Megmagyarázhatatlan
Anthony Sheenard novellája alapján
Írta: Drifter
1.
- A pontos idő kilenc óra harminckét perc ötven másodperc.
Woodpecker hangosan dobolt az asztalon. Közben megpróbálta magában számlálni a másodperceket.
- A pontos idő kilenc óra harmichárom perc...pontosan...
Navigációs tiszt volt egy űrhajón, amely már lassan két hónapja hangtalanul siklott az űr végtelenjében a Hold felé.
- A pontos idő kilenc óra harminchárom perc tíz másodperc...
Számításai szerint eddig ötmillió-kétszázhatvankilencezer-háromszáznyolcvankettő másodpercet töltött az űrben, ezen a hajón. Nagyon unta már.
- A pontos idő kilenc óra harminchárom perc húsz másodperc...
- Háromszázkilencvenkettő - sóhajtotta Woodpecker. Azon gondolkodott, hogy egy ilyen űrhajón mint ez, mekkora szükség lehet egy navigációs tisztre...
- A pontos idő kilenc óra harminchárom perc harminc másodperc...
Semekkora... A vezérlést és minden egyebet mesterséges intelligencia végzett.... Woodpecker ezért tétlen dühében néha a berendezést rugdosta, vagy a pontos időt hallgatta és közben egy monitoron nézett egy vékony csíkot, amely végtelen lassúsággal araszolt a képernyő egyik vége felől a másik felé.
- A pontos idő kilenc óra harminchárom perc negyven másodperc.....
A csík alatt a Hold-Föld távolság volt látható valamilyen teljesen felfoghatatlan mértékegységben megadva, amíg Woodpecker le nem ragasztotta egy ragtapasszal, amire a saját nevét írta: 'Virgil Woodpecker'.
- A pontos idő kilenc óra...
- Hé Virgil! - üvöltötte egy hang a hangszóróból.
- perc ötven másodperc....
- Virgil! Hallasz? Figyelj! Találtam valami érdekeset! Ez még a pontos időnél is izgalmasabb! Gyere a hármas - négyes raktereket összekötő folyosóra! Ja, amúgy
kilenc harmincöt van....pontosan.
Virgil hatalmasat sóhajtott. Egy dolog volt, amit még az unalomnál is rosszabbul viselt és ez a hang tulajdonosa Allister Wilkins volt, aki a feladat nélküli legénység másik felét képezte. Al és a poénjai még a földön is legalább a 'feltűnően pocsék' kategóriát érdemelték volna a Woodpecker - skálán.
Lassan feltápászkodott, és elindult. Amikor odaért különös látvány fogadta. Wilkins az egyik ablaknál térdelt és görbült háttal bámult az űrbe. Úgy látszott, mintha valami nagyon különlegeset vett volna észre odakint, ezért Woodpecker halkan lopódzott mellé, nehogy elriassza a nagyvadat. De miféle nagyvad lehet itt, több tízezer kilométerre a Földtől? Lassan letérdelt társa mellé és kibámult az űrbe.
Mivel semmi különöset nem vett észre óvatosan Al felé pislantott, hogy vigyorog-e.
Alnak tátva volt a szája és mereven bámulta az ablakot. Virgil úgy döntött, hogy megpróbál hasonlóképpen tenni, hátha ő is meglát valamit, vagy Wilkinsből végre kirobban az idióta vihogása.
Úgy tíz perc múlva szólalt meg Al.
- Te meg mit bámulsz Virgil?
Virgil a szája szélét harapdálta a dühtől... Nem szólt semmit.
- Hé, mi van Virgil? - hallotta ismét Wilkinst.
Woodpecker elhatározta, hogy csakazértis tovább mereszti a szemeit. Két könnycsepp gördült ki a szeme sarkából. Csak az űr sötétjét látta.
- Virgil? Jól vagy?
- Igen!!! - ordított fel Woodpecker - Neked mi bajod van?
- Nem látod? - kérdezte mély meglepetéssel a hangjában Wilkins.
