MÁSODIK RÉSZ
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Láthatják, hogyan érkezett el ez a könyv a nagy határmezsgyéhez, amelyet 1900-nak hívnak. Megint ledaráltak és megköpültek száz esztendőt, és ami ezalatt történt, mind összegabalyodott azzal, ahogy az emberek akarták és szerették volna - minél hátrább pillantottak a múltba, annál több gazdagságot és értelmet láttak benne. Számos könyv és emlékirat úgy festi le ezt a századot, mint a legjobb korszakot, amely valaha is a világra zúdult, szerintük ezek voltak a régi jó idők, a kedves, vidám, egyszerű idők - mintha az idő lehetne fiatal és félelem nélküli. Öreg emberek, akik nem is tudták, vajon átbotorkálhatnak-e azon a határmezsgyén, viszolyogva néztek az új század elébe. Mert a világ megváltozott, kiveszett belőle az édesség-kedvesség, no meg az erény is. Aggodalom lepte el ezt a széthulló világot, és sok minden ment veszendőbe - a jó modor, a jólét, a szépség! Az úrinők már nem úrinők többé, és nem lehet megbízni egy úriember szavában.
Volt idő, amikor az emberek szorosabbra húzták az övet a derekukon. És az emberi szabadság lángja lelohadt. Még gyermeknek lenni sem volt jó - legalábbis nem olyan jó, mint azelőtt. Akkor még nem volt más gondunk, csak az, hol találhatunk egy megfelelő kavicsot - nem éppen gömbölyűt, inkább laposat, vízmosottat -, hogy beletegyük a parittyánk tasakjába, amit egy kimustrált cipőből vágtunk ki. Hová lett minden jó kő - minden, ami jó és egyszerű?
Az ember emlékezete kissé elmosódott - hiszen ki emlékszik arra, milyen is volt az igazi öröm vagy fájdalom, avagy az igazán mély, torkunkat fojtogató érzés. Csak arra emlékszünk, hogy részünk volt benne. Idősebb férfi esetleg pontosan és sóvárogva visszaemlékszik arra, milyen is volt a kislányok anatómiai titkainak felfedezése. De ugyanez a férfi elfelejti - és el is akarja felejteni - azt a görcsös, maró, fájdalmas érzést, amellyel egy serdülő fiú leborult a földre, arcát a fűbe temette, és öklével a földet verte, úgy zokogott: "Istenem! Jézusom!" Az ilyen ember erre azt mondhatja, és mondja is: "Mit keres ott az a nyavalyás kölyök, miért fekszik a fűbe, még megfázik!"
Eh, a földieper íze sem az, ami volt, és az asszonyok combja sem ölel már úgy, mint azelőtt!
És sok ember úgy könnyít magán, mintha csak tyúkokat ültetne a halál fészkébe.
Közben millió történész mirigyei kiválasztják azt, amit történelemnek nevezünk. Ki kell jutnunk ebből az üresen durranó, értelmetlenül pufogó századból - mondják sokan -, ebből a csaló, gyilkoló századból, amely csupa felfordulás meg rejtélyes halál és közös földek megkaparintása minden eszközzel, még a pokol segítségével is!
Gondoljunk csak vissza a mi kis nemzetünkre, amint óceántól óceánig nyújtózkodott, mindenféle komplexusokkal birkózott, és nem fért a bőrébe. Éppen megtanultunk járni, amikor az angolok újra nekünk estek. Megvertük őket, de nem volt benne sok örömünk. Csak azt értük el, hogy a Fehér Ház üszkös romhalmazzá vált, és tízezer hadiözvegy neve állt a nyugdíjlistán.
Később katonáink lementek Mexikóba, és ez olyan volt, mint egy rosszul sikerült piknik. Isten tudja, miért kell olyan piknikre menni, ahol rosszul érezzük magunkat, amikor otthon kényelmesen és kellemesen lehet étkezni. A mexikói háború mégis hozott valami jót. Szereztünk jó sok nyugati földet - az ország területét majdnem a kétszeresére növeltük -, azonkívül jó iskola volt ez tábornokaink részére, és így, amikor a szomorú nemzeti öngyilkosságba[3] estünk, vezetőink már ismerték a technikáját annak, hogy a szörnyűséget még szörnyűségesebbé tegyék.
Azután megkezdődött a vita:
- Szabad-e rabszolgát tartani?
- Ha jóhiszeműen szerezted, miért ne?
- Nemsokára majd azt mondják, hogy az embernek nem lehet lova! Ki az, aki el akarja venni a tulajdonomat?
És ott álltunk, mint aki véresre karmolja saját arcát, és vére saját szakállába hull.
Nos, ez is elmúlt, és lassan feltápászkodtunk a véres csatatérről, hogy elinduljunk nyugat felé.
Aztán jött a konjunktúra, fellendülés, csőd, válság, pangás.
Jöttek a nagy köztolvajok, és belenyúltak mindenkinek a zsebébe, akinek csak zsebe volt.
A pokolba ezzel a rothadt századdal!
Essünk már túl rajta, csapjuk rá az ajtót! Csukjuk be, mint egy könyvet, és olvassunk tovább, valami mást! Új fejezetet - új életet! Az embernek csak akkor lesz tiszta keze, ha egyszer rácsapta a fedelet erre a bűzös századra. Szép, tiszta dolgok várnak ránk. Az új évszázad mocsoktalan lesz, rothadástól mentes. Nem lesz megcinkelve, és ha jön egy fattyú, aki bele mer köpni ezekbe a tiszta kártyákba, és az új játszmában csalni próbál - az istenfáját, keresztre feszítjük, fejjel lefelé egy árnyékszék fölött!
De a földieper íze, ó, nem az, ami volt, és az asszonyok combja sem ölel már úgy, mint azelőtt!
TIZENHARMADIK FEJEZET
1
Néha valamiféle glóriaféle világítja meg az ember elméjét. Majdnem mindenkivel megtörténik. Érzed, amint nő és készülődik, mint egy gyújtózsinór, amint a dinamit felé ég. A gyomrodban érzed, a karjaidban bizsereg, az idegeidben zsong nagy gyönyörűséggel. Bőröd érzi a friss levegőt, a mély lélegzet csupa öröm. Úgy kezdődik, mint amikor nekinyújtózkodunk egy nagyszerű ásításnak. Keresztülvillan az agyunkon, és az egész világ felragyog a szemünk előtt. Sok ember, amióta az eszét bírja, szürkeségben él, még a táj is, a fák is elsötétlenek, elkomorodnak tőle. Az események - még a jelentősek is - fakón és színtelenül vonulnak el mellette. És egyszerre kigyullad az a dicsőséges fény - a tücsök cirpelése is édesen zeng a fülünkbe, a föld illata dalolva csapja meg orrunkat, és egy fa alatt ülve boldogan sütkérezünk az átszűrődő fényben. Az ember kiárad magából - valóságos zuhatag -, de nem apad el; nem lesz kevesebb. Azt hiszem, ez árulja el egy ember jelentőségét a világban: mindenkit meg lehet mérni glóriáinak gyakoriságán és lendületén. Magányos élmény ez, mégis összekapcsol a világgal. Szülőanyja minden alkotásnak, és így el is választja az embert társaitól.
Nem tudom, hogy lesz az eljövendő években. Hatalmas változások következnek be a világban, óriási erők formálják a jövendőt, melynek arcát nem ismerjük. Közülük egyik-másik rosszul esik nekünk - nem is azért, mert önmagában rossz, hanem mert arra törekszik, hogy kiküszöböljön bizonyos dolgokat, amelyeket szeretünk és jónak tartunk. Igaz, hogy két ember nagyobb követ tud megemelni, mint egy ember egyedül. Egy csoport gyorsabban és jobban tud autókat építeni, mint a magányos munkás - a gyári kenyér olcsóbb, és egyenletesebb minőségű. De amikor táplálékunk, ruházatunk, hajlékunk a tömegtermelés bonyolult folyamatából kerül elő, a tömeges módszerek szükségszerűen behatolnak gondolkodásunkba, és minden másféle gondolkodást kiküszöbölnek. Korunkban a tömegtermelés behatolt közgazdasági, politikai, sőt még vallási életünkbe is - vannak, akik az isteneszme helyébe tették. Ez a mi korunk veszélye: feszültség érezhető a világban, szörnyű feszültség, amely már-már a pattanásig fokozódott. Az emberek boldogtalanok, és lelkiviláguk egészen megzavarodott.
Ilyen időkben jónak és természetesnek érzem, hogy feltegyek magamnak néhány kérdést. Miben is hiszek tulajdonképpen? Mi mellett és mi ellen kell síkraszállnom?
A mi fajunk az egyetlen alkotó lény, és csak egyetlen alkotó szerszáma van: az egyéni elme, az egyéni szellem. Két ember nem alkotott még soha semmit. Nem fordult elő termékeny együttműködés sem a zenében, sem a képzőművészetben, sem a költészetben, se a matematikában vagy a filozófiában. Mihelyt az alkotás csodája megtörtént, egy csoport továbbfejlesztheti és kibővítheti, de egy csoport sohasem talál fel semmit. A csodálatos szikra mindig egyetlen ember magányos agyából pattan ki.
És most vannak, akik a csoportgondolat nevében hadakoznak a legdrágább kincs, az emberi szellem ellen. Ócsárlással, kiéheztetéssel, elnyomással szorítják vissza a szabadon szárnyaló, kóborló szellemet - megkötözik, eltompítják, elhódítják. Emberi nemünk, úgy látszik, az öngyilkosság szomorú útjára lépett.
De én szentül hiszem, hogy az egyén szabad, kutató szelleme a legértékesebb dolog a világon. És ezért akarok küzdeni a lélek, a szellem szabadságáért, hogy szállhasson bármerre, kedve szerint. És küzdök minden olyan eszme, vallás vagy kormányzat ellen, mely korlátozza vagy megsemmisíti az egyént. Ez az én lényem, ez a törekvésem. Meg tudom érteni, hogy minden dogma igyekszik elpusztítani a szabad szellemet, nehogy az szemlélődés útján a dogmát semmisítse meg. De úgy érzem, meg kell óvnunk az egyetlen dolgot, amely elválaszt bennünket az alkotásra képtelen állattól. Ha ezt a glóriát elveszítjük, végünk van.
2
Adam Trask szürkeségben nőtt fel, élete függönyét por és pókháló lepte be, napjai olyanok voltak, mint egy lassú, szomorú menet, amelyben kis bánatok és émelyítő elégületlenségek követték egymást. És akkor, Cathy által, kigyulladt benne a glória.
Nem jelent semmit, hogy Cathy olyan nő volt, akit szörnyetegnek neveztem. Talán nem tudjuk megérteni Cathyt, viszont képesek vagyunk számos dologra minden irányban, tehát nagy erényekre és nagy bűnökre is. És van-e olyan ember, aki gondolatban nem nézett még sötét vizek mélyére?
Lehet, hogy mindannyiunkban megvan az a titkos mocsár, ahol gonosz és csúnya dolgok kelnek életre, és erősödnek, növekednek. De ezt a tenyészetet kerítés veszi körül, és a tóban úszkáló ivadék hiába próbál felkapaszkodni rajta, mindig visszazuhan. De vajon nem történhetik-e meg, hogy egynémely ember sötét lelki mocsarában a pokolfajzat annyira megerősödik, hogy átvergődik a kerítésen, és szabadon úszik tovább? Az ilyen ember nem válhatik-e szörnyeteggé? És nem állunk-e kapcsolatban vele a titkos vizek rejtett csatornái útján? Képtelenség volna, ha nem értenők meg az angyalokat és az ördögöket egyaránt, hiszen mindkettőt mi találtuk ki.
Akármi volt is Cathy, ő indította meg a sugárzást Adamben. Szelleme felszabadult, lerázta magáról a félelmet és a keserűséget, az áporodott emlékeket. A glória besugározza a világot, és megváltoztatja, mint ahogy a világítórakéta megváltoztatja a csatatér arculatát. Talán Adam egyáltalában nem is látta Cathyt, olyan fényár övezte a szemében. A szépség és gyöngédség képmását hordozta magában, lelkébe égetve - egy édes, szent leány képmását, aki leírhatatlanul drága volt, csupa tisztaság és szeretet. Ezt a képet Cathy személyesítette meg férjének, és akármit tett is, akármit mondott, nem homályosíthatta el Adam Cathyjét.
Cathy azt mondta, hogy nem akar Kaliforniába menni, de Adam meg se hallotta, mert az ő Cathyje tüstént belekarolt, és előresietett, hogy a kedvében járjon. Glóriája olyan vakítóan fényes volt, hogy nem vette észre a komor gyötrelmet öccse arcán, nem látta a furcsa villanást a szemében. A farm őt megillető részét eladta Charlesnak értéken alul, és ezzel a pénzzel meg apja hagyatékának felével gazdag és szabad embernek mondhatta magát.
A két fivér most már idegen volt egymásnak. Kezet fogtak az állomáson, és Charles a tovagördülő vonat után nézett, és a sebhelyet dörzsölgette homlokán. Azután a fogadóba ment, gyorsan megivott négy whiskyt, majd felkapaszkodott a lépcsőn az emeletre. Kifizette a lányt, és aztán nem volt képes elvégezni, amiért pénzt adott. Csak sírdogált a lány karjában, amíg az ki nem dobta. Otthon dühöngve dolgozott a farmján, kierőszakolt belőle mindent, megnövelte, kicsinosította, határait kiterjesztette. Nem ismert se pihenést, se szórakozást. Még jobban meggazdagodott, de nem volt benne öröme, tekintélyre tett szert, de nem voltak barátai.
Adam csak annyi időt töltött New Yorkban, hogy ruhát vásároljon magának és Cathynek. Azután felültek a vonatra, amely átvitte őket a földrész másik végébe. Hogy aztán miképpen kerültek a Salinas-völgybe, egészen könnyű megérteni.
Akkoriban a gyors iramban növekedő, egymással birkózó és uralkodásra törő vasúttársaságok minden eszközt megragadtak, hogy forgalmukat növeljék. Nemcsak az újságokban hirdettek, hanem könyvecskéket, röplapokat, prospektusokat adtak ki, és ezekben fellengzős szavakkal dicsérték, színes képekben ábrázolták nyugat szépségét és gazdagságát. Nem volt olyan igény, amelyet túlzottnak lehetett volna minősíteni, hiszen a nyugati tájak gazdagsága határtalan volt. A Southern Pacific Railroad, melyet Leland Stanford vad energiája hajtott előre, uralkodni kezdett a csendes-óceáni partvidéken, nemcsak a közlekedés terén, hanem a politikában is. Ennek a társaságnak a vasútvonalai kinyújtózkodtak a távoli völgyekbe. Új városok bújtak ki a földből, egyre újabb területeket nyitottak meg és népesítettek be, mert a társaságnak üzletfeleket kellett teremtenie, hogy üzlethez jusson.
A hosszú Salinas-völgy is beleesett ebbe a fejlesztési tervbe. Adam kezébe került egy gyönyörű színes prospektus, amely úgy írt erről a völgyről, mint valami paradicsomkertről, amellyel a mennyország sem tud versenyezni. Aki elolvasta a dicshimnuszt, őrült lett volna, ha nem határozza el tüstént, hogy csakis a Salinas-völgyben fog letelepedni.
Adam nem siette el a földvásárlást. Előbb egy bricskát vásárolt, és bejárta rajta a vidéket. Megismerkedett a régi telepesekkel, elbeszélgetett velük a talajról és a vízről, az éghajlatról, a termésről, az árakról és a lehetőségekről. Adamtól távol állt minden spekuláció. Azért jött ide, hogy letelepedjék, otthont alapítson, családot - talán dinasztiát.
Adam túláradó lelkesedéssel hajtott egyik farmról a másikra, sáros rögöket szedett föl, és szétmorzsolta az ujjai közt, beszélt, tervezett, álmodozott. A völgy lakói megkedvelték, és örültek, hogy ide költözött. Felismerték, hogy nem mindennapi ember.
Csak egy gondja volt - mégpedig Cathy miatt. Látta, hogy az asszony nem érzi jól magát. Bekocsizta vele a környéket, de nem figyelt semmire. Egy reggel panaszkodott, hogy rosszul van, és otthon maradt, a King City-beli szállójukban, míg Adam kihajtott a határba. Délután öt óra tájban tért vissza, és Cathyt majdnem holtan találta, a nagy vérveszteségtől. Adam szerencsére otthon találta Tilson doktort - éppen vacsorázott -, és elráncigálta roastbeefje mellől. A doktor gyorsan megvizsgálta Cathyt, tampont alkalmazott, majd Adamhez fordult.
- Nem volna jobb, ha odalenn várna? - indítványozta.
- Jobban van már?
- Igen. Majd szólok, ha jöhet.
Adam megveregette Cathy vállát. Az asszony mosolyogva nézett fel rá.
Dr. Tilson bezárta az ajtót Adam mögött, és visszatért az ágyhoz. Arca kivörösödött haragjában.
- Miért tette?
Cathy összeszorított szája olyan volt, mint egy vékony vonal.
- Tudja a férje, hogy másállapotban van?
Az asszony lassan megrázta fejét.
- Mivel csinálta?
Cathy némán bámult rá.
A doktor körülnézett a szobában. Megállt az íróasztalnál, és felszedett egy kötőtűt. Az asszony orra elé tartotta, és megrázta.
- A régi bűnös! - mondta. - Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Majdnem megölte magát, anélkül, hogy megszabadult volna a magzattól. Úgy veszem észre, még mással is megpróbálkozott, kámfort dugott be, petróleumot, paprikát. Megmérgezte magát! Teremtő atyám! Mire képesek ezek a nők!
Cathy szeme hideg volt, mint az üveg.
Az orvos egy széket húzott az ágya mellé.
- Mondja csak, mért nem akar gyereket? - kérdezte gyengéden. - Hiszen jó férje van. Vagy nem szereti? Hát egyáltalán nem akar velem beszélni? Feleljen, az istenit magának! Ne legyen makacs, mint egy öszvér!
Cathy ajka meg se moccant, szeme meg se rebbent.
- Kedvesem - folytatta a doktor -, hát nem érti? Nem szabad életet kioltani. Ez az egyetlen dolog, ami kihoz a sodromból. Isten látja lelkemet, néha elveszítek egy-egy pácienst, mert nem tudok eleget. De megpróbálom, mindig megpróbálom megmenteni. Aztán jön egy ilyen eset, amikor szántszándékkal ölnek. - Egyre gyorsabban beszélt. Rettegett az undorító csendtől, amely mondatai közé ékelődött. Ez a nő rejtély volt számára. Mintha valami embertelen áradt volna belőle. - Nem ismeri Mrs. Laurelt? Reggeltől estig sír és gyötrődik egy gyerekért. Odaadná mindenét, amije csak van, hogy gyereke legyen, maga pedig... maga megpróbálja agyonszúrni a magzatát egy kötőtűvel! Jól van - kiáltotta -, nem akar beszélni, hát ne beszéljen! De egy dolgot megmondhatok magának, a gyereknek semmi baja! Maga ügyetlenül manipulált. Legyen nyugodt, azt a gyereket meg fogja szülni! Nem tudom, ismeri-e ennek az országnak törvényeit. Tudja, mit szólnak a magzatelhajtáshoz? Nem kell felelnie, csak figyeljen ide. Ha ez megismétlődik, ha elhajtja a gyereket, ha úgy látom, hogy valami gyanús manipulációba fogott, feljelentem! Tanúskodni fogok maga ellen, és gondoskodom róla, hogy elnyerje a büntetését. Remélem, van annyi esze, hogy nem kételkedik abban, amit mondtam. Komolyan beszéltem!
Cathy kidugta kis hegyes nyelvét, és megnedvesítette ajkát. Szeméből eltűnt a hidegség, és esdő szomorúság foglalta el a helyét.
- Sajnálom - rebegte. - Nagyon sajnálom. Maga úgyse érti.
- Akkor miért nem mondja el? - A doktor haragja tüstént elpárolgott. - Beszéljen, kedvesem.
- Nehéz elmondani. Adam olyan jó, olyan erős. De én... örökölt betegségben szenvedek... epilepszia.
- Maga nem epileptikus!
- Én nem, de a nagyapám és az apám... Meg a bátyám is. - Mindkét kezével eltakarta szemét. - A férjemnek nem szabad megtudnia.
- Szegény gyerek - mondta az orvos. - Szegény gyermekem! Ezt sohasem lehet biztosan tudni. Több mint valószínű, hogy szép, egészséges csecsemője lesz. Ígérje meg, hogy nem próbál több trükköt. Megígéri?
- Meg.
- Akkor rendben van. Nem árulom el a férjének, hogy mit csinált. Most feküdjön szépen hátra, hadd lássam, elállt-e a vérzés.
Néhány perc múlva becsukta a táskáját, a kötőtűt pedig a zsebébe tette.
- Holnap reggel benézek újra - mondta.
Amikor a szűk lépcsőn lement az előcsarnokba, Adam tüstént nekiesett. A doktor alig tudta elhárítani izgatott kérdései áradatát.
- Hogy van az asszony? Jobban van? Mi volt az oka? Felmehetek hozzá?
- Irgalom! Várjon egy kicsit. - És szokásos tréfájával állt elő megint: - A maga felesége... beteg.
- De doktor úr...
- A betegsége az egyetlen jó betegség a világon...
- Doktor úr...
- A feleségének gyereke lesz - mondta, és elsietett Adam mellett, aki tátott szájjal bámult utána. A kályha mellett három férfi ült. Vigyorogva néztek rá, és egyikük szárazon megjegyezte:
- Ha velem történik ez, meginvitálnék néhány barátságos pofát, mondjuk hármat, egy koccintásra.
A célzás kárba veszett. Adam esetlenül felbotorkált a szűk lépcsőn.
Adam figyelme végül a Bordoni-birtokra összpontosult. Ez a farm néhány mérföldnyire volt King Citytől délre, szinte egyforma távolságban San Lucas és King City között.
A Bordoni családnak kilencszáz holdja maradt abból a tízezerből, amelyet Mrs. Bordoni dédapja a spanyol királytól kapott. Bordoni svájci volt, de a felesége spanyol család leánya és örököse. Ez a család sok nemzedékkel azelőtt telepedett le a Salinas-völgyben. És az történt velük, ami a legtöbb családdal: a föld kicsúszott a lábuk alól. Egy részét elkártyázták, egy részét az adó nyelte el. Jó néhány holdat meg úgy vágtak le róla, ahogy az értékpapírok kuponjait szelik le valami fényűzés céljaira - egy lóért, egy gyémántért, egy szépasszony kedvéért. A kilencszáz maradék hold magva volt az eredeti Sanchez-birtoknak - és a java is. Elterpeszkedett a folyó mindkét partján, beszorult a dombok közé, mert a völgy éppen ezen a ponton összeszűkült, hogy aztán kitáruljon megint. Az eredeti Sanchez-ház még mindig használható volt. Vályogból épült a dombok közt lapuló kis tisztáson, egy pici völgyben, melyet egy folyton csacsogó patak öntözött értékes édesvízzel. Az első Sanchez éppen ezért építette ide a fészkét. Hatalmas örökzöld tölgyek árnyékolták be a völgyet, a föld itt olyan dús és buja volt, mint sehol máshol az egész környéken. Az alacsony ház falai négy láb vastagok voltak, a kerek mestergerendákat nyers bőrből készült kötelekkel erősítették a tetőgerendákhoz. A bőr összezsugorodott, és kemény lett, mint a vas, szinte elpusztíthatatlan kötelekkel fogta össze a fát. Ennek az építési módszernek csak egy hátránya van. A patkányok, ha hagyják, még ezt a bőrt is elrágják.
A régi ház bájos volt, mintha a földből nőtt volna ki. Bordoni tehénistállónak használta. Svájcból vándorolt be, nemzeti vonása volt a szenvedélyes tisztaságszeretet. Nem bízott a vastag vályogfalakban, és gerendaházat épített magának a régi ház szomszédságában - tehenei dugták ki fejüket a régi Sanchez-ház mélyen beöblösödő ablakain.
A Bordoni házaspárnak nem voltak gyermekei. Amikor az asszony idősebb korban meghalt, a magányos özvegyet epesztő vágyakozás fogta el ifjúkora alpesi tájai után. El akarta adni birtokát, hogy aztán visszatérjen az óhazába. Adam Trask azonban nem volt hajlandó hebehurgya módon vásárolni, Bordoni pedig igen nagy árat kért; az eladók régi módszerét követte, és úgy tett, mintha nem érdekelné, megveszik-e birtokát vagy sem. Bordoni már akkor tudta, hogy Adam megveszi a birtokot, amikor Adam még nem is sejtette.
Adam olyan helyen akart letelepedni, ahol már végleg megmaradhat, és születendő gyermekei is gyökeret verhetnek. Attól tartott, hogy megvásárol egy birtokot, de később talál egy másikat, amelyik jobban tetszik. Ám a Sanchez-birtok egyre jobban vonzotta. Amióta Cathy belépett az életébe, úgy érezte, hogy hosszú és kellemes jövő vár rá. De semmit sem mulasztott el a körültekintő gondosságból. Gyalog, kocsin és lóháton bejárta az egész környéket. Oszlopos fúróval behatolt a talaj mélyébe, hogy kipróbálja, kitapintsa, megszagolja a földet. Kipuhatolta, milyen növények lepik el a mezőket és dombokat és a folyó partjait. Nedves helyeken letérdelt, és megvizsgálta a vadnyomokat a sárban - a pumáét és a szarvasét, a prérifarkasét és a vadmacskáét, a görényét és a mosómedvéét, a menyétét és a nyúlét, bár valamennyit eltakarta a fürjek vonulásának nyoma. Adam meglátogatta a fűzfákat és a szikomor szederfákat, a vadszederbokrokat a folyó ágyában, megsimogatta az örökzöld tölgyek, mocsári tölgyek, fűzlevelű tölgyek, cserfák és babérfák törzsét.
Bordoni összehúzott szemmel figyelte, és fáradhatatlanul töltötte korsókba a vörösbort, amelyet kis domboldali szőlejéből préselt. Bordoni legnagyobb öröme az volt, hogy délutánonként kissé becsípett. És Adam, aki addig sohasem ivott, mindjobban megkedvelte a bort.
Minduntalan megkérdezte Cathyt, mi a véleménye erről a helyről. Tetszik-e neki? Boldog lenne-e itt? De jóformán meg se hallgatta Cathy óvatos válaszait. Úgy képzelte, hogy felesége is osztozik lelkesedésében. A King City szálloda előcsarnokában elbeszélgetett a férfiakkal, akik összegyűltek a kályha körül, és a San Franciscóból leküldött újságokat olvasgatták.
- A víz miatt töröm a fejem - mondta egy este. - Kíváncsi vagyok, milyen mélyre kell ásni, hogy vízhez jusson az ember.
Az egyik gazda átvetette egymáson darócba bújtatott lábait.
- Akkor keresse fel Sam Hamiltont - mondta. - Az jobban ért a vízhez, mint bárki a környéken. Valóságos varázsló, ha vizet kell találni, és nagyszerűen ért a kútásáshoz. Ő majd megmond magának mindent. Minden második kutat ő ásott a völgynek ezen a részén.
Egy másik farmer vigyorogva hozzáfűzte:
- Samnek megvan minden oka és joga ahhoz, hogy a víz iránt érdeklődjék. Mert egy átkozott cseppet sem tudott a saját földjén előteremteni.
- Hol találhatnám meg? - kérdezte Adam.
- Tudja mit? - felelte Lippo. - Úgyis kimegyek hozzá, hogy csináljon nekem néhány sarokvasat. Ha velem akar jönni, magammal viszem. Meglátja, megkedveli Mr. Hamiltont. Remek ember.
- Afféle komikustehetség - mondta a másik.
3
Louis Lippo bricskáján mentek ki a Hamilton-farmra - Louis és Adam Trask. A bricska bakjának rugói recsegtek és csörömpöltek, egy nagy vadcomb pedig, amelyet nedves ruhába csavartak, hogy hűvös maradjon, ugrálva zötyögött a bak alatt. Akkoriban szokás volt egy jó darab tartalmas harapnivalót vinni ajándékba, ha az ember látogatóba ment valahová, mert ott kellett maradni ebédre, nehogy a háziak megsértődjenek. Márpedig néhány vendég könnyen felboríthatja a háziasszony heti konyhatervét, ha nem gondoskodtak arról, hogy pótolják, amit elfogyasztanak. Egy negyed disznó vagy egy marhafartő megtette. Louis csomagolta be a vadat, Adam pedig egy palack whiskyvel járult hozzá a dologhoz.
- Meg kell mondanom - jegyezte meg Louis -, hogy Mr. Hamilton örülni fog, de a felesége nem tűri az ilyesmit. Én az ön helyében otthagynám az ülés alatt, és csak akkor szedném elő, amikor a műhely mögött leszállunk. Mindig így szoktuk csinálni.
- Nem engedi meg az urának, hogy igyék egyet?
- Akkora csak, mint egy madár - felelte Louis -, de sziklaszilárd elvei vannak. Hát csak hagyja a palackot az ülés alatt.
Letértek a völgy országútjáról, és a göröngyös domboldalon hajtottak tovább, a téli esőzésekből visszamaradt összekuszált szekérnyomokon. A lovak nyaka megfeszült, a kocsi nagyokat zökkent. Ez az év nem volt kegyes a dombokhoz, már júniusban kiszáradt - lépten-nyomon kövek bújtak ki a szegényes, kiaszott bükkönyből. A vadzab alig félarasznyira tudta felemelni fejét, de már kalászt vetett, mintha tudná, hogy sietni kell, mert különben nem lesz ideje magvainak megérlelődni.
- Nem valami barátságos környék - mondta Adam.
- Barátságos? Ami azt illeti, Mr. Trask, olyan vidék ez, hogy az ember szíve beleszakad, ha nézi. Barátságos! Mr. Hamiltonnak jó darab földje van, mégis éhen halhatott volna rajta, nagy családjával együtt. A birtok nem tudná őket eltartani. Mr. Hamilton mindenféle munkát végez, és most már a fiai is kezdenek valamit keresni. Nagyon rendes család.
Adam a vérszegény bokrokra nézett, amelyek az árok mentén búslakodtak.
- Mi jutott eszébe, hogy ilyen helyen telepedett le?
Louis Lippo, mint minden ember, szeretett magyarázgatni, különösen idegennek, ha nem volt a közelben idevalósi, aki vitába szállhatott volna vele.
- Megmondom - felelte. - Vegyen például engem. Apám olasz volt, a zűr után jött ide, de egy kis pénzt is hozott magával. Az én farmom nem valami nagy, de rendes. Apám vásárolta, és jól kiválasztotta. Vagy vegyük önt, nem tudom, hogy áll pénz dolgában, nem is akarom firtatni, de azt hallom, a Sanchez-birtokra alkuszik, márpedig Bordoni soha nem adott ingyen semmit. Ön alighanem vagyonos, különben érdeklődni sem mert volna a Bordoni-földek iránt.
- Elég jól megvagyok - mondta Adam szerényen.
- No, most térjünk vissza Hamiltonékra - folytatta Louis. Amikor idejöttek a völgybe, egy éjjelijük sem volt, amibe belepisálhattak. Be kellett érniük azzal, ami maradt, állami földdel, ami már nem kellett senkinek. Ebből huszonöt hold még jó években sem elég ahhoz, hogy eltartson egy tehenet, rossz években pedig a prérifarkasok is szűkölve menekülnek innen. Az emberek itt azt mondják, maguk sem értik, hogy éltek meg Hamiltonék. A magyarázat persze az, hogy Mr. Hamilton megfogta a munka végét, úgy tartotta el a családját. Másoknak dolgozott mint béres, amíg meg nem építette cséplőgépét.
- Úgy hallom, nagy sikere volt vele. Mindenki róla beszél.
- Igen, egész jól bevált. Kilenc gyereket nevelt fel. Lefogadom, hat garast se tett félre. Hogy is tehetett volna?
A bricska egyik oldala a magasba szökkent, átgördült egy nagy, kerek kövön, majd újra visszazökkent. A lovak bőre sötét volt a verítéktől, és tajték lepte be a hám alatt.
- Örülök, hogy beszélhetek vele - mondta Adam.
- Bizony, uram, legalább egy jó termése van. Jó gyermekei vannak, és remekül nevelte fel őket. Valamennyi szépen halad, kivéve talán Joe-t, ő a legfiatalabb, azt beszélik, főiskolára akarják küldeni, de a testvérei mind nagyon rendesek. Mr. Hamiltonnak nincs oka szégyenkezni. A ház itt van már a közelben, a következő dombocska mögött. Nehogy feledékenységből elővegye azt a whiskyt, mert ha az asszony meglátja, olyan hideg fogadtatásban lesz részünk, hogy beledermedünk.
A száraz föld szinte remegett a napon, és a tücskök cirpelése még jobban elmélyítette a csendet.
- Igazi istentől elrugaszkodott hely - mondta Louis.
- Az - felelte Adam. - Szégyellem magam, ha látom.
- Hogyhogy?
- Hát... mert olyan jó körülmények között élek, hogy nem kell ilyen helyen küszködnöm.
- Én is, de nem szégyellem magam. Isten látja lelkem, inkább örülök neki.
Amikor a bricska a dombtetőre ért, Adam megpillantotta azt a kis épületcsoportot, amelyből a Hamilton-tanya állt. Egy házat látott, néhány toldalékkal, egy tehénistállót, kovácsműhelyt és kocsiszínt. Nem volt szép kép - minden száraz és napszítta, sehol egy nagyobb fa, csupán egy kannából öntözött kis kert.
Louis Adamhez fordult és mintha egy kis ellenségeskedés lett volna a hangjában:
- Szeretném felvilágosítani egy és másról, Mr. Trask. Vannak emberek, akik kezdetben, amikor először beszélnek Samuel Hamiltonnal, arra a gondolatra vetemednek, hogy kötekedő emberrel van dolguk. Igaz, hogy nem úgy beszél, mint mások, ír ember, és tele van tervekkel, száz tervet is kieszel naponta. De tele van reménységgel is. Uramisten, kell is, hogy erős legyen a reménykedésben, hogy meg tudjon élni ezen a földön! De ne felejtse el, hogy remek munkás, kiváló kovács, és egyik-másik terve beválik. És hallottam a szájából, amint megjósolt bizonyos dolgokat, amelyek be is következtek.
Adamet megriasztotta a Louis hangjában bujkáló fenyegetés.
- Nem vagyok olyan ember, aki szereti embertársait letaposni - mondta, és megérezte, hogy Louis egyszerre csak úgy néz rá, mint idegenre és ellenségre.
- Csak fel akartam világosítani - felelte Louis. - Vannak emberek, akik idejönnek keletről, és azt hiszik, hogy ha valakinek nincs egy csomó pénze, nem is lehet rendes ember.
- Eszembe sem jutna...
- Mr. Hamilton talán egy vasat se tudott félretenni, de a mi emberünk, és semmivel sem rosszabb nálunk. És olyan szép családot nevelt fel, hogy messze földön sem találhat hasonlót. Hát csak azt akarom, hogy sohase feledkezzék meg erről.
Adam már-már védekezni akart, de aztán csak ennyit mondott:
- Nem fogom elfelejteni. Köszönöm, hogy szólt.
Louis újra előrefordult.
- Ott is van ő, ni... látja, ott a kovácsműhely mellett! Bizonyára meghallotta a hangunkat.
- Az a szakállas? - kérdezte Adam szemét meresztve.
- Igen, szép szakálla van. Hamarosan hófehér lesz, máris kezd deresedni.
Elhajtottak a gerendaház mellett, és látták Mrs. Hamiltont, amint az ablakon át feléjük nézett. A bricska megállt a műhely előtt, ahol Samuel már várta őket.
Adam tagbaszakadt férfit látott, pátriárkához illő szakállal. Deresedő haját összekuszálta a szél, mintha tüskebogáncsot borzolna. Arca rózsaszínű volt a szakálla felett, ahol a nap megégette ír bőrét. Tiszta kék inget viselt, overallt és bőrkötényt. Ingujját felgyűrte, izmos karja is tiszta volt. Csak a kezét kormozta feketére a kovácstűzhely. Adam gyorsan végignézett rajta, aztán pillantása megállapodott Mr. Hamilton világoskék szemén, amelyből fiatalos derű áradt. Körülötte a ráncok olyanok voltak, mint egy kerék küllői - a belső nevetés véste be a kovács szeme köré.
- Isten hozta, Louis - mondta -, örülök, hogy látom. Úgy élek itt, mint egy kis mennyországban, de azért örülök, ha barátaim meglátogatnak.
Most Adamre mosolygott, és Louis bemutatta:
- Magammal hoztam Mr. Adam Trasket, hogy ismerkedjenek meg egymással. Mr. Trask idegen itt, keletről jött, hogy nálunk telepedjék le.
- Örvendek - mondta Samuel. - Majd legközelebb kezet szorítunk. Nem szeretném bepiszkolni a kormos mancsaimmal.
- Hoztam néhány kötővasat, Mr. Hamilton - mondta Louis. - Nem csinálna nekem sarokvasat belőlük? A vaságyam keretét már csak az imádság tartja össze.
- Hogyne csinálnám, Louis. Szálljon csak le. Majd beállítjuk a lovakat az árnyékba.
- Van egy kis pecsenyének való a kocsiban, azonkívül Mr. Trask is hozott mellé valamicskét.
Samuel a ház felé pislantott.
- Ráérünk kivenni azt a valamicskét, majd ha a kocsi a szín mögött lesz.
Adam észrevette, hogy Samuel kissé éneklő hangon beszél, egyébként azonban nem vett észre a kiejtésében semmi idegenszerűt - legfeljebb az élesebb t hangokat és a furcsa nyelvtartással kiejtett l-eket.
- Nem fogná ki a lovakat, Louis? Én közben beviszem a húst. Liza örülni fog neki. Szereti a vadaspörköltet.
- Itthon vannak a fiatalok?
- Nem, egyik sincs itthon. George és Will hazajött ugyan a víkendre, de tegnap este lementek táncolni a Wild Horse Canyonhoz, a Peach Tree iskola mulatságára. Csak alkonyatkor kerülnek majd haza. Emiatt nincs most dívány a házban, majd később elmesélem. Liza nagyon haragszik miatta, Tomra haragszik, ő csinálta, majd később elmesélem. - Nevetve elindult a ház felé, kezében a vizes ruhába csavart őzcombbal. - Ha akarják, bevihetik azt a "valamicskét" a műhelybe, de vigyázzanak, nehogy megcsillanjon a napfényben.
Hallották, hogy bekiált a házba, amint odaért:
- Találd ki, Liza, mi van a kezemben? Louis Lippo hozott egy nagy darab őzhúst. Nagyobbat, mint te magad!
Louis a kocsiszín mögé hajtott, és Adam segített neki kifogni a lovakat és kipányvázni az árnyékban.
- Arra célzott, hogy a napfény csillogása ne árulja el a flaskát - magyarázta Louis.
- Félelmetes asszonyság lehet - vélte Adam.
- Ugyan! Akkora mint egy madárka, de szilárd elvei vannak.
- Szemellenzős - bólintott Adam. - Azt hiszem, így hívják ezt... valahol hallottam vagy olvastam.
Samuel visszajött a műhelybe.
- Liza boldog lesz, ha itt maradnak ebédre - mondta.
- De hiszen nem számított ránk! - tiltakozott Adam.
- Egy szót se. Majd több galuskát készít a pörkölthöz. Örülünk, hogy vendégeink vannak. Adja ide azokat a vasakat, Louis, és mutassa meg, mit akar.
Hulladék fából tüzet rakott a tűzhely fekete négyszögében, a fújtatóval felszította, majd ujjaival nedves kokszot teregetett rá, és addig igazgatta, amíg nem izzott.
- Segítsen, Louis - mondta -, csapjon egy kis szelet a kabátja szárnyával. Lassabban, ember, lassan és egyenletesen. - Betette a kötővasakat az izzó koksz közé. - Ne féljen, uram, ne féljen, Mr. Trask, az én Lizám megszokta, hogy kilenc éhenkórász gyerekre főzzön. Nem ijed meg a világon semmitől. - Fogóval forgatta a vasat, hogy több meleg érje, és közben hahotázott. - Az éhenkórász szót visszavonom, mert közönséges hazugság - mondta. - Feleségem sürög-forog, és közben zúg-búg, mint a kavics a hullámverésben. És óva intem mindkettőjüket, ki ne ejtsék ezt a szót, hogy "dívány". Ettől a szótól bánat és harag fogja el Liza szívét.
- Az előbb már említett valamit ezzel kapcsolatban - jegyezte meg Adam.
- Ha ismerné az én Tom fiamat, mindjárt jobban megértené, Mr. Trask. De Louis ismeri.
- De mennyire ismerem! - hagyta rá Louis, Samuel meg így folytatta:
- Az én Tomom ördöngös fickó. Mindig többet rak a tányérjára, mint amennyit meg tud enni. Mindig többet ültet, mint amennyit le tud aratni. Túl sok öröm, túl sok bánat, némely ember már ilyen. Liza azt hiszi, én is ilyen vagyok. Nem tudom, mi vár Tomra. Talán nagyság, de talán kötél, bizony, volt már példa rá, hogy egy Hamiltont felakasztottak. Majd egyszer elmesélem.
- És a dívány? - próbálta udvariasan visszaterelni a tárgyhoz Adam.
- Igaza van. Megesik velem, és Liza nemegyszer a szememre veti, hogy rossz pásztor vagyok, gondolataim nyája elkalandozik. Szóval, a Peach Tree iskola táncmulatságot rendez, és a fiúk: George, Tom, Will és Joe, egytől egyig elhatározták, hogy elmennek. És természetesen lányokat is visznek. George meg Will meg Joe egyszerű, szegény fiúk, beérték azzal, hogy mindegyikük egy-egy hölgyismerősét hívja meg. Bezzeg Tom megint dupla adagot rak a tányérjára, mint mindig. Meghívta a két Williams nővért, Jennie-t és Belle-t. Hány lyukat akar a srófoknak, Louis?
- Ötöt.
- Rendben van. Meg kell mondanom azonban, Mr. Trask, hogy Tomban az önteltség dolgozik, mint minden fiúban, aki csúnyának tartja magát. Többnyire mit sem törődik a külsejével, de ha valami mulatságra megy, felvirágozza magát, mint egy májusfa, és a tavasz minden színében pompázik. Ez persze jó sok ideig tart. Nem vették észre, hogy a kocsiszín egészen üres? George meg Will meg Joe korán elindultak, nem szépítgették magukat olyan soká, mint Tom. George elvitte a féderes kocsit, Will a bricskát, Joe meg a kis kétkerekű homokfutót. - Samuel kék szeme vidáman csillogott. - Nos, kijön Tom is, szemérmes mosollyal, de olyan pompázatosan, mint egy római császár. Körülnéz, de neki már nem maradt más kerekes alkalmatosság, mint a szénagereblye, márpedig azzal még egy Williams lányt sem lehet elfuvarozni. Liza szerencsére, vagy talán szerencsétlenségünkre, elszundított. Tom leült a lépcsőre, és gondolkodni kezdett. Aztán látom, bemegy a kocsiszínbe, leszedi a keresztrudat a szénagereblyéről, és befog elé két lovat. Aztán kihurcolja a díványt a házból, és lánccal odakötözi a keresztrúdra. Képzeljék csak, azt a gyönyörű, hattyúnyakú, lószőrrel tömött díványt, amelyre Liza úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Tőlem kapta, mielőtt George megszületett, hogy legyen hol pihennie. Egyszerre csak azon veszem magam észre, hogy Tom már kapaszkodik fel a lovakkal a domboldalon. Kényelmesen hátradőlt a díványon, úgy ment a Williams lányokért. Jóságos ég, milyen állapotban fog ez a dívány visszakerülni! Lapos lesz, mint a palacsinta, annyira tönkremegy útközben. - Samuel letette a fogót, és mindkét kezét csípőjére rakta, hogy jobban tudjon nevetni. - És mit szól majd Liza? Kénköves tüzet fújtat majd az orrlyukain! Szegény Tom!
- Nem volna kedve megkóstolni azt a valamicskét? - kérdezte Adam mosolyogva.
- De mennyire! - felelte Samuel. Átvette az üveget, gyorsan húzott belőle egyet, és visszaadta.
- Uisquebaugh... az élet vize... így hívják ír nyelven a whiskyt - mondta. - Találó szó, mi?
A vörösen izzó vasakat az üllőre tette, és csavarnak való lyukakat fúrt bele. Kalapáccsal szögben meghajlította - csak úgy szökkentek belőle a szikrák! A vasat nagy sistergés közepette bemerítette a félhordónyi fekete vízbe. - Tessék - mondta, és a kész sarokvasat ledobta a földre.
- Köszönöm - mondta Louis. - Mennyivel tartozom?
- Az élvezettel, amit a társasága nyújtott.
- Mindig így beszél - mondta Louis panaszkodó hangon.
- Nem. Amikor új kutat fúrtam magának, rendesen megfizette az árát.
- Erről jut eszembe... Mr. Trask azzal a gondolattal foglalkozik, hogy megveszi a Bordoni-birtokot... az öreg Sanchez örökségét... tudja, melyiket?
- Ismerem jól - mondta Samuel. - Remek birtok.
- Nálam érdeklődött, van-e víz ott. Azt mondtam neki, ha vízről van szó, forduljon magához, mert ehhez jobban ért, mint bárki más.
Adam továbbadta a palackot. Samuel megint húzott belőle egy keveset, aztán megtörölte a száját felső karjával, a kormos rész fölött.
- Még nem határoztam el magam - mondta Adam. - Egyelőre csak kérdezősködöm.
- Uramisten, csak rajta, ha már belekezdett. Azt mondják, veszélyes dolog egy írtől megkérdezni valamit, mert ő aztán megmondja. Remélem, nem fogja megbánni, hogy magára szabadított. Azt hallottam, kétféleképpen lehet nézni ezt a dolgot. Van, aki azt mondja, hogy az a bölcs ember, aki hallgat. A másik szerint, akinek nincsenek szavai, annak nincsenek gondolatai sem. Én természetesen az utóbbit vallom... Liza azt mondja, hogy túlságosan. De halljuk, mit szeretne tudni?
- Hát nézzük csak azt a Bordoni-birtokot. Milyen mélyre kellene leásnia, hogy vízhez jusson?
- Meg kellene nézni... vannak helyek, ahol elég harminc láb, máshol százötven kell, de vannak helyek, ahol fúrhatok a föld középpontjáig.
- De maga tud vizet találni, nem?
- Majdnem mindenütt... kivéve a saját földemet.
- Hallottam, hogy vízben szűkölködik.
- Hallotta? Még a Jóisten is hallhatta odafenn az égben. Elég hangosan jajgattam miatta.
- Van egy négyszáz holdas tag a folyó mellett. Mit gondol, van alatta víz?
- Meg kell néznem. Furcsa hely ez a völgy. Ha lesz türelme hozzá, talán mesélek róla egyet-mást, mert bejártam és belepiszkáltam már egypár helyen. Az éhes ember gondolatban dőzsöl, mit tehetne egyebet?
Louis Lippo félbeszakította.
- Mr. Trask New Englandből jött. Az a terve, hogy itt telepszik le. De már járt nyugaton mint katona... az indiánok ellen harcolt.
- Igazán? Akkor önnek kellene mesélnie, én meg hadd tanuljak.
- Nem szeretek beszélni róla.
- Miért? Ha én harcoltam volna az indiánok ellen, jaj lenne a családomnak meg a szomszédaimnak!
- Én nem akartam harcolni ellenük, uram. - Az "uram" szó úgy csúszott ki az ajkán, hogy észre se vette.
- Igen, ezt meg tudom érteni. Nehéz lehet megölni egy embert, akit nem ismerünk, és nem is gyűlölünk.
- Talán éppen ezért könnyebb - vélte Louis.
- Van benne valami, Louis. De vannak emberek, akik szívük mélyén szeretik az egész világot. Mások meg gyűlölik a saját fajtájukat, és gyűlöletük úgy szétárad körülöttük, mint meleg kenyéren a vaj.
- Jobban szeretném, ha arról a birtokról mesélne nekem - mondta Adam kelletlenül, mert egymásra halmozott hullák émelyítő képe tolult fel emlékezetében.
- Hány óra van?
Louis kilépett, és felnézett a napra.
- Még nem múlt el tíz.
- Ha rákezdek, nem tudok magamon uralkodni. Will fiam azt mondja, hogy én a fákhoz beszélek, ha nem találok erre a célra emberibb növényt. - Sóhajtva leült egy ládára, amiben szegeket tartott. - Azt mondtam az imént, hogy furcsa hely ez a völgy. Lehet, hogy azért látom így, mert zöld tájon születtem. Maga is furcsának tartja, Louis?
- Nem, én sohasem jártam máshol.
- Én meg túrtam itt a földet éppen eleget - mondta Samuel.
- Valami történt alatta... talán még most is történik. Egy óceán ágya van alattunk, és még mélyebben egy másik világ. No de ahhoz semmi közünk - egy farmernek nem kell törnie a fejét rajta. Idefent elég jó talaj van, különösen a lapályos részeken. A völgy magasabb részén a föld könnyű és homokos, de belekeveredik a dombtetők színe-java, amelyet a téli esők mosnak le. Ha észak felé megyünk, a völgy kitágul, a talaj nehezebb és feketébb lesz, talán termékenyebb is. Meggyőződésem, hogy mocsarak voltak ott valaha, évszázadokon keresztül korhadt gyökerek termékenyítették meg és tették feketévé a földet. Ha a kezünkbe vesszük, látjuk, hogy egy kis zsíros agyag keveredik belé, és tartja össze a göröngyöt. Ez Gonzales környékéről jön, a folyó torkolatától északra. Oldalvást pedig, Salinas és Blanco körül, aztán Castroville és Noss Landing körül még most is megvannak a mocsarak. És ha ezek egy nap felszáradnak, kerek e világon az lesz a legjobb és legdúsabb föld.
- Mindig arról beszél, hogy milyen lesz valamikor - vetette közbe Louis.
- Persze - mondta erre Samuel. - Az ember szelleme nem topoghat az időben úgy, mint a teste.
- Ha itt akarok letelepedni, tudnom kell, körülbelül hogy és mint lesz a jövőben - vélte Adam. - Mert a gyermekeim, ha lesznek gyermekeim, a jövőben fognak élni.
Samuel tekintete barátai feje fölött kiszállt a sötét kovácsműhelyből az aranyos napfénybe.
- Tudniuk kell - mondta -, hogy a völgy nagy része alatt, egyes helyeken jó mélyen, máshol meg egészen közel a felszínhez, egy réteg van, amelyet szigetelőnek lehetne nevezni. Keményre tömörített agyag ez, és zsíros tapintású. Egyes helyeken alig egy lábnyi, máshol jóval vastagabb. Ez a szigetelőréteg nem engedi át a vizet. Ha nem volna ott, a téli esők leszivárognának, és a föld mélyét áztatnák, hogy aztán nyáron ez a nedvesség újra felszálljon a gyökerekbe. De amikor a föld a szigetelőréteg fölött teleszívta magát, a fölös víz tovaárad, vagy megáll odafenn, és elrothaszt mindent. Ez a mi völgyünk egyik legnagyobb átka.
- No de azért elég jó hely ez, szépen megélünk itt, nem igaz?
- Igen, igen, de az embert nem hagyja nyugodni az a gondolat, hogy még jobb is lehetne. Arra gondoltam, hogy meg lehetne oldani a problémát, ha ezer meg ezer lyukat lehetne fúrni a víz leeresztésére. Aztán próbáltam valamit néhány dinamitrudacskával. Lyukat fúrtam az agyagrétegen keresztül, és felrobbantottam, így a réteg felrepedt, és áteresztette a vizet. De még elgondolni is rossz, milyen sok dinamit kellene ide! Olvastam, hogy egy svéd, ugyanaz az ember, aki feltalálta a dinamitot, most egy új robbanószerre bukkant, amely sokkal erősebb és biztonságosabb. Talán ez lesz a válasz a mi kérdésünkre.
