NEGYEDIK RÉSZ


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Egy gyermek megkérdezheti: "Miről is szól a világ története?" Egy felnőtt férfi vagy nő meg kíváncsiskodhatik: "Merre vezet a világ útja? Hogyan fog végződni, és amíg mi is részt veszünk benne, miről van itt szó tulajdonképpen?"

Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: "Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?"

Hérodotosz, amikor a perzsa háborúról beszél, elmeséli, hogy Krőzus, a sors kegyeltje, korának leggazdagabb királya feltette a döntő kérdést athéni Szolónnak. Nem tette volna fel, ha nem izgatja módfelett a kérdés.

- Ki a legboldogabb ember a világon? - kérdezte. Bizonyára marta a kétség, és megnyugtatásra sóvárgott. Szolón a régi idők három legboldogabb emberéről mesélt neki, és Krőzus alighanem oda se figyelt, annyira izgatta a kérdés, hogy vele, ővele mi lesz? És amikor Szolón őt nem említette meg, Krőzus kénytelen volt megkérdezni:

- Hát engem nem tartasz boldognak? Én nem vagyok az?

Szólón habozás nélkül válaszolt.

- Hogy tudhatnám? - mondta. - Hiszen te még nem vagy halott.

És ez a válasz bizonyára komoran kísértette Krőzust később, amikor boldogsága szertefoszlott, gazdagsága és királysága megsemmisült. És amikor hatalmas máglyán elevenen megégették, talán eszébe jutott Szolón, és talán azt gondolta, hogy bár sohase kérdezte volna meg, vagy bárcsak ne kapott volna kérdésére választ!

És a mi korunkban is, amidőn egy ember meghal - ha életében vagyonnal, befolyással, hatalommal rendelkezett, és minden külsőséggel, ami irigységet kelt -, az élők számba veszik a halott vagyonát, kiválóságát, munkásságát, és mindazt, ami emlékét megörökítheti - akkor is csak egy kérdést tesznek fel: "Jó volt az élete, vagy rossz?" Ami ugyanaz, mint Krőzus kérdése, csak a szavak mások. Amikor az irigység megszűnt, a mérőléc csak ez: "Szerették-e, vagy gyűlölték? Halálát veszteségnek érzik-e embertársai, vagy valamiféle örömet merítenek belőle?"

Tisztán emlékszem három ember halálára. Az egyik a század leggazdagabb embere volt, aki foggal és körömmel tört utat magának a vagyon felé, emberek testén és lelkén tiporva, de aztán sok évet szánt arra, hogy visszavásárolja az emberek szeretetét, amit régebben eljátszott - és ebben az igyekezetében nagy szolgálatokat tett a világnak, sőt talán bőségesen kiegyenlítette azt a sok rosszat, amit felkapaszkodása során elkövetett. Éppen hajón utaztam, amikor meghalt. A hírt kifüggesztették a közleménytáblára, és majdnem mindenki örömmel vett róla tudomást. Többen megjegyezték:

Hála istennek, hogy ez a csirkefogó meghalt!

Aztán volt egy férfi, eszes, mint a Sátán, akinek sejtelme sem volt az emberi méltóságról, de annál jobban ismerte az emberi gyengeség és gonoszság minden megnyilvánulását - és ezt a különleges tudását az emberek megrontására használta fel, arra, hogy az embereket megvásárolja, megvesztegesse, elcsábítsa és fenyegesse, amíg végül ő maga nagy pozícióhoz, hatalomhoz jutott. Indítékait most már erények ruhájába öltöztette. Gyakran töprengtem azon, vajon tudja-e, hogy semmiféle ajándékkal sem vásárolhatja vissza az emberek szeretetét, ha egyszer megfosztotta őket önbecsülésüktől. A megvesztegetett ember csak gyűlölni tudja azt, aki megvesztegette. És amikor ez a férfi meghalt, az egész ország visszhangzott dicséretétől, de a felszín alatt mindenki örült neki, hogy elpatkolt.

És volt egy harmadik férfiú, aki talán sok hibát követett el élete során, de egész életét valóban annak szentelte, hogy az embereket jobbá, bátrabbá és nemesebbé tegye, olyan időben, amikor szegények, nyomorultak, megriasztottak voltak, és csúf erők szabadultak a világra, hogy az emberek félelmét kihasználják. Ezt a férfiút egy kis csoport rettentően gyűlölte. De amikor meghalt, az emberek az utcán sírva fakadtak, és szívük mélyén így jajveszékeltek: "Most mi lesz velünk? Hogy haladunk tovább előre, őnélküle?"

Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságuk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér - akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is -, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy a cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletre méltó, mint semmi más ezen a világon.


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

1

Lee segített Adamnek és a két fiúnak Salinasba költözni - ami valójában annyit jelent, hogy mindent ő csinált egyedül: becsomagolta a holmit, amit el kellett vinni, elkísérte a társaságot a vonathoz, majd megrakta a Ford kocsi hátsó ülését, és amikor megérkeztek Salinasba, kicsomagolt mindent, és gondoskodott róla, hogy Dessie kis házában a család kényelembe helyezkedjék. Miután elintézett minden elképzelhetőt kényelmük érdekében, és hozzá még egy csomó dolgot, ami fölöslegesnek bizonyult, végül még egyet-mást pusztán a haladék kedvéért - igen ünnepélyesen szolgálta ki Adamet egy este, amikor az ikrek már lefeküdtek. Adam kitalálta Lee szándékát abból, hogy olyan hidegen és szertartásosan viselkedett.

- Jól van - mondta Adam -, már számítottam rá. Ki vele!

Ezzel kizökkentette Leet bemagolt beszédéből, amely így kezdődött volna: "Évek hosszú során át hűségesen szolgáltam önt legjobb képességeim szerint, és most úgy érzem..."

- Halogattam, ameddig csak tudtam - mondta Lee. - Egy beszédet is összeállítottam, megvan készen. Akarja hallani?

- El akarja mondani?

- Nem - felelte Lee. - Nem akarom. Pedig egész jó beszéd.

- Mikor akar elmenni? - kérdezte Adam.

- Mihelyt lehet. Attól tartok, még megmásítom szándékomat, ha nem megyek el hamarosan. Kívánja, hogy várjak, amíg talál valakit a helyembe?

- Inkább nem - mondta Adam. - Tudja, milyen lassú ember vagyok. Hosszú ideig tartana. Még az is lehet, hogy sohasem látnék hozzá.

- Akkor holnap elmegyek.

- A fiúkat porig sújtja majd a hír - mondta Adam. - Nem is tudom, mit fognak csinálni. Talán legjobb lesz, ha észrevétlenül eloson, és én majd utólag megmondom nekik.

- Csakhogy megfigyeléseim szerint a gyerekek mindig meglepnek minket - dünnyögte Lee.

És úgy is történt. Másnap a reggelinél Adam így szólt:

- Fiúk, Lee elmegy.

- Igazán? - mondta Cal. - Apu, ma este kosárlabda-mérkőzés lesz. Tíz centbe kerül. Elmehetünk?

- El. De nem hallottátok, mit mondtam?

- Dehogynem - felelte Aron. - Azt mondtad, Lee elmegy.

- De végleg. Nem jön vissza.

Cal megkérdezte:

- Hová megy?

- San Franciscóba. Ott akar letelepedni.

- Ah! - mondta Aron. - Van egy ember a Fő utcán, de egészen kinn az utcán, és van egy kis vaskályhája, és kolbászt főz, és zsemlébe rakja. Öt centbe kerül. És annyi mustárt kaphatsz hozzá, amennyi jólesik.

Lee a konyhaajtóban állt, és Adamre mosolygott. Amikor az ikrek összecsomagolták könyveiket, Lee elbúcsúzott tőlük.

- Isten veletek, fiúk - mondta.

- Viszlát! - kiáltották, és kirohantak a házból.

Adam kávéscsészéjébe bámult, és mentegetőzve mondta:

- A kis vadállatok! Úgy látszik, ez az egész jutalom a több mint tízévi hűséges szolgálatért.

- Jobban is szeretem így - mondta Lee. - Ha bánkódást színlelnek, hazudnának. Az egész nem jelent számukra semmit. Lehet, hogy majd később még gondolnak rám néha, magukban. Nem akarom, hogy szomorúak legyenek. Remélem, nem vagyok olyan kislelkű, hogy örömömre szolgáljon, ha hiányzom nekik. - Ötven centet tett az asztalra, Adam elé. - Este, ha elindulnak a kosárlabdamérkőzésre, legyen szíves, adja át nekik a nevemben, azzal, hogy kolbászos zsemlét vásároljanak rajta. Amennyire tudom, még az is megtörténhetik, hogy ptomainmérgezést kapnak, és ez lesz a búcsúajándékom.

Adam a henger alakú kis kosárra nézett, amit Lee magával hozott az ebédlőbe.

- Ez az egész holmija, Lee?

- Ez minden, a könyveimtől eltekintve. Azok ládákban vannak, a pincében. Ha megengedi, majd csak akkor küldök vagy jövök értük, ha már berendezkedtem valahol.

- Persze hogy megengedem. Hiányozni fog nekem, Lee, akár akarja, akár nem. Igazán megnyitja a könyvesboltját?

- Az a szándékom.

- És majd hírt ad magáról?

- Nem tudom. Ezen még gondolkodnom kell. Azt mondják, tiszta vágás gyógyul be leghamarabb. Nincs szomorúbb dolog a szememben, mint az olyan kapcsolat, amelyet nem tart össze más, csak a ragacs a postabélyeg hátán. Ha nem láthatod, nem hallhatod, nem érintheted meg a barátodat, legjobb, ha hagyod, menjen isten hírével.

Adam felállt az asztaltól.

- Elkísérem az állomásra - mondta.

- Nem! - mondta Lee élesen. - Nem, azt nem akarom. Isten vele, Mr. Trask. Isten vele, Adam. - Kisietett a házból, olyan gyorsan, hogy Adam "Isten vele" szava már csak az utcai lépcső alján érte utol. Adam következő szava pedig - "Ne felejtsen el írni!" - beleolvadt az utcai kapu kattanásába.

2

Este, a kosárlabda-mérkőzés után Cal és Aron elfogyasztott öt kolbászos zsemlét fejenként. Nagyon helyesen tették, mert Adam elfelejtett vacsoráról gondoskodni. Útközben hazafelé a fiúk megbeszélték Lee távozását - első ízben most.

- Kíváncsi vagyok, miért ment el? - kérdezte Cal.

- Már azelőtt is többször említette, hogy el akar menni.

- Mit gondolsz, hogy tud majd meglenni nélkülünk?

- Nem tudom. Fogadjunk, hogy visszajön - vélte Aron.

- Hogy gondolod? Apa azt mondja, könyvesboltot akar nyitni. Furcsa dolog, mi? Kínai könyvesbolt.

- Vissza fog jönni - mondta Aron. - Nagyon elhagyatott lesz nélkülünk. Majd meglátod.

- Fogadok tíz centbe, hogy nem jön vissza.

- Meddig?

- Soha nem jön vissza.

- Áll a fogadás - mondta Aron.

Aron nem tudta nyereségét bezsebelni majdnem egy hónapon át, de hat nappal később nyert.

Lee megjött a tíz negyvenes vonattal, és saját kulcsával ment be a házba. Az ebédlőben világos volt, de Lee megkereste Adamet a konyhában, amint a vastag, fekete koromréteget kaparászta egy serpenyőből a konzervnyitó hegyével.

Lee letette kosarát.

- Ha ázni hagyja egy éjszakán át, könnyen lejön - mondta.

- Csakugyan? Ráégettem mindent, amit csak főztem. Odakinn az udvaron van egy serpenyő sárgarépa-főzelékkel tele. Olyan büdös, hogy nem tudtam megtűrni a házban. A ráégett sárgarépa borzalmas, Lee! - kiáltott fel, majd megkérdezte: - Valami baj van?

Lee elvette tőle a feketére égett serpenyőt, belerakta a mosogatóba, és vizet eresztett rá.

- Ha volna új gáztűzhelyünk, néhány perc alatt remek kávét tudnánk főzni - mondta. - De most legjobb lesz, ha tüzet rakok.

- A tűz nem akar égni - mondta Adam.

Lee felemelt egy fedőt.

- Mondja csak... kiszedte legalább egyszer is a hamut?

- Hamut?

- Eh, menjen be a szobába! - fakadt ki Lee. - Majd főzök egy kis kávét.

Adam türelmetlenül várakozott az ebédlőben, de szót fogadott. Végre Lee behozott két csésze kávét.

- Nyeles lábosban főztem - mondta. - Így sokkal gyorsabban megy. - A cső alakú kosár fölé hajolt, leoldotta róla a zsineget, amely összetartotta. A kosárból előszedte a kőpalackot. - Kínai abszint - mondta. - Ez a ng-ka-py eláll talán még további tíz évig is. De igaz... elfelejtettem megkérdezni, felvett-e valakit a helyemre?

- Ne kerteljen, Lee - mondta Adam.

- Tudom, mellébeszélek. Azt is tudom, legjobb volna megmondani kereken, és túlesni rajta.

- Elvesztette pénzét egy "Hol a piros?" játékban.

- Nem. Bárcsak az volna a baj. De nem, megvan a pénzem. Ez az átkozott dugó beletört... most nem tehetek mást, betolom a palackba. - Töltött a fekete folyadékból kávéjába. - Eddig még sohasem ittam így. Mondja már, hogy jó!

- Olyan íze van, mint a rothadt almának - mondta Adam.

- Igen, de ne felejtse el, mit mondott Samuel Hamilton. Olyan íze van, mint a jó rothadt almának, így mondta.

- Mit gondol - kérdezte Adam -, mikor jut el oda, hogy végre elmesélje, mi történt magával?

- Nem történt velem semmi - felelte Lee. - Nagyon elhagyatottnak éreztem magam, ez az egész. Vagy nem elég?

- És mi van a könyvesboltjával?

- Nem akarok már könyvesboltot. Azt hiszem, már akkor tudtam, amikor fölültem a vonatra, vagy még előbb is, de szükségem volt erre az egész időre, hogy megbizonyosodjam felőle.

- Szóval az utolsó álma is szertefoszlott, mi?

- Csakhogy megszabadultam tőle! - kiáltott fel Lee. Mintha elérkezett volna a hisztéria küszöbére. Hirtelen pidzsinre fordította a szót: - Missy Tlask, lássa, kélem, a kínai fickó észlevétlenül belúgott.

Adam megijedt.

- Az isten szerelmére! Mi baja van tulajdonképpen?

Lee ajkához emelte a palackot, nagyon húzott a forró italból, és párákat lehelt ki égő torkán.

- Adam - mondta -, leírhatatlanul, hihetetlenül, minden képzeletet felülmúlóan boldog vagyok, hogy végre itthon lehetek. Soha életemben nem voltam ilyen átkozottan egyedül!


HARMINCHATODIK FEJEZET

1

Salinasban két középiskola volt, nagy, sárga épületek, magas ablakokkal, de az ablakok bánatosak voltak, és az ajtók sem mosolyogtak. Az egyik iskolát East End, a másikat West End néven emlegették. És mivel az East End iskola valahol a pokolban volt, és az egész városon át kellett kutyagolni odáig, és különben is, csak a Fő utcától keletre lakó gyerekek jártak oda, kár egy szót is pazarolni rá.

A West End hatalmas, emeletes épület volt, bütykös nyárfák álltak előtte, és udvara két részből állt - az egyiket fiúoldalnak, a másikat leányoldalnak hívták. Ez a játszótér az iskola mögött terült el, és magas deszkapalánk választotta el a két részét egymástól. Az udvar hátsó végét poshadt tó határolta, amelyben kaliforniai sás és bambusznád nőtt. A West Endnek hat osztálya volt, a harmadiktól a nyolcadikig. Az első- és másodosztályosok az úgynevezett Pocokiskolába jártak, valamivel messzebbre.

A West Endben külön terme volt minden osztálynak - a harmadik, negyedik és ötödik a földszinten, a hatodik, hetedik és nyolcadik az emeleten. Minden teremben a szokásos, ütött-kopott tölgyfa padok, a dobogón négyszögletes tanári íróasztal, a falon egy Seth Thomas-féle óra és egy kép. A termeket a képek alapján lehetett megkülönböztetni és azonosítani; a preraffaelita hatás túltengő volt. A teljes páncélzatában díszelgő Galahad mutatta az utat a harmadikosoknak. Az Atalanta kezéért folyó versenyfutás a negyedikeseket buzdította. Bazil és köcsöge az ötödikeseket hozta zavarba, és így tovább, míg végül Catilina megbélyegzése segítette át a nyolcadikosokat a felsőbb iskolába, eltöltve őket a polgári erény magasztos érzetével.

Calt és Aront koruk alapján a hetedikbe osztották be, és alaposan megismerték az osztályt jellemző kép minden kis részletét: a kígyóktól teljesen körülfont Laokoónt.

A fiúk egytermes falusi iskolába jártak eddig, és egészen lenyűgözte őket a West End iskola nagyszerűsége. Már az a fényűzés is, hogy minden osztálynak külön tanítója volt, mélységesen hatott rájuk. Valóságos pazarlásnak tűnt. De amint ez minden emberrel lenni szokott, az első nap lenyűgözte őket, a második csodálattal töltötte el, de a harmadikon már csak homályosan emlékeztek rá, hogy valaha is más iskolába jártak.

Tanítónőjük csinos, fekete hajú teremtés volt, a fiúk hamar kiismerték, nagyszerű ítélőképességgel nyújtották fel vagy tartották vissza kezüket, és nem volt semmi bajuk. Cal gyorsan kidolgozta a követendő taktikát, és megmagyarázta Aronnak.

- Vedd csak a legtöbb srácot - mondta. - Ha tudják a feleletet, felemelik a kezüket, ha meg nem tudják, egyszerűen a pad alá bújnak. Tudod, mit csinálunk majd mi?

- Nem. Mit?

- Nos, észrevehetted volna, hogy a tanítónő nem mindig azt hívja fel, aki a kezét nyújtogatja. Inkább a többire csap le, és sikerül is neki, mert nem tudnak felelni.

- Igaz - mondta Aron.

- Hát most ide figyelj. Az első héten úgy magolunk majd, mint az eszeveszettek, de sohasem nyújtjuk fel a kezünket. A tanítónő minket fog felhívni, és majd remekül felelünk. Ettől zavarba jön. A második héten nem tanulunk egy betűt sem, de folytonosan felnyújtjuk kezünket, persze nem fog felhívni. A harmadik héten meg se moccanunk, csak szép nyugodtan ülünk, és a tanítónő nem tudja majd, mire vélje a dolgot: készültünk-e vagy sem. Így aztán hamarosan békében hagy bennünket. Csak nem pazarolja az idejét arra, hogy felhívjon valakit, aki tud!

Cal módszere bevált. Az ikreket rövidesen nemcsak békében hagyták, de okosságuk révén bizonyos tekintélyre tettek szert. Ha a tényeket nézzük, Cal módszere valójában időpocsékolás volt, hiszen mindkét fiú elég könnyen tanult.

Cal a golyózás terén is nagy eredményeket tudott elérni, és munkához látott, hogy magához kaparintsa az iskolaudvar valamennyi "agátját" és "glézását", agyag- és üveggolyóját. Ezeket aztán, amikor a golyózási idény véget ért, csigákért cserélte el. Egy időben legalább negyvenöt csigát birtokolt és használt törvényes fizetőeszközül; minden szín és nagyság képviselve volt köztük, a nehéz, otromba gyerekcsigáktól a hosszú, vékony, veszedelmes torpedócsigákig, amelyek tűhegyen forogtak.

Aki csak látta az ikreket, észrevette, mennyire különböznek egymástól; az emberek meghökkentek, nem értették, hogy lehet ez. Cal, ahogy nőtt, egyre feketébb hajú, sötétebb bőrű lett. Fürge volt, magabiztos és titkolódzó. Csak az okosságát nem tudta eltitkolni, pedig azt is megkísérelte. A felnőttekre erősen hatott az, amit koraérettségének neveztek - kissé meg is ijedtek tőle. Senki sem kedvelte Calt túlságosan, de mindenki félt tőle egy kicsit, és ez megbecsüléssel járt. Ha nem is voltak barátai, meghunyászkodó osztálytársai szívesen befogadták körükbe. Egészen természetesen Calt illette - meg a céltudatos vezető szerep az iskolaudvaron.

Ha eltitkolta leleményességét, sebeit is elrejtette. Ezért vastagbőrűnek, érzéketlennek tartották - sőt kegyetlennek is.

Aron felé mindenhonnan áradt a szeretet. Félénk és túl érzékeny fiúnak tartották. Fehér-rózsaszín bőre, aranyhaja, egymástól messze eső kék szeme felkeltette az emberek figyelmét. Az iskolában eleinte kellemetlenséget okozott neki, hogy olyan csinos, de akik próbára akarták tenni, csakhamar rájöttek, hogy Aron csökönyös, kitartó, csöppet sem félénk verekedő, különösen ha sírásra fakasztották. Ennek híre ment, és a kötekedők, akik természetesnek tartották, hogy az új fiúkat meggyötörjék, jónak látták kitérni útjából. Aron meg sem kísérelte, hogy természetét eltitkolja. A külseje rejtette el, amely igazi természetének éppen az ellentéte volt. Ha egyszer megválasztotta útját, a végsőkig kitartott rajta. Nem volt bonyolult természet, és majdnem teljesen hiányzott belőle a változékonyság. Teste érzéketlen volt a fájdalommal szemben, mint ahogy elméje nem vette észre a szellem finomabb rezdüléseit.

Cal ismerte fivérét, és kézben is tudta tartani azáltal, hogy kibillentette egyensúlyából, de ez csak egy bizonyos pontig vált be. Cal tudta, mikor kell félrehúzódnia, sőt elszaladnia. Az irányváltozás zavarba hozta Aront, de ez volt az egyetlen dolog, ami meg tudta zavarni. Kijelölte a maga útját, és szilárdan haladt rajta, nem nézett se jobbra, se balra - egyszerűen nem érdekelte semmi, ami útján kívül esett. Érzelmei ritkák voltak, de akkor aztán erősek. Egész lényét eltakarta angyali arca, bár ő maga nem törődött vele, és nem is tehetett róla, akárcsak egy őzgida fiatal irhája pettyes mintájáról.

2

Az első napon, amit az iskolában töltött, Aron türelmetlenül várta a szünetet. Akkor tüstént átment a leányoldalra, hogy Abrával beszéljen. A sivalkodó lányok csapata sem tudta elűzni. Egy felnőtt tanítónő kellett hozzá, hogy visszakergesse a fiúoldalra.

Délben nem találkozott Abrával, mert a lány apja érte jött magas kerekű csézáján, hogy hazavigye ebédelni. Aron a tanítás után kinn, az iskola kapuja előtt várta Abrát.

Végre kijött, osztálytársnői vették körül. Arca nyugodt volt, semmi jelét nem adta annak, hogy ő is várta Aront. Olyan szép volt, hogy egyetlen lány sem jöhetett a nyomába az iskolában, de fölötte kétes, hogy Aron ezt egyáltalán észrevette-e.

A lányok felhője nem akart szétfoszlani. Aron háromlépésnyire mögöttük baktatott türelmesen és zavartalanul - még akkor is, amikor a lányok vállukon át vihogó, sértő, szúrós megjegyzéseket hajigáltak felé. De fokozatosan lemaradtak, ki-ki a maga otthona felé tartva, és csak három lány maradt, amikor Abra eljutott kertjük fehér kapuja elé, és befordult rajta. A barátnők hátrafordultak, egy pillanatig Aronra bámultak, vihogtak, azután folytatták útjukat.

Aron leült a járda szegélykövére. Egy perc múlva a kilincs megmoccant, a fehér kapu kinyílt, és Abra felbukkant. Keresztülment a járdán, és ott állt Aron fölött.

- Mit akarsz? - kérdezte.

Aron nagy szeme felpillantott rá.

- Eljegyezted magad valakivel? - mondta.

- Csacsi - felelte a lány.

Aron feltápászkodott.

- Azt hiszem, még jó sok időbe telik, amíg összeházasodhatunk - mondta.

- Ki akar összeházasodni?

Aron nem felelt. Talán nem is hallotta. Elindult a lány mellett.

Abra erős, határozott léptekkel haladt, és egyenesen maga elé nézett. Arcán bölcsesség és báj tükröződött. Mintha mélyen elmerült volna gondolataiba. Aron, amint mellette lépkedett, egyetlen pillanatra sem vette le róla szemét. Olyan figyelemmel csüggött Abra arcán, mintha feszes zsineg fűzné hozzá.

Szótlanul haladtak el a Pocokiskola mellett, ahol a járda véget ért. Abra jobbra fordult, és átvágott a frissen kaszált réten. Lábuk alatt szétmorzsolódtak a fekete agyaggöröngyök.

A rét peremén kis szivattyúház állt. Mellette fűzfa virult, a kiloccsanó fölös víz táplálta. A fűz ágainak bő szoknyája leért majdnem a földig.

Abra szétválasztotta az ágakat, mint egy függönyt, és belépett a sátorba, amelyet a fűz suhogó ágai vontak a törzs köré. A leveleken keresztül ki lehetett nézni, de odabenn, az ágsátor védett mélyében kellemes, biztonságos meleg volt. A délutáni napsugarak aranylón törtek át a fonnyadó leveleken.

Abra leült a földre, vagy inkább mintha leereszkedett volna, bő szoknyáját hullámzóan elrendezve maga körül. Kezét összekulcsolta ölében, mintha imádkoznék. Aron leült mellé.

- Azt hiszem, jó sok időbe beletelik még, amíg összeházasodhatunk - mondta újra.

- Nem olyan veszélyes - felelte Abra.

- Szeretném, ha már ott tartanánk.

- Nem tart olyan soká - mondta Abra.

- Gondolod, hogy apád beleegyezik? - kérdezte Aron.

A gondolat új volt Abra számára; megfordult, és megnézte a fiút.

- Talán meg sem fogom kérdezni - mondta.

- És az édesanyád?

- Ne háborgassuk őket - felelte Abra. - Úgyis csak azt fogják hinni, hogy amit akarok, rossz vagy nevetséges. Tudsz titkot tartani?

- Jobban, mint bárki más. Magamnak is vannak titkaim... néhány.

- Nos - mondta Abra -, akkor ezt az egyet tedd a többi közé, és kész.

Aron felszedett egy ágat, és vonalat húzott a fekete földön.

- Abra, mondd... tudod, hogy születnek a gyerekek?

- Tudom - mondta a lány. - Neked ki mondta el?

- Lee. Megmagyarázta az egészet. Azt hiszem, nekünk még sokáig nem lehetnek gyermekeink.

Abra leereszkedő okossággal elbiggyesztette ajkát.

- Nem is olyan sokáig - mondta.

- Majd valamikor lesz egy házunk, kettőnknek - mondta Aron nagy zavarban. - Majd bemegyünk, bezárjuk az ajtót, és nagyon kellemes lesz. De az még sok időbe telik.

Abra kinyújtotta kezét, és megérintette Aron karját.

- Ne törd a fejed azon, mennyi időbe telik - mondta. - Nézd csak, ez is olyan, mint egy ház. Amíg várnunk kell, játszhatjuk azt, hogy itt lakunk. És te leszel a férjem, és akkor engem a feleségednek nevezhetsz.

Aron megpróbálta, előbb suttogva, majd hangosan:

- Feleségem.

- Ez olyan lesz, mintha már úgy élnénk - vélte Abra.

Aron karja megremegett a lány keze alatt. Abra elhúzta kezét, és tenyerével felfelé, ölébe ejtette. Aron hirtelen megszólalt:

- De amíg így élünk, talán mást is csinálhatnánk.

- Mit?

- Talán úgy csinálhatnánk, mintha te volnál az édesanyám.

- Könnyen meg tudom csinálni - mondta Abra.

- Nem haragszol érte?

- Nem. Szívesen megteszem. Akarod, hogy elkezdjük most mindjárt?

- Persze - mondta Aron. - És hogy látnál hozzá?

- Ó, azt könnyen megmondhatom - felelte Abra, és turbékoló hangon folytatta: - Gyere, kisfiam, tedd a fejed anyukád ölébe. Gyere, édes kisfiam. Anyuka majd az ölében tart.

Ölébe vonta a fiú fejét, és most hirtelen, minden előzmény nélkül Aron sírva fakadt, és nem tudta abbahagyni. Csendesen sírt, Abra meg az arcát simogatta, és szoknyája szegélyével törölgette omló könnyeit.

A nap lesiklott nyugvóhelyére, a Salinas folyó mögé, és egy madár csodálatosan rázendített énekére valahol az aranyló réten. Olyan szép volt ott a fűzgallyak sátra alatt, hogy gyönyörűbbet el sem lehet képzelni.

Aron könnyei lassan, nagyon lassan elapadtak, most már jól érezte magát, és szívét melegség öntötte el.

- Jó kis babám, édes kis gyermekem - mondta Abra. - Gyere, anyukád majd szépen hátrafésüli a hajadat.

Aron felült, és szinte dühösen felkiáltott:

- Én csak ritkán szoktam sírni, legfeljebb akkor, ha haragszom. Nem is tudom, most miért sírtam.

- Emlékszel az édesanyádra? - kérdezte Abra.

- Nem. Meghalt, amikor még egészen csöpp kisgyerek voltam.

- És nem tudod, milyen volt?

- Nem.

- De képen talán csak láttad?

- Nem, ha mondom. Nálunk nincsenek képek. Kérdeztem Leet, de azt mondta, nincs róla kép... illetve, azt hiszem, Cal kérdezte meg Leet.

- Mikor halt meg a mamád?

- Rögtön azután, hogy én meg Cal megszülettünk.

- Hogy hívták?

- Lee azt mondta, Cathynek hívták. Mondd csak, mit kérdezel annyit?

Abra nyugodtan folytatta:

- Milyenek voltak a színei?

- Micsoda?

- A haja világos volt vagy sötét?

- Nem tudom.

- Apád sohasem mondta meg?

- Sohasem kérdeztük.

Abra elhallgatott, és Aron nemsokára megkérdezte:

- Mi van veled? Elvitte a macska a nyelvedet?

Abra a lemenő napot figyelte.

- Haragszol rám - kérdezte Aron nagy zavarban, majd kísérletképpen hozzátette -, feleségem?

- Nem. Nem haragszom. Csak csodálkozom.

- Min?

- Valamin. - Abra kemény kis arca megfeszült a benne forrongó problémától. - Mondd csak - kérdezte -, milyen az, ha valakinek nincs anyja?

- Mit tudom én? Olyan, mint akármi más.

- Te talán nem is tudod a különbséget.

- Dehogynem tudom. De jobban szeretném, ha kimondanád, ami a bögyödben van. Olyan vagy, mint a rejtvény a képes újságban.

Abra nem hagyta magát tömör nyugalmából kizökkenteni.

- Szeretnéd, ha volna édesanyád? - kérdezte.

- Micsoda őrültség! - mondta Aron. - Persze hogy szeretném. Mindenki örül, ha van anyja. Csak nem akarod az érzéseimet megbántani? Cal néha megpróbálja, aztán kinevet.

Abra elfordította fejét a lenyugvó naptól. Szeme káprázott, nem látott a bíborvörös foltoktól, amiket a nap a szemébe égetett.

- Az előbb azt mondtad, hogy tudsz titkot tartani, igaz?

- Persze hogy tudok.

- És van neked olyan igazi, háromkeresztes, inkább-vágd-el-a-torkomat-de-nem-árulom-el titkod?

- De mennyire, hogy van!

- Mondd meg nekem, mi az, Aron - szólt Abra halkan, lágyan, különös melegséggel becézgetve a fiú nevét.

- Mit mondjak meg?

- Azt az igazi, mélységes, pokol és kárhozat titkot, amit magadban őrizgetsz.

Aron riadtan visszahúzódott a lánytól.

- Nem... nem akarom! - mondta. - Milyen jogon faggatsz? A titkomat nem mondom el senkinek.

- Gyere, édes kisbabám, mondd meg anyádnak - turbékolt Abra. Megint könnyek gyülekeztek Aron szemében, de ezúttal a harag könnyei voltak.

- Nem is tudom már, hogy el akarlak-e venni feleségül - mondta. - Azt hiszem, most már hazamegyek.

Abra kezét a fiú csuklójára tette, és ott is hagyta. Hangjából eltűnt a kacérkodás.

- Csak látni akartam. Azt hiszem, meg tudsz őrizni egy titkot, ahogy kell.

- De mért vetted a fejedbe, hogy kipróbálod? Most már dühös vagyok. A gyomrom kavarog.

- Azt hiszem, elárulok neked egy nagy titkot - mondta Abra.

- Te? Hohó! - gúnyolódott vele Aron. - Hát kettőnk közül ki az, aki nem tud titkot tartani?

- Ezt próbáltam eldönteni - felelte Abra. - Azt hiszem, elárulom neked a titkomat, mert talán a javadra válik. Talán megörülsz neki.

- Ki tiltotta meg neked, hogy elmondd?

- Senki - felelte a lány. - Én magam határoztam el, hogy titokban tartom.

- Úgy? Azt hiszem, ez akkor kissé más. No, mi az a te régi titkod?

A vörös nap izzó peremét rátámasztotta Tolloték házának tetejére, a Blanco Road végében. Tolloték kéménye fekete hüvelykujjként meredt a vörös sugárzásba.

- Ide hallgass - mondta Abra halkan. - Emlékszel még arra a napra, amikor nálatok voltunk? Tudod, akkor...

- Hogyne tudnám.

- Később a kocsiban elaludtam, és amikor felébredtem, apám meg anyám nem tudta, hogy ébren vagyok. Akkor mondták, hogy a te mamád nem halt meg, csak elment. Azt mondták, valami rossz dolog történhetett vele, és erre elment.

- Meghalt! - mondta Aron rekedt hangon.

- Hát nem volna nagyszerű, ha nem halt volna meg?

- Apám azt mondta, hogy meghalt. Az én apám nem hazudik.

- Talán csak azt hiszi, hogy meghalt.

- Nem - mondta Aron. - Apám tudja, hogy mit beszél. De most már egy kis bizonytalanság érződött a hangjában.

- Hát nem volna nagyszerű, ha megtalálnék a mamádat? - folytatta Abra. - Tegyük fel, hogy elvesztette az emlékezőtehetségét, vagy valami ilyesmi. Már olvastam ilyet. És mi megtalálnék, és rávezetnénk arra, amit elfelejtett.

A regényesség varázsa felkapta hátára, mint egy erős hullám, és vitte, sodorta magával.

- Majd megkérdezem apámat - mondta Aron.

- Aron! - szólt rá a lány szigorúan. - Amit elmondtam neked, az titok!

- Ki mondja?

- Én mondom. Most pedig mondd el szépen utánam: "Háromkeresztes mérget veszek, és elvághatod a torkomat, ha bárkinek is elárulom."

Aron egy percig habozott, majd megismételte:

- Háromkeresztes mérget veszek, és elvághatod a torkomat, ha bárkinek is elárulom.

- Most meg köpj a tenyeredbe... nem úgy... így jó! - mondta Abra. - Most add ide a kezed...látod... dörzsöld szét a köpést egészen. Most meg töröld a kezed szárazra a hajadon. - Mindketten pontosan követték az előírást, azután Abra ünnepélyesen kijelentette: - No, most aztán szeretném látni, hogy akárkinek is elmondd. Ismertem egy lányt, aki ugyanígy megesküdött, és mégis elárulta a titkot valakinek. Tudod, mi történt vele? Kigyulladt a csűr, és ő benne égett!

A nap lement Tolloték háza mögött, és vele együtt eltűnt az aranyos ragyogás. A Toro-hegy mögött kigyulladt az esthajnalcsillag.

- Engem otthon elevenen megnyúznak - mondta Abra. - Gyere! Siessünk! Fogadjunk, apám már kieresztette a kutyát, hogy szimatoljon utánam. Meg fog korbácsolni.

Aron hitetlenül meresztette rá a szemét.

- Megkorbácsolni? Csak nem korbácsolnak meg?

- Te csak úgy képzeled, hogy nem.

- No, csak próbálják meg! - kiáltott fel Aron szenvedélyesen. - Ha valaki korbácsot mer emelni rád, vigyázzon magára, mert én megölöm! Meg is mondhatod neki. - Egymástól távol eső kék szemei összehúzódtak, majd felcsillantak. - Az én feleségemet ne korbácsolja meg senki! - tette hozzá fenyegetően.

Abra megölelte a fiú nyakát a félhomályban, a fűzfa alatt, azután megcsókolta nyitott száját.

- Szeretlek, férjem - mondta, megfordult és eliramodott. Szoknyáját felkapta a térde fölé, és csipkés szegélyű fehér bugyija meg-megvillant, amint rohant hazafelé.

3

Aron visszatért a fűzfa törzséhez, leült a földre, és hátát a fa kérgének támasztotta. Agyára szürke köd borult, és gyomra égett. Igyekezett érzelmeiből gondolatokat és képeket kiszűrni, abban a reményben, hogy akkor a fájdalom megszűnik. Nehéz feladat volt. Lassú, megfontolt elméje nem tudott egyszerre több gondolatot és érzést befogadni. Egyelőre a zárt ajtón nem tudott behatolni más, csak a fizikai fájdalom. Egy idő múlva kis rés nyílt az ajtón, és egy dolog bejuthatott, hogy megvizsgálja, azután egy második, egy harmadik - mindig csak egyenként -, amíg végül elméje valamennyi kérdést feldolgozta. De mégsem valamennyit. A zárt ajtó mögött még egy szörnyeteg várakozott, bebocsátást követelve. Aron ezt hagyta utolsónak.

Legelőször Abrát engedte be, és aprólékosan megvizsgálta ruháját, arcát, az érzést, ahogy Abra keze az arcát simogatja, még a belőle áradó illatot is, amely kissé a tejre emlékeztette, kissé meg a metszett üvegre. Aron most újra látta, érezte, hallotta Abrát, még a szagát is újra magába szívta. Arra gondolt, milyen tiszta a lány, a keze, a körme, milyen nyílt és egyenes, egészen más, mint azok a vihogó fruskák az iskolaudvaron.

Azután sorra került az az emlék is, amint feje Abra ölében nyugodott, és sírt, sóvárogva zokogott, valamire vágyott, de valami módon úgy érezte, hogy meg is kapta. Talán az, hogy kívánsága teljesült, indította el a könnyeit.

A következő, amire gondolt, Abra trükkje volt - ahogy próbára tette. Kíváncsi volt, mit szólt volna Abra, ha mindjárt elárul neki valami titkot. De milyen titkot árulhatott volna el, ha hajlandó is rá? Pillanatnyilag nem is jutott eszébe semmiféle titok - kivéve azt, ami még ott dörömbölt az ajtó előtt, bebocsátást követelve.

Most felbukkant agyában a legforróbb kérdés, amit Abra feltett: "Milyen az, ha valakinek nincs anyja?" És milyen érzés? Egyáltalán semmiféle érzés! Nono! Hát az osztályban, karácsonykor vagy bizonyítványosztáskor, amikor a többi gyerek anyja eljön az ünnepségre? Akkor persze rájött a néma sírás meg a szótlan epedés. Hát ilyen érzés az.

Salinast mocsarak vették körül, lépten-nyomon tócsák lepték el, tele bokrokkal, kákával. És minden tócsában békák ezrei nyüzsögtek. Este a levegőt annyira eltöltötte brekegésük, hogy olyan volt, mintha a csend dübörögne. Valóságos fátyol volt, a megszokott háttér, és ha hirtelen eltűnt - például mennydörgés után -, hiánya megdöbbentette az embert. Még az sem volt lehetetlen, hogy ha egy éjszaka a békák elhallgattak volna, egész Salinas felébredt volna álmából, azzal az érzéssel, hogy valami nagy lárma kerekedett, attól nem tud aludni. A békák milliónyi dalában mintha ritmus lett volna és kádencia - vagy talán a fülünk működése hiteti ezt el velünk, mint ahogy szemünk feladata, hogy csillogást csiholjon a csillagokból.

Immár sötét volt, egészen sötét a fűzfa alatt. Aron éppen azon tűnődött, vajon felkészült-e már a nagy probléma befogadására, amikor a szörnyeteg már ott is volt, beosont magától.

Tehát az anyja él. Hányszor elképzelte, hogy a föld alatt fekszik, csendesen, hidegen, de épségben, oszlástól megkímélve. De nem úgy van. Anyja él valahol, ide-oda járkál és beszél, a keze is mozog, és a szeme nyitva van.

Aront ma boldogság árasztotta el, és az öröm hullámai közepette egyszerre csak rászakadt a szomorúság és a veszteség érzése, valami rettenetes veszteségé. Meghökkent tőle, megzavarodott. Szemügyre vette a szomorúságnak ezt a felhőjét. Miről is van szó? Ha anyja él, apja hazudott. Vagyis, ha az egyik él, a másik meghalt. Aron hangosan mondogatta a fűzfa alatt: "Anyám meghalt - valahol keleten temették el."

A sötétben látta Lee arcát, és hallotta Lee halk beszédét. Lee nagyon jól épített. Az igazságot nemcsak szerette, hanem imádta, istenítette - másrészt vérében volt ennek az érzésnek természetes ellentéte is, a hazugság utálata. Nagyon világosan megmagyarázta a fiúknak, hogy gondolja ezt. Ha valami nem igaz, de nem tudtad, az csak tévedés. De ha tudtad, mi az igaz, de átalakítottad, megváltoztattad, hazugsággá torzítottad - akkor utálatos dolgot műveltél, és utálatos vagy te magad is.

Most fülébe duruzsolt Lee hangja:

- Tudom, hogy a hazugságot néha jóságból, részvétből használják. De nem hiszem, hogy valaha is használna, jót tenne bárkinek. Az igazság gyors fájdalma elmúlhatik, de a hazugság lassú, maró gyötrelme végtelen, kiapadhatatlan fájdalom.

És Lee lassan, türelmesen dolgozott, jól megvetette az épület alapját, és közepébe Adamet állította, mint az igazság legfőbb pillérjét.

Aron fejét rázogatta a sötétben, erősen rázta hitetlenségében. "Ha apám hazug, Lee is hazug" - mondta. De ha így van, akkor elveszett. Kihez forduljon kérdéseivel? Cal persze hazug, de Lee sziklaszilárd meggyőződése arra késztette, hogy okosan hazudjék. Aron érezte, hogy valaminek meg kell halnia - vagy az ő világának, vagy az anyjának.

De hirtelen megjelent előtte a megoldás. Abra nem hazudott. Csak azt mondta el neki, amit hallott, és a szülei is csak hallották. Felugrott, anyját gyorsan visszagyömöszölte sírjába, és elreteszelte agyát, hogy ne is gondoljon rá többé.

Későn érkezett a vacsorához.

- Abrával voltam - magyarázkodott.

Vacsora után Adam letelepedett új, kényelmes karosszékébe, és a Salinas Index-et olvasta. Egyszerre csak simogató kéz érintését érezte a vállán, és felpillantott.

- No, mi az Aron? - kérdezte.

- Jó éjszakát, édesapám - mondta a fiú.


HARMINCHETEDIK FEJEZET

1

A február Salinasban többnyire nyirkos és hideg, és csupa nyomorúság. Akkor zúdulnak le a leghevesebb esők, és ha a folyó megárad, erre is februárban kerül sor. 1915 februárja is nagyon csapadékos volt.

Traskék jól berendezkedtek Salinasban. Lee, ha már egyszer feladta áporodott álmát a könyvesboltról, új otthont teremtett magának a Reynaud-féle pékséggel szomszédos házban. A farmon ingóságait jóformán ki sem csomagolta, hiszen ugrásra készen állt, hogy eliramodjék valami más helyre. De itt most, életében először, fészket épített magának, tollakkal puhán kipárnázott, kényelmes és maradandó otthont.

A nagy hálószoba jutott neki, a kapu mellett. Lee mélyen belenyúlt megtakarított pénzébe. Azelőtt sohasem adott ki egy centet sem fölöslegesen, hiszen minden pénzét a könyvkereskedésre tartogatta. Ám most egy kemény kis ágyat és íróasztalt vásárolt magának. Polcokat rakott a falra, kicsomagolta könyveit, szép kis összeget fektetett egy süppedő szőnyegbe, és művészi nyomatokat szegezett a falakra. Mély és kényelmes Morris-széket állított a legjobb olvasólámpa alá, amelyet elő tudott keríteni. Végül pedig egy írógépet vásárolt, és nekilátott, hogy megtanulja használni.

Miután így szakított spártai életmódjával, a Trask háztartást is átalakította, és Adam nem ellenkezett vele. Gáztűzhely került a házba, villanydrótok és telefon. Lee lelkiismeret-furdalás nélkül költötte Adam pénzét - új bútorokra, új szőnyegekre, gázzal működő vízmelegítőre meg egy nagy hűtőszekrényre. Nemsokára elmondhatták, hogy alig van még egy ilyen jól felszerelt ház egész Salinasban. Lee így védekezett Adam előtt:

- Önnek van pénze bőven. Szégyen volna, ha nem tudná élvezni.

- Nem is panaszkodom - tiltakozott Adam. - Csak magam is szeretnék vásárolni valamit. Mit vegyek?

- Miért nem megy el Logan zenekereskedésébe? Meghallgathatná az új fonográfokat.

- Azt hiszem, meg is teszem - mondta Adam. És vásárolt egy Victor viktrolát, magas instrumentumot, aztán rendszeresen bejárt Loganhez, hogy megnézze, milyen új hengerek érkeztek.

A növekvő század kihántotta Adamet héjából. Előfizetett két folyóiratra, az Atlantic Monthly-ra meg a National Geographic-re. Csatlakozott a szabadkőművesekhez, és komolyan mérlegelte, hogy az Elk-klubba[6] is belépjen. Az új hűtőszekrény elbűvölte. Vásárolt egy szakkönyvet, amely a hűtéstechnikával foglalkozott, és nekilátott a tanulmányozásához.

Az igazság az, hogy Adamnek munkára volt szüksége. Végre felocsúdott hosszú álmából, és szükségét érezte annak, hogy csináljon valamit.

- Azt hiszem, valami üzletbe kezdek - mondta Leenek.

- Mi szüksége lenne rá? Elég pénze van ahhoz, hogy megéljen belőle.

- De szeretnék csinálni valamit.

- Az más - mondta Lee. - És tudja már, hogy mit szeretne csinálni? Mert én nem hiszem, hogy üzleti téren sokra vinné.

- Miért ne?

- Hát csak úgy gondolom - mondta Lee.

- Nézze csak, Lee, szeretném, ha elolvasná ezt a cikket. Azt írja, Szibériában kiástak egy masztodont. Jégbe volt fagyva ezer meg ezer esztendő óta. És a húsa még mindig jó.

Lee rámosolygott.

- Úgy látszik, önnek bogarat dugtak a fülibe - mondta. - Mit tartogat azokban a bögrékben, a jégszekrényben?

- Mindenfélét.

- Ez az üzleti terv? Egyik-másik bögre jó büdös már.

- Csak egy ötlet - felelte Adam. - De nem tudok tőle szabadulni. Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy bármit a világon épségben el lehet tenni, ha elég hidegen tartjuk.

- Jól van, csak ne rakjon masztodonhúst a jégszekrénybe - mondta Lee.

Ha Adam feje tele lett volna ezernyi ötlettel, mint annak idején Sam Hamiltoné, talán tovaröppentek volna - de csak egy ötlete volt. A jégbe fagyott masztodont nem tudta kiverni fejéből. Kis csészékben továbbra is ételeket rakott a jégszekrénybe - gyümölcsöt, pudingot, egy kis húst, nyersen és megfőzve. Megvett minden könyvet, amely a baktériumokról szólt, ha hozzájuthatott, és folyóiratokat hozatott, amelyek enyhén tudományos jellegű cikkeket közöltek. És mint ahogy rendszerint történik az emberekkel, akiknek agyába egy gondolat fészkelődik be - ennek a gondolatnak a megszállottja lett.

Salinasban egyetlen jéggyár működött - kisebbfajta üzem, de éppen elég ahhoz, hogy ellássa jéggel a fagylaltozókat, meg azt a néhány családot, amelynek jégszekrénye volt. A lóvontatta jegeskocsi naponta megtette szokásos útját.

Adam el-eljárogatott a jéggyárba, és nemsokára bevitte bögrécskéit a fagyasztókamrákba. Sóvárogva gondolt arra, bárcsak élne még Sam Hamilton, akkor megvitatná vele a dolgokat. Sam bizonyára hamarosan elsajátítaná a szükséges tudnivalókat ezen a területen, gondolta.

Egy esős délután hazafelé tartott a jéggyárból, és éppen Sam Hamiltonra gondolt, amikor megpillantotta Will Hamiltont, amint belépett az Abbot House söntésbe. Utánament, és leült mellé egy magas székre.

- Mért nem jön el egyszer hozzánk vacsorázni? - kérdezte Adam.

- Szívesen elmennék - felelte Will. - Ide hallgasson, mondok valamit. Most egy üzleti tárgyalás vár rám. De ha idejében végzek, benézek magukhoz. Valami fontosabb ügy?

- Hát, magam sem tudom. Spekulálok valamin, és szeretném hallani a tanácsát.

A megyében majdnem minden üzleti terv előbb vagy utóbb Will Hamilton elé került. Valami ürüggyel kitért volna a meghívás elől, de eszébe jutott, hogy Adam gazdag ember. Egy üzleti ötlet nem sokat számít, de ha komoly készpénz van mögötte, az már egészen más.

- Mit szólna hozzá, ha előnyös ajánlatot kapna a birtokára? - kérdezte.

- Hm... nem tudom. A fiúk nagyon szeretik, különösen Cal. Azt hiszem, nem válok meg tőle.

- Én meg, úgy hiszem, nagyon jól el tudnám adni.

- Nem, nem. Most bérbe van adva, és meghozza az adót, a költségeket. Nem adom el.

- Hát ha nem tudok eljönni vacsorára, talán beállítok valamivel később - mondta Will.

Will Hamilton már tekintélyes üzletember volt. Senki se tudta pontosan, mi mindenben van benne a keze, de közismert volt, hogy Will okos és viszonylag elég gazdag ember. Az az üzleti tárgyalás, amelyre az imént hivatkozott, füllentés volt. Politikájához tartozott, hogy mindig borzasztó elfoglaltnak tüntesse fel magát.

Egyedül vacsorázott meg az Abbot House-ban. Bizonyos, jól kiszámított idő múltán kiment az utcára, megkerülte a Central Avenue sarkát, és becsöngetett Adam Trask házába.

A fiúk már ágyban voltak. Lee varrókosarával ült az asztalnál, a hosszú fekete harisnyákat foltozta, amiket az ikrek viseltek, ha iskolába mentek. Adam a Scientific American olvasásába merült. A csöngetésre felkelt, bebocsátotta Willt, és egy széket húzott számára az asztalhoz. Lee behozta a kávéskannát, és folytatta a harisnyafoltozgatást.

Will elhelyezkedett a székben, vastag szivart vett elő, és rágyújtott. Várta, hogy Adam kezdje meg a játszmát.

- Szép időt kaptunk a változatosság kedvéért - mondta Adam. - Hogy van az édesanyja?

- Remekül. Mintha napról napra fiatalabb lenne. És a fiúk? Már jó nagyok lehetnek.

- Hát bizony nőnek. Cal fellép az iskola színielőadásán. Valóságos színész. Aron meg igazán jól tanul. Cal farmer szeretne lenni.

- Nem rossz dolog, ha úgy fognak hozzá, ahogy kell. Az országnak szüksége van széles látókörű farmerekre. - Will kissé kelletlenül várakozott. Arra gondolt, hátha túlzottak a hírek, amelyek Adam vagyonáról szólnak. Lehetséges volna, hogy Adam kölcsönt szeretne felvenni a birtokára? Will gyorsan kiszámította, mennyi kölcsönt adna a Trask-birtokra, meg azt is, hogy maga mennyi kölcsönt tudna kapni rá. A két összeg nem volt azonos, de a kamatláb sem. Csakhogy Adam még mindig nem akart előrukkolni elgondolásával. Will elvesztette türelmét. - Nem maradhatok sokáig - mondta. - Megígértem valakinek, hogy még ma este, a későbbi órákban tárgyalok vele.

- Nem iszik még egy csésze kávét? - javasolta Adam.

- Nem, köszönöm. Nem tudok tőle aludni. Nem valami konkrét ügyben kívánt velem beszélni?

- Az ön édesapja járt az eszemben - felelte Adam -, és arra gondoltam, milyen jó volna egy Hamiltonnal beszélgetni.

Will kissé kényelmesebben dőlt hátra székében.

- Hát az öreg nagy volt, ami a beszélgetést illeti - mondta.

- Valahogy jobb lett az ember, ha vele beszélt - jegyezte meg Adam.

Lee felpillantott a stoppolófájáról.

- Talán az a legjobb társalgó a világon - mondta -, aki hozzásegíti a másikat, hogy az beszéljen.

Will ránézett, és így szólt:

- Tudja, olyan furcsa hallgatni, ahogy ilyen nehéz, hosszú szavakat használ. Esküdni mernék, ezelőtt mindig csak pidzsin nyelven beszélt, nem?

- Azelőtt igen - felelte Lee. - Azt hiszem, hiúságból tettem. - Adamre mosolygott, de szavait Willhez intézte: - Hallotta-e, hogy valahol Szibériában kiástak egy masztodont a jégből? Százezer éve hevert ott, és a húsa még egészen friss volt.

- Masztodont?

- Valami őselefántfélét, amely a régi időkben itt élt a földön.

- És a húsa még friss volt?

- Akár a legporhanyósabb sertésszelet - mondta Lee. A fagombát bedugta egy fekete harisnya elnyűtt térdébe.

- Ez nagyon érdekes - vélte Will.

Adam nevetett.

- Lee még nem pirított rám - mondta -, de majd arra is sor kerül. Azt hiszem, csakugyan túlságosan kerülgetem a kását. Az egész dolog abból született, hogy már eluntam az örökös üldögélést. Keresek valamit, amivel agyonüthetném az időmet.

- Mért nem műveli meg a birtokát? - kérdezte Will.

- Nem... az nem érdekel. Tudja, Will, ne nézzen engem olyan embernek, aki valami állást keres. Nekem munka kell, nem állás, érti?

Will előlépett óvatosságából:

- És én... mivel lehetek a szolgálatára?

- Gondoltam, elmondom önnek a tervemet, és megkérem, mondja meg róla a véleményét. Ön üzletember.

- Persze, persze - mondta Will. - Nagyon szívesen.

- A hűtőipar foglalkoztat - folytatta Adam. - A fejembe vettem valamit, és nem tudok szabadulni tőle. Ha este elalszom, reggel megint ezzel ébredek. Még sohasem zavart meg valami ennyire. Én úgy érzem, nagyszerű elgondolás. De lehet, hogy sok gyenge pontja van.

Will kiegyenesítette keresztbe rakott lábait, és meglazította nadrágját, ahol vágta.

- Halljuk - mondta -, rukkoljon ki vele. Nem akar egy szivart?

Adam nem hallotta a kínálást, és a célzást sem értette el.

- Az egész országban nagy változások mennek végbe - mondta. - Az emberek már nem hajlandók úgy élni, mint azelőtt. Tudja-e, hol van a legnagyobb piaca a narancsnak télen?

- Nem. Hol?

- New York városában. Igen, olvastam, Mit gondol, az ország hideg tájain az emberek nem kívánják meg a romlandó termékeket télen is... például a zöldborsót, salátát, karfiolt? Az ország nagy részében hónapokon át nem lehet kapni ilyesmit. Pedig éppen itt, a Salinas-völgyben akár egész éven át tudjuk mindezt termelni.

- Csakhogy az éppen itt és éppen ott nem ugyanaz - mondta Will. - És mi az ön ötlete?

- Nos, Lee rávett arra, hogy szerezzek be egy nagy hűtőszekrényt, és így kezdtem érdeklődni a dolog iránt. Mindenféle főzeléket raktam bele, különféle elrendezésben. Tudja-e, Will, hogy egy fej saláta, ha zsírpapírba csomagoljuk és a jeget apróra hasogatjuk körülötte, három hétig is megmarad? Amikor kiveszi, éppen olyan friss és ízletes, mint amikor betette a jég közé.

- No és? - kérdezte Will óvatosan.

- Nos, tudja, hogy a vasúti társaságok külön erre a célra épített gyümölcsszállító kocsikat járatnak. Elmentem és megnéztem, nagyon ügyes vagonok. Ma már semmi akadálya annak, hogy salátánkat tél közepén elszállítsuk a keleti partvidékre.

- És hol kapcsolódik bele ön? - kérdezte Will.

- Gondoltam, hogy megvásárolom a jéggyárat itt Salinasban, aztán megpróbálom a terményeinket elszállítani.

- Jó csomó pénz kellene hozzá.

- Jó csomó pénzem van - felelte Adam.

Will Hamilton dühösen beszívta ajkát.

- Igazán nem tudom, hogyan keveredtem ebbe - mondta. - Pedig már tudhatnám.

- Hogy érti?

- Nézze csak - mondta Will -, ha valakinek van egy ötlete, és tanácsért fordul hozzám, tudom, hogy nem is kíváncsi a tanácsomra. Azt akarja, hogy helyeseljem a terveit. És ha meg akarom őrizni a barátságát, legokosabb, ha azt mondom neki, hogy a terve kitűnő, és csak folytassa. De Ön olyan ember, akit szeretek, és aki a családom barátja, így hát kénytelen vagyok a sarkamra állni.

Lee letette a harisnyát, varrókosarát odébb tolta a padlón, és kicserélte szemüvegét.

- Mi hozza ki ennyire a sodrából, Will? - tiltakozott Adam.

- Az egész családom csupa istenverte feltalálóból állt! - fakadt ki Will. - Ötleteket tálaltak fel nálunk reggelire, sokszor más reggeli nem is volt. Annyi volt az ötlet, hogy közben az se jutott eszünkbe, miképpen lehetne annyi pénzt keresni, hogy a fűszerszámlát kifizessük. Ahogy egy kicsit boldogulni kezdtünk, apám vagy Tom máris feltalált valamit, és a szabadalom megette az egészet. Az egész családban én vagyok az egyetlen, no meg anyám, akinek nem voltak ötletei, és az egyetlen, aki valaha is keresett egy petákot. Tomnak volt egy csomó ötlete az emberek megsegítésére, az egész átkozottul közel volt a szocializmushoz. És ha most ön is azt mondja nekem, hogy fütyül a haszonra, és nem akar keresni, akkor nem állok jót magamért, fejéhez vágom ezt a kávéskannát!

- Haszon?... Hát nem is érdekel túlságosan.

- Akkor tüstént hagyja abba, Adam. Most már igazán a sarkamra állok. Ha mindenáron ki akar dobni negyven- vagy ötvenezer dollárt az ablakon, mégpedig jó gyorsan, hát akkor kövesse az ötletét. De én azt mondom, hagyja azt a nyavalyás ötletet a fenébe! Ássa el, és takarja be.

- Miért? Mi a hibás benne?

- Minden... elejétől végig. Az emberek a keleti partvidéken nem szokták meg, hogy télen friss főzeléket egyenek. Nem is fogják megvenni. A vagonjai meg valami mellékvágányon fognak rostokolni, és az egész szállítmány tönkremegy. A piac erős kezekben van. Mit magyarázzak még, Uramisten! Dühbe gurulok, ha látom, hogy naiv csecsemők egy ötlet hátán próbálnak belovagolni az üzleti életbe.

Adam felsóhajtott.

- Ha az ember önt hallja - mondta -, még azt képzeli, hogy Sam Hamilton közönséges bűnöző volt.

- Az édesapám volt, és nagyon szerettem, de bárcsak adta volna a Jóisten, hogy ne legyen annyi ötlete! - Will Adamre nézett, és meglátta szemében a csodálkozást, mire Will hirtelen elszégyellte magát. - Igazán nem akarom a családomat lepocskondiázni - mondta, fejét csóválgatva. - Meggyőződésem, hogy derék emberek voltak. De a tanácsot, amit önnek adtam, tovább is fenntartom. Hagyja a hűtőszakmát a fenébe!

Adam lassan Leehez fordult.

- Van még abból a citromos süteményből, amit vacsorára kaptunk? - kérdezte.

- Nem hiszem - felelte Lee. - Az imént mintha egereket hallottam volna kaparászni a konyhában. Attól tartok, ha megvizsgálnám a fiúk vánkosát, tojásnyomokat találnék rajta. De van egy jó fél liter whiskynk.

- Van? Hát akkor mért nincs az asztalon?

- Felizgattam magamat - mondta Will, és igyekezett nevetni önmagán -, egy kis ital jót tesz majd nekem. - Arca tüzespiros volt, és hangja erőlködve tört elő a torkán. - Kezdek hízni, az a baj - mondta.

Ivott két adag whiskyt, és megnyugodott. Kényelmesen elterpeszkedve oktatta Adamet:

- Vannak dolgok, melyeknek az értéke sohasem változik - mondta. - Ha pénzét be akarja fektetni valamibe, nézzen körül a világban. Ez a háború odaát Európában alighanem jó sokáig fog tartani. És ahol háború van, ott csakhamar felüti a fejét az éhség. Nem mondom, hogy biztos, de nem lepne meg, ha mi is belekeverednénk. Nem bízom ebben a Wilsonban, csupa elmélet, csupa nagy szó. És ha belekeveredünk, óriási vagyonokat lehet keresni nem romlandó élelmiszerekkel. Itt van például a rizs, a búza, a kukorica, a bab, ezekhez nem kell jég! Úgy is megmaradnak, és az emberek életben maradnak, ha hozzájutnak. Én azt mondom, ültesse be azt az egész vacak birtokát babbal, és a termést egyszerűen tegye el, majd meglátja, a gyermekeinek nem lesz gondjuk a jövőjükkel. A bab ma legfeljebb három cent. De ha belépünk a háborúba, csöppet sem csodálnám, ha tíz centre is fölmenne. És elég arról gondoskodni, hogy száraz helyen legyen, a bab nyugodtan kivárja, amíg nem kapkodnak érte. Ha sokat akar keresni, ültessen babot.

Azzal az érzéssel távozott, hogy jót tett. A szégyenkezés, amely előbb elfogta, elmúlt. Tudta, hogy jó tanácsot adott.

Amikor Will elment, Lee behozta egy citromtorta jó harmadrészét, és kettévágta.

- Neki nem való - mondta -, úgyis túl kövér.

Adam gondolataiba merült.

- Hiszen csak annyit mondtam neki, hogy szeretnék valamit csinálni - töprengett.

- Mi lesz a jéggyárral?

- Azt hiszem, mégis megveszem.

- Mellette ültethet egy kis babot is - vélte Lee.

2

Az év vége felé Adam belevágta fejszéjét a kemény fába. Szenzáció volt olyan esztendőben, amelyben amúgy is volt szenzáció bőven, helyi és nemzetközi viszonylatban egyaránt.

Amikor Adam felkészült, üzleti körökben úgy beszéltek róla, mint egy igazán nagystílű, haladó szellemű emberről. A jégbe csomagolt fejes salátával megrakott hat vagon elindítása polgári ünnepség volt, amelyen a kereskedelmi kamara is képviseltette magát. A vagonokat nagy plakátok díszítették. Feliratuk ez volt: "A Salinas-völgy fejes salátája." De senki sem kívánt az üzletben anyagi részesedést vállalni.

Adam olyan erőket fedezett fel magában, melyekről sejtelme sem volt. Nagy feladat volt a salátát összegyűjteni, megtisztogatni, ládákba rakni, jegelni és vagonokba rakni, ehhez a munkához semmiféle gép vagy felszerelés nem akadt. Mindent rögtönözve kellett megszervezni, sok munkást felvenni és betanítani. Tanácsot mindenki adott, segítséget senki. Az emberek úgy vélték, hogy Adam egész vagyont költött eszméje megvalósítására, de hogy mekkora vagyont, nem tudták. Adam maga sem tudta. Lee volt az egyetlen, aki tudta.

Az elgondolás jónak látszott. A salátát bizományi kereskedők címére küldték New Yorkba, akik szívesen jó árat fizettek érte. Azután a vonat elindult, és mindenki hazament, várva az eredményt. Ha sikerül a dolog, akárhány ember akadt, aki hajlandó lett volna jó mélyen a zsebébe nyúlni, hogy az új üzletben részesedjék. Még Will Hamilton is azon töprengett, nem fogott-e mellé a tanácsával.

Azután az események olyan sorozata következett, amelyet egy korlátlan hatalmú és könyörtelen szívű ellenség sem tervezhetett volna meg hatásosabban. Amikor a vonat Sacramentóba ért, egy hótorlasz két napig lezárta a Sierrákat, és a hat vagon kénytelen volt egy holtvágányon álldogálni, miközben a jég lassan elolvadt. A harmadik napon a vonat átkelt a hegyeken, de éppen akkor az évszakhoz képest egészen korai hőség szakadt Közép-Nyugatra. Chicagóban - fatális véletlen folytán, melyben senki sem volt hibás - összezavarták az utasításokat. Szállítás közben megesnek az ilyen dolgok - ezúttal Adam hat vagon salátája állt a rendező pályaudvaron öt további napig. Ez éppen elég, fölösleges részletekbe bocsátkozni. Ami New Yorkba megérkezett, nem volt egyéb, mint hat vagon szörnyű lötty, amelytől megszabadulni is tetemes költségbe került.

Adam elolvasta a bizományos cég sürgönyét, hátradőlt a székében, és arcán különösen tartós mosoly jelent meg, amely valósággal ajkára fagyott, nem akart elmúlni.

