?
Az ajtóhoz rohant, fölrántotta, néhány lépéssel a hall túloldalán termett, s belökte a szemközti ajtót.
– Janie, figyelj – mondta vad izgalomban. – Ó, Janie... – Elakadó lélegzete belefojtotta a szót. Jó két métert csúszott a szoba közepéig, mire meg tudott állni, s nagy kínnal-keservvel visszafordulhatott, hogy újra kimenekülhessen a haliba, bevágva maga mögött az ajtót. – Bocsánat... bocsásson meg – habogta első megrázkódtatásában. A háta az ajtónak nyomódott, amitől az becsukódott; ettől hisztérikusan megpördült, a kezével szinte föltépte, és kiugrott rajta. Istenem, gondolta, bárcsak Janie megmondta volna! Miközben átbotorkált a halion a szobájához, úgy érezte magát, mint egy megütött gong. Becsukta, bezárta az ajtaját, aztán nekitámaszkodott. Valahol rálelt egy csikorgó, zavart kis nevetésre, ami segített valamelyest. Félig megfordult, hogy ránézzen a bezárt ajtóra, mely akarata ellenére is vonzotta. Hiába próbálta lelki szemeit meggátolni abban, hogy a halion s a másik ajtón keresztül visszatérjenek oda, nem sikerült. Újra megjelent előtte a kép a maga elevenségében, s ő lángoló arccal, tele feszengéssel, újra csak elnevette magát. – Szólnia kellett volna – motyogta.
Szemét magához rántotta a kis csődarab; fölvette, és leült a nagy székbe. Ettől elmúlt belőle a kényelmetlen érzés, s visszajött a pillanat sürgősségének a tudata. Látnia kell Janie-t. Beszélnie kell vele. Lehet, hogy hülyeség, de ő tudni fogja: talán gyorsan is megtehetik azt a visszalépést, de igazán gyorsan, annyira, hogy akár még ma elindulhat, hogy megkeresse azt a féleszűt. Jaj... lehet, hogy reménytelen; de Janie, Janie majd tudni fogja. Várni kell. Janie vissza fog jönni, mihelyt készen áll rá. Vissza kell jönnie.
Hátradőlt, amennyire csak tudta, kinyújtotta a lábát, s tarkójával a szék támlájához támaszkodva hátrabillentette a fejét. Tagjaiban csak úgy zsongott a fáradtság, szétáradt benne, mint az illatos füst, elfelhőzte a szemét, s megtöltötte az orrlyukait.
A keze elernyedt, a szeme lecsukódott. Még felbuggyant belőle egy
halk, buta kis kuncogás, de a kép már nem jött elég közel, vagy nem
időzött elég sokáig, mindenesetre már nem tudta eltántorítani attól,
hogy egészséges, mély álomba merüljön.
(Ötvenesek, gondolta, a dombok közt távolodóban. Minden valamirevaló fiú életre szóló vágya, hogy a kezébe gépfegyvert kaparintson, és úgy csináljon vele, mintha locsolótömlő volna.)
– Bumm-bumm-bumm-bumm!
(Oerlikonok! Vajon honnan kaparták elő őket? Mi ez itt, légvédelmi állás vagy múzeum?)
– Hip! Hip Barrows!
(Az ég szerelmére, hát mikor tanulja meg már ez a tizedes, hogy „hadnagyot" mondjon? Nem mintha érdekelne egy fikarcnyit is, hogy így vagy úgy, de egy szép napon valamelyik légierős ezredes előtt fogja csinálni, és akkor mindkettőnket kirúgnak.)
– Bumm! Bumm! Jaj... Hip!
Szemét dörzsölve felült, s az előbbi fegyverropogásból kopogás lett az ajtón, a tizedesből Janie, aki őt szólongatta, a légvédelmi támaszpont pedig széthullott, köddé vált, szertefoszlott ott, ahol az álmok készülnek.
– Hip!
– Tessék – morogta. – Gyere be.
– Bezártad az ajtót.
Felnyögött, és kábultah feltápászkodott. A függönyön át beszűrődött a napfény. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. A tekintetét még nem tudta fókuszba állítani, a fogai pedig mint szivarcsikkek sorakoztak a szájában.
– Ó, Hip!
A lány válla fölött meglátta a másik ajtót, s erről eszébe jutott. Behúzta a lányt a szobába, és becsukta az ajtót.
– Nézd, borzasztóan sajnálom, ami történt. Átkozottul ostobának érzem magam.
– Hip... ne – mondta szelíden a lány. – Tudod, hogy nem számít. Jól vagy?
– Kicsit fölzaklatott a dolog – vallotta be a férfi, s nagy bosszúságára újból kitört belőle az a zavart kis nevetés. – Várj, locsolok egy kis hideg vizet az arcomra, hogy fölébredjek valamelyest. – Hol voltál? – kiáltott be már a fürdőszobából.
– Sétáltam. Gondolkoznom kellett. Aztán... aztán csak vártam odakint. Féltem, hogy esetleg – hiszen tudod. Követni akartalak, melletted akartam lenni. Gondoltam, talán segíthetek... Igazán jól vagy?
– Ó, hogyne. És nem megyek sehová, amíg veled nem beszéltem. Ami pedig azt a másik dolgot illeti remélem, ő is jól van.
– Tessék?
– Azt hiszem, neki nagyobb megrázkódtatás volt, mint nekem. Inkább mondtad volna meg, hogy van valaki odabent veled. Akkor nem alkalmatlankodtam volna.
– Hip, miről beszélsz? Mi történt?
– Ó! – kiáltotta a férfi. – Vagy úgy! Egyenesen ide jöttél... még bent sem voltál a szobádban.
– Nem. Mi a csudáról...
A férfi akkor vöröslő képpel beszélni kezdett:
– Jobb lett volna, ha nem én, hanem ő mondja el neked. Szóval, hirtelen beszélnem kellett veled, de okvetlenül. Átmentem hát, és benyitottam hozzád, álmomban sem gondolva arra, hogy odabent más is lehet rajtad kívül, és amikor már majdnem a szoba közepén vagyok, akkor látom csak, hogy ott áll egy barátod.
– Kicsoda? Az Isten szerelmére, Hip...
– Az a nő. Csakis a te ismerősöd lehetett, Janie. A betörők nem szoktak pucéron mászkálni.
Janie lassan a szája elé emelte az egyik kezét.
– Színes bőrű nő volt. Illetve lány. Fiatal.
– És... és mit csinált...
– Nem tudom, mit csinált. Mindössze egy pillantást vetettem rá – ha ez jelent valami vigaszt a számára. Rögtön kimenekültem onnan. Jaj, Janie, ne haragudj! Tudom, hogy az ilyesmi zavarja az embert, de ennyire azért nem lehet rossz! Janie! – kiáltotta riadtan.
– Megtalált bennünket... El kell mennünk innen suttogta a lány. Az ajka elfehéredett, és egész testében remegett. – Gyere, jaj, gyere már!
– Várj, Janie! Beszélnem kell veled. Én...
A lány, mint valami támadó vadállat, valósággal rávetette magát. Szavai szinte egymásba mosódtak az indulattól.
– Ne beszélj! Ne kérdezz semmit! Nem mondhatom meg, hisz úgysem értenéd. Csak innen jussunk ki, csak innen meneküljünk! – Keze meglepő erővel kulcsolódott a férfi karjára, s már húzta is magával. Hipnek valósággal futnia kellett, különben elvágódott volna. Még csak a második lépésnél tartott, amikor a lány már nyitotta az ajtót, miközben másik kezével az ingujjánál fogva húzta ki őt, hogy aztán végigtuszkolja a halion a kapu felé. Hip akkor belekapaszkodott a kapufélfába, mert hirtelen és egyszerre föltámadt benne a döbbenet és a düh, amitől rögtön erős ellenállás kerítette hatalmába. A lánynak nem lehetett olyan szava, ami megmozdíthatta volna, s immár annyi erő és éberség gyülemlett föl benne, hogy a lány még e szokatlan testi erejével sem tehetett volna mást, mint hogy kikényszeríti belőle a visszaütést. Ő azonban nem mondott semmit, még csak hozzá sem ért; a rémülettől falfehéren és nyüszítve futott el mellette, majd le a lépcsőn, ki az utcára.
A férfi ekkor már nem mérlegelt, nem határozott, csak tette az egyetlen dolgot, amit a teste parancsolt: egy pillanat, és kint volt az utcán, futott a lány után.
– Janie...
– Taxi! – sikoltott a lány.
A kocsi jóformán még le sem lassított, amikor már feltépte az ajtaját. Hip is beugrott utána.
– Induljon – szólt oda Janie a sofőrnek, de már akkor föl is térdelt az ülésre, hogy kinézzen a hátsó szélvédőn.
– Induljak, de merre? – hápogott a sofőr.
– Maga csak menjen. Siessen.
Hip is kinézett, de csak a távolodó házakat látta, előttük egy-két szájtátó gyalogossal.
– Mi volt ez? Mi történt? De a lány csak a fejét rázta.
– Mi volt ez? – erősködött a férfi. – Felrobban a ház vagy mi?
A lány újra csak a fejét rázta. Elfordult az ablaktól, és bekucorodott a sarokba. Fehér fogsora újra meg újra beleharapott a kézfejébe. A férfi nyújtotta a kezét, s szelíden rátette a lányéra. Az nem tiltakozott.
Még kétszer próbált szólni Janie-hez, de ő egyszer sem válaszolt, mindössze tudomásul vette a szavait, azt is csak úgy, hogy kissé elfordította a fejét. Hip végül feladta, visszaült a helyére, s onnan figyelte a lányt.
A város szélén, ott, ahol kétfelé válik az út, a sofőr félénken megkérdezte:
– Merre? – Hip adta meg a választ:
– Balra. – Janie csak annyira eszmélt föl, hogy megjutalmazza egy futó, hálás mosollyal, aztán újra magába zárkózott.
Végre változni kezdett benne valami, de nem lehetett tudni, hogyan, noha továbbra is dermedten ült ott, a semmibe bámulva.
– Jobb? – kérdezte csendesen a férfi.
A lány ráemelte a tekintetét, s valamivel később meg is látta a férfit. Szánalmas mosoly vonaglott a szája sarkában.
– Mindenesetre nem rosszabb.
– Megijedtem – vallotta be a férfi.
– Én is – bólintott fagyos arccal a lány, majd megfogta a férfi karját. – Ó, Hip, ne haragudj! Ki se tudom mondani, mennyire sajnálom! Erre nem számítottam – még nem. És félek, hogy már nem tehetek ellene semmit.
– Miért?
– Nem mondhatom el.
– Nem mondhatod el? Vagy még nem mondhatod el?
– Elmondtam, hogy mit kellene tenned – felelte a lány megfontoltan. – El kellene indulnod visszafelé, egyre messzebb és messzebb, hogy megkeresd mindazokat a helyeket, ahol jártál, mindazokat a dolgokat, amelyek megtörténtek veled, a kezdet kezdetétől. Ha van időd, meg tudod csinálni. – Arcán rémület jelent meg, de rögtön át is változott szomorúsággá. – De már nincs idő.
– Van – nevetett a férfi szinte vidáman, s megragadta a lány kezét. – Ma reggel megtaláltam a barlangot. Ez két évvel ezelőtt volt, Janie! Tudom, hogy hol van, s hogy ott mit találtam: ócska ruhákat, gyerekholmit. Egy címet, a nagykapus házét. És a csődarabot, az egyetlen dolgot, ami azt bizonyítja, hogy jogosan keresem a... azt a... – Elnevette magát. – Szóval ez lesz a következő lépés visszafelé. Most az a fontos, hogy megtaláltam a barlangot, és ez a legnagyobb lépés eddig. Nagyjából harminc percbe telt, mindenféle próbálkozás nélkül. Most viszont meg akarom próbálni. Azt mondod, nincs több időnk. Hát, lehet, hogy nincsenek heteink, talán napjaink se, de van legalább egy napunk, Janie? Vagy fél napunk? A lány arca felderült.
– Annyi talán van – mondta. – Talán... Sofőr! Itt álljon meg.
Ő fizette ki a kocsit; Hip most nem tiltakozott. A város határában álltak, egy tágas, dimbes-dombos vidéken, ahová éppen csak elért a város-állat bundájának egy-egy csimbókja: itt egy gyümölcsösbódé, ott egy benzinkút s amott, az út túloldalán, vadonatúj, fényezett fából és ízléstelen műmárványból épült lakások. A lány fölmutatott a füves dombtetőre.
– Meg fognak találni – mondta magától értetődő hangon –, de odafönt egyedül leszünk... és ha... ha valami közeledik, látni fogjuk.
Letelepedtek a kis domb zöld füvén, ahol a serkenő szálak még csak félig takarták el az utolsó kaszálás sárguló tarlóját. Egymással szemben ülő alakjuk a fél-fél horizont fölé magasodott.
Magasra hágott fejük fölött a perzselő nap, fújt a szél, és néha egy-egy felhőt sodort az égre. Hip Barrows munkához látott; egyre hátrébb és hátrébb dolgozta magát az időben. Janie pedig hallgatott, várt, s közben figyelt: mélyen ülő, tiszta szeme egy-egy villanásával tartotta szemmel a vidéket.
Vissza, vissza... Hip Barrowsnak két, piszokban és tébolyban eltelt év kellett, hogy megtalálja a nagykapus házat. Mert a cédulán volt szám és volt utcanév, de nem volt varos, sem falu.
Az elmegyógyintézettől a barlangig három év telt el. Egy éve ment rá, mire a megyei tisztviselő irodájából megtalálta az elmegyógyintézetet. Hat hónap kellett, míg az elbocsátása napjától számítva megtalálta a megyei hivatalnokot, és újabb hat hónap a katonai szolgálatból történt elbocsátásáig a rögeszméje megszületésétől.