Louis félig csúfondárosan, félig hódoló bámulattal megjegyezte:
- Mindig azon töri a fejét, hogyan lehetne a dolgokat megváltoztatni. Sohasem éri be azzal, hogy minden úgy van, ahogy van.
Samuel rámosolygott.
- Azt mondják, az ember valamikor a fák ágain élt. Valaki aztán nem érte be azzal a kényelmetlen, magas faággal, és neki köszönhetjük, hogy most a földet taposhatjuk. - Megint nevetett, és folytatta: - Látom már magamat, amint idelenn, a porban kuksolva gondolatban egy világot alkotok, éppen úgy, ahogy Isten megteremtette ezt, ahol mi élünk. Csakhogy Isten látta a maga világát, én meg sohasem fogom látni a magamét, legfeljebb így. Ez a völgy csodálatosan gazdag lesz egy szép napon. El tudná tartani a fél világot, és talán el is fogja egyszer. És boldog emberek élnek itt majd, ezrivel, tízezrivel...
Mintha felhő borította volna el a szemét, arca elkomorodott, és hirtelen elhallgatott.
- Ha az ember önt hallgatja, azt kell hinnie, hogy jó hely a letelepedésre - mondta Adam. - Hol találhatok különbet, ahol gyermekeimet felnevelhetem? Ha itt ilyen jövő vár rájuk!
- De van valami, amit nem tudok megérteni - folytatta Samuel. - Van valami feketeség, ami megüli ezt a völgyet. Nem tudom, mi az, de érzem. Néha, a legvakítóbb, legderűsebb napon érzem, amint elvágja a napot, és kifacsarja belőle a fényt, kifacsarja, mint egy szivacsot. - Fejemelte hangját. - Fekete erőszak terpeszkedik el ezen a völgyön. Nem tudom, mi az, nem tudom. Mintha valami régi szellem kísértene itt, a halott óceán mélyéből jár fel, amely itt terül el lábunk alatt, onnan jön, és boldogtalansággal teszi zavarossá a levegőt. Titokzatos, mint a rejtett szomorúság. Nem tudom, mi az, de látom és érzem az itteni emberekben.
Adam megborzongott.
- Most jut eszembe: megígértem, hogy korán otthon leszek. Cathy, a feleségem, kisbabát vár.
- De Liza mindjárt elkészül az ebéddel.
- Meg fogja érteni, ha megmondja neki, hogy a feleségem áldott állapotban van, és meglehetősen rosszul érzi magát. Köszönöm, hogy véleményt mondott a vízről.
- Talán elszomorítottam a fecsegésemmel?
- Dehogyis, egyáltalában nem. De ez lesz Cathy első gyereke, és nehezen viseli.
Adam egész éjjel birkózott a gondolataival. Másnap pedig kikocsizott, kezet szorított Bordonival, és övé lett a Sanchez-birtok.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
1
Milyen volt akkoriban az ország nyugati tája? Erről annyi sok mindent lehetne mondani, hogy az ember azt se tudja, hol kezdje. Minden dolog száz mást vet fel. Csak az a probléma, hogy eldöntsük, melyiket mondjuk el először.
Emlékszünk, hogy Samuel Hamilton azt mondta: gyermekei táncmulatságra mentek a Peach Tree iskolába. A vidéki iskolák akkoriban a kultúra centrumai voltak. A városok protestáns egyházai puszta létükért küzdöttek, jövevények voltak az országban. A katolikus egyház, amely először jelent meg a színtéren, mélyen beásta magát, és kényelmesen ült hagyományai karosszékében, miközben fokozatosan magára hagyta missziós házait, melyeknek fedele beomlott, és kifosztott oltárain galambok raktak fészket. A San Antonio misszió latin és spanyol nyelvű könyvtárát egy csűrbe dobálták, ahol patkányok rágták el a báránybőr kötéseket. Ezeken a kis helyeken az iskola vált a tudomány és művészet letéteményesévé, a tanítónő oltalmazta meg és vitte tovább a tudás és szépség fáklyáját. Az iskola épülete volt a találkozóhely, ahol összegyűltek muzsikálni vagy vitatkozni. Választások idején az urnákat az iskolában állították fel. Ez volt minden társadalmi élet kizárólagos színtere, akár a május királynője megkoronázásáról volt szó, akár az elhunyt elnök érdemeinek méltatásáról, akár pedig kivilágos virradatig tartó táncmulatságról. A tanítónő nemcsak a helyi társadalom vezetője volt, hanem az egész környék legjobb partija is - a főnyeremény, amelyről a házasulandók álmodtak. Minden család valóban büszke lehetett rá, ha fiuk a tanítónőt vezette oltárhoz. Gyermekeik számíthattak arra, hogy szellemi téren előnyös helyzetbe kerülnek, egyrészt az öröklött képességek, másrészt a kedvező körülmények következtében.
Samuel Hamilton leányainak nem azt a sorsot szánták, hogy a munkától elnyűtt farmerfeleségek legyenek. Csinos lányok voltak, és körülvette őket a magasabbrendűség glóriája - hiszen ír királyok leszármazottai voltak. Volt bennük valami büszkeség, amely elfödte szegénységüket. Senkinek nem jutott eszébe szánakozva gondolni rájuk. Samuelnek sikerült olyan gyermekeket felnevelnie, akik határozottan fölényben érezhették magukat. Sokkal többet olvastak, és jobb nevelésben részesültek, mint kortársaik zöme. Samuel valamennyi gyermekének átadta rajongó szeretetét a könyvek, a tudás, a tanulás iránt. Megóvta őket a kor gőgös tudatlanságától. Olive Hamilton tanítónő lett. Ez annyit jelentett, hogy tizenöt éves korában elhagyta a szülői házat, hogy Salinasba költözzék, mert csak így járhatott középiskolába. Tizenhét éves korában letette a képesítő vizsgát, amely minden tudományra és művészetre kiterjedt. Tizennyolc éves korában már a Peach Tree iskolában tanított.
Iskolájában a növendékek nagyobbak és idősebbek voltak, mint ő maga. A tanítónőnek nagy tapintatra volt szüksége. Rendet tartani - pisztoly és korbács nélkül - a nagy, fegyelmezetlen, vad fiúk között nehéz és veszedelmes feladat volt. A hegyek közt az egyik iskolában a növendékek erőszakot követtek el a tanítónőjükön.
Olive Hamiltonnak nemcsak minden tantárgyat kellett tanítania, de minden korosztályt is. Nagyon kevés fiatal haladt tovább a nyolcadik osztálynál azokban az időkben, de mivel már a farmon is segíteniük kellett, néha tizennégy-tizenöt évig is eltartott, amíg a nyolc osztályt elvégezték. Olive-nak azonkívül az orvostudomány elemi ismereteit is gyakorolni kellett, hiszen napirenden voltak a balesetek. Ha verekedés volt az iskolaudvaron, utána ő varrta be a késelések nyomait. Ha egy kis mezítlábas fiút csörgőkígyó mart meg, az ő kötelessége volt, hogy kiszívja a kígyómérget.
Az első osztályban az ábécét tanította, a nyolcadikban az algebrát. Ő szervezte a dalárdát, ő volt az irodalmi kritikus, ő írta a társaságbeli híreket, amelyek minden héten megjelentek a Salinas Journal-ban. Azonkívül az egész környék társadalmi élete az ő kezében volt - vizsgák, táncmulatságok, gyűlések, vitaestek, dalárdaelőadások, karácsonyi és májusnapi ünnepségek, a hazafias lelkesedés fellángolásai a polgárháború hőseinek emlékünnepén és július 4-én. Tagja volt a választási bizottságnak, összefogta a város minden jótékonysági mozgalmát. Állása nem volt kényelmes hivatal, kötelességei minden képzeletet felülmúló módon igénybe vették. A tanítónőnek nem lehetett magánélete. Féltékenyen figyelték minden mozdulatát, hogy jellemének legkisebb gyengéjét is felfedezzék. Nem kosztolhatott fél évnél tovább egy családnál, mert ez már féltékenységet keltett volna - az a család társadalmilag egy fokkal feljebb jutott volna, csak azért, mert a tanítónő nála étkezik. Ha a családban, ahol kosztolt, házasulandó fiú volt: természetszerűleg megkérte a kezét; ha még több felnőtt fiú volt, ez elkeseredett küzdelemre, verekedésre vezetett. Az Aguita fiúk például - hárman voltak - majdnem halálra marcangolták egymást Olive Hamilton miatt. A tanítónő ritkán maradhatott meg egy iskolában sokáig. Munkája olyan nehéz volt, és kérője olyan sok, hogy hamarosan férjhez ment.
Ám Olive Hamilton feltette magában, hogy éppen ezt az utat nem fogja követni. Nem osztotta ugyan apja szellemi lelkesedését, de az idő, amit Salinasban töltött, megérlelte benne az elhatározást, hogy nem lesz farmer felesége. Városban akart élni, ha nem is olyan nagy városban, mint Salinas, de legalább nem valami sárfészekben. Salinasban Olive megismerkedett az élet kifinomultabb oldalával, a templomi kórussal, ruhákkal, az Oltáregylettel, a püspöki egyházközség vacsoráival, amelyeken gyakori fogás volt a jó bableves. Kivette részét a művészetből is - vándortársulatok színdarabokat hoztak Salinasba, sőt operákat is, elhozták a színpad varázsát és a nagyvilág színeit, illatát, ígéretét. Olive társas összejövetelekre járt, részt vett szavalóversenyeken, kitalálósdi játékokban, a zene- és énekkarban. Salinas egészen elbűvölte. Itt estélyi ruhában mehetett társaságba és ugyanabban a ruhában haza - ahelyett, hogy a ruháját a nyeregtáskába gyűrje, majd tíz mérföldes lovaglás után előszedje és kivasalja.
Akármennyire elfoglalta is a tanítás, Olive világvárosi élet után epedt, és amikor egy fiatalember, aki malmot épített King Cityben, annak rendje és módja szerint megkérte a kezét, Olive igent mondott, csak azt kötötte ki, hogy az esküvőt hosszú és titkos mátkaság előzze meg. A titoktartásra azért volt szükség, mert ha házassági terve kitudódik, a helybeli fiatalemberek nagy ribilliót csaptak volna. Olive-ból hiányzott apja ragyogó szelleme, de volt humorérzéke, mely anyja erős és hajlíthatatlan akaraterejével párosult. Ami fényt és szépséget tanítványaiba tudott kényszeríteni, azt beléjük is kényszerítette.
Aki tanulni vagy tanítani akart, merev falba ütközött. Az emberek azt akarták, hogy gyermekeik tudjanak olvasni és számolni - ez éppen elég. Ennél több elégedetlenné és léhává tenné őket. Sok példa bizonyította, hogy a tanulás arra ösztökéli a fiút, hogy otthagyja a farmot, és a városban éljen - hogy többre tartsa magát apjánál. Annyi számtani tudás, hogy fel tudjon mérni egy darab földet és egy köböl fát, és el tudja végezni a gazdasági számvetést - annyi tollforgató képesség, hogy árut tudjon rendelni és levelet írni a rokonoknak - annyi betűismeret, hogy elolvashassa a napilapokat, a gazdasági szaklapokat meg a kalendáriumot - annyi zene, amennyi vallási és hazafias célokra szükséges: éppen elég volt egy fiúnak, hogy elősegítse az életben, és ne vezesse tévutakra. A tanulás a doktoroknak, ügyvédeknek és tanítóknak való, vagyis annak a külön osztálynak, amelynek semmi köze az emberek zöméhez. Persze akadt egy-egy jópofa, mint Samuel Hamilton, akit eltűrtek és befogadtak és kedveltek; de ha nem tudott volna olyan jó kutakat fúrni, lovat patkolni vagy cséplőgépet kezelni, isten tudja, mit gondoltak volna róla és családjáról.
Olive férjhez ment a maga fiatalemberéhez és elköltözött, előbb Paso Roblesba, majd King Citybe, végül Salinasba. Tele volt ösztönös megérzésekkel, mint a macska. Cselekedeteiben érzései kormányozták, nem gondolatai. Örökölte anyja erős állat és tömpe orrát, szép szeme meg olyan volt, mint az apjáé. Valamennyi Hamilton közül ő volt a leghatározottabb, ebben talán csak anyja múlta felül. Vallási felfogásában az Ótestamentum különös módon összevegyült az ír tündérmesékkel: de későbbi éveiben Jehova összemosódott apja alakjával. A mennyország kedves, otthonos farm volt, amelyet elhalt rokonai népesítettek be. A külvilág kellemetlen természetű valóságairól nem vett tudomást - úgy küszöbölte ki őket, hogy nem hitt bennük, és dühbe gurult, ha e tények közül valamelyik makacsul szembeszegült hitetlenségével. Azt mesélték róla, hogy egy szombat este keservesen sírt, mert nem mehetett két táncmulatságra egyszerre. Az egyik Greenfieldben volt, a másik San Lucasban, vagyis húsz mérföldnyire egymástól. Hogy mind a kettőre elmehessen, hatvan mérföldet kellett volna megtennie lóháton. Ezt a tényt nem tudta kiparancsolni a világból azzal, hogy nem hitt benne, és ezért bosszúságában sírva fakadt, és nem ment el egyikre sem.
Amint idősebb lett, erélyes módszert fejlesztett ki a kellemetlen tények elintézésére. Amikor én - az egyetlen fia - tizenhat éves koromban mellhártyagyulladást kaptam, ami akkoriban halálos betegség volt, annyira elgyengültem, hogy a halál angyala már-már horzsolt szárnyai csücskével. Olive tüstént igénybe vette gépfegyvermódszerét a mellhártyagyulladás kezelésére, és - bevált. Az anglikán egyház lelkésze imádkozott velem és értem, a zárda főnökasszonya és apácái - közvetlen szomszédaink voltak - naponta kétszer könyörögtek értem Istennek. Egy távoli rokonunk, aki teozófus volt és a Keresztény Tudomány vándor apostola, gyógyulásomra összpontosította gondolatait, és így próbált segíteni rajtam. Anyám igénybe vett minden akkor ismert varázslatot, ráolvasást, gyógyfüvet, azonkívül két kitűnő ápolónőt és a város legjobb orvosait. Egész praktikus módszer volt. Meggyógyultam. Anyám csupa szerető szigorúság volt, így bánt három leányával és velem. Megtanított minket jó modorra és minden házi munkára, mosásra és mosogatásra. Ha megharagítottuk, szeme olyan félelmetes volt, hogy egy pillantásával szinte lehántotta a rakoncátlan gyerek bőrét, akár a forró víz a manduláét.
Amikor mellhártyagyulladásomból felgyógyultam, újra meg kellett tanulnom járni. Kilenc hétig nyomtam az ágyat, izmaim elernyedtek, és bekövetkezett a lábadozás lustasága. Amint talpra állítottak, minden idegszálam tiltakozott, és a seb a bordáim közt, amit azért nyitottak, hogy lecsapolják a gennyet mellkasomból, rettenetesen fájt. Visszahanyatlottam az ágyba, és felkiáltottam:
- Nem bírom! Nem tudok felkelni!
Olive szörnyű szeme rám meredt.
- Kelj fel! - rivallt rám. - Apád egész nap dolgozott, és egész éjjel virrasztott. Adósságokba keveredett miattad, érted? Most aztán kelj fel.
És fel is keltem.
Olive nem ismert csúnyább szót és csúnyább fogalmat az adósságnál. Egy számla, amelyet tizenötödikéig ki nem fizettünk, már adósság volt. A szó olyan mellékértelemmel bírt nálunk, mint a szenny, lomposság, becstelenség. Olive, aki őszintén hitte, hogy az ő családja a legkülönb a világon, szinte gőgből nem engedte, hogy adósságba keveredjünk. Annyira beoltotta gyermekeibe az irtózást az adósságtól, hogy még ma is - a megváltozott gazdasági berendezkedésben, amikor adósságot csinálni együtt jár az élettel - bizonyos nyugtalanság fog el, ha egy számla már két napja esedékes. Olive akkor sem fogadta el a részletfizetési rendszert, amikor már általánossá vált. A részletfizetésre vásárolt holmi valami olyasmi volt, amiért tartozunk, és nem a miénk. Olive, ha akart valamit, előre összegyűjtötte rá a pénzt. Ennek az volt a következménye, hogy a szomszédaink két évvel hamarabb jutottak háztartási gépekhez, mint mi.
2
Olive nagyon bátor volt. Talán már ahhoz is bátorság kell, hogy gyermekeket hozzunk a világra. De el kell mondanom, hogy viselkedett az első világháborúban. Gondolkodása nem volt nemzetközi. Első földrajzi határa családját vette körül, a másik a városát, Salinast, végül pedig egy szakadozott vonal következett, bizonytalan, elmosódott vonal, amely a járás határait jelezte. Ezért Olive igazában nem is hitt a háborúban, még akkor sem, amikor a C csoportot, a mi lovas nemzetőreinket behívták, lovastul vonatra rakták, és kiküldték a nagyvilágba.
Martin Hopps ott lakott mellettünk, a sarkon túl. Köpcös, vörös hajú ember volt, szája kissé tátott, szeme vörös. Talán ő volt a legfélszegebb fiatalember egész Salinasban. Ha valaki csak annyit mondott neki: jó reggelt - máris bizsergő zavar fogta el. Ő is a C csoportba tartozott - azért lépett be, mert a kaszárnya udvarán szép kosárlabdapálya volt.
Ha a németek ismerik Olive-ot, és eszük van, mindent elkövettek volna, hogy meg ne haragítsák. De vagy nem ismerték, vagy ostobák voltak. Amikor megölték Martin Hoppsot, máris elvesztették a háborút, mert anyám feldühödött, és attól kezdve haragudott rájuk. Kedvelte Martint, aki soha életében nem ártott senkinek. Amikor megölték, Olive hadat üzent a német birodalomnak.
Körülnézett valami fegyver után. Hósapkát és félharisnyát kötni nem elég halálos - nem elégítette ki. Egy időre felöltötte a vöröskeresztes egyenruhát, és összejött hasonló öltözékű hölgyekkel a kaszárnyában, ahol tépéseket göngyölgettek és tekintélyeket tépáztak meg. Mindez rendben lett volna, de még nem döfte át a német császár szívét. Olive vért kívánt Martin Hopps életéért. Végül megtalálta fegyverét a hadikölcsönkötvényekben. Még soha életében nem adott el semmit - eltekintve a habcsóktól, amit alkalomadtán az anglikán egyházközség alagsorában árusított, az Oltáregylet összejövetelén. Ám most bálaszámra adott el hadikölcsönt. Vadul lefeküdt ebbe a munkába. Azt hiszem, az emberek féltek tőle, nem mertek nem jegyezni. És amikor kötvényt vásároltak tőle, Olive olyan érzést keltett bennük, mintha személyesen részt vettek volna egy igazi csatában - mintha szuronyt döftek volna Németország hasába.
Amint eladási eredménye felfelé szárnyalt, és meg is maradt a felhők magasságában, az államkincstár kezdte észrevenni ezt az új amazont.
Először sokszorosított elismerő levelek érkeztek Olive címére, majd igazi levelek, amelyeken gumibélyegző helyett a pénzügyminiszter saját kezű aláírása díszelgett. Büszkék voltunk és még büszkébbek lettünk, amikor befutottak a díjak is: egy német sisak - olyan kicsi volt, hogy a családban senkinek sem fért bele a feje -, egy szurony, majd egy érdes felületű srapneldarab, amelyet ébenfa alapra szereltek. Miután mi még nem voltunk alkalmasak katonai szolgálatra, és legfeljebb fapuskákkal menetelhettünk, anyánk háborús tevékenysége némileg jóvátette mulasztásunkat. Végül felülmúlta önmagát, mint ahogy túltett mindenkin az egész környéken. Már eddig is mesébe illő teljesítményét négyszeresére emelte, és így neki ítélték a legnagyszerűbb jutalmat - felszállást egy katonai repülőgépen.
Istenem, milyen büszkék voltunk mi, gyerekek! Anyánk révén olyan kitüntetésben részesültünk, hogy még így közvetve is beleszédültünk. De ami a szegény mamát illeti, meg kell mondanom, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeknek a létezésében nem volt hajlandó hinni minden bizonyíték ellenére sem. Az egyik ilyen egy jellemtelen Hamilton volt, a másik pedig a repülőgép maga. Attól, hogy már látott repülőgépet, egy cseppet sem hitt benne jobban.
Csak azt tudom, hogy mit cselekedett, és abból próbálom elképzelni, mit érezhetett. Lelkét iszonyatos rémület fogta el, hiszen, hogy is repülhet az ember valamiben, ami nem létezik? A felszállás szokatlanul kegyes büntetés lett volna, de hiszen nem büntetés volt, hanem jutalomdíj, ajándék, dicsőség, megtiszteltetés. Amint a szemünkbe nézett, bizonyára meglátta benne a bálványozó hódolat fényét, és belátta, hogy csapdába esett. Fel nem szállni annyit jelentett volna, hogy csúfosan cserbenhagyja családját. Bekerítették, és ebből a helyzetből nem volt tisztességes kivezető út - csak a halál! Mihelyt elhatározta, hogy beül abba a nem létező valamibe, és felszáll vele, eszébe sem jutott többé, hogy bármilyen módon túlélheti.
Olive elkészítette végrendeletét, ami jó sok időt vett igénybe, amíg meg nem győződött róla, hogy szabályos és törvényes. Azután elővette rózsafa dobozát, amelyben leveleit őrizgette - a leveleket, amelyeket férje írt neki vőlegény korában és azóta. Mi nem is tudtuk, hogy verseket is írt neki, pedig megtette. Anyánk hatalmas tüzet rakott, és elégette a leveleket az utolsó szálig. Az ő levelei voltak, és nem akarta, hogy más ember olvassa. Vadonatúj alsóruhát vásárolt. Elborzadt attól a gondolattól, hogy amikor holtan találják, foltozott vagy - ami még rosszabb - foltozatlan fehérnemű lesz rajta. Azt hiszem, maga előtt látta Martin Hopps görbén eltátott száját és reá meredő zavart tekintetét, és úgy érezte, hogy valami módon kárpótolja most elrabolt életéért. Nagyon szelíden beszélt velünk, és szemet hunyt egy rosszul elmosogatott tányér fölött, amely zsírfoltot hagyott a törlőruhán.
A dicsőséges mennybemenetelt a kitűzött időben a salinasi lóversenypályán tartották meg, a Rodeo-telkek fölött. Katonai autón utaztunk oda, olyan ünnepélyes és átszellemült arccal, mintha egy első osztályú temetésre mennénk. Apánk a sprecklesi cukorgyárban dolgozott, a várostól öt mérföldnyire, és nem tudott elszabadulni, vagy talán nem is akart, mert attól tartott, hogy nem bírja ki a nagy izgalmat. De Olive kikötötte - máskülönben fel se szállt volna -, hogy a repülőgép igyekezzék eljutni egészen a cukorgyár fölé, mielőtt lezuhan.
Ma már tudom, hogy az a néhány száz ember, aki összegyűlt a lóversenytéren, egyszerűen csak azért jött el, mert látni akarta a repülőgépet, de akkor úgy képzeltük, hogy anyám tiszteletére gyűltek össze. Olive nem volt magas termetű nő, és abban a korban már hízni is kezdett. Egyesült erővel segítettük ki az autóból. Alighanem megdermedt a rémülettől, de kis állát elszántan előreszegezte.
A repülőgép ott állt a réten, amelyet a versenypálya ölelt körül. Ijesztően kicsi és gyarló gép volt - nyitott ülésű biplán, kezdetleges faalkotmány, keresztül-kasul zongorahúrokkal összekötözve. Szárnyait vászon borította. Olive kábult volt. Úgy lépett a gép oldalához, mint ökör a bárd alá! Ruhájára, amely meggyőződése szerinti halotti ruhája volt, két őrmester előbb egy zubbonyt húzott, majd egy kipárnázott kabátot, végül egy repülőköpenyt. Olive mindet réteg után gömbölyűbb és gömbölyűbb lett. És amikor ráadták a bőrsisakot meg a hatalmas szemüveget, kis tömpe orrával és rózsaszínű orcáival igazán látványosság volt. Olyan volt, mint egy pápaszemes labda. A két őrmester beemelte az ülés fölé, aztán begyömöszölte. Teljesen kitöltötte a nyílást. Amikor odaszíjazták, hirtelen életre tért, és vad mozdulatokkal integetni kezdett, hogy magára vonja a figyelmet. Az egyik katona felmászott hozzá, meghallgatta, mit mond, majd Mary nővéremhez lépett, és odavezette a gép oldalához. Olive lerángatta bal kezéről a vastagon bélelt repülőkesztyűt. Amikor kezét kiszabadította, lehúzta jegygyűrűjét a parányi gyémánttal, és lenyújtotta Marynek. Ugyanakkor erősebben ráhúzta ujjára az esküvői gyűrűt, újra felrángatta kesztyűjét és előrenézett. A pilóta felmászott az elülső ülésbe, és az egyik őrmester egész testsúlyával a fából készült propellerre nehezedett. A kis gép nekiiramodott, megfordult, és a mező végében zúgva, imbolyogva a levegőbe emelkedett. Olive egyenesen maga elé meredt, de alighanem csukott szemmel.
Követtük a gépet tekintetünkkel, amint a magasba és a messzeségbe lendült, magányos csendet hagyva maga után. A kötvényjegyeztető bizottságnak, a rokonoknak és barátoknak, az egyszerű nézőknek, akikre nem hullott a dicsőség egyetlen sugara sem, eszükbe se jutott hazamenni. A repülőgép már csak foltocska volt az égen, Spreckles irányában, majd egészen eltűnt. Csak tizenöt perc múlva pillantottuk meg újra, amint derűs nyugalommal szállt iszonyú magasságban. Aztán, rémületünkre, mintha megingott volna, és zuhanni kezdett. Zuhanása mintha egy végtelenségig tartott volna, aztán összeszedte magát, újra felemelkedett és egy hurkot csinált. Az altisztek egyike felnevetett. A gép mintha egy percre megnyugodott volna, aztán egyszerre megbolondult. Dugóhúzót csinált, Immelmann-fordulatokat végzett, külső és belső hurkokat rajzolt az égre, majd egészen megfordult, és fejjel lefelé repült a rét fölött. Láthattuk a fekete golyót, ami a mama sisakja volt. A katonák egyike halkan megjegyezte:
- Azt hiszem, a pilóta meghibbant. A hölgy már nem fiatal.
A repülőgép elég simán leszállt, és csoportunk felé gurult. A motor elhallgatott. A pilóta lemászott, és zavartan csóválgatta a fejét.
- Teringettét, micsoda asszony! - mondta. - Ilyet még nem láttam.
Felnyúlt, és megszorította Olive petyhüdt kezét, aztán elsietett. Négy ember kellett hozzá és jó hosszú idő, hogy kikaparják a mamát a gép üléséből. Olyan merev volt, hogy nem tudták meghajlítani. Hazavittük, és ágyba fektettük. Két napig ki se bújt belőle.
Csak lassanként derült ki, mi történt. A pilóta elmondott egyet-mást, Olive is elejtett néhány szót, és a két történetet össze kellett illesztenünk, hogy legyen valami értelme. Először is elrepültek a sprecklesi cukorgyár fölött, ahogy a parancs szólt - három kört írtak le fölötte, hogy apa egészen biztosan észrevegye, azután a pilótának tréfás ötlete támadt. Nem akart semmi rosszat. Hátrakiáltott valamit eltorzult arccal. Olive a motor zajától nem hallotta, mit mond. A pilóta nyelt egyet, és azt kiáltotta:
- Suhanjunk?
Afféle tréfa volt. Olive csak a védőszemüveges arcot látta, és a szél elkapta a pilóta szavát, és azt is eltorzította. Olive úgy hallotta, mintha a pilóta azt mondta volna: "Zuhanunk!"
Lám, gondolta Olive, most bekövetkezett, pontosan úgy, ahogy előre tudta. Most meg kell halni. Agya villámgyorsan dolgozott, amint ellenőrizte, nem felejtett-e el valamit: végrendelet megvan, a leveleket elégette, új fehérneműt húzott, otthon van ennivaló bőségesen, a családnak meglesz az ebédje. Csak azon töprengett még, vajon eloltotta-e a villanyt a hátsó szobában. Mindez egy másodperc alatt lejátszódott. Azután arra gondolt, hogy még van egy icike-picike remény a megmenekülésre. A fiatal katona nyilván halálra rémült, és ez a nagyobb szerencsétlenség ilyen veszedelmes helyzetben. Ha most ő maga is szabadjára engedi a szívében tomboló rémületet, akkor a katona még jobban megzavarodik, és egészen elveszti a fejét. Elhatározta, hogy bátorítani fogja. Arcát mosoly öntötte el, és bátorítóan intett a katonának. A következő pillanatban összefolyt előtte minden. Amikor a hurok után a pilóta megint egyenesbe vitte a gépet, újra megfordult és hátrakiáltott:
- Még egyet?
Olive most már igazán túl volt azon, hogy szót értsen, de állát kifeszítette, és még szilárdabban elhatározta magában, hogy segít a pilótának - hogy ne féljen, mielőtt lezuhannak. Tehát megint mosolygott és bólintott. Minden egyes figura után a pilóta hátranézett, de utasa egyre csak bólogatott és újabb trükkökre buzdította. Később a pilóta egyre csak ezt hajtogatta:
- Teringettét, micsoda asszony! Ilyet még nem láttam! A legszabályellenesebb figurákat csináltam, és neki semmi sem volt elég. Uram Istenem, micsoda pilóta lett volna belőle!
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1
Adam úgy ült a földjén, mint egy jóllakott macska. Megállt a horpadás bejáratánál, az óriási tölgy alatt, amely föld alatti vizekbe merítette gyökereit - innen áttekinthette egész birtokát, a folyóig nyújtózkodó holdakat, aztán a túlsó parton elterülő sík árterületet, majd beljebb a kerek dombokat a nyugati határon. Szép hely volt, még nyáron is, amikor szinte perzselte a nap. Parti füzek és szederfák sora fogta össze a birtokot, a közepén, a nyugati dombokat sárgásbarnára festette a takarmánynak való fű. Valami okból a Salinas-völgytől nyugatra ágaskodó hegyeken vastagabb földréteg terül el, mint a keleti dombokon, ezért a fű is dúsabb ott. Talán a hegycsúcsok összegyűjtik az esővizet, és egyenletesebben osztják el, vagy az is lehet, hogy arra több az erdő, és így több esőhöz jutnak.
A Sanchez-, illetve most már Trask-birtok legnagyobb része parlagon hevert, de Adam gondolatban már látta a magasan hullámzó gabonát és a folyó partján a zöldellő alfafű óriási tábláit. Hallotta háta mögött az ácsok lármás kalapálását - messze földről, Salinasból hozta ide őket, hogy átépítsék a régi Sanchez-házat. Mert elhatározta, hogy a régi házban fog lakni. Az aztán dinasztiaalapításra való. A sok trágyát kikaparták, az ócska padlót felszedték, a kopott ablakkereteket letépték. Friss, új fa került a helyükbe, erősen gyantaszagú lucfenyő és bársonyos vörösfenyő és egészen új zsindelytető hosszú, hasított lécekből. A vastag, régi falakat sokszor kellett meszelni, mert sorra beszívták a sós vízben oldott mész rétegeit, amelyek - ha megszáradnak - úgy csillognak majd, mintha belülről világítanának.
Adam maradandó fészket tervezett. Egy kertész már nyesegette a régi rózsatöveket, muskátlit ültetett, felásta a konyhakertet, és kis csatornákban vezette be a forrásvizet a kerti ágyak közé. Adam már előre ízlelte azt a kényelmet, amely rá és utódaira várt. Az egyik színben, vízhatlan ponyvával letakarva, ládákban állt a nehéz bútor, melyet San Fanciscóból küldtek, és King Cityből szekereken szállítottak ide.
Egyébként is jól akart élni. Copfos kínai szakácsa, Lee, különutazást tett Pajaróba, hogy konyhája számára megvásárolja a fazekakat, lábosokat, serpenyőket, üstöket, hordócskákat, korsókat, réz- és üvegholmit. Új sertésólakat építettek, jó messze a háztól, szélirányban, aztán közelebb baromfiólakat meg kis házat a kutyáknak, hogy távol tartsák a prérifarkasokat. Adam szeme előtt nem valami gyors munka lebegett, amit egykettőre összecsapnak és befejeznek. Emberei lassan és megfontoltan dolgoztak. Tudták, hogy munkájuk sok időbe telik. Adam azt akarta, hogy jól csináljanak meg mindent. Szemügyre vett minden egyes facsapot és eresztéket, hosszasan tanulmányozta a festékmintákat egy zsindelyen. Szobája egyik sarkában árjegyzékek halmozódtak fel - gépek, bútorok, magvak, gyümölcsfacsemeték árjegyzékei. Most már örült, hogy apja hagyatéka gazdag emberré tette. Connecticuti emlékeit valami sötét fátyol borította el. Talán a nyugat erős, kemény fénye homályosította el szülőföldje képét. Ha visszagondolt apja házára, farmjára, a városra, öccse arcára, sötétség terpeszkedett el fölöttük. És lerázta magáról emlékeit.
Ideiglenesen beköltöztette Cathyt a kis házba, Bordoni fehérre festett, tiszta faházába, hogy ott várja meg, míg meglesz az otthon meg a gyerek. Semmi kétség sem fért ahhoz, hogy a gyerek jóval előbb készül majd el, mint a ház. De Adam nem sietett.
- Azt akarom, hogy erős legyen - adta ki újra meg újra az utasítást. - Azt akarom, hogy tartós legyen... csupa keményfa, csupa réz-szeg... semmi olyan, ami rothad és rozsdásodik.
Nem ő volt az egyetlen, aki a jövőben élt. Ez foglalkoztatta az egész völgyet, az egész nyugatot. Olyan kor volt ez, amikor a múlt elveszti minden zamatját és édességét. Jó nagy utat kellett megtenni, hogy olyan embert találjunk, aki szívesen visszahozná az aranyos múltat - és ha akadt ilyen, nagyon öreg volt. Az emberek kényelmesen beilleszkedtek a jelenbe, akármilyen zord és kemény volt is, mert az elképzelt jövő küszöbének tekintették csupán. Két ember nem találkozhatott az utcán, három nem álldogálhatott a söntésben, tízen nem téphették fogukkal a rágós vadpecsenyét valami táborban anélkül, hogy ne beszéljenek a völgy jövőjéről, melynek nagysága elkápráztatta őket. Nem úgy bukkant fel, mint feltevés vagy találgatás, hanem mint biztosan bekövetkező tény.
- Még megérjük - mondták -, ki tudja, talán még a mi életünkben következik be.
És az emberek jelenlegi nélkülözéseik arányában találtak boldogságot a jövőben, így például az az ember, akinek a farmja odafenn volt a dombtetőn, és csúszkán hozta le a családját, egy nagy ládában, amelyet tölgyfa talpakra szegezett, és úgy zötyögött le vele a hepehupás domboldalon. A ládában szalma közt ült a felesége, és magához ölelte gyermekeit, hogy bátorítsa őket a fogvacogtató, nyelvbe haraptató zuhanások elviselésére, amint a szántalpak a földnek és a köveknek ütődtek. Az apa pedig megfeszítette lábát, és elgondolkodott. Majd ha utak is lesznek itt, akkor lesz csak gyönyörű! Hej, akkor magasan ülünk majd egy könnyű kocsiban, és kacagva száguldunk King Citybe, három óra alatt ott leszünk - istenem, mi az ördögöt kívánhat az ember még ezenfelül?
Vagy gondoljunk arra az emberre, aki elnézegeti kis erdejét, amely csupa örökzöld tölgy - kemény, mint a kőszén, de több meleget ad, a legjobb tüzelő a világon. Zsebében talán ott az újság a csúfolódó híradással: "A tölgyfát játszva el lehet adni tíz dollárért ölenként - Los Angelesben." Az istenfáját, ha a vasút majd szárnyvonalat épít ide, lerakom a fát szép rendesen, felhasítva és kiszárítva, pontosan a sínek mellé, és mindez másfél dollárba kerül nekem ölenként. De ha már elkezdtük, gondoljuk végig, és mondjuk, hogy a Southern Pacific három és fél dollárt számít fel fuvardíjnak. Akkor még mindig marad jó öt dollár ölenként, és háromezer öl fa van csak ebben a kis ligetben, itt, ni. Vagyis tizenötezer dollár hever körülöttem.
Aztán voltak mások, akik fényes, sugárzó homlokkal jósolgatták, hogy valamikor csatornák szelik át az egész völgyet, és elviszik a vizet mindenfelé - ki tudja, talán még a mi életünkben. És mély kutak is lesznek, és gőzgép szivattyúzza fel a vizet a föld gyomrából. El tudjátok képzelni? Gondoljátok csak el, mit nyer ez a vidék, ha lesz víz bőségesen! A Paradicsomkert sem lehet különb!
Egy másik megint, de az már bolond volt, erősködött, hogy valamikor módját ejtik még annak is, hogy olyan őszibarackokat, mint ez itt, amit a kezemben tartok, frissen elszállítsanak Philadelphiába - talán jég közt vagy más módon.
A városokban kanálisokról beszéltek meg olyan árnyékszékről amely bent lesz a házban - némely ember már meg is csináltatta. Meg ívlámpákról az utcasarkokon - Salinas már büszkélkedhetett vele -, meg telefonról. Egyszerűen nem lehetett túl sokat kívánni, csodák dolgában a jövő határtalan volt. Olyan élet az, hogy a boldogság el se fér majd az ember házában. A megelégedés úgy önti el a völgyet, mint a Salinas-folyó márciusban, harminc hüvelyknyi eső után.
Végignéztek a kopár, száraz, poros völgyön és a gomba módra növekedő csúf városokon, és csupa bájt, csupa szépséget láttak - ki tudja, talán még a mi életünkben. Ez az egyik oka annak, hogy nem is nevették ki annyira Samuel Hamiltont. Mindössze egy kissé jobban elvetette a sulykot, mint mások, amikor szabadjára engedte képzeletét, de amit mondott, nem is hangzott olyan hóbortosan, ha az ember arra gondolt, mi mindent csinálnak már San Joséban. Samuel akkor beszélt zöldeket, amikor azon törte a fejét, vajon az emberek boldogok lesznek-e, ha mindez bekövetkezik.
Hogy boldogok lesznek-e? Micsoda zöldség! Kapjuk csak meg, akkor majd megmutatjuk, mi a boldogság!
És Samuel emlékezett rá, hogy hallotta: Írországban anyjának egy unokaöccse - csinos is, gazdag is, lovag is - mindezek ellenére agyonlőtte magát, amint egy selyemvánkoson ült, egy világszép asszony mellett, aki szívből szerette.
- Az étvágy olyan határtalan - mondta Samuel -, hogy az ég és föld minden süteménye kevés a kielégítésére.
Adam Trask néha a jövőben is szaglászott boldogság után, de a jelennel is elégedett volt. Úgy érezte, szíve a torkában dobog, amikor látta Cathyt, amint szép csendesen ül a napon, születendő gyermekét érleli, és áttetsző bőrével azokra az angyalokra emlékeztet, akiket Adam a vasárnapi iskola képein látott. Aztán egy szellő felborzolta Cathy ragyogó haját, vagy az édes teremtés rajta felejtette tekintetét, mire Adam furcsa nyomást érzett a gyomrában - elragadtatásában, mely már a fájdalommal volt rokon.
Ha Adam sima szőrű, jóllakott macska módjára dorombolt otthon a birtokán, Cathyben is volt valami macskaszerű. Cathy azzal az emberfölötti tulajdonsággal rendelkezett, hogy feladta azt, amit nem tudott elérni, és csak arra várt, ami elérhető. Ez a két képesség óriási előnyöket hozott neki. Terhességét balesetnek tekintette. Amikor kísérlete, hogy megszabaduljon tőle, nem sikerült, és a doktor megfenyegette, Cathy lemondott az elhajtásról. De ez nem jelentette, hogy megbékélt állapotával. Csupán eltűrte, és kivárta a végét, mint ahogy az ember átvészel egy betegséget. Ugyanilyen volt a házassága is. Csapdába esett, és a legjobb kivezető utat választotta, amikor férjhez ment Adamhez. Kaliforniába sem akart menni, de ellenkező terveiről egyelőre kénytelen volt lemondani. Már egészen kicsi korában megtanulta, hogy keresztülviheti akaratát, ha kihasználja ellenfele súlyának, mozgásának irányát. Könnyű irányítani egy ember erejét, ha lehetetlen is szembeszállni vele. Nagyon kevés ember volt a világon, aki rájött volna, hogy Cathy nem akart ott lenni, ahol volt, és állapotát is utálta. Csak elengedte magát, és várta a változást, melynek előbb-utóbb, tudta, be kell következnie. Megvolt benne az egyetlen tulajdonság, amely nélkül igazán nagy és sikeres bűnöző el sem képzelhető: nem hitt senkinek, nem bízott senkiben. Énje olyan volt, mint egy sziget. Valószínűleg egy pillantásra se méltatta Adam új birtokát és épülő házát, mint ahogy magasröptű terveit sem vette komolyan egy pillanatra sem - egyszerűen azért, mert nem akart itt élni, tovább akart menni, mihelyt állapota elmúlik, és a csapda kinyílik. De Adam kérdéseire mindig kellőképpen válaszolt. Másképpen cselekedni fölösleges mozdulat és energiapazarlás lett volna, amire egy jó macska sohasem kapható.
- Nézd, édesem, milyen remek a házunk fekvése... ablakai a völgybe néznek.
- Gyönyörű.
- Tudod, akármilyen bolondosan hangzik, minduntalan rajtakapom magam, amint igyekszem elképzelni, hogyan élt az öreg Sanchez száz évvel ezelőtt. Milyen lehetett akkor a völgy. Sanchez nagyszerűen tervezett mindent. Tudod, hogy öntözőcsövei is voltak? Vörösfenyőből faragtatta, és lyukat fúrt vagy égetett bele, így vezette ide a vizet a forrásból. A cső egyes darabjait most ástuk ki munka közben.
- Érdekes - felelte Cathy. - Okos ember lehetett.
- Szeretnék megtudni róla többet is. Abból, hogy tájolta a házat, milyen fákat ültetett, milyen a ház alakja, milyenek a méretei, kiviláglik, hogy művészféle volt.
- Spanyol volt, nem igaz? Azok, úgy hallom, művészemberek.
Emlékszem, az iskolában tanultunk egy festőről... nem, az görög volt.
- Kíváncsi vagyok, hogy tudhatnék meg egyet-mást az öreg Sanchezről?
- Majd csak találsz valakit, aki tud róla.
- Szeretném ismerni a munkáit, a terveit. Ez a Bordoni meg teheneket tartott a szobákban. De tudod, mire vagyok a legkíváncsibb?
- Nos?
- Hogy volt-e neki is Cathyje, és ki volt az?
Cathy mosolygott, lesütötte szemét, majd másfelé nézett.
- Miket beszélsz!
- Egészen biztos, hogy volt neki, igen, volt neki. Hiszen nekem sem volt energiám semmihez, életemnek nem volt iránya... ah, még élni sem volt kedvem túlságosan, amíg meg nem ismertelek.
- Adam, ne hozz zavarba! Vigyázz, Adam. Ne szorongass úgy, fáj.
- Bocsáss meg. Olyan otromba vagyok.
- Nem, dehogyis, csak nem gondoltál rá... Mit gondolsz, kössek egy kicsit? Vagy varrogassak? Olyan kellemes így ülni, és nem csinálni semmit.
- Majd megvásárolunk mindent, ami csak kell. Te csak ülj szép kényelmesen. Azt hiszem, bizonyos értelemben nehezebb munkát végzel, mint bárki más itt. De a jutalom, a jutalom csodás lesz.
- Adam, a sebhely a homlokomon, attól tartok, nem akar elmúlni.
- A doktor azt mondta, idővel el fog halványulni.
- Igen, néha magam is úgy látom, hogy halványulni kezd, aztán megint rosszabb. Nem gondolod, hogy ma megint sötétebb?
- Nem, egyáltalán nem.
Pedig sötétebb volt. Olyan volt, mint egy óriási ujjlenyomat, sőt, mint a ráncosodó bőrből kidudorodó vadhajtás. Adam oda akarta tenni az ujját, de Cathy elrántotta a fejét.
- Kérlek, ne... nagyon érzékeny - mondta. - Mindjárt vörös lesz, ha hozzányúlsz.
- Majd elmúlik. Csak egy kis idő kell hozzá, ez az egész.
Cathy mosolygott, amint felé fordult, de amikor Adam elment, Cathy szeme tüstént üressé, kifejezéstelenné vált. Nyugtalanul fészkelődött a széken. A magzat rugdalt. Cathy eleresztette magát, minden izma meglazult. Várt.
Lee közeledett ahhoz a helyhez, ahová Cathy karosszékét kitették a legterebélyesebb tölgyfa alá.
- Missy, palancsol tea?
- Nem... de igen, jó lesz.
Szemügyre vette a kínait, de fürkésző tekintete nem tudott behatolni a férfi sötétbarna szeme mélyébe. Nyugtalanná tette ez az ember. Eddig be tudott furakodni minden férfi gondolataiba, fel tudta piszkálni vágyait és ösztöneit. De Lee esze olyan volt, mint a gumi: engedett a behatolásnak, de tüstént visszapattant. Arca sovány és kedves volt, homloka széles, erős, érzékeny, ajka örökké mosolyra görbült. Hosszú, fényes, befont varkocsa, melyet keskeny fekete selyemszalag fogott össze a tarkója fölött, vállán keresztül előrehullt, és minden mozdulatánál ritmikusan csapkodta a mellét. Ha hevesebb mozgást igénylő munkát végzett, copfját kontyba csavarta a feje búbján. Szűk pamutnadrágot viselt, sarok nélküli fekete papucsot és bojtokkal díszített kínai zubbonyt. Valahányszor megtehette, mindkét kezét zubbonya bő ujja alá rejtette, mintha félne tőlük - akkoriban a legtöbb kínainak ez volt a jellegzetes mozdulata.
- Mindjált hozom kicsi asztal - mondta, könnyedén meghajolt, és elcsoszogott.
Cathy összehúzott szemöldökkel, sötéten nézett utána. Nem félt Leetől, de nem is érezte magát jól, ha itt volt. Pedig tiszteletteljesen viselkedett, és jó szolga volt - jobbat el se lehet képzelni. És egyáltalában, mit árthat neki?
2
A nyár előrehaladt. A Salinas-folyó a föld alá húzódott, vagy csak zöld tócsák maradtak belőle a magas partok közt. A barom álmosan heverészett egész nap a fűzfák alatt, és csak éjjel ment legelni. A fű színe vörösbarnára változott. A délutáni szelek, amelyek elmaradhatatlanul végigsöpörték a völgyet mindennap, ködszerű porfellegeket kergettek, és felkorbácsolták az ég felé, majdnem olyan magasra, mint a hegyek csúcsai. A vadzab gyökerei mint néger fejek álltak ki a földből, ahol a szél elsöpörte a talaj felső rétegét. A simára csiszolt földön kis ágak és szalmaszálak röpködtek tova, amíg meg nem akadtak valami növényben, mely gyökereivel meg tudott kapaszkodni. Kis kavicsok gurultak fürgén a szél elől, mintha túl akarnának járni az eszén.
Adam napról napra jobban megértette, miért építette az öreg Sanchez házát a kis horpadásba, ahová nem tudott behatolni a por és a szél, míg a forrás, ha néha gyengébben csobogott is, sohasem apadt ki teljesen, és vidáman bugyogtatta hideg, tiszta vizét. De Adam, amint végignézett száraz porfelhőktől elsötétült földjén, abba a pánikba esett, amely elfogja minden keletről jött ember szívét, amikor először jár Kaliforniában. Otthon, Connecticutban, ha nyáron két hétig nem esik, az emberek már panaszkodnak, és ha négy hétig nem esik, már szárazságról beszélnek. A határ, ha nem zöldell, már halódik. De Kaliforniában május végétől november kezdetéig rendszerint nincs eső. A keleti embert hiába figyelmeztetik, úgy érzi, a föld aléltan, betegen piheg az esőtlen hónapok alatt.
Adam elküldte Leet a Hamilton-tanyára egy levéllel, amelyben megkérte Samuelt, látogassa meg, mert néhány kutat szeretne fúratni új háza tájékán, és ezt akarja megbeszélni vele.
Samuel az árnyékban ült, és figyelte, hogyan készíti el fia, Tom, a maga tervezte és egészen újszerű csapdát a mosómedvéknek, amikor Trask kocsiján Lee megérkezett. Lee bedugta kezeit kabátja ujjaiba, és várt. Samuel elolvasta a levelet.
- Tom - mondta -, mit gondolsz, rád bízhatom a farmot, amíg átszaladok a szomszédba, és megbeszélem a dolgot ezzel a vízre áhítozó emberrel?
- Miért ne mehetnék veled? Szükséged lehet segítségre.
- A megbeszéléshez? Nem hiszem. Ha nem tévedek, kútfúrásra még jó ideig nem kerül sor. A kút olyan dolog, hogy sok megbeszéléssel jár. Legalább öt-hatszáz szó jut minden lapátnyi sárra.
- Én is szeretnék elmenni... Mr. Traskről van szó, nem igaz? Nem voltam itthon, amikor nálunk járt.
- Majd megismerkedhetsz vele, ha ásni kezdjük a kutat. Én vagyok az öregebb, több jogom van locsogni, mint neked. Aztán tudod, Tom, ha itt hagyod a csapdákat, egy mosómedve még kinyújtja a szép kis pracliját, és kinyitja magának az ajtót. Tudod, milyen okosak.
- Látod ezt a reteszt, apa? Ez kiugrik, és lecsapja az ajtót. Ha te ülnél odabenn, te se tudnál kiszabadulni.
- Én nem vagyok olyan okos, mint egy mosómedve. Azt hiszem, remekül kispekuláltad, édes fiam. De most már, légy szíves, Tom, nyergeld fel Doxologyt, míg én bejelentem anyádnak, hová megyek.
- Itt a bricska - mondta Lee.
- Helyes, de haza is kell jönnöm valahogy.
- Természetesen vissza is hozom.
- Csacsiság - mondta Samuel. - Odafelé hozzákötjük a lovamat, visszafelé meg nyargalok.
Samuel beleült a bricskába Lee mellé, hátaslova meg esetlenül poroszkált utánuk.
- Magát hogy hívják? - kérdezte Samuel barátságosan.
- Lee. Lenni több név is. Lee papa családi neve. Csak hívni Lee.
- Sokat olvastam már Kínáról. Ott született?
- Nem. Itt születtem.
Samuel hosszú ideig hallgatott, míg a bricska lassan döcögött a poros völgybe vezető kerékvágáson.
- Lee - mondta végre -, nem akarom megbántani magát, de képtelen vagyok megérteni, miért beszélik maguk még mindig azt a pidzsin nyelvet, amikor egy tanulatlan pávián, aki a legsötétebb ír mocsarakból jött ide, a feje tele van gael szavakkal, a nyelve meg olyan, mint a bükkfa, tíz év alatt mégiscsak megtanult valahogy angolul.
Lee vigyorgott.
- Én beszélni kínai angol - mondta.
- No jó, bizonyára megvan rá a maga oka. Nem tartozik énrám. De remélem, megbocsát, ha nem hiszem el, kedves Lee.