Lee nem szólt hozzá, abban a reményben, hogy majd csak magához tér. A fiúk úgy tudták meg a dolgot, hogy meghallották, mit mond róla Salinas. Adam kötözni való bolond. Az ábrándozók, akik mindent jobban akarnak tudni, mindig bajba keverednek. Az üzletemberek saját vállukat veregették, amiért olyan előrelátóak voltak, hogy távol tartották magukat az ügytől. Hja, üzletembernek lenni - ahhoz tapasztalat kell. Aki örökség útján csöppen a pénzbe, mindig bajba jut. És ha még több bizonyíték kell, gondoljanak csak arra, hogyan vezette Adam a birtokát. Egy bolond és a pénze hamar elszakad egymástól. Jó lecke volt neki, talán okul belőle. Adam pedig megkettőzte jéggyára termelését.

Will Hamiltonnak eszébe jutott, hogy nemcsak ellenezte a tervet, de pontosan megmondta előre, mi történik. Nem örült neki, de mit csináljon, ha valaki nem hajlandó megfogadni egy higgadt üzletember tanácsát? Aztán ki ne tudná, hogy Willnek éppen elég alkalma volt az ilyen fantasztikus ötletek árnyoldalait kitapasztalni? Ha nem is mondták ki nyíltan, az embereknek eszükbe jutott, hogy Sam Hamilton is bolond volt. Ami meg Tom Hamiltont illeti, egyszerűen őrült volt szegény.

Amikor Lee úgy érezte, hogy elég idő telt el, nem kerülgette a forró kását. Leült egyenesen Adammel szembe, hogy kikerülhetetlenül magára vonja figyelmét.

- Hogy érzi magát? - kérdezte.

- Jól - felelte Adam.

- Nem akar visszamászni a barlangjába, úgy, mint régen?

- Miből gondolja? - kérdezte Adam.

- Mert az arca megint olyan, mint akkor volt. És szemében ugyanaz az alvajáró kifejezés fénylik. Remélem, nem sértem az érzelmeit.

- Nem - mondta Adam. - Csak egy dolgon töprengtem: vajon teljesen kikészültem-e?

- Nem egészen - felelte Lee. - Maradt körülbelül kilencezer dollárja, meg a farm.

- De még van egy kétezer dolláros számla, a szemét eltakarításáért.

- Az még a kilencezer dolláros egyenleg előtt volt.

- És elég nagy összeggel tartozom az új jéggyári gépekért.

- Azt már kifizettük.

- És még mindig maradt kilencezer?

- Meg a farm! - mondta Lee. - Talán a jéggyárat is el lehet adni.

Adam arca megfeszült, és eltűnt róla a révedező mosoly.

- Még mindig bízom benne, hogy lesz belőle valami - mondta. - Szerencsétlen balesetek egész sora okozta a bajt. Nem, a jéggyárat megtartom. A hideg mégiscsak megóvja a dolgokat. Továbbá a jéggyár hoz is egy kis pénzt. Talán még kispekulálok valamit.

- Csak igyekezzen olyasmit kispekulálni, ami nem kerül pénzbe - mondta Lee. - Nem szeretném itthagyni a gáztűzhelyemet.

3

Az ikrek mélységesen megérezték Adam bukását. Tizenöt évesek voltak, és elég sokáig éltek abban a tudatban, hogy gazdag ember fiai - nehéz volt leszokni róla.

Csak legalább ne történt volna minden akkora hűhóval, talán még el lehetne viselni. Borzalommal gondoltak a tehervagonokra aggatott nagy plakátokra. Ha az üzletemberek kinevették Adamet, a diákok még kegyetlenebbek voltak. Estétől reggelig divatba jött a fiúk új neve. "Saláta Aron és Saláta Cal" néven emlegették őket, vagy egyszerűen így: "a Salátafej". Aron megbeszélte problémáját Abrával.

- Nagy változás előtt állunk - mondta.

Abra nagyon szép lánnyá fejlődött. Keble szépen megkelt az évek élesztőjétől, arcát a szépség nyugalma és melege öntötte el. Túlhaladt azon, amit csinosnak neveznek. Igazi szépség volt - erős, magabiztos és nőies.

Most Aron gondterhelt arcára nézett, és megkérdezte:

- Mért állnátok nagy változás előtt?

- Először is, azt hiszem, elszegényedtünk.

- Hát aztán? Mindenképpen dolgozni akartál, nem?

- Tudod, Abra, hogy főiskolára akarok menni.

- Még mindig megteheted. Majd segítek. Apád egész vagyonát elveszítette?

- Nem tudom. Azt mondják.

- Kik mondják? - kérdezte Abra.

- Istenem, mindenki. És talán a te szüleid sem akarják már, hogy a feleségem légy.

- Akkor nem mondom meg nekik - felelte Abra.

- Nagyon biztos vagy magadban.

- Igen - mondta a lány -, biztos vagyok magamban. Nem csókolnál meg?

- Hogyan? Most rögtön... itt az utcán?

- Miért ne?

- Mindenki látná.

- Hiszen éppen azt akarom.

- Nem - mondta Aron. - Nem szeretem a dolgokat ily módon közhírré tenni.

Abra megfordult, Aron elé lépett, és elállta az útját.

- Ide figyeljen, uram. Most rögtön csókoljon meg.

- Miért?

- Hogy ily módon mindenki megtudja - felelte Abra lassan -, hogy Salátafej úr felesége vagyok.

Aron gyorsan és zavartan megérintette ajkával arcát, aztán újra maga mellé kényszerítette a lányt.

- Lehet, hogy leghelyesebb volna, ha én magam lépnék vissza - mondta.

- Hogy érted?

- Nézd... most már nem vagyok hozzád való. Szegény srác vagyok, mint a többi. Azt hiszed, nem vettem észre, apád viselkedése mennyire megváltozott?

- Bolond vagy - mondta Abra. És kissé összeráncolta homlokát, mert maga is észrevette apján a változást.

Bementek a Bell-féle cukrászdába, és leültek egy asztalhoz. Abban az évben nagy divat volt a zellerfröccs. Ez az üdítőital foglalta el a jeges répalé helyét, amely az előző év nagy divatja volt.

Abra finom mozdulattal mártotta be a szalmaszálat a gyöngyöző folyadékba. Közben arra gondolt, mennyire megváltozott apja a salátaterv kudarca óta. Meg is mondta:

- Nem gondolod, Abra, hogy okos lenne egy másik fiúval foglalkoznod a változatosság kedvéért?

- De hiszen Aron jegyese vagyok.

- Jegyese! - horkant fel az apja. - Mióta jegyzik el egymást a gyerekek? Jobb lesz, ha körülnézel egy kicsit. Nem csak egy hal van a tengerben.

És eszébe jutott más is. Otthon újabban többször célozgattak arra, hogy ez vagy az a család kapcsolat szempontjából kívánatos-e. Sőt egyszer célzás esett arra is, hogy vannak emberek, akik azt képzelik, hogy egy botrányt örökké lehet rejtegetni. Ez éppen akkor történt, amikor Adamről rebesgetni kezdték, hogy minden pénzét elveszítette.

Abra előrehajolt az asztalon.

- Tudod, mit tehetnénk? Valójában olyan egyszerű, hogy nevetnem kell rajta.

- Mire gondolsz?

- Hogy munkába vehetned apád farmját. Édesapám azt mondja, nagyon szép birtok.

- Nem! - tiltakozott gyorsan Aron.

- Miért nem?

- Nem akarok farmer lenni, és nem akarom, hogy te farmer felesége légy.

- Én Aron felesége leszek, akármivel foglalkozik is.

- Nem mondok le a főiskoláról!

- Majd én a segítségedre leszek - ismételte Abra.

- Honnan veszed a pénzt?

- Lopom - felelte a lány.

- El akarok menni ebből a városból - mondta Aron. - Mindenki csúfol. Nem bírom itt ki.

- Majd elfelejtik hamarosan.

- Dehogy felejtik! Nem bírom itt ki még két évig, amíg kijárom a középiskolát.

- El akarsz hagyni, Aron?

- Nem. Istenem, istenem, miért is kellett belekontárkodnia olyasmibe, amihez nem ért!

Abra rendre utasította:

- Ne hibáztasd az édesapádat. Ha sikerült volna, ma mindenki hajlongana előtte.

- De nem sikerült. Annyi bizonyos, hogy engem jól bemártott a pácba. Nem merek az emberek szemébe nézni. Istenem, mennyire gyűlölöm!

Abra szigorúan rászólt:

- Aron! Hagyod abba tüstént!

- Honnan tudjam, hogy nem hazudott-e nekem, amikor anyámról beszélt?

Abra arca kipirult haragjában.

- Megérdemelnéd, hogy jól elnáspángoljalak - mondta. - Ha nem volna itt annyi ember, magam tenném meg! - A fiú szép arcába nézett, amelyet most egészen eltorzított a düh és a kudarc érzése. Abra hirtelen megváltoztatta taktikáját: - Miért nem kérdezed meg, mi van édesanyáddal? Fordulj egyenesen apádhoz, és kérdezd meg tőle.

- Nem tehetem. Megígértem neked.

- Csak azt ígérted, hogy nem mondod meg, amit tőlem hallottál.

- Nos, ha szóba hozom, első kérdése bizonyára az lesz, kitől hallottam.

- Rendben van, te elkényeztetett bébi! - kiáltott fel Abra. - Feloldozlak ígéreted alól. Rajta, most már megkérdezheted apádat.

- Magam sem tudom, akarom-e vagy sem.

- Néha szeretnélek megölni - mondta Abra. - De Aron, hiszen szeretlek! Ha tudnád, Aron, mennyire szeretlek!

Most vihogás hallatszott a fagylaltpult előtt álló magas székek felől. Indulatukban olyan hangosan beszéltek, hogy társaik meghallották. Aron elvörösödött, a harag könnyei öntötték el szemét. Kirohant a boltból, és elrohant.

Abra nyugodtan felvette táskáját, megigazította és lesimította szoknyáját. Nyugodtan odament Mr. Bellhez, és kifizette a két zellerfröccsöt. Útközben az ajtó felé megállt a vihorászó csoport előtt.

- Jobb lesz, ha békében hagyjátok Aront - mondta nekik hideg hangon. Amint továbbment, egy darabig még üldözte a csúfolódó fejhang:

- Ha tudnád, Aron, mennyire szeretlek!

Az utcán futásnak eredt, hogy utolérje Aront, de nem tudta megtalálni. Erre felhívta telefonon. Lee azt mondta, hogy Aron még nem jött haza. Pedig Aron a szobájában ült elkeseredésbe burkolózva. Lee látta, amint beosont, és bezárta az ajtót maga mögött.

Abra összevissza kószált Salinas utcáin abban a reményben, hogy megpillantja Aront. Haragudott rá, de ijesztően magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Aron még sohasem szökött meg előle úgy, mint most. Valamikor Abra szeretett egyedül lenni, de elvesztette ezt a képességét.

Cal kénytelen volt beletanulni a magányosságba. Egy ideig megpróbálta, hogy Abrához és Aronhoz csatlakozzék, de nem kellett nekik. Féltékeny lett, és igyekezett megnyerni a lányt magának, de nem sikerült.

Iskolai munkája nem érdekelte túlságosan, és könnyűszerrel megbirkózott vele. Aronnak keményebben kellett dolgoznia, hogy leckéivel elkészüljön, viszont ha megtanulta őket, nagyobb megelégedést érzett - azt a meggyőződést, hogy véghezvitt valamit. Kifejlődött benne a tudás tisztelete, aránytalanul tisztelte, és függetlenül attól, hogy mit ér. Cal meg csak átcsúszott a vizsgáin. Nem sokat törődött a sporttal és egyéb iskolai tevékenységgel sem. Egyre növekvő nyugtalansága esténként kiűzte a szabadba. Hosszúra nőtt fiú lett belőle, csavargó természetű, és mintha mindig sötét árnyak vették volna körül.


HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

1

Első eszmélete óta Cal - mint mindenki - szeretetre és melegségre vágyott. Ha történetesen egyetlen gyermek, vagy ha Aron másféle fiú, Cal az emberekkel való kapcsolatában könnyűszerrel és normális módon elérte volna azt, amit akart. De Aron már az első pillanatban elbűvölte az embereket szépségével és egyszerűségével, így aztán Cal természetesen versenyre kelt Aronnal az emberek figyelméért és szeretetéért. Hogyan versenyzett vele? Az egyetlen módon, amelyet ismert - úgy, hogy utánozni próbálta Aront. Ám ami a bájos, szőke, elfogulatlanul nyílt Aronban mindenkinek tetszett, a sötét arcú, mandulaszemű Calban gyanúsan és visszataszítóan hatott. Mivel csak színlelt és színészkedett, viselkedése nem volt meggyőző. Ahol Aront tárt karokkal fogadták, ott Cal elutasításban részesült, pedig pontosan ugyanúgy viselkedett és beszélt, mint a testvére.

Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De míg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerűen azáltal, hogy számít rá és várja.

Calban ez a folyamat olyan lassan és hosszadalmasan ment végbe, hogy nem is érezte különösnek. Az önelégültség falával övezte magát, olyan erős fallal, hogy megvédje az egész világgal szemben. Ennek a falnak csak ott voltak rései, ahol Aronnal és Leevel, különösképpen pedig ahol Adammel találta magát szemközt. De lehet, hogy Cal apja mellett érezte magát a legnagyobb biztonságban, mivel Adamnek sejtelme sem volt fia szenvedéseiről. Cal úgy érezte, hogy ha egyáltalában észre se veszik, és nem méltatják figyelemre: sokkal jobb, mintha ellenségesen figyelnek rá.

Amikor egészen kis fiú volt, Cal felfedezett egy titkot. Ha nagyon csendesen oda lopakodott, ahol apja ült, és könnyedén apja térdéhez támaszkodott, Adam keze gépiesen felemelkedett, és ujjai megsimogatták fia vállát. Adam valószínűleg nem is tudott erről a mozdulatról, de a simogatás olyan hatalmas érzéshullámmal öntötte el a fiút, hogy takarékosan bánt ezzel a különleges örömmel, és csak akkor vette igénybe, amikor nagy szüksége volt rá. Megbízható, bűvös szer volt, amely sohasem mondott csütörtököt. A kutyaszerű imádat szertartásos jelképének is lehetett volna nevezni.

A dolgok nem változnak meg, ha a színtér meg is változik. Calnak Salinasban sem volt több barátja, mint korábban King Cityben. Társai voltak, ismerősei, akiknek körében bizonyos tekintélyre tett szert, sőt néha hódolatra is, de barátai nem voltak. Egyedül élt, és egymagában járta útjait.

2

Ha Lee tudta is, hogy Cal esténként elmegy hazulról, és csak késő éjjel jön vissza, egy szót sem szólt, mert úgysem tehetett volna ellene semmit. Az éjszakai rendőrök néha látták, amint egyedül kószál. Heiserman rendőrkapitány annyira komolyan vette a dolgot, hogy megbeszélte a fiatalkorúakkal foglalkozó csoport vezetőjével. Ám ez a rendőrtiszt megnyugtatta, hogy Cal nem tartozik a nyilvántartott iskolakerülők közé, sőt valójában jó tanuló. A kapitány természetesen ismerte Adamet, de mivel Cal nem tört be ablakokat, és nem okozott semmiféle botrányt, a kapitány lelkére kötötte rendőreinek, hogy tartsák szemmel a fiút, de egyébként hagyják békében, hacsak nem keveredik valami bajba. Az öreg Tom Watson egy éjjel Cal mellé lépett, és megkérdezte:

- Mit járkálsz annyit éjszaka?

- Nem bántok senkit - védekezett Cal.

- Tudom, hogy nem. De ilyenkor már régen ágyban kellene lenned.

- Nem vagyok álmos - mondta Cal.

Az öreg Tom nem tudta megérteni ezt a feleletet, hiszen alig emlékezett egész életének olyan órájára, amikor ne lett volna álmos. A fiú be-benézett a játéklebujokba a kínai negyedben, de sohasem játszott. Viselkedése titokzatos volt, de Tom Watson a legegyszerűbb dolgok közül is sok mindent titokzatosnak érzett, és jobbnak látta, ha nem bolygatja.

Éjjeli sétái alkalmával Calnek gyakran eszébe jutott a Lee és Adam közt lefolyt beszélgetés, amelyet a farmon egyszer kihallgatott. Szerette volna kiásni az igazságot. Tudása ebben a dologban lassan gyarapodott: hol egy elejtett célzásra figyelt fel az utcán, hol meg a biliárdteremben ütötte meg fülét a csúfondáros beszéd. Aron bizonyára észre se vette volna ezeket a mondatfoszlányokat, de Cal gondosan összegyűjtögette. Tudta, hogy anyja nem halt meg. Azt is tudta - részben az első kilesett beszélgetésből, részben meg később hallott szavakból -, hogy Aron aligha örülne neki, ha az anyja nyomára bukkanna.

Egy éjszaka Cal belebotlott Rabbit Holmanba, aki megint feljött San Ardóból, hogy jól leigya magát, ahogy félévenként szokta. Rabbit túláradó örömmel üdvözölte Calt, ahogy vidéki ember teszi, ha idegen helyen régi ismerősre akad. Rabbit az Abbot House mögött, a szűk, sötét utcán egy jókora fiaskót szopogatott, amikor meglátta Calt. Mindjárt elmesélt a fiúnak minden újságot, ami az eszébe jutott. Földjéből nagyszerű áron eladott egy darabot, és ennek megünneplésére jött fel Salinasba. Az ilyen ünneplésnek megvolt a maga szokásos műsora, amelyen végig kellett menni. Ma hátra volt még a kirándulás a kis házakba, a vágányokon túlra; majd megmutatja a lányoknak, mit tud egy igazi legény.

Cal leült Rabbit mellé, és némán hallgatta. Amikor a whisky elfogyott, Cal beosont Louis Schneiderhez, és rávette, hogy adjon el neki még egy palackkal. Rabbit nemsokára letette az üreset a földre, és amikor újra utánanyúlt, egy teli palackot emelt fel.

- Érdekes! - mondta. - Azt hittem, csak egy van. No, nem baj, ezért a tévedésért aztán nem haragszom.

Az új palack közepe táján Rabbit nemcsak azt felejtette el, hogy Cal kicsoda-micsoda, de azt is, hány éves. Csak arra emlékezett, hogy aki mellette ül, a legeslegkedvesebb, régi jó barátja.

- Mondok valamit, George! - kiáltotta. - Még eresztek egy kis ólmot a fejembe ebből a flaskóból, ni, ha megengeded, azután elmegyünk a síneken túlra. Ne mondd, hogy nincs pénzed. Az egész kiruccanást én fizetem. Hát nem meséltem, hogy eladtam negyven holdat? Méghozzá elég silány földet. Kisvártatva így folytatta:

- Ide hallgass, Harry, megmondom, mit fogunk csinálni. Ma fütyülünk a kétdolláros tyúkokra, és elmegyünk a Kate szalonjába. Igaz, hogy drága, egy tízesbe kerül, de vigye el az ördög! Olyan cirkusz van ott, hogy megéri. Voltál már cirkuszban, Harry? Olyan klassz, hogy el se tudod képzelni. Hiába, Kate érti a dolgát! Tudod, ki ez a Kate, nem tudod, George? Adam Trask felesége, anyja annak a két átkozott ikernek. Jézusom! Soha nem felejtem el, amikor híre járt, hogy lelőtte a férjét, és megszökött. Golyót eresztett a vállába, és egyszerűen otthagyta. Nos, nem volt jó feleség, de hogy jó ribanc, arra mérget lehet venni. Érdekes dolog ez, sokan mondják, hogy jó kurvából lesz a jó feleség. Mert ért a férfiakhoz, eleget kísérletezett. Segíts egy kicsit, Harry, hadd álljak fel. Miről is beszéltem?

- Cirkuszról - felelte Cal halkan.

- Ja, igen. No, ha meglátod azt a cirkuszt ott, a Kate házában, kimeresztheted a szemedet. Tudod, mit csinálnak ott?

Cal kissé hátramaradt, úgy baktatott mögötte, hogy Rabbit ne láthassa. És Rabbit elmesélte, mit csinálnak. Cal gyomra émelygett, de nem attól, amit a házban csináltak. Erről csak azt gondolta, hogy ostobaság. Igazában azoktól a férfiaktól undorodott, akiknek ez kell. Azoktól, akik nézik. Egy pillantást vetett Rabbit arcára az utcai lámpa alatt. Most már tudta, milyen arckifejezéssel figyelik a cirkuszt a nézők Kate házában.

Átvágtak a gyommal benőtt udvaron, és felmentek a festetlen tornácra. Cal magas termetű volt korához képest, de most lábujjhegyen lépkedett. A portás nem vette szemügyre, és beengedte. Odabenn aztán észrevétlenül eltűnt a rejtett lámpákkal halványan megvilágított teremben, az idegesen várakozó férfi vendégek között.

2

Azelőtt Cal mindig összegyűjtötte azt, amit látott és hallott - valóságos raktára volt az ilyen anyagból vagy sötét szerszámokból, amiket félretett, hogy alkalomadtán felhasználhassa. De a Kate házában tett látogatás után kétségbeesett szükségét érezte valami segítségnek.

Egy este Lee írógépén pötyögtetett, amikor halk kopogást hallott az ajtón. Cal lépett be. A fiú leült az ágy szélére, Lee pedig vézna testével a Morris-székben helyezkedett el. Mosolyogva gondolt arra, hogy ez a kényelmes szék mennyire meg tudja örvendeztetni. Egymásra rakta kezeit gyomra fölött, mintha még mindig bő ujjú kínai köntösét viselné, és türelmesen várt. Cal egy pontra szegezte tekintetét a levegőben, éppen Lee feje fölött. Végül halkan és gyorsan beszélni kezdett:

- Tudom, hogy anyám hol van, és mit csinál. Tulajdon szememmel láttam.

Lee gondolatban görcsös imát rebegett, és útmutatásért esedezett.

- És most mit akarsz tudni? - kérdezte halkan.

- Még nem gondoltam át. Csak most próbálok gondolkodni. Ha kérdezek tőled valamit, megmondod az igazságot?

- Természetesen.

A kérdések, amelyek Cal fejében kavarogtak, olyan megdöbbentőek voltak, hogy csak nehezen tudott közülük egyet kiválasztani.

- Apám tudja? - kérdezte.

- Tudja.

- Akkor miért mondta, hogy anyám meghalt?

- Hogy megóvjon benneteket a fájdalomtól.

Cal töprengett.

- Mit csinált apám, mivel adott okot arra, hogy anyám elhagyja?

- Szívvel-lélekkel szerette. Megadott neki mindent, amit csak el lehet képzelni.

- És lelőtte apámat?

- Igen.

- Miért?

- Mert nem akarta elengedni.

- Megbántotta anyámat valaha is?

- Tudtommal nem. Nem olyan ember, aki bánt valakit.

- De mégis, Lee, mi adta kezébe a pisztolyt?

- Nem tudom.

- Nem tudod, vagy nem akarod megmondani?

- Nem tudom.

Cal olyan sokáig hallgatott, hogy Lee ujjai bizseregni kezdtek, és csuklóiba kapaszkodtak. Fellélegzett, amikor Cal újra megszólalt. A fiú hangja most már más volt; könyörgés bujkált benne.

- Lee, te ismerted anyámat. Milyen volt?

Lee felsóhajtott, és ujjai meglazultak.

- Csak azt mondhatom, amit gondolok. Lehet, hogy tévedek.

- Jó, hát mit gondolsz?

- Nézd, Cal... sok-sok órán át törtem rajta a fejemet, és még mindig nem tudok semmit. Az az asszony rejtély előttem. Úgy rémlik nekem, hogy nem olyan, mint a többi ember. Hiányzik belőle valami. Talán a jóság, a részvét vagy a lelkiismeret. Egy embert csak akkor érthetsz meg, ha bele tudod képzelni magadat az érzelmeibe. És én nem tudom az ő érzéseit elképzelni. Mihelyt gondolkodni kezdek rajta, sötétség vesz körül. Nem tudom, mit akart, mire törekedett. Tele volt gyűlölettel, de hogy miért és ki ellen, mi ellen, nem tudom megmondani. Rejtély. És a benne élő gyűlölet nem volt egészséges érzés. Nem volt benne düh, nem volt benne szív. De nem tudom, helyes-e, hogy így beszélek veled.

- Tudnom kell.

- Miért? Nem érezted magad jobban, amíg nem tudtál semmiről?

- De igen. Csakhogy most már nem állhatok meg a félúton.

- Igazad van - bólintott Lee. - Ha az első ártatlanság elveszett, már nem állhatsz meg, hacsak nem vagy álszenteskedő vagy ostoba. De nem mondhatok neked többet, mert nem tudok többet.

- Akkor mesélj apámról - kérte Cal.

- Azt megtehetem - felelte Lee, és rövid szünet után így folytatta: - Nem szeretném, ha valaki meghallaná, amit beszélünk. Beszélj halkan.

- Mondj el róla mindent - súgta Cal.

- Azt hiszem, apádban felnagyítva van meg minden, ami anyádból hiányzik. Azt hiszem, apádban annyi jóság és lelkiismeret van, hogy az már túlzás, szinte hiba. Megbotlik bennük, akadályozzák minden mozdulatát.

- Mit csinált, amikor anyám elhagyta?

- Meghalt - felelte Lee. - Járkált a házban, de halott volt. És csak nemrég tért félig-meddig újra életre.

Lee észrevette, hogy különös, új kifejezés tükröződik Cal arcán: szeme kitágult, és szája, amelyet rendszerint erősen összeszorított, most megenyhült. És a fiú arcában Lee most fedezte fel először Aron arcát - a hasonlóságot, a színkülönbség ellenére. Cal válla kissé megremegett, mint egy izom, amelyet túl sokáig feszítettek meg.

- Mi az, Cal? - kérdezte Lee.

- Nagyon szeretem apámat - rebegte Cal.

- Én is szeretem - felelte Lee. - Azt hiszem, nem tudtam volna olyan sokáig itt maradni, ha nem szeretem. Talán nem okos ember, a szó nagyvilági értelmében, de jó ember. Talán a legjobb ember, akivel találkoztam.

Cal hirtelen felállt.

- Jó éjszakát, Lee - mondta.

- Várj még egy kicsit. Megmondtad valakinek?

- Nem.

- Aronnak sem? Nem, ugye, nem mondanád meg neki?

- De mi lesz, ha rájön?

- Akkor mellette kell állnod, hogy segíts neki. Ne menj még. Ha elhagyod ezt a szobát, könnyen lehet, hogy soha többé nem tudunk így beszélni. Talán gyűlölni fogsz, mert tudom rólad, hogy ismered az igazságot. Felelj nekem: gyűlölöd az anyádat?

- Gyűlölöm - felelte Cal.

- Hányszor töprengtem ezen is - mondta Lee. - Nem hiszem, hogy apád valaha is meggyűlölte. Csak bánkódott miatta.

Cal lassan, halkan osont az ajtó felé. Ökle mélyen a zsebébe süppedt.

- Úgy van ez, ahogy az imént mondtad, amikor arról beszéltél, mi kell hozzá, hogy megismerjük az embereket. Gyűlölöm anyámat, mert tudom, miért ment el. Tudom, mert ami ő, az bennem is megvan.

Fejét mélyen lehorgasztotta, és hangja olyan volt, mintha mindjárt megszakadna a szíve. Lee talpra ugrott.

- Hagyd ezt abba! - kiáltott rá éles hangon. - Hallod, mit mondok? Nehogy rajtakapjalak, hogy megint ezt teszed. Természetes, hogy benned is megvan, hiszen megvan minden emberben. De megvan a másik, az ellenkezője is. Fel a fejjel! Nézz rám!

Cal felemelte a fejét, és bágyadt hangon kérdezte:

- Mit akarsz tőlem?

- Értsd meg, hogy az ellenkezője is megvan benned. Hallgass rám! Még fel sem szabad tenned magadban a kérdést, vajon megvan-e benned. Ne merészeld ezt a lomha, lusta utat választani. Nagyon könnyű elbújni, és azzal mentegetőzni, hogy nem tehetsz semmiről, a véredben van, örökölted, és kész. Nehogy rajtakapjalak, hogy ezt teszed. Most meg nézz jól a szemembe, hogy mindig eszedbe jusson. Akármit cselekszel is, te teszed, és nem az anyád!

- Hiszed ezt, Lee?

- Igen, szilárdan hiszem, és neked is hinned kell, mert különben összetöröm a csontjaidat.

Amikor Cal elment, Lee visszaült a székébe. "Mi történt velem? - kérdezte bánatosan. - Hová lett az a híres keleti nyugalmam?"

4

Amit Cal anyjáról felfedezett, nem annyira új dolog volt számára, mint inkább igazolása annak, amit homályosan sejtett. Már jó ideje érezte, hogy ez a felhő ott lebeg a feje fölött, bár a részleteket nem ismerte. És kétféleképpen válaszolt rá. Az egyik a hatalom szinte kellemes érzése volt, amely lehetővé tette, hogy kellőképpen felbecsülje mások tetteit, szavait, arckifejezését, felfedje homályos célzások értelmét, sőt feltárja és megelevenítse a múltat. Ám mindez nem kárpótolta a fájdalomért, melyet felfedezése okozott.

Közben teste átalakult, felkészült a férfikorra. A serdülőkor kavargó szelei megrázták, és ide-oda taszigálták. Az egyik percben tiszta volt, és jámbor életnek szentelte magát; a következő percben piszokban fetrengett; azután porig alázta a szégyen, amelyből tisztaságra szentelten merült fel megint.

Felfedezése élessé tette valamennyi érzését. Úgy képzelte, egyedülálló lény, másnak nincs ilyen öröksége. Nem tudta egészen elhinni Lee szavait, nem fért a fejébe, hogy más fiúk is hasonló válságokon esnek át.

A Kate-féle cirkusz emléke nem hagyta el. Az emlékezés az egyik pillanatban a serdülőkor forróságával járta át testét, a következő pillanatban pedig olyan utálattal töltötte el, hogy hányás kerülgette.

Most már alaposabban megfigyelte apját, és talán még több szomorúságot, letörtséget látott rajta, mint amennyi Adamet valójában eltöltötte. Calban szenvedélyes szeretet gyúlt ki apja iránt - a vágy, hogy megvédelmezze, és kárpótolja azért, amit szenvedett. Cal túlfeszített érzékenységében úgy vélte, hogy a szenvedés elviselhetetlen. A fürdőszobába botorkált, mialatt apja fürdött, megpillantotta a csúnya sebhelyet, a pisztolygolyó nyomát, és akaratlanul felkiáltott:

- Micsoda forradás az, édesapám?

Adam ujjai felkúsztak, mintha el akarná rejteni a forradást, és így szólt:

- Régi sebesülés, Cal. Még az indián harcokban kaptam. Majd egyszer elmesélem neked.

Cal apja arcát figyelte, és észrevette, Adam elméje hogyan kapkod a múltba valami hazugságért. Cal nem haragudott a hazugságra, csak arra, ami szükségessé tette. Cal maga is hazudott, hogy valamiféle előnyt szerezzen magának. De hogy valaki kénytelen legyen hazudni, ezt szégyenletesnek érezte. Szeretett volna felordítani: "Tudom, hogyan kaptad azt a sebet - rendben van, apám!" De természetesen nem tette.

- Szeretném hallani - csak ennyit mondott.

Aront is elkapta a változás izgalmainak forgószele, de ösztönei lomhábban birizgálták, mint Calt. Teste nem tört rá olyan vad követeléssel. Szenvedélyei vallásos irányba sodorták. Elhatározta, hogy a papi pályára lép. Részt vett az episzkopális egyház minden istentiszteletén, ünnepek előtt segített az oltárt virágokkal és lombokkal díszíteni. Számos órát töltött a fiatal, göndör hajú lelkész, Mr. Rolf társaságában. Aront a világi élet titkaiba egy teljesen tapasztalatlan fiatalember vezette be. Nem csoda, hogy kibontakozott benne az az általánosítási hajlam, amely éppen olyanokra jellemző, akikből hiányzik az élettapasztalat.

Aront az episzkopális egyház templomában konfirmálták, és attól kezdve vasárnaponként a templom kórusában énekelt. Abra hamarosan követte. Női eszével tisztán látta, hogy ezek szükséges dolgok, de nincs semmi jelentőségük.

Természetes, hogy a megtért Aron mindenekelőtt Calt kívánta megtéríteni. Előbb csak némán imádkozott fivére üdvösségéért, de azután szóval is megkörnyékezte. Istentelenséggel vádolta, és korholó szavakkal intette, hogy javuljon meg.

Cal talán megpróbálta volna, hogy vele tartson, ha Aron okosabb. Csakhogy Aron eljutott a szenvedélyes tisztaság olyan fokára, ahonnan minden más ember bűnösnek látszik. Cal néhány fejmosás után úgy érezte, hogy testvére kibírhatatlanul önhitt és kenetteljes - ezt meg is mondta neki. Megkönnyebbülés volt mindkettőjük számára, amikor Aron átengedte testvérét az örök kárhozatnak.

Aron vallásossága kikerülhetetlenül szexuális irányba fordult. Előadásokat tartott Abrának az önmegtartóztatás szépségeiről és szükségességéről. Elhatározta, hogy tiszta életet fog folytatni. Abra bölcsességében nem vitatkozott vele - érezte és remélte, hogy mindez hamarosan el fog múlni. Egyébként a tiszta élet volt az egyetlen állapot, amit ismert. Azt akarta, hogy Aron felesége legyen, és minél több gyermeket szüljön neki, de egyelőre nem beszélt erről. Sohasem volt még féltékeny, de most felfedezte magában, hogy ösztönös - és talán jogos - gyűlöletet érez Rolf tiszteletes iránt.

Cal figyelte fivérét, elnézte, hogyan diadalmaskodik bűnökön, melyeket sohasem követett el. Cal gúnyosan gondolt arra, mi volna, ha megmondaná Aronnak, mit csinál az anyja. Érdekes volna látni, Aron hogyan birkózik meg ezzel. De Cal gyorsan kirázta fejéből ezt a gondolatot. Érezte, hogy Aron sehogy sem tudna megbirkózni vele.


HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

1

Salinas időnként az erkölcs enyhe vulkanikus kitöréseitől szenvedett. A folyamat nagyjából mindig egyformán zajlott le, alig volt különbség az egyes kitörések közt. Néha a templomi szószékről indult ki, máskor meg a Nők Polgári Köre becsvágyó új elnöke kezdte el. Mindig a hazárdjáték volt az a bűn, amelyet ki kellett gyomlálni. A hazárdjátékot támadni - ennek megvoltak a maga határozott előnyei. Nyíltan lehetett beszélni róla, nem úgy, mint a prostitúcióról. Nyilvánvaló gonoszság volt, és a játékbarlangok kínai vállalkozások voltak, így alig fenyegetett az a veszély, hogy valami ismerős vagy rokon tyúkszemére taposnak.

Az egyháztól és a klubtól a város két hírlapja is tüzet fogott. Vezércikkek követelték a nagy tisztogatást. A rendőrség helyeselte a dolgot, de azzal védekezett, hogy kevés az embere; igyekezett költségvetését feltornázni, ami néha sikerült is.

Amikor az ügy a vezércikk stádiumába jutott, mindenki tudta, hogy most már nyílt kártyákkal folyik a játék. Ami még hátra volt, egy szabályos balett gondos előadásához hasonlított. Végül jött a razzia, megfontoltan és biztosan. A rendőrség felkészült rá, és a játékbarlangok is felkészültek. Az újságok már előre kiszedték az elismerő cikkeket. Húszegynéhány, Pajaróból beszivárgott kínai került a rendőrség hálójába, aztán néhány csavargó és hat-nyolc kereskedelmi utazó; ez utóbbiak, idegenek lévén, nem kaphattak figyelmeztetést. Valamennyinek felvették az adatait és bedutyizták, reggel pedig megbírságolták és szabadon engedték. A város boldog ásítással nyújtózkodott friss makulátlanságában, a játékbarlangok pedig csak egy éjszakát veszítettek, no meg azt a kis bírságot. Az emberi elme egyik diadala, hogy képes biztosan tudni valamit anélkül, hogy elhiggye.

1916 őszén Cal egy este a fan-tan játékot figyelte Mini Lim lebujában, amikor lecsapott a razzia, és őt is elkapta. A sötétben senki sem figyelt rá, és a rendőrkapitány reggel zavarba jött, amikor ráakadt a sitiben. Tüstént telefonált Adamnek, és megzavarta reggelizésében. Adam végigsétált a két háztömb mentén a városházáig, átvette Calt, majd keresztülvágott a kocsiúton, hogy a postahivatalban átvegye postáját, és fiával együtt hazament.

Lee melegen tartotta Adam tojásos reggelijét, és Calnak is sütött két tojást.

Aron keresztülment a szobán, iskolába indult.

- Várjalak meg? - kérdezte Calt.

- Ne - felelte Cal szemét lesütve, és minden figyelmét a tojásnak szentelve.

Adam a városházán, miután megköszönte a rendőrkapitánynak szívességét, fiának csak ennyit mondott:

- Gyere velem.

Cal lenyelte a reggelit, amely ezúttal nem volt kedvére való, és szempilláin keresztül egy-egy gyors pillantást vetett apja arcára. Nem tudott eligazodni apja arckifejezésén. Zavart volt, haragos, tűnődő és szomorú egyszerre, legalábbis Cal így látta.

Adam kávéscsészéjébe bámult. A csend egyre nyomasztóbbá vált, már olyan nehéz volt, mint egy nagy szikla, amit nem lehet elmozdítani. Lee bedugta fejét az ajtón.

- Kávét? - kérdezte.

Adam lassan megrázta fejét. Lee visszahúzódott, és ezúttal becsukta a konyhaajtót maga mögött.

Az óra ketyegését hangoztató csendben Cal félni kezdett. Érezte, hogy apjából nagy erő árad - olyan erő, melynek létezéséről sem tudott eddig. Bizsergő tűszúrások futottak fel a lábán szorongásában, és nem mert megmoccanni, hogy vérkeringését helyreállítsa. Villáját a tányérhoz ütötte, hogy egy kis zajt csapjon, de a csörömpölés elhalt, elnyelte a csönd. Az óra kényelmesen kilencet ütött, a csend ezeket a hangokat is elnyelte.

Ahogy a félelem kezdett ráfagyni, hirtelen harag váltotta fel. Ilyen haragot érezhet a csapdába ejtett róka a mancsa ellen, amely nem engedi szabadulni.

Cal egyszerre felugrott. Nem is tudta, hogy mozdulni készül. Felordított, és nem tudta, hogy beszélni fog.

- Tedd már meg, amit tenni akarsz! - kiáltotta. - Kezdd már el! Essünk túl rajta!

De ezt a kiáltást is magába szívta a csend.

Adam lassan felemelte fejét. Igaz, hogy Cal most nézett apja szemébe először, mint ahogy sok ember van, aki sohasem nézett apja szemébe. Adam szemének szivárványhártyája halványkék volt, és sötét sugarak futottak belőle pupillája örvényébe. És mindkét pupilla mélyén Cal a saját képmását látta, mintha apja szeméből két Cal meredne rá.

- Cserbenhagytalak, ugye? - mondta Adam lassan.

Rosszabb volt, mint a támadás.

- Hogy érted? - hebegte Cal.

- Elfogott a razzia egy lebujban. És én nem tudom, hogy kerültél oda, mit csináltál ott, mért voltál ott.

Cal petyhüdten leült, és tányérjára nézett.

- Szereted a hazárdjátékot, fiam?

- Nem, édesapám. Csak éppen néztem.

- Voltál már ott máskor is?

- Igen... sokszor.

- Minek jársz oda?

- Nem tudom. Nyugtalanság fog el este, azt hiszem, olyan vagyok, mint egy kóbor macska. - Eszébe jutott Kate és a "cirkusz", és elborzadt a gondolatra. - Amikor nem tudok aludni, járok egyet - mondta -, így próbálom elűzni.

Adam sokáig mérlegelte szavait.

- A fivéred is szokott így járkálni? - kérdezte.

- Ó, nem, édesapám. Eszébe se jutna, ő nem olyan... nyughatatlan.

- Látod, ezt se tudom - mondta Adam. - Semmit se tudok rólatok.

Cal apja nyakába szeretett volna borulni, hogy megcsókolja, és csókot kapjon tőle. A szimpátia és szeretet valami vad kinyilvánítására sóvárgott. Felkapta a fagyűrűt, amelyben az asztalkendő volt, és beledugta az ujját.

- Megmondtam volna... ha kérdezed... édesapám - felelte halkan.

- De én nem kérdeztem. Nem kérdeztem! Éppen olyan rossz apa vagyok, amilyen az én apám volt.

Cal még sohasem hallotta ezt a kifejezést apja hangjában. Rekedt volt, de áttört rajta a melegség, amint szavakat keresett, szavak után tapogatózott a sötétben.

- Apám egy öntőformát készített, és engem erőszakkal belegyömöszölt - mondta Adam. - Rossz öntvény voltam, amit nem lehet újjáönteni. Senkit sem lehet újjáönteni. Így aztán selejt maradtam örökre.

- Ne búsulj, édesapám - mondta Cal. - Eleget keseregtél.

- Eleget? Lehet. De talán nem úgy, ahogy kellett volna. Nem ismerem a fiaimat. Kíváncsi vagyok, pótolni tudom-e még. Sokat kell tanulnom...

- Megmondok neked mindent, amit tudni akarsz. Kérdezz csak!

- Hol kezdjem? A legelején?

- Bánkódol vagy haragszol, mert börtönben voltam?

Cal meglepetésére Adam jót nevetett.

- Magad se tudod, hogy kerültél oda, igaz? Nem követtél el semmi rosszat.

- Talán elég hiba, hogy oda kerülhettem - mondta Cal, mert mindenáron hibáztatni szerette volna magát.

- Egyszer én is voltam - mesélte Adam. - Majdnem egy évet töltöttem börtönben, csak azért, mert véletlenül ott voltam.

Cal igyekezett magáévá tenni ezt az eretnekséget.

- Nem hiszem - mondta.

- Néha magam sem tudom elhinni, de annyi bizonyos, hogy amikor megszöktem, kiraboltam egy boltot, és néhány ruhadarabot loptam.

- Nem hiszem - rebegte Cal, de apja közelsége és melegsége olyan gyönyörűség volt, hogy nem tudott tőle elszakadni. Alig mert lélegzeni, nehogy elriassza.

- Emlékszel Samuel Hamiltonra? - kérdezte Adam. - Persze hogy emlékszel! Amikor te még kisgyerek voltál, szememre vetette, hogy rossz apa vagyok. Megvert, egyszerűen leütött, hogy szavainak nyomatékot adjon.

- Az az öregember?

- Szívós öregember volt. És most, hogy tudom, mit akart, látom, ugyanolyan vagyok, mint az apám volt. Apám nem engedte meg, hogy egyéniségem legyen, és én sem láttam fiaimban egyéniséget. Ezt akarta Samuel az értésemre adni. - Egyenest Cal szemébe nézett, és mosolygott. Cal szíve sajgott a túláradó szeretettől, amit apja iránt érzett.

- Mi nem gondoljuk, hogy rossz apa vagy - mondta.

- Szegénykéim - felelte Adam -, honnan is tudnátok? Hiszen sohasem volt másféle apátok.

- Örülök, hogy börtönben voltam - mondta Cal.

- Én is. Én is! - nevetett az apja. - Most legalább beszélgethetünk egymással, mint két börtöntöltelék. - Egészen erőt vett rajta a vidámság. - Talán meg tudod mondani nekem, miféle fiú vagy, meg tudod?

- Igen, édesapám.

- És hajlandó vagy megmondani?

- Igen, édesapám.

- Hát akkor hadd halljam. Tudod, nagy felelősséget jelent egyénnek lenni. Az sokkal több, mint egyszerűen betölteni a tér egy darabját, ahol különben csak levegő volna. Hát miféle vagy?

- Nem tréfálsz? - kérdezte Cal félénken.

- Nem én, ó, de mennyire nem! Beszélj magadról... persze csak ha kedved van hozzá.

- Hát - kezdte Cal -, én... én... - Elakadt. - Nem is olyan könnyű, ha az ember megpróbálja - mondta.

- Sejtettem, hogy nem lesz könnyű... még az is lehet, hogy egyáltalában nem megy. Hát akkor mesélj a fivéredről.

- Mit akarsz róla tudni?

- Talán azt, hogy te mit gondolsz róla. Hiszen egyebet úgyse tudsz mondani.

- Jó gyerek - mondta Cal. - Nem tesz semmi rosszat. Még csak nem is gondol rosszat.

- Most magadról beszéltél.

- Hogyan, édesapám?

- Azt mondtad, hogy te rosszat cselekszel, és rosszat gondolsz.

Cal elpirult.

- Igen, azt teszem - mondta.

- Nagyon rossz dolgokat?

- Igen, édesapám. Akarod, hogy megmondjam?

- Nem, Cal. Már megmondtad. Hangod elárulja, és a szemed is elárulja, hogy hadilábon állsz önmagaddal. De nem kellene szégyellned magad. Nincs szörnyűbb annál, mint ha az ember szégyenkezik. Szokott Aron valaha is szégyenkezni?

- Nem tesz semmi olyat, amit szégyellni kell.

Adam előrehajolt.

- Bizonyos vagy benne?

- Eléggé.

- Mondd csak, Cal... szoktad védeni Aront?

- Hogy érted, édesapám?

- Úgy értem... ha valami nagyon rosszat hallasz... csúnyát vagy kegyetlent... távol tartod tőle, nem?

- Én... igen... úgy hiszem.

- Úgy gondolod, gyenge ahhoz, hogy elbírjon dolgokat, amiket te el tudsz viselni?

- Nem arról van szó, édesapám. Hanem Aron jó, igazán jó. Soha nem árt senkinek. Soha nem mond rosszat senkiről. Nem aljas, sohasem panaszkodik, és bátor. Nem szeret verekedni, de nem futamodik meg.

- Szereted a fivéredet, nem igaz?

- Igen, édesapám. És mégis rossz vagyok hozzá. Becsapom és lóvá teszem. Néha minden ok nélkül bántom.

- És akkor restelled magad?

- Igen, édesapám.

- Aronnal is megesik, hogy restelli magát?

- Nem tudom. Amikor nem akartam egyháztag lenni, nagyon rosszul esett neki. És egyszer, amikor Abra dühös lett, és azt mondta neki, hogy gyűlöli, Aron rettentő rosszul érezte magát. Valósággal belebetegedett. Láza volt. Hát nem emlékszel? Lee orvost hívatott.

Adam csodálkozva kiáltott fel: - Egy fedél alatt éltem veletek, és minderről nem tudtam semmit! Miért volt Abra dühös?

- Nem tudom, hogy megmondhatom-e - felelte Cal.

- Akkor nem is akarom, hogy megmondd.

- Nincs benne semmi rossz. Azt hiszem, kifogástalan dolog. Tudod, apám, Aron a fejébe vette, hogy lelkész lesz. Ugyanis Mr. Rolf... no mindegy, elég az hozzá, hogy ő az egyház nagy tisztelője, és Aronnal is megkedveltette. Így Aron arra gondolt, hogy esetleg meg se házasodhatik, vagy talán kolostorba vonul.

- Mint szerzetes, úgy érted?

- Igen, édesapám.

- És Abrának ez nem tetszett?

- Hogy nem tetszett-e? Olyan dühbe gurult, hogy a szeme szikrázott. Néha nagyon dühös tud lenni. Fogta Aron töltőtollát, a járdára dobta, és rátaposott. Azt mondta, fél életét Aronra pazarolta.

Adam felnevetett.

- Hány éves Abra?

- Majdnem tizenöt. De... no igen, sok tekintetben olyan, mintha idősebb volna.

- Meghiszem azt. És mit csinált Aron?

- Nem szólt semmit, de rettentő rosszul esett neki.

- Könnyen lehet - mondta Adam -, hogy akkor el is tudtad volna tőle hódítani.

- Abra Aron szerelme - felelte Cal.

Adam mélyen Cal szemébe nézett, azután Leet szólította. Nem kapott választ.

- Lee! - kiáltotta újra. - Nem hallottam, hogy elment volna - mondta. - Friss kávét szeretnék.

Cal felugrott.

- Majd én elkészítem.

- Micsoda dolog ez? - mondta Adam. - Neked már rég az iskolában volna a helyed.

- Nincs kedvem elmenni.

- De kötelességed. Aron is elment.

- Olyan boldog vagyok! - mondta Cal. - Veled akarok maradni.

Adam a kezére nézett. - No, csináld meg a kávét - mondta végül halkan, és hangja remegett.

Amíg Cal a konyhában volt, Adam egyre növekvő csodálkozással önmagába pillantott. Idegei és izmai mohó izgalomban lüktettek. Ujjai epedtek, hogy megfogjanak valamit - lábai, hogy fussanak. Szeme sóváran igyekezett magába fogadni az egész szobát mindenestül. Látta a székeket, a festményeket, a szőnyeg piros rózsáit, meg egy csomó új dolgot, amely éles körvonalakkal a szemébe szökkent - szinte emberi, de mindenesetre baráti tárgyakat. És agyában most élénk vágy született, a jövő vágya - valami kellemes, meleg várakozás, mintha biztos volna benne, hogy a következő percek és hetek örömet, gyönyörűséget hoznak neki. Hajnali érzés fogta el, mintha tündérszép nap várna rá, amely csendesen, nyugodtan és aranyosan suhan el fölötte. Összekulcsolta ujjait tarkóján, és kinyújtóztatta meggémberedett lábát.

A konyhában Cal sürgetni szerette volna a vizet, hogy forrjon már fel a kávésfazékban, de azért örömmel várt. A csoda, mihelyt megszokottá válik, nem csoda többé. Cal most már nem csodálkozott, hogy apjához ilyen gyönyörű kapcsolat fűzi - de az öröm, amit emiatt érzett, megmaradt. A magányosság mérge elpárolgott, és a maró irigység is, amit azok iránt érzett, akik nem társtalanok. Egész lénye most tiszta és kedves volt, és maga is tudta, hogy megváltozott. Hogy próbára tegye magát, fel akarta kotorni lelke mélyéből a régi gyűlöletet, de nem találta - a gyűlölet eltűnt. Szolgálni akarta apját, megajándékozni valami nagy, szépséges dologgal, véghezvinni valami óriási, dicső feladatot apja tiszteletére.

A kávé kifutott, és Cal percekig buzgólkodott, amíg sikerült a tűzhelyet megtisztítania. "Tegnap nem vesződtem volna vele" - gondolta magában.

Amikor bevitte a gőzölgő kannát, Adam rámosolygott, szimatolt, és így szólt:

- Ez az illat még egy sziklasírból is fel tudna támasztani!

- Kifutott - panaszkodott Cal.

- Nem tesz semmit - felelte Adam. - Ki kell futnia, hogy jó íze legyen. Vajon hová ment Lee?

- Talán a szobájában van. Nézzem meg?

- Nem. Akkor felelt volna a hívásomra.

- Édesapám! Ha befejezem az iskolát, megengeded, hogy a farmunkat vezessem?

- Korai még a tervezgetés. És mi legyen Aronnal?

- Főiskolára akar menni. Ne mondd meg neki, hogy elárultam. Hadd mesélje el maga, te meg tégy úgy, mintha meglepne.

- No, ez nagyon szép - mondta Adam. - És te nem akarsz főiskolára menni?

- Lefogadom, hogy a farmból pénzt tudnék kihozni... eleget ahhoz, hogy fedezzem Aron főiskolai költségeit.

Adam lassan szürcsölte kávéját.

- Mindenesetre nagylelkű terv - mondta. - Nem tudom, helyes-e, hogy megmondom neked... de régebben, amikor megkérdeztem tőled, milyen fiú Aron, te a védelmére keltél, de olyan rosszul és ügyetlenül, hogy azt kellett hinnem, nem szereted a testvéredet, sőt gyűlölöd.

- Valóban gyűlöltem is - kiáltott fel Cal hevesen -, és nemegyszer meg is bántottam! De édesapám, megmondhatok neked valamit? Most már nem gyűlölöm, nem is fogom többé gyűlölni soha. Azt hiszem, senkit sem fogok gyűlölni többé, még az anyámat sem...

Hirtelen elhallgatott, csodálkozva, hogy ez kicsúszhatott a száján. Agya mintha megdermedt volna, tehetetlenül várta, mi lesz. Adam egyenesen maga elé nézett. Tenyerével megdörzsölte homlokát. Végül csendesen így szólt:

- Te tudsz az anyádról.

Megállapítás volt, nem kérdés.

- Igen... igen, édesapám.

- Mindent tudsz róla?

- Mindent, édesapám.

Adam hátradőlt székében.

- Aron is tudja?

- Dehogyis! Nem, édesapám, ő nem tudja!

- Miért mondod ezt ilyen hangon?

- Nem merném megmondani neki.

- Miért nem?

- Nem hiszem... hogy... kibírná! - felelte Cal töredezetten. - Nincs benne elég rosszaság ahhoz, hogy kibírja, mint... - Így akarta folytatni: "Mint ahogy te sem bírtad ki, édesapám!" De nem merte kimondani, inkább befejezetlenül hagyta a mondatot.

Adam arcán végtelen fáradtság tükröződött. Jobbra-balra ingatta fejét.

- Ide hallgass, Cal. Mit gondolsz, van valamicske lehetőség arra, hogy Aron elől továbbra is eltitkoljuk? Gondold meg jól.

- Aron nem jár olyan helyekre. Nem olyan, mint én - mondta Cal.

- És tegyük fel, hogy valaki megmondja neki?

- Nem gondolom, hogy elhinné, édesapám. Akárki közölné is vele, azt gondolom, Aron nekimenne, és jól elverné, de azt hinné, hazugság az egész.

- Te voltál ott?

- Igen, édesapám. Meg kellett tudnom. - És Cal izgatottan folytatta. - Ha Aron a főiskolára menne, kollégiumba, és nem térne vissza többé ebbe a városba...

Adam bólintott.

- Igen. Talán így el lehetne kerülni. De még két éve van hátra itt Salinasban.

- Talán rá tudnám venni, hogy próbálja a két osztályt egy év alatt elvégezni. Aron okos.

- De te még okosabb vagy, nem?

- Az egészen másfajta okosság - mondta Cal.

Adam most mintha megnőtt volna, mintha betöltötte volna a szoba egyik felét. Arca szigorú volt, kék szeme éles és átható pillantású.

- Cal! - mondta nyersen.

- Parancs!

- Megbízom benned, fiam - mondta Adam.

2

Hogy Adam elismerte és elfogadta - olyan volt, mint a boldogság kovásza, csak úgy dagadt tőle Cal szíve. Peckesen járt, komor képe mosolygóssá vált, most már csak ritkán burkolózott azokba a sötét felhőkbe, amelyek addig körülvették. Lee észrevette rajta a változást, és csendesen megkérdezte:

- Mi az, Cal? Talán szert tettél egy kislányra?

- Kislányra? Kinek kell az!

- Mindenkinek - vélte Lee.

Adamtől is megkérdezte:

- Nem tudja, mi ütött Calba?

- Mindent tud az anyjáról - felelte Adam.

- Igazán? - Lee örült, hogy kimaradt ebből a kellemetlenségből. - Mindig úgy véltem, talán emlékszik rá, hogy legjobb volna, ha megmondaná a fiúknak.

- De nem én mondtam meg neki. Már tudta.

- Ki hitte volna! - álmélkodott Lee. - No de ez nem olyan értesülés, amitől jókedve kerekedhetik valakinek! Hogy tanulás közben is dúdolgasson, és a levegőbe hajigálja meg elkapja a sapkáját, ha járkál! No és mi van Aronnal?

- Ez nekem is gondot okoz - mondta Adam. - Nem hiszem, hogy örülnék neki, ha megtudná.

- Sajnos, talán már késő.

- Lehet, hogy beszélnem kellene Aronnal. Kitapogatni, mit érez.

Lee tűnődve nézett rá.

- Önnel is történt valami - mondta. - Valami változás.

- Változás? Könnyen meglehet - felelte Adam.

De Cal tevékenysége nem merült ki abban, hogy dúdolgatott, fel-feldobta sapkáját, és gyorsan elvégezte iskolai feladatait. Új keletű örömében kinevezte magát apja gyámjának, nyugalma őrének. Amit anyjáról mondott - hogy nem érez iránta gyűlöletet -, igaz volt. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy mégiscsak ő okozta Adam szenvedését és szégyenét. Cal úgy gondolkodott, hogy amit anyja egyszer elkövetett, máskor is megteheti. Elhatározta, hogy megtud róla mindent, amit csak lehet. Az olyan ellenség, akit töviről hegyire ismerünk, kevésbé veszedelmes, kevesebb meglepetéssel jár.

Esténként valami titokzatos erő odavonzotta Calt a síneken túli házhoz. Néha délután is ott leselkedett az utca másik oldalán, és a magas gazból a házat figyelte. Látta, amint a lányok kijönnek egyszerű ruhában, szinte szigorúan komoly öltözékben. Mindig kettesével hagyták el a házat, és Cal tekintete követte őket a Castroville Street sarkáig, ahol aztán befordultak balra, a Fő utca felé. Rájött arra, hogy ha az ember nem tudta, ezek a lányok honnan jöttek, eszébe se jutott volna arra gondolni, mifélék is lehetnek. De nem a kimenős lányokra lesett. Anyját szerette volna látni nappali világosságnál. Csakhamar kitapasztalta, hogy Kate minden hétfőn, egy óra harminckor bukkan elő a házból.

Cal elrendezte az iskolában - alapos készüléssel és különmunkával -, hogy kipótolja mulasztását, amire minden hétfő délután sor került. Aron kérdéseire azt felelte, hogy valami meglepetést készít elő, de többet nem szabad elárulnia senkinek. Aron nem faggatta tovább, hiszen amúgy sem érdekelte a dolog különösebben. Annyira elmerült önmagában, hogy hamarosan meg is feledkezett az egészről.

Cal, amikor már több ízben követte anyját, jól ismerte szokásos útját. Kate mindig ugyanazokra a helyekre ment - először a Monterey Megyei Bankba, ahol rögtön bebocsátották a fényes rácsok mögé, amelyek a páncélrekeszekhez vezető lépcsőt őrizték. Tizenöt-húsz percet töltött a széfpincében. Azután lassan végigment a Fő utcán, és a kirakatokat nézegette. Bement Porter és Irvine áruházába, megnézett néhány ruhát, néha vásárolt is valamit - gumiszalagot, biztosítótűt, egy fátylat, egy pár kesztyűt. Negyed három körül belépett Minnie Franken szépségszalonjába, ahol egy órát töltött. Amikor kijött, hajtűk fogták le szorosan fürtjeit, és fejét selyemkendő borította, amelyet megkötött az álla alatt.

Három harminckor felment a lépcsőn a Farmerek Kereskedelmi Bankja épületében. Az irodák fölött terpeszkedő emeletre ment fel, dr. Rosen rendelőjébe. Az orvostól lejövet betért egy percre a Bell-féle cukrászdába, és egy kétfontos doboz vegyes csokoládébonbont vásárolt. Útirányát sohasem változtatta meg. A cukrászdából egyenesen visszatért a Castroville Streetre, onnan meg haza.

Öltözékében nem volt semmi különös. Pontosan úgy öltözködött, mint akármelyik jómódú salinasi asszony, amint hétfő délután vásárlókörútjára indul - eltekintve attól, hogy mindig kesztyűt viselt, ami Salinasban nem volt szokásos.

A kesztyűben keze tömzsinek és puffadtnak látszott. Úgy mozgott, mintha üvegbura venné körül. Nem beszélt senkivel, és mintha nem is látott volna senkit. Néha megesett, hogy egy-egy férfi megfordult, utánapillantott, majd idegesen folytatta útját. De többnyire nem keltett figyelmet, és úgy suhant tova, mintha láthatatlan lett volna.

Cal több héten át követte. Nagyon vigyázott, hogy magára ne vonja Kate figyelmét. És mivel Kate állandóan maga elé nézett, Cal biztosra vette, hogy nem vette észre.

Amikor Kate a saját udvarába lépett, Cal közömbös arccal tovább-ballagott, és egy másik úton hazament. Nem tudta volna pontosan megmondani, miért is követte - legfeljebb annyit mondhatott volna, hogy szeretne mindent megtudni róla.

Már nyolcadik hete követte útján, amikor Kate egyszer befejezte sétáját, és visszatért sűrű bokrokkal benőtt udvarába, úgy, mint máskor.

Cal várt egy percig, azután tovább baktatott a rozoga kertkapu mellett.

De Kate ott állt egy magas fagyalfa mögött, és hideg hangon rászólt:

- Mit akar?

Cal dermedten megállt. Mintha függve maradt volna az időben, még a lélegzete is elakadt. Hogy zavarától megszabaduljon, egy fogáshoz folyamodott, amit még egész fiatal korában fedezett fel. A tulajdonképpeni problémától elfordulva, minden figyelmét a mellékes körülmények megállapítására fordította. Megfigyelte például, hogyan borzolja fel a déli szél a magas fagyalsövény apró leveleit. Szemügyre vette a sáros ösvényt, amelyet a sok láb fekete péppé taposott - aztán Kate lábát, amint a sáros ösvény szélére húzódva állt. A mozdony dohogását is figyelte a Southern Pacific pályaudvarán, amint tolatás közben éles, száraz erőlködéssel gőzt pöfögött. Érezte, hogyan csapja meg arcát a hideg levegő a növekvő pihék alatt. És közben szüntelenül Kate-re meresztette szemét, aki kitartóan visszabámult rá. És haja színében, szeme vágásában, még abban is, ahogy a vállát tartotta - félig-meddig mintha vonogatná -, Cal ráismert Aronra. Megdöbbentő hasonlatosság! A saját arcát nem ismerte eléggé, különben arra is rájött volna, hogy ő meg anyja száját, apró fogait és erős pofacsontját örökölte, így álltak egy percig, a déli szél két rohama közt.

- Ez nem az első eset, hogy mászkál utánam - mondta Kate. - Mit akar tulajdonképpen?

- Semmit - felelte Cal, és leszegte fejét.

- Ki mondta magának, hogy ezt tegye?

- Senki... asszonyom.

- Nem akarja megmondani, mi?

Cal maga is csodálkozva hallotta következő szavait. Még mielőtt megállíthatta volna, kicsúszott a nyelvén:

- Maga az anyám, és látni akartam, hogy milyen.

Igen, ez volt az igazság, pontosan ez, és úgy szúrt az asszonyba, mint a hirtelen kígyómarás.

- Mi az? Mit beszél? Kicsoda maga?

- Cal Trask vagyok - mondta a fiú. Érezte az egyensúly hirtelen megváltozását, mint a billenő hintáét, ha egyik vége leszáll, a másik felemelkedik. Cal érezte, hogy most ő van felül. Az asszony arca meg se rezzent, kifejezése nem változott, de Cal látta, hogy most már védekezésre szorul.

Kate alaposan szemügyre vette a fiút, megnézte minden egyes arcvonását. Agyában felmerült Charles elmosódott képe, amelyre csak homályosan emlékezett.

- Gyere velem! - mondta hirtelen. Megfordult, és elindult a ház felé, az ösvény szélén, hogy a sarat kikerülje.

Cal egy pillanatnyi tétovázás után követte az asszonyt, fel a lépcsőn. Még emlékezett a nagy, félhomályos teremre, de a többit most látta először. Kate előtte lépkedett, átvágott a hallon, és bement a szobájába. Amint elhaladt a konyhaajtó mellett, bekiáltott:

- Teát! Két csészével.

Szobájába érve mintha megfeledkezett volna a fiúról. Lehúzta kabátját - kesztyűs, kövér ujjaival kedvetlenül ráncigálta a felöltő ujjait. Azután egy új ajtóhoz lépett, amelyet nemrég vágtak a falba a szoba végében, ahol az ágya állt. Kinyitotta az ajtót, és belépett a kis toldalékszobába, amelyet újabban ragasztottak a házhoz.

- Gyere be ide - mondta. - Azt a széket is hozd magaddal.

Cal engedelmeskedett. A skatulyaszerű kis helyiséget alig lehetett szobának nevezni. Ablaka nem volt, kopárságát nem enyhítette semmiféle díszítés. Falait sötétszürkére festették. A padlót vastag szürke szőnyeg borította. A bútor igen kevés: mindössze egy hatalmas karosszék, melyen szürke selyempárnák dagadoztak, egy rézsútos lapu olvasóasztal és egy állólámpa, mely a földről emelkedett fel, és égői egészen eltűntek a sötét, mély ernyő alatt. Kate kesztyűs kezével meghúzta a lámpa gyújtóláncát - furcsán fogta, hüvelyk- és mutatóujja töve közé szorítva, mintha műkeze volna, amit alig lehet mozgatni.

- Csukd be az ajtót! - parancsolta.

A lámpa kis világos kört vetett az olvasóasztalra; fénye oldalt csak homályosan terjengett szét a szürke szobában. A szürke falak a fényt mintha beszívták és elnyelték volna.

Kate óvatosan, kényeskedve leült a vastag pehelypárnák közé, és lassan lehúzta kesztyűit. Mindkét kezének ujjait kötés borította.

