MARY SHELLEY
TIZENHETEDIK FEJEZET
A lény befejezte szavait, s választ várva rám szegezte szemét. De én megdöbbenésemben és zavaromban képtelen voltam úgy elrendezni gondolataimat, hogy teljes egészében felfogjam javaslatát.
Folytatta. - Nőt kell teremtened számomra, akivel együtt élhetek, a létemhez nélkülözhetetlen kölcsönös megértésben. Ezt csak te tudod megtenni, s ezt olyan jogomként követelem, amit nem tagadhatsz meg tőlem.
Történetének vége megint fölszította bennem a dühöt, ami már kialudt, mikor békés életéről beszélt a tanya lakói közt, s most képtelen voltam magamban tartan
i, ami bennem égett.- Megtagadom - mondtam -, s nincs az a kínzás, amivel képes lennél kicsikarni beleegyezésemet. Módodban áll engem tenni a legnyomorultabbá minden ember közt, de azt soha el nem éred, hogy a magam szemében lealjasuljak. Még hogy egy újabb magadfajtát teremtsek, s közös gonoszságtok gyászba borítsa a világot! Távozz! Megadtam a választ. Megkínozhatsz, de ebbe sosem egyezem bele.
- Tévedsz - felelt a démon. - Fenyegetés helyett inkább vitába szállok veled. Azért vagyok gonosz, mert nyomoru
lt vagyok. Hát nem kerül, nem gyűlöl az egész emberiség? Te, a teremtőm, legszívesebben darabokra tépnél, hogy diadalmaskodj rajtam. Gondold csak meg, és mondd, miért szánjam én jobban az embert, mint az ember engem? Te nem tartanád gyilkosságnak, ha beletaszítanál - már ha képes lennél rá - egy jégszakadékba, és így pusztítanád el a testemet, tulajdon kezed alkotását. Tiszteljem az embert, ha ő megvet engem? Éljünk együtt kölcsönös jóakaratban; s akkor, ahelyett hogy ártanék neki, hálakönnyekkel a szememben, mert befogadott, el fogom halmozni minden jóval. De ez lehetetlen. Az emberi érzékek áthatolhatatlan gátat emelnek egyesülésünk elé. Én meg nem nyugszom bele az alávaló rabszolgaságba. Megbosszulom a rajtam esett sérelmeket. Ha szeretetet nem kelthetek, majd keltek félelmet, s kiváltképp ellened esküszöm kiolthatatlan gyűlöletet, ősellenségem, teremtőm. Vigyázz! Mindent elkövetek a romlásodra mindaddig, míg úgy meg nem keserítem a szívedet, hogy megátkozod a napot is, amikor a világra jöttél.Ördögi düh hevítette, miközben ezt kimondta. Arca görcsösen összerándult, emberszemnek elviselhetetlenül iszonyúra, de egyszerre lecsillapodott, s így folytatta:
- Én meg akartam őrizni a józanságomat. E szenvedély azért árt nekem, mert nem vagy hajlandó mérlegelni, hogy te vagy túlzott hevének okozója. Ha csak egyvalaki is jóindulattal viseltetne irányomban, én százszorosan, ezerszeresen viszonoznám. Egyetlen lélek kedvéért békét kötnék az egész emberfajjal! De most megint olyan gyönyörű álmokba merülök, amelyek soh
a nem válnak valóra. Csak annyit kérek tőled, légy józan és mértéktartó. Egy éppoly csúf teremtményt szeretnék, mint jómagam, csak más neműt. Nem nagy ajándék, de én mindössze ennyit kaphatok, s ennyivel meg is elégszem. Igaz, szörnyetegek leszünk mind a ketten, akiket nem fogad be a világ, de épp azért egymáshoz annál jobban ragaszkodunk. Az életünk nem lesz boldog, de ártalmatlan, és ment attól a nyomorúságtól, amit most szenvedek. Ó! Teremtőm, tégy boldoggá! Hadd legyek hálás neked a jótéteményedért! Hadd lássam, hogy rokonszenvet ébresztek legalább egy élőlényben. Ne tagadd meg kérésemet!Meghatódtam. Végigfutott ugyan a hátamon a hideg, ahogy beleegyezésem következményeire gondoltam, de úgy éreztem, az érvelésében van némi igazság. A története s az érzés
ei, amelyeket kifejezett, érző lelkét bizonyították. S én, mint a teremtője, vajon nem tartozom megadni neki azt a boldogságot, ami hatalmamban áll, s ami megilleti?Észrevette érzelmeim változását, s folytatta:
- Ha ebbe beleegyezel, se te, sem más ember
nem Iát minket soha többé. Elbujdosom Dél-Amerika roppant erdőségeibe. Az én élelmem nem ugyanaz, mint az emberé. Én nem ölök bárányt és kecskegidát, hogy kielégítsem az étvágyamat. Elélek én makkon és bogyókon is. Párom meg ugyanolyan lesz, mint én, s megelégszik ugyanazzal. Ágyat száraz levelekből vetünk. A nap ugyanúgy süt miránk, mint az emberekre, s megérleli a mi étkünket is. E kép békés és emberséges, s érezned kell, kérésemet csak felelőtlen hatalmadban és kegyetlenségből tagadhatod meg. Ha eddig nem szántál is, most látom szemedben az együttérzést. Hadd ragadjam meg hát a kedvező pillanatot, s vegyelek rá az ígéretre, amelyre oly hevesen vágyom.- Azt mondod - feleltem -, elbujdosol onnét, ahol emberek laknak, s a vadonban települsz meg, ahol erdei
vadak lesznek a társaid. De mint viseled majd el a száműzetést te, aki annyira sóvárogsz az ember szeretetére és együttérzésére? Visszajössz, jóságot keresel, s megint megvetéssel találkozol. Kiújulnak gonosz szenvedélyeid, s akkor már társad is lesz, aki segít a pusztítás munkájában. Ez nem lesz jó. Ne is vitatkozz, nem egyezhetem bele.- Milyen állhatatlanok az érzelmeid! Alig egy perccel ezelőtt még meghatottan hallgattad a szavaimat, most hát miért zárkózol el a panaszom elől? Esküszöm neked a földre, amelyet lakok, s terád, aki megalkottál, hogy párommal, akivel megajándékozol, elhagyom az ember szomszédságát, s a lehető legvadabb vidéken telepszem meg. Gonosz szenvedélyeim kialusznak, mert lesz, aki megértsen! Életem lassan elfolyik, s halálom óráján
nem fogom átkozni alkotómat.Szavai különös hatással voltak rám. Részvéttel voltam iránta, sőt néha úgy éreztem, szeretném megvigasztalni, de amikor ránéztem, s megpillantottam ezt az ocsmány valamit, mely mozog és beszél, elszorult a szívem, s az érzéseim iszonyra és gyűlöletre váltottak át. Igyekeztem elfojtani ezeket az indulatokat. Ha rokonszenvet nem is érzek iránta, gondoltam, akkor sincs jogom megtagadni tőle azt a kevéske boldogságot, amit még hatalmamban áll megadnom neki.
- Esküdözöl - mondtam -, hogy nem okozol semmi bajt, de eddig vajon nem tanúsítottál-e akkora rosszindulatot, ami miatt joggal lehetek bizalmatlan irántad? Vajon nem cselfogás-e ez, hogy a bosszúdnak tágabb teret nyitva annál nagyobb legyen a diadalod?
- Mit akarsz? Velem ne kukori
cázz, én választ követelek. Ha nem köt semmi, és nem szeretek senkit, akkor gyűlölet és gonoszság a részem. De ha szeret valaki, ez semmivé teszi bűneim okát, s olyasvalakivé leszek, akinek a létezését sem veszi észre senki. Az én gonoszságom a rám kényszerített és utált magány gyermeke, de ha velem egyenlővel élek együtt, szükségszerűen támad föl bennem az erény. Akkor egy érző lény szeretetét érzem, s kötve tart a létezés és a történések lánca, amelyről most elszabadultam.Hallgattam egy darabig, s eltöpr
engtem azon, amit elmondott, s az érvein, amelyeket elősorolt. Azokon az ígéretes erényeken gondolkodtam, amelyeket léte kezdetén tanúsított, s hogy miként hiúsította meg utóbb minden jó szándékát az az undor és megvetés, amit pártfogói tanúsítottak irányában. Számításomban nem mulasztottam el figyelembe venni fenyegető erejét sem. Egy teremtmény, amely megél a gleccserek jégbarlangjaiban, s üldözői elől megbúvik a hozzáférhetetlen meredélyek párkányain, olyan képességek birtokában van, amelyekkel hiábavaló szembeszegülnöm. Hosszú gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy mind neki, mind embertársaimnak akkor teszek jót, ha teljesítem a kívánságát.Odafordultam hát hozzá, s így szóltam:
- Beleegyezem a kérésedbe, ha ünnepélyesen megesküszöl, hog
y itt hagyod Európát s minden más helyet, amelynek szomszédságában ember él, amint nőt adok neked, aki elkísér száműzetésedre.- Esküszöm - kiáltotta - a napra és a kék egekre, a szeretet tüzére, mely szívemben ég, hogy ha megadod, amiért imádkozom, engem többé nem látsz, míg ezek léteznek. Menj haza, s kezdj hozzá! Kimondhatatlan aggodalommal figyelem munkádat, de ne félj, csak akkor bukkanok fel, ha végeztél vele.
Ezt mondván otthagyott, talán mert félt, hogy megváltoznak az érzelmeim. Láttam, amint leereszkedik a hegyoldalon, sebesebben, mint a szálló sas, majd hamarosan elvész a jégtenger hullámai közt.
Elbeszélése egy egész napot igénybe vett, s a nap már a látóhatár széle felé járt, mikor hazaindultam. Tudtam, sietnem kell le a völgybe, mert hamarosan
sötétség vesz körül, de szívem nehéz volt, s lépteim lassúk. A vesződséges út a kanyargós hegyi ösvényeken s az igyekezet, hogy a lábamat lépésről lépésre szilárdan megvessem, így, tele indulattal, amelyet a nap eseményei váltottak ki belőlem, nagyon nehezemre esett. Jócskán beesteledett tehát, mire félútra, a pihenőhöz értem, s letelepedtem a kút mellé. Hol itt, hol ott csillantak fel az égen a csillagok, mikor a felhők épp elvonultak előlük. Sötét fenyők szöktek magasra előttem, s lépten-nyomon kidőlt fák hevertek a földön. Csodásan ünnepélyes volt a táj, s különös gondolatokat ébresztett bennem. Elsírtam magam keserűen, s kezemet összekulcsolva így kiáltottam föl: "Ó! Ti csillagok és felhők s ti szelek, mind csak csúfolkodtok velem. Ha igazán szánnátok, elpusztítanátok az érzést és az emlékezetet. Adjátok, hogy semmivé legyek, de ha nem, távozzatok, távozzatok, s hagyjatok magamra e sötétségben!"Eszeveszett és nyomorult gondolatok ezek, de el sem tudom mondani, mekkora súllyal nehezedett rám a csillagok ö
rök hunyorgása, s mint hallgattam minden szélroham zúgását, mintha csúf, gyászos sirokkó lenne, mely csak azért fúj, hogy én elasszak tőle.Már hajnalodott, mire Charmounix-ba megérkeztem. Meg sem álltam pihenni, már indultam is tovább Genfbe. Még a szívem
mélyén sem tudtam magyarázatot adni az érzéseimre - hegynyi súllyal nyomtak, s a kínszenvedésem megsemmisült roppant terhük alatt. Így értem haza, léptem be a házba, s mutatkoztam családom előtt. Elgyötört és tébolyult arcom megriasztotta őket, de nem feleltem egyetlen kérdésükre sem, s szólni is alig szóltam. Úgy éreztem, mintha kiátkoztak volna - mintha nem lenne jogom rá, hogy együttérzésükre igényt tartsak -, mintha soha többé nem élvezhetném a társaságukat. De még így is az imádásig szerettem őket; őket akartam megmenteni, azért szántam rá magam a feladatra, amelytől annyira iszonyodtam. Attól, hogy mi vár rám, most egyszeriben megszűnt az életem minden más körülménye, úgy múlt el tőlem valamennyi, mint az álom, s számomra ez a gondolat jelentette már az élet egyetlen valóságát.