MARY SHELLEY
KILENCEDIK FEJEZET
Semmi sem fájdalmasabb az emberi léleknek, mint a tétlenség és bizonyosság halott nyugalma, mely egyaránt megfosztja a reménytől és a félelemtől azután, hogy az események gyors egymásutánja felzaklatta érzelmeit. Justine meghalt, ő már békében nyugodott, én azonban éltem. A vér szabadon áramlott ereimben, de szívemet a kétségbeesés és a lelkifurdalás súlya nyomta, s azt semmi sem tá
volíthatta el. Az álom kerülte szememet; bolyongtam, mint a gonosz lélek, hisz leírhatatlanul szörnyű gazságot követtem el, s hittem, még hátravannak a sokkal, de sokkal gonoszabbak. Pedig a szívem jóságtól s az erény szeretetétől buzgott. Jó szándék irányított kezdettől fogva, s szomjaztam a pillanatra, mikor szándékaimat valóra válthatom, s embertársaimnak hasznára lehetek. Most mindez füstbe ment. A lelkiismeret nyugalma helyett, mely lehetővé teszi, hogy az ember elégedetten tekintsen vissza a múltra, s abból merítsen új reményt, engem lelkifurdalás és bűntudat kerített hatalmába, s ragadott magával oly szörnyű gyötrelmek poklába, hogy nincs nyelv, amely azokat leírni képes lenne.E lelkiállapot az egészségemet is emésztette, annál is inkább, mert az mind
ez ideig nem állt teljesen helyre az első megrázkódtatás után, amelyet elviselni kénytelen volt. Kerültem az emberi arcokat. Számomra minden örömteli vagy elégedett hang gyötrelem volt. A magány lett egyetlen vigaszom - a mély, sötét és halálhoz hasonlatos magány.Atyám fájdalommal figyelte kedélyem és szokásaim szemmel látható változását, s igyekezett derűs lelkiismeretéből és bűntelen életéből merített érvekkel erőt s bátorságot önteni belém, hogy elűzzem magamtól a felhőt, mely örökké ott feketéllett a
fejem fölött.- Gondolod, Victorom - kérdezte -, nem szenvedek magam is? Senki sem szerethet jobban egy gyermeket, mint öcsédet és szerettem - könnyek gyűltek a szemébe, miközben ezt kimondta -, de hát nem az-e a hátramaradottak kötelessége, hogy mértéktelen gyászukon erőt véve tartózkodjanak a többiek bánatának súlyosbításától? Ezzel az ember önmagának is tartozik. A túlzott bánat elejét veszi a javulásnak, aláássa az egészséget, s gátolja az embert napi teendői elvégzésében, márpedig ha azokat elhanyagol
ja, senki sem lehet hasznos tagja a társadalomnak.E tanács, lett légyen bármilyen bölcs, az én esetemben megfogadhatatlan volt. Hisz én lettem volna az első, aki elrejti bánatát, s vigasztalja barátait, ha nem fokozza keserűségét a lelkifurdalás is. Így hát mindössze egy kétségbeesett pillantással válaszoltam atyámnak, s igyekeztem eltűnni a szeme elől.
Ez idő tájt történt, hogy visszatértünk belrive-i házunkba. E változás különösképp ínyemre volt.
Genfben tízkor bezárták a kapukat, így tíz után nem lehetett kinn maradni a tavon, s ez nagyon terhessé tette számomra az életet a város falai közt. Most végre szabad voltam. Miután a család többi tagja nyugovóra tért, én nemegyszer csónakba szálltam, és órákat töltöttem kinn a vízen. Néha vitorlát bontottam, és v
itettem magam a széllel. Néha meg kieveztem a tó közepére, behúztam az evezőt, s hagytam, hadd sodródjék a csónak a maga útján, s átadtam magam nyomorúságos gondolataimnak. Olykor határozottan kísértést éreztem - ha minden békés volt körülöttem, s én voltam közel s távol az egyetlen nyugtalan lény, aki e mennyei szépségű tájon bolyongott, leszámítva néhány bőregeret vagy a békákat, amelyek harsány és szaggatott brekegését csak akkor hallottam, ha a parthoz közeledtem -, mondom, olykor határozottan kísértést éreztem, hogy belevessem magam a néma tóba, amely majd örökre összezárul fölöttem és balsorsom fölött. De ilyenkor eszembe jutott a hős és szenvedő Elizabeth, akit gyöngéden szerettem, s akinek a léte elválaszthatatlanul összefonódott az enyémmel, s ez visszatartott. És eszembe jutott apám meg életben maradt öcsém is. Szabad-e megszöknöm aljasul, s védtelenül kiszolgáltatnom őket az ördög gonosz rosszindulatának, akit én szabadítottam rájuk?Ilyenkor keservesen sírva fakadtam, s arra vágytam, bár térne vis