- Ne bámulj! - mondta Kate ingerülten. - Köszvény. Eh... szóval látni akarod, mi? - Jobb mutatóujjáról lecsavarta az olajfoltos kötést, aztán görbe ujját a lámpafénybe tartotta. - Itt van, most megnézheted - mondta. - Csúnya ízületi gyulladás. - Felszisszent kínjában, amint óvatos mozdulattal, lazán visszacsavarta a kötést. - Istenem, de fáj ez az átkozott kesztyű! No, ülj már le!

Cal lekuporodott széke peremére.

- Valószínűleg te is megkapod - mondta Kate. - A nagynénim is ebben szenvedett, és anyám is kezdte már érezni...

Elhallgatott. A szobácskában nagy csend lett. Halkan kopogtak az ajtón. Kate kiszólt:

- Maga az, Joe? Tegye le a tálcát odakinn. Maga az, Joe?

Halk moraj hallatszott az ajtón keresztül. Kate egyhangúan darálta:

- Szemetet láttam a szalonban. Tüntesse el. Anna nem takarította ki a szobáját. Figyelmeztesse még egyszer, de ez az utolsó. Éva berúgott az éjjel. Majd ellátom a baját. És Joe, mondja meg a szakácsnak, hogy ha ezen a héten még egyszer sárgarépát főz, már csomagolhat is, érti?

Újabb moraj az ajtón át.

- Ez az egész - mondta Kate. - Piszkos disznók! - fakadt ki. - Elrothadnának, ha nem ügyelnék rájuk. Te meg menj ki, és hozd be a tálcát.

A hálószoba már üres volt, amikor Cal kinyitotta az ajtót. Bevitte a tálcát a toldalékszobába, és óvatosan letette az olvasóasztalra. Nagy ezüsttálca volt, rajta ón teáskanna, két papírvékony fehér csésze, cukor, tejszín és egy kibontott doboz csokoládé.

- Töltsd be a teát - mondta Kate. - Az én kezem megfájdul tőle. - Szájába tett egy csokoládébonbont. - Láttam, hogy megbámultad a szobát - folytatta, amikor lenyelte a bonbont. - A fény bántja a szememet. Ide szoktam jönni pihenni. - Észrevette, hogy Cal gyors pillantást vet a szemére, ezért határozott hangon megismételte: - A fény bántja a szememet, igen. - Nyers hangon ráförmedt: - No, mi lesz? Nem akarsz teázni?

- Nem, asszonyom - felelte Cal. - Nem szeretem a teát.

Bekötözött ujjaival megfogta a vékony porceláncsészét.

- Jól van, nem szereted - mondta. - Hát akkor mit akarsz?

- Semmit, asszonyom.

- Csak éppen meg akartál nézni?

- Igen, asszonyom.

- És most meg vagy elégedve?

- Igen, asszonyom.

- És milyennek látsz? Milyen vagyok?

Ravaszul a fiúra nézett, és apró, fehér, hegyes fogai elővillantak.

- Rendes - felelte Cal.

- Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb felbukkansz. És hol a fivéred?

- Azt hiszem, az iskolában. Vagy talán otthon.

- Ő milyen?

- Inkább hasonlít önre.

- Igazán? Olyan, mint én?

- Lelkész akar lenni - mondta Cal.

- Nem csodálom... úgy látszik, így kell lennie. Olyan, mint én, és az egyházba kívánkozik. Egy ember jó sok bajt okozhatott. Aki idejön hozzám, óvakodik, vigyáz magára. De a templomban mindenki kitárulkozik.

- Nagyon komolyan veszi - mondta Cal.

Kate odahajolt hozzá, és arca megélénkült a beszélgetéstől, amely érdekelni kezdte.

- Töltsd meg a csészémet - mondta. - Ostoba a fivéred?

- Nagyon helyes fiú.

- Azt kérdeztem, hogy ostoba-e?

- Nem, asszonyom - felelte Cal.

Kate hátradőlt székében, és kezébe vette csészéjét.

- Hogy van apád?

- Nem akarok róla beszélni - mondta Cal.

- Nem? Tehát szereted, mi?

- Igen, szeretem - felelte Cal.

Kate erősen ránézett, és valami különös görcs rázta meg - mintha fájdalmasan szívébe hasított volna valami. De a következő pillanatban megint bezárult, és visszanyerte önuralmát.

- Nem akarsz egy kis csokoládét? - kérdezte.

- Igen, kérek. És tessék mondani... miért tette azt?

- Hogy miért? Mit?

- Miért lőtt apámra, és miért ment el tőlünk?

- Elmondta nektek?

- Nem. Nem mondott el semmit.

Kate egyik kezét megérintette a másikkal, aztán kezei hirtelen szétváltak, mintha az érintkezés fájna, égetné. Megkérdezte:

- Szokott apád - nőket fogadni? Úgy értem, jöttek valaha is a házba?

- Nem - felelte Cal. - De mért lőtt rá, és mért ment el?

Az asszony arca megfeszült, és szája összeszorult, mintha izmai megrándultak volna. Felemelte fejét. Szeme hideg és szenvtelen volt.

- Korodhoz képest túl sokat beszélsz - mondta. - De nem olyan okosan, mintha idősebb lennél. Talán jobb lesz, ha szaladsz játszani. És töröld meg az orrod, te taknyos!

- Néha jobban tanulok, mint a testvérem - mondta Cal. - Sír dühében, egészen kihozom a sodrából. Nem érti, hogy tudtam megcsinálni. Okosabb vagyok nála. Pedig nem is akarom. Torkig vagyok vele!

Kate tudomásul vett mindent - úgy hallgatta, mintha éppen erről beszélgettek volna.

- Mind azt hiszik, hogy olyan okosok! - mondta. - Rám néztek, és azt hitték, mindent tudnak rólam. De én mindig bolonddá tettem őket... kijátszottam valamennyit! És amikor úgy képzelték, parancsolhatnak nekem, meghagyhatják, mit tegyek... ó, akkor tettem őket lóvá a legjobban! Hej, Charles, ha tudnád, mennyire lóvá tettem őket!

- Az én nevem Caleb - mondta a fiú. - Caleb eljutott az Ígéret Földjére. Leetől hallottam, de különben is benne van a Bibliában.

- Aha, az a kínai! - mondta Kate, és mohón folytatta: - Adam azt képzelte, megkaparintott egészen. Amikor megsebezve, összetörve nem tudtam hova menni, befogadott, ápolt, kiszolgált, főzött rám... így akart magához láncolni. A legtöbb embert le is lehet így kötelezni. Hálásak, úgy érzik, tartozásuk van, és ez a legrosszabb fajta bilincs. De engem nem köthet meg senki. Csak vártam, vártam, amíg eléggé megerősödöm, aztán kitörtem börtönömből. Engem senki sem fog csapdába ejteni! Tudtam, mit kell tennem - mondta -, és kivártam az időt.

A szürke szoba némaságba borult. Nem lehetett hallani mást, csak a felizgatott asszony ziháló lélegzetét.

- De mért lőtt rá? - törte meg a csendet Cal.

- Mert utamba állt, vissza akart tartani. Meg is ölhettem volna, de nem tettem. Csak azt akartam, hogy eresszen el.

- Nem kívánta néha, hogy bárcsak nálunk maradt volna?

- Istenemre, nem! Soha! Már kislány koromban is mindig azt tettem, amit akartam. Mindig meg tudtam tenni, bár senki sem értette, hogyan. Olyan biztosak voltak benne, hogy nekik van igazuk! De hogy én mit csinálok, és hogyan csinálom, azt senki se tudta... soha, soha! - Mintha hirtelen ráeszmélt volna, kijelentette: - Persze hogy az én fajtám vagy! Ugyanaz vagy, mint én! Miért is volnál más?

Cal felállt, és háta mögött összekulcsolta kezeit.

- Amikor még gyerek volt - kezdte, de elakadt, míg nem tisztázta magában a gondolatot -, nem fogta néha el az az érzés, hogy hiányzik valamije... hogy elmulasztott valamit? Mintha a többiek tudnának valamit, csak ön nem... mintha valami titkuk volna, amit nem akarnak elárulni. Nem ismeri ezt az érzést?

Amikor beszélni kezdett, az asszony arca egyre jobban elzárkózott. Mire kérdését befejezte, már messze kerültek egymástól, mintha kettőjük közt az utat eltorlaszolták volna.

- Ugyan! - kiáltott fel Kate. - Mit is csinálok? Csak nem állok ide tacskókkal beszélgetni!

Cal kifűzte kezeit egymásból a háta mögött, és zsebébe süllyesztette.

- Taknyos kölykökkel vitatkozni! - méltatlankodott Kate. - Úgy látszik, megkergültem.

Cal arca izgalomban égett, és szeme úgy kitágult, mintha valami látomást figyelne.

- No, mi van veled? - kérdezte Kate.

De a fiú mozdulatlanul állt, homlokán veríték csillogott, keze ökölbe szorult. Kate, mint ahogy mindig szokta, most is kegyetlenséghez folyamodott - beledöfte ügyesen, élesen, de értelmetlenül. Halk kacagással megjegyezte:

- Bizonyára örököltél tőlem érdekes dolgokat, például ezt, ni - és felemelte bekötözött ujját -, de ha epilepsziás rohamot kapsz, az nem tőlem van.

Vidáman pislogott a fiúra, abban a reményben, hogy ez a megjegyzés mindjárt megrázza, megdöbbenti, zavarba hozza. Ám Cal fel se vette. Szinte boldogan felelte:

- Megyek - mondta. - Most már elmegyek. Rendben van. Amit Lee mondott, tökéletesen igaz.

- Mit mondott Lee?

- Attól féltem, hogy ön... bennem van - mondta Cal.

- Úgy is van! - kiáltotta Kate.

- Nem, nincs. Én a magamé vagyok. Ami bennem van, az enyém. Nem öntől kaptam.

- Honnan tudod olyan biztosan? - kérdezte Kate.

- Tudom. Érzem. Most eszméltem rá igazán. Ha aljas vagyok, csak az én aljasságom.

- Az a kínai, úgy látszik, beadott neked valami maszlagot. Mit bámulsz rám így?

- Nem hiszem, hogy a fény bántaná a szemét - mondta Cal. - A baj az, hogy fél. Igen, fél.

- Ki innen! - kiáltott rá Kate. - Takarodj, de tüstént.

- Már itt se vagyok - mondta a fiú, kezével az ajtókilincsen. - Nem gyűlölöm önt - tette hozzá -, de örülök, hogy fél!

- Joe! - próbált ordítani az asszony, de hangja rekedt hörgésbe fulladt.

Cal felrántotta az ajtót, azután becsapta maga mögött.

Joe az egyik lánnyal beszélgetett a szalonban. Meghallották a könnyű, gyors léptek neszét. De mire felpillantottak, egy elsuhanó alak már a bejárati ajtóhoz ért, kinyitotta, keresztülosont rajta, majd a nehéz ajtó döngve bevágódott. Csak egyetlen lépést lehetett hallani a tornácon, majd csikorgó ropogást, amint egy ugró láb földet ért.

- Mi a fene volt ez? - kérdezte a lány.

- Tudja az ördög - felelte Joe. - Néha úgy rémlik nekem, hogy kísértetet látok.

- Én is - mondta a lány. - Meséltem már, hogy Clara bizsergést érez a bőre alatt?

- Azt hiszem, a tű hiányzik neki, azért viszket - vélte Joe. - Akárhogy is, azt gondolom, minél kevesebbet tud az ember, annál jobb.

- Ebben igazad van - helyeselt a lány.


NEGYVENEDIK FEJEZET

1

Kate hátradőlt székében, a süppedő pehelypárnák közé. Az idegesség hullámai járták át testét, felborzolták bőrén a kis pihéket, és jegesen égő barázdákat szántottak rajta.

- Nyugalom - mondta magának halkan. - Csillapodj már! Ne engedd közel magadhoz. Ne gondolkodjál néhány percig. Az átkozott tacskó!

Hirtelen eszébe jutott az egyetlen ember, aki valaha is hasonló érzést kavart fel benne - a gyűlölet és vad rettegés keverékét. Samuel Hamilton volt az, fehér szakállával, rózsaszín arcával és nevető szemével - ő emelte fel a bőrét, és nézett fürkészően alája.

Bekötött mutatóujjával előkotort egy vékony láncot, amit a nyakában viselt, és a reá akasztott függelékkel együtt kihúzta fűzőjéből. A láncon két széfkulcs fityegett, továbbá egy kis aranyóra liliomos tűvel és egy kis acélhenger, gyűrűvel a végében. Kate megfogta a gyűrűcskét, és gondosan forgatta, amíg le nem csavarta a henger alakú tok tetejét. Térdét szétterpesztve kirázott a tokból egy zselatinfiolát. A fény felé tartotta, és megnézte a benne levő kristályokat, a hat szemernyi morfiumot - jó, biztos adag, éppen amennyi kell. Majd óvatosan visszacsúsztatta a fiolát a hengerbe, rácsavarta a kupakját, és a láncot ruhája alá rejtette.

Cal utolsó szavai még mindig a fejében motoszkáltak. "Örülök, hogy fél" - ismételgette magában hangosan, hogy elnémítsa kattogásukat a fejében. A ritmus megszakadt, de éles kép jelent meg előtte hirtelen. Hagyta, hogy egészen kialakuljon, és jól szemügyre vehesse.

2

Még a toldalékszoba felépítése előtt történt. Kate felvette a pénzt, amit Charles ráhagyott. A csekket nagy címletű bankjegyekre váltotta át, és a bankókötegek ott hevertek a páncélfiókban, a Monterey Megyei Bankban.

Akkortájt kezdte érezni a hasogató fájdalmakat a kezében először. Pénze volt elég, elmehetett volna. Mindössze az volt hátra, hogy kipréselje a házból, amit ki lehet még facsarni belőle. De különben is úgy gondolta, jobb lesz várni, amíg a fájdalmak elmúlnak. Majd csak jobban lesz megint.

De nem lett jobban soha többé. New York pedig - úgy érezte - hideg, és nagyon messze van.

Ekkor levelet kapott. Aláírása csak ennyi: "Ethel." Ki a fene lehet ez az Ethel? Akárki legyen is, annyi bizonyos, hogy őrült, ha pénzt kér. Ethel - száz meg száz Ethel van! Ethel minden bokorban terem. Ez meg itt szinte olvashatatlanul kaparászta betűit a vonalazott papirosra. De Ethel hamarosan eljött személyesen, és Kate alig ismert rá.

Kate az íróasztalánál ült figyelve, gyanakodva és magabiztosan.

- Már jó régen lehetett - mondta.

Ethel úgy felelt, mint egy katona, aki már nyugdíjas korában találkozik az őrmesterrel, aki valaha kiképezte.

- Egy idő óta rossz bőrben vagyok - mondta Ethel. Húsa megvastagodott, és lógott rajta mindenfelől. Ruhája, erőltetett tisztasága szegénységre vallott.

- Most hol... lakik? - kérdezte Kate, és azon tűnődött, ez az öreg skatulya mikor tér végre a tárgyra.

- A Southern Pacific Hotelben. Ott vettem ki szobát.

- Aha... szóval most nem dolgozik házban?

- Azóta sem sikerült újrakezdenem - mondta Ethel. - Bizony, nem lett volna szabad csak úgy kidobnia. - Pamutkesztyűje csücskével kövér könnycseppet törült ki a szeme szögletéből. - Nagyon rám járt a rúd - folytatta. - Először is, amikor azt az új bírót kaptuk, vele gyűlt meg a bajom. Kilencven napot sózott rám, pedig nem is volt priuszom, legalábbis itt nem. Amikor kijöttem, megkaptam a tripit, de nem is tudtam róla, nem tudtam, hogy beteg vagyok. Továbbadtam egy törzsvendégemnek, nagyon helyes fiú, rakodóknál dolgozik. Megharagudott, és csúnyán elbunyózott, betörte az orromat, kiverte négy fogamat. Erre az új bíró megint rám sózott, ezúttal száznyolcvan napot. Mit mondjak, Kate? Száznyolcvan nap alatt az ember kikopik a mesterségből, elveszti vendégeit. Még azt is elfelejtették, hogy a világon vagyok, így aztán nem tudtam újra talpra állni.

Kate bólogatott, hideg és sekély együttérzéssel. Tudta, hogy ez csak a bevezetés: Ethel előbb feltüzeli magát, hogy aztán kimutassa a foga fehérjét. De mielőtt sor került volna erre, Kate megtette a maga sakkhúzását. Kihúzta íróasztala fiókját, pénzt vett ki belőle, és átnyújtotta Ethelnek.

- Én sohasem hagyom cserben régi barátaimat - mondta. - Mi volna, ha egy másik városba menne, és ott kezdené újra? A változás talán szerencsét hozna.

Ethelnek fékeznie kellett magát, hogy ne kapjon mohón a pénz után. Kezében legyezőszerűen szétcsúsztatta a bankjegyeket, mint a kártyalapokat - négy tízes volt. Ajka megrándult elkeseredésében.

- Azt reméltem - mondta -, szinte biztosra vettem, hogy megerőlteti magát egy kicsit... és igyekszik többet adni, mint vacak negyven dolcsit.

- Hogy gondolja?

- Hát nem kapta meg a levelemet?

- Miféle levelet?

- Aha! - mondta Ethel. - Elveszett volna a postán? Az is lehet... nem vigyáznak úgy a dolgokra, ahogy kellene. Akárhogy is, úgy gondoltam, hogy maga majd gondoskodik rólam. Azóta nem tudom magam összeszedni. Mintha valami súly húzná lefelé a beleimet.

Felsóhajtott, azután olyan gyorsan beszélt tovább, hogy Kate rögtön tudta: előre kigondolt, betanult mondóka.

- Nos, talán emlékszik rá, mindig volt bennem egyfajta telepátia. Mindig előre megmondtam dolgokat, amik aztán be is következtek. Egy pasi mondta is, mért nem gyakorlom üzletszerűen. Hogy természetes médium vagyok, és ebben a szakmában kellene dolgoznom. Emlékszik erre, nem?

- Nem - felelte Kate -, nem emlékszem.

- Nem? Akkor, úgy látszik, nem figyelte meg. De a többiek észrevették. Sok mindent mondtam nekik előre, ami meg is valósult.

- Mit akar ezzel mondani?

- Volt egy álmom. Még az időpontra is emlékszem, mert éppen azon az éjszakán történt, amikor az öreg Faye meghalt. - Szeme felvillant, Kate hideg arcára tapadt, aztán csökönyösen folytatta: - Akkor zuhogott az eső egész éjjel, és álmomban is esett, vagy ha nem is, minden nedves volt, csöpögött. Nos, álmomban láttam magát, amint jön ki a konyhából. Nem volt koromsötét, a hold világított egy kicsit. És az álom most már maga körül forgott, Kate. Maga kiment a hátsó udvarra, és lehajolt... nem láthattam, mit csinál, de aztán visszaosont a házba.

- A következő dolog az volt, hogy Faye... igen, én már tudtam, hogy Faye meghalt - tette hozzá Ethel, aztán szünetet tartott, várva, hogy Kate valami megjegyzést fűz az elhangzottakhoz. De Kate arca kifejezéstelen maradt.

Ethel várt még egy kicsit, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Kate nem szól semmit.

- Nos, mint már említettem, én mindig hittem az álmaimban. De a legviccesebb a dologban, hogy ott hátul nem találtam semmit, csak néhány összetört orvosságos üveget, és egy kis gumit, ami egy szemcseppentőhöz tartozott.

- S maga ezeket elvitte az orvoshoz - mondta Kate álmosan. - No, mit szólt az orvos, mi volt az üvegekben?

- De nem! Eszembe se jutott ilyesmit tenni.

- Pedig azt kellett volna tennie - mondta Kate.

- Nem szeretek senkit bajba keverni. Elég bajom volt nekem magamnak is. Az üvegcserepeket borítékba raktam és eltettem.

- Most pedig - mondta Kate fuvolázó hangon -, azért jött, hogy tanácsot kérjen tőlem, ugye?

- Igen, asszonyom.

- Hát én megmondom, mit gondolok - szólt Kate. - Azt gondolom, hogy maga egy repedtsarkú, elhasznált ribanc, akit életében már jó néhányszor alaposan fejbe vertek.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy hülye vagyok? - kezdte Ethel.

- Talán nem éppen hülye, de fáradt és beteg. Mondtam már magának, hogy nem szoktam a barátaimat cserbenhagyni. Tudja mit? Visszajöhet ide. Dolgozni már nem tud, de segíthet a takarításnál, tisztogatásnál, kezére járhat a szakácsnak is. Kap egy ágyat, és meglesz a kosztja is rendesen. Mit szólna ehhez? Jut majd egy kis zsebpénz is.

Ethel kelletlenül fészkelődön a helyén.

- Nem, asszonyom - mondta. - Nem hiszem, hogy kedvem volna hozzá... itt aludni. Egyébként nem hordom magamnál azt a borítékot. Egy barátomnál hagytam megőrzésre.

- Hát akkor mire gondolt? - kérdezte Kate.

- Istenem, arra gondoltam, hogy talán maga igyekezni fog, és juttat nekem száz dollárt havonta. Akkor hozzákezdhetek valamihez, és talán helyre tudnám állítani az egészségemet.

- Azt mondja, szállodában lakik? A Southern Pacificben?

- Igen, asszonyom, a szobám a hallból nyílik, ott van mindjárt a porta mellett. Az éjjeli portás jó barátom. Sohasem alszik el, ha szolgálatban van. Nagyon rendes fickó.

- Nem kell becsinálni, Ethel - mondta Kate. - Inkább azon törje a fejét, mibe kerül az a nagyon rendes fickó. No de várjon egy percig.

Az előtte levő fiókból még hat tízdollárost számolt ki, és Ethel felé nyújtotta.

- Elsején mindig elküldi, vagy el kell jönnöm érte? - kérdezte Ethel.

- Majd én elküldöm magának - mondta Kate. - És Ethel - folytatta nyugodtan -, én még mindig azt hiszem, jó volna, ha elvinné azokat az üvegeket vegyileg megvizsgáltatni.

Ethel keményen összeszorította kezében a pénzt. Csak úgy áradt belőle a diadal és jóindulat érzése. Életében kevés dolog sikerült neki - ez egyszer jól ment minden.

- Eszembe se jut ilyesmit tenni - mondta. - Hacsak nem kényszerít rá valami.

Amikor Ethel elment, Kate kiballagott a ház mögé, a telek végébe. Még annyi év után is észre lehetett venni a föld egyenetlenségén, hogy alaposan feltúrták valaha.

Másnap reggel a bíró végighallgatta az éjszakai kis erőszakoskodások és túlkapások szokásos krónikáját. Csak fél füllel figyelt oda a negyedik esetre, és a panaszos tömör vallomása után odavetette a kérdést:

- Mennyit loptak magától?

- Nem sok hiányzott a száz dollárból.

A bíró most a rendőrhöz fordult, aki a bepanaszolt prostituáltat letartóztatta.

- Mennyit találtak nála?

- Kilencvenhat dollárt. Reggel hatkor az éjjeli portástól cigarettát vásárolt, whiskyt és néhány képes hetilapot.

- Soha életemben nem láttam ezt a pasast! - sikoltott fel Ethel.

A bíró felpillantott papírjaiból.

- Kétszer volt már itt tiltott kéjelgésért, most meg lopásért. Maga túl sok költséget okoz nekünk. Azt akarom, délig tűnjön el a városból. - A rendőr felé fordult. - Mondja meg a seriffnek, hogy haladéktalanul tegye át a megyehatáron. - Ethelnek meg ezt mondta: - Ha vissza mer jönni, átadom a megyei bíróságnak, az pedig, tudja, mit jelent? San Quentint. Megértette?

- Bíró úr, négyszemközt szeretnék önnel beszélni - mondta Ethel.

- Minek?

- Beszélnem kell... be tudom bizonyítani, hogy ez közönséges koholmány.

- Igen, minden csak koholmány - mondta a bíró. - Kérem a következőt.

Míg a helyettes seriff átlökte Ethelt a megyehatáron - a Pajaro folyón átvezető hídon -, a panaszos Kate háza felé ballagott a Castroville Streeten, de meggondolta magát, és visszament Kenoe fodrászműhelyébe hajat vágatni.

3

Ethel látogatása nem kavarta fel Kate nyugalmát túlságosan. Tudta, milyen hitelt adnak egy vén ringyó szavának, ha a hatósághoz fordul. Azt is tudta, hogy az eltört üvegcsék vegyvizsgálata aligha mutathat ki már valami felismerhető mérget. Kate majdnem elfelejtette Faye-t. Ha erőnek erejével visszagondolt rá, nem volt több, mint egy kellemetlen emlék.

Ám lassacskán azon vette észre magát, hogy töprengeni kezd a dolog felett. Egy este, amikor éppen a fűszeresszámla tételeit ellenőrizte, egy gondolat nyilallt agyába, vakítóan és lobogva, mint egy meteor. A gondolat olyan gyorsan villant fel és aludt ki, hogy Kate-nek abba kellett hagynia munkáját, miközben igyekezett magában feleleveníteni, mi is volt az, ami eszébe jutott. És hogyan keveredett bele a gondolatba Charles sötét arca? Sam Hamilton vidám, de meghökkent tekintete is hozzátartozott, de hogyan? És miért rázta meg rettentő borzongás egy átvillanó gondolatra?

Mivel nem tudott tovább gondolkozni, visszatért munkájához, de Charles arca ott lebegett mögötte, vállán keresztül nézett le rá. Ujjai is hasogatni kezdtek. Félretette az elszámolásokat, és szemlére indult a házban. Csendes, unalmas este volt - kedd este. Nem volt annyi vendég, hogy érdemes lett volna elkezdeni a cirkuszt.

Kate tudta, mit éreznek iránta a lányok. Féltek, rettegtek tőle. Kate nem bánta, erre szoktatta őket. Még az is lehet, hogy gyűlölik, de az se fontos. Ám bizonyos, hogy a lányok bíznak benne, és ez a fontos. Ha betartják a szabályokat, amiket Kate előír nekik, ha pontosan követik, tudhatják, hogy Kate gondoskodik róluk, és megvédi őket. Függetlenül attól, hogy szeretik-e, tisztelik-e. Kate sohasem jutalmazta meg őket, és csak kétszer büntette meg azt, aki vétett a szabályok ellen - harmadszorra már kitette a házból. De a lányoknak biztonságérzetet adott az a tudat, hogy csak akkor kapnak büntetést, ha okot szolgáltatnak rá.

Amikor Kate ott járkált közöttük, a lányok nagyon igyekeztek közönyösen viselkedni. Kate tudta, hogy csak színlelnek, nem is várt mást. De ma este úgy érezte, hogy nincs egyedül. Mintha Charles lépkedett volna mellette és mögötte.

Kate keresztülment az ebédlőn, ki a konyhába; kinyitotta a jégszekrény ajtaját, és benézett; felemelte a szemétvödör tetejét, és ellenőrizte, nincs-e pazarlás. Ezt minden este megtette, de most különös gondot fordított rá.

Amikor elhagyta a szalont, a lányok egymásra néztek, és meghökkenve vonogatták vállukat. Eloise, aki a fekete hajú Joe-val beszélgetett, megkérdezte:

- Valami baj van?

- Nem tudok róla. Miért?

- Én se tudom. De mintha nagyon ideges volna.

- Igen, volt valami összekoccanás.

- Micsoda?

- Várj csak - mondta Joe. - Én nem tudok semmit, és te se tudsz semmit.

- Értem. Mindenki törődjék a saját ügyeivel.

- Ez az. Vigyen el az ördög, ha nincs igazad! - mondta Joe. - Maradjunk is ennél, jó?

- Már nem is akarom tudni - felelte Eloise.

- Most csak a szád jár.

Kate befejezte körútját. Visszatérőben odaszólt Joe-nak:

- Lefekszem. Ne zavarjanak, hacsak nem okvetlenül szükséges.

- Szolgálhatok valamivel?

- Igen. Készítsen nekem egy kanna teát. Kivasaltad azt a ruhát, Eloise?

- Igen, asszonyom.

- De nem jól csináltad.

- Igen, asszonyom.

Kate nem lelte a helyét. Iratait rendezte, szépen berakta íróasztala rekeszeibe. Amikor Joe tálcán behozta a teát, Kate megparancsolta, tegye le az ágya mellé.

Miközben vánkosain feküdt, és a teát szürcsölte, Kate gondolatait vizsgálgatta. Miért jár a fejében Charles? Aztán egyszerre ráeszmélt.

Charles okos volt. A maga hóbortos módján Sam Hamilton is okos volt. Igen, a félelem ezt a gondolatot sugallta Kate-nek: ezek okos emberek voltak. Sam is, Charles is meghalt, de vannak mások - akadnak még okos emberek a világon. És Kate lassan, nagyon lassan kibogozta következtetéseit.

"Tegyük fel, hogy én volnék az, aki kikotorta az üvegcséket - mit gondolnék, és mit tennék?" Szíve elszorult vad rémületében. "Mért törték el, mért ásták el az üvegeket? Nyilván méreg volt bennük. És mért kellett elásni - mi késztette az illetőt erre? Hiszen a Fő utcán is elhajíthatta volna a csatornába, vagy bedobhatta volna a szemétvödörbe." Dr. Wilde már meghalt. De milyen feljegyzéseket vezetett? Kate nem tudta. De abban az esetben, ha Kate találta volna meg az üvegeket, bizonyára rájön, hogy mi volt bennük. Hát nem kérdezte volna meg valakitől, aki ért hozzá: "Mi történik, ha valakinek huzamosan ricinusolajat adnak be? Hosszú ideig, kis adagokban?" Akkor Kate kitalálná, mi történt. És talán más is rájönne.

És ha hallott valaki egy gazdag madámról, aki végrendeletében mindenét az egyik lányra hagyta, aztán meghalt? Kate nagyon jól tudta, mi lenne az első gondolata. Micsoda őrültség volt kitoloncoltatni Ethelt! Most már meg se tudja találni! A helyes az lett volna, ha jól megfizeti Ethelt, és kicsalja tőle az üvegeket. Hol vannak azok a cserepek? Bizonyára egy borítékban, de kinél? És hogy lehetne Ethelt megtalálni?

Ethel bizonyára tudja, hogyan és miért repült át a határon. Ethel nem okos, de elmesélhette a dolgot valakinek, aki nem esett a feje lágyára. Aki gondolt egyet-mást, amikor az a reszkető hang elmesélgette neki Faye betegségét, meg azt, hogyan romlott le, és hogyan végrendelkezett...

Kate egyre szaporábban lélegzett, és a félelem kis tűszúrásai lepték el száguldozva testét. New Yorkba kellene utaznia, vagy máshova, itt hagyni csapot-papot, nem törődni azzal, hogyan adja el a házat! Nincs szüksége pénzre. Pénze van elég. Akkor bottal üthetnék a nyomát. Igen, de ha megszökik, az az okos pasi, aki meghallgatta Ethel történetét, mindjárt kapcsol, és utánaveti magát.

Kate felkelt az ágyból, és bevett egy erős adag brómot.

Ettől a naptól kezdve a félelem örökösen ott kuporgott mellette. Szinte örült, amikor megtudta, hogy kezében a fájdalmat a kifejlődő ízületi gyulladásnak köszönheti. Egy gonosz hang azt suttogta neki, hogy talán ez a büntetés.

Azelőtt se járt sokat a városba, de most már elvesztette minden kedvét, hogy egyáltalában kitegye lábát a házból. Tudta, hogy a férfiak titkon utánabámulnak, mert tudják, hogy kicsoda. Tegyük fel, hogy ezek közül valamelyiknek olyan arca van, mint Charles-nak, vagy olyan szeme, mint Samuelnek... Nemsokára már ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy hetenként egyszer menjen a városba.

Akkor építtette a toldalékszobát, és szürkére festette. Arra hivatkozott, hogy a fény bántja a szemét, és lassacskán maga is elhitte, hogy így van. Szeme égett, valahányszor hazajött a városból. Egyre több időt töltött abban a kis szobában.

Vannak emberek - és Kate is közéjük tartozott -, akik át tudják engedni magukat két homlokegyenest ellenkező gondolatnak. Kate hitt abban, hogy a fény bántja a szemét - de abban is, hogy a szürke szoba barlang, ahová el tud rejtőzni, sötét, föld alatti üreg, ahova nem követheti bámész emberi szem. Egy ízben, amint párnázott székében üldögélt, azon töprengett, ne vágasson-e szobájába titkos ajtót, amely vészkijáratul szolgálna? De ezt a tervet egy másik gondolat követte - nem is gondolat, inkább csak érzés. Nem, ez az ajtó nem védené meg, sőt ellenkezőleg... mert ha ő ki tud bújni rajta, ugyanúgy be is bújhatik valami... az a bizonyos valami, ami egy idő óta a ház mellett ólálkodik, éjszakánként a falak mentén mászkál, majd nesztelenül felágaskodik, és igyekszik belesni az ablakokon. Kate-nek egyre nagyobb akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy hétfő délutánonként elhagyja a házat.

Amikor Cal követni kezdte, rettentő félelem hatalmasodott el rajta. És amikor megvárta a fagyalsövény mögött, már-már ott tartott, hogy vad pánik fogja el.

Most azonban mélyen befúrta fejét puha párnáiba, és szempilláit lehúzta a bróm könnyű súlya.


NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

1

Az ország észrevétlenül sodródott a háború felé - ami az embereket rémülettel töltötte el, de ugyanakkor vonzotta is. Az emberek már majdnem hatvan év óta nem érezték a háború megrázó élményét. A spanyol ügy inkább afféle expedíció volt, mintsem háború. Wilsont novemberben újra elnökké választották programja alapján, amelyben azt ígérte, hogy távol tart bennünket a háborútól - de ugyanakkor az elnök utasítást kapott, hogy keménykezű politikát folytasson, ami elkerülhetetlenül háborút jelentett. Az üzlet fellendült, és az árak emelkedni kezdtek. Brit bevásárló ügynökök járták az országot, és felvásároltak minden kapható élelmiszert, ruhát, fémeket és vegyi anyagokat. Az izgalom villamos árama futott végig az országon. Az emberek valójában nem hittek a háborúban még akkor sem, amikor tervszerűen készültek rá. A Salinas-völgy nagyjában változatlanul folytatta megszokott életét.

2

Cal az iskola felé baktatott Aronnal.

- Fáradtnak látszol - mondta Aron.

- Igazán?

- Hallottam, amikor hazajöttél múlt éjjel. Négy óra volt. Mit csinálsz olyan későn?

- Járkálok mindenfelé, gondolkodom. Mit szólnál ahhoz, ha abbahagynók az iskolát, és visszamennénk a farmra?

- Minek?

- Kereshetnénk egy kis pénzt apának.

- Én főiskolára akarok menni. Bárcsak mehetnék már. Itt mindenki rajtunk nevet. Hátat akarok fordítani ennek a városnak.

- Bolond vagy.

- Nem vagyok bolond. Nem én veszítettem el annyi pénzt. Az a hülye salátaötlet nem az én fejemben született. De mégis engem nevetnek ki. És nem tudom, lesz-e elég pénz arra, hogy főiskolára mehessek.

- Apának nem az volt a szándéka, hogy elveszítse a pénzt.

- De elvesztette.

- Mi van még hátra? - mondta Cal. - Ezt az évet kell elvégezned, meg a következőt, mielőtt főiskolára mehetnél.

- Azt hiszed, nem tudom nélküled is?

- Ha keményen dolgoznál, talán letehetnéd a felvételi vizsgát már a jövő nyáron, és őszre a főiskolán lehetnél.

Aron hirtelen megfordult.

- Azt nem tudom megcsinálni.

- Én meg azt hiszem, hogy menne. Mért nem beszélsz az igazgatóval? És fogadjunk, hogy Rolf tiszteletes úr is segítene neked.

- Itt akarom hagyni ezt a várost - hajtogatta Aron. - Soha többé nem jövök vissza. Még mindig Salátafejnek csúfolnak. Röhögnek rajtunk.

- És mi lesz Abrával?

- Abra majd azt teszi, ami a leghelyesebb.

- Ő is azt akarja, hogy elmenj? - kérdezte Cal.

- Azt akarja, amit én akarok, és azt teszi majd, amit én mondok neki.

Cal gondolkodott egy percig.

- Tudod mit? - mondta. - Én majd igyekszem egy kis pénzt keresni. Ha összeszeded magad, és leteszed a vizsgáidat egy évvel hamarabb, én majd átsegítlek a főiskolán.

- Igazán?

- Szavamra.

- Hát akkor szaladok, és máris felkeresem az igazgatót! - kiáltotta Aron, meggyorsítva lépteit.

- Várj csak! - kiáltotta utána Cal. - Ide hallgass, Aron! Ha az igazgató úgy véli, hogy meg tudod csinálni, ne mondd el apának!

- Miért ne?

- Arra gondolok, milyen szép volna, ha csak akkor mennél oda apához, amikor már bejelentheted, hogy megtetted.

- Nem látom, mi a különbség.

- Nem látod?

- Nem én - mondta Aron. - Én úgy érzem, csacsiság az egész.

Cal alig tudta legyőzni magában a kísértést, hogy a fülébe ne ordítsa: "Tudom, hogy az anyánk micsoda! Megmutathatom neked!" Ez aztán fejbe kólintaná Aront, és elevenére tapintana.

Az iskola előcsarnokában Cal találkozott Abrával még csöngetés előtt.

- Mi ütött Aronba? - kérdezte a lányt.

- Nem tudom.

- De igen, tudod - mondta Cal.

- Felhőkben jár, ez az egész. Azt hiszem, az a pap az oka.

- Már nem szokott hazakísérni?

- Hát hogyne kísérne. De keresztüllátok rajta. Olyan, mintha szárnyai volnának.

- Még mindig szégyenkezik a saláta miatt.

- Tudom - mondta Abra. - Hiába igyekszem kiverni a fejéből. Úgy látszik, örömét leli benne.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit - felelte Abra.

Aznap este, vacsora után, Cal így szólt:

- Megengeded, apám, hogy pénteken délután lemenjek a farmra?

Adam megfordult székében.

- Minek?

- Csak éppen látni akarom. Egy kicsit körül akarok nézni.

- Aron is veled akar tartani?

- Nem. Egyedül akarok lemenni.

- Nem látom be, miért ne mehetnél, ha kedved tartja. Mit gondol, Lee? Lát valami okot arra, hogy ne mehessen le?

- Nem én - felelte Lee, és figyelmesen vizsgálta Cal arcát. - Komolyan gondolsz arra, hogy farmer légy?

- Nem lehetetlen. Ha megengednéd, hogy a kezembe vegyem, édesapám, szívesen dolgoznék a farmon.

- A bérlet csak egy év múlva jár le - mondta Adam.

- És azután átvehetem?

- És mi lesz az iskolával?

- Addig elkészülök vele.

- Jól van, majd meglátjuk - mondta Adam. - Lehet, hogy addig megváltoztatod a szándékodat. Talán tovább akarsz majd tanulni.

Amikor Cal elindult a kijárat felé, Lee követte, és vele együtt ment ki.

- Nem mondanád meg, mi ez? - kérdezte Lee.

- Semmi... csak körül akarok nézni.

- Rendben van - mondta Lee. - Úgy látszik, nem akartok beavatni. - Megfordult, hogy visszatérjen a házba. De a küszöbről odaszólt a fiúnak:

- Cal! - A fiú megállt. - Gondjaid vannak?

- Dehogy, dehogy.

- Hát csak azért, mert van ötezer dollárom... megkaphatod bármikor, ha szükséged van rá.

- Mért volna szükségem rá?

- Azt már én nem tudom - felelte Lee.

3

Will Hamilton szerette üvegkalitkáját, melyet autógarázsában irodául használt. Üzleti érdekeltségei már messze túlhaladták az autóügynökség szűk kereteit, de azért nem nézett más iroda után. Szerette azt a sürgést-forgást, azt a mozgalmas életet, amely négyszögletes kis üvegodúja körül zajlott. Egyébként dupla üveget rakatott be, hogy elnyelje a garázs zaját.

Öblös, forgatható, vörös bőrrel bélelt székében terpeszkedve többnyire élvezte az életét. Ha az emberek arról beszéltek, hogy öccse, Joe, milyen sok pénzt keres keleten, a hirdetési szakmában, Will mindig kijelentette, hogy ő maga nagy béka egy kis pocsolyában.

- Félek elmenni innen egy igazi nagyvárosba - mondta. - Végtére is falusi mamlasz vagyok.

És élvezte a kacagást, amely szavait követte. Amint kiolvasta belőle, barátai tudták, hogy milyen tehetős.

Egy szombat reggel Cal állított be hozzá. Amint észrevette Will meghökkent tekintetét, bemutatkozott:

- Cal Trask vagyok.

- Hát persze! Teremtő Atyám, de jól megtermett fiú lett belőled! Apád is itt van?

- Nem. Egyedül jöttem.

- Jól van, ülj le. Nem hiszem, hogy dohányzol, vagy igen?

- Néha. Cigarettát.

Will egy csomag Murad cigarettát csúsztatott oda az íróasztalon keresztül. Cal kinyitotta a dobozt, majd újra becsukta.

- Azt hiszem, éppen most nem kívánom - mondta.

Will csak nézte a sötét arcú fiút, és kedvét lelte benne. Éles eszű gyerek, gondolta magában, ezt senki sem fogja lóvá tenni.

- Ha nem csalódom, te is hamarosan belefogsz valami üzletbe - mondta neki.

- Igen, uram. Arra gondoltam, hogy apám farmját fogom vezetni, mihelyt elkészültem a középiskolával.

- Abban nem látok pénzt - mondta Will. - A farmerek nem keresnek sokat. A pénzt az vágja zsebre, aki megveszi tőlük a termékeiket, és továbbadja. A farmerkedésből sohasem fogsz meggazdagodni.

Will tudta, hogy Cal most figyeli, kitapogatja, megpróbál belelátni - és Will mindezt helyeselte. Közben Cal elhatározta magát, de előbb megkérdezte:

- Mr. Hamilton, önnek ugyebár nincsenek gyermekei?

- Nem, nincsenek. Bár nagyon sajnálom. Nem is mondhatom neked, mennyire sajnálom. - Majd hozzátette: - De miért kérdezed?

Cal úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést.

- Mondja csak, Mr. Hamilton... adna nekem tanácsot?

Will szívét meleg öröm járta át.

- Hogyne, fiam. Nagyon szívesen, ha módomban áll. Mit szeretnél tudni?

És ekkor Cal olyasmit csinált, amit Will még jobban helyeselt, mint eddigi szavait. Cal fegyvert kovácsolt a nyíltságból, őszinteségből, amikor így szólt:

- Sok pénzt szeretnék keresni. Árulja el nekem, hogy kell ezt csinálni?

Willnek nevethetnékje támadt, de legyűrte. Akármilyen naiv volt is Cal kérdése, Will nem tartotta a fiút naivnak.

- Nézd csak - mondta -, mindenki ezt szeretné. És mit értesz sok pénzen, mi?

- Húsz-harmincezer dollárt - felelte Cal.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Will, és székét csikorogva elforgatta.

Most aztán nevetett, de éppenséggel nem gúnyosan. Kacagását Cal mosolygása követte.

- Nem tudnád megmondani - kérdezte Will -, mért akarsz ilyen sok pénzt keresni?

- De igen, uram - felelte Cal. - Meg tudom mondani. - Kinyitotta a doboz Muradot, kivett belőle egy ovális alakba préselt, parafa végű cigarettát, és rágyújtott. - Meg fogom önnek mondani, miért.

Will élvezettel hátradőlt székében, úgy hallgatta.

- Apám sok pénzt veszített - kezdte Cal.

- Tudom - mondta Will. - Én eleget óvtam attól, hogy salátát próbáljon szállítani az ország túlsó végébe.

- Valóban óvta? És miért?

- Mert nem láttam a siker semmiféle biztosítékát. Egy üzletembernek meg kell védenie magát. Tudtam, ha valami közbejön, apádnak vége. És közbejött valami. Nos, folytasd.

- Annyi pénzt akarok keresni, hogy visszaadhassam apámnak, amit elveszített.

Will tátott szájjal bámult rá.

- Miért? - kérdezte.

- Mert akarom.

- Annyira szereted apádat?

- Igen.

Will húsos arca megrándult, és egy emlék suhant végig rajta, akár a jeges szél. Nem ment át lassan a múlton, az emlékezés villámszerűén világította meg az egészet egyszerre - mindezeket az éveket, az arcokat és jeleneteket, az érzést, a kétségbeesést -, mindent egy pillanatba sűrítve, mint ahogy a fényképezőgép megállítja és rögzíti az időt. Benne volt a gyors eszű, ragyogó Samuel, szép, mint a hajnal, képzelete, akár a fecske szárnyalása, benne volt a tehetséges, töprengő Tom - a sötét tűz! Benne volt Una, a viharmadár, aki diadalmasan átvészelt annyi fergeteget, a kedves Mollie, a kacagó Dessie. Benne volt a jóképű George, akinek bája betöltötte a szobát, ahol megjelent, akárcsak a virágok illata, és ott volt Joe, a legfiatalabb, akit mindenki szeretett. Mindegyik könnyűszerrel, erőlködés nélkül megajándékozta a családot valamivel.

Majdnem mindenkinek megvan a maga Pandora-szelencéje, titkos bánata és gyötrelme, amit nem oszt meg senkivel. Will betakarta a maga sötét kútját, hangosan kacagott, kihasználta a természetellenes erényeket, és sohasem engedte szabadjára féltékenységét. Úgy gondolt magára, mint egy lassú, tökfejű, maradi emberre, akiben nincs semmi inspiráció. Egyetlen nagy álom sem emelte fel a magasba, de semmiféle kétségbeesés sem sújtotta önpusztító szakadékba. Mindig a szélén tartózkodott, megkapaszkodott a család peremén azokkal a szerény képességekkel, amiket magáénak mondhatott - gondossággal, józan ésszel, szorgalommal. Vezette a könyveket, tárgyalt az ügyvédekkel, megbeszélte a szükségeset a temetkezési vállalkozóval, többnyire a számlákat is ő fizette. A többiek még csak nem is tudták, mennyire rászorulnak, milyen szükségük van rá. Megvolt benne az a képesség, hogy pénzt szerezzen, és meg is tudta őrizni. És azt hitte, a Hamiltonok mélységesen megvetik éppen ezért az egy képességéért. Makacsul, tántoríthatatlanul szerette őket, mindig kéznél volt a pénzével együtt, hogy kihúzza családját a csávából, amit tévedéseiknek köszönhettek. Will azt hitte, családja szégyelli őt, és keservesen küzdött, hogy ismerjék el, vallják a magukénak. És mindez benne volt abban a fagyos szélben, amely keresztülfújt rajta.

Kissé kidülledt szeme nedves volt, amint elnézett Cal fölött. A fiú megkérdezte:

- Mi történt, Mr. Hamilton? Talán nem jól érzi magát?

Will érezte a családját, csak nem tudta megérteni őket. Azok meg elfogadták őt anélkül, hogy sejtenék, van-e benne valami megértenivaló. Most meg eljött hozzá ez a fiú - és Will megérezte, megértette, sőt felismerte, ráismert. Ilyennek kellett volna lennie az ő fiának vagy a testvéreinek, sőt az apjának is. És az emlékezés fagyos szele hirtelen meleg szellővé változott, amely a gyomrába markolt, a tüdejét feszítette, és egész lényét Cal felé sodorta.

Figyelmét az üvegkalitkára kényszerítette. Cal meg ült a székében, és várt. Will nem tudta, milyen soká tartott ez a szünet.

- Gondolkoztam - mondta végre sután, majd hangját szigorúra fogta: - Kérdeztél tőlem valamit. De én üzletember vagyok. Nem osztogatok ingyen semmit. Nem ajándékozom el a dolgokat, hanem eladom.

- Igenis, uram - felelte Cal. Nagyon óvatosan figyelt, de érezte, hogy megnyerte Will Hamilton tetszését.

- Szeretnék tudni valamit - folytatta Will -, de az igazat akarom hallani. Hajlandó vagy megmondani nekem az igazat?

- Nem tudom - mondta Cal.

- Lám, ezt szeretem. Hogyan is tudhatnád, amíg nem hallottad a kérdésemet. Igen, ezt szeretem. Okos dolog, és becsületes is. Ide hallgass: van egy fivéred, ugye? Apád jobban szereti őt, mint téged?

- Mindenki úgy van vele - felelte Cal nyugodtan. - Aront mindenki szereti.

- Te is?

- Igen, uram... legalábbis... igen, szeretem.

- Mit jelent az, hogy "legalábbis"?

- Néha azt gondolom, hogy ostoba, de azért szeretem.

- És hogy állsz apáddal?

- Szeretem.

- Ő meg jobban szereti a fivéredet.

- Nem tudom.

- Most meg azt mondtad, szeretnéd visszaadni apádnak azt a pénzt, amit elveszített. Miért?

Cal szeme rendszerint óvatosan kancsalított, de most kitágult - úgy kitágult, hogy olyan volt, mintha körülnézne, és keresztülnézne Willen. Cal most olyan közel volt a saját lelkéhez, amennyire csak meg lehet közelíteni.

- Apám jó ember - mondta. - Kárpótolni akarom, mert én nem vagyok jó.

- De ha megtennéd, akkor már jó lennél, nem?

- Nem - mondta Cal. - Gondolatban rossz vagyok.

Will még sohasem találkozott emberrel, aki szavaiban ennyire lemeztelenítette volna magát. Már-már zavarba jött e miatt a nagy pőréség miatt, és tudta, Cal milyen biztonságosan érzi magát becsületességében, akármennyire levetkőzött is.

- Még csak egy kérdést - mondta Will -, és azt se bánom, ha nem válaszolsz rá. Nem hiszem, hogy én válaszolnék. A következőt kérdezem. Tegyük fel, hogy megszerzed a pénzt, és odaadod apádnak, nem villanna át rajtad az a gondolat, hogy szeretetét próbálod megvásárolni?

- De igen, uram. Erre gondolnék. És a gondolatom igazat is mondana.

- Hát ez minden, amit tudni akartam. Ez minden.

Will előrehajolt, és két kezébe temette verítékező, lüktető homlokát. Nem emlékezett rá, elfogta-e valaha is ilyen megrendülés. Calban pedig óvatosan fellobbant a diadalérzet. Tudta, hogy nyert, de vigyázott, nehogy arca elárulja.

Will felemelte fejét, levette szemüvegét, és letörölte róla a nedvességet.

- Menjünk egy kicsit ki a szabadba - mondta. - Autózzunk egyet!

Will most egy nagy Winton kocsit vezetett, gépháza olyan hosszú volt, mint egy koporsó, motorja hatalmas, belseje dohogott és morajlott. Déli irányban hajtott ki King Cityből, a széles országúton, a tavasz gyarapodó erején keresztül - előtte pacsirták röpködtek, a kerítések drótjai is melódiákat zümmögtek. A Pico Blanco ott állt, havas fejét a nyugati égnek emelve, a völgyben meg eukaliptuszok sorakoztak, elnyújtózkodtak az egész völgyön keresztül, hogy megtörjék a szeleket, új lombjaik ezüstösen csillogtak.

Amikor a mellékúthoz értek, amely a Trask-tanya bejáratához, az otthont, a hazai völgyet jelentő horpadáshoz vezetett, Will megállította kocsiját az út szélén. Egy szót sem szólt, amióta a Winton kirobogott King Cityből. A hatalmas motor mély sustorgással forgott üresjáratban.

Will egyenesen előrenézett, és így szólt:

- Mondd csak, Cal, akarsz az üzlettársam lenni?

- Igen, uram.

- Nincs kedvem olyan társat venni magam mellé, akinek nincs pénze. Hiszen kölcsönözhetnék neked tőkét, de abból mindig kellemetlenségek származnak.

- Tudok pénzt szerezni - mondta Cal.

- Mennyit?

- Ötezer dollárt.

- Te... ötezret, nem tudom elhinni.

Cal nem felelt.

- De igen, elhiszem - mondta Will. - Kölcsönkapod?

- Igen, uram.

- Milyen kamatra?

- Semmilyenre.

- Ez aztán jó trükk. Kitől kapod?

- Ezt nem kívánom elárulni, uram.

Will megrázta fejét, és kacagott. Egész lényét öröm töltötte el.

- Lehet, hogy bolond vagyok, de hiszek neked. Pedig nem vagyok bolond. - Bekapcsolta a motort, majd újra üresen járatta. - Most jól figyelj ide. Olvasod az újságokat?

- Igen, uram.

- Belekeveredünk a háborúba. Most már bármely pillanatban.

- Igen, úgy fest a dolog.

- Sok ember így látja. Nos, ismered a bab mai árát? Úgy értem, mennyiért tudnál eladni száz zsákkal Salinasban?

- Nem tudom biztosan. Azt hiszem, háromtól negyedfél centig, ezt az árat tudnám elérni.

- Mi az, hogy nem tudod biztosan? Honnan tudod?

- Mert azzal a gondolattal foglalkozom, hogy megkérjem apámat: bízza rám a farmját.

- Értem. De nem akarsz farmerkedni. Ahhoz túl eszes vagy. Apád bérlőjét Rantaninak hívják. Svájci olasz, és kitűnő gazda. Majdnem ötszáz holdat fogott művelésbe. Ha ötcentes árat garantálok neki, és kölcsönt adok a vetőmag beszerzésére, majd babot termel. És ugyanezt teszi majd minden más farmer a környéken. Szerződéssel leköthetünk ötezer holdnyi babot.

Cal így szólt:

- Mihez akar fogni az ötcentes babbal, amikor a piacon három cent az ára? Aha, igen. De nem tudhatjuk biztosan.

- Partnerek vagyunk? - kérdezte Will.

- Igen, uram.

- Nem: uram, hanem: Will.

- Igen, Will.

- Mennyi idő alatt tudod megszerezni azt az ötezer dollárt?

- Jövő szerdára meglesz.

- Kezet rá!

Ünnepélyesen kezet szorítottak - a köpcös férfi és a sovány, fekete fiú. Will - még mindig a fiú kezét szorongatva - így szólt:

- Most már üzlettársak vagyunk. Kapcsolatban állok a Brit Felvásárló Ügynökséggel. És van egy barátom a gazdasági osztályon. Lefogadom, hogy minden szárazbabot, amit csak fel tudunk hajtani, értékesíteni fogunk, mégpedig tíz centtel fontonként, ha nem még ennél is magasabb áron.

- És mikor tudja eladni?

- Eladom, még mielőtt aláírnánk bármit is. Nos, nem volna kedved benézni a régi házba, és beszélni Rantanival?

- De igen, uram - mondta Cal.

Will mindjárt dupla sebességre kapcsolt, és a nagy zöld kocsi nekilódult a mellékútnak.


NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

A háború mindig másokat sújt. Mi Salinasban úgy tudtuk, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb és leghatalmasabb országa. Minden amerikai remek céllövőnek született, és ha verekedésre kerül a sor, egy amerikai felér tíz-húsz idegennel.

Pershing mexikói hadjárata során Villa egy időre kiábrándított minket kedvenc mítoszaink egyikéből. Szentül hittük, hogy a mexikóiak nem tudnak tisztességesen lőni, és különben is lusta, ostoba fickók. Amikor aztán a mi C seregünk tántorgott vissza kimerülten a határról, saját katonáinktól hallottuk, hogy mindebből egy szó sem igaz. A mexikóiak nagyon is jól tudnak lőni, hogy a fene vinné el őket. És Villa lovasai nyargalászás meg kitartás dolgában ugyancsak túltettek a mi városi fiainkon. Az a havi két este, amit a kiképzésükre fordítottunk, nem edzette meg őket valami nagyon. Végül pedig azok az átkozott mexikóiak, úgy látszik, túljártak a fekete hajú Jack Pershing eszén, és tőrbe csalták - ahelyett, hogy lépre mentek volna neki. És mire legfőbb szövetségesük, a vérhas a mexikóiak segítségére sietett, valóságos pokollá vált az amerikaiak élete. A fiúk közül sok még évek múlva sem tudott igazán talpra állni.

De valahogy nem tudtuk összekapcsolni a németeket a mexikóiakkal. Inkább visszatértünk a régi, csalfa mítoszainkhoz. Hogy egy szál amerikai felér húsz némettel. Márpedig, ha így van, csak kellő szigorral kell fellépnünk, hogy a Kaisert észre térítsük. Dehogyis merészel majd beleavatkozni a mi kereskedelmi érdekeinkbe - pedig megtette. Dehogyis mer majd olyan pimasz és arcátlan lenni, hogy a mi hajóinkat elsüllyessze, pedig ezt is megtette. Ostoba dolog, de megtörtént, és így nem maradt más hátra, kénytelenek voltunk megverekedni vele.

A háború, legalábbis kezdetben, csak másokat sújtott. Nekünk, a családunknak, a barátainknak afféle páholyunk volt, onnan néztük a meglehetősen izgalmas eseményeket. És mint ahogy a háború mindig másokat sújt, azonképpen igazság az is, hogy mindig mások halnak bele. Csakhogy - Uram, Teremtőm! - ez is hazugságnak bizonyult. Megkezdődött a borzalmas sürgönyök áradata - beosontak minden házba, gyászt és szomorúságot vittek mindenhova. Most már a mi öcsénkről volt szó, a mi fiunkról, nem másokról. Itt álltunk, több mint hatezer mérföldnyire a dühös ribilliótól, és még ez sem segített rajtunk.

Bizony, most már nem sok örömünk telt benne. Hiába parádéztak a Szabadság Amazonjai fehér sapkában és fehér cápabőr egyenruhájukban. Nagybácsink hiába írta át régi július negyediki szónoklatát, hogy felhasználja hadikölcsönkötvények eladására. Mi, középiskolás fiúk, olajzöld zubbonyban feszítettünk, a tábori kalap is jól festett rajtunk, és a tornatanár a katonai szolgálati szabályzatra oktatott, de - Uram, Jézusom! - Marty Hopps elesett, és a Berges fiú, az utca túlsó oldaláról - az a jóképű gyerek, akibe kishúgunk hároméves kora óta szerelmes - úgy halt meg, hogy a gránát ezer darabra tépte szét!

És a hanyag járású, nagy, tagbaszakadt, lötyögő fiúk sután csoszogtak végig a Fő utcán, bőröndjüket cipelve a Southern Pacific vasúttársaság állomásépülete felé. Röstelkedve lesütötték szemüket, míg a salinasi rezesbanda előttük menetelt, és a Csillagos-sávos lobogó melódiáját harsogta - a bevonulók családtagjai a járdán baktattak mellettük és sírtak, és a zene is olyan volt, mint valami gyászinduló. Az újoncok nem emelték fel tekintetüket, nem mertek édesapjukra nézni. Sohasem gondoltuk volna, hogy a háború hozzánk is ennyire közel férkőzhetik.

Aztán akadt néhány ember Salinasban, aki suttogni kezdett biliárdtermekben és söntésekben. Magánértesüléseket adtak tovább - híreket, melyeket egy-egy katonától hallottak, és így tudtuk meg az igazat. Nincs elég puska, fiainkat üres kézzel hajtják ki a frontra. Csapatszállító hajók süllyedtek el, és a kormány ezt is eltitkolja előlünk. A német hadsereg annyira jobb a miénknél, hogy a legkisebb esélyünk sincs velük szemben, A Kaiser nem is olyan ostoba fickó. Most már arra készülődik, hogy átkeljen a tengeren - még elözönli seregével Amerikát. Wilson meg hallgat, azt hiszitek, elmondja ezt nekünk? És ezek a vészmadarak rendszerint ugyanazok voltak, akik régebben azt szavalták, hogy egyetlen amerikai annyit ér a csatában, mint húsz német - igen, ugyanazok járatták a szájukat most is.

Kisebb angol csoportok utazták be az országot furcsa egyenruhájukban (de jól festett rajtuk!), és felvásároltak mindent, amit csak el lehetett szállítani. Jól és azonnal fizettek. A brit bevásárlók közt nem egy rokkant volt, nyomorék, de továbbra is egyenruhában járt. Egyebek közt babot is vásároltak, mert a bab könnyen szállítható, nem romlik meg, és - az ördögbe is - ha van bab, már nem lehet éhen halni! A bab ára tizenkét és fél centre szökött fel fontonként, de alig lehetett kapni. A farmerek megbánták, hogy hat hónappal előbb aláírták azt a szerződést, amelyben eladták babtermésüket koszos két centtel az akkori ár fölött.

Az ország és a Salinas-völgy is sorra megváltoztatta dalait. Először arról énekeltünk, hogy szétverjük Helgolandot, és felakasztjuk a Kaisert, és bevonulunk Németországba és rendet teremtünk - rendbe hozzuk, amit azok az átkozott idegenek összekontárkodtak és gabalyítottak. Aztán egyszerre csak ilyeneket kezdtünk énekelni: "A háború tüzes pokla már az egekig ér, de ott áll az ápolónővér... a keblén égővörös kereszt, még most is mosolyog, ki érti ezt? Túltesz a nagyvilág minden szép hölgyén - karcsú virágszál a senki földjén..." Aztán azt énekeltük, hogy "Halló, központ, nagyon kérem, kapcsolja a Mennyországot nékem... édesapám ott van, a hős katona, vele akar beszélni kis árva fia..." Meg ezt: "Hosszú hálóingében egy kicsi fiú letérdel a padlón, és oly szomorú, imára kulcsolja két kis kezét, a szél viszi az égbe üzenetét: Jóságos istenkém, apámra vigyázz, ne érje anyámat az a rettentő gyász" - és így tovább. Azt hiszem, olyanok voltunk, mint egy izmos, de tapasztalatlan kisfiú, akit az első verekedésben alaposan orrba vágnak, és nagyon fáj neki, és alig várja, hogy már vége legyen.


NEGYVENHARMADIK FEJEZET

1

A nyár vége felé Lee nagy bevásárlókosarat cipelt végig az utcán, úgy jött be a házba. Lee, amióta Salinasban lakott, egyre jobban utánozta öltözködésében a konzervatívabb amerikaiakat. Többnyire fekete posztóruhában ment el hazulról, fehér inget viselt és magas keménygallért. Kedvelte a zsinórszerű, keskeny fekete nyakkendőt - azt a fajtát, amelyről a déli államok szenátorait lehetett valaha felismerni. Kalapja is fekete volt, alacsony és kerek, karimája egyenes - tetejét nem gyűrte be, mintha még mindig kontyot rejtegetne alatta. Kifogástalan volt.

Egyszer Adam valami megjegyzést tett Lee finom eleganciájára. Lee vigyorogva felelte:

- Nem tehetek egyebet. Csak egy nagyon gazdag ember engedheti meg magának, hogy olyan rosszul öltözködjék, mint ön. Aki szegény, kénytelen jól öltözködni.

- Szegény! - robbant ki Adam. - Még a végén maga fog pénzt kölcsönözni nekünk.

- Könnyen lehet - felelte Lee.

Aznap délután lerakta nehéz kosarát a padlóra.

- Megpróbálok ma téli dinnyelevest főzni - mondta. - Kínai csemege. Van egy unokaöcsém a kínai negyedben, tőle hallottam, hogyan kell elkészíteni. Az unokaöcsém tűzijáték-készítő, békákat gyárt, és azonkívül a szerencsejáték-szakmában is dolgozik.

- Azt hittem, nincsenek rokonai, Lee - mondta Adam.

- A kínaiak mind rokonok - felelte Lee -, és azok, akik a Lee névre hallgatnak, egészen közeli rokonok. Az unokaöcsém egyébként a Suey Dong családhoz tartozik. Nemrég egészségi okokból rejtekhelyre vonult, és megtanult főzni. A dinnyét egy fazékba kell állítani, a tetejét óvatosan levágni, a belsejébe meg berakni egy egész csirkét, gombát, vízigesztenyét, fokhagymát és egy csipetnyi gyömbért. Akkor aztán visszatesszük a tetejét, és két napig főzzük a dinnyét olyan lassú tűzön, ahogy csak lehet. Azt mondják, valami felséges.

Adam hátradőlt székében, két tenyerét összekulcsolta hátul a tarkóján, és mosolyogva bámult a mennyezetre.

- Jól van, Lee - mondta -, jól van.

- De hiszen ide se figyel - panaszkodott Lee.

Adam felegyenesedett a székben, és így szólt:

- Az ember azt hiszi, ismeri a saját gyermekeit, aztán kiderül, hogy nem tud róluk semmit.

Lee mosolygott.

- Van az életünkben valami kis apróság, ami kikerülte az ön figyelmét? - kérdezte.

Adam kuncogott.

- Csak véletlenül tudtam meg - mondta. - Tudtam, hogy Aront ritkán lehet látni ezen a nyáron, de azt hittem, a játékai miatt csavarog.

- Játékai miatt! - kiáltott fel Lee. - Évek óta azt se tudja, mi a játék.

- Hát akármit csinál is - folytatta Adam -, ma találkoztam Mr. Kilkennyvel... tudja, a gimnáziumból. Azt hitte, én mindent tudok, pedig... Tudja, mit csinál az a gyerek?

- Nem... - felelte Lee.

- Megtanulja a következő tanév egész anyagát. Felvételi vizsgára készül az egyetemen. Egy évet akar nyerni. És Kilkenny erősen bízik benne, hogy megállja a helyét a vizsgán. Nos, mit szól ehhez?

- Nem mindennapi dolog - felelte Lee. - És mi sarkallja erre?

- Mi? Hát egy évet akar nyerni.

- De miért? Minek?

- Minek? Mert van benne ambíció! Az ördögbe is, Lee, hát nem tudja ezt megérteni?

- Nem... nem bizony - felelte Lee.

- Aron sohasem beszélt erről - mondta Adam. - Kíváncsi vagyok, Cal tudja-e?