- Micsodát? - ordította ismét Woodpecker.
- Ott van! - mutatta révülten Al.
- Most mit hülyítesz… - kezdte ismét Virgil, mikor hirtelen ő is meglátta. A látványtól elakadt a lélegzete. Egy elmosódott foltot látott maga előtt remegni.
- Ez van pajtás... Megőrültünk... - hebegte.
- Mi bajod van? - értetlenkedett Wilkins, és hogy biztos legyen benne, hogy Al tényleg látja, a foltra bökött az ujjával.
Tömeghallucináció - gondolta Virgil - csak az lehet.
- Tömeghallucináció - bólintott együttérzéssel Al felé - Te is látod, én is látom… Nem csoda, ilyen körülmények között…Bárkivel megtörténhet....Jó lenne lekötözni magunkat mielőtt még közveszélyesek lennénk... -tette hozzá halkan.
- Mi van??! - Al egyre dühösebb lett.
- Nyugi pajtás, én is látom. - fordult kedvesen társához. - Tömeghallucináció…
- EGY DARÁZS… TE IDIÓTA!! - üvöltötte Al.
Virgil hátrahőkölt a meglepetéstől. A remegő folt körvonalai kezdtek élesedni. Pár perc könnyezés és szemdörzsölés után már Virgil is tisztán látta… Egy darázs… Ráadásul él…De nem az űrben van, hanem sokkal közelebb… Az ablak dupla, hermetikusan zárt üvegtáblái között egy darázs vergődött befelé igyekezve…
- Egy teljesen kifejlett élő darázs - fordult Al felé. Mivel ez a megállapítás mindent takart, amit a darázsról tudtak, nem is beszéltek többe, csak figyelték a rovar kétségbeesett vergődését.
Valamivel később, míg Al Wilkins a darazsakról faggatta a központi számítógépet Virgil annak próbált utánajárni, hogyan kerülhetett be a két tökéletesen szigetelt üveglap közé a “miniatűr, sárga csíkos gyalázat". Al mindent megtudott a darazsakról, míg Virgil semmi újra nem akadt rá, és ugyanolyan tanácstalanul keringett az űrhajóban, mint a darázs az üvegtáblák között. Ám Alnak hiába volt sikerélménye, épp úgy nem ment az információkkal semmire, mint Virgil. Mikor ezt Virgil a szemébe vágta, Al sértődötten elment, hogy beazonosítsa a darazsat. Igazából azt szerette volna, ha nem is egy darázzsal lenne dolguk, mert akkor rögtön Woodpecker nyakába varrhatna egy tévedést.
De a darázs az darázs volt, a darazsak minden jellemző tulajdonságát egyesítve magában. Míg Al a darázs lábait számolgatta, amely elég kemény feladatnak bizonyult, megérkezett Virgil is, kezében egy kamerával. Valamelyik raktárhelyiség falából téphette ki. Nagy gonddal és hozzáértéssel hozzákapcsolta a központi számítógéphez a darázsra irányított mozgásérzékelő kamerát.
Miután a 24 órás megfigyelőállást felszerelte, Woodpecker elment azokért a műszerekért, amelyekkel ellenőrizni akarta, hogy valóban hermetikusan zártak-e az ablakok.
- Nincs ott semmi hiba - bizonygatta Virgilnek a hajó központi agya is, amelyet egyébként Tamás bátyának hívtak Wilkins irodalmi élményei alapján. Woodpecker azonban nem hitt Tamás bátyának. Nem volt rasszista, de a mesterséges intelligenciát nem becsülte sokra.
Al más vonalon indult el. A darazsak szaporodását tanulmányozta, majd milliméterről milliméterre átvizsgálta az ablakot, talál-e valamilyen árulkodó nyomot, amely arra utal, hogy néhány akut szemtengely-ferdüléses szerelő még lent a földön egy apró darázsfészket figyelmen kívül hagyott az ablaktáblák behelyezésekor. Woodpecker rosszindulatúan megjegyezte, hogy az tizenöt évvel ezelőtt történt.
