PASCAL COVICINAK

Kedves Pat!

Odajöttél hozzám, amikor fából éppen valami kis figurát faragtam, és ezt mondtad:

- Miért nem csinálsz valamit énnekem?

Megkérdeztem, mit szeretnél, és azt felelted:

- Egy ládikát.

- Minek?

- Dolgokat beletenni.

- Miféle dolgokat?

- Mindenfélét, amid csak van - felelted.

Nos, itt a ládika, amit akartál. Beleraktam majdnem mindent, amim van, és még sincs tele. Fájdalom és izgalom van benne, jó és rossz érzés, nemes és aljas gondolatok - a tervezés öröme, itt-ott egy kis keserűség, és az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége.

És mindezek tetejébe az a sok hála és szeretet, amit irántad érzek.

És a ládika még sincs tele.

JOHN

A Salinas-völgy szűk, hosszú mélyedés két hegylánc között Észak-Kaliforniában. Közepén kígyózik és kanyarog a Salinas-folyó, amíg végül bele nem ömlik a Monterey-öbölbe.

Emlékszem, gyermekkoromban milyen neveket adtam a füveknek és a titokzatos virágoknak. Emlékszem, hol bujkált a varangyos béka, és mikor ébredeztek a madarak nyáron - és milyen szaguk volt a fáknak meg az évszakoknak - és milyen volt az emberek arca, járása, sőt még a szaga is. Emlékezetem tárházában jelentős helyet foglalnak el a szagok és illatok.

Emlékszem, hogy a Gabilan-hegység a völgytől keletre világos, derűs magaslat volt - csupa báj, csupa napfény, szinte hívogató; az embernek kedve támadt felkapaszkodni meleg lankáira, akárcsak egy szerető anyaölbe. Integető hegyek voltak, barna gyepszőnyegük csupa gyönyörűség. Ám nyugat felől a Santa Lucia sziklái ágaskodtak az ég felé, és elvágták a völgyet a nyílt tengertől. Sötét, komor hegyek voltak, barátságtalanok és veszedelmesek. Mindig úgy éreztem, hogy rettegek a nyugattól, és imádom a keletet. Magam sem tudom, hogyan jutottam erre a gondolatra, hacsak nem az a titka, hogy a Gabilan-hegység csúcsai mögül bukkant elő a reggel, míg az est a Santa Lucia ormairól ereszkedett alá. Lehet, hogy a nap születésének és halálának valami része volt abban, amit a két hegylánc iránt éreztem.

A völgy mindkét oldalán kis folyócskák buggyantak ki a sziklák hasadékaiból, és a Salinas-folyó ágyába ömlöttek. Csapadékos évek telein a folyócskák túláradtak, és úgy megdagasztották a Salinas-folyót, hogy néha csak úgy tombolt és kavargott, medre csordultig telt, majd kiáradt. Letépte a farmok földjének szegélyét, egész holdakat mosott el; csűröket és házakat sodort magával, hogy tutajok módjára billegve és lebegve ússzanak tova. Rabul ejtett teheneket és disznókat meg juhokat, belefojtotta őket barna, iszapos vizébe, és a tengerbe sodorta. Tavasz végén a folyó visszahúzódott medrébe, és előbukkantak a homokzátonyok. Nyáron pedig egészen eltűnt a folyó a föld színéről, legfeljebb néhány tócsa maradt meg az örvényes kutak mélyén, a magas part alatt. Fű és hanga újra kihajtott, a parti füzek kiegyenesítették derekukat, magasba emelve felső ágaikon az ár hordalékát. A Salinas csak időszaki folyó volt. A nyári nap a föld alá küldte. Egyáltalában nem volt szép folyó, de az egyetlen folyó, amivel rendelkeztünk, így aztán még hencegtünk is vele, hogy nedves télen milyen veszélyes, és száraz nyáron mennyire kiszárad. Mert hencegni lehet akármivel, jobb híján. Minél kevesebb az, amink van, annál jobban kell dicsekednünk vele.

A Salinas-völgy mélye a hegyláncok és lankák alatt sík és sima, mert ez a völgy valamikor egy hosszú, keskeny öböl feneke volt, amely száz mérföldnyire nyúlt be a tengerből. A folyó torkolata Moss Landingnél ennek a hosszú belvíznek a bejárata volt, évszázadokkal ezelőtt. Apám egyszer kutat fúrt, ötven mérföldnyire a völgykaputól. A fúró előbb termőföldet hozott fel, majd kavicsot, végül pedig tengeri fövenyt, amely kagylókkal, sőt halcsontdarabkákkal volt tele. Húszlábnyi mélységig homok jött, azután megint fekete föld, sőt egy darab vörösfenyő is - az a fajta elpusztíthatatlan fa, amely nem korhad el. Mielőtt a tenger beöblösödött ide, a völgyet alighanem őserdő borította. És mindez itt történt, közvetlenül a lábunk alatt. És éjjel néha úgy rémlett, hogy érzem a tengert, meg a vörösfenyő-erdőt is, amely megelőzte.

A völgy tágas síkjain vastagon terült el a termékeny televényföld. Egy csapadékos tél elég volt ahhoz, hogy utána fű, fa, virág buján kizöldelljen. Ilyen esős évben a tavaszi virágok hihetetlen tömege lepte el a tájat. A völgy egész mélyét, de a dombok lankáit is pipacs és farkasbab szőnyege borította. Egyszer egy asszony azt mondta nekem, hogy a színes virágok még élénkebben ragyognak, ha néhány fehér virágot is hozzáteszünk, hogy elhatárolják a színeket. Minden kis farkasbabszirmot fehér szegélyez, és ezért van az, hogy a rét, amelyet ez a virág borít, minden képzeletet felülmúló pompában tündököl. De a farkasbab közé kaliforniai pipacs foltjai keveredtek. Ezeknek a színe is égő, lángoló - nem mint a narancs vagy az arany, hanem képzeljük el, hogy a színarany folyékony, és fel lehet verni, mint a habot - nos, ez az aranyhab versenyezhetne a pipacsok ragyogásával. A pipacs elvirágzott, a sárga mustár váltotta fel, és igen magasra nőtt. Amikor nagyapám letelepedett itt a völgyben, a mustár olyan magas volt, hogy a lovas embernek csak a feje látszott ki a sárga virágok közül. A hegyoldalon a fű tele volt hintve boglárkával, büdöskével, kakastaréjjal és fekete közepű sárga violával. És valamivel később megjelentek a gyűszűvirág vörös és sárga tömegei. A tűző napot legjobban kedvelő virágok voltak ezek.

A borongós, komor tölgyek árnyékában a vénuszhaj virult és illatozott, a moha lepte vízpartok alatt ötujjú páfrányok és csillagvirágok egész fürtjei csüngtek alá. Azután volt ott harangvirág - habfehér, szinte bűnösen sápadt, apró lámpácskáival. Ezek olyan ritkák és bűbájosak voltak, hogy a gyerek, aki talált egyet közülük, egész nap úgy érezte magát, mintha különlegesen kitüntetett, kiválasztott lény volna.

Amikor eljött a június, a fű kihajtott, majd megbarnult. A dombokat barna szőnyeg borította - nem is barna, inkább arany, sáfrány és vörös leírhatatlan keveréke. És ettől kezdve a következő esőzésig a föld kiszáradt, a folyók elapadtak. A sima földön repedések keletkeztek. A Salinas-folyó eltűnt homokmedrében. Szél száguldott végig a völgyön, port és pelyvát hajtva maga előtt - mind nyersebb és élesebb lett, amint dél felé zúdult. De este elállt. Csikorgó, idegesítő szél volt, láthatatlan porszemek éles tűi szúrták az ember bőrét, marták a szemét. A mezőn dolgozó emberek védőszemüveget viseltek, és zsebkendőt kötöttek az orrukra, úgy védekeztek a kavargó por ellen.

A völgyet dúsan termő, mély televényföld borította, de a dombokon a termőréteg olyan vékony volt, hogy jó, ha a fű gyökeret ereszthetett benne. Ahogy még feljebb hágott az ember, a föld annál soványabb lett, sziklakövek ütköztek ki rajta, míg végül a határvonalon, ahol már a cserjés is megszűnik, nem volt más, csak száraz kavics, amely vakítóan verte vissza a nap sugarait.

Az imént a kedvező évekről beszéltem, amikor volt eső bőségesen. De jöttek az aszály évei is, és rémuralmuk alá hajtották a völgyet. Az esőzés harmincéves ciklus szerint alakult. Ebben volt öt-hat csodás esztendő, tizenkilenc-huszonöt hüvelyknyi esővel - az egész tájat buján belepte a fű. Aztán jött hat-hét közepes év, tizenkét-tizenhat hüvelyknyi esővel. De azután a száraz évek következtek, és néha alig esett több hét-nyolc hüvelyknyinél. A föld kiszáradt, a nyomorúságos fű alig néhány hüvelyknyire emelte fel fejét, és nagy, kopasz foltok tűntek fel a völgyben, akár az ótvar. A tölgyek élénkzöldje megfakult, még a zsálya is szürke lett. A föld megrepedezett, a források kiapadtak, és a barom kedvetlenül rágcsálta a száraz kórót. A farmok és állattenyésztő ranchok gazdái ilyenkor megundorodtak a Salinas-völgytől. A tehenek lesoványodtak, és néha elhulltak az éhségtől. Az emberek még az ivóvizet is hordóban szállították messze földről a farmjukra. Nem egy család szinte ingyen túladott mindenén, és elköltözött a völgyből. És mindig megismétlődött az a furcsa dolog, hogy az aszály éveiben az emberek elfelejtették a bőség éveit, a jó években pedig teljesen megfeledkeztek az aszályról, így volt ez mindig.

Ez volt hát a hosszú Salinas-völgy. Története nem tért el az állam többi részének történetétől. Eleinte indiánok lakták, alsórendű fajta, amelyből hiányzott minden energia, leleményesség és kultúra - pondrókon, sáskán és kagylókon éltek, mert még ahhoz is lusták voltak, hogy vadásszanak vagy halásszanak. Azt ették, amit éppen találtak, és nem ültettek semmit. Keserű makkot zúztak porrá, az volt a lisztjük. Még a hadviselésük sem volt egyéb, mint unalmas pantomim.

Azután jöttek a szenvtelen, rideg spanyolok; mohó és anyagias igyekezettel kutattak át mindent - mohóságuk Istennek vagy az aranynak szólt. Lelkeket harácsoltak és ékszereket. De hegyeket és völgyeket is, folyókat és látóhatárt, körülbelül olyasformán, ahogy egy mai ember építkezésre alkalmas telkeket szerez. Ezek a szívós, kiszáradt emberek nyughatatlanul bejárták a partvidéket minden irányban. Nem egy közülük akkora területen telepedett le, mint egy fejedelemség; a birtokokat spanyol királyoktól kapták, akiknek halvány sejtelmük sem volt arról, mit adományoztak. Ezek az első birtokosok szegényes feudális telepeken éltek, barmaik szabadon kóboroltak és sokasodtak. Gazdáik időnként leölték a barmokat a bőr és faggyú kedvéért, míg a húst átengedték a keselyűknek és a prérifarkasoknak.

A spanyolok, amikor odajöttek, úgy érezték, nevet kell adniuk mindennek, amit látnak. Hiszen ez az első kötelessége minden felfedezőnek - kötelessége és előjoga. Nem jegyezhetsz be semmit kézzel rajzolt térképedbe, amíg el nem nevezted. Vallásos emberek voltak, persze, íráshoz, olvasáshoz értő emberek, akik feljegyeztek mindent, és térképeket rajzoltak, s a katonákkal együtt utazó szívós, fáradhatatlan papok, így aztán az első helyeket szentekről nevezték el, vagy vallásos ünnepekről, amelyeket éppen azon a pihenőhelyen ültek meg. Szent van sok, de számuk mégsem kimeríthetetlen, ezért sűrűn találkozunk az első elnevezések megismétlődéseivel. Van nálunk San Miguel, St. Michael, San Ardo, San Bernardo, San Benito, San Lorenzo, San Carlos, San Francisquitox. Aztán az ünnepnapok - a Natividad, a karácsony; Nacimiente, a születés; Soledad, a magány. De elneveztek helyeket hangulatról is, amely az egész expedíciót akkor elfogta. Ilyen a Buena Esperanza, a jó reménység; Buena Vista, mert a kilátás gyönyörű volt; Chualar, mert szép. Aztán jöttek a leíró nevek: Paso de los Robles a tölgyfáktól nyerte nevét; Los Laureles a babérfáktól; Tularcitos a mocsár nádasaitól; és Salinas a lúgtól, mely fehér volt, mint a só.

Elneveztek helyeket állatokról és madarakról, amiket láttak - Gabilanest a sólymokról, amelyek itt a hegyekben röpködtek; Topót a vakondokról; Los Gatost a vadmacskáról. Néha magának a helynek a jellege sugallta az elnevezést: Tessajara, csésze és csészealj; Laguna Seca, száraz tó; Corral de Tierra, földsánc; Paraiso, mert olyan volt, mint a mennyország.

Azután jöttek az amerikaiak - még kapzsibbak, mert többen voltak. Elvették a földet, és átalakították a törvényeket, hogy jogcímüket biztosítsák. És a farmok szaporodtak az országban; előbb a völgyekben, majd a lankás domboldalakon; kis, sövénnyel elkerített faházak, melyeknek fedele vörös faháncsból készült. Ahol csak egy erecske szivárgott elő a földből, máris felbukkant mellette egy házikó, és gyarapodni kezdett egy család. Muskátli- és rózsadugványokat ültettek az ajtó elé, az udvarba. Az ösvényeket keréknyomok váltották fel, kukorica-, árpa- és búzaföldek négyszögei ugrottak ki a vadmustár sárga tengeréből. A forgalmasabb utak mentén vegyeskereskedésbe és kovácsműhelybe botlott az ember minden tíz mérföldnyire. Később ezekből sarjadtak ki a kisvárosok: Bradley, King City, Greenfield.

Az amerikaiak emberibb neveket adtak a helyeknek, mint a spanyolok. Amint a völgyek benépesültek, a helynevek mindinkább ott történt eseményekre utalnak. Szerintem valamennyi közül ezek a legelbűvölőbbek, mert minden név egy-egy elfelejtett történetet idéz fel. Olyan nevekre gondolok, mint Bolsa Nueva, az új erszény; Morocojo, a sánta szerecsen (vajon ki volt ő, és hogy került oda?); a Vadló-szakadék, a Prériló-lejtő, a Gatyakorc-szakadék. A helyek elárulják azoknak a szellemét, akik elnevezték őket, elismerően vagy gúnyosan, a leírás poétikus vagy ócsárló hangján. San Lorenzónak el lehet nevezni akármit, de a Gatyakorc-szakadék vagy a Sánta Szerecsen már egészen más dolog.

A szél végigsüvített a telepeken délutánonként, és a farmerek eukaliptuszokból védősávot ültettek mérföldnyi hosszúságban, nehogy a szél elfújja a felszántott termőföldet. Körülbelül így festett a Salinas-völgy, amikor nagyapám idehozta feleségét, és letelepedett a dombok közt, King Citytől keletre.

Amikor megkísérlem, hogy a Hamiltonokról beszéljek önöknek, mindenféle mendemondára kell támaszkodnom, régi fényképekre, rég elhangzott történetekre és ködös emlékekre, amelyek mesékkel keveredtek. A Hamiltonok nem voltak híres emberek, és kevés feljegyzésben szerepelnek, eltekintve a szokásos születési, házassági, telekkönyvi és halálozási okiratoktól.

A fiatal Samuel Hamilton Észak-Írországból jött, akárcsak a felesége. Kisbirtokosok sarja volt, akik nem voltak sem gazdagok, sem szegények, és ugyanazon a földdarabon éltek, ugyanabban a kőházban laktak sok évszázadon keresztül. Isten tudja, hogy csinálták, de rendkívül műveltek és olvasottak voltak; azonkívül - ami már nem ritkaság a zöld szigeten - kapcsolatban és rokonságban álltak igen nagy és igen kis emberekkel egyaránt; megeshetett, hogy egyik unokatestvérük baronet volt, a másik meg koldus. És természetesen, mint minden ír, ők is a régi ír királyok leszármazottai voltak.

Hogy Samuel miért hagyta el ősei kőházát és zöldellő földecskéit, nem tudom. Sohasem foglalkozott politikával, és így csöppet sem valószínű, hogy a lázadás vádja űzte el hazájából. Bolondul becsületes volt, tehát ki kell küszöbölnünk azt a feltevést is, hogy a rendőrség sarkallta volna kivándorlásra. Családomban azt suttogták - nem is annyira híresztelés volt, mint inkább ki se mondott megérzés -, hogy a szerelem űzte el, méghozzá nem is annak a lánynak a szerelme, akit aztán feleségül vett. De hogy túlságosan sikeres szerelem volt-e, ami Amerikába vitte, vagy a viszonzatlan szerelem tüskéje, azt már nem tudom. De mindig hajlamosabbak voltunk arra, hogy az előbbi indítóokra gondoljunk. Samuel jóképű legény volt, megnyerő és vidám. Bajos elképzelni, hogy akadt volna ír falusi lány, aki kosarat adott neki.

Bátran és bizakodóan érkezett a Salinas-völgybe, csupa ötlet volt, csupa energia. Szeme feltűnően kék volt, és ha elfáradt, az egyik kissé kidülledt. Jól megtermett ember lehetett, és valahogy mégis finom. A farmer poros munkája közepette is mindig makulátlan tiszta tudott maradni. Nagyon ügyes kezű volt, jó kovács meg ács meg fúró-faragó; fém- és fadarabkákból rögtönözni tudott bármit. Szüntelenül ügyeskedett és kitalált valamit - hogy új módon csináljon meg valami régi dolgot, de jobban és gyorsabban, mint addig -, ám soha életében nem volt tehetsége ahhoz, hogy pénzt keressen. Mások, akikben megvolt ez a tehetség, átvették Samuel fogásait, eladták, és meggazdagodtak rajta, de Samuel egész életében alig kereste meg a napszámbért.

Nem tudom, mi irányította lépteit a Salinas-völgy felé. Hiszen ez a hely igazán nem olyan embernek való, aki zöldellő országból jött. Samuel mégis itt telepedett le vagy harminc évvel a századforduló előtt, és magával hozta vézna ír feleségét, egy szívós, fürge, kicsi asszonyt, akiben annyi humor sem volt, mint egy csirkében. Konok presbiteriánus szelleme és erkölcstana bűnnek bélyegzett és könyörtelenül üldözött majdnem mindent, ami az embernek jólesik.

Nem tudom, Samuel hol ismerkedett meg vele, hogyan udvarolt neki és vette feleségül. Alighanem volt valahol egy másik lány, akit a szívébe zárt, mert szerelemre teremtett férfi volt, felesége meg nem olyan asszony, aki kimutatja érzelmeit. És mindezek ellenére a sok évtized alatt, amit ifjúságától haláláig a Salinas-völgyben töltött, semmi jele nem volt annak, hogy Samuel valaha is kikezdett volna egy másik asszonnyal.

Amikor Samuel és Liza a Salinas-völgybe jött, már biztos kézben volt minden sík föld, a dús lapályok, a termékeny kis hajlatok a dombok közt, meg az erdők is. De maradt még afféle határföld, ahol éppen csak kifizetődött valahogy a gazdálkodás. Egy ilyen terméketlen dombon, keletre attól a helytől, ahol most King City házai állnak, váltotta ki földjét Samuel Hamilton.

A szokásos módon járt el. Egy negyed köztelket vett magának, ugyanannyit a felesége nevére, és mivel az asszony várandós volt, a gyermek részére is vett egy fertály földet. Az évek folyamán kilenc gyermeke született, négy fiú és öt lány; minden alkalommal egy-egy új fertály telekkel növelte a farmot, amely végül tizenegy negyed telekből, vagyis ezerhétszázhatvan holdból állt.

Ha az a föld csak félig-meddig jó, Hamiltonék meggazdagodtak volna. De csupa száraz, kemény föld volt, forrásnak sehol semmi nyoma, a termőréteg meg olyan vékony, hogy kiütköztek rajta a sziklakövek. Még a zsálya is csak üggyel-bajjal eresztett gyökeret, a tölgyek pedig víz hiányában elcsenevészesedtek. Még tűrhető években is olyan ritka volt a fű, hogy a jószág szüntelenül kóborolt, hogy elég ennivalót találjon. A meddő dombokról Hamiltonék leláttak nyugat felé, és nézhették a dús völgyet meg a Salinas folyó mentén viruló zöld tájat.

Samuel tulajdon kezével építette fel a házat, majd csűrt és kovácsműhelyt is épített hozzá. Csakhamar rájött arra, hogy ha tízezer holdja lenne is itt a dombvidéken, víz híján még akkor sem tudna megélni ezen a csontszáraz földön. Ezermester kezével kútásó felszerelést tákolt össze, és kutakat fúrt szerencsésebb emberek földjén. Feltalált és megszerkesztett egy cséplőgépet; aratás idején farmról farmra járt gépével, és a völgy mélyén csépelte a gabonát, amit a maga földjén nem tudott előcsalogatni. Műhelyében pedig ekevasat köszörült, boronát javított, eltört tengelyt forrasztott össze, és lovat patkolt. Az egész környékről hozzá hordták a szerszámokat javításra és tökéletesítésre. Azonkívül szerették hallgatni Samuel szavait, amint a világról beszélt. Más tájak embereinek gondolkodásáról, a Salinas-völgyön túl dívó költészetről és filozófiáról. Samuelnek mélyen zengő hangja volt, akár beszélt, akár énekelt: ha nem lehetett is megérezni rajta az ír tájszólást, volt a beszédében valami hullámzás és hanglejtés, amely kellemesen csiklandozta a völgy hallgatag farmereinek fülét. Whiskyt is hoztak gyakran, és a konyhaablaktól kellő távolságra, ahol nem kellett attól tartani, hogy találkoznak Mrs. Hamilton rosszalló tekintetével, jó nagyokat húztak a palackból, és zöld vadánizsmagot rágcsáltak utána, hogy lélegzetükön ne lehessen érezni a szesz szagát. Nagyon rosszul kellett mennie a boltnak, hogy a kovácsműhely körül ne álldogáljon három-négy ember, Samuel pörölyét és szavait hallgatva. Komikustehetségnek tartották, és emlékezetükbe vésték történeteit, hogy otthon újra elmondják, azután csodálkoztak, útközben mennyire elpárolgott a történet sava-borsa, mert sohasem hangzott úgy, mint Samuel ajkáról, amikor később, otthon, a konyhában elismételték.

Samuelnek meg kellett volna gazdagodnia a kútásó felszereléséből, a cséplőgépből meg a kovácsműhelyéből, de valahogy nem volt tehetsége az üzlethez. Vevői mindig szűkében voltak a pénznek, és azt ígérték, hogy aratás után fizetnek, majd meg, hogy karácsonykor és még később - végül megfeledkeztek adósságukról. Samuelnek nem volt tehetsége ahhoz, hogy követelését bevasalja rajtuk, így azután a Hamilton család szegény maradt.

A gyermekek olyan szabályosan követték egymást, mint az évek. Az a néhány orvos, aki a környéken dolgozott, alig jutott lélegzethez a sok munkától; bizony nem nagyon igyekeztek ki a tanyára egy-egy szülés miatt, hacsak az öröm nem változott rettegéssé, vagy a vajúdás nem húzódott el napokig. Samuel Hamilton maga segítette világra gyermekeit; szép tisztán elkötötte a köldökzsinórt, megpaskolta az újszülött kis fenekét, és tisztába rakott mindent. Amikor a legfiatalabb gyermeke kissé nehezen jött a világra, és már-már megfeketedett, Samuel odaillesztette száját a csecsemőéhez, és levegőt fújt bele, majd kiszívta, míg végül az újszülött segítség nélkül is tudott lélegzeni. Samuel keze olyan ügyes volt és olyan gyöngéd, hogy a szomszédok húsz mérföldnyi távolságból is hozzá fordultak - őt hívták, hogy segítsen a szülésnél. Samuel meg egyformán bevált, akár kancáról vagy tehénről, akár asszonyról volt szó.

Volt egy nagy fekete könyve a polcon, a keze ügyében. Fedelén aranybetűs cím: Dr. Gunn: A jó háziorvos. Egyes lapjai kopottak és szamárfülesek voltak a sok forgatástól, más lapokon pedig meglátszott, hogy sohasem ütötték fel. Ha az ember végiglapozott dr. Gunn könyvén, már ismerte is a Hamilton család egészségügyi történetét. Mert mi az, amiről a kopott lapok szóltak? Csonttörés, vágás, zúzódás, mumpsz, kanyaró, hátfájás, vörheny, diftéria, reuma, női panaszok, sérv - és természetesen minden, ami a terhességgel és gyermekszüléssel van kapcsolatban. Hamiltonék vagy nagyon szerencsések, vagy nagyon erkölcsösek voltak, mert sohasem ütötték fel a könyvet ott, ahol a kankót vagy a szifiliszt tárgyalta.

Samuelnek nem volt párja, ha hisztériás rohamot kellett csillapítani vagy rémült gyermeket megnyugtatni. Sikerét kedves beszédének és gyengéd lelkének köszönhette. Mint ahogy csupa tisztaság volt a teste, úgy a gondolkodását is tisztaság jellemezte. Akik elmentek a kovácsműhelybe beszélgetni és másokat hallgatni, egy időre abbahagyták a káromkodást, nem szándékos önmegtartóztatással, hanem önkéntelenül - mintha ilyen helyen nem is lehetne káromkodni.

Samuel mindvégig megőrzött valami idegenszerűséget. Talán a hanglejtése hatott úgy a férfiakra, meg a nőkre is, hogy elmondtak neki sok mindent, amit rokonaiknak vagy közeli barátaiknak nem mondtak volna el. Ez a kis idegenszerűség elkülönítette Samuelt, és azt az érzést keltette az emberekben, hogy nyugodtan megvallhatják neki bizalmas dolgaikat.

Liza Hamilton is ír volt, de egészen másféle. Kis kerek koponyája konokul őrizte kis kerek meggyőződéseit. Tömpe orra volt, hátraugró, kemény kis álla, és olyan állkapcsa, mint a harapófogó - még az istennek sem engedett.

Liza egyszerűen, de jól főzött, és a háza (mindig csak így beszélt róla: az ő háza) ragyogott a tisztaságtól, annyit kefélte és sikálta. Ebben még a gyerekszülés sem zavarta sokat - legfeljebb két hétig szokta kímélni magát. Medencecsontja, mintha bálnáé lett volna, olyan nagy gyerekeket szült sorra, egyiket a másik után.

Lizának fejlett érzéke volt a bűn felismeréséhez. Bűn volt a tétlenség és a kártyázás is, amit a tétlenség egy fajtájának tekintett. Gyanakodva nézett mindent, ami mulatság és élvezet, legyen az tánc, ének vagy akár csak nevetés. Úgy képzelte, hogy az emberek, mihelyt jól érzik magukat, máris könnyű prédái az ördögnek. Elég szégyen, hogy így képzelte, hiszen Samuel szeretett nevetni, de meg kell hagyni, hogy nem is védekezett túlságosan az ördög ellen, így hát a felesége igyekezett megvédeni, amennyire tőle telt.

Liza a haját szorosan hátrafésülte, és tarkóján kemény kontyba fonta. Nem tudok már visszaemlékezni arra, hogyan öltözködött; alighanem olyan ruhákban járt, amelyek pontosan megfeleltek egyéniségének. Szikrányi humor se volt benne - legfeljebb alkalomadtán valami bántó elmésség, mely vágott, mint a kés. Unokái rettegtek tőle, mert nem tudták rajtakapni semmi gyengeségen. Bátran és zokszó nélkül szenvedte végig az életet, abban a meggyőződésben, hogy Isten akarata szerint így kellene élnie minden embernek. A jutalom, érezte, majd később következik.

Amikor először jöttek ide az emberek nyugatról, különösen Európából, ahol minden talpalatnyi föld birtokához vér és veríték tapadt, itt meg látták, hogy milyen sok föld van, és milyen könnyen megszerezhető - csak egy papirost kellett kiváltani és lerakni a lakóház alapját -, akkor valóságos viszketegség fogta el őket: a földéhség mohósága. Egyre több és több földet akartak, lehetőleg jó földet - vagy akármilyet, csak föld legyen. Talán az emlékezés vékony szálai visszavezették őket a feudális Európába, ahol híres családok úgy tudtak kiemelkedni és fennmaradni, hogy megkapaszkodtak a földbe. Az első telepesek több földet foglaltak le, mint amennyire szükségük volt - annyit, hogy fel se tudták használni. Egészen használhatatlan földet is igénybe vettek csak azért, hogy az övék legyen. És az arányok egészen megváltoztak. Egy ember, aki jómódúnak számított Európában a maga tíz holdján, koldusszegény volt kétezer holdnyi birtokán Kaliforniában.

A terméketlen dombok King City és San Ardo körül hamarosan benépesedtek. Rongyos családok bukkantak fel elszórtan a dombok között, és mindent elkövettek, hogy kicsikarják megélhetésüket a sovány, köves talajból. Nekik meg a prérikutyáknak okosan kellett élniük, kétségbeesett küzdelemben, hogy nyomorúságosan eltengődjenek. Amikor partra szálltak, nem volt se pénzük, se hitelük, se felszerelésük, se szerszámaik - és ami a legrosszabb, nem ismerték ezt az új országot, és nem értették a módját, hogy hasznát vegyék. Nem is tudom, mi ösztökélte őket, az isteni butaság-e vagy a nagy, erős hit. Annyi bizonyos, hogy az ilyen merész kockázatvállalás ma már jóformán teljesen kiveszett a világból. És ezek a családok végül mégis fennmaradtak, megnövekedtek. Volt egy szerszámuk vagy fegyverük, amely azóta szintén kiveszett, vagy talán csak pihen most egy ideig. Azt mondják, mindent annak köszönhettek, hogy rendületlenül hittek egy igazságos, erkölcsös Istenben; mivel olyan biztosan hittek benne, nem törődtek a biztonság kisebbfajta szavatosságaival. Én azonban úgy gondolom, hogy bíztak magukban, és megbecsülték magukat mint egyéneket; a legkisebb kétséget sem táplálták afelől, hogy értékes elemei, sőt kedvező esetben erkölcsi támaszai a társadalomnak; mindez lehetővé tette nekik, hogy saját méltóságukat és bátorságukat átruházzák Istenre, azután visszakapják tőle. Az ilyen dolgok ma már nem léteznek, talán mert az emberek már nem bíznak önmagukban, és ha idejutottak, nem marad egyéb hátra, talán csak az, hogy keresnek egy erős, magabiztos embert - még ha tévúton jár is -, és belecsimpaszkodnak a kabátja szárnyába.

Míg sok ember üres zsebbel jött a Salinas-völgybe, voltak olyanok is, akik valahol másutt pénzzé tették mindenüket, és úgy érkeztek ide, hogy volt mivel kezdeni új életüket. Ezek rendszerint földet vásároltak, de jó földet, és gyalult gerendákból építették fel házukat, és szőnyegeket raktak a padlóra, színes meg csiszolt táblaüveget az ablakaiba. Sokan voltak az ilyen családok, és megszerezték a völgy legjobb földjeit, és kigyomlálták a sárga mustárt, és búzát vetettek.

Ilyen ember volt Adam Trask is.

Adam Trask egy farmon született, egy kisváros határában, amely nem volt messze egy connecticuti nagyvárostól. Egyetlen fia volt szüleinek, és hat hónappal azután jött a világra, hogy apját 1862-ben besorozták egy connecticuti ezredbe. Az asszony vezette a gazdaságot, megszülte Adamet, és még arra is volt ideje, hogy valami kezdetleges teozófiai tudománnyal foglalkozzék. Úgy érezte, hogy férjét minden bizonnyal megölik a vad és barbár lázadók, tehát felkészült arra, hogy azon a helyen találkozzék vele, amit másvilágnak nevezett. Ám a férj megjött, hat héttel azután, hogy Adam megszületett. Jobb lába hiányzott, térdben amputálták. Durva falábon botorkált, amelyet maga faragott bükkfából, és máris repedezett. Zsebében magával hozta és letette a nappali szoba asztalára azt az ólomgolyót, amelyet a kezébe adtak, hogy harapjon belé, miközben szétroncsolt lábát fűrészelték.

Adam apja, Cyrus, afféle fenegyerek volt - azelőtt sem vigyázott magára. Vadul hajtotta kétkerekű kocsiját, és valahogy még a falábával is hetykélkedett, szinte kívánatosnak tudta feltüntetni. Nagyon élvezte katonai pályafutását, már amennyire annak lehet nevezni. Miután féktelen természetű volt, jól érezte magát kiképzése rövid időszakában, a vele járó ivás, kártyázás és kurvázás közepette. Azután dél felé menetelt egy újonccsapattal, amelyet utánpótlásul küldtek. Ezt is nagyon élvezte - hogy látta az országot, csirkét lopott, és a lázadókhoz tartozó lányokat hajkurászta a szénaboglyákban. A soká elhúzódó harcok és hadműveletek szürke, kétségbeejtő unalmát és fáradtságát nem érezte. Egy tavaszi reggel, nyolc órakor pillantotta meg először az ellenséget, és nyolc harminckor már megsebesült: jobb lábát eltalálta egy nehéz repeszdarab, amely menthetetlenül összezúzta és szétroncsolta a csontjait. Még ebben is szerencsés volt, mert a lázadók visszavonultak, és a tábori sebészek tüstént odajöhettek. Ezután ötpercnyi borzalom következett, mialatt levágták a roncsokat, egyenesen lefűrészelték a csontot, és a nyitott sebet kiégették. Cyrus Trask ezt sohasem fogja elfelejteni - amit fogainak az ólomgolyóba mélyülő nyomai is bizonyítanak. Persze, még sokat szenvedett később is, amíg a seb be nem gyógyult az akkori kórházak kezdetleges higiéniai viszonyai között. De Cyrus csupa életerő és hetvenkedés volt. Mialatt bükkfa lábát faragta, és mankón bicegett, egy különösen szívós kankót szerzett egy néger lánytól, aki egy farakás mögül füttyentett neki, és tíz centet számított fel érte. Amikor elkészült az új lába, és a fájdalom tudtára adta, mibe keveredett, napokig sántikált mindenfelé, a lányt keresve. Priccs-szomszédainak megmondta, mit fog csinálni a lánnyal, ha megtalálja. Úgy tervezte, hogy zsebkésével levágja az orrát meg a fülét, és visszaköveteli a pénzét. Miközben falábán faricskált, megmutatta barátainak, hogyan vagdosná össze a nőt.

- Ha végzek vele, nagyon mulatságos képű szuka lesz - mondta. - Úgy kikészítem, hogy még egy részeg indiánnak se lesz rá gusztusa.

De szerelme, úgy látszik, megérezte szándékait, mert nem tudott többé nyomára bukkanni. Mire Cyrust elbocsátották a kórház és a hadsereg kötelékéből, gonorrheája felszikkadt. Amikor hazakerült Connecticutba, csak annyi maradt belőle, hogy feleségét is megfertőzze.

Mrs. Trask magába zárkózott, sápadt asszony volt. A legforróbb nap sem gyújtotta pirosra arcát, nem ismert szívbeli nevetést, mely meglazította volna összeszorított ajkát. A vallásban látta az egyetlen orvosságot a világ és a maga bajaira - legfeljebb a vallást cserélgette, hogy az éppen jelentkező bajnak megfeleljen. A teozófiát azért szerette, hogy halottnak vélt férjével érintkezésbe léphessen; amikor látta, hogy nincs rá szükség, félredobta valami újabb boldogtalanság kedvéért. Ezt nem kellett sokáig keresnie: buzgó igyekezete jutalmául ott volt a fertőzés, amit Cyrus hozott haza a háborúból. És mihelyt rájött arra, milyen betegségbe esett, tüstént új teológiát eszelt ki. A holtakkal való érintkezés istene a bosszú istenévé változott; ez volt a legkielégítőbb istenség, amelyet eddig kitalált - és csakhamar kiderült, hogy az utolsó is. Nem is került nagy megerőltetésébe, hogy betegségét bizonyos álmoknak tulajdonítsa, amelyek akkor látogatták meg, amíg a férje távol volt. Sőt úgy vélte, a betegség nem is elég büntetés az álombéli hűtlenkedésért. Új istene szakértő mestere volt a büntetésnek. Áldozatot követelt tőle. Az asszony sokáig törte a fejét, mi legyen az a megfelelő megalázkodás, amely még őt is kielégítené; szinte boldog volt, amikor megtalálta a legnagyszerűbb áldozatot - önmagát! Két hétig tartott, amíg megírta búcsúlevelét, a kellő módosításokkal és a helyesírási hibák kijavításával. Ebben a levélben bevallott bűnöket, amelyeket el sem követhetett, és beismert hibákat, amelyek túlhaladták képességeit. Ezután titokban elkészített halotti leplébe burkolózva, egy holdfényes éjszakán kiment a tóhoz, és belefojtotta magát a vízbe, amely olyan sekély volt, hogy le kellett térdelnie az iszapba, és fejét a víz alatt tartania. Ez bizony nagy akaraterőt igényelt. Amikor végül elborították az öntudatlanság meleg hullámai, némi bosszúsággal még arra gondolt, hogy fehér patyolat leple bizonyára csupa sár lesz, amint hulláját reggel kivonszolják a partra. És úgy is történt.

Cyrus Trask egy hordócska whiskyvel ülte meg felesége torát három régi bajtársával együtt, akik a háborúból hazatérve, útközben Maine felé benéztek hozzá. A kis Adam sokat bőgött a virrasztás kezdetén, mert a gyászolók, akik nem sokat értettek a csecsemők gondozásához, elfelejtették megetetni. Cyrus gyorsan megoldotta a problémát. Bemártott a whiskybe egy rongyot, és a gyerek szájába tömte, hadd szopja. Mire a rongyot harmadszor vagy negyedszer bemártották, a kis Adam elaludt. A virrasztás során néhányszor felébredt, és panaszosan nyöszörgött, mire megint megkapta a szeszbe mártott rongyot, és újra elaludt. A gyerek két és fél napig részeg volt. Akármi történt is bontakozó elméjében, anyagcseréje szempontjából a whisky hasznosnak bizonyult, mert e két és fél naptól kezdve vasegészségnek örvendett. Amikor a harmadik nap is véget ért, apja elment, és egy kecskét vásárolt. Adam mohón itta a kecsketejet, hányt egy kicsit, majd tovább ivott, és becsinált. Apja csöppet sem aggódott, hiszen ő is csak azt tette.

Egy hónap se telt bele, és Cyrus Trask szemet vetett egy szomszédos farmer tizenhét éves leányára. Az udvarlás gyors és józan volt. Senkiben sem merült fel a legkisebb kétség sem Cyrus szándékai felől: ezek tisztességesek és ésszerűek voltak. A lány apja szította a tüzet. Még két kisebb lánya is volt, és Alice, a legidősebb, már betöltötte a tizenhetedik évét.

Cyrusnak szüksége volt asszonyra, hogy Adam gondját viselje. Szüksége volt valakire, hogy főzzön, és ellássa a háztartást, márpedig egy cseléd pénzbe kerül. Erős férfi lévén, szüksége volt egy asszony testére is, ami szintén pénzbe kerül - hacsak nem veszi feleségül. Két hét leforgása alatt Cyrus megkérte, elvette, ágyba dugta és teherbe ejtette a lányt. Szomszédai nem is csodálkoztak ezen a gyors tempón. Akkoriban egészen normális dolog volt, hogy egy férfi három-négy feleséget nyű el egy normális élet folyamán.

Alice Trask számos csodálatos tulajdonsággal rendelkezett. Nem volt párja a sikálásban, meg abban, hogy tisztán tartsa a ház minden zugát. Nem volt túlságosan csinos, tehát nem kellett vigyázni rá. Szeme vizenyős volt, arca fakó, foga egyenetlen, de egészsége nem mindennapi - terhessége alatt sohasem panaszkodott. Hogy akart-e gyereket vagy sem, azt nem lehetett tudni; nem kérdezte senki, ő pedig nem szólt, ha nem kérdezték. Cyrus szempontjából alighanem ez volt a legkiválóbb erénye. Alice sohasem nyilvánított véleményt, és ha beszélt hozzá, esetleg úgy érezhette, hogy Alice figyelmesen hallgatja, miközben házi munkájával foglalatoskodik.

Alice Trask fiatalsága, tapasztalatlansága és hallgatagsága csupa értékes kincsnek bizonyult Cyrus számára. Miközben tovább gazdálkodott farmján, úgy, ahogy az egész környék hasonló farmjain gazdálkodni szoktak, Cyrus új mesterségbe kezdett - ez pedig a hadastyán harcos pályafutása volt. És ugyanaz az energia, amely régebben féktelenné tette, most arra késztette, hogy körültekintő legyen. A hadügyminisztériumon kívül senki sem tudta, hogy Cyrus Trask milyen minőségben és mennyi ideig szolgált. Falába igazolta katonai múltját, és egyúttal azt is szavatolta, hogy soha többé nem kell megint bevonulnia. Először Alice-nek kezdett félénken mesélgetni hadjáratairól, de amint belejött a mesélgetés technikájába, hőstettei is megszaporodtak. Eleinte tudta, hogy hazudik, de nemsokára éppen olyan bizonyos volt benne, hogy minden története igaz. Mielőtt bevonult, alig érdekelte a hadviselés, most pedig megvásárolt minden háborúról szóló könyvet, elolvasott minden jelentést, előfizetett a New York-i lapokra, térképeket tanulmányozott. Földrajzi ismeretei azelőtt nagyon bizonytalanok voltak, a harcászatról meg éppenséggel fogalma sem volt - de most szaktekintéllyé vált. Ismerte nemcsak az ütközeteket, hadmozdulatokat, hadjáratokat, de még a bennük részt vevő egységeket is az utolsó ezredig; tudta, honnan jöttek, és ki volt a parancsnokuk. És addig mesélgetett, míg végre maga is elhitte, hogy ott volt.

Mindez fokozatos fejlődés dolga volt, és közben Adam felcseperedett, nyomában mostohaöccsével. Adam meg a kis Charles némán és tiszteletteljesen ült a helyén, miközben apjuk kifejtette minden tábornok terveit és gondolatait, meg azt, hogy hol tévedtek, és mit kellett volna tenniük. Azután - hiszen már akkor is tudta - megmondta bizony Grantnek és McClellannek, hol követték el a hibát, és könyörgött nekik, lássák be, hogy ő elemzi helyesen a helyzetet. Az eredmény mindig az volt, hogy elutasították tanácsát, amelyről csak később bizonyult be, mennyire jó.

Csak egy dolog volt, amitől Cyrus óvakodott, és alighanem okosan tette. Sohasem léptette elő magát altisztté. Mint Trask közlegény kezdte, és mindvégig Trask közlegény maradt. Meséi összességében így vált a hadtörténelem legmozgékonyabb közlegényévé, aki mindenütt jelen volt. A mese szükségessé tette, hogy legalább négy helyen legyen egyszerre. De talán ösztönösen vigyázott arra, hogy ne mesélje ezeket a történeteket túlságosan rövid időközökben. Alice meg a fiúk teljes képet nyertek róla - a közlegényről, aki büszke erre a mivoltára: aki véletlenül jelen van mindenütt, ahol valami fontos és látványos hadi esemény történik, sőt fesztelenül besétál a vezérkari tanácskozásokra, és helyesli vagy ellenzi a magas rangú tisztek döntéseit.