Hét keserves esztendő, míg eljutott a feszes napirendtől, az ígéretektől és nagy nevetésektől a börtöncella szűkösen csordogáló fényéig. Hét elrabolt esztendő, hét szárnyát vesztve zuhanó esztendő.
Addig ment vissza, hátra e hét esztendőben, míg megtudta, mi is volt ő annak előtte, hogy ezek az évek elkezdődtek.
Azon a légvédelmi támaszponton talált rá valami válaszra... egy álomra és egy szerencsétlenségre.
Még fiatal volt, előtte a fényes jövő, és mégis volt körülötte valami
megmagyarázhatatlan elutasítás. Barrows hadnagy egyszer csak azon vette
észre magát, hogy túlságosan sok a szabadideje, s ezt nehezen tudta elviselni.
Történt egyszer, hogy a hadnagy – hogy elűzze a gyűlölt tétlenséget – valami iratok között kotorászva évekkel korábbi kutatási adatokra bukkant a közelségi gyújtók hatékonyságáról meg arról, hogy minimálisan mekkora irányzékszöggel lehet fellőni az öklömnyi radar adóvevővel és időzítő szerkezettel ellátott szellemes rakétalövedékeket. Az ember azt gondolhatta volna, hogy a légelhárító tisztek sokkal hamarabb kilőnének egy alacsonyan szálló repülőt, mint hagyják, hogy érzékeny robbanólövedékeiket holmi útba eső fatető vagy villanypózna a cél előtt felrobbantsa.
Barrows hadnagy szemének élességét – mellyel felfigyelt a mégoly csekély matematikai egyenetlenségekre – csak egy Toscanini zenei hallása pontosságához lehetett volna mérni. A lőtér egy bizonyos szektorának egy bizonyos kvadránsában volt egy kicsiny térség, amely fölött több fel nem robbant lövedék repült el, mint azt az átlagok törvényének illendősége megengedte volna. Ha egy egész esztendőn keresztül nagy hibaszázalékot mutat egy, kettő, esetleg három zárótűz, az a lövedékek rossz minőségellenőrzését jelentheti; ám ha az alacsony magasságokba irányzott közelségi gyújtók minden egyes alkalommal a röppálya egy bizonyos pontján túl csak érintkezéskor vagy egyáltalán nem robbannak, az már törést jelez a nagyra becsült törvényben. Az effajta törvénysértés láttán a tudományos elme visszahőköl, s oly ádáz hajszába fog a bűnös jelenség ellen, ahogy a társadalom szokta üldözőbe venni bűnöző egyedeit.
A hadnagynak a leginkább az tetszett, hogy e téren kizárólagos jogai voltak. Nemigen volt oka senkinek arra, hogy bármely térségbe is nagy számban juttasson el alacsony magasságban robbanó lövedéket – s még ennél is kevesebb oka volt arra, hogy e műveletet a kérdéses térségben kövesse el. Ezért amíg Barrows hadnagy föl nem tűnt a színen, s ki nem bogarászta, egymással össze nem vetette tucatnyi esztendő vagy száz jelentését, senkinek nem volt bizonyítéka ahhoz, hogy indokolttá tegye a nyomozás megindítását.
Csakhogy a dolgot ő akarta kinyomozni. Ha semmi nem jön ki belőle, meg sem kell szólalnia; ám ha fontosnak bizonyulna, akkor végtelen szerénységgel, de ellentmondást nem tűrően az ezredes tudomására hozhatja, s ezzel talán meggyőzheti őt arról, hogy változtassa meg a véleményét a ROTC* hadnagyokról
Így aztán szabadidejében kiszállt a terepre, s ott rábukkant egy olyan térségre, ahol hordozható feszültségmérője hol jobban, hol kevésbé rakoncátlankodott. Rá kellett döbbennie, hogy talált valamit, ami elnyomja a mágnesességet. Hogy a közelségi gyújtókba beépített erős, de érzékeny tekercsek és relék voltaképpen mintha nem is léteztek volna, amikor azok negyven méternél alacsonyabban repültek el a domboldal fölött. És nemcsak az elektromágnesek, hanem az állandó mágnesek is eltompultak.
Barrows rövid, ám fényes pályafutása alatt soha semmi még csak meg sem közelítette azt a lehetőséget, amivel e leírhatatlan jelenség kecsegtetett. Pontos, de képzeletgazdag elméje nagyokat kortyolt belőle, s közben, mint valami látomásban, megjelent előtte a jelenség meghatározása és elemzése (netalán Barrowseffektus?), majd a laboratóriumi kísérlet – természetesen sikeres – a jelenség megismétlésére. Aztán az alkalmazás. A láthatatlan erőfalat felhúzni képes térgenerátor; a repülőgépek kommunikációs berendezései beleértve a fedélzetközieket is – használhatatlanná válnak az elromlott mágneses berendezések miatt. Az irányított lövedékek felszerelése keresővel, kibiztosító és robbantószerkézettel és persze a közelségi gyújtókat ártalmatlanná tevővel... íme, az elektromágneses kor tökéletes védelmi fegyvere... és mi minden még? A lehetőségek határtalanok. És aztán, persze, meg lehet tartani a bemutatókat, melyeken az ezredes őt is bemutatná a nagy hírű tudósoknak és hadászati szakembereknek: „íme, uraim, a mi tartalékos hadnagyunk!"
De most, hogy megtudta, hol, azt is meg kellett találnia, hogy mi csinálja ezt; ezért aztán megtervezett és elkészített egy detektort. A készülék egyszerű volt, zseniális és roppant gondosan hitelesített. Testestül-lelkestül belevetette magát a munkába, miközben szabadon szárnyaló elméje formálta, alakította, megcsodálta és újraformálta ezt az egész, „kontramagnetizmusnak" nevezett fogalmat. Törvényeket extrapolált, levonva belőlük a megfelelő következtetéseket, pusztán matematikai időtöltésből, és elküldözgette őket a Villamosmérnöki Továbbképző Intézetnek, amelynek tiszte volt a véleményezés – meg is tette, mivel utóbb megjelentették a folyóiratukban. Még azt is megengedte magának, hogy a lőgyakorlaton figyelmeztesse az embereit, az ő területe fölé ne küldjenek alacsony magasságú robbanólövedékeket, mert „a manók ugyanis demagnetizálják a közelségi gyújtóikat". Élvezettel képzelte maga elé, amint utóbb elmeséli nekik, hogy hóbortos megjegyzése maga volt az igazság, és ha csak annyi eszük van, amennyit az Isten egy tyúknak adott, hát kimennek és kiássák maguknak azt a valamit, akármi lett légyen is.
Végre elkészült a detektor. Volt benne egy merkurkapcsoló meg egy kör alakú tekercs, továbbá szabályozható energiatelep, és le lehetett olvasni róla a saját mágneses terében bekövetkezett legkisebb változást is. A súlya megvolt húsz kiló is, de ez nem jelentett hátrányt, mivel nem akarta hordozni. Megszerezte a terület legjobb hadműveleti térképét, ami csak létezett, kijelölt egy önkéntest, a legostobább kinézetű őrvezetőt, és egy egész napot arra áldozott a szabadságából, hogy odakint a lőtéren, a térkép jelzéseinek alapján, keresztül-kasul bejárja a domboldalt, míg végül meg tudta határozni a demagnetizáló hatás középpontjának a helyét.
Ez a mező egy régi, elhagyott gazdasághoz tartozott; a közepén egy ócska teherautó állt, amit már csak a rozsda tartott össze. A szárazság, az örökké fújó szél, az eső és az olvadás félig már eltemette a masinát, ám a hadnagy azt az őrültséget vette a fejébe, hogy türelmes katonájával együtt ki fogja ásni. Verejtékes órák következtek, amikor is addig ástak, kapartak és söpörtek, míg ott állt előttük szabadon és tisztán a teherautó maradványa – és alatta megtalálták a hihetetlen térenergia forrását.
A alváz sarkaiból egy-egy csillogó ezüstkábel futott a kormányrúdig, ahonnan viszont már egyetlen kábelban folytatódva értek föl egy kis dobozhoz. A dobozból egy kar nyúlt ki. Erőforrást sehol nem láttak, de a dolog működött.
Amikor Barrows előrenyomta a kart, a roncs felnyögött, és szemmel láthatóan beljebb süllyedt a puha talajba. A kar hátranyomásakor ezzel szemben nyikorogva-csikorogva kiemelkedett, míg bírták törött rugói, sőt mintha még annál is följebb akarna ágaskodni. A hadnagy visszaállította a kart középállásba, és hátralépett.
Ezt akarta megtalálni, ezt és semmi mást, ez tette megvalósíthatóvá a legvadabb álmait! A demagnetizáló generátor volt ez, amely csak az ő vizsgálatára és elemzésére várt. De mindezek most csak mellékesen jöhettek számításba.
A kar előreállításával az eszköz súlyosabbá tette a teherautót, hátraállításával pedig könnyebbé.
Ez antigravitáció volt!
Antigravitáció, azaz képzelődés, álmodozás. Antigravitáció, mely átalakítaná a föld arcát, de úgy, hogy ehhez képest a gőz, az elektromosság, de még az atomenergia is csak bimbózó rügy lehetne abban a gyümölcsöskertben, melyben ez az eszköz növekedhetne terméssé. Olyan égre törő építészetet ígért, melynek megfestésére még nem vállalkozott művész; de benne rejlett a szárny nélküli repülés, ki a bolygók és talán a csillagok felé, benne rejlett az új kor, mely átalakítja a szállítást, a matematikai logikát vagy akár a táncot, az orvostudományt is. És persze, a kutatást... és mindez az övé volt!
A katona, az ostoba képű őrvezető odalépett, és teljesen hátranyomta a kart. Elmosolyodott, és rávetette magát Barrows lábára. Barrows lerúgta magáról, s álltó helyéből olyan erővel ugrott el, hogy a térde is belereccsent. Akárhogy kepeszkedett, csak az ujjai hegyével tudta érinteni az egyik kábel hűvösen csillogó alját. Ez az érintés legföljebb ha egy tizedmásodpercig tartott, de utána évekig, tulajdonképpen élete végéig úgy érezte, mintha énjének egy része azóta is ott állna, belefagyva abba a másodpercbe, amikor ujja hegyével megérinthette a csodát, s a teste eloldódhatott a földtől...
És akkor elvágódott.
Lidérces álom.
Először ki akar szakadni a tüdő, zakatol a szív, az ember elfelejt levegőt venni, őrület, hogy egy régi roncs kiemelkedik a helyéből, egyre gyorsabban és gyorsabban, mind kisebbé és kisebbé válik az elsötétülő égbolton, már csak egy folt, egy pont, egy pötty, fényjel, mely hírül adja, hogy odafent a magasban találkozott a nap fényével. És aztán a visszatérő lélegzettel megérkezik a zsibbadás, a fájdalom.
Valahonnan feltör a nevetés ingere; és nyomban ráfelel valahonnan a harag, hogy nem szabad, hogy el kell fojtani.
Aztán a vad kiabálás, vitatkozás, a szavak sikolyba fúlnak, a nevető szemek táguló holdsarlói, egy alak, aki kuncogva fut előle. Ő volt az... és még el is gáncsolt.
Ölni...
És nincs mit megölni; rohanni kell bele a növekvő sötétségbe, ahol nincs semmi; léptek dübögése, tűz a zsigerekben, láng az agyban. Aztán elesni, ököllel püfölni az érzéketlen földet.
Aztán a magányos visszatérés az üres, ajaj, de üres, a jaj, de rettenetesen üres gödörhöz. Megállni benne s vágyódni föl-föl, az ezüstkábelek után, melyeket nem láthat soha többé.
Aztán egy sárgásvörös, rámeredő szem. Bömbölés és rúgás; a detektor is fölemelkedik, de csak annyira, hogy kettőt pördülve szétessen s a szem megvakuljon.
És vissza a hosszú úton a laktanyába, egy láthatatlan embert vonszolva, akinek a neve. Gyötrelem, és súlyos kezei egy törött lábra kulcsolódnak.
És elesni. Pihenni, újra fölállni. Tocsogókba gázolni, dagonyázni, fölállni, megpihenni, és végül a tábor.
A főhadiszállás. Falépcsők, sötét ajtó; tompa dobogás; vér, sár, dobogás. Léptek, hangok: döbbentek, aggodalmasak, ingerültek, dühösek.
Fehér sisakok és karszalagok: a tábori csendőrség. Mondd meg nekik, küldjék az ezredest. Senki mást, csak az ezredest.
Pofa be, még fölébreszted az ezredest!
Ezredes, az ott egy antimagnetron, holdutazás meg szállítás; a rakétáknak vége!
Pofa be, tartalékos.
Viaskodni, amíg valaki elüvölti magát, amikor valaki rálép a törött lábára.
– Hol vagyok?
– Kórházban, hadnagy, a rabkórteremben.
– Úristen, mi történt?
– Fogalmam sincs, uram. De nagyon úgy viselkedett, mintha meg akarna ölni valami katonát. Mindenkinek elmondta, hogy hogy néz ki az illető.
A szeme elé emelte a karját, úgy mondta:
– Az őrvezetőt. Megtalálták?
– Hadnagy, ilyen ember nem szerepel a nyilvántartásban. Becsületszavamra. A biztonságiak minden kartont átnéztek, ami csak van. Jobb volna, ha elfelejtené, uram.
Kopogás. A tábori csendőr ajtót nyitott. Hangok.
– Thompson őrnagy akar beszélni magával, hadnagy. Hogy érzi magát?
– Pocsékul, őrmester, pocsékul... Ha akarja, beszélek vele.
– Most nyugodt állapotban van, uram.
Új hang – az a hang! Barrows szeme szikrázott, olyan erővel szorította rá a karját. Ne nézz oda, mert ha igazad van, megölöd!
Az ajtó. Lépések.
– Jó estét, hadnagy. Járt már valaha pszichiáternél?
