MARY SHELLEY

TIZENEGYEDIK FEJEZET

- Nagyon nehéz visszaemlékeznem létezésem kezdetére. E korszak valamennyi eseménye zavarosnak és határozatlannak tetszik. A különös érzetek sokasága kerített hatalmába, láttam, tapintottam, hallottam és szagoltam egyidejűleg, és hosszú idő telt el, amíg megtanultam különbséget tenni érzékszerveim működése közt. Emlékszem, egyre erősödő fény nyomta az idegeimet, annyira, hogy kénytelen voltam behunyni a szemem. Akkor sötétség hullt rám, s ez zavart, de amikor ezt érzékeltem, szememet kinyitva, gondolom most, újra rám zúdult a fény. Jártam, s azt hiszem, lefelé mentem, mikor egyszerre rádöbbentem, az érzékleteim nagyon megváltoztak. Korábban sötét és átlátszatlan testek vettek körül, érintésemre és tekintetemre érzéketlenek, most viszont arra jöttem rá, hogy szabadon járkálhatok, nincs az az akadály, amit át ne tudnék lépni vagy ki ne kerülhetnék. A fény mind jobban és jobban nyomasztott, a meleg járás közben kimerített; olyan helyet kerestem, ahol árnyékban megpihenhetek. Ingolstadt mellett, az erdőben leltem ilyet; leheveredtem a patakparton, hogy kipihenjem fáradtságomat, s ott maradtam, míg csak azt nem éreztem, éhség és szomjúság gyötör. Ez fölriasztott félálomszerű állapotomból, s jóllaktam valami bogyóval, ami a fáról csüngött alá, vagy a fa alatt találtam, a földön. A patak vizével csillapítottam szomjamat, aztán leheveredtem megint, és elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, sötét volt. Fáztam, meg féltem is, szinte azt mondhatnám, ösztönösen, amiért ilyen elhagyatott helyen találtam magam. Mielőtt a lakásodat otthagytam volna, magamra öltöttem valami ruhafélét, mert fáztam; de ez nem volt elég, hogy a hajnali harmattól megvédelmezzen. Szegény voltam, gyámoltalan és szerencsétlen. Mivel nem ismertem, megkülönböztetni sem tudtam semmit, de azt éreztem, hogy mindenfelől fájdalom ostromol. Leültem hát, és sírtam.

Hamarosan szelíd fény kúszott az égre, s ez jóleső érzés volt. Fölkaptam a fejem, s láttam, egy sugárzó valami száll föl a fák közt. Csodálkozva bámultam. Lassan mozgott, de megvilágította előttem az ösvényt, s én megint nekiláttam a bogyókeresésnek. Még fáztam, de az egyik fa alatt egy nagy köpönyegre leltem, ezt magamra borítottam, s letelepedtem a földre. Semmi határozott gondolat nem kötötte le az elmémet. Minden zavaros volt. Éreztem a fényt, az éhséget, a szomjúságot és a sötétséget. Számtalan hang csengett a fülembe, s mindenfelől szagok köszöntöttek. Az egyetlen tárgy, amit meg tudtam különböztetni, a fénylő hold volt, s én gyönyörködve függesztettem rá tekintetemet.

Jó néhányszor váltott a nap éjszakából nappalra és nappalról éjszakára, s az éjszaka pályája ugyancsak megrövidült, mire kezdtem már különbséget tenni érzet és érzet közt. Egyre tisztábban láttam a patakot, mely ellátott itallal, s a fákat, amelyek lombja beárnyékolt. És gyönyörűség volt fölfedeznem, hogy az a kellemes hang, mely gyakorta köszöntötte fülemet, ama szárnyas kis állatkák torkából származik, amelyek meg-megszakították a szememet érő fényt. Most már pontosabb képem volt a körülöttem lévő tárgyakról, s észleltem a rám boruló fénytető sugárzó határvonalát is. Néha megpróbáltam utánozni a madarak kedves énekét, de hasztalan. Néha meg szerettem volna a magam módján kifejezni, amit érzek, de a torkomból kitörő esetlen és tagolatlan hangok megrémítettek és elnémítottak.

A hold eltűnt az éjszakából, aztán megint fölbukkant, immár megkisebbedve, s én még akkor is ott voltam az erdőben. Érzeteim addigra már elkülönültek, és elmém is napról napra új gondolatokat fogadott be. Szemem hozzászokott a fényhez s a tárgyak valódi alakjának érzékeléséhez. Már meg tudtam különböztetni a bogarakat a növényektől, sőt lassacskán egyik növényt is a másiktól. Fölfedeztem, hogy a veréb hangja érdes, de a feketerigó meg a sárgarigó éneke bájos és igéző.

Egy szép napon, mikor épp nagyon nyomasztott a hideg, tűzre akadtam; valami koldus csavargó hagyhatta ott, s engem elöntött a gyönyörűség soha nem tapasztalt melegétől. Örömömben bedugtam a kezem az eleven parázs közé, de felordítottam a fájdalomtól, s már rántottam is vissza. Milyen különös - gondoltam -, hogy egyazon ok ily különböző hatást idézzen elő! Megvizsgáltam, miből származik a tűz, s örömmel fedeztem fel, hogy fából. Gyorsan összeszedtem néhány ágat, de nedvesek voltak, s nem akartak meggyulladni. Ez bántott, de leültem, s tovább figyeltem a tűz működését. A nedves fa, amelyet odaraktam a tűz közelébe, kiszáradt, s magától lángra lobbant. Ezen elgondolkodtam, és sorra megtapogatva a különböző ágakat, fölfedeztem a jelenség okát. Nekifogtam, és sok-sok fát összegyűjtöttem, hogy megszárítsam, s bőven legyen tűzrevalóm. Aztán beesteledett, s az éjszakával együtt megjött az álom is, és én nagyon féltem, hogy majd kialszik a tüzem. Gondosan megraktam hát száraz fával és száraz avarral, s arra nedves ágakat tettem; s csak akkor terítettem le köpönyegemet a földre, s tértem nyugovóra.

Reggel, ébredés után az volt az első dolgom, hogy megnézzem a tüzet. Kitakartam, s az enyhe szellő nyomban lángra lobbantotta. Ezt is megfigyeltem, ágakból legyezőt fabrikáltam, s ez akkor is életre keltette a parazsat, ha már kis híján kihunyt. Aztán megint éjszaka lett, s én örömmel fedeztem fel, hogy a tűz nemcsak meleget ád, hanem fényt is, s e fölfedezett elem hasznomra lehet táplálkozásomban is; a vándorok ugyanis otthagytak némi ételmaradékot, s én rájöttem, az meg van sütve, és sokkal ízletesebb, mint a bogyó, amit a fákról szedek. Megpróbáltam tehát az élelmemet én is ugyanúgy, eleven parázsra rátéve elkészíteni. Úgy találtam, hogy a bogyót ez elrontja, de a gyökér sokkal jobb lesz tőle.

Az élelemnek azonban szűkében voltam, s olykor egész nap hiába kutattam pár szem makk után, amivel megenyhítem kínzó éhségemet. Ez vett rá, hogy otthagyjam a helyet, ahol addig laktam, s olyat keressek, ahol azt a néhány szükségletemet, amelyet eddig kitapasztaltam, könnyebben kielégíthetem. Nagyon fájlaltam a tűz hiányát, amire véletlenségből tettem szert, s nem tudtam, miként pótolhatnám. Órákat töprengtem komoly gondban, mi módon oldhatnám meg ezt a nehézséget, de végül kénytelen voltam lemondani róla, hogy magammal vigyem, beburkolóztam hát köpönyegembe, s elindultam az erdőn át a lemenő nap irányába. Három napig bolyongtam, míg végül nyílt vidékre akadtam. Előtte való éjjel nagy havazás volt, s a mezők mind egyformán fehérlettek. A kép vigasztalan volt, s úgy találtam, lábam megdermed a földet eltakaró hideg és nedves anyagban.

Reggel hét óra lehetett, s én nagyon vágytam már élelem és fedél után. Nagy sokára egy emelkedő tetején kalyibát pillantottam meg, ami kétségtelenül egy pásztorember menedékéül szolgált. Ez számomra új látvány volt, tehát kíváncsian megvizsgáltam. Mivel az ajtót nyitva találtam, beléptem. Egy öregember ült benn a tűz mellett, amelyen épp a reggelijét készítette. A zajra megfordult, észrevett, felsikoltott, elhagyta a kunyhót, s futásnak eredt a mezőn, olyan gyorsan, hogy az ilyen elerőtlenedett öregembertől szinte hihetetlennek tetszett. Külleme, mely minden mástól eltért, amit eddig láttam, s a menekülése némileg meglepett. A kalyiba belseje ámulatba ejtett. Ide nem hatolt be az eső meg a hó; a talaj száraz volt, és éppoly csodálatos, isteni menedékhelynek tetszett, mint pandemónium a pokol démonainak a tűztóban elszenvedett gyötrelmeik után. Mohón befaltam a pásztor reggelijének maradványait, a kenyeret, sajtot, tejet és bort. Ez utóbbi azonban nem ízlett. Majd elnyomott a fáradtság, ledőltem a szalmára, és elaludtam.

Mire fölébredtem, már délre járt, fehéren sziporkázott a föld a nap fényében, amelynek melegétől indíttatva elhatároztam, folytatom utamat. A paraszt reggelijének maradványát egy ott talált tarisznyába raktam, fölkerekedtem, s órák hosszat gyalogoltam a földeken át, míg napnyugtára egy faluba nem értem. Hogy azt én milyen csodálatosnak láttam! Sorra megcsodáltam a pompás épületeket, a nagyobb parasztházakat, sőt még a kunyhókat is. A zöldség a kertben, a tej, a sajt, amit egyik-másik parasztház ablakában láttam, fölgerjesztette az étvágyamat. Betértem az egyik legszebb parasztházba, de alig tettem be a lábam az ajtón, a gyerekek visongva futásnak eredtek, s egy asszony elájult. Felbolydult az egész falu. Volt, aki menekült, volt, aki rám támadt, s ez így ment, míg csak a kövektől és más hozzám vágott tárgyaktól kéken-zölden és sajgó tagokkal vissza nem menekültem a mezőre, s ott félelmemben menedéket nem kerestem egy alacsony és csupasz kunyhóban, amely a faluban látott palotákhoz képest ugyancsak nyomorultul festett. E kunyhó azonban a szomszédos, takaros és kellemes külsejű tanyához tapadt, ahova legutóbb szerzett tapasztalataim alapján, amelyeknek ugyancsak megfizettem az árát, nem mertem betérni. Menedékhelyem fából épült, de oly alacsonyra, hogy fölegyenesedni is alig tudtam benne. Padlója nem volt, föld volt az alja, de az legalább száraz, s bár a szél számtalan résen fújt befelé, én megfelelő menedéknek véltem a hó és az eső ellen.

Ide húzódtam hát vissza, s boldogan feküdtem le, mert fedél volt a fejem fölött, mely megóv az évszak kegyetlenségétől, s mi több, az emberek barbárságától.

Pirkadatkor kikúsztam az ólamból, hogy szemügyre vegyem a szomszédos tanyát, s eldöntsem, itt maradhatok-e a szálláson, amit leltem. Menedékem a tanyaház hátához támaszkodott, s az egyik oldalán egy disznóól, a másik oldalán egy tiszta vizű tavacska határolta. Egy helyt nyitva volt, ott kúsztam én be, de most minden rését beraktam fával, kővel, nehogy észrevegyenek, de csak annyira, hogy ha menekülnöm kell, kiférjek.

Ami fény behatolt, az a szomszédos disznóólon át hatolt be, de nekem ennyi is elég volt.

Miután ily módon mindent elrendeztem, s a földet beszórtam tiszta szalmával, visszahúzódtam, mert a távolban megpillantottam egy emberalakot, s még nagyon is jól emlékeztem rá, az este milyen elbánásban volt részem, mikor bizalmamban az ember kezére adtam magam. Előbb azonban, hogy aznapra legyen mit ennem, még elcsentem egy fekete cipót s egy csészét, mert kényelmesebb volt a menedékem mellett elfolyó vizet abból innom, mint a tenyeremből. A talaj szintje odabent valamivel magasabb volt, mint kint, így teljesen száraz maradt, s a tanya kéményének közelsége a kunyhót elviselhetően meleggé tette.

Miután így elláttam magam, elhatároztam, itt maradok az ólban, míg csak nem történik valami, ami a szándékom megváltoztatására késztet. Ez szinte maga volt a paradicsom korábbi lakóhelyemhez, a nyirkos talajú, sivár erdőséghez képest, ahol esőt szemeteltek az ágak. Jóízűen megettem reggelimet, s épp el akartam távolítani egy deszkát, hogy vizet merjek, mikor lépteket hallottam, s egy résen kikandikálva fiatal teremtést pillantottam meg, sajtárral a fején, amint ott megy el az ólam előtt. A lány fiatal volt, és viselkedése szelíd, nem olyan, mint a többi tanyasi cselédlányé, akivel azóta találkoztam. Öltözéke azonban szegényes; durva kék szoknyát viselt s vászonujjast, mást nem is. Szőke haja varkocsba volt fonva, de nem viselt benne semmi díszt. Türelmesnek látszott, de szomorúnak. Elvesztettem szem elől, de mintegy negyedóra múlva visszatért, fején a sajtárral, mely most félig volt tejjel. A teher láthatólag nem esett nehezére, s ahogy ment, összetalálkozott egy fiatalemberrel, akinek az arca még mélyebb csüggedést tükrözött. Néhány szomorú szót váltottak, a fiú elvette a sajtárt a lány fejéről, s ő vitte be a tanyára. A lány utánament, s eltűntek. Egyszerre megint megláttam a fiatalembert, most valami szerszám volt a kezében, a mezőn vágott át a tanya mögött, s a lány is dolgozott, hol benn a házban, hol az udvaron.

Amikor lakóhelyemet jobban szemügyre vettem, fölfedeztem, hogy eredetileg a tanyaépület egyik ablakához épült, de az ablakszemeket deszkával szegezték be. Az egyik deszkán apró, szinte észrevehetetlen rést találtam, amelyen azonban épp be tudtam kandikálni. A rés mögött egy kicsi szobát láttam, meszelt falút és tisztát, amelyben azonban alig volt bútor. A sarokban, a kis tűzhely mellett öregember ült, fejét szomorúan a kezébe hajtva. A fiatal lány takarított, de egyszer csak kivett valamit egy fiókból, odaült az öregember mellé, és öltögetni kezdett, az öreg meg felvett egy szerszámot, és játszani kezdett rajta, s az szebb hangot adott ki, mint a pacsirta vagy a feketerigó. Szép látvány volt ez, még nekem, nyomorultnak is, aki eddig semmi szépet nem láttam életemben. Az öregember ezüst haja és jóságos arca tiszteletet keltett bennem, a lány szelíd viselkedése meg szeretetet. Az öreg szomorú, szép dallamot játszott, ami, láttam, könnyeket csal társnője szemébe, de az öreg ügyet se vetett rá mindaddig, míg a lány hallhatóan nem zokogott. Ekkor pár szót szólt a szőke lánynak, az letette a munkáját, s odatérdelt az öreg elébe. Az öreg fölemelte, s oly nyájasan és szeretettel mosolygott rá, hogy engem elöntött valami furcsa és mindennél erősebb érzés. Fájdalom és gyönyörűség keveredett benne, olyasmi, amit még sose tapasztaltam, sem éhségemben, se fáztomban, se tűz mellett, sem jóllakva, elhúzódtam hát az ablaktól, mert képtelen voltam ezt elviselni.

Ezután hamarosan visszatért a fiatalember, a vállán egy terü fával. A lány kint várta a kapuban, lesegítette terhét, bevitt egypár hasáb fát a házba, s rárakta a tűzre. Aztán mindketten bementek a tanyaépület egy zugába, s a fiatalember jókora cipót s egy darab sajtot vett elő. A lányon látszott, hogy örül, bement a kertbe néhány gyökérért és növényért, ezeket vízbe rakta, és föltette a tűzre. Ezután folytatta a munkáját, a fiatalember meg kiment a kertbe, és gyökereket ásott s huzigált ki. Ezt csinálta vagy egy óra hosszat, aztán a fiatal lány csatlakozott hozzá, s bementek a tanyaházba.

Az öregember eddig csak töprengett, de a fiatalok jöttén kissé fölvidult, s együtt leültek enni. Az ételnek gyorsan a végére értek. A fiatal lány megint csak benn a tanyán rendezkedett. Az öreg a fiatalember karjára támaszkodva kiment a tanya elé pár percre, napozni. Szebb talán nincs is, mint e két páratlan teremtés ellentéte. Az egyik öreg volt, a haja ezüstös, arcáról sugárzott a jóság és szeretet. A fiatalember karcsú, hajlékony, arcvonásai finoman részarányosak; szeme és tartása mégis mélységesen szomorú és csüggedt. Az öregember ezután betért a házba, a fiatal meg, ez alkalommal más szerszámmal, mint amit reggel használt, megint a mezőre irányította lépteit.

Hamarosan besötétedett, de végtelen csodálkozásomra a tanya lakói gyertyák segítségével meg tudták hosszabbítani a világosságot, s boldogan fedeztem föl, hogy a napnyugta nem vet véget az örömömnek, amit emberi szomszédaim szemlélése jelent. Este a fiatal lány és a társa több mindent csinált, amit nem értettem, az öreg azonban elővette a szerszámot, mely most is ugyanolyan isteni hangokat adott ki, mint reggel, amikor annyira elbűvölt. Mikor ő abbahagyta, a fiatalember kezdett el, nem játszani, hanem olyan hangokat kiadni, amelyek egyhangúságukban nem hasonlítottak sem az öregember szerszámjának harmóniájához, sem a madarak énekéhez. Azóta tudom már, hogy hangosan olvasott, de akkor még semmit sem tudtam a szavak vagy betűk tudományáról.

A család, miután egy ideig ily módon foglalatoskodott, kioltotta a fényt, s visszavonult, feltevésem szerint pihenni.