Lee ránézett. Barna szeme kerek szemhéja alatt mintha kitágult s elmélyült volna, amíg végül csöppet sem volt idegenszerű többé, hanem igazi emberi szem, meleg és megértő.
- Több, mint kényelem - mondta kuncogva. - Még az önvédelemnél is több. Általában így kell beszélnünk, ha azt akarjuk, hogy valahogy is megértsenek.
Samuel semmivel sem árulta el, hogy észrevette a változást.
- Az első kettőt meg tudom érteni - mondta elgondolkodva -, de a harmadik ok nem fér a fejembe.
- Tudom, hogy nehéz elhinni - felelte Lee -, de már olyan gyakran esett meg velem és a barátaimmal, hogy egészen természetesnek tartjuk. Ha odalépnék például égy úrhoz vagy egy hölgyhöz, és úgy beszélnék vele, mint most önnel, egyszerűen nem értene meg.
- Miért?
- Pidzsint várnak tőlem, és azt meg is hallgatják. De ha angolul beszélek, oda se figyelnek, és így meg se értenék.
- Lehetséges ez? Hiszen én megértem önt.
- Éppen azért beszélek önnel. Ön egyike azoknak a ritka embereknek, akik el tudják választani megfigyeléseiket előítéleteiktől. Ön azt látja, ami van, míg a legtöbb ember azt látja, aminek a látására felkészült.
- Erre nem gondoltam volna. Engem nem tettek annyira próbára, mint önt, de amit mond, abban az igazság fénye csillog. Tudja, nagyon örülök, hogy beszélhetek önnel. Sok mindent szeretnék kérdezni.
- Boldogan állok a rendelkezésére.
- Sok kérdésem volna. Például, miért visel copfot? Azt olvastam, hogy a copf a rabszolgaság jelképe, amelyet a mandzsu hódítók kényszerítettek Dél-Kínára.
- Igaz.
- Akkor, az isten szerelmére, miért viseli itt, ahol a mandzsuk nem bánthatják?
- Beszélem kínai mód. Copf is kínai mód... uraság érteni?
Samuel hangosan kacagott.
- Mindenesetre ügyes dolog - mondta. - Bárcsak nekem is volna ilyen búvóhelyem.
- Éppen azon tűnődtem, meg tudom-e magyarázni - mondta Lee. - Ahol hiányzik a tapasztalatok hasonlósága, nagyon nehéz. Úgy tudom, ön nem született Amerikában.
- Nem, hanem Írországban.
- De néhány év múlva majdnem teljesen eltűnhet; míg én, aki Grass Valleyben születtem, itt jártam iskolába, és több évet töltöttem a kaliforniai egyetemen, nem tudok felszívódni. A legkisebb esélyem sincs arra, hogy elvegyüljek.
- Ha levágatja a copfját, ha úgy beszél és öltözködik, mint a többi ember...
- Nem, nem. Megpróbáltam. Az úgynevezett fehérek szemében továbbra is kínai voltam, csak éppen megbízhatatlan kínai. Ugyanakkor kínai barátaim messze elkerültek. Végül kénytelen voltam feladni.
Lee megállította a kocsit egy fa alatt. Kiszállt, és meglazította a zablát.
- Ideje ebédelni - mondta. - Hoztam egy csomagot. Megkínálhatom?
- De mennyire. Hadd telepedjek le az árnyékba. Néha megfeledkezem az evésről, ami nagyon furcsa, hiszen mindig éhes vagyok. Nagyon érdekel, amit mond. Úgy hangzik, mintha volna alapja. De most meg arra gondolok, hogy önnek vissza kellene mennie Kínába.
Lee gúnyosan mosolygott.
- Alig hiszem, hogy néhány perc alatt rést találhat azon a falon, amelyet egy egész élet kísérleteivel és vizsgálódásaival építettem. Visszamentem Kínába. Apám meglehetősen jómódú ember volt. De a dolog mégse vált be. Azt mondták, úgy festek, mint egy idegen ördög, és úgy beszélek, mint egy idegen ördög. Hibákat követtem el a viselkedésemben, vétettem az illemszabályok ellen, nem ismertem azokat a finomságokat, amelyek azóta jöttek divatba, hogy apám kivándorolt. Nem akartak visszafogadni. Akár hiszi, akár nem, itt kevésbé vagyok idegen, mint Kínában.
- El kell hinnem, mert ésszerű. Most annyi gondolkodnivalót adott, hogy elrágódhatok rajta legalábbis február huszonhetedikéig. Nem haragszik, hogy annyit faggatom?
- Igazán nem. A pidzsinnel az a baj, hogy az ember lassanként pidzsinül gondolkodik. Sokat írok angolul, hogy el ne felejtsem a helyes angolságot. Hallani és olvasni nem ugyanaz, mint beszélni és írni.
- Nem téveszti el néha? Úgy értem, nem tér át angolra?
- Nem, azt nem. Tudom, mit várnak tőlem. Ha valakinek a szemébe nézek, rögtön látom, hogy pidzsint vár tőlem meg csoszogó járást, így hát pidzsint beszélek, és csoszogok.
- Azt hiszem, igaza van - mondta Samuel. - Ami engem illet, tréfásan beszélek, mert az emberek messze földről azért jönnek hozzám, hogy nevessenek. Igyekszem mókázni nekik még akkor is, ha rám nehezedik a szomorúság.
- Pedig azt mondják, hogy az ír boldog nép, mindig jókedvű, és szeret tréfálkozni.
- Lám, itt a maga pidzsinje meg a copfja. Nem vagyunk boldogok. Sötét nép vagyunk, különös tehetségünk van ahhoz, hogy többet szenvedjünk, mint amire rászolgáltunk. Azt mondják, öngyilkosok lennénk, ha nem volna whisky, hogy elázzunk, és kibéküljünk a világgal. De azért tréfálkozunk, mert ezt várják tőlünk.
Lee előszedett egy kis palackot. - Nem akarja ezt megkóstolni? Kínai ital, úgy hívják: ng-ka-py.
- Mi az?
- Kínai blendi, lettentő elős ital. Szóval erős brandy, de van benne más is, egy jó adag üröm. Nagyon erős. Kibékíti az embert a világgal.
Samuel megkóstolta.
- Egy kicsit olyan íze van, mint a rothadt almának - mondta.
- Igen, de mint a kellemesen rothadt almának, ízlelgesse csak jól, a nyelve tövéig.
Samuel húzott egy jó nagy kortyot, és hátrabillentette fejét.
- Értem, mire gondol. Csakugyan jó.
- Itt van néhány szendvics, hozzá egy kis savanyúság, sajt, egy bögre író.
- Jól él.
- Igen, gondom van rá.
Samuel beleharapott egy szendvicsbe.
- Félszáz kérdés motoszkál a fejemben. Amit ön mondott, felidézi a legkényesebbet. Nem veszi rossz néven?
- Egyáltalában nem. Csak arra kérem, ne beszéljen velem így, ha más is hallja. Zavarba hozná őket, és úgysem hinnének el belőle egy szót sem.
- Majd igyekszem - felelte Samuel. - Ha elszólom magam, gondoljon arra, hogy komikustehetség vagyok. Nehéz egy embert a közepén kettéhasítani, és vaktában odanyúlva, mindig ugyanazt a felét kézbe kapni.
- Azt hiszem, ki tudom találni következő kérdését.
- No, mi az?
- Miért érem be azzal, hogy szolga vagyok?
- Hogy az ördögbe tudta kitalálni?
- Az előbbiekből következik.
- Rossz néven veszi a kérdést?
- Öntől nem. Nincsenek bántó kérdések, kivéve azokat, amelyeket leereszkedő hangon tesznek fel. Nem tudom, hogy szolgának lenni mióta restellni való. Végtére is ez a filozófusok menedéke, a lusták kenyere, és ha úgy töltjük be, ahogy kell, az ilyen állás hatalommal jár, sőt szeretettel is. Nem tudom megérteni, hogy intelligensebb emberek miért nem tekintik életpályának, olyan mesterségnek, amit érdemes jól megtanulni, mert meghozza a gyümölcsét. A jó szolga tökéletes biztonságot élvez, nem a gazdája jósága miatt, inkább azért, mert az emberek hanyagok, és rabjai a megszokásnak. A legtöbb embernek semmi kedve ételek fűszerezésével bíbelődni vagy saját harisnyáit reggelre kikészíteni. Inkább megtartja a rossz szolgát is, mint hogy változtasson. De a jó szolga, márpedig én kitűnő szolga vagyok, teljesen kezében tarthatja és irányíthatja gazdáját, megmondhatja neki, mit gondoljon, hogyan cselekedjék, kit vegyen feleségül, mikor váljon el tőle, fegyelmezésül rémületbe ejtheti, vagy boldogságban részesítheti, még azt is elérheti, hogy gazdája megemlékezzék róla végrendeletében. Ha akartam volna, kirabolhattam, meztelenre vetkőztethettem, megverhettem volna bármelyik gazdámat úgy, hogy ráadásul még meg is köszönje. Végül pedig a körülményeim olyanok, hogy védtelen vagyok. Ám a gazdám megvéd, gondoskodik a biztonságomról. Önnek dolgoznia kell, és törnie a fejét. Én kevesebbet dolgozom, és a gondom is kevesebb. Pedig jó szolga vagyok. A rossz szolga egyáltalában nem dolgozik, nem töri a fejét semmin, mégis etetik, ruházzák és védelmezik. Nem ismerek még egy foglalkozást, amelyet ennyire ellepnének a kontárok, és ahol olyan kevés kiváló akad.
Samuel odahajolt hozzá, és feszülten hallgatta.
- Ezek után - folytatta Lee - valóságos megkönnyebbülés lesz visszatérni a pidzsinhez.
- Már egész közel vagyunk a Sanchez-házhoz. Miért álltunk meg? - kérdezte Samuel.
- Hogy visszazökkenjek a lendes kelékvágásba - felelte Lee. - Én vagyok a kivételesen delék kínai, tetszik élteni?
- Micsoda? Persze, persze. De magányos élete lehet.
- Igen, ez az egyetlen hiba - hagyta rá Lee. - Egy idő óta arra gondolok, hogy San Franciscóba költözöm, és egy kis üzletet nyitok.
- Például mosodát? Vagy fűszerüzletet?
- Nem. Már túl sok kínai mosoda van, meg kifőzés is. Én inkább könyvesboltra gondolok. Ahhoz kedvem volna, és a konkurencia sem túl nagy. De azért valószínűleg mégsem vágok bele. Aki szolga, elveszti kezdeményezőképességét.
3
Délután Samuel és Adam lóháton bejárta a birtokot. Mint minden délután, most is szél kerekedett, és égig kavargott a sárga por.
- Gyönyörű birtok! - kiáltott fel Samuel. - Ritka szép darab föld.
- Nekem meg úgy rémlik, hogy a szél apránként elhordja az egészet.
- Nem, csak megmozgatja egy kicsit. A birtokából ön lead egy kicsit Jameséknek, de körülbelül ugyanannyit kap Southeyéktől.
- Lehetséges, de nem szeretem a szelet. Idegessé tesz.
- Hosszú ideig senki sem szereti a szelet. Még az állatokat is idegessé és nyugtalanná teszi. Nem tudom, észrevette-e, de kissé feljebb, a völgyben gumifákat ültettek szélfogónak. Eukaliptuszt, Ausztráliából jött ide. Azt mondják, a gumifa tízlábnyit nő egy év alatt. Miért nem ültet próbaképpen néhány sort, hogy lássa, mi lesz belőle? Idővel elállja a szél útját, különben is a legjobb tűzifa.
- Jó gondolat - mondta Adam. - De amit igazán szeretnék, az a víz. A szél egészen kiszárítja a földemet. Úgy gondoltam, néhány új kutat fúratok, és öntözni fogok, akkor a felső talaj nem repülhet el. Talán babbal próbálkozom majd.
- Megpróbálok vizet szerezni önnek, ha akarja - mondta Samuel, és belehunyorgott a szélbe. - És szerkesztettem egy kis szivattyút, amely gyorsan felhozza majd a vizet. Az én találmányom. Egy szélmalom nagyon költséges dolog. Talán építek önnek néhányat úgy, hogy ne kerüljön sokba.
- Jó lesz - mondta Adam. - A széllel is kibékülök, ha nekem dolgozik. És ha vizet kapok, talán alfafüvet fogok vetni.
- Sohasem volt rendes ára - vélte Samuel.
- Nem is arra gondolok. Néhány héttel ezelőtt Greenfield és Gonzales felé kocsiztam. Néhány svájci telepedett le ott. Nagyon szép tehenészetük van, alfafű a tápanyag. Négyszer takarítják be évente.
- Hallottam felőlük. Svájcból hozatták a teheneiket.
Adam arca kiderült, amint belemelegedett a terveibe.
- Ezt akarom csinálni én is. A vajat és sajtot eladom, a tejjel meg sertéseket hizlalok.
- Ön még dicsőséget hoz a völgyünkre - mondta Samuel. - Maga lesz a jövendő öröme.
- Ha vízhez jutok...
- Én felhozom önnek a vizet, ha egyáltalában van itt belőle valahol. Ha van, megtalálom. Elhoztam a varázsvesszőmet.
Megsimogatta a villás végű botot, amely a nyergéhez kötve himbálózott.
Adam bal kéz felé mutatott, ahol a lapos síkságot alacsony zsályabokrok borították.
- Nézze csak - mondta -, harminchat hold, és majdnem olyan sima, mint a padló. Itt lefúrtam a földbe. A termőtalaj átlag negyedfél láb mélységű. Tetején homok van és agyag, ameddig az ekevas leér. Gondolja, hogy lehetne itt vizet találni?
- Nem tudom - felelte Samuel -, majd meglátjuk.
Leszállt, átadta a gyeplőt Adamnek, és leoldozta villás végű vesszejét. A villa két ágát két kezébe fogta, és lassan elindult, karját kinyújtotta, és a vesszőt hegyével felfelé tartotta, cikcakkosan haladt. Egyszer összeráncolta homlokát, hátrált néhány lépést, aztán megrázta fejét, és ment tovább. Adam lépésben lovagolt mögötte, a másik lovat vezetve.
Adam egy pillanatra sem vetette le szemét a varázsvesszőről. Látta, ahogy megremeg, majd megrándul egy kicsit, mintha egy láthatatlan hal rángatná a horgászzsineget. Samuel arcán látszott, hogy feszülten figyel. Lassan haladt tovább, amíg a vessző hegye újra meg nem moccant - mintha nagy erővel rántaná lefelé megfeszített karját. Lassan kört írt le, miközben egy zsályabokorról letört egy ágacskát, és ledobta a földre. Most a körön kívül lépkedett, újra maga előtt tartotta a vesszőt, és mind beljebb került a körbe, a kör közepét jelző ágacska felé. Amikor már majdnem ott volt, a láthatatlan erő megint lehúzta a vessző hegyét. Samuel felsóhajtott, elengedte magát, és elejtette a vesszőt.
- Itt tudok vizet találni - mondta -, nem is nagyon mélyen. Sok víz van itt, mert erősen megrántotta a karomat.
- Helyes - mondta Adam. - Most mutatok önnek még néhány más helyet is.
Samuel karót faragott egy vastagabb ágból, és beverte a földbe. Tetejét behasította, és keresztrudacskát illesztett bele, hogy biztosan felismerje. Körülötte letaposta a bozótot, hogy könnyen ide találjon.
A második kísérletnél - körülbelül háromszáz yardnyira az első helytől - a vesszőt mintha valósággal kitépte volna valaki a kezéből, olyan erővel rándult lefelé.
- Itt aztán rengeteg víz van - mondta Samuel -, egész óceán. A harmadik kísérlet már nem volt olyan eredményes. Félórányi erőlködés után csak igen gyenge jelre akadt.
A két férfi lassan lovagolt a Trask-ház felé. Aranyos délután volt, a sárga por az égig szállt fel, és megaranyozta a fénysugarakat. Alkonyatkor a szél enyhülni kezdett, mint mindig, amint a nap lehanyatlott, de gyakran éjfélig tartott, amíg a por leülepedett a levegőből.
- Tudtam, hogy jó hely ez - mondta Samuel. - Első pillantásra megállapíthatja akárki. De hogy ilyen jó, nem gondoltam volna. Alighanem nagy lefolyó rejlik a földje alatt, a hegyekből. Ért hozzá, hogyan kell a földet kiválasztani, Mr. Trask.
Adam mosolygott.
- Volt egy farmunk Connecticutban - mondta. - Hat nemzedéken át örökké a köveket ástuk ki belőle. Egyik legrégibb emlékem, hogy köveket targoncáztunk a falhoz. Azt hittem, minden farm ilyen. Itt olyan furcsa nekem, szinte bűntudatot érzek. Jó nagy utat kellene megtennem, hogy egyetlen követ találjak.
- A bűntudat nagyon érdekes dolog - jegyezte meg Samuel. - Azt hiszem, ha egy ember lehánt magáról mindent, és megtisztálkodik kívül-belül, még mindig megmarad néhány kis bűne, ami azért bujkál benne, hogy nyugtalanítsa. Mindent könnyebben feladunk, mint ezt a gyötrő bűntudatot.
- Talán jó is, hogy így van, legalább alázatossá tesz bennünket, így nem vész ki belőlünk az istenfélelem.
- Igaza van - mondta Samuel. - És az alázatosság bizonyosan jó dolog, hiszen ritka ember, akiben ne volna ilyesmi. Ámbár, ha jobban megvizsgáljuk, nehéz eldönteni, miben rejlik az alázatosság értéke. Én azt hiszem, kellemes gyötrelem, azért olyan értékes. Úgy látszik, a szenvedés lényegét még nem világították meg eléggé.
- Meséljen valamit a varázsbotjáról - mondta Adam. - Hogy működik?
Samuel megsimogatta villás botját, mely most már megint a nyergéről csüngött alá.
- Igazában nem is tudok hinni benne, eltekintve attól, hogy csakugyan működik - mondta, és mosolyogva nézett Adamre. - Talán a következő módon történik. Lehet, hogy tudom, hol a víz, a bőrömben érzem. Vannak emberek, akikben megvan ez a képesség. Most tegyük fel, nos, nevezzük alázatosságnak, vagy tulajdonítsuk annak, hogy nem tudok hinni önmagamban, talán ez kényszerít arra, hogy varázslathoz forduljak, amikor felszínre hozom, amit anélkül is tudok. Van valami füle és farka annak, amit mondtam?
- Ezen még gondolkodnom kell - felelte Adam.
A lovak maguktól is tudták az utat, fejük mélyen lelógott, a gyeplő lazán lötyögött zablájukon.
- Nem tudna itt maradni éjszakára? - kérdezte Adam.
- Tudnék, de jobb, ha nem maradok. Nem mondtam meg Lizának, hogy nem jövök haza. Nem akarom, hogy aggódjék.
- De hiszen tudja, hova ment.
- Persze hogy tudja. Mégis hazaporoszkálok este. Nem baj, akármilyen késő lesz is. Ha meg akar hívni vacsorára, örömest elfogadom. És hogy akarja, mikor kezdjem el a munkát a kutakkal?
- Most mindjárt... vagyis mihelyt csak lehet.
- Tudja, nem olcsó mulatság, ha az ember vízben akar dőzsölni. Ötven centet kell felszámítanom önnek minden lábnyi mélységért, néha még többet is, aszerint, hogy milyen a talaj. Sokba fog kerülni.
- Nem baj, van pénzem. És szükségem van a kutakra. Nézze csak, Mr. Hamilton...
- Mondja csak nyugodtan: Samuel... úgy könnyebb.
- Nézze, Samuel, az a szándékom, hogy kertet varázsoljak ide. Ne felejtse el, hogy a nevem Adam. Eddig még nem volt Édenkertem, még olyan sem, amelyből kiűztek volna.
- Ez aztán ok! - kiáltott fel Samuel. - Ilyen jó okot még nem is hallottam arra, hogy valaki kertet akarjon. - Somolygott, majd megkérdezte: - És hol lesz a gyümölcsös?
- Almafát nem fogok ültetni - mondta Adam. - Nem akarom kihívni a sorsot.
- De mit szól majd hozzá Éva? Mert ehhez neki is van szava, ne felejtse el. Márpedig Éva imádja az almát.
- De nem az az Éva, akiről én beszélek - mondta Adam, és szeme csillogott. - Nem ismeri ezt az Évát. Helyeselni fogja az elhatározásomat. Csupa szívjóság, bár senki sem tud róla.
- Akkor ritka kincset talált. Hamarjában nem is tudnék nagyobb kincset megnevezni.
Most már ott voltak a kis horpadás bejáratánál, ahol a Sanchez-ház épült. Már látták a nagy örökzöld tölgyek kerek koronáit.
- Kincs - ismételte Adam halkan. - Ön nem is tudja... senki sem tudhatja. Szürke életem volt eddig, Mr. Hamilton... Samuel. Nem rosszabb ugyan, mint másoké, de nem ért semmit. Nem is tudom, miért mesélem el önnek.
- Talán mert szívesen hallgatom.
- Anyám... meghalt... mielőtt az eszemet tudtam volna. Mostohaanyám jó asszony volt, de csupa gond és betegség. Apám remek ember volt, szigorú ember... talán nagy ember.
- Nem tudta szeretni?
- Ha rá gondoltam, olyan érzés fogott el, mint a templomban... jó sok félelem is volt benne.
- Tudom - bólintott Samuel -, sok ember megköveteli ezt. - Bánatosan mosolygott. - Én mindig mást akartam, Liza azt mondja, ez gyengeség bennem.
- Apám beadott a katonasághoz, nyugatra küldött, az indiánok ellen.
- Igen, ezt már említette. De ön nem úgy gondolkodik, mint a katonák.
- Nem voltam jó katona. De úgy látszik, mindent elfecsegek önnek.
- Alighanem szüksége van rá. Az ilyesminek mindig megvan az oka.
- A jó katona szívesen teszi meg azt, amit meg kell tennie, vagy legalábbis helyesli. Én nem találtam elég okot arra, hogy férfiakat és nőket öldössek. Nem értettem meg az okát akkor sem, amikor megmagyarázták.
Néhány percig némán léptettek egymás mellett. Azután Adam így folytatta: - Úgy jöttem el a katonaságtól, mintha sárosan kivonszolnám magam egy mocsárból. Sokáig csavarogtam, mielőtt hazamentem volna, arra a helyre, amelyet ismertem, de nem szerettem.
- És az apja?
- Közben meghalt. Otthon nem lehetett egyebet csinálni, csak dolgozni vagy üldögélni, és várni a halált, mint ahogy az ember valami rémes mulatságra készül.
- Egyedül?
- Nem, van egy öcsém.
- És ő hol van... ő is a rémes mulatságra készül?
- Igen, valahogy úgy. Azután jött Cathy. Talán majd egyszer elmesélem, ha majd el tudom mondani, és önnek kedve lesz meghallgatni.
- Nekem mindig - felelte Samuel. - Csak úgy nyelem a történeteket, mint a szőlőlét.
- Valami fény sugárzott belőle. És egyszerre mindennek a színe megváltozott. A világ kitágult. Reggel örültem, hogy új napra ébredek. És nem volt határa semminek. Az emberek a világon, jó és szép volt valamennyi. És nem féltem többé semmitől.
- Ismerem - mondta Samuel. - Régi barátomat ismerem fel benne. Sohasem hal meg, csak néha eltávolodik tőlem, máskor meg én őtőle. Igen, ez az én álomképem, a szeme, az orra, a szája, a haja pontosan olyan.
- És mindez egy sebesült kislányból árad!
- Nem önből?
- Nem, nem, hiszen akkor már előbb jelentkezett volna. Cathy hozta magával, és most is ott él körülötte. És most már azt is megmondtam, miért akarom a kutakat. Valahogy vissza kell fizetnem azt a sok szépet, amit kaptam. Olyan gyönyörű kertet teremtek neki, hogy méltó legyen hozzá... megfelelő hely, ahol élhet és ragyoghat, világíthat!
Samuel nyelt közben egyet-egyet, és amikor megszólalt, hangja száraz volt, torka pedig mintha összeszorult volna.
- Tudom, mi a kötelességem - mondta. - Tisztán áll előttem, mit kell tennem, ha valamirevaló ember vagyok és valamirevaló barátja önnek.
- Hogy érti ezt?
Samuel gúnyos hangon folytatta:
- Kötelességem volna kezembe venni ezt a maga dolgát, és jól belerúgni, azután felemelni és bekenni sárral, olyan vastagon, hogy kioltsa azt a veszedelmes fényét. - Hangja megerősödött, hevessé vált. - Oda kellene tartanom az ön szeme elé sárosan, és megmutatni, milyen piszkos, milyen veszedelmes. Arra kellene intenem önt, hogy nézze meg alaposabban, amíg rá nem jön, valójában milyen csúnya. Arra kellene kérnem, gondoljon a női csalfaságra, és példákra kellene hivatkoznom. Kezébe kellene adnom Othello kendőjét. Igen, tudom, hogy ezt kellene tennem. És ki kellene bogoznom az ön összekuszált gondolatait, és megmutatnom, hogy az ösztön szála szürke, mint az ólom, és olyan rothadt, mint egy döglött tehén esős időben. Ha eleget tennék kötelességemnek, visszaadnám önt régi rossz életének, és ettől jó érzés töltené el a szívemet, mert visszacsalogattam önt a páholytagok dohos körébe.
- Tréfát űz belőlem? Nem kellett volna elmondanom...
- Igen, ez a barát kötelessége. Nekem is volt egy barátom, aki egyszer így teljesítette kötelességét velem szemben. De én hamis barát vagyok. Engem nem övez majd társaim sorában az elismerés koszorúja. Én azt mondom, szép dolog ez, őrizze meg, és gyönyörködjék benne. És kutakat ások önnek még akkor is, ha fúrómmal le kell hatolnom a föld középpontjáig. Kifacsarom belőle a vizet, mint narancsból a levét.
Ellovagoltak a tölgyek alatt, és megérkeztek a ház elé.
- Ott van - mondta Adam -, ott ül a ház előtt. Cathy! - kiáltotta. - Mr. Hamilton azt mondja, hogy lesz víz, amennyit csak akarunk. - Samuelhez fordulva izgatottan súgta: - Áldott állapotban van... nem tudta?
- Még ilyen messziről is gyönyörű - felelte Samuel.
4
Mivel forró nap volt, Lee kihozott egy asztalt a házból, és az egyik tölgyfa alá állította. Amikor a nap közeledett már a nyugati hegyekhez, Lee ide-oda döcögött a tölgyfa és a konyha közt. Egyre csak hordta ki a hidegtálakat, savanyúságot, burgonyasalátát, kókusztortát, őszibaracklepényt - ez volt a vacsora. Az asztal közepére letett egy óriási cserépkorsót tejjel tele.
Adam és Samuel kijött a mosókonyhából, arcukon és hajukon még csillogott a víz. Samuel szakálla pelyhes volt a szappantól. Megálltak a kecskelábú asztal előtt, és várták, hogy Cathy is kijöjjön.
Lassan közeledett, óvatosan lépkedve, mintha félne, hogy elesik. Bő szoknyája és köténye bizonyos mértékben elrejtette domborodó hasát. Arca gondtalan és gyerekes volt, kezeit összekulcsolta maga előtt. Csak akkor pillantott fel, amikor már az asztalnál volt, előbb Samuelre, majd Adamre nézett.
Adam odahúzott neki egy széket.
- Még nem ismered Mr. Hamiltont, drágám - mondta.
- Jó napot - mondta Cathy, és a vendég felé nyújtotta kezét.
Samuel alaposan szemügyre vette.
- Gyönyörű szép arca van - mondta. - Örülök, hogy megismertem. Jól érzi magát, remélem?
- Ó, igen. Egészen jól vagyok.
A férfiak leültek.
- Akaratlanul is szertartásossá teszi az embert - mondta Adam. - Cathy mellett minden étkezés ünnepélyes.
- Ne beszélj így - mondta Cathy. - Nem is igaz.
- Hát nem úgy érzi magát, mint egy estélyen, Samuel? - kérdezte Adam. - Nem olyan?
- Csakugyan olyan, és meg kell mondanom, hogy senki sem nagyobb barátja a társasági életnek, mint én. Igaz, hogy a gyermekeim még rajtam is túltesznek. Tom fiam mindenáron velem akart jönni. Boldog, ha elszabadulhat a farmról.
Samuel hirtelen ráeszmélt arra, hogy csak azért húzza-cifrázza szavait, mert attól tart, ha elhallgat, elakad a beszélgetés. Elhallgatott, és csakugyan rájuk szakadt a némaság. Cathy tányérjára nézett, miközben egy darabka báránysültet evett. Amikor egy-egy falatot apró, éles fogai közé vett, felpillantott. Egymástól távol álló szemei nem fejeztek ki semmit. Samuel megborzongott.
- Csak nincs hideg? - kérdezte Adam.
- Hideg? Nem. Csak épp hogy megborzongtam.
- Igen, ismerem ezt az érzést - mondta Adam.
Megint rájuk borult a csend. Samuel várt, hátha megindul valami beszélgetés, de előre tudta, hogy hiába lesi.
- Tetszik a völgyünk, Mrs. Trask?
- Mi? Ó, igen.
- Nem szemtelenség, ha megkérdezem, mikorra várja a babát?
- Körülbelül hat hét múlva esedékes - felelte helyette Adam. - Feleségem a nők mintaképe, olyan asszony, aki keveset beszél.
- Néha a hallgatás többet mond minden szónál - jegyezte meg Samuel.
Észrevette, hogy Cathy időnként felpillant, majd újra lesüti szemét. A sebforradás a homlokán mintha egyre sötétebbé vált volna. Valami ösztökélte ezt a nőt, mint ahogy egy lovat gyorsabb ügetésre nógat a kocsis ostorának fonott bojtja. Samuel érezte, hogy valami feszültség keletkezik benne - kissé hasonló ahhoz, amit az utolsó pillanatban érzett, mielőtt a varázsvessző lerántotta kezét. Figyelmeztető előérzet volt, valami furcsát és szokatlant jelzett. Adamre pillantott, és látta, hogy elragadtatással nézi feleségét. Akármilyen furcsa volt is valami, Adam nem vette észre. Arcán boldogság ragyogott.
Cathy lassan rágott egy darab húst, csak elülső fogaival rágta. Samuel még sohasem látott embert, aki így rágott volna. És amikor Cathy lenyelte a falatot, kis nyelve elővillant ajka közt. Samuel elméje egyre csak ezt hajtogatta: "Itt valami... valami... nincs rendben... de nem tudom, mi lehet az." A csend még jobban ránehezedett az asztalra.
Csoszogást hallott a háta mögött. Megfordult. Lee egy teáskannát tett az asztalra, és elcsoszogott.
Samuel beszélni kezdett, hogy elkergesse a csendet. Elmesélte, hogyan jött ide először a völgybe, amikor Írországból megérkezett. De sem Cathy, sem Adam nem figyeltek szavaira. Próbára tette őket azzal a fogással, amelyet gyermekeivel szemben használt, amikor könyörögtek, hogy olvasson fel valamit, és nem engedték, hogy abbahagyja - ő pedig látni akarta, csakugyan odafigyelnek-e. Belevegyített a történetbe egy-két értelmetlen mondatot, de sem Adam, sem Cathy nem vett észre semmit. Samuel feladta a harcot.
Bekapta vacsoráját, lobogó forrón itta meg teáját, és összehajtogatta asztalkendőjét.
- Bocsásson meg, asszonyom, de most hazanyargalok. És köszönöm a vendégszeretetét.
- Jó éjszakát - mondta Cathy.
Adam felugrott, mintha álmodozásból riadt volna fel.
- Ne menjen el. Reméltem, sikerül rábeszélnem, hogy maradjon itt éjszakára.
- Nem, köszönöm, de nem tehetem. És nem hosszú út az egész. Azt hiszem, illetve, természetesen, tudom, holdfényes éjszaka lesz.
- Mikor kezdi el a munkát?
- Rendbe kell hoznom a felszerelésemet, egy kicsit köszörülgetni, a házban is van egy és más elintéznivaló. Néhány nap múlva elküldöm Tom fiamat a felszereléssel.
Az élet visszatért Adambe.
- Lásson hozzá - mondta. - Szükségem van a kutakra hamarosan. Cathy, meglásd, megcsináljuk itt a legszebb helyet a világon. Nem lesz párja messze földön.
Samuel Cathy arca felé fordította tekintetét. Az nem változott. Szeme kifejezéstelen, szája pedig - csücskeiben kissé felfelé görbülő vonalával - olyan, mintha kőből faragták volna.
- Szép lesz - csak ennyit mondott.
Samuel egy percig kedvet érzett rá, hogy olyasmit mondjon vagy tegyen, amivel felrázhatja az asszonyt közönyéből. Újra megborzongott.
- Újabb borzongás? - kérdezte Adam.
- Újabb. - A félhomály már megsűrűsödött, és a fák körvonalai feketén elütöttek az ég hátterétől. - Hát akkor, jó éjszakát.
- Elkísérem egy darabon.
- Nem, maradjon a felesége mellett, még nem fejezte be a vacsoráját.
- De...
- Üljön már le, az isten szerelmére. Meg tudom találni a lovamat, és ha nem, majd lopok egyet az ön lovai közül. - Samuel gyengéden visszanyomta Adamet székébe. - Jó éjt. Jó éjt. Jó éjszakát, asszonyom.
Gyorsan elindult az istálló felé.
Az öreg tuskólábú Doxology élvezettel rágcsálta a szénát a jászolból, szája, akár a halé, ha gyorsan úszik. A kötőfék lánca megcsörrent, amint a fának ütődött. Samuel leemelte nyergét a nagy szögről, ahová az egyik fakengyelnél fogva felakasztotta, és feldobta a ló széles hátára. Átfűzte a szügyelő szíjait a vasgyűrűkön meg a ló hasa alatt, amikor egy kis mozgolódást hallott a háta mögött. Megfordult, és megpillantotta Lee sziluettjét a nyitott ajtó világosabb négyszögében.
- Mikor jön vissza? - kérdezte a kínai halkan.
- Nem tudom. Néhány nap múlva vagy egy hét múlva. Mondja, Lee, mi van itt?
- Hogyhogy mi van?
- Istenemre, borsódzik a hátam! Valami nincs itt rendben?
- Hogy érti ezt?
- Nagyon jól tudja, hogy értem!
- Kínai szolga szorgalmasan dolgozik, nem lát, nem hall, nem beszél.
- Igen. Azt hiszem, igaza van. Persze hogy igaza van. Sajnálom, hogy megkérdeztem. Nem volt túlságosan tapintatos. - Megfordult, becsúsztatta a zablát Doxi szájába, megigazította az álladzót és a pofaszíjakat, levette a kötőféket, és bedobta a jászolba. - Jó éjszakát, Lee - mondta.
- Mr. Hamilton...
- Igen?
- Nincs szüksége szakácsra?
- Az én farmom nem olyan, hogy megengedhetném magamnak.
- Nagyon olcsón elszegődnék.
- No, Liza meg is ölné. De miért? Csak nem akar elmenni innen?
- Csak gondoltam, megkérdezem - felelt Lee. - Jó éjszakát.
5
Adam és Cathy a fa alatt ült a sűrűsödő sötétségben.
- Derék ember, nagyon szeretem - mondta Adam. - Bárcsak rá tudnám venni, hogy költözzék át ide, és vezesse a birtokom ügyeit mint afféle intéző.
- Megvan a saját farmja meg a saját családja - mondta Cathy.
- Igen, tudom. A legsilányabb föld, amit valaha is láttam. A bér, amit nálam keresne, több volna, mint a mostani jövedelme. Majd megkérdezem. Időbe telik, amíg az ember hozzászokik egy új vidékhez. Olyan ez, mint újraszületni, és mindent elölről megtanulni. Azelőtt tudtam, az ég melyik csücskéből jön az eső. Itt másképp van. Valamikor a bőrömön éreztem, hogy szél lesz-e, és mikor áll be a hideg. Majd megtanulom itt is, csak idő kérdése. Kényelmesen ülsz, drágám?
- Igen.
- Egy szép napon, nem is olyan soká, látni fogod, amint az egész völgy az alfafű zöldjében pompázik... látni fogod az elkészült új ház szép nagy ablakaiból. Gumifákat ültetek majd, és hozatok mindenféle magvakat meg növényeket, afféle kísérleti farmot létesítek. Lehet, hogy megpróbálom a kínai mogyoró ültetését is. Kíváncsi vagyok, megterem-e itt. Mindenesetre megpróbálom. Talán Lee is meg tudja mondani. És mihelyt a gyerek megszületett, te is bekocsizod velem az egész birtokot. Hiszen valójában még alig láttad. Igaz is, mondtam már neked? Mr. Hamilton szélmalmokat akar felállítani, és innen látjuk majd, ahogy forognak. - Kényelmesen kinyújtotta lábát az asztal alatt. - Leenek gyertyákat kellene kihoznia - mondta. - Szeretném tudni, miért késlekedik.
Ekkor Cathy megszólalt egészen nyugodt hangon:
- Adam, én nem akartam idejönni. És nem is fogok itt maradni. Mihelyt tudok, elmegyek.
- Eh, csacsiság! - nevetett Adam. - Olyan vagy, mint egy gyerek, amikor először van távol a szülői háztól. Majd megszereted ezt a helyet, ha megszoktad, és a baba is meglesz. Tudod, az első időben a katonaságnál azt hittem, belehalok a honvágyba. De túlestem rajta. Mindnyájan túlesünk rajta, így hát ne is beszélj ilyen csacsiságokat.
- Nem csacsiság.
- Ne is beszélj róla, drágám. Minden megváltozik, mihelyt a gyerek világra jött. Majd meglátod. Majd meglátod.
Összekulcsolta kezeit tarkóján, és a fa ágain keresztül felnézett a pislákoló csillagokra.
TIZENHATODIK FEJEZET
1
Samuel Hamilton hazafelé poroszkált az éjszakában, amelyet úgy elárasztott a holdfény, hogy még a dombok is olyanok voltak, mintha a hold rezgő sugarainak fehér porában fürödnének - mintha a holdhoz tartoznának. A fák, a föld, minden száraz volt, mozdulatlan, levegőtlen, élettelen, akár a hold. Az árnyak feketék voltak, de nem árnyékoltak be semmit, a nyílt helyek fakófehéren világítottak. Samuel titkos mozgást érzett itt is, ott is, mert a holdfényes órák portyázói most jártak táplálék után. Így a szarvas, amely holdfényes időben egész éjjel legel, nappal meg alszik a sűrű bozótban. A nyulak, mezei egerek és más apró állatok, amelyekre annyian fenik a fogukat, nagyobb biztonságban érzik magukat, amikor a halovány holdfény elrejti őket - most előmásztak és ugrándoztak, és megdermedtek, hogy kövekhez vagy kis bokrokhoz hasonlítsanak, ha fülük vagy orruk veszélyt gyanított. A ragadozók is munkához láttak - a hosszú testű menyétek, amelyek úgy suhantak, mint a barna fény hullámai; az erős, fürge vadmacskák, amint a földhöz lapulva szinte láthatatlanná válnak, kivéve egy-egy pillanatot, amikor sárga szemük felvillan a sötétben; a rókák, amint magasra emelt hegyes orrukkal meleg vérű vacsorát szimatolnak; a mosómedvék a csendes víz közelében topognak, a békák kuruttyolását utánozva; a prérifarkasok orrukat a levegőbe fúrják a hegyoldalon, és öröm meg bánat közt vergődve, felemelt fejjel vonítják érzelmeiket, félig sírva, félig kacagva, istenük, a hold felé. És a kísérteties, sikongó nyüzsgés fölött baglyok vitorláznak a levegőben, félelmetes fekete foltot vetve az alattuk remegő földre. A délutáni szél elült, és csak egy kis könnyű szellőt kavartak a száraz, meleg dombok nyugtalan hőforrásai.
Doxology patáinak távolodó zaja egy időre elnémította az éjszaka nyüzsgő seregét. Samuel szakálla fehéren csillogott, és szürke haja felborzolódott feje búbján. Fekete kalapját a nyeregkápára akasztotta. Gyomra felső részén fájdalmat érzett, valami aggodalmat vagy beteges gondolatot. A Weltschmerz volt ez: a világfájdalom, amely mérges gázként száll fel a lélekből, és kétségbeesett érzéssel önti el egész lényünket. Az ember ilyenkor töri a fejét, mitől fél, milyen rontás fenyegeti, de nem tud rájönni.
Samuel gondolatban visszatért a gyönyörű Trask-birtokra és a víz jeleire - ebből csak nem született világfájdalom, hacsak nem titkos irigység táplálja. Szigorúan átkutatta lelkét, de nyomát sem találta benne az irigységnek. Erre áttért Adam álmára a kertről, amely olyan lesz, mint az Éden, és az imádatra, amellyel Adam ezt a Cathyt bálványozta. Ebben sincs semmi fájó, bántó - hacsak lelke nem gyászolja titokban rég elvesztett álmát. De a régi sebek már időtlen idők óta begyógyultak, mindez olyan régen volt, hogy elfelejtette, mennyire fájt valaha. Az emlék lágy volt és porhanyós, meleg és kellemes, most, hogy már mindez a múlté. Combja és ágyéka elfelejtette az éhséget.
Amint lovagolt a fák árnyékával váltakozó holdfényben, egyre mélyebben nézett önmagába. A világfájdalom - ezek az undok patkányok, hol is kezdték a szívét marcangolni? És megtalálta végül: Cathy volt az oka, a csinos, karcsú, finom arcú Cathy. De mi baj van vele? Hogy olyan hallgatag? De hiszen sok asszony ilyen. Hát mi lehet az? Mikor osont szívébe a szorongás? Eszébe jutott, hogy éppen olyan érzés fogta el, mint amikor megrándult kezében a vízkereső varázsvessző. Olyan érzés, hogy mindjárt történik valami - ezúttal valami rossz, valami fenyegető. És eszébe jutott a borzongás különös érzése. Most, hogy gombostűre tűzte az időt, a helyet, a személyt, most már biztosan tudta, hogy a vacsoránál kezdődött, és Cathy közelsége idézte elő.
Felrajzolta arcát maga elé, és tanulmányozta egymástól távol eső szemeit, finom orrlyukait, száját, amely édes volt, noha kisebb, mint ahogy Samuel szerette volna, tanulmányozta erős kis állát, aztán újra visszatért a szeméhez. Hideg sem volt talán? És egyáltalán a szeme döbbentette meg? Samuel e pont körül keringett. Cathy szemében nem volt semmiféle üzenet, semmi mondanivaló. Nem lehetett felismerni mögötte semmit. Nem emberi szem volt. És emlékeztette valamire - mi is lehet az? Valami kép? Valami emlék? Küszködve kereste, és egyszerre csak magától jelentkezett.
Rég elmúlt évekből bukkant elő, olyan évekből, melyeknek színei, hangjai, zsúfolt érzései teljesen lezárultak. Látta magát kisfiú korában - olyan kicsi volt, hogy fel kellett ágaskodnia, amikor meg akarta fogni apja kezét. Talpa alatt Londonderry macskaköveit érezte és a tolongást, a vidámságot - az egyetlen nagyvárosét, amelyet addig látott. Vásár volt bábszínházzal és elárusítóbódékkal: lovak és juhok vártak vevőjükre, az utcán kikötve vagy ketrecekbe zárva, más bódékban meg tarka csecsebecséket árultak, csupa kívánatos holmit - és apa is vidám volt.
Az embertömeg hirtelen megfordult, mint egy sodró erejű folyó, és magával vitte Samuelt is meg az apját, egy szűk utcán véges-végig... mintha hulladék fadarabok lettek volna, amiket sodor az ár... a mellüket nyomta, a hátukat taszigálta, csak a lábukat tudták emelgetni. A szűk utca egyszerre kitágult, betorkollt egy térre, és egy épület szürke fala előtt valami tákolmány nyúlt a magasba... a keresztgerendáról kötél lógott le, hurokkal a végén.
Samuelt és apját lökte-taszigálta az emberáradat, egyre közelebb. Emlékezetében még most is hallotta apja hangját: "Nem gyermeknek való ez... nem való senkinek, de legkevésbé gyermeknek." Apja küszködött, hogy megforduljon, hogy utat törjön az emberáradaton keresztül visszafelé. "Engedjenek ki. Kérem, eresszenek ki. Gyermek van velem."
De az arc nélküli tömeg csak taszigálta őket, szenvedély nélkül. Samuel nyakát nyújtogatta, hogy lássa az állványzatot. Fekete ruhás, fekete kalapos embercsoport mászott fel az emelvényre. És volt köztük egy aranyhajú ember is, ruházata sötét színű nadrág és világoskék ing, amely nyitva lebegett nyaka körül. Samuel és apja annyira elöl voltak már, hogy a fiúnak fel kellett emelnie fejét, ha látni akart valamit.
Az aranyhajú embernek mintha nem lett volna karja. Elnézett magasan a tömeg feje fölött, majd lenézett maga elé, egyenesen Samuelre nézett. A kép világos, tiszta, hibátlanul éles volt. Az aranyhajú ember szemének nem volt mélysége - nem olyan volt, mint más szem -, mintha nem is emberi szem lett volna.
Egyszerre gyors mozgás kezdődött az emelvényen. Samuel apja mindkét kezét a fiú fejére tette úgy, hogy két tenyerével befogta a fiú fülét, és ujjai a tarkóján találkoztak. A kezek leszorították Samuel fejét, és arra kényszerítették a fiút, hogy arcát apja fekete ünneplő kabátjába temesse. Akárhogy kapálózott is, nem tudta kiszabadítani fejét. Csak egy kis fénycsíkot látott a szeme peremén, és csak tompa moraj hatott a fülébe apja kezén keresztül. Fülében érezte a szívdobogását. Azután érezte, hogy apja keze és karja megmerevedik, mintha megfeszítené izmait. Arcán érezte, hogy apja mély lélegzetet vesz, és visszatartja - érezte, hogy apja keze remeg. Volt még valami más is - Samuel kiásta emlékeiből ezt is. Ott lebegett előtte a levegőben, lova feje fölött, az ütött-kopott kocsmaasztal, amelynél ültek hangos beszélgetés és kacagás közepette. Apja előtt egy cinkorsó állt, őelőtte pedig egy bögre forró tej, amelyet cukorral és fahéjjal ízesítettek. Apja ajka kék, szemében könny remeg.
- Istenem, ha tudtam volna - mondta -, dehogy hoztalak volna ide. Ilyesmit nem szabad embernek látnia, de egy kisfiúnak semmiképpen sem.
- Nem láttam semmit - cincogott Samuel -, hiszen leszorítottad a fejemet.
- Igazán? Ennek örülök.
- Hát mi történt?
- Meg kell mondanom. Megöltek egy gonosz embert.
- Azt az aranyhajút?
- Igen, azt. Nem kell, hogy sajnáld. Meg kellett, hogy öljék. Nem egyszer, de sokszor követett el borzalmas bűnöket, amiket csak a sátán találhat ki. Nem az tölt el bánattal, hogy felakasztották, hanem hogy ünnepet csináltak belőle, látványosságot olyasmiből, amit sötétben kellett volna elvégezni, a legnagyobb titokban.
- Láttam az aranyhajú embert. Egyenesen rám nézett.
- Akkor még inkább megköszönöm a Jóistennek, hogy nincs többé.
- De mit csinált?
- Sohasem mesélem el neked. Rosszabb, mint a lidércnyomás.
- Nagyon különös szeme volt neki, az aranyhajú embernek. Engem a kecske szemére emlékeztetett.
- Idd meg azt az édes tejecskét, aztán kapsz tőlem egy botot, sok színes szalaggal, meg egy szép, hosszú sípot, fényeset, akár az ezüst.
- És azt a fényes dobozt képekkel, azt is?
- Azt is, fiacskám, csak idd meg a tejecskédet, és ne kérdezz semmit.
Lám, ez volt az - sikerült kibányászni a múlt porából.
Doxology most kapaszkodott fel az utolsó dombocskán, amely hátravolt még hazáig. Vaskos lába fáradtan botorkált az út kövei közt.
"Persze hogy a szeme - gondolta Samuel. - Életemben csak kétszer láttam ilyet: nem is emberi szemet. Aztán ez az éjszaka - gondolta - meg ez a hold! Igen ám, de az isten szerelmére, micsoda kapcsolat lehet a réges-rég felakasztott szőke rablógyilkos és a kedves kis asszonyka közt, aki nemsokára anya lesz? Lizának igaza van: a fantáziám elragad, egy szép nap a pokolba rángat. Hagyjuk már ezt az ostobaságot, csak nem vádolom azt a szegény gyereket valami bűnnel? Az ember így könnyen tőrbe esik. Gondolkodj egy kicsit, és dobd a sutba sejtelmeidet! A szem alakja és színe? Merő véletlen az egész. De nem - nem erről van szó. A tekintete, aminek semmi köze a szem alakjához vagy a színéhez. Igen, de akkor mi teszi azt a tekintetet gonosszá? És talán az is megeshetik néha, hogy az ilyen tekintet angyali archoz tartozik. Eh, elég ebből, hagyjuk a romantikus képzelgést, ne zavarjon többé, soha többé! - Újra megborzongott. - Hogyan lehetne védekezni ez ellen a borzongás ellen?" - gondolta.
És Samuel Hamilton eldöntötte magában, hogy szívvel-lélekkel segít majd Trasknek a salinasi Édenkert megteremtésében - titkos vezeklésül csúf gondolataiért.
2
Liza Hamilton almaarca kipirult, lángolt. Mint ketrecbe zárt leopárd járkált a tűzhely előtt reggel, amikor Samuel bejött a konyhába. A tölgyfából rakott tűz zúgva felmorajlott a léghuzat nyitott szabályozója alatt, így majd felhevül a kemence, hogy megsüsse a kenyeret, amely fehéren dagadozott a sütőlapon. Liza még hajnal előtt talpon volt. Mindig ilyen korán kelt. Ágyban heverészni, amikor már világos volt - ezt éppen olyan bűnnek tekintette, mint fennmaradni besötétedés után. Egyik sem lehet erkölcsös dolog. Csak egy ember volt a világon, aki bűntelenül és büntetlenül heverhetett a ropogósra vasalt ágynemű közt hajnal után, napfelkelte után, sőt messze a délelőtt közepéig, ez pedig legfiatalabb gyermeke, későn született, drága kisfia, Joe volt. Most már csak Tom és Joe élt a farmon a gyermekek közül. Tom széles vállú és vörös arcú ifjú volt, büszkén ápolgatta szép, hullámos bajuszát. Ott ült a konyhaasztalnál, ingujját letűrve karján, ahogy nevelték és szoktatták. Liza sűrű masszát csurgatott egy korsóból a kőserpenyőbe - liszt, tojás és tej keverékét. A forró lepénykék úgy emelkedtek a forró zsírban, mint kis kerek párnák, parányi vulkánok keletkeztek bennük és törtek ki sisteregve, amíg valamennyi meg nem sült annyira, hogy meg lehessen fordítani. Szép barnapirosak voltak, helyenként sötétbarna foltokkal. És kellemes, édes szaguk betöltötte a konyhát.
Samuel bejött az udvarról, ahol megmosakodott. Arca és szakálla még vizesen csillogott, és kék inge ujját letűrte, amint belépett a konyhába. Mrs. Hamilton nem engedte meg, hogy feltűrt ingujjal üljenek asztalához. Az ilyesmi műveletlenségre vallott vagy a finom modor semmibe vételére.
- Elkéstem egy kicsit, mama - mondta Samuel.
Liza rá se nézett. Kezében gyorsan forgott a tésztalapát, mint egy mérges kígyó, ha nyelvét öltögeti, és a forró lepénykék kénytelenek voltak fehér oldalukkal a forró kőedényhez lapulni.