Virgil előkotort valahonnan egy nagy érzékenységű lehallgatót, és az üvegre tapasztotta. Tamás bátya kiszűrt minden idegen zajt, s ráakadt valami halk zümmögés-szerű hangra, amit Al a darázs létének megdönthetetlen bizonyítékaként fogott fel, szemben Woodpecker azon véleményével, hogy a darázs nem is létezik, csak egy vetített képes vicc áldozatai mindketten. Woodpecker ugyanis azt állította, hogy nem hall semmit sem.
- Süket állat! - ordította Wilkins.
- Te képzelődsz, te barom! - vágott vissza Virgil.
- Tamás bátya is hallja! - ordított Wilkins
- Most nem hallom… - vetette közbe halkan Tamás bátya.
- Mert állandóan ordítasz te rohadék - üvöltötte Wilkins
Erre csend lett. Virgil továbbra sem hallott semmit. De most már Al sem. Csengett a füle…
- Talán Tamás bátya szórakozik velünk… - szólt fojtott hangon Virgil. Egyre jobban utálta a gépeket.
- Én? - kérdezte meglepődve a gép.
- Te, te rohadék! Te vetíted oda azt a gyalázatot! - üvöltötte Woodpecker. Nem volt rasszista, de…
- Mit csinálok én? - értetlenkedett Tamás bátya.
- Szívatsz minket! - Woodpecker úgy üvöltött, hogy a hermetikusan lezárt üvegtáblák beleremegtek. A darázs ijedten zuhant lefelé…
- Mivel? - kérdezett újra Tamás bátya
- A DARÁZZSAL. Te vetíted oda!!!!
- Kicsit hangosabban, ha szabad kérnem… Az előbb beszakadt az egyetlen érzékelő-membránom ezen a folyosón. Alig hallak…
Woodpecker hirtelen megnyugodott. Tett egy sétát az űrben kívülről letakarta az üveglapot egy fekete lepellel. Majd belülről is. Aztán az egész folyosót. Ha Al életében először nem fenyegeti meg igazán, akkor az egész űrhajót bevonta volna, mert akárhányszor a lepel alá néztek a darázs még midig ott repkedett.
- Talán mégsem Tamás bátya volt… - sóhajtott Virgil beismerően…
A következő pár napban darázsmegfigyelésre rendezkedtek be. A kamera minden rezdülést nyomon követett. A konzol összes képernyője a “kicsinyített orgyilkost" mutatta színesben, szélesvásznon…
A darázs ott volt, ahol volt, de elméletileg soha nem juthatott volna oda.(Virgil szerint gyakorlatilag sem.) Nem voltak kiskapuk, nem voltak lehetőségek, nem volt megoldás. Még csak találgatni sem lehetett.
Az ötödik napon megváltozott a helyzet. A darázs megdöglött. Ott feküdt élettelenül az üveglapok között és semmit sem csinált. Woodpecker pöcögtette az üveget, hadonászott, ugrált előtte, de a darázs meg se rezzent. Éppen idejében döglött meg, mert Wilkins már nem bírta volna Woodpeckert visszatartani attól, hogy szétszedje az üvegfalat.
Szép csendben leemelték a lepleket, kikapcsolták a kamerát, feltekerték a kábeleket, és átcipelték a raktárba. Mire visszatértek, a darázs eltűnt…
Így álltak a dolgok, amikor másnap…
2.
Virgil értetlenül bámulta a monitoron végigfutó jeleket. A monitort is. Pár perccel ezelőtt még nem is tudott róla, hogy a borotválkozótükre monitorként is tud működni.
A kavargó számok és betűk a gép zavarát jelezték.
- Na mi van? - kérdezte kedvesen Tamás bátyát, amikor lezökkent a vezérlőpult foteljába.
- Paradox adat a rendszerben - tájékoztatta a központi agy tárgyilagosan.
- Csak ennyi - dőlt rá a pultra Woodpecker. Pár perc múlva kapcsolt - Darázs? - kérdezte rosszat sejtve.