Lassan, a bekövetkező robbanás biztos tudatától rémülten, Barrows leengedte a karját, és kinyitotta a szemét. A tiszta, jól szabott zubbony, az őrnagyi válllapokkal és az egészségügyi alakulat jelzésével, nem számított, mint ahogy nem számított a hivatásosokra jellemző aggályos beszédstílus, a kiejtett szavak sem. Egyetlen dolog számított az egész világegyetemben: az a tény, hogy amikor legutóbb ezt az arcot látta, akkor egy őrvezetőé volt, aki zokszó nélkül, közömbösen cipelte az ő súlyos detektorát ide-oda, egy egész forró napon keresztül, aki részese volt a felfedezésének, és aki egyszer csak rámosolygott, és visszanyomta a kart, amitől egy roncs teherautó meg egy életre szóló álom hipp-hopp, elillant, fölszállt az égbe.
Barrows felhördült és ugrott.
És újra elkezdődött a lidérces álom.
Tudom, mit csináltam, tudom, mit láttam. Meg fogom találni azt az eszközt, vagy aki csinálta, akárki legyen is. És megölöm ezt a Thompsont!
Bromfield jó ember volt, és az ég rá a tanú, hogy megpróbálta. Ám a betegben párosult remek megfigyelőtehetség s az évekig folytatott megfigyelői gyakorlat nem tették lehetővé, hogy megtagadja a saját adatait. Amikor már belefáradt a bizonyítékok hajszolásába, a hisztérikus korszak elmúlt, átadva helyét a búskomorságnak, majd a nehezen megszerzett, könnyen kibillenő kiegyensúlyozottságnak, akkor megpróbálták szembesíteni az őrnaggyal. Ő akkor úgy nekirontott, hogy öt embernek kellett megvédenie az őrnagyot.
Bizony, ezek az okos fiúk omlanak össze a legkönnyebben.
Aztán még ott tartották egy ideig, s megbizonyosodtak róla, hogy Thompson őrnagy az egyetlen célpont. Neki írtak egy figyelmeztetést, a hadnagyot meg kirúgták. Nagy kár érte, mondták.
Az első hat hónap rossz álom volt. Még élénken élt benne Bromfield százados atyai tanácsa, és megpróbált munkát szerezni s kivárni, míg a százados által emlegetett „helyesbítés" megérkezik. Nem érkezett meg.
Összegyűjtött valamicske pénzt, és megvolt még a leszereléskor kapott összeg is. Kivett néhány hónap szabadságot, és ezt az ügyet kitörölte az agyából.
Mindenekelőtt a gazdaság. Ez az eszköz a teherautón volt, és a teherautónak nyilván volt gazdája. Ha őt megtalálja, megvan a válasz is.
Hat hónapjába telt, mire megtalálta az adatokat (mert a falut, annak előtte, hogy a lőteret a támaszponthoz csatolták, már kiürítették), és megtudta, ki az a két ember, akik egyedül szolgálhattak felvilágosítással a teherautóról. A. Prodd, földműves és félkegyelmű bérese, neve ismeretlen, tartózkodási helye ismeretlen.
De Proddot megtalálta, csaknem egy évre rá. A szóbeszéd nyomán jutott el Pennsylvaniába, s ott is a megérzése vitte el az elmegyógyintézetbe. Proddtól, aki utolsó, majdnem halálos rohamában kis híján megnémult, megtudta, hogy állandóan a feleségét várja, hogy Jack fia meg sem született soha, hogy a derék Egyed lehet, hogy hülye volt, de nála jobban senki se tudta kiszabadítani a teherautót a sárból. Megtudta, hogy Egyed jó fiú volt, hogy együtt élt az állatokkal az erdőben, s hogy ő, Prodd, soha egyetlen fejest el nem mulasztott volna.
Hip nem látott még nála boldogabb emberi lényt.
Barrows akkor bevette magát az erdőbe. Három és fél év alatt keresztül-kasul bebarangolta azt a vidéket. Makkot és bogyókat evett, meg csapdákat állított; egy ideig még fölvette a nyugdíjcsekkjeit, de aztán megfeledkezett róluk. A mérnöki tudományát is elfelejtette, s nem sok híja volt, hogy a saját nevét is elfelejtse. Az agyát teljesen betöltötte a felismerés, hogy egy ilyen eszköz fölszerelése egy ilyen teherautóra egy hülye műve volt, és hogy ez az Egyed egy féleszű volt.
Megtalálta a barlangot, néhány gyerekruhát és az ezüstös kábel egy darabkáját. Egy lakáscímet.
Megtalálta a címet. Megtudta, hol találja a gyerekeket. De akkor belefutott Thompsonba – és Janie megtalálta őt.
Hét év.
Boldog mocorgására az a gyengéd érintés a haján az arcára vándorolt, s megpaskolta. Reggel, gondolta bizakodóan, majd meglátogatom féleszű barátomat. De tudod mit, előbb rászánok egy órát, hogy bizonyos dolgokat az emlékezetembe idézzek. A vasárnapi iskola kirándulásán megnyertem a zsákban futást, és egy zsebkendőt kaptam érte jutalmul. A cserkésztáborban reggeli előtt fogtam három csukát úgy, hogy közben kényelmesen kanalaztam a kenumban, a horgászzsinóft meg a számban tartottam; a legnagyobb hal el is vágta a számat, amikor nekirugaszkodott. Utálom a rizspudingot. Szeretem Bachot és a májas hurkát, a május két utolsó hetét és a mély, tiszta tekinteteket, mint a...
– Janie?
– Itt vagyok.
Elmosolyodott, fejét belefúrta a párnába, amiről kiderült, hogy Janie öle. Kinyitotta a szemét. Janie feje fekete felhő volt egy csillagfelhőberi: sötétebb éjszaka az éjszakában.
– Éjszaka van?
– Igen – suttogta a lány. – Jól aludtál? Mozdulatlanul feküdt, mosolyogva a gondolattól, hogy milyen jól aludt.
– Nem álmodtam, mert tudtam, hogy megtehetem.
– örülök neki.
Felült. A lány óvatosan megmozdult.
– Teljesen elgémberedhettél – mondta a férfi.
– Minden rendben – válaszolta a lány. – Jólesett látnom, hogy így alszol.
– Menjünk vissza á városba.
– Még ne. Most én következem, Hip. Sok mindent el kell mesélnem neked.
– Fázol – fogta meg a férfi a lányt. – Nem várhatna?
– Nem – ó, nem! Mindennel tisztába kell jönnöd, mielőtt ő... mielőtt ránk találnának.
– Ő? Ki az az ő?
A lány sokáig hallgatott. Hip már majdnem megszólalt, de aztán meggondolta magát. És amikor a lány végre beszélni kezdett, oly messze járt attól, hogy válaszoljon a kérdésére hogy kis híján félbeszakította; de aztán megint erőt vett magán; s hagyta, hadd irányítsa a lány a dolgokat a maga tetszése, a maga ideje szerint.
– Te találtál valamit egy mezőn – mondta a lány. Elég sokáig tartottad rajta a kezed, hogy megértsd, mi az, s hogy mit jelenthetne neked s a világnak. És aztán a miatt az ember miatt, aki veled volt, a katona miatt elveszítetted. Mit gondolsz, ő miért tette azt?
– Mert ügyetlen és ostoba csirkefogó volt.
A lány erre nem szólt semmit, csak folytatta tovább:
– Az orvos aztán beküldött hozzád egy őrnagyot, aki szerinted pontosan olyan volt, mint ez az őrvezető.
– Bebizonyították, hogy nem úgy van.
Oly közel volt a lányhoz, hogy a fejbólintás parányi mozdulatát is megérezte a sötétben.
– A bizonyítékot azok az emberek jelentették, akik saját állításuk szerint egész délután vele voltak egy repülőgépen. Neked egy egész halom aktád volt, melyek egy bizonyos terület fölött a közelségi gyújtókra gyakorolt egyfajta perturbációs hatást mutattak. Ezekkel mi történt?
– Nem tudom. Amennyire értesültem róla, attól a naptól fogva, hogy eltávoztam, mindaddig zárva volt a szobám, míg be nem mentek átkutatni.
– Eszedbe jutott már, hogy ez a három dolog – az eltűnt őrvezető, az eltűnt iratok, valamint az őrnagy és az őrvezető hasonlósága – volt az, ami miatt elveszítetted a hiteledet?
– Magától értetődik. Azt hiszem, ha tisztázni tudtam volna a három dolog közül egyet vagy kettőt, mindegy, melyiket, nem lettem volna annak a rögeszmének az áldozata.
– Jól van. És most gondolkozzunk el erről. Átbukdácsoltál, áttengődtél hét esztedőt, miközben egyre közelebb és közelebb kerültél ahhoz, hogy visszaszerezd, amit elvesztettél. Nyomára akadtál annak, aki készítette, és már épp rátaláltál volna, amikor valami történt.
– Az én hibám volt. Belefutottam Thompsonba, és kitört rajtam az őrület.
A lány a férfi vállára tette a kezét.
– Tegyük fel, hogy az az őrvezető nem óvatlanságból húzta meg a kart. Tegyük fel, hogy szándékosan csinálta.
Ha a lány egy villanólámpával világít az arcába, a férfit akkor sem érhette volna nagyobb megrázkódtatás. Ez a fény éppoly váratlan és éppoly vakító volt.
– Miért nem gondoltam én erre sohasem? – kérdezte, amikor már meg tudott szólalni.
– Nem volt szabad gondolnod rá – válaszolta a lány keserűen.
– Hogy érted azt, hogy nem volt...
– Kérlek, ne még – szólt a lány. – Most csak tételezzük fel egy percre, hogy valaki ezt tette veled. Rá tudnál-e jönni, hogy ki volt az, hogy miért tette, s hogy hogyan?
– Nem – Vágta rá a férfi. – Megsemmisíteni a világ első és egyetlen antigravitációs generátorát? Ennek nincs semmi értelme; annak pedig még ennél is kevesebb értelme van, hogy engem zaklassanak, belém kössenek, s mindezt ilyen kifinomult módszerekkel. És ha már a módszerekről esett szó, neki akkor be kellett hatolnia a lezárt szobákba, tanúkat kellett hipnotizálnia, és olvasnia kellett a gondolatokban!
– Azt tette – mondta Janie. – Képes rá.
– Janie! De hát kicsoda?
– Ki készítette azt a generátort?
A férfi fölugrott, s akkorát kiáltott, hogy az végigzengett a sötét mezőn.
– Hip!
– Ne félts engem – szólt remegve a férfi. – Csak hirtelen ráeszméltem, hogy csak olyan ember merészelheti tönkretenni azt a gépet, aki bármikor készíthet egy másikat, ha kedve tartja. És ez azt jelenti – Úristen! –, hogy az a katona meg a féleszű és talán Thompson – igen, Thompson, hiszen ő juttatott börtönbe, amikor kis híján újra rátaláltam –, ők mind egy és ugyanaz a személy...! Miért nem gondoltam erre már korábban is?
– Mondtam: mert nem engedték meg.
A férfi visszaroskadt a földre. Keleten már derengett a hajnal a dombok fölött, mint holmi rejtőzködő város fénye. A férfi meglátta, s csak ekkor döbbent rá, hogy íme, eljött a nap, amikor hosszadalmas, rögeszmés kutatása a végéhez ér, és eszébe jutott, mennyire megrémült Janie, amikor megtudta, hogy úgy akar belemélyedni ennek a... ennek a szörnynek az egyéniségébe, hogy nincs meg hozzá az ép elméje, az emlékezete, nincs fegyvere, sem információja.
– El kell mesélned nekem, Janie. Az egészet.
Gerryben feltámadt egy időre a becsvágy, és úgy döntött, egyetemre akar járni, és meg is tette. Könnyű dolga volt. Minden könnyen ment. Ha a szemét szemüveg mögé rejti, meglehetősen átlagos benyomást kelt; az emberek többnyire nem veszik észre. Elvégezte az orvosi egyetemet meg a pszichológiát.
– Úgy érted, igazi pszichiáter lett? – kérdezte Hip.
– Nem lett az. Csak papíron. És ez nagy különbség. Elvegyült a többiek között; minden papírt meghamisított, hogy bejusson az iskolába. Sohasem kapták rajta, mert elég volt, ha az őt kérdező kapott egy adagot a szemétől, s az máris elfelejtette az egészet. Vizsgán se bukott meg soha, amíg volt férfivécé, ahová kimehetett.
– Egy micsoda? Férfivécé?
– Bizony – nevetett a lány. – Egyszer csúnyán megjárta vele. Tudod, bezárkózott egy fülkébe, s hívta Bonnie-t vagy Beanie-t. El akarta mondani nekik, hogy hol akadt meg, ők aztán ilyenkor tíazalódultak, elmondták nekem, én megkaptam a választ Babától, ők meg már iramodtak is vissza az információval – és mindez lejátszódott másodpercek alatt. Egy szó, mint száz, az egyik ilyen alkalommal egy másik diák meghallotta, hogy Gerry beszél, s fölkapaszkodva átkukucskált a szomszédos fülkéből. Képzelheted! Bonnié és Beanie még egy fogpiszkálót sem vihetnek magukkal, amikor teleportálnak, nemhogy a ruháikat!
– Mi történt? – csapott a homlokára Hip.
– Az, hogy Gerryt rajtakapták. A fiú üvöltve rohant ki, hogy egy meztelen lány van a vécében. A fél iskola betódult, de persze, addigra a kislány már eltűnt. És amikor Gerry elkapta a kölyköt, az természetesen elfelejtette az egészet, és nem értette, mi ez a nagy kiabálás. Még sok rossz percet szereztek neki a többiek.
Azok voltak a szép idők – sóhajtotta a lány. – Gerryt annyira érdekelte minden. Folyton olvasott, s ment kérdezősködni Babához., Érdekelték az emberek, a könyvek, a gépek, a történelem, a művészet minden. Nekem is sok jutott belőle. Ahogy mondtam, minden információ rajtam futott keresztül.
