MARY SHELLEY
HETEDIK FEJEZET
Visszatérvén az alábbi levél várt atyámtól:
Drága Victorom,
valószínűleg tü
relmetlenül vártad a levelet, amelyben hazatérésed napját közlöm, s kezdetben kísértést éreztem, hogy mindössze néhány sort írjak, s csak arról, melyik nap várunk. De ez kegyetlen gyöngédség lett volna, s nem volt hozzá bátorságom. Mert mekkora lett volna a meglepetésed, fiam, ha boldog és vidám hazaérkezésre számítva idehaza könnyek és nyomorúság látványa fogad. De hogyan is mondjam el, Victor, mekkora szerencsétlenség ért?A távollét nem tett érzéketlenné örömeink és bánataink iránt, s én okozzak most fájdalmat régóta távollévő fiamnak? Szeretnélek fölkészíteni a gyászos hírre, de tudom, ez lehetetlen. Szemed már most végigfut az oldalon, s a szavakat keresed, amelyek eljuttatják hozzád a szörnyűséges híreket.William halott! A drága gyermek, akinek mosolya fölvidította és megmelengette szívünket, aki oly szelíd volt, s mégis oly víg! Victor, Williamet meggyilkolták!
Nem is próbállak vigasztalni: egyszerűen csak elmondom a történteket.
Múlt csütörtökön (május hetedikén) én, unokahúgom és két öcséd sétát tett
ünk Plainpalais felé. A délután meleg volt és derűs, s így a séta messzebbre elvitt, mint szokott. Már alkonyodott, mire eszünkbe jutott, hogy visszaforduljunk, s ekkor fedeztük fel: William és Ernest, aki előreszaladt, nincs sehol. Leültünk hát egy padra, hogy megvárjuk őket. Ernest hamarosan vissza is jött, s minket kérdezett, nem láttuk-e öccsét. Azt mondta, játszottak, William elszaladt és elbújt, s ő hiába kereste, majd jó ideig várt rá, de nem került elő.Szavai ugyancsak megriasztottak, s mi is nekiá
lltunk keresni őt, míg csak be nem esteledett, mikor is Elizabeth fölvetette, hátha William hazament. De otthon sem volt. Fáklyákkal tértünk vissza, mert képtelen voltam belenyugodni a gondolatba, hogy az én drága kisfiam elvesztette az utat, s most kint tévelyeg a nyirkos és harmatos éjszakában. Elizabeth is szörnyen aggódott. Hajnali öt óra tájt találtam rá az én drága gyermekemre, akit előző nap még élete virágában és makkegészségesen láttam; mozdulatlanul és ólomszürkén nyúlt el a fű közt. A gyilkos ujja nyoma ott volt a nyakán.Hazavittük, s az arcomra kiült szenvedés elárulta a titkot Elizabethnek. Mindenáron látni akarta a holttestet. Először megpróbáltam lebeszélni, de ő ragaszkodott hozzá, s a szobába lépvén, ahol William holttestét kiterítették, si
etve megvizsgálta az áldozat nyakát, s kezét összecsapva fölkiáltott: "Uramisten! Én öltem meg a drága gyermeket!"Elájult, s alig lehetett életre kelteni. Mikor eszméletére tért, egyre csak sírt és sóhajtozott. Elmondta, aznap délután William addig hízelg
ett neki, míg meg nem engedte, hogy nyakába akasszon egy édesanyádat ábrázoló nagyon értékes kis miniatűrt. A kép eltűnt, s kétségkívül ez vitte kísértésbe a gyilkost, hogy tettét elkövesse. E pillanatban fogalmunk sincs, ki lehet az, s bár mindent elkövetünk, hogy kilétét fölfedezzük, ez nem fogja visszaadni nekünk szeretett Williamünket!Gyere haza, drága Victorom! Elizabethet csak te tudod megvigasztalni. Csak sír és sír, és önmagát vádolja, igaztalanul, hogy ő volt William halálának okozója. Szava kés a szívemben. Mind boldogtalanok vagyunk, de ez, fiam, talán még inkább arra indít, hogy visszatérj, s légy a vigaszunk. Drága anyád! Most mondom, drága Victor, hálát adok Istennek, amiért ő már nem él, s nem kell hogy tanúja legyen legkisebb s oly drága gy
ermeke nyomorúságos halálának!Gyere haza, Victorom, s ne a bosszú gondolatát melengesd magadban, hanem békével és szelíden gyere, hogy begyógyítsd, ne pedig föltépd lelkünk sebeit. Ne az ellenségeid iránt érzett égő gyűlölettel, hanem nyájas szeretettel a
tieid iránt lépd át a gyászoló ház küszöbét.Szerető és bánat sújtotta atyád
Alphonse Frankenstein
Genf, 17.. május 12.