- Elégtelen információ.
- Beazonosítottad?
- Elégtelen információ.
- Hol van?
- Elégtelen információ
- Nem lehetne valamivel közvetlenebbül? - tört ki Woodpeckerből az idegesség.
- Halvány fogalmam sincs róla - közölte barátságosan Tamás bátya.
- Akkor mit tudsz? - Woodpecker egyre idegesebb lett.
- Körülbelül tíz perce egy harmadik élőlényt is észlelek az űrhajón.
- De nem darázs?
- A darazsat nem észleltem.
- Hol van?
- Azt mondtátok megdöglött.
- Az új élőlény hol van, te tetű?
- Mint említettem közöm sincs hozzá.
- Mekkora?
- Kanyi fogalmam sincs. - variálta Tamás bátya
- Mit csinál?
- Francom tudja - válaszolt készségesen Tamás bátya
Ekkor lépett be Wilkins. A fejét vakargatta, és korpahó hullott a padlóra.
- Mi folyik itt? - kérdezte meglepetten, aztán lefogta Woodpeckert, aki Tamás bátyát rugdosta kitartóan.
- Tamás bátya talált valamit - lihegte Woodpecker valamivel később -, de semmit sem tud róla azon kívül, hogy létezik. Szerintem elromlott.
- Én? - háborodott fel Tamás bátya. - A múltkorában sem akadtál semmire, akárhogy kerested is. Ne ess kétszer ugyanabba a hibába!
- Ez nem téma! - mondta Woodpecker. - Al kardoskodott a darázs valódisága mellett, amikor az egy pillanat alatt eltűnt. Ilyet pedig sem élő, sem holt nem szokott tenni.
- És?
- Miről van szó? - vágott közbe Wilkins - Új darázs?
- Nem biztos hogy darázs - igazította ki halkan Tamás bátya.
- Nem, a régi
- Visszajött? - kérdezte Wilkins.
- Nem, csak róla vitatkozunk Tamás bátyával! - Woodpecker kicsit felemelte a hangját.
- És mit sütöttél ki? - érdeklődött Tamás bátya bizalmasan.
- Hogy az egész nem más mint tömeghallucináció.
- Már megint kezdi… - suttogta maga elé Wilkins, majd hangosabban folytatta: - De azt szalagra vettük, és Tamás bátya bármikor visszajátszhatja! Így van, T.B.?
- Így bizony!
- Nem érdekel - vicsorogta Woodpecker - Még ez a legjobb magyarázat. Ráadásul hangja sem volt…
- De volt!
- Nem volt! Azt is csak beképzelted magadnak!
- Tamás bátya is?
- Tamás bátya elromlott!
- Nem romlottam el!
- Kuss! A gép ne szóljon bele! - ordította a vezérlőpult felé fordulva Woodpecker.
Erre csend lett.
Ebéd után a gép újabb fejleménnyel szolgált:
- Nő. - mondta Tamás bátya szenvtelenül.
- Hogyan? - kapta fel a fejét Wilkins.
- Komolyan? - csillant fel Virgil szeme.
- Tutira - válaszolta Tamás bátya.
- Honnan tudod? - kérdezte gyanakodva Virgil.
- Érzékelem a térfogatának növekedését.
Wilkins lemondóan legyintett.
- Most mekkora?
- Nem tudom…
- A jó istenit, akkor mit tudsz? - csapott az asztalra magából kikelve Woodpecker. - Miért vagy itt, ha nem azért, hogy tudd, mi folyik ennek az űrhajónak a fedélzetén?
- Hogy irányítsam ezt az űrhajót - vágott vissza Tamás bátya.
Woodpecker hirtelen magába roskadt. Néhányszor felsóhajtott. Wilkins mindeközben boldogan rágcsálta az ebéde maradékait.
- Meg fogjuk keresni! - veregette meg a sóhajtozó Woodpecker vállát, amikor végzett. Ezzel letudta a kéztisztítást is.