De akkor Gerry elkezdett... azt akartam mondani, hogy betegeskedni, de ezt így nem mondhatom. Elgondolkodva harapta be a szája szélét. – Amennyire az embereket ismerem, mindössze kétféle ember nevezhető haladó szelleműnek, olyanoknak, akik igazán hajlandók leásni a mélyre, felhozni a tudást és aztán hasznosítani a tanultakat. Közülük kevés az, aki őszintén érdeklődik; egyszerűen ilyennek született. A nagy többség azonban bizonyítani akar – jobb akar lenni, vagy gazdagabb, híres, vagy hatalmas, vagy megbecsült. Gerryben egy darabig ez a második ösztönző erő munkált. Valódi iskolai képzésben sohasem részesült, s egy kicsit mindig tartott a versenytől. Kölyökkorában elég csúnyán kijutott neki: hétévesen szökött meg az árvaházból, s csatornapatkányként élt, míg csak Egyed föl nem szedte. Jólesett hát neki, hogy a csoporttársai tisztelik, s valahányszor pénzre van szüksége, azért is csak intenie kell. Azt hiszem, rövid ideig őszintén érdekelte is néhány dolog: a zene, a biológia és még egy-két téma.
De aztán igen hamar rájött, hogy nem szükséges bebizonyítania senkinek semmit. Okosabb volt, erősebb, hatalmasabb, mint bárki más. Ezt bebizonyítani unalmas volt. Amit akart, mindent megkaphatott.
Abbahagyta a tanulást. Abbahagyta az oboázást. Lassacskán abbahagyott mindent. Teljesen lelassított, és egy évre gyakorlatilag leállt. Ki tudja, mi járt a fejében? Hetekig csak heverészett, szólni sem szólt.
A mi Gestaltunk, ahogy egymás közt nevezzük, valaha félkegyelmű volt, Hip; akkor, amikor Egyed volt a „fej". Nos, midőn Gerry állt a helyébe, akkor valami új, erős és növekvő dolog lett belőle. És pontosan ez fejlődött vissza, amikor Gerryvel ez történt, ahogy az a mániás-depressziósoknál megfigyelhető.
– Jaj! – nyögött fel Hip. – Egy mániás-depressziós, akinek akkora hatalma van, amivel a világot elkormányozhatja!
– Ő nem akarta elkormányozni a világot. Tudta, hogy megtehetné, ha akarná. Nem látta okát, hogy miért kéne ezt tennie.
Nos, ahogy az a pszichológia tankönyveiben szerepel, fokozatosan visszafejlődött. Gyerekessé vált. S ez az ő gyerekessége meglehetősen rosszindulatú volt.
Én meg kezdtem eljárogatni; nem bírtam ki otthon az életet. Olyasmikre vadásztam, amelyek kirángathatják őt ebből az állapotából. Egyik éjszaka New Yorkban egy ismerős férfival randevúztam, aki tisztviselő volt az RTI-nél.
– A Rádiótechnikusok Intézeténél – mondta Hip. – Remek társaság. Én is a tagja voltam.
– Tudom. Ez az ember mesélt nekem rólad.
– Rólam?
– Legalábbis arról, amit te „matematikai szórakozásnak" neveztél. Mágneses fluxus lehetséges működési törvényeinek és kísérőjelenségeinek extrapolálása egy gravitációs generátorba.
– Úristen!
A lány kurtán, keserűen fölnevetett.
– Úgy van, Hip. Én követtem el veled. Persze, akkor nem tudtam. Mindössze föl akartam kelteni Gerry érdeklődését valami iránt.
Érdeklődött iránta, ezzel nem is volt baj. Megkérdezte felőle Babát, és nyomban meg is kapta rá a választ. Tudod, Egyed akkor készítette azt a dolgot, amikor Gerry még nem élt velünk. Mi aztán szépen megfeledkeztünk róla.
– Megfeledkeztetek! Egy ilyen dologról?
– Nézd, mi nem úgy gondolkozunk, mint más emberek.
– Hát nem – szólt a férfi elgondolkodva. – Miért is kellene úgy gondolkoznotok?
– Egyed készítette öreg gazdájának, Proddnak. Ez jellemző volt Egyedre. Gravitációs generátorral növelni és csökkenteni Prodd ócska teherautójának a súlyát, hogy traktorként tudja használni! S mindezt azért, mert Prodd lova kimúlt, és nem tudott másikat venni helyette.
– Nem lehet!
– De igen. Jó, hülye volt. Mindenesetre megkérdezte Babát, hogy milyen hatással lenne, ha a találmány kitudódna, és Baba azt felelte, hogy nagyon sokfélével. Azt mondta, a feje tetejére állítaná a világot, rosszabb lenne, mint az ipari forradalom. Rosszabb, mint bármi, ami valaha történt. Azt mondta, ha a dolgok egy bizonyos irányba fordulnak, olyan háború kerekedne, hogy el se hinnéd. Ha meg a másik irányba mennének, a tudomány futna hirtelen túl messzire., Úgy látszik, mindenhez a gravitika a kulcs. Elvezetne oda, hogy az egyesített tér még egy részlettel bővülne amit mi jelenleg pszichikus energiának, azaz „pszichonikának" nevezünk.
– Anyag, energia, tér, idő és psziché – suttogta áhítatosan a férfi.
– Aha – helyeselt mintegy mellékesen Janie –, ez mind egy és ugyanaz, és egyben bizonyításul is szolgálna. Egyszerűen nem léteznének többé titkok.
– Ez a... ez a legnagyobb dolog, amiről valaha hallottam! Ezek szerint.., Gerry úgy döntött, hogy mi, szegény félig kifejlődött majmok nem vagyunk rá méltók?
– Nem Gerry! Őt ugyan nem érdekelte, mi történik veletek, majmokkal! Azt az egyet azonban megtudta Babától, hogy bármelyik útról lesz is szó, az eszköz el fog vezetni hozzánk. Neked aztán tudnod kell; te a magad erejéből csináltál mindent. De a központi hírszerzésnek a hét év helyett elég lesz hét hét is.
És Gerryt ez aggasztotta. Ő már leépülőben volt; A saját levében akart főni a saját erdei rejtekhelyén. Nem akarta, hogy ENSZ-csapatok dörömböljenek az ajtaján, mondván, jöjjön ki és legyen hazafi. Ó, persze, idejében elintézhette volna mindet, de csak ha erre szánja minden idejét. Ám az, hogy végigdolgozza a munkaidőt, nem volt jellemző rá. Dühbe gurult. Haragudott Egyedre, aki már halott volt, és különösképpen dühös volt rád.
– Hűha! Meg is ölhetett volna. Miért nem tette?
– Ugyanazért, amiért nem ment el és nem foglalta le azt az eszközt, még mielőtt te megláttad volna. Mondom, rosszindulatú volt és bosszúálló – vagyis gyerekes. Te idegesítetted, ezért ártalmatlanná akart tenni téged.
Be kell vallanom, én ebben az ügyben egyáltalán nem foglaltam állást, mert annyira jó érzés volt látnom, hogy újra jön-megy a világban. Elmentem vele a támaszpontra.
És itt van valami, amire te nem emlékezhetsz. Mialatt te a detektorodat hitelesítetted, egyszerűen besétált a laboratóriumodba. Egyetlenegyszer nézett a szemedbe, és amikor kisétált onnan, mindent tudott, amit te, még azt is, hogy a műszert ki akarod vinni és el akarod helyezni, továbbá, hogy – hogy is mondtad? – ki akarsz jelölni egy önkéntest.
– Akkoriban se láttam, se hallottam – vallotta be töredelmesen Hip.
– Te nem tudod – nevetett a lány –, egyszerűen nem is tudod. Egyszóval kijöttél azzal a nagy, nehéz, szíjon lógó készülékkel. Láttalak, Hip; mintha ma lenne, ott jössz a jól szabott egyenruhádban, a hajadon megcsillan a napfény... Tizenhét éves voltam... Gerry meghagyta, hogy lopjak el egy őrvezetői zubbonyt. Én meg elemeltem egyet a laktanyából.
– Nem is tudtam, hogy egy tizenhét éves lány sértetlenül jöhet-mehet egy laktanyában! Nem lehettél valami nőies jelenség!
– Nem mentem be! – tiltakozott a lány. Hip felkiáltott megdöbbenésében, amikor az inge megrándult, összecsavarodott, alsó része kiröppent a derékszíja alól, s vadul csapkodott a szélcsendes hajnalban.
– Ne csináld ezt! – kapkodott a férfi levegő után.
– Csak be akarom bizonyítani – kacsintott rá a lány. – Gerry tehát fölvette a zubbonyt, s a sövénynek dőlve várt rád. Te egyenesen hozzáléptél, s átadtad neki a detektort. „Jöjjön, katona – mondtad. – Kirándulás lesz az, amire önként jelentkezett. Maga hozza az elemózsiát."
– Micsoda piszok alak voltam!
– Nekem nem ez volt a véleményem. A tábori csendőr bódéja mögül kukucskáltam, s arra gondoltam, hogy milyen csodálatos vagy. Komolyan mondom, Hip.
– Folytasd – mondta félig nevetve a férfi. – Meséld el a többit is.
– A többit már tudod. Gerry elküldte Bonnie-t, hogy hozza el az iratokat a szállásodról. Bonnie megtalálta, s átadta őket nekem. Én meg elégettem mindet. Sajnálom, Hip. Nem tudtam, mit tervez Gerry.
– Folytasd.
– Hát ennyi. Gerry gondoskodott róla, hogy elveszítsd a szavahihetőségedet. Ennek pszichológiai téren kellett bekövetkeznie. Ragaszkodtál egy olyan őrvezető létezéséhez, akit soha senki nem látott. Azt állítottad, hogy ő a pszichiáter – ez egy valóságos veszélyre utaló jel, ahogy azt minden orvostanhallgató tudja. Hogy alátámaszd az érveidet, beszéltél feljegyzésekről, tényekről, számokról, de ezeket nem lehetett megtalálni. Bizonyítani tudtad, hogy valamit kiástál, de hogy mi lehetett az, abból semmit sem tudtál megmutatni. És ami a legfőbb, egy tudományosan képzett gondolkodás birtokában olyan tényekről beszéltél, melyekről egy egész világ tudta, hogy nem úgy vannak – és be is bizonyította.
– Ravasz – mormolta Hip, s a hangja nagyon mélyről jött.
– Ráadásul – folytatta Janie némi tipródás után – egy olyan poszthipnotikus parancsot adott neked, ami nem engedte meg, hogy az ő személyét – akár a pszichiáter Thompson őrnagyként, akár az őrvezetőként – kapcsolatba hozd azzal az eszközzel.
Amikor rájöttem, hogy mit tett, rá akartam venni, hogy segítsen neked. Ha csak egy kicsit is. De ő... ő csak nevetett rajtam. Megkérdeztem Babát, mit lehet tenni. Nem mondott semmit – csak azt, hogy a parancsot el lehet távolítani egy ellentétes lereagálással.
– Mit jelent ez időben?
– Visszafelé kell haladni gondolatban egészen ama kellemetlen eseményig. A lereagálás azt jelenti, hogy az ember a legapróbb részletekig újra átéli az egész folyamatot. Te azonban gátolva voltál abban, hogy ezt meglehesd, mert a parancs kiadásánál kellett volna kezdened, lévén hogy azzal vette kezdetét az egész incidens. És csak úgy lehetne téged teljes mozdulatlanságra kárhoztatni, hogy a miértet nem közlik veled, és sorra kitörlik belőled az egymásra következő eseményeket, egészen a parancs elhangzásáig. Ez egy amolyan „mostantól kezdve" parancs volt, akárcsak az összes többi ilyen természetű. Attól kezdve, hogy elindultál visszafelé, már nem állíthatott meg.
Nekem pedig mindig meg kellett keresnem téged, s le kellett bénítsalak, de úgy, hogy ne tudhasd, miért.
– Szent Habakuk – nyögte Hip kicsit gyerekesen –, még a végén elhiszem, hogy fontos ember vagyok! Hogy egy ilyen fickó ennyit törte magát...
– Ne légy ilyen büszke magadra! – mondta jeges hangon a lány, de aztán így folytatta: – Ne haragudj, Hip. Nem úgy gondoltam... Neki ez nem jelentett fáradságot. Lecsapott téged, mint egy bogarat. Taszított rajtad egyet, de a következő pillanatban már teljesen megfeledkezett rólad.
– Köszönöm szépen – mordult fel Hip.
– Ezt tette, igen! – csattant fel dühösen a lány. Nézd meg magad, ráment a fiatalságodból hét év, az a remek mérnöki észjárásod a múlté, s nem maradt belőled más, csak egy kiéhezett, piszkos váz meg egy ostoba rögeszme arról, hogy képtelenné váltál mindenféle megértésre vagy megnyugvásra. És mégis volt benned elég abból a ki tudja, miből, ami azzá tett, ami vagy, hogy végig tudj vánszorogni ezen a hét éven, s egyenként összeszedve a darabkákat, végre eljuss az ajtajáig. Amikor látta, hogy jössz – véletlen volt, történetesen épp a városban tartózkodott –, rögtön tudta, hogy ki vagy, és hogy mit keresel. Amikor nekirontottál, beterelt abba az üvegablakba, mert csak rád kellett néznie azzal a... gyalázatos... mérgezett... szemével, amely...
– Hé – szólt csendesen a férfi –, hé, Janie, nyugalom!
– Megőrjít – suttogta a lány, s kezét elhúzta a szeme előtt, majd a haját hátralódítva kiegyenesedett ültében. – Beugrasztott abba az ablakba, egyszersmind kiadta a „gömbölyödj össze és halj meg" parancsot. Láttam, én láttam az egészet, ahogy csinálta... A gyalázatos.