- Azt hiszem, Aron meglepetésnek szánja - vélte Lee. - Ne hozzuk szóba, amíg le nem vizsgázott.

- Azt hiszem, igaza van, Lee. Tudja, mit mondok? Büszke vagyok rá, rettentő büszke. Nagyon jó érzés, mondhatom. Bárcsak Calban is volna egy kis becsvágy.

- Ki tudja, talán van benne is - mondta Lee. - Lehet, hogy neki is van valami titka.

- Nem lehetetlen. Istenemre, újabban őt is elég ritkán látjuk idehaza. Mit gondol, jó az, hogy olyan sokat csavarog?

- Cal igyekszik önmagát megtalálni - mondta Lee. - Azt hiszem, ez a személyes bújósdi játék nem is olyan szokatlan. Vannak emberek, akik egész életükön át csak kerülgetik "azt"... reménytelenül kerülgetik.

- Képzelje csak - mondta Adam -, előre elkészülni egy egész évi anyaggal! Majd ha elmeséli nekünk, azt hiszem, illenék valami szép ajándékkal megjutalmazni.

- Talán egy aranyórával - javasolta Lee.

- Az jó lesz - mondta Adam. - Majd vásárolok egyet, és belevésetem, ami kell, hogy előre készen legyen. Milyen feliratot véssünk bele?

- Az ékszerész majd megmondja - felelte Lee. - A csirkét két nap után kivesszük, a csontokat kivágjuk, és a húst visszatesszük.

- Micsoda csirkét? Miről beszél?

- A téli dinnyelevesről - mondta Lee.

- Mondja csak... van elég pénzünk, hogy a fiút egyetemre küldjük, Lee?

- Ha óvatosan költekezünk, és a fiatalemberen sem ütköznek ki pazarló hajlamok...

- Nem, Aron nem olyan.

- Én sem voltam olyan, mégis beleestem - mondta Lee, és elragadtatással bámulta kabátja ujját.

2

Az episzkopális Szent Pál-templom paplakja nagy, tágas épület volt. Olyan lelkészek számára épült, akiket nagy családdal áldott meg a gondviselés. A nőtlen és igénytelen Mr. Rolf lezárta a ház nagyobbik felét, de amikor Aronnak szüksége volt egy helyre, ahol zavartalanul tanulhat, a tiszteletes úr egy szép, nagy szobát bocsátott a rendelkezésére, és segített neki a tanulmányaiban.

Mr. Rolf kedvelte Aront. Szerette angyali szépségű arcát, sima bőrét, keskeny csípőjét, egyenes lábát. Szeretett ott ülni a szobában, és elnézni Aron arcát, amint erőlködve birkózik feladatával. Megértette, hogy a fiú nem tud otthon tanulni, olyan légkörben, amely sehogy sem kedvez a szellemi erőfeszítésnek, a tiszta gondolatnak. Mr. Rolf úgy érezte, hogy Aron az ő szellemi gyermeke - alkotása, amellyel egyházát gyarapította. Mellette állt gyötrelmes vívódásaiban, amikor a tisztaságért küzdött, és érezte, hogy segít neki élete hajóját nyugodtabb vizekre terelni.

Sokat vitatkoztak hosszasan, élesen, személyes kérdéseket sem kerülve.

- Tudom, hogy sokan bírálgatnak - mondta Mr. Rolf. - Történetesen olyan ember vagyok, aki magasabb rendű egyházban hisz, mint a legtöbben. Engem senki sem győzhet meg arról, hogy a gyónás nem éppen olyan fontos szentség, mint az áldozás. És figyelje csak a szavaimat: én a gyónást vissza fogom hozni, újra bevezetem nálunk, de persze csak lassan, óvatosan, fokozatosan.

- Majd ha saját egyházközségem lesz, én is azt fogom tenni.

- Nagy tapintatosságot igényel.

- Tudom - sóhajtott Aron. - Bárcsak megvolna már nálunk is, a mi egyházközségünkben, ha szabad magamat így kifejeznem. Bárcsak volna nálunk is olyan intézmény, mint például az augusztinusok vagy a ferencesek rendje. Egy hely, ahová vissza lehet húzódni. Néha úgy érzem, hogy piszkos vagyok. Szeretnék megszabadulni a szennytől, és megtisztulni.

- Ismerem ezt az érzést - felelte Mr. Rolf komolyan -, de ebben már nem tudlak követni. Nem tudom elhinni, hogy Jézus Urunk örömét lelné abban, ha papjai visszahúzódnának a világ szolgálatától. Gondold csak meg, mennyire lelkünkre kötötte, hogy hirdessük az evangéliumot, gyámolítsuk a szegényeket, a betegeket, sőt alacsonyodjunk le még a fertőbe is, hogy kiemeljük a bűnösöket a sárból és szennyből. Az Ő példáját mindig szem előtt kell tartanunk, és pontosan követnünk.

Szeme csillogni kezdett, és hangja kenetteljessé vált, torokhanggá mélyült, mintha prédikálna.

- Talán nem volna szabad elmondanom neked, amit még elmondani készülök, édes fiam. Remélem, nem veszed gőgnek, fennhéjázásnak. De meg kell mondanom, van benne valami dicsőséges, valami lélekemelő. Öt hét óta egy asszony jár el rendszeresen az esti istentiszteletre. Nem hiszem, hogy te láthatnád onnan a kórusból. Mindig az utolsó padban ül, a bal oldalon, de igen, a kórusból is látható. Éppen egy vonalban ül veled. Sűrű fátyolt visel, és mindig eltávozik, még mielőtt kijövök a sekrestyéből.

- És ki az? - kérdezte Aron.

- Hát... ezek olyan dolgok, amiket még meg kell tanulnod. Nagyon diszkrét módon érdeklődtem utána, és... nem, sohasem találnád ki. Tudod, ki? Egy... hm... rossz hírű ház tulajdonosa.

- Itt, Salinasban?

- Itt, Salinasban. - Mr. Rolf előrehajolt. - Látom, Aron, az undorodást arcodon. Ezt le kell győznöd. Gondolj Jézus Urunkra és Mária Magdolnára. Büszkeség nélkül merem állítani, hogy boldogan felemelném a bűn mocsarából.

- Mit keres itt? - kérdezte Aron.

- Talán épp azt, amit mi nyújthatunk neki: üdvösséget. Persze, nagy tapintatosságot igényel. Előre látom, hogyan fog megtörténni. És jegyezd meg szavaimat, fiam, ezek az emberek nagyon félénkek. Egy nap halk kopogtatás hallatszik az ajtómon... és egy alázatos hang, amely bebocsátásért esdekel. Akkor aztán, Aron, imádkozni fogok, hogy elég bölcs és türelmes legyek. Hidd el nekem: majd ha erre kerül a sor, amikor egy veszendő lélek a mi segítségünkkel keresi a Világosságot, ez a legszebb és a legmagasztosabb élmény, amelyben papnak része lehet. Ezért vagyunk a világon, Aron, ez a mi rendeltetésünk.

Mr. Rolf a szokottnál gyorsabban lélegzett, és csak erőlködve tudta visszanyerni nyugalmát.

- Istenhez fohászkodom, hogy erőm akkor ne hagyjon cserben! - mondta.

3

Adam Trask már csak homályosan emlékezett az indiánok ellen folytatott harcaira, de a mostani háborút annak a régi hadjáratnak a szemüvegén keresztül nézte. Hogy milyen is egy igazi, óriási világháború, arról még senki sem tudott semmit. Lee az európai történelmet tanulmányozta, és megpróbálta a múlt szálaiból kibogozni a jövő mintáját.

Liza Hamilton meghalt, ajkán bánatos mosollyal; arccsontjai megdöbbentően előreugrottak, amikor eltűnt róluk a pirosság.

Adam türelmetlenül leste, hogy Aron valami hírt hozzon neki vizsgáiról. Íróasztala fiókjában, zsebkendői alatt rejtegette a súlyos aranyórát; mindennap felhúzta, másodpercnyi pontossággal beigazította, és a saját óráján ellenőrizte, jól jár-e.

Lee is megkapta a maga utasításait. A sikerült vizsga bejelentésének napján pulykát kellett főznie, és tortát sütnie.

- Úgy szeretném, hogy egy kis ünnepség legyen - mondta Adam. - Mit szólna hozzá, ha pezsgőt bontanánk?

- Nagyon helyes - mondta Lee. - Olvasta valaha is Clausewitz könyvét?

- Hát az meg micsoda?

- Nem valami biztató olvasmány - felelte Lee. - Egy üveg pezsgő legyen?

- Igen, elég lesz egy. Csak éppen a pohárköszöntő céljára. Hogy ünnepélyesebb legyen.

Adamnek eszébe se jutott, hogy Aron meg is bukhat a vizsgáján. Egy délután Aron hazajött, és megkérdezte Leet:

- Hol van apa?

- Borotválkozik.

- Nem vacsorázom itthon - jelentette be Aron.

A fürdőszobában megállt apja háta mögött, és beszappanozott arcú tükörképéhez intézte szavait:

- Rolf tiszteletes úr meghívott, hogy vacsorázzam nála, a paplakban.

Adam megtörölte borotváját egy darabka összehajtogatott toalettpapirosban.

- Nagyon kedves - mondta.

- Szeretnék megfürdeni. Lehet?

- Egy pillanat, és átengedem a fürdőszobát.

Amikor Aron végigment a nappalin, jó estét kívánt mindenkinek, és kisietett. Adam mosolyogva nézett utána.

- Megdézsmálta a kölnivizemet - jegyezte meg Cal. - Megéreztem rajta. Még most is az orromban van a szaga.

- Úgy látszik, több vendég lesz ott - mondta Adam.

- Nem lehet rossz néven venni tőle, hogy meg akarja ünnepelni - vélte Cal. - Nehéz munka volt.

- Megünnepelni? Mit?

- A vizsgáit. Hát nem mesélte el? Letette az utolsót is.

- Ó, igen, a vizsgáit - mondta Adam. - Igen, említette. Szép munka volt. Büszke vagyok rá. Azt hiszem, veszek neki egy aranyórát.

Cal fürkészően nézett rá.

- Szóval meg se mondta neked?

- De igen... ma reggel.

- Reggel még nem is tudta - felelte Cal, és kiment a szobából. Gyorsan lépkedett a sűrűsödő sötétségben, a Central Avenue-n kifelé, a park mentén, majd Stonewall Jackson Smart[7] nagy kőháza mellett - arrafelé, ahol az utcai lámpák már elmaradoznak, és az utca afféle falusi ösvénnyé változik át, és éles kiszögellésben elkerüli Tollot farmjának gazdasági épületeit.

Tíz óra tájban Lee kiment a házból, hogy bedobjon egy levelet a postaládába. Ekkor belebotlott Calba, aki az utcai tornác legalsó lépcsőjén üldögélt.

- No, mi történt veled? - kérdezte Lee.

- Semmi. Sétáltam egyet.

- És mi van Aronnal?

- Nem tudom.

- Úgy veszem észre, neheztel valamiért. Nem akarsz elkísérni a postáig?

- Nem.

- Minek ülsz itt a ház előtt?

- Aront lesem. Meg akarom rakni alaposan.

- Ne tedd - mondta Lee.

- Mért ne tegyem?

- Mert alig hiszem, hogy meg tudod tenni. A vége az lesz, hogy ő rak meg téged.

- Azt hiszem, igazad van - mondta Cal. - Az átkozott fattyú!

- Nono, vigyázz a nyelvedre.

Cal nevetett.

- Mégiscsak elkísérlek a postára - mondta.

- Olvastad valaha is Clausewitzet?

- Nem. Most hallom először a nevét.

Amikor Aron hazaérkezett, Lee már várta az utcai tornác legalsó lépcsőjén.

- Megmentettelek attól, hogy jól elpáholjanak - mondta Lee. - Gyere, ülj ide mellém.

- Hagyjál... megyek aludni.

- Ülj le, ha mondom! Beszélni akarok veled. Mért nem mondtad meg apádnak, hogy letetted a vizsgákat?

- Úgysem értette volna meg.

- Ó, te! Nem félsz, hogy seggbe rúglak?

- Nem szeretem az ilyen beszédet.

- Hát mit gondolsz, mért beszélek így? Talán ok nélkül vagyok goromba? Értsd meg, Aron, hogy apád türelmetlenül várta ezt a napot. Hónapok óta csak ennek él.

- Egyáltalában honnan tudott róla?

- A te kötelességed lett volna megmondani.

- Semmi közöd hozzá.

- Azt akarom, hogy menj be hozzá, és keltsd fel, ha alszik, bár nem hiszem, hogy tudna aludni. Azt akarom, hogy meséld el neki.

- Nem teszem.

- Aron - mondta Lee szelíden -, kerültél már olyan helyzetbe, hogy meg kellett verekedned egy kis emberkével, aki félakkora, mint te?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Nagyon kínos helyzet, mondhatom. A kis ember nem akarja abbahagyni, és végül te is kénytelen vagy megütni, ami még rosszabb. Akkor aztán nyakig vagy a pácban!

- Miről beszélsz?

- Ha nem teszed meg, amire kértelek, Aron, akkor a torkodnak ugrom, és verekedni fogunk. Hát nem nevetséges?

Aron megpróbálta, hogy elhaladjon mellette. De Lee felugrott, elébe állt, pici öklét összeszorította - de csöppet sem volt félelmetes. Testtartása és egész kiállása olyan komikus volt, hogy maga is nevetett.

- Nem tudom, hogyan kell verekedni, de megpróbálom - mondta.

Aron idegesen hátrált. És amikor végül mégiscsak leült a lépcsőre, Lee megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hála istennek, túl vagyok rajta - mondta. - Rémes lett volna. Nézd csak, Aron, nem mondhatod meg nekem, mi bajod? Azelőtt elmondtál mindent.

A fiú hirtelen megtört.

- El akarok menni innen! Undok város ez! - kiáltotta.

- Nem, nem is olyan undok. Éppen olyan, mint minden más városka.

- Nincs itt semmi keresnivalóm. Bár sohase jöttem volna ide. Nem tudom, mi van velem! El akarok menni!

Hangja panaszos siránkozásba csapott át. Lee karjával átölelte a fiú két széles vállát, úgy vigasztalgatta.

- Most kezdesz felnőtt lenni - mondta gyengéden. - Talán ez az oka. Hányszor gondoltam, hogy talán ez az a kor, amelyben a világ legjobban próbára teszi az embert. Ilyenkor befelé fordulunk, és rémülten figyeljük önmagunkat. Úgy képzeljük, mindenki belénk lát. Ilyenkor a piszok nagyon piszkos, a tisztaság meg hófehéren ragyog. De hidd el, Aron, ez is elmúlik. Csak legyen türelmed, és várj egy kicsit, túl fogsz esni rajta. Látom, ez nem sokat segít rajtad, mert nem hiszed el, de mit csináljak, ez a legtöbb, amit tehetek érted. Próbáld csak elhinni, hogy a dolgok valójában nem olyan jók és nem is olyan rosszak, mint ahogy most képzeled. Igen, mégis tudok rajtad segíteni. Most feküdj le szépen, reggel meg kelj fel jó korán, és meséld el apádnak a vizsgáidat. Meséld el úgy, hogy jó izgalmas legyen. Apád sokkal magányosabb és elhagyatottabb, mint te vagy, mert nem áll előtte ragyogó jövő, amiről álmodni lehet. Csináld csak végig a dolgot. Ezt Sam Hamilton szokta mondogatni. Tégy úgy, mintha igaz volna, és akkor talán igaz is lesz. Csináld csak végig, ne állj meg a félúton. Most meg feküdj le. Nekem még tortát kell sütnöm reggelire. És még valamit, Aron. Apád ajándékot vett neked, odatette a párnádra.


NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

1

Abra csak akkor ismerkedett meg igazán Aron családjával, amikor a fiú már elutazott az egyetemre. Aron és Abra addig elzárkózott a világ elől. De amióta Aron elment, Abra a többi Traskhez csatlakozott. Nemsokára rájött arra, hogy Adamben jobban megbízik, mint a tulajdon édesapjában, és Leet jobban szereti nála.

Ami Calt illeti, Abra nem tudott saját érzelmein eligazodni. Cal gyakran megzavarta - hol feldühösítette, hol meg fájdalmat okozott neki, néha pedig felébresztette kíváncsiságát. Mintha örökösen vitáznia, tusakodnia kellett volna vele. Maga sem tudta, hogy a fiú kedveli-e őt vagy sem, és ezért nem érzett sok rokonszenvet iránta. Valahányszor ellátogatott a Trask-házba, fellélegzett, ha a fiú nem volt otthon, így legalább Cal nem nézhetett rá lopva, nem bírálhatta, becsülhette, mérlegelhette, és nem fordította el hirtelen a fejét, ha Abra rajtakapta, hogy őt bámulja.

Abra liliomszál termetű, pompás mellű, szépen fejlett lány volt, készen arra, hogy átlépje a küszöböt - de még várt. Iskola után most már rendszeresen eljárogatott a Trask-házba, elüldögélt Lee mellett, felolvasott neki egy-egy részt Aron mindennapos leveleiből.

Aron elhagyatottnak érezte magát a stanfordi kollégiumban. Leveleit átitatta a magányos fiú epekedése kedvese után. Amíg együtt voltak, józan tárgyilagosság jellemezte beszélgetésüket, de az egyetemről - kilencven mérföldnyi messzeségből - Aron szenvedélyes hangú szerelmes leveleket írt, és egészen elzárkózott a körülötte zajló élettől. Tanult, evett, aludt, és levelet írt Abrának - ez volt az egész élete.

Délutánonként Abra Lee mellett üldögélt a konyhában, és segített neki zöldbabot vagy zöldborsót fejteni. Néha kieszelt valami ürügyet, és nem ment haza szüleihez, inkább itt ebédelt Leevel. Nem volt olyan téma, amit nem tudott volna vele megvitatni. Viszont az a néhány dolog, amit apjával és anyjával is meg tudott beszélni, érdektelen volt és lanyha és sekély, és többnyire még csak nem is őszinte. Lee ebben is elütött tőlük. Abra csak olyasmit kívánt elmondani Leenek, ami igaz - még akkor is, ha maga sem tudta egészen biztosan, vajon igaz-e.

Lee csak ült, és halványan mosolygott, de fürge, törékeny kis kezei közben villámgyorsan végezték munkájukat, mintha külön életet élnének, függetlenül tőle. Abra nem volt tudatában, hogy kizárólag önmagának beszél. És néha, miközben Abra beszélt, Lee gondolatai messze jártak, majd visszatértek hozzá, és újra elkalandoztak, akár a csavargó kutya. Lee időnként bólogatott, és csendesen hümmögött.

Szerette Abrát, és megérezte benne az erőt, a jóságot, még a szív melegét is. Az izmok merész ereje alakította arcvonásait, amelyek végső kifejlődésükben talán csúnyák lesznek majd vagy rendkívül szépek. Mialatt beszélt, Lee eltűnődött, és a saját fajtájabeli, kantoni nők sima, kerek arcára gondolt. Akármilyen soványak is, mindig holdarcúak. Természetes lett volna, hogy Lee ezt a típust szeresse a legjobban, hiszen szépségeszményünk nagyjában mindig önmagunkhoz hasonlít - de Lee esetében nem így volt. Ha a kínai szépségre gondolt, eszébe jutott a rabló mandzsuk pimasz és könyörtelen ragadozóarca - azé a fajtáé, amely úgy képzeli, hogy örökölt uralkodói jogát senki sem vonhatja kétségbe.

- Lehet, hogy mindig így volt - mesélte közben Abra. - De én nem tudhattam. Aron sohasem beszélt sokat az apjáról. Csak attól kezdve, hogy Mr. Trask belefogott abba a... tetszik tudni... salátába. Aron akkor nagyon megharagudott.

- Miért?

- Mert mindenki kinevette.

Lee egész figyelmével visszatért a jelenbe.

- Kit? Aront? Miért őt? Hisz neki nem volt benne semmi része.

- Éppen ez háborította fel Aront. Elmondhatom, mit gondolok róla?

- Természetesen - felelte Lee.

- Magam spekuláltam ki, és még nem készültem el egészen a spekulálgatással. Úgy gondolom, Aronnak mindig hiányérzete volt... megnyomorítottnak, befejezetlennek érezte magát... mert nem volt mamája.

Lee szeme kitágult, majd újra félig becsukódott.

- Értem - bólintott Lee. - Azt hiszi, Cal is így érez?

- Nem.

- És Aron igen? Miért?

- Hát... nem tudom, addig még nem jutottam el. Egyes emberek jobban megkívánnak valamit, mint mások, és utálni is jobban tudnak. Talán ez az oka. Apám például utálja a répát. Mindig utálta, sohasem nyúlt hozzá. Ki tudja, honnan van ez? A répától dühbe gurul, de igazán. Nos, egyszer megesett, hogy anyám... igen... meggondolatlan volt, és főzött egy lábos áttört répát, jó sok borssal és sajttal a tetején... felül egészen barna volt. Apám megevett belőle egy fél tányérral, és csak akkor jutott eszébe megkérdezni, mi az. Répa, felelte anyám. Erre apám földhöz vágta a tányért, felugrott, és kirohant a szobából. Azt hiszem, anyámnak még máig sem bocsátotta meg.

Lee kuncogott:

- Pedig megbocsáthatná neki, hiszen megmondta, hogy répa volt. De képzelje csak el, Abra, mi lett volna, ha az édesanyja répa helyett valami mást mond! Apjának ízlett az étel, megevett volna belőle még egy tányérral. És csak azután tudta volna meg, mit evett. Még az is lehet, hogy meggyilkolta volna a feleségét!

- Én is azt hiszem. Nos, akárhogy legyen is, úgy gondolom, Aronnak sokkal nagyobb szüksége volt anyára, mint Calnak. És alighanem mindig az apját hibáztatta.

- Mért az apját?

- Nem tudom. Csak így gondolom.

- De majd a végére jár, nem igaz?

- Ne tegyem?

- De igen, természetesen.

- Csináljak egy kis karamellát?

- Ma ne. Van még a múltkoriból.

- Mit segíthetek?

- Ha akarja, szitálhat egy kis lisztet. Velünk vacsorázik ma?

- Nem, köszönöm. Születésnapi vendégségbe megyek. Gondolja, hogy lelkész lesz belőle?

- Honnan tudnám? - felelte Lee. - Lehet, hogy csak futó ötlet.

- Remélem, meggondolja még - mondta Abra, és gyorsan elharapta a szót, csodálkozva, hogyan is csúszhatott ki az ajkán.

Lee felállt, előhúzta a gyúródeszkát, kirakta mellé a nyers húst meg a lisztes szitát.

- A kés nyelével verje - mondta Abrának.

- Tudom - felelte a lány.

Remélte, hogy Lee nem hallotta, amit az imént mondott. Ám Lee megkérdezte:

- Miért nem akarja, hogy lelkész legyen?

- Nem lett volna szabad kimondanom.

- Miért ne? Csak mondjon ki mindent, amihez kedve van. Nem tartozik magyarázattal senkinek.

Visszaült a helyére. Abra lisztet szitált a húsra, és kiverte a szeleteket a nagy konyhakéssel.

Puff, puff, hallatszott.

- Nem volna szabad így beszélnem...

Puff, puff.

Lee elfordította fejét, és hagyta, hadd beszéljen a lány, ahogy gondolatai diktálták.

- Mindent túlzásba visz - mondta Abra, miközben a húst verte. - Ha egyház, legyen mindjárt a legmagasabb rendű. Már arról példálózik, hogy semmiféle papnak nem volna szabad megházasodnia.

- No, az utolsó levele nem így hangzott.

- Tudom. Régebben beszélt így. - A kés abbahagyta a hús paskolását. Az üde, fiatal arcon zavar és gyötrődés tükröződött. - Tudja, Lee... nem vagyok elég jó neki.

- Hát ez meg micsoda? Hogy érti?

- Nem tréfálok. Aron nem énrám gondol. Kitalált magának egy eszményképet, és az én bőrömbe bújtatta, az én külsőmet aggatta rá. De én nem vagyok olyan, nem is hasonlítok a kieszelt ideálra.

- Miért? Az milyen?

- Maga a tisztaság! - kiáltott fel Abra. - A legtökéletesebb makulátlanság. Egyetlen földi gondolata sincs, nem is tudja, mi a rossz. Hát én nem vagyok olyan!

- Senki sem olyan - mondta Lee.

- Aron nem ismer engem. Sőt nem is kíván megismerni. Nem kíván semmi egyebet, csak azt a... fehér... kísértetét.

Lee szétmorzsolt egy darab kétszersültet.

- Hát nem szereti Aront? - kérdezte. - Igaz, maga még nagyon fiatal, de nem hiszem, hogy ez sokat számítana.

- Persze hogy szeretem. Hisz a felesége leszek. De azt akarom, hogy ő is szeressen engem. De hogy tehetné, ha nem tud rólam jóformán semmit sem? Valamikor azt képzeltem, hogy ismer. Most már abban sem vagyok bizonyos, hogy valaha is tudott rólam valamit.

- Lehet, hogy most nehéz időket él át, de ez sem tart örökké, majd csak átvergődik rajta. Maga okos lány, nagyon okos. Mért nem próbálja meg a maga életét élni? Ne alkalmazkodjék senkihez, csak a saját belső lényéhez, olyan nehéz ez?

- Mindig attól félek, hogy felfedez bennem valamit, ami nem illik az ő elképzelt ideáljához. Például dühösködöm, vagy rossz szagom van, vagy tudom is én! Akkor aztán kiábrándul belőlem.

- Talán nem - vitatta Lee. - De nagyon nehéz lehet örökké a Liliomos Szüzet játszani, a Tisztaság Istennőjét, meg a többit... valamennyit egyszerre. Végtére is emberek vagyunk, és néha bizony rossz szagunk van.

Abra az asztalhoz lépett.

- Lee, szeretnék valamit...

- Ne szórja tele liszttel a padlómat! - kiáltott rá Lee. - No, mit szeretne?

- Azt hiszem, a sok gondolkodás teszi. Szerintem, mivel nem volt anyja... Aron felruházta minden széppel és jóval, amit csak el tudott képzelni.

- Könnyen lehet. Aztán mindezt a maga nyakába akasztotta, így gondolja, ugye? - Abra csak bámult rá, miközben ujjai könnyedén fel- és lecsúsztak a kés pengéjén. - Most pedig maga szeretné visszazúdítani az egészet, és töri a fejét, hogyan tehetné meg?

- Úgy van.

- No és tegyük fel, hogy akkor nem szeretné magát többé...

- Igen... inkább ezt is megkockáztatom. Legfontosabb, hogy az lehessek, aki vagyok.

Lee így szólt:

- Még sohasem láttam senkit, aki olyan könnyen belekeverednék más emberek ügyeibe, mint én. Pedig nincs kész, végleges válaszom a élet semmiféle kérdésére sem. Hajlandó kiverni azt a húst, vagy csináljam meg én?

Abra visszatért munkájához.

- Nem nevet ki? - kérdezte. - Hát nem nevetséges, hogy ilyen komoly dolgokról beszélek, amikor még ki se léptem az iskola padjaiból?

- El se tudom képzelni, hogy másképp is lehetne - felelte Lee. - A nevetés később jön, akárcsak a bölcsességfog. És legkésőbben jön az a képesség, hogy önmagunkon tudjunk nevetni, őrült versenyben a halállal. Néha még akkor sincs itt az ideje... egészen elkésünk vele.

A kés nyelének a kopogása meggyorsult, majd idegesen szabálytalanná vált. Lee öt szem Lima-babot sorakoztatott fel az asztalon. Mintákba rakta ki - egy vonalba, derékszögbe, körbe.

A kés megállt, elhallgatott.

- Igaz, hogy Mrs. Trask él?

Lee mutatóujja egy pillanatig megállt az egyik babszem fölött, majd lassan lehanyatlott, és odatolta a babszemet a körhöz, így az O betű Q betűvé változott.

Lee tudta, hogy Abra feszült várakozással néz rá. Képzeletében még azt is látta, hogy a lány arckifejezése elárulja, mennyire megrémült a kérdéstől, amit felvetett. Lee elméje ide-oda száguldozott, mint egy drótcsapdába esett patkány. Nagyot sóhajtott - és feladta az egészet. Lassan megfordult, és Abrára nézett. A lány arca pontosan olyan volt, mint ahogy elképzelte.

- Sokat beszéltünk ma - mondta tompa hangon -, de nem emlékszem, hogy szó esett volna rólam is. Hogy én mit érzek, azt nem vitatja meg soha senki. - Félénken mosolygott, és így folytatta: - Nézze, Abra, hadd mondjak valamit önmagámról. Én szolga vagyok. Öreg vagyok. Kínai vagyok. Ezt a hármat úgyis tudja. De fáradt is vagyok, meg gyáva is.

- Nem igaz - kezdte a lány, de Lee félbeszakította:

- Hallgasson! Nagyon gyáva vagyok. Nincs kedvem belenyúlni semmiféle darázsfészekbe.

- Hogy érti ezt?

- Abra! A maga apja csak a répa miatt haragszik? Vagy van valami más oka is?

A lány arca megmerevedett.

- Kérdeztem magától valamit - mondta csökönyösen.

- Nem hallottam semmiféle kérdést - felelte Lee halkan, majd bizalmas hangon hozzáfűzte: - Maga nem kérdezett tőlem semmit, Abra.

- Úgy látszik, túlságosan fiatalnak tart - mondta Abra, de Lee megint félbeszakította.

- Valamikor egy harmincöt éves asszonynál szolgáltam - mondta. - Ez a hölgy sikeresen ellenállt a tanulás, tapasztalás és szépség minden megnyilvánulásának. Ha történetesen hatesztendős, szülei kétségbeestek volna miatta. De harmincöt éves korában hatalmas vagyonnal rendelkezett, és néhány ember életével, aki a háza népéhez tartozott. Nem, Abra, a kornak semmi köze a dologhoz. Ha volna valami mondanivalóm, közölném magával, akármilyen fiatal is.

A lány rámosolygott.

- Én okos vagyok - mondta. - Vagy ne legyek az?

- Istenemre, ne! - tiltakozott Lee.

- Szóval nem akarja, hogy próbáljak magam rájönni?

- Bánom is én, mit csinál, csak engem hagyjon ki az ügyből! Azt hiszem, akármilyen gyenge és passzív is egy jó ember, éppen elég bűne van, csak épp hogy össze nem roskad a súlyuk alatt! Engem is elég bűn háborgat és nyugtalanít. Lehet, hogy nem olyan szép és fennkölt bűnök, mint másokéi, de úgy érzem, nem bírnék többet elviselni. Kérem, bocsásson meg.

Abra átnyúlt az asztalon, és lisztes ujjaival megérintette Lee keze fejét. Sárga bőre feszes volt és fényes, mint a zománc. Lee lenézett a fehér foltokra, amiket a lány ujjai hagytak a kezén.

- Apám fiút szeretett volna - mondta Abra. - Azt hiszem, a lányokat éppúgy utálja, mint a répát. Fűnek-fának elmeséli, mért adott nekem ilyen bolond nevet: "Név nélkül is megvolt szemlátomást, így jött meg Abra, hiába vártam mást."

Lee rámosolygott.

- Maga nagyon helyes - mondta. - Holnap sárgarépát főzök, ha eljön ebédre.

Abra halkan megkérdezte:

- Él a mama?

- Él - felelte Lee.

Ekkor becsapódott a ház ajtaja, és Cal jött be a konyhába.

- Hello, Abra! Kérlek, Lee, itthon van apa?

- Nem, még nem jött meg. Mit vigyorogsz?

Cal átnyújtott neki egy csekket.

- Tessék. Ez a tiéd.

Lee megnézte.

- Kamatot nem fogadok el - mondta.

- Pedig jobb így. Megtörténhet, hogy újra kölcsönkérem.

- Nem akarod megmondani, hol szerezted?

- Nem. Egyelőre nem.

Pillantása a lányra villant.

- Most már haza kell mennem - szólt Abra.

- Abrát is beavathatjuk a dologba - mondta Cal. - Úgy határoztam, hogy a hálaadás ünnepén fogom megcsinálni. Abra akkor valószínűleg eljön hozzánk, és Aron is itthon lesz.

- Megcsinálni? Mit? - érdeklődött Abra.

- Ajándékkal akarom meglepni apámat. Akkor fogom átadni.

- Mi lesz az ajándék?

- Nem mondom meg. Majd meglátod.

- Lee tudja?

- Tudja, de nem árulja el.

- Nem emlékszem, mikor láttalak ilyen vidámnak - mondta Abra. - Egyáltalában nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna jó hangulatban.

Hirtelen valami melegséget érzett Cal iránt. Ezt az érzést most fedezte fel magában először. Amikor a lány elment, Cal leült.

- Nem tudom - mondta -, hogy a hálaadás ünnepén ebéd előtt adjam-e át neki az ajándékot, vagy utána?

- Ebéd után - vélte Lee. - Csakugyan megszerezted a pénzt?

- Meg. Tizenötezer dollárt.

- Tisztességes úton?

- Úgy gondolod talán, hogy loptam?

- Úgy.

- Tisztességes úton jutottam hozzá - mondta Cal. - Emlékszel, hogy a múltkor pezsgőt ittunk Aron tiszteletére. Hát lesz pezsgő most is. És... no, talán feldíszítjük az ebédlőt. Ebben esetleg Abra is segít.

- Igazán azt hiszed, hogy apádnak pénzre van szüksége?

- Persze... miért ne?

- Remélem, igazad van - mondta Lee. - Hogy haladsz az iskolában?

- Nem valami fényesen. De majd behozom a mulasztást a hálaadás ünnepe után - felelte Cal.

2

Másnap iskola után Abra előresietett, és utolérte Calt.

- Hello, Abra - mondta a fiú. - Jó karamellát tudsz készíteni.

- Az utolsó nem sikerült. Nem állt össze eléggé.

- Lee valósággal bolondul érted. Mivel babonáztad meg?

- Szeretem Leet - mondta Abra, és aztán így szólt: - Szeretnék valamit kérdezni tőled, Cal.

- Mit?

- Mi van Aronnal?

- Hogy érted?

- Mintha örökösen csak önmagára gondolna.

- Nem hiszem, hogy ezzel újat mondtál volna, összevesztél vele?

- Nem. Amikor a fejébe vette, hogy pap lesz, és nem fog megnősülni soha, akkor megpróbáltam veszekedni vele, de nem volt rá hajlandó.

- Nem akar elvenni? El sem tudom képzelni.

- Nézd, Cal, most szerelmes leveleket ír nekem, de levelei nem nekem szólnak.

- Ugyan! Hát akkor kinek?

- Nekem úgy rémlik, önmagának.

Cal kisvártatva megjegyezte:

- A fűzfasátorról is tudok.

A lány nem lepődött meg.

- Igazán? - kérdezte.

- Haragszol Aronra?

- Nem, nem haragszom rá. Csak nem tudom megtalálni. Tulajdonképpen nem ismerem.

- Várj egy kicsit - mondta Cal. - Lehet, hogy most végbemegy benne valami.

- Nem tudom, rendbe jön-e. Mit gondolsz, lehetséges, hogy tévedtem egész idő alatt?

- Honnan tudjam?

- Cal - mondta a lány -, igaz, hogy késő éjszakáig csavarogsz, sőt... olyan helyekre is jársz... rossz házakba?

- Igaz - felelte Cal. - Aron mesélte neked?

- Nem... nem Aron. De hát miért jársz oda?

Cal a lány mellett lépdelt, de hallgatott.

- Mondd meg - unszolta Abra.

- Mi közöd hozzá?

- Azért teszed, mert rossz vagy.

- Nem tartozik rád.

- Mert én sem vagyok jó - folytatta a lány.

- Bolondokat beszélsz - mondta Cal. - Aron majd kiveri a fejedből.

- Gondolod?

- Persze, természetesen - mondta Cal. - Meg kell tennie.


NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

1

Joe Valery úgy boldogult az életben, hogy nyitva tartotta a szemét meg a fülét, és - ahogy magában mondogatta - mindig behúzta a nyakát. Sok gyűlölet élt benne; ezeket apránként rakta össze - kezdve anyján, aki nem törődött vele, és apján, aki hol szíjjal verte, hol meg kényeztette. Könnyű volt ezt a felgyülemlett gyűlöletet átruháznia a tanítóra, aki fegyelmezni próbálta, és a rendőrre, aki hajszolta, meg a papra, aki örökösen a fejét mosta. Még mielőtt az első bíró szemügyre vette volna, Joe-nak már szép gyűjteménye volt a sokféle gyűlöletből - haragudott az egész világra, amelyet ismert.

De a gyűlölet nem állhat meg egymagában. Szüksége van a szeretetre is, hogy éltesse és ösztökélje, vagy - akár a fegyver ravasza - kipattantsa, lángra lobbantsa. Joe-ban már korán kifejlődött a gyengéd, oltalmazó szeretet - Joe iránt. Vigasztalta és dédelgette Joe-t, hízelgett neki. Falat vont köréje, hogy megvédelmezze az ellenséges világtól. És Joe fokozatosan eljutott odáig, hogy mentes volt minden bűntől és hibától. Ha bajba jutott, csak azért történt, mert ez a gaz világ összefogott ellene. És ha Joe támadta meg a világot, az csak bosszú volt - az átkozott kutyák ezerszeresen rászolgáltak! Joe nem győzte eléggé kényeztetni és becézgetni nagy szerelmét: önmagát! Szabályokat szűrt le és csiszolt ki egyre tökéletesebben - életszabályokat, amelyeket körülbelül így fogalmazott meg:

1. Ne higgy senkinek. A csibészek a nyomodban vannak.

2. Fogd be a szád, húzd be a nyakad.

3. Szemedet tartsd nyitva. Ha a gazfickók melléfognak, légy résen, és várd ki a kellő pillanatot.

4. Minden ember gazember, és akármit csinálsz velük, úgy kell nekik.

5. Ha akarsz valamit, csak kerülő úton közelítsd meg, sohasem egyenesen.

6. Semmiféle nőben ne bízzál, akármiről legyen is szó.

7. Az egyetlen, amiben megbízhatsz, a dohány. Mindenki erre pályázik. Mindenkit meg lehet vásárolni.

Voltak más szabályok is, de azok csak kifinomították, továbbfejlesztették a fenti alapelveket. A módszer bevált, és miután Joe nem ismert egyebet, nem volt összehasonlítási alapja más életfelfogás megítélésére. Tudta, hogy az életben okosnak kell lenni, és magáról azt tartotta, hogy meg van kenve minden hájjal. Ha sikerült egy húzása, az eszének tulajdonította - ha nem sikerült, a balszerencse volt az oka. Joe nem ért el valami nagy sikereket, de megélt valahogy, mégpedig minimális erőfeszítéssel. Kate azért tartotta, mert tudta, hogy a világon mindenre kapható, ha megfizetik érte, és nem tartja túlságosan kockázatosnak. Az asszony nem táplált illúziókat Joe felől. De ebben az üzletágban szükség van ilyen Joe-félékre.

Amikor Kate szolgálatába szegődött, Joe fürkésző szemmel nézett körül; a gyenge pontot kereste, amelyből megélhet - hiúságot, érzékiséget, félelmet vagy lelkiismeret-furdalást, kapzsiságot, hisztériát. Tudta, hogy ezekkel találkozni fog, hiszen a gazdája nő. Valósággal megrendítette, amikor rájött, hogy ilyen gyenge pontokat hiába keres - vagy nincsenek, vagy nem tudja megtalálni. A hölgy úgy gondolkodott és cselekedett, mint egy férfi, csak gyorsabban, kitartóbban és okosabban. Joe néhány hibát követett el, és Kate tüstént beleverte az orrát. Joe-ban kifejlődött az elismerő csodálat; alapja a félelem volt.

Amikor megtanulta, hogy bizonyos dolgokat nem vihet el szárazon, azt hitte, most már egyáltalában nem szabad tilosba tévednie. Kate rabszolgát faragott belőle, mint ahogy eddig ő tette rabszolgájává a nőket. Kate eteti, ruházza, parancsokat ad neki, de meg is bünteti.

Mihelyt Joe elismerte, hogy Kate okosabb nála, már csak egy kis lépés kellett ahhoz a meggyőződéshez, hogy okosabb, mint bárki a világon. Úgy gondolta, hogy úrnője rendelkezik a siker két legfontosabb kellékével: esze van és szerencséje - ennél többet igazán nem lehet kívánni. Joe boldogan elvégezte a sintérmunkát, amit Kate rábízott, és nem félt a következményektől. Kate sohasem fog mellé, mindig tudja, mit csinál - mondogatta magában Joe. És ha kezére jársz, gondoskodik rólad. Ezt már nem is kellett végiggondolnia, a szokás úgy beléidegződött. Amikor Ethelt lebuktatta, és átdobatta a megyehatáron, ügyet se vetett rá - az ilyesmi a napi munkájához tartozott. Kate ügye volt, és Kate tudja, mit csinál.

2

Kate nem tudott aludni, ha a köszvényes fájdalmak erősebben kínozták. Szinte érezte, ízületei mint csomósodnak és vastagodnak meg. Néha megpróbált másra gondolni - még kellemetlen dolgokra is -, hogy elterelje figyelmét a fájdalomról, mely eltorzult ujjait hasogatta. Néha megkísérelte, hogy emlékezetébe idézze egy rég nem látott szoba berendezésének minden apró részletét. Néha a mennyezetre bámult, képzelete számoszlopokat vetített rá, és összeadta. Néha régi emlékek segítségével érte el a célját. Felrajzolta maga elé Mr. Edwards arcát, ruháját, még azt a szót is, amelyet nadrágtartója fémcsatjába véstek. Sohase figyelte meg, de most tudta, mi volt az a szó: "Excelsior."

Az éjszaka mélyén gyakran eszébe jutott Faye. Visszaemlékezett a szemére, a hajára, a hangjára, a remegő kezére meg arra a kis daganatra a bal hüvelykujja körme fölött - egy régi balesetből visszamaradt sebforradásra. Kate vizsgálgatni kezdte érzéseit Faye iránt. Szerette? Gyűlölte? Szánakozik rajta? Sajnálja, hogy megölte? Nyomról nyomra körülnyálazta gondolatait, mint egy araszoló hernyó. Megállapította, hogy Faye iránt egyszerűen nem érez semmit. Se nem szereti, se nem utálja azt az asszonyt vagy az emlékét. Csak egy rövid idő volt - haldoklása közben -, amikor a hörgése meg a szaga annyira feldühösítette, hogy arra gondolt: jó lesz gyorsan végezni vele, hadd legyen túl rajta minél előbb.

Eszébe jutott, milyen volt Faye, amikor utoljára látta - amint bíborszínű koporsójában feküdt, hófehér ruhájában, a temetkezési vállalkozó mosolyával az ajkán, kevéske púderrel meg pirosítóval... éppen amennyi szükséges volt, hogy eltakarja fakó bőrét.

Akkor egy hang szólalt meg Kate háta mögött: "Jobban néz ki, mint valaha!" Egy másik hang meg ezt felelte rá: "Lehet, hogy nekem is jót tenne ugyanaz." A szavakat kettős vihogás követte. Az első hang Ethelé volt, a másik Trixié. És Kate-nek eszébe jutott a maga félig humoros észrevétele is. Nézd csak, gondolta, egy halott ringyó ugyanúgy fekszik a koporsóban, mint bárki más.

Igen, az első hang nem is lehetett másé, mint Ethelé. Ethel mindig töprengéssel töltötte a fél éjszakát, csak úgy áradt belőle az örökös sápadt rettegés. Micsoda ostoba, otromba, utálatos szuka! És mindenbe beleütötte az orrát - a tetves vén csoroszlya! És mostanában gyakran megesett, hogy Kate elméje fennakadt ezen a ponton: "Várj csak egy kicsit! Miért volna tetves vén csoroszlya? Csak azért, mert melléfogtál és elhibáztad? Miért zsuppoltattad ki? Ha gondolkoztál volna egy kicsit, és inkább itt tartod, hogy szem előtt legyen..."

Kate erősen törte a fejét, vajon hol lehet most Ethel? Mi lenne, ha megbízást adna egy afféle ügynökségnek, hogy teremtse elő Ethelt, vagy legalábbis nyomozza ki, hová ment? No persze! Hogy aztán Ethel kitálaljon mindent arról az éjszakáról, és megmutassa az üvegeket is! Akkor két orr szaglászna és szimatolna tovább egy helyett. No és - hát nem mindegy? Hisz valahányszor felhajt egy pohár sört, Ethel amúgy is fecseg, mesélget valakinek. Igaz, igaz, de ki veszi komolyan? Mindenki azt hiszi róla, hogy vén kelekótya lotyó. Persze egy detektív, az már más - nem, nem, szó sem lehet semmiféle ügynökségről!

Kate sok óra ürességét töltötte ki Ethellel. Vajon a bíró sejtette-e, hogy a vád koholmány - hiszen túlságosan egyszerű volt, nem? Nem lett volna szabad kerek száz dollárt emlegetni - ez csak nyilvánvaló. No és a seriff? Joe azt mondta, a határig vitte Ethelt, és ott átrúgta Santa Cruz megyébe. Mit mesélhetett Ethel a seriff-helyettesnek, aki átkergette? Ethel lusta vén dög. Talán ott maradt Watsonville-ben. Azóta ott van Pajaro, a vasúti körzet központja. Watsonville-ből egy ugrás az egész, csak a Pajaro folyó hídján kell átmenni. A körzet nem egy vasúti munkása járkál a hídon keresztül, mexikóiak, meg néhány hindu is. A zavaros fejű Ethel könnyen gondolhatott arra, hogy ezek a vasúti munkások vele is beérik. Hát nem volna vicces, ha egy tapodtat se ment volna tovább? Ha itt élne Watsonville-ben, alig harminc mérföldnyire Salinastól! Még azt is megteheti, hogy átoson a határon, és ha éppen kedve tartja, meglátogatja az itteni ismerőseit. Könnyen lehet, hogy időnként felbukkan Salinasban - talán éppen most is itt van. Nem valószínű, hogy a zsaruk túlságosan figyelnék, éppen őrá vadásznának. Talán nem is volna rossz ötlet átküldeni Joe-t Watsonville-be, hogy megnézze, nincs-e ott Ethel? Lehet, hogy elment Santa Cruzba. Joe körülnézhet ott is. Hamar elintézi, Joe felkutat minden csapszéket bármelyik városban néhány óra alatt. Ha megtalálja Ethelt, majd csak visszahozza valahogy. Ethel rém ostoba. De az is lehet, hogy ha Joe egyszer megtalálta, okosabb, ha Kate maga megy el érte. Majd bezárja az ajtót, és kitesz egy cédulát: "Kérem, ne zavarjanak." Aztán elutazik Watsonville-be, elintézi az elintéznivalókat, és siet haza. Semmi taxi, jó lesz az autóbusz is. Egy ilyen éjszakai buszon senki nem lát semmit. Az emberek lehúzzák a cipőjüket, fejük mögé gyűrik a kabátjukat, és szundikálnak... De Kate hirtelen úgy érezte, hogy nem lesz mersze Watsonville-be utazni. No, majd csak legyőzi ezt a viszolygást. Mégiscsak így lehetne véget vetni minden szóbeszédnek. Furcsa, hogy eddig eszébe se jutott Joe-t odaküldeni. Pedig ez a tökéletes megoldás. Joe bizonyos dolgokat egész jól el tud intézni - a marha feje azt hiszi, hogy van esze. Ezt a fajtát a legkönnyebb kezelni. Ethel egészen ostoba, az ilyennel nehéz boldogulni.

Minél torzabb lett a keze meg az észjárása, Kate annál gyakrabban támaszkodott Joe Valeryre. Joe volt a legfőbb segítőtársa, ügynöke és pribékje. Kate egész gondolkodásának alapja az a gyanakvó félelem volt, amellyel a házában élő lányok iránt viseltetett. Nem mintha megbízhatatlanabbak volnának Joe-nál, de bármely pillanatban kitörhet rajtuk a felszín alatt lappangó hisztéria, elsöpörve óvatosságukat, még önfenntartási ösztönüket is. Akkor aztán elpusztítják nemcsak magukat, de a környezetüket is. Kate eddig még mindig le tudta bírni ezt az örökké fenyegető veszélyt, de most a szervezetében lassan lerakódó kalcium és a szívében lassan felgyülemlő félelem arra késztette, hogy segítségért forduljon valakihez, és ez a valaki nem lehetett más, mint Joe. Tudta, hogy a férfiakban valamivel erősebb az önpusztító örvénytől visszatartó védőfal, mint az olyanfajta nőkben, akiket ismert.

Tudta, hogy megbízhat Joe-ban, hiszen iratszekrényében volt egy feljegyzés egy Joseph Venuta nevű egyénről, akit rablás miatt ötévi kényszermunkára ítéltek, de a negyedik évben megszökött a San Quentin fegyház útépítő részlegéből. Kate sohasem említette ezt Joe Valerynek, de úgy gondolta, csillapító hatással lesz rá, ha egyszer berzenkedni mer.

Joe tálcán hozta be a reggelijét mindennap - zöld kínai teát tejszínnel és pirítással. Amikor letette ágya mellé a kis asztalra, jelentést tett úrnőjének, és átvette parancsait arra a napra. Tudta, hogy Kate egyre jobban rá van utalva. És Joe lassan, csendesen tanulmányozta az ígérkező lehetőségeket, hogy teljesen kezébe kaparintson mindent. Ha Kate még jobban megbetegszik, üthet az ő órája. De Joe alapjában borzasztóan rettegett Kate-től.

- Jó reggelt - mondta.

- Nem kelek fel a reggelihez, Joe. Adja ide a csészét. De tartsa nekem.

- Annyira fáj ma a keze?

- Igen. De ha elmúlik a roham, megint jobb lesz.

- Úgy látom, rossz éjszakája volt.

- Nem. Elég jól aludtam. Új orvosságot kaptam.

Joe ajkához tartotta a csészét. Kate kis kortyokban szürcsölte a teát, de előbb mindig megfújta, hogy lehűtse.

- Elég volt - mondta, amikor a fél csészét megitta. - Milyen volt az éjszaka?

- Majdnem bejöttem még az éjjel, hogy jelentsem. Hick állított be King Cityből. Éppen eladta a termését. Traktálta az egész házat. Hétszázat hagyott itt, nem számítva, amit a lányoknak adott.

- Mi az igazi neve?

- Nem tudom. De remélem, eljön újra.

- Meg kell tudni a nevét, Joe. Hányszor mondtam már magának?

- Nagyon begombolkozott.

- Annál inkább ki kell húzni belőle a nevét. A lányok közül ki akaszkodott rá?

- Nem tudom.

- Hát kérdezd meg.

Joe valami nyájas derűt érzett ki szavaiból, és ez jólesett neki.

- Majd érdeklődöm - felelte. - Eleget tudok ahhoz, hogy, elinduljak - biztosította úrnőjét.

Kate hosszasan nyugtatta rajta szemét, mintha tűnődve vizsgálná, vizsgáztatná. Joe tudta, hogy most valami fontos dolog következik.

- Szeret itt lenni? - kérdezte Kate lágyan.

- Hogyne, kérem. Jó dolgom van itt.

- Jobb is lehetne, de rosszabb is - mondta Kate.

- Én jól érzem magam itt - ismételte Joe kissé nyugtalanul, és agyán átvillant a gondolat, vajon milyen hibát követhetett el. - Itt igazán jól bánnak velem - mondta.

Kate nyíl alakú nyelvével megnedvesítette ajkát.

- Mi ketten tudunk együtt dolgozni - mondta.

- Ahogy parancsolja - felelte Joe hízelgően, és elöntötte a kellemes várakozás hulláma. Türelmesen várt. Kate nem sietett, jó időbe telt, amíg elkezdte.

Végül így szólt:

- Tudja, Joe, nem szeretem, ha ellopnak tőlem valamit.

- Én nem vettem el semmit.

- Nem mondtam, hogy maga tette.

- Hát ki?

- Mindjárt rátérek, Joe. Emlékszik arra a vén satrafára, akit kitettünk innen?

- Ethelre gondol? A hogyishívják Ethelre?

- Igen, rá. Elvitt tőlem valamit. Akkor még nem tudtam.

- Micsodát?

- Nem a maga dolga! - felelte Kate, és hangja hirtelen jéghideg lett. - De ide hallgasson, Joe! Maga eszes ember. Ha azt mondanám, kutassa fel nekem azt a nőt, hol kezdené?

Joe elméje gyorsan forgott - nem az ész forgatta, hanem az ösztön meg a tapasztalat.

- Elég rossz bőrben volt - mondta -, nem mehetett messzire. Egy ilyen vén csoroszlya nem megy el messzire.

- Okos beszéd. Gondolja, hogy talán Watsonville-ben van?

- Igen, ott, vagy esetleg Santa Cruzban. Akárhogy is, lefogadom, hogy nem ment messzebb, mint San Jose.

Kate gyengéden simogatta ujjait.

- Nem volna kedve keresni egy ötszázast, Joe?

- Azt kívánja, hogy kutassam fel?

- Igen, Joe. Csak azt. Találja meg, hol van. De úgy, hogy ne vegye észre. Csak hozza el nekem a címét, érti? Nem kívánok mást, csak mondja meg nekem a címét.

- Oké - bólintott Joe. - Bizonyára jól átejtette magát.

- Az már nem tartozik magára, Joe.

- Igenis, nagyságám - mondta Joe. - Parancsolja, hogy rögtön lássak hozzá?

- Igen, Joe. Szeretném, ha gyorsan elintézné.

- Nem lesz könnyű. Rég történt.

- Ez már a maga dolga.

- Még ma délután elmegyek Watsonville-be.

- Nagyon helyes, Joe.

Kate elgondolkodott. Joe látta, hogy még nem végzett, csak most töpreng, mondjon-e még valamit. Végre elhatározta magát.

- Mondja csak, Joe... amikor az a dolog történt vele... csinált valamit... valami különöset, ott a bíróságon?

- A fenét! Csak lamentált, hogy kitalált ügy, koholmány. Ahogy ilyenkor méltatlankodni szoktak.

És ekkor hirtelen eszébe jutott valami, amit akkor jóformán észre se vett. Emlékezetében megelevenedett Ethel hangja, amint így szólt: "Bíró úr, négyszemközt szeretnék önnel beszélni!" Igyekezett az emléket mélyen eltemetni, és olyan gyorsan, hogy az arca ne áruljon el semmit.

- Nos? Mi volt az? - faggatta Kate.

Lám, elkésett: Kate észrevette. Gondolatai ide-oda ugráltak, menedéket keresve.

- Igen... mintha lett volna valami... hadd gondolkodjam egy kicsit! - mondta, hogy időt nyerjen.

- No jó, hát akkor gondolkodjék - felelte Kate. Hangja éles és aggódó volt.

- Hát... igen! - Joe már kisütötte, mit mondjon. - Hallottam, amikor azt mondta a zsaruknak... mit is mondott... aha... kérte őket, engedjék, hadd menjen délre. Azt mondta, rokonai vannak San Luis Obispóban.

Kate gyorsan előrehajolt.

- És?

- És a zsaru azt felelte, no még mit nem, az túl messze van.

- Maga csuda okos, Joe! Hová akar menni először?

- Watsonville-be - felelte. - Van egy haverom San Luisban, az majd körülnéz ott helyettem. Majd felhívom telefonon.

- Joe, vigyázzon! - szólt rá Kate éles hangon. - Azt akarom, hogy minden feltűnés nélkül menjen.

- Ötszázért megkapja gyorsan és feltűnés nélkül - mondta Joe.

Remekül érezte magát, bár észrevette, hogy Kate összehúzza a szemét, és megint vizsgálódva néz rá. De az asszony következő szavaitól görcsösen összeszorult Joe gyomra.

- Joe, nem akarok a tárgytól elkalandozni, csak megkérdezem, nem hallotta még ezt a nevet: Venuta?

Joe nagy erőfeszítéssel kinyögte, még mielőtt a torka egészen elszorult volna:

- Nem... soha életemben.

- Jöjjön vissza minél előbb - mondta Kate. - Szóljon Helennek, hogy jöjjön be. Majd ő helyettesíti magát.

3

Joe becsomagolta bőröndjét, kiment az állomásra, és jegyet váltott Watsonville-be. De Castroville-ben, az első északi állomáson leszállt, és órák hosszat várta a Del Monte expresszvonatot, amely San Franciscóból robogott a hegyi vasút végállomása, Monterey felé. Itt Joe felment a Central Hotel lépcsőin, és szobát bérelt John Vicker néven. Majd lement a Pop Ernst étterembe, megevett egy szelet húst, vásárolt egy palack whiskyt, és visszatért szobájába.

Lehúzta cipőjét, kabátját, mellényét, levetette gallérját, nyakkendőjét, és ledőlt az ágyra. A rézágy mellett a kis asztalon állt a whisky meg egy pohár. A mennyezetlámpa egyenesen arcába világított, de ez nem zavarta Joe-t, észre se vette. Módszeresen felajzotta agyát egy fél palack whiskyvel, aztán tarkója alatt összekulcsolta kezeit, keresztbe rakta bokáit, szabadjára engedte gondolatait, benyomásait, észrevételeit, ösztöneit - majd rendezni kezdte őket.

Jó állása volt idáig, és azt képzelte, túljárt a gazdája eszén. Hát nem. Kiderült, hogy alábecsülte annak a nőnek az eszét. De hogy az ördögbe tudta meg, hogy körözték? Már arra gondolt, hogy talán elmegy Renóba vagy esetleg Seattle-be. Tengeri kikötő... hiába, az a legjobb. Aztán pedig - no de álljunk meg egy percre. Gondolkodjunk egy kicsit.

Ethel nem lopott el semmit. De van a kezében valami. Kate fél Etheltől. Öt darab százas túl nehéz dohány csak azért, hogy felkutasson egy kimustrált kurvát. Amit Ethel négyszemközt akart elmondani a bírónak, színigaz - ez egy. Kettő pedig, hogy Kate retteg tőle. No, ez is valami, fel lehet még használni. De nem! Hogy a nyavalya essen belé - nem! Amíg pórázon tartja azzal, hogy ismeri a titkát... nyilván tudja, hogy szökött rab! Joe-nak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy "leszolgálja" hátralevő idejét.

De gondolkodni azért lehet rajta - az nem árt. Tegyük fel, hogy vállalja a kockázatot: négy évet, mondjuk, tíz darab ezresért. Megéri a kockázatot, nem? De nem is kell döntenie. Kate már előre tudta, ő milyen kicsi lesz. A nőnek eszébe se jut, hogy beköpje. Csak nem plankol fel egy hasznos kutyát?

No de azért nem lehetetlen, hogy ezzel az Ethellel kihúzza a lutrit.

Eh, várj csak, várj - gondold meg jól! Hátha most üt a te órád! Csak készen kell állni és várni. De nem. Kate átkozottul okos. Joe erősen kételkedett benne, hogy megnyerheti vele szemben a játszmát. De miért ne játszhatna egy kicsit?

Felült, és színültig töltötte poharát. Eloltotta a lámpát, és felhúzta az ablakredőnyt. És miközben whiskyjét kortyolta, megpillantott egy vézna kis nőt odaát, a szemközti ablakban, a világítóudvar túlsó oldalán - fürdőköpenyben egy mosdótál fölé hajolt, és a harisnyáját mosta... Joe szórakozottan figyelte, miközben a whisky a fülébe duruzsolt.

Hátha ütött az ő órája? Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen régóta lesi, várja! Csak a Jóisten tudja, mennyire gyűlöli azt a szukát, apró hegyes fogaival! No de türelem, nem kell most mindjárt határozni.

Csendesen kinyitotta ablakát. Felkapott az asztalról egy írótollat, és áthajította a szűk világítóaknán a túlsó ablakra. Élvezte az ijedelmet és elképedést a vézna nő arcán, mielőtt lerántotta a rolót az ablakon.

A harmadik pohár whisky után a palack kiürült. Joe-nak kedve szottyant kimenni az utcára, és körülnézni a városban. De győzött benne a fegyelem. Elve volt - és be is tartotta -, hogy ha ivott, ne hagyja el a szobáját. Ha az ember ezt a szabályt betartja, sohasem kerülhet bajba. Egy kis kavarodás, és már ott a zsaru... a zsaruval való szóváltás az előélet firtatását jelenti, ennek meg biztos következménye egy kis utazás az öblön keresztül San Quentinbe - de most már nem számíthat arra, hogy jó viselkedése jutalmául beosztják az útépítő csoportba... Joe kiverte fejéből a séta gondolatát.

Joe-nak még egy gyönyörűsége volt, amelyet vigaszul tartogatott olyan időkre, amikor magára maradt; és nem is tudta, hogy ez gyönyörűség. Most átengedte magát neki. Elnyúlt a rézágyon, és gondolatban visszatért sötét, nyomorúságos gyermekkorába és gyötrelmes, szennyes ifjúságába. Sohasem mosolygott rá a jó szerencse - sohasem tudta megragadni az üstökét. A jó falat mindig a nagykutyáknak jutott. Néha elcsípett egy-egy kisebb koncot, de mi vár a kis tolvajokra? A zsaruk a szállásáig üldözték és nyakon csípték. És ha már egyszer nyilvántartásba került, nem hagyták békében soha többé. Ha egy pofa az országúton leakasztott egy láda epret a teherautóról, máris őt gyanúsították, és lökték a sitibe. Már a suliban sem volt szerencséje. A tanítók pikkeltek rá, az igazgató szintén. Egy srác nem bírja ezt sokáig. Persze hogy világgá ment.

A balszerencse emlékeinek sorozatából meleg, méla bánat áradt. Joe újabb keserű emlékekkel tetézte meg, amíg szeme könnybe lábadt, és ajka remegett, úgy sajnálta azt a magányos, elhagyatott fiút, aki ő volt. És most se tart messzebb - nézzétek csak, megint rájár a rúd! Egy bordélyházban melózik, míg más embereknek otthonuk van és saját autójuk! Mind boldogan és biztonságban élnek, és este lehúzzák ablakukon a redőnyt, nehogy ilyen Joe-féle alakok bepislantsanak. Joe arca már könnyekben fürdött. Csendesen sírdogált, amíg el nem aludt.

Reggel tízkor kelt fel, és Pop Ernstnél bevágott egy hatalmas reggelit. Kora délután autóbuszon Watsonville-be robogott. Itt három parti biliárdot játszott egy cimborájával, akit telefonon hívott meg. Joe nyerte meg az utolsó játszmát, és visszarakta a dákót az állványra. Cimborájának átnyújtott két tízdolláros bankót.

- Menj a fenébe - mondta a cimbora. - Nem akarlak megkopasztani.

- Vedd csak el - biztatta Joe.

- Nem szolgáltam meg semmivel.

- Dehogynem, nagyon is megszolgáltad. Azt mondtad, a tyúk nincs itt. Erre mérget vehetek, nem? Hiszen ha valaki tudja, az te vagy.

- Nem mondhatod meg, miért keresed?

- Nézd, Wilson, azzal kezdtem, és most is csak azt mondom: nem tudom. Megbízásból dolgozom, érted?

- Helyes, de én se tudok többet annál, amit mondtam. Úgy rémlik, éppen akkor volt itt valami összejövetel... fogászok, vagy talán a Bagoly-klub? Mintha azt mondta volna, hogy nem marad itt... vagy csak képzelődöm? Annyi bizonyos, hogy így ragadt meg a fejemben. Ugorj át Santa Cruzba. Ismersz ott valakit?

- Van egy-két haverom.

- Keresd fel Mahlert, Hal V. Mahlert, a Hal Biliárdszalon góréját. Annak benne van a keze mindenben.

- Köszönöm.

- Hagyd ezt, Joe. Nézd csak, nekem nem kell a pénzed.

- Nem az én pénzem... no, vásárolj magadnak egy jó szivart - mondta Joe.

A busz éppen jó helyen tette le, kétháznyira Hal szalonjától. Vacsoraidő volt, de azért vígan csattogtak a golyók. Egy óra múlva Hal felállt és hátrament. Joe megragadta az alkalmat, utánament, és szóba elegyedett vele. Hal hosszasan bámult rá nagy, fakó szemével, amely még nagyobbnak tűnt fel a vastag szemüveg alatt. Hal lassan begombolta nadrágját, megigazította fekete lüszter könyökvédőjét és homlokán a zöld szemellenzőt.

- Lötyögjön itt, amíg abba nem hagyják a játékot - mondta. - Nem akar beszállni?

- Hányan játszanak a maga zsebére, Hal?

- Csak egy emberem van.

- Majd én is magának játszom.

- Jó. Egy ötöst fizetek egy órára.

- És tíz percentet, ha nyerek, igaz?

- Nem bánom. Az a Williams nevű sárga hajú pasi, az az én emberem.

Éjfél után egy órakor Hal és Joe átment Barlow vendéglőjébe.

- Két bordaszeletet francia burgonyával - rendelt Hal. - Vagy levest is akar? - kérdezte Joe-t.

- Nem. És francia krumplit se kérek. Eltöm.

- Engem is - mondta Hal. - Mégis azt szoktam kajolni. Az a baj, hogy nem mozgok eleget.

Amíg evett, Hal szófukar ember volt. Csak néha szólalt meg, akkor is tele szájjal.

- Miben sántikál? - kérdezte.

- Egy kis megbízás. Száz dolcsit keresek vele, és abból huszonöt a magáé, oké?

- Papír is kell, írásbeli bizonyíték?

- Nem. Megbízható információ kell, semmi egyéb.