- Szét kell szednem Tamás bátyát - mondta rekedten maga elé Woodpecker. - Szét kell szednem…
Délután nekilátott a hiba keresésének. Míg Tamás bátya alkatrészeit tesztelgette külön-külön, Wilkins a raktérben kotorászott, aztán az olvasóban böngészett a CD-k között. Woodpecker estig dolgozott Tamás bátyán, és akkor sem hagyta abba, mikor Wilkins a vezérlő előtti folyosón barkácsolni kezdett. Mindketten az éjszakába nyúlóan serénykedtek. Éjfél felé Woodpecker áttért a kapcsolások bonyolult rendszerére, Wilkins pedig újrakezdte a barkácsolást, miután eltüntette a robbanás nyomait. Hajnalban Virgil nem bírta tovább, és elszenderedett Tamás bátya alkatrészeivel a kezében. Így talált rá Wilkins is, a saját maga szerkesztette biográffal, de csak annyi ereje maradt, hogy a készüléket leakassza a válláról és elvánszorogjon a fotelig.
Tamás bátya ébresztette őket pár óra múlva.
- Az embrióállapot a végéhez közeledik - közölte.
Woodpecker feltápászkodott, és elment mosdani. Kiöblítette a száját, majd elővette a borotváját. Már félig lehúzta az arcáról a szőrt, mikor lecsapta a borotvát és kirohant a mosdóból.
Wilkinst egy durva lökés ébresztette fel, és a padlón találta magát. Woodpecker magasodott fölötte, és egyenesen Tamás bátya küklopsz-szemébe bámult.
- Mi az, hogy embrióállapot? - ordította és vörös volt a feje.
- Ami a végéhez közeledik - közölte Tamás bátya színtelen hangon.
- Eddig szó sem volt embrióról - üvöltözött tovább Woodpecker. - Honnan tudod megállapítani, hogy embrióról van szó, ha azt sem tudod hol van és mekkora?
Mondta volna tovább is, ha Wilkins nem csillapítja le, és nem hívja fel a figyelmét a falhoz támasztott biográfra.
- Azzal majd megkeressük.
Woodpecker lemondóan legyintett.
- Embrió - motyogta megsemmisülten
Valamivel később, Woodpecker hanyatt dőlve szerelt, közben idegesen Tamás bátya szemét rágcsálgatta, Wilkins berobbant a vezérlőbe.
- Megtaláltam - ordította.
- Hm? - kérdezte izgatottan Virgil. Tamás bátya szeme még mindig a szájában volt.
- Az ágyad alatt! Rengeteg porcica!
Versenyt fulladoztak. Wilkins a saját poénján röhögött fuldokolva, Woodpeckernek pedig torkán akadt Tamás bátya szeme.
Amikor kiderült, hogy Virgil életben marad, Al rákérdezett van-e valamilyen új értesülése.
- Mondd el neki is! - szólt oda a vak Tamás bátyának Woodpecker.
- Te is elmondhatod - mondta Tamás bátya szemtelenül, mire Woodpecker egy fogóval odacsapott. - Rendben. A szülés megindult.
- Érted - vigyorgott eszelősen Woodpecker. - A szülés megindult.
- Értem. Hol?
- Nincs adat - kottyantott közbe Tamás bátya.
- Nem érted? A szüléshez szülő is kell! De szülő nincs, mert az már két élőlény lenne, nem egy. Egyértelmű tehát, hogy Tamás bátya rossz!
- Egy fenét! - mondta Wilkins és kifordult a vezérlőből.
- Fogadhatunk is! - üvöltötte utána Woodpecker. - De ha nem, én akkor is szétszedem…!