sza lelkembe a béke, s nyújthatnék nekik vigaszt és boldogságot. De hát ez lehetetlen. A lelkifurdalás kioltott minden reményt. Én voltam ez elháríthatatlan rossz szerzője, s napról napra rettegésben éltem, nehogy a szörnyeteg, akit én teremtettem, valami újabb gonoszságot kövessen el. Homályosan éreztem, nincs még mindennek vége, s a szörnyeteg még akkora bűnre vetemedik, hogy az szinte eltörli a múlt emlékét. Volt mitől félnem, amíg bármi megmaradt, amit szeretek. Borzadályomat az ördögtől képtelen voltam eltitkolni. Ha csak eszembe jutott is, összecsikordult a fogam, lángot lövellt a szemem, s hevesen sóvárogtam rá, hogy elpusztítsam azt az életet, amelyet oly meggondolatlanul magam teremtettem. Ha elgondolkodtam a bűnein és rosszindulatán, gyűlöletem és bosszúvágyam szétrobbantotta az önmérséklet határait. Ha tudok, fölzarándokolok az Andok legmagasabb csúcsára, s onnét hajítom le őt a hegy lábához. Vágytam rá, hogy viszontlássam, és rázúdítsam minden borzadályomat, és bosszút álljak rajta William és Justine haláláért.Házunkat megülte a gyász. Atyám egészségét aláásták az utóbbi szörnyű események. Elizabeth szomorú volt s reményvesztett. Nem talált többé örömöt napi tennivalóiban. Úgy érezte, minden öröm halottaink emlékét sértené. Úgy vélte, a meggyalázott és elpusztított ártatlanságnak örök gyásszal és sírással kell adóznia. Nem volt többé az a vidám teremtés, aki kora éveiben velem együtt járta a tó partját, s lelkesen ecsetelte a ránk váró jövőt. Megtátogatta őt a legnagyobb bánat, mely arra rendeltet
ett, hogy minket a föld emlőjéről elszakítson, s megfojtotta drága mosolyát.- Ha elgondolkodom, drága Kuzenom - mondta Justine Moritz iszonyú sorsán, - már nem annak látom a világot és annak műveit, mint annak előtte. Régebben a rosszról és az igazságtalanságról szóló beszámolókat úgy hallgattam, mintha könyvben olvasnám, mintha régi időkről szóló vagy kitalált mesék lennének. Legalábbis távolinak éreztem, amit könnyebb ésszel felfogni, mint elképzelni. De most meglátogatott minket a nyomorúság, és minden
embert vérszomjas szörnyetegnek Iátok. Tudom biztosan, igazságtalan vagyok. Mindenki elhitte, hogy az a szegény lány bűnös, s ha képes lett volna olyan bűnt elkövetni, mint amiért megszenvedett, akkor ő lett volna minden emberek legalja. Néhány drágakő kedvéért meggyilkolni jótevője és barátja gyermekét, akit születésétől fogva dajkált, és látszólag úgy szeretett, mintha az övé lett volna! Nem tudok egyetérteni azzal, hogy bárkit is megfosszanak az életétől, de kétségtelen, egy ilyen teremtést magam is érdemtelennek ítéltem volna rá, hogy megmaradjon az emberi társadalomban. Te ugyanígy gondolod, s ez alátámasztja a véleményem. De mondd, Victor, ha a hazugság ennyire hasonlíthat az igazsághoz, bízhatunk-e valaha is a boldogságban? Úgy érzem, mintha szakadék szélén állnék, s ezernyi ember rohanna felém, csak hogy belelökjön. Williamet is, Justine-t is megölték, s a gyilkos megmenekült. Szabadon jár-kel a világban, s talán még tisztelik is. De még ha vérpadon kéne végeznem bűneimért, akkor sem cserélnék a nyomorulttal.Elizabeth minden szava kínszenvedés volt számomra. Hiszen, ha a tettet nem én követtem is el, valójában én voltam a gyilkos. Elizabeth leolvasta arcomról a szenvedést, kedvesen megfogta a kezemet, s így szólt:
- Drága barátom, meg kell végre nyugod
nod. Isten a tudója, a történtek engem is milyen mélyen érintettek, de nem tettek annyira tönkre, mint téged. Néha belereszketek, ha látom arcodon a kétségbeesést, sőt a bosszúvágyat. Drága Victorom, temesd el e sötét szenvedélyeket. Gondolj a téged körülvevő szeretteidre, akik minden reményüket beléd vetik. Hát nincs már erőd, hogy őket boldoggá tedd? Ah! Amíg szeretjük egymást, amíg hívek vagyunk egymáshoz, itt, a béke és szépség földjén, a szülőföldeden, s beérlelünk minden csöndes áldást, mi zavarhatná meg a békességünket?Még e szavai, amelyeket többre becsültem bármi kincsnél, bármi vagyonnál, még ezek sem voltak elegendők, hogy elűzzék a szívemben ólálkodó ördögöt. Még miközben mondta, odahúzódtam hozzá, szinte rémülten, nehogy a pusztító a közelébe férkőzvén elragadja tőlem.
