20
A család, a gyermekek és Connie meg Sáronrózsája meg a prédikátor elzsibbadtak a hosszú üléstől a rakomány tetején. Ott ültek a forróságban, a bakersfieldi halottkém hivatala előtt, amíg apa, anya és John bácsi bent jártak. Aztán kihoztak egy hosszú kosarat, s a beburkolt testet leemelték a teherkocsiról. Ott ültek a napon, amíg a vizsgálat folyt, a halál okát megállapították, és a bizonyítványt aláírták.
Al és Tom az utcán kószáltak, kirakatokat néztek, s figyelték a furcsa embereket a gyalogjárón.
Aztán végre kijött apa, anya és John bácsi, megalázkodva, csöndesen. John bácsi fölmászott a rakományra. Apa meg anya elhelyezkedtek az elülső ülésen. Tom meg Al visszajöttek, s Tom odaült a kormánykerékhez. Némán ült ott, valami utasításra várva. Apa egyenesen maga elé nézett, sötét kalapját mélyen szemébe húzta. Anya ujjával dörzsölgette szája szélét, tekintete a messzeségbe veszett, s eltompult a fáradtságtól.
Apa nagyot sóhajtott. - Nem tehettünk mást - mondotta.
- Tudom - mondta anya. - Pedig hát szerette volna, ha szépen temetik el. Mindig ez volt a kívánsága.
Tom oldalvást rájuk pillantott. - Szegények temetője? - kérdezte.
- Az - s apa hirtelen megrázta fejét, mintha vissza akarna térni a való életbe. - Nem volt elég pénzünk. Nem tehettük. - Anyához fordult. - Ne haragudj. Nem lehetett, akárhogy akartuk is, akármit csináltunk is. Sehogy sem lehetett: balzsamozás, koporsó, prédikátor, sírhely - tízszer annyiba került volna, mint amennyink van. Megtettük, ami tőlünk telt.
- Tudom - mondta anya. - Csak nem bírom kiverni a fejemből, mennyire kívánta a szép temetést. De hát el kell felejteni ezt is. - Mélyet sóhajtott, s a szája szélét dörzsölgette. - Derék, becsületes ember volt az ott a hivatalban. Lóhátról beszélt velünk, de becsületesen.
- Igen - mondta apa. - Egyenesen beszélt, az már igaz.
Anya hátrasimította haját a kezével. Arca megkeményedett. - Gyerünk tovább - mondotta. - Találni kell valami helyet, ahol megmaradhatunk. Munkát kell szerezni és letelepedni. Nincs értelme, hogy a gyerekeket éheztessük. Nagyanyó se tette volna soha. Temetéskor mindig nagy vacsorát csapott.
- Hová megyünk? - kérdezte Tom.
Apa levette kalapját, s a fejét vakarta. - Táborba - mondta. - Nem költhetjük el azt a kis maradék pénzünket, amíg munkát nem kapunk. Hajts ki a városból.
Tom elindította a kocsit, végigdöcögtek az utcákon, ki a szabadba. Egy híd mellett sátrakat és bódékat pillantottak meg. - Akár itt is meghálhatunk - mondta Tom. - Meglátjuk, mi van itt, s hol lehet munkát kapni. - Lehajtott egy kis mezei útra, s megállt a tábor szélén.
A táborban nem volt semmi rend; kis szürke sátrak, bódék, autók, vaktában szétszórva. Az első ház leírhatatlan volt. Déli fala három rozsdás hullámbádog-lemezből készült, keleti fala egy darab piszkos szőnyeg volt, két pózna közt kifeszítve, északi fala egy csík kátránypapír meg egy csík kopott kanavász, nyugati fala hat darab zsákvászon. A négyszögletes ház tetején nyesetlen fűzfaágakra füvet raktak, nem zsúpba kötve, csak alacsony halomba hányva. A bejárat, a zsákvászonból készült oldalon, zsúfolva volt fölszerelési tárgyakkal. Egy ötgallonos petróleumoskanna szolgált tűzhelyül. Oldalra fektették, s egyik végébe rozsdás kályhacsődarabot dugtak. A falhoz egy mosdóüst támaszkodott; s egy csomó láda hevert szanaszét - egyik ülőalkalmatosságnak, másik asztalnak. A bódé mellett T modellű Ford személykocsi meg egy kétkerekű pótkocsi állt, s a tábor körül mindenütt valami vigasztalan rendetlenség uralkodott.
A bódé szomszédságában kis sátor volt, szürke az időjárás viszontagságaitól, de tisztán, rendesen kifeszítve; az előtte levő ládákat a sátor fala mellé állították. A bejárónyíláson kályhacső nyúlt ki, a szemetet elsöpörték a sátor előtt, s a helyét fellocsolták. Egyik ládán vödörben beáztatott ruha. A táborhely tiszta volt, és időállónak látszott. Egy A modellű túrakocsi meg egy házilag készült kis pótkocsi állt a sátor mellett.
A legközelebbi szomszédságban óriási, rongyos sátor emelkedett, melynek vásznán a hasadásokat drótdarabokkal toldották össze. Bejárata nyitva volt, s odabent négy széles derékalj hevert a földön. A sátor mellett kifeszített szárítókötélen rózsaszín gyapotruhák s néhány overall. Negyven sátor és bódé volt a táborban, s minden lakóhely mellett valamilyen automobil. Az utcasor végén néhány gyerek állt, bámulva az újonnan érkezett teherkocsit, s megindult feléje: overallt viselő, mezítlábas kisfiúk, hajuk szürke a portól.
Tom megállította a kocsit, és apára nézett. - Nem valami szép hely - mondotta. - Ne menjünk máshova?
- Nem mehetünk sehova, amíg nem tudjuk, hányadán vagyunk - mondta apa. - Munkát kell keresnünk.
Tom kinyitotta az ajtót és kiszállt. A család lemászott a rakomány tetejéről, és kíváncsian nézett körül a táborban. Ruthie és Winfield, ahogy már útközben megszokták, leszedték a vödröt, s megindultak a fűzfák felé, ahol bizonyosan találnak vizet; a gyermekcsoport szétvált előttük és újra összezáródott.
Az első bódé ajtófüggönyén egy asszony nézett ki. Szürke haja be volt fonva, s piszkos, virágdíszes fejkötőt viselt. Arca ráncos és bamba volt, kifejezéstelen szeme alatt nagy, barna táskák, alsó ajka lefittyent.
Apa megkérdezte: - Megállhatunk-e itt valahol, hogy tábort üssünk?
A fej visszahúzódott a bódéba. Pillanatig csend volt, aztán az ajtófüggönyt félrehúzták, s egy szakállas, ingujjas férfi lépett ki. Az asszony kinézett utána, de nem jött ki.
A szakállas ember ennyit mondott. - Adj' isten. - S nyugtalan, sötét szeme a család egyik tagjáról a másikra ugrált, aztán a kocsit és rakományát nézte.
Apa azt mondta: - Azt kérdeztem, lerakodhatunk-e itt valahol.
A szakállas ember figyelmesen nézett apára, mintha valami nagy bölcsességet mondott volna, amin gondolkozni kell. - Hogy itt valahol letelepedjetek? - kérdezte.
- Igen. Van-e gazdája ennek a helynek, akivel beszélni kell, mielőtt tábort ütünk?
A szakállas ember egyik szemét egészen összehunyorítva tanulmányozta apát. - Itt akartok táborozni?
Apa bosszankodni kezdett. A szürke asszony kilesett a bódéból. - Hát mit gondolsz, mit beszélek? - mondta apa.
- Hát, ha itt akartok táborozni, miért nem rakodtok le? Én nem állok utatokba.
Tom felkacagott. - Végre megértette.
Apa fékezte magát. - Csak azt akartam tudni, hogy van-e gazdája ennek a helynek? Kell-e fizetni?
A szakállas ember előreszegezte állát. - Hogy van-e gazdája? - kérdezte.
Apa félrefordult. - Egye meg a fene - mondotta. Az asszony feje ismét eltűnt a függöny mögött.
A szakállas ember fenyegetően lépett közelebb. - Hogy van-e gazdája? - kérdezte. - Hogy van-e joga valakinek kidobni bennünket innét? Azt te mondd meg nekem!
Tom odalépett apa elé. - Jobb lesz, ha alszol egy nagyot - mondotta. A szakállas embernek nyitva maradt a szája, s piszkos ujjával dörzsölgette alsó ínyét. Egy pillanatig még gondolkozva, tűnődve nézett Tomra, aztán sarkon fordult, s eltűnt a bódéban a szürke asszony után.
Tom apához fordult. - Hát ez mi a fene volt? - kérdezte.
Apa vállat vont. Végignézett a táboron. Egyik sátor előtt régi Buick állt, nyitott motorházzal. Egy fiatalember a szelepeket csiszolta, s amint szerszámával előre-hátra hajladozott, felnézett Joadék kocsijára. Láthatták, hogy nevet magában. Amikor a szakállas ember elment, a fiatalember abbahagyta munkáját, és odalépett hozzájuk.
- Adj' isten - mondta, s kék szeme derűsen csillant meg. - Láttam, éppen a polgármesterrel találkoztatok.
- Mi az istennyila ütött abba az emberbe? - kérdezte Tom.
A fiatalember elnevette magát. - Csak olyan bolond, mint te vagy én. Lehet, hogy egy kicsit bolondabb nálam, nem tudom.
Apa azt mondta: - Csak azt kérdeztem, hogy tábort üthetünk-e itt.
A fiatalember nadrágjába törölgette olajos kezét. - Hát persze. Miért ne? Most jöttetek a sivatag felől?
- Most - felelte Tom. - Ma reggel érkeztünk.
- Még sohasem voltatok Hooverville-ben?
- Hol van Hooverville?
- Ez az.
- Vagy úgy! - mondta Tom. - Éppen most érkeztünk.
Winfield és Ruthie visszajöttek, s egy vödör vizet hoztak.
Anya azt mondta: - Állítsuk fel a sátrat. Halálosan fáradt vagyok. Talán megpihenhetünk valamennyien. - Apa és John bácsi fölmásztak a kocsira, hogy leszedjék a ponyvát meg az ágyakat.
Tom odalépett a fiatalemberhez, s vele együtt ment vissza ahhoz a kocsihoz, amelyen az dolgozott. A szelepcsiszoló fogó a leszerelt hengereken feküdt, s a benzintartály tetején, kis sárga dobozban szelepcsiszoló keverék. Tom megkérdezte: - Mi baja van annak a vén szakállasnak?
A fiatalember felkapta a fogót, és munkához látott: hajladozott előre-hátra, s csiszolta a szelepet, hogy be tudja illeszteni a fészekbe. - A polgármesternek? Isten tudja. Azt hiszem, a fogdmegek annyit taszigálták, hogy még mindig kótyagos tőle.
Tom megkérdezte: - Hát miért szabad az embert csak úgy ide-oda taszigálni?
A fiatalember abbahagyta a munkát, s szemébe nézett Tomnak. - Tudja isten - mondta. - Te még csak most jöttél. Talán megérted majd. Egyik ezt mondja, másik azt. De csak táborozz egy helyben egy kis ideig, majd meglátod, milyen hamar elkerget a rendőr. - Fölemelt egy szelepet, s rákente a keveréket a nyelére.
- De hát miért?
- Ha mondom, hogy nem tudom! Egyik azt mondja, nem akarják, hogy szavazzunk; nem engednek egy helyben lakni, nehogy szavazati jogot kapjunk. Mások azt mondják, azért van ez, hogy segélyt ne kérhessünk. Vannak, akik azt gondolják, hogy szervezkedni kezdenénk, ha megmaradhatnánk egy helyen. Én nem tudom. Csak annyit tudok, hogy folyvást hajszolnak bennünket. Hiszen várj csak, majd meglátod.
- Mi nem vagyunk csavargók - erősködött Tom. - Munkát keresünk. Akármilyen munkát elvállalunk.
A fiatalember éppen odaillesztette a fogót a szelep rovátkájához, s most megállt. Csodálkozva nézett Tomra. - Munkát kerestek? - mondta. - Úgy, munkát kerestek? Hát mit gondolsz, más mit keres? Talán bizony gyémántot? - Azzal előre-hátra forgatta a fogót.
Tom elnézte a mocskos sátrakat, a szedett-vedett fölszerelést, az ócska kocsikat, a napra kitett rongyos derékaljakat, a megfeketedett bádogdobozokat a főzőhelyeken, ahol a tűz nyoma feketéllett. Csöndesen kérdezte: - Hát nincs itt munka?
- Nem tudom. Kell hogy legyen. Aratás nincs errefelé. Később lesz szőlőszedés, aztán gyapotszedés. Mi továbbmegyünk, mihelyt ezeket a szelepeket lecsiszoltam. Én meg az asszony meg a gyerekek. Hallottuk, hogy észak felé van munka. Észak felé megyünk, Salinas vidékére.
Tom látta, amint John bácsi, apa meg a prédikátor felteszik a ponyvát a sátorkarókra, s anya a ponyva alatt térdelve lesimítja a földön elhelyezett derékaljat. Csöndes gyermekcsoport nézte félkörben állva az új család megtelepedését; csöndes, mezítlábas, piszkos arcú gyerekek. Tom azt mondta: - Odahaza narancsszínű cédulákat osztogattak. Azt mondják, itt sok emberre van szükség aratómunkára.
A fiatalember felkacagott. - Azt mondják, háromszázezren vagyunk itt, s fogadni mernék, minden család látta ezeket a cédulákat.
- De hát, ha nincs szükségük emberre, mit fáradnak azzal, hogy osztogatják?
- Csak törd a fejedet.
- De mégis szeretném tudni.
- Ide hallgass - mondta a fiatalember. - Tegyük fel, hogy dolgoztatni akarsz, s csak egy ember vállalja a munkát. Annyit kell fizetned neki, amennyit kér. De tegyük fel, hogy százan vállalják. - Letette a szerszámot. Tekintete megkeményedett, hangja élessé vált. - Tegyük fel, száz embernek van szüksége arra a munkára. Tegyük fel, hogy gyerekeik is vannak, s a gyerekek éheznek. Tegyük fel, hogy rongyos tíz centért az ember vehet egy doboz kukoricapépet a gyerekeinek. Tegyük fel, hogy öt centért legalább valamit vehet nekik. És itt van száz ember. Kínálj nekik öt centet: megölik egymást érte. Tudod, mit fizettek, amikor utoljára volt munkám? Tizenöt centet egy órára. Tíz órát kell dolgozni másfél dollárért, s még csak helyben lakni sem lehet. Benzinbe kerül, hogy odajusson az ember. - Lihegett a dühtől, s szemében lángolt a gyűlölet. - Ezért osztogatták azokat a cédulákat. Rengeteg cédulát lehet nyomatni azon a pénzen, amit megtakarít az ember, ha mezei munkáért tizenöt cent órabért fizet.
- Gyalázatos dolog - mondta Tom.
A fiatalember harsányan fölkacagott. - Csak maradj itt egy darabig, aztán ha valami szebbet látsz, mutasd meg nekem is.
- De hiszen van munka - erősködött Tom. - Uramisten, hiszen annyi minden terem itt, gyümölcs meg szőlő meg zöldség, a szememmel láttam. Szükségük van emberre. Láttam mindent.
Egy gyerek sírni kezdett a kocsi mellett levő sátorban. A fiatalember bement, s hangja szelíden hallatszott ki a vászon alól. Tom fölkapta a fogót, odaillesztette a szelep rovátkájához, s tovább csiszolta, előre-hátra mozgatva kezét. A gyermeksírás elhallgatott. A fiatalember kijött, és figyelte Tomot. - Értesz hozzá - mondta. - Az jó. Szükséged is lesz rá.
- No és amiről beszéltem? - folytatta Tom. - Magam láttam, milyen termés nő errefelé.
A fiatalember leguggolt. - Majd elmagyarázom - mondta csöndesen. - Dolgoztam én egy nagy fene barackoskertben. Kilenc ember volt ott állandóan. - Sokatmondó szünetet tartott. - Amikor aztán megérik a barack, háromezer ember kell két hétre. Ezekre szükség van, különben nyakukra rothad a barack. Hát mit csinálnak? Cédulákat küldözgetnek szét mindenfelé. Háromezer ember kell nekik, s kaphatnak hatezret. Annyit fizetnek nekik, amennyit akarnak. Ha nem fogadod el, ezer másik ember vár arra a munkára. Szóval, szeded, szeded a barackot, aztán vége. Az egész vidéken csupa barack terem. Mind egyszerre érik. Mire elkészülsz a munkáddal, minden szem le van szedve. Ezen a vidéken nincs más munka. Akkor aztán a birtokosok nem akarják, hogy itt maradjatok. Háromezer ember! A munkának vége. Lopnátok, részegeskednétek, bajt csinálnátok. Meg aztán nem is vagytok valami rendes népség, ócska sátrakban laktok; szép vidék ez, de ti bebüdösítitek. Nem akarják, hogy itt maradjatok. Szóval, kirúgnak, továbbkergetnek, így van ez.
Tom odanézett Joadék sátra felé, s látta, hogy anyja elnehezedve, lassan mozogva a fáradtságtól, hulladékpapírból kis tüzet rakott, s rátette a főzőedényeket a lángra. A körülötte álló gyerekek közelebb húzódtak, s tágra nyílt, nyugodt szemmel figyelték anya kezének minden mozdulatát. Egy görnyedt hátú, ősz öregember borz módjára bújt ki egy sátorból, s szimatolva kullogott a tűz felé. Két kezét összekulcsolta a hátán, s a gyerekekkel együtt figyelte anyát. Ruthie és Winfield anya közelében álltak, s harciasan mustrálták az idegeneket.
Tom bosszúsan mondta: - Azt a barackot, ugye, most kell leszedni? Most, amikor megérett.
- Természetesen.
- Hát tegyük föl, hogy az emberek összeállnak s azt mondják: ott rothadjon meg. Bizony isten, hamar fölmenne a munka bére!
A fiatalember fölpillantott a szelepekről, s gúnyosan nézett Tomra: - No nézd, milyen nagyszerű dolgot eszeltél ki. Magadtól jöttél rá?
- Fáradt vagyok - mondta Tom. - Egész éjjel vezettem. Nem akarok veszekedni. Amikor ilyen fáradt vagyok, könnyen áll nálam a veszekedés. Ne gúnyolódj velem. Hiszen csak kérdeztem.
A fiatalember elmosolyodott. - Nem úgy gondoltam. Te nem voltál itt. Kigondolták már ezt. De tudják a barackoskertek gazdái is. Nézd, ha az emberek összeverődnek, okvetlenül akad közöttük egy vezető, az viszi a szót. No hát, amint ez az ember kinyitja a száját, börtönbe dugják. Aztán, ha másik vezető bukkan föl, hát azt dugják börtönbe.
Tom azt mondta: - A börtönben enni kap az ember.
- De a gyerekei nem. Mit szólnál ahhoz, ha te hűvösön ülnél, s a gyerekeid éhen vesznének?
- Igaz - mondta lassan Tom -, igaz.
- Aztán van itt egyéb is. Hallottál-e valaha a feketelistáról?
- Hát az mi fán terem?
- No, csak nyisd ki a szádat s beszélj arról, hogy álljunk össze, tüstént meglátod. Lefényképeznek, és szétküldik a képedet mindenüvé. Akkor aztán sehol nem kapsz munkát. És ha gyerekeid vannak...
Tom levette sapkáját, s gyűrögette a kezében. - Szóval, elfogadjuk, amit kapunk, vagy éhen veszünk; ha pedig lármázunk, akkor is éhen veszünk.
A fiatalember körbejártatta kezét, s rámutatott a rongyos sátrakra, meg a rozsdás autókra.
Tom megint anyjára nézett, aki a tűz mellett ült és krumplit hámozott. Közben a gyerekek ismét közelebb húzódtak. Azt mondta: - Én ebbe nem nyugszom bele. Az istenfáját, nem vagyunk birkák, sem én, sem a családom. Belerúgok valakibe.
- Például egy rendőrbe?
- Nem bánom én, akárkibe.
- Bolond vagy - mondta a fiatalember. - Tüstént végeznek veled. Nincs se neved, se birtokod. Egyszer csak megtalálnak egy árokban, szájadra meg az orrodra rászárad a vér. Egy kurta sor az újságban. Tudod, mi lesz benne? "Halva találtak egy csavargót." Ennyi. Egész sereg ilyen kurta sort láthatsz: "Halva találtak egy csavargót."
Tom azt mondta: - Majd valaki mást is halva találnak a mellett a csavargó mellett.
- Bolond vagy - mondta a fiatalember. - Azzal sem érnénk semmit.
- De hát mit teszel te? - s belenézett a fiatalember olajjal összekent arcába. Annak mintha fátyol borult volna a szemére.
- Semmit. Hová valók vagytok ti?
- Mi? Sallisaw közeléből jövünk, Oklahomából.
- Csak most érkeztetek?
- Éppen ma.
- Soká maradtok?
- Nem tudom. Ott maradunk, ahol munkát kaphatunk. Miért?
- Csak úgy kérdezem. - S a fátyol ismét ráborult a fiatalember szemére.
- Aludni kéne - mondta Tom. - Holnap indulunk munkát keresni.
- Hát hiszen megpróbálhatjátok.
Tom elfordult, s elindult Joadék sátra felé.
A fiatalember fölvette a szelepcsiszoló keveréket, s beledugta az ujját. - Hé! - kiáltotta.
Tom visszafordult. - Mit akarsz?
- Mégiscsak megmondom neked. - Egy mozdulatot tett az ujjával, amelyre ráragadt egy darab a keverékből. - Megmondom neked. Ne menj fejjel a falnak. Emlékszel arra a hülye alakra?
- Aki abban a sátorban lakik?
- Arra. Ugye, tökéletesen hülyének látszik?
- Mit akarsz vele?
- No, hát ha rendőrök járnak itt, márpedig folyvást járnak, ilyennek kell lenni. Hülyének, mintha nem tudnál, nem értenél semmit. Azt szeretik a rendőrök, ha ilyenek vagyunk. Ne verekedj a rendőrökkel. Tisztára öngyilkosság. Légy hülye.
- Tűrjem, hogy azok a bitangok rám rohanjanak, s meg se moccanjak?
- Nem. Ide hallgass. Beszólok érted ma este. Lehet, hogy rosszul teszem. Tele vagyunk kémekkel. Kockázatos dolog, hiszen gyerekem is van. De beszólok érted. És ha rendőrt látsz, akkor hülye Oki vagy, megértetted?
- Rendben van, csak tegyünk valamit - mondta Tom.
- Ne félj. Teszünk valamit, csakhogy nem ütjük dobra. Egy gyerek hamar éhen hal. Két-három nap kell neki. - Visszatért munkájához, szétkente a keveréket egy szelepfészken, keze gyorsan ugrált előre-hátra a fogón, arca hülye, kifejezéstelen volt.
Tom lassan ballagott vissza családja táborhelyéhez. - Légy hülye - suttogta magában.
Apa és John bácsi is a táborhely felé tartottak, karjukon száraz fűzfaágak; ledobták a tűz mellé és lekuporodtak. - Ezért dolgoztunk - mondta apa. - Messzire kellett menni, amíg fát találtunk. - Fölnézett a körül álló bámész gyerekcsoportra. - Uramisten! - mondotta. - Hát ezek honnan kerültek ide? - Valamennyi gyerek zavartan sütötte le a szemét.
- Bizonyosan megszimatolták az ételszagot - mondta anya. - Winfield, eredj a lábam alól. - Eltuszkolta útjából. - Muszáj hogy egy kis gulyáslevest készítsek - mondta. - Nem ettünk rendes főtt ételt, amióta hazulról eljöttünk. Eredj a boltba, apa, és hozz egy kis húst. Gulyáslevest akarok főzni. - Apa fölállt és elballagott.
Al közben kinyitotta a motorházat, s nézegette az olajos motort. Amikor Tom odalépett, fölpillantott rá. - Jókedved van, látom - mondta Al.
- Fene jókedvem, az már igaz - mondta Tom.
- Nézd meg a motort - mutatott a gépre Al. - Remek állapotban van, mi?
Tom belenézett a gépbe. - Rendben van, úgy látom.
- Rendben? Uramisten, nagyszerű! Se az olaj, se a benzin nem csöpög el belőle. - Kicsavart egy gyertyát, s bedugta mutatóujját a lyukba. - Egy kis kéreg van rajta, de száraz.
Tom azt mondta: - Jól választottál. Ezt akartad hallani?
- Annyi bizonyos, hogy egész úton féltem, hátha tönkremegy a kocsi, s én leszek a hibás.
- Nem, jól választottál. De most szedd rendbe, mert holnap indulunk munkát keresni.
- Szaladni fog, ne félj - mondta Al. Elővette zsebkését, s vakargatni kezdte a gyertya hegyét.
Tom megkerülte a sátrat, s rábukkant Casyre, aki a földön ült, s tűnődve nézegette csupasz lábát. Tom nehézkesen odaült melléje. - Gondolod, hogy dolgozni fog?
- Micsoda? - kérdezte Casy.
- A lábad ujja.
- Ó, csak ülök és gondolkozom.
- Te mindig ilyen kényelmesen nekiülsz a gondolkozásnak - mondta Tom.
Casy nagylábujját fölfelé, a következőt lefelé mozgatta, s csöndesen mosolygott. - Gondolkozni még kényelmes helyzetben is elég nehéz dolog.
- Egy kukkot sem szóltál napok óta - mondta Tom. - Azalatt mindig gondolkoztál?
- Igenis, mindig gondolkoztam.
Tom levette posztósapkáját, amely most már piszkos volt s egészen tönkrement, ellenzője madár csőréhez hasonlított. Kifordította belső szalagját, s kivett belőle egy hosszú csík összehajtogatott újságpapírt. - Annyit izzadtam, hogy összezsugorodott a sapkám - mondotta. Ránézett Casy mozgó lábujjaira. - Hajlandó volnál abbahagyni egy kicsit a gondolkozást s meghallgatni?
Casy feléje fordította hosszú nyakát. - Hiszen mindig hallgatok, így szoktam gondolkozni. Hallgatom az emberek beszédét, s hamarosan hallom az érzésüket is. Ezt csinálom mindig. Hallgatom és érzem őket; úgy csapkodnak szárnyaikkal, mint a padlásszobába tévedt madár. Addig próbálnak kiszabadulni, míg össze nem törik a szárnyuk egy poros ablaküvegen.
Tom tágra nyílt szemmel nézett rá, aztán megfordult, s egy húsz lábnyira levő szürke sátorra pillantott. Kimosott nadrágok és ingek között egy női ruha lógott a sátor kötelein. Tom csöndes hangon mondta: - Erről akartam beszélni veled. De te már megértetted.
- Megértettem - hagyta rá Casy. - Egész hadsereg vagyunk mi, de páncél nélkül. - Lehajtotta fejét, s kinyújtott kezét lassan végigjártatta homlokán és haján. - Ezt láttam mindenütt - mondta. - Mindenütt, ahol megálltunk. Az emberek éheznek egy kis húsra, s ha megkapják, nem tudnak jóllakni. S amikor már nem bírják az éhséget, kérnek, hogy imádkozzam értük. Egyszer-egyszer meg is tettem. - Lábát maga alá húzta, s kezével átfogta felrántott térdét. - Valamikor azt hittem, hogy ezzel használok nekik - mondta. - Kivágtam egy imádságot, minden baj ráragadt erre az imádságra, mint a légy a légypapírra, az imádság elszáll, s magával vitte a bajt. De ez már nem használ.
Tom azt mondta: - Imádságból sohasem lett hús. Süldőből lesz a disznó.
- Úgy bizony - mondta Casy. - És a mindenható Isten sohasem emelte a béreket. Ezek az emberek tisztességesen szeretnének élni, s tisztességesen szeretnék fölnevelni a gyerekeiket, öregségükre szeretnének a küszöbön ülni s a naplementét nézegetni. Fiatal korukban táncolni, énekelni, csókolózni szeretnének. Szeretnének enni, lerészegedni és dolgozni. Ennyi az egész: szeretnék izmaikat mozgatni és kifáradni. Uramisten, mit is beszélek!
- Nem tudom - mondta Tom. - De szépen hangzik. Mit gondolsz, mikor jutsz munkához, mikor hagyhatod abba a gondolkozást? Muszáj hogy munkához jussunk. A pénzünk körülbelül elfogyott. Apa öt dollárt adott, hogy nagyanyót festett deszkakoporsóban temessék el. Nem sok maradt a pénzből.
Egy sovány, barna korcs kutya szimatolva ólálkodott a sátor körül. Gyáva volt, minden pillanatban kész a megfutamodásra. Mielőtt a két férfit észrevette, a földet szimatolta, fölnézett, megpillantotta őket, félreugrott, s fülét hátracsapva, csontos farkát védekezőn csóválva, megfutamodott. Casy figyelte, amint egy sátor mögé bújt, hogy ne legyen szem előtt. Casy felsóhajtott. - Nem használok én senkinek - mondta. - Se magamnak, se másnak. Éppen arra gondoltam, hogy elmegyek egyedül. Eszem a kenyereteket, és helyet foglalok. Pedig nem adtam nektek semmit. Talán kapok valahol állandó munkát, s visszafizethetek nektek valamit.
Tom kinyitotta száját, alsó állkapcsát előreszegezte, s ütögette fogait egy kis darab száraz mustárgallyal. Mereven nézte a tábort, a szürke sátrakat, a kóróból, bádogból és papírból összetákolt bódékat. - Bárcsak volna egy zacskó dohányom - mondta. - Isten tudja, mióta nem füstöltem. McAlesterben mindig kaptam dohányt. Szinte visszakívánkozom oda. - Újra ütögette fogát, s hirtelen a prédikátorhoz fordult. - Voltál valaha börtönben?
- Nem - mondta Casy. - Soha.
- Ne menj el még - mondta Tom. - Ne menj most mindjárt.
- Minél előbb kezdek munkát keresni, annál hamarabb találok.
Tom összehunyorított szemmel vizsgálgatta, s újra fejébe csapta sapkáját. - Látod - mondta -, ez bizony nem tejjel-mézzel folyó ország, ahogy a prédikátorok szokták mondani. Komisz élet van itt. Az idevalósiak félnek tőlünk, akik ide jöttünk nyugatra; rendőröket fogadnak, hogy visszakergessenek bennünket.
- Igen - mondta Casy. - Tudom. Miért kérdezted, hogy voltam-e börtönben?
Tom lassan felelte: - A börtönben az ember valahogy megérzi a dolgokat. A rabok nemigen beszélhetnek egymással; ketten még igen, de tömegben nem, így aztán lassanként mindent megérez az ember. Ha valami baj történik, például valaki megbolondul, s a seprűnyéllel nekitámad az őrnek, ezt már valahogy előre tudja az ember. És ha verekedés vagy zendülés támad, nem kell hogy elmondják. Az ember megérzi. Tudja.
- Csakugyan?
- Maradj még - mondta Tom. - Mindenesetre maradj még holnapig. Készül valami. Az úton beszéltem egy gyerekkel. Olyan sima és ravasz, mint egy prérikutya, túlságosan is ravasz. A prérikutya csak a maga dolgával törődik, ártatlan és kedves, játszik és nem árt senkinek, de azért a tyúkketrec közelében ólálkodik.
Casy erősen figyelte, már kérdezni is akart valamit, de aztán összefogta a száját. Lassan mozgatta lábujját, elengedte térdét, s kinyújtotta lábát, hogy az ujjakat láthassa. - Jó - mondta -, nem megyek még.
Tom azt mondta: - Ha egy csomó derék, csöndes ember semmiről semmit nem akar tudni, akkor mindig készül valami.
- Maradok - mondta Casy.
- Holnap pedig indulunk a kocsival munkát keresni.
- Jó - mondta Casy; mozgatta lábujjait, s elmélyedve nézegette. Tom visszadőlt könyökére, s lehunyta szemét. A sátorból kihallotta Sáronrózsája halk hangját és Connie felelgetését.
A ponyva sötét árnyékot vetett, s két végén kemény és éles volt az ék alakú világosság. Sáronrózsája egy derékaljon hevert, és Connie ott guggolt mellette. - Szeretnék anyának segíteni - mondta Sáronrózsája. - Meg is próbáltam, de amint mozogni kezdtem, hánynom kellett.
Connie tekintete elborult. - Ha tudom, hogy így lesz, nem jövök ide. Esténként tanultam volna odahaza a traktorvezetést, s három dollárból remekül meg lehet élni, s minden este moziba mehet az ember.
Sáronrózsája félénken nézett rá. - De hiszen rádiót tanulsz majd esténként - mondotta. Connie nem sietett a válasszal. - Vagy nem? - kérdezte Sáronrózsája.
- Dehogynem. Mihelyt a magam lábára állok. Mihelyt egy kis pénzem lesz.
Az asszonyka felkönyökölt. - Csak nem mondtál le róla?
- Nem, nem, dehogy. Csak hát, nem tudtam, hogy ilyen helyeken kell majd élnünk.
Az asszonyka tekintete megkeményedett. - Muszáj - mondta csöndesen.
- Hát persze, tudom. Muszáj, hogy a magam lábára álljak. Egy kis pénzt kell szerezni. Talán jobb lett volna, ha otthon maradok és kitanulom a traktorvezetést. Három dollár egy napra, s mellékes is akad. - Sáronrózsája szemén látszott, hogy számolgat magában. Amikor Connie lenézett rá, látta, hogy őt méregeti, az ő képességeit számítgatja. - De hiszen tanulni fogok - mondta. - Hamarosan a magam lábára állok.
Az asszonyka heves hangon szólalt meg: - Muszáj, hogy házunk legyen, mielőtt a kisbaba megszületik. Nem fogjuk sátorban tartani.
- Hát persze - mondta Connie. - Mihelyt a magam lábára állok. - Kiment a sátorból, s nézte anyát, aki a rőzse fölé hajolt. Sáronrózsája hanyatt feküdt, s a sátor tetejére bámult. Aztán öklével betömte száját, és hangtalanul sírt.
Anya a tűz mellett térdelt, s ágakat tördelt, hogy a levesesfazék alatt ki ne aludjék a tűz. A tűz fellángolt, lelohadt, fellángolt és lelohadt újra. A gyerekek - tizenöten - némán álltak és figyelték. Amikor a készülő gulyásleves illata megcsapta orrukat, kissé kitágult az orrcimpájuk. A napfény megcsillant poros hajukon. Anya halkan beszélgetett egy kislánnyal, aki ott állt a sóvár szemű gyerekek között. Idősebb volt a többinél. Fél lábon állt, csupasz talpával dörzsölgette lábikráját. Karját összefonta a hátán. Kitartóan figyelte anyát kis szürke szemével. Ajánlkozott: - Szívesen tördösném az ágakat, ha akarja, asszonyság.
Anya fölnézett munkájából. - Enni szeretnél, ugye?
- Igenis, asszonyság - mondta a kislány.
Anya becsúsztatta az ágakat a fazék alá, s a tűz pattogni kezdett.
- Hát nem reggeliztél?
- Nem, asszonyság. Errefelé nincs munka. Apa most próbál eladni valamit, hogy benzint vehessünk és elmenjünk innét.
Anya fölnézett. - Ezek közül egyik sem reggelizett?
A körben álló gyerekek idegesen mozgolódtak, s félrefordították szemüket a bugyborékoló fazéktól. Egy kisfiú hetvenkedve mondta: - Én igen, meg a testvérem is, meg az a kettő is, láttam. Jól bereggeliztünk. Ma este indulunk dél felé.
Anya elmosolyodott. - Akkor hát ti nem vagytok éhesek. Annyi nincs itt, hogy mindenkinek jusson.
A kisfiúnak lefittyent a szája. - Jól bereggeliztünk - mondotta, azzal sarkon fordult, elszaladt és eltűnt egy sátorban. Anya oly hosszan nézett utána, hogy a legidősebbik leány figyelmeztette:
- A tűz leszakadt, asszonyság. Rakhatok rá, ha tetszik.
Ruthie és Winfield a körön belül álltak, s kellő hidegséggel és méltósággal viselkedtek. Közömbösek voltak, s ugyanakkor látszott rajtuk a birtokban levők öntudata. Ruthie hideg, bosszús pillantást vetett a kislányra. Leguggolt, hogy ő tördösse anya helyett az ágakat.
Anya fölemelte a fazék födőjét, s egy ággal megkavarta a gulyáslevest. - Örülök, hogy nem mindenki éhes. Legalább az a kisfiú nem.
A leány elmosolyodott. - Ó, az! Csak hencegett. Adja a bankot. Tetszik tudni, mit csinál, amikor nem kap vacsorát? Tegnap este kijött, s azt mondta, hogy ők tyúkhúst ettek. No hiszen! Én bekukucskáltam hozzájuk, amikor ettek: olajos lepény volt náluk is, mint mindenki másnál.
- Ó! - És anya a sátor felé nézett, ahol a kisfiú eltűnt. Aztán ismét a leánykára esett a tekintete. - Mióta vagytok Kaliforniában? - kérdezte.
- Körülbelül fél esztendeje. Egy darabig állami táborban laktunk, aztán elmentünk északra, s amikor visszajöttünk, a tábor tele volt. Az aztán szép hely!
- Hol van az? - kérdezte anya. Kivette Ruthie kezéből az ágakat, s a tűzre rakta. Ruthie gyűlölettel nézett az idősebbik leánykára.
- Weedpatch mellett. Szép klozik vannak meg fürdők, s a ruhát teknőben lehet mosni, jó ivóvíz van, egészen közel, és este muzsikálnak, és szombat este tánc is van. Soha életemben nem láttam olyan szépet. Gyermekjátszótér is volt és klozipapír. Egy kis fogót meghúzott az ember, és jött a víz, és nem voltak rendőrök, akik akármikor bedughatják az orrukat az ember sátrába, és a tábor vezetője finom ember volt, eljött látogatóba, és nem hencegett, amikor beszélgetett. Bárcsak ott lakhatnánk megint.
Anya azt mondta: - Sohasem hallottam hírét. Elhiheted, hogy én is szeretnék már teknőben mosni.
A leányka izgatottan folytatta. - Úristen, ott csövekben jött a meleg víz, és meleg tus alá lehetett állni. Életemben nem láttam olyan helyet.
- Azt mondod, most egészen megtelt? - kérdezte anya.
- Meg. Amikor utoljára kérdeztük, egészen tele volt.
- Sokba kerülhet - mondta anya.
- Hát hiszen pénzbe kerül, de ha nincs pénze az embernek, engedik, hogy ledolgozza; heti két óra, takarítás meg szemétkihordás. Ilyesmi. És esténként muzsikálnak, és az emberek beszélgetnek, és a meleg víz készen van a csövekben. Sohase láttam szebbet.
- Bizony, szeretném, ha odamehetnénk - mondta anya.
Ruthie türelmének vége szakadt. Hevesen kitört: - Nagyanyó a teherkocsi tetején halt meg. - A leányka kérdő arccal nézett rá. - Igenis - mondta Ruthie. - És a halottkém elvitte. - Ajkát keményen összefogta, s kis rakásra való ágat tört össze.
Winfield pislogva bámulta ezt a vakmerő támadást. - Igenis, ott a teherkocsin - ismételte. - És a halottkém betette egy nagy kosárba.
Anya rájuk szólt: - Most aztán hallgassatok, különben elmentek innét. - S rárakta az ágakat a tűzre.
Al végigballagott az utcasoron, s megállt, hogy a szelepcsiszolást figyelje. - Úgy látszik, mindjárt készen leszel - mondotta.
- Még kettő van hátra.
- Vannak-e leányok ebben a táborban?
- Nekem feleségem van - mondta a fiatalember. - Nem érek rá lányok után járni.
- Arra én mindig ráérek - mondta Al. - Egyébre se.
- Majd másképp lesz, ha kiéhezel egy kicsit.
Al elnevette magát. - Meglehet. De most még így van.
- Hozzád tartozik az a legény, akivel az imént beszéltem?
- Hozzám bizony! Tom, a bátyám. Jó lesz, ha nem kukoricázol vele. Megölt valakit.
- Csakugyan? Miért?
- Verekedtek. Megkéselte Tomot. Tom leütötte egy lapáttal.
- Leütötte? Aztán mit szólt a törvény?
- Elengedték, mert verekedés közben történt - mondta Al.
- Nem látszik olyan verekedős természetűnek.
- Nem is az. Csakhogy nem tűr el senkitől semmit. - Alnak igen büszke volt a hangja. - Csöndes természetű. Hanem azért vigyázz!
- Beszéltem már vele. Nem látszik komisz embernek.
- Nem is az. Olyan, mint egy falat kenyér, amíg föl nem ingerlik, hanem akkor aztán vigyázz! - A fiatalember már az utolsó szelepet csinálta. - Akarod, hogy segítsek beilleszteni a szelepeket és fölrakni a motorházat?
- Megköszönöm, ha nincs egyéb dolgod.
- Nem ártana aludni egy kicsit - mondta Al. - De bizony isten, nem tudom megállni, hogy ne segítsek, ha kocsit kell javítani. Muszáj, hogy belemásszak.
- Örülnék a segítségnek - mondta a fiatalember. - A nevem Floyd Knowles.
- Én meg Al Joad vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is - mondta Al. - A régi tömítést használod?
- Muszáj - mondta Floyd.
Al elővette zsebkését, s kaparni kezdte a dúcot. - Biz' isten - mondta -, semmit se szeretek úgy, mint egy motornak a belsejét.
- Hát a lányokat?
- No igen, a lányokat is! Hanem még jobban szeretnék egy Rolls-Royce-ot szétszedni és összerakni. Egyszer benéztem egy 16-os Cadillac motorházába; bizony isten, olyan gyönyörű szépet én életemben nem láttam. Sallisaw-ban történt; az a 16-os ott állt egy vendéglő előtt, s fölnyitottam a motorházat. Kijön egy pasas, és azt kérdi: Mi az istennyilát csinálsz itt? Azt mondom: Hát csak nézem. Ugye, hogy szép? Az meg csak áll ott. Azt hiszem, sose nézett be a motorházba. Csak áll, áll. Gazdag pasas, szalmakalap volt a fején. Csíkos inget viselt meg pápaszemet. Nem szólunk semmit. Csak nézegetünk. Aztán egyszerre azt mondta: Szeretnéd-e vezetni?
- Affenét! - szólt közbe Floyd.
- Hát persze! Szeretnéd-e vezetni? Az istenfáját, munkanadrágban voltam, piszkos munkanadrágban. Azt mondom: De bepiszkítom. Csak rajta! - azt mondja. Kerüld meg vele ezt a háztömböt. No hát, betelepszem az ülésbe, s nyolcszor kerülöm meg a háztömböt. Hej, uramisten!
- Szép volt? - kérdezte Floyd.
- Ó, Jézusom! - mondta Al. - Mit nem adnék azért, ha egyszer szétszedhetném!
Floyd karja meglassúdott. Kiemelte fészkéből az utolsó szelepet és megnézte. - Jobb lesz egy tragacsot megszokni - mondta -, mert 16-ost nem vezetsz többet az életben. - Letette a fogót a hágcsóra, s fölvett egy vésőt, hogy a dúcról lekaparja a kérget. Két testes asszony, hajadonfőtt és mezítláb, egy vödör tejszínű vízzel ment el közöttük. Félredőlve jártak a vödör súlya miatt, s egyik sem nézett fel a földről. A nap erősen lefelé haladt már.
Al azt mondta: - Nem nagyon tetszik neked ez az élet.
Floyd erősebben kezdett kaparni a vésővel. - Fél esztendőt töltöttem itt - mondta. - Bejártam az egész államot, igyekeztem elég keményen dolgozni és elég gyorsan mozogni, hogy húst meg krumplit szerezzek magamnak meg az asszonynak meg a gyerekeknek. Futkostam, mint a nyúl, de hiába. Akármit csinálok, nem tudunk jóllakni. Kezdek kifáradni, ez az igazság. Annyira fáradt vagyok, hogy már az alvás sem pihenés nekem. És most már nem tudom, mitévő legyek.
- Hát nem lehet itt állandó munkát kapni? - kérdezte Al.
- Nem, állandó munka nincs. - Vésőjével leszedte a kérget a dúcról, s olajos ronggyal törölgette a homályos fémet.
Rozsdás túrakocsi fordult be a táborba, négy férfi ült benne, kemény, barna képű férfiak. A kocsi lassan haladt a táboron keresztül. Floyd odakiáltott nekik: - Szerencsével jártatok?
A kocsi megállt. A vezető azt mondta: - Rengeteg helyet bejártunk. Egy léleknek sem akad munka ezen a vidéken. Tovább kell mennünk.
- Hová? - kiáltott fel Al.
- Isten tudja. Itt már minden munkát elvégeztünk. - Kapcsolt és lassan tovább haladt a táboron keresztül.
Al utánuk nézett. - Nem lenne jobb, ha az ember egyedül járna? Akkor, ha egy embernek való munka akadna, azt megkaphatná.
Floyd letette a vésőt, és keserűen mosolygott. - Te még nem tudsz semmit - mondta. - Benzin kell ahhoz, hogy a vidéket járja az ember. Egy gallon benzin tizenöt cent. Ez a négy ember nem ülhet négy kocsiba. Összeadnak fejenként tíz centet, együtt veszik a benzint. Neked még tanulnod kell.
- Al!
Al lenézett Winfieldre, aki fontoskodva állt meg mellette. - Al, anya már osztja a gulyáslevest. Azt üzeni, gyere enni.
A nadrágjába törölgette kezét. - Ma még nem ettünk - szólt Floydhoz. - Majd visszajövök segíteni, ha ettem.
- Nem szükséges, csak ha kedved tartja.
- Mindenesetre visszajövök. - Azzal elindult Winfield nyomában Joadék táborhelye felé.
Ott most nagy zsúfoltság volt. Az idegen gyerekek egész közel húzódtak a levesesfazékhoz, oly közel, hogy anya munka közben könyökével súrolta őket. Tom és John bácsi ott álltak mellette.
Anya tehetetlenül mondta: - Nem tudom, mitévő legyek. Muszáj hogy enni adjak a családnak. Mit csináljak ezekkel? - A gyerekek mereven álltak, s csak néztek rá. Kifejezéstelen, kemény volt az arcuk, s szemük gépiesen járt a levesesfazék s az anya kezében levő óntányér között. Tekintetük kísérte a merőkanál útját a fazéktól a tányérig, s akkor is, amikor anya odanyújtotta a párolgó tányért John bácsinak. John bácsi belémerítette kanalát a gulyáslevesbe, s a rászegezett szemek együtt emelkedtek föl a kanállal. Most egy falas krumpli került John bácsi szájába, s a szemek arcára szegeződtek, figyelték a hatást. Jó-e? Ízlik-e neki?
John bácsi mintha csak most vette volna észre őket. Lassan rágcsálta a krumplit. - Vedd el - mondta Tomnak. - Nem vagyok éhes.
Tom halkan odaszólt neki: Vidd be a tányért a sátorba, s egyél ott.
- Nem vagyok éhes - erősködött John. - Látnám őket a sátorban is.
Tom odafordult a gyerekekhez. - Menjetek - mondotta. - Menjetek most innét. - A szemek elszakadtak a levesesfazéktól, s bámészkodva pihentek meg Tom arcán. - Menjetek, no. Hiába álldogáltok itt. Nincs annyi, hogy nektek is adjunk.
Anya szűkösen kikanalazta a gulyáslevest az óntányérokra, s egyiket a másik után tette le a földre. - Nem küldhetem el őket - mondta. - Nem tudom, mitévő legyek. Fogjátok a tányérotokat, és menjetek be. Ami megmarad, itt hagyom nekik. Itt van, vigyél egy tányérral Sáronrózsájának is. - Mosolyogva nézett föl a gyerekekre. - Ide hallgassatok - mondta. - Hozzon mindegyik egy lapos fadarabot, s itt hagyom nektek, ami megmaradt. De nem szabad ám verekedni érte. - A csapat halálos némaságban, gyorsan oszlott szét. A gyerekek elrohantak fadarabokat keresni, vagy beszaladtak a maguk sátrába, s kanalat hoztak. Anya még el sem készült a tányérokkal, már újra ott voltak, némán és farkasmohósággal. Anya a fejét rázta. - Nem tudom, mitévő legyek. Nem rabolhatom meg a családomat. A családnak enni kell adnom. Ruthie, Winfield, Al! - kiáltotta hevesen. - Fogjátok a tányérotokat. Siessetek. Menjetek be a sátorba. - Bocsánatkérő arccal nézett a várakozó gyerekekre. - Nincs elég - mondta alázatosan. - Kiteszem ezt a fazekat, s mindenkinek jut egy kicsi, de sok hasznát bizony nem veszitek. - Dadogva folytatta: - Nem tehetek róla. Nem vonhatom meg tőletek. - Fölemelte a fazekat, és letette a földre. - Várjatok. Nagyon forró még - mondotta, s gyorsan bement a sátorba, hogy ne lássa, ami következik. Családja a földön ült, ki-ki a maga tányérjával; kintről hallani lehetett, amint a gyerekek fadarabokkal, kanalakkal, rozsdás óndarabokkal kotorásztak a fazékban. A gyerekseregtől nem lehetett látni a fazekat. Nem beszéltek, nem harcoltak, nem veszekedtek, csak valami csöndes feszültség, valami lefékezett hevesség volt valamennyiükben. Anya hátat fordított, hogy ne lássa őket. - Ezt többször nem tehetjük meg - mondotta. - Magunkban kell ennünk. - Hallatszott, amint a fazekat kikaparták, aztán a gyereksereg egyszerre szétrebbent, mind elmentek, s a kikapart fazekat otthagyták a földön. Anya az üres tányérokra nézett. - Egyik sem lakott jól közületek.
Apa fölállt és szótlanul kiment a sátorból. A prédikátor magában hanyatt feküdt a földön, kezét tarkóján összekulcsolva. Al talpra állt. - Segítenem kell valakinek a kocsiját javítani.
Anya összeszedte a tányérokat, és kivitte elmosni. - Ruthie, Winfield - kiáltotta. - Hozzatok hamar egy vödör vizet.
Odaadta nekik a vödröt, s a gyerekek elsiettek a folyó felé.
Most egy erős, tenyeres-talpas asszony jött oda anyához. Ruhája csupa por és kenőolaj. Állát büszkén fölszegte. Megállt nem messzire anyától, s harciasan nézett rá. Aztán közelebb lépett hozzá. - Jó napot - mondta hidegen.
- Jó napot - mondta anya, azzal fölemelkedett térdeltéből, s odatolt az asszonynak egy ládát. - Üljön le, asszonyság.
Az asszony még közelebb jött. - Nem ülök le.
Anya kérdő tekintettel nézett rá. - Lehetek valamiben segítségére?
Az asszony csípőre tette kezét. - Azzal lehet segítségemre, ha a maga gyerekeivel törődik, s az enyémeket békén hagyja.
Anyának tágra nyílt a szeme. - Én nem csináltam semmit - szólalt meg.
Az asszony haragos pillantást vetett rá. - Amikor a kisfiam hazajött, éreztem rajta a gulyásleves szagát. Maga adta neki. Elmondta. Csak ne hencegjen és nagyzoljon azzal a gulyáslevessel. Nem ajánlom. Elég bajom van nekem anélkül is. A gyerek bejön s azt mondja: Miért nem eszünk mi is gulyáslevest? - Hangja reszketett a dühtől.
Anya odalépett hozzá. - Üljön le - mondotta. - Üljön le, és beszélgessünk egy kicsit.
- Nem, nem ülök le. Én töröm a fejem, hogyan adjak enni a családomnak, maga meg idejön a gulyáslevesével.
- Üljön le - mondta anya. - Mi sem eszünk több gulyáslevest, amíg munkát nem kapunk. Hát maga mit csinálna, ha gulyáslevest főzne, s egy sereg kisgyerek sóvárogva körülállná? Magunknak sem volt elég, de hát nem lehet megállni, amikor így néznek az emberre.
Az asszony keze lehullott a csípőjéről. Egy pillanatig fürkészően nézett anyára, aztán megfordult, s gyorsan elment, belépett egy sátorba, s a bejárat függönyét összehúzta maga után. Anya utána bámult, aztán újra letérdelt az egymásra rakott óntányérok mellé.
Al sietve jött vissza. - Tom! - kiáltotta. - Anya, odabent van Tom?
- Tom kidugta fejét. - Mit akarsz?
- Gyere velem - mondta izgatottan Al.
Együtt mentek el. - Mi bajod? - kérdezte Tom.
- Mindjárt megtudod, csak várj. - Odavezette Tomot a leszerelt kocsihoz. - Ez itt Floyd Knowles - mondta.
- Tudom, beszéltünk már egymással. Hányadán vagy a munkával?
- Mindjárt rendben leszünk - mondta Floyd.
Tom végigjártatta ujját a nyitott hengeren. - Hát téged miféle bogár csípett meg, Al?
- Floyd éppen most szólt nekem. Mondd el neki, Floyd. Floyd azt mondta: - Lehet, hogy rosszul teszem, de hát... jól van, csak megmondom. Itt járt valaki, s azt mondja, hogy északon van munka.
- Északon?
- Ott. A helyet úgy hívják, hogy Santa Clara Valley, meglehetős messze van északra.
- Úgy? És miféle munka?
- Szilva- meg körteszedés és konzervmunka. Azt mondja, hamarosan elkészülnek vele.
- Milyen messze van? - kérdezte Tom.
- Tudja isten. Talán úgy kétszáz mérföldnyire.
- Átkozottul hosszú út - mondta Tom. - Honnan tudjuk, hogy lesz-e munka, mire odaérünk?
- Hát azt nem tudjuk - mondta Floyd. - De itt úgy sincs munka, s az illető azt mondja, hogy levelet kapott a testvérétől, s már indul is. Azt mondja, ne szóljunk senkinek, mert sokan lesznek. Ma éjszaka kellene indulni. Jó lenne hamarosan odaérni s valami munkát kapni.
Tom fürkészően nézett rá. - Miért kell titokban elmenni?
- Mert ha mindenki odamegy, senki sem kap munkát.
- Átkozottul hosszú út - mondta Tom.
Floyd sértődöttnek látszott. - Én csak tanácsot adtam. Nem muszáj megfogadni. Az öcséd segített nekem, azért szóltam.
- Bizonyos vagy abban, hogy itt nincs munka?
- Értsd meg, három hete kutatok az egész vidéken, sehol sem kaptam munkát, egy árva napszámot sem. Ha te is keresni akarsz és benzint fogyasztani, hát csak eredj. Én nem könyörgök, hogy velünk gyere. Minél többen megyünk, annál kevesebb jut rám.
Tom azt mondta: - Nem akarok én akadékoskodni. Csak ne lenne olyan átkozottul hosszú az út. Mi azt reméltük, hogy itt kapunk munkát, házat bérlünk és abban lakunk.
Floyd türelmesen mondta: - Tudom, hogy csak most jöttetek ide. Sok mindent fogtok még megtanulni. Ha rám hallgattok, egy s mástól megkímélhetlek. Ha nem hallgattok rám, keservesebben tanuljátok meg. Nem fogtok itt letelepedni, mert nincs olyan munka, amire megtelepedjetek. A hasatok nem fogja engedni. Ez így van.
- Szeretnék előbb körülnézni - mondta bizonytalanul Tom.
Egy személykocsi érkezett a táborba, megállt a szomszéd sátor előtt. Overallt és kék inget viselő férfi szállt ki belőle. Floyd odakiáltott neki: - Szerencsével jártál?
- Nincs egy napszámra való munka az egész istenverte vidéken, egészen gyapotszedésig. - Azzal eltűnt a rongyos sátorban.
- Hallod? - kérdezte Floyd.
- Hallom. De hát kétszáz mérföld. Uramisten!
- Hát bizony, egy darabig sehol sem tudtok megtelepedni. Jobb lenne, ha ebbe beletörődnél.
- Okosabb lesz, ha megyünk - mondta Al.
Tom megkérdezte: - Hát itt mikor lesz munka?
Úgy egy hónap múlva, amikor a gyapotszedés megkezdődik. Ha van elég pénzetek, megvárhatjátok.
Tom azt mondta: - Anya nem akar majd továbbmenni. Nagyon elcsigázta az út.
Floyd vállat vont. - Én nem akarlak kényszeríteni. Tegyetek, amit akartok. Én csak megmondtam, amit hallottam. - Fölvette az olajos tömítést a hágcsóról, gondosan ráillesztette a hengerre és leszorította. - Mármost - szólt Alhoz - légy oly szíves, segíts a hengerfejet visszatenni.
Tom nézte őket, amint a nehéz fejet óvatosan leeresztették a csapszegekre, hogy mindenütt egyformán helyezkedjék el. - Erről még beszélnünk kell - mondta.
Floyd odaszólt neki: - Nem akarom, hogy rajtatok kívül akárki is tudjon a dologról. Csak nektek mondtam meg. Nektek sem szóltam volna, ha az öcséd nem segít a munkámban.
Tom azt mondta: - Mindenesetre köszönjük, hogy szóltál. Gondolkoznunk kell a dolgon. Lehet, hogy elmegyünk.
Al azt mondta: - Én elmegyek, biz' isten, akár jön a többi, akár nem. Felkérezkedem egy kocsira.
- És elhagyod a családot? - kérdezte Tom.
- El én. Mire visszajövök, a zsebem tele lesz pénzzel. Miért ne mennék?
- Anyának nem fog tetszeni a dolog - mondta Tom. - Apának sem.
Floyd berakta az anyacsavarokat, s becsavarta újra, amennyire ujjaival tudta. - Én meg a feleségem családostul indultunk el - mondta. - Odahaza eszünkbe se jutott volna, hogy elváljunk egymástól. Eszünkbe se jutott volna. De aztán messze északon éltünk egy darabig, én lejöttem ide, ők továbbköltöztek, s most isten tudja, merre vannak. Azóta is mind keresem őket, és kérdezősködöm utánuk. - Odaillesztette a csavarfogót a hengerfej csapszegeihez, s egyenletesen csavarta be, sorban fordítva egyet-egyet mindegyik szegen.
Tom lekuporodott a kocsi mellé, s hunyorgó szemmel nézett végig a sátrak során. A sátrak közt egy kis fű volt betaposva a földbe. - Nem - mondta -, anyának nem lesz kedvére, ha te elmégy.
- Márpedig én azt hiszem, hogy egy ember sokkal könnyebben kap munkát.
- Lehet, de anyának nem lesz kedvére.
Két kocsi fordult be a táborba, komor képű férfiakkal megrakva. Floyd fölnézett rájuk, de meg sem kérdezte, hogy szerencsével jártak-e. Porlepte arcuk szomorú és elszánt volt. Lemenőben volt a nap, sárgás fénye Hooverville-re s a mögötte húzódó füzesre esett. A gyerekek kezdtek előbújni a sátrakból, s ide-oda kószáltak a táborban. Kijöttek a sátrakból az asszonyok is, kis tüzeket raktak. A férfiak csoportokba verődtek, s a földön ülve beszélgettek. Most egy új Chevrolet kocsi fordult be az országútról a tábor irányába. Egyenesen a tábor közepéig hajtott. Tom megkérdezte: - Kik ezek? Nem idevalók.
Floyd azt mondta: - Nem tudom, meglehet, hogy fogdmegek.
A kocsi ajtaja kinyílt, egy férfi kiszállt, és megállt a kocsi mellett. Társa ülve maradt a helyén. A földön kuporgó férfiak most mind a jövevényekre néztek, s a beszélgetés elakadt. Az asszonyok tűzrakás közben lopva a fényes kocsira pillantottak. A gyerekek nagy körülményességgel, hosszú körutat téve sompolyogtak közelebb.
Floyd letette a fogót. Tom fölállt. Al nadrágjába törölgette kezét. Lassan elindultak mind a hárman a Chevrolet felé. A kocsiból kiszállt ember khakinadrágot és flanellinget viselt. A fején lapos karimájú kalap. Inge zsebében egy halom írás, töltőtollak és sárga ceruzák bástyája mögött; nadrágzsebét fémveretű notesz duzzasztotta ki. Odalépett az egyik földön kuporgó csoporthoz, s a férfiak gyanakodva, némán néztek föl rá. Csak figyelték, meg sem mozdultak: szemük fehérje megvillant szembogaruk alatt, mert fejüket nem emelték föl. Tom, Al és Floyd közömbös arccal mentek közelebb.
A férfi megszólalt: - Akartok-e dolgozni? - Azok még mindig némán, gyanakodva nézték. Az egész táborból közelebb húzódtak a férfiak.
Végre megszólalt az egyik guggoló férfi. - Hát persze hogy akarunk. Hol van az a munka?
- Tulare Countyban. Érik a gyümölcs. Sok szüretelőre van szükség.
Floyd közbeszólt: - Te fogadod a munkásokat?
- Nekem van szerződésem erre a vidékre.
A férfiak most sűrű csoportban álltak. Egy overallos ember levette fekete kalapját, s hosszú, fekete haját hátrafésülte az ujjaival. - Mit fizetsz? - kérdezte.
- Hát azt még pontosan nem tudom megmondani. Azt hiszem, körülbelül harminc centet.
- Miért nem tudod megmondani? Hiszen te kötötted a szerződést!
- Az igaz - mondta a khakinadrágos ember. - Csakhogy a munkabér az áraktól függ. Lehet, hogy egy kicsivel több lesz, lehet, hogy egy kicsivel kevesebb.
Floyd előrelépett. Nyugodt hangon mondta: - Én elmegyek, uram. Te munkaközvetítő vagy, s van engedélyed. Csak mutasd meg az engedélyedet, aztán rendelj minket munkára, mondd meg, hova menjünk, mikor menjünk, mennyit kapunk, ezt írd alá, s akkor megyünk valamennyien.
A munkaközvetítő haragos pillantással fordult meg. - Te akarsz engem megtanítani, hogy hogyan végezzem a magam dolgát?
Floyd azt felelte: - Ha neked dolgozunk, akkor az a mi dolgunk is.
- Akkor se tőled kérdezem, hogy mit tegyek. Megmondtam, hogy emberekre van szükségem.
Floyd dühösen mondta: - Nem mondtad meg, hány emberre van szükséged, s azt sem, hogy mit fizetsz.
- Hogy a fenébe mondtam volna, amikor még nem tudom.
- Ha nem tudod, akkor nincs jogod, hogy embereket fogadj.
- Jogom van, hogy a magam módján végezzem a dolgomat. Ha itt akartok kuksolni, rendben van. Azért jöttem, hogy embereket szerezzek Tulare County számára. Sok emberre lesz szükségem.
Floyd odafordult az összesereglett férfiakhoz. Most mind talpon álltak, s néztek egyik beszélőről a másikra. Floyd azt mondta: - Engem már kétszer csaptak be így. Meglehet, hogy ennek az úrnak itt ezer emberre van szüksége, ötezret csődít oda, s tizenöt cent órabért fog fizetni. Ti meg, szegény nyomorultak, kénytelenek lesztek elfogadni, mert éhesek vagytok. Ha embereket akar felfogadni, hát tessék, de adjon írást, és mondja meg, hogy mit fizet. Mutassa meg az engedélyét. Engedély nélkül nincs joga munkásokat felfogadni.
A munkaközvetítő a Chevrolet felé fordult, s odakiáltott: - Joe! - Társa kinézett, aztán kicsapta a kocsi ajtaját és kiszállt. Bő lovaglónadrágot és fűzős cipőt viselt. Vállán tölténytartó öv volt keresztül vetve, azon nagy pisztolytok lógott. Barna ingére rátűzve a rendőrjelvény, a csillag. Nehézkes léptekkel közeledett. - Mi baj? - A pisztolytok előre-hátra csúszkált a csípőjén.
- Láttad már valaha ezt a frátert, Joe?
A rendőr megkérdezte: - Melyiket?
- Ezt itt. - A munkaközvetítő Floydra mutatott.
- Mit csinált? - kérdezte a rendőr, s rávigyorgott Floydra.
- Szónoklatokat tart. Lázítja az embereket.
- Hmmm. - A rendőr lassan megfordult, hogy lássa Floyd arcélét, s Floyd lassan kivörösödött a nézésétől.
- Látjátok! - kiáltotta Floyd. - Ha ez az ember egyenes úton járna, nem hozna fogdmeget magával!
- Láttad-e már? - erősködött a munkaközvetítő.
- Hmm - azt hiszem, láttam. Múlt héten, amikor betörtek arra az ócskaautó-telepre. Mintha láttam volna ott ólálkodni ezt a frátert. Az ám! Megesküdnék, hogy ő volt. - Hirtelen eltűnt arcáról a vigyorgás. - Ülj be abba a kocsiba - mondta, és kikapcsolta pisztolya tokját.
Tom közbeszólt: - Semmit sem tudtok rábizonyítani.
A rendőr sarkon fordult. - Ha te is be akarsz szállni, csak nyisd ki még egyszer a szádat. Ketten is ólálkodtak ott a telep körül.
- Múlt héten nem is voltam még ebben az államban - mondta Tom.
- Akkor lehet, hogy valahol másutt keresnek. Jó lesz, ha befogod a szádat.
A munkaközvetítő visszafordult az emberekhez. - Ne hallgassatok ezekre az istenverte vörösökre. Izgatók, bajba kevernek benneteket. Én mindenkit megfogadhatok Tulare County számára.
A férfiak nem válaszoltak.
A rendőr visszafordult hozzájuk. - Nem rossz gondolat elmenni innét - mondta. Arcán ismét megjelent a vigyorgás. - Az egészségügyi minisztérium azt kívánja, hogy ürítsük ki ezt a tábort. És ha híre támad, hogy vörösök vannak köztetek, hát még baja is eshetik valakinek. Jó gondolat lenne, ha mind elköltöznétek Tulare-be. Itt úgy sincs semmi munka. Barátságosan figyelmeztetlek. Ha nem mentek, van a városban egy csomó ember, aki esetleg csákánnyal figyelmeztet majd.
A munkaközvetítő azt mondta: - Megmondtam, hogy emberekre van szükségem. Ha nem akartok dolgozni, az a ti dolgotok.
A rendőr elvigyorodott. - Ha nem akarnak dolgozni, nincs is helyük ebben a kerületben. Hamarosan elzsuppoljuk őket.
Floyd mereven ült a rendőr mellett, s hüvelykujjával az övébe kapaszkodott. Tom lopva rápillantott, aztán a földre bámult.
- Ennyi az egész - mondta a munkaközvetítő. - Tulare Countyban emberekre van szükség, s bőven van munka.
Tom lassan fölnézett Floyd kezére, s látta, hogy csuklóján az izmok megfeszülnek a bőre alatt. Tom maga is fölkapta kezét, s hüvelykujja az övébe kapaszkodott.
- Igenis, ennyi az egész. Holnap reggel egy lelket sem akarok itt látni.
A munkaközvetítő beszállt a Chevrolet-ba.
- Te pedig - szólt Floydhoz a rendőr - beülsz ebbe a kocsiba. - Kinyújtotta hatalmas kezét, és megragadta Floyd bal karját. Floyd egyetlen mozdulattal fordult meg, és ütött. Ökle belecsapott a rendőr széles ábrázatába, s ugyanazzal a lendülettel már el is tűnt a sátrak fedezete alatt. A rendőr megtántorodott, s Tom kinyújtott lábával elgáncsolta. A rendőr lezuhant, elhengeredett, s közben pisztolya után nyúlt. A menekülő Floyd hol eltűnt, hol kibukkant a sátrak között. A rendőr a földön fekve elsütötte pisztolyát. Valamelyik sátor előtt egy asszony felsikoltott, s ránézett kezére, ujjának összezúzott bütykeire. Ujjai bőrcafatokban lógtak, s a feltépett hús fehér volt és vértelen. A távoli sátrak közt újra felbukkant Floyd, amint a füzes felé száguldott. A rendőr a földön ülve újra fölemelte pisztolyát, de ekkor hirtelen előlépett Casy tiszteletes a férfiak csoportjából. Belerúgott a rendőr nyakába, s ismét visszaállt helyére, amikor a nagy darab ember ájultan roskadt össze.
A Chevrolet motorja bőgni kezdett, s a kocsi elindult, nagy porfelhőt verve föl. Felkapaszkodott az országútra, és nagy sebességgel robogott el. A sátor előtt az asszony még egyre nézte összezúzott kezét. A sebből apró vércseppek kezdtek szivárogni. Torkából hisztériás kacagás tört fel, amely minden lélegzetvétellel hangosabbá, élénkebbé vált.
A rendőr oldalán feküdt, nyitott szája a poros földet érte.
Tom fölvette a rendőr önműködő pisztolyát, kirántotta belőle a tölténytárat, és a bokrok közé dobta; kivette a tölténykamrából is a patront. - Ilyen embernek nincs joga fegyvert viselni - mondta, s azzal ledobta a földre az önműködő pisztolyt.
Az összezúzott kezű asszony köré egész tömeg csődült; hisztériás kacagása most már valóságos sikoltozás volt.
Casy odalépett Tom mellé. - Eredj innét - mondotta. - Menj a füzesbe, s várj ott. A rendőr nem látta, hogy én rúgtam meg, de azt igen, hogy te vetettél gáncsot neki.
- Nem akarok elmenni - mondta Tom.
Casy odadugta hozzá a fejét. Fülébe súgta: - Ujjlenyomatot vesznek rólad. Feltételes szabadságon vagy. Visszaküldenek.
Tom csöndesen szívta be a levegőt. - Uramisten, erről megfeledkeztem.