Wilkins a raktérben folytatta a kutatást. Sorban átnézett minden sarkot, de a biográf sehol sem jelzett semmit. Wilkins remélte, hogy a ládákat, nem kell felbontania. Látszott rajtuk, hogy olyan fémből vannak, amelynek árnyékában a biográf még egy tehéncsordát se érzékelt volna... De Tamás bátya se... A ládák egyébként is le voltak pecsételve. Valami nagyon fontos dolog lehetett bennük. Wilkins az elmúlt két hónap alatt rengeteget gondolkozott ezen, de most egyáltalán nem érdekelte. A teljes rakományt a külső zsiliphez tolta, majd az üresen maradt területet ésszerűen átvizsgálta. Nála ez azt jelentette, hogy egy fonalat húzott maga után, amelyet minden kiálló részhez hozzákötözött, így jelölve a már átvizsgált részeket. Az egész rakteret telefonta, mint egy pók.
Woodpecker eközben kitartóan tesztelgette az ízekre szedett Tamás bátya minden porcikáját. Mivel Tamás bátya nem közölte milyen méretű élőlényről van szó, minden gyanús foltot előbb szétkent, majd egy tiszta alkoholba mártott ronggyal letörölte. Ez a művelet néha kisebb károkat is okozott az alkatrészekben, de Virgilt ez nem nagyon izgatta.
Tamás bátya hiánya nyomasztó volt. A levegő egyre elhasználódottabbá vált, az űrhajó pedig egyre gyakrabban ütközött kóbor meteoritokba. A mesterséges megvilágítás sem változott, már fél napja déli fény ragyogta be az űrhajót.
Virgil mikor félig összerakta Tamás bátyát lazításképpen bekukkantott Alhoz a raktérbe. Al éppen a ládákat próbálta összébtologatni. Woodpecker nem akarta leszólni a másik munkáját, ezért csak lazán annyit mondott:
- Úgysem mész semmire!
Szerencséjére az első dolog, ami Wilkins keze ügyébe esett nagyobb volt a lakószobájánál, és akárhogy is erőlködött, nem bírta megemelni.
Már előre érezte a szájában a győzelem ízét, ahogy benyomja a főkapcsolót, Tamás bátya pedig közli, hogy értelmetlen fölhajtás volt az egész. Alig várta.
És pár unalmas óra múlva…
- Na, mi van? - kérdezte pimaszul Tamás bátya - Sikerült összeraknod? Nem hittem volna…
- Mi van az embriónkkal? - kérdezte izgatottan Virgil
- Mivel? - kérdezett vissza Tamás bátya.
- Az embrióval.
- Mi volt a kérdés?
Woodpecker a kezét dörzsölgette. Most már nem sietett Alhoz, hadd dolgozzék. Azért pár óra múlva mégis megkereste, hogy közölje vele a jó hírt.
- Gyere csak! - rángatta ki Wilkinst a rakodógép üléséből. - Hallgasd mit mond Tamás bátya!
Wilkins sanda pillantásokkal követte Woodpeckert. Aztán a vezérlőben megállt a fedélzeti komputer előtt.
- Mit akarsz mondani nekem? - kérdezte Tamás bátyától.
- Mi van? - kérdezte Tamás bátya.
- Mit tettél vele? - kérdezte Wilkins Woodpeckert.
- Megjavítottam! - üvöltötte diadalittasan Virgil.
- Mit kérdeztél? - kérdezte Wilkinst Tamás bátya.
- Mi van az embrióval? - kérdezte Wilkins.
- Micsodával? - értetlenkedett Tamás bátya.
- Na látod! - Virgil szinte eufórikus állapotba került az örömtől.
- Mit is mondtál menet közben? - kérdezett ismét Tamás bátya.
- Az em - bri - ó - val mi van… - kezdte lassan tagoltan Wilkins.
- Nem kapcsoltam rá a memóriaegységeket! - ütött a homlokára Woodpecker, miután az örömteli pillanatok közben majdnem beleült a fotelén heverő szilícium-csótányokkal agyontűzdelt panellapokba.
Pár perc alatt végzett
- Mi van a mi kis embriónkkal? - tette fel a kérdést utána.
- Mivel? - reagált rá Tamás bátya.
- Az embriónkkal - ismételte meg Virgil diadalittas pillantás kíséretében.
- Nyoma sincs.