- Hány óra volt, amikor hazajöttél? - kérdezte Liza.
- Késő volt, meglehetősen késő. Talán már tizenegy is. Nem néztem meg, féltem, hogy felébresztelek.
- Nem ébredtem fel - mordult rá Liza. - Te talán egészségesnek tartod, hogy egész éjjel csavarogsz, de ehhez az Úristennek is lesz majd valami mondanivalója. - Közismert dolog volt, hogy Liza Hamiltonnak és az Úristennek majdnem minden dologban azonos véleménye volt. Liza megfordult, kinyújtotta kezét, és a következő pillanatban egy tál forró lepény volt Tom kezében. - Hogy fest az a Sanchez-ház? - kérdezte.
Samuel odalépett feleségéhez. A nagy termetű ember lehajolt hozzá, és megcsókolta kerek, piros arcát.
- Jó reggelt, mama. Add rám áldásod.
- Isten áldjon meg - mondta Liza gépiesen.
Samuel leült az asztalhoz, és így szólt:
- Adj' isten, Tom. Hát, ami azt a házat illeti, Mr. Trask nagy átalakítást végeztet. Minden áldozatot meghoz, hogy lakhatóvá tegye a régi házat.
Liza élénken visszafordult a tűzhely mellől.
- Azt, ahol éveken át tehenek és disznók aludtak?
- De hiszen felszedette a padlókat, kicseréltette az ablakrámákat. Minden új, és frissen van mázolva.
- Sohasem tudja elűzni a disznók szagát - jelentette ki Liza szilárdan. - Ahol egyszer disznót tartottak, olyan csípős szag marad vissza, hogy semmivel sem lehet eltüntetni.
- Nos, én bementem és körülnéztem, mama, de nem éreztem semmit, legfeljebb a festék szagát.
- Majd ha a festék megszárad, megint érezni lehet a disznószagot - mondta Liza.
- Kertet kezd építeni, forrásvíz csobog rajta keresztül... külön helyet jelölt ki a virágok részére, lesz ott rózsa és minden... olyan bokrok is, amiket egyenesen Bostonból hozat.
- Nem értem, az Úristen miért tűri az ilyen tékozlást - mondta az asszony mérgesen. - Nem mintha én nem szeretném a rózsát.
- Azt mondta, majd ad nekem néhány dugványt - mondta Samuel.
Tom közben bekebelezte a forró lepénykéket, és a kávéját keverte.
- Mondd apa, miféle ember?
- Azt hiszem, remek ember... jól beszél, és tisztességesen gondolkodik. Kissé álmodozó természetű ugyan...
- Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű - vágott a szavába Liza.
- Tudom, mama, tudom. De még sohasem gondoltál arra, hogy nálam az álmodozás pótol egyet-mást, ami az életemből hiányzik. Mr. Trasknek csupa gyakorlati álma van, és csengő dollárjai is, hogy álmait megvalósítsa. Azt akarja, hogy birtoka csodakert legyen, és meg is fogja csinálni.
- A felesége milyen? - kérdezte Liza.
- Istenem, nagyon fiatal és nagyon csinos. Csendes teremtés, alig beszél, és nemsokára meglesz az első bébije.
- Azt már hallottam - mondta Liza. - Hogy hívták lány korában?
- Nem tudom.
- Nem? Hát honnan jött?
- Nem tudom.
Liza forró lepényt rakott elé, kávét is töltött neki, aztán újra megtöltötte Tom csészéjét.
- Hát akkor mit tudtál meg róla? - kérdezte. - Hogyan öltözködik?
- Hát... szépen, csinosan... kék ruha és egy kis kabát, rózsaszínű, de szűk a derekán.
- Ehhez van szemed, mi? Mit gondolsz, készen vett ruha, vagy mértékre varratta?
- Hát, azt hiszem, készen vette.
- Sokat értesz te ehhez - jelentette ki Liza. - Dessie utazókosztümjéről is, amit akkor varrt magának, amikor San Joséba ment, azt hitted, hogy készen vettük.
- Dessie a legédesebb és legügyesebb teremtés! - kiáltott fel Samuel. - A tű csak úgy dalol a kezében.
Tom is hozzászólt:
- Dessie arra gondolt, hogy ruhaszalont nyit Salinasban.
- Nekem is mondta - bólintott Samuel. - Nagy sikere lesz vele.
- Salinasban? - Liza csípőre tette a kezét. - Nekem egy árva szót sem szólt erről.
- Attól félek, rossz szolgálatot tettünk a mi drága Dessie-kénknek - mondta Samuel. - Arra készülődött, hogy amolyan igazi meglepetésben részesíti a mamát, ezért hallgatta el a tervét, most meg a mi hibánkból kiszivárgott, mint a liszt egy egérrágta zsákból.
- Nyugodtan megmondhatta volna nekem - felelte Liza. - Nem szeretem a meglepetéseket. Nos, folytasd, mit csinál egész nap?
- Kicsoda?
- Hát Mrs. Trask, természetesen.
- Mit csinál? Istenem, üldögél egy széken, a tölgyfa alatt. Már nem sok ideje van hátra.
- Én a kezéről beszélek, Samuel, a kezéről, mit csinál a kezével?
Samuel motozott az emlékezetében.
- Azt hiszem semmit. Úgy emlékszem, szép kis keze van, és összekulcsolva pihenteti az ölében.
Liza felhúzta az orrát.
- Nem varr, nem foltozgat, nem köt?
- Nem, mama.
- Nem tudom, jó gondolat volt-e átmenned hozzájuk. A gazdagság és tétlenség az ördög legjobb eszköze, te pedig nem tartozol a legkeményebb ellenállók közé.
Samuel felemelte a fejét, és jóízűen nevetett. Felesége néha elragadtatással töltötte el, bár nem tudta volna megmondani, miért.
- Én csak a jó kereset kedvéért járok majd oda, Liza. Reggeli után akartam elmesélni, amikor leülhetsz, és kényelmesen hallgathatod. Azt akarja, hogy öt vagy hat kutat fúrjak neki, és talán szélmalmokat is építsek meg víztárolókat.
- Nemcsak szóbeszéd ez? Nem olyan szélmalom, amelyet csak vízzel lehet hajtani? Fizet is érte, vagy üres kézzel jössz majd haza, mint rendesen, és még mentegeted is: "Majd fizet, mihelyt betakarította a termését!" - utánozta Samuelt gúnyosan. - "Majd fizet, mihelyt a gazdag nagybácsija meghal!" Nekem az a tapasztalatom, és te is rájöhetnél már, Samuel, hogy aki nem fizet azonnal, egyáltalán nem fizet soha. Lenn a völgyben vásárolhattunk volna farmot magunknak az ígéretekből, amiket kaptál.
- Adam Trask nem marad adós - mondta Samuel. - Gazdag ember. Apja nagy vagyont hagyott rá. Olyan munka ez, mama, hogy egész télen át elfoglal. Még félre is teszünk valamit, és olyan karácsonyt csapunk, hogy az égbe is felhallatszik. Ötven centet fizet minden lábnyi mélységért és a szélmalmokért külön. Mindent meg tudok csinálni házilag, kivéve a gyűrűket. De szükségem lesz a fiúk segítségére. Magammal viszem Tomot és Joe-t.
- Joe nem mehet - jelentette ki Liza. - Tudod, hogy az egészsége milyen kényes.
- Úgy gondoltam, majd ledörzsölünk egy kicsit a kényességéből. Aki kényes, attól még éhen halhat.
- Joe nem mehet - zárta le a vitát Liza. - És ki vezeti a farmot, amíg te meg Tom nem vagytok itt?
- Úgy gondoltam, írok George-nak, hogy jöjjön haza. Nem szereti a hivatalnoki állást még akkor sem, ha King Cityben élhet.
- Akár szereti, akár nem, heti nyolc dollárért el lehet viselni egyet-mást.
- Mama - kiáltott fel Samuel -, itt a jó alkalom, hogy beírjuk nevünket a First National Bank könyveibe! Ne torlaszold el erős nyelveddel a szerencse útját! Kérlek, mama!
Liza egész délelőtt csak magában füstölgött munkája közben, míg Tom és Samuel a kútfúró felszereléssel bíbelődött. Köszörülték a fúróvasakat, új elgondolású szélmalmokat rajzoltak, számolgatták az építőgerendák meg a víztartályokhoz szükséges vörösfa tönkök méreteit. Késő délelőtt Joe is előbújt, és csatlakozott hozzájuk. A készülődés annyira elbűvölte, hogy könyörgött apjának, vigye magával őt is.
- Kapásból megmondhatom, hogy ellene vagyok, Joe - felelte Samuel. - Anyádnak szüksége van rád idehaza.
- De én menni akarok, papa. És ne felejtsd el, a jövő évben úgy is Palo Altóba megyek iskolába. Ez az alkalom soha nem tér vissza. Kérlek, hadd menjek. Szorgalmasan fogok dolgozni.
- Csak dolgoznál, ha elvinnélek. De mondom, ellene vagyok. És ha beszélsz erről anyáddal, hálás lennék, ha kikotyognád, hogy én ellenzem. Még lódíthatsz is rajta egy kicsit. Mondd, hogy kereken elutasítottalak.
Joe vigyorgott, Tom meg hangosan kacagott.
- De ha erősen rábeszélnek, esetleg engedsz, nem? - kérdezte Tom.
Samuel sötéten nézett a fiaira.
- Én nagyon nyakas ember vagyok - mondta. - Ha egyszer elhatároztam magam valamire, hat ökör sem mozdíthat el. Megvizsgáltam a kérdést minden oldaláról, és úgy döntöttem, hogy Joe nem mehet. Csak nem akarjátok, hogy meghazudtoljam saját szavamat?
- Most mindjárt bemegyek, és beszélek vele - mondta Joe.
- Jól van fiam, csak ügyesen! - kiáltott utána Samuel. - Vedd elő a jobbik eszedet, és hagyd a javát anyádra. Addig is konokul megmaradok a konokságom mellett.
Két nappal később elindult a nagy szekér, megrakva épületfával és felszereléssel. Tom hajtotta a négy lovat. Mellette Samuel és Joe lógázta a lábát.
TIZENHETEDIK FEJEZET
1
Amikor azt mondtam, Cathy szörnyeteg, azt hittem, így is van. De azóta nagyítóüveggel közelről megvizsgáltam a róla készült kép apró lenyomatát, és újra áttanulmányoztam a parányi lábjegyzeteket, és most már magam is szeretném tudni, vajon csakugyan igaz-e. Az a baj, hogy nem tudhatjuk, Cathy mit akart, és így sohasem tudhatjuk meg, vajon megkapta-e vagy sem. Vagy ha nem tört valami cél felé, hanem inkább menekült valami elől - nem tudhatjuk, vajon sikerült-e a menekülés. Ki tudja, talán meg is próbálta magyarázni valakinek - vagy mindenkinek -, hogy miféle ember, csak nem sikerült a magyarázat, mert hiányzott a közös nyelv, melyen valójában meg tudta volna értetni magát másokkal. Talán maga az élete volt ez a nyelv - szabályos, fejlett, de megfejthetetlen nyelv. Könnyű azt mondani, hogy aljas volt, de ennek alig van értelme, ha nem tudjuk, miért volt az.
Képzeletemben pontosan megrajzoltam Cathy képmását, amint csendesen ül, és várja, hogy terhessége véget érjen - ül és vár egy farmon, amelyet utál, egy férfi oldalán, akit nem szeret.
Ült a székén, a tölgyfa alatt, két kezét egymásba kulcsolva, mintha jobbja a baljánál keresne szeretetet és oltalmat. Most már nagyon "erős" volt - abnormálisan erős még abban a korban is, amikor az asszonyok dicsőségnek tartották, ha nagy gyerekeket hoztak a világra, és büszkén emlegették az átlagon felüli fontokat. Alakja egészen eltorzult; hasa olyan feszes és nehéz volt, annyira felpuffadt, hogy meg se tudott állni másképp, csak ha kezére támaszkodott. De ez az erős puffadtság helyi jellegű volt. Nem érintette a vállát, a nyakát, karját, kezét, arcát - mindez kecses és lányos maradt. Keble nem nőtt meg, mellbimbói nem sötétültek el. Tejmirigyeinek működése nem gyorsult meg, szervezete mintha nem tett volna előkészületeket az újszülött táplálására. Ha asztalnál ült, meg se látszott rajta, hogy másállapotban van.
Akkoriban még nem ismerték a medenceív méregetését, a vérképvizsgálatot, a kálciumos csontképzést. Az asszony egy fogát adta oda egy gyerekért - ez volt a törvény. És az asszony lehetett kívánós - akár a szart is megkívánhatod, ahogy akkor mondták -, ezt az Éva-természet rovására írták: hiszen az eredendő bűn miatt úgyis vád alatt állt.
Cathy furcsa étvágya még elég egyszerű volt másokéhoz képest. Az ácsok, akik a régi házat tatarozták, panaszkodtak, hogy nem hagyhatják szabadon heverni a krétadarabokat, melyekkel rajzoltak. Ezek lépten-nyomon eltűntek. Cathy lopta el őket, és apró darabkákra tördelte. A krétamorzsákat köténye zsebében rejtegette, és amikor senki sem látta, szétmorzsolta a puha meszet fogai közt. Nagyon keveset beszélt. Tekintete mindig a messzeségben révedezett, mintha már maga is elment volna, egy lélegző bábut hagyva hátra, hogy távollétét elleplezze.
Körülötte áradt a nyüzsgő élet. Adam boldogan lótott-futott az építkezés körül, és tervezte Édenkertjét. Samuel és fiai negyven láb mélységben vizet találtak, és befejezték az első kutat. Azokat az újmódi fémgyűrűket használták, amelyek jó sok pénzbe kerültek, de Adam mindenből a legjobbat akarta.
Hamiltonék továbbköltözködtek felszerelésükkel, és megkezdték a következő kút fúrását. Sátorban aludtak munkahelyük mellett, és tábortűzön főztek. De egyikük állandóan úton volt - hazanyargalt egy üzenettel vagy valami szerszámért.
Adam ide-oda röpdösött, mint valami megzavarodott méh, ha sok virágot lát, Cathy mellett ült, és a rebarbaradugványokról mesélt neki, amelyek most érkeztek meg. Lerajzolta neki az újfajta szélmalomszárnyat, amelyet Samuel eszelt ki; változtatható lapáttávolsága lesz, ami akkoriban még hallatlan dolog volt. Adam kilovagolt a kutasokhoz, és megakasztotta a munkát érdeklődésével. S ahogy Cathyvel a kutakról beszélt, a kútfúrásnál minden szava a szülés körül forgott. Szép napok voltak ezek Adam számára, élete legszebb napjai. Király volt - gyönyörű, tág birodalom terült el körülötte. És a nyár lassan beleolvadt a meleg, illatos őszbe.
2
Hamiltonék a kútállvány mellett befejezték ebédjüket. Elfogyasztották a kenyeret, amit Liza sütött, a házisajtot és a méregerős kávét, amit kannában főztek a tűzön. Joe szeme majd leragadt - azon törte a fejét, miképp osonhatna el minél előbb a bokrok közé, hogy szundítson egyet.
Samuel a homokos földön térdelt, és fúrója kicsorbult élét vizsgálgatta. Éppen az ebédszünet előtt a fúró harminclábnyi mélységben valami keménybe ütközött, ami úgy kicsorbította az acélt, mintha ólom volna. Zsebkése pengéjével Samuel lekaparta róla az idegen anyagot, és tenyerén hosszasan vizsgálgatta. Szemében gyerekes izgalom fénye gyulladt ki. Kinyújtotta karját, és a lekapart port Tom kezébe öntötte.
- Nézd csak meg ezt, fiam. Mi a véleményed róla?
Joe otthagyta helyét a sátor előtt, és közelebb ment. Tom is sokáig tanulmányozta a leletet kezében.
- Akármi legyen is - mondta -, annyi bizonyos, hogy kemény. Gyémánt nem lehet, mert ahhoz túl nagy. Inkább olyan, mint valami fém. Nem gondolod, hogy valami elásott mozdonyba fúrtunk bele?
Samuel nevetett.
- Harminc láb mélyen? - mondta csodálkozva.
- Olyan, mintha szerszámacél volna - mondta Tom. - Keményebb mindennél, ami nekünk van.
Ekkor észrevette apja derűs arcát és a messzeségbe kalandozó pillantását. Tom megremegett, átérezte apja elragadtatását, és részt vett benne. A Hamilton gyerekek örültek, ha apjuk szabadjára engedte csapongó képzeletét. Ilyenkor csodák népesítették be a világot.
- Valami fém, azt mondod - kezdte Samuel. - Azt gondolod, acél, ugyebár? Hát ide hallgass, Tom. Én először csak találgatni fogok, azután elemeztetni fogom a leletet. Hát hallgasd meg a találgatásomat, és jegyezd meg jól. Azt hiszem, nikkel lesz benne, talán ezüst is, aztán szén és mangán. De jó volna kiásni! Itt van a tengerfenéki homokban. Ebben dolgozunk most.
- Igazán? - lelkendezett Tom. - Azt hiszed, nikkel és ezüst...
- Igen, és itt hever legalább százezer éve - mondta Samuel, és fiai tudták, hogy most látja mindazt amit mesél. - Talán akkor itt még víz volt, afféle belső tenger, amely fölött óceáni madarak köröztek és rikoltoztak. És milyen szép lehetett mindez éjjel! Először fényes vonal villant fel, majd hatalmas, fehér fényoszlop zuhant alá, aztán szétágazott, mint egy vakító sugarakból álló, terebélyes fa koronája, és nagy ívben lerepült az égről. Ugyanakkor hatalmas szökőár zúdult a magasba, és sisteregve tört fel a gőzfelhő, mint egy óriási gomba. Füled megsiketült volna a dübörgéstől, és úgy érezted volna, hogy a víz felrobban. Azután sötét éjszaka következett a vakító fényözönhöz képest. És lassanként meglátnád az elpusztult halak tömegét, amint felveti a víz, hasuk ezüstösen megvillan a csillagok fényében, és a madarak mohón, éhesen lecsapnak rájuk. Egyébként magányos, elhagyatott táj, de még elgondolni is gyönyörű, nem igaz?
Mint mindig, most is kinyitotta szemüket, és megláttatta velük azt, amit ő látott.
Tom halkan megkérdezte:
- Vagyis meteorit, azt hiszed, ugye?
- Úgy bizony, és az elemzés be is fogja bizonyítani.
- Ássuk ki, apa! - kiáltotta Joe mohón.
- Ásd ki te, Joe, míg mi a kutat fúrjuk.
Tom már komolyabban beszélt:
- Ha az elemzés kimutatja, hogy elég nikkel és ezüst van benne, nem fizetődik-e ki felszínre hozni?
- Te vagy az én igazi fiam! - felelte Samuel. - Hogy érdemes-e kibányászni? Attól függ, akkora-e mint egy ház, vagy olyan kicsi, mint egy kalap.
- Próbafúrással megállapíthatjuk, nem?
- Igen, ha titokban csináljuk, és még a gondolatainkat is véka alá rejtjük.
- Miért? Hogy érted ezt?
- Ejnye, Tom, hát a legkisebb tekintettel sem vagy az édesanyádra? Éppen elég bajt okozunk neki fiam. Márpedig ő világosan megmondta, hogy alaposan ellátja a bajunkat, ha még egyszer szabadalmaztatni merészelek valamit, és arra dobom ki a pénzt. Szánd meg jó anyádat, édes fiam! Nem láttad még, hogy pirul és szégyenkezik, ha valaki megkérdezi tőle, mit csinálunk? Anyád igazmondó asszony, és ebben az esetben kijelentené: "Most éppen egy csillagot túrnak fel." - Vidáman nevetett. - Ezt nem élné túl. Vagy ha túlélné, mi keserülnénk meg. Búcsút mondhatnánk három hónapra minden süteménynek.
- Nem tudunk a fúróval keresztüljutni rajta - vélte Tom. - Akkor egy más helyre kell költöznünk a felszereléssel.
- Előbb leeresztek egy kis robbantószert - mondta Samuel. - Ha az nem löki félre, új lyukat kezdünk. - Felállt. - Haza kell mennem a robbantószerért, meg hogy kiköszörüljem a fúrót. Mi volna, fiúk, ha velem jönnétek, és egy kis meglepetésben részesítenénk anyát? Akkor majd egész éjjel süt-főz és panaszkodik. Utóbbit azért, hogy elrejtse örömét.
- Valaki jön, méghozzá gyorsan! - mondta Joe.
Csakugyan látni lehetett egy lovast, aki teljes vágtában közeledett feléjük. Furcsa lovas volt, csak úgy lötyögött a nyeregben, mint egy odakötött csirke. Amikor kissé közelebb ért, látták, hogy Lee az - könyökével úgy csapkodott, mintha szárnyak volnának, varkocsa pedig úgy vonaglott nyaka körül, mint egy kígyó. Csodálatos, hogy le nem pottyant a nyeregből, és még mindig hajszolta lovát. Aztán megállt, és erősen lihegett.
- Missy Adam üzeni, tessék jönni! Missy Cathy losszul van, nagyon losszul... tessék gyolsan jönni. Missy sikoltozik, oldít.
- Nyugalom, Lee - mondta Samuel. - Mikor kezdődött?
- Kölülbelül leggeli után.
- Jól van. Csak nyugalom. Hogy van Adam?
- Missy Adam megőlül. Síl és nevet, lókázik is.
- Nem csodálom - mondta Samuel. - Ezek az új papák ilyenek. Én is ilyen voltam valamikor. Tom, nyergeld meg nekem azt a lovat.
- Mi történt? - kérdezte most Joe.
- Istenem, csak annyi, hogy Mrs. Trask vajúdik. Megígértem Adamnek, hogy segítségére leszek.
- Te? - csodálkozott Joe.
Samuel végigmérte a legkisebb fiát.
- Én segítettem a világra mindkettőtöket - mondta. - És azt hiszem, eddig még nem bizonyítottad be, hogy rossz szolgálatot tettem vele a világnak. Tom, te szedd össze a szerszámokat. Menj haza, és köszörülj ki mindent. Aztán hozd ki azt a doboz lőport, ami a szerszámkamrában a polcon van. De csínján bánj vele, ha szereted a kezedet és a lábadat. Joe, azt akarom, hogy te maradj itt, és vigyázz a dolgokra.
- Mit csináljak itt egyedül? - mondta Joe panaszos hangon.
Samuel egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt:
- Joe, szeretsz engem?
- Hát hogyne!
- Ha azt hallanád, hogy valami nagy bűntettet követtem el, átadnál a rendőrségnek?
- Miről beszélsz?
- Átadnál?
- Nem.
- No, akkor jól van. A kosaramban, a ruháim alatt találsz két könyvet, vigyázz rájuk nagyon. A két kötetet olyan ember írta, akiről még hallani fog a világ. Bele is foghatsz az olvasásába, ha kedved tartja, legalább egy kicsit kitágítja a fejedet. A könyv címe: A lélektan alapelvei. Egy kelet-amerikai ember írta, úgy hívják: William James. Nem rokona a hírhedt vasúti rablónak. De Joe, ha valaha is kikottyantod, hogy tudsz valamit ezekről a kötetekről, elkergetlek a farmról. Mert ha anyád valaha is rájön arra, hogy pénzt adtam ki rájuk, ő kerget el engem.
Tom odavezette hozzá a felnyergelt lovat.
- Én is elolvashatom utána? - kérdezte.
- El - felelte Samuel, és lábát könnyedén átvetette a nyergen. - Gyerünk, Lee.
A kínai rögtön vágtatásra akarta bírni lovát, de Samuel visszatartotta.
- Csak nyugodtan, Lee. A szülés tovább tart, mint ahogy gondolja. Legalábbis többnyire.
Egy ideig némán lovagoltak, azután Lee megjegyezte:
- Kár, hogy megvásárolta azt a két kötetet. Nekem is megvan, egy kötetbe sűrítve. Kitűnő tankönyv. Szívesen kölcsönadtam volna önnek.
- Megvan, csakugyan? Sok könyve van?
- Itt nálam nem olyan sok, harminc-negyven kötet. De ezeket bármikor megkaphatja, ha még nem olvasta.
- Köszönöm, Lee. És mérget vehet rá, megnézem őket, mihelyt egy kis időm lesz. Tudja, beszélgethetne egy kicsit a fiaimmal. Joe talán nem elég komoly, de Tom derék fiú, és jót tenne neki.
- Kemény dió, Mr. Hamilton. Kissé félek új emberrel beszélni, de megpróbálom, ha akarja.
Most már gyorsabban igyekeztek a kis horpadás felé, ahol a Trask-ház állt.
- Mondja csak - kérdezte Samuel -, mi újság a fiatal mamánál?
- Jobb szeretném, ha megnézné, és maga állapítaná meg - felelte Lee. - Tudja, ha valaki olyan hosszú ideig élt egészen egyedül, mint én, gondolkodása könnyen elrugaszkodik, mert kizökkent a társadalmi élet rendes kerékvágásából.
- Igen, értem. De én nem élek magányosan, és gondolkodásom mégis elrugaszkodik. Talán csak nem ugyanabba az irányba, mint az öné?
- Szóval nem hiszi, hogy képzelődöm?
- Nem tudom, mire gondol, de megnyugtatom, hogy nekem is valami furcsa érzésem van.
- Azt hiszem, nálam is csak erről van szó - mondta Lee, és mosolygott. - Mégis, szeretném elmondani, milyen messzire jutottam. Az egész úton azok a kínai tündérmesék jártak az eszemben, melyeket apámtól hallottam. Nekünk, kínaiaknak meglehetősen fejlett demonológiánk van.
- Azt hiszi, ez az asszony egy démon, afféle gonosz szellem?
- Természetesen nem hiszek ilyen badarságot - mondta Lee. - Remélem, már kinőttem ebből. De nem tudom, mi az, amit érzek. Tudja, Mr. Hamilton, a szolgában többnyire kifejlődik az a képesség, hogy megérezze a szelet, és meg tudja ítélni a klímát abban a házban, ahol dolgozik. Márpedig itt... van valami különös. Talán az juttatja eszembe apám démonjait.
- Apja hitt bennük?
- Dehogyis. Csak úgy gondolta, jó lesz, ha én is megismerem népünk múltját, származásom hátterét. Hiszen önök, nyugati emberek is számos mítoszt teremtenek.
Samuel így szólt:
- Mondja meg, mi történt, hogy így elrohant? Úgy értem, most reggel.
- Ha nem jönne velem, megpróbálnám - mondta Lee. - De inkább nem teszem. Majd meglátja saját szemével. Lehet, hogy őrült vagyok. Mr. Adam persze nagyon izgatott. Olyan feszült, hogy könnyen elpattanhat, akár egy bendzsó húrja.
- Mondja el, körülbelül mi történt. Ezzel időt takarítunk meg. Mit csinált az asszony?
- Semmit. Éppen ez az, Mr. Hamilton. Már láttam asszonyokat szülés előtt, nem is egyet, de ez itt valami egészen új nekem.
- Hogyan?
- Hát... hogy is mondjam... csak annyit mondhatok, hogy ez nem is annyira szülés, mint keserves, halálos küzdelem.
Amint belovagoltak a horpadásba, és a tölgyfák alá értek, Samuel így szólt:
- Remélem, nem kavart fel engem túlságosan, Lee. Furcsa nap ez, magam sem tudom, miért.
- Nincs szél - felelte Lee. - Hetek óta az a nap, amikor egy csepp szél sincs délután.
- Úgy van. Annyira elmerültem mindenféle részletkérdésbe, hogy nem figyeltem a nap arculatára. Előbb egy eltemetett csillagra bukkantunk, most meg világra akarunk hozni egy vadonatúj emberkét. - A tölgyfák ágain felpillantott a sárga fényben fürdő dombokra. - Milyen gyönyörű ilyen napon jönni a világra! - kiáltott fel. - Ha vannak előjelek, akkor boldog élet kezdete ez. És még valami, Lee. Ha Adam igazán olyan, amilyennek látszik, akkor csak az utunkban lesz. Maradjon maga is a közelben, jó? Arra az esetre, ha szükségem lesz valamire. Nézze, az ácsok abbahagyták már a munkát, ott ülnek a fa alatt.
- Mr. Adam állította le a munkát. Úgy gondolta, a kopácsolás idegesítené a feleségét.
- Maradjon csak a közelben - ismételte Samuel. - Már ebből is látom, hogy Adam csakugyan olyan, amilyennek látszik. Még azt se tudja, hogy felesége alkalmasint azt se hallaná meg, ha maga a Jóisten dobolná a takarodót az égboltozaton!
A fa alatt ülő munkások integettek neki:
- Hogy van, Mr. Hamilton? Hogy van a családja?
- Remekül, pompásan. Nézd csak, nem Rabbit Holman az? Hol volt eddig, Rabbit?
- Elmentem kincset ásni, Mr. Hamilton.
- És talált valamit, Rabbit?
- A fenét, Mr. Hamilton. Még az öszvért sem találom, amelyikkel elmentem.
Továbblovagoltak a ház felé. Lee gyorsan azt mondta:
- Ha lesz egy szabad perce, szeretnék mutatni önnek valamit.
- Mi legyen az, Lee?
- Hát... megpróbáltam lefordítani néhány régi kínai költeményt angolra. Nem vagyok egészen bizonyos benne, vajon egyáltalában meg lehet-e csinálni. Nem nézné meg?
- Nagyon szeretném megnézni, Lee. Igazi gyönyörűség lesz számomra.
3
Bordoni fehér gerendaháza nagyon csendes volt, rosszat sejtetően csendes. A redőnyöket lehúzták. Samuel leszállt a tornácnál, leoldozta a kidagadó nyeregtáskákat, és átadta lovát Leenek. Kopogott, nem kapott választ, benyitott. A külső világosság után a nappali szoba félhomályosnak tűnt. Samuel benézett a konyhába, ahol Lee mindent ragyogó tisztára sikált. Szürke kőedényben kávé forrt a tűzhelyen. Samuel zörgetett a hálószoba ajtaján, és belépett.
Majdnem koromfekete sötétség volt odabenn, mert nemcsak a redőnyöket húzták le, de pokrócokat is szegeztek az ablakok fölé. Cathy a nagy, négyoszlopos ágyban feküdt. Adam ott ült mellette, arcát az ágytakaróba temetve. Most felemelte fejét, és vakoskodva kimeresztette a szemét.
- Miért üldögél így a sötétben? - mondta Samuel tréfálkozó hangon.
- Cathy nem akar világosságot - felelte Adam rekedten. - Bántja a szemét.
Samuel belépett a szobába, és lépésről lépésre érezte, hogy mind nagyobb tekintélyt követel magának.
- Márpedig ide világosság kell - mondta. - Hunyja be a szemét. Vagy ha akarja, fekete kendőt kötök rá.
Az ablakhoz lépett, és megragadta a pokrócot, hogy lehúzza, de Adam abban a pillanatban ott termett mellette, még mielőtt a pokrócot lerántotta volna.
- Hagyja! - kiáltott rá hevesen. - Mondtam már, hogy a fény bántja.
Samuel odafordult hozzá.
- Nézze, Adam, tudom, hogy mit érez. Megígértem magának, hogy kezembe veszem a dolgokat, és meg is teszem. De szeretném remélni, hogy maga nem tartozik ama dolgok közé, melyeket kézbe kell vennem.
Lerántotta a pokrócot, és felhúzta a redőnyt, hogy beengedje a délutáni napot.
Cathy kis nyivákoló hangot hallatott az ágyból, és Adam odament hozzá.
- Csukd be a szemed, drágám. Majd egy kendőt teszek a szemedre.
Samuel egy székre dobta nyeregtáskáit, és megállt az ágy mellett.
- Adam - mondta határozott hangon -, arra kérem, hogy menjen ki a szobából, és maradjon odakinn.
- Nem, azt nem tehetem. Miért?
- Mert nem akarom, hogy itt lábatlankodjék. Tartsa kedves kötelességének, hogy berúgjon egy kicsit.
- Nem tudnám megtenni.
Samuel így folytatta:
- A harag lassan ágaskodik fel bennem, az undor pedig még lassabban, de most érzem, hogy mind a kettő tápászkodni kezd. Vagy kitakarodik a szobából, és nem zavar többet, vagy pedig megyek, és birkózzék meg a bajokkal, ahogy tud!
Adam végül kiment, Samuel meg a küszöbről utánakiáltott:
- És ha hall valamit, ne rohanjon be mindjárt, érti? Várja meg, amíg kijövök. - Becsukta az ajtót, észrevette, hogy a kulcs a zárban van, mindjárt meg is fordította. - Egészen kijött a sodrából, különben is heves ember - mondta. - Szereti magát.
Eddig még nem nézte meg az asszonyt alaposabban. Most látta, hogy vad gyűlölet lobog a szemében, kiengesztelhetetlen, gyilkos gyűlölet.
- Hamarosan túl leszünk rajta, kedvesem. Most mondja meg, a magzatvíz elment-e már?
Cathy ellenségesen meredt Samuelre, ajka sziszegve felemelkedett parányi fogairól, de nem felelt.
Samuel rámeredt.
- Nem kedvtelésből jöttem ide, csak baráti szívességből - mondta. - Nem nagy élvezet nekem, fiatalasszony. Nem tudom, mért olyan zabos, és ha jól meggondolom, nem is érdekel. De lehet, hogy valamelyest enyhíthetem a fájdalmait, ki tudja? Még egy kérdést intézek magához. Ha nem felel, ha továbbra is ilyen mérgesen néz rám, szedem a sátorfámat, és elmegyek, maga meg fetrengjen itt egyedül.
Ezek a szavak eljutottak a nő értelméig, mint a vízbe lőtt ólomsörét a folyó fenekéig. Erőt vett magán. Samuel megborzongott, amint látta, hogy a nő arca megváltozik, acélkemény tekintete egy fokkal barátságosabbá válik, összeszorított ajka megtelik, csücskei felgörbülnek. Észrevette kézmozdulatát is, amint összeszorított ökle kinyílik, és rózsás ujjai szétválnak. Cathy arca is megfiatalodott - egyszerre olyan lett, mint a megbántott ártatlanság, amely bátran tűr és szenved. Mintha egy laterna magicában hirtelen kicserélték volna a vetítőlemezt.
- A magzatvíz már hajnalban elment - mondta lágyan.
- No, ez már jobb. Erős görcsei voltak?
- Igen.
- Milyen időközökben?
- Nem tudom.
- Nézze csak... tizenöt perce vagyok ebben a szobában.
- Két kis görcsöm volt... nem... két nagy, amióta bejött.
- Remek. És hol a vászonholmi?
- Ott, abban a kosárban.
- Jól van, minden rendben lesz, kedvesem - mondta Samuel szelíden.
Kinyitotta nyeregtáskáját, és kivett belőle egy vastag kötelet; kék bársonyhuzat volt a kötélen, és mindkét végében hurok; a bársonyhuzatra száz meg száz apró rózsaszín virágot hímeztek.
- Liza elküldte a húzókötelét, hogy használja - mondta -, akkor készítette, amikor elsőszülött gyermekünket vártuk. Aztán jöttek a testvérkék, más barátainknak is kölcsönadtuk a kötelet... jó sok embert húzott már a világra.
A két hurkot ráhúzta az ágy két elülső láboszlopára.
Az asszony szeme hirtelen megüvegesedett, és háta ívben meggörbült, mint egy rugó, és arcát vér öntötte el. Samuel várta, hogy sikoltson vagy kiabáljon, és aggódva nézett a zárt ajtóra. De nem hallatszott sikoltás, csak apró, nyöszörgő nyögések sora. Néhány másodperc múlva Cathy teste elernyedt, és arcából megint gyűlölet tüzelt.
A vajúdás újrakezdődött.
- Jól van, kedvesem, jól van - mondta Samuel csillapítóan. - Most egy volt, vagy kettő? Magam sem tudom. Minél többet lát az ember, annál jobban megtanulja, hogy nincs két egyforma eset. Most már jó lesz, ha megmosom a kezemet.
Az asszony feje jobbra-balra csapódott.
- Jól van, kedves, jól van - mondta Samuel. - Azt hiszem, már nem tart soká, a kisbabája mindjárt meglesz. - Kezét az asszony homlokára tette, ahol a sebforradás sötéten és haragosan vöröslött. - Hol szerezte ezt a sebet itt a homlokán? - kérdezte.
Cathy hirtelen felkapta fejét, és éles fogai bemélyedtek Samuel kezébe, a keze fején és a tenyerén, a kisujj mellett. Samuel felkiáltott fájdalmában, és el akarta rántani kezét, de a nő összeszorította állkapcsát, feje jobbra-balra rángatózott, úgy marta áldozata kezét, mint egy borzeb, ha zsákot marcangol. Közben dühös morgás tört ki összeszorított fogai közül. Samuel arcul csapta, de nem használt semmit. Erre gondolkodás nélkül úgy védekezett, ahogy akkor tette volna, ha marakodó kutyák közé keveredik. Bal keze elkapta a nő nyakát, és megszorította, hogy ne kapjon levegőt. Cathy viaskodott, és még jobban tépte a harapás helyét, aztán kénytelen volt állkapcsát végre meglazítani. Samuel végre kiszabadíthatta kezét. A szétmarcangolt, megtépett hús erősen vérzett. Visszalépett az ágytól, és megvizsgálta a sebet, amit Cathy fogai téptek. Félelemmel pillantott a nőre. Most, hogy odanézett, Cathy arca megint nyugodt volt, fiatal és ártatlan.
- Sajnálom - mondta gyorsan. - Nagyon sajnálom.
Samuel megborzongott.
- A fájdalom vadított meg így - folytatta Cathy.
Samuel kelletlenül felkacagott.
- Úgy látszik, szájkosarat kell kötnöm magára - mondta. - Egyszer egy skót juhász szuka csinálta velem ugyanezt.
Látta, hogy a gyűlölet egy pillanatra megint felvillan a szemében, és újra kialszik.
- Nincs valami, amit rátehetnék? - kérdezte Samuel. - Az emberi harapás veszélyesebb, mint a mérges kígyóé.
- Nem tudom.
- De csak van itt valahol egy kis whisky? Ha nincs más, egy kis whiskyt öntök rá.
- A második fiókban.
Samuel whiskyt fröcskölt vérző kezére, és kinyomta a sajgó sebet, miközben érezte az alkohol csípős erejét. Gyomra émelygett, rosszullét környékezte. Kortyolt egyet a whiskyből, hogy megnyugtassa magát. Nem mert visszanézni az ágyra.
- Jó ideig nem sok hasznát veszem majd a kezemnek - dünnyögte.
Később így mesélte Adamnek:
- Ez az asszony halcsontból készült. Még fel sem készültem, és a gyermek már megszületett. Kipattant, mint egy mag. Még a víz se volt ott, hogy megmossam. Cathy meg se érintette a húzókötelet, amely másoknak meg szokta könnyíteni a dolgot. Tisztára halcsont, ha mondom. - Az ajtóhoz rohant, Leet hívta, és meleg vizet kért tőle. Adam ekkor száguldott be a szobába. - Fiú! - kiáltotta Samuel. - Fia született! Nyugalom! - tette hozzá, mert Adam megpillantotta a véres ágyat, és arca egészen elzöldült.
Samuel így folytatta:
- Küldje be Leet. Maga meg, Adam, ha tud még parancsolni a kezének és a lábának, szaladjon a konyhába, és főzzön egy kávét. És gondoskodjék róla, hogy a lámpákban legyen petróleum, a lámpaüveget is megtisztíthatja.
Adam kiperdült a szobából. A következő pillanatban Lee kukkantott be. Samuel a ruhakosárban heverő csomagra mutatott.
- Sikálja le meleg vízzel, Lee. Csak ne érje léghuzat. Úristen! Bárcsak itt volna Liza! Nem tudok mindent egyszerre csinálni.
Visszatért az ágyhoz.
- No most, kedves, magát is tisztába teszem. Cathy megint összegörnyedt, és sziszegett kínjában.
- Elmúlik hamarosan - vigasztalta Samuel. - Még egy kis idő kell, hogy kijöjjön a méhlepény is. Mondhatom, gyorsan csinálta! Meg se rántotta Liza kötelét. - Ekkor észrevett valamit, nagyot nézett, és gyorsan munkához látott. - Teremtő Atyám, még egy!
Fürgén járt a keze, de ez a szülés is - éppen úgy, mint az első - hihetetlenül gyorsan zajlott le. Samuel megint elkötötte a köldökzsinórt. Lee átvette a második újszülöttet is, megmosta, bepólyázta, és berakta a kosárba.
Közben Samuel megmosta az anyát, és gyengéden felemelte, amíg kicserélte az ágyon a lepedőt. Valami viszolygás visszatartotta attól, hogy az arcába nézzen. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott, mert érezte, hogy megharapott keze zsibbad. Egy tiszta fehér lepedőt az asszonyra borított, felhúzta az álláig, és felemelte fejét, hogy friss párnát toljon alá. Most végre ránézett.
Cathy aranyhaja nedves volt a verítéktől, de arca egészen megváltozott. Kifejezéstelen volt, mint a kő. Nyakán szemmel láthatóan lüktetett az ér.
- Két fia van - mondta Samuel -, két pompás fia. Nem egyformák, mindegyik külön burokban született.
Cathy hidegen bámult rá, minden érdeklődés nélkül.
- Megmutatom a fiait - mondta Samuel.
- Nem - felelte minden nyomaték nélkül.
- De, kedvesem, nem akarja látni a fiait?
- Nem. Nem akarom.
- No, ez majd megváltozik. Most fáradt, de nemsokára minden más lesz. Aztán meg kell mondanom, ez a szülés gyorsabban és könnyebben ment, mint bármelyik, amit valaha is láttam.
Az asszony szeme elfordult tőle.
Nem érdekelnek. Takarja be az ablakokat, és függönyözze el a világosságot.
- Ez csak a fáradtság. Néhány nap múlva egészen másképp gondolkodik. Nem is emlékszik majd arra, amit most mondott.
- Nagyon is emlékszem majd rá. Menjen ki. Vigye ki őket a szobából. Küldje be Adamet.
Hangja megdöbbentette Samuelt. Nyoma sem volt benne a betegségnek, a fáradtságnak és semmiféle lágyságnak. Egyszerre csak akaratlanul kicsúszott Samuel ajkán:
- Nem szeretem magát!
Ahogy kimondta, már meg is bánta, szerette volna visszaszívni a szavakat a torkába, az agyába. De ezek a szavak minden hatás nélkül leperegtek az asszonyról.
- Küldje be Adamet - ismételte.
A kis nappali szobában Adam révedezve nézett újszülött fiaira, aztán gyorsan bement a hálószobába, és becsukta maga után az ajtót. A következő percben kopácsolás zaja hallatszott ki. Adam visszaszegezte a pokrócokat az ablakokra.
Lee kávét hozott Samuelnek.
- A keze nem nagyon biztató - mondta.
- Tudom. Attól félek, még bajom lesz vele.
- Mért csinálta?
- Nem tudom. Nagyon furcsa teremtés.
- Mr. Hamilton - mondta Lee -, engedje meg, hogy én vegyem kezelésbe. Még elveszti a fél karját.
Samuel elalélt, mintha elillant volna belőle az élet.
- Csináljon, amit akar, Lee. A bánat és a rémület rám nehezedik. Bárcsak gyerek volnék, és kisírhatnám magam. Túlságosan öreg vagyok ahhoz, hogy ennyire féljek. De nem éreztem ilyen kétségbeesést azóta, hogy egy madár meghalt a kezemben, egy folyó mellett, sok évvel ezelőtt.
Lee elhagyta a szobát, és nemsokára visszajött, kezében egy kis ébenfa dobozzal, melynek faragása egymásba fonódó sárkányokat ábrázolt. Leült Samuel mellé, és kivett a dobozból egy ék alakú kínai borotvát.
- Fájni fog - mondta halkan.
- Majd igyekszem elviselni, Lee.
A kínai ajkába harapott, és míg mélyen belevágott Samuel kezébe, saját húsában érezte az okozott fájdalmat. Kinyitotta a sebet a fogak nyomai körül, levágta a szétmarcangolt húsrostokat, amíg tiszta piros vér nem folyt bőségesen a sebekből. Felrázott egy üveg sárga folyadékot, melyet címkéje Hall-féle sebbalzsamnak nevezett, és öntött belőle a mély vágásba. Egy zsebkendőt is átitatott a folyékony kenőccsel, és bebugyolálta vele Samuel kezét. Samuel a fogát szívta fájdalmában, és ép kezével megkapaszkodott a szék karfájában.
- Ez főleg karbolsav - mondta Lee. - Érezni a szagán.
- Köszönöm, Lee. Úgy látszik, kisgyerek vagyok megint, hogy így összecsuklom.
- Nem hiszem, hogy én ilyen nyugodtan tűrtem volna - felelte Lee. - Hozok önnek még egy csésze kávét.
Két csészével visszatért, és leült Samuel mellé.
- Azt hiszem, elmegyek - mondta. - Sohasem volt kedvem vágóhídon élni.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Samuel megdermedve.
- Nem tudom. A szavak maguktól csúsztak ki a számon.
Samuel megborzongott.
- Az emberek bolondok, Lee - mondta. - Eddig talán nem gondoltam rá, de úgy látom, a kínai emberek is bolondok.
- Mi oka lett volna, hogy kételkedjék ebben?
- Ah, talán mert többnyire úgy képzeljük, hogy az idegenek jobbak és erősebbek nálunk.
- Mire gondol?
Lehet, hogy szükséges ez az ostobaság, a harc a sárkánnyal, a hetvenkedés, a szánalmas bátorság, amely mindig le akar törni egy-egy szilánkot Isten válláról; és a gyerekes gyávaság, amely szellemet lát egy kidőlt fában, a sötét út mellett heverő fában. Lehet, hogy mindez jó és szükséges, azonban...
- Mire gondol? - faggatta Lee türelmesen.
- Azt gondoltam, valami kósza szél felkavarta a hamut hóbortos agyamban. És most a maga hangjából kihallom, hogy magával is megtörtént. Szárnycsapkodást hallok a ház fölött. Érzem, hogy valami borzalmas dolog közeleg.
- Én is érzem.
- Tudom, hogy maga is érzi, és ezért hóbortomban kevesebb örömöm telik, mint máskor. Ez a szülés túlságosan gyorsan, túl könnyen történt... mint amikor egy macska megkölykezik. És féltem ezeket a macskakölyköket. Szörnyű gondolatok rágódnak agyamban.
- Mire gondol? - kérdezte Lee harmadszor is.
- Semmire - kiáltott fel Samuel. - A feleségemet akarom! Nem kell álom, kísértet, szellemlátás, nem kell több ostobaság! Lizát szeretném itt látni. Azt mondják, a bányászok kanárimadarakat visznek le a tárnába, hogy kipróbálják a levegőt. Liza nem áll szóba az ostobasággal, nem alkuszik, nem csereberél vele. De azt mondom, Lee, ha majd Liza is kísérletet lát itt, akkor az kísértet, és nem valami álom foszlánya. Ha egyszer már Liza is úgy érzi, hogy baj van, akkor jó lesz elreteszelni az ajtókat!
Lee felállt, odament a ruhakosárhoz, és az újszülöttek fölé hajolt. Jól ki kellett meresztenie a szemét, mert már gyorsan esteledett.
- Alszanak - mondta.
- Ne féljen, elég hamar bőgnek majd. Lee, nem fogna be? Szeretném, ha elhajtana a házamba, és elhozná Lizát. Mondja meg neki, hogy szükségem van rá. Ha Tom még otthon van, mondja meg neki, hogy vigyázzon a házra. Ha nincs, majd reggel hazaküldöm. És ha Liza nem akar jönni, mondja meg neki, hogy sürgős szükségünk van egy asszonyi kézre, és egy asszony tisztán látó szemére. Majd megérti, mit akarok ezzel mondani.
- Meglesz - mondta Lee. - Lehet, hogy egymást rémítgetjük, mint két gyerek a sötétben.
- Én is gondoltam erre - felelte Samuel. - És Lee, mondja meg Lizának, hogy a kútfőnél vágtam meg a kezemet. Az istenért, ne mondja meg neki, hogyan történt.
- Meggyújtok néhány lámpát, és máris indulok - mondta Lee. - Nagy megkönnyebbülést jelent majd, ha Mrs. Hamilton itt lesz.
- Meghiszem azt, Lee. Majd egy kis világosságot hoz ebbe a pincelyukba.
Amikor Lee elhajtott a sötétbe, Samuel bal kezébe fogott egy lámpát. Azután le kellett állítani a padlóra, hogy megfordíthassa a hálószoba ajtajának a kilincsét. A szoba koromsötét volt. A sárga lámpafény felfelé áradt, és nem világította meg az ágyat.
Cathy hangja élesen csattant az ágynál:
- Csukd be az ajtót. Nem akarok világosságot, Adam, menj ki. Egyedül akarok maradni a sötétben.
- Én meg veled akarok maradni - mondta Adam rekedt hangon.
- Nem kellesz.
- Maradok.
- Hát akkor maradj. De ne beszélj többet. Kérlek, csukd be az ajtót, és vidd el a lámpát.
Samuel visszatért a nappaliba. A lámpát az asztalra tette, a ruhakosár közelébe, és elnézegette a két baba kis alvó arcát. Szemüket erősen összehúzták, és kissé fintorogtak, mert a fény bántotta őket. Samuel lenyúlt, és mutatóujjával megérintette a forró homlokokat. Az egyik iker kinyitotta száját, hatalmasat ásított, aztán újra álomba merült.
Samuel elvitte a lámpát, aztán a bejárathoz ment, kinyitotta, és kilépett. Az esthajnalcsillag olyan fényes volt, hogy szinte lobogott, mint egy fáklya, aztán összezsugorodott, amint lenyugodott a nyugati hegyek mögött. A levegő csendes volt, és Samuel orrát megütötte a nappal felmelegedett zsályabokrok illata. Nagyon sötét este volt. Samuel hirtelen megriadt, mert egy hang tört felé a sötétségből:
- Hogy van az asszonyság?
- Ki beszél ott? - kérdezte Samuel.
- Én vagyok az, Rabbit. - Az ember előbukkant a sötétségből, és körvonalai kirajzolódtak az ajtóból kiszűrődő fényben.
- Az anyáról beszél, Rabbit? Jól van.
- Lee azt mondta, ikrek.
- Úgy van, két kisfiú. Jobbat kívánni se lehet. Azt hiszem, Mr. Trask most majd felforgatja az egész világot. Szekérszámra hordja majd ide az édességet.
Samuel maga sem tudta, miért teszi, de hirtelen másra terelte a szót.
- Rabbit - mondta -, hallotta, mibe fúrtunk ma? Egy meteoritba.
- Mi az, Mr. Hamilton?
- Hullócsillag, amely millió évvel ezelőtt esett le.
- Ugyan! Ki hitte volna! És hogy sértette meg a kezét?
- Kedvem volna azt mondani, hogy egy hullócsillagon - nevetett Samuel. - De nem olyan érdekesen történt. Becsíptem a fúróállvány lécei közé.
- Nagy seb?
- Nem, nem olyan nagy.
- Két fiú! - mondta Rabbit. - A feleségem féltékeny lesz, ha meghallja.
- Nem akar bejönni egy kicsit, Rabbit?
- Nem, köszönöm, megyek aludni. Nekem úgy rémlik, évről évre korábban pirkad.
- Így is van. Rabbit. Hát akkor jó éjszakát.