- Menj gyorsan - mondta Casy. - Mielőtt magához tér.
- Szeretném elvinni a pisztolyát - mondta Tom.
- Nem, hagyd csak itt. Majd ha visszajöhetsz, négy éleset füttyentek.
Tom közömbösen kezdett lépkedni, de mihelyt a csoporttól elszakadt, meggyorsította lépteit, s eltűnt a folyót szegélyező füzek között.
Al odalépett a földön fekvő rendőrhöz. - Uramfia - mondta elismerő hangon -, ezzel aztán jól elbántál!
A férfiak csoportja tovább bámult az eszméletlen rendőrre. Most messziről egy üvöltő sziréna skálázása hallatszott, föl s lefelé, aztán fölüvöltött újra, most már közelebbről. A férfiakat egyszerre idegesség fogta el. Egy darabig egyik lábukról a másikra álltak, aztán ki-ki bement a maga sátrába. Csak Al meg a prédikátor maradtak ott.
Casy odafordult Alhoz. - Eredj innét - mondta. - Eredj, menj a sátratokba. Nem tudsz semmiről semmit.
- Úgy? Hát veled mi lesz?
Casy rámosolygott. - Valakinek vállalni kell a felelősséget. Nekem nincs gyermekem. Legföljebb börtönbe zárnak, s nincs más dolgom, ülök a börtönben.
Al azt mondta: - Semmi okod rá, hogy...
- Most már eredj - mondta élesen Casy. - Ne keverd belé magad a dologba.
Al berzenkedett: - Nekem te nem parancsolsz.
Casy szelíden felelte: - Ha belékeveredel ebbe, egész családod mindenestül bajba kerül. Veled nem törődöm. De bajba kerül anyád is, apád is. Meglehet, hogy Tomot visszaküldik McAlesterbe.
Al elgondolkozott egy pillanatig. - Hát jó - mondta. - Hanem azért mégis azt hiszem, hogy eszeveszett bolond vagy.
- Hát persze - mondta Casy. - Miért is ne lennék az?
Újra meg újra üvöltött a sziréna, s egyre közelebbről. Casy letérdelt a rendőr mellé, és megfordította. A rendőr nyögött, szeme rebegve kinyílt, s látni próbált. Casy letörölte ajkáról a port. A családok most mind sátrukban voltak, az ajtófüggönyöket behúzták, s a lenyugvó nap vörösre festette a levegőt, bronzszínűre a szürke sátrakat.
Gumikerekek csikordultak meg az országúton, s egy nyitott kocsi fordult be gyorsan a táborba. Négy puskás ember szállt ki belőle. Casy felállt és odament hozzájuk.
- Mi a fene történik itt?
Casy azt mondta: - Leütöttem a kollégátokat.
Egyik ember odament a rendőrhöz. Az magához tért már, s gyönge kísérletet tett, hogy felüljön.
- Mi történt itt?
- Hát - mondta Casy -, szemtelenkedett, én megütöttem, ő lövöldözni kezdett, s eltalált egy asszonyt ott a sátorsoron. Akkor aztán újra megütöttem.
- De mit csináltál először?
- Visszafeleltem neki - mondta Casy.
- Ülj be abba a kocsiba.
- Természetesen - mondta Casy, azzal felmászott a hátsó ülésre és leült. Két ember talpra segítette a sebesült rendőrt. Az óvatosan tapogatta a nyakát. Casy azt mondta: - Ott a sátorsoron van egy asszony, az még el talál vérezni ennek az ügyetlen lövésétől.
- Arra majd aztán lesz gondunk. Joe, ez az az ember, aki leütött?
A kábult rendőr szédelegve nézett Casyre. - Nem hasonlít hozzá.
- Márpedig én voltam - mondta Casy. - Nem azt támadtad meg, akit kellett volna.
Joe lassan rázogatta a fejét. - Nem hiszem én, hogy te vagy az. Jaj istenem, felfordul a gyomrom!
Casy azt mondta: - Engem baj nélkül elvihettek. Jobb lenne megnézni annak az asszonynak a sebét.
- Hol van?
- Abban a sátorban, ott.
A rendőrök vezetője odament a sátorhoz, puskáját kezében tartva. Beszólt a sátor falán keresztül, aztán belépett. Pillanat múlva kijött, és visszatért a többiekhez. Némi büszkeséggel mondta: - Úristen, micsoda sebet üt egy ilyen pisztoly! De már bekötözték úgy-ahogy. Majd kiküldünk egy orvost.
Casy mellé jobbról is, balról is beült egy rendőr. A vezető tülkölt. A táborban nem mozdult senki. Az ajtófüggönyöket szorosan összehúzták, mindenki megbújt a sátrában. A motor megindult, a kocsi megfordult és kirobogott a táborból. Casy büszkén ült őrei közt, fejét fölszegte, nyakán kifeszültek az inak. Ajkán halvány mosoly derengett, arcán valami sajátságos, diadalmas kifejezés ült.
A rendőrök távozása után az emberek kijöttek sátrukból. A nap lement már, szelíd, kék esti fény öntötte el a tábort. Kelet felé a hegyek még mindig sárgák voltak a nap fényétől. Az asszonyok visszatértek a kialudt tüzekhez. A férfiak összeverődtek, lekuksoltak és halkan beszélgettek. Al kimászott Joadék kátrányos ponyvája alól, s a füzes felé ment, hogy Tomnak füttyentsen. Anya kijött, s ágakból megrakta a maga kis tüzét.
- Apa - mondotta -, nem lesz nagy vacsoránk. Későn ettünk ma.
Apa és John bácsi közel húzódtak táborhelyükhöz, s elnézték, amint anya a krumplit hámozta s belészeletelte a zsíros serpenyőbe. Apa azt mondta: - Mi az ördögnek tette ezt a prédikátor?
Ruthie és Winfield közelebb lopóztak, s lekuporodva hallgatták a beszélgetést.
John bácsi mélyen belékapart a földbe egy hosszú, rozsdás szöggel. - Tudta, hogy mi a bűn. Én kérdezgettem a bűnről, s felelt nekem; de nem tudom, igaza van-e. Azt mondja, hogy akkor bűnös az ember, ha bűnösnek hiszi magát. - John bácsinak fáradt és szomorú volt a szeme. Titkolózó ember voltam egész életemben - mondta. - Elkövettem egy s mást, amiről nem beszéltem soha.
Anya elfordult a tűztől. - Ne is beszélj, John - mondta. - Valld meg Istennek. Ne terhelj másokat a bűneiddel. Nem tisztességes dolog az.
- Rágja a lelkemet - mondta John.
- Azért mégse mondd el. Menj le a folyóhoz, hajolj föléje, és súgd meg neki.
Apa lassan bólogatott anya szavaira. - Igaza van - mondta. - Megkönnyebbül az ember, ha elmondja, de csak terjeszti vele a bűnt.
John bácsi fölnézett a naptól bearanyozott hegyekre, s a hegyek visszatükröződtek a szemében. - Bárcsak el tudnám fojtani - mondta. - De nem tudom. Rágódik a lelkem.
Háta mögött Sáronrózsája lépett ki kábultan a sátorból. - Hol van Connie? - kérdezte ingerülten. - Rég nem láttam Connie-t. Hova ment?
- Én nem láttam - mondta anya. - Ha meglátom, megmondom neki, hogy hívatod.
- Nem jól érzem magam - mondta Sáronrózsája. - Nem lett volna szabad, hogy Connie itthagyjon.
Anya felpillantott az asszonyka megduzzadt arcára. - Sírtál - mondta.
Sáronrózsája szeméből újra kibuggyant a könny.
Anya határozott hangon folytatta: - Szedd össze magad. Sokan vagyunk itt. Szedd össze magad. Most gyere krumplit hámozni. Te csak magadat sajnálod.
Az asszonyka már-már visszaindult a sátorba. El akarta kerülni anya szigorú tekintetét, de hiába, ez a tekintet parancsolt neki, s lassan visszajött a tűzhöz. - Nem lett volna szabad, hogy elmenjen - mondta, de nem sírt tovább.
- Jó lesz, ha dolgozol - mondta anya. - Csak üldögélsz a sátorban, s folyvást sajnálod magad. Fogd ezt a kést, és hámozd meg a krumplit.
Az asszonyka letérdelt és engedelmeskedett. Heves hangon mondta: - Várjatok csak, majd megmondom én neki a magamét, csak visszajöjjön.
Anya csöndesen elmosolyodott. - Aztán majd megver. Te vagy a hibás, mert folyton nyafogsz és kényeskedel. Én megköszönöm neki, ha egy kis észt ver beléd. - Az asszonyka szeme lángolt a bosszúságtól, de hallgatott.
John bácsi széles hüvelykujjával mélyen benyomta a földbe a rozsdás szeget. - Muszáj hogy elmondjam - mondta.
Apa rákiáltott: - No hát, nyögd már ki, a fenébe! Kit öltél meg?
John bácsi bedugta hüvelykujját kék nadrágjának órazsebébe, s kikotort egy összegyűrt, piszkos bankót. Kiteregette és megmutatta. - Öt dollár - mondta.
- Loptad? - kérdezte apa.
- Nem. Volt. Nem adtam be a közösbe.
- Hát hiszen a tiéd volt.
- Enyém, enyém, de nem lett volna jogom, hogy magamnak tartsam.
- Ebben nem látok valami nagy bűnt - mondta anya. - A tiéd.
John bácsi lassan eregette a szót: - Nemcsak az a baj, hogy nem adtam oda a közösbe. Azért tartottam magamnál, hogy leigyam magam. Tudtam, hogy jön olyan idő, amikor muszáj lerészegednem, amikor annyira fáj itt belül, hogy innom kell. Gondolom, még nincs itt az idő, s aztán ez a prédikátor egyszer csak följelentette magát, hogy Tomot megmentse.
Apa bólogatott, aztán fölkapta fejét, hogy jobban hallja. Ruthie közelebb kúszott könyökén mászva, mint a kutyakölyök, s Winfield utána. Sáronrózsája kése hegyével kikanyarított egy szemet a krumpliból. Az alkonyi világosság gyöngült és kékebbre vált.
Anya éles, józan hangon szólalt meg: - Nem értem, minek kell neked lerészegedned azért, mert ő megmentette Tomot.
John szomorúan felelte: - Nem tudom megmondani. Gyalázatosan érzem magam. Olyan könnyen csinálta. Csak odalépett, s azt mondta: Én tettem. Aztán elvitték. Nekem pedig muszáj innom.
Apa még egyre bólogatott. - Nem értem, miért kellett ezt elmondani - szólalt meg. - Én a te helyedben csak elmennék és leinnám magam, ha már muszáj.
- Eljött az idő, amikor tehettem volna valamit, hogy a nagy bűn terhét levegyem a lelkemről - mondta szomorúan John bácsi. - És én félreálltam. Nem fogtam üstökön az alkalmat, elszalasztottam. No itt van! - mondotta. - Nálad van a pénz. Adj ide két dollárt.
Apa vonakodva nyúlt zsebébe, s előhúzta a bőrzacskót. - Nem kell hét dollár ahhoz, hogy leidd magad. Nem muszáj habosbort inni.
John bácsi eléje tartotta a bankót. - Fogd ezt, és adj nekem két dollárt. Kettőért is leihatom magam. Nem akarom a pazarlás bűnét is elkövetni. Amennyim van, azt eliszom. Mindig is úgy tettem.
Apa elvette a piszkos bankót, s két ezüstdollárost adott John bácsinak. - Itt van - mondotta. - Az ember tegye meg, amit muszáj. Senkinek sincs annyi tudománya, hogy belebeszéljen a dolgába.
John bácsi elvette a pénzt. - Nem haragszol meg rám? Tudod, hogy muszáj?
- Hát, istenem, tudom - mondta apa. - S te tudod legjobban, mit muszáj megtenni.
- Nem tudnám másképpen átélni ezt az éjszakát - mondta John bácsi. Azzal anyához fordult. - Nem fogod fölemlegetni?
Anya nem nézett fel. - Nem - mondta csöndesen. - Nem fogom. Eredj csak.
John bácsi fölállt, s kétségbeesetten ment az esti homályban. Fölmászott a beton országútra, át a túlsó oldalra, a szatócsboltba. Az üveges ajtó előtt levette kalapját, levágta a porba, s önmaga megvetésének jeléül beletiport a lábával. Az összetört, piszkos, fekete kalapot ott hagyta a földön. Azzal belépett a boltba, s egyenesen a polcnak tartott, ahol drótháló mögött sorakoztak a whiskys palackok.
Apa, anya meg a gyerekek figyelték John bácsi távozását. Sáronrózsája bosszúsan szegezte szemét a krumplira.
- Szegény John - mondta anya. - Gondolkoztam, vajon használt volna-e, ha... de nem, azt hiszem, nem. Sose láttam még olyan embert, akit így hajtott az ösztöne.
Ruthie oldalára fordult a porban. Fejét odadugta Winfield fejéhez, s a fiú fülét a szája felé húzta. Odasúgta neki: - Most leiszom magam. - Winfield felhorkant, s erősen összefogta a száját. A két gyerek elmászott, lélegzetét visszafojtva; arcuk kivörösödött a kikívánkozó nevetéstől. Mászva megkerülték a sátrat, aztán felugrottak, s visító nevetéssel szaladtak el. Futottak egészen a füzesig, s amikor ott elbújtak, akkor tört ki belőlük istenigazában a kacagás. Ruthie kacsintani kezdett, s eleresztette tagjait: botorkálva, dülöngélve lépkedett, nyelvét kilógatta. - Részeg vagyok - mondta.
- Ide nézz! - kiáltotta Winfield. - Rám nézz, én vagyok John bácsi. - Ütögette karjait, pukkadozva nevetett, s pörgött maga körül, amíg el nem szédült.
- Nem - mondta Ruthie. - Erre, erre! Én vagyok John bácsi. Iszonyúan részeg vagyok.
Al és Tom némán közeledtek a füzesen át, s rábukkantak a veszettül tántorgó gyerekekre. Most már egészen sűrű volt a homály. Tom megállt és rájuk bámult. - Nem Ruthie és Winfield van itt? Mi a fene ütött beléjük? - Közelebb léptek a gyerekekhez. - Megbolondultatok? - kérdezte Tom.
A gyerekek zavartan álltak meg. - Csak... csak játszottunk - mondta Ruthie.
- Bolond játék - mondta Al.
- Nem bolondabb, mint sok más - mondta hetykén Ruthie.
Al továbbment. Azt mondta Tomnak: - Ruthie azon igyekszik, hogy kiporolják a ruháját. Már régóta itt lenne az ideje.
Ruthie elfintorította arcát a bátyja háta mögött, mutatóujjaival széthúzta száját, nyelvet nyújtott rá, minden sértő mozdulatot megtett, amit csak ismert, de Al nem fordult hátra, és nem nézett rá. Ruthie most Winfieldre pillantott, hogy újrakezdjék a játékot, de a játék már el volt rontva. Tudták ezt mind a ketten.
- Gyerünk le a vízhez, és dugjuk belé a fejünket - tanácsolta Winfield. Lefelé indultak a füzesen át, s haragudtak Alra.
Al és Tom csöndesen mentek tovább a homályban. Tom azt mondta: - Nem kellett volna, hogy Casy ilyesmit tegyen. De hát előre tudhattam volna. Arról beszélt, hogy semmit sem tudott tenni értünk. Furcsa ember az, Al. Egyre csak gondolkozik.
- Azért van, mert prédikátor volt - mondta Al. - Tele van azoknak a feje mindenfélével.
- Mit gondolsz, hová mehetett Connie?
- Ellépett valamerre.
- No jó messzire elmehetett.
Már a sátrak közt jártak, szorosan a vászonfalak mellett. Floyd sátrából halkan szólították őket. Odaléptek a bejárathoz és leguggoltak. Floyd kissé megemelintette a vászonfüggönyt. - Elmentek?
Tom azt mondta: - Nem tudom. Gondolod, hogy jobb lesz, ha elmegyünk?
Floyd keserűen kacagott. - Hallottad, mit mondott az a rendőr. Kiperzselnek, ha nem megyünk. Bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy az a fráter zsebre teszi a verést, és nem üt vissza. A kuglizóból még ma éjszaka itt lesznek a legények, hogy kiperzseljenek bennünket.
- Akkor bizony jobb lesz, ha elmegyünk - mondta Tom. - Te merre mégy?
- Hát északnak, ahogy mondtam.
Al megszólalt: - Ide hallgass. Valaki azt mondta nekem, hogy a közelben van egy állami tábor. Hol van az?
- Ó, azt hiszem, az tele van.
- No de merre van?
- Indulj délnek a 99-es országúton, menj vagy tizenkét-tizennégy mérföldnyire, aztán fordulj keletnek Weedpatch felé. Oda egészen közel van. De azt hiszem, tele lesz.
- Azt hallom, nagyon szép - mondta Al.
- Szép bizony. Ott ember az ember, nem kutya. Fogdmeg sincs. De tele van.
Tom azt mondta: - Csak azt nem értem, miért volt olyan komisz az a fogdmeg. Mintha az lett volna a célja, hogy bajt csináljon, mintha heccelni akarta volna az embert.
Floyd azt mondta: - Nem tudom, hogy van ez itt, de fenn északon ismertem egy rendőrt, s az derék ember volt. Elmondta nekem, hogy ott a rendőrnek kötelessége minél több embert elfogni. A seriff hetvenöt centet kap egy napra minden rab után, s huszonötbe kerül neki a kosztjuk. Ha nincs rab, nincs haszon. Az a rendőr azt mondta, hogy egy hétig nem fogott el senkit, s a seriff rászólt, hogyha nem hoz be rabot, adja vissza rendőrgombját. Ezen az itteni fráteren látszott, hogy így vagy úgy, de mindenképpen fogást akar csinálni.
- Mennünk kell - mondta Tom. - Viszontlátásra, Floyd.
- Viszontlátásra. Talán találkozunk még. Remélem.
- Isten áldjon - mondta Al. S továbbmentek a sötét, szürke táboron át Joadék sátra felé.
A serpenyőben sercegve, zsírt preckelve sült a krumpli. Anya egy kanállal kavargatta a vastag szeleteket. Apa térdét felhúzva, a közelében üldögélt. Sáronrózsája a ponyva alatt kucorgott.
- Itt van Tom - kiáltott anya. - Hála istennek.
- Mennünk kell innét - mondta Tom.
- Mi baj már megint?
- Floyd azt mondja, hogy ma éjszaka fölperzselik a tábort.
- Mi az istennyiláért? - kérdezte apa. - Nem csináltunk mi semmit.
- Semmit, csak megvertünk egy fogdmeget - mondta Tom.
- Azt nem mi tettük.
- Látszott a szavából, hogy el akarnak kergetni bennünket.
Sáronrózsája megkérdezte: - Láttátok-e Connie-t?
- Láttuk - mondta Al. - Elment, fölfelé a folyó mentén. Délnek tart.
- Micsoda? Elment?
- Nem tudom.
Anya az asszonykához fordult. - Sáronrózsája, te valahogy furcsán beszéltél, és furcsán viselkedtél. Mit mondott neked Connie?
Sáronrózsája dacosan felelte: - Azt mondta, jobb lett volna, ha otthon marad és megtanulja a traktorvezetést.
Mély csönd támadt. Sáronrózsája a tűzbe nézett, s szeme megcsillant a tűz fényében. A krumpli erősen sercegett a serpenyőben. Az asszonyka szipogott, s keze hátával törölgette az orrát.
Apa megszólalt: - Semmirekellő volt az a Connie. Régóta láttam én azt. Nem volt szíve, nem fért a bőrébe.
Sáronrózsája felállt s bement a sátorba. Lefeküdt a derékaljra, hasára fordult, s fejét eltakarta összefont karjával.
- Azt hiszem, kár lenne utána menni - mondta Al.
- Kár bizony - felelte apa. - Ilyen semmirekellőre nincs szükségünk.
Anya benézett a sátorba, ahol Sáronrózsája a derékaljon hevert. Azt mondta: - Csitt, ne mondjatok ilyet.
- Márpedig semmirekellő - erősködött apa. - Egyre csak azt emlegette, hogy mi mindent csinál majd valamikor. Sohasem csinált semmit. Nem akartam szólni, amíg itt volt. De most, hogy megszökött...
- Csitt! - mondta halkan anya.
- Mi az istennyilának hallgassak? Megszökött vagy nem szökött meg?
Anya megforgatta a krumplit kanalával, s a zsír bugyborékolt és preckelt. Két ágat rakott a tűzre, a lángok fellobbantak és megvilágították a sátrat. Anya azt mondta: - Sáronrózsájának gyereke lesz, s az a gyerek félig Connie-é. Nem jó a gyereknek, ha olyanok közt nő fel, akik semmirekellőnek mondják az apját.
- Az is jobb, mint hazudni - mondta apa.
- Nem, nem jobb - vágott a szavába anya. - Tegyünk úgy, mintha meghalt volna. Ha meghalt volna Connie, nem beszélnél róla rosszat.
Tom közbeszólt: - Mit beszéltek? Még azt sem tudjuk, hogy komolyan elment-e. Most nem érünk rá beszélgetni. Együnk, aztán induljunk.
- Induljunk? Hiszen alighogy ideértünk. - Anya rábámult a tűztől megvilágított homályban.
Tom óvatosan magyarázgatta: - Ma éjszaka fölperzselik a tábort, anya. Tudod, hogy én meg nem állom szó nélkül, ha látom, hogy a holminkat elégetik, apa sem állja meg, John bácsi sem. Verekedésre kerülne a sor, márpedig nem lenne jó, ha engem elcsípnének. Ma szinte úgy jártam, ha a prédikátor oda nem áll helyettem.
Anya forgatta a sülő krumplit a forró zsírban. Közben elhatározta magát. - Akkor gyerünk! - kiáltotta. - Csak együk meg ezt. Sietni kell. - Azzal eléjük rakta az óntányérokat.
- De mi lesz Johnnal? - szólalt meg apa.
- Hol van John bácsi? - kérdezte Tom.
Apa meg anya hallgattak egy darabig, aztán apa válaszolt. - Elment, hogy leigya magát.
- Uram Jézus! - kiáltott fel Tom. - De jól kiválasztotta az időt! Hova ment?
Tom felállt. - Ide hallgassatok - mondta. - Egyetek és rakjátok meg a kocsit. Én majd megkeresem John bácsit. Bizonyosan a szatócshoz ment, az út másik oldalára.
Tom elsietett. A kis vacsorafőző tüzek lobogtak a sátrak és bódék előtt, fényük ráesett a rongyos férfiak és asszonyok, kuksoló gyermekek arcára. Egy-két sátorban petróleumlámpa fénye szűrődött át a vásznon, s óriási árnyakat vetített a sátrak falára.
Tom fölment a poros úton, át a beton országúton, a kis szatócsbolt felé. Megállt az üveges ajtó előtt és benézett. A boltos - kusza bajszú, vízszemű, kis szürke ember - a pultra dőlve, újságot olvasott. Vékony karja csupasz volt; hosszú, fehér kötényt viselt.
Körülötte s a háta mögött egész halmok, piramisok, falak mindenféle konzervből. Felnézett, amikor Tom belépett, s szemét összehunyorította, mintha puskával célozna meg valakit.
- Jó estét - mondta. - Valamiből kifogytatok talán?
- Kifogytunk a nagybátyánkból - mondta Tom -, vagy megszökött, vagy nem tudom, mi az istencsudája történt vele.
A szürke ember kíváncsian és aggódva nézett rá. Kissé megdörzsölte viszkető orra hegyét. - Úgy látszik, nálatok minduntalan elvész valaki - mondta. - Egy nap legalább tízszer bejön ide valaki, s azt mondja: Ha látsz egy ilyen meg ilyen embert, akinek ez meg ez a neve, mondd meg neki, hogy északnak megyünk tovább. Mindegyre ilyesmik történnek.
Tom elnevette magát. - No hát, ha látsz egy fiatal taknyost, akinek Connie a neve, s egy prérikutyához hasonlít, mondd meg neki, hogy menjen a fenébe. Mi délnek mentünk. De nem őt keresem én. Nem járt-e itt whiskyt inni egy olyan hatvan körül járó, fekete nadrágos, szürkés hajú ember?
A szürke szatócs szeme fölcsillant. - De járt bizony. Soha még olyat nem láttam. Megállt a boltom előtt, ledobta a kalapját, és rátaposott. Itt is van a kalapja. - Azzal előszedte a pult alól a poros, összetört kalapot.
Tom elvette tőle. - Ez csakugyan ő volt.
- No, hát megvett két üveg whiskyt, s nem szólt semmit. Kihúzta a dugót, és fölemelte az üveget. Nekem nincs kocsmaengedélyem. Azt mondtam neki: Ide hallgass, barátom, itt nem ihatol. Eredj ki. No hát, éppen csak kilépett az ajtón, s fogadok, hogy mire négyszer fölemelte az üveget, már üres is volt. Eldobta s nekitámaszkodott az ajtónak. Bambán nézett rám. Azt mondja: Köszönöm, azzal továbbment. Így még nem láttam inni életemben.
- Továbbment? Merre? Muszáj hogy megtaláljam.
- Hát véletlenül meg is tudom mondani. Ilyen ivást még sohasem láttam, hát kinéztem utána. Északnak ment; aztán arra jött egy kocsi és rávilágított, s akkor lemászott a sáncba. A lába már megbicsaklott. Akkor kinyitotta a másik üveget is. A járásáról ítélve nem lehet messze.
- Köszönöm - mondta Tom. - Muszáj hogy megtaláljam.
- Akarod elvinni a kalapját?
- Elviszem. Szüksége lesz rá. Hát köszönöm szépen.
- Mi lehet a baja? - kérdezte a szürke ember. - Nem gyönyörűségből ivott.
- Ó, olyan furcsa természetű ember az. No, jó estét kívánok. S ha azt a taknyos Connie-t látod, mondd neki, hogy délnek mentünk.
- Annyi ilyen üzenetet bíznak rám, hogy nem emlékezhetem valamennyire.
- Valahogy meg ne erőltesd magad - mondta Tom. Azzal kilépett az üveges ajtón, s magával vitte John bácsi poros, fekete kalapját. Átment a betonúton, s a másik oldalon haladt tovább. Alatta a mélyedésben lapult meg Hooverville: az apró tüzek pislogtak, s a lámpák átvilágítottak a sátrak oldalán. Valahol a táborban gitározás hallatszott, lassú, összefüggéstelen akkordok, mintha gyakorolt volna valaki. Tom megállt és hallgatózott, aztán lassan továbbment az út szélén, s néhány lépés után mindig megállt, hogy hallgatózzék. Negyed mérföldnyire járhatott, amikor meghallotta, amit akart. Lenn a sáncban egy kásás hang énekelt durván, dallamtalanul. Tom arra fordította fejét, hogy jobban hallja.
A tompa hang így énekelt: Jézusnak adtam szívemet, Jézus hazavitt magához. Jézusnak adtam lelkemet, Jézus az én otthonom. Az ének mormogássá változott, aztán elhallgatott. Tom gyorsan lement a töltésről a hang irányába. Kis idő múlva megállt, s újra hallgatózott. Most közelről hallatszott a hang, ugyanaz a lassú, dallamtalan ének: Ó, akkor éjjel, amikor Maggie meghalt, odahívott magához, s ideadta nekem az ócska vörös flanellnadrágját. Ki volt térdesedve...
Tom óvatosan ment előbbre. Meglátta a földön ülő fekete alakot, odalopózkodott hozzá és leült. John bácsi fölemelte az üveget, s az ital kibuggyant az üveg nyakán.
Tom csöndesen megszólalt: - Hé, várj csak! Hát nekem mi marad?
John bácsi felé fordult. - Ki az?
- Már elfelejtettél? Te négyszer ittál, amíg én egyszer.
- Ne bolondozz velem. Én egyedül vagyok. Te nem voltál itt.
- De most mindenképpen itt vagyok. Nem adnál egy kortyot?
John bácsi ismét fölemelte az üveget, s a whisky folydogált belőle. Aztán megrázta. Üres volt. - Nincs több - mondta. - Úgy szeretnék meghalni. Rettentően szeretnék meghalni. Egy kicsit meghalni. Muszáj. Mintha aludnám. Egy kicsit meghalni. Olyan fáradt vagyok, olyan fáradt. Talán nem is ébrednék fel többet. - Hangja megcsuklott. - Koronát viselek majd, aranykoronát.
Tom azt mondta: - Ide hallgass, John bácsi. Tovább kell mennünk. Velünk jössz, s majd a rakomány tetején alhatol.
John bácsi a fejét rázta. - Nem. Menj innét. Én nem megyek. Itt maradok, hiába is mennék vissza. Nem használok senkinek, csak hurcolom a bűneimet, mint holmi piszkos alsót, tisztességes emberek között. Nem. Nem megyek.
- Gyere, no. Nem mehetünk nélküled.
- Csak menj. Én nem vagyok jó semmire. Nem én. Csak hurcolom a bűneimet, s beszennyezek mindenkit.
- Neked sincs több bűnöd, mint akárki másnak.
John közelebb dugta hozzá a fejét, s fél szemével ráhunyorított. Tom homályosan látta az arcát a csillagok világánál. - Senki sem ismeri a bűneimet, senki, csak Jézus. Ő ismeri.
Tom térdre ereszkedett. Rátette kezét John bácsi homlokára: - forró volt és száraz. John esetlen mozdulattal tolta el a kezét.
- Gyere - kérlelte Tom. - Ugyan, gyere, John bácsi.
- Nem megyek. Fáradt vagyok. Itt akarok pihenni. Itt.
Tom egész közel húzódott hozzá. Öklét odaillesztette John bácsi álla hegyéhez. Két próbalendületet csinált, aztán vállát is meglendítve, tökéletes pontossággal állon ütötte John bácsit. John állkapcsa csattanva csuklott össze; hanyatt esett, s megpróbált újra fölülni. De Tom már rajta térdelt, s amikor John bácsi könyökét fölemelte, megütötte ismét. John bácsi mozdulatlanul hevert a földön.
Tom felállt, lehajolt, fölemelte a tehetetlenül elnyúlt testet, s a vállára kapta. Megtántorodott az elereszkedett ember súlya alatt. John lelógó keze a hátát ütögette, miközben lassan, lihegve mászott föl a sáncból az országútra. Egy kocsi jött arra, s megvilágította a vállán lógó testtel együtt. A kocsi lassított egy pillanatra, aztán továbbzúgott.
Tom lihegve ért vissza Hooverville-be, s az útról letérve, odament Joadék kocsijához. John kezdett magához térni, s gyönge mozdulatokkal küszködött. Tom gyöngéden lefektette a földre.
Amíg odaért, fölszedték a tábort. Al föladogatta a kocsira a csomagokat. A sátorponyva ott hevert, s már csak föl kellett kötözni a rakományra. Al azt mondta: - Ez elég hamar leitta magát.
Tom mentegetőző hangon felelte: - Egy kicsit meg kellett ütnöm, hogy ide hozhassam. Szegény ember.
- Nem bántottad nagyon? - kérdezte anya.
- Nem hinném. Kezd már magához térni.
John bácsi csöndesen hányni kezdett a földön. Halk nyögések közben jött vissza belőle az ital.
Anya azt mondta: - Hagytam neked egy tányér krumplit, Tom.
Tom elnevette magát. - Most éppen nincs gusztusom enni.
Apa lekiáltott: - Jól van, Al. Hajítsd föl a ponyvát.
A kocsi meg volt rakva, és útra készen állt. John bácsi elaludt. Tom meg Al fölhúzták-tolták a rakomány tetejére, miközben Winfield a hányás hangját utánozta a kocsi mögött, Ruthie pedig kezével tömte be a száját, hogy ki ne pukkadjon.
- Készen vagyunk - mondta apa.
- Hol van Sáronrózsája? - kérdezte Tom.
- Ott, ni - mondta anya. - Gyere, Sáronrózsája, indulunk.
Az asszonyka csöndesen ült, állát mellére ejtette. Tom odalépett hozzá. - Gyere - mondta.
- Nem megyek. - A fejét sem emelte fel.
- Muszáj.
- Connie-t várom. Nem megyek, amíg vissza nem jön.
Három kocsi fordult ki a táborból az országútra vezető úton, táborfölszereléssel és emberekkel megrakott ócska kocsik. Felcsörömpöltek az országútra, s továbbtöfögtek; gyönge lámpáik fénye megcsillant az úton.
Tom azt mondta: - Connie majd megtalál bennünket. Üzenetet hagytam neki a boltban, hogy hol leszünk. Majd megtalál.
Anya odajött és megállt mellette. - Gyere, Sáronrózsája. Gyere, kislányom - mondta szelíden.
- Várni akarok.
- De nem várhatunk. - Anya föléje hajolt, karon fogta és talpra segítette.
- Majd megtalál bennünket - mondta Tom. - Ne aggódj miatta. Majd megtalál. - Kétoldalról közrefogták, s úgy mentek vele.
- Talán a könyvekért ment, amikből tanulni fog - mondta Sáronrózsája. - Talán meg akar lepni bennünket.
- Csakugyan meglehet - mondta anya. Odavezették a kocsihoz, fölsegítették a rakomány tetejére, ott bemászott a ponyva alá, és eltűnt a sötét üregben.
Most a szedett-vedett bódé szakállas gazdája félénken odalépett a kocsihoz. Várakozóan állt, két kezét összekulcsolta a hátán. - Hagytok-e itt valamit, aminek hasznát veheti az ember? - kérdezte végül.
- Nem hinném - mondta apa. - Nincs semmink, amit itt hagyjunk.
- Hát te nem költözöl tovább? - kérdezte Tom.
A szakállas ember hosszan bámult rá. - Nem - mondta végül.
- De hiszen fölperzselnek mindent.
Az ember a földre szegezte bizonytalan tekintetű szemét. - Tudom. Máskor is megtették már.
- Hát mi az ördögnek maradsz itt?
A riadt szem fölnézett egy pillanatra, aztán megint a földet kereste, s a tűz haldokló világossága vörösen tükröződött benne. - Nem tudom. Oly soká tart, amíg a holmiját összeszedi az ember.
- De hiszen nem lesz semmid, ha a tábort fölperzselik.
- Tudom. Nem hagytok itt semmit, aminek az ember hasznát vehetné?
- Mindent összeszedtünk - mondta apa. - A szakállas ember határozatlan léptekkel elbandukolt. - Mi a baja ennek? - kérdezte apa.
- Hülyére verték - mondta Tom. - Sokszor ütöttek a fejére a fogdmegek.
Most egy második kis karaván haladt el táborhelyük mellett, fel az országútra s aztán tovább.
- Gyerünk, apa, gyerünk már. Ide figyelj. Te meg én meg Al előre ülünk. Anya felülhet a rakományra. Nem. Anya, téged közreveszünk. Al - Tom benyúlt az ülés alá, s előszedett egy hatalmas franciakulcsot -, Al, te szállj föl hátul. Fogd ezt. Minden eshetőségre. Ha valaki föl próbál mászni, kóstoltasd meg vele.
Al elvette a franciakulcsot, fölmászott a kocsi hátsó oldalán, s keresztbe rakott lábbal helyezkedett el, a kulcsot kezében tartva. Tom a vasforgattyút húzta elő az ülés alól, s letette a padlóra, a lábfék alá. - Rendben van - mondta. - Ülj középre, anya.
Apa azt mondta: - Nekem semmi sincs a kezemben.
- Ide nyúlhatsz és megfoghatod a forgattyút - mondta Tom. - Adja Isten, hogy ne legyen szükséged rá. - Beletaposott az önindítóba, s a lendítőkerék zörögve kezdett forogni, a motor begyulladt, megállt, aztán újra begyulladt. Tom bekapcsolta a lámpákat, s lassan indult kifelé a táborból. A két gyönge lámpa idegesen tapogatta az utat. Fölmásztak az országútra, s délnek fordultak. Tom azt mondta: - Előfordul, hogy megdühödik az ember.
Anya közbevágott: - Tom, te azt mondtad, azt ígérted nekem, hogy vigyázol magadra. Megígérted.
- Tudom, anya. Igyekszem is. Hanem ezek a rendőrök... láttál-e valaha is olyan rendőrt, akinek nem kövér a fara? És riszálják a farukat, és hadonásznak a puskájukkal. Anya, ha a törvényt hajtanák végre, még elviselné az ember. De ez nem a törvény. A lelkünket akarják kikezdeni. Azt akarják, hogy hason csússzunk előttük, mint a vert kutya. Meg akarnak törni bennünket. Uram Jézus, anya, eljön az idő, amikor az ember csak úgy őrizheti meg a tisztességét, ha állon vág egy rendőrt. A tisztességünket akarják kikezdeni ezek az emberek.
Anya azt mondta: - Megígérted, Tom. Emlékszel, hogy járt a szép Floyd fiú. Ismertem az anyját. Nagyon megverték.
- Igyekszem, anya. Becsületemre, igyekszem. De azt csak nem akarod, hogy hason csússzak, mint a vert kutya?
- Imádkozom Istenhez. Nem szabad, hogy elfogjanak, Tom. Szétzüllik a család. Nem szabad hogy elfogjanak.
- Igyekszem, anya. De nehéz szó nélkül megállni, amikor egy olyan kövér rendőr heccelni kezd. Más lenne, ha a törvény kívánná. De a törvény nem mondja, hogy a tábort föl kell perzselni.
A kocsi tovább döcögött. Előttük kis sor vörös lámpa állt keresztben az országúton.
- Úgy látszik, félreterelnek - mondta Tom. Lelassította a kocsit és megállt, s tüstént egy csoport férfi vette körül őket. Csákánnyal és puskával voltak fölfegyverkezve. Egy részük rohamsisakot viselt, mások az Amerikai Légió sapkáját. Egy ember behajolt az ablakon, s áradt belőle a whisky meleg szaga.
- Hova akartok menni? - Vörös képét egészen odatolta Tom arcához.
Tom egész teste megfeszült. Keze lenyúlt a padlóra, s tapogatózva kereste a forgattyút. Anya megragadta karját, és erősen fogta. Tom megszólalt: - Hát - s aztán hangja alázatos nyöszörgésbe csapott. - Idegenek vagyunk itt - mondta. - Azt hallottuk, hogy valami Tulare nevű helyen van munka.
- Hát akkor rossz irányba mentek. A mi városunkba nem eresztünk be semmiféle istenverte Okit.
Tom válla és karja megremegett, s borzongás futott végig rajta. Anya a karjába kapaszkodott. A kocsi elejét körülvették a fegyveres emberek. Némelyik, hogy külseje katonásabb legyen, zubbonyt és tölténytartó övet viselt.
Tom nyöszörgő hangon kérdezte: - Hát merre menjünk?
- Forduljatok vissza, és tartsatok északnak. Aztán gyapotszedésig vissza ne jöjjetek.
Tom egész testében reszketett. - Igenis - mondta. Hátráltatta, aztán megfordította a kocsit. Visszamentek arra, amerről jöttek. Anya elengedte a karját, és gyöngéden simogatta. Tom igyekezett visszafojtani a melléből feltörő zokogást.
- Ne törődj vele - mondta anya -, ne törődj vele.
Tom kifújta orrát, s szemét megtörölte kabátja ujjával. - Ez a kutyafajzat...
- Jól csináltad - mondta gyöngéden anya. - Nagyon jól csináltad.
Tom lekanyarodott egy mezei útra, vagy száz méternyire vezette a kocsit, aztán kikapcsolta a lámpákat is, a motort is. Kiszállt a kocsiból, s magával vitte a forgattyút.
- Hova mégy? - kérdezte anya.
- Csak körülnézek. Azért se megyünk északnak. - A vörös lámpák megindultak az országúton. Tom figyelte, amint elértek a mezei út beszögelléséig, és továbbmentek. Néhány perc múlva kiáltások, sikoltások hallatszottak, aztán tűz fénye villant fel Hooversville irányából. A fény növekedett, terjedt, s a messzeségből recsegés-ropogás hangja hallatszott. Tom újra beszállt a kocsiba. Megfordult, s világítás nélkül haladt visszafelé a mezei úton. Az országúton ismét délnek fordult, s bekapcsolta a lámpákat.
Anya félénken kérdezte: - Hová megyünk, Tom?
- Délnek - mondta. - Nem tűrjük, hogy azok a disznók ide-oda taszigáljanak bennünket. Az nem lehet. Megpróbálom a várost megkerülni.
- Igen ám, de hova megyünk? - szólalt meg apa, egész idő alatt most először. - Ezt szeretném tudni.
- Megkeressük azt az állami tábort - felelte Tom. - Azt hallottam valakitől, hogy oda nem engednek be rendőrt. Anya, muszáj, hogy megszabaduljak tőlük. Félek, hogy meg találnék ölni egyet.
- Csöndesen, Tom - kérlelte anya. - Csöndesen, Tommy. Egyszer már ügyesen viselkedtél. Meg tudod azt tenni másodszor is.
- Meg ám, aztán egyszer csak oda a tisztességem.
- Csöndesen - mondta anya. - Türelem, édes fiam. Gondold meg, Tom, hogy mi élni fogunk akkor is, amikor azok már mind eltűntek a világból. Mi vagyunk azok, akik élni fogunk. Azok nem ölhetnek meg bennünket. Mi vagyunk azok, akik élünk és továbbmegyünk.
- Mi vagyunk azok, akiket vernek.
- Tudom - nevetett anya. - Talán attól vagyunk olyan szívósak. Vannak emberek, akik felkapnak az uborkafára, meghalnak, s a gyerekeik fabatkát sem érnek, kipusztul a fajtájuk. De mi, Tom, mi megyünk tovább. Ne félj, Tom. Érünk még más időt is.
- Honnan tudod?
- Nem tudom, honnan.
Beértek a városba, s Tom mellékútra fordult, hogy a központot elkerülje. Az utcalámpák világánál anyjára nézett. Anya arca nyugodt, a szeme különös, akár egy szobor időtlen szeme. Tom kinyújtotta jobb kezét, s megérintette a vállát. Muszáj volt. Aztán visszahúzta a kezét. - Soha életemben nem hallottalak ennyit beszélni - mondta.
- Sohasem volt ennyi okom rá - felelte anya.
Tom a mellékutcákon kiért a városból, aztán visszafordult. Egy útkereszteződésnél meglátta a 99-es jelzést. Ezen az úton elindult dél felé.
- Mégsem tudtak északra taszigálni - mondta. - Mégiscsak oda megyünk, ahová akarunk, ha meg is kell hunyászkodnunk a jussunkért.
A gyönge lámpák fénye tapogatta előttük a széles, fekete országutat.
21
A mozgó, kereső emberek most vándorlósorba jutottak. Azok a családok, amelyek eddig egy kis darab földön éltek, megéltek és meghaltak negyven holdon, ettek vagy éheztek negyven hold terméséből, most végigkalandozták az egész nyugatot. Bolyongtak erre-arra, munkát keresve, széles áradatban öntötték el az országutakat, sorban ültek az útszéli sáncok partján. S mögöttük még egyre többen jöttek. A nagy országutakon áradt a vándorló nép. Közép- és délnyugaton egyszerű földművelő nép lakott, amelyet nem változtatott meg az ipar, amely nem gazdálkodott gépek segítségével, s nem ismerte meg a magánkézre jutott gépek erejét és veszedelmét. Ez a nép nem nőtt még bele az ipar paradoxonaiba. Még mindig éles érzékkel vette észre az ipari élet nevetséges vonásait.
Aztán egyszerre csak kitúrta otthonából a gép, s elözönlötte az országutakat. A mozgás pedig megváltoztatta; megváltoztatták az országutak, az útszéli táborok, az éhségtől való félelem meg az éhség maga. Megváltoztatták az ebéd nélkül maradt gyermekek, megváltoztatta az örökös mozgás. Az emberek vándorokká lettek. S az ellenséges világ megváltoztatta, összeforrasztotta, egyesítette őket - az ellenséges világ, amelyben a kisvárosok népe csoportba verődött és fölfegyverkezett, mintha betörő ellenséget akarna visszaverni; csákányos csapatok, puskás boltosok és segédek, akik őrizték a világot tulajdon népük ellen.
Nyugaton pánik támadt, amikor a vándorok szaporodni kezdtek az országutakon. Birtokosok rettegni kezdtek birtokukért. Olyan emberek, akik soha sem voltak éhesek, megpillantották az éhezők szemét. Olyan emberek, akik sohasem vágyódtak semmi után túlságosan, meglátták a vágyakozás villanását a vándorok szemében. És a városoknak meg a szelíd város környéki vidéknek népe összeállt, hogy megvédje magát; megnyugtatták magukat, hogy ők jók, és a betörők rosszak, mert az embernek szüksége van erre a megnyugtatásra, mielőtt harcba indul. Azt mondogatták: Ezek az istenverte Okik mocskosak és tudatlanok. Bujakóros, elfajzott őrültek. Ezek az istenverte Okik tolvajok. Ellopnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Semmi érzékük a tulajdonjog iránt.
S ez az egy igaz is volt, mert hogyan ismerhetné meg a tulajdonnal járó szenvedéseket az, akinek tulajdona nincs? Aztán meg azt mondták a védekezők: Ezek járványt hurcolnak szét, mert piszkosak. Nem tűrhetjük meg őket az iskolában. Idegenek. Mit szólnál, ha a húgod összeadná magát egy ilyennel?
Így korbácsolták fel magukban a kegyetlenséget a helybeliek. Aztán egységeket, csapatokat formáltak, s ezeket fölfegyverezték. Fölfegyverezték bunkósbotokkal, benzinnel, puskával. Miénk az ország. Nem engedhetjük, hogy ezek az Okik elhatalmasodjanak. A föld nem volt a fölfegyverzett embereké, de azt gondolták, hogy az övék. Az éjszaka gyakorlatozó segédeknek semmijük sem volt, a kis boltosoknak pedig csak egy asztalfiókra való adósságuk. De még az adósság is valami, még a munka is valami. A segéd azt gondolta: Nekem heti tizenöt dollárom van. Hátha valamelyik istenverte Oki hajlandó lesz tizenkettőért dolgozni? A kis boltos pedig azt gondolta: Hogy konkurráljak én olyan emberrel, akinek nincs adóssága?
És a vándorok elözönlötték az országutakat, s az éhség ott ült a szemükben, a szükség ott ült a szemükben. Nem voltak érveik, nem volt rendszerük, egyebük sem volt, csak sokaságuk meg szükségletük. Ha egy embernek akadt munka, tízen harcoltak érte. Harcoltak a bérek lenyomásával. Ha ez az ember harminc centért dolgozik, dolgozom én huszonötért is. Dolgozom a kosztért. A gyerekek! Csak látnád őket. Apró kelések támadnak a testükön, s nem tudnak járni. Hullott gyümölcsön élnek, s felpuffad a hasuk. Fogadj meg engem! Én dolgozom egy kis darab húsért. És ez jó volt így, mert a bérek csökkentek, s az árak megmaradtak. A nagybirtokosok örültek, s újabb cédulákat küldtek szét, hadd jöjjön még több ember. S a bérek lementek, az árak maradtak. Hamarosan megint lesznek rabszolgáink.
Most aztán a nagybirtokosok meg a társaságok új módszert találtak föl. Egy nagybirtokos konzervgyárat vásárolt. S amikor a barack meg a körte megérett, lenyomta a gyümölcs árát a termelési költség alá. Mint konzervgyáros, alacsony árat fizetett önmagának a gyümölcsért, de fenntartotta a konzervgyümölcs árát, és ott fölözte le a hasznot. A kisgazdák pedig, akiknek nem volt konzervgyáruk, elvesztették birtokukat, azt átvették tőlük a nagybirtokosok, a bankok és a társaságok, amelyeknek szintén voltak konzervgyáraik. Idővel egyre kevesebb lett a gazdaság. A kisgazdák egy időre beköltöztek a városba, s éltek hitelükből, barátaikból, rokonaikból. Aztán kikerültek ők is az országútra. S az utak zsúfolva voltak olyan emberekkel, aki őrjöngtek és ölni tudtak volna egy kis munkáért.
És a társaságok, a bankok a maguk vesztét készítették elő, csakhogy nem tudták ezt. A földek termékenyek voltak, az utakon éhező emberek vándoroltak. Tele voltak a magtárak, de a szegény ember gyermekei angolkórosak lettek, s a pellagra kelései lepték el a testüket. A nagy társaságok nem tudták, mily vékony a választóvonal éhség és harag közt. S a pénz, amit bérekre költhettek volna, elment erőszakra, rendőrökre és kémekre, feketelistákra. Az országutakon hangyák módjára szaladgáltak az emberek, munkát és ennivalót keresve. És erjedni kezdett a harag kovásza.
22
Késő este volt már, amikor Tom Joad egy mellékútra fordult, a weedpatchi tábort keresve. A környéken kevés világosság égett. Csak egy megvilágított felhő mutatta Bakersfield irányát. A teherautó lassan döcögött előre, s kerekei elől vadászó macskák ugráltak le a sáncba. Egy útkereszteződésnél kis csoport fehér faépület állott.
Anya aludt az ülésen, apa hallgatagon húzódott magába.
Tom azt mondta: - Nem tudom, hol van. Talán várjunk napkeltéig, akkor majd megkérdezek valakit. - Megállt egy útjelzőnél, s a keresztezésnél megállt egy másik kocsi is. Tom kihajolt: - Kérem, merre van a nagy tábor?
- Menj egyenest előre.
Tom néhány száz métert ment még előre, aztán megállt. Magas drótkerítés húzódott az út mentén, s széles kapun lehetett befordulni. Kevéssel a kapun belül világosság égett egy kis ház ablakában. Tom befordult. Az egész kocsi a levegőbe ágaskodott, s nagy csörrenéssel zuhant vissza ismét.
- Úristen! - kiáltott fel Tom. - Nem láttam ezt az emelkedést.
Egy őr felállt a tornácon, s odalépett a kocsihoz. Odatámaszkodott hozzá. - Túlságosan gyorsan hajtottál - mondta. - Legközelebb majd lassabban jössz.
- De hát mi ez, az isten szerelméért?
Az őr nevetett. - Hát az, hogy itt sok gyerek szokott játszani. Megmondjuk az embereknek, hogy hajtsanak lassan, de könnyen elfelejtik. Hanem ha egyszer ezen az emelkedésen átzökkennek, nem felejtik el többet.
- Értem. Remélem, nem törött el semmink. Mondd, kaphatunk-e itt helyet?
- Egy táborhely üres. Hányan vagytok?
Tom számolni kezdett az ujjain. - Én meg apa meg anya, Al meg Sáronrózsája meg John bácsi meg Ruthie és Winfield. Ez a kettő gyerek.
- Azt hiszem, el tudunk helyezni benneteket. Van-e táborfölszerelésetek?
- Egy nagy ponyva meg derékaljak.
Az őr fellépett a kocsihágcsóra. - Hajts végig ezen a soron, és fordulj jobbra. A negyedik egészségügyi csoportba tartoztok majd.
- Mi az?
- Klozettok meg zuhanyok meg mosóteknők.
Anya megkérdezte: - Igazán van itt mosóteknő és folyó víz?
- Van bizony.
- Ó, hála istennek! - mondta anya.
Tom végighajtott a hosszú, sötét sátorsoron. Az egészségügyi épületben tompított világ égett. - Hajts be ide - mondta az őr. - Jó hely. Az eddigi lakók éppen most költöztek ki.
Tom megállította a kocsit. - Itt álljak meg?
- Itt. Most pedig a többiek rakodjanak le, amíg én felírom a neveteket. Aztán feküdjetek le. A táborbizottság reggel meglátogat majd, és véglegesen elhelyez.
Tom lesütött szemmel kérdezte: - És a fogdmegek?
Az őr felkacagott. - Itt nincsenek fogdmegek. Megvannak nekünk a magunk rendőrei. Mi választjuk őket. Gyertek csak.
Al leugrott a kocsiról, és körüljárta. - Itt maradunk?
- Itt - mondta Tom. - Te meg apa rakodjatok le, amíg én az irodába megyek.
- Legyetek csöndben - mondta az őr. - Sokan alszanak itt.
Tom utánament a sötétben, föl az iroda lépcsőin, egy kis szobába, ahol egy ócska íróasztal meg egy szék volt. Az őr leült az asztalhoz, s elővett egy űrlapot.
- Mi a neved?
- Tom Joad.
- Az az ember az apád?
- Az.
- Mi a neve?
- Ő is Tom Joad.
Aztán a többi kérdés. Honnan jönnek, mióta vannak az államban, milyen munkát végeztek. Az őr felnézett az írásából.
- Nem kíváncsiságból kérdem. Ezt tudnunk kell.
- Értem - mondta Tom.
- No mármost, van-e pénzetek?
- Kevés.
- Nem vagytok egészen nincstelenek?
- Van valami pénzünk. Miért?
- No mert a tábor heti egy dollárba kerül, de le is dolgozhatjátok, szeméthordással, tábortakarítással meg ilyesmivel.
- Majd ledolgozzuk - mondta Tom.
- Holnap találkoztok a bizottsággal. Az megmagyarázza, hogyan kell használni a tábort, s elmondja a szabályokat is.
Tom megkérdezte: - Mondd, mi ez? Miféle bizottság?
Az őr hátradőlt székében. - Nagyon szépen működik. Van öt egészségügyi csoportunk. Mindegyik választ egy tagot a központi bizottságba. Ez a bizottság hozza a törvényeket. Amit elhatároz, annak meg kell lenni.
- És ha komiszkodni kezd? - kérdezte Tom.
- Akkor ugyanúgy meg lehet buktatni, mint ahogy megválasztottuk. De jó munkát végeztek. Elmondom neked, mit csináltak. Ismered a Szent Üvöltők szektájának prédikátorait, akik folyvást kerülgetik az embereket, prédikálnak és adományokat gyűjtenek? No hát, ebben a táborban is prédikálni akartak. Az idősebbek közül sokan kívánták őket. A dolog a központi bizottság elé került. A bizottság összeült, s tudod, hogy intézte el a dolgot? Kimondta, hogy: "Ebben a táborban minden prédikátor prédikálhat. Ebben a táborban senki sem gyűjthet adományokat." Szomorkodnak is az öregek, mert azóta színét sem láttuk prédikátornak.
Tom felkacagott, aztán megkérdezte: - Úgy érted, hogy a tábor vezetői csupa olyan emberek, akik itt táboroznak?
- Olyanok hát. És jól vezetik a tábort.
- S amit a rendőrökről mondtál...
- A központi bizottság tartja fönn a rendet, s az állapítja meg a szabályokat. Aztán itt vannak a hölgyek. Majd meglátogatják édesanyádat. Gondját viselik a gyermekeknek, s felügyelnek az egészségügyi csoportokra. Ha édesanyád nem dolgozik, akkor majd felügyel a dolgozó asszonyok gyermekeire, ha pedig munkát kap, akkor lesz helyette más. A hölgyek varrnak is, s kijár ide egy ápolónő, és tanítja őket. Sok ilyen dolog van.
- Azt akarod mondani, hogy rendőr nincs?
- Nincs bizony. Ide rendőr nem léphet be elfogatási parancs nélkül.
- De tegyük föl, hogy valaki komiszkodik, vagy leissza magát és verekedni kezd. Mi történik akkor?
Az őr ceruzájával döfködte az itatóst. - Hát első alkalommal meginti a központi bizottság. Második alkalommal komolyan meginti. Harmadik alkalommal kirúgják a táborból.
- Uramisten, alig tudom elhinni! Az éjszaka a rendőrök meg azok a katonasapkás legények a folyó partján felperzselték a tábort.
- Ide nem jutnak be - mondta az őr. - Némely este a fiúk őrt állnak a kerítésnél, különösen, amikor tánc van.
- Tánc is van? Uram Jézus!
- Az egész kerületben nálunk vannak a legszebb táncmulatságok, minden szombat este.
- De hát miért nincs több olyan hely, mint ez itt?
Az őrnek elsötétült az arca. - Majd meglátod magad is, hogy miért. Most eredj aludni.
- Jó éjszakát - mondta Tom. - Anyámnak tetszeni fog ez a hely. Régóta nem bántak vele tisztességes módon.
- Jó éjszakát - mondta az őr. - Igyekezzél aludni. Ez a tábor korán ébred.
Tom végigment a sátrak közt. Szeme kezdte megszokni a csillagfényt. Látta, hogy a sátrak sora egyenes, és szemét nincs az utcán. A földet fölseperték és meglocsolták. A sátrakból kihallatszott az alvók horkolása. Szuszogott, horkolt az egész tábor. Tom lassan lépkedett. Közeledett a negyedik egészségügyi csoporthoz, s kíváncsian nézte a festetten, alacsony, durván ácsolt épületet. Fedél alatt, de egyébként szabadon, több sorban álltak a mosóteknők. Meglátta a közelben a Joad család kocsiját, s csöndesen ballagott feléje. A ponyvát már kifeszítették, s a táborhely csöndes volt. Amint odaért, egy alak kibukkant a kocsi árnyékából, s feléje indult.
Anya halkan kérdezte: - Te vagy az, Tom?
- Én.
- Csöndesen! - mondta anya. - Alszanak mind. Nagyon kifáradtak.
- Alhatnál már te is - mondta Tom.
- Én még beszélni akartam veled. Jó hely?
- Jó - mondta Tom. - De én most nem beszélek. Majd elmondják neked reggel. Szeretni fogod ezt a helyet.
- Hallom, meleg víz is van - suttogta anya.
- Van. Most feküdj le. Nem is tudom, mikor aludtál utoljára.
- Mi az, amit nem akarsz nekem elmondani? - mondta könyörgő hangon anya.
- Nem mondom el. Aludj.
Anya úgy viselkedett, mint valami kislány. - Hogy tudjak aludni, amikor azon töröm a fejem, amit nem akarsz nekem elmondani?
- Ne törd a fejed - mondta Tom. - Kora reggel vedd föl a másik ruhádat, s aztán meglátsz mindent.
- Nem tudok aludni, amikor ilyesmi áll előttem.
- Muszáj - mondta boldog nevetéssel Tom. - Muszáj.
- Hát jó éjszakát - mondta csöndesen anya, azzal lehajolt és bebújt a sötét ponyva alá.
Tom hátulról felmászott a kocsira. Hanyatt feküdt a fapadlón, párnának összefonta kezét tarkója alatt, karját a fülére nyomta. Az éjszaka hűvösödni kezdett. Tom begombolta kabátját a mellén, aztán ismét lefeküdt. A csillagok tisztán, élesen ragyogtak feje fölött.
Sötét volt még, amikor fölébredt. Halk, csengő kopogás verte föl álmából. Fülelt és újra hallotta, hogy valahol vas koppan vasra. Mozgatni kezdte dermedt tagjait, s borzongott a hajnali levegőben. A tábor aludt még. Tom felállt és kinézett a kocsi oldalán. A keleti hegyek kékesfeketék voltak, s amíg nézelődött, hátuk mögül lassan emelkedni kezdett a világosság, tiszta piros színnel festette meg a hegyek legmélyét, aztán hidegebbre, szürkébbre, sötétebbre vált, amint följebb emelkedett, s a nyugati látóhatár közelében összekeveredett az éjszakával. Lenn a völgyben a föld a pitymallatnak levendulaszürke színébe öltözött.
A csengő kopogás újra felhangzott. Tom végignézett a sátrak során, amely majdnem olyan szürke volt, mint a föld. Egy sátor mellett narancsszínű fényt látott kiszűrődni egy ócska tűzhely hasadékain. A kurta kályhacsőből szürke füst tódult ki.
Tom átmászott a kocsi oldalán, és leugrott a földre. Lassan elindult a tűzhely felé. A tűzhely körül egy fiatalasszony dolgozott; látta, hogy gyereket tart a karján, s a gyerek szopik, fejét anyja ingvállába dugva. A fiatalasszony sürgött-forgott, piszkálta a tüzet, igazgatta a tűzhely ajtaját; közben a gyerek nyugodtan szopott, s anyja ügyesen tette át egyik karjáról a másikra. A gyerek nem zavarta munkáját s mozdulatainak fürge kecsességét. A narancsszínű tűz ki-kicsapott a tűzhely hasadékain, s ugráló fényeket vetett a sátorra.
Tom közelebb lépett hozzá. Sülő szalonna és sülő kenyér szagát érezte. Kelet felől gyorsan közeledett a világosság. Tom odalépett a tűzhelyhez, s föléje tartotta a kezét. Az asszonyka ránézett, fejbólintással üdvözölte, két hajfonata vállára esett.
- Jó reggelt - mondta, s megfordította a szalonnát a serpenyőben. A sátor bejárata hirtelen szétnyílt, kilépett egy fiatalember, s utána egy idősebb. Új, kék gyapotkabátot viseltek, merevre kitömve, csillogó rézgombokkal. Éles arcuk volt, s erősen hasonlítottak egymáshoz. A fiatalabbiknak sötét sörtés szakálla volt, az idősebbiknek szürke sörtés szakálla. Fejük, arcuk vizes volt, hajukról csöpögött a víz, vízcseppek csillogtak sörtés szakállukon. Arcuk fényes volt a nedvességtől. Egymás mellett álltak, s csöndesen néztek kelet felé, a növekedő világosságba. Egyszerre ásítottak s nézték a hegyek ragyogó szegélyét. Aztán megfordultak, s észrevették Tomot.
- Jó reggelt - mondta az idősebbik, s arca sem barátságos, sem barátságtalan nem volt.
- Jó reggelt - mondta Tom.
- Jó reggelt - mondta a fiatalabbik ember is.
A víz lassan felszáradt az arcukon. Odaléptek a tűzhelyhez, s melengették a kezüket.
A fiatalasszony folytatta munkáját. Egyszer letette a gyereket, hajfonatait hátul összekötötte egy zsineggel, s a két fonat egyre ugrált, lengett ide-oda munkája közben. Ónbögréket állított egy nagy ládára, aztán óntányérokat, késeket és villákat szedett elő. Kihalászta a sült szalonnát a zsírból, rátette egy óntálra, s a szalonna pattogva, sercegve kezdett ropogóssá válni. Kinyitotta a tűzhely rozsdás ajtaját, s kivett egy tepsit, tele nagy darab, dagadó kelt süteményekkel.
Amikor a sütemény szaga megérzett a levegőben, mind a két férfi mélyet lélegzett. A fiatalabbik halkan mondta: - Uramisten!
Az idősebbik most Tomhoz fordult: - Reggeliztél már?
- Én bizony nem. De a családom itt van. Még nem kelt föl. Rájuk fér az alvás.
- Hát akkor ülj le velünk. Van itt elég, hála istennek!
- Köszönöm szépen - mondta Tom. - Olyan jó szaga van, hogy nem tudok nemet mondani.
- No ugye? - mondta a fiatalabbik. - Szagoltál-e már ilyen jót életedben? - Odamentek a ládához, és leültek körülötte.
- Errefelé dolgozol? - kérdezte a fiatalember.
- Szeretnék - mondta Tom. - Csak ma éjszaka érkeztünk. Még nem nézhettünk körül.
- Mi tizenkét napig dolgoztunk - mondta a fiatalember.
A tűzhely körül forgolódó fiatalasszony közbeszólt: - Még új ruhát is szereztek. - A két férfi végignézett merev kék ruháján, s kissé szégyenlősen mosolygott. Az asszonyka fölrakta a szalonnás tálat, a barna süteményt, egy csésze szalonnazsírt meg egy kanna kávét, aztán ő is leült a láda mellé. A gyerek még mindig szopott, fejét bedugva az asszonyka ingválla alá.
Megrakták a tányérjukat, szalonnazsírt töltögettek a süteményre, s megcukrozták a kávéjukat.
Az idősebbik férfi teleszedte a száját, rágott, rágott, nyelt, falt. - Uramisten, de jó! - mondotta, aztán újra telerakta a száját.
A fiatalabbik azt mondta: - Most tizenkét napig kedvünkre ehetünk. Tizenkét nap alatt egyszer sem maradtunk éhen, egyikünk sem. Dolgoztunk, megkaptuk a bérünket s az ételünket. - Újra nekiesett a tálnak, szinte eszelős hevességgel, s megrakta tányérját. Aztán megitták a forró kávét, az alját kiöntötték a földre, s újra megtöltötték a bögréket.
A világosság színesedni kezdett most, vörösen csillogott. Apa és fia abbahagyta az evést. Kelet felé fordultak, s arcukat megvilágította a hajnal. Szemükben tükröződött a hegység és a föléje áradó fény. Aztán megint kiöntötték a kávé alját, és egyszerre álltak fel.
- Menni kell - mondta az idősebbik.
A fiatalabbik Tomhoz fordult. - Ide hallgass - mondta. - Valami csövet rakunk le. Ha odajössz velünk, talán téged is be tudunk szerezni.
- Hát ez igen derék dolog - mondta Tom. - És köszönöm szépen a reggelit.
- Örültünk a tisztességnek - mondta az idősebbik férfi. - Megpróbálunk munkához juttatni, ha akarod.
- De mennyire akarom! - mondta Tom. - Csak egy percig várjatok. Szólok a családnak. - Odaszaladt Joadék sátrához, lehajolt és benézett. A ponyva sötét árnyékában alvó alakok körvonalait látta. De egy kis mozgás kezdődött az ágynemű között. Ruthie kígyó módjára bújt elő, haja a szemébe lógott, ruhája ráncosra gyűrődött rajta. Óvatosan kimászott és fölállt. Szürke szeme tiszta és nyugodt volt az alvástól, semmi huncutság nem látszott benne. Tom továbbment, s intett neki, hogy kövesse; amikor megfordult, a leányka felnézett rá.
- Úristen, hiszen te kezdesz felnőni - mondta Tom.
Ruthie hirtelen zavarba jött, és félrekapta a szemét. - Ide hallgass - mondta Tom. - Ne ébressz föl senkit, de ha majd fölkelnek, mondd meg, hogy valami munkám kínálkozik, s elmentem megnézni. Mondd meg anyának, hogy a szomszédoknál reggeliztem. Hallod?
Ruthie bólintott, félrefordította fejét, s a szeme igazi kislányszem volt. - Föl ne ébreszd őket - kötötte lelkére Tom. Azzal visszasietett új barátaihoz. Ruthie pedig óvatosan odasompolygott az egészségügyi csoport épületéhez, s belesett a nyitott ajtón.
A két férfi várakozott, amíg Tom vissza nem jött. A fiatalasszony kivonszolt egy derékaljat, s rátette a gyereket, amíg az edényt elmosogatja.
Tom azt mondta: - Meg akartam mondani a családomnak, hogy hova megyek. Még nem voltak ébren. - Aztán megindultak mind a hárman a sátrak sora közt.
A tábor ébredezett. Az újonnan rakott tüzek mellett már dolgoztak az asszonyok, húst szeleteltek, tésztát gyúrtak a reggeli süteményhez. A férfiak a sátrak meg az autók körül sürgölődtek. Az ég most rózsaszínű volt. Az irodaépületek előtt egy vékony öregember gondosan gereblyézte a földet. Ügy húzta a gereblyét, hogy egyenes és mély legyen a fogak nyoma.
- Korán keltél, apó - mondta a fiatalember, amikor elhaladtak mellette.
- Azám. Le kell dolgozni a táborhely bérét.
- Ördögöt! - mondta a fiatalember. - Szombat este becsípett az öreg. Egész éjszaka énekelt a sátrában. Azért sózta rá a bizottság ezt a munkát. - Az olajozott út szélén jártak; az út mellett egy sor diófa nőtt. A nap felbukkant a hegyek fölött.
Tom megszólalt: - Furcsa dolog. Ettem a kenyeretekből, s még nem mondtam meg a nevemet, s ti sem mondtátok meg, minek hívnak. Én Tom Joad vagyok.
Az idősebbik férfi ránézett, aztán elmosolyodott. - Nemrégen vagy itt, ugye?
- Most jöttem csak.
- Gondoltam. Furcsa, de itt leszokik az ember arról, hogy a nevét emlegesse valakinek. Hiszen annyian vagyunk! Ember - ember. Hát ami azt illeti, az én nevem Timothy Wallace, ez meg itt Wilkie fiam.
- Örvendek az ismeretségnek - mondta Tom. - Régóta vagytok itt?
- Tíz hónapja - mondta Wilkie. - Mindjárt a tavalyi áradás után kerültünk ide. Micsoda időket értünk meg, Uramisten! Majdhogy éhen nem vesztünk. - Cipőjük kopogott az olajozott úton. Emberekkel megrakott teherkocsi haladt el mellettük; minden ember mintha magába mélyedt volna. Belekapaszkodtak a kocsi oldalába, s komolyan néztek le.
- Ezek a gáztársasághoz mennek - mondta Timothy. - Jó munkát kaptak.
- Én is elhozhatnám a teherkocsinkat - ajánlotta fel Tom.
- Nem kell. - Timothy lehajolt, fölemelt egy zöld diót. Megtapogatta, aztán megcélzott vele egy feketerigót, amely a drótsövényen ült. A madár fölröppent, amíg a dió elröpült alatta, aztán visszatelepedett a drótra, s csőrével simítgatta csillogó, fekete tollait.
Tom megkérdezte: - Hát nektek nincs kocsitok?
Mind a két Wallace hallgatott, s Tom az arcukba nézve látta, hogy szégyellik magukat.
Wilkie azt mondta: - A munkahelyünk csak egy mérföldnyire van az út mentén.