Valamennyire összeszedte magát, s folytatta:
– Talán ha csak ez az egy eset van, el tudtam volna felejteni. Helyeselni sohasem tudtam volna, de valaha úgy hittem benne... meg kell értened, mi együtt vagyunk része valaminek, Gerry, én és a gyerekek valami igazinak és élőnek. Gyűlölni őt nekem olyan, mintha te gyűlölnéd a lábadat vagy a tüdődet.
– A Bibliában ez áll: „Ha a te szemed megcsal téged, vájd ki azt, és dobd el magadtól. Ha a te jobb kezed..."
– Igen, a szemed, a kezed! – kiáltotta a lány. – De nem a fejed! – Kissé halkabban folytatta: – De nem a tiéd volt az egyetlen eset. Hallottál valaha a 83-as elem fúziójáról szóló híresztelésekről?
– Mese volt. A bizmut nem kapható ilyen játékokra. Rémlik valami... egy Klackenhorst nevű őrültről.
– Egy Klackenheimer nevű őrültről – javította ki a lány. – Gerry épp egy hetvenkedő korszakában volt, és hagyott kiszivárogni egy differenciálhányadost, amiről nem kellett volna beszélnie. Klack pedig nyomban kiszúrta, és annak rendje és módja szerint fuzionálta a bizmutot. Gerryt ez már nyugtalanította, mert félő volt, hogy egy ilyen esemény túl nagy szenzációt kelt, s a csőcselék, mely előbb-utóbb a nyomára bukkan, zaklatni fogja. Ezért aztán megszabadult szegény jó Klacktől.
– Klackenheimer rákban halt meg! – hördült fel Hip.
– Tudom – válaszolta a lány halkan, egy különös pillantás kíséretében.
Hip öklével gyengén megütögette kétoldalt a halántékát.
– Volt ilyen több is – mondta Janie. – Nem ennyire nagyszabású dolgok. Egyszer fölbiztattam hogy udvaroljon egy lánynak, de csak a saját erejéből, anélkül hogy igénybe venné a képességeit. De felsült egy másik, egy rettentően aranyos fiú miatt, aki házról házra járva mosógépeket árult, és nagyon jól csinálta. Az a fiú acna rosaceát kapott.
– Láttam, milyen az. Olyan lesz az orruk, mint a répa.
– Mint egy túlfőtt, felpuffadt répa – pontosította a lány. – Vége a munkának.
– Vége az udvarlásnak – kockáztatta meg a férfi. A lány elmosolyodott.
– Az a lány nem hagyta őt ott. Ma már van egy kis kerámiaüzletük. A fiú igazgatja a háttérből.
A férfinak ekkor támadt egy halvány elképzelése az üzlet eredetéről.
– Janié, most a szavadon foglak! Azt mondtad, sok ilyen volt. Hát akkor – miért én? Miért vállaltál mindent értem?
– Két jó okom is volt rá. Először, mert láttam, amikor ezt tette veled. Láttam, hogyan vett rá a városban, hogy az üvegbeli képmását támadd meg, azt gondolván, hogy ő az. Még egyszer nem akartam szemtanúja lenni ilyen hanyag rosszindulatnak. Másodszor, mert – nos, mert rólad volt szó.
– Nem értelek.
– Figyelj – mondta szenvedélyesen a lány. – Mi nem holmi szörnyszülöttekből álló csapat vagyunk. Homo Gestalt vagyunk, érted? Egyetlen entitás, az emberi lény egy új fajtája. Minket nem kitaláltak, mi kifejlődtünk. A következő fejlődési fok vagyunk – egyetlen példány; nincs több hozzánk hasonló. A világ, amelyben élünk, nem olyan, mint a tietek, ahol erkölcsi rendszerek és etikai szabályzatok irányítanának bennünket. Mi egy lakatlan szigeten élünk egy kecskenyájjal!
– És én vagyok a kecske.
– Igen, igen, az vagy, nem tudod ezt megérteni? De mi is ezen a szigeten születtünk, ahol nem volt hozzánk hasonló lény, aki tanítson bennünket, aki megmondja, hogyan kell viselkednünk. A kecskéktől megtanulhatjuk mindazt, ami egy kecskéből jó kecskét csinál, de ez sohasem változtathat azon a tényen, hogy mi nem vagyunk kecske! Ránk nem alkalmazhatod ugyanazokat a szabályokat, amelyeket a közönséges emberi lényekre; ők és mi – ez nem ugyanaz a dolog!
Leintette a férfit, aki szólni készült.
– De hallgass rám, láttál te valaha múzeumi csontvázkiállítást? Például lócsontvázakból, kezdve a kis termetű Oslótól, az Eohippustól, egyenként föl a tizenkilenc vagy húsz fokozaton át egy Percheron csontvázáig? Micsoda óriási különbség van az egyes és a tizenkilences fokozat között! Ám mi a valódi különbség a tizenötös és a tizenhatos között? Borzasztóan kevés! – Megállt, lihegve kapkodta a levegőt.
– Értelek. De mi köze ennek...
– Hozzád? Hát nem érted? A Homo Gestalt az valami új, valami más, valami felsőbbrendű. De a részei – a kar, a zsigérek, a memóriabank, csakúgy, mint ama csontvázakban az egyes csontok – ugyanolyanok, mint az alsóbb lépcsőfokon lévők, vagy csak nagyon kevéssé különböznek tőlük. Én én vagyok; Janie vagyok. És láttam, ahogy lecsapott rád... Olyan voltál, mint egy szétlapított nyúl; mocskos voltál, s nem is olyan fiatal, amilyennek lenned kellett volna. Én azonban fölismertelek. Megláttalak, és láttalak, ahogy hét évvel korábban kilépsz az udvarra a detektoroddal, s a napfény megcsillan a hajadon. Magas voltál, széles vállú, űzött tekintetű, s úgy lépkedtél, mint egy hatalmas, csillogó mén. Miattad lett színes a bantamkakas tolla, részed volt abban a valamiben, ami megrázza az erdőt, amikor a szarvasbika párbajra készül, csillogó páncél voltál és leeresztett kopjazászló, a homlokodat az én övem ékesítette, mert te voltál, te voltál... A fenébe is, Barrows, tizenhét éves voltam, hiába voltam ugyanakkor valami más is. Tizenhét éves voltam, csordultig tele a nyárba hajló tavasszal és ijesztő álmokkal.
– Janie... – suttogta megrendültén a férfi. – Janie...
– Tágulj tőlem! – sziszegte a lány. – Nem az, amire gondolsz, nem szerelem első látásra. Gyerekes dolog; a szerelem más, az valami forróság, amitől az ember bele tud folyni valamibe, össze tud keveredni valami mással, hogy aztán lehűlve, temperálódva egy erősebb hegesztést kapjon, mint amivel kezdte. Én nem szerelemről beszélek. Én arról beszélek, hogy az ember tizenhét évesen átérzi... hogy teljesen... – Eltakarta az arcát. A férfi várt. A lány nagy sokára leengedte a kezét. A szeme csukva volt, s ő meg sem mozdult. ...hogy egészen... ember – fejezte be a mondatot. – Egyszóval ezért segítettem neked és nem másnak tette hozzá teljesen hétköznapi hangon.
A férfi ekkor felállt, és belesétált a friss reggelbe, mely oly fényesen ragyogva született újjá, mint a rettenet egy fiatal lány ijesztő álmában. Fölidézte magában, milyen leplezetlen rémület fogta el a lányt, amikor beszámolt neki Bonnie első megjelenéséről; a szeméből meglátta, milyen lenne az, ha ő vakon, bénán, fegyvertelenül és ostobán újra odasétált volna ama kegyetlenül vigyázatlan sarok elé.
Eszébe jutott a nap, amikor kilépett a laborból, s leereszkedett a táborba, hogy egy szolgát kerítsen magának. Pökhendin, elbizakodottan, lélektelenül nézelődött, keresve a tábor legostobább őrvezetőjét.
Most többet gondolkozott magáról, mint akkor, azon a napon; nem arról, hogy mi történt Gerryvel, mert ez kész tényként szerepelt a nyilvántartásban; gyógyítható, de nem megváltoztatható. És minél többet gondolkozott magáról, arról, hogy milyen volt akkoriban, annál inkább megtelt mélységes alázattal.
Kis híján belegyalogolt Janie-be, aki ott ült, nézte a két kezét, melyek úgy aludtak az ölében, mint korábban a férfi, aki most arra gondolt, hogy e kezek is megérdemlik a mosolyt, amennyire tele lehetnek fájdalommal, titkokkal, apró varázslatokkal.
Letérdelt a lány mellé.
– Janié – mondta elcsukló hangon. – Meg kell tudnod, mi minden volt annak a napnak a mélyén, amikor te megláttál engem. Nem akarom meggyalázni azt, aki tizenhét évesen voltál... csak arról a részéről akarok beszélni, ami én voltam, csak néhány dolgot, ami nem az volt, aminek hitted. – Mély lélegzetet vett. – Jobban emlékszem rá, mint te, mert számodra ez egy hétéves emlék, én meg közvetlenül azelőtt éltem át, hogy elaludtam, és azt álmodtam, hogy üldözőbe vettem a féleszűt. Aztán újra fölébredtem, s az álom elszállt, így hát nagyon jól emlékszem rá.
Janie, nekem sok bajom volt gyermekkoromban, és az első dolog, amit megtanultam, hogy haszontalan vagyok, és mindaz, amit akarok, természeténél fogva értéktelen. Én ezt nem is igen kérdőjeleztem meg mindaddig, míg meg nem szöktem s rá nem jöttem, hogy újonnan választott világomnak mások az értékei, mint ama réginek, s hogy én ebben az újban értékes vagyok. Itt kellettem, itt befogadtak.
És akkor elkerültem a légierőhöz, és egyszer csak már nem voltam futballsztár meg a nyilvános vitakör vezetője. Száradó pikkelyű, fényes halacska voltam, nem tudtam kievickélni a sárból. Én ott majdnem meghaltam, Janie.
Igen, teljesen magamtól akadtam rá a demagnetizáló mezőre. De azt akarom, hogy tudd: amikor aznap kiléptem a laborból, és te megláttál engem, nem voltam ám se tüzes kiskakas, se szarvasbika, se a többi hasonló. Föl akartam fedezni és az emberiség tudomására akartam hozni valamit, nem az emberiség hasznára, inkább azért, hogy... – kínlódva nyelt egyet... hogy kérjenek meg rá, hogy a tisztiklubban zongorázzak, és veregessenek hátba, és... és nézzenek rám, ha belépek az ajtón. Mindössze ennyit akartam. Amikor rádöbbentem, hogy ez több, mint mágneses gátlás (amitől híres lehetek), hogy ez antigravitáció (ami megváltoztatná a Föld arcát), csak azt éreztem, hogy majd az elnök fog megkérni, hogy zongorázzak, és tábornokok fognak hátba veregetni – a vágyott dolgok tehát ugyanazok maradtak.
Leereszkedett a sarkára, és így maradtak csendben sokáig. Végül a lány szólalt meg:
– És most mit akarsz?
– Ezt többé nem – suttogta a férfi, s megfogta a lány kezét. – Többé nem. Valami mást. – Váratlanul fölkacagott. – És tudod, mit mondok, Janie? Nem tudom, mi az!
A lány megszorította, majd elengedte a férfi kezét.
– Lehet, hogy majd rájössz. Hip, indulnunk kéne.
– Jól van. Hová?
A lány ott állt, szinte felmagasodott mellette.
– Haza. Hozzám.
– Thompsonhoz? A lány bólintott.
– Miért, Janie?
– Meg kell tanulnia valamit, amire egy számítógép nem taníthatja meg. Meg kell tanulnia, hogy szégyellje magát.
– Hogy szégyellje magát?
– Nem tudom – mondta a lány elfordított arccal –, hogyan hatnak az erkölcsi rendszerek. Nem tudom, hogyan hoz működésbe egy ilyet az ember. Az erkölcsökről mindössze annyit tudok, hogy ha megsértik őket, akkor az ember szégyelli magát. Én ezzel fogom kezdeni nála.
– Én mit tehetek?
– Te csak gyere el – villanyozódott fel a lány. – Azt akarom, hogy lásson – hogy mi vagy, hogy hogyan gondolkodsz. Azt akarom, hogy jusson eszébe, mi voltál azelőtt, hogy milyen okos voltál, milyen nagy jövő állt előtted, s ebből megértse, hogy mit tett veled.
– Gondólod, hogy ezek közül igazán számít bármi is?
A lány elmosolyodott; az ember valóban félhet attól, aki így tud mosolyogni.
– Számít – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Szembe kell néznie a ténnyel, hogy nem mindenható, hogy nem ölhet meg valamit, ami különb nála, csak mert ő az erősebb.
– Azt akarod, hogy próbáljon meg megölni engem?
A lány újra elmosolyodott, de mosolyában ezúttal mély meggyőződés tükröződött.
– Nem fog – mondta, s nevetve fordult a férfihoz. – Emiatt ne aggódj, Hip. Én vagyok a láncszem, ami öt összeköti Babával. Gondolod, hogy elvégezne magán egy elülsőhomloklebeny-műtétet? Gondolod, hogy megkockáztatná, hogy esetleg önmagát vágja ki az emlékeiből? Itt nem olyan emlékezetről van szó, mint az embernél, Hip. Ez a Homo Gestalt emlékezete. Ebben szerepel minden információ, amit valaha magába szívott, továbbá minden tény kiszámítása minden más ténnyel szemben, minden lehetséges kombinációban. Bonnie és Beanie nélkül el tud boldogulni, hiszen más módszerekkel is elvégezhet bizonyos dolgokat egy adott távolságból. Amiket én teszek meg neki, azok nélkül is elboldogulhat. Csak Baba nélkül nem boldogulna. Ennek így kell lennie, amióta csak elkezdtem dolgozni veled. Most már őrjöng miatta. Megérintheti Babát, föl is emelheti, beszélhet hozzá. De semmit sem tud kihúzni belőle, csakis rajtam keresztül!
– Megyek – mondta a férfi csendesen. Aztán még hozzátette: – Nem kell megölnöd magad.