Ím hát sem a gyöngéd barátság, sem a föld szépsége, sem az ég nem volt képes lelkem a keserű bánattól megváltani: még a szeretet hangja sem hatott rám. Felhő vett körül, amelyen semmi jótékony befolyás nem hatolt át. A sebesült szarvas vonszolja így erőtlen lábát a bozót sűrűjébe, hogy ott, szemét a nyílvesszőre szegezve, amit belelőttek, páráját kilehelje - akárcsak jómagam.
Néha sikerült megfékeznem a komor keserűséget, amely hatalmában tartott, néha viszont szenvedélyem forgósze
le elsodort hazulról, hogy testem fáradságában s a helyváltoztatásban leljek némi könnyebbséget elviselhetetlen indulataim közepette. Egy efféle indulatrohamom során hirtelen otthagytam otthonomat, és a szomszédos alpesi völgyek felé irányítottam lépteimet, s e fenséges, örökkévaló szépségű környezetben igyekeztem megfeledkezni önmagamról és - mert emberi - rövid életű bánatomról. Vándorutam Chamounix völgye felé vitt. Gyermekkoromban gyakran jártam erre. Azóta azonban hat év telt el. Én emberroncs lettem, e vad és ronthatatlan táj azonban mit sem változott.Utam első részét lóháton tettem meg. Azután öszvért béreltem, mert annak biztosabb a lépte, s jobban bírja a köves hegyi utakat. Az idő szép volt. Augusztus közepe táján jártunk, két hónap telt el Justine halála, e keserves korszakforduló óta, ahonnét minden fájdalmamat eredeztetem. A kedélyemet terhelő súly, amint egyre mélyebben és mélyebben hatoltam be az Arve szurdokába, érezhetően könnyebbedett. A roppant hegyek és a mindenfelől fölibém magasodó mer
edek falak, a sziklák közt tomboló folyó hangja, körös-körül a vízesések robaja - mind a Mindenható roppant erejéről vallott; s én nem féltem már, nem hajoltam meg semmi előtt, ami kevésbé hatalmas, mint az, aki megteremtette az elemeket, uralkodik felettünk, s az ő félelmetes mezükben mutatkozik meg. S a völgy, amint magasabbra-magasabbra hágtam, egyre fenségesebb, egyre bámulatosabb képet öltött. Várromok ültek a meredélyek tetején. A féktelen Arve s a fák közül itt-ott kikandikáló tanyák páratlanul bájos képet nyújtottak. De ezt hatalmasra növesztették, fenségessé tették a roppant Alpok fehéren csillogó piramisai és kupolái, melyek fölébe emelkedtek mindennek, mintha más földhöz tartoznának, ahol másfajta lények laknak.Átkeltem Pélissier hídján, a folyó v
ágta szurdok kinyílt előttem, s én elindultam fölfelé a hegyen. Hamarosan Chamounix völgyébe értem. E völgy még csodálatosabb és fenségesebb, ha olyan szép és festői nincs is, mint a Servox völgye, amelyen az imént mentem át. Ezt közvetlenül a magas és havas hegyek határolják, itt már nem Iát az ember várromokat és termékeny mezőket. Hatalmas gleccserek kúsznak az út felé. Lavina dübörgő moraja ütötte meg a fülemet, s útját a hó pora jelezte. A környező csúcsok fölött ott magaslott a fölséges és csodálatos Mont Blanc, félelmetes kupolája uralkodott a völgy fölött.Utam során újra meg újra végigbizsergett rajtam a régen nem érzett gyönyörűség. Az út egy-egy fordulója, egy-egy váratlanul megpillantott és fölismert hely elmúlt napjaimra emlékeztetett, s vele együtt visszatért gyermekkorom könnyű szívű vidámsága is. Még a szél maga is vigasztalóan susogott, s az anyatermészet letörülte könnyeimet. Majd hirtelen megszűnt a természet e jótékony hatása - azon kaptam magam, megint a gyász béklyóját viselem, s átadom
magam a hiú töprengés nyomorúságának. Aztán megsarkantyúztam az öszvért, igyekeztem a világról, félelmeimről, mi több, önmagamról is megfeledkezni - vagy ha nem tudtam legyőzni kétségbeesésemet, leszálltam a nyeregből, elvetettem magam a fűben, s rám nehezedett a keserű rettegés.Végtére mégiscsak megérkeztem Chamounix falujába. A törődést, amit testem-lelkem kiállt, kimerültség követte. Kis ideig még ott maradtam az ablakban, s néztem a Mont Blanc fölött cikázó sápadt villámokat, hallgattam az Arve harsogását, amint nagy garral ront alá. Ez mint az altatódal hatott túlérzékeny idegeimre. Amint a fejem letettem, odaosont fölibém az álom. Éreztem közeledtét, s áldottam őt, mert feledést ád.