Timothy haragosan felelte: - Nem, nincs kocsink. Eladtuk. Muszáj volt. Kifogytunk az ennivalóból, kifogytunk mindenből. Munkát nem találtunk. Minden héten ólálkodtak itt olyan emberek, akik kocsikat vásároltak. Kilesték, ha éhes volt az ember, s akkor megvették a kocsiját. Ha elég éhes volt, ingyért kapták meg. Mi pedig elég éhesek voltunk. Tíz dollárt adtak érte. - Maga elé köpött az útra.
Wilkie csöndesen mondta: - Múlt héten benn jártam Bakersfieldben. Láttam a kocsit egy ócskástelepen; ott bizony, s hetvenöt dollár volt ráírva.
- Muszáj volt - mondta Timothy. - Úgy voltunk, hogy vagy azok lopják el a kocsinkat, vagy mi lopunk valamit tőlük. Mi még nem jutottunk odáig, hogy lopjunk, de bizony isten, közel jártunk hozzá!
Tom azt mondta: - Tudjátok, mielőtt eljöttünk hazulról, azt hallottuk, hogy itt van munka bőségesen. Láttunk cédulákat, amik ide csábítják az embert.
- Az ám - mondta Timothy. - Láttunk olyat mi is. Pedig nincs sok munka. S a bérek egyre esnek. Alig tudjuk már az ennivalót összekaparni.
- De most van munkátok - mondta Tom.
- Van, de nem tart soká. Derék embernél dolgozunk. Van egy kis birtoka. Együtt dolgozik velünk. De hát nem tart sokáig.
Tom azt mondta: - Hát akkor mi az ördögnek visztek magatokkal? Így még hamarább vége lesz a munkának. Miért vágjátok a fát magatok alatt?
Timothy lassan rázogatta fejét. - Nem tudom. Talán csakugyan nincs értelme. Gondoltuk, hogy egy kalapot még veszünk magunknak. Most már nem lehet. No, itt a hely, erre jobb felé. Szép munka. Harminc cent órabér. Derék, barátságos ember.
Letértek az országútról, s kavicsos úton haladtak egy kis konyhakerten keresztül; a fák mögött kis fehér házhoz értek; a ház mögött csűr volt, azon túl szőlőskert és gyapotföld. Amint a három ember elhaladt a ház mellett, ajtócsapkodás hallatszott, s egy zömök, napsütötte ember jött le a hátsó lépcsőn. A napsütés ellen papírsapkát viselt, s miközben az udvaron keresztüljött, feltűrte az inge ujját. Napégette, busa szemöldökét mogorván húzta össze. Arca piros volt, mint a nyers hús.
- Jó reggelt, Thomas uram - mondta Timothy.
- Jó reggelt - mondta ingerült hangon az ember.
Timothy azt mondta: - Ez itt Tom Joad. Gondoltuk, hátha neki is tudnál munkát adni.
Thomas mogorván nézett Tomra. Kurtán felkacagott, de szemöldöke nem simult el. - Tudok hát. Tudok én mindenkinek. Talán száz embernek is.
- Csak azt gondoltuk... - kezdte bocsánatkérő hangon Timothy.
Thomas közbevágott: - Igen, azt gondoltam én is. - Sarkon fordult és szembenézett velük. - Egy s más mondanivalóm lenne. Harminc cent órabért fizettem nektek, ugye?
- Így van, Thomas uram. De...
- S a munkátok meg is ért harminc centet. - Súlyos, kemény kezét összekulcsolta.
- Igyekeztünk tisztességgel megdolgozni a pénzért.
- No hát, a kutya mindenit, ma reggeltől fogva huszonöt centet kaptok egy órára, s ha nem tetszik, elmehettek. - Arcát még pirosabbra festette a harag.
Timothy azt mondta: - De hiszen becsülettel megdolgoztunk a pénzedért. Magad mondtad.
- Tudom. De úgy látszik, ezután már nem én fogadom a munkásaimat. - Nagyot nyelt. - Ide hallgassatok - mondta. - Nekem hatvanöt holdam van itt. Hallottatok-e valaha a gazdaszövetségről?
- Hallottunk.
- No hát, én annak tagja vagyok. Az este ülésünk volt. Tudjátok-e, hogy ki dirigál a gazdaszövetségben? Megmondom. A nyugati bank. Ennek a völgynek legnagyobb része a banké, s ami nem az övé, az is meg van terhelve nála. Hát este a bank képviselője azt mondja nekem: Te harminc cent órabért fizetsz. Jó lesz, ha leszállítod huszonötre. Én azt feleltem: Jó munkásaim vannak. Megérik a harmincat. Ő meg azt mondja: Nem erről van szó. A bér most huszonöt cent. Ha te harmincat fizetsz, abból csak nyugtalanság lesz. És igaz is, azt mondja, ugye ebben az esztendőben is szükséged lesz a rendes aratási kölcsönre? - Thomas elhallgatott. Ajkai között lihegve tört ki a lélegzet. - Értitek már? Szóval, az órabér huszonöt cent.
- Mi becsülettel dolgoztunk - mondta gyámoltalanul Timothy.
- Még mindig nem értitek? Bank uram kétezer embert fogad fel, én meg hármat. Váltóm esedékes nála. Mármost ha találtok valami kibúvót, én bizony isten elfogadom. Kezükbe kaparintottak.
Timothy fejét rázta. - Nem tudom, mit mondjak.
- Várjatok csak! - Thomas gyorsan bement a házba. Az ajtót bevágta maga után. Kisvártatva visszatért, s egy újságot hozott magával. - Látjátok ezt? Itt van, majd elolvasom:
Izgatók üzelmei miatt felbőszült polgárok fölégetik a jöttmentek táborát. Az éjszaka a polgároknak egy csoportja, amelyet felbőszített a jöttmentek helyi táborában folyó izgatás, földig perzselte a sátrakat, s figyelmeztette az izgatókat, hogy pusztuljanak erről a vidékről.
Tom megszólalt: - De hiszen én... - aztán befogta a száját és elhallgatott.
Thomas gondosan összehajtogatta az újságot és zsebre dugta. Visszanyerte önuralmát. Csöndesen mondta: - Ezeket az embereket a gazdaszövetség küldte ki. Ezzel, amit mondok, elárulom őket. Ha megtudják valaha, hogy elmondtam, vége a gazdaságomnak.
- Nem tudom, mit szóljak - mondta Timothy. - Ha izgatók voltak ott, meg tudom érteni a haragjukat.
Thomas azt mondta: - Régóta figyelem én ezt. Bérleszállítás előtt mindig találnak izgatókat. Mindig. No hát, engem kezükbe kaparintottak, ott egye meg a fene. Mármost mit csináltok? Elfogadjátok a huszonöt centet?
Timothy lenézett a földre. - Én dolgozom - mondotta.
- Én is - mondta Wilkie.
Tom azt mondta: - Úgy érzem magam, mintha beleléptem volna valamibe. Dolgozom én is, persze. Muszáj hogy dolgozzam.
Thomas előhúzott nadrágzsebéből egy habos zsebkendőt, s megtörülgette száját és állát. - Nem tudom, meddig lehet ezt így csinálni. Nem tudom, hogy tartjátok el a családotokat abból, amit kerestek.
- Amíg dolgozunk, addig még hagyján - mondta Wilkie. - Akkor jön a baj, amikor nem kapunk munkát.
Thomas órájára nézett. - No hát, gyerünk és ássuk azt az árkot. Hanem, igaz - mondta -, még valamit muszáj elmondanom. Ti abban az állami táborban laktok, ugye?
Timothynak megmerevedett az arca. - Ott.
- S táncmulatságot rendeztek minden szombat este.
Wilkie elmosolyodott. - Bizony.
- No hát, most szombaton jól vigyázzatok.
Timothy hirtelen fölegyenesedett. Odalépett a gazda mellé. - Hogy érted ezt, uram? Én tagja vagyok a központi bizottságnak. Nekem tudnom kell.
Thomas arcán látszott az aggodalom. - De soha el ne áruljátok, hogy én mondtam.
- Mi az? - kérdezte Timothy.
- No hát, a szövetség nem szereti az állami táborokat. Nem küldhet oda rendőrt. Úgy hallom, az emberek a maguk törvényei szerint élnek ott, s elfogatási parancs nélkül senkit sem lehet letartóztatni. Mármost, ha nagy verekedés támadna, s talán még lövöldözés is lenne, akkor egy csapat rendőr bemehetne, s kitakaríthatná a tábort.
Timothy viselkedése megváltozott. Vállát hátrafeszítette, szeme hidegen nézett maga elé. - Hogy érted ezt?
- Soha el ne mondjátok, hogy hol hallottátok - mondta aggodalmasan Thomas. - A táborban verekedés lesz szombat este. S a rendőrök készen állnak, hogy behatoljanak.
Tom azt kérdezte: - De hát mi az istencsodájának? Azok az emberek nem bántanak senkit.
- Megmondom én, hogy miért - felelte Thomas. - A tábor lakói megszokják, hogy úgy bánjanak velük, mint emberekkel. Aztán nehéz lesz elbánni velük, amikor visszakerülnek a jöttmentek táboraiba. - Újra megtörölgette az arcát. - No most gyerünk dolgozni. Uramisten, remélem, nem játszottam el ezzel a beszéddel a gazdaságomat. De hát szeretlek benneteket.
Timothy odalépett eléje, kinyújtotta kemény, csontos kezét, s Thomas megfogta. - Senki sem fogja megtudni, hogy kitől hallottuk. Köszönjük. Verekedés pedig nem lesz.
- Gyerünk dolgozni - mondta Thomas. - Az órabér huszonöt cent.
- Tőled elfogadjuk - mondta Wilkie.
Thomas elment a ház felé. - Mindjárt kint leszek én is - mondotta. - Ti csak menjetek addig. - Az ajtó becsapódott utána.
A három férfi elment a kis, fehérre meszelt csűr mellett, aztán tovább a föld mezsgyéjén. Elértek egy hosszú, keskeny árokhoz, amely mellett betoncsődarabok hevertek.
- Itt dolgozunk - mondta Wilkie.
Apja kihozott a csűrből két csákányt és három lapátot. Odaszólt Tomnak: - Nesze, itt a babád.
Tom megragadta a csákányt: - Hej, uram Jézus! De jó érzés!
- Várj csak tizenegy óráig - mondta Wilkie. - Majd meglátod akkor, hogy milyen jó érzés lesz.
Odamentek az árok végéhez. Tom levette kabátját, s rádobta a földrakásra. Sapkáját hátratolta, s belépett az árokba. Markába köpött. A csákány fölemelkedett a levegőbe és lecsapott. Tom hehhentett egyet. A csákány emelkedett és lezuhant, s a hehhentés mindig abban a pillanatban hangzott el, amikor belevágott a földbe és meglazította a talajt.
Wilkie azt mondta: - No, apám, ez aztán érti a földtúrást! Mintha összeházasodott volna ezzel a helyre kis csákánnyal.
Tom azt mondta: - Elég sok időmbe került (heh), igenis (heh). Esztendőkbe tellett (heh). Nagyon jó érzés (heh). - A föld gyorsan omlott szét előtte. A napfény közben áttört a gyümölcsfák ágai közt, s aranyzöldre festette a szőlőleveleket. Tom még hat lábnyira haladt előre, aztán félreállt, megtörölte a homlokát. Wilkie a nyomában járt. Lapátja szaporán dolgozott, s hányta a földet a hosszabbodó árok mentén emelkedő halomra.
- Hallottam erről a központi bizottságról - mondta Tom. - Szóval, te tagja vagy.
- Tagja vagyok - felelte Timothy. - Nagy felelősség az. Sokan vagyunk. Megtesszük, ami tőlünk telik. És a tábor lakói is megteszik. Bárcsak a nagygazdák ne gyötörnének úgy bennünket.
Tom visszamászott az árokba, most Wilkie állt félre. Tom azt mondta: - Hogy is áll a dolog azzal a verekedéssel (heh) a táncmulatságon, amiről a gazda beszélt, (heh)? Miért akarják ezt?
Timothy Wilkie nyomában járt, s lapátja elegyengette az árok fenekét, lesimította, hogy a csövet el lehessen helyezni. - Úgy látszik, el akarnak kergetni bennünket - mondta Timothy. - Azt hiszem, attól félnek, hogy szervezkedünk. S lehet, hogy igazuk is van. Ez a tábor: szervezet. Az emberek maguk gondoskodnak magukról. Nekünk van a legkülönb vonószenekarunk ezen a vidéken. Egy kis számlát nyitottunk a boltosnál az éhező embereknek. Öt dollárért vehetnek ennivalót, s a tábor áll jót érettük. Sohase volt bajunk a törvénnyel. Gondolom, ettől félnek a nagygazdák. Azt gondolják, hogy ha magunkat tudjuk kormányozni, talán egyéb is telik tőlünk.
Tom kiállt az árokból, s letörölte a szemébe futott verejtéket. - Hallottad, mit írt az újság arról, hogy izgatók vannak északon, Bakersfieldben?
- Hallottam hát - mondta Wilkie. - Mindig erről beszélnek.
- No hát, én ott voltam. Nem volt ott semmiféle izgató. Ezek valami vörösökről beszélnek. Egyáltalán mifenék azok a vörösök?
Timothy elegyengetett egy kis dudorodást az árok fenekén. Tüskés szakálla megcsillant a napsütésben. - Azt sokan szeretnék tudni, hogy mi fán teremnek azok a vörösök. - Elnevette magát. - Nálunk egy legény kitalálta. - Gyöngéden lelapogatta a fölhalmozott földet a lapátjával. - Egy Hines nevű embernek van harmincezer holdja, barack és szőlő, s azonkívül konzervgyára és borpincéje. No hát, ez folyvást emlegeti azokat az "istenverte vörösöket". Azt mondja: Azok vesztébe hajszolják az országot, meg azt: Ki kell kergetni őket. - No hát, egy fiatal legény, aki nemrégiben jött ide nyugatra, egy napon hallgatja ezt a beszédet. Megvakarja a fejét, s azt mondja: Hines uram, én nem régóta vagyok itt. Mi fán teremnek azok a vörösök? No erre Hines azt mondja: A vörös az olyan fajzat, aki harminc cent órabért akar, amikor mi huszonötöt fizetünk! No, a legény gondolkozni kezd, megint megvakarja a fejét, s azt mondja: No, istenem, Hines úr, ha a vörösség ezt jelenti, hát én is harminc cent órabért akarok. Mindenki annyit akar. Akkor mind vörösök vagyunk, Hines úr. - Timothy végigcsúsztatta lapátját az árok fenekén, s a szilárd föld megcsillant, ahol a lapát beléhasított.
Tom felkacagott. - Azt hiszem, én is. - Csákánya felívelt és lecsapott, s a föld ropogva hullt szét alatta. Folyt a verejték a homlokáról meg az orra két oldalán, s megcsillant a nyakán. - Bizony - mondta - jó szerszám a csákány (heh), ha ért hozzá az ember (heh). Ha a csákány meg az ember (heh) együtt tud dolgozni (heh).
Egymás nyomában dolgozott a három férfi, az árok mind hosszabbra nyúlt, s a délelőtti nap forrón sütött le rájuk.
Ruthie, amikor Tom ott hagyta, egy darabig belesett az egészségügyi csoport épületének ajtaján. Bátorsága nem volt valami nagy, ha nem volt ott Winfield, aki előtt henceghetett. Meztelen lábát rátette a cementpadlóra, aztán visszarántotta. Valahol messze egy asszony kilépett sátrából, s begyújtott egy bádog tábori tűzhelybe. Ruthie néhány lépést tett arrafelé, de nem tudott az épülettől elszakadni. Odalopózkodott Joadék sátrának bejáratához és bekukucskált. Egyik oldalon John bácsi feküdt a földön, nyitott szájjal, torka mélyéből horkolva. Anya meg apa nagykendővel voltak betakarva, s a fejüket befelé fordították, hogy szemüket ne érje a világosság. Al a John bácsival ellentétes oldalon feküdt, s karjával takarta el szemét. Sáronrózsája és Winfield a sátor homlokzatának közelében aludt, s Winfield mellett volt Ruthie üres helye. Ruthie leguggolt és bekukucskált. Tekintetét rászegezte Winfield kócos fejére; mialatt nézte, a fiúcska kinyitotta szemét, s ünnepélyes tekintettel bámult ki rá. Ruthie ajka elé tette ujját, s másik kezével intett neki. Winfield most Sáronrózsájára nézett. A fiatalasszony kipirult arca egészen közel volt hozzá, száját kissé nyitva felejtette. Winfield óvatosan lehámozta magáról a takarót, és lecsúszott a derékaljról. Nesztelenül surrant ki a sátorból, s odalépett Ruthie-hoz. - Mióta vagy fenn? - kérdezte suttogva.
Ruthie körülményes óvatossággal vezette tovább, s mikor biztonságban voltak, azt mondta: - Le sem feküdtem. Egész éjjel fönn voltam.
- Nem igaz - mondta Winfield. - Hazug kutya vagy.
- No jó - mondta Ruthie. - Ha hazug kutya vagyok, nem mondok el neked semmit. Nem mondom el, hogyan öltek meg egy embert egy nagy hegyes késsel, és hogy jött be ide egy medve, és hogy vitt el egy kisgyereket.
- Nem is jött ide medve - mondta bizonytalan hangon Winfield. Ujjával fésülgette haját, aztán felakadt overallját rángatta lejjebb.
- No jó, hát nem járt itt medve - mondta gúnyos hangon Ruthie. - És olyan porcelánból való fehér izék sincsenek, mint az árjegyzékekben.
Winfield komolyan nézett rá. Az egészségügyi csoport épületére mutatott. - Odabent? - kérdezte.
- Én hazug kutya vagyok - mondta Ruthie. - Hiába is beszélnék.
- Menjünk, nézzük meg - mondta Winfield.
- Én már voltam itt - mondta Ruthie. - Ültem is rajta, még bele is pipiltem.
- Nem igaz - mondta Winfield.
Odamentek az épülethez, s Ruthie most már nem félt. Vakmerően ment előre. Az illemhelyek a nagy helyiség egyik oldalán sorakoztak, s mindegyik külön, ajtóval elzárt fülke volt. A porcelán fehéren csillogott. Egy másik falon mosdókagylók sorakoztak, a harmadik fal mellett négy zuhanyozófülke.
- No, itt van - mondta Ruthie. - Itt van a klozi. Láttam az árjegyzékben. - A gyerekek közelebb húzódtak az egyik illemhelyhez. Ruthie hetvenkedő rohamában fölemelte szoknyáját, és elhelyezkedett az ülőkén. - Mondtam neked, hogy voltam itt - mondotta. S bizonyságul csoronkálás hallatszott a csészébe.
Winfield nagy zavarban volt. Keze önkéntelenül megrántotta az öblítőlánc fogóját. Harsogva zúdult le a víz. Ruthie felszökkent és elugrott onnét. Ott álltak Winfielddel a helyiség közepén, és nézték a klozettet. A víz még egyre zúgott.
- Ezt te csináltad - mondta Ruthie. - Hozzányúltál és eltörted. Láttam.
- Nem igaz. Becsületszavamra, nem igaz.
- Láttam - mondta Ruthie. - Nem lehet ilyen finom dolgokat rád bízni.
Winfieldnek leesett az álla. Fölnézett Ruthie-ra, s a szeme megtelt könnyel. Az álla remegett. Ruthie tüstént megbánást érzett.
- No nem baj - mondta. - Nem árullak el. Majd azt mondjuk, hogy már el volt törve. Azt mondjuk, hogy nem is jártunk itt. - Azzal kivezette az épületből.
A nap közben a hegyek fölé emelkedett, rásütött az öt egészségügyi épület hullámos bádogtetejére, megcsillant a szürke sátrakon s a sátrak közt elnyúló utcák tisztára sepert földjén. A tábor fölébredt. Égett a tűz a petróleumos kannákból és fémlapokból összeszerkesztett tábori tűzhelyeken. Füstszag érzett a levegőben. Szétnyílt a sátrak bejárata, s az emberek kijöttek az utcára. Joadék sátra előtt ott állt anya, s hol erre, hol arra nézegetett az utcán. Meglátta a gyerekeket, s odajött hozzájuk.
- Már aggódtam - mondta anya. - Nem tudtam, hol vagytok.
- Csak nézelődtünk - mondta Ruthie.
- De hova lett Tom? Nem láttátok?
Ruthie most tudatára ébredt fontosságának. - De igen. Tom felköltött engem és megmondta, hogy mit mondjak neked. - Itt szünetet tartott, hogy fontossága még nyilvánvalóbban kiderüljön.
- Mit? - kérdezte anya.
- Azt mondta, mondjam meg neked... - ismét szünetet tartott. Winfieldre nézett, hogy az kellőképpen megbecsüli-e az ő fontosságát.
Anya vészjóslóan emelte föl kezét. - Mit?
- Munkát kapott - mondta gyorsan Ruthie. - Munkába ment. - Aggódva nézett anya fölemelt kezére. A kéz leereszkedett és kinyúlt Ruthie felé. Anya gyors, görcsös mozdulattal ragadta meg Ruthie vállát, megölelte, aztán elengedte.
Ruthie zavartan nézett a földre, aztán másra terelte a szót. - Odaát klozik vannak - mondotta. - Fehér klozik.
- Voltál odabenn? - kérdezte anya.
- Winfielddel - mondta Ruthie, s aztán áruló módra hozzátette: - Winfield eltört egy klozit.
Winfield elvörösödött. Rábámult Ruthie-ra. - Ő meg belepipilt - mondta gonoszul.
Anya aggódni kezdett. - Mit csináltatok? Mutassátok meg. - Behúzta magával az épületbe. - Hadd lám, mit csináltatok.
Ruthie odamutatott. - Süvített és zúgott. Most már elállt.
Mutassátok meg, hogy mit csináltatok - mondta anya.
Winfield húzódozva lépett oda. - Nem is húztam meg erősen - mondotta. - Csak megfogtam ezt itt és... - A víz ismét lezúdult. Winfield félreugrott.
Anya hátravetette fejét, úgy kacagott, Ruthie és Winfield pedig bosszúsan néztek rá. - Hiszen így működik ez - mondta anya. - Láttam én már ilyet. Ha elkészült az ember, meghúzza ezt a fogót.
A két gyereknek sok volt az a szégyen, hogy ők ilyen tudatlanok. Kimentek az ajtón, megindultak az utcán, s egy nagy családot kezdtek bámulni, amely éppen reggelizett.
Anya utánuk nézett, amíg ki nem léptek az ajtón. Akkor aztán körültekintett a helyiségben. Odament a zuhanyozófülkékhez és benézett. Odament a mosdókagylókhoz, s végigsimította ujjával a fehér porcelánt. Kissé megeresztette a vizet, belétartotta ujját, aztán elrántotta kezét, amikor forró víz kezdett jönni. Egy pillanatig nézegette a kagylót, aztán beleillesztette a dugót, s beleeresztett egy kis vizet a hideg csapból, egy kicsit a melegből. Aztán megmosta a kezét a meleg vízben, s megmosta arcát is. Éppen haját nedvesítette meg az ujjaival, amikor lépések hallatszottak háta mögött a cementpadlón. Hirtelen megfordult. Egy idősebb férfi állt ott, s megbotránkozva nézett rá.
A férfi nyers hangon kérdezte: - Hogy kerülsz te ide?
Anya nagyot nyelt, s érezte, hogy a víz lecsöpög álláról s átáztatja a ruháját. - Nem tudtam - mondta bocsánatkérő hangon. - Azt hittem, arra való ez, hogy használja az ember.
A koros férfi zord arccal nézett rá. - Hogy férfiak használják - mondta szigorúan. Odament az ajtóhoz, s rámutatott a felírásra: Férfiak. - Tessék - mondotta. - Ez is bizonyítja. Hát nem láttad ezt?
- Nem - mondta szégyenkezve anya -,. nem láttam. Hát nincs olyan hely, ahová én mehetek?
A férfi haragja elpárolgott. - Most érkeztél? - kérdezte barátságosabb hangon.
- Éjszaka - mondta anya.
- Szóval, még nem beszéltél a bizottsággal?
- Miféle bizottsággal?
- Hát a hölgybizottsággal.
- Nem.
A férfi büszkén mondta: - A bizottság hamarosan meglátogat és felvilágosít mindenről. Gondját viseljük mi az újonnan érkezett embereknek. Mármost ha a női osztályra akarsz menni, csak menj át az épület másik oldalára. Az a tiétek.
Anya bizonytalan hangon kérdezte: - Azt mondod, hogy egy hölgybizottság jön el a sátramba?
A férfi bólintott. - Azt hiszem, hamarosan.
- Köszönöm - mondta anya. Kisietett, s szinte futva ért a családi sátorhoz.
- Apa! - kiáltotta. - John, kelj föl! Te is, Al. Kelj föl és mosakodj meg. - Riadt, álmos szemek bámultak rá. - Mind, valahányan vagytok - kiáltotta anya. - Keljetek föl, és mossátok meg az arcotokat. És fésülködjetek meg.
John bácsi sápadtnak és betegnek látszott. Vörös, zúzott seb volt az állán.
Apa azt kérdezte: - Mi baj?
- A bizottság! - kiáltotta anya. - Egy bizottság - hölgybizottság jön látogatóba. Keljetek föl és mosakodjatok meg. S amíg mi aludtunk s horkoltunk, Tom elment, és munkát kapott. Most keljetek föl.
A férfiak álmosan léptek ki a sátorból. John bácsi botorkálva járt, s arca eltorzult a fájdalomtól.
- Menjetek át abba a házba, és mosakodjatok meg - rendelkezett anya. - Reggelizni kell, s el kell készülni a bizottság látogatására. - Odament a táborhely udvarán egy kis rakás felhasogatott fához. Tüzet rakott, s rátette a fazekakat. - Puliszka - mondta magában. - Zsíros puliszka. Az hamar elkészül. Sietni kell. - Tovább beszélt magában, s Ruthie és Winfield bámészkodva állt mellette.
A reggeli tüzek füstje terjengett az egész tábor fölött, s mindenfelé mormogó beszélgetés hallatszott.
Sáronrózsája fésületlenül, álmos szemmel mászott ki a sátorból. Anya, miközben marékszámra dobálta a fazékba a kukoricalisztet, feléje fordult. Nézte az asszonyka összegyűrt, piszkos ruháját, kusza, fésületlen haját. - Szedd rendbe magad - mondta parancsoló hangon. - Eredj oda át, és szedd rendbe magad. Van tiszta ruhád. Kimostam. Fésülködj meg. Szedd ki a csipát a szemedből. - Anya izgatott volt.
Sáronrózsája bosszúsan mondta: - Nem jól érzem magam. Szeretném, ha Connie megjönne már. Semmihez sincs kedvem Connie nélkül.
Anya most egészen feléje fordult. A sárga kukoricaliszt odatapadt kezéhez és csuklójához. - Sáronrózsája - mondta szigorúan -, szedd össze magad. Eleget bőgtél már. Egy hölgybizottság jön ide, s nem akarom, hogy mocskosan találja a családot.
- De én nem jól érzem magam.
Anya közelebb lépett hozzá, s kinyújtotta lisztes kezét. - Indulj - mondta. - Van olyan idő, amikor hallgatni kell arról, hogy az ember hogy érzi magát.
- Hánynom kell - mondta siránkozó hangon Sáronrózsája.
- Hát menj és hányj. Persze hogy hánynod kell. Mindenki így van ilyenkor. Végezd el, aztán szedd rendbe magad, mosd meg a lábadat is, és húzz cipőt. - Azzal visszafordult a munkájához. - És fond be a hajadat - tette hozzá.
A tűzre tett fazékban sercegett a zsír, s sziszegve csapott fel, amikor anya egy kanállal beledobta a puliszkát. Vizet töltött rá, megkavarta és megsózta. Közben a kávé is forrni kezdett, s szállongott az illata.
Apa hazafelé ballagott az egészségügyi csoport épületéből, s anya bíráló szemmel nézte végig. Apa azt kérdezte: - Tudod-e, hogy Tom munkát kapott?
- Tudom. Elment, mielőtt mi fölébredtünk. Most keress ki abból a ládából tiszta overallt meg egy inget. Nekem rettentő sok dolgom van. Eredj és mosd meg Ruthie és Winfield fülét. Ott kapsz meleg vizet. Megteszed, ugye? Jól dörzsöld meg a fülüket meg a nyakukat. Vörös legyen és csillogjon.
- Sohase láttalak ilyen izgatottnak - mondta apa.
Anya felkiáltott: - Most van itt az ideje, hogy a család tisztességesen felöltözzék. Útközben nem lehetett. Most lehet. Dobd be a piszkos overallodat a sátorba, s én majd kimosom.
Apa bement a sátorba, s egy perc múlva halványkék, kimosott overallban és ingben tért vissza. Vezette magával a szomorú és riadt gyerekeket az egészségügyi csoport épülete felé.
Anya utána kiáltott: - De aztán jól megdörzsöld a fülüket!
John bácsi kijött a férfiosztály ajtajához, s kinézett rajta, aztán visszament, hosszú ideig üldögélt a klozetten, kezébe fogva fájó fejét.
Anya elkészült egy fazék puliszkával, s most a másik fazékba kezdte dobálni a kukoricalisztet, amikor oldala mellett árnyék esett a földre. Hátranézett. Egy tiszta fehérbe öltözött kis ember állt a háta mögött; vékony, barnára sült, ráncos arca volt és vidám szeme. Sovány volt, mint a karó. Fehér ruhájának szegélye kirojtosodott. Rámosolygott anyára. - Jó reggelt - mondta.
Anya ránézett fehér ruhájára, s arca gyanakvó, tartózkodó kifejezést öltött. - Jó reggelt - mondta.
- Joadné?
- Az vagyok.
- Jim Rawley a nevem. Én vagyok a tábor igazgatója. Csak benéztem, hogy lássam, rendben van-e minden. Nincs szükségetek valamire?
Anya gyanakodva, fürkészően nézett rá. - Nincs - felelte.
- Aludtam - folytatta Rawley -, amikor megérkeztetek. Szerencse, hogy volt helyünk. - A hangja melegen csengett.
Anya mindössze ennyit mondott: - Szép hely. Különösen a mosóteknők tetszenek nekem.
- No csak várd meg, amíg az asszonyok mosni mennek. Mindjárt itt lesz az ideje. Sohase hallottál még olyan csiricsárét. Mintha vallásos összejövetelt tartanának. Tudod, mit csináltak tegnap? Karban énekeltek. Zsoltáréneklés és ruhadörzsölés egyszerre. Azt hallani kellett!
Anya arcáról eltűnt a gyanakvás. - Szép lehetett. Te vagy itt a gazda?
- Nem - mondta Rawley. - Az emberek kivették a munkát a kezemből. Gondoskodnak a tábor tisztaságáról, rendet tartanak, megcsinálnak mindent. Sohase láttam ilyen embereket. Ruhát varrnak a közös helyiségben, meg játékokat készítenek. Sosem láttam még ilyen embereket.
Anya végignézett a maga piszkos ruháján. - Mi még nem vagyunk tiszták - mondotta. - Útközben nem tud az ember ügyelni a tisztaságra.
- Tudom én azt - mondta Rawley. Most szimatolni kezdett. - Ugyan bizony ennek a kávénak van ilyen jó szaga?
Anya elmosolyodott. - Ugye, hogy jó szaga van? A szabad levegőn mindig kellemes a szaga. - És büszkén tette hozzá: - Nagy tisztesség lenne, ha velünk tartanál.
Rawley odament a tűzhöz, lekuksolt a földre, s anya ellenszenve tökéletesen elpárolgott. - Nagy tisztesség lenne nekünk - mondta. - Nem lesz valami bő reggelink, de jó szívvel látunk.
A kis ember rámosolygott. - Reggeliztem én már. Hanem ebből a kávéból szívesen meginnám egy csészével. Olyan jó a szaga.
- Jó szívvel látunk.
- De azért ne siess.
Anya megtöltött egy bádogbögrét a kávéskannából. Azt mondta:
- Cukrunk nincs. Talán kapunk még ma. Ha cukorral szoktad inni, félek, nem ízlik majd.
- Sohasem iszom cukorral - mondta Rawley. - Elrontja a jó kávé ízét.
- Én bizony egy kis cukorral szeretem - mondta anya. Gyors, kutató pillantást vetett a kis emberre; szerette volna megérteni, hogyan tudott az ily hamar közel férkőzni hozzá. Arckifejezésében kereste a magyarázatot, de barátságos tekintetnél egyebet nem tudott fölfedezni rajta. Aztán ránézett fehér kabátjának kirojtosodott szegélyére, s tökéletesen megnyugodott.
Rawley szürcsölni kezdte a kávét. - Azt hiszem, a hölgyek ma reggel meglátogatnak.
- Még piszkosak vagyunk - mondta anya. - Szeretném, ha nem jönnének, amíg egy kicsit rendbe nem szedtük magunkat.
- De hiszen tudják azok, hogy szokott az lenni - mondta az igazgató. - Így érkeztek ők is. Hja, azért dolgoznak olyan jól a bizottságok ebben a táborban, mert tudják, hogy s mint van a dolog. - Megitta a kávéját és fölállt. - No, nekem mennem kell. Akármire van szükséged, gyere el az irodába. Mindig ott vagyok. A kávé nagyszerű volt. Köszönöm. - A bögrét visszatette a ládára a többi mellé, intett a kezével, s továbbindult a sátrak során. Anya még hallotta, amint útközben szóba elegyedett az emberekkel. Anya lehajtotta fejét, torkát sírás fojtogatta.
Apa visszajött, s hozta a gyerekeket; szemük még mindig könnyes volt a füldörzsölés kínszenvedésétől. Megtört mindkettő, és ragyogott a tisztaságtól. Winfield orráról le volt sikálva a napégette bőr. - No, itt vagyunk - mondta apa. - Leszedtem róluk a piszkot meg két rét bőrt. Szinte megvertem őket, hogy megálljanak egy helyben.
Anya szemügyre vette őket. - Tiszta a képük - mondta. - Most vegyetek egy kis zsíros puliszkát. Aztán hamar elrakjuk az egészet, s rendbe szedjük a sátrat.
Apa megrakta a gyerekek tányérját meg a magáét. - Vajon Tom hol kapott munkát?
- Nem tudom.
- No, ha neki sikerült, sikerül nekünk is.
Al izgatottan sietett a sátorhoz. - Micsoda hely! - kiáltotta. Vett a puliszkából, s kávét töltött magának. - Tudjátok, mit csinál itt egy ember? Mozgó házzá alakít egy pótkocsit. Itt mindjárt, ezeken a sátrakon túl. Ágy is van benne, meg tűzhely, minden. Abban lakik. Ez aztán az élet! Ott lakik az ember, ahol megáll.
Anya azt mondta: - Már én jobb szeretnék egy kis házat. Azt akarom, hogy egy kis házat szerezzünk, mihelyt lehet.
Apa azt mondta: - Al, mihelyt megreggeliztünk, te meg én meg John bácsi elindulunk a kocsival munkát keresni.
- De el ám - mondta Al. - Én szeretnék garázsban találni munkát, ha van. Igazában csak ehhez volna kedvem. Aztán szeretnék magamnak egy ócska kis Fordot. Sárgára festeném s elkószálnék vele. Láttam egy csinos leányt az úton. Intettem is neki. Fenemód csinos volt.
Apa szigorúan rászólt: - Jobb lesz, ha munkát találsz, mielőtt kutyálkodni kezdesz.
John bácsi kijött az illemhelyről, s lassan közeledett feléjük. Anya szigorúan nézett rá.
- Nem mosakodtál meg - mondta, de aztán észrevette, milyen betegnek, gyöngének és szomorúnak látszik. - Eredj a sátorba és feküdj le - tette hozzá enyhébb hangon -, hiszen rosszul vagy.
John fejét rázta. - Nem - mondta. - Vétkeztem, el kell vennem a büntetésemet. - Kétségbeesetten ült le, s töltött magának egy bögre kávét.
Anya kikanalazta a maradék puliszkát a fazékból. Odavetőleg mondta: - A tábor igazgatója itt járt, leült nálunk, s megivott egy bögre kávét.
Apa lassan ráemelte szemét: - Úgy? Mit akar tőlünk ilyen hamar?
- Csak beszélni jött - mondta kényeskedve anya. - Leült és kávézott. Azt mondta, ritkán iszik jó kávét, s megérezte a miénknek a szagát.
- Mit akart? - kérdezte ismét apa.
- Nem akart semmit. Csak azért jött, hogy megnézze, jól vagyunk-e.
- Nem hiszem én azt - mondta apa. - Leskelődni, szimatolni jött bizonyosan.
- Nem - kiáltotta haragosan anya. - Megérzem én azt hamar, ha valaki szimatolni jön.
Apa kiöntötte bögréjéből a kávé alját.
- Erről szokjál le - mondta anya. - Ez itt tiszta hely.
- Csak vigyázz, nehogy olyan tiszta legyen, hogy már élni se lehessen itt - mondta aggódó hangon apa. - Siess, Al. Indulunk munkát keresni.
Al megtörölte száját a kezével. - Én készen vagyok - mondta.
Apa odafordult John bácsihoz. - Hát te jössz-e?
- Megyek.
- Hiszen alig állsz a lábadon.
- Rosszul érzem magam, de azért megyek.
Al felszállt a kocsira. - Benzint kell venni - mondotta. Megindította a motort. Apa és John bácsi bemásztak melléje, s a kocsi elindult a sátorsoron.
Anya utánuk nézett. Aztán fogott egy vödört, s odament az egészségügyi csoport épületének nyitott részében sorakozó mosóteknőkhöz. Megtöltötte a vödröt forró vízzel, s visszahozta a maguk táborhelyére. Éppen az edényeket mosogatta a vödörben, amikor Sáronrózsája visszajött.
- Kiraktam egy tányérra a puliszkádat - mondta anya. Aztán figyelmesen szemügyre vette az asszonykát. Haja csöpögött, meg volt fésülve, bőre rózsaszínű volt és ragyogott. Fehér virágos mintájú kék ruháját vette föl. Lábára felhúzta az esküvőjén viselt magas sarkú cipőt. Elpirult anyja tekintetétől. - Te megfürödtél - mondta anya.
Sáronrózsája fojtott hangon felelte: - Éppen bent voltam, amikor jött egy hölgy és megfürdött. Tudod, mit kell csinálni? Belépsz egy kis ketrecfélébe, mindenféle csapokat forgatsz meg, s a víz csak úgy zúdul rád, meleg vagy hideg, ahogy tetszik, s én is így csináltam.
- Magam is odamegyek - kiáltotta anya. - Mihelyt itt elkészültem. Majd megmutatod, hogyan kell.
- Ezentúl mindennap megteszem - mondta az asszonyka. - És az a hölgy látott engem, észrevette, hogy kisbabám lesz, és tudod, mit mondott? Azt mondta, hogy minden héten kijön ide egy ápolónő. Beszéljek azzal az ápolónővel, az majd megmondja, mit kell csinálni, hogy a kisbaba erős legyen. Azt mondja, minden hölgy ezt teszi. Én is megteszem majd. - A szó csak úgy áradt belőle. - S aztán, tudod-e, a múlt héten született egy kisbaba, s a tábor mulatságot rendezett, és ruhát meg mindenfélét adtak a kisbabának, még egy gyerekkocsit is, fonott gyerekkocsit. Nem volt új, de befestették rózsaszínűre, s egészen újnak látszott. És nevet adtak a kisbabának, és kalácsot ettek. Ó, Istenem! - Elhallgatott, s nehezen szedte a lélegzetet.
Anya azt mondta: - Hála Istennek, magunkfajta emberek közé kerültünk. Én is meg fogok fürödni.
- Ó, milyen nagyszerű az - mondta az asszonyka.
Anya eltörölgette és egymásra rakta az óntányérokat. Azt mondta: - Joadok vagyunk. Nem nézünk mi föl senki fiára. Nagyapó nagyapja harcolt a forradalomban. Gazdák voltunk, amíg el nem adósodtunk. Akkor aztán azok az emberek... Azok rontottak meg bennünket. Valahányszor beléptek a házunkba, mindig mintha megkorbácsoltak volna: engem és mindnyájunkat. Aztán Needles-ben az a rendőr! Megrontott. Komisznak éreztem magamat miatta. Most pedig nem szégyenkezem. Ezek az emberek itt a mi embereink, magunkfajta emberek. Az az igazgató odajött, leült, megitta a kávémat, s azt mondta: Joadné így, Joadné úgy, meg hogy vagytok, Joadné? - elhallgatott és felsóhajtott. - Megint embernek érzem magamat. - Felrakta az utolsó tányért. Bement a sátorba, feltúrta a ruhásládát, előkereste cipőjét meg egy tiszta ruhát. Egy kis papírcsomagban megtalálta fülbevalóját. Amint elment Sáronrózsája mellett, így szólt: - Ha azok a hölgyek jönnek, mondd meg nekik, hogy mindjárt itt leszek. - Azzal eltűnt az egészségügyi csoport épületének háta mögött.
Sáronrózsája nehézkesen letelepedett egy ládára, s elnézte esküvői cipőjét, a cipő fényes lakkját s fekete pántját. Hegyét megtörölgette az ujjával, ujját pedig a szoknyája belsejébe törölte. A hajolás megnyomta növekedő hasát. Egyenesen ült, s kutató ujjakkal tapogatta magát, közben el-elmosolyodott.
Egy tömzsi asszony közeledett az úton, egy almásládában szennyest vitt a mosóteknők felé. Arcát barnára sütötte a nap, szeme fekete volt és átható nézésű. Lüszterruhája fölött gyapotzsákból készített nagy kötényt viselt, a lábán barna férficipő. Látta, hogy Sáronrózsája simogatja magát, s észrevette az asszonyka arcán derengő mosolyt.
- Úgy! - kiáltotta, s örvendezve kacagott fel. - Mit gondolsz, mi lesz?
Sáronrózsája pirulva sütötte le szemét, aztán felpillantott, s közben az asszony tetőtől talpig megvizsgálta csillogó kis fekete szemével.
- Nem tudom - mormogta.
Az asszony leengedte a földre az almásládát. - Eleven daganat van benned - mondta, s elégedett tyúk módjára kotkodácsolva nevetett: - Mit szeretnél jobban? - kérdezte.
- Nem tudom; azt hiszem, fiút. Persze hogy fiút.
- Csak most érkeztél, ugye?
- Most, késő éjszaka.
- Itt maradsz?
- Nem tudom. Ha munkát kapunk, azt hiszem, itt maradunk.
Az asszony arcán árnyék futott keresztül, s kis fekete szeme hevesen villant meg. - Ha munkát kaptok. Ezt mondjuk mi valamennyien.
- A bátyám már ma reggel kapott munkát.
- Igazán? Lehet, hogy szerencsétek van. De vigyázz a szerencsére. A szerencsében nem lehet megbízni. - Egészen odalépett hozzá. - Csak egyféle szerencséje lehet az embernek. Több nem. Légy jó asszony - mondta hevesen. - Légy jó! Mert ha bűn lakozik benned, Isten irgalmazzon annak a gyereknek! - Leguggolt Sáronrózsája előtt. - Botrányos dolgok történnek ebben a táborban - mondta sötéten. - Minden szombat este táncolnak, mégpedig nemcsak körtáncokat ám! Összekapaszkodós táncokat is. Tulajdon szememmel láttam.
Sáronrózsája óvatosan mondta: - Én szeretem a táncot, a körtáncot. - És szemérmesen tette hozzá: - Azt a másik fajtát sohasem szoktam járni.
A barna asszony zordonan bólintott a fejével. - No, hát vannak, akik megteszik. Azt pedig az Úr nem nézi el, ne hidd, hogy elnézi.
- Nem, nem - mondta csöndesen Sáronrózsája.
Az asszony rátette ráncos, barna kezét Sáronrózsája térdére, s az megrándult az érintésétől. - Előre figyelmeztetlek. Kevesen vannak már, akik lelkük mélyéig szeretik Jézust. Minden szombat este, amikor ez a vonószenekar rákezdi, zsoltárok helyett tánczenét játszik, valóságos kergeség fogja el ezeket itt. Tulajdon szememmel láttam. Hanem a közelükbe nem megyek; a családomat sem engedem a közelükbe. Összekapaszkodós táncokat járnak, ha mondom. - Szünetet tartott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, aztán rekedten suttogva folytatta: - De csinálnak még egyebet is. Színházat játszanak. - Hátrább húzódott, fölszegte a fejét, hogy lássa, hogyan fogadja Sáronrózsája ezt a leleplezést.
- Színészek? - kérdezte áhítatos tisztelettel az asszonyka.
- Nem! - tört ki a barna asszony. - Nem színészek, azok már amúgy is elkárhozott lelkek. A magunkfajtája. A mi népünk. És ártatlan gyerekek is voltak köztük, s másnak játszották magukat, mint amik. Én nem mentem a közelükbe. De hallottam a beszélgetésükből, hogy mit csinálnak. Az ördög jár ebben a táborban.
Sáronrózsája tágra meredt szemmel, tátott szájjal hallgatta. - Egyszer az iskolában mi is játszottunk betlehemes játékot, karácsonykor.
- Hát azt nem tudom, hogy jó-e vagy rossz. Vannak derék emberek, akik azt hiszik, hogy betlehemes játékot szabad játszani. Én ezt se merném ilyen nyugodtan kimondani. Hanem az nem volt betlehemes játék. Csupa bűn és csalás és ördöngösség. Úgy jöttek-mentek, mutogatták magukat, beszéltek, mintha mások volnának, mint amik. És táncoltak, összekapaszkodós táncot jártak!
Sáronrózsája felsóhajtott.
- S azt sem mondhatnám, hogy csak egynéhányan tették - folytatta a barna asszony. - Odáig jutottunk már, hogy jóformán ujjain megszámolhatja az ember az igazhitűeket. De ne hidd, hogy Isten büntetlenül hagyja ezeket a bűnösöket. Nem, Isten minden bűnünket följegyzi, aztán vonalat húz, s összeadja valamennyit. Isten őrködik, és őrködöm én is. Kettőt kifüstölt már innét.
Sáronrózsája lihegve kérdezte: - Igazán?
A barna asszony egyre áthatóbb hangon folytatta: - Láttam. Állapotos fiatalasszony volt, éppen, mint te. Színházat játszott, és táncolt. Aztán - itt fakó és baljóslatú lett a hangja - lefogyott, csonttá aszott, s a gyereke halva született.
- Úristen! - mondta sápadtan Sáronrózsája.
- Halva és véresen. Persze, aztán senki sem állt vele szóba többet. Kénytelen volt elmenni. A bűn ráragad arra, aki hozzányúl. Úgy bizony. Aztán itt volt a másik, az is ugyanazt tette. Az is lesoványodott, s egy éjszaka eltűnt. Két nap múlva visszajött. Azt mondta, látogatóban járt. De gyerek nem született. Tudod, mit gondolok? Azt hiszem, az igazgató vitte el, hogy a gyerekét elveszítse. Az nem hisz a bűnben. Maga mondta nekem. Azt mondja, az éhség a bűn, a fázás a bűn. Azt mondja, tulajdon fülemmel hallottam, hogy ő ezekben a dolgokban nem tudja meglátni az Istent. Azt mondja, azért soványodtak le ezek a fiatalasszonyok, mert nem ettek eleget. No én megmondtam neki a magamét. - Fölállt és hátrább lépett. A tekintete éles volt. Merev mutatóujját nekiszegezte Sáronrózsája arcának. - Azt mondtam neki: Távozz tőlem! Azt mondtam: Tudtam, hogy az ördög dúl ebben a táborban. Most azt is tudom, hogy ki az ördög. Távozz tőlem, Sátán, azt mondtam. És távozott is, bizony isten! Reszketett és alázatos volt. Azt mondta: Kérem szépen, ne tegye boldogtalanná az embereket. Én azt mondom: Boldogtalanná? Hát a lelkük? Hát azok a halott kisbabák és azok a szegény bűnösök, akik elkárhoznak a színjátszás miatt? Csak nézett rám, aztán savanyúan mosolygott és elment. Tudta, hogy igazi hitvallóval találkozott. Azt mondtam: Én segítek Jézusnak, hogy figyelje, mi történik itt. Te pedig, meg a többiek, nem viszitek el szárazon. - Azzal fölkapta a szennyesládát. - Vigyázz. Figyelmeztettelek. Vigyázz arra a szegény gyerekre, akit a szíved alatt hordasz, és tartózkodjál a bűntől. - Hatalmas léptekkel távozott, s szeméből csak úgy sugárzott az erény.
Sáronrózsája utána nézett, aztán kezére hajtotta fejét, és belesírt a tenyerébe. Szelíd hang szólalt meg mellette. Szégyenkezve pillantott föl. A kis, fehér ruhás igazgató volt. - Ne félj - mondotta. - Ne félj.
Sáronrózsája alig látott a könnyeitől. - De hiszen megtettem! - kiáltotta. - Én is jártam olyan összekapaszkodós táncot, csak nem mondtam meg neki. Sallisaw-ban, Connie-val.
- Ne félj - mondta az igazgató.
- Azt mondta, elvesztem a kisbabát.
- Tudom, hogy ilyeneket mond. Szemmel tartom. Jó asszony, de boldogtalanná teszi az embereket.
Sáronrózsája szipogva folytatta: - Azt mondta, két fiatalasszony vesztette el a gyermekét ebben a táborban.
Az igazgató leguggolt eléje. - Ide figyelj! - mondotta. - Hallgass rám. Én is ismertem őket. Túlságosan éhesek és fáradtak voltak. Túlságosan keményen dolgoztak. Teherkocsin jártak hepehupás utakon. Megbetegedtek. Nem tehettek róla.
- De azt mondta...
- Ne félj. Az az asszony szeret zavart okozni.
- De azt mondja, hogy te vagy az ördög.
- Tudom, hogy azt mondja. Mert nem akarom engedni, hogy szerencsétlenné tegye az embereket. - Meglapogatta az asszonyka vállát. - Ne félj. Nem tud az semmit. - Azzal gyorsan elment.
Sáronrózsája utánanézett; keskeny válla ugrált járás közben. A fiatalasszony még figyelte vékony alakját, amikor visszajött anya, tisztán és pirosan, megfésült, nedves, kontyba csavart hajjal. Mintás ruháját és régi, hasadt cipőjét viselte; kis fülbevalója ott lógott a fülében.
- Sikerült - mondta. - Csak álltam, s engedtem magamra folyni a meleg vizet. És egy hölgy azt mondta, hogy ezt akár mindennap megteheti az ember. Nem volt még itt az a hölgybizottság?
- N-nem! - mondta az asszonyka.
- Te meg csak itt ülsz, s nem raktál rendet! - Közben anya már össze is szedte az ónedényeket. - Muszáj hogy rendet csináljunk - mondta. - Mozogj, egy-kettő! Söpörd fel a földet. - Összeszedte a konyhafölszerelést, a fazekakat berakta a ládába, a ládát behúzta a sátorba. - Szedd rendbe a derékaljakat! - parancsolta. - Mondhatom, soha életemben semmi sem esett olyan jól nekem, mint az a víz.
Sáronrózsája lagymatagon teljesítette a parancsait.
- Mit gondolsz, vissza jön-e Connie?
- Meglehet. Nem tudom.
- Bizonyos, hogy tudja, hová jöttünk?
- Bizonyos.
- Anya, nem gondolod, hogy megölték, amikor a tábort...
- Nem - mondta nyugodtan anya. - Kibújik az mindenből: gyors, mint a nyúl, és ravasz, mint a róka.
- Szeretném, ha megjönne már.
- Majd ha megjön, itt lesz.
- Anya...
- Szeretném, ha dologhoz látnál már.
- Gondolod, hogy a tánc meg a színjátszás olyan bűn, hogy attól elvesztem a kisbabát?
Anya abbahagyta a munkát, s kezét csípőjére tette. - Most meg hol jár az eszed? Nem szoktál te színházat játszani.
- De itt szoktak, és egy fiatalasszony elvesztette a kisbabáját: halva született és véresen, mintha Isten büntetése lett volna.
Anya rábámult. - Hát ezt ki mondta neked?
- Ez a hölgy, aki itt járt. Aztán ide jött a fehér ruhás kis ember, s azt mondta, hogy nem amiatt volt.
Anya bosszúsan nézett rá. - Sáronrózsája - mondta -, most már elég legyen a magad gyötréséből. Erőnek erejével bőgni akarsz. Nem tudom, mi ütött beléd. A mi fajtánk sohase csinált ilyet. Mi száraz szemmel tűrjük, akármi ér bennünket. Fogadok, hogy Connie beszélte tele a fejedet. Nem fért a bőrébe. - És szigorúan folytatta: - Sáronrózsája, te csak egy ember vagy, s a világon sok ember van még. Maradj a magad helyén. Ismertem embereket, akik annyit foglalkoztak a maguk bűneivel, hogy végre nagy bűnösnek hitték magukat az Úr színe előtt.
- De anya...
- Elég. Most hallgass és végezd a dolgodat. Nem vagy te se olyan nagy, se olyan gonosz, hogy az Isten sokat törődjék veled. Én pedig képen töröllek, ha tovább gyötröd magadat. - Elsöpörte a hamut, és letisztogatta a tűzhelyet. Meglátta az úton közeledő bizottságot. - Dolgozzál - mondotta. - Jönnek a hölgyek. Dolgozzál, hogy büszke lehessek rád. - Nem nézett oda újra, de tudta, hogy a bizottság közeledik.
Kétség nem férhetett hozzá, hogy valóban bizottságról van szó; három hölgy jött, kimosakodva, legjobb ruhájában: egy sovány asszony, sörényszerű haja és acélkeretes pápaszeme volt, egy kis köpcös hölgy, göndör fürtjei szürkék és szája kicsi, édeskés, s egy mammut arányú hölgy, akinek vastag lábszára és csípője s óriási keble volt: izmos, mint egy igásló, csupa erő és önbizalom. Méltóságteljesen lépdeltek az úton.
Anya úgy intézte a dolgot, hogy háttal álljon nekik, amikor odaértek. Megálltak, megfordultak, sorba verődtek. A nagydarab asszony mély hangon szólalt meg: - Jó reggelt. Ugyebár Joadné?
Anya sarkon fordult, mintha váratlanul érte volna az üdvözlés. - Csakugyan én vagyok. Honnan tudtátok a nevemet?
- Mi vagyunk a bizottság - mondta a nagydarab asszony. - A negyedik egészségügyi csoport hölgybizottsága. Az irodában tudtuk meg a nevedet.
Anya pirulva mondta: - Még nem vagyunk rendben. Nagy tisztesség lenne, ha a hölgyek bejönnének és helyet foglalnának, amíg egy kis kávét készítek.
A kövér bizottsági hölgy azt mondta: - Mutass be, Jessie, mondd meg a nevünket Joadnénak. Jessie az elnök - tette hozzá magyarázatképpen.
Jessie ceremóniásan jelentette ki: - Joadné, ez itt Annie Littlefield, ez Ella Summers, én pedig Jessie Bullitt vagyok.
- Örvendek a szerencsének - mondta anya. - Készítek egy kis kávét.
- Ó, ne fáradj - mondta ceremóniásan Annie. - Mi csak látogatóba jöttünk, hogy megnézzük, jól vagytok-e, s igyekszünk, hogy otthonosan érezzétek magatokat köztünk.
Jessie Bullitt szigorúan mondta: - Annie, légy szíves, ne feledkezz meg arról, hogy én vagyok az elnök.
- Ó, persze, persze. De jövő héten én leszek.
- Hát akkor várj a jövő hétig. Az elnökség minden héten változik - magyarázta anyának.
- Igazán nem tetszik egy kis kávé? - kérdezte anya gyámoltalanul.
- Nem, köszönjük - mondta Jessie, átvéve az elnöklést. - Előbb tájékoztatni akarunk az egészségügyi csoportról, aztán, ha kívánod, beíratunk a Hölgyek Klubjába, és adunk valami munkakört. Természetesen nem vagy köteles belépni.
- Izé... sokba kerül az?
- Semmi másba, csak munkába. Aztán, ha már megismertek, esetleg beválasztanak ebbe a bizottságba - szólt közbe Annie. - Jessie az általános táborbizottságban is benne van. Ő nagybizottsági hölgy.
Jessie büszkén mosolygott. - Egyhangúlag választottak meg - mondta. - No hát, Joadné, azt hiszem, ideje, hogy elmagyarázzuk, hogyan folyik az élet a táborban.
Anya azt mondta: - Ez itt a leányom, Sáronrózsája.
- Jó reggelt - mondták a hölgyek.
- Talán jöjjön ő is velünk.
Most az óriás Jessie beszélt, modora csupa méltóság és szelídség volt, szónoklatán pedig látszott, hogy könyv nélkül tanulta meg.
- Ne gondold, hogy beleártjuk magunkat a dologba, Joadné. Ebben a táborban sok minden van, amit közösen használunk. A szabályokat magunk állapítottuk meg. Most átmegyünk az épületbe. Azt mindenki használja, s mindenkinek kötelessége, hogy gondot viseljen rá. - Odamentek a szabadon álló részhez, ahol a húsz mosóteknő sorakozott. Nyolcat éppen használtak, asszonyok hajoltak föléjük, dörzsölték a ruhát, s a kicsavart ruha halomba gyűlt a tiszta cementpadlón. - Ezt akármikor használhatod - mondta Jessie. - Az egyetlen feltétel, hogy tisztán kell itt hagyni.
A mosóasszonyok érdeklődve pillantottak fel. Jessie hangosan mondta: - Ez a két hölgy Joadné meg a leánya, Sáronrózsája, ezentúl ők is itt laknak. - Az asszonyok kórusban üdvözölték anyát, ő pedig ügyetlenül biccentett feléjük, s azt mondta: - Örülök a szerencsének.
Jessie bevezette a bizottságot az illemhely és zuhanyfürdők helyiségébe. - Itt már jártam - mondta anya. - Meg is fürödtem.
- Hát hiszen arra való - mondta Jessie. - A szabály itt is ugyanaz. Tisztán kell itt hagyni. Minden héten más-más bizottság mossa fel a helyiséget egyszer napjában. Talán bekerülsz ebbe a bizottságba. Saját szappanát kell magával hozni az embernek.
- Előbb még szappant kell szereznünk - mondta anya. - Egész kifogytunk mindenből.
Jessie most majdnem tiszteletteljes hangon kérdezte az illemhelyre mutatva: - Használtad már?
- Igen. Ma reggel.
Jessie felsóhajtott. - Helyes.
Ella Summers megszólalt: - Múlt héten...
Jessie szigorúan közbevágott: - Summersné, azt majd én mondom el.
Ella meghátrált. - Rendben van.
Jessie azt mondta: - Múlt héten, amikor te voltál az elnök, te mondtad el. Hálás lennék, ha ezen a héten nem avatkoznál a dologba.
- Jó, hát mondd el, mit csinált az a hölgy - mondta Ella.
- Hát - kezdett hozzá Jessie -, ennek a bizottságnak nem az a dolga, hogy pletykázzon, de hiszen neveket úgysem említek. Múlt héten érkezett egy hölgy, bejött ide, mielőtt a bizottság meglátogatta, berakta a férje nadrágját a klozett csészéjébe s azt mondta: Túlságosan alacsony ez, és nem is elég nagy. Megszakad az ember háta, azt mondja. Miért nem csinálták magasabbra? - A bizottság fölényesen mosolygott.
Ella közbeszólt: - Azt is mondta: Nem lehet egyszerre eleget belerakni. - Ezért el kellett tűrnie Jessie szigorú pillantását.
Jessie folytatta: - Sok bajunk van a klozettpapírral. A szabályzat szerint elvinni nem szabad. - Hangosat csettintett a nyelvével. - Az egész tábor a klozettpapírról beszél most. - Egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta a vallomást: - A négyes számú csoport többet használ el, mint a többi. Valaki lopja. A dolog szóba került a női csoportok teljes ülésén. A negyedik egészségügyi csoport női osztálya túlságosan sok papírt fogyaszt. Igen, ülésen tárgyalták!
Anya lélegzetét elfojtva figyelte Jessie előadását. - De hát minek lopták el?
- Hát - mondta Jessie -, ezzel már előbb is bajok voltak. Legutóbb három kislány papírbábukat vagdosott belőle. Ezeket rajtacsíptük. De most nem tudtuk, mit gondoljunk. Alighogy egy csomagot elhelyeztünk, már el is fogyott. Ülésen tárgyalták, igen! Egy hölgy azt indítványozta, szerezzünk egy kis csengőt, amely mindig megszólal, valahányszor egy darabot leszakítanak. Akkor számon lehetne tartani, hogy egy személy hányat használ el. - Fejét rázta. - Nem tudom - mondotta. - Egész héten főtt a fejem. Valaki klozettpapírt lop a negyedik csoport épületéből.
E pillanatban siránkozó hang hallatszott a bejárat felől. - Bullittné!
A bizottság megfordult. - Bullittné, véletlenül meghallottam, amit mondtál. - Egy kipirult, izzadó asszony állt a bejáratnál. - Az ülésen nem mondhattam el, Bullittné. Nem tudtam rászánni magam. Kinevettek volna.
- Miről beszélsz? - kérdezte Jessie, és közelebb ment hozzá.
- Hát arról, hogy... voltaképpen mi vagyunk a bűnösök. De nem loptunk, Bullittné.
Jessie egészen odalépett hozzá, s a vallomást tevő asszony homlokát elöntötte a verejték. - Nem tehetünk róla, Bullittné.
- Most már mondd meg, amit akarsz - szólt rá Jessie. - A csoport szégyenben maradt miattad a klozettpapír miatt.
- Egész héten, Bullittné... Nem tehettünk róla. Tudod, öt leányom van.
- Mit csináltak vele? - kérdezte vészjósló hangon Jessie.
- Csak használták. Becsületszavamra, csak használták.
- De ehhez nincs joguk! Négy-öt lap elég egy embernek. Mi bajuk van?
A vallomást tevő asszony keserves hangon nyögte ki: - Hasmenésük. Mind az ötnek. Kifogytunk a pénzből. Éretlen szőlőt ettek. Mind az öt hasmenést kapott. Minden tíz percben kiszaladtak. De nem loptak.
Jessie felsóhajtott. - Ezt meg kellett volna mondani - jelentette ki. - Köteles lettél volna megmondani. Most a negyedik csoport szégyenben maradt, mert nem szóltál. Hasmenést mindenki kaphat.
Az alázatos hang tovább siránkozott: - Nem tudom megakadályozni, hogy éretlen szőlőt egyenek. Aztán egyre rosszabbul lesznek.
Ella Summers kitört: - Hát a segély? Hát a segély? Segélyt kaphatnátok!
- Ella Summers - mondta Jessie -, utoljára figyelmeztetlek, hogy nem te vagy az elnök. - Visszafordult az összegörnyedt kis asszonyhoz. - Nincs pénzetek, Joyce-né?
Az asszony szégyenkezve sütötte le szemét. - Nincs, de akármelyik percben kaphatunk munkát.
- Hát akkor föl a fejjel - mondta Jessie. - Nincs ebben semmi bűn. Menj egyenesen a weedpatchi boltba, és vásárolj ennivalót. A tábornak húsz dollár hitele van ott. Öt dollár erejéig vásárolhatsz. Majd visszafizetitek a központi bizottságnak, amikor munkát kaptok. De hiszen te tudtad ezt, Joyce-né - mondta szigorúan. - Miért engedted éhezni a leányaidat?
- Sohasem fogadtunk el alamizsnát - mondta Joyce-né.
- Nagyon jól tudod, hogy ez nem alamizsna - dühöngött Jessie. - Azt megszüntettük. Ebben a táborban nincs alamizsna. Nem akarunk alamizsnát elfogadni. Menj tüstént a boltba, vásárolj, s hozd ide nekem a számlát.
Joyce-né félénken szólalt meg: - És ha sohasem tudjuk megfizetni? Már régóta nem volt munkánk.
- Majd megfizetitek, amikor lesz. Ha nem, az nem a ti dolgotok, s nem is a miénk. Egyszer elment innét valaki, s két hónap múlva megküldte a pénzt. Nincs jogod, hogy a leányaidat éheztesd ebben a táborban.
Joyce-né letette a fegyvert. - Igenis - mondotta.
- Vegyél sajtot a leányaidnak - parancsolta Jessie. - Az majd megszünteti a hasmenésüket.
- Igenis. - Azzal Joyce-né elcsoszogott.
Jessie haragosan fordult a bizottsághoz: - Semmi joga, hogy így nyakaskodjon. Semmi joga, amikor magunkfajta emberekkel van dolga.
Annie Littlefield azt mondta: - Nem régóta van itt. Talán nem tudja még. Lehet, hogy egyszer-másszor kénytelen volt alamizsnát elfogadni. Most pedig - folytatta - ne próbálj elhallgattatni, Jessie. Jogom van beszélni. - Félig Joadnéhoz fordult. - Ha valaki egyszer alamizsnát fogadott el, az olyan sebet éget rajta, hogy sohasem múlik el. Ez itt nem alamizsna, de aki alamizsnát kapott valaha, soha nem felejti el. Fogadok, hogy Jessie nem kapott soha.
- Nem, sohasem kaptam - mondta Jessie.
- Hát én igen - jelentette ki Annie. - Múlt héten történt; éheztünk, én is, apa is meg a gyerekek is. Egyre esett az eső. Valaki azt mondta nekünk, hogy forduljunk az Üdvhadsereghez. - Szeme haragosan villant meg. Éhesek voltunk, s kényszerítettek, hogy megalázkodjunk az ebédünkért. Megfosztottak a méltóságunktól. Gyűlölöm őket! Meglehet, hogy Joyce-né is fogadott el alamizsnát. Talán nem tudta, hogy ez itt nem alamizsna. Tudod, Joadné, mi ebben a táborban senkinek sem engedjük meg, hogy pöffeszkedjék. Nem engedjük, hogy akármit is adjon másnak. Adja a tábornak, amit akar, s a tábor majd kiosztja. Mi nem akarunk alamizsnát! - Hangja heves és rekedt volt. - Gyűlölöm őket - mondta. - Addig sohasem láttam levertnek az uramat, de az a népség, az Üdvhadseregé, összetörte.
Jessie bólintott. - Hallottam - mondta halkan -, hallottam. No de most az a dolgunk, hogy Joadnét körülvezessük.
Anya azt mondta: - Igazán szép hely ez.
- Gyerünk a varrószobába - indítványozta Annie. - Két gépünk van. Tűzdelő és ruhavarró gép. Ott bizonyára szívesen dolgozol majd.
Amikor a bizottság megjelent anyánál, Ruthie és Winfield észrevétlenül eltűntek.
- Miért nem megyünk utánuk, hogy kihallgassuk őket? - kérdezte Winfield.
Ruthie megszorította a karját. - Mert nem - mondta. - Megmosdattak minket ezeknek a nyomorultaknak a kedvéért. Nem megyek velük.
Winfield azt mondta: - Te elárultál engem a klozi miatt. Most majd megmondom, minek nevezted ezeket a hölgyeket.
Ruthie arcán végigfutott a félelem árnyéka. - Ne szólj semmit. Csak azért mondtam, mert tudtam, hogy nem törted el igazán.
- Az nem igaz - mondta Winfield.
- Nézzünk körül - terelte másra a szót Ruthie. Elindultak a sátrak között, ügyetlenül és bűntudatosan bekukucskáltak mindegyikbe. A csoport végén volt egy sima térség, ahol krokettpályát rendeztek be. Vagy hat gyerek játszott nagy komolyan. Egyik sátor előtt idősebb hölgy ült egy padon, és vigyázott rájuk. Ruthie és Winfield nekiiramodtak. - Hagyjatok játszani - kiáltotta Ruthie. - Vegyetek be minket is.
A gyerekek fölnéztek rájuk. Egy copfos kislány azt mondta: - A következő játékba beveszünk.
- De én most akarok játszani - kiáltotta Ruthie.
- Most nem lehet. Majd a következő játékban.
Ruthie fenyegető mozdulattal lépett be a pályára. - Azért is játszani fogok. - A copfos kislány keményen megmarkolta kalapácsát. Ruthie odaugrott hozzá, megütötte, meglökte, s kicsavarta kezéből a kalapácsot. - Ugye megmondtam, hogy játszani fogok! - kiáltotta diadalmaskodva.
Az idősebb hölgy felállt, és bement a pályára. Ruthie dacosan nézett rá, s keményen megszorította a kalapácsot. A hölgy azt mondta: - Engedjétek játszani, úgy, mint Ralphot a múlt héten.
A gyerekek letették kalapácsukat a földre, s némán kivonultak a pályáról. Megálltak a közelben, s kifejezéstelenül néztek maguk elé. Ruthie várt, amíg elmentek. Aztán megütött egy golyót, és utánaszaladt. - Gyere, Winfield! Fogj te is egy kalapácsot - kiáltotta. Aztán megrökönyödve nézett körül. Winfield odaállt a figyelő gyermekek közé, s ő is kifejezéstelen szemmel nézett rá. Ruthie kihívóan ütött bele ismét a golyóba. Nagy port vert föl. Úgy tett, mintha remekül mulatna. A gyerekek csak álltak és néztek. Ruthie egymás mellé állított két golyót, mind a kettőt megütötte, hátat fordított a figyelő szemeknek, aztán ismét visszafordult. Hirtelen megindult feléjük, kezében a kalapáccsal. - Gyertek játszani - kérte őket. Azok némán hátrahúzódtak a közeledtére. Pillanatig rájuk bámult, aztán ledobta a kalapácsot, és sírva rohant haza. A gyerekek visszatértek a pályára.
