MARY SHELLEY

MÁSODIK FEJEZET

Együtt nőttünk fel. Nem egészen egy év volt köztünk a korkülönbség. Mondanom sem kell, hogy idegen volt számunkra minden összeférhetetlenség és disputa. Viszonyunkat a harmónia jellemezte, s jellemünk különbözősége, ellentéte csak közelebb hozott egymáshoz. Elizabeth derűsebb volt nálam, figyelme több, én viszont, lelkességemnek hála, szorgalmasabb voltam, mint ő, és több volt bennem a tudásszomj is. Ő a költők mennyei alkotásainak élt; a fenséges és csodálatos táj svájci otthonunk körül, a hegyek gyönyörűséges körvonala, az évszakok váltakozása, a vihar és derű, a tél csöndje és alpesi nyaraink eleven kavargása bőségesen szolgált lelkének megcsodálni- és élveznivalóval. Miközben társam komoly és elégedett lélekkel töprengett azon, mily csodálatos, ami körülvesz minket, én a jelenségek okát kutattam. A világ titok volt számomra, amelyet szerettem volna megfejteni. Legelső élményem, amire ma is visszaemlékszem, az a kíváncsiság, komoly kutatás, amely a természet rejtett törvényeinek megfejtésére irányult, s az a mámorral határos boldogság, amit akkor éreztem, ha föltárult előttem valamelyik.

Mikor második fiúgyermekük, nálam hét évvel fiatalabb öcsém megszületett, szüleim fölhagytak a vándorélettel, és szülőföldjükön telepedtek meg. Genfben volt házunk, s Belrive-en, a tó partján, alig több mint egymérföldnyire a várostól, vidéki birtokunk. Többnyire ez utóbbi helyen tartózkodtunk, s szüleim élete ugyancsak visszavonultan telt. Nekem is a véremben volt, hogy kerüljem a sokadalmat, s lelkesen csatlakozzam a kevesekhez. Iskolatársaim tehát többnyire közömbösek voltak számomra, de egyikükhöz szoros barátság fűzött. Henry Clerval volt az, egy genfi kereskedő páratlanul tehetséges és eleven képzeletű fia. Imádta a merész vállalkozásokat, a megpróbáltatásokat, sőt a veszedelmet is, önmagáért. Falta a romantikus lovagregényeket.

Hősénekeket szerzett, s már akkor elkezdett lovagi kalandokat és kísértethistóriákat írogatni. Megpróbált rávenni minket, öltsünk maskarát, és játsszunk színdarabokat, amelyek szereplői Roncesvalles hősei, Artur király kerekasztalának lovagjai és azok a keresztes lovagok, akik vérüket ontották, hogy a Szent Sírt kiragadják a hitetlenek kezéből.

Nincs ember, akinek boldogabban telt volna a gyermekkora, mint az enyém. Szüleim maguk voltak a megtestesült jóság és türelem. Soha nem éreztük őket zsarnoknak, aki kénye-kedve szerint irányítja az életünket, hiszen megteremtői és részesei voltak minden örömünknek. Mikor módom volt más családokkal érintkezni, világosan fölismertem, milyen páratlanul szerencsés a sorsom, s gyermeki szeretetem gyarapodását a hála is elősegítette.

Vérmérsékletem türelmetlen volt, szenvedélyem olykor heves, de valami belső törvény ezt nem gyermeki időtöltések, hanem a mohó és még csak nem is válogatás nélküli tanulásvágy irányába terelte. Be kell vallanom, sem a nyelvek szerkezete, sem a kormányzás rendje, sem a különféle államok politikája nem kötötte le az érdeklődésemet. Én az ég és a föld titkait szerettem volna megismerni; és akár a dolgok kifelé megnyilvánuló lényege, akár a természet szelleme, akár az ember titokzatos lelke foglalkoztatott, kutatásaim mindig a világ metafizikai, vagyis legmagasabb értelemben vett fizikai titkaira irányultak.

Clerval viszont, hogy úgy mondjam, a dolgok morális vonatkozásaival foglalkozott. Az élet nyüzsgő színpada, a hősök erényei és az emberek tettei érdekelték. Reménye és álma az volt, hogy az ő neve is azoké közt szerepeljen, akikét, mint fajtájuk vitéz és kalandos életű jótevőiét, örökre megőrzi a történelem. Békés otthonunkban meg úgy világított Elizabeth szenthez méltó lelke, mint az oltárra szánt lámpás. Velünk érzett. Mosolya, lágy hangja, mennyei szemének bájos pillantása mindig ott volt, mindig áldás volt számunkra, mindig lelkesített. Ő volt a szeretet szelídséget sugalló és örök vonzó szelleme. Talán belekeseredtem volna tanulmányaimba, eldurvított volna heves jellemem, ha ő nincs, hogy hozzáhajlítson tulajdon szelídségéhez. És Clerval - közel férkőzhetett bármi rossz is Clerval nemes szelleméhez? -, talán még Clerval se lett volna nagylelkűségében oly emberi, oly körültekintő, szenvedélyes kalandvágyában oly nyájas és gyöngéd, ha Elizabeth nem ismerteti meg vele a jótett igazi szépségét, s nem arra ösztönzi, hogy magasra szárnyaló ambíciója végső céljává magát a jó cselekedetet tegye.

Különös gyönyörűség számomra, ha elidőzhetem gyermekkori emlékeimen, még mielőtt a balsors nyomot hagyott volna lelkemen, s fényes álmaimat arról, hogy másoknak hasznára legyek, önmagamon való komor és kisszerű töprengéssé változtatta volna. Amellett ha megrajzolom ifjúi éveim képét, olyan eseményeket is meg kell örökítenem, amelyek öntudatlan léptekkel bár, de átvezetnek későbbi nyomorúságom történetébe. Mert mikor számot adok önmagamnak a szenvedély születéséről, mely utóbb eluralkodott sorsomon, úgy találom, hogy az, akár a hegyi patak, jelentéktelen és feledésbe merült forrásokból eredt, s utóbb megduzzadván olyan áradattá vált, mely minden reményemet, minden örömömet, mert útjában állt, elsöpörte.

A természetbölcselet a géniusz, mely sorsomat megszabta. Elbeszélésem során tehát elsősorban azokat a tényeket szeretném leszögezni, amelyek részrehajlóvá tettek e tudományág iránt. Tizenhárom éves voltam, mikor kirándulást tettünk egy Thonon környéki fürdőhelyre. A zord idő arra kényszerített, hogy teljes napot benn töltsünk a fogadóban. A házban véletlenül Cornelius Agrippa egy műve került a kezembe. Unottan csaptam föl. De az elmélet, amelyet bizonyítani próbált, és a csodálatos tények, amelyeket felsorolt, unalmamat hamarosan lelkesedéssé változtatták. Mintha fény gyúlt volna az elmémben, fölugrottam örömömben, s rohantam, hogy közöljem apámmal fölfedezésemet. Apám közömbös pillantást vetett a kötet címlapjára, majd azt mondta: "Ó! Cornelius Agrippa. Drága Victor, ne pazarold rá az idődet. Szánalmas fércmű."

Ha apám e megjegyzés helyett lelkiismeretesen megmagyarázza, hogy Agrippa elméleteit már mind megcáfolták, s azóta megújult a tudományok rendszere, s ez utóbbi sokkal hatásosabb, mint az ősi, mert míg az illúziókra épült, ez a valóságra és gyakorlatra, minden bizonnyal félredobtam volna Agrippát, s felforrott képzeletemet lehűtve fokozott lelkesedéssel tértem volna vissza eredeti tanulmányaimhoz. S gondolataim akkor talán nem indulnak meg abba a végzetes irányba, mely végül romlásba vezetett. De az az elítélő pillantás, amelyet apám a kötetre vetett, semmi esetre sem győzött meg róla, hogy ismerné a tartalmát is, így hát nagy mohón tovább olvastam.

Mikor hazaértem, az volt az első dolgom, hogy megszerezzem a szerző valamennyi művét, majd Paracelsus és Albertus Magnus könyveit is. Élvezettel olvastam és tanulmányoztam e szerzők vad elmeszüleményeit. Olyan kincsnek hittem őket, melynek létezéséről rajtam kívül csak kevesen tudnak. Már mondottam volt, mindig is sóvár vágy élt bennem, hogy behatoljak a természet titkaiba. A modern bölcselők sosem elégítettek ki, minden iparkodásuk és sok csodálatos fölfedezésük ellenére sem. Hisz Sir Isaac Newton is, mint mondják, elismerte, úgy érzi magát, mint a gyermek, aki kagylókat szedeget az igazság hatalmas és fölfedezetlen óceánjának partján. Utódai közül a természetbölcselet különféle ágazatainak azon művelői, akiket ismertem, még az én gyermekeszemmel is csak inasgyereknek látszottak Newton mellett.

A tanulatlan paraszt megfigyeli az elemeket maga körül, s megismerkedik gyakorlati hasznukkal. Ennél többet a legtanultabb bölcselő is alig tud. Ha sikerült is megsejtenie valamit a Természet fátyol fedte arcáról, annak megannyi halhatatlan vonása továbbra is csoda és titok marad. Lehet, hogy a tudós metél, boncol, és neveket ád, de még a másodlagos és harmadlagos okok is rejtve maradnak előle, nem is szólva az ősokról. Én is csak bámultam a falakat és árkokat, amelyek az emberi értelmet a Természet fellegvárától távol tartják, s tudatlanságomban, éretlenségemben sopánkodtam rajtuk.

De íme, itt vannak a könyvek, itt vannak az emberek, akik mélyebbre hatoltak, és többet tudnak mindenkinél! Elfogadtam mindent, amit állítottak, s a tanítványuk lettem. Talán különösnek látszik, hogy ilyesmi történjék a tizennyolcadik században, de hát én, miközben szabályosan iskolába jártam Genfben, kedvenc tárgyaimat tekintve javarészt autodidakta voltam. Apám nem volt tudós, s így magam küszködtem gyermeki vakságomban, amihez egy tudós tudásszomja járult. Új mestereim vezetésével vasszorgalommal láttam neki a bölcsek köve és az életelixír keresésének, ám a kettő közül hamarosan az utóbbi kötötte le minden figyelmemet. A gazdagság méltatlan cél, de micsoda dicsőség, micsoda fölfedezés lenne, ha megszüntethetném a test betegségét, és sérthetetlenné tehetném az embert mindennel szemben, kivéve az erőszakos halált!

De voltak más látomásaim is. Kedvenc szerzőim mind nagy jelentőséget tulajdonítottak a szellemek és ördögök megidézésének, s én el is követtem mindent, hogy utasításaikat valóra váltsam. S ha varázsigéim hatástalanok maradtak, akkor ezt a magam tapasztalatlanságának és hibájának tulajdonítottam, s nem mestereim csalásának vagy hozzá nem értésének. S ily módon jó darabig régen széthullott rendszerekkel bíbelődtem, avatatlan ember módjára összezagyváltam az ezernyi, egymásnak ellentmondó elméletet, s más vezetőm nem lévén, csak a lángoló képzelet és a gyermeki logika, kétségbeesetten tévelyegtem a szerteágazó ismeretek ingoványában, míg egy véletlen meg nem változtatta gondolataim irányát.

Talán tizenöt éves lehettem, mikor visszavonultunk Belrive környéki házunkba, s ott egy hallatlanul vad és félelmetes égiháború tanúja voltam. A Jura hegyei mögül közeledett, s az ég minden fertálya egyszerre zengett iszonyú erővel. Kíváncsian és élvezettel figyeltem a vihar közeledtét. Kint álltam az ajtóban, s egyszer csak azt láttam, hogy egy gyönyörű, öreg tölgy, házunktól vagy húszlépésnyire, tűz patakot bocsát ki; mikor a kápráztató fény kialudt, a tölgyből nem maradt más, csak elszenesedett csonk. Másnap reggel megnéztük, s úgy találtuk, hogy a fa sajátos módon pusztult el; nem vágta ketté a villám, hanem szalagokra hasogatta. Még soha semmit nem láttam ily tökéletesen megsemmisülni.

Már korábban sem voltak ismeretlenek számomra az elektromosság nyilvánvalóbb törvényei. Ez alkalommal velünk volt a természetbölcselet egy jeles tudósa, s a katasztrófa fölötti izgalmában megpróbálta megmagyarázni az elektromosságról és galvanizmusról alkotott elméletét, s ez új is, meglepő is volt számomra. Amit elmondott, az egyszeriben homályba borította Cornelius Agrippát, Albertus Magnust és Paracelsust, képzeletem urait, de bukásuk szerencsétlen módon elvette a kedvemet megszokott tanulmányaim folytatásától. Úgy éreztem, nincs, amit meg akarnék, meg tudnék tanulni. Ami oly sokáig lekötve tartotta figyelmemet, most egyszerre megvetendőnek tetszett. De hirtelen támadt szeszélyemben, aminek kora ifjúságában talán mindenki ki van téve, fölhagytam korábbi tevékenységemmel, s mert idétlen torzszülöttnek ítéltem, abbahagytam a természetbölcselet és az abból kisarjadt tudományágak tanulását, dacosan elfordultam e botcsinálta tudománytól, mely, úgy véltem, soha nem juthat el a valóságos tudás küszöbére. Ebben a hangulatban a matematika és a vele kapcsolatos tudományok tanulására adtam fejemet, mert azok biztos alapra épülnek, és így méltók a figyelemre.

Ily különös az emberi lélek szerkezete, ily jelentéktelen kötődések határozzák meg, javunkra válik-e valami, vagy vesztünkbe rohanunk. Ha visszatekintek, úgy érzem, hajlamaim és akaratom e szinte csodálatos változása őrzőangyalom beavatkozása volt életembe - a lélek utolsó erőfeszítése a vihar elhárítására, mely ott lógott már a levegőben, készen, hogy magával sodorjon. Győzelmét szokatlan lelki nyugalmam és boldogságom jelezte, amit régi s utóbb már oly kínzó tanulmányaim föladása követett. Így jutottam arra a véleményre, hogy folytatásuk a gonosszal, elvetésük a boldogsággal egyértelmű.

A jó szelleme kemény erőfeszítést tett; ím hiába. A végzet erősebb volt nála, s megváltoztathatatlan törvényei már kimondták volt végső és irtózatos romlásomat.