– Már régen szerettem volna megcsinálni, de nem mertem – mondta nevetve, és egy piruettel bent termett a férfi szobájában. – Nézd! – dalolta, s az éjjeliszekrényen lévő lámpa átvitorlázott a szobán, és letelepedett a fürdőszoba mellé, a padlóra. Kígyóként tekergő zsinórja belesüllyedt egy résbe a deszkák között, s a kapcsoló felkattant. A lámpa kigyulladt. Nézd! – kiáltotta a lány. A kávéfőző ugrott egyet a tálalón, majd megállt. A férfi hallotta a víz csurgását, látta, hogyan futja be az edény falát a pára, ahogy megtelik a jeges vízzel. – Nézd! – ujjongott a lány. Nézd, nézd! – És a szőnyeg púpot növesztett, amely átnyargalt a túloldalra, s ott semmivé vált, sebesen útra keltek kések és villák, a férfi borotvája, fogkeféje, két nyakkendője s egy derékszíja, hogy aztán egy nyíllal átlőtt szív alakjában elpihenjenek körülöttük a padlón. A férfi, nevetve mutatott rájuk, majd átölelte s körbeforgatta a lányt.
– Miért nem csókoltalak meg soha, Janie?
A lány arca és teste mozdulatlanná merevedett, s a szemében megjelent egy leírhatatlan kifejezés – gyengédség, derűs csúfondárosság és még valami.
– Én ugyan nem mondom meg neked – felelte –, mert te csodálatos vagy és bátor és okos és erős, de egy kicsit fontoskodó is vagy. – Elperdült a férfi mellől, és a levegő megtelt késekkel, villákkal, nyakkendőkkel, lámpával meg kávéskannával, ahogy mind, mind igyekeztek vissza a helyükre. – Siess – szólt vissza a lány már az ajtóból, s azzal kiment.
A férfi utánairamodott, s a hallban elkapta. A lány nevetett.
– Tudom, miért nem csókoltalak meg soha – mondta a férfi.
A lány lesütötte a szemét, ám a szája sarkával már nem tudta megtenni ugyanezt.
– Tudod?
– Te képes vagy vizet önteni egy lezárt edénybe. Vagy elvenni belőle. – Ez kijelentés volt, nem pedig kérdés.
– Képes vagyok?
– Amikor mi, szegény hímek a földet kapáljuk a lábunkkal, és szarvunkkal nekiesünk a fák alsó ágainak, akkor az jelenthet tavaszt és jelenthet megkeményedett idealizmust és jelenthet szerelmet. De mindig a kisujjam körménél kisebb, aprócska tartályok sorában bekövetkezett hidrosztatikus nyomások váltják ki.
– Valóban?
– így midőn ezeknek az edényeknek a nedvességtartalma hirtelen lecsökken, akkor én... mi... izé... szóval ilyenkor könnyebbé válik a lélegzet, és a holdnak ilyenkor már nincs jelentősége.
– Nincs?
– És te ezt tetted velem.
– Ezt tettem?
A lány elhúzódott tőle, de megajándékozta a pillantásával s egy gyors, trillákban gazdag nevetéssel.
– Nem mondhatod, hogy erkölcstelenség volt ilyet tenni – mondta.
A férfi visszanevetett rá.
– Rendes lány nem tenne ilyet.
A lány felhúzta az orrát, és besuhant a szobájába. A férfi nézte a csukott ajtót, mint aki mögéje lát, aztán elfordult.
Boldog mosollyal, csodálkozva ingatta a fejét, miközben a benne lévő
rémület apró, jeges golyóját beburkolta egy megtalált, újfajta nyugalomba;
zavartan, elbűvölve, rémülten és gondolatokba mélyülve kinyitotta a zuhanyt, és vetkőzni kezdett.
Egy mohos szikla felé vették az útjukat, de aztán Hip észrevette, hogy az nem szikla, hanem fal, amely körülbelül száz méterre nyúlhatott el mindkét irányba. Egy tömör vaskapu volt benne, mely közeledtükre kattant egyet, és nehézkesen félresiklott. A férfi Janiere nézett, s már tudta, hogy ő csinálta.
A kapu kinyílt, és bezárult mögöttük. Az erdő itt éppen olyan volt, mint másutt, itt is olyan vastagok és terebélyesek voltak a fák, az út azonban téglával volt kirakva, s csak kétszer kanyarodott el. Az első kanyar eltüntette a falat, a második, a negyed mérfölddel följebbi pedig felfedte a házat.
Túl alacsony és túl széles ház volt. A tető inkább lekerekített volt, semmint csúcsós vagy oromzatos. Közelebb érve a férfi megpillantotta mindkét szárny felől a vaskos, palazöld falat, s ebből tudta, hogy ez a terület úgy, ahogy van, börtön.
– Én sem – szólalt meg Janie. A férfit boldoggá tette, hogy a lány figyeli az arcát.
Hopp!
A ház melletti egyik nagy, megcsavarodott törzsű tölgyfa mögött állt valaki, s onnan lesett rájuk.
– Várj csak, Hip – szólt Janie. Gyorsan a fához lépett, s a férfi hallotta, amint azt mondja valakinek: – Meg kell tenned. Azt akarod, hogy meghaljak?
Ez eldönthette a vitát. Mialatt Janie visszajött, a férfi odasandított a fára, de mintha most nem lett volna ott senki.
– Beanie volt – jegyezte meg Janie. – Majd megismered. Most gyere.
A vaspántos tölgyfa ajtó különös, rejtett vasalásokkal illeszkedett be a hasonló alakú, súlyos kapuboltozatba. Ablakokat sehol másutt nem látott, csak odafönt, abban a lekerekített oromtetőben, s azok is csak amolyan ráccsal ellátott hasítékok voltak.
Az ajtó magától – vagy legalábbis fizikai érintés nélkül – hátralendült. Nyikorognia kellett volna, de nem tette; olyan néma volt, mint felhő az égen. Amikor beléptek rajta, s bezárult mögöttük, valami rezgés támadt mélyen a hangsebesség alatti tartományban; a férfi a gyomrában érezte a lüktetését. A padlón felváltva lerakott sötétsárga és szürkésbarna mozaiklapok hipnotikus hatású rombusz alakzatban ismétlődtek a faburkolaton és a beépített vagy súlyosságuknál fogva soha a helyükből el nem mozdított bútorok kárpitozásán, A levegő hűvös volt, de párával telített, s a mennyezet is túl közelinek tűnt. Beléptem egy nagy, émelyítő szájba, gondolta a férfi.
Az előszobából egy rettenetesen hosszúnak tűnő folyosóra lépték be, noha az nem volt hosszú, csak a falak dőltek befelé, a mennyezet ereszkedett lejjebb, ugyanakkor, amikor a padló enyhén megemelkedett, s ez adta a tökéletesen zavarba ejtő, hamis távlatot.
– Minden rendben – szólt Janie halkan. A férfi fölfelé görbített szájjal nézett rá; mosolyogni akart, de képtelen volt rá. Felső ajkáról letörölte a hideg verítéket.
A lány nem messze a hátsó ajtótól megállt, és megérintette a falat. Akkor a fal egy része visszahúzódott, s mögötte láthatóvá vált egy előszoba-s egy újabb ajtó.
– Itt várj, Hip, rendben? – kérte a lány, s teljesen nyugodt volt. A férfi nem bánta volna, ha a helyiségben több a világosság.
Elbizonytalanodva mutatott a szemközti ajtóra.
– Ott van bent?
– Igen. – A lány a vállára tette a kezét, részben üdvözlésképpen, részben, hogy noszogassa a kis szoba felé. – Előbb még beszélnem kell vele – mondta. Bízzál bennem, Hip.
– Én bízom benned, csak kérdés, hogy te... hogy ő...
– Nem fog csinálni velem semmit. Menj már, Hip.
A férfi belépett. Hátra sem nézhetett, mert az ajtó azon nyomban bezárult mögötte. Hogy ott van, arról itt sem árulkodott több jel, mint a túloldalon. A férfi megérintette, meglökte – de ezzel az erővel lehetett volna akár a kinti nagy fal is. Se kilincs, se vasalás, se semmiféle zár nem látszott rajta, széleit elrejtette a faburkolat, egyszóval, mint ajtó, megszűnt létezni.
Miután a férfi átélte a vakrémület mindent elhomályosító pillanatát, leült a másik ajtóval szemben, mely nyilvánvalóan ugyanabba a szobába vezetett, mely a folyosó végében volt.
Egy hang sem hallatszott.
Felkapott egy zsámolyt, s a falhoz állította. Hátát szorosan a falnak vetve leült rá, s tágra nyílt szemmel figyelte az ajtót.
Nézd meg, be van-e zárva az is.
De tudta, hogy nem meri. Még nem. Félig-meddig sejtette, mit erezne, ha zárva találná; e dermesztő gyanúnál többet pillanatnyilag nem kívánt.
– Azért még csinálhatnál valamit – sziszegte magának dühösen. – Építs valamit. Vagy talán elég lesz, ha csak gondolkodsz. De ne ülj itt így.
Gondolkodni. A rejtélyről, ami odabent van. a vastag szemüveget viselő hegyes arcról, amely mosolyogva mondta, hogy „menj, halj meg".
Gondolkodj valami másról! Gyorsan!
Janie. Ott van bent egymagában, szemben a hegyes arccal.
Homo Gestalt. Egy lány, két kuka néger, egy mongoloid idióta, egy hegyes arcú férfi és...
Próbáld még egyszer. Homo Gestalt, a következő lépés fölfelé. Hát igen... miért ne következhetne most a fizikai helyett pszichés fejlődés? A Homo sapiens egyszer csak ott állt, meztelenül és fegyvertelenül, eltekintve királyi méretű koponyájától s benne a barázdált, kocsonyás anyagtól; bizony nem is különbözhetett volna jobban a vadaktól, akik megszülték.
Pedig ugyanaz volt ő, pontosan ugyanaz: a mai napig mohó vágy élt benne a szaporodásra, a birtoklásra; tudott ölni lelkiismeretfurdalás nélkül, ha erős volt, elvette, amit akart, ha meg gyenge voít, elfutott; ha gyenge volt, s futni sem tudott, akkor meghalt.
A Homo sapiens meghalásra volt ítélve.
A férfi félelme jófajta félelem volt. A félelem éltető ösztön, vigasz is a maga módján, mert azt jelenti, hogy valahol még él a remény.
Elkezdett gondolkodni az életben maradásról.
Janie azt akarta, hogy a Homo Gestalt tegyen magáévá egy erkölcsi rendszert, hogy az olyanoknak, mint Hip Barrows, ne kelljen tönkremenniük. De azt is akarta, hogy ugyanakkor az ő Gestaltja szépen fejlődjön és boldoguljon – hiába, ő is egy rész volt belőle. A kezem azt akarja, hogy éljek, a nyelvem, a hasam, mind azt akarja, hogy éljek.
Erkölcsök: semmi egyebek, mint az életösztön rejtjelezett formái!
Nem azok? Mi a helyzet azokkal a társadalmakkal, melyekben erkölcstelenségnek számít emberhúst nem enni? Miféle életben maradást kínál ez?
Igen, ám, de a csoporton belül azok maradnak életben, akik kitartanak az erkölcsök mellett. Ha a csoport emberhúst eszik, te is azt teszed.
Kell, hogy legyen vakmi neve annak a törvénytárnak, annak a szabálygyűjteménynek, mely által egy egyén úgy tud élni, hogy segítse a fajtáját – olyasvalami ez, ami az erkölcsökön túl s azok fölött van.
Legyen ez a szó az ethosz.
Ez az, amire a Homo Gestaltnák. szüksége van: nem erkölcsökre, hanem erkölcsi érzékre, ethoszra. És most üljek itt, és csordultig tele félelemmel állítsak össze egy erkölcstant egy szuperember számára?
Meg kell próbálnom. Ennyi, s nem több, amit megtehetek.
Akkor hát a meghatározások:
Erkölcs: társadalmi kód az egyén életben maradására. (Ez óvja a mi becsületes kannibálunkat s egy nudista csoportban a meztelen ember illemét.)
Etika: az egyén kódja a társadalom életben maradásáért. (És itt lépnek be a moralista reformerek: ő, aki felszabadítja a rabszolgáit, meg ő, aki nem hajlandó emberhúst enni, meg ő, „aki fellázítja a csőcseléket".)
Nagyon is a maguk feje után menő, nagyon is dörzsölt fickók; de együtt kell dolgozni velük.
A Homo Gestalt mint csoport képes rá, hogy megoldja a saját problémáit. De mint entitás:
Nem lehet erkölcsi érzéke, mert egyedül van.
Legyen hát etikája. „Az egyén kódja a társadalom életben maradásáért." Nincs társadalma; és mégis van. Nincsenek fajtái; ő egymaga alkotja saját fajtáját.
Választhat-e, kell-e választania egy kódot, mely szolgálná az egész emberiséget?
E gondolattal egy időben valami ösztönös megérzés villant fel Hip Barrowsban, ami egyáltalán nem állt semmiféle összefüggésben pillanatnyi problémájával, és mégis: e megérzés megszabadította a gyűlölet s a vak düh súlyától, könnyűvé és bizakodóvá tette, íme:
Ki vagyok én, hogy határozott kijelentéseket teszek az egész emberiséget szolgáló morálról és szabályokról?
Miért – én egy orvos fia vagyok, egy olyan emberé, aki az emberiség szolgálatában állt, és biztos volt benne, hogy ez így van jól. És azt akarta, hogy én is ugyanígy szolgáljak, mert ennek a helyességéről volt meggyőződve. És ezért én egész életemben gyűlöltem öt... Most már értelek, apa. Már értelek!
Nevetett, ahogy mindörökre lehullott róla annak a régi haragnak a súlya, és nevetésében tiszta öröm csengett. Olyan volt ez, mintha az egész világon mindent élesebben, tisztább fényben látott volna, mintha az elméje visszatérne e közvetlen, legsürgetőbb problémájához, már keresné is rajta a jobb fogást, hogy a felszínre hozva megragadhassa.