- Nos, beállított hozzám, és könyörgött, hogy futtassam. Nem vált be. Egy húszast se tudtam keresni rajta hetenként. Bizony nem tudnám, mi lett aztán belőle, ha Bill Primus meg nem látja az én csehómban. Amikor ráakadt, előbb bejött hozzám, és megkérdezte, mit tudok róla. Rendes gyerek ez a Bill. Egyáltalában nagyon rendes zsaruink vannak itt... Ethel nem volt rossz teremtés. Lusta, mocskos, de jószívű. És azt akarta, hogy tisztességesen beszéljenek vele, emberszámba vegyék. Nem volt se szép, se okos, és e két fogyatékosság következtében nem sok szerencsével dolgozott. De végül talán az bántotta volna a legjobban, ha megtudja, hogy amikor kihúzták a fövényből, ahová a hullámok félig eltemették, szoknyája nevetségesen felcsúszott az ülepén. Több méltósággal szeretett volna búcsút mondani ennek a cudar világnak.

- Van itt néhány sötét vagány a szardíniaflottában - folytatta Hal. - Ha teleszívták magukat, minden őrültség kitelik tőlük. Gondolom, úgy történt, hogy ezek közül valaki vitte magával Ethelt, ki a tengerre, azután, amikor megelégelte, egyszerűen belökte a vízbe. Másképp nem értem, hogyan került oda.

- Nem lehet, hogy a mólóról ugrott be?

- Micsoda? - tört elő a hang a burgonyát csámcsogó szájból. - Ugyan, ugyan! Az a dög még ahhoz is lusta volt, hogy eleméssze magát. De ha nem hiszi, kérdezzen meg valaki mást.

- Ha maga azt mondja, hogy ő volt, akkor ő volt - felelte Joe, és egy húszast meg egy ötöst söpört át az asztalon.

Hal összecsavarta a bankjegyeket, mintha cigarettát sodorna, és a mellénye zsebébe dugta. Kivágta a háromszögletű húsdarabot a bordaszeletből, és a szájába gyömöszölte.

- Ő volt - mondta. - Tésztát nem kér?

Joe délig akart aludni, de már hétkor felébredt, és még sokáig hevert az ágyban. Elhatározta, hogy csak éjfél után tér vissza Salinasba. Időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat.

Amikor felkelt, a tükörbe nézett, és megvizsgálta azt az arckifejezést, amelyet fel akart ölteni. Úgy tervezte, hogy csalódott arcot vág majd, de nem túlságosan csalódottat. Kate átkozottul okos. Az irányítás az ő dolga. A szolgától elég, ha az utasításokat követi. Csakhogy... Kate körülbelül olyan nyílt, mint egy összeszorított ököl. Joe kénytelen volt bevallani, hogy rettentően fél tőle.

Óvatossága azt súgta neki: "Mit okoskodol? Menj be, mondd el neki, és vágd zsebre az öt százasodat."

De egész lénye hevesen tiltakozott óvatossága ellen: "Csak nem szalasztom el ezt az esélyt? Olyan sok jó sanszom volt talán egész életemben? A szerencséhez az is hozzátartozik, hogy az ember felismerje, amikor az útjába kerül. Hát tetves strici akarok maradni, amíg csak élek? Jól kell megjátszani, és kész! Hagyd őt beszélni. Abból nem lehet semmi baj. Ha ez a módszer nem válik be, amit tegnap este hallottál, később is elmesélheted neki, mintha csak akkor tudtad volna meg."

De óvatossága még mindig vitatkozott: "Vigyázz! Hat óra elég neki, hogy újra becsukasson egy cellába."

"De csak ha rosszul játszom! Majd vigyázok. Nincs semmi veszítenivalóm. Olyan sok sanszom volt ebben a büdös életben?"

4

Kate jobban érezte magát. Az új orvosság mintha használt volna valamit. Kezében enyhült a fájdalom, és ujjai mintha kiegyenesedtek volna egy kicsit, a csuklója sem volt olyan dagadt. Végigaludta az éjszakát, hosszú idő óta az elsőt, és friss volt, sőt, egy kissé izgatott is. Úgy tervezte, hogy félkemény tojást eszik reggelire. Felkelt, magára kapott egy pongyolát, majd kézitükörrel tért vissza az ágyba. Magasan feküdt a párnáin, és arcát tanulmányozta a tükörben.

A pihenés csodákat művelt. A kínlódás arra késztet, hogy megfeszítsd az álladat, szemedben hamis fényt gyújt a szorongás, a rettegés, halántékodon és orcáidon kissé kidagadnak az izmok, még azok a gyenge kis izmocskák is az orr körül... igen, így fest a betegség, meg az ellenállás, amellyel le akarjuk győzni a szenvedést!

De a kipihent arc - micsoda különbség! Egyszerűen csodálatos. Kate tíz évvel fiatalabbnak látszott. Kinyitotta száját, és fogait vizsgálgatta. Legfőbb ideje, hogy elmenjen a fogászhoz tisztogatásra. Mindig nagyon vigyázott a fogaira. Szájában még nem volt más reparatúra, csak az aranyhíd a kivert zápfogak helyén. "Tüneményesen fiatalnak látszom - gondolta. - Lám, mit tesz egy jó éjszaka: az ember máris ruganyosan visszapattan. Ez is olyan dolog, amit az ostoba világ nem ért. Azt hiszik, valami gyenge, finom teremtéssel állnak szemben. Finom, igen, akár egy acélrugó" - mosolygott magában Kate. Igaz, hogy mindig vigyázott magára: nem ivott, nem élt kábítószerekkel, újabban még a feketekávéról is leszokott. És kifizetődött. Ennek köszönheti angyali arcát. Kissé magasabbra tartotta a tükröt, hogy ne lássa nyakán a finom ráncok pókhálóit.

És hirtelen eszébe jutott egy másik angyali arc, amely annyira hasonlít az övéhez. Annak a fiúnak az arca... hogy is hívják... Alec vagy mi a fene? Most is maga előtt látta, amint lassan elhalad mellette csipkével szegélyezett, fehér templomi ingben, lehorgasztja édes kis állát, és haja csillog a gyertyák fényében... úgy tartotta maga előtt a tölgyfa botot, rajta a rézkereszttel... Valami frigid szépség ömlött el rajta, valami érintetlen és megérinthetetlen. No és? Hát talán őt, Kate-et megérintette-e valami vagy valaki amúgy igazán? Hogy a mélyébe hatoljon és beszennyezze? Nem, olyan nincs, nem is volt soha! Csak kemény külső kérgét horzsolta a sok érintkezés, belül érintetlen maradt - tiszta és ragyogó, akárcsak ez a fia, ez az Alec, vagy hogy hívják!

Kuncogott magában: két felnőtt fiú anyja, és mégis fiatal lánynak nézhetnék. Pedig ha valaki látta volna együtt azzal a szőkével - a rokonság szembeötlő és kétségtelen! Mi lenne, ha egymás mellé kerülnének valami tömegben, ha odaállna mellé - hadd találják ki az emberek! Mit szólna Aron... persze, hisz így hívják... mit szólna, ha megtudná? A testvére tudja, az a kis szukakölyök - no, no, rossz szó, nem szabad így neveznie! Még túlságosan találó volna. Nem egy ember vélekedik róla így. Pedig a fiú nem is fattyú - szent házasságban született. Kate felnevetett. Pompásan érezte magát. Végre egyszer jól van!

De az az éles eszű - a fekete hajú - aggasztotta. Nagyon hasonlított Charlesra. Kate tisztelte Charlest - az bizonyára megölné, ha tudná.

Csodálatos gyógyszer - nemcsak az ízületi fájdalmat csillapítja, de bátorságát is visszaadta. Hamarosan megcsinálja itt a kiárusítást, aztán fel New Yorkba, ahogy mindig tervezte! Most eszébe jutott, mennyire megijedt Etheltől. A szerencsétlen vén szipirtyó, milyen beteg is lehetett akkor! Mi volna, ha jósággal gyilkolná meg? Ha Joe megtalálja, talán magával is viszi New Yorkba. Majd maga mellett tartja, egészen közel, hogy mindig szem előtt legyen...

Mulatságos ötlete támadt. Ez aztán vicces gyilkosság lenne - olyan rejtély, amit semmiképpen sem tudna felderíteni senki. A gyilkosságnak még a gyanúja sem merülne fel. Csokoládébonbon dobozszámra, sok pohárnyi fondant - aztán jó kövér, ropogós szalonna. Portói bor és minél több vaj - mindent vajjal és tejszínhabbal. Semmi főzelék, semmi gyümölcs és semmiféle szórakozás. Maradj csak itthon, drágám, hisz rád bíztam a házat. Tartsd szemmel a dolgokat. Fáradt vagy, ugye? Feküdj le szépen. Majd én töltök a poharadba. Nézd, milyen finomat hoztam neked, újfajta bonbon. Nem akarod magaddal vinni az ágyba? Nem érzed jól magad? Miért nem veszel be hashajtót? Ezek a kasuk nagyon finomak, nem igaz? És a vén dög hat hónap alatt egészen felpuffad, és beadja a kulcsot. Vagy mi lenne, ha... galandféreggel próbálkoznánk? Volt már ember, akit galandféreggel tettek el láb alól? Vannak ilyen dolgok. Hogy is hívták azt a pofát, akinek szitából kellett vizet innia, és egészen kiszáradt szomjúságában? Tantalusz?

Kate édesen mosolygott, és egyre jobban nekividult. Mielőtt elmegy innen, egy kis mulatságot rendez majd a fiainak, a fiacskáinak. Semmi, csak néhány vendég, és később egy kis cirkusz az édes fiúkák, a drágalátos csemeték tiszteletére. Felmerült előtte Aron szép arca - amely annyira hasonlít az övéhez -, és furcsa fájdalom hasított a szívébe... éles kis fájdalom, majd elájult bele. Igen, Aron ügyetlen és ostoba. Nem tudja megvédeni magát. Az a másik, a sötét hajú, veszedelmesebb lehet. Kate már megismerkedett a karmaival - kikapott tőle. De mielőtt elköltözik innen, megleckézteti egy kicsit. Talán egy erős adag gonorrea is megtenné - megtanítaná a fiatalembert kesztyűbe dudálni!

Ekkor hirtelen ráeszmélt arra, hogy nem akarja kinyitni Aron szemét. Ne tudjon meg semmit az anyjáról. Talán egyszer, valamikor még eljöhet hozzá New Yorkba. Hadd képzelje, hogy a mamája mindig ott élt, abban az elegáns kis palotában, az East Side-on. Milyen jó lesz elvinni a fiút operába, színházba... az emberek kimeresztik a szemüket, amint meglátják őket egymás mellett... nem győzik majd bámulni, milyen szépek! És törik a fejüket, vajon testvérek-e, vagy anya és fia. De aztán rájönnek majd. Együtt mennek el Ethel temetésére. Óriási koporsó kell majd neki, és hat díjbirkózó, hogy cipelje... Kate olyan jól mulatott a saját gondolatain, hogy nem is hallotta, amint Joe kopogott az ajtón. Miután választ nem kapott, egy résnyire benyitott, és megpillantotta Kate vidám, mosolygó arcát.

- Reggeli - mondta Joe, és a fehér asztalkendővel borított tálca szélével belökte az ajtót, majd térdével becsukta megint. - Ott parancsolja? - kérdezte, és állával a szürke fülke felé intett.

- Nem. Ma itt reggelizem. És szeretnék egy félkemény tojást meg egy szelet fahéjas pirítóst. Négy és fél percig főjön a tojás pontosan. Ügyeljen rá. Nem szeretem lucskosan.

- Úgy látom, jobban érzi magát, nagyságám.

- Eltalálta - felelte Kate. - Az új orvosság csodás. De maga olyan, mintha kutyák szájából húzták volna ki. Nincs jól?

- Semmi bajom - felelte Joe, és letette a tálcát az asztalra, az öblös karosszék elé. - Szóval négy és fél percig?

- Úgy van. És ha akad egy jó alma... szép, ropogós alma... hozza be azt is.

- Ilyen étvágya sem volt még, mióta ismerem - jegyezte meg Joe.

A konyhában - míg várta, hogy a szakács megfőzze a tojást - aggodalom fogta el. Vigyázni kell, Kate, úgy látszik, megtudott valamit. De a fene egye meg, csak nem haragudhat rá azért, amit nem tud? Ez csak nem bűn?

Amikor újra bement a szobába, jelentette:

- Alma nincs. De azt mondják, a körte remek.

- Körtét hozott? Még jobban is szeretem - felelte Kate.

Joe nézte, hogyan hámozza le a tojás héját, és mártja be a kiskanalat.

- Milyen? - kérdezte.

- Amilyennek lennie kell - felelte Kate. - Éppen a legjobb.

- Nagysága jól néz ki ma.

- Mert jól érzem magam. De maga pocsékul néz ki. Mi a baj?

Joe fáradtan kezdte mesélni:

- Higgye el, nagysága, nincs a világon senki, akire rábbférne az az ötszáz dolcsi...

- Rosszul mondja! - vágott a szavába Kate mosolyogva. - Úgy érti, hogy nincs még egy ember a világon, akire jobban ráférne, mint magára, nem igaz?

- Hogyan?

- Semmi, semmi. De mit akar mondani? Hogy nem tudja megtalálni Ethelt? Erről van szó, nem? De ha igazán alaposan utánajárt, nem bánom, akkor is megkapja a pénzt, ha nem találja meg. Nos, mondjon el mindent.

Felkapta a sószórót, és egy kevéske sót hintett a kibontott héjú tojásba. Joe mosolyt erőltetett az arcára.

- Köszönöm szépen - mondta. - Mi tagadás, szükségem van a pénzre, mert jobban le vagyok égve, mint valaha. Nos, körülnéztem Pajaróban és Watsonville-ben. Itt nyomára is akadtam, de már továbbment Santa Cruzba. Ott is szaglásztam utána, de már ellógott.

Kate megkóstolta a tojást, és még egy kis sót hintett rá.

- Ez az egész? - kérdezte.

- Nem - felelte Joe. - Vaktában nyomoztam tovább. Bekukkantottam San Luisba, és megtudtam, hogy ott volt, de onnan is elpucolt.

- És semmi nyom? Sejtelme sincs, hová mehetett?

Joe az ujjaival játszadozott. Az egész tét - sőt talán az egész élete - most következő szavaitól függött. Nem csoda, hogy habozott kimondani.

- Ejnye no! - türelmetlenkedett Kate. - Látom, valami van a begyében. Ki vele! Mi az?

- Hát... nem valami sok. Magam sem tudom, mit gondoljak róla.

- Ne gondoljon semmit, csak mondja el. Majd én gondolkodom maga helyett! - kiáltott rá Kate éles hangon.

- Lehet, hogy nem is igaz.

- Az isten szerelmére! - szólt rá Kate dühösen.

- Hát... beszéltem azzal a pasival, aki utoljára látta... Joe-nak hívják, éppen úgy, mint engemet.

- Nem tudakolta meg a nagymamája nevét is? - kérdezte Kate gúnyosan.

- Ez a Joe nevű pasi mesélte, hogy Ethel egy este jól teleszívta magát sörrel, és azt mondta, visszatér ő még Salinasba, majd szép suttyomban meglapul itt. De aztán eltűnt szem elől. Az a Joe nevű pasi ennyit tudott róla, semmi többet.

Kate annyira megijedt, hogy elvesztette önuralmát. Joe észrevette meghökkenését és az arcán tükröződő aggodalmat - a szinte reménytelen félelmet és fáradtságot. "Nos - gondolta Joe -, bármi legyen is mögötte, most már van a markomban valami. Végre itt a régen várt lehetőség!"

Kate felpillantott ölébe ejtett görbe ujjairól.

- Vigye el az ördög a vén szarházit! - mondta végre. - Ne törődjünk vele többet! Maga pedig megkapja az öt darab százasát, Joe.

Joe alig mert pihegni, nehogy lélegzetének nesze felriassza úrnőjét tűnődéséből. Lám, bevette a maszlagot. Sőt mi több, még azt is elhitte neki, amit ki se mondott. Most már egyetlen vágya az volt, hogy eltűnjön a szobából minél előbb.

- Köszönöm, drága nagyságám - hebegte nagyon halkan, és az ajtó felé hátrált.

Keze már a kilincsen volt, amikor Kate színlelt, mesterkélt közönyösséggel megszólalt:

- Tudja mit, Joe...

- Parancsol, nagysága?

- Ha véletlenül hall még valamit... róla... mondja el nekem.

- Természetesen, nagysága. Kívánja, hogy járjak még utána?

- Nem. Ne vesződjön vele. Nem olyan fontos az egész.

Mihelyt szobájába ért, és magára zárta az ajtót, Joe leült, és karba tette kezét. Mosolygott magában, és tüstént hozzálátott a soron következő lépések kidolgozásához. Elhatározta, hogy egyelőre békében hagyja az asszonyt, hadd töprengjen - mondjuk a jövő hétig. És amikor látja, hogy már-már megnyugodott, újra szóvá teszi előtte Ethelt. Még nem tudta, tulajdonképpen miféle fegyver van a kezében, és hogyan fogja használni. De azt érezte, hogy jó éles, és ujja bizsergett - alig várta, hogy megforgassa. Hangosan felkacagott volna, ha valami módon tudomására jut, hogy Kate bement a szürke szobába, magára zárta az ajtót, és mozdulatlanul ül most a nagy, öblös karosszékben, behunyt szemmel.


NEGYVENHATODIK FEJEZET

Megesik néha - ha nem is gyakran -, hogy novemberben eső zúdul a Salinas-völgyre. Olyan ritka dolog ez, hogy a Journal vagy az Index (esetleg mind a kettő) vezércikkben emlékezik meg róla. A dombok egyetlen éjszaka alatt kizöldülnek, a levegő csupa illat. A földműveseknek nem ér sokat az eső ebben az évszakban, hacsak nem igazán tartós, ami rendkívül ritka. Rendszerint hamarosan visszatér a szárazság, a fű zöld foszlányai elhervadnak vagy összezsugorodnak az első kis fagyra, és a sok mag mind kárba vész.

A háború évei nedves évek voltak, és a szokatlanul zord időjárást sok ember az odaát, Franciaországban dörgő ágyúknak tulajdonította. Ezt a feltevést újságcikkekben és vitákban komolyan megtárgyalták.

Akkor még - ezen az első télen - kevés csapatunk küzdött Franciaországban, de több millió katonát kezdtünk kiképezni idehaza, hogy felkészülten átküldjük őket.

Kínos volt a háború, de izgalmas is. A németeket nem lehetett megállítani. Sőt, mi tagadás, megint kezükbe ragadták a kezdeményezést, és módszeresen törtek előre, Párizs felé - csak a Jóisten a megmondhatója, mikor fogják őket megállítani, ha ugyan egyáltalában szó lehet erről. Talán Pershing tábornok megment bennünket, ha még nem veszett el minden. Pazar egyenruhás, jóvágású, katonás alakja naponta felbukkant minden lap hasábjain. Álla olyan volt, mint a gránit, és zubbonyán hiába kerestük volna a legkisebb ráncot vagy gyűrődést. Mintaképe volt a tökéletes katonának. De hogy valójában mit gondolt, azt senki se tudta.

Tudtuk, hogy nem veszíthetjük el a háborút, de közben mintha mindent elkövettünk volna, hogy elveszítsük. Nem lehetett többé fehér lisztet kapni - csak úgy, ha az ember négyszer annyi barna lisztet vásárolt hozzá, így aztán, akiknek telt rá, fehér lisztből készült kenyeret és kétszersültet ettek, a barna lisztből meg pépet csináltak a csirkéknek.

Az egykori C sereg kaszárnyáiban polgárőröket képeztek ki - ötven éven felüli férfiakat, nem éppen a legjobb katonai anyagot. Hetenként kétszer felvonulási gyakorlatot tartottak, nemzetőrjelvényt viseltek és tengerentúli frontsapkát, parancsokat rikoltottak egymásnak, és örökösen azon marakodtak, ki legyen közülük tiszt. William C. Burton egy ilyen csörtetés közepette halt meg a kaszárnyaudvaron - gyenge szíve nem bírta ki.

Voltak "Perc-emberek" is, akiket azért neveztek el így, mert templomokban és mozikban egyperces beszédeket szavaltak el a haza érdekében. Ezek is külön jelvényt viseltek.

A nők tépést készítettek, és vöröskeresztes egyenruhában jártak, és azt képzelték magukról, hogy az irgalom angyalai. És mindenki kötött valamit valakinek. Voltak érmelegítők - rövid gyapjúhengerecskék, amelyek nem engedték, hogy a szél belefújjon a hős katonák zubbonyujjába, és hósapkák - afféle kötött gyapjúsisakok, a közepükön egyetlen lyukkal, amelyen a hős katona kinézhetett a világba. Az elgondolás az volt, hogy ha a katona belebújik egy ilyen hósapkába, az újfajta bádogsisak nem fagyhat rá a fejére.

Az igazán elsőrendű bőrökből minden arasznyit lefoglaltak tiszti csizmák és Sam Browne-övek céljaira. Igen mutatós övek voltak, és csak tisztek viselhették. A széles övhöz csatos szíj is tartozott, amely a mellen keresztül a bal vállpánt alatt bújt hátra. A brit egyenruhát utánoztuk vele, pedig már a britek is rég elfelejtették, hogy eredetileg mire szolgálhatott az egész - alkalmasint nehéz kard felcsatolására. Kardot már nem viseltek - legfeljebb díszszemle alkalmából -, de valamirevaló tiszt nem törődhetett bele, hogy tetten érjék, amint Sam Browne-öv nélkül hal hősi halált. Ez a szíjazat, ha jó minőségű volt, huszonöt dollárba is belekerült.

Rengeteget tanultunk a britektől - és ha nem olyan bátor harcosok, nem is utánoztuk volna őket. A férfiak kabátjuk ujjában kezdték viselni a zsebkendőjüket, és néhány piperkőc hadnagy lovaglópálcával dölyfösködött. De mégis volt valami, aminek hosszú ideig ellenálltunk. Karkötőórát viselni - ezt már igazán badarságnak tartottuk. Nem látszott valószínűnek, hogy ebben az egy dologban valaha is utánozzuk azokat a "limey"-ket.[8]

Megvoltak persze a belső ellenségeink is, és még éberek is voltunk. San Joséban már rendeztek kémvadászatot, és senki sem kívánhatta, hogy egy olyan gyorsan fejlődő város, mint Salinas, elmaradjon San Jose mögött.

Mr. Fenchel körülbelül húsz év óta saját kezűleg szabta és varrta a férfiöltönyöket Salinasban. Köpcös, pocakos ember volt, és olyan idegenszerű kiejtéssel beszélt, hogy nem lehetett hallgatni kacagás nélkül. Egész nap keresztbe rakott lábakkal ült asztalánál kis műhelyében, az Alisal Streeten, este meg hazakutyagolt kis, fehér házikójába, a Central Avenue végébe. Örökösen mázolgatta házát és a fehér léckerítést, amely az utcától elválasztotta. Rossz kiejtésével senki sem törődött, amíg ki nem tört a háború. De hirtelen felfigyeltünk rá, és most már tudtuk: német kiejtés! Szóval megvolt a mi saját külön németünk. Nem segített rajta, hogy erején felül jegyzett hadikölcsönt, és majdnem tönkrement a nagy igyekezetben. Nem engedtük, hogy elbújjon hazafias kötvényei mögé - túlságosan könnyű menekvés lett volna.

A polgárőrök nem vették be soraikba Mr. Fenchelt. Nem akarták, hogy egy kém megismerje terveiket, amiket Salinas védelmére kidolgoztak. És kinek volt kedve olyan öltönyt viselni, amit az ellenség keze varrt? Mr. Fenchel egész nap asztalánál ült, de nem volt semmi dolga, így hát csak elbabrálgatott - varrt, aztán felfejtette -, ugyanazt a darab kelmét varrta meg és fejtette fel újra meg újra.

Nem tudtunk kieszelni olyan kegyetlenséget, amit ki ne próbáltunk volna Mr. Fenchelen. Ő volt a mi németünk. Naponta elhaladt a házunk előtt, és volt idő, amikor minden férfival és nővel, kutyával és gyerekkel szóba elegyedett - és mindenki válaszolt neki. De most már senki sem állt szóba vele, és még ma is magam előtt látom magányos, köpcös gyámoltalanságában, a megsértett büszkeség kifejezésével az arcán.

Mi is kivettük részünket Mr. Fenchel gyötrésében - a kishúgom meg én. Ez egyike azoknak a szégyenletes emlékeknek, melyektől még ma is elszorul a torkom, és homlokomon kiüt a veríték. Egy este ott álltunk a gyepen, házunk előkertjében, és néztük, hogyan közeleg a kövér kis szabó kacsázó lépteivel. Magas tetejű, fekete puhakalapját szépen kikefélte, és egyenesen húzta a homlokába. Nem emlékszem, előre megbeszéltük-e tervünket, de alighanem így történt, mert különben nem tudtuk volna olyan pontosan és egyértelműen végrehajtani.

Amint Mr. Fenchel a közelünkbe ért, húgommal együtt lassan kiléptünk a kertből, és átvágtunk az utcán, egy vonalban egymás mellett. Mr. Fenchel felpillantott, és látta, hogy feléje tartunk. De megálltunk a csatornalefolyóban, amint odaért mellénk. Mr. Fenchel arcát mosoly öntötte el, és megszólított:

- Jó estett, Schon. Jó estett, ketfesch Mary.

Feszesen kihúztuk magunkat, és egybehangzóan kiáltottuk:

- Hoch der Kaiser!

Még ma is látom az arcát, riadt, ártatlan kék szemét. Mondani akart valamit, de egyszerre csak sírni kezdett. Még csak titkolni se próbálta, hogy sír. Ott állt és zokogott. És tudják, mi történt? Mary meg én sarkon fordultunk, és merev léptekkel visszameneteltünk az utca túlsó oldalára, onnan meg a kertünkbe. Szörnyű rosszul éreztük magunkat. Én még ma is rosszul vagyok, ha erre visszagondolok.

Ahhoz persze még fiatalok voltunk, hogy alaposabban elintézzük Mr. Fenchelt. Ez a feladat erős férfiakra várt - vagy harmincra közülük. Egy szombat este összegyűltek valamelyik kocsmában, és négyes sorokban végigvonultak a Central Avenue-n, miközben ütemesen ordítozták: "Hep! Hep!" Azután kitépték Mr. Fenchel fehér léckerítését, és felgyújtották a házát - az eleje egészen leégett. Úgy kell neki. Egy ilyen Kaiser-imádó gazfickó nem fog rajtunk röhögni. És Salinas ettől a naptól fogva büszkén felemelhette fejét, nem kellett már szégyenkeznie San Jose előtt.

Mondanom sem kell, hogy erre Watsonville is megmozdult. Kátrányban és tollban meghemperegtettek egy lengyelt, akit németnek véltek. Hát ha nem is volt német, de idegenszerű kiejtéssel beszélt.

Mi, salinasiak, megtettünk mindent, ami egy háborúban elkerülhetetlen - és végiggondoltuk az elkerülhetetlen gondolatokat is. Ujjongtunk, ha a frontról jó hírek érkeztek, és halálra rémültünk a rossz híreken. Mindenkinek volt valami titkos értesülése, amit burkoltan adott tovább, hogy mégis megőrizze titkos jellegét. Életmódunk a szokásos módon megváltozott. Az árak és bérek felszöktek. Rémhírterjesztők áruhiányról suttogtak, ami arra késztetett bennünket, hogy élelmiszereket vásároljunk össze, és halmozzunk fel.

Csendes, finom úriasszonyok hajba kaptak egy doboz paradicsomkonzerven.

De életünk nem volt csupa gonoszság, aljasság és hisztéria. Akadt hősiesség is. Sok férfi, aki elkerülhette volna a hadsereget, önként jelentkezett katonának. Mások viszont erkölcsi vagy vallási okokból ellenszegültek a háborúnak, és megindultak azon a golgotaúton, amely a "lelkiismeretbeli tiltakozókra" vár. És voltak, akik mindenüket odaadták, feláldozták a háborúnak, hiszen ez volt az "utolsó háború" - ha megnyerjük, kihúzzuk a tüskét az emberiség húsából, és többé nem kerül sor ilyen szörnyű, borzalmas ostobaságra.

Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokba tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem, milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénz akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse. Minderre mi is rájöttünk Salinasban, és azt hittük, mi találtuk ki az egészet - még a gyászt is.


NEGYVENHETEDIK FEJEZET

1

A Trask-házban, a Reynaud-féle pékség mellett, Lee és Adam kifeszítette a nyugati front térképét a falra. Színes fejű gombostűk sorai kígyóztak rajta, és mindez azzal az érzéssel töltötte el a házbelieket, hogy ők is részt vesznek a háborúban. Azután meghalt Mr. Kelly, és Adam Trasket nevezték ki helyébe a sorozóbizottságba. Logikus volt, hogy ő a legmegfelelőbb ember erre. A jéggyár nagyon kevéssé vette igénybe idejét, ami pedig a múltját illeti, Adam Trask kifogástalan katonai szolgálatra és tisztes obsitra tekinthetett vissza.

Adam Trask látott már háborút - igaz, hogy csak kisebbfajta mészárlást és hadicseleket. Mindenesetre kitapasztalta a megfordított törvény állapotát, amelyben megengedik az embernek, hogy ölje meg embertársait, ahányat csak tud. Adam már csak homályosan emlékezett a maga háborújára. De néhány kép élesen kirajzolódott emlékezetében - egy-egy ember arca, az egymásra dobált égő emberi testek, a kardhüvelyek csörömpölése gyors ügetés közben, a tüzelő karabélyok szaggatott, egyenletes ropogása, egy kürt hideg, éles hangja az éjszakában. De mindezek dermedt képek voltak, belefagytak emlékezetébe. Hiányzott belőlük minden mozgás és érzelem - inkább olyanok voltak, mint illusztrációk egy könyv lapjain, még csak nem is tökéletesen megrajzolt illusztrációk.

Adam keményen, becsületesen és szomorúan dolgozott. Nem tudta túltenni magát azon az érzésen, hogy a halálos ítéletet mondja ki a fiatalemberekre, akiket besoroz a hadseregbe. És mivel ismerte gyengeségét, egyre szigorúbb és szőrszálhasogatóbb lett, egyre kevésbé hajlott arra, hogy elfogadjon egy kifogást, vagy kedvezően döntse el a határeseteket, amikor olyan ifjú került elébe, aki félig alkalmas volt, félig alkalmatlan. A listákat hazavitte tanulmányozásra, sokkal több munkát végzett, mint amennyit elvártak tőle. Úgy érezte magát, mint egy vészbíró, aki gyűlöli az akasztófát.

Henry Stanton csak figyelte Adamet, hogyan válik egyre szikárabbá és hallgatagabbá, pedig Henry olyan ember volt, aki szereti a tréfát - szüksége van rá. Irtózott attól, hogy hivataltársa afféle savanyújóska legyen.

- Engedd kissé lazábbra a gyeplőt - mondta Adamnek. - Úgy teszel, mintha magadra akarnád venni a háború egész terhét. Nézd csak, ne gondold, hogy mindenért te vagy felelős. Amikor íróasztalodhoz ültettek, kezedbe adták az utasításokat és szabályokat. Kövesd ezeket, és ne törd a fejedet. Nem te vezeted a háborút.

Adam megigazította az ablakredőny léceit, hogy ne süssön szemébe a lemenő nap. Elnézegette a párhuzamos, rikító fénycsíkokat, amiket a nap vetett íróasztalára.

- Tudom - felelte fáradtan. - Istenem, nagyon jól tudom magam is. De Henry, amikor a választás az én kezemben van, és nekem kell megítélnem, valaki milyen sorsot érdemel, ez az, ami a szívembe markol. Alkalmasnak nyilvánítottam Kendal bíró fiát, és megölték kiképzés közben!

- Nem tartozik rád, Adam. Miért nem iszol este egy-két pohárkával? Vagy nézz meg egy filmet, és utána aludj egy jót! - Henry hüvelykujját mellénye hónaljába akasztotta, és hátradőlt karosszékében. - De ha már erről van szó, Adam, nekem úgy rémlik, hogy a sorozásra kerülőknek nem sokat használ a te nagy töprengésed. Beveszel fiúkat, akiket én elengednék, vagy nem sok rábeszélés kellene hozzá, hogy elismerjem alkalmatlanságukat.

- Tudom - mondta Adam. - Kíváncsi vagyok, meddig tart még.

Henry sokatmondóan nézett rá. Jól megtömött belső zsebéből ceruzát vett elő, és azt a végét, amelyen radírgumi volt, fehér lapátfogaihoz ütögette.

- Értem, mire gondolsz - mondta csendesen.

Adam meghökkenve nézett rá.

- Hogy érted? - kérdezte.

- Nono, nem kell mindjárt felfortyanni. Eddig még eszembe se jutott, milyen szerencsés ember vagyok, mert csak lányaim vannak.

Adam végighúzta mutatóujját az egyik redőnyléc árnyékán, az íróasztalán.

- Igen - mondta, és hangja olyan halk volt, mint egy sóhaj.

- No de még sok időbe telik, amíg a te fiaid sorra kerülnek.

- Igen.

Adam ujja beletévedt egy fénycsíkba, majd lassan visszacsúszott az árnyék vonalába.

- Bizony nem szeretném - kezdte Henry.

- Mit nem szeretnél? - vágott a szavába Adam.

- Csak arra gondoltam, hogyan érezném magam, ha a saját fiaim sorsáról kellene döntenem.

- Én lemondanék a hivatalomról - jelentette ki Adam.

- Igen. Meg tudom érteni. Az ember könnyen kísértésbe eshetnék, hogy alkalmatlannak ítélje őket. Már tudniillik a saját gyermekeit, úgy értem.

- Nem - mondta Adam. - Én azért mondanék le, mert nem tudnám alkalmatlannak ítélni őket. Az ember nem kivételezhet a saját vérével.

Henry egymásba fűzte ujjait, két kezét egyetlen hatalmas ökölbe fogta, és letette maga elé az íróasztalra. Arca elszomorodott.

- Igazad van - mondta. - Ezt semmiképpen sem lehet megtenni. - Henry szerette a tréfát, és ha rajta múlt, került minden komoly vagy ünnepélyes beszélgetést, mert összetévesztette a szomorkodással. - Mondd csak... hogy halad Aron Stanfordban?

- Remekül. Azt írja, nehéz, de majd csak megbirkózik vele. Hazajön a hálaadás ünnepére.

- Igazán? Szeretném látni. Tegnap este láttam Calt az utcán. Eszes, ügyes fiú.

- Cal? Nem ő végzett két évet egy év alatt - mondta Adam.

- Istenem! Lehet, hogy a tanulás nem neki való. Én sem jártam egyetemre. Hát te?

- Dehogy jártam - felelte Adam. - Én mindjárt beálltam katonának.

- Az se rossz iskola. Lefogadom, nem adnád el olcsón, amit ott tapasztaltál.

Adam lassan felállt, és leakasztotta kalapját a falra szögezett szarvasagancsról.

- Jó éjszakát, Henry - mondta.

2

Hazafelé menet Adam a reá nehezedő felelősségen töprengett. Amint elhaladt a Reynaud-féle pékség előtt, éppen Lee jött ki a boltból, kezében egy aranybarna francia cipóval.

- Kedvem szottyant egy darab jó fokhagymás kenyérre - mondta Lee.

- Én meg egy szelet frissen sült hússal szeretem.

- Az lesz vacsorára. Jött valami posta?

- Elfelejtettem megnézni.

Beléptek a házba, és Lee a konyhába sietett. Egy perc múlva Adam utánament, és leült a konyhaasztalhoz.

- Lee - mondta -, ha elküldünk egy fiút katonának, és elesik... kit terhel a felelősség?

- Folytassa csak - mondta Lee. - Jobban szeretem az egészet hallani, egyszerre.

- Nos, mondjuk, hogy egy kis kétségünk támad abban a tekintetben, hogy egy fiú alkalmas-e, és mégis besorozzuk, aztán elesik a harctéren.

- Értem. A felelősségtől fél, vagy attól, hogy szemrehányásban lesz része?

- Nem szeretek szemrehányást kapni.

- A felelősség néha még annál is rosszabb. Nem fér össze a kellemes önteltséggel.

- Eszembe jut az idő, amikor magával és Sam Hamiltonnal hosszadalmasan vitatkoztunk egy szó értelmezésén - mondta Adam. - Mi is volt az a szó?

- Értem már. A szó ez volt: timsel.

- Igen, timsel. És maga azt mondta...

- Azt mondtam, ez a szó magában foglalja az emberi nagyság lehetőségét, ha élni akarunk vele.

- Úgy emlékszem, Sam Hamilton örömét lelte benne.

- Igen, mert szabaddá tette - mondta Lee. - Feljogosította arra, hogy embernek tekintse magát... minden más embertől külön.

- Akkor ez magányossággal jár.

- Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.

- Mi is volt az a szó?

- Timsel, vagyis: rajtad áll.

3

Adam türelmetlenül várta a hálaadó ünnepet, amikor Aron hazajön az egyetemről. Noha a fiú még csak rövid ideje volt távol, Adam már elfelejtette, milyen is - felruházta minden széppel és jóval, ahogy távoli szeretteinket szoktuk. Amióta Aron elment, elnémult a ház, és valahogy minden kis fájdalmas esemény az ő távollétével került kapcsolatba. Adam csakhamar azon vette magát észre, hogy unos-untalan Aronról beszel, és sűrűn eldicsekszik vele. Embereknek, akiket ez aligha érdekelhetett, elmesélgette, hogy Aron milyen okos, és hogy egy évet ugrott az iskolában. Arra gondolt, hogy jó volna afféle igazi ünnepséget rendezni a hálaadás napján - hadd lássa a fiú, erőfeszítéseit milyen nagyra becsülik.

Aron albérleti szobában lakott Palo Altóban, onnan járt be gyalog az egyetemre. Mindennap megtette a mérföldes utat a campusig, majd haza. Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Várakozásai, amiket az egyetemhez fűzött, ködösek és szépségesek voltak. Tiszta tekintetű ifjak és szűzies lányok képe lebegett a szeme előtt... valamennyi diák tógában jár... esténként összegyűlnek abban a fehér templomban, az erdő borította domb tetején. Arcuk fényes és átszellemült, hangjuk kórusban száll fel a magasba - és mindig csak este van... gyönyörű este. Ezt a képet rajzolta maga elé, és sohasem vette szemügyre igazán. Hogy honnan merítette elképzeléseit a főiskolai életről? Talán Dante Infernó-jának abból a Doré-metszetekkel illusztrált kiadásából, mely tele van sugárzó angyalokkal. Csakhogy a Leland Stanford Egyetem egyáltalában nem volt ilyen. Egy réten barna kőházak rideg négyszöge; olasz mozaik homlokzatú templom; mázolt fenyőfa padokkal zsúfolt tantermek; újra és újra megjátszott versengés és veszekedés, a váltakozóan tündöklő vagy lehanyatló dicsőségű bajtársi egyesületek valamelyikében. Ami pedig azokat a sugárzó angyalokat illeti, valójában faragatlan kamaszok voltak, piszkos kordbársony nadrágban. Voltak köztük, akik kétségbeesetten magoltak, mások meg most kezdték gyakorolni apáik apró vétkeit.

Aron addig nem is tudta, hogy van otthona, ám most epesztő honvágy gyötörte. Meg se próbálta, hogy megismerje a körülötte zajló életet, nemhogy beilleszkedjék. Álmai után borzalmasnak érezte a fiatal diákok természetes lármáját, a hűhót, a sok durva tréfát, amellyel egymást gyötörték. Ezért cserélte fel a kollégium hálótermét egy sivár, bútorozott szobával, ahol legalább kiszínezhetett egy másik álmot, amely csak most kerítette hatalmába. Semleges új rejtekhelyén nem vett tudomást az egyetemről; meghallgatta az előadásokat, aztán mihelyt lehetett, hazasietett, hogy átengedje magát új keletű emlékeinek. Az a ház a Reynaud-féle pékség mellett egyszerre olyan kedves, meleg fényben ragyogott... Lee az igazi jó barátok, hű tanácsadók mintaképe lett, apja pedig hűvös nyugalmú, megbízható istenség, fivére okos és kedves, végül Abra - nos, Abráról tovább álmodta makulátlan álmait, és miután megalkotta, megteremtette: fülig beleszeretett. Este, ha végzett a tanulmányaival, megírta mindennapos levelét Abrának - úgy merült bele, mint egy illatos fürdőbe. És amint Abra egyre tisztább és gyönyörűbb sugárfényben tündökölt, úgy szállt alá Aron gondolatban a bűn egyre mélyebb fertőjébe, és különös örömöt talált abban, hogy olyan romlottnak képzeli magát. Leveleiben őrült szenvedéllyel vádolta magát, kiöntötte bűnös lelkét Abra előtt, aztán megtisztultan feküdt ágyba, azzal a megkönnyebbüléssel, amit egy férfi érez a szerelmi aktus után. Minden bűnös gondolatát, ami csak eszébe jutott, gombostűre szúrta, aztán megtagadta. Mindez olyan szerelmes leveleket eredményezett, amelyekből áradt a vágyakozás, de hangjuk annyira égi és magasztos volt, hogy Abra egészen meghökkent. Nem tudhatta, hogy Aron szexualitása olyan útra tévedt, amely nem is olyan ritka vagy szokatlan.

Aron tévedett. Beismerte tévedését, de egyelőre nem tudta jóvátenni. Megállapodást kötött önmagával: a hálaadás ünnepén hazamegy, és akkor dönt véglegesen. Lehet, hogy nem tér vissza többé az egyetemre. Eszébe jutott Abra egykori javaslata, hogy telepedjenek le a farmon, és éljenek ott. Most már ő is magáévá tette ezt az álmot. Felidézte emlékezetében a nagy tölgyfákat, a kristálytiszta, élő levegőt, a dombok felől alászálló zsályaillattal terhes szelet, amint maga előtt söpri a barna tölgyfaleveleket. És látta Abrát, amint ott áll egy fa alatt, és őt várja - munkából hazatérő párját. És este volt... Igen, ott élhetne mennyei tisztaságban, megbékülve a világgal, amelytől elválasztja az a kis völgyhorpadás. Ott ülhetne, természetesen, ha napi munkáját már elvégezte. Ott elrejtőzhetnék minden csúfság és csúnyaság elől, ott, este...


NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

1

November végén a Néger meghalt, és zord fekete pompában temették el, ahogy végrendeletében kívánta. Egy napig feküdt ezüst és ébenfa koporsójában, a Muller-féle temetkezési vállalat kápolnájában. Sovány, szigorú profilja még aszkétaszerűbbnek látszott a koporsó négy sarkánál égő négy óriási gyertya fényében.

Kis fekete férje macska módjára kuporgott a halott jobb vállánál, és órákon át éppen olyan mozdulatlan volt, mint maga a halott. A végrendelet értelmében nem volt virág, sem szertartás, sem beszéd - semmiféle gyász. Ám a polgárok egy furcsa, vegyes csoportja lábujjhegyen a kápolna ajtajához tipegett, és bekandikált, aztán gyorsan elment - ügyvédek és munkások és hivatalnokok és bankpénztárosok, a legtöbbje már túl a férfikor derekán. A "lányok" is eljöttek sorra, benéztek néhai gazdájukhoz - részint tisztességből, részint meg babonából, mert az ilyesmi szerencsét hoz, aztán továbbmentek.

Egy intézmény tűnt el Salinasból; ezt az intézményt a sötét és végzetes nemiségnek szentelték, amely olyan reménytelen és mélységesen fájdalmas, mint az emberáldozat. Jenny házában tovább harsog a vásári vidámság, a rengő pocakok felböfögő röhögése. Kate továbbra is bűnös önkívületbe korbácsolja klienseit, akik aztán megrendülten és elgyengülten vánszorognak haza, visszarettenve önmaguktól. De a nemi érintkezés komor misztériuma, amely néger varázslók titkos szertartásaira emlékeztet, örökre eltűnt Salinasból.

A temetés rendje pontosan alkalmazkodott a végrendelet utasításaihoz. A halottaskocsit egyetlen autó követte, ott kuporgott a kis fekete ember hátul, a kocsi sarkában. Borús nap volt, és amikor Muller emberei jól megolajozott, nesztelenül forgó csigákon leeresztették a koporsót, a halottaskocsi elhajtott, és a férj egymaga lapátolta be a sírt vadonatúj lapáttal. A sírápoló, aki száraz gyomokat tépdesett vagy százlépésnyire a sírtól, nyöszörgő hangot hallott, amit a szél vitt tova.

Joe Valery éppen sörözött Butch Beaverrel a Bagolyban, aztán mindketten felkerekedtek, hogy egy pillantást vessenek a Négerre. Butch sietett, mert ki kellett mennie Natividadba, hogy árverésen megvásároljon egy kis nyáj fehér pofájú herefordi juhot Tavernettiék számára.

Amint kijött a ravatalozóból, Joe belebotlott Alf Nichelsonba - a félcéderes Nichelsonba, aki elmúlt idők életben maradt emléke volt, egyébként ezermester és minden lében kanál - ács, bádogos, kovács, villanyszerelő, kőműves, köszörűs és foltozóvarga. Mindenhez konyított egy kicsit, és ennek következtében sohasem tudott zöld ágra vergődni, pedig világéletében dolgozott. Mindenkiről tudott mindent az ősidőktől kezdve.

Valamikor, Alf életének fénykorában, két ember volt bejáratos minden házba: a varrónő és az "udvaros", az alkalmi kisegítő ember. Ezek jutottak hozzá minden pletykához. Alf mindenkit ismert a Fő utca mindkét oldalán. Gonosz pletykafészek volt férfikiadásban, kielégíthetetlenül kíváncsi, és minden rosszakarat nélkül veszedelmesen bosszúálló.

Joe-ra nézett, és igyekezett kilétét megállapítani.

- Ismerem magát - mondta. - Ne szóljon semmit, mindjárt megmondom, kicsoda.

Joe megpróbált eloldalogni. Már óvatosságból sem szerette azokat az embereket, akik azt állítják, hogy ismerik.

- Várjon csak egy picit. Hopp, megvan! Kate! Maga Kate házában dolgozik.

Joe megkönnyebbülten felsóhajtott. Már attól tartott, hogy Alf talán régebbről ismeri.

- Úgy van - mondta kurtán.

- Ha egyszer látok egy arcot, sohasem felejtem el - mondta Alf. - Magát akkor láttam, amikor azt a hülye sötétkamrát falaztam Kate-nek. Mi az ördögnek kell neki? Ablak nélkül!

- Azt akarta, hogy sötét legyen - mondta Joe. - Fáj a szeme, bántja a világosság.

Alf fintorgott. Nehezen tudott elhinni bárkiről valamit, ami jó vagy egyszerű. Ha azt mondtad Alfnak: "jó napot" - addig csűrte-csavarta, amíg ki nem sütötte, hogy ez valami titkos jelszó. Meggyőződése szerint minden embernek sötét titkai vannak, és csak ő lát rajtuk keresztül.

Fejével hátra biccentett, Muller boltja felé.

- Ez is egy mérföldkő az úton - mondta. - Alig van valaki a régiekből. Ha majd a Szellentő Jenny is beadja a kulcsot, akkor már igazán vége lesz a világnak. Pedig Jenny is sorra kerül.

Joe türelmetlenül topogott. Tovább akart menni - és ezt Alf is tudta. Alf szakértő volt olyan emberekben, akik szabadulni szeretnének tőle. Ha jobban meggondoljuk, talán éppen ezért tartogatott egy zsáknyi pletykát készenlétben. Mert lámpással kereshetsz olyan embert, aki igazán odébb akar állni, ha valami jó zamatos pletykát hallhat valakiről. Szíve mélyén mindenki pletykás. Alfot nem szerették pletykázóképességéért, de meghallgatták. Tudta, hogy Joe a következő pillanatban valami ürüggyel faképnél hagyja. Eszébe jutott, hogy már régen nem hallott friss pletykát a Kate-házról. Joe talán kötélnek áll, és ad neki valami új anyagot cserébe valami régiért.

- Hol vannak már a régi szép idők! - mondta Alf. - Maga persze nem sokat tud róluk, maga zöldfülű.

- Vár egy pasi - mondta Joe.

Alf úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Vegyük például Faye-t - mondta. - Érdekes eset volt - kezdte, majd zárójelek közt hozzáfűzte: - Tudja, eredetileg az övé volt a Kate háza. Hogy Kate hogy jutott hozzá, igazában senki se tudja. Meglehetősen titokzatos körülmények közt történt, és nem egy ember gyanúsnak tartotta az egész históriát.

Örömmel látta, hogy az a pasi, akinek Joe-val találkozója van, alighanem kénytelen lesz hosszabb ideig várni.

- Mire gyanakodtak? - kérdezte Joe.

- A fenét, tudja, hogy van ez... Az emberek beszélnek. Valószínűleg nincs mögötte semmi. De meg kell hagyni, akkoriban nagyon furcsa pofája volt a dolognak.

- Iszik velem egy pohár sört? - kérdezte Joe.

- Nem rossz ötlet - felelte Alf. - Azt mondják, temetésből egyenest az ágyba, az a legjobb. Persze nekem nem, már nem vagyok olyan fiatal. Temetés után csak szomjas vagyok. Ez a Néger tisztes polgára volt a városnak. Tudnék róla mesélni egyet-mást. Hiszen már harmincöt éve ismerem... nem is harmincöt, inkább harminchét éve!

- Ki volt az a Faye? - kérdezte Joe.

Bementek Mr. Griffin sörözőjébe. Mr. Griffin nem szerette a ribilliót, és halálosan gyűlölte a részegeket. Övé volt a Griffin söröző a Fő utcában, és maga vezette. Szombat esténként megesett, hogy húsz embertől is megtagadta a kiszolgálást, mert úgy vélte, hogy már eleget öntöttek fel a garatra. Az üzlete nem ment rosszabbul tőle, sőt! Az emberek szívesen jártak erre a hűvös, rendes, csendes helyre, Olyan kocsma volt, ahol üzletet lehet kötni, és csendesen, zavartalanul elbeszélgetni.

Joe és Alf leült hátul egy kerek asztalhoz, és megivott három sört kopoltyúnként. Joe közben megtudott egy csomó dolgot - igazat és koholmányt, alaposat és alaptalant, mindenféle ocsmány találgatást. Mindez együttvéve meglehetősen zagyva keverék volt, amiből azonban egy-két jó ötletet merített. Úgy látszik, valami nincs egészen rendjén Faye halála körül. A jelek szerint Kate talán Adam Trask felesége. Joe ezt gyorsan megjegyezte, és szívébe véste - könnyen lehet, hogy Trask hajlandó fizetni, csak tartsa a száját. Ami Faye halálát illeti, az ügy túlságosan forró, az ember megégetheti az ujját. Ezt még alaposan át kell gondolnia, szép nyugodtan, egyedül.

Néhány óra múlva Alf türelmetlenné vált. Ingerülten látta, hogy Joe nem dobja vissza a labdát. A hírekért nem ad semmit, egy csöppnyi felvilágosítást vagy feltevést sem. Aki ennyire begombolkozik, annak biztosan van valami a füle mögött. Vajon mivel lehetne rábírni, hogy kötélnek álljon?

Alf végül így szólt:

- Én kedvelem Kate-et, értse meg. Hébe-hóba egy kis munkához juttat, és gyorsan, sőt gavallérosan fizet. Mindaz, amit róla rebesgetnek, alkalmasint csak üres szóbeszéd. De ha jól meggondoljuk, nem vitás, hogy nagyon hideg nőszemély, és a szeme se áll jól, nem gondolja?

- Én jól megvagyok vele - felelte Joe.

Ez a perfídia feldühösítette Alfot. Beleeresztette fullánkját Joe-ba.

- Vicces dolog fordult meg a fejemben - mondta. - Akkor jutott eszembe, amikor azt az ablaktalan kamrát építettem neki. Kate egy nap rám emelte azt a jeges tekintetét, és akkor jutott eszembe: ha ez a nő tudná, mi mindent beszélnek róla! s ha megkínálna valami itallal, még ha igazán jófajta itóka volna is, azt felelném: "Köszönöm, nagysád, nem kérek belőle!"

- Egészen jól megvagyok vele - ismételte Joe. - De most már mennem kell. Egy pasi vár.

Joe visszahúzódott a szobájába, hogy gondolkodjék. Nagyon nyugtalan volt. Hirtelen felugrott, bőröndjében turkált, és sorra kihúzta a komód fiókjait. Arra gondolt, hátha valaki motozott a holmijában. Ez csak úgy eszébe jutott. Hát aztán? Nála ugyan nem találnak semmit. De mégis idegesítette. Fejében megpróbálta elrendezni mindazt, amit hallott.

Ekkor kopogtak az ajtón. Thelma jött be. Szeme dagadt volt, és az orra vörös.

- Mi ütött Kate-be, nem tudod?

- Egy idő óta gyengélkedik - felelte Joe.

- Nem arról beszélek. A konyhában éppen madártejet csináltam egy befőttes üvegben, amikor bejött és nekem esett.

- Talán whiskyt is kevertél bele?

- Esküszöm, nem. Csak egy kis vaníliakivonatot. Ha hallottad volna, milyen goromba volt! Ilyen hangon nem lehet beszélni velem!

- De mégis megtette, vagy nem?

- Igen, igen, de nem nyugszom bele.

- Dehogynem - felelte Joe. - Hagyj békében, Thelma, pucolj ki innen.

Thelma reá emelte szép, szomorú, fekete szemét, és visszahúzódott arra a szigetre, ahol egy nő biztonságban érezheti magát.

- Joe - mondta -, igazán olyan aljas, utolsó csirkefogó lennél, vagy csak tetteted magad?

- Mi közöd hozzá? - kérdezte Joe.

- Látom már - mondta Thelma -, az vagy, csirkefogó.

2

Joe úgy tervezte, hogy lassan, óvatosan halad előre - minden lépését előbb hosszasan megfontolja.

"Kezemben a szerencse - mondta magában -, most vigyáznom kell, hogy jól használjam fel."

Bement Kate-hez, hogy átvegye utasításait, és meg is kapta, de csak az asszony tarkójától. Kate íróasztalánál ült, a zöld ellenzőt mélyen a szemébe húzta, és nem fordult hátra Joe felé. Szárazon és ridegen kiadta parancsait, majd így folytatta:

- Szeretném tudni, Joe, elvégzi-e a munkáját rendesen. Egy ideig beteg voltam. De most már jól vagyok, vagy legalábbis sokkal jobban.

- Valami hiba van?

- Csak egy kis szimptóma. Tudom, hogy Thelma jobban szereti a whiskyt, mint a vaníliakivonatot, de én nem akarom, hogy részeg legyen. Maga miért engedi? Hol a szeme?

Joe gondolatai ide-oda cikáztak, menedéket keresve.

- Újabban nagyon el vagyok foglalva.

- Ugyan?

- Persze. Az ön megbízásából. Azzal a históriával vesződök.

- Miféle históriával?

- Tudja. Ethellel.

- Felejtse el Ethelt.

- Oké - mondta Joe, majd számára is váratlanul, kicsúszott az ajkán: - Tegnap találkoztam egy pasival, aki azt mondta, hogy látta.

Ha Joe nem ismerte volna jól úrnőjét, nem tulajdonított volna kellő jelentőséget annak a kis szünetnek, annak a tíz másodpercnyi feszült hallgatásnak, ami szavait követte.

Végül Kate halkan ennyit mondott:

- Hol?

- Itt.

Kate lassan hátrafordította székét, hogy szembenézzen vele.

- Nem lett volna szabad megengednem, hogy a sötétben tapogatózzék, Joe. Nem kellemes egy hibát bevallani, de tartozom magának vele. Azt hiszem, fölösleges emlékeztetnem arra, hogy én toloncoltattam ki Ethelt ebből a megyéből. Azt gondoltam, valamit vétett ellenem. - Hangja most bánatosra fordult: - De tévedtem. Később rájöttem, hogy tévedtem. Ez aztán nem hagyott nyugodni. Szegény Ethel, nem ártott nekem semmit. Szeretném megtalálni, hogy jóvátegyem a hibámat. Maga alighanem furcsának találja, hogy így érzek, nem?

- Nem, nagysága, egyáltalán nem.

- Hát akkor keres-e meg szegényt, keresse meg nekem. Sokkal jobban fogom érezni magam, ha egy kis kárpótlást adhatok szegénykének.

- Majd, igyekszem megtalálni, nagysága.

- És Joe, ha egy kis pénzre van szüksége, szóljon csak bátran. És ha megtalálja, mondja csak meg neki, amit most hallott tőlem. Ha Ethel nem akar idejönni, nyomozza ki, milyen számon telefonálhatnék neki. Nincs szüksége pénzre?

- Pillanatnyilag nem, nagysága. De gyakrabban kell elmennem a házból, mint eddig.

- Menjen csak, Joe. Ma nincs semmi egyéb.

Joe legszívesebben megcsókolta volna saját magát. A hallban megropogtatta két könyökét, és érezte, hogy az öröm átjárja egész lényét. Most már úgy hitte, hogy ezt az egészet ő tervezte. Keresztülment a sűrűn befüggönyözött szalonon, ahol a szokásos halk, kora esti beszélgetés folyt. Kilépett a kapun, és felnézett a csillagokra, amelyek csoportosan úsztak az égen, a szélkergette felhők között.

Joe nagyképű, de tehetetlen apjára gondolt, aki bölcsességekkel szokta traktálni. Eszébe jutott valami, amit egyszer az öreg mondott neki:

- Vigyázz a jó nénikre, akik levest visznek valakinek. Mindig sántikálnak valamiben, akarnak valamit, egy percre se felejtsd el!

"Leveshordó nénike! - mondta magában Joe. - No, azt hittem, okosabb ennél!"

Végiggondolta Kate minden szavát, hangjának minden árnyalatát, hogy megbizonyosodjék róla, nem kerülte-e el a figyelmét valami. Nem, nem, úgy van, ahogy mondta: leveshordó nénike! És hirtelen eszébe jutott Alf szava: "Ha megkínálna valami itallal, még ha igazán jófajta itóka volna is..."

3

Kate íróasztalánál ült. Hallotta a szelet, amint rázza és cibálja a magas fagyalsövényt az udvar mögött. És a szél meg a sötétség csupa Ethel volt - itt is, ott is a kövér, mocskos, cafatos Ethel hömpölygött-folyt ki belőle, mint egy puhány testű medúza. Tompa fáradtság ereszkedett Kate szívére.

Bement a toldalékszobába, a szürke barlangba, magára zárta az ajtót, és a sötétben üldögélve figyelte, hogyan tér vissza ujjaiba a fájdalom. Vére riadtan dobolt halántékán. Megtapogatta a fiolát, amely fémtokjában láncon függött a nyakában. Arcához dörzsölte a kis fémhengert, amelyen még érezte keble melegét, és bátorsága lassan visszatért. Megmosta és kifestette arcát, megfésülködött, haját laza pompadourba igazította. Kiment a hallba. A szalon ajtaja mögött megállt, és szokása szerint hallgatózott.

Az ajtótól jobbra két lány beszélgetett egy férfival. Amint Kate belépett, tüstént elhallgattak.

- Helen - mondta Kate -, ha most ráérsz, szeretnék beszélni veled.

A lány követte a hallon keresztül Kate szobájába. Sápadt, szőke lány volt, bőre olyan, mint a tisztára csiszolt csont.

- Valami baj van, Miss Kate? - kérdezte ijedten.

- Ülj le. Nem, nincs semmi baj. Elmentél a Néger temetésére?

- Nem kellett volna?

- Ne törődj vele. Elmentél, ugye?

- Igen, Miss Kate.

- Mesélj róla valamit.

- Hogyan... mit meséljek?

- Hát amire emlékszel. Hogy milyen volt.

- Milyen? - mondta Helen idegesen. - Hogy mondjam csak... borzalmas volt... borzalmasan szép.

- Hogy érted ezt?

- Nem tudom. Nem voltak koszorúk, virágok, semmi... de volt benne valami... hogy is mondjam... méltóság. A Néger ott feküdt a fekete fakoporsóban, aminek hatalmas ezüstfogantyúi voltak, a fene látott ilyet! Az ember úgy érezte, magam sem tudom, hogyan. Nem tudom megmondani.

- Talán már meg is mondtad. És milyen ruhát viselt?

- Viselt? Miss Kate!

- Hát persze! Vagy meztelenül tették a koporsóba?

Helen arcán meglátszott, hogy küszködik, erőlködik.

- Nem tudom - mondta végre. - Nem emlékszem.

- És kimentél a temetőbe is?

- Nem, Miss Kate. Senki sem kísérte ki... csak ő.

- Kicsoda?

- A férje.

Kate gyorsan - szinte túlságosan gyorsan - rászólt:

- Vannak ma törzsvendégeid?

- Nem, Miss Kate. A hálaadás előtti este. Ilyenkor nincs forgalom.

- Igaz, el is felejtettem - mondta Kate. - No, menj vissza. Szemével követte a lányt, amíg el nem hagyta a szobát, azután türelmetlenül visszatért íróasztalához. Miközben a vízvezeték-szerelő részletes számlájának tételeit vizsgálta, keze nyakára tévedt, és a láncot babrálgatta. A fiola ott volt - vigaszt és megnyugtatást jelentett.


NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

1

Mind Lee, mind Cal igyekezett lebeszélni Adamet arról, hogy kimenjen a vasútállomásra, az éjjeli vonathoz. A San Francisco és Los Angeles közt közlekedő különleges gyorsvonatról volt szó, amelyet Pacsirta néven emlegettek.

- Miért nem hagyjuk, hogy Abra egyedül menjen ki? - kérdezte Cal. - Bizonyára azt akarja, hogy ő legyen az első, aki Aronnal beszél.

- Azt hiszem, nem is fogja észrevenni, hogy más is ott van - vélte Lee. - Így hát egészen egyre megy, hogy kimegyünk-e vagy sem.

- Én meg látni akarom abban a minutumban, ahogy leszáll a vonatról - mondta Adam. - Szeretném látni, megváltozott-e és milyen mértékben.

- Hisz alig néhány hónapja van távol - mondta Lee. - Nem változhatott meg nagyon, jóformán idősebb se lett.

- De igen, megváltozott. Ez már vele jár az új tapasztalatokkal.

- Hát ha te ki akarsz menni elébe, akkor mindnyájan kénytelenek vagyunk kimenni.

- Hát nem akarod látni a testvéredet? - kérdezte Adam szigorúan.

- Dehogynem. De fogadjunk, hogy ő nem akar látni minket, legalábbis nem az első pillanatban.

- Nagyon tévedsz - mondta Adam. - Ne becsüld le Aront.

Lee összecsapta kezeit.

- Jól van már, no! - kiáltotta. - Mindnyájan kimegyünk.

- Képzeljétek csak, mennyi új dolgot tanult! - lelkesedett Adam. - Kíváncsi vagyok, úgy beszél-e még, mint azelőtt? Tudja, Lee, odaát Keleten minden fiú elsajátítja iskolája beszédmódját és kiejtését. Könnyen meg lehet különböztetni egy Harvard-diákot egy princetonitól. Legalábbis azt mondják.

- Majd figyelek - mondta Lee. - Igazán kíváncsi vagyok, milyen dialektust beszélnek Stanfordban.

Mosolyogva nézett Calra. Adam azonban nem értékelte ezt a szellemességet.

- Készített gyümölcsöt a szobájába? - kérdezte Leet. - Tudja, hogy Aron nagyon szereti a gyümölcsöt.

- Van ott körte meg alma és muskotályszőlő.

- Igen, muskotály, azt nagyon szereti. Emlékszem, hogy odavolt érte.

Adam sürgetésére fél órával a vonat érkezési ideje előtt kimentek a Southern Pacific állomásra. Abra már ott volt.

- Holnap nem mehetek magukhoz vacsorára, Lee - mondta Abra. - Apám azt akarja, hogy otthon legyek. De utána átmegyek, mihelyt lehet.

- Kicsit gyors a lélegzete - jegyezte meg Lee.

- Miért... a magáé nem?

- De igen. Azt hiszem, én is izgatott vagyok - mondta Lee. - Nézzen csak végig a síneken! Zöldet mutat már a lámpa?

A vasúti menetrend olyan dolog, amit büszkeséggel vagy aggodalommal figyel majdnem mindenki. Amikor messze a sínek mentén a lámpa hirtelen pirosról zöldre váltott, és a mozdony reflektorának hosszú fénydárdája beledöfött a sötétségbe, majd előreugrott a kanyarban, és a vonat harsogva berobogott, az emberek órájukra pillantottak, és megállapították: "Pontos."

Volt ebben jókora adag büszkeség, de megkönnyebbülés is. A másodperc törtrésze egyre fontosabbá válik számunkra. És amint az emberi tevékenységek szálai mindjobban egymásba fonódnak és kapcsolódnak, előbukkan a tized másodperc jelentősége, sőt hovatovább a pillanat századrészének is nevet kell adnunk, amíg egy szép napon így nem beszélünk majd - noha magam alig hiszek benne -: "Ejnye, ni, hogy az ördög vinné el! Hát az óra már nem is jó?" Ez a kis időegységekkel való foglalatosság nem is olyan ostoba dolog. Mert ha, valami korán jön vagy késik, mindent felboríthat maga körül - hatása minden irányban kisugárzik, és hullámokban gyűrűzik tova, mint amikor követ hajítunk egy csendes tóba.