A copfos kislány azt mondta Winfieldnek: - A következő játékba beveszünk.
A felügyelő hölgy figyelmeztette őket: - Ha visszajön az a kislány, és illendően viseli magát, engedjétek játszani. Te magad is durva voltál, Amy. - A gyerekek tovább játszottak, Ruthie pedig keservesen sírt Joadék sátrában.
Szépséges utakon döcögött tovább a kocsi, gyümölcsöskertek mellett haladt el, ahol éppen színesedni kezdett a barack, halványzöld fürtű szőlők mellett, diófasorok közt, amelynek ágai kevés híján beboltozták az utat. Al minden kapunál lassított, de minden kapun felírás volt: Munkásra nincs szükség. Tilos a bejárás.
Al azt mondta: - Apa, okvetlenül lesz itt munka, amikor ez a gyümölcs megérik. Hanem furcsa hely ez, mielőtt megkérdezné az ember, megmondják neki, hogy nincs munka. - Lassan továbbhajtott.
Apa azt mondta: - Talán mégis bemehetnénk s megkérdezhetnők, nem tudják-e, hol akad valami munka. Ezt megtehetnénk.
Az út szélén kék overallos, kék inges ember ballagott. Al odahajtott melléje. - Hej, bácsi - kérdezte -, nem tudod-e, merre akad valami munka?
Az ember megállt, elvigyorodott, s látni lehetett, hogy elülső fogai hiányzanak. - Nem tudom - mondta. - Hát te? Egy hete járok, de munkát nem találtam.
- Ott lakol az állami táborban? - kérdezte Al.
- Ott.
- Hát akkor gyere velünk. Ülj fel hátul, keressünk együtt. - Az ember átmászott a kocsi oldalán, s leugrott a belsejébe.
Apa azt mondta: - Érzem, hogy nem találunk munkát. De azért keresni muszáj. Csakhogy még azt sem tudjuk, merre keressünk.
- Beszélni kellene a táborbeliekkel - mondta Al. - Hogy vagy, John bácsi?
- Mindenem fáj - mondta John bácsi. - Fáj mindenem, azért, mert veletek jöttem. El kellett volna mennem, hogy miattam ne büntesse az Isten a családomat is.
Apa rátette kezét John térdére. - Ide hallgass - mondta -, ne menj el tőlünk. Minduntalan elvesztünk valakit: nagyapó és nagyanyó meghalt, Noah és Connie megszökött, a prédikátor meg börtönben ül.
- Az az érzésem, hogy a prédikátort meglátjuk még - mondta John.
Al a sebességváltó gombját tapogatta. - Nem érzed olyan jól magad, hogy megérezhess valamit - mondta. - Vigye el az ördög. Gyerünk vissza, beszéljünk az emberekkel, s tudjuk meg, hol van valami munka. Így csak tűt keresünk szalmakazalban. - Megállította a gépet, kihajolt az ablakon és hátrakiáltott: - Ide hallgassatok, hé! Visszamegyünk a táborba, s próbáljuk megtudni, hol van munka. Kár így pusztítani a benzint.
Az idegen kihajolt a kocsi oldalán. - Én nem bánom - mondta. - Már lejártam a lábamat. És még csak egy harapást sem ettem.
Al megfordította a kocsit az út közepén, s visszafelé indult.
Apa azt mondta: - Anyának nagyon fog fájni a dolog, hiszen Tom olyan könnyen kapott munkát.
- Meglehet, hogy nem is kapott - mondta Al. - Hátha ő is csak keresi a munkát. Bárcsak megfogadnának egy garázsba. Hamar megtanulnám a mesterséget, s szeretném is.
Apa mormogott valamit, aztán némán döcögtek vissza a tábor felé.
A bizottság távozása után anya leült egy ládára a sátor előtt, s gyámoltalanul nézett Sáronrózsájára. - Hát ilyen büszke életemben nem voltam még - mondta. - Ugye, milyen kedvesek voltak azok a hölgyek?
- Én majd a csecsemőotthonban dolgozom - mondta Sáronrózsája. - Ők mondták. Ott megtanulhatom, hogy kell a kisbabákkal bánni, aztán majd tudni fogom.
Anya tűnődve bólogatott. - Milyen szép lenne, ha a férfiak mind munkát kapnának - mondta. - Ha dolgoznának, s egy kis pénz állna a házhoz. - Tekintete a messzeségben járt. - Dolgoznának ők is, dolgoznánk mi is idehaza, s ilyen derék emberek közt élhetnénk! Mihelyt egy kis levegőhöz jutunk, első dolgom lesz, hogy egy kis tűzhelyet, szép, rendes tűzhelyet szerzek. Nem kerül sokba. Aztán veszünk akkora sátrat, hogy elég nagy legyen mindnyájunknak, s talán kéz alatt rugókat is szerzünk az ágyakba. Ezt a sátrat csak arra használjuk majd, hogy együnk alatta. Szombat este pedig elmegyünk a táncmulatságra. Azt hallom, vendégeket is hívhat az ember. Szeretném, ha lennének barátaink, akiket meghívjunk. A férfiak talán megismerkednek valakivel, akit meghívhatunk.
Sáronrózsája az utat nézte maga előtt. - Az a hölgy azt mondja - szólalt meg -, hogy elvesztem a kisbabát...
- Hallgass már ezzel - szólt rá anya.
Sáronrózsája halkan mondta: - Láttam az elébb. Azt hiszem, ide jön. Az ám, ide jön. Anya, ne engedd...
Anya megfordult, s ránézett a közeledő asszonyra.
- Jó napot - mondta az. - Sandryné vagyok, Lisbeth Sandry. Ma reggel megismerkedtem a lányoddal.
- Jó napot - mondta anya.
- Boldog vagy-e az Úrban?
- Boldog, igen - mondta anya.
- Meg vagy-e váltva?
- Meg. - Anya arca zárkózott és várakozó volt.
- Ennek örülök - mondta Lisbeth. - A bűnösök szörnyen erősek errefelé. Iszonyú helyre kerültetek. Mindenfelől gonoszság vesz körül benneteket. Gonosz emberek, gonosz cselekedetek, igaz keresztény nehezen viseli el. Mindenütt bűnösök vannak körülöttünk.
Anya kissé kipirult, s keményen összeszorította a száját. - Én úgy látom, hogy itt igen derék emberek laknak - mondta kurtán.
Sandryné rábámult. - Derék emberek! - kiáltotta. - Derék embereknek tartod ezeket, akik összekapaszkodós táncokat járnak? Mondom neked, örökkévaló lelked veszélyben forog ebben a táborban. Tegnap este istentiszteleten voltam Weedpatchben. Tudod, mit mondott a prédikátor? Azt mondta: Abban a táborban gonoszság lakozik. Azt mondta: A szegény gazdag akar lenni. Azt mondta: Táncolnak és ölelkeznek, ahelyett, hogy sírnának és jajgatnának bűneik miatt. Ezt mondta, bizony. Meg hogy sötét bűnös mindenki, aki nincs itt közöttünk. Mondhatom, jól esett az embernek ezeket a szavakat hallani. Tudtuk, hogy a mi lelkünkkel nem történhetik baj. Mi nem táncolunk.
Anyának vörös volt az arca. Lassan felállt, és szembenézett Sandrynével. - Menj innét! - mondta. - Menj, amíg bűnt nem követek el, s meg nem mondom, hogy hova menj. Eredj sírni és jajgatni.
Sandrynének nyitva maradt a szája. Hátralépett. Aztán megharagudott. - Azt hittem, keresztények vagytok.
- Azok is vagyunk - mondta anya.
- Nem, nem vagytok azok. Pokolra való bűnösök vagytok, mind valahányan. El is mondom majd az istentiszteleten. Már látom fekete lelketeket a pokol tüzében. Látom égni azt az ártatlan gyermeket, akit ez a fiatalasszony a méhében hord.
Sáronrózsája halkan felsikoltott. Anya lehajolt, és fölkapott egy fadarabot.
- Eredj! - mondta hidegen. - Menj, és soha ne gyere vissza. Ismerem már a fajtádat. Azt a kis örömet is elvennéd tőlünk, ugye? - És fenyegetően közeledett Sandrynéhez.
Az asszony egy pillanatig hátrált, aztán hirtelen felkapta fejét, és üvölteni kezdett. Szeme kifordult, karja lazán lógott le a válláról, szája széléről vastag, nyúlós nyál folyt lefelé. Hosszú, állati üvöltéseket hallatott újra meg újra. A többi sátorból összeszaladtak az emberek, s ott álltak ijedten és némán. Az asszony lassan térdre roskadt, s az üvöltés didergő, síró nyögéssé csendesedett. Oldalára esett, s karja, lába, rángatózott. Fehér szemgolyója látszott tágra nyílt szemhéja alatt.
Egy ember halkan mondta: - A Lélek. Megszállta a Lélek. - Anya csak állt, lenézett a vonagló alakra.
A kis igazgató nyugodtan lépett oda. - Baj van? - kérdezte. A tömeg szétvált, hogy keresztülengedje. Lenézett az asszonyra. - Nagyon rosszul van - mondta. - Visszasegítené-e valaki a sátrába? - A némán álló emberek mozgolódni kezdtek. Két férfi az asszony fölé hajolt és fölemelte, egyik hóna alatt, másik lábánál fogta meg. Elvitték, s a nép lassan utánuk húzódott. Sáronrózsája bement a ponyva alá, lefeküdt, s arcát elfödte egy takaróval.
Az igazgató anyára nézett, aztán a kezében tartott fadarabra pillantott. - Megütötted? - kérdezte fáradt mosolygással.
Anya tovább bámult a távozó emberek után. Lassan rázogatta fejét. - Nem, de kis híja volt. Ma már kétszer izgatta föl a lányomat.
Az igazgató azt mondta: - Végy erőt magadon, és ne üsd meg. Nincs ép esze. - Csöndesen hozzátette: - Szeretném, ha családostul elmenne innét. Több bajt csinál a táborban, mint a többi együttvéve.
Anya ismét uralkodni tudott magán. - Ha visszajön, még meg találom ütni. Nem felelek magamért. Nem engedem, hogy a leányomat izgassa.
- Amiatt ne fájjon a fejed - mondta az igazgató. - Sohasem látod többet. Mindig az újonnan érkezett embereket dolgozza meg. Nem jön többé vissza. Azt hiszi, bűnös vagy.
- Hiszen az is vagyok - mondta anya.
- Természetesen. Mindenki az, csak nem úgy, ahogy ő gondolja. Nincs annak ép esze.
Anya hálásan nézett rá, aztán bekiáltott a ponyva alá. - Hallod ezt, Sáronrózsája? Nincs ép esze. Őrült. - De az asszonyka nem emelte föl a fejét. Anya azt mondta: - Figyelmeztetlek, uram, ha visszajön, nem felelek magamért. Megütöm.
Az igazgató szomorúan mosolygott. - Ismerem ezt az érzést - mondta. - De azért igyekezz erőt venni magadon. Csak arra kérlek: igyekezz. - Lassan elment a sátor felé, ahová Sandrynét vitték.
Anya bement a sátorba, s leült Sáronrózsája mellé. - Nézz rám - mondotta. Az asszonyka mozdulatlanul feküdt. Anya gyöngéden fölemelte a takarót leánya arcáról. - Az az asszony őrült - mondta. - Ne hidd el, amit mond.
Sáronrózsája rémülten suttogta: - Amikor égésről beszélt, én úgy éreztem, mintha már égnék is.
- Az nem igaz - mondta anya.
- Nagyon fáradt vagyok - suttogta az asszonyka. - Kifáradtam ettől a sok mindentől. Aludni akarok. Aludni akarok.
- Hát aludj. Szép hely ez itt. Nyugodtan alhatol.
- De visszajöhet.
- Nem jön vissza - mondta anya. - Kiülök a sátor elé, és nem engedem, hogy visszajöjjön. Most pihend ki magad, hogy hamar munkába állhass a csecsemőotthonban.
Anya felállt s kiment, hogy leüljön a sátor elé. Egy ládára ült, könyökét térdére támasztotta, állát az öklére. Látta a tábor jövésmenését, hallotta a gyermekek hangját, egy vasabroncs kalapálását; de közben folyvást maga elé bámult.
Apa, amikor hazaérkezett, ott találta, s leguggolt melléje. Anya lassan fordította felé a pillantását. - Találtatok munkát? - kérdezte.
- Nem - felelte szégyenkezve apa. - Pedig kerestünk.
- Hol van Al meg John meg a kocsi?
- Al igazít a kocsin valamit. Szerszámokat kért kölcsön. Azt mondták, hogy ott helyben végezze el a munkát.
Anya szomorúan mondta: - Szép hely ez itt. Boldogan élhetnénk egy darabig.
- Ha munkát kaphatnánk.
- Azám, ha munkát kaphatnátok.
Apa megérezte szomorúságát, s figyelmesen vizsgálgatta az arcát.
- Mit búsulsz? Ha olyan szép ez a hely, miért kell búsulni?
Az asszony ránézett, aztán lassan behunyta szemét. - Furcsa ez, ugye? Amíg folyvást úton voltunk, sohase gondolkoztam. Most pedig ezek az emberek jók voltak, nagyon jók voltak hozzám, s mi az első dolgom? Végigjártatom az eszem minden szomorúságon: arra az éjszakára gondolok, amikor nagyapó meghalt és eltemettük. Amíg tele volt a fejem az utazással, amíg a kocsi döcögött velünk, nem is volt olyan rossz. De annál rosszabb most, hogy ideérkeztem. És nagyanyó, meg hogy Noah csak úgy elment! Elment, lefelé a folyó mentén. Ez mind hozzátartozik az egészhez, s most egyszerre özönlik vissza. Nagyanyó koldus volt, s a koldusok temetőjében hantolták el. Ez most nagyon fáj. Meg hogy Noah elindult a folyó mentén. Nem is tudja, hogy mi van itt. Nem tudja. És mi sem tudunk róla. Sohase fogjuk megtudni, él-e, hal-e? És Connie is megszökött. Eddig nem tudtam ezekre gondolni, de most minden rám szakad egyszerre. Pedig örülhetnék, hogy ilyen szép helyen vagyunk. - Apa a száját nézte, amíg beszélt. A szeme zárva volt. - Emlékszem, milyenek voltak azok a hegyek a folyó mentén, amerre Noah elment. Mint egy-egy éles fog, olyanok voltak. Emlékszem, milyen volt a fű azon a földön, ahol nagyapó nyugszik. Emlékszem az otthoni vágódeszkára: egy csirketoll beleakadt, össze volt vagdosva keresztül-kasul, s fekete volt a csirkevértől.
Apára is ráragadt ez a hang. - Vadkacsát láttam ma - mondotta. - Magasan szálltak, délnek tartottak. Nagyon sietnek, úgy látszik. Meg feketerigókat láttam a drótsövényen ülni, meg galambokat. - Anya kinyitotta szemét és ránézett. Apa tovább beszélt: - Láttam forgószelet, akkora volt, mint egy ember, keresztülpörgött a mezőn. S láttam a vadkacsákat, amint dél felé röpültek.
Anya elmosolyodott. - Emlékszel? - kérdezte. - Emlékszel, mit mondtunk mindig odahaza? Korán kezdődik a tél, azt mondtuk, ha szállni láttuk a vadkacsákat. Mindig ezt mondtuk, a tél pedig akkor jött, amikor elérkezett az ideje. De azért mindig azt mondtuk: Az idén korán jön a tél. Nem is tudom, mit akartunk ezzel mondani.
- Láttam a feketerigókat a drótsövényen ülni - mondta apa. - Sűrűn ültek egymás mellett. Meg a galambok. Egy madár sem ül olyan csöndesen, mint a galamb a drótsövényen, párosával egymás mellett. Aztán az a kis forgószél akkora volt, mint egy ember, s végigpörgött a mezőn. Mindig szerettem ezeket az embernagyságú kis forgószeleket.
- Bárcsak ne gondolnék már haza - mondta anya. - Az már nem is a mi otthonunk. Bárcsak el tudnám felejteni. Meg Noah-t is.
- Sohase volt ennek ép esze, azazhogy, no, mindenképpen én tehetek róla.
- Mondtam már neked, hogy ne beszélj így. Nélküled talán meg sem élt volna.
- De jobban érthettem volna a dologhoz.
- Most már elhallgass - mondta anya. - Noah furcsa gyerek volt. Talán jó dolga lesz a folyó mentén. Lehet, hogy jobb is így. Nem lógathatjuk a fejünket. Szép helyen vagyunk, s hátha hamarosan munkát is kaptok.
Apa az égre mutatott. - Nézd, megint kacsák. De mennyi! Bizony, anya, hamar itt lesz a tél.
Anya elnevette magát. - Sok mindent csinál az ember, s nem tudja, miért.
- Itt van John - mondta apa. - Gyere ide s ülj le, John.
John bácsi odalépett hozzájuk. Leült anya elé. - Nem jutottunk el sehová - mondotta. - Csak futkosunk. Igaz is, Al beszélni akar veled. Azt mondja, kereket kell venni. Csak egy vászonréteg maradt belőle.
Apa fölállt. - Remélem, olcsón kaphatja meg. Nem sok pénzünk maradt. Hol van Al?
- Arra ni, a legközelebbi keresztúttól jobbra. Azt mondja, szét talál pattanni, és még egy tömlőt is elrontunk, ha új kereket nem veszünk. - Apa elballagott, szemével követve a vadkacsák óriási V betűjét az égen.
John bácsi fölkapott egy kavicsot a földről, leejtette, s fölszedte megint. Nem nézett anyára. - Nincs munka - mondta.
- Még nem kerestetek mindenütt - mondta anya.
- Nem, de írás lóg kint a kapukon.
- Tom bizonyosan kapott munkát. Nem jött haza.
John bácsi azt mondta: - Talán elment ő is, mint Connie vagy mint Noah.
Anya éles pillantást vetett rá, aztán megenyhült a tekintete. - Vannak dolgok, amiket tud az ember - mondta. - Vannak dolgok, amikben bizonyos az ember. Tom munkát kapott, s ma este hazajön. Ez szentigaz. - Elégedetten mosolygott. - Derék fiú az! - mondta. - Jó fiú!
Személykocsik, teherkocsik kezdtek visszaérkezni a táborba, s a férfiak csoportosan indultak az egészségügyi épület felé. Mindegyiknek kezében tiszta overall, tiszta ing.
Anya összeszedte magát. - Eredj, John, keresd meg apát. Menjetek el a boltba. Hozzatok babot meg cukrot meg egy darab sütni való húst meg répát, és mondd apának, hogy szerezzen valami finomat, akármit, de valami finomat ma estére. Ma este valami finomat eszünk.
23
A munkáért versenyt futó, életébe kapaszkodó vándor nép örökösen kereste az örömet, kiásta akárhonnét, megteremtette magának, s éhezett a szórakozásra. A szórakozás némelykor puszta beszéd volt, s tréfákkal tették elviselhetővé az életet. Útszéli táborokban, folyómenti sáncok partján, platánok alatt bukkant elő a mesemondó, s a tűz homályos világánál összegyűltek az emberek, hogy az ügyesebbjét meghallgassák. Figyeltek, amíg a mesélő elhallgatott, s érdeklődésük nagyra növelte a mesét.
Amikor én regrutának vonultam be Geronimo[4] ellen...
Az emberek figyeltek, s figyelő szemükben tükröződött a hunyó parázs.
Ügyesek voltak ám azok az indiánok: úgy siklottak, mint a kígyó, s csöndesek tudtak lenni, ha akartak. Száraz levélen is nesztelenül jártak. Próbálja ezt utánuk csinálni valaki!
Az emberek hallgatták ezt, s eszükbe jutott, hogy zörgött lábuk alatt a száraz levél. Vége a nyárnak, gyülekeznek a felhők. Rossz idő. Hallotta-e valaki, hogy a hadsereg valaha jól csinált valamit? Ha tízszeres ereje van, akkor sem sikerül neki semmi. Mindig is három ezred kellett száz bátor ember ellen.
Az emberek hallgatták ezt, s arcukra nyugalmat varázsolt a hallgatás. A mesemondók kedvét ösztökélte a figyelem. Lendülő ritmusban, nagy szavakban beszéltek, mert a mesék nagyszerűek voltak, megnövelték a hallgatóságot is.
Egy bátor ember állt egyszer a hegy élén, szemközt a nappal. Tudta, hogy egész teste látszik. Ott állt, s kiterjesztette a karját. Anyaszült meztelen volt, s szembenézett a nappal. Lehet, hogy bolond volt. Nem tudom. Ott állt kiterjesztett karral, olyan volt, mint egy kereszt. Négyszáz méternyire tőlünk. A katonák, azok fölnéztek, a szelet vizsgálgatták az ujjukkal, aztán csak feküdtek ott, s nem tudtak lőni. Lehet, hogy az az indián tudott valamit. Tudta, hogy mi nem tudunk lőni. Ott feküdtünk, felhúzott puskával, s még csak vállunkhoz sem emeltük. Néztük. Szalag volt a fején, s egy szál toll. Ennyit láttunk rajta, máskülönben anyaszült meztelen volt. Soká feküdtünk ott és néztük, de meg se mozdult. Aztán megharagudott a kapitány. Ránk ordított: Lőjetek, ebadta fattyai, lőjetek! Mi meg csak feküdtünk ott. Megkorbácsoltatlak, becsukatlak, mondta a kapitány. No erre lassan fölemeljük a puskát, s mindenki abban reménykedett, hogy majd másvalaki lő elsőnek. Nem voltam olyan szomorú soha életemben. A hasára céloztam, mert másutt nem lehet az indiánt halálosan megsebesíteni, s aztán... no, csak elfordult, elgurult. Mi meg odamentünk. Nem is volt nagy, pedig ahogy odafent állt, hatalmasnak látszott. Szét volt lőve, és kicsi volt. Láttátok valaha fácánkakast? Szép, büszke állat, minden tolla színes, színes még a szeme is. Aztán puff! Fölszeded véresen, szétlőve; tönkretettél valamit, ami különb nálad, s hiába eszed meg, mert magadban is tönkretettél valamit, s azt ki nem reparálhatod soha.
Az emberek bólogattak, s talán a tűzből is kivillant egy kis fényesség, s megmutatta szemüket, amint magukba néztek.
Szemközt állt a nappal, karját kiterjesztette. És nagynak látszott, mint az Isten.
Aztán meglehet, hogy valaki habozott, vajon húsz centet ennivalóra vagy élvezetre költsön-e, s végül is moziba ment Marysville-ben vagy Tulare-ban, Ceresben vagy Moutain View-ban. Aztán emlékekkel megrakodva tért vissza a rongyos, árokparti táborba. És elbeszélte, hogy s mint történt:
Van egy gazdag ember, az úgy tesz, mintha szegény lenne, meg egy gazdag leány, az úgy tesz, mintha ő is szegény lenne, s ezek ketten összetalálkoznak egy szendvicsesbódéban.
Miért?
Nem tudom, miért, de így volt.
Miért tettek úgy, mintha szegények lettek volna?
Hát mert már unták a gazdagságot.
Egy frászt!
Akarod meghallgatni vagy sem?
No jó, hát folytasd. Persze hogy meg akarom hallgatni, de ha én gazdag lennék, ha én gazdag lennék, annyi disznóhúst süttetnék magamnak, hogy felraknám magam körül, mint a tűzifát, s keresztülrágnám magamat rajta. No csak folytasd.
No hát, szóval, mindegyik azt hiszi a másikról, hogy szegény. Aztán lefülelik őket, börtönbe kerülnek, és nem szabadulnak ki, mert akkor az egyik megtudná, hogy a másik gazdag. És a börtönőr komiszkodik velük, mert azt hiszi róluk, hogy szegények. Csak látnád, milyen pofát vág, amikor az igazság kisül. Majdhogy el nem ájul.
Miért kerülnek börtönbe?
Hát valami forradalmár gyűlésen csípik el őket, pedig nem is forradalmárok. Csak véletlenül vannak ott. Aztán egyik sem akar pénzért házasodni. Érted?
Szóval, a kutyafajzat azon kezdi, hogy egyik becsapja a másikat.
Hát a mozi úgy mutatta, hogy jól teszik, amit tesznek. Tudod, kedvesen bánnak a néppel.
Én láttam egyszer egy darabot, az mintha rólam szólt volna, az én életemről; de több volt, mint én, több, mint az én életem, felnagyított mindent.
Eh, elég bajom van nekem. Szeretek megszabadulni tőle.
No persze, ha el tudod hinni, hogy megszabadulsz. Így hát összeházasodtak, aztán megtudták az igazat, ők is, meg azok is, mind, akik komiszul bántak velük. Volt ott egy nagyon gőgös fráter, az majd elájult, amikor a fiú köcsögkalapban lépett be. Majd elájult. Aztán volt egy híradó, német katonák kapkodták magasra a lábukat: nagyon mulatságos volt.
Aztán, ha egy kis pénz akadt, mindig leihatta magát az ember. Szelídebb és melegebb lett körülötte a világ. Nem érezte a magányosságot, mert benépesíthette agyát barátokkal, megtalálhatta ellenségeit, és elpusztíthatta őket. Puhának érezte dereka alatt az árok földjét. Sebei nem sajogtak, a jövendő nem fenyegette. Nem ólálkodott körülötte az éhség, szelíd és kellemes volt a világ, s mindenki eljutott oda, ahová indult. Csodálatosan közel jöttek a csillagok, s lágyan borult az ég az ember fölé. Jó barát volt a halál, s az álom a halál testvére. Visszatértek a régi jó idők: egy szép lábú leány, akivel az ember odahaza táncolt valamikor, meg egy ló, az is régi időkből. Egy ló meg egy nyereg. Cifra bőrű nyereg. Mikor volt az? De jó lenne egy leány, akivel elbeszélgessen az ember. Milyen jó is az! Még le is fekhetnék vele. Meleg van itt. És a csillagok oly közelre szálltak le, szomorúság és öröm oly szorosan húzódnak egymás mellé, hogy összeolvadnak. Bárcsak mindig részeg lehetnék. Ki mondja, hogy ez rossz? Ki meri azt mondani, hogy rossz? A prédikátorok, de azok is részegek a maguk módján. Sovány, meddő asszonyok, de azok sokkal szerencsétlenebbek, semhogy megérthetnék a részegség gyönyörűségét. Reformátorok, de azok nem harapnak eléggé mélyen az életbe, hogy megismerhessék. Nem, nem, a csillagok közel vannak, kedvesek, s én beleolvadtam a világok testvériségébe. És minden szent, minden, még én is.
Szájharmonikát könnyű hordozni. Vedd elő nadrágzsebedből, ütögesd a tenyeredhez, rázd ki belőle a zsebedben beléragadt piszkot és dohánytörmeléket. Azzal kész. Akármit kihozhatsz a szájharmonikából, a nádsíp vékony, magányos hangját, vagy akkordokat, vagy dallamot, ritmikus akkordokkal. Begörbített kezeddel formálhatod a muzsikát, hogy sírjon, jajgasson, mint a duda, vagy teli legyen és harsogó, mint az orgona, vagy éles és keserű, mint a nádsípok a hegyek között. Játszhatol rajta, aztán visszadughatod a zsebedbe. Mindig veled van, mindig ott a zsebedben. Játék közben új fogásokat tanulsz, hogy hogyan kell kezeddel, ajkaddal formálni a hangokat, nem tanít erre senki. Csak úgy tapogatódzol, hol magadban, déli árnyékban, hol a sátor nyílása előtt, vacsora után, amíg az asszonyok elmosogatnak. Lábad csöndesen kopog a földön. Szemöldököd ritmikusan húzódik föl és ereszkedik le. S ha elveszted vagy eltöröd a szájharmonikát, hát istenem, az se nagy veszteség. Negyed dollárért másikat vehetsz.
A gitár értékesebb. Azt tanulni is kell. A bal kéz ujjainak meg kell keményedni. A jobb hüvelykujj csonttá keményedik. A bal kéz ujjait úgy ki kell nyújtani, mint a pók lábait, hogy a húrtalpak kemény kidudorodásait elérjék.
Ez itt apám gitárja volt. Öklömnyi gyerek voltam, amikor a C-dúr akkordra megtanított. S amikor már úgy játszottam, mint ő, nemigen vette többé kezébe. Üldögélt az ajtóban, hallgatta, s lábával verte a taktust. Ha abba akartam hagyni, csúnyán nézett rám, amikor aztán folytattam, kényelmesen hátradőlt és bólogatott. Játsszál csak, mondta. Játsszál szépen. Jó gitár ez. Nézd, hogy elkopott a feje. Ezt a fát egymillió dal koptatta el s vájta ki. Egyszer behorpad majd, mint a tojás. De foltozgatni nem lehet, nem szabad bántani, mert elveszti a hangját. Esténként játszom rajta, s a szomszéd sátorban a szájharmonikáját fújja valaki. Szép együtt a kettő.
A hegedű ritka dolog, nehéz is megtanulni. Nincs dudorodás a húrtalpon, nincs, aki tanítsa az embert.
Csak füleltem egy öregember játékára, s próbáltam ellesni. A kettős fogás titkát nem árulta el. De én figyeltem, így csinálta, ni.
Sivít a hegedű, mint a szél, gyors, ideges, éles a hangja.
Nem valami remek hegedű. Két dollárt adtam érte. Hallottam valakitől, hogy van négyszáz esztendős hegedű is, s megérleli az idő, mint a whiskyt. Azt mondta, elkérnek érte ötven-, hatvanezer dollárt is. Már magam sem tudom. Úgy hangzik, mintha hazugság lenne. Ez itt nyikorog, mi? Akarsz táncolni? Jól meggyantázom a vonót. Akkor visít majd igazán! Elhallatszik egy mérföldnyire is.
Ez a három hangszer szól esténként: szájharmonika, hegedű és gitár. Táncnótát játszanak, a muzsikusok lábukkal verik ki a taktust, a gitár vastag, mély húrjai dobognak, mint a szív, a szájharmonika éles akkordokat hallat, a hegedű sikoltoz és visít. Az emberek akarva, nem akarva közelebb húzódnak. A muzsikusok most a tyúktáncot játsszák, a lábak dobognak, egy vékony fiatal kölyök három gyors lépést tesz, karja lötyögve lóg le a válláról. A kör bezárul, s megkezdődik a tánc, talpak döngölik a csupasz földet. A kezek körbe lendülnek. A lányok haja leesik, keblük liheg. Most oldalt hajolnak...
Nézd ezt a texasi gyereket, hogy lógázza hosszú lábát. Minden lépés helyett négyet dobbant a földre. Soha életemben nem láttam ilyen forgást. Nézd, hogy forgatja azt az indián leányt, akinek úgy kipirult az arca, s a nagylábujja kinéz a papucsából. Nézd, hogy liheg, nézd, hogy piheg. Azt hiszed, fáradt? Azt hiszed, nem bírja tovább? Dehogynem! A texasi fiúnak szemébe hull a haja, tátva a szája, levegőt se kap, de azért minden lépés helyett négyet dobbant a földre, s tovább forgatja azt az indián leányt.
Visít a hegedű, peng a gitár. A szájharmonikásnak kivörösödik a képe. A texasi fiú meg az indián leány lihegve döngölik a földet. Az öregek körülöttük állnak, kezükkel rittyegtetnek, s mosolyogva dobolnak a lábukkal.
Aztán hazamentünk - az iskolaépületben volt a mulatság. A telehold nyugat felé járt. Mi bandukoltunk egy darabig, ő meg én. Nem beszéltünk, mert elszorult a torkunk. Nem beszéltünk egy szót sem. Aztán hamarosan megpillantottunk egy szénaboglyát. Egyenesen odamentünk és leheveredtünk. Láttuk a texasi fiút meg azt a leányt, amint elsurrannak a sötétben: azt hitték, senki se látta őket. Ó, istenem, bárcsak én lettem volna a texasi fiú helyében. Mindjárt feljön a hold. Láttam a leány apját, amint elindult, hogy útjukba álljon, aztán nem tette mégsem. Tudta, amit tudott. Akárcsak a közeledő ősznek vagy a fában keringő nedvnek próbált volna útjába állni. No, hamarosan feljön a hold.
Játsszál még, játsszad azt a dalt: "Mikor én Laredo utcáin járkáltam." A tűz elhamvadt. Kár lenne már újra megrakni. Nemsokára fölkél a hold.
Egy öntözőárok partján prédikátor szónokolt, s az emberek sírtak. A prédikátor fel s alá járt, mint a tigris, korbácsolta hangjával az embereket, s azok vonaglottak és nyöszörögtek a földön. Kiszámította és megmérte őket, játszott a lelkükön, s amikor már valamennyien a földön fetrengtek, lehajolt, nagy erővel karjába emelte egymás után valamennyit, s azt kiáltotta: Fogadd el őket, Krisztus!, s mindegyiket belédobta a vízbe. Amikor aztán valamennyi derékig állt a vízben, s rémült szemmel nézett a tanítómesterre, az letérdelt az árok partján, és imádkozott értük; imádkozott azért, hogy minden ember a földön fetrengjen és nyöszörögjön. Víztől csöpögő férfiak, asszonyok, testükre tapadó ruhában figyelték szavát; aztán bugyborékoló, szortyogó cipővel visszacsoszogtak a táborba, sátraikba, s halkan, révedezve mondták:
Meg vagyunk váltva. Fehérre mosdottunk, mint a hó. Többé nem vétkezünk soha.
S a rémült, átázott gyermekek velük suttogták:
Meg vagyunk váltva. Többé nem vétkezünk soha.
Bárcsak tudnám, mi volt a bűnük, hogy magam is elkövethessem.
A vándorló nép kereste a maga szerény kis örömeit az országutakon.
24
Szombat reggel minden mosóteknő el volt foglalva. Az asszonyok ruhákat mostak, festett vászon- és virágmintás gyapotruhákat, kiaggatták a napra, s kifeszítették a vásznat, hogy kisimuljon. Délutánra az egész tábor megelevenedett, s az embereket izgalom fogta el. A gyerekekre is ráragadt a láz, s lármásabbak voltak, mint rendesen. A délután derekán kezdődött a gyerekek fürdetése, s ahogy egymás után elcsípték, megfékezték és megmosdatták őket, fokozatosan elhalt a lárma a játszótéren. Öt óra sem volt még, a gyerekeket már tisztára dörzsölték, s lelkűkre kötötték, hogy újra be ne piszkolják magukat; mereven jártak-keltek tiszta ruhájukban, boldogtalanul a nagy vigyázástól.
A nagy, szabad tánchelyen bizottság buzgólkodott. Elharácsoltak minden kis darab villanydrótot. A városi szemétrakást is meglátogatták egy kis drótért, minden szerszámosládát felforgattak szigetelőtekercsekért. Most aztán az összekötözött, toldott-foldott drótot kifeszítették a tánchely fölött - szigetelőnek palackok nyakát használták. Ma este először világítják ki a tánchelyet. Hat órára a férfiak visszatértek a munkából vagy munkakeresésből, s új fürdőhullám kezdődött. Hét órára mindenki megvacsorázott, s a férfiak ünneplő ruhába bújtak: frissen mosott overallt, tiszta kék inget, sőt némelyek előkelő fekete ruhát viseltek. A leányok is készen voltak kivasalt, tiszta, mintás ruhájukban, hajuk befonva és felszalagozva. Az asszonyok aggodalmasan vették szemügyre családjukat, s mosogatták el a vacsoraedényt. A tánchelyen a vonószenekar gyakorolt, s a gyerekek kettős sorban állták körül. Mohó izgatottság vett erőt mindenkin.
Ezra Huston elnök sátrában az öttagú központi bizottság ülésezett. Huston - magas, vékony, széltől kicserzett arcú ember, akinek összehunyorított szeme vékony pengéhez hasonlított - beszélt a bizottsághoz, amelybe minden egészségügyi csoport egy-egy tagot küldött ki.
- Nagy szerencse, hogy megtudtuk: meg akarják zavarni a táncmulatságot - mondotta.
Most felszólalt a hármas számú csoport gömbölyű képviselője: - Véleményem szerint puhára kell verni őket, hadd lássák, kikkel van dolguk.
- Nem - mondta Huston -, hisz éppen ezt szeretnék. Nem. Ha sikerül nekik verekedést támasztani, ide küldhetik a rendőröket, s azt mondhatják, hogy mi csináltuk a rendetlenséget. Megpróbálták azt már másutt. - Odafordult egy szomorú képű, sötét arcú fiúhoz, akit a második számú csoport küldött ki. - Összeszedted a legényeket, hogy a kerítés körül őrködjenek, és senkit se engedjenek besurranni?
A szomorú képű fiú bólintott. - Összeszedtem. Tizenketten vannak. Megmondtam nekik, hogy ne üssenek meg senkit. Csak adják ki az útjukat.
Huston mondta: - Légy szíves, menj ki és keresd meg Willie Eatont. Ugye, ő a vigalmi bizottság elnöke?
- Ő.
- Hát mondd meg neki, hogy beszélni szeretnék vele.
A fiú kiment, s egy pillanat múlva visszatért egy szálas texasi emberrel. Willie Eatonnek hosszú állkapcsa és fakó színű haja volt. Hosszú karját és lábát lógázta, s olyan szürke, napégette szeme volt, mint a "serpenyőnyél" bennszülötteinek. Vigyorogva állt meg a sátorban, s keze fejét nyughatatlanul forgatta csuklója körül.
Huston azt mondta: - Hallottad, mi készül ma este?
Willie vigyorgott. - Hallottam.
- Készültél-e rá?
- Készültem.
- Mondd el, mit csináltál.
Willie Eaton boldogan vigyorgott: - Hát úgy áll a dolog, hogy a vigalmi bizottság rendesen csak öt tagból áll. Hozzávettem még húszat, csupa derék, erős legényt. Ezek tánc közben is nyitva tartják majd a szemüket, fülüket. Az első jelre szó nélkül közrefogják az illetőt. Kiterveltük mi ezt jól. Senki sem vesz észre semmit. Csak mintha kimennének, s az illető is megy majd velük.
- Mondd meg nekik, hogy ne bántsák őket.
Willie jókedvűen kacagott fel. - Megmondtam.
- De úgy mondd meg, hogy meg is értsék.
- Értik. Öt ember a kapuban áll, s figyeli a bejövöket. Megpróbálják felismerni őket, mielőtt nekikezdenek.
Huston felállt. Acélszínű szeme szigorúan nézett. - Ide hallgass, Willie. Nem akarjuk, hogy azoknak az embereknek bántódása essék. A kapu előtt rendőrök lesznek. Ha véresre veritek őket, rendőrkézre kerültök.
- Gondoltunk erre - mondta Willie. - Hátul visszük ki őket a mezőre. A legények egy részének gondja lesz arra, hogy elmenjenek isten hírével.
- Hát így hallásra rendben volna - mondta aggodalmasan Huston. - De ne engedd, hogy baj történjék, Willie. Te vagy a felelős. Ne bántsátok azokat az embereket. Ne menjetek nekik se bottal, se késsel, se fegyverrel, se semmi ilyesfélével.
- Nem - mondta Willie. - Nyomot nem hagyunk rajtuk.
Huston gyanakodott. - Bárcsak tudnám, hogy megbízhatom-e benned, Willie. Ha már muszáj ütni, úgy üssétek őket, hogy a vérük ki ne csorduljon.
- Úgy lesz - mondta Willie.
- Biztos vagy azok felől, akiket kiválasztottál?
- Biztos.
- Akkor jól van. Ha aztán nem bírtok velük, én ott leszek a tánchely jobb sarkában.
Willie tréfásan szalutált és kiment.
Huston azt mondta: - Tudja isten. Remélem, Willie legényei nem ölnek meg senkit. Mi az ördögnek akarják bántani a rendőrök ezt a tábort? Nem hagyhatnának békét nekünk?
A szomorú képű fiú, a második számú csoport kiküldöttje, azt mondta: - Én ezelőtt a Sunland Mezőgazdasági és Marhatenyésztő Társaság táborában voltam. Becsület istenemre mondom, minden tíz emberre egy rendőr esett. És minden kétszáz emberre egy vízcsap.
A gömbölyű kis ember azt mondta: - Akár ne is mondd, Jeremy. Ott jártam én is. Rengeteg bódé volt, harmincöt egy sorban, s tizenöt sor egymás után. S az egész mindenséghez tíz árnyékszéket építettek. Mérföldnyire érzett a szaga. Az egyik rendőr ki akart babrálni velem. Körben ültünk, s egyszerre csak azt mondja: Fene egye meg azokat az állami táborokat. Ha meleg vizet adnak, az emberek megkövetelik a meleg vizet. Ha folyóvizes klozettet adnak nekik, azontúl azt is megkövetelik. Azt mondja: Ha ilyesmiket adnak ezeknek az istenverte Okiknak, mind megkövetelik. S azt mondja: Vörös gyűléseket rendeznek az állami táborokban. Mind azon törik a fejüket, hogyan jutnának segélyhez, azt mondja.
Huston megkérdezte: - Aztán nem verte el senki?
- Nem. Egy kis ember megkérdezte tőle: Mi az a segély? Segély, azt mondja, az, amit mi, adófizetők, beteszünk a kasszába, s ti, istenverte Okik, kihúztok. Mi is fizetünk forgalmi adót meg benzinadót meg dohányadót, mondta a kis ember. Meg azt is mondta: A gazdák négy centet kapnak a kormánytól minden font gyapot után, hát az nem segély? Meg azt is mondta: A vasúti és hajózási társaságok állami támogatást kapnak, hát az nem segély? Azok olyan munkát végeznek, amire szükség van, mondta a rendőr. Hát, mondta az a kis ember, azt a ti istenverte terméseteket ki szedné le, ha mi nem volnánk? - s a gömbölyű ember diadalmasan nézett körül.
- Mit felelt a rendőr? - kérdezte Huston.
- Hát megdühödött. Azt mondta: Ti átkozott vörösök, mindig zavart csináltok. Gyere csak velem. Azzal bevitte a kis embert, s hatvan napra börtönbe dugták csavargásért.
- Hát azt hogy tették, ha munkája volt? - kérdezte Timothy Wallace.
A gömbölyű ember felkacagott. - Tudod te azt jól - mondotta. - Mindenki csavargó, akinek az orra nem tetszik a rendőrnek. Éppen ezért gyűlölik ezt a tábort. Ide rendőr nem teheti a lábát. Ez itt nem Kalifornia, hanem az Egyesült Államok.
Huston felsóhajtott. - Bárcsak itt maradhatnánk. Pedig hamarosan tovább kell mennünk. Szeretem ezt a helyet. Az emberek jól megférnek egymással. Uramisten, miért nem tűrnek meg, miért nyomorgatnak, miért dugnak börtönbe? Az élő Istenre mondom, még harcra kényszerítenek bennünket ezzel az örökös zaklatással. - Aztán megcsendesedett a hangja. - Csak maradjunk békén - figyelmeztette önmagát. - A bizottságnak nincs joga, hogy verekedést szítson.
A gömbölyű ember, a hármas számú csoport kiküldöttje, azt mondta: - Aki azt hiszi, hogy ennek a bizottságnak csupa gyönyörűség az élete, csak jöjjön és próbálja meg. Az én csoportomban verekedés volt ma: asszonyok verekedtek. Szidták egymást, mint a bokrot, aztán szeméttel kezdtek hajigálni. A hölgybizottság nem bírt velük, s eljött hozzám. Megkértek, hogy hozzam a bizottság elé azt a verekedést. Azt mondtam nekik, intézzék el az asszonyok egymás közt. Ez a bizottság nem törődhetik holmi szeméthajigálással.
Huston bólintott. - Jól tetted - mondotta.
Most sötétedni kezdett, s amint sűrű lett a homály, mintha hangosabbra vált volna a vonószenekar gyakorlása. Kigyúltak a lámpák, s két ember megvizsgálta a tánchelyhez vezető összetoldott villanydrótot. A gyerekek sűrű csoportba verődtek a muzsikusok körül. Egy gitáros fiú elénekelte az "Odahaza" kezdetű bluest, halk akkordokkal kísérve magát, s a refrénnél három szájharmonika meg egy hegedű csatlakozott hozzá. A sátrakból özönlöttek az emberek a tánchely felé, a férfiak tiszta kék munkazubbonyban, az asszonyok színes vászonruhában. Csöndesen várakozva álltak a tánchely közelében, figyelő arcukon megcsillant a lámpavilág.
A tábor területét magas drótsövény vette körül, s a sövény mentén egymástól tizenöt lábnyira a fűben ültek és vártak az őrök.
Most érkezni kezdtek a vendégek autói. Kisgazdák jöttek családostul, kivándorlók a többi táborból. Valahányszor egy vendég átjött a kapun, megmondta annak a nevét, aki meghívta.
A vonószenekar tánczenébe fogott, hangosan játszott: most már vége volt a gyakorlásnak. Jézus szerelmesei sátraik előtt ültek és várakoztak, rideg, megvető arccal. Egymáshoz sem szóltak, csak a bűnt lesték, s arcukon látszott, hogy elítélik mindazt, ami történik.
Joadék sátrában Ruthie és Winfield gyorsan bekapták kis vacsorájukat, s már indultak is a tánchely felé. Anya visszahívta őket, állukat megfogva, fölemelte az arcukat, benézett orrlyukaikba, megfogta fülüket, abba is belenézett, s visszaküldte őket az egészségügyi épületbe, hogy újra mossák meg a kezüket. Megkerülték az épületet, aztán eliramodtak a tánchely felé, s beálltak a zenekar körül összezsúfolódott gyerekek közé.
Al is végzett a vacsorával, aztán teljes fél óráig borotválkozott Tom borotvakészülékével. Al testhez álló gyapjúruhát és csíkos inget vett föl; megfürdött, megmosta és hátrafésülte drótkeménységű haját. Amikor a mosdóhelyiség üresen maradt egy pillanatra, elégülten mosolygott magára a tükörben, aztán oldalt fordult, s próbálta mosolygó arcélét meglátni. Felhúzta vörös karkötőjét, s fölvette testhezálló kabátját. Sárga cipőjét fényesre dörzsölte egy darab klozettpapírral. Most belépett egy elkésett fürdőző; Al kisietett, s hetykén lépdelt a tánchely felé, szemével máris leányok után kutatva. A tánchely közelében megpillantott egy csinos, szőke leányt, aki az egyik sátor előtt ült. Odalépett hozzá, s szétvetette mellén a kabátot, hogy ingét megmutassa.
- Táncolsz-e ma este? - kérdezte.
A lány félrenézett, és nem válaszolt.
- No talán bizony szóba sem állsz az emberrel? Nem táncolnál velem? - S hanyagul tette hozzá: - Valcerezni is tudok.
A leány félénken föltekintve mondta: - Az semmi, valcerezni mindenki tud.
- De nem úgy, mint én - mondta Al. Most megszólalt a zene, s Al fél lábbal ütni kezdte a taktust. - Gyere no - biztatta a lányt.
Egy kövér asszony kidugta fejét a sátorból, s bosszúsan nézett rá. - Eredj innét - mondta hevesen. - Ez a lány elígérkezett már. Jegyben jár, s a jövendőbélije jön érte.
Al huncutul intett a lánynak, továbblépdelt, a zene taktusára dobbantva lábával, vállát ringatva, karját lóbálva. A leány érdeklődve nézett utána.
Apa letette a tányérját és fölállt. - Gyere, John - mondotta, s magyarázatképpen odaszólt anyának: - Beszélünk még egy-két emberrel, hogyan lehetne munkát szerezni. - Azzal apa és John bácsi elindultak az igazgató háza felé.
Tom egy darab bolti kenyérrel mártogatta tányérjából a zsírt. Aztán odaadta a tányért anyának, az betette a forró vizes vödörbe, lemosta, s továbbadta Sáronrózsájának, hogy törölje meg. - Te nem mégy a táncba? - kérdezte anya.
- Dehogynem - mondta Tom. - Benne vagyok egy bizottságban. Mulattatni fogunk egy-két embert.
- Már bevettek egy bizottságba? - csodálkozott anya. - Bizonyosan azért, mert munkát kaptál. - Sáronrózsája megfordult, hogy elrakja az edényt. Tom rámutatott: - Tyű, de vastagodik ez - mondta.
Sáronrózsája elpirult, s másik tányért vett át anya kezéből. - Hát bizony, bizony - mondta anya.
- És csinosodik is - mondta Tom.
Az asszonyka még erősebben elpirult, s lehajtotta fejét. - Elhallgass már - mondta csöndesen.
- Csinosodik bizony - mondta anya. - Fiatalasszony mindig csinosodik, ha gyermeket vár.
Tom elnevette magát: - De ha így folytatja, nemsokára talicskán kell majd hordozni.
- Most már csakugyan elhallgass - mondta Sáronrózsája, s behúzódott a sátorba, hogy ne lássák.
- Mit bosszantod? - mondta nevetve anya.
- Szereti - mondta Tom.
- Tudom, hogy szereti, de azért bosszankodik is. S egyre csak búsul Connie-ért.
- Arra ugyan keresztet vethet. Connie bizonyosan azt tanulja most, hogyan lehet belőle köztársasági elnök.
- Ne bosszantsd - mondta anya. - Nem könnyű a sora szegénynek.
Most odalépett hozzájuk Willie Eaton, s mosolyogva kérdezte: - Te vagy Tom Joad?
- Én.
- Na hát én vagyok a vigalmi bizottság elnöke. Szükségünk lesz rád. Valaki beszélt nekem rólad.
- No persze, én is együtt játszom veletek - mondta Tom. - Ez itt az édesanyám.
- Jó estét, asszonyság - mondta Willie.
- Örvendek a szerencsének.
Willie azt mondta: - Először a kapuhoz állítunk, aztán a tánchelyre. Nézd meg a legényeket, amikor bejönnek, s próbáld megtudni, kiben mi lakik. Lesz egy társad is. Később meg úgy szeretném, hogy állj be a táncba, s tánc közben figyelj.
- Rendben van - mondta Tom.
Anya aggódva kérdezte: - Csak nincs valami baj?
- Nincs, asszonyság - mondta Willie. - Nem lesz semmi baj.
- Semmi - mondta Tom. - No, megyek. Viszontlátásra a táncnál, anya. - A két fiatalember gyorsan elment a főbejárat felé.
Anya felrakta az elmosogatott edényt egy ládára. - Gyere ki - kiáltotta, s mert nem jött válasz, megismételte: - Gyere ki, Sáronrózsája!
Az asszonyka kilépett a sátorból, s folytatta az edény eltörölgetését.
- Tom csak tréfált veled.
- Tudom. Nem haragudtam, csak nem szeretem, ha rám néznek.
- Azon már nem lehet segíteni. Bizony, megnézik az embert. De mindenki örül, ha állapotos asszonyt lát. Eljössz a táncba?
- Akartam, de most már nem tudom. Bárcsak Connie itt lenne. - Hangja erősebbre vált. - Anya, úgy szeretném, ha itt lenne. Nehezen bírom nélküle.
Anya figyelmesen nézett rá. - Tudom - mondta. - Hanem azért, Sáronrózsája, ne hozz szégyent a családodra.
- Nem is akarok, anya.
- Ne hozz szégyent ránk. Elég bajunk van most anélkül is.
Az asszonykának megremegett az ajka. - Nem, nem megyek a táncba, nem tudnék, anya, segíts! - Leült, s két karjával takarta el arcát. Anya megtörölte kezét a törlőronggyal, lekuporodott a leánya elé, két kezét rátette Sáronrózsája hajára. - Jó lány vagy - mondta. - Mindig is jó lány voltál. Vigyázok én rád. Ne félj semmit. - Most biztató hangon folytatta: - Tudod, mit csinálunk ketten? Elmegyünk a táncba, leülünk és nézegetünk. Ha valaki felkér téged, én majd azt mondom, hogy nem vagy elég erős. Nem érzed jól magad. Azért hallgathatod a muzsikát, és nézelődhetel.
Sáronrózsája fölemelte fejét. - Ugye, nem engedsz táncolni?
- Nem.
- És nem engeded, hogy hozzám nyúljanak.
- Nem, nem.
Az asszonyka felsóhajtott. Kétségbeesetten mondta: - Nem tudom, mit csináljak, anya. Nem tudom. Nem tudom.
Anya gyöngéden megcirógatta a térdét. - Ide hallgass - mondta. - Ide hallgass. Mondok neked valamit. Kis idő múlva nem is lesz az olyan rossz. Csak egy kicsit várj még. Igazat mondok. No most gyere. Kimosakszunk, fölvesszük a szép ruhánkat, leülünk és nézzük a táncot. - S magával vezette Sáronrózsáját az egészségügyi épület felé.
Apa meg John bácsi egy csoport férfival az iroda bejárata mellett ült a földön. - Ma majdhogy munkát nem kaptunk - mondta apa. - Éppen csak néhány perccel késtünk el. Már felfogadtak két embert. Furcsa eset volt. Van ott egy munkavezető, az azt mondta: Vannak embereink huszonöt cent órabérrel. Persze, húszcentes órabérrel felfogadhatnánk. Sok húszcentes embert használhatnánk. Menjetek vissza a táborotokba, s mondjátok el, hogy húsz centtel sok embert fogadunk föl.
A guggoló férfiak idegesen kezdtek mozgolódni. Egy széles vállú ember, akinek arcát fekete kalapja egészen árnyékba borította, térdére csapott a tenyerével. - Tudom én azt, ott enné meg a fene! - kiáltotta. - S kapnak is majd embert. Kapnak éhes embereket. Húsz cent órabérből nem lehet jóllakatni a családot, de az ember elfogad mindent. Járatják az embert ide-oda. Leverik a munka árát. Uramisten, nemsokára majd még fizettetnek is velünk, csak hogy dolgozhassunk.
- Mi el is fogadtuk volna - mondta apa. - Nincs munkánk. Elfogadtuk volna, de az ott dolgozó emberek úgy néztek ránk, hogy nem mertük elfogadni.
A fekete kalapos ember azt mondta: - Ebbe belé lehet bolondulni! Dolgoztam valakinél, aki nem tudja leszedetni a termését. Többe kerül a szüret, mint amennyit az egészért kaphat, s nem tudja, mitévő legyen.
- Én azt hiszem... - apa elakadt. A körben ülők hallgatva néztek rá. - No csak az jutott eszembe, ha az embernek lenne egy hold földje... A feleségem például csinálhatna egy kis zöldségeskertet, tarthatnánk egypár disznót meg tyúkot is. Mi, férfiak elmehetnénk dolgozni, aztán hazajárnánk. A gyerekek talán iskolába kerülhetnének. Sose láttam olyan iskolákat, mint itt.
- A gyerekeink nem érzik jól magukat ezekben az iskolákban - mondta a fekete kalapos.
- Miért nem? Szép iskolák ezek.
- Szépek ám, csakhogy a mi gyerekünk rongyosan, mezítlábasan jár oda, a többi meg harisnyát és finom nadrágot visel, s odakiáltja a miéinknek: Oki! Az én fiam is járt az iskolába. Minden áldott nap verekedett. Meg is adta nekik. Kemény kis kölyök. Mindennap verekedett. Szakadt ruhában, véres orral jött haza. Az anyja eldöngette. Én aztán nem engedtem, hogy bántsa. Minek verje mindenki azt a szegény kis jószágot? Uramisten! De azért jól elpáholt egyet-kettőt a finom nadrágosok közül. Hát én nem tudom.
- Mi az ördögöt csináljak? - kérdezte apa. - A pénzünk kifogyott. Egyik fiam rövid időre kapott munkát, de abból nem élünk meg. El kell fogadnom a húsz centet. Muszáj.
A fekete kalapos fölemelte fejét, a világosságban meglátszott sörtés álla s inas nyaka. - Igen! - mondta keserűen. Elfogadod. Én most még huszonöt centet kapok. Elveszed a munkámat húszért. Aztán majd megéhezem én, s visszaveszem a munkámat tizenötért. De azért csak eredj.
- Hát mi az istennyilát csináljak? - kérdezte apa. - Nem halhatok éhen azért, hogy te huszonötöt kapj.
A fekete kalapos ismét lehajtotta fejét, s álla beleveszett az árnyékba. - Nem tudom - mondotta. - Igazán nem tudom. Elég baj, hogy az ember napi tizenkét órát dolgozik, s a végén mégis éhes egy kicsit, de hát mit csináljunk? A gyerekem nem kap eleget enni. Nem gondolkozhatom folyvást. Belebolondul az ember. - A férfiak idegesen váltogatták a lábukat.
Tom a kapuban állt, s figyelte a mulatságra érkező embereket. Fényszóró világított az arcukba. Willie Eaton azt mondta neki: - Jól nyisd ki a szemed. Ide küldöm hozzád Jule Vitelát. Az félvér cseroki.[5] Derék fiú. Jól nyisd ki a szemedet. Igyekezzél, hogy megismerd, aki nem közénk való.
- Jól van - mondta Tom. Figyelte az érkező gazdacsaládokat, a befont hajú lányokat meg a legényeket, akik kifenték-kenték magukat a mulatságra. Jule odajött, s megállt mellette.
- Itt vagyok veled - mondta.
Tom ránézett sasorrára, kiugró, barna járomcsontjaira s kicsi, hátrahúzódó állára. - Azt mondják rólad, hogy félvér indián vagy. Én tiszta indiánnak néznélek.
- Nem - mondta Jule -, csak félvér vagyok. Bárcsak tiszta indián lennék. Lenne földem a rezervációban. Akárhány indiánnak szép birtoka van.
- Figyelj ezekre - mondta Tom.
A vendégek egyre vonultak be a kapun, gazdacsaládok meg kivándorlók az árok menti rongyos táborokból. Gyerekek, akik szerettek volna kiszabadulni, s csöndes szülők, akik kezüknél fogva visszatartották őket.
Jule azt mondta: - Furcsák ezek a táncmulatságok. A miéinknek nincs semmijük, de büszkék rá, hogy meghívhatják ide barátaikat. És becsülik őket ezek miatt a mulatságok miatt. Volt egy kisgazda azon a tájékon, ahol a múltkor dolgoztam. Eljött a mulatságunkra. Én hívtam meg. Azt mondja, az egész vidéken csak nálunk van olyan tisztességes mulatság, ahová az ember a lányait meg a feleségét elhozhatja. Ohó, nézz csak oda!
Három fiatalember lépett be a kapun: zsávolynadrágos fiatal munkások. Szorosan egymás mellett lépkedtek. A kapunál álló őr kérdezett tőlük valamit, válaszoltak, s beengedték őket.
- Ezeken rajta legyen a szemed - mondta Jule. Azzal odament az őrhöz. - Ki hívta ezt a hármat? - kérdezte.
- Valami Jackson a négyes számú csoportból.
Jule visszajött Tomhoz. - Azt hiszem, ezek azok.
- Honnan tudod?
- Nem tudom, honnan. Érzem. Kicsit meg vannak ijedve. Eredj utánuk, mondd Willie-nek, hogy ügyeljen rájuk, s beszéljen Jacksonnal a négyes csoportból. Tudja meg, rendben van-e a szénájuk. Én majd itt maradok.
Tom elindult a három fiatalember után. A tánchely felé tartottak, s csöndesen megálltak a tömeg szélén. Tom meglátta Willie-t a zenekar közelében, s intett neki.
- Mit akarsz? - kérdezte Willie.
- Látod ott azt a három legényt?
- Látom.
- Azt mondják, egy bizonyos Jackson hívta meg őket a négyes csoportból.
Willie nyújtogatta a nyakát, meglátta Hustont, s odahívta. - Három gyanús legény - mondta. - Legjobb lesz megkeresni Jacksont a négyes csoportból, s megtudni, hogy csakugyan hívta-e őket.
Huston sarkon fordult és elment; néhány perc múlva már vissza is jött egy sovány, csontos kansasi emberrel. - Ez itt Jackson - mondta Huston. - Oda nézz, Jackson, látod ott azt a három fiatalembert?
- Látom.
- Hívtad őket?
- Nem.
- Láttad-e valaha?
Jackson erősen odanézett. - Láttam hát. Gregoriónál együtt dolgoztam velük.
- Szóval, tudták a nevedet.
- Hát persze. Éppen mellettük dolgoztam.
- Jól van - mondta Huston. - Ne menj a közelükbe. Ha tisztességesen viselkednek, nem dobjuk ki őket, Köszönöm, Jackson.
- Jól dolgoztál - mondta Tomnak. - Azt hiszem, ezek azok.
- Jule szemelte ki őket - mondta Tom.
- Nem is csodálom - mondta Willie. - Indián vér van benne, az érezte meg. No, majd figyelmeztetem rájuk a fiúkat.
Egy tizenhat esztendős fiú futva tört át a tömegen. Lihegve állt meg Huston előtt. - Huston uram - mondta -, odaálltam, ahová mondtad. Az eukaliptuszfák mellett megállt egy autó hat emberrel, egy másik meg négy emberrel az északi úton. Gyufát kértem tőlük. Pisztolyuk van, láttam.
Hustonnak kemény és kegyetlen lett a tekintete. - Willie - kérdezte -, bizonyos, hogy rendben van minden?
Willie boldogan mosolygott. - Bizonyos, Huston uram. Itt baj nem lesz.
- No csak ne bántsatok senkit. Ezt el ne feledd. Ha csöndben, feltűnés nélkül meg lehet csinálni, magam is látni szeretném őket. Gyertek majd a sátramba.
- Majd meglátom, mit tehetünk - mondta Willie.
A tánc még nem kezdődött meg, de most Willie felmászott a muzsikusok emelvényére. - Párosával sorba állni! - kiáltotta. A zene elhallgatott. Fiúk és lányok, fiatalemberek és asszonyok addig szaladgáltak összevissza, míg végre nyolc csoport állt négyszögben a nagy tánchelyen, rendben és várakozva. A leányok előretartották a kezüket, s az ujjaik már javában táncoltak. A fiúk nyugtalanul dobogtak a lábukkal. A tánchely körül csöndesen mosolyogva ültek az öregek, s igyekeztek a gyerekeket visszatartani. Messzebb pedig Jézus szerelmesei ültek kemény, rosszalló arccal, s figyelték a bűnt.
Anya és Sáronrózsája egy padon ülve nézelődtek. Valahányszor egy fiú táncra kérte Sáronrózsáját, anya felelt helyette: - Nem, köszönöm, a leányom nem érzi jól magát. - Sáronrózsája pirult, s a szeme ragyogott.
A rendező most a tánchely közepére lépett, s fölemelte kezét. - Kész? Akkor rajta!
A zenekar rázendített a tyúktáncra, éles és tiszta hangon; a hegedű visított, a szájharmonikák magas orrhangot adtak, a gitárosok a mélyhúrokat pengették. A rendező sorban kiáltotta el a figurákat, a négyszögek mozogtak. Előre-hátra, hölgyforgatás, hölgydobás. A rendező viharosan dobogott a lábával, szaladt előre-hátra, átsiklott a csoportok között.
- Hölgydobás, hátra arc! Kézfogás, előre! - Hol erősebb, hol csöndesebb volt a zene, s a taktusra lépő lábak dobogása dobpergéshez hasonlított. - Jobbra fordulj, balra fordulj, széjjel, vissza! - énekelte magas, vibráló, monoton hangon a rendező. A leányok gondosan megfésült haja kezdett összekuszálódni. A fiúk homlokán kiütött a verejték. Az ügyesebbek cifrázták a tánclépéseket. A tánchely szélén ülő öregek átvették a ritmust, halkan tapsoltak, és doboltak a lábukkal, aztán szelíden mosolyogtak, egymás szemébe néztek és bólogattak.
Anya odahajolt Sáronrózsája füléhez. - El se hinnéd, de apád fiatal korában olyan táncos volt, hogy nem akadt különb nála. - Elmosolyodott. - Eszembe jutnak a régi jó idők - mondta. És a többi néző arcának mosolygásában is a régi jó idők elevenedtek meg.
- Valahol Muskogee tájékán húsz évvel ezelőtt volt egy vak hegedűs...
- Én láttam egyszer egy legényt, aki ugrás közben négyszer csapta össze a bokáját.
- Tudjátok-e, mit csinálnak néha a svédek odafönn, Dakotában? Borsot szórnak a padlóra. Felszáll a lányok szoknyája alá, s olyan tüzesek lesznek tőle, mint a kancacsikó. A svédek megteszik ezt olykor-olykor.
Messzebb Jézus szerelmesei őrizték nyugtalanul gyermekeiket. - Nézzétek a bűnt - mondották. - Azok ott seprűnyélen repülnek a pokolba. Szégyen, gyalázat, hogy ilyesmit kell látni az istenes embernek. - A gyerekek idegesen hallgattak.
- Még egyszer körbe, aztán pihenünk egy kicsit - énekelte a rendező. - Rajta, gyerekek, mert mindjárt vége lesz. - A leányok izzadtak, kipirultak, tátott szájjal és komoly, áhítatos arccal táncoltak, a fiúk meg hátravetették hosszú hajukat, lábujjhegyre ágaskodtak, s összeütötték a bokájukat. Előre-hátra, egymást keresztezve, körben forogva mozogtak a négyszögek, s élesen visított a zene.
Aztán egyszerre elhallgatott. A táncolok megálltak, lihegve a fáradtságtól. A visszatartott gyerekek elszabadultak, megrohanták a tánchelyet, vadul kergetőztek egymással, szaladgáltak, elcsúsztak, sapkákat lopdostak, egymás haját húzkodták. A táncolok leültek, s kezükkel legyezgették magukat. A zenekar tagjai fölálltak, kinyújtózkodtak, s megint visszaültek a helyükre. A gitárosok csöndesen jártatták ujjaikat a húrokon.
Most Willie elkiáltotta magát: - Párválasztás a második táncra, ha bírjátok még! - A táncolók talpra ugrottak, s új táncosok nyomultak előre, párt keresve. Tom a három fiatalember közelében állt. Látta, hogy tülekedve igyekszenek az egyik kialakuló négyszög felé. Intett kezével Willie-nek. Willie meg odaszólt a hegedűsnek. Az megcsapkodta nyirettyűjével a húrokat. Húsz fiatalember indult meg lassan a tánchely egyik oldaláról a másikra. Az a bizonyos három odaért a négyszöghöz. Egyikük megszólalt: - Én ezzel akarok táncolni.
Egy szőke fiú csodálkozva nézett rá. - Ez az én párom. - Hallod-e, te kis nyavalyás...
A sötétségből éles füttyszó hallatszott. A három fiatalembert már körülfogták. Mindegyik érezte, hogy kezek szorongatják. Aztán a legények fala lassan elhúzódott a tánchelyről.
Willie elkiáltotta magát: - Rajta! - A zene felharsant, a rendező diktálta a figurákat, a lábak dobogtak.
A bejárat előtt megállt egy túrakocsi. A vezető azt kiáltotta: - Nyissátok ki a kaput. Halljuk, hogy verekedés van odabenn.
Az őr nem mozdult a helyéről. - Nálunk nincs verekedés. Hallgassátok a zenét. Kik vagytok?
- Rendőrök.
- Van-e elfogatási parancs?
- Arra nincs szükség, ha verekedés van.
- Márpedig itt nincs verekedés - mondta az őr.
A kifelé tartó csoport szorosan lefogta mindhárom fiatalembert, s mindegyiknek száját befogta egy kéz. Amikor a sötétbe értek, a csoport felbomlott.
Tom azt mondta: - Hát ezt jól csináltuk. - Hátulról fogta áldozatának mindkét karját.
Willie odaszaladt hozzájuk a tánchelyről. - Jó munka volt - mondta. - Most már csak hat emberre van szükségem. Huston látni akarja ezeket a fickókat.
Huston maga is előbukkant a homályból. - Ezek azok?
- Ezek - mondta Jule. - Már megkezdték. De egyet se üthettek.
- Hadd látom őket. - A foglyokat szembefordították vele. Fejüket lehajtották. Huston egy zseblámpával sorra megvilágította dacos arcukat. - Miért tettétek? - kérdezte. Semmi válasz. - Ki biztatott fel?
- Nem csináltunk mi semmit. Csak táncolni akartunk.
- Nem igaz - mondta Jule. - Te meg akartad verni azt a legénykét.
Tom közbeszólt: - Huston uram, amikor ezek a fickók megindultak, abban a percben füttyentett valaki.
- Tudom! A fogdmegek oda is jöttek a kapuhoz. - Huston visszafordult. - Nem bántunk benneteket. De ki biztatott, hogy a mulatságunkat megzavarjátok? - Várta a választ. - Magunkszőrű emberek vagytok - mondta szomorúan Huston. - Mellettünk volna a helyetek. Hogy jöttetek ide? Különben tudjuk az egészet - tette hozzá.
- Hát enni csak kell az embernek.
- Ki küldött ide? Ki fizetett meg?
- Nem fizettek meg.
- És nem is fognak. Nincs verekedés, nincs fizetség. Ez az igazság.
Az egyik lefogott ember azt mondta: - Tehetsz, amit akarsz. Úgyse mondunk meg semmit.
Huston feje lekonyult egy pillanatra, aztán halkan mondta: - Jól van. Hát ne mondjatok semmit. De ide hallgassatok. Ne bántsátok a magatok fajtáját. Mi megpróbálunk boldogulni, mulatni és rendet tartani. Ne romboljátok le, amit építettünk. Gondolkozzatok. Magatoknak ártotok.