Lincoln halála valósággal gyomorszájon találta Cyrust. Azután gyakran emlegette, mit érzett, amikor először jutott hozzá a hír. És sohasem beszélt vagy hallott róla anélkül, hogy ne szökött volna könny a szemébe. És ha valóban nem mondta is ki, az embernek az a kitörölhetetlen benyomása támadt, hogy Cyrus Trask közlegény egyike volt Lincoln legközelibb, legmeghittebb, leghűségesebb barátainak. Valahányszor az elnök meg akarta tudni, hogy vélekedik az igazi hadsereg - nem azok az aranypaszományosan pöffeszkedő fajankók -, akkor Trask közlegényhez fordult. Isten tudja, hogy sikerült Cyrusnak mindezt az emberek értésére adni anélkül, hogy kimondaná; a sugalmazás mesterműve volt. Senki se foghatta volna rá, hogy hazudozik. Ezt pedig főképpen annak köszönhette, hogy a hazugság a fejében fészkelt, és megfestett minden szót, mely elhagyta ajkát, még ha igaz volt is.

Elég hamar eljutott oda, hogy leveleket, majd cikkeket írjon a hadviselésről, és következtetései értelmesek, meggyőzőek voltak. Cyrus valóban kiváló katonai szakértővé fejlesztette magát. Amikor bírálta a hadviselés addigi módszereit és az elavultságához makacsul ragaszkodó katonai szervezetet, éléslátása ellenállhatatlan volt. A különféle folyóiratokban megjelent cikkei közfeltűnést keltettek. A hadügyminisztériumhoz intézett levelei, amelyek egyszerre több lapban láttak napvilágot, egyre nagyobb hatást gyakoroltak a hadseregre vonatkozó döntésekben. Ha a Köztársasági Nagy Hadsereg nem válik jelentős politikai tényezővé, akkor talán Cyrus Trask hangja sem jutott volna el Washingtonba, de az már lehetetlen volt, hogy ne vegyenek tudomást olyan ember szaváról, aki egy csaknem milliós tömeg nevében beszél. Márpedig Cyrus Trask szava katonai ügyekben ilyen jelentőségre tett szert, így történt, hogy mind gyakrabban kértek tőle tanácsot a hadsereg szervezeti kérdéseiben, személyzeti ügyekben, a tisztikar kapcsolatainak és a hadfelszerelésnek problémáiban. Szakértelme nyilvánvaló volt mindenki előtt, aki beszélni hallotta. Nyilván katonai tehetség volt, sőt mi több, egyike azoknak, akik megteremtették a Köztársasági Nagy Hadsereg politikai szervezetét, amely az ország életében hatalmas összetartó erőnek bizonyult. Ebben a szervezetben különféle tiszteletbeli állásokat töltött be, majd a szervezet fizetett titkára lett, és az is maradt élete végéig. Keresztül-kasul bejárta az országot, részt vett mindenféle kongresszuson, gyűlésen és táborozáson. Ennyit közéleti szerepléséről.

Ami pedig magánéletét illeti, ezt is áthatotta új hivatása, amelyet teljes odaadással szolgált. Katonai alapon szervezte meg házát és farmját. Jelentéseket követelt és kapott gazdasági ügyeinek állásáról. Alice valószínűleg jobban is szerette ezt a módszert. Szófukar teremtés volt. Egy szűkszavú jelentés felelt meg neki a legjobban. Hiszen éppen eléggé elfoglalta a két serdülő fiú meg a ház tisztán tartásának és a mosásnak a gondja. Azonkívül takarékoskodnia kellett az erejével, bár ezt egyik jelentésében sem említette. Ha nem vigyáz, ereje elfogyott volna, és akkor le kellett volna ülnie, hogy megvárja, amíg újra összeszedi magát. Éjszakánként elöntötte a veríték. Nagyon jól tudta, hogy abban a betegségben szenved, amit sorvadásnak neveztek; ezt akkor is tudta volna, ha nem figyelmezteti rá a kínos, fárasztó köhögés. És nem tudta, meddig élhet még. Némely ember elkínlódik az ilyesmivel jó néhány évig. Erre nem volt szabály. Lehet, hogy nem merte megemlíteni férjének. Ha betegséggel került szembe, Cyrus olyan módszert eszelt ki, amely büntetésnek is beillett. A gyomorfájást olyan erős purgálással kezelte, hogy valóságos csoda, ha túlélte valaki. Ha megemlíti állapotát férjének, Cyrus kezelésbe veszi, de oly módon, hogy abba hal bele, mégpedig jóval hamarabb, mint a sorvadásába. Azonkívül, ahogy Cyrus egyre katonásabbá vált, felesége megtanulta az egyetlen módszert, melynek segítségével egy katona megőrizheti életét. Vigyázott, hogy észrevétlen maradjon; csak akkor beszélt, ha kérdezték; mindig megcsinálta azt, amit vártak tőle, de sohasem többet, és nem pályázott előléptetésre. Alice olyan baka volt, aki mindig a hátsó sorban áll. Így sokkal könnyebb volt. Annyira meglapult a háttérben, hogy már szinte láthatatlanná vált.

Igazában a kisfiúk sínylették meg a dolgot. Cyrus arra a következtetésre jutott, hogy a hadsereg, ha nem is tökéletes, mégiscsak az egyetlen tiszteletre méltó hivatás egy férfi számára. Fájlalta, hogy falába miatt nem lehet hivatásos katona, de fiai számára el sem tudott képzelni más életpályát, mint a hadsereget. És úgy vélte, a katonáskodást legalul kell kezdeni, mint ahogy ő tette. Akkor aztán megtudja, mi az - de nem térképekből és tankönyvekből, hanem a saját tapasztalatából. Fiai jóformán még járni sem tudtak, amikor már fejükbe verte a fegyvertan alapismereteit. Mire iskolába kerültek, a katonai fegyelmező gyakorlatokat olyan természetesnek tartották, akár a lélegzést, és utálták, mint a poklot. Szigorúan egzecíroztatta őket, a gyakorlatok ütemét bottal verte ki falábán. Mérföldeken át meneteltette őket, kövekkel megrakott hátizsákkal, hogy a válluk megerősödjék. A ház mögött, az erdei tisztáson állandóan csiszolgatta céllövészeti tudományukat.

Amikor a gyermek először kapja rajta a felnőtteket - amikor komoly kis fejébe először hatol be az a gondolat, hogy a felnőttek nem félistenek, értelmük és véleményük nem mindig bölcs, gondolkodásuk nem mindig őszinte, ítéletük nem mindig igazságos -, akkor a gyermek világa összeomlik, rémült kétségbeesés önti el lelkét. Istenei megbuktak, és megszűnt minden biztonság. És amikor istenek buknak, egy dolog bizonyos: nagyot buknak, nem kicsit; pozdorjává törnek, vagy mélyen elmerülnek a zöld posványba. Akkor aztán bajos újra felállítani őket, és soha többé nem nyerik vissza régi fényüket. És a gyermek világa sem lesz többé egészen ép. A növekedés fájdalmas útja ez.

Adam is leleplezte apját. Nem mintha apja megváltozott volna, inkább Adam tett szert valami új képességre. Mindig gyűlölte a fegyelmet, mint ahogy minden normális állat gyűlöli, de igaznak és igazságosnak tartotta, kikerülhetetlennek, mint a kanyarót - olyasminek, amit nem lehet megtagadni vagy átkozni, csak gyűlölni. És egyszerre csak - egészen hirtelen történt, mint egy villanás a fejében - Adam rájött, hogy apja módszerei távol állnak mindentől a világon, legfeljebb apjához magához van valami közük. Legalábbis Adam így látta ezt. Az egész gyakorlatozásból és fegyelmezésből a fiúknak semmi hasznuk sem lehetett, mindez csak arra szolgált, hogy Cyrus nagy embernek érezhesse magát. És ugyanaz a villanás a fejében értésére adta Adamnek, hogy apja nem nagy ember, sőt valójában csak egy nagyon makacs és akaratos kis ember, aki óriási medvebőr kucsmát visel. Ki tudja, mi idézi elő az ilyesmit - talán egy tekintet, egy leleplezett hazugság, egy pillanatnyi tétovázás -, elég az hozzá, hogy a bálvány recsegve ledől a gyermek képzeletében.

Az ifjú Adam mindig szófogadó gyermek volt. Valami visszariasztotta minden erőszakosságtól, minden veszekedéstől, még attól a néma feszültségtől is, amely néha feldúlja egy ház nyugalmát. Békességre vágyott, és ezt azzal is igyekezett elérni, hogy nem küzdött, nem harcolt, került minden erőszakot, és hogy ezt elérhesse, visszavonult, magába zárkózott, hiszen valami módon mindenki szeret erőszakoskodni. Adam a határozatlanság fátylába burkolózott, csak nyugodt szeme árulta el igazi belső életét. Ez nem védte ugyan meg a támadásoktól, de valahogy mégis sérthetetlenné tette.

Féltestvére, Charles, aki egy jó évvel volt fiatalabb nála, örökölte apjuk hatalmaskodó természetét. Charles született atléta volt, azonkívül ösztönszerűen értett hozzá, hogyan kell a legjobb pillanatot kiválasztani, a körülményekhez alkalmazkodni és akaratát versenytársaira kényszeríteni - márpedig ez a siker útja a világon.

Valahányszor Adammel versengett, a kis Charles nyert meg minden mérkőzést, akár erőről, akár ügyességről, akár gyors felfogásról volt szó; és olyan könnyűszerrel győzött, hogy már egész korán beleunt, és más gyerekeket keresett magának versenytársul. Ily módon azután bizonyos fajta szeretet fejlődött ki a két fiú közt, de ez inkább ahhoz a ragaszkodáshoz hasonlított, amelyet egy fiú és a húga szokott érezni egymás iránt. Charles nekiment minden fiúnak, aki belekötött Adambe, vagy becsmérelni merészelte. A verekedésben aztán többnyire Charles győzött. Megvédte bátyját az apai szigortól is, részint hazugsággal, részint meg úgy, hogy magára vállalta a hibát. Charles körülbelül úgy szerette bátyját, mint ahogy gyámoltalan lényeket szoktunk szeretni, például vak kutyakölyköt vagy újszülött csecsemőt.

Adam tűnődve nézett agyának rejtekéből - szeme hosszú alagútján keresztül - az emberekre, akik világát benépesítették; elsősorban apjára, akit kezdetben valami féllábú természeti erőnek tekintett, amelynek egyetlen rendeltetése az volt, hogy a kisfiúk még kisebbnek érezzék magukat, és az ostoba gyerekek belássák ostobaságukat. Később - amikor a bálvány már összeomlott - apjában rendőrt látott, akit születése pillanatától kezdve fölébe rendeltek, zsandárt, akit esetleg rá lehet szedni vagy lóvá lehet tenni, de sohasem szabad kihívóan szembeszállni vele. És szeme hosszú alagútján keresztül féltestvérét is figyelte. Charlesban egészen másfajta, ragyogó teremtést látott, akit Isten erős csontokkal és izmokkal, ügyességgel és fürgeséggel ruházott fel; egészen másféle lényt, mint ő maga, meg lehet csodálni, akár egy fekete leopárd fényes, sima szőrét, lassú, veszedelmes mozdulatait - de semmiképpen sem kell összehasonlítania saját magával. És Adamnek esze ágába se jutott volna, hogy bizalmasan beavassa öccsét gondolataiba, hogy elmondja neki, milyen sóvárgás, milyen ábrándok, miféle tervek és néma örömök rejtőzködnek szemének alagútja mögött. Ez éppoly kevéssé jutott eszébe, mint hogy megossza gondolatait egy szépséges fával vagy egy felröppenő fácánnal. Adam körülbelül úgy örült Charlesnak, mint egy asszony egy jó nagy gyémántnak, és úgy bízott öccsében, mint ahogy némely asszony bízik a gyémánt csillogásában és a biztonságérzetben, amelyet a gyémánt értéke nyújt neki. De szeretet, ragaszkodás, melegebb érzelmek - ilyesmire gondolni sem lehetett.

Alice Trask iránt Adam titokban szégyenkezésfélét érzett. Alice nem volt az édesanyja - ezt jól tudta, hiszen számtalanszor értésére adták. Nem abból, amit mondtak neki, hanem a hangból, ahogy más dolgokat mondtak, tudta meg, hogy valamikor édesanyja is volt, aki valami szégyenletes dolgot követett el, olyasmit, mintha megfeledkezett volna a csirkékről, vagy nem talált volna bele a célba az erdei tisztáson, a ház mögött. És ennek a hibának a következménye, hogy édesanyja nincs itt. Adam néha arra gondolt, hogy ha egyszer rájönne, anyja milyen bűnt követett el, hát akkor, istenem, ő is megtenné ugyanazt - és akkor ő se lenne már itt.

Alice egészen egyformán bánt a két fiúval, megmosdatta és etette őket, minden egyebet pedig az apára bízott, aki véglegesen és félreérthetetlenül kijelentette, hogy a fiúk testi és szellemi nevelése egyes-egyedül az ő hatáskörébe tartozik. Még a dicsérés vagy dorgálás jogát sem volt hajlandó másra átruházni. Alice sohasem panaszkodott, zsörtölődött, sírt vagy nevetett. Megszokta, hogy összeszorított ajka ne áruljon el semmit, de semmit nem is rejtegetett. Ám egyszer, amikor még egészen kisfiú volt, Adam nesztelenül belépett a konyhába. Alice nem vette észre. Éppen harisnyát javítgatott, és mosolygott. Adam lopva visszahúzódott, és kisétált a házból, az erdei tisztásra, kedvenc rejtekhelyére, egy fatörzs mögé. Itt elbújt mélyen a kiálló gyökerek közé. Amit látott, annyira megdöbbentette, mintha mostohaanyját meztelenül pillantotta volna meg. Izgatottan lélegzett, szíve a torkában dobogott. Mert Alice-t valóban meztelenül látta - rajtakapta, amint mosolygott. Nem győzött álmélkodni rajta. Alice hogy is vetemedett ilyen hívságos dologra. Szíve fájt, és forró, szenvedélyes epedéssel gondolt mostohaanyjára. Nem tudta, mi tölti el a szívét, de olyan régóta nélkülözte a babusgatást, simogatást, ringatást, az anyai mell és mellbimbó hívogató édességét, az anyai öl lágy puhaságát, a szeretet és együttérzés szívhangjait, azt a melegítő érzést, hogy aggódnak érte - mindez benne rejlett szenvedélyében, csak nem tudott róla, hiszen azt se tudta, hogy vannak ilyen dolgok a világon, így hát hogy is érezhette volna hiányukat?

Eszébe jutott, persze, hogy talán téved, talán valami istenverte árnyék hullott az arcára, és torzította el látását. Újra felidézte fejében az éles képet, amit az imént látott, és rájött arra, hogy mostohaanyjának nemcsak a szája, de a szeme is mosolygott. Márpedig akkor nem lehet tévedés: a furcsa fénytörés előidézhette az egyiket vagy a másikat, de nem mind a kettőt.

Lesni kezdett rá, ravaszul, ahogy a vadra lesnek - mint ahogy maga is lesett már a gébicsekre a dombtetőn, amikor napról napra ott feküdt élettelenül, mint egy kavics, és leste az óvatos, öreg gébicseket, amint kiviszik fiókáikat sütkérezni a napra, így leste Alice-t lopva, szeme csücskéből, észrevehetetlenül, és megállapította, hogy igaz. Néha, amikor Alice egyedül volt, és tudta is, hogy egyedül van, elengedte magát - hadd játszogasson lelke a virágok között -, és ilyenkor mosolygott. És csodálatos volt megfigyelni, milyen gyorsan el tudta kergetni mosolyát a rög alá, mint ahogy az erdei mormoták elbújtatják kicsinyeiket.

Adam mélyen elrejtette kincses titkát alagútja mögé, de készséggel hajlandó volt fizetni valamivel ezért a gyönyörűségért. Alice ajándékokat kezdett találni - a varrókosarában, kopott erszényében, párnája alatt -: két sárga szegfűt, egy szép tollat a kékmadár farkából, félrúdnyi zöld pecsétviaszt, egy lopott zsebkendőt. Alice eleinte meghökkent, de amint ez elmúlt, és amint hirtelen megint valami váratlan ajándékra bukkant, az a bizonyos virágos mosoly újra felvillant, és el is tűnt, mint ahogy a pisztráng átcikázik a tóba hullott éles fénysugáron. Alice nem kérdezett semmit, és nem tett semmiféle megjegyzést.

Köhögését kínos volt hallgatni éjszakánként; olyan hangos és zavaró volt, hogy Cyrus végül áthelyezte feleségét egy másik szobába, különben nem tudott volna aludni. De azért gyakran meglátogatta - csupasz fél lábán szökdécselve, és kezével megtámaszkodva a falban. A fiúk hallhatták, sőt érezhették a nehéz test robaját a házon keresztül, amint Alice ágyára zöttyent, majd visszatért onnan. Amint Adam felnőtt, egy dologtól félt a legjobban, inkább, mint bármi mástól. Rettegett attól a naptól, amikor elviszik és besorozzák katonának. Apja gondoskodott róla, hogy ne felejtse el: ez a nap be fog következni. Gyakran beszélt róla, Adamnek szüksége van a katonaságra, mert csak így lehet ember belőle. Lám, Charles már majdnem az volt - férfi, méghozzá nem akármilyen, már tizenöt éves korában, amikor Adam a tizenhatot is betöltötte.

A szeretet a két fiú közt évről évre nagyobb lett. Lehet, hogy Charles érzéseiben egy kis megvetés is volt, de amolyan oltalmazó megvetés. Történetesen egy este a fiúk bigéztek az udvaron. Akkor még új volt nekik a játék, amely úgy folyt, hogy egy kihegyezett botocskát a földre tettek, és egyik végére rácsaptak az ütővel. A botocska felrepült a levegőbe, és akkor elütötték, amilyen messzire csak tudták.

Adam nem volt ügyes játékos. De valami véletlen folytán - jobb volt szemmértéke és a mozdulata - megverte öccsét a bigében. Négyszer egymás után messzebb repítette a bigét, mint Charles. Ez egészen új élmény volt számára, vad izgalom fogta el, és nem figyelte, nem érezte meg öccse hangulatát, mint rendszerint. Amikor ötödször ütötte el a bigét, messze kirepült a rétre, zümmögve, mint egy méh. Boldogan visszafordult, hogy lássa Charles arcát, de hirtelen megfagyott ereiben a vér. Megrémült a Charles arcán tükröződő gyűlölettől.

- Azt hiszem, véletlenül történt - hebegte sután. - Lefogadom, nem is tudnám újra megcsinálni.

Charles letette a maga bigéjét, ráütött, és amikor a levegőbe emelkedett, nagy lendülettel felé csapott, de elhibázta. Charles most lassan Adam felé indult - szeme hideg volt és közömbös. Adam rémülten eloldalgott. Nem mert megfordulni és elszaladni, hiszen öccse könnyűszerrel utolérhette. Ezért lassan hátrált, szeméhen ijedtség tükröződött, torka száraz volt. Charles odaért egészen a közelébe, és ütőjével az arcába csapott. Adam eltakarta vérző orrát kezeivel. Charles újra nekilendítette ütőjét, és most Adam bordái közé vágott, de akkorát, hogy még a szívverése is elállt. Majd újabb lendülettel úgy fejbe vágta, hogy lerogyott. Miközben Adam eszméletlenül hevert a földön, Charles durván hasba rúgta, és elment.

Egy idő múlva Adam visszanyerte eszméletét. Csak apró lélegzetet tudott venni, mert mellében szúrást érzett. Megpróbált felülni, de menten visszarogyott, olyan csavaró fájdalmat érzett a gyomrában. Látta, hogy Alice kinéz az ablakon, és arcán olyasmi tükröződött, amit még nem látott soha. Nem tudta, mi lehet az, de nem volt lágyság vagy gyengeség, inkább talán gyűlölet lehetett. Alice észrevette, hogy Adam reá bámul; eleresztette a függönyt, és eltűnt. Amikor Adam végre feltápászkodott a földről, és görnyedten a konyhába vánszorgott, a mosdótálban forró vizet talált, amelyet neki készítettek oda egy tiszta törülközővel együtt. Hallotta, hogy mostohaanyja köhécsel a szobájában.

Charles egyetlen nagyszerű tulajdonsággal rendelkezett. Soha, de sohasem bánt meg semmit. A verésről sose beszélt, nyilván nem is gondolt rá többé. De Adam nagyon vigyázott rá, hogy ne győzze le öccsét többé semmiben, akármi legyen is az. Mindig érezte, hogy öccse veszélyes lény, de most már tudta, hogy nem szabad fölébe kerekednie semmiben, hacsak nem készül fel arra, hogy megölje az öccsét. Charles nem bánta meg a dolgot. Egyszerűen kielégítette indulatát, és kész.

Charles apjának sem szólt erről a verésről, Adam sem mesélte el, Alice pedig még kevésbé, de Cyrus mintha mégis tudott volna róla. A következő hónapokban nagyon gyengéden bánt Adammel. Hangja lágyabb volt, mint azelőtt, ha vele beszélt. Nem büntette meg többé semmiért. Majdnem minden este oktatgatta, de minden hevesség nélkül. Adam pedig jobban megijedt gyengédségétől, mint azelőtt a haragjától; úgy érezte, áldozatul szánják, és arra készítik elő; majdnem olyan volt ez, mint a siralomházi engedékenység, amikor az istenek áldozatául kiszemelt embert becézgetik és kényeztetik, hogy jókedvűen hajtsa fejét az oltárkőre, és ne bosszantsa az isteneket boldogtalanságával.

Cyrus szelíden megmagyarázta Adamnek, mi a lényege a katonaságnak. És noha tudása nem annyira saját tapasztalataiból, mint inkább vizsgálódásból és kutatásból fakadt, pontosan tudta, mit beszél. Arról a szomorú méltóságról beszélt, amelyet egy katona megszerezhet, ha arra gondol, milyen nagy szüksége van rá a társadalomnak tévelygései közepette - hiszen ő tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi gyarlóság büntetése. Talán Cyrus éppen önmagában fedezte fel mindezt, miközben fejtegette. Bizony, cseppet sem hasonlított ahhoz a zászlólengető, hangos harciassághoz, mely fiatalabb korát jellemezte. A megalázásokat, mondta Cyrus, azért halmozzák a katona fejére, hogy ha eljön az ideje, ne háborítsa fel túlságosan a végső megalázás: a piszkos és értelmetlen halál! Cyrus akkor mesélgette ezeket a dolgokat Adamnek, amikor egyedül voltak, nem engedte meg, hogy Charles is hallja.

Egy nap, késő délután Cyrus elvitte Adamet sétálni. Töprengéseinek és tanulmányainak sötét következtetései most szinte kiáradtak belőle, és a rémület hullámaival öntötték el fiát.

- Azt akarom, hogy értsd meg jól - mondta -, tudd meg, hogy a katona a legszentebb lény minden ember között, mert neki kell elszenvednie a legnagyobb megpróbáltatást, a legnagyobbat, ami csak létezik. Igyekszem megmagyarázni neked. Nézd csak - ősidők óta mindig azt tanították, hogy az emberölés olyan bűn, amelyet nem lehet eltűrni. Aki embert öl, azt el kell pusztítani, mert ez igen nagy bűn, talán a legnagyobb, ami csak létezik. És azután mégis előráncigáljuk a katonát, kezébe adjuk a gyilkos fegyvert, és azt mondjuk neki: "Használd fel jól, okosan, minél ügyesebben!" Nem szabunk neki korlátokat. "Eredj - mondjuk neki -, gyilkolj meg a testvéreid egy bizonyos csoportjából vagy fajtájából, amennyit csak tudsz. És meg is jutalmazunk majd érte, mert ez a munka ellentétben van azzal, amire régebben tanítottak."

Adam megnedvesítette kiszáradt ajkát. Kérdezni akart valamit, de nem sikerült, majd megpróbálta újra:

- Hát miért kell ezt megtenni? - kérdezte. - Miért?

Cyrust mélységesen megrendítette a kérdés, és úgy beszélt, mint még soha.

- Nem tudom - mondta. - Sokáig tanulmányoztam, hogy és mint van ez, talán rá is jöttem, de megközelítő választ sem találtam arra a kérdésre, miért kell így lennie. Ne is képzeld, hogy az emberek tudják, mit csinálnak és mért csinálják, erre ne is számíts. Hiszen annyi dolog van, amit ösztönszerűen csinálunk, mint ahogy a méh mézet készít, vagy a róka bemeríti lábát a patak vizébe, hogy megtévessze a kutyákat. A róka nem tudja megmondani, miért teszi ezt, és a méh talán emlékszik a télre, vagy számít rá, hogy megint tél lesz? Amikor rájöttem arra, hogy nem kerülheted el a katonaságot, előbb nyitva akartam hagyni a jövőt, hadd tapasztaljad ki magad. De aztán úgy gondoltam, jobb lesz, ha megvédlek azzal a kevés tudással, amit én szereztem. Mert most már nemsokára menned kell... abban a korban vagy, bizony.

- Nem akarok - mondta Adam gyorsan.

- Nemsokára menned kell - ismételte apja, mintha nem is hallotta volna. - És el akarok mondani neked mindent, hogy ne érjen meglepetés. Először is lerángatják a ruhádat, de nem érik be ezzel. Kivernek belőled minden emberi méltóságot, azt a keveset is, ami van. Hiába gondolod, hogy jogod van élni kedved szerint, és megkövetelheted, hogy békében hagyjanak! Majd kényszerítenek arra, hogy csordában élj, meg egyél, meg aludj, meg kakálj. És mire megint felöltöztetnek, már meg se tudod különböztetni magad a többitől. Még arra sincs lehetőséged, hogy egy cédulát tűzzél a melledre, és azt mondhasd: "Ez én vagyok, más, mint a többi."

- Ezt én nem akarom - mondta Adam.

- Nemsokára - folytatta Cyrus - nem lesz egyetlen gondolatod, amely elütne attól, amit a többiek gondolnak. Nem lesz egyetlen szavad, amely elütne attól, amit a társaid mondanak. És sok mindent csak azért teszel meg, mert a többiek is megteszik. És érezni fogod, milyen veszélyes minden néven nevezendő különbség, veszélyes az egyformán gondolkodó, egyformán cselekvő férfiak egész bandájára.

- És ha nem vagyok hajlandó? - kérdezte Adam.

- Igen - felelte Cyrus -, néha megesik ez is. Hébe-hóba akad olyan ember is, aki nem hajlandó megtenni, amit követelnek tőle. És tudod, mi történik akkor? Az egész gépezet minden erejét hideg elszántsággal arra fordítja, hogy ezt a különbözőséget megsemmisítse. Megtörik a testedet és a lelkedet, a szellemedet és az idegeidet, vasbotokkal verik ki belőled azt a veszedelmes elkülönülést. És ha végül mégsem tudod megadni magadat, akkor kihánynak, kiokádnak, és ott hagynak rothadni a kerítésen kívül - akkor nem tartozol már hozzájuk, de szabad se vagy. Így hát jobb szépen beállni a sorba. Hiszen csak önvédelemből cselekednek. Ha valami, oly diadalmasan logikátlan, oly szépségesen értelmetlen, mint egy hadsereg, nem tűrhet egyetlen kérdést sem, amely gyengíthetné. Mert ha önmagában nézed, ha nem emeled fel más dolgokhoz, amelyekkel összehasonlíthatod és kigúnyolhatod, lassacskán egészen bizonyosan találsz benne értelmet és logikát, sőt valami rettenetes szépséget is. Aki el tudja fogadni, nem okvetlenül rosszabb, mint a többi ember, sőt néha sokkal jobb. Jól figyeld, amit mondok, mert sokat töprengtem rajta. Némely ember elmerül a katonaság sötét hínárjában, megadja magát, és elveszíti egyéniségét. De ezeknek már kezdetben sem volt valami erős egyéniségük, és lehet, hogy te is ilyen vagy. Vannak aztán mások, akik elsüllyednek, elmerülnek a közös pocsolyában, de mire felemelkednek, megtalálják igazi énjüket, jobban magukra találnak, mint valaha; ez azért van, mert megszabadultak minden kicsinyes hiúságtól, de helyette a század és az ezred dicsfényében tündökölnek. Ha le tudsz merülni ilyen mélyre, utána olyan magasságba emelkedhetsz, hogy el se tudnád képzelni; akkor megismered a legszentebb örömet, és majdnem úgy érzed magad, mint a mennybéli angyalok társaságában. Akkor felismered az értéket olyan emberekben is, akik nem tudják kifejezni magukat. De előbb jó mélyre kell ereszkedned, hogy mindezt megtanuld.

Amint visszaballagtak a ház felé, Cyrus balra fordult, és belépett a fák közt elterülő tisztásra. Már alkonyodott. Adam hirtelen megjegyezte:

- Látja azt a facsonkot, édesapám? Itt szoktam elbújni a gyökerek közt, a túlsó oldalon. Valahányszor megbüntetett, ott szoktam rejtőzködni, néha meg azért bújtam meg ott, mert rosszul éreztem magam.

- Gyere, nézzük meg - felelte apja. Adam odavezette, és Cyrus lenézett a fészekszerű mélyedésbe a gyökerek közt. - Már régen tudok róla - mondta. - Egyszer, amikor nagyon sokáig maradtál, azt gondoltam, bizonyára van valami ilyen rejtekhelyed. Meg is találtam, mert éreztem, hogy alighanem éppen ilyen helyre van szükséged. Nézd csak, hogy ledöngölted a földet, és letapostad azt a kis füvet. És miközben ott kuporogtál, kis csíkokat hántoltál le a fa kérgéből. Mihelyt megpillantottam, rögtön tudtam, hogy ez az a hely.

Adam csodálkozva nézett apjára.

- De sohasem keresett itt - mondta.

- Nem én - felelte Cyrus -, attól óvakodtam. Nem szabad túlságosan meghajszolni egy emberi lelket. A világért sem tenném meg. Kell egy kis rést hagyni, vészkijáratot, ha nem akarjuk a halálba kergetni az embert. Ezt sohase felejtsd el. Azt hiszem, éreztem, milyen keményen szorongatlak. Nem akartam túlzásba vinni a dolgot.

Nyugtalanul tovább siettek a fák közt.

- Annyi mindent szeretnék neked mondani - folytatta Cyrus -, de a legtöbbet elfelejtem. Meg kell mondanom neked, egy katona nagyon sok mindent áldoz fel, hogy valamicskét visszakapjon. Születése percétől kezdve a gyermeket minden körülmény, minden szabály és törvény arra tanítja, hogy védje meg a maga életét. Ezzel a nagy ösztönnel indul, és minden ezt igazolja. De amikor beöltöztették katonának, szakítania kell mindezzel, hideg fejjel meg kell tanulnia, hogy lépten-nyomon kockáztassa életét anélkül, hogy ebbe beleőrülne. És ha ezt meg tudod tenni, mert, ne felejtsd el, nem mindenki képes rá, akkor megszerezted az élet legnagyobb adományát. Nézd csak, fiam - mondta Cyrus komolyan -, majdnem minden ember fél, és még azt sem tudja, mi okozza félelmét: valami semmiség, árnyak, zavaros aggodalmak, megnevezhetetlen és megszámlálhatatlan veszélyek, rettegés az ismeretlen haláltól, melynek nincs is arculata. De ha rá tudod venni magadat, hogy ne árnyékokkal nézzél szembe, hanem a valóságos halállal, amely körülírható és felismerhető - halállal, amit a golyó hoz, vagy a kard, a nyíl vagy a lándzsa -, akkor nem kell többé félned, legalábbis olyan értelemben nem, mint azelőtt. Akkor olyan ember leszel, aki nem vehető egy kalap alá a többivel, mert nyugodt és magabiztos ott, ahol mások rémülten siránkoznak. Ez a jutalmad, a nagy jutalom, talán az egyetlen. Talán ez a végső tisztaság, amelyet szenny vesz körül mindenfelől. Lám, már majdnem besötétedett. Szeretnék újra beszélgetni veled holnap este, amikor elgondolkoztunk már azon, amit mondtam neked.

De Adam megkérdezte:

- Miért nem beszél az öcsémmel? Charlesból katona lesz. Jó katona lesz belőle, sokkal jobb, mint én.

- Charlesból nem lesz katona - felelte Cyrus. - Semmi értelme.

- Hát nem alkalmasabb rá, mint én?

- Csak látszólag - mondta Cyrus. - Belülről nem. Charles nem fél, és így sohasem tanulhatja meg, mit ér a bátorság. Önmagán kívül nem ismer semmit, és így sohasem vehetné hasznát annak, amit igyekeztem neked megmagyarázni. Ha katonának adjuk, szabadjára engedünk benne sok mindent, amit inkább láncon kellene tartani. Nem, Charlest nem merném elengedni katonának.

- Bezzeg őt sohasem büntette meg - panaszkodott Adam -, szabadjára hagyta, hadd élje a világát, dicsérte, nem gyötörte soha, most meg a katonaságot is elengedi neki.

Elhallgatott, mert már attól is megrémült, amit eddig mondott - félt a haragtól, megvetéstől, sőt fenyítéstől, amit szavai kiválthatnak.

Apja nem felelt. Továbbsétált, ki a tisztásból, fejét annyira lehorgasztva, hogy álla mellén pihent. Csípője egyhangú szabályossággal emelkedett és süppedt, miközben falába a földön kopogott. A faláb oldalt mindig egy félkört írt le, amikor rákerült a sor.

Most már egészen sötét volt; a lámpák arany fénye kiáradt a nyitott konyhaajtón. Alice a küszöbre lépett, és kikukucskált, őket kereste; amikor meghallotta a közeledő egyenetlen lépteket, visszatért a konyhába.

Cyrus a konyhatornácra lépett, csak aztán állt meg, és emelte fel a fejét.

- Hol vagy? - kérdezte.

- Itt, éppen a háta mögött.

- Kérdeztél valamit. Azt hiszem, válaszolnom kell rá. Lehet, hogy jó, ha válaszolok, de az is lehet, hogy rossz. Te nem vagy okos. Magad sem tudod, mit akarsz. Nincs benned kellő tűz, vadság. Eltűröd, hogy mások tapossanak rajtad. Néha azt gondolom, mulya vagy, sohasem érsz majd kutyagumit se. Megkaptad a feleletet a kérdésedre? Téged szeretlek jobban, mindig is jobban szerettelek. Talán kár volt megmondanom neked, de igaz. Téged szeretlek jobban. Különben mért vesződtem volna azzal, hogy gyötörjelek? De most már fogd be a szád, menj vacsorázni. Majd beszélünk holnap este. Fáj a lábam.

A vacsoránál nem beszélgettek. A csendet nem zavarta más, csak a leves hörpölése és a rágás nesze. Apjuk néha meglengette kezét, hogy elűzze a pilléket a petróleumlámpa üvegéről. Adam érezte, hogy öccse lopva figyeli. Amikor hirtelen felpillantott, szeme elkapta Alice pillantását. Mihelyt elkészült az evéssel, Adam hátratolta székét.

- Azt hiszem, sétálok egyet - mondta.

Charles felállt.

- Én is veled megyek.

Alice és Cyrus utánuk nézett. Ekkor bekövetkezett az a ritka eset, hogy Alice kérdezett valamit.

- Mit csináltál? - kérdezte idegesen.

- Semmit - felelte Cyrus.

- Katonának akarod adni?

- Igen.

- És ő tudja?

Cyrus komoran kibámult a nyitott ajtón a sötétségbe.

- Igen, tudja.

- Nem lesz kedve hozzá. Nem neki való.

- Nem fontos - felelte Cyrus, majd hangosan megismételte: - Nem fontos.

A hangjában benne volt ez is: "Fogd be a szád. Semmi közöd hozzá." Egy percig hallgattak, majd Cyrus megszólalt, szinte mentegetőző hangon:

- Más, mintha a te gyereked volna.

Alice nem válaszolt.

A fiúk a sötét, göröngyös úton baktattak. Néhány csipetnyi fénypontot láttak maguk előtt a falu felől.

- Be akarsz menni a kocsmába? - kérdezte Charles.

- Erre nem is gondoltam - mondta Adam.

- Akkor mi az ördögöt mégy el késő este hazulról?

- Nem kellett velem jönnöd - felelte Adam.

Charles odalépett mellé, egészen közel.

- Mit mondott neked ma délután? Láttam, hogy együtt járkáltok. Mit mondott?

- Csak úgy mesélgetett a katonaságról... mint mindig.

- No, ezt nem hiszem - mondta Charles gyanakodva. - Láttam, hogy odahajol hozzád, és úgy beszél veled, mint a felnőttekkel. Nem mesélgetett, hanem beszélt.

- De igen, mesélgetett - mondta Adam türelmesen, és uralkodnia kellett lélegzetén, mert egy kis félelmet érzett: már a gyomrát kezdte szorítani. Olyan mély lélegzetet vett, amilyet egy szuszra csak tudott, és visszatartotta, hogy elnyomja félelmét.

- No, miről beszélt? - kérdezte Charles újra.

- A hadseregről, meg hogy milyen az, ha az ember katona.

- Nem hiszek neked - mondta Charles. - Látom, nyomorult hazug vagy! Mit akarsz eltitkolni előttem?

- Semmit - mondta Adam.

Charles durván ráripakodott:

- Az a bolond anyád vízbe ölte magát. Talán megvert szemmel. Ennyi is megteszi.

Adam óvatosan kiengedte lélegzetét, továbbra is elnyomva sötét félelmét. Hallgatott. Charles ekkor felkiáltott:

- Abban sántikálsz, hogy az apámat elrabold tőlem! Nem tudom, hogy akarod ezt megcsinálni. Hogy képzeled ezt?

- Sehogy - mondta Adam.

Charles odaugrott elé, úgy, hogy elállta Adam útját. A két fiú melle szinte összeért. Adam óvatosan hátrált, mint ahogy egy kígyót igyekszik az ember kikerülni.

- Itt volt a születésnapja! - ordította Charles. - Hatvan centet költöttem rá. Vettem neki egy jó német zsebkést, gyöngyház nyelűt, három pengével és dugóhúzóval. Hol az a kés? Láttad valaha is, hogy használta volna? Talán neked adta? Még azt se láttam, hogy akár csak egyszer is kifente volna. Nincs az a kés a zsebedben? Akkor mit csinált vele? "Köszönöm", mondta, és kész. Ennyit kaptam egy gyöngyház nyelű német késért, ami hatvan centbe került.

Hangja dühtől remegett, és Adam újra érezte, hogy elfogja a félelem; de azt is tudta, hogy még van egy-két perce. Éppen elégszer látta azt a pusztító gépezetet, amely lekaszált mindent, ami útjában állt. Előbb a düh jelentkezett, azután a hideg megszállottság: közömbös tekintet, önelégült mosoly, és egyetlen szó sem, csak suttogás. Amikor ez következik be, akkor jön a bunyó, de hideg, szakértő bunyózás, kiszámított mozdulatok, pontos munka. Adam lenyelte nyálát, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. Nem is törte a fejét, hogy mondjon valamit, ami segítene rajta, hiszen az öccse, ha egyszer elöntötte a düh, oda se figyelt arra, amit mondtak neki, nem is hallotta. Ott állt sötéten Adam előtt - vállasabb volt, vaskosabb, zömökebb, de még nem veselkedett neki. Ajka nedvesen fénylett a csillagok világánál, de még nem mosolygott, és hangja még tombolt.

- És mit csináltál te a születésnapján? Azt hiszed, nem láttam? Vagy költöttél rá te is hat hatost, vagy akár csak négyet? Hoztál neki egy korcs kölyökkutyát, amit úgy szedtél föl az erdőben. Nevettél, mint egy hülye, és azt mondtad, jó foglyász kutya lesz belőle. Az a kutya ott alszik, az ő szobájában. Játszogat vele, miközben olvas. Már betanította mindenfélére. És hol a kés? "Köszönöm", mondta, csak éppen ennyit: "Köszönöm." - Charles most már suttogó hangon beszélt, és válla előregörbült.

Adam egyetlen kétségbeesett ugrással hátrahőkölt, és védekezően arca elé emelte kezét. Öccse minden mozdulata pontos volt, mindkét lábát erősen megvetette a földön. Egyik öklét gondosan előrelendítette, hogy felmérje a célt, azután kezdődött a kegyetlen, hideg munka - kemény ütés a gyomorba, amitől Adam kezei lehullottak, azután négy ökölcsapás a fejére. Adam érezte, hogy orrcsontja recseg, még a porc is ropog. Megint felemelte kezét. Charles most a szívét vette célba. És Adam az egész idő alatt olyan reménytelenül és gyámoltalanul nézett öccsére, mint a halálraítélt a hóhérra.

Egyszerre - maga csodálkozott rajta legjobban - Adam vadul nekilendítette karját, és keze fejével ütni próbált, de erőtlenül és célzás nélkül. Charles lehajolt, hogy az ütést kikerülje, és a gyámoltalan kar nyakába fonódott. Adam most már mindkét karjával öccsébe kapaszkodott, és zokogva lógott a nyakában. Érezte, hogy azok a kemény, szögletes öklök úgy gyomrozzák, hogy már hányás környékezi, de még mindig görcsösen kapaszkodott. Az idő meglassult számára. Egész testével érezte, hogy öccse oldalt csavarodik, és kényszeríti, hogy szétvesse lábát. A következő pillanatban meg érezte, hogy öccse térde az ő térdét és combját horzsolja, még feljebb nyomakodik, már a heréjét szorítja - irtózatos, kibírhatatlan fájdalom hasított belé, és megrázta egész testét. Karja lehanyatlott. Előrehajolt és hányt, de közben a kegyetlen öklözés szüntelenül folytatódott.

Adam érezte az ökölcsapásokat halántékán, arcán, szemén. Érezte, hogy ajka felhasadt, és cafatokban tapad a fogára, de bőre megvastagodott és érzéketlenné vált, mintha vastag gumi borítaná. Szédelegve csodálkozott, hogy térde nem rogy össze, teste meg nem zuhan a földre, nem veszti el eszméletét. Az öklözés egy örökkévalóságig tartott. Hallotta öccse lihegését - gyorsan, robbanásszerűen lélegzett, mint aki nehéz pöröllyel dolgozik. A sápadt holdfényben látta is öccsét a könnyekkel hígított vércsermelyen keresztül, mely a szeméből szivárgott. Látta öccse ártatlan, kifejezéstelen szemét, nedves ajkán az alig észrevehető mosolyt. Mindezt villanásszerűen látta, amint fény és sötétség cikázóan váltakozott a szeme előtt.

Charles ott állt fölötte, levegő után kapkodva, mint egy kutya, ha kifulladt a rohanástól. Azután megfordult, és elindult vissza, a ház felé, fájó csuklóit tapogatva, miközben lépteit szaporázta.

Adam visszanyerte öntudatát - ez gyorsan és ijesztően következett be. Elméje fájdalmas ködben tapogatózott. Teste lomha és nehéz volt a fájdalomtól. De a következő pillanatban megfeledkezett sebeiről. Gyors léptek zaját hallotta az út felől. Elfogta a patkányok ösztönös félelme és vadsága. Térdre tápászkodott, és levonszolta magát az útról, a vízlevezető árokba. Egylábnyi víz volt az árokban, és partjain magas fű nőtt. Adam csendesen belemászott a vízbe, óvakodva attól, hogy megcsobbantsa.

A léptek közeledtek, elakadtak, kissé továbbhaladtak, majd visszatértek. Rejtekhelyéről Adam csak egy sötét foltot látott a sötétségben. Ekkor kénes gyufa lobbant, és a parányi kékes fény belekapott a fába, groteszkül megvilágítva alulról Charles arcát. Charles felemelte a gyufát, és körös-körül a sötétségbe kémlelt. Adam észrevette, hogy jobbjában fejszét szorongat.

Amikor a gyufa kialudt, az éj még sötétebb volt, mint azelőtt. Charles lassan továbbment, meggyújtott egy másik gyufát, majd a következő lépések után egy harmadikat. Az utat vizsgálta, valami nyomot keresett, de végül feladta. Jobb keze a levegőbe emelkedett, és messze elhajította a fejszét a rétre. Azután sebesen elindult a falu parányi fényecskéi felé.

Adam sokáig feküdt a hűs vízben. Azon töprengett, mit érezhet az öccse. Most, hogy szenvedélyes haragja lehűlt, riadalmat érez-e vagy szomorúságot, lelkiismeret-furdalást - vagy semmit? Mindezt Adam érezte helyette. Lelkiismerete hidat épített az öccséhez, és most helyette is szenvedett, mint ahogy máskor a házi munkáját szokta elvégezni helyette.

Adam kimászott a vízből, és felállt. Sebei megmerevedtek, és az alvadt vér arcára kérgesedett. Úgy gondolta, kint marad a sötétben, amíg apja és Alice le nem fekszik. Úgy érezte, nem tudna felelni semmiféle kérdésre, hiszen még maga sem tudta a választ, és elgyötört agya fáradt volt ahhoz, hogy megkeresse. Kék derengéssel szegélyezett káprázat remegett homloka előtt, és tudta, hogy mindjárt elájul.

Szélesen kiterpesztett lábakkal lassan továbbtántorgott az úton. A tornácnál megállt, benézett. A mennyezetről láncon függő lámpa sárga kört vetett az asztalra, megvilágította Alice-t és varrókosarát, amely előtte állt. A másik oldalon apja ült, és egy tollszárat rágott; bemártotta a nyitott tintásüvegbe, és fekete jegyzőkönyvébe írogatott valamit.

Alice felpillantott, és meglátta Adam véres arcát. Erre szájához emelte kezét, és ujjait alsó fogsorába akasztotta.

Adam felvonszolta magát előbb az egyik, majd a másik lépcsőfokra, és megkapaszkodott az ajtófélfába.

Ekkor Cyrus is felemelte fejét. Kíváncsian, de idegenül nézett kifelé. Csak lassan azonosította a torz látványt Adammel. Felállt, meghökkenve, csodálkozva. A tollszárat a tintásüvegbe dugta, és ujjait nadrágjába törölte.

- Miért tette? - kérdezte halkan.

Adam válaszolni próbált, de szája száraz és cserepes volt. Megnyalta ajkát, amitől újra megeredt a vérzés.

- Nem tudom - mondta.

Cyrus odabotorkált hozzá, és megragadta karját, olyan vadul, hogy Adam összerezzent, és el akart húzódni.

- Ne hazudj nekem! Miért tette? Összevesztetek?

- Nem.

Cyrus csavart rajta egyet.

- Mondd meg! Tudni akarom! Mondd meg! Mindent el kell mondanod. Majd kényszerítlek rá. Az ördög bújjon beléd, mindig védeni próbálod! Azt hiszed, nem vettem észre? Azt hiszed, bolonddá teszel? Mondd meg tüstént, vagy istenemre, nem eresztlek be, és egész éjjel állhatsz odakünn!

Adam körülnézett, mintha választ keresne.

- Azt hiszi, apám nem szereti őt.

Cyrus eleresztette Adam karját, visszasántikált a székéhez, és leült. Megrázta a tollat a tintásüvegben, és üres tekintettel jegyzőkönyvére meredt.

- Alice - mondta -, segítsd ágyba Adamet. Azt hiszem, le kell vágnod róla az inget. Segíts neki.

Megint felállt, a szoba sarkába lépett, ahol a kabátok lógtak szögeken. A ruhák mögött turkálva, előhúzta puskáját, meghajlította, hogy megnézze, meg van-e töltve, és kibotorkált az ajtón.

Alice felemelte kezét, mintha kötelet dobna a levegőbe, hogy visszatartsa. De a kötél elszakadt, és arca nem árulta el gondolatait.

- Menj a szobádba - mondta. - Mindjárt hozok egy kis vizet a mosdótálban.

Adam az ágyon feküdt, derékig lepedővel betakarva. Alice meleg vízbe mártogatott vászon zsebkendővel borogatta sebeit. Sokáig hallgatott, azután folytatta Adam mondatát, mintha csak most hangzott volna el:

- Azt hiszi, hogy apátok nem szereti. De te szereted, mindig szeretted.

Adam nem felelt. Alice csendesen folytatta:

- Furcsa fiú. Csak ismerni kell. A héja nyers és durva, csupa harag, amíg jobban meg nem ismered. - Elhallgatott, hogy kiköhögje magát. Előrehajolt, úgy köhögött. Amikor a roham véget ért, arca kipirult, és elárulta kimerültségét. - Csak ismerni kell - ismételte. - Hosszú időn át apró ajándékokat hozott nekem, olyan csinos kis dolgokat, amikről azt gondolnád, észre se veszi. De ne hidd, hogy egyszerűen ideadja. Eldugja olyan helyekre, ahol tudja, hogy megtalálom. És órákig nézhetsz rá, a legkisebb jellel sem árulja el, hogy ő volt az. Csak ismerni kell.

Adamre mosolygott. A fiú behunyta szemét.

Charles a falu kocsmájában, a söntésasztalnál állt, és elragadtatással kacagott a mókás történeteken, a korhelyek meséin, akiket az éjszaka ide vetett ki. Elővette dohányzacskóját, amelyben gyéren csilingelt néhány ezüst, és egy-egy pohárral fizetett az embereknek, hogy még jobban megoldja nyelvüket. Ott állt és vigyorgott, és felrepedt csuklóját dörzsölgette. Amikor elfogadták tőle az italt, és magasra emelték poharukat, és azt mondták: "Egészségére" - Charles elragadtatása még magasabbra hágott. Még egy rundot rendelt új barátainak, azután hozzájuk csatlakozva, velük ment valami más helyre, ahol ki lehet rúgni a hámból.

Amikor Cyrus kibotorkált az éjszakába, mellét sötét indulat feszítette, úgy haragudott Charlesra. Végig az úton fiát kereste, a kocsmába is ezért nézett be, de Charles már nem volt ott. Apja, ha ezen az éjszakán rátalál, alighanem megöli, vagy legalábbis megpróbálja. Egy nagy tett iránya eltéríti a történelmet útjából, de valószínűleg ugyanígy hatnak a kisebb cselekedetek is mind, csak nem olyan nagy mértékben, egészen az elguruló kavicsig, amelyet félrerúgtunk az ösvényen, vagy egy csinos kislány megpillantásáig, amitől elakad a lélegzetünk, avagy egy kis vonásig, amit körmünkkel a kert földjében húzunk.

Természetesen Charlesnak hamarosan tudtára adták, hogy apja vadászfegyverével járt a nyomában. Ezért a fiú két hétig házon kívül rejtőzködött, és mire végül hazajött, a gyilkos düh egyszerű haraggá lohadt. Charles megúszta azzal, hogy vezeklésül éjjel-nappal dolgozott, és hamis, színpadias alázatosságot mímelt.

Adam négy napig nyomta az ágyat; egész teste merev volt, és úgy fájt, hogy meg se tudott moccanni nyögés nélkül. A harmadik napon apja bebizonyította, milyen befolyása van a katonaságnál. Úgy tette ezt, mintha borogatás volna a sebre, melyet büszkesége szenvedett, és ugyanakkor afféle jutalomdíj Adam számára. Katonák léptek be a házba, Adam hálószobájába - egy lovassági kapitány és két őrmester, kék díszegyenruhában. Kinn a ház előtt pedig két közlegény tartotta a lovaikat. Adamet betegágyán besorozták a hadseregbe, közlegényként befogadták a lovasság soraiba. Aláírta a katonai szolgálati szabályzatot, és letette az esküt, miközben apja és Alice megilletődve nézte. Apja szemében könny csillogott. Mikor a katonák elmentek, apja sokáig ült Adam ágya mellett.

- Nem ok nélkül választottam számodra a lovasságot - mondta.

A kaszárnyaélet hosszabb időre nem tesz jót senkinek. De a lovasságra komoly munka vár. Biztos értesülést szereztem erről. Elvisznek majd az indián vidékre, majd meglátod, örömöd lesz benne. Hadműveletek várhatók. Nem mondhatom meg neked, honnan tudom, de a verekedés nem várat magára sokáig.

- Igen, édesapám - felelte Adam.

Mindig furcsállottam, hogy a katonáskodás rendszerint olyan embereknek jut osztályrészül, mint Adam. Először is, nem szerette a verekedést, és később sem kedvelte meg, mint sokan, hanem egyre növekvő utálatot érzett minden erőszak iránt.

Tisztjei több ízben ferde szemmel néztek rá, mert azzal gyanúsították, hogy szimulál, de feljelentést nem tettek ellene, ötévi katonáskodása alatt Adam több apró-cseprő munkát végzett, mint bárki a svadronban, de ha megölt egyetlen embert is az ellenség közül, azt csak egy véletlenül elpattanó golyó okozhatta. Miután Adam kiváló céllövő volt, különös lehetősége nyílt arra, hogy mellé lőjön. Akkoriban az indián harcok már csak afféle veszedelmesebb csordahajtáshoz hasonlítottak - a törzseket lázadásra kényszerítették, visszaszorították és megtizedelték, komor, szomorú maradványaikat pedig olyan vidékre telepítették, ahol éhen kellett pusztulniok. Nem volt szép munka, de ha tekintetbe vesszük az ország fejlődésének irányát, nem lehetett elkerülni.

Adam csak eszköz volt, nem látta a leendő farmokat, csak e szép emberpéldányok kiforduló beleit - így hát az ő szemében a hadjárat felháborítónak és haszontalannak tűnt. Amikor úgy sütötte el karabélyát, hogy elhibázza a célt, árulást követett el ezredével szemben, de nem törődött vele. Az erőszak elleni lázadás egyre erősebb érzéssé nőtt benne, míg végül valóságos előítéletté vált, amely éppen olyan volt, mint akármilyen más rögeszmévé fajuló előítélet. Az a gondolat, hogy bármilyen célból, bárkinek vagy bárminek fájdalmat okozzon, gyűlöletessé vált előtte. Egész lényét elöntötte ez a szenvedélyes érzés, amelyet megszállottságnak lehet nevezni, egyszerűen lehetetlenné tett minden gondolkodást ezen a téren. De gyávaságnak nyoma sem volt katonai minősítésében és történetében. Sőt ellenkezőleg, három ízben is dicséretet, majd kitüntetést kapott bátorságáért.

Amint egyre jobban elfordult az erőszaktól, ösztöne az ellenkező irányba vezette. Számtalanszor kockáztatta életét sebesültek összeszedésével. Önként jelentkezett munkára a tábori kórházban még akkor is, ha már egészen kimerült a szabályos szolgálattól. Bajtársai megvető szeretettel néztek rá, és azzal a megnevezhetetlen félelemmel, amit a számunkra megmagyarázhatatlan ösztönökkel szemben érzünk.

Charles rendszeresen levelezett bátyjával. A farmról írt neki, meg a faluról, beteg tehenekről és a kanca elléséről; arról, hogy újabb legelőt szereztek, és az egyik csűrbe becsapott a mennykő; Alice fulladásos haláláról, amely sorvadását befejezte, és arról, hogy apjuk rendszeres, fizetett állást kapott a Köztársasági Nagy Hadseregnél Washingtonban. Mint sok más ember, aki nem tud beszélni, Charles is folyékonyan írt. Beszámolt magányosságáról és gondjairól, papírra vetett sok mindent, amit maga sem tudott önmagáról.

Az idő alatt, míg távol volt hazulról, Adam jobban megismerte öccsét, mint azelőtt vagy azután bármikor. A levélváltás folyamán annyira közel kerültek egymáshoz, ahogy régebben egyikük sem képzelte volna.

Adam sokáig megőrizte öccsének egyik levelét; nem értette meg teljesen, de valami rejtett mondanivalót érzett ki belőle, melynek nem tudott a végére járni. A levél így szólt:

Kedves Adam bátyám, abban a reményben fogok tollat, hogy levelem jó egészségben talál. - Mindig ezzel kezdte, hogy aztán könnyedén belemelegedjék az írás feladatába. - Nem kaptam választ utolsó levelemre, de gondolom, jobb dolgod is akadt - hahaha! Az eső rosszkor jött, és elverte az almavirágot. Nem sok almát eszünk a télen, de majd igyekszem megmenteni, amit lehet. Ma nagytakarítást csináltam, az egész ház csupa víz és szappan, de aligha tisztább. Nem értem, mama hogy tudta olyan szépen rendben tartani, mit gondolsz, hogy van ez? Most a ház képe egészen más. Mintha ráülepedett volna valami. Nem tudom, mi, hiába sikálom. De legalább egyenletesebben teregettem szét a piszkot és koszt, hahaha!

Apa írt neked valamit az utazásáról? Szó nélkül elutazott San Franciscóba, Kaliforniába, ahol a Nagy Hadsereg táborozik. A hadügyminiszter is ott lesz, és apa fogja bemutatni. De ez apának meg se kottyan. Háromszor-négyszer beszélt már az elnökkel is, sőt vacsorára volt hivatalos a Fehér Házba. Magam is szeretném látni a Fehér Házat. Talán egyszer elmehetnénk együtt, te meg én, majd ha hazajöttél. Apánál megszállhatnánk néhány napra, különben is bizonyára szeretne látni.

Azt hiszem, jobb lenne, ha feleség után néznék. Jó farm ez a mienk, és ha engem nem is lehet főnyereménynek tekinteni, a lányok rosszabbul is járhatnak, mintha ezt a farmot választják. Mit gondolsz? Még nem írtál arról, haza akarsz-e jönni, hogy itt élj, majd ha kilépsz a hadseregből. Remélem, úgy lesz. Nagyon hiányzol nekem.

A levél itt félbeszakadt. Volt még valami karmolás a papírlapon és egy tintapaca. Alatta a levél ceruzával folytatódott, de az írás egészen más volt. A ceruzaírás ezt mondta:

Később. A tollam ugyanis éppen itt mondta fel a szolgálatot. A hegye letört. Majd veszek egy másik tollhegyet a faluban, ezt megette a rozsda.

Ettől kezdve az írás simábban folyt:

Talán jobb volna várnom, míg meglesz az új toll, és kár ceruzával írni. De itt ülök a konyhában, az égő lámpánál, és alighanem gondolkodni kezdtem és eljárt az idő, azt hiszem, éjfél is elmúlt, bár nem néztem meg. Hallom, az öreg Black Joe kukorékol odakinn a tyúkketrecben. Aztán anya hintaszéke nyikorgott, pontosan úgy, mintha még mindig benne ülne. Ettől ugyan nem gyulladok be, tudod, de az ember gondolatai visszafelé kalandoznak tőle, tudod, hogy van ez néha. Azt hiszem, el fogom tépni ezt a levelet, semmi értelme ilyeneket összefirkálni.

A szavak most már valósággal száguldoztak, a ceruza alig tudott lépést tartani velük.

De ha már eldobom, akár le is írhatom az egészet. Mintha az egész ház megelevenedne, és ezernyi szeme volna mindenütt, és mintha emberek ólálkodnának az ajtó mögött, készen arra, hogy bejöjjenek, ha csak egy pillanatra is elfordulok. Igazán hátborzongató. Azt akartam mondani... azt akarom mondani... sohasem tudtam megérteni, hogy... igen, hogy apa miért tette azt? Úgy értem, mért nem kedvelte azt a kést, amit a születésnapjára vettem neki. Mért nem kedvelte? Jó kés volt, és tudom, szüksége volt jó késre. Ha csak használta volna, vagy csak kifente volna, vagy kivette volna a zsebéből, hogy nézegesse egy kicsit... mást nem is vártam tőle. Ha megbecsüli azt a kést, nem másztam volna rád. De így kénytelen voltam rád mászni. Úgy veszem észre, mama hintaszéke megbillent egy kicsit, vagy csak a fény teszi? Ettől ugyan nem gyulladok be. Úgy rémlik, valami félbemaradt. Mintha egy munkát csak félig végeztem volna el, de nem tudom, mi lehet. Valami elintézésre vár. Talán nem volna szabad itt lennem. A világot kellene járnom, ahelyett, hogy itt üljek ezen a jó farmon, és asszonyt keressek magamnak. Valami hiba van itt, valami nem készült el úgy, ahogy kellene, mintha túl hamar történt volna, és valami kimaradt belőle. Nekem kellene ott lennem, ahol te vagy, neked pedig itt. Erre még sohasem gondoltam. Talán mert nagyon késő van, túl késő. Épp most néztem ki, már pirkadni kezd. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is aludtam volna. Hogy múlhat el egy éjszaka ilyen gyorsan? Most már nem tudok lefeküdni. Úgyse tudnék elaludni.

A levélen nem volt aláírás. Charles talán elfelejtette, hogy meg akarta semmisíteni, és végül mégis elküldte. Adam egy ideig megőrizte a levelet. Valahányszor újra elolvasta, megborzongott tőle, de nem tudta, miért.

A farmon a kis Hamiltonok kezdtek felcseperedni, és minden évben eggyel több lett belőlük. George csinos, magas fiú volt, szelíd és kedves, már kicsi kora óta udvarias és jó modorú. "Jó gyerek ez, nincs vele semmi baj!" - mindjárt azok közé tartozott, akiket így szoktak emlegetni. Ruhája, teste, haja mindig rendes és tiszta, ezt apjától örökölte. Mindig olyan volt, mintha skatulyából vették volna ki, még akkor is, ha szegényes ruhában járt. George makulátlan fiú volt, és makulátlan férfi lett belőle. Főbenjáró bűnnel sohasem vádolták, de még kisebb vétkei is legfeljebb kihágásszámba mentek. Élete közepén - körülbelül abban az időben, amikor az ilyen dolgok ismeretessé váltak - felfedezték, hogy vészes vérszegénységben szenved. Könnyen lehet, hogy erénye nem volt egyéb, mint az életerő apálya.

George nyomában Will nőtt fel, a köpcös és tompa eszű Will. Képzelőereje kevés volt, de annál több energiája. Kiskora óta keményen dolgozott, és ha valaki megmondta neki, mit tegyen, azt fáradhatatlanul elvégezte. Konzervatív volt, nemcsak a politikában, de mindenben. Általában minden eszmét forradalminak tartott, kerülte is őket utálattal, gyanakodva. Szeretett úgy élni, hogy senki se találhasson benne hibát. Hogy ezt elérje, lehetőleg úgy kellett élnie, mint a legtöbb más embernek.

Alighanem apjának is volt valami köze ahhoz, hogy Will utált minden változást, sőt változatosságot is. Amikor gyerekcipőben járt, apja még nem élt elég régóta a Salinas-völgyben ahhoz, hogy az őslakók közé számítsák. Valójában idegennek, írnek tekintették. Akkoriban az íreket nem szerették túlságosan Amerikában. Megvetéssel néztek rájuk, különösen a keleti partvidéken, de ebből az ellenszenvből bizonyára átszivárgott valami nyugatra is. És Samuel nemcsak kedvelte a változatosságot, de az ötletek és újítások embere volt. A világtól elvágott kis községekben az ilyen emberre mindig gyanakodva néznek, amíg be nem bizonyította, hogy nem jelent veszélyt a többinek. Egy pompás férfi, mint Samuel, sok bajt okozhat, és tud is okozni. Kiderülhet például, hogy túlságosan vonzó az asszonyok szemében, kiknek férjei nagyon jól tudják, jómaguk milyen szürkék és unalmasak. Azután a műveltsége, az olvasottsága, a könyvek, amiket vásárolt vagy kölcsönkért! Tudott sok olyan dologról is, amit nem lehet megenni, meginni vagy hálni vele - így például érdeklődött a költészet iránt, és megbecsülte a szépirodalmat. Ha történetesen gazdag ember, mint Thornesék vagy Delmarék, akik jó, zsíros földek urai voltak, és szép nagy házakban laktak, akkor nagy könyvtára lett volna.

Delmaréknak volt könyvtáruk - tölgyfa burkolatú szobájukban, ahol nem volt más, csak csupa könyv. Samuel sok könyvet vett tőlük kölcsön, és többet olvasott a könyveik közül, mint Delmarék maguk. Akkoriban egy gazdag embernek még megbocsátották, ha művelt volt. Nem szólták meg, ha fiait iskoláztatta, hétköznap is mellényt, fehér inget és nyakkendőt viselt, kesztyűt húzott, és körmét tisztán tartotta. Hiszen az ilyen gazdag emberek élete csupa titok, szokásaik érthetetlenek, ki tudja, mire van vagy mire nincs szükségük? De egy szegény ember - minek neki a költészet, meg a festmények, meg olyan zene, amire nem lehet énekelni vagy táncolni? Az ilyesmi nem segíti ahhoz, hogy betakarítsa termését, vagy néhány rongyot szerezzen, hogy a gyermekei ne járjanak meztelenül. És ha ezt nem látja be, makacsságának talán olyan okai lehetnek, amiket jobb nem firtatni.

Itt van például Samuel. Rajzokat készített a munkákról, amiket fából vagy vasból meg akart csinálni. Ez jó és érthető, sőt irigylésre méltó. De a tervek margójára más dolgokat is rajzolt, néha fákat, néha arcokat vagy állatokat vagy bogarakat, néha meg olyan alakzatokat, amelyekről egyáltalában nem lehetett tudni, mit ábrázolnak. Erre már az emberek zavartan, kelletlenül nevettek. Azonkívül sohasem lehetett előre tudni, mit gondol majd, vagy mit mond, mit cselekszik a következő percben - az embernek el kellett készülnie mindenre.

Amikor Samuel letelepedett a Salinas-völgyben, az első néhány évben valami bizonytalan gyanakodás vette körül. Talán a kis Will is hallott róla, amint a San Lucas boltban szóvá tették. Kisfiúk nem szeretik, ha az apjuk elüt a többi embertől. Lehet, hogy Willben már akkor vert gyökeret konzervativizmusa. Később, amint sorra megszületett a többi gyerek, és cseperedni kezdett, Samuel már a völgyhöz tartozott, amely büszke volt rá, körülbelül oly módon, mint valaki, ha egy szép páva tulajdonosa. Már nem féltek tőle, hiszen nem csábította el a feleségüket, nem csalogatta le őket a középszerűség kellemes útjáról. A Salinas-völgy megszerette Samuelt, de Will lelke akkor már kialakult!

Vannak emberek - korántsem éppen a legérdemesebbek -, akiket az istenek szeretnek és elkényeztetnek. Tervezgetés és erőfeszítés nélkül ölükbe pottyan minden. Will Hamilton is ezek közé tartozott. És meg tudta becsülni az ajándékokat, amiket kapott. Már siheder korában szerencséje volt. Apja sehogy sem tudott pénzt keresni, de Will kezében pénzzé vált minden, amihez csak nyúlt. Amikor Will Hamilton csirkéket nevelt, és tyúkjai tojni kezdtek, a tojás ára hirtelen felszökött. Fiatalember volt már, amikor két barátja, egy kis bolt tulajdonosai, a csőd szélére kerültek. Megkérték Willt, kölcsönözzön nekik egy kis pénzt, hogy a negyedévi számlafizetést át tudják vészelni. Felajánlották neki üzletük harmadrészét egy semmiségért. Will nem volt zsugori. Készséggel odaadta nekik a kért összeget. Egy éven belül az üzlet talpra állt, kibővült, előbb két bolttá, majd harmadik fiókot is nyitott. Végül nagyvállalat lett belőle, amely fiókjaival az egész környéket behálózta.

Will átvett egy kerékpár- és szerszámjavító műhelyt oly módon, hogy egy kétes követelést megvásárolt. A völgy gazdag emberei nemsokára autót kezdtek vásárolni, és Will szerelője javítgatta őket. Aztán megkörnyékezte egy elszánt költő, aki fémekben, öntöttvasban és gumiban álmodozott. Ezt az embert Henry Fordnak hívták, és terveit mindenki nevetségesnek, sőt talán törvénybe ütközőnek tekintette. Will szabódva beleegyezett, hogy a völgy déli része az ő kizárólagos területe legyen. Ám tizenöt év múlva a völgy tele volt Ford kocsikkal, Will pedig gazdag ember lett, Marmon kocsit vezetett.

Tom, a harmadik fiú hasonlított a legjobban apjához. Viharban született, és villámok közt élt. Tom fejest ugrott az életbe. Az öröm és a lelkesedés titánja volt. Nem is fedezte fel a világot és embereit, inkább maga teremtette meg őket. Amikor apja könyveit olvasta, megelőzött mindenkit. Világa új és ragyogó volt, üde és szűz, mint Éden kertje a hatodik napon. Lelke, mint egy csikó, boldogan ugrándozott a dús legelőn; később, amikor a világ sövényeket húzott, a fiú nekiment a sövénynek, és végül, amikor már magas palánk vette körül, azon is egyszerűen keresztültört. Féktelenül tudott örülni, de bánatában sem ismert határt; például amikor a kutyája kimúlt, úgy érezte, vége a világnak.

Tom olyan találékony volt, mint az apja, csak merészebb. Kipróbált olyasmiket, amikhez apja nem mert volna nyúlni. Szenvedélyes vágyakozás sarkantyúzta gyötrelmesen, márpedig Samuel nem ismerte ezt. Tom talán éppen azért maradt agglegény, mert érzékisége olyan mohó volt. Nagyon erkölcsös családba született. Sok álma, vágya - és kielégítésük is - szégyenérzéssel töltötte el, néha sírva járta be emiatt a dombokat. Egyébként a vadság és szelídség kedves keveréke volt. Embertelenül sokat dolgozott, csak azért, hogy gyötrő ösztöneit elnyomja.

Az írekben van valami kétségbeesett vidámság, de a sötét töprengés sem idegen tőlük, és néha megüli minden gondolatukat. És ha túl hangosan kacagnak, mintha egy hosszú ujj nyúlna be a torkukba. Elítélik magukat, még mielőtt bárki is vádat emelne ellenük, ettől olyanok, mintha folytonosan védekeznének.

Tom kilencéves korában sokat bánkódott, mert szép kis húga, Mollie nem tanult meg jól beszélni. Megkérte, tátsa ki a száját, és észrevett a nyelve alatt egy kis hártyát - ez okozta a bajt. "Ezt magam is rendbe hozom" - mondta. Elvezette húgát egy rejtekhelyre, jó messze a háztól, egy kövön megfente zsebkése pengéjét, és kivágta a beszédhiba okozóját. Akkor aztán elszaladt, és egészen rosszul lett.

Ahogy a család nőtt, nőtt a Hamilton-ház is. Arra rendeltetett, hogy sohase készüljön el. Minden oldalán toldalékok ugrottak elő, a szükséglet szerint. Az eredeti szoba-konyha nemsokára valósággal eltűnt a toldalékok összevisszaságában.

Közben Samuel nem tollasodott meg. Egy eléggé elterjedt betegségbe esett, amit találmánykórnak lehetne nevezni. Feltalált egy alkatrészt a cséplőgéphez, amely jobb volt, olcsóbb és célszerűbb mindennél, amit addig használtak. Ami kevés haszon Samuel évi munkája után megmaradt, ráment a szabadalmi ügyvivőre. Samuel beküldte modelljeit egy gyárosnak, aki a felajánlott tervet haladéktalanul visszautasította, de ötletét aztán felhasználta. A következő néhány évben a Hamilton család a perköltségeket koplalta le, és az érvágás csak akkor gyógyult be, amikor Samuel elvesztette a pert. Első keserves tapasztalatából megtanulta a szabályt, hogy pénz nélkül nem lehet pénz ellen harcolni. De a találmánykór ráragadt, és az a pénz, amelyet évről évre csépléssel meg kovácsmunkával keresett, szabadalmakon úszott el. A Hamilton gyermekek mezítláb jártak, overalljukon folt hátán folt, néha még ennivalóra sem jutott elég, mert minden pénz elment a gondosan elkészített tervrajzokra, amelyeken fogaskerekeket, síkságokat meg dombokat lehetett látni.

Némely ember nagyokat gondol, másik inkább kicsit. Samuel és két fia, Tom meg Joe, nagyokat gondolt, két másik fia pedig, George és Will, az ellenkező végletbe esett. Joseph a negyedik fiú volt, kis ábrándozó mamlasz, akit az egész család imádott és védelmezett. Hamarosan rájött arra, hogy a gyámoltalan mosoly biztosan mentesíti a munkától. Bátyjai valamennyien szívósan, keményen dolgoztak. Joe részét könnyebb volt helyette elvégezni, mint a fiút rávenni, hogy ő csinálja meg. Apja és anyja költőnek tartotta, mivel semmiben sem lehetett hasznát venni. Addig emlegették ezt, amíg Joe simán pergő verseket kezdett eszkábálni, hogy beváltsa reményeiket. Fizikailag rest volt, és alighanem szellemileg is. Ábrándozással töltötte életét, és anyja jobban szerette, mint többi gyermekét, mert olyan ügyefogyottnak gondolta. Valójában a legkevésbé sem volt ügyefogyott, hiszen a legkisebb erőfeszítéssel is pontosan elérte azt, amit akart. Joe volt a család kedvence.

A feudális időkben, ha egy fiatalember alkalmatlannak bizonyult a kard és a lándzsa forgatására, ez arra predesztinálta, hogy pap legyen: a Hamilton családban ez a körülmény, hogy Joe-nak semmi hasznát sem lehetett venni sem a gazdaságban, sem a kovácsműhelyben, arra az eredményre vezetett, hogy tovább taníttatták. Joe nem volt gyenge vagy beteges, de nem szeretett súlyokat emelgetni; rosszul lovagolt, és utálta ezt a mesterséget. Az egész család szeretettel kacagott, amikor arra gondolt, hogyan igyekszik Joe a szántást megtanulni, első girbe-görbe barázdája olyan tekervényes volt, mint egy folyócska útja a síkságon, a második pedig csak egyszer érintette az elsőt, azután keresztezte, és elkalandozott jó messzire.

Fokozatosan kivonta magát minden gazdasági munkából. Anyja megmagyarázta, hogy esze a fellegekben jár; úgy beszélt róla, mintha ez valami különleges erény volna.

Miután minden munkában csütörtököt mondott, apja kétségbeesésében rábízott hatvan juhot, hogy legeltesse. Ez volt valamennyi munka közül a legkönnyebb, klasszikus példája annak az elfoglaltságnak, amely semmiféle ügyességet nem igényel. Nem kellett egyebet tennie, csak a juhok mellett maradnia. Ám Joe elvesztette őket - elvesztett hatvan juhot, és nem tudta megtalálni azt a helyet, ahol összebújtak egy kiszáradt vízmosás árnyékában. A családi krónika szerint Samuel ekkor összehívta fiait és leányait, az egész családot, és megígértette velük, hogy az ő halála után gondját viselik Joe-nak, mert a fiú különben bizonyára éhen hal.

A fiúk közé szórtan öt lány is volt a Hamilton családban. Una, a legidősebb, fekete hajú, elgondolkodó, szorgalmas lány volt. De azt hiszem, nem is ő volt a legidősebb, hanem Lizzie, hiszen őt keresztelték az anyja nevére. Lizzie - alig tudok róla valamit. Mintha szégyellték volna. Fiatalon ment férjhez, aztán elköltözött, és csak temetések alkalmából jelent meg újra. Lizzie-nek különös tehetsége volt a gyűlölethez és keserűséghez, amire nincs több példa a Hamilton családban. Volt egy fia, aki felnőtt, és elvett egy leányt, nem Lizzie kedvére valót. Lizzie hosszú éveken át nem állt szóba vele.

Aztán ott volt Dessie, aki szüntelenül kacagott. Ezért mindenki boldog volt, ha a közelében lehetett, hiszen társasága mulatságosabb volt, mint bárki másé.

A következő nővér Olive volt: az én édesanyám. Az utolsó pedig Mollie, az édes kis szépség, bájos szőke hajával és ibolyakék szemével.

Ezek voltak a Hamiltonok. Valóságos csoda, hogy Liza, ez a sovány, tutyimutyi teremtés, hogyan tudta világra hozni őket sorra, évről évre, aztán szoptatni, kenyeret sütni, ruhát varrni - mert maga ruházta őket, de nemcsak ruhával, hanem jó modorral és sziklaszilárd erkölcsökkel is.

Bámulatos, hogyan tudta Liza megformálni gyermekeit. Teljesen tapasztalatlan volt, járatlan a világban, nem olvasott semmit, és nem is utazgatott, eltekintve attól az egyetlen hosszú úttól Írországból Kaliforniáig. Nem volt semmi tapasztalata férfiak dolgában, eltekintve a férjétől, de még ezt is vesződséges, sőt néha kínos kötelességnek tekintette. Élete jelentős részét gyermekek szülése és felnevelése vette igénybe. Egyetlen szellemi tápláléka a Biblia volt, no meg Samuel és a gyermekek beszélgetése, noha alig figyelt oda. Ebben az egyetlen könyvben megtalálta a történelmet és a költészetet, ebből merítette minden tudását emberekről és dolgokról, erkölcsi felfogását és üdvösségét. Sohasem tanulmányozta a Bibliát, nem mélyedt el benne, egyszerűen csak olvasta. Az a sok ellentétes hely, mely mintha megcáfolná egymást, Lizát a legkevésbé sem zavarta. Végül elérkezett odáig, hogy már szinte betéve tudta az egész könyvet; olyan jól, hogy nyugodtan olvashatta, oda se kellett figyelnie.

Liza általános tiszteletnek örvendett, mert jólelkű volt, és jó gyermekeket nevelt fel. Felemelt fővel mutatkozhatott akárhol. Férje, gyermekei és unokái tisztelettel néztek rá. Volt benne valami erő és szilárdság, a megalkuvás teljes hiánya, a helyes úthoz való ragaszkodás minden gaz ellenkezéssel szemben - ezért valósággal féltek tőle, de nem szerették különösebben.

Liza szenvedélyes buzgalommal küzdött az alkoholizmus ellen. Szeszt fogyasztani bármilyen formában: az ő szemében bűn volt a jogosan megbotránkozó istenség ellen. Nem elég, hogy maga a világ minden kincséért sem nyúlt volna szeszes italhoz, de azt is meg akarta akadályozni, hogy más élvezze. Az eredmény természetesen az volt, hogy férje, Samuel, meg a gyerekek egészséges szomjúságot éreztek a jó kis itókára.

Egyszer, amikor beteg volt, Samuel úgy könyörgött:

- Nem kaphatnék egy pohár whiskyt, Liza? Megkönnyebbülnék tőle.

Liza kemény kis álla megfeszült.

- Hát nem szégyellned magad Isten trónusa elé lépni úgy, hogy megérezze a szeszt a leheleteden? Ugye, hogy nem?! - mondta.

Samuel a másik oldalára fordult, és megkönnyebbülés nélkül vergődött át betegségén.

Amikor Liza már hetvenedik éve felé járt, bélrenyheségben szenvedett, és az orvos azt mondta neki, vegyen be egy evőkanálnyi portói bort gyógyszerül. Az első kanálnyit nagy nehezen erőltette le, még az arca is elfintorodott, de nem is volt olyan rossz. És ettől a perctől kezdve nem volt többé egészen tiszta, szeszmentes lehelete. A bort mindig evőkanállal fogyasztotta, mindig csak orvosságnak nevezte, de egy idő után jó liternyit is bevett belőle naponta, és most már kevésbé zord, boldog és derűs asszony lett belőle.

Samuel és Liza Hamilton valamennyi gyermekét felnevelte egészen a serdülőkorig, még a századforduló előtt. Hamiltonok egész raja nyüzsgött a farmon, King Citytől keletre. És ezek már amerikai gyerekek voltak, amerikai lányok és ifjak. Samuel sohasem tért vissza Írországba, lassanként teljesen elfelejtette. Elfoglalt ember volt. Nem maradt ideje a honvágyra. A Salinas-völgy volt a nagyvilág. Egy utazás Salinasba - hatvan mérföldnyire északra, a völgy bejáratánál - olyan esemény volt, hogy egy évre is kielégítette. A szüntelen munka a földeken, a hatalmas család táplálása, ruházása, gondozása igénybe vette minden idejét - de mégsem egészen. Energiája kimeríthetetlen volt.

Leányából, Unából töprengő diák lett, aki feszülten, komoran dolgozott. Samuel büszke volt Una szenvedélyesen kutató szellemére. Olive néhány évig középiskolába járt Salinasban, és vizsgára készülődött a megyei székhelyen. Tanítónő akart lenni - ez itt olyan megtiszteltetésnek számított, mint Írországban az, ha egy pap van a családban. Joe-t főiskolára küldték, mert - ördög vigye, úgysem lehetett használni semmi egyébre. Will szépen haladt a véletlennek köszönhető megtollasodás felé. Tom összeütközésbe került a világgal, és sebeit nyalogatta. Dessie varrást tanult, Mollie pedig, a csinos Mollie nyilván férjhez megy majd egy jómódú emberhez.

Arról, hogy örökölhetnek valamit, szó sem volt. Birtokuk a domboldalon elég nagy volt, de borzalmasan szegény. Samuel egyik kutat a másik után ásta, de saját földjén nem tudott vizet találni. Pedig az nagy különbséget jelentett volna. Ha van víz, viszonylag gazdag embernek számított volna. Egyetlen vízforrásuk az a szánalmas szivattyús kút volt, a ház közelében, ahonnan nagyon mélyről szivárgott fel a víz; néha veszedelmesen leapadt, sőt két ízben teljesen kiszáradt. A jószágnak ide kellett jönnie a birtok távoli határából inni, azután megint vissza, legelni.

Mindent egybevetve, jól megalapozott család volt ez, amely tartósan és sikeresen gyökeret vert a Salinas-völgyben, nem szegényebb, mint sok más, persze nem is gazdagabb. Jól kiegyensúlyozott család volt, akadt benne maradi és forradalmár, realista és ábrándozó. Samuel elégedett lehetett ágyéka gyümölcseivel.

Amikor Adam belépett a hadseregbe, és Cyrus Washingtonba költözött, Charles magára maradt a farmon. Elhencegett azzal, hogy asszony után néz, de nem látott hozzá a szokásos módon, ami abból áll, hogy lányokkal találkozik az ember, táncba viszi őket, kipróbálja erényességüket vagy ellenkezőjét, és végül megadóan besiklik a házasság révébe. Az igazság az, hogy Charles végtelenül félt a lányoktól. És mint a legtöbb félénk férfi, normális szükségleteit névtelen prostituáltakkal elégítette ki. Egy ilyen nőnél a félénk ember biztonságban érzi magát. Miután fizetett, méghozzá előre, a nő árucikké vált, és a félénk ember eltréfálhat vele, sőt még brutális is lehet hozzá. Azonkívül nem kell rettegnie attól, hogy esetleg kosarat kap, ami végleg megdermeszti a mulyák vállalkozási kedvét.

Az elintézés módja egyszerű volt, és amennyire lehet, diszkrét. A fogadó tulajdonosa az emeleten három szobát tartott fenn futóvendégek számára. Ezeket lányoknak adta ki kéthetes időszakokra. A két hét végén új garnitúra foglalta el a régi lányok helyét. Mr. Hallamnek, a fogadósnak, semmi része sem volt az ügy megszervezésében. Az igazsághoz majdnem híven azt mondhatta, hogy nem tud az egészről semmit. Mindössze elfogadta a normális bér ötszörösét a három szobáért. A lányokat egy Edwards nevű bordélyos kerítette, hozta oda, fegyelmezte és fosztogatta. Ő maga Bostonban élt. A lányok lassú körútjukon bejárták a kisvárosokat, és sehol sem tartózkodtak tovább két hétnél. Ez a módszer kitűnően bevált. A lányok egyike sem maradt ugyanazon a helyen annyi ideig, hogy a polgárság vagy a hatóság felfigyeljen rá. Majdnem minden idejüket szobájukban töltötték, és nem mutatkoztak nyilvános helyen. Verés terhe alatt tilos volt leinni magukat, lármát csapniuk, vagy beleszeretniük valakibe. Szobájukban étkeztek, és nagy titokban fogadták vendégeiket. Erre nagyon vigyáztak. Részeg embert sohasem engedtek fel hozzájuk. A lányok minden hat hónapban egyhavi vakációt kaptak, hogy leigyák és kitombolják magukat. Munka közben, ha egy lány megszegte a szabályokat, Mr. Edwards személyesen lerántotta róla a ruhát, betömte a száját, és a korbáccsal félholtra verte. Ha másodszor is engedetlenkedett, börtönben ébredt fel, csavargás és erkölcstelen életmód vádja alatt.

A kétheti tartózkodásnak más előnye is volt. A lányok közül sok nemi betegségben szenvedett, és megfertőzte vendégeit is; de mire a baj lappangási időszaka véget ért, a lány többnyire már elköltözött. Így nem volt ott senki, akin az áldozat dühét kitöltse. Mr. Hallam nem tudott semmiről semmit, Mr. Edwards pedig üzleti minőségben sohasem szerepelt a nyilvánosság előtt. Nagyon jó dolog volt ez a körforgalom.

A lányok nagyjából egyformák voltak - nagydarab, erős, lusta és buta teremtések. A férfiak alig vették észre, hogy a lányok kicserélődtek. Charles Trask megszokta, hogy legalább kéthetenként egyszer elmegy a fogadóba, felmászik az emeletre, gyorsan elintézi a dolgát, azután visszatér a söntésbe, és enyhén berúg.

A Trask-ház sohasem volt vidám, de amióta Charles egymaga lakott benne komoran, penészesen pusztulásnak indult. A csipkefüggönyök megszürkültek, a padlók - noha söpörték - nyirkosan ragadtak. Az egész konyhát, a falakat, ablakokat, mennyezetet belepte a serpenyők zsíros gőze.

Valamikor asszonyok laktak itt, és állandóan sikáltak, félévenként alaposabb nagytakarítást is rendeztek, és győzedelmeskedtek a piszok fölött. De Charles többnyire beérte a sepregetéssel. Leszokott a lepedőről, és takarók közt aludt. Minek tisztogatni a házat, ha nincs senki, aki lássa? Csak azokon az estéken mosakodott meg és váltott fehérneműt, amikor a fogadóba ment.

A nyugtalanság már hajnalban kikergette az ágyból. Keményen dolgozott a farmján, mert olyan magányos volt. Amikor a munkából megjött, teletömte magát valami sülttel, és már le is feküdt, hogy az így bekövetkező zsibbadtságban tüstént álomba merüljön. Sötét arca komoly és kifejezéstelen volt, mint a legtöbb emberé, aki majdnem mindig egyedül van. Bátyja nagyon hiányzott neki, jobban, mint apja és anyja. Emlékezete megcsalta: az éveket, amikor Adam még itthon volt, élete boldog korszakának érezte. Azt kívánta, bárcsak visszatérne ez a kor.

Az évek folyamán egyszer sem betegedett meg, nem szólva természetesen a krónikus emésztési zavarokról, amelyek mindennaposak voltak - és ma is azok - olyan férfiaknál, akik egyedül élnek, maguk főznek, és magányosan étkeznek. A baj ellen erős hatású hajtószert használt, amelynek "George Atya Életelixírje" volt a neve.

De remetesége harmadik esztendejében baleset érte. Sziklákat ásott ki, és szánon elcsúsztatta a kőfalhoz. Az egyik nagy sziklakövet nehéz volt elmozdítani. Charles megpróbálta egy hosszú vasrúddal, de a szikla ellenállt, és ismételten visszagördült a helyére. Charles hirtelen elvesztette türelmét, megjelent arcán az a kis mosoly, és néma dühében úgy birkózott a sziklával, mintha egy emberrel állna szemben. A vasrudat mélyen bedugta mögé, és teste egész súlyával hátradőlt. A vasrúd kicsúszott, és felső végével homlokába csapódott. Néhány percig eszméletlenül feküdt a mezőn, azután oldalára gurult, feltápászkodott, és félig vakon eltámolygott a házig. Homloka hosszú csíkban felhasadt a haj kezdetétől egy pontig a két szemöldök közt. Heteken át bekötött fejjel járt, sebe szivárgott, de ez nem aggasztotta. Akkoriban úgy vélekedtek, hogy a genny jó dolog, és csak azt mutatja, hogy a seb úgy gyógyul, ahogy kell. Amikor sebe csakugyan begyógyult, hosszú, ráncos forradás maradt utána. Míg a legtöbb forradás világosabb szokott lenni, mint a bőrszövet körülötte, Charles sebhelye sötétbarna lett. Talán a rúd nyomán vasrozsda jutott a bőr alá, és, szinte tetoválta.

Charles nem törődött a sebével, de a forradással annál inkább. Olyan volt, mint egy hosszú ujjnyom a homlokán. Gyakran nézegette a kis tükörben a kályha mellett. Haját befésülte homlokába, hogy a forradásból minél többet eltakarjon. Gyűlölte ezt a forradást; szégyenkezett miatta. Nyugtalanul fészkelődött, ha valaki ránézett, és elöntötte a düh, ha megkérdezték, mi az? Levelében kifejtette bátyjának, mit érez ezzel kapcsolatban. Ezt írta:

Olyan, mintha pecsétet sütöttek volna rám, akár egy tehénre. Az átkozott forradás egyre sötétebbé válik. Mire te hazajössz, talán már egészen fekete lesz. Ha még egyet kapnék a másik irányba, pontosan olyan lennék, mint egy pápista hamvazószerdán. Nem tudom, mért bosszant ez így, hiszen sok más sebet kaptam már. De ez éppen olyan, mintha megbélyegeztek volna. És ha bemegyek a városba vagy a kocsmába, az ördögbe is, az emberek mindig megbámulják. Észreveszem, hogy beszélnek róla, amikor azt hiszik, hogy nem hallom. Nem értem, mért olyan kíváncsiak, mennykő csapjon beléjük! Már ott tartok, hogy inkább be se megyek a városba.

Adamet 1885-ben leszerelték, és elindult hazafelé. Külsőre alig változott. Járása, viselkedése nem volt katonás. A lovasság nincs az emberre ilyen hatással. Sőt vannak csapatok, ahol éppen a hanyag, lötyögő járás a divat, még büszkék is rá.

Adam úgy érezte magát, mint egy alvajáró. Nehéz elszakadni bármilyen megszokott életformától, amivel az ember összeforr, még ha utálja is. Reggel egy szempillantás alatt felocsúdott, és türelmetlenül feküdt, várva az ébresztőt. Lábikrája fázott, hiányzott a lábszárvédő ölelése; nyakát meztelennek érezte a szoros gallér nélkül. Megérkezett Chicagóba, és itt, minden ok nélkül, kibérelt egy bútorozott szobát egy hétre. De már két nap múlva elindult Buffalo felé, majd szándékát megmásítva, felkereste a Niagara-zuhatagot. Nem akart hazamenni, és halogatta az indulást, amennyire csak lehetett. Az otthon nem úgy élt képzeletében, mint valami kellemes hely. Amit akkor érzett, amikor még otthon volt, meghalt benne, de nem volt kedve feléleszteni.

Órákon át bámulta a vízesést. Hatalmas dübörgése elkábította és hipnotizálta.

Egy este bénító honvágyat érzett a zsúfolt kaszárnya és a sátrak iránt. Kedve lett volna belevegyülni akármilyen tömegbe, az oltalmazó melegségért. Az első nyilvános hely, ahol sok emberrel találkozhatott, egy füstös kis kocsma volt. Boldogan felsóhajtott, és valósággal befészkelte magát az embertömegbe, mint ahogy egy macska elhelyezkedik egy farakás közt. Whiskyt rendelt, és megitta, belül elöntötte a melegség, és jól érezte magát. Nem látott, nem hallott. Egyszerűen felszívódott a tömegben.

Amikor az idő későre fordult, és az emberek kezdtek elszállingózni, Adam rettegve gondolt arra a percre, amikor haza kell mennie. Nemsokára egyedül maradt a csapossal, aki nagy igyekezettel sikálta a söntésasztal mahagónifáját, és tekintetével, egész modorával igyekezett utolsó vendégét távozásra unszolni.

- Kérek még egyet - mondta Adam.

A csapos elővette a palackot. Adam most nézte meg ezt az embert először. Eperszínű foltot vett észre a homlokán.

- Idegen vagyok ezen a vidéken - mondta Adam.

- Itt a Niagaránál többnyire idegenekkel van dolgunk - felelte a csapos.

- Most szereltem le. A lovasságnál szolgáltam.

- Aha - ásított a csapos.

Adam hirtelen úgy érezte, hogy fel kell ráznia ezt az embert közönyéből, hatni kell rá valahogy.

- Indiánokkal harcoltam - mondta. - Izgalmas időket éltem.

Az ember nem felelt.

- Az öcsémnek is ilyen folt van a homlokán.

A csapos ujjaival megérintette az eperszínű foltot.

- Anyajegy - mondta. - Évről évre nagyobb. A maga öccsének is az van?

- Megütötte magát, abból maradt vissza. Megírta nekem.

- Nem vette észre, hogy az enyém egy macskához hasonlít?

- Csakugyan.

- Innen a csúfnevem, Macska. Megvan, amióta csak emlékszem. Azt mondják, a mutteromat alighanem megijesztette egy macska, amikor viselős volt velem.

- Útban vagyok hazafelé. Sokáig voltam távol. Nem akar inni valamit?

- Köszönöm. Hol szállt meg?

- Mrs. May penziójában.

- Ismerem az asszonyt. Azt mesélik róla, teletölti a kosztosait levessel, hogy ne tudjanak sok húst enni.

- Azt hiszem, minden mesterségnek megvannak a maga fogásai - mondta Adam.

- Ez bizony igaz. Az enyémben kétségtelenül van trükk elég.

- Magam is azt hiszem - mondta Adam.

- De van egy trükk, amire szükségem volna, de még nem tanultam meg. Bárcsak értenék hozzá.

- És mi legyen az?

- Hogy az istennyilába bírhatnám magát arra, hogy hazamenjen? Akkor végre becsukhatnám a boltot.

Adam ránézett, csak bámult rá, de nem szólt semmit.

- Csak tréfáltam - jegyezte meg a csapos nyugtalanul.

- Azt hiszem, reggel megyek haza - mondta Adam. - Már úgy értem, hogy az igazi otthonomba.

- Szerencsés utat - mondta a csapos.

Adam végigment a sötét városon, egyre gyorsabban lépkedve, mintha magánya a nyomában ügetne. A penzió bejáratának rozoga lépcsői figyelmeztetően recsegtek a lába alatt. Az előcsarnokot parányi sárga fény tette komorrá, de nem világította meg. Egy olajlámpa égett ott; lángját olyan alacsonyra csavarták, hogy fel-felpislogott, mintha minden pillanatban végleg kialudna.

A panziós hölgy szobája nyitott ajtajában állt, orra árnyékot vetett állára. Hideg tekintete úgy követte Adamet, mint egy szembenéző arckép szeme. A whiskyt szimatolta, amely vendégében volt.

- Jó éjt - mondta Adam.

Az asszony nem felelt.

Az első lépcsőfordulónál Adam visszanézett. Az asszony felemelte fejét, és most álla vetett árnyékot a torkára, és pupillái eltűntek.

A szobát elárasztotta a sokszor meglocsolt és felszáradt por szaga. Adam letépett egy szál gyufát a blokkjáról, és végighúzta rajta. Meggyújtott egy gyertyacsonkot a lakkozott gyertyatartóban, és az ágyra bámult; úgy besüppedt, mint egy függőágy, piszkos darabokból összefércelt takaró borította, melynek rongyos szélein kibuggyant a vatta.

A bejárati lépcsők megint nyikorogtak. Adam tudta, hogy az asszony újra ott áll ajtajában, hogy vendégutálatával nyakon öntse az újonnan érkezőt.

Adam leült egy kényelmetlen székre, térdére könyökölt, és arcát tenyerére támasztotta. Egy lakó lenn a hallban köhögni kezdett; hosszasan, türelmesen köhögött a csendes éjszakában.

És Adam most már tudta, hogy nem megy haza. Öreg katonáktól nemegyszer hallotta, amint elmesélték, hogyan tették meg azt, amit ő most megtenni készül:

"Egyszerűen nem bírtam ki. Nem találtam a helyem sehol. Nem ismertem senkit. Egy darabig kószáltam, de hamarosan megelégeltem. Rémület fogott el, mint egy gyereket. Még fel sem eszméltem, és már könyörögtem az őrmesternek, hogy vegyen vissza. Kunyeráltam, mintha szívességet kérnék tőle."

Chicagóban Adam megint besoroztatta magát, és kérte, hogy osszák be régi ezredébe. A nyugat felé robogó vonaton sóvárogva gondolt századára; bajtársai egyszeribe vonzónak és kedvesnek tűntek.

Mialatt a csatlakozást várta Kansas Cityben, hallotta, hogy a nevét kiáltják. Egy cédulát nyomtak a kezébe - parancsot, hogy jelentkezzék Washingtonban, a hadügyminisztériumban. Adamnek öt év alatt vérévé vált - ami több, mintha megtanulta volna -, hogy semmiféle parancson ne csodálkozzék. Egy közlegény szemében a távoli Washington félistenei úgyis bolondok: ha a közlegény nem akarja, hogy ő is megbolonduljon, lehetőleg sohase gondoljon tábornokokra.

Adam végre megmondta nevét egy írnoknak, és leült egy előszobában. Apja ott akadt rá. Eltartott egy percig, amíg Adam ráismert Cyrusra, és jóval hosszabb ideig, amíg kissé hozzászokott. Mert Cyrusból nagy ember lett. Úgy is öltözködött, mint egy nagy férfiú - fekete posztóból varrt kabátot és nadrágot hordott, széles karimájú fekete kalapot, bársonygalléros felöltőt és ébenfa sétabotot, amelyet úgy fogott, mint egy kardot. Viselkedése is olyan volt, mint egy nagy emberé. Beszéde meglágyult, lassú, kimért és nyugodt lett, mozdulatai pedig szélesek; új fogsora rókaszerű mosolyt varázsolt arcára, és ez a mosoly nem állt arányban érzelmeivel.

Amikor Adam ráeszmélt, hogy apjával áll szemben, még nem volt vége meghökkenésének. Hirtelen a földre nézett, és - faláb sehol. Apja lába egyenes volt, térdben rendesen hajlott, alul meg fényes kecskebőr lábszárvédő borította, amilyet a Kongresszus tagjai viseltek. Amikor néhány lépést tett, bicegett egy kicsit, de ez nem volt olyan, mint a faláb otromba zötyögése.

Cyrus észrevette csodálkozó pillantását.

- Műláb - mondta. - Vaskapocs tartja. Rugó van benne. Ha ügyelek rá, nem is biceg. Majd megmutatom, ha leveszem. Gyere velem.

- Menetlevelem van, édesapám - mondta Adam. - Jelentkeznem kell Wells ezredes úrnál.

- Tudom. Én mondtam Wellsnek, hogy adja ki azt a menetlevelet. Gyere csak velem.

- Ne haragudj - felelte Adam kelletlenül -, azt hiszem, jobb lesz, ha előbb az ezredes úrnál jelentkezem.

Apja fordított egyet a dolgon.

- Próbára akartalak tenni - mondta nagyvonalúan. - Látni akartam, van-e még manapság fegyelem a hadseregben. Derék fiú vagy. Tudtam, hogy jót tesz majd neked. Férfi vagy és katona, édes fiam.

- Parancsot kaptam, édesapám - hebegte Adam. Ez az ember idegen volt neki. Még egy kis undort is érzett. Itt hamis volt valami. Adam érzésein még az sem változtatott semmit, ami ezután következett. A gyorsaság, amellyel kinyíltak az ajtók, egyenesen az ezredes szobájába, a magas rangú tiszt előzékenysége és alázatos hangja, amint jelentette: "A miniszter úr máris fogadja önt, uram!"

- Ez itt a fiam, miniszter úr, közlegény, éppen olyan, mint én voltam, közlegény az Egyesült Államok hadseregében.

- Káplárként szereltem le, édesapám - helyesbítette Adam. Alig; hallotta a bókokat, amiket egymással váltottak. "Ez hát a hadügyminiszter - gondolta. - Hát nem látja, hogy apám nem a normális hangján beszél? Komédiázik. Mi ütött belé? Érdekes, hogy a miniszter nem veszi észre."

Átsétáltak a kis szállodába, ahol Cyrus lakott. Útközben Cyrus megmutatta neki a város látnivalóit, az épületeket, a történelmi nevezetességű helyeket. Bőbeszédűen magyarázott mindent, mintha előadást tartana.

- Szállodában lakom - mondta. - Gondoltam rá, hogy házat vásárolok, de annyit utazom, hogy aligha fizetődnek ki. Az év legnagyobb részében az országot járom.

A szálloda portása sem vett észre semmit. Mélyen meghajolt Cyrus előtt, szenátornak titulálta, és kijelentette, hogy még akkor is ad szobát Adamnek, ha valakit ki kell dobnia.

- Küldjön fel egy palack whiskyt a szobámba.

- Igenis. Jégbe hűtve küldöm, ha parancsolja.

- Minek a jég? - mondta Cyrus. - A fiam katona. - Botjával lábára ütött, amely kongó hangot adott. - Magam is katona voltam, közkatona. Minek nekünk a jég!

Adam álmélkodva nézte apja lakosztályát. Nemcsak hálószobája volt, hanem mellette egy nappali is, a toalett meg egy fülkében volt, benn a hálószobában.

Cyrus sóhajtva leereszkedett egy mély székbe. Felhúzta nadrágszárát, és megmutatta Adamnek a vasból, bőrből és keményfából készült szerkezetet. Kifűzte a bőrhüvelyt, amely a műlábat a csonkhoz erősítette. Végül a színében húst utánzó művégtagot széke mellé állította a földre.

- Néha átkozottul szorít - mondta.

Mihelyt lábát levetette, apja egyszeriben a régi lett, az az ember, aki Adam emlékezetében élt. Adam már-már egy kis megvetést értett, de most újra elfogta az a tisztelet és félelem, és az az ellenséges érzés is, amelyet gyermekkorában apja jelenlétében érzett. Már megint az a kisfiú volt, aki aggódva fürkészte apja pillanatnyi hangulatát, hogy elkerülje a bajt.

Cyrus kényelembe helyezkedett, megitta whiskyadagját, meglazította gallérját, aztán Adamre meredt.

- Nos?

- Parancsol, édesapám?

- Miért álltál be újra?

- Én... nem tudom, édesapám. Kedvem támadt hozzá.

- De hiszen nem szereted a katonaságot, Adam.

- Nem, apám.

- Akkor mért mentél vissza?

- Nem akartam hazamenni.

Cyrus sóhajtott, és ujjaival a szék karfáját dörzsölgette.

- Végleg benn akarsz maradni a hadseregben? - kérdezte.

- Nem tudom, édesapám.

- Be tudlak juttatni a West Pointra. Vannak összeköttetéseim. El tudom intézni, hogy elbocsássanak, és akkor beléphetsz West Pointba.

- Nem akarok odamenni.

- Szembeszállsz az akaratommal? - kérdezte Cyrus csendesen.

Adam sokáig gondolkodott, mielőtt felelt volna. Valami kibúvót keresett, de végül kijelentette:

- Igenis, édesapám.

- Tölts nekem egy kis whiskyt, fiam - mondta Cyrus, és amikor megitta, így folytatta: - Azt hiszem, nem is tudod, valójában mekkora befolyásom van. A Nagy Hadsereget könnyűszerrel latba vethetem bármely elnökjelölt ellen. Még az elnök is kíváncsi, hogyan vélekedem erről vagy arról, ha közügyekről van szó. Meg tudok buktatni szenátorokat, és úgy válogathatok a kinevezések közt, mint az almában. A magasba emelhetek bárkit, és tönkre is tehetem, tudod-e?

Adam még ennél is többet tudott. Érezte, hogy Cyrus fenyegetésekkel védekezik.

- Igen, édesapám. Hallottam.

- Ha akarom, kineveztetlek Washingtonba, sőt azt is elintézhetem, hogy énmellém osszanak be, megtaníthatlak, hogyan kell boldogulni.

- Inkább visszamennék az ezredemhez, édesapám.

Látta, hogy apja arca elsötétül, mert érzi, hogy elvesztette.

- Lehet, hogy melléfogtam. Úgy látszik, elsajátítottad a katonák néma ellenállását. - Felsóhajtott. - Majd szólok, hogy küldjenek vissza az ezredhez. A kaszárnyában fogsz elrothadni.

- Köszönöm, édesapám - mondta Adam, és kisvártatva megkérdezte. - Mért nem hozatja Charlest ide?

- Mert én... nem, Charlesnak jobb ott, ahol van, maradjon csak ott.

Adam nem felejtette el apja hangját és arckifejezését, ahogy ezt mondta. Rengeteg ideje volt visszaemlékezni rá, mert csakugyan ott rothadt a kaszárnyában. Gyakran gondolt arra, apja milyen magányos és elhagyatott, és ezt nagyon jól tudja.

Amikor az első öt év lejárt, Charles hazavárta Adamet. Kifestette a házat meg a csűrt; és amikor az idő közeledett, felvett egy asszonyt alapos nagytakarításra.

Tiszta, egyszerű öregasszony volt. Ránézett a portól szürke, penészes függönyökre, és kidobta valamennyit, újakat készített helyettük. A tűzhelyről lekaparta a mocskot, amely összegyűlt ott, amióta Charles anyja meghalt. Lúggal mosta le a falakat, hogy eltávolítsa a fénylő, barna koszréteget, ami zsíros gőzökből és kormos petróleumlámpákból ülepedett le. A padlókat lúgba pácolta, a takarókat szódás vízbe áztatta, közben meg szüntelenül zsörtölődött magában:

- Ezek a férfiak... piszkos állatok. A disznók tiszták hozzájuk képest. Megrohadnak saját levükben. Nem is értem, egy nő hogy is mehet férjhez hozzájuk. Büdösek, mint a pestis. Nézd csak ezt a tűzhelyet, a ráragadt kosz még Matuzsálem korából való!

Charles beköltözött egy fészerbe, ahol orrát nem csiklandozta a lúg és szóda, ammóniák és kenőszappan tiszta, de nehéz szaga. Ám ott a fészerben is az volt a benyomása, hogy a takarító asszony nem helyesli a módot, ahogy a háztartását vezette. Amikor az asszony végre morogva eltávozott a tisztára sikált házból, Charles ott maradt a fészerben. Az akarta, hogy a ház tiszta maradjon Adam számára. A fészerben, ahol aludt, mindenféle szerszámok hevertek a gazdálkodás céljaira, a ház javítására és karbantartására. Charles rájött, hogy a kovácsműhely tüzénél is meg tudja főzni és sütni az ebédjét, még gyorsabban és ügyesebben, mint a konyhatűzhelyen. A fújtatóval gyorsan fel tudta lobbantani a koksz forró lángját. Nem kellett várnia, amíg a tűzhely nagy nehezen felmelegszik. Nem is értette, mért nem jutott eszébe azelőtt.

Charles várta Adamet, de Adam nem jött. Adam azért nem írt, mert szégyellte magát. Charles apja haragos leveléből tudta meg, hogy Adam, akaratával szembeszállva, újra beállt katonának. Cyrus azt is jelezte, hogy egyszer, valamikor, Charles meglátogathatná Washingtonban, de meghívását később nem ismételte meg soha.

Charles visszaköltözött a házba, és nagy piszokban élt tovább, mintha örömét lelné benne, hogy semmivé teszi annak a zsörtölődő szipirtyónak a munkáját.

Adam csak több mint egy év múlva írt végre Charlesnak. Levelében zavartan összehordott hetet-havat, hogy bátorságot gyűjtsön ahhoz, amit be akart vallani: "Nem tudom, miért álltam be újra. Mintha nem is én írtam volna alá, hanem valaki más. Írj hamarosan, és közöld velem, hogy vagy."

Charles nem válaszolt, csak a negyedik aggódó, sürgető levélre. Akkor is mindössze ennyit jegyzett meg hűvösen: "Nem nagyon számítottam rád, alig is vártalak." Azután részletesen beszámolt a jószágról és a gazdaságról.

Az idő nem állt meg. Charles legközelebb újév után írt, és a levél, amit Adamtől kapott, szintén közvetlenül újév után kelt. Annyira elszakadtak egymástól, hogy jóformán megszűnt köztük minden kölcsönös kapcsolat, és nem volt mit kérdezniük.

Charles rákapott arra, hogy piszkos, lompos nőket tartson a házában, egyiket a másik után. Ha megunta, kidobta őket, mint ahogy túladott egy-egy disznón. Nem szerette őket, és cseppet sem érdekelte, hogy azok kedvelik-e őt. Mindjobban elszokott a falutól. Nem tartott kapcsolatot mással, csak a postamesterrel meg a kocsmával. A falu népe elítélhette ugyan csúf életmódját, de volt valami, ami kiegyenlítette ezt a szemükben. A farmon még sohasem gazdálkodtak ilyen jól. Charles kiirtotta a gazt, rendben tartotta a kerítést, jó karban tartotta a lefolyóárkokat, és további száz holddal gyarapította birtokát. Sőt mi több, dohányt ültetett, és hosszú új dohánypajta állt imponálóan a háza mögött. Mindez kivívta szomszédai megbecsülését. Egy farmer nem gondolhat túlságosan rosszat egy jó gazdáról. Charles pénze legnagyobb részét és minden erejét gazdasága felvirágzására fordította.

Adam a következő öt évben elvégezte mindazt, amit egy hadsereg megkövetel az embereitől, hogy foglalkoztassa őket, és megóvja a megbolondulástól. A fém és bőr örökös fényesítése, gyakorlatozás, felvonulás, parádék, a kürt és zászló ceremóniái - tevékenységek egész körtánca olyan emberek számára, akik valójában nem csinálnak semmit. 1886-ban kitört a konzervgyári munkások nagy sztrájkja Chicagóban, és Adam ezredét vonatra rakták, de a sztrájk befejeződött, még mielőtt szükség lett volna rájuk. 1888-ban a szeminolok, akik sohasem írtak alá egyetlen békeszerződést sem, megint mozgolódni kezdtek, és a lovasságot ismét vonatra rakták; de az indián törzs megnyugodott, és visszatért mocsaras hazájába; a katonák pedig folytatták régi megszokott, álomszerű életüket.

Az időköz furcsa és ellentmondásokkal teljes jelenség az emberi lélek számára. Ésszerű volna feltételezni, hogy az egy helyben topogás ideje, vagyis az eseménytelen idő végtelennek rémlik, így kellene lennie, de nincs így. Az unalmas, eseménytelen időnek egyáltalában nincs is tartama. Az érdekes dolgokkal telehintett idő, a tragédiáktól jajongó, örömöktől ujjongó idő - ez az a korszak, amely később hosszúnak tűnik fel az ember emlékezetében. Így is kell lennie. Az eseménytelenségben nincsenek oszlopok, amelyekre ki lehetne feszíteni az időtartamot. A semmitől a semmiig egyáltalában nincs idő.

Adam második öt éve úgy elrepült, hogy észre se vette. 1890 őszén őrmesteri csíkokkal szerelt le San Franciscóban, a Presidióban. A levélváltás a két testvér közt már ritkaságszámba ment, mégis, mielőtt elbocsátották a hadseregből, Adam írt öccsének. "Most azonban hazamegyek" - írta, és azután Charles semmit sem hallott róla több mint három évig.

Adam kivárta a telet, miközben felment a Sacramento folyón, és bejárta a San Joaquin völgyét. Mire kitavaszodott, elfogyott a pénze. Összecsavart egy pokrócot, és lassan elindult kelet felé, néha gyalog, néha meg más emberekkel együtt, lassan döcögő tehervagonok alatt, a tengelyen. Éjszakánként elvegyült más vándorokkal a táborozóhelyeken, kisebb-nagyobb városok peremén. Megtanult koldulni - nem pénzt, csak ennivalót. És mielőtt ráeszmélt volna, belőle is csavargó lett.

Az ilyen emberek ma már ritkák, de a kilencvenes években rengeteg volt belőlük, magányos férfiakból, vándorokból, akik így akartak élni. Akadt köztük olyan, aki a felelősség elől szökött meg, másokat a társadalom igazságtalansága kergetett ki az országútra. Néha dolgoztak egy keveset, de nem sokáig. Loptak egy kicsit, de csak élelmiszert vagy alkalomadtán egy-egy szükséges ruhadarabot a szárítókötélről. Volt köztük mindenféle ember - művelt és tudatlan, tiszta és piszkos -, de valamennyinek közös tulajdonsága a nyughatatlanság volt. Követték a meleget, de elkerülték a nagy hőséget és a nagy hideget. Ahogy a tavasz közelgett, kelet felé bandukoltak, és az első fagy nyugatra meg délre űzte őket. Testvérei voltak a coyotnak, az amerikai prérikutyának, amely vadállat, mégis az ember és csirkeóljai közelében szeret élni: ők is városok közelében éltek, de nem a városokban. A barátkozás más emberekkel egy hétig tartott, vagy egy napig, azután elsodródtak egymástól.

A kis tüzek körül, amelyeken a közös pörkölt rotyogott, sokféle módon és sokféle stílusban beszélgettek, csak egy volt tilos: a személyes ügyek emlegetése. Adam itt hallott először az I. W. W.^[1] fejlődéséről, haragos apostolokról. Végighallgatott filozófiai, metafizikai, esztétikai vitákat, mindenféle személytelen tapasztalatokat. Hálótársa lehetett akár gyilkos is, kiugrott pap, akiről lerángatták a csuhát, vagy maga dobta el, professzor, aki kénytelen volt otthagyni jó meleg helyét, valamilyen unalmas egyetemi katedrát, magányos férfi, aki emlék elől menekült, bukott arkangyal vagy gyakorló ördög - mindegyik hozzájárult a maga gondolatfoszlányaival a közös tűzhöz, mint ahogy mindegyik hozzáadott néhány répát, hagymát, burgonyát és egy kis húst a közös pörkölthöz. Megtanulta a technikáját annak, hogyan lehet borotválkozni egy üvegcseréppel, és jól megítélni egy házat, mielőtt bekopog valami adományért. Megtanulta, hogyan kell kikerülni vagy lekenyerezni az ellenséges rendőrt, és felbecsülni egy asszonyt abból a szempontból, várhatja-e tőle a szívjóság melegét.

Adam örömét lelte az új életben. Mire az ősz megcsipkedte a fák leveleit, eljutott Omaháig, és anélkül, hogy gondolkodott vagy kérdezősködött volna, minden ok nélkül nyugat és dél felé sietett, átrohant a hegyeken, és fellélegzett, amikor a lába végre Dél-Kalifornia földjét taposta. Bebarangolta a tengerpartot az északi határtól San Luis Obispóig. Megtanulta, hogyan kell kifosztani az ár után visszamaradt tócsákat, ahol abalont, angolnát, kagylót és sügért is talált; felkutatta a homokzátonyokat csigák után, nyulakat ejtett el a dűnék közt horgászzsinórból font hurokkal. És napsütötte homokban heverve számlálgatta a hullámokat.

A tavasz megint arra unszolta, hogy kelet felé vegye útját, de lassabban, mint ezelőtt. A nyár hűvös volt a hegyekben, és a hegyi lakók jószívűek, mivel a magányos emberek jóságosak szoktak lenni. Adam állást vállalt egy özvegyasszony gazdaságában Denver mellett, alázatosan megosztotta vele asztalát és ágyát, amíg a fagy vissza nem kergette a déli tájakra. Követte a Rio Grandét, elhaladt Albuquerque és El Paso mellett, a Nagy Kanyaron keresztül, Laredón át Brownsville-be. Megtanulta azokat a spanyol szavakat, amelyek a táplálkozás és a gyönyör megjelölésére szolgálnak; megtanulta, hogy a legszegényebb embernek is van még valamije, amit odaadhat, és szíve, mely arra ösztökéli, hogy odaadja. Szeretet támadt benne a szegény emberek iránt, mely nem foganhatott volna így meg, ha nem lett volna maga is szegény. Most már kitanult csavargó volt, elve és legfőbb eszköze az alázatosság. Sovány volt és napbarnított, el tudta tüntetni egyéniségét, hogy elaltasson minden haragot vagy féltékenységet. Hangja lágy lett, beszédébe belekevert mindenféle szójárást és kiejtést, hogy sehol se tartsák idegennek. Ez a védőfátyla a csavargónak, ennek köszönheti leginkább a biztonságát. Vonaton ritkán utazott, mert ott egyre jobban haragudtak a csavargókra; ennek oka az I. W. W. erőszakossága volt, de súlyosbította még a bosszús és heves megtorlás is, amit az erőszakosságok kiváltottak. Adamet is letartóztatták csavargásért. A rendőrök és rabok egymással versenyző brutalitása megrémítette, és ettől fogva kerülte a csavargók gyülekezőhelyeit. Inkább egyedül utazott, és vigyázott, hogy mindig tiszta és borotvált legyen.

Amikor újra megjött a tavasz, észak felé indult. Érezte, hogy véget ért az idő, amit pihenésre és békességre szánt. Észak felé igyekezett, Charles felé, és gyermekkora halványuló emlékei felé.

Adam gyorsan átvágott Kelet-Texas végtelen térségein, Louisianán, majd Mississippi és Alabama szélesebb végén, azután behatolt Florida oldalába. Érezte, hogy sietnie kell. A négerek elég szegények voltak ahhoz, hogy emberségesek legyenek, de nem volt bizalmuk semmiféle fehér emberben, akármilyen koldus volt is, ami meg a szegény sorsú fehér lakosságot illeti, azok féltek minden idegentől.

Tallahassee közelében a seriff fogdmegjei feltartóztatták Adamet, megállapították róla, hogy csavargó, és az útépítő bandába lökték. Errefelé így készültek az országutak. Az ítélet hat hónapra szólt. Utána szabadon bocsátották, de tüstént elfogták megint, és újra hat hónapi kényszermunkára ítélték. Adam kitapasztalta, hogy az emberek úgy bánhatnak embertársaikkal, mint a barmokkal, meg azt is, hogy ha ilyen emberek kezébe kerül, legjobban úgy bírhatja ki, ha valóban elállatiasodik. Tiszta arc, nyílt tekintet, szem, amely bele mer nézni egy más ember szemébe - mindez feltűnést kelt, a feltűnés pedig büntetést von maga után. Adam arra gondolt, hogy aki aljas vagy brutális módon jár el, maga is lelki sérülést szenved, és a sérülést meg kell bosszulnia valakin. Hogy a munkásokat puskás emberek őrizték nappal, éjjel meg bilincset vertek a bokájukra, egyszerű óvatossági rendszabálynak is tekinthető; de az önálló akarat legkisebb rezdülését, az emberi méltóság utolsó foszlányát, az ellenállás legcsekélyebb jelét is kegyetlenül megbosszuló vad korbácsolás arra mutatott, hogy az őrök rettegnek foglyaiktól, és Adam már katonaévei alatt megtanulta, hogy a legveszedelmesebb állat: az ember, ha fél. Viszont Adam, mint akárki más, attól félt, mi lenne belőle, testéből-lelkéből, ha megkorbácsolnák. Ezért függönyt vont maga köré. Kiölt arcából minden kifejezést, szeméből minden fényt, csak halkan beszélt. És később, amikor már túlesett rajta, nem is azon csodálkozott, hogy mindez megtörtént vele, inkább azon, hogy bele tudott törődni, és aránylag kis szenvedéssel el tudta viselni. Később visszagondolni rá szörnyűségesebb volt, mint átesni rajta. Az önfegyelem nagy diadala volt végignézni egy ember megkorbácsolását, amíg cafatokra hasított bőre alól fehéren előcsillantak meztelen izmai... ezt végignézni a szánalom, harag vagy izgalom minden jele nélkül! És Adam ezt is megtanulta.

Az első néhány perc után az embereket inkább csak érezzük, semmint látnók őket. Mialatt második fél esztendejét raboskodta Florida országútjain, Adamnek sikerült egyéniségét jóformán teljesen eltüntetnie. Jóformán meg se moccant, szinte láthatatlanná, észrevehetetlenné vált, amennyire csak lehetséges. És amikor az őrök nem érezték létezését, nem féltek tőle. Rábízták a tábor sepregetését, a moslékszerű étel kiosztását, a vizesvödrök megtöltését.

Adam addig várt, amíg már csak három nap hiányzott második szabadon bocsátásához. Tüstént déli tizenkettő után vette a vizesvödröket, és visszatért a folyócskához, ahonnan a vizet hordta. Vödreit telerakta kövekkel és elsüllyesztette. Azután csendesen leereszkedett a vízbe, sokáig úszott lefelé, pihent egy kicsit, majd tovább úszott, így folytatta útját a vízben, amíg alkonyatkor nem talált egy helyet a part alatt, ahol jól elrejtőzhetett a bokrok között. De még akkor sem bújt ki a vízből.

Késő éjszaka hallotta, hogy a vérebek elrohannak mellette a folyó mindkét partján. De már előzőleg erősen bedörzsölte haját és szőrzetét zöld levelekkel, hogy elnyomja az emberszagot. A vízben ült, csak az orra és a szeme maradt kívül. Hajnaltájban a kutyák közömbösen visszajöttek, és az emberek is fáradtak voltak ahhoz, hogy kellő alapossággal átkutassák a partokat. Amikor eltűntek, Adam kiásott zsebéből egy darab átázott sült disznóhúst, és megette.

Már régóta rászoktatta magát arra, hogy ne siessen. A legtöbb szökevényt azért fogták el, mert nagyon sietett. Adam öt napot szánt arra, hogy megtegye a rövid utat Georgiába. Nem volt hajlandó kockáztatni semmit, vas önuralommal fékezte magát. Csodálkozott is rajta, hogy sikerült.

Valdosta szélén, Georgiában jóval éjfél utánig lapult egy rejtekhelyen. Mint egy árnyék, úgy suhant be a városba. Hátulról megközelített egy olcsó áruházat, és lassan fölfeszített egy ablakot oly módon, hogy egyenként húzta ki a zár csavarjait a naptól korhadt fából. Azután visszacsavarta a zárat, de nyitva hagyta az ablakot. A piszkos ablakon bekúszva, a hold fényénél fejezte be munkáját. Lopott egy olcsó nadrágot, egy fehér inget, egy pár fekete cipőt, egy fekete kalapot és egy viaszosvászon esőköpenyt. Minden darabot gondosan felpróbált, hogy jó méretű legyen. Kényszerítette magát arra is, hogy meggyőződjék róla, eltüntette-e minden rendetlenség nyomát, mielőtt kimászott az ablakon. Csak olyan áruköteget dézsmált meg, amelyből sok volt raktáron. A kasszára rá se nézett. Gondosan visszaeresztette az ablakot, és árnyékról árnyékra suhant a holdfényben.

Napközben rejtőzködött, és éjjel járt táplálék után, répát lopott, néhány szem zabot egy istállóból, egypár lehullott almát - semmi olyat, melynek hiányát észrevehetik. Cipőjét bedörzsölte homokkal, esőkabátját meg összegyűrte, hogy ne legyen olyan új. Három napig tartott, míg végre beállt az eső, amelyre szüksége volt - legalábbis rendkívüli óvatosságában így érezte.

Az eső késő délután eredt meg. Adam meghúzódott viaszosvászon kabátjában, és kivárta az estét. Amikor végre alkonyodott, a csöpögő sötétségben bemerészkedett Valdosta városába. Fekete kalapját mélyen a szemébe húzta, nyakán szorosan begombolta sárga esőköpenyét. Az állomás felé igyekezett, és amikor odaért, bekémlelt az esőtől mocskos ablakon. Az állomásfőnök, fekete lüszterből készült ujjvédővel a karján és zöld szemellenzővel a homlokán, kihajolt a jegypénztár ablakán, és egy ismerősével beszélgetett. Húsz percig tartott, amíg ez az ember végre elment. Adam csak erre lesett a peronon. Mély lélegzetet vett, hogy nyugalomra kényszerítse magát, és bement.

Charles nagyon kevés levelet kapott. Néha heteken át nem is érdeklődött a postahivatalban. 1894 februárjában, amikor egy vastag levél érkezett Charles részére, egy washingtoni ügyvédi iroda cégjelzésével, a postamester úgy gondolta, talán fontos ügyről lehet szó. Ezért kisétált a Trask-farmra, megkereste Charlest, aki éppen fát aprított, és átadta neki a levelet. És ha már ennyi fáradságot áldozott rá, nem ment el, amíg meg nem tudta, mi van a levélben.

Charles alaposan megváratta. Nagyon lassan rágta át magát mind az öt oldalon, azután elölről kezdte, és újra elolvasta a levelet. Ajka hangtalan mozgásával betűzte a szavakat. Végül összehajtotta a levelet, és elindult a ház felé.

- Valami baj van, Mr. Trask? - kiáltotta utána a postamester.

- Apám meghalt - felelte Charles, bement a házba, és magára zárta az ajtót.

- A szívére vette - jelentette a városban a postamester. - Nagyon a szívére vette. Szófukar ember. Nem beszél sokat.

A házban Charles meggyújtotta a lámpát, pedig még nem volt sötét. A levelet az asztalra tette, és kezet mosott, mielőtt leült, hogy újra elolvassa.

Nem volt senki, aki sürgönyt küldött volna neki. Az ügyvédek apja iratai közt akadtak rá a címére. Nagyon sajnálták, hogy így történt - részvétüket fejezték ki. De meglehetősen izgatottak is voltak. Amikor elkészítették Trask végrendeletét, azt hitték, néhány száz dollárról van szó, ennyi vagyona lehet, ennyit hagyhat fiaira. Ennyit néztek ki belőle. De amikor megvizsgálták bankszámláját, kiderült, hogy több mint kilencvenháromezer dollárja van a bankban, azonkívül tízezer dollárnyi kitűnő értékpapírja. Egyszeriben megváltozott a véleményük Mr. Traskról. Akinek ennyi a pénze, van mit aprítania a tejbe. Ennyi pénzzel dinasztiát lehet alapítani. Az ügyvédek gratuláltak Charlesnak és bátyjának. A végrendelet értelmében, írták, az örökség egyformán oszlik meg kettőjük között. Az összeg megnevezése után felsorolták az elhunyt személyes értéktárgyait. Ezek: öt pompás díszkard, amelyet a Köztársasági Nagy Hadsereg különböző összejövetelein ajándékoztak Cyrusnak, egy olajfa kalapács arany berakással, egy óraláncfüggelék, amely szabadkőműves-jelvény is volt egyben, gyémántkővel a körző két szára között, arany fogkoronák, amiket akkor szedtek ki a szájából, amikor elkészítették műfogsorát, zsebóra (ezüstből), aranyfogantyús sétabot, és így tovább.

Charles elolvasta a levelet még kétszer, és tenyere közé fogta homlokát. Azon tűnődött, hol lehet most Adam. Szerette volna itthon látni.

Charles zavartnak és ostobának érezte magát. Tüzet rakott, és rátette a serpenyőt. Vastag darabokban sózott disznóhúst szeletelt bele. Azután visszatért az asztalhoz, hogy újra megbámulja a levelet. Hirtelen felkapta, és betette a konyhaasztal fiókjába. Elhatározta, hogy egy ideig nem is gondol rá.

Valójában, persze, alig tudott egyébre gondolni. De tompa gondolatai körben jártak, és újra meg újra visszatértek kiindulási pontjukhoz. Ennyi pénz - apja hogy juthatott hozzá?

Ha két esemény térben vagy időben összeesik, sietünk arra a következtetésre jutni, hogy a kettő közt van valami kapcsolat vagy hasonlatosság. Ebből aztán valami bűvös mese kerekedik bennünk, amelyet megőrizünk magunkban, hogy másoknak is elmeséljük. Charles nem győzött csodálkozni azon, hogy ezt a levelet kihozták neki. Ám néhány héttel később küldöncfiú rohant ki a farmra, sürgönnyel. Charles ettől kezdve összekapcsolta magában a levelet és a táviratot, mint ahogy két halálesetet néha kapcsolatba hozunk egymással, és egy harmadik előjelét látjuk bennük. Kezében a sürgönnyel lesietett a vasúti állomásra.

- Hallgassa csak meg ezt - mondta a távírásznak.

- Már olvastam.

- Elolvasta? Hogyan?

- Dróton jött - felelte a távírász. - Én írtam le.

- Ah! Persze, persze. "Sürgős szükségem van segítségedre, küldj táviratilag száz dollárt, megyek haza, Adam."

- Utánvéttel érkezett - mondta a távírász. - Hatvan centtel tartozik.

- Valdosta, Georgia, soha nem hallottam róla.

- Én sem, de ott van.

- Mondja, Carlton, hogy kell táviratilag pénzt küldeni?

- Hoz nekem százkét dollár hatvan centet, én pedig sürgönyzök Valdostába a távírásznak, és utasítom, hogy fizessen Adamnek száz dollárt. De azzal a hatvan centtel külön tartozik nekem.

- Jól van, megfizetem. De mondja csak, honnan tudhatom, hogy csakugyan Adam az? Hogy lehet megakadályozni, hogy valaki más vegye fel?

A távírász fölényesen mosolygott, mint aki ismeri a világot.

- Úgy, hogy maga felad nekem egy kérdést, amire a címzetten kívül senki sem tud válaszolni. Én megsürgönyzöm a kérdést meg a feleletet is. Az ottani távírász felteszi az ipsének a kérdést, és ha nem tud rá felelni, nem kapja meg a pénzt.

- Ne mondja! Ez aztán igazán ravasz. Majd kigondolok valami jót.

- Hát csak igyekezzék, és hozza a száz dollárt is, még mielőtt az öreg Breen becsukja a boltot.

Charlesnak nagyon tetszett a móka. Hamarosan visszajött, kezében a pénzzel.

- Megvan a kérdés! - mondta.

- Remélem, nem a mama középső neve? Mert van sok ember, aki nem emlékszik rá.

- Nem, egészen más. A kérdés így hangzik: "Mit adtál apának születésnapi ajándékul, éppen, mielőtt beálltál katonának?"

- Jó kérdés, csak pokoli hosszú. Nem tudná lerövidíteni?

- Ki fizeti, maga vagy én? A felelet pedig: "Egy kutyakölyköt."

- No, ezt aztán igazán nem találhatja ki senki - mondta Carlton. - Rendben van, végtére is maga fizeti.

- Vicces lenne, ha elfelejtette volna - dünnyögte Charles. - Mert akkor sohasem kerül haza.

Adam kifelé gyalogolt a faluból. Inge piszkos volt, a lopott ruha meg gyűrött és mocskos, hiszen egy hétig ruhástul aludt. A ház és a csűr közt megállt és hallgatózott; meghallotta, hogy öccse kalapál valamit a nagy új dohánypajtában.

- Ó, Charles! - kiáltotta Adam.

A kalapács elhallgatott. Csend lett. Adam úgy érezte, mintha öccse alaposan szemügyre venné a pajta résein keresztül. Aztán Charles gyors léptekkel kijött, bátyjához sietett, és megszorította kezét.

- Hogy vagy?

- Remekül - felelte Adam.

- Jóságos ég, de sovány vagy!

- Lehet. És jó pár évvel öregebb is.

Charles tetőtől talpig végigmérte.

- Nem úgy festesz, mintha jól menne a sorod.

- Nem is.

- Hol a poggyászod?

- Nincs.

- Uram Jézus! Hát hol voltál?

- Hol itt, hol ott. Vándoroltam.

- Mint egy hobo^[2]?

- Mint egy hobo.

Annyi év és olyan élet után, amely megcserzette és ráncokba gyűrte Charles bőrét, vérerekkel vette körül fekete szemét - Adam emlékezete azt súgta, hogy Charles most két dologra gondol: a kérdésekre és még valami másra.

- Miért nem jöttél haza?

- Valahogy csavarognom kellett. Nem tudtam megállni. Az ilyesmi rájön az emberre. Jó nagy forradás van a homlokodon.

- Ez az, amiről írtam neked. Egyre rosszabb. Te miért nem írtál? Éhes vagy?

Charles keze viszketett a zsebében. Kivette, megérintette állát, megvakarta fejét.

- Lehet, hogy még elmúlik. Egyszer láttam egy embert, egy csapost, annak is volt valami hasonló. Olyan, mint egy macska. Anyajegy volt. Úgy is csúfolták: a Macska.

- Éhes vagy?

- Azt hiszem... persze.

- Most már úgy tervezed, hogy itthon maradsz?

- Hát... azt hiszem, persze. Lássunk hozzá mindjárt? Akarod?

- Hát... azt hiszem... persze - visszhangozta Charles. - Apánk meghalt.

- Tudom.

- Honnan a fenéből?

- Az állomásfőnök mondta. Mikor halt meg?

- Körülbelül egy hónapja.

- Miben?

- Tüdőgyulladás.

- Itt temették el?

- Nem. Washingtonban. Kaptam egy levelet, meg újságokat is. Ágyútalpon vitték, zászlóval letakarva. Ott volt az alelnök, az elnök meg koszorút küldött. Az újság megírta részletesen. Képeket is hozott róla, majd megmutatom. Együtt van nálam az egész.

Adam sokáig tanulmányozta öccse arcát, míg végül Charles elfordította fejét.

- Dühös vagy valamiért? - kérdezte Adam.

- Miért lennék dühös?

- A hangodból gondoltam.

- Nincs semmi, amiért dühös lennék. Gyere, adok neked valamit enni.

- Helyes. Sokáig betegeskedett?

- Nem. Tüdősorvadást kapott. Hamar végzett vele.

Charles titkolt valamit. Meg akarta mondani, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Ezért bujkált a szavak mögött. Adam hallgatott. Talán a legjobb lesz hallgatni: Charles hadd szaglásszon csak, és kerülgesse a forró kását, mielőtt kiböki.

- Nincs nagy raktáram másvilági üzenetekben - mondta Charles. - Mégis, nem lehet tudni. Van ember, aki azt állítja, hogy kapott ilyen üzenetet. Például az öreg Sarah Whitburn. Megesküszik rá. Az ember igazán nem tudja, mit gondoljon. Te nem kaptál üzenetet a másvilágról? Mondd, mi ütött beléd, leharaptad talán a nyelvedet?

- Egy kicsit elgondolkoztam - mondta Adam. És csodálkozva gondolta: "Lám, nem is félek az öcsémtől! Azelőtt halálosan rettegtem tőle, de ennek már nyoma sincs. Vajon miért? Talán a katonaságnak köszönhetem? Vagy az útépítő bandának? Lehetséges, hogy apa halála okozta? Talán így van, bár nem értem."

Most, hogy a félelem elszállt belőle, tudta, mondhat, amit csak akar, míg azelőtt gondosan meg kellett válogatnia szavait, hogy elkerülje a bajt. Jó érzés volt ez, ami most elfogta - szinte olyan, mintha halottaiból támadt volna fel.

Bementek a konyhába, amelyre emlékezett is, meg nem is. Most úgy látta, mintha kisebb és piszkosabb volna. Adam szinte vidáman kiáltott fel:

- Charles, már jó ideje figyellek. Mondani akarsz nekem valamit, de úgy kerülgeted, mint egy terrier a bokrot. Jobb lesz, ha megmondod, még mielőtt megharap.

Charles szeme haragosan felvillant. Felkapta a fejét. Elhagyta az ereje? "Hiába, már nem bunyózhatom meg többé - gondolta kétségbeesetten. - Nem, annak már vége."

Adam kuncogott.

- Alighanem helytelen, hogy jól érzem magam, amikor apánk csak nemrég halt meg, de meg kell mondanom, Charles, soha életemben nem volt ilyen jó kedvem. Jobban érzem magam, mint valaha. No, bökd ki már végre, Charles. Ne hagyd, hogy rágjon belülről.

- Szeretted apánkat? - kérdezte Charles.

- Nem felelek, amíg nem tudom, hová akarsz kilyukadni.

- Szeretted vagy nem szeretted?

- Mi közöd hozzá?

- Mondd meg!

Adam egész lényét elöntötte a bátor és szabad alkotó kedv. Még a csontjaiban is érezte.

- No, jól van. Nem, nem szerettem. Néha rettegtem tőle. Néha meg, igen, néha meg csodáltam, de többnyire gyűlöltem. Most mondd meg, miért akartad tudni?

Charles lefelé bámult a kezére.

- Nem értem - mondta. - Egyszerűen nem megy a fejembe. Apa téged jobban szeretett mindennél a világon.

- Nem hinném.

- Ne hidd, ha nem akarod. De szeretett mindent, amit hoztál neki. Engem viszont nem szeretett. És akármit adtam neki, nem szerette. Emlékszel arra az ajándékra, amit adtam neki, a zsebkésre? Egész rakomány fát vágtam ki és adtam el, hogy megvehessem azt a kést. Nos, még magával se vitte Washingtonba. Most is itt van, az íróasztala fiókjában. Te meg kutyakölyköt ajándékoztál neki. Nem került neked semmibe. Hát majd megmutatom neked a fényképét. Mert ott volt a temetésén. Egy ezredes vitte a karján, már vak volt, nem tudott járni. A temetés után agyon is lőtték.

Adam meghökkent öccse szenvedélyes hangjától.

- Nem értem - mondta -, nem érteni, mit akarsz ezzel?

- Csak azt, hogy én szerettem - mondta Charles, és sírva fakadt. Adam nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna sírni azelőtt. Két karjába temette arcát, és sírt.

Adam már oda akart lépni hozzá, amikor úgy érezte, hogy a régi félelemből megint feléled benne egy kevés. Nem, gondolta, ha most megérintem, nekem esik, hogy megöljön. A nyitott ajtóhoz lépett, és kinézett. Hallotta, hogy öccse szipog mögötte.

Nem volt valami csinos farm, amely a házat körülvette - sohasem volt az. Mindenütt csupa elszórt szemét, lomposság, elhanyagoltság, teljes tervszerűtlenség. Virágok sehol, csak eldobált papírdarabok és fahulladék a földön. A ház sem volt szép. Inkább csak egy jó erősen felépített fészer, ahol főzni és aludni is lehet. Zord farm volt és zord ház, amelyet nem szeretnek, és amely nem szeret senkit. Nem otthon, nem olyan hely, amely után epekedni lehet, ahová visszatér az ember. Adamnek hirtelen eszébe jutott a mostohaanyja, aki éppen olyan szeretetlen volt, mint a farm - dolgos és ügyes, tiszta is a maga módján, de nem feleség; éppoly kevéssé volt feleség, mint ahogy ez a farm sem volt otthon.

Öccse sóhajtozása abbamaradt. Adam hátrafordult. Charles kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé.

- Mesélj valamit mamáról - mondta Adam.

- Meghalt. Megírtam neked.

- Mesélj róla.

- Megírtam mindent. Meghalt. Már régen. Neked nem volt az anyád.

Adamnek hirtelen eszébe jutott a mosoly, amelyet egyszer észrevett átvillanni a mama arcán. Az emlékezés elébe vetítette most azt az arcot. És a látomáson keresztülhatolt Charles hangja, szétszaggatva a képet.

- Felelj nekem egy kérdésre, de ne gyorsan... gondold meg jól, mielőtt kimondod, vagy ne is felelj, ha nem vagy biztos benne, hogy igaz, amit mondasz.

Ezután Charles ajka megrándult, mintha előre kiformálná a kérdést:

- Mit gondolsz... lehetséges-e... hogy apánk... tisztességtelen volt?

- Hogy érted ezt?

- Hát nem elég világos? Megmondtam világosan. Tisztességtelen: ezt nem lehet kétféleképp érteni.

- Nem tudom - mondta Adam. - Nem tudom. Soha senkinek nem jutott eszébe ilyesmit mondani. Gondolj csak arra, ki volt, mi volt. Vendége volt a Fehér Háznak, ott is szállt meg éjszakára. Az alelnök elment a temetésére. Úgy hangzik ez, mintha tisztességtelen emberről volna szó? Nézd, Charles - kérlelte -, áruld el már végre, mi az, amit mondani akartál nekem már abban a pillanatban, amikor betettem a lábam ide.

Charles megnedvesítette ajkát. A vér mintha teljesen elhagyta volna, és vele együtt minden ereje és minden vadsága. Tompa fahangon felelt:

- Apa végrendeletet készített. Mindenét ránk hagyta, kettőnkre egyformán.

- No, akkor holtunk napjáig itt maradhatunk a farmon - kacagott Adam. - Remélem, nem fogunk éhen halni.

- Több mint százezer dollárt hagyott ránk - folytatta a tompa hang.

- Ugyan, ne bolondozz. Több mint százezer dollárt! Hol szerezte volna?

- Nincs tévedés. Fizetése a Köztársasági Nagy Hadseregben százharmincöt dollár volt havonként. Maga fizette lakását és kosztját. Legfeljebb ha utazott, akkor fizették a szállodai számláit, és még öt centet mérföldenként.

- Lehet, hogy már azelőtt is megvolt a pénze, csak nem tudtunk róla.

- Nem, azelőtt nem volt pénze.

- Az ördögbe is, akkor miért nem írsz a Nagy Hadseregnek?! Vagy érdeklődhetsz valakinél, aki tudhat róla valamit.

- Nem mertem megtenni - mondta Charles.

- Nézd csak, ne légy olyan buta. Hát még nem hallottál arról, amit spekulációnak neveznek? Nem egy ember hirtelen meggazdagodott így. Apa sok nagy embert ismert. Lehet, hogy bevették valami jó üzletbe. Gondolj azokra, akik az aranyláz idején Kaliforniába siettek, és dúsgazdagon tértek haza.

Charles arcán sötét kétségbeesés tükröződött. Hangja annyira elhalkult, hogy Adamnek oda kellett hajolnia, különben nem hallotta volna. Charles úgy beszélt, mintha egy jelentést olvasna fel:

- Apánk 1862 júniusában állt be az Unió seregébe. Háromhavi kiképzésben részesült itt, ebben az államban. Akkor már szeptember volt. Dél felé menetelt. Október 12-én megsebesült a lábán, és kórházba vitték. Januárban jött haza.

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

Charles hangja még színtelenebbé vált, valósággal elhalt.

- Apánk sohasem volt Chancellorsville-ben. Nem volt Gettysburgban, sem a Vadonban, sem Richmondban vagy Appomattox-ban.

- Honnan tudod?

- A leszerelési okmányaiból. Elküldték nekem a többi irataival együtt.

Adam nagyot sóhajtott. Belül öröm árasztotta el, és mintha ököllel verdeste volna a mellét. Megrázta fejét, mintha nem tudná elhinni.

- Hogy tudta ezt mindvégig megúszni? - mondta Charles. - Hogy az ördögbe tudta végigcsinálni? Soha nem jutott eszébe senkinek, hogy kételkedjék benne. Te gondoltál rá? Vagy én? Vagy a mama? Senki sem gyanakodott. Még Washingtonban sem.

Adam felállt.

- Mi van a házban ennivaló? Megyek, felmelegítek valamit.

- Tegnap este csirkét vágtam. Megsütöm, ha tudsz várni.

- Nincs valami most rögtön?

- Egy kis sózott disznóhús és tojás, amennyit akarsz.

- Az jó lesz - mondta Adam.

Függőben hagyták a kérdést, megkerülték, átléptek rajta. Szavakban nem vettek többé tudomást róla, de gondolataik egy pillanatra sem tágítottak mellőle. Sőt beszélni is szerettek volna róla, de nem voltak rá képesek. Charles megsütötte a sózott disznóhúst, kis füles fazékban babot melegített, tojást sütött.

- Felszántottam a legelőt - mondta. - Rozsot vetettem bele.

- Hogy vált be?

- Remekül, mihelyt kiszedtem a köveket. - Megérintette homlokát. - Ezt az átkozott sebet is annak köszönhetem, hogy megpróbáltam kiemelni egy nehéz követ.

- Igen, írtál erről - mondta Adam. - Nem tudom, említettem-e már, hogy a leveleid milyen sokat jelentettek nekem.

- Te meg sohasem írtál sokat arról, mit csinálsz - mondta Charles.

- Azt hiszem, nem is akartam gondolni rá. Elég rossz volt legtöbbnyire.

- Olvastam a hadjáratokról a lapokban. Te is részt vettél bennük?

- Igen. Még gondolni sem akartam rá. Ma sem.

- Megöltél néhány indiánt?

- Igen, öldöstünk indiánokat.

- Komisz fickók lehetnek, azt hiszem.

- Igen, azt hiszem.

- Nem kell róla beszélned, ha nincs kedved hozzá.

- Nincs kedvem.

A petróleumlámpa alatt ettek.

- Jobban világítana, ha egyszer nekilátnék, hogy tisztára mossam azt a lámpaernyőt.

- Majd én megcsinálom - mondta Adam. - Az ember nem gondolhat mindenre.

- Remek lesz, hogy visszajöttél. Lemehetnénk vacsora után a fogadóba. Mit szólsz hozzá?

- Majd meglátjuk. Talán inkább üldögélek egy kicsit.

- Levélben nem írtam róla, egy idő óta lányokat tartanak a fogadóban. Nem tudom, de talán kedved lenne odamenni velem. Minden két hétben újakat hoznak. Nem tudom, de talán kedved lenne megnézni őket.

- Lányok?

- Igen, fenn az emeleten. Nagyon ügyesen rendezték el. És úgy gondoltam, hogy most jöttél meg, így hát...

- Ma este nem. Talán később. Mennyit kérnek?

- Egy dollárt. Elég csinos lányok, többnyire.

- Talán később - mondta Adam. - Csodálom, hogy megengedik.

- Először én is csodálkoztam. De jól megszervezték.

- Gyakran jársz oda?

- Minden második vagy harmadik héten. Tudod, kissé szomorú itt egy férfinak, aki magányosan él.

- Egyszer írtad, arra gondolsz, hogy megnősülsz.

- Igen, gondoltam rá. Azt hiszem, nem találtam megfelelő lányt.

A két fivér folyton a főtéma körül topogott. Néha már-már belefogtak, de gyorsan visszahúzódtak, és a termésről beszéltek, helyi pletykákról, politikáról, egészségi állapotukról. Tudták, hogy előbb-utóbb úgyis rátérnek. Charles türelmetlenebb volt, mint Adam, hiszen volt ideje bőven töprengeni rajta, míg Adam gondolatainak és érzéseinek egészen új terület volt ez. Adam jobban szerette volna elhalasztani más napra, de tudta, hogy öccse ebbe úgysem nyugszik bele. Egyszer meg is mondta nyíltan:

- Hagyjuk azt a másik dolgot. Aludjunk rá egyet.

- Kérlek, ahogy akarod - mondta Charles.

Lassanként kifogytak az elterelő beszélgetésből. Minden ismerősüket megtárgyalták már, a helyi eseményeket is. A beszélgetés ellankadt, de az idő nem állt meg.

- Tegyük el magunkat holnapra? - kérdezte Adam.

- Igen, hamarosan.

Szótlanul üldögéltek, míg az este nyugtalanul suhogott a ház körül, sürgette, szinte noszogatta őket.

- Annyi bizonyos, szerettem volna látni azt a temetést - mondta Charles.

- Biztosan csudaszép volt.

- Akarod látni a kivágott újságcikkeket? Együtt van mind, fenn, a szobámban.

- Most nem. Majd máskor.

Charles megfordította székét, és az asztalra könyökölt.

- Mégiscsak ki kell spekulálnunk a dolgot - mondta idegesen. - Elhalaszthatjuk, ha éppen akarjuk, de azt a kutyafáját, mégiscsak ki kell gondolnunk, hogy mit akarunk csinálni.

- Tudom - felelte Adam. - Azt hiszem, csak egy kis időt akarok nyerni, hogy megforgassam a fejemben.

- Mit érsz vele? Nekem volt időm, nem is kevés, gondolataim mégiscsak körben jártak. Igyekeztem nem is gondolni rá, aztán mégiscsak visszatértem hozzá. Azt hiszed, az idő segít valamit?

- Nem, nem hiszem. Miről akarsz beszélni először? Hát nem bánom, fogjunk hozzá. Úgyse tudunk egyébre gondolni.

- Először is a pénz - mondta Charles. - Több mint százezer dollár. Komoly vagyon.

- No, mi van a pénzzel?

- Hát... hogy honnan származik?

- Mit tudom én! Mondtam már, könnyen lehet, hogy szerencsésen spekulált. Valaki talán bevette egy jó üzletbe ott Washingtonban.

- Azt hiszed?

- Én nem hiszek semmit - felelte Adam. - Miután nem tudok semmit, nem is hihetek semmit.

- Mégiscsak nagy pénz - mondta Charles. - Egész vagyont hagyott ránk. Holtunk napjáig élhetünk belőle, vagy vásárolhatunk egy irtózatos nagy darab földet, és elővarázsolhatunk belőle mindent. Te talán nem is gondoltál rá, de tény az, hogy gazdagok vagyunk. Gazdagabbak, mint bárki a környéken.

Adam nevetett.

- Úgy mondod ezt, mintha súlyos börtönbüntetésről volna szó.

- Honnan származik az a pénz?

- Mit törődsz vele? - kérdezte Adam. - Legokosabb, ha nyugodtan elterpeszkedünk és élvezzük.

- Nem volt Gettysburgban. Nem vett részt az egész háború folyamán egyetlen istenverte ütközetben sem. Egy csetepatéban sebesült meg. Mindaz, amit mesélt, csupa hazugság.

- Hová akarsz kilyukadni? - kérdezte Adam.

- Azt hiszem, lopta a pénzt - mondta Charles kínlódva. - Megkérdezted, mit gondolok, hát ez az.

- Tudod, hogy kitől lopta?

- Nem.

- Akkor honnan gondolod, hogy lopta?

- Mindenféle hazugságot mesélt a háborúról.

- Na és?

- Úgy értem, ha hazudott a háborúról... istenem, akkor lophatott is.

- Hogyan?

- Állásokat töltött be a Nagy Hadseregben, fontos állásokat. Talán a kincstárban is dolgozott, és meghamisította a könyveket.

- Istenem - sóhajtott Adam -, ha ez az, ami furkál, miért nem írsz nekik, miért nem hívod fel a figyelmüket rá? Írd meg, hogy vizsgálják felül a könyveket. Ha kiderül, hogy úgy van, ahogy gondolod, még mindig visszaadhatjuk a pénzt.

Charles arca eltorzult, homlokán a sebhely elsötétült.

- Az alelnök eljött a temetésére. Az elnök koszorút küldött A fogatok sora fél mérföldnyire elhúzódott, és száz meg száz ember gyalog követte a koporsót. És tudod, kik vitték a koporsót?

- Mit akarsz ezzel az egésszel?

- Tegyük fel, kiderítettük, hogy tolvaj volt. Akkor az is kiderül, hogy sohasem volt Gettysburgban, sem más helyeken. Akkor mindenki megtudja, hogy szélhámos volt, és egész élete piszok hazugság. És ha néha mégis igazat mondott, már azt sem fogja elhinni senki.

Adam mozdulatlanul ült. Szeme meg se rebbent, de óvatosan figyelt.

- Azt hittem, szeretted - jegyezte meg nyugodtan. Most már szabadnak, felszabadultnak érezte magát.

- Szerettem. Most is szeretem. Éppen azért utálom ezt: egész élete nem ér semmit, odavan. És a sírja... még az is megtörténhetik, hogy kiássák és kidobják onnan. - Hangját érdessé tette az indulat. - Hát egyáltalában nem szeretted? - kiáltotta.

- Eddig nem tudtam biztosan - mondta Adam. - Minden összekeveredett bennem azzal, hogy milyen érzést vártak tőlem. Nem. Nem szerettem.

- Akkor nem törődsz vele, hogy az egész élete semmivé lesz... azt se bánod, ha még holtában sem hagyják nyugodni szegényt, és... ó, jóságos Istenem!

Adam agya lázasan dolgozott, megfelelő szavakat keresett, hogy kifejezze érzelmeit.

- Nekem nem kell törődnöm vele.

- Nem, neked nem kell - felelte Charles keserűen. - Ha nem szeretted, semmi közöd hozzá. Akár segíthetsz is, hogy belerúgjanak az arcába.

Adam tudta, hogy öccse már nem veszélyes. Már nem hajtotta a féltékenység. Apja egész súlyával ránehezedett, de az ő apja volt, csak az övé, és már senki sem vehette el tőle.

- Mit érzel majd, ha a városban sétálsz, ahol már mindenki tudja? - kérdezte Charles. - Hogy fogsz az emberek szemébe nézni?

- Mondtam már, hogy nem törődöm vele. Nem kell törődnöm vele, mert nem hiszem.

- Nem hiszed? Mit?

- Nem hiszem, hogy akár egy centet is lopott volna. Ami meg a háborút illeti, elhiszem, hogy azt tette, amit mesélt, és ott volt minden helyen, amiről mesélt.

- De a bizonyíték... mi van a leszerelési okmányaival?

- Nincs semmi bizonyítékod arra, hogy lopott. Ezt csak úgy kitaláltad, mert nem tudod, honnan van a pénz.

- A katonai okmányai...

- Azok tévesek is lehetnek - mondta Adam. - Hiszek benne, hogy tévesek. Hiszek apámban.

- Nem értem, hogyan teheted.

- Majd én megmondom neked. Nagyon erős bizonyítékok vannak arra, hogy Isten nem létezik. De a legtöbb ember szemében ezek a bizonyítékok nem olyan erősek, mint az az érzés, hogy igenis létezik.

- De azt mondtad, hogy nem szeretted apánkat. Hogyan hihetsz benne, ha nem szeretted?

- Talán éppen ez az oka - mondta Adam lassan, tapogatózva. - Talán ha szerettem volna, féltékeny volnék rá. Te például az vagy. Lehet... könnyen lehet, hogy a szeretet az, ami téged gyanakodóvá és kételkedővé tett. Hát nem így vagyunk a nőkkel is? Ha szeretsz egy asszonyt, sohasem lehetsz biztos... nem lehetsz biztos benne, mert magadban sem vagy biztos. Én ezt elég világosan látom. Most már értem, mennyire szeretted, és ez mennyire hat rád. Én viszont nem szerettem. Lehet, hogy ő szeretett engem, próbára tett, megbántott, megbüntetett, és végül elküldött a házból, áldozatnak dobott oda, talán azért, hogy jóvátegyen valamit. De téged nem szeretett, és ezért hitt benned. Lehet... istenem, miért lehetne az ellenkezője is elképzelhető?

Charles bámulva meredt rá.

- Nem értem - mondta.

- Én is csak igyekszem megérteni - felelte Adam. - A gondolat új, most kezd kialakulni bennem. De jól érzem magam. Talán jobban, mint világéletemben valaha is. Megszabadultam valamitől. Talán valamikor én is odajutok, ahol te vagy, de most még nem tartok ott.

- Nem értem - ismételte Charles.

- Hát nem érted? Én nem tudom elképzelni, hogy apánk tolvaj lett volna. És nem hiszem, hogy hazudott.

- De az okmányok!

- Nem vagyok kíváncsi az okmányokra. Semmiféle papiros nem érhet fel apába vetett hitemmel.

Charles nehezen lélegzett.

- Ezek szerint felvennéd a pénzt?

- Természetesen.

- Még akkor is, ha lopta?

- Nem lopta. Nem is volt rá lehetősége.

- Nem értem - mondta Charles.

- Mit nem értesz? Talán ez a titka az egésznek. Nézd csak... ezt még sohasem említettem neked... emlékszel arra, amikor olyan rettenetesen megvertél, éppen mielőtt elmentem hazulról?

- Igen.

- És emlékszel, mi történt utána? Visszajöttél, fejszével a kezedben, hogy megölj.

- Csak homályosan emlékszem... alighanem őrült voltam.

- Akkor még nem tudtam, de most már tudom: azért verekedtél, akit szeretsz.

- Akit szeretek?

- Persze - mondta Adam. - A pénzt jól fel fogjuk használni. Lehet, hogy itt maradunk. Lehet, hogy elmegyünk, talán Kaliforniába. Majd jól meggondoljuk, mit csináljunk. És természetesen síremléket állítunk apánknak... jó nagyot.

- Nem tudnék elmenni innen - mondta Charles.

- Majd meglátjuk. Nem olyan sietős. Majd kipróbáljuk, mit érzünk.

Hiszek abban, hogy normális szülőktől is születnek torzszülöttek szerte a világon. Látni néha ilyen borzalmas torz alakokat - az egyiknek óriási a feje, vagy parányi a törzse; a másiknak nincs lába, vagy nincs karja, vagy három karja van; az egyik farokkal születik, a másiknak a szája nincs a helyén. Mindez merő véletlen, és nem hibáztatható érte senki, mint ahogy valamikor gondolták. Volt idő, amikor rejtett bűnök látható büntetésének tartották az ilyesmit.

És ha vannak fizikai torzszülöttek, miért ne születhetnék valaki lelki vagy szellemi monstrumnak? Arca és teste talán tökéletes, de mint ahogy egy rosszul sikerült gén vagy idétlen pete fizikai rendellenességet idézhet elő, úgy válhat valami hasonló folyamat következtében lelki nyomorékká.

A torzszülött olyan lény, amely kisebb-nagyobb mértékben elüt attól, amit általában normálisnak tartanak. Mint ahogy születhetik, egy gyermek kar nélkül, úgy világra jöhet valaki jóság és a majdan kifejlődő lelkiismeret minden lehetősége nélkül. Ha valaki baleset folytán veszíti el a karját, nagy küzdelemmel alkalmazkodhatik állapotához, de aki kar nélkül születik, nem érzi annyira hiányát, inkább csak amiatt szenved, hogy az emberek csodabogárnak tekintik. Miután sohasem volt karja, nem tudhatja, mit nélkülöz. Gyermekkorunkban néha elképzeljük, milyen érzés volna, ha repülni tudnánk, de oktalanság volna feltételezni, hogy ugyanezt érzik a madarak is. Nem így van. Egy torzszülött számára az, hogy nyomorék, normális állapot, hiszen mindenki normálisnak érzi magát. A lelki nyomorék még kevésbé láthatja tisztán helyzetét, hiszen nincs semmi kézzelfogható, ami lehetővé tenné, hogy összehasonlítsa magát másokkal. Ha valaki lelkiismeret nélkül született, bizonyára kineveti azt, aki lelkifurdalást érez. Egy bűnöző szemében a becsületesség ostoba dolog. Ne felejtsük el, hogy a torzszülött csak egy változat, melynek szemében éppen az ő állapota a normális.

Meggyőződésem, hogy Cathy Ames olyan hajlamokkal, illetve hajlamok híjával született, amelyek egész életútját kényszerítően meghatározták. Valami meghibbant benne, valami kerék vagy rugó súlya vagy alakja eltért a normálistól, és felborította a belső erők egyensúlyát. Cathy születésétől fogva nem volt olyan, mint mások. És mint ahogy egy nyomorék néha úgy fel tudja használni testi fogyatékosságát, hogy egy bizonyos szűk területen az épkézláb embereken is túltesz: éppen úgy Cathy is kihasználta különösségét, hogy gyötrelmes és őrjítő zavart teremtsen a maga világában.

Volt idő, amikor egy ilyen lányról azt mondták, az ördög szállta meg. Alávetették volna az ördögűzés szertartásának, hogy megszabaduljon a gonosztól; és ha ez többszöri kísérlet után sem sikerül, mint boszorkányt máglyán elégették volna a közösség üdvére. Hisz a legfőbb dolog, amit semmiképpen sem bocsátanak meg egy boszorkánynak: az a képessége, hogy embertársait megszomorítja, nyugtalanná, sőt irigykedővé teszi.

És mintha a természet rejtett csapdával dolgozott volna, Cathy arca születésétől fogva olyan volt, mint a legtisztább ártatlanság. Aranyhaja bűbájosan szép, egymástól távol álló, mogyoróbarna szemeit hosszú pillák árnyékolták; szemhéja mindig félig eltakarta szemét, és pillantása ezért titokzatosan álmatag volt. Orra vékony és finom vonalú, arccsontja magas és kissé kiálló, viszont álla keskeny, és arca így szív alakú volt. Ajka telt, de formás szája rendkívül kicsi volt - az ilyen szájra szokták mondani, hogy olyan, mint egy rózsabimbó. Kis fülének alig voltak cimpái; olyan szorosan simultak fejéhez, hogy ha haját hátrafésülte, még akkor sem vetettek árnyékot: a két kis kagyló a fejhez tapadt.

Cathy felnőtt korában is megőrizte gyermeteg alakját - karcsú volt, karja finom vonalú, keze parányi. Keble sohasem fejlődött ki erősen; serdülőkora előtt mellbimbói befelé fordultak - anyjának kellett ujjaival kifelé szoktatnia Cathy tízéves korában, amikor rendellenes növésük már fájdalmat okozott. Teste olyan volt, mint egy fiúé, csípője szűk, lába hosszú és egyenes, bokája vékony, de erős. Lába kicsi volt, kerek és tömzsi, párnás sarka szinte olyan, mint két kis pata. Szép gyerek volt, és szép nő lett belőle. Hangja rekedten lágy, néha ellenállhatatlanul kedves tudott lenni. De mintha valami acélhúrt rejtegetett volna a torkában, Cathy hangja, ha akarta, éles volt, mint a kés, és érdes, mint a ráspoly.

Már gyermekkorában volt benne valami, ami az embereket arra késztette, hogy jól megbámulják, majd elfordítsák tekintetüket, azután visszanézzenek rá, mintha zavarba ejtené őket valami idegenszerűség. Ez néha a szeméből kandikált elő, de amikor újra megnézték, mindig eltűnt. Mozgása nyugodt volt, és keveset beszélt, de ha belépett egy szobába, minden szem feléje fordult.

Lénye nyugtalanította az embereket, de nem távolította el. Ellenkezőleg: férfiak és nők minél közelebb akartak kerülni hozzá, minél jobban szemügyre akarták venni, hogy kiderítsék, mi okozhatta a belőle áradó nyugtalanító érzést. És miután mindig így történt, Cathy egészen természetesnek tartotta.

Sok tekintetben más volt, mint a többi gyerek, de különösen egy dologban ütött el tőlük. A legtöbb gyerek irtózik a feltűnéstől. Azt akarja, hogy külseje, ruhája, beszéde, mozgása pontosan olyan legyen, mint társaié. Ha a többiek nevetségesen öltözködnek, a gyermeknek bánatot és fájdalmat okoz, ha nem viselheti ugyanazt a nevetséges holmit. Ha társai disznófarokból készítenek nyakláncot maguknak, a gyerek egészen szerencsétlen, ha nem viselhet ő is ilyen nyakláncot. A csoport ízlésének szolgai utánzása rendszerint kiterjed minden játékra, minden szokásra, társadalmi és egyéb tekintetben. Lényegében mimikri ez, amelyet a gyermekek biztonságuk érdekében gyakorolnak.

Cathy nem ismerte ezt. Ruházkodás és viselkedés dolgában sohasem alkalmazkodott másokhoz. Mindig azt viselte, amihez kedvet érzett. Az eredmény gyakran az volt, hogy a többi gyermek utánozta őt.

Amint idősebb lett, a csoport vagy csorda - hiszen a gyerekhad mindig az - azt kezdte érezni, amit a felnőttek: hogy Cathyben van valami idegenszerű. Nemsokára kialakult az a szokás, hogy egyszerre csak egy társa barátkozott vele. A fiúk és lányok többsége kerülte, mintha valami megnevezhetetlen veszély járna a nyomában.

Cathy hazug volt, de nem úgy hazudott, mint a legtöbb gyermek. Az ő hazudozása nem volt afféle ábrándozás, amely szavakba kívánkozik, mert ha úgy meséljük el, mintha megtörtént volna, reálissá válik. Ez csupán a rendes és megszokott eltérés a külső valóságtól. A különbség a hazugság és a mese közt, úgy hiszem, az, hogy mese mindkét fél - a mesélő és a hallgató - érdekében használja fel az igazság arculatát és ruházatát. A mese nem foglal magában sem nyereséget, sem veszteséget. A hazugság viszont olyan ravaszkodás, melynek haszon a célja, vagy kibúvó. Amennyiben ez a meghatározás helytálló, a hivatásos mesemondó, vagyis az író is a hazugok hadához tartozik - abban az esetben, ha szerencsésen dolgozik, vagyis ha sok pénzt keres.

Cathy hazugságai sohasem voltak ártatlanok. Céljuk az volt, hogy kikerülje a büntetést vagy a munkát, vagy a felelősséget - tehát haszonszerzésre szolgáltak. A legtöbb hazug csapdába esik, mert elfelejti, mit hazudott, vagy pedig hazugsága váratlanul szembekerül a megcáfolhatatlan igazsággal. De Cathy sohasem felejtette el régebbi hazugságait, és a leghatásosabb módszert dolgozta ki: mindig közelében maradt az igazságnak annyira, hogy hallgatóit bizonytalanságban tartsa. De volt két más módszere is: vagy igazsággal spékelte meg hazugságait, vagy igazat mondott, de úgy tüntette fel, mintha hazugság volna. Mert ha valakit hazugsággal vádolnak, de kiderül róla, hogy igazat mondott, ez olyan fedezet, mely sokáig tart, és számos hazugságot tesz lehetővé.

Miután Cathy egyetlen gyermek volt, anyja nem hasonlíthatta össze testvérekkel. Úgy gondolta, minden gyermek olyan, mint az övé. És mivel minden szülő töprengésre hajlik, Cathy anyja szentül hitte, hogy valamennyi ismerőse ugyanolyan problémákkal küzd, mint ő.

Cathy apja már nem volt ebben olyan bizonyos. Kis cserzőüzeme volt egy massachusettsi városkában. Ha keményen dolgozott és jól gazdálkodott, gond nélkül eltarthatta családját. Mr. Araes, otthonától távol, idegen gyermekeket is látott, és rájött arra, hogy Cathy nem olyan, mint a többi gyerek. Nem volt ebben bizonyos, inkább csak érezte. Nyugtalankodott leánya miatt, bár nem tudta volna megmondani, miért.

A világon majdnem mindenkinek vannak a felszínen nem látható, lappangó vágyai és ösztönei, kirobbanásra váró érzései és elszigetelt, önző törekvései. És a legtöbb ember ezeket a dolgokat vagy kordában tartja, vagy titokban hódol nekik. Cathy nemcsak felismerte ezeket az ösztönöket és ingereket másokban, de fel is tudta használni a maga javára. Könnyen lehet, hogy csak ezt látta az emberekben, nem is tudott elképzelni más indítékokat; mert bizonyos irányokban szinte természetellenesen kinyílt a szeme, más tekintetben meg egészen vak volt.

Már egészen fiatal korában észrevette, hogy a nemiség, a vele járó epekedéssel, gyötrelmekkel, féltékenységgel és titokzatos tilalmakkal együtt, a legnyugtalanítóbb ösztön, amely az embereket hajszolja. Ez az érzés akkoriban még nyugtalanítóbb volt, mint ma, mert beszélni sem lehetett róla. Mindenki elrejtette ezt a kis poklot önmagában, kifelé pedig úgy tett, mintha az ilyesmi nem is léteznék - és ha véletlenül rajtacsípték, teljesen védtelen volt. Cathy rájött arra, hogy ha ezt az emberi motívumot ügyesen felhasználja, majdnem mindent elérhet, és majdnem mindenkit hatalmában tarthat. Ez a dolog fegyver és fenyegetés volt a kezében egyszerre. Ellenállhatatlan volt. És mivel Cathy sohasem lett ennek a vak és gyámoltalan megzavarodottságnak a martaléka, igen valószínű, hogy benne nagyon kevés volt ebből a bizonyos ösztönből, sőt valójában megvetette azokat, akik rabjai. És ha ebből a szemszögből nézzük a dolgot, igaza is volt.

Milyen szabadok lennének a férfiak és nők, ha véget tudnának vetni annak, hogy szexuális vágyaik szüntelenül gyötörjék, megbéklyózzák, rászedjék és csapdába ejtsék őket! Az ilyen szabadságnak egyetlen árnyoldala, hogy az ember anélkül nem is volna ember, hanem valami szörnyeteg.

Cathy már tízéves korában sejtett valamit a nemi ösztön hatalmáról, és hideg számítással kísérletezni kezdett vele. Mindent hidegen tervezett ki, előre látta a nehézségeket, és felkészült arra, hogy elhárítsa őket.

A gyermekek mindig folytattak szexuális játékokat. Azt hiszem, minden fiú, hacsak nem abnormális, összebújt kislányokkal valami rejtekhelyen, bokrok árnyékában, jászolban, egy fűzfa lehajló ágai mögött, az út menti vízlefolyó boltíve alatt - vagy ha nem tette, legalábbis gondolt rá, hogy megtegye. Majdnem minden szülő szembekerül előbb vagy utóbb ezzel a problémával, és szerencsés az a gyerek, akinek szülei nem felejtették el, hogy maguk is gyerekek voltak valaha. De Cathy gyermekkorában nehezebb volt a dolog. A szülők döbbent rémülettel fedezték fel gyermekeikben azt, amit önmagukban letagadtak.

Egy tavaszi reggel, amikor a zsenge fűszálak ágaskodva remegtek a napfényben csillogó kései harmat terhe alatt, amikor a meleg behatolt a földbe, és előcsalta a sárga pitypangokat, Cathy anyja éppen elkészült a kimosott ruha teregetésével. Amesék a város peremén laktak, házuk mögött pajta és kocsiszín terpeszkedett, a konyhakert mellett pedig bekerített karám két ló számára.

Mrs. Amesnek úgy rémlett, hogy látta Cathyt, amint a pajta felé sündörgött. Utánakiáltott, de nem válaszolt senki, így hát azt gondolta, hogy tévedett. Már éppen be akart menni a házba, amikor kuncogást hallott a kocsiszínből.

- Cathy! - kiáltotta.

Nem felelt senki. Az asszonyt valami nyugtalanság fogta el. Gondolatai nem tudtak a kuncogó hangtól szabadulni. Nem Cathy hangja volt. Cathy nem szokott vihorászni.

Ki tudná, hogyan és miért fogja el félelem egy anya szívét? A félelem sokszor persze olyankor is felüti fejét, amikor nincs rá semmi ok. És olyan szülők érzik leggyakrabban, akiknek egyetlen gyermekük van, és könnyen átengedik magukat rémlátásoknak.

Mrs. Ames megállt, hallgatózott. Suttogó hangokat vélt hallani, és nesztelenül elindult a kocsiszín felé. A kettős ajtó csukva volt. A hangok moraja belülről jött, de az anya nem ismerte fel köztük Cathy hangját. Gyors lépést tett előre, hirtelen felrántotta az ajtót, és a vakító napfény beáradt a színbe. Az anya tátott szájjal, dermedten állt ott, a látványtól bénultan. Cathy felhúzott szoknyával feküdt a földön. Derékig meztelen volt, és mellette két fiú térdelt; tizennégy évesek lehettek. A hirtelen fény őket is megijesztette. Cathy szeme üvegesen kimeredt rémületében. Mrs. Ames ismerte a fiúkat, szüleiket is.

Ekkor az egyik fiú hirtelen felugrott, elcikázott Mrs. Ames mellett, és elrohant, eltűnt a ház sarka mögött. A másik fiú gyámoltalanul eloldalgott az anya mellett, majd rémült kiáltással kiugrott az ajtón. Mrs. Ames utánakapott, de ujjai megcsúsztak a fiú kabátján, és nem tudták megragadni. Azután már csak rohanó lépéseinek dobogását lehetett hallani.

Mrs. Ames beszélni próbált, de csak nyöszörögni tudott.

- Kelj föl - súgta rekedten.

Cathy elképedt tekintettel meredt rá, és nem mozdult. Mrs. Ames látta, hogy vastag kötél tekeredik Cathy csuklójára. Sikoltozva levetette magát mellé, és a csomót próbálta remegő kézzel meglazítani. Azután bevitte Cathyt a házba, és ágyba fektette.

A háziorvos, miután megvizsgálta a kislányt, nem találta semmi jelét annak, hogy bántalmazták volna.

- Hálát adhat Istennek, hogy még idejében közbelépett - mondogatta az anyának.

Cathy sokáig egy szót sem szólt. Idegizgalom, mondta az orvos. De amikor a megrázkódtatás már régen elmúlt, Cathy akkor sem volt hajlandó beszélni. Ha kérdésekkel faggatták, úgy kimeresztette szemét, hogy egészen fehér volt a pupillája körül, lélegzete elakadt, egész teste megmerevedett, és arca elvörösödött az erőfeszítéstől, ahogy lélegzetét visszatartotta.

Dr. Williams is részt vett a megbeszélésen a fiúk szüleivel. Mr. Ames alig nyitotta ki a száját. De magával hozta a kötelet, amelyet Cathy csuklóján találtak. Az apa szemében zavar és megdöbbenés tükröződött. Voltak dolgok, amiket nem értett ugyan, de nem akart szóvá tenni.

Mrs. Ames átengedte magát a hisztériának. Hiszen ő ott volt, mindent látott, vele nem lehetett vitatkozni. És hisztériája mögül szadista bosszúvágy bújt elő. Vért kívánt. Valóságos gyönyörűségét lelte abban, hogy kegyetlen büntetést követelt. A várost, az országot meg kell védeni - ebből a szempontból nézte a dolgot, ezt hajtogatta. Ami őt illeti, hála istennek, idejében ért oda, de talán a legközelebbi alkalommal nem lesz ilyen szerencsés. És mit érezhet a többi anya? És gondoljunk arra, hogy Cathy csak nemrég töltötte be a tizedik évét!

Akkoriban a büntetések kegyetlenebbek voltak, mint ma. Szentül hittek abban, hogy a korbács az erény legbiztosabb záloga. A fiúkat kétszer is megkorbácsolták, először egyenként, azután együtt, de úgy, hogy cafatokban szakadt le róluk a bőr. A bűnük magában is elég súlyos volt, de hozzájárult a hazudozás is, amelyet még a korbács sem tudott beléjük fojtani. Védekezésük nevetséges volt. Azt mondták, Cathy kezdte az egészet, és hogy ők öt centet adtak neki fejenként. És hogy nem kötözték meg a kezeit. Azt vallották, világosan emlékeznek rá, hogy Cathy egy kötéllel játszott.

A választ Mrs. Ames adta meg először, majd az egész város visszhangozta:

- Azt akarják elhitetni velünk, hogy maga kötözte meg a kezeit? Egy tízéves gyerek?

Ha a fiúk töredelmesen bevallják bűnüket, jóval enyhébb büntetésben részesültek volna. De konokságuktól dühbe gurult mindenki - nemcsak az apák, akik a korbácsolást végezték, hanem az egész város. A két fiút végül javítóintézetbe küldték, és ezt még szüleik is helyeselték.

- Még mindig lidércként nehezedik rá - mesélte leányáról Mrs. Ames a szomszédoknak. - Ha beszélni tudna róla, talán megkönnyebbülne. De ha kérdezem, megrohanják az emlékek, s megint idegrohamot kap.

Ezért a szülők nem tették többé szóvá előtte. Ezt a témát levették a napirendről. Az apa nemsokára elfelejtette azokat a fenntartásokat, amelyek gondolatban gyötörték. Hiszen nehéz lett volna beletörődni abba, hogy a két fiú olyasmiért került javítóintézetbe, amiben nem egészen ludas.

Amikor Cathy teljesen kiheverte ezt a megrázkódtatást, a fiúk és lányok messziről figyelték egy darabig, majd egyre közelebb jötték, mintha megbűvölte volna őket. Cathynek nem voltak kebelbarátnői, mint ahogy tizenkét-tizenhárom éves korban szokásos. A fiúk nem kísérték haza az iskolából, mert nem akarták kitenni magukat társaik csipkelődésének. Ám Cathy így is óriási hatással volt társaira, fiúkra és lányokra egyaránt. És ha valamelyik fiú véletlenül akkor találkozott vele, amikor senki se látta, ellenállhatatlan erő vonzotta Cathyhez - olyan erő, amelyet se megérteni, se legyőzni nem tudott.

Cathy nagyon takaros volt, nagyon kedves, hangja halk és finom. Sokat sétált egészen egyedül. De majdnem minden alkalommal előbukkant egy-egy fiú a fák mögül, és felé tartott, mintha véletlenül történt volna. És bár sok mindent suttogtak róla, senki sem tudott Cathy dolgairól semmit. Ha történt is valami, csak bizonytalan suttogás követte, és ez már magában is elég furcsa olyan életkorban, mikor titkaink vannak, de hamarosan dobra verjük őket.

Cathy rászokott egy kis mosolyra - nem is mosoly volt, csak halovány árnyéka. És volt egy furcsa, kacér pillantása, amely mintha rejtegetett volna valamit; magányos fiúk, ha látták, olyan titokra gondoltak, melyet szívesen megosztottak volna vele.

Cathy apját egy másik észrevétel is nyugtalanította, de mélyen elásta magában, még rágondolni is szégyellt. Cathynek feltűnő szerencséje volt - mindig talált valamit. Hol egy aranyamulettet, hol pénzt, egy kis selyemerszényt, ezüstkeresztet piros kövekkel, amelyekről azt mondták, hogy igazi rubin. Sok mindenfélét talált, de amikor apja a heti Courier-ban hirdetést tett közzé, senki sem jelentkezett a keresztért.

Mr. William Ames, Cathy apja, zárkózott ember volt. Ritkán mesélgette el, amit gondolt. Nem is merte volna kiszolgáltatni magát szomszédai tekintetének. Azt a pislogó kis gyanakodást magába fojtotta. Jobb, ha nem tud semmit - biztosabb, bölcsebb és sokkal kényelmesebb. Ami pedig Cathy anyját illeti, olyan volt, mint egy selyemgubó: egészen belegabalyodott a hazugságok és féligazságok hálójába, amit Cathy szőtt és bonyolított úgy, hogy a szegény asszony már akkor sem eszmélt volna rá az igazságra, ha belebotlik.

Cathy egyre szebb és bájosabb lett. Finom, rózsás bőre, aranyhaja, egymástól távol eső, szende és mégis sokat ígérő szeme, gyönyörű kis szája megigézte az embereket. Az elemi nyolc osztályát olyan kiváló eredménnyel végezte, hogy szülei beíratták a helybeli kis középiskolába, noha akkoriban még szokatlan dolog volt, hogy egy lány tovább tanuljon. De Cathy azt mondta, tanítónő akar lenni. Apja és anyja boldogan vették tudomásul, hiszen ez volt az egyetlen tekintélyes pálya, amely nyitva állt egy jó, de nem gazdag családból való leány számára. Közmegbecsülésnek örvendtek azok a szülők, akiknek a lánya tanítónő lett.

Cathy tizennégy éves volt, amikor a középiskolába lépett. Szülei mindig nagyra tartották, de amikor beavatást nyert a latin nyelv és algebra titkaiba, szülei szemében a felhők magasságába emelkedett, ahová már nem is tudták követni. Valósággal elvesztették gyermeküket. Úgy érezték, hogy Cathyjükből valami magasabb rendű lény lett.

A latintanár sápadt, komoly fiatalember volt, aki megbukott a lelkészképző főiskolán, de elég műveltséget szerzett ahhoz, hogy Caesart, Cicerót és a kötelező nyelvtant taníthassa. Csendes fiatalember volt, bukásának égő sebét szíve mélyén ápolgatta. És szíve mélyén úgy érezte, hogy Isten eltaszította, mégpedig nem ok nélkül.

Egy idő óta észrevették, hogy fény gyullad ki James Grew szemében, és valami erő izzik benne. Sohase látták Cathyvel együtt, még csak nem is gyanította senki, hogy valami lehet köztük.

James Grew férfivá vált. Lábujjhegyen járt, és énekelt magában. Olyan meggyőző leveleket írt, hogy igazgatói a lelkészképzőben már-már arra gondoltak, jó lenne újra felvenni az intézetbe.

És azután kialudt a láng. Válla, amelyet úgy kifeszített, egyszerre lecsüggedt. Szeme lázban égett, kezei rángatóztak. Látták éjjel a templomban, amint térdelt, és ajka imát mormolt. Nem ment be tanítani az iskolába, és üzent, hogy beteg, holott tudták róla, hogy egyedül járkál a városon túl, a dombok között.

Egyszer aztán késő éjjel bezörgetett az Ames-ház ajtaján. Mr. Ames panaszosan zsörtölődve kikecmergett az ágyból, gyertyát gyújtott, felöltőt kanyarított a hálóingére, és az ajtóhoz lépett. Egy eszelős tekintetű James Grew állt előtte - szeme lobogott, és remegés rázta egész testét.

- Beszélnem kell magával - mondta Mr. Amesnek rekedt hangon.

- Már éjfél is elmúlt - felelte Mr. Ames szigorúan.

- Négyszemközt kell beszélnem magával. Kapjon magára valami ruhát, és jöjjön ki. Beszédem van magával.

- Fiatalember, azt hiszem, maga vagy részeg, vagy beteg. Menjen haza, és igyekezzék még aludni egy kicsit. Éjfél elmúlt.

- Nem tudok várni. Beszélnem kell magával.

- Jöjjön ki reggel a cserzőműhelybe - mondta Mr. Ames, és határozott mozdulattal becsukta az ajtót a támolygó látogató előtt, majd megállt belül és hallgatózott. Még hallotta a siránkozó hangot: "Nem tudok várni, nem tudok várni" - azután nehéz léptek vonszolódtak lassan le a lépcsőkön.

Mr. Ames behajlított tenyerével eltakarta a gyertyát, hogy szemébe ne süssön, és újra lefeküdt. Egy pillanatra úgy rémlett neki, hogy Cathy ajtaja halkan becsukódott, de talán a gyertya imbolygó fénye tévesztette meg szemét, hiszen az ajtófüggöny is mintha hullámzott volna.

- Ki az ördög volt az? - kérdezte a felesége, amikor újra elhelyezkedett mellette.

Mr. Ames maga se tudta, mi késztette arra a feleletre, amit adott - hacsak nem az az óhajtás, hogy elejét vegye minden vitának.

- Egy részeg ember - mondta. - Eltévesztette a házat.

- Micsoda világot élünk - mondta Mrs. Ames.

Mr. Ames elfújta a gyertyát, és ahogy feküdt a sötétben, a kialudt gyertyaláng nyomán zöld köröket látott a levegőben. Ebben a lüktető, kavargó keretben megpillantotta James Grew őrült, könyörgő tekintetét. Mr. Ames sokáig nem tudott újra elaludni.

Reggel szörnyű hír járta be a várost, itt-ott eltorzították, máshol meg hozzáköltöttek valamit, de délutánra már tisztán látták, mi történt. A sekrestyés ráakadt James Grew-ra, amint holtan hevert a földön, az oltár előtt. Fejének egész felső részét szétroncsolta a golyó. Mellette feküdt a vadászfegyver, és egy kis bot, amellyel elkattintotta a ravaszt. A földön oltárra való gyertyatartó állt. A három gyertya közül az egyik még égett, a másik kettőt meg se gyújtotta. Mellette a földön két könyv - az énekeskönyv és az anglikán egyház hivatalos imakönyve -, egyik a másikon. A sekrestyés elképzelése szerint James Grew ezekre a könyvekre támasztotta a puskacsövet, hogy egy vonalban legyen a halántékával. A robbanás visszaütő ereje lökte le a puskát a könyvekről.

Több ember visszaemlékezett rá, hogy valami robbanást hallott korán reggel, napfelkelte előtt. James Grew nem hagyott hátra levelet. Senki se tudta kitalálni, miért követte el tettét.

Mr. Ames első gondolata az volt, hogy felkeresi a halottkémet, és elmondja neki az éjféli látogatás történetét. De aztán így gondolkodott: "Mire volna jó? Ha még tudnék valamit, az más volna. De nem tudok az égvilágon semmit!" Émelygést érzett. Újra meg újra azt mondta magában, hogy nem az ő hibája, ő nem tehet semmiről. "Hogy is segíthettem volna rajta? Hisz azt se tudom, mit akart." De azért mégis bűnösnek érezte magát. Nyomorúságos érzés volt.

Délben a felesége az öngyilkosságról beszélt. Mr. Ames nem tudott enni. Cathy szótlanul ült az asztalnál, de nem szótlanabbul, mint máskor. Kényeskedő kis harapásokkal evett, és gyakran megtörölte száját az asztalkendővel.

Anyja részletesen beszélt a holttestről meg a puskáról.

- De van valami, amit meg akartam kérdezni - folytatta. - Az a részeg ember, aki az éjjel bezörgetett nálunk... nem lehetséges, hogy a fiatal Grew volt?

- Nem - vágta rá Mr. Ames gyorsan.

- Olyan biztos vagy benne? Nem is láthattad a sötétben.

- Gyertya volt a kezemben - felelte a férje éles hangon. - Egyáltalában nem is hasonlított hozzá. Nagy szakálla volt!

- Azért nem kell úgy rám förmedni - mondta az asszony. - Kérdezni csak szabad?

Cathy megtörölte száját, és amikor ölébe tette asztalkendőjét, mosolygott.

Mrs. Ames a leányához fordult.

- De hisz te mindennap láttad az iskolában, Cathy. Nem volt szomorú az utolsó időkben? Nem vettél észre valamit, amiből következtetni lehet...

Cathy tányérjára nézett, majd felpillantott.

- Azt gondoltam, hogy beteg - mondta. - Igen, nagyon rossz bőrben volt. Ma mindenki erről beszélt az iskolában. És valaki, már nem emlékszem, kicsoda, azt mondta, hogy Mr. Grew-nak valami kellemetlensége volt Bostonban. Hogy miféle kellemetlensége, azt nem tudom. Szegény Mr. Grew, mindnyájan úgy szerettük. - Gyengéden megtörölte ajkát.

Ez volt Cathy módszere. Másnapra már az egész város tudta, hogy James Grew-nak súlyos kellemetlensége volt Bostonban. És aligha sejtette bárki is, hogy Cathy röppentette el ezt a kacsát. Még anyja is elfelejtette, hol hallotta először.

Röviddel tizenhatodik születésnapja után Cathy furcsán megváltozott. Egy reggel nem kelt fel, hogy iskolába menjen. Anyja bejött a szobájába. Cathy az ágyban feküdt, és a mennyezetre bámult.

- Siess, mert elkésel. Már majdnem kilenc.

- Nem megyek - felelte Cathy közömbös hangon.

- Beteg vagy?

- Nem.

- Hát akkor mozgás, felkelni.

- Nem megyek.

- Akkor mégiscsak beteg vagy. Eddig egy napot se mulasztottál.

- Nem megyek iskolába - mondta Cathy nyugodtan. - Egyáltalában nem megyek többé.

Anyjának tátva maradt a szája.

- Hogy érted ezt?

- Nem megyek többé iskolába - mondta Cathy, és tovább bámult a mennyezetre.

- Nem? Majd meglátjuk, mit szól ehhez az édesapád. Hát azért dolgoztunk? Azért költöttünk rád annyit? Amikor már csak két év van hátra, hogy megkapjad a diplomádat! - Közelebb lépett, lágy hangon folytatta: - Csak nem akarsz férjhez menni?

- Nem.

- Micsoda könyv az, amit dugdosni próbálsz?

- Tessék, nem dugdosom.

- Ah! Alice Csodaországban. Ebből már kinőttél.

- Ha akarom - mondta Cathy -, olyan kicsi leszek, hogy meg se látsz.

- Mi a csudát beszélsz?

- Akkor senki se tud megtalálni.

- Elég a tréfából! - kiáltott rá anyja dühbe gurulva. - Igazán nem tudom, hogy képzeled ezt. Mit gondol a grófkisasszony, mihez fog kezdeni?

- Még nem tudom - felelte Cathy. - Azt hiszem, elmegyek innen.

- Hát akkor csak heverésszen tovább a grófkisasszony. Majd ha az édesapja hazajön, bizonyára megmondja a véleményét.

Cathy nagyon lassan megfordította a fejét, és anyjára nézett. Tekintete hideg volt és kifejezéstelen. És Mrs. Ames hirtelen megrémült a leányától. Csendesen kiment a szobából, és betette az ajtót. A konyhában leült, és ölbe tett kézzel kibámult az ablakon a viharvert kocsiszínre.

Leánya idegen emberré vált számára. Mint időnként a legtöbb szülő, ő is úgy érezte, hogy a gyeplő kicsúszik kezéből, és nem tud többé Cathynek parancsolni. Nem sejtette, hogy valójában sohasem volt hatalma leánya fölött. Mindig csak eszközül szolgált Cathynek céljai megvalósítására. Mrs. Ames nemsokára felvette fejkötőjét, és elment a cserzőműhelybe. Beszélni akart férjével, de nem odahaza.

Délután Cathy a legnagyobb nyugalommal felkelt az ágyból, és hosszú időt töltött a tükör előtt.

Aznap este Mr. Ames - bár fölötte kedvetlenül - megmosta leánya fejét. Kötelességeiről beszélt, és arról, mivel tartozik szüleinek. Prédikációja vége felé észrevette, hogy a leánya oda se figyel. Erre dühbe gurult, és fenyegetőzni kezdett. Arról beszélt, hogy Isten felügyeleti joggal ruházta fel gyermeke megrendszabályozására, és ezt a természetes jogot az állam is helyesli. Cathy most már odafigyelt. Egyenesen apja szemébe nézett. Szája mosolygott egy kicsit, de szeme meg sem rebbent. Végül apja volt kénytelen elfordítani tekintetét, ettől még dühösebb lett. Ráparancsolt leányára, hogy hagyja már abba ezeket az ostobaságokat. Homályosan megfenyegette, hogy megkorbácsolja, ha nem engedelmeskedik. Végül azonban gyenge hangot ütött meg:

- Most ígérd meg szépen, hogy holnap reggel elmégy az iskolába, és abbahagyod ezeket az ostobaságokat.

Cathy arca kifejezéstelen maradt, kis száját összeszorította, de azt mondta:

- Rendben van.

Később, az este folyamán Mr. Ames a feleségéhez fordult, és magabiztos hangon, amelyet nem támasztott alá semmiféle meggyőződés, megjegyezte:

- Látod, nem kell ide más, csak egy kis tekintély. Lehet, hogy túlságosan engedékenyek voltunk hozzá. De hiszen mindig jó gyerek volt. Úgy látszik, egy percre elfelejtette, ki az úr a házban. Egy kis szigorúság még nem ártott meg senkinek.

Szerette volna, ha valóban olyan biztos a dolgában, ahogy szavaiból kitűnt.

Reggelre Cathy eltűnt. És vele együtt eltűnt fonott utazókosara meg a legjobb ruhái. Mielőtt elment, szép rendesen beágyazott. A szobának nem volt semmi személyes jellege - semmi sem jelezte, hogy egy lány élt és nőtt fel benne. Nem volt itt se kép, se emléktárgy, semmi abból a limlomból, amely egy serdülő lány életének normális kísérője. Cathy sohasem játszott babákkal. A szoba nem viselte magán Cathy egyéniségének jeleit.

Mr. Ames a maga módján értelmes ember volt. Fejébe csapta keménykalapját, és a vasútállomásra sietett. Az állomásfőnök megmondta, hogy Cathy a kora reggeli vonattal utazott el. Bostonba váltott jegyet. Az állomásfőnök segített Mr. Amesnek egy sürgönyt fogalmazni a bostoni rendőrségnek. Azután Mr. Ames retúrjegye váltott, és a kilenc harmincas vonattal Bostonba utazott. Olyan ember volt, aki válságos pillanatokban nem veszíti el a fejét.

Ezen az estén Mrs. Ames magára csukta az ajtót a konyhában. Sápadt volt, és úgy remegett, hogy mindkét kezével megkapaszkodott az asztalba. A csukott ajtón keresztül tisztán lehetett hallani hangokat - előbb a korbácsütés, majd a sikoltozás hangját.

Mr. Ames ügyetlenül korbácsolt, mert semmi gyakorlata nem volt benne. Cathy lábát csapkodta a kocsiostorral, és csak akkor gurult dühbe, amikor látta, hogy Cathy nyugodtan áll ott, és hidegen néz rá. Az első ütések csak félénk kísérletszámba mentek, de amikor Cathy sírás nélkül, némán tűrte, apja most már az oldalát meg a vállát kezdte csapkodni. Az ostor most már csípett, sőt vágott. Mr. Ames dühében többször a levegőbe ütött, vagy olyan közel került Cathyhez, hogy az ostorszíj rácsavarodott.

Cathy gyorsan tanult. Mihelyt kitapasztalta, mi hat az apjára, sikoltozni és jajveszékelni kezdett. Teste vonaglott, zokogott, könyörgött, és örömmel állapította meg, hogy az ütések ereje tüstént csökken.

Mr. Ames megrémült a jajgatástól és a fájdalomtól, amit okozott. Abbahagyta a verést. Cathy zokogva zuhant az ágyra. Apja, ha jobban odanéz, láthatta volna, hogy Cathy szeme száraz, de nyakán megfeszülnek az erek, és halántéka alatt csomósan megduzzadnak az állkapcsát tartó izmok.

- Most beszélj! - kiáltott rá apja. - Teszel ilyet még egyszer?

- Nem, nem! Bocsáss meg, papa! - mondta Cathy. Megfordult az ágyban, hogy apja ne lássa, arca milyen elszánt és hideg.

- Remélem, eszedbe jut, ki vagy, és azt sem felejted el, ki vagyok én!

Cathy hangja megcsuklott. Nagy nehezen kipréselt magából valami zokogást utánzó hangot.

- Nem fogom elfelejteni - mondta.

A konyhában Mrs. Ames a kezeit tördelte. Férje a vállára tette kezét.

- Nehéz volt - mondta -, de meg kellett tennem. És azt hiszem, használt neki. Úgy látom, mintha kicserélték volna. Lehet, hogy nem hajlítottuk az ágat elég kitartóan. És kár volt kímélni a pálcát. Lehet, hogy hibáztunk ebben.

A felesége ragaszkodott a fenyítéshez, ő rágta a fülét, hogy korbácsolja meg Cathyt, de azért Mr. Ames tudta, hogy az asszony most gyűlöli azért, amit tett. Kétségbeesés szállta meg.

Pedig nyilvánvaló volt, hogy a lánynak erre volt szüksége. "Cathy észre tért" - mint ahogy apja mondta. Mindig tanulékony lány volt, de most még figyelmesen előzékeny is lett. A következő hetekben segített anyjának a konyhában, sőt még a kelleténél is készségesebb volt. Vállkendőt kezdett kötni anyjának - nagy munkába fogott, hónapok múlnak el, míg elkészül vele. Mrs. Ames el is büszkélkedett vele szomszédainak.

- Csodás színérzéke van - mondta. - A sárgát rozsdaszínnel keveri. Már három négyszöget elkészített belőle.

Apja számára Cathy kedves mosolyt tartogatott. Amikor hazajött, Cathy már szaladt, hogy felakassza a fogasra kalapját; székét úgy állította fel, hogy jó világítást kapjon, ha leül olvasni.

Még az iskolában is megváltozott. Mindig jó tanuló volt, de most komoly terveket kezdett szőni a jövőjéről. Megbeszélte az igazgatóval, hogy talán hamarabb teszi le a vizsgát, és egy évvel előbb kapja meg tanítói oklevelét. Az igazgató megvizsgálta osztályzatait, és úgy gondolta, megpróbálhatja a siker komoly reményével. Fel is kereste Mr. Amest a cserzőműhelyben, hogy megvitassa vele ezt a dolgot.

- Erről otthon egy szót se szólt - mondta Mr. Ames büszkén.

- Úgy... akkor talán nem is lett volna szabad elárulnom. Remélem, nem rontottam el egy kellemes meglepetést.

A házaspár úgy érezte, hogy véletlenül valami varázslatra bukkant, mely megoldja minden problémájukat. Mindezt annak az ösztönös bölcsességnek tulajdonították, amely csak a szülőket szokta megszállni.

- Még soha életemben nem láttam, hogy valaki így megváltozott volna - mondta Mr. Ames.

- De hiszen mindig jó gyerek volt - felelte a felesége. - És nem vetted észre, milyen csinos kezd lenni? Istenem, hiszen valóságos szépség! Arca olyan, mint a rózsa!

- Nem hiszem, hogy sokáig tanítónő marad, ha ilyen szépen fejlődik - vélte az apja.

Annyi bizonyos, hogy Cathy virult. Ajkán állandóan gyermekes mosoly lebegett, miközben a házban sürgött-forgott. Mindenre jutott ideje. Nagytakarítást rendezett a pincében, és papírral kitömte az alapozás réseit, hogy be ne fújhasson a szél. A konyhaajtó nyikorgott: Cathy megolajozta a sarkokat; a zárat is megolajozta, hogy könnyebben forduljon benne a kulcs. És ha már kezében volt az olajoskanna, a bejárati ajtó sarkait is megkente. Magára vállalta a lámpák gondozását; ügyelt rá, hogy ne fogyjon ki belőlük a petróleum, és a lámpaüvegek tisztán ragyogjanak. Az utóbbira megvolt a maga találmánya; a lámpaüveget levitte a pincébe, és ott megmártotta a nagy petróleumoskannában.

- Nem is hinné az ember, ha nem látná - mondta az apja.

De nemcsak otthon tüntette ki magát. A cserzőkád bűzével dacolva, felkereste apját műhelyében. Alig múlt el tizenhat éves, és apja, természetesen, még úgy gondolt rá, mint egy gyerekre. Annál jobban csodálkozott kérdésein, amelyekkel az üzleti ügyek iránt érdeklődött.

- Okosabb, mint nem egy férfi, akit ismerek - büszkélkedett vele apja a munkavezetője előtt. - Még eljön az idő, amikor elvezeti az üzletet egyedül.

Cathyt nemcsak a cserzőmunka folyamata érdekelte, hanem a vállalat üzleti része is. Apja elmagyarázta neki a kölcsönöket, a törlesztést, a számlázást, a munkások kifizetésének rendjét. Megmutatta, hogyan lehet kinyitni a páncélszekrényt, és tetszett neki, hogy Cathy már az első próbálkozás után megjegyezte, milyen számokat kell a zár kinyitásához beállítani.

- Tudod, hogy fogom fel én ezt a dolgot? - mesélte Mr. Ames a feleségének. - Mindnyájunk szívében settenkedik egy kis ördög. Nem is szeretném, ha olyan gyerekünk volna, akiben nincs semmi elevenség. Ahogy én látom, a pajkosság az életrevalóság jele. Ha kordában tartod, ne félj semmit, majd a helyes irányba terelődik.

Cathy kijavította minden ruháját, és rendbe tette a dolgait.

Egy nap - májusban - hazajött az iskolából, és tüstént elővette kötőtűit. Anyja már felöltözött, hogy elmenjen hazulról.

- El kell mennem az Oltáregyletbe - mondta. - Jövő héten lesz a jótékonysági bazár, és meg kell beszélnünk az előkészületeket. Apád kérdezted, nem tudnál-e elmenni a bankba. Fel kellene venni a pénzt a munkások kifizetésére, és bevinni a műhelybe. Megmondtam neki, hogy gyűlésre kell mennem, és így én nem intézhetem el.

- Szívesen - felelte Cathy.

- A pénz már készen vár rád egy zsákocskában - mondta Mrs. Ames, és elrohant.

Cathy fürgén, de minden sietség nélkül munkához látott. Felvett egy ócska kötényt, mely eltakarta ruháját. A pincében talált egy lekvárosköcsögöt, amelynek fedele is volt. Bevitte a kocsiszínbe, ahol a szerszámokat tartották. A baromfiudvaron fogott egy kis csirkét, a tőkéhez vitte, és levágta a fejét. A vonagló csirke nyakát a korsó fölé tartotta, és felfogta benne a vért. Azután a remegő állatot a trágyadombra dobta, és mélyen beásta. A konyhába visszatérve, levetette kötényét, és bedugta a kályhába. Megpiszkálta a szenet, amíg a kötény lángot nem fogott. Kezet mosott, gondosan megnézte cipőjét és harisnyáját, és letörölt jobb cipője sarkáról egy sötét foltot. Megnézte arcát a tükörben. Arca rózsás volt, szeme csillogó, száján gyermekes mosoly bujkált. Amikor elment, a köcsögöt elrejtette a konyhalépcső legalsó foka alá. Még nem telt el tíz perc azóta, hogy anyja elment.

Cathy könnyed léptekkel, szinte táncolva kerülte meg a házat és libbent ki az utcára. A fák már lombosodtak, és néhány korai pitypang ütötte fel sárga fejét a fű közt. Cathy vidáman lépegetett a város központja felé, ahol a bank volt. Olyan csinos és üde volt, hogy az emberek megfordultak és utánanéztek, amint elment mellettük.

A tűz hajnali három óra körül ütött ki. Fellángolt, bömbölt, ropogott, és önmagába omlott szinte észrevétlenül, még mielőtt bárki is felfigyelt volna rá. Amikor az önkéntes tűzoltók előrohantak, és odavonszolták fecskendőjüket, már nem maradt számukra sok tennivaló. Beérték azzal, hogy meglocsolják a szomszédos háztetőket, nehogy azok is tüzet fogjanak.

Az Ames-ház úgy lobbant el, mint egy rakéta. Az önkéntes tűzoltók és a szájtátók, akik minden ilyen látványosságra összecsődülnek, körülvették a házat; arcukat vörösen megvilágította a tűz visszfénye. Kíváncsian nyújtogatták nyakukat, hogy meglássák Mr. Amest meg a feleségét és a leányukat. Körülbelül egyszerre állapították meg, hogy a házbeliek nincsenek sehol. Csak nézték az izzó zsarátnokágyat, és elképzelték, hogy maguk is belevesztek, gyermekükkel együtt. Erre a gondolatra szívük elszorult, és torkukban dobogott. Az önkéntes tűzoltók vizet locsoltak a parázsra, mintha remélnék, hogy elkésve bár, de még kimenthetik a család földi maradványait. A várost bejárta a rettenetes hír, hogy az egész Ames család bennégett a házban.

Napkeltekor már a város egész lakossága a füstölgő, üszkös romok körül szorongott. Akik elöl álltak, kénytelenek voltak megvédeni arcukat a forróságtól. A tűzoltók még mindig locsoltak, hogy lehűtsék az elszenesedett romhalmazt. Délre a halottkémnek végre sikerült vizes deszkákat dobni a hamvadó parázsra, és egy vasrúddal turkált benne. Mr. Amesből és a feleségéből megmaradt annyi, hogy a két holttestet kétségtelenül azonosítsák velük. A szomszédok megmutatták azt a helyet, ahol Cathy szobája lehetett. A halottkém és több segítőtársa gereblyével sokáig kaparászott a romok közt ezen a helyen is, de egyetlen fogat vagy csontot sem talált. Az önkéntes tűzoltók vezetője közben megtalálta a konyhaajtó zárját és kilincsét. Sokáig meghökkenve bámult a megfeketedett fémdarabra, de még maga sem tudta, mi hökkentette meg annyira. Elkérte a halottkémtől a gereblyét, és dühösen dolgozni kezdett vele. Eljutott addig a helyig, ahol az elülső bejárat volt, és itt tovább gereblyézett. Végül megtalálta az elülső ajtó elgörbült, félig megolvadt zárját is. Most már megvolt a maga külön kis nézőközönsége, mely körülvette, és kérdésekkel ostromolta.

- Mit keresel tulajdonképpen, George?

- Mit találtál, George?

Végül a halottkém is odament hozzá, és megkérdezte:

- Min töröd a fejed, George?

- A zárakban nincsenek kulcsok - dünnyögte George kelletlenül.

- Talán kiestek.

- Hogyan?

- Talán elolvadtak.

- A zárak sem olvadtak el.

- Talán Bill Ames kihúzta a kulcsokat.

- Amikor odabenn volt? - kérdezte George, és zsákmányát magasra emelte. Mindkét zár nyelve kiállt.

Mivel gazdájuk háza leégett, és ő maga is nyilván elpusztult benne, a cserzőműhely munkásai kegyeletből nem dolgoztak. Ott lebzseltek a leégett ház körül, amennyire lehetett, segítettek, de tulajdonképpen csak fontoskodtak és lábatlankodtak.

Már késő délutánra járt az idő, amikor Joel Robinson, a munkavezető, bement a műhelybe. A páncélszekrényt nyitva találta, az iratok szétszórva hevertek a földön. Egy betörött ablak elárulta, hogy a rabló hol hatolt be.

Így hát a dolog egész arculata megváltozott. Bűntett volt, nem baleset. A bánat és izgalom helyét félelem foglalta el, és megjelent a félelem édestestvére a düh. A tömeg szerteszéledt.

Nem kellett messzire menniük. A kocsiszínben felfedezték azt, amit a "küzdelem nyomainak" szoktak nevezni - ebben az esetben egy betört ládát, egy szétzúzott kocsilámpást, dulakodás nyomait a porban, szalmát a földön. A nézőknek talán eszükbe se jutott volna élet-halál küzdelemre gondolni, ha nem vesznek észre meglehetősen sok vért a földön.

A rendőr átvette a parancsnokságot. Végtére is ez az ő hatáskörébe tartozott. Mindenkit kiterelt és kitaszigált a kocsiszínből.

- Hát el akarják törölni az összes nyomokat? - ordított rájuk. - Mindenki maradjon az ajtón kívül.

Átkutatta a helyiséget, felszedett valamit, és az egyik sarokban egyebet is talált. Az ajtóhoz lépett, kezében vizsgálódása eredményével. Vérfoltos kék hajszalag volt, és egy kis kereszt piros kövekkel.

- Van valaki, aki felismeri ezeket? - kérdezte.

Egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer, szinte lehetetlen elhinni, hogy ismerőseink egyike meggyilkolhatja a másikat.

Éppen ezért, hacsak nagyon erős bizonyítékok nem mutatnak ellenkező irányba, a közhit úgy véli, hogy a tettes valami sötét idegen, egy vándor, aki a külvilágból jött, ahol ilyen dolgok megtörténhetnek. Ilyenkor megrohanják a csavargók táborozóhelyeit, a hobókat letartóztatják, és a szállodák vendéglistáit is átvizsgálják. Minden ismeretlen automatikusan gyanússá válik. Ne felejtsük el, hogy május volt, és a vándorok csak nemrég vették birtokukba az országutakat, hogy a meleg hónapokban valamely víz partján terítsék le pokrócaikat. És előbújtak a cigányok is - egy egész karaván táborozott alig öt mérföldnyire a városkától. Szegények, ha tudták volna, mi vár rájuk!

A terepet több mérföldnyi körzetben átvizsgálták, frissen felásott földet kerestek. A tócsákat is felkotorták, hogy meggyőződjenek róla, nincs-e ott Cathy holtteste. "Olyan csinos lány volt" - mondta mindenki, és azt gondolták magukban, hogy ez éppen elég ok lehetett Cathy elhurcolására. Végül egy szőrös, félkegyelmű csavargót ráncigáltak elő, aki szerencsétlenségére arra csellengett. A kiszemelt akasztófavirág nagyon alkalmas volt arra, hogy bűnbakul szolgáljon, mert nem tudott alibit bizonyítani, sőt egyáltalában nem tudott visszaemlékezni arra, hogy életében valaha is hol volt és mit csinált. Gyenge eszével megérezte, hogy akik faggatják, valamit akarnak tőle, és mivel barátságos teremtés volt, igyekezett kívánságukat teljesíteni. Amikor ravaszul kieszelt, cseles kérdéseket tettek fel neki, boldogan beleszaladt a csapdába, és örült, hogy a rendőrnek szemmel láthatóan örömet szerzett. Mindent elkövetett, hogy kiérdemelje e felsőbbrendű lények tetszését. Volt benne valami megnyerő. Vallomásával csak egy baj volt: sok tekintetben túl sokat vallott. És minden percben emlékeztetni kellett arra, hogy ezt vagy azt tette, pontosan úgy, ahogy elvárták tőle. Igazán boldog volt, amikor egy szigorú és megrémített esküdtszék elé került. Úgy érezte, hogy most végre ő is valaki.

Mindig voltak és vannak emberek, akik olyan szenvedélyesen szeretik a törvényt és igazságosztó szándékát, ahogy csak egy asszonyt lehet szeretni. Ilyen ember volt történetesen az esküdtszék elnöke - olyan tiszta és jó ember, hogy puszta létével kiegyenlített egy csomó gonoszságot. A vádlott vallomása - eltekintve attól, amit a szájába rágtak - értelmetlen zagyvaság volt. A bíró kikérdezte, és rájött arra, hogy ez a szerencsétlen alak igyekszik a rendőrség szája íze szerint vallani, de egyszerűen nem emlékszik rá, mit is követett el, kit gyilkolt meg, hol, hogyan és miért. A bíró bánatosan sóhajtott, és kiküldte a gyanúsítottat, és ujjait begörbítve megintette a rendőrt.

- Nézze csak, Mike - mondta -, nem volna szabad ilyesmiket csinálnia. Ha ez a szegény fickó csak valamicskével okosabb, maga alighanem akasztófára juttatta volna.

- De hiszen bevallotta! - felelte a rendőr, akit bántott a bíró észrevétele, mert maga is lelkiismeretes ember volt.

- Még azt is bevallaná, hogy aranylépcsőkön felmászott az égbe, és egy kugligolyóval elvágta Szent Péter torkát - mondta a bíró. - Legyen óvatosabb, Mike. A törvény célja az, hogy megmentse az embereket, nem pedig hogy elpusztítsa.

Az ilyen helyi tragédiákban az idő úgy hat, mint egy nedves ecset a vízfestményre. Az éles körvonalak elmosódnak, a fájdalom eltompul, a színek összeolvadnak, és a sok különálló vonalból nem marad más, csak egyhangú szürkeség. Egy hónap múlva már nem érezték olyan szükségesnek, hogy valakit felakasszanak. Két hónap múlva már majdnem mindenki rájött arra, hogy nincs komoly bizonyíték senki ellen. Ha Cathyt nem gyilkolták meg, az is elképzelhető volna, hogy a tűz és a rablás csak véletlenül esett egybe. Végül az emberek ráeszméltek arra, hogy amíg nem találják meg Cathy holttestét, a gyilkosság gyanúja is alaptalan, noha mindenki úgy gondolta, hogy a lány már nem él.

Cathy emlékét kedves illat lengte körül.

Mr. Edwards a bordélyszakmában dolgozott, és rendes, nyugodt, tárgyilagos módon vezette üzletét. Példásan gondoskodott feleségéről és két jó modorú gyermekéről, akik rendes házban laktak, Boston egyik legrendesebb utcájában. Gyermekeit - a két fiút - Mr. Edwards már akkor előjegyeztette Grotonba, amikor még csecsemők voltak.

Mrs. Edwards egy porszemet sem tűrt meg házában, és erősen kézben tartotta cselédeit. Persze gyakran megesett, hogy Mr. Edwards kénytelen volt üzleti ügyben útra kelni. De mégis úgy tudta intézni, hogy csodálatra méltó családi életet élt, és több estét töltött otthon, mint az ember képzelné. Olyan pontosan és pedánsan látta el üzleti ügyeit, mint egy hites könyvvizsgáló. Erős, tagbaszakadt ember volt, negyvenes évei vége felé kissé elhízott, de még mindig meglepően jó kondícióban volt olyan életkorhoz képest, amikor egy férfi már csak azért is hájas akar lenni, hogy lássák rajta, milyen jelentős személyiség.

Maga találta ki üzleti módszerét - a lányok körutazását kisvárosok egész során át, mindegyiknek rövid időre korlátozott tartózkodását egy-egy helyen, a szigorú fegyelmet, a százalékos jutalékot. Mindezt lassan, tapogatózva építette ki, és ritkán fogott mellé. Leányait sohasem küldte nagyobb városba. A falvak és kisebb helyek éhenkórász rendőreivel könnyen meg tudott birkózni, de óvakodott a falánk és tapasztalt nagyvárosi rendőrségtől. Eszményképe a kisváros volt, eladósodott szállodásával, minden szórakozás hiányával - a kisváros, ahol nem volt más konkurencia, mint a feleségek, és legfeljebb alkalomadtán egy-egy eltévelyedett lány. Történetünk idejében Mr. Edwardsnak tíz csoportja volt. De mielőtt hatvanhét éves korában meghalt - torkán akadt egy csirkecsont -, üzlete egész New Englandet behálózta: harminchárom kisebb városban működött egy-egy csoportja, mindegyikben négy-négy lánnyal dolgozott. Kevés, ha azt mondjuk, hogy rendezett viszonyok közt élt - gazdag volt, és halálának módja már önmagában is jelképe annak a sikernek és jólétnek, amit elért.

Mostanában a bordélyház intézménye bizonyos mértékben mintha kiveszőben volna. Ezt a tudósok különböző okokkal magyarázzák. Vannak, akik azt mondják, hogy az úrilányok erkölcseinek hanyatlása mérte a bordélyházakra a halálos csapást. Mások - talán az idealistábbak - azt állítják, hogy a fokozott rendőri felügyelet tette lehetetlenné ezeknek a házaknak a fenntartását. De a múlt század végén és a mostaninak a kezdetén a bordélyház elfogadott intézmény volt, melynek szükségességéről szinte nyílt vita folyt. Azt mondták, hogy létezésével megvédi a tisztességes nőket. Bármely nőtlen fiatalember elmehetett egy ilyen házba, és megszabadulhatott nyugtalanító szexuális energiájától, ugyanakkor pedig csatlakozhatott az általános hiedelemhez, amely a nők tisztaságát és légies báját hirdette. Kész rejtély. De sok rejtélyes dolog akad társadalmi gondolkodásunk terén.

Ezek a házak különböző osztályokba tartoztak, az arannyal és bársonnyal ékes kéjpalotáktól a legnyomorúságosabb lebujokig, ahol olyan bűz uralkodott, hogy még egy disznó se bírta volna ki. Időnként egy-egy történet röppent fel arról, hogy fiatal lányok miképpen kerültek leánykereskedők hálójába, és ezek a történetek néha még igaznak is bizonyultak. De a szajhák zöme lustaságból és butaságból került erre a pályára. A házakban megszabadultak minden felelősségtől. Etették, ruházták, minden szükségessel ellátták őket, amíg ki nem öregedtek, amikor aztán kirúgták őket. De ez a vég sem volt elrettentő hatású. Aki fiatal, nem hiszi el, hogy valaha is öreg lesz.

Hébe-hóba megesett, hogy egy eszesebb lány is a szakmába sodródott; az ilyen aztán rendszerint előlépett. Vagy saját bordélyházat szerzett magának, vagy a zsarolói pályán működött sikeresen, vagy férjhez ment egy gazdag emberhez. Ezeknek az okos prostituáltaknak külön nevük volt. Nagyzolóan kurtizánoknak hívták őket.

Mr. Edwardsnak nem volt sok baja a lányaival, könnyen tudta felhajtani és kordában tartani valamennyit. Ha egy lány nem volt kellőképpen ostoba, kidobta. Nagyon csinos lányokat sem akart. Egy-egy helybeli fiatalember esetleg beleszeret a jóképű prostituáltba, és akkor kitör a botrány. Ha a lányok közül egyik-másik teherbe esett, két dolog közt választhatott: vagy elhagyta a házat, vagy pedig olyan brutális magzatelhajtásra kényszerült, hogy a legtöbb belepusztult. A lányok rendszerint a magzatelhajtást választották.

Akármilyen simán ment az üzlet, rossz napok is akadtak. Mr. Edwardsnak is megvoltak a maga problémái. Éppen abban az időben, amelyről most mesélek, balesetek egész sora érte. Egy vasúti összeütközésben elpusztult két csoportja, vagyis négy-négy lány. Egy másik csoporttól a megtérés tisztítótüze fosztotta meg. Ez úgy történt, hogy egy kisvárosi prédikátor hirtelen nekilelkesült, és tűzbe hozta a népet szenvedélyes prédikációival. Hívei annyira megszaporodtak, hogy már nem fértek el a templomban, és kiáradtak a rétekre. És ekkor, mint ahogy gyakran megtörtént, a prédikátor túlzásba esett. Elővette legnagyobb ütőkártyáját, és odavágta. Kijelentette, hogy ezen meg ezen a napon - megmondta pontosan - itt lesz a világ vége. Az egész környék jámbor bégetéssel követte. Mr. Edwards éppen akkor érkezett oda. Bőröndjéből elővette a vastag korbácsot, és kegyetlenül elverte a lányokat. Azt hitte, kinyílik a szemük, és úgy fogják látni a dolgokat, mint a gazdájuk. Ehelyett azonban a lányok további korbácsért könyörögtek, mert így véltek megszabadulni képzelt bűneiktől. Erre Mr. Edwards undorral abbahagyta a fegyelmezést, összeszedte a lányok ruháit, és visszautazott Bostonba. A lányok ezután bizonyos hírnévre tettek szert, mert meztelenül vonultak fel a gyülekező és táborozóhelyre, hogy megváltják bűneiket, és hitet tegyenek megtérésükről. Így történt aztán, hogy Mr. Edwards ezúttal tömegesen toborozta lányait, és egy egész csomó jelentkezővel tárgyalt egyszerre - ahelyett, hogy hol itt, hol ott szedjen fel egyet, rendes szokása szerint. Hiszen három csoportot kellett újonnan megszerveznie.

Nem tudom, Cathy Ames hol hallott Mr. Edwardsról. Talán a bérkocsis mesélt róla. Az ilyesmit könnyű megtudni, ha egy lány igazán akarja. Mr. Edwardsnak nem volt jó napja, amikor Cathy beállított az irodájába. Rettenetesen fájt a gyomra. A görcsöket annak a hagymás halpörköltnek tulajdonította, amit a felesége tálalt fel előző este vacsorára. Egy szemernyit sem aludt egész éjjel. A hagymás gázok mindkét irányban ostromolták, és még reggel is érezte a kínzó görcsök hatását.

Éppen ezért az első pillanatban nem is tudott egészen számot adni magának a lányról, aki Catherine Amesbury néven mutatkozott be. Túlságosan csinos volt ahhoz, hogy üzleti céljainak megfeleljen. Hangja halk és rekedtes volt, alakja karcsú, szinte légies, bőre, mint a virágszirom. Egyszóval egyáltalában nem az a fajta lány volt, aki Mr. Edwardsnak megfelel. Ha nem érzi olyan gyengén magát, tüstént kidobta volna, így azonban feltette neki a szokásos kérdéseket - többnyire rokonairól, akik esetleg kellemetlenséget okozhatnak. Miközben a kikérdezés folyt, megrezdült valami Mr. Edwards testében, és érezni kezdte ezt a lányt. Igazán nem volt buja ember, azonkívül mindig óvakodott attól, hogy üzleti ügyeit és magánszórakozását összekeverje. Amit most érzett, meghökkentette. Zavartan felpillantott a lányra, aki ott állt előtte, szemhéját elbűvölően és titokzatosan félig leeresztve, enyhén párnázott csípője inkább sejthetően, mint észrevehetően ringatózott. Pici száján macskamosoly lebegett. Mr. Edwards előrehajolt íróasztalán, és nehezen lélegzett. Ráeszmélt arra, hogy ezt az egy lányt kivételesen magának akarja.

- Nem tudom megérteni, hogy olyan lány, mint maga... - kezdte, és mindjárt beleesett abba a tévhitbe, mely a meggyőződés erejével bír ősidők óta: hogy tudniillik a lány, akibe szerelmesek vagyunk, nem lehet más, mint hű és tisztességes.

- Apám meghalt - mondta Catherine szerényen. - Halála előtt kicsúszott a kezéből minden. Nem tudtuk, hogy kölcsönt vett fel a farmra. Nem engedhetem meg, hogy a bank kihúzza anyám lába alól a földet. A megrendülés megölné. - Catherine szemét elhomályosította a könny. - Gondoltam, talán így kereshetek annyit, hogy fizethessem a kamatokat.

Ha valamikor, Mr. Edwardsnak most kellett volna kimásznia a csávából. Érzett is agyában egy kis figyelmeztető berregést, azonban nem szólt elég hangosan. A jelentkező lányok nyolcvan százaléka azzal a mesével állt elő, hogy jelzálogkölcsönt kell törlesztenie, és ezért van szüksége pénzre. És Mr. Edwardsnak volt egy elve, amelytől nem tért el soha: egy betűt sem hitt el semmi körülmények közt sem abból, amit lányai mondtak neki - kivéve ha azt mesélték el, mit reggeliztek aznap, bár néha még akkor is hazudtak. Most pedig itt ül ő, a jól megtermett, kövér, felnőtt bordélyos, fájó gyomrát az íróasztal pereméhez szorítja, mialatt orcáját sötéten elönti a vérzuhatag, és az izgalom hideg borzongása fut végig a lábán meg a combjain.

Mr. Edwards hallotta saját hangját, amint ezt mondta:

- Jól van, kedvesem, majd megbeszéljük a dolgot. Talán kitalálunk magának valami utat-módot arra, hogy megszerezze a pénzt a kamatokra.

Ezt mondta neki - egy lánynak, aki egyszerűen azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy vegye be a szajhái közé... Vagy nem azért jött?

Mrs. Edwards ha nem is mélyen, de kitartóan vallásos volt. Idejének tekintélyes részét felekezete mozgatói között töltötte, és így nem maradt ideje, hogy hite mélyére nézzen. Számára Mr. Edwards az importszakmában dolgozott, és még ha tudta is - ami valószínű -, milyen üzletágban dolgozott valóban, nem hitte el. Lám, megint egy rejtély. Férjét mindig úgy látta, mint hűvös, elgondolkodó embert, aki csak gyér és kötelességszerű szerelmi igényeket támasztott vele szemben. Ha nem áradt belőle melegség soha, kegyetlen sem volt. Az asszony drámái és érzelmei a fiai körül forogtak, a templom, no meg a táplálkozás körül. Elégedett és hálás volt. Amikor férje lelki nyugalma bomladozni kezdett, amikor nyugtalan lett és türelmetlen modorú, amikor sokáig ült maga elé bámulva, és feldúlt idegállapotban, dühöngve rohant ki a házból - az asszony mindezt férje gyomorfájdalmainak, majd üzleti gondjainak tulajdonította. Egyszer véletlenül rányitott a fürdőszobában, és látta, hogy ott ül a toaletten, és csendesen sírdogál magában; az asszony tudta, hogy beteg emberrel van dolga. Mr. Edwards gyorsan eltakarta bánatos és vörösre gyulladt szemét felesége fürkésző tekintete elől. Most, hogy sem a herbatea, sem más patikaszer nem használt, az asszony tehetetlen volt.

Az elmúlt évek során Mr. Edwards fölényesen nevetett volna, ha olyan emberről hall, aki úgy viselkedik, mint ő most. Mert Mr. Edwards - a leghalvérűbb bordélyos, aki valaha is ezt a sártekét taposta - nyomorúságosan, reménytelenül beleszeretett Catherine Amesburybe. Bájos kis kőházat bérelt, majd egészen nekiajándékozta. Megvásárolt minden elképzelhető fényűzést, túldíszítette a házat, túl melegen tartotta. A szőnyegek túlságosan süppedők voltak, a falakat látni se lehetett már a sok nehéz keretű festménytől, amellyel teleaggatta.

Mr. Edwards még sohasem élt át ilyen kínszenvedést. Üzleti tapasztalatai során annyira kiismerte a nőket, hogy egy percig sem tudott megbízni bennük. De mivel mélységesen beleszeretett Catherine-be - és a szerelem bizalmat követel -, érzelmei vonagló darabokra szaggatták. Bíznia kellett ideáljában, de nem tudott bízni benne. Megpróbálta, hogy pénzzel és ajándékokkal vásárolja meg hűségét. Amikor távol volt tőle, azzal a gondolattal gyötörte magát, hogy ezalatt más férfiak osonnak be hozzá, abba a kis házba. Gyűlölte, ha el kellett utaznia Bostonból, hogy ellenőrizze csoportjait, mert ilyenkor Catherine-t magára kellett hagynia. Már ott tartott, hogy bizonyos mértékben elhanyagolta üzletét. Ez volt első találkozása az effajta szerelemmel, és majdnem belepusztult.

Volt egy dolog, amit Mr. Edwards nem tudott és nem is tudhatott, mert Catherine eltitkolta előle - mégpedig az, hogy bizonyos értelemben nem csalta meg; ugyanis nem fogadott más férfiakat, és maga sem ment el senkihez. Catherine számára Mr. Edwards éppen olyan hideg üzleti ügy volt, mint a férfi számára csoportjai. És mint ahogy Mr. Edwardsnak megvolt a maga üzleti technikája, a lánynak is megvolt a magáé. Amióta magához láncolta, ami nagyon gyorsan bekövetkezett, Catherine megjátszotta azt, hogy kissé elégedetlen. Éreztette a férfival, hogy nem érzi jól magát, nem találja a helyét, bármelyik pillanatban tovaröppenhet. Amikor Mr. Edwards látogatását várta, ügyelt rá, hogy ne legyen otthon, hanem elkésve érkezzék meg, kipirult arccal, mintha valami izgalmas élményben lett volna része. Gyakran panaszkodott, milyen nehezen kerüli el a férfiak mohó tekintetét és kezét, hogy az utcán folyton molesztálják. Több ízben rémülten rohant be a házba, mert alig tudott megszabadulni egy férfitól, aki idáig követte. Valahányszor késő délután jött haza, és Mr. Edwards már ott ült és várta, így próbált kimagyarázkodni: - Istenem, vásárolni voltam... nekem is dolgom van az üzletekben, nem igaz?

És ezt mindig úgy mondta, mintha ügyetlenül elárulná, hogy hazudik.

Szexuális kapcsolatukban éreztette a férfival, hogy az ő számára az eredmény nem egészen kielégítő, pedig ha egy igazi férfival volna dolga, minden képzeletet felülmúló szenvedéllyel tudná szerelmét viszonozni. Módszerének lényege az volt, hogy a férfit állandó nyugtalanságban tartotta. Örömmel látta, hogy Mr. Edwards idegei felmondják a szolgálatot, keze remegni kezd, szemlátomást fogy, és üveges tekintettel, vadul mered a világba. És amikor finoman megérezte, hogy már-már az őrületbe kergette, és dühe fenyegető méreteket ölt, hirtelen a férfi ölébe ült, megnyugtatta, és rövid időre meggyőzte hűségéről, ártatlanságáról. Ezt is el tudta hitetni vele.

Catherine pénzt akart, és nekilátott, hogy meg is szerezze, mégpedig minél gyorsabban és minél könnyebben. Mihelyt a férfit sikerült péppé puhítania - márpedig Catherine pontosan tudta, hogy ez a pillanat mikor következett be -, lopni kezdett tőle. Átkutatta zsebeit, és ha egy nagyobb bankjegyre akadt, tüstént elkobozta. Mr. Edwards nem merte szóvá tenni, mert attól félt, hogy elmegy. Az ékszerek és más ajándékok, amiket adott neki, rövidesen eltűntek. A lány azt mondta ugyan, hogy elvesztette, de Mr. Edwards tudta, hogy eladta. Megtoldotta a fűszerszámlákat, és felfelé kerekítette ki minden ruha árát. Mr. Edwards nem tudta rávenni magát arra, hogy véget vessen ezeknek az üzelmeknek. Catherine a házat nem adta ugyan el, de súlyosan megterhelte, annyi jelzálogkölcsönnel, amennyit csak kaphatott rá.

Egy este Mr. Edwards kulcsa nem illett bele a zárba. Hosszú ideig kellett zörgetnie, míg végre Catherine kinyitotta az ajtót. Igen, kicserélte a zárat, mert elvesztette a kulcsát. Fél, hiszen egyedül lakik. Bárki betörhetett volna hozzá. Majd neki is szerez egy másik kulcsot - de ebből sohasem lett semmi. Ettől kezdve a férfinak mindig csöngetnie kellett, és néha elég sokáig tartott, míg beeresztették, de az is megesett, hogy hiába csöngetett. Nem volt módja meggyőződni arról, hogy a lány otthon van-e vagy sem. Megfigyeltette valakivel - Catherine nem is tudta, milyen gyakran követik.

Mr. Edwards lényegében egyszerű ember volt, de még a legegyszerűbb embernek is vannak sötét, bonyolult érzései. Catherine okos volt, de a legokosabb asszony is eltéved néha egy férfi agyának furcsa tekervényeiben.

Catherine csak egyetlen ballépést tett, pedig éppen ezt próbálta elkerülni. Mr. Edwards, ahogy illik, jól felszerelte a kis szerelmi fészket pezsgővel. Catherine kezdettől fogva vonakodott megízlelni.

- Rosszul leszek tőle - magyarázta. - Próbáltam már, de nem bírom.

- Csacsiság - felelte a férfi. - Csak egy pohárkával. Nem árthat meg.

- Nem, köszönöm. Nem. Nem bírom!

Mr. Edwards úgy gondolt erre a vonakodásra, mint egy finom, úrihölgyszerű vonásra. Nem is erőltette a dolgot, amíg egy este eszébe nem jutott, hogy jóformán semmit sem tud a lányról. Az ital talán megoldaná a nyelvét. Minél többet töprengett rajta, annál jobban tetszett neki az ötlet.

- Igazán nem szép tőled, hogy még egy pohárkával sem iszol a kedvemért.

- De mondom, hogy nem tesz jót nekem.

- Ostobaság - felelte. - Csak nem akarsz megharagítani?

- Dehogyis.

- Hát akkor igyál egy pohárral.

- De ha nem kívánom.

- Idd ki!

Ajkához emelte a poharat, de a lány elhúzta a fejét.

- Te nem tudod... megárt nekem.

- Idd ki!

A lány átvette tőle a poharat, és felhajtotta. Azután remegve állt, mintha hallgatóznék. A vér arcába tolult. Újra töltött magának, majd harmadszor is. Szeme hideg, elszánt kifejezést öltött. Mr. Edwards megijedt tőle. Valami történt a lánnyal, amit egyikük sem tudott megállítani.

- Én nem akartam... ezt sohase felejtsd el - mondta nyugodtan.

- Talán jobb is lesz, ha nem iszol többet.

A lány nevetett, és újra töltött magának.

- Most már nem számít - mondta. - Egy kicsit több, most már egyre megy.

- Kellemes együtt iddogálni - felelte a férfi zavartan.

A lány halkan beszélt hozzá.

- Te ronda, kövér csiga, te - mondta. - Mit tudsz te rólam? Azt hiszed, nem látok bele a fejedbe? El tudom olvasni minden rohadt gondolatodat. Mondjam el talán? Csodálkozol, hogy egy olyan úrilány, mint én, hol tanult meg annyi mindent? Hát én megmondom, hol tanultam. Kuplerájban. Érted? Kuplerájban. Olyan lebujokban dolgoztam, amilyeneket te még hírből sem ismersz, négy évig szakadatlanul. Matrózok hoztak nekem jó kis fogásokat Port Saidból. Úgy ismerem azt a tetves férfitestedet, mint a tenyeremet, minden idegszáladat, és ki is tudom használni.

- Catherine - tiltakozott Mr. Edwards -, nem tudod, mit beszélsz.

- Megmondtam előre. De te éppen azt akartad, hogy beszéljek. No jó, most beszélek.

Lassan közeledett hozzá, és a férfinak le kellett győznie első ösztönét, hogy elhúzódjék tőle. Határozottan félt tőle, de ülve maradt a helyén. Amikor a lány egészen odaért, kiitta poharából az utolsó csepp pezsgőt, peremével finoman megkocogtatta az asztalt, aztán a kicsorbult szélű poharat az arcába csapta.

Ekkor a férfi kirohant a házból. Közben hallotta a lány kacagását.

Olyan ember számára, mint Mr. Edwards, a szerelem bénító érzés. Tönkretette ítélőképességét, megzavarta tudását, elgyengítette egészen. Váltig azt hajtogatta magában, és igyekezett is elhinni, hogy a lány hisztérikus. Catherine most kissé megkönnyítette helyzetét. Utolsó kitörése megrémítette, és egy ideig mindent elkövetett, hogy helyreállítsa azt a kedves képet, amelyet a férfi magában rajzolt róla.

Egy ember, aki ilyen kínosan beleesett a szerelembe, a leghihetetlenebb önmarcangolásra is képes. Mr. Edwards szívvel-lélekkel hinni akart a lány jóságában, hinni akart benne, de nem tudott. Lehetetlenné tette a szívében ólálkodó ördög, a kétely ördöge, amelyet megerősített még a lány részeg kifakadása is. Mr. Edwards szinte ösztönösen utánajárt az igazságnak, de ugyanakkor nem hitt annak, amit megtudott, így megtudta például, hogy a lány nem rakta pénzét a bankba. Egyik megbízottja bonyolult tükörszerkezet segítségével kikémlelte a kis ház pincéjében azt a helyet, ahová a lány a kincseit elrejtette.

Egy nap újságkivágás érkezett az ügynökségtől, melynek megbízást adott. A cikket egy kisvárosi hetilap régi számából vágták ki, és valami tűzesetről volt szó benne. Mr. Edwards áttanulmányozta a cikket. Melle és gyomra mintha megolvadt fémmé változott volna, és vörös foltok gyúltak ki fejében, a szeme mögött. Most már igazi félelem keveredett össze a szerelmével, és ennek a keveréknek a csapadékát úgy hívják, hogy kegyetlenség. Szédülő fejjel az irodájában álló pamlaghoz botorkált, és odazuhant, arccal lefelé, homlokát a hideg fekete bőrhöz szorítva. Egy ideig mintha minden élet elhagyta volna, még a lélegzete is elakadt. De feje lassanként kitisztult. Szájában sós ízt érzett, és vállába nyilallt a fájdalmas harag. Mégis nyugodt maradt, és agya előrevetítette szándékait az időbe, mintha egy fényszóró lövellne vakító sugarait egy sötét szobába. Lassú mozdulatokkal átvizsgálta bőröndje tartalmát, mint ahogy meg szokta tenni, valahányszor elutazott, hogy ellenőrizze csoportjait: tiszta ingek és alsónadrágok, papucs, hálópizsama, végül pedig a nehéz korbács, melynek szíja félkörbe csavarodott a bőrönd mélyén.

Nehéz léptekkel ment át a kis téglaház előkertjén, és becsengetett.

Catherine tüstént megjelent. Kabát volt rajta és kalap.

- Jaj! - mondta. - Milyen kár! Éppen el kell mennem.

Mr. Edwards letette bőröndjét a földre.

- Nem - mondta.

A lány fürkészően nézett rá. Valami változást szimatolt. A férfi eldöcögött mellette, és lement a pincébe.

- Mit akarsz ott? - kérdezte élesen a lány.

A férfi nem felelt. Néhány perc múlva újra feljött, kezében egy kis tölgyfa dobozzal. Kinyitotta bőröndjét, és beletette a dobozt.

- Az az enyém - mondta a lány szelíden.

- Tudom.

- Mit eszeltél ki?

- Gondoltam, elmegyünk egy kis utazásra.

- Hová? Én nem mehetek.

- Egy kis városba. Connecticutba. Valami üzleti ügyem van ott. Valamikor azt mondtad, hogy dolgozni akarsz. Hát most dolgozni fogsz.

- De most már nem akarok. Nem kényszeríthetsz rá. Mindjárt rendőrt hívok!

A férfi arcán olyan ijesztő mosoly villant fel, hogy a lány hátrahőkölt. Mr. Edwards halántékán kidagadtak az erek.

- Vagy talán inkább a szülővárosodba utaznál? - kérdezte Mr. Edwards. - Nagy tűz volt ott néhány évvel ezelőtt. Emlékszel arra a tűzre?

A lány szeme végigtapogatta, mintha valami lágy helyet keresne, de a tekintet, amelybe ütközött, kemény és elutasító volt.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte csendesen.

- Gyere csak velem. Azt mondtad, dolgozni akarsz.

A lány csak egyetlen tervet tudott kigondolni. Most vele megy, kénytelen vele menni, és kivárja az első kedvező lehetőséget. Egy férfi nem áll örökké készenlétben. Most veszedelmes volna akaratával szembeszállni - legjobb lesz alkalmazkodni hozzá, és várni. Ez mindig beválik. Mindig bevált. De a férfi szavai komoly félelemmel töltötték el Catherine-t.

Alkonyatkor leszálltak a vonatról egy kis városkában, végigmentek az egyetlen sötét utcán, majd tovább, ki a határba. Catherine óvatosan figyelt. Nem tudott bepillantani a férfi terveibe. Erszényében egy keskeny pengéjű kést tartogatott.

Mr. Edwards azt hitte, pontosan tudja, mit akar. Szándéka az volt, hogy megkorbácsolja a lányt, aztán beviszi a fogadó egyik szobájába, ott újra elveri, majd továbbcipeli egy másik városba - és így tovább, amíg el nem veszíti emberi formáját. Akkor aztán kidobja. A helybeli rendőr majd gondoskodik róla, hogy meg ne szökhessék. A kés nem aggasztotta: tudott róla.

Amikor megálltak egy elhagyatott helyen, egy kőfal és néhány cédrusfa között, első dolga volt, hogy kitépje az erszényt a lány kezéből, és áthajítsa a falon, így a késtől már nem kellett tartania. Viszont önmagát nem ismerte, mert soha életében nem volt szerelmes azelőtt. Úgy képzelte, hogy csak meg akarja büntetni. De a korbács első két csapása után érezte, hogy ez nem elég. Eldobta a korbácsot, és ökleivel dolgozott tovább. Lélegzete zihált, mintha panaszosan nyöszörögne.

Catherine mindent elkövetett, hogy el ne veszítse fejét rémületében. Igyekezett kikerülni a szörnyű öklöket, vagy legalábbis tompítani csapásaikat, de végül úrrá lett rajta a félelem, és megpróbált elszaladni. Erre a férfi nekiugrott, leütötte, és most már az öklével sem érte be. Egy kő került vadul hadonászó kezébe, a tomboló düh vörös hulláma elsöpörte hideg önuralmát.

Később lehajolt, és megnézte a lány összevert arcát. Leste, dobog-e még a szíve, de nem hallott semmit a saját szíve zakatolásától. Két különálló gondolat villant át agyán. Az egyik azt mondta: "Gyorsan el kell temetni, áss egy gödröt, és lökd bele!" A másik sírt, mint egy gyermek: "Nem bírom ki... nem tudnám megérinteni." Most elfogta az émelygő rosszullét, amely a dühkitörés nyomába szokott lépni. Elrohant a színtérről, otthagyta bőröndjét meg a korbácsot, még a tölgyfa dobozt is a pénzzel. Elbotorkált a félhomályban, és csak arra gondolt, hol bújhatna meg hányingerével egy kis időre.

Senki sem vonta kérdőre soha. Egy ideig beteg volt, és felesége gyengéden ápolta. Azután visszatért üzleti ügyeihez, és soha többé nem tűrte el, hogy a szerelem őrültsége megkörnyékezze. "Szamár az - mondotta -, aki nem tud tapasztalataiból tanulni." Ám ezentúl bizonyos tiszteletteljes félelemmel gondolt önmagára. Addig nem is sejtette, hogy benne is megvan a gyilkolás ösztöne.

Hogy nem ölte meg Catherine-t, merő véletlen volt. Minden csapással, amit rá mért, az volt a szándéka, hogy agyonüsse. A lány sokáig hevert a földön eszméletlenül, majd még hosszú ideig félájultan. Érezte, hogy karja eltört, és ha életben akar maradni, segítséget kell keresnie. Az élethez való ragaszkodás késztette arra, hogy továbbvonszolja magát a sötét úton, és segítség után nézzen. Befordult egy kertajtón, és már-már felkapaszkodott a ház lépcsőin, amikor elájult. A kakasok kukorékoltak a tyúkólban, és a keleti égen megjelent a hajnal első szürke csíkja.

Ha két férfi egy fedél alatt él, érintkezésükben rendszerint megőrzik a durva udvariasság egy bizonyos fajtáját, legyőzve a lappangó ingerültséget, amit egymás iránt éreznek. Ha két férfi magára marad, állandóan közel állnak ahhoz, hogy összeverekedjenek, és ennek tudatában is vannak. Adam Trask még alig volt otthon, amikor már érezhetővé vált a feszültség. A két fivér túl sokat volt együtt, és alig beszélt mással.

Néhány hónapig elfoglalta őket az a feladat, hogy elrendezzék Cyrus pénzügyeit, és a pénzt kihelyezzék jó kamatra. Együtt utaztak Washingtonba, hogy megtekintsék apjuk sírját. A jó minőségű kőből épült síremléken vascsillag díszelgett; a tetején pedig rés volt, ahová bele lehetett dugni a zászlórudat május harmincadikán, amikor megemlékeztek az 1861-65. évi polgárháború hősi halottairól, és sírjukat feldíszítették. A két fivér sokáig állt a sír előtt, azután elballagtak, és nem emlegették többé apjukat.

Ha Cyrus csaló volt, ügyesen csinálta. Senkinek sem jutott eszébe hagyatékát firtatni. De Charles nem tudott napirendre térni fölötte.

Amikor megint otthon voltak a farmon, Adam megkérdezte:

- Miért nem vásárolsz magadnak néhány új ruhát? Gazdag ember vagy. Úgy teszel, mintha félnél akár egy pennyt is elkölteni.

- Félek is - felelte Charles.

- Miért?

- Megtörténhetik, hogy vissza kell fizetnem.

- Még mindig ezen kérődzöl? Ha valami nem volna rendben, mit gondolsz, ennyi idő alatt nem értesülünk róla?

- Nem tudom - mondta Charles. - Inkább ne is beszéljünk róla.

De még aznap este maga hozta szóba a dolgot megint.

- Csak egyvalami aggaszt - kezdte.

- A pénzzel kapcsolatban?

- Igen, a pénzzel kapcsolatban. Ha valaki ennyi pénzt keres, feltétlenül sok limlom marad utána.

- Hogy érted ezt?

- Hát iratok, számlák, szerződések, feljegyzések, miegymás... nos, mi átvizsgáltuk apa holmiját, és nyomát sem találtuk ilyesminek.

- Talán elégette.

- Lehet - hagyta rá Charles.

A két fivér azt az életrendet követte, amelyet Charles vezetett be, és amelytől sohasem tért el. Charles pontosan fél ötkor ébredt, olyan biztosan, mintha a falióra rézingája fejbe kólintotta volna. Valójában egy fél másodperccel fél öt előtt ébredt. Pillája megrebbent, mielőtt az óra éles kongása elhangzott. Egy percig még mozdulatlanul feküdt, a sötétségbe bámult és megvakarta a hasát. Aztán az ágya mellett álló asztal felé nyúlt, és keze pontosan az ott heverő gyufatömbre esett. Ujjai letéptek egy kénes gyufát, és végighúzták a tömb szélén. Előbb a kén kis kék gyöngyszeme csillant meg, azután a fácska is tüzet fogott. Charles meggyújtotta a gyertyát ágya mellett. Lelökte takaróját, és felkelt. Hosszú, szürke alsónadrágot viselt, amely buggyot vetett a térde fölött, és lazán csüngött a bokája körül. Ásítva az ajtóhoz lépett, kinyitotta és beszólt:

- Adam, fél öt! Ideje felkelni. Ébredj már.

- Hát sose feledkezel meg róla? - felelt Adam fojtottan.

- Ideje felkelni - ismételte Charles, miközben nadrágjába bújt, és felrántotta derekára. - Nem kell felkelned - tette hozzá. - Gazdag ember vagy. Ágyban heverészhetsz, akár egész nap is.

- Hát te nem? Mégis hajnal előtt kelünk fel mindennap.

- Nem kell felkelned - ismételte Charles. - De ha már farmerkedünk, hát farmerkedjünk.

- Azért vegyünk még több földet, hogy még többet dolgozhassunk - mondta Adam bánatosan.

- Hagyd már abba - felelte Charles. - Bújj vissza az ágyba, ha jólesik.

- Fogadjunk, hogy akkor se tudnál aludni, ha ágyban maradnál - mondta Adam. - És még egy fogadást ajánlok. Fogadjunk, hogy azért kelsz fel, mert jólesik, aztán még dicséretet is vársz érte... mintha azzal hencegnél, hogy hat ujjal születtél.

Charles kiment a konyhába, és meggyújtotta a lámpát.

- Nem lehet ágyban heverészve farmot vezetni - dörmögte Charles. Lerázta a hamut a kályha rostélyán, papírt dugott a parázs közé, és addig fújta, amíg fel nem lángolt. Adam az ajtón keresztül nézte.

- A világért sem használnál el egy szál gyufát - mondta.

Charles dühösen fordult hátra.

- Ne üsd bele az orrodat az én dolgomba! Mit piszkálsz folyton? A magad dolgával törődj!

- Rendben van - felelte Adam. - Úgy is lesz. És talán az én dolgom máshol van, nem itt.

- Ahogy tetszik. Ha el akarsz menni, akkor mehetsz el, amikor akarsz.

A veszekedés ostoba volt, de Adam nem tudta abbahagyni. Hangja akarata ellenére is tovább szólt, haragtól ingerülten és haragra ingerlően.

- Persze hogy akkor mehetek el, amikor akarok. Az ördögbe is, miért ne? Ez a hely éppúgy az enyém, mint a tied.

- Akkor miért nem dolgozol rajta egy kicsit?

- Jóságos istenem! - kiáltott fel Adam. - Mit kavarunk olyan nagy szelet? Ne bántsuk egymást.

- Én nem akarok semmit - felelte Charles. Langyos kukoricakását töltött két bögrébe, és odavágta az asztalra.

Leültek reggelizni. Charles vajat kent egy karéj kenyérre, késhegynyi lekvárt rakott rá, és a vajra kente. Majd a lekváros késsel újra beleturkált a vajba, hogy megkenje a másik karéj kenyeret.

- Az ördög bújjon beléd, hát nem tudod letörölni azt a kést? Nézd, mit csináltál a vajjal!

Charles letette kését és kenyerét, mindkét tenyerét az asztalra rakta:

- Jobb volna, ha eltűnnél innen - mondta.

Adam felállt.

- Jól van. Inkább egy disznóólban élek! - mondta, és kiment a házból.

Charles nyolc hónapig nem látta. Aztán egy nap hazajött a munkából, és megpillantotta bátyját a konyhában, amint a vödörből vizet lötykölt arcába és hajára.

- Hello - mondta Charles. - Hogy vagy?

- Remekül - felelte Adam.

- Hol voltál?

- Bostonban.

- Máshol nem?

- Nem. Csak körülnéztem a városban.

A fivérek visszasüppedtek régi életükbe, de mindegyik óvatosan kerülte a veszélyt. Mindegyikük a maga érdekében óvta és védte a másikat. Charles, aki mindig korán kelő volt, elkészítette a reggelit, és csak aztán keltette fel a bátyját. Adam meg tisztán tartotta a házat, és kis könyvtárat kezdett gyűjteni. Ilyen óvatosan éldegéltek egymás mellett két évig, akkor megint annyi ingerültség gyülemlett fel bennük, hogy már nem tudtak magukon uralkodni. Egy téli estén Adam felpillantott elszámolási könyvéből:

- Kaliforniában kellemes élni - mondta. - A tél ott nagyon kellemes. És az ember termelhet, amit csak akar.

- Termelhet, az biztos. De ha learatta, mit csinál vele?

- No és mit szólsz a búzához? Jó sok búzát termelnek Kaliforniában.

- Azt megeszi a rozsda - mondta Charles.

- Honnan tudod olyan biztosan? Charles, azt mondják, minden olyan gyorsan nő Kaliforniában, hogy vigyáznod kell: ha elültettél valamit, gyorsan hátra kell lépned, nehogy fejbe vágjon.

- Hát mi az ördögnek nem mész oda? Kifizetem a részedet bármikor, csak szólj! - förmedt rá Charles.

Adam elhallgatott, de reggel, miközben fésülködött, és a kis tükörbe pislogott, újra rákezdte.

- Kaliforniában nincs tél - mondta. - Mintha örökké csak tavasz volna.

- Én szeretem a telet - mondta Charles.

Adam egy lépést tett a kályha felé.

- Ne haragudj - mondta.

- Jól van, csak ne piszkálj. Hány tojást?

- Négyet - felelte Adam.

Charles hét tojást tett fel a kályha tetejére, aprófával gondosan megrakta a tüzet, amely nemsokára vígan lobogott. Majd odatette a nyeles serpenyőt a láng közelébe. Komorsága felengedett, amint a szalonnát sütötte.

- Adam - mondta -, nem tudom, észrevetted-e, de újabban minden második szavad Kalifornia. Igazán oda akarsz menni?

- Magam sem tudom - kuncogott Adam. - Éppen ezt próbálom kisütni. Úgy vagyok vele, mint reggel a felkeléssel. Nem akarok felkelni, de ahhoz sincs kedvem, hogy az ágyban maradjak.

- Mindenesetre sokat forgatod a fejedben - mondta Charles.

- A katonaságnál - folytatta Adam - minden reggel megszólalt az az istenverte kürt. És megesküdtem, hogy ha egyszer kiszabadulok, mindennap délig alszom majd. Itt meg fél órával hamarabb kelek fel, mint az ébresztő idején. Nem mondanád meg, Charles, mi a fenének dolgozunk annyit?

- Nem lehet ágyban heverészve farmot vezetni - mondta Charles. Villával megforgatta a sistergő szalonnát.

- Nézzük csak meg ezt a dolgot - mondta Adam komolyan. - Egyikünknek sincs gyereke, még egy macskája se, feleségről nem is szólva. És a jelek szerint nem valószínű, hogy valaha is lesz. Nincs időnk feleség után nézni. És mégis éppen azon törjük a fejünket, hogy megvegyük a Clark-farmot, és hozzáragasszuk a miénkhez, ha az árban meg tudunk egyezni. De minek?

- Csodaszép farm, hogy a fene egye meg! - mondta Charles. - Ha egyesítjük a miénkkel, ez lesz az első farm az egész környéken. Mondd csak! Nősülésen jár az eszed?

- Hiszen éppen erről beszélek. Még néhány év, és miénk lesz az első farm az egész környéken. Két magányos öreg szivar, amint túrja a földet, míg bele nem gebed. Aztán az egyik beadja a kulcsot, és a remek farm egyetlen magányos öreg szivarra marad. Majd az is felfordul, és...

- Ne beszélj már annyi hülyeséget! Az embernek egy nyugodt perce sincs tőled! - méltatlankodott Charles. - Bizsereg a tenyerem, ha hallgatlak. Mi bajod van tulajdonképpen? Ki a farbával!

- Nincs az életemben semmi öröm - felelte Adam. - Vagy ha van is, nem elég. Túl sokat dolgozom azért, amit kapok. Pedig egyáltalában nem kellene dolgoznom.

- Akkor miért nem hagyod abba? - ordította Charles. - Miért nem mész a fenébe? Nem látok itt pandúrokat, akik visszatartanának. Menj le a Déli-tengerre, és heverésszél egy függőágyban, ha éppen ezt akarod.

- Ne haragudj - mondta Adam csendesen. - Ez éppen olyan, mint a felkelés. Nem akarok felkelni, de ágyban se akarok maradni. Nem akarok itt maradni, de elmenni sem.

- Bizsereg a tenyerem - mondta Charles.

- Gondolkodj egy kicsit, Charles. Szeretsz itt élni?

- Nagyon.

- És itt akarod leélni az életedet?

- Itt.

- Jézusom, bárcsak én is ilyen könnyen tudnám elintézni. Mit gondolsz, mi bajom van?

- Azt gondolom, a véred mocorog. Este elmegyünk a fogadóba, és majd lehűlsz egy kicsit.

- Lehet, hogy erről van szó - felelte Adam. - De egy ilyen ringyó sohasem elégített ki.

- Mindegy az - vélte Charles. - Behunyod a szemed, és észre se veszed a különbséget.

- Az ezredben egyik-másik fiú indián nőt tartott. Én is.

Charles érdeklődéssel nézett rá.

- Apánk megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy ilyen némberrel adtad össze magad. Milyen volt?

- Nagyon kellemes. Mosott rám, megfoltozta a ruhámat, főzött is egy kicsit.

- Nem arról beszélek... a többi, az milyen volt?

- Jó. Igen, jó. Mondhatnám, édes. Igen, olyasmi. Szelíd és édes.

- Szerencséd volt, hogy nem döfött beléd egy kést, mikor elaludtál mellette.

- Nem, azt nem tette volna meg. Édes volt.

- Furcsa sóvárgás bujkál a szemedben. Úgy veszem észre, buktál arra a vörös bőrűre.

- Azt hiszem, igen - felelte Adam.

- És mi történt vele?

- Meghalt himlőben.

- És nem szereztél másikat?

Adam szemében fájdalmas visszaemlékezés tükröződött.

- Egymásra raktuk őket, mint a fahasábokat, sorba... többi mint kétszázat... karok, lábak lógtak ki a rakás közül. Aztán rőzsét raktunk a tetejére, és leöntöttük olajjal.

- Igen, hallottam, hogy nem bírják ki a himlőt.

- Mind belehal - hagyta rá Adam. - Elégeted azt a szalonnát.

Charles gyorsan visszafordult a kályhához.

- Éppen jó ropogós lesz - mondta. - Így szeretem.

A szalonnát egy tányérra lapátolta, a tojásokat beleverte a forró zsírba - mindegyiknek a széle fel-felemelkedett, barna csipkévé változott, és miközben sült, bugyborékoló hangot hallatott.

- Volt itt egy tanítónő - mesélte Charles -, a legcsinosabb pofika, akit valaha is láttam. Hihetetlenül kis lába volt. Minden ruháját New Yorkból hozatta. Szőke haja volt, és olyan kis lába, hogy el se tudod képzelni. Énekelt is a kórusban. Mindenki rákapott a templomba járásra. Majdnem letaposták egymást, hogy bejussanak. Ez már jó régen volt.

- Abban az időben, amikor arról írtál nekem, hogy házasodni szeretnél?

- Azt hiszem, akkor - vigyorgott Charles. - Azt hiszem, egyetlen fiatal bika sem volt az egész környéken, akit ne kapott volna el a nősülési láz.

- És mi történt vele?

- Hát, tudod, hogy van ez. Az asszonyok nem tűrték meg. Összefogtak ellene. Észre se vetted, és már kitúrták innen. Azt mondták, selyem alsóneműt visel. Túlságosan könnyűvérű, vagy mi. Az iskolaszék még év közben kitette a szűrét. A lába ekkora volt, ni! Szerette mutogatni a bokáját, mintha csak véletlenül tenné. Mindig a bokáját mutogatta.

- Ismerted? - kérdezte Adam.

- Nem. Csak a templomban láttam. Alig tudtam bejutni. Egy lánynak, aki ilyen szép, nincs joga kisvárosban élni, csak nyugtalanná teszi az embereket. Csak bajt okoz.

- Emlékszel arra a Samuels lányra? - kérdezte Adam. - Az igazán csinos volt. Mi történt vele?

- Ugyanaz. Sok bajt okozott. Végül elment. Úgy hallom, Philadelphiában él. Ruhaszalonja van. Úgy hallom, tíz dollárt kap pusztán egy ruhavarrásért.

- Lehet, hogy nekünk is el kellene mennünk innen - mondta Adam.

- Még mindig Kaliforniára gondolsz? - kérdezte Charles.

- Azt hiszem, igen.

Charles indulata kirobbant.

- Pusztulj innen! - ordította. - Azt akarom, hogy takarodj ebből a házból! Kifizetlek, vagy eladom a részedet, vagy tudom is én! A pokolba veled, az anyád mindenit... - Elharapta a szót. - Ezt nem akartam mondani, ezt az utolsót. Az úristenit neki, de ki tudod hozni az embert a sodrából!

- Elmegyek - mondta Adam.

Három hónap múlva Charles színes képeslapot kapott a riói öbölből. A lap hátán Adam betűi - a toll pacát vetett, amint írta: "Itt most nyár van, amíg nálatok tél. Miért nem ruccansz le ide?"

Hat hónap múlva újabb lap jött, most Buenos Airesből: "Kedves Charles, szavamra, ez aztán a nagyváros. Franciául meg spanyolul beszélnek. Küldök neked egy könyvet."

De semmiféle könyv nem jött. Charles egész télen át várta, még akkor is, amikor már jól kitavaszodott. De a könyv helyett Adam érkezett meg. Barnára sült, és ruhája idegenszerű volt.

- Hogy vagy? - kérdezte Charles.

- Remekül. Megkaptad a könyvet?

- Nem.

- Ugyan mi lett vele? Képek voltak benne.

- Itt akarsz maradni?

- Azt hiszem, igen. Majd mesélek neked arról az országról.

- Nem vagyok rá kíváncsi - mondta Charles.

- Úristen, de goromba vagy! - mondta Adam.

- Már előre látom, mi lesz megint. Itt maradsz vagy egy évig, aztán nem találod a helyedet, és engem is nyugtalanná teszel. Nem bírjuk egymást, de fékezzük magunkat, és udvariaskodunk, ami még rosszabb. Aztán kitör belőlünk a harag, és megint elmégy, aztán megint visszajössz, és így lesz folyton újra meg újra.

- Nem akarod, hogy itt maradjak? - kérdezte Adam.

- Hogy a nyavalyába ne akarnám! - felelte Charles. - Hiányzol nekem, ha nem vagy itt. Mégis, nem tudom, hogy leszünk meg egymással.

Csakugyan: maradt minden a régiben. Egy darabig örömmel újították fel a régi idők emlékét, egy darabig újra meg újra elmesélték, mit csináltak, amíg távol voltak egymástól, ám végül visszasüllyedtek a nagy, hosszú, csúnya hallgatásba. Órákon át pepecseltek szótlanul, óvatosan udvariaskodtak egymással, végül megint kirobbant az elfojtott harag. Az időnek nem volt se kezdete, se vége, mintha határtalanul terpeszkedett volna. Egy este Adam így szólt:

- Tudod, nemsokára harminchét éves leszek. Ez már egy fél élet.

- No, már újrakezdődik - mondta Charles. - Hogy eltékozlod az életedet. Nézd csak, Adam, nem volna jó, ha most mindjárt összevesznénk?

- Hogy érted ezt?

- Nos, ha már nem tudjuk fékezni magunkat, három-négy héten át szüntelenül veszekszünk, és te így felkészülsz arra, hogy elmenj. Ha már úgy érzed, hogy elfog a nyugtalanság, nem volna okosabb, ha egyszerűen elmennél, és megkímélnénk egymást a marakodástól?

Adam nevetett, és a feszültség feloldódott.

- Fene okos öcsém van - mondta. - De nem bánom, ha már erősen viszket a fenekem, elmegyek veszekedés nélkül. Igen, ez jó ötlet. Te gazdag vagy, Charles, nem igaz?

- Jómódú vagyok, kétségtelenül, de azt nem mondanám, hogy gazdag.

- Arról nem beszélsz, hogy négy házat vettél a faluban, és hozzá a kocsmát is. Arról nem beszélsz, mi?

- Nem, arról nem beszélek.

- Pedig igaz, mi? A farmunk pedig, ez a te érdemed, Charles, talán a legszebb farm az egész környéken. Miért nem építünk új házat... fürdőszobával, folyó vízzel, vécével? Hisz már nem vagyunk szegény emberek. Sőt, azt beszélik, alighanem te vagy a leggazdagabb ember errefelé.

- Nincs szükségünk új házra! - förmedt rá Charles nyersen. - Eriggy innen a luxusmániáddal!

Miért? Hát nem volna kellemes vécére járni anélkül, hogy ki kellene menni a házból?

- Eriggy innen a luxusmániáddal!

Adam vigyorgott.

- Lehet, hogy én építek egy szép kis házat odaát, a tisztás mellett. Mondd, mit szólnál hozzá? Akkor nem mennénk egymás idegeire?

- Nem akarok ott semmiféle házat.

- A farm félig az enyém.

- Kifizetem a részedet.

- Nem vagyok köteles eladni.

Charles szeme szikrát szórt.

- Akkor felgyújtom azt az istenverte házadat!

- El is hiszem, hogy megtennéd - mondta Adam hirtelen kijózanodva. - Azt hiszem, igazán megtennéd. Miért vagy olyan dühös?

- Erről már sokat gondolkoztam - felelte Charles lassan. - De azt akartam, hogy te hozd szóba. Most már látom, soha eszedbe nem jut.

- Miről beszélsz?

- Emlékszel, amikor sürgönyt küldtél nekem, és száz dollárt kértél benne?

- De mennyire! Azt hiszem, megmentetted vele az életemet. Miért beszélsz róla?

- Mert sohase jutott eszedbe, hogy visszafizesd.

- Az nem lehet. Megfizettem.

- Nem fizetted meg.

Adam végignézett az ócska asztalon, ahol Cyrus ült valaha, bottal ütögetve falábát. És a régi petróleumlámpa lógott az asztal közepe fölött, körégőjével halványsárga fényt árasztva körös-körül.

- Majd reggel megfizetem - mondta Adam halkan.

- Elég időt adtam rá, nem?

- Nem vitás, Charles. Csakugyan eszembe juthatott volna. - Elhallgatott, egy darabig töprengett, majd végül így szólt: - Nem tudod, miért volt szükségem arra a pénzre.

- Nem kérdeztem soha.

- És én nem mondtam el. Lehet, hogy szégyelltem. A dolog úgy áll, hogy fogoly voltam, Charles. De megszöktem a rabságból.

Charles eltátotta a száját. - Mit beszélsz?

- Mindjárt elmesélem. Csavargó voltam, és elfogtak csavargásért. Beraktak egy útépítő bandába, éjszakánként vasra vertek. Hat hónap múlva kiszabadultam, de tüstént újra elcsíptek. Ez a módszerük, így építik az utakat. Majdnem ledolgoztam a második hat hónapot is, csak három nappal előbb lógtam meg. Sikerült átjutnom a georgiai határvonalon, lopkodtam egy üzletben, hogy ruhához jussak, akkor küldtem neked azt a sürgönyt.

- Nem hiszek neked - mondta Charles. - De igen, mégis hiszek. Nem szoktál hazudni. Persze hogy elhiszem. Miért nem mondtad el soha?

- Talán szégyelltem. De sokkal jobban szégyellem, hogy nem fizettem vissza neked a pénzt.

- Ne is beszélj róla - mondta Charles. - Nem is tudom, miért említettem. Felejtsd el.

- Szó sincs róla. Holnap reggel megfizetem.

- A teremburáját! - mondta Charles. - A bátyám börtöntöltelék!

- Olyan arcot vágsz, mintha örülnél neki.

- Nem tudom, miért - felelte Charles -, de szinte büszke vagyok rá. A bátyám börtöntöltelék! Mondd csak, Adam, miért vártál az utolsó három napig, mielőtt a büntetésed lejárt volna?

- Erre több okom is volt - mosolygott Adam. - Attól féltem, ha leszolgálom az időmet, megint lefognak. És úgy okoskodtam, hogy ha majdnem kitöltöm az egész időt, az utolsó napokban nem számítanak már arra, hogy meglógok.

- Ennek van értelme - mondta Charles. - De te több okról beszéltél.

- Lehet, hogy a másik ok még nyomósabb volt. És megmagyarázni is nehezebb. Úgy gondoltam, hat hónappal tartozom az államnak, így szólt az ítélet. És valahogy viszolyogtam a csalástól. Nem csaltam többet, mint három napot.

Charlesból kirobbant a nevetés.

- Ó, te kótyagos csibész! - mondta szeretettel. - De azt mondod, lopkodtál egy boltból!

- Igen, de megküldtem nekik a pénzt tíz százalék kamattal együtt - felelte Adam.

Charles előrehajolt.

- Mesélj az útépítő bandáról, Adam!

- Majd mesélek, Charles. Persze hogy mesélek.

Charles nagyobb tisztelettel nézett Adamre, amióta megtudta, hogy rab volt. Úgy szívébe zárta bátyját, ahogy csak olyan embert szoktunk, aki nem tökéletes, és ezért nem lehet gyűlöletünk céltáblája. Adam ki is használta előnyét. Csábítgatni kezdte Charlest.

- Gondoltál már arra, Charles, milyen lehetőségeink vannak? Annyi pénzünk van, hogy megtehetünk mindent, amit csak akarunk.

- Rendben van, de mit akarunk?

- Elmehetünk Európába, és sétálgathatunk Párizsban.

- Mi az?

- Hogyhogy mi az?

- Mintha motoszkálna valaki odakünn a tornácon.

- Alighanem egy macska.

- Én is azt hiszem. Nemsokára agyon kell csapnom egypárat közülük.

- Aztán, Charles, elmehetünk Egyiptomba, és sétálgathatunk a szfinx körül.

- És egyszerűen itt maradhatunk, és úgy költjük el a pénzünket, hogy valami értelme legyen. Jó keményen dolgozhatunk, és tisztességesen felhasználhatjuk a napot. Eh, azok az átkozott macskák! - Charles az ajtóhoz ugrott, kilökte és felkiáltott: - Takarodjatok!

De már el is hallgatott, és Adam látta, hogy a tornác lépcsőire bámul. Felállt, és odalépett öccséhez.

Valami rongyos, sáros, mocskos batyu igyekezett felvánszorogni a lépcsőn. Egy sovány kéz lassan megkapaszkodott a lépcsőfokban, a másik kéz meg tehetetlenül vonszolta magát utána. Egy összevert arc, felrepedt ajakkal... dagadt, elfeketült szemhéja alól riadt tekintetű szem leselkedett elő. A homlok szinte nyitva, a mély sebből vér szivárgott a fényevesztett, összetapadt hajra.

Adam lement a lépcsőn, és letérdelt a rongybatyu mellé.

- Segíts te is - mondta az öccsének. - Gyere, vigyük be. Vigyázz a karjára. Úgy látszik, eltört.

A nő elájult, mialatt becipelték.

- Fektesd az ágyamba - mondta Adam. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha a doktorért szaladsz.

- Nem volna okosabb, ha befognék, és elvinném az orvoshoz?

- Elvinni? Hisz mozdulni sem tud. Bolond vagy?

- Talán inkább te vagy bolond. Gondolkodj csak egy kicsit.

- Az isten szerelmére, mi van itt gondolkodnivaló?

- Két férfi egyedül, és befogadni egy ilyet a házba!

- Magad se gondolod komolyan! - kiáltott fel Adam megbotránkozva.

- Nagyon is komolyan gondolom. Azt hiszem, legjobb volna elvinni az orvoshoz. Hiszen két óra múlva híre megy az egész környéken. Hát tudod, hogy ki ez? És mi történt vele? Hogy került ide? Vigyázz, Adam, rettentő kockázatot vállalsz!

Adam hidegen végigmérte.

- Ha nem akarsz elmenni az orvosért, elmegyek én, és itt hagylak vele.

- Azt hiszem, nagy hibát követsz el. Megyek, de nagyon megkeserüljük még.

- Magamra vállalom, te csak menj! - mondta Adam.

Amikor Charles elment, Adam a konyhába sietett, és a teáskannából forró vizet öntött egy mosdótálba. Hálószobájában bemártott egy zsebkendőt a meleg vízbe, és fellazította a lány arcán a rászáradt vért és piszkot. A lány visszanyerte eszméletét, kék szeme megcsillant és rámeredt. Adam képzeletében megelevenedett a múlt: ebben a szobában történt, ebben az ágyban - mostohaanyja így hajolt fölé nedves ruhával a kezében, ő meg érezte a kis vibráló fájdalmat, amint a víz a rászáradt vér alá hatolt. Mostohája közben dünnyögött valamit, ugyanazt a szót újra meg újra - jól hallotta, de már nem tudott visszaemlékezni rá, mi volt az.

- Majd rendbe jön - mondta a lánynak. - Elhívjuk a doktort. Mindjárt itt lesz.

A lány ajka megrezdült.

- Ne is próbáljon beszélni - mondta Adam. - Nem kell. - Miközben gyengéden borogatta a nedves kendővel, leírhatatlan melegség öntötte el a szívét. - Itt maradhat, nálunk - mondta. - Itt maradhat, ameddig csak akar. Majd én gondját viselem.

Kicsavarta a kendőt, aztán a lány összetapadt haját borogatta, óvatosan kiemelte fejbőre tátongó sebeiből.

Mintha egy idegen ember szavait hallgatná, úgy hallgatta a saját hangját, amint közben egyre csak beszélt:

- Így ni... nagyon fáj? Szegény szeme... majd egy kis csomagolópapírt rakok rá. Majd rendbe jön. Ez a legcsúnyább, a homlokán. Attól tartok, forradás marad utána. Meg tudná mondani a nevét? Nem, ne erőlködjék. Ráérünk még. Van idő bőven. Hallja? A doktor bricskája. Elég gyorsan jött, nem igaz? - A konyhaajtóhoz szaladt. - Erre, doktor úr, erre. Itt a beteg! - kiáltotta.

A lány csupa seb volt. Ha akkoriban van már röntgen, a doktor jóval több sérülést fedezett volna fel, mint amennyit szabad szemmel talált - pedig az is elég volt. A lány bal karja és három bordája eltört, állcsontja megrepedt. Koponyája is megrepedt, és bal oldali fogait kiverték. Fejbőre több helyen felszakadt, és homlokán mély seb tátongott. A doktor egyelőre ennyit tudott megállapítani. Összeillesztette az eltört kart, bekötözte a bordákat, bevarrta a fejbőr hasadásait. Alkohol lángján meghajlított egy pipettát, és a görbe üvegcsőt keresztüldugta egy kivert fog helyén; a beteg így inni tudott, és folyékony táplálékot is magához vehetett anélkül, hogy törött állkapcsát meg kellene mozdítania. A doktor nagy adag morfiuminjekciót adott neki, és otthagyott egy üvegcse ópiumos pirulát, aztán megmosta kezét, és felvette kabátját. Még el se hagyta a szobát, amikor a páciens már mélyen aludt.

A konyhában a doktor leült az asztalhoz, és szürcsölte a forró kávét, amit Charles odarakott elé.

- Most már megvolnánk valahogy, de mi történt tulajdonképpen? - kérdezte.

- Mit tudom én! - felelte Charles morcosan. - Itt találtunk rá, a tornácunkon. Ha látni akarja, keresse meg a nyomokat az úton, ahol idáig vonszolta magát.

- Maga tudja, hogy a lány kicsoda?

- Dehogy tudom!

- Maga jár az emeletre a fogadóban, nem oda való?

- Már rég nem voltam ott. Különben sem ismerném fel ilyen állapotban.

A doktor most Adam felé fordította fejét.

- Maga se látta ezt a nőt azelőtt?

Adam lassan megrázta a fejét.

- Mondja csak - förmedt az orvosra Charles -, tulajdonképpen mit szaglászgat itt?

- Megmondom, ha éppen érdekli. Ez a lány nem pottyant egy borona alá, még ha úgy is fest a dolog. Valaki helybenhagyta, és bizonyára nem azért, mert kedveskedni akart neki. Ha az igazat akarja tudni, ez a valaki meg akarta ölni.

- Miért nem a lányt kérdezi? - mondta Charles.

- Mert egy darabig aligha tud beszélni. Azonkívül a koponyája megrepedt, és csak a jóisten a megmondhatója, hogy fog ebből kilábolni. Ami engem érdekel, mindössze az, hogy hívjam-e ide a seriffet?

- Nem! - kiáltott fel Adam olyan kirobbanó hangon, hogy a két másik férfi csodálkozva bámult rá. - Hagyják békében! Hagyják pihenni.

- És ki fog gondoskodni róla?

- Én - mondta Adam.

- Hát ide figyelj... - kezdte Charles.

- Ne üsd bele az orrodat!

- Ez a ház nemcsak a tied, hanem az enyém is.

- Azt akarod, hogy elmenjek innen?

- Nem úgy értettem.

- Nos, ha a lány nem maradhat itt, én se maradok.

- Csillapodjék - mondta a doktor. - Miért érdekli annyira ez a dolog?

- Mert még egy sebesült kutyát sem tennék ki az útra.

- De ilyen dühbe se gurulna miatta. Elhallgat valamit előlem? Odakünn járt tegnap éjjel? Talán maga tette?

- Egész éjjel aludt - mondta Charles. - Hiszen úgy hortyog, mint egy istenverte mozdony.

- Hát miért nem hagyják békében? - fakadt ki Adam. - Hadd szedje össze magát egy kicsit.

A doktor felállt, és leporolta kezét.

- Adam - mondta -, a maga édesapja régi jó barátom volt. Ismerem magát és családját. Maga nem ostoba ember. Nem tudom megérteni, miért nem ismeri fel a legegyszerűbb tényeket, de úgy látom, most nem képes erre. Úgy kell magával beszélnem, mint egy gyerekkel. Ezt a lányt megtámadták. Akárki tette is, azt hiszem, meg akarta ölni. Ha nem értesítem erről a seriffet, megszegem a törvényt. Nem mondom, hogy kivétel nélkül minden törvényt betartok, de ezt az egyet igen.

- Jól van, mondja meg neki, de ne háborgassa a lányt, amíg nincs jobban.

- Nem szoktam hozzájárulni ahhoz, hogy a pácienseimet háborgassák - felelte a doktor. - Még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a lányt itt tartsa?

- Igen.

- Hát... magára vessen. Holnap benézek. A lány aludni fog. Adjon neki vizet és egy kis meleg levest a csövön keresztül, ha kér valamit.

Ezzel elment. Charles a bátyjához fordult:

- Adam, az isten szerelmére, mit jelentsen ez?

- Hagyj békében!

- Mi ütött beléd?

- Hagyj békében, nem érted? Egyszerűen hagyj békében.

- Krisztusom! - kiáltott fel Charles. A padlóra köpött, és nyugtalanul, kelletlenül dolga után látott.

Adam örült, hogy elment. Sürögni-forogni kezdett a konyhában, elmosogatta a reggeli edényeket, felsöpörte a padlót. Amikor a konyhát rendbe hozta, bement, és egy széket húzott az ágyhoz. A lány mélyen hortyogott a morfium hatása alatt. A daganat már lohadni kezdett az arcán, de szeme környéke még fekete és duzzadt volt. Adam nagyon csendesen ült mellette, és nézte. Eltört karját a gyomrára helyezte, de a lány jobb karja mozdulatlanul hevert a takarón, és ujjai begörbültek, mintha jólesőn megbújnának egy puha fészekben. Olyan volt, mint egy gyerek keze, szinte egy csecsemőé. Adam ujjával a lány csuklójához ért, mire azok a gyerekujjak válaszképpen kissé odébb húzódtak. A lány csuklója meleg volt. Adam titkolózva - mintha félne, hogy rajtakapják - kiegyenesítette a lány ujjait, és megérintette a kis húspárnákat ujjai hegyén. A lány ujjai lágyak voltak és rózsaszínűek, de keze fején a bőr mintha tompa gyöngyházfénnyel csillogott volna. Adam kuncogott elragadtatásában. A lány lélegzete elakadt - Adam villamos feszültséggel figyelte -, de aztán, mintha a torka kattant volna, folytatódott a hortyogás ritmusa. Adam gyengéden becsúsztatta a lány kezét és karját a takaró alá, aztán lábujjhegyen kiment a szobából.

Cathy a megrendülés és az ópium kábulatában hevert, mint egy sötét barlangban, napokon keresztül. Bőre olyan volt, mint az ólom, és jóformán meg se moccant, mert minden mozdulata fájt. De tudta, mi történik körülötte. Feje és szeme fokozatosan kitisztult. Két fiatal férfi volt mellette, az egyik csak hébe-hóba, a másik annál gyakrabban. Tudta, hogy még egy férfi bukkan fel rendszeresen, és ez a doktor. De volt egy negyedik is, magas, sovány, aki jobban érdekelte a lányt, mint a másik három. Ez az érdeklődés félelemből fakadt. Altatószerekkel előidézett álmában talán elkapott néhány elejtett szót, és elraktározta agyában.

Agya lassan, nagyon lassan összegyűjtötte és elrendezte az utolsó napok emlékeit. Látta Mr. Edwards arcát, amint elveszíti békés önelégültségét, és elönti a gyilkos indulat. Még soha életében nem félt ennyire, de most megtanulta, mi a félelem. Agya szüntelenül körbeszimatolt, mint egy patkány, ha rést keres, amelyen át elmenekülhet. Mr. Edwards tudott a gyújtogatásról. Vajon hogyan tudta meg? És tud-e róla más is? Valahányszor erre gondolt, elfogta a vad, émelyítő rémület.

Egy-egy szóból, amit hallott, arra a következtetésre jutott, hogy a magas, sovány férfi a seriff; ki akarja kérdezni, de az a fiatalember, akit Adamnek hívnak, nem engedi - megvédelmezi a faggatástól. Lehet, hogy a seriff tud a tűzesetről.

A hangosabban kimondott szavak vezették rá a védekezés módszerére. Hallotta, amint a seriff így szól:

- Kell, hogy valami neve legyen. Csak ismeri valaki, nem?

- Nem tud most felelni. Hogy is tudna? Eltört az állkapcsa. - Ez Adam hangja volt.

- Ha jobbkezes, írásban tud felelni a kérdésekre. Nézze, Adam, ha valaki meg akarta gyilkolni, sietnem kell, hogy a nyomára akadjak. Adjon csak egy ceruzát, és majd én beszélek a lánnyal.

Adam ellenkezett:

- Maga is hallotta, amint a doktor azt mondta, hogy a koponyája megrepedt. Honnan tudja, hogy emlékszik bármire is?

- Majd meglátjuk. Adjon csak egy ceruzát és egy darab papirost.

- Nem akarom, hogy háborgassák.

- Az ördögbe is, Adam, nem az a fontos, hogy maga mit akar! Mondtam már, hogy papírt és ceruzát kérek.

A másik fiatalember hangja:

- Mi van veled, Adam? Úgy beszélsz, mintha te volnál a tettes. Adj neki egy ceruzát.

A lány behunyta szemét, amikor a három férfi belépett a szobába.

- Alszik - suttogta Adam.

A lány kinyitotta szemét, és rájuk nézett. A magas ember odalépett az ágy mellé.

- Nem akarom fárasztani, kisasszony. Én vagyok a seriff. Tisztában vagyok vele, hogy nem tud beszélni, de talán lesz szíves leírni néhány szót?

A lány bólintani akart, de összerezzent a fájdalomtól. Szempillái gyors rebbenésével jelezte, hogy hajlandó megtenni, amire kérik.

- Derék kislány - mondta a seriff. - Látják? A kezünkre akar járni.

Odatette a táblát az ágy szélére, és rákulcsolta a lány ujjait a ceruzára.

- Így ni. Nos, most írja le szépen a nevét.

A három férfi szeme a lány arcára tapadt. Száját összeszorította, szeme kancsalított. Behunyta szemét, és kezében megmozdult a ceruza. "Nem tudom" - felelték a nagy ákombákom betűk.

- Itt van egy másik papírlap, tessék. Mire emlékszik?

"Minden fekete. Nem tudok gondolkodni" - írta a ceruza, mielőtt kiszaladt volna a tábla szélén.

- Nem tud visszaemlékezni arra, hogy maga kicsoda, és honnan jött? Gondolkodjék csak!

Meglátszott rajta, milyen küzdelmesen erőlködik, azután arca tragikus kifejezést öltve elárulta, hogy feladja a küzdelmet. "Nem. Minden összekeveredik. Kérem, segítsenek."

- Szegény gyerek - mondta a seriff. - Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbálta. Majd ha jobban lesz, újra elkezdjük. Nem, most már nem kell többet írnia.

A ceruza mégis megmozdult. "Köszönöm" - írta, és kihullott ujjai közül.

Megnyerte magának a seriffet, aki Adam oldalára állt. Most már csak Charles volt ellene. Amikor a két fivér ott volt a szobában - mert két ember kellett ahhoz, hogy nagyobb fájdalom nélkül az ágytálra segítse -, lopva tanulmányozta Charles sötét, komor arcát. Volt az arcában valami, amit a lány felismert, és nagyon nyugtalankodott miatta. Látta, hogy gyakran megérinti homlokán a forradást, dörzsölgeti, ujjaival kitapogatja. Egyszer rajtakapta a lányt, amint figyelte. Bűntudattal nézett az ujjaira, azután durván rászólt a lányra:

- Ne búsuljon, magának is lesz ilyen, talán még az enyémnél is feltűnőbb.

A lány rámosolygott, mire Charles elfordította fejét. Amikor Adam bejött a meleg levessel, Charles így szólt:

- Bemegyek a városba... megkívántam egy pohár sört.

Adam nem tudott visszaemlékezni rá, hogy életében valaha is ilyen boldog lett volna. Cseppet sem zavarta, hogy nem tudja a lány nevét. A lány azt mondta, nevezze csak Cathynek, és ez neki éppen elég volt. Főzött Cathynek, végigment mindazokon a konyharecepteken, amelyeket anyja és mostohája is kipróbált.

Cathy szívós volt. Gyorsan lábadozott. Arcán elmúlt a daganat, és a lábadozás még csinosabbá tette. Nemsokára segítséggel fel tudott ülni. Száját nagyon óvatosan nyitogatta és csukogatta, és lassankint már evett is: pépes ételeket, amiket alig kell rágni. Homlokán még ott volt a kötés, de arcán már kevés nyoma maradt a történteknek - eltekintve beesett orcájától, ahol a fogai hiányoztak.

Tudta, hogy bajban van, és gondolatai ide-oda cikázva keresték a kivezető utat. Keveset beszélt, még akkor is, amikor már nem esett annyira nehezére.

Egy délután hallotta, hogy valaki motoszkál a konyhában. Kikiáltott:

- Adam, maga az?

- Nem, én vagyok - felelte Charles hangja.

- Nem jönne be hozzám, csak egy percre, kérem?

Charles megállt az ajtóban. Tekintete barátságtalan volt.

- Nem sokat jön be - mondta a lány.

- Igaz.

- Nem kedvel engem?

- Azt hiszem, ez is igaz.

- Nem mondaná meg, miért?

Küszködött magában, hogy megtalálja a választ.

- Nem bízom magában.

- Miért nem?

- Nem tudom. És nem hiszem el, hogy elvesztette az emlékezetét.

- Miért hazudnék?

- Nem tudom. Nem bízom magában. Van magában valami, valami kifejezhetetlen.

- Soha életében nem látott.

- Lehet. De van valami, ami nyugtalanít, amit tudnom kellene. És honnan tudja, hogy még sohasem láttam?

A lány hallgatott, Charles meg olyan mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

- Ne menjen - mondta a lány. - Mit szándékozik tenni?

- Milyen tekintetben?

- Velem.

Charles ránézett, mintha újra feltámadt volna benne az érdeklődés.

- Az igazat akarja tudni?

- Mi másért faggatnám?

- Nem tudom, de megmondom magának. Ki fogom tenni innen a szűrét, mihelyt csak megtehetem. Bátyám megbolondult, de én majd észre térítem, még akkor is, ha el kell vernem.

- Meg tudná tenni? Hisz ő erős ember.

- Meg tudom tenni.

A lány nyílt tekintettel nézett rá.

- Hol van Adam?

- Bement a városba, hogy megint hozzon magának azokból az istenverte orvosságokból.

- Maga komisz ember.

- Én meg tudja, mit gondolok? Azt hiszem, félolyan komisz sem vagyok, mint maga azzal a csinos pofíjával. Azt hiszem, maga az ördög.

A lány halkan nevetett.

- Akkor ketten vagyunk - mondta. - Mennyi időm van, Charles?

- Ideje? Mire?

- Mennyi időm van, amíg ki nem rak? Mondja meg őszintén.

- Jól van, megmondom. Körülbelül egy hét vagy tíz nap. Mihelyt talpra tud állni.

- És ha nem megyek el?

Charles ravaszul nézett rá - szinte örömmel arra a gondolatra, hogy birokra kerül a sor.

- Jól van, erre is tudok felelni. Amikor azt a sok gyógyszert szedte, eljárt egy kicsit a szája, mintha álmában beszélne.

- Nem hiszem.

Charles nevetett, mert észrevette, amint a lány szája gyorsan megrándult.

- Rendben van, ne higgye. Ha mihelyt járni tud, elmegy a fenébe, nem szólok semmit. De ha nem, majd hallani fog tőlem egyet-mást, nemcsak maga, de a seriff is.

- Nem hiszem, hogy valami rosszat mondtam. Mit is mondhattam volna?

- Nem vitatkozom magával. És dolgom is van. Maga kérdezett, és én feleltem.

Kiment. A baromfiól mögött előrehajolt, és nevetve csapkodta a combját.

"No, azt hittem, hogy ennél okosabb" - mondta magában. És sokkal jobban érezte magát, mint már napok óta.

Charles alaposan megrémítette a lányt. De ha igaz, hogy átlátott rajta, Cathy is felismerte, kivel áll szemben. Most találkozott először olyan emberrel, aki körülbelül úgy játszott, mint ő maga. Cathy követte a férfi gondolatmenetét, és nem sok megnyugvást merített belőle. Tudta, hogy hiába pazarolná rá megszokott fogásait, hatástalanok maradnának. Neki pedig szüksége volt védelemre és pihenésre. Pénze elveszett. Még sokáig mások gondoskodására lesz utalva. Fáradt volt és beteg, de agya fáradhatatlanul szökdelt a lehetőségek között.

Adam megjött a városból egy üveg fájdalomcsillapítóval. Töltött a lánynak egy kávéskanállal.

- Rettenetes íze lesz - mondta -, de azért nagyon jó szer.

Cathy tiltakozás nélkül lenyelte, még el se fintorította túlságosan az arcát.

- Maga nagyon jó hozzám - mondta. - Csak azon töröm a fejemet, miért? Hiszen annyi kellemetlenséget okoztam magának.

- Nem igaz. Életet hozott az egész házba. Sohasem panaszkodott semmire, pedig nagyon fájhatnak a sebei.

- Maga olyan jó... olyan kedves!

- Igyekszem.

- Most el kell mennie? Nem maradhatna itt, hogy beszélgessen velem egy kicsit?

- Hogyne maradhatnék! Nincs ennél fontosabb dolgom.

- Húzzon ide egy széket, Adam, és üljön le.

Amikor leült, a lány kinyújtotta felé a jobbját. Adam mindkét keze közé fogta.

- Olyan jó és olyan kedves - ismételte a lány. - Adam! Maga megtartja az ígéreteit, ugye?

- Igyekszem. Mire gondol?

- Egyedül vagyok és félek - zokogott a lány. - Úgy félek.

- Segíthetek talán?

- Nem hiszem, hogy bárki is segíthetne rajtam.

- Mondja meg, mi a baj, hadd próbáljam meg.

- Ez a legrosszabb az egészben. Nem mondhatom el. Még magának sem.

- Miért nem? Ha titok, én nem mondom el senkinek.

- Csakhogy nem az én titkom... Érti?

- Nem, nem értem.

Ujjaival megragadta a férfi kezét, és megszorította.

- Adam... én egy pillanatra sem vesztettem el az emlékezetemet.

- Nem? Akkor miért mondta, hogy...

- Hisz ez az, amit szeretnék megmagyarázni. Mondja csak Adam, szerette maga az édesapját?

- Azt hiszem, inkább tiszteltem, mint szerettem.

- Mindegy, ha valaki, akit így tisztelt, bajba került volna... maga nem tett volna meg mindent, hogy megmentse a pusztulástól?

- Dehogynem. Persze hogy mindent elkövettem volna.

- No látja. Én is ezt tettem.

- De hogy sebesült meg ennyire?

- Ez is hozzátartozik. Azért nem mondhatom meg.

- Az apja volt?

- Dehogy! De minden szorosan összefügg.

- Úgy érti, hogy apja bajba jutna, ha maga megmondaná nekem, ki bántotta?

A lány sóhajtott. A mesét majd kikerekíti a fiú maga.

- Adam... bízik maga bennem?

- Természetesen.

- Borzasztó dolog kérni.

- Nem. Nem is olyan borzasztó, ha arról van szó, hogy csak így védheti meg az apját.

- Látom, megérti, hogy nem az én titkom. Ha az enyém volna, habozás nélkül elmondanék magának mindent.

- Természetes, hogy megértem, magam is így cselekednék.

- Ó, maga olyan megértő! - A lány szeme könnybe lábadt. Adam lehajolt hozzá, mire a lány megcsókolta az arcát.

- Ne aggódjék - mondta Adam. - Én majd gondját viselem.

A lány feje hátrahanyatlott a párnán.

- Nem hiszem, hogy meg tudja tenni.

- Hogy érti ezt?

- Istenem... a fivére nem kedvel engem. Azt akarja, hogy minél előbb pusztuljak innen.

- Ezt mondta magának?

- Jaj, dehogy. Csak megéreztem. Nem olyan megértő, mint maga.

- Jó szíve van.

- Tudom, de nem olyan jóságos, mint maga. És majd ha el kell mennem... a seriff is kérdezgetni kezd, én pedig egészen egyedül leszek.

Adam a levegőbe bámult.

- Az öcsém nem kényszerítheti arra, hogy elmenjen innen. Ennek a farmnak a fele az enyém. Nekem saját pénzem van.

- Ha azt akarja, hogy menjek, el kell mennem. Nem ronthatom el a maguk életét.

Adam felállt, és kiment a szobából. A hátsó ajtóhoz ballagott, és kibámult a délutánba. Messze, künn a réten, Charles köveket emelt le egy targoncáról, aztán felrakta őket a kőfalra. Adam felnézett az égre. Bárányfelhők serege hömpölygött kelet felől. Nagyot sóhajtott, és úgy érezte, hogy mély lélegzete jólesően csiklandozza, valósággal felvillanyozza. Füle mintha hirtelen kitisztult volna, jól hallotta a csirkék csipogását és a keleti szél suhogását a tarló fölött. Hallotta a lovak patáinak dobogását az országúton és még távolabb egyhangú kopácsolást - az egyik szomszéd a csűrjét zsindelyezte. És mindezek a hangok valami zenébe olvadtak össze. A szeme is kitisztult. A kerítések, falak, kocsiszínek élesen és keményen kiugrottak a délután sárga levegőjéből, és mintha ezek is egymásba folytak volna. Egyszerre minden megváltozott. Verébraj pottyant le a porba, és ennivaló után kapargált, majd tovaröppent - mint egy szürke kendő libegett és hullámzott a fényben. Adam visszanézett az öccsére. Kizökkent az időből, és maga sem tudta, mióta állt az ajtóban.

Pedig alig telt el egy pillanat. Charles még mindig ugyanazzal a nagy kővel bajlódott. És Adam még ki sem bocsátotta tüdejéből azt a nagy, mély lélegzetet, amit akkor szívott magába, amikor az imént megállt az idő.

Hirtelen ráeszmélt arra, hogy az öröm és szomorúság egybefonódik; a bátorság és a félelem is egybeolvadt. Most vette észre, hogy egy kis döngicsélő dallamot dúdolgat magában. Megfordult, keresztülment a konyhán, és megállt az ajtóban. Cathyre nézett. A lány bágyadtan mosolygott rá. "Micsoda gyermek! Milyen gyámoltalan gyermek!" - gondolta Adam, és a szeretet hulláma árasztotta el szívét.

- Akar a feleségem lenni? - kérdezte.

Cathy arca megfeszült, és keze görcsösen ökölbe szorult.

- Nem kell most mindjárt válaszolnia - mondta Adam. - Azt akarom, hogy gondolkodjék róla. De ha hozzám jönne feleségül, én meg tudnám védeni. Akkor senki se bánthatná magát többé.

A lány egy pillanat alatt magához tért.

- Jöjjön ide, Adam. Úgy, üljön le szépen. És most adja ide a kezét. Jól van, ez nagyon jó. - Felemelte a férfi karját, és az arcához simította. - Édesem, drágám - mondta szakadozottan. - Drágaságom! Látja, Adam, maga bízott bennem. Most arra kérem, ígérjen meg valamit, ígérje meg, hogy egyelőre hallgat. Nem mondja meg a fivérének, hogy megkérte a kezemet.

- Hogy megkértem a kezét? Miért ne mondjam meg?

- Nem arról van szó. Ma éjjel még gondolkodni akarok rajta. Talán egy éjszaka nem is elég. Megtenné nekem? - Fejéhez emelte kezét. - Értse meg, még abban sem vagyok bizonyos, hogy tudok-e annak rendje és módja szerint gondolkodni. Pedig azt akarom.

- Gondolja, hogy talán hozzám jön?

- Kérem, Adam, hagyjon magamra, hogy gondolkodjam. Tegye meg, drágám.

Adam mosolygott, és idegesen felelte:

- De ne tartson sokáig. Úgy érzem magam, mint a macska a fa tetején, ha nem tud lemászni.

- Hagyjon egy kicsit gondolkodni. És Adam... maga olyan jó ember!

Adam kiment, és oda ballagott, ahol az öccse köveket rakodott. Mihelyt kiment, Cathy felkelt az ágyból, és bizonytalan léptekkel az íróasztalhoz botorkált. Előrehajolt, és megnézte arcát. A kötés még ott volt a homlokán. Kissé felemelte a szélét - csak annyira, hogy láthassa az égővörös sebhelyet alatta. Esze ágába se jutott gondolkodni azon, hogy feleségül menjen-e Adamhez. Ezt már régen elhatározta, még mielőtt Adam szólt volna. Félt, rettegett. Pénzre és védelemre volt szüksége. Adamtől megkaphatta mind a kettőt. Azonkívül az ujja köré csavarhatta - ezzel is tisztában volt. Nem akart férjhez menni, de jelenleg ez volt az egyetlen menedéke. Csak egy dolog nyugtalanította. Adam oly forró szenvedéllyel közeledett hozzá, hogy ezt nem tudta megérteni, mivel benne nem élt ez az érzés, sőt mással szemben sem érezte soha. De Mr. Edwards alaposan megijesztette. Ez volt életében az első eset, amikor egy helyzettel nem tudott megbirkózni. Elhatározta, hogy ennek nem szabad újra megtörténnie. Mosolygott magában, amint arra gondolt, mit szól majd Charles. Rokon léleknek érezte Charlest, és azt se bánta, hogy gyanakodva néz rá.

Charles kiegyenesítette derekát, amikor Adam közeledett. Mindkét kezét a derekára tette, és dörzsölgette fáradt izmait.

- Teremtő atyám, mennyi kő vár még rám! - sóhajtotta.

- Egy bajtársam a katonaságnál mesélte, hogy vannak völgyek Kaliforniában, ahol mérföldnyi távolságra mehetsz, és nem találsz követ, még egy kis kavicsot sem.

- Akkor lesz ott valami más - mondta Charles. - Nem hiszem, hogy volna olyan farm, amellyel nincs valami baj. Odakinn a Middle Westen a sáskák, máshol a szélviharok. Egypár kő igazán semmi.

- Bizonyára igazad van. Gondoltam, segítek.

- Nagyon kedves tőled. Már azt hittem, életed hátralevő részét azzal fogod tölteni, hogy annak odabent a kezét szorongatod. Meddig marad még?

Adam már-már megmondta neki, hogy megkérte a lány kezét, de volt valami Charles hangjában, ami meggondolásra késztette.

- Ide hallgass - mondta Charles -, Alex Platt járt erre az imént. Sose fogod kitalálni, mi történt vele. Egész vagyont talált.

- Hogy érted ezt?

- Hát... ismered a farmján azt a helyet, ahol az a cédrusfacsoport ágaskodik, tudod, az országút tőszomszédságában?

- Tudom már. Mi van vele?

- Alex át akart menni a cédrusfák és a kőfal között. Nyúlra vadászott. Ott talált egy bőröndöt és egy szépen becsomagolt férfiöltönyt. Csak épp hogy átázott az esőtől. Alighanem jó ideje ott hevert. És volt ott egy lelakatolt faládika. Amikor feltörte, majdnem négyezer dollárt talált benne. És egy erszényt is, de abban nem volt semmi.

- No és név vagy valami más?

- Ez a legkülönösebb az egészben. Sehol egy név a ruhán, még szabócímke se. Mintha az ember, aki viselte, nem akarta volna, hogy nyomára akadjanak.

- És Alex megtartja?

- Elvitte a seriffhez. A seriff hirdetni fogja. Ha senki sem jelentkezik, Alex megtarthatja.

- Valaki biztosan jelentkezik majd érte.

- Magam is azt hiszem. De Alexnek nem mondtam meg. Olyan boldog vele. Mégiscsak furcsa, hogy a ruhán semmi címke, nem mintha kivágták volna, sohase volt rajta.

- Szép összeg - mondta Adam. - Lehetetlen, hogy valaki ne jelentkezzék érte.

- Alex hosszú ideig itt lebzselt. És a felesége is, tudod, sokat járt szomszédolni. - Charles elhallgatott. - Adam - mondta végre -, beszélnem kell veled. Az egész környék rólunk pletykál.

- Miről? Hogy érted ezt?

- Miről! A kutya mindenit, arról a lányról! Két férfi nem élhet így, egy fedél alatt egy ilyen lánnyal. Alex azt mondja, az asszonyok már felháborodással tárgyalják. Adam, ez nem megy. Végtére is itt élünk, és tisztességes nevünk van.

- Azt akarod, dobjam ki, még mielőtt meggyógyul?

- Azt akarom, hogy szabaduljunk tőle. Dobd ki, nem szeretem.

- Nem is szeretted soha.

- Tudom. Nem bízom benne. Van benne valami... valami... magam sem tudom, mi, de nem tetszik nekem. Mikor akarod kitenni a szűrét?

- Mondok valamit - felelte Adam lassan. - Adj neki még egy hetet, és akkor aztán csinálok valamit.

- Megígéred?

- Persze hogy megígérem.

- Jó... ez már valami. Majd elújságolom Alex feleségének. Nyugodt lehetsz, ő majd továbbadja. Teremtő atyám, de örülök, hogy megint egyedül leszünk a házban. Még nem nyerte vissza az emlékezőképességét, ugye?

- Nem - mondta Adam.

Öt nappal később, amikor Charles elment, hogy takarmányt vásároljon a borjúnak, Adam odaállt a csézával a konyhalépcsőhöz. Felsegítette Cathyt a kocsiba, lábát bebugyolálta egy takaróval, egy másikat meg a vállára borított. Aztán elhajtott a járási székhelyre, ahol a békebíró összeadta őket.

Charles már otthon volt, amikor visszatértek. Görbe szemmel nézett rájuk, amint beléptek a konyhába.

- Azt hittem, hogy fölrakod a vonatra.

- Összeházasodtunk - mondta Adam egyszerűen.

Cathy Charlesra mosolygott.

- Mi... miért? Miért tetted?

- Miért ne? Mi van abban, ha egy férfi megnősül?

Cathy gyorsan bement a hálószobába, és bezárta az ajtót. Charles tombolni kezdett:

- Hogy tehettél ilyet? Hiszen ez egy lotyó!

- Charles!

- Mondom neked, hogy egy húszcentes lotyó! De én még tízet se adnék érte... ezért a szukáért.

- Hagyd abba, Charles! Hagyd abba, ha mondom! Fogd be azt a piszkos szájadat, ha a feleségemről van szó!

- Úgy feleség ez, mint egy kóbor macska!

- Azt hiszem - mondta Adam lassan -, féltékeny vagy, Charles. Azt hiszem, te akartad elvenni.

- Ó, te istenverte, átkozott bolond! Én... féltékeny? Még lakni se laknék vele egy házban.

- Nem kényszerít rá senki - felelte Adam nyugodtan. - Elmegyek innen. Megveheted a részemet, ha akarod. Kifizethetsz, és tied a farm. Mindig ezt akartad. Akkor aztán itt maradhatsz, és megrohadhatsz.

- Még megszabadulhatsz tőle - felelte Charles hangját lehalkítva. - Kérlek, Adam. Dobd ki. Elpusztít, darabokra tép. Véged van, Adam, nem érted? El fog pusztítani.

- Honnan tudod? Olyan sokat tudsz róla?

Charles szeme elsötétült.

- Nem tudok semmit! - mondta, és összecsukta száját.

Adam meg se kérdezte Cathyt, akar-e ebédelni. A két tányért bevitte a hálószobába, és leült mellé.

- Elmegyünk innen - mondta.

- Hadd menjek el én. Kérlek, engedj el. Nem akarom, hogy miattam meggyűlöld a testvéredet. Szeretném tudni, miért gyűlöl engem.

- Azt hiszem, féltékeny.

Cathy szeme összehúzódott. - Féltékeny?

- Legalábbis én úgy látom. Nem kell aggódnod. Elmegyünk innen. Elmegyünk Kaliforniába.

- Én nem akarok Kaliforniába menni - jegyezte meg halkan Cathy.

- Csacsiság. Hát nem tudod, milyen gyönyörű ott? Egész évben csupa napfény.

- Nem akarok Kaliforniába menni.

- A feleségem vagy - mondta Adam gyengéden. - Azt akarom, hogy velem jöjj.

Cathy hallgatott, és már nem beszélt erről többet. Hallották, ahogy Charles becsapja az ajtót.

- Ez jót tesz neki - mondta Adam. - Majd berúg egy kicsit, és akkor aztán jobban érzi magát.

Cathy szemérmesen a körmeire nézett.

- Adam... nem lehetek igazán a feleséged, amíg meg nem gyógyultam.

- Tudom - felelte. - Értem. Majd várok.

- De azt akarom, hogy itt légy mellettem. Félek Charlestól. Annyira gyűlöl.

- Majd behozom a vaságyamat ide. Akkor hívhatsz, ha félsz. Elég kinyújtanod a kezedet, és már megérinthetsz.

- Milyen jó vagy - mondta Cathy. - Nem kaphatnék egy teát?

- Hogyne! Magam is szívesen iszom egyet. - Nemsokára hozta is már a gőzölgő csészéket, majd újra kiment a cukortartóért. Aztán letelepedett egy székre, Cathy ágya mellé. - Kissé erős, nem? Nem túlságosan erős neked?

- Így szeretem, erősen.

Adam megitta teáját.

- Nem veszed észre, hogy furcsa íze van? Olyan különös az íze.

Cathy a szájához kapta a kezét.

- Mutasd csak, hadd kóstoljam meg - mondta, és felszürcsölte a maradékot. - Adam - kiáltott fel -, összecserélted a csészéket! Ez az én teám volt. Beletettem az orvosságomat.

Adam megnyalta ajkát.

- Azt hiszem, nem lesz tőle semmi bajom.

- Persze hogy nem - nevetett Cathy halkan. - Remélem, nem lesz szükségem arra, hogy éjjel hívjalak.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Hát... megittad az altatómat. Lehet, hogy nem ébredsz fel olyan könnyen.

Adam csakhamar mély ópiumálomba merült, pedig erősen küzdött, hogy ébren maradjon.

- A fránya doktor! - mondta, és a nyelve nehezen mozgott. - Ő mondta, hogy ilyen sokat vegyél be ebből?

- Nem sok az, csak te nem szoktad meg - felelte Cathy.

Charles tizenegy órakor jött haza. Cathy hallotta tántorgó lépteit, ahogy szobájába ment, ledobta ruháit, és ágyba bújt. Morgott magában, forgolódott, igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, azután kinyitotta szemét. Ágya mellett Cathy állt.

- Mit akar?

- Találja ki. Húzódjon odébb egy kicsit.

- Hol van Adam?

- Tévedésből megitta az altatómat. Húzódjon odébb egy kicsit.

Charles zihálva lélegzett.

- Már voltam ma kurvával.

- Maga elég erős fiú. Húzódjon odébb egy kicsit.

- Hát a törött karja?

- Majd vigyázok rá. Nem a maga baja.

Charles hirtelen felkacagott.

- Ó, a szegény fattyú! - mondta, aztán takaróját félrehajtva helyet csinált Cathynek.

1. Industrial Workers of the World, 1905-ben, Chicagóban alakult ipari szakszervezet, mely akkor a szocialista párt balszárnyát képviselte. ^[VISSZA]

2. Csavargó ^[VISSZA]

---