A Pacsirta úgy rohant be az állomásra, mintha nem is akarna megállni. A mozdony meg a poggyászkocsik hol voltak már, amikor a légfék végre sikoltott és sziszegett, megállást parancsolva a csörömpölve tiltakozó vastömegnek.

A vonat egész tömegnyi embert rakott le Salinasban - a hálaadás ünnepére hazatérő rokonokat. Mindkét kezük tele volt dobozokkal és díszes papirosba burkolt ajándékcsomagokkal. Eltartott egy-két percig, amíg a család felfedezte az érkező utasok közt Aront. És amikor végre megpillantották, úgy látták, hogy jóval magasabb, mint azelőtt.

Lapos tetejű, keskeny karimájú, nagyon divatos kalapot viselt. Amikor meglátta családját, futni kezdett, és a kalapját lengette feléjük. Most már azt is láthatták, hogy világos haját kurtára nyíratta, olyan volt, mint egy sűrű kefe. De szeme úgy ragyogott, hogy kacagtak örömükben, amint megbámulták.

Aron elengedte bőröndjét, és felkapta Abrát a levegőbe, úgy szorította magához nagy ölelésben. Aztán letette a lányt, és két kezét Adam meg Cal felé nyújtotta. Végül Lee nyakába borult, és majdnem összemorzsolta ölelő karjaival.

Útközben hazafelé egyszerre beszéltek valamennyien:

- Mondd már, hogy vagy?

- Remek színben vagy.

- Abra, rém csinos vagy.

- Nem igaz. Mért vágattad le a hajadat?

- Istenem, ott mindenki így viseli.

- De neked olyan szép hajad van!

Felsiettek a Fő utcán, majd egy kisebb háztömb után befordultak a Central Avenue-ra, a Reynaud-féle pékség mellett. A kirakat tele volt francia cipókkal, és a fekete hajú Mrs. Reynaud üdvözletet intett nekik lisztfehér kezével - és máris otthon voltak.

- Kapunk kávét, Lee? - kérdezte Adam.

- Megfőztem, mielőtt elindultunk. Ott van a takaréklángon.

Már a csészéket is kikészítette. Hirtelen igazán együtt voltak - Aron és Abra a pamlagon, Adam a székében, a lámpa alatt, Lee a kávét töltötte, Cal meg útra készen állt a hallba nyíló ajtóban. És hallgattak, mert már túl késő volt ahhoz, hogy üdvözöljék egymást, és túl korán, hogy más dolgokról kezdjenek beszélni.

- Szeretném hallani, hogy ott milyen az élet - mondta Adam. - Jó osztályzatokat fogsz kapni?

- Csak a jövő hónapban lesznek a vizsgák, apa.

- Aha, értem. No nem baj, így hát akkor kapod meg a jó jegyeket. Egészen biztos vagyok benne.

Akaratlanul is türelmetlen fintor villant át Aron arcán.

- Fogadjunk, hogy fáradt vagy - mondta Adam. - Jól van, majd holnap beszélgetünk.

- Én meg fogadok, hogy nem is fáradt - mondta Lee. - Fogadok, azt szeretné, ha magára hagynánk.

Adam Leere nézett, és felkiáltott:

- Hát persze! Igaza van, természetesen. Azt gondolja, most mindnyájan feküdjünk le?

Abra oldotta meg a problémát helyettük.

- Nem maradhatok sokáig - mondta. - Nem kísérnél haza, Aron? Holnap aztán hosszabb ideig együtt lehetünk.

Útközben Aron a lány karjába akaszkodott. Borzongott.

- Fagyni fog - mondta.

- Örülsz, hogy hazajöttél?

- Igen. Sok beszélnivalóm van veled.

- Jó vagy rossz?

- Talán jó. Remélem, majd annak tartod.

- Ejnye, de komoly hangon beszélsz!

- Komoly dologról van szó.

- Mikor kell visszamenned?

- Ráérek vasárnap estig.

- No, akkor van időnk bőven. Én is szeretnék mondani neked egyet-mást. Miénk a holnap meg a péntek meg a szombat és az egész vasárnap. Nem haragszol, ha ma este nem hívlak be?

- Miért?

- Majd később megmondom.

- De én most szeretném tudni.

- Hát... papára megint rájött a hóbortja.

- Kirúg rám?

- Igen. Holnap nem mehetek hozzátok ebédre, de otthon alig fogok enni valamit. Megmondhatod Leenek, tegyen félre nekem egy-két falatot.

Aron egyszerre félénken és zavartan kezdett viselkedni. Abra megérezte már abból is, hogy eleresztette karját, és elhallgatott. Amikor Aronra nézett, arcán is meglátta.

- Kár, hogy megmondtam - sóhajtotta Abra. - Ráért volna holnap is.

- Nem - felelte Aron halkan. - Jobb, hogy szóltál. Mondd csak meg az igazat. Még mindig... szívesen vagy velem?

- Igen.

- Akkor rendben van. Most megyek. Majd holnap beszélünk.

Házuk verandáján otthagyta a lányt, ajkán egy futó csók lagymatag érzésével. Abrát bántotta, hogy Aron olyan könnyen megnyugodott: Fanyarul nevetett magában arra a gondolatra, hogy előbb akar valamit, aztán bosszantja, hogy elérte. A fiú után nézett, amint nagy léptekkel sietett a sarki lámpa fényében. "Úgy látszik, bolond vagyok - gondolta Abra -, mert megint képzelődöm."

2

Miután elköszönt a többiektől, Aron szobájában ült, ágya szélén, és ölébe ejtett kezére bámult. Letörtnek és gyámoltalannak érezte magát. Olyan volt, mint egy puha pihékbe bújtatott madártojás, beágyazva apja nagyra törő kívánságaiba. Mindenáron azt akarta, hogy fia diplomát szerezzen. Aron eddig nem tudta ezt, apja kívánságának erejéről csak ma este győződött meg. Most azon törte a fejét, vajon lesz-e neki is elég ereje, hogy kiszabadítsa magát apja makacs és szelíd óhajtásának hálójából. Gondolatai sehogy sem akartak összeállni. A ház mintha hideg és nyirkos lett volna, minden pillanatban beleborzongott. Cal ajtaja alól világosság szűrődött ki. Aron bekopogott, és választ sem várva, bement.

Cal új íróasztalánál ült. Kezében selyempapír volt, és egy kis tekercs piros szalag, azzal babrálgatott. Amikor Aron belépett, Cal gyorsan letakart valamit a nagy itatóssal íróasztalán.

- Ajándék? - mosolygott Aron.

- Igen - hagyta rá Cal, de nem mondott többet.

- Beszélgethetnénk egy kicsit?

- Persze. Csak rajta. De halkan beszélj, különben apa is bejön. Egy pillanatot sem mulasztana el, amit veled tölthet.

Aron leült az ágyra. Olyan sokáig hallgatott, hogy Cal megkérdezte:

- No, mi az... valami baj van?

- Nem, bajnak nem mondhatnám. Csak beszélni akartam veled. Nézd, Cal, nem akarok visszamenni az egyetemre.

Cal felkapta a fejét.

- Nem akarsz? Miért nem?

- Csak éppen... nincs kedvem hozzá.

- Remélem, nem mondtad meg apának? Nagy csalódás volna számára. Éppen elég az is, hogy én nem akarok tovább tanulni. Hát mit akarsz csinálni?

- Azt hiszem, a farmon szeretnék gazdálkodni.

- És mit szól hozzá Abra?

- Az ő ötlete. Már régen szólt nekem, hogy szeretné.

Cal fürkészően nézett rá.

- A farmot bérbe adtuk - mondta. - Meg kell várni, míg a bérlet lejár.

- Tudom. Hisz egyelőre csak gondolkodom rajta.

- Farmerkedéssel nem lehet pénzt keresni - folytatta Cal.

- Nincs szükségem sok pénzre. Elég, ha éppen meg tudok élni.

- Én bizony nem érem be ennyivel - mondta Cal. - Én jó sok pénzt akarok, és meg is fogom szerezni.

- Hogyan?

Cal úgy érezte, hogy öregebb és okosabb, mint ikertestvére. Úgy érezte, védenie és gyámolítania kell.

- Ha folytatnád a tanulmányaidat - mondta -, én közben szereznék egy kis alaptőkét. Aztán mire elvégezted az egyetemet, üzlettársak lehetnénk. Te ehhez értenél, én meg ahhoz, így szépen kiegészítenénk egymást.

- Nem akarok visszamenni az egyetemre. Mért kell visszamennem?

- Mert apánk úgy akarja.

- Ez nem elég ok ahhoz, hogy megtegyem.

Cal dühösen nézett testvérére - világos hajára, egymástól távol eső szemére. Hirtelen rájött, mért szereti apja annyira Aront - most már tudta, kétségtelenül.

- Tudod mit? Aludj rá egyet - mondta gyorsan. - Jó volna, ha legalább ezt a félévet elvégeznéd. Ne hamarkodd el a dolgot.

Aron felállt, és az ajtó felé indult.

- Kinek készíted az ajándékot? - kérdezte.

- Apánknak. Majd holnap meglátod... ebéd után.

- Nincs karácsony.

- Nincs - felelte Cal -, annál jobb.

Amikor Aron visszatért szobájába, Cal kitakarta ajándékát. Újra megszámolta a tizenöt vadonatúj bankjegyet - olyan ropogósak voltak, hogy éles, zizegő hangot adtak. A Monterey Megyei Banknak külön embert kellett küldenie San Franciscóba, hogy megszerezze. És csak akkor tették meg, amikor meggyőződtek róla, milyen célból van szükség ezekre az ezres bankókra. A bank nem akarta elhinni, sőt valósággal megbotránkozott rajta, hogy egy tizenhét éves kamasz először is ilyen hatalmas összeg fölött rendelkezzék, másodszor pedig, hogy készpénzben, a zsebében akarja hordani. A bankárok nem szeretik, ha valaki könnyedén bánik a pénzzel, még akkor sem, ha valami szentimentális oka van rá. Will Hamilton közbenjárása nélkül a bank sohase hitte volna el, hogy a pénz csakugyan Calé, hogy tisztességes úton jutott hozzá, és azt teheti vele, amit akar.

Cal selyempapírba csavarta a bankjegyeket, és átkötötte piros szalaggal; olyan parányi göböcskével végződött, hogy alig lehetett csomónak nézni. A csomag akár egy szépen összehajtogatott zsebkendő is lehetett volna. Cal elrejtette a szekrényfiókba, ingei alá, és lefeküdt. De nem tudott elaludni. Izgatott volt, és ugyanakkor félt is valamitől. Bárcsak vége volna már a holnapnak, és túl volna már az ajándék átadásán. Újra kitervezte, mit fog mondani.

- Nézd, apám, ez a tied!

- Mi ez?

- Ajándék.

De ettől a ponttól fogva már nem tudta, mi lesz. Nyugtalanul hánykolódott és forgolódott az ágyban. Hajnalban felkelt, felöltözött, és kiosont a házból.

A Fő utcán megpillantotta az öreg Martint, amint hatalmas istállóseprűjével az utcát söpörte. A városi tanácsban már megvitatásra került egy utcaseprő gép beszerzése. Az öreg Martin remélte, hogy őt ültetik majd a bakjára, hogy vezesse, de ha jobban meggondolta, reménytelennek ítélte a kilátásokat. Manapság a fiatalok szedik le mindenről a tejfölt. Éppen akkor haladt arra Bacigalupi szemeteskocsija. Martin dühösen nézett utána. Lám, ez aztán a jó üzlet. Ezek a taljánok mind megszedik magukat.

A Fő utca üres volt, csak néhány kutya leste az álmos tevékenységet a San Francisco étterem körül, a csukott bejáratot szaglászva. Pet Bulene új taxija ott parkolt az étterem előtt, mert Petet már tegnap este mozgósították, hogy hajnalban vigye ki a Williams lányokat a San Franciscóba induló vonathoz.

- Van egy cigarettája, fiatalember? - szólt oda az öreg Martin Calnak.

Cal megállt, és elővett egy doboz Muradot.

- Ah! Luxuscigaretta! - mondta az öreg Martin. - Sajnos, gyufám sincs.

Cal tüzet is adott neki, vigyázva, nehogy megpörkölje a szürke bozontot Martin szája körül.

Martin söprűje nyelére támaszkodott, és bánatosan pöfékelt.

- A fiatalok szedik le a tejfölt mindenről - sóhajtotta. - Majd meglátja, nem engedik meg, hogy én hajtsak.

- Micsodát? - kérdezte Cal.

- Micsodát? Hát az új seprőgépet. Nem hallott róla? Hol él, fiatalember?

Hihetetlen volt előtte, hogy akadjon értelmes emberi lény, aki ne tudna a seprőgépről. Aztán egészen megfeledkezett Calról. Hátha állást kaphatna Bacigalupiéknál? Ezekhez csak úgy dűl a pénz. Három szeméthordó kocsijuk van, meg egy új teherautójuk.

Cal befordult az Alisal Streetre, bement a postahivatalba, és benézett a 632-es számú levélszekrény üvegablakán. Üres volt. Erre hazabaktatott. Lee már fenn volt, és egy óriási pulykát töltött.

- Fenn voltál egész éjjel? - kérdezte.

- Dehogyis. Csak most mentem ki egy kicsit sétálni.

- Ideges vagy!

- Igen.

- Nem hibáztatlak. Magam is az lennék. Nehéz dolog ajándékot adni... ámbár azt hiszem, kapni, elfogadni még nehezebb. Ostoba dolog, mi? Akarsz egy kis kávét?

- Nem bánnám.

Lee megtörölte kezét, kávét töltött magának és Calnak.

- Nos, mit szólsz Aronhoz?

- Azt hiszem, jól van.

- Sikerült beszélned vele?

- Nem - hazudta Cal.

Így könnyebb volt. Ha megmondja az igazat, Lee bizonyára tudni akarná, mit beszélt Aronnal. Csakhogy ez a mai nap nem Aron, hanem Cal napja. Magának készítette elő, és szüksége is volt rá! Nem engedi, hogy megfosszák tőle. Aron is előbújt, szeme még ködös volt az álomtól.

- Hány órára tervezed az ebédet, Lee? - kérdezte.

- Nem is tudom. Fél négyre vagy négyre.

- Nem lehetne inkább ötre?

- Azt hiszem, semmi akadálya, ha Adam is beleegyezik. De miért?

- Nézd csak, Abra nem tud előbb hozzánk jönni. Van egy tervem, amit apa elé szeretnék terjeszteni. Azt akarom, hogy Abra is itt legyen akkor.

- Jól van... azt hiszem, nem lesz semmi baj - mondta Lee. Cal felpattant, és visszasietett a szobájába, íróasztalához ült, meggyújtotta olvasólámpáját, és csak ült - gyötörte a nyugtalanság és méltatlankodás. Úgy látszik, Aron minden erőfeszítés nélkül, könnyűszerrel elveszi tőle az ő napját. Azután - egészen hirtelen - keservesen elszégyellte magát. Arcát kezébe temette, és így szólt magában: "Semmi egyéb, csak féltékenység. Féltékeny vagyok, erről van szó. Igen, féltékeny vagyok. Nem akarom... nem akarok féltékeny lenni." Majd újra meg újra megismételte: "Féltékeny, féltékeny, féltékeny", mintha elég volna napvilágra hozni ezt a csúfságot, hogy azzal megsemmisítse. És miután eljutott idáig, így folytatta önmaga megbüntetését: "Miért is adom azt a pénzt apámnak? Vajon az ő javára szolgál? Nem, inkább a magaméra. Will Hamilton megmondta: a szeretetét akarom megvásárolni. Nem tisztességes dolog, nem szép. Nincs bennem semmi, ami szép. Itt ülök, és féltékenységben tobzódom, a testvéremre vagyok féltékeny, így van. Nevezzünk csak mindent a maga nevén!"

Most már rekedt hangon suttogta magában: "Mért ne mondjuk meg becsületesen? Tudom, apám mért szereti úgy Aront. Mert annyira hasonlít anyánkra. Apám még mindig nem gyógyult ki belőle. Talán maga sem tudja, de igaz. Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e? Ezért vagyok féltékeny az anyámra is. Mért nem fogom a pénzemet, és megyek el a fenébe? Nem hiányoznék senkinek sem. Kis idő múlva már azt is elfelejtenék, hogy valaha is a világon voltam, valamennyien, kivéve Leet. És még abban sem vagyok bizonyos, hogy Lee szeret-e. Talán ő sem szeret." Ökölbe szorított kézzel homlokát ütögette. "Vajon Aronnak is így kell-e küzdenie önmagával? Nem hinném, ámbár nem tudhatom. Megkérdezhetném tőle, de attól tartok, nem mondaná meg."

Cal szíve ide-oda himbálózott-ingadozott az öngyűlölet és az önsajnálat közt. És ekkor egy új hang szólalt meg benne, amely hidegen és megvetően kérdezte: "Ha becsületes akarsz lenni, mért nem vallod be, hogy örömöd telik abban, hogy így pofozod és korbácsolod magadat? Mert ez az igazság. Mért nem maradsz meg egyszerűen annak, aki vagy, és mért nem teszed, amihez kedved van?" Cal egészen megdöbbent ettől a gondolattól. Örömét leli benne? Természetesen! Ha önmagát korbácsolja, csak védekezik az ellen, hogy más tegye meg. Egész belseje megfeszült. "Add oda a pénzt - mondta magának -, de add oda könnyedén. Ne tedd függővé senkitől és semmitől. Ne törd a fejed, hogy lesz és mint lesz. Add oda, és felejtsd el. Már most is napirendre térhetsz fölötte. Adj, csak adj. Ajándékozd ezt a napot is Aronnak. Miért ne?" Felugrott, és kiszaladt a konyhába.

Aron éppen a pulyka bőrét feszítette ki, míg Lee a tölteléket nyomta bele. A tűzhelyen ágaskodó lángok ropogtak és pattogtak.

- Nézzük csak - mondta Lee. - Tizennyolc font... fontonként húsz perc... ez tizennyolcszor húsz... vagyis háromszázhatvan perc... éppen hat óra... tizenegy a tizenkettőhöz, tizenkettő az egyhez - ujjain számolt tovább.

Cal Aronhoz fordult:

- Ha befejezted, gyere, járjunk egyet.

- Hová? - kérdezte Aron.

- Sétálunk egy kicsit a városban. Szeretnék tőled valamit kérdezni.

Cal az utcákon át elvezette fivérét a Berges & Garrisiere céghez, amely finom borokat és más italokat importált.

- Van egy kis pénzem, Aron - mondta. - Gondoltam, talán kedved volna valami bort vásárolni a mai ebédhez. Majd én kifizetem.

- Miféle bort?

- Nézd, legyen igazi ünnepség. Vegyünk pezsgőt. Legyen ez a te ajándékod.

Joe Garrisiere így szólt:

- Sajnálom, fiúk, még nem vagytok elég idősek.

- Mihez? Egy jó ebédhez? Bizonyára meg tudunk birkózni vele.

- Nem adhatok el nektek szeszes italt. Sajnálom.

- Hát ha azt nem teheti, megmondom, mit tehet - felelte Cal. - Mi kifizetjük, maga pedig elküldi apánknak.

- Helyes, azt megtehetem - mondta Joe Garrisiere. - Van most néhány palack Oeil de Perdrix.

Összecsücsörítette ajkát, mintha élvezettel kóstolgatná.

- Mi az? - kérdezte Cal.

- Pezsgő, de valami finom, olyan színű, mint a fogoly szeme, rózsaszínű, de kissé sötétebb a rózsaszínnél, és jó száraz. Négy ötven palackja.

- Nem túl drága? - kérdezte Aron.

- Bizony drága, az angyalát! - kacagott Cal. - Kérem, Joe, küldjön át három üveggel. - Aronhoz fordulva hozzáfűzte: - Ezt adod te.

3

Cal számára ennek a napnak nem volt se vége, se hossza. El akart menni hazulról, de nem tudott. Tizenegy órakor Adam átment a sorozóbizottság bezárt irodájába, hogy eltöprengjen egy sor alá kerülő új évjárat adatain.

Aron a jelek szerint teljesen nyugodt volt. A nappaliban ült, és a Review of Reviews régi számaiban a karikatúrákat nézegette. A konyhából a készülő pulykasült sistergő levének illatai áradtak, és betöltötték az egész házat.

Cal bement a szobájába, elővette ajándékát, és kikészítette az íróasztalra. Megpróbált megírni hozzá egy névjegyet. "Apámnak - Caleb" - írta, majd pedig: "Adam Trasknek Caleb Trask." Végül a kártyákat apró darabokra tépte, és lehúzta a vécében.

"Miért éppen ma adjam át neki? - gondolta. - Talán holnap nyugodtabban odaléphetek hozzá. Nézd, ezt neked hoztam, mondom majd neki, és továbbsétálok, így sokkal könnyebb lesz."

- Nem - mondta aztán hangosan. - Azt akarom, hogy a többiek is lássák!

Igen, így kell lennie. De tüdeje elszorult, és tenyere megizzadt a lámpaláztól. És akkor eszébe jutott az a reggel, amikor édesapja kiszabadította a fogdából. Az a melegség és közelség - erre emlékezett a legjobban, no meg apja bizalmára is. Hiszen meg is mondta: "Bízom benned." Akkor mindjárt sokkal jobban érezte magát.

Három óra tájban hallotta, hogy Adam hazajött. Beszélgetés halk zaja szűrődött ki a nappaliból. Cal is bement apjához és Aronhoz. Éppen Adam beszélt:

- Az idők megváltoztak - mondta. - Egy fiúnak most már szakembernek kell lennie valamiben, vagy nem jut semmire. Azt hiszem, ezért örülök annyira annak, hogy egyetemre jársz.

- Én is sokat gondolkoztam ezen, de nem vagyok benne olyan bizonyos - mondta Aron.

- Nem értem, mit töröd rajta a fejedet. Ezt egyszer már eldöntötted, és jól döntöttél. Nézz meg engem. Sok mindenhez konyítok egy keveset, de semmiből sem tudok eleget ahhoz, hogy manapság megélhessek belőle.

Cal csendesen leült. Adam észre sem vette - arca elárulta, hogy egészen elmerült abba a gondolatba, amit fejtegetett.

- Csak természetes - folytatta -, hogy az ember azt szeretné, ha fia az életben boldogulna. És én alighanem jobban látom a dolgokat, mint te.

Lee bedugta fejét az ajtón.

- A konyhai mérlegem, úgy látszik, csal - mondta. - A pulyka sokkal hamarabb megpuhult, mint ahogy a menetrend mondja. Lefogadom, hogy az a madár kevesebbet nyom tizennyolc fontnál.

- Nem baj, tartsa melegen - legyintett Adam, majd így beszélt tovább: - Sam Hamilton már látta, a fejlődés merre vezet. Azt mondta, univerzális tudósok maholnap már elképzelhetetlenek. Az ismeretek mennyisége túlságosan nagy ahhoz, hogy egyetlen elme befogadhassa. Előre látta az időt, amikor egy ember már csak egy kis töredéket tudhat belőle, de azt legalább jól.

- Igaz - szólt bele Lee a küszöbről -, de sajnálta, hogy így van. Gyűlölte.

- Igazán? - csodálkozott Adam.

Lee bejött a szobába. Nagy pecsenyesütő kanalát jobb kezébe fogta, bal tenyerét meg alája tartotta, nehogy a zsír a szőnyegre csepegjen. De amint a szobába ért, és óvatosságáról megfeledkezve a kanállal hadonászott, a pulykazsír néhány cseppje valóban a padlóra pottyant.

- Most, hogy kérdezi, már nem vagyok benne olyan bizonyos - mondta. - Nem tudom, Mr. Hamilton gyűlölte-e, vagy én gyűlölöm az ő nevében.

- Ne legyen már olyan izgatott - mondta Adam. - Úgy rémlik nekem, már nem is tudunk többé megvitatni valamit anélkül, hogy ne tekintse személyes sértésnek.

- Lehet, hogy a tudomány lett óriási - mondta Lee -, de az is lehet, hogy az ember vált törpévé. Talán, miközben letérdel az atomokhoz, az ember lelke is atomnyivá törpül. A specialista talán gyáva csupán, aki nem mer kitekinteni szűk kalitkájából. És gondolják csak meg, mit mulaszt el minden specialista... korlátain túl az egész világot!

- Mi most csak arról beszélünk, hogyan keresheti meg az ember a kenyerét.

- A kenyerét... vagyis a pénzt! - kiáltott fel Lee izgatottan. - Nem nehéz pénzt keresni, ha valaki csak arra pályázik. De néhány kivételtől eltekintve, az emberek nem pénzt akarnak. Fényűzés kell nekik, szerelem kell nekik, hódolat és elismerés kell nekik.

- Helyes. De van valami kifogása az egyetem ellen, Lee? Mert ez az, amiről beszélünk.

- Bocsánatot kérek - mondta Lee. - Önnek igaza van, nagyon hamar tűzbe jövök. A kérdésére azt felelem, hogy nem. Ha az egyetem az a hely, ahol az ember megtalálhatja kapcsolatát az egész világgal, akkor nincs kifogásom ellene. Ez az? Erről van szó, Aron?

- Nem tudom - felelte Aron.

Sistergés hallatszott a konyha felől.

- Az az átkozott aprólék! - kiáltott fel Lee. - Mindjárt szétfő! És már rohant ki az ajtón. Adam szeretettel nézett utána.

- Milyen jó ember! Igazi jó barát!

- Remélem, száz évig fog élni - mondta Aron.

- Honnan tudod, hogy nem százéves-e máris? - kuncogott az apja.

- Hogy megy a jéggyár, apa? - kérdezte Cal.

- Istenem, egész jól. Fedezi a költségeket, még egy kis hasznot is hoz. Mért kérded?

- Kigondoltam egyet-mást, amivel fel lehetne lendíteni.

- Hagyjuk ezt ma - mondta Adam gyorsan. - Hétfőn, ha eszedbe jut, nem bánom, de ma nem. Tudod - folytatta -, már nem is tudom, mikor éreztem magam ilyen jól. Úgy érzem... hogy is mondjam csak... mintha minden kívánságom teljesült volna... talán csak azért, mert az éjjel jól aludtam, és a reggeli fürdő is felfrissített. De az is lehet, hogy azért van, mert ilyen szépen együtt vagyunk mindnyájan. - Aronra mosolygott. - Nem is tudtuk, mit jelentesz nekünk, amíg el nem mentél.

- Rettentő honvágyam volt - vallotta be Aron. - Az első napokban azt hittem, belehalok.

Abra jött be sietve, suhogva. Arca rózsaszínű volt, szíve boldog.

- Észrevették, hogy már havas a Mount Toro? - kérdezte.

- Igen, láttam - felelte Adam. - Azt mondják, ez jó évet jelent. Bizony, ránk férne.

- Otthon csak csipegettem - mondta Abra. - Azt akartam, hogy itt legyen jó étvágyam.

Lee mentegetőzött az ebéd miatt, mint egy vén bolond. A gáztűzhelyet hibáztatta, hogy nem ad annyi meleget, mint egy jóravaló fafűtéses. Szidta az újfajta pulykákat is, hogy hiányzik belőlük valami, ami a régi pulykákban megvolt. De aztán a társasággal együtt nevetett, amikor a fejére olvasták, hogy csak bókokat akar kivasalni belőlük, mint valami öregasszony.

A szilvapudinghoz Adam pezsgőt bontott, és szertartásosan láttak hozzá. Nagyvilági hangulat lett úrrá az asztal körül. Sorra ittak mindenkinek az egészségére, és Adam valóságos kis beszédet vágott ki, amikor Abra egészségére ivott.

Abra szeme csillogott - az asztal alatt Aron a kezét szorongatta. A bor elcsitította Cal idegességét, és most már szorongást sem érzett ajándéka miatt.

Amikor Adam végzett a pudingjával, felkiáltott:

- Azt hiszem, még sohasem volt ilyen szép hálaadó ünnepünk!

Cal belső zsebébe nyúlt, elővette a piros szalaggal átkötött csomagot, és az asztalon keresztül apja elé tolta.

- Mi ez? - kérdezte Adam.

- Ajándék.

Adam megörült neki.

- Még nincs karácsony, és ajándékokat kapunk. Kíváncsi vagyok, mi lehet ez?

- Zsebkendő - mondta Abra.

Adam lehántotta a gubancos kötést, és kibontotta a selyempapírt. Kimeresztett szemmel bámult a pénzre.

- Mi az? - kérdezte Abra, és felállt. Aron előrehajolt. Az ajtóban Lee igyekezett erőt venni aggódó arckifejezésén. Egy pillantást repített Cal felé, és meglátta szemében az öröm és diadal csillogását.

Adam nagyon lassan megmozdította ujjait, és legyezőszerűen kiteregette a bankókat - az "aranyutalványokat".

- Mi legyen ez? Micsoda... - Elhallgatott. Cal nyelt egyet.

- Ez itt... ezt én kerestem... - hebegte. - Úgy gondoltam, hogy... neked adom... kárpótlásul azért, amit a... salátán veszítettél.

Adam lassan felemelte fejét.

- Te kerested? Hogyan?

- Mr. Hamiltonnal... babon kerestük. - Most aztán gyorsan hadarta: - Megvettük a lábon álló termést öt centért, aztán felszökött az ára. Határidő-spekuláció. Neked kerestem... tizenötezer dollárt... neked.

Adam megérintette a vadonatúj bankjegyeket, majd összerázta őket, hogy széleik pontosan fedjék egymást, rájuk húzta a szalagot, és a csomagot meggörbítve, gyámoltalanul Leere bámult. Cal megérezte, mi van a levegőben - valami baj, kellemetlenség, romlás. Rosszullét fogta el, nehéz kő nyomta a szívét. Hallotta, amint apja így szólt:

- Vissza kell adnod.

Majd a saját hangját hallotta, szinte úgy, mintha valahol messze felelné:

- Visszaadni? Kinek adjam vissza?

- Az embereknek, akiktől kaptad.

- A Brit Felvásárló Ügynökségnek? Azok nem vehetik vissza. Országszerte tizenkét és fél centet fizetnek a bab fontjáért.

- Akkor add vissza a farmereknek, akiket kifosztottál.

- Kifosztottam? - kiáltott fel Cal. - De hiszen két centtel többet fizettünk nekik az akkori piaci árnál. Nem fosztottuk ki őket!

Cal úgy érezte magát, mintha lebegne a térben, és az idő is mintha megállt volna.

Apjának hosszú időbe telt, amíg a választ megformálta. És egyes szavai közt mintha hosszú szünetet tartott volna.

- Fiúkat... küldök ki... a harctérre - mondta. - Aláírom a nevem... és már mennek. Nem egy közülük... meghal... vagy elveszti karját, lábát... úgy fekszik ott tehetetlenül. Egyik sem... tér vissza közülük... egészen épen. Azt hiszed, elfogadhatok olyan pénzt, amit ezen kerestek?

- Csak érted tettem - mondta Cal. - Neked szántam a pénzt, hogy pótolja veszteségedet.

- De nekem nem kell ez a pénz, Cal! Ami pedig a salátát illeti, nem hiszem, hogy a haszon kedvéért fogtam bele. Sport volt csak, afféle játék... látni akartam, el tudom-e juttatni oda a salátát. Vesztettem. De ez a pénz nem kell.

Cal egyenesen maga elé nézett. Érezte, hogy kúszik végig arcán Lee, Aron és Abra tekintete. Szemét most apja ajkára szegezte.

- A gondolat maga, az ajándék gondolata nagyon kedves - folytatta Adam. - Köszönöm, hogy rám gondoltál, de...

- Elteszem - vágott a szavába Cal. - Majd megőrzöm neked.

- Nem. Sohasem fogadom el. Milyen boldog volnék, ha olyasmit adtál volna nekem, mit a fivéred, a jól elvégzett munka, az elért eredmény büszke örömét. Semmiféle pénz, még ha tiszta pénz is, nem ér fel ezzel. - Szeme kissé kitágult, és még ennyit mondott: - Megbántottalak, fiam? Ne haragudj. Ha ajándékot akarsz adni nekem, ajándékozz meg azzal, hogy szépen, helyesen élsz. Ez aztán olyasmi lenne, amit meg tudnék becsülni.

Cal úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Homlokáról csörgött a veríték, és a sós íz csípte a nyelvét. Felállt - olyan hirtelen, hogy a széke felborult. Lélegzetét visszafojtva rohant ki a szobából. Adam utánakiáltott: - Ne haragudj, fiam!

Békében hagyták. Szobájában leült, íróasztalára könyökölve. Azt hitte, sírni fog, de könnyei nem buggyantak ki. Igyekezett átengedni magát a zokogásnak, de hiába - könnyei nem tudtak áttörni azon a forró vasfalon, amely agyában izzott.

Egy idő múlva lélegzése megnyugodott. Most már nem tudta figyelni agya lassúbb, nyugodtabb működését. Gyűlölte ezt a hideg elmét, küzdött ellene, sikerült is valahogy félretolnia, de csak ketyegett tovább. Egyre gyengébben küzdött ellene, mert a gyűlölet átitatta egész testét, és megmérgezte minden idegszálát. Érezte, mint veszíti el önuralmát.

Azután elérkezett a pillanat, amikor már egyáltalában nem tudta kézben tartani magát, de a félelem is eltűnt, és agya fájdalmas diadallal felsikoltott. Keze megragadott egy ceruzát, és sűrű kis csigavonalakat rajzolt az itatóstömbre, egyiket a másik után. Egy órával később, amikor Lee bejött, már száz meg száz ilyen - egyre kisebbedő - csigavonal sorakozott egymás mellé. Cal fel se pillantott. Lee szelíden becsukta az ajtót.

- Hoztam egy kis kávét - mondta.

- Nem kell! De igen... megiszom. Ejnye no, köszönöm, Lee. Nagyon kedves tőled, hogy erre gondoltál.

Lee rászólt:

- Hagyd abba, Cal! Hagyd abba, ha mondom!

- Micsodát? Mit akarsz, mit hagyjak abba?

Lee kelletlenül felelte:

- Már megmondtam neked egyszer, hogy mindez benned van. Megmondtam azt is, hogy ha igazán akarod, legyőzheted, uralkodhatsz rajta.

- Legyőzni? Mit? Nem tudom, miről beszélsz.

- Hát nem hallod? Nem tudsz engem meghallani? Nem tudok eljutni hozzád? Cal, hát nem tudod, mit beszélek?

- A szavaidat hallom, Lee. Mit akarsz mondani?

- Apád nem tehet róla, Cal. Ilyen a természete. Ez az egyetlen út, amit ismer. Nincs választása. De neked van. Hallod? Érted? Neked van választásod.

A csigavonal most már úgy összeszűkült, hogy a ceruzavonások összefolytak, és nem lett belőlük más, csak egy fényes, fekete pont. Cal nyugodtan megkérdezte:

- Nem csapsz túl nagy hűhót semmiért? Azt hiszem, tévedsz. Hangodból ítélve az ember azt hinné, hogy megöltem valakit. Hagyd ezt, Lee. Hagyd már, ha mondom.

Csend volt a szobában. Egy perc múlva Cal felpillantott íróasztaláról, és megfordult, de a szobában nem volt senki. Az íróasztal tetején egy csésze kávé állt, és párafelhő emelkedett belőle. Cal megitta a kávét, bár lobogó forró volt, aztán visszatért a nappaliba.

Apja bocsánatkérően nézett rá.

- Sajnálom, apám - mondta Cal. - Nem tudtam, hogy ilyen érzést fog kelteni benned.

Elvette a bankjegycsomagot onnan, ahol most volt - a kandalló párkányáról -, és belső zsebébe tette, vissza az eredeti helyére.

- Majd meglátom, mit tehetek ebben a dologban - mondta közönyös hangon.

- Hol vannak a többiek?

- Ó, Abrának haza kellett mennie. Aron elkísérte, Lee meg kiment.

- Azt hiszem, én is sétálok egyet - mondta Cal.

4

A novemberi este már ráborult a világra. Cal résnyire kinyitotta a ház ajtaját, és megpillantotta Lee fejét és vállát, amint élesen kirajzolódik az utca túlsó oldalán. A Francia Mosoda fehér falának támaszkodva Lee a lépcsőkön ült, mint egy ormótlan, sötét tömeg, nehéz télikabátjában.

Cal csendesen becsukta az ajtót, és az ebédlőn keresztül a ház mögé ment. Közben odaszólt apjának:

- Megszomjazik a pezsgőtől az ember.

Adam fel se pillantott. Cal kiosont a konyhaajtón, és átvágott Lee hervadó konyhakertjén. Átmászott a magas léckerítésen, lábával megtalálta a kétszer tizenkét hüvelykes deszkát, amely hídul szolgált a sötét pocsolya felett, és végül előbukkant valahol a Láng-féle pékműhely és a Castroville Street-i bádogosműhely között.

A Stone Street felé tartott, ahol a katolikus templom áll, ott balra fordult, elhaladt a Carriaga-ház, a Wilson-ház és a Zabala-ház mellett. A Central Avenue-n, a Steinbeck-háznál megint balra fordult. Két háztömbnyi utat tett meg a Central Avenue-n, aztán befordult balra, a west-endi iskolánál.

Az iskola udvarán a nyárfák majdnem kopaszok voltak már, de az esti szél még le tudott tépni néhány zizegő, megsárgult levelet.

Cal agya elzsibbadt. Még azt sem vette észre, hogy a levegő hideg - a fagy már rázúdult a hegyekből a városra. Három háztömbnyi távolságban megpillantotta fivérét, amint keresztülvágott az utcán az egyik lámpa fényében, és felé közeledett. Megismerte Aront lépteiről és testtartásáról, de különben is tudta, hogy ő az.

Cal meglassította lépteit, és amikor Aron már közel volt, odaszólt neki:

- Hello! Éppen téged kereslek.

Aron megjegyezte:

- Sajnálom, hogy így történt ma délután.

- Te nem segíthettél rajta. Felejtsd el az egészet - mondta Cal, és megfordult, Aronhoz csatlakozott. Most már egymás mellett baktattak. - Szeretném, ha velem jönnél - mondta Cal. - Mutatnék neked valamit.

- Mi az?

- Egy kis meglepetés. De nagyon érdekes. Téged okvetlenül érdekelni fog.

- Jó, de nincs messze?

- Nincs túlságosan messze. Egyáltalában nincs messze. Elhaladtak a Central Avenue mellett, a Castroville Street felé.

5

Rendszerint Axel Dane őrmester nyitotta ki San Jose város toborzóirodáját reggel nyolc órakor. De ha történetesen elkésett egy kicsit, akkor Kemp káplár nyitott, és nem valószínű, hogy panaszkodott volna miatta. Axel nem volt szokatlan jelenség a hadseregben. Azok az esztendők, amelyeket béke idején töltött az USA hadseregében, a spanyol és a német háború között, teljesen alkalmatlanná tették a szürke, rideg, rendetlen civil életre. Az első hónap, melyet civilben töltött, teljesen meggyőzte erről. Viszont két bevonulás a békebeli hadseregbe teljesen alkalmatlanná tette a harctéri szolgálatra - szerencsére megtanulta, milyen módszerekkel bújhat ki alóla. Mostani beosztása San Joséban ékes bizonyítéka volt annak, hogy érti a csíziót. A legfiatalabb Ricci lánnyal szűrte össze a levet, aki San Joséban lakott.

Kempnek még nem volt elég hosszú szolgálati ideje, de már kezdte elsajátítani az alapvető szabályokat. Igyekezz jóba lenni a fölötteseddel, és kerüld a tiszteket, mint a kénköves mennykőt. Hogy Dane őrmester szeret egy kicsit basáskodni? Oda se neki.

Fél kilenckor Dane bement az irodába, és a következőket látta. Kemp íróasztalára borulva aludt, és egy fáradt képű ifjonc ült a sarokban várakozva. Dane egy pillantást vetett az ifjúra, azután a rács mögé ment, és kezét Kemp vállára tette.

- Gyönyörűségem - mondta neki -, a pacsirták már dalolnak, és megint itt a hajnal.

Kemp felemelte fejét karjáról, keze fejével megtörölte orrát, és tüsszentett.

- Egészségedre, gyönyörűségem - mondta az őrmester. - Nem kelnél fel? Nézd csak, egy ügyfél várakozik.

Kemp csipás szemével odasandított.

- Jól van - mondta -, a háború megvárja.

Dane alaposabban szemügyre vette az ifjút.

- Istenemre, nagyon szép gyerek! Remélem, vigyázni fognak rá. Káplár, maga bizonyára azt hiszi, azért jelentkezett, mert ég a vágytól, hogy megtáncoltassa az ellenséget. Ám én azt mondom, szerelmi bánata kergette ide.

Kemp megkönnyebbülten állapította meg, hogy az őrmester nem egészen józan.

- Szóval őrmester úr azt hiszi, hogy egy szívtelen hölgy kegyetlenkedett vele? - mondta, szolgálatkészen folytatva az őrmester tréfáját. - Talán összetévesztett minket az idegenlégióval?

- Az is lehet, hogy önmaga elől menekül.

- Igen, láttam azt a filmet - mondta Kemp. - Egy őrmester is szerepel benne. A legaljasabb csirkefogó, akit valaha is hátán hordott a föld.

- Nono - mondta Dane -, nem egészen így van. Hát lépjen csak ide, fiatalember. Betöltötte már a tizennyolcadik évet?

- Igen, uram.

Dane a segédjéhez fordult.

- Mi a véleménye erről?

- Bánom is én! - felelte Kemp. - Aki elég erős, elég idős is, mindig azt mondom.

- No jól van, mondjuk, hogy tizennyolc - fordult az őrmester az ifjúhoz. - De aztán ennél maradunk, igaz?

- Igen, uram.

- Hát csak fogja ezt az űrlapot, és töltse ki. Számítsa ki szépen, melyik évben született, írja be, és aztán jegyezze meg magának jól, hogy el ne tévessze!


ÖTVENEDIK FEJEZET

Joe-nak nem tetszett, hogy Kate órák hosszat üldögél némán, és maga elé bámul a levegőbe. Ez azt jelentette, hogy gondolkodik, és mivel arca nem fejezett ki semmit, Joe nem tudott gondolataiba belelátni. Ez meglehetősen nyugtalanná tette. Nem akarta, hogy élete első igazi esélyét veszélyeztesse valami.

Neki magának csak egy terve volt - addig piszkálni az asszonyt, amíg valahogy el nem árulja magát. Akkor aztán lehet ugorni bármely irányban. De mit csinálhat, amíg Kate így ül, és a falat bámulja? Sikerült megpiszkálnia, vagy sem?

Joe tudta, hogy Kate az éjjel le se feküdt, és amikor megkérdezte tőle, hozhatja-e a reggelit, Kate olyan lassan rázta a fejét, hogy azt se lehetett tudni, hallotta-e a kérdést vagy sem.

Joe óvatosan ezt a tanácsot adta magának: "Ne csinálj semmit! Csak lebzselj a közelben, és tartsd nyitva a szemed meg a füled!" A lányok a házban tudták, hogy valami történt, de kettő sem volt köztük, aki ugyanazt a történetet pletykálta volna - az istenverte tyúkeszűek!

Pedig Kate nem gondolkodott. Elméje ide-oda cikázott benyomásai közt, mint a denevér este. Maga előtt látta a szőke fiú szépséges arcát és szemét, amely őrülten kitágult megdöbbenésében. Hallotta ocsmány szavait, amelyekkel nem is annyira őt ócsárolta, mint inkább önmagát. És látta sötét arcú fivérét, amint az ajtónak támaszkodik, és kacag, kacag!

Kate is nevetett - hiszen ez a leggyorsabb, legjobb önvédelem. Mit csinál a fia most? Vajon mit is tett azután, hogy csendesen elment?

Eszébe jutott Cal szeme, amely tele volt lomha, kielégült kegyetlenséggel. Hogy nézett rá, amikor elment, és lassan becsukta az ajtót!

Miért hozta el a fivérét? Mit akart tulajdonképpen? Miben sántikált? Ezt szerette volna kitalálni Kate, hogy tudja, mitől óvakodjék! De éppen ezt nem tudta kideríteni.

A fájdalom újra kezébe furakodott, de megtámadta egy új helyen is, ahol eddig nem jelentkezett. Kate iszonyú szaggatást érzett a jobb csípőjében, valahányszor megmozdult. Lám, lám, gondolta, a fájdalom egyre beljebb halad, és a sok fájás előbb-utóbb találkozik a teste közepében - ott fut majd össze mind, akárcsak a patkányok, egy csomóba.

A jó tanács ellenére, amit önmagának adott, Joe nem bírt nyugton maradni. Egy kancsó teát vitt Kate ajtajához, halkan kopogtatott, azután kinyitotta az ajtót, és bement. Kate, úgy látta, meg sem mozdult.

- Teát hoztam nagyságám - mondta Joe.

- Tegye le az asztalra - felelte Kate, azután, mintha utólag jutott volna az eszébe, hozzátette: - Köszönöm, Joe.

- Nem jól érzi magát, nagysága?

- A fájdalom visszatért. Az a gyógyszer becsapott.

- Segíthetek valamit?

- Igen... vágja le... itt a csuklónál - felelte Kate, és arca eltorzult a külön fájdalomtól, amely belehasított, amikor felemelte kezét. - Úgy érzem, egészen tehetetlen vagyok - mondta sírós hangon.

Joe most hallotta először, hogy elárulja gyengeségét. Ösztöne azt súgta: itt a kellő pillanat, most kell közbelépni.

- Lehet, hogy rosszul teszem, ha most háborgatom - kezdte -, de van valami jelentenivalóm abban a másik ügyben.

A kis időköz, mely válaszát késleltette, értésére adta Joe-nak, hogy az asszony idegei megfeszültek.

- Miféle másik ügy? - kérdezte Kate halkan.

- Az a hölgy, nagyságám.

- Ah, Ethelről beszél?

- Igen, nagysága.

- Torkig vagyok azzal az Ethellel. Mi az már megint?

- Nos, legjobb, ha elmondom úgy, ahogy történt, mert én semmit sem értek belőle. Bemegyek a Kellogg-féle trafikba, és odalép hozzám egy pasi. "Maga Joe?" - kérdi, én meg: "Honnan tudja?" Erre így folytatja: "Maga keresett valakit." Én meg: "No, mit tud róla?" A pasi egészen idegen, akkor láttam először. De csak beszél tovább: "Az a bizonyos valaki azt mondta nekem, hogy szeretne magával beszélni." Én meg: "Nosza rajta! Miért nem beszél?" A pasi hosszasan néz rám, aztán megjegyzi: "Úgy látszik, maga már elfelejtette, a bíró mit mondott neki." Arra célzott, hogy a bíró megfenyegette Ethelt, hogy ne merjen visszajönni.

Joe úrnőjére nézett. Kate arca sápadt és merev volt, szeme maga elé meredt.

- És aztán pénzt kért magától, ugye? - mondta Kate.

- Nem, nagysága. Nem kért pénzt. De mondott valamit, aminek nincs semmi értelme. Megkérdezte: "Hallotta már ezt a nevet, Faye?" Én meg: "Soha az életben." Mire ő: "Talán jó volna, ha beszélne vele." Erre én: "Meglehet", mondtam, és kijöttem a trafikból. De mivel egy kukkot sem értek az egészből, gondoltam, megkérdezem magát, mi lehet ez?

- No és jelent magának ez a név valamit: Faye? - kérdezte Kate.

- Az égvilágon semmit - felelte Joe.

Kate hangja most egészen halk-szelíd lett.

- Csak nem akarja azt mondani - fuvolázta -, hogy nem tudja, hogy ez a ház valaha az övé volt?

Joe émelyítő rángást érzett a gyomra mélyén. Miért is nem tudta befogni a száját! Mit mondjon most? Nem jutott eszébe egy épkézláb gondolat.

- Igen, igen, persze - hebegte. - Ha jobban meggondolom, csakugyan hallottam... De mindig úgy rémlett nekem, ezt a nevet emlegetik: Faith.

A hirtelen ijedtség jót tett Kate-nek. Kikergette fejéből a szőke fejet meg a fájdalmat. Most legalább volt valami tennivalója. Szinte örömmel fogadta a kihívást. Halkan nevetett.

- Faith? - dünnyögte. - Töltsön nekem még egy csésze teát, Joe. Látszólag nem vette észre, hogy a férfi keze remeg, és a kanna csőre csörömpölve nekiütődik a csészének. Kate nem nézett fel rá, még akkor sem, amikor odatette elébe a csészét, azután hátralépett, annyira, hogy kívül jusson az asszony látókörén. Joe reszketett szorongásában.

Kate megszólalt esedező hangon:

- Mondja, kedves Joe, nem tudna segíteni rajtam? Ha adnék magának tízezer dollárt, mit gondol, el tudná simítani ezt a dolgot?

Egy másodpercig várt, éppen csak egy másodpercig, aztán villámgyorsan hátrafordult, és Joe arcára meresztette tekintetét.

Joe szeme nedves volt. Kate rajtakapta, hogy ajkát nyalogatja. Az asszony hirtelen mozdulatára hátrahőkölt, mintha mellbe vágták volna. Kate szeme rátapadt - nem eresztette el.

- Most aztán rajtacsíptem, mi?

- Nem értem, mire gondol, nagysága.

- No, akkor menjen, és gondolkodjék rajta! Majd ha kisütötte, jöjjön vissza, és mondja meg. Hiszen maga nagyon jól tud dolgokat kigondolni. És ha látja Therese-t, küldje be.

Joe alig várta, hogy kívül legyen ezen a szobán, ahol túljártak az eszén, és megszégyenítették. Jól összezagyvált itt mindent - az is lehet, hogy egészen elfuserálta a szerencséjét. És annak a dögnek még volt pofája azt mondani:

- Köszönöm, hogy behozta a teát. Maga nagyon aranyos fiú, Joe.

Kedve lett volna jól becsapni az ajtót, de nem merte.

Kate mereven felállt, és igyekezett úgy mozogni, hogy csípője ne fájduljon bele. Íróasztalához lépett, és előhúzott egy papírlapot. A tollat már alig tudta megfogni. Nem a kezével írt, hanem az egész karjával. Ezt írta:

Kedves Ralph, kérem, mondja meg a seriffnek, hogy nem ártana, ha megvizsgálná Joe Valery ujjlenyomatát. Tudja, ki az, itt dolgozik nálam. Üdvözli Kate.

Éppen összehajtogatta a papírlapot, amikor Therese riadt arccal beállított.

- Hívatni tetszett? Valami hibát követtem el? Tessék elhinni, nagyon vigyáztam, csak nem érzem jól magam.

- Gyere csak ide - mondta Kate, és míg a lány az íróasztala mellett várakozott, lassan megcímezte és leragasztotta a borítékot. - Elintézhetnél valamit nekem, kedves - mondta. - Szaladj át, kérlek, a Bell-féle cukorkásboltba, és vásárolj két doboz vegyes csokoládébonbont... az egyik legyen ötfontos, a másik egy font. A nagyobbik doboz a tiétek, egyétek meg, lányok, közösen. Nézzél be a Krough drogériába is, és vegyél nekem két közepes fogkefét, meg egy doboz fogport... tudod, olyan szóródobozban.

- Igen, asszonyom, ismerem - mondta Therese nagy megkönnyebbüléssel.

- Derék lány vagy - folytatta Kate -, már régóta figyellek. Beteg vagyok, Therese. Ha látom, hogy tovább is olyan jól csinálsz mindent, arra gondolok, hogy talán egészen rád bízom a ház vezetését, amíg a kórházban leszek.

- Kórházban... hát igazán kórházba tetszik menni?

- Még nem tudom, drágám. De mindenképpen szükségem lesz a segítségedre. Nézd csak, itt a pénz a bevásárlásra. Csokoládébonbon és fogkefék... közepes nagyság, ne felejtsd el.

- Nem, asszonyom. Köszönöm szépen. Most már mehetek?

- Igen, és szeretném, ha észrevétlenül osonnál ki. A többi lány ne is tudja meg, mit mondtam neked.

- Majd a hátsó ajtón megyek ki - buzgólkodott Therese, és már indult is.

- Hopp, majdnem elfelejtettem - mondta Kate. - Nem dobnád be ezt egy levélszekrénybe?

- Hogyne, asszonyom, szívesen. Van még valami?

- Köszönöm, kedves, ez minden.

Amikor a lány elment, Kate mindkét karját az asztalon pihentette, oly módon, hogy begörbült ujjai támasztékot leljenek. Lám, gondolta, bekövetkezett. Mindig tudta, hogy ez lesz a vége, megérezte előre. Talán az lett volna a legokosabb, ha már régen... no de most nem kell erre gondolnia... majd visszatér rá. Joe-t elintézte, lakat alá kerül, de majd lesz más, aki a helyébe lép, és végül is - itt van Ethel. Előbb vagy utóbb, ha nem ma, hát holnap... no de most nem kell erre gondolnia.

Miközben elméje óvatosan megvizsgálta az egész problémát, újra meg újra rábukkant valamire... már-már megfogta, de kisiklott az ujjai közül... az egyik sarokból előkandikált, de tüstént visszahúzódott és eltűnt. Akkor ötlött fel benne először, amikor a szebbik fiára gondolt, az aranyszőkére. Az ő arca juttatta eszébe - az a meghökkent, megdöbbent, kétségbeesett arc! De mi is volt az? És akkor hirtelen eszébe jutott, visszaemlékezett mindenre...

Nagyon kicsi lány volt még, arca üde és bájos, mint most a fiáé - igazán gyerek volt még. De többnyire tudta, hogy okosabb és csinosabb, mint bárki más. Időnként mégis elfogta a magányosság érzése és valami furcsa félelem. Mintha nagy, hatalmas ellenségek egész erdeje vette volna körül. Minden szó, minden gondolat, minden pillantás mintha csak őt vette volna célba, őt akarná bántani. És nem volt egyetlen hely, ahová elfuthatott, elrejtőzhetett volna. Sírt rémületében, mert nem volt oltalom, menekülés. És akkor egy nap kezébe került egy könyv. Elolvasta - már ötéves korában tudott olvasni. Még most is maga előtt látta azt a könyvet - fedele vastag volt és barna, rajta ezüst betűkkel a címe, háta szakadozott. A címe pedig: Alice Csodaországban.

Kate lassan elmozdította kezét, és kissé könnyített a karjára nehezedő súlyon. Most látta a rajzokat is - a könyv képeit, Alice-t hosszú, sima hajával. De legérdekesebb az üvegcse volt és rajta a felirat: "IGYÁL MEG ENGEM." Ez változtatta meg az életét. Ez volt az a fontos dolog, amire Alice megtanította.

Most már, ha körülvette ellenségeinek erdeje, nem volt többé készületlen. Mindig zsebében hordott egy kis üveg cukros vizet; a ráragasztott piros keretes cédulára felrajzolta a bűvös szavakat: "IGYÁL MEG ENGEM."

Szükség esetén szopogat egy keveset az üvegcséből, közben meg egyre kisebb és kisebb lesz. Jöhetnek az ellenségei, bottal üthetik a nyomát. Cathy nyugodtan csücsül egy levél árnyékában, vagy egy hangya túrta lyukból néz ki nevetve. Őt már nem lehet megtalálni! Semmiféle ajtó nem állhatja az útját, akár befelé, akár kifelé. Meg se kell hajolnia, úgy sétál át az ajtó alatt.

És hogy játszópajtása is legyen, mindig ott volt Alice, akiben megbízhatott. Alice igazi jó barát, mindig készen arra, hogy parányi tündérországába befogadja.

Mindez nagyon jó volt - olyan jó, hogy szinte csábította az embert, érdemes volt bajba kerülni a kedvéért. De még ennél is többet ért valami, amit nagyobb baj esetére tartalékolt, hogy bármikor a rendelkezésére álljon. Ez volt a nagy fenyegetés, de a nagy mentsvár is, mely tökéletes biztonságot nyújt. Csak ki kellett innia az egész üveget egyszerre, az utolsó cseppig - és akkor annyira összezsugorodik, hogy egészen eltűnik, és megszűnik létezni. És a legszebb a dologban az, hogy ha egyszer megszűnt létezni, az olyan, mintha soha nem is létezett volna. Ez volt a legeslegnagyobb biztonság, amit nem győzött eléggé dédelgetni. Néha az ágyban annyi varázsszert ivott, hogy olyan kis ponttá változott, mint a legparányibb szúnyog. De ennél tovább nem ment soha, nem szűnt meg létezni - arra sohasem került sor. Nem volt rá szükség. De ezt a lehetőséget tovább is megőrizte, és nem árulta el senkinek.

Kate szomorúan megrázta fejét, amint arra az elhagyatott, magányos kislányra gondolt. Azóta - kérdezte magában - hogy is felejthette el azt a csodálatos trükköt? Hisz annak idején megóvta minden szerencsétlenségtől! Milyen nagyszerű is volt, amikor egy lóhere levelein keresztül szűrődött fejére a napfény. Cathy és Alice karonfogva sétáltak a fejüket elborító fűben - a legjobb barátok voltak. És Cathy sohasem volt kénytelen egészen felhajtani az "IGYÁL MEG ENGEM" üvegcsét - éppen azért, mert olyan jó barátnője volt, mint Alice.

Kate lehajtotta fejét az itatósra, két görbe keze közé. Hideg volt és vigasztalan - magányos és vigasztalan. Akármit csinált is, a kényszerűség hajszolta bele. Másféle volt, mint a többi ember - volt benne valami, ami másokból hiányzik. Felemelte fejét, de meg se kísérelte letörölni patakzó könnyeit. Amire az imént gondolt, kétségtelenül igaz. Okosabb és erősebb másoknál. Több van benne, mint azokban.

És gondolatainak kellős közepén hirtelen megjelent előtte Cal sötét arca - ott lebegett a levegőben, kaján, kegyetlen mosollyal az ajkán. Szörnyű súly nehezedett Kate mellére, alig tudott lélegzeni.

Ám bennük is van valami, ami belőle hiányzik, csak nem tudja, mi az. Mihelyt ennek tudatára ébredt, vége volt - és mihelyt vége volt, tudta, hogy már régóta nem él, talán nem is élt soha. Agya úgy működött, mintha fából tákolták volna össze, teste görbén járt, mint egy rosszul mozgatott báb. Ám mindezek ellenére úgy intézte üzleti ügyeit, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Dél volt - megismerte az ebédlőből kiáradó zenebonáról, a lányok kerepeléséből. A lusta dögök! Csak az imént keltek fel.

Kate nehezen boldogult a kilincs gombjával. Végre két tenyere közé szorította, úgy forgatta meg.

A lányok ajkán megfagyott a kacagás, amint megpillantották. A szakács kijött a konyhából.

Kate kísértetiesen sápadt volt, görbe testtartása valahogy még ijesztőbbé tette. Az ebédlő falának támaszkodva a lányokra mosolygott, de mosolyától még jobban megrémültek, mert igazában nem is mosoly volt, hanem torz keretbe foglalt sikoly.

- Hol van Joe? - kérdezte Kate.

- Kiment, asszonyom.

- Ide hallgassatok. Már régóta nem aludtam. Most orvosságot veszek be, és aludni fogok. Nem akarom, hogy zavarjanak, még vacsora sem kell. Megszakítás nélkül szeretnék aludni reggelig. Mondjátok meg Joe-nak, hogy holnap reggelig senkit se eresszen a közelembe, akármiről legyen is szó, értitek?

- Igen, asszonyom - mondták.

- Hát akkor jó éjszakát. Délután van csak, de nekem talán éjszaka lesz.

- Jó éjt, asszonyom - mondták kórusban engedelmesen. Kate rák módjára hátrált vissza a szobájába.

Bezárta az ajtót és megállt. Körülnézett, mintha a fejét kellene törnie, hogyan is lásson hozzá a reá váró egyszerű tennivalókhoz, íróasztalához lépett, leült, és akárhogy fájt is a keze, kényszerítette, hogy világosan, olvashatóan írja egy lap papírra: "Mindenemet, amim van, fiamra, Aron Traskre hagyom." A keltezésről sem feledkezett meg, aztán aláírta a papírlapot: "Catherina Trask." Ujjait egy kis ideig még a papiroson pihentette, aztán felállt. A végrendeletet ott hagyta az íróasztalon, nyitva, írással fölfelé.

A másik asztalon, a szoba közepén, hideg teát öntött egy csészébe, bevitte a szürke falú toldalékszobába, és letette az olvasóasztalkára. Most a toalett-tükréhez lépett, megfésülködött, egész arcát bedörzsölte egy kis rúzzsal, könnyedén befödte púderrel, majd végighúzta ajkán a halványpiros szájrúzst, amit használni szokott. Végül megráspolyozta és rendbe hozta körmeit.

Amikor becsukta a szürke szoba ajtaját, a külső világosságból nem hatolhatott be semmi, csupán az olvasólámpa vetette fénykévéjét az asztalkára. Kate megigazította a párnákat, megpaskolta őket, aztán leült. Fejét kísérletképpen a pehelypárnára hajtotta, hogy kipróbálja. Nem volt szomorú, inkább vidám és felhangolt, mintha társaságba készülődnék. Finomkodó mozdulattal kihalászta fűzőjéből a láncocskát, lecsavarta a kis tok kupakját, és kirázta belőle a kapszulát. Ahogy a tenyerén tartotta, rámosolygott.

- Egyél meg engem! - mondta, és a kapszulát a szájába tette. Felkapta az asztalról a teáscsészét.

- Igyál meg engem! - mondta, és lenyelte a hideg, keserű teát. Arra kényszerítette magát, hogy Alice-ra gondoljon, a parányi kis lényre, aki olyan hűségesen várja. Más arcok is kandikáltak elő szeme sarkából - ott volt az anyja meg az apja, Charles és Adam, meg Sam Hamilton, aztán Aron... még Calt is látta, amint mosolyogva néz rá.

Cal! Nem is kellett szólnia. Szemének csillogása is megmondta: "Valami hiányzik belőled. Más emberekben megvan, csak benned nem."

Gondolatait visszaterelte Alice-hoz. Odaát, vele szemben egy kis lyuk mélyed a szürke falba, egy szög helye. Alice bizonyára ott bujkál, ott várja. És karjával átöleli majd Cathy derekát, és Cathy is átöleli Alice derekát, és elsétálnak - a két jó barátnő, a két pici lány... akkorák csak, mint egy-egy gombostűfej...

Meleg dermedtség kezdte ellepni karját és lábát. Kezében megszűnt a fájdalom. Szemhéja elnehezült - nagyon nehéz volt. Ásított.

Ezt mondta vagy gondolta magában: "Alice nem is tudja... meg se állok mellette... egyszerűen megyek tovább."

Szeme becsukódott, és émelygős szédülés rázta meg. Kinyitotta szemét, és rémülten bámult maga körül. A szürke szoba elsötétült, az asztalon a kis fénykéve úgy hullámzott és folydogált, mintha víz volna. Aztán a szeme újra becsukódott, és ujjai begörbültek, mintha apró kebleket fognának át. És szíve ünnepélyesen vert, és lélegzete egyre lassúbb lett, ő maga meg egyre kisebb és kisebb... egészen összezsugorodott, aztán eltűnt - mintha soha nem is lett volna.

2

Amikor Kate elbocsátotta, Joe a fodrászhoz ment, mint mindig, valahányszor feldúlta valami. Hajvágást kért, majd tojássampont meg hajszeszt. Utána arcmasszázs meg iszappakolás következett. Hogy teljes legyen a fényűzés, körmét is rendbe hozatta, és cipőjét kifényesíttette. Mindez és még hozzá egy új nyakkendő rendszerint helyrebillentette Joe lelki egyensúlyát, de most még mindig leverten lépett ki a fodrászműhelyből, ahonnan ötvencentes borravaló hátrahagyásával távozott.

Kate csapdába csalta, akárcsak egy patkányt - jól rajtakapta. Az esze olyan gyorsan jár, hogy az ember belekábul, és egészen megzavarodik tőle. És mennyire zavarba ejtette az a trükkje, hogy sohasem lehet tudni, akar-e valamit, vagy csak úgy beszél a vakvilágba.

A szalonban álmosan indult az este, de később beállított a Szigma Alfa Epszilon bajtársi egyesület Stanford-tagozatának tizenhat tagja és két "kezese" - kacagva viharzottak be, San Juanból jövet, ahol "pohárszentelőt" tartottak.

Florence, aki a cigarettát szokta szívni a "cirkuszban", csúnyán köhögött. Valahányszor megkísérelte, erőlködése botrányba fúlt. Aki meg a pónicsődört játszotta, hasmenést kapott.

Az egyetemisták olyan jól mulattak, hogy rikoltoztak örömükben, és egymás hátát püfölték. Végül felkerekedtek, és elloptak mindent, ami nem volt odaszegezve.

Miután elmentek, két lány fáradt és egyhangú veszekedést folytatott a végtelenségig. Therese meg szitkozódva panaszolta, hogy most fedezte fel magán egy egészen friss "kankuci" első tüneteit. Jóságos ég, micsoda éjszaka!

És a hall végében az a töprengő, veszedelmes dög mélyen hallgatott csukott ajtaja mögött. Joe sokáig állt ott, mielőtt aludni ment, de nem hallott semmit. Fél háromkor bezárta a kaput, és háromra már ágyban volt, de nem tudott elaludni. Felült az ágyban, és elolvasott hét fejezetet a Barbara Worth udvarlói-ból. Amikor már pirkadt, lement a néma konyhába, és főzött egy kanna kávét.

