MARY SHELLEY

TIZENHATODIK FEJEZET

Átkozott, átkozott teremtőm! Hát miért élek?! Miért nem oltottam ki abban a pillanatban az élet szikráját, amivel oly könnyelműen megajándékoztál? Nem tudom. Akkor még nem vett erőt rajtam a kétségbeesés. Dühöt éreztem és bosszúvágyat. Élvezettel pusztítottam volna el a tanyát és lakóit, s telezabáltam volna magam jajgatásukkal és nyomorúságukkal.

Mikor beesteledett, otthagytam menedékhelyemet, és kimentem az erdőbe. Most már nem tartott vissza a félelem, hogy fölfedeznek, és félelmesen üvöltve eresztettem szabadjára fájdalmamat. Olyan voltam, mint a vadállat, mely széttöri a csapdát, elpusztítottam mindent, ami utamat állta, s a szarvas gyorsaságával törtem át tombolva az erdőn. Ó, mily nyomorúságos éjszakám volt! Gúnyosan csillogtak fölöttem a hideg csillagok, s csupasz ágak integettek a fejem fölött. A mindent beborító némaságon néha át-áttört egy madár édes hangja. Nyugalmas volt, boldog volt minden, csak én nem. Én, mint az ősdémon, a poklot viseltem magamban, s rádöbbenvén, nem éreznek együtt velem, kiszaggattam volna a fákat, dúltam, pusztítottam volna magam körül, hogy aztán leüljek, és gyönyörködjem a rombolásban.

De ez olyan érzelmi fényűzés volt, amely nem tarthatott soká. Belefáradtam a mértéktelen testi erőfeszítésbe, s beteg, tehetetlen kétségbeeséssel hanyatlottam a nyirkos fűre. A milliárdnyi ember közül nem akadt egy sem, akinek megesett volna rajtam a szíve, vagy támogatott volna; miért legyek hát én jó az ellenségeimhez? Nem, ettől a pillanattól kezdve örök időkre hadat üzentem az emberfajnak, s mindenki másnál inkább annak, aki megteremtett, s ily módon kibírhatatlan nyomorúságba taszított.

Aztán fölkelt a nap. Emberhangokat hallottam, s tudtam, lehetetlen napközben visszatérnem menedékhelyemre. Ezért hát megbújtam a bokrok sűrűjében, s elhatároztam, a következő órákat helyzetem végiggondolására szánom.

A kellemes napsütés és a tiszta, nappali levegő valamennyire visszaadta nyugalmamat, s mikor fölmértem, mi is történt a tanyán, akár tetszett, akár nem, azt kellett hinnem, elsiettem következtetéseimet. Kétségtelenül ostobán viselkedtem. Nyilvánvaló, hogy beszélgetésünk jóakaratra hangolta irántam az apát, és bolondság volt személyesen megmutatkoznom iszonyodó gyermekei előtt. Inkább csak De Laceyval kellett volna megismertetnem magam, s fokról fokra fölfednem kilétemet a család többi tagja előtt, hogy fölkészüljenek megjelenésemre. De nem tartottam orvosolhatatlannak hibámat, s hosszas fontolgatás után elhatároztam, visszatérek a tanyára, megkeresem az öreget, s elmondván a magamét, a magam oldalára állítom őt.

E gondolat megnyugtatott, délután mély álomba merültem, de a vérem heve nem engedte, hogy békés álmaim legyenek. Örökké ott lebegett előttem az előző napi szörnyű jelenet képe. A menekülő nők s a dühöngő Felix, amint elránt apja Iába elől. Fáradtan ébredtem, s már majdnem éjszaka volt, mire előkúsztam rejtekhelyemről, s nekifogtam élelmet gyűjteni.

Éhségemet lecsillapítván, a tanyához vezető jól ismert ösvény felé vettem lépteimet. A tanyán békességet leltem. Becsúsztam ólamba, s némán vártam a megszokott órát, mikor a család fölébred. Az óra elmúlt, a nap már magasan járt az égen, de a tanya lakói nem tűntek föl. Egész testemben reszkettem, s valami rettenetes szerencsétlenséget sejdítettem. Benn a tanyán sötét volt, s nem hallottam mozgást. Képtelen vagyok leírni e várakozás feszültségét.

Egyszerre fölbukkant két parasztember; megálltak a ház előtt, hevesen hadonászva vitattak valamit, de hogy mit, azt nem értettem, mert az ország nyelvét beszélték, amely különbözött pártfogóimétól. Röviddel ezután megjelent Felix is egy másik parasztember társaságában. Meg voltam lepve, mert tudtam, reggel nem hagyta el a tanyát, aggódva vártam tehát, hogy beszélgetésükből kiderül-e e szokatlan jelenség oka.

- Tudja-e - kérdezte a másik -, így ki kell fizetnie háromhavi bért, s itt hagyja a kertje termését? Én nem kívánok semmiféle tisztességtelen nyereségre szert tenni, arra kérem tehát, gondolkodjék pár napig, mielőtt végleg elhatározza magát.

- Semmi értelme - mondta Felix. - A tanyán nem lakhatunk tovább. Apám élete, annak a szörnyűségnek következtében, amit említettem, a legnagyobb veszélyben forog. Feleségem és húgom soha nem heveri ki e megrázkódtatást. Nagyon kérem, ne is próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről. Fogadja el a bérleti díjat, és hagyjon menekülni minket.

Felix, miközben ezt mondta, hevesen reszketett. Társa is, ő is betért a tanyára, pár percig mindketten benn maradtak, aztán eltávoztak. Én soha többé nem láttam viszont a De Lacey családot.

A nap hátralevő részében ott maradtam az ólban, mély és tompa kétségbeesésbe merültem. Pártfogóim elmentek, s ezzel megszakadt az utolsó szál is, amely engem a világhoz fűzött. Most éreztem először, mint tölt el a bosszú és gyűlölet érzése, s nem is igyekeztem megfékezni; hagytam, hogy elragadjon az ár, s pusztításon, ölésen járt az eszem. De amint eszembe jutottak barátaim, De Lacey nyájas hangja, Agatha szelíd tekintete és az arab lány páratlan szépsége, megeredt a könnyem, és ez megenyhített. Amikor azonban eszembe jutott, miként tagadtak meg, visszatért a dühöm; s mert nem volt módom rá, hogy embert bántsak, tomboló haragom élettelen tárgyak ellen irányult. Mikor beesteledett, körülraktam a tanyát gyúlékony anyagokkal, s miután a kert termését az utolsó szálig elpusztítottam, magamra kényszenített türelemmel vártam, hogy lemenjen a hold, s gonosz művemnek nekifogjak.

Estére vad szél támadt az erdő felől, szétkergette a felhőket. Úgy zúdult rám a szélvihar, mint a lavina, s ettől valami olyasmi fogott el, ami elsöpörte a logika és a józan megfontolás határait. Meggyújtottam egy száraz faágat, s tombolva táncoltam körül a hűséges tanyát, miközben egyre a nyugati látóhatárt lestem, amelynek szegélyét még éppen csak megérintette a hold. Végre elbújt a holdtányér legalja, s én megcsóváltam az ágat. A hold eltűnt, s én üvöltve gyújtottam meg a szalmát, harasztot és gallyat, amit összehordtam. A szél belekapott a tűzbe, a tanyát nyomban körülvették a lángok, hozzátapadtak, s végignyalták villás, pusztító nyelveikkel.

Amint meggyőződtem róla, hogy semmiféle segítség nem mentheti meg volt lakóhelyemnek egy darabkáját sem, mentem, s az erdőben kerestem menedéket.

S most, amikor előttem a világ, merre irányítsam lépteimet? Úgy döntöttem, messzire futok balszerencsém színhelyétől; de számomra, a gyűlölt és megvetett lény számára minden vidék egyaránt szörnyű lesz. Nagy sokára eszembe jutottál te. A naplódból megtudtam, hogy te vagy az apám, a teremtőm. S ugyan kihez fordulhatnék inkább, mint teremtőmhöz, akitől az életet kaptam? Abból, amire Felix Safie-t megtanította, nem hiányzott a földrajz sem. Megtanultam tehát én is Föld különböző országainak egymáshoz viszonyított elhelyezkedését. Te úgy emlegetted Genfet, mint szülővárosodat, én tehát úgy határoztam, odamegyek.

De hogyan tájékozódjam? Azt tudtam, délnyugat felé kell tartanom, hogy célomhoz érjek, de a Nap volt az egyetlen vezetőm. Nem ismertem a városok neveit, amelyeken majd át kell mennem, és senki embertől nem kérhettem útmutatást. De nem estem kétségbe. Csak tőled remélhettem segítséget, bár nem éreztem irántad semmi mást, csupán gyűlöletet. Érzéketlen, szívtelen teremtő! Te ruháztál föl engem érzékekkel, szenvedélyekkel, aztán kitaszítottál a világba, az emberi megvetés és iszonyodás célpontjául. De akkor is csak tőled igényelhettem szánalmat és jóvátételt, s úgy határoztam, nálad keresem azt az igazságot, amit minden más, emberformát viselő lény megtagadott tőlem.

Utam hosszú volt, és sok szenvedést álltam ki közben. Késő ősz volt, mikor a környéket, ahol oly soká laktam, odahagytam. Csak éjszaka vándoroltam, mert féltem bárki ember szeme elé kerülni. A természet elaggott körülöttem, s a nap elvesztette hevét. Eső és hó zúdult fejemre. Jégpáncélt öltöttek a roppant folyók. A föld kemény volt, fagyos, csupasz, s nem leltem magamnak fedelet. Ó, föld! Hányszor átkoztam meg létem okozóját! A természet minden nyájasságából kivetkőzött, s bennem minden keserű epévé vált. Minél közelebb jutottam lakóhelyedhez, annál inkább éreztem, hogy eluralkodik szívemen a bosszúvágy. Hullott a hó, és megkeményedtek a vizek; de nekem nem volt nyugovásom. Olykor egy-egy véletlen útba igazított, térképet is szereztem az országról, de így is le-letévedtem a helyes útról.

A kínszenvedés nem hagyott megpihenni; nem történhetett velem olyasmi, ami ne a dühömet és nyomorúságomat táplálja, de egyvalami - a svájci határon, mikor a nap lassan visszanyerte melegét, s a föld már megint zöldet mutatott - különösen elmélyítette érzelmeim szörnyű keserűségét. Napközben általában pihentem, s csak éjszakára voltam úton, amikor bizonyos volt, hogy ember nem láthat. Egy reggel azonban úgy találtam, az ösvény sűrűben vezet, s így vállalkoztam rá, hogy napkelte után is folytassam utamat. A nap, az első tavaszi napok egyike gyönyörűséges fényével és balzsamos levegőjével még engem is fölvidított. Réges-rég halottnak vélt, szelíd és gyönyörteli érzelmek éledtek újra bennem. Félig meglepve ezen érzelmek újdonságától, hagytam, hogy magukkal ragadjanak, majd magányomról és torz voltomról megfeledkezve még boldognak lenni is bátorkodtam. Lágy könnyek harmatozták arcomat, és könnyes szememet hálásan emeltem az áldott nap felé, amely ekkora gyönyörrel ajándékozott meg.

Csak róttam a kanyargós erdei ösvényt, míg el nem értem a vadon határát, azt a mély és gyors vizű folyót, amelybe belelógtak az erdő szélső fáinak rügyező tavaszi ágai. Itt megálltam, mert nem tudtam, milyen utat kövessek, s egyszerre emberi hangokat hallottam, amelyek arra indítottak, hogy elbújjak egy ciprusfa árnyékába. Alig bújtam el, egy leányka közeledett futva, pontosan a búvóhelyem felé, s nagyokat kacagott, mintha játékból menekülne valaki elől.

A folyó meredek partján folytatta az útját, Iába váratlanul megcsúszott, s ő beleesett a gyors vizű folyóba. Én kiugrottam rejtekhelyemről, s a víz sodrát hallatlan erőfeszítéssel legyőzve megmentettem őt, és partra húztam. Elvesztette eszméletét, s én amit csak tudtam, megtettem, hogy életre keltsem, de egyszer csak megzavart egy paraszt közeledése; valószínűleg előle szökött meg játékból a leány. Mikor meglátott, odaugrott hozzám, kitépte kezemből a leánykát, s berohant az erdő mélyére. Én utána siettem, magam sem tudom, miért, de az ember, mikor észrevette közeledésemet, rám fogta puskáját, és elsütötte. Én a földre hanyatlottam, megsebesítőm pedig lélekszakadva bemenekült az erdőbe.

Ez volt hát jótettem jutalma! Megmentettem egy emberi lényt a pusztulástól, s viszonzásként most egy húsomat-csontomat szaggató mély seb fájdalmától vonaglottam. A nyájas szelídséget, amit alig néhány pillanattal előbb éreztem, most pokoli düh váltotta fel, s a fogamat csikorgattam belé. Fájdalmam hevében örök gyűlöletet és bosszút esküdtem az emberiség ellen. De a sebem fájdalma letepert. Érverésem megszűnt, s én elájultam.

Hetekig éltem nyomorúságosan az erdőben, s igyekeztem meggyógyítani sebemet. A golyó a vállamat érte, s nem tudtam, benn maradt, vagy átment rajta. Eltávolítani semmiképpen sem állt módomban. S szenvedésemet még csak súlyosbította az a nyomasztó érzés, hogy igazságtalanul és hálátlanságból sebesítettek meg. Naponta, újra meg újra bosszút esküdtem - gyilkos bosszút, mert csak az kárpótolhatott kiállott szenvedésemért és felháborodásomért.

Pár hét múlva begyógyult a sebem, és folytathattam utamat. Fájdalmamat most már nem enyhítette sem a ragyogó napsütés, sem a lágy tavaszi szellő. Minden gyönyörűség gúny volt csak sértett elhagyatottságomban, s még fájdalmasabban figyelmeztetett: engem nem a szépség élvezetére teremtettek.

De fáradalmaim végükhöz közeledtek, s akkortól számítva két hónapon belül Genf határába értem.

Estére érkeztem oda, s a város környéki mezők közt kerestem búvóhelyet, hogy jól meggondoljam, mint is folyamodjam hozzád. Elcsüggesztett a kimerültség, az éhség, s nagyon is boldogtalan voltam, hogy élvezni tudtam volna a lágy esti szellőt vagy a látványt, amint a nap lebukik a Jura bámulatos hegyei mögé.

Elszenderedtem, s ez könnyített töprengésem kínján, ám könnyű álmomat egy gyermek közeledése zavarta meg; futva közelített gyermeki jókedvében a zughoz, ahol meghúztam magam. Ahogy rámeredtem, egyszerre az a gondolatom támadt, hogy e gyermeknek még bizonyára nincsenek előítéletei, s ahhoz még rövid ideje él, hogy beléoltódott volna a torz utálata. Ha tehát megfoghatnám, akkor társat s barátot nevelhetnék belőle, s nem lennék oly magányos ezen az emberekkel benépesített földön.

E gondolattól vezettetve elkaptam a gyermeket, mikor elszaladt mellettem, s odavontam magamhoz. Amint megpillantott, szeme elé kapta a kezét, s élesen fölsikoltott. Erőszakkal elhúztam a kezét az arca elől, s azt mondtam:

- Gyermek, mire való ez? Nem akarlak bántani. Hallgass rám!

Hevesen dulakodott velem.

- Engedjen el! - kiáltotta. - Szörnyeteg! Ocsmány szörnyeteg! Darabokra akar tépni, és föl akar falni! Maga az emberevő óriás! Engedjen el, mert megmondom a papának!

- Gyermek, nem látod te többé a papádat. Velem jössz.

- Csúf szörnyeteg! Engedjen! A papám szenátor! Mon sieur Frankenstein. Majd megbünteti magát. Nem mer itt tartani!

- Frankenstein! Szóval te az ellenségeimhez tartozol, azok közé, akik ellen örök bosszút esküdtem! Te leszel hát az első áldozatom!

A gyermek még dulakodott, s olyan jelzőkkel halmozott el, amelyek mélységes kétségbeeséssel töltötték el szívemet. Megragadtam a torkát, hogy elhallgattassam - egy pillanat, s holtan hevert a lábamnál.

Csak néztem áldozatomat, s szívem dagadt a mámoros örömtől és pokoli diadaltól. Összecsaptam a kezem, úgy kiáltottam fel:

- Én is tudok bánatot okozni! Az ellenségem sem sérthetetlen. Ez a halál kétségbe ejti, s még ezer más kínozza, s kergeti majd pusztulásba.

Amikor a gyerekre szegeztem a szemem, csillogó valamit pillantottam meg a mellén. Elvettem. Egy gyönyörű nő arcképe volt. Hiába minden rosszindulatom, meglágyított és vonzott ez az arc. Percekig bámultam gyönyörködve seprűs pillájú fekete szemét és bájos ajakát. De egyszerre visszatért dühöm. Eszembe jutott, hogy én egyszer s mindenkorra meg vagyok fosztva attól az örömtől, amit az ilyen gyönyörű teremtmények ajándékozhatnak valakinek, s ha ő, akinek képmását szemlélem, ha ő véletlenül rám pillantana, az isteni jóság helyét undor és félelem kifejezése foglalná el.

Hát csodálkozol, ha az ilyen gondolatok dühöt szültek bennem? Inkább az a csoda, hogy abban a pillanatban fájdalmamat ordítással vezettem le, s nem rohantam inkább az emberek közé, hogy elpusztítani igyekezvén őket, magamat is elpusztítsam.

Miközben ilyen érzések uralkodtak bennem, elhagytam a helyet, ahol a gyilkosságot elkövettem, s biztonságosabb rejtekhelyet kerestem. Beléptem egy csűrbe, amely üresnek tetszett. Ám egy nő aludt odabenn a gyér szalmán. Fiatal volt. Nem olyan gyönyörű, mint akinek az arcképét őriztem, de kellemes arcú s bájos, fiatalsága és egészsége virágában. Íme, gondoltam, még valaki, aki bárkit megajándékoz örömszerző mosolyával, csak engem nem. Fölébe hajoltam, s odasúgtam neki:

- Ébredj, angyalom, itt a kedvesed, aki az életét odaadná szemed egyetlen szerető pillantásáért. Ébredj, szerelmem!

Az alvó nő megmoccant. Végigborzongott rajtam a rémület. Mert hátha fölébred, meglát, megátkoz, és gyilkost kiált? Biztosan azt is tette volna, ha lehunyt szeme kinyílik és meglát. Őrült gondolat volt. Életre keltette bennem a démont - ne én, szenvedjen ő. A gyilkosságért, amit azért követtem el, mert örökre meg voltam fosztva attól, amit ő adhatott volna, bűnhődjék ő. Ő a bűn forrása. Legyen hát övé a büntetés is! Hála Felix leckéinek és az ember vérszomjas törvényeinek, megtanultam, hogyan kell gonoszat cselekedni. Fölébe hajoltam, s az arcképet biztonságosan elhelyeztem ruhája egy redőjében. Megint megmoccant, és én elmenekültem.

Napokig visszajártam a helyre, ahol e jelenetek lejátszódtak. Néha azért, mert téged akartalak látni, néha hogy egyszer s mindenkorra itthagyjam e világot s minden nyomorúságát. Egy idő múlva azonban útra keltem e hegy felé, keresztül-kasul bejártam minden zugát, miközben emésztett az izzó szenvedély, amelyet csak te tudsz lehűteni. Nem válhatunk el addig, míg meg nem ígéred, kívánságomnak eleget teszel. Egyedül vagyok, és nyomorult vagyok. Ember nem társul velem, s csak az a nő nem tagadja meg magát tőlem, aki maga is torz és iszonyú, akár magam. Nekem az kell, hogy az életem párja az én fajtám legyen, tökéletlen maga is, mint én. És e lényt neked kell megteremtened!