- No jól van, fiúk, tegyétek át őket a hátsó kerítésen. De ne bántsátok. Nem tudják, mit cselekszenek.
A csoport lassan indult a tábor hátsó vége felé, Huston utánuk nézett.
Jule azt mondta: - Legalább egy jó rúgást engedj.
- Nem szabad! - kiáltotta Willie. - Megmondtam.
- Csak egy szép kis rúgást - könyörgött Jule. - Vagy legalább dobjuk át őket a kerítésen.
- Nem lehet - mondta Willie.
- Ide hallgassatok - szólt a három legényhez. - Most az egyszer elengedünk. De el ne feledjétek a szavamat. Ha ez még egyszer megtörténik, minden csontját összetörjük annak, aki ide merészkedik közénk. Ezt mondjátok meg a társaitoknak. Huston azt mondja, hogy magunkszőrű emberek vagytok. Meglehet. Én erre nem szeretek gondolni.
Odaértek a kerítéshez. Az ülő őrök közül kettő felállt és odalépett hozzájuk. - Ezek itt korábban mennek haza - mondta Willie. A három legény átmászott a kerítésen, és eltűnt a sötétségben.
A csoport gyorsan visszament a tánchelyre. A vonószenekar éles hangon nyiszálta az Öreg Dan Tucker dalát.
Az iroda közelében még mindig a földön kuporogtak és beszélgettek a férfiak, s a zene éles hangja oda hallatszott hozzájuk.
Apa azt mondta: - Valami változás közeledik. Nem tudom, mi lesz az. Lehet, hogy nem érjük meg. De azért közeledik. Valami nyugtalanságot érez az ember. Semmit sem lát tisztán, hát nyugtalankodik.
A fekete kalapos újra fölemelte fejét, s a világosság ráesett tüskés szakállára. Kavicsokat szedett fel a földről, s dobálgatta, mint a gyerekek az üveggolyót. - Hát nem tudom. Közeledik, igen, úgy, ahogy mondod. Valaki elmondta nekem, mi történt Akronban, Ohio államban. A gumitársaságnál. Hegyvidéki embereket fogadtak föl, mert azok olcsón dolgoznak. Aztán ezek a hegyvidéki emberek egyszer csak beléptek a szakszervezetbe. Lett erre nagy zenebona! A boltosok, légionáriusok s más efféle emberek gyakorlatozni kezdtek, s azt kiáltották: Vörösök! Ki akarták irtani a szakszervezetet Akronból. Prédikátorok beszéltek ellene, újságok üvöltöttek, a gumitársaságok csákányokat osztogattak szét, és benzint szereztek be. Mintha valóságos ördögök lettek volna a hegyvidékiek. - Elhallgatott, s megint dobálni kezdte a kavicsokat. - Na aztán, most márciusban, egy vasárnapon ötezer ilyen hegyvidéki ember céllövőversenyt rendezett a városon kívül, ötezren mentek keresztül a városon a puskájukkal. Aztán megvolt a verseny, s visszajöttek. Ennyi volt az egész. Azóta nincs semmi baj. A polgári bizottságok visszaadták a csákányokat, a boltosok ülnek a boltjukban, senkit sem ütöttek le bunkósbottal, senkit se hentergettek meg kátrányban és tollban, s nem is öltek meg senkit. - Hosszú hallgatás támadt, aztán a fekete kalapos így folytatta: - Ezek itt igen komiszul kezdenek bánni velünk. Táborokat égetnek föl, embereket vernek meg. Gondolkoztam én ezen. Mindnyájunknak van fegyverünk. Az jár az eszemben, hogy talán mi is alakíthatnánk egy ilyen lövészegyesületet, s összejöhetnénk minden vasárnap.
A férfiak fölnéztek rá, aztán le a földre, lábuk nyughatatlanul mozgott, a testük súlyát áttették egyik lábszárukról a másikra.
25
Szép a tavasz Kaliforniában. A völgyekben rózsaszín virágú gyümölcsfák, a sekély tenger vize fehéren csillog. Az első szőlőindák kinyúlnak az öreg, görcsös tőkékből, s vízesés módjára borítják el. A zöld dombok gömbölyűek és puhák, mint a női kebel. A síkságon mérföldnyi sorokban nő a halványzöld saláta, a gömbölyű kis karfiol, a különös, szürkészöld articsóka.
Aztán kibomlanak a fák levelei, a gyümölcsfákról lehullanak a virágszirmok, s rózsaszín és fehér szőnyeggel borítják be a földet. A virágok közepe elkezd duzzadni, nőni, színesedni: cseresznye meg alma lesz belőlük, barack meg körte, s füge, amelynek gyümölcse magába zárja a virágot. Egész Kalifornia a termés terhét hordozza, nehéz kezd lenni a gyümölcs, az ágak lassan úgy meghajolnak, hogy kis mankókkal kell feltámogatni őket.
A bőséges termés mögött értelmes, tudós, ügyes emberek rejtőznek, akik magokkal kísérleteznek, s vég nélkül fejlesztik annak a technikáját, hogyan kell a növényt még nagyobb termésre sarkallni, hogyan kell megvédelmezni millió ellenségtől; penésztől, rovartól, rozsdától, ragyától. Gondosan és vég nélkül dolgoznak ezek az emberek, hogy a magokat, a gyökereket tökéletesítsék. Aztán ott vannak a vegyészek, akik mindenféle betegség ellen bepermetezik a fákat, kénezik a szőlőt, kiirtják a betegséget, a rothadást. A betegséget megelőző orvosok, a határokon álló emberek kutatják a gyümölcsférget, a japán bogarat: vesztegzár alá veszik a beteg fákat, kiirtják, elégetik. Tudós emberek. De legkülönbek azok, akik az ifjú csemetéket, a fiatal tőkéket oltják be, mert ők a sebész gyöngéd és kényes munkáját végzik; szükségük van a sebész kezére és szívére, amikor felhasítják a kérget, beillesztik az oltógallyat, bekötik a sebet, és elzárják a levegőtől. Ezek nagy emberek.
Gépekék húzzák a barázdákat, feltépik a tavaszi füvet, befelé fordítják, hogy a földet termékennyé tegye, feltörik a földet, hogy megtartsa a vizet, közel a felszínéhez; kis öntözőcsatornákat húznak, s elpusztítják a burján gyökerét, amely elinná a vizet a fák elől.
S közben egyre duzzad, nő a gyümölcs, s a szőlőtőkéken hosszú fürtökben pattan ki a virág. Az év haladtával nő a meleg, sötétzöld színűre válnak a levelek. A szilva hosszabbodni kezd, mint valami kis zöld madártojás, s a felkarózott ágak lekonyulnak a gyümölcs súlya alatt. Formálódni kezd a kemény kis körte is, lassacskán pihésedik a barack. A szőlővirág apró szirmai elhullanak, s kemény kis gyöngyszemek zöld gombbá változnak, s a gombok súlyosodnak, növekednek. A földeken dolgozó emberek, a kis gyümölcsöskertek gazdái figyelnek és számolgatnak. Nagy termés lesz az idén. S az emberek büszkék, mert tudományukkal termékennyé tudták tenni az esztendőt. Tudományukkal átalakították a világot. A kurta, vékony búzaszálat megnövelték, termését megszaporították. Apró, savanyú almák nagyra nőttek, megédesedtek, s az a régifajta szőlő, amely a fák közt nőtt, s a madarakat táplálta apró szemeivel, ezernyi változatot, vöröset és feketét, zöldet és halvány rózsaszínt, bíbort és sárgát hozott a világra; mindegyik változatnak megvan a maga sajátos zamatja. A kísérleti gazdaságokban dolgozó emberek új gyümölcsöket teremtettek: nektarint és negyven fajta szilvát, papírhéjú diót. S még egyre dolgoznak, válogatnak, oltanak, változtatnak, hajszolják magukat, hajszolják a földet, hogy többet teremjen.
Elsőnek a cseresznye érik meg. Fontja másfél cent. Ördögbe is, ennyiért leszedni sem érdemes. Fekete cseresznye, piros cseresznye, kemény húsú és édes, s minden szemnek felét megeszik a madarak, s a madárcsőr vágta lyukon bemászik a darázs. A mag lehull a földre, ott szárad el, s fekete foszlányok lógnak róla.
A bíborszínű szilva megpuhul, megédesedik. Uramisten, nem tudják leszedni, megaszalni, megkénezni. Nem fizethetünk bért, semmiféle bért. És a földet bíbor szilvaszőnyeg borítja. Először a héja ráncosodik meg egy kicsit, legyek raja lakomázik rajta, s az egész völgy eltelik a rothadás édes szagával. A gyümölcs húsa megfeketedik, s az egész termés összeaszalódik a földön.
Aztán megsárgul, megpuhul a körte. Tonnája öt dollár, öt dollár - negyven darab ötvenfontos ládáért. A fákat nyesni, permetezni, a kertet megművelni, a gyümölcsöt leszedni, ládába rakni, teherkocsira tenni, beszállítani a konzervgyárba - negyven ládát öt dollárért. Nem lehet. És a sárga gyümölcs súlyos koppanással hull a földre és szétlottyan. A darázs belémászik puha húsába, s érzik az erjedés, a rothadás szaga.
Aztán a szőlő. Nem tudunk jó bort csinálni. Jó borra nincs vevő. Csak szakítsd a fürtöket a tőkéről, jó fürtöt, rothadt fürtöt, darázsszúrta fürtöt. Préseld közé a szárát, a piszkot, a rothadást.
De hiszen a kádakban penész és hangyasav van.
Tégy hozzá ként és csersavat.
Az erjedés szaga nem a bornak dús illata, hanem a rohadásnak s a vegyszereknek szaga.
Eh, mindegy. Alkohol azért van benne. Le lehet részegedni tőle.
A kisgazdák csak nézték, hogy kúszik feléjük az adósság, mint a tenger dagálya. Permetezték a fákat, s nem adták el a termést, nyestek, oltottak, és nem tudták leszedni a termést. A tudós emberek dolgoztak, s a gyümölcs a földön rothadt el, s a mustos kádakban bűzlő keverék megmérgezi a levegőt. És kóstold meg a bort: nincs szőlőzamatja, csak kén érzik rajta, meg csersav meg alkohol.
Ez a kis gyümölcsös jövőre már egy nagybirtokhoz tartozik majd, mert a tulajdonosát addigra megfojtja az adósság. Ez a kis szőlő a banké lesz. Csupán a nagybirtokosok maradnak fenn, mert ők a gazdái a konzervgyáraknak is. És négy szem körte meghámozva, kettévágva, befőzve és dobozba rakva még mindig tizenöt centbe kerül. S a konzervkörte nem romlik el. Évekig eláll.
A rothadás terjed az egész államban, s édes szaga nagy bánat a föld népének. Azok az emberek, akik megnemesítették a fákat, s termékennyé tették a földet, nem tudják megtalálni a módját annak, hogy az éhező nép megegye, amit termelt. Azok az emberek, akik újfajta gyümölcsöket teremtettek a világnak, nem tudnak olyan világrendet teremteni, hogy el is lehessen fogyasztani a gyümölcsöket. És törekvéseik bukása gyászba borítja az államot.
A szőlőtőkék, a gyümölcsfák termését el kell pusztítani, hogy az árakat tartani lehessen, s ez a legszomorúbb, legkeservesebb dolog az egészben. Kocsiszámra borítják ki a narancsot a földre. Az emberek mérföldekről jönnek el érte, de nem szedhetik föl. Boldogan vásárolnának narancsot, tucatját húsz centért, ha kikocsikázhatnának érte, s fölszedhetnék a földről, de a gumitömlős emberek petróleummal locsolják a narancsot, s mert haragosak a bűn miatt, haragszanak a népre, amely ide jött, hogy fölszedje a gyümölcsöt. Millió éhes ember áhítozik a gyümölcsre, s az aranydombokat petróleummal öntik le.
S az ország megtelik a rothadás szagával.
A kávé: hajók fűtőanyaga. A kukoricával lakásokat fűtenek, jó meleget ad. Krumplit öntenek a folyókba, s őröket állítanak a partra, hogy az éhes nép ki ne halássza. Leölik a disznókat és elássák, s a bűzös lé leszivárog a földbe.
Olyan bűn ez, amelyre nem talál szót a vád. Olyan bánat, amelyet nem jelképezhet a sírás. Olyan bukás, amely minden sikerünket fölülmúlja. Termékeny föld, egyenes fasorok, zömök tőkék, érett gyümölcsök. És pellagrás gyermekek sorban halnak meg, mert a narancsot nem lehet haszonnal eladni. És halottkémek írják a bizonyítványokat: Meghalt elégtelen táplálkozás miatt - mert az ennivalónak el kell rothadnia, az ennivalót el kell rothasztani.
Az emberek hálóval jönnek, hogy krumplit halásszanak ki a folyóból, s az őrök visszakergetik őket; zörgő kocsikon jönnek a kiborított narancsért, de már le van locsolva petróleummal. S az emberek ott állnak, nézik az elúszó krumplit, hallgatják a disznók visítását, amelyeket árokban szúrnak le, s oltott mésszel temetnek be; nézik a narancsdombokat, amelyek bűzös iszappá roskadnak össze; s az emberek szemében ott izzik minden törekvésnek a bukása; s az éhezők szemében ott izzik a növekvő harag. Az emberek lelkében nőnek és nehezednek, s várják a szüretet a harag gyümölcsei.
26
Egy este, amikor a weedpatchi táborban a hosszú felhőcsíkok szélét lángba borította a lenyugvó nap, a Joad család hosszan elüldögélt vacsora után. Anya sem látott még neki a mosogatásnak.
- Muszáj tenni valamit - mondta. Rámutatott Winfieldre. - Nézzétek meg ezt a gyereket. - S amikor rábámultak a fiúcskára, így folytatta: - Rángatózik és összekucorodik álmában. Nézzétek az arca színét. - A család tagjai szégyenkezve sütötték le a szemüket. - Az olajos lepény - mondta anya. - Egy hónapja vagyunk itt. Tomnak öt napig volt munkája. Ti többiek minden áldott nap elmentek hazulról, és nem találtok munkát. Nem mertek beszélni. A pénzünk elfogyott. Nem meritek kimondani. Este éppen csak megeszitek a vacsorát, aztán elkószáltok. Nem tudjátok elviselni, hogy valaki kimondja az igazat. Márpedig muszáj. Sáronrózsája hamarosan lebetegszik, s nézzétek, milyen színben van. Muszáj erről beszélni. Most aztán egy se álljon fel innét, amíg ki nem találunk valamit. Egy napra való zsírom, két napra való lisztem és tíz szem krumplim van. Üljetek itt és gondolkozzatok!
Mindenki a földre nézett. Apa vastag körmeit tisztogatta a bicskájával. John bácsi egy szálkát próbált kitépni abból a ládából, amelyen ült. Tom ujjai közé fogta alsó ajkát, s elhúzta az ínyétől. Aztán elengedte, s halkan megszólalt: - Kerestünk mi eleget, anya. Addig jártunk munka után, hogy most már nem pazarolhatjuk tovább a benzint. Befordultunk minden kapun, odamentünk minden házhoz, még ha tudtuk is, hogy nem találunk semmit. Nehéz dolog ám ez. Örökösen keresni valamit, amiről tudja az ember, hogy úgysem találhatja meg.
Anya hevesen kiáltott fel: - Akkor sem szabad elcsüggedni! Tönkremegy a család. Nem szabad, ha mondom!
Apa nézegette lefaragott körmét. - El kell menni innét - mondta. - Nem szívesen megyünk. Szép hely, derék emberek. Félünk, hogy megint valamelyik Hooverville-ben kell laknunk.
- Hát ha muszáj, akkor muszáj. Az a fő, hogy enni kapjunk.
Al közbevágott. - A kocsi benzintartálya még tele van. Azt nem árultam el senkinek.
Tom elmosolyodott. - Okos gyerek ez az Al, akármennyit kutyálkodik is.
- Mármost gondolkozzatok - mondta anya. - Én nem nézem tovább a családnak az éhezését. Egy napra való zsírunk van még. Ennyi az egész. Sáronrózsájának közeledik az ideje, jól kell táplálni. Gondolkozzatok!
- Itt meleg víz van meg klozett - kezdte apa.
- Klozettből nem élünk meg.
Tom azt mondta: - Ma járt itt valaki, s embereket akart vinni Marysville-be. Gyümölcsöt szedni.
- Hát miért nem megyünk Marysville-be? - kérdezte anya.
- Nem tudom - felelte Tom. - Valahogy nem tetszett nekem a dolog. Mintha túlságosan sürgős lett volna neki. Nem akarta megmondani, mennyi a munkabér. Azt mondta, nem tudja pontosan.
Anya azt mondta: - Megyünk Marysville-be. Nem bánom, mennyi a munkabér. Megyünk.
- Nagyon messze van - mondta Tom. - Nincs pénzünk benzinre. Nem jutunk el odáig. Te azt mondod, anya, hogy gondolkozzunk. Egyebet se teszek, folyvást gondolkozom.
Most megszólalt John bácsi: - Azt mondják, hamarosan gyapotszüret lesz északon, egy Tulare nevű hely közelében. Úgy hallom, nincs is nagyon messze.
- Egy szó, mint száz, mennünk kell, mégpedig gyorsan. Én nem ülök itt tovább, akármilyen szép is a hely. - Anya fogta a vödröt, s indult az egészségügyi épület felé meleg vízért.
- Anyának nehéz kezd lenni a természete - mondta Tom. - Igen sűrűn haragszik meg mostanában. Egyszerre csak felfortyan.
Apa megkönnyebbülten szólalt meg: - Hát legalább kimondta, ami a szívünket nyomja. Én egész éjszaka ébren voltam, és törtem a fejemet. Most legalább beszélhetünk a dologról.
Anya visszajött egy vödör párolgó vízzel. - No? - kérdezte. - Kigondoltatok valamit?
- Éppen most beszéljük meg a dolgot - mondta Tom. - Tegyük föl, hogy északra megyünk, ahol a gyapotszüret van. Ezt a vidéket végigjártuk. Tudjuk, hogy itt nincs semmi. Tegyük föl, hogy fölpakolunk s elmegyünk északra. Ott leszünk, mire a gyapotszüret ideje elérkezik. Én szeretnék is már gyapottal dolgozni. Tele van az a tartály, Al?
- Majdnem, talán két hüvelyknyi hiányzik belőle.
- Odáig eljuthatnánk vele.
Anya kezében tartott egy tányért a vödör felett. - No hát? - kérdezte. Tom azt mondta: - Győztél, úgy látszik, megyünk. Igaz-e, apa?
- Úgy látom én is, hogy muszáj - mondta apa.
Anya rápillantott. - Mikor?
- Hát, várni nem érdemes. Mehetünk akár reggel is.
- Ne gondold, anya, hogy én nem akarok menni. Én sem laktam jól két hét óta. Hiszen megtöltöttem valahogy a gyomromat, de sok örömem nem telt benne.
Anya belemerítette a tányért a vödörbe. - Reggel megyünk - mondta.
Apa elfintorította az orrát. - Változik az idő - mondta gúnyosan. - Valamikor a férfi mondta meg, hogy mit kell tenni. Most, úgy látszik, az asszony. Ideje, hogy előszedjem a botomat.
Anya letette egy ládára a tiszta, csöpögő óntányért. Mosolyogva nézett le a munkájára. - Majd előszedheted a botodat, apa - mondta. - Amikor lesz ennivalónk és lakóhelyünk, akkor talán előszedheted a botodat, s még csak nem is esik bajod. De most nem végzed a magad dolgát, nem gondolkozol, és nem is dolgozol. Ha végeznéd, használhatnád a botodat is, s az asszonynépség hallgatna, s lábujjhegyen járna. De ha most szednéd elő azt a botot, nem verhetnéd meg vele az asszonyt; legföljebb verekedhetnél vele, mert nekem is van bot a kezem ügyében.
Apa zavartan mosolygott. - Nem jó az, ha a gyerekek hallják, amikor így beszélsz - mondta.
- Előbb szerezz egy kis sült szalonnát a gyerekeknek, s aztán mondd meg, mi jó nekik, mi nem - felelte anya.
Apa bosszúsan kelt föl; továbbment, s John bácsi utána.
Anya buzgón folytatta a mosogatást, de közben utánuk nézett, s büszkén mondta Tomnak: - Semmi baja. Nincs megtörve. Szeretne megverni.
Tom felkacagott. - Hát ezért bosszantottad?
- Ezért hát - mondta anya. - Van olyan férfi, aki csak töpreng, eszi a máját, aztán egyszerre lefekszik s meghal, nem bírja tovább. De ha fel tudja bosszantani az ember, akkor nincs semmi baj. Apa mostanáig nem szólt egy szót sem, de most haragszik. Most majd megmutatja nekem. Nincs semmi baja.
Al fölállt. - Végigmegyek egy kicsit a sátrak közt - mondta.
- Jobb lesz, ha megnézed, kész-e a kocsi az útra - szólt Tom.
- Kész.
- Mert ha nem, rád szabadítom anyát.
- Kész. - Azzal Al hetykén lépdelt végig a sátrak során.
Tom felsóhajtott. - Én is kezdek kifáradni, anya. Hátha megharagítanál engem is?
- Te okosabb vagy annál, Tom. Téged nem kell megharagítani. Én terád támaszkodom. A többi mind idegen egy kicsit, csak te nem. Te nem engedsz, azt tudom.
Tomra ránehezedett a felelősség. - Nem szeretem én ezt - mondta. - Szeretnék úgy kóricálni, mint Al. Szeretnék megharagudni, mint apa, és szeretném leinni magam, mint John bácsi.
Anya fejét rázta. - Nem teszed te azt, Tom. Tudom én jól. Tudtam már kisfiú korodban. Nem teszed te azt. Van olyan ember, aki csak az, ami, semmi több. Ilyen Al, semmi más, csak lányok után járó fiatal kölyök. Te sohase voltál ilyen, Tom.
- Dehogynem voltam - mondta Tom. - Még most is ilyen vagyok.
- Nem vagy ilyen. Akármit teszel, az mind több, mint ami vagy. Tudtam én azt már akkor, amikor börtönbe zártak. Érted kezeskedem.
- Hagyd már abba, anya. Nem igaz ez. Csak úgy kigondoltad.
Anya rárakta a késeket és villákat a felhalmozott tányérokra.
- Meglehet. Lehet, hogy csak úgy kigondoltam. Sáronrózsája, törölgesd meg ezt, aztán rakd el.
Az asszonyka lihegve állt talpra. Duzzadt dereka elöl alaposan kidudorodott. Lustán lépett oda a ládához, s kezébe vett egy elmosott tányért.
Tom azt mondta: - Úgy feszül rajta a bőr, hogy a szeme is tágra mered tőle.
- Ne csúfolódj vele - mondta anya. - Jól végzi a dolgát. Eredj inkább és búcsúzz, akitől akarsz.
- Jó - mondta Tom. - Megtudakolom, milyen messzire van az a hely.
Anya odafordult az asszonykához: - Nem akar ám bántani, amikor így beszél. Hol van Ruthie és Winfield?
- Apa után lopózkodtak, láttam őket.
- Csak hadd menjenek.
Sáronrózsája lustán végezte munkáját. Anya lopva figyelte. - Jól érzed magad? Egy kicsit beesett az arcod.
- Amióta megmondták, hogy tejet kéne innom, színét se láttam.
- Tudom. Nem volt tejünk.
Sáronrózsája morcosan folytatta: - Ha Connie nem ment volna el, most már lenne egy kis házunk, s ő tanulna meg minden. Megkapnám a tejet is, ami kell. Egészséges kisbabám születne. Így csenevész lesz a gyerek. Tejet kellett volna innom. - Köténye zsebébe nyúlt, s a szájába tett valamit.
Anya rászólt: - Láttam, hogy valamit rágcsálsz. Mi az?
- Semmi.
- No csak mondd meg, hogy mit rágcsálsz.
- Csak egy kis meszet. Találtam egy nagy darabot.
- Hisz az olyan, mintha sarat ennél.
- De mikor kívánom.
Anya elhallgatott. Széttárta térdét, és megszorította szoknyáját.
- Tudom - mondta végül. - Én egyszer szenet ettem, amikor állapotos voltam. Megettem egy nagy darab szenet. Nagyanyó azt mondta, hogy oktalanság volt. Hanem a kisbabádról ne beszélj ilyeneket. Ilyesmire még gondolni sem szabad.
- Nincs férjem! Nem kapok tejet!
Anya azt mondta: - Ha nem lennél ilyen állapotban, most megpofoználak. Egyenesen a képedbe vágnék. - Fölállt és bement a sátorba. Aztán kijött, megállt Sáronrózsája előtt, és kinyújtotta kezét. - Ide nézz! - A kis arany fülbevalót tartotta kezében. - Ezt neked adom.
Az asszonyka szeme felcsillant egy pillanatra, aztán félrenézett.
- De nincs kifúrva a fülem.
- Majd kifúrom. - Anya visszasietett a sátorba. Egy papírskatulyával tért vissza. Gyorsan befűzött egy tűt, megduplázta a szálat, s egy sor bogot kötött rá. Aztán befűzött egy másik tűt is, s azon is megbogozta a cérnát. A skatulyában talált egy dugót.
- Fájni fog! Fájni fog!
Anya odalépett hozzá, a dugót odatette fülcimpája mögé, s átszúrta fülét, úgy, hogy a tű hegye belement a dugóba. Az asszonyka elrántotta fejét. - Szúr! Fájni fog!
- Ennél jobban már nem.
- De igen.
- No jó. Hát akkor inkább a másik füleden kezdem. - Odaillesztette a dugót, s átszúrta a másik fülét is.
- Fájni fog!
- Hallgass - mondta anya. - Meg is van már.
Sáronrózsája csodálkozva nézett rá. Anya kihúzta a tűket, s mindegyik cérnaszálból egy bogot keresztülhúzott a fülcimpán.
- Így, ni - mondotta. - Mindennap keresztülhúzunk egy bogot. Két hét alatt rendben lesz, s hordhatod a fülbevalót. Itt van. Most már a tiéd. Tedd el.
Sáronrózsája óvatosan a füléhez nyúlt, s ránézett az ujján maradt apró vérnyomra. - Nem is fájt. Csak szúrt egy kicsit.
- Régen ki kellett volna már fúrni a füledet - mondta anya. Arcába nézett az asszonykának, és diadalmasan mosolygott. - Most rakd el azokat a tányérokat. A kisbabád nagyon derék gyerek lesz. Majdhogy meg nem született, s még nem volt kifúrva a füled. De most már nem lehet baj.
- Hát jelent az valamit?
- Persze hogy jelent - mondta anya. - Persze hogy jelent.
Al a tánchely felé ballagott az utcán. Egy tiszta kis sátor előtt halkan füttyentett, aztán tovább ment. A tábor szélén leült a fűbe.
Nyugaton a felhők széléről elmúlt a pirosság, s a belsejük fekete volt. Al a lábszárát vakargatta, s felnézett az esti égre.
Pár perc múlva egy szőke leány jött feléje; csinos, éles vonású leány volt. Szótlanul leült mellé a fűbe. Al rátette kezét a derekára, s végigjártatta rajta ujjait. - Ne izélj - mondta a leány. - Csiklandozol.
- Holnap elmegyünk - mondta Al.
A leány riadtan nézett rá. - Holnap? Hová?
- Észak felé - vetette oda könnyedén Al.
- Hát akkor nem házasodunk össze?
- Dehogynem, majd valamikor.
- Azt mondtad, nemsokára! - kiáltotta haragosan a leány.
- Hát, majd ha pénz lesz, karácsony lesz.
- Megígérted. - Al ujjai továbbmerészkedtek. - Eredj innét! - kiáltotta a leány. - Azt mondtad, összeházasodunk.
- Össze hát.
- Most meg elmégy.
Al azt kérdezte: - Mi bajod? Talán bizony a kicsi bántja a nagyot?
- Nem, nem!
Al felkacagott. - Akkor hát hiába vesztegettem az időmet.
A leány dacosan előreszegezte az állát. Talpra ugrott. - Most eredj innét, Al Joad. Látni sem akarlak többet.
- Ugyan no, ne okoskodj. Mi a baj?
- Olyan nagy legénynek hiszed magad!
- Várj egy kicsit.
- Azt hiszed, rád vagyok szorulva. Dehogy vagyok! Járnak utánam elegen.
- Várj egy kicsit, no.
- Nem én. Eredj innét.
Al hirtelen nekitámadt, a leány elbotlott. Al elkapta estében, fél kezével fogta, másikat rátapasztotta haragos szájára. A leány megpróbált beleharapni a tenyerébe, de Al kifeszítette a szája fölött. A következő percben már együtt kacarásztak a száraz fűben.
- Hiszen hamar visszajövünk - mondta Al. - A zsebem tele lesz pénzzel. Aztán elmegyünk Hollywoodba, és moziba járunk.
Al a leány fölé hajolt. Látta szemében tükröződni a ragyogó esthajnali csillagot meg a fekete felhőt. - Vonattal megyünk majd - mondta.
- Mit gondolsz, mikor lesz az? - kérdezte a leány.
- Ó, talán már egy hónap múlva - felelte Al.
Egészen besötétedett; apa és John bácsi a többi családfővel az iroda előtt ült a földön. Tekintetük a homályban és a jövendőben révedezett. A kis igazgató rojtos, tiszta fehér ruhájában könyökével a tornác korlátjára támaszkodott. Arca megnyúlt és fáradt volt.
Huston fölnézett rá. - Okosabb lenne, ha aludnál egy kicsit.
- Bizony, rám férne. A hármas számú csoportban kisbaba született az éjjel. Lassanként jó bába lesz belőlem.
- Nem árt, ha ehhez is ért az ember - mondta Huston. - Házasembernek tudni kell.
Apa megszólalt: - Mi reggel elmegyünk.
- Igazán? Merre mentek?
- Úgy gondoltuk, hogy fölmegyünk egy kicsit észak felé. Megpróbáljuk elcsípni az első gyapotszüretet. Nem volt munkánk. Kifogytunk az ennivalóból.
- S tudjátok, hogy ott van munka? - kérdezte Huston.
- Nem, de azt bizonyosan tudjuk, hogy itt nincs.
- Lesz egy kicsit később - mondta Huston. - Mi kitartunk.
- Nem szívesen megyünk - mondta apa. - Olyan jók voltak itt hozzánk az emberek; aztán klozett is van meg minden. De hát ennünk kell. Még van egy tartályra való benzinünk. Azzal továbbjutunk egy darabon. Itt mindennap fürödtünk. Soha életemben nem voltam ilyen tiszta. Furcsa, azelőtt csak egyszer fürödtem egy héten, és sose éreztem, hogy büdös vagyok. Most ha egy napig nem fürdöm, tüstént megérzem. Talán a gyakori fürdéstől van ez?
- Talán azelőtt nem érezted a magad szagát - mondta az igazgató.
- Lehet. Bárcsak itt maradhatnánk.
A kis igazgató halántékára szorította kezét. - Azt hiszem, még egy kisbaba születik az éjjel - mondotta.
- Nálunk is lesz egy nemsokára - mondta apa. - Bárcsak itt jöhetne a világra. Bizony isten szeretném.
Tom, Willie meg a félvér Jule a tánchelyen üldögéltek, s a muzsikusok emelvényéről lógatták le a lábukat.
- Van egy zacskó dohányom - mondta Jule. - Rágyújtasz?
- Szívesen - mondta Tom. - Isten tudja, mióta nem füstöltem. - Gondosan sodorta meg a barna cigarettát, hogy minél kevesebb dohányt szórjon el.
- Sajnálom, hogy elmentek - mondta Willie. - Derék emberek vagytok.
Tom rágyújtott. - Sokat gondolkoztam én ezen. Úristen, de szeretném, ha letelepedhetnénk valahol.
Jule visszavette a dohányzacskót. - Csúf dolog ez - mondta. - Nekem van egy kisleányom. Amikor idejöttünk, azt gondoltam, hogy iskolába járathatom. De sohasem ülünk elég soká egy helyen. Mire megmelegedhetnénk, már mehetünk is tovább.
- Remélem, nem kerülünk többet afféle Hooverville-be - mondta Tom. - Komolyan féltem ott.
- Bántottak a rendőrök?
- Attól féltem, hogy megölök valakit - mondta Tom. - Nem sok időt töltöttem ott, de egyre forrt bennem a düh. Bejött a rendőr, s elvitte egy barátomat, csak azért, mert nem beszélt a szája íze szerint. Forrt bennem a düh.
- Vettél-e részt valaha sztrájkban? - kérdezte Willie.
- Nem.
- No hát én sokat gondolkoztam ezen. Miért nem jönnek ide a rendőrök bajt csinálni, mint egyebüvé? Azt hiszed, ez a kis ember itt az irodában vissza tudná tartani őket? Dehogy.
- Hát akkor mi tartja vissza? - kérdezte Jule.
- Megmondom. Az, hogy mind összetartunk. A rendőr nem emelhet ki egy embert ebből a táborból. Az egész táborral kerülne szembe. Azt meg nem meri. Elég, ha kiáltunk egyet, s kétszáz ember van kinn az utcán. A szervezet embere beszélt egyszer nekünk az úton. Azt mondja, megtehetnénk ugyanezt mindenütt. Csak össze kell fogni. Kétszáz embert nem mernek bántani. Egy embert lefognak.
- Az ám - mondta Jule -, és hogyha szervezkednénk? Ahhoz vezetők is kellenek. Mi lesz a szervezetből, ha a vezetőket lefogják?
- Majd kigondoljuk ezt egyszer - mondta Willie. - Egy esztendeje vagyok itt, s egyre esnek a munkabérek. Az ember nem tudja már eltartani a családját a munkájával, s egyre romlik a helyzet. Semmit sem érünk azzal, hogy itt üldögélünk és éhezünk. Nem tudom, mit kéne tenni. Ha valakinek van egy pár lova, nem lármázik, amiért etetni kell akkor is, amikor nem dolgoznak. De aki embereket dolgoztat, kutyába se veszi őket. A ló többet ér, mint az ember. Ezt nem értem.
- Én már nem is szeretek gondolkozni ezen - mondta Jule. - Pedig muszáj gondolkozni. Itt van a kislányom. Tudjátok, milyen csinos. Valamelyik héten díjat nyert ebben a táborban a szépségével. Mi lesz vele? Egyre soványodik. Nem nézhetem. Olyan szép gyerek. Egyszer olyat teszek, hogy...
- De mit? - kérdezte Willie. - Mit csinálsz? Ellopsz valamit, hogy börtönbe dugjanak? Megölsz valakit, hogy kinyírjanak?
- Nem tudom - mondta Jule. - Meg kell bolondulni, ha gondolkozni kezdek. Meg kell bolondulni.
- Sajnálni fogom ezeket a táncmulatságokat - mondta Tom. - Soha életemben nem láttam szebbet. Hanem ideje már, hogy hazamenjek. Viszontlátásra. Majd csak találkozunk még valahol. - Kezet ráztak.
- Bizonyosan - mondta Jule.
- Hát, viszontlátásra. - Tom eltűnt a sötétségben.
Joadék sötét sátrában Ruthie és Winfield derékaljukon feküdtek, s anya ott ült mellettük. Ruthie suttogva szólalt meg:
- Anya!
- Mi az? Még nem alszol?
- Anya, lesz ott klozett, ahová megyünk?
- Nem tudom. Aludj, korán indulunk.
- Szeretném, ha itt maradnánk, mert itt van klozett.
- Csitt! - szólt rá anya.
- Anya, Winfield ma este megvert egy gyereket.
- Azt rosszul tette.
- Tudom. Mondtam is neki, de orron vágta, s úgy folyt a vére!
- Ne beszélj így. Nem szép ilyen dolgokról beszélni.
Winfield odafordult hozzájuk. - Az a kölyök azt mondta ránk, hogy Okik vagyunk - mondta sértődött hangon. - Azt mondta, hogy ő nem Oki, mert Oregonból jött. Azt mondta, hogy mi istenverte Okik vagyunk. Hát elvertem.
- Csitt! Rosszul tetted. Akárminek mond, azzal nem árt neked.
- Hát én nem tűröm ezt - mondta hevesen Winfield.
- Csitt! Aludj!
Ruthie azt mondta: - Csak láttad volna, hogy folyt a vére végig a ruháján!
Anya kinyújtotta kezét a takaró alól, s ujjával arcon legyintette Ruthie-t. A kislány teste egy pillanatra megmerevedett, aztán szipogó, csöndes sírásban engedett föl.
Az egészségügyi épületben apa és John bácsi szomszédos fülkében ültek. - Még egyszer, utoljára - mondta apa. - Szép hely, annyi szent. Emlékszel, hogy megijedtek a gyerekek, amikor először eresztették le a vizet?
- Magam is megzavarodtam egy kicsit - mondta John bácsi. Overallját gondosan felhúzta a térdére. - Megint elromlok - mondotta. - Érzem magamban a bűnt.
- Nem vétkezhetsz - mondta apa. - Nincs pénzed. Csak maradj nyugton. A bűn legalább két dollárba kerül, s az egész famíliának összesen sincs két dollárja.
- Az ám! Csakhogy bűnös gondolataim vannak.
- Sebaj. Az nem kerül semmibe.
- De éppen olyan rossz - mondta John bácsi.
- Csakhogy sokkal olcsóbb - felelte apa.
- Ne tréfálj a bűnnel.
- Nem tréfálok. Csak folytasd, no. Rajtad is mindig akkor vesz erőt a bűn, amikor legnagyobb a baj.
- Tudom - mondta John bácsi. - Mindig is így volt. Sohasem vallottam be felét sem a bűneimnek.
- Csak tartsd is meg magadnak.
- Ezek a szép klozettek visznek a bűnbe.
- Hát eredj ki a bokor tövébe. Gyere, no, húzd fel a nadrágodat, s menjünk feküdni. - Apa helyére igazította overalljának talpallóját, s bekapcsolta övcsatját. Meghúzta a fogót, s elgondolkozva nézte, amint a víz örvénylett a csészében.
Sötét volt még, amikor anya felköltötte a családi tábort. Az egészségügyi épületek nyitott ajtajából derengett a halvány éjszakai világítás. Az út menti sátrakból a táborlakók változatos horkolása hallatszott.
Anya sürgette a többieket: - Gyerünk, gyerünk. Indulni kell. Nemsokára fölkel a nap. - Fölemelte a lámpa csikorgó üvegét, s meggyújtotta a kanócot. - Gyertek mind.
Lassú mozgolódás támadt a sátor földjén. Takarókat, nagykendőket rúgtak le, s álmos, vaksi szemek hunyorgattak a lámpavilág felé. Anya az ágyban viselt alsóruhájára húzta fel szoknyáját. - Kávénk nincs - mondta. - Egy kis kétszersült van még. Azt megehetjük az úton. Most keljetek föl, s rakjuk meg a kocsit. Mozogjatok. Ne csapjatok lármát. Ne ébresszük fel a szomszédokat.
Eltelt még egy-két perc, amíg mindenki egészen fölébredt. - Nehogy elkószáljatok most - figyelmeztette anya a gyerekeket. A család öltözködött. A férfiak lebontották a sátrat, és megrakták a kocsit. - Sima legyen a teteje - szólt rájuk anya. A rakomány tetejére feltették a derékaljakat, s helyére kötözték a póznával feltámasztott ponyvát.
- Rendben vagyunk, anya - mondta Tom. - Kész a kocsi.
Anya egy tál hideg kétszersültet tartott a kezében. - Jó. Itt van. Mindenki egyet vegyen. Több nincs.
Ruthie és Winfield elkapták a maguk kétszersültjét, és felmásztak a rakomány tetejére. Beburkolóztak egy takaróba, s újra elaludtak, még mindig kezükben tartva a hideg, kemény kétszersültet. Tom elfoglalta a vezető helyét, s rátaposott az önindítóra. Az berregett egy kicsit, aztán megállt.
- Fene egye meg, Al! - kiáltotta Tom. - Kisütötted az akkumulátort.
Al kitört: - Mi az ördögből maradjon töltve, ha nincs benzinem hozzá!
Tom hirtelen elnevette magát. - Azt már nem tudom, de mindenesetre a te hibád. Mármost kurblizd fel.
- Nem az én hibám, ha mondom.
Tom kiszállt és megtalálta a kurblit az ülés alatt. - Az én hibám - mondta.
- Add ide azt a kurblit. - Al kezébe fogta. - Állítsd vissza a gyújtást, nehogy a karomat letépje.
- Jól van. Forgasd meg.
Al kurblizott. A motor begyulladt, köpködött s berregett, amikor Tom óvatosan gázt adott. Visszaállította a gyújtást, és lefojtotta a gázt.
Anya bemászott melléje. - Mindenkit fölvertünk a táborban - mondta.
- Majd elalszanak újra.
Al bemászott a másik oldalon. - Apa meg John bácsi felmásztak a kocsi tetejére - mondta. - Elalszanak megint.
Tom a főkapu felé vezette a kocsit. Az őr kijött az irodából, s végigjártatta kézilámpáját a kocsin. - Várjatok egy percig.
- Mit akarsz?
- Elköltöztök?
- El.
- Akkor törölnöm kell a neveteket.
- Rendben van.
- Tudjátok, merre mentek?
- Észak felé próbálkozunk.
- Hát jó szerencsét - mondta az őr.
- Hasonlóképpen. Viszontlátásra.
A kocsi lassan haladt át a nagy zökkenőn, s fordult ki az útra. Visszafelé haladtak a múltkor megtett úton, keresztül Weedpatchen, nyugatnak, egészen a 99-es országútig, aztán észak felé a nagy, kövezett úton, Bakersfield felé. Erősen világosodott már, amikor a külvárosba értek.
Tom megszólalt: - Amerre néz az ember, csupa vendéglő. És mindenütt van kávé. Nézzétek ezt itt, ez egész éjjel nyitva tart. Fogadok, hogy van benne tíz gallon forró kávé!
- Ugyan, hallgass már - mondta Al.
Tom vigyorogva nézett rá. - No, meglátszik rajtad, hogy az imént még leánnyal volt dolgod.
- Hát aztán?
- Al nagyon goromba ma reggel, anya. Nem lehet beszélni vele.
Al ingerülten mondta: - Hamarosan a magam lábára állok. Könnyebben boldogul az ember, ha nincs családja.
Tom rávágta: - Lesz neked családod kilenc hónap múlva. Láttalak cicázni.
- Elment az eszed - mondta Al. - Munkát szerzek egy garázsban, s vendéglőbe járok enni...
- És kilenc hónap múlva feleséged és gyereked lesz.
- Lesz a fenét.
Tom azt mondta: - Okos fiú vagy, Al. De vigyázz, még fejbe találnak verni.
- Ugyan kicsoda?
- Arra mindig akad ember - mondta Tom.
- Azt hiszed, amiért...
- Most már hagyjátok abba - vágott közbe anya.
- Én voltam a hibás - mondta Tom. - Én bosszantottam. Nem akartalak bántani, Al. Nem tudtam, hogy annyira szereted azt a lányt.
- Én semmiféle lányt nem szeretek annyira.
- Jó, hát nem szereted. Én nem veszekszem.
A kocsi kiért a város végére. - Nézzétek ezt a sok lacikonyhát - mondta Tom -, van itt száz is!
Anya újra megszólalt: - Tom, van nekem egy eldugott dollárom. Nagyon kívánod azt a kávét?
- Nem, anya. Csak bolondoztam.
- Megkaphatod, ha nagyon kívánod.
- Nem fogadom el.
- Akkor ne beszélj annyit arról a kávéról - mondta Al.
Tom hallgatott egy darabig. - Úgy érzem, mintha ide ragadtam volna erre a helyre - mondta aztán. - Akkor éjszaka is ezen az úton jártunk.
- Remélem, soha többet nem érünk meg olyat - mondta anya. - Csúf éjszaka volt.
- Nekem se tetszett.
Jobb kéz felől fölkelt a nap, s a kocsi nagy árnyéka ott szaladt mellettük, az út menti sövénykarókon. Elrobogtak az újjáépült Hooverville mellett.
- Nézzétek - mondta Tom. - Új lakók költöztek ide. Mintha ugyanaz a tábor volna.
Al morcos kedve lassacskán fölengedett. - Hallottam valakitől, hogy egyik-másik embert tizenötször-hússzor is kiperzselték. Csak elbújnak a füzesben, aztán visszajönnek, s másik nádkunyhót építenek. Úgy élnek, akár az üregi mókus. Annyira megszokták, hogy nem is haragszanak már. Úgy nézik az ilyesmit, mint a rossz időt.
- Nekem elég rossz idő volt az az éjszaka - mondta Tom. Tovább haladtak a széles országúton. Megborzongtak a meleg napsütésben. - Hűvös kezd lenni a reggel - mondta Tom. - Közeledik a tél. Remélem, szerzünk egy kis pénzt, mielőtt ránk köszönt. Nem lehet jó télen sátorban lakni.
Anya felsóhajtott, aztán fölszegte fejét. - Tom - mondta -, muszáj, hogy télire házunk legyen. Muszáj, ha mondom. Ruthie egészséges, de Winfield nem elég erős. Muszáj, hogy házunk legyen, mire az esőzés elkezdődik. Hallottam, iszonyú esők vannak errefelé.
- Lesz házunk, anya. Légy nyugodt. Lesz házad.
- Csak éppen teteje és padlója legyen. Hogy a gyerekek ne a puszta földön feküdjenek.
- Megpróbáljuk, anya.
- Nem akarlak most búsítani benneteket.
- Megpróbáljuk, anya.
- Néha erőt vesz rajtam a félelem - mondta anya. - Elvesztem a bátorságomat.
- Még sose láttam, hogy elvesztetted volna.
- Éjszaka bizony megesik néha.
A kocsi elejéről éles, sziszegő hang hallatszott. Tom erősen megragadta a kormánykereket, és belelépett a fékbe. A kocsi zökkenve megállt. Tom felsóhajtott: - No, helyben vagyunk. - Hátradőlt az ülésen. Al kiugrott, s odaszaladt az elülső jobb oldali kerékhez.
- Nagy szögbe szaladtunk! - kiáltotta.
- Van-e foltunk?
- Nincs - mondta Al. - Mind elhasználtuk. Folt még csak van, de ragasztóanyag nincs.
Tom anyához fordult, és szomorúan mosolygott rá. - Kár, hogy beszéltél arról a dollárról - mondta. - Valahogy kireparáltuk volna. - Kiszállt a kocsiból, s odament a lelapult gumikerékhez.
Al rámutatott egy nagy szögre, amely kiállt a kerék lelapult köpenyéből. - Itt van, ni!
- Ha egy szög van az egész környéken, abba beleszaladunk.
- Nagy a baj? - kiáltotta oda anya.
- Nem, de muszáj segíteni rajta.
A család lemászott a kocsi tetejéről. - Kilyukadt? - kérdezte apa, aztán meglátta a gumikereket, és nem szólt többet.
Tom leszállította anyát az ülésről, s előszedte a párna alól a foltozókészletet. Kigöngyölítette a foltot, kivette a ragasztótubust, s óvatosan megnyomta. - Majdnem kiszáradt már - mondta. - De talán még elég lesz. Jól van, Al. Rögzítsd a hátsó kereket. Emeljük fel a kocsit.
Tom és Al ügyesen dolgoztak egymás kezére. Köveket raktak a kerekek mögé, beállították az emelőt az első tengely alá, s megszabadították a kocsi terhétől az összelottyant kerékköpenyt. Aztán leszedték a kerékről. Megtalálták a lyukat, egy rongydarabot bemártottak a benzintartályba, s megmosták a tömlőt a lyuk körül. Aztán, miközben Al erősen térdére szorította a tömlőt, Tom kettészakította a ragasztótubust, s a benne levő kevés folyadékot bicskájával vékonyan rákente a gumira. Óvatosan levakarta a gumit. - Most hadd száradjon, amíg kivágok egy foltot. - Körülvágta és ferdén lemetélte a kék folt szélét. Al kifeszítve tartotta a tömlőt, amíg Tom vigyázva helyére tette a foltot. - Így! Most támaszd a hágcsóhoz, amíg helyrekalapálom. - Óvatosan ütögette a foltot, aztán kinyújtotta a tömlőt, és figyelte a folt szélét. - Rendben van! Tartani fog. Tedd a helyére, aztán felpumpáljuk. Úgy látszik, megtarthatod a dollárodat, anya.
Al azt mondta: - Bárcsak volna egy pótgumim. Muszáj hogy szerezzünk egyet, Tom, kerékre szerelve és felpumpálva. Akkor aztán estére hagyhatjuk a kipukkadt tömlők reparálását.
- Ha pótgumira lesz pénzünk, akkor inkább kávét és húst veszünk - mondta Tom.
A gyönge reggeli forgalom elzúgott mellettük az országúton; a nap melegen, ragyogva kezdett sütni. Egyszer-egyszer szelíden sóhajtozó szél legyintette meg őket délnyugat felől, s a nagy völgy két oldalán homályosan emelkedtek ki a hegyek a gyöngyházfényű ködből.
Tom éppen a tömlőt pumpálta, amikor észak felől egy személyautó állt meg az út másik oldalán. Szürke utcai ruhába öltözött, barna képű ember szállt ki belőle, s átment Joadék kocsijához
Hajadonfővel járt. Mosolygott, s fehér foga erősen elütött barna bőrétől. Bal keze középső ujján tömör arany jegygyűrűt viselt. Mellényén keresztül vékony lánc húzódott, s arról kis aranyfutball lógott le.
- Jó reggelt - mondta barátságosan.
Tom abbahagyta a pumpálást és fölnézett. - Jó reggelt.
Az ember végigszántott ujjaival durva, szürkülő haján. - Munkát kerestek?
- Azt bizony. Még az egérlyukban is.
- Tudtok-e barackot szedni?
- Még nem próbáltuk - mondta apa.
- Tudunk mi mindent - vágta rá Tom. - Leszedünk akármit. Az ember játszadozott az aranyfutballal. - No hát, találtok munkát bőven vagy negyven mérföldnyire innét északnak.
- Az bizony jó lenne - mondta Tom. - Csak mondd meg, hogy jutunk oda, s megyünk, mint a veszedelem.
- Hát észak felé mentek Pixleyig, az harmincöt vagy harminchat mérföld innét, s ott keletnek fordultok. Mentek vagy hat mérföldnyire. Kérdezzétek meg akárkitől, hol van a Hooper-tanya. Ott bőven találtok munkát.
- Megyünk.
- Tudtok-e másokat is, akik munkát keresnek?
- Tudunk hát - mondta Tom. - A weedpatchi táborban vannak elegen.
- No akkor leszaladok oda. Sok emberre van szükségünk. Hát ne felejtsétek: Pixleynél keletre fordultok, s egyenesen keletnek mentek, egészen a Hooper-tanyáig.
- Értjük - mondta Tom. - És köszönjük szépen. Nagyon kellene már a munka.
- Jól van. Hát csak siessetek. - Visszament az út másik oldalára, beszállt nyitott kocsijába, s elrobogott dél felé.
Tom egész testével ránehezedett a pumpára. - Mindenki húszat! - kiáltotta. - Egy-kettő-három-négy... - Húsznál Al vette át a pumpát, aztán apa, aztán John bácsi. A tömlő telni kezdett, vastagodott, kisimult. Háromszor adták át egymásnak a pumpát. - Most eresszük le, s aztán nézzük csak - mondta Tom.
Al lecsavarta az emelőt, s leeresztette a kocsit. - Elég van benne - mondta. - Talán még sok is egy kicsit.
Bedobálták a szerszámokat a kocsiba. - Gyerünk, gyerünk! - kiáltotta Tom. - Végre kapunk valami munkát.
Anya ismét középre ült. Most Al vezette a kocsit.
- Csak lassan. Nehogy defektet csinálj, Al. - Előretöfögtek a reggeli napfényben fürdő földek között. A köd felszállt a hegytetőkről, s most tiszta, barna színükben tűntek elő, fekete és bíbor mélyedésekkel. Amerre a kocsi elhaladt, a vadgalambok felröppentek a sövényről, Al akaratlanul növelni kezdte a sebességet.
- Lassan - figyelmeztette Tom. - Felrobban, ha erőlteted. Muszáj hogy odajussunk. Esetleg még ma dolgozhatunk is valamit.
Anya izgatottan mondta: - Ha négy férfi dolgozik, talán mindjárt kapok valami hitelt. Először is kávét veszek, mert olyan nagyon kívántátok, aztán lisztet, sütőport és húst. Egyelőre még nem karajt. Azt későbbre tartogatjuk. Talán szombatra. Aztán szappant veszek. Nagy szükség van rá. Kíváncsi vagyok, hol lakunk majd. - Tovább áradt belőle a szó: - Aztán tejet. Tejet is veszek, mert Sáronrózsájának szüksége van rá. Az ápolónő mondta.
A meleg országúton egy kígyó tekergőzött. Al gyorsan arrafelé fordult, elgázolta, aztán visszatért az egyenes vonalba.
- Kár volt - mondta Tom. - Ez pusztítja az üregi mókust.
- Utálom - mondta jókedvűen Al. - Mindenféle kígyót utálok. Megémelyedik tőle a gyomrom.
A délelőtti forgalom növekedett az országúton: ügynökök csillogó kocsikban, amelyeknek ajtajára rá volt festve a cég jelvénye, vörös és fehér tartálykocsik, amelyek zörgő pótkocsikat vonszoltak maguk után, áruházak nagy, széles ajtajú, házhoz szállító autói. Az út mentén gazdag vidék terült el. Dús lombú gyümölcsfák, szőlőskertek, ahol a tőkék sorai közt a hosszú, zöld indák szőnyegként borították a földet. Dinnyeföldek, gabonaföldek váltakoztak. Zöldellő kertek közt futórózsákkal borított fehér házak. És a nap aranyosan, melegen sütött.
A kocsi elülső ülésén anya, Tom és Al majd elolvadt a boldogságtól. - Régen nem éreztem ilyen jól magam - mondta anya. - Ha sok-sok barackot szedünk, házba költözhetünk, s egy-két hónapra kifizethetjük a bérét. Okvetlenül házba kell költöznünk.
Al azt mondta: - Én félreteszem a pénzt. Félreteszem, aztán bemegyek valamelyik városba, és garázsban szerzek munkát. Szobában lakom, és vendéglőbe járok enni. Minden áldott este moziba megyek. Az nem kerül sokba. Cowboyfilmeket nézek meg. - Keze erősen megmarkolta a kormánykereket.
A hűtő bugyborékolt, és sziszegve eregette a gőzt. - Feltöltötted? - kérdezte Tom.
- Fel. Hátulról kapjuk a szelet. Azért forr fel.
- Csudaszép nap ez - mondta Tom. - McAlesterben munka közben mindig azon gondolkoztam, mit csinálok majd, ha kiszabadulok. Megyek egyenesen az orrom után, és nem állok meg sehol. Mintha réges-régen lett volna. Mintha évek múltak volna azóta. Volt ott egy őr, aki komiszkodott velem. Pikkelt rám. Azt hiszem, miatta haragszom úgy a rendőrökre. Mintha minden rendőr hozzá hasonlítana. Mindig kivörösödött a képe. Olyan volt, mint a disznó. Azt mondták a többiek, hogy van egy testvére valahol nyugaton. A feltételeseket elküldte a testvéréhez, s azok ingyért dolgoztak nála. Ha lármázni kezdtek, visszaküldte őket a börtönbe. Ezt beszélték róla.
- Ne gondolj erre - mondta könyörgő hangon anya. - Mihelyt ott leszünk, rengeteg ennivalót szerzek. Lisztet meg szalonnát.
- Muszáj hogy erre gondoljak - mondta Tom. - Hiába akarom kiverni a fejemből, csak visszajár az emléke. Volt ott egy betörő. Erről még sohasem beszéltem. Jámbor gyerek volt. Mindig szökni akart. A többiek Huligánnak nevezték. - Tom kacagott magában.
- Ne gondolj rá - könyörgött anya.
- Folytasd - mondta Al -, beszélj róla.
- Nem árt senkinek, anya - mondta Tom. - Szóval, ez a Huligán mindig szökni akart. Meg is csinálta a tervét, de nem tudta a száját befogni, s hamarosan tudta mindenki, még a felügyelő is. Kiszökött, fülön fogták, visszahozták. Egyszer megrajzolta a tervet, hogy merre akar szökni. Persze, mutogatta fűnek-fának, mindenki hallgatott róla. Kiszökött, s még akkor is hallgatott mindenki. Szerzett valahonnét egy kötelet, s átmászott a falon. Odakünn hat őr állt egy nagy fene zsákkal, Huligán nyugodtan mászott le a kötélen, azok csak tartották a zsákot, ő meg egyenesen belemászott. Bekötötték a zsák száját, s visszavitték. Majd halálra nevettük magunkat. Hanem Huligán nem bírta tovább. Kiáltozott, sírt, megbetegedett. Nagyon szívére ment a dolog. A csuklóján föltépte az ereket egy tűvel, s elvérzett, mert úgy a szívére vette a dolgot. Jámbor gyerek volt. Sokféle betörő akad ám a börtönben.
- Ne beszélj róla - mondta anya. - Ismertem a szép Floyd fiú anyját. Az a gyerek se volt rossz. Csak sarokba szorították.
Delelőre kezdett járni a nap, a kocsi árnyéka megkeskenyedett, s a kerekek alá került.
- Az nyilván Pixley ott előttünk - mondta Al. - Imént valami táblát is láttam. - Behajtottak a kisvárosba, s kelet felé fordultak egy keskenyebb úton. Kétoldalt gyümölcsösök szegélyezték az utat, s a fák összeborultak fölötte.
- Remélem, könnyen megtaláljuk - mondta Tom.
Anya megszólalt: - Az az ember azt mondta: Hooper-tanya. Akárki megmondja. Remélem, van bolt is a közelében. Kaphatunk egy kis hitelt, hiszen négy férfi dolgozik a családból. Nagyszerű vacsorát csinálok, ha hitelt adnak. Talán egy jó gulyáslevest.
- Meg kávét - mondta Tom. - Talán egy zacskó dohányt is szerezhetnék. Rég nem szívtam a magam dohányát.
Messze tőlük az utat elállták a kocsik, s az út mentén egy sor fehér motorbicikli várakozott. - Baleset történhetett - mondta Tom.
Amint közelebb értek, egy csizmás, tölténytartós állami rendőr bukkant elő az utolsó megállított kocsi mögül. Feltartotta kezét, s Al megállt. A rendőr bizalmaskodva hajolt be a kocsiba. - Hová mentek?
Al azt felelte: - Hallottuk valakitől, hogy errefelé barackot lehet szedni.
- Dolgozni akartok?
- De mennyire - mondta Tom.
- Jól van. Várjatok itt egy percig. - Kiment az út szélére, s előrekiáltott: - Itt van még egy. Hat kocsi most már készen áll. Hadd menjen ez a csoport.
Tom odakiáltott: - Hé, mi baj van itt?
A rendőr visszajött: - Egy kis zavar támadt ott elöl. Ne törődjetek vele. Ti átmehettek. Csak álljatok be a sorba.
Induló motorbiciklik hangos pufogása hallatszott. A kocsisor megindult, végében Joadék kocsija. A kocsisor előtt két motorbicikli, utána is kettő.
Tom bizonytalan hangon mondta: - Kíváncsi vagyok, mi történik itt.
- Talán el van zárva az út - találgatta Al.
- Azért nem kéne, hogy négy őr vezessen bennünket. Sehogy se tetszik nekem a dolog.
Az elülső motorbiciklik gyorsítani kezdtek. Gyorsabban döcögött az öt ócska autó is. Al igyekezett, hogy meg tudjon maradni az utolsó nyomában. - Ezek itt mind magunkszőrű emberek - mondta Tom. - Sehogy se tetszik nekem a dolog.
A vezető rendőr egyszerre befordult egy tágas, kavicsos bejáraton. Az ócska kocsik utána. A motorbiciklik hangosan pöfögtek.
Tom meglátott az útszéli árokban egy sor férfit; látta, hogy nyitva a szájuk, mintha kiáltoznának, s dühösen rázzak az öklüket. Egy testes asszony a kocsik felé rohant, de egy töfögő motorbicikli az útjába állt. Magas, dróttal befont kapu tárult ki. A hat ócska kocsi bedöcögött, s a kapu bezárult utánuk. A négy motorbicikli megfordult, s gyorsan visszarobogott arra, amerről jött. Most, hogy eltávoztak, hallatszott az árokban álló férfiak távoli kiáltozása. A kavicsos út mellett két ember állt. Mindegyiknek puska a vállán.
Az egyik azt kiáltotta: - Tovább, tovább! Mi a fenének álltok meg itt? - A hat kocsi megindult, befordult egy sarkon, s egyszerre csak ott voltak a barackszedők telepén.
Ötven kis négyszögletes, lapos tetejű bódé állt ott, mindegyiknek egy ajtaja, egy ablaka, s az egész csoport négyszöget alkotott. A telep egyik sarkában magas víztartó emelkedett. A másik oldalon kis szatócsbolt. Minden házsor végén két puskás ember állt, ingükön nagy ezüstcsillag.
A hat kocsi megállt. Két írnok járt kocsiról kocsira. - Akartok dolgozni?
Tom azt felelte: - Akarunk hát, de mi ez itt?
- Az nem a ti dolgotok. Akartok dolgozni?
- Akarunk.
- A nevetek?
- Joad.
- Hány férfi?
- Négy.
- Asszony?
- Kettő.
- Gyerek?
- Kettő.
- Mind tudtok dolgozni?
- Gondolom, igen.
- Rendben van. Keressétek meg a hatvanhármas számú házat. A bér: ládánként öt cent. Ütődött gyümölcsöt nem veszünk át. Most menjetek tovább. Álljatok munkába minél előbb.
A kocsik tovább mentek. Mindegyik négyszögletes, vörös ház ajtajára egy szám volt festve. - Hatvan - mondta Tom. - Ez itt a hatvanas. Erre kell lenni. Itt van, hatvanegy, hatvankettő, ez az.
Al a kis ház ajtajának közelében állította meg a kocsit. A család lekászálódott, s riadtan nézett körül. Két rendőr lépett oda hozzájuk. Erősen szeme közé néztek mindenkinek. - Mi a nevetek?
- Joad - mondta türelmetlenül Tom. - De hát mi ez itt?
Az egyik rendőr elővett egy hosszú névjegyzéket. - Nincs benne. Láttad ezeket valaha? Nézd meg a számtáblát. Nincs itt a számuk. Úgy látszik, rendben vannak.
- Mármost ide hallgassatok. Nem akarjuk, hogy bajunk legyen veletek. Végezzétek a munkátokat, törődjetek a magatok dolgával, akkor nem lesz semmi baj. - A két rendőr sarkon fordult, és elment. A poros utca végén leültek egy-egy ládára, innét végigláthatták az egész utcát.
Tom utánuk bámult. - Ezek bizonyosan azt akarják, hogy otthonosan érezzük magunkat.
Anya kinyitotta a ház ajtaját és belépett. A padló tele volt zsírfolttal. Az egyetlen szobában rozsdás bádogtűzhely állt, semmi egyéb. A tűzhely négy téglán állt, s rozsdás kürtője a mennyezeten nyúlt ki. A szobának izzadság- és zsírszaga volt. Sáronrózsája odaállt anya mellé. - Hát itt lakunk majd?
Anya hallgatott egy pillanatig. - Nyilván - mondta végül. - Nem is lesz olyan rossz, mihelyt felmossuk. Majd felsikáljuk a padlóját.
- Jobb szeretem a sátrat - mondta az asszonyka.
- De ennek van padlója - adta eszére anya. - Meg ha eső esik, nem csorog nyakunkba a víz. - Az ajtó felé fordult. - Le is rakodhatnánk - mondotta.
A férfiak némán rakodtak le a kocsiról. Valami félelem vett erőt rajtuk. A bódék nagy, négyszögletes tömbje hallgatott. Egy asszony elment az utcán, de nem nézett rájuk. Fejét lehorgasztotta, s piszkos, színes vászonruhája cafatos volt alul.
A nyomasztó hangulat Ruthie-ra és Winfieldre is ránehezedett. Nem rohantak el, hogy a helyet szemügyre vegyék. Ott álltak, közel a kocsihoz, közel a családhoz. Reménytelenül néztek végig a poros utcán. Winfield talált egy darab drótot, s addig hajlítgatta, míg el nem tört. Rövidebbik darabjából kis kurblit csinált, s azt forgatta kezében.
Tom és apa a derékaljakat cipelték a házba, amikor megjelent egy írnok. Khakinadrágot, kék inget, fekete nyakkendőt viselt. Szemén ezüstkeretes pápaszem, s a vastag lencsén keresztül is látszott, hogy gyönge és vörös a szeme, pupillája kimeredt, mint a bikaborjúé. Előregörbedt, hogy Tomot megnézze.
- Jegyzékbe akarlak venni benneteket - mondotta. - Hányan álltok munkába?
Tom azt mondta: - Négyen vagyunk férfiak. Nehéz munka ez?
- Barackszedés - mondta az írnok. - Darabszámra fizetett munka. Öt cent egy láda.
- Miért ne segíthetnének a gyerekek is?
- Segíthetnek, ha vigyázva dolgoznak.
Anya a küszöbön állt. - Mihelyt itt rendet csináltam, kimegyek segíteni. De nincs mit ennünk. Kapunk most mindjárt fizetést?
- Pénzt nem lehet mindjárt kapni. De a boltban hitelt kaphattok a járandóságotokra.
- Siessünk - mondta Tom. - Szeretném, ha estére egy kis hús meg kenyér kerülne a gyomromba. Merre menjünk?
- Én is odamegyek most. Gyertek velem.
Tom, Apa, Al és John bácsi vele mentek, végig a poros utcán, ki a gyümölcsösbe, a barackfák közé. A keskeny levelek halványsárga színt kezdtek ölteni. A barack megannyi aranyos piros gömböcske volt az ágakon. A fák között halomszámra az üres láda. Barackszedők sürögtek-forogtak, az ágakról teleszedték vödreiket, ládába rakták a barackot, hordozták a ládákat a gyűjtőhelyre; s a gyűjtőhelyen, ahol a teli ládák halomszámra várták a teherkocsikat, írnokok jegyezték fel a barackszedők nevét.
- Itt van még négy - mondta vezetőjük a másik írnoknak.
- Rendben van. Szedtetek már barackot?
- Soha - mondta Tom.
- No hát óvatosan szedjétek. De sem ütődöttet, sem hullottat vagy sérültet nem veszünk át. Itt vannak a vödrök.
Tom fölvett egy háromgallonos vödröt, és belenézett. - A feneke csupa lyuk.
- Hát persze - mondta a rövidlátó írnok. - Így legalább nem lopják el. No jó, kezdjétek azon a részen. Induljatok.
A négy Joad fogta a vödrét, s indult a gyümölcsösbe. - Ezek aztán nem vesztegetik az időt - mondta Tom.
- Úristen - mondta Al -, szívesebben dolgoznék garázsban.
Apa engedelmesen ment utánuk a gyümölcsösbe. Hirtelen Al felé fordult. - Most aztán elhallgass - mondotta. - Kutyálkodtál, panaszkodtál, jártattad a szájadat. Most dolgozz. Nem vagy olyan nagy legény, hogy el ne döngesselek.
Al arca kivörösödött a haragtól. Már-már kitört belőle.
Tom odalépett hozzá. - Ugyan, Al - mondta csöndesen. - Kenyér és hús. Muszáj hogy megszerezzük.
Leszakították a gyümölcsöt, és bedobták a vödörbe. Tom lázasan dolgozott. Megtelt az első vödör meg a második. Beöntötte a ládába. Három vödör. Tele a láda. - Én már megkerestem öt centet - kiáltotta. Fölkapta a ládát, s a gyűjtőhelyre sietett vele. - Itt van öt cent ára - mondta az írnoknak.
Az belenézett a ládába, s megforgatott egy-két szem barackot.
- Tedd arra az oldalra. Nem jó - mondta. - Figyelmeztettelek, hogy ütődött ne legyen. Csak kiöntötted a vödörből, ugye? No hát, minden szem barack ütődött. Nem vehetem be. Óvatosan rakd be a ládába, különben hiába dolgozol.
- De az istenfáját...
- Csak lassan. Figyelmeztettelek, mielőtt belekezdtél.
Tom morcosan lesütötte szemét. - Jól van - mondta. - Jól van.
- Sietve visszament a többihez.
- Akár el is dobhatjátok, amit eddig szedtetek - mondta. - A tiétek is csak olyan, mint az enyém. Nem veszik be.
- Mi a fene! - kezdte Al.
- Lassabban kell szedni. Nem lehet bedobálni a vödörbe. Rakni kell.
Újrakezdték, s most már gyöngéden bántak a gyümölccsel. A ládák lassabban teltek meg. - Azt hiszem, kieszelhetnénk valamit - mondta Tom. - Ha Ruthie és Winfield vagy Sáronrózsája raknák a ládába, kidolgozhatnánk egy rendszert. - Az újonnan megszedett ládát odavitte a gyűjtőhelyre. - No, megéri ez az öt centet?
Az írnok megvizsgálta, több réteget is feltúrt. - Ez már jobb - mondotta. Bejegyezte a ládát. - Csak lassan.
Tom visszasietett. - Kerestem öt centet! - kiáltotta. - Kerestem öt centet. Csak hússzor kell ezt megcsinálni, s megvan a dollár.