Clerval, aki az arcomat figyelte, miközben a levelet olvastam, meglepetve észlelte a kétségbeesést, amely kezdeti örömömet, hogy hírt kapok szeretteimtől, fölváltotta. Az asztalra dobtam a levelet, s kezembe temettem arcomat.
- Drága Frankensteinem - kiáltott fel Henry, mikor látta, mily keservesen zokogok-, hát neked mindig boldogtalannak kell lenned? Drága barátom, most meg mi baj?
Mutattam, hogy fogja a levelet, s én közben feldúltan róttam a szobát fel-alá. Clerval szeméből is ömlött a könny, míg végigolvasta a szerencsétlenségemről írott beszámolót.
- Nincs számodra vigaszom, barátom - mondta. - A téged ért szerencsétlenség helyrehozhatatlan. Most mit szándékszol tenni?
-Azonnal Genfbe utazom. Gyere velem, Henry, rendeljük meg a lovakat.
Útközben Clerval megpróbált néhány vigasztaló szót szólni hozzám. De csak szívből jövő részvétét tudta kifejezni. - Szegény William! - mondta. - A drága szép gyermek most angyali édesanyja mellett nyugszik. Aki csak vidámnak s játékosnak látta gyermeki szépségében, most siratja korai elvesztét. Ily szörnyű halált haljon valaki, hogy gyilkos kéz szorítását érezze! Több mint gyilkos, aki ily sugárzó
ártatlanságot képes volt elpusztítani! Szegény kicsi gyermek! Csak egy vigaszunk van. Barátai sírnak s gyászolnak ugyan, de ő már békében nyugszik. Fájdalma elmúlt, gyötrelmei megszűntek örökre. Hant födi gyöngéd alakját, s fájdalmat nem ismer. Ő többé már nem lehet sajnálat tárgya. Arra inkább a szerencsétlen hátramaradottak szorulnak rá.Imigyen beszélt Clerval, miközben végigsiettünk az utcán. Szavai lelkembe vésődtek, s utóbb, magányomban eszembe jutottak. De akkor, amint a lovak megérkeztek, már szállta
m is be a kocsiba, és búcsút intettem barátomnak.Utam nagyon szomorú volt. Kezdetben szívem szerint rohantam volna, annyira vágytam rá, hogy vigaszt és részvétet nyújtsak bánatos szeretteimnek, de szülővárosomhoz közeledvén lassítottam előrehaladásomat. Alig tudtam megfékezni a bensőmben kavargó érzelmek sokaságát. Ifjúságom ismerős tájain utaztam át, amelyeket majd hat éve nem láttam. Mennyire megváltozhatott minden ez idő alatt! Egyetlen nagy és kétségbeejtő változás történt, de ezernyi apróság segíthet
te elő a többi változást, amely, bár csöndben zajlott le, tán nem kevésbé döntőnek bizonyul. Erőt vett rajtam a félelem. Rettegtem továbbmenni, ezernyi névtelen baj félelme reszkettetett, bár hogy mi légyen az, képtelen lettem volna megmondani.Két napig La
usanne-ban időztem, e keserves lelkiállapotban. Elmélázva néztem a tavat. Nyugodt volt a víz. Körös-körül békességes minden, és a hófödte hegyek, "a természet palotái" nem változtak szemernyit sem. A békesség és a mennyei táj fokról fokra visszaadta lelki nyugalmam, s továbbindultam Genf felé.Az országút a tó partján vezetett, amely szülővárosom felé közeledvén egyre keskenyedett. Most már jobban ki tudtam venni a Jura sötét oldalfalát és a Mont Blanc tündöklő csúcsát. Sírtam, mint a gyermek. Drága hegyeim! Én gyönyörű tavam! Hogyan fogadjátok a hazatérő vándort? Csúcsotok tiszta. Az ég és a tó kék és nyugodalmas. Ez békét jelez, vagy gúny a boldogtalanságom fölött?
Félek, barátom, unalmas lesz, ha ennyit időzöm az előzményeken, de hát ezek a viszonylagos boldogság napjai voltak, s én gyönyörűséggel gondolok vissza rájuk. A hazámra, az én szeretett hazámra! Ki más ismerné, aki nem ott született, azt a gyönyörűséget, amit akkor éreztem, amikor megpillantottam folyóidat, hegyeidet s mindenekfölött csudaszép t
avadat!De mégis, amint közelebb-közelebb értem, egyre inkább erőt vett rajtam megint a félelem. Körülölelt az éjszaka, alig láttam a sötétlő hegyeket, s még jobban elkomorodtam. A tájat a gonoszság irdatlan és homályos színterének láttam, s előre megéreztem: engem arra kárhoztatott a sorsom, hogy minden emberek legnyomorultabbja legyek. Ó, jaj! Próféciám igaznak bizonyult, s csak egyvalamiben tévedtem: bármitől is rettegtem, s bármennyi nyomorúságot képzeltem magam elé, az századrészét nem tette ki annak a
gyötrelemnek, amire ítéltettem.Vaksötét volt, mire Genf elé értem. A város kapuit már zárva találtam, kénytelen voltam hát az éjszakát Secheronban, a várostól mintegy félmérföldnyire fekvő faluban eltölteni. Az ég tiszta volt, s mivel a szememre amúgy sem jött volna álom, elhatároztam, fölkeresem a helyet, ahol szegény Williamet meggyilkolták. Minthogy a városon át nem mehettem, csónakon kellett átkelnem a tavon Plainpalais felé. E rövid utazás során láttam, hogy a Mont Blanc csúcsa körül gyönyörű villámok cikáznak. Úgy látszott, a zivatar rohamosan közeledik; partra szállván tehát fölmásztam egy kis dombra, ahonnét a jöttét jól láthatom. Egyre közelebb ért. Az ég beborult, s hamarosan éreztem, hogy nagy cseppekben megered az eső, s egyre jobban ver.
Otthagytam hát ülőhelyemet, s továbbmentem, bár a sötétség percről percre mélyült, a zivatar közeledett, s félelmesen zengett fejem fölött az ég. A mennydörgés visszaverődött a Saléve-ről, a Jura hegyeiről és a savoyai Alpokról. Villámfény kápráztatta a s
zemem, világította meg a tavat, mely egyetlen roppant tűztakarónak látszott. Majd egy pillanatra, amíg a szem ki nem heverte az előbbi villanást, minden vaksötétbe borult. A zivatar, mint az Svájcban gyakran megesik, egyszerre több helyt is tombolt az égen. Leghevesebben a várostól északra, a tó azon része fölött, amely a Belrive-hegyfok és Copét faluja között terül el. Egy másik zivatar halovány villámai a Jurát világították meg, ismét másik a Mőle-t, a tó keleti partján magasodó csúcsos hegyet villantotta fel, s borította újra meg újra árnyékba.Miközben a zivatar gyönyörű, ámde félelmetes tombolását figyeltem, sietős léptekkel folytattam utamat. E felséges égiháború fölpezsdített. Összecsaptam a tenyerem, s felkiáltottam:
- William, drága angyal! Ez a te v
égtisztességed, ez a gyászhimnuszod! - Midőn e szavakat kiejtettem, a sötétben egy alakot pillantottam meg, amely egy közeli liget mögül osont tova. Földbe gyökerezett a lábam, úgy bámultam. Nem lehetett nem fölismernem. Egy villám fénye megvilágította, s így világosan láttam. Roppant termete, torz tartása, embertelen csúfsága nyomban elárulta: ez az a szörnyeteg, az a mocskos démon, aki tőlem kapta az életét. De mi dolga itt? Vajon lehetséges (még a gondolattól is végigfutott hátamon a hideg), hogy öcsémet ő ölte meg? Amint az ötlet eszembe villant, már tudtam is, hogy igaz. Összekoccant a fogam, s kénytelen voltam egy fának támaszkodni, el ne aléljak. Az alak gyorsan elhaladt előttem, s beleveszett a sötétségbe. Senki ember el nem pusztította volna azt a tündéri gyermeket. Ő volt a gyilkos! Eszembe se jutott kételkedni benne. A gondolat már önmagában cáfolhatatlanul bizonyította a tényt. Arra gondoltam, nyomába eredek az ördögnek, de hát ez hiábavaló lett volna, hisz a következő villám fényében már ott láttam őt a Mont Saléve, a Plainpalais-t délről határoló hegy majdnem függőleges oldalfalának sziklái közt. Hamarosan fölért a csúcsra, és eltűnt.Én nem moccantam. Az égzengés elült, de az eső csak esett makacsul, és a táj áthatolhatatlan sötétségbe burkolódzott. Azokat az eseményeket forgattam a fejemben, amelyeket egészen mostanáig egyre csak elfeledni igyekeztem. Munkám előrehaladását a teremtés irányába, művem éltre keltét az ágyam mellett, teremtményem eltávozását. Azóta, hogy akkor éjjel életet kapott,
már majdnem két év telt el. És ez vajon az első bűne? Ó, jaj! Én szabadítottam a világra ezt az aljas szörnyeteget, aki a vérontásban és mások boldogtalanságában leli örömét. Hát nem gyilkolta meg tán az öcsémet?Elképzelni nem tudja senki, micsoda kínokat
álltam ki az éjszaka hátralévő részében, amelyet átázva és dideregve a szabad ég alatt töltöttem. De a zord időt nem is éreztem. Képzeletemben gonosz és kétségbeejtő jelenetek játszódtak le. Azon a lényen járt az eszem, akit én szabadítottam rá az emberiségre, én ruháztam fel akarattal és erővel, hogy szörnyű céljait, mint e gonosztettét is, megvalósítsa, amihez szinte az én vámpírom, az én sírból kiszabadított szellemem világított, s kényszerítette, pusztítson el mindent, ami szívemnek kedves.Virradt, s é
n lépteimet a város felé vettem. A kapuk nyitva voltak, s atyám házába siettem. Kezdetben arra gondoltam, föltárom, amit a gyilkosról tudok, s kieszközlöm, nyomban vegyék üldözőbe. De ettől visszariadtam, mikor végiggondoltam a történetet, amelyet el kéne mondanom. Hogy egy megközelíthetetlen hegy meredélyei közt éjfélkor olyan lénnyel találkoztam, akit magam formáltam, s ajándékoztam meg az életével. És emlékeztem az ideglázra is, mely épp akkor kapott el, mikor állításom szerint a teremtés aktusát végrehajtottam, s amely az egyébként is hihetetlen történetnek a hagymázos álom hangulatát adná. Ha bárki más mesélne nekem ilyesmit, tudtam, magam is eszeveszett bolondnak tekinteném. S amellett a lény sajátos alkata eleve meghiúsítaná az üldözést, még ha enyéim olyannyira hitelt adnának is szavaimnak, hogy űzőbe vegyék. Mi értelme is lenne az üldözésnek? Ki képes elfogni egy oly teremtményt, amely könnyedén mássza meg a Mont Saléve függélyes szikláit? Mindeme meggondolások nyomán úgy határoztam, hallgatok.Öt óra lehetett, mikor átléptem apám házának küszöbét. Megmondtam a szolgáknak, a családot ne zavarják, s bementem a könyvtárszobába, hogy ott várjam ki fölkelésük szokott idejét.
Hat év telt el, futott el, mint az álom, csupán egyetlenegy kitörülhetetlen nyomo
t hagyva bennem, azóta, hogy itt álltam, és utoljára öleltem meg apámat, mielőtt útra keltem volna Ingolstadtba. Szeretett és tiszteletre méltó atyám! Ő megmaradt, ő még az enyém. Nem bírtam levenni a szemem anyám képéről a kandallópárkányon. A kép történelmi jelenetet ábrázolt, apám kívánságára festették, s Caroline Beaufort volt az, aki sajgó szíwel térdel édesapja koporsója előtt. Öltözéke parasztos, arca sápadt, de gyönyörű, s tartása szánalmat nem tűrő méltóságot tükröz. Alatta William egy miniatűrképe. Valahányszor ránéztem, mindig kicsordult szememből a könny. Imigyen várakoztam, mikor belépett az ajtón Ernest. Hallott megérkezésemről, és sietett üdvözölni. Amikor meglátott, kiült az arcára az öröm is, a bánat is.- Isten hozott, drága Victorom! - mon
dta. - ó, bárcsak jöttél volna három hónappal ezelőtt, örömben s boldogan találtál volna mindannyiunkat! Most viszont gyászra jöttél, amit semmi meg nem enyhít. De mégis azt remélem, hogy ittléted életet önt atyánkba, akit már-már megtört a balszerencse. S talán sikerült rávenned szegény Elizabethet, hagyjon fel az örökös, hiábavaló és gyötrő önváddal. Szegény William! Ő volt mindannyiunk szeme fénye és büszkesége!Öcsém nem tartotta vissza ömlő könnyeit. Testemen végigborzongott a gyötrelem. Eddig csak elképzelni tudtam elhagyott otthonom nyomorúságát. A valóság most új s nem kevésbé félelmetes szerencsétlenségként ért. Igyekeztem megnyugtatni Ernestet. Kifaggattam apám s Elizabeth felől.
- Mindenekelőtt - mondta Ernest - ő szorul vigaszra. Önmagát vádolta, hogy ő az okozója öcsém halálának, s ebbe belerokkant. De mióta tudjuk, ki a gyilkos...
- Hogy ki a gyilkos! Uramisten! Miként lehet az? Ki próbálta üldözőbe venni? Lehetetlen, az ember ugyanígy akár a széllel is versenyre kelhet, vagy megpróbálhatja egy
szalmaszállal föltartóztatni a hegyi patak sodrát. Én is láttam. Az éjjel még szabadon volt!- Nem tudom, te kire gondolsz - felelt csodálkozva öcsém -, de a mi számunkra e fölfedezés csak újabb kínszenvedés. Kezdetben nem is akarta elhinni senki. Elizabet
h még most sincs meggyőződve róla, hiába minden bizonyíték. Igaz is, ki adna hitelt annak, hogy Justine Moritz, aki annyira kedves, és az egész családot úgy szereti, egyszerre ilyen félelmetes, ilyen visszataszító bűnre lenne képes?- Justine Moritz! Szegé
ny, szegény lány, csak nem ő a vádlott? Ez tévedés. Ezt mindenkinek tudnia kell. Ezt nem hiszi el senki, ugye, Ernest?- Kezdetben nem is, aztán napvilágra került egy és más, ami szinte kényszerített rá, hogy higgyünk benne. És ő is a zavart viselkedésével
csak alátámasztotta a bizonyítékokat, s attól félek, most már lehetetlen kételkedni bennük. De hát ma lesz a tárgyalása, s akkor majd magad is meghallasz mindent.Elmondta, hogy aznap reggel, mikor szegény William halálát fölfedezték, Justine ágynak esett
, s beteg volt néhány napig. Eközben az egyik szolgáló, merő véletlenségből, átkutatta a ruháját, amelyet a gyilkosság estéjén viselt, s megtalálta a zsebében anyámnak azt a képét, amelyet a gyilkosság ösztönzőjének véltek. A szolgáló azon nyomban megmutatta azt egyik társának, az pedig, anélkül hogy a családnak egy szót is szólt volna, elment egy városi tanácsoshoz, és Justine-t e bizonyíték alapján őrizetbe vették. Mikor fejére olvasták a tényt, szegény lány lehetetlenül zavaros viselkedése nagymértékben alátámasztotta a gyanút.Ez furcsa történet volt, de nem rendítette meg hitemet, s komolyan válaszoltam:
- Mindannyian tévedtek. Én ismerem a gyilkost. Justine, szegény, derék Justine ártatlan.
E pillanatban belépett apám. Láttam, a boldogtalanság mély nyomokat hagyott az arcán, de igyekezett engem vidáman üdvözölni. S miután ennek ellenére szomorúan köszöntöttük egymást, s épp más témára tértünk volna át, Ernest fölkiáltott:
- Uramisten, papa! Victor azt mondja, tudja, ki ölte meg szegény Williamet.
- Sajn
os mi is tudjuk - felelt atyám -, mert inkább ne tudtam volna meg soha, mint hogy ilyen aljasságot, ekkora hálátlanságot tapasztaljak olyasvalaki részéről, akit szívemből nagyra becsültem.- De drága atyám, tévedsz. Justine ártatlan.
- Ha az, Isten ne adja
, hogy bűnösként szenvedjen. Ma lesz a tárgyalása, és remélem, szívemből remélem, ártatlannak bizonyul.Szavai megnyugtattak. Lelkem mélyén szilárdan meg voltam győződve, hogy Justine, sőt minden emberi lény büntetlen e gyilkosságban. Nem féltem tehát, hogy bármi közvetett bizonyíték elég erős lehet, s annak alapján elítélhetik. Az én történetem nem a nyilvánosság fülének szólt. Lélegzetelállító iszonyúságát a hétköznapi ember őrültségnek tekintette volna. Mert hát más, mint jómagam, aki megalkottam, elhin
né-e, hacsak nem a tulajdon két szemével látja, hogy létezik ez a két lábon járó gonoszság és durva érzéketlenség, akit én szabadítottam rá a világra?Hamarosan megjelent Elizabeth. Mióta utoljára láttam, megváltoztatta az idő. Olyan bájjal ajándékozta meg, mely gyermekkora szépségét messze felülmúlta. Ugyanolyan őszinte volt, ugyanolyan eleven most is, csak épp az arcára volt írva, hogy mélyen érző és gondolkodó lélek. Nagy-nagy szeretettel üdvözölt.
- Érkezésed, drága kuzenom - mondta -, reménnyel tölt el.
Te talán kitalálod a módját, miként igazolhatnánk szegény Justine büntetlenségét. Mert jaj! Ki érezhetné biztonságban magát, ha őt bűnösként elítélik? Én úgy megbízom az ártatlanságában, akár a magaméban. Szerencsétlenségünk kétszeresen sújt. Nemcsak azt az aranyos, drága fiúgyermeket veszítettük el, de most még ezt a szegény lányt is, akit őszintén szeretek, el akarja szakítani tőlünk a balsors. Ha elítélik, soha semminek nem fogok örülni többé. De nem ítélik, biztos, hogy nem ítélik, s akkor megint boldog lehetek, még az én szegény kis Williamem szomorú halála után is.- Justine ártatlan, Elizabethem - mondtam -, és ez bebizonyosodik. Ne félj semmitől, s vidítson fel a tudat, hogy úgyis fölmentik.
- Mily jó és nagylelkű vagy te! Mindenki más elhiszi, hogy Justine bűnös, s ez ejt kétségbe engem, hisz tudom, ez lehetetlen; az keserít, és az foszt meg a reménykedéstől, hogy látom: mindenki más olyan halálosan elfogult vele szemben. - Sírva fakadt.
- Drága unokahúgom - mondta atyám -, szárogasd fel könnyeidet. Ha a lány ártatlan, mint hiszed, nyugodtan megbízhatsz törvényeinkben s abban, hogy én mindent elkövetek, egy árnyalatnyi részrehajlás se érvényesüljön vele szemben.