Liza Hamilton hajnali négy óra tájban érkezett meg. Samuel egy székben szunyókált. Azt álmodta, hogy megfogott egy vörösen izzó vasrudat, és nem tudta elengedni. Liza felkeltette, és megnézte a kezét, még mielőtt egy pillantást vetett volna az ikrekre. És miközben jól megcsinálta mindazt, amit Samuel férfi módra összekontárkodott, kiadta neki utasításait, és útnak indította. Szigorúan ráparancsolt, hogy tüstént keljen fel, nyergelje meg Doxologyt, és nyargaljon egyenesen King Citybe. Nem fontos, hány óra lesz, ha odaér, azonnal keltse fel azt a semmirekellő doktort, és vizsgáltassa meg a kezét. Ha nincs különösebb baj, menjen haza, és otthon várja meg. Különben is bűnös dolog volt magára hagyni legkisebb fiát, aki jóformán még gyermek, hogy ott üljön egy földbe túrt gödör mellett, ahol egy lélek sincs, hogy gondját viselje. Ez alighanem olyan dolog, amihez az Úristennek is lehet még egy-két szava.
Ha Samuel olyan ember után epedt, akiben van realizmus és tevékeny energia - most megkapta. Liza már hajnalban elkergette a házból. Tizenegy órára bekötözték a sebét, és délután ötkor már a saját asztalánál ült, megszokott székében, magas lázzal, miközben Tom tyúklevest főzött neki.
Samuel három napig nyomta az ágyat, a láz fantomjaival viaskodva, amelyeknek mindenféle furcsa nevet adott, míg hatalmas ereje végre legyőzte a fertőzést, kipöndörítette a betegséget az ajtón.
Samuel, immár tiszta szemmel, felnézett Tomra, és kijelentette:
- Fel kell kelnem.
Meg is próbálta, de gyengén visszaroskadt, és magában kuncogott - ezt a hangot csalta ki belőle minden vereség, amikor valamely külső hatalom erősebbnek bizonyult nála. Mintha az lett volna a rögeszméje, hogy még ilyen esetben is arathat egy kis győzelmet, ha kineveti kudarcát. És Tom csak hordta neki a tyúklevest, amíg már-már kedve lett volna fejéhez vágni a tányért. A kuruzslás még nem veszett ki a világból, és sok ember esküdni mert volna rá, hogy a tyúkleves meggyógyít minden bajt és betegséget - még temetés után is ez a legjobb vigasztaló.
4
Liza egy hétig maradt távol. Kitakarította a Trask-házat a padlástól a pincéig, megmosott mindent, amit bele tudott gyömöszölni a kádba, a többit meg szivaccsal tanította tisztességre. A két újszülöttet is üzembe helyezte, és megelégedéssel állapította meg, hogy egész nap bőgnek, de súlyban is gyarapodnak. Leet úgy megdolgoztatta, mint egy rabszolgát, mivel nem tudott egészen megbízni benne. Adamnek nem vehette semmi hasznát, ezért keresztülnézett rajta. Egyszer lemosatta vele az ablakokat, és amikor elkészült, újra megcsinálta maga.
Liza elég időt töltött Cathy mellett ahhoz, hogy véleményt formáljon róla. Arra a következtetésre jutott, hogy okos lány ez, aki nem beszél sokat, és belenyugszik abba, hogy a tojás nem lehet okosabb, mint a tyúk. Titokban megvizsgálta Cathyt, és megállapította, hogy teljesen egészséges, nincs semmi baja, de sohasem fogja ikreit szoptatni.
- Nagyon helyes - mondta. - Ez a két nagy kamasz kiszívná egy ilyen vékony kis teremtés életét.
Közben elfelejtette, hogy ő kisebb és vékonyabb volt, mint Cathy, mégis maga szoptatta valamennyi gyermekét.
Szombat délután Liza számba vette elvégzett munkáját, és leírta utasításait egy hosszú listára, amely felkészült minden elképzelhető lehetőségre a kólikától a vöröshangyák inváziójáig - azután becsomagolta útikosarát, és megparancsolta Leenek, hogy fogjon be, és vigye haza.
Otthon a legnagyobb rendetlenség várta. Úgy látta, hogy házából istállót csináltak, felveti a gyalázatos piszok. Mint egy Herkules, tüstént munkához látott, és itt is kitakarított, azzal a szenvedélyes energiával, amely utál minden porszemet, és nem tűri meg a házban. Közben Samuel röptében néhány kérdést intézett hozzá:
- Mit csinálnak az ikrek?
- Szépen fejlődnek.
- Hogy van Adam?
- Hát úgy jár-kel, mintha élne, ám egyébként ezt nem árulja el semmivel. Az Úristen végtelen bölcsességében sok furcsa embernek adott sok pénzt, talán azért, mert enélkül bizonyára éhen halnának.
- És milyen volt Mrs. Trask?
- Csendes és kényeskedő, mint minden gazdag asszony, aki odaát keleten, az Atlanti-óceán táján nevelkedett. (Liza még soha életében nem látott egy gazdag asszonyt, aki az ország keleti részében nőtt fel.) Egyébként elég tanulékony - mondta -, és nem viselkedett velem szemben tiszteletlenül.
- Furcsa azonban - tette hozzá Liza -, hogy nem találtam benne sok hibát, legfeljebb egy kis lustaságot, de azért mégsem tudtam megkedvelni. Talán az a sebforradás az oka. Hogy szerezte?
- Nem tudom - felelte Samuel.
Liza felemelte mutatóujját, és Samuel homlokának szegezte, mint egy pisztolyt.
- Elárulok neked valamit. Talán az az asszony maga sem vette észre, de valósággal megbabonázta a férjét. Az ember úgy sündörög körülötte, mint egy holdkóros kacsa. Azt hiszem, az ikreket még egy pillantásra sem méltatta.
Samuel megvárta, amíg Liza a nagy sürgés-forgásban újra elszalad mellette, és csak akkor jegyezte meg: - Nos, ha az asszony lusta, a férfi meg holdkóros, akkor ki törődik azokkal az édes kis kölykökkel? Két ikerfiú sok munkát ad, nem?
Liza megállt a legnagyobb lendület közepén, odahúzott egy széket Samuel mellé, és leült, kezét térdén pihentetve.
- Bizonyára tudod - mondta -, hogy mindig nagyon ragaszkodom az igazsághoz, még akkor is, ha nem akarsz hinni nekem.
- Nem hiszem, hogy egyáltalában tudnál hazudni, drágám - mondta Samuel, mire Liza mosolygott, mert bóknak vette.
- Nos - folytatta -, amit most mondok neked, talán kissé erősen igénybe venné a hiszékenységedet, ha nem tudnád, hogy nem szoktam hazudni.
- Halljuk hát - mondta Samuel. - Ki vele!
- Ismered, Samuel, azt a ferde szemű kínait, azzal az idegenszerű beszédével meg a copfjával?
- Leet? Hát hogyne ismerném.
- Te bizonyára gondolkodás nélkül rávágnád, hogy pogány, ugyebár?
- Nem tudom.
- Ugyan, Samuel, mindenki annak tartaná, pedig nem az. - Liza büszkén felegyenesedett.
- Hát micsoda?
Liza vasmarokkal megszorította férje karját.
- Presbiteriánus, mégpedig a javából! Jó presbiteriánus, ha mondom, persze nehéz kihámozni abból a zagyva beszédéből. No, mit szólsz ehhez?
Samuel hangja remegett, mert nagy erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa kacagását.
- Nem igaz! - kiáltotta.
- Én meg azt mondom, hogy igen. És mit gondolsz, ki gondozza az ikreket? Pogányra persze nem bíznám a világ minden kincséért sem, de ha a presbiteri felekezethez tartozik! Azonkívül elméjébe vésett mindent, amit mondtam neki.
- Nem csoda, hogy az ikrek gyarapodnak - mondta Samuel.
- Dicsérjük érte Istent, és imádkozzunk hozzá, hogy így legyen!
- Jól van, nem mulasztjuk el - felelte Samuel. - Sem a dicséretet, sem az imádságot.
5
Cathy egy héten át pihent, és erőt gyűjtött. Október második szombatján egész délelőtt a hálószobában maradt. Adam be akart nyitni, de az ajtó zárva volt.
- Dolgom van! - kiáltott ki Cathy, mire Adam elment. Bizonyára rendbe rakja az íróasztalát, gondolta Adam, mert hallotta, hogy Cathy fiókokat nyitogat és csukogat.
Késő délután Lee odalépett a tornácon üldögélő Adamhez.
- Missy palancsol, menjek King Citybe dudlisüveget venni - mondta kelletlenül.
- Hát, ha mondta, tegye meg - felelte Adam -, ő az úrnője.
- Missy mondja, nekem csak hétfőn jönni vissza. Talán...
Cathy nyugodt hangon odaszólt az ajtóból:
- Már régóta nem volt egyetlen szabadnapja sem. Jót tenne neki egy kis pihenés.
- Természetesen - mondta Adam. - Nem jutott eszembe. Mulasson jól. Ha szükségem lesz valamire, behívom az egyik ácsot.
- Munkások hazamenni vasálnap.
- Akkor majd szólok az indiánnak. Lopez szívesen segít.
Lee magán érezte Cathy tekintetét.
- Lopez mindig lészeg. Kelít magának palack whisky.
- Jól van, Lee - mondta Adam türelmetlenül. - Nem vagyok gyámoltalan. Hagyja abba a vitát.
Lee a küszöbön álló Cathyre pillantott. Lassan lesütötte szemét.
- Talán... később visszajövök - mondta, és úgy rémlett, hogy két sötét vonal jelenik meg az asszony szeme közt, majd eltűnik megint. Elfordult.
- Jó napot - mondta.
Amikor esteledett, Cathy visszament a szobájába. Fél nyolckor Adam bekopogott:
- Készítettem valami vacsorát, szívem. Nem sok az egész.
Az ajtó hirtelen kinyílt, mintha Cathy már várt volna rá. Ott állt csinos utazókosztümjében, a fekete paszománnyal szegett kabátban, melynek kihajtója fekete bársony volt, és nagy, fekete borostyángombok díszítették. Fején parányi tetejű, széles szalmakalapot viselt, melyet hosszú, borostyán végű kalaptűkkel erősített fel. Adam szája tátva maradt. Cathy nem hagyta szóhoz jutni.
- Elmegyek - mondta.
- Hogy érted ezt, Cathy?
- Megmondtam már neked.
- Nem mondtad.
- Nem figyeltél oda. Nem fontos.
- Nem tudom elhinni.
Cathy hangja kemény és tompa volt.
- Fütyülök rá, hogy elhiszed-e vagy sem. Elmegyek.
- És a gyerekek...
- Dobd be őket az egyik kutadba!
Adam rémülten felkiáltott:
- Cathy, te beteg vagy! Nem mehetsz így el tőlem... éntőlem!
- Azt teszem veled, amit akarok. Veled minden nő azt teheti, amit akar. Szamár vagy.
Ez a szó áttört a köd kábulatán. Adam szó nélkül vállon ragadta az asszonyt, és hátralökte. Amint megingott, Adam kihúzta a kulcsot a zár belső oldalából, becsapta az ajtót, és bezárta kívülről.
Aztán ott állt lihegve, fülével majdnem az ajtó lapján, és hisztériás rosszullét fogta el. Hallotta, hogy odabenn az asszony csendesen járkál. Kihúzott egy fiókot. Egy gondolat villant át Adam fejében - úgy látszik, mégiscsak itt marad. Ekkor egy kis kattanást hallott, amit nem tudott megmagyarázni. Füle majdnem érintette az ajtót.
Ekkor megszólalt Cathy hangja - olyan közelről, hogy Adam visszarántotta fejét. Cathy hangja lágy volt és dallamos.
- Drágám - mondta gyengéden -, nem tudtam, hogy ennyire a szívedre veszed. Ne haragudj, Adam.
Rekedt zihálás tört ki Adam torkán. Keze reszketett, amint megfordította a kulcsot, amely rögtön le is esett a földre. Adam belökte az ajtót. Cathy ott állt háromlábnyira tőle. Jobbjában Adam 44-es coltját tartotta - csövében a fekete lyuk farkasszemet nézett vele. Egy lépést tett Cathy felé, és látta, hogy a fegyver fel van húzva.
Cathy rálőtt. A nehéz golyó eltalálta a vállát, eltörte, és kitépett belőle egy darabot. A villanás és a robaj elszédítette, hátratántorodott, és lezuhant a padlóra. Cathy lassan közeledett hozzá, óvatosan, mint egy megsebesült vadállathoz. Adam az asszony szemébe meredt, Cathy meg hideg közönnyel nézett vissza rá. A pisztolyt ledobta mellé a földre, és kisétált a házból.
Adam hallotta lépteit a tornácon, az ösvény szárazon ropogó tölgyfalevelein - azután nem hallotta többé. Az egyhangú sírdogálás, amely az egész jelenetet kísérte, és azután sem hallgatott el, az éhes ikrek sírása volt. Adam megfeledkezett róla, hogy megetesse őket.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
1
Horace Quinn volt az új seriffhelyettes, akit azzal bíztak meg, hogy King City körzetében szemmel tartson mindent. Gyakran panaszkodott, hogy új munkája túlságosan igénybe veszi, és elszakítja farmjától. Felesége még többet panaszkodott, pedig az igazság az, hogy amióta Horace töltötte be a seriffhelyettesi állást, alig történt valami a bűnügyek felderítésére az egész környéken. Horace csakhamar nagy tekintélyre tett szert, és azt mondták róla, hogy a seriffségre pályázik. A seriff a legjelentősebb köztisztviselők közé tartozott. Állása nem volt olyan ingatag, mint a kerületi ügyészé, hanem majdnem olyan tartós és méltóságteljes, mint a felsőbb bíróság tagjáé. Horace valójában nem is akart élete fogytáig a farmján gazdálkodni, felesége pedig arra vágyott, hogy Salinasban éljen, ahol sok rokona lakott.
Lopez, az indián, és az ácsok elejtett szavai nyomán terjedt el a hír, hogy Adam Trasket lelőtték. Amikor a szóbeszéd eljutott Horace-hoz, tüstént megnyergelte lovát, és feleségére bízta, hogy fejezze be a reggel leszúrt malac feldarabolását.
Éppen a nagy szederfától északra, ahol a Hesterbe vezető út balra fordul, Horace véletlenül találkozott Julius Euskadival. Julius éppen azon töprengett, menjen-e fürjet lőni, vagy siessen King Citybe, és csípje el a salinasi vonatot, hogy egy kicsit kimulassa magát. Euskadiék jóképű, jómódú, baszk származású farmerek voltak.
- Ha velem tartasz - mondta Julius -, elmegyek Salinasba. Úgy hallom, Jenny tőszomszédságában, két házzal a Long Green után új hely nyílt, úgy hívják: a Faye-ház. Azt mondják, nagyon szépen rendezték be, San Franciscóban sem lehetne különb. Zongoristájuk is van.
Horace nyeregkápájára könyökölt, és lovaglóostorával elzavart egy legyet a lova hátáról.
- Majd máskor - mondta. - Most dolgom van.
- Csak nem akarsz benézni Traskékhez?
- Eltaláltad. Hallottál valamit?
- Semmi értelmeset. Azt hallottam, Mr. Trask egy 44-essel vállon lőtte magát, azután szélnek eresztette minden munkását. Ha vállon akarnád lőni magad egy 44-essel, te hogy csinálnád, Horace?
- Nem tudom. De ezek a keletiek nagyon ügyesek. Gondoltam, bekukkantok oda, és körülnézek egy kicsit. A feleségének éppen most született meg a kicsikéje?
- Kettő - mondta Julius. - Úgy hallom, ikrek. Talán azok lőtték le az apjukat.
- Igen. Egyik ráfogta a pisztolyt, a másik megrántotta a ravaszt. Mit hallottál még?
- Csupa zűrzavaros dolgot, Horace. Ne kísérjelek el?
- Nem nevezhetlek ki a helyettes helyettesévé, Julius. A seriff úgyis azt mondja, a revizorok sokat óbégatnak a fizetési lista miatt. Hornby, odakünn Alisában, a nagynénjét tette meg helyettesének, és három hétig bevette a létszámba, éppen húsvét előtt.
- Ne bolondozz!
- Nem bolondozok, te pedig nem kapsz csillagot.
- Az ördögbe is, nem akarok seriffhelyettes lenni. Csak gondoltam, ellovagolok melletted, hogy társaságod legyen. Kíváncsi vagyok.
- Én is. Örülök, hogy velem jössz, Julius, így legalább van, akit feleskethetek, ha valami baj van. Mit mondtál, hogy hívják azt az új helyet?
- Faye. Egy sacramentói nő.
- Hát bizony Sacramentóban pazarul csinálnak mindent - mondta Horace, és miközben Julius mellett kocogott, elmesélte, milyen élet folyik Sacramentóban.
Kellemes idő volt, éppen lovaglásra való. Amint befordultak a Sanchez-ház lapályára, elpanaszolták egymásnak, milyen rosszul végződött a vadászat az utóbbi években. Van három dolog, ami mindig rosszabbul végződik az előző évekhez képest: a termés, a vadászat és a halászat.
- A mindenségit! - káromkodott Julius. - Miért kellett kiirtani a grizzly medvéket! Nagyapám nyolcvannyolcban lőtt egyet odafenn Pleyto mellett, tudod, mekkora volt? Ezernyolcszáz fontot nyomott!
Ahogy a tölgyfák alá értek, elhallgattak, mintha a hely nyomasztó csendje nehezedett volna rájuk. Egyetlen hangot sem lehetett hallani, minden mozdulatlanságba dermedt.
- Vajon befejezték-e a régi ház átépítését? - kíváncsiskodott Horace.
- Szó sincs róla. Rabbit Holman dolgozott rajta, és ő mesélte, hogy Trask összehívta a munkásokat, és elbocsátotta valamennyit. Megmondta nekik, hogy ne is jöjjenek vissza.
- Azt mondják, Trask tele van pénzzel.
- Én is azt hiszem, hogy van mit aprítania a tejbe - bólintott Julius. - Sam Hamilton négy kutat ás neki, ha ugyan nem tették ki az ő szűrét is.
- Hogy van Mr. Hamilton? Be kellene néznem hozzá is.
- Nagyon jól van. Persze folyton töri a fejét valamin, mint mindig.
- El kell mennem hozzá - ismételte Horace.
Lee jött ki elébük a tornácra.
- Jó napot, Csing-csong - mondta Horace. - Itthon van a gazdád?
- Beteg - felelte Lee.
- Beszélni szeretnék vele.
- Nem lehet beszélni. Beteg.
- No de most már elég ebből! - kiáltott rá Horace. - Mondd meg neki, hogy Quinn seriffhelyettes van itt, és beszélni akar vele.
Lee eltűnt, és egy perc múlva visszajött.
- Tessék bejönni - mondta. - Én fogom lovacska.
Adam a négyoszlopos ágyban feküdt, ahol az ikrek születtek. A magasan felpolcolt párnákra támaszkodott, bal mellét és vállát összetákolt kötések tömege borította. A szoba a Hall-féle sebbalzsamtól bűzlött.
Horace később így mesélte el a feleségének: - Ha láttál valaha embert dögrováson, hát Traskre ezt lehet mondani.
Adam arca beesett, pofacsontja kiállt, orrán fényesen megfeszült a bőr. Szeme mintha kiugrott volna üregéből, szinte elfoglalta arca felső részét, betegesen, lázasan fénylett, rövidlátó révülettel meredt a világba. Csontos jobb keze a takarót gyúrta és markolászta.
- Hogy van, Mr. Trask? - kérdezte Horace. - Hallom, megsebesült. - Kis szünetet tartott, de miután hiába várta a választ, így folytatta: - Gondoltam, bekukkantok, és megnézem, hogy van. Hát hogy történt a dolog?
Adam arcán feltűnően mohó izgalom ömlött el. Kissé megfordult az ágyban.
- Ha nehezére esik a beszéd, suttoghat - mondta Horace előzékenyen.
- Csak akkor fáj, ha mély lélegzetet veszek - mondta Adam halkan. - Tisztítottam a pisztolyomat, és elsült.
Horace Juliusra pillantott, majd tekintete visszatért Adamhez. Adam észrevette a pillantást, és zavarában kissé elpirult.
- Gyakran megesik - mondta Horace. - Kéznél van az a fegyver?
- Azt hiszem, Lee eltette.
Horace az ajtóhoz lépett.
- Hé, Csing-csong, gyere csak! Hozd ide azt a pisztolyt.
Egy perc múlva Lee benyújtotta a pisztolyt az ajtón, agyával előre. Horace megnézte, kiemelte a cilinderét, kikotorta a töltényeket, és megszagolta az egyetlen kilőtt golyó rézhüvelyét.
- Jobban lő ez az átkozott holmi tisztítás közben, mint a leggondosabb célzással. Jelentést kell írnom a kerületnek, Mr. Trask. Nem akarom soká igénybe venni idejét. Ön a csövet tisztogatta, esetleg pálcával, mire a pisztoly elsült, és eltalálta a vállát, ugyebár?
- Igenis, uram - felelte Adam gyorsan.
- És amikor tisztogatni kezdte, nem emelte ki a cilindert?
- Úgy van.
- A pálcát ide-oda rángatta, miközben a csövet önmaga felé tartotta, pedig a ravasz is fel volt húzva, nem igaz?
Adam lélegzete meggyorsult, és reszelős hangot adott. Horace így folytatta:
- Ha pedig így történt, akkor a durranás keresztülhajtotta magán a pálcikát, és a bal kezét is elvitte! - Horace szeme Adam arcára tapadt. Barátságos hangon hozzáfűzte: - Mi történt, Mr. Trask? Mondja el szépen, mi történt.
- Nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy baleset volt.
- Ugyan, ugyan! Csak nem kívánja tőlem, hogy azt írjam a jelentésembe, amit az előbb mondtam? A seriff azt gondolná, meghibbantam. Hát hogy történt?
- Hát... nem nagyon szoktam fegyverrel bánni. Lehet, hogy nem egészen úgy volt, de a lényeg az, hogy a pisztoly tisztítás közben elsült.
Horace orrából sípoló hang tört elő. A száján kellett lélegzenie, hogy elállítsa. Az ágy lábától lassan közelebb lépett Adam fejéhez és kimeresztett szeméhez.
- Maga nemrég jött csak keletről, nem igaz, Mr. Trask?
- Úgy van. Connecticutból jöttem.
- Úgy látszik, az emberek arrafelé nemigen használnak lőfegyvert.
- Nemigen.
- Hát nem járnak vadászni?
- Ritkán.
- Maga inkább puskához ért.
- Úgy van. De alig jártam vadászni.
- Viszont pisztoly még alig volt a kezében, és így nem tudta, hogy kell vele bánni.
- Úgy van - kapott a szón Adam. - Minálunk ott nagyon kevés embernek van pisztolya.
- És maga, amikor idejött, csak azért vásárolt egy 44-est, mert errefelé, különösen idekint, mindenkinek van pisztolya, és maga is meg akarta tanulni a kezelését.
- Igen, gondoltam, nem árt, ha megtanulom.
Julius Euskadi mellettük állt, feszülten hallgatva. Arca, egész teste csupa figyelem volt, de nem árult el semmit.
Horace sóhajtott, és elfordult Adamtől. Tekintete átsuhant Juliuson. A pisztolyt az íróasztalra tette, és gondosan mellérakta a félig rézből, félig ólomból való töltényeket is.
- Tudja - mondta -, csak nemrég vagyok a seriff helyettese. Azt hittem, örömöm telik majd ebben a munkában, és néhány év múlva talán seriffségre is pályázom. De nem veszi be a gyomrom. Elment tőle a kedvem.
Adam idegesen figyelte.
- Nem hiszem, hogy azelőtt bárki is félt volna tőlem... haragosom talán akadt, nem mondom... de nem féltek tőlem. Undok dolog ez, nem ízlik nekem.
- Térjünk a tárgyra! - szólalt meg Julius ingerülten. - Lemondhatsz az állásodról, de nem most, éppen ebben a pillanatban.
- A fenébe is... mért ne tehetném, ha akarom? No de nem bánom. Nézze, Mr. Trask. Maga az Egyesült Államok lovasságánál szolgált. A lovasság fegyvere pisztoly és karabély, így hát... - elhallgatott és nyelt egyet. - Nos, Mr. Trask, mi történt?
Adam szeme mintha még nagyobbra nőtt volna, nedvesen csillogott, és szegélye vörösen kigyulladt.
- Baleset volt - súgta.
- Látta valaki? A felesége... itt volt, amikor történt?
Adam nem felelt, és Horace látta, hogy behunyja szemét.
- Mr. Trask - mondta -, tudom, hogy beteg. Igyekszem megkönnyíteni magának a dolgot, amennyire csak tehetem. Mi volna, ha pihenne egy kicsit, amíg én a feleségével beszélek? - Várt egy percig, azután a küszöb felé fordult. Lee még mindig ott állt. - Csing-csong, mondd meg Missynek, hogy égek a vágytól, annyira szeretnék beszélni vele.
Lee nem felelt. Adam - anélkül, hogy kinyitotta volna szemét - ezt rebegte:
- A feleségem... elment látogatóba.
- Akkor se volt itthon, amikor ez a dolog történt? - Horace barátjára nézett, és különös kifejezést látott az arcán. Julius ajkának csücske alig észrevehető, gúnyos mosolyra görbült. "Julius már előttem jár - gondolta gyorsan -, jó seriff lenne belőle!" - Ejnye, ez már kezd érdekes lenni - mondta Adamnek. - A felesége két héttel ezelőtt gyereket szült, sőt kettőt is, most pedig elment látogatóba. Magával vitte a csecsemőket is? Pedig nekem úgy rémlett, mintha az imént gyereksírást hallottam volna. - Horace az ágy felé hajolt, és megérintette Adam ökölbe szorított jobbját. - Higgye el, utálom ezt, de most már nem hagyhatom abba. Trask! - rivallt rá hirtelen. - Azt akarom, hogy mondja meg, mi történt. Nem ütném bele az orromat, de ez a törvény! Az ördög vigye el, nyissa ki a szemét és beszéljen, vagy pedig a teremtésit, most mindjárt beviszem a seriffhez, még így, sebesülten is!
Adam kinyitotta szemét - olyan üres és kifejezéstelen volt, mint egy alvajáróé. Hangja is kifejezéstelen volt: nem emelte fel, nem halkította le, minden érzés és nyomaték nélkül beszélt. Mintha tökéletes kiejtéssel beszélne egy nyelvet, amelyből nem ért egy szót sem.
- A feleségem elment - mondta.
- Hová ment?
- Nem tudom.
- Hogy értsem ezt?
- Nem tudom, hová ment.
Julius most szólt bele először:
- Mért ment el? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Vigyázzon magára, Trask! - szólt rá Horace dühösen. - Borotvaélen táncol, nehogy megvágja magát! Nem szívesen gondolok arra, amire gondolok. Magának tudnia kell, mért ment el az asszony.
- Nem tudom, mért ment el.
- Beteg volt? Furcsán viselkedett?
- Nem.
Horace megfordult.
- Csing-csong! Mit tudsz te erről?
- Én szombaton King Citybe megyek. Hazajövök talán tizenkettőkol éjjel. Találom Tlask ulat padlón.
- Szóval nem voltál itt, amikor a dolog történt.
- Nem, kélem.
- Jól van. Trask, most vissza kell térnem magához. Húzd fel azt a redőnyt, Csing-csong, hadd lássam, mi van itt. Jól van, így már jobb. Most megpróbálom a maga módján, Trask, amíg csak falnak nem megyünk. Szóval a felesége elment. Ő lőtt magára?
- Baleset volt.
- Rendben van. Baleset. De a pisztoly az ő kezében volt?
- Baleset volt.
- Nem könnyíti meg a dolgomat, Trask. De mondjuk, hogy elment, és meg kell keresnünk. Azt hiszi, nehezen megy majd? Gyerekjáték. Maga kényszerít rá. Mióta házasok?
- Majdnem egy éve.
- Mi volt a lányneve?
Hosszú szünet következett, végül Adam egészen halkan felelte:
- Nem mondhatom meg. Megígértem.
- Hát csak vigyázzon magára. Hová való a felesége?
- Nem tudom.
- Mr. Trask, maga úgy beszél, mintha egyetlen célja az volna, hogy minél előbb börtönbe jusson. Lássuk a személyleírást. Milyen magas a felesége?
Adam szeme felcsillant.
- Nem magas... kicsi, finom... kecses.
- Remek. Haja színe? Szeme?
- Szép volt.
- Volt?
- Szép... gyönyörű.
- Különös ismertetőjele? Valami seb?
- Istenem, nem... de igen... egy forradás a homlokán.
Nem ismeri a nevét, nem tudja, honnét jött, és hová ment, leírni se tudja a külsejét. És azt hiszi, hogy tökfilkó vagyok.
- A feleségemnek volt egy titka - mondta Adam. - Megígértem neki, hogy nem faggatom. Rettegett valakiért.
És Adam minden előjel nélkül, hirtelen sírva fakadt. Egész testét rázta a zokogás, lélegzete sípolt. Kétségbeesett sírás volt. Horace érezte, hogy elönti a részvét.
- Gyere a másik szobába, Julius - mondta, és előresietett az ebédlőbe. - Jól van, Julius, most mondd meg, mit gondolsz erről? Meghibbant egy kicsit?
- Nem tudom.
- Talán megölte az asszonyt?
- Nekem is ez ötlött az eszembe.
- Nekem is - mondta Horace. - Teremtő Atyám! - kiáltott fel, és visszarohant a hálószobába. Aztán újra megjelent, kezében a pisztollyal és a töltényekkel. - Ott felejtettem! - mondta mentegetőző hangon. - Nincs nagy jövőm ezen a pályán.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Julius.
- Úgy látom, ez nekem túl nehéz feladat. Mondtam már, hogy nem vehetlek fel a fizetési listára, de fel kell emelned a jobb kezedet.
- Nem szeretném, ha felesketnél, Horace. Salinasba akarok menni.
- Nem tőled függ, Julius. Emeld fel azt a nyavalyás kezedet, mert különben letartóztatlak.
Julius szabódva felemelte kezét, és kelletlenül utánamondta a seriffhelyettesnek az eskü szövegét.
- Lám, ez a jutalmam, mert melléd szegődtem, hogy társaságod legyen - panaszkodott. - Apám, ha megtudja, megnyúz elevenen. No, jól van, mit csináljunk most?
- Én elszaladok az öreghez - mondta Horace. - Ki kell kérnem a seriff tanácsát. Mindjárt magammal vihetném Trasket is, de nem akarom kizavarni az ágyból, így hát neked kell itt maradnod, Julius. Van revolvered?
- A fenét!
- Hát akkor fogd ezt, és átadom a csillagomat is. Kinyitotta a tűt, leszedte ingéről a csillagot, és barátja felé nyújtotta.
- Mit gondolsz, meddig maradsz el?
- Egy perccel se tovább, mint okvetlenül szükséges. Láttad már valaha Trask feleségét, Julius?
- Nem én.
- Én sem. És azt kell jelentenem a seriffnek, hogy Trask nem tud róla semmit, még a leánynevét sem ismeri. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy kisebbfajta nő és gyönyörű. Remek személyleírás, mondhatom! Azt hiszem, lemondok állásomról, még mielőtt jelentést tennék, hiszen utána úgyis kirúgnak, annyi bizonyos. Gondolod, hogy Trask megölte?
- Hagyj békén! Mit tudom én?
- Azért ne haragudj.
Julius felkapta a pisztolyt, visszarakta a töltényeket a cilinderbe, és tenyerén egyensúlyozta a fegyvert.
- Akarsz egy jó ötletet, Horace?
- A vak is láthatja, hogy kapóra jönne!
- Hát ide hallgass. Sam Hamilton ismeri az asszonyt, ő segítette világra az ikreket. Rabbit mesélte. Aztán Mrs. Hamilton ápolta fel. Mi volna, ha átlovagolnál hozzá útközben, és megtudakolnád, tulajdonképpen milyen és miféle?
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha végképp megtartod azt a csillagot - mondta Horace. - Remek ötlet. Már megyek is.
- Azt akarod, hogy körülnézzek itt?
- Nem. Csak vigyázz, hogy Trask meg ne lógjon, és kárt se tegyen magában, érted? Egyébként vigyázz magadra is.
2
Éjféltájban Horace felszállt egy tehervonatra King Cityben. A mozdonyvezető fülkéjében ült, és kora reggel megérkezett Salinasba. Salinas volt a megye székhelye - gyorsan fejlődő városka, melynek lakossága akkoriban már megközelítette a kétezret. A legnagyobb város volt San Jose és San Luis Obispo közt, és mindenki tudta, hogy ragyogó jövő vár rá.
Horace kilépett a Southern Pacific állomásépületéből, és betért a Chop House-ba reggelire. Nem akarta felzavarni a seriffet ilyen korán, és kihívni haragját, ha elkerülheti. A vendéglőben Will Hamiltonba botlott, aki "só és bors" mintájú öltönyében jómódú, sikeres üzletember benyomását keltette. Horace leült az asztalához.
- Hogy van, Will?
- Elég jól.
- Üzleti ügyben van itt?
- Igen, vagy egy kis tárgyalásom.
- Egyszer engem is bevehetne valamibe - mondta Horace.
Furcsa volt ilyen kéréssel fordulni egy egészen fiatal emberhez, de Will Hamiltont már jó ideje a siker légköre övezte. Mindenki tudta róla, hogy előbb-utóbb nagy szava lesz a megyében. Vannak emberek, akikből szinte árad jövőjük ígérete, akár jó, akár rossz értelemben.
- Nagyon szívesen, Horace. De azt gondoltam, a birtok igénybe veszi minden idejét.
- Még arra is rábeszélhetne, hogy adjam bérbe, ha valami jobb akad.
Will közelebb hajolt az asztal fölött.
- Tudja, Horace, mi eddig nem játszottunk a megyében elég nagy szerepet. Nem gondolt arra, hogy valami nagyobb hivatalra pályázzék?
- Hogy érti ezt?
- Maga most seriffhelyettes, nem gondolt arra, hogy seriff is lehetne?
- Nem én, soha.
- Hát akkor gondolkodjék rajta. Persze csak szép csendben, véka alatt. Majd néhány hét múlva felkeresem, és akkor beszélünk a dologról. Egyébként hallgasson róla.
- Eszembe se jut az ellenkezője, Will. De hiszen kiváló seriffünk van.
- Tudom. De ennek semmi köze a mi ügyünkhöz. King Cityben egyetlen megyei tisztviselő sincs, érti már?
- Értem. Majd gondolkodom rajta. Apropó, tegnap útközben benéztem a farmjukra, beszéltem az édesapjával és édesanyjával.
Will arca felderült.
- Igazán? Hogy vannak?
- Remekül. Tudja, a maga apja igazi komikus-zseni.
Will kuncogott.
- Mindennap megnevettetett minket, amíg fel nem nőttünk.
- Azonkívül nagyon okos ember, Will. Mutatott nekem egy újfajta szélmalmot, amit ő talált fel, a legcsudaérdekesebb dolog, amit valaha is láttam.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Will. - Már megint fizethetjük a szabadalmi ügyvivőt!
- De ez jó - mondta Horace.
- Minden találmánya jó. Pénzt azonban nem keres rajta más, csak a szabadalmi ügyvivő. Anyám szakadatlanul dühöng miatta.
- Ebben igaza lehet.
- Szerintem - jelentette ki Will - a pénzkereset egyetlen módja az, hogy az ember elad valamit, amit nem ő csinált, hanem valaki más.
- Ebben igaza lehet, Will, de azért mégiscsak a legcsudaérdekesebb szélmalom, amit valaha is láttam.
- Magát egészen megszédítette, nem igaz?
- Bevallom. De maga is vallja be, nem szeretné, ha édesapja másféle volna.
- Istenemre, úgy van! - nevetett Will. - Hát csak gondolkodjék azon, amit mondtam.
- Helyes.
- És tartsa véka alatt - kötötte lelkére Will.
A seriff munkája nem volt könnyű, és boldog lehetett az a megye, amely a hivatali koncokért való marakodás, választás és szavazás során véletlenül jó seriffhez jutott. A seriff feladata igen bonyolult volt. Legtermészetesebb kötelessége - a törvény végrehajtása és a közbéke fenntartása - még nem merítette ki feladatait, volt köztük fontosabb is. Igaz, hogy a seriff képviselte a megyében a karhatalmat, de olyan közösségben, amely csak úgy forrt a sok egyéniségtől, egy goromba vagy ostoba seriff nem sokáig tarthatta magát. Ott voltak a vízjogok, határviták, civakodás tilosba tévedt jószág miatt, családi perpatvar, apasági keresetek - csupa olyan kérdés, amelyet fegyveres erőszak nélkül kellett megoldani. A jó seriff csak akkor szánta rá magát arra, hogy letartóztasson valakit, ha már minden eszköz csütörtököt mondott. A legjobb seriff nem a legjobb verekedő volt, hanem a legjobb diplomata. És Monterey megyének ilyen seriffje volt. Volt egy nagyszerű tulajdonsága: nem ütötte bele az orrát mindenbe.
Tíz perccel múlt kilenc, amikor Horace belépett a seriff hivatalába, amely a régi megyei börtönben volt. A seriff kezet szorított vele, és megvitatta az időjárást meg a termés kilátásait, amíg Horace fel nem készült arra, hogy rátérjen a tárgyra.
- Arról van szó, uram - mondta Horace -, hogy tanácsért jöttem önhöz.
Azután részletesen előadta történetét: hogy mit látott és mit hallott, és pontosan hány óra volt - szóval mindent. A seriff már az első percek után behunyta szemét, és hasán összefonta ujjait. Horace jelentését csak azzal nyugtázta, hogy időnként kinyitotta és újra behunyta szemét, egyébként nem tett semmiféle észrevételt.
- Itt aztán kátyúba jutottam - mondta végül Horace. - Nem tudtam megállapítani, mi történt. Még az asszony személyleírását sem sikerült megszereznem. Julius Euskadinak jutott eszébe, hogy jó volna, ha felkeresném Hamiltont.
A seriff mocorgott, keresztbe rakta lábait, és szemügyre vette a problémát.
- Azt hiszi, a férje eltette láb alól, mi?
- Igen, először azt hittem. De Mr. Hamilton, hogy úgy mondjam, kiverte a fejemből. Azt mondja, Traskben nincs meg az, ami gyilkossá tehet valakit.
- Minden emberben megvan - vitatta a seriff. - Csak találja meg a rugóját, akkor minden ember elsül, mint egy pisztoly.
- Mr. Hamilton furcsa dolgokat mesélt nekem az asszonyról. Képzelje csak, amikor segített neki a szülésnél, az asszony beleharapott a kezébe. Látná csak azt a sebet, mintha egy farkas marta volna meg.
- Megadta Sam a személyleírását?
- Meg, ő is meg a felesége is.
Horace egy papírlapot vett elő zsebéből, és felolvasta Cathy részletes személyleírását. Hamilton meg a felesége együttesen elég pontosan megfigyelt mindent, amit Cathy külseje elárult. Amikor Horace befejezte, a seriff felsóhajtott.
- Mindketten egyértelműen beszéltek arról a sebforradásról? - kérdezte.
- Igen. És mindketten észrevették, hogy az a forradás néha sötétebb, mint máskor.
A seriff újra behunyta szemét, és hátradőlt a székben. Majd hirtelen felegyenesedett, kihúzta redőnyös fedelű íróasztala egyik fiókját, és kivett belőle egy palack whiskyt.
- Húzzon egy kortyot - mondta.
- Ha nem veszi rossz néven, élek az engedelemmel. - Horace megtörölte száját, és visszaadta a palackot. - Van valami elgondolása? - kérdezte.
A seriff három nagy kortyot húzott a whiskyből, bedugaszolta a palackot, visszarakta a fiókba, és csak azután válaszolt:
- A mi megyénket elég jól vezetik - mondta. - Jóban vagyok a rendőrökkel, kezükre járok, ha szükségük van rám, ők is segítenek engem, ha rájuk szorulok. Nézze például Salinast, ezt a növekedő várost, ahol mindig annyi idegen fordul meg, könnyen kellemetlenségünk lehetne, ha nem ügyelnénk rá éjjel-nappal. Az én hivatalom nagyon jól megvan az itteni emberekkel. - Horace szemébe nézett. - Ne legyen türelmetlen, nem tartok előadást magának, csak el akartam mondani, mi a helyzet nálunk. Mi nem hajkurásszuk az embereket. Nekünk össze kell férnünk velük.
- Valami hibát követtem el?
- Nem, Horace, nagyon helyesen járt el. Ha nem jön be a városba, vagy ha idehurcolja Mr. Trasket is, nyakig volnánk a csávában. No de most kapaszkodjék meg jól. Mesélek magának valamit.
- Csupa fül vagyok - mondta Horace.
- A síneken túl, a kínai negyed tőszomszédságában néhány bordélyház sorakozik egymás mellett.
- Tudok róla.
- Mindenki tud róla. Ha bezárnánk ezeket a házakat, egyszerűen elköltöznének, és máshol ütnék fel sátorfájukat. Az embereknek szükségük van ilyen házakra. Szemmel tartjuk őket, és így nincs velük sok baj. A házak gazdái pedig kapcsolatot tartanak fenn velünk. Nem egy körözött embert a bordélyosok segítségével sikerült kézre kerítenem.
- Julius azt mondta nekem... - kezdte Horace, de a seriff leintette.
- Várjon egy percig. Hadd mondjak el mindent, nehogy újra kelljen kezdenem. Körülbelül három hónappal ezelőtt egy jól öltözött nő keresett fel. Nyilvánosházat akart nyitni nálunk, és jól akarta csinálni, ahogyan kell. Sacramentóból jött, ott volt ilyen háza. Ajánlóleveleket hozott magas állású emberektől. Előélete kifogástalan, sohasem volt dolga a rendőrséggel. Átkozottul rendes állampolgár.
- Julius elmondta nekem. Faye-nek hívják.
- Igen, ez az. Megnyitotta a házát, csendes, rendes hely, jól vezeti. Legfőbb ideje, hogy az öreg Jennynek meg a négernek konkurenciát csináljon valaki. Persze rettentő dühösek lettek, de megmondtam nekik, amit most magának. Legfőbb ideje, hogy konkurenst kapjanak.
- Zongorista is van ott.
- Van bizony. Mégpedig jó, egy vak muki. Mondja csak, nem hajlandó végighallgatni?
- Bocsánat - mondta Horace.
- No, jól van. Tudom, hogy lassú vagyok, de alapos. Szóval kiderült, hogy ez a Faye pontosan az, amit mutat: megbízható, rendes polgár. Az ilyen jó, csendes bordély egyetlen dologtól retteg csak: hogy egy könnyűvérű leány megszökik hazulról, és beáll hozzájuk. Aztán az apja ráakad, és botrányt csap. Az egyházak csatlakoznak hozzá, a tisztességes asszonyok is mind, az illető bordélyház egykettőre hírhedtté válik, és a vége az, hogy becsukják. Érti?
- Aha! - mondta Horace halkan.
- Ne vágjon elébe a történetemnek. Nem szeretem, ha olyasmit mesélek, amit már kitalált. Vasárnap este Faye levelet küldött hozzám. Egy lány jelentkezett nála, és nem tud eligazodni rajta. Ami legjobban zavarba ejti Faye-t, az, hogy a lány olyan, mintha csak most szökött volna meg hazulról, és mégis minden hájjal megkent, kitanult lotyó. Ismeri az összes trükköket, és meg tud felelni minden kívánalomnak. Odamentem, és szemügyre vettem. Amit mesél magáról, a szokásos maszlag, de nem lehet hibát találni benne. Nagykorú, és senki sem emelt panaszt ellene. - A seriff széttárta karjait. - Így állunk, ez az egész. Mit csináljunk most?
- Egészen bizonyos benne, hogy Mrs. Trask az illető?
- Egymástól távol álló szemek - darálta a seriff -, sárga haj, sebforradás a homlokán... és vasárnap délután állított be.
Horace szeme előtt megjelent Adam zokogó arca.
- Teremtő Atyám! Én nem mondom meg neki. Erre keressen valaki mást, uram! Ha kényszerít rá, inkább lemondok az állásomról.
A seriff maga elé bámult.
- Maga azt mondja, Trask nem ismeri a lánykori nevét, még azt se tudja, hová való. Az a ringyó jól berántotta a trágyába, mi?
- Szerencsétlen alak! - mondta Horace. - Szereti szegény, szerelmes belé. Nem, ezt valaki más mondja meg neki, istenemre, én nem vállalom.
A seriff felállt.
- Menjünk le a Chop House-ba, igyunk egy csésze kávét.
Egy ideig némán ballagtak az utcán egymás mellett. A seriff egyszer csak így szólt:
- Horace, ha én elmesélnék egyet-mást abból, amit tudok, ezt az egész istenverte megyét elnyelné a föld!
- Nem kételkedem benne.
- Ikreket szült, azt mondta?
- Igen, két fiút.
- Hát ide hallgasson, Horace. Az egész világon három ember tud csak erről: az a nő, maga meg én. Én majd értésére adom, hogy ha valaha is kinyitja a száját, úgy fenéken billentem, hogy kirepül ebből a megyéből örökre. Maga meg, Horace, ha valaha is viszket a nyelve, mielőtt elfecsegi valakinek, akár a kedves feleségének is, gondoljon arra a két kisfiúra! Gondoljon arra, mit szólnak majd, ha megtudják, hogy az anyjuk közönséges ringyó.
3
Adam megszokott székében ült a nagy tölgyfa alatt. Bal karját most már szakszerű kötés szorította oldalához, hogy ne tudja megmozdítani vállát. Lee kijött a házból. A ruháskosarat cipelte. Letette Adam mellé, és visszament a házba.
Az ikrek ébren voltak. Mindketten hunyorgó szemmel és komoly arccal bámultak a tölgyfa szélbirizgálta leveleire. Egy száraz falevél keringve hullott le, és a kosárba esett. Adam előrehajolt és kiszedte.
Nem hallotta Samuel lovának dobogását, csak akkor figyelt fel rá, amikor már ott állt előtte. De Lee észrevette, hogy közeledik. Kihozott neki egy széket, és elvezette Doxologyt az istálló felé.
Samuel nyugodtan leült. Nem ejtette zavarba Adamet azzal, hogy fürkéssze a tekintetével - de azzal sem, hogy elfordítsa tekintetét. A szél megélénkült a fák koronái közt, és felborzolta Samuel haját.
- Gondoltam, jobb lesz, ha folytatom a kútfúrást - mondta Samuel halkan.
Adam már olyan régen nem beszélt, hogy hangja recsegett, mint a rozsdás zár.
- Nem - mondta -, nem akarok már kutat. Kifizetem az eddigi munkát.
Samuel a kosár felé hajolt, és ujját az egyik ikerbaba parányi tenyerébe tette, mire a pici ujjak rögtön körülfogták.
- Azt hiszem, az ember rossz szokásai közt a legszívósabb az, hogy szeret tanácsot adni.
- Nem kérek tanácsot. Nem kell!
- Senki sem kér, aki adja, csak rátukmálja ajándékát az emberre. Én azt mondom, Adam, csinálja végig.
- Mit csináljak végig?
- Csináljon úgy, mintha élne, legalább játssza meg, mint egy színész. Egy idő múlva aztán... hosszú idő múlva a játék igazivá válik.
- Minek az nekem? - kérdezte Adam.
Samuel az ikrekre nézett.
- Valamit már továbbadott a jövőnek, akármit csinál... még akkor is, ha nem csinál semmit. Ha önmagát ugaron hagyja is, Adam, a fű, a gyom, a bozót kinő. Valami okvetlenül kinő.
Adam nem felelt. Samuel felállt.
- Visszajövök még - mondta. - Újra meg újra visszajövök. Csinálja végig, Adam.
Az istálló mögött Lee tartotta Doxologyt, míg Sam felszállt.
- A maga könyvesboltját megette a fene, Lee - mondta Sam.
- Nem baj - felelte a kínai -, talán nem is akartam annyira.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
1
Egy új országban a fejlődés bizonyos sablont követ. Előbb jönnek az úttörők, erős, bátor és kissé gyermekes emberek. Nem ijednek meg a vadontól, de naivak és gyámoltalanok az emberekkel szemben; talán éppen ez az oka, hogy elsőként mennek ki az új terepre. Ha az új település nagyjában már rendeződött, megjelennek a jogászok és üzletemberek, hogy segítsenek továbbvinni a fejlődést - megoldani a birtoklás problémáit -, rendszerint magukra vállalják ezt a kísértést. És végül jön a kultúra, ami szórakozást jelent, a szíjak lazítását, szabadulást a hétköznapi élet kínjaitól. A kultúra minden színvonalon elképzelhető, és sokféle formája van.
A Vadnyugatra egyszerre érkezett meg az egyház és a bordélyház. Mindegyik felháborodva utasította vissza azt a gondolatot, hogy ugyanannak a dolognak a különböző arculatai. Pedig kétségtelen, hogy mindketten ugyanazt akarták - a templomok áhítata, muzsikája, költészete kiemelte az embert egy időre a hétköznapok zord pusztaságából, és ugyanezt tette a bordélyház is. A szektás egyházak helykén és hangosan, lendületesen és fellengzősen vonultak be. Nem vettek tudomást az adósság és törlesztés szabályairól - olyan templomokat építettek, melyeknek költségeit száz év alatt sem tudták volna kifizetni. A szekták harcoltak a bűn és gonoszság ellen, nem lehet tagadni, de valóságos kéjjel harcoltak egymás ellen is. A harc egy tan értelmezése körül folyt. Mindegyik boldog meggyőződéssel hitte, hogy valamennyi többi felekezet egy kosárba hányva repül a pokol mélységes fenekére. De akármilyen hangosak és nagyképűek voltak, magukkal hozták ugyanazt: a Szentírást, amelyen erkölcstanunk, művészetünk, költészetünk felépült, valamint kölcsönös kapcsolataink is. Nagyon okos embernek kellett lennie annak, aki eligazodott az egyes szekták eltérésein és különbségein, de hogy mi volt bennük a közös, azt akárki láthatta. És zenét is hoztak az embereknek - talán nem a legjobbat, de mindenesetre a zene értelmét és formáit. És magukkal hozták a lelkiismeretet is, vagy legalábbis megpöccintették egy kissé az emberek szunnyadó lelkiismeretét. Nem voltak tiszták, de megvolt bennük a tisztaság lehetősége, mint egy szennyes fehér ingben. Segítségükkel bárki valami szépet, nemeset hozhatott ki önmagából. Mi tagadás, a hírhedt Billing tiszteletesről, amikor leleplezték, kiderült, hogy tolvaj, házasságtörő, sőt állatokkal fajtalankodó elvetemült ember - de ez nem változtat azon a tényen, hogy jó dolgokra tanított sok fogékony embert. Billinget letartóztatták, de senki sem tartóztatta fel útján azt a sok jó dolgot, amit elindított. Az, hogy szándéka tisztátalan volt, nem sokat nyom a latban. Jó anyagot használt, és megvetette sok hasznos intézmény alapját. Billinget csak szélsőséges példaképpen említem. A tisztességes prédikátoroknak is volt energiájuk és lendületük. Kényeskedés nélkül verekedtek az ördöggel, szabad stílusú birkózásban, ahol minden meg volt engedve, rúgás és szemkitolás is. El lehet képzelni, hogyan üvöltötték a szépséget és igazságot - körülbelül oly módon, ahogy a cirkuszban egy fóka kürtön elrecsegteti a nemzeti himnuszt. De a szépségből és igazságból valami megmaradt, és a himnuszt is fel lehetett ismerni. Ám a felekezetek többet is tettek. Megvetették a Salinas-völgyben a társadalmi élet alapjait. Az egyházi vacsora a mai helyi klub nagyapja; mint ahogy a csütörtök esti szavalókör - amely a sekrestye alagsorában gyűlt össze - nemzette a mai "kisszínházakat".
Míg az egyházak, amelyek a jámborság édes illatával üdítették fel a lelket, úgy trappoltak be a porondra, mint a söröskocsikat húzó és nem túlságosan illedelmes, nehéz teherlovak, testvérük, a bordélyház, amely a testet szabadította fel és örvendeztette meg, csendesen, némán, szürkén suhant be, lehajtott fejjel és arcát eltakarva. Lehet, hogy önök a bűn és fényűzés csillogó palotáit látták a Vadnyugatról szóló hamis filmeken - még az is lehet, hogy itt-ott valóban volt ilyen -, de nem a Salinas-völgyben! Itt a bordélyok csendesek, rendesek és óvatosak voltak. És csakugyan: aki meghallgatta egy akkori vallásos összejövetel zsivaját, a dörömbölő harmónium hangjait túlharsogó klimakterikus korú asszonyok eksztázisának sikoltozó kitöréseit, aztán megállt hallgatózni egy bordélyház ablaka alatt, ahonnan halk, illedelmes beszélgetés hangjai szűrődték ki - könnyen összetéveszthette a két intézmény rendeltetését. A bordély eltűrt, de be nem fogadott intézmény volt. Most pedig mesélek önöknek Salinas magasztos szerelmi csarnokairól. Nagyjában olyanok voltak, mint más városok nyilvánosházai, de a salinasi bordélysor szoros kapcsolatban van ezzel a történettel.
Elindultunk a Fő utcán nyugat felé, amíg el nem görbül. Ez az a pont, ahol a Castroville Street keresztezi a Fő utcát. A Castroville Streetet azóta átkeresztelték Market Streetre, isten tudja, miért. Az utcákat valamikor arról a helyről nevezték el, ahová el lehetett jutni rajtuk, így a Castroville Street kilenc mérföldnyi út árán Castroville-be vitt, az Alisal Street pedig Alisalba, és így tovább.
Akárhogy is, ha eljutottunk a Castroville Streetre, forduljunk jobbra. Két háztömbbel odább a Southern Pacific vasútvonal sínjei átlósan keresztezik a Castroville Streetet dél felé vezető útjukon. De van még egy kis utca, amely keletről nyugatra haladva keresztezi a Castroville Streetet. Ha karóba húznak, sem tudok visszaemlékezni ennek a kis utcának a nevére. Ha bal kéz felé befordulunk rajta, és átvágunk a síneken, máris a kínai negyedben vagyunk. De ha jobb felé, máris a bordélysoron vagyunk.
Vályogházakkal határolt sötét utca, a megfagyott, mély sár meg-megcsillant rajta télvíz idején, nyáron meg kemény, mint a barázdált vas. Tavasszal magasra nő a fű az utca mentén - vadzab és mindenféle gyom, melybe sárga mustárvirág keveredik. Kora reggel verebek kapnak össze csiripelve az utcán elhullatott lógombócokon.
Mit szóltok ehhez, ha halljátok, öregfiúk? Emlékeztek még a keleti szélre, amely mindenféle illatot hozott a kínai negyedből, disznósült, korhadt tapló és fekete dohány meg a yen shi szagát? És emlékeztek a Joss-ház nagy gongjának hangjára, amint hosszasan kong a levegőben?
És emlékeztek a festetlen, ócska, kopott házacskákra? Mintha még kisebbnek igyekeztek volna látszani, egészen elmosódni külső elhanyagoltságukban, elbújni a gizgazzal benőtt kis előkertek mögött, amelyek eltakarták az utca felől. Emlékeztek rá, hogy a függönyök örökké ráborultak az ablakokra, csak a szegélyük körül szűrődött ki egy kis sárga fény? De a hangok tompa moraját ki lehetett hallani. Időnként megnyílt a bejárati ajtó, hogy beengedjen egy vidéki kamaszt; ilyenkor kacagást lehetett hallani, néha még egy felnyitott zongora érzelgős hangját is - húrjaira vékony láncot raktak keresztbe, amely valamikor a vízöblítő meghúzására szolgált -, aztán becsukódott az ajtó, és újra csend lett.
Néha lódobogást is lehetett hallani a kövezetlen utcán, Pet Bulene állította meg ócska bérkocsiját az egyik ház előtt, és kiszállt négy-öt pocakos férfi - nagy emberek, gazdagok vagy hivatalbeliek, esetleg bankárok vagy a bírósági társaság. Pet aztán továbbhajtott, befordult a sarkon, és ott várt az uraságokra, kocsijában szunyókálva. Nagy, kövér macskák szökkentek át az utcán, és eltűntek a magas fűben.
És ekkor - emlékeztek, ugye? - a King Cityből érkező tehervonat éles füttye és szembántó fénye tört át a csenden és sötéten, amint átdübörgött a Castroville Streeten Salinasba, és hallani lehetett, amint dohogva lassít az állomáson. Emlékeztek?
Minden városnak megvannak a maga híres bordélyházi madámjai - örök asszonyságok, akiket szentimentális dicsfénnyel öveztek a múló évek. Egy ilyen madám különösen kedves tud lenni férfi vendégei szemében. Egyesíti magában az üzletember eszét, a díjbirkózó szívósságát, a jó cimbora melegségét és egy tragikus színész temperamentumát. Mítoszok keletkeztek körülötte, mégpedig - sajátságos módon - nem trágár mítoszok. Azok a történetek, amelyek egy bordélyházi madámról eszünkbe jutnak, és szájról szájra járnak, sok mindenről szólnak, csak éppen az ágyról nem. Egykori kliensei, ha emlékét felidézik, úgy gondolnak rá, mint emberbarátra, orvosi szaktekintélyre, hazudozó dicsekvőre, a testi érzelmek poétájára, aki mindig távol tartja magát ezektől az érzelmektől.
Salinas sok éven át két ilyen kinccsel dicsekedhetett. Az egyik Jenny volt, akit néha Szellentő Jenny néven emlegettek - a másik pedig a Néger, a Long Green nevű bordélyház tulajdonosa és vezetője. Jenny jó cimbora volt, titkok őrzője és titkos kölcsönök adományozója. Annyi történetet meséltek róla Salinasban, hogy köteteket tennének ki.
A Néger csinos, de zord nő volt, haja hófehér, arca sötét, megjelenése méltóságteljes, szinte félelmetes. Barna szeme, mely mélyen fészkelt sötét üregében, töprengő és bánatos filozófiával nézte ezt a csúnya világot. Házát úgy vezette, mint egy komor, merev, Priapusnak szentelt templomot. Ha röhögni volt kedved, és azt akartad, hogy oldalba bökjenek, Jennyhez mentél, és mindig megkaptad pénzed ellenértékét. Ha sírás környékezett, és örök magányosságodból édes-bús világfájdalom áradt, akkor a Long Greenben volt a helyed. Amikor onnan kijöttél, úgy érezted, hogy valami nagyon zord és fontos dolog történt veled. Ez nem volt afféle kis etyepetye - a Néger szép fekete szeme napokig elkísért.
Aztán amikor Faye lejött Sacramentóból és megnyitotta házát, a gyűlölködés forgószele áradt felé a két régebbi bordélyházból. Előbb összefogtak, hogy kikergessék Faye-t Salinasból, de azután rájöttek, hogy nem konkurrál velük.
Faye az anyatípushoz tartozott, hatalmas keblével, erős csípőjével, meleg kedélyével. Kebel volt, amelyen az ember kisírhatta magát, megnyugtató és simogató. A Néger minden sallangtól mentes szeretkezőüzemének megvoltak a maga esküdt hívei - Jenny kocsmai dorbézolásainak is -, ezek nem pártoltak át Faye-hez. Az ő háza a pubertásban vinnyogó kamaszok menedéke lett, akik siratták elveszett erényüket, és égtek a vágytól, hogy még többet veszítsenek el belőle. Faye volt az elrugaszkodott férjek megnyugtatója - az ő háza fogadta be a frigid feleségek félig elégett salakját. Az ő háza volt a nagymama fahéjszagú konyhájának felidézője. Ha valami szexuális dolog is történt a házában, úgy érezted, hogy csak mellékes és megbocsátható véletlen. Az ő háza vezette be Salinas ifjúságát a legrózsásabb, legsimább úton a nemiség tüskés bozótjába. Faye úrinő volt, nem túlságosan okos, de jó erkölcsű, megbotránkozott mindenen. Az emberek bíztak benne, és ő is megbízott mindenkiben. Aki egyszer megismerte Faye-t, nem akarhatott ártani neki. Nem volt versenytársa a másik kettőnek. Harmadik típust képviselt.
Mint ahogy egy boltban vagy egy farmon az alkalmazottak a gazda képmását viselik, egy bordélyházban is a lányok pontosan olyanok, mint a madám, részint mert ő veszi fel őket, részint mert a jó madám rányomja egyénisége bélyegét az egész házra. Az ember nagyon sokáig ülhetett Faye szalonjában, amíg egy trágár szót vagy célzást hallott. Ahogy "szobára mentek", ahogy fizettek - mindez halkan és diszkréten ment végbe, mintha csak véletlenül történt volna. Mindent egybevetve, csuda finom házat vezetett, ahogy a rendőrség és a seriff is megállapította. Faye bőkezűen hozzájárult minden jótékonysági gyűjtéshez. Mivel undorodott a betegségektől, rendszeresen felülvizsgáltatta a lányokat. A vasárnapi iskola tanító nénijével könnyebben kerültél volna bajba, mint Faye házában. Faye rövidesen a gomba módra növekedő város legmegbízhatóbb polgárai közé tartozott.
2
Ez a lány, ez a Kate meghökkentette Faye-t - hiszen olyan csinos és fiatal volt, olyan művelt, olyan úrihölgyszerű. Faye behívta szent és tiszta hálószobájába, és sokkal több kérdést intézett hozzá, mint amennyit egy másféle lánytól kérdezett volna. Gyakran kopogtatnak nők egy bordélyház ajtaján, és Faye első pillantásra felismerte, kivel van dolga. Rögtön tudta, milyen - lusta, bosszúálló, kéjsóvár, kielégítetlen, kapzsi, nagyravágyó. Kate nem volt besorolható egyik kategóriába sem.
- Remélem, nem veszi rossz néven, hogy annyit faggatom - mondta neki Faye. - Furcsa, hogy idejött. Hiszen könnyen szerezhetne egy jó férjet meg egy hintót, meg egy sarokházat a városban, simán menne, egykettőre.
És Faye egyre csak forgatta jegygyűrűjét kövér kis ujján. Kate félénken mosolygott.
- Olyan nehéz megmagyarázni. Remélem, nem erőlteti. Valakinek a boldogságáról van szó, aki nagyon közel áll hozzám. Kérem, ne faggasson.
Faye ünnepélyesen bólogatott.
- Már láttam ilyesmit. Volt nálam egy lány, aki hosszú időn át eltartotta a gyerekét, és senki se tudott róla. Ma szép háza van és férje itt a... nézd csak, majdnem kikottyantottam, hol. Pedig inkább kivágatnám a nyelvemet, semhogy eláruljam. Magának is van gyereke, drágám?
Kate lesütötte szemét, mintha előtörő könnyeit próbálná rejtegetni. Amikor végre erőt tudott venni magán, suttogó hangon mondta:
- Ne haragudjon... nem tudok erről beszélni.
- Jól van, jól. Lesz még rá idő.
Faye nem volt okos, de ostoba sem. Elment a seriffhez, és tisztázta magát. Nem lett volna értelme kockázatot vállalni. Tudta, hogy van valami hiba Kate körül, de ha nem árt a háznak, mi köze hozzá?
Kate szélhámoskodhatott volna, de nem tette. Tüstént dolgozni kezdett. És ha a vendégek újra meg újra eljönnek, és név szerint keresik ugyanazt a lányt, ez már jelent valamit. Egy csinos pofi nem elég hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy Kate nem most tanulta a mesterséget.
Ilyen helyen két dolgot kell tudni egy új lányról. Az egyik: hogyan dolgozik? A másik: hogyan fér meg társaival? Semmi sem dúlhatja fel egy ház békéjét jobban, mint egy rossz természetű lány.
Faye-nek nem soká kellett törnie a fejét a második kérdésen. Kate kellemesnek mutatkozott. Segített a többi lánynak szobájukat rendben tartani. Kiszolgálta őket, ha betegek voltak, meghallgatta panaszaikat, tanácsot adott nekik szerelmi ügyeikben, és mihelyt pénzhez jutott, szívesen kölcsönadta. Jobb lányt kívánni se lehet. Nemsokára összebarátkozott mindenkivel a házban.
Nem volt olyan kellemetlenség, amitől visszariadt volna, olyan munka, amelyből kivonta magát. És azonkívül: emelte a ház forgalmát. Nemsokára egész csapatnyi állandó vendége volt. Kate nagyon figyelmes is volt. Fejében tartotta a születésnapokat, és mindig előállt egy gyertyákkal díszített tortával vagy más ajándékkal. Faye ráeszmélt, hogy kincset talált.
Sok ember azt hiszi, könnyű dolog madámnak lenni - hiszen csak ül egy nagy székben, sört iszik, és zsebre vágja a lányok fél keresetét. De egyáltalán nincs így. A lányokat etetni kell - fizetni a fűszeres számláit és a szakácsot. A mosás nagyobb probléma, mint egy szállodában. Amennyire lehet, gondoskodni kell arról, hogy a lányok jól érezzék magukat, pedig nem egy közülük elég komisz tud lenni. Az öngyilkosságot minimumra kell csökkenteni, pedig az ilyen nők kezében - különösen ha már kezdenek kiöregedni - könnyen kinyílik a borotva. Az ilyesmi aztán árt a ház hírének.
Nem könnyű mesterség, rossz gazdálkodás mellett rá is lehet fizetni. Amikor Kate ajánlkozott, hogy segít bevásárolni és a menüket összeállítani, Faye nagyon örült, noha el se tudta képzelni, hogy van a lánynak erre is ideje. Végül nemcsak az ellátás javult meg, de a fűszerszámlák is egyharmaddal csökkentek, már egy hónappal azután, hogy Kate kezébe vette a dolgokat. Ami pedig a mosást illeti - Faye nem tudta, mit mondott Kate annak az embernek, de a számlája hirtelen huszonöt százalékkal megcsappant. Faye már nem is értette, hogy tudott meglenni eddig Kate nélkül.
Késő délután, mielőtt az üzem megkezdődött, együtt ültek Faye szobájában, és teáztak. Most már sokkal otthonosabb volt a szoba, amióta Kate átfestette az ajtókat, és csipkefüggönyt rakott az ablakra. A lányok kezdtek ráeszmélni, hogy már nem egy, hanem két főnök van a házban. Örültek neki, hiszen Kate-tel könnyen boldogultak. A körmükre nézett ugyan, de nem komiszkodott, és inkább csak jót nevettek rajta. Egy év múltán Faye és Kate úgy éltek egymás mellett, mint anya és leánya. "Figyeljétek csak - mondogatták a lányok -, még eljön a nap, amikor övé lesz a ház."
Kate keze szüntelenül szorgoskodott; többnyire patyolatfinom zsebkendőket hímzett. Gyönyörű monogramokat tudott készíteni. Majdnem minden lánynak volt olyan zsebkendője, amit tőle kapott; nagy becsben tartották.
Az, ami fokozatosan bekövetkezett, egészen természetes. Faye, akinek lényege az anyáskodás volt, lassanként úgy gondolt Kate-re, mint az édesleányára. Érzelmi világában Kate egyre nagyobb helyet foglalt el. Azután felülkerekedett Faye-ben a természetes anyai erkölcs. Nem akarta, hogy leánya ringyó legyen. Az anyáskodás logikus következménye volt ez.
Faye erősen törte a fejét, hogyan tegye szóvá a kérdést. Komoly probléma volt. Faye mindig mindent kerülő úton közelített meg. Nem tudta nyíltan megmondani: "Azt akarom, hogy hagyd abba a szobázást."
Ehelyett azt mondta:
- Ha titok, ne válaszolj, de már régóta meg szerettem volna kérdezni. Mit mondott neked a seriff, jóságos ég, már egy éve? Hogy repül az idő! Különösen ha az ember öregszik, azt hiszem, akkor repül csak igazán. Majdnem egy óra hosszat volt benn nálad. Talán csak nem azért, hogy... persze hogy nem. Családos ember. És Jennyhez jár. De nem akarom magam beleártani a te dolgodba.
- Nincs benne semmi titok - felelte Kate. - Már rég meg akartam mondani neked. Felszólított, hogy menjek haza. Nagyon kedvesen beszélt. Amikor megmagyaráztam, hogy nem tehetem, nagyon kedves és megértő volt.
- Megmondtad neki az okát? - kérdezte Faye féltékenyen.
- Természetesen nem. Csak nem gondolod, hogy neki elmondom, amikor neked se mondhatom el? Ne légy csacsi, drágaságom. Igazán, olyan csacsi kislány vagy.
Faye mosolygott, és elégedetten befészkelte magát karosszékébe.
Kate arca nem árult el semmit, pedig nagyon is jól emlékezett minden szóra, ami közte és a seriff közt elhangzott. Tény az, hogy tetszett neki a seriff. Az legalább kereken megmondta, mit akar.
3
A seriff becsukta Kate szobája ajtaját, és körülnézett - a jó rendőr szemével nézett körül, amely gyorsan felmér mindent. Nem látott semmiféle fényképet, semmiféle személyi jellegű tárgyat, amely az ember előéletére vall; nem volt ott semmi, csak ruhák és cipők.
Leült Kate kis nádfonatú hintaszékébe - alig fért el benne, ülepe kétoldalt kilógott. Ujjait egymásra illesztette, mintha értekezletet tartanának, és úgy beszélgetnének, mint a hangyák. Ő maga szárazon, szenvedélytelenül beszélt, mintha nem érdekelné túlságosan, amit mond. Talán éppen ez hatott a nőre.
Kate kezdetben szemérmes, kissé bárgyú arckifejezését öltötte fel, de már az első szavak után feladta a komédiázást, szemét valósággal belefúrta a seriff szemébe, és igyekezett gondolatait kitalálni. A seriff nem nézett rá, de nem is kerülte tekintetét. Kate mégis érezte, hogy szemügyre veszi, mint ahogy ő is tanulmányozta a seriffet. Érezte pillantását a homlokán, mintha csak megtapogatta volna azt a forradást.
- Nem akarok rekordideig seriff maradni - mondta nyugodtan. - Éppen elég régóta viselem ezt a hivatalt. Még egy ciklus körülbelül elég is lesz. Tudja, fiatalasszony, ha ez tizenöt évvel ezelőtt történik, első dolgom volna a maga múltját egy kissé megpiszkálni, és azt hiszem, csúnya dolgok derülnének ki. - Egy kis szünetet tartott, hogy megfigyelje, miképpen reagál erre a nő, de Kate nem tiltakozott. A seriff lassan bólogatott. - Nem vagyok rá kíváncsi - folytatta. - Azt akarom, hogy a mi megyénkben békesség legyen, a szó legtágabb értelmében. Ez azt jelenti, hogy az emberek nyugodtan aludjanak éjjel. Még nem találkoztam a maga férjével - mondta, és Kate tudta, hogy a seriff észrevette önkéntelen mozdulatát, amikor izmai megfeszültek. - Hallom, hogy nagyon derék ember. Azt is hallottam, hogy nagyon csúnyán megsebesült. - Egy percre Kate szemébe nézett. - Akarja tudni, milyen sebet ejtett rajta, amikor rálőtt? Nem érdekli?
- De igen.
- Nos, kilábol belőle. Szétzúzta a vállát, de majd meggyógyul. Az a kínai nagyon jól ápolja, gondját viseli. Persze alig hiszem, hogy valamit is fel tud majd emelni a bal kezével. Egy ilyen 44-es alaposan helybenhagyja az embert. Ha az a kínai nem jön haza idejében, Trask elvérzik, maga pedig most a börtönben ül, ott beszélgetnénk.
Kate visszatartotta lélegzetét, úgy figyelt - hátha elejt valami célzást arra, hogy mi vár rá -, de a seriff nem árult el semmit.
- Nagyon sajnálom - mondta Kate nyugodtan.
A seriff szeme felvillant.
- Most elszólta magát - mondta -, először, amióta beszélgetünk. Nem sajnálja. Ismertem valakit, aki pontosan olyan volt, mint maga, fel is akasztattam tizenkét évvel ezelőtt, a megyei fogház előtt. Régebben így intéztük el az ilyesmit.
A kis szoba a sötét mahagóniággyal, a márványos tetejű mosdó-állvánnyal, amelyen vizeskorsó és mosdótál állt, alul meg kis ajtó takarta el az éjjeliedényt, tapétával, amely a végtelenségig ismételgette ugyanazokat az apró rózsákat - a kis szoba néma volt, mintha kiszívtak volna belőle minden hangot.
A seriff egy képre bámult a falon - három kerubot ábrázolt, csak a fejüket, göndör hajukat, tiszta, átlátszó szemüket, no meg a szárnyaikat is, körülbelül akkorák voltak, mint a galambszárnyak, de rossz helyen nőttek ki, ott, ahol a nyaknak kellett volna lennie... A seriff összeráncolta homlokát.
- Fura kép egy bordélyházban - jegyezte meg.
- Itt volt - mondta Kate. Nyilván már vége is van a bevezetésnek.
A seriff felegyenesedett, ujjai eleresztették egymást, megkapaszkodtak a hintaszék karfáiban. Még az ülepét is behúzta egy kicsit.
- Maga két újszülöttet hagyott ott - mondta. - Fiúkat. Ne izgassa fel magát. Nem próbálom rábeszélni, hogy menjen haza. Sőt azt hiszem, mindent elkövetnék, hogy visszatartsam. Azt hiszem, ismerem magát, tudom, miféle. Ha akarnám, egyszerűen kitoloncoltatnám a megye területéről, és a határon a következő seriff ugyanezt csinálná, és így tovább, amíg egyszer csak azon venné magát észre, hogy zsupsz, belepottyant a Csendes-óceánba! De nem akarom megtenni. Bánom is én, éljen, ahogy akar, csak ne legyen magával semmi bosszúságom. Aki kurva volt, kurva marad.
Kate nyugodt hangon megkérdezte:
- Mit kíván tőlem?
- Ez már okosabb beszéd - mondta a seriff. - Amit akarok, az a következő. Látom, megváltoztatta a nevét. Azt akarom, hogy maradjon is meg az új nevénél. Úgy képzelem, kieszelt valami helyet, hogy azt mondja, onnan jött, rendben van, maradjunk annál. És ha kérdezik az okát, még akkor is, ha tökrészeg, vigyázzon a nyelvére, csak olyan okot mondjon, ami legalább kétezer mérföldre esik King Citytől!
Kate mosolygott egy kicsit, nem is erőltetett módon. Bízni kezdett ebben az emberben, meg is kedvelte.
- Eszembe jut még valami - mondta a seriff. - Sok embert ismer King City környékén?
- Nem.
- Hallottam arról a kötőtű-históriáról is - mondta a seriff közönyösen. - Nos, megtörténhetik, hogy idejön valaki, akit régebben ismert. Ez a valódi hajszíne?
- Igen.
- Fesse feketére egy időre. Sok ember olyan lesz tőle, mintha kicserélték volna.
- És mi lesz ezzel? - kérdezte Kate, és karcsú ujjával megérintette a forradást homlokán.
- Igen, hát ez olyasmi... hogy is mondják? Hogy van az az átkozott szó? Reggel még tudtam. Ko... Ko...
- Koincidencia?
- Igen, az, véletlen találkozás.
Úgy látszott, befejezte mondanivalóját. Dohányt és cigarettapapírt vett elő, és vaskos, idomtalan cigarettát csavart magának. A blokkról letépett egy kénes gyufát, meggyújtotta, és távol tartotta magától, amíg a csípős szagú kék láng sárgává nem változott. A cigaretta rosszul égett, csak az egyik oldalán.
- Nincs ebben fenyegetés? - kérdezte Kate. - Úgy értem, mit fog csinálni, ha én...
- Nem, nem, semmi fenyegetés. Persze ha erre kerülne a sor, ki tudnék gondolni valami komiszul kellemetlent. De akármi lett is magából, akármit mond vagy csinál, nem akarom bántani Mr. Trasket, sem a fiait. Maga képzelje, hogy a régi énje meghalt, és most már valaki más, akkor nagyszerűen megférünk egymással.
Felállt, és kifelé indult. Az ajtóból még visszafordult.
- Van egy fiam, az idén lesz húszéves. Nagy, erős, jóképű fickó, csak az orra olyan, mintha eltört volna, mindenki kedveli. Nem akarom, hogy idejöjjön. Majd megmondom Faye-nek is. Menjen inkább Jennyhez. Ha idejön, mondják meg neki, hogy menjen Jennyhez.
Becsukta az ajtót maga mögött. Kate ujjait nézte, és mosolygott.
4
Faye, székében oldalt fordulva, hátranyúlt egy szelet diós grillázsért. Miközben beszélt, szája tele volt édességgel. Kate szorongva gondolt arra, vajon gondolatolvasó-e Faye, hiszen épp az imént ezt a megjegyzést tette:
- Hiába, nem tudok megbarátkozni a hajaddal. Akkor is megmondtam, most se mondhatok mást. Szőkén sokkal jobban tetszettél nekem. Nem tudom, mi ütött beléd, hogy megfestetted. Hiszen az arcbőröd is olyan, mint a szőkéké.
Kate hüvelyk- és mutatóujja körmével megragadta egyik haja szálát, és gyengéden kirántotta. Okos nő volt - a legjobb hazugsághoz folyamodott: megmondta az igazságot.
- Nem akartam elmesélni neked - mondta. - Attól féltem, hogy esetleg megismernek, és ez fájdalmat okozhat valakinek.
Faye feltápászkodott székéből, odament Kate-hez, és megcsókolta. - Milyen jó gyerek vagy - mondta. - Milyen gyöngéd és tapintatos.
- Ne teázzunk? - kérdezte Kate. - Majd én behozom.
Kiment a szobából, és a hallban - útközben a konyha felé - ujja hegyével letörölte arcáról a csók nyomát.
Faye visszaült székébe, és kiválasztott egy grillázsszeletet, amelyből egy egész dió kandikált elő. Beleharapott. Egy darabka hegyes dióhéj a fogába fúródott, és belevágott az idegbe. Vad fájdalom hasított a fejébe, még a szeme is káprázott. Homlokát elöntötte a veríték. Amikor Kate visszajött - kezében tálca a csészékkel meg a teáskannával -, Faye begörbített ujjával a fogát turkálta, és nyöszörgött kínjában.
Mi az? - kiáltott Kate.
- A fogam... dióhéj.
- Várj csak, hadd nézzem meg. Nyisd ki a szád, mutasd, hol fáj.
- Kate belenézett Faye szájába, aztán a rojtos terítővel betakart asztalról felkapott egy fogpiszkálót. Egy másodperc alatt kipiszkálta vele a dióhéjat és tenyerére tette.
- Tessék, itt van.
Az ideg hasogató fájdalma tompa sajgássá enyhült.
- Ez a kis darabka? Úgy éreztem, akkora, mint egy ház. Nézd csak, drágám, húzd ki ott a második fiókot, ahol az orvosságaimat tartom. Add ide a fájdalomcsillapítót és egy kis vattát. Nem segítenél a fogamra rakni?
Kate kikereste az üvegcsét, és a folyadékkal átitatott vattát a fogpiszkáló hegyével bedugta a fogba.
- Ki kellene húzatni - mondta.
- Tudom. Majd kihúzatom.
- Nekem három fogam hiányzik ezen az oldalon.
- Észre se venni. De engem ez nagyon megkínzott. Add csak ide a Pinkham-cseppeket. - Ivott egy keveset a különböző füvekből készült csodaszerből, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nagyszerű orvosság ez! Az asszony, aki feltalálta, valódi szent.
HUSZADIK FEJEZET
1.
Kellemes délután volt. A Frémont-hegy csúcsát rózsaszín fényözönnel öntötte el a leáldozó nap. Faye jól láthatta ablakából. A Castroville Street felől idehallatszott egy nyolclovas társzekér csengőinek édes muzsikája. A szekér gabonát szállított a hegyen át, és minden ló nyakában csengő csilingelt. A szakács fazekaival vesződött a konyhában. A folyosó fala mentén csoszogó hang közeledett, azután félénken kopogtattak az ajtón.
- Gyere be, Pamutszem! - kiáltott ki Faye.
Az ajtó kinyílt, és a nyeszlett kis zongorista meresztgette vak szemét az ajtóban, várva egy hangot, mely tájékoztassa.
- Mit akarsz? - kérdezte Faye.
A vak ember odafordította fejét.
- Rosszul érzem magam, Miss Faye. Szeretnék visszabújni az ágyamba, és nem játszani ma este.
- A múlt héten is két estén beteg voltál, Pamutszem. Nem szereted a munkádat?
- Nem érzem jól magam.
- Jól van. De szeretném, ha jobban vigyáznál magadra.
Kate halkan megjegyezte:
- Hagyd az ópiumot néhány hétre, Pamutszem.
- Ah, Miss Kate. Nem tudtam, hogy maga is itt van. De nem szívtam ópiumot.
- Dehogynem szívott! - mondta Kate.
- Igaza van, Miss Kate, abba fogom hagyni. Nem jól érzem magam.
Becsukta az ajtót, és hallották, amint keze tapogatózva súrolta a falat.
- Nekem azt mondta, hogy abbahagyta - csóválta a fejét Faye.
- Nem hagyta abba.
- Szegény szerencsétlen - mondta Faye -, igazán nincs miért élnie.
Kate ott állt előtte.
- Milyen jóságos vagy te - mondta. - Hiszel mindenkinek. Egy nap, ha nem vigyázol, vagy én nem vigyázok helyetted, még a tetőt is ellopják a fejed fölül.
- Ugyan! Ki akarna tőlem lopni?
Kate átkarolta Faye tömzsi vállát.
- Nem mindenki olyan rendes, mint te.
Faye szemében megcsillantak a könnyek. A mellette álló székről felkapott egy zsebkendőt, megtörölte szemét, és finomkodó mozdulattal orrához nyomkodta.
- Mintha az édeslányom volnál, Kate - mondta.
- Már magam is hinni kezdem, hogy az vagyok. Sohasem ismertem édesanyámat. Meghalt, amikor még kicsi voltam.
Faye mély lélegzetet vett, és fejest ugrott a témába:
- Kate, nem szeretem, hogy itt dolgozol.
- Miért nem?
Faye megrázta fejét, és szavakat keresett.
- Nem mintha szégyellném. Nagyon rendes házat vezetek. Ha nem én tenném, valaki más sokkal rosszabbul csinálná. Én nem ártok senkinek. Nincs miért szégyellnem magamat.
- Ugyan, mi van itt szégyellnivaló? - vonogatta vállát Kate.
- De azt nem szeretem, hogy dolgozol. Nem tetszik nekem. Jóformán a lányom vagy. Nem akarom, hogy a lányom dolgozzon.
- Ne légy csacsi, drágám - mondta Kate. - Tudod, dolgoznom kell... ha nem itt, hát máshol. Szükségem van a pénzre.
- Nem... nem kell.
- Hogyne kellene! Hát hogy szerezzek pénzt?
- A lányom lehetnél. Te intézhetnéd a ház ügyeit. Kezedbe vennél mindent, és nem kellene feljárnod az emeletre. Jól tudod, hogy gyakran gyengélkedem.
- Tudom, szegénykém, tudom, drágám. De nem mondhatok le a keresetemről.
- Ez a ház eleget hoz mindkettőnk számára, Kate. Játszva adhatok neked annyit, amennyit most tudsz keresni, még többet is, és nem volna kidobott pénz.
Kate szomorúan rázogatta fejét.
- Nagyon szeretlek - mondta. - Szívesen megtenném, amit akarsz, bárcsak megtehetném. De neked is szükséged van arra a kis tartalék tőkédre, hiszen... tegyük fel, hogy valami baj ér, mit csinálsz akkor? Nem, tovább kell dolgoznom. Tudod, drágám, hogy ma estére is öt állandó vendégem jön. Faye megrázkódott.
- Nem akarom, hogy dolgozzál.
- Nincs más választásom, kedves mama.
Ez a szó megtette hatását. Faye könnyekben tört ki, és Kate letelepedett széke karfájára, Faye arcát simogatta, patakzó könnyeit törölgette. A kitörés később nagy szipákolásban ért véget.
Az alkonyat elterebélyesedett a völgy felett. Kate arca fehéren világított fekete haja alatt.
- No, most már jobban vagy. Megyek, benézek a konyhába, aztán sietek öltözködni.
- Hát nem mondhatod a törzsvendégeidnek, hogy beteg vagy, Kate?
- Azt nem lehet, mama.
- Ma szerda van, Kate. Éjfél után egykor bizonyára üres lesz a szalon.
- De a Favágók mára jelentették be magukat. Nagy murit akarnak csapni.
- Igaz, a Favágók. De szerdán ők se maradhatnak, legfeljebb kettőig.
- Miért érdekel?
- Kate, ha bezártatok, kopogtass az ajtómon. Egy kis meglepetésem lesz a számodra.
- Miféle meglepetés?
- Titok! Légy szíves, ha elmész a konyha előtt, szólj a szakácsnak, hogy jöjjön be hozzám.
- Úgy látszik, torta lesz a meglepetés.
- Ne faggass, drágám. Meglepetésnek szánom.
Kate megcsókolta.
- Milyen édes vagy, mama!
Amikor becsukta az ajtót, Kate megállt egy percre a hallban. Ujjaival hegyes kis állat simogatta. Szeme teljesen nyugodt volt. Azután kifeszítette karjait a feje fölött, és egész testét kinyújtóztatva hatalmasat ásított. Kezével lassan végigsimította oldalát a keblétől a csípőjéig. Ajka csücske kissé felgörbült. Aztán elindult a konyha felé.
2
Néhány törzsvendég benézett, majd elment, két kereskedelmi utazó is felbukkant a bordélysoron, hogy szemlét tartson, de a Világ Favágói nem mutatkoztak. A lányok - a szalonban ásítozva - éjjel két óráig várták őket hiába.
A Favágókat szomorú baleset tartotta távol. Clarence Monteith szívrohamot kapott, éppen a záró szertartás közepén, közvetlenül a vacsora előtt. Lefektették a szőnyegre, és homlokát borogatták, amíg az orvos meg nem jött. Senkinek sem volt kedve leülni a fánkvacsorához. Miután Wilde doktor megérkezett, és megvizsgálta Clarence-t, a Favágók hordágyat rögtönöztek oly módon, hogy zászlórudakat dugtak két felöltő ujjain keresztül. De Clarence útközben hazafelé meghalt, és újra el kellett hívni Wilde doktort. Mire megbeszélték a temetés tervét, és megfogalmazták a gyászjelentést a Salinas Journal számára, senkinek sem volt már kedve bordélyházhoz.
Másnap, amikor megtudták, mi történt, a lányok összenéztek. Mindenkinek eszébe jutott, amit Ethel mondott tíz perccel kettő előtt.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Ethel. - Nem is emlékszem, mikor volt ilyen csend. Nincs zene, Kate nyelve is megbénult ma. Úgy ülünk itt, mintha halott fölött virrasztanánk.
Később Ethel is megdöbbent a saját szavain - mintha tudta volna, mi következik.
- Kíváncsi vagyok - mondta Grace -, mi bénította meg Kate nyelvét. Nem érzed jól magad? Nem hallod, Kate, azt kérdeztem, nem érzed jól magad?
Kate felriadt.
- Tessék? Úgy látszik, nagyon elgondolkodtam.
- Én nem - mondta Grace -, csak álmos vagyok. Miért nem csukjuk be a boltot? Kérdezzük meg Faye-t, zárhatunk-e már. Ma éjjel nem jön már senki, még egy csing se. Majd én megkérdezem.
Kate éles hangon rászólt:
- Ne háborgasd Faye-t. Nem jól érzi magát. Kettőkor zárunk, és kész.
- Valahogy rosszul jár az óra - mondta Ethel. - Mi baja van Faye-nek?
- Talán éppen ezen gondolkodtam el - mondta Kate. - Faye nincs jól. Nagyon aggódom miatta. Ő persze titkolja, nem árulná el, amíg nem muszáj.
- Én meg azt hittem, hogy remekül van - mondta Grace.
Ethel megint szajkózni kezdett:
- Nekem már régen nem tetszik. Mindig olyan piros, mintha láza lenne. Már rég észrevettem.
- Lányok - mondta Kate nagyon halkan -, a világért se mondjátok meg neki, hogy elárultam. Mert ő nem akarja, hogy aggódjatok miatta. Istenem, milyen drága lélek!
- Igaz - bólintott Grace -, ennél rendesebb kuplerájban még nem dolgoztam.
- Vigyázz - figyelmeztette Alice -, nehogy Faye meghallja, amikor ilyen szavakat használsz.
- Te hólyag! Éppen olyan jól ismeri ezeket a szavakat, mint mi!
- Nem szereti hallani őket, legalábbis a mi szánkból nem.
- El akarom mondani nektek, mi történt - kezdte Kate türelmesen. - Éppen teáztam vele késő délután, amikor hirtelen elájult. Szeretném, ha megvizsgáltatná magát egy orvossal.
- Már én is észrevettem, hogy olyan égővörös - ismételte Ethel. - Rosszul jár az óra, csak nem tudom, mi baja.
- Lányok, menjetek aludni - mondta Kate. - Én majd bezárok.
Amikor elmentek, Kate felballagott a szobájába, és felvette szép új, apró mintás ruháját, amelyben olyan volt, mint egy kislány. Haját megkefélte, és befonta egy vastag copfba - kis fehér szalagot kötött bele, úgy verdeste a hátát. Arcát Florida-vízzel frissítette fel. Egy percig habozva állt a komódja előtt, aztán a felső fiókból előszedett egy kis aranyórát, amely egy liliom formájú tűn csüngött. Becsavarta az egyik finom batiszt zsebkendőjébe, és kiment a szobából.
A hall nagyon sötét volt, de egy kis fénycsík szűrődött ki Faye ajtaja szegélyén. Kate halkan kopogtatott.
- Ki az? - kiáltotta Faye.
- Én vagyok, Kate.
- Ne gyere be még. Várj egy kicsit odakünn. Majd szólok. - Kate sürgés-forgás neszét hallotta a szobából, majd valami kaparó hangot. Azután Faye hangját: - Jól van, most már jöhetsz.
A szobát feldíszítették. Bambuszbotocskákra akasztott japán lampionok lógtak a sarkokban, mindegyikben gyertya égett. Piros krepp-papír füzérek hullámzottak a szoba közepéről a sarkok felé, mintha sátrat utánoznának. Az asztalon, égő gyertyáktól körülvéve, nagy fehér torta díszelgett, meg egy doboz csokoládé. Oldalt egy kosárban kétliteres pezsgőspalack nyaka kandikált elő az apróra tört jégdarabok közül. Faye legszebb fekete csipkeruháját vette fel, és szeme érzelmesen csillogott.
- Mi a csuda? - kiáltott fel Kate, és becsukta az ajtót. - Nézd csak, hát nem olyan, mint egy estély?
- Az is, estély. Estély az én kedves lányom tiszteletére.
- Nincs születésnapom.
- Ki tudja? - mondta Faye. - Talán bizonyos értelemben a születésnapod ez.
- Nem tudom, hogy érted. De hoztam neked egy kis ajándékot. - Az összehajtott zsebkendőt Faye ölébe tette. - Óvatosan bontsd ki - mondta.
Faye magasra tartotta az órát. - Jaj, édes szívem, jaj, drágaságom! Te bolondos gyerek! Nem, ezt nem fogadhatom el. - Kinyitotta az óra elülső fedelét, majd körmeivel kifeszítette a hátsó fedelét is. Elolvasta az odavésett szavakat: "C.-nek szívem minden szeretetével, A."
- Édesanyám órája volt - mondta Kate ellágyult hangon. - Szeretném, ha ezentúl az új mamám viselné.
- Drága gyermekem! Drága gyermekem!
- Édesanyám örülne, ha tudná.
- De én adom az estélyt. Én is készítettem ajándékot az én édes kislányomnak, de hadd adjam oda, ahogy terveztem, a magam módján. Bontsd ki, Kate, azt a pezsgőt, és tölts két pohárral, amíg én felszeletelem a tortát. Azt akarom, hogy tipp-topp legyen.
Amikor mindez elkészült, Faye elfoglalta helyét az asztalnál. Magasra emelte poharát.
- Az én új leányom egészségére, hogy élj sokáig és boldogan. Amikor ittak, Kate emelte fel a poharat megint.
- Szeretett kismamám boldogságára!
- Jaj, ne - kiáltotta Faye -, megríkatsz, máris könnyezek a meghatottságtól. Menj csak oda az íróasztalhoz, édesem. Hozd ide azt a kis mahagónidobozt. Igen, azt. Tedd le szépen az asztalra, és nyisd ki.
A fényezett dobozban piros szalaggal átkötött fehér papírtekercs volt.
- Mi a csuda lehet ez? - kérdezte Kate.
- Az én ajándékom... neked. Bontsd ki.
Kate nagyon óvatosan leszedte a piros szalagot, és kibontotta a tekercset, írás volt rajta, szépen rajzolt, árnyékolt betűkkel. A gondosan elkészített okmány hitelességét a szakács aláírása igazolta.
"Azt akarom, hogy minden földi javam kivétel nélkül Kate Albeyre szálljon, mert őt leányomnak tekintem."
Nagyon egyszerű volt, egyértelmű, és jogilag is kifogástalan. Kate háromszor elolvasta, megnézte a dátumot, tanulmányozta a szakács aláírását. Faye figyelte, ajka félig kinyílt a nagy várakozásban. Amikor Kate ajka mozgott betűzgetés közben, Faye ajka is vele mozgott.
Kate összecsavarta a papírt, rákötötte a szalagot, visszatette a dobozba, és rácsukta a fedelét. Aztán hátradőlt a székben. Faye nem bírta ki tovább szótlanul.
- Örülsz neki? - kérdezte végre.
Kate szeme mintha befúródott volna Faye szemébe - még mélyebben, mintha agyába próbálna hatolni a szeme mögött. Aztán halkan így szólt:
- Igyekszem uralkodni magamon, mama. El se tudom képzelni, hogy lehet valaki ilyen jóságos. Nem merek beszélni vagy közelebb menni hozzád, mert félek, hogy szétvet az érzés.
Sokkal drámaibb volt, mint Faye várta volna, nyugodtságában is csupa villamosság.
- Fura ajándék, nem? - kérdezte Faye.
- Fura? Egyáltalában nem az.
- Úgy értem, egy végrendelet mégiscsak furcsa ajándék. De még annál is többet jelent. Mostantól kezdve igazán a lányom vagy, mondhatom. Gazdag vagyok, nem, gazdagok vagyunk, te meg én. Készpénzben és értékpapírokban több mint hatvanezer dollárunk van. Íróasztalomban megtalálhatod a feljegyzéseket a bankszámlákról és a széffiókokról. A régi házamat Sacramentóban nagyon jó áron adtam el. De miért vagy olyan csendes, gyermekem? Aggaszt valami?
- Egy végrendelet a halálra emlékeztet. Mintha szemfedőt terítettél volna ide.
- Csacsikám... hisz mindenki készít végrendeletet.
- Tudom, mama. - Kate bánatosan mosolygott. - Eszembe jutott valami. Már látom, ahogy az egész rokonságod dühösen nekem esik, hogy a végrendeletet érvénytelenítse. Nem, hagyjuk ezt, nem lehet...
- Szegény kislányom, hát ez aggaszt? De hiszen nincsenek rokonaim. Amennyire tudom, senkim sincs a világon. És ha véletlenül volna is valaki... ki tud már rólam? Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek titkai vannak? Azt hiszed, én azt a nevet használom, amellyel születtem?
Kate nyílt tekintettel, hosszasan nézett Faye szemébe.
- De Kate! - kiáltott fel Faye. - Kate, ez a mi estélyünk. Ne légy szomorú. Ne ülj itt ilyen dermedten!
Kate felállt, szelíden elhúzta az asztalt, és letelepedett a padlóra. Arcát Faye ölébe temette. Karcsú ujja simogatóan követett egy aranyos fonalat Faye szoknyájának bonyolult virágmintáján. Faye megsimogatta Kate arcát és haját, és megérintette furcsa alakú fülét. Végül ujjai félénken elkalandoztak Kate sebforradásának pereméig.
- Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ilyen boldog - mondta Kate.
- Drágaságom, te is boldoggá teszel engem. Boldogabb vagyok, mint valaha. Most már nem vagyok olyan magányos. Most már biztonságban érzem magam.
Kate álmodozóan húzogatta körmeivel az aranyszálat Faye szoknyáján. Egy darabig csendesen üldögéltek a jó melegben, aztán Faye mocorogni kezdett.
- Kate - mondta -, megfeledkezünk az estélyről. Elfelejtjük a pezsgőt. Tölts, drágám. Ünnepeljük meg ezt a napot.
- Hát szükséges az, mama? - vonakodott Kate nyugtalanul.
- Hiszen jó! Miért ne? Szeretek könnyíteni magamon. Elűzi a gondokat. Nem szereted a pezsgőt, Kate?
- Hát, még nem sokat próbáltam, de azt hiszem, nem tesz jót nekem.
- Csacsiság. Tölts csak, drágám.
Kate feltápászkodott a padlóról, és megtöltötte a poharakat.
- Most kiisszuk az utolsó cseppig - mondta Faye. - Én majd figyellek. Csak nem akarod, hogy egy öregasszony egyedül járja a bolondját?
- Te nem vagy öregasszony, mama.
- Ne beszélj, igyál. Hozzá se nyúlok a poharamhoz, amíg a tied nem üres. - Magasra emelte a poharát, amíg Kate ki nem itta a magáét, azután követte a példáját. - Ez aztán jólesett! - mondta. - Tölts újra. Ne ellenkezz, drágám, öblítsük le minden gondunkat. Két vagy három pohár után megfeledkezünk a bajainkról.
Kate szervezete tiltakozott az alkohol ellen. Eszébe jutott egy és más, és félt.
- Most megint ex! - kiáltott fel Faye. - Így ni! Látod, kislányom, milyen jó? Tölts újra.
Rögtön a második pohár után bekövetkezett Kate átalakulása. Félelme elpárolgott, már nem félt semmitől. Tulajdonképpen ettől félt a legjobban, de most már késő volt. A pezsgő keresztültört a gondosan kiépített korlátokon, védőfalakon, csalafintaságokon - és Kate most már nem is törődött vele. Már nem is tudta, mi az, amit gondosan el akart titkolni. Hangja egyszerre hideggé vált, száját összepréselte. Egymástól távol álló szemei gúnyosan, könyörtelenül figyeltek.
- Most te igyál... mama... és én figyellek téged! - mondta. - No, hadd lássuk, drágám. Fogadjunk, nem tudsz leszopni kettőt egy hajtásra.
- Ne fogadj velem, Kate. Elveszíted a fogadást. Hat pohárral is megiszom egyfolytában.
- Lássuk.
- Követed a példám?
- Természetesen.
A verseny megkezdődött. Egy kis tócsa csordult le a pezsgőből az asztalra, és az ital szintje szemmel láthatóan leapadt a dupla palackban.
Faye kuncogott.
- Amikor még fiatal lány voltam... hahaha!... tudnék neked mesélni olyanokat, hogy el se hinnéd.
- Én meg - felelte Kate - olyanokat tudnék mesélni, hogy nincs a világon ember, aki elhinné.
- Te? Ne beszélj csacsiságokat. Hisz te még gyerek vagy.
Kate nevetett. - Ilyen gyereket még nem látott a világ. Olyan gyerek ez, hogy... igen, gyerek!
Fülhasogató sikoltással kacagott. Éles hangja keresztültört a részeg kábulaton, mely bebugyolálta Faye-t. Fürkészőn nézett Kate-re.
- Olyan furcsa vagy ma - mondta. - Talán csak a lámpafény teszi. Mintha egészen más volnál.
- Egészen más vagyok.
- Mondd úgy: "mama", drágám.
- Mama... drágám!
- Kate, meglátod, milyen remek életünk lesz.
- Meghiszem azt. Jobb, mint gondolod. Te még nem is tudod.
- Mindig szerettem volna Európába utazni. Hajójegyet váltunk! Szebbnél szebb ruhákat csináltatunk, párizsi ruhákat.
- Lehet, hogy majd egyszer... de nem most.
- Miért nem, Kate? Van pénzem elég.
- Még sokkal több lesz.
- Miért ne menjünk most, mindjárt? - mondta Faye könyörgő hangon. - Eladhatjuk a házat. Az üzlet olyan jól megy, hogy talán tízezer dollárt is kapnánk érte.
- Nem!
- Mi az, hogy nem? Az én házam. Eladhatom.
- Hát elfelejted, hogy a lányod vagyok?
- Furcsa a hangod. Nem szeretem. Mi történt veled? Nincs több pezsgő?
- Hogyne volna! Maradt még egy kicsi. Láthatod az üvegen keresztül. Rajta, idd ki az üvegből. Jól van, mama, öntsd csak a nyakadba. Öntsd a fűződ alá, mama! Öntsd csak a hájas hasadba!
- Kate - siránkozott Faye -, ne légy goromba! Eddig olyan finoman mulattunk. Miért akarod elrontani?
Kate kitépte a palackot Faye kezéből.
- Hé, add már ide!
A palackot lefelé fordítva szájához tartotta, és kiitta belőle az utolsó cseppeket, azután ledobta a padlóra. Arcvonásai élessé váltak, szeme villogott. Kis szája félig nyitva volt, elővillantak apró, éles fogai - szemfogai hosszabbak és hegyesebbek voltak, mint a többi. Halkan nevetett.
- Mama, kedves, drága mama, majd én megmutatom neked, hogy kell vezetni egy kuplerájt. Ezentúl másképp fogjuk kezelni az undok kövér csigákat, akik idejárnak, hogy megszabaduljanak undokságuktól egy dollárért! Majd nyújtunk nekik valamit, drága mama!
Faye élesen rászólt:
- Részeg vagy, Kate. Nem tudom, mit beszélsz.
- Nem tudod, drága mama? Akarod, hogy megmagyarázzam?
- Azt akarom, hogy szelíd és kedves légy. Azt akarom, hogy olyan légy, mint eddig voltál.
- Akkor elkéstél. Én nem akartam inni. Te kényszerítettél rá, te ronda, kövér hernyó. Én vagyok a te édes, kedves kislányod. Vagy már elfelejtetted? Emlékszem, mennyire csodálkoztál, amikor megtudtad, hogy egy egész csomó állandó vendégem van. Azt képzeled, feladom őket? Azt képzeled, egy vacak dollárt kapok tőlük, talán apróban, negyeddollárosokban? Nem, drágám, én tízest kapok tőlük, és az ár állandóan felfelé megy. Nem mehetnek más nőhöz. Ha egyszer nálam voltak, nem kell nekik már senki más.
Faye zokogott, mint egy gyerek.
- Kate, drágám - könyörgött -, ne beszélj így. Te nem lehetsz ilyen. Nem igaz, hogy ilyen vagy.
- Drága mama, édes, hájas, vén mama, húzd csak le egyszer valamelyik törzsvendégem gatyáját. Nézd meg a sarkam nyomát az ágyékukon, nagyon szép nyomok. Meg az apró vágásokat, amelyek sokáig véreznek. Bizony, drága mama, van egy nagyon ügyes kis borotvakészletem egy tokban, ha tudnád, milyen éles a pengéje!
Faye fel akart tápászkodni, de Kate visszanyomta.
- És tudod, mama drága, hogy az egész házat erre a módszerre fogjuk átalakítani? A taksa húsz dollár lesz, és a pacákokat kényszerítjük, hogy fürödjenek nálunk. És felfogjuk a vérüket szép, fehér selyem zsebkendőkön, az ám, mama drága, a vércseppeket, amik csomózott végű, helyes kis korbácsok ütése nyomán serkennek ki.
Faye rekedten sikoltozni kezdett. Kate abban a pillanatban mellette termett, és kemény kézzel befogta a száját.
- Ne csapj lármát! Légy jó kis mama, drága! Nem bánom, taknyozd be a lányod kezét, csak ne csapj lármát.
Kísérletképpen elhúzta a kezét, és beletörölte Faye szoknyájába. Faye már nem kiabált.
- Azt akarom - suttogta -, hogy takarodj ebből a házból. Ki veled, azt akarom... tisztességesen vezettem ezt a házat, ilyen disznóságok nélkül... pusztulj innen...
- Nem mehetek, mama. Nem hagyhatlak magadra, szegény mama, édesem, drágaságom. - Hangja hirtelen jéghideg lett. - No de most már elég! Torkig vagyok veled. Utállak. - Felkapott az asztalról egy borospoharat, az íróasztalhoz lépett, és a poharat félig megtöltötte fájdalomcsillapító orvossággal. - Ezt idd meg, mama. Jót tesz neked.
- Nem kell.
- Ne ellenkezz, drágám. Idd meg szépen! - A folyadékot kedveskedve Faye szájába erőltette. - No, még egy kis kortyot, csak még egyet.
Faye horkanva motyogott valamit, azután elnyúlt a székben. Mély horkolással elaludt.
3
Félelem kezdett gyülekezni Kate elméjének szögletében... és a félelem rémületté sűrűsödött. Eszébe jutott az a másik eset, és hányinger fogta el. Összeszorította kezeit, de a pánik egyre nőtt. A lámpáról meggyújtott egy gyertyát, és a sötét hallon keresztül támolygó léptekkel kiment a konyhába. Egy pohárba mustárt töltött, vizet öntött hozzá, addig keverte, amíg a száraz mustár fel nem olvadt, aztán megitta. Megkapaszkodott a vízvezeték kagylójában, míg az égő kotyvalék le nem ment a torkán. Hányni kezdett - újra meg újra hányt. Végül nagyon elgyengült, és szíve összevissza kalimpált - de legyőzte a mámort, és feje tiszta volt.
Végiggondolta az este eseményeit, sorra vette őket gondolatban, jelenetről jelenetre, mint egy szimatoló állat. Megmosta arcát hideg vízben, kimosta a vízvezeték kagylóját, és visszatette a mustáros üveget a polcra. Azután visszatért Faye szobájába.
A hajnal közeledett, hátulról megvilágította a Frémont-hegy csúcsát, úgy, hogy feketén meredt az égbe. Faye még mindig horkolt székében. Kate néhány percig figyelte, aztán megvetette Faye ágyát. Erőlködve felemelte az alvó asszonyt, és szörnyű súlyát az ágyhoz vonszolta. Az ágyon levetkőztette Faye-t, megmosta arcát, és elrakta ruháit.
A reggel gyorsan kibontakozott. Kate leült az ágy szélére, és figyelte az öregasszony elernyedt arcát, amint nyitott szájjal lélegzett, ajkát kilökte és behúzta.
Faye nyugtalan mozdulatot tett, kiszáradt ajkán néhány rekedt, érthetetlen szó fakadt, aztán sóhajtva visszasüppedt a horkolásba.
Kate szeme megélénkült. Kihúzta az íróasztal felső fiókját, és megvizsgálta az üvegcséket. Ez volt a házipatika. Fájdalomcsillapító, Lydia Pinkham-féle cseppek, vasbor vérszegénység ellen, Hall-féle sebbalzsam, Epsom-só, ricinusolaj, ammóniák. Kate az ammóniákos üveget az ágyhoz vitte, egy zsebkendőt átitatott vele, és odatartotta Faye orra meg szája elé, de vigyázott, hogy maga jó messze álljon tőle.
Faye beszívta a fojtogató, erős párát, félig magához tért, horkolva és erőlködve evickélt ki az álom sötét kuszaságából. Kimeresztett szemében rémület tükröződött.
- Jól van, mama, jól van - mondta Kate. - Nincs semmi baj. Valami rosszat álmodtál. Lidércnyomás volt.
- Igen, álmodtam - motyogta Faye, és az álom újra úrrá lett rajta. Feje hátrazuhant, és a horkolás újra megkezdődött. De az ammóniák megint öntudatra rázta, és most sokkal nyugtalanabbul riadt fel, mint az imént. Kate visszarakta az üvegcsét a fiókba. Rendbe hozta az asztalt, feltörölte a kiöntött bort, kivitte a poharakat a konyhába.
A házban már félhomály volt, a reggeli szürkület behatolt a leeresztett redőnyök szélein. A szakács mocorogni kezdett a konyha hátsó falához ragasztott kulipintyóban, tapogatózva kereste ruháját, és felhúzta nehéz, szöges cipőjét.
Kate csendesen tett-vett. Megivott két pohár vizet, újra megtöltötte a poharat, bevitte Faye szobájába, és bezárta az ajtót. Ujjával felfeszítette Faye jobb szemhéját. A szem ferdén kancsitott rá, de merev és mozdulatlan volt. Kate lassan, de pontosan dolgozott. Felkapta a zsebkendőt, és megszagolta. Az ammóniák már jórészt elpárolgott, de a szagát még erősen lehetett érezni. Kate a zsebkendőt könnyedén Faye arcára borította. Amikor Faye mocorogni kezdett, megfordult és már-már felébredt, Kate elhúzta a zsebkendőt, mire Faye visszahanyatlott. Kate ezt még kétszer megismételte. Azután eltette a zsebkendőt, és a fiókos szekrény felső márványlapjáról felkapott egy elefántcsont horgolótűt. Lehúzta a védőtokját, és odanyomta az elefántcsont nyél tompa végét az alvó Faye lötyögő melléhez. Huzamos ideig, egyre erősebben nyomta, amíg az alvó asszony végre nyöszörgött és vonaglott fájdalmában. Kate ezután a tű horgos végével megkereste az asszony testének legérzékenyebb pontjait - a hónalját, a lágyékát, a fülét, a csiklóját -, és mindig csak akkor hagyta abba a kínzást, amikor már csak egy pillanat hiányzott ahhoz, hogy Faye teljesen felébredjen.
Faye most már nagyon közel volt az öntudathoz. Nyöszörgött, szipákolt és hánykolódott. Kate megsimogatta homlokát, sima ujjait az asszony hóna alá csúsztatta, és közben lágy hangon, gyengéden beszélt hozzá:
- Drágám, kedvesem... rossz álom gyötör... ébredj már fel abból a rossz álomból, drága mama.
Faye lélegzete egyre szabályosabbá vált. Nagyokat sóhajtott, oldalára fordult, és kis megelégedett nyögésekkel kényelembe helyezkedett.
Kate felállt az ágy széléről, és fejét elborította a szédülés egy kis hulláma. Erőt vett magán, az ajtóhoz lépett, és hallgatózott. Aztán kiosont, és óvatosan a saját szobájába sietett. Gyorsan levetkőzött, felvette hálóingét, pongyoláját, papucsát. Megkefélte haját, feltűzte, és hálófőkötőt húzott rá. Arcát jól lemosta Florida-vízzel. Végül csendesen visszatért Faye szobájába.
Faye még békésen aludt, oldalára fordulva, Kate kinyitotta a hallba vezető ajtót. Egy pohár vizet vitt az ágyhoz, és hideg vizet öntött Faye fülébe.
Faye felordított, majd újra sikoltott. Ethel rémült arca felbukkant szobája ajtajában. Éppen jókor dugta ki a fejét, hogy megpillantsa Kate-et, papucsban és pongyolában Faye ajtaja előtt. De már ott volt a szakács is, és kinyújtotta kezét, hogy útját állja Kate-nek.
- Ne menjen be most, Miss Kate! Nem tudhatja, mi van odabenn.
- Ostobaság! Faye bajban van! - kiáltotta Kate, betört a szobába, és rohant az ágy felé.
Faye eltorzult arccal sírt és nyöszörgött.
- Mi az? Mi történt, drágám?
A szakács már a szoba közepén állt, és három lány ténfergett álomittasan a küszöbnél.
- Beszélj már, mi történt? - kiáltotta Kate.
- Jaj, drágám... mit álmodtam! Micsoda álom... nem lehet kibírni!
Kate az ajtó felé fordult.
- Lidércnyomás - magyarázta. - Rosszat álmodott, de most már mindjárt jobban lesz. Bújjatok vissza az ágyba. Én majd mellette maradok egy kicsit. Alex, hozzon be egy kanna teát.
Kate fáradhatatlan volt. A többi lány meg is jegyezte. Hideg borogatást rakott Faye fájó fejére, átölelte vállát, és egy csésze teát tartott elébe. Simogatta és babusgatta, de a rémület kifejezése nem tűnt el Faye szeméből. Tíz órakor Alex behozott egy kancsó sört, és szó nélkül letette a fiókos szekrény tetejére. Kate töltött egy pohárral, és Faye ajkához tartotta.
- Ettől jobban leszel, drágám. Idd csak meg.
- Nem akarok többé inni semmit.
- Csacsiság. Idd le, mint az orvosságot. Légy jó kislány, fogadj szót. Így ni. Most meg feküdj szépen hátra, és aludj tovább.
- Félek elaludni.
- Igazán olyan rossz álmod volt?
- Borzasztó, szörnyűséges!
- Meséld el, mama. Talán akkor megkönnyebbülsz.
De Faye visszariadt.
- A világért se! Nem mondom el senkinek. Hogy is álmodhattam ilyet? Nem az én álmaim voltak.
- Szegény kis mama, hogy szeretlek! - mondta Kate. - Aludj el szépen. Majd én elhessegetem a rossz álmokat.
Faye fokozatosan álomba merült. Kate ott ült mellette az ágy szélén, és tanulmányozta az arcát.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
1
Emberi dolgokban - különösen, ha kényes és veszélyes dologról van szó - a sietés erősen csökkenti a sikeres elintézés esélyeit. Az emberek gyakran megbotlanak csak azért, mert rohannak, kapkodnak. Aki kellőképpen lát neki egy nehéz és bonyolult feladatnak, előbb alaposan vegye szemügyre az elérendő célt - azután, ha egyszer már meggyőződött arról, hogy ez a cél kívánatos, legokosabb, ha teljesen megfeledkezik róla, és minden figyelmét pusztán az eszközökre összpontosítja. Ha ezt a módszert követi, az aggodalmaskodás vagy a félelem vagy a sietség nem ösztökélheti hibás lépésekre. Nagyon kevés ember tudja megtanulni.
Kate törekvéseit az tette olyan eredményessé, hogy vagy megtanulta, vagy egyszerűen vele született. Kate sohasem sietett. Ha akadály támadt, türelmesen várt, amíg el nem tűnt útjából, és csak azután ment tovább. Azzal a képességgel rendelkezett, hogy meg tudott szabadulni minden feszültségtől, és egészen el tudta engedni magát a cselekvésre alkalmas időpontok között. Azonkívül mestere volt annak a technikának, amely minden jó birkózás alapja - vagyis hagyta, hogy ellenfele végezze el a munka oroszlánrészét saját legyőzésére, vagy pedig úgy intézte a dolgot, hogy ellenfele az erejét gyenge pontjain vesse latba.
Kate sohasem sietett. Gyorsan kigondolta a célt, azután mintha teljesen kiverte volna a fejéből. Inkább módszeresen munkához látott. Felépítette a támadásra szolgáló állványzatot, de ha a legkisebb mértékben is rozogának bizonyult, tüstént lebontotta, szétszedte, és újat szerkesztett. Mindezt késő éjszaka sütötte ki, vagy amikor teljesen egyedül volt, tehát arcán és modorán senki sem vehette észre a legkisebb változást sem, vagy a szórakozottság jeleit. A céljaira szolgáló állványzatot emberi jellemekből, anyagokból, ismeretekből és időből állította össze. A négy közül az elsőhöz és az utolsóhoz könnyen hozzájutott, közben pedig szorgalmasan gyűjtötte az ismereteket és az anyagot. Mialatt ezt tette, máris mozgásba hozott bizonyos láthatatlan rugókat és ingákat, amelyeket már nem is kellett mozgatni, mert saját súlyuk, a nehézkedés törvénye lendítette őket előre.
A szakács volt az első, aki a végrendeletről fecsegett. Nem lehetett más - legalábbis a szakács elhitte, hogy a szóbeszédet ő indította el. Kate hallott valamit Etheltől, mire tüstént felelősségre vonta a szakácsot a konyhában, ahol az kenyeret dagasztott: hatalmas, szőrös karjai könyökig lisztesek voltak és kezei fehérek az élesztőtől.
- Azt hiszi, helyes volt elmesélni, hogy aláírt valamit mint tanú? - kérdezte nagyon szelíden. - Mit szól majd hozzá Miss Faye?
A szakács egészen megzavarodott.
- De hiszen én nem is...
- Mit nem is? Nem is beszélt róla? Vagy nem hiszi, hogy helytelen volt?
- Nem gondolom, hogy...
- Nem gondolja, hogy kifecsegte? Hiszen csak három ember tudott róla. Azt hiszi, én meséltem el? Vagy talán Miss Faye?
Látta, hogy a szakács szeme megint zavarodottságot árul el. Kate látta, most már a szakács maga sem tudja biztosan, vajon fecsegett-e vagy sem. A következő percben már biztos lesz benne, hogy tőle hallották.
Három lány megkérdezte Kate-et a végrendeletről. Együtt mentek be hozzá, hogy kölcsönösen erősítsék egymást. Kate ezt felelte nekik:
- Nem hiszem, hogy Faye szeretné, ha beszélgetnénk erről. Alex is jobban tette volna, ha nem járatja a száját. - A lányok bátorsága megcsappant. - Miért nem kérdezitek meg magát Faye-t? - tette hozzá Kate.
- Faye-t? No, azt mégse... nem mernénk.
- De a háta mögött beszélni róla, ahhoz van merszetek, mi? Most már gyerünk be hozzá, és kérdezzétek csak meg.
- Nem, Kate, hagyjuk.
- Most már meg kell mondanom neki, hogy kérdezősködtetek. Hát nem volna jobb, ha ti is ott lennétek? Nem gondoljátok, hogy jobban örülne neki, mintha azt hallja, hogy a háta mögött suttogtok?
- Hát...
- Én legalább így éreznék. Mindig jobban szerettem azt, aki nyíltan megmondta, mi van a begyiben.
Átkarolta őket, és szép csendesen taszigálta előre, amíg mind a négyen ott nem álltak Faye szobájában. Kate magyarázta meg a látogatás célját:
- Megkérdeztek arról a... tudod már, miről, Alex bevallotta, hogy kicsúszott a száján.
Faye nem értette egészen, mit akarnak.
- Jól van, drágám... nem látom be, miért volna olyan nagy titok.
- Igazán? - kiáltott fel Kate. - Örülök, hogy így gondolod. De be kell látnod, hogy én nem említhettem meg senkinek, amíg te nem szólsz.
- Azt hiszed, baj lehet belőle, ha elmondjuk, Kate?
- Egyáltalában nem. Nagyon örülök neki, de úgy éreztem, nem volna szép, ha én említeném meg előbb, mint te.
- Nagyon édes vagy, Kate. De én nem látok benne semmi veszélyt. Tudjátok, lányok, egyedül állok a világban, és elhatároztam, hogy Kate-et lányommá fogadom. Hiszen olyan sokat törődik velem. Add csak ide a dobozt, Kate.
És a lányok sorjában kezükbe vették a végrendeletet, és megtekintették. Olyan egyszerű volt, hogy szóról szóra el tudták mondani a többi lánynak.
Valamennyien figyelték Kate-et, hogy viselkedése megváltozik-e. Talán zsarnokoskodni akar, vagy ilyesmi. De kedvesebb volt hozzájuk, mint valaha.
Egy héttel később Kate megbetegedett, de folytatta munkáját a ház vezetése körül. Nem is tudta volna senki, hogy rosszul van, ha valaki rá nem akad, amint dermedten áll a hallban, és arcán kínlódás tükröződik. Könyörgött a lányoknak, hogy ne szóljanak Faye-nek, de ez a kívánság felháborította őket. Végül Faye volt az, aki kényszerítette Kate-et, hogy feküdjön le, aztán elhívatta dr. Wilde-ot.
Wilde kedves ember volt, és meglehetősen jó orvos. Megnézte Kate nyelvét, megszámolta pulzusát, néhány diszkrét kérdést intézett hozzá, azután tűnődve ütögette alsó ajkát.
- Mi van itt? - kérdezte, és kissé megnyomta Kate keresztcsontját. - Semmi? És itt? Fáj ez? No, jól van. Azt hiszem, egy kissé át kell mosni a veséjét.
Sárga, zöld és piros pirulákat hagyott ott azzal, hogy Kate felváltva szedje. A pirulák használtak.
Ám egy este Kate úgy érezte, hogy egy kis rohama van megint.
- Elmegyek a doktorhoz - mondta Faye-nek.
- Minek? Majd elhívatom.
- Csak azért, hogy megint hozzon azokból a pirulákból? Csacsiság. Majd reggel elmegyek magam.
2
Dr. Wilde jó ember volt és becsületes ember. Hivatásával kapcsolatban azt szokta mondani: biztosan csak azt az egyet tudja, hogy a kén gyógyítja a viszketegséget. Nem vette praxisát könnyedén. Mint annyi más vidéki doktor, orvos, pap és lélekbúvár volt egy személyben. Ismerte Salinas legtöbb titkát, gyengéjét és erényét. Sohasem fásult el a halállal szemben. Páciense halála mindig leverte - a kudarc és a reménytelen tudatlanság érzésével töltötte el. Nem volt bátor ember, csak végszükség esetén nyúlt a műtőkéshez. Akkoriban kezdtek gyógyszertárakat nyitni az orvos munkájának megkönnyítésére, de dr. Wilde azok közé tartozott, akik továbbra is fenntartották saját gyógyszerkotyvasztó laboratóriumukat, és maguk készítették el receptjeiket. A sokévi emberfölötti munka, a sok megzavart éjszaka kissé tétovázóvá és szórakozottá tette.
Szerda reggel fél kilenckor Kate végigsétált a Fő utcán, felment a Monterey Megyei Bank épületének emeletére, végigment a folyosón, amíg rá nem akadt az ajtóra, amelyen ezt a felírást olvashatta: "Dr. Wilde - fogad 11-2."
Fél tízkor dr. Wilde beállította fogatát a béristállóba, és fáradtan kiemelte a csézából fekete táskáját. Kint volt Alisalban, hogy tanúja legyen egy nagyon öreg hölgy, Mrs. German utolsó órájának. Nem tudta életét simán befejezni - újabb meg újabb pótvégrendeletre került a sor. Dr. Wilde még most sem tudta egészen elhinni, hogy az öreg hölgy száraz, szívós élete teljesen véget ért. Kilencvenhét éves volt, és talán még az is kitelt tőle, hogy a halotti bizonyítványt összetépje. Hiszen a papot, aki előkészítette a másvilágra, rendreutasította. A doktorra ránehezedett a halál misztériuma. Ez gyakran megesett vele. Lám, tegnap is mi történt? A harminchét éves Allen Day - hat láb és egy hüvelyk magas férfi, erős, mint egy bika, négyszáz hold föld és egy nagy család gazdája - egy kis meghűlés és háromnapos láz után jámboran megadta magát a tüdőgyulladásnak. Halála titok volt - dr. Wilde tudta, hogy megmagyarázhatatlan. Szemhéja majd leragadt. Gondolta, a zuhany alá áll, és jól ledörzsöli magát, aztán iszik egyet, mielőtt rendelőjébe beállít gyomorpanaszaival az első páciens.
Felment a lépcsőn, és fényesre kopott kulcsát bedugta rendelője ajtózárjába. A kulcs nem fordult. Az orvos letette táskáját a padlóra, és erősebben megnyomta a kulcsot, de hiába. A kulcs nem volt hajlandó megmoccanni. Megragadta az ajtógombot, kifelé rángatta, és a kulccsal is csörömpölt. Ekkor az ajtó belülről kinyílt. Kate állt előtte.
- Ah, jó reggelt. Beragadt a zár. Hogy tudott bejutni?
- Az ajtó nem volt bezárva. Korán jöttem, és gondoltam, odabenn várok.
- Nem volt bezárva?
Az orvos ellenkező irányba csavarta a kulcsot, és lám, a kis vasnyelv elég könnyen előugrott.
- Úgy látszik, öregszem - mondta az orvos. - Feledékeny vagyok. - Sóhajtott. - Ámbár magam sem tudom, egyáltalában minek zárom be az ajtót. Bárki kinyithatja egy görbe dróttal. De ki akarna hozzám betörni? - Úgy nézett a lányra, mintha most látná először. - Csak tizenegy órakor kezdem a rendelést.
- Elfogytak a piruláim - mondta Kate -, és nem tudtam később jönni.
- A pirulái? Aha, tudom. Maga az a lány a Faye-házból.
- Úgy van.
- Jobban érzi magát?
- Igen, használnak.
- Hm... hát semmi esetre sem ártanak. A laboratórium ajtaját is nyitva hagytam?
- Mi az a laboratórium?
- Az az ajtó ott.
- Azt hiszem, nyitva tetszett hagyni.
- Öregszem. Hogy van Faye?
- Bizony aggódom miatta. Nemrég nagyon beteg volt. Görcsei voltak, és egy kicsit meg is zavarodott.
- Igen, a gyomra már többször rakoncátlankodott - mondta dr. Wilde. - Ha valaki olyan életet folytat, és jóformán óránként eszik valamit, nem is érezheti magát jól. Én legalább nem bírom. Azt mondjuk: gyomorbaj. Attól van, hogy túl sokat eszik és éjszakázik. Hát hogy is állunk azokkal a pirulákkal? Nem emlékszik, milyen színű volt?
- Háromféle... sárga, piros és zöld.
- Igen, igen, már emlékszem.
Miközben betöltötte a pirulákat egy kerek kartondobozba, Kate az ajtóban állt.
- Milyen rengeteg gyógyszer!
- Igen - felelte dr. Wilde -, minél öregebb leszek, annál kevesebbet használok. Ezeket még akkor szereztem be, amikor praktizálni kezdtem. Sohasem használtam őket. Ez a kezdő orvos felszerelése. Akkor úgy volt, hogy kísérletezni fogok... alkímiával.
- Micsodával?
- Semmi, semmi. Itt a pirula. Mondja meg Faye-nek, aludjon többet, és egyen főzeléket. Egész éjjel virrasztottam. Egyedül is kitalál, nem?
Kábán visszatért a rendelőjébe.
Kate utánanézett. Szeme végigfutott az orvosságos üvegek és tégelyek során. Becsukta a laboratórium ajtaját, és körülnézett a külső szobában. A könyvespolcon az egyik kötet kissé kiállt a sorból. Kate visszatolta, hogy egy vonalban álljon a többivel.
Nagy kézitáskáját felkapta a bőrpamlagról, és elment.
Otthon a szobájában Kate öt kis üvegcsét és egy telefirkált papírdarabkát vett ki táskájából. Mindezt bedugta egy harisnya sarkába, és a kis csomagot egy gumi hócipőbe rejtette, amit aztán beállított a többi cipő közé, szekrénye aljába.
3
A következő hónapokban fokozatos változások mentek végbe Faye házában. A lányok lomposak és ingerültek lettek. Ha valaki rájuk szólt volna, hogy tisztálkodjanak meg, és takarítsák ki szobájukat, ebből nagy harag keletkezett volna, megrontva az egész ház hangulatát. De nem így történt.
Egy este az asztalnál Kate megemlítette, hogy véletlenül benézett Ethel szobájába, és olyan csinos és rendes volt, hogy úgy érezte, valami ajándékot kell neki vennie. Amikor Ethel ott mindjárt az asztalnál kibontotta a csomagot, nagy üveg Hoyt Germant talált benne - elegendőt ahhoz, hogy Ethel hosszú ideig illatos legyen. Ethel boldog volt, csak arra gondolt, milyen jó, hogy Kate nem vette észre a szennyest az ágy alatt. Vacsora után kiszedte a ruhákat, sőt még a padlót is felkefélte, és leszedte a pókhálót a szoba sarkaiból.
Aztán egy délután Grace olyan csinos volt, hogy Kate úgy érezte, okvetlenül neki kell ajándékoznia azt a pillangó formájú azúrkő brosstűt, amelyet viselt. Erre Grace felrohant a szobájába, és tiszta ingblúzt vett fel, hogy kiérdemelje az ajándékot.
A konyhában Alex eddig nem sok elismerésben részesült. Ha elhitte volna mindazt, amit mondogatni szoktak róla, rablógyilkosnak érezhette magát. Most egyszerre kiderült, hogy bűvös keze van, olyan remekül tud sütni. Rájött arra, hogy a szakácskodás olyasmi, amit nem lehet megtanulni. Érzék kell hozzá.
Pamutszem rájött, hogy senki sem gyűlöli. Kalimpálása a zongorán észrevétlenül megjavult.
- Érdekes - mondta Kate-nek -, mennyi minden jut az ember eszébe, ha a régi időkre gondol.
- Mint például? - kérdezte Kate.
- Mint például ez - felelte, és lejátszotta neki.
- Gyönyörű - mondta Kate. - Mi ez?
- Nem is tudom. Azt hiszem, Chopin. Hiszen ha látnám a kottákat!
Elmesélte, hogyan vesztette el a szeme világát, amit eddig még nem mondott el senkinek. Szomorú történet volt. Ezen a szombat estén leszedte a láncot a zongora húrjairól, és valami finom dolgot játszott, ami mostanában jutott eszébe, és egész délelőtt gyakorolta. Valami Holdfény volt a címe.
- Azt hiszem, Beethoventől van - mondta Pamutszem.
Ethel kijelentette, hogy csakugyan úgy hangzik, mint a holdfény, és szeretné hallani a szövegét.
- Nincs szövege - mondta Pamutszem.
Oscar Trip, aki szombat estére jött fel Gonzalesből, kijelentette:
- Pedig kellene, hogy legyen. Nagyon szép.
Egy este mindenki ajándékot kapott, mert kiderült, hogy a Faye a legjobb ház, a legtisztább és legrendesebb az egész megyében. Márpedig ez kinek köszönhető? Nyilván a lányoknak, ki másnak? És mit szólnak a ma esti pörkölthöz? Ettek-e már valaha ilyen ízleteset, ilyen fűszereset?
Alex visszahúzódott konyhájába, és meghatottan törölgette szemét keze fejével. Megfogadta, olyan szilvás pudinggal lepi meg a házat, hogy a lányok nem hisznek majd a szemüknek.
Georgia minden reggel tíz órakor felkelt, és zongoraleckét vett Pamutszemtől. Azonkívül körmei tiszták voltak.
Egy vasárnap, a tizenegy órás miséről jövet, Grace azt mondta Trixie-nek:
- Én meg már-már elhatároztam, hogy férjhez megyek, és abbahagyom a kurválkodást! Képzeld csak!
- Hát nálunk nagyon jó, annyi bizonyos - felelte Trixie. - Jennytől átjöttek a lányok, hogy megkóstolják Faye születésnapi tortáját, és nem akartak hinni a szemüknek. Azóta folyton csak arról beszélnek, milyen finom nálunk. Jenny rém dühös.
- Láttad a táblát ma reggel?
- Persze hogy láttam, nyolcvanhét pont egy hét alatt. Ezt csinálja utánunk Jenny vagy a Néger egy olyan héten, amikor nincs ünnepnap.
- Mi az, hogy nincs ünnep? És a böjt, az semmi? Ilyen átlagot Jenny nem tud elérni.
Betegsége és rossz álmai után Faye nagyon csendes és lehangolt volt. Kate tudta, hogy megfigyelés alatt áll, de ezen nem tudott segíteni. Ám meggyőződött róla, hogy az a papírtekercs még mindig ott van a dobozban, és valamennyi lány látta már, vagy hallott róla.
Egy délután Faye felpillantott a pasziánszból, amikor Kate kopogott, és belépett a szobába.
- Hogy érzed magad, mama?
- Jól, remekül. - Szeme elárulta, hogy titkol valamit. Faye nem volt túlságosan okos. - Tudod, Kate, szeretnék Európába utazni.
- Igazán? Milyen csodás lenne! Igazán megérdemled, és meg is engedheted magadnak.
- De nem egyedül. Azt akarom, gyere velem te is.
Kate kimeresztette szemét meglepetésében.
- Én is? Magaddal akarsz vinni?
- Hát persze... miért ne?
- Istenem! Édes, drága mamuskám! Mikor indulunk?
- Van kedved hozzá?
- Hogy van-e? Mindig erről ábrándoztam. Mikor indulhatunk? Menjünk minél előbb.
Faye szeméből eltűnt a gyanakvás. Arca megenyhült.
- Talán jövő nyáron - mondta. - Jövő nyárra tervezhetjük, Kate!
- Igen, anyám.
- Te meg, ugye, nem fogsz több pontot szerezni, vagy igen?
- Mi szükségem volna rá? Amikor te olyan gyönyörűen gondoskodol rólam.
Faye lassan összeszedte a kártyalapokat, megütögette, hogy együtt legyen a csomag, és betette az asztalfiókba.
Kate odahúzott magának egy széket.
- Tanácsot szeretnék kérni tőled egy dologban, mama.
- Mi legyen az?
- Istenem... tudod, hogy szeretnék neked segíteni.
- Meg is teszel mindent, drágám.
- Tudod, hogy legnagyobb kiadási tételünk a konyha. És télen mindig többet tesz ki.
- Úgy van.
- Nézd csak, most olyan olcsó a gyümölcs és minden főzelék, hogy szinte ingyen adják. Télen meg, tudod, mennyit kell fizetnünk az őszibarackkonzervért meg a spárgababért.
- Csak nem akarsz télire befőzni?
- Miért ne?
- És mit szól majd Alex?
- Mama, akár hiszed, akár nem, Alex vetette fel az ötletet, megkérdezheted tőle.
- Nem!
- De igen, Isten engem úgy segéljen!
- Ugyan! Az öreganyád térde! Jaj, bocsáss meg, drágám, csak kicsúszott a számon.
A konyha valóságos konzervüzemmé alakult át, és a lányok valamennyien segítettek. Alex már maga is elhitte, hogy az ő ötlete volt. Az évszak végén ezüst zsebórát kapott, melynek hátára bevésték a nevét. Ez aztán eloszlatta utolsó kétségét is.
Rendszerint mind Faye, mind Kate a lányokkal együtt vacsorázott az ebédlőben, a hosszú asztalnál. De minden szombat este, amikor Alexnek kimenője volt, és a lányok vaskos szendvicseket vacsoráztak, Kate két személyre terített Faye szobájában. Kellemes, előkelő vacsora volt kettesben. Mindig akadt valami csemege, valami különlegesen finom - libamájpástétom vagy rakott saláta, cukrászsütemény, amit a Láng-féle pékségben vásároltak, odaát a Fő utcán. És az ebédlőben használatos fehér viaszosvászon abrosz meg papírszalvéták helyett Faye asztalán fehér damasztabrosz tündökölt, és az asztalkendő vászonból volt. A kellemes érzést néhány égő gyertya is fokozta, és - ami nagy ritkaság volt Salinasban - egy váza, tele virággal. Kate nagyon szép csokrokat tudott összeállítani, csupán a mezei virágból és gizgazból, amit a réten szedett.
- Milyen ügyes lány - hajtogatta Faye -, mindenhez ért, és minden vacakból mutatós dolgot tud csinálni! Tudjátok, hogy Európába készülünk? De ki gondolta volna, hogy Kate beszél franciául? Bizony, ezt is tudja. Ha éppen nincs más dolga, kérjétek meg, hogy mondjon valamit franciául. Engem is tanít. Tudjátok, hogy mondják a kenyeret franciául?
Faye csodálatos napokat élt. Kate gondoskodott róla, hogy élete csupa izgalom és örökös tervezgetés legyen.
4
Szombaton, október tizennegyedikén, a vadkacsák első csapata vonult el Salinas fölött. Faye az ablakból látta őket, a dél felé húzó nagy éket. Vacsora előtt, amikor szokása szerint Kate bejött, Faye elmesélte neki.
- Úgy látszik, hamarosan itt a tél - mondta. - Szólni kell Alexnek, hogy állítsa fel a kályhákat.
- Hozhatom az erősítőszert, drága mama?
- Hozhatod, édesem. Lustaságra szoktatsz, hogy kiszolgálsz.
- Nagyon szeretlek kiszolgálni - felelte Kate. A fiókból elővette a Lydia Pinkham-féle kivonatot, és a világosság felé tartotta. - Már nincs sok benne - mondta. - Újat kell beszerezni.
- Azt hiszem, a szekrényemben van még három üveg a tucatból - mondta Faye.
Kate felkapta a poharat.
- Jaj, egy légy van benne. Megyek, kimosom.
A konyhában kiöblítette a poharat. Zsebéből szemcsepegtetőt vett elő. Végében egy darabka burgonya volt, mint ahogy a petróleumoskannát szokták eldugaszolni. Kate óvatosan néhány cseppnyi tiszta folyadékot préselt a pohárba - Nux vomica oldatot.
Amikor visszatért Faye szobájába, három evőkanálnyi Pinkham-kivonatot öntött a pohárba, és felkeverte.
Faye megitta az orvosságot, és megnyalta ajkát.
- Milyen keserű - mondta.
- Keserű, drágám? Hadd ízleljem meg. - Bevett egy kanálnyit az üvegből, és elfintorította arcát. - Igazad van - mondta. - Azt hiszem, mert már túl régen áll. Ki fogom dobni. De milyen keserű! Várj csak, hozok neked egy pohár vizet.
Vacsoránál Faye arca elvörösödött. Abbahagyta az evést, és úgy nézett a levegőbe, mintha hallgatóznék.
- Mi a baj? - kérdezte Kate. - Anyukám, mi baj van?
Faye mintha erőlködve fordította volna el figyelmét attól, ami foglalkoztatta.
- Nem tudom - felelte. - Úgy érzem, a szívem összevissza ver. Hirtelen megijedtem, úgy zakatolt.
- Nem akarod, hogy a szobádba kísérjelek?
- Nem, drágám, most már egész jól vagyok.
Grace letette villáját.
- Nézzétek Faye-t - mondta -, milyen vörös az arca!
- Nem tetszik nekem ez a dolog - mondta Kate. - Szeretném, ha elmennél dr. Wilde-hoz.
- Á, már elmúlt.
- Egész megijesztettél - mondta Kate. - Máskor is érezted ezt?
- Igen, néha kihagy a lélegzetem. Azt hiszem, túlságosan meghíztam.
Faye nem jól érezte magát azon a szombat estén, és tíz óra tájban Kate rábeszélte, hogy feküdjék le. Többször benézett hozzá, amíg meg nem győződött róla, hogy alszik.
Másnap Faye elég jól volt.
- Azt hiszem, egy kis légszomj - mondta.
- Ma diétás vacsorát kap az én drága angyalom - mondta Kate. - Csirkelevest főztem neked, és zöldbabsalátát kapsz... úgy, ahogy te szereted, nem lesz benne más, csak egy kis ecet meg olaj. Aztán egy csésze teát.
- Becsületistenemre, Kate, egész jól érzem magam.
- Egyikünknek sem fog megártani, ha könnyű vacsorát eszünk. Nagyon megijesztettél tegnap este. Volt egy nagynéném, aki szívrohamban halt meg. Az ilyesmit, tudod, nehéz elfelejteni.
- Nekem soha nem volt bajom a szívemmel. Csak egy kicsit szuszogok, ha lépcsőt kell másznom.
A konyhában Kate két tálcára tálalta a vacsorát. Egy csészébe kimérte a saláta levét, aztán ráöntötte a zöldbabra. Faye kedvenc csészéjét az egyik tálcára rakta, és feltette a levest a tűzhelyre melegedni. Végül elővette zsebéből a szemcsöpögtetőt, két csepp hashajtóolajat nyomott a salátába, és felkeverte. Szobájába sietett, megivott egy kis üveg Cascara sagradát, aztán visszarohant a konyhába. A forró levest két csészébe öntötte, megtöltötte a teáskannát forró vízzel, és bevitte a tálcákat Faye szobájába.
- Nem hiszem, hogy volna étvágyam - mondta Faye. - De ennek a levesnek pompás illata van.
- Különleges salátalevet készítettem neked - mondta Kate. - Régi recept, rozmaring és kakukkfű van benne. Kóstold meg, ízlik-e?
- Nagyszerű! - mondta Faye. - Mondd, drágám, hát egyáltalában létezik olyan dolog, amihez nem értenél?
Kate lett rosszul először. Homlokán veríték gyöngyözött, összegörnyedt, sírt fájdalmában. Szeme kimeredt, szájából csurgott a nyál. Faye kiszaladt a hallba, és sikongva segítségért kiáltott. A lányok néhány vasárnapi vendéggel együtt a szobába tódultak. Kate a földön vonaglott. Két törzsvendég emelte fel Faye ágyára, és megpróbálta kiegyenesíteni, de Kate sikoltozott, és újra összegörbedt. Egész testét elöntötte a veríték, ruháit is átáztatta.
Faye éppen Kate homlokát szárítgatta egy törülközővel, amikor őt is utolérte a görcs.
Egy órába telt, amíg megtalálták dr. Wilde-ot egy barátjánál, ahol kártyázott. Két hisztériás lotyó esett neki, és elráncigálta a bordélysorra. Faye és Kate már egészen elgyengült a sok hányástól és hasmenéstől. Időnként görcsök kínozták őket.
- Mit ettek? - kérdezte Wilde doktor. Ekkor észrevette a tálcákat. - Ez a zöldbab házi eltevés? - kérdezte.
- Igen - felelte Grace. - Mi magunk főztük be.
- Maguk is ettek belőle?
- Még nem. Tetszik tudni...
- Azonnal összetörni és kidobni, ahány üveg csak van! - kiáltott rá dr. Wilde. - Az ördög vigye azt az átkozott zöldbabot!
És már szedte elő gyomorpumpáját.
Kedden megint ott ült a két sápadt, elgyengült asszony mellett. Kate-et beköltöztették Faye szobájába.
- Most már megmondhatom maguknak - kezdte -, nem sokat adtam volna az életükért. De nagy szerencséjük volt. Ezentúl hagyják az otthon eltett zöldbabot a fenébe. Vásároljanak inkább gyári konzervet.
- Mi volt a baj? - kérdezte Kate.
- Botulizmus. Nem sokat tudunk róla, átkozottul kevés ember éli túl. Maguk kilábolnak belőle, mert egyikük fiatal, a másik meg szívós. - Faye-hez fordult: - Van még vér a székletében?
- Igen, egy kicsi.
- Adok néhány morfiumpirulát, az majd leköti. Lehet, hogy megsérültek a belei. De azt mondják, egy kurvát baltával sem lehet agyonütni. Na, fel a fejjel, mindketten!
Ez október 17-én történt.
Faye már nem tért magához többé igazán. Egy kis javulás után megint összeroppant. December 3-án rosszul lett, és most hosszabb időre volt szüksége, hogy egy kis erőre kapjon. Február 12-én erős vérzést kapott, és a megerőltetés nagyon kimerítette szívét. Dr. Wilde sokáig hallgatta sztetoszkópján.
Kate lesoványodott, karcsú teste csupa csont és bőr volt. A lányok fel akarták váltani Faye ágya mellett, de Kate hallani sem akart róla. Grace aggódva megjegyezte:
- Szegény teremtés! Isten tudja, mikor aludt utoljára. Ha Faye meghal, azt hiszem, ez a lány nem éli túl.
- Még öngyilkos lesz - vélte Ethel.
Dr. Wilde félrevonta Kate-et a nappal elsötétített szalonba, letette fekete táskáját egy székre, és így szólt:
- Meg kell mondjam magának, Faye szíve felmondja a szolgálatot. Attól félek, nem bírja már sokáig. Mintha csupa seb volna belül. Hej, az az átkozott botulizmus! Rosszabb, mint a csörgőkígyó. - Elfordította tekintetét Kate beesett arcáról. - Gondoltam, jobb lesz, ha megmondom magának, hogy fel tudjon készülni - hebegte, és kezét a lány csontos vállára tette. - Nem sok emberben van ilyen hűséges ragaszkodás. Adjon neki egy kis meleg tejet, ha meg tudja inni.
Kate egy mosdótálban meleg vizet vitt a szobába, és letette az asztalkára, Faye ágya mellé. Amikor Trixie benézett, Kate éppen lemosta Faye-t, és a finom vászon asztalkendőt használta hozzá. Aztán lekefélte Faye vékony szőke haját, és befonta.
Faye bőre összezsugorodott, állához és koponyájához tapadt, szeme ijesztően nagy volt és révedező. Beszélni próbált, de Kate nem hagyta.
- Csitt! - mondta. - Takarékoskodj az erőddel! Takarékoskodj vele.
Kiment a konyhába egy pohár meleg tejért, és letette az ágy mellett álló asztalkára. Zsebéből két kis üvegcsét vett elő, és mindegyikből felszívott egy keveset a szemcsepegtetőbe.
- Nyisd ki a szájad, anyuskám. Ez valami új orvosság. Viselkedjél bátran, drágám, mert nagyon rossz ízű. - A folyadékot Faye szájába fecskendezte, egészen hátra, a nyelvére, azután úgy tartotta Faye fejét, hogy egy kis tejet kortyolhasson, amivel eltüntetheti az orvosság rossz ízét. - Most pihenj szépen, nemsokára visszajövök.
Kate csendesen kiosont a szobából. A konyha sötét volt. Kinyitotta a külső ajtót, kilépett rajta, és hátrament a gazzal benőtt udvarra. A föld nedves volt a tavaszi esőtől. A telek végében Kate kis lyukat ásott egy hegyes bottal. Beledobott néhány kis üvegcsét és a szemcseppentőt is. Ezt a bottal apróra törte, azután rákaparta a sarat. Amikor visszament a házba, az eső megint nekieredt.
Az első percekben le kellett fogni Kate-et, nehogy kárt tegyen magában. A heves felindulást komor dermedtség követte. Hosszú ideig tartott, amíg egészsége helyreállt. És a végrendeletről teljesen megfeledkezett. Végül Trixie volt az, akinek eszébe jutott, és szóvá tette.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
1
A Trask-farmon Adam önmagába roskadt. A félbehagyott Sanchez-ház nyitva állt esőnek és szélnek, az új padlódeszkák elgörbültek és megvetemedtek a nedvességtől. A szépen kirajzolt veteményeskertet felverte a gyom.
Adam mintha valami nyúlós burokban járt volna, mely meglassította mozdulatait, és a gondolatait is megbénította. Szürke párán keresztül nézte a világot. Lelke nagy néha kitört ebből a ködből, és amikor a világossághoz ért, visszarettent; nem érzett mást, csak émelygős rosszullétet, és újra visszahúzódott a szürkeségbe. Tudott az ikrekről, hiszen hallotta őket sírni és nevetni, de csak egy kis viszolygást érzett irántuk, semmi mást. Nagy veszteségének szimbólumát látta bennük. Szomszédai időnként kikocsiztak a kis völgybe. Ha Adam haragszik vagy bánkódik, valamennyien megértették volna, és segíteni is tudtak volna neki. De nem tudták, mihez kezdjenek azzal a sötét felhővel, amely elborította. Ez az ember nem állt ellen nekik. Egyszerűen nem látta őket, és a szomszédok hamarosan leszoktak arról, hogy kikocsizzanak a tölgyek felé vezető útra.
Lee megpróbálta, hogy felrázza Adamet, de Lee nagyon elfoglalt ember volt. Főzött és mosott, fürdette az ikreket, és etette őket. Közben megszerette a két kisfiút. Kantoni nyelven beszélt hozzájuk, és az első szavak, melyeket az ikrek megismertek és ismételni próbáltak, kínai szavak voltak.
Samuel Hamilton kétszer is visszatért Adamhez, hogy megrendültségéből kizökkentse. Azután Liza lépett közbe.
- Azt akarom, hogy ne menj hozzá többet - mondta. - Valahányszor visszajössz, mintha kicseréltek volna. Értsd meg, Samuel, te nem tudod megváltoztatni, ő változtat meg téged. Látom rajtad az ő arckifejezését.
- És a két kisfiúra nem gondolsz, Liza? - kérdezte Samuel.
- Nekem a te saját családodra kell gondolnom - vágott vissza Liza csípősen. - Napokig gyászba borítasz minket, valahányszor megjöttél onnan.
- Jól van, mama - mondta Samuel, de elszomorodott, mert nem volt képes a maga dolgával törődni, ha más ember szenvedett. Nehezére esett magára hagyni Adamet kétségbeesésében.
Adam kifizette eddigi munkáját, még a szélmalom alkatrészeit is kifizette, pedig hallani sem akart semmiféle szélmalomról. Samuel eladta a felszerelést, és elküldte Adamnek a pénzt. Nem kapott semmiféle választ.
Lassanként ráeszmélt arra, hogy haragszik Adam Traskre. Úgy vette észre, hogy Adam örömét leli a bánkódásban. De Samuelnek nem volt ideje töprengésre. Joe-t már elküldte a kollégiumba - az iskolába, amelyet Leland Standford épített saját farmján, Palo Alto közelében. Tom sok gondot okozott apjának, mert egyre jobban beásta magát könyveibe. Elég jól elvégezte munkáját, de Samuel úgy érezte, hogy Tomnak kevés örömben van része.
Will és George jól boldogult az üzleti életben. Joe verses leveleket küldött haza, és rímes sorokban, szellemesen támadta az általánosan elfogadott igazságokat, már-már a kelleténél jobban. Samuel így válaszolt fiának:
Csalódást éreznék, ha nem lett volna belőled ateista, így hát örömmel olvasom, hogy korodhoz illő bölcsességgel olyan mohón nyeled az agnoszticizmust, mint aki teli gyomorral süteményeket fal. De akármilyen megértő is szívem, könyörgök neked, ne igyekezz anyádat megtéríteni. Utolsó leveledből csak arra a gondolatra jutott, hogy beteg vagy. Anyád nem hisz abban, hogy sok betegség volna, amelyet ne lehetne jó erős húslevessel meggyógyítani. Furcsán értelmezi a te vitéz támadásodat civilizációnk egész épülete ellen. Egyszerűen gyomorbajnak tulajdonítja, és aggódik miatta. Hite egész hegy, neked pedig, édes fiam, nincs olyan lapátod, amivel ezt a hegyet el tudnád hordani.
Liza már öregedni kezdett. Samuel észrevette az arcán, de önmagát nem érezte öregnek, akármilyen fehér is volt a szakálla. Ám Liza egyre jobban a múltban élt, és ez már az öregség bizonyítéka. Valamikor úgy hallgatta férje terveit és jövendöléseit, mint egy gyermek esztelen kiabálását. De most már úgy érezte, hogy felnőtt ember részéről mindez illetlenség. Mindössze hárman maradtak a farmon - Liza, Tom és Samuel. Una férjhez ment egy más vidékről való emberhez, és elment vele. Dessie megnyitotta divatszalonját Salinasban. Olive is férjhez ment udvarlójához. Mollie is asszony volt már - San Franciscóba ment férjhez, és ott élt, mégpedig - akár hiszik, akár nem - egy bérházban! Lakosztálya illatfelhőben úszott, hálószobájában fehér medvebőr hevert a parkettán, a kandalló előtt. Mollie aranyvégű Viole Milo cigarettát szívott ebéd utáni feketéjéhez.
Egy nap Samuel megerőltette a derekát, amikor megemelt egy nagy köteg szénát. Szíve jobban sajgott, mint a háta, mert el sem tudott képzelni olyan életet, amelyben Sam Hamilton még egy köteg szénát sem emelhet fel. Úgy érezte, hogy a háta súlyosan megsértette - majdnem annyira bántotta a dolog, mintha megtudta volna, hogy valamelyik gyermeke tisztességtelenül viselkedett.
King Cityben dr. Tilson végigtapogatta Samuelt. Az orvos egyre mogorvább lett az agyonhajszolt évek során.
- Kificamította a hátát! - förmedt Samuelre.
- Bizony, azt tettem - felelte Samuel.
- Szóval azért hajtott ide, hogy megmondjam magának, amit úgyis tud, és két dollárt számítsak fel ezért.
- Itt a két dollár.
- És szeretné tudni, mit tegyen ellene, mi?
- Persze!
- Máskor ne ficamítsa ki. Itt a pénze, vegye vissza. Maga nem bolond, Samuel, csak kezd egy kicsit gyerekes lenni.
- De fáj.
- Persze hogy fáj. Honnan tudná, hogy kificamodott, ha nem fájna?
Samuel nevetett.
- Maga nagyon jó hozzám - mondta. - Több mint két dollár árát törődik velem. Tartsa meg a pénzt.
A doktor alaposan szemügyre vette. - Azt hiszem, igazat beszél, Samuel - mondta végül. - Megtartom a pénzt.
Samuel bement a városba, hogy megnézze Willt pompás új üzlethelyiségében. Alig ismert a fiára. Will meghízott, csak úgy sugárzott róla a jólét, zakóban és mellényben járt, kisujján vastag aranygyűrűt viselt.
- Egy csomagot állítottam össze a mamának - mondta Will. - Néhány kis doboz francia konzervet. Gombát, májpástétomot és olyan parányi szardíniákat, hogy szabad szemmel alig látni.
- Mama egyenesen elküldi majd az egészet Joe-nak - mondta Samuel.
- Nem tudnád rávenni, hogy maga egye meg?
- Nem - felelte az apja. - De éppen olyan öröme lesz belőle, ha elküldi Joe-nak.
Ekkor Lee lépett be a boltba, és szeme felcsillant.
- Hogy van, Missy? - kérdezte.
- Hello, Lee - üdvözölte Samuel. - Hogy vannak a fiúk?
- Fiúk remekül.
- Egy pohár sört szeretnék inni a szomszédban - mondta Samuel. - Nagyon örülnék, ha velem tartana, Lee.
Lee és Samuel egy kis kerek asztalnál ültek a söntésben. Samuel figurákat rajzolt a fehérre súrolt asztalra a söröspohár aljára tapadó habbal.
- Fel akartam keresni magát és Adamet, de aztán úgy gondoltam, nem használna semmit.
- De nem is árthatna. Eleinte azt hittem, majd csak túlesik rajta. De még mindig úgy járkál, mint egy kísértet.
- Pedig már több mint egy éve, nem? - kérdezte Samuel.
- Egy éve és három hónapja.
- Úgy... és mit gondol, mit tehetnék?
- Nem tudom - felelte Lee. - Talán felrázhatná. Valami megrázkódtatás kellene, semmi egyéb nem használt eddig.
- Nem vagyok nagyon ügyes ebben. A vége még az lehet, hogy én leszek a megrázkódtatás áldozata. Apropó, hogy hívják az ikreket?
- Nincs nevük.
- Ne tréfáljon, Lee.
- Nem tréfálok.
- Hát hogy hívja őket?
- Csak így emlegeti: "ők".
- De ha hozzájuk szól?
- Akkor azt mondja, "te", még akkor is, ha mindkettőhöz beszél.
- Micsoda hülyeség! - kiáltott fel Samuel dühösen. - Hát egészen bolond az az ember?
- Már úgyis elhatároztam, hogy meglátogatom önt, és megmondok mindent. A gazdám halott, hacsak ön fel nem tudja támasztani.
- Elmegyek hozzá - mondta Samuel. - És korbácsot is viszek magammal. Nem ad nevet a fiainak! Hallatlan! Igaza van, Lee, el kell mennem magukhoz. Elmegyek.
- Mikor?
- Holnap.
- Levágok egy csirkét - mondta Lee. - Meg fogja kedvelni az ikreket, Mr. Hamilton. Nagyon szép gyerekek. Nem mondom meg Mr. Trasknek, hogy eljön.
2
Samuel félénken bevallotta feleségének, hogy el akar látogatni a Trask-házba. El volt készülve arra, hogy Liza erős falat rak majd ellenvetéseiből. Elhatározta, hogy - bár életükben kevés példa volt erre - nem fogad szót az asszonynak, akármilyen hevesen ellenzi is a tervezett látogatást. De gyomrában érezte, milyen rossz neki szembeszállni a feleségével. Úgy magyarázta meg szándékait, mintha gyónna. Miközben beszélt, Liza csípőre tett kézzel hallgatta, és Samuel bátorsága megcsappant. Amikor befejezte, az asszony továbbra is hidegen nézett rá - legalábbis Samuelnek úgy rémlett. Az asszony végül így szólt:
- Hát komolyan azt hiszed, Samuel, hogy meg tudod mozdítani azt a kősziklát, azt a Trasket?
- Nem tudom, mama - felelte Samuel meglepetten, mert nem ezt várta. - Igazán nem tudom.
- És azt hiszed, olyan rettentő fontos, hogy azoknak a gyerekeknek most mindjárt nevük legyen?
- Igen, én nagyon fontosnak tartom - hebegte Samuel.
- Tudod-e, Samuel, valójában miért akarsz odamenni? Az a rossz természeted az oka, az a gyógyíthatatlan minden-lében-kanál-betegséged! Egyszerűen képtelen vagy arra, hogy ne üsd bele az orrod mások ügyeibe.
- Nézd, Liza, magam is elég jól ismerem a gyengéimet. De úgy gondolom, most talán mégiscsak többről van szó.
- Bizony többről - mondta Liza. - Ez az ember nem veszi tudomásul, hogy a fiai a világon vannak. Kitagadja őket, alighogy megszülettek.
- Én is úgy látom, Liza.
- És ha azt mondja neked, ne szólj bele abba, amihez semmi közöd, mi lesz akkor?
- Hát... nem tudom.
Liza úgy összecsukta száját, hogy fogai megkoccantak. Aztán így szólt:
- Ha nem tudod elérni, hogy azokat a fiúkat valahogy elnevezzék, nem vár rád többé egy meleg kuckó ebben a házban. Ne merészelj siránkozva visszajönni azzal, hogy Trask nem állt szóba veled, vagy nem hallgatott rád. Ha ezzel jössz haza, kénytelen leszek magam odamenni.
- Ha ellenkezik, megpofozom - jelentette ki Samuel.
- Nem, azt nem, Samuel. Nem tudsz gorombáskodni. Ismerlek, Samuel. Majd körülhízelged édes szavakkal, és aztán hazasündörögsz, és igyekszel elfelejtetni velem, hogy valaha is ott voltál.
- Szétverem a koponyáját! - tüzelt Samuel, és bement a hálószobába, jól becsapva maga mögött az ajtót. Liza mosolyogva nézett az ajtótáblára.
Samuel nemsokára kijött fekete ünneplőjében, fényes, kemény ingben, gallérosan. Lehajolt Lizához, hogy kösse meg keskeny, fekete nyakkendőjét. Ősz szakállát is fényesre kefélte.
- Jobban tennéd, ha egy kis pasztát kennél a cipődre - mondta Liza.
Samuel, miközben elnyűtt cipőjét fényesítette, oldalvást felnézett feleségére.
- Nem vihetnem magammal a Bibliát? - kérdezte. - Ott lehet megtalálni a legjobb neveket.
- Nem nagyon szeretem, ha kiviszik a házból - felelte az asszony kelletlenül. - És ha későn jössz haza, mit olvassak egész este? És a gyerekek neve is mind be van írva.
Liza látta, hogy Samuel orra megnyúlik. Erre bement a hálószobába, és egy kisebb Bibliával jött vissza. Elnyűtt, szamárfüles könyvecske volt, leszakadt fedelét ráenyvezett barna papiros tartotta össze.
- Vidd el ezt - mondta Liza.
- De hiszen ez az anyádé volt.
- Nem szólna ellene semmit. És valamennyi név mellé, egy kivételével, már két dátumot jegyeztek be ide.
- Majd szépen becsomagolom, hogy ne érje semmi baj - mondta Samuel.
Liza éles hangon folytatta:
- Ami valóban nem tetszenék az édesanyámnak, ugyanaz, ami nekem sem tetszik, és mindjárt meg is mondhatom, mi az. Te sohasem nyugszol, sohasem hagyod a Bibliát békében. Folytonosan piszkálod, rágcsálod, kérdéseket teszel fel. Úgy forgatod összevissza, mint egy mosómedve a nedves kődarabot. Ez az, ami dühösít engem.
- Pedig csak igyekszem megérteni, mama.
- Mi van ott megértenivaló? Olvasd, és kész. Minden benne van, fehér papíron fekete betűkkel. Kinek jutna eszébe a fejét törni rajta? Ha az Úristen azt akarná, hogy megértsd, megvilágosítaná elmédet, vagy más szavakkal fogalmazta volna meg.
- De mama...
- Samuel - mondta Liza -, te vagy a legcivakodóbb ember, akit valaha is láttam.
- Igen, mama.
- Örökösen igazat adsz nekem! Ez nem vall őszinteségre. Mondd csak meg, ami a szíveden fekszik.
Liza a csézában ülő sötét alak után nézett, amint tovahajtott.
- A legkedvesebb férj a világon - mondta hangosan -, de civakodó.
Samuel meg csodálkozva gondolta magában: "Éppen amikor azt hiszem, igazán ismerem ezt az asszonyt, ilyen váratlan dolgokat csinál."
3
Az utolsó fél mérföldes szakaszon, amikor a Salinas-völgyből befordult a rossz útra, amely még sohasem látott útkaparót, és a nagy tölgyek alatt hajtott tovább, Samuel úgy igyekezett zavarától megszabadulni, hogy valóságos dühbe lovalta magát. Hősies szavakat intézett önmagához.
Adam sokkal szikárabb volt, mint ahogy Samuel emlékezetében élt. Szeme réveteg volt, mintha alig használná látásra. Eltartott egy ideig, amíg Adam ráeszmélt arra, hogy Samuel áll előtte. Szája kelletlenül legörbült.
- Kissé restelkedem most - mondta Samuel -, mivel hívatlanul jöttem.
- Mit akar? - förmedt rá Adam. - Nem fizettem ki magát?
- Fizetni? - kérdezte Samuel. - De igen, kifizetett. Istenemre, ki! Sőt meg kell mondanom, hogy a fizetségem több volt, mint amennyit megérdemeltem a dolgok természete szerint.
- Micsoda? Mit akar ezzel mondani?
Samuel dühe kilombosodott.
- Az ember egész életével berzenkedik a fizetés ellen. Ha életem egész munkája nem elég ahhoz, hogy értékemet megállapítsa, honnan veszi a bátorságot, maga szomorú ember, ahhoz, hogy egy szempillantás alatt beírjon a pénztárkönyvébe?
- Fizetek! - kiáltotta Adam. - Mondtam már, hogy mindent megfizetek. Mennyit akar? Fizetek.
- Fog is fizetni, de nem nekem.
- Hát akkor minek jött ide? Menjen el!
- Maga egyszer meginvitált.
- Most már nem invitálom.
Samuel csípőre tette a kezét, és előrehajolt.
- Most meg én mondom magának: csend legyen! Egy keserves éjszakán, csípős-keserves éjszakán, tegnap éjszaka, eszembe ötlött egy jó gondolat, és enyhített a sötétségen, amit a lemenő nap maga mögött hagyott. És ez a gondolat kitartott az esthajnalcsillagtól az első hajnali derengésig, ahogy nálam különb emberek mondták. Ezért bátorkodtam meginvitálni önmagamat.
- Nem mondom, hogy szívesen látott vendég.
- Azt hallottam - folytatta Samuel -, hogy valami különös kegy jóvoltából két ikerfiú eredt az ágyékából.
- Mi köze hozzá?
Samuel szemébe örömféle villant fel erre a gorombaságra. Látta, hogy Lee az ajtó mögött ólálkodik, és kisandít felé.
- Az isten szerelmére, ne kezdjen erőszakoskodni velem. Én békés ember vagyok, és mindig azt reméltem, hogy a béke jelképe díszíti majd halotti címeremet.
- Nem értem magát.
- Hogy is érthetne meg? Adam Trask, a farkaskutya a két kölykével, a nyeszlett kis kakas, aki még arra se méltó, hogy megtermékenyítsen egy tojást! Piszkos csavargó!
Adam arca elsötétült, és szeme fellángolt, mintha most látna először. Samuel örömmel érezte, hogy gyomrában vad düh kavarog.
- Barátom! - kiáltott fel. - Félre innen! Kérem, könyörgök, térjen ki az utamból! - Érezte, hogy szája csücskében összegyűlik a nyál. - Mindenre, ami szent, kérem, könyörgök, ne maradjon itt, a kezem ügyében! Gyilkos vágy forralja a véremet.
- Hagyja el a házam táját! - mondta Adam. - Menjen innen... takarodjék! Úgy beszél, mint egy őrült! Takarodjék! Ez az én házam, én vásároltam meg!
- Megvásárolta! A szemét meg az orrát is megvásárolta - gúnyolódott Samuel. - A becsületességét is pénzen vásárolta. Talán még a hüvelykujját is, mi? Hát jól figyeljen a beszédemre, mert utána alighanem megölöm. Megvásárolta! Miből vásárolta? A kellemes örökségből! Most gondolja csak át, megérdemli az ilyen ember, hogy gyereke legyen?
- Megérdemlem? Itt vannak, és kész! Nem értem magát!
- Isten óvjon meg engem! - fohászkodott Samuel. - Hej, Liza, Liza! Nem úgy van ám, ahogy maga gondolja, Adam! Hallgasson rám, mielőtt a hüvelykujjam megtalálja a legkényesebb helyet a torkán! Ezek a drága ikrek, senki se törődik velük, senki se veszi észre, senki se neveli őket! Most még nyugodtan beszélek, még a kezemet sem emeltem fel, hát nem akar tudomást venni azokról az ikrekről?
- Pusztuljon innen! - mondta Adam rekedt hangon. - Lee, hozza ki azt a pisztolyt! Ez az ember őrült. Lee!
De Samuel két keze már Adam torkához kapott, megszorította, a vért halántéka felé hajtotta, szemét kidagasztotta, miközben dühösen morogta:
- Félre azokkal a puhány ujjaival! Azt hiszi, pénzen vásárolta azokat a fiúkat, vagy lopta őket, hogy semmi köze hozzájuk? Nem! Valami titokzatos felsőbb rendelés szerető jóságának köszönheti őket.
Kemény hüvelykujját hirtelen belenyomta szomszédja torkába. Adam levegő után kapkodott. Majd megtapogatta torkát azon a helyen, ahol a kovács hatalmas marka szorongatta.
- Mit akar tőlem?
- Magában nincs semmi szeretet.
- Volt, éppen elég ahhoz, hogy megöljön.
- Nincs ember, aki azt mondhatja, elég a szeretetből. Még ennek a gyümölcsösnek a kövei is azon panaszkodnak, hogy kevés a napfény, nemhogy sok!
- Félre innen! Nekem is van öklöm, visszaütök! Vagy azt hiszi, nem tudom megvédeni magam?
- Volna két erős fegyvere, de még nevük sincsen!
- Azt akarja, hogy birkózzunk, öreg? Hisz maga öreg ember!
- Hihetetlen! - mondta Samuel. - El se tudom képzelni, hogy akad olyan ostoba ember, aki reggel sziklákat emelget, és estig nevet se ad nekik... akárcsak Péter. Maga pedig már egy éve él együtt szíve magzataival, és még arra se érdemesíti, hogy megszámozza őket.
- Az én dolgom! - röffent fel Adam.
Erre Samuel munkában megkeményedett ökle lesújtott rá, és Adam elterült a porban. Samuel megkérte, hogy álljon fel, és amikor engedelmeskedett, újra leütötte, de most már úgy, hogy nem tudott feltápászkodni. Megkövesedett pillantással meredt a fenyegetőn fújtató öregemberre.
Ám a düh tüze kialudt Samuel szemében, és egész nyugodt hangon mondta:
- A maga fiainak nincs nevük.
- Anyjuk hagyta itt őket anyátlanul - felelte Adam.
- Maga meg apátlanul hagyta őket! Nem érzi éjszakánként az elhagyatott gyermek magányosságának dermesztő hidegét? Hát mi melegíti őket, milyen madár dalol nekik, milyen lehet a reggeli ébredésük? Hát nem emlékszik arra, Adam, milyen volt az gyerekkorában? Egy cseppet sem emlékszik?
- Nem én okoztam - mondta Adam.
- De el sem hárította. A fiainak nincs nevük. - Samuel lehajolt, karjaival átfonta Adam vállát, és talpra segítette. - Most nevet adunk nekik - mondta. - Sokáig gondolkodunk, és jó neveket keresünk nekik, hogy melegen tartsák őket.
Kezével leporolta Adam ingét. Adam tekintete a messzeségbe veszett, de feszülten figyelt, mintha valami zenét hallgatna, melynek foszlányait idehozza a szél. Szeme már nem volt halott, mint eddig.
- Nehéz elképzelni - hebegte -, hogy valaki köszönetet mondjon egy embernek azért, mert sértegette, és kirázta, mint egy rongyot. De én hálás vagyok magának. Fájdalmas köszönet, de mégiscsak köszönet.
Samuel mosolygott, szeme körül összefutott a sok szarkaláb.
- Természetesen hangzott? Jól csináltam? - kérdezte.
- Hogy érti ezt?
- Hát... félig-meddig megígértem a feleségemnek, hogy megverem magát. Nem hitte el, hogy megtenném. Nem vagyok verekedős ember, tudja? Amikor utoljára elpáholtam egy emberi lelket, az egy vörös orrú lány meg egy iskolakönyv miatt történt, valahol Derry megyében.
Adam Samuelre bámult, de lelki szemével nem őt látta és érezte, hanem öccsét, Charlest, amint sötét és gyilkos tekintettel állt előtte. Ez a látvány Cathyre terelte gondolatait, Cathy szemére, amint hidegen meredt rá a fegyver csöve fölött.
- Nem volt éppen félelmetes - mondta Adam. - Inkább olyan volt, mint a fáradt türelmetlenség.
- Úgy látszik, nem voltam eléggé dühös.
- Samuel, csak egyszer kérdezem meg, aztán nem faggatom többé. Hallott valamit? Van valami hír róla? Vagy egyáltalában nyoma veszett?
- Nem hallottam semmit.
- Talán jó is - mondta Adam szinte megkönnyebbülten.
- Gyűlöli?
- Nem. Csak... mintha a szívem besüppedt volna. Lehet, hogy később kiszitálom belőle a gyűlöletet. Nem volt semmi átmenet a kedvesség és a szörnyűség között, érti? Egészen megzavarodtam.
- Majd eljön a nap - mondta Samuel -, amikor összeülünk, és maga szép csendesen kirakja az asztalra, mint egy pasziánszot... de most még nem lehet... még meg se tudja találni az összes kártyákat.
A kocsiszín mögül egy felháborodott csirke méltatlankodó visítása hallatszott, aztán tompa puffanás.
- Valami baj van a csirkék körül - mondta Adam.
Újabb visítás kezdődött.
- Lee működik ott - mondta Samuel. - Tudja, ha a csirkéknek volna kormányuk meg egyházuk meg történelmük, akkor nagyon elítélően és kevés megértéssel nyilatkoznának az emberi örömökről. Akármilyen ünnepe van is az embernek, akármilyen vidámsága vagy reménysége, a csirkék adják meg az árát. Egy vagy kettő közülük vérpadra kerül.
A két férfi ezután hallgatagon álldogált egymás mellett. Némaságukat csak néha szakította meg valami kis áludvariasság: értelmetlen érdeklődés egymás egészségi állapota felől, megjegyzések az időjárásról, figyelem nélkül hallgatott feleletek. És ez így folytatódott volna, amíg újra meg nem dühödnek egymásra. Csakhogy Lee közbelépett.
Lee kihozott egy asztalt és két széket. A két széket egymással szemben állította fel. A következő fordulónál egy palack whiskyt és két poharat hozott ki - minden szék elé egy-egy poharat rakott az asztalra. Azután kicipelte az ikreket - mindkét hóna alatt egyet-egyet. Lerakta őket a fölre, az asztal mellé. Mindegyik fiúnak egy-egy pálcát adott a kezébe, hogy rázogassák, és árnyékot rajzoljanak vele a földre.
A fiúk ünnepélyesen ültek ott, és nézelődtek - megbámulták Samuel szakállát, és tekintetükkel Leet keresték. A legfurcsább a ruhájuk volt, mert a fiúkat hosszú, vasalatlan kínai nadrágba és rojtos, paszományos kínai köntösbe öltöztették - az egyiket türkizkékbe, a másikat halvány rózsaszínbe, a rojt és paszomány mindegyiken fekete volt. Fejükön kerek fekete selyemsapka, lapos tetején élénkpiros gombbal.
- Honnan a fenéből szerezte ezeket a ruhákat, Lee? - kérdezte Samuel.
- Nem szereztem őket - felelte Lee ingerülten -, megvoltak. Nincs sok ruhájuk ezen kívül, de azokat is magam szabtam ki vitorlavászonból. De ma ünneplőbe öltöztettem őket. Fiúkat szépen kell felöltöztetni a keresztelőjükre.
- Megfeledkezett a pidzsin beszédről, Lee.
- Remélem, örökre. De nem, még szükségem van rá, ha King Citybe megyek. - Éneklő hangon néhány rövid szót intézett a földön ülő fiúkhoz, mire azok felmosolyogtak rá, és vígan suhogtatták pálcájukat a levegőben.
- Töltök önöknek egy kis italt - mondta Lee. - Persze csak azt, ami itthon van.
- Azt, amit tegnap King Cityben vásárolt, nem igaz, Lee? - mondta Samuel.
Most, hogy egymással szemben ültek, Samuel és Adam - most, hogy lehullt közöttük a korlát, a félénkség függönye borult Samuelre. Amit az imént öklével fejezett ki, nem tudta szavakkal könnyen folytatni. A bátorság és türelem erényeire gondolt. Milyen könnyen elernyednek, ha már nincs rájuk szükség. Gondolatban vigyorogva kicsúfolta önmagát.
Csak ültek, és nézték a furcsa, rikító színű ruhába bújtatott ikreket. "Az embernek az ellenfele néha jobban a kezére jár, mint a barátja" - gondolta Samuel, és tekintetét Adamre emelte.
- Nehéz elkezdeni - mondta. - Olyan ez, mint egy többször halogatott levél, amelyet egyre nehezebb megírni. Mért nem segít egy kicsit?
Adam felpillantott, majd rögtön újra lenézett a földön ülő fiúkra.
- Mintha recsegne valami a fejemben - mondta. - Ha az ember feje víz alatt van, akkor hallja így a hangokat. Egy egész esztendő pora ülepedett rám, abból kell kiásnom magamat.
- Nem volna jó, ha elmondaná, hogy történt? Talán hozzásegít, hogy meginduljon a beszélgetés.
Adam felhajtotta poharát, újra megtöltötte, és ferdén maga elé tartotta. Az ámbraszínű whisky majd kicsordult, az átható, meleg gyümölcsillat megtöltötte a levegőt.
- Nehéz visszaemlékezni - mondta Adam. - Nem is annyira gyötrelem volt, mint inkább tompa kábultság. De nem... hegyes tűk is voltak benne. Maga azt mondja, még nincsen valamennyi kártya a kezemben. Ez gondolkodóba ejt. Talán sohasem lesz minden kártya a kezemben.
- Kikívánkozik magából? Igyekszik felszínre kerülni? - kérdezte Samuel. - Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.
- Lehet, hogy erről van szó. Abban a tompa kábultságban mindig ott volt az asszony... de nem is tudok rá visszagondolni másképp, mint ahogy utoljára láttam, amikor felvillant a tűz.
- Ő lőtt magára, nem igaz, Adam?
Ajka összeszorult, és szeme elsötétült.
- Nem kell válaszolnia - mondta Samuel.
- Miért ne válaszoljak? - felelte Adam. - Igen, ő lőtt.
- És meg akarta ölni magát?
- Ezen többet törtem a fejemet, mint bármi máson. Nem, nem hiszem, hogy meg akart ölni. Nem is méltatott erre. Nem volt benne gyűlölet, semmiféle szenvedély. Ezt megtanultam a katonaságnál. Ha meg akarunk ölni egy embert, a fejébe eresztjük a golyót, vagy a szívébe, vagy a gyomrába. De ő, ő ott talált el, ahol akarta. Még most is látom, ahogy a pisztoly csöve ide-oda mozog. Talán nem is bántam volna, ha meg akar ölni. Ez legalább a szerelem egy bizonyos fajtája lett volna. De nem ellenséges indulat vezette, csak afféle bosszúság.
- Jó sokat gondolkodott rajta - mondta Samuel.
- Volt rá időm elég. De most szeretnék magától valamit kérdezni. Az az utolsó csúnya dolog mindent eltakar... Hogy előtte mi volt, arra alig tudok visszaemlékezni. Mondja csak, Samuel, az az asszony nagyon szép volt?
- Magának szép volt, mert maga alkotta. Nem hiszem, hogy valaha is látta volna a valóságban, csak ahogy elképzelte.
Adam hangosan tűnődött.
- Szeretném tudni, igazán ki volt, mi volt. Akkor örömmel beértem azzal, hogy nem tudok róla semmit.
- És most akarja tudni?
- Nem kíváncsiságból - mondta Adam, és lesütötte a szemét. - De szeretném tudni, miféle vér folyik a fiaimban. Ha felnőnek... nem keresek-e majd valamit bennük?
- De igen! És már most figyelmeztetem, hogy amit bennük keres, nem a vérüknek köszönhetik majd, hanem éppen a maga gyanakodásának. Majd azzá válnak, amit elvár tőlük.
- De a vérük...
- Nemigen hiszek a vérben - mondta Samuel. - Ha valaki jót vagy rosszat talál a gyermekeiben, úgy vélem, csak azt látja, amit maga ültet el bennük, miután kiszakadtak az anyaméhből.
- Egy malacból hiába próbálna versenylovat nevelni.
- Azt nem - felelte Samuel -, de rendkívül gyors malacot igen.
- Itt mifelénk senki sem értene egyet magával. Azt hiszem, még Mrs. Hamilton sem.
- Ebben teljesen igaza van, Mr. Trask. A feleségem hevesebben vitatkoznék velem, mint bárki más. Ezért nem is mondanám meg neki, nehogy a nyakamba zúdítsam ellenkezése viharát. Minden vitában győz, mert hevesen, szenvedélyesen érvel, és személyes sértésnek tekinti, ha valaki másképpen vélekedik, mint ő. Remek asszony, de meg kell tanulni a módját, hogyan lehet megférni vele. Beszéljünk a fiúkról.
- Nem iszik még egyet?
- Szívesen. Köszönöm. A név nagy misztérium. Még nem sikerült eldöntenem azt a kérdést, vajon a gyermek adja-e meg a név jellegét, vagy pedig ő változik meg, és alkalmazkodik a nevéhez? Egy dologban azonban bizonyos lehet: ha valakinek csúfneve van, ez mindig annak a bizonyítéka, hogy az igazi neve nem megfelelő. Hogy vélekedik a szokványos nevekről, mint John vagy James vagy Charles?
Adam a két ikerre nézett, és a Charles név említésekor hirtelen az öccse arcát látta kikandikálni az egyik ikerfiú szeméből. Előrehajolt.
- Mi az? - kérdezte Samuel.
- De hiszen ezek a fiúk nem egyformák! - kiáltott fel Adam. - Két különböző arc.
- Természetesen. Nem egypetéjű ikrek.
- Az egyik... ez itten... olyan, mint az öcsém! Éppen most vettem észre. Kíváncsi vagyok, vajon a másik rám üt-e?
- Mind a kettő magára üt. Egy arcban minden benne van, egészen az ősökig.
- Most már nem olyan feltűnő - mondta Adam. - De egy pillanatra úgy rémlett, hogy kísérletet látok.
- Lehet, hogy ilyen minden kísértet - jegyezte meg Samuel.
Lee tálakat hozott ki, és az asztalra tette.
- Vannak kínai szellemek? - kérdezte tőle Samuel.
- Milliószám - felelte Lee. - Szellemféléből több van nekünk, mint bármi másból. Azt hiszem, Kínában nem hal meg semmi. Nagyon zsúfolt ország. Legalábbis ez volt az érzésem, amikor ott jártam.
- Üljön le, Lee - mondta Samuel. - Éppen neveket próbálunk kigondolni.
- De sül a csirkém. Már készen is lesz hamarosan.
Adam felpillantott az ikrekről, és szeme most lágy volt és meleg.
- Nem iszik együtt velünk, Lee? - kérdezte.
- Majd megkóstolom a ng-ka-pyt a konyhában - felelte Lee, és visszament a házba.
Samuel lehajolt, felnyalábolta az egyik fiút, és az ölébe ültette.
- Maga meg vegye fel azt - mondta Adamnek. - Majd meglátjuk, akad-e valami, ami egy bizonyos névre utal.
Adam felkapta a másik gyereket, és félszegen tartotta a térdén.
- Hasonlónak tűnnek - mondta -, de csak addig, amíg jobban meg nem nézzük. Ennek itt kerekebb szeme van, mint a másiknak.
- Igen, és a feje is kerekebb, a füle meg nagyobb - tette hozzá Samuel. - Ez itten inkább olyan, mint egy... mint egy golyó. Ez meg itt tovább fejlődhetik, de sohasem lesz olyan magas. Ennek a haja meg a bőre sötétebb lesz. Ez, úgy hiszem, ravaszabb lesz, márpedig a ravaszság korlátot szab az elmének. A ravaszság folytonosan arra figyelmeztet, mit ne tégy, mert nem lenne okos. Nézze csak, már tudja tartani magát! Tovább, mint a testvére, fejlettebb. Hát nem furcsa, mennyire elütnek egymástól, ha az ember közelebbről vizsgálja?
Adam arca megváltozott, mintha kinyílt volna, és igazi lénye csak most bújt volna felszínre. Odatartotta ujját - a gyerek utánakapott, de nem érte el, és majdnem kipottyant Adam öléből.
- Hopplá! - mondta Adam. - Oda se neki! Le akarsz pottyanni?
- Ne essünk abba a tévedésbe, hogy olyan tulajdonságokról nevezzük el őket, amiket mi vélünk bennük felfedezni - mondta Samuel. - Hiszen lehet, hogy tévedünk... könnyen meglehet. Talán inkább adjunk nekik olyan nevet, amely magas célkitűzést jelent, nagy követelményeket támaszt. Az a férfiú, akiről engem elneveztek, tisztán hallotta, hogy az Úristen nevén szólítja, és ezt lesem én is, amióta élek. Egyszer-kétszer csakugyan azt képzeltem, hogy név szerint szólítanak, de nem tisztán és világosan, nem félreérthetetlenül.
Adam felső karjával fogva a gyereket, előrehajolt, és whiskyt töltött mindkét pohárba.
- Köszönöm, Samuel, hogy eljött - mondta. - Sőt azt is köszönöm, hogy megütött, akármilyen furcsa ezt mondani.
- Nekem is furcsa volt megtenni. Liza sohasem hinné el, és ezért nem is mesélem el neki soha. Az olyan igazság, amelyben nem hiszünk, bántóbb lehet, mint egy hazugság. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy olyan igazságot hangoztassunk, amelyet korunk elfogadhatatlannak tart. Nem is marad el a büntetése, ami rendszerint keresztre feszítés. Ehhez nincs bátorságom.
- Gyakran csodálkoztam azon - jegyezte meg Adam -, hogy egy olyan tudású ember, mint maga, mért túrja azt a terméketlen dombot.
- Talán mert nincs máshoz bátorságom - felelte Samuel. - Sohasem tudtam egészen vállalni a felelősséget. Amikor láttam, hogy az Úristen nem szólít a nevemen, én szólíthattam volna őt, de nem tettem meg. Látja, éppen ez a különbség a nagyság és a középszerűség közt. Nem szokatlan betegség. De kellemes vigasz a közepes ember számára az a tudat, hogy a nagyság alighanem a legmagányosabb állapot a világon.
- Én úgy képzelem - mondta Adam -, hogy a nagyságnak is vannak fokozatai.
- Nem hiszem - mondta Samuel. - Ez olyan volna, mintha kis nagyságról beszélnénk. Ha már erről van szó, azt hiszem, a nagyság végső soron nem más, mint a felelősségtudat, és az embernek magának kell eldöntenie, mit választ. Az egyik oldalon kaphat kellemes melegséget, megértő barátokat, a másik oldalon meg a hideg, magányos nagyság vár rá. A kettő közt kell választani. Örülök, hogy a középszert választottam, bár nem tudhatom, miféle jutalom várt volna a másik úton. Azt hiszem, gyermekeimre sem vár a nagyság, egyikre sem, kivéve talán Tomot. Tom éppen most szenvedi a válaszút gyötrelmeit. Még figyelni is kínos. Itt, a szívem mélyén valami ösztökélni szeretné, hogy mondjon igent. Nem furcsa? Egy ember, aki nagyságra szeretné kárhoztatni a fiát. Micsoda önzés lehet ez!
Adam kuncogott: - Ez a keresztelő, úgy látszik, nem is olyan egyszerű dolog.
- Csak nem képzelte, hogy egyszerű lesz?
- Nem képzeltem, hogy ilyen kellemes lesz - mondta Adam.
Lee kijött, kezében hatalmas gyúródeszkával, amelyen sült csirkét, egy tál gőzölgő főtt burgonyát és egy mély tányér ecetes céklát hozott.
- Nem tudom, jó lesz-e? - mondta. - A tyúk kissé öreg. Nincsenek csirkéink. Az idén a menyétek mind elhurcolták a kiscsibéket.
- Fel a fejjel! - vigasztalta Samuel.
- Várjon egy kicsit, amíg felhörpintem a ng-ka-py-adagomat - felelte Lee.
Amikor elment, Adam megjegyezte:
- Olyan furcsa nekem, egészen másképpen szokott beszélni.
- Mert most már bízik magában - mondta Samuel. - Leeben megvan a rezignált hűség adománya, mégpedig a jutalom minden reménye nélkül. Talán különb ember mindnyájunknál... nem is álmodhatunk róla, hogy olyanok legyünk, mint ő.
Lee visszajött, és elfoglalta helyét az asztal végében.
- Tegyék le a gyerekeket - mondta -, egyszerűen tegyék le a földre.
Az ikrek tiltakoztak, amikor leültették őket. Lee élesen rájuk szólt kantoni nyelven, mire elhallgattak.
A férfiak csendesen, nyugodtan ettek, mint majdnem minden vidéki ember. Lee egyszerre csak felugrott, és besietett a házba. Egy korsó vörösborral jött vissza.
- Megfeledkeztem róla - mondta. - A házban találtam.
Adam nevetett.
- Emlékszem, egyszer már ittam itt bort, mielőtt megvásároltam ezt a helyet. Talán éppen a bor miatt vásároltam meg. A csirke jó, Lee. Azt hiszem, hosszú idő óta nem vettem észre az étel ízét.
- Mert most már egyre jobban van - mondta Samuel. - Sok ember azt hiszi, ha kilábal a bajból, megsérti vele a betegsége glóriáját. De az idő, minden baj borogatása, nem tiszteli az ilyen glóriát. Mindenki meggyógyul, ha ki tudja várni.
4
Lee leszedte az asztalt, és a fiúk mindegyikének egy-egy tiszta combcsontot adott. Ünnepélyesen ültek ott, kezükben a zsíros marsallbottal, és váltakozva hol nézegették, hol meg szopogatták. A bor és a poharak nem tűntek el az asztalról.
- Jó lesz, ha hozzálátunk az elnevezésükhöz - mondta Samuel. - Úgy érzem, Liza már rángatja kissé a kötőfékemet.
- El se tudom képzelni, milyen nevet adhatnék nekik - mondta Adam.
- Nincs valami név a családban, amihez kedve volna, afféle csapda egy gazdag rokon csalogatására, vagy egy büszke név, amelynek dicsőségét jó lenne feltámasztani?
- Nem, nem. Inkább szeretném, ha elölről kezdenének mindent, amennyire lehetséges.
Samuel homlokát ütögette ökle bütykeivel.
- Micsoda szégyen - mondta. - Szégyen, gyalázat, hogy a legmegfelelőbb nevet nem adhatjuk nekik.
- Mire gondol? - kérdezte Adam.
- Frissen elölről, azt mondta, nem? A múlt éjjel eszembe jutott, hogy... - Elhallgatott, majd így folytatta: - Gondolt már a saját nevére?
- Az enyémre?
- Természetesen. Elsőszülötteit így kellene neveznie: Káin és Ábel.
- Nem, nem! - tiltakozott Adam. - Nem tehetjük ezt.
- Tudom, hogy nem tehetjük. Kihívása volna a sorsnak, akármi legyen is az. De nem furcsa-e, hogy Kain talán a legismertebb név az egész világon, és amennyire tudom, csak egy ember viselte valaha is!
- Talán ez az oka - jegyezte meg Lee -, hogy mit sem változott a hangulata.
Adam a poharába bámult, a bor tintavörösébe.
- Beleborzongtam, ahogy említette - jegyezte meg.
- Két történet kísért és kísértett bennünket ősidők óta - mondta Samuel. - Mint láthatatlan farkot, úgy hordozzuk magunkkal mindkettőt. Az egyik az eredendő bűn meséje, a másik Káiné és Ábelé. És egyiket sem tudom megérteni. Egyáltalában nem értem, de átérzem őket. Liza haragszik rám miatta. Azt mondja, ne is igyekezzem megérteni. Azt mondja, mit próbálgatjuk magyarázgatni azt, ami tény és valóság? Lehet, hogy igaza van... igen, talán igaza van. Igaz is, Lee! Liza azt mondja, maga a presbiteri egyház híve. Meg tudja érteni az Édenkertet meg Káint és Ábelt?
- Mrs. Hamilton úgy gondolta, hogy valahova csak kell tartoznom, miután sok évvel ezelőtt vasárnapi iskolába jártam San Franciscóban. Az emberek szeretik, ha valahova tartozunk, lehetőleg oda, ahova ők.
- Most azt kérdezték magától, vajon érti-e? - figyelmeztette Adam.
- Azt hiszem, a bűnbeesést meg tudom érteni. Talán érzem is magamban. De a testvérgyilkosságot, azt nem. Igaz, talán nem is emlékszem eléggé a részletekre.
- A legtöbb ember nem is olvassa el a részleteket - mondta Samuel. - Engem meg a részletek ejtenek csodálkozásba. És Ábelnek nem voltak gyermekei! - Felpillantott az égre. - Istenem, milyen gyorsan telik el egy nap! Akárcsak az élet, gyorsan repül, ha nem figyeljük, különben pedig olyan lassan vánszorog! Nem - mondta -, nekem szükségem van örömre, gyönyörűségre! És megfogadtam magamban, hogy sohasem fogom a gyönyört bűnnek tekinteni. Gyönyörűségem telik például abban, hogy megvizsgálom a dolgokat. Nem elégszem meg azzal, hogy elhaladok egy kő mellett... ha nem nézhetek alája. És a legsötétebb csalódás számomra, hogy sohasem láthatom a hold túlsó oldalát!
- Nekem nincs Bibliám - mondta Adam. - A családi Bibliát ott hagytam Connecticutban.
- Nekem van - szólt Lee. - Mindjárt kihozom.
- Nem szükséges - mondta Samuel. - Liza megengedte, hogy hozzam el magammal az anyja Bibliáját. Itt van a zsebemben. - Elővette a csomagot, és kihámozta belőle az ütött-kopott könyvet. - Ezt bizony elnyűtték, talán még az egerek is belerágtak - mondta. - Ki tudja, milyen gyötrelmek emlékét viseli magán? Ha kezembe adnak egy kopott Bibliát, azt hiszem, sok mindent el tudok mondani egykori gazdájáról, a szamárfülek nyomán, ahol kereső ujjaktól fekete a lap csücske. Liza viszont egyenletesen koptatja a Bibliát. No, itt vagyunk, ez a legrégibb történet. Ha megzavar minket, akkor okvetlenül önmagunkban kell keresnünk a zűrzavart.
- Gyermekkoromban hallottam utoljára - mondta Adam.
- Akkor bizonyára azt hiszi, hogy hosszú, pedig egészen rövid - mondta Samuel. - Elolvasom, azután a tárgyra térünk. Adjon még innom, a torkom kiszáradt. Itt van ni, egészen kis történet, és milyen mély sebet ejtett! - Lepillantott a földre. - Nézd csak. A fiúk elaludtak, itt a porban.
Lee felállt.
- Majd betakarom őket - mondta.
- A por jó meleg - mondta Samuel. - Nos, a történet így szól: "Azután ismeré Ádám az ő feleségét, Évát, aki fogad vala méhében, és szüli vala Káint, és monda: Nyertem férfíat az Úrtól."
Adam meg akart szólalni, de Samuel felnézett rá, mire csendben maradt, és eltakarta szemét kezével. Samuel tovább olvasta:
- "És ismét szüle annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Káin pedig földművelő. Lőn pedig idő múltával, hogy Káin ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte..."
Lee közbeszólt:
- Hát ez már... de nem, olvassa csak tovább. Majd visszatérünk erre.
Samuel felolvasta:
- "...miért is Káin haragra gerjede, és fejét lecsüggeszté. És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodni fogsz rajta."
Samuel folytatta:
- "És szól s beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, amikor a mezőn valának, támada Káin Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt. És mondá az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön. Akkor monda Káin az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám, íme elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Káint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nőd földjén, Édentől keletre."
Samuel szinte fáradtan csukta be a könyv laza fedelét.
- Lám, itt van - mondta. - Mindössze tizenhat vers. És jóságos istenem, egészen megfeledkeztem róla, milyen rettenetes! A bátorítás egyetlen hangját sem találni benne. Lehet, hogy Lizának igaza van. Nincs itt semmi megérteni való.
Adam mélyen sóhajtott.
- Hát nem valami vigasztaló történet, annyi bizonyos - mondta.
Lee megtöltötte öblös poharát a sötét folyadékkal kerek kőpalackjából, és lassan szopogatta; közben kinyitotta száját, hogy nyelve mögött is érezze az ital kettős ízét.
- Semmiféle történetnek nincs ereje, sem tartós hatása, ha nem érezzük, hogy igaz és ránk is találó. A bűntudat milyen szörnyű terhe nehezedik ránk, emberekre!
- Ön pedig - fordult Samuel Adamhez - megpróbálta, hogy az egészet magára vállalja.
- Én is azt teszem - mondta Lee -, és mindenki azt teszi. Roskadásig megrakjuk magunkat mindenféle bűnnel, mintha valami becses anyag volna, amit összeszedünk. Úgy látszik, így akarjuk, így szeretjük.
Adam közbevágott:
- Jobban érzem magam tőle, nem rosszabbul.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Samuel.
- Hát... minden kisfiú azt képzeli, hogy ő találta ki a bűnt. Az erényt, úgy érezzük, megtanuljuk, mások mesélnek róla nekünk. De a bűnt egyedül rajzoljuk meg magunknak, a saját elképzelésünk szerint.
- Ezt értem. De mért érezzük magunkat jobban ettől a történettől?
- Mert tőle származunk! Mert ez a mi ősapánk! - kiáltott fel Adam izgatottan. - A mi bűnünk egy része származásunk rovására megy. Végtére is mit tehettünk, mit lehet tőlünk várni? Apánk gyermekei vagyunk. Vagyis nem mi kezdtük. Ez talán csak mentegetőzés... de abból is kevés van ezen a világon!
- Legalábbis meggyőző mentség kevés van - mondta Lee. - Mert különben már régen eltöröltük volna a bűnt, és a világ nem volna tele szomorú, megbüntetett emberekkel.
- De ki tud-e gondolni egy másik keretet ehhez a képhez? - kérdezte Sam. - Akár találunk mentséget, akár nem, visszarángatnak őseinkhez. Bűnösek vagyunk.
Adam megjegyezte:
- Emlékszem, kissé felháborodtam Isten ellen. Mert Káin is, Ábel is azt adta, amije volt. Isten pedig elfogadta Ábelt, és visszautasította Káint. Ezt sohasem tartottam igazságosnak. Megérteni sem tudtam soha. Maguk talán értik?
- Lehet, hogy a mi gondolkodásunk különböző körülményekből indul ki - mondta Lee. - Úgy emlékszem, ezt a történetet egy pásztornép írta pásztorok számára. Nem voltak földmívesek. Csak természetes, hogy a pásztorok istene egy kövér bárányt többre becsült egy kéve árpánál, vagy nem? Ha már áldozatot hozunk, legyen a legjobb, a legbecsesebb, nem igaz?
- Igen, ezt értem - mondta Samuel. - De óva intem magát, Lee, ne próbálja meggyőzni Lizát a maga keleti okoskodásával!
Adam egyre izgatottabbá vált.
- Jó, jó, de miért ítélte el Isten Káint? - kiáltotta. - Ez igazságtalanság.
- Itt van a haszna annak, ha az ember jól figyel a szavakra - mondta Samuel. - Isten nem ítélte el Káint. Egyáltalában nem. De végtére Istennek is joga van jobban szeretni az egyiket, mint a másikat. Tegyük fel, hogy Isten jobban szerette a bárányt a főzeléknél. Azt hiszem, magam is úgy vagyok vele. Mit hozott neki Káin? Talán egy köteg sárgarépát. Isten meg azt mondta: "Ezt nem kedvelem. Próbáld meg újra. Hozz nekem valamit, ami a kedvemre való, és akkor az öcséd mellé helyezlek, nem hátrább." De Káin feldühödött: Megsértették érzelmeiben. És ha egy ember úgy látja, hogy érzelmeiben megsértették, akkor ütnie kell, nekimenni valaminek. Ábel meg ott volt az útjában.
Lee közbeszólt:
- Szent Pál mondta a Zsidókhoz írt levélben, hogy Ábelnek hite volt, hit által cselekedett.
- Erre nincs utalás a Teremtés Könyvében - mondta Samuel. - Ott nem esik szó hitről, sem a hit hiányáról. Csak holmi célzás Káin indulatosságáról.
Lee megkérdezte: - Hogy vélekedik Mrs. Hamilton a Bibliában található ellentmondásokról?
- Nem vélekedik róluk sehogy sem, mert nem ismeri el, hogy van a Bibliában ilyesmi.
- No de...
- Csitt, ha mondom. Menjen el hozzá, és kérdezze meg. Majd ha visszajön, öregebb lesz, de semmivel sem okosabb.
- Önök mindketten tanulmányozták ezt - mondta Adam -, de én csak kutyafuttában olvastam, és nem sok ragadt rám belőle. Hogy is volt aztán Káinnal? Elűzték a gyilkosság miatt?
- Úgy van... gyilkosság miatt.
- És Isten megbélyegezte?
- Hát nem figyelt oda? A bélyeg nem arra szolgált, hogy elpusztítsa Káint, hanem hogy megmentse. Átok sújtott volna bárkit, ha megöli. Életmentő bélyeg volt.
- Hiába - mondta Adam -, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy Káinnak jutott a bot vastagabb vége.
- Lehet, hogy így van - mondta Samuel -, de Káin életben maradt, és gyermekei lettek, míg Ábel csak ebben a történetben él. Mi Káin gyermekei vagyunk. És nem furcsa-e, hogy három felnőtt ember, itt, ebben a században, sok ezer évvel később megvitatja ezt a bűnt, mintha tegnap történt volna King Cityben, és még nem is kerülhetett bírósági tárgyalásra!
Az ikrek egyike felébredt, ásított, felnézett Leere, és aludt tovább. Lee így szólt:
- Emlékszik, Mr. Hamilton, említettem önnek, hogy régi kínai verseket próbálok angolra fordítani. Nem, ne aggódjék, nem akarom felolvasni. De fordítás közben úgy éreztem, hogy egyik-másik ócskaság olyan üde és friss, mint a mai reggel. Törtem a fejem, miért? Persze, gondoltam aztán, az embert nem érdekli semmi más, csak önmaga. Ha a történet nem arról az emberről szól, akinek meséljük, nem fog odafigyelni. És így jöttem rá egy nagy szabályra: az igazi, tartós hatású történet mindenkiről szól, mert különben nem maradandó. A furcsa és idegenszerű nem érdekes, csak az, ami ismerős és mélységesen személyes jellegű.
- No, most alkalmazza ezt a Káin-Ábel történetre - mondta Samuel.
- Én például... nem öltem meg a testvéremet - mondta Adam, de hirtelen elharapta a szót, és gondolata visszatántorgott a múltba.
- Azt hiszem, tudom alkalmazni - felelte Lee Samuelnek. - Azt hiszem, ez a legismertebb történet a világon, mert mindenkinek a története. Azt hiszem, az emberi lélek jelképes története ez. Most csak tapogatózom, ne essenek nekem, ha nem beszélek világosan. A legnagyobb rémület, amely egy gyermek szívét marcangolhatja: az, hogy nem szeretik! A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mellőzés haragot szül, és a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár, íme az emberiség története! Azt hiszem, ha a visszautasítást, a mellőzést ki lehetne küszöbölni, az ember természete is megváltoznék. Bizonyára kevesebb bolond szaladgálna köztünk. És szívem mélyén abban is bizonyos vagyok, hogy nem lenne szükség annyi börtönre, így hát minden itt van, a kezdet, az indulásunk. Egy gyermektől megtagadják a szeretetet, amely után sóvárog; erre megrúgja a macskát, és ezzel már titkos bűnt rejteget. Egy másik gyermek pénzt lop, hogy meg tudja vásárolni a szeretetet, a harmadik meghódítja a világot, és megint csak bűn és bosszú és újabb bűn. Az ember az egyetlen bűntudatos állat. Nomármost: azt hiszem, ez a régi, rettenetes történet azért fontos, mert a lélek térképe: a titkos, visszautasított, bűnös léleké. Mr. Trask, ön azt mondja, hogy nem ölte meg a testvérét, de aztán eszébe jutott valami. Nem akarom tudni, mi az, de vajon nagyon messze esik-e Káintól és Ábeltől? És mi a véleménye az én keleti fecsegésemről, Mr. Hamilton? Tudnia kell, hogy csöppet sem vagyok inkább keleti, mint ön!
Samuel az asztalra könyökölt, és mindkét kezével eltakarta szemét és homlokát.
- Ezt jól át kell gondolni - mondta. - Az ördögbe is, gondolkodni akarok rajta! Haza akarom vinni magammal, hogy egyedül, szép csendben szétszedjem és megnézzem. Lehet, hogy az egész világot felborította. És nem tudom, mit építsek fel az összedőlt világom helyébe!
- Hát nem lehet felépíteni egy világot egy elfogadott igazság köré? - kérdezte Lee halkan. - Hát nem lehet egynéhány gyötrelmet és őrültséget kigyomlálni, ha már ismerjük az okát?
- Nem tudom, ember, nem tudom! Feldúlta ezt az otthonos világegyetemet. Vitatkozó kedvében kérdéseket vetett fel, és a választ is megadta. Hagyjon békében, hadd gondolkozzam! Az az átkozott szuka, amit a fejembe ültetett, már kölykezik! Ah, kíváncsi vagyok, mit szól majd az én Tom fiam mindehhez. Látom már, amint elméje tenyerére rakja és méricskéli. Majd lassan megforgatja agyában, mint a sütni való malacot a tűzön. Adam, térjen vissza hozzánk végre. Eleget ténfergett az emlékek ösvényén, akárhová vezették is.
Adam felriadt. Nagyot sóhajtott.
- Nem túlságosan egyszerű ez? - kérdezte. - Mindig féltem az egyszerű dolgoktól.
- Egyáltalában nem egyszerű - felelte Lee -, sőt kétségbeejtően bonyolult. De végül mégiscsak világos lesz.
- Már nem lesz sokáig világos - mondta Samuel. - Addig üldögéltünk itt, amíg ránk esteledett. Azért kocsikáztam át, hogy segítsek nevet adni az ikreknek, és még mindig nincs nevük. Póznán fellendítettük magunkat a magasba. Lee, ne keverje bele a maga bonyodalmait a bevett egyházak gépezetébe, mert még az lesz a vége, hogy látunk egy kínait a kezén és lábán szögekkel átverve. Nem mondom, azok is szeretik a bonyolult dolgokat, de csak a magukét. Nekem meg haza kell mennem.
- De hát mondjon már néhány nevet! - kiáltott fel Adam kétségbeesetten.
- A Bibliából?
- Bánom is én, akárhonnan!
- Hát... nézzük csak. Abból a sok emberből, aki Egyiptomból elindult, csak ketten érkeztek meg az Ígéret Földjére. Nem akarja őket jelképül választani?
- Kik azok?
- Caleb és Josua.
- Josua katona volt, valami tábornok. Nem szeretem a katonákat.
- Hát, ami azt illeti, Caleb kapitány volt.
- De nem tábornok. A Caleb név tetszik nekem, Caleb Trask. Az egyik iker felébredt, és minden bevezetés nélkül sírni kezdett.
- Látja? A nevén szólította, és jelentkezett - mondta Samuel. - Szóval a Josua nem tetszik, de a Caleb megmarad. Caleb a ravaszabb... a sötétebb bőrű. De nézze csak, a másik is felébredt már. Mi legyen az ő neve? Aaront mindig kedveltem, de ő nem jutott el az Ígéret Földjére.
A másik fiúcska szinte vidáman bőgni kezdett.
- Aaron? Megfelel - mondta Adam.
Samuel hirtelen felkacagott.
- Szavak egész vízözöne után két perc alatt megoldottuk a kérdést - mondta. - Caleb és Aaron... most már emberek vagytok, és csatlakoztatok a testvéri közösséghez, és jogot szereztetek ahhoz, hogy elkárhozzatok.
Lee hóna alá kapta az ikreket.
- Jól megjegyezte magának? - kérdezte gazdáját.
- Természetesen - felelte Adam. - Te vagy Caleb, az meg Aaron.
A félhomályban Lee becipelte a házba a két bömbölő gyermeket.
- Tegnap még meg se tudtam különböztetni őket - mondta Adam. - Aaron és Caleb!
- Türelmes fejtörésünk, hála istennek, megtermette gyümölcsét - bólintott Samuel. - Liza persze jobb szerette volna Josuát. Szereti Jerikó dübörögve összeomló falait. De Aaront is szereti, és így, azt hiszem, minden rendben van. Megyek és befogok.
Adam elkísérte az istállóba. - Örülök, hogy eljött - mondta. - Nagy kő esett le a szívemről.
Samuel becsúsztatta a zablát Doxology szabódó szájába, rátette a homlokszíjat, és felcsatolta a nyakszíjat.
- Most már talán eszébe jut a kert is ott a laposon - mondta. - Szinte magam előtt látom készen... úgy, ahogy megtervezte.
Adam sokáig nem válaszolt. - Azt hiszem - mondta végre -, ez a fajta energia elpárolgott belőlem. Nem érzem már, hogy rángatna, ösztökélne. Van annyi pénzem, hogy megéljek belőle. A kertet sohasem magamnak szántam. Most már nincs senkim, akinek mutogassam.
Samuel hirtelen megfordult, és szemét elöntötték a könnyek, amint Adamre nézett.
- Ne képzelje, hogy álma valaha is meghal! - kiáltotta. - Arra hiába vár. Azt hiszi, maga jobb, mint mások? Higgye el, ha mondom, nem hal meg, amíg maga él!
Egy percig lihegve állt ott, aztán felkapaszkodott a kocsiba, ostorával meglegyintette Doxologyt, és elhajtott, búcsúszó nélkül, magába roskadva.
Jegyzetek
3. Az amerikai polgárháborúra céloz (1861-65) [VISSZA]