Keményen dolgoztak egész délután. Kis idő múlva Ruthie és Winfield kijöttek hozzájuk. - Ti is dolgozni fogtok - mondta apa. - Gondosan rakjátok a barackot a ládába, így, ni, egyesével.
A gyerekek leguggoltak, kiszedegették a barackot a vödörből, s egy sor teli vödör várta a munkájukat. A teli ládákat Tom hordozta a gyűjtőhelyre. - Hét - mondta. - Nyolc. Negyven centet kerestünk. Negyven centért már szép darab húst kapni.
Telt az idő. Ruthie megpróbált elszabadulni. - Fáradt vagyok - nyafogta. - Pihenni akarok.
- Maradj ott, ahol vagy - mondta apa. John bácsi lassan szedett. Egy vödröt töltött meg, amíg Tom kettőt. A tempója nem változott.
A délután derekán kijött anya is. - Előbb jöttem volna, de Sáronrózsája elájult - mondta.
- Barackot ettetek - szólt rá a gyerekekre. - Fel is puffad majd a hasatok. - Anya gömbölyded teste fürgén mozgott. Hamarosan letette a vödröt, s kötényébe szedte a barackot. Naplementéig húsz ládát szedtek meg.
Tom letette a huszadik ládát. - Egy dollár - mondta. - Meddig dolgozunk?
- Besötétedésig, ameddig láttok.
- Hát kapunk-e most már hitelt? Anyám szeretne bemenni valami ennivalót vásárolni.
- Kaphattok. Cédulát adok egy dollárról. - Írt valamit egy darab papírra, és odaadta Tomnak.
Az odavitte anyához. - Tessék. Ezért egy dollárra vásárolhatsz a boltban.
Anya letette a vödröt, s kiegyenesedett. - Ugye, kifárasztja eleinte az embert?
- Ki bizony. De hamar megszokjuk. Siess, és szerezz valami ennivalót.
Anya megkérdezte: - Mit szeretnétek enni?
- Húst - mondta Tom. - Húst, kenyeret meg egy bögre kávét cukorral. Jó nagy darab húst.
Ruthie nyafogott: - Anya, fáradtak vagyunk.
- Hát akkor gyertek be.
- Fáradtak voltak ezek már az elején is - mondta apa. - Úgy ugrálnak folyvást, mint a nyúl. Nem vesszük hasznukat, amíg kurta kötélre nem fogjuk őket.
- Mihelyt megtelepedünk, iskolába mennek - mondta anya. Azzal elindult, s Ruthie és Winfield félénken szegődött nyomába.
- Mindennap kell dolgoznunk? - kérdezte Winfield.
Anya megállt, és nem válaszolt mindjárt. Aztán megfogta a fiú kezét, s úgy ment tovább. - Nem nehéz munka ez - mondta. - Nem árt nektek. Meg aztán segítségünkre is vagytok. Ha mindnyájan dolgozunk, hamarosan szép házban lakhatunk. Mindenkinek segíteni kell.
- De én kifáradtam!
- Tudom. Én is. Mindenki kifárad. Gondolj valami másra. Gondolj arra, hogy milyen lesz az iskola.
- De én nem akarok iskolába járni! Ruthie sem. Ismerjük már azokat a gyerekeket, akik iskolába járnak. Disznók! Okinak csúfolnak bennünket. Ismerjük jól. Én nem megyek közéjük.
Anya szánakozva nézett le a gyerek szalmaszínű feje búbjára.
- Csak most ne csinálj bajt - mondta könyörgő hangon. - Majd ha talpra álltunk, rosszalkodhatol. De most ne. Nagyon is sok a bajunk.
- Megettem hat szem barackot - mondta Ruthie.
- No megy is majd a hasad tőle. Pedig itt nincs ám közel a klozett.
A részvénytársaság boltja hullámbádogból épült nagy fészer volt. Nem volt semmiféle kirakata. Anya benyitott. Kis ember állt a pult mögött. Tisztára kopasz volt, s a feje kékesfehér. Nagy, barna szemöldöke oly magasan ívelt a szeme fölött, hogy arca örökösen meglepettnek, kissé ijedtnek látszott. Orra hosszú és vékony volt, görbe, mint a madár csőre, orrlyuka eltömve világosbarna szőrrel. Kék ingének ujjain fekete szatén ujjvédőt hordott. Könyökével támaszkodott a pultra, amikor anya belépett. - Jó estét - mondta anya.
Érdeklődéssel nézett rá. Szemöldöke még magasabbra szaladt. - Jó estét.
- Van egy dollárról szóló cédulám.
- Éppen egy dollárra valót vásárolhatsz érte - mondta, és éles hangon felkacagott. - Igenis. Egy dollárra. Egy dollár értékben. - Rámutatott a raktárra. - Akármit. - Gondosan feljebb húzta ujjvédőjét.
- Gondoltam, vennék egy darab húst.
- Van mindenféle - mondta az elárusító. - Vagdalt hús. Tetszik vagdalt hús? Fontja húsz cent.
- Szörnyű drága. Úgy emlékszem, tizenöt cent volt, amikor utoljára vásároltam.
- Az ám - mondta csöndes nevetéssel az elárusító -, drága is meg nem is. Ha az ember bemegy a városba két font vagdalt húsért, az körülbelül egy gallon benzinbe kerül. Szóval, a mi árunk igazában nem is drága, mert a benzin megmarad.
Anya szigorú hangon felelte: - Csakhogy neked nem kerül egy gallon benzinbe, hogy ide kihozd.
Az elárusító diadalmasan nevetett. - Fordított oldaláról nézed a dolgot - mondta. - Mi itt nem vesszük a húst, hanem eladjuk. Ha vennők, az persze más lenne.
Anya két ujját szájára tette, s homlokát összeráncolva, gondolkozott. - Úgy látom, csupa zsír és mócsing.
- Nem kezeskedem, hogy valami kiadós lesz - mondta az elárusító. - Azt sem állítom, hogy én magam megenném, de hát én sok mindent nem tennék meg.
Anya egy pillanatig haragosan nézett rá. Aztán uralkodott a hangján. - Olcsóbbfajta hús nincs?
- Levesbe való csont - mondotta. - Fontja tíz cent.
- De az csak csont.
- Az csak csont - hagyta rá az elárusító. - Jó leves lesz belőle. Csak csont.
- Főznivaló marhahús nincs?
- Hogyne lenne! Fontja fél dollár.
- Úgy látszik, nem tudok húst kapni - mondta anya. - Pedig húst akarnak. Mondták, hogy húst akarnak.
- Mindenki húst akar, mindenkinek hús kell. Nagyon jó ez a vagdalt hús. A zsírját föl lehet használni a mártáshoz. Szép hús. Nem kell elpazarolni semmit. A csontot sem kell eldobni.
- És mibe kerül a karaj?
- Hja, az már fényűzés. Karácsonyi lakoma. Vagy Hálaadás napjára való. Fontja harmincöt cent. A pulykát olcsóbban adhatnám, ha volna.
Anya felsóhajtott. - Hát kérek két font vagdalt húst.
- Igenis, asszonyság. - Az elárusító rárakta a halvány színű húst egy zsírpapírra. - Azonkívül?
- Kenyeret.
- Tessék. Szép nagy kenyér, tizenöt cent.
- De hisz ez tizenkét centes kenyér.
- Persze hogy az. Benn a városban tizenkét cent. Meg egy gallon benzin. Mi egyébbel szolgálhatok még? Krumpli tetszik?
- Igen, krumpli.
- Öt font negyed dollár.
Anya fenyegetően lépett közelebb hozzá. - Most már elég volt. Tudom, mi az ára a városban.
A kis ember ajka elkeskenyedett. - Akkor tessék a városban venni.
Anya az ujjait nézegette. - Mi ez? - kérdezte halkan. - Tiéd a bolt?
- Nem, csak dolgozom itt.
- Hát akkor miért viccelődöl? Mi hasznod belőle? - Tovább nézegette ráncos kis kezét. A kis ember hallgatott. - Kié ez a bolt?
- A Hooper-tanya részvénytársaságé.
- S az szabja meg az árakat?
- Az.
Anya fölnézett, s kissé elmosolyodott. - Ugye, hogy mindenki, aki ide belép, úgy beszél és olyan dühös, mint én?
Az elárusító habozott egy pillanatig. - Úgy van.
- S ezért viccelődöl te?
- Hogy értsem ezt?
- Ugye, hogy szégyelled ezt a piszkos munkát? Azért szájaskodol? - Hangja szelíd volt. Az elárusító megbabonázva nézett rá. Nem válaszolt. - Így van ez - mondta végül anya. - Negyven cent a hús, tizenöt a kenyér, huszonöt a krumpli. Az nyolcvan cent. És a kávé?
- Húsz cent a legolcsóbb.
- Éppen egy dollár. Heten dolgozunk, s megkerestük a vacsorát. - Kezét nézegette. - Pakold be - mondta gyorsan.
- Igenis - mondta az elárusító. - Köszönöm. - Zacskóba rakta a krumplit, s gondosan lehajtogatta a zacskó tetejét. Tekintete lopva anyára villant, aztán ismét lenézett a munkájára. Anya figyelte, s kissé elmosolyodott.
- Hogy vállaltál ilyen munkát? - kérdezte.
- Enni csak kell - felelte az elárusító, aztán harciasan tette hozzá: - Az embernek joga van enni.
- Milyen embernek? - kérdezte anya.
Az elárusító lerakta a négy csomagot a pultra. - Hús - mondotta -, krumpli, kenyér, kávé. Éppen egy dollár. - Anya odanyújtotta neki a cédulát, s figyelte, amint a nevet és az összeget beírta egy könyvbe. - Így - mondta az elárusító. - Rendben vagyunk.
Anya összeszedte a csomagjait. - Igaz is - mondta. - Cukrunk sincs a kávéhoz. Tom fiam cukorral akarja inni. Ide hallgass. A többiek odakünn dolgoznak. Adj egy kis cukrot, aztán később behozom a cédulát.
A kis ember félrenézett; igyekezett tekintetét minél jobban elfordítani anyáról. - Nem tehetem - mondta halkan. - Ez a szabály. Nem tehetem. Bajba kerülnék. Elcsapnának.
- De hiszen kinn dolgoznak a földön. Több jár nekik tíz centnél. Adj tíz cent ára cukrot. Tom cukorral issza a kávét. Beszélt is róla.
- Nem tehetem, asszonyság. Ez a szabály. Cédula nélkül nincs áru. Az igazgató mindig ezt hajtogatja. Nem, nem tehetem. Igazán nem. Rajtacsípnének. Mindig rajtacsípik az embert. Mindig nem tehetem.
- Tíz centért sem?
- Semennyiért, asszonyság. - Bocsánatkérő arccal nézett anyára. Aztán egyszerre eltűnt arcáról a félelem. Elővett tíz centet a zsebéből, s lecsöngette a pénztárautomatán. - Így - mondta megkönnyebbülten. Elővett egy kis zacskót a pult alól, belefújt, s egy kis cukrot szórt bele, megmérte, s megpótolta a cukrot. - Tessék - mondotta. - Most rendben vagyunk. Behozod a cédulát, s én visszakapom a tíz centet.
Anya fürkészően nézte. Keze vakon nyúlt a csomag után, s odatette a másik karjára rakott csomag közé. - Köszönöm - mondta csöndesen. Indult az ajtó felé, s amikor odaért, visszafordult. - Jól megtanultam én valamit - mondta. - S mindig, mindennap megtanulom újra. Ha bajban vagy, ha fáj valami, ha szükséged van valamire, fordulj szegény emberhez. Csak az segít rajtad, egyedül csak az. - Az ajtó becsapódott utána. A kis ember visszakönyökölt a pultra, s meglepett szemmel nézett utána. Most egy kövér, tarka macska ugrott fel a pultra, s lustán, kényesen odalépett hozzá. Odadörgölőzött a karjához, az elárusító utána nyúlt, s arcához szorította. A macska hangosan dorombolt, s föl-le hajlítgatta a farka hegyét.
Tom, Al, apa és John bácsi sötétedéskor jöttek be a gyümölcsösből. Elnehezedve cammogtak.
- Nem is hinném, hogy a felnyúlkálás meg a gyümölcsszedés így megfájdítja az ember hátát - mondta apa.
- Két nap alatt megszokjuk - mondta Tom. - Igaz is, apa, vacsora után kimegyek, s megnézem, mi az a lárma a kapun kívül. Nem hagy nyugton. Jössz-e velem?
- Nem - mondta apa. - Egy darabig csak dolgozni akarok, s nem gondolok semmire. Úgy érzem, nagyon is sokáig gyötörtem az agyamat. Elüldögélek egy kicsit, aztán lefekszem.
- Hát te, Al?
Al félrenézett. - Én előbb idebenn nézek körül - mondta.
- No azt tudom, hogy John bácsi nem jön. Úgy látszik, magam megyek. Nagyon kíváncsi vagyok.
Apa azt mondta: - Én nem mennék, akármilyen kíváncsi lennék is, amikor ennyi őr ólálkodik körülöttünk.
- Talán éjszaka nincsenek itt - mondta Tom.
- Hát én már nem tapasztalom ki. S te is jobban teszed, ha nem mondod meg anyának, hová mégy, Odalesz aggodalmában.
Tom Alhoz fordult. - Te nem vagy kíváncsi?
- Én már csak itt a táborban nézek körül - mondta Al.
- Lányok után, mi?
- A magam dolgával törődöm - mondta élesen Al.
- Én mégis megyek - mondta Tom.
A gyümölcsösből beértek a vörös bódék közt húzódó poros utcára. Némelyik ajtón kivilágított a petróleumlámpák gyönge, sárga fénye, s odabent a félhomályban sötét alakok mozogtak. Az utca végén még mindig ott ült egy őr, puskáját térdére fektetve.
Tom megállt, amikor az őr mellett elhaladt. - Van itt olyan hely, ahol fürdeni lehet?
Az őr szemügyre vette a félhomályban. Aztán megszólalt: - Látod azt a víztartót?
- Látom.
- Na hát, ott van egy locsolótömlő.
- És meleg víz?
- Mit gondolsz, hol a fenébe vagy, talán Morgannál?
- Nem - mondta Tom. - Nem ott. Jó éjszakát.
Az őr megvetően dörmögött magában. - Meleg víz, az isten szerelméért. Legközelebb már fürdőkád kell nekik. - Sötéten nézett a négy Joad után.
Az utolsó ház mögül egy másik őr került elő. - Mi a baj, Mack?
- Hát ezek az istenverte Okik. Azt kérdezi, hogy van-e meleg víz?
A második őr a földre támasztotta puskája agyát. - Az állami táborokban van a hiba - mondta. - Fogadok, hogy ez a fráter egy állami táborból jön. Nem lesz addig nyugtunk, amíg azokat a táborokat el nem töröljük a föld színéről. Nemsokára már tiszta ágyneműt követelnek.
Mack megkérdezte: - Mi újság a főkapunál, hallottál valamit?
- Egész álló nap ordítoznak. Most az állami rendőrség vette kezébe a dolgot. Majd elverik a port ezeken a fickókon. Úgy hallom, valami hosszú langaléta kutyafajzat tüzeli őket. Azt mondják, ma éjszaka kézre kerítik, akkor szétszaladnak.
- Elveszítjük a munkánkat, ha túlságosan könnyen megy a dolog - mondta Mack.
- Munkánk lesz azért. Azokat az istenverte Okikat mindig figyelni kell. Ha meg egy kicsit elcsendesednek, mindig fölbolygathatjuk őket.
- Lesz majd dolgunk, gondolom, amikor itt leszállítjuk a bért.
- De lesz ám. Ne félj, hogy kifogyunk a munkából, ne félj, amíg Hooperéket látod.
Joadék házában zúgott a tűz. A húspogácsák percegtek, sisteregtek a zsírban, s a krumplifőző víz bugyborékolt. A ház tele volt füsttel, s a lámpa sárga fénye nehézkés, fekete árnyékokat vetett a falra. Anya gyorsan dolgozott a tűz körül. Sáronrózsája pedig egy ládán ült, elnehezült hasát a térdén nyugtatta.
- Jobban vagy most? - kérdezte anya.
- Nem bírom a főzés szagát. Meg éhes is vagyok.
- Eredj, ülj ki az ajtóba - mondta anya. - Úgyis föl kell hasogatnom azt a ládát.
Most bejöttek a férfiak. - No lám, hús - mondta Tom. - Meg kávé. Érzem a szagát. Jaj, de éhes vagyok! Sok barackot ettem, de ez nem használt. Hol mosakodhatunk, anya?
- Menjetek a víztartóhoz. Mosakodjatok meg. Ruthie-t és Winfieldet is éppen mosakodni küldtem. - A férfiak újra kimentek.
- Most eredj, Sáronrózsája - parancsolta anya. - Vagy az ajtóba ülj, vagy az ágyra. Muszáj hogy fölhasogassam ezt a ládát.
Az asszonyka kezére támaszkodva állt fel. Nehézkesen odament az egyik derékaljhoz, és leült rá. Ruthie és Winfield csöndesen beléptek; hallgattak, s a fal mellé húzódtak, hogy minél kevésbé vegyék észre őket.
Anya rájuk nézett. - Azt hiszem, örültök, hogy olyan sötét van itt - mondta. Odalépett Winfieldhez, és megtapogatta a haját. - No, vizes vagy, annyi igaz, de tiszta nem vagy, fogadni mernék.
- Nem volt szappan - panaszolta Winfield.
- Az igaz. Szappant nem tudtam venni. Ma nem. Talán holnap szerzünk majd szappant is. - Visszament a tűzhelyhez, szétrakta a tányérokat, kezdte fölszolgálni a vacsorát. Két húspogácsát s egy nagy krumplit rakott minden tányérra. Mellé három-három darab kenyeret. Amikor már az egész húst kiszedte, egy kis zsírt öntött minden tányérra. A férfiak visszajöttek, arcukról csöpögött a víz, hajuk csillogott.
- No, most rajta! - kiáltotta Tom.
Ki-ki elvette a maga tányérját. Némán, farkasétvággyal ettek, s a kenyérrel mártogatták föl a zsírt. A gyerekek visszahúzódtak a szoba sarkába, letették tányérjukat a földre, s odatérdeltek az étel elé, mint a kis állatok.
Tom lenyelte az utolsó falat kenyeret is. - Van még, anya?
- Nincs - mondta anya. - Ennyi volt. Egy dollárt kerestetek, ennyit lehet kapni egy dollárért.
- Ennyit?
- Drágán mérnek itt mindent. Mihelyt lehet, be kell menni a városba.
- Nem laktam jól - mondta Tom.
- Holnap egész napot dolgoztok. Holnap este lesz elég mindenből.
Al megtörölte száját inge ujjával. - Körülnézek egy kicsit - mondta.
- Várj, veled megyek. - Tom utána ment. A sötétben odalépett öccse mellé. - Igazán nem akarsz velem jönni?
- Nem. Megmondtam, hogy körülnézek.
- Jó - mondta Tom. Elfordult és végigment az utcán. A házakból kiszivárgó füst lomhán ülte meg a földet, s a lámpafény az utcára vetette az ajtók és ablakok képét. A házak küszöbén emberek ültek, s kinézegettek a sötétségbe. Tom látta, amint fejük utána fordult, s szemükkel követték az utcán. Az utca végén tarló között folytatódott az út, s a csillagfénynél látszott az alacsony szénaboglyák fekete tömege. A hold keskeny sarlója alacsonyan járt a nyugati égen, s feje fölött világosan húzódott el a tejút hosszú csillagköde. Tom lába puhán dobogott a poros úton, amely sötéten húzódott a világos tarló között. Kezét zsebre vágta, úgy ballagott a főbejárat felé. Most vízpart mellett haladt az út. Tom hallotta a víz susogását a fűvel benőtt öntözőárokban. Felmászott a töltésre, s lenézett a sötét vízbe, ahol elnyúlva tükröződtek a csillagok. Az országút előtte volt. Elsuhanó autólámpák mutatták, merre van. Tom arrafelé indult. A csillagok világánál látta a magas drótkerítést.
Az út mellett megmozdult valaki. Egy hang azt kiáltotta: - Hé, ki az?
Tom megállt és nem mozdult. - Hát te?
Egy ember felállt és közelebb jött. Tom látta, hogy puska van a kezében. Aztán zseblámpa fénye villant meg az arcán. - Hova akarsz menni?
- Gondoltam, sétálok egyet. Ezt talán nem tiltja a törvény.
- Jobb lesz, ha másfelé sétálsz.
Tom megkérdezte: - Hát ki sem mehetek innét?
- Ma éjjel nem. Indulsz-e vissza, vagy füttyentsek segítségért?
- A fenébe - mondotta Tom -, nincs erre fontos dolgom. Ha nem szabad erre járni, hát azt se bánom. Visszamegyek, hogyne.
A sötét alak megnyugodott. A zseblámpa fénye kialudt. - Saját érdekedben mondom. Azok az eszeveszett őrszemek elcsíphetnének.
- Miféle őrszemek?
- Azok az átkozott vörösök.
- Úgy - mondta Tom. - Azokról nem tudtam semmit.
- Nem láttad őket, amikor idejöttél?
- Láttam egy csomó embert, de annyi volt a rendőr, hogy nem tudtam, mi az. Azt gondoltam, baleset történt.
- No hát, jobb lesz, ha visszamégy.
- Rendben van. - Sarkon fordult, és megindult visszafelé. Nyugodtan ment az úton vagy száz méternyire, aztán megállt és hallgatózott. Az öntözőárok felől egy mosómedve reszkető kiáltása hallatszott, s nagy messzeségből egy megkötött kutya dühös vonítása. Tom leült az út mellett, és hallgatózott. Hallotta az éjjeli madár éles, kacagó hangját, s valami csúszómászó állat óvatos mozgását a tarlón. Fürkészte a keleti és nyugati látóhatárt; a sötétségből nem emelkedett ki semmi. Most felállt, s lassan megindult jobbra az úton, aztán letért a mezőre. Lehajolva járt, el-eltűnve az alacsony szénaboglyák között. Lassan mozgott, s időnként megállt hallgatózni. Végre eljutott a drótsövényhez: öt sor kifeszített tüskésdrót. A sövény mellett hanyatt feküdt, betolta fejét a legalsó drót alá, két kezével föltartotta, s alája nyomakodott, sarkával tolva előre magát.
Éppen föl akart állni, amikor egy csoport haladt el az országút szélén. Tom várt, amíg jó előre jutottak; akkor felállt, és utánuk ment. Nézte, hogy nem lát-e sátrakat az út mentén. Néhány autó haladt arra. A földeken patak vágott keresztül, s kis cementhíd volt ott, ahol az országút a patakot keresztezte. Tom kihajolt a híd korlátján, és lenézett. A mély vízmosás fenekén sátrat látott: lámpa égett benne. Figyelte egy pillanatig, s emberi árnyékok mozgását látta a vászonfalakon. Átmászott egy kerítésen, s bozót és törpe füzek között lement a vízmosásba; lent, a vékony patakocska mentén ösvényt talált. A sátor előtt egy ládán ült valaki.
- Jó estét - mondta Tom.
- Ki vagy?
- Hát, csak erre járok.
- Ismersz valakit?
- Nem. Csak erre járok - mondta.
A sátorból kibukkant egy fej. Egy hang azt kérdezte: - Mi baj?
- Casy! - kiáltott fel Tom. - Az isten szerelméért, mit csinálsz itt?
- Uram isten, hiszen ez Tom Joad! Kerülj beljebb, Tommy. Kerülj beljebb, Tom.
- Hát ismered? - kérdezte a sátor előtt ülő ember.
- Jézusom, hogy ismerem-e? Évek óta ismerem. Vele jöttem nyugatra. Kerülj beljebb, Tom. - Megragadta Tom könyökét, és behúzta a sátorba
A többiek a földön ültek. A sátor közepén lámpa égett. Az emberek gyanakodva pillantottak föl. Egy sötét, komor képű férfi kinyújtotta kezét. - Örvendek - mondotta. - Hallottam, amit Casy mondott. Ez az, akiről beszéltél?
- Ez hát. No, beszélj, Tom! Hol a családod? Mit csinálsz itt?
- Hát - mondta Tom -, hallottuk, hogy van munka errefelé. Eljöttünk, egy csomó állami rendőr betaszigált erre a tanyára, s egész délután barackot szedtünk. Észrevettem, hogy odakünn kiáltozik egy sereg ember. Azok ott nem akartak megmondani semmit, hát kijöttem, hogy lássam, mi történik. Hát te hogy az istencsodájába kerültél ide, Casy?
A prédikátor előrehajolt, s a lámpa sárga fénye ráesett magas, sápadt homlokára. - Furcsa egy hely az a börtön - mondta. - Látod, kimentem a pusztába, mint Jézus, hogy kigondoljak valamit. Néha majdnem sikerült. De csak a börtönben találtam meg igazán, amit kerestem. - Szeme élesen, vidáman nézett maga elé. - Az a nagy cella folyvást tele van. Új emberek jönnek, régiek kimennek. Én persze beszéltem mindegyikkel.
- Persze hogy beszéltél - mondta Tom. - Beszélsz te mindig. Ha a vesztőhelyen állnál, ott is szóba elegyednél a hóhérral. Soha életemben nem láttam ilyen bőbeszédű embert.
A sátorban ülő férfiak elnevették magukat. Egy összeaszott, ráncos képű kis ember a térdét csapkodta. - Örökösen beszél - mondta.
- De azért szeretjük hallgatni.
- Valamikor prédikátor volt - mondta Tom. - Elárulta ezt nektek?
- El bizony.
Casy elmosolyodott. - No hát - folytatta. - Kezdtem megérteni a dolgokat. Némelyik ember iszákosság miatt kerül a börtönbe, de a legtöbb azért, mert lopott; s legnagyobbrészt olyasmit lopott, amire szüksége volt, s másképpen nem kaphatta meg. Érted? - kezdte.
- Nem - mondta Tom.
- No hát ezek derék emberek voltak. Az volt a rosszaságuk, hogy szükségük volt valamire. S akkor érteni kezdtem a dolgot. A szükség az oka minden bajnak. Nem gondoltam még végig az egészet. No hát, egy napon megsavanyodott babot adtak nekünk enni. Valaki lármázni kezdett, de nem történt semmi. Lármázott, ahogy a torkán kifért. Arra jött az őr, benézett, továbbment. Aztán egy másik kezdett lármázni. A végén ordítottunk valamennyien. Sehogy sem akartuk abbahagyni, s úgy ordítottunk, hogy szinte szétment az épület. Bezzeg hogy erre történt valami! Jöttek, rohantak, s más ennivalót hoztak! Érted-e most már?
- Most sem értem - mondta Tom.
Casy a kezére támasztotta állát. - Lehet, hogy nem tudom megmondani. Lehet, hogy magadnak kell kitalálnod. Hol a sapkád?
- Nem hoztam magammal.
- Hogy van a húgod?
- Vastag, mint a kemence. Azt hiszem, ikreket hoz majd a világra. No de nem mondtad meg nekem, hogy mi történik itt?
Az aszott képű ember azt mondta: - Sztrájkolunk. Sztrájk van.
- No hiszen, öt cent egy ládáért nem sok, de legalább van mit enni az embernek.
- Öt cent? - kiáltott fel az aszott képű ember. - Öt cent! Nektek öt centet fizetnek?
- Annyit. Másfél dollárt kerestünk.
Súlyos hallgatás ülte meg a sátrat. Casy kibámult a bejárónyíláson a sötét éjszakába. - Ide hallgass, Tom - mondta végül. - Eljöttünk ide dolgozni. Azt mondták, öt centet kapunk. Rengetegen voltunk. Mihelyt megérkeztünk, kijelentették, hogy csak két és fél centet fizetnek. Abból még jóllakni sem lehet, s ha valakinek gyerekei vannak... Szóval, azt mondtuk, hogy nem fogadjuk el. Elkergettek bennünket. A világ minden rendőre a nyakunkba szakadt. Most nektek ötöt fizetnek. Mit gondolsz, ha ezt a sztrájkot letöritek, tovább fizetik az öt centet?
- Nem tudom - mondta Tom. - Most ötöt fizetnek.
- Ide figyelj - mondta Casy. - Megpróbáltunk együtt táborozni. Szétszórtak. Agyba-főbe vertek. Hajkurásztak, mint a disznót. Titeket is úgy hajtottak be. Mi már nem bírjuk soká. Egyik-másik ember két napja nem evett. Visszamégy ma éjjel?
- Az a szándékom - mondta Tom.
- No hát, mondd el az embereknek, Tom, hányadán áll a dolog. Mondd meg nekik, hogy minket kiéheztetnek, de ártanak saját maguknak is. Mert az bizonyos, mint a halál, hogy mihelyt tőlünk megszabadultak, leszállítják a bért kettő és félre.
- Megmondom nekik - mondta Tom. - Ámbár nem tudom, hogyan. Soha életemben nem láttam ennyi puskás embert. Nem tudom, engedik-e, hogy megszólaljak. Aztán meg nem is beszélgetnek ott az emberek. Csak lógatják a fejüket, s nem is köszönnek.
- Próbáld megmondani nekik, Tom. Mihelyt mi elmentünk, két és fél cent lesz a bér. Tudod, mit jelent ez: egy tonna barackot kell leszedni és hordozni egy dollárért. - Lehajtotta fejét. - Nem, ezt nem lehet elfogadni. A kosztját sem keresi meg az ember.
- Megpróbálom elmondani.
- Hogy van anyád?
- Elég jól. Tetszett neki az az állami tábor. A fürdő meg a meleg víz.
- Az ám, hallottam róla.
A kint ülő ember félrehúzta a sátor bejáratát fedő vásznat.
- Sehogy se tetszik nekem a dolog - mondta.
Casy ránézett. - Mi baj?
- Nem tudom. Csak viszket az egész testem. Nyughatatlan vagyok, mint a macska.
- De mi baj?
- Nem tudom. Úgy rémlik, mintha hallanék valamit, aztán fülelek, és nem hallok semmit.
- Csak ideges vagy - mondta az aszott képű ember. Fölállt és kiment. Pillanat múlva benézett a sátorba. - Nagy, fekete felhő közeledik. Bizonyosan vihar lesz. Ettől olyan nyughatatlan ez: tele a levegő villamossággal. - Ismét kibújt a sátorból. A másik két ember is felállt a földről, és kiment.
Casy halkan mondta: - Valamennyinek viszket a bőre. Megmondták, hogy félholtra vernek bennünket, s elkergetnek erről a vidékről. Vezetőnek tartanak engem, amiért annyit beszélek.
Az aszott képű ismét benézett. - Casy, oltsd el a lámpát, és gyere ki. Készül valami.
Casy lecsavarta a lámpát. A láng lehúzódott, pislogott, aztán kialudt. Casy kimászott, Tom utána. - Mi az? - kérdezte halkan Casy.
- Nem tudom. Figyelj!
Az éjszaka csöndjébe sűrű békabrekegés keveredett. A tücskök magas, éles hangon ciripeltek. De ebből a háttérből más neszek is bontakoztak ki: halk lépések az úton, göröngyök gurulása a töltésen, a bozót zörgése a patak mentén.
- Igazán nem tudja megmondani az ember, hall-e valamit vagy sem. Megtéveszti ez a sok nesz. Idegesek vagytok - próbálta az embereket megnyugtatni Casy. - Mind idegesek vagyunk. Nem tudjuk. Te hallod, Tom?
- Igen, hallom - mondta Tom. - Azt hiszem, mindenfelől jönnek. Jobb lesz, ha kimászunk innét.
Az aszott képű suttogva mondta: - A híd boltíve alá, arra, ni! Pedig nem szívesen hagyom itt a sátramat.
- Hát gyerünk - mondta Casy.
Csöndesen mentek tovább a víz szélén. A fekete bolthajtás úgy sötétlett előttük, mint egy barlang. Casy lehajolva ment át alatta. Tom utána. Lábuk belesiklott a vízbe. Vagy tíz métert haladtak, s lélegzésük visszhangzott a bolthajtás alatt. Aztán kijutottak a másik oldalra, és fölegyenesedtek.
Éles kiáltás hallatszott: Itt vannak! - Két zseblámpa fénye esett rájuk, megdermesztette és elvakította őket. - Álljatok meg ott, ahol vagytok. - A hangok a sötétségből jöttek. - Ez az. Az a fénylő képű fráter. Ez az.
Casy vakon bámult a világosságba. Hallani lehetett a lélegzését. - Ide hallgassatok - mondta. - Nem tudjátok, mit cselekesztek. Gyermekeket éheztetnek a ti segítségetekkel.
- Elhallgass, te vörös kutya!
Egy kurta növésű, tömzsi ember lépett be a lámpa fénykörébe. Vadonatúj csákány volt a kezében.
Casy tovább beszélt: - Nem tudjátok, mit cselekesztek.
A tömzsi ember lesújtott a csákánnyal. Casy lebukva próbált kitérni a csapás elől. A súlyos fegyver oldalt érte a koponyáját, hallatszott a csont tompa reccsenése, s Casy félredőlt, kiesett a lámpa fényköréből.
- Jézusom, George, azt hiszem, megölted.
- Világíts rá - mondta George. - Úgy kellett a kutyának. - A zseblámpa fénye keresgélt a földön, s megtalálta Casy bezúzott fejét.
Tom ránézett a prédikátorra. A lámpa fényében látszott a tömzsi ember lába s a vadonatúj csákány. Tom némán odaugrott. Kicsavarta a csákányt az ember kezéből. Érezte, hogy az első ütést elhibázta, s a vállára csapott, de a második irtózatos ütés fejét találta a tömzsi embernek, s miközben összeroskadt, még három ütés érte a fejét. A lámpafények ide-oda táncoltak. Kiáltozás hallatszott, rohanó lábak dobogása, csörtetés a bozóton keresztül.
Tom ott állt az elnyúlt test fölött. Aztán egy villanás: furkósbot ütése koppant a fején. Úgy érezte, mintha villanyütést kapott volna. A következő pillanatban mélyen lehajolva szaladt lefelé a patak medrében. Hallotta az üldöző lépések locsogását. Hirtelen oldalt fordult, fölmászott, és elrejtőzött a bozótban. Mozdulatlanul feküdt. A lépések közeledtek, a lámpák fénye végigvillant a patak medrén. Tom följebb mászott a bozótban, a töltés tetejéig. Egy gyümölcsöskertbe ért ki. Még egyre hallotta a kiáltozást, az üldözést a patak medrében. Előrehajolt és végigrohant a felszántott földön; göröngyök csusszantak, gurultak a lába alatt. Maga előtt látta a földet határoló bokrokat, amelyek egy öntözőárok szélén húzódtak el. Átsiklott a sövény alatt; szőlőtőkék és szederbokrok közé került. Lefeküdt, mozdulatlanul hevert, rekedten lihegett. Megtapogatta érzéketlen arcát és orrát. Orra össze volt zúzva, álláról csöpögött a vér. Hasmánt feküdt, amíg össze nem tudta szedni az eszét. Aztán lassan keresztülmászott az öntözőárok töltésén. Megmosta arcát a hideg vízben, letépte kék inge alját, vízbe mártotta, s odanyomta összezúzott arcához és orrához. Csípte, égette a víz.
A sötét felhő keresztbe húzódott az égen, fekete gomolyag volt a csillagok között. Az éjszaka ismét elcsöndesedett.
Tom belépett a vízbe, s elvesztette a talajt lába alól. Két tempóval átúszott az árkon, s nagy nehezen felhúzódzkodott. Ruhája odatapadt hozzá. Cuppogott a testén, amint továbbmozdult, a cipője szörcsögött. Leült, levette cipőjét, s kiöntötte belőle a vizet. Kifacsarta a nadrágja alját, levette kabátját, és kirázta belőle a vizet.
Az országút mentén látta a zseblámpák táncoló fényét, amint az árkokat végigkutatják. Fölhúzta cipőjét, s óvatosan ment tovább a tarlón. Cipője nem szörcsögött már. Ösztönszerűen a tarló másik vége felé tartott, s végül kiért az útra. Óvatosan közeledett a házak négyszögéhez.
Egyszer egy őr, azt hivén, hogy valami neszt hallott, felkiáltott: - Ki jár ott?
Tom lebukott, odatapadt a földhöz, s a zseblámpa fénye elhaladt fölötte. Némán mászott el Joadék házának ajtajáig. Az ajtó megcsikordult. Megszólalt anya hangja, nyugodtan, szilárdan, éberen:
- Ki az?
- Én vagyok, Tom.
- Jó lesz, ha lefekszel aludni. Al még nincs itthon.
- Biztos talált egy lányt.
- Feküdj le - mondta csöndesen anya. - Ott az ablaknál.
Megtalálta a helyét, s meztelenre vetkőzött. Dideregve feküdt a takaró alatt. Zúzott arcának érzéketlensége múlni kezdett, egész feje lüktetett.
Al csak egy óra múlva tért haza. Óvatosan jött közelebb, s rálépett Tom nedves ruhájára.
- Csitt! - mondta Tom.
Al suttogva kérdezte: - Te még ébren vagy? Mitől áztál meg?
- Csitt - mondta Tom. - Majd reggel elmondom.
Apa hátára fordult, s teleharsogta a szobát horkolásával.
- Fázol? - kérdezte Al.
- Csitt. Feküdj le. - Az ablak kis négyszöge szürkén vált ki a szoba feketeségéből.
Tom nem aludt. Sebesült arcának idegei föléledtek, lüktettek, járomcsontja fájt, bezúzott orra földagadt, s mindegyre belényilallt a fájdalom, amely folyvást rázta, pillanatra sem hagyta nyugton Tomot. Figyelte az ablak kis négyszögét, látta, amint a csillagok lassan-lassan lehúzódnak és egymás után eltűnnek szeme elől. Időnként hallotta az őrök lépéseit.
Végre, valahol messze, kukorékolni kezdtek a kakasok, s fokozatosan kivilágosodott az ablak. Tom ujjaival tapogatta dagadt arcát, s mocorgására Al morgott, dörmögött álmában.
Végre elérkezett a hajnal. Az összezsúfolt házakból mozgolódás hallatszott, tüzelőfát tördeltek, serpenyőkkel zörögtek. Anya hirtelen fölült a szürkés homályban. Tom látta álomtól duzzadt arcát. Anya jó darabig nézett az ablak felé. Aztán ledobta magáról a takarót, s megkereste a ruháját. Még ülve húzta magára a fején keresztül, karját föltartva engedte le derekára. Aztán fölállt, s leeresztette a bokájáig. Mezítláb, óvatosan odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, s miközben a növekvő világosságba bámult, fürge ujjai kibontották befont haját, lesimították és befonták újra. Aztán összekulcsolta kezét az ölében, s egy percig mozdulatlanul állt. Arcát élesen megvilágította az ablak. Megfordult, óvatosan lépkedett a derékaljak közt, s megkereste a lámpát. Fölemelte a csikorgó üveget, és meggyújtotta a kanócot.
Apa a másik oldalára fordult, és pislogva nézett rá. - Van-e még pénzed, apa? - kérdezte anya.
- Micsoda? Van. Cédula hatvan centről.
- Hát akkor kelj föl, s végy egy kis lisztet meg szalonnát. De gyorsan.
Apa ásított. - Talán nincs is még nyitva a bolt.
- Nyittasd ki. Muszáj hogy enni adjak nektek. Munkába mentek.
Apa nagy keservesen belebújt overalljába, s fölvette piszkos kabátját. Lomhán, ásítva és nyújtózkodva ment ki az ajtón.
A gyerekek fölébredtek, s leskelődve néztek ki takaróik alól, mint az egerek. Most halvány, színtelen világosság töltötte meg a szobát, a nap nem kelt még fel. Anya a derékaljra pillantott. John bácsi ébren volt. Al mélyen aludt. Most Tomot kereste a tekintete. Egy pillanatig rámeresztette szemét, aztán gyorsan odament hozzá. Arca dagadt és kék volt, ajkára és állára feketén száradt rá a vér. Bezúzott arcán a sebek széle összeforrt, és megfeszült.
- Tom - kérdezte suttogva -, mi történt?
- Csitt - mondta Tom. - Ne beszélj hangosan. Verekedésbe keveredtem.
- Tom!
- Nem tehettem róla, anya.
Anya letérdelt melléje. - Veszedelemben vagy?
Tom sokára válaszolt. - Hát igen - mondta. - Veszedelemben. Nem mehetek ki dolgozni. Bujkálnom kell.
A gyerekek négykézláb másztak oda hozzá, s mohón bámultak rá. - Mi történt vele, anya?
- Csitt! - mondta anya. - Menjetek mosakodni.
- De nincs szappan.
- Mosakodjatok vízzel.
- De mi történt Tommal?
- Csend legyen. Szót se szóljatok senkinek.
A gyerekek hátrahúzódtak, és leguggoltak a túlsó fal tövébe, mert tudták, hogy nem ügyelnek rájuk. Anya megkérdezte: - Nagy a baj?
- Bezúzták az orromat.
- A veszedelmet értem.
- Biz, az nagy!
Al kinyitotta szemét, és Tomra nézett. - Uram Jézus, hát te mibe keveredtél?
- Mi baj? - kérdezte John bácsi.
Apa becammogott. - Nyitva volt. - Letett egy kis zacskó lisztet s egy darab becsomagolt szalonnát a padlóra, a tűzhely mellé. - Valami baj van? - kérdezte.
Tom egy pillanatra felkönyökölt, de tüstént visszahanyatlott. - Jézusom, de gyönge vagyok. Mindjárt elmondom. De akkor már mindnyájatoknak. Mit csináljunk a gyerekekkel?
Anya odanézett a fal mellé búvó gyerekekre. - Menjetek mosdani.
- Nem - mondta Tom. - Csak hallják meg. Hadd tudják meg. Ha nem tudnak mindent, még fecsegni találnak.
- De hát mi történt? - kérdezte apa.
- Mindjárt elmondom. Az éjszaka kimentem megnézni, hogy mi volt az az ordítozás. És rábukkantam Casyre.
- A prédikátorra?
- Arra. A prédikátorra, csakhogy ő volt a sztrájk vezére. Érte jöttek.
- Ki ment érte? - kérdezte apa.
- Nem tudom. Ugyanolyan emberek, mint akik minket visszafordítottak az úton annak idején. Csákány volt a kezükben. - Hallgatott egy darabig. - Megölték. Bezúzták a fejét. Én ott álltam. Elvesztettem az eszemet. Megragadtam a csákányt. - Amíg beszélt, tompán nézett vissza az éjszakába, a sötétségbe, a zseblámpák fényébe.
- És... és leütöttem egy embert.
Anyának elakadt a lélegzete. Apa kiegyenesedett. - Megölted? - kérdezte halkan.
- Hát, nem is tudom. Nem voltam eszemen. Akartam.
- Láttak? - kérdezte anya.
- Nem tudom. Nem tudom. Azt hiszem. Ránk világítottak.
Anya egy pillanatig a szemébe bámult. - Apa - mondta -, hasogass föl egy-két ládát. Reggelizni kell. Muszáj hogy munkába álljatok. Ruthie, Winfield! Ha valaki megkérdez: - Tom beteg. Hallottátok? Ha elárultok valamit, börtönbe csukják. Hallottátok?
- Igenis.
- Tartsd szemmel a gyerekeket, John. Ne engedd őket szóba állni senkivel. - Apa fölhasogatta a ládákat, amelyekben eddig a holmijukat tartották, s anya megrakta a tüzet. Meggyúrta a lepényt, s egy fazékban kávét tett a tűzhelyre. A könnyű fa gyorsan tüzet fogott, s harsogva égett.
Apa elkészült a ládák felhasogatásával. Odament Tomhoz. - Olyan jó ember volt az a Casy. Minek kellett neki ilyen dologba keveredni?
A fia tompa hangon felelte: - Úgy jöttek ide, hogy öt centet kapnak egy ládáért.
- Annyit kapunk mi is.
- Annyit. Csakhogy amit mi csinálunk, az sztrájktörés. Azoknak az embereknek két és fél centet fizettek.
- Abból nem lehet jóllakni.
- Tudom - mondta fáradtan Tom. - Azért sztrájkoltak. Azt hiszem, ma éjszaka leverték a sztrájkot. Meglehet, hogy még ma a mi bérünket is két és fél centre szállítják le.
- Mit? Hogy az a kutyafajzat...
- Így van, apám. Érted most már? Casy megmaradt jó embernek. Vigye el az ördög, nem tudom kiverni azt a látványt a fejemből. Ahogy ott feküdt, bezúzott fejjel, és szivárgott belőle a vér... Uram Jézus! - kezével eltakarta a szemét.
- Hát mit csináljunk? - kérdezte John bácsi.
Al közben fölkelt. - Én már tudom, hogy mit csinálok. Elmegyek innét.
- Nem mégy el tőlünk, Al - mondta Tom. - Most szükségünk van rád. Nekem kell elmenni. Én most veszedelmet hozok rátok. Mihelyt talpra állok, mennem kell.
Anya a tűzhely mellett dolgozott. Fejét félig feléjük fordítva hallgatta a beszédet. Zsírt tett a serpenyőbe, s amikor sercegni kezdett, belékanalazta a tésztát.
Tom tovább beszélt: - Maradnod kell, Al. Muszáj, hogy gondját viseld a kocsinak.
- Semmi kedvem hozzá.
- Arról se tehetek, Al. A te családod. Segíthetsz nekik. Én veszedelmet hozok rájuk.
Al haragosan dörmögte: - Nem tudom, miért nem engedik, hogy egy garázsban vállaljak munkát.
- Talán majd később. - Tom elnézett mellette, meglátta a derékaljon heverő Sáronrózsáját. Az asszonykának egészen kimeredt a szeme. - Ne búsulj - szólt rá Tom. - Ne búsulj. Ma kapsz tejet. - Sáronrózsája lomhán pislogott, s nem válaszolt neki.
Apa azt mondta: - Tudnunk kell, hányadán vagyunk. Gondolod, hogy megölted azt az embert?
- Nem tudom. Sötét volt. Valaki rám csapott. Nem tudom. Remélem. Remélem, hogy megöltem az ebadtát.
- Tom! - kiáltott anya. - Ne beszélj így.
Az utcáról egy sor lassan haladó kocsi lármája hallatszott be. Apa odament az ablakhoz és kinézett. - Egész sereg új ember érkezik - mondta.
- Úgy látszik, csakugyan letörték a sztrájkot - mondta Tom. - Fogadni mernék, hogy két és fél centtel álltok ma munkába.
- De hiszen rogyásig dolgozhatik az ember, mégsem tud jóllakni!
- Tudom - mondta Tom. - Egyetek hullott barackot. Az majd ad erőt.
Anya megfordította a lepényt, s megkavarta a kávét. - Ide hallgassatok - mondotta. - Ma kukoricalisztet hozok. Kukoricamálét eszünk. Mihelyt elég pénzünk lesz benzinre, elmegyünk innét. Nem jó hely ez. Tomot pedig nem engedem egyedül. Nem én.
- Nem lehet, anya. Hiszen megmondtam, hogy veszedelmet hozok rátok.
Anya arca megkeményedett. - Márpedig így lesz. Gyertek, egyétek meg ezt, aztán menjetek dolgozni. Mihelyt elmosogattam, kimegyek én is. Pénzt kell szerezni.
Oly forrón ették az olajos lepényt, hogy még a szájukban is sercegett. Gyorsan lehajtották a kávét, újra megtöltötték a bögréjüket, s azt is kiitták.
John bácsi csak a fejét rázta a tányérja fölött. - Úgy látszik, nem egykönnyen mászunk ki ebből. Tudom, hogy ez is az én bűnöm.
- Ugyan - kiáltotta apa -, most nem érünk rá, hogy a te bűneidet hallgassuk. Menjünk dolgozni. Gyerekek, ti is jöttök segíteni. Anyának igaza van. Ki kell szabadulni innét.
Amikor elmentek, anya odavitt Tomnak egy tányért meg egy bögrét. - Jó lesz, ha eszel egy kicsit.
- Nem tudok, anya. Olyan átkozottul fáj, hogy nem tudok rágni.
- Csak próbáld meg.
- Nem, nem tudok, anya.
Anya leült a derékalj szélére. - Most mondd el nekem - kérte a fiát. - Látni akarom, hogyan történt. Tudni akarom. Mit csinált Casy? Miért ölték meg?
- Csak ott állt, és rávilágítottak.
- Mit mondott? Nem emlékszel a szavára?
- Dehogynem - mondta Tom. - Azt mondta: Nincs jogotok, hogy éheztessétek az embereket. Aztán az a zömök ember vörös kutyának nevezte. Casy pedig azt mondta: Nem tudjátok, mit cselekesztek. Akkor aztán az az ember leütötte.
Anya lesütötte szemét. Kezét összekulcsolta. - Ezt mondta? Nem tudjátok, mit cselekesztek?
- Ezt!
- Bárcsak nagyanyó hallhatta volna - mondta anya.
- Anya, én nem is tudtam, mit csinálok, mint ahogy a lélegzésről nem tud az ember. Még akkor se tudtam, amikor már megtettem.
- Jól van. Jobb szeretném, ha nem tetted volna meg. Bárcsak ne is lettél volna ott. De azt tetted, amit tenned kellett. Nem találok hibát benned. - Odament a tűzhelyhez, s belemártott egy rongyot a melegedő mosogatóvízbe. - Itt van - mondotta. - Tedd ezt az arcodra.
Tom rátette a meleg rongyot orrára és arcára, s megrándult a forróságtól. - Anya, én ma éjjel elmegyek. Nem hozhatom rátok ezt a veszedelmet.
Anya haragosan mondta: - Tom! Én sok mindent nem értek. De azzal, hogy elmégy, nem segítesz rajtunk. Akkor végünk van. - Aztán így folytatta: - Amikor még a földünkön éltünk, határok voltak körülöttünk. Az öregek meghaltak, gyerekek születtek helyettük, s mindig együvé tartoztunk - család voltunk, egyszerű és világos volt minden. Most már nem olyan világos. Nem látok tisztán. Semmi sem tart össze bennünket. Al egyre azt jajgatja, hogy el akar menni, a maga lábára akar állni. John bácsi is csak úgy, kénytelen-kelletlen jön velünk. Apa már nem úr a háznál. Nem feje a családnak. Széjjeltöredezünk, Tom. Ez már nem család. És Sáronrózsája - körülnézett, s meglátta az asszonyka tágra nyílt szemét - megszüli a gyerekét, s család nem lesz körülötte. Hát én nem tudom. Próbáltam összetartani. Winfield - mi lesz így belőle? Elvadul ő is, Ruthie is, olyanok lesznek, mint az állat. Senki sincs, akiben bizakodjanak. Ne menj el, Tom. Maradj és segíts nekünk.
- Jó - mondta fáradtan Tom. - Jó. Pedig nem kellene, tudom. Anya odament a mosogatócseberhez, lemosta és eltörölgette az óntányérokat. - Nem aludtál.
- Nem.
- Hát aludj. Láttam, hogy vizes a ruhád. Majd kiakasztom száradni a tűzhely fölé. - Elkészült a munkájával. - Most megyek barackot szedni. Sáronrózsája, akárki jön is, Tom beteg, hallod-e? Ne engedj be senkit. Hallod? - Sáronrózsája rábólintott. - Délre visszajövök. Aludj egy kicsit, Tom. Talán még éjjel elszabadulunk innét. - Gyorsan odalépett hozzá. - Tom, nem szököl meg?
- Nem, anya.
- Bizonyos, hogy nem mégy el?
- Nem, anya. Itt leszek.
- Jól van. Hát ne felejtsd, Sáronrózsája. - Kiment, és erősen becsukta maga után az ajtót.
Tom mozdulatlanul feküdt; egy álomhullám az öntudatlanság szélére sodorta, lassan elmerítette, aztán fölkapta újra.
- Tom!
- Mi az? - riadt föl. Odanézett Sáronrózsájára. Az asszonyka szeme izzott a haragtól. - Mit akarsz?
- Te megöltél egy embert!
- Meg. Ne olyan hangosan! Fel akarsz riasztani valakit?
- Mit bánom én? - kiáltotta Sáronrózsája. - Az a hölgy megmondta nekem. Bűnből csak bűn születik. Megmondta. Hogy legyen nekem egészséges gyermekem? Connie elment, s nem tudok nekem való ételhez jutni. Nem kapok tejet. - Hangja hisztériásan megcsuklott. - Most pedig te megölsz valakit. Hogy szülessen meg szerencsésen az a gyerek? Torzszülött lesz, tudom, torzszülött! Pedig nem is táncoltam.
Tom fölült. - Csitt - mondotta. - Ide csődíted az embereket.
- Bánom is én! Torzszülött lesz! Pedig nem is jártam összekapaszkodós táncot.
Tom felállt és odament hozzá. - Hallgass!
- Eredj a közelemből! Nem is ez volt az első ember, akit megöltél. - Arca kivörösödött a hisztériától. Szavai összezavarodtak. - Látni sem akarlak. - Bedugta fejét a takarója alá.
Tom hallgatta fuldokló, elfojtott sírását. Beleharapott alsó ajkába, s szemét a padlóra szegezte. Aztán odament apa ágyához. A derékalj széle alatt hevert apa puskája, egy 38-as hosszú, nehéz Winchester. Tom fölemelte, s kinyitotta a závárzatot; látta, hogy egy töltény van a kamrájában. Kipróbálta a puska ravaszát. Aztán visszament a maga derékaljához. A puskát maga mellé fektette a földre, agya a fejénél volt, csöve a lábánál. Az asszonyka sírása nyöszörgéssé csendesedett. Tom visszafeküdt, betakarózott, zúzott arcára ráhúzta a takarót, csak egy kis alagutat hagyott, amin keresztül lélegzetet vehessen. Felsóhajtott: - Jézusom, Jézusom!
Odakünn egy csoport autó haladt el, s beszéd hallatszott be a szobába.
- Hány ember?
- Csak mi hárman. Mit fizettek?
- Menjetek a huszonötös számú házba. A szám az ajtóra van írva.
- Jól van, de mit fizettek?
- Két és fél centet.
- A fenébe, abból vacsorázni se lehet!
- Ennyit fizetünk. Kétszáz ember jött délről, boldog lesz, hogy ennyit kap.
- De Uramisten...
- Gyerünk, gyerünk, vagy elfogadjátok, vagy továbbmentek. Nem érek rá vitatkozni.
- De...
- Ide hallgass. Nem én szabom meg a munkabért. Én csak beírlak benneteket. Ha tetszik, fogadjátok el. Ha nem tetszik, forduljatok meg és menjetek innét.
- Huszonötös szám, azt mondtad?
- Igen, huszonötös.
Tom elszunyókált a derékaljon. Valami halk nesz ébresztette föl. Keze odakúszott a puskához, és keményen megragadta. Arcáról ledobta a takarót. Sáronrózsája ott állt mellette.
- Mit akarsz? - kérdezte Tom.
- Csak aludj - mondta az asszonyka. - Csak aludj nyugodtan. Én majd őrzöm az ajtót. Nem jön be senki.
Tom figyelmesen nézte az arcát. - Jól van - mondta, s azzal újra ráhúzta arcára a takarót.
Alkonyat felé anya visszajött a házba. A küszöbön megállt, kopogtatott, s azt mondta: - Én vagyok, nehogy Tom megijedjen. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Egy zacskót hozott magával. Tom fölébredt, és fölült a derékaljon. Sebe megszáradt, dagadt arcán fénylett a bőr. Bal szemét alig tudta kinyitni. - Járt-e itt valaki, amíg oda voltam? - kérdezte anya.
- Nem - felelte Tom. - Senki. Nos, leszállították a bért.
- Honnan tudod?
- Hallottam, amit odakünn beszéltek.
Sáronrózsája tompán nézett föl anyára.
Tom rámutatott a hüvelykujjával. - Nagy lármát csapott, anya. Azt hiszi, az egész baj csak azért van, hogy neki ártson. Ha így fölizgatom, mégiscsak jobb lesz, ha elmegyek.
Anya odafordult Sáronrózsájához. - Mit csináltál?
Az asszonyka haragosan mondta: - Hogy legyen nekem egészséges gyermekem, amikor ilyesmik történnek?
Anya rászólt: - Hallgass! Most ne beszélj. Tudom, hogy érzed magad, azt is tudom, nem tehetsz róla, de azért most fogd be a szádat.
Visszafordult Tomhoz. - Ügyet se vess rá, Tom. Keserves dolog ez, emlékszem én jól. Mindent magára vesz az ember, amikor gyereket vár, sértésnek érez mindent, akárki akármit mond, s azt hiszi, hogy mindenki ellene fordul. Ügyet se vess rá. Nem tehet róla, így érzi.
- Én nem akartam bántani.
Hallgass, ne beszélj. - Letette a zacskót a hideg tűzhelyre. - Alig kerestünk valamit - mondta. - Megmondtam, hogy szabadulnunk kell innét. Próbáld meg, Tom, tudnál-e egy kis fát tördelni. Nem, nem tudsz, látom. Van még egy utolsó ládánk. Ezt hasogasd föl. Mondtam a többieknek, hogy szedegessenek ágakat visszajövet. Kukoricamálé lesz egy kis cukorral.
Tom fölkelt, s apró darabokra zúzta az utolsó ládát. Anya gondosan megrakta a tüzet a tűzhely egyik végében, vigyázott, hogy csak az egyik lyuk alatt égjen. Megtöltött egy üstöt vízzel, s föltette a tűzre. Az üst zörgött, pöfögött az egyenesen rátörő láng fölött.
- Hogy sikerült ma a barackszedés? - kérdezte Tom.
Anya belemerített egy bögrét a kukoricalisztes zacskóba. - Arról beszélni sem szeretek. Eszembe jutott ma, hogyan tréfálkoztunk valamikor régen. Sehogy se tetszik nekem, hogy nem tréfálkozunk már. Aki tréfál, az is keserűen teszi, nincs köszönet benne. Azt mondja ma valaki: No, vége a rossz időknek. Láttam egy nyulat, s nem kergette senki. A másik azt mondja: De nem azért ám! Manapság nem öli meg az ember a nyulat. Megfogja, megfeji, aztán szabadon ereszti. Amelyiket te láttál, annak bizonyosan nem volt teje. Érted, amit mondok? Nem igazi tréfa ez, nem olyan, mint amikor John bácsi megtérített egy indiánt és hazahozta, az indián tisztára kinyalta a babos fazekat, aztán megugrott John bácsi whiskyjével. Tom, tegyél hideg vizes rongyot az arcodra.
Sötétedett. Anya meggyújtotta a lámpát, s felakasztotta egy szögre. Rakta a tüzet, s lassan öntötte a kukoricalisztet a forró vízbe. - Sáronrózsája - mondta -, kavargasd a málét.
Odakintről futó lábak dobogása hallatszott. Az ajtó felpattant, és nekivágódott a falnak. Ruthie berontott. - Anya! - kiáltotta. - Anya! Winfieldet töri a nyavalya.
- Hol? Beszélj!
Ruthie lihegve folytatta: - Elfehéredett és összeesett. Annyi barackot evett, hogy egész nap ment a hasa. Most összeesett. Egészen fehér!
- Vezess oda! - kiáltott anya. - Sáronrózsája, ügyelj arra a máléra.
Kiment Ruthie-val. Nehézkesen loholt az utcán a kislány mögött. A homályban három férfi közeledett feléje, s a középső a karján hozta Winfieldet. Anya odarohant hozzájuk. - Az enyém! - kiáltotta. - Add ide!
- Majd viszem én, asszonyság.
- Nem, add csak ide. - Karjába kapta a kisfiút, és visszafordult; aztán észbe kapott. - Köszönöm szépen - szólt a férfiakhoz.
- Szívesen, asszonyság. Nagyon gyönge az a kisgyerek. Úgy látszik, giliszta bántja.
Anya visszasietett, s Winfield ernyedten nyúlt el a karjai közt. Bevitte a házba, letérdelt, s egy derékaljra fektette. - Beszélj, mi bajod? - kérdezte. A fiú kábultan nyitotta ki szemét, megrázta fejét, s behunyta a szemét újra.
Ruthie azt mondta: - Hiszen megmondtam, anya. Egész nap ment a hasa. Minden percben. Nagyon is sok barackot evett.
Anya megtapogatta a fiú fejét. - Láza nincs. De fehér, és el van csigázva.
Tom közelebb jött, s alacsonyan tartotta a lámpát. - Tudom, mi a baj - mondta. - Kiéhezett. Nincs ereje. Szerezni kell egy kanna tejet, s meg kell itatni vele. Tejbe kell főzni neki a kukoricamálét.
- Winfield - szólt anya. - Beszélj, hogy érzed magad?
- Szédülök - mondta Winfield -, úgy forog a fejem.
- Életemben nem láttam ilyen hasmenést - mondta fontoskodva Ruthie.
Apa, John bácsi és Al beléptek a házba. Karjuk meg volt rakva rőzsével. Ledobták terhüket a tűzhely mellett. - No, mi az? - kérdezte apa.
- Winfielddel van baj. Tej kéne neki.
- Uramisten, sok minden kéne itt mindenkinek! Anya megkérdezte: - Mennyit kerestünk ma?
- Egy dollár negyvenkettőt.
- Akkor eredj tüstént, és szerezz egy kanna tejet Winfieldnek.
- Hát miért kellett ennek megbetegedni?
- Nem tudom, miért, de beteg. Eredj már! - Apa dörmögve ment ki az ajtón. - Kevered azt a málét?
- Igen. - Sáronrózsája gyorsabban kezdett keverni, hogy jószándékát bizonyítsa. Al panaszos hangon mondta: - Úristen, hát csak málét kap az ember, amikor vakulásig dolgozik?
- Tudod, hogy mennünk kell. Minden centért benzint kell venni. Hiszen tudod.
- De az istenért, anya! Az embernek hús kell, ha dolgozik.
- Ne járjon a szád - mondta anya. - Először azzal végezzünk, ami a legfontosabb. Tudod, hogy mi az.
Tom megkérdezte: - Rólam van szó?
- Majd evés után beszélünk a dologról - mondta anya. - Ugye, Al, van annyi benzinünk, hogy eljussunk egy darabig?
- Körülbelül egy negyed tartály - mondta Al.
- Szeretném tudni... - szólalt meg újra Tom.
- Majd aztán, várj csak.
- Te meg keverd azt a málét. Várjatok, hadd teszek föl egy kis kávét. Cukrot vagy a máléra tehettek, vagy a kávétokba. Mind a kettőre nem jut.
Apa visszajött, s tejet hozott egy nagy, zárt bádogkannában. - Tizenegy cent - mondta felháborodva.
- Add ide! - Anya elvette a kannát, és felszúrta a födelét. Egy bögrébe csorgatta a vastagon folyó tejet, s odanyújtotta Tomnak. - Add Winfieldnek.
Tom letérdelt a derékalj mellé. - Nesze, idd meg ezt.
- Nem tudom. Úgyis kihánynám. Hagyj békén.
Tom fölállt. - Most nem tudja meginni, anya. Várj egy kicsit.
Anya fogta a bögrét, s letette az ablak párkányára. - Senki se nyúljon hozzá - figyelmeztette őket. - Ez Winfieldé.
- Én nem kaptam tejet - mondta dacosan Sáronrózsája. - Nekem is kellene.
- Tudom, de te még állsz a lábadon. Ez a gyerek összeesett. Elég sűrű már a málé?
- Igen. Alig tudom keverni.
- Jó, akkor együnk. Itt a cukor. Egy kanálnyi jut mindenkinek. Vagy a máléra, vagy a kávéba.
Tom azt mondta: - Én inkább sóval és borssal szeretem a málét.
- Sózd meg, ha tetszik - mondta anya. - A bors kifogyott.
A ládákat mind fölégették már. A család a derékaljakon ülve ette a málét. Újra meg újra belemertek a fazékba, a végén alig maradt benne valami. - Valamit tegyünk félre Winfieldnek - mondta anya.
Winfield felült, megitta a tejet, s egyszerre farkasétvágya támadt. Ölébe vette a málésfazekat, megette a maradékot, s még a fazék oldalát is lekaparta. Anya bögrébe öntötte a tej maradékát, s lopva odaadta Sáronrózsájának, hogy titkon igya meg egy sarokban. A forró feketekávét kitöltögette a bögrékbe, s sorban odaadta mindenkinek.
- No, megmondjátok-e most már, hogy mi lesz? - kérdezte Tom. - Szeretném hallani.
Apa bizonytalan hangon mondta: - Én meg azt szeretném, ha Ruthie és Winfield nem hallaná. Nem mehetnének ki?
Anya azt mondta: - Nem. Ha gyerekek is, muszáj hogy felnőttek módjára viselkedjenek. Nem lehet másként. Ruthie, te meg Winfield egy szót se szóltok arról, amit hallotok, különben miattatok pusztulunk el mindnyájan.
- Nem szólunk - mondta Ruthie. - Felnőttek vagyunk.
- Hát akkor maradjatok csendben. - A kávésbögrék a földön sorakoztak. A lámpa kurta, széles lángja olyan volt, mint egy tömzsi lepke szárnya, s gyönge, sárga világosságot vetett a falakra.
- Most már beszélj - mondta Tom.
Anya azt mondta: - Beszélj te, apa.
John bácsi lekortyantotta kávéját. Apa azt mondta: - Hát, ahogy mondottad, leszállították a munkabért. Egész sereg új szedőmunkás olyan átkozottul éhes volt, hogy dolgozott volna egy darab kenyérért is. Ha az ember odament egy fához, már megelőzte valaki. Hamarosan leszedik az egész termést. Az emberek másik fához rohantak. Verekedéseket láttam: egyik kijelentette, hogy az az ő fája, de a másik is arról akart szedni. Messziről hozták ezeket az embereket, El Centróból. Olyan éhesek, mint a farkasok. Egész nap dolgoznának egy darab kenyérért. Mondom a felírónak: Mi nem dolgozunk ládánként két és fél centért. Ő meg azt mondja: Hát akkor menjetek innét. Ezek dolgoznak. Én azt mondom: Mihelyt jóllaknak, ők sem fognak dolgozni. Erre azt feleli: Az ám, de ez a barack le lesz szedve, mire ők jóllaknának. - Apa elhallgatott.
- Az ördög munkája ez - mondta John bácsi. - Azt mondják, ma este még kétszáz ember érkezik.
Tom azt mondta: - No, igen. De mi van a másik dologgal?
Apa hallgatott egy darabig. - Tom - mondta -, úgy látszik, csakugyan megtetted.
- Gondoltam. Nem láttam semmit. De úgy éreztem.
- Az emberek jóformán egyébről sem beszélnek - mondta John bácsi. - Őröket küldtek ki, s vannak, akik lincselésről beszélnek, persze, ha megfogják a tettest.
Tom odanézett a kimeredt szemű gyerekekre. Alig pislantottak. Mintha attól féltek volna, hogy abban a töredék másodpercben is történik valami, amíg sötétség borul a szemükre. Tom azt mondta: - No hát, az, aki ezt tette, csak akkor tette, amikor ők már megölték Casyt.
Apa közbevágott: - Ők nem így mondják. Azt mondják, az illető kezdte.
Tom halkan felsóhajtott.
- Lázítanak ellenünk. Hallottam. A rendőrök, a polgárőrök meg a többiek. Azt mondják, kézre kell keríteni az illetőt.
- Ismerik a személyleírását? - kérdezte Tom.
- Pontosan nem, de úgy hallottam, gondolják, hogy megsebesülhetett. Azt is gondolják, hogy...
Tom lassan fölemelte kezét, s odanyúlt zúzott arcához.
Anya felkiáltott: - Nem igaz, amit mondanak!
- Csöndesen, anya - mondta Tom. - Ők az urak. Akármit mondanak a rendőrök, az mind igaz, ha egyszer ellenünk szól.
Anya belebámult a félhomályba, figyelte Tom arcát s különösen az ajkát. - Megígérted - mondta.
- Anya, én azt hiszem, az illetőnek el kellene menni. Ha az illető valami rosszat tett volna, talán azt gondolná magában: Rendben van. Essünk túl a kivégzésen. Rosszat tettem, vállalnom kell érte a büntetést. De az illető nem követett el semmi rosszat. Csak annyi lelkifurdalást érez, mintha egy görényt ütött volna agyon.
Ruthie közbevágott: - Anya, én meg Winfield tudunk mindent. Miattunk nem kell illetőzni.
Tom elnevette magát. - No hát, az illető nem akarja kinyíratni magát, mert újra megtenné, amit tett. De titeket sem akar bajba sodorni. Mennem kell, anya.
Anya eltakarta száját az ujjaival, köhintett, s torkát köszörülte. - Nem lehet - mondta. - Sehogy sem tudnál kijutni. Nem bízhatnál meg senkiben. De bennünk bízhatol. Mi el tudunk rejteni, s gondoskodunk az ételedről, amíg az arcod meg nem gyógyul.
- De anya...
Anya talpra állt. - Nem mégy el. Mi viszünk magunkkal. Al, állítsd a kocsit háttal az ajtó elé. Én már kigondoltam mindent. Leteszünk egy derékaljat a kocsi fenekére. Tom gyorsan beugrik, egy másik derékaljat összehajtunk úgy, hogy olyan bolthajtásféle legyen, s Tom megbújik a bolthajtás alatt, aztán körülrakjuk, mintha befalaznók. A végén nyílás lesz, hogy lélegzetet vehessen. Ne vitatkozzatok. Így lesz.
Apa panaszosan mondta: - Úgy látszik, férfinak itt már nincs is szava. Boszorkány ez az asszony. Csak telepedjünk meg valahol, majd ellátom a baját.
- Akkor majd elláthatod - mondta anya. - Most indulj, Al. Elég sötét van.
Al kiment a kocsihoz. Megvizsgálta a helyzetet, s odafaroltatta a kocsit a lépcsőhöz.
- Gyorsan - mondta anya. - Tegyétek föl azt a derékaljat! Apa és John bácsi áthajították a kocsi hátsó oldalán. - Most a másikat. - Feldobták a második derékaljat is. - Most ugorj fel, Tom, és bújj alája. Siess.
Tom gyorsan felmászott, és lebújt. Az egyik derékaljat egyenesre simította, a másikat maga fölé húzta. Apa felhajlította, úgy, hogy a bolthajtás eltakarta Tomot. A kocsi oldallécei közt kiláthatott. Apa, Al és John bácsi sietve megrakta a kocsit, a takarókat felhalmozta Tom odúja fölé, a vödröket a kocsi oldalai mellé állította, s az utolsó derékaljat hátul terítette be. Fazekak és serpenyők, ünneplő ruhák szabadon kerültek a kocsira, mert a ládákat már fölégették. Majdnem elkészültek már a rakodással, amikor arra jött egy őr, kezében puska.
- Mi történik itt? - kérdezte.
- Elmegyünk - mondta apa.
- Miért?
- Hát, munkát kínáltak, jó munkát.
- Úgy? Hol?
- Arra Weedpatch felé.
- Hadd nézzelek meg. - Zseblámpával belevilágított apa, John bácsi és Al arcába. - Nem volt még egy ember veletek?
Al azt mondta: - Azt gondolod, aki felkérezkedett a kocsinkra? Az a halvány képű, kurta kis ember?
- Azt gondolom, ilyenforma volt.
- Azt csak útközben szedtük föl. Ma reggel elment, amikor a munkabért leszállították.
- Milyen is volt? Mondd csak még egyszer!
- Kis ember. Sápadt.
- Nem sebesült meg ma reggel?
- Nem láttam semmit - mondta Al. - Nyitva van a töltőállomás?
- Nyolcig nyitva.
- Szálljatok be - kiáltotta Al. - Sietni kell, ha reggel előtt Weedpatchbe akarunk érni. Előreülsz, anya?
- Nem, hátra - mondta anya. - Apa, ülj hátra te is. Menjen előre Sáronrózsája Allal meg John bácsival.
- Add ide a cédulát, apa - mondta Al. - Benzint veszek, s elkérem a visszajáró pénzt, ha lehet.
Az őr nézte őket, amint végighaladtak az utcán, s befordultak balra a benzinállomáshoz.
- Két gallont kérek - mondta Al.
- Akkor hát nem mentek messzire.
- Nem. Visszakaphatom-e azt a pénzt, ami még erre a cédulára jár?
- Hát tulajdonképpen nem szabad.
- Ide hallgass, barátom - mondta Al. - Jó munkánk kínálkozik, ha még ma éjszaka odaérkezünk. Ha nem, akkor elmulasztjuk. Legyen egy kis emberség benned.
- Na, nem bánom, írd át a nevemre.
Al kiszállt és megkerülte a kocsi hűtőjét. - Átírom, hogyne - mondta. Lecsavarta a hűtőkupakot, és megtöltötte a radiátort.
- Két gallon, azt mondtad?
- Kettő.
- Merre mentek?
- Délnek, munkát kaptunk.
- Igazán? Ritka dolog a munka, a rendes munka.
- Van ott egy barátunk - mondta Al. - A munka vár ránk. No, viszontlátásra. - A kocsi visszafordult, s a főút felé döcögött. Gyönge lámpáinak fénye táncolt az úton; a jobb oldali hol kigyulladt, hol kialudt megint a rossz kapcsolás miatt. A szabadon felrakott fazekak és serpenyők minden zökkenőnél zörögtek, csörömpöltek a kocsi belsejében.
Sáronrózsája halkan felnyögött. - Rosszul érzed magad? - kérdezte John bácsi.
- Mindig rosszul érzem magam. Bárcsak még mindig valami rendes helyen lehetnék. Bárcsak otthon maradtunk volna, s ne jöttünk volna el soha. Connie se ment volna el, ha otthon maradunk. Tanult volna, s bekerült volna valahova. - Sem Al, sem John bácsi nem válaszolt neki. Nem tudták, mit mondjanak Connie-ról.
A tanya fehérre festett kapujánál egy őr lépett a kocsi mellé. - Végleg elmentek?
- Végleg - mondta Al. - Észak felé megyünk. Munkát kaptunk,
Az őr a kocsi felé fordította zseblámpáját, s felvilágított a sátorra. Anya és apa merev képpel néztek le a lámpa világába. - Jól van. - Az őr kitárta a kaput. A kocsi balra fordult, s a 101-es számú, nagy észak-déli országút felé haladt.
- Tudjuk, hogy hová megyünk? - kérdezte John bácsi.
- Nem - mondta Al. - Csak megyünk, pedig átkozottul unom már.
- Nincs már nagyon messze az időm - mondta baljóslatú hangon Sáronrózsája. - Jobb lenne nekem, ha valami rendes helyre érnénk.
Az éjszakai levegőt lehűtötte a fagy első csípős lehelete. Az út mentén a gyümölcsfák hullatni kezdték leveleiket. Anya a rakomány tetején a kocsi oldalának támasztotta hátát, apa pedig az ellenkező oldalon ült, s szembenézett vele.
Anya leszólt: - Jól vagy, Tom?
Tom fojtott hangon felelte: - Kicsit szűk itt a hely. Kijutottunk már a tanyáról?
- Csak vigyázz - mondta anya. - Még megállíthatnak.
Tom fölemelte a bolthajtás egyik oldalát. A kocsi homályos derekában összezörrentek a fazekak. - Gyorsan magamra ránthatom - mondta. - Különben sem szeretném, ha itt szorítanának meg. - Könyökére támaszkodott. - Biz' isten, hűvösödni kezd.
- Felhős az ég - mondta apa. - Azt mondják, korán jön a tél.
- Talán a mókus magasra rakja a fészkét, vagy kimagzik a fű? - kérdezte Tom. - Bizony isten, ti akármiből meg tudjátok jósolni az időt. Fogadni mernék, akad olyan ember is, aki egy ócska gatyából jósolja meg.
- Nem tudom - mondta apa. - Én úgy érzem, hogy jön a tél. Sokáig kellene itt élni, hogy tudja az ember.
- Merre megyünk? - kérdezte Tom.
- Nem tudom. Al balra fordult. Úgy látszik, visszavisz azon az úton, ahol jöttünk.
Tom azt mondta: - Fogalmam sincs, mi lenne jobb. Azt hiszem, ha a főútra megyünk, amíg ilyen az arcom, tüstént elcsípnek. Talán maradjunk mellékutakon.
Anya azt mondta: - Dörömbölj a kocsi falán. Állíttasd meg a kocsit.
Tom megverte öklével az elülső falat; a kocsi megállt az út szélén. Al kiszállt és hátrament. Ruthie és Winfield kikukkantottak takarójuk alól.
- Mit akarsz? - kérdezte Al.
Anya azt mondta: - Ki kell gondolni, hogy mitévők legyünk. Talán jobb lesz, ha a mellékutakon maradunk. Tom azt mondja.
- Az arcom miatt - tette hozzá Tom. - Mindenki megtudná. Mindenki rám ismerne.
- Hát merrefelé menjünk? Én úgy gondoltam, hogy északnak. Délen már voltunk.
- Jó - mondta Tom -, de maradj a mellékutakon.
Al azt kérdezte: - Hátha leállnánk s aludnánk egy kicsit, és csak holnap mennénk tovább?
Anya gyorsan azt felelte: - Most még ne. Előbb jussunk egy kicsit messzebbre.
- Hát jó. - Al visszaült a helyére, és továbbhajtott.
Ruthie és Winfield újra betakarta fejét. Anya odakiáltott nekik: - Jól van Winfield?
- Jól - felelte Ruthie. - Aludt.
Anya ismét nekitámaszkodott a kocsi oldalának. - Furcsa érzés, amikor így vadásznak az emberre. Komisz kezdek lenni.
- Mindenki elkomiszodik - mondta apa. - Mindenki. Például ez a mai verekedés. Megváltozik az ember. Az állami táborban, bezzeg, nem voltunk komiszak.
Al jobbra fordulva, egy kavicsos útra tért, s a lámpák sárga világa reszketett a földön. A gyümölcsfák eltűntek, gyapotültetvények foglalták el a helyüket. Húsz mérföldet haladtak a gyapot között, mezei utakon kanyarogva. Az út egy bozótos patak mellett futott, át egy cementhídon, s aztán tovább a patak másik oldalán. Egy fordulónál a lámpavilág ráesett egy hosszú sor vörös, keréktelen házkocsira; az út szélén nagy jelzőtábla volt: "Gyapotszedő munkásokat keresünk." Al lassított, Tom kilesett a kocsi oldallécei között. Amikor negyed mérfölddel túljártak a házkocsikon, Tom ismét dörömbölt Alnak. Al az út mellé állította le a kocsit, s kiszállt.
- Mit akarsz már megint?
- Állítsd le a motort, és másszál föl ide - mondta Tom. Al visszaült helyére, lehajtott az árokba, kikapcsolta a motort és a világítást. Aztán visszamászott a kocsi hátsó ajtajához. - Rendben vagyunk - mondta.
Tom átmászott a fazekakon, s letérdelt anya elé. - Ide hallgass - mondta. - Itt gyapotszedő munkásokat keresnek. Láttam a táblát. Megpróbáltam kieszelni, hogyan maradhatnék veletek, de úgy, hogy mégse sodorjalak bajba. Ha az arcom meggyógyul, talán rendben lesz minden, de most még nem. Látod azokat a kocsikat, amiket elhagytunk? Azokban laknak a gyapotszedők. Itt valószínűleg van munka. Hátha munkát kapnátok itt, s egy ilyen kocsiban laknátok?
- S mi lesz veled? - kérdezte anya.
- Láttad ezt a patakot. A medre csupa bozót. A bozótban úgy elbújhatnék, hogy nem látna senki. Éjszaka hozhatnátok nekem ennivalót. Láttam egy csatornanyílást egy kicsivel hátrább. Talán abban hálhatnék.
Apa azt mondta: - Bizony isten, szeretnék már gyapothoz nyúlni. Itt van munka, ha jól értem.
- Azokban a kocsikban jól lehet lakni - mondta anya. - Csinosak, szárazak. Gondolod, Tom, hogy el lehet bújni abban a bozótban?
- Tudom. Figyeltem. Kiválaszthatnék valami elrejtett kis helyet. Mihelyt az arcom meggyógyul, előbújok.
- De a seb helye csúnya marad - mondta anya.
- Eh, sebhely akárkinek lehet az arcán.
- Egyszer négyszáz font gyapotot szedtem - mondta apa. - Igaz, hogy jó nehéz termés volt. Ha valamennyien szedünk, szerezhetünk egy kis pénzt.
- És húst vehetünk - mondta Al. - Hát most mit csináljunk?
- Gyerünk vissza, s aludjunk a kocsiban reggelig - mondta apa. - Holnap munkába állunk. Még a sötétségben is látom a magházakat.
- S mi lesz Tommal? - kérdezte anya.
- Most ne gondolj rám, anya. Magamhoz veszek egy takarót. Nézz csak visszafelé az úton. Ott van egy csatornanyílás. Majd kihozol nekem egy kis kenyeret, krumplit vagy málét, s ott hagyod. Én meg érte megyek.
- Jó.
- Azt hiszem, okos dolog - mondta apa.
- Okos hát - erősködött Tom. - Mihelyt az arcom javul egy kicsit, előbújok, és nekilátok a szedésnek.
- Hát jól van - hagyta rá anya. - De ne kísértsd az istent. Egy darabig meg ne lásson senki.
Tom a kocsi végébe mászott. - Elviszem a takarót. Keresd meg azt a csatornanyílást, amit elhagytunk, anya.
- Csak vigyázz - mondta könyörögve anya. - Nagyon vigyázz.
- Vigyázok, persze hogy vigyázok - mondta Tom. Átmászott a kocsi hátsó oldalán, s lefelé indult a töltésen. - Jó éjszakát - mondta.
Anya nézte, amíg alakja össze nem keveredett az éjszakával, s el nem tűnt a parti bozótban. - Édes Jézusom, remélem, jó lesz így - mondta.
Al megkérdezte: - Menjek most vissza?
- Gyerünk - mondta apa.
- De lassan - mondta anya. - Biztos akarok lenni a dolgomban, s látni akarom azt a csatornanyílást, amiről Tom beszélt. Muszáj hogy lássam.
Al faroltatta a kocsit, s addig manőverezett a szűk úton, amíg meg nem fordult. Lassan hajtott vissza a sorban álló házkocsikig. A kocsilámpák világánál látszottak a széles kocsiajtókhoz vezető deszkalépcsők. Az ajtók sötétek voltak. Éjszaka senki sem mozdult ki. Al kikapcsolta a lámpákat.
- Te meg John bácsi másszatok fel hátul - mondta Sáronrózsájának. - Én majd itt az ülésen alszom.
John bácsi fölsegítette a viselős asszonyt a kocsi hátsó oldalán. Anya kis helyen halmozta egymásra a fazekakat. A család összeszorulva feküdt a kocsi hátsó részében.
Valamelyik házkocsiban fel-felsírt egy kisbaba. Kijött egy kutya, szimatolt, morgott, s ott ólálkodott Joadék kocsija körül. A patak medréből felhallatszott a víz csörgedezése.
27
Gyapotszedő munkásokat keresünk - táblák az út mentén. Kiosztogatott narancsszínű cédulák: Gyapotszedő munkásokat keresünk.
- Erre, azt mondják, ezen az úton fölfelé.
A sötétzöld palánták megszálasodtak már, s nehéz magházak szoronganak a hüvelyben. A fehér gyapot kibuggyan, mint a pattogatott kukorica.
Örülünk, hogy gyapothoz nyúlhatunk. Gyöngéden érintjük meg a magházat az ujjunk hegyével.
Én jó szedő vagyok.
Itt, ezzel az emberrel kell beszélni.
Gyapotot szeretnék szedni.
Van-e zsákod?
Zsákom az nincs.
A zsák egy dollárba kerül. Majd levonjuk az első százötvenből. Száz font nyolcvan cent, amikor először járod meg a földet. Kilencven cent, amikor másodszor járod meg. Tessék, itt van a zsák. Egy dollár. Ha dollárod nincs, levonjuk az első százötvenből. Becsületes üzlet, előre megmondjuk.
Becsületes, hogyne. Jó gyapotzsák, kibírja az egész munkaidőt. S amikor a sok hurcolástól kikopott, megfordítod, s a másik végét használod. A nyitott végét bevarrod. A kopott végét felhasítod. S amikor mindkét vége elkopott, még akkor is kitűnő vászon! Jó nyári alsó lesz belőle. Vagy hálóing. Egy szó, mint száz, egy gyapotzsák nem utolsó dolog. Erősítsd a derekadra. Nyisd ki a száját, húzd át a két lábad közt. Eleinte könnyen húzod magad után. Aztán ujjad hegyével leszeded a pihét, s bedugdosod a lábak közt hurcolt zsákba. Gyerekek jönnek a hátad mögött; a gyerekek nem kapnak gyapotzsákot: vagy jutazsákot használnak, vagy az apjuk zsákjába gyűjtenek. Most már nehéz a zsák. Hajolj előre, húzd magad után. Én ügyes gyapotszedő vagyok. Rájár az ujjam, gyorsan megtalálja a magházat. Csak megyünk, mendegélünk, beszélgetünk, talán éneklünk is, amíg a zsák el nem nehezedik. Az ember ujja rájár. Magától is tudja. A szeme nézi is a munkát, meg nem is.
Beszélgetések a sorok között...
Volt egy asszony a régi hazánkban, neveket nem említek, egyszer csak néger gyereke született. Addig senki sem tudott a dologról. Sohasem akadtak a nyomára a négernek. Az asszony sohasem mosakodott ki ebből a szégyenből. Na de azt akartam mondani, hogy remek gyapotszedő volt.
Most már nehéz a zsák, húzd magad után. Feszítsd meg a csípődet, vontasd a zsákot, mint az igásló. A gyerekek is apjuk zsákjába szednek. Jó itt a termés. Az alacsony helyeken ritkásan nő: ritka és szálas. Sose láttam olyan gyapotot, mint itt Kaliforniában. Hosszú a szála, a legjobb gyapot, amit életemben láttam. Hamar kizsarolja a földet. Ha valaki gyapotföldet akar venni, azt mondják neki: Ne vedd meg, csak béreld ki. Aztán, ha a gyapot kiszítta az erejét, költözzél tovább.
Embersorok haladnak elébb-elébb a földeken. Rájár az ujjuk a szedésre. Kutató ujjak nyúlnak a cserje közé, s tüstént megtalálják a magházakat. Szinte oda se kell nézni.
Fogadok, hogy vakon is tudnék gyapotot szedni. Megérzem a magházat. Én tisztán szedek.
Most tele a zsák. Odavisszük a mérleghez. Vitatkozás. A mérlegkezelő azt mondja, köveket tettünk a zsákba, hogy nehezebb legyen. Mit csináljunk vele? A mérleg nyelve szilárdan áll. Néha neki van igaza, csakugyan köveket tettünk a zsákba. Néha nekünk van igazunk, a mérleg meg van hamisítva. Néha mindkettőnknek igaza van, igaz a kő is, a mérleghamisítás is. Mindig vitázunk, mindig veszekszünk. Nem hagyjuk magunkat. Ő sem. Mi az a pár darab kő? Vagy talán csak egy. Negyed font? Örökös vita.
Vissza az üres zsákkal. Nekünk is van könyvünk. Beírjuk a súlyt. Ha tudják, hogy jegyezzük, nem csalhatnak. De isten oltalmazzon, ha magad is nem jegyzed a súlyt. Jó munka ez. A gyerekek szaladgálnak. Hallottál-e gyapotszedő gépről?
Hallottam.
Gondolod, hogy ide kerül valamikor?
Hát ha ide kerül, azt mondják, vége lesz a kézi szedésnek.
Esteledik. Mindenki fáradt. De jó szedés volt. Három dollárt kerestünk, én meg az asszony meg a gyerekek.
A kocsik elindultak a gyapotföldek felé. Gyapottáborok épülnek. Az oldalrácsos, magas teherautókat és pótkocsikat tetézve rakják meg fehér pehellyel. Gyapot tapad a drótsövényhez, gyapot görög apró labdákban végig az úton, a szél fuvallatára. Hófehér, tiszta gyapot kerül a hántológépbe. Szép, fehér gyapot, nagy, hatalmas bálákban indul a prés felé. Gyapot tapad az ember ruhájához, gyapot akad a szakállába. Ha orrodat fújod, gyapot jön ki az orrodból.
Most húzd tovább, töltsd meg a zsákot, mielőtt besötétedik. Ügyes ujjak kutatják a magházakat. Megfeszült csípők vonszolják a zsákot. A gyerekek kifáradnak estére. Lábuk egymásba botlik. A nap lemegy.
Bárcsak sokáig tartana ez. Nem sok pénzt hoz, isten a tudója, de bárcsak soká tartana.
Az országúton szaporodnak az ócska kocsik, ide szívják őket a cédulák.
Van gyapotzsákod?
Nincs.
Egy dollárba kerül.
Ha csak ötvenen volnánk, maradhatnánk egy darabig, de ötszázan vagyunk. Nem tarthat soká a munka. Ismertem valakit, aki sohasem tudta ledolgozni a zsákja árát. Minden munkahelyén új zsákot kapott, s minden földet megszedtek, mielőtt annyira jutott volna.
Az isten szerelméért, igyekezzünk egy kis pénzt félretenni! Gyorsan közeledik a tél. Télen egész Kaliforniában nincs munka. Töltsd meg a zsákot, míg be nem sötétedik. Láttam, amint az az ember két göröngyöt dugott belé.
Hát aztán! Miért ne? Csak ellensúlyozza a meghamisított mérleget.
Itt a könyvem, háromszáztizenkét font.
Helyes.
Jézusom, nem is vitatkozott! Bizonyosan hamis a mérlege. No azért mégis jó nap volt.
Azt mondják, ezer ember van úton errefelé. Holnap verekedni fogunk egy-egy sorért. Gyorsan fogjuk kapkodni a gyapotot.
Gyapotszedő munkásokat keresünk. Minél többen szednek, annál hamarább kerül présbe a gyapot.
Most gyerünk a gyapottáborba.
Ma este karajt eszünk. Uram isten! Karajra is telik! Add a kezedet annak a kisfiúnak, nagyon fáradt. Szaladj előre, és vegyél négy font karajt. Az asszony kétszersültet is készít ma este, ha nem lesz nagyon fáradt.
28
A tizenkét házkocsi szorosan egymás mellett állt egy kis lapos helyen, a patak mellett. Két sor volt, mindegyikben hat ház, a kerekeket kiszedték alóluk. A nagy tolóajtókhoz deszkából összerótt feljáró vezetett. Jó házak voltak, eső és léghuzat nem járta őket, s huszonnégy családnak adtak helyet, mindegyiknek mindkét végében egy-egy család lakott. Ablak nem volt, de a széles ajtók nyitva álltak. Némelyik kocsiban középen sátorvászon lógott le, másokban meg csak az ajtó elhelyezése mutatta a határt.
Joadék megkapták az utolsó kocsi egyik végét. Valamelyik előző lakos otthagyott egy kürtővel fölszerelt benzineskannát, s a kürtő számára átlyukasztotta a falat. A kocsi vége akkor is sötét volt, ha a széles ajtó nyitva állt. Anya fölaggatta a kátrányos ponyvát a kocsi közepén.
- Jó hely ez - mondta. - Úgyszólván minden eddigi helyünknél jobb, az állami tábort kivéve.
Minden este leterítette a derékaljakat a padlóra, s minden reggel összegöngyölítette. Mindennap kijártak a földekre gyapotot szedni, s minden este húst ettek. Egy szombati nap behajtottak Tulare-ba, vettek egy bádogtűzhelyet, új overallt Alnak, apának, Winfieldnek meg John bácsinak, ruhát vásároltak anyának, anya ünneplőjét pedig Sáronrózsájának adták.
- Olyan vastag szegényke - mondta anya -, hogy kár volna most új ruhát venni.
Joadéknak szerencséjük volt. Elég jókor jöttek, hogy helyet kapjanak egy házkocsiban. Azóta már a később jövők sátrai ellepték a kis lapos helyet, a házkocsik lakói "régieknek", bizonyos tekintetben arisztokratáknak számítottak.
A kis patak ott kanyargott mellettük, hol kibukkant a fűzfák közül, hol eltűnt közöttük. Mindegyik kocsitól keményre taposott ösvény vezetett le a patakhoz. A kocsik közt ruhaszárító kötelek lógtak, mindennap megrakva száradó fehérneművel.
Este hazaballagtak a földekről, s hónuk alatt összehajtogatva fogták a gyapotzsákokat. Elmentek a keresztútnál levő boltba, s az ilyenkor tele volt vásárlásukat végző gyapotszedőkkel.
- Mennyit kerestetek ma?
- Jól dolgoztunk. Három és felet. Bárcsak így maradna. Lassanként a gyerekek is jó gyapotszedők lesznek. Anya mindegyiknek készített egy kis zsákot. Felnőtteknek való zsákot nem tudnának maguk után húzni. Amit szedtek, beleöntik a miénkbe. Két ócska ingből készült a zsákjuk. Jól dolgoznak.
Anya pedig odament a húsospulthoz, mutatóujját ajkára nyomta, ráfújt az ujjára, s erősen gondolkozott. - Szeretnék egy kis sertéskotlettet - mondta. - Mibe kerül?
- Fontja harminc cent, asszonyság.
- Hát adj ide három fontot. Meg egy jó darab főzni való marhahúst. A lányom megfőzheti holnap. Meg egy palack tejet a lányomnak. Bolondul a tejért. Gyereke lesz. Az ápolónő azt mondta neki, hogy sok tejet igyék. Igaz, krumpli is kellene még.
Apa odalépett, kezében egy konzervdoboz baracklekvárral.
- Megvehetnénk ezt is - mondta. - Fánkot süthetnél.
Anya összeráncolta a homlokát. - Hát, nem bánom. Megvesszük. Most aztán jó sok szalonnát.
Odajött Ruthie, kezében két nagy skatulya diákabrak, tekintetében habozó kérdés, amely anya fejének bólintása vagy tagadó rázása szerint válhatik tragédiává vagy örvendező izgalommá. - Anya? - Magasra tartja a két skatulyát, s lóbálni kezdi, hogy annál vonzóbbá tegye.
- Tedd csak vissza...
A tragédia kezd kialakulni Ruthie szemében. Apa azt mondja: - Hiszen csak öt cent egy skatulya. Jól dolgoztak ma a kölykök.
- Hát - Ruthie szemébe kezd belopózni az örvendező izgalom -, nem bánom.
Ruthie sarkon fordul, és elszalad. A bolt közepén elkapja Winfieldet, kirángatja maga után az ajtón, s eltűnnek a sötétségben.
John bácsi egy pár durva vászonkesztyűt tapogat, a tenyere sárga bőrből készült, felpróbálja, lehúzza, leteszi. Lassan odahúzódik a pálinkáspolcokhoz, megáll, s a palackok felírását tanulmányozza. Anya meglátja. - Apa - azt mondja, s fejével John bácsi felé bök.
Apa odamegy hozzá. - Talán bizony szomjazni kezdesz, John.
- Nem.
- Csak várj, amíg megszedjük a gyapotot - mondja apa. - Akkor aztán a sárga földig leihatod magad.
- Nem izzadok - mondja John bácsi. - Erősen dolgozom, és jól alszom. Nincsenek álmaim, nem bánt semmi.
- Csak láttam, hogy nagyon kacsingattál ezekre a palackokra.
- Jóformán meg se láttam. Furcsa. Éppen csak vásárolni akarok. Valamit, amire nincs szükségem. Szeretnék egy ilyen biztonsági borotvát venni. Gondoltam, megveszek egy pár kesztyűt. Nagyon olcsó.
- Gyapotot nem lehet kesztyűben szedni - mondja apa.
- Tudom. Arra a biztonsági borotvára sincs szükségem. De annyi a holmi itt, hogy az ember szeretné megvenni, akár van rá szüksége, akár nincs.
Anya odakiáltja nekik: - Gyertek. Megvan minden. - Egy zacskót visz a karján. John bácsi is, apa is elvesz egy-egy csomagot. Odakünn Ruthie és Winfield várakozik, szemük kidülled, arcuk kerek, szájuk tele diákabrakkal.
- Fogadok, hogy ezek ma nem vacsoráznak - mondja anya.
Az emberek már özönlöttek a házkocsik tábora felé. A sátrakban világot gyújtottak. A kürtőkből gomolygott a füst. Joadék felmásztak a kocsirészükhöz vezető pallón. Sáronrózsája egy ládán ült a tűzhely mellett. Megrakta már a tüzet, s a bádogtűzhely oldala vörösen izzott. - Kaptatok tejet? - kérdezte.
- Kaptunk. Itt van.
- Add ide. Dél óta nem ittam.
- Ez azt hiszi, a tej orvosság.
- Az ápolónő azt mondta.
- Kész a krumpli?
- Itt van, meghámoztam.
- Megsütjük - mondta anya. - Sertéskotlettet hoztam. Vagdosd be a krumplit az új serpenyőbe. És dobj bele egy fej hagymát. Ti menjetek mosdani, s hozzatok be egy vödör vizet. Hová lett Ruthie és Winfield? Azoknak is mosdani kéne. Diákabrakot kaptak - mondta anya Sáronrózsájának. - Mindegyik egy egész skatulyával.
A férfiak lementek a patakra mosakodni. Sáronrózsája belészeletelte a krumplit a serpenyőbe, s kavargatta a kés hegyével.
Hirtelen félrehajtotta valaki a sátorponyvát. Széles, izzadó ábrázat nézett be a kocsi másik végéből. - Hogy sikerült a mai nap, Joadné?
Anya megfordult. - Ó, jó estét, Wainwrightné. Jól dolgoztunk. Három és fél. Pontosabban három ötvenhét.
- Mi négy dollárt kerestünk.
- Persze - mondta anya -, hiszen többen vagytok.
- Többen. Jonas kezd felnőni. Látom, sertéskaraj készül.
Winfield bemászott az ajtón. - Anya!
- Hallgass egy percig. Igen, a férfiak szeretik a sertéskarajt.
- Én szalonnát sütök - mondta Wainwrightné. - Érzed a szagát?
- Nem érzem, mert hagyma van a krumplinkban.
- Odaég! - kiáltotta Wainwrightné, s feje eltűnt a ponyva mögött.
- Anya - mondta Winfield.
- Mi az? Talán beteg lettél a diákabraktól?
- Anya, Ruthie elárulta.
- Mit árult el?
- Tom dolgát.
Anya rábámult. - Elárulta? - Aztán letérdelt a gyerek elé. - Winfield, kinek árulta el?
Winfield zavarba jött. Hátralépett. - Csak egy kicsit mondott el belőle.
- Winfield! Azonnal mondd meg, hogy mit mondott.
- Hát, nem ette meg az egész diákabrakot. Maradt még neki, csak úgy darabonként eszegette, lassan, ahogy mindig szokta, s azt mondta: Ugye, szeretnéd, ha neked is maradt volna!
- Winfield - sürgette anya -, beszélj már. - Idegesen nézett hátra a ponyva felé. - Sáronrózsája, eredj és beszélgess Wainwrightnével, hogy ne hallja ezt.
- De mi lesz a krumplival?
- Majd én ügyelek rá, csak eredj. Nem akarom, hogy hallgatózzék a ponyva mögött. - Az asszonyka nehézkesen ment végig a kocsin, s átkerült a felakasztott ponyva másik oldalára.
Anya azt mondta: - No, most beszélj, Winfield.
- Úgy volt, ahogy mondtam, csak egy kis darabot evett meg egyszerre, s néha még ketté is törte, hogy tovább tartson.
- Jó, csak siess már.
- No aztán gyerekek vették körül, és szerettek volna kapni belőle, de Ruthie csak majszolgatta, és nem adott senkinek. Hát megharagudtak. Egyik gyerek kikapta kezéből a skatulyát.
- Winfield, mondd már gyorsan azt a másik dolgot.
- Hiszen azt mondom. Ruthie megharagudott, és kergetni kezdte őket, egyet megvert, aztán megvert egy másikat, aztán jött egy nagy lány, és ellátta a baját Ruthie-nak. Jól odavágott neki. Ruthie bőgni kezdett, és azt mondta, hogy megkeresi a felnőtt bátyját, az majd megöli azt a nagy lányt. És a nagy lány azt mondta, hogy neki is van ám felnőtt bátyja. - Winfield lélegzete minduntalan elakadt, míg ezeket elmondta. - Szóval, verekedtek, és az a nagy lány jól odavágott Ruthie-nak, és Ruthie azt mondta, hogy az ő bátyja meg fogja ölni annak a nagy lánynak a bátyját. És a nagy lány azt mondta, hogy hátha az ő bátyja öli meg a mi bátyánkat. És aztán, aztán Ruthie azt mondta, hogy a mi bátyánk már két embert ölt meg. És aztán a nagy lány azt mondta, hogyisne, hazug kutya vagy. Ruthie meg azt mondta, igenis, a bátyánk most is bujkál, mert megölt valakit, és meg tudja ölni annak a nagy lánynak a bátyját is. Aztán mindenfélének szidták egymást, és Ruthie követ hajított rá, és a nagy lány kergetni kezdte, én meg hazajöttem.
- Jaj istenem! - mondta bágyadtan anya. - Édes, drága, jászolban alvó Jézusom! Mitévők legyünk most? - Homlokát tenyerére támasztotta, s dörzsölgette a szemét. - Mitévők legyünk most? - A harsogó tűzhely felől az odaégett krumpli szaga érzett. Anya gépiesen odament és megforgatta.
- Sáronrózsája! - kiáltott anya. Az asszonyka előbukkant a ponyva mögül. - Gyere, ügyelj a vacsorára. Winfield, eredj, keresd meg Ruthie-t, és hozd ide.
- Megvered, anya? - kérdezte reménykedve a fiú.
- Nem. Nem tehettek róla. Szeretném tudni, miért tette? Nem, hiábavaló lenne megverni. Csak szaladj, keresd meg és hozd haza.
Winfield rohant az ajtó felé, összetalálkozott a pallón fölfelé haladó három férfival, s félreállt az útjukból.
Anya halkan mondta: - Apa, beszélnem kell veled. Ruthie elmondta valami gyerekeknek, hogy Tom bujkál.
- Micsoda?
- Elmondta. Verekedésbe keveredett, és elmondta.
- Ó, az a kis kutyafajzat!
- Nem, nem tudta, mit cselekszik. Mármost ide hallgass, apa. Akarom, hogy itt maradj. Én elmegyek, megkeresem Tomot, és elmondok neki mindent. Meg kell mondanom, hogy vigyázzon. Te itt maradsz, apa, és ügyelsz mindenre. Viszek neki valami vacsorát.
- Jó - hagyta helyben apa.
- Ruthie-nak szót se szólj arról, amit csinált. Majd én beszélek vele.
E pillanatban belépett Ruthie, s utána Winfield. A leányka csupa piszok volt. Szája ragadt az édességtől, orrából még mindig csöpögött egy kis vér. Szégyenkezés és ijedtség látszott rajta. Winfield diadalmasan jött utána. Ruthie haragosan nézett körül, de hátrament a kocsi sarkába, s ott vetette meg a hátát. Szégyenkezés és harag keveredett benne.
- Megmondtam neki, hogy mit csinált - szólalt meg Winfield.
Anya két kotlettet és sült krumpliszeleteket rakott egy óntányérra. - Hallgass, Winfield - mondta. - Fölösleges, hogy még jobban fájjon neki.
Ruthie egy ugrással anya mellett termett. Derékon ragadta, ölébe temette a fejét, s elfojtott zokogása egész testét megrázta. Anya szabadulni próbált tőle, de a gyerek ujjai erősen belekapaszkodtak. Anya gyöngéden hátrasimította Ruthie haját, s megveregette a vállát. - Csitt - mondta -, hiszen nem tudtad.
Ruthie fölemelte piszkos, könnyben és vérben ázó arcát. - Ellopták tőlem a diákabrakot! - kiáltotta. - És az a nagy disznó lány megvert - azzal ismét hangos sírásra fakadt.
- Csitt! - mondta anya. - Ne beszélj így. No, eressz már. Elmegyek.
- Miért nem vered meg, anya? Ha nem fösvénykedett volna a diákabrakjával, nem lett volna semmi baj. Csak verd meg jól.
- Törődj a magad dolgával - mondta haragosan anya. - Majd téged verlek meg. Most eressz, Ruthie.
Winfield visszahúzódott az összegöngyölített derékaljhoz, s cinikus, tompa arccal nézte a családot. Aztán védekező állásba helyezkedett, mert tudta, hogy Ruthie a legelső alkalommal nekitámad. Ruthie csöndesen, megtörten húzódott a kocsi másik végébe.
Anya újságpapírral borította le az óntányért. - Most megyek - mondta.
- S te nem eszel semmit? - kérdezte John bácsi.
- Majd később, ha visszajöttem. Most nem tudnék enni. - Odament a nyitott ajtóhoz, s merev tartással lépdelt le a deszkapallón.
A házkocsik patak felé néző oldalán szorosan egymás mellett álltak a sátrak, a kötelek egymást keresztezték, s egyik sátor karója ott állt a másiknak bejáratánál. A lámpafény átvilágított a sátrak vásznán, s a kürtőkből gomolygott a füst. Férfiak, asszonyok beszélgetve álltak a sátrak bejárata előtt. A gyerekek vadul szaladgáltak összevissza. Anya fenséges léptekkel haladt végig a sátrak során. Itt-ott ráismertek.
- Jó estét, Joadné.
- Jó estét.
- Kiviszel valamit?
- Ismerősöknek viszek vissza egy kis kölcsönkenyeret.
Végre kijutott a sátrak közül. Megállt és visszanézett. A tábor fölött világosság izzott, s a sok beszélgetés egybeverődő moraja hallatszott. Néha kivált belőle egy-egy élesebb hang. A levegő tele volt a füst szagával. Valaki halkan szájharmonikázott, újra meg újra próbálgatva ugyanazt a dallamtöredéket.
Anya belépett a patakparti füzesbe. Letért az ösvényről, s fülelve várakozott, hogy meghallja, ha utána talál jönni valaki. Egy férfi a tábor felé ment az ösvényen, útközben felhúzva nadrágtartóját, s nadrágját gombolgatva. Anya mozdulatlanul ült helyén, s a férfi elment előtte, anélkül, hogy meglátta volna. Öt percig várt még, aztán fölállt, s tovább haladt a patak menti ösvényen. Oly nesztelenül járt, hogy a lehullott fűzfalevelek zörgésén keresztül is hallhatta a víz csobogását. Az ösvény is, a patak is balra kanyarodott, aztán ismét jobbra, s odaért az országúthoz. A csillagok homályos világánál meglátta a töltést s azt a fekete, kerek csatornanyílást, ahol Tom ennivalóját hagyni szokta. Óvatosan odalopózott, betette a lyukba az ételes tányért, s az ott hagyott üres tányért visszavette. Ismét fölmászott a füzesbe, benyomakodott a sűrű bozótba, leült és várt. Az ágak közt szemmel tudta tartani a fekete lyukat. Kezét összekulcsolta térdén, és némán üldögélt. Néhány pillanat múlva ismét megelevenedett a sűrű bozót. A mezei egér óvatosan futott végig a leveleken. Egy görény nehézkesen, nyugodtan döcögött az ösvényen, enyhe bűzt hagyva maga után. Aztán a szél gyöngéden megbolygatta a fűzfákat, mintha vizsgálgatná, s aranyszínű levelek zápora hullt a földre. Hirtelen szélroham rázta meg a fákat, s a zizegő levélzápor megújult. Anya érezte haján és vállán a leveleket. Az égen vastag fekete felhő húzódott keresztül, s eltakarta a csillagokat. Ritkás, kövér cseppek kezdtek hullani, nagyot koppantak a lehullott leveleken; aztán a felhő továbbvonult, s újra megjelentek a csillagok. Anya borzongott. Elszállt a szél is, s nyugton hagyta a bozótot, de a fák zizegése tovább húzódott a patak mentén. A táborból odahallatszott egy hegedű éles hangja, amint tapogatózva keresett egy dallamot.
Anya messzi bal felé halk lépteket hallott a lehullott levelek között, s feszülten figyelni kezdett. Elengedte térdét, s fejét fölszegte, hogy jobban halljon. A mozgás megszűnt, aztán egy hosszú perc múlva újrakezdődött. Valami növény indája keményen rácsapódott a száraz levelekre. Anya megpillantott egy sötét alakot, amely kibukkant a szabadba, s a csatornanyílás felé mászott. Pillanatra eltakarta a fekete lyukat, aztán visszafelé indult. Halkan odaszólt neki: - Tom! - Az alak megállt, oly mozdulatlanul, oly alacsonyan kuporogva, hogy akár fatönk is lehetett volna. Újra odaszólt: - Tom, Tom, fiam! - Erre megmozdult az alak.
- Te vagy az, anya?
- Erre gyere. - Felállt és elindult, hogy összetalálkozzék vele.
- Nem lett volna szabad idejönnöd - mondta Tom.
- Muszáj volt hogy találkozzunk, Tom. Beszélnem kell veled.
- Közel vagyunk az ösvényhez - mondta Tom. - Erre jöhet valaki.
- Nincs valami tanyád, Tom?
- Van, de ha... ha valaki meglát velem, az egész család bajba kerül.
- Muszáj, Tom.
- Hát akkor gyere. Csöndesen járj. - Átgázolt a kis patakon, nyugodtan belelépve a vízbe, s anya utána. Áttört a bozóton, a sűrű másik oldalán szabad mezőre ért ki, s a felszántott föld mezsgyéjén haladt. A gyapotcserje feketedő szárai élesen elütöttek a földtől, s a szárakon még itt-ott gyapotpehely lógott. Vagy negyed mérföldet haladtak a mezsgyén, aztán ismét betértek a bozótba. Tom odament egy vadszeder-bokorhoz, amely valóságos falat alkotott, lehajolt, s félrehúzott egy indanyalábot. - Be kell mászni - mondta.
Anya négykézlábra ereszkedett. Érezte, hogy homok van alatta, aztán a bokor sötét belsejében már nem horzsolták az ágak, s kitapintotta a földön Tom takaróját. Tom ismét elrendezte az indákat. A rejtekben vak sötétség volt. - Hol vagy, anya?
- Itt vagyok, itt. Halkan beszélj, Tom.
- Ne félj. Jó ideje úgy élek már, mint a nyúl.
Anya hallotta, amint kiszedi a papírból az óntányért.
- Sertéskotlett - mondta anya. - Sült krumpliszeletekkel.
- Úristen, még meleg is!
Anya egyáltalán nem látta a sötétben, de hallotta, amint rágja, tépi, nyeli a húst.
- Jó menedék ez - mondta Tom.
Anya bizonytalan hangon szólalt meg: - Tom, Ruthie elárult. - Hallotta, amint fia nagyot nyel.
- Ruthie? Miért?
- Nem tehetett róla. Verekedésbe keveredett, s olyasmit mondott, hogy a bátyja majd elveri annak a másik lánynak a bátyját. Tudod, milyenek a gyerekek. Aztán elmondta, hogy a bátyja megölt valakit, és most bujkál.
Tom elnevette magát. - Mindig mondtam, hogy John bácsi ügyeljen rájuk, de sose tette meg. Gyerekbeszéd, anya. Nem baj.
- De baj - mondta anya. - Azok a gyerekek tovább beszélik, az emberek meghallják, azok is beszélnek, s hamarosan megeshetik, hogy rendőröket küldenek a keresésedre. El kell menned, Tom.
- Azt én már régen mondtam. Mindig féltem, hogy valaki meglátja, amikor berakod az ételt a csatornanyílásba, s aztán figyelni fognak.
- Tudom. De akartam, hogy a közelemben légy. Féltettelek. Nem láttalak. Most sem látlak. Hogy van az arcod?
- Gyorsan javul.
- Gyere ide, Tom. Hadd tapogassam meg. Gyere egészen közel hozzám. - Tom odamászott. Anya kinyújtott keze megtalálta fejét a sötétben, ujja lefelé haladt az orráig, aztán végigtapogatta bal orcáját. - Csúnya sebhely ez, Tom. S az orrod is egészen elferdült.
- Talán jól van ez így. Senki sem ismer meg. Ha ujjlenyomatot nem vettek volna rólam, örülnék ennek. - Azzal visszament az ételéhez.
- Csitt! - mondta anya. - Hallgass csak!
- Ez csak a szél, csak a szél. - A szélroham lefelé zúdult a patak mentén, s nyögette útjában a fákat.
Anya odamászott, ahonnét Tom hangját hallotta.
- Még egyszer meg akarlak tapogatni, Tom. Mintha vak lennék, olyan sötét van itt. Emlékezni akarok rád, legalább az ujjaimmal. El kell menned, Tom.
- El bizony. Tudtam én azt kezdettől fogva.
- Jól keresünk - mondta anya. - Eldugtam egy kis pénzt. Nyújtsd a kezedet, Tom. Itt van hét dollár.
- Nem veszem el a pénzedet - mondta Tom. - Boldogulok én anélkül is.
- Nyújtsd ki a kezedet, Tom. Aludni sem tudok többet, ha pénz nélkül engedlek el. Hátha fel kell ülnöd egy autóbuszra. Szeretném, ha messzire elmennél, három-négyszáz mérföldnyire.
- Nem fogadom el.
- Tom - mondta szigorúan anya. - Vedd el ezt a pénzt. Hallod? Nincs jogod, hogy fájdalmat okozz nekem.
- Ez nem tisztesség - mondta Tom.
- Gondoltam, hátha valami nagy városba mennél. Talán Los Angelesbe. Ott nem keresne senki.
- Hm - mormogta Tom. - Ide hallgass, anya. Éjjel-nappal egyedül bujkáltam. Tudod-e, kire gondoltam? Casyre! Sokat beszélt az az ember. Bosszantott is. De most gondolkoztam azon, amit mondott, s visszaemlékszem mindenre. Azt mondta, egyszer kiment a pusztába, hogy megtalálja tulajdon lelkét, s megtudta, hogy neki magának nincs külön lelke. Az ő lelke csak kis darabja egy nagy-nagy léleknek. Azt mondta, nem ér semmit a pusztaság, mert ez a kis darab lélek sem ér semmit, ha nincs együtt a többivel, s egésszé nem válik. Furcsa, hogy ennyire emlékszem rá. Akkor azt hittem, oda sem hallgatok. De most tudom, hogy az ember semmit sem ér egyedül.
- Jó ember volt - mondta anya.
Tom folytatta: - Idézett egyszer valamit a Szentírásból, de nem úgy hangzott, mintha onnan vette volna. Kétszer is elmondta, emlékszem rá. Azt mondja, a Prédikátor könyvé-ből való.
- Hogy szól?
- Azt mondja: "Kettő többet ér, mint egy, mert jó jutalmat nyer munkájáért. Mert ha elesnek, egyik fölemeli a másikat, de jaj annak, aki egyedül van, amikor elesik, mert nincs senki, aki fölsegítse." Ez az egyik része.
- Folytasd - mondta anya. - Folytasd, Tom.
- Csak még egy kicsit. "Aztán pedig, ha ketten együtt fekszenek, melegítik egymást, de hogyan melegedjék fel az ember egyedül? És ha valaki uralkodni akar rajtuk, ketten ellenállnak neki, s a háromszorosan összefont kötelet nehéz elszakítani."
- S ez a Szentírásban van?
- Casy azt mondta. A Prédikátor könyvé-ben.
- Csitt, figyelj csak!
- Ez csak a szél, anya. Ismerem a szelet. És gondolkozni kezdtem; a legtöbb prédikáció arról szól, hogy szegények mindig lesznek közöttünk, s ha nincs semmid, sose törődj vele, kulcsold össze a kezedet, s halálod után majd aranytányérról eszed a mennyei mannát. Ez a prédikátor meg azt mondja, hogy két ember együtt nagyobb jutalmat kap a munkájáért.
- Mit akarsz csinálni, Tom? - kérdezte anya.
Tom sokáig hallgatott. - Elgondoltam, hogy is volt az az állami táborban, hogy intéztük a magunk dolgát, hogy segítettünk a bajon, ha verekedés támadt; nem voltak ott puskás rendőrök, de különb rend volt, mint amilyet azok tudnak tartani. Gondolkoztam, hogy miért nem tudjuk ezt mindenütt megcsinálni. Dobjuk ki azokat, akik nem közülünk valók. Dolgozzunk mind együtt a magunk javáért, gazdálkodjunk mind a magunk földjén.
- Tom - ismételte anya -, mit akarsz csinálni?
- Azt, amit Casy - felelte Tom.
- De őt megölték.
- Meg - mondta Tom. - Nem ugrott félre elég gyorsan. Nem vétett ő semmit a törvény ellen, anya. Sokat gondolkoztam én azon, hogy a népünk úgy él, mint a disznó, a jó termőföld pedig parlagon hever, s egy embernek millió holdja van, amikor százezer jó gazda éhen pusztul. S azon tűnődtem, hogy ha mi valamennyien összeállnánk s ordítozni kezdenénk, ahogy az a néhány ember ordítozott a Hooper-tanya körül...
Anya azt mondta: - Üldözőbe vesznek, Tom, s leütnek, mint a fiatal Floydot.
- Üldöznek így is, úgy is. Egész népünket üldözik.
- Csak nem akarsz megölni valakit, Tom?
- Nem. Gondoltam, hogy ha már úgyis törvényen kívül helyeztek, talán meg lehetne... Eh, nem gondoltam el világosan, anya. Ne vedd el a kedvemet.
Némán ültek a szederindák szénfekete barlangjában. Anya megszólalt: - Hogy fogok majd tudni rólad? Hiszen megölhetnek, s azt sem tudom meg. Bánthatnak. Hogy tudom meg?
Tom bizonytalanul nevetett. - Meglehet, hogy úgy van, ahogy Casy mondja, az embernek nincs külön lelke, hanem csak része egy nagy léleknek, és akkor...
- Akkor?
- Akkor mindegy. Akkor ott leszek körülöttetek a sötétségben. Ott leszek mindenütt, akármerre néztek. Ott leszek mindenütt, ahol harcolnak, hogy éhes emberek betevő falathoz jussanak. Ahol a rendőr megver valakit, én is ott leszek. Ha Casy tudná... Ott leszek a haragos emberek kiáltásában s az éhes gyerekek nevetésében, amikor hallják, hogy kész a vacsora. És ott leszek, amikor a népünk a maga termését eszi, és a maga építette házában lakik. Érted? Úristen, egészen úgy beszélek, mint Casy. Mert annyit gondoltam rá. Mintha látnám néha.
- Nem értem - mondta anya. - Igazában nem tudom...
- Én sem - mondta Tom. - Csak ilyesmiről gondolkoztam. Sokat gondolkozik az ember, ha nem mozoghat. De most menj haza, anya.
- Akkor vedd el a pénzt.
Tom hallgatott egy pillanatig. - Hát jó - mondta.
- És később, Tom, ha elmúlt a veszedelem, visszajössz. De megtalálsz-e?
- Bizonyosan - mondta Tom. - Most már jobb lesz, ha elmégy. Add a kezedet. - Vezette a bejárat felé. Anya ujjai rákulcsolódtak a csuklójára. Félrehajtotta az indákat, és kikísérte anyját. - Menj egyenesen a mezőn, amíg a szélén egy szederfához nem érsz, s ott gázolj át a patakon. Isten veled.
- Isten veled - mondta anya, s gyorsan elment. Szeme nedves volt és égett, de nem sírt. Óvatosság nélkül, hangosan gázolt a falevelek közt, amikor a bozóton keresztültört. Közben a homályos égből megint hullani kezdett az eső, nagy, ritkás cseppekben, nagyot koppanva a száraz leveleken. Anya megállt, s egy darabig mozdulatlan maradt a víztől csepegő bozótban. Megfordult, s három lépést tett fia rejtekhelye felé, aztán gyorsan visszafordult ismét, s indult a kocsitábor felé. Egyenesen kiért a csatornanyíláshoz, s felmászott az útra. Az eső már elmúlt, de az eget felhők borították. Háta mögött lépéseket hallott az úton, s nyugtalanul fordult meg. A földön egy gyönge zseblámpa világa csillant meg. Anya ismét megfordult, s indult hazafelé. Kisvártatva egy férfi csatlakozott hozzá. Lámpája fényét udvariasan a földre irányította, s nem játszatta az arcán.
- Jó estét - mondta.
- Adjon isten - felelte anya.
- Úgy látszik, kapunk egy kis esőt.
- Remélem, nem. Megakasztaná a szedést. Arra pedig szükségünk van.
- Nekem is. Itt laktok ebben a táborban?
- Itt. - Lépésük egyszerre kopogott az úton.
- Húsz hold gyapotcserjém van. Megkésett egy kicsit, de most már megérett. Gondoltam, eljövök ide, s megpróbálok szedőmunkásokat szerezni.
- Az nem lesz nehéz. Itt idestova vége a munkának.
- Remélem. Az én tanyám csak egy mérföldnyire van ezen az úton.
- Hatan vagyunk - mondta anya. - Három férfi meg én és két kisgyerek.
- Majd kiteszek egy táblát. Egy mérföld ezen az úton.
- Reggelre ott leszünk.
- Remélem, nem lesz eső.
- Remélem én is - mondta anya. - Húsz hold nem tart sokáig.
- Ne is tartson. Elkéstünk már. Későn ültettem.
- Mit fizetsz, uram?
- Kilencven centet.
- Ott leszünk. Úgy hallom, jövőre hetvenöt vagy talán hatvan lesz a bér.
- Úgy hallom én is.
- Abból baj lesz - mondta anya.
- Baj lesz. Tudom. De hát magamfajta kisember nem tehet semmit. A szövetség szabja meg a béreket, mi meg kénytelenek vagyunk engedelmeskedni. Ha nem, oda a tanyánk. A kisembert mindig elnyomják.
Odaértek a táborhoz. - Ott leszünk - mondta anya. - Itt már nem sok szednivaló maradt. - Odament az utolsó házkocsihoz, s felmászott a deszkapallón. A lecsavart lámpa világa sötét árnyakat festett a kocsi falaira. Apa, John bácsi meg egy idősebb férfi a fal mellett üldögéltek a földön.
- Megjöttem - mondta anya. - Jó estét, Wainwright szomszéd.
A szomszéd fölemelte finom metszésű arcát. Szeme mélyen rejtőzködött összeráncolt szemöldöke alatt. Haja kékesfehér, finom szálú volt. Arcát, állát tömör, ezüstös szakáll borította. - Jó estét, asszonyság.
- Szedőmunkát kaptunk holnapra - mondta anya. - Egy mérföldnyire innét, északra. Húsz hold.
- Jó lesz, ha kocsival megyünk - mondta apa. - Többet végezhetünk.
Wainwright mohón kapta föl a fejét. - Mehetnénk mi is?
- Hogyne. Egy darabon együtt jöttem a gazdával. Munkásokat keres.
- A gyapotnak már jóformán vége. Igen vékonyan ereszt a második szedés. Nehéz lesz már azon pénzt keresni. Nagyon letisztogattuk a földet előszörre.
- Velünk jöhettek a kocsin - mondta anya. - Megfeleznénk a benzin költségét.
- Ez aztán derék dolog.
- Megtakarítás mind a két családnak - mondta anya.
Apa megszólalt: - Wainwright szomszéd azért jött át hozzánk, mert aggasztja valami. Éppen erről beszéltünk.
- Mi baj?
Wainwright lenézett a földre. - Aggie lányunkról van szó. - Nagy leány, idestova tizenhat esztendős lesz, s egészen anyányi már.
- Csinos leány - mondta anya.
- Hallgasd csak végig - mondta apa.
- Hát Aggie meg a ti Al fiatok együtt járkálnak el minden áldott este. Aggie derék, egészséges leány, férj kéne neki, különben könnyen bajba kerülhet. A mi családunkban sohasem volt még baj. De hogy most olyan szegényesen állunk, aggódni kezdtünk, a feleségem meg én. Hátha bajba kerül?
Anya szétgöngyölt egy derékaljat, és leült rá. - Most is künn járnak? - kérdezte.
- Mindig - mondta Wainwright -, minden este.
- Hm. Hát hiszen Al jó gyerek. Mostanában egy kicsit úgy érzi magát, mint a kakas a maga szemétdombján, de azért derék, jó fiú. Kívánni se lehetne jobbat.
- Ó, hiszen nem is Alra van panaszunk! Szeretjük. Hanem az aggaszt minket, hogy Aggie felnőtt leány. Aztán mi lesz, ha elmegyünk innét, vagy ti mentek el, s egyszerre csak azt látjuk, hogy bajbajutott? A mi családunkon nem esett még ilyen szégyen.
Anya azt mondta: - Igyekszünk, hogy ne hozzunk szégyent rátok.
A férfi gyorsan fölállt. - Köszönöm, asszonyság. Aggie felnőtt leány. Jó leány, tisztességes, derék teremtés. Megköszönjük, asszonyság, ha megkímélsz bennünket a szégyentől. Aggie nem tehet semmiről. Felnőtt leány.
- Apa majd beszél Allal - mondta anya. - Vagy ha ő nem akar, beszélek én.
- Hát akkor jó éjszakát - mondta Wainwright -, köszönjük szépen. - Azzal átkerült a ponyva másik oldalára. Hallották, amint halkan beszél a kocsi túlsó végében, s előadja küldetésének eredményét.
Anya odafigyelt egy pillanatig, aztán így szólt: - Gyertek ide át, és üljetek le.
Apa és John bácsi nehézkesen tápászkodtak fel ültükből. Leültek a derékaljra, anya mellé.
- Hol vannak a gyerekek?
Apa a sarokban leterített derékaljra mutatott. - Ruthie ráugrott Winfieldre és megharapta. Lefektettem mind a kettőt. Gondolom, alszanak már. Sáronrózsája elment beszélgetni egy ismerős asszonysággal.
Anya felsóhajtott. - Megtaláltam Tomot - mondta halkan. - Elküldtem. Messzire.
Apa lassan bólintott. John bácsi mellére ejtette állát. - Nem tehet mást - mondta apa. - Mit gondolsz, John?
John bácsi fölpillantott. - Nem gondolok én már semmit - mondta. - Úgy lézengek, mintha ébren se lennék.
- Tom jó fiú - mondta anya; aztán bocsánatkérő hangon tette hozzá: - Nem akartalak megbántani, apa, amikor azt mondtam, hogy majd én beszélek Allal.
- Tudom - mondta csendesen apa. - Nem vagyok én már jó semmire. Folyvást arra gondolok, ami régen elmúlt. Hazagondolok mindig, pedig sohasem látom többet azt a helyet.
- Szebb itt, és jobb ez a föld - mondta anya.
- Tudom. De még csak nem is látom. Arra gondolok, hogyan hullatják most odahaza levelüket a fűzfák. Néha ki akarom javítani azt a hasadékot a délre néző sövényen. Furcsa dolog, hogy most az asszony parancsol a családban. Az asszony mondja meg, mit tegyünk, hová menjünk. De nem bánom.
- Az asszony könnyebben változik, mint a férfi - mondta békéltető hangon anya. - Az asszonynak egész élete két karjában van. A férfi élete a fejében. Egyet se búsulj. Meglehet, bizony, meglehet, hogy jövőre megint lesz házunk.
- Most nincs semmink - mondta apa. - És hosszú idő következik, amikor nincs munka, nincs szüret. Mit csinálunk akkor? Hogy szerzünk ennivalót? És jusson eszedbe, hogy Sáronrózsájának nincs már messze az ideje. Igazán úgy vagyok, hogy nem szeretek már gondolkozni. Beleásom magam a régi időkbe, hogy ne kelljen gondolkoznom. Úgy látszik, a mi életünknek már vége.
- Nincs vége - mondta mosolyogva anya. - Nincs vége, apa. Ez is olyasmi, amit az asszonyok tudnak. Észrevettem én azt. A férfi élete csupa nagy zökkenés; zökkenés, amikor gyerek születik, vagy meghal valaki; zökkenés, amikor földet szerez, vagy elveszti a gazdaságát. Az asszony élete egy darabban folyik, mint a patak, vannak benne kis örvények, vízesések, de az egész csak megy előre. Az asszony így nézi az életet. Nem fogunk kipusztulni. Az emberek tovább élnek, talán változnak egy kicsit, de tovább élnek.
- Ki tudja? - szólalt meg John bácsi. - Mi akadálya annak, hogy minden megálljon, hogy az emberek mind kifáradjanak és lefeküdjenek meghalni?
Anya elgondolkozott. Két fénylő keze fejét összedörzsölgette, s jobb keze ujjait bedugta bal keze ujjai közé. - Nehéz azt megmondani - felelte. - Azt hiszem, akármit teszünk is, annak az a célja, hogy folytassuk az életet. Én így látom. Az a célja még az éhségnek, még a betegségnek is; vannak, akik belehalnak, de a többi szívósabb lesz. Csak próbáljuk megérni azt a napot... azt a napot.
John bácsi azt mondta: - Csak addig meg ne haljon az ember.
- Csak azt a napot érje meg - mondta anya. - Ne lógasd a fejed.
- Jó esztendőnk lehetne jövőre odahaza - mondta apa.
Anya hirtelen azt mondta: - Hallgassatok csak!
Hallatszott, hogy valaki felmászik a deszkapallón, aztán Al bukkant elő. - Jó estét - mondta. - Azt hittem, alusztok már.
- Beszélgettünk, Al - mondta anya. - Gyere, ülj ide.
- Szívesen. Én is szeretnék beszélni veletek. Hamarosan elmegyek innét.
- Nem mehetsz. Szükségünk van rád. Miért kell elmenned?
- Hát, mert Aggie Wainwright meg én össze akarunk házasodni, munkát szerzek egy garázsban, házat bérlünk egy időre, aztán... - heves pillantással vetette föl a fejét. - Egy szó, mint száz, megyünk, meg nem állíthat senki!
Rábámultak. - Al - mondta végül anya -, örülünk. Nagyon örülünk.
- Igazán?
- Igazán hát. Felnőtt ember vagy. Szükséged van asszonyra. De ne menj el most mindjárt, Al.
- Megígértem Aggie-nak - mondta a legény. - Muszáj hogy elmenjünk innét. Nem bírjuk ezt tovább.
- Csak tavaszig maradjatok - könyörgött anya. - Csak tavaszig. Nem akartok tavaszig maradni? Ki vezesse a kocsit?
- Hát...
Wainwrightné bedugta a fejét a ponyva mellett. - Hallottátok már? - kérdezte.
- Éppen most hallottuk.
- Jaj, istenem! Bárcsak, bárcsak kalácsunk volna. Bárcsak volna kalácsunk vagy valamink.
- Kávét teszek föl, és fánkot készítek - mondta anya. - Van baracklekvárunk.
- Jaj, istenem - sóhajtott fel Wainwrightné. - Én majd hozok cukrot. Megcukrozzuk a fánkot.
Anya ágakat tördelt, bedobálta a tűzhely ajtaján, s a vacsorafőzésből megmaradt parázs gyorsan lángra lobbantotta. Ruthie és Winfield kibújtak ágyukból, mint a remeterák a kagylójából. Egy pillanatig óvatosan viselkedtek: figyelték, hogy vajon még bűnösöknek tartják-e őket. Amikor senki sem vett tudomást róluk, egyszerre megnőtt a szarvuk. Ruthie fél lábon ugrált az ajtóig meg vissza, s egyszer sem támaszkodott a falhoz.
Anya éppen lisztet szórt egy csészébe, amikor Sáronrózsája felmászott a pallón. Amint szilárdan állt a lábán, óvatosan jött előbbre. - Mi történt? - kérdezte.
- Nagy újság van! - kiáltotta anya. - Vendégség lesz nálunk, mert Al meg Aggie Wainwright elmátkásodtak.
Sáronrózsája mozdulatlanul állt. Lassan emelte rá a szemét Alra, aki pirult, és szemmel láthatóan zavarban volt.
Wainwrightné átkiáltott a kocsi másik végéből: - Tiszta ruhát adok Aggie-ra. Mindjárt odaát leszek.
Sáronrózsája lassan megfordult. Visszament a széles ajtóhoz, s lemászott a pallón. Amint leért a földre, lassan lement a patakhoz, s tovább lépdelt a mellette futó ösvényen. Arrafelé ment, amerre anya járt az imént: a fűzfák közé. A szél most állandóan fújt, s a bokrok szüntelenül zizegtek. Sáronrózsája letérdelt, és mélyen beásta magát a bozótba. A szederindák fölsértették az arcát, húzgálták a haját, de azzal sem törődött. Csak akkor állt meg, amikor érezte, hogy egész testét eltakarja a bozót. Hanyatt feküdt és kinyújtózott. És érezte testében a kisgyerek súlyát.
Anya mozgolódni kezdett a sötét kocsiban, aztán lelökte magáról a takarót és fölkelt. A kocsi nyitott ajtaján kissé behatolt a csillagok szürkés világa. Odament az ajtóhoz, megállt és kinézett. Keleten halványultak már a csillagok. A szél halkan zúgott a sűrű füzesben, s fölhallatszott a kis patak vizének nyugodt csevegése. A tábor nagy része aludt még, de egyik sátor előtt kis tűz égett, s melegedő emberek álltak körülötte. Anya látta őket a frissen rakott tűz táncoló világában, amint a lángokkal szembefordulva, kezüket dörzsölgették: aztán hátat fordítottak a tűznek, s hátuk mögé rakták a kezüket. Anya egy darabig kinézegetett, aztán összekulcsolta a kezét. Olykor-olykor szél támadt, majd odábbállt, s a levegőben a fagy csípőssége érzett. Anya megborzongott, s összedörzsölte a kezét. Óvatosan visszament a kocsi belsejébe, s a sötétben megkereste a lámpa mellett heverő gyufát. Csikorogva emelkedett fel a lámpa ernyője. Meggyújtotta a kanócot, egy pillanatig figyelte kék lángját, aztán felcsavarta finom hajlású, sárga fénykörét. Odavitte a lámpát a tűzhelyhez, s letette, amíg a pattogó, száraz fűzfaágakat összetördöste, s bedobálta a tűzhely ajtaján. Egy pillanat múlva már zúgott a tűz.
Sáronrózsája nehézkesen megfordult és felült. - Mindjárt fölkelek - mondotta.
- Miért nem fekszel még egy percig, amíg fölmelegszik a ház? - kérdezte anya.
- Nem, fölkelek.
Anya a vödörből vizet töltött a kávésfazékba, s föltette a tűzhelyre, aztán odatette a jól bezsírozott serpenyőt is, hogy forró legyen, amikor a kukoricalisztet beleszórja. - Mi ütött beléd? - kérdezte halkan.
- Kimegyek - mondta Sáronrózsája.
- Hová?
- Megyek gyapotot szedni.
- Nem mehetsz - mondta anya. - Közel van az órád.
- Nincs még közel. Kimegyek.
Anya belemérte a kávét a vízbe. - Sáronrózsája, este nem voltál itt a fánkevésnél. - Az asszonyka nem válaszolt. - Minek akarsz gyapotot szedni? - Még mindig semmi válasz. - Al és Aggie miatt? - Anya most fürkészően nézett a lányára. - Úgy! No, hát nincs szükség arra, hogy munkába menj.
- De megyek.
- Jó, de nehogy megerőltesd magad.
- Kelj föl, apa! Ébredj, kelj föl!
Apa hunyorgatott és ásítozott. - Nem aludtam eleget - nyögte. - Lehetett már tizenegy óra is, amikor lefeküdtünk.
- No, csak keljetek föl mind, ahányan vagytok, s menjetek mosakodni.
A kocsi lakói lassan magukhoz tértek, kivackolódtak a takarók közül, bebújtak a ruhájukba. Anya sózott disznóhúst szeletelt a másik serpenyőbe. - Menjetek mosakodni - rendelkezett.
A kocsi másik végében is világot gyújtottak. Hallatszott, amint Wainwrightéknél is ágakat tördösnek. - Joadné - kiáltotta valaki. - Már készülünk. Mindjárt készen leszünk.
Al azt dörmögte: - Miért kell ilyen korán fölkelni?
- Húsz hold az egész - mondta anya. - Még oda is kell jutni. Nincs már sok gyapot. Oda kell érni, mielőtt leszedik. Anya siettette az öltözködésüket, s gyorsan beléjük diktálta a reggelit. - Igyátok már azt a kávét - mondta. - Indulni kell.
- Sötétben nem lehet gyapotot szedni, anya.
- De ott lehetünk, mire kivilágosodik.
- Lehet, hogy nedves lesz még.
- Nem volt olyan sok eső. Siess már, idd a kávédat. Al, mihelyt készen vagy, indítsd meg a motort.
Átkiáltott a szomszédba: - Elkészültök-e hamarosan, Wainwrightné?
- Éppen reggelizünk. Egy perc alatt készen vagyunk.
Odakünn kezdett megelevenedni a tábor. A sátrak előtt tüzek égtek. A házkocsik kürtőiből füst szállt fel.
Al fölhajtotta a kávéját, s a szája tele lett kávéaljjal. Amíg a pallón lement, kiköpdöste.
- Készen vagyunk, Wainwrightné - kiáltotta anya. Aztán Sáronrózsájához fordult, s azt mondta: - Te maradj itthon.
Az asszonyka előreszegte állát. - Megyek - mondta. - Muszáj hogy menjek, anya.
- De hiszen zsákod sincs. Nem is tudod húzni a zsákot.
- Majd a te zsákodba szedek.
- Jobban tennéd, ha nem jönnél.
- Megyek.
Anya felsóhajtott. - Majd szemmel tartalak. Bárcsak orvos lenne a közelünkben. - Sáronrózsája idegesen járt-kelt a kocsi körül. Fölvett egy könnyű kabátot, s levetette megint. - Hozz takarót magaddal - mondta anya. - Az melegen tart, ha pihenni akarsz. - Hallották, hogy a kocsi motorja zúgni kezd a házkocsi mögött. - Elsőnek érünk oda - mondta ujjongva anya. - No, fogjátok a zsákotokat, Ruthie, ne felejtsd itt azokat az ingeket, amiket összetűztem nektek, hogy abba szedjetek.
Wainwrighték és Joadék a sötétben bemásztak a kocsiba. Közeledett a hajnal, lassan és halaványan.
- Fordulj balra - mondta anya Alnak. - Jelzőtábla mutatja majd, hogy merre menjünk. - Elindultak a sötét úton. Más kocsik is követték őket, s az elhagyott táborban újabb kocsik készültek indulásra, családok másztak föl egymás hegyen-hátán; a kocsik kifordultak az országútra, s mind bal felé tartottak.
Az út jobb oldalán egy levélszekrényre keménypapírból készült tábla volt tűzve, s azon kék ceruzával ez a fölírás: Gyapotszedő munkásokat keresünk. Al befordult a bejáraton, s kihajtott a szérűig. A szérű már egészen tele volt kocsikkal. A fehér csűr végén villanylámpa világított meg egy csoport férfit meg asszonyt, a mérlegek közelében álltak, hónuk alatt az összegöngyölített gyapotzsák. Némelyik asszony vállára vetve s mellén keresztülkötve hordta a zsákot.
- Nem is jöttünk olyan korán, mint gondoltuk - mondta Al. A kerítésig ment a kocsival, s ott megállította. A két család lemászott, s csatlakozott a várakozó csoporthoz; az útról újabb kocsik érkeztek s álltak félre, s újabb családok csatlakoztak a csoporthoz. A csűr végében világító lámpa alatt a gazda írta be a neveket.
- Hawley? - mondotta. - H-a-w-1-e-y? Hányan vagytok?
- Négyen. Will...
- Will.
- Benton...
- Benton.
- Amelia...
- Claire...
- Claire. Ki következik? Carpenter? Hányan vagytok?
- Hatan.
Beírta őket a könyvbe, s helyet hagyott a súly bejegyzésére. - Itt a zsákotok? Egynéhány nekem is van. Egy dollárba kerül. - A kocsik pedig egyre-másra gördültek be a szérűre. A gazda összébb húzta a nyakán birkabőr kabátját. Aggódó szemmel nézett az útra.
- Ennyi ember hamar megszedi azt a húsz holdat - mondta.
Gyerekek másztak föl a nagy gyapothordó pótkocsira, s lábujjaikat bedugdosták a sűrű drótháló szemeibe. - Szálljatok le onnét! - kiáltotta a gazda. - Szálljatok le! Meglazítjátok azt a drótot. - A gyerekek lassan, zavartan, némán másztak le a kocsiról. Az ég szürkülni kezdett. - A harmat miatt le kell vonnom valamit a súlyból - mondta a gazda. - Napfölkelte után megszűnik a levonás. Menjetek, amikor akartok. Elég világos van már, hogy lássatok.
Az emberek kisiettek a gyapotföldre, s ki-ki elfoglalta a maga sorát. Derekukra kötötték a zsákot, s összecsapkodták a tenyerüket, hogy merev ujjaikat fölmelegítsék, mert ujjaiknak fürgén kellett mozogniuk. A hajnal kezdte vörösre festeni a keleti dombokat, s a szedőmunkások széles sora megindult. Az országútról még egyre jöttek a kocsik, sorban helyezkedtek el a szérűn, amíg meg nem telt, akkor aztán az út két oldalán sorakoztak föl. Kinn a földeken fanyar szél fújt. - Én nem tudom, honnan tudtátok meg ennyien - mondta a gazda. - Gyorsan tovább adhatták a hírt. Ez a húsz hold délig sem tart meg. Hogy hívnak? Hume? Hányan vagytok?
A gyapotszedők elébb-elébb lépdeltek a cserjék között, s az erős, állandó nyugati szél felpuffasztotta a ruhájukat. Ujjaik csak úgy röpködtek a kibuggyanó magházak és a hosszú zsákok között, amelyeket egyre nehezebben vonszoltak maguk után.
Apa megszólította a tőle jobbra dolgozó embert: - Arra mifelénk az ilyen szél esőt hozna. Itt mintha egy kicsit fagyos lenne a levegő, talán nem lesz eső. Mióta vagy ezen a vidéken? - Beszéd közben egyre munkáján volt a szeme.
Szomszédja sem nézett föl. - Idestova egy esztendeje.
- Mit gondolsz, lesz-e eső?
- Megmondanám szívesen, de nem tudom. Olyanok se tudják, akik egész életüket itt töltötték. Itt az a mondás járja, hogy ha az eső elronthatja a szüretet, akkor bizonyosan esni fog.
Apa gyorsan a nyugati dombokra pillantott. Nagy, szürke felhők vonultak a dombok gerince fölött, s a szél gyorsan hajtotta őket. - Ezek mintha esőt hoznának - mondotta.
Szomszédja is odapillantott a szeme sarkából. - Nem tudom - mondta. S a cserjesorok közt az emberek mind vissza-visszanéztek a felhőkre. Aztán még jobban nekigörnyedtek a munkának, a kezük csak úgy röpült. Versengve szedték a gyapotot, versenyt futottak az idővel, a gyapot súlyával, versenyt futottak az esővel és egymással: csak még ennyi gyapotot leszedhessenek, csak még ennyi pénzt megkereshessenek! Elérkeztek a föld végéig, s rohantak új sort keresni. Most szembekerültek a széllel, s látták, hogy a magasan úszó szürke felhők egyre följebb húzódnak az égen, szembe a kelő nappal. És az út szélén újabb kocsik álltak meg, újabb szedőmunkások jegyeztették be magukat. A munkások sora eszeveszetten sietett végig a gyapotföldön, mérette le a zsákját, jegyezte föl a súlyt a maga könyvecskéjébe, és rohant új sort keresni.
Tizenegy órára az egész földet megszedték, vége lett a munkának. A berácsozott pótkocsikat odakapcsolták az ugyancsak berácsozott teherautókhoz, s már indultak is az országúton a préselő felé. A gyapot kibuggyant a rács között, kis gyapotfelhők szállongtak a levegőben, gyapotfoszlányok akadtak fönn az útszéli burjánon. A szedőmunkások búsan özönlöttek vissza a szérűkre, és sorba állva várták, hogy kifizessék őket.
- Hume, James. Huszonkét cent. Ralph: harminc cent. Joad, Thomas: kilencven cent. Winfield: tizenöt cent. - A pénz göngyölegekben hevert; ezüst-, nikkel- és rézpénz. Mindenki belenézett a maga könyvecskéjébe, amikor kifizették. - Wainwright Agnes: harmincnégy cent. Tobin: hatvanhárom cent. - A sor lassan indult tovább. A családok némán tértek vissza. Lassan döcögtek ki a szérűről.
Joadék és Wainwrighték kocsijukban várták, hogy az út felszabaduljon. Várakozás közben lehulltak az első esőcseppek. Al kinyújtotta kezét az ernyő alól, hogy az esőt kitapasztalja. Sáronrózsája középen ült, anya a külső oldalon. Az asszonykának ismét fénytelen volt a szeme.
- Nem kellett volna idejönnöd - mondta anya. - Nem szedtél többet tíz-tizenöt fontnál. - Sáronrózsája lenézett nagy, kidomborodó hasára, és nem válaszolt. Egyszerre csak összeborzongott, és felkapta a fejét. Anya erősen figyelte; kigöngyölítette gyapotzsákját, ráterítette Sáronrózsája vállára, s közelebb húzta magához.
Végre szabad volt az út. Al elindította a motort, és kihajtott az országútra. A nagy, ritkás esőcseppek lekoppantak az útra, s amint a kocsi továbbhaladt, mind kisebbek és sűrűbbek lettek. Az eső oly hangosan kopogott a kocsi elülső részének fedelén, hogy még az elnyűtt, ócska motor kattogása sem tudta elnyomni a hangját. Hátul Wainwrighték és Joadék fejükre és vállukra borították gyapjúzsákjaikat.
Sáronrózsája erősen reszketett anya karjai közt, s anya felkiáltott: - Gyorsabban, Al. Sáronrózsája megfázott. Muszáj hogy meleg vízbe tegye a lábát.
Al nagyobb sebességre kényszerítette a kopácsoló motort, s amikor a házkocsik táborához ért, szorosan a vörös kocsik mellett állt meg. Jóformán meg sem álltak még, anya már parancsokat osztogatott. - Al - mondta -, te meg John meg apa azonnal a füzesbe mentek, s annyi rőzsét szedtek, amennyit tudtok. Melegen kell tartani a házat.
- Vajon nem esik-e majd be az eső?
- Nem hinném. A ház száraz, de fa nélkül nem lehetünk meg. Melegen kell tartani. Vigyétek magatokkal Ruthie-t és Winfieldet is. Azok is tudnak rőzsét szedni. Ez az asszonyka nincs jól. - Anya kiszállt, Sáronrózsája utána igyekezett, de megbicsaklott a térde, s nehézkesen roskadt le a hágcsóra.
A kövér Wainwrightné meglátta. - Mi baj? Talán itt az órája?
- Nem, nem hinném - mondta anya. - Megfázott. Borzong. Segíts csak! - A két asszony támogatta Sáronrózsáját. Néhány lépés után visszanyerte erejét, s a lába megbírta már.
- Már egészen jól vagyok, anya - mondta. - Csak egy percig tartott.
A két idősebb asszony a könyökénél fogta. - Meleg vízbe kell tenni a lábadat - mondta anya. Fölsegítették a deszkalétrán, be a házkocsiba. - Dörzsölgesd - mondta Wainwrightné. - Én majd tüzet rakok. - Az utolsó ágakból megrakta a tüzet. Az eső most már csak úgy szakadt, s elöntötte a kocsi tetejét.
Anya fölnézett. - Hála istennek, a tető állja az esőt - mondta. - A sátor akármilyen jó is, átereszti. Tégy föl egy kis vizet melegedni, Wainwrightné.
Sáronrózsája mozdulatlanul hevert egy derékaljon. Engedte, hogy cipőjét lehúzzák, lábát dörzsölgessék. Wainwrightné föléje hajolt.
- Fáj? - kérdezte.
- Nem. Csak nem jól érzem magam. Rosszul vagyok.
- Van fájdalomcsillapítóm - mondta Wainwrightné. - Szívesen odaadom, ha kell. Nagyon szívesen.
Az asszonyka hevesen összeborzongott. - Anya, takarj be, fázom. - Anya valamennyi takarót odavitte és rárakta. Az eső zúgva folyt le a tetőről.
Most visszatértek a rőzsegyűjtők, karjukon magasra felhalmozott ágakkal; kalapjukról, kabátjukról csöpögött a víz. - Hű, micsoda eső - mondta apa. - Egy perc alatt bőrig ázik az ember.
Anya azt mondta: - Jobb lesz, ha visszamentek, s még szedtek rőzsét. Átkozottul hamar elég. Mindjárt besötétedik. - Megjött Ruthie és Winfield, s rádobta a maga rőzséjét a rakásra. Fordultak, hogy visszamenjenek a füzesbe. - Ti itt maradtok - rendelkezett anya. - Álljatok a tűz mellé, és szárítkozzatok.
A délutánt ezüstszínűre festette az eső, az utak csillogtak a víztől. A gyapotcserjék óráról órára összébb zsugorodtak s megfeketedtek. Apa, Al és John bácsi egyik utat a másik után tették a bozótba meg vissza, s ölszámra hordták a rőzsét. Felhalmozták az ajtó mellett, míg a rakás majdnem a mennyezetig ért fel; akkor aztán abbahagyták, s odamentek a tűzhely mellé. A víz csak úgy patakzott kalapjukról a vállukra. Kabátjuk széle csöpögött, cipőjük szörcsögött járás közben.
- Jól van, most vessétek le a ruhátokat - mondta anya. - Jó kávét főztem nektek. Van overallotok, amit fölvegyetek. Ne álldogáljatok itt.
Korán leszállt az este. A házkocsikban összehúzódtak a családok, s hallgatták a tetőről lezúduló vizet.
29
A magas parti hegyek meg völgyek fölé szürke felhők húzódtak az óceán felől. Odafönn hevesen és némán fújt a szél, a bozót között zizegett, az erdőkben zúgott. Szakadozottan jöttek a felhők, gomolyagokban, szürke foszlányokban, aztán összeverődtek, s leereszkedtek a nyugati látóhatáron. Aztán elállt a szél, s otthagyta egy helyben az alacsonyan lógó felhőket. Az eső hirtelen záporokkal, szünetekkel, rövid felhőszakadásokkal kezdődött; aztán lassanként megállapodott egy folytonos ütemben; apró csöppek hullottak állandó kopogással, sűrű, szürke eső, amely estévé változtatta a delet. A kiszáradt föld eleinte beszívta a nedvességet, és sötétbarna színt öltött. Két álló napig itta a föld az esőt, s akkor eltelt vele. Pocsolyák keletkeztek, s a szántóföldek alacsony helyein kis tavak formálódtak. Az iszapos tavak színe egyre emelkedett, s az eső állandóan korbácsolta a csillogó vizet. Végül a hegyek is teleszívták magukat vízzel, a hegyoldalakról lecsorgott az esőlé a patakokba, feldagasztotta, s a vízmosások medrében harsogva rohant le a völgyekbe. Az eső szüntelenül kopogott. A patakok, a kis folyók vize felcsapott a töltések oldalába, kikezdte a füzek s a nagy fák gyökereit, a füzeket mélyen belégörnyesztette az áradatba, a gyapotfák gyökereit kiásta, s ledöntötte a fákat. Az iszapos víz örvénylett a töltések oldalán, egyre mászott fölfelé, s végre átlépte a töltést, kiöntött a szántóföldekre, a gyümölcsöskertekbe, a gyapotföldekre, a cserjék fekete szárai közé. A sík földek széles, szürke tavakká változtak, s színüket felkorbácsolta az eső. Aztán a víz elöntötte az országutakat, a kocsik lassan haladtak, orruk szelte az áradatot, s fortyogó, iszapos nyomdokvizet hagytak maguk után. A föld sziszegett az eső csapkodásától, a patakok örvénylő árja mennydörögve zúdult lefelé.
Amikor először eredt meg az eső, a kivándorlók összebújtak sátraikban, azt mondogatták, hogy bizonyára hamarosan elmúlik, s kérdezgették, vajon meddig tarthat.
Amikor pocsolyák kezdtek támadni, az emberek lapátokkal mentek ki az esőbe, s kis gátakat emeltek a sátrak körül. Az eső addig csapkodta a sátrak vásznát, hogy végül is behatolt rajta, s a víz patakzott az emberek nyakába. Aztán elmosta a kis gátakat, a víz alulról is befolyt a sátrakba, s megnedvesítette az ágyakat, a takarókat. Az emberek nedves ruhában üldögéltek. Ládákat állítgattak fel, s deszkákat raktak rájuk. Aztán éjjel-nappal ezeken a deszkákon ültek.
A sátrak mellett ott álltak az ócska kocsik, a víztől megrozsdásodtak a gyújtódrótok, megrozsdásodtak a karburátorok. A kis szürke sátrak tavak közepén álltak. Az emberek végül is kénytelenek voltak továbbköltözni. Akkor a kocsik nem akartak megindulni, mert a vezetékben rövidzárlat keletkezett, s még ha a motor megindult is, a mély iszapban elakadtak a kerekek. Vízben, sárban gázolva gyalogoltak az emberek, hónuk alatt cipelve nedves takaróikat. Vízben, sárban tocsogtak, s karjukon cipelték a kisgyerekeket meg a nagyon öreg embereket. Ha egy-egy csűr magasabb helyen épült, az tele volt didergő emberekkel.
Aztán egyik-másik a segélyező irodákhoz fordult, s búsan tért vissza az övéihez.
A szabály szabály. Csak az kaphat segélyt, aki már legalább egy esztendeje itt tartózkodik. Az állam állítólag segít majd. Nem lehet tudni, hogy mikor.
Aztán lassanként elérkezett a legnagyobb szörnyűség.
Semmiféle munka nem lesz három hónapig.
A csűrökben összezsúfolva ültek az emberek; megszállta őket a rémület, arcuk szürkére vált tőle. Az éhes gyerekek sírtak, ennivaló nem volt.
Aztán jött a betegség: tüdőgyulladás, kiütés, amely a szemek meg a mellbimbók környékét támadta meg.
És az eső szüntelenül esett, s a víz elárasztotta az országutakat, mert az út menti csatornák nem tudták már befogadni.
Akkor a sátrakból, a zsúfolt csűrökből ázott férfiak csoportjai mentek ki a szabadba: ruhájuk testhez tapadó rongy, cipőjük alaktalan sártömeg. Caplattak a vízben, be a városba, a falusi boltokba, a segélyező irodákba, ételért könyörögni, megalázkodva ételért könyörögni, segélyért könyörögni, lopással, hazudozással próbálkozni. És a könyörgés, megalázkodás színe alatt kétségbeesett harag kezdett izzani. A kisvárosokban pedig az ázott emberek iránt érzett szánalom haraggá változott, s az éhezők ellen felgyülemlett harag az éhezőktől való félelemmé. Aztán a seriffek tömegesen eskették fel a segédrendőröket, sietve rendelték a puskát, a könnyfakasztó gázt, a lőszert. Aztán az éhes emberek elálltak a boltok hátsó bejáratát, s könyörögtek kenyérért, könyörögtek rothadó zöldségért, s loptak, ha tudtak.
Félőrült emberek dörömböltek az orvosok ajtaján; sajnálom, a doktor úr el van foglalva. Szomorú emberek hagytak üzenetet falusi boltokban, hogy a halottkém küldje ki a kocsiját. A halottkém ráért. A halottkém kocsija utat tört magának a sárban, s elvitte a halottakat.
És az eső könyörtelenül kopogott, a patakok áttörték a töltéseket, és szétterültek a vidéken.
A fészerekben összebújó, nedves szénában heverő emberek közt az éhség és a félelem kicsiholta a haragot. A fiúk már nem koldulni mentek, hanem lopni; s habozva megindultak a férfiak is, hogy lopni próbáljanak.
A seriffek még több segédrendőrt eskettek fel, s még több puskát rendeltek; s a vízálló házakban lakó, kényelemben élő emberek előbb szánakozást, aztán undort, végül pedig gyűlöletet éreztek a bevándorlókkal szemben.
Lyukas tetejű csűrök nedves szénája közt tüdőgyulladástól lihegő asszonyok szültek. Öregemberek összezsugorodtak egy-egy sarokban, s így haltak meg: a halottkém nem tudta kinyújtóztatni őket. Éjszakánként eszeveszett emberek vakmerően nekitámadtak egy-egy tyúkólnak, s elvitték a káráló tyúkokat. Ha rájuk lőttek, nem eredtek futásnak, morcosan tocsogtak tovább; ha eltalálták őket, fáradtan roskadtak le a sárba.
Az eső elállt. A földeken mozdulatlanul terpeszkedett a víz, visszatükrözte a szürke eget, s az emberek kijöttek a csűrökből, a fészerekből. Leguggoltak, s nézték az elárasztott földet. Hallgattak. Egyszer-egyszer csöndesen megszólaltak.
Nincs munka tavaszig. Nincs munka.
S ha munka nincs, pénz sincs, ennivaló sincs.
Akinek egy pár lova van, s tavasztól őszig szántott, boronált és hordott vele, nem hajtja ki éhezni, amikor a lónak nincs dolga.
Csakhogy az ló. Mi meg emberek vagyunk.
Az asszonyok figyelték a férfiakat; figyelték, vajon megtörtek-e végre. Az asszonyok némán álltak és figyeltek. S ahol egynéhány férfi összeverődött, a félelem eltűnt az arcukról, s helyét elfoglalta a harag. És az asszonyok megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mert tudták, hogy rendben van minden; a férfiak még nem törtek meg; nem is törnek meg soha, ameddig a félelem haraggá tud változni.
Apró fűhegyek bukkantak ki a földből, s néhány nap alatt a dombokat halványzöld díszbe borította a megújhodó tavasz.
30
A házkocsik táborában tócsákban állt a víz, s az eső csapkodta az iszapot. A kis patak lassanként fölkúszott a töltés oldalán az alacsony, lapos hely felé, ahol a házkocsik álltak.
Az eső második napján Al leszedte a ponyvát a kocsi közepéről. Kivitte, s ráterítette az autójuk hűtőjére, aztán visszatért s leült a derékaljára. Most, hogy az elválasztó ponyva eltűnt, a kocsiban lakó két család eggyéolvadt. A férfiak együtt üldögéltek, s lógatták a fejüket. Anya állandóan élesztgetett egy kis lángot a tűzhelyen: mindössze néhány ágat szánt rá, takarékoskodott a fával. Az eső zuhogva verte a házkocsi lapos tetejét.
A harmadik napon Wainwrighték nyugtalankodni kezdtek. - Talán jobb lenne, ha elmennénk - mondta Wainwrightné.
Anya igyekezett tartóztatni őket. - Hová mennétek, ahol biztos földet találtok?
- Nem tudom, de az az érzésem, hogy jobb lenne, ha elmennénk. - Vitatkoztak egymással, s közben anya egyre Alt figyelte.
Ruthie és Winfield próbáltak játszani egy darabig, aztán ők is visszaestek morcos tétlenségükbe, s az eső tovább dobolt a tetőn.
A harmadik napon a patak zúgása keresztülhallatszott már az eső dobolásán is. Apa meg John bácsi ott álltak a nyitott ajtóban, s nézték a növekvő patakot. A tábor két végén a víz az országút közelében folyt, de a tábornál úgy kanyarodott el, hogy az országút töltése a tábor hátát fogta körül, a patak pedig az elejét zárta el. Apa azt mondta: - Mit gondolsz, John? Én azt hiszem, ha ez a patak kiárad, elönt bennünket.
John bácsi kinyitotta száját, s megdörgölte borostás állát. - Az ám - mondta -, meglehet.
Sáronrózsája súlyos hűlésével ágyban feküdt, arca piros volt, szeme csillogott a láztól. Anya ott ült mellette egy bögre forró tejjel. - Itt van - mondta. - Idd meg ezt. Szalonnazsírt is tettem bele, hogy erősödjél tőle. Itt van, idd meg!
Sáronrózsája gyöngén megrázta fejét. - Nem vagyok éhes.
Apa a levegőben félkört rajzolt az ujjával. - Ha valamennyien lapátot fognánk a kezünkbe s töltést húznánk, vissza tudnánk tartani a vizet. Csak innen odáig kellene megcsinálni azt a töltést.
- Az ám - hagyta rá John bácsi. - Meglehet. De nem tudom, akarják-e a többiek. Talán inkább máshova akarnak költözni.
- De hiszen ezek a kocsik szárazak - erősködött apa. - Ilyen jó száraz helyet nem találnak sehol. Várj csak. - A kocsiban felhalmozott rőzserakásból kiemelt egy ágat. Leszaladt a deszkapallón, a sárban eltocsogott a patakig, s beleszúrta az ágat az örvénylő víz szélébe. Egy pillanat múlva már ismét a kocsiban volt. - Uramisten, bőrig ázik az ember - mondta.
Mind a ketten rajta tartották szemüket a víz szélére leszúrt faágon. Látták, amint a víz lassan növekszik körülötte, s fölfelé kúszik a töltésen. Apa lekuporodott a küszöbre. - Gyorsan emelkedik - mondta. - Amondó vagyok, beszéljünk a többiekkel. Lássuk, segítenek-e gátat húzni. Mert ha nem, akkor menni kell innét. - Apa odanézett a hosszú kocsi másik végébe, ahol Wainwrighték tanyáztak. Al velük volt, ott ült Aggie mellett. Apa átment az ő részükbe. - Emelkedik a víz - mondta. - Hátha töltést húznánk? Megcsinálhatjuk, ha segítenek.
Wainwright azt mondta: - Éppen beszélgetünk. Azt hiszem, mi elmegyünk innét.
Apa azt mondta: - Ismeritek már a környéket. Tudjátok, milyen nehéz száraz lakóhelyet találni.
- Tudom én jól. De azért...
Most megszólalt Al: - Apa, ha ők mennek, megyek én is.
Apa megdöbbent. - Te nem mehetsz, Al. A kocsi... Mi nem tudjuk vezetni azt a kocsit.
- Nem bánom. Én meg Aggie összetartozunk.
- Várjatok egy kicsit - mondta apa. - Gyertek ide. - Wainwright és Al talpra álltak, s odamentek az ajtóhoz. - Látjátok? - mondta apa a patak felé mutatva. - Csak innen odáig kellene megépíteni a gátat. - Odanézett a vízbe dugott ágra. A víz már körülfolyta, s fölfelé mászott a töltésen.
- Nagy munka lenne, s aztán úgyis elöntené a víz - akadékoskodott Wainwright.
- De hiszen nem csinálunk semmit, a munka is jólesnék az embernek. Ilyen szép lakóhelyet nem találunk. Gyertek, no. Beszéljünk a többiekkel. Megcsinálhatjuk, ha mindenki segít.
Al azt mondta: - Ha Aggie elmegy, én is megyek.
Apa azt felelte: - Ide hallgass, Al, ha a többiek nem akarnak gátat emelni, akkor mehetünk mind valamennyien. Gyertek, beszéljünk velük. - Nyakuk közé húzták a fejüket, leszaladtak a deszkapallón, át a szomszéd kocsiba, fel a pallón s be a nyitott ajtón.
Anya a tűzhely mellett állt, s egy-két ágacskával táplálta a gyönge tüzet. Ruthie mellette kuporgott. - Éhes vagyok - nyafogta.
- Nem vagy éhes - mondta anya. - Most ettél kukoricamálét.
- Bárcsak lenne egy skatulya diákabrakom. Itt nincs mit csinálni. Semmi mulatság nincs.
- Majd lesz mulatság - mondta anya. - Csak várj egy kicsit. - Lesz mulatság hamarosan. Lesz házunk és tanyánk.
- Bárcsak kutyánk lenne - mondta Ruthie.
- Lesz kutyánk is meg macskánk is.
- Sárga macskánk?
- Ne bosszants már - könyörgött anya. - Ne kínozz most, Ruthie. Sáronrózsája beteg. Csak egy kicsit légy most jó gyerek. Aztán majd lesz mulatság. - Ruthie panaszos arccal oldalgott tovább.
A derékaljról, ahol Sáronrózsája betakarva feküdt, éles, hirtelen elharapott kiáltás hallatszott. Anya gyorsan megfordult és odament hozzá. Sáronrózsája visszafojtotta lélegzetét, s szemében rémület tükröződött.
- Mi baj? - kiáltotta anya. Az asszonyka kiengedte lélegzetét, aztán újra visszafojtotta. Anya bedugta kezét a takaró alá. Aztán fölállt. - Wainwrightné! - kiáltotta. - Wainwrightné!
A kövér kis asszony átjött a kocsi másik végéből. - Szükség van rám?
- Ide nézz! - mutatott anya Sáronrózsája arcára. Az asszonyka beharapta alsó ajkát, homlokán gyöngyözött a verejték, szeme rémülettől csillogott.
- Azt hiszem, kezdődik - mondta anya. - Pedig nincs még itt az ideje.
Az asszonyka nagyot sóhajtott, s feszültsége megenyhült. Már nem harapta ajkát, s a szemét behunyta. Wainwrightné föléje hajolt.
- Mondd, úgy érzed, mintha markolászna valami? Nyisd ki a szemed és felelj. - Sáronrózsája gyöngén bólintott. Wainwrightné anyához fordult. - Igen - mondotta. - Kezdődik. Azt mondod, nincs még itt az ideje?
- Talán a láz miatt.
- Talpra kéne állítani. Jó lenne, ha járkálna.
- Nem tud - mondta anya. - Nincs jártányi ereje.
- Márpedig muszáj. - Wainwrightné halkan, szigorúan, fontoskodva beszélt. - Sok asszony mellett bábáskodtam én már - mondta. - Gyere, húzzuk összébb azt az ajtót. Nem szabad a huzatot beengedni. - A két asszony nekivetette vállát a nehéz tolóajtónak, s csak egy lábnyi rést hagyott nyitva. - Áthozom a lámpánkat is - mondta Wainwrightné. Arca kivörösödött az izgalomtól. - Aggie - kiáltotta -, ügyelj ezekre a gyerekekre.
Anya rábólintott: - Helyes, Ruthie, te meg Winfield menjetek le Aggie-val, de tüstént.
- Miért? - kérdezték.
- Mert muszáj. Sáronrózsájának kisbabája lesz.
- Szeretném nézni, anya. Engedd!
- Ruthie, eredj most, de gyorsan. - Ezzel a hanggal nem lehetett vitába szállni. Ruthie és Winfield húzódozva ment az ajtó felé. Anya meggyújtotta a lámpát. Wainwrightné odahozta az ő Rochester-lámpájukat, letette a padlóra, s a lámpa kerek lángja fényesen megvilágította a házkocsi belsejét.
Ruthie és Winfield a rőzserakás mögött állt, és leskelődött. - Kisbabája lesz, azt muszáj látni - mondta suttogva Ruthie. - Most maradj csendben. Anya nem engedi, hogy nézzük. Ha ide néz, bújj le a rőzse mögé. Akkor láthatjuk.
- Nem sok gyerek látott ilyet - mondta Winfield.
- Egy se - erősködött büszkén Ruthie. - Csak mi.
A derékalj mellett, a lámpa erős fényében anya és Wainwrightné tanácskoztak. Hangjuk valamivel erősebb volt, mint az eső tompa kopogása. Wainwrightné elővett zsebéből egy hámozókést, és becsúsztatta a derékalj alá. - Lehet, hogy nem használ - mondta bocsánatkérő hangon. - Arra mifelénk oda szokás tenni. Ártani semmiképpen sem árt.
Anya rábólintott. - Mi csoroszlyát szoktunk odatenni. Azt hiszem, akármilyen éles dolog megteszi, mert elvágja a fájdalmat. Remélem, nem tart soká.
- Jól érzed most magad?
Sáronrózsája idegesen bólintott. - Kezdődik?
- Bizony - mondta anya. - Szép kisbabád lesz. Csak te is segíts nekünk. Gondolod, hogy fel tudsz állni és járkálni egy kicsit?
- Megpróbálhatom.
- Derék kicsi asszony ez - mondta Wainwrightné. - Igazán derék kicsi asszony. Segítünk neked, drágám. Együtt járunk veled. - Talpra segítették, s takarót tűzködtek a vállára. Aztán karon fogták, egyik oldalról anya, másik oldalról Wainwrightné. Odavezették a rőzserakáshoz, ott lassan megfordultak, visszamentek, s ezt az utat megtették újra meg újra; közben az eső mély hangon dobolt a tetőn.
Ruthie és Winfield izgatottan figyeltek. - Mikor lesz már? - kérdezte a fiú.
- Csitt! Nehogy észrevegyenek! Nem engednék, hogy nézzük.
Aggie odament hozzájuk a rőzserakás mögött. Aggie keskeny arca, szőke haja megvillant a lámpa fényében; a falra vetődő árnyék hosszúnak, vékonynak mutatta az orrát.
Ruthie suttogva kérdezte: - Láttál-e már kisbabát születni?
- Láttam - mondta Aggie.
- Hát mikor lesz meg?
- Ó, még sokára, nagyon sokára.
- Mégis, mikor?
- Talán csak holnap reggelre.
- Püff neki - mondta Ruthie. - Akkor most nem érdemes leskelődni. Ó, nézz csak oda!
A járkáló asszonyok megálltak. Sáronrózsájának megmerevedett a teste, s nyöszörögni kezdett fájdalmában. Lefektették a derékaljra, s homlokát dörzsölgették, ő pedig nyögött, s ökölbe szorította kezét. Anya csöndes hangon beszélt hozzá. - Ne félj - mondta anya. - Jó lesz minden. Csak szorítsd össze az öklödet. Harapd be az ajkadat. Jól van. Jól van. - A fájdalom elmúlt. Pihenni engedték egy darabig, aztán ismét fölsegítették, s hármasban jártak föl és alá a fájások szüneteiben.
Apa bedugta a fejét a szűk nyíláson. Kalapjáról csörgött a víz. - Miért csuktátok be az ajtót? - kérdezte. Aztán meglátta a járkáló asszonyokat.
- Eljött az órája - mondta anya.
- Akkor hát akarva sem mehetnénk el.
- Nem.
- Meg kell építeni azt a gátat.
- Meg.
Apa lecuppogott a sárban a patakhoz. A jelzőágacskát négy hüvelyknyivel magasabban lepte el a víz. Az esőben húsz férfi álldogált. Apa odakiáltott nekik: - Meg kell építeni a gátat. A lányom vajúdik. - A férfiak köréje gyűltek.
- Gyerek?
- Az. Nem mehetünk most.
Egy hosszú ember azt mondta: - Nem a miénk. Mi mehetünk.
- Mehettek hát - mondta apa. - Hogyne mehetnétek. Csak menjetek. Nem tartóztat senki. Úgyis csak nyolc lapát van. - Odasietett a töltés legalacsonyabb részéhez, s benyomta lapátját az iszapba. Nagy cuppanással emelt ki egy lapát földet. Megint benyomta a földbe, s rádobta a sarat a patak töltésének alacsonyabb helyére. Mellette sorban álltak a többiek. Hosszú vonalban halmozták föl a sarat, akinek pedig lapát nem jutott, az friss fűzfaágakat vágott, sövényt font, s azt dugta be a töltésbe. Az embereken erőt vett a munka dühe, a harc dühe. Ha valaki ledobta a lapátját, másik kapta föl. Kabátjukat, kalapjukat levetették. Ingük, nadrágjuk egészen testükhöz tapadt, cipőjük alaktalan sárkolonccá változott. Joadék kocsijából éles sikoltás hallatszott. A férfiak egy pillanatra abbahagyták a munkát, zavartan hallgatóztak, aztán nekiálltak újra. A kis földhányás nyúlni kezdett, s már mindkét oldalon elérte az országút töltését. A férfiak kifáradtak, a lapátok lassabban kezdtek mozogni. A víz lassan emelkedett. Már fölötte járt annak a helynek, ahová az első lapát sarat ledobták.
Apa diadalmasan kacagott föl. - Kiöntött volna, ha gátat nem építünk - kiáltotta.
A patak lassan emelkedett az új gát mellett, s tépdeste a fűzfaágakból font sövényt. - Magasabbra - kiáltotta apa. - Magasabbra kell építeni.
Leszállt az este, s a munka tovább folyt. Az emberek már nem éreztek fáradtságot. Merev és kifejezéstelen volt az arcuk. Szaggatott mozdulatokkal dolgoztak, mint a gépek. Amikor besötétedett, az asszonyok lámpákat raktak ki a kocsik ajtajába, s a férfiak keze ügyébe helyezték el a kávéskannákat. Aztán egyenként odaszaladtak Joadék kocsijához, és befurakodtak.
A fájások most sűrűn követték egymást. Sáronrózsája nem tudott már erőt venni magán. Hangosan sikoltozott, amikor a fájás rájött. A szomszédasszonyok nézték, gyöngéden megtapogatták, aztán visszamentek a maguk kocsijába.
Anya most jó tüzet rakott, s minden fazékban víz melegedett. Apa minduntalan be-benézett a kocsi ajtaján. - Jól van? - kérdezte.
- Azt hiszem, jól - nyugtatta meg anya.
Amikor besötétedett, valaki kihozott egy kézilámpát, hogy annak a világánál dolgozzanak. John bácsi nekikeseredve hányta a sarat a gát tetejére.
- Lassabban - mondta apa. - Beleszakadsz.
- Nem tehetek róla. Nem bírom azt a sikoltozást. Olyan, mint... olyan, mint amikor...
- Tudom - mondta apa. - De azért ne törődj vele.
John bácsi felzokogott: - Megszököm. Dolgoznom kell, vagy megszököm.
Apa elfordult tőle. - Mit mutat a faág?
A kézilámpásos ember rávilágított a vízbe dugott ágra. Fehér esőszálak látszottak a lámpa világánál. - Nő a víz.
- Most már lassabban fog nőni - mondta apa. - A másik oldalon bizonyosan messzire kiöntött.
- De azért mégis nő.
Az asszonyok megtöltötték a kávéskannákat, s kirakták újra. Éj dereka felé a férfiak mind lassabban kezdtek mozogni, s nehéz lábukat úgy emelgették, mint az igáslovak. Újabb sártömeget halmoztak a töltésre, újabb fűzfaágakat fontak össze. Az eső szüntelenül esett. Ha a kézilámpa fénye az emberek arcát érte, látszott, hogy szemük kimered, arcukon megfeszülnek az izmok.
A sikoltozás még sokáig hallatszott a kocsiból, aztán elnémult.
Apa azt mondta: - Anya hívna engem, ha megszületett volna. - Komoran hányta tovább a sarat.
Az örvénylő, háborgó víz ostromolta a töltést. Aztán fülsértő recsegés hallatszott a patak felől. A kézilámpa fénye egy nagy gyapotfára esett, amely befordult a vízbe. A férfiak abbahagyták a munkát, s a fát figyelték. Ágai belemerültek a vízbe, s az árral együtt keringtek, miközben a patak kiásta apró gyökereit. A fa lassan elszabadult, s megindult lefelé a vízen. A fáradt férfiak tátott szájjal nézték. A fa lassan úszott lefelé. Ekkor egyik ága beleakadt egy tőkébe és megállt. Lassan-lassan körbefordultak a gyökerek, s belekapaszkodtak az új töltésbe. A víz felgyülemlett a fa mögött. A fa megindult, és tépdeste a töltést. Egy kis víz kezdett átszivárogni rajta. Apa odarohant, és sarat gyömöszölt a résbe. A víz egyre gyűlt a fa mögött. Aztán gyorsan kezdett átázni a töltés, előbb bokáig, aztán térdig ért a víz. Az emberek szétszaladtak, az ár lassan kúszott előre a lapos területen, be a házkocsik, az automobilok alá.
John bácsi látta, hogy áttört a víz. Ezt a sötétségben is látta. Testének súlya ellenállhatatlanul lehúzta a földre. Térdre roskadt, s a sodró áradat melle körül örvénylett.
Apa meglátta. - Hé, mi baj? - Talpra segítette. - Rosszul vagy? Gyere, a kocsik magasabban vannak.
John bácsi összeszedte erejét. - Nem tudom, mi ez - mondta bocsánatkérő hangon. - Megrokkant a lábam. Megrokkant. - Apa támogatta a kocsik felé.
Amikor a víz elmosta a gátat, Al megfordult és elszaladt. Lába nehezen mozgott. Bokája körül járt a víz, amikor a teherautóhoz ért. Ledobta a ponyvát a motorházról, s beugrott a kocsiba. Rátaposott az indítóra. A motor forgott, forgott, de nem gyulladt be. Most erősen elfojtotta a gázt. A battéria egyre lassabban forgatta az ázott motort, s az nem kezdett töfögni. A forgás egyre lassúdott. Al előgyújtást adott. Tapogatózva kereste az ülés alatt a kurblit, és kiugrott. A víz már ellepte a hágcsót. Odarohant a kocsi elejére. A kurbli hüvelye is víz alatt volt már. Nekivadulva illesztette be a kurblit, forgatta, forgatta, s összeszorított keze minden fordulatnál belecsapott a lassan folydogáló vízbe. Végre lelohadt a dühe. A motor tele volt vízzel, a battéria átázott. Valamivel följebb két kocsit megindítottak, s a lámpájuk kigyulladt. A kerekek a sárban forogtak, kerékagyig süllyedtek; a vezetők végül is leállították a motorokat, s mozdulatlanul ültek helyükön, a lámpák fényébe bámulva. Az eső fehér csíkokat korbácsolt keresztül a lámpák fényén. Al lassan megkerülte a maga kocsiját, benyúlt és kikapcsolta a gyújtást.
Amikor apa odaért a deszkapallóhoz, látta, hogy alsó vége már vízben úszik. Amikor rátaposott, lenyomta a sárba, a víz alá. - Gondolod, hogy magad is fel tudsz jönni, John? - kérdezte.
- Felmegyek, csak eredj.
Apa óvatosan mászott fel a pallón, s benyomakodott a szűk nyíláson. A két lámpa lángját alacsonyra csavarták. Anya ott ült a derékaljon Sáronrózsája mellett, s egy darab keménypapírral legyezgette az asszonyka mozdulatlan arcát. Wainwrightné száraz rőzsét gyömöszölt a tűzhely nyílásába, a nyílásokon nyirkos füst türemlett ki, s égő szövet szagával töltötte meg a kocsit. Anya fölnézett apára, amikor belépett, aztán gyorsan lesütötte szemét.
- Hogy van? - kérdezte apa.
Anya nem nézett föl ismét. - Azt hiszem, jól, alszik.
A levegő bűzös és nyomasztó volt. Bemászott John bácsi is, s egyenesen állt a kocsi oldala mellett. Wairrwrightné abbahagyta munkáját, és odalépett apához. Könyökénél fogva a kocsi sarkába húzta. Fölvette az egyik lámpát, s odatartotta a sarokban álló almásláda fölé. Egy újságpapíron összezsugorodott, kékes színű kis múmia hevert.
- Nem is lélegzett - mondta Wainwrightné. - Nem élt egy pillanatig sem.
John bácsi megfordult, s fáradtan csoszogott el a kocsi sötét végébe. Az eső most halkan suhogott a tetőn, oly halkan, hogy hallani lehetett John bácsi fáradt szipogását a kocsi sötét zugában.
Apa fölnézett Wainwrightnére. Kivette kezéből a lámpát, és letette a padlóra. Ruthie és Winfield aludtak a maguk derékalján, karjukkal takarva el szemüket a világosság elől.
Apa lassan odament Sáronrózsája derékaljához. Megpróbált leguggolni, de túlságosan fáradt volt a lába. Inkább letérdelt. Anya tovább legyezgetett a négyszögletes keménypapírral. Egy pillanatig apára nézett, szeme tágra meredt, mint az alvajárónak.
Apa megszólalt: - Megtettük, amit tehettünk.
- Tudom.
- Dolgoztunk egész éjszaka. Aztán egy fa összezúzta a töltést.
- Tudom.
- Most hallottad a vizet a kocsi alatt?
- Tudom, hallottam.
- Gondolod, hogy jobban lesz?
- Nem tudom.
- Hát, nem mulasztottunk semmit?
Anya ajka merev volt és fehér. - Nem. Csak egy dolgot lehetett tenni, s azt megtettük.
- Dolgoztunk rogyásig, aztán egy fa... hanem az eső alábbhagy egy kicsit. - Anya fölnézett a mennyezetre, aztán ismét lesütötte szemét. Apa folytatta, nem hallgathatott: - Nem tudom, meddig emelkedik a víz. Meglehet, hogy elönti a kocsit.
- Tudom.
- Te mindent tudsz.
Anya hallgatott, s lassan legyezgetett a keménypapírral.
- Mulasztottunk valamit? - védekezett apa. - Volt valami, amit még megtehettünk volna?
Anya különösen nézett rá. Fehér ajka álmatag részvéttel mosolygott. - Ne vádold magad. Hallgass! Jóra fordul minden. Minden megváltozik.
- Meglehet, hogy a víz... meglehet, hogy el kell mennünk innét.
- Ha ideje, hogy menjünk, elmegyünk. Megtesszük, amit muszáj. Most hallgass. Még föl találod ébreszteni.
Wainwrightné ágakat hozott, s rárakta a nyirkosan égő, füstölgő tűzre.
Kívülről haragos hang hallatszott be. - Bemegyek, és magam nézek szembe azzal a kutyafajzattal.
Aztán közvetlenül az ajtó előtt Al hangja: - Hova akarsz te bemenni?
- Ahhoz az ebadta Joadhoz.
- Oda nem. Mi bajod?
- Ha neki nem lett volna az a bolond gondolata a gátépítéssel, még elmehettünk volna innét. Most bedöglött a kocsink.
- Tán azt hiszed, a miénk javában szalad az úton?
- Bemegyek.
Al hangja hidegen ennyit mondott: - Én is ott leszek ám.
Apa lassan fölállt, s odament az ajtóhoz: - Jól van, Al. Kimegyek. Jól van, Al. - Óvatosan lement a deszkapallón. Anya hallotta, amint így szól: - Beteg van a háznál. Gyere le ide.
Az eső most enyhén verdeste a tetőt, s a meginduló szél hullámokban söpörte tovább. Wainwrightné odajött a tűzhely mellől, s lenézett Sáronrózsájára. - Hamarosan itt a hajnal, szomszédasszony. Miért nem alszol egy kicsit? Én itt maradok mellette.
- Nem - mondta anya. - Nem vagyok fáradt.
- Nem ám! - mondta Wainwrightné. - No, csak feküdj le egy kicsit.
Anya lassan legyezgetett a keménypapírral. - Jó voltál hozzánk - mondta. - Köszönjük.
A kövér asszony elmosolyodott. - Nincs mit. Egy hajóban evezünk valamennyien. Ha mi lettünk volna bajban, ti segítettetek volna rajtunk.
- Igaz - mondta anya.
- Vagy akárki más.
- Vagy akárki más. Valamikor a család volt az első. Most már másképpen van. Mindenkivel törődni kell. Minél nagyobb bajba jutunk, annál több a kötelességünk.
- A gyereket nem menthettük meg.
- Tudom - mondta anya.
Ruthie mélyet sóhajtott, s levette karját a szeméről. Vaksin nézett a lámpába egy pillanatig, aztán megfordította fejét, és anyára bámult. - Megszületett? - kérdezte. - Világra jött a kisbaba?
Wainwrightné fölvett egy zsákot, s ráterítette a sarokban álló almásládára.
- Hol a kisbaba? - kérdezte Ruthie.
Anya megnedvesítette ajkát. - Nincs kisbaba. Nem is volt. Tévedtünk.
- Puff neki! - mondta Ruthie, és ásított egyet. - Pedig szerettem volna.
Wainwrightné leült anya mellé, kivette kezéből a keménypapírt, és legyezgetni kezdett vele. Anya összekulcsolta kezét az ölében, s fáradt szemét egy pillanatra sem vette le a kimerülten alvó Sáronrózsája arcáról. - Ugyan no - mondta Wainwrightné -, feküdj hát le. Jól elférsz mellette. Hiszen fölébredsz akkor is, ha egy nagyot lélegzik.
- Jó, lefekszem. - Anya elnyújtózott a derékaljon, az alvó asszonyka mellett. Wainwrightné leült a padlóra, és őrködött felettük.
Apa, Al és John bácsi a kocsi küszöbén ültek, s nézték az acélszínű szürkületet. Az eső elállt, de alacsonyan, mozdulatlanul terpeszkedtek a felhők. A hajnali világosság visszatükröződött a vízben. A férfiak láthatták a patak áradó vizét, amely gyorsan iramlott lefelé, fekete faágakat, ládákat, deszkákat hordozva magával. A víz beözönlött arra a lapos helyre, ahol a házkocsik állottak. A gátnak nyoma sem maradt. A lapos helyen megállt a víz. Az áradás szélén sárga tajték képződött. Apa kihajolt az ajtón, s letett egy ágat a feljáróra, közvetlenül a vízvonal fölé. A férfiak figyelték, amint a víz lassan odáig mászott, csöndesen fölemelte és továbbvitte. Apa másik ágat tett egy hüvelyknyire a víz fölé, és visszaült, hogy figyelje.
- Gondolod, hogy bejön a kocsiba is? - kérdezte Al.
- Nem tudom. Még rengeteg víznek kell lejönni a hegyek közül. Nem tudom. Az is meglehet, hogy újra megered az eső.
Al azt mondta: - Gondolkoztam a dolgon. Ha a víz bejön a kocsiba, elázik minden.
- El bizony.
- De három-négy lábnál magasabbra nem fog emelkedni a kocsiban, mert előbb elönti az országutat, és szétterül a túlsó oldalon.
- Honnan tudod? - kérdezte apa.
- Megnéztem a kocsi végéből. - Kezével mutatta. - Körülbelül idáig fog emelkedni.
- No jó - mondta apa. - Hát aztán? Mi már nem leszünk itt.
- Muszáj hogy itt legyünk. A kocsink itt van. Beletelik egy hét is, amíg az áradás után kiszedjük belőle a vizet.
- Hát mit gondoltál?
- Lefeszíthetjük a kocsi oldalléceit, s valami emelvényfélét építhetünk idebent, amire a holminkat fölrakjuk s ráülhetünk.
- Úgy? De hogy fogunk főzni, hogy fogunk enni?
- A holmink mindenesetre szárazon marad.
Odakünn erősödött a szürke, acélszínű világosság. A második fadarab is elúszott a pallóról. Apa másikat tett rá, valamivel magasabbra. - Emelkedik, annyi bizonyos - mondta. - Gondolom, jó lesz, ha megtesszük, amit mondtál.
Anya nyugtalanul forgolódott álmában. Szeme egyszerre tágra nyílt. Éles, figyelmeztető hangon kiáltott föl: - Tom! Ó, Tom! Tom!
Wainwrightné megnyugtató hangon beszélt hozzá. Anya újra lehunyta szemét, s kezét összekulcsolta álmában. Wainwrightné fölállt, odament az ajtóhoz. - Halljátok - mondta halkan -, nemsokára ki sem tudunk menni innét. - Odamutatott a kocsi sarkába, ahol az almásláda volt. - Nem jó, hogy ez itt van. Csak bajt és szomorúságot okoz. Nem tudnátok-e kivinni és eltemetni?
A férfiak hallgattak. Végre megszólalt apa: - Azt hiszem, igazad van. Csak szomorúságot okoz. De a törvény tiltja, hogy eltemessük.
- Sok mindent tilt a törvény, amin nem segíthetünk.
- Az igaz.
Al azt mondta: - Le kéne szedni azokat az oldalléceket, még mielőtt nagyon feljön a víz.
Apa odafordult John bácsihoz. - Eltemetnéd-e, amíg Al meg én behordjuk azokat a léceket?
John bácsi mogorván felelte: - Miért éppen én? Miért nem ti? Nem szeretem ezt a munkát. - Aztán így folytatta: - Megteszem, hogyne. Megteszem. Adjátok csak ide. - Hangja emelkedni kezdett. - No, adjátok ide.
- Ne ébreszd fel őket - mondta Wainwrightné. Odavitte az almásládát az ajtóhoz, s gondosan elrendezte fölötte a zsákot.
- A lapát ott van, éppen a hátad mögött - mondta apa.
John bácsi fél kezébe fogta a lapátot. Kimászott az ajtón a lassan mozgó vízbe, s az szinte melléig ért, mire lejutott a pallón. Megfordult, s a másik hóna alá fogta az almásládát.
- Gyere, Al - mondta apa. - Hozzuk be azokat a léceket.
John bácsi a szürke, hajnali világosságban átgázolt a kocsi másik végéig, elhaladt Joadék kocsija mellett, aztán fölmászott az országút csúszós töltésén. Az országúton ment tovább, a házkocsik lapos térsége mellett, egészen odáig, ahol a vadul hullámzó áradat közvetlenül az út mellett rohant, s fűzfák szegélyezték az utat. Letette lapátját, s a ládát maga előtt tartva, utat tört a bozóton keresztül, amíg a gyors patak széléig nem ért. Egy darabig ott állt, s elnézte az örvénylő vizet, amely sárga tajtékját rajta hagyta a fűzfák törzsén. Melléhez szorította az almásládát. Aztán előrehajolt, belétette a ládát a vízbe, s megigazította kezével. Kitört belőle a szó: - Eredj és mondd meg nekik. Menj le az utcára, rothadj el, és így mondd meg nekik, így tudsz te beszélni. Azt sem tudom, fiú voltál-e vagy lány. Nem is fogom megtudni. Most csak eredj lefelé, s feküdj az utcájukon. Akkor talán megtudják. - Gyöngéden beleirányította a ládát a víz sodrába, és elengedte. Mélyen lemerült, oldalt fordult, megpördült az örvényben, s lassan felborult. A zsák elúszott, a láda pedig, amelyet most elkapott a víz gyors sodra, hamarosan eltűnt szem elől, a bozót mögött. John bácsi fölkapta a lapátot, és visszasietett a házkocsik felé. Lecsobbant a vízbe, s odagázolt a kocsihoz, ahol apa meg Al dolgoztak, lefeszítve a léceket a kocsi oldaláról.
Apa odanézett rá. - Elvégezted?
- El.
- Hát ide hallgass - mondta apa. - Ha segítesz Alnak, én elmegyek a boltba, s veszek valami ennivalót.
- Végy szalonnát - mondta Al. - Kellene valami húsféle.
- Veszek - mondta apa. Leugrott a kocsiról, s helyét John bácsi foglalta el.
Amikor a léceket betolták a kocsi ajtaján, anya fölébredt és fölült. - Mit csináltok?
- Emelvényt, hogy a víz el ne érjen.
- Miért? - kérdezte anya. - Idebenn szárazon vagyunk.
- De nem sokáig. Feljön a víz.
Anya nagy nehezen talpra állt, s odament az ajtóhoz. - El kell mennünk innét.
- Nem lehet - mondta Al. - Itt van mindenünk. Itt a kocsi is. Égen s földön mindenünk.
- Hol van apa?
- Elment reggelihezvalót vásárolni.
Anya lenézett a vízre. Már csak hat hüvelyknyivel volt a kocsi padlója alatt. Visszament a derékaljhoz, és Sáronrózsájára nézett. Az asszonyka visszabámult rá.
- Hogy érzed magad? - kérdezte anya.
- Fáradt vagyok, csak fáradt.
- Reggelizned kell.
- Nem vagyok éhes.
Wainwrightné odalépett anya mellé. - Úgy látszik, jól van. Jól kibírta.
Sáronrózsája kérdő pillantást vetett anyára, anya pedig próbálta elkerülni a kérdést. Wainwrightné odalépett a tűzhelyhez.
- Anya!
- No, mi az?
- Mondd, jól van?
Anya nem próbálkozott tovább. Letérdelt a derékaljra. - Lehet még gyermeked; megtettünk mindent, ami tőlünk telt.
Sáronrózsája küszködve fölült. - Anya!
- Nem segíthettünk rajta.
Az asszonyka ismét visszafeküdt, s eltakarta szemét a karjával. Ruthie közelebb mászott, és áhítattal nézett le reá. Éles suttogással kérdezte: - Beteg, anya? Meghal?
- Dehogy hal meg. Jobban lesz. Meggyógyul.
Belépett apa, csomagokkal megrakodva. - Hogy van?
- Jól - mondta anya. - Nem lesz semmi baja.
Ruthie megvitte a hírt Winfieldnek: - Nem hal meg. Anya mondta.
Winfield pedig, felnőtt módjára piszkálgatva fogát egy szálkával, így szólt: - Én mindig tudtam.
- Honnan tudtad?
- Azt nem mondom meg - mondta Winfield, s kiköpte a szálkának egy darabját.
Anya megrakta a tüzet az utolsó ágakkal, megsütötte a szalonnát, és mártást készített. Apa bolti kenyeret hozott. Anya összeráncolt szemöldökkel nézte. - Maradt-e még pénzünk?
- Semmi - mondta apa. - De olyan éhesek voltunk!
- És mégis hoztál bolti kenyeret - mondta anya szemrehányóan.
- Majd kifordult a gyomrunk az éhségtől. Egész éjszaka dolgoztunk.
Anya felsóhajtott. - Most aztán mit csinálunk?
Amíg ettek, egyre följebb mászott a víz. Al bekapkodta az ételt, s apával együtt hozzálátott az emelvény építéséhez. Öt láb széles volt, hat láb hosszú, s négy lábnyira emelkedett a padló fölé. A víz pedig fölmászott a küszöb széléig, jó darabig mintha habozott volna, aztán lassan megindult befelé a padlón. Odakünn újra rákezdte az eső, éppen, mint azelőtt: nagy, nehéz csöppek csapkodták a vizet, s kalapálták tompán a kocsi tetejét.
Al azt mondta: - No, most tegyük föl a derékaljakat. A tetejükre a takarókat, hogy nedvesség ne érje. - Minden holmijukat fölhalmozták az emelvényre, s a víz lassan elöntötte a padlót. Apa meg anya, Al és John bácsi egy-egy sarkánál fogva fölemelték a derékaljat, amelyen Sáronrózsája feküdt, s föltették a rakás tetejére.
Az asszonyka tiltakozott: - Tudok én járni. Jól vagyok már. - A víz pedig vékony réteggel vonta be a padlót. Sáronrózsája súgott valamit anyának, anya bedugta kezét a takaró alá, megtapogatta az asszonyka mellét, és bólintott.
A házkocsi másik végében Wainwrighték kopácsoltak, ők is emelvényt építettek maguknak. Az eső ritka, kövér cseppekben hullt, aztán elállt.
Anya lenézett a lába alá. A víz most már fél hüvelyk magasan állt a padlón. - Ruthie, Winfield - szólt oda szórakozottan a gyerekeknek. - Másszatok föl a rakás tetejére. Megfáztok. - Megvárta, amíg biztonságban voltak odafönn, s félénken üldögéltek Sáronrózsája mellett. Aztán hirtelen így szólt: - Mennünk kell már.
- Nem lehet - mondta apa. - Megmondta Al, itt van mindenünk. Majd leszedjük a kocsi ajtaját, s nagyobb helyet csinálunk, hogy leülhessünk.
A család hallgatagon és mogorván kuksolt az emelvényeken. A víz hat hüvelyknyire emelkedett a kocsiban, amikor az áradat elöntötte a töltést, s szétterpeszkedett a másik oldalon, a gyapotföldeken. Ezen a napon és éjszakán az átázott férfiak egymás mellé szorulva aludtak a kocsi kiemelt ajtaján. Anya ott feküdt Sáronrózsája mellett. Néha suttogva beszélt hozzá, néha meg némán felült, s tűnődve meredt maga elé. A takaró alatt őrizgette a bolti kenyér maradványait.
Az eső most meg-megszűnt néha: rövid rohamok után ismét elállt. A második nap reggelén apa átcaplatott a táboron, s amikor visszajött, tíz szem krumpli volt a zsebében. Anya komoran figyelte, amint kivágta egy részét a kocsi belső falának, tüzet rakott, s vizet öntött egy serpenyőbe. A család kézzel ette a párolgó főtt krumplit. Amikor ez az utolsó ennivaló is elfogyott, kibámultak a szürke vízre; akkor éjjel sokáig nem feküdtek le.
Reggel nyugtalanul ébredtek. Sáronrózsája súgott valamit anyának.
Anya bólintott. - Igen - mondta. - Itt az ideje. - Azzal a kiemelt ajtó felé fordult, ahol a férfiak feküdtek. - Mennünk kell innét - mondta hevesen -, magasabb helyre. Akár jöttök, akár nem, én elviszem innen Sáronrózsáját meg a gyerekeket.
- Nem mehetünk - mondta gyönge hangon apa.
- Hát jó. De azért Sáronrózsáját kiviszed az országútra, aztán visszajöhetsz. Most nem esik. Mi megyünk.
- Jó, hát megyünk - mondta apa.
Al megszólalt: - Anya, én nem megyek.
- Miért nem?
- Hát, Aggie meg én...
Anya elmosolyodott. - Hát persze - mondta. - Te itt maradhatsz, Al. Vigyázz a holmira. Amikor a víz leapad, visszajövünk. Gyere gyorsan, míg újra meg nem ered az eső - szólt apához. - Gyere, Sáronrózsája. Száraz helyre megyünk.
- Tudok én járni.
- Talán egy kicsit, majd az úton. Hajolj előre, apa.
Apa lemászott a vízbe, és várakozva állt meg. Anya lesegítette Sáronrózsáját az emelvényről, s támogatta, amíg a kocsin végigment. Apa karjába fogta, feltartotta, amilyen magasra csak tudta, s vigyázva tört utat a mély vízben a kocsi körül, az országút felé. Ott talpra állította, és átfogta a derekát. John bácsi Ruthie-t hozta utánuk. Anya lesiklott a vízbe, szoknyája egy pillanatig a felszínen úszott körülötte.
- Winfield, ülj a vállamra. Visszajövünk, Al, mihelyt a víz leapad. Al... - egy pillanatra elhallgatott. - Ha Tom hazajön, mondd meg neki, hogy visszatérünk. Mondd, hogy vigyázzon magára. Winfield! Másszál a vállamra, így! Most ne mozgasd a lábad. - Támolyogva indult meg a mellig érő vízben. Az országút töltésénél a többiek fölsegítették, s levették Winfieldet a válláról.
Ott álltak az országúton, visszanéztek a széles víztükörre, a házkocsik sötétvörös tömbjeire, a teherkocsikra és autókra, amelyek mélyen benne álltak a lassan mozgó vízben. Amíg ott álltak, csöndesen szemerkélni kezdett az eső.
- Mennünk kell - mondta anya. - Sáronrózsája, úgy érzed, hogy tudsz majd járni?
- Egy kicsit szédülök - mondta az asszonyka. - Úgy érzem magam, mintha megvertek volna.
Apa panaszos hangon szólalt meg: - Most már megyünk, de hová?
- Nem tudom. Gyere, fogd kézen Sáronrózsáját. - Anya az asszonyka jobb karját fogta meg, hogy támogassa, apa pedig a balt. - Megyünk valahová, ahol száraz helyet találunk. Muszáj. Két napja nem volt már száraz ruha rajtatok. - Lassan mentek tovább az országúton. Hallották a víz zúgását az út mentén. Ruthie és Winfield együtt mentek, talpukkal csapkodva az utat. Lassan haladtak. Az ég sötétedett, az eső sűrűbb lett. Az országúton semmi forgalom.
- Sietnünk kell - mondta anya. - Ha ez az asszonyka megázik, nem tudom, mi lesz vele.
- Nem mondtad meg, hová siessünk - figyelmeztette apa gúnyos hangon.
Az út a patak mellett kanyargott. Apa fürkészve nézte a vidéket s az elöntött földeket. Messze az úttól, baloldalt, egy enyhe lejtésű dombon megpillantott egy csűrt, amelyet feketére festett az eső. - Nézzétek! - mondta anya. - Oda nézzetek! Fogadok, hogy az a csűr száraz belül. Gyerünk oda, amíg az eső el nem áll.
Apa felsóhajtott. - A gazdája bizonyosan kikerget.
Az út mellett, valamivel előbbre, Ruthie megpillantott egy piros foltot. Odarohant. Elvadult, csapzott muskátli volt, rajta egyetlen, esőverte virág. Ruthie letépte. Gondosan leszedett róla egy szirmot, s az orrára ragasztotta.
Winfield kíváncsian odaszaladt hozzá.
- Adj nekem is egyet - mondta.
- Nem, ez mind az enyém. Én találtam. - Másik piros szirmot, kis élénkpiros szívet ragasztott a homlokára.
- Ugyan, Ruthie, adj egyet. Na igazán! - Utánakapott a leányka kezében levő virágnak, de elhibázta, s Ruthie szabad kezével pofon ütötte. A fiú egy pillanatig meglepetten állt, aztán megrándult az ajka, s a szeme könnybe borult.
A többiek utolérték őket. - Mit csináltatok? - kérdezte anya. - Mit csináltatok?
- El akarta venni a virágomat.
Winfield zokogva mondta: - Én csak egy... csak egy szirmot akartam... hogy az orromra ragasszam.
- Adj neki egyet, Ruthie.
- Találjon ő is magának. Ez az enyém.
- Ruthie! Adj neki egyet.
Ruthie megérezte a fenyegetést anya hangjában, s taktikát változtatott. - Nesze - mondta túlságos gyöngédséggel. - Majd fölragasztom rád. - A felnőttek tovább mentek. - Winfield odatartotta az orrát. Ruthie megnedvesített egy szirmot a nyelvével, s kegyetlenül rácsapta a fiú orrára. - Te kis disznó - mondta halkan. Winfield kitapogatta ujjával a szirmot, s odanyomogatta az orrához. Gyorsan elindultak a többiek után. Ruthie érezte, hogy elrontották az örömét. - Nesze - mondotta. - Nesze még. Ragassz a homlokodra is.
Az út jobb oldala felől éles, sziszegő hang hallatszott. Anya felkiáltott: - Siessetek! Nagy eső jön. Másszunk át ezen a sövényen. Erre rövidebb. Hamar, hamar! Csak még egy kicsit bírjad, Sáronrózsája. - Átvonszolta az asszonykát a sövényen. Ekkor már elérte őket a vihar. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mély sárban cuppogva igyekeztek fölfelé a kis domb oldalán. A fekete csűr majdnem eltűnt az esőben. Sziszegve, csapkodva zúdult le a víz, s az erősödő szél söpörte maga előtt. Sáronrózsája elcsúszott, s két támogatójának valósággal cipelnie kellett.
- Tudnál-e vinni, apa?
Apa lehajolt és fölkapta. - Így is, úgy is bőrig ázunk - mondta. - Siessünk. Winfield, Ruthie! Fussatok előre.
Lihegve értek föl az esőáztatta csűrhöz, s betámolyogtak nyitott végébe. Ezen a végén nem volt kapu. Egy-két rozsdás gazdasági eszköz hevert benne, egy szántógép tárcsája, egy törött ásó, egy vaskerék. Az eső kalapált a tetőn, s függönyt vont a bejárat elé. Apa gyöngéden leültette Sáronrózsáját egy olajfoltos ládára. - Uramisten! - mondta.
Anya megszólalt: - Talán van széna odabent.
- Nézd, itt egy ajtó. - Belökte a rozsdás vasalású ajtót. - Van széna! - kiáltotta. - Gyertek be!
Odabenn sötét volt. Csak a deszkák hasadékai közt szűrődött be egy kis világosság.
- Feküdj le, Sáronrózsája - mondta anya. - Feküdj le és pihenj. Majd megpróbálok kigondolni valamit, hogy megszáradhass.
Winfield felkiáltott: - Anya! - De a tetőn dörömbölő eső elfojtotta hangját. - Anya!
- Mi az? Mit akarsz?
- Nézz abba a sarokba.
Anya odanézett. A homályban két alak látszott: egy hanyatt fekvő férfi meg egy fiú, aki mellette ült, s tágra nyílt szemmel bámult a jövevényekre. Amikor anya odanézett, a fiú lassan talpra állt, s feléje indult. Hangja rekedt volt. - Tiétek ez a csűr?
- Nem - felelte anya. - Csak betértünk az eső elől. Egy beteg asszonyka van velünk. Van-e száraz takarótok, hogy a nedves ruháját levethesse?
A fiú visszament a sarokba, hozott egy piszkos takarót, s odanyújtotta anyának.
- Köszönöm - mondta anya. - Hát annak az embernek mi a baja?
A fiú rekedt, monoton hangon felelte: - Előbb beteg volt, de most éhen hal.
- Micsoda?
- Éhen hal. Gyapotszedés közben megbetegedett. Hat napja nem evett.
Anya odament a sarokba, s lenézett az emberre. Ötven körül járhatott, szakállas arca sovány volt, nyitott szeme kábán meredt maga elé. A fiú ott állt anya mellett. - Apád? - kérdezte anya.
- Az. Mindig azt mondta, hogy nem éhes, vagy hogy éppen most evett. Nekem adott mindent. Most már egészen elgyöngült. Mozdulni is alig tud.
Az eső kopácsolása lágy sziszegéssé enyhült a tetőn. A sovány ember megmozdította ajkát. Anya letérdelt mellé, s szájához tartotta a fülét. Az ember ajka újra megmozdult.
- Jól van - mondta anya. - Légy nyugodt. Nem lesz semmi baj. Csak várj, amíg az ázott ruhát leszedem a lányomról.
Anya visszament az asszonykához. - Vetkőzz le - mondta. Széttárta a takarót, hogy a többiek ne lássanak oda. Amikor aztán Sáronrózsája meztelen volt, köréje csavarta.
A fiú újra ott állt mellette, és magyarázgatta:
- Én nem tudtam. Azt mondta, hogy evett már, vagy hogy nem éhes. Tegnap este elmentem, betörtem egy ablakot, s egy kis kenyeret loptam. Megetettem vele. De kihányta az egészet, s még jobban elgyöngült. Leves vagy tej kellene neki. Van pénzetek tejre?
Anya azt mondta: - Hallgass. Ne félj semmit. Majd kigondolunk valamit.
A fiú hirtelen felkiáltott: - De meghal, ha mondom! Mondom, hogy éhen hal!
- Hallgass - mondta anya. Apára és John bácsira nézett, akik gyámoltalanul bámultak a beteg emberre. Aztán Sáronrózsájára nézett, aki a takaróba burkolva gubbasztott. A két asszony tekintete találkozott: mélyen belenéztek egymás lelkébe. A fiatalasszony kurtán, lihegve lélegzett.
Azt mondta: - Igen.
Anya elmosolyodott. - Tudtam én ezt. Tudtam! - Lenézett a kezére, amely szorosan összekulcsolva pihent az ölében.
Sáronrózsája suttogva szólalt meg: - Menjetek, menjetek ki mind. - Az eső csöndesen sziszegett a tetőn.
Anya előrehajolt, tenyerével hátrasimította leánya homlokáról a kuszált hajfürtöket, s homlokon csókolta. Aztán gyorsan fölállt. - Eriggyetek innét - kiáltotta oda a többieknek. - Gyerünk a szerszámos fészerbe.
Ruthie szóra nyitotta száját. - Csitt - mondta anya. - Csitt és indulj. - Kiterelte őket az ajtón, magával húzta a fiút is, s a nyikorgó ajtót becsukta maga után.
Sáronrózsája egy pillanatig mozdulatlanul ült. A csűrben csak az eső sziszegése hallatszott. Aztán nehézkesen fölemelte fáradt testét, és összébb húzta magán a takarót. Lassan odament a sarokba, megállt, s lenézett az elnyűtt arcra, az ember tágra nyílt, rémült szemébe. Aztán némán lefeküdt mellé. Az lassan ingatta fejét jobbra-balra. Sáronrózsája lehajtotta melléről a takaró csücskét. - Muszáj - mondta. Közelebb húzódott az emberhez, s magához vonta a fejét. - Itt van! - mondta. - Vedd el. - Kezével az ember feje mögé nyúlt, s megtámasztotta. Ujjai gyöngéden simogatták a haját. Fölpillantott, végignézett a csűrön, ajka összezárult, s titokzatosan mosolygott.
Jegyzetek
5. Észak-amerikai indián törzs neve. [VISSZA]