MARY SHELLEY

NEGYEDIK FEJEZET

E naptól kezdve a természetbölcselet, kiváltképp a szó legteljesebb értelmében vett kémia, szinte egyetlen elfoglaltságommá vált. Lelkesen olvastam azokat a zseniális és kiváló műveket, amelyeket korunk kutatói írtak e témakörben. Eljártam az egyetem tudósainak előadásaira, ápoltam ismeretségüket. Még Monsieur Krempében is jó adag józan észt fedeztem föl, s bármilyen visszataszító volt is a professzor arca és modora, amit tanulhattam tőle, az ettől semmivel sem lett értéktelenebb. Monsieur Waldman személyében igaz barátra leltem. Nyájasságát nem felhőzte be dogmatizmus, s útmutatásait olyan nyílt jóakarattal adta, hogy az eleve kizárt minden kicsinyességet. Ezernyi módon egyengette előttem a tudomány útját, s még a leghomályosabb kérdéseket is világossá és könnyűvé tette értelmem számára. Szorgalmam kezdetben hullámzó volt és bizonytalan. Úgy erősödött, amint előrehaladtam, s hamarosan már olyan lelkesen és buzgón dolgoztam, hogy nemritkán a laboratóriumban lelt a csillagok fényét kioltó pirkadat.

Mivel ennyire igyekeztem, könnyen elképzelhető, hogy előrehaladásom is gyors volt. Lelkesedésem heve meglepte diáktársaimat, s tudásom gyarapodása mestereimet. Krempe professzor ravaszkásan mosolyogva nemegyszer megkérdezte: ...CorneliusAgrippa hogy érzi magát? Monsieur Waldman meg szívéből örült haladásomnak. Így telt el két esztendő, miközben Genfbe el sem látogattam, de szívvel-lélekkel dolgoztam bizonyos fölfedezéseken, amelyekben nagyon reménykedtem. A természettudomány vonzerejét csak az tudja elképzelni, aki maga is tapasztalta. Más tudományokban az ember csak addig juthat, ameddig mások jutottak őelőtte, mert többet amúgy sem tudhat náluk. De a természettudományok kutatójának a fölfedezés és a kíváncsiság a kenyere. Itt még a szerény képességű elme is sokra viheti, ha szigorúan kitart egyvalami mellett. Én tehát, hisz szakadatlanul egyetlen célt követtem, és ezenkívül semmi más nem érdekelt, oly gyorsan haladtam előre, hogy a második év végére már sikerült jelentős mértékben tökéletesítenem néhány kémiai berendezést, s ez nagy megbecsülést szerzett nekem az egyetemen. Mikor eljutottam erre a pontra, s mindent megtanultam a természetbölcselet elméletéről és gyakorlatáról, amit az ingolstadti professzorok előadásaiból megtanulhattam, ott-tartózkodásom nem szolgálta többé tökéletesedésemet, így arra gondoltam, visszatérek barátaimhoz és szülővárosomba. Ekkor azonban egy véletlen meghosszabbította tartózkodásomat.

Mindig is az ember, vagyis az eleven állat szervezete volt az, ami figyelmemet különösen lekötötte. Gyakran föltettem magamnak a kérdést: vajon fejlődött-e az élet princípiuma? Merész kérdés, olyasmi, amit mindig is titoknak minősítettek. Igen ám, de mi minden megismerésének lennénk már a határán, ha nem fékezi gyávaság vagy nemtörődömség a kutatásainkat! Ezt forgattam a fejemben, mikor úgy döntöttem, hogy kiváltképpen a természetbölcselet azon ágazatainak szentelem életemet, amelyek a fiziológiával kapcsolatosak. Ha nem ösztökélt volna szinte természetfölötti lelkesedés, e tanulmányaim terhesek, sőt majdnem kibírhatatlanok lettek volna. Ha az élet okát kutatjuk, mindenekelőtt a halálhoz kell visszatérnünk. Megismerkedtem az anatómia tudományával, de ez nem volt elegendő. Meg kellett figyelnem az emberi test természetes bomlását és pusztulását. Neveltetésem során apám mindent elkövetett, nehogy lelkemet bármiféle természetfölötti szörnyűség megriassza. Nem emlékszem, valaha is végigfutott volna a hátamon a hideg holmi babonás mesétől, vagy féltem volna, hogy megjelenik előttem valami kísértet. A sötétség nem hatott a képzeletemre, s a temető az én szememben csupán élettelen, valaha szép és erős, de ma férgek eledeléül szolgáló testek gyűjtőhelye volt. Minthogy épp e bomlás okát és folyamatát vizsgáltam, kénytelen voltam éjszakákat és nappalokat eltölteni kriptákban és csontházakban. Figyelmemet minden olyasmi megragadta, ami a kifinomult emberi érzelmek számára elviselhetetlen. Láttam, hogyan bomlik szét és semmisül meg a szép emberi test. Megfigyeltem, miként követi az élet virágzó szépségét a halál rombolása. Láttam, miként örökli meg a féreg a szem és az agy csodáit. Csak hallgattam, s megfigyeltem, elemeztem az oksági kapcsolat minden apró kis részletét, amint az az életből a halálba és a halálból az életbe való átmenet során megnyilvánul, mindaddig, míg a vaksötétben hirtelen belém nem hasított a felismerés fénye - olyan ragyogó és csodás volt e fény, hogy miközben megszédültem a világában elém táruló távlatoktól, meg is voltam lepve: oly sok lángeszű ember közül, aki ugyanebben az irányban folytatta kutatásait, épp énnekem és csak nekem adatott meg e döbbenetes titok fölfedezése.

Jól jegyezze meg, ezek nem egy őrült látomásai. A nap nem sugárzik cáfolhatatlanabbul fenn az égen, mint amilyen cáfolhatatlanul igaz, amit én most állítok. Csoda, hogy ezt fölfedeztem, de a fölfedezés minden egyes lépcsőfoka határozott volt és valószínű. Nappalok és éjszakák elképzelhetetlen munkája és fáradsága árán sikerült fölfednem az életnek és az élet keletkezésének okát. Sőt annál is többet. Rádöbbentem, magam is képes vagyok életet adni az élettelen anyagnak.

A döbbenetet, amit fölfedezésem keltett bennem, hamarosan öröm és elragadtatás váltotta föl. Az, hogy oly sok, lelkiismeretes munkával töltött idő után egyszerre vágyaim netovábbját értem el, fáradozásaim jóleső jutalma volt. Csak az eredményt láttam, mert a fölfedezés úgy fölébe magasodott minden másnak, hogy az odavezető lépéseket már nem is vettem észre. Ami a világ teremtése óta a legbölcsebb emberek vágya és törekvése volt, az most az én kezembe került. Nem mintha varázsütésre, egyszerre minden megvilágosodott volna előttem. Amit megtudtam, az még nem a megvalósult cél, hanem olyasmi volt, aminek segítségével nyomban nekifoghattam célom megvalósításának. Úgy voltam, mint az arab, akit holtnak vélvén eltemettek, de megtalálta az életbe vezető utat, bár csak egy halvány, alig látható fénysugár vezette.

A szemén látom, barátom, a lelkesedésen, érdeklődésen és reménységen, amit a szeme kifejez, arra számít: elmondom a titkot, aminek birtokába jutottam. Lehetetlen. Hallgassa végig türelemmel történetemet, s maga is belátja, miért kell megőriznem. Nem akarom önt, aki éppoly védtelen és lelkes, mint én voltam annak idején, a feltétlen kínszenvedésbe és nyomorúságba vinni. Tanulja meg tőlem, ha nem a tanításomból, hát a példámból, milyen veszélyes dolog a tudás, s mennyivel boldogabb az az ember, aki szülővárosát hiszi a világnak, mint az, aki oly nagyságra vágyik, amelyet emberi természete nem tesz lehetővé.

Mikor rádöbbentem, mekkora hatalom birtokában vagyok, sokáig haboztam, hogyan is vegyem hasznát. Bár képes voltam valaminek életet adni, még elképzelhetetlen nehézségembe és munkámba került, hogy egy testet, annak minden apró rostját, izmát, véredényét előkészítsem az élet befogadására. Kezdetben kétségeim voltak, szabad-e egy magamfajta lény teremtésével kísérleteznem, vagy egyszerűbb szervezettel kezdjem, de képzeletemet annyira felajzották kezdeti sikereim, hogy eloszlott minden kételyem az irányban, vajon képes vagyok-e olyan bonyolult és csodálatos állatnak életet adni, mint az ember. A pillanatnyilag rendelkezésemre álló anyag ugyan aligha látszott elegendőnek ily nagyra törő vállalkozáshoz, de nem kételkedtem, hogy azt végül is siker koronázza. Fölkészültem a sok-sok kudarcra. Meglehet, a művelet újra meg újra meghiúsul, s művem végül tökéletlenre sikerül. De ahogy végiggondoltam, mennyit fejlődik a tudomány és a mechanika minden egyes nap, arra a reményteli következtetésre jutottam, hogy jelenlegi erőfeszítésemmel legalább az alapját lerakhatom a jövendőbeli sikernek. Terveim nagyságát és bonyolultságát nem ítélhettem kivihetetlenségük bizonyítékának. Ilyen érzésekkel fogtam neki egy emberi lény megalkotásának. Mivel a részek kicsinysége nagyon meglassította volna munkámat, elhatároztam, hogy kezdeti szándékommal ellentétben óriás termetű embert hozok létre. Azaz, mondjuk, nyolc láb magasat és ennek megfelelő terjedelműt. Miután ezt elhatároztam, s hónapokat töltöttem azzal, hogy összegyűjtsem és elrendezzem a szükséges anyagot, munkához láttam.

Senki el nem tudja képzelni, a siker kezdeti lázában hányféle érzés ragadott magával, mint az orkán. Az életet és halált eddig sérthetetlen határvonalnak láttam, most meg elsőként én leszek az, aki áttöri, s ennek nyomán beözönlik a fény a sötétség honába. Új fajták fognak teremtőjükként áldani engem. Boldog és csodálatos lények köszönik a létüket nekem. Nincs apa, aki annyi hálát érdemelne gyermekeitől, mint tőlük majd én. E meggondolások nyomán már-már arra gondoltam, ha az élettelen anyagot élettel ajándékozhatom meg, lehet, hogy az idő folyamatát is megfordíthatom (bár ezt ma már lehetetlennek tartom), s megújíthatom az életet ott, ahol a halál a tetemet már láthatólag a romlásnak adta át.

E gondolatok táplálták szellememet, miközben lankadatlan tűzzel követtem célomat. Arcom belesápadt a tanulásba, testem kiaszott az örökös bezártságtól. Néha már-már a bizonyosság határán vallottam kudarcot. Mégsem hagytam föl soha a reménnyel, hogy másnap vagy a következő órában valóra válik, amit akarok. A titok, amit csak én tudtam, táplálta a reményt, s e reményre tettem föl az életemet; a hold látta csak éjféli fáradozásomat, amint ernyedetlen buzgalommal, lélegzet-visszafojtva hallgattam búvóhelyein a Természetet. Ki tudná elképzelni titkos fáradozásaim iszonyúságait, mikor beszenteletlen sírok nyirkában kotorásztam, vagy eleven állatokat kínoztam, hogy az élettelen anyagnak életet adjak! Lábam még most is reszket, szemem könnybe borul az emlékezéstől, de akkor fáradhatatlan, szinte ádáz törekvés hajszolt előre. Mintha kiveszett volna belőlem a lélek, az érzés, s csak ez maradt volna meg. Egész lényem nem volt más, mint két lábon járó révület, s az érzések csak akkor tértek vissza belém újult erővel, mikor e természetellenes igyekvés megszűnt munkálni bennem, s megint felöltöttem régi szokásaimat. Csontokat gyűjtöttem csontházakból, s profán ujjakkal bolygattam meg az emberi váz félelmes titkait. Egy magányos kamrában vagy inkább cellában, a ház tetején, amelyet egy folyosó s egy lépcsőház választott el a ház többi szobájától, rendeztem be a teremtés mocskos műhelyét. Szemem kimeredt üregéből, amikor foglalatosságom részlettenivalóit elvégeztem. A boncterem és a vágóhíd szolgáltatta anyagom java részét, s emberi természetem olykor undorral fordult el munkámtól, miközben egyre fokozódó mohóságom lankadatlan erővel hajszolt, hogy amit elkezdtem, dűlőre vigyem.

Így teltek el a nyári hónapok, e testet-lelket őrlő foglalatosságban. Gyönyörű volt a nyár. Soha gazdagabb termést nem adott a mező, sem a szőlő bővebb szüretet. De szemem vak volt a természet bájai iránt. S ugyanaz az érzés, amely nem engedte, hogy észrevegyem a környező szépséget, elfeledtette velem barátaimat is, akik sok-sok mérföldnyire éltek, s akiket oly rég nem láttam. Tudtam, hallgatásom nyugtalanítja őket, s jól emlékeztem apám szavaira: "Tudom, amíg magaddal békességben élsz, szeretettel gondolsz ránk is, és mindig hallunk felőled. Ne vedd hát rossz néven, ha úgy veszem, leveleid elmaradása egyéb kötelességeid elhanyagolását bizonyítja."

Pontosan tudtam tehát, hogy apám mit érez, de képtelen voltam gondolataimat foglalatosságomtól eltéríteni, amely ha mégoly ocsmány volt is, ellenállhatatlanul uralkodott képzeletemen. Szinte azt kívántam tehát, bár tehetném félre minden szerető érzésemet, amíg a nagy cél, mely elnyelte minden természetes szokásomat, be nem teljesül.

Majd arra gondoltam, igazságtalanság apámtól, ha mulasztásomat rosszaságnak vagy jellemhibának tulajdonítja, jóllehet ma már szentül hiszem, igaza volt, ha úgy vélte, van miért hibáztatnia. A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őriznie derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy. Nem hiszem, hogy a tudás kergetése kivétel lenne e szabály alól. Ha az ember olyan tanulmányoknak szenteli magát, amelyek érzelmeit elszegényítik, vagy elveszik az ízét az egyszerű örömöknek, amelyeket egyébként semmi sem zavarhat meg, akkor e tanulmányok bizonyára törvénytelenek, azaz ellentmondanak az emberi természetnek. Ha e szabályt mindig figyelembe vették volna, ha senki se adta volna a fejét olyasmire, ami feldúlja családi érzéseinek békességét, Görögország se került volna soha rabszolgasorba, Caesar megkímélhette volna hazáját, Amerikát lépésről lépésre fedezhették volna fel, s nem pusztultak volna el Mexikó és Peru ősi birodalmai.

De megfeledkeztem magamról, s moralizálok történetem legérdekesebb részéhez érve, pedig a tekintete figyelmeztet, barátom, hogy mondjam tovább.

Apám nem tett szemrehányást a leveleiben, s hallgatásomat annak tulajdonította, hogy munkámba még mélyebben merültem bele, mint azelőtt. Így, munkában telt el a tél, a tavasz és a nyár, de én nem láttam sem virágot, sem zsendülő levelet - ami korábban mindig mélységes gyönyörűséggel töltött el -, annyira magába zárt foglalatosságom. Már hullottak a levelek, mire vége felé közeledett a munkám, s napról napra világosabban látszott, mekkora sikerrel. De lelkesedésemet már hűtötte az aggodalmam, s már inkább látszottam bányában robotoló vagy más, egészségtelen munkát végző rabszolgának, mint művésznek, aki kedvenc foglalatosságát űzi. Éjszakánként erőt vett rajtam a lassú láz, s már szinte kínzóan ideges voltam. Egy levél hullása megriasztott, s úgy kerültem embertársaimat, mintha bűnt követtem volna el. Néha magam is megriadtam, ha rádöbbentem, miféle emberroncs vált belőlem. Már csak a céltudat ereje tartott életben. Munkám hamarosan véget ér, s hittem, a testgyakorlás és a szórakozás akkor majd elűzi tőlem a betegséget. Mindkettőt megígértem magamnak, arra az időre, midőn a munkámmal kész leszek.