- Ez van pajtás! - tárta szét a karjait Virgil
- Már túl van az embrióállapoton.
- Nincs sehol… - vigyorgott Virgil.
- Most áll lábra!
- Na, mit mondtam? Micsoda?!
Amilyen mértékben görbült le Woodpecker szája széle, úgy tűnt fel Al arcán a mosoly.
- Járni tanul? - zokogta megtörten Woodpecker.
Wilkins visszatért a felső raktérbe, Virgil pedig összeesett, mint egy tál előcsomagolt leves. A kétségbeesésén hamarosan felülkerekedett a dühe.
- Hol van, te galád? - ütötte egy csővel Tamás bátya oldalát.
- Nem tudom - üvöltötte vissza a gép.
- Hol van?
Kis csend követte a kérdést.
- Végre tudod? - csillant föl Virgil szeme.
- Dehogy.
- Akkor minek hallgattál el?
- Vállat vontam.
Wilkins egy pillanatra félbehagyta a munkát, és mereven hallgatózott a rakodótér ajtajában. Mintha valaki kiáltott volna…
- Megöllek! - üvöltötte pár tucat fallal, teremmel, folyosóval arrébb Woodpecker.
- Engem? - kérdezte Tamás bátya. - Soha.
- Szét foglak szedni!
- Megint?!
Ez a nap is úgy telt mint az előző. Wilkins a raktérben dolgozott, Virgil pedig Tamás bátyát szerelte. Egyidőben ébredtek rá, hogy nem ettek semmit. Az étkezőben futottak össze. Virgil gyilkos pillantások kíséretében markolta fel a tubusos csokikészletük maradékát, Al pedig cukroszacskókat tömködött a zsebébe.
Wilkins nem talált semmit fönt, pedig a fonalaktól már mozdulni sem tudott. Virgil Tamás bátya alkatrészeit tesztelgette. Ezúttal nem hagyta ki a memória-egységeket sem.
Woodpecker hangosan beszélt Tamás bátya darabjaihoz.
- Emlékszel rá, hányszor megvertél sakkban? - mondta a logisztikai áramköröknek. - Hát többet nem fogsz! - és belevágta az elektromos csavarhúzót.
Szinte megőrjítette az eredménytelenség.
- Ez nem segít! - kukkantott be Wilkins. - Csak nem vagy magányos?
Woodpecker felkapta Tamás bátya egyik belső hűtőventillátorát és Wilkins fejéhez vágta. Wilkins fütyörészve indult el pókot játszani.
Woodpecker miután belátta milyen kicsinyes a gyűlölete, könnyen megszabadult eme alantas érzéstől. A vezérlőpult oldalával utat kotort magának az ajtóig.
Sejtette, hogy hosszú és fárasztó szerelés áll előtte, ezért szétverte az ágyát, kivette a merevítőket, és Wilkins ruháinak felhasználásával matracot készített belőle, amelyet aztán a vezérlőbe vonszolt. Ott akart aludni a probléma közelében, s ha elkészül Tamás bátya, akkor innen kitűnően lehet nyomon követni az eseményeket.
Ezek után kicsit kifújta magát, és új kapcsolási ábrát tervezett Tamás bátya számára. Így kissé bonyolultabbá vált a hajó központi agya, de remélhetőleg pontosabb információval szolgál, vagy elismeri a tévedését.
Wilkins órák múlva ismét bekukkantott. Már nem volt olyan jó kedve, szeme alatt megvastagodtak a táskák, és a haja ziláltan lógott a szeme elé.
Woodpecker vigyorgott. Wilkins kedvével fordított arányban változott az övé.
A munka is jobban ment. Alig pár órácska alatt összedobta Tamás bátyát, úgy, hogy az működött is.
Woodpecker az ajtóhoz lopódzott, és kilesett a folyosóra. Nem akart tanukat Tamás bátya bekapcsolásakor, mert csöppet sem hiányzott neki Wilkins vigyora, és alkalomadtán elejtett pofátlan megjