HARMADIK RÉSZ
HUSZONHARMADIK FEJEZET
1
A Hamiltonok furcsa, felajzott emberek voltak - egyik-másik közülük olyan túlságos feszültségben élt, hogy végül elpattant. Megesik az ilyesmi ebben a világban.
Valamennyi leánya közül Una volt Samuel legnagyobb öröme. Már kislány korában szomjazott a tudásra, tanulásra, mint ahogy a gyerek édes sütemény után eped késő délután. Una meg az apja összeesküvésben éltek a tanulás miatt - titkon könyveket kölcsönözgettek és olvasgattak, és aztán négyszemközt, titokban megbeszélték.
Samuel valamennyi gyermeke közül Unában volt a legkevesebb humor. Megismerkedett és összeházasodott egy szenvedélyesen dolgozó fekete fiúval, akinek az ujjai mindig foltosak voltak a vegyszerektől, többnyire ezüstnitráttól. Azok közé tartozott, akik inkább a szegénységet választják, hogy kutatásaikat folytathassák. Ennek az embernek a kutatási területe a fényképészet volt. Szentül hitt abban, hogy a külvilágot papírra lehet átvinni - nem fekete-fehér árnyképekben, hanem természetes színekben, ahogy az emberi szem látja.
Andersonnak hívták, és nem sokat értett az emberi kapcsolatokhoz. Mint a legtöbb technikus, Anderson is rettegett az elmélkedéstől, és mélységesen megvetette. Nem ismerte az elme szökellését, amint egy ugrással eljut a következtetéshez. Mindig lépésről lépésre jutott előre - kiásta a helyet, ahol megvethette a lábát, aztán lassan feljebb húzta magát, mint ahogy a hegymászó közelíti meg a meredek csúcsot. Félelemből fakadó megvetést érzett a Hamiltonok iránt, mert félig-meddig azt hitték, hogy szárnyaik vannak - néhányszor nagyokat is buktak emiatt.
Anderson sohasem repült, de nem is bukott, nem is csúszott vissza. Lassan, nagyon lassan haladt fölfelé, és végül, úgy mondják, meg is találta, amit keresett: a színes filmet. Elvette Unát, talán azért, mert nem volt humora, és Anderson úgy érezte, ez nagyon megnyugtató. És mivel Una családja zavarba hozta és megrémítette, Unát elvitte messzire, a sötét, rideg északra, valahova Oregon határára. Alighanem nagyon primitív életet élt vegyszeres palackjaival és jegyzeteivel.
Una komor leveleket írt haza, amelyekben nem volt öröm, de önsajnálat sem. Azt írta, jól van, és reméli, a család is jól van. Férje már közel jár ahhoz, hogy felfedezze, amit kutat.
Azután egyszerre csak meghalt, és holttestét hazaszállították.
Én magam nem ismertem Unát. Meghalt, amikor még olyan korban volt, melyre emlékezetem nem tud visszanyúlni. De sok évvel később George Hamilton mesélt nekem róla, miközben könny szökött a szemébe, és hangja el-elakadt.
- Una nem volt szép lány, mint Mollie - mondta. - De olyan szép keze és lába, mint Unának, nem volt senkinek. Bokája karcsú volt, mint a fűszál, és a járása is, mint a lengő fűszál. Ujjai hosszúak voltak, körmei keskenyek, mandula alakúak. Una bőre is gyönyörű volt, áttetsző, szinte égően világított.
- Nem kacagott és játszott, mint a többiek. Volt benne valami elkülönülő. Mintha mindig figyelt volna valamire. Amikor olvasott, arca olyan volt, mint aki zenét hallgat. És ha kérdeztünk tőle valamit, istenem, ha tudta, megmondta egyszerűen, nagyzolás és kertelés nélkül, nem színezte ki, nem is köntörfalazott, ahogy mi szoktuk. Mi szüntelenül készen álltunk az ugratásra és ledorongolásra. Una egyszerű volt, mint a tiszta víz - mondta George.
- Aztán hazahozták. Körmeit mintha lerágták volna, ujjai repedezettek voltak, keze kérges. És a szegény, gyönyörű szép lába! - George hangja elcsuklott, nem tudta folytatni, aztán kis idő múlva újra megszólalt, hevesen, mint aki igyekszik erőt venni magán. - Talpa feltört, kavics és tüske sebezte összevissza. Édes, szép lába ki tudja, mióta nem viselt cipőt. Bőre eldurvult, mintha kicserzették volna.
- Azt hittük, baleset - mondta. - Mindenféle vegyszerek hevertek a házban szanaszét. Még ma is azt mondjuk, baleset.
De Samuel mást gondolt, és másképpen siratta leányát. A baleset - érezte - gond volt, kínlódás és kétségbeesés.
Una halála úgy érte Samuelt, mint egy néma földrengés. Nem mondott bátor, megnyugtató szavakat, csak ült egyedül a hintaszékben, és ringatta magát. Úgy érezte, az ő nemtörődömsége okozta a bajt.
Szervezetének szövedéke, amely addig vidáman dacolt a korral, most egy kicsit megereszkedett. Fiatalos bőre megráncosodott, csillogó szeme eltompult, hatalmas válla kissé meggörnyedt. Liza belenyugvó hite megbékült a tragédiával, hiszen úgyis reménytelennek látott mindent idelenn a földön. De Samuel jó kedélyével bástyát rakott a természet törvényei ellen, most pedig Una halála rést ütött erődje falain. Egyszeribe öregember lett belőle.
A többi gyermeke jól boldogult. George a biztosítási szakmában dolgozott. Will megszedte magát. Joe az ország keleti részébe utazott, és segített feltalálni egy új szakmát, amit reklámnak neveztek. Ezen a téren Joe hibái a legnagyobb erénynek számítottak. Rájött arra, hogy ábrándozva is közölheti mondanivalóját az emberekkel, hiszen az ábrándozás - megfelelően alkalmazva - minden reklám lényege. Joe nagy ember volt ezen az új területen.
A lányok mind férjhez mentek - kivéve Dessie-t; neki virágzó nőiruha-szalonja volt Salinasban. Tom volt az egyetlen, aki bele se fogott semmibe. Samuel azt mondta Adam Trasknek, hogy Tom tusakodik a nagysággal. Az apa figyelte a fiát, és átérezte akarását és félelmét, nekilendülését és visszavonulását - mert mindezt maga is átélte.
Tom nem örökölte apja lírai lágyságát, derűs jóképűségét sem. De az ember érezte Tom jelenlétét, ha a közelébe került, érezte erejét és melegségét és sziklaszilárd becsületességét. De mindezek mögött meghátrálás volt - riadt meghátrálás. Néha olyan vidám volt, mint az apja, de hirtelen mintha elvágták volna - mint ahogyan elpattan a hegedű húrja -, és az ember megdöbbenve látta, mint támolyog vissza Tom a sötétségbe.
Tom sötét arcú ember volt. Bőre - talán a naptól - sötétvörös volt, mintha óskandináv, esetleg vandál vér csörgedezett volna ereiben. Haja, bajusza, szakálla is sötétvörös volt, szeme viszont meghökkentő kék csillogással ütött el egyéb színeitől. Hatalmas termetű volt, széles vállú, izmos karú, de csípőben karcsú. Jobban emelt, futott, gyalogolt, lovagolt, mint bárki más, de semmi érzéke nem volt a versenyzéshez. Will és George, a két hazárdjátékos, gyakran megpróbálta elcsábítani Tomot, és megismertetni a kockázat örömeivel és bánataival.
- Megpróbáltam - mondta Tom -, de tudja isten, olyan fárasztónak éreztem. Gondolkodtam is rajta, mért kell így lennie. Nem fog el valami nagy diadalérzés, ha nyerek, és nem érzem tragédiának, ha vesztek. Márpedig e nélkül az egésznek semmi értelme. A pénzkeresésnek nem az a módja, amelyet mi ismerünk, és ha nem utánozza sem a születést, sem a halált, ha nincs benne sem öröm, se bánat, úgy tűnik az embernek... legalábbis nekem... úgy érzem... egyáltalán nem érzek semmit. Megtenném, ha éreznék valamit... akár jót, akár rosszat.
Will ezt nem értette meg. Egész élete a versenyen alapult, és mindig valamiféle hazárdjátékból élt. Szerette Tomot, és részesíteni akarta abban, amit maga olyan kellemesnek tartott. Bevonta üzleteibe, és igyekezett beleoltani azt az érzést, hogy milyen öröm venni és eladni, túljárni mások eszén, felmérni, kit mennyire lehet beugratni - szóval cselfogásokból élni.
Tom mindig szédülő fejjel tért vissza a farmra, nem bírálgatta Willt, de úgy érezte, hogy ő maga valahogy utat tévesztett. Érezte, hogy örömét kellene lelnie a férfias versengésben, de nem tudta elhitetni magával, hogy az ilyesmi csakugyan tetszik neki.
Samuel mondogatta valamikor, hogy Tom mindig túl sokat rak a tányérjára, akár babfőzelékről van szó, akár nőkről. Samuel bölcs volt, de azt hiszem, csak egyik oldaláról ismerte Tomot. Lehet, hogy Tom jobban feltárulkozott a gyerekek előtt. Amit feljegyzek róla, emlékekből fakadt, továbbá találgatásból - bizonyos kombináció győz meg arról, hogy így kellett lennie.
Mi Salinasban laktunk, és mindig tudtuk, hogy Tom megérkezett - azt hiszem, mindig késő este érkezett meg. Tudtuk, mert Mary meg én ilyenkor néhány kis csomag rágógumit találtunk a párnánk alatt. És a rágógumi nagy érték lehetett azokban az időkben, mint ahogy nagy kincs volt egy ötcentes is. Néha hónapokon át nem mutatkozott, mégis minden reggel, mihelyt felébredtünk, első dolgunk volt kezünket a vánkos alá dugni - hátha Tom bácsi becsempészte ajándékát. Még most is megesik velem, pedig már sok év telt el azóta, hogy rágógumit találtam a párnám alatt.
Húgom, Mary, nem akart lány lenni. Ez olyan szerencsétlenség volt, amit sehogy se tudott megszokni. Atléta volt, remekül golyózott és pilinckázott - mindebben a lányruha csak akadályozta. Mindez persze jóval előbb történt, mint amikor már ráeszmélt: annak is vannak előnyei, ha az ember leány.
Mint ahogy pontosan tudtuk, hogy a testünkön valahol, alkalmasint a hónunk alatt, van egy gomb, amit csak meg kell nyomni, és máris tudunk repülni - éppen úgy Mary is kidolgozott magában egy varázslatot, mely lehetővé teszi, hogy egykettőre fiúvá változzék: olyan izmos, edzett kisfiúvá, amilyen lenni szeretett volna. Ha sikerült abban a bizonyos bűvös testtartásban elaludnia - térdét kellőképpen begörbítve, fejét bűvös szögben oldalt hajtva, ujjait egyenként egymásba fonva -, egészen biztos, hogy reggelre fiú lesz. Minden este igyekezett eltalálni a megfelelő pozitúrát, de sohasem sikerült. Mindig én segítettem neki ujjait kalácsba fonni. Már kétségbeesett, hogy a csoda sohasem sikerül, amikor egy reggel rágógumit talált a párnája alatt. Mindketten kibontottunk egy-egy rudacskát, és ünnepélyesen rágtuk. Beeman-féle fodormenta volt - azóta sem gyártottak ilyen gyönyörűséget!
Mary felhúzta hosszú fekete, bordás harisnyáját, közben nagy megkönnyebbüléssel kijelentette:
- Hát persze!
- Mit persze? - kérdeztem.
- Tom bácsi - mondta Mary, és hangos csámcsogással rágta a gumit.
- Mi van Tom bácsival? - kérdeztem.
- Ő majd megmondja nekem, hogy lehet fiúvá változni.
Ez az, hát persze! Milyen egyszerű! Csodálkoztam, hogy nem jutott előbb az eszembe.
Mama a konyhában volt, a kis dán lánykát ellenőrizte, aki nekünk dolgozott. Egész sorozatunk volt ilyen lányokból. Az újonnan bevándorolt dán farmerek leányaikat amerikai családokhoz adták szolgálatba, ahol nemcsak az angol nyelvet tanulták meg, hanem az amerikai konyhát, asztalterítést és szokásokat is - azt a finom jó modort, amely Salinas előkelőségét jellemezte. Néhány évig szolgáltak így havi tizenkét dollárért, és azután egytől egyig férjhez mentek - az amerikai fiúk fölötte kívánatos feleségjelölteknek tartották őket. Ugyanis egyrészt elsajátították az amerikai úri modort, másrészt nem felejtették el, hogyan kell megszakadásig dolgozni a mezőn. Salinas mai legelőkelőbb családjai közül nem egy ezeknek a dán cselédlányoknak a leszármazottja.
A szöszke hajú Mathilde a konyhában dolgozott, mama meg úgy sürgött-forgott körülötte, mint egy kotlóstyúk. Berontottunk.
- Felkelt már?
- Csitt! - súgta mama. - Későn jött meg. Hagyjátok aludni.
De már csurgott a víz a mosdóba a hátsó hálószobában, és így tudtuk, hogy felkelt. Mint macskák kuporodtunk le az ajtajához, és lestük, hogy előbukkanjon.
Eleinte mindig egy kis félénkség fogott el minket, ha valamit kértünk tőle. Azt hiszem, Tom bácsi éppen olyan elfogódott volt, mint mi. Úgy képzelem, ha kedve szerint cselekszik, kirohan, és feldobál minket a levegőbe, de nem így történt. Mindnyájan ünnepélyesen viselkedtünk.
- Köszönjük a rágógumit, Tom bácsi.
- Örülök, hogy ízlett.
- Mit gondolsz, kapunk-e osztrigát s kalácsot késő éjjel, amíg itt vagy?
- Mindenesetre megpróbáljuk, ha anyátok megengedi.
Beszállingóztunk a nappaliba, és letelepedtünk. Anyánk hangja figyelmeztetett a konyhából:
- Gyerekek, hagyjátok békében Tom bácsit.
- Nincs velük semmi baj, Ollie! - kiáltott vissza Tom.
Háromszög alakzatban ültünk a nappaliban. Tom arca olyan sötét volt, és szeme olyan kék. Jó ruhákban járt, de sohasem hatott jól öltözöttnek. Ebben nagyon elütött apjától. Vörös bajusza sohasem volt csinosan megnyírva, haja nem volt lesimítva, keze kérges volt a munkától.
- Tom bácsi - kezdte Mary -, mit csináljon az ember, hogy fiú legyen?
- Hogyan? De Mary, az ember egyszerűen fiúnak születik.
- Nem, nem azt kérdeztem. Mit kell tennem nekem, hogy fiú legyek?
Tom hosszasan, komolyan nézett rá.
- Te? - kérdezte csodálkozva.
Maryből csak úgy áradt a szó:
- Nem akarok lány lenni, Tom bácsi. Fiú akarok lenni. Egy lány csupa baba meg puszi. Nem akarok lány lenni. Nem akarok! - A harag könnyei szöktek Mary szemébe.
Tom lenézett a kezére, és törött körmével egy laza bőrkeményedést piszkálgatott rajta. Azt hiszem, valami nagyon szépet akart mondani. Olyan szavakat keresett, mint az apja szavai, kedves, turbékoló, szárnyas szavakat.
- Én nem szeretném, ha fiú lennél - mondta végre.
- Miért nem?
- Mert így szeretlek, ahogy vagy. Lánynak.
Egy bálványkép omlott össze Mary templomában.
- Azt akarod mondani, hogy... szereted a lányokat?
- Igen, Mary, nagyon szeretem a lányokat.
Mary arcán nemtetszés villant át. Ha ez igaz, Tom bácsi bolond. Mary átcsapott arra az engem-ugyan-nem-fogsz-lóvá-tenni hangra.
- Rendben van - mondta -, de most az a kérdés, hogyan változhatnék én át fiúvá?
Tomnak jó füle volt. Érezte, hogy most nagyot zuhan Mary megbecsülésében, pedig azt akarta, hogy a kislány bámulja és szeresse. Ugyanakkor cseppet sem lazult meg benne az igazságszeretet finom acélsodronya, amely nem nyitott utat a könnyű és kényelmes hazugságoknak. Csak nézte Mary haját, amely olyan világos volt, hogy szinte fehérnek látszott; szorosan be volt fonva, hogy ne legyen útban, a varkocs vége pedig piszkos volt, mert Mary mindig ott törölte meg a kezét, mielőtt hozzálátott egy különösen nehéz golyógurításhoz. Tom hosszasan nézte Mary ellenségesen hideg szemét.
- Nem hiszem, hogy igazán más akarsz lenni, mint ami vagy.
- De igen.
Tom tévedett: Mary igazán más akart lenni.
- Hiába - mondta Tom -, nem teheted meg. És valamikor még örülni fogsz neki.
- Soha - felelte Mary, majd hozzám fordult, és fagyos megvetéssel közölte velem: - Látod... ő se tudja!
Tom összerezzent, és rajtam is végigfutott a hideg szörnyű vád hallatára, amely óriási bűnre utalt. Mary bátrabb és könyörtelenebb volt, mint a legtöbben közülünk. Ezért nyert el minden golyót Salinasban.
Tom látható zavarban megjegyezte:
- Ha édesanyátok beleegyezik, még ma reggel megrendelem az osztrigás kalácsot, és este elmegyünk érte.
- Egyáltalában nem szeretem az osztrigát - mondta Mary, és begyesen kisétált a szobából, becsapva maga után az ajtót.
Tom bánatosan nézett utána.
- Nagyon helyes kislány - mondta.
Most, amikor kettesben maradtunk, úgy éreztem, be kell gyógyítanom a Mary ütötte sebet.
- Én imádom az osztrigás kalácsot - mondtam.
- Persze hogy imádod. Mary nemkülönben.
- Mondd csak, Tom bácsi, igazán azt hiszed, semmi mód arra, hogy mégiscsak fiúvá változzék?
- Sajnos nincs rá mód - felelte szomorúan. - Ha tudnék rá módot, mindjárt megmondtam volna.
- Képzeld csak, Mary a legjobb pilinckázó az egész kerületben.
Tom sóhajtott, és megint a kezére nézett. A kudarc, a felsülés nagyon meglátszott rajta, és rettenetesen megsajnáltam, fájt érte a szívem. Elővettem legféltettebb kincsemet: a dugót a beletűzött gombostűkkel, amelyek úgy meredtek fel, mint egy börtön rácsai.
- Ajándékozzam neked a légycsapdámat, Tom bácsi?
Ó, Tom nagy gentleman volt.
- Igazán azt akarod, hogy az enyém legyen? - kérdezte.
- Igen, igen. Látod, az egyik gombostűt felhúzod, hogy a légy bebújhasson, aztán már nem tud kijönni, ott ül és zümmög.
- Rettenetesen szeretném, hogy az enyém legyen. Köszönöm, John.
Egész nap dolgozott parányi, de éles zsebkésével egy kis fadarabon, és mire hazajöttünk az iskolából, már kifaragott egy kis arcot. Szemeit és füleit mozgatni lehetett, kis pálcikák kötötték össze őket a kivájt fej belsejével. A nyak alján lyuk volt, amelyet dugó zárt el. Mindez csodálatos volt. Fogtál egy legyet, betuszkoltad a lyukon, és beillesztetted a dugót. Erre a fej hirtelen megelevenedett. Szeme mozgott, ajka beszélt, füle rángatózott, amint a rémült légy a kis rudacskák közt mászkált. Még Mary is megbocsátott kissé Tomnak, bár igazában sohasem bízott benne többé, amíg el nem jött az idő, amikor örült neki, hogy lánynak született, de akkor már késő volt. Tom a fejet nem nekem ajándékozta, hanem kettőnknek. Még ma is megvan valahol a limlomjaink között, és még ma is működik.
Tom néha elvitt horgászni. Még napfelkelte előtt indultunk el, és a csézával egyenesen a Frémont-csúcs felé hajtottunk. Mire megközelítettük a hegyeket, a csillagok már elhalványodtak, és a felkelő nap elsötétítette a hegyeket. Emlékszem, hogy kocsizás közben arcomat és fülemet Tom kabátjához szorítottam. És arra is emlékszem, hogy karja könnyedén vállamon pihent, és keze néha megsimogatta karomat. Végül megálltunk egy tölgy alatt, kifogtuk a lovat, megitattuk a pataknál, és odakötöttük hátul a kocsihoz.
Nem emlékszem, hogy Tom valaha is beszélt volna. Most, hogy visszagondolok rá, nem tudom emlékezetembe idézni hangját vagy a szavakat, amiket használt. Ha nagyapámra gondolok, mindez eszembe jut, de Tom úgy él az emlékezetemben, mint valami jó, meleg csend. Alig beszélt. Csodás horgászfelszerelése volt, és maga készítette a csalétket. De úgy láttam, nem érdekli túlságosan, sikerül-e pisztrángot fognia. Nem érzett kedvet ahhoz, hogy állatok fölött diadalmaskodjék.
Emlékszem az ötujjú páfrányokra, amelyek a kis vízesés alatt nőttek; zöld ujjaikat rezegtették, amint a vízcseppek rácsapódtak. Emlékszem a dombok ezernyi szagára - ott volt a vadazálea, nagyon messze egy görény, a farkasfog édes fürtjei és a lószerszámról a ló verítékszaga. Emlékszem a vércsék csodásan ívelő, táncos röptére az égen - Tom hosszasan nézett fel rájuk, de nem emlékszem, mondott-e róluk valamit. Azután fogtam a horgászzsineg végét, amíg Tom beleillesztette a kukacot. Emlékszem a halászkosárban összenyomott páfrányok szagára és a frissen, nedvesen csillogó szivárványpisztráng finom illatára, amint olyan csinosan feküdt zöld ágyán. Végül tisztán látom magam előtt Tomot, amikor visszatérünk a kocsihoz, és árpadarát önt a ló bőrtarisznyájába, majd felcsatolja a ló fejére, a füle mögé. De egyetlen szava, egyetlen hangja sem cseng a fülembe - sötéten és hallgatagon és szívmelegítő kedvesen él az emlékezetemben.
Tom érezte lénye sötétségét. Apja szép volt és okos, anyja köpcös, de mindenben olyan biztos, mint a kétszerkettőben. Fivérei és nővérei valamennyien dicsekedhettek valami adománnyal - az egyik szép volt, a másik tehetséges, a harmadik szerencsés. Tom szenvedélyesen szerette őket, de magát nehézkesnek érezte és röghöz kötöttnek. Rajongó áhítattal mászta a hegyeket, és sötét szakadékokban botorkált a sziklacsúcsok között. Ismerte a bátorság felbuzdulásait, bár többnyire meghúzódott a gyávaság karámjában. Samuel azt mondta, hogy Tom tétovázva gyötrődik a nagyság közelében, és nem tudja eldönteni, mit válasszon: magára vállalja-e a nagyság rideg felelősségét? Samuel ismerte fia tulajdonságait, és érezte, hogy az erőszak lehetősége is ott lappang benne. Ettől megrémült, mert Samuelben nem volt erőszak - még amikor öklével leütötte Adam Trasket, akkor sem érezte az erőszak hevességét. És a könyvek, amik házukba eljutottak, amiket együtt olvastak néha, nagy titokban! Samuel könnyedén átnyargalt egy könyvön, és mosolygó egyensúllyal siklott át a benne felvetett eszmék közt, mint egy könnyű csónak a zuhatag tajtékzó vizein. Bezzeg Tom belebújt a könyvbe, elterpeszkedett két födele közt, vakondok módjára rágta át magát a könyv gondolatai közt, és amikor végre kimászott belőle, meglátszott arcán, kezein, egész lényén.
Hevesség és tartózkodás - ez a kettő keveredett benne. Ágyéka áhítozta az asszonyt, és ugyanakkor nem érezte méltónak magát egy nő érintésére. Hosszú időn át gyötrődve megtartóztatásban élt, azután az első vonattal San Franciscóba utazott, és tombolva kivette részét a szerelemből. Majd leverten, némán visszatért a farmra, elgyengülten, kielégítetlenül és megalázottan. Ilyenkor azzal büntette magát, hogy még többet dolgozott, felszántotta a leghálátlanabb földet és bevetette, kivágta a legszívósabb tölgyfákat és felhasogatta, amíg a háta szinte összeroppant, és fáradt karja olyan volt, mint a rongy.
Valószínű, hogy Samuel állt Tom és a nap között - apja árnyéka nehezedett rá. Tom titokban verseket írt, és abban az időben okos is volt, hogy titokban tartotta. A költőket a nyugati emberek férfiatlan puhányoknak tartották, és mélységesen megvetették. A költészet a gyengeség, degeneráltság és elfajulás tünete volt. Verseket olvasni annyit jelentett, mint kihívni a gúnyt. Verseket írni pedig - aki erre vetemedett, gyanús alakká vált, és számolnia kellett azzal, hogy kiközösítik. A költészetet titkos bűnnek tekintették, mégpedig méltán. Senki sem tudta, hogy Tom versei jók voltak-e vagy rosszak, mert csak egy embernek mutatta meg a világon, aztán elégette az utolsó sorig. A kályhában mutatkozó hamuból ítélve jó sok verset írhatott.
Tom az egész családból Dessie-t szerette a legjobban. Dessie vidám volt - a kacagás elválaszthatatlan volt tőle.
Műhelye Salinasban valóságos intézménnyé vált, amelynek nem volt párja a maga nemében. Külön női világ volt ez. Itt megszűnt minden törvény, és a félelmek is, amelyek a vastörvényeket megteremtik. Ajtaja zárva volt férfiak előtt. Ebben a szentélyben a nők megengedhették maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek csakugyan voltak - az egyik rossz szagú, a másik hiú, a harmadik babonás, önhitt, önző vagy őszinte. Dessie-nél ledobták halcsontos fűzőjüket, a szent fűzőt, amely az asszonyi húst istennőtestté alakította és nyomorította. Dessie-nél egyszerűen csak asszonyok voltak, akik klozetra jártak, túlzabálták magukat, szellentettek és vakaróztak. És ebből a szabadságból kacagás fakadt, fergeteges kacagás. A férfiak meghallották a kacagást a zárt ajtón keresztül, és ugyancsak megrémültek arra a gondolatra, hogy mi történik odabenn - talán úgy érezték, hogy az ő rovásukra nevetnek, ami bizonyos fokig igaz is volt.
Még most is látom Dessie-t magam előtt: aranykeretes csíptető inog és táncol orrának erre a célra nem elég vaskos nyergén, szeméből áradnak a vidámság könnyei, és egész arca a kacagás görcseiben rángatózik. Haja kibomlik, és egyik fürtje szeme és az üveglencse közé csúszik, aztán a csíptető lepottyan nedves orráról, és forogva himbálózik a fekete zsinór végén.
Ha ruhát akartál Dessie-től, hónapokkal előbb kellett megrendelned, és legalább hússzor kerested fel műhelyét, míg kiválasztottad az anyagot és a szabásmintát. Salinas legszerencsésebb napja volt, amikor Dessie megnyitotta szalonját. A férfiaknak megvoltak a maguk szabadkőműves-páholyai, klubjai, bordélyházai - a nőknek meg nem jutott más, csak az Oltáregylet és ártatlan kacérkodás a finomkodó lelkésszel, amíg Dessie fel nem tűnt a porondon.
És azután Dessie beleszeretett valakibe. Nem ismerem az ügy részleteit, nem tudom, ki volt a férfi, és mik voltak az akadályozó körülmények - vajon a vallás-e vagy egy élő feleség, önzés vagy betegség? Azt hiszem, anyám tudta, de ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket bezárt a családi almáriumba, és sohase vette elő. És ha Salinasban mások is tudták, hűségesen őrködtek a város titkán. Mindössze annyit tudok, hogy reménytelen ügy volt, szörnyű és szomorú. Egy év ebből elég volt ahhoz, hogy kiszívjon Dessie-ből minden életörömöt, és száműzze a nevetést.
Tom őrülten tombolt - mint egy sebzett oroszlán, kószált a hegyek közt. Egy késő éjszaka felnyergelt, és elvágtatott Salinasba, nem tudta megvárni a reggeli vonatot. Samuel követte, majd sürgönyzött King Cityből Salinasba.
És reggel, amikor Tom elsötétült arccal hajszolta lovát fel a John Streeten, Salinasban - a seriff már lesett rá. Elvette a revolverét, és bevágta Tomot egy zárkába, ahol feketekávéval meg brandyvel itatta, amíg Samuel érte nem jött.
Samuel nem mosta meg Tom fejét. Hazavitte, és egy szóval sem említette az esetet soha. És szomorú csend burkolta be a Hamilton-házat.
2
1911-ben, a hálaadás napján[4] az egész család összegyűlt a farmon - a gyerekek mind, kivéve Joe-t, aki New Yorkban volt, és Lizzie-t, aki elhagyta a családot, és egy másikba olvadt, meg Unát, aki meghalt. Ajándékokkal érkeztek és annyi ennivalóval, hogy még ez a népes pereputty sem tudta elfogyasztani. Valamennyien házasok voltak, kivéve Tomot és Dessie-t. Gyermekeik ribillióval töltötték el a Hamilton-házat. Az ősi ház felvidult - zajosabban, mint valaha. A gyerekek ordítoztak, sikoltoztak és verekedtek. A férfiak gyakran el-eltűntek a kovácsműhelyben, és amikor visszajöttek, megerősített öntudattal törölgették bajszukat.
Liza kis kerek arca egyre pirosabb lett. Szervezett és rendelkezett. A konyhatűzhely egy órára sem hűlt ki. Az ágyak megteltek, és párnákat meg takarókat raktak le a padlóra a gyermekek számára.
Samuel előásta régi vidámságát. Keserűen csúfondáros elméje ragyogott, és beszédében feléledt a régi éneklő ritmus. Kifogyhatatlan volt a beszédben, éneklésben, emlékek felidézésében, azután hirtelen - még jóval éjfél előtt - kimerült. Fáradtság nehezedett rá, és lefeküdt az ágyába, ahová Liza már két órával előbb bebújt. Samuel sehogy sem tudta megérteni, mint történhetett - nem az, hogy lefeküdt, hanem hogy úgy kívánta az ágyat.
Amikor a szülők visszavonultak, Will behozta a whiskyt a kovácsműhelyből. A család most nagy összejövetelt rendezett a konyhában, ahol körbejárt a whisky, gömbölyű fenekű befőttespoharakban. Az anyák be-beosontak a hálószobákba, hogy megnézzék, csemetéik jól be vannak-e takarva, azután visszajöttek. Mindnyájan halkan beszéltek, hogy ne zavarják meg a gyermekek és az öregek nyugalmát. Ott volt Tom és Dessie, George csinos Mamie-jával, aki Dempsey lány volt, Mollie és William J. Martin, Olive és Ernest Steinbeck, Will és Deilája.
Valamennyien ugyanazt akarták elmondani - mind a tízen. Hogy Samuelből öregember lett. Olyan megdöbbentő felfedezés volt ez, mintha hirtelen kísértetet láttak volna. Valahogy nem tudták elhinni, hogy ez is megtörténhetik. Megitták whiskyjüket, és halkan beszélgettek erről az új jelenségről.
A válla - nem vettétek észre, hogy besüppedt? És járásában nincs már ruganyosság.
Kicsit húzza a lábát, de ez semmi - hanem a szeme! A szeme öregedett meg.
Eddig mindig ő volt az utolsó, aki lefeküdt.
Észrevettétek, hogy elfelejtette, mit akart mondani - éppen egy történet kellős közepén?
Én meg a bőrén vettem észre. Istenem, milyen ráncos! A keze feje valósággal áttetszővé vált.
És kíméli a jobb lábát.
Igen, de ne felejtsd el, ez az a lába, ami eltört, amikor ledobta a ló.
Tudom, de azelőtt sohasem kímélte.
Felháborodva sorolták fel ezeket a dolgokat. Lehetetlen, mondták. Apa nem lehet öregember. Samuel fiatal, mint a hajnal - mint az örök hajnal. Megöregedhetik annyira, mint a dél, de jóságos Isten! - az este még nem lehet itt, az éjszaka pedig? Édes Istenem, nem!
Természetes, hogy gondolataik előreszöktek a jövőbe, majd visszarettentek, és még beszélni sem akartak arról, amit gondoltak - hogy el se képzelhető a világ Samuel nélkül!
Hogyan is alkothatnánk véleményt bármiről a világon, ha nem tudjuk, miképpen gondolkodott felőle ő?
Milyen is lenne nélküle a tavasz vagy a karácsony vagy az eső? Nem, akkor nem is lenne karácsony!
Elméjük visszarettent az ilyen gondolatoktól, és körülnéztek valami áldozat után - akit bántani lehetne, ha már olyan bántalom érte őket, hogy a szívük belesajog! Mind nekiestek Tomnak.
Te itt voltál! Az egész idő alatt itt voltál.
Hogy történt? Mikor történt?
Ki tette vele?
Talán éppen te okoztad a hülyeségeiddel?
És Tom mindezt kibírta, mert együtt érzett velük.
- Una miatt van! - mondta rekedten. - Sohasem tudta kiheverni. Hányszor mondta nekem, hogy egy férfinak, egy igazi férfinak nincs joga megtörni... eltűrni, hogy a bánat elpusztítsa. És hányszor a lelkemre kötötte, hogy higgyem el: az idő majd elsimítja, rendbe hozza. Olyan gyakran emlegette, hogy tudtam: ő már alulmaradt.
- Hát miért nem szóltál nekünk? Talán mi tudtunk volna valamit tenni.
Tom felpattant, hevesen, de mégis megalázkodva:
- Az ördög bújjon belétek, mi volt itt szólnivaló? Hogy belepusztul a bánatába? Hogy még a velő is elsorvad a csontjaiban? Mit mesélhettem volna? Hisz nem voltatok itt! Nekem kellett néznem, figyelnem, hogy alszik ki a tűz a szemében, a mindenségit!
Tom kirohant a szobából, és hallani lehetett, ahogy ormótlan bakancsával a kavicsot rugdossa odakint.
Elszégyellték magukat.
- Kimegyek - mondta Will Martin -, és visszahozom.
- Maradj csak - szólt rá George gyorsan, és vérei bólintottak. - Ne menj utána. Most hagyd magára. Ismerjük, magunkról ismerjük.
Kis idő múlva Tom visszajött.
- Bocsánatot kell kérnem - mondta. - Nagyon sajnálom. Lehet, hogy kissé be vagyok rúgva. Apánk ilyenkor azt mondja, hogy "eleven" vagyok. Egy este későn jöttem haza - mesélte a vallomás hangján -, és ahogy keresztülbotorkáltam az udvaron, bezuppantam a rózsabokrok közé... négykézláb másztam fel a lépcsőn, és telerókáztam a padlót az ágyam mellett. Reggel mentegetni próbáltam magam, és tudjátok, apa mit felelt? "Ugyan, Tom, semmi az egész, kissé eleven voltál." Szóval nem részeg disznó, aki maga se tudja, hogy került haza. Nem, csak "eleven".
George vetett véget az ostoba szóáradatnak.
- Mi kérünk bocsánatot tőled, Tom - mondta. - Úgy beszéltünk, mintha téged hibáztattunk volna. Nem úgy gondoltuk. Vagy lehet, hogy éppen úgy gondoltuk, azért kérünk bocsánatot.
Will Martin reálisabb mederbe terelte a beszédet.
- Túlságosan zord élet ez itt - mondta. - Miért nem vesszük rá a papát, hogy adja el az egészet, és költözzék be a városba? Ott még sokáig boldogan élhetne, Mollie meg én örülnénk, ha az öregek nálunk laknának, velünk élnének.
- Nem hiszem, hogy kapható lenne rá - mondta William. - Makacs, mint egy öszvér, és büszke, mint egy paripa. Büszkesége megrendíthetetlen.
Olive férje, Ernest megjegyezte:
- Hm... talán mégis meg lehet kérdezni tőle, abból nem lehet semmi baj. Mi is nagyon szeretnők, ha Samuel hozzánk jönne... vagy mindketten.
Aztán megint elnémultak, annyira megrendítette őket a gondolat, hogy ez a farm, ez a száraz kősivatag, a szívfacsaró domboldal - s a semmi hasznot sem hajtó szakadék - nem lesz többé!
Will Hamilton - részint ösztönösen, részint meg üzletemberi gyakorlata folytán - remekül tudott olvasni férfiak és nők lelkében, ha nem túlságosan mély impulzusokról volt szó. Kijelentette tehát:
- Ha megkérjük, hagyja abba a gazdálkodást, olyan, mintha arra kérnők, hogy hagyja abba az életét. Nem fogja megtenni.
Igazad van, Will - bólintott George. - Azt gondolná, olyan, mintha feladna valamit. Gyávaságnak erezné. Nem, sohasem határozná el magát a birtok eladására, és ha megtenné, azt hiszem, egy héttel sem élné túl.
- Van más mód is - mondta Will. - Látogatóba talán eljönne. Közben Tom vezethetné a farmot. Ideje, hogy apa és anya is lásson már valamit a világból. Annyi mindenféle történik. Felüdítené, aztán frissebben dolgozna, ha hazajön. Aztán egy idő múlva talán nem is kellene már dolgoznia. Ő maga mondott valami olyasmit, hogy az idő el tudja végezni azt, amit a dinamit sem tud megcsinálni.
Dessie kifésülte haját a szeméből.
- Hát csakugyan azt hiszitek, olyan ostoba, hogy elhiggye?
Will tapasztalatból felelte:
Néha az ember szándékosan ostoba, hogy megtehessen valamit, amit az okossága tilt. Mindenesetre megpróbálhatjuk. Mit gondoltok?
Csupa bólogató fejet lehetett látni a konyhában, csak Tom ült töprengve és mozdulatlanul, mint egy szikla.
- Tom - kérdezte Will -, hajlandó vagy a farmot magadra vállalni?
- De hisz az semmi - mondta Tom. - Nem fáradság ezt a farmot vezetni... az igazság az, hogy sohasem vezették.
- Hát akkor miért szabódol?
- Attól szabódom, hogy megsértsem apát - felelte Tom. - Mert mindjárt ki fogja találni.
- De abból csak nem lehet baj, ha javasoljuk neki?
Tom addig dörzsölgette a füleit, amíg ki nem szorította belőlük a vért, és egy percre egészen fehérek voltak.
- Nem tiltom meg nektek - mondta végül -, de én nem tudom megtenni.
- Megírhatjuk neki levélben - mondta George. - Küldünk neki afféle csupa tréfa meghívólevelet. És ha elunja magát, vagy elege lesz valamelyikünkből, átköltözik a másikhoz. Annyian vagyunk, hogy évekig tart, amíg sorra látogat.
És ebben maradtak.
3
Tom hozta el Olive levelét King Cityből, és mivel tudta, mi van benne, nem adta oda mindjárt Samuelnek, hanem várt, amíg egyedül találta. Samuel a kovácsműhelyben dolgozott, és a keze fekete volt. A borítékot csücskénél fogta meg, és az üllőre tette. Azután lesúrolta kezét a félhordónyi fekete vízben, amelybe az izzó vasat szokta meríteni. Feltépte a levelet egy patkószeg hegyével, és kiment a napvilágra, hogy elolvassa. Tom leszedte a kocsi kerekeit, és bekente a tengelyeket sárga kocsikenőccsel. Közben szeme sarkából apját figyelte.
Samuel végzett a levéllel, összehajtotta, és visszadugta a borítékba. Leült a műhely előtt a padra, és a messzeségbe bámult. Aztán kibontotta a levelet, és újra elolvasta, majd megint összehajtogatta, és kék inge zsebébe tette. Tom látta még, hogy feláll, és lassan a keleti dombra baktat, a földön heverő kavicsokat rugdosva.
Volt egy kis eső, és szegényes, gyér fű ütötte fel a fejét. Félúton a dombtető felé Samuel lekuporodott, tenyerébe szedett egy maroknyi érdes, kavicsos földet, és mutatóujjával szétteregette -, kavicsot, homokkövet meg fényes csillámdarabokat, egy vézna gyökerecskét meg egy erezett kövecskét. Majd az egészet lecsúsztatta kezéből, és megdörgölte tenyerét. Kitépett egy fűszálat, foga közé tette, és felbámult a dombtető fölé, az égre. Nagy, ideges felhő száguldott kelet felé, mintha fákat keresne, amiket megöntözhet.
Samuel feltápászkodott, és leballagott a dombról. Benézett a szerszámfészerbe, és megveregette a négyszer négy hüvelykes tartóoszlopokat. Megállt Tom mellett, és megpörgette a kocsi leszerelt kerekeinek egyikét, majd úgy megnézte Tomot, mintha most látná életében először.
- Ejnye, de megnőttél - mondta. - Már egész férfi vagy.
- Nem tudtad?
- Azt hiszem, igen... tudtam - mondta Samuel, és tovább ballagott. Arcán a keserűen gúnyos mosoly, amelyet családja olyan jól ismert, az öngúny, amely arra késztette, hogy belül, magában nevessen magán. Elhaladt a szomorú kis kert mellett, és körüljárta a házat - bizony nem volt már új ház, ugyancsak nem. Még a legutoljára hozzáragasztott hálószobácskák is ócskák voltak, viharvertek, ablakaik körül lepattogzott a kiszáradt gitt. Samuel a tornácon megfordult, és még egyszer szemügyre vette az egész farmot, mielőtt bement a házba.
Liza éppen tésztát gyúrt a lisztes deszkán. Szakértő kezében a tészta szinte megelevenedett a gyúrófa alatt. Előbb kiterült, majd ruganyosan visszaugrott egy kicsit. Liza felemelte a sápadt tésztalevelet, rátette az egyik sütőlemezre, és széleit késsel vonalba vágta. A tölteléknek szánt szeder vörös levébe merült egy tálacskában.
Samuel leült a konyhaszékre, keresztbe rakta lábát, és Lizára nézett. Szeme mosolygott.
- Nem tudsz magadnak valami munkát találni ebben az órában? - kérdezte Liza.
- Azt hiszem, könnyen találnék, mama, ha akarnám.
- Jó, de akkor se ülj itt, mert csak idegesítesz. Az újság a másik szobában van, ha éppen lustálkodni akarsz.
- Már elolvastam - mondta Samuel.
- Az egészet?
- Mindazt, ami érdekel.
- Samuel, mi van veled? Valamiben sántikálsz, látom az arcodon. No, ki vele, hadd jussak előre ezzel a tésztával.
Samuel lábát lógázta, és csak mosolygott rá.
- Ilyen icipici asszonyka! - mondta. - Három se tenne ki belőle egy falatot.
- Samuel, hagyd abba. Semmi kifogásom egy kis tréfa ellen, este hébe-hóba, de most még tizenegy óra sincs. Eridj a dolgodra!
- Liza - mondta Samuel -, tudod, mit jelent ez a szó: "vakáció"?
- Hogyne tudnám. Hülyének nézel?
- No, mit jelent?
- Hogy az ember elmegy pihenni a tengerpartra, a strandra. Nos, Samuel, ki azzal a mókával!
- Szeretném tudni, honnan ismered ezt a szót.
- Nem mondanád meg, mit akarsz tulajdonképpen? Miért ne ismerném?
- Volt már benne részed életedben valaha is?
- Hogyan... én...
Elakadt, elhallgatott.
- Ötven év alatt volt-e vajon egyetlen vakációd is, te kis bolondos, icurka-picurka, sürgölődő-forgolódó mamuska?
- Samuel, légy szíves, menj ki a konyhámból! - szólt rá Liza aggódó hangon.
Samuel kivette zsebéből a levelet, és kibontotta.
- Olive-tól jött - mondta. - Azt akarja, látogassuk meg Salinas-ban. Már átrendezték nekünk az emeleti szobákat. Azt akarja, hogy ismerkedjünk meg a gyerekeivel. Jegyet váltott nekünk a Chautauqua évadra. Billy Sunday birkózik majd az ördöggel, és Bryan már nagyban készülődik aranykeresztes beszédére. Szeretném meghallgatni. Elég ócska és hóbortos beszéd, de azt mondják, úgy tudja előadni, hogy megszakad az ember szíve.
Liza megdörgölte orrát, és ujjaival egészen belisztezte.
- Nagyon költséges? - kérdezte szorongva.
- Költséges? Ollie már megváltotta a jegyeket. Ajándékba.
- Nem mehetünk - jelentette ki Liza. - Ki vigyáz a farmra?
- Tom... mire kell itt vigyázni télen?
- Nagyon elhagyatott lesz.
- Talán lejön egyszer George fürjészni, és itt marad egy ideig. Nézd csak, mi van a levélben, Liza.
- Mik ezek?
- Két vasúti jegy Salinasba. Ollie azt írja, nem hagy nekünk egyetlen kibúvót sem.
- Majd szépen visszaváltod, és megküldöd neki a pénzt.
- Nem, azt nem tehetem. Nézd csak. Liza... mama... no, ne! Itt egy zsebkendő.
- De hisz az egy pohártörlő - mondta Liza.
- Ülj csak le szépen, mama, így ni! Úgy látszik, a gondolat, hogy pihenni menj egy kicsit, egészen megrázkódtatott. Itt van, töröld le a szemed. Tudom, hogy pohártörlő, nem baj. Azt mondják, Billy Sunday körülkergeti az ördögöt az egész színpadon.
- Istenkáromlás! - mondta Liza.
- Igen, de azért szeretném látni, te nem, mama? Mit mondtál? Emeld fel a fejed, másképp nem hallom. Mit mondtál?
- Azt mondtam, igen - felelte Liza.
Tom éppen rajzolt valamit, amikor Samuel bejött hozzá. Tom fátyolos szemmel nézett apjára, igyekezett leolvasni arcáról Olive levelének hatását. Samuel a rajzra pillantott.
- Mi ez?
- Egy kapunyitó szerkezetet próbálok kidolgozni, hogy az embernek ne kelljen leszállnia a kocsiról, amikor hazaér. Látod, ez a rúd nyomná le a kilincset.
- És mi nyitja ki az ajtót?
- Úgy gondoltam, egy erős rugó.
Samuel a rajzot tanulmányozta.
- És mi csukja be aztán?
- Ez a másik vasrúd itt. Mozgásba hozná azt a rugót a másik irányba.
- Értem - mondta Samuel. - Az is lehet, hogy működnék, ha a kapu rendesen be van téve. És az elkészítése meg a karbantartása mindössze kétszer annyi időt venne igénybe, mintha húsz éven keresztül leszállsz a kocsiból, és kinyitod a kaput.
Tom tiltakozott.
- Nem úgy van, apa. Tudod, néha, makrancos lóval...
- Tudom - mondta az apja. - De az igazi ok, hogy remekül el lehet mulatni vele.
Tom vigyorgott. - Rajtacsíptél, apa.
- Mit gondolsz, Tom, rendben tudnád tartani a farmot, ha anyád meg én elutaznánk egy kicsit?
- Hát hogyne! - mondta Tom. - Hova akartok utazni?
- Ollie azt akarja, vendégeskedjünk nála egy ideig Salinasban.
- Hurrá, ez pompás volna! - kiáltott fel Tom. - És mit szól hozzá a mama?
- Beleegyezett, még azt is elfelejti, hogy pénzbe kerül.
- Nagyszerű! - mondta Tom. - És mennyi időre tervezitek a kiruccanást?
Samuel szemének gúnyosan csillogó drágakövei Tom arcára tapadtak, amíg a fiú végre megkérdezte:
- Mi baj, apa?
- A hangod, fiam... olyan kicsi mellékzönge, hogy alig tudtam kihallani. De ott volt. Tom, édes fiam, ha valami közös titkod van a bátyáiddal meg a nővéreiddel, én nem bánom. Azt hiszem, egészen jó.
- Nem tudom, mire gondolsz, apa - mondta Tom.
- Adj hálát Istennek, hogy nem akartál színész lenni, Tom. Mert nagyon rossz színész lett volna belőled. A hálaadás napján eszeltétek ki, lefogadom, amikor együtt voltatok mindnyájan. És remekül bevált, minden simán csúszik, mint a vaj. Megismerem benne Will kezét. De ne mondd meg, ha nem akarod elárulni.
- Én ellene voltam - mondta Tom.
- Nem hiszek a fülemnek - szólt az apja. - Ha rajtad múlik, te kiteregeted elém az igazságot a napra, hogy tisztán lássam. No, jól van, de ne mondd meg a többieknek, hogy tudom. - Elfordult, de azután visszajött, és kezét Tom vállára tette. - Köszönöm, fiam, hogy meg akartál tisztelni az igazsággal. Nem okos dolog, de sokkal tartósabb.
- Örülök, hogy utazol.
Samuel megállt a kovácsműhely ajtajában, és végignézett a birtokon.
- Azt mondják, az anya a csúnya gyermekét szereti a legjobban - mondta, és erélyesen megrázta fejét. - Tom, édes fiam, én is igazsággal viszonzom az igazságot. De kérlek, zárd be a legsötétebb, legtitkosabb kamrába, és a világért se áruld el egyik bátyádnak vagy nővérednek sem. A dolog úgy áll, hogy én tudom, miért megyek, Tom, meg azt is, hogy hová megyek... és nagyon elégedett vagyok.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
1
Szeretném tudni, miért van az, hogy az élet és a halál tényei nem egyformán hatnak az emberekre: egyeseket jobban megtépáznak, mint másokat. Una halála kihúzta a talajt Samuel lába alól, megdöntötte addig nagyszerűen védett vára falait, és beeresztette az öregséget. Viszont Liza, noha bizonyára éppen olyan mélyen szerette családját, mint a férje, nem zökkent ki élete rendes kerékvágásából. A csapás nem semmisítette meg, nem torzította el életét. Búsult ő is, de túlélte.
Ennek az oka, azt hiszem, talán abban rejlik, hogy Liza elfogadta az életet, akárcsak a Bibliát, minden ellentmondásával és csapásával egyetemben. Nem szerette a halált, de tudta, hogy létezik, és ha eljött, nem lepte meg.
Samuel akármennyit gondolkodott és bölcselkedett a halálról, akármennyit játszott vele, valójában nem hitt benne. Az ő világában nem volt helye a halálnak. Úgy érezte, hogy ő és egész környezete halhatatlan. Amikor a halál valóban megjelent, felháborító sérelem volt, a mélységesen átérzett halhatatlanság meghazudtolása és egyetlen repedés a falon elég volt, hogy az egész épület romba dőljön. Azt hiszem, mindig úgy képzelte, hogy vitában győzi le a halált, úgy szabadul meg tőle. Személyes ellenfelének tekintette, mégpedig olyannak, akit földhöz tud vágni.
Liza számára ez más volt: egyszerűen a halál... egy megígért dolog, amivel számolni kell. Folytatni tudta életét, és bánatában is feltett egy fazék babot a tűzhelyre, hat pástétomot sütött, és pontosan kiszámította, mennyi élelemre van szükség, hogy illendően ellássa a temetésre érkezett vendégeket. És bánatában is ügyelt arra, hogy Samuel tiszta fehér inget vegyen fel, és fekete posztóruhája makulátlanul ki legyen kefélve, és cipője kifényesítve. Talán éppen két ilyen ember kell egy jó házassághoz, amelyet aztán különböző fajta erők szegecselnek össze.
Ha végül majd elfogadja a tényeket, Samuel alighanem még Lizánál is továbbmegy a belenyugvásban, de addig a belenyugvási folyamat ízekre tépte és felőrölte. Liza lankadatlanul figyelte, miután elhatározták, hogy Salinasba mennek. Nem tudta pontosan, miben sántikál Samuel, de mint jó és gondos anya érezte, hogy valamin töri a fejét. Liza tökéletes realista volt. Mivel minden egyéb egészen egyre ment, örült, hogy meglátogathatta gyermekeit. Kíváncsi volt rájuk és gyermekeikre. Semmiféle helyhez nem ragaszkodott. Hiszen csak pihenőállomás a vándorúton a menny felé. A munkát sem önmagáért szerette, de elvégezte, mert el kellett végeznie. És fáradt volt. Egyre nehezebb volt leküzdenie a fájdalmakat, a merevséget, mindazt, ami reggel azon volt, hogy ágyban tartsa - nem mintha valaha is hallgatott volna rájuk.
És epedve gondolt a mennyországra, mint olyan helyre, ahol a ruhák nem piszkolódnak be, és az ételt nem kell megfőzni, tányért se kell mosogatni. Persze, úgy diszkréten, akadt egy és más a mennyországban is, amit nem tudott egészen helyeselni. Túl sok volt az énekelés, és Liza nem látta be, hogy még a kiválasztottak is hogyan bírják el hosszú ideig a mennyei lustaságot és semmittevést, amit a vallás ígér, de majd csak talál magának valami munkát odafenn is. Feltétlenül akad majd valami időtöltés - néhány felhő, amely stoppolásra szorul, egy-egy fáradt angyalszárny, amit gyógyító kenőccsel kell dörzsölgetni. A palástok gallérját is ki kell talán fordítani néha, és ha közelről megnézzük, Liza sehogyan sem akarta elhinni, hogy ne férne rá egy kis takarítás a mennyre is, valamelyik kuckóban csak összegyűlik a pókháló, amit le kell verni rongyba csavart seprűvel.
A salinasi látogatás gondolata felvidította, de meg is rémítette. Annyira tetszett a gondolat, hogy úgy érezte, okvetlenül van benne olyasmi is, ami a bűnnel határos. És a Chautauqua? Nos, nem köteles elmenni oda, és valószínűleg nem is megy. Samuel persze elveti majd a sulykot - jól szemmel kell tartania. Liza sohasem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy az ő Samuelje fiatal és gyámoltalan. Jó, hogy nem tudta, mi megy végbe Samuel elméjében és elméjén keresztül a szervezetében is.
A helyek nagyon fontosak voltak Samuel szemében. A farm családtag volt, és amikor elhagyta, úgy érezte, kést döfött egy kedves hozzátartozója szívébe. De ha már rászánta magát, Samuel úgy látott dologhoz, hogy jól végezze el. Annak rendje és módja szerint sorra meglátogatta szomszédait - a régieket, akik emlékeztek rá, mi volt itt valaha, és mi van most. És amikor kocsija kigördült régi barátai portájáról, azok tudták, hogy soha többé nem látják viszont, noha erről nem beszélt. Samuel hosszasan bámult a hegyekre, a fákra, még az arcokra is, mintha emlékezetébe akarná vésni őket mindörökre.
A Trask-ház meglátogatását a végére hagyta. Már hónapok óta nem járt ott. Adam sem volt már fiatal ember. A fiúk tizenegy évesek voltak, és Lee - hát, ami őt illeti, nem sokat változott. Lee elkísérte Samuelt a kocsiszínbe.
- Már régóta szerettem volna önnel beszélni - mondta Lee. - Csakhogy az embernek mindig annyi dolga van. És igyekszem eljutni San Franciscóba is, legalább egyszer havonta.
- Tudja, hogy van ez - felelte Samuel. - Ha az ember biztos benne, hogy a barátja kéznél van, nem is töri magát, hogy felkeresse. De amikor elment, halálra gyötri a lelkiismeret, amiért nem beszélt vele eleget, amíg lehetett.
- Hallottam a leányáról. Nagyon sajnálom.
- Megkaptam a levelét, Lee, el is tettem. Okos dolgokat mondott benne.
- Kínai dolgokat - felelte Lee. - Amint öregszem, úgy látszik, egyre inkább kínai vagyok.
- De valami megváltozott magán, Lee. Mi lehet az?
- A copfom, Mr. Hamilton. Levágtam a copfomat.
- Igen, ez az.
- Mindnyájan levágattuk. Nem hallotta? Az anyacsászárnő uralmának vége. Kína szabad. A mandzsuk már nem ülnek a nyakunkon, és már nem viselünk copfot. Benne van az új kormány kiáltványában. Egyetlen copf se maradt sehol.
- És mi a különbség, Lee?
- Nem sok. De könnyebb így járni. Viszont van valami lazaság a fejbőrömön, ami nyugtalanít. Bármilyen kényelmes, nehéz megszokni.
- Hogy van Adam?
- Jól van. De nem sokat változott. Kíváncsi vagyok, milyen volt azelőtt.
- Igen, ezen már én is töprengtem. Rövid virágzás volt. A fiúk már nagyok lehetnek.
- Bizony nagyok. Örülök, hogy itt maradtam. Sokat tanultam abból, hogy láttam, hogyan cseperednek fel a fiúk, és segítettem egy kicsit.
- Megtanította őket kínaiul?
- Nem. Mr. Trask nem akarta. És azt hiszem, igaza volt. Csak fölösleges bonyodalmakat okozott volna. Az a fő, hogy a barátjuk vagyok... igen, a barátjuk. Csodálattal néznek fel apjukra, de azt hiszem, engem szeretnek. És nem egyformák. Ön el se tudja képzelni, mennyire elütnek egymástól.
- Milyen tekintetben. Lee?
- Majd meglátja, ha hazajönnek az iskolából. Olyanok, mint egy érem két oldala. Cal fekete és éles eszű és óvatos, a fivére pedig, nos, ő olyan fiú, akit első látásra meg fog szeretni, még mielőtt kinyitná a száját, azután pedig még jobban.
- Ön nem szereti Calt?
- Rajtakapom magamat, hogy védem... magam előtt. Cal küzd az életéért, testvérének pedig nem is kell küzdenie.
- Ugyanezt látom az én gyermekeimnél - mondta Samuel. - Az ember azt hinné, ugyanaz a vér, ugyanaz a nevelés, így hát egyformáknak kellene lenniük, de nem azok, szó sincs róla!
Később Samuel és Adam lesétált a tölgyfák árnyékától hűs úton, a horpadás bejáratához, ahonnan át lehetett tekinteni a Salinas-völgy jó részét.
- Itt marad ebédre? - kérdezte Adam.
- Nem vállalom a felelősséget további csirkék legyilkolásáért - mondta Samuel.
- Lee levesben főtt marhahúst készít.
- Hát, ha így van...
Adam fél válla még mindig csapott volt a régi sebtől. Arca kemény és zárkózott, szeme csak úgy általában nézett a világba, nem vett tudomást a részletekről. A két férfi megállt az úton, és lenézett a völgybe, amely már kizöldült a korai esőktől.
- Csodálom - mondta halkan Samuel -, hogy nem szégyenkezik, amiért így ugaron hagyja ezt a szép földet.
- Nincs rá semmi okom, hogy beültessem - felelte Adam. - Ezt már megtárgyaltuk, nem? Ön azt hitte, megváltozom. Hát nem változtam meg.
- Büszkeségből nyalogatja sebeit? - kérdezte Samuel. - Úgy érzi, a régi sérelem naggyá és tragikussá teszi?
- Nem tudom.
- Hát gondolkodjék rajta! Lehet, hogy csak szerepet játszik egy nagy színpadon, és az egyetlen néző is ön.
Adam hangja egy kis haragot árult el.
- Azért jött, hogy prédikáljon? Örülök, hogy eljött, de miért akar mindenáron vájkálni bennem?
- Hogy meglássam, tudom-e még egy kis felfortyanásra bírni. Én olyan ember vagyok, aki szereti beleütni az orrát mindenbe. De itt van ez az egész ugar föld, és mellettem egy ember, aki szintén ugaron hever. Tékozlásnak érzem. És utálom a tékozlást, mert sohasem engedhettem meg magamnak. Hát mondja csak, jó érzés az, ha az ember ugaron hagyja az életét?
- Mi egyebet tehettem volna?
- Megpróbálhatná újra.
Adam szembefordult vele.
- Félek tőle, Samuel - mondta. - Inkább így ődöngök tovább, lehet, hogy hiányzik belőlem az energia és a bátorság.
- És hogy van a fiaival... szereti őket?
- Igen... igen.
- Az egyiket jobban szereti, mint a másikat?
- Miért mondja ezt?
- Nem tudom. Talán volt a hangjában valami...
- Menjünk vissza a házba - mondta Adam. Visszaballagtak a fák alatt. Adam hirtelen így szólt: - Tudja, hogy Cathy Salinasban van? Hallotta ezt a pletykát?
- Miért? Maga hallotta?
- Igen, csak nem hiszem el. Nem tudom elhinni.
Samuel szótlanul taposta a poros keréknyomot. Elméje lomhán igyekezett követni Adam gondolkodásmódját, és fáradtan ismert fel benne olyasmit, amiről remélte, hogy már régen vége.
- Maga soha nem egyezett bele, hogy Cathy elmenjen - mondta végül.
- Nem, alkalmasint nem. De engedtem, hogy belém eresszen egy golyót. Most már nem is gondolok rá.
- Nem tudom megmondani önnek, hogyan élje az életét - szólt Samuel -, pedig meg kellene mondanom. Tudom, jobb lenne önnek, ha elő tudna bújni az "így lett volna, úgy lett volna" dohos kuckójából a szellős, levegős világba. És mialatt ezt mondom, magam is az emlékeimet szitálgatom, mint ahogy az ember a piszokban kotorászik egy kocsma padlója alatt, valami kis aranyport keresve, ami behullhatott a rések közé. Aranybányászatnak ez nagyon szegényes. Ön aztán igazán túl fiatal ahhoz, hogy emlékei közt kotorgasson, Adam. Inkább szerezzen új emlékeket, hogy a bányászat dúsabb legyen, mire felnő.
Adam lehajtotta fejét, pofacsontja kiállt görcsösen összeszorított állkapcsán, halántéka alatt. Samuel ránézett.
- Jól van így - mondta. - Csak harapja össze a fogait. Milyen makacsul kitartunk hibás álláspontunk mellett! Mondjam meg önnek, mit csinál... csak azért, hogy ne képzelje, mintha ön találta volna ki? Amikor lefekszik, és elfújta a lámpát, az asszony ott áll az ajtóban... mögötte egy kis fény dereng, és ön láthatja, hálóköntösét hogyan borzolgatja a szél. Aztán édes mosollyal odalép az ön ágyához, ön pedig felhajtja a takarót, hogy ágyába fogadja, és még a lélegzete is kihagy, amint félrehúzza fejét, hogy helyet csináljon az ő fejének a párnán az ön feje mellett. És érzi bőre csodás illatát... nincs még egy nő a világon, akinek ilyen édes illata volna...
- Elég! - ordított Adam. - Hagyja már abba, az istenfáját! Mit üti bele az orrát az életembe? Mint egy prérifarkas, ahogy egy elhullott tehén tetemét szaglássza!
- Onnan tudom - folytatta Samuel halkan -, hogy énhozzám is járt egy ilyen... ugyanígy... éjszakáról éjszakára, hónapokon, éveken keresztül, egészen a legutóbbi időkig. És azt hiszem, duplán kellett volna elreteszelnem képzeletemet ellene, és pecséttel zárni el a szívemet, de nem tettem meg. Végig e hosszú évek során megcsaltam Lizát. Neki csak a hamisítványt, a silány utánzatot adtam, és ami a legjobb bennem, fenntartottam azokra a sötét, gyönyörűséges órákra. És most már csak azt tudom kívánni, bárcsak Lizának is lett volna ilyen titkos látogatója. De ezt sohasem fogom megtudni. Azt hiszem, ő inkább elreteszelte volna a szívét, és kulcsát a pokolba dobta volna.
Adam keze ökölbe szorult, kézcsontjai egészen fehérek voltak, annyira kiszorult belőlük a vér.
- Rávesz arra, hogy kételkedjem önmagámban! - kiáltott fel vadul. - Mindig ezt tette velem! Félek magától! Mit csináljak, Samuel? Mondja meg nekem. Nem is tudom, hogy láthatott ennyire belém? Mit kell tennem?
- Kell! - ismételte Samuel. - Kell, kell! Ismerem ezeket, mindig ismertem, de sohasem engedelmeskedtem nekik. Az kellene, hogy egy új Cathyt keressen magának, aki megölje az álombéli Cathyt, birkózzanak egymással, döntsék el maguk, ön pedig üljön ott csendben, és nézze, és aztán vegye karjaiba gondolatban a győztest. Ez volna a második legjobb megoldás. De a legeslegjobb az, hogy valami egészen új, egészen másféle szépséget találjon, amely teljesen eltörli a régi emlékét.
- Félek megpróbálni - mondta Adam.
- Ezt már hallottam. Most meg mindjárt magára rakom az önzés terhét. Elmegyek, Adam. Búcsúzkodni jöttem.
- Hogy érti ezt?
- Olive lányom meghívott engem és Lizát, hogy legyünk a vendégei Salinasban. Elfogadtuk, és megyünk... holnapután.
- Jó, de visszajönnek.
- Nem tudom - folytatta Samuel. - Miután Olive-nál vendégeskedtünk egy-két hónapig, majd jön egy levél George-tól. Megsértenők az érzelmeit, ha nem mennénk el hozzá Paso Roblesba. Utána meg Mollie ragaszkodik ahhoz, hogy meglátogassuk San Franciscóban, majd Will, talán még Joe is ott keleten, ha megérjük.
- Hát aztán? Nem örül neki? Megérdemelte. Éppen eleget dolgozott azon a homokdombján.
- Szeretem azt a homokdombot - mondta Samuel. - Körülbelül úgy szeretem, mint a szuka satnya porontyát. Szeretek rajta minden követ, az ekecsorbító sziklaköveket, a vékony és csenevész talaját és a száraz, víztelen szívét. Abban a homokdombban még jólét szunnyad valahol.
- Ön megérdemli végre a pihenést.
- Lám, ezt már másodszor mondja - felelte Samuel. - Ez az, amit el kell fogadnom, és el is fogadtam. Amikor azt mondja nekem, hogy megérdemlem a pihenést, azt akarja mondani, hogy az életem befejeződött.
- El is hiszi?
- Belenyugodtam.
Adam izgatottan felkiáltott:
- Nem, azt nem teheti! Ha belenyugszik, nem is él tovább.
- Tudom - mondta Samuel.
- De nem teheti ezt.
- Miért?
- Mert én nem akarom.
- Én egy öreg mindén lében kanál vagyok, Adam. És a legszomorúbb, hogy kezdek kikopni ebből a tulajdonságomból is. Talán ebből tudom, hogy ideje meglátogatnom a gyermekeimet. Idestova már erőlködve színlelnem kell, hogy minden lében kanál vagyok.
- Akkor már jobban szeretném, ha agyondolgozná magát a homokdombján.
Samuel rámosolygott.
- Milyen kedveset mondott most, öröm hallani. És nagyon köszönöm. Jó dolog, ha az embert szeretik, akármilyen későn is.
Adam hirtelen szembefordult vele úgy, hogy Samuel kénytelen volt megállni.
- Tudom, mit tett értem - mondta Adam. - Nem viszonozhatom semmivel. De még egy dolgot kérhetek öntől. Ha megkérem rá, tesz nekem még egy szívességet? Talán megmenti vele az életemet.
- Szívesen, ha meg tudom tenni.
Adam kinyújtotta karját, és nagy ívet írt le vele nyugat felé.
- Ez az egész föld arrafelé... nem segítene nekem, hogy megcsináljuk rajta azt a kertet, amiről beszéltünk? A kutakat, a szélmalmokat, a lucerna hullámzó tengerét? Virágmagokat is termelhetünk. Az sok pénzt hoz. Képzelje csak el, milyen lenne itt, édesborsó egész holdjai és peremérvirág aranytáblái! Képzelje csak, milyen illatot hozna a nyugati szél!
- Mindjárt megríkat - mondta Samuel -, pedig a sírás nem túlságosan illik egy öregemberhez. - Szeme csakugyan könnyesen csillogott. - Köszönöm, Adam - mondta. - A maga ajánlata olyan kedves, hogy már attól is illatos a nyugati szél.
- Szóval megcsinálja nekem?
- Nem. Nem csinálom meg. De látni fogom majd lelki szememmel Salinasban, miközben William Jenning Pryan beszédét hallgatom. És idővel talán elhiszem, hogy már meg is valósult.
- De én igazán meg akarom valósítani.
- Akkor forduljon Tom fiamhoz, ő majd segít magának. Az egész világot teleültetné, szegény, rózsákkal, ha rajta múlnék.
- Mondja, Samuel... tudja maga, mit csinál?
- Igen, tudom, mit csinálok. Olyan jól tudom, hogy már félig meg is csináltam.
- Milyen makacs ember!
- Civakodó - mosolygott Samuel. - Liza azt mondja, civakodó vagyok. De most ez egyszer beleestem a gyermekeim hálójába, és azt hiszem, egész jól érzem magam benne.
2
Benn a házban megterítettek ebédre.
- Szerettem volna a fa alatt teríteni - mondta Lee. - Úgy, mint máskor, de a levegő hűvös.
- Úgy van, Lee - mondta Samuel.
Az ikrek némán bejöttek, és félénken bámultak vendégükre.
- Már rég nem láttalak benneteket, fiúk. De azt hiszem, jó nevet kaptatok. Te vagy Caleb, nem igaz?
- Én Cal vagyok.
- Jó, legyen Cal. - Most a másikhoz fordult: - Te is módját ejtetted annak, hogy kicsontozzad a nevedet?
- Tessék?
- Téged hívnak Aaronnak?
- Igenis, uram.
- Csakhogy ő egy A-val írja - kuncogott Lee. - A két A betűt barátai kissé nagyzolónak tartanák.
- Harmincöt belga nyulam van - mondta Aron. - Nem akarja megnézni őket, sir? A ketrecük ott van a forrás mellett. Nyolc kisnyulam van, csak tegnap jöttek a világra.
- Szeretném látni, Aron - mondta Samuel, és ajka megrándult.
- És te, Cal? Csak nem akarod azt mondani, hogy te meg kertészkedel?
Lee gyorsan hátrafordította fejét, és fürkészően nézett Samuelre.
- Ne! - mondta idegesen. Cal meg így felelt:
- Apám megígérte, hogy jövőre kapok egy hold földet lenn a síkságon.
- Van egy nyúlbakom, majdnem tizenöt fontot nyom - dicsekedett Aron. - Apámnak ajándékozom a születésnapjára.
Meghallották, amint Adam hálószobájának ajtaja kinyílik.
- Ne tessék megmondani neki - súgta Aron gyorsan. - Titok.
Lee kezdte feldarabolni a marhahúst.
- Ön mindig csak fejtörést okoz nekem, Mr. Hamilton - mondta. - Üljetek le, fiúk.
Adam odajött, letűrte ingujját, és helyet foglalt az asztalfőn.
- Jó estét, gyerekek - mondta, azok meg kórusban felelték:
- Jó estét, édesapa.
Aron még hozzáfűzte:
- Ne tessék megmondani.
- Nem mondom meg - nyugtatta meg Samuel.
- Mit nem mond meg? - kérdezte Adam.
- Hát nincs itt semmi diszkréció? - mondta Samuel. - Közös titkom van a fiával.
Cal közbeszólt:
- Nekem is van titkom! Mindjárt ebéd után elmondom a bácsinak.
- Állok elébe - mosolygott Samuel. - Remélem, nem olyan titok, amelyet már ismerek.
Lee abbahagyta a szeletelést, és Samuelre bámult, azután elkezdte átrakni a húst a tányérokra.
A fiúk gyorsan és némán ettek, farkas módra tömték magukat. Azután Aron megkérdezte:
- Megengeded, papa?
Adam bólintott, mire a két fiú gyorsan elhagyta a szobát. Samuel utánuk nézett.
- Többet mutatnak a koruknál - mondta. - Nekem úgy rémlik, ha jól emlékezem, az én gyerekeim tizenegy éves korukban, még bőgtek és sikoltoztak, és körbeszaladgáltak. Ezek meg mintha már felnőtt emberek volnának.
- Igazán? - kérdezte Adam.
- Azt hiszem, tudom, mért van így - mondta Lee, - Mert nincs nő a házban, aki babusgassa őket. Nem hiszem, hogy a férfiak túlságosan kedvelnék a gyámoltalan bébiket. Így ezeknek a fiúknak nem volt érdemes bébit játszani, nem lett volna belőle semmi előnyük. Mit nyerhettek volna vele? De igazán nem tudom, jó-e, hogy így történt.
Samuel egy darabka kenyérrel kitörölte a mártás maradékát tányérjáról.
- Adam, kíváncsi vagyok, tudja-e, milyen kincshez jutott Lee személyében? Filozófus, aki főzni tud, vagy szakács, aki gondolkodik. Engem sok mindenre megtanított. Ön is bizonyára tanult tőle, Adam.
- Attól tartok - felelte Adam -, hogy nem hallgattam elég figyelmesen. Vagy talán ritkán szólt hozzám.
- Mondja csak, Adam, mért nem akarta, hogy a fiúk kínaiul tanuljanak?
Adam egy percig gondolkodott.
- Úgy látszik, a becsületesség órája ez - mondta végül. - Azt hiszem, egyszerű féltékenység volt az oka. Persze más nevet adtam neki, de talán meg akartam akadályozni, hogy olyan könnyen elszakadjanak tőlem, és olyan ösvényre térjenek, ahol nem tudom őket követni.
- Ez eléggé ésszerű és szinte túlságosan emberi - mondta Samuel. - De belátni: ez már nagy ugrás. Nagyon kétlem, hogy jómagam valaha is elmentem ilyen messzire.
Lee behozta a szürke zománcos kávéskannát, és az asztalra tette. Sorra megtöltötte a csészéket, aztán leült. Tenyerét a csésze gömbölyű oldalán melengette. Egyszerre csak elnevette magát.
- Nagy zavarba hozott, Mr. Hamilton - mondta -, és felborította Kína nyugalmát.
- Hogy érti ezt, Lee?
- Lehet, hogy már elmondtam önnek... de az is lehet, hogy csak gondolatban formáltam meg, és csak készülődtem rá, hogy elmondjam. Akárhogy is, nagyon mulatságos történet.
- Szeretném hallani - mondta Samuel, és Adamre nézett. - Ön nem akarja meghallgatni, Adam? Inkább visszahúzódik a saját külön ködfelhőjébe?
- Magam is éppen ezen tűnődtem - felelte Adam. - Érdekes dolog! Mintha valami izgalom szállt volna meg.
- Nagyon helyes - mondta Samuel. - Talán ez a legjobb minden jó dolog közt, ami csak érheti az embert. Halljuk a történetet, Lee!
A kínai oldalt a tarkójához kapott, és mosolygott.
- Kíváncsi vagyok, meg tudom-e szokni valaha is, hogy hiányzik a copfom - mondta. - Úgy látszik, jobban megszoktam, mint ahogy képzeltem. Igaz, a történetet! Említettem már önnek. Mr. Hamilton, hogy egyre inkább kínainak érzem magam. Így van ön is az ír mivoltával?
- Az ilyesmi jön és megy - mondta Samuel.
- Emlékszik még arra, hogy felolvasott nekünk tizenhat verset a Teremtés Könyve negyedik fejezetéből, és aztán megvitattuk?
- Emlékszem bizony. Pedig jó régen volt.
- Majdnem tíz esztendeje - bólintott Lee. - Nos, a história az elevenembe vágott, és tanulmányozni kezdtem szóról szóra. Minél többet gondolkodtam rajta, annál mélyebb értelműnek éreztem. Azután összehasonlítottam a rendelkezésünkre álló fordításokat, alig térnek el egymástól. Csak egy hely van, amely megakasztott. Jakab király Bibliája[5] szerint, ott, ahol Jehova megkérdezi Káint, mért haragszik, Jehova azt mondja: "Hiszen, ha jól cselekszel, nem részesülsz-é elfogadtatásban? Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van az ő vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta." Ez az "uralkodni fogsz" az, ami szöget ütött a fejembe, mert az az ígéret foglaltatik benne, hogy Káin le fogja győzni a bűnt.
Samuel bólintott, és megjegyezte:
- Pedig a gyermekei ezt nem mondhatják el magukról egészen.
Lee kávéját szürcsölte.
- Azután kezembe került az amerikai Standard Biblia egy példánya. Akkor még egészen új volt. És ezen a helyen a fordítás eltérő. Azt mondja: "de te uralkodjál rajta". Márpedig ez egészen más. Ez nem ígéret, hanem parancs. Most kezdtem csak igazán töprengeni rajta. Kíváncsi voltam, mi lehetett az eredeti szó, amit a szöveg eredeti írója használt, ha módot adott arra, hogy ennyire ellenkező értelemben fordítsák.
Samuel az asztalra tenyereit, előrehajolt, és szemében kigyulladt a régi fiatalos fény.
- Lee! - kiáltott fel. - Csak nem akarja elhitetni velem, hogy maga héberül is tanult!
- Pedig úgy van - mondta Lee -, és ennek elég hosszú története van. Nem kóstolna egy csöpp ng-ka-pyt?
- Arra a rothadtalma-ízű italra gondol?
- Arra. Mellette jobban tudok beszélni.
- Én meg talán jobban tudok figyelni - mondta Samuel.
Amíg Lee kiment a konyhába, Samuel megkérdezte:
- Ön már hallott erről, Adam?
- Nem. Nekem nem mesélte. Vagy talán nem figyeltem oda.
Lee visszajött kőpalackjával, és három kis porceláncsészével - olyan vékonyak és finomak voltak, hogy a fény keresztülcsillant rajtuk.
- Kínai itóka - mondta, és töltött a majdnem fekete italból, - Jó sok üröm van benne. Elég erős - tette hozzá. - Körülbelül olyan hatása van, mint az abszintnak, ha az ember eleget iszik belőle.
Samuel belekortyolt.
- Szeretném tudni, mért érdekelte magát ez a szócska annyira - kérdezte.
- Hát... úgy gondoltam, az az ember, akiben ez a hatalmas történet megfogant, bizonyára pontosan tudta, mit akart mondani, és szavaiban nem lehetett semmi zavarosság.
- Ön azt mondja: az az ember! Vagyis nem hiszi, hogy isteni könyvről van szó, amelyet Isten írt tintás ujjal?
- Azt hiszem, az elme, amely ezt a történetet ki tudta gondolni, különösen isteni elme volt. Nálunk, Kínában is volt néhány ilyen elme.
- Csak ezt akartam tudni - mondta Samuel. - Szóval maga végeredményben mégsem tartozik a presbiteri egyházhoz.
- Mondtam már, hogy egyre inkább kínai leszek. Hát, hogy folytassam, elmentem San Franciscóba, a családi egyesületünk központi székhelyére. Hallott már erről? Minden nagy kínai család fenntart ilyen központokat, ahol a család bármely tagja segítséget kaphat vagy nyújthat. A Lee család nagyon nagy. Gondoskodik övéiről.
- Hallottam róluk - mondta Samuel.
- Arra a kínai fejszés emberre gondol, aki végigküzdötte a Tong-háborút egy rabszolgalány kedvéért?
- Azt hiszem, igen.
- Hát ez kissé más - mondta Lee. - Én azért mentem oda, mert a családunkban van sok tiszteletre méltó aggastyán, aki nagy tudós. Hajszálpontos gondolkodók. Egy ember éveket tölthet azzal, hogy egyetlen mondat értelmén töpreng egy nagy tudós mondásaiból, akit önök Konfuciusnak neveznek. Gondoltam, találok szakértőt, aki eligazít az én kérdéses mondatom értelmén.
- Nagyszerű öregemberek - folytatta Lee. - Elszívnak két pipa ópiumot délután. Ez az adagjuk, amely kipihenteti és kiélesíti elméjüket. Azután egész éjjel fenn tudnak maradni, és elméjük csodálatosan működik. Azt hiszem, rajtuk kívül nincs ember, aki tudná, hogyan kell az ópiumot okosan felhasználni.
Lee megnedvesítette nyelvét a fekete kotyvalékkal.
- Tiszteletteljesen beterjesztettem problémámat a bölcsek egyikéhez, felolvastam neki a történetet, és elmondtam, mit értek belőle. Másnap este mind a négyen összejöttek, és engem is behívtak. Megvitattuk a történetet, a vita egész éjjel tartott. - Lee nevetett.
- Azt hiszem, kissé fura - mondta. - Annyi bizonyos, hogy nincs sok ember, akinek el merném mondani. Képzeljenek csak el négy öregurat, a legfiatalabb is betöltötte már kilencvenedik évét, amint nekilátnak a héber nyelv tanulmányozásának. Szerződtettek egy képzett rabbit. Úgy tanultak, mint a gyerekek. Nyelvtan, szótár, gyakorlókönyv, tőmondatok. Kár, hogy nem láthatják a héber szavakat, amint kínai tussal és ecsettel papírra festették! Hogy jobbról balra kell olvasni, nem zavarta őket annyira, mint ahogy önöket zavarná, hiszen megszokták a furcsa irányt, ők felülről lefelé írtak. Csupa olyan ember, aki mindent tökéletesen csinál, nem enged a száz százalékból! Gyökeréig hatoltak az ügynek.
- És ön? - kérdezte Samuel.
- Igyekeztem lépést tartani velük, és nem győztem csodálni tiszta elméjük büszke szépségét. Most kezdtem csak szeretni fajomat, életemben először kínai akartam lenni. Minden második héten találkoztam velük, itthon meg, a szobámban, lapok százait írtam tele. Megvásároltam minden kapható héber szótárt. De az öregurak mindig előttem jártak. Nemsokára megelőzték a rabbinkat is, aki egyik kollégáját hívta segítségül. Ez tetszett volna önnek, Mr. Hamilton, végigülni ezeket a vitázó és tanácskozó éjszakákat. Azok a kérdések, a vizsgálódások, a gondolkodás szépsége, ó, az a szépséges gondolkodás!
- Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetéből. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: "uralkodni fogsz" és "uralkodjál" - igen nagy jelentőségű. És az eredmény, az arany, amit a hosszú bányászat eredményezett, ez volt: "Lehetőséged van rá." Vagyis: neked megvan a lehetőséged arra, hogy legyőzd a bűnt, hogy uralkodjál rajta. Az öregurak mosolyogtak és bólogattak, és úgy érezték, hogy többévi munkájuk nem volt kárbaveszett fáradság. Azonkívül előcsalogatta őket kínai kagylóhéjukból, és most görögül tanulnak.
- Fantasztikus történet! - kiáltott fel Samuel. - Igyekeztem követni, bár meglehet, hogy valahol ellankadtam. Miért olyan fontos ez az egy szó?
Lee keze remegett, amint megtöltötte a finom csészéket. A magáét egyetlen hajtásra itta ki.
- Hát nem érti? - kiáltotta. - Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy "uralkodni fogsz" a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a "timsel" szót használja, ami annyit jelent: "lehet", vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg. Érti már?
- Igen, értem. Csakhogy ön nem hisz az isteni törvényben. Akkor mért érzi ezt olyan fontosnak?
- Ah! - sóhajtott fel Lee. - Ezt már régóta szerettem volna megmondani önnek. Sőt, előre vártam ezt a kérdését, és jól felkészültem rá! Minden írás, amelynek hatása volt az embermilliók életére és gondolkodására, fontos. Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az "uralkodjál" igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az "uralkodni fogsz" igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy "megvan a lehetőséged"? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választás lehetősége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és győzhet!
Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt.
- Maga hiszi ezt, Lee? - kérdezte Adam.
- Igen, hiszem. Könnyű dolog lustaságból és gyengeségből minden felelősséget Isten nyakába varrni, mondván: "Nem tehetek róla, utamat előre megszabták." De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré. Egy macskának nincs választása, a méh nem csinálhat mást, csak mézet. Ebben nincs semmi isteni. És ha éppen tudni akarja, azok az öregurak, akik szelíden siklanak lefelé a halálba, új érdeklődéssel fordulnak az élet felé, nincs kedvük meghalni.
- Csak nem akarja azt mondani - kérdezte Adam -, hogy ezek az öreg kínaiak hisznek az Ótestamentumban?
- Ezek az öregemberek hisznek minden igaz történetben - felelte Lee -, és amikor egy történetet hallanak, felismerik, ha igaz. Szigorú kritikusai az igazságnak. Tudják, hogy ez a tizenhat vers az emberiség sűrített története minden kor, minden kultúra és minden faj számára. Nem tudják elhinni, hogy egy ember tizenöt és háromnegyed versben igazságot mondjon, azután egyetlen igével hazudjon. Konfucius megmondja az embereknek, hogyan éljenek, ha azt akarják, hogy életük jó és sikeres legyen. De ez itt, ez már lépcső, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. - Lee szeme ragyogott. - Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól.
Adam megjegyezte:
- Nem értem, hogy tudott főzni, rólam gondoskodni, a gyermekeket felnevelni, és még ezzel is foglalkozni!
- Magam sem értem - felelte Lee. - De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bűbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert "megvan a lehetőséged".
3
Lee és Adam kisétált a kocsiszínbe, elkísérve Samuelt. Lee bádoglámpát vitt, hogy megvilágítsa az utat, mert egyike volt azoknak a kora téli estéknek, amikor az égen nyüzsögnek a csillagok, és a föld mintha kétszeresen sötét lenne tőlük. Nagy csend ülepedett a dombokra. Állat nem moccant sehol - sem fűevő, sem ragadozó -, és a levegő olyan csendes volt, hogy az örökzöld tölgyek ágai és levelei mozdulatlanul meredtek a tejút felé. A három férfi is néma volt. A bádoglámpa füle kissé nyikorgott, amint a fény himbálódzott Lee kezében.
- Mit gondol, mikor jön vissza a városból? - kérdezte Adam. Samuel nem felelt. Doxology türelmesen állt a bokszban. Savószínű szeme a szalmára bámult a lába alatt.
- Ön mintha időtlen idők óta ezzel a lóval járna - jegyezte meg Adam.
- Már harminchárom éves - felelte Samuel. - Fogai egészen elvástak. Meleg péppel kell etetnem, az ujjaimmal dugom a szájába. És többnyire rossz álmai vannak. Didereg álmában, és néha sír is.
- Mi tagadás, csúnyább madárijesztőt még alig láttam - mondta Adam.
- Tudom. Azt hiszem, ezért szemeltem ki magamnak, amikor még csikó volt. Tudja-e, hogy két egész dollárt fizettem érte harminchárom évvel ezelőtt? Minden hibás volt rajta, patái, mint a palacsinták, térde rövid és vastag, mintha hiányzott volna az ízülete. Kalapácsfeje van, és háta süppedt. Szügye szűk, fara meg túl nagy. Szája, mint a vas, és még mindig kapálódzik a farhám ellen. A nyeregben úgy érzem magam rajta, mintha egy kavicsbánya fölött szánkáznék. Nem tud ügetni, és ha lépésben megy, lábai egymásba akadnak. Harminchárom év alatt egyetlen jó tulajdonságot sem tudtam felfedezni rajta. Amellett csúnya természete van. Önző és zsémbes, és komisz és szófogadatlan. Még ma sem merek mögéje kerülni, mert rúg. Ha péppel etetem, igyekszik a kezemet megharapni. Mégis nagyon szeretem.
- És ilyen szép nevet adott neki: Doxology - mondta Lee.
- Természetesen - mondta Samuel. - Ha már ilyen mostohán bánt vele a természet, megérdemli, gondoltam, hogy legalább egy nagy kincse legyen. Már úgysem élvezheti sokáig.
- Talán jó lenne - vélte Adam -, ha megszabadítaná ettől a nyomorúságtól.
- Miféle nyomorúságtól? - kérdezte Samuel. - Egyike annak a nagyon kevés boldog és következetes lénynek, amellyel valaha is találkoztam.
- Bizonyára kínlódik és fájdalmai vannak.
- Nem hiszem. Doxology bizonyára pompás, tüzes paripának tartja magát. Ön lelőné, Adam?
- Igen, azt hiszem. Igen, lelőném.
- Magára vállalná a felelősséget?
- Azt hiszem, igen. A szegény pára harminchárom éves. A normális élettartama már régen lejárt.
Lee letette lámpását a földre. Samuel letelepedett melléje, és kezét melengette a pillangónyi lámpafénynél.
- Egy kérdés nyugtalanít, Adam - mondta.
- Mi legyen az?
- Igazán lelőné a lovamat csak azért, mert a halál megváltás lenne számára?
- Igen, úgy gondoltam...
Samuel gyorsan a szavába vágott:
- Maga szereti az életét, Adam?
- Természetesen nem.
- Ha volna orvosságom, amely esetleg kigyógyítaná önt, de meg is ölhetné, mit kellene tennem? Adjam oda? Vizsgálja meg magát, úgy feleljen.
- Miféle orvosság?
- Semmiféle orvosság - mondta Samuel. - De ha megmondom, higgye el nekem, hogy megölheti.
- Vigyázzon, Mr. Hamilton - figyelmeztette Lee. - Kérem, legyen óvatos.
- Mi ez? - kérdezte Adam. - Mondja meg, mire gondol?
Samuel halkan dünnyögte:
- Azt hiszem, ez egyszer nem leszek óvatos. Nézze, Lee, ha nincs igazam, figyeljen csak, ha tévedtem, vállalom a felelősséget. Akkor senkit sem lehet hibáztatni, ha ugyan ilyesmiről szó lehet, csak engem.
- Olyan biztos benne, hogy helyesen jár el? - kérdezte Lee aggódva.
- Már hogy lennék biztos benne? Ezért kérdem, Adam, akarja-e az orvosságot?
- Igen. Nem tudom, mi az, de akarom.
- Nézze, Adam... Cathy Salinasban van. Egy bordélyház tulajdonosa, a legaljasabb és legromlottabb bordélyházé az egész környéken. Minden, ami csúf és gonosz, minden, ami torz és ragadós, a legundorítóbb, amit ember el tud képzelni: nála kapható. A züllöttek és nyomorékok járnak oda kielégülést keresni. De ez még nem minden. Cathy - most úgy hívják: Kate - kiveti hálóját a szép, zsenge fiatalokra, és úgy megnyomorítja őket, hogy soha többé nem lesz belőlük ép ember, íme, itt az orvosság. Hadd lássuk, milyen lesz a hatása.
- Hazug gazember! - rivallt rá Adam.
- Nem, Adam. Sok mindent el lehet rólam mondani, de hazug nem vagyok.
Adam gyorsan Lee felé fordult:
- Igaz ez?
- Nem vagyok ellenméreg - felelte Lee. - Igen, igaz.
Adam szédülve, ingadozva állt a lámpás fényében, azután megfordult és elrohant. Hallották nehéz lépteit, amint szaladt és botorkált. Hallották, amint belezuhant a bozótba, félig feltápászkodott, és szinte kúszott-kapaszkodott fel a domboldalon. A hang csak akkor hallgatott el, amikor felért a dombtetőre.
- Az ön orvossága - mondta Lee - úgy hat, mint a méreg.
- Vállalom a felelősséget - felelte Samuel. - Valamikor régen megtanultam a következőt. Ha egy kutya sztrichnint eszik és döglődik, ragadj fejszét, és vonszold a kutyát egy tőkéhez. Várd meg a következő görcsös rángatózását, és abban a pillanatban csapd le a farkát a fejszével. Akkor, ha a méreg még nem járta át túlságosan, a kutya esetleg meggyógyul. A hirtelen fájdalom megrázkódtatása legyőzi a méreg hatását. A megrázkódtatás nélkül bizonyára elpusztul.
- De honnan tudja, hogy ez az eset ugyanaz? - kérdezte Lee.
- Nem tudom. De e nélkül ő is bizonyára elpusztulna.
- Ön bátor ember - mondta Lee.
- Nem, én öregember vagyok. És ha terhelni fogja valami a lelkiismeretemet, már nem terhelheti sokáig.
- És mit gondol, mit fog most csinálni? - kérdezte Lee.
- Nem tudom - felelte Samuel -, de legalább nem lötyög itt többé az orrát lógatva. Hé, tartsa ide a lámpát, legyen szíves!
A sárga fénynél Samuel becsúsztatta Doxology szájába a zablát, amely már olyan vékonyra kopott, hogy alig volt több egy acélforgácsnál. Az orrszíjat már régóta nem használták. A vén kalapácsfejű azt csinálhatta az orrával, amit akart, és megállhatott, hogy az út szélén burjánzó füvet rágcsálja. Samuel nem törődött vele. Gyengéden felcsatolta a szügyelőt, miközben a ló oldalt fordult, és igyekezett megrúgni.
Amikor Dox végre ott állt a kocsirudak között, Lee megkérdezte Samuelt:
- Nem vinne magával egy darabon? Majd aztán gyalog hazasétálok.
- Szálljon csak fel - mondta Samuel, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Lee segítette fel a kocsiba.
Az éjszaka sötét volt, és Dox azzal fejezte ki nemtetszését az éjszakai utazás iránt, hogy minden második lépésnél megbotlott.
- Hát csak rajta, Lee - mondta Samuel. - Mit akar mondani?
Lee nem csodálkozott.
- Lehet, hogy én is amolyan minden lében kanál vagyok, mint ahogy ön saját magát szokta nevezni - mondta. - Kezdek rákapni a gondolkodásra. Ki tudom számítani a valószínűségeket, de ma este ön alaposan lóvá tett. Akármibe fogadtam volna, hogy ha van ember, aki semmi körülmények közt sem mondja meg Adamnek, úgy ön az.
- Ön tudta ezt a dolgot a feleségéről?
- Természetesen - felelte Lee.
- A fiúk is tudják?
- Nem hiszem, de ez csak idő kérdése. Tudja, milyen kegyetlenek a gyerekek. Az iskolában valaki előbb-utóbb a fejükhöz vágja.
- Talán el kellene vinni őket innen - mondta Samuel. - Gondolkodjék ezen, Lee.
- A kérdésemre még nem felelt, Mr. Hamilton. Honnan merítette az erőt ahhoz, amit tett?
- Gondolja, hogy helytelen volt?
- Nem, egyáltalában nem gondolom, de sohasem képzeltem önt olyan embernek, aki bátran és keményen állást foglal egy ügyben, és kitart álláspontja mellett. Legalábbis nem így ítéltem meg önt. Érdekli?
- Mutasson nekem egy embert, akit ne érdekelne, ha róla beszélnek. Folytassa.
- Ön jóságos ember, Mr. Hamilton. De mindig úgy gondoltam, az a fajta jóság ez, melynek alapja, hogy kerüljön minden kellemetlenséget. És az ön elméje olyan fürge, mint egy fiatal bárány, amint a virágos réten ugrándozik. Tudtommal még sohasem kapaszkodott bele semmibe olyan makacsul, mint egy buldog. Ám ma este úgy viselkedett, hogy összeomlott tőle az egész kép, amit önről alkottam.
Samuel rácsavarta a gyeplőt arra a botra, amit az ostortartóba dugott, és Doxology tovább botorkált a göröngyös úton lefelé. Az öregember megsimogatta szakállát, amely hófehéren világított a csillagfényben. Levette fekete kalapját, és ölébe tette.
- Azt hiszem, engem éppen úgy meglepett, mint önt - mondta. - De ha tudni akarja, miért tettem, istenem, nézzen önmagába.
- Nem értem önt.
- Ha korábban mesélt volna nekem a tanulmányairól, Lee, sok minden másképp lett volna.
- Még mindig nem értem.
- Vigyázzon, Lee, ne nyissa ki a beszédem zsilipjeit. Már említettem magának, hogy az ír természetem időnként meglátogat, majd ismét elhagy. Úgy érzem, most megint közeleg.
- Mr. Hamilton - mondta Lee -, ön most elmegy, és nem jön vissza többé. Már nem akar sokáig élni.
- Ez igaz, Lee. Honnan tudja?
- A halál ott lebeg a feje körül. Egész lényéből sugárzik.
- Nem tudtam, hogy más is észreveheti - mondta Samuel. - Tudja, Lee, én az életemet valamiféle zenének tekintem... nem mindig a legjobb zene, de mégis van formája, és melódia is akad benne. Most pedig, már hosszú idő óta nem mondhatom, hogy az életem teljes zenekar volna. Már csak egyetlen hang, az örökös bánat hangja. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez az álláspontja. Úgy rémlik, hogy nagyon is sokan vagyunk, akik úgy látják, hogy az élet feltétlenül vereséggel végződik.
- Talán az a baj, hogy mindenki túlságosan gazdag - mondta Lee. - Észrevettem, hogy a gazdagok elégedetlenebbek, mint bárki más. Adj egy embernek enni rogyásig, ruházd fel, rakd be egy jó házba, olyan kétségbeesett lesz, hogy belepusztul.
- Az okát kérdezte, Lee... a maga új fordítása volt az oka, a többszavas fordítás: "Megvan rá a lehetőséged." Ez az, ami torkon ragadott és megrázott. És amikor a szédület elmúlt, új, ragyogó ösvény nyílt meg előttem. És úgy láttam, hogy az életem, amely már vége felé jár, csodálatos befejezéshez érkezik. És az életem muzsikája új, végső melódiával gazdagodott, amely olyan, mint a madárdal az éjszakában.
Lee Samuelre meresztette szemét a sötétségen keresztül.
- Így hatott az öregekre is, akik a családom díszei - mondta.
- Igen, Lee. Legyőzheted a bűnt, megvan rá a lehetőséged. Ez az. Nem hiszem, hogy minden ember elpusztul. Meg tudok nevezni önnek egy tucatot is, aki nem halt meg, és általuk él az egész világ. Ami a csatákra igaz, a szellemre is érvényes: csak a győztesek emléke marad fenn. Majdnem minden ember elpusztul, természetesen, de van néhány, aki tűzoszlopként vezeti a rémült emberiséget a sötétségen keresztül. "Megvan rá a lehetőséged! Megvan rá a lehetőséged!" Micsoda dicsőség! Igaz, hogy gyengék vagyunk és betegek és veszekedősek, de ha csak ez volna minden, amit valaha is fel tudtunk mutatni, már évezredekkel ezelőtt eltűntünk volna a föld színéről. Néhány megkövesedett állcsont maradéka, néhány eltört fog a mészkőrétegben, ez volna az ember földi létezésének egyetlen fennmaradt nyoma. De a választás, Lee, nagy dolog, a győzelmet is választhatjuk! Ezt eddig sohasem értettem, sohasem fogadtam el. Most már érti, miért mondtam meg Adamnek ma este? Éltem a választás lehetőségével. Talán helytelen volt megmondanom neki, de ugyanakkor őt is választásra kényszerítettem, hogy éljen vagy pusztuljon el! Hogy is van az a héber szó, Lee?
- Timsel - mondta Lee. - Legyen szíves, állítsa meg a kocsit.
- Sokat kell majd gyalogolnia visszafelé.
Lee lemászott.
- Samuel! - mondta.
- Itt vagyok! - Az öregember kuncogott. - Liza mindig haragszik, ha ezt mondom.
- Samuel, ön már ott tart, hogy nem tudom elérni.
- Legfőbb ideje, Lee.
- Isten vele, Samuel - mondta Lee, és gyorsan elindult visszafelé az úton. Hallotta, amint a kocsi megvasalt kerekei csikorognak a göröngyökön. Megfordult, és a kocsi után nézett. A lankán még látta az öreg Samuelt, amint alakja kirajzolódott az ég hátteréből, és fehér haja világított a csillagok fényében.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
1
Valóságos téli vízözön volt a Salinas-völgyben, csodálatos, csapadékos tél. Az eső szelíden hullt alá, átáztatta a földet, de nem okozott áradást. A takarmány már januárban kisarjadt, februárban pedig kövér fű borította a dombokat. A barmok bundája sima és feszes volt. Márciusban folytatódott a lágy eső, és minden új vihar udvariasan megvárta, hogy elődjének nedveit feligya a föld. Meleghullámok öntötték el a völgyet, és a föld pompásan kivirágzott csupa sárga meg kék meg arany pompába borult.
Tom egyedül volt a farmon. Még az ő homokdombjuk is megszépült és kizöldült, a sziklaköveket elrejtette a fű. Hamiltonék tehenei meghíztak, és juhaik nedves háta is zöldellt a buja fűtől.
Március 15-én délben Tom a padon ült a kovácsműhely előtt. A napfényes reggel elmúlt, és szürke esőfelhők vitorláztak az óceán felől a hegyek fölé. Tovasuhanó árnyékuk eltompította a föld ragyogását.
Tom lódobogást hallott. Felpillantott. Egy kisfiút látott, amint könyökével csapkodva hajszolta fáradt lovát a ház felé. Tom felállt, és az út felé ballagott. A fiú a ház elé nyargalt, lekapta kalapját, egy sárga borítékot hajított le a földre, megfordította lovát, és elnyargalt.
Tom már-már utánakíáltott, de aztán fáradtan lehajolt, és felszedte a sürgönyt a földről. Leült a napra, a műhely előtt álló padra, és kezében tartotta a borítékot. Majd felnézett a dombokra meg a régi házra, mintha át akarna menteni valamit, mielőtt feltépné a borítékot, és elolvasná a kikerülhetetlen négy szót - a személyt, az eseményt és időpontját.
Tom lassan összehajtotta a sürgönyt, majd újra meg újra összehajtogatta, míg végül a négyszögletes papiros nem volt nagyobb, mint a hüvelykujja. Bement a házba, a konyhán keresztül, a kis nappalin át a hálószobájába. Kivette a szekrényből sötét ruháját és egy szék hátára tette. Azután fehér inget és fekete nyakkendőt rakott ki a szék ülésére. Azután lefeküdt az ágyra, és befordult a falnak.
2
A bricskák és csézák kihajtottak a salinasi temetőből. A család és baráti köre visszatért Olive házába, a Central Avenue-ra, hogy kávét igyanak, egyenek valamit, megnézzék, ki-ki miképpen viseli a gyászt, és azt tegyék és azt mondják, amit ilyenkor illik.
George fel akarta venni Adam Trasket bérelt kocsijába, de Adam nem fogadta el. Inkább még járkált egy kicsit a temetőben, azután leült Williamsék családi sírhelyének cementszegélyére. A hagyományos sötét ciprusok bólogattak a temető szélén, és fehér viola nőtt vadon az ösvényeken. Valaki behozta, azután elszaporodtak.
Hideg szél fújt a sírkövek fölött, és megríkatta a ciprusokat. Sok öntöttvas csillagot lehetett látni - ezek jelölték meg a Nagy Hadsereg katonáinak sírját. Minden csillagon egy-egy kis széltépázta zászló - a tavalyi május harmincadiki emlékünnep maradványa.
Adam csak ült, és a hegyekre bámult, a Salinastól keletre ágaskodó hegyekre, amelyek közül büszkén kiemelkedett a Frémont-hegy csúcsa. A levegő kristálytiszta volt, mint gyakran, ha eső közeleg. A szemerkélő eső nemsokára meg is érkezett a szél szárnyán, pedig az eget nem is lepték be felhők igazán.
Adam a reggeli vonattal jött fel a városba. Egyáltalában nem is volt szándéka eljönni, de olyan erővel húzta valami, hogy nem tudott ellenállni. Először is, alig tudta elhinni, hogy Samuel meghalt. Szinte hallotta még telt, lágy hangját, fülébe csengett az idegenszerű kiejtés, a furcsán megválasztott szavak különös zenéje - szavai mindig olyan meglepően botorkáltak elő, hogy az ember sohasem tudhatta, mi következik. A legtöbb ember beszéde olyan, hogy a legnagyobb bizonyossággal kitalálhatjuk, mi lesz a következő szó.
Adam megnézte Samuelt koporsójában, és érezte, nem tud beletörődni, hogy Samuel halott. És mivel a koporsóból kitekintő arc nem hasonlított Samuel arcához, Adam továbbment. Egyedül akart maradni, hogy megóvja magában az élő Samuel képét.
El kellett mennie a temetőbe. Nem sérthette meg a szokást. De jó hátul maradt, hogy ne hallja a szavakat, és amikor a Hamilton fiúk behantolták a sírt, Adam elment, és lassan baktatott az ösvényeken, ahol a fehér violák nőttek. A temető elhagyatott volt, és a komoran zúgó szél meghajlította a nehéz ciprusfákat. Az esőcseppek egyre kövérebbek lettek, és végigkorbácsolták a tájat.
Adam felállt, megborzongott, és lassan elhaladt a fehér violák közt az új sírhoz. A virágokat egyenletesen elrendezték rajta, hogy betakarják a frissen megforgatott nyirkos földet. A szél már megtépázta a virágokat, és kiszórta a kisebb csokrokat az ösvényre. Adam lehajolt értük, és visszatette őket a sírhalomra.
Kiment a temetőből. A szél és eső a hátába csapott, de Adam nem törődött a fekete kabátján átszivárgó nedvességgel. Kilépett a Romie Lane-re. Az út sáros volt, víztócsák csillogtak a friss kerékvágásban. Az út szélén magasra nőtt a vadzab és mustár, vadrépa törtetett hevesen a felszínre, vörös bogáncs ragadós tüskéi emelkedtek a tavaszi nedvek zöld tombolása fölé.
Az agyagos, fekete sár belepte Adam cipőjét, és felfreccsent fekete nadrágja szárára is. Még majdnem egy mérföldnyi út volt hátra a Monterey Roadig. Adam már piszkos és csapzott volt, mire odaért, aztán keletre fordult, Salinas városába. A víz megállt kalapja felhajló karimáján, gallérja nedves és gyűrött volt.
A John Streetnél az út erős kanyarulattal befordult, és innen kezdve már Main Streetnek hívták. Adam - mihelyt a főutca járdájához ért - topogva lerázta a sarat cipőjéről. Eddig a házak megvédtek a széltől, de most megborzongott, és gyorsabban szedte a lábát. A Main Street másik végének közelében belépett az Abbot House fogadóba. Konyakot rendelt, gyorsan felhajtotta, de még jobban didergett, mint addig.
A söntés mögött Mr. Lapierre észrevette, hogy didereg.
- Jó lesz, ha felhajt még egy pohárral - mondta. - Csúnya meghűlés lesz a vége. Nem akar egy forró rumot? Az majd kihajtja magából.
- Nem bánom - mondta Adam.
- Tessék. Szopogasson el még egy konyakot, amíg egy kis forró vizet hozok.
Adam poharát egy asztalhoz vitte és leült. Kényelmetlenül érezte magát átázott ruhájában. Mr. Lapierre gőzölgő üstöt hozott be a konyhából. A zömök poharat tálcára tette, úgy vitte Adam asztalához.
- Igya meg olyan forrón, ahogy csak bírja - mondta. - Ez még egy rezgő nyárfát is meggyógyítana. - Odahúzott egy széket, leült, majd hirtelen felugrott. - Megkaptam magától a meghűlést - mondta. - Magamnak is töltök egyet. - Poharát az asztalhoz hozta, és leült Adammel szemközt. - Már kezd hatni - mondta. - Amikor bejött, olyan sápadt volt, hogy megijedtem. Idegen itt, ugye?
- King City közelében lakom.
- A temetésre jött fel?
- Igen, régi jó barátom volt.
- Nagy temetés volt?
- Meglehetősen.
- Nem csodálom. Rengeteg barátja volt. Elég kár, hogy nem volt szép idő. Legokosabb, ha most még egyet iszik, aztán ágyba bújik.
- Azt fogom tenni - felelte Adam. - Ettől az italtól olyan kellemesen érzem magam, egészen megnyugtat.
- Hát az is megér valamit. Sőt lehet, hogy a tüdőgyulladástól is megóvta.
Miután még egy forró grogot szolgált fel, előszedett egy nedves rongyot a pult mögül.
- Ezzel kissé lemoshatja azt a sarat - mondta. - A temetés sohasem vidám dolog, de ha esik, akkor igazán siralmas.
- Csak utána kezdett esni - mondta Adam. - Akkor áztam meg, amikor kijöttem a temetőből.
- Miért nem vesz ki nálam egy szép kis szobát? Akkor tüstént ágyba bújhatik, én meg felküldök még egy grogot, és reggelre kutya baja.
- Lehet, hogy ezt teszem - mondta Adam. Érezte, hogy a vér fejébe száll, arcát csipkedi, és forrón kering a karjában, mintha valami idegen, meleg folyadék járná át egész testét. A meleg végül felolvasztotta azt a hideg kuckót, ahol tilos gondolatait rejtegette - ezek a gondolatok aztán félénken felbukkantak, mint tétovázó gyerekek, ha nem tudják, bejöhetnek-e. Adam kezébe vette a nedves rongyot, és lehajolt, hogy ledörgölje nadrágja szárát. A vér dobolt füle mögött.
- Innék még egy grogot - mondta, de Mr. Lapierre így felelt:
- Ha csak a meghűlés ellen akarja, akkor elég volt. De ha éppen csak inni akar, van nagyon finom, régi Jamaica-rumom. Szeretném, ha tisztán inná, keveretlenül. Ötvenéves rum! A víz megölné a zamatját.
- Éppen csak inni akarok - mondta Adam.
- Egyet én is hörpintek magával. Már hónapok óta nem nyúltam ahhoz a korsóhoz. Itt mindenki whiskyt iszik.
Adam ledörgölte cipőjét, és ledobta a rongyot a földre. Ivott egy pohárkával a sötét rumból, és köhécselt. Az erős ital elöntötte édes aromájával a fejét - mintha körülszaladt volna a koponyáján belül, hogy végül megkólintsa az orra tövét. A szoba mintha oldalt billent volna egy pillanatra, hogy aztán helyreigazodjék.
- Jó, mi? - kérdezte Mr. Lapierre. - De úgy leveri az embert, hogy észre se veszi. Azt hiszem, elég lesz belőle egy is, hacsak nem akarja, hogy fejbe vágja. Vannak, akik azért isszák.
Adam az asztalra könyökölt. Érezte, hogy rájött a beszélhetnék, és megijedt ettől a locsogási ingertől. Amikor megszólalt, úgy érezte, hogy ez nem is az ő hangja, és még jobban csodálkozott azon, amit mondott:
- Nem járok sokat itt a városban. Nem ismer egy helyet, amit úgy hívnak: Kate-ház?
- Uram, Teremtőm! A rum erősebb, mint gondoltam volna! - kiáltott fel Mr. Lapierre, majd szigorú hangon megkérdezte: - Maga farmer?
- Igen. King City közelében van a birtokom. Nevem Trask.
- Örvendek. Nős?
- Nem. Most nem.
- Özvegy?
- Igen.
- Akkor menjen Jennyhez. Hagyja a Kate-lebujt a fenébe! Az nem magának való. Jenny ott van a szomszédban. Menjen oda, és megkap mindent, ami magának kell.
- A szomszédban?
- Persze! Másfél háztömböt megy kelet felé, aztán befordul jobbra. Akárki megmondja magának, merre van a vasút.
Adam érezte, hogy a nyelve elnehezül.
- Miért? - kérdezte. - Mi a baj Kate-tel?
- Menjen csak a Jennyhez - ismételte Mr. Lapierre.
3
Ronda, szeles este volt. A Castroville Street elsüllyedt a ragadós sárba, a kínai negyedet meg úgy elöntötte a víz, hogy lakói deszkákat raktak le keresztbe a keskeny utcán, amely viskóikat elválasztotta egymástól. Az esti égből kiemelkedő felhők patkányszürkék voltak, a levegő nem is nedves, hanem nyirkos és ragadós. A különbség, azt hiszem, abban áll, hogy a nedvesség felülről ereszkedik alá, a nyirkosság meg az erjedő rothadásból száll fel. A délutáni szél elült, de a levegő nyers maradt, mintha sebeket téptek volna rajta. De elég hideg volt ahhoz, hogy Adam fejében szétrázza a rum függönyét - a kábulat elszállt, de helyébe nem telepedett vissza a félénkség. Adam gyorsan lépkedett a kövezetlen járdán, szemét a földre szegezve, hogy elkerülje a sok tócsát, ne gázoljon bele egyikbe sem. A házsort homályosan világította meg a figyelmeztető tábla ott, ahol az utca a vasúti sínpárt keresztezte. Ezenkívül még egy kis szénszálas gömblámpa égett Jenny pitvara fölött.
Adam megkapta a pontos útbaigazítást. Két házat számlált, és kis híja észre se vette a harmadikat, olyan magasra nőttek előtte a kusza, elvadult, sötét bokrok. Adam a kapun túl a sötét pitvarra pislantott, kinyitotta a kertajtót, és végigment a bozótos ösvényen. A félhomályban éppen hogy megkülönböztette az omladozó pitvar sötét körvonalait és a rozoga lépcsőket.
A deszkafalakról már régen lekopott a mázolás, a kertet sem ápolta senki. Ha a leeresztett ablakredőnyök szélein nem szűrődik ki egy kis halovány fény, Adam továbbment volna abban a hitben, hogy a ház lakatlan. A lépcső mintha roskadozott volna súlya alatt, és a padló recsegett, amint rálépett.
A ház ajtaja kinyílt. Adam elmosódó alakot vett észre, aki a kilincs gombját fogta. Egy halk hang megszólította:
- Tessék, kerüljön beljebb!
A szalont homályosan világították meg a kis gömblámpák a rózsaszínű ernyők alatt. Fényezett bútorokat látott és aranyozott képkeretek csillogását.
A halk hang megjegyezte:
- Esőkabátot kellett volna húznia. Ismerjük önt?
- Nem - felelte Adam.
- Ki küldte ide?
- Egy ember a fogadóból.
Adam szemügyre vette az előtte álló lányt. Fekete ruha volt rajta, és nem viselt semmiféle díszt. Arcvonásai élesek voltak - csinosak, de élesek. Mire is emlékeztet, miféle éjszakai állatra? - kérdezte magában Adam. Valami kegyetlen ragadozó lehet, annyi bizonyos.
- Menjünk közelebb egy lámpához, jó? - mondta a lány.
- Nem.
A lány nevetett.
- Üljön le... oda, oda. Valamit akar, nem... azért jött ide, ugye? Ha megmondja, mit akar, kihívom a megfelelő lányt.
A halk, kissé rekedt hang parancsoló volt, nem tétovázó. Szavait pontosan megválogatta, mintha sokféle virág közt válogatna egy kertben. És kényelmesen válogatott, nem sietett.
Adam otrombának érezte magát mellette. Tüstént kibökte:
- Kate-et akarom látni.
- Miss Kate most el van foglalva. Várja önt talán?
- Nem.
- Én is el tudom intézni, elhiheti.
- Én Kate-tel akarok beszélni.
- Megmondhatja, milyen ügyben?
- Nem.
A lány hangja hirtelen élessé vált, mint a kövön fent penge.
- Nem beszélhet vele. Más dolga van. Ha nem akar lányt vagy effélét, akkor szíveskedjék távozni.
- Hát miért nem mondja meg neki, hogy keresem?
- Ismeri önt?
- Nem tudom. - Érezte, hogy bátorsága elpárolog. Ismerte már ezt a dermedtséget. - Nem tudom - ismételte. - De mondja meg neki, hogy Adam Trask keresi. Akkor kiderül, hogy ismer-e vagy sem.
- Értem. Hát jó... megmondom neki.
A lány némán a jobb oldali ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Adam elmosódó hangokat hallott, majd egy férfi nézett be. A lány nyitva hagyta az ajtót, mintegy értésére adva Adamnek, hogy nincs egyedül. A szalon másik oldalán nehéz, sötét függöny borult egy folyosó bejáratára. A lány szétválasztotta a függöny redőit, és eltűnt. Adam hátradőlt a széken. Szeme csücskéből látta, hogy a jobb oldali ajtón az a férfi bedugta a fejét egy pillanatra, de máris visszahúzódik.
Kate magánlakosztálya kényelmes és praktikus volt. Egyáltalában nem hasonlított a szobához, ahol azelőtt Faye lakott. A falakat azóta sáfrányszínű selyemmel tapétázták, a függönyök almazöldek voltak. Csupa selyem szoba volt - mélyen süppedő karosszékek selyempárnákkal és kárpitozással, selyemernyős lámpák, az ágyat a szoba végében csillogó fehér szaténterítő borította, fejtől hatalmas, dagadó párnák halma. A falon nem voltak képek vagy fényképek, semmiféle személyi jellegű tárgy. Az ágy közelében öltözőasztal; egyetlen üvegcse vagy fiola sem volt rajta, fényes ébenfa lapja csupaszon verődött vissza a hármas tükörből. A régi, nehéz szőnyeg kínai munka volt, mintája sáfrány alapon almazöld sárkányt ábrázolt. A szobának ez a vége a hálószoba volt, közepe fogadószoba, másik vége pedig iroda; tölgyből készült iratszekrény állt itt, aranybetűs, nagy, fekete pénzszekrény és redőnyös íróasztal, zöld ernyős dupla lámpával; mögötte forgatható szék, és mellette egy rendes, egyenes hátú szék.
Kate a forgószékben ült, íróasztalánál. Még mindig csinos volt; haja újra szőke, szája kicsi és erős, ajkának csücske felkunkorodott, mint mindig. De körvonalai már sehol sem voltak élesek. Válla elnehezedett, míg keze lesoványodott, és ráncok lepték. Arca pufók volt, és állán a bőr akár a kreppszövet. Keble még mindig kecses volt, de gyomra már kissé kidülledt a zsírpárnáktól. Csípője karcsú volt, de lába úgy megvastagodott, hogy valósággal kibuggyant cipőjéből. És harisnyáján áttetszett a gumifásli, amely visszereit támogatta.
De még mindig csinos és ápolt volt. Igazában csak a keze öregedett meg, tenyere és ujjainak párnái fényesen feszültek, keze feje ráncos volt, és barna foltok pettyezték. Hosszú ujjú, fekete ruhája komoly és szigorú volt; ennek csak a fodros, fehér csipke mondott ellent, amely nyakát és csuklóit díszítette.
Az évek finom romboló munkát végeztek. Aki napról napra mellette élt, valószínűleg nem vett észre semmi változást. Kate arca ránctalan volt, szeme, ha nem is mély, de éles, orra finom, ajka vékony és határozott. Homlokán a sebhelyet alig lehetett látni. Olyan púder takarta, amelynek színe pontosan egyezett bőrével.
Redőnyös íróasztalánál most azzal foglalatoskodott, hogy egy kötegnyi fényképet nézett végig. Egyforma nagyságú képek voltak, ugyanaz a készülék vette fel valamennyit éles magnéziumfényben. És noha minden képen más-más párok szerepeltek, testtartásukban volt valami kínosan és unalmasan egyhangú. A nők arca egyik képen sem fordult a fényképezőgép lencséje felé.
Kate négy csomóba rakta a fényképeket, és minden csomót berakott egy-egy vaskos barna borítékba. Amikor ajtaján kopogtak, a borítékokat íróasztala egyik rekeszébe tette.
- Gyere be. No, gyere már, Eva. Megjött az az úr?
A lány egészen odajött az íróasztalhoz, és csak akkor válaszolt. Az erősebb világításban arca feszült volt, szeme fényes.
- Egy új jött, egy idegen. Mindenáron magával akar beszélni.
- Hiába akar, Eva, velem nem beszélhet. Tudod, kit várunk.
- Mondtam neki, hogy ön nem fogadhatja. Azt felelte, úgy hiszi, hogy ismeri önt.
- Miféle ember, Eva?
- Nagy, jól megtermett ember. Kicsit kapatos. Azt mondja, Adam Trasknek hívják.
Noha Kate egyetlen hanggal vagy mozdulattal sem árulta el magát, Eva rögtön tudta, hogy a hír elevenébe vágott. Kate jobbjának ujjai lassan gyúrták tenyerét, míg bal keze, mint egy sovány macska, az íróasztal széle felé kúszott. Kate olyan csendesen ült ott, mintha még a lélegzetét is visszafojtotta volna. Eva megremegett. Nem tudott másra gondolni, csak arra a dobozra az öltözőszekrénye fiókjában, ahol az injekcióstűjét tartotta.
Kate végre megszólalt:
- Ülj le oda, Eva, abba a nagy székbe. Csak ülj egy kicsit, és maradj csendben. - A lány nem mozdult, mire Kate hangja felcsattant, mint a korbács: - Leülni!
Eva alázatosan meggörnyedt, és a nagy székhez sietett.
- Ne piszkáld a körmödet! - szólt rá Kate.
Eva kezei szétváltak, aztán külön-külön megkapaszkodtak a szék egy-egy karfájában.
Kate egyenesen előrebámult, az íróasztali lámpa zöld üvegernyőjére. Azután olyan hirtelen mozdult meg, hogy Eva felugrott, és ajka remegett. Kate kihúzta íróasztala fiókját, és kivett belőle egy kis összehajtogatott borítékot.
- Nesze! - mondta. - Menj a szobádba, és rázd helyre magad. Ne vedd be egyszerre az egészet, nem, nem bízom benned! - Megtapogatta a kis borítékot, és kettétépte. Egy kis por kihullott belőle, miközben a végét behajtotta, azután odaadta a fél adagot Evának. - No de most már szaladj! Ha leérsz, mondd meg Ralph-nak, hogy legyen kéznél a hallban. Azt akarom, olyan közel legyen, hogy meghallja a csengőt, de a beszélgetést nem, érted? Vigyázz rá, hogy ne tolakodjék közelebb. És ha meghallja a csengőt, mondd meg neki... különben, nem! Csinálja csak a maga feje szerint. Ha ezt elintézted, vezesd be hozzám Mr. Trasket.
- Nem lesz rosszul, Miss Kate?
Kate erősen ránézett, amíg a lány nem fordult az ajtó felé. Kate utánaszólt:
- A másik felét megkapod, ha az az ember elment. Most aztán siess.
Mihelyt az ajtó becsukódott, Kate kihúzta íróasztala jobb oldali fiókját, és kivett belőle egy rövid csövű revolvert. A hengert oldalt tolva megnézte a töltényeket, majd bekattintotta a fegyvert, íróasztalára tette, és egy papírlapot borított rá. Lecsavarta az egyik lámpát, és hátradőlt székében. Mindkét kezével megragadta az íróasztal szélét.
Amikor kopogtak az ajtón, kiszólt:
- Szabad. - De az ajka jóformán meg se moccant.
Eva jött be. Szeme úszott, egész lénye nyugodtabb és frissebb volt.
- Itt van - mondta, és becsukta Adam mögött az ajtót.
Adam gyorsan körülnézett, és csak azután vette észre az asszonyt, aki olyan csendesen ült az íróasztalnál. Adam rábámult, majd lassan közelebb lépett hozzá.
Kate keze kinyílt, és jobbja a papírlap felé csúszott. Szeme hidegen és kifejezéstelenül tapadt látogatójára.
Adam látta a haját, a sebforradását, az ajkát, ráncosodó nyakát, karját és vállát, és lapos mellét. Nagyot sóhajtott.
Kate keze kissé remegett.
- Mit akarsz? - kérdezte.
Adam leült az egyenes hátú székre, az íróasztal mellé. Üvölteni szeretett volna megkönnyebbülésében, de csak ennyit mondott:
- Semmit. Csak éppen látni akartalak. Sam Hamiltontól hallottam, hogy itt vagy.
Abban a pillanatban, ahogy Adam odaült, Kate keze megszűnt remegni.
- Előbb nem tudtad? - kérdezte.
- Nem - felelte -, nem hallottam. Először kissé fejbe kólintott, de most már egész jól bírom.
Kate feszültsége felengedett, szája mosolyra nyílt, kis fehér fogai előcsillantak, hosszú szemfogai különösen fehéren és hegyesen.
- Megijesztettél - mondta.
- Miért?
- Hát, nem tudtam, mit fogsz csinálni.
- Magam sem tudtam - felelte Adam, és továbbra is úgy bámult az asszonyra, mintha nem is volna élőlény.
- Sokáig vártam, hogy felbukkansz, de mivel nem jöttél, azt hiszem, egészen megfeledkeztem rólad.
- Én nem felejtettelek el - mondta Adam -, de azt hiszem, most már nem lesz akadálya.
- Hogy érted ezt?
- Hát csak úgy, hogy most látlak - felelte Adam derűs nevetéssel. - Tudod, azt hiszem, Samuel mondta, hogy tulajdonképpen sohasem láttalak, és ez igaz is. Emlékszem az arcodra, de igazában sohasem láttam eddig. Most már elfelejthetem.
Kate ajka összecsukódott, és kiegyenesedett, egymástól távol eső szemei összeszűkültek, és kegyetlenség tükröződött bennük.
- Azt hiszed, el tudsz felejteni?
- Nem hiszem, hanem tudom.
Kate megváltoztatta modorát.
- Talán nem is lesz rá szükség - mondta. - Ha úgy érzed, hogy minden rendben van, talán még egészen jól megleszünk egymással.
- Nem hiszem - mondta Adam.
- Mindig olyan csacsi voltál - folytatta Kate. - Mint egy gyerek. Nem tudtad, mihez kezdj magaddal. Most már megtaníthatlak rá. Úgy látszik, férfi lett belőled.
- Te tanítottál meg rá. Elég kemény lecke volt.
- Iszol valamit?
- Igen - felelte Adam.
- Érzem a szeszt a leheleteden... rumot ittál! - mondta Kate. Felállt, és egy szekrénykéhez lépett, ahonnan palackot és két poharat vett elő. Amikor hátrafordult, észrevette, hogy Adam merően nézi megvastagodott bokáját. Hirtelen düh fogta el, de mit sem változtatott ajka kis mosolyán.
A palackot a szoba közepén álló kerek asztalhoz vitte, és megtöltötte a két pohárkát rummal.
- Gyere, ülj át ide - mondta. - Itt kényelmesebb.
Amikor Adam áttelepedett egy öblös karosszékbe, szeme megakadt Kate kidomborodó gyomrán. Az asszony észrevette pillantását. Átnyújtotta neki poharát, leült, és összekulcsolta kezeit a hasa fölött.
Adam csak ült, pohárral a kezében. Kate odaszólt:
- Idd meg. Nagyon jó rum. - Adam ránézett, olyan mosollyal, amelyet Kate még nem ismert.
- Amikor Eva jelentette, hogy itt vagy, első pillanatban arra gondoltam, hogy kidobatlak.
- Akkor is visszajöttem volna - felelte Adam. - Okvetlenül látni akartalak. Nem mintha kételkednék Samuel szavaiban, de saját szememmel kellett meggyőződnöm róla.
- Idd meg a rumodat - mondta Kate.
Adam a poharára nézett.
- Csak nem gondolod, hogy megmérg... - Hirtelen elhallgatott, és dühös volt önmagára, hogy kicsúszott a száján.
Adam mosolygott és még mindig a pohárra bámult. Kate haragja most már az arcán is megjelent. Felkapta a poharát, és hozzáértette ajkát.
- A szesztől mindig rosszul leszek - mondta. - Sohasem iszom. Méreg nekem.
Összeszorította ajkát, és hegyes szemfoga alsó ajkába harapott.
Adam csak mosolygott rá.
Kate már nem tudott uralkodni magán, annyira elöntötte a düh. Lelöttyintette torkán a rumot, köhögött, és szeme könnybe lábadt. Keze fejével letörölte könnyeit.
- Nem bízol bennem túlságosan - mondta.
- Csakugyan nem - felelte Adam. Felemelte poharát, és kiitta, azután felállt, és megtöltötte mind a két poharat.
- Én nem iszom többet - mondta Kate rémülten.
- Nem kényszerít senki - felelte Adam. - Én is csak megiszom ezt, és már megyek tovább.
A maró alkohol Kate torkát égette. Érezte, hogy megmozdul benne az, amitől úgy rettegett.
- Nem félek tőled, se mástól! - kiáltotta, és felhajtotta a másik pohárral is.
- Semmi okod, hogy félj tőlem - mondta Adam. - Most már nyugodtan elfelejthetsz. De igaz, hisz azt mondtad, hogy már rég elfelejtettél. - Pompásan érezte magát most, olyan melegen és biztonságosan, jobban, mint valaha is évek óta. - Sam Hamilton temetésére jöttem fel - mesélte. - Nagyszerű ember volt. Nagyon fog nekem hiányozni. Emlékszel, Cathy, ő segített neked az ikreket világra hozni.
Kate ereiben már tombolt az alkohol. Küzdött ellene, és arcán meglátszott az erőlködés.
- Mi bajod van? - kérdezte Adam.
- Mondtam, hogy méreg nekem! Rosszul leszek tőle!
- Nem vállalhattam a kockázatot - felelte Adam nyugodtan. - Egyszer már belém lőttél. Nem tudhatom, mi szárad még a lelkeden.
- Hogy érted ezt?
- Hallottam valami botrányról - mondta Adam -, valami piszkos botrány.
Kate egy percre elfelejtette, hogy minden akaraterejét latba vesse az ereiben cirkáló alkohol ellen. És máris elvesztette a csatát. A vörös forróság elöntötte agyát, félelme elillant, és helyét minden óvatosságnak fittyet hányó kegyetlenség foglalta el. Heves mozdulattal felkapta a palackot, és újra megtöltötte poharát.
Adamnek fel kellett állnia, hogy töltsön magának. Olyan érzés fogta el, amely teljesen idegen volt számára. Élvezte azt, amit az asszonyban végbemenni látott. Szívesen nézte küszködését. Jólesett, hogy így megbüntetheti, de ugyanakkor résen állt. "Most nagyon óvatosnak kell lenned - gondolta magában. - Ne beszélj! Ne beszélj!"
- Hangosan meg ezt mondta: - Sam Hamilton jó barátom volt, az egész idő alatt, sok éven át! Nagyon hiányzik nekem.
Kate kiöntött egy kis rumot, és megnedvesítette szája szegletét.
- Én gyűlöltem - mondta. - Szívesen megöltem volna, ha rajtam múlik.
- Miért? Hisz olyan jó volt hozzánk.
- De a szeme... belém látott.
- Hát aztán? Belém is belém látott, és segített rajtam.
- Gyűlölöm - ismételte Kate. - Örülök, hogy meghalt.
- Jó lett volna, ha én is beléd tudok látni - mondta Adam.
Kate ajka lebiggyedt.
- Szamár vagy - mondta. - Téged nem gyűlöllek, mert csak gyenge, ostoba puhány vagy.
Ahogy Kate-ben fokozódott a feszültség, úgy öntötte el a jó, meleg nyugalom Adamet.
- Csak ülj és vigyorogj! - rikácsolta Kate. - Azt hiszed, szabad vagy már, ugye? Néhány kupica rum, és már férfinak képzeled magad. Pedig csak a kisujjamat kellene megmozdítanom, és már nyálasan siránkozva, térden csúszva jönnél utánam. - Szabadjára engedte hatalmi mámorát, feladva duzzogó közönyösségét. - Ismerlek! - mondta. - Ismerem ezt a gyáva szívedet.
Adam csak mosolygott tovább. Kortyolt egyet, és erről Kate-nek eszébe jutott, hogy újra megtöltse poharát. A palack nyaka csörömpölve nekiütődött a pohárnak.
- Amikor sebesülten fetrengtem, szükségem volt rád - mondta Kate. - Akkor is mosogatórongy voltál. És amikor már nem volt rád szükségem, vissza akartál tartani. Hagyd már abba azt a ronda vigyorgást!
- Kíváncsi vagyok, mit gyűlölsz bennem annyira.
- Kíváncsi vagy, igen? - Az asszonyt most már csaknem teljesen cserbenhagyta óvatossága. - Nem gyűlölet az, amit irántad érzek, hanem megvetés. Már kislány koromban megismertem, milyen bárgyúak és hazugok, saját apám és anyám is, amint adták a jóságosat! Pedig nem voltak jók. Ismertem őket. De azt tehettem velük, amit akartam. Mindig rá tudtam venni az embereket, hogy azt tegyék, amit én akarok. Még serdülő lány voltam, amikor beugrattam egy férfit, hogy legyen öngyilkos miattam. Az is úgy tett, mintha csupa jóság volna... valójában nem akart egyebet, csak ágyba bújni velem, egy gyereklánnyal!
- De azt mondod, megölte magát. Akkor nagyon el lehetett keseredve valami miatt, nem?
- Szamár volt - mondta Kate. - Hallottam, ahogy az ajtónkhoz jött esdekelni. Egész éjjel nevettem.
- Én meg - mondta Adam - nem tudnék örülni annak a gondolatnak, hogy valakit kikergettem a világból.
- Mert te is szamár vagy. Emlékszem, hogy beszéltek rólam: "Micsoda édes teremtés... olyan bájos, olyan szende!" És senki sem ismert igazán. Karikán ugráltattam őket, és észre sem vették.
Adam kiürítette poharát. Olyan távolinak érezte magát, hideg megfigyelőnek. Azt gondolta, látja ennek a nőnek az ösztöneit, amint hangyák módjára bizseregnek benne - látja, és mindent tud. Elfogta a mély megértés érzése, amelyet az alkohol kelt fel olykor-olykor az emberben. Így szólt:
- Nem érdekes, hogy szeretted-e Sam Hamiltont vagy sem. Én meggyőződtem róla, hogy bölcs ember. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem, hogy egy nő, aki mindent tud a férfiakról, rendszerint csak egyik oldalukat ismeri jól, míg a többiről fogalma sincs. De ez nem jelenti, hogy nincs más oldaluk is.
- Hazudott! - sziszegte Kate. - Hazug volt és álszent! Hogy gyűlölöm őket, a hazugokat, és az egész világ hazudik! Igen, csal valamennyi. És szeretem őket leleplezni. Beleverem az orrukat a saját piszkukba.
Adam felhúzta szemöldökét.
- Úgy gondolod, hogy nincs a világon más, csak ostobaság és aljasság?
- Igen, ezt gondolom, pontosan ezt!
- Én meg nem hiszem - mondta Adam csendesen.
- Nem hiszem! Nem hiszem - utánozta Kate gúnyosan. - Akarod, hogy bebizonyítsam?
- Nem tudod bebizonyítani - mondta Adam.
Kate felugrott, az íróasztalához szaladt, és elhozta onnan a barna borítékokat.
- Ezeket nézd meg! - mondta.
- Nem vagyok rá kíváncsi.
- De én mégis megmutatom. - Kate kihúzott egy fényképet. -, Nézz ide. Ez szenátor. Készülődik, hogy jelöltesse magát a kongresszusba. Nézd a vastag pocakját! Olyan melle van, mint egy nőnek. Szereti a korbácsot. Ez a csík itt a korbács nyoma. Nézd a kifejezést az arcán! Felesége van és négy kölyke, és fel fog lépni képviselőjelöltnek. Te meg nem hiszed! Vagy nézd ezt. Ez a sápadt hólyag tanácsnok úr. Ennek a nagy vörös svédnek meg farmja van Blanco mellett. No és ez? Professzor Berkeleyben, a kaliforniai egyetemen. Olyan messziről jön ide, csak azért, hogy arcába öntsük az éjjeliedényt, a filozófia professzorának! Hát ez itt, nézd csak! Lelkész, az evangélium hirdetője, Krisztus urunk testvérkéje! Valamikor régen felgyújtott egy házat, hogy kielégüléshez jusson. Tőlünk is megkapja, csak más módon. Látod ezt az égő gyufát a lötyögős lágyéka alatt?
- Nem akarom látni - mondta Adam.
- Mégis láttad, nem? De azért nem hiszed, mi? Majd még könyörögsz, hogy engedjelek be ide. És nyöszörögve bámulsz majd a holdra! - Úgy beszélt, mintha hipnotizálni akarná, ráerőszakolni az akaratát, de hiába. Látta, hogy Adam nyugodt és szabad. Kate szívében méreggé fagyott a düh. - Tőlem még senkinek sem sikerült megszöknie - mondta fuvolázó hangon. Szeme hideg volt és kifejezéstelen, de körmeivel a szék kárpitozását rángatta és kaparta, fel is tépte a selymet.
Adam sóhajtott.
- Ha ezek a képek nálam volnának, és ezek a férfiak tudnák, életemet egy percig sem érezném biztonságban - mondta. - Azt hiszem, ezek közül akármelyik fénykép elég ahhoz, hogy tönkretegye egy ember életét. Nem félsz a veszélytől?
- Azt hiszed, gyerek vagyok? - kérdezte Kate.
- Már nem - felelte Adam. - Most már kezdem hinni, hogy eltorzult ember vagy... de az is lehet, hogy egyáltalán nem is vagy ember.
Kate mosolygott.
- Lehet, hogy most ráhibáztál. Azt hiszed, ember akarok lenni? Nézd ezeket a képeket! Inkább lennék kutya, mint ember! De nem vagyok kutya. Okosabb vagyok, mint a legtöbb ember. Senki sem árthat nekem. Ne aggódj a veszély miatt. - Az iratszekrény felé intett. - Vagy száz szebbnél szebb fényképet őrizgetek ott, és azok a férfiak tudják, hogy ha valami baj érne, akármi, abban a minutumban száz boríték pottyan a postaládába, mindegyikben egy-egy fénykép... és minden levél arra a címre megy, ahol a legtöbb bajt okozhatja. Nem, az emberek óvakodnak tőle, hogy engem bántsanak!
- De tegyük fel, hogy valami baleset ér - mondta Adam. - Vagy esetleg megbetegszel!
- Az se változtatna a dolgon - felelte Kate, és előrehajolt, közelebb Adamhez. - Elmondok neked egy titkot, amelyről nem tud senki ezek közül a férfiak közül. Még néhány év, és elmegyek. És ha majd ott tartok... ezek a borítékok mindenképpen postára kerülnek, érted?
Hátradőlt székében, és kacagott.
Adam megborzongott. Jobban megnézte Kate-et. Arca és nevetése olyan gyermekes volt, szinte ártatlan. Adam felállt, és még egyet töltött magának. A palack már majdnem kiürült.
- Tudom, mit gyűlölsz - mondta. - Valamit gyűlölsz bennük, amit nem tudsz megérteni. Nem a gonoszságukat gyűlölöd, nem. A jót, ami bennük van, és amit sehogy sem tudsz elérni, azt gyűlölöd! Szeretném tudni, mit akarsz tulajdonképpen, végső soron mire törekszel?
- Megszerzem a pénzt, az egészet, ami kell - mondta Kate -, aztán New Yorkba megyek. Még nem leszek öreg. Nem, én nem öregszem. Majd vásárolok egy házat, előkelő házat előkelő környéken, és előkelő cselédségem lesz. És aztán első dolgom lesz megtalálni egy embert, ha még él... megtalálni és megölni... lassan, minden figyelmet arra fordítva, hogy minél kínosabb halála legyen! Ha jól és gondosan csinálom, előbb megőrül, és csak aztán hal meg.
Adam türelmetlenül dobbantott.
- Ostobaság! - mondta. - Nem is lehet igaz. Ez őrültség! Egy szó se igaz belőle. Nem hiszem el.
- Emlékszel - kérdezte Kate - arra, amikor először láttál?
Adam arca elsötétült.
- Ó, istenem. Hogyne emlékeznék!
- Emlékszel az eltört államra, a felhasadt ajkamra, a kivert fogaimra?
- Emlékszem... bárcsak el tudnám felejteni!
- A legnagyobb élvezetem lesz megtalálni azt az embert, aki velem azt tette - mondta Kate. - És ha ez meglesz... azután... további élvezetek várnak rám.
- Mennem kell - mondta Adam.
- Ne menj, drágám - mondta Kate. - Nem menj el most, édes szerelmem. A lepedőm tiszta selyem. Azt akarom, hogy érezd azt a lepedőt a bőrödön.
- Nem mondod komolyan.
- De igen, drágám, de igen, szerelmem. Nem vagy éppen ügyes a szerelemben, de tőlem tanulhatsz. Majd én tanítlak.
Tántorogva felállt, és kezét Adam karjára tette. Arca üdének és fiatalosnak tetszett. De Adam lenézett a kezére, és látta, hogy ráncos, mint egy fehér majom mancsa. Undorodva visszahúzódott.
Kate látta a mozdulatát, és megértette; ajkának vonala megkeményedett.
- Nem értem - mondta Adam. - Látom, de nem tudom elhinni. És tudom, reggel sehogy sem fogom elhinni. Azt gondolom majd, lidérces álom volt. De nem... nem lehet álom. Hiszen eszembe jut, hogy a gyermekeim anyja vagy. Még nem kérdezősködtél felőlük. A fiaim anyja vagy.
Kate a térdére könyökölt, és arcát tenyerébe támasztotta úgy, hogy ujjai eltakarták hegyes fülét. Szemében diadal ragyogott. Hangja csúfondárosan lágy volt.
- Egy szamár mindig elárulja a gyenge pontját - mondta. - Erre már akkor rájöttem, amikor még gyerek voltam. Igen, anyja vagyok a fiaidnak. A te fiaidnak? Az anyjuk én vagyok, az biztos, de honnan tudod, hogy te vagy az apjuk?
Adam elbámult.
- Mit akarsz ezzel mondani, Cathy?
- Az én nevem Kate - felelte az asszony. - Ide hallgass, drágaságom, és emlékezz csak vissza. Hányszor engedtelek téged olyan közel magamhoz, hogy gyerekem lehessen tőled?
- Sebesült voltál - mondta Adam. - Szörnyűséges állapotban voltál.
- Csak egyszer - mondta Kate. - Egyetlenegyszer.
- Aztán állapotos lettél, de rosszul bírtad - tiltakozott Adam. - Nehezedre esett volna.
Kate édesen mosolygott rá.
- Nehezemre esett, igen... de az öcséddel nem.
- Az öcsémmel?
- Hát már elfelejtetted Charlest?
Adam nevetett.
- Te aljas... te ördög! Csak nem képzeled, hogy elhiszem ezt az öcsémről?
- Bánom is én, mit hiszel - mondta Kate.
- Nem hiszem - ismételte Adam.
- Majd elhiszed. Eleinte csak bámulsz, aztán magad is bizonytalan leszel. Visszagondolsz Charlesra... eszedbe jut róla minden. Igen, őt tudtam volna szeretni. Charles némely tekintetben olyan volt, mint én.
- Nem volt olyan.
- Majd eszedbe jut - mondta Kate. - Egy szép napon majd eszedbe jut egy bizonyos csésze tea, aminek keserű volt az íze. Az én orvosságomat vetted be tévedésből... emlékszel? Aztán úgy aludtál, mint még soha, és későn ébredtél fel, kábult fejjel, igaz?
- Egészen össze voltál törve... abban az állapotban nem lettél volna képes ilyesmit kitervezni.
- Nem lettem volna képes? Én mindenre képes vagyok! És most, édesem, vetkőzz le. Majd megmutatom, mi mindent tudok még.
Adam behunyta szemét, és szédült a rumtól. Aztán felpillantott, és hevesen megrázta a fejét.
- Nem fontos - mondta -, még akkor sem, ha igaz volna. Egyáltalában nem fontos.
Hirtelen felkacagott, mert érezte, hogy csakugyan semmi jelentősége számára. Túlságosan gyorsan állt fel, és meg kellett kapaszkodnia a szék hátában, hogy úrrá legyen szédülésén.
Kate felugrott, és mindkét kezét Adam könyökére tette.
- Hadd segítsek lehúzni a kabátodat.
Adam lerántotta Kate kezét a karjáról, még csavart is rajta, mintha drót volna. Bizonytalan léptekkel elindult az ajtó felé.
Fékevesztett gyűlölet lángolt fel Kate szemében. Felsikoltott - hosszú, éles, állati visítással. Adam megállt, és visszafordult felé. Az ajtó kicsapódott. A házi selyemfiú három lépéssel előttük termett, kiegyensúlyozta magát, egész súlyát lendületbe vetette, és öklével Adam füle alá ütött. Adam lezuhant, és elterült a földön.
- Ne sajnáld! - visította Kate. - Rúgj belé! Rúgd agyon!
Ralph közelebb lépett a földön heverő emberhez, és a távolságot méregette. Észrevette, hogy Adam nyitott szeme rá bámul. A selyemfiú idegesen fordult Kate felé.
Az asszony hideg hangon megismételte a parancsot.
- Azt mondtam, rúgj belé. Taposd szét a pofáját.
- Nem védekezik - mondta Ralph. - Már egészen kikészült.
Kate leült. Lihegve, száján keresztül lélegzett. Keze szinte összefonnyadt ölében. - Adam - mondta -, gyűlöllek! Most először igazán meggyűlöltelek. Gyűlöllek, érted? Nem hallod, Adam? Gyűlöllek!
Adam megpróbált felülni, de hátraesett, aztán újra megpróbálta. Ahogy a padlón ült, felnézett az asszonyra.
- Nem fontos - mondta. - Egyáltalán nem fontos. - Feltápászkodott, és csuklójára támaszkodva kuporgott a földön.
- Tudod-e - mondta -, hogy jobban szerettelek, mint bármit a világon? Igen, szerettelek. Olyan erős érzés volt, hogy jó sok kellett hozzá, míg végre kiölték belőlem.
- Majd még visszajössz! - mondta Kate. - Térden csúszva térsz vissza hozzám! Fetrengsz majd a földön, úgy könyörögsz!
- Most szétrúghatom a fejét. Parancsolja, Miss Kate? - kérdezte Ralph.
Az asszony nem felelt.
Adam lassan vánszorgott az ajtó felé, minden lépésnél óvatosan egyensúlyozva. Keze az ajtófélfán motoszkált.
- Adam! - kiáltott utána Kate.
A férfi lassan megfordult. Úgy mosolygott az asszonyra, mint ahogy egy emlékre mosolyog az ember. Azután kiment, és csendesen betette maga mögött az ajtót.
Kate az ajtóra bámult. Szemében kétségbeesés tükröződött.
HUSZONHATODIK FEJEZET
1
Adam Trask visszatért salinasi kirándulásáról King Citybe. Útközben a vonaton hangok, színek és bizonytalan körvonalak ködfelhője vette körül. Egyetlen tudatos gondolata sem volt.
Azt hiszem, az emberi agynak vannak bizonyos technikai módszerei arra, hogy sötét mélyében kibontakozó problémáit megvizsgálja, és megoldásukat elfogadja vagy elvesse. Ez a tevékenység néha megcsillogtatja sokoldalú lényünk egy-egy olyan lapját, melynek létezéséről nem is tudtunk. Hányszor megesik, hogy gondterhelten, gyötrődve fekszünk le aludni, és nem is tudjuk, mi okozza nyugtalanságunkat - reggelre pedig világosabban látjuk problémánkat, és új irányban keressük a megoldást, talán az álom sötét mélyén végbement töprengő vizsgálódás következtében! Aztán vannak reggelek, amikor vérünkben ujjongó öröm pezseg, gyomrunk és mellünk csak úgy feszül tőle, és villamos áram járja át, pedig gondolatainkban nem találunk semmit, ami elragadtatásunkat előidézhetné vagy indokolná.
Samuel temetése és a látogatás Kate házában éppen elég lehetett volna ahhoz, hogy Adam szívét szomorúsággal és keserűséggel töltse el, de nem így történt. Szívének egyhangú dobogása mámoros lüktetésbe csapott át. Fiatalnak és szabadnak érezte magát, mohó jókedv fogta el hirtelen. King Cityben leszáll a vonatról, és ahelyett, hogy egyenesen a béristállóba sietett volna, ahol kocsiját és lovát hagyta, elsétált Will Hamilton új autógarázsába.
Will üvegfalas irodájában ült, ahonnan kényelmesen figyelhette szerelőinek tevékenységét, anélkül, hogy a zaj háborgatná. Will pocakja már szépen domborodott.
Éppen egy hirdetést tanulmányozott, amely Kubából sűrű időközökben és közvetlenül érkező szivarokat ajánlott. Will úgy képzelte, hogy elhunyt apját gyászolja, pedig valójában nem is volt szomorú. Kissé aggódott Tom miatt, aki a temetésről egyenesen San Franciscóba utazott. Will úgy érezte, sokkal illendőbb azt tenni, amit ő szándékozott - vagyis üzleti ügyekben keresni feledést -, mintsem követni Tom példáját, aki gyászát most alighanem alkoholba fojtja.
Amikor Adam bejött az üvegkalitkába, Will felpillantott, és az egyik öblös bőrfotel felé intett; ilyen karosszékekkel szerelte fel irodáját, hogy ernyedt lustaságba süppedt vevői ne szörnyülködjenek el az óriási számlán, amit átnyújtott nekik.
Adam leült.
- Nem tudom, kifejeztem-e már önnek részvétemet - mondta.
- Szomorú idők járnak ránk - felelte Will. - Ott volt a temetésen?
- Igen. Nem tudom, hogy ön ismeri-e azt a meleg baráti érzést, amely édesapjához fűzött. Olyan dolgokat kaptam tőle, amiket sohasem fogok elfelejteni.
- Sok tisztelője volt - bólintott Will. - Több mint kétszázan jöttek el a temetésére... több mint kétszáz ember.
- Az olyan ember, mint ő, igazában nem is hal meg soha - mondta ki Adam azt, amit most fedezett fel magában. - El se tudom képzelni halottnak. Mintha elevenebben élne most, mint valaha.
- Ez igaz - mondta Will, pedig maga nem érezte át. Számára Samuel csakugyan meghalt.
- Eszembe jut sok minden, amit mondott - folytatta Adam. - Amikor mondta, nem is figyeltem oda igazán, de most eszembe jut, és látom az arcát, amilyen akkor volt, amikor mondta.
- Igen, ez így van - helyeselt Will. - Magam is éppen erre gondoltam. Visszatér a birtokára?
- Vissza. De gondoltam, előbb benézek önhöz. Arra gondolok, hogy talán vásárolok egy automobilt.
Will arca hirtelen megváltozott, élénk figyelemre lobbant.
- Én meg azt hittem, ebben a völgyben ön lesz az utolsó, aki autóvásárlásra adja a fejét - jegyezte meg, és félig behunyt szemmel leste, mit szól hozzá Adam.
- Azt hiszem, megérdemeltem - nevetett Adam. - Könnyen lehet, hogy édesapja idézte elő bennem a változást.
- Hogy érti ezt?
- Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni. Beszéljünk mindenesetre a kocsiról.
- Én csakugyan rábeszélem - mondta Will. - Ha éppen az igazat akarja tudni, pokoli módra kell erőlködnöm, hogy elég kocsit kapjak, és eleget tehessek a megrendeléseknek. Már egész listám van azokról, akik kocsihoz szeretnének jutni.
- Igazán? Akkor talán arra kérem, hogy az én nevemet is írja oda a lista végébe.
- Örömmel megteszem, Mr. Trask... és... - rövid szünetet tartott - ha esetleg valaki visszalép, úgy előbbre viszem önt a listán, mivel olyan közel áll a családhoz.
- Nagyon kedves - mondta Adam.
- Mi volna, ha most mindjárt megbeszélnénk a fizetési kedvezményeket?
- Hogy érti ezt?
- Hát el tudom intézni, hogy csak egy bizonyos összeget fizessen havonta.
- Nem drágább így?
- Nem éppen, de vannak kamatok és kezelési költségek. Sok embernek így kellemesebb.
- Azt hiszem, én kifizetem készpénzben - mondta Adam. - Nincs értelme halogatni.
Will vigyorgott.
- Hát, ami azt illeti, kevés ember van, aki így vélekedik - mondta. - És még eljöhet az idő, amikor nem is lesz kedvem készpénzért árusítani, mert csak veszítek rajta.
- Lám, erre nem is gondoltam - mosolygott Adam. - Szóval lesz szíves felvenni a listára?
Will odahajolt hozzá: - Mr. Trask, az ön neve lesz az első a listámon. Az első kocsi, ami befut hozzám, az öné.
- Köszönöm.
- Örömmel megteszem önnek - mondta Will.
- Hogy tartja magát a mama? - kérdezte Adam.
Will újra hátradőlt székében, és szerető mosoly suhant át az arcán.
- Nem mindennapi asszony - mondta. - Olyan, mint egy kőszikla. Visszagondolok az átélt nehéz időkre, de sokszor volt benne részünk! Apám nem volt gyakorlatias ember. Mindig a fellegekben járt, vagy eltemetkezett egy könyvben. Azt hiszem, anyám tartotta bennünk a lelket, és neki köszönhető, hogy a Hamiltonok elkerülhették a szegényházat.
- Remek asszony - hagyta rá Adam.
- Nemcsak az. Erős is. Két lábon áll az élet viharaiban. Mint egy erős torony. Maga nem jött el Olive-ékhez a temetés után?
- Nem, nem voltam ott.
- De több mint száz ember jött el. És anyám megsütötte az összes csirkét, és gondoskodott róla, hogy mindenki jóllakjék.
- Hihetetlen!
- Pedig hát... a férjét temette!
- Nem mindennapi asszony - ismételte Adam Will szavát.
- És praktikus. Tudta, hogy enni kell adni nekik, hát adott.
- Sejtem, hogy jól bírja, de mindamellett nagy csapás számára.
- Kiheveri - mondta Will. - És lefogadom, hogy túlél valamennyiünket, akármilyen törékeny kis teremtés.
Miközben visszahajtott a farmra, Adam úgy érezte, olyan dolgokat is lát, melyeket éveken át nem vett észre. Látta a vadvirágokat a dús fűben, és látta a vörös teheneket a dombok oldalán, amint legelészve baktattak az enyhén emelkedő ösvényeken felfelé. És mikor a saját földjére ért, Adam szívébe nyilallt az öröm - olyan élesen, hogy vizsgálgatni kezdte. És egyszerre csak rajtakapta magát, amint ügető lovak patája koppanásának ritmusában mondogatja: "Szabad vagyok, szabad vagyok... nincs több gondom, bánatom... szabad vagyok... megszabadultam tőle, elment, kiszállt belőlem... Teremtő Atyám, szabad vagyok!"
Kinyújtotta kezét, és lehántotta az út mentén burjánzó zsálya ezüstszürke pihéjét. Amikor ujjai már ragadtak, orrához tartotta, és mélyen tüdejébe szívta az átható illatot, örült, hogy hazamegy. Látni akarta, mennyit nőttek a fiúk a két nap alatt, amíg távol volt - alig várta, hogy újra lássa az ikreket.
- Szabad vagyok, megszabadultam tőle! - dalolta magában.
2
Lee kijött a házból, és ott állt a ló fejénél, miközben Adam lekászálódott a csézából.
- Hogy vannak a fiúk? - kérdezte Adam.
- Remekül. Nyilakat és íjakat készítettem nekik, és elmentek nyulászni a folyómederbe. De azért nem viszem túlzásba a dolgot.
- Minden rendben van itthon?
Lee furcsán nézett rá, és már mondani akart valamit, de meggondolta. Csak ennyit kérdezett:
- Milyen volt a temetés?
- Rengeteg ember volt - mesélte Adam. - Nagyon sok barátja jött el. Még mindig nem megy a fejembe, hogy meghalt.
- Az én honfitársaim dobszóval temetik a halottaikat, és papírcédulákat szórnak szét, hogy megzavarják az ördögöket. És sült malacot tesznek a sírra, nem virágot. Hiába, praktikus nép vagyunk, és mindig korog egy kicsit a gyomrunk. De az ördögeink nem túlságosan ravaszak. Könnyen túljárunk az eszükön. Már ez is haladás, nem?
- Azt hiszem, Samuel örült volna ilyen temetésnek - mondta Adam. - Érdekelte volna. - Észrevette, hogy Lee reá bámul. - Vigye be a lovat, Lee, aztán jöjjön be, és főzzön teát. Beszélni szeretnék önnel.
Adam bement a házba, és levette fekete ruháját. Érezte magán a rum édes, de most különösképpen émelyítő szagát. Teljesen levetkőzött, és alaposan megmosakodott - addig dörgölte bőrét sárga szappannal, amíg el nem hagyta az a szag még a pórusait is. Tiszta kék inget és overallt vett föl, ami a sok mosásban egészen puha lett és halványkék - jóval világosabb a térd körül, ahol erősebben koptatták. Lassan megborotválkozott és megfésülködött, miközben a konyhából behallatszott Lee csörömpölése a tűzhely körül. Adam végül bement a nappaliba. Lee már kikészített egy csészét és egy öblös cukortartót is az asztalra, Adam nagy karosszéke elé. Adam csak nézte a virágos függönyöket, amelyeket annyiszor mostak már, hogy a virágok megfakultak rajtuk. Látta a padlón a kopott szőnyeget és a barna sávot a linóleumon a hallban. Mindez új volt számára.
Amikor Lee bejött a kávéskannával, Adam azt mondta:
- Hozzon magának is egy csészét, Lee. És ha van még abból a kínai italból, kóstolnék belőle egy keveset. Múlt éjjel ugyanis berúgtam.
- Ön... berúgott? - csodálkozott Lee. - Nem hiszem el.
- Pedig úgy volt. És szeretnék beszélni róla. Láttam, ahogyan rám nézett.
- Észrevette? - kérdezte Lee, és kiment a konyhába, hogy behozza csészéjét meg poharakat, és azt a kőpalackját, amelyben a ng-ka-py volt.
Amikor visszajött, megjegyezte:
- Évek óta nem ittam belőle, kivéve, amikor önnel ittam és Mr. Hamiltonnal.
- Ez ugyanaz, amellyel az ikreket elkereszteltük?
- Igen, ugyanaz.
Lee betöltötte a forró zöld teát. Arca elfintorodott, amikor Adam két kávéskanálnyi cukrot rakott a teájába.
Adam megkeverte a teát, és nézte, hogyan örvénylenek és tűnnek el benne a kis cukorkristályok.
- Elmentem és megnéztem - mondta.
- Gondoltam, hogy megteszi - felelte Lee. - Tény az, hogy nem is értem, miképpen bírhatta ki egy emberi lény olyan sokáig, hogy meg ne nézze.
- Lehet, hogy nem is voltam emberi lény.
- Erre magam is gondoltam. És milyennek találta? Milyen volt?
- Nem tudom megérteni - felelte Adam lassan. - Egyszerűen... nem tudom megérteni... hogy ilyen teremtés is lehet a világon.
- Magukkal, nyugati emberekkel az a baj, hogy nem hisznek a rossz szellemekben, akikkel az ilyesmit meg lehet magyarázni. És azután itta le magát?
- Nem, hanem előtte és közben is. Azt hiszem, így gyűjtöttem hozzá a bátorságot.
- De most, úgy látom, már jól van.
- Egészen jól vagyok - mondta Adam. - Éppen erről szeretnék önnel beszélni. - Kis szünet után bánatosan hozzátette: - Egy évvel ezelőtt Sam Hamiltonhoz rohantam volna, hogy erről beszéljek.
- Ki tudja, talán mindketten örököltünk belőle egy keveset - mondta Lee. - Talán ez az, amit halhatatlanságnak neveznek.
- Mintha mély álomból ébredtem volna fel - mondta Adam. - Szemem valami titokzatos módon kitisztult. Nagy kő esett le a szívemről.
- Még a szavak is, amiket használ, Mr. Hamiltonra emlékeztetnek - mondta Lee. - Ki kell dolgoznom egy elméletet halhatatlan rokonaim számára.
Adam felhajtotta a fekete folyadékot, és megnyalta ajkát.
- Szabad vagyok - mondta. - Meg kell mondanom valakinek. Most már élhetek a fiaimmal, még talán nőre se kell néznem. Érti, mit beszélek?
- Hogyne érteném, egyébként a szeméből is kiolvasom, meg a testtartásából, ahogyan itt ül előttem. Ilyen dologban nem lehet hazudni. Azt hiszem, most megkedveli a fiait.
- Legalábbis megpróbálom. Nem adna még egy kicsit abból az italból? És még egy csésze teát?
Lee töltött, és maga is szájához emelte csészéjét.
- Nem értem, hogy nem forrázza le a száját - mondta Adam. - Hogy lehet a teát ilyen forrón inni?
Lee befelé mosolygott. Adam, amint elnézte, ráeszmélt, hogy Lee már nem fiatal. Arccsontján megfeszült a bőr, s olyan fényes volt, mintha üveggel vonták volna be. És szeme környéke vörös volt, mintha gyulladt volna.
Lee a kagylóvékony csészét tanulmányozta kezében, és ajkán a visszaemlékezés mosolya játszadozott.
- Ha ön csakugyan szabad, talán engem is felszabadíthat - mondta.
- Hogy érti, Lee?
- Nem kérhetném elbocsátásomat?
- Hát ha menni akar, elmehet, természetesen. Nem boldog ebben a házban?
- Nem tudom, ismertem-e valaha is azt, amit önök boldogságnak neveznek. Mi az elégedettséget tartjuk a legkívánatosabb dolognak. Lehet, hogy ez csupán negatívum.
- Nem bánom, nevezzük úgy - mondta Adam. - Hát nem elégedett az életével itt nálam, Lee?
- Nem hiszem - felelte Lee -, hogy bármely ember is elégedettnek mondaná magát, ha hátravan még egy és más, amit szeretne megtenni.
- Hát mit szeretne tenni?
- Egy dologgal már bizonyosan elkéstem. Azt akartam, hogy feleségem legyen és saját gyermekeim. Talán szerettem volna továbbadni azt az ostobaságot, amit a szülők bölcsességnek éreznek, és rá akarnak kényszeríteni védtelen gyermekeikre, talán én is ezt szerettem volna.
- Még nem öreg hozzá.
- Ó, fizikailag, azt hiszem, még apja lehetnék egy gyereknek. De nem erre gondolok. Túlságosan összeházasodtam már egy csendes olvasólámpával. Tudja, Mr. Trask, egyszer már volt feleségem. Az én képzeletem építette és öltöztette fel pontosan úgy, mint ön is tette, csak azzal a különbséggel, hogy az én feleségemnek nem volt más élete rajtam kívül. Jó társaság volt kis szobámban. Beszéltem neki, és ő figyelt, hallgatott, máskor meg ő beszélt, elmesélte nekem mindazokat az apró eseményeket, amelyek egy nő délutánját kitöltik. Nagyon csinos volt, és kacér kis tréfákat űzött velem. De most már nem tudom, vajon képes lennék-e még szavaira figyelni. De nem szeretném, hogy az én hibámból szomorú vagy magányos legyen, így hát erről az első tervemről már le is mondtam.
- És mi volna a második?
- Erről már meséltem Mr. Hamiltonnak is. Könyvesboltot szeretnék nyitni San Francisco kínai negyedében. Hátul a bolt mögött laknék, és napjaimat eszmék töltenék ki, érvek és viták. Tust is tartanék raktáron, azokból a sárkányfaragású tömbökből, amelyek a Szung-dinasztia korából maradtak ránk. Szúette dobozokban maradt ránk ez a tus, fenyőfakoromból készül, és olyan enyvből, amelyet csak a vadszamár bőréből lehet kivonni. Ha ezzel a tussal festünk, fizikailag feketét mutat ugyan, de tarka színeket szuggerál szemünknek, és meggyőz arról, hogy a világ minden gyönyörű színét látja. Esetleg bejön majd egy festő, és vitatkozhatunk a használati módszerről, és alkudozhatunk az áráról.
- Mindezt most találja ki? - kérdezte Adam.
- Nem. Ha ön jól érzi magát, és csakugyan szabad, végre megvalósítom az én kis könyvesboltomat. Ott szeretnék meghalni.
Adam egy ideig némán ült, és langyos teájában a cukrot kevergette.
- Mulatságos dolog - mondta végre. - Arra gondoltam, hogy bárcsak a rabszolgám volna, és így megtagadhatnám kérését. Természetesen elmehet, ha el akar menni. Sőt még a pénzt is kölcsönadom, ami a könyvesboltjához kell.
- Ó, megvan a pénz. Már régen félretettem.
- Sohasem gondoltam volna, hogy elmegy tőlem - mondta Adam. - Valahogyan úgy tekintettem önt, mintha szavatoltan biztos volna. - Kiegyenesítette vállát. - De nem várhat még egy kicsit?
- Mire?
- Szeretném, ha segítene, hogy megismerkedjem a fiaimmal. És rendbe szeretném tenni ezt a házat, vagy talán eladom, esetleg bérbe adom. Tudni akarom, mennyi pénzem maradt, és mihez kezdhetek vele.
- Csak nem akar ez csapda lenni? - kérdezte Lee. - A kívánságom már nem olyan erős, mint azelőtt. Attól tartok, könnyen lebeszélhetnek róla, vagy ami még rosszabb, visszatartanak egyszerűen azzal, hogy szükség van rám. Kérem, próbáljon meglenni nélkülem. Hiszen ez a legveszedelmesebb csalétek egy magányos embernek.
- Magányos embernek! - visszhangozta Adam. - Nagyon begubózkodhattam önmagamba, hogy sohasem gondoltam erre!
- Mr. Hamilton tudott róla - mondta Lee. Felemelte fejét, de szeméből csak két villanás tört át vastag szemhéja alól. - Nagyon tudunk uralkodni magunkon, mi, kínaiak - mondta. - Nem áruljuk el érzelmeinket. Nagyon szerettem Mr. Hamiltont. Szeretnék holnap elmenni Salinasba, ha megengedi, Mr. Trask.
- Tegye azt, ami csak jólesik - felelte Adam. - Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen sokat tett ön már értem.
- Majd elszórok néhány ördögűző cédulát - mondta Lee. - Szeretnék egy kis sült malacot tenni atyám sírjára.
Adam felállt - olyan hirtelen, hogy felborította csészéjét -, és kiment. Lee egymagában üldögélt tovább az asztalnál.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
1
Ebben az évben olyan szelíd esők csöpörögtek, hogy a Salinas-folyó ki sem áradt. Széles, szürke homokkő ágyában karcsú erecske kanyargott tisztán és kellemesen, nem volt tejszerű az iszaptól, mint más években. A folyó ágyából kinőtt fűzfák lombja dús volt, és földiszeder döfködte lándzsahegyes új hajtásait a levegőbe.
Meleg idő járta ahhoz képest, hogy még csak március volt, sárkánylebegtető szelek fújtak szüntelenül dél felől, megcsillogtatva a levelek ezüstös alsó lapját.
Vadszőlő és tövisbokor tökéletes rejtekében, szélsodorta hulladékgallyak kuszaságában szürke kis üregi nyúl üldögélt csendesen a napon, mellének prémjét szárítgatva, amely reggelizés közben átnedvesedett a harmatos fűben. Orra ráncba húzódott, és füle időnként körbejárt, hogy megvizsgálja a halk neszeket, amelyek esetleg veszélyt jelenthetnek egy üregi nyúlnak. Az imént ritmikusan remegett a föld, és rezgései hallhatóan továbbterjedtek a nyúl lábacskáin keresztül - ez okozta orrának ráncosodását és fülei nyugtalankodását. De a rezgés megszűnt. Volt ugyan valami mozgolódás a fűzfák ágai közt, vagy huszonöt ölnyi távolságban, de a szél éppen arrafelé fújt, és így nem hozta el a veszély félelemkeltő szagát a nyúl orrába.
Az utolsó két percben is akadt valami - érdekes hangok, de nem fenyegetők: előbb egy pattanás, aztán valami fütty, mintha vadgalamb szárnya suhogna. Majd újabb pattanás, újabb fütty, és kemény dobbanás a bundáján. Most egészen mozdulatlanul ült, csak a szeme tágult ki. Egy bambusznyíl hatolt a mellén keresztül, és vashegye mélyen befúródott a földbe a másik oldalon. A nyúl oldalára dőlt, lába egy percig rángatódzott a levegőben, azután megdermedt.
A fűzfa alól két kuporgó fiú mászott elő. Kezükben nagy, négylábnyi íj, bal válluk mögött tegez, amelyből egy csomó nyíl dugta elő tollait. A fiúk ruhája egyszerű volt: kifakult kék ing és overall.
De mindegyikük pompás pulykafarktollat viselt, amit zsineggel kötözött a halántékára.
A fiúk óvatosan mozogtak, mélyen lehajoltak, tudatosan befelé fordított lábujjakon osontak, mint az indiánok. A nyúl haláltusája már befejeződött, amikor lehajoltak, hogy megvizsgálják áldozatukat.
- Pontosan a szívén keresztül - mondta Cal olyan hangon, mintha nem is történhetett volna másképp. Aron lenézett és hallgatott. - Majd azt mondom, hogy te lőtted - folytatta Cal. - Nem fosztalak meg a dicsőségtől. Majd azt mondom, hogy remek lövés volt.
- Az is volt - mondta Aron.
- Rendben van, megmondom. Tied lesz a dicsőség Lee és apa előtt.
- Nem is tudom, hogy olyan nagyon kívánom-e a dicsőséget - mondta Aron -, legalábbis nem az egészet. Tudod mit? Ha még egyet eltalálunk, azt mondjuk majd, hogy mindketten egy-egy nyulat ejtettünk, de ha nem találunk el többet, az se baj. Akkor azt mondjuk, hogy mindketten célba vettük, és nem tudjuk ki találta el.
- Hát nem akarod a dicsőséget? - kérdezte Cal ravaszul.
- Nem az egészet. Osztozkodjunk rajta.
- Végtére is az én nyilam volt - mondta Cal.
- Nem, nem a tied.
- Nézd meg a tollait. Látod ezt a rovátkát? Az én jelem.
- Akkor hogyan került az én tegezembe? Nem emlékszem semmiféle rovátkára.
- Lehet, hogy nem emlékszel. De én úgyis átengedem neked a dicsőséget.
- Nem, Cal, azt nem akarom - felelte Aron hálásan. - Majd azt mondjuk, hogy mindketten egyszerre röpítettük ki a nyilat.
- Nem bánom, ha éppenséggel így akarod. De mi lesz, ha Lee észreveszi, hogy az én nyilam?
- Megmondjuk neki, hogy az én tegezemből került elő.
- Csak nem képzeled, hogy elhiszi? Majd azt gondolja rólad, hogy hazudtál.
- Hát - hebegte Aron gyámoltalanul -, ha azt gondolja, hogy te lőtted, istenem, maradjunk annál. Hadd gondolja!
- Csak azt akartam, hogy tudj róla - mondta Cal. - Abban az esetben, ha Lee úgy gondolja, érted? - Keresztülhúzta a nyílvesszőt a nyúl testén úgy, hogy a fehér tollakat sötétvörösre festette a kis állat vére. Cal azután betette a nyilat a maga tegezébe. - Nem bánom, vidd te - mondta nagylelkűen.
- Jó lesz, ha indulunk visszafelé - mondta Aron. - Lehet, hogy apa már otthon van.
- Megfőzhetjük ezt a nyulacskát - mondta Cal. - Akkor lesz vacsoránk, és kimaradhatunk akár egész éjjel.
- Éjjel hideg van ahhoz, Cal. Nem emlékszel, ma reggel is hogy dideregtél?
- Én sohasem fázom - dicsekedett Cal -, nem is érzem a hideget.
- Bizony ma reggel érezted.
- Dehogyis, csak megtréfáltalak. Úgy tettem, mintha a fogam vacogna, és dideregnék, mint egy taknyos gyerek. Csak nem akarod azt mondani, hogy hazudok?
- Nem - felelte Aron -, nem akarok verekedni.
- Félsz a verekedéstől?
- Nem, csak épp hogy nincs kedvem hozzá.
- Ha azt mondanám, hogy gyáva vagy, akkor a szemembe vágnád, hogy hazudok, nem?
- Nem.
- Szóval be vagy rezelve, igaz?
- Lehet... azt hiszem.
Aron lassan elballagott, és a nyulat otthagyta a földön. Szeme nagyon nagy volt, és szája szép, lágy vonalú. Kék szemei annyira távol estek egymástól, hogy arca angyali ártatlanságot fejezett ki. Haja aranyos volt és finom szálú. Mintha napfény világított volna feje búbján.
Nagy zavarban volt, ami gyakran megesett vele. Érezte, hogy Cal valamire törekszik, de nem tudta, mi lehet az. Cal rejtély volt számára. Nem tudta követni okoskodását, és mindig csodálkozott gondolatainak csapongásán.
Cal inkább hasonlított az apjára. Haja sötétbarna volt, termete nagyobb, mint Aroné, erősebb csontú, szélesebb vállú - az álla is olyan kemény és szögletes, mint Adamé. Cal szeme barna volt, csupa óvatos figyelem, és néha úgy csillogott, mintha fekete volna. De keze nagyon kicsi volt a termetéhez, egész alkatához képest - ujjai rövidek és karcsúk, körmei finomak. Cal nagyon vigyázott a kezére. Kevés dolog volt, ami meg tudta ríkatni, de ha az ujját megvágta, sírt. Sohasem kockáztatta a kezét, nem nyúlt rovarhoz, nem fogott meg kígyót. És ha verekedésre került a sor, követ vagy botot ragadott, azzal hadakozott.
Amikor Cal észrevette, hogy testvére eloldalog, kis önhitt mosoly jelent meg ajkán.
- Mondtam, hogy viheted - szólt oda testvérének, és vállára fűzte karját. - És ne haragudj rám.
- Mindig verekedni akarsz - panaszkodott Aron.
- Nem is akarok. Csak tréfa volt.
- Igazán?
- Persze. Nézd csak, vidd te a nyulat. És indulhatunk hazafelé, ha akarod.
Aron arca végre felderült. Mindig megkönnyebbült, ha Cal nem feszítette tovább a húrt. A két fiú kibaktatott a folyó medréből, és a morzsolódó sziklaparton felkapaszkodott a síkra. Aron jobb nadrágszárát alaposan bevérezte a nyúl teteme.
- Lesz nagy csodálkozás, hogy nyulat ejtettünk! - mondta Cal. - Ha apa otthon van, ajándékozzuk neki, jó? Szereti a nyulat vacsorára.
- Helyes - felelte Aron boldogan. - Tudod mit? Közösen ajándékozzuk neki, mindketten, és nem mondjuk meg, ki lőtte.
- Nem bánom, ha úgy akarod - mondta Cal.
Egy darabig némán baktattak egymás mellett, aztán Cal megjegyezte:
- Ez mind a mi földünk, és még egy jó nagy darab a folyón túl.
- Nem a mienk, hanem apáé.
- Igen, de ha apa meghal, a miénk lesz.
Ez a gondolat egészen új volt Aron számára.
- Hogy érted azt, ha meghal?
- Minden ember meghal - mondta Cal. - Úgy, mint Mr. Hamilton... ő is meghalt.
- Igaz, igaz - eszmélt rá Aron. - Igen, ő is meghalt.
De sehogy sem tudta összekapcsolni a kettőt, az élő apát és a halott Mr. Hamiltont.
- Egy ládába tették, és lyukat ástak a földbe, és oda bedugták a ládát - mondta Cal.
- Tudom - felelte Aron, és szerette volna más irányba terelni a beszélgetést, vagy valami másra gondolni.
Cal újra megszólalt:
- Tudok egy titkot.
- Mi az?
- De te elárulod.
- Nem árulom el, ha azt mondod, hogy titok.
- Nem tudom, megmondhatom-e?
- No, mondd meg - könyörgött Aron.
- Nem fecseged el?
- Nem, nem.
Cal kisvártatva megkérdezte:
- Mit gondolsz, hol van anyánk?
- Meghalt.
- Nem, nem halt meg.
- De igen, ő is meghalt.
- Nem halt meg, hanem megszökött - mondta Cal. - Hallottam, amikor beszéltek róla.
- Akkor hazudtak.
- Megszökött - ismételte Cal. - Nem mondod meg senkinek, hogy tőlem hallottad, ugye?
- Nem hiszem el - felelte Aron. - Apa azt mondta, anyánk az égben van.
Cal nyugodtan megjegyezte:
- Nemsokára én is megszököm. Megkeresem anyát, és hazahozom.
- Mit mondtak, hol van?
- Nem tudom, de majd megtalálom.
- Az égben van - mondta Aron. - Apa csak nem hazudik? - Testvérére nézett, némán könyörgött neki, hogy egyezzék bele. Cal nem felelt neki. - Hát nem hiszed, hogy az égben van, az angyaloknál? - makacskodott Aron, és amikor Cal még mindig nem felelt, megkérdezte tőle: - Miféle emberek voltak, akik anyáról beszéltek?
- Nem tudom, mifélék. Emberek. King Cityben, a postahivatalban. Nem gondoltak rá, hogy hallom. De nekem remek fülem van. Lee szokta mondani, még azt is meghallom, hogy nő a fű.
- Mi oka lett volna megszökni? - mondta Aron.
- Mit tudom én? Talán nem szeretett minket.
Aron szemébe nézett ennek az eretnekségnek is.
- Nem - mondta. - Azok az emberek hazudtak. Apa azt mondja, az égben van. És tudod, mennyire nem szeret róla beszélni.
- Talán éppen azért, mert megszökött.
- Nem. Megkérdeztem Leet. Tudod, mit mondott? Lee azt mondta: "Anyátok szeretett titeket, és még mindig szeret." És Lee mutatott nekem egy csillagot, hogy nézzem. Azt mondta, talán az a mama, és amíg az a csillag ragyog, mindig szeret minket. Vagy azt hiszed, Lee hazudik?
Feltoluló könnyein keresztül látta testvére hideg szemét, kemény, józan tekintetét. Cal szemébe nem gyűltek könnyek.
Cal kellemes izgatottságot érzett. Lám, talált még egy eszközt, még egy titkos szerszámot, amit felhasználhat bármely cél elérésére. Lopva tanulmányozta Aront, látta remegő ajkát, de idejében észrevette kitáguló orrlyukát is. Aron mindjárt sírni fog, de az is igaz, hogy néha, amikor sírásba hajszolják, Aron feldühödik, és olyankor kész verekedni is. És amikor sírt meg verekedett egyszerre, veszélyes szokott lenni. Akkor fel sem veszi a fájdalmat, és semmi sem állíthatja meg. Egyszer Lee ölébe kapta Aront, és lefogta, oldalához szorította még mindig hadonászó öklét - sokáig fogta így, még azután is, hogy lecsillapodott. Az orrlyuka akkor is így kitágult.
Cal félretette új eszközét. Majd előveszi bármikor, ha szüksége lesz rá, és tudta, hogy ennél élesebb fegyver még nem került a birtokába. Majd kényelmesen megvizsgálja, amikor nem zavarja senki, és megállapítja, mikor és hogyan lehet a legjobban használni.
De majdnem elkésett az elhatározásával. Aron már nekiugrott, és arcába vágta a nyúl ernyedt tetemét. Cal hátraugrott, és így kiáltott:
- Csak tréfáltam! Becsületszavamra, Aron, csak tréfa volt!
Aron megállt. Zavar és gyötrelem tükröződött arcán.
- Nem szeretem ezt a tréfát - mondta, és szipákolt, és ingujjába törölte orrát.
Cal közelebb lépett hozzá, megölelte, és megcsókolta az arcát.
- Nem teszem többé - ígérte.
A fiúk egy darabig szótlanul baktattak tovább. A napfény kezdett visszahúzódni. Cal a válla fölött egy viharfelhőre nézett, amely feketén hömpölygött a hegyek fölött a szeszélyes márciusi szél szárnyán.
- Vihar lesz - mondta Cal. - Talán hóförgeteg.
- Mondd csak - kérdezte Aron -, igazán hallottad, hogy az emberek azt beszélték?
- Talán csak gondoltam, hogy hallottam - felelte Cal gyorsan. - Jézusom, nézd azt a felhőt!
Aron hátrafordult, hogy megnézze azt a fekete szörnyeteget. Sötéten kiöblösödött felül, alul meg hosszú esőuszályt vonszolt maga után. Miközben nézték, a felhő morgott, és tüzet hányt. A szél hátán az esőfelhő tompa dübörgéssel zúdult le a nedves, kövér dombok fölött a völgybe, majd onnan ki a síkságra. A fiúk megfordultak, és rohantak haza, de a felhő a sarkukban volt, és a villám remegő darabokra zúzta a levegőt. A felhő utolérte őket, és az első kövér cseppek hullani kezdtek a meghasadt égből. Érezték az ózon édes illatát. Futás közben szimatolták a villám szagát.
Amint rohantak az országúton, majd a kerékvágásban a horpadás felé, ahol a házuk állt, a víz nyakukba ömlött. Most már nem csöppekben hullott, hanem lepedőszerűen vagy oszlopokban zúdult alá. Egy szempillantás alatt bőrig áztak, hajuk homlokukra tapadt, és a szemükbe csurgott - a halántékukhoz kötözött pulykatollak meghajoltak a víz súlya alatt.
Most, hogy jobban már meg sem ázhattak, a fiúk abbahagyták a rohanást. Nem volt semmi ok arra, hogy menedéket keressenek. Egymásra néztek, és kacagtak örömükben, gyönyörűségükben, Aron kifacsarta a vizet a nyúlból, feldobta a levegőbe, és elkapta, majd odahajította Calnak. Calra rájött a bolondóra: nyakába akasztotta a nyulat, fejével és hátsó lábával az álla alatt. Mindkét fiú előrehajolt, és hisztériásan kacagott. Az eső vadul bömbölt a tölgyfák közt a hazai horhos felett, és a szél is megtépázta a méltóságteljes, régi fákat.
2
A fiúk elérték a farm gazdasági épületeit, éppen idejében, hogy lássák, amint Lee - fejét kidugva egy sárga viaszosvászon köpönyeg középső nyílásán - egy idegen lovat és egy törékeny, gumikerekű homokfutót vezet be a színbe.
- Valaki jött - mondta Cal. - Nézd csak azt a kocsit!
Újra nekiiramodtak, mert a látogató mindig valami izgalmas gyönyörűséget jelentett. A lépcső közelében lelassítottak, és óvatosan megkerülték a házat, mert a látogató egyszersmind valami fenyegetőt és félelmeteset is jelentett. Hátul mentek be a házba, és csöpögve álltak a konyhában. Hangokat hallottak a nappaliból - apjuk hangját és egy másik férfiét. És aztán megszólalt egy harmadik hang is, amitől megfeszült a gyomruk, és hideg hullámok futkostak végig a hátgerincükön. Egy asszony hangja volt. A fiúk eddig még alig beszéltek asszonnyal; szobájukba lopakodtak, és ott álltak, egymásra bámészkodva.
- Mit gondolsz, ki lehet? - kérdezte Cal.
Valami villanásszerű érzés hasított Aronon keresztül. Szeretett volna felordítani: "Talán a mamánk! Talán visszajött!" De aztán eszébe jutott, hogy anya az égben van, és onnan nem szoktak az emberek visszajönni, így hát csak ennyit mondott:
- Nem tudom. Megyek, átöltözöm száraz ruhába.
A fiúk tiszta, száraz ruhába bújtak, amely pontos mása volt annak a lucskos, csöpögő ruhának, amit levetettek. Leszedték homlokukról az átázott pulykatollakat, és ujjaikkal hátrafésülték hajukat. Közben meg folyton hallották a beszűrődő hangokat, többnyire halkan kiejtett szavakat, de néha egy magas, éles női hangot is. Hallgatózás közben egyszer szinte megdermedtek, mert most gyerekhangot hallottak - egy kislány hangját. Nagyon izgalmas volt, még egymás közt sem akarták megvitatni, mit hallottak.
Némán oldalogtak be a hallba, majd továbbosontak a nappali ajtaja felé. Cal megnyomta a kilincset, lassan, nagyon lassan, aztán megemelte egy kicsit, hogy semmiféle nyikorgás ne árulja el őket.
Még csak icipici résnyire nyílt ki az ajtó, amikor Lee a hátsó bejáraton bejött, végigcsoszogott a hallon, kibújt esőköpenyéből, és rajtacsípte a leselkedőket.
- Kicsi fiúkák kukucskálni? - kérdezte pidzsin nyelven, mire Cal becsukta az ajtót. Amikor a kilincs kattant, Lee gyorsan rászólt: - Apátok itthon van. Jó lesz, ha tüstént bementek.
- Ki van még odabenn? - suttogta Aron rekedt hangon.
- Idegenek, akik éppen erre jártak. Az eső kergette be őket - Lee rátette kezét a kilincsre, Cal keze fölé, és kinyitotta az ajtót.
- A fiúk már régóta itthon vannak - mondta, és betaszigálta az ikreket az előttük kitáruló ajtón.
- Gyertek be, fiúk! - kiáltott Adam. - Gyertek be már!
Az ikrek lehorgasztották fejüket, gyors pillantásokat repítettek az idegenek felé, és csoszogva közeledtek. Egy férfi ült ott városi ruhában, és egy asszony olyan cifrán, hogy ahhoz hasonlót még sohasem láttak. Porköpenye, fátyla és kalapja egy széken hevert mellette. A fiúk szeme káprázott: úgy vélték, a hölgy csupa fekete selyem és csipke. Ez a fekete csipke kis pálcákon felkúszott, és a nyakát ölelgette. Ez éppen elég lett volna egy napra, de a csoda még nem merült ki vele. A hölgy mellett egy kislány ült, talán valamivel fiatalabb az ikreknél, de nem sokkal. Kék kockás, napellenzős kalapot viselt, elöl csipkedísszel. Virágos ruha volt rajta, zsebes köténnyel a dereka körül. Szoknyáját felhajtotta, megmutatta hímzett szegélyű, piros, kötött alsószoknyáját. Arcát a fiúk nem láthatták, mert a kalap eltakarta, de kezét összekulcsolta ölében, és jól lehetett látni a kis arany pecsétgyűrűt, amit a középső ujján viselt.
Egyik fiú sem mert lélegzetet venni, és már vörös karikákat látták az erőlködéstől.
- Ezek a fiaim - mondta apjuk. - Ikrek. Ez itt Aron, ez meg Caleb. Fiúk, fogjatok kezet vendégeinkkel.
A fiúk lehajtott fejjel és felnyújtott kézzel előreléptek, testtartásuk olyan volt, mintha kétségbeesetten megadnák magukat. Petyhüdt mancsukat előbb az úriember szorította meg, azután a csupa csipke hölgy. Aron végzett először, és már el akart fordulni a kislánytól, amikor a hölgy megjegyezte:
- Hát a kislányomat nem akarod üdvözölni?
Aron megborzongott, és megadással nyújtotta kezét abba az irányba, ahol a láthatatlan arcú kislány ült. De hiába várt, nem történt semmi. Élettelenül lelógó mancsát nem ragadta meg, nem rázta, nem szorongatta senki. Egyszerűen ott lógott, lóbálózott a levegőben a kislány előtt. Aron megkockáztatott egy lopott pillantást szempillái mögül, hogy megállapítsa, mi ez.
A kislány is lehajtotta fejét, azonkívül kalapja révén is előnyös helyzetbe került. Piciny, pecsétgyűrűs kezét ő is kinyújtotta, de nem találta meg Aron kezét.
A fiú a hölgy felé sandított. A csipkés néni mosolygott, félig nyitott ajkán elővillantak fogai. A szobára nagy csend nehezedett. És ekkor Aron meghallotta a Calból kitörő vihogást.
Erre elszántan kinyújtotta karját, megragadta a kislány kezét, és háromszor egymás után megrángatta fel és le. Puha kezecske volt, mint egy maroknyi virágszirom, öröm volt megérinteni, de égette is az ember kezét. Aron elengedte, és a maga mancsát overallja zsebébe rejtette. Amint gyorsan hátrált, látta, hogy Cal előlép, szabályosan kezet fog a kislánnyal, és megkérdezi: "How do you do?" Aron elmulasztotta ezt a kötelező udvariasságot, és most utólag pótolta, ami kissé furcsán hangzott. Adam és vendégei nevettek.
- Mr. és Mrs. Bacont majdnem elkapta a zápor - mondta Adam.
- Még szerencse, hogy erre tévedtünk - mondta Mr. Bacon. - Tulajdonképpen a Long-birtokra akartunk menni.
- Az odébb van. A következő kanyarnál balra kellett volna fordulni, és letérni az országútról dél felé - mondta Adam, majd a fiúk felé fordulva így folytatta: - Mr. Bacon a megyei tanfelügyelő.
- Magam sem tudom, miért, de nagyon komolyan veszem a feladatomat - jelentette ki Mr. Bacon, majd szintén a fiúkhoz fordulva így szólt: - A lányomat Abrának hívják, fiúk. Furcsa név, nem igaz? - Olyan hangon beszélt, ahogy felnőttek szoktak gyerekekkel beszélni. Azután Adamhez fordult, és szavaló hangon folytatta: - "Név nélkül is megvolt szemlátomást, így jött meg Abra, hiába vártam mást." Ezt a verset Matthew Prior írta. Bevallom, fiút szerettem volna, de Abra olyan édes. Emeld fel a fejed, gyöngyvirágom.
De Abra meg se moccant. Kezét megint összekulcsolta ölében. Apja élvezettel morzsolgatta újra az idézetet: - "Így jött meg Abra, hiába vártam mást."
Aron látta, hogy Cal szemtelenül nézeget a kis kalap mögé, a félelem legkisebb nyoma nélkül. Úgy érezte, mondania kell valamit.
- Az Abra nevet egyáltalában nem tartom furcsának - mondta Aron rekedt hangon.
- Az uram sem úgy értette, hogy furcsa - magyarázta Mrs. Bacon. - Csak azt akarta mondani, hogy szokatlan. - Adam felé fordult, és megmagyarázta: - A férjem nagy könyvmoly, és a legfurcsább dolgokat bányássza ki a könyvekből. Kedvesem, nem gondolod, hogy mennünk kell?
- Ó, ne menjenek még, asszonyom! - mondta Adam mohón. - Lee már készíti a teát. Majd felmelegszenek egy kicsit.
- Igazán kellemes lesz - felelte Mrs. Bacon, és így folytatta: - Gyerekek, már nem esik. Menjetek ki, és játsszatok!
Hangja olyan parancsolóan hangzott, hogy ellenvetés nélkül kivonultak sorban - előbb Aron, majd Cal, végül pedig Abra.
3
Az ebédlőben Mr. Bacon keresztbe rakta lábait.
- Nagyon szép itt a kilátás. Meglehetős nagy darab föld, nem igaz?
- Igen, meglehetős - felelte Adam. - Átmegy a folyó túlsó partjára. Szép kis birtok.
- Szóval ez mind az öné, egészen az országútig?
- Úgy van, bár szinte szégyellem bevallani. Nagyon elhanyagoltam. Jóformán egyáltalában meg sem műveltem. Talán mert gyerekkoromban túl sok részem volt a farmermunkából.
Most mindketten - Mr. Bacon is meg a felesége is - Adamre néztek, aki érezte, mégiscsak valami elfogadható magyarázatát kell adnia annak, hogy földjét ugaron hagyta.
- Alighanem lusta fickó vagyok - mondta. - És apám se tett nekem jó szolgálatot, amikor annyi pénzt hagyott rám, hogy munka nélkül is meg tudok élni.
Lesütötte szemét, de érezte, hogy a Bacon házaspár megkönnyebbülten néz rá. Mert ha gazdag ember, akkor nem lehet lustasággal vádolni. Csak a szegények lehetnek lusták. Mint ahogy tudatlanok is csak ők lehetnek. Egy gazdag emberről, aki nem ért semmihez, azt mondják, hogy független, vagy elkényeztették.
- Ki viseli gondját a fiúknak? - kérdezte Mrs. Bacon.
- Ami gondviselésben részesülnek, márpedig ez nem sok - nevetett Adam -, azt Leenek köszönhetik.
- Leenek?
Adamet már kissé bosszantotta a sok faggatás.
- Csak ez az egy emberem van - mondta kurtán.
- Csak nem az a kínai, akit láttunk? - kérdezte Mrs. Bacon megbotránkozva.
Adam mosolyogva nézett rá. Eleinte megijedt tőle, de most már megnyugodott.
- Lee nevelte fel a fiúkat, és rólam is ő gondoskodik.
- Micsoda? Hát nem volt részük semmiféle asszonyi gondoskodásban?
- Nem bizony.
- Szegény kis báránykák! - sóhajtotta az asszony.
- Kissé vadak, de azt hiszem, egészségesek - felelte Adam. - Úgy látszik, mindnyájan elvadultunk a földdel együtt. De most Lee el akar menni. Nem tudom, mihez kezdünk nélküle.
Mrs. Bacon torkát köszörülte, hosszasan és hangosan, hogy kellő nyomatékkal és tisztán csengő hangon tehesse meg kijelentését.
- Gondolt-e már, uram, a fiai nevelésére?
- Nem, attól tartok, nem gondolkoztam eleget ezen a problémán.
- A férjem - vetette közbe Mrs. Bacon - nagy jelentőséget tulajdonít az ifjúság nevelésének.
- A nevelés a jövő kulcsa - mondta Mr. Bacon.
- Miféle nevelés? - kérdezte Adam.
- Minden jó azoknak jut, akik megszerzik a tudást. Igen, nagy tisztelője vagyok a tudás fáklyájának. - Előrehajolt, és hangja bizalmassá vált. - Ha már nem törődik a földje megművelésével, mért nem adja bérbe valakinek? Miért nem költözik be a megyei székhelyre, a mi kitűnő középiskoláink közelébe?
Adam egy pillanatig már arra gondolt, hogy azt feleli: "Mi az ördögöt üti bele az orrát mások ügyeibe?" Ám ehelyett azt kérdezte:
- Azt hiszi, jó volna?
- Azt hiszem, én tudnék is ajánlani önnek megbízható, jó bérlőt - felelte Mr. Bacon. - Nem látom be, mért ne legyen valami jövedelme a földjéből, ha nem is abból akar élni.
Lee nagy hűhóval behozta a teát. Éppen eleget hallott az ajtón kiszűrődő hangokból ahhoz, hogy tudja: Adam már kezd torkig lenni a társalgással. Lee meglehetősen bizonyos volt benne, hogy ezek olyan emberek, akik nem szeretik a teát, vagy ha igen, valószínűleg nem becsülik meg túlságosan azt a fajta teát, amit ő szokott főzni. De amikor látta, hogy megisszák, sőt meg is dicsérik, tudta, hogy ezek sántikálnak valamiben. Igyekezett elkapni Adam pillantását, de nem sikerült. Adam a lába előtt elterülő szőnyeget tanulmányozta.
- Férjem sok évig szolgált az iskolaszéknél - mondta Mrs. Bacon, de Adam már alig figyelt a vitára, amely most következett.
Egy óriási földgömböt látott maga előtt, amely az egyik tölgyfájának ágán függött és himbálódzott. Aztán valami okból, amelyről nem tudott magának számot adni, hirtelen eszébe jutott édesapja, amint falábán botorkált, és sétabotjával ütögette, hogy szavaira felhívja környezete figyelmét. Adam tisztán látta apja szigorú, katonás arcát, amint fiait mindenféle terepgyakorlatra kényszeríti, és nehéz csomagokat cipeltet velük, hogy válluk jól kifejlődjék. Emlékeit az sem zavarta meg, hogy keresztülcsendült rajtuk Mrs. Bacon éles hangja. Adam vállán érezte a sziklakövekkel megrakott zsákot, látta Charles gúnyosan vigyorgó arcát, komisz, vadul lobogó tekintetét, eszébe jutott öccse heves természete is. Egyszerre vágyat érzett rá, hogy viszontlássa Charlest. Igen, odautazik, felkeresi, a fiúkat is magával viszi. Combjára csapott izgatottságában. Mr. Bacon hirtelen elhallgatott.
- Tessék? - csodálkozott.
- Ó, bocsánat - mondta Adam -, éppen eszembe jutott valami, amit elfelejtettem elintézni.
A Bacon házaspár türelmesen üldögélt, udvariasan várta, hogy kimagyarázkodjék. "Mért ne mondjam meg nekik - gondolta Adam. - Végtére is nem vagyok az iskolaszék tagja. És tanfelügyelőségre sem pályázom."
- Épp most jutott eszembe, hogy elfelejtettem írni az öcsémnek már több mint tíz éve.
Ez a kijelentés valósággal megborzongatta őket, és jelentős pillantásokat váltottak egymással.
Lee újra megtöltötte a teáscsészéket. Adam látta, hogy arca felpuffad, és vidám horkanását is hallotta, amint visszavonult a folyosó biztonságos rejtekébe. Baconék nem tettek megjegyzést a kis incidensre. Úgy látszik, akkor akarták megtárgyalni, amikor magukra maradnak.
Lee előre látta, hogy így fog történni. Kisietett, hogy befogjon, és a gumikerekű csézával előállt a főbejárat elé.
4
Amikor Abra, Cal és Aron kiment, egy ideig ott álltak egymás mellett a kis fedett tornácon; az esőt nézték, amint fröcskölt és csöpögött a tölgyfák terebélyes lombjairól. A felhőszakadás továbbvonult, és dübörgése már csak messziről visszhangzott, de az eső, amit hátrahagyott, csökönyös volt, és nyilván jó ideig tart még.
Aron megjegyezte:
- A hölgy azt mondta, hogy már nem esik.
- Mert nem nézett ki - felelte Abra bölcsen. - Ha beszél, sohasem néz meg semmit.
- Te hány éves vagy? - kérdezte Cal.
- Tíz múltam, tizenegy leszek - mondta Abra.
- Hó! - kiáltott fel Cal. - Mi tizenegy évesek vagyunk, tizenkettő leszünk.
Abra hátratolta kalapjai. Most úgy keretezte be fejét, akár a dicsfény. Csinos volt, fekete haját két varkocsba fonták. Kis homloka kerek és boltozatos, szemöldöke egyenes. Orra valamikor bájosan pisze lesz, de most olyan volt, mint egy gomb. Ám volt két vonása, mely elkíséri majd örökké: erős álla és nagy, rózsaszínű szája, amely olyan szép volt, mint egy virág. Barna szeme értelmesen, figyelmesen és minden félelem nélkül nézett a világba. Egyenesen a fiúk arcába nézett, egyenesen a szemükbe - sorra vette őket, egyiket a másik után, és viselkedésében nyoma sem volt annak a félénk elfogódottságnak, amit odabenn színlelt.
- Nem is hiszem, hogy ikrek lennétek - mondta -, hiszen nem is hasonlíttok egymásra.
- Pedig ikrek vagyunk - mondta Cal.
- Pedig azok vagyunk - mondta Aron.
- Vannak ikrek, akik nem egyformák - jelentette ki Cal.
- De még hányan! - tette hozzá Aron. - Lee megmagyarázta nekünk, hogy van ez. Ha a hölgynek egy tojása van, az ikrek egyformák. Ha két tojása van, nem egyformák.
- Mi két tojás vagyunk - mondta Cal.
Abra fölényesen mosolygott a falusi fiúk mendemondáján.
- Tojás! No, nézd csak! Tojás! - Nem is mondta nagyon hangosan vagy gorombán, Lee elmélete mégis megingott, majdnem felborult, de Abra következő szavaitól recsegve-ropogva összeomlott. - És melyik közületek a rántotta? - kérdezte. - És melyik a tükörtojás?
A fiúk zavartan összenéztek. Most találkoztak először a kérlelhetetlen női logikával, amely akkor is leveri az embert a lábáról, ha téves - vagy talán éppen akkor a leginkább. Ez teljesen új volt nekik, izgató és ijesztő újdonság.
- Lee kínai - mondta Cal.
- Akkor már értem - felelte Abra jóságosan. - Mért nem mondtátok mindjárt? Akkor talán kínai porcelántojások vagytok, és puha fészekbe raktak titeket is.
Elhallgatott, és várta, hogy a kilőtt nyíl mélyen behatoljon a húsba. Látta, hogy az ellenállás, a küzdelem nyomtalanul eltűnik. Abra kezébe vette a kormányt - ő uralkodott.
- Menjünk át játszani a régi házba - javasolta Aron. - Az eső becsurog egy kicsit, de nagyon muris ott.
A cseperésző tölgyfák alatt átszaladtak a régi Sanchez-házba. Egyszerre rontottak be a nyitott kapun, amely szüntelenül nyikorgott rozsdás sarkain.
A vályogház másodszor is az ebek harmincadjára jutott. Elöl a nagyterem csak félig volt vakolva, fehér vonal mutatta körös-körül, hol hagyták abba, amikor hirtelen szélnek eresztették a munkásokat több mint tíz évvel azelőtt. És a mély ablakok újjáépített szárnyaiba már nem került üveg. Az új padlót vízfoltok tarkították, ócska papírok és megfeketült szeges zsákok éktelenítették el; a szegek rozsdás csomókban hevertek a sarkokban.
Amikor a gyerekek megálltak az ajtóban, egy denevér rebbent fel a ház mélyéből. Szürke alakja nagy ívet írt le az egyik faltól a másikig, aztán eltűnt az ajtón keresztül.
A fiúk végigvezették Abrát a házon - fülkéket nyitottak ki, ahol mosdók, vécécsészék, csillárok hevertek, még mindig ládákban várva, hogy felszereljék őket. Penész és ázott papír szaga töltötte el a levegőt. A három gyerek lábujjhegyen tipegett, és nem mert beszélni - féltek az üres ház falairól visszaverődő hangoktól.
A nagyterem mélyén az ikrek szembefordultak vendégükkel.
- Tetszik? - kérdezte Aron suttogva, nehogy a visszhangot ingerelje.
- Ige-e-en - felelte Abra tétovázva.
- Néha itt szoktunk játszani! - kiáltotta Cal merészen. - Ha akarod, eljöhetsz ide, és játszhatsz velünk.
- Mi Salinasban lakunk - felelte Abra olyan hangon, mely értésükre adta, hogy valami felsőbbrendű lénnyel van dolguk, aki nem ér rá ilyen alpári mulatságokra.
Abra látta, hogy szétzúzta legnagyobb kincsüket. Ismerte a férfiak gyöngéit, de azért kedvelte ezeket a fiukat, és mindentől eltekintve, hölgy volt.
- Néha, ha erre kocsikázunk, azért bejövök, és játszom veletek... egy kicsit - mondta jóságosan, és mindkét fiú mélységes hálát érzett ezért.
- Neked adom a nyulamat - szólalt meg hirtelen Cal. - Apámnak akartam ugyan ajándékozni, de a tied lehet.
- Miféle nyúl?
- Az imént lőttük... a nyíl egyenesen a szívét ütötte keresztül... jóformán nem is rugdalózott.
Aron megbotránkozva nézett rá.
- De hiszen az az én...
- Neked adjuk! - vágott a szavába Cal. - Vidd haza! Szép, nagy nyúl.
- Mit gondoltok - felelte Abra -, minek nekem egy piszkos, öreg nyúl, amely csupa vér!
- Majd én szépen lemosom - mondta Aron -, és beleteszem egy dobozba, és összekötöm zsineggel. Ha nem akarod megenni, szépen eltemetheted, majd ha ráérsz, otthon, Salinasban.
- Én igazi temetésekre járok - dölyfösködött Abra. - Tegnap is voltam egyen... annyi virág volt, hogy olyan magasan állt, mint ez a tető.
- Hát nem akarod a nyulunkat? - kérdezte Aron.
Abra egy pillantást vetett a fiú napfényes hajára, amely sűrű fürtökben nőtt, és szemére, amelyet már-már elöntött a könny. Abra megérezte szívében azt az epekedést és égő bizsergést, amely a szerelem kezdete. Kedvet kapott megérinteni Aront, és meg is tette. Amint kezét a vállára rakta, ujjai alatt érezte, hogy a fiú megremeg.
- Hát ha dobozba teszed... - mondta Abra.
Most, hogy teljes győzelmet aratott, Abra körülnézett, és szemügyre vette hódítását. Meglehetősen fölötte állt minden hiúságnak, mihelyt bebizonyította, hogy férfiúi fölény nem fenyegetheti. Jóindulatot érzett a két fiú iránt. Észrevette agyonmosott ruhájukat, amelyeket Lee imitt-amott még meg is foltozott. Abra a további társalgásban tündérmeséire támaszkodott.
- Szegény gyerekek! - mondta. - Apátok gyakran megver?
A fiúk megrázták fejüket. Érdekelte őket Abra beszédje, de meg is hökkentette.
- Rettentő szegények vagytok?
- Hogy érted ezt? - kérdezte Cal.
- Hogy egész nap hamuban ültök, és vizet meg rőzsét kell hordanotok?
- Mi az, hogy rőzse? - kérdezte Aron.
Abra kibújt a felelet alól azzal, hogy tovább beszélt: - Szegénykéim - folytatta, s úgy érezte, csillagvégű varázspálcát szorongat a kezében: - Gyűlöl benneteket a gonosz mostohátok, és meg akar ölni?
- Nincs is mostohánk - vágta rá Cal.
- Egyáltalán nincs anyánk - szólt közbe Aron. - Az édesanyánk meghalt.
Szavai megsemmisítették a lány által kitalált történetet, de szinte rögtön anyagot is adtak egy másikhoz. A varázspálca eltűnt ugyan, de Abra most gondolatban hatalmas strucctollas kalapot viselt, és óriási kosarat cipelt, amelyből pulykacomb lógott ki.
- Kis anyátlan árvák - mondta kedveskedve. - Majd én leszek az anyácskátok! Majd én ölbe veszlek, elringatlak, mesélek nektek!
- Túl nagyok vagyunk hozzá - jegyezte meg Cal -, felborítanánk!
Abra figyelemre sem méltatta durvaságát. Látta, hogy Aront magával ragadták a szavai. A fiú szeme mosolygott, úgy tűnt, szinte ringatózik a lány karjaiban, s Abra megint kérdezett: - Mondjátok, szép temetése volt az édesanyátoknak?
- Nem emlékszünk rá - felelte Aron -, túl kicsik voltunk még.
- Na és hol van eltemetve? Virágot vihettek a sírjára! Mi mindig viszünk nagyiéra és Albert bácsiéra!
- Nem tudjuk - válaszolta Aron.
Cal szemében új érdeklődés gyulladt ki, forrón lángoló érdeklődés, amely már-már diadalszámba ment.
- Tudod mit? Majd megkérdezzük apát, anya hol van eltemetve, és akkor virágot vihetünk a sírjára.
- Én majd veletek megyek - ígérte Abra. - Tudok koszorút fonni. Majd megmutatom, hogy kell. - Észrevette, hogy Aron hallgat.
Te nem akarsz koszorút fonni?
- De igen - felelte.
Abra úgy érezte, hogy megint meg kell érintenie. Megveregette a vállát, aztán megsimogatta az arcát.
- Édesanyád örülni fog neki - mondta. - Még az égből is lenéznek és észreveszik. Apámtól hallottam. Egy verset is tud erről.
- Megyek, becsomagolom a nyulat - mondta Aron. - Megvan még a doboz, melyben a nadrágomat küldték.
Kiszaladt a régi házból. Cal figyelte, hogyan távolodik. Mosolygott.
- Mit nevetsz? - kérdezte Abra.
- Ah, semmit! - felelte Cal, és szeme a lányra tapadt.
Abra igyekezett farkasszemet nézni vele, és arra kényszeríteni, hogy szemét lesüsse. Ebben nagy gyakorlata volt, de Callal nem boldogult. Cal eleinte félszeg volt, de az már elmúlt. Diadalérzet lógta el, hogy sikerült kiszabadulnia Abra fölénye alól. Örömében felkacagott. Tudta, hogy Aron jobban tetszik a lánynak, de ez nem lepte meg. Alig volt ember, aki ne kedvelte volna Aront jobban, mint őt. Aron aranyhaja és nyíltsága mindenkit meghódított, fejest ugrott az emberek szeretetébe, mint kiskutya a tócsába. Cal viszont mélyen elrejtette érzelmeit, csak néha kandikáltak ki belőle óvatosan, készen arra, hogy visszahúzódjanak vagy támadásba lendüljenek. Most arra készült, hogy megbüntesse Abrát, mert Aronnak kedvezett. Ez sem volt új. Cal már sokszor megtette, amióta rájött arra, hogy meg tudja tenni. A titkos büntetés szinte alkotó szenvedéllyé vált benne.
A két fiú közti különbséget talán a következő módon lehetne legjobban érzékeltetni. Ha Aron a bozótban, egy kis tisztáson hangyabolyra bukkant, hasra feküdt, és figyelte a hangyaélet bonyodalmait - elnézte, miképpen szállítanak egyesek élelmet a hangyaösvényeken, míg mások a kis fehér petéket cipelik. Még azt is észrevette, amint a hangyaboly két tagja találkozik, és csápjaikat összetéve beszélgetnek. Órákig tudott így feküdni, elmerülve a földön megbúvó, parányi kis gazdaság megfigyelésébe.
Viszont ha Cal botlik, tegyük fel, ugyanabba a hangyabolyba, tüstént szétrúgja, és gyönyörködve nézi, hogyan viselkednek a riadt hangyák ebben a katasztrófában. Aron beérte azzal, hogy részese volt a világnak, Cal változtatni akart rajta.
Cal nem vonta kétségbe azt a tényt, hogy az emberek jobban szeretik a testvérét nála, de módot talált arra, hogy önmagában ezt kiegyenlítse. Addig várt és tervezgetett, amíg Aron rajongója el nem árulta valami gyengéjét. Akkor aztán történt vele valami, és az áldozat sohasem tudta meg, hogyan történt és miért. A bosszúból Cal ki tudta vonni a hatalomérzés nedűjét és ebből meg a gyönyör érzését. Ez volt a legtisztább és legerősebb érzés, amit csak ismert. Nem is haragudott Aronra, sőt inkább szerette, hiszen diadalérzését rendszerint neki köszönhette. Megfeledkezett arról - ha ugyani valaha is tudott róla -, hogy azért büntette meg az embereket, mert azt kívánta, bárcsak úgy szeretnék őt, mint Aront. Végül odáig jutott, hogy jobban örült a saját képességeinek, mint azoknak, amelyekkel Aron rendelkezett.
Most Abra indította meg a folyamatot Calban azzal, hogy megérintette Aront, és lágy hangon szólt hozzá. Cal reakciója gépiesen, önműködően bekövetkezett. Agya fürkészve kereste Abra gyenge pontjait, és olyan okos volt, hogy tüstént felfedezett egyet éppen Abra szavaiban. Vannak gyerekek, akik azt akarják, hogy babusgassák őket, mások meg ellenkezőleg, felnőttek szeretnének lenni. Csak olyan van kevés, aki meg van elégedve korával. Abra azok közé tartozott, akik felnőttek szerettek volna lenni. Felnőtt szavakat használt, és amennyire tehette, a felnőttek magatartását és érzéseit utánozta. A babakort már messze maga mögött hagyta, de még nem tudott eljutni oda, hogy a megcsodált felnőttek közé kerüljön, Cal megérezte ezt, és ebből kovácsolta fegyverét Abra hangyabolyának szétverésére.
Tudta, körülbelül mennyi időbe telik, amíg Aron megtalálja a dobozt. Gondolatban már látta, mi fog történni. Aron igyekszik lemosni a nyúlról a vért, és ehhez idő kell. Zsineget találni szintén időbe kerül, és a csomók gondos kibogozása még több időbe. Közben Cal tudta, hogy megnyeri a csatát. Érezte, hogy Abra nagy biztonsága kezd meginogni, és tudta, hogy még egy kis piszkálással egészen megrendíti.
Abra végre elfordította tekintetét.
- Mit bámulsz úgy az emberre? - kérdezte.
Cal most a lány lábára nézett, és lassan végighúzta rajta tekintetét alulról felfelé, hidegen, mintha csak egy szék lenne. Ezzel, tudta, még egy felnőttet is ki lehet hozni a sodrából! Abra se bírta ki. Megkérdezte:
- Talán valami nem tetszik neked rajtam?
Cal válasz helyett egy kérdést tett fel:
- Iskolába jársz?
- Természetesen.
- Hányadikba?
- Ötödik felsőbe.
- Hát hány éves vagy?
- Tizenegy leszek.
Cal nevetett.
- Mi van ezen nevetnivaló? - kérdezte Abra, de a fiú nem felelt. - No, gyere már, mondd meg, mi a hiba? - Még mindig nem kapott választ. - Te persze úgy képzeled, hogy rém okos vagy - mondta, és amikor Cal tovább is csak nevetett, a lány zavarba jött, és megkérdezte: - Szeretném tudni, hol marad a testvéred olyan sokáig. Nézd csak, elállt az eső.
- Azt hiszem, most keresi - mondta Cal.
- Úgy érted, a nyulat?
- Ah, nem. A nyúl megvan, már nem él. De talán most próbálja megfogni a másikat. Könnyen kiszabadul.
- Mit akar megfogni? Mi szabadul ki könnyen?
- Biztosan nem szeretné, hogy megmondjam neked. Meglepetésnek szánja. Múlt pénteken fogta. De őt is megharapta.
- Mit beszélsz te itt összevissza?
- Majd meglátod - felelte Cal -, ha kinyitod a dobozt. Lefogadom, azt fogja mondani neked, hogy most még ne nyisd ki.
Ez már nem volt találgatás. Cal kitűnően ismerte a testvérét.
Abra látta, hogy veszít - nemcsak csatát, hanem az egész háborút. Gyűlölni kezdte ezt a fiút. Gondolatban végigment valamennyi halálosan lesújtó visszavágáson, amit csak ismert, aztán ki is mondta sorra valamennyit, de olyan erőtlenül és gyámoltalanul, hogy érezte, nem lehet semmi hatása. Erre némán visszavonult. Kiment az ajtón, és a ház felé nézett, ahol a szülei voltak.
- Azt hiszem, visszamegyek - mondta.
- Várj egy kicsit - felelte Cal.
Megfordult, amint a fiú hozzá csatlakozott.
- Mit akarsz? - kérdezte hidegen.
- Ne haragudj rám - mondta Cal. - Nem tudod, mi folyik itt. Látnod kellene a testvérem hátát.
A gyorsaság, amellyel tempóját megváltoztatta, meghökkentette Abrát. Cal nem engedte, hogy egy pózban kényelmesen elhelyezkedjék, és eltalálta, hogy a romantika lebilincseli. Amint Cal titkolózó suttogásba kezdett, Abra alkalmazkodott hozzá, és ő is lehalkította hangját.
- Mit beszélsz? - súgta. - Mi a baj a hátával?
- Csupa seb - felelte Cal. - A kínai.
A lány megborzongott, és feszült figyelemmel érdeklődött tovább.
- Mit csinál? Veri?
- Még annál is rosszabb - mondta Cal.
- Mért nem szóltok apátoknak?
- Nem merünk szólni. Tudod, mi lenne, ha megtennék?
- Nem. Mi lenne?
Cal megrázta fejét.
- Nem - kezdte tétovázva, mintha alaposan fontolgatná a dolgot, majd kijelentette: - Még megmondani se merem.
Ebben a pillanatban felbukkant Lee. Az istállóból jött, és Baconék lovát vezette, befogta a magas kerekű, gumiabroncsos kocsiba. A vendég házaspár is kijött a házból. Valamennyien önkéntelenül az égre pislogtak.
- Most igazán nem mondhatom meg - hadarta Cal. - A kínai rögtön tudná, hogy én árultam el.
- Abra! Mozgás! Megyünk! - hallatszott Mrs. Bacon hangja.
Lee fogta a nyugtalankodó lovat, amíg Mrs. Bacont felsegítették a kocsiba.
Aron száguldva közeledett a ház mögül, kezében egy kartondobozzal, amelyet zsineggel bonyolultan összevissza kötözött és bogozott.
- Tessék - mondta, amint a dobozt odaadta Abrának. - De ne oldozd ki, csak otthon.
Cal észrevette az iszonyodást Abra arcán. A lány keze irtózva visszahúzódott a doboztól.
- Vedd el, drágám - biztatta az apja. - De siessünk, mert már későre jár.
És a dobozt Abra kezébe adta.
Cal odahajolt a lányhoz.
- Várj - mondta. - Súgok valamit. - Ajkát Abra füléhez tette. - Most vizes lett a bugyid, mi? - súgta.
Abra elpirult, és kalapját arcába húzta. Anyja most hóna alá nyúlt, felkapta, és beemelte a kocsiba.
Lee és Adam meg a két iker a lovat figyelte, amint friss ügetésbe kezdett.
Az első forduló előtt felnyúlt Abra keze, és a doboz kirepült a kocsiból, hátrafelé, az útra. Cal testvére arcát figyelte, és látta, hogy Aron szeme szomorúan elborul. Amikor Adam visszatért a házba, és Lee egy véka búzával hátrament a csirkéket megetetni, Cal átölelte testvére vállát, és vigasztalóan megölelte.
- El akartam venni feleségül - panaszkodott Aron. - Levelet tettem a dobozba, és megkértem a kezét.
- Ne búsulj - mondta Cal. - Megengedem, hogy használd a puskámat.
Aron feje megrándult.
- Nincs is puskád! - mondta.
- Nincs? - kérdezte Cal. - Igazán nincs?
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
1
A fiúk a vacsoraasztalnál vették észre először a változást, ami apjukban végbement. Eddig csak úgy ismerték, mint valakit, aki jelen van - füle hall, de nem figyel, szeme lát, de nem vesz észre semmit. Köd-ember volt csupán, köd-apa. A fiúk sohasem jutottak hozzá olyan közel, hogy elmondják neki, mi érdekli és foglalkoztatja őket, mit fedeztek fel, mire lenne szükségük. Lee volt a kapocs köztük és a felnőttek világa között, és Lee módját ejtette nemcsak annak, hogy felnevelje, etesse, ruházza és fegyelmezze az ikreket, de annak is, hogy beléjük oltsa a tiszteletet apjuk iránt. Az apa rejtély volt a fiúk szemében - szavát, parancsát, akaratát Lee közvetítette hozzájuk. Valójában persze mindezt ő találta ki, de úgy adta elő, mintha Adamtől eredt volna.
Ezen az estén - az első estén, amióta Adam hazajött Salinasból - a fiúk előbb csodálkozással, majd kissé megzavarodva tapasztalták, hogy Adam figyel a beszédjükre, kérdéseket intéz hozzájuk, rájuk néz, sőt látja is őket. A változás félszeg félelemmel töltötte el őket.
- Hallom, ma vadászni mentetek - mondta Adam.
A fiúkat óvatosság fogta el, mint minden embert, ha új helyzettel kerül szembe. Rövid hallgatás után Aron bevallotta:
- Igen, édesapám.
- És milyen vadat ejtettetek?
- Egy nyulat.
- Íjjal és nyíllal? Ki lőtte?
- Mindketten lőttünk rá - felelte Aron. - Nem tudjuk, melyik találta el.
- Hát nem ismeritek saját nyilaitokat? - kérdezte Adam. - Gyermekkoromban mindig megjelöltük nyilainkat.
Aron erre már nem volt hajlandó válaszolni, és zavarba jött. Cal várt egy darabig, azután így szólt:
- Hát ami azt illeti, igazában az én nyilam volt, de azt gondoljuk, valahogy Aron tegzébe keveredett.
- Miből gondoljátok?
- Nem tudom - mondta Cal. - De én azt hiszem, Aron találta el a nyulat.
Adam tekintete a másik fiú felé fordult.
- És mit gondolsz te?
- Azt gondolom, talán én találtam el, de nem vagyok benne bizonyos.
- Hm... úgy látom, mindketten derekasan viselkedtetek ebben a helyzetben.
A fiúk arcából elpárolgott a riadalom. Most már nem tartottak attól, hogy a kérdések csapdát rejtegetnek.
- És hol van a nyúl? - kérdezte Adam.
- Aron Abrának ajándékozta - mondta Cal.
- De Abra kidobta a kocsiból - tette hozzá Aron.
- Miért?
- Nem tudom. Pedig el is akartam venni feleségül.
- Ez komoly?
- Igen, édesapám.
- És te mit szólsz hozzá, Cal?
- Azt hiszem, átengedem Aronnak - felelte Cal.
Adam nevetett. A fiúk már nem is emlékeztek rá, mikor hallották apjukat nevetni.
- És helyes kislány? - érdeklődött Adam.
- Igen - felelte Aron -, nagyon helyes. Szép és jó.
- Hát ennek igazán örülök, ha már a menyem lesz.
Lee leszedte az asztalt, gyors csörömpölést csapott a konyhában, aztán visszajött.
- Nos, készen vagytok? Mehettek aludni! - mondta a fiúknak. Az ikrek tiltakozóan meresztették szemüket.
- Üljön le, Lee - mondta Adam -, és a fiúk is hadd maradjanak még egy kicsit.
- Összeállítottam az elszámolást - mondta Lee. - Majd később átfuthatunk rajta.
- Miféle elszámolást, Lee?
- A háztartás és a gazdaság számláit. Ön mondta, hogy tudni szeretné, hogy áll.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy vizsgáljam felül több mint tíz év elszámolásait, Lee?!
- Eddig hallani sem akart arról, hogy ilyesmivel zaklassam.
- Úgy hiszem, igaza van. No de azért üljön csak le egy kicsit. Aron feleségül akarja venni azt a kislányt, aki ma itt volt.
- Eljegyezték egymást? - kérdezte Lee.
- Nem hiszem, hogy Abra már igent mondott volna - jegyezte meg Adam. - Úgy látszik, arra még várnunk kell.
Cal gyorsan kigyógyult a riadalomból, amit a ház új légköre keltett benne. Most már számító szemmel vizsgálgatta hangyabolyát, és azon törte fejét, hogyan rúghatná fel a legjobban. Már el is határozta magát.
- Abra igazán helyes lány - mondta. - Nagyon kedvelem. Tudod, miért? Mert azt mondta, kérdezzelek meg, apa, hol van a mama eltemetve... akkor virágot vihetnénk a sírjára.
- Megengeded, apa? - kérdezte Aron. - Abra azt mondta, megtanít minket koszorút kötni.
Adam gondolatai ide-oda száguldoztak. Először is nem tudott ügyesen hazudni, és gyakorlata sem volt benne. A megoldás valósággal megrémítette, olyan gyorsan jutott eszébe, és olyan simán csúszott ki ajkán.
- Bárcsak megtehetnénk, fiúk - mondta. - De meg kell mondanom nektek valamit. Anyátok sírja nem itt van, hanem messze-messze, az ország másik végében, ahonnan idejött.
- Miért? - kérdezte Aron.
- Istenem! Vannak emberek, akik azt akarják, hogy ott temessék el őket, ahová valók.
- És hogy került oda vissza? - kérdezte Cal.
- Vonatra tettük és hazaküldtük, nem így volt, Lee?
Lee bólintott.
- Így van ez nálunk is - mondta. - Majdnem minden kínait hazaszállítanak halála után Kínába.
- Tudom - mondta Aron. - Már mesélted nekünk.
- Igazán? - csodálkozott Lee.
- De mennyire! - mondta Cal egy kis csalódással.
Adam gyorsan másfelé terelte a beszélgetést.
- Mr. Bacon érdekes dolgot javasolt ma délután - kezdte. - Szeretném, ha ti is gondolkodnátok rajta, fiúk. Azt mondta, jobb lenne nektek, ha beköltöznénk Salinasba... ott jobb iskolák vannak, és sok más gyerek, akivel játszani lehet.
A gondolat szinte fejbe vágta a fiúkat.
- És mi lenne itt? - kérdezte Cal.
- Semmi. Megtartjuk a birtokot arra az esetre, ha kedvünk támadna visszajönni.
- Abra is Salinasban lakik - mondta Aron.
Ez elég volt neki. Már elfelejtette a kocsiból kihajított dobozt. Nem tudott egyébre gondolni, csak egy kis kötényre meg egy napellenzős kalapra, meg azokra a puha ujjacskákra.
- Jól van, gondolkodjatok egy kicsit rajta - mondta Adam. - De most már talán jó lesz lefeküdni. Ma mért nem mentetek iskolába?
- A tanítónő beteg - mondta Aron.
Ezt Lee is igazolta.
- Miss Culp már három napja beteg. A fiúknak nem kell iskolába menniük hétfőig. No, gyertek, fiúk.
Engedelmesen követték, és elhagyták a szobát.
2
Adam a lámpafényben ült, halovány mosollyal az ajkán, és mutatóujjával térdét ütögette, amíg Lee vissza nem jött.
- A gyerekek... sejtenek valamit? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte Lee.
- No, talán csak a kislány ötlete volt.
Lee a konyhából egy nagy kartondobozt hozott be.
- Itt vannak az elszámolások - mondta. - Minden év feljegyzései, külön gumiszalaggal átkötve. Én már átnéztem. Nem hiányzik semmi.
- Úgy érti, hogy egyetlen számla sem?
- Minden évhez van itt egy könyv, és a beírt tételek helyességét nyugtázott számlák igazolják. Tessék, itt van minden. Komolyan gondol az átköltözésre?
- Igen... gondolkodom rajta.
- Akkor szeretném, ha volna mód rá, hogy megmondja a fiúknak az igazat.
- Ez megfosztaná őket attól a jó érzéstől, amellyel anyjukra gondolnak, Lee.
- És a másik veszélyre nem gondol?
- Hogy érti ezt?
- Tegyük fel, hogy rájönnek az igazságra. Sok ember tud róla.
- Igen... de ha idősebb korban jönnek rá, talán könnyebben elviselik.
- Nem hiszem - mondta Lee. - De nem is ez a legnagyobb veszély.
- Attól tartok, nem tudom követni önt, Lee.
- Én a hazugságra gondolok, amely megfertőzhet mindent. Ha rájönnek arra, hogy ebben a dologban hazudott nekik, akkor annak sem hisznek többé, ami igaz. Az igaz dolgok fogják megsínyleni. Akkor nem hisznek már semmiben.
- Igen, értem. De mit mondhatok nekik? Nem mondhatom meg a teljes igazságot.
- Talán megmondhatja az igazság egy részét, eleget ahhoz, hogy ne adja meg az árát, majd ha rájönnek mindenre.
- Ezen még gondolkodnom kell, Lee.
- Ha Salinasba költözik, a veszély még nagyobb lesz.
- Gondolkodnom kell rajta.
Lee csökönyösen folytatta:
- Apám elmondott nekem mindent anyámról, amikor még egészen kicsi voltam, és nem kímélt egy csöppet sem. És elmondta még sokszor, újra, mialatt felnőttem. Persze nem volt ugyanaz, mint ebben az esetben, de így is elég borzasztó volt. Mégis örülök, hogy megmondta. Nem szeretném, ha nem tudnám.
- Nem akarná elmesélni?
- Nem, igazán nem akarnám elmesélni. De talán meggyőzné önt arról, hogy mégiscsak kell valamit mondani a fiainak. Talán elég az is, ha csak annyit mond, hogy az édesanyjuk elment, és ön sem tudja, hova.
- De én tudom.
- Igen, az a baj. Nem lehet másképpen, csak a teljes igazság vagy részleges hazugság. Én nem tudom önt kényszeríteni semmire.
- Majd gondolkodom rajta - mondta Adam. - És mi történt az édesanyjával, Lee? Mi az a történet?
- Igazán hallani akarja?
- Csak akkor, ha el akarja mondani.
- Hát majd nagyon rövidre fogom - felelte Lee. - Első emlékem az, hogy egy sötét kis putriban élek, egyedül az apámmal, egy krumpliföld közepén, és ezzel az emlékkel együtt jár az is, hogy apám elmondja nekem anyám történetét. Apám kantoni nyelven beszélt, de ezt a történetet szép és emelkedett mandarin nyelvjárásban mondta el. Hát jól van... elmesélem...
És Lee visszanézett a múltba:
- Először is el kell mondanom, hogy amikor önök itt nyugaton a vasutakat építették, a legnehezebb munkát, a talaj egyengetését, a talpfák lefektetését, a sínek rögzítését ezer meg ezer kínai végezte. Olcsók voltak, s keményen dolgoztak, és ha sokan belepusztultak, nem kellett törődni velük. Többnyire Kantonban toborozták őket, mert a kantoniak zömök, erős, szívós emberek, és nem túlságosan veszekedősek. Szerződés útján vásárolták meg őket, és apám története alighanem egészen tipikus eset volt.
- Tudnia kell, hogy a kínai köteles megfizetni minden adósságát legkésőbben a mi újévünk napjáig. Akkor új, tiszta lapot kezd mindenki. Ha nem rendezte régi dolgait, "elveszíti arcát", nemcsak ő, hanem egész családja. Nincs kifogás, nincs mentség.
- Nem rossz gondolat - vetette közbe Adam.
- Hát akár jó, akár rossz, így volt. Apámat cserbenhagyta a szerencse, egyik tartozását nem tudta kifizetni. A család összegyűlt, és megvitatta a helyzetet. Nagyon tisztességes család a miénk. A balszerencsét nem lehetett hibául felróni senkinek, de a kifizetetlen adósság az egész család szégyene lett volna. Kifizették apám tartozását, és most az ő kötelessége volt kártalanítani őket - de hogyan? Alig volt rá lehetőség.
- Az ügynökök, akik a vasúti társaság részére munkásokat toboroztak, egy dologban nagyok voltak: a szerződés aláírásakor tüstént kifizettek egy bizonyos kerek összeget. Ily módon kerítettek hálójukba sok embert, aki adósságba esett. Mindez logikus és tisztességes volt, de micsoda sötét bánat járt a nyomában!
- Apám fiatal volt, és nemrégen házasodott meg. Feleségéhez mély, erős, meleg kapcsolat fűzte, az asszony érzelmei pedig még ennél is szenvedélyesebbek voltak. Mindazonáltal illemtudóan elbúcsúztak egymástól. Gyakran gondoltam arra, hogy az illem és jó modor formaságai talán gátat vetnek az érzelmek túláradásának, nehogy a szív megszakadjon!
- A férfiak ezreit csorda módjára behajtották egy sötét hajóűrbe, ahol hat hetet kellett tölteniük, amíg meg nem érkeztek San Franciscóba. Bizonyára el tudja képzelni, milyen élet lehetett azokban a sötét odúkban. És ha nem volt még gyalázatosabb, csak annak köszönhető, hogy az élő árut mégiscsak használható állapotban kellett a megrendelőnek átadni. És az én népem sok évszázadon át megtanulta, hogy a legtűrhetetlenebb körülmények között is miképpen lehet tömegesen, zsúfoltan együtt élni, táplálkozni és tisztaságot tartani.
- Már egy hete utaztak a tengeren, amikor apám felfedezte anyámat, aki férfiruhába öltözött, és haját férfivarkocsba fonta. Olyan csendesen üldögélt, és úgy meghúzódott, hogy senki sem lett rá figyelmes, akkoriban természetesen még nem volt oltás vagy orvosi vizsgálat. Anyám ezután átvitte a gyékényét apám fekhelye mellé. Nem beszélhettek, csak egymás fülébe suttogva a sötétben. Apám haragudott felesége engedetlensége miatt, de örült is neki.
- Nos, ez volt a helyzet. A szerződés ötévi kényszermunkára ítélte őket. Hogy meg is szökhetnek, amikor Amerikába érnek, ez nem is jutott eszükbe, hiszen tisztességes emberek voltak, és aláírták a szerződést.
Lee egy kis szünetet tartott.
- Azt hittem, el tudom mesélni néhány mondatban... de akkor nem ismerné meg a történet hátterét. Megyek, iszom egy pohár vizet. Hozzak önnek is?
- Igen - felelte Adam. - De van egy dolog, amit nem értek. Hogy tud egy asszony ilyen szörnyű nehéz munkával megbirkózni?
- Egy perc, mindjárt visszajövök - mondta Lee, és kiment a konyhába. Vizes ónkupákkal tért vissza, és az asztalra tette őket. - Nos, mit szeretne tudni? - kérdezte.
- Hogyan tudott az édesanyja nehéz férfimunkát végezni?
Lee mosolygott.
- Apám mesélte, hogy anyám nagyon erős asszony volt. Azt hiszem, egy erős asszony bizonyos esetekben egy férfinál is erősebb, különösen, ha erős szerelem él a szívében. Azt hiszem, egy szerelmes asszony szinte elpusztíthatatlan.
Adam keserű arcot vágott.
- Majd meglátja - mondta Lee. - Egy szép napon meglátja.
- Nem gondoltam semmi rosszat - felelte Adam. - Hogy is tudhatnám, ha nem tapasztaltam soha? Folytassa.
- Volt egy dolog, amit anyám nem súgott apám fülébe az átkelés hosszú, keserves hetei alatt. És mivel sokan rettentő tengeribetegségben gyötrődtek, anyám rosszulléte nem keltett feltűnést.
- Micsoda? - kiáltott fel Adam. - Állapotos volt?
- Állapotos volt - mondta Lee. - És nem akarta apámat még további gondokkal terhelni.
- És tudott róla, amikor útra kelt?
- Nem. Megjelenésem a világon a legalkalmatlanabb pillanatra esett. De a történet hosszabbra nyúlik, mint gondoltam volna.
- Most már nem hagyhatja abba - mondta Adam.
- Nem, magam sem hiszem. San Franciscóban az emberi csontok és izmok áradatát marhavagonokba terelték, és pöfögő mozdonyok felszállították a hegyek közé. Ott voltak a dombok, melyeket el kellett lapátolniuk, meg a Sierrák csúcsai, hogy alagutakat fúrjanak alattuk. Anyámat egy másik vagonba terelték, és apám csak a táborban látta viszont, ahol elhelyezték őket, a magas fennsíkon. Nagyon szép volt ott, a sok virág, a zöldellő fű meg a havas hegyek körös-körül. És anyám akkor említett engem apámnak először.
- Munkába mentek. Egy asszony izmai ugyanúgy megkeményednek, mint egy férfié, és anyám szelleme is izmos volt. Megragadta az ásót meg a csákányt, és elvégezte a munkát, amit vártak tőle, pedig bizonyára szörnyű nehéz volt. De rettegés fogta el őket arra a gondolatra, hogyan fogja anyám megszülni gyermekét.
- Hát olyan tudatlanok voltak? - kérdezte Adam. - Hát nem mehetett volna el az asszony a munkavezetőhöz? Nem mondhatta meg neki, hogy asszony, és áldott állapotban van? Bizonyára gondoskodtak volna róla!
- Látja? - felelte Lee. - Nem meséltem önnek eleget. Azért is olyan hosszú ez a történet. Nem voltak tudatlanok. De ezeket az emberi barmokat csak egy célból importálta Amerika, hogy dolgozzanak. A munka elvégeztével azokat, akik nem döglöttek bele, hazaszállították. Csak férfiakat importáltak, nőket nem. Nem akarták, hogy szaporodjanak. Egy férfi, egy nő meg egy gyermek mindig módját ejti valamiképpen, hogy beássa magát, magukra rántsák a földet, ahol élnek, takaró gyanánt, és akár a körmükkel is kikaparjanak maguknak valami otthonfélét. Akkor aztán pokoli erő kell hozzá, hogy gyökereit kiszaggassa. Viszont egy férficsapat, amely ideges, nyughatatlan, tüzes vérű és olyan nőéhes, hogy majd megeszi a fene, könnyen mozgásba hozható. Könnyen el lehet őket küldeni akárhova, de különösen haza. És ebben a félvad, félig eszeveszett csordában anyám volt az egyetlen nő. A férfiak minél többet dolgoztak és faltak, annál nyugtalanabbakká váltak. A felügyelők nem is tekintették őket embereknek, hanem állatoknak, amelyek veszedelmessé válhatnak, ha nem tartják erősen kézben. Most már láthatja, anyám mért nem kérhetett segítséget. Ugyan! Egyszerűen kirakták volna a táborból, de ki tudja, talán agyonlövik és elássák, mint egy megbetegedett tehenet. Tizenöt embert lőttek le egy kis lázongásért.
- Nem... úgy tartották fenn a rendet, ahogyan tudták... az egyetlen módon, amit a mi szegény fajunk megtanult. Bizonyára vannak jobb módszerek is, de mi nem értünk hozzá. Nálunk mindig csak a korbács járja, a kötél meg a puska. Bárcsak bele se fogtam volna ebbe a történetbe!
- Mért ne fogott volna bele? - kérdezte Adam.
- Magam előtt látom apám arcát, amikor elmondta nekem. A régi gyötrelem visszatért, nyersen és kegyetlenül. Miközben elbeszélte, apám kénytelen volt meg-megállni, és erejét összeszedni, hogy folytathassa. Azután pedig szigorú hangon beszélt, és éles szavakat használt, mintha csak önmagát akarná megvágni velük.
- Kettőjüknek sikerült egymás mellett maradniuk oly módon, hogy anyám úgy beszélt, mintha unokaöccse volna apámnak. Múltak a hónapok, és szerencséjükre anyámon alig látszott meg a terhesség - akármilyen fájdalmai voltak is, dolgozott. Apám csak keveset tudott segíteni neki, és akkor is magyarázkodnia kellett: "Unokaöcsém fiatal, csontjai törékenyek." Nem volt semmi tervük. Nem tudták, mit tegyenek.
- Végül apám kitervelt valamit. Azt gondolta, elszöknek a hegyekbe, az egyik fennsíkra és ott egy tó mellett valami kunyhót eszkábálnak össze, ahol anyám megszülheti gyermekét. És ha túlesett a veszélyen, és minden rendben lesz, apám visszatér munkahelyére, és jelentkezik a büntetésért. És aláírja a szerződést további öt évre, magára vállalva megszökött unokaöccse kötelezettségét. Akármilyen szánalmas megoldás volt is ez, más nem állt a rendelkezésükre, és ennek is örülni kellett. A terv megvalósításának két előfeltétele volt: az időpontot jól megválasztani, és valami élelmiszerkészletről is gondoskodni.
- Szüleim - mondta Lee, és kis szünetet tartott, magában mosolyogva, hogy ezt a szót használja, de olyan jólesett, hogy valósággal melengette -, drága jó szüleim hozzáláttak az előkészületekhez. Napi rizsadagjuk egy részét félretették, és elrejtették gyékényük alatt. Apám talált egy hosszú zsineget, és egy vastag drótból horgot reszelt, amivel majd pisztrángot foghat a hegyi tóban. Abbahagyta a dohányzást, hogy megtakarítsa a gyufaadagját is. Anyám meg összegyűjtött minden darabka elhullatott rongyot, a széleit szétbontotta varrófonálnak, és ezeket a szedett-vedett rongyokat valami szilánkkal összevarrogatta, hogy pólyám legyen. Sajnálom, hogy nem ismertem anyámat.
- Én is - mondta Adam. - Elmondta ezt a történetet Sam Hamiltonnak?
- Nem. Kár. Bárcsak elmondtam volna neki. Szerette ünnepelni az emberi lélek nagyságát. Személyes diadalának érezte az ilyesmit.
- Remélem, eljutottak ahhoz a tóhoz.
- Amikor apám nekem mesélte, félbeszakítottam. Azt mondtam: "Jussatok el ahhoz a tóhoz! Vidd oda anyámat! És ne legyen újabb baj... ez egyszer ne legyen! Most az egyszer meséld el, hogy szerencsésen megérkeztetek a tóhoz, és szép kis kunyhót raktatok fenyőgallyakból!" És akkor apám nagyon kínai módon viselkedett. Azt mondta: "Több szépség van az igazságban, akármilyen szörnyű szépség is. A város kapujánál lézengő mesemondók elcsavarják a valóságot, és elkendőzik az életet, hogy megszépítsék a lusták, az ostobák, a gyengék szemében. De ez csak növeli gyengeségüket, és nem tanítja őket semmire, nem gyógyít semmit, és nem emeli fel a szíveket a magasba."
- Folytassa már! - mondta Adam ingerülten.
Lee felállt, az ablakhoz lépett, és úgy fejezte be történetét, hogy közben kibámult a márciusi szélben pislogó, lebegő csillagokra.
- Egy kisebb szikla legördült a hegyoldalon, és, eltörte apám lábát. Sínbe tették, és nyomoréknak való munkát adtak neki, elgörbült szögeket kellett kalapáccsal egy kövön kiegyenesítenie. És akár a munka okozta, akár a gond és bánat, egyre megy, anyám vajúdása korábban kezdődött. És akkor a félőrült emberek megtudták, és egészen megőrültek. Az egyik éhség fokozta a másikat, az egyik bűn eltörölte az előző bűnt, a sok kis bűn, amit azok ellen a kiéhezett emberek ellen elkövettek, egyetlen óriási, eszeveszett bűntetté lángolt fel.
- Apám csak a vad ordítást hallotta: "Asszony!" - és már tudott mindent. Oda akart rohanni, de lába újra eltört alatta, és négykézláb vonszolta magát fel a köves domboldalon, a töltés felé, ahol a dolog történt.
- Amikor odaért, a bánat felhői borították az eget, és a kantoni férfiak elbújtak szégyenükben, el akarták felejteni, hogy emberek ilyesmire képesek. Apám odavánszorgott hozzá a salakdombra, ahol feküdt. Anyámnak már szeme se volt, hogy lásson, de ajka még mozgott, és utasításokat adott neki. Apám körmeivel kapart ki engem anyám szétroncsolt húsából. Anyám még aznap délután meghalt ott a salakdombon.
Adam nehezen lélegzett. Lee pedig furcsa, éneklő hangon folytatta:
- Mielőtt meggyűlölné ezeket az embereket, tudnia kell a következőt. Apám végül mindig ezt mondta nekem: "Nincs még egy gyerek a világon, aki olyan gyöngéd ápolásban részesült volna, mint te. Az egész tábor volt az anyád édesanyád helyett." Most pedig jó éjszakát. Nem tudok tovább beszélni.
3
Adam nyugtalanul tett-vett a házban: fiókokat húzogatott, a polcokon turkált, felemelte a dobozok fedelét, de végül kénytelen volt Leet hívni és megkérdezni:
- Hol a toll és a tinta?
- Önnek nincs - felelte Lee. - Évek óta nem írt egyetlen szót sem. De ha akarja, kölcsönadom az enyémet.
Szobájába ment, és kihozott egy zömök kis üveg tintát, egy vágott tollat, egy tömb papírt és egy borítékot. Mindezt letette az asztalra. Adam megkérdezte:
- Honnan tudja, hogy levelet akarok írni?
- Megpróbál írni az öccsének, vagy nem?
- De igen.
- Nehéz lesz, annyi év után - vélte Lee.
Bizony nehéz is volt. Adam csak rágta és szopogatta a tollszárat, miközben szája eltorzult az erőlködéstől, írt néhány mondatot, aztán eltépte a lapot, és újat kezdett. Fejét kapargatta a tollszárral.
- Mondja csak, Lee, ha kedvem támadna keletre utazni, itt marad, és vigyáz az ikrekre, amíg vissza nem jövök?
- Könnyebb utazni, mint írni - mondta Lee. - Persze hogy itt maradok.
- Nem. Mégiscsak írok.
- Mért nem hívja meg az öccsét, hogy jöjjön ide?
- Lám, ez jó ötlet, Lee. Erre nem is gondoltam.
- Egyúttal jó indok arra, hogy írjon.
A levél most már aránylag könnyen elkészült. Adam még javítgatott rajta, aztán szépen letisztázta. Mielőtt betette volna a borítékba, hangosan felolvasta magának. A levél így szólt:
Kedves Charles öcsém,
bizonyára meglepetés lesz, hogy olyan hosszú idő után megint hallasz felőlem. Már sokszor gondoltam rá, hogy írok, de tudod, hogy van ez, az ember halogatja az írást.
Kíváncsi vagyok, milyen állapotban ér ez a levél. Remélem, jó egészségben. Miután semmit se tudok rólad, könnyen lehet, hogy öt vagy tíz gyereked is van azóta, haha! Nekem két fiam van, ikrek! Anyjuk nincs velem. Nem szereti a falusi életet, egy közeli városba költözött, hébe-hóba meglátogatom.
Van egy nagyon szép farmom, de szégyenkezve bevallom, nem gondozom úgy, ahogy kellene. Lehet, hogy most már jobban fogok gazdálkodni. Igaz, hogy mindig nagy voltam a jó elhatározásokban. De sok éven át rossz bőrben voltam, most már rendbejöttem.
Hogy vagy, hogy boldogulsz? Szeretnélek látni. Mért nem jössz ide látogatóba? Nagy ország ez, és még az is lehet, hogy találnál egy helyet, ahol szívesen letelepednél. Itt nincsenek hideg telek. Nagy különbség olyan öregedő emberek számára, mint mi vagyunk, hahaha!
Nos, Charles, remélem, gondolkodol erről, és megírod, mit határoztál. Az utazás jót tenne neked. Szeretnélek látni. El akarok mondani neked sok mindent, amit nem tudok leírni.
Igen, Charles, írj nekem levelet, és mesélj el mindent, mi újság a régi házban. Bizonyára történt ott is egy és más. Ahogy öregszünk, az emberekről, akiket ismertünk, többnyire azt az újságot halljuk, hogy meghaltak. Úgy látszik, ez a világ rendje. Válaszolj gyorsan, és írd meg, hogy eljössz-e látogatóba.
Bátyád, Adam
Ott ült, kezében a levéllel, és a lap fölött öccse sötét arcát látta, homlokán a sebhellyel. Adam még a Charles barna szemében izzó tüzet is látta, és amint tovább nézte, Charles ajka elhúzódott fogairól, és arca helyén nem maradt más, csak egy bőszen vicsorgó, pusztításra kész vadállat. Adam megrázta fejét, hogy megszabadítsa emlékezetét ettől a látomástól, és igyekezett Charles mosolygó arcát maga elé varázsolni, Megpróbálta emlékezetébe idézni homlokát abból az időből, amikor még nem éktelenítette el a forradás, de sehogyan sem sikerült ezt a képet szeme elé rögzítenie. Megragadta a tollat, és neve alá még odaírta:
Ui. Én téged, Charles, sohasem gyűlöltelek, akármi történt is. Mindig szerettelek, mert a testvérem vagy.
Összehajtotta a levelet, és körmével kiélesítette a hajtást. Öklével pecsételte le a boríték fülét.
- Lee! - kiáltotta. - Hé, Lee!
A kínai bedugta fejét az ajtón.
- Mondja, Lee, meddig tart, amíg egy levél keletre ér, az ország keleti végébe?
- Nem tudom - felelte Lee -, talán két hétig.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
1
Miután feladta öccsének az első levelet több mint tíz év után, Adam egyre türelmetlenebbül várta a választ. Elfelejtette, mennyi idő telt el a levél feladása óta. Írása még San Franciscóba sem érkezhetett, amikor Lee füle hallatára már hangosan zsörtölődött:
- Nem értem, az öcsém mért nem válaszol. Talán haragszik rám, mert olyan soká nem írtam. De hiszen ő sem írt! Nem, nem is írhatott, hiszen nem tudta, hova küldje. Lehet, hogy ő is elköltözött.
- Ugyan, ugyan! - felelte Lee. - Hiszen még csak pár napja, hogy a levél útban van. Adjon neki időt.
"Kíváncsi vagyok, vajon csakugyan eljön-e?" - kérdezte magában Adam, aztán felvetette a kérdést, vajon csakugyan annyira kívánja-e, hogy Charles idejöjjön? Most, hogy a meghívás elment, Adam félt, hogy Charles elfogadja. Olyan volt, mint egy nyughatatlan gyerek, aki kezébe vesz mindent, ami csak elmozdítható. Az ikreket zaklatta, elhalmozta őket ezernyi kérdéssel az iskola felől.
- Halljuk, mit tanultatok ma.
- Semmit.
- Ejnye! Valamit csak tanultatok, nem? Olvastatok talán?
- Igen, édesapám.
- Mit olvastatok?
- Azt a régi mesét a tücsökről meg a hangyáról.
- No, az érdekes.
- És van egy másik is, a sasról, aki elragad egy csecsemőt.
- Igen, arra is emlékszem. Csak elfelejtettem, mi történt aztán.
- Még nem tartunk ott. Csak a képet láttuk.
A fiúk utálták ezt. Adam apai kontárkodásának perceiben Cal egyszer elkérte tőle zsebkését abban a reményben, hogy elfelejti visszakérni. De a fűzfák ágai már nedvdúsak voltak, és könnyen le lehetett őket hántani. Adam visszavette a kését, hogy megtanítsa a fiúkat fűzfasípot faragni - erre a tudományra Lee már három évvel ezelőtt megtanította őket. És ami még rosszabb, Adam elfelejtette, hogy kell az ágat bevágni. Egyetlen hangot sem tudott a sípjaiból kicsalni.
Egy délben Will Hamilton jött fel az úton, bömbölve és bukdácsolva az új Ford kocsin. A motor nekibuzdult, a kocsi teteje meg úgy imbolygott, mint viharban a szél dobálta hajó. A radiátor és a hágcsóra szerelt benzintank csillogott-ragyogott.
Will megrántotta a féket, egyenesen lefelé fordított egy kapcsolót, és hátradőlt a bőrülésen. A kocsi többször hátrapufogott, de nem gyulladt be, mert túl volt hevítve.
- Itt a kocsi! - kiáltotta Will megjátszott lelkesedéssel. Valójában halálosan gyűlölte ezeket a Fordokat, pedig napról napra növelték a bankbetétjét.
Adam és Lee a kocsi feltárt belseje fölé hajolt, míg Will Hamilton, a nemrég magára szedett háj terhétől szuszogva, megmagyarázta a szerkezet működését, amelyet maga sem értett.
Ma már el sem lehet képzelni, milyen nehéz volt akkor megtanulni, hogyan kell egy automobilt elindítani, járatni, kormányozni és üzemben tartani. Nemcsak mert igen bonyolult folyamat volt, de azért is, mert mindent egészen elölről kellett megtanulni. A mai gyerekek már az anyatejjel magukba szívják a robbanómotorok elméletét, gyakorlatát és idioszinkráziáit, de annak idején az ember csupán azzal a hittel ült be, hogy a kocsi úgyse fog elindulni, s néha így is történt. Meg aztán, ha egy modern kocsi motorját akarjuk beindítani, csak két dolgot kell tennünk: megfordítjuk a slusszkulcsot, és lenyomjuk az önindítót. Minden más automatikus. Valaha bonyolultabb volt ez a folyamat. Nemcsak jó memóriát, erős kart, angyali türelmet és vak reményt igényelt, hanem bizonyos fokú varázserőt is. Gyakori látvány volt, amint valaki, mielőtt T típusú Fordját felkurblizta volna, a földre köpött, és varázsigéket mormolt.
Will Hamilton elmagyarázta a kocsit, majd elölről kezdte, és újra elmagyarázta. Vevői kerek szemmel bámultak, figyeltek, mint egy vadászkutya, követték magyarázatát, és nem is szakították félbe, de amikor harmadszor is belefogott, Will látta, hogy nem megy semmire.
- Tudják mit? - mondta felragyogva. - Látják, ez nem az én asztalom. Csak azt akartam, lássák és hallják, mielőtt nyélbe ütjük az üzletet. Most visszamegyek a városba, és holnap kiküldöm a kocsit egy szakemberrel, az majd többet elmond néhány perc alatt, mint én mondanék egy álló hétig. Csak azt akartam, hogy lássák.
Will elfelejtett néhányat saját tanácsai közül. Kurblizott egy darabig, aztán kölcsönkért Adamtól egy csézát meg egy lovat, és behajtott a városba, de megígérte, másnap kiküldi a szerelőt.
2
Szó sem lehetett arról, hogy a fiúkat másnap iskolába küldjék. Az istennek sem mentek volna el. A Ford ott állt magasan és gőgösen és makacsul a tölgyfa alatt, ahol Will megállt vele. Új gazdái körüljárták, és hébe-hóba megérintették, ahogy egy veszedelmes lóhoz nyúlunk, hogy megnyugtassuk.
- Kíváncsi vagyok, meg tudom-e szokni valaha is - mondta Lee.
- Természetes, hogy megszokja - felelte Adam meggyőződés nélkül. - Észre se veszi, és már bejárja vele keresztül-kasul az egész környéket.
- Majd igyekszem megérteni - mondta Lee -, de hogy magam hajtsam? Azt már nem!
A fiúk ki-be ugráltak a kocsiból, de csak úgy, hogy megérintettek valamit, és máris félreugrottak.
- Mi ez a miskulancia itt, papa?
- Veszed el onnan a kezed!
- De mire való?
- Fogalmam sincs róla, de ne nyúlj hozzá! Sohasem tudhatod, mi történik.
- Hát az a bácsi nem mondta meg?
- Nem emlékszem, mit mondott. Most meg, fiúk, el ettől a masinától, mert különben iskolába mentek. Nem hallod, Cal? Ne nyisd ki!
Nagyon korán bújtak ki az ágyból és készültek el. Tizenegy órára hisztérikus idegesség kapott lábra. A szerelő déltájban érkezett meg a bricskán, éppen idejében, hogy ebédhez üljön. Vaskos sarkú cipőt viselt és buggyos nadrágot, és szögletes, bő kabátja majdnem a térdéig ért. Mellette a bricskában szatyor, abban hozta el a munkaruháját meg a szerszámait. Tizenkilenc éves volt és bagózott, és a három hónap alatt, amit az autószerelő-iskolában töltött, egy dolgot tanult meg jól: kissé unottan, de mélységesen megvetni az embereket. Köpött egyet, és odadobta a gyeplőt Leenek.
- Vigye innen ezt a szénásmotort - mondta. - Azt se tudom, hol az eleje és hol a hátulja. - Olyan méltóságteljesen szállt le a bricskáról, mint egy nagykövet a szalonkocsijából. Az ikrekre vigyorgott, majd hideg hangon megszólította Adamet: - Remélem, nem késtem le az ebédről - mondta.
Lee és Adam egymásra meredt. Egészen megfeledkeztek a meleg ebédről. Benn a házban a félisten duzzogva beérte sajttal, kenyérrel, hideg sülttel, pástétommal, kávéval és egy szelet csokoládétortával.
- Meleg ebéddel szoktak várni - mondta. - Jobb lesz, ha azokat a kölyköket távol tartja a kocsitól, ha nem akarja, hogy szétszedjék.
Miután kényelmesen megebédelt, és egy kicsit pihent a tornácon, a szerelő bevitte szatyrát Adam hálószobájába. Néhány perc múlva csíkos overallba öltözve bukkant elő, fején fehér sapkával, amelyen elöl ez a szó volt olvasható: FORD.
- Nos - kérdezte -, tanulmányozták egy kicsit?
- Tanulni? - csodálkozott Adam.
- Igen, a szakirodalmat. Vagy el se olvasta azt a füzetet a vezető ülése alatt?
- Nem is tudtam, hogy ott van - felelte Adam.
- Jóságos ég! - mondta a fiatalember mélységes undorral, de bátor nekigyürkőzéssel összeszedte minden erkölcsi erejét, és elszántan a kocsi felé indult. - Hát akkor el is kezdhetjük - mondta. - Isten tudja, meddig fog tartani, ha még a könyvet se tanulmányozták!
- Mr. Hamilton se tudta elindítani tegnap - mondta Adam.
- Mert mindig a mágnessel próbálja - mondta a nagy tudós. - Jól van, no! Jól van, gyüjjön ide. Ismeri a belső robbanású motor alapelveit?
- Nem - mondta Adam.
- Ah, Jézusom! - sóhajtott a szerelő, és felemelte a motorház bádogfedelét. - Ez itt a belső égésű motor - mondta.
- Ilyen fiatal, és máris mennyit tud - jegyezte meg Lee csendesen.
A fiú hirtelen hátrafordult, és arca elsötétült.
- Mit mondott? - kérdezte, majd Adamnek tette fel a kérdést: - Mit beszél ez a csüng-csing?
Lee szétterpesztette karjait, és ártatlan mosollyal felelte:
- Mondja, nagyok okos fiatal-embell! Mondja, mél nem megy egyetemle! Loppant okos!
- Nevezzen egyszerűen csak Joe-nak! - mondta erre a fiú minden összefüggés nélkül, aztán hozzáfűzte: - Egyetemre! Hát mit tudnak azok a pacákok? Be tudnak állítani egy dugattyút? Le tudnak reszelni egy gyertyát, mi? Egyetem! - Véleményét bőséges barna köpéssel fejezte ki és be. Az ikrek elragadtatással nézték. Cal már gyűjtötte a nyálat nyelve mögött, hogy gyakorolja.
- Lee csodálattal adózik az ön szakértelmének - mondta Adam. - Remekül fogja meg a dolgot.
A fiú felhagyott a duzzogással, nagylelkűsége kerekedett felül helyette.
- Nevezzen egyszerűen csak Joe-nak - mondta. - Kell, hogy értsek hozzá. Automobil-iskolát végeztem Chicagóban. Az aztán az igazi iskola, nem afféle egyetem! - Hozzáfűzte még: - Az öregem azt szokta mondani, a kínai is ember, már úgy értem, a jobbfajta kínai. Istenem, az ilyen csüng-csing éppen olyan becsületes, mint bárki más.
- Igen... de csak a jobbfajta - helyeselt Lee.
- No persze! Én nem a lókötőkről meg hasonlókról beszélek. Csak a jobbfajta csüng-csingről.
- Remélem, engem is ebbe a csoportba soroz.
- Igen, úgy látom, maga a rendesek közé tartozik. Nevezzen egyszerűen csak Joe-nak.
Adamet meghökkentette ez a beszélgetés, de az ikreket nem. Cal kísérletképpen odaszólt Aronnak:
- Nevezz csak egyszerűen Joe-nak.
Aron ajkát csücsörítve igyekezett kinyögni:
- Te is... nevezz Joe-nak.
A szerelő ismét hivatalos arcot vágott, de hangja kedvesebbé vált. Az imént még lenézte őket, most már csak jóindulatúan mulatott rajtuk.
- Ez itt - mondta - egy belső égésű robbanómotor. Mindnyájan félős tisztelettel néztek le a csúnya vastömegre. A szerelő most már hadarva folytatta, olyan szaporán, hogy szavai egymásba olvadva zengték az új korszak diadalmas dalát.
- Működésének alapja a zárt térbe szorított gázok robbanása... ennek ereje áttevődik a dugattyúkra, majd átvitel útján a hajtókaron és főtengelyen keresztül a hátsó kerekekre. Világos? - Kimeresztették szemüket, és bólogattak, nem merték megakasztani a szóáradatot. - Kétféle motor van, kétütemű és négyütemű. A mienk itt négyütemű. Világos?
Megint bólintottak. Az ikrek elragadtatással néztek fel a szerelő arcába, úgy bólogattak.
- Érdekes - mondta Adam.
Joe sietve folytatta:
- A fő különbség a Ford automobil és minden más fajta között a forgó átvitelben van, amely az egész eljárást forralma... forradalma... sította. - Megállt egy pillanatra, arcán kimerültség tükröződött. Amikor négy hallgatója buzgón bólintott, figyelmeztetően óvta őket: - Ne képzeljék, kérem, hogy már mindent tudnak. A forgó erőátvitel, amint mondottam, forra... dalmasított mindent, így hát jó lesz ezt a dolgot a könyvből tanulmányozni. Nomármost, ha jól megértették az eddigieket, áttérhetünk az Automobil Üzemeltetésére. - Ezt nagy betűkkel mondta, óriási betűkkel, és meglátszott rajta, mennyire örül, hogy átesett előadása első részén. Egyébként hallgatói éppen úgy örültek ennek, mint ő maga. Az összpontosított figyelem erőfeszítése már-már kimerítette őket, és ezt csöppet sem enyhítette, hogy az előadásból egyetlen szót sem értettek.
- No, most jöjjenek ide - mondta a fiú. - Látják ezt itt? Ez a slusszkulcs. Ha ezt erre fordítják, készen állnak az indulásra. No, most tolják ezt a micsodát balra. Akkor rámegy az akkumulátorra... látják, oda is van írva: AKK. Ez azt jelenti, hogy akkumulátor.
Nyakukat forgatva bámultak a kocsiba. Az ikrek a kocsi lépcsőjén álltak.
- No de várjunk csak. Kicsit előreszaladtam. Először vissza kell tartani a gyújtást és gázt adni, mert különben úgy elviszi a karját, mint a fene! Ide nézzenek, látják, ez a gyújtás. Felnyomják, nemdebár, így ni. Ameddig csak lehet. Ez meg itt a gáz, ezt le kell nyomni. Most megmagyarázom, és mindjárt meg is mutatom. Nagy figyelmet kérek. Ti, fiúk szálljatok le a kocsiról. Nem látok tőletek. No, iszkoljatok már, hányszor mondjam!
A fiúk vonakodva lemásztak a kocsi lépcsőjéről, de szemük az ajtón keresztül tovább figyelte az eseményeket. A szerelő nagyot lélegzett.
- Nos, készen vannak? Gyújtás vissza, gáz előre. Gyújtás fel, gáz le! Most kapcsoljuk az akkumulátorra, balra, remélem, nem felejtették el, balra.
Búgás keletkezett, mintha valami óriási méh zümmögne.
- Hallják? Azt jelenti, hogy megvan a kontaktus a transzformátortekercsekkel. Ha ez nem megy simán, akkor sokat kell babrálni, még reszelni is, amíg sikerül. - Észrevette a megdöbbenést Adam arcán. - Mindezt szépen áttanulmányozhatja abban a könyvben - mondta vigasztalóan.
Most a kocsi elé lépett.
- Látják ezt a kurblit? És ezt a kis darab drótot, ami kiáll a hűtőből? Ez a szívató. Figyeljék meg jól, mindjárt megmutatom. Megragadják a kurblit, így ni, és nyomják, amíg nem fog. Látják, hogy lefelé fordítom a hüvelykujjamat? Ha másképp fogom meg, és a hüvelykujjam rajta van, úgy elviszi, hogy no! Értik?
Nem pillantott fel, de tudta, hogy bólintanak.
- Most aztán vigyázat! - folytatta. - Benyomom és előrefordítom, amíg nem érzem, hogy megvan a sűrítés, akkor aztán... nos, akkor egyszerűen kihúzom ezt a drótot, itt, amíg érezni lehet, hogy már szívja a gázt. Hallják ezt a szívó hangot? Ez a szívató. De ne húzzák ki túlságosan, mert akkor túlságosan megszívja magát. Így hát most eleresztem a drótot, és úgy istenigazában megpörgetem, és mihelyt érzem, hogy megfogta, rohanok hátra, előre a gyújtást, vissza a gázt, aztán átnyúlok, és villámgyorsan átkapcsolok a mágnesre, látják, ide van írva: MAG, és máris kész!
Hallgatói összecsuklottak. Pedig mindaz, amit eddig hallottak, csak arra szolgált, hogy megindítsa a motort. A szerelő még nem engedte el őket.
- Szeretném, ha megismételnék azt, amit most mondani fogok. Mondják utánam, hogy megtanulják. Gyújtás fel, gáz le.
Kórusban ismételték:
- Gyújtás fel, gáz le.
- Átkapcsolni akkumulátorra.
- Átkapcsolni akkumulátorra.
- Kurblinyomás, hüvelykujj lefelé.
- Kurblinyomás, hüvelykujj lefelé.
- Könnyen át, szívató ki.
- Könnyen át, szívató ki.
- Megperdíteni.
- Megperdíteni.
- Gyújtás le, gáz fel.
- Gyújtás le, gáz fel.
- Átkapcsolni mágnesre.
- Átkapcsolni mágnesre.
- No, most még egyszer átvesszük az egészet. Nevezzenek egyszerűen Joe-nak.
- Nevezzenek egyszerűen Joe-nak.
- Ezt nem kell ismételni. Hanem: gyújtás fel, gáz le.
Bizonyos fáradtság nehezedett Adamre, amikor negyedszer is ledarálták ezt a litániát. Úgy érezte, ostobaság az egész. Fellélegzett, amikor kis idő múlva felbukkant Will Hamilton, aki alacsony, piros sportkocsiján érkezett meg a színtérre. A szerelő a közelgő autóra nézett.
- Tizenhat szelepes kocsi - mondta tiszteletteljes elismeréssel. - Különleges gyártmány.
Will kihajolt a kocsijából.
- No, hogy megy? - kérdezte.
- Remekül - felelte a szerelő. - Gyorsan kapiskálják.
- Nézze csak, Roy, be kell vinnem magát a városba. Az új gyászkocsi bedöglött. Helyre kell pofoznia még ma, akármeddig tart is, hogy Mrs. Hawksot ki lehessen vinni rajta a temetőbe holnap délelőtt tizenegykor.
Roy vigyázzállásba vágta magát.
- Megyek a holmimért - mondta, és beszaladt a házba. Amikor a szatyorral a kezében visszarohant, Cal elállta az útját.
- Hé! - mondta Cal. - Azt hittem, a maga neve Joe.
- Hogyhogy Joe?
- Hát nem azt mondta, nevezzük csak Joe-nak? Mr. Hamilton meg úgy hívja magát: Roy.
Roy nevetett, és beugrott a sportkocsiba.
- Tudod, mért mondtam, hogy nevezz csak Joe-nak?
- Nem. Miért?
- Mert a nevem Roy - felelte a szerelő. Hirtelen abbahagyta a kacagást, és szigorúan rászólt Adamre: - Szedje ki azt a könyvet az ülés alól, és magolja be, hallja?
- Bemagolom - felelte Adam.
HARMINCADIK FEJEZET
1
Csodák történtek a földön azokban a napokban, akárcsak a bibliai időkben. Egy héttel a lecke után egy autó döcögött fel a Fő utcán King Cityben, és hátborzongató hirtelenséggel megállt a postahivatal előtt. Adam ült a kormánykeréknél, mellette Lee, a hátsó ülésen meg a két fiú feszített.
Adam lenézett a kocsi aljára, aztán mind a négyen kórusban szavalták:
- Fékezz, gáz le, gyújtás le!
A kis motor bömbölt egyet, aztán megállt. Adam egy pillanatra hátradőlt - kimerülten, de büszkén -, majd kiszállt.
A postamester kinézett aranyos kalitkájából, a rácson át.
- Látom, maga is vásárolt egyet a pokoli masinából - mondta.
- Lépést kell tartani a korral - felelte Adam.
- Megjósolom, eljön az idő, amikor lámpával sem találunk többé lovat, Mr. Trask.
- Meglehet.
- Megváltoztatják a vidék arculatát - folytatta a postamester. - Felverik csörömpölésükkel az egész világot. Már itt is érezni. Azelőtt az emberek hetenként egyszer néztek be a postájukért. Ma naponta jönnek be, néha kétszer is egy nap. Nincs türelmük várni arra az átkozott árjegyzékre. Csak szaladgálnak. Folyton csak szaladgálnak. - Undora olyan hevesen tört ki, hogy Adam kitalálta: a postamester még nem vásárolt Fordot, és most egyfajta féltékenység beszél belőle. - Nekem ingyen se kellene! - folytatta a postamester, és ez nyilván azt jelentette, a felesége már erősen rágja a fülét, hogy vásároljon egyet. Az asszonyok sürgették a dolgot. Társadalmi rangjuk forgott kockán.
A postamester dühösen szántott végig a T-rekesz levelein, és kidobott egy hosszú borítékot.
- No, majd meglátogatom a kórházban - mondta gonoszul.
Adam rámosolygott, átvette a levelét, és kiment.
Aki kevés levelet kap, nem bontja fel olyan könnyedén. Előbb méregeti, milyen súlyos, elolvassa a borítékon a feladó nevét és címét, a kézírást vizsgálja, tanulmányozza a postabélyeget meg a feladás keltét. Adam kilépett a postahivatalból, átvágott a járdán, és Ford kocsijához ért, mire végzett ezekkel az előtanulmányokkal. A boríték felső bal sarkában nyomtatott betűk tüntették fel Bellows & Harvey ügyvédek nevét és címét. A cím az a connecticuti város volt, ahonnan Adam származott. Kellemes meglepetéssel állapította meg:
- Lám, Bellows és Harvey... jól ismerem őket. Vajon mit akarnak tőlem? - Még alaposabban megnézte a borítékot. - Kíváncsi vagyok, kitől kapták meg a címemet!
Megfordította a borítékot, és megnézte hátul is. Lee mosolyogva figyelte.
- Talán a levél választ ad ezekre a kérdésekre - mondta.
- Magam is azt hiszem - mondta Adam. Mihelyt elhatározta végre, hogy kibontja a levelet, elővette zsebkését, kinyitotta a nagy pengét, és fürkészve keresett a levélen egy pontot, ahol elkezdhetné felvágni a borítékot. Mivel nem talált, a levelet a nap felé tartotta, hogy meggyőződjék róla, késével nem vág-e majd a szövegbe. Azután a levelet a boríték egyik végébe ütögette, és a másik végét szépen levágta. Belefújt, és két ujjával kihúzta a levelet. Nagyon lassan olvasta.
Mr. Adam Trask, King City, Kalifornia. Tisztelt Uram - ilyen zordul kezdődött. - Hat hónap óta minden lehetőt megtettünk b. címe felkutatására. Hirdetést tettünk közzé országszerte számos lapban, eredménytelenül. Hollétéről csak akkor nyertünk értesülést, amikor a helybeli postamester hozzánk továbbította a levelet, amelyet Ön fivérének írt.
Adam kiérezte e mondatokból a türelmetlenséget, ami személyével szemben az ügyvédeket eltölthette. De a következő bekezdést már egészen más hangnemben fogalmazták.
Szomorú kötelességünk tudatni Önnel, hogy fivére, Charles Trask elhunyt. Tüdőbajban halt meg, október 12-én, kétheti betegeskedés után, és földi maradványait az Odd Fellows temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírját nem jelöli meg kőemlék. Feltételezzük, hogy ennek a szomorú kötelességnek Ön személyesen kíván eleget tenni.
Adam nagy, mély lélegzetet vett, és nem eresztette ki tüdejéből, amíg újra el nem olvasta ezt a bekezdést. Azután lassan kilélegzett, vigyázva, nehogy sóhajtásnak véljék.
- Öcsém, Charles meghalt - mondta.
- Fogadja részvétemet - mondta Lee.
- A nagybácsink? - érdeklődött Cal.
- Igen, a te Charles bácsid.
- Az enyém is? - kérdezte Aron.
- A tiéd is.
- Nem is tudtuk, hogy volt - mondta Aron. - Talán virágot vihetünk a sírjára. Abra majd segít. Ő szereti az ilyesmit.
- Nagyon messze van innen... az ország másik végében.
- Tudom! - kiáltott fel Aron izgatottan. - Majd ha virágot viszünk édesanyánk sírjára, viszünk Charles bácsinak is. - Majd kissé szomorúan hozzátette: - Bárcsak ismertem volna, mielőtt meghalt. - Érezte, hogy halott hozzátartozók tekintetében egyre gazdagabb lesz. - Kedves ember volt? - kérdezte.
- Nagyon kedves - felelte Adam. - Egyetlen testvérem volt, mint ahogy neked Cal az egyetlen testvéred.
- Ti is ikrek voltatok?
- Nem... mi nem voltunk ikrek.
- És gazdag volt? - kérdezte Cal.
- Természetesen nem - mondta Adam. - Hogy jut az eszedbe?
- Hát ha gazdag volna, mi örökölnénk, nem igaz?
Adam szigorúan rászólt:
- Ilyen pillanatokban nem illő dolog pénzről beszélni. Gyászoljuk, szomorúak vagyunk, mert meghalt.
- Hogy legyek szomorú, amikor sohasem láttam? - vélte Cal.
Lee kezével eltakarta száját, hogy elrejtse mosolygását. Adam újra elmerült a levélbe, melynek következő bekezdése megint hangváltozással járt.
Mint az elhunyt ügyvédjei, kellemes kötelességünk tudomására hozni, hogy fivére szorgalmával és ítélőképességével jelentős vagyont szerzett, amely földbirtokban, értékpapírokban és készpénzben meghaladja a százezer dollárt. Végrendelete, amelyet irodánkban szerkesztett és írt alá, birtokunkban van, és kívánságára elküldjük önnek. A végrendelet értelmében minden készpénz, földbirtok és értékpapír két egyenlő részre osztva Önre és feleségére száll. Abban az esetben, ha felesége nincs már az élők sorában, az egész hagyaték Önt illeti meg. A végrendelet azt is kiköti, hogy fordított esetben, ha Ön haláloznék el, a vagyon feleségét illeti meg. Leveléből azonban arra következtetünk, hogy Ön még az élők sorába tartozik, és így az örökséghez szerencsekívánatainkat fejezzük ki. Szolgálatára készen, teljes tisztelettel, Bellows & Harvey, p. p. George B. Harvey.
A levél aljára még odafirkantották:
Kedves Adam! Ne feledkezz meg hű szolgádról jóléted napjaiban. Charles sohasem költött egy büdös vasat sem. Addig szorongatta markában a dollárt, amíg bele nem ragadt. Remélem, te és a feleséged egy kis örömet szereztek magatoknak ezen a pénzen. Nem volna ott nálatok valami lehetőség egy jó ügyvéd számára? Magamra gondolok. Régi barátod, Geo. Harvey.
Adam a levél széle fölött a fiúkra és Leere pillantott. Mindhárman lesték, hogy folytassa, de Adam szája összepréselődött. Összehajtogatta a levelet, visszatette a borítékba, végül a borítékot gondosan belső zsebébe rakta.
- Valami bonyodalom? - kérdezte Lee.
- Nem, semmi.
- Azért gondoltam, mert olyan gondterhelt arcot vág.
- Semmi bajom. Csak elszomorodtam az öcsém miatt.
Adam igyekezett agyában elrendezni mindazt, amit a levélből megtudott, de mindez szertenyüzsgött, nyughatatlanul, mint egy kotlóstyúk, amint fészkében forgolódik. Adam érezte, hogy egyedül kell maradnia, másképp nem tudja a híreket megemészteni. Visszamászott a kocsiba, és a szerkezetre meredt. Az egész procedúrából már semmire sem emlékezett.
- Segítsek valamit? - kérdezte Lee.
- Mulatságos! - mondta Adam. - Már elfelejtettem, hogy kell elindítani.
Lee meg a fiúk halkan rákezdték:
- Gyújtás fel, gáz le, átkapcsolni akkumulátorra.
- Igaz, persze, persze.
És míg a méh hangosan felzümmögött a transzformátortekercsekben, Adam felkurblizta a Fordot, aztán rohant előrevinni a gyújtást és átkapcsolni a mágnesre.
Lassan gurultak fel a hepehupás úton, a hazai horpadás tölgyei alatt, amikor Lee felkiáltott:
- Hopp! Elfelejtettük megvenni a húst.
- Micsoda? Csakugyan elfelejtettük. Hát nem ehetünk valami mást?
- Szalonnás tojásrántotta jó lesz?
- Nagyszerű. Jobb nem is kell.
- Holnap úgyis feladja a választ arra a levélre - mondta Lee. - Akkor megvásárolhatja a húst.
- Azt hiszem - felelte Adam.
Míg az ebéd készült, Adam a semmibe bámult. Tudta, hogy megint rászorul Lee segítségére - ha másra nem, legalább arra a segítségre, amit problémáink meghallgatója nyújt, amikor hallgatásával elősegíti gondolataink tisztázását.
Cal kihívta Aront, és elvezette a kocsiszínbe, ahol a nagy Ford pihent. Cal kinyitotta az ajtót, és beült a kerék mellé.
- Gyere, szállj be te is! - mondta.
- Apa megparancsolta, hogy hagyjuk a kocsit békében!
- Nem fogja megtudni. Gyere.
Aron félénken bemászott, és hátradőlt az ülésen. Cal jobbra-balra forgatta a kereket.
- Töf-töf - mondta, majd később hozzáfűzte: - Tudod, mit gondolok? Azt hiszem, Charles bácsi gazdag volt.
- Nem volt gazdag.
- Akármibe fogadok, hogy gazdag volt.
- Vagyis azt hiszed, hogy apa hazudott.
- Azt nem mondom. Csak lefogadom, hogy Charles bácsi gazdag volt.
Egy ideig csendben maradtak. Cal vakmerően kormányozta az autót képzeletbeli kanyarokon át. Egyszerre megszólalt:
- Fogadjunk, hogy rá tudok jönni.
- Hogy érted?
- Mibe akarsz fogadni?
- Semmibe.
- Mi volna, ha felajánlanád a csontsípodat? Fogadjunk ebbe a golyóba a te szarvasláb sípod ellenében, hogy vacsora után azonnal ágyba küldenek minket. Nos, áll a fogadás?
- Nem bánom - felelte Aron bizonytalanul. - De nem értem, miért?
- Apa beszélni akar majd Leevel - mondta Cal. - És én hallgatózni fogok.
- Nem mered megtenni.
- Azt hiszed, mi?
- És mi lesz, ha megmondlak?
Cal szeme hideg lett, arca elsötétült. Egészen közel hajolt Aronhoz, és hangja suttogássá halkult.
- Nem fogsz beárulni. Mert ha megteszed, én majd megmondom neki, ki lopta el a zsebkését.
- Senki se lopta el. A kés megvan. Azzal bontotta fel a levelet.
Cal komoran mosolygott.
- Én a holnapról beszélek - mondta. És Aron megértette, mire gondol, és tudta, hogy nem árulhatja be. Egyáltalán nem tehet ellene semmit. Cal teljes biztonságban érezhette magát.
Cal észrevette a zavart és gyámoltalanságot Aron arcán. Érezte erejét, és ez örömmel töltötte el. Lám, túl tud járni Aron eszén, minden tervét keresztülhúzhatja. Már-már arra gondolt, hogy ugyanezt apjával is megteheti. Lee volt az egyetlen, akin nem fogtak Cal cselei, mert Lee nyílt elméje minden erőlködés nélkül megelőzte Cal gondolatainak sorát, és mindig ott várt rá a lánc végén, megértően mosolyogva, de az utolsó pillanatban szép csendesen figyelmeztette: "Ne csináld, fiam." Cal tiszteletet érzett Lee iránt, és egy kicsit félt is tőle. De ez a szerencsétlen Aron, aki olyan gyámoltalanul néz rá, egy darab lágy agyag volt a kezében. Cal hirtelen forró szeretetet érzett testvére iránt, és valami arra ösztökélte, hogy védelmezze és támogassa gyengeségében.
Átölelte Aront. A fiú nem húzódott el, de nem is viszonozta a szeretet kifejezését. Csak éppen annyira lépett hátra, hogy Cal arcába nézhessen.
- Mit bámulsz? - kérdezte Cal. - Talán zöld fű nő ki a fejemből?
- Nem tudom, mi örömet találsz ebben - mondta Aron.
- Nem értem. Örömöt... miben?
- Mindezekben a ravasz, alattomos dolgokban.
- Mi az, hogy alattomos?
- Hát, amit a nyúllal csináltál, meg hogy belopózkodtál ebbe az automobilba. És Abrával is csináltál valamit. Nem tudom, mi volt az, de te vetted rá, hogy a dobozt kihajítsa a kocsiból.
- Hohó! - kiáltott fel Cal. - Ezt szeretnéd tudni, mi? - kérdezte helykén, de nyugtalanul.
Aron halkan felelte:
- Nem vagyok rá kíváncsi. Csak azt szeretném tudni, miért csinálod ezeket a dolgokat? Mindig valamiben sántikálsz. Nem értem, miért. Nem értem, mire jó ez.
Fájdalom nyilallt át Cal szívén. Nagyszerű tervezgetése egyszerre piszkosnak és aljasnak tűnt fel előtte. Tudta, hogy Aron keresztüllátott rajta. És epedve vágyott arra, hogy Aron szeresse. Elveszett, kiéheztetett embernek érezte magát, és nem tudta, mihez fogjon.
Aron kinyitotta a Ford ajtaját, lemászott, és kisétált a kocsiszínből. Cal néhány percig ide-oda csavargatta a kormánykereket, és igyekezett elképzelni, hogy most az országúton száguld vele. De nem ért semmit, és csakhamar követte Aront a házba.
2
Amikor a vacsora véget ért, és Lee elmosogatta az edényeket, Adam így szólt:
- Azt hiszem, fiúk, legjobb lesz, ha aludni mentek. Nagyon mozgalmas nap volt ez a mai.
Aron gyorsan Calra pillantott, és lassan kihúzta szarvasláb sípját a zsebéből.
- Nem kell, tartsd meg - mondta Cal.
- Most már a tied - felelte Aron.
- De ha nem akarom. Mondom, hogy nem kell.
Aron letette a csontsípot az asztalra.
- Akkor itt marad számodra - mondta.
- Hé, micsoda vita ez? - szólt közbe Adam. - Azt mondtam, fiúk, menjetek aludni.
Cal felöltötte "kisfiú-arcát".
- Miért? - kérdezte. - Túl korán van lefeküdni.
- Amit az előbb mondtam, nem egészen igaz - felelte Adam. - Négyszemközt szeretnék beszélni Leevel. És mivel már sötétedik, és nem mehettek ki játszani, szeretném, ha ti, fiúk, ágyba mennétek, vagy legalábbis a szobátokba. Értitek?
- Igenis, édesapám - felelték egyszerre, azután követték Leet az előcsarnokon keresztül szobájukba, a ház hátsó részébe. Majd hálóingben még egyszer visszajöttek, hogy jó éjszakát mondjanak apjuknak.
Lee visszament a nappaliba, és becsukta az előcsarnokba vezető ajtót. Felkapta az asztalról a csontsípot, megnézte, aztán újra letette.
- Kíváncsi vagyok, mi történt itt - mondta.
- Hogy érti ezt, Lee?
- Úgy látszik, valami fogadást kötöttek vacsora előtt, és Aron, közvetlenül a vacsora után elvesztette a fogadást, és fizetett. Miről is beszéltünk?
- Csak arra emlékszem, hogy azt mondtam nekik, menjenek aludni.
- Aha... no, talán később kiderül - mondta Lee.
- Azt hiszem, maga túl nagy jelentőséget tulajdonít a gyerekek ügyeinek. Valószínűleg az egész nem jelent semmit.
- De igen, jelent valamit - felelte Lee, majd megkérdezte: - Ön talán azt hiszi, Mr. Trask, hogy az ember gondolatai hirtelen válnak jelentőssé egy bizonyos korban? Vajon az ön érzései erősebbek és gondolatai világosabbak-e most, mint tízéves korában? Lényegében jobban, elevenebbül lát, hall és ízlel most, mint akkor?
- Lehet, hogy igaza van - mondta Adam.
- Én úgy látom - folytatta Lee -, életünk nagy tévedései közé tartozik, hogy az ember az időtől egyebet is kaphat, mint öregítő éveket és bánatot.
- És emlékeket.
- Igen, emlékeket is. Enélkül az idő fegyvertelenül állna vélünk szemben. Miről akart beszélni velem?
Adam elővette zsebéből a levelet, és az asztalra tette.
- Szeretném, ha elolvasná... figyelmesen és gondosan... azután... beszélni szeretnék róla.
Lee elővette félszemüvegét, és az orrára rakta. Kibontotta a levelet a lámpa alatt, és elolvasta.
- Nos? - kérdezte Adam.
- Hát csakugyan... megtalálhatja itt egy ügyvéd a számítását?
- Mit akar ezzel mondani? Aha, értem már. Tréfálkozik, ugye?
- Nem - felelte Lee -, nem tréfálkozom. A magam homályos, de udvarias keleti módján azt akartam jelezni önnek, hogy jobb szeretném ismerni az ön véleményét, mielőtt a magamét kifejteném.
- Most gorombáskodik velem?
- Igen, gorombáskodom - felelte Lee. - Félreteszem sima keleti modoromat. Kezdek öregedni és zsémbeskedni. Egyre türelmetlenebbé válok. Hiszen úgyis azt mondják, minden kínai szolga ilyen, ha megöregszik, hűséges marad, de komisszá válik. Nem hallotta még?
- Nem akarom megbántani.
- Nem bántott meg. Erről a levélről akar beszélni. Hát akkor beszéljen, és én a hangjából tudni fogom, vajon van-e lehetőség tisztességes véleménynyilvánításra, vagy jobb lesz, ha csak megerősítem önt a maga véleményében.
- Nem értem - mondta Adam gyámoltalanul.
- Nos, ön ismerte a fivérét. Ha nem érti, hogy érthetném én, aki sohasem láttam?
Adam felállt, kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót, és nem vette észre az árnyékot, amely az ajtó mögött elsuhant. Adam szobájába ment, és amikor visszajött, egy elhalványult, barna dagerrotípia volt a kezében. A fényképet letette az asztalra, Lee elé.
- Ez az öcsém, Charles - mondta, azután megint az ajtóhoz lépett, és bezárta. Lee sokáig tanulmányozta a fényes fémlapot a lámpa alatt, hol így tartotta, hol meg amúgy, hogy a ráhulló fény ne zavarja a látásban.
- Régi felvétel - mondta Adam. - Mielőtt beléptem a hadseregbe, akkor készült.
Lee közelebb hajolt a képhez. - Nagyon nehéz kivenni belőle valamit. De az arckifejezéséből úgy látom, nem lehetett sok humora.
- Humora nem volt semmi - mondta Adam. - Sohasem nevetett.
- Nos, én nem éppen erre gondoltam. Amikor fivére végrendeletének kikötéseit olvastam, eszembe jutott, hogy alighanem olyan ember volt, akiben különösen kifejlődött a játék iránti érzék, de brutális értelemben. Szerette önt?
- Nem tudom - felelte Adam. - Néha azt hittem, hogy szeret. Egyszer meg akart ölni.
- Igen, ez van az arcában - bólintott Lee -, a szeretet és a gyilkolás egyaránt. A kettő pedig zsugori embert faragott belőle. A zsugori, tudjuk, ijedt ember, aki a pénz erődjében keres menedéket. Ismerte az ön feleségét?
- Igen.
- Szerette talán?
- Gyűlölte.
Lee felsóhajtott. - Valójában nem is fontos - mondta. - Hiszen az ön problémája, ugyebár, nem ez?
- Nem. Nem ez.
- Szeretné a problémát napfényre hozni és megnézni?
- Éppen ezt akarom.
- Hát akkor folytassa.
- Mintha az agyam felmondaná a szolgálatot. Nem tudom világos gondolkodásra bírni.
- Kívánja, hogy én rakjam ki a kártyákat ön helyett? A semleges szemlélő, aki nincs a dologba belekeverve, néha meg tudja tenni.
- Éppen azt akarom.
- Jól van, nem bánom. - Lee hirtelen felhorkant, és a csodálkozás kifejezése jelent meg arcán. Állat két kis kezébe fogta. - Teringettét! - kiáltott fel. - Erre nem is gondoltam.
Adam kínosan fészkelődön a helyén.
- Szeretném, ha leszállna arról a szögről, amire ráült - mondta ingerültem. - Arra késztet, hogy úgy érezzem magam, mintha valami számoszlop volnék egy iskolatáblán.
Lee pipát vett elő a zsebéből - hosszú, vékony, ébenfa nyelű pipát, parányi rézcsészével a végében. A gyűszűnyi pipát megtömte hajszálfinomra vágott dohánnyal, rágyújtott, de négy hosszú szippantás után már le is tette; a pipa mindjárt kialudt.
- Mi ez... ópium? - kérdezte Adam.
- Nem - felelte Lee -, csak olcsó fajta kínai dohány, az íze meglehetősen kellemetlen.
- Akkor miért szívja?
- Nem tudom - mondta Lee. - Talán emlékeztet valamire... olyasmire, amit a világos gondolkodással kapcsolok össze. Nem is túlságosan bonyolult. - Lee félig behunyta szemét. - Legyen hát, megkísérlem kihúzogatni az ön gondolatait, ahogy a tojásos metéltet készítik, és megszárítani a napon. A nő még él, és még mindig az ön felesége. A végrendelet értelmében vagy ötvenezer dollárt örökölne. Ez nagy pénz. Tetemes jót vagy rosszat lehet vele művelni. Ha a fivére tudta volna, hogy az a nő hol van és mit csinál, vajon akkor is azt akarta volna, hogy megkapja a pénzt? A bíróságok igyekeznek az örökhagyó szándékait követni.
- Az öcsém, ha tud róla, nem akarta volna, hogy örököljön - mondta Adam, de hirtelen eszébe jutottak a lányok a fogadó emeletén, és Charles időnként megismétlődő látogatásai.
- Lehet, hogy önnek most be kell illeszkednie öccse gondolataiba - folytatta Lee. - Amit a felesége csinál, se nem jó, se nem rossz. Nincs olyan talaj, amelyből szentek ne sarjadhatnának. Lehet, hogy ezzel a pénzzel az asszony valami szép dologba fog. Nincs a jótékonyságnak még egy olyan erős ugródeszkája, mint a rossz lelkiismeret.
Adam megborzongott.
- Megmondta nekem, mihez fogna, ha pénzhez jutna. Amit tervez, közelebb áll a gyilkossághoz, mint a jótékonysághoz.
- Szóval ön azt gondolja, hogy ne kapja meg a pénzt?
- Azt mondta, tönkretenne számos köztiszteletben álló férfit Salinasban. Meg is tudja tenni.
- Értem - mondta Lee. - Örülök, hogy érdektelenül nézhetem a dolgot. A köztiszteletben álló férfiak becsületének tógája, úgy látszik, helyenként pókhálóvékonyra kopott. Ön tehát azt hiszi, hogy erkölcsi szempontból nem helyes a pénzt odaadni neki?
- Igen, azt hiszem.
- Akkor vegyük tekintetbe a következőt. Az asszonynak nincs neve, nincsenek összeköttetései, nem tartozik sehova. Egy ilyen ringyó készen pattan ki a földből. Még ha tudna is pénzről, nem támaszthatna rá igényt az ön segítsége nélkül.
- Azt hiszem, így van. Igen. Magam is úgy látom, csak akkor követelhetné a pénzét, ha ebben segítségére vagyok.
Lee kezébe vette a pipát, egy kis réztűvel kikotorta belőle a hamut, és a gyűszűcskét újra megtöltötte. Miközben beszívta a négy hosszú szippantást, nehéz szemhéja felemelkedett, és fürkésző tekintete Adamre tapadt.
- Nagyon kényes erkölcsi probléma - mondta. - Ha megengedi, tiszteletre méltó rokonaim elé terjesztem megfontolás végett, a nevek elhallgatásával, természetesen. Majd úgy végigvizsgálják, mint egy fiú a kutya bundáját, ha kullancsot keres. Bizonyos vagyok benne, hogy valami érdekes eredményhez jutnak. - Letette pipáját az asztalra. - Önnek azonban nincs választása, ugyebár?
- Hogy érti ezt? - kérdezte Adam.
- Miért, talán van? Ennyivel kevésbé ismeri magát, mint én?
- Nem tudom, mit tegyek - mondta Adam. - Azt hiszem, ezen még jó sokat kell gondolkodnom.
- Eh! - mondta Lee dühösen. - Úgy látom, kár az időmért. Nekem hazudik csak, vagy önmagának is?
- Hogy mer velem így beszélni? - kiáltott rá Adam.
- Miért ne mernék? Világéletemben mindig utáltam a csalást. Az ön útja ki van jelölve. Amit ön tenni fog, kiolvasható egész eddigi életéből, minden lélegzetéből. Én úgy fogok beszélni, ahogy akarok, ahogy jólesik. Viszketegséget érzek, mintha homok volna a bőröm alatt. Felkészülten várom a régi könyvek dohos szagát és a tiszta gondolkodás jó illatát. Ön pedig, miután kétféle erkölcsi felfogással áll szemben, azt fogja követni, amiben nevelkedett. Mit sem fog változtatni rajta, amit ön gondolkodásnak nevez. És egy szikrányit sem változtat rajta az, hogy a felesége ringyó Salinasban.
Adam felugrott. Arca dühös volt.
- Maga, kezd szemtelen lenni, amióta elhatározta, hogy elmegy! - kiáltotta. - Hányszor mondjam, hogy még nem határoztam el, mit csinálok azzal a pénzzel!
Lee nagyot sóhajtott. Mindkét kezét térdének feszítve felegyenesítette vézna testét. Fáradtan a bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Egyszer még visszafordult, és Adamre mosolygott.
- Lószart! - mondta kedvesen, aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött.
3
Cal csendesen végiglopakodott a sötét előcsarnokon, és beosont a szobába, ahol Aronnal együtt szokott aludni. Látta Aron fejének körvonalait a dupla ágy párnáin, de nem tudta megállapítani, Aron alszik-e. Nagyon óvatosan leereszkedett a helyére, oldalára feküdt, majd lassan a hátára fordult, és összekulcsolta kezét a tarkója mögött, így bámult a parányi színes pontok miriádjaira, amelyek a sötétséget alkotják. Az ablakon a vászonredőny lassan kiöblösödött, hasat eresztett, de azután elült az esti szél, és a kopott redőny petyhüdten és csendesen nekicsapódott az ablakfának.
A szomorúság szürke takarója beburkolta Calt. Egész szívéből azt kívánta, bárcsak ne hagyta volna magára Aron a kocsiszínben! Bár sohase kuporgott volna az ajtó mögött hallgatózva! Ajka megmoccant a sötétben, és szavakat formált az agyában - néma szavak voltak, mégis tisztán hallotta őket.
"Jóságos istenem - mondta -, add, hogy olyan legyek, mint Aron. Ne engedd, hogy aljas legyek! Nem akarok aljas lenni. Ha megteszed, hogy mindenki szeressen, istenem, odaadok neked mindent a világon, amit csak akarsz, és ha nincs meg, előkaparom még a föld alól is! De nem akarok aljas lenni, és nem akarok magányos, elhagyatott ember lenni. Jézus szerelmére, nem, nem, ámen."
Meleg könnyek csordultak végig lassan az arcán. Izmai megfeszültek, úgy erőlködött, hogy csendben maradjon, ne sírjon, ne is szipákoljon.
Párnájáról Aron suttogta felé a sötétségben:
- Fázol... meghűltél. - Kinyújtotta a kezét, megérintette Cal karját, és érezte, hogy lúdbőrös. Halkan megkérdezte: - Hát volt Charles bácsinak pénze?
- Nem - felelte Cal.
- De hisz... elég sokáig voltál ott. Miről beszélt annyit apa?
Cal mozdulatlanul feküdt, a lélegzetén igyekezett uralkodni.
- Nem akarod megmondani? - kérdezte Aron. - Azt se bánom, ha nem mondod meg.
- Megmondom - súgta Cal. Az oldalára fordult, háttal Aronnak. - Apa koszorút fog küldeni anyánknak. Fene nagy koszorút, csupa szegfűből.
Aron félig felült az ágyban, és izgatottan kérdezte:
- Igazán? De hogyan küldi el olyan messzire?
- Hogyan küldi? Vasúton! Ne beszélj olyan hangosan.
Aron megint suttogóra fogta a hangját.
- De hogyan lehet megcsinálni, hogy friss maradjon?
- Jéggel - mondta Cal. - Jeget raknak körös-körül a virágok mellé.
- Jó sok jég kell hozzá, nem igaz? - kérdezte Aron.
- Rettentő sok jég - mondta Cal. - De most már aludj.
Aron elhallgatott, aztán még egyszer megszólalt.
- Remélem, nem hervad el odáig - mondta -, hanem szép friss marad.
- Ne félj semmit - mondta Cal. Magában pedig így zokogott - "Ne engedd, hogy aljas legyek!"
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
1
Adam töprengve ődöngött a ház körül egész délelőtt, délben pedig megkereste Leet, aki veteményeskertjében éppen felásta a trágyázott földet, és elültette a tavaszi főzeléket - sárgarépát, vörösrépát, karottát, spárgababot, rutaféléket és kelkáposztát. A sorokat egyenesen ültette el a kifeszített zsinór alatt, és minden sor elején jelzőkarócskára tűzte a borítékot, amelyben a magot vásárolta, hogy tudja, mi van minden sorban. A kert szélén a paradicsom, paprika és káposzta palántái üveg alatt várták a fagyveszély elmúltát, már-már elég fejletten ahhoz, hogy ki lehessen ültetni.
- Azt hiszem, ostoba voltam - mondta Adam.
Lee kertészvillájára támaszkodott, és csendesen nézett rá.
- Mikor indul? - kérdezte.
- Úgy gondolom, elcsípem a kettő negyvenest. Akkor a nyolcórással még hazajöhetek.
- Tudja, hogy levélben is elintézhetné - mondta Lee.
- Magam is gondoltam rá. Maga inkább levelet írna?
- Nem. Igaza van. Én vagyok itt az ostoba. Csak semmi levél.
- Mennem kell - mondta Adam. - Végiggondoltam az összes lehetőségeket, de valami mindig visszarántott.
- Persze - mondta Lee. - Ön lehet tisztességtelen sokféleképpen, de ily módon nem. Hát akkor sok szerencsét. Érdekel, mit csinál őnagysága, és mit szól a dologhoz.
- A bricskát viszem - mondta Adam. - Majd otthagyom a béristállóban, King Cityben. Idegesít, amikor egyedül kell vezetnem a Fordot.
Negyed ötkor Adam felkapaszkodott a rozoga lépcsőn, és bezörgetett Kate házának ütött-kopott ajtaján. Új ember nyitott ajtót - egy szögletes arcú finn, ingujjban és nadrágban; piros selyem gumipánt tartotta az ingujját. Hagyta, hogy Adam kinn álljon a tornácon, de egy perc múlva visszajött, és az ebédlőbe vezette.
Nagy, kopár szoba volt, falait és a faburkolatot fehérre festették.
Hosszú, négyszögletes asztal foglalta el a szoba közepét; a fehér viaszosvásznon terítékek sorakoztak, tányérok, csészék; minden csésze lefelé fordítva állt a csészealjban.
Kate az asztalfőn ült, előtte nyitott elszámolási könyv. Ruhája rideg és dísztelen volt. Zöld szemellenzőt viselt, és sárga ceruzát forgatott idegesen az ujjai között. Hidegen nézett Adamre, aki megállt az ajtóban.
- Mit akarsz már megint? - kérdezte Kate.
A finn Adam háta mögött állt. Adam nem felelt. Az asztalhoz lépett, és a levelet odatette az asszony elé.
- Mi ez? - kérdezte, és a választ be se várva, gyorsan elolvasta a levelet. - Menjen ki, és csukja be az ajtót - mondta a finnek.
Adam leült az asztalhoz, Kate mellé. Félretolta a tányérokat, hogy helyet csináljon a kalapjának. Amikor az ajtó becsukódott, Kate megkérdezte:
- Mi akar ez lenni? Valami tréfa? Nem, ahhoz sohasem volt érzéked. - Tűnődött. - Talán az öcséd akar megtréfálni. Biztosan tudod, hogy meghalt?
- Más nincs a kezemben, csak ez a levél - mondta Adam.
- És mit akarsz tőlem... mit csináljak vele?
Adam vállát vonogatta.
- Ha azt akarod, hogy aláírjak valamit, arra várhatsz, hiába vesztegeted az idődet. Hát mit akarsz?
Adam lassan végighúzta ujját fekete kalapszalagján.
- Mi volna, ha leírnád az ügyvédek nevét, és magad lépnél érintkezésbe velük?
- Mit meséltél nekik rólam?
- Semmit - felelte Adam. - Levelet írtam Charlesnak, és rólad azt írtam, hogy egy másik városban élsz. Semmi többet. De mire a levelem odaérkezett, már nem élt. A levelet az ügyvédekhez továbbították. A többit olvastad.
- De aki az utóiratot hozzábiggyesztette, úgy ír, mintha a barátod volna. Mit írtál neki?
- Még nem válaszoltam a levélre.
- És mit szándékozol írni neki, ha válaszolsz?
- Ugyanazt... hogy egy másik városban élsz.
- Nem írhatod, hogy elváltunk. Mert nem váltunk el.
- Nem is akarom azt írni.
- Szeretnéd tudni, mennyit fogadok el, ha ki akarsz fizetni? Negyvenötezret kérek készpénzben.
- Nem.
- Mi az, hogy nem? Nem tudsz alkudni.
- Nem is akarok alkudni. Itt a levél, most már éppen annyit tudsz, mint én. Tehetsz, amit akarsz.
- Mitől vagy olyan hetyke?
- Attól, hogy biztonságban érzem magam.
Az asszony rámeredt az áttetsző zöld szemellenző alól. Kis hajfürtjei úgy tapadtak az ernyőre, mint zöld háztetőre kúszó szőlőindák.
- Adam, szamár vagy. Ha befogod a szád, senki sem tudta volna soha, hogy élek.
- Ezt magam is tudom.
- Tudod? Akkor talán azt hiszed, nem lesz merszem követelni a pénzt? Nagy hólyag vagy, ha azt hiszed.
- Bánom is én, hogy mit csinálsz - mondta Adam türelmesen.
Kate cinikus mosollyal nézett rá.
- Nem érdekel, he? És ha elárulnám neked, hogy állandó érvényű parancs van ellenem a seriff hivatalában? Még a régi seriff adta ki. Az áll benne, hogy ha valaha is használom a nevedet, vagy kikotyogom, hogy a feleséged vagyok, kizsuppolnak a megyéből, sőt az egész államból. No, ez se csábít?
- Mire csábítson?
- Hogy kizsuppoltass, és magad vedd fel az egész pénzt.
- De hiszen elhoztam a levelet - felelte Adam türelmesen.
- Igen, de szeretném tudni, miért.
- Nem érdekel - mondta Adam -, hogy mit gondolsz rólam, vagy miképpen vélekedel. Charles végrendeletében rád hagyta azt a pénzt. Nem fűzött hozzá semmiféle kikötést. Nem láttam a végrendeletet, de Charles nyilván azt akarta, hogy megkapd a pénzt.
- Merész játékot játszol ötvenezer dollárral - mondta Kate -, de biztosíthatlak, nem fog sikerülni. Nem tudom, miben rejlik a trükk, de majd kisütöm. - Azután hozzátette: - Hogy mit gondolok rólad? Azt, hogy nem vagy okos ember. Ki a tanácsadód?
- Senki.
- És mi van azzal a kínaival? Annak van esze.
- Nem adott tanácsot. - Adam érdeklődéssel állapította meg, hogy teljesen hiányzik belőle minden érzés. Valójában még azt sem érezte, hogy itt van. Amikor az asszonyra nézett, meglepetéssel látta, hogy arcán olyan érzés tükröződik, amellyel még sohasem találkozott. Kate retteg - tőle fél. De miért?
Az asszony most erőt vett magán, és eltüntette arcáról a félelem kifejezését.
- Szóval csak azért teszed, mert olyan nagyon becsületes vagy, mi? Édes vagy, mint a cukor. Olyan édes, hogy egészen élhetetlen lettél tőle, nem igaz?
- Nem gondolkoztam rajta - felelte Adam. - A pénz a tied, én meg nem vagyok tolvaj. Nekem teljesen mindegy, mit gondolsz róla.
Kate feltolta homlokára a szemellenzőt.
- Csak nem akarod elhitetni velem, hogy egyszerűen az ölembe pottyantod ezt a pénzt? Ne félj semmit, majd kisütöm, miben sántikálsz. Ne képzeld, hogy nem fogok vigyázni magamra. Azt hitted, hogy bekapom ezt a buta csalétket?
- Hova szoktad irányítani a postádat? - kérdezte Adam.
- Mi közöd hozzá?
- Majd megírom az ügyvédemnek, milyen címen léphetnek veled érintkezésbe.
- Ne merészeld megtenni! - kiáltotta Kate. A levelet beletette a könyvébe, és rácsapta a fedelét. - Ezt megtartom magamnak. Majd ügyvédtől fogok tanácsot kérni. Ne gondold, hogy elmulasztom. Most már nyugodtan eldobhatod ártatlanságod álarcát.
- Tégy, amit akarsz - mondta Adam. - Én csak azt akarom, hogy ami a tied, legyen a tied. Charles rád hagyta a pénzt. Nem az enyém.
- Majd rájövök a suskusra. Rájövök.
- Úgy látom, nem tudod megérteni - mondta Adam. - Bánom is én. Sok dolog van, amit én sem tudok megérteni. Nem értem például, hogyan lőhettél rám, és hogyan hagyhattad el a fiaidat. Nem értem, hogyan tudsz így élni, vagy egyáltalában, hogy tud bárki is így élni.
Egy kézlegyintéssel a házra utalt.
- Ki kért arra, hogy megértsd?
Adam felállt, és felvette kalapját az asztalról.
- Azt hiszem, nincs egyéb - mondta. - Jó napot.
Elindult az ajtó felé. Kate utánakiáltott:
- De megváltozott, Egérke úr! Talán végre szerzett magának egy nőt?
Adam megállt, és lassan visszafordult. Elgondolkodva nézett Kate-re.
- Lám, erre nem is gondoltam - mondta, és olyan közel lépett hozzá, hogy valósággal toronyként magasodott föléje. Az asszonynak hátra kellett hajtania fejét, hogy arcába nézhessen. - Az imént azt mondtam, hogy nem tudlak megérteni - mondta lassan. - Ebben a pillanatban meg ráeszméltem arra, mi az, amit te nem tudsz megérteni.
- No és mi az, Egérke úr?
- Csak a rút oldalát ismered az embereknek. Hisz megmutattad nekem azokat a fényképeket. Jól kihasználod a férfiak szomorú gyengéit, és mi tagadás, éppen elég rondaság van bennük.
- Mindenki csak... - kezdte Kate, de Adam a szavába vágott, folytatva gondolatát, amelyen maga csodálkozott a legjobban:
- De te... igen, így van... a többiről nem tudsz semmit. El sem tudod hinni, hogy azért hoztam el neked a levelet, mert nekem nem kell a te pénzed. Nem tudod elhinni, hogy szerettelek. És a férfiak, akik eljönnek hozzád a förtelmeikkel, a férfiak azokon a képeken, nem tudod elhinni, hogy azokban is lehet jóság meg szépség. Csak az egyik oldalukat látod, és azt hiszed, hogy mindent tudsz róluk, nincs is más oldaluk.
Kate gúnyosan gágogott rá.
- Milyen pontosan tud mindent, Egérke úr! És milyen édes kis álmodozó! Csak prédikáljon, Egérke úr!
- Ne félj. Nem prédikálok, mert tudom, hogy hiányzik belőled valami. Vannak színvakok, akik sohasem láthatják a zöld színt, de nem is tudnak róla. Azt hiszem, te nem is vagy egészen ember. Ezen nem tudok segíteni. De kíváncsi vagyok, vajon érzed-e néha, hogy körülvesz valami láthatatlan. Szörnyű lesz neked, ha megtudod, hogy ott van, csak te képtelen vagy meglátni, megérezni. Rettenetes lesz.
Kate hátratolta a széket, és felállt. Mindkét keze ökölbe szorultan bújt el szoknyája redői közt. Hangjába különös élesség keveredett, hiába próbálta visszatartani.
- Egérke úr felcsapott filozófusnak - mondta. - De a mi Egérkénk ebben éppen olyan kontár, mint minden másban. Hallottad már ezt a szót, hogy hallucináció? Ha vannak dolgok, melyeket nem láthatok, talán csak agyrémek, a te beteg agyad szüleményei, nem gondolod?
- Nem, nem gondolom - felelte Adam. - Nem, eszembe se jut ilyet gondolni. Azt hiszem, te se gondolod.
Megfordult, kiment, és becsukta az ajtót.
Kate leült, és a csukott ajtóra bámult. Észre se vette, hogy mindkét öklével a fehér viaszosvásznat ütögeti. De tudta, hogy az ajtó fehér négyszöge eltorzul könnyeitől, testét meg vadul rázza valami, amit dühnek érzett, de bánatnak is.
2
Amikor Adam kilépett Kate házából, több mint két órát kellett várnia a vonatra, vissza King Citybe. Egy belső hangra hallgatva befordult a Fő utcán a Central Avenue-ra, és elballagott a 130-as számig, Ernest Steinbeck magas, fehér házáig. Makulátlanul tiszta, barátságos ház volt, elég tágas, de nem nagyképű, fehér kerítés és gondosan nyírt pázsit vette körül, fehér falaira felfutott a rózsa és a csillagvirág.
Adam felment a széles verandalépcsőn, és becsöngetett. Olive jött az ajtóhoz, kissé kinyitotta - szoknyája mögül Mary és John kandikált elő. Adam levette kalapját.
- Ön nem ismer engem. Adam Trask vagyok. Édesapja jó barátom volt. Mrs. Hamiltonnál szeretném tiszteletemet tenni. Annak idején segített ikreimet világra hozni.
- Persze, tudom! - kiáltott fel Olive, és kitárta az ajtót. - Hallottunk önről. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Anyánkat, tudja, úgy helyeztük el, hogy teljes nyugalomban érezhesse magát.
Bekopogott egy ajtón, a tágas előcsarnok mélyén.
- Mama! - kiáltotta. - Régi ismerősöd jön látogatóba.
Kinyitotta az ajtót, és betessékelte Adamet a kedves szobába, ahol Liza lakott.
- Én azonban bocsánatot kérek - mondta. - Catrina csirkét süt, és nem hagyhatom felügyelet nélkül. John! Mary! Gyertek, gyertek!
Liza mintha összement volna. Fonott hintaszékben ült, és öreg volt, nagyon öreg. Bő szoknyájú, fekete lüszterruhát viselt, melyet nyakánál brosstű tartott össze. Aranybetűkkel ez a szó csillogott rajta: MAMA.
A kedves kis szoba tele volt fényképekkel, üvegcsékkel, csipkés tűpárnákkal, fésűkkel és kefékkel, ezüst- és porcelánmütyürkékkel - számos születésnap és karácsony emlékével.
A falon Samuel óriási, színes fényképe függött. Hideg és zárkózott méltóság áradt belőle, afféle kiöltözött és kisikált elkülönülés, ami életében igazán távol állt tőle. Szeme a képen nem hunyorgatott, arcán nyoma sem volt annak a belső mosolynak, a vizsgálódás örömének, amely lényét eltöltötte. Nehéz, aranyozott keretben függött a kép, és szeme mindenkit követett a szobában, a gyerekek nagy megrökönyödésére.
Liza mellett egy fonott asztalkán Polly papagáj kalitkája állt. Tom egy matróztól vásárolta a papagájt. Öreg madár volt, állítólag ötvenéves, nagyon feslett életet élt, és a hajók elülső fedélzetének erőteljes nyelvét sajátította el. Akármennyit vesződött is vele, Liza nem bírta rávenni a papagájt, hogy ifjúsága festői szókincsét zsoltárokkal helyettesítse.
Polly ferdén oldalt tartotta fejét, úgy vette szemügyre Adamet; körmével óvatosan vakargatta tollait a csőre alján.
- Félre innen, fattyú! - mondta hidegen, szenvtelenül.
Liza összeráncolta homlokát. A madárra nézett, és szigorúan rászólt:
- Polly, ez aztán igazán nem udvarias.
- Átkozott fattyú! - jegyezte meg Polly.
Liza úgy tett, mintha nem hallaná a gorombaságot. Kinyújtotta kicsi kezét.
- Örülök, hogy látom, Mr. Trask - mondta. - Nem foglalna helyet nálunk?
- Erre jártam, és éppen csak kifejezést akartam adni részvétemnek.
- Megkaptuk a virágait is - mondta Liza. Annyi idő után még pontosan emlékezett minden egyes csokorra. Adam gyönyörű örökzöld virágkoszorút küldött.
- Nehéz lehet most önnek életét átrendeznie - mondta.
Liza szemén kicsordult a könny, és kis száját szinte összekattintotta, hogy erőt vegyen gyengeségén.
- Talán nem volna szabad felszaggatnom sebeit - folytatta Adam -, de meg kell mondanom, hogy megboldogult férje nagyon hiányzik.
Liza elfordította fejét.
- Mi a helyzet odahaza?
- Jó év ez. Sok esőt kaptunk. A takarmány szépen nő.
- Tom írta nekem - mondta az özvegy.
- Fogd be a pofád! - rikkantotta a papagáj, és Liza olyan haragosan nézett rá, mint serdülő gyermekeire annak idején, ha rakoncátlankodtak.
- Mi hozta ide Salinasba, Mr. Trask? - kérdezte.
- Istenem, üzleti ügyek! - felelte, és leült egy fonott székbe, amely megreccsent súlya alatt. - Azzal a gondolattal foglalkozom, hogy felköltözöm ide. Gondoltam, jobb volna itt a fiaimnak. Nagyon elhagyatottan cseperednek fel ott a farmon.
- Mi sohasem éreztük magunkat elhagyatottnak a farmon - mondta Liza érdesen.
- Azt hiszem, az iskolák talán jobbak itt. Miért ne részesüljenek ikreim ebben az előnyben, ha megadhatom nekik?
- Az én lányom, Olive, a Peach Tree iskolában tanított, és Pleytóban meg a Big Surban. - Liza hangja világosan elárulta, hogy ezeknél jobb iskolákat el se lehet képzelni. Adam hódoló elismerést kezdett érezni szilárd és bátor hajthatatlansága iránt.
- De hiszen csak tervezgettem - mondta.
- Azok a gyerekek, akik faluhelyen nevelkednek, jobban boldogulnak az életben - jelentette ki Liza. Ezt a törvényt fiai példáján tudta bebizonyítani. De most inkább vendégét fogta érdeklődése kereszttüzébe. - Bizonyára lakóházat keres Salinasban, vagy nem?
- Igen, azt hiszem, ott tartok már.
- Akkor keresse fel Dessie lányomat - mondta Liza. - Dessie szeretne visszaköltözni a farmra, Tomhoz. Helyes kis háza van feljebb az utcán, Reynaud péksége közelében.
- Feltétlenül felkeresem - mondta Adam. - De most már megyek is. Örülök, hogy jó egészségben találtam.
- Köszönöm - mondta az özvegy -, egészen jól megvagyok. - Adam már az ajtó felé indult, amikor Liza megkérdezte: - Mondja csak, Mr. Trask, nem szokta látni az én Tom fiamat?
- Hát nem, nemigen. Tetszik tudni, ritkán megyek el hazulról.
- Szeretném, ha elmenne és meglátogatná - mondta Liza mohón. - Azt hiszem, nagyon magányos.
Hirtelen elhallgatott, mintha megrémült volna attól, hogy már ennyit kikotyogott.
- Elmegyek. Okvetlenül elmegyek. Isten áldja, asszonyom. - Amikor betette az ajtót, még meghallotta a papagáj rikácsolását:
- Fogd be a pofád, átkozott fattyú!
És még Liza méltatlankodását is:
- Polly, ha nem vigyázol a nyelvedre, elpáhollak.
Adam egyedül is megtalálta a kijáratot, kilépett a házból, és az esteledő utcán felsétált a Fő utca felé. A Reynaud Francia Péksége szomszédságában megpillantotta Dessie házát a hozzá tartozó kis kert mélyén. A fagyalsövény olyan sűrű és magas volt, hogy a házból nem lehetett sokat látni. A kertkapura csavarokkal felerősített csinos, festett cégtáblán ez a felirat volt olvasható: "Dessie Hamilton, varrónő."
A Fő utca és a Central Street sarkán volt a San Francisco étterem - ablakai mindkét utcára nyíltak. Adam betért vacsorázni. A sarokasztalnál Will Hamilton ült, és buzgón falt egy bordaszeletet.
- Üljön le ide hozzám! - kiáltott Adamre. - Üzleti ügyekben jött fel?
- Igen - felelte Adam. - Épp most látogattam meg az édesanyját.
Will letette a villát.
- Én meg csak egy órára jöttem. Be se néztem a mamához, mert tudom, csak felizgatnám. Olive meg felforgatná az egész házat, hogy valami különleges vacsorával örvendeztessen meg. Nem akartam zavarni őket. Azonkívül vissza kell sietnem. Rendeljen bordaszeletet. Kitűnően készítik. Hogy van a mama?
- Nagyon bátor teremtés - felelte Adam. - Valahányszor látom, egyre jobban tisztelem és csodálom.
- Igen, bátorsága, az van. De hogy miképpen tudta megőrizni józan eszét, apám és valamennyiünk bolondságai közepette, ezt magam sem tudom megérteni.
- Bordaszelet, közepesre - mondta Adam a pincérnek.
- Burgonyával?
- Nem... de igen, francia sült burgonyával. Tudja, Mr. Hamilton, a mama aggódik Tom miatt. Valami baj van vele?
Will levágta a zsíros részt a szelet szegélyéről, és félretolta tányérja szélére.
- Nem ok nélkül aggódik - mondta. - Isten tudja, mi történt Tommal. Csak mélázik, mint egy szobor.
- Azt hiszem, erősen csüggött Samuelen.
- Túlságosan is - bólintott Will. - Jobban, mint egészséges volna. Úgy látszik, nem tudja magát túltenni rajta. Bizonyos szempontból Tom egy óriás csecsemő.
- Majd meglátogatom. A mama azt mondja, Dessie készül visszaköltözni a farmra. Will letette a kést meg a villát az abroszra, és Adamre meredt.
- Nem teheti meg - mondta. - Nem engedem.
- Miért nem?
Will leplezte az igazságot:
- Mert... nagyszerű üzlete van itt... remekül megél. Isten ellen való vétek lenne csak úgy odadobni.
Felkapta a villát meg a kést, levágott egy darabka zsíros húst, és a szájába gyömöszölte.
- A nyolcórás vonattal megyek haza - mondta Adam.
- Én is - bólintott Will. Nem akarta a beszélgetést tovább folytatni.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
1
Dessie volt a család kedvence, Mollie a szép kis cica, Olive makacs és szívós, Una a gondterhelt - a család őket is szerette, de valamennyi közül legforróbban Dessie-t. Neki voltak gödröcskék az arcán, övé volt a kacagás, ragályos, mint a bárányhimlő, övé a derűs jókedv, amely színessé tette a napot, még a látogatók is magukkal vitték, ahogy hazamentek.
Hogy is világítsam meg? Mrs. Clarence Morisson Salinasban, a Church Street 122. számú házban lakott; három gyermeke volt és férje, aki a saját rőfösüzletében dolgozott. Időnként Agnes Morisson reggeli közben kijelentette: "Ebéd után megyek Dessie Hamiltonhoz próbálni."
A gyerekek örültek, és vasalt orrú cipőjükkel az asztal lábát rugdosták, amíg rendre nem intették őket. Mr. Morisson két tenyerét egymáshoz dörzsölgette, és boltjába sietett, abban a reményben, hogy ma felkeresi néhány kereskedelmi utazó. És ha csakugyan beállított hozzá, alighanem vaskos megrendelésekkel távozott. Ám a gyerekek és Mr. Morisson alkalmasint nem is tudták, mért van ma ilyen jó napjuk, mely szívüket reménykedő várakozásra pezsdíti.
Mrs. Morisson elment a Reynaud-féle pékséggel szomszédos házba két órakor, és négy óráig maradt ott. Amikor kijött, szeme még nedves volt a könnyektől, orra vörös és szintén nedves. Útközben hazafelé orrát tapogatta zsebkendőjével, és könnyeit törölgette, és újra meg újra kacagott. Pedig Dessie talán nem is csinált egyebet, csak néhány fekete gombostűt szúrt egy párnába, hogy olyan legyen, mint a baptista prédikátor, aztán rávette azt a párnát, hogy elmondjon egy rövid, száraz prédikációt. De az is lehet, hogy elmesélte legutóbbi találkozását az öreg Taylor bácsival, aki azzal foglalkozott, hogy ócska faházakat vásárolt, és elszállította nagy üres telkére - végül már annyi faház állt ott a legnagyobb összevisszaságban, hogy a telek egy szárazföldi Sargasso-tengerhez hasonlított. Vagy talán egy verset olvasott fel Dessie a Chatterboxból, megfelelő mozdulatok kíséretében. Nem fontos, hogy mit csinált, az a fő, hogy szívmelegítően kacagtató volt, ragályosan kacagtató.
A Morrison gyerekekre, amint hazajöttek az iskolából, ma nem várt se panasz, se zsémbeskedés, se fejfájás. Orruk ma nem volt botrányos, arcuk sem kibírhatatlan. És amikor a gyerekekre rájött a vihogás - sebaj, anyjuk is velük vihogott.
Aztán hazajött Mr. Morisson, és elmesélte, hogy mi történt ma a boltban, és ma meg is hallgatták, oda is figyeltek, mire még azt is megpróbálta, hogy elmondjon egypár jó történetet, amit az utazótól hallott. A vacsora is pompás volt, az omlett nem esett össze, a kalács habkönnyű, a piskótatészta akár a pehely; kiderült, hogy nincs még egy háziasszony a föld kerekén, aki olyan jóízűre tudná a pörköltet fűszerezni, mint Agnes Morisson. Vacsora után, amikor a gyerekek végre álomba kacagták magukat, Mr. Morisson alighanem ugyanúgy érintette meg Agnes vállát, mint régen, nagyon régen, amikor ez volt a szokásos jeladás - és most is ágyba bújtak, és megint szerették egymást, és nagyon boldogok voltak.
Egy ilyen látogatás Dessie-nél még sokáig éreztette áldásos hatását - két napig is tartott, míg egészen elpárolgott, hogy aztán visszatérjenek a kis fejfájások meg a panaszok is, hogy az üzlet nem megy olyan jól, mint tavaly. Lám, ez volt Dessie és a varázslat, amit művelt. Kellemes izgalommal villanyozta fel környezetét, akárcsak Samuel. Dessie volt az édes, a drága, a család kedvence.
Pedig nem volt szép, talán még csinos sem. De megvolt benne az izzó ragyogás, amely a férfiakat arra készteti, hogy egy nő nyomába szegődjenek - abban a reményben, hogy talán rájuk is átcsillámlik valami. Az ember azt hitte volna, hogy Dessie kilábol első szerelmi ügyéből, és talál helyette mást - de nem így történt. Ha az ember jobban meggondolja, rájön, hogy akármennyire kedvelték is a változatosságot a Hamiltonok, szerelmében egyik sem csélcsap. Egyikük sem volt képes a szerelem könnyű vagy csapodár fajtájára.
Dessie nem adta meg magát egyszerűen feltartott kézzel. Továbbra is úgy viselkedett, mint addig, az akart lenni, aki volt - de a ragyogás hiányzott. Mindenkinek, aki szerette, elszorult a szíve, amint látta, hogyan erőlködik, próbálkozik. Segíteni is akartak neki.
Dessie barátai jók voltak és hűségesek, de mégiscsak emberek. Márpedig az emberek szeretik jól érezni magukat, és utálják az ellenkezőjét. Idővel ezek a Mrs. Morrisonok ezernyi nyomós okot találtak arra, hogy elkerüljék a kis házat a péküzlet mellett. Nem voltak hűtlenek, csak nem akartak szomorúak lenni - éppoly kevéssé, mint amennyire boldogok akartak lenni. Könnyű dolog logikus és erkölcsös okot találni arra, hogy ne tegyük meg azt, amit nincs kedvünk megtenni.
Dessie üzlete pangani kezdett, és a nők, akik azt hitték, szép ruhát akarnak, rá sem eszméltek, hogy amit igazában akarnak, nem is a ruha, hanem a boldogság. Az idők változtak, és a készen vett ruha egyre kedveltebbé vált. Már nem volt többé szégyen ilyet viselni. Ha Mr. Morisson konfekcióruhát tartott raktáron, csak ésszerű, hogy Agnes Morissont is ilyen ruhában lehessen látni.
A család aggódott Dessie miatt, de mit is tehetett, hiszen Dessie a világért sem vallotta volna be, hogy valami baj van vele. Legfeljebb csak azt vallotta be, hogy fájdalmat érez az oldalában, elég erős fájdalmat, de csak időnként, és akkor sem sokáig...
Aztán Samuel meghalt, és a világ darabokra tört, mint egy tányér. Fiai és leányai körülállták a cserepeket, és megpróbálták, hogy megint összeillesszenek valamilyen világot.
Dessie elhatározta, hogy értékesíti üzletet, és visszatér a farmra, hogy ott éljen Tommal. Persze nem volt valami sok értékesítenivalója. Liza tudott róla, meg Olive is. Dessie megírta Tomnak. De Willnek, aki mogorván ült asztalánál a San Francisco étteremben, nem szóltak. Will magában tajtékzott, végül összegyűrte szalvétáját, és felállt.
- Valamit elfelejtettem - mondta Adamnek. - Majd a vonaton találkozunk.
Miután megtette a fél háztömbnyi utat Dessie házáig, átvágott a kert magasra nőtt bokrai között, és becsengetett.
Dessie éppen egymagában vacsorázott, és szalvétával a kezében lépett az ajtóhoz.
- No nézd csak, Will, isten hozott - mondta, és rózsás arcát csókra nyújtotta. - Mikor érkeztél a városba?
- Üzleti ügyekben szaladgálok - felelte. - Csak éppen két vonat közt vagyok itt. Beszélni szeretnék veled.
Dessie hátravezette a virágos tapétával burkolt meleg kis szobába, amelyet konyhának és ebédlőnek használt. Gépiesen betöltött egy csésze kávét, Will elé tette, és odarakta mellé a cukortartót meg a tejszínes korsót is.
- Voltál a mamánál? - kérdezte.
- Csak éppen be tudtam ugrani hozzád két vonat közt - felelte Will mogorván. - Mondd csak, Dessie, igaz, hogy vissza akarsz menni a farmra?
- Igen, gondoltam rá.
- Nem akarom, hogy elmenj.
Dessie bizonytalanul mosolygott.
- Mért ne? Mi rossz van abban? Tom nagyon elhagyatott odalenn.
- Virágzó üzleted van itt! - mondta Will.
- Semmiféle üzletem nincs - felelte Dessie. - Azt hittem, te is tudod.
- Nem akarom, hogy elmenj - ismételte Will komoran.
Dessie most már sóvárgón mosolygott, és mindent elkövetett, hogy hangjába egy kis mókás csipkelődést keverjen.
- Dirigál a bátyám! Legalább mondja meg a kis Dessie-nek, mért nem jó?
- Túlságosan magányos lennél odalenn.
- Mért lennék magányos, amikor ketten leszünk?
Will mérgesen rángatta ajkát, majd kibökte:
- Tom nem beszámítható. Nem akarom, hogy magadra maradj vele.
- Nincs jól? Akkor segítségre van szüksége, nem?
- Nézd csak - felelte Will -, nem akartam neked megmondani, de... azt hiszem, Tom még ma sem tudja túltenni magát... apa halálán. Furcsa fiú.
Dessie szeretettel mosolygott.
- Will... te mindig furcsának tartottad Tomot. Már akkor is annak tartottad, amikor elárulta, hogy nem kedveli az üzletet.
- Az más volt. De most folyton töpreng. Nem beszél. Éjszakánként egyedül kószál a dombokon. Lementem, hogy megnézzem, mit csinál, és... képzeld csak, verseket ír... elborították az asztalt a telefirkált lapok.
- Te sohasem írtál verseket, Will?
- Nem én.
- Én igen - mondta Dessie. - Egyiket a másik után... egészen elborították az asztalt.
- Nem akarom, hogy lemenj.
- Hadd döntsem el magam - kérlelte Dessie lágy hangon. - Elvesztettem valamit. Meg akarom próbálni... hátha megtalálom.
- Badarságokat beszélsz.
Dessie megkerülte az asztalt, Willhez lépett, és átkarolta a nyakát.
- Kedves bátyám - mondta -, kérlek, engedd meg, hogy magam döntsek.
Will dühösen ment ki a házból, és az utolsó percben érte el vonatját.
2
Tom elment Dessie elé King Citybe, a vasútállomásra. Dessie a kocsi ablakán át látta, hogy vizsgálgatja sorra a vagonokat, őt keresve. Barnára égette a nap, és úgy kiborotválkozott, hogy sötét arca fénylett, mint a politúrozott fa. Vörös bajuszát rövidre nyírta. Vadonatúj, lapos tetejű Stetson-kalapot viselt, és barna Norfolk-kabátot, gyöngyház csatos övvel a derekán. Cipője ragyogott a déli napfényben - nyilván a zsebkendőjével dörzsölte át, éppen mielőtt a vonat befutott. Keménygallérba préselte erős, vörös nyakát, és halványkék horgolt nyakkendőt viselt hozzá, lópatkó fejű tűvel. Durva barna kezét erősen összekulcsolta maga előtt - így próbálta izgatottságát leplezni.
Dessie vadul integetett az ablakból.
- Itt vagyok, Tom, itt vagyok! - kiáltotta, noha tudta, hogy hangját elnyeli a kerekek zakatolása, amint a kocsi elsuhan Tom előtt. Dessie lemászott a lépcsőn, és látta, hogy Tom őrült izgalommal forgatja a fejét a rossz irányba. Dessie mosolyogva odasietett, és megállt Tom háta mögött.
- Bocsánat, tisztelt idegen - mondta nyugodt hangon -, nem lát egy bizonyos Tom Hamilton urat?
Tom villámgyorsan megfordult, rikkantott örömében, felkapta Dessie-t, medve módjára megölelte, és körbetáncolt vele. Majd fél karját a levegőben tartva, szabad kezével a popsiját veregette, szúrós bajuszával az arcába túrt, aztán még messzibb tartotta magától, és úgy nézte. Mindketten hátravetették fejüket, és üvöltöttek a nagy kacagásban.
Az állomásfőnök kihajolt ablakán, könyökvédőbe bújtatott karjával a párkányra támaszkodott. Vállán át hátraszólt a távírdásznak:
- Ezek a Hamiltonok! Nézzen csak oda!
Tom és Dessie ujjaik hegyét egymáshoz tapasztva, mély udvari hajbókolással üdvözölték egymást, miközben Tom ezt énekelte: trallala, Dessie meg: trillili - aztán újra összeölelkeztek.
Tom végignézett rajta.
- Mondja csak, kérem... nem Dessie Hamiltonhoz van szerencsém? Úgy rémlik, már láttam valahol. De nagyon megváltozott. Hova lettek a copfjai?
Jó sokáig tartott, míg átvette Dessie poggyászjegyét, majd elvesztette, a zsebében újra megtalálta, s végül más poggyászát vette ki. Végre aztán felrakta Dessie kosarait hátul a bricskára. A két pej ló türelmetlenül dobogott, fejüket úgy feldobták, hogy a kifényesedett kocsirúd a magasba szökkent, és a keresztfa nyikorgott. A kifényesített lószerszám sárgaréz fémcsatjai csillogtak, mint az arany. Az ostor közepe tájára Tom piros selyemcsokrot kötött, és piros szalagot font a lovak sörényébe és farkába.
Felsegítette Dessie-t az ülésre, és közben úgy tett, mintha szemérmesen a bokájára pislogna. Azután megcsattogtatta a gyeplőt, és kioldozta a zablából a kantárszárat. Legöngyölgette a szíjakat az ostornyélről, és a lovak olyan éles fordulattal lódultak el, hogy a kerék csikorgott.
- Nem volna kedve körülkocsikázni King Cityben? - kérdezte Tom. - Nagyon kedves városka.
- Nem - felelte Dessie -, ha jól emlékszem, már láttam.
Tom balra fordult, déli irányban, és pompás egyenletes ügetésre fogta a lovakat.
- Hol van Will? - kérdezte Dessie.
- Nem tudom - felelte Tom mogorván.
- Beszélt veled?
- Igen. Azt mondta, nem kellett volna hazajönnöd.
Nekem is azt mondta - bólintott Dessie. - Sőt George-ot is rávette, hogy írjon nekem.
- Miért ne jöttél volna, ha kedved tartja? - dühöngött Tom. - Mi köze hozzá Willnek?
Dessie megérintette Tom karját.
- Will azt hiszi, őrült vagy. Azt mondja verseket írsz.
Tom arca elsötétült.
- Úgy látszik, bement a házba, amikor nem voltam ott. Mit akar tulajdonképpen? Semmi joga az irataimat nézegetni.
- Csak csendesen - mondta Dessie. - Will a bátyád, ne felejtsd el.
- Mit szólna hozzá, ha én motoznék a papírjai közt? - kérdezte Tom.
- Nem engedné - felelte Dessie szárazon. - Bizonyára bezárja a páncélszekrényébe. De ne rontsuk el a napot azzal, hogy dühösködünk.
- Jól van - mondta Tom. - Isten látja lelkemet, minden jól van. De kihoz a sodromból. Ha nincs kedvem olyan életet élni, mint ő, akkor őrült vagyok, őrült, semmi más.
Dessie témát változtatott - kényszerítette Tomot, hogy másról beszéljen.
- Tudod, nehéz napjaim voltak legutóbb. Mama is velem akart jönni. Mondd csak, Tom, láttad már valaha is a mamát sírni?
- Nem, legalábbis nem emlékszem. Nem sírós fajta.
- Hát most sírt. Nem sokat, de tőle az is elég volt... hangja egyszer elfulladt, kétszer szipákolt, megtörölte az orrát, kifényesítette szemüvegét, aztán bekattintotta száját, mint egy zsebórát.
- Uramisten! - kiáltott fel Tom. - De jó, hogy megint itt vagy, Dessie! Szavamra, jólesik. Úgy érzem magam, mintha betegségből gyógyultam volna fel.
A lovak vígan poroszkáltak a megyei úton.
- Adam Trask vásárolt egy Fordot - mesélte Tom. - Vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy Will eladott neki egy Fordot.
- Igazán? A Fordról nem is hallottam. Megveszi a házamat. Remek árat fizet érte. - Dessie nevetett. - Nagyon magasra szabtam az árát. Gondoltam, majd engedek belőle az alkudozás során. De Mr. Trask az első szóra elfogadta, így kutyaszorítóba kerültem.
- Mit csináltál, Dessie?
- Istenem, kénytelen voltam megmondani neki, hogy túl sokat kértem, és úgy gondoltam, majd alkuszunk. De mintha nem is érdekelte volna, sem az egyik ár, sem a másik.
- Nagyon kérlek - mondta Tom -, ezt a történetet soha az életben ne meséld el Willnek. Még bezárat a bolondokházába.
- De amikor a ház nem éri meg azt a pénzt, amit kértem!
- Újra csak azt mondom, amit Willről mondtam. És mit akar Adam a házaddal?
- Odaköltözik. Azt akarja, hogy az ikrek Salinasban járjanak iskolába.
- És mit akar csinálni a birtokával?
- Nem tudom. Erről nem beszélt.
- Kíváncsi vagyok - mondta Tom -, mi lett volna, ha apa történetesen olyan farmhoz jut, mint Traské, az ócska, száraz porfészek helyett.
- Nem olyan rossz hely ez.
- Nem mondom, remekül alkalmas mindenre, kivéve arra, hogy valaki megéljen belőle.
Dessie komolyan megkérdezte:
- Ismersz-e még egy családot, amely annyit nevetett volna, mint mi?
- Nem. De az a család érdeme, nem a földé.
- Emlékszel még. Tom, hogyan vitted el a Williams lányokat, Jennyt és Belle-t díványon a táncmulatságra, a Peach Tree iskolába?
- Mama gondoskodott róla, hogy sohase felejtsem el. Mondd csak, mit szólnál ahhoz, ha meghívnám Jennyt és Belle-t látogatóba?
- El is jönnének - mondta Dessie. - Tegyük meg!
Amikor kikanyarodtak a megyei útról, Dessie megjegyezte:
- Valahogy másképpen emlékeztem erre a tájra.
- Úgy képzelted, szárazabb?
- Azt hiszem, ez az. De hiszen rengeteg fű van itt, Tom!
- Már húsz jószágot tartok, hogy legyen, aki megegye.
- Tyűha! Akkor nagyon gazdag vagy!
- No nem. A jó év letöri majd a jószág árát. Kíváncsi vagyok, mit csinálna Will. Azzal szeret kereskedni, amiből kevés van. Megmondta nekem. Lelkemre kötötte: "Mindig olyan cikkel kereskedj, amiből kevés van." Will rém okos.
A göröngyös út olyan volt, mint régen, legfeljebb annyit változott, hogy a kerékvágás mélyebb volt, és a kerek kövek még jobban kiálltak a földből.
- Mi az a cédula, ott azon a mimózabokron? - kérdezte Dessie. Letépte, amint elhajtottak mellette, és elolvasta rajta a felírást: "ISTEN HOZOTT!" No nézd csak! Tom, ezt te raktad ide?
- Nem én. Úgy látszik, járt erre valaki.
Minden ötvenlépésnyire egy-egy újabb papírlap bukkant fel, hol egy bokorra tűzve, hol egy fa ágára akasztva, olyan is volt, amit a fa törzsére szögeztek. És a felírás valamennyin: "ISTEN HOZOTT!" Dessie mindegyiknél sikongott elragadtatásában.
Feljutottak a dombtetőre, a kis völgy fölé, ahol a régi Hamilton-ház lapult. Tom megállította a kocsit, hadd gyönyörködjék Dessie a kilátásban. A másik domboldalon, a völgyön túl, fehérre meszelt kövek, óriási betűkbe sorakozva hirdették: "ÜDVÖZ LÉGY ITTHON, DESSIE!"
Dessie Tom kabátjára hajtotta fejét, sírt és kacagott egyszerre. Tom szigorúan bámult maga elé.
- Ejnye, no, ki csinálhatta ezt? - dörmögte. - Az ember már ki se teheti a lábát hazulról.
Hajnalban Dessie arra a jeges fájdalomra ébredt, amely időnként belenyilallt. Olyan sistergő, fenyegető fájdalom volt - oldalt, a derekában kezdődött, onnan kúszott feljebb, a hasát csípte és hasogatta, előbb egy kis szorítással, végül olyan vad marcangolással, mintha egy óriás kéz csavarta volna a belsejét. Amikor ez engedett, perzselő fájást érzett, mintha valami zúzódás sajgatná. Nem tartott nagyon sokáig, de amíg gyötörte, mintha az egész külvilág elmosódott volna, és Dessie nem tudott figyelni másra, csak a testében tusakodó gyötrelemre.
Amikor fájdalma megenyhült, elnézte, hogyan árasztja el ablakát az ezüstös hajnal. Orrában érezte a jó reggeli szellőt, amint meglebbenti a függönyöket, és magával hozza a fű, a gyökerek, a nyirkos föld szagát. Ezután hangok csatlakoztak a szem és az orr ünnepéhez - verebek marakodtak egymással, egy tehén egyhangú bőgéssel utasította rendre döfködő, éhes borját, egy szajkó visongott színlelt izgalommal, egy óvatos fürjkakas rikkantott éles, figyelmeztető hangon, mire párja suttogva válaszolt valahol a közelben, a magas fűben. A baromfiólban szörnyű izgalom tombolt egy tojás körül; egy jó négy font súlyú, hatalmas, vörös Rhode Island tyúkhölgy álszenteskedőn tiltakozott a borzalmas merénylet ellen, hogy kéjesen földre teperje egy vékonypénzű, semmi kis kakas, akit egyetlen szárnycsapással el tudott volna söpörni.
A galambok turbékolása emlékek sorát indította el. Dessie-nek eszébe jutott, hogy apja egyszer, amint az asztalfőn ült, így szólt:
- Megmondtam Rabbitnek, hogy galambokat fogok tenyészteni, és mit gondolsz, mit felelt? "Csak fehér galambokat ne", ezt mondta. Miért, kérdeztem, mire azt felelte: "A fehérek szerencsétlenséget hoznak. Fogj be egy raj fehér galambot, és egész biztos, hogy halál és szomorúság tör a házra. Szürkét vegyen, ha mondom!" Azt feleltem neki, hogy én a fehéret szeretem, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy szürkét vegyek. Márpedig én fehér galambot nevelek, ez olyan biztos, mint hogy ég borul a fejem fölé!
Liza türelmesen megjegyezte:
- Miért kell neked mindig önfejűsködnöd, Samuel? A szürke galamb éppen olyan jó ízű, és hozzá még nagyobb is.
- Nem engedem, hogy egy ostoba tündérmese taszigáljon - mondta Samuel.
Liza meg félelmetes egyszerűséggel rámondta:
- Tudod, mi taszigál téged? A saját önfejűséged. Olyan csökönyös vagy, mint egy öszvér, még annál is csökönyösebb.
- Valakinek meg kell tennie - mondta Samuel sötéten. - Mert különben sohase mutatnánk fügét a sorsnak, és az emberiség még ma is a fák ágain lógna.
Erre természetesen fehér galambokat kezdett tenyészteni, és marcona elszántsággal várta a halált és szomorúságot, hogy végül bebizonyítsa, mégis neki van igaza. És most itt voltak a nagy-nagy, kövér, testes madarak, turbékolásukkal fogadták a reggelt, és felröppenve, mint szélben lengő fehér kendő, kavarogtak a kocsiszín körül.
Amint Dessie visszaemlékezett erre, valósággal hallotta a szavakat, és a ház benépesedett körülötte. "Szomorúság és halál" - gondolta - "halál és szomorúság" - belsejében a perzselő fájdalmat facsaró kín váltotta fel. A kín eljön, biztosan eljön, csak ki kell várni.
Hallotta, mint huhog a levegő a kovácsműhely nagy fújtatójában, és a koppanást, ahogy a kalapács zengett az üllőn. Hallotta, hogy Liza kinyitja a sütőkemence ajtaját, és a megkelt kenyértészta odazöttyen a belisztezett deszkára. Azután Joe mászkált a házban, cipőjét kereste a leglehetetlenebb helyeken, és végre megtalálta, ahol hagyta, az ágy alatt.
Hallotta Mollie magasan csengő, kedves hangját a konyhában, amint a Bibliából a reggeli szakaszt olvassa, és Una hideg, öblös torokhangját, amint helyesbít egy-egy szót.
És Tom zsebkésével felvágta Mollie nyelvét, és szíve elhalt, amint ráeszmélt vakmerőségére.
- Ó, drága Tom - súgta Dessie, és ajka megvonaglott.
Tom gyávasága éppen olyan óriási volt, mint bátorsága - így is kell lennie minden nagy embernél. Heves erőszakosságát gyöngédség egyensúlyozta, ő maga pedig saját ellentétes erői mélységes küzdőtere volt. Most is meg volt zavarodva, de Dessie kötőféken vezette és irányította, mint ahogy a telivért szokták a korlátnál, hogy kimutassa igazi vérét és formáját.
Dessie ott feküdt, félig fájdalomba dermedve és félig még az álom kábulatában, míg a reggel egyre fényesebben áradt be az ablakon. Eszébe jutott, hogy Mollie fogja vezetni a nagy felvonulást a július negyediki ünnepségen, és ki lesz a párja? - nem kisebb személyiség, mint Harry Forbes állami szenátor. És Dessie még nem készült él a csokrokkal, amiket fel kell varrnia Mollie ruhájára! Erőlködve igyekezett felkelni. Annyi csokrot kell még felvarrnia, és itt fekszik bóbiskolva!
- Megcsinálom, Mollie! - kiáltotta. - Meglesz, készen lesz!
Felkelt az ágyból, magára kapta pongyoláját, és mezítláb végigjárta a házat, amely zsúfolva volt Hamiltonokkal. De amikor az előcsarnokba ért: már bementek a hálószobákba. A hálószobákban az ágyak szépen meg voltak vetve, de a család, úgy látszik, a konyhában csődült össze. A konyhában is hiába kereste őket, szerteszóródtak, elmentek valamennyien. Halál és szomorúság. A hullám visszahúzódott, ő meg ott maradt, kivetve a szárazra - az ébrenlétbe.
A ház tiszta volt, makulátlanul kisikálva, a függönyök kimosva, az ablakok ragyogóra törölve - de mindez úgy, ahogy egy férfi csinálja. A kivasalt függönyök nem lógtak egészen egyenesen, az ablakokon csíkok éktelenkedtek, és az asztalon a könyvet nem volt szabad elmozdítani, mert por rajzolta négyszög maradt a helyében.
A kályhából dőlt a meleg, narancsszínű fény szivárgott elő a karikák peremén, és a szabályozó mögött kavargó léghuzatból táncoló lángok halk mennydörgése morajlott elő. A konyhaóra ingája ide-oda villant üvegkoporsójában, és ketyegése olyan volt, mint egy fakalapács koppanása egy üres fadobozon.
Kívülről fütty hallatszott - olyan vad és érdes, mint egy nádsíp hangja, jó magas hang és furcsa is. Aztán Tom léptei döngtek az előcsarnokban, végül bejött tölgyfahasábokkal megrakodva, olyan magasan, hogy nem is látott tőlük. A tüzelőt lezúdította a fásládába.
- Már ébren vagy? - mondta. - Ez szolgált volna arra, hogy felköltsön, ha még aludnál. - Arca örömtől sugárzott. - A reggeli napnak nincs párja, ilyenkor nem szabad lustálkodni.
- Pontosan úgy beszélsz, mint apád - mondta Dessie, és vele kacagott.
Tom jókedve vad szilajsággá keményedett.
- Igenis! - kiáltotta. - És majd gondoskodunk róla, hogy itt nálunk az az idő visszatérjen. Eddig a bánatban fetrengtem, mint egy kígyó, ha eltörték a hátgerincét. Nem csoda, ha Will azt hiszi, hogy bolond vagyok. De most, hogy hazajöttél, majd megmutatom neked! Megint életet lehelek az életbe, hallod-e? Ez a ház olyan eleven lesz megint, hogy csuda!
- Örülök, hogy eljöttem - felelte Dessie, és kétségbeesetten gondolt arra, milyen gyenge most, milyen törékeny, és mennyire kell vigyáznia, hogy védelmezze Tomot.
- Bizonyára éjjel-nappal dolgozol, hogy ilyen tisztán tartod a házat - mondta.
- Semmi az egész - felelte Tom. - Csak egyet csavarok az ujjamon, és kész.
- Ismerem azt az ujjcsavarintást. Vödörrel és felmosóronggyal csinálod, és térden kuporogva, hacsak nem találtál fel valami módszert, hogy a kisujjaddal végezd el, vagy befogd hozzá a szelet.
- Találmányok! Ezért nincs időm semmire. Feltaláltam egy kis nyílást, amelyen keresztül könnyedén becsúszik a nyakkendő a keménygallérba.
- De hiszen te nem is veszel fel keménygallért!
- Tegnap felvettem. Akkor született a találmányom. Hát még a csirkék! Milliószámra fogom nevelni őket, kis házikókkal rakom tele az egész farmot, minden házikó tetején gyűrű, egy kézmozdulattal bemárthatom őket egy meszes tartályba! A tojások meg kis futószalagon fognak kijönni, nézd, felvázolom neked.
- Nem vázolnál fel inkább egy jó reggelit? - kérdezte Dessie. - Milyen alakja van egy sült tojásnak? Milyen színnel festenéd egy szelet szalonna sovány részét és a kövérjét?
- Megkapod! - üvöltötte Tom, és kinyitotta a tűzhely fedelét. Úgy nekiesett a tűznek a piszkavassal, hogy még a szőr is megperzselődött, összekunkorodott és megfeketedett a kezén. Fát gyömöszölt a tűzhelyre, és újra rázendített éles fütyülésére.
- Hangod után ítélve - mondta Dessie -, kecskelábú faun vagy, nádsíppal a szádban, egy domb oldalán, valahol Görögországban.
- Úgy is van! - kiáltott Tom. - Hát mit gondoltál, mi vagyok?
"Ha ez így van - gondolta Dessie gyötrődve -, mért nem tud a szívem könnyebb lenni? Mért nem tudok szürke tépelődéseimből kievickélni? Istenemre, megteszem! - sikoltott magában. - Ha Tom meg tudja tenni, én is megteszem!"
- Tom! - kiáltotta.
- Hallom.
- Tudod, mit akarok? Sötétlila tojást!
HARMINCHARMADIK FEJEZET
1
A dombok zöld pompája majdnem június végéig tartott, csak akkor kezdett a fű megsárgulni. A vadzab feje olyan nehéz volt a kövér magoktól, hogy szárán oldalra lankadt. Még nyár derekán is csörgedeztek kis források. A legelésző barmok úgy meghíztak, hogy tántorogtak lábukon, és bőrük fénylett jólétükben. Olyan év volt ez, amikor a Salinas-völgy lakói elfelejtették a száraz esztendőket. A farmerek újabb földet vásároltak - többet, mint amennyit bírtak -, és csekk-könyvük hátán számolgatták keresetüket.
Tom Hamilton úgy dolgozott, mint egy óriás - nemcsak erős karjával és kemény kezével, hanem szívével és eszével is. A kovácsműhelyben újra zengett az üllő. Tom fehérre festette a régi házat, és újrameszelte az istállót meg a kocsiszínt. Elment King Citybe, tanulmányozta a vízöblítésű árnyékszék szerkezetét, aztán nagy ügyesen maga is épített egyet otthon, hajlított bádogból és faragott fából. Mivel a víz nagyon lassan szivárgott a forrásból, Tom vörösfenyőből tartályt épített a ház mellé, saját gyártmányú szélmalommal, amelyet olyan ügyesen szerkesztett meg, hogy a legkisebb szélre is forogni kezdett. És fémből meg fából modelleket készített két új ötlete bemutatására, hogy ősszel beküldje a szabadalmi hivatalba.
De ez még nem minden - Tom tréfálkozva, jókedvűen dolgozott. Dessie kénytelen volt nagyon korán felkelni, hogy kivegye részét a házi munkából, mert különben Tom megelőzte, és elvégzett mindent. Dessie csak figyelte Tom nagy, piros boldogságát - nem volt olyan könnyed, mint Samuel boldogsága. Nem lényének gyökereiből fakadt és szállt fel lebegve. Tom maga fabrikálta össze boldogságát olyan okosan, ahogy csak tudta, ügyesen formálta és alakította.
Dessie-nek több jó barátja volt, mint bárkinek az egész völgyben, de igazi bizalmasa egy sem. Amikor a baj rászakadt, nem beszélt róla senkinek. Fájdalmai titkát magába temette.
Amikor Tom egyszer észrevette, hogy Dessie megfeszül és megmerevedik a marcangoló fájdalomtól, rémülten felkiáltott:
- Dessie, mi bajod?
Ám Dessie erőt vett magán, még eltorzult arcán is, és így felelt:
- Egy kis görcs, ez az egész. Csak egy kis görcs. Már jobban is vagyok.
És a következő percben már mind a ketten nevettek.
Jó sokat nevettek, mintha meg akarnák nyugtatni magukat. De amint Dessie lefeküdt, akkor zúdult csak rá veszteségének egész súlya, sötéten és elviselhetetlenül. Tom meg ott feküdt a sötétben, a maga szobájában, tanácstalanul, mint egy gyermek. Érezte, hogy szíve erősen dobog, és kissé reszel, amint lüktet. Elméje félve kerülte gondolatait, és kis tervekben, rajzokban, gépekben keresett menedéket.
A nyári estéken néha felsétáltak a dombra, hogy figyeljék a naplemente visszfényét a nyugati hegyek csúcsain, és élvezzék a szellőt, amelyet a nappal átforrósodott felszálló levegő szabadított a völgyre. Rendszerint némán álltak egymás mellett egy ideig, és magukba szívták a békességet. Mivel mindketten szemérmesek voltak, sohasem beszéltek önmagukról. Egyáltalában nem tudtak semmit egymásról.
Ezért mindkettőjüket megdöbbentette, amikor Dessie egy este a dombtetőn megkérdezte:
- Mondd csak, Tom, mért nem házasodol meg?
Tom ránézett, aztán gyorsan elfordította fejét.
- Hol van az a lány, akinek én kellenek? - felelte.
- Tréfálsz, vagy komolyan gondolod?
- Kinek kellenek én? - ismételte Tom. - Kinek kellene olyasvalaki, mint én?
- Ez úgy hangzik, mintha csakugyan komolyan gondolnád - mondta Dessie, aztán megszegte kettejük íratlan törvényét: - Talán szerelmes vagy valakibe?
- Nem - felelte Tom kurtán.
- Bárcsak tudnám - mondta Dessie, mintha Tom nem is felelt volna.
Tom nem beszélt többet az egész úton, amint leballagtak a dombról. De otthon, a tornácon hirtelen megszólalt:
- Elhagyottnak érzed magad, Dessie? Nem akarsz itt maradni? - Várt egy darabig, aztán hozzátette: - Felelj! Így van?
- Szívesebben vagyok itt, mint bárhol a világon - mondta Dessie, majd megkérdezte: - Jársz te valaha is nőkhöz?
- Járok - mondta Tom.
- És jólesik?
- Nem nagyon.
- Hát akkor mit akarsz csinálni?
- Nem tudom.
Némán mentek vissza a házba. Tom meggyújtotta a lámpát a régi nappaliban. A lószőr dívány, amelyet felújított, hajlított hátával a falnak támaszkodott, és a zöld falkárpit csíkosra kopott az ajtók között.
Tom leült a szoba közepén álló kerek asztalhoz. Dessie a díványon ült, és látta, hogy Tom utolsó vallomása miatt még mindig zavarban van. "Milyen tiszta fiú ez - gondolta Dessie -, mennyire nem való erre a világra", amelyet még Dessie is jobban ismert, mint Tom. Sárkányölő lovag ő, hölgyek megmentője, és apró kis bűneit olyan nagynak vélte, hogy méltatlannak érezte magát az emberekhez, szégyellte magát köztük. "Bárcsak itt volna apánk", sóhajtott Dessie. Apja már akkor megérezte az emberi nagyságot Tomban. Talán most is tudná, hogyan lehetne nagyszerű tulajdonságait kiengedni a sötétségből, hadd szárnyaljanak szabadon.
Új ösvényen próbálkozott közelebb jutni hozzá, hátha sikerül valami szikrát csiholni belőle.
- Ha már önmagunkról beszélünk, gondoltál-e valaha arra, hogy a mi egész világunk ez a völgy meg néhány utazás San Franciscóba? Vagy jártál-e már messzebb dél felé, mint San Luis Obispo? Én sohasem jutottam tovább.
- Én sem - mondta Tom.
- Hát nem ostoba dolog ez?
- Sok ember van, aki nem jut hozzá, hogy világot lásson.
- De nincs törvény, amely megtiltaná. Elmehetnénk Párizsba és Rómába, vagy Jeruzsálembe. Szeretném látni a Colosseumot.
Tom gyanakodva nézett rá, valami tréfát várt.
- Hogy mehetnénk? - kérdezte. - Ahhoz rengeteg pénz kell.
- Nem hiszem, hogy olyan sok kellene - mondta Dessie. - Nem fontos, hogy luxushelyen lakjunk. Utazhatnánk a legolcsóbb hajón, a legolcsóbb osztályon. Apánk is úgy jött ide Írországból. Mi meg így mehetnénk Írországba.
Tom még mindig óvatosan figyelte, de szemében már kezdett kigyúlni a tűz. Dessie folytatta:
- Egy évig belefekszünk a munkába, és félrerakunk minden garast. Kaphatok varrnivalót King Cityben is. Will is a segítségünkre lesz. És jövő nyáron eladod a jószágot, és mehetünk. Nincs törvény, amely megtiltaná.
Tom felkelt, és kiment a szabadba. Felnézett a nyári csillagokra, a kék Vénuszra, a vörös Marsra. Keze derekához görbült, öklét összeszorította és kinyitotta. Aztán megfordult, és visszatért a házba. Dessie el se mozdult a helyéről.
- Igazán el akarsz menni, Dessie? Igazán akarod?
- Inkább, mint bármit a világon.
- Akkor el fogunk menni.
- Te is akarod?
- Inkább, mint bármit a világon - mondta Tom, majd hozzátette: - Egyiptomba! Gondoltál Egyiptomra is?
- Athénba - mondta Dessie.
- Konstantinápolyba!
- Betlehembe!
- Igen, Betlehembe - ismételte Tom, majd hirtelen rászólt Dessie-re: - Menj, feküdj le! Egyévi munka áll előttünk, kemény munka. Pihenned kell. Én meg kölcsönkérek Willtől egy kis pénzt, és vásárolok száz malacot.
- És mivel fogod etetni őket?
- Makkal - felelte Tom. - Majd készítek egy gépet a makk begyűjtésére.
Amikor Tom visszavonult szobájába, Dessie még sokáig hallotta, amint fel-alá járkál, és halkan beszél magában. Dessie kinézett ablakán a holdfényes éjszakába, és boldog volt. De közben azon töprengett, vajon igazán el akar-e utazni, és vajon Tom is igazán akarja-e? És ahogy töprengett, derekában ismét jelentkezett a fájdalom.
Amikor reggel felkelt, Tom már a rajztábla előtt ült, öklével homlokát ütögette, és dühösen morgott magában. Dessie Tom válla fölött a rajzra pillantott.
- A makkgyűjtő gép? - kérdezte.
- Semmi az egész - felelte Tom. - De hogy tisztítom meg a gallyaktól és kövektől?
- Tudom, a feltaláló te vagy, de én is feltaláltam valamit. A világ legnagyobb makkgyűjtő gépét. Akár holnap is üzembe lehet helyezni.
- Mire gondolsz?
- Gyerekekre - felelte Dessie. - Azokra a kis, nyughatatlan kezekre.
- Nem teszik meg, még fizetésért sem.
- De versenydíjért igen. Mindenki kap díjat, a nyertes pedig a nagydíjat. Ez, mondjuk százdolláros díj lesz. Tisztára söprik majd az egész völgyet. Megengeded, hogy megpróbáljam?
Tom fejét vakarta.
- Miért ne? - mondta. - De hogy fogod beszedni tőlük a makkot?
- A gyerekek majd behozzák - felelte Dessie. - Bízd csak rám. Remélem van elég tárolóhelyed.
- Ez annyit jelentene, hogy kizsákmányoljuk a fiatalokat, nem?
- Bizonyára - hagyta rá Dessie. - Amikor műhelyem volt, kizsákmányoltam a lányokat, akik meg akartak tanulni varrni, ők meg kizsákmányoltak engem. Azt hiszem, ezt a nevet adjuk neki: a Monterey Megyei Nagy Makkgyűjtő Verseny. És nem veszünk be akárkit. Díjnak meg talán legjobb volna a kerékpár. Nem gyűjtenél lelkesen makkot egy kerékpár reményében, Tom?
- De mennyire! - felelte. - És nem fizethetnénk nekik valamit?
- Pénzt semmi esetre sem - felelte Dessie. - Az munkává fokozná le az egészet, és nem dolgoznak, ha nem muszáj. Én sem tenném.
Tom hátradőlt rajztáblája mellől, és kacagott.
- Én sem - mondta. - Rendben van. A te feladatod lesz a makkgyűjtés, az enyém meg a süldők gondozása.
- Tom! - mondta Dessie. - Nem lenne nevetséges, ha sok pénzt keresnénk? Valamennyi ember közül éppen mi?
- De hiszen te kerestél pénzt Salinasban is.
- Igaz, de nem sokat, ígéretekben nem volt hiány. Ha minden számlámat kifizették volna, nem kellene sertéshizlaláson törnünk a fejünket. Akár holnap is indulhatnánk Párizsba.
- Mindjárt behajtok a városba, és beszélek Will-lel - mondta Tom, és hátralökte székét, cserbenhagyva a rajztáblát. - Nem akarsz velem jönni?
- Nem. Itthon maradok, és kidolgozom a tervemet. Holnap megindítom a Nagy Makkgyűjtő Versenyt.
2
Késő délután, amint visszalovagolt a farmra, Tom szomorú volt és levert. Willnek, mint mindig, megint sikerült lelkesedését lehűtenie - a meghallgatott tervet megrágni és kiköpni. Will behúzta ajkát, szemöldökét dörzsölgette, orrát vakargatta, szemüvegét tisztogatta, azután körülményesen levágta szivarja hegyét, és rágyújtott. A disznóhizlalási tervnek sok gyenge pontja volt, és Will nem mulasztotta el, hogy belepiszkáljon valamennyibe.
A Makkgyűjtési Verseny csütörtököt mond - de hogyan és miért, ezt Will nem fejtette ki világosan. Csak annyival intézte el, hogy az egész terv rozoga, különösen a mostani időkben. A legtöbb, amit tehet, az volt, hogy megígérte: majd gondolkodik rajta.
A beszélgetés folyamán volt egy pillanat, amikor Tom már-már elmondta Willnek az európai utazás álmát, de ösztöne gyorsan közbelépett, és elhallgattatta. Az a gondolt, hogy valaki Európába menjen csak úgy lófrálni - kivéve persze, ha visszavonult üzletember, aki tőkéjét biztos értékpapírokba fektette -, olyan őrültség volt Will szemében, hogy ahhoz képest még ez a disznóhizlalási ügy is zseniális üzleti elgondolásnak számított. Így hát Tom nem szólt Párizsról semmit, és amikor magára hagyta Willt, hogy "gondolkodjék a dolgon", már előre tudta, mi lesz az eredmény. Will ítélete a disznóhizlalás és makkgyűjtés dolgában lesújtó lesz.
Szegény Tom nem tudta, és nem is volt alkalma megtanulni, hogy az ügyes és eredményes színlelés, az igazi gondolatok elpalástolása a jó üzletember alkotó munkájának örömei közé tartozik. A lelkesedést elárulni a hülyeség netovábbja volna. Will valójában nem is akart már a terven "gondolkodni". A terv jó része már az első pillanatban elbűvölte. Tom valami nagyon érdekes dologra hibázott rá. Ha az ember egy falka malacot vásárolna hitelbe, felhízlalná olyan takarmányon, amely jóformán semmibe se kerül, aztán eladná, és kifizetné tartozását - könnyűszerrel szép nyereséget vágna zsebre. Olyan terv ez, hogy rá lehet mondani: ez már döfi! Will persze nem akarta öccsét kifosztani. A hasznot lefölözi ugyan, de hiszen mindenki tudja, hogy Tom afféle álmodozó, és kinek jutna eszébe egy jó, egészséges tervet neki tulajdonítani? Tomnak például fogalma sincs a disznóhús áráról és a várható jövendőbeli áralakulásról. Ha minden kialakul, nem vitás, hogy Will szép, értékes ajándékkal jutalmazza Tomot - talán még egy Fordot is ad neki. És mi volna, ha egy Ford kocsit tűzne ki a makkgyűjtés első és egyetlen díjául? Az egész környék apraja-nagyja nekilátna a makkgyűjtésnek!
Ahogy a Hamilton-ház felé vezető úton hajtott, Tom azon törte a fejét, hogyan közölje kíméletesen Dessie-vel, hogy tervük kudarcot vallott. A legjobb volna gyorsan kieszelni egy másik tervet az első helyett. Hogyan is lehetne egy év alatt annyi pénzt keresni, hogy Európába utazhassanak? És hirtelen ráeszmélt arra, hogy még azt se tudja, mennyi pénzre volna szükségük. Nem ismerte a hajójegy árát. Majd az egész estét számítgatásokkal fogják tölteni.
Amikor megérkezett, félig-meddig arra számított, hogy Dessie kiszalad elébe a házból. Majd igyekszik vidám arcot vágni, és valami tréfát mond neki. De Dessie nem mutatkozott. "Talán szundikál" - gondolta Tom. Megitatta a lovakat, bevezette az istállóba, és szénát rakott a jászolba.
Amikor Tom bejött a szobába, Dessie a hajlított hátú díványon feküdt.
- Szundikálsz egyet? - kérdezte Tom, de aztán észrevette, hogy arca milyen fakó. - Dessie! - kiáltott fel. - Mi bajod?
Dessie legyűrte fájdalmát. - Csak a gyomrom fáj - mondta. - De az aztán kegyetlenül!
- A gyomrod! - mondta Tom megkönnyebbülten. - Egészen megijesztettél. A gyomorfájáson tudok segíteni.
Kiment a konyhába, és egy pohár gyöngyöző folyadékkal tért vissza. Átnyújtotta Dessie-nek.
- Mi ez, Tom?
- Jó, régimódi keserűsó. Lehet, hogy egy kicsit csikarni fog, de megteszi a kötelességét.
Dessie engedelmesen megitta, és elfintorította arcát.
- Emlékszem az ízére - mondta. - Mama gyakran diktálta belénk a zöldalmaidényben.
- Most feküdj szép csendesen - mondta Tom -, én meg összecsapok valami ebédet.
Dessie hallotta, amint tesz-vesz a konyhában. Testén átdübörgött a fájdalom. És tetejében ott volt a félelem is. Érezte, hogy az orvosság égően halad le a gyomrán. Kis idő múlva kivonszolta magát az otthon készült, új, vízöblítésű árnyékszékre, és megpróbálta kihányni a keserűsót. Homlokáról szemébe csurgott a veríték, és elvakította. Amikor fel akart egyenesedni, gyomra fölött megfeszültek az izmok, és gúzsba kötötték.
Később Tom tojásrántottát hozott neki. Dessie lassan megrázta fejét.
- Nem tudok enni - mondta mosolyogva. - Azt hiszem, ágyba bújok.
- A só majd használ hamarosan - biztatta Tom. - Akkor mindjárt jobban leszel. - Ágyba segítette Dessie-t. - Mit gondolsz, mit ettél, mivel rontottad el a gyomrodat? - kérdezte.
Dessie a hálószobában feküdt, és minden akaraterejével küzdött a fájdalom ellen. Este tíz óra tájban akaratereje ellankadt, és kezdte feladni a csatát.
- Tom! Tom! - sikoltott. Tom benyitott az ajtón, könyv volt a kezében, a World Almanac. - Tom, ne haragudj - mondta Dessie -, de borzasztóan rosszul vagyok, Tom. Borzasztóan rosszul vagyok.
Tom leült az ágy szélére a félhomályban.
- Annyira csikar?
- Rettenetesen.
- Nem tudnál kimenni a toalettre?
- Nem, most nem.
- Behozom a lámpát, és itt maradok melletted - mondta. - Talán sikerül aludnod egy kicsit. Reggelre elmúlik az egész. A só megteszi a magáét.
Dessie akaratereje megint felülkerekedett, és csendesen feküdt, míg Tom felolvasott neki egy-egy cikket az Almanac-ból, hogy megnyugtassa. Amikor úgy gondolta, hogy Dessie elaludt, abbahagyta a felolvasást, és maga is elszundikált a széken, a lámpa mellett.
Erőtlen sikolyra ébredt. Odalépett a vonagló ágyneműhöz. Dessie szeme tejszerű lepedéken keresztül őrülten lobogott, mint egy megvadult ló riadt tekintete. Ajkán vastag buborékok törtek elő, és arca lángolt. Tom kezét a takaró alá tette, és érezte, hogy Dessie izmai vad erővel görcsbe feszülnek. Azután a küzdelem abbamaradt, és Dessie feje hátrahanyatlott, félig behunyt szemében halvány fény csillant.
Tom csak éppen hogy felkantározta a lovat, és felvetette magát a hátára. Lerántotta nadrágszíját, azzal verte a lovat, hogy gyorsabban botorkáljon a köves, göröngyös kocsinyomon.
Duncanék már aludtak az országút mentén álló emeletes házuk felső szobájában, és nem hallották, hogy valaki ököllel veri a kapujukat. De azt már meghallották, amint a kapu recsegve-ropogva beszakadt, és magával rántotta a zárat meg az ajtósarkokat is. Mire Red Duncan vadászpuskájával lerohant a lépcsőn, Tom már vadul ordítozott a falra szerelt telefonba. King City telefonközpontjával beszélt.
- Dr. Tilsont! Gyorsan! Bánom is én! Kapcsolja rögtön! Az isten szerelmére, kapcsolja már!
Red Duncan olyan álmos volt, hogy ráfogta a puskát.
- Micsoda? Igen... igen - mondta Tilson doktor. - Igen hallom. Maga Tom Hamilton. Mi baja a nővérének? Kemény a gyomra? Mit adott neki? Keserűsót? Átkozott bolond!
De a doktor máris erőt vett haragján.
- Tom - mondta -, szegény fiam. Szedje össze magát. Menjen vissza, és rakjon rá hideg borogatást... amilyen hideget csak tud. Jég persze nincs a házban. No jó, akkor cserélje gyakran a ruhát. Ott leszek, amilyen hamar csak lehet. Hallotta? Mondja, Tom, hallotta, mit mondtam?
Visszaakasztotta a kagylót, és felöltözött. Dühösen, fáradtan kinyitotta a faliszekrényt, és kiszedett belőle mindenfélét - késeket, kapcsokat, tampont, gumicsövet, sebvarró fonalat, és mindezt táskájába rakta. Megrázta gázlámpáját, hogy meggyőződjék róla, van-e benne benzin, előkészítette az éteres palackot és maszkot az íróasztalra. Felesége hálóköntösben és főkötővel a fején mellette állt és nézte. Dr. Tilson csak ennyit mondott neki:
- Átmegyek a garázsba. Hívd fel Will Hamiltont. Azt akarom, hogy azonnal vigyen ki autón apja házába. Ha akadékoskodik, mondd meg neki, hogy a húga... haldoklik.
3
Tom lóháton tért vissza a farmra, egy héttel Dessie temetése után. Vállát kifeszítve, fejét magasan tartva, ünnepélyesen lovagolt, mint egy testőr a díszkivonuláson. Tom mindent lassan, de tökéletesen végzett el. Lovát gyönyörűen levakarta és kikefélte, Stetson-kalapját egyenesen homlokába húzta. Még Samuel sem tarthatta volna magát méltóságteljesebben, mint Tom most, ahogy visszalovagolt a régi házba. Egy héja görbe karmokkal éppen lecsapott egy csirkére, de Tom feje meg se rezzent, hogy odatekintsen.
Az istállónál leszállt, megitatta lovát, egy percig az ajtó előtt tartotta, lekantározta, és árpadarát vetett elé a ládába, a jászol mellé. Leszedte a nyerget, és kifordította a takarót száradni. Amikor az árpadara elfogyott, kivezette a pej lovat, és szabadjára engedte, hadd legeljen le minden füvet, amit nem véd sövény vagy kerítés.
Benn a házban minden bútor, a kályha, a székek mintha undorral visszahúzódtak és elfordultak volna tőle. Egy zsámoly félreugrott az útjából, amint átment a nappaliba. A gyufa, amit elővett, nyirkos volt, egészen puha. Tom úgy érezte, bocsánatot kellene kérnie tőle, amint kiment a konyhába másik gyufáért. A lámpa a nappaliban szépen, magányosan csillogott. Tom első meggyulladt gyufájának lángja gyorsan körbefutott a Rochester-kanócon, azután teljes hüvelyknyire dugta fel sárgán lobogó nyelvét.
Tom leült az éjszakában, körülnézett. Szeme kerülte a lószőr díványt. Egér kaparászott a konyhában; a halk neszre Tom megfordult, és megpillantotta saját árnyékát a falon - kalappal a fején. Levette kalapját, és a mellette álló asztalra tette.
Védekező, henye gondolatokkal foglalkozott, amint ott ült a lámpa alatt, de tudta, hogy hamarosan a nevén szólítják, és a bírói emelvény elé kell mennie, ahol ő maga lesz a bíró, az esküdtek pedig a saját bűnei.
És hívták is, a hang élesen fülébe hasított. Lelke előlépett, hogy szembenézzen vádlóival: a Hiúság szemére vetette, hogy piszkos és közönséges, és rosszul öltözködik; az Érzékiség megint kezébe csúsztatta a pénzt, hogy elmehessen a bordélyházba; a Becstelenség arra késztette, hogy tehetségesnek adja ki magát, holott tudta, hogy nincs rá semmi alapja; a Restség és Falánkság egymásba karolva vigyorgott rá. Tomot tulajdonképpen megnyugtatta jelenlétük, mert eltakarták a Nagy Szürke Igazit, aki a hátsó ülésen várakozott - a szürke és szörnyű legnagyobb bűnt. Tom csak azért kotorta elő a kisebbeket, a szinte erényeknek nevezhető aprócska vétkeket, hogy elbújhasson mögéjük, úgy mentegesse magát. Ott volt a Kapzsiság, aki megkívánta Will pénzét, az Árulás, aki hátat fordított anyja Istenének, a Tolvajlás, aki eltékozolt minden időt és reményt, a Ridegség, amely betegesen visszautasította a szerelmet.
Samuel halkan beszélt, hangja mégis betöltötte a szobát:
- Légy jó, légy tiszta, légy nagy, légy Tom Hamilton.
Tom nem vett tudomást apjáról.
- Nem érek rá - mondta -, barátaimat kell üdvözölnöm.
És bólintva köszöntötte az Udvariatlanságot meg a Rútságot, meg a Fiúi Hálátlanságot, meg az Elhanyagolt Körmöket. Azután újra előhozakodott a Hiúsággal. Ám a Nagy Szürke Igazi előlépett. Most már túl késő volt ahhoz, hogy aprócska csecsemővétkekkel lehessen játszadozni. A Nagy Szürke Igazi neve Gyilkosság volt.
Tom keze érezte a pohár fagyos hidegségét, és szeme látta a gyöngyöző folyadékot, amelyben kristályszemcsék olvadoztak még mindig, és átlátszó buborékok szálltak felfelé. És hangosan ismételte az üres, kietlen szobában: "Lehet, hogy egy kicsit csikarni fog, de megteszi a kötelességét." Igen, így hangzott, pontosan így, tanú rá a lámpa, meg a székek, meg a falak - valamennyien hallották, és ellene vallanak. Tom Hamilton számára nincs többé hely az egész világon. Nem mintha nem próbálkozott volna. Mint ahogy a kártyát keverik, úgy kereste a lehetőségeket. London? Nem! Egyiptom? - a szfinx, a piramisok? Nem! Párizs? Nem! Várj csak szépen itt, ahol vagy - itt tágabb tere van minden bűnödnek. Nem! Állj csak félre, meglátod, mind visszatérnek. Betlehem? Édes istenem, nem, nem! Ott szörnyű magányosan érezné magát egy idegen.
És itt közbelépett, bekapcsolódott a... de oly nehéz visszaemlékezni rá, mikor haltunk meg és hogyan. Egy felhúzott szemöldök, egy suttogás - talán az volt; vagy a fényektől pettyes éjszaka, amely lassan vánszorog, amíg a lőpor kergette golyó meg nem találja titkodat, és ajtót nem nyit annak, ami benned van...
Mi tagadás, az igazság az, hogy Tom Hamilton már halott volt, és csak néhány illő dolgot kellett elintéznie, hogy véglegessé tegye.
A dívány kritikusan nyikorgott, és Tom ránézett, majd a füstölgő lámpára, amelyre a dívány figyelmeztette.
- Köszönöm - mondta Tom a díványnak -, észre se vettem. - És lejjebb csavarta a lámpabelet, amíg abba nem hagyta a füstölgést.
Elméje elbóbiskolt. A Gyilkosság pofozta öntudatra megint. De Véreskezű Tom most már fáradt volt ahhoz, hogy megölje magát. Ehhez csinálni kell valamit, ami talán fájdalommal jár, talán igazi pokol.
Eszébe jutott, hogy édesanyja mélységesen megvetette az öngyilkosságot, mert úgy érezte, hogy egyesít magában három dolgot, amit szívből utált: a gyávaságot, a bűnt és a rossz modort. Az öngyilkosság majdnem olyan ocsmány, mint a lopás vagy a házasságtörés, talán ugyanolyan. Módot kell találni arra, hogy elkerülje Liza neheztelését. Jól meg tudja gyötörni az embert, ha neheztel valamiért.
Samuel nem nehezítené meg neki annyira, viszont az is igaz, hogy Samuelt sehogy sem tudná kikerülni, mert ott volt a levegőben mindenütt. Tom kénytelen volt megmondani Samuelnek.
- Apám - mondta -, nagyon sajnálom. Nem tehetek róla. Túlbecsültél engem. Tévedtél. Bárcsak igazolni tudtam volna a szeretetet és büszkeséget, amit rám pazaroltál. Lehet, hogy te még meg tudnád találni a kivezető utat. De én nem tudom. Nem tudok élni. Megöltem Dessie-t, és aludni akarok.
És a lelke felelt távollevő apja helyett, mondván:
- Nem értem, szavamra, nem tudom megérteni, hogy lehet ez. Ezernyi út közt lehet választani a pályán, amely a születéstől megint a születésig ível. De gondolkozzunk egy kicsit, hogyan is lehetne elfogadtatni a mamával? Drágám, mért vagy olyan türelmetlen?
- Mert nem tudok várni, apám, csak azért - mondta Tom. - Nem bírok tovább várni.
- Hogyne tudnál, édes fiam, persze hogy tudsz, drágám. Nagy ember lett belőled, mindig tudtam, hogy az leszel. Húzd ki az asztalfiókot! Használd azt a répát, amit a fejednek nevezel!
Tom kihúzta a fiókot. Megpillantott benne egy tömb Crane-féle finom fehér, vászon levélpapírt, meg egy csomag hozzá való borítékot, meg két agyonrágott ceruzavéget, és hátul, a poros sarokban néhány levélbélyeget. Kivette a tömböt, és zsebkésével meghegyezte a ceruzákat. Aztán ezt írta:
Drága Édesanyám, remélem, jól vagy. Úgy tervezem, hogy hamarosan többet leszek veled együtt. Olive meghívott a Hálaadó ünnepre, és tudod, hogy okvetlenül elmegyek. A mi kis Olive-ünk olyan pulykát tud sütni, hogy majdnem felér a tiéddel, de tudom, ezt sohasem fogod elhinni. Most kicsit rám mosolygott a jó szerencse. Vásároltam egy lovat tizenöt dollárért, egy herélt gebét, de az én szememben olyan, mint egy telivér. Olcsón kaptam meg, mert ez a ló megutálta az emberiséget. Régebbi gazdája több időt töltött a saját hátán, mint a lováén. Meg kell mondanom, nagyon alattomos jószág. Engem is kétszer levetett, de majd megmutatom neki, és ha sikerül betörnöm, enyém lesz a legjobb ló az egész megyében. És bizonyos lehetsz benne, hogy betöröm, még ha az egész tél rámegy is. Nem tudom, mért vesződöm annyit vele, talán mert az az ember, akitől vettem, furcsán nyilatkozott róla. Azt mondta: "Ez a ló olyan komisz, hogy egyszerűen lemarja az embert a hátáról." Nos, emlékszel még, mit szokott apa mondani, amikor nyulászni mentünk? "Gyere vissza pajzzsal vagy pajzsodon." A viszontlátásra a Hálaadó ünnepen. Szerető fiad, Tom.
Eltűnődött rajta, elég jó-e a levél, de mindegy, túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy újrakezdje. Hozzáfűzte még:
Ui. Hallom, hogy Polly cseppet sem hajlandó megjavulni. Pirulnom kell a madár miatt.
Egy másik lapra a következőt írta:
Kedves Will, akármit gondolsz is rólam, kérlek, légy most a segítségemre. Ha másért nem, hát a mama kedvéért, nagyon kérlek. Egy ló ölt meg - levetett a hátáról, és fejbe rúgott -, nagyon kérlek. Öcséd, Tom.
Leragasztotta a leveleket, zsebébe dugta, és megkérdezte Samuelt:
- Jó lesz így?
Hálószobájában kibontott egy érintetlen patronos dobozt. Egy töltényt becsúsztatott jól megolajozott 38-as Smith & Wessonja hengerébe, és úgy állította be, hogy csak éppen a ravaszt kelljen meghúznia.
Lova, amely álmosan álldogált a sövény közelében, hívó füttyére odajött, és bóbiskolva álldogált, míg felnyergelte.
Hajnali három óra volt, amikor bedobta a leveleket King Cityben, a postahivatal ládájába. Azután újra nyeregbe szállt, és lova fejét dél felé fordította, a régi Hamilton-tanyát övező terméketlen dombok felé.
Igazi gentleman volt.
Jegyzetek
Vallásos (protestáns) eredetű nemzeti ünnep az Egyesült Államokban. November utolsó csütörtökjén ülik meg. Eredetileg a termés szerencsés betakarításáért mondott hálaadás volt. [VISSZA]5. A Bibliának ez az angol fordítása 1611-ben, I. Jakab király uralma alatt jelent meg, és azóta is hivatalos fordításnak tekintik. [VISSZA]