MARY SHELLEY
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Rövidesen odavezettek a békebíróhoz, egy nyugodt és nyájas, jóindulatú öregember elé. Rám nézett, most azonban elég szigorúan, aztán a körülöttem állók felé fordult, s megkérdezte, ki az, aki közülük tanúskodni kíván.
Vagy fél tucat ember tépett elő, s az, akit a békebíró kiválasztott közülük, előadta, hogy előző éjszaka kint volt halászni a fiával és sógorával, Daniel Nugenttel, de tíz óra tájt észrevették, viharossá válik az északi szél, tehát partra húzódtak, hogy kikössenek. Nagyon sötét volt az éjszaka, a hold még nem kelt föl. De nem a kikötőben vetettek horgonyt, mint szoktak, hanem eg
y patak torkolatában, mintegy két mérfölddel lejjebb. Ő szállt partra először, s vitte magával a halászfelszerelés egy részét, társai meg bizonyos távolságban követték. Útközben a fövenyen a Iába beleakadt valamibe, s ő elvágódott. Társai a segítségére siettek, s a lámpásuk fényében azt vették észre, hogy egy ember testében botlott el, aki láthatólag halott volt. Kezdetben azt hitték, az illető vízbe fulladt, s a hullámok vetették partra, de amikor alaposabban megvizsgálták, megállapították, hogy a ruhája nem vizes, és még ki sem hűlt teljesen. Azon nyomban bevitték egy öregasszony közeli tanyájára, s megpróbálták, bár eredménytelenül, életre kelteni. A halott jóképű fiatalember volt, lehetett vagy huszonöt éves. Szemmel láthatólag megfojtották, más erőszak jele nem látszott rajta, csak nyakán az ujjak elfeketült nyomai.Az elmondottak első része egy csöppet sem érdekelt, csak akkor figyeltem fel, mikor a tanú az ujjak nyomát említette. Eszembe jutott öcsém meggyilkolása, s éreztem, hallatlan izgalom fog el. Lábam megremegett, köd szállt a szememre, s kénytelen voltam egy karosszékben megtámaszkodni, hogy össze ne essem. A békebíró éles szemmel figyelt, s természetesen kedvezőtlen következtetést vont le a viselkedésemből.
A fiú megerősítette apja vallomását, de mikor Daniel Nugentet szólították, ő megesküdött, hogy mielőtt társa elesett volna, egy csónakot látott, s benne egy magányos embert, nem messze a parttól. Amennyire meg tudja ítélni, hiszen halvány csillagfényben látta, ugyanazt, mint amelyről az imént
partra szálltam.Egy asszony előadta: ott lakik a parton, és épp a háza kapujában állt, a hazatérő halászokat várta körülbelül egy órával azelőtt, hogy a holttest felfedezéséről hallott volna, mikor egy csónakot pillantott meg, s benne egy férfit, amint ép
p elfelé tart attól a partszakasztól, ahol utóbb a holttestre leltek.Egy másik asszony megerősítette a halászok tanúvallomását, akik a halottat az ő házába vitték. A holttest még nem hűlt ki. Ágyba dugták, dörzsölték, s Daniel bement a városba a patikáriu
sért, de az élet a fiatalemberbe nem tért vissza többé.Még többeket is kihallgattak partraszállásomra vonatkozólag, s abban mind egyetértettek, hogy - az éjszaka támadt északi szelet figyelembe véve - órák hosszat hánykolódhattam a vízen, mígnem kénytelen
voltam kora reggel visszatérni ugyanoda, ahonnét elindultam. Azt is megjegyezték: úgy látszik, máshonnét hoztam ide a holttestet, s mivel láthatólag nem ismertem a partot, valószínűleg úgy tértem be a kikötőbe, hogy nem tudtam, milyen közel van a város ahhoz a helyhez, ahol a holttestet partra tettem.Mr. Kirwin, miután meghallgatta a tanúvallomásokat, hangot adott a kívánságának, hogy vigyenek oda, ahol a holttestet kiterítették; mert látni szeretné, milyen hatással van rám e látvány. Ezt az ötletet valós
zínűleg hallatlan izgalmam sugallta, amelyet akkor mutattam, mikor a gyilkosság módját említették. A békebíró s néhányan mások átvezettek hát a fogadóba. Akarva-akaratlan is elképesztett a furcsa véletlenek sora, amelyek egymást követték ezen eseménydús éjszakán, de tudván, hogy az idő tájt, amikor a holttestet megtalálták, többekkel is beszéltem a szigeten, ahol laktam, csöppet sem aggasztott az ügy kimenetele.Beléptem a szobába, ahol a holttest feküdt, s odavezettek a koporsóhoz. Ki tudná leírni, mit ére
ztem a holttest láttán? Még ma is kiszárad a szám az iszonyattól, s gondolni sem bírok a pillanatra úgy, hogy ne rázkódjam össze a fájdalomtól. A kihallgatás és a békebíró jelenléte mint az álom törlődött ki emlékezetemből, mikor megláttam, Henry Clerval fekszik előttem élettelenül. Elállt a lélegzetem, rávetettem magam a holttestre, és úgy kiáltottam:- Hát téged is az én gyilkos mesterkedésem fosztott meg az életedtől, drága Henrym? Két embert már tönkretettem. Még másokra is ez a sors vár, de te, Clerval, barátom és jótevőm...
Nincs emberi test, amely elviselné a kínt, ami belém nyilallott, engem is úgy vittek hát ki a szobából, görcsösen rángatódzva.
Ezután a Iáz következett. Két hónapig feküdtem élet és halál közt. Rohamaim, mint utóbb hallottam, félelmesek voltak. William, Justine és Clerval gyilkosának mondtam magam. Volt, amikor könyörögtem ápolóimnak, segítsenek elpusztítanom a démont, aki gyötör, s már ott éreztem a szörnyeteg ujjait a nyakamon, s fölsikoltottam kínomban és félelmemben. Szerencsére
anyanyelvemen beszéltem, s így csak Mr. Kirwin értett, de gesztusaim és keserű sírásom puszta érzékelése elég volt hozzá, hogy a tanúkat megrémítse.Miért nem haltam hát meg? Ember még nem volt nyomorultabb, mint én, miért nem pihentem meg hát, miért nem m
erültem el a feledésben? A halál oly sokakat ragad el virágzó gyermekkorukban, korosodó szüleik egyetlen reményeként! S oly sok ifjú házas és fiatal szerető él egyik nap még élete virágában, s válik másnapra férgek prédájává, indul oszlásnak a sírban! Miféle fából faragtak engem, hogy így ellenálltam minden csapásnak, mely, mint a kerék fordulása, meg-megújította kínjaimat?De hát életre ítéltettem, s két hónap múltán, mint egy álomból, arra ébredtem, hogy börtönben fekszem egy nyomorúságos ágyon, börtönőrö
kkel, porkolábokkal, reteszekkel s egy pincebörtön egész keserves rendszerével körülvéve.Reggel volt, emlékszem, mikor imigyen eszméletemre tértem. A történtek részleteire nem emlékeztem, csak azt éreztem, valami szörnyűség tepert le, de ahogy körülnéztem
, és megpillantottam a rácsos ablakot és a helyiség sivárságát, minden eszembe villant, s keservesen fölzokogtam.Ez a hang fölriasztotta a vénasszonyt, aki mellettem szunyókált egy karosszékben. Bérelt ápolónő volt, az egyik porkoláb felesége, s arca híve
n tükrözte mindazt a rossz tulajdonságot, amely a magafajtákat jellemezni szokta. Arcvonásai kemények voltak és durvák, mint általában azoké, akik megszokták, hogy együttérzés nélkül szemléljék az emberi nyomorúságot. Hangja is kifejezte teljes közönyét. Angolul szólított meg, s ez eszembe juttatta, hogy e hangot hallottam már szenvedéseim során is.- Jobban van, uram? - kérdezte.
Magam is angolul válaszoltam, elhaló hangon.
- Azt hiszem, igen, de ha ez mind igaz, és nem álmodom, akkor kár volt életben mara
dnom, csak hogy átérezzem mindeme nyomorúságot és szörnyűséget.- Hát, ha arra az úriemberre gondol, akit meggyilkolt - mondta a vénasszony -, akkor szerintem is jobb lett volna, ha meghal, mert azt hiszem, még ugyancsak rájár magára a rúd! De hát ehhez semmi közöm. Engem azért küldtek, hogy ápoljam magát, és maga meggyógyult. Az én lelkiismeretem tiszta. Bár ilyen lenne mindenkié.
Utálattal fordultam el a vénasszonytól, aki képes volt ily érzéketlenül szólni valakihez, aki most menekült meg a halál torkábó
l, de bágyadt voltam, s képtelen végiggondolni mindazt, ami történt velem. Az életem egész sorát álomnak éreztem. Néha még afelől is kétségeim támadtak, valóban élek-e, hisz ami történt, azt nem akarta az elmém valóságként elfogadni.Mikor, az előttem lebegő álomképek kitisztultak, megint belázasodtam. Vaksötét vett körül. Nem volt, aki szerető, szelíd hangjával megnyugtasson, nem volt nyájas kéz, amely támaszt nyújtson. Az orvos jött, orvosságot rendelt, a vénasszony elkészítette, de az előbbi láthatólag
teljesen közömbös volt irántam, az utóbbinak meg az arcára volt írva állati durvasága. Kit érdekelt volna egy gyilkos sorsa, hacsak a hóhért nem, aki meg akarta keresni rajta a magáét!Ezek voltak az első gondolataim, de hamarosan megtudtam, Mr. Kirwin különlegesen jó volt hozzám. Neki köszönhetem, hogy a börtön legjobb szobáját kaptam (akármilyen nyomorúságos volt még e legjobb is!), s ő gondoskodott számomra orvosról és ápolóról. Az igaz, ritkán keresett fel, mert bár szívesen könnyített bárki emberfia sze
nvedésén, nem kívánt szemtanúja lenni egy gyilkos keserves kínjainak és tomboló rohamainak: Még így is meglátogatott néha, hogy ne legyek elhagyatott, de látogatásai kurták voltak és ritkák.Egy szép napon, mikor már lábadoztam, félig hunyt szemmel üldögél
tem egy karosszékben, s arcom ólomszürke volt, mint a haldoklóé. Erőt vett rajtam a keserűség és nyomorúság, s nemegyszer eszembe jutott, jobban tenném, ha a halált keresném, mintsem hogy itt maradjak e nyomorúsággal bővelkedő világban. Néha azon is elgondolkodtam, ne valljam-e bűnösnek magam, s szenvedjem el ugyanazt a büntetést; amit a nálam annyival ártatlanabb Justine elszenvedett. Ez járt az eszemben akkor is, amikor nyílt az ajtó, s belépett rajta Mr. Kirwin. Arcán részvét és megértés ült. Odahúzott egy széket az enyém mellé, s franciául szólított meg.- Félek, ez a hely nagyon megbotránkoztatja önt. Mit tehetnék, hogy kellemesebben érezze magát?
- Köszönöm, de amit mond, az számomra mit sem jelent. Nincs a földön semmi, amitől én kellemesebben érezném
magam.- Tudom, egy ismeretlen együttérzése nem sokat könnyít azon, akit oly különös balszerencse tepert le, mint önt. De remélem, hamarosan elhagyja e szomorú tartózkodási helyet. Mert könnyen be lehet szerezni azt a kétséget nem tűrő bizonyítékot, amely tisztázza önt a bűncselekmény vádja alól.
- Ez az én legkisebb gondom. Engem a különös események hosszú sora tett minden halandók legszerencsétlenebbjévé. Amilyen nyomorult és elgyötört vagyok s voltam, jelenthet-e számomra a halál bármi rosszat?
-
Igaz, nincs, ami szerencsétlenebb és kínzóbb lehetne, mint a különös véletlenek sora, amelyek önt az utóbbi időben érték. Egy meglepő véletlen folytán idevetődött erre a vendégszeretetéről nevezetes partra, itt nyomban letartóztatták, és gyilkossággal vádolták. S az első látvány, ami a szeme elé tárult, érthetetlen módon meggyilkolt barátja holtteste volt, amit, szinte azt mondhatnám, egy démon épp az ön útjába helyezett el.Mikor Mr. Kirwin ezt kimondta, hiába az izgalom, amit szenvedéseim emléke ébreszte
tt bennem, ugyancsak meglepődtem, hogy láthatólag ennyi mindent tud rólam. Gondolom, meglepetésemet az arcom is elárulhatta, mert Mr. Kirwin sietve hozzátette:- Mikor ön megbetegedett, az önnél talált összes iratot elhozták hozzám. Átnéztem őket, hátha találok valami nyomot, amelyből kiindulva hozzátartozóit értesíthetem az ön balszerencséjéről és betegségéről. Találtam többek közt néhány levelet is, amelyek egyikéről mindjárt megállapítottam, az az édesapjától származik. Nyomban írtam neki Genfbe. Majdne
m két hónap telt el azóta, hogy a levelet elküldtem. De hisz ön beteg. Már most reszket. Nem bír semmi izgalmat.- E várakozás ezerszer rosszabb, mint a legszörnyűbb esemény. Mondja meg kereken: most kit ért utol enyéim közül a halál, s kinek a meggyilkolás
át sirathatom?- Családjának semmi baja - mondta gyöngéden Mr. Kirwin. - S valaki, egy barátja jött el, hogy meglátogassa önt.
Nem tudom, mi ültette el agyamban a gondolatot, de azon nyomban az ötlött az eszembe: a gyilkos jött el, s nyomorúságomból gúny
t űzve Clerval halálát kívánja ösztökéül használni, hogy engem pokoli vágyának teljesítésére sarkalljon. Szemem elé kaptam a kezem, s elgyötörten kiáltottam fel:- Jaj, küldje el innét! Látni se bírom, az isten szerelmére, be ne engedje hozzám!
Mr. Kirwin
zavartan nézett rám. Felkiáltásomat akaratlanul is bűnösségem bizonyítékának tekintette, s ugyancsak szigorúan így szólt hozzám:- Azt hittem, fiatalember, örülni fog az édesapjának, ahelyett hogy ilyen hévvel utasítaná el.
- Apám! - kiáltottam a szenvedés
ből örömre váltva, s minden arcvonásom, minden izmom fölengedett. - Hát apám az? Milyen jó, milyen nagyon-nagyon jó! De hol van, miért nem jön sietve?Viselkedésem megváltozása meglepte a békebírót, és örömöt szerzett neki. Talán arra gondolt, előbbi kitörésem egy pillanatra kiújuló delíriumomnak tulajdonítható, s így ő is nyomban felöltötte korábbi jóindulatát. Fölállt, az ápolónővel együtt elhagyta a szobát, s egy perc múlva belépett apám.
E pillanatban semmi sem szerezhetett volna nagyobb örömet, mint apám érkezése. Feléje nyújtottam a kezem, s úgy kiáltottam:
- Tehát jól vagy... és Elizabeth... és Ernest is?
Apám megnyugtatott, mind jól vannak, s e szívemnek oly kedves tárgyat elrészletezve igyekezett csüggedt kedélyemet fölvidítani, de hamarosan rádöbbent, a börtön nem lehet a vidámság lakóhelye.
- Micsoda helyen laksz, édes fiam! - mondta, s szomorúan nézett körül a rácsos ablakokon és a sivár szobában. - Azért keltél útra, hogy megkeresd a boldogságot, s Iám, balsors kísért az utadon. Szegény Clerval...
Szerencsétlen meggyilkolt barátom neve több volt annál, mint hogy elgyöngült állapotban képes lettem volna elviselni; kicsordult hát a könnyem.
- Ó jaj, atyám - feleltem -, valami szörnyű balsors lebeg fölöttem, s azért kell élnem, hogy ezt megérjem, kül
önben ott haltam volna meg Henry koporsóján.Nem volt szabad soká beszélgetnünk, mert ingatag egészségi állapotomban mindenáron meg kellett őriznem a nyugalmamat. Bejött hát Mr. Kirwin, s erősködött, hogy nem szabad túlságosan próbára tennem az erőmet. De apámat mintha az őrzőangyalom hozta volna, fokozatosan helyreállt az egészségem.
Mikor a betegség elmúlt felőlem, komor és sötét mélabú vett erőt rajtam, amit semmi el nem oszlathatott. Örökké ott lebegett előttem a holtsápadt, meggyilkolt Clerval képe. Ba
rátaim rettegtek, hogy az az izgalom, amelybe Clerval emléke taszított, veszedelmes visszaesést okoz. Ó jaj! Miért is óvták e nyomorúságos, megvetésre méltó életet? Biztosan úgyis betelik a sorsom, mely egyre közelít. Hamar, jaj, nagyon hamar véget vet a halál szenvedéseimnek, s megszabadít a kín szörnyű súlyától, mely most a földre nyom. S ha végrehajtják rajtam, amivel az igazságszolgáltatás megjutalmaz, magam is megpihenhetek. Máskor meg, bármennyire vágytam rá gondolatban, oly távolinak tetszett a halál. Néha órákig üldögéltem mozdulatlanul és szótlanul, s arra vágytam, bár rendülne meg alattam a föld, s temetne a romok alá engem is és azt is, aki vesztemre tört.Eljött az ideje a vándorbíróság tárgyalásának. Én már három hónapja börtönben sínylődtem, s bár még gyönge voltam, s örökké fenyegetett a visszaesés, majdnem száz mérföldre kellett elutaznom, abba a vidéki városkába, ahol az esküdtszék összeült. Mr. Kirwin mindenről gondoskodott, megidézte a tanukat, és ellátta védelmemet. Arra a szégyenre, hogy
bűnözőként lépjek a nyilvánosság elé, nem került sor, mert az ügyet nem vitték már a bíró elé, aki élet és halál kérdésében ítél. Az esküdtszék nem nyilvánított bűnösnek, mert bebizonyosodott: abban az órában, mikor barátom holttestét megtalálták, én az Orkney-szigeteken tartózkodtam; s a rá következő nap, amikor ártatlannak nyilvánítottak, elhagyhattam börtönömet.Apám boldog volt, hogy megszabadultam a bűnvádi eljárás kellemetlenségétől, újra szabad levegőt szívhatok, s visszatérhetek szülőhazámba. Én nem osztottam érzelmeit. Számomra a pincebörtön és a palota fala egyaránt gyűlöletes volt. Életem pohara egyszer s mindenkorra méreggel volt tele, s bár a nap ugyanúgy sütött rám, mint arra, ki boldog és vidám szívű, nem láttam magam körül mást, csak sűrű és
félelmes sötétséget, amelyen nem hatolt át más fény, csak az engem leső két szem villogása. Néha e két szem Henry halálba aléló, sokat mondó két szeme volt, amint fekete bogarát szinte eltakarja félig lebocsátott szemhéja és hosszú, fekete szempillája. Néha meg a szörnyeteg vizenyős, homályos két szeme, amilyennek először láttam a szobácskámban, Ingolstadtban.Apám megpróbálta életre kelteni bennem a szeretet érzését. Genfről beszélt, amit hamarosan viszontlátok, Elizabethről és Ernestről, de szavai csak mély sóhajt váltottak ki belőlem. Igaz, néha vágytam a boldogságra; s mélabús gyönyörűséggel gondoltam szeretett kuzinomra; vagy az után sóvárogtam emésztő vágyakkal, hogy még egyszer lássam a kék tavat s a sebes folyású Rhőne-t, mely olyannyira kedves volt
számomra kora gyermekkoromban. De általában valami tompa zsibbadtságot éreztem, amelyben a börtön éppoly szívesen látott lakóhely volt, mint a természet legistenibb tája; s ezt az állapotot ritkán váltotta fel a végletes kín és kétségbeesés. Ilyenkor viszont nemegyszer próbáltam véget vetni utált életemnek. Szakadatlan vigyázatot és éberséget kívánt, hogy visszatartsanak, s ne kövessek el önmagamon valami félelmes erőszakot.Most már csak egy kötelességem volt, s mihelyt ez eszembe jutott, segített fölébe k
erekednem önző kétségbeesésemnek. Késedelem nélkül vissza kellett térnem Genfbe, s őrködnöm azok életén, akik engem oly gyöngéden szeretnek, s éberen várakoznom a gyilkosra, készenlétben, hátha valami véletlen a búvóhelye nyomára vezet, vagy ha van mersze megint a vesztemre törni, pontosan célozva végezzek vele, e szörnyű emberképmással, amelyet én ajándékoztam meg a lélek még szörnyűbb torzképével. Apám szerette volna még késleltetni indulásunkat, mert attól félt, nem bírom majd az utazás fáradalmait. Rozzant emberroncs voltam - csak árnyéka az embernek. Erőm oda lett. Csonttá-bőrré váltam, s éjjel-nappal Iáz emésztette aszott testemet.De oly nyugtalanul és türelmetlenül sürgettem apámat, hogy végül úgy vélte, okosabb, ha enged, és mégis búcsút veszünk Írországtól. Egy Havre de Grace felé tartó hajó fedélzetére szálltunk, s jó széllel vitorláztunk el Írország partjairól. Éjfél volt. Feküdtem a fedélzeten, a csillagokat néztem, s hallgattam a hullámok csobogását. Áldottam a sötétséget, amely eltakarta a szem
em elől Írországot, s lázasan vert a szívem az örömtől, ha arra gondoltam, hamarosan viszontlátom Genfet. A múlt félelmetes álomnak tetszett, de a hajó, amelyen utaztam, a szél, mely elfelé hajtott Írország gyűlölt partjaitól, s a tenger, mely körülvett, mind arról tanúskodott, nagyon is határozottan, hogy nincsenek rémképeim, s Clerval, barátom és legkedvesebb társam valóban a magam s a magam teremtette szörnyeteg áldozatául esett. Emlékezetemben végigjártam egész életutamat, csöndes boldogságomtól kezdve, mikor még a családommal laktam Genf városában, anyám haláláig s elutazásomig Ingolstadtba. Borzongva emlékeztem vissza arra az eszeveszett lelkesedésre, amely ocsmány ellenségem megalkotására sarkallt, s eszembe idéztem az éjszakát, mikor az életre kelt. Ettől kezdve képtelen voltam követni gondolataim sodrát. Ezernyi érzés tört rám, s keserűen sírva fakadtam.Mióta lázamból fölépültem, minden este bevettem egy csipetnyi mákonyt, mert csak e kábítószer révén voltam képes szert tenni arra a nyugalomra, amel
y az élet megóvásához nélkülözhetetlen. Balsorsom emlékezete most annyira nyomasztott, hogy a szokásos adag kétszeresét nyeltem le, s hamarosan mély álomba merültem. De az álom nem nyújtott menedéket gondolataim s nyomorúságom elől. Álmomban ezernyi olyasmit láttam, ami megrémített. Hajnal felé már valami lidércnyomás kerített hatalmába. Ott éreztem a démon kezét a nyakamon, s képtelen voltam szabadulni tőle. Nyöszörgés, sikoly csengett a fülembe. Apám, aki ott virrasztott fölöttem, nyugtalanságomat látván fölébresztett. Nem volt körülöttünk más, csak a csapkodó hullámok, fölöttünk az égbolt. A démon sehol. A biztonságérzet, a tudat, hogy a pillanat s az elkerülhetetlen, katasztrofális jövő közt épp fegyverszünet van, valamiféle nyugodt feledésbe ringatott, amelyre az emberi elmét természete különösképpen fogékonnyá teszi.