MARY SHELLEY

TIZENHARMADIK FEJEZET

S most hamarosan történetem meghatóbb részéhez érek. Beszámolok bizonyos eseményekről, amelyek oly értéseket keltettek bennem, hogy hatásukra megszűntem az lenni, aki voltam, s azzá lettem, aki vagyok.

Rohamosan tavaszodott. Az idő gyönyörű lett, az ég felhőtlen. Meglepetten láttam, ami korábban sivár volt és komor, az most virágba borult, és csodaszépen zöldellt. Érzékeim fölfrissültek, jólesett nekik az ezernyi pompás illat s ezernyi gyönyörű látvány,

E szép napok egyikén történt, amikor tanyai barátaim épp a munka fáradalmát pihenték - az öregember gitározott, s gyermekei a játékát hallgatták -, azt vettem észre, Felix arca kimondhatatlanul mélabús. Föl-fölsóhajtott, s mikor apja abbahagyta a játékot, viselkedéséből arra következtettem, Felixtől szomorúsága okát kérdi. Felix vidám hangon válaszolt, az öreg tovább muzsikált, ám egyszerre kopogtak az ajtón.

Egy hölgy érkezett lóháton, s egy parasztember, a vezetője. A hölgy fekete ruhát viselt, s arcán sűrű, fekete fátylat. Agatha kérdezett tőle valamit, s az idegen válasza egyetlen, bájosan ejtett szó volt, Felix neve. Hangja muzsikált, de nem úgy, mint barátaim bármelyikéé. A szót meghallván, Felix odasietett a hölgyhöz, s az, mikor meglátta őt, fölvetette fátylát, s én megpillantottam angyali szépségű és kifejezésű arcát. Különös mód fésült haja hollófekete volt és csillogó. Szeme fekete, de szelíd, bár eleven. Vonásai szabályosak, bőre csodálatosan tiszta, arca bájosan rózsás.

Felixnek mintha eszét vette volna az öröm, mikor őt meglátta, a szomorúságnak még a nyoma is eltűnt az arcáról, s az nyomban olyan mámoros boldogságot fejezett ki, amilyenre aligha hittem volna képesnek. Szeme csillogott, arca kipirult a boldogságtól, s ugyanolyan szépnek láttam, mint az idegent. Mintha azt más érzelmek illették volna meg; gyönyörű szeméből kicsordult néhány csepp könny, Felix felé nyújtotta kezét, ő elragadtatva megcsókolta, s amennyire ki tudtam venni, az ő édes arab leánykájának szólította. A lány láthatólag nem értette, de mosolygott. Felix elbocsátotta a vezetőt, lesegítette a lányt a nyeregből, és bekísérte a házba. A fiatalember és az apja néhány szót váltott, az idegen hölgy odatérdelt az öregember elé, s kezet akart csókolni neki, de ő fölemelte, s szeretettel magához ölelte.

Hamarosan észrevettem, hogy bár az idegen is tagolt hangokat ad ki, s nyilvánvalóan megvan a maga nyelve, sem ő nem érti a tanya lakóit, sem azok őt. A kezükkel mutogattak, s ezt nem értettem, de azt láttam, az idegen jelenléte boldogsággal tölti el a tanyát, s úgy űzi el a szomorúságot, ahogy a nap szippantja föl a reggeli ködöt. Felix kiváltképp boldognak látszott, s örömteli mosollyal üdvözölte az ő arab leánykáját. Agatha, az örök szelíd Agatha kezet csókolt a bájos idegennek, s a bátyjára mutatva, úgy néztem, azt jelezte: az boldogtalan volt, míg az idegen meg nem jött. Órák teltek el így, miközben ők, az arcukról ítélve, nagyon vígan voltak, de hogy miért, azt nem értettem. Egyszerre megvilágosodott előttem, amikor az idegen újra meg újra utánuk mondott bizonyos hangokat, hogy megpróbálják megtanítani a maguk nyelvére, s az jutott eszembe, ennek magam is hasznát vehetném. Az idegen mintegy húsz szót megtanult az első leckén, természetesen elsősorban olyanokat, amelyeket magam is értettem már, de a többi az én számomra is új volt.

Ahogy beesteledett, Agatha meg az arab lány hamar nyugovóra tért. Felix, mikor elváltak, megcsókolta az idegen kezét, s azt mondta: "Jó éjt, édes Safie." De ő még soká fennmaradt, az apjával beszélgetett; s abból, hogy gyakran emlegették a hölgy nevét, arra következtettem, ő volt beszélgetésük tárgya. Égtem a vágytól, hogy megértsem őket, minden igyekezetemmel ezen voltam, de arra kellett rájönnöm, ez teljességgel lehetetlen.

Másnap reggel Felix kiment dolgozni, s miután Agatha végzett szokásos tennivalóival, az arab lány odaült az öregember lábához, és gitárját elvevén oly bűvöletesen szép dallamokat játszott, hogy a gyönyörűségtől egyszeriben kiszaladt a könnyem. Énekelt is, és hangja oly gazdagon áradt, csapott fel, s halkult el újra, mint a fülemüléé az erdőn.

Mikor befejezte, átadta a gitárt Agathának, aki először vonakodott azt elfogadni. Aztán eljátszott egy egyszerű dalt, és kellemes hangon énekelt, de korántsem oly csodaszépen, mint az idegen. Az öregemberen látszott, el van ragadtatva, mondott néhány szót, amit Agatha megpróbált Safieval megértetni; én úgy láttam, azt akarta kifejezni velük, hogy Safie mennyei élvezetet szerzett neki a muzsikájával.

A napok ezután is éppoly békésen teltek, mint ez idáig, az egyetlen változás az volt, hogy barátaim arcán öröm váltotta fel a szomorúságot. Safie mindig vidám volt és boldog. Gyorsan haladt a nyelvben - akárcsak vele együtt én két hónap múltán már majd minden szót megértettem, amit kiejtettek.

Időközben a fekete földet belepte a sok növény, s a zöld lejtőket számtalan virág tarkította, édes illatú és édes a szemnek, megannyi sápadt fénnyel ragyogó csillag a holdvilágos erdőn. A nap melegebb lett, az éjszakák derűsek és balzsamosak, s éjszakai kószálásaim hallatlan örömöt szereztek, bár ugyancsak megrövidültek a kései napnyugta és korai napkelte következtében, hisz fényes nappal óvakodtam kimenni, mert féltem, hogy majd ugyanazzal a bánásmóddal találkozom, amit az első faluban kellett elszenvednem, ahova a lábamat betettem.

Minden napom szakadatlan igyekezet volt, hogy mielőbb elsajátítsam a nyelvet, s azzal dicsekedhetem, gyorsabban haladtam, mint az arab lány, aki nagyon keveset értett, s akadozva beszélt, én viszont megértettem és utánozni is tudtam minden kiejtett szót.

Miközben egyre jobban beszéltem, megtanultam a betűk tudományát is az idegennel együtt, s ez a csodálkozás és gyönyörűség tágas új mezőit nyitotta meg előttem.

A könyv, amelyből Felix Safie-t tanította, Volney műve volt, a Birodalmak romjai. Nem értettem volna a könyv mondanivalóját, ha Felix, fölolvasván, részletesen mindent meg nem magyaráz. Választása azért esett épp erre a könyvre, mondta, mert emelkedett irálya a keleti szerzők példáját követi. E mű révén, bár felületesen, de megismerkedhettem a történelemmel s a világ néhány ma is létező birodalmával. Betekintést nyújtott szokásaikba, kormányzatukba s a föld különféle népeinek vallásaiba. Szólt a rest ázsiaiakról, a görögök bámulatos zsenialitásáról és tevékeny szelleméről, a régi rómaiak háborúiról és nemes erényéről, ezt követő elkorcsosulásukról s e roppant birodalom hanyatlásáról, lovagságról, kereszténységről, királyokról. Szólt az amerikai félteke fölfedezéséről, s én Safie-val együtt sirattam meg őslakóinak boldogtalan sorsát.

E csodálatos elbeszélések különös érzelmeket gerjesztettek bennem. Hát lehet az, hogy az ember oly hatalmas, erényes és fenséges, egyszersmind mégis oly gonosz és aljas? Egyszer olyannak mutatkozik, mintha az ősrossz sarjadéka lenne, másszor meg találni se lehet nála nemesebbet és Istenhez hasonlatosabbat. Úgy tetszett, nagy és erényes embernek lenni a legnagyobb tisztesség, ami érző lelket érhet. Aljasnak és gonosznak lenni, amint ezt sokakról feljegyezték, úgy látszott, a legnagyobb szégyen, alantasabb állapot, mint a vakondoké vagy a gyámoltalan féregé. Sokáig nem tudtam felfogni, miként szánhatja rá magát egy ember, hogy embertársát meggyilkolja, mint azt sem, mi célt szolgálnak a törvények és kormányok; ám mikor a vérontások és egyéb gonoszságok részleteit hallottam, csodálkozásom megszűnt, s undorodó iszonyattal fordultam félre.

A tanya lakóinak minden beszélgetése új csodákat tárt fel. Mikor az útmutatásokat hallgattam, amelyeket Felix az arab lánynak adott, az emberi társadalom különös rendszere bontakozott ki előttem. Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről.

A szavak arra indítottak, hogy magamba nézzek. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás. Olyan ember, aki az említett előnyök közül csak egynek van birtokában, netán még tiszteletnek örvend, de aki egyiknek sem, azt kevés kivétellel csavargónak vagy szolgának tekintik, s egyszer s mindenkorra arra kárhoztatják, hogy a kiválasztott kevesek javára fecsérelje el az erejét! És én ugyan mi vagyok? Teremtésemről s teremtőm személyéről nem tudtam semmit, de azt tudtam, hogy pénzem az nincs, se barátom, sem semmiféle tulajdonom. És ráadásul az alakom is torz és undorító. Még csak a szervezetem sem emberi szervezet. Fürgébb vagyok, mint az ember, és szerényebb koszton is megélek. Testem kisebb ártalmára viselem a hideg és a meleg végleteit. Erőm messze meghaladja az övét. Ahogy körülnéztem, nem láttam magamhoz hasonlót, és nem is hallottam ilyenről. Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?

EI sem tudom mondani, milyen kínokat okozott e gondolat. Megpróbáltam elhárítani, de a bánatot a tudás csak szaporítja. Ó, bár maradtam volna örökre szülőföldem erdejében, s ne ismertem volna meg, ne éreztem volna mást az éhségen, szomjúságon és melegen kívül!

Mily különös dolog a tudás! Ha egyszer beléakaszkodott, rátapad az elmére, mint moha a sziklára. Néha azt kívántam, bár rázhatnék le magamról minden gondolatot és érzést, de megtanultam, a fájdalom legyőzésének egyetlen eszköze van, s ez a halál - az pedig olyan állapot, hogy bár nem értettem meg, máris rettegtem tőle. Bámultam a tanya lakóinak erényét és jó szándékát, szerettem szelídségüket és szeretetre méltó modorukat, de másként nem érintkezhettem velük, csak lopva, hogy ne lássanak, és ne tudjanak rólam, s ez inkább fokozta, mint kielégítette a vágyamat, hogy én is hozzájuk tartozzam. Agatha szelíd szava, a bájos arab lány eleven mosolya nem nekem szól. Az öregember szelíd szemrehányásai s a szeretett Felixszel folytatott élénk beszélgetései nem az én fülemnek szólnak. Ó, én szerencsétlen nyomorult!

De más lecke még mélyebben hatott rám. Hallottam a nemek különbözőségéről, a gyermek születéséről és neveléséről. Mint örvend az apa kicsiny gyermeke mosolyának, a nagyobbacskák hancúrozásának, s hogy e drága kötelezettség mint foglalja le az anya minden gondolatát, egész életét, miként nyiladozik az ifjú ember elméje, s gyarapodik tudása, s mint kötik kölcsönös - szülői, testvéri és rokoni - kötelékek egymáshoz az embereket.

De hát hol van nekem barátom és rokonom? Apa szeme nem kísérte figyelemmel gyermeki napjaimat, anya sem ajándékozott meg áldott mosolyával és becézgetésével, vagy ha igen, kitörlődött a múltam, egyetlen vak űr már, amelyben képtelen vagyok bármit is megkülönböztetni. Már a legkorábbi emlékeimben is az vagyok, ami ma: ekkora és ilyen. Még soha nem láttam senkit, aki csak hasonlítana is rám, vagy azt állítaná, valami köze van hozzám. Hát mi vagyok én?

Rövidesen megmagyarázom, ezek az érzések hova torkolltak bennem, de most engedd meg, hogy visszatérjek a tanya lakóihoz, akiknek élettörténete a méltatlankodás, a gyönyörűség és a csodálkozás elegyes érzéseit váltotta ki belőlem, de végső soron mindez csak szeretetemet és tiszteletemet növelte pártfogóim iránt (mert ártatlanságomban - félig fájó öncsalással - magamban így hívtam őket).