Nyílt az ajtó.
– Hip... – szólt Janie.
Lassan fölállt. Agyában tovább forgott a gondolat, már közel járt valamihez. Csak meg tudná ragadni, csak rá tudna kulcsolni az ujjait...
– Jön.
Belépett az ajtón, s elakadt a lélegzete. Mintha egy hatalmas, ötven méter széles, negyven méter magas üvegházba lépett volna; a feje fölötti óriási üvegtáblák mind lejjebb és lejjebb hajolva ereszkedtek le egészen a gyepig – de inkább park volt ez – a ház oldalánál. Az eddig látott zártság és sötétség után ez már-már megrendítő volt, s túláradó örömmel töltötte el. E csordultig növekvő boldogság magával sodorta föl, egyre följebb ama gondolatot is, s már csak egy kicsit kellett magasabbra nyújtani az ujjbegyeit...
Akkor meglátta a közeledő embert. Gyorsan előrelépett, nem annyira azért, hogy elébe menjen, inkább hogy eltávolodjon Janie-től, ha majd jönnie kell valami robbanásnak. Mert robbanás lesz, ezt tudta.
– No lám, hadnagy. Figyelmeztettek ugyan, de így is csak azt mondhatom – ez aztán a meglepetés!
– Nekem viszont nem az – válaszolta Hip. Ő egy más természetű meglepetést nyomott el: azt hitte, majd nem tud megszólalni, s tévedett. – Hét éve tudom, hogy egyszer megtalálom.
– Te jó ég! – kiáltotta Thompson ámulattal teli elragadtatással. Nem sok jóság volt ebben az elragadtatásban. – Bocsánatot kérek, Janie – szólt át Hip válla fölött –, eddig igazából nem hittem neked. – Hiphez fordulva hozzátette: – Bámulatos a regenerációs képessége.
– A Homo sapiens szívós állat – felelte Hip. Thompson levette a szemüvegét. Nagy, kerek szeme pontosan olyan színű volt, s úgy világított, mint egy fekete-fehér televíziós képernyő. A szembogara körül a tökéletesen kör alakú írisz olyan képzetet keltett, mintha mindjárt forgásba lendülne.
Egyszer valaki azt mondta: Tartsd távol magad a szemtől, s akkor minden rendben lesz.
– Gerry! – kiáltotta éles hangon Janie a háta mögül. Hip megfordult. Janie fölemelte a kezét, s látni lehetett, hogy a szájában egy cigarettánál kisebb üveghenger lóg.
– Figyelmeztettelek, Gerry – mondta. – Tudod, mi, ez. Ha hozzányúlsz, elharapom – és akkor életed végéig úgy élhetsz Babával és az ikrekkel, mint majom a mókusok ketrecében.
Az a gondolat, a gondolat.
– Szeretnék találkozni Babával.
Az addig tökéletes mozdulatlanságban álló, Janiere bámuló Thompson elernyedt. Szemüvegével széles ívű, csillogó kört írt le.
– Nem tetszene magának.
– Kérdezni akarok tőle valamit.
– Csak én teszek föl neki kérdéseket, senki más. Gondolom, választ is vár.
– Igen.
– Mostanában senki sem szokott választ kapni – nevetett Thompson.
– Erre, Hip – szólt Janie nyugodtan.
Hip a lány felé fordult. Határozottan érzett valami bizsergést a háta mögött a levegőben, szinte a bőrén. Arra gondolt, vajon a Gorgó-fej így hatott-e az emberekre, még azokra is, akik nem néztek rá.
Követte a lányt egy falmélyedésbe. Odabent egy fürdőkád méretű bölcső állt.
Nem tudta, hogy Baba ilyen kövér.
– Menj előre – mondta Janie. A henger minden szótagnál megbillent a szájában.
– Igen, menjen csak. – Thompson hangja olyan közelről szólt, hogy összerezzent tőle. Egyáltalán nem hallotta, hogy a férfi ott halad mögötte, és ettől gyerekesnek, ostobának érezte magát. Nyelt egyet, aztán megkérdezte Janie-től:
– Mit csináljak?
– Csak gondold el a kérdésedet. Talán elkapja. Amennyire én tudom, mindenkit fog.
Hip a bölcső fölé hajolt. A szempár, mely tompán csillogott, mint porlepett, fekete cipők, elkapta s fogva tartotta. Arra gondolt: Ennek a Gestaltnak már volt egy másik feje is. Szerezhet más telekineket, más teleportálókat. Téged, Baba, lehet helyettesíteni?
– Azt mondja, igen – szólt Janie. – Az a piszkos kis telepata a kukoricacsutkával – emlékszel?
– Nem hittem volna, Janie, hogy képes vagy ilyen gaztettre – szólalt meg keserűen Thompson. – Ezért megölhetnélek.
– Tudod, hogy kell – válaszolta Janie kedvesen. Hip lassan Janie-hez fordult. A gondolat közelebb jött, vagy ő szállt magasabbra és gyorsabban, mint az. Olyan volt, mintha az ujjai, megtalálván a fogások legnyilvánvalóbbikát, végre markolásra készen görbülnének be.
Ha Babát, aki szív és mag és én és tárháza mindannak, ami ez az új lény kezdettől fogva volt, mindaz, amit csinált, amit gondolt – ha ezt a Babát ki lehet cserélni, akkor a Homo Gestalt halhatatlan!
És akkor egy pillanat alatt megértette. Mindent megértett.
– Azt kérdeztem Babától – mondta higgadtan –, hogy őt ki lehet-e cserélni; hogy át lehet-e ruházni a memóriabankjait és a számolási képességét.
– Ne mondd meg neki! – sikoltotta Janie. Thompson újból fölvette azt a tökéletes, természetellenes mozdulatlanságot, és azt mondta:
– Baba igennel válaszolt. Most már én is tudom. De te mindig is tudtad, ugye, Janie?
A lány olyan hangot adott ki, mintha elakadna a lélegzete, vagy a torkát kaparná valami.
– És nekem soha nem árultad el – folytatta Thompson. – Persze, nem tehetted. Baba nem tud szólni hozzám – de talán a következő majd tud. Most mindjárt kiszedem a hadnagyból. Akkor hát folytassuk az előadást. Rád nincs már szükségem, Janie.
– Hip! Fuss! Rohanj!
Thompson szeme Hipre. szegeződött.
– Ne – mondta szelíden. – Ne fuss.
Mindjárt meglódulnak, mindjárt forogni kezdenek, mint a kerék, mint a ventilátor, mint a... mint a...
Hip hallotta, hogy Janié felsikolt, aztán még egyszer, és akkor valami reccsent, s a szemek eltűntek.
Kezével eltakarta a szemét, és hátratántorodott. A szobát gágogó rikoltozás töltötte be, amely mintha ott pörgött volna, olykor kettéválva, önmaga körül. Kikukucskált az ujjai közül.
Thompsont látta, amint ott támolygott, hátra, szinte a lapockájáig lehanyatló fejjel, kézzel-lábbal kapálózva. Bonnié tártotta fogva, két kezét a szemére tapasztva, térdét a tarkójának feszítve, s tőle származott a rikoltó gágogás.
Hip egy dühödt lendülettel megiramodott, de úgy, hogy az első három léjsésben lábujjai jóformán nem is érintették a földet. Ügy szorította az öklét, hogy a fájdalom a karján át fölnyilallott a vállába, hogy aztán ott gyűljön össze hét rögeszmés évének minden dühe. Ökle lezúdult egyenesen a hasi idegközpontra, amitől Thompson egyetlen hang nélkül összecsuklott. Ment vele a néger is, de mindjárt ki is szabadult, s egy szökenéssel talpon volt ismét. Teliholdként vigyorgó képpel futott Hiphez, gyengéden megnyomogatta a bicepszét, megpaskolta az arcát, s még gágogott is hozzá valamit.
– Én meg neked köszönöm! – zihálta a férfi. Megfordult. Egy másik, hajszálra olyan inas, meztelen és sötét bőrű lány Janie-t karolta át, aki erőtlenül csüngött a karjában.
– Janie! – üvöltötte a férfi. – Bonnie, vagy Beanie, vagy melyik vagy – képes volt...
A lány makogott valamit. Janie fölnézett. Úgy nézte a közeledő férfit, mint aki semmit sem ért. Aztán elfordította róla a tekintetét, s célba vette vele Gerry Thompson mozdulatlan alakját. És ekkor hirtelen elmosolyodott.
A lány megint makogott, de közben kinyújtotta a kezét, és elkapta a férfi ingujját. Lemutatott a padlóra. A henger törötten hevert a lábuk alatt. Mialatt a férfi nézte, már el is tűnt körülötte az a kis nedvességfolt.
– Hogy képes voltam-e? – ismételte. – Hisz alkalmam se volt rá, amióta ez a pillangó leszállt rám. Most már újra nyugodt volt, kiegyenesedve megállt, majd Hip ölelő karjába bújt. – És Gerry...?
– Nem hinném, hogy megöltem – felelte Hip, s még hozzátette: – Egyelőre.
– Nem mondhatom neked, hogy öld meg – suttogta Janie.
– Persze, tudom.
– Ez volt az első eset, hogy-az ikrek hozzányúltak – folytatta a lány. – Nagyon bátran viselkedtek. Egy másodperc alatt kiégethette volna az agyukat.
– Nagyszerű lányok. Bonnie!
– Ho.
– Hozz nekem egy kést. Éles legyen, és legalább ilyen hosszú pengéjű. És hozz valami fekete kendőfélét.
Bonnie Janie-re nézett.
– Mit... – kezdte Janie.
– Csss – tette a kezét a férfi a lány szájára, amely most nagyon puha volt.
– Bonnie, ne!... – kiáltott rémülten Janie. Bonnie már nem volt ott.
– Egy kis időre hagyjatok magamra vele – mondta Hip.
Janie szóra nyitotta a száját, de aztán sarkon fordult, s kimenekült az ajtón. Beanie is eltűnt.
Hip odalépett a hason fekvő alakhoz, s lenézett rá. Nem gondolkodott. Már megvolt a gondolata; most már csak meg kellett tartania.
Bonnie lépett be az ajtón, kezében egy hosszú, fekete bársonydarabbal meg egy harminc centiméteres pengéjű tőrrel. A szeme nagy volt, a szája kicsi.
– Köszönöm, Bonnié – vette át Hip a tárgyakat. Csodaszép tőrkés volt. A finn pengével borotválkozni lehetett volna, s a hegye oly vékony, oly finom volt, hogy szinte látni is alig lehetett. – Tűnj el, Bonnie!
S hopp! A lány eltűnt, mint az elpöccintett almamag. Hip letette a kést meg a ruhát az asztalra, Thompsont pedig egy székhez vonszolta. Körülnézett, szeme megakadt egy csengőzsinóron, és letépte. Azt se bánta, ha valahol megszólal a csengő, mert szinte biztos volt benne, hogy nem fogják megzavarni. Thompsont könyökénél és bokájánál fogva a székhez kötözte, aztán hátradöntötte a fejét, és bekötötte a szemét.
Ezután odahúzott egy másik széket, s leült, egészen közel a másikhoz. Finoman megmozdította a kést tartó kezét, épp csak annyira, hogy érezze a tenyerében a kényes egyensúly felhajtóerejét. Aztán várt.
És miközben várt, fogta, s az egész gondolatot, úgy ahogy volt, mint valami mintás függönyt elhelyezte az elméje bejáratánál. Szépen, a redőket gondosan eligazgatva fölakasztotta, s arra is futotta a figyelméből, hogy leérjen a mennyezettől a földig, s kétoldalt se nyíljanak rajta rések.
A mintán pedig ez állt:
Hallgass ide, te árva fiú, engem is gyűlöltek. Ahogy téged üldöztek, úgy üldöztek engem is.
Hallgass ide, barlanglakó fiú. Te találtál egy helyet, ahol befogadtak, és megtanultad, hogy ott boldog légy. Én is ezt tettem.
Hallgass ide, Kew kisasszony fia. Hosszú évedre elvesztetted magad, mígnem visszatértél, s okultál belőle. Én is ezt tettem.
Hallgass ide, Gestalt fiú. Olyan erőre leltél magadban, mely túltett a legmerészebb álmaidon is, használtad, s megszeretted ezt az erőt. Én is ezt tettem.
Hallgass ide, Gerry. Rájöttél, hogy akármekkora hatalmad van is, nem kell senkinek. Én is rájöttem.
Azt akarod, hogy az emberek akarjanak téged. Hogy szükségük legyen rád. Én is ezt akarom.
Janie azt mondja, erkölcsre van szükséged. Tudod, mi az az erkölcs? Az erkölcs azt jelenti, hogy elfogadod a szabályokat, melyeket azért állítottak fel az emberek, hogy segítsenek neked közöttük élni.
Neked nincs szükséged erkölcsre. Nincsenek olyan erkölcsi szabályok, melyek érvényesek lehetnek rád. A saját fajtád által meghatározott szabályoknak nem engedelmeskedhetsz, mert nincsenek fajtádbeliek. És nem vagy átlagember, ezért az átlagemberek erkölcsei csak annyira igazítanának el téged, mint engem a hangyák erkölcsei.
Így aztán nem kellesz senkinek, és szörnyeteggé válsz.
Amíg szörnyeteg voltam, senkinek sem kellettem.
De Gerry, számodra van egy másfajta kód. Olyan, amelyik nem engedelmességet, inkább hitet követel. Ethosznak nevezik.
Az ethosztól megkapod majd az életben maradáshoz szükséges szabálygyűjteményt is. Ám itt valami nagyobb dolog túléléséről van szó, mint a tiédről, vagy az én, illetve a te fajtád életben maradásáról. Ez valójában annak tiszteletét jelenti, amiből lettél, s amivé válni fogsz. Egy folyamat tanulmányozását, mely téged megteremtett, s amelyben te, ha eljön az ideje, egy még hatalmasabb valamit teremtesz majd meg.