Az asztalra könyökölt, és két kezébe fogta a kávésbögrét. Valami rosszul sikerült, félrecsúszott, és Joe nem tudta kigondolni, mi lehetett az. Talán Kate rájött, hogy Ethel meghalt? Ezentúl vigyáznia kell minden lépésére. Végül elhatározta magát, mégpedig nagyon szilárdan. Reggel kilenckor bemegy hozzá, és jól kinyitja a fülét. Talán rosszul értette, amit utoljára mondott? Legjobb volna letenni a kártyákat az asztalra - megmondani kereken, mit akar. Adjon egy ezrest, és megyek a fenébe! - ezt kell mondani neki. És ha azt feleli, hogy "nem"! - nos, akkor is menni kell a fenébe, mindenképpen iszkolni kell innen. Már torkig volt azzal, hogy örökösen tyúkokkal legyen dolga. Kaphatna állást Renóban... a kártyabankot kellene tartania, és semmi köze sem lenne a tyúkokhoz. Talán még lakást is tudna szerezni, és szépen berendezné - nagy, kényelmes karosszékekkel meg egy bőrdívánnyal. Semmi értelme, hogy itt kínlódjék, ebben a tetves kisvárosban. Sőt legjobb volna, ha az egész államot itt hagyná. És mi volna, ha máris menne, most, tüstént, azonnal? Egyszerűen feláll az asztaltól, felmegy a szobájába, két perc alatt becsomagolja bőröndjét és alászolgája! Legfeljebb három perc vagy négy. Nem szól senkinek, nem búcsúzik... Az ötlet roppant csábító volt. Csakhogy... lehet, hogy az üzlet, amit Ethelben szimatolt, nem is olyan jó, mint eleinte gondolta, de azt az ezrest még megpróbálhatná leszakítani. Miért ne próbálja meg? Inkább vár egy kicsit.

Amikor a szakács megérkezett, dúlt-fúlt rosszkedvében. Kelés kezdődött a tarkóján. Egy tojás héjából kiszedte a hártyát, azzal borogatta, hogy kihúzza. Ebben a hangulatában senkit sem akart megtűrni a konyhában.

Joe visszatért szobájába, egy keveset még olvasott, aztán becsomagolta bőröndjét. Akárhogy üt is ki, amit reggel még megpróbál, innen elpucol, annyi szent.

Kilenckor szelíden kopogott Kate ajtaján, aztán benyomta. Az ágy érintetlen volt. Joe letette a tálcát, és a fülke ajtajához lépett. Megint kopogott, beszólt. Végül kinyitotta az ajtót.

A fénykéve a könyvállványra esett. Kate feje mélyen befúródott a párnába.

- Úgy látom, itt aludt egész éjjel, nagyságám - mondta Joe.

Megkerülte a széket, az alvó elé lépett... - észrevette vértelen ajkát és tompa fényű szemét félig lezárt szemhéja alatt. Rögtön tudta, hogy az asszony halott.

Fejét csóválgatva visszasietett a másik szobába, és meggyőződött róla, hogy az előcsarnokba nyíló ajtó be van csukva. Villámgyorsan átkutatta a komód fiókjait, egyiket a másik után, kinyitotta a retikülöket, a kis dobozt is az ágy mellett - aztán megdöbbenten abbahagyta a motozást. Nem talált az égvilágon semmit, semmiféle értéktárgyat - még egy ezüst hajkefét sem.

Visszaosont a fülkébe, és megállt a halott előtt. Nem látott rajta semmit, egyetlen gyűrűt, egyetlen brosstűt sem. És ekkor észrevette nyakán a vékony láncocskát. Felemelte és lekapcsolta. Egy kis aranyóra volt a tenyerében, valami fiola és két széfkulcs, 27-es meg 29-es.

- Úgy? Szóval mindent a bankba dugtál, te dög!

Lekapcsolta az órát a láncról és zsebre vágta. Kedve lett volna pofon vágni a halottat. Ekkor hirtelen eszébe jutott az íróasztal.

A saját kezűleg írt kétsoros végrendelet sem kerülte el a figyelmét. Elbűvölten nézte, majd zsebre vágta - ezért valaki még nagy pénzeket fizet. Az íróasztal egyik rekeszéből papírokat markolt ki - számlákat és nyugtákat. A másik rekesz - biztosítási iratok. A harmadikból kis könyv került elő, feljegyzések voltak benne minden egyes lányról. Ezt is zsebre tette. Most gumiszalaggal átkötött barna borítékot talált. Leszedte a szalagot, kinyitotta az egyik borítékot, és egy fényképet húzott ki belőle. A kép hátlapján Kate tiszta, szálkás kézírásával egy név, egy foglalkozás és egy lakcím.

Joe hangosan felnevetett. Ez aztán a jó fogás. Megnézett még egy borítékot, harmadikat is. Valósággal aranybánya - egy ügyes pasi évekig megél belőle! Nézd csak ezt a hájas tanácsnokot! Visszahúzta a szalagot a borítékokra. A legfelső fiókban nyolc darab tízdolláros bankjegyet talált és egy kulcscsomót. A pénzt is zsebre vágta. Amint kihúzta a másik fiókot - éppen csak annyira, hogy lássa, nincs benne más, csupán írópapír, tinta és pecsétviasz -, kopogtak az ajtón. Odament, és résnyire kinyitotta.

A szakács volt.

- Egy pasas van itt - mondta -, téged keres.

- Ki az?

- Mit tudom én?

Joe egy pillantást vetett hátra, a szobába, aztán kilépett. A kulcsot belül kihúzta, kívülről bezárta az ajtót, aztán zsebre vágta a kulcsot. Egyelőre ne jöjjön be ide senki - hátha elkerülte a figyelmét valami.

Oscar Noblé állt a nagy elülső szobában, szürke kalappal a fején; vörös esőkabátját állig szorosan begombolta. Szeme halványszürke volt, ugyanolyan színű, mint szúrós pofaszakálla. A szobában félhomály uralkodott, a redőnyöket még nem húzták fel.

Joe könnyű léptekkel jött az előcsarnokon át. Oscar megkérdezte:

- Maga a Joe?

- Honnan tudja?

- A seriff akar magával beszélni.

Joe úgy érezte, mintha jeges kéz markolna a gyomrába.

- Lebuktam? - kérdezte. - Letartóztatási parancs?

- A fenét! - felelte Oscar. - Nincs maga ellen semmiféle eljárás. Csak ellenőrzésről van szó. Velem jönne?

- Persze - mondta Joe. - Miért ne?

Együtt léptek ki a kapun. Joe megborzongott.

- Kabátot kellett volna húznom - mondta.

- Nem akar visszamenni érte?

- Azt hiszem, nem - felelte Joe.

Egymás mellett baktattak a Castroville Street felé. Oscar megkérdezte:

- Ült már valamikor? Vettek magáról ujjlenyomatot?

Joe sokáig hallgatott.

- Igen - mondta végre.

- Miért?

- Részeg voltam... megütöttem egy zsarut.

- No, mindjárt meglátjuk - mondta Oscar, és befordult a sarkon.

Joe eliramodott, mint egy nyúl... keresztül az utcán, át a síneken, a kínai negyed elárusítóbódéi és útvesztője felé.

Oscarnak le kellett húznia egyik kesztyűjét és kigombolni az esőkabátját, hogy revolveréhez jusson. Vaktában elsütötte, de nem talált.

Joe cikcakkban kezdett futni. Most már vagy ötvenyardnyi előnye volt, és egy réshez közeledett a két ház közt.

Oscar az utca szélén álló telefonpóznához lépett, bal könyökét nekifeszítette, jobb csuklóját bal kezébe szorította, és célba vette azt a rést - egy szűk sikátor bejáratát. Éppen abban a pillanatban sütötte el fegyverét, amikor Joe odaért.

Joe arcra bukott, és egylábnyira továbbgurult.

Oscar bement egy filippinó játéktermébe telefonálni. Mire kijött, már egész csődület volt a holttest körül.


ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

1

Horace Quinn 1903-ban elhódította Mr. E. Keeftől a seriff hivatalát. Miután addig az első helyettese volt, jól értette a dolgát. A legtöbb szavazó úgy vélekedett, hogy ha már a munka oroszlánrészét amúgy is Quinn végzi el, mért ne adják meg neki a seriffi címet is? Quinn 1919-ig töltötte be ezt az állást. Olyan sokáig volt seriff, hogy mi, akik Monterey megyében nőttünk fel, úgy éreztük, ez a két szó: "seriff" és "Quinn", természetszerűen összetartozik. El se tudtuk volna képzelni, hogy valaki más legyen a seriff. Quinn megöregedett hivatalában. Sántított egy fiatalkori sérülés következtében. Tudtuk, hogy rettenthetetlen bátorságú ember, nem egy pisztolyharcban férfiasan megállta a helyét; azonkívül fellépése olyan volt, mint egy igazi seriffé - igaz, hogy nem ismertünk mást rajta kívül. Nagy, rózsás arca volt, fehér bajusza meg olyan, mint egy bika hosszú szarva. Széles vállú volt, és idősebb korában testes, ami csak növelte tekintélyét. Finom Stetson-kalapot viselt, Norfolk-zekét és későbbi éveiben vállszíjra erősített pisztolytartót. (A régebbi revolvertáskáját övre fűzte, de az már nagyon lehúzta a pocakját.) Már 1903-ban jól ismerte megyéjét, de 1917-ben még jobban ismerte, és kezében tartotta. Valóságos intézmény volt már, elválaszthatatlan része a Salinas-völgynek, akár a hegyek, amelyek körülvették.

Sok év telt el azóta, hogy Adamet lelőtték, és Quinn seriff mindvégig szem előtt tartotta Kate-et. Amikor Faye meghalt, Quinn seriff ösztönszerűen tudta, hogy Kate keze van a dologban, de azt is tudta, hogy aligha lehetne rábizonyítani, márpedig egy okos seriff nem megy neki fejjel a falnak, ha semmi esélye a győzelemre. Aztán végtére is - mindössze két kurváról volt szó.

A következő években Kate rendesen viselkedett vele szemben, és a seriff lassanként már bizonyos megbecsüléssel gondolt rá. Miután elkerülhetetlen, hogy ilyen házak legyenek, legjobb, ha megbízható kezekben vannak. Nemegyszer megtörtént, hogy Kate segített egy-egy gonosztevőt lefülelni. Házában nem tűrt semmiféle botrányt. Quinn seriff és Kate egészen jól megvoltak egymással.

A hálaadás ünnepét követő csütörtökön, déltájban Quinn seriff megvizsgálta a Joe Valery zsebében talált papírokat. A 39-es pisztoly golyója letépte Joe szívének egyik oldalát, laposan elszaladt a bordák mellett, azután kiszakított egy ökölnyi darabot. A finom manilapapírból készült borítékok összeragadtak a megalvadt vértől. A seriff benedvesített zsebkendőjével választotta szét a papírokat. Elolvasta a végrendeletet, amely úgy volt összehajtogatva, hogy csak külső oldalát mocskolta be a vér. A seriff félretette, aztán előszedte a borítékokból a fényképeket. Mély sóhajtással nézte végig őket.

Minden boríték egy-egy ember becsületét és lelki békességét hordta magában. Ha jól kihasználják, ezek a fényképek féltucatnyi öngyilkosság előidézői lehetnek a városban. Pedig Kate már ott feküdt Muller asztalán, formalinnal az ereiben, gyomra pedig egy korsóban a halottkém hivatalában.

Amikor valamennyi fényképet megnézte, a seriff felhívott egy számot.

- Nem tudna benézni hozzám, a hivatalba? - mondta a telefonba. - No, legfeljebb későbbre halasztja az ebédjét, nem igaz? Azt hiszem, maga is belátja majd, hogy elég fontos. Várom.

Néhány perccel később, amikor a meg nem nevezett férfi ott állt íróasztala mellett a hivatalában, a megyei fogház régi vörös épületének elülső frontján, a törvényház mögött, Quinn seriff elébe tette a végrendeletet.

- Mi a véleménye erről? Mint ügyvéd érvényesnek tartja?

A látogató elolvasta a két sor írást, és orrán át mélyen lélegzett.

- Az lenne ez, akire én gondolok?

- Igen, az.

- Nos, ha csakugyan Catherine Trasknek hívják, és ez az ő írása, és Aron Trask az ő fia, a végrendelet aranyat ér.

Quinn ujja hátával kissé felemelte szép bajusza végét.

- Ön ismerte, ugye?

- Nem mondhatnám éppen... de tudom, kicsoda.

Quinn az asztalra könyökölt és előrehajolt.

- Üljön le egy kicsit, beszélni szeretnék önnel.

A látogató odahúzott egy széket. Ujjai kabátja egyik gombját forgatták.

- Kate meg akarta zsarolni önt? - kérdezte a seriff.

- Szó sincs róla. Mivel zsarolhatott volna?

- Nézze csak, barátilag kérdezem. Az asszony már meghalt. Nyugodtan megmondhatja nekem.

- Nem tudom, mire céloz, engem nem zsarolhat meg senki.

Quinn kicsúsztatta borítékjából az egyik fényképet, kivágta az asztalra, mint egy kártyalapot, és látogatója elé pöckölte. Az ügyvéd megigazította szemüvegét, és orra sípolt.

- Jézusom! - mondta halkan.

- Nem tudta, hogy ilyen fénykép van a nő birtokában?

- Hogyne tudtam volna! Értésemre adta. Az isten szerelmére, Horace, mit akar vele csinálni?

Quinn kivette kezéből a fényképet.

- Horace, beszéljen már! Mit akar csinálni vele?

- Elégetem - felelte a seriff, és végigpergette a borítékokat hüvelykujján. - A Sátán bizony megörülne ennek a kártyacsomagnak - mondta. - Felboríthatná vele az egész megye nyugalmát.

Quinn neveket írt egy ív papírra - egész listát. Azután feltápászkodott rossz lábára, és az irodája északi falánál álló kályhához lépett. Összegyűrte a Salinas Morning Journal aznapi számát, meggyújtotta, és a kályhába dobta. Amikor az újság fellángolt, a manilapapír borítékokat behajította a tűzbe, szűkebbre állította a szabályozót, és becsukta a kályha ajtaját. A tűz zúgott, és a lángok sárgán integettek a kályha elejére illesztett zsírkő ablakocskán keresztül. Quinn egymáshoz dörzsölte két tenyerét, mintha piszkosak lettek volna.

- A negatívok mind benne voltak - mondta. - Átkutattam az íróasztalát. Több fényképmásolat nem volt.

A látogató beszélni akart, de hangja rekedt suttogásba fulladt.

- Köszönöm, Horace - csak ennyit tudott kinyögni.

A seriff íróasztalához sántikált, és kezébe vette a listáját.

- Megkérném egy szívességre. Itt van a névjegyzék. Keresse fel sorra a rajta szereplő embereket, és mondja meg nekik, hogy elégettem a fényképeket. Ön ismeri őket, valamennyit, mondanom sem kell. És öntől nem vehetik rossz néven, hogy tudja. Végtére is szentek nincsenek. Beszéljen mindenkivel négyszemközt, külön-külön, és mondja el nekik pontosan, mi történt. Nézzen ide! - Kinyitotta a kályha ajtaját, és a vassal megpiszkálta a fekete íveket, amíg porrá nem hulltak szét. - Ezt is mesélje el nekik - mondta.

A látogató a seriffre nézett, és Quinn tudta, hogy ez az ember halálosan meggyűlölte, és nincs olyan por vagy hamu a világon, ami meg tudná ezt másítani. Fal meredezik majd köztük, amíg csak élnek, anélkül, hogy önmaguknak is bevallanák.

- Horace, igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg.

Mire a seriff bánatosan felelte:

- Jól van, hagyjuk. Olyan szolgálat ez, amit én is elvárnék a barátaimtól.

- Az átkozott szuka! - sziszegte a látogató fogai közt, és Horace Quinn tudta, hogy az átok részben neki is szól.

És azt is tudta, hogy nem lesz már sokáig seriff. Ezek a bűntudattal terhelt emberek kitehetik állásából, és nem is fogják elmulasztani. Sóhajtva leült.

- No, most már mehet ebédelni - mondta. - Nekem sincs időm, dolgoznom kell.

Negyed egykor Quinn seriff befordult a Fő utcáról a Central Avenue-ra. A Reynaud-féle pékségben francia cipót vásárolt; még meleg volt, és áradt belőle a frissen kelt tészta pompás illata.

A Trask-ház lépcsőjén a karfába kapaszkodott, hogy feljusson a verandára.

Lee nyitott ajtót, konyharuhával a derekán.

- Gazdám nincs itthon - mondta.

- De már útban van hazafelé. Felhívtam a sorozóhivatalt. Megvárom.

Lee félrehúzódott és beengedte, aztán leültette a nappaliban.

- Nem parancsol egy csésze jó forró kávét? - kérdezte.

- Nem bánnám.

- Frissen készült - mondta Lee, és eltűnt a konyhában.

Quinn körülnézett a kényelmes nappaliban. Érezte, hogy már maga sem kívánja hivatalát sokáig betölteni. Eszébe jutott, amit egyszer egy doktortól hallott: "Szeretek gyereket a világra segíteni, mert ha jól végzem a munkámat, örömöm telik benne." A seriff gyakran gondolt erre a megjegyzésre. Az ő esete egészen más, gondolta. Ha jól végzi a munkáját, az csak bánatot okoz valakinek. Igaz, hogy szükséges munka, de nélkülözhetetlensége már nem vigasztalta többé. Egyébként is mindegy: nemsokára visszavonul, akár akarja, akár nem.

Minden embernek van valami elképzelése arról, mihez kezd majd, ha hivatalából vagy munkájából visszavonul. Az egyik utazni szeretne, a másik elővenni azokat a könyveket, amelyeket addig elhanyagolt, bár úgy tett, mintha olvasta volna őket. A seriff sok éven át arról álmodozott, hogy azokat a csodás éveket vadászattal és halászattal tölti majd - elkóborol a Santa Lucia-hegyekbe, tábort üt a folyók mellett, amelyeknek már nevére is alig emlékezik. És most, amikor szinte már elérkezett az ideje, tudta: többé nincs is kedve hozzá. A szabadban, a puszta földön aludni? Hogy a lába még jobban fájjon? Eszébe jutott, milyen nehéz is egy szarvas, milyen bajos azt a mereven himbálódzó tetemet elcipelni arról a helyről, ahol elejtette. És őszintén szólva, már nem is imádta a vadpecsenyét. Madame Reynaud persze ért hozzá, hogyan kell borban áztatni és csodásan fűszerezni, de az ördögbe is, még egy cipőtalp is csemege volna, ha ilyen pompásan készítik el!

Lee behozta a kávémasinát. Quinn hallotta, hogyan ostromolja a forró víz sziszegve és köpködve az üvegburát. A hazugságok felfedezésében gyakorlott elméje már úgyis sejtette, hogy Lee füllentett, amikor arról beszélt, hogy frissen készült kávéja van odakint.

Az öreg seriff mindig jó eszű ember volt, munkája is élessé köszörülte elméjét. Arcokat tudott felidézni emlékezetében, hogy kifejezésüket vizsgálgassa - éppúgy beszélgetéseket és egész jeleneteket. Újra le tudta játszani őket magában, mint egy filmet vagy gramofonlemezt. Miközben a vadpecsenyére gondolt, szemügyre vette ezt a nappali szobát, leltározta berendezését, és elméje mintha oldalba bökte volna, hogy figyelmeztesse: "Nézd csak... nem veszel észre semmi furcsát, semmi különöset? Pedig itt... valami nem stimmel!"

A seriff hallgatott a belső hangra, és szemügyre vette a szobát - virágos huzatok, csipkefüggönyök, fehér kézimunka-térítők, a pamlagon feltűnő ábrájú, élénk színű díszpárnák. Egészen nőies szoba, olyan házban, ahol csak férfiak élnek.

A saját nappalijára gondolt. Minden egyes tárgyat, ami ott látható, a felesége választott ki, vásárolt meg, és tisztogatja napról napra - kivéve a pipaállványát. Sőt ha jobban meggondolja, még ezt is a felesége vette neki! Aztán van otthon egy női szoba is, de nem ilyen, mint ez. Ez itt hamisítvány, utánzat. Túlságosan nőies - női szoba, amit férfi gondolt ki, és túlzásba vitt mindent. Alighanem Lee ízlése. Adam észre se vette, nemhogy ő állította volna össze. Nem - Lee igyekezett ide valami otthont varázsolni, és Adam még figyelemre se méltatta.

Horace Quinn-nek eszébe jutott, hogyan faggatta Adamet annak idején - nagyon régen. Úgy emlékezett rá, mint gyötrődő, vergődő emberre. Még most is maga előtt látta kísérteties, rémült szemét. Akkor az volt a benyomása, hogy talpig becsületes emberrel áll szemben, aki el se tud képzelni mást, mint tisztaságot, tisztességet. És a később következő években sokat volt együtt Adammel. Ugyanabba a szabadkőműves-páholyba tartoztak, egyszerre avatták őket. Később Adam lett a páholy Mestere, és Horace volt az utódja ebben a méltóságban. Most már mindketten a volt Mesterek jelvénytűjét viselik. De Adam mindig elkülönült a többi embertől - láthatatlan fal választotta el a világtól. Nem lehetett hozzáférkőzni, de ő sem tudott kibújni csigahéjából, közeledni másokhoz. Ám akkor, régen, amikor olyan elkínzottan nézett rá, akkor nem volt fal, amely elválasztotta volna tőle...

"Adam a feleségén át került érintkezésbe az eleven világgal. Aki most - gondolta Horace - szürkén és kimosva fekszik azon az asztalon, tűkkel a torkában, a mennyezetről alácsüngő formalinos gumicsövek alatt."

Adam képtelen volt bármilyen becstelenségre. Nem akart semmit. Az embernek sóvárognia kell valami után ahhoz, hogy becstelen legyen. A seriff kíváncsi volt, milyen titkokat rejtegetnek ezek a falak, milyen feszültséget, miféle örömöket és fájdalmakat.

A székben fészkelődve átcsoportosította ülepét, hogy enyhítse a nyomást, mely fájós lábaira nehezült. A házban nagy csend volt, csak a kávé bugyogását lehetett hallani. Adam késik - nehezen szakad el hivatalától! Mulatságos gondolat jutott a seriff eszébe. "Öregszem - mondta magában -, de valahogy jólesik, szinte örülök neki."

Azután meghallotta Adam neszezését a bejárati ajtó előtt. Lee is meghallotta, és kisietett elébe a hallba.

- A seriff van itt - mondta, talán figyelmeztetésül.

Adam mosolyogva bejött, és vendége felé nyújtotta kezét.

- Hello, Horace... mi az, mit hoztál, elfogatóparancsot?

Majdnem eltalálta a tréfás hangot - legalábbis megkísérelte.

- Hogy vagy? - üdvözölte a házigazdát Quinn. - Az embered meg akar kínálni egy csésze kávéval.

Lee visszatért a konyhába, és edényekkel csörömpölt.

- Valami baj van, Horace? - kérdezte Adam.

- Az én szakmámban mindig van valami baj. Várjuk meg, amíg felszolgálták a kávét.

- Ne törődj Leevel. Úgyis hallgatózni fog. Olyan füle van, hogy zárt ajtón keresztül is meghall mindent. Nem titkolok előle semmit, mert úgysem sikerülne.

Lee bejött egy tálcával. Titokzatosan mosolygott magában. Amikor betöltötte a kávét és kiment, Adam megkérdezte:

- Horace, valami baj van?

- Nem hiszem. Mondd csak, Adam, az a nő még mindig a feleséged?

Adam megdermedt.

- Igen - mondta. - Miért, mi történt?

- Az éjjel megölte magát.

Adam arca eltorzult, szeme kidülledt, és könnyektől csillogott. Erőt akart venni ajka vonaglásán, de nem sikerült. Arcát kezébe temette, és zokogott.

- Ó, szegény kis bogaram! - sóhajtotta.

Quinn csendesen ült, és hagyta, hadd sírja ki magát. Egy idő múlva Adam visszanyerte önuralmát, és felemelte fejét.

- Bocsáss meg, Horace - mondta.

Lee bejött a konyhából, nedves törülközőt adott gazdája kezébe. Adam megmosta, megtörölte szemét, aztán visszaadta a törülközőt.

- Erre nem számítottam - mondta szégyenkező arccal. - De hát mit tegyünk? Majd kikérem a holttestét, és eltemetem.

- Én nem tenném, ha a helyedben volnék - mondta Horace. - Kivéve persze, ha úgy érzed, hogy meg kell tenned. No de hát nem ezért jöttem.

Elővette zsebéből az összehajtogatott végrendeletet, és Adam elé tartotta. Adam riadtan visszahőkölt.

- Mi az? Az ő... vére talán?

- Nem, dehogy. Nem az ő vére. Olvasd csak.

Adam elolvasta a két sort, de továbbra is a papirosra bámult, vagy a levegőbe, a papiroson túl.

- Csakhogy... Aron nem tudja, hogy... az anyja.

- Sohasem mondtad meg neki?

- Nem.

- Jézusom! - kiáltott fel a seriff.

- Bizonyos vagyok benne - mondta Adam komoran -, hogy nem fogadja el, nem akar majd semmit abból, ami az övé volt. Egyszerűen tépjük össze, és felejtsük el. Ha Aron megtudja, ki volt, nem hiszem, hogy bármit is elfogadna tőle.

- Sajnos, nem tehetem - mondta Quinn. - Nem tagadom, nem tartjuk be mindig a törvényt, de ez... Széffiókja volt a bankban. Nem szükséges elmondanom, hogy jutottam a végrendelethez meg a széfkulcsokhoz. De elmentem a bankba. Nem vártam meg a bírósági rendelkezést. Gondoltam, talán találok valamit, ami fontos. - Nem mondta meg Adamnek, hogy attól félt, a széfben is talál fényképeket. - Nos, elég az hozzá, az öreg Bob megengedte, hogy kinyissam a páncélfiókot. Szükség esetén mindig letagadhatjuk. Több mint százezer dollár van a fiókban, csupa aranyra szóló bankó. Nagy kötegekben hever ott a pénz, de egyéb semmi... egyetlen istenverte dolog sincs, csak pénz.

- Semmi egyéb?

- De mégis... még egy dolog... egy házasságlevél.

Adam hátradőlt székében. Hirtelen olyan távolinak látszott megint, mintha nem volna itt... ráborult az a függöny, melynek ráncai megvédtek és elválasztották a világtól. Észrevette, hogy ott a kávéja, és szürcsölt egyet belőle.

- Mit gondolsz, mit kellene tennem? - kérdezte csendesen és nyugodtan.

- Én csak azt tudom megmondani, mit tennék a te helyedben - mondta Quinn. - Nem vagy köteles elfogadni a tanácsomat. Én elővenném a fiút, most mindjárt. Megmondanék neki mindent, az utolsó szóig. Még azt is megmondanám, miért titkoltam eddig. Végtére is fiú... hány éves?

- Tizenhét.

- Felnőtt férfi. Előbb-utóbb úgyis megtudja. Hát nem jobb, ha mindjárt megtudja az egészet egyszerre?

- Cal tudja - mondta Adam. - Kíváncsi vagyok, miért hagyott mindent Aronra?

- Ezt már csak a Jóisten tudja. Miért, te mit gondolsz?

- Nem tudom... és így azt fogom tenni, amit te tanácsolsz. Itt maradsz mellettem?

- Természetesen.

- Lee! - kiáltotta Adam. - Szóljon Aronnak, hogy beszélni akarok vele. Hazajött már, nem?

Lee megjelent az ajtóbán. Egy pillanatra becsukta nehéz szemhéját, aztán újra kinyitotta.

- Még nem - felelte. - Lehet, hogy visszament az iskolába.

- Nem, akkor szólt volna nekem. Tudod, Horace, sok pezsgőt ittunk a hálaadás ünnepén. Hol van Cal?

- A szobájában - mondta Lee.

- Hát akkor beszéljünk vele. Kérem, hívja be. Cal bizonyára tudja.

Cal arca fáradt volt, válla kimerülten lecsüggedt, de arca elgyötört volt és zárkózott, és ravasz is és komisz.

- Nem tudod, hol a testvéred? - kérdezte Adam.

- Nem én - felelte Cal.

- Hát nem voltál vele az egész idő alatt?

- Nem.

- Már két éjszaka nem jött haza. Hol van?

- Mit tudom én? Hát őrzője vagyok én?

Adam feje lecsüggedt, teste megzöttyent, kissé megborzongott. Szemének mélyén felvillant egy parányi, éles, hihetetlenül élénk, kék szikra. Rekedt hangon megjegyezte:

- Talán mégiscsak visszament az egyetemre. - Ajka észrevehetően elnehezült, és mintha álmában beszélne, motyogta: - Nem gondolod, hogy visszament az egyetemre?

Quinn seriff felállt.

- Ami tennivalóm még van, később is megtehetem. Most pihenésre van szükséged, Adam. Nagy megrázkódtatás ért.

Adam felnézett rá.

- Megrázkódtatás... igen. Köszönöm, George. Nagyon, nagyon köszönöm.

- George?

- Nagyon szépen köszönöm - hebegte Adam.

Amikor a seriff elment, Cal visszabújt szobájába. Adam hátradőlt székében, és hamarosan elaludt; szája nyitva maradt, és ínyén keresztül erősen horkolt.

Lee egy darabig figyelte, mielőtt visszament volna a konyhába. Azután felemelte a kenyeresládát, és kivett alóla egy egészen kis alakú, bőrkötéses könyvet, melyről már majdnem teljesen lekopott az aranyozás. Marcus Aurelius Elmélkedései-nek angol fordítása volt.

Lee egy konyharuhával megtörölte acélkeretes szemüvegét. Kinyitotta a könyvet, és átlapozta. Mosolygott magában, miközben tudatosan megnyugtatást keresett.

Lassan olvasott, ajka némán mozgott, a szavakat formálva: "Minden csak egy napra szól, az is, aki emlékezik, és az is, amiről megemlékeznek."

"Szüntelenül elmélkedjél azon, hogy minden változás folytán jött létre. Szoktasd magad ahhoz a gondolathoz, hogy a mindenség természete semmit nem szeret annyira, mint változtatni azon, ami van, és hasonló új dolgokat alkotni. Mert minden, ami van, valahogyan csírája annak, ami belőle lesz."

Lee a lap aljára pillantott.

"Már-már a sír szélén állsz, s még mindig nem vagy sem keresetlen, sem nyugodt, s abban sem vagy bizonyos, hogy külső erő nem árthat neked. Még mindig nem vagy szelíd mindenkihez, még mindig nem szolgálja összes gondolatod kizárólag az igazságos cselekvést!"

Lee felpillantott a lapról, és válaszolt a könyvnek, mint ahogy egyik öreg rokonának válaszolna:

- Ez igaz - mondta. - És nagyon nehéz. Sajnálom. De ne felejtsd el, hogy azt is hangoztatod: "Járj mindig a legrövidebb úton. A legrövidebb út pedig a természet útja - erről ne feledkezz meg."

Ujjain visszapergette a lapokat, egészen a könyv előzéklapjáig, amelyen ez a vastag ácsceruzával írt név volt olvasható: "Sam'l Hamilton".

Leet valami jó érzés fogta el hirtelen. Szerette volna tudni, vajon Sam Hamilton valaha is észrevette-e a könyv eltűnését, vagy tudta-e, ki lopta el. Akkor úgy képzelte Lee, hogy el kell lopnia, ez az egyetlen tiszta és egyszerű módja annak, hogy hozzájusson. És még ma is jóleső érzéssel gondolt rá. Ujjai gyengéden cirógatták a sima bőrkötést, amikor a könyvet újra eltette, visszacsúsztatta a kenyeresláda alá.

- Persze hogy tudta, ki lopta el - mondta magában. - Hol van még egy ember, aki Marcus Aureliust lopna?

Bement a nappaliba, és széket húzott magának az alvó Adam mellé.

2

Szobájában Cal íróasztalánál ült, és rákönyökölt, zúgó fejét tenyerére támasztotta, és kezével halántékát dörzsölgette. Gyomra égett, és a whisky édeskés-savanykás szaga egész lényét elbontotta - elöntötte bőrét, kitöltötte belsejét, eltömte pórusait, átitatta ruháját, lomhán dobolt a fejében.

Még nem itta le magát azelőtt soha - nem volt rá szüksége. De amikor elcipelte Aront Kate házába, nem érzett megkönnyebbülést, sajgó fájdalma és a bosszú nem hozott diadalt. Emlékezetében nem maradt meg más, csak kavargó felhők, hangfoszlányok, átvillanó töredékei annak, amit látott és érzett. Most már nem tudta megkülönböztetni, mindebből mi a képzelet, és mi volt igaz. Amint kijöttek a házból, megérintette zokogó fivére vállát, de Aron ökle lecsapott rá, mint egy korbács, és leütötte. Aron egy pillanatig föléje hajolt a sötétben, aztán hirtelen megfordult és elrohant, csukló sírás közt, mint egy megtört szívű gyerek. Cal még most is hallani vélte a futó lábak dobogását kísérő vad, rekedt sírást. Sokáig mozdulatlanul feküdt ott, ahova lezuhant, a Kate-ház előkertjét határoló fagyalsövény alatt. Hallotta, hogyan szuszognak és fújtatnak a mozdonyok a vasúti őrház mögött, meg a tolatás zaját, az összekapcsolt tehervagonok csörömpölését. Aztán behunyta szemét, és csak akkor pillantott fel, amikor lépéseket hallott, és egy ember közelségét érezte. Valaki föléje hajolt, és egy pillanatig úgy képzelte, Kate az. De az árny némán tovasuhant.

Egy idő múlva Cal feltápászkodott, leporolta ruháját, és elindult a Fő utca felé. Csodálkozott magán, hogy közönyösen néz a világba. Halkan dúdolgatott magában: "Túltesz a nagyvilág minden szép hölgyén... karcsú virágszál a senki földjén..."

Pénteken Cal egész nap sötét töprengésbe merült. Este pedig Joe Laguna vásárolt neki egy liter whiskyt. Calt magát nem szolgálták volna ki, túl fiatal volt. Joe el akarta kísérni, de beérte a dollárral is, amit Cal adott neki. Ezzel visszament a kocsmába, és rendelt magának egy liter grappát.

Cal bebújt a sikátorba, az Abbot House mögé, és egy pózna árnyékában megtalálta azt a helyet, ahol akkor kuporgott egy egész éjszakán át, amikor először látta meg anyját. Itt ült most is, keresztbe rakott lábbal a földön, és minden viszolygás meg öklendezés ellenére magába erőltette a whiskyt. Kétszer hányt, aztán ivott tovább, amíg nem érezte, hogy a föld meginog, megbillen, és az utcai lámpák ünnepélyesen körbeforognak.

A palack végül kicsúszott a kezéből, és Cal "kimúlt" - de még akkor is rókázott, amikor már elvesztette öntudatát. Egy rövid szőrű, komoly, kunkorodó farkú kóbor kutya bebotorkált a sikátorba, és a szokásos megállók után Calhoz ért, megszagolta, aztán nagy ívben körüljárta, és magára hagyta. Később Joe Laguna akadt rá, ő is megszagolta. Megpillantotta a földön heverő fiú lábának támasztott palackot, megrázta, majd az utcai lámpa fényébe tartotta, és megállapította, hogy az ital egyharmada még megvan. A dugót kereste, de nem találta. Erre hüvelykujját szorította a palack szájára, nehogy a drága nedűt kilöttyentse, és eltávozott.

Amikor a hideg hajnalban a fagy felébresztette, Cal körülnézett ebben a zord világban, nagy nehezen felállt, és úgy vánszorgott haza, mint egy félig eltaposott poloska. Nem kellett messzire mennie, csak a sikátor szájáig, aztán át az utca túlsó oldalára.

Lee meghallotta, amint az ajtóban motoszkál, és orrát megütötte a mocskos bűz is, amikor Cal keresztülbotorkált a hallon, és szobájában ágyára zuhant. Cal úgy érezte, hogy feje majd szétreped, és teljesen ébren volt. Nem tudott ellenállni a bánatnak, és nem ismert semmiféle trükköt, ami megvédene a szégyentől. Egy idő múlva megtett mindent, amit csak tehetett. Jéghideg vízben megfürdött, habkővel végigsikálta és súrolta egész testét, hogy komolyan fájt, de ez a fájdalom mintha jólesett volna neki.

Tudta, hogy be kell vallania bűnét apjának, és bocsánatáért kell esdekelnie. És meg kell alázkodnia Aron előtt, nemcsak most, egyszer, de ezentúl mindig. Enélkül nem is tudna élni. És mégis, amikor kihívták, és ott állt a nappaliban apja és Quinn seriff előtt - olyan nyers és durva volt, mint egy morcos kutya. A gyűlölet, amit önmaga iránt érzett, kifelé fordult, mindenki ellen - veszett kutya volt valóban, aki senkit sem szeret, akit nem szeret senki.

Aztán megint ott volt a szobájában, és a bűntudat újra megrohanta, és nem volt fegyvere, hogy védekezzék ellene.

Hirtelen rettegni kezdett Aronért. Talán baleset érte, vagy bajba került. Aron nem tud magára vigyázni. Cal tudta, hogy mindenképpen haza kell hoznia Aront. Meg kell keresnie, és visszaformálnia azzá, aki addig volt. És ennek meg kell történnie, még akkor is, ha az ára az, hogy Cal feláldozza magát. Az áldozat gondolata megragadta, mint a bűntudattól gyötört embereket általában. Egy ilyen áldozat még visszahozhatja talán Aront.

Cal íróasztalához lépett, és kihúzta a fiókot. A zsebkendők alól kiszedte a lapos kis csomagot. Körülnézett, és egy porcelántálkát pillantott meg, mindjárt oda is tette íróasztalára. Nagyot lélegzett, és érezte a hűs levegő jó ízét. Felemelte az egyik ropogós bankjegyet, hegyesszögben összehajtogatta a közepén, aztán íróasztala lapja alatt végighúzott egy gyufát, és meggyújtotta a pénzt. Az erős papír felkunkorodott és megfeketedett, a láng végignyargalt rajta, de Cal csak akkor dobta az elszenesedett bankjegy csücskét a tálcára, amikor már ujja hegyét pörkölte a láng. A kötegből lehúzott egy másik bankjegyet, és azt is meggyújtotta.

Már a hatodik égett, amikor Lee kopogás nélkül bejött.

- Füstöt éreztem - mondta, és amikor látta, Cal mit csinál, hozzátette: - Ó!

Cal már felkészült a közbelépés elhárítására, de nem volt rá szükség. Lee összekulcsolta kezeit a hasán, és némán állt ott - várt. Cal csökönyösen gyújtogatta a bankjegyeket, egyiket a másik után, amíg el nem égett valamennyi. Azután porrá morzsolta a fekete pernyét, és várta Lee megjegyzéseit. De Lee egy szót se szólt, és meg se moccant.

Végre Cal felkiáltott:

- No rajta! Beszélni akarsz velem, nem? Hát csak rajta.

- Nem - felelte Lee -, nem akarok beszélni. És ha neked sincs mondanivalód az én számomra, akkor egy kicsit várok még, aztán elmegyek. Egyelőre leülök ide.

Letelepedett egy székbe, összekulcsolta kezeit, és várt. Mosolygott magában, arckifejezése olyan volt, amit kifürkészhetetlennek szoktak nevezni.

Cal elfordult tőle.

- Túlteszek rajtad az ülésben - mondta.

- Ha versenyezünk, talán igen - felelte Lee. - De ha arról van szó, hogy napokon át üljünk, éveken át, vagy... ki tudja... évszázadokon át, akkor én fogok győzni, Cal.

Néhány perc múlva Cal durcásan odaszólt neki:

- Szeretném, ha már belekezdenél a prédikációdba.

- Nincs prédikációm.

- Akkor mi az ördögöt akarsz itt? Tudod, mit tettem... azonkívül az éjjel még be is rúgtam.

- Az elsőt sejtettem, a másodikat az orrommal érzem.

- Az orroddal?

- Igen, még mindig bűzlik rajtad a szesz.

- Életemben először - mondta Cal. - Nem szeretem.

- Én sem - mondta Lee. - A gyomrom nem bírja a szeszt. Azonkívül játékossá tesz... éles eszűvé, de játékossá.

- Hogy érted ezt, Lee?

- Csak példával tudom megmagyarázni. Fiatalabb koromban teniszeztem. Először is szerettem a játékot, aztán nagyon hasznos dolog szolga számára. Szaladhat a gazdája labdái után, és ha nem is kap érte köszönetet, keres néhány dollárt. Egyszer - azt hiszem, akkor sherryt ittam - kidolgoztam azt az elméletet, hogy a világon a leggyorsabb és legnehezebben megfogható állat: a denevér. Elég az hozzá, hogy késő éjjel letartóztattak San Leandróban, a metodista templom tornyában. Rakett volt a kezemben, és mint később hallottam, részletesen kifejtettem a rendőr előtt, aki le akart tartóztatni, hogy csak a backhand-ütéseimet gyakorlom denevéreken.

Cal olyan jót kacagott erre, hogy Lee azt kívánta magában, bárcsak ő tudna így nevetni. Cal ezután bevallotta:

- Én nem csináltam mást, csak egy pózna alatt ültem, és vedeltem, mint egy disznó.

- Mindig állatok...

- Attól féltem, ha nem rúgok be, agyonlövöm magam - vágott a szavába Cal.

- Sose tennéd meg... túlságosan aljas vagy hozzá - mondta Lee. - De igaz is, hol van Aron?

- Megszökött... nem tudom, hová ment - felelte Cal.

- Ő persze nem olyan aljas - mondta Lee idegesen.

- Tudom. Én is éppen ezen töprengtem. Csak nem képzeled, hogy Aron meg tudná tenni? Vagy azt gondolod, Lee?

- Vigyen el az ördög! - kiáltott rá Lee ingerülten. - Valahányszor valaki megnyugtatásra vágyik, megkéri a barátját, gondolja éppen azt, amit ő kíván... amiről szeretné, ha igaz lenne! Ez éppen olyan, mint amikor megkérdezik a pincért, mi van ma jó a konyhán. Hát honnan a fenéből tudjam?

- Istenem, istenem! - kiáltott fel Cal. - Miért tettem?! Miért is tettem?!

- Ne zagyváld még bonyolultabbá! - mondta Lee. - Nagyon jól tudod, mért tetted. Dühös voltál rá. És azért voltál dühös rá, mert megbántott. Nem olyan nehéz ezt megérteni. Aljas voltál, ez az egész.

- Azt hiszem, éppen ezen töröm a fejem, hogy miért vagyok aljas. Hidd el, Lee, nem akarok aljas lenni. Segíts nekem, Lee!

- Egy pillanat! - mondta Lee. - Azt hiszem, apádat hallom mocorogni. - És már rohant az ajtó felé.

Cal hangokat hallott egy percig, aztán Lee visszajött a szobába.

- Megy a postahivatalba. Sohasem kapunk postát délután. Senki sem kap. De Salinasban minden férfi benéz délutánonként a postahivatalba.

- Vannak, akik útközben isznak egyet - vélte Cal.

- Azt hiszem, csak szokás az egész, és egyfajta pihenés. Ott találkoznak az ismerőseikkel - mondta Lee. - Tudod, Cal, nem tetszik nekem apád arca, tekintete. Úgy néz, mintha kábult volna. Hopp, elfelejtettem! Te még nem is tudod. Anyád az éjjel öngyilkos lett.

- Igazán? - mondta Cal, majd felcsattant: - Remélem, fájt neki! De nem, nem akarom ezt mondani. Gondolni sem akarok rá. Lám, itt van megint. Istenem! Nem akarok ilyen lenni!

Lee egy ponton megvakarta a fejét, de ettől az egész feje viszketni kezdett, mire lassan, nyugodtan átengedte magát a nagyszabású vakarózásnak. Így olyan volt, mintha mély gondolatokba merült volna. Közben megkérdezte:

- Örömöd telt abban, hogy a pénzt elégetted?

- Hát... azt hiszem, igen.

- És örömöd leled abban, hogy így korbácsolod magad? Élvezed a kétségbeesett hangulatodat?

- Lee!

- Nagyon el vagy telve önmagáddal. Nem győzöd csodálni azt a tragikus látványt, amit nyújtasz, íme Caleb Trask, Caleb, a nagyszerű, Caleb, a páratlan! Caleb, akinek szenvedései új Homéroszra várnak. De gondoltál-e valaha is magadra úgy, mint taknyos kölyökre, aki néha komisz és aljas, néha meg hihetetlenül nagylelkű? Szokásaiban piszkos, de lélekben megdöbbentően tiszta. Lehet, hogy valamivel több energia szorult beléd, mint másokba, de ez csak energia, semmi más... egyébként éppen olyan vagy, mint a többi taknyos kamasz. Vagy azt hiszed, magasan hordhatod az orrodat, és tragikus hőst játszhatsz, csak azért, mert az anyád kurva volt? És ha fivéreddel valami baj történt, orozva újabb babérkoszorút kötsz a fejedre, és elhencegsz azzal, hogy még gyilkos is vagy, te takonypóc?

Cal lassan visszament íróasztalához. Lee lélegzetét visszafojtva figyelte - mint ahogy egy orvos figyelheti valami injekció hatását. Lee látta a hatást, amint keresztülviharzik a fiún - előbb a sértett haragot, a harcias fellángolást, majd ezután a megbántott érzelmek sápadozását, és végül, végül a fellélegzést, a megkönnyebbülés kezdetét.

Lee felsóhajtott. Nehéz munka volt, olyan nehéz és kényes, gyöngéd és szeretetteljes. Úgy látszik, most már remélheti, hogy sikerült. Halkan megszólalt:

- Heves emberek vagyunk, Cal. Talán furcsállod, hogy többesben beszélek, magamat is beleértve. De talán mi itt mindnyájan a nyughatatlanoktól származunk, az idegesektől, a bűnözőktől, a vitatkozóktól, a nagyszájúaktól, de a bátraktól is, a függetlenektől, a nagylelkűektől! Ha őseink nem ilyenek, akkor inkább otthon maradtak volna az óvilágban, a kis hazai parcellákon, és éhen vesztek volna sovány, kipréselt földecskéjükön.

Cal Lee felé fordította fejét, és arcvonásainak feszültsége feloldódott. Mosolygott, és ebből Lee megtudta, hogy nem sikerült a fiút egészen lóvá tennie. Cal tudta, hogy Lee csak a kötelességét teljesíti - hűségesen, odaadóan -, és hálás volt érte. Lee így folytatta:

- Ezért veszem magamat is veled egy kalap alá. Ez a mi közös örökségünk, függetlenül attól, hogy apáink melyik óhazából jöttek ide. Az amerikai nép minden árnyalata, minden színe és keveréke bizonyos közös vonásokat mutat fel. Olyan fajta ez, amelyet a véletlen válogatott ki. Ezért vagyunk aztán túl bátrak vagy túl gyávák, jószívűék és kegyetlenek, akár a gyermekek. Túlságosan barátságosak vagyunk, és ugyanakkor irtózunk az idegenektől. Szeretünk kérkedni, de könnyen hatása alá kerülünk mások pöffeszkedésének. Világiasságra és materializmusra hajlunk, de ismersz-e még egy nemzetet, melynek cselekedeteit annyi idealizmus hatná át! Túl sokat eszünk. Nincs ízlésünk, arányérzékünk. Semmiségekre pazaroljuk energiánkat. A különböző óhazákban azt mondják rólunk, hogy átmenet nélkül megyünk a barbárságból a dekadenciába, és hiányzik a kultúra közbenső korszaka. Lehetséges-e, hogy bírálóink nem ismerik kultúránk nyelvét vagy kulcsát? Ilyenek vagyunk, Cal, mindnyájan egytől egyig. Te sem vagy más.

- Beszélj csak - mondta Cal, és mosolygott és megismételte: - Beszélj csak.

- Nincs szükségem több beszédre - mondta Lee. - Be is fejeztem. Szeretném, ha apád már visszajött volna. Aggódom miatta.

Ezzel Lee idegesen kiment. A hallban, éppen az ajtó mellett ráakadt Adamre, aki ott állt, a falnak támaszkodva, megroggyant vállal, kalapját mélyen a szemébe húzva.

- Adam, mi a baj?

- Nem tudom. Úgy látszik, fáradt vagyok. Úgy látszik, elfáradtam.

Lee karon fogta, és rögtön látta, hogy vezetnie és támogatnia kell, különben sohasem jut el a nappaliba. Itt Adam nehézkesen leroskadt a székébe, és Lee kivette kalapját a kezéből. Adam jobbjával bal keze fejét dörzsölgette. Szeme furcsa volt - nagyon tiszta, de mozdulatlan. Ajka száraz és duzzadt, szavai pedig lassan követték egymást, és mintha távolból jöttek volna, akárha álmában beszélne. Most már hevesen dörzsölte kezeit.

- Furcsa dolog - mondta. - Úgy látszik... elvesztettem eszméletemet... a postahivatalban... pedig nem szoktam elájulni. Mr. Pioda segített talpra. Persze csak egy pillanatig tartott az egész... legalábbis úgy hiszem. Sohasem szoktam... elájulni.

- Kaptunk valami postát? - kérdezte Lee.

- Igen, igen... azt hiszem, volt egy levél. - Bal kezét zsebébe dugta, és egy perc múlva kihúzta. - A kezem mintha elzsibbadt volna - mondta mentegetőzve, és jobb kezével nyúlt át a zsebébe. Sárga tábori levelezőlapot szedett ki belőle.

- Azt hiszem, olvastam már - folytatta. - Igen, alighanem elolvastam. - A lapot a szeme elé tartotta, aztán az ölébe ejtette. - Úgy látszik, szemüveget kell csináltatnom, Lee. Soha életemben nem volt szemüvegre szükségem. Nem tudok olvasni. A betűk összevissza ugrálnak.

- Olvassam én?

- Furcsa... igen, sürgősen el kell mennem... szemüveget csináltatni. Hja igen, mi van a levélben?

És Lee felolvasta:

Kedves apám, katona vagyok. Azt mondtam, már tizennyolc éves vagyok, és így bevettek. Minden elrendeződik, ne aggódjatok miattam. Aron.

- Furcsa - mondta Adam. - Mintha már olvastam volna. De... talán mégsem.

És megint a kezét dörzsölgette.


ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

1

Az a tél, 1917-1918 tele, sötét és rémült időszak volt. A németek szétzúztak mindent, ami útjukban állt. A britek három hónap alatt háromszázezer embert vesztettek. A francia hadsereg több egysége lázadozott. Oroszország kilépett a háborúból. A keleti front német hadosztályait - miután jól kipihentették és újonnan felszerelték - átdobták a nyugati frontra. Helyzetünk reménytelennek látszott.

Május volt, mire legalább tizenkét hadosztályt sikerült bevetnünk a fronton, és már jól benne jártunk a nyárban, amikor csapataink nagyobb számban kezdtek áradni az óceánon át. A szövetséges tábornokok egymással marakodtak. Tengeralattjárók sorra süllyesztették el átkelő hajóinkat.

Akkor megtanultuk, hogy a háború nem valami gyors, hősi támadás, hanem hihetetlenül bonyolult, lassú ügy. Ugyancsak elcsüggedtünk azokban a téli hónapokban. A háború első, izgalmas lelkesedéséből kiábrándultunk, de még nem tanultuk meg azt a szívós csökönyösséget, ami egy hosszú háborúhoz szükséges.

Ludendorff verhetetlen volt. Semmi sem tudta megállítani. Egyik támadást a másik után zúdította Anglia és Franciaország zilált seregeire. És akkor jutott először eszünkbe, hogy talán el is késtünk - megtörténhetik, hogy nemsokára egyedül állunk szemben a legyőzhetetlen németekkel.

Nem volt szokatlan jelenség, hogy az emberek hátat fordítottak a háborúnak; voltak, akik a képzelet világába menekültek, mások belevetették magukat a bűnbe vagy az eszeveszett vidámság karjaiba. Jósok és jövendőmondók nagy keresletnek örvendtek, és az italmérések olyan forgalmat értek el, mint még soha. De sok ember befelé fordult, magánörömei és magántragédiái felé, hogy elkerülje a mindent elöntő félelmet és kétségbeesést. Hát nem furcsa, hogy ma már mindezt elfelejtettük? Úgy gondolunk vissza az első világháborúra, mint egy gyors győzelemre - zászlókkal és zenekarokkal, meneteléssel és lovasparádéval, vidáman hazatérő katonákkal, és kocsmai verekedésekkel, hogy letörjük a szarvát az átkozott "limeyknek", akik azt hitték, ők nyerték meg a háborút. Milyen gyorsan elfelejtettük, hogy azon a télen nem tudtunk Ludendorff-fal zöld ágra vergődni, és sok-sok ember lélekben felkészült arra a gondolatra, hogy a háborút elvesztettük.

2

Adam Trask inkább döbbent volt, mint szomorú. Nem is kellett lemondania a sorozóbizottságban betöltött állásáról. Tekintettel rossz egészségi állapotára, hosszú szabadságot kapott. Most már órákon át üldögélt, bal keze fejét dörzsölgetve. Durva kefével dörgölte, és forró vízben áztatta.

- A vérkeringéssel van baj - mondta. - Mihelyt a rendes vérkeringésem helyreáll, máris rendbejöttem. Inkább a szemem aggaszt. Soha életemben nem volt semmi bajom a szememmel. Azt hiszem, vizsgálatra kell mennem, hogy szemüveget írassak fel. Elképzelni engem pápaszemmel! Bajos lesz megszokni. Már ma is elmennék, csak szédülök egy kicsit.

Sokkal jobban szédült, mint ahogy bevallotta. A házban sem tudott ide-oda járkálni anélkül, hogy kezével meg ne támaszkodjék a falakban. Lee gyakran nyújtotta neki a kezét, ha fel akart kelni székéből, vagy kisegítette az ágyból reggel, vagy megkötötte a cipőjét, mert örökké zsibbadt bal kezével képtelen volt csomót kötni.

Majdnem mindennap visszatért kedvenc témájára, Aronra.

- Nem tudom megérteni, mi ad kedvet egy fiatalembernek ahhoz, hogy beálljon katonának - mondta. - Ha Aron tőlem kér tanácsot, igyekeztem volna a jelentkezésről lebeszélni, de megtiltani nem tiltottam volna meg, azt maga is tudja, Lee.

- Tudom.

- De éppen ez az, amit nem tudok megérteni. Miért kellett titokban elosonnia? És mért nem ír? Azt hittem, jobban ismerem a fiamat. Vajon Abrának írt-e? Bizonyára leveleznek.

- Majd megkérdezem tőle.

- Nagyon kérem, tegye meg. Ha lehet, minél előbb.

- A kiképzés nehéz és szigorú. Legalábbis így hallottam. Talán még arra sincs ideje, hogy írjon.

- Egy lapot megírni? Ahhoz nem kell idő.

- Amikor ön katona volt, írt az apjának?

- Most azt hiszi, hogy rajtakapott, ugye? Nem, én nem írtam, de megvolt rá az okom. Én nem akartam katonának menni. Apám kényszerített rá. Én meg sokáig haragudtam miatta. Láthatja, hogy volt okom a hallgatásra. De Aron egészen más. Remekül haladt az egyetemen. Abból is láthatjuk, hogy írtak onnan, érdeklődtek Aron iránt. Olvasta a levelüket, nem? Nem vitte magával a ruháit. Nem vitte magával az aranyóráját sem.

- Nincs szüksége civil ruhára a katonaságnál. És aranyórára sincs szüksége. Minden barna.

- Azt hiszem, igaza van. De azért mégsem értem. A szemem... valamit csinálnom kell vele. Nem zaklathatom magát minden pillanatban, hogy olvassa el nekem ezt vagy azt. - Szeme valóban nagyon aggasztotta. - Az egyes betűket látom - mondta -, de a szavak összevissza ugrándoznak.

Naponta tízszer is felkapott egy iratot vagy könyvet, rámeresztette szemét, aztán letette.

Lee felolvasta az újságot, hogy elterelje figyelmét nyugtalanságáról. Gyakran megesett, hogy miközben olvasott neki, Adam elaludt. Aztán felébredt, és azt mondta:

- Lee, maga az? Te vagy, Cal? Tudod, sohase volt semmi bajom a szememmel. Holnap okvetlenül elmegyek és megvizsgáltatom.

Február közepe táján Cal kiment a konyhába, és így szólt:

- Folyton csak erről beszél, Lee. Menjünk el vele az orvoshoz, és nézessük meg a szemét.

Lee éppen barackot párolt. Otthagyta a tűzhelyet, a konyhaajtóhoz lépett, becsukta, aztán visszament a kályhához.

- Nem akarom, hogy orvoshoz menjen - mondta.

- Miért?

- Nem hiszem, hogy a szemében van a baj. És ha rájövünk erre, akkor lesz csak töprengés. Maradjon csak egy darabig, ahogy van. Nagy megrázkódás érte. Hadd láboljon ki belőle. Olvasok én neki, amennyit csak akar.

- Mégis mit gondolsz, mi az?

- Nem akarom megmondani. Gondoltam, talán dr. Edwards benézhetne, ha éppen erre jár, baráti látogatásra. Csak éppen hogy annyit mondjon: hello!

- Nem bánom, legyen, ahogy te akarod - mondta Cal, Lee meg így szólt:

- Mondd csak, Cal, nem láttad Abrát?

- Láttam, persze hogy láttam. Rám se néz, csak továbbmegy.

- Hát nem tudod utolérni?

- Hogyne tudnám. Fel is lökhetném, orrba vághatnám, kényszeríthetném, hogy beszéljen velem. De nem akarom.

- Talán csak a jeget kellene megtörni. Néha a korlát olyan gyenge, hogy csak hozzá kell érni, és máris leomlik. Szaladj csak utána, ha mondom. Mondd meg neki, hogy nagyon szeretném látni.

- Nem teszem meg. Nem akarom.

- Olyan rettenetesen nyom a bűntudat, ugye?

Cal nem felelt.

- Nem szereted Abrát?

Cal nem felelt.

- No, ha így folytatod, egyre rosszabb lesz, nem jobb. Sokkal helyesebb volna, ha kiöntenéd a szívedet. Figyelmeztetlek: sokkal jobb lesz, ha nem gubózol be ennyire!

- Mit akarsz tőlem? - kiáltott fel Cal. - Menjek oda apához, és mondjam meg neki, hogy mit tettem? Odamegyek, ha akarod.

- Nem, Cal. Most még nem. De majd ha jobban lesz, meg kell tenned. Meg kell tenned a magad érdekében, nem cipelheted egyedül, mert megöl.

- Talán meg is érdemlem, hogy megöljön.

- Hagyd abba! - szólt rá Lee hidegen. - Ez az önszánalom és öndédelgetés legolcsóbb fajtája. Hagyd abba!

- Hogy látnál hozzá, hogy abbahagyd? - kérdezte Cal.

Lee más témára tért át:

- Nem értem, Abra mért nem jött el hozzánk azóta egyetlenegyszer sem.

- Semmi oka eljönni.

- Ez nem az ő stílusa. Valami nincs ott rendjén. Nem találkoztál vele?

Cal arca elsötétült. - Mondtam már, hogy igen. Úgy látszik, te is kezdesz meghibbanni. Már háromszor megszólítottam, megpróbáltam beszélni vele. Egyszerűen továbbment.

- Valami nincs rendjén. Abra jó asszony... igazi asszony.

- Hogyhogy asszony? Lány. Furcsán hangzik, hogy asszonynak nevezed.

- Nem - felelte Lee lágyan. - Van egynéhány, aki abban a pillanatban, hogy megszületett, már asszony. Abra a legszeretőbb asszonyok közé tartozik: van bátorsága, ereje, bölcsessége is. Igazi asszony. Ismeri a dolgokat, és elfogadja, ha kell. Lefogadom, hogy nem is tud kicsinyes lenni, se aljas, de még hiú sem, kivéve, ha hiúsága igéző.

- Jó véleménnyel vagy róla, nem lehet tagadni.

- Igen... elég jó véleménnyel ahhoz, hogy tudjam: ő sohasem hagyna cserben minket. - Majd hozzátette: - Nagyon hiányzik nekem. Kérd meg, hogy jöjjön el, látogasson meg engem.

- Mondtam már, hogy elszalad tőlem.

- Hát akkor szaladj utána! Mondd meg neki, hogy látni szeretném, nagyon nélkülözöm a társaságát.

Cal megkérdezte:

- Ne térjünk vissza apa szembajára?

- Ne - mondta Lee.

- Vagy beszéljünk Aronról?

- Ne.

3

Másnap Cal Abrát leste egész nap, hogy egyedül találja. De csak iskola után sikerült megpillantania maga előtt, amint hazafelé tartott. Cal befordult a sarkon, végigrohant a párhuzamos utcán, aztán visszafelé. Jól kiszámította az időt és távolságot, így aztán sikerült szembekerülnie a lánnyal, amint az utcán ballagott.

- Hello - köszöntötte Cal.

- Hello! Úgy rémlett, mintha a hátam mögött láttalak volna.

- Jól láttad. De körülrohantam egy háztömböt, hogy elibéd kerüljek. Beszélni akarod veled.

Abra komolyan nézett rá.

- Ezért nem kellett volna annyit rohangálnod - mondta. - Anélkül is megtehetted volna.

- Próbáltam veled beszélni az iskolában. De továbbsiettél.

- Mert őrült voltál. Nem akartam veled beszélni, amíg őrült vagy.

- Honnan tudod, hogy az voltam?

- Láttam az arcodon meg a járásodon. De most már nem vagy őrült.

- Nem. Most már nem.

- Nem segítenél a könyveimet cipelni? - kérdezte a lány, és mosolygott.

Cal szívét melegség öntötte el.

- Hogyne, nagyon szívesen. - Hóna alá kapta Abra könyveit, és csatlakozott hozzá. Együtt mentek tovább. - Lee nagyon szeretne látni. Megkért, mondjam meg neked.

Abra megörült az üzenetnek.

- Igazán? Mondd meg neki, hogy elmegyek. Apád hogy van?

- Nem jól. A szemére panaszkodik.

Némán ballagtak egymás mellett, de Cal végre nem bírta tovább.

- Tudod, mi van Aronnal?

- Tudom. - Abra kisvártatva hozzátette: - Oldozd ki a mappámat, és nézd meg, mi van benne, mindjárt az első lap után.

Cal átcsoportosította a könyveket. Egypennys levelezőlap volt a mappában. Ez állt rajta: "Kedves Abra. Nem érzem magamat tisztának. Nem vagyok méltó hozzád. Ne haragudj rám. Beálltam katonának. Ne menj apám közelébe. Isten veled, Aron."

Cal dühösen becsapta a mappát.

- A nyomorult! - sziszegte halkan.

- Tessék?

- Semmi.

- Hallottam, mit mondtál.

- Tudod, miért ment el?

- Nem. De azt hiszem, ki tudnám találni, ha mindent összeraknék. De nem akarom. Nem vagyok felkészülve rá... hacsak te nem akarod elmondani nekem.

Cal hirtelen megkérdezte:

- Mondd csak, Abra, gyűlölsz te engem?

- Nem, Cal. De egy kicsit te gyűlölsz engem. Miért?

- Én... én félek tőled.

- Arra semmi okod.

- Sokkal többet vétettem ellened, mint sejtenéd. Azonkívül... a fivérem kedvese vagy.

- Mit véthettél te ellenem? És nem vagyok a fivéred kedvese.

- Jól van - mondta Cal keserűen. - Hát akkor megmondom... de kérlek, ne felejtsd el, hogy te kényszerítettél rá! Tudod, mi volt az anyánk? Ringyó. Nyilvánosháza volt itt a városban. Én már régen rájöttem. És a hálaadási ünnep estéjén Aront is elvittem, és megmutattam neki az anyánkat. Én ugyanis...

- És mit csinált Aron? - vágott a szavába Abra izgatottan.

- Megőrült, egyszerűen elvesztette az eszét. Ráordított a mamára. És ahogy kijöttünk, nekem esett, leütött és elrohant. A kedves mama pedig öngyilkos lett. És az apám? Nem tudom, de valami baj van vele is. No, most már mindent tudsz. Hallottad, mit tettem? Most legalább van okod rá, hogy elszaladj, és többé ne állj szóba velem.

- Most már mindent tudok róla - mondta Abra nyugodtan.

- A fivéremről?

- Igen, a fivéredről.

- Aron jó volt. Miért mondom, hogy: volt? Aron jó. Nem olyan aljas és piszkos, mint én.

Nagyon lassan mentek, Abra megállt, mire Cal is megállt. A lány szembefordult vele.

- Cal - mondta -, amit az anyádról meséltél, azt én már régóta, nagyon régóta tudom.

- Tudtad?

- Hallottam, amint szüleim beszéltek róla, amikor azt hitték, alszom. Szeretnék neked mondani valamit. Nehéz elmondani, de jó is.

- El akarod mondani?

- El kell mondanom. Nem is olyan rettentő régen lettem felnőtt, és nem voltam többé kislány. Tudod, miről beszélek?

- Tudom.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Hát akkor jól van. Mert most nehéz elmondani. Bárcsak akkor mondtam volna el. Ráeszméltem, hogy nem szeretem többé Aront.

- Miért?

- Megpróbáltam tisztázni magamban, kispekulálni. Amíg gyermekek voltunk, mesében éltünk, amit mi költöttünk. De amint felnőttünk, a mese már nem volt elég. Valami másra volt szükségem, mert a mese nem volt többé igaz.

- Nézd csak...

- Várj... hadd mondjak el mindent. Aronból nem lett felnőtt. Talán nem is lesz soha. Neki a mese kellett, és azt akarta, hogy úgy végződjék, ahogy ő szerette volna. Nem tudta elviselni, hogy másképpen folytatódjék.

- És te?

- Én nem akarom tudni, hogyan végződik. Csak addig akarok ott lenni, amíg tart. És Cal... így aztán elidegenedtünk egymástól. Fenntartottuk a mesét, mert megszoktuk. De én már nem hittem benne.

- No és Aron?

- Mindenképpen azt akarta, hogy az ő kívánsága és elképzelése szerint alakuljon, még akkor is, ha gyökerestül kell felforgatni érte a világot.

Cal ott állt, és a földre nézett.

- Hiszel nekem? - kérdezte Abra.

- Majd megpróbálom átgondolni.

- Amíg gyerekek vagyunk, azt hisszük, mi vagyunk a mindenség középpontja. Minden csak a mi kedvünkért történik. Más emberek? Afféle szellemek csupán, azért vannak itt, hogy legyen kivel beszélnünk. De amikor felnőttünk, elfoglaljuk igazi helyünket, elnyerjük végleges alakunkat és nagyságunkat. Sok minden indul ki belőlünk mások felé, és mi is sok mindent átveszünk másoktól. Rosszabb is így, meg jobb is. Örülök, hogy elmondtad, mi történt Aronnal.

- Miért örülsz neki?

- Mert most már tudom, hogy nem agyrém, nem én találtam ki. Nem bírta elviselni, amit anyjáról megtudott, mert nem illett bele a mesébe, ahogy ő kívánta, és más meséről hallani sem akart, így hát kitépte sarkaiból a világot. Ugyanúgy, ahogy engem is széttépett, amikor elhatározta, hogy pap lesz.

- Ezen gondolkodnom kell - mondta Cal.

- Add ide a könyveimet! És mondd meg Leenek, hogy elmegyek. Most már szabadnak érzem magam. Én is gondolkodni akarok. Azt hiszem, szeretlek, Cal.

- Nem vagyok jó.

- Éppen azért, mert nem vagy jó.

Cal gyorsan hazament.

- Abra holnap eljön - újságolta Leenek.

- Ejnye, de izgatott vagy! - mondta Lee.

4

Amint hazaért, Abra lábujjhegyen járt-kelt a házban. Az előcsarnokban a fal mellett tipegett, ahol a padló nem recsegett. Már fellépett a futószőnyeggel borított lépcső első fokára, de meggondolta magát, és előbb a konyhába ment.

- Végre, hogy itt vagy! - mondta az anyja. - Nem jöttél egyenesen haza.

- Benn kellett maradnom tanítás után. Apa jobban van?

- Azt hiszem, igen.

- Mit mond az orvos?

- Ugyanazt, amit legelőször mondott... agyondolgozta magát. Egy kis pihenésre van szüksége, ez az egész.

- Nem is látszott meg rajta a fáradtság - jegyezte meg Abra.

Anyja felemelte egy láda fedelét. Három sütni való krumplit vett ki belőle, és a vízvezetékhez vitte.

- Apád nem kíméli magát - mondta. - Nekem kellett volna rá vigyáznom. Saját munkáján kívül nagyon sok hazafias feladatot vállalt a háború érdekében. A doktor azt mondja, így történik meg néha, hogy egy ember egészen váratlanul összeomlik.

- Menjek be hozzá, nézzem meg?

- Nem, Abra... tudod, az az érzésem, hogy nem kíván látni senkit. Knudsen bíró is telefonált, de apád megkért, mondjam neki, hogy alszik.

- Segíthetek valamiben?

- Menj csak, drágám, öltözz át. Nem akarom, hogy bepiszkold a szép ruhádat.

Abra lábujjhegyen elosont apja ajtaja mellett, és bement a saját szobájába. Itt rikító színek uralkodtak - csupa lakk és élénk tapéta. Az íróasztalon Abra szüleinek fényképe, a falon keretbe foglalt költemények, és a faliszekrénye: minden a helyén, a padló lakkozva, cipői katonásan sorakoztak egymás mellett. Anyja mindent megtett érte, és ragaszkodott hozzá, hogy ő tegyen meg mindent - öltöztette Abrát, tervezgetett helyette.

Abra már régen lemondott arról, hogy bármilyen magánügyének helye legyen a szobájában, még egy személyes emléktárgyat sem tartott ott. Olyan régóta így volt, hogy már nem is tekintette szobáját olyan helynek, ahol bármi néven nevezendő magánéletet élhet. Amit el akart zárni a világ elől, azt a fejébe zárta. Ha meg is őrzött néhány levelet, ezeket a nappaliban tartotta; eldugta Ulysses S. Grant Emlékiratai két vaskos kötetének lapjai közé. Legjobb tudomása szerint ezt a művet, amióta elhagyta a sajtót, rajta kívül még senki se nyitotta ki.

Abra ma jókedvű volt, és nem kereste az okát. Tudott bizonyos dolgokat kérdezősködés nélkül, és ezekről nem beszélt soha, így például tudta, hogy apja nem beteg, csak bujkál valami elől. De éppen olyan bizonyosan tudta, hogy Adam Trask beteg, mert látta, amint botorkált az utcán. Kíváncsi volt, vajon anyja is tudja-e, hogy apának semmi baja.

Abra levetette ruháját, és kartonkötényt öltött, mert a házi szabályok szerint ebben kellett járnia, ha házi munkával foglalatoskodott. Megkefélte haját, lábujjhegyen elhaladt apja szobája mellett, és lement a konyhába. A lépcső alján kinyitotta mappáját, és kivette belőle Aron levelezőlapját. A nappaliban kirázta Aron leveleit az Emlékiratok második kötetéből, szorosan összekötötte, felemelte szoknyáját, és a levélköteget bedugta bugyigumija alá. Kissé idomtalanná vált tőle. A konyhában egy másik, bő kötényt vett fel, hogy elrejtse a kidudorodást.

- Lekaparhatod a répát - mondta az anyja. - Forró már a víz?

- Mindjárt forrni kezd.

- Dobj egy húsleveskockát ebbe a csészébe, drágám. Köszönöm. A doktor azt mondja, apád erőre kap a jó bouillontól.

Amikor anyja felvitte a párolgó csészét az emeleti hálószobába, Abra begyújtott a gázkályha szemétégető részébe, beledobta a leveleket, és elhamvasztotta.

Anyja visszajött, és megjegyezte:

- Füstszagot érzek.

- Szemetet égettem. A vödör tele volt.

- Jobban szeretném, ha máskor megkérdeznél, mielőtt ilyesmit csinálsz - mondta a mama. - Azt a szemetet félretettem, hogy reggel befűtsek vele a konyhában.

- Sajnálom, anyukám, nem gondoltam rá.

- Igyekezzél ilyen dolgokra is gondolni. Úgy veszem észre, egy idő óta nagyon szórakozott vagy.

- Ne haragudj, anyukám.

- Amit megtakarítunk, olyan, mintha megkerestük volna - oktatta anyja.

Az ebédlőben csengett a telefon. Anyja vette fel a kagylót. Abra hallotta, amint azt mondta:

- Nem, sajnos nem lehet meglátogatni. A doktor nem engedi. Azt mondja, nem fogadhat senkit. Nem, senkit a világon.

Ezzel mama visszatért a konyhába.

- Knudsen bíró megint - mondta.


ÖTVENHARMADIK FEJEZET

1

Másnap Abra az egész iskolai idő alatt előre örült annak, hogy elmegy meglátogatni Leet. Az egyik szünetben találkozott Callal az előcsarnokban.

- Megmondtad neki, hogy megyek?

- Tüstént neki is látott, hogy valami tortafélét süssön - felelte Cal. Egyenruhában volt: olyan magas gallérral, hogy szinte fulladozott tőle, zubbonyban, amely sehogy se illett rá, és csavaros lábszárvédővel a lábán.

- Úgy látom, kiképzésre kell menned - mondta Abra. - Akkor én leszek nálatok előbb. Miféle tortát készít?

- Nem tudom. De néhány szeletet okvetlenül hagyjatok nekem is, megígéred? Eperszaga volt. Hagyjatok nekem kettőt.

- Nem akarod látni az ajándékot, amit Leenek vettem? - Abra kinyitott egy kartondobozt. - Újfajta burgonyahámozó. Éppen csak a héját szedi le. Könnyű. Leenek vettem.

- No, akkor búcsúzhatom a tortámtól - mondta Cal, majd hozzátette: - Ha kissé később jönnék haza, várj. Megteszed, ugye?

- Hazaviszed a könyveimet?

- Szívesen - felelte Cal.

A lány hosszan, erősen a szemébe nézett, amíg Cal úgy nem érezte, hogy le kell sütnie a szemét. Abra aztán elindult az osztálya felé.

2

Adam rákapott arra, hogy sokáig aludjék reggel - helyesebben: rákapott arra, hogy gyakran aludjék, mindig egy keveset. Ilyen rövid alvásokból állt az éjszakája, de a nappala is. Leenek többször be kellett néznie hozzá, hogy ébren találja.

- Pompásan érzem magam ma reggel - mondta Adam.

- Hát reggelnek éppen nem lehet nevezni. Mindjárt tizenegy óra.

- Jóságos ég! Akkor fel kell kelnem.

- Minek? - kérdezte Lee.

- Minek? Igen, minek? De jól érzem magam, Lee. Akár be is sétálhatnék a sorozóhivatalba. Milyen az idő?

- Elég goromba - mondta Lee. Segített Adamnek felkelni. Gombolás, cipőfűzés, gallér, nyakkendő - mindez nehezére esett Adamnek. Miközben Lee a kezére járt, Adam megjegyezte:

- Álmodtam az éjjel... nagyon életszerű álmom volt. Apámról álmodtam.

- Hallottam, hogy nagyszerű öregúr volt - mondta Lee. - Elolvastam azt a mappányi újságkivágást, amit az ön öccsének ügyvédje küldött. Úgy látszik, igazi "nagy öreg" volt.

Adam nyugodtan Leere nézett.

- És azt tudja-e, hogy tolvaj volt? - kérdezte.

- Alighanem valami rosszat álmodott - felelte Lee. - Hiszen hamvai ott nyugszanak Arlingtonban. Az egyik újságcikk szerint a köztársaság alelnöke is ott volt a temetésén, meg a hadügyminiszter. Azt hiszem, a Salinas Index szívesen kanyarítana róla egy nagyobb cikket, ilyen háborús időkben jó téma, nem igaz? Mit szólna ahhoz, ha ebből a szempontból áttanulmányoznám az anyagot?

- Tolvaj volt - ismételte Adam. - Valamikor még gondolni se mertem volna erre, de most már tudom. Meglopta a Köztársaság Nagy Hadseregét.

- Nem hiszem el - mondta Lee.

Könnyek öntötték el Adam arcát. Újabban gyakran megesett vele, hogy szeme hirtelen könnybe lábadt.

- No, üldögéljen csak szép nyugodtan - mondta Lee -, és mindjárt hozom a reggelit. Tudja, ki jön el hozzánk ma délután látogatóba? Abra.

- Abra? - kérdezte Adam tétován. - Ah, persze, Abra. Nagyon helyes lány.

- Szeretem - mondta Lee egyszerűen. Leültette Adamet a kártyaasztalhoz, hálószobájában. - Nem foglalkozna egy kicsit a kivágós rejtvénnyel, amíg elkészítem a reggelijét?

- Nem, köszönöm. Ma reggel nem. Inkább az álmomra szeretnék gondolni, mielőtt elfelejtem.

Amikor Lee behozta a reggelizőtálcát, Adam már aludt a székében. Lee felkeltette, és mialatt evett, felolvasta neki a Salinas Journal-t, aztán kisegítette a toalettre.

A konyhát elöntötte a torta édes illata. Egy kis eper kifutott a sütőben, és odaégett, de az éles, édes-keserű illat is kellemes volt.

Csendes öröm dagasztotta Lee keblét. A változás öröme. "Adam ideje kezd lejárni - gondolta. - Bizonyára lejár az enyém is, de még nem érzem. Halhatatlannak érzem magamat. Valamikor, amikor nagyon fiatal voltam, sokáig rám nehezedett a halandóság érzete - de azóta soha többé. A halál visszahúzódott." Lee kíváncsi volt, vajon általános-e ez - vajon minden öregedő ember így érez-e?

És szerette volna tudni, mire gondolt Adam, amikor azt mondta, hogy apja tolvaj volt. Talán álmának egy töredéke ötlött fel benne. És azután Lee elméje - mint ahogy gyakran meg szokta tenni - játszadozni kezdett. Tegyük fel, hogy igaz: Adam, ez a szigorúan becsületes ember - a legbecsületesebb, akit csak el lehet képzelni - ifjúkora óta lopott pénzből élt. Lee nevetett magában. Vegyük még hozzá ezt a második végrendeletet, és kiderül, hogy Aron is - akinek tisztaságába egy kis tetszelgés, öndédelgetés is vegyült - egész életében egy bordélyház profitjából fog élni. Mi ez? Valami tréfa talán? Vagy a dolgok kiegyenlítődése, ami abban nyilvánul meg, hogy ha az ember túlságosan messzire megy bizonyos irányban, valami önműködő szerkezet átbillenti a mérleget, és az egyensúly magától helyreáll?

Eszébe jutott Sam Hamilton, aki nagyon sok ajtón kopogott. Senkinek sem lehetett több ötlete és terve, mint neki, de azért senki sem adott volna neki egy lyukas garast sem. De természetesen gazdagabb volt mindenkinél, többet nem is kaphatott volna osztályrészül. Úgy látszik, a szegények lelki kincsekben részesülnek, az érdeklődés és öröm Krőzusai ők. Hogy kereken kimondjam - a gazdagok bandája szánalmas csürhe. Csakugyan igaz ez? - tűnődött Lee. Viselkedésük gyakran ezt igazolja.

Calra gondolt, aki elégette a pénzét, hogy magát megbüntesse. Csakhogy a büntetés nem fájt neki úgy, mint a bűne. Lee ezt mondta magában: "Ha történetesen mégis van egy hely, ahol egy szép napon összeakadhatok Sam Hamiltonnal, sok jó történetet mesélhetek neki." Majd tovább gondolta ekképpen: "De ő is mesélhet majd eleget nekem!"

Lee bement Adamhez, és csodálkozva látta, mit csinál: a dobozt igyekezett kinyitni, amelyben az apjáról szóló újságkivágásokat tartották.

3

Hideg szél fújt délután. Adam ragaszkodott hozzá, hogy benézzen a sorozóbizottsághoz. Lee jól bebugyolálta, és útnak eresztette.

- Ha gyengeséget érez, vagy ájulás környékezi - mondta -, egyszerűen üljön le ott, ahol éppen van.

- Helyes - egyezett bele Adam. - De ma nem szédültem egész nap. Lehet, hogy felmegyek Victorhoz is, és megkérem, nézze meg a szememet.

- Várjon vele holnapig. Én is önnel megyek.

- Jól van, majd meglátjuk - mondta Adam, és nekiindult az útnak, karjait szinte dacosan, hetvenkedően lengetve.

Abra beállított ragyogó szemmel és vörös orral, amit a fagyos szélnek köszönhetett. Annyi örömöt hozott magával, hogy Lee halkan kuncogott, amikor meglátta.

- Hol a torta? - kérdezte. - Dugjuk el Cal elől! - Letelepedett a konyhában. - Istenem, milyen jó itt lenni megint!

Lee meg akart szólalni, de a hang elakadt a torkán. Aztán, amit mondani akart, nagyon jónak tűnt fel, de olyasminek, amit óvatosan, gondosan kell elmondani.

- Tudja - kezdte tétovázva -, nem sok dolgot kívántam életemben. Nagyon korán megtanultam, hogy nem jó, ha az embernek kívánságai vannak. A kívánság jól megérdemelt csalódást hoz, semmi mást.

- De most kíván valamit! - felelte Abra vidáman. - Halljuk, mi az?

Lee erre kibökte:

- Azt kívánom: bárcsak a lányom volna!

Szinte maga is megbotránkozott saját szavain. A tűzhelyhez lépett, eloltotta a gázt a teáskanna alatt, majd újra meggyújtotta.

- Én is szeretném, ha maga volna az apám - mondta Abra lágyan.

Lee gyorsan ránézett, aztán elfordította tekintetét.

- Ezt komolyan mondja?

- Nagyon komolyan.

- És miért?

- Mert szeretem magát, Lee.

Lee gyorsan kiment a konyhából. Szobájában leült, és erősen összeszorította két kezét, amíg meg nem szűnt az a fullasztó érzés, amely a mellére nehezedett. Akkor felkelt, és íróasztala tetejéről felvett egy kis faragott ébenfa dobozt. A dobozon egy sárkány kapaszkodott az ég felé. Lee bevitte a dobozt a konyhába, és az asztalra tette, Abra kezébe.

- Ez a tied - mondta, és hangja olyan volt, mint máskor, nem árulta el érzelmeit.

Abra kinyitotta a dobozt, és megpillantott benne egy kis sötétzöld jáspisgombot, melynek lapjára egy emberi kezet véstek. Rendkívül kecses, pihenő kéz volt, jobb kéz, behajló ujjai finom vonalúak. Abra kivette a gombot a dobozból, közelebbről megnézte, aztán megnedvesítette nyelve hegyével, könnyedén végighúzta telt ajkán, majd a hideg követ arcához szorította.

- Ez volt anyám egyetlen ékszere - mondta Lee.

Abra felállt, mindkét karjával megölelte Lee nyakát, aztán arcon csókolta - ilyesmi most történt meg életében először Leevel.

Lee nevetett.

- Úgy látszik, keleti nyugalmam cserbenhagyott - mondta. - Hadd készítsek teát, édesem. Az majd helyrebillent. - A tűzhelytől még visszaszólt: - Azt mondtam: édesem? Még soha életemben nem ejtettem ki ezt a szót... senkinek a világon.

- Ma reggel olyan örömmel ébredtem - mondta Abra.

- Én is - felelte Lee. - És most már tudom, mi tett olyan boldoggá. A várakozás, hogy eljössz.

- Én is örültem neki, de...

- Megváltoztál - mondta Lee. - Már egyáltalában nem vagy többé az a kislány. Nem árulhatnád el, mi történt veled?

- Elégettem Aron leveleit mind.

- Annyira megbántott? Elkövetett ellened valamit?

- Nem. Alig hinném. De újabban sohasem éreztem azt, hogy jó vagyok. Mindig igyekeztem megmagyarázni neki, hogy nem vagyok jó.

- És most, amikor nem kell tökéletesnek lenned, megint úgy érzed, hogy jó vagy, igaz?

- Azt hiszem. Lehet, hogy így van.

- Tudsz a fiúk anyjáról, ugye?

- Igen. De tudod-e, Lee, hogy nem kóstoltam meg még a tortádat? - mondta Abra. - A szájam egészen száraz.

- Igyál egy kis teát, Abra. Kedveled Calt?

- Igen.

- Színültig tömve van minden jóval és minden rosszal. Mindig azt gondoltam, hogy egyetlen ember egyetlen ujja elég volna, hogy...

Abra a csészéje fölé hajolt. - Hívott, menjünk el az Alisalba, amikor a vadazáleák virágzanak.

Lee mindkét kezét az asztalra rakta, és előrehajolt.

- Nem akarom megkérdezni, hogy elmégy-e vele vagy sem - mondta.

- Nem is kell megkérdezned - mondta Abra. - Elmegyek.

Lee leült vele szemben az asztalhoz.

- Ne maradj távol sokáig ettől a háztól - mondta.

- Szüleim nem akarják, hogy ide járjak.

- Csak egyszer láttam őket - mondta Lee rideg hangon. - Nem is rossz emberek, úgy láttam. Néha, Abra, a legkülönösebb orvosság válik be. Kíváncsi vagyok, hogyan hatna rájuk, ha megtudnák, hogy Aron a minap több mint százezer dollárt örökölt.

Abra komolyan bólintott, és erőlködésébe került, hogy ajkát el ne biggyessze.

- Azt hiszem, nem peregne le róluk hatástalanul - mondta. - Bárcsak tudnám, hogyan adhatnám a hírt tudomásukra.

- Nézd csak, drágám - mondta Lee -, ha én ilyen hírt hallanék, azt hiszem, első dolgom az volna, hogy telefonon elmeséljem valakinek. Lehet, hogy majd csenget nálatok a telefon, aztán később kiderül, hogy téves kapcsolás volt.

Abra bólintott.

- Értem. És azt is megmondanád, hogy a pénz honnan származik?

- Azt már nem - felelte Lee.

Abra az ébresztőórára pillantott, amely egy szögön lógott a falon.

- Mindjárt öt! - mondta. - Mennem kell. Apám nem érzi jól magát. Azt hittem, Cal közben hazaérkezik a gyakorlatról.

- Aztán gyere el újra, minél előbb - mondta Lee.

4

Cal már a verandán volt, amikor Abra kijött.

- Várj meg! - mondta Cal, és beszaladt a házba, hogy ledobja könyveit.

- El ne veszítsd Abra könyveit! - kiáltott ki a konyhából Lee.

Fagyos szél tette még zordabbá a téli estét. Az utcai ívlámpák szénszálai erőlködve köpködték a fényt; nyugtalan imbolygásuk ide-oda kergette az árnyékokat, amelyek úgy szaladgáltak, mint a baseballjátékos, ha el akarja érni a "második bázist". A munkából hazatérő férfiak kabátjuk gallérjába temették arcukat, és rohantak, hogy minél előbb meleg helyre jussanak. Egy korcsolyapálya egyhangú és szaggatott zenéje több háztömbnyi távolságból áthallatszott a csendes estén.

- Nem fognád meg a könyveidet egy percre, Abra? - kérdezte Cal. - Szeretném kikapcsolni a galléromat, mert még lenyakaz! - Nagy nehezen kiszabadította a kapcsokat, és megkönnyebbülten fellélegzett. - Egészen kimelegedtem - mondta, és újra átvette Abra könyveit.

Bergesék előkertjében a nagy pálmafa szélcibálta ágai szárazon recsegtek. Egy macska nyivákolt újra meg újra egy konyha ajtaja előtt, ahonnan kizárták.

- Nem hiszem, hogy valami nagy katona lesz belőled - mondta Abra. - Ahhoz túlságosan független vagy.

- Azért még lehetek jó katona - felelte Cal. - Ez a kiképzés, persze, meg az öreg Krag-Jorgensens ordítozása nagy csacsiság. De majd ha eljön az ideje, és érdekelni fog a dolog, nem leszek rossz katona.

- A torta remek volt - mesélte Abra. - Hagytam neked egy szeletet.

- Köszönöm. Fogadjunk, hogy Aron remek katona.

- Én is azt hiszem. És a legjobb képű katona az egész hadseregben. Mikor megyünk azáleát szedni?

- Tavasz előtt nem.

- Menjünk minél előbb, és vigyünk magunkkal elemózsiát.

- És ha esik?

- Menjünk mindenképpen, akár esik, akár süt a nap.

Átvette könyveit, és bement az udvarukra.

- A viszontlátásra holnap - mondta.

Cal nem indult el hazafelé. Csak kószált a nyugtalan éjszakában - elhaladt a gimnázium, majd a korcsolyapálya mellett. Itt a jeget hatalmas sátor borította, és gépzongora csörgött-zörgött. Egyetlen lélek sem korcsolyázott. A korcsolyapálya gazdája, egy öregember, bánatosan üldögélt bódéjában, és egy jegytömb szélét pergette ujjai közt.

A Fő utca elhagyatott volt. A szél papírdarabokat sodort tova a járdán. Tom Meek, a rendőr, kijött Bell cukorkásboltjából, és Cal mellé szegődött.

- Jobb lesz bekapcsolni azt a zubbonyt, katona - mondta halkan.

- Hello, Tom - üdvözölte Cal. - Ez az átkozott gallér olyan szűk, hogy nem bírom.

- Már rég nem láttalak éjjel csavarogni. Nem jársz már ki?

- Nem.

- Csak nem akarod elhitetni velem, hogy megjavultál?

- Pedig lehet, hogy úgy van.

Tom büszke volt arra a képességére, hogy ugratni tudta az embereket, mégpedig úgy, mintha komolyan beszélne.

- Úgy látszik, fölcsíptél egy kislányt.

Cal nem felelt.

- Hallom, a fivéred meghamisította a korát, hogy felvegyék a hadseregbe. Csak nem csaptad le a kezéről azt a kislányt, akinek udvarolt?

- Persze, persze - mondta Cal szórakozottan.

Tom hirtelen fellobbanó érdeklődéssel más témába kezdett.

- Hopp, most jut eszembe - mondta. - Hallom, Will Hamilton azt mesélgeti, hogy tizenötezer dollárt kerestél babbal. Igaz?

- Persze, persze - felelte Cal.

- De hiszen még gyerkőc vagy. Mit fogsz csinálni azzal a rengeteg pénzzel?

Cal rávigyorgott.

- Elégettem - mondta.

- Hogy érted?

- Egyszerűen: gyufát gyújtottam, és elégettem.

Tom a fiú arcába bámult.

- Aha! Értem. Persze. Egész jó szórakozás. No, Isten veled. Nekem ide be kell mennem.

Tom Meek nem szerette, ha mások ugratják.

- A szemtelen taknyos! - dörmögött magában. - Már túlságosan okosnak képzeli magát.

Cal lassan ballagott a Fő utcán, és meg-megállt a boltok kirakata előtt. Kíváncsi volt, hol temették el Kate-et. Ha sikerül megtudnia, gondolta, talán kivisz egy csokor virágot a sírra. De aztán kinevette magát ezért az ötletért. Annyi jóság volna benne - vagy csak önmagát szédíti? A salinasi szél most olyan vad, hogy még egy sírkövet is elfújna, hát még egy csokor szegfűt! Isten tudja, miért, hirtelen eszébe jutott a szegfű mexikói elnevezése. Valaki mesélte neki, amikor még gyerek volt. Ott úgy hívják: a szerelem szöge - a büdöskét pedig: a halál szöge. Claveles, a szögeket így mondják Mexikóban. Talán jobb volna, ha büdöskét vinne az anyja sírjára. "Eh, kezdek úgy gondolkodni, mint Aron" - mondta magában.


ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

1

A tél mintha nem lett volna hajlandó kiengedni a világot karmaiból. Már rég lejárt az ideje, de csak csattogtatta korbácsát - a fagyot, a szelet, az esőt. Az emberek meg egyre ezt hajtogatták: "Azok az átkozott óriási ágyúk odaát Franciaországban! Elrontják az időjárást az egész világon!"

A Salinas-völgy sehogy sem akart kizöldülni. A vadvirágok olyan sokáig késlekedtek, hogy az emberek már azt hitték, ebben az évben nem is fognak előbújni.

Mi azonban tudtuk - vagy legalábbis reméltük -, hogy május elsején, amikor valamennyi vasárnapi iskola kirándulást szokott rendezni az Alisalba, a vadazáleák, amelyek a folyó partjain szoktak pompázni, egészen biztosan virágba borulnak már. Ez mindig hozzátartozott a május elsejéhez.

Május elsején hideg volt. A kirándulásokat elmosta a fagyos eső, és egyetlen bimbó se nyílt ki az azáleabokrokon. És két héttel később még mindig várattak magukra.

Cal nem sejtette, hogy így lesz, amikor az azáleát választotta érzelmei jelképéül, de ha már kimondta, hogy az a szimbólum, nem lehetett változtatni rajta.

A Ford ott rostokolt Windham garázsában, remekül felpumpált abroncsokkal és két új szárazelemmel, hogy könnyen lehessen elindítani. Leet újra meg újra mozgósították, hogy szendvicseket készítsen a nagy napra, végül belefáradt a várakozásba, meg abba, hogy minden második napon zsúrkenyeret vásároljon.

- Miért nem indultok, akármilyen is az idő? - kérdezte.

- Nem lehet - felelte Cal. - Azáleát mondtam.

- És hogy tudod majd, mikor lesz?

- A Silacci fiúk odakinn laknak, onnan járnak be az iskolába mindennap. Azt mondják, még egy hét vagy legfeljebb tíz nap.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Lee. - Attól tartok, túlérett lesz ez a kirándulás a sok készülődéstől.

Adam egészségi állapota lassan javulni kezdett. Kezének merevsége felengedett. Már olvasni is tudott egy keveset - napról napra valamivel többet.

- A betűk csak akkor ugrálnak, ha fáradt vagyok - mondta. - Örülök, hogy nem csináltattam szemüveget, csak elrontottam volna vele a szememet. Tudtam, hogy a szemem jó.

Lee bólintott és örült. Már régebben felruccant San Franciscóba, hogy megvegye a könyveket, melyekre szüksége volt, aztán levél útján rendelt egy csomó különlevonatot orvosi lapok egyes cikkeiből. Körülbelül megtanult mindent, amit az agy anatómiájáról, bizonyos sérülések és trombózisok tüneteiről akkoriban tudni lehetett. Tanulmányait és kérdezősködéseit ugyanolyan fáradhatatlan elmélyüléssel folytatta, mint akkor, amikor egy héber igét bekerített és gúzsba kötött, hogy tüzetesen megvizsgálja. Dr. H. C. Murphy lassanként alaposabban megismerte Leet, és magatartása vele szemben nagy változáson esett át - kezdve a szakmai türelmetlenségen egy kínai szolga laikus motyogása miatt, egészen az őszinte csodálatig, amikor felismerte, hogy egy tudóssal beszél. Sőt Murphy doktor még kölcsön is kérte Lee néhány új különlevonatát, jelentéseit a diagnózis és terápia új módszereiről. El is mesélte dr. Edwardsnak: "Ez a csing többet tud az agyvérzés patológiájáról, mint én, vagy akár te is, lefogadom." Bizonyos neheztelő szeretettel mondta ezt. A hivatásos szakembert öntudatlanul is ingerli a laikus tudása.

Amikor Lee jelentette Adam állapotának javulását, így kezdte:

- Az a benyomásom, hogy a felszívódás folytatódik...

- Nekem is volt egy páciensem - mondta Murphy doktor, és elmesélt egy biztató esetet.

- De mindig félek a visszaeséstől - aggodalmaskodott Lee.

- Ez már olyan dolog, amit kénytelenek vagyunk a Mindenhatóra bízni - felelte a doktor. - Nem foltozhatjuk meg az artériát, mint egy autóabroncs-belső tömlőjét. Apropó, mivel tudta rávenni, hogy megmérhesse a vérnyomását?

- Fogadni szoktam vele, hogy kettőnk közül melyik találja el jobban az eredményt. Izgalmasabb, mint egy lóversenyfogadás.

- És ki szokott nyerni?

- Ha akarnám, én nyernék, de nem akarom - felelte Lee. - Ez elrontaná a játékot, és a grafikont is.

- És hogy tartja vissza attól, hogy felizgassa magát?

- Az már az én találmányom - mondta Lee. - Elneveztem beszélgetési terápiának.

- Hiszen az minden idejét igénybe veszi.

- Úgy van - mondta Lee.

2

1918. május 28-án az amerikai csapatok végrehajtották első jelentősebb katonai feladatukat az első világháborúban. A Bullard tábornok parancsnoksága alatt álló első hadosztály parancsot kapott, hogy foglalja el Cantigny községet. Ez a falu egy magaslaton terült el, és uralkodott az Avre-folyó völgyén. Megerősített lövészárkok, nehézgépfegyverek és ágyúk védelmezték. A front valamivel hosszabb volt egy mérföldnél.

1918. május 28-án reggel 6.45-kor kezdődött a támadás, egyórás tüzérségi előkészítés után. Részt vett benne a 28. gyalogezred (Ely ezredes), a 18-as gyalogosok egy zászlóaljjal (Parker), az első utászezred egy százada, valamint a hadosztálytüzérség, amelyet francia tankok és lángszórók támogattak.

A támadás teljes sikerrel végződött. Az amerikai csapatok beásták magukat az új vonalon, és visszavertek két hatalmas német ellentámadást.

Clemenceau, Foch és Petain lelkesen gratulált az első amerikai hadosztálynak.

3

Már május vége volt, amikor a Silacci fiúk meghozták a hírt, hogy az azáleák lazacszínű virágai végre kinyíltak. Szerdai napon közölték Callal a nagy eseményt, mikor becsöngettek az első órára.

Cal berohant az angoltanterembe. Éppen akkor ért oda, amikor Miss Norris elfoglalta helyét a kis dobogón. Cal meglengette zsebkendőjét, aztán harsogóan belefújta orrát. Lement a fiúk vécéjére, és várt, amíg meg nem hallotta a víz zuhogását a fal mögül, ahol a lányok öltözője volt. Azután az alagsori ajtón kiosont, a vörös téglás falhoz lapulva sietett tovább, és a borsfáknál jutott ki a szabadba. Mihelyt túl volt az iskola szemhatárán, meglassította lépteit, és kényelmesen ballagott, amíg Abra utol nem érte.

- Mikor nyílt ki? - kérdezte a lány.

- Ma reggel.

- Várjunk holnapig?

Cal felnézett a vidám sárga napra, az első igazán forró égi csókra abban az esztendőben.

- Várni akarsz?

- Dehogy - mondta Abra.

- Én sem.

Erre futásnak eredtek. Kenyeret vásároltak a Reynaud-boltban, és siettették Leet is.

Adam meghallotta a lármát, és benézett a konyhába.

- Mi az a nagy zsivaj? - kérdezte.

- Megyünk kirándulni - mondta Cal.

- Nincs ma tanítás?

- Van bizony - felelte Abra. - De ünnepnap is van.

Adam rámosolygott.

- Piros vagy, mint egy rózsa - mondta.

- Tessék velünk jönni! - kiáltott fel Abra. - Az Arisal-völgybe megyünk azáleát szedni.

- Isten bizony, szívesen elmennék én is - mondta Adam, majd hozzátette: - De nem lehet. Megígértem, hogy kimegyek a jéggyárba. Új csöveket fektetünk le. Milyen szép idő van.

- Hozunk majd egy csokor azáleát - ígérte Abra.

- Jó lesz, nagyon szeretem. No, mulassatok jól.

Amikor Adam elment, Cal Leehez fordult:

- De te igazán eljöhetnél velünk.

Lee élesen ránézett.

- Igazán? - mondta. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen szamár vagy.

- Tarts velünk! - kiáltott fel Abra.

- Ugyan, ne nevettesd ki magad! - felelte Lee.

4

Vidám kis folyócska csobog az Arisal-völgyben, a Gabilan-hegység felé, Salinastól keletre. A víz kerek köveken ugrándozik, és a part menti fák fényesre csiszolt gyökereit nyaldossa.

A levegőt betöltötte az azáleák illata és a klorofilltermelő tavaszi nap andalító melege. A folyó partján megállt-megült a Ford, amely még mindig pihegett a túlerőltetéstől. A hátsó ülést azáleaágak egész halma borította el.

Cal és Abra a parton üldögélt a szerteszórt papírok közt, amikben az ebédjüket hozták. Lábukat a vízbe lógatták.

- Kár, hogy elhervadnak, mire hazavisszük - mondta Cal.

- Nem baj, megtették a kötelességüket, Cal - felelte Abra. - Jó ürügyül szolgáltak, ha nem tudnád, mire, attól tartok, én leszek kénytelen megmutatni.

- Mit?

Abra közelebb hajolt hozzá, és megfogta a kezét.

- Ezt - felelte.

- Én is gondoltam rá, de féltem.

- Mitől?

- Nem tudom.

- Lám, én nem féltem.

- Azt hiszem, a lányok sokkal kevesebbet félnek, mint mi.

- No, ezt nem mondhatnám.

- Miért? Féltél már valaha is valamitől?

- De mennyire - felelte. - Rettenetesen féltem tőled, amikor rám pirítottál, hogy vizes lesz a bugyim.

- Ez bizony aljas volt - bólintott Cal. - Magam sem tudom, miért mondtam - tette hozzá, és hirtelen elhallgatott.

Abra ujjai még szorosabban kezére fonódtak.

- Tudom, mire gondolsz. Nem akarom, hogy ezen törd a fejed.

Cal a fodrozódó vízre nézett, és lábujjával megfordított egy kerek, barna követ.

- Azt gondolod, hogy te is örökölted, azt gondolod, ugye? - mondta Abra. - Attól félsz, hogy magadra vonod a szerencsétlenséget?

- Hát, hát tudod...

- Hát tudod, mondok neked valamit. Apám nagy bajban van.

- Hogyhogy bajban?

- Nem hallgatóztam ajtók mögött, de így is eleget hallottam. Apám nem beteg, hanem fél. Csinált valamit.

Cal felkapta a fejét.

- Mit?

- Azt hiszem, sikkasztott a cégtől. És most nem tudja, hogy üzlettársai lecsukatják-e, vagy időt adnak neki, hogy visszafizesse.

- Honnan tudod?

- Hallottam, amint ordítoztak apa hálószobájában, ahol betegen fekszik. Anyám megindította a fonográfot, hogy túlharsogja kiabálásukat.

- Nem csak úgy kitaláltad? - mondta Cal.

- Nem. Nem kitalálás.

Cal közelebb csúszott hozzá, és vállára tette fejét. Karja félénken Abra derekára kúszott.

- Látod, nem te vagy az egyetlen - mondta a lány, és oldalvást az arcába pillantott. - Most aztán félek - tette hozzá elhaló hangon.

5

Délután három órakor Lee íróasztalánál ült, és egy magárjegyzékben lapozgatott. A szagos bükköny képe élénk színekben pompázott.

- Milyen csinosan festene ez a hátsó sövényen. Jól eltakarná a pocsolyát. Csak az a kérdés, kap-e ott elég napot?

Saját hangjának hallatára felpillantott, és mosolygott magában. Egyre gyakrabban kapta rajta magát azon, hogy hangosan beszél, ha egyedül van a házban.

- A kor teszi - mondta hangosan. - A gondolatok lassuló folyama és... - megállt, és egy percre megdermedt. - Mulatságos... mintha hallgatóznék. Kíváncsi vagyok, nem hagytam-e a teáskannát a gázon. Nem... most már emlékszem. - Megint fülelt. - Hála istennek, nem vagyok babonás. Ha nem uralkodnék magamon, azt hinném, hogy kísértetek lépteit hallom. Mintha...

Az utcai ajtó felől csengetés hallatszott.

- No tessék. Erre figyeltem fel. Hát csak csengjen. Nem megyek lépre a képzelődéseimnek. Csak csengjen.

De a csengő nem szólalt meg újra.

Sötét fáradtság nehezedett Leere. Olyan sivár reménytelenség, hogy a válla is belegörnyedt. Kinevette magát:

- Ha akarom, kimehetek, és megállapíthatom, hogy egy reklámcédulát dugtak-e az ajtó alá. Vagy ha akarom, elüldögélhetek itt, és elhihetem vén szamár fejemnek, hogy a halál áll a küszöbön. Hát ha így van, akkor inkább a reklámcédulát akarom.

Lee aztán a nappaliban ült, és egy borítékra nézett, amely az ölében hevert. Majd hirtelen ráköpött.

- Jól van, megteszem, ha olyan nagyon akarod, az ördög vigyen el! - mondta a borítéknak, és feltépte. De a következő pillanatban már az asztalra tette és megfordította, hogy az írás legyen lefelé.

Most lábai közt a padlóra bámult.

- Nem - dünnyögött hangosan -, ehhez nincs jogom. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy bármilyen élménytől megfosszon valakit. Az élet és a halál... mindkettőt megígérték nekünk. Jogunk van a szenvedéshez is. - Gyomra összeszorult. - Nem, nincs hozzá bátorságom. Sárga hasú, gyáva pulya vagyok. Nem tudnám elviselni.

Bement a fürdőszobába, három kiskanálnyi brómot mért ki egy pohárba, és vizet töltött hozzá, amíg a piros orvosság rózsaszínűvé nem halványodott. A poharat bevitte a nappaliba, és az asztalra tette. A táviratot összehajtogatta, és zsebébe dugta.

- Istenem, hogy gyűlölöm a gyávaságot! - mondta hangosan. - Hogy utálom a gyáva embereket!

Keze remegett, és hideg veríték ütött ki a homlokán.

Négy órakor hallotta, hogy Adam motoszkál az ajtókilincsen. Lee megnyalta ajkát. Felállt, és lassan elindult a hall felé. A pohárnyi rózsaszínű folyadékot is magával vitte, és keze már nem remegett.


ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

1

Valamennyi lámpa égett a Trask-házban. Az ajtó félig nyitva maradt, az egész házat átjárta a hideg. A nappaliban Lee úgy összezsugorodott, mint egy őszi falevél, amint a lámpa mellett ült egy székben. Adam ajtaja nyitva volt - szobájából hangok szűrődtek ki.

- Mi történt? - kérdezte Cal, amikor hazajött.

Lee ránézett, és fejével az asztal felé intett, ahol a felbontott távirat hevert.

- Fivéred meghalt - mondta. - Apád pedig szélütést kapott.

Cal kirohant a hallba.

- Gyere vissza! - kiáltott utána Lee. - Dr. Edwards van odabenn, meg Murphy doktor. Ne zavard őket.

Cal megállt előtte.

- Veszélyes, Lee? Beszélj már... nagyon súlyos?

- Nem tudom - kezdte Lee, majd úgy folytatta, mintha valami régi eseményre emlékeznék vissza. - Fáradtan jött haza. De fel kellett olvasnom a sürgönyt. Joga volt, hogy megtudja. Vagy öt percig hangosan újra meg újra elmondogatta magában. Azután végre, mintha bejutott volna az agyába, ahol aztán robbant.

- Eszméletnél van?

- Ülj le és várj, Cal - mondta Lee fáradtan. - Ülj le és várj. Szokd meg a gondolatot. Én is igyekszem megszokni.

Cal felkapta a táviratot, és elolvasta a komor és méltóságteljes hangú üzenetet, amit magában foglalt.

Dr. Edwards kijött Adam szobájából, orvosi táskájával a kezében. Kurtán bólintott, aztán kiment - az ajtót gyorsan és ügyesen betette maga mögött. Most dr. Murphy jött ki. Táskáját az asztalra tette, és leült. Sóhajtott.

- Dr. Edwards megkért, hogy mondjam meg neked.

- Hogy van apám? - kérdezte Cal.

- Megmondok mindent, amit tudok. Most te vagy a családfő, Cal. Tudod-e, mi a szélütés? - Nem várta meg Cal válaszát. - Vérömleny az agyban. Az agy bizonyos területeit érintette. Már korábban is volt néhány kisebb agyvérzése. Lee tud róla.

- Tudok - mondta Lee.

Dr. Murphy ránézett, majd újra Calhoz fordult:

- A bal oldala megbénult. Részben a jobb oldal is. Bal szemével valószínűleg nem lát, de ezt most nem tudjuk megállapítani. Más szóval, apádon aligha lehet segíteni.

- Tud beszélni?

- Valamicskét... nagyon nehezen. Jobb volna, ha nem fárasztanád.

Cal szavak után kapkodott.

- Hát lehetetlen... hogy felépüljön?

- Már hallottam felszívódási esetekről, még ilyen rossz állapotban is, de magam nem találkoztam egyetlen ilyen esettel sem.

- Úgy gondolja, hogy meg fog halni?

- Nem tudjuk. Élhet még egy hétig, egy hónapig, egy évig, még kettőig is. De lehet, hogy még ma meghal.

- Megismerne engem?

- Ezt magadnak kell kipróbálnod. Még ma este küldök egy ápolónőt, és aztán állandóan ápolónőt kell mellette tartani. - Felállt. - Nagyon sajnálom, Cal. Légy erős. Erősnek kell lenned. - Hozzáfűzte még: - Mindig meglep, milyen sokat tudnak az emberek elviselni. Mindent kibírnak. Edwards eljön holnap. Jó éjt.

Kinyújtotta kezét, hogy Cal vállára tegye, de a fiú kitért előle, és elindult apja szobája felé.

Adam fejét magasan felpárnázták. Arca nyugodt volt, bőre sápadt. Szája egyenes vonalban bezárult, nem mosolygott, nem panaszkodott. Nyitott szeme mély és tiszta volt, mintha mélyen bele lehetett volna nézni, és mintha ő is mélyen belelátott volna környezetébe. Ez a szem nyugodt volt, figyelte is környezetét, de érdeklődés nélkül. Amint Cal belépett a szobába, a beteg szeme lassan felé fordult, megkereste mellét, majd feljebb emelkedett, és megpihent a fiú arcán.

Cal leült az ágy mellé, az egyenes támlájú székre.

- Sajnálom, apám - mondta.

Az a két szem lassan pislogott, mint ahogy a békák szoktak.

- Hallasz engem, apám? Meg tudod érteni, amit mondok? - Az a szem nem változott, el se mozdult. - Én vagyok az oka! - kiáltotta Cal. - Én vagyok a felelős! Én okoztam Aron halálát, meg a te betegségedet is! Elvittem Aront Kate házába... megmutattam neki az anyját. Azért ment el. Soha nem akarok rosszat, és mindig elkövetem!

Lehajtotta fejét az ágy szélére, hogy elkerülje azt az iszonyú szempárt, de hiába - akkor is látta. Tudta, hogy vele marad, és elkíséri egész életében. Ezentúl már életének egy része marad.

A kapun csengettek. Nemsokára bejött Lee a hálószobába, nyomában az ápolónővel - erős, terjedelmes, vastag fekete szemöldökű asszonysággal.

Csak úgy áradt belőle a könnyedség, amint útitáskáját kinyitotta.

- Hol a páciensem? Aha, látom már. De hiszen maga pompás színben van. Nem is tudom, miért vagyok itt. Azt ajánlom, keljen fel és ápoljon engem, hiszen jobb kondícióban van, mint én! Nos, van kedve engem ápolni, maga szép, nagy ember?

Izmos karját Adam hóna alá tolta, és könnyűszerrel felemelte az ágy feje fölé - úgy tartotta jobb karjával, míg bal kezével megpaskolta a vánkosokat, aztán visszafektette a beteget a felfrissített párnákra.

- Jó, hűs párnák - mondta. - Szereti a hűs párnákat, nem igaz? No, most mutassák meg, hol a fürdőszoba. Van ágytál és kacsa? Fel tudnak itt állítani egy összecsukható ágyat a részemre?

- Írjon össze mindent, ami kell - felelte Lee. - És ha segítségre van szüksége a beteg körül...

- Miért volna szükségem segítségre? Boldogulok én vele egymagAm is. Ugye jól megleszünk kettecskén, tündérbogaram?

Lee és Cal visszahúzódott a konyhába.

- Mielőtt ez a nő beállított - mondta Lee -, éppen rá akartalak beszélni, hogy vacsorázzál. Tudod, vannak emberek, akik az evést tartják a legjobb idegcsillapítónak, akár örömük van, akár bánatuk. Fogadjunk, ez a nő is olyan. Én nem erőltetem, egyél vagy ne egyél, ahogy akarod.

Cal rávigyorgott.

- Ha kényszeríteni próbáltál volna, bizonyára utálattal gondolnék az evésre. De miután így adtad be, nem bánom, csinálok magamnak egy szendvicset.

- Szendvicset nem kaphatsz.

- Pedig nekem éppen az kell.

- Ez is beválik - mondta Lee -, felháborítóan beválik. Szinte sértő, hogy bizonyos dolgokra mindenki egyformán reagál.

- Nem kell szendvics! - mondta Cal. - Maradt egy kis torta?

- Rengeteg... ott van a kenyeresdobozban. Lehet, hogy már egy kicsit lucskos.

- Úgy szeretem, lucskosan - mondta Cal. Az egész tálat odahozta, és maga elé rakta az asztalra.

Az ápolónő benézett a konyhába.

- Jóképű sütemény - mondta, és kezébe vett egyet, beleharapott, és miközben majszolt, szüntelenül beszélt: - Telefonálhatok a Krough drogériába mindenféléért, amire szükségem van? Hol a telefon? Hol tartják a fehérneműt? Hol van az a vaságy, amin én fogok aludni? Nem hozták még be? Elolvasták már ezt az újságot? Mit is mondott, hol a telefon?

Még egy szelet tortát harácsolt, aztán elment.

- Apád beszélt hozzád? - kérdezte Lee halkan.

Cal ide-oda ingatta fejét, mintha nem tudná megállítani.

- Szörnyű lesz - folytatta Lee. - De a doktornak igaza van. Az ember mindent kibír. Ilyen csodálatos állatok vagyunk.

- Én nem - mondta Cal tompa hangon. - Én nem bírom ki, nem tudom majd kibírni. A vége az lesz, hogy meg kell... hogy...

Lee hevesen megszorította a fiú csuklóját.

- Hallgass, te nyomorult, te alávaló puhány! Csupa jóság, csupa szeretet vesz körül, és te ilyenekkel mersz fenyegetőzni? A te bánatod talán szörnyűbb, mint az enyém?

- Nem a bánatról van szó! Megmondtam apámnak, mit tettem. Megöltem a testvéremet. Gyilkos vagyok! Most már ő is tudja!

- Honnan tudod, hogy tudja? Vigyázz, ne hazudj! Mondta?

- Nem kellett mondania. Láttam a szemén. A szemével mondta. Nem tudom, hova bújjak el a bűnömmel. Nincs menekülés!

Lee sóhajtott, és elengedte Cal csuklóját.

- Cal - mondta türelmesen -, hallgass rám. Adam agyközpontját támadta meg a betegség. Amit a szemében láthatsz, nem lehet egyéb, mint a belső nyomás tükröződése. Ez az agyvelőnek abból a részéből indul ki, amelytől a látás függ. Gondolj arra, hogy újabban már nem tudott olvasni - hát elfelejtetted? Nem azért, mert a szeme fájt, azt is a belső nyomás okozta. Nem tudhatod, hogy vádolt-e. Egyáltalában nem tudhatod!

- De igen, vádolt. Azt mondta, hogy gyilkos vagyok.

- Majd megbocsát neked. Szavamra, megbocsát. Megígérem.

Az ápolónő állt az ajtóban.

- Mit ígérget, Charley? Nekem ígért egy csésze kávét.

- Majd mindjárt főzök. Hogy van a beteg?

- Alszik, mint egy kisbaba. Van valami olvasnivaló a házban?

- Mit szeretne olvasni?

- Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról.

- Majd beviszem magának a kávét. Van egypár borsos történetem is, amit egy francia királyné írt. Talán az is...

- Okvetlenül hozza be! A kávéval együtt! Miért nem szundítasz egyet, öcsi? Ne félj semmit, én meg Charley, mi majd tartjuk a frontot. Ne felejtse el a könyvet, Charley.

Lee feltette a kávéfőzőt a gázlángra. Aztán az asztalhoz lépett, és így szólt:

- Cal! Hallod-e?

- No, mi az?

- Menj el Abrához!

2

Cal megállt a csinos, tiszta tornácon, és becsengetett. Ujját mindaddig a csengő gombján tartotta, amíg fel nem gyulladt az erős fényű lámpa az ajtó fölött. Az éjszakára helyére tolt retesz megcsikordult, és Mrs. Bacon kinézett.

- Abrával szeretnék beszélni - mondta Cal.

Az asszony szája nyitva maradt döbbent csodálkozásában.

- Micsoda?

- Abrával szeretnék beszélni.

- Arról szó sem lehet. Abra már visszavonult a szobájába. Menjen innen.

- Hányszor mondjam, hogy Abrával akarok beszélni? - kiáltott rá Cal.

- Takarodjék, vagy rendőrt hívok.

Mr. Bacon kiszólt:

- Mi az? Ki van ott?

- Ne törődj vele, bújj vissza az ágyba. Beteg vagy. Majd elintézem magam is.

Ismét Calhoz fordult:

- Most már aztán lóduljon a tornácunkról. És ha még egyszer be mer csengetni, telefonálok a rendőrségre. No, mozgás, mozgás!

Az ajtó becsapódott, a retesz csikorgott, és az erős lámpa az ajtó fölött elaludt.

Cal mosolyogva állt a sötétben. Arra gondolt, hogy Tom Meek mindjárt felbukkan, és megkérdezi: "Hello, Cal, mi az, miben sántikálsz már megint?"

Mrs. Bacon kikiáltott az ajtó mögül:

- Látom magát. Még mindig nem ment el? Pusztuljon a tornácunkról!

Cal lassan lement a járdára, és elindult hazafelé. Még egy háztömbnyit sem haladt, amikor Abra utolérte. Lihegett a futástól.

- A hátsó ajtón jöttem ki - mondta.

- Majd rájönnek, hogy elmentél.

- Bánom is én.

- Nem bánod?

- Nem.

- Nézd csak, Abra - mondta Cal. - Megöltem a fivéremet, és apámat szél érte miattam.

A lány megfogta a karját, és belekapaszkodott.

- Nem hallottad, mit mondtam? - kérdezte Cal.

- De hallottam.

- Ez még nem elég, Abra. Az anyám ringyó volt.

- Tudom. Már elmondtad nekem. Az én apám pedig tolvaj.

- Anyám vérét örököltem. Nem érted, Abra?

- Én meg az apámét - mondta a lány.

Ezután némán baktattak egymás mellett. Cal igyekezett egyensúlyát visszanyerni. Hideg szél fújt, és meggyorsították lépteiket, hogy felmelegedjenek. Elhagyták az utolsó utcai lámpát Salinas legvégén. Előttük fekete sötétség tátongott, és a közvetlen országút, mely csak úgy ragadt a fekete, agyagos sártól.

Megálltak ott, ahol véget ért a járda és az utcai lámpák sora. Lábuk alatt sikamlós volt az út a tavaszi sártól, és harmattól nedves fű horzsolta lábukat.

- Hová megyünk? - kérdezte Abra.

- Meg akartam szökni apám tekintete elől. Folytonosan magam előtt látom. Még akkor is, ha behunyom a szememet. Örökké látni fogom. Apám hamarosan meghal, de szeme még akkor is rám néz majd, és vádol, mert megöltem a testvéremet.

- Nem ölted meg.

- De igen, megöltem. És apám szeme is ezzel vádol.

- Ne beszélj így. Hová megyünk?

- Kicsit tovább. Van ott egy árok és egy víztöltő állomás. Meg egy fűzfa. Nem emlékszel arra a fűzfára?

- De igen, emlékszem.

- Ágai úgy hajolnak alá, mint egy sátor... az ágak vége a földet érinti.

- Tudom.

- Délutánonként - napos nyári délutánokon - te meg Aron szétválasztottátok az ágakat, és bementetek oda, és ott senki sem láthatott benneteket.

- Leselkedtél?

- Persze hogy leselkedtem - felelte Cal, majd hozzátette: - Azt akarom, hogy most velem gyere be a fűzfa sűrűjébe. Igen, azt akarom.

Abra megállt, és kezével Calt is megállásra kényszerítette.

- Nem - mondta. - Ez nem volna helyes.

- Nem akarsz bejönni velem?

- Ha csak menekülni akarsz, akkor nem!

- Nem tudom, mit csináljak. Istenem, mit tegyek! Abra, mondd meg te, mit tegyek?

- És hallgatsz rám?

- Nem tudom.

- Menjünk vissza.

- Vissza? Hová?

- Hozzátok, apád házába - mondta Abra.

3

Elöntötte őket a konyha fénye. Lee már előbb begyújtott a sütőbe, hogy felmelegítse a fagyos levegőt.

- Abra vett rá, hogy visszajöjjek - mondta Cal.

- Persze hogy rávett. Tudtam, hogy megteszi.

- Magától is jött volna - szólt Abra.

- Hm... sose lehet tudni - vélte Lee.

Kiment a konyhából, és egy perc múlva visszajött.

- Még mindig alszik - mondta.

Elővett egy kőpalackot, és három apró, áttetsző porceláncsészével együtt az asztalra tette.

- Erre emlékszem - mondta Cal.

- Kell is, hogy emlékezzél rá - felelte Lee, és töltött a sötét folyadékból. - Szürcsölj egy cseppet, és forgasd meg benne a nyelvedet.

Abra a konyhaasztalra könyökölt.

- Segíts neki - mondta. - Te olyan ember vagy, aki bele tud nyugodni a dolgokba, Lee. Segíts neki.

- Hogy bele tudok-e nyugodni vagy sem, azt magam sem tudom - mondta Lee. - Sohasem volt alkalmam kipróbálni. Mindig olyanok vettek körül, akik, ha nem is voltak talán bizonytalanabbak nálam, de kevésbé voltak képesek a bizonytalansággal megbirkózni. Ha sírnom kellett, nem panaszkodhattam senkinek, magamban kellett elintéznem.

- Sírnod? Neked?

- Amikor Samuel Hamilton meghalt, a világ egyszerre kialudt, mint egy gyertya. Újra meggyújtottam, hogy még gyönyörködhessem Samuel kedves alkotásaiban. És látnom kellett, hogy gyermekeit ide-oda lökdösik, és megtépázzák és elpusztítják, mintha valami kegyetlen kéz állna bosszút rajtuk. Itt már nem segít más, csak a ng-ka-py - forgassuk meg a nyelvünket benne.

Majd így folytatta: - Magamnak kellett rájönnöm ostobaságaimra. Legfőbb ostobaságom a következő volt: azt hittem, a jó elpusztul, míg a rossz tovább él és virul... Azt hittem, Isten haragjában és undorában folyékony tüzet bocsátott egy olvasztóból a földre, hogy elpusztítsa vagy megtisztítsa kis játékszerét, amit sárból gyúrt össze... Azt hittem, mindkettőt örököltem: a tűzégette sebeket is, meg a tisztátalanságot is, amely a tüzet szükségessé tette. Azt hittem, mindezt örököltem. Ti nem éreztetek ilyesmit?

- Én igen, úgy hiszem - mondta Cal.

- Nem tudom - mondta Abra.

Lee megrázta fejét. - Ez nem elég - mondta. - Ez nem elég mély gondolkodás. Talán...

Hirtelen elhallgatott. Cal gyomrában érezte a szesz forróságát.

- Talán mi, Lee? - kérdezte.

- Talán idővel ti is megtudjátok, hogy minden ember megtisztul és kifinomodik, minden nemzedék embere. Hát elképzelhető, hogy egy mester, még öregkorában is, elfelejtse azt a mohó vágyat, hogy tökéletes csészét alkosson: ilyen vékonyat, erőset, áttetszőt? - Csészéjét a világosság felé tartotta. - Hogy minden tisztátalanságot kiégessen, és egészen átjárja a ragyogó fény, ehhez még tüzesebb tűz kell. Utána pedig: vagy a salakdomb, vagy pedig a tökéletesség, amiről senki a világon nem tud végleg lemondani. - Kiürítette csészéjét, és hangosan így szólt: - Cal, figyelj rám. El tudod képzelni, hogy aki alkotott minket, bárki legyen is, valaha is abbahagyja a próbálkozást?

- Nem tudom felfogni - mondta Cal. - Most, ebben a pillanatban nem.

A nappaliból kihallatszottak az ápolónő nehéz léptei. Aztán beviharzott az ajtón, és szemügyre vette Abrát, aki arcát tenyerébe támasztva, az asztalra könyökölt.

- Nincs egy korsójuk? - kérdezte az ápolónő. - Ilyenkor szomjasak szoktak lenni. Szeretem, ha kéznél van egy korsó víz. Tudják - magyarázta -, ez azért van, mert a szájukon át lélegzenek.

- Ébren van? - kérdezte Lee. - Itt egy korsó.

- Igen, kipihente magát, és felébredt. Megmostam az arcát, és megfésültem. Nagyon jó páciens. Megpróbált rám mosolyogni.

Lee felállt.

- Gyere, Cal. Szeretném, ha te is velünk jönnél, Abra. Okvetlenül velünk kell jönnöd.

Az ápolónő megtöltötte a korsót a vízvezetéknél, és elrohant, megelőzte őket.

Amikor bevonultak a hálószobába, Adam már magasan feltámasztva pihent vánkosain. Fehér keze jobbra-balra elnyúlt mellette, tenyérrel lefelé. Látni lehetett, mennyire megfeszülnek a kezén az inak, a bütyköktől a csuklóig. Arca olyan volt, mint a viasz, éles arcvonásai még élesebbek, mint máskor. Vértelen ajkai közt lassan járt a lélegzet. Kék szeme visszaverte az éjjeli lámpás fényét, amely éppen fejére világított.

Lee, Cal és Abra megállt az ágy lábánál. Adam szeme lassan suhant egyik arcról a másikra, ajka is megmozdult egy kicsit, mintha köszöntené őket.

- Látják, itt van - mondta az ápolónő. - Ugye milyen szép? Ő az én drágám, az én tündérbogaram.

- Hallgasson! - szólt rá Lee.

- Nem akarom, hogy kifárassza a páciensemet.

- Menjen ki innen! - mondta Lee.

- Jelenteni fogom a doktor úrnak.

Lee hirtelen felé fordult, úgy sziszegte:

- Takarodjék a szobából, és csukja be az ajtót. Menjen, írja meg a jelentését a doktor úrnak.

- Nem szoktam kínaiaktól parancsokat elfogadni.

Cal közbevetette magát:

- Kérem, menjen ki most, és tegye be az ajtót.

Az ápolónő vigyázva becsapta az ajtót - csak éppen annyira, hogy haragját éreztesse. Adam szeme megrebbent a zajra.

- Adam! - mondta Lee.

A nagy, kék szem a hangot kereste, és végül megpihent Lee fényes barna szemén.

- Adam - mondta Lee -, nem tudom, mennyit hallasz, és mennyit tudsz megérteni. Amikor a kezed merev volt, és szemed nem tudott olvasni, mindig kitaláltam, ami kellett. De vannak dolgok, amiket nem tudhat más, csak te. Lehet, hogy tekinteted mögött egy élesen és éberen figyelő lény van, de az is lehet, hogy szürke, zavaros álomban élsz. Lehet, hogy csak a fényt és a mozgást tudod felfogni, akárcsak az újszülött csecsemő. Agyadat megtámadta a kór, és lehet, hogy valami új lény vagy, aki eddig még nem is volt a világon. Lehet, hogy a jóságod most már komiszság, és zord becsületességed csak bűnös mogorvaság. Ezeket a dolgokat nem tudhatja más, csak te. Hallod, mit mondok, Adam?

A kék szem megrebbent, lassan becsukódott, aztán újra kinyílt.

- Köszönöm, Adam - mondta Lee. - Tudom, milyen nehéz ez. De még sokkal nehezebbet fogok tőled kérni. Itt van a fiad: Caleb, az egyetlen fiad. Nézz rá, Adam!

A sápadt szem körüljárt, amíg meg nem találta Calt. A fiú ajka némán és szárazon megvonaglott. Lee hangja hasított bele a csendbe:

- Nem tudom, meddig élsz még, Adam. Lehet, hogy sokáig. Lehet, hogy csak egy óráig. De fiad élni fog. Megházasodik, és gyermekei lesznek a te folytatásod, az egyetlen, ami belőled megmarad, Adam.

Lee ujjaival megtörölte szemét.

- A fiad bűnt követett el, Adam. Haragjában tette, mert azt hitte, te eltaszítottad magadtól. Haragjának következménye az volt, hogy a fivére, a te másik fiad meghalt.

- Lee... ne... - könyörgött Cal.

- Meg kell tennem - felelte Lee -, még akkor is, ha megöli. A választás az én kezemben van - mondta szomorú mosollyal, és egy idézettel folytatta: - "Ha van hiba, az én hibám." - Lee válla kiegyenesedett. Éles hangon kiáltotta: - Fiadat rettenetesen gyötri a bűntudat... már szinte ott tart, hogy nem bírja elviselni. Ne törd össze végleg azzal, hogy elutasítod. Ne törd össze a fiadat, Adam.

Lee lélegzete sípolt a torkában.

- Adam, add rá apai áldásodat. Ne hagyd magára bűnével. Adam, hallasz engem? Add rá áldásodat!

Szörnyű világosság lángolt fel Adam tekintetében. Becsukta szemét, és csukva tartotta. Erős ránc képződött két szemöldöke közt.

- Segíts rajta, Adam - mondta Lee -, segíts rajta. Add meg neki a lehetőséget. Tőled függ - hadd legyen szabad. Hiszen ez minden, amivel az ember különb az állatnál. Szabadítsd fel! Add rá áldásod!

Mintha az egész ágy remegett volna a koncentrált erőfeszítéstől. Adam lélegzete meggyorsult erőlködésében, azután jobb keze lassan, egészen lassan felemelkedett - talán egyhüvelyknyire emelkedett fel, de rögtön vissza is hullott a takaróra.

Lee arca egészen beesett. Az ágy fejéhez lépett, és a lepedővel megtörölte a beteg nyirkos arcát. Lenézett Adam behunyt szemére, és suttogva mondta:

- Köszönöm, Adam, köszönöm, szeretett barátom. Meg tudod mozdítani ajkadat? Kényszerítsd ajkadat, hogy kimondja fiad nevét.

Adam fáradtan, kimerültén felpillantott. Ajka kinyílt, de tehetetlen volt. Megpróbálta újra. Ekkor tüdeje levegőhöz jutott. Amikor kiengedte a levegőt, sóhaj kelt az ajkán. És most suttogva egy szót ejtett ki, mely mintha tovább lebegett volna a levegőben:

- Timsel!

Szeme becsukódott, és elszenderült.


Jegyzetek

6. Jávorszarvas kör: amerikai kisvárosok kedvelt férfiklubjai, mint nálunk valamikor a polgári kaszinók. [VISSZA]

7. Thomas Jonathan Jackson tábornok (1824-63) a polgárháború legendás alakja volt, a déliek tábornoka. Kitartó bátorságáért katonái "Stonewall" (Kőfal) Jacksonnak nevezték. Róla nevezték el az itt említett Smartot. Amerikai szokás, hogy híres emberek családnevét keresztnévül használják. [VISSZA]

8. Az angolok csúfneve az USA-ban. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap