TIZEDIK FEJEZET

Rá következő nap reggeltől estig a völgyben csatangoltam. Megálltam az Arveiron forrásainál; egy gleccserből fakadnak, mely lassan ereszkedik alá a hegyekből, hogy odalent eltorlaszolja a völgyet. Ott voltak előttem a hatalmas hegyek meredeken fölszökő oldalai, a gleccser jégfala kinyúlt fölibém, itt-ott egy-egy tépett fenyő, körös-körül Természet császár csodás tróntermének ünnepélyes csöndje, amit csak a víz csobogása tört meg, vagy egy-egy hatalmas faltöredék lezuhanása, lavinadübörgés, a felgyülemlett jég völgyhosszat visszhangzó ropogása, hisz a jégmező a némán munkáló örök törvények nyomán egyre csak repedezett-szakadozott, mintha roppant kezek játékszere lenne. E magasztos, szép táj nyújtotta a legnagyobb vigaszt, amit befogadni képes voltam. Fölemelt az érzelmek kicsinységéből, s bár fájdalmamat nem szüntette meg, elnyomta és elzsongította. És némileg elmémet is eltérítette azoktól a gondolatoktól, amelyeken egy hónapja rágódott már. Este pihenni tértem. Álmaimban, szinte azt mondhatnám, fölkínálkoztak, nyomon követtek azon nagyszerű alakzatok hasonmásai, amelyeken napközben elmélkedtem. Odagyűlt körém a makulátlan havú hegytető, a csillogó sziklacsúcs, a fenyőerdő, a szurdok csupasz kőfala, a felhők közt szárnyaló sas - körém gyűlt valahány, s rám kényszerítette a békességet.

Vajon hova lett mindez másnap reggelre, mire fölébredtem? E sok lélekemelő szépség mind elillant az álommal együtt, és sötét mélabú felhőzte valamennyi gondolatomat. Ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, a hegycsúcsok sűrű ködbe burkolództak, s így nem láthattam roppant barátaim arcát. De én akkor is áthatolok e párafüggönyön, s fölkeresem őket felhős búvóhelyükön. Mit nekem eső és vihar? Öszvéremet odahozták az ajtó elé, s én úgy határoztam, fölmegyek a Montanvert tetejére. Még emlékeztem rá, milyen hatást tett elmémre, mikor először pillantottam meg, e félelmes és soha nem pihenő gleccser látványa. Magasztos mámorral töltött el, szárnyat adott lelkemnek, s a homályos világból a fény és öröm honába szárnyaltam föl. Annak látása, ami a természetben félelmesen szép és fönséges, mindig is ünnepi érzelmeket keltett bennem, s elfeledtette velem az élet futó gondjait. Minthogy az ösvényt jól ismertem, elhatároztam, vezető nélkül megyek, hisz a más jelenléte semmivé tenné a kép magányos nagyszerűségét.

A fölfelé vezető út meredek, de az ösvény sűrűn kanyarog, s így az ember le tudja győzni a hegy meredélyét. A táj félelmesen elhagyatott. Ezernyi helyt viseli magán a téli lavinák nyomát, kidőlt fák hevernek szerteszét a földön, némelyik elpusztult, némelyik csak meghajlott, a sziklára dőlt, vagy ferdén a többi fára. Az ösvényt, ahogy az ember följebb jut, itt-ott hógörgeteg keresztezi, s ezeken egyre gurulnak a kövek. Az egyik közülük kiváltképp veszedelmes, mert a legkisebb nesz, egyetlen hangos szó olyan légmozgást idéz elő, amely a beszélőt végveszélybe dönti. A fenyők itt nem szálasak, nem pompásak, hanem komorak, s maguk is fokozzák a táj ridegségét. Lenéztem a völgybe. Alant sűrű köd szállt föl a folyókról, amelyek odalent futnak, s vastag koszorúként ölelik a szemben lévő hegyeket, amelyek feje a mindenütt egyforma felhőbe vész, a fekete égről ömlik az eső, s teszi még szomorúbbá a környező tárgyak szomorú képét. Ó, jaj! Miért dicsekszik az ember, hogy annyival érzékenyebb, mint az állat? Hisz ettől az csak nélkülönözhetetlenebb. Ha a mi indítékaink csak éhségre, szomjúságra s testi vágyra korlátozódnának, majdnem szabadok lennénk, de így megindít minden szél, egy véletlen szó vagy jelenet, vagy amit e szóból kiérezni vélünk.

Majdnem dél volt, mire a tetőre fölértem. Leültem egy sziklára, amely a jégtengerre néz. Azt is, a környező hegyeket is köd takarta. Aztán a szél egyszerre fölszippantotta a felhőt, s én leereszkedtem a gleccserre. Felülete egyenetlen, hullámzik, mint a viharos tenger, lejtése enyhe, s mély hasadékok barázdálják. A jégmező alig egy mérföld széles, de majdnem két órámba telt, amíg átvágtam rajta. A túlsó hegy egyetlen csupasz, függőleges kőszál. Azzal a hellyel, ahol álltam a hegy oldalán, a Montanvert pontosan szemben volt, mintegy mérföldnyi távolságban. Fölötte a Mont Blanc emelkedett félelmes méltósággal. Megmaradtam a sziklák zugában, onnét bámultam a döbbenetesen szép képet. A jégtenger vagy inkább roppant jégfolyó meredek hegyek közt kanyargott, s ezek légies csúcsai, beszögellései fölébe szöktek. A csúcsok jegesen sziporkáztak a nap fényében a felhők fölött. Korábban bánattal teli szívem már-már valami boldogságfélétől dagadozott. Így kiáltottam fel: "Kóbor lelkek; ha igazán kóboroltok, s nem pihentek keskeny ágyatokban, adjátok meg nekem ezt a szerény boldogságot, vagy tegyetek társatokká, ragadjatok magatokkal az élet örömei közül!"

Ahogy ezt kimondtam, egyszerre egy alakot láttam közeledni hozzám, elég messze még, de emberfölötti sebességgel. Egyre-másra ugrotta át a jég hasadékait, amelyeket én oly óvatosan kerülgettem. Ahogy közeledett, láttam, termete is meghaladja az embernagyságot. Elfogott a rosszullét. Elködösödött a tekintetem, úgy éreztem, elalélok, de rögtön életre keltett a jeges szél. Amint az alak közelebb került hozzám (félelmetes és iszonyú látvány!), megértettem, hogy ez az a nyomorult, akinek én adtam életet. Reszkettem a dühtől és irtózattól, s úgy határoztam, megvárom, aztán megvívok vele életre-halálra. Odaért hozzám. Arca keserű kínról tanúskodott, s dacról meg rosszindulatról, s földöntúli csúfsága ezt az emberi szem számára szinte elviselhetetlenül iszonyúvá tette. De én nemigen észleltem. Kezdetben szólni sem tudtam a haragtól és gyűlölettől, majd magamhoz tértem, de csak hogy elárasszam dühös megvetést és undort kifejező szavaimmal.

- Pontosan erre a fogadtatásra számítottam - mondta a démon. - A szerencsétlent mindenki gyűlöli. Miért ne gyűlölnének hát engem, minden élőlény közt a legszerencsétlenebbet! Még te, a teremtőm is megvetsz és eltaszítasz engem, a teremtményedet, akihez oly szoros kötelék fűz, hogy azt csak egyikünk pusztulása oldhatja föl. Meg akarsz ölni engem. Így mersz játszani az élettel? Teljesítsd kötelességedet, amivel nekem tartozol, és én is teljesítem, amivel én tartozom neked és az emberiségnek. Ha teljesíted a feltételeimet, békében hagyom őket, ha nem, addig tömöm a halál bendőjét, amíg maradék barátaid vérével el nem telik.

- Te visszataszító szörnyeteg! Démon, aki vagy! A pokol kínja enyhe bosszú a bűneidért. Nyomorult ördög! Szememre hányod, hogy megteremtettelek! Gyere hát, hadd oltsam ki a lángot, amit oly könnyelműen föllobbantottam.

- Nyugodj meg! Könyörgök, hallgass végig, mielőtt gyűlöleted hűséges fejemre zúdítod. Hát nem szenvedtem eleget, hogy még te is megkísérled súlyosbítani nyomorúságomat? Az élet, bár lehet, nem más, mint kínok halmaza, kedves nekem, s meg is fogom védeni. Ne feledd, te alkottál erősebbre, mint tenmagad vagy. Magasabb vagyok, mint te, s tagjaim hajlékonyabbak. De semmi kedvem szembeszállni veled. A te teremtményed vagyok, s ha te is eljátszod a szerepedet, én is, amit te osztottál ki rám, sőt szelíd leszek, és szót fogadok természetes uramnak és királyomnak. Ó, Frankenstein, ne légy pártatlan máshoz, és ne taposs egyedül rám, akinek leginkább tartozol igazsággal, sőt elnézéssel és szeretettel is. Emlékezz rá, én a teremtményed vagyok. Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal, akit megfosztasz minden örömtől, pedig nem is tett semmi rosszat. Mindenütt boldogságot Iátok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.

- Miként indíthatnálak meg, mondd? Hát nincs könyörgés, ami rávenne, hogy jó szemmel nézz teremtményedre, aki a jóságodért, együttérzésedért esedezik? Higgyél nekem, Frankenstein, én jót akartam. Lelkem szeretettől és emberségtől izzott, de hát nem vagyok-e magányos, nyomorultul magányos? Te, a teremtőm iszonyodsz tőlem. Mi mást várhatnék embertársaidtól, akik nem tartoznak nekem semmivel? Eltaszítanak és gyűlölnek. Lakatlan hegyek és sivár gleccserek a menedékem. Itt bujkálok már sok-sok napja. Jégbarlang a lakóhelyem, mert én vagyok egyedül, aki nem fél tőle, s mert az az egyetlen, amit az ember nem irigyel tőlem. S ha zord az ég, örülök, mert a zord ég is jobb hozzám, mint a többi élő. Ha az embersokaság tudna létemről, azok is úgy viselkednének velem, mint te, s fölfegyverkeznének az elpusztításomra. Hát ne gyűlöljem őket, akik iszonyodnak tőlem? Nem kötök békét ellenségeimmel. Nyomorult vagyok, de osztozzanak ők is nyomorúságomban. Neked azonban módodban áll kárpótolni engem, s megszabadítanod őket a rossztól, s csak rajtad áll, hogy az ne növekedjék, s majdan ne csak téged és családodat, de ezernyi mást is elnyeljen haragjának forgószele. Buzduljon fel benned az együttérzés, és ne dacolj velem. Hallgasd végig a mondandómat. Ha meghallgattál, tagadj meg, vagy érezz velem érdemem szerint, amint ítéled. Csak hallgass meg! Az emberi törvény még a bűnösnek is megengedi, bármi véres bűnt követett el, hogy mielőtt elítélnék, védekezzék. Ide hallgass, Frankenstein! Engem gyilkossággal vádolsz; de te nyugodt lelkiismerettel elpusztítanál engem, a teremtményedet. Ó, dicső emberi igazság! Pedig nem is arra kérlek, hogy kímélj. Csak arra, hogy hallgass végig, aztán, ha képes vagy rá, és ha akarod, pusztítsd el a kezed alkotását.

- Miért idézel az emlékezetembe olyasmit - szóltam közbe -, aminek még a gondolatától is összeborzadok, s amit én eszeltem ki, s én hajtottam végre nyomorultul? Átkozott legyen a nap, te iszonyú ördög, amikor te napvilágot láttál! És átkozott - bár ezzel magamat átkozóm meg - a kéz, mely megalkotott! Te kimondhatatlanul szerencsétlenné tettél. Magadnak köszönd, hogy nincs erőm végiggondolni, igazságos vagyok-e hozzád, vagy sem. Távozz! Szabadíts meg ocsmány alakod látványától.

- Megszabadítlak, teremtőm - mondta, s gyűlöletes tenyerével eltakarta a szememet. Hevesen eltaszítottam. - Így nem látod, amitől iszonyodsz. De meghallgatni akkor is meghallgathatsz, és részvéteddel is megajándékozhatsz. Az erény nevében, aminek valaha birtokában voltam, követelem tőled. Hallgasd meg történetemet. Hosszú és különös, s e hely hideg a te kényes természetednek. Gyere a kunyhóba, a hegyen. A nap még magasan jár. Mielőtt elrejtőzne a havas meredély mögött, és egy más világra fénylene, hallani fogod történetemet, és dönthetsz. Rajtad áll, hogy fölmentetvén az ember felebarátja legyek, s ártalmatlanul éljek, vagy embertársaid ostorává váljak, s gyors romlásba taszítsalak téged is.

Amikor ezt kimondta, elindult előttem a jégfolyón. Én a nyomában. Szívem teli volt, s nem feleltem neki, de útközben az érveit latolgattam, s úgy döntöttem, legalább végighallgatom. Részint a kíváncsiságom ösztökélt, de elhatározásomhoz hozzájárult a részvétem is. Mind ez ideig őt tartottam öcsém gyilkosának, s most mohón kívántam, hogy megerősítse vagy cáfolja e meggyőződésemet. És most először éreztem azt is, mi a teremtő kötelessége teremtménye iránt, s boldoggá akartam tenni, mielőtt gonoszságát szemére lobbantanám. Ez vett rá követelésének teljesítésére. Átvágtunk tehát a jégen, s megmásztuk a szemben lévő sziklát. Hideg volt, s az eső újra megeredt. Beléptünk a kunyhóba, a démon ujjongva, jómagam leverten és nehéz szívvel. De beleegyeztem, hogy meghallgatom, leültem hát a tűz mellé, amit baljós társam rakott, s ő belekezdett a történetbe.