Segítsd az emberiséget, Gerry, mert immár az a te anyád és apád; neked, akinek soha nem voltak szüleid. És az emberiség téged segít majd: teremt újabb, hozzád hasonló lényeket, és akkor többé nem leszel egyedül. Segítsd őket, hogy felnőhessenek, hogy segítségére legyenek az emberiségnek, hogy gyarapodhassanak a fajtádbeliek. Mert te halhatatlan vagy, Gerry. Már halhatatlan vagy.
És ha majd már elegen lesztek, a ti fajtátok erkölcsi elveiből fog összeállni az ő erkölcsük. Ha pedig már nem felel meg nekik ez az erkölcs, teremtesz újat, akár te, akár egy másik etikus lény, olyat, amelyik még tovább viszi magát a folyamatot azáltal, hogy tisztel téged, tiszteli a téged megszülőket s azokat is, akik őket megszülték és így tovább, vissza az időben, vissza egészen ama legelső vademberig, aki más volt, mint a többi, mert egy csillag láttán megdobbant a szíve.
Én szörnyeteg voltam, majd rátaláltam erre az ethoszra. Te szörnyeteg vagy. Te döntöd el, mi legyen.
Hip Barrows kezében ekkor mozdulatlanná merevedett a kés.
Gerry felnyögött, halkan elköhintette magát. Hip hátranyomta, majd bal kezével megtámasztotta az ernyedt fejet. A kés hegyét pontosan Gerry gégéjének közepére illesztette.
Gerry magában motyogott.
– Meg ne moccanj, Gerry – szólt Hip. Éppen csak egy kicsit megnyomta a kést, az mégis mélyebbre ment, mint akarta. Gyönyörű kés volt. – Hip Barrows vagyok. Kést szegezek a torkodnak. Ülj nyugodtan, és gondolkozz ezen egy kicsit.
Gerry szája mosolyra húzódott, de csak azért, mert kétoldalt megfeszült a nyaka. Nem mosolyán át fütyülve áramlott ki a levegő.
– Mit akarsz tenni?
– Te mit tennél?
– Vedd le ezt a vacakot a szememről. Nem látok.
– Mindent látsz, amit látnod kell.
– Oldozz ki, Barrows. Nem csinálok veled semmit. Megígérem. Sokat tehetek érted, Barrows. Bármit megtehetek, amit csak akarsz.
– Szörnyeteget ölni erkölcsös cselekedet – mondta Hip. – Árulj el nekem valamit, Gerry. Igaz-e, hogy elég, ha belenézel az ember szemébe, azzal ki tudod ragadni a fejéből az összes gondolatát?
– Engedj el. Engedj el! – suttogta Gerry.
Hip Barrows, kezében a szörnyeteg torkának szegezett késsel, e nagy házban, mely az öve lehetne, mint ózondús levegőt, beszíva a rá váró lány érte érzett aggodalmát, felkészült etikus tettére.
Amikor lehullott a kendő, abban a különös, kerek szemben ámulat tükröződött; még az elegendőnél is több ámulat ahhoz, hogy elűzze onnan a gyűlöletet. Hip meghimbálta a kést. Keresztbe-kasul elrendezte a gondolatait. A háta mögé hajította a kést. Csörömpölve esett le a kőlapokra. A döbbent tekintet elkísérte, majd visszafordult. A szivárványhártya már lódult volna körbe-körbe... Hip közelebb hajolt.
– Rajta – szólt halkan.
Gerry nagy sokára fölemelte a fejét, s újra Hip szemébe nézett.
– Szervusz – mondta Hip. Gerry fáradtan nézett rá.
– Takarodj inpen a pokolba – mondta rekedten. Hip nem mozdult.
– Megölhettelek volna – szólt Gerry. Kicsit nagyobbra nyitotta a szemét. – Még most is megtehetném.
– De nem teszed meg. – Hip fölállt, odament a késhez, és fölvette. Gerryhez lépve gyorsan, ügyesen elvágta a csomókat a zsinóron, mellyel a székhez kötözte. Aztán megint leült.
– Soha még senki... én még soha... – küszködött Gerry a szavakkal, majd megrázkódott, s vett egy mély lélegzetet. – Szégyellem magam – suttogta. – Még soha senki előtt nem szégyelltem magam. – Megint azzal az ámuló tekintettel nézett Hipre. – Sok mindent tudok. Bármivel kapcsolatban bármire rá tudok jönni... De még soha... Hát akkor te hogyan tudtál rájönni minderre?
– Beletanultam – válaszolta Hip. – Az etika nem olyasvalami, mint egy adat, amit csak úgy ki lehet keresni. Ez egy gondolkodásmód.
Gerry a kezébe temette az arcát.
– Istenem... mit tettem... és miket tehettem volna még...
– De mi mindent tehetsz még – figyelmeztette szelíden Hip. – Nagy árat fizettél mindazért, amit tettél.
Gerry körülnézett a hatalmas üvegházban, és egyenként megnézett ,benne mindent, ami drága volt és masszív és pazar.
– Fizettem? – kérdezte.
Hip emlékezete sebhelyes 'mélységeiből hozta föl a választ:
– A körülötted lévő emberekkel, önmagáddal. Fanyarul elmosolyodott. – Mondd, Gerry, egy szuperemberben szuperéhség van? Szupermagány?
Gerry lassan bólintott.
– Jobb volt, amikor gyerek voltam. – Hirteleamegborzongott. – Hideg van...
Hip nem tudta, miféle hidegre gondol, de nem is kérdezte. Fölállt.
– Jobb lesz ha most megkeresem Janie-t. Még azt gondolja, megöltelek.
Gerry szótlanul ült, míg Hip az ajtóhoz ért. Akkor azt mondta:
– Lehet, hogy megöltél.
Hip kiment.
– Nekik is elmondhatnám – mondta Hip.
– Mondd el nekem, s ők is tudni fogják – felelte Janie.
A férfi leült a lány mellé.
– Nem ölted meg – mondta a lány.
– Nem.
A lány lassan bólintott.
– Nem tudom, ha meghalna, milyen érzés lenne. Nem... nem is akarom megtudni.
– Ezentúl rendben lesz vele minden – mondta Hip a lány szemébe nézve. – Szégyellte magát.
A lány összekuporodott, hogy elrejtse önmagát, a gondolatait. Ez is várakozás volt, de nem az a fajta, amit a férfi már ismert, mert most a lány önmagát figyelte közben, nem a férfit.
– Ennyi volt, amit tehettem. És most elmegyek. A férfi vett egy mély levegőt. – Sok a dolgom. A nyugdíjcsekkjeimnek is utána kell néznem. Munkát kell szereznem.
– Hip...
A férfi csak azért hallotta meg a lány hangját, mert ilyen kicsi volt a szoba, és ilyen nagy benne a csend.
– Tessék, Janie.
– Ne menj el.
– Nem maradhatok.
– Miért nem?
Időbe telt, míg végiggondolta a dolgot, aztán így válaszolt:
– Te valaminek a része vagy. Én nem szeretnék olyasvalakihez tartozni, aki... aki valaminek a része.
A lány feléje fordította az arcát, és a férfi látta, hogy mosolyog. Nem akart hinni a szemének, így hát addig bámulta, mígnem el kellett hinnie.
– A Gesíaltnak. vari már feje, keze, mindenféle szervei és értelme. Csakhogy mindenkiben az a legemberizbb vonás, hogy tanul, s ezáltal... elér valahová. Amit ezzel megszerezhet, az a dolog ifjan nem kapható; ha az övé lehet egyáltalán, akkor is hosszas keresés és nagy elszántság szükségeltetik hozzá. De ha már megszerezte, akkor élete végéig valódi részévé válik.
– Nem tudom, mire gondolsz. Én... arra gondolsz, hogy én... hogy én is része lehetnék... Na nem, Janie, nem! – Nem tudott menekülni attól a bizonyosságot sugárzó mosolytól. – Hát miféle része? – kérdezte indulatosan.
– A pedáns; ő az, aki nem tud megfeledkezni a szabályokról. Az, aki az etikának nevezett ösztönével szokássá tudja változtatni az úgynevezett erkölcsöt.
– Ó, a lelkiismeret hangja! – szörnyedt el a férfi. – Üssenek inkább agyon!
– Én nem így gondolom – simította meg a lány. A férfi ránézett az üvegházba vezető, zárt ajtóra.
Aztán leült a lány mellé. Vártak.
Sokáig nem hallatszott más, csak Gerry nehéz lélegzése. Aztán egyszer csak ez is elhallgatott, mert valami történt... valami – megszólalt.
És újra.
Üdvözöllek.
Néma hang volt. És jött egy újabb, néma az is, de mégis más. Itt van az új. Üdvözöllek, gyermek!
És megint egy harmadik: Jól van, jól, nagyon jól. Már azt hittük, nem tudod megcsinálni.
Kénytelen volt rá. Oly régóta nem jött már új...
Gerry a szájára szorította a kezét. A szeme kimeredt. Agyában megszólalt s csendre intette egy köszöntő zene; csupa melegség volt, és nevetés és bölcsesség. Aztán következtek a bemutatkozások; mert minden hanghoz egy személyiség társult, érzékelhető tulajdonságokkal, mint például termet, rang, a testi való pontos helye. Pedig a hangrezgések kiterjedésében nem volt semmiféle különbség; mind egy helyről szólt, vagy legalábbis egyforma távolságból.
Boldog és félelemmentes közösség volt ez, melyet félelem nélkül osztottak meg Gerryvel – onnan ide, innen oda áramlott a derű, az öröm, fogalmazódtak meg a kölcsönös gondolatok s rajzolódtak ki a közös célok. És mind e közben újra meg újra az üdvözöllek, üdvözöllek.
Fiatalok voltak, újak voltak mind, bár nem annyira újak és fiatalok, mint Gerry. Fiatalságuk lendületes és rugalmas gondolkodásukban rejlett. Bár némelyek emlékei emberi fogalmak szerint ősrégiek voltak, valamennyi entitás rövid életre tekinthetett vissza – ahhoz képest, hogy mindnyájan halhatatlanok voltak.
Itt volt közöttük az, aki Haydn papának elfütyült egy dallamot, s egy másik, aki William Morrist bemutatta a Rossetti testvéreknek. Gerry, mintha csak a saját emlékei közt bukkanna föl, ott látta Permit, amint egy fényérzékeny lemezen végignézi a hasadássorozatot, a csembalót hallgató gyermek Landowskát, a szendergő Fordot, amint épp bevillan az agyába egy sor ember képe, ahogy szemben állnak egy sor géppel.
A kérdés megformálása a választ is hozta magával.
Kik vagytok?
Homo Gestalt.
Én is egy vagyok... része... tartozéka...
Üdvözlünk.
Miért nem mondtatok meg nekem?
Még nem voltál kész. Nem voltál befejezett. Mi volt Gerry azelőtt, hogy találkozott Egyeddel?
És most? Az etika...? Attól váltam teljessé?
Túl egyszerű meghatározás az, hogy etika. De igen, persze... a sokféleség a mi fő jellegzetességünk; rögtön ezután az egység következik. Éppúgy, ahogy a te részeid tudják, hogy ők a te részeid, úgy kell tudnod neked is, hogy mi az emberiség részei vagyunk.
Gerry ekkor értette meg, hogy azok a dolgok, egyenként és összességükben, melyek szégyent hoztak rá, olyasmik voltak, amiket emberek elkövethetnek emberekkel, ám az emberiség nem követhette el.
– Megkaptam a büntetésemet – mondta.
Vesztegzár alatt voltál.
És... ti... mi... felelősek vagyunk az emberiség minden tettéért?
Nem! Osztozunk benne. Emberiség vagyunk!
Az emberiség épp azon van, hogy megölje önmagát.
(Áradó derű, örömként ujjongó bizonyosság.) Igen, ma, ezen a héten úgy tűnhet. Am ha a faj történetét tekintjük... Ó, újonnan érkezett, az atomháború csak egy hullámfodor az Amazon széles arcán!
Emlékeik, terveik, számításaik átáramlottak Gerrybe, s így végül megismerte természetüket és működésüket – és akkor már tudta, hogy az általa fölismert ethosz miért bizonyult túl szűk fogalomnak. Mert itt végre-valahára ofyan erő volt jelen, amely nem torzulhatott el; mert egy ilyen szellemi éleslátást nem lehet a maga kedvéért vagy önmaga ellenében használni. Benne volt ebben, miért és hogyan létezett e nyugtalan és tetterős emberiség, melyet szentté avatott saját, nagyszerű sorsának érintése. Benne volt ebben a megtagadott segítség, amitől ezrek haltak meg, de haláluk árán milliók maradhattak életben. És benne volt az útmutató, az irányfény ama időkre, amikor veszélybe kerülhet az emberiség; benne volt a minden emberi teremtmény által ismert Őrző – nem valami külső erő, sem holmi félelmetes, égi Figyelő, hanem egy nevető valami, aminek emberszíve van, ami tiszteli emberőseit, s nem annyira a szentség fanyar illatát, hanem inkább a verejték és a frissen szántott föld szagát árasztja.
Látta magát atomként és Gestaltját molekulaként. Látta a többieket, mint sejtet a többi sejt között, s látta az egészben azt a mintát, amivé a boldog emberiség válni fog.
Érezte, hogy árad benne, hogyan tölti meg csordultig az imádat érzése, és ráismert benne arra, amit ez mindig is jelentett az emberiség számára – az önbecsülésre.
Akkor kitárta a két karját, s különös szeméből kibuggyantak a könnyek. Köszönöm, felelte neki. Köszönöm, köszönöm...
És alázatosan közéjük vegyült.
* ROTC: Reserve Officers' Training Corps: tartalékos tiszti kiképző alakulat (ford.)