MARY SHELLEY

HARMADIK FEJEZET

Mikor tizenhét éves lettem, szüleim úgy határoztak, hogy az ingolstadti egyetem diákja legyek. Ez idáig Genf iskoláit látogattam, de apám neveltetésem teljessége érdekében szükségesnek ítélte, hogy szülőhazámén kívül más szokásokkal is megismerkedjem. Távozásom idejét tehát hamarosan kijelölték, de mielőtt még a kitűzött nap elérkezett volna, bekövetkezett életem első szerencsétlensége szinte azt mondanám, későbbi nyomorúságom baljós előjele.

Elizabeth vörhenyt kapott. Betegsége súlyos volt, életveszélyes. Sok érv szólt amellett, hogy betegsége idején ne anyám ápolja őt. Kezdetben anyám még hajlott könyörgésünkre, de mikor hallotta, kedvencének élete veszélyben forog, képtelen volt többé uralkodni aggodalmán. Ő ápolta betegágyában - éber figyelme végül győzedelmeskedett a gonosz lázon: Elizabeth megmenekült, de megmentőjére nézve a meggondolatlanság következménye végzetesnek bizonyult. Harmadik nap anyám megbetegedett. Lázát riasztó tünetek kísérték, s orvosainak tekintete megjövendölte a legrosszabbat. Az asszonyok e legjobbikát halálos ágyán sem hagyta el jósága s lelkiereje. Elizabeth kezét az enyémbe tette, s azt mondta: "Gyermekeim, nagyon remélem, hogy a ti egybekeléstek lesz jövendő boldogságom. Ez most már apátok vigasza lesz. Elizabeth, drágám, neked kell átvenned a helyemet kisebb gyermekeim mellett. Ó, jaj! Sajnálom, hogy elvétetem tőletek, hisz oly boldog voltam, s annyira szerettek, miért ne lenne hát nehéz lemondanom minderről; de ezek nem hozzám illő gondolatok. Igyekszem jó lélekkel elfogadni a halált, abban a reményben, hogy odaát találkozunk."

Békésen hunyt el, s arcvonásai még halálában is szeretetet tükröztek. Szükségtelen leírnom azoknak az érzéseit, akiknek legdrágább kötelékét szakította el az orvosolhatatlan rossz, sem a lélek ürességét, sem azt a kétségbeesést, mely arcukra kiült. Hosszú idő telt el, amíg az elmének sikerült meggyőznie önmagát, hogy ő, akit mindennap láttunk, s akinek a puszta léte is részünkké vált, örökre eltávozhatott - szeretett szemének fénye kihunyhatott, a jól ismert s a fülnek oly drága hang elnémulhatott, s már soha többé nem lesz hallható. Ezek az első napok gondolatai voltak, de a keserű gyász akkor kezdődött igazán, mikor az idők múltán bebizonyosodott a rossz valódisága. Mert e durva kéz kinek nem tépte el már valamely drága kötelékét? És miért írjam le a gyászt, amit mindannyian éreztünk már, s még minden bizonnyal érezni fogunk? Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos. Anyám meghalt, de nekünk kötelességünk volt, amit teljesítenünk kellett. Tovább kellett élnünk az életünket a többiekkel, s meg kellett tanulnunk, hogy szerencsésnek tartsuk magunkat, mert maradt még valakink, akit nem ragadott el a rabló halál.

Indulásom napját Ingolstadtba, amit az események késleltettek, megint kitűzték. Apámtól pár heti haladékot kaptam. Szentségtörésnek éreztem, hogy elbúcsúzzam a gyászoló ház halállal oly rokon csöndjétől, s belevessem magam az élet sűrűjébe. Még új volt számomra a gyász, de annál inkább riasztott. Vonakodtam lemondani megmaradt enyéim látásáról, s mindenekfölött azt szerettem volna látni, hogy az én drága Elizabethem egy kicsit megvigasztalódott.

Pedig ő igazán leplezte bánatát, s mindent megtett, hogy ő legyen mindannyiunk vigasztalója. Szilárdan tekintett az élet elébe, bátran és buzgón vállalta kötelességeit. Azoknak szentelte magát, akiket megtanult bácsikájának és kuzinjainak nevezni. Sosem volt még oly elbűvölő, mint ekkortájt, mikor felvillantotta s ránk árasztotta mosolyának napsugarát. Még tulajdon bánatáról is megfeledkezett, csak hogy feledtesse velünk a magunkét.

Végül mégiscsak elkövetkezett az indulás napja. Clerval velünk töltötte az utolsó estét. Megpróbálta rábeszélni az édesapját, engedje el velem, hadd legyen diáktársam, de hiába. Apja szűk látókörű kereskedő volt, s fia vágyait, törekvéseit romlást hozó hiábavalóságnak tekintette. Henry mélységesen átérezte, mekkora szerencsétlenség, hogy elzárják előle a magasabb tanulmányok útját. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, fellobbanó szeméből, lelkes tekintetéből kiolvastam a fegyelmezett, de szilárd elhatározást: nem hagyja, hogy gúzsba kösse a kereskedés nyomorult kicsinyessége.

Későn tértünk nyugovóra. Képtelenek voltunk egymástól elszakadni, képtelenek voltunk rávenni magunkat, hogy kimondjuk: Isten veled! S mikor elváltunk, úgy tettünk, mintha csak pihenni térnénk, s mind azt hittük, sikerült a többieket megtévesztenünk. De másnap hajnalban, mikor lementem a kocsihoz, mely hivatva volt elvinni engem, ott találtam valamennyiüket - apámat, hogy újólag áldását adja rám, Clervalt, aki még egyszer meg akarta szorítani a kezemet, Elizabethet, hogy újra kérleljen, írjak gyakran, s engem, barátját és játszótársát még utoljára megajándékozzon női figyelmességével.

Beszálltam a kocsiba, s átadtam magam a bánatos töprengésnek. Én, akit mindig szeretetre méltó társak vettek körül, aki mindent megtettem, hogy másoknak örömöt szerezzek, s tőlük örömöt kapjak, most egyedül maradtam. Az egyetemen, ahova készülök, magam leszek a magam barátja és védelmezője. Az életem eddig visszavonult volt és házhoz kötött, s ez legyőzhetetlen ellenszenvet fejlesztett ki bennem az idegen arcok iránt. Szerettem a testvéreimet, Elizabethet és Clervalt. Ők régi, megszokott arcok voltak, ám úgy éreztem, idegenek társaságába képtelen leszek beilleszkedni. Ilyesmiken forgott az eszem, mikor útra keltem, de amint távolodtam hazulról, kedvem s reményeim lassan földerültek. Égtem a vágytól, hogy tudásra tegyek szert. Odahaza olykor nehezemre esett, hogy egész fiatalkoromban egy helyre legyek bezárva, vágyódtam ki a nagyvilágba, s arra, hogy elfoglaljam helyemet az emberek között. Most teljesültek vágyaim, bolondság lenne hát, ha szomorkodnék.

Volt idő mindezt s még sok minden mást is végiggondolnom a hosszú és fáradságos úton, míg Ingolstadtba értem. De végül megpillantottam a városka karcsú, fehér templomtornyát. Kiszálltam, s magányos lakomba vezettek, hogy úgy töltsem az estét, amint tetszik.

Másnap délelőtt átadtam ajánlóleveleimet, s meglátogattam fontosabb professzoraim némelyikét. A véletlen vagy meglehet, a rossz szelleme, a Pusztítás Angyala, mely attól a pillanattól kezdve, hogy apám házából kitettem a lábam, kiterjesztette fölém mindenható szárnyát - elsőként mindjárt Monsieur Krempéhez, a természetbölcselet professzorához vezetett. Krempe faragatlan ember volt, de fölöttébb járatos a természet titkaiban. Föltett néhány kérdést, hogy fölmérje előrehaladásomat a természetbölcselet tudományának különböző ágaiban. Fölényesen válaszolgattam, s részint megvetésből az alkimistáimat neveztem meg, mint oly szerzőket, akiknek műveit elsősorban tanulmányoztam. A professzor elbámult.

- Ezt komolyan mondja? - kérdezte. - Idejét valóban ilyen ostobaságok tanulmányozására fecsérelte?

Igenlő választ adtam.

- Minden perc - folytatta hévvel a professzor -, minden pillanat, amit e könyvekre pazarolt, végleg és tökéletesen kárba veszett. Megcáfolt elméletekkel és fölösleges nevekkel terhelte az emlékezetét. Uramisten! Miféle pusztaságban élt maga, hogy nem akadt egy jótét lélek, aki felvilágosította volna, hogy ezek az agyrémek, amelyeket oly mohón szívott magába, ezerévesek, s amilyen régiek, olyan áporodottak? Nem hittem volna, hogy ebben a felvilágosult és tudományos korban még Albertus Magnus és Paracelsus egy tanítványával találkozom. Drága uram, most elölről kezdheti a tanulmányait.

Ezt mondván, ment, s egy egész listára való könyvet írt össze, amely mind a természetbölcselettel foglalkozott, s amelyet meg kell majd szereznem, aztán elbocsátott, de még megjegyezte, a következő héten általános természetbölcseleti előadássorozatot indít, s hogy Monsieur Waldman, a professzortársa kémiát ad elő másnaponként, mikor ő nem tart előadást.

Hazatértem, s még csak nem is éreztem csalódást, hiszen, mint mondottam volt, e szerzőket, akiket a professzor úgy elítélt, magam is rég haszontalannak ítéltem. De ettől korántsem jött meg a kedvem, hogy korábbi tanulmányaimat bármi más formában újra elkezdjem. Monsieur Krempe zömök kis ember volt, zsémbes hangú, s az arca visszataszító. A tanár tehát nem tett rám olyan kedvező hatást, hogy attól a tárgyát is megkedveljem. Csak elismételte ama következtetéseket, amelyeket a tárgyra vonatkozólag már évekkel azelőtt levontam magam is. Gyermekkoromban nem elégítettek ki azok az eredmények, amelyeket a természettudomány modern professzorai ígértek. Eszmei zűrzavaromban, amelyet csak rendkívüli fiatalságom magyaráz, s mert vezetőre vágytam, újra végigjártam a tudomány ösvényét, s az újabb kori kutatók felfedezéseit feladtam az elfeledett alkimisták álmaiért. S amellett még meg is vetettem a modern természetbölcselet gyakorlati hasznát. Nagyon más volt ez, mikor a tudomány mesterei még halhatatlanságra és hatalomra törekedtek. Nézeteik, ha haszontalanok is, de nagyszerűek. Most azonban minden megváltozott. A kutató törekvése mintha arra korlátozódnék, hogy semmivé tegye a látomásokat, amelyeken az én tudományos érdeklődésem javarészt alapult. Most azt kívánják tőlem, hogy e határtalan illúziókat adjam oda csekély értékű valóságokért.

Ilyesmiken töprengtem ingolstadti tartózkodásom első két-három napjában, mely javarészt azzal telt, hogy megismerkedjem lakóhelyemmel és annak jelentősebb lakóival. De a következő hét elején már azon járt az eszem, amit Monsieur Krempe az előadásokról mondott. S bár ahhoz semmi kedvem sem volt, hogy elmenjek, és meghallgassam, amint ez az önhitt kis fickó aranyigazságokat papol a szószékről, nem felejtettem el, mit mondott Monsieur Waldmanról, akit sose láttam, s aki mind ez ideig a városon kívül tartózkodott.

Részint kíváncsiságból, részint unalomból bementem az előadóterembe, s röviddel utánam belépett Monsieur Waldman is. A professzor nagyon más volt, mint a kollégája. Talán ha ötvenéves lehetett, s rögtön meglátszott rajta, hogy módfelett jóindulatú. Gyér haja már őszült a halántékán, de hátul még egyáltalán nem. Termete kurta volt, de szálegyenes, s az övénél kellemesebb hangot még sose hallottam. Előadását azzal kezdte, hogy összefoglalta a kémia történetét, a különféle tudósok eredményeit, s lelkesen sorolta a legkiválóbb felfedezők nevét. Majd futólag áttekintette a tudomány jelenlegi állapotát, s megmagyarázott jó néhány alapfogalmat. Ezután végrehajtott néhány bevezető kísérletet, majd előadását a modern kémia dicshimnuszával fejezte be. Szavait sosem fogom elfelejteni.

- E tudomány régi tanítói - mondta - lehetetlenségeket ígértek, és ígéreteikből nem teljesítettek semmit. A modern tudósok nagyon keveset ígérnek. Tudják, hogy a fémeket nem lehet átalakítani, s az életelixír álom. De e bölcselők, akiknek keze mintha csak arra teremtődött volna, hogy mocsokban pacsmagoljon, s a szeme, hogy mikroszkópba bámuljon, vagy az olvasztótégelyt lesse, valóságos csodákat műveltek. Behatoltak a természet rejtett zugaiba, s megmutatták, miként is működik az a rejtekhelyein. Fölszálltak az egekbe. Fölfedezték, hogyan kering a vér, és milyen a levegő, amit belélegzünk. Új és szinte határtalan erőket ismertek meg. Parancsolni tudnak a mennydörgésnek, utánozzák a földrengést, sőt tulajdon árnyai révén űznek gúnyt a láthatatlan világból.

Ezek voltak a professzor szavai - szinte azt mondanám, a sors szavai, amelyek romlásomra hangzottak el. Ahogy folytatta, úgy éreztem, lelkem szinte kézzelfogható ellenséggel birkózik. Sorra ütötte le a lényem alkotta hangszer billentyűit, húr húr után zendült fel bennem, s az elmémet hamarosan egyetlen gondolat, egyetlen terv, egyetlen cél töltötte be. Ha mások már ennyi mindent tettek - kiáltotta Frankenstein lelke -, én többet, sokkal többet fogok elérni. Mások nyomán elindulván, én új utat török, ismeretlen erőket fedezek föl, s föltárom a világ előtt a teremtés legmélyebb titkait.

Aznap éjjel le sem hunytam a szememet. Legbenső lényem fölbolydult, és vadul kavargott. Éreztem, rendet kéne magamban teremtenem, de nem volt erőm hozzá. Lassan-lassan, hajnalra, elaludtam. S mikor fölébredtem, előző napi gondolataim álomnak tetszettek. Nem maradt belőlük más, csak az elszántságom, hogy visszatérek régi tanulmányaimhoz, s annak a tudománynak szentelem magam, amelyhez, úgy hittem, velem született tehetségem van. Még aznap fölkerestem Monsieur Waldmant. Modora magánemberként még szelídebb és vonzóbb volt, mint a katedrán, mert ha előadott, volt a tartásában bizonyos méltóság, amit odahaza nagy és szeretetre méltó nyájasság váltott föl. Körülbelül ugyanazt mondtam el neki korábbi tanulmányaimról, mint professzortársának. Figyelemmel hallgatta kerek kis előadásomat. Paracelsus és Cornelius Agrippa nevének említésekor elmosolyodott, de mosolyából hiányzott Monsieur Krempe gúnyos megvetése. Azt mondta:

- Az ő fáradhatatlan buzgalmuknak köszönhetik tudásuk alapját a modern bölcselők. Miránk a könnyebb feladat maradt, az, hogy új néven nevezzük s összefüggő rendszerbe illesszük a tényeket, amelyek nagyrészt az ő munkájuk árán kerültek napvilágra. E zseniális emberek működése, még ha téves irányt követett is, alighanem örök hasznára lesz az emberiségnek.

Csak hallgattam e kijelentést, amiben semmi önhittség, semmi tetszelgés nem volt, s hozzátettem, előadása megszüntette minden előítéletemet a modern kémikusok iránt. Mértéktartó kifejezéseket használtam, szerényen és tisztelettel beszéltem, ahogy egy ifjúnak illik a tanítójával, s nem adtam hangot (életismeretem hiánya szégyenlőssé tett) annak a lelkesedésemnek, amely tervezett munkámban ösztönzésül szolgált. Tanácsát kértem, milyen könyveket szerezzek be.

- Örülök - mondta Monsieur Waldman -, hogy az ön személyében új tanítványt nyertem. Ha szorgalma is olyan lesz, mint képességei, nem kételkedem az eredményeiben. A kémia a természetbölcseletnek az az ága, amely eddig is a legtöbbet fejlődött, feltehetőleg a jövőben is a legtöbbet fog fejlődni. Ezért választottam magam is ezt, de nem hanyagoltam el a tudomány többi ágazatát sem. Nagyon hitvány kémikus lesz az, aki az emberi tudásnak csak erre az egy területére fordít figyelmet. Ha valóban a tudomány emberévé szeretne válni, és nem csupán kicsinyes kísértetezővé, akkor azt tanácsolom, foglalkozzék a természetbölcselet valamennyi ágazatával, beleértve a matematikát is.

Ezután bevezetett laboratóriumába, megmagyarázta a különféle készülékek használatát, megmondta, mit szerezzek be, s megígérte, az ő felszerelését is használhatom, ha már annyira jutottam a tudományban, hogy a laboratóriumát nem teszem tönkre. Ezenkívül összeállította a könyvek listáját, amelyekre szűkségem lesz, s elbúcsúzott tőlem.

Így végződött e számomra oly emlékezetes nap. Ez döntötte el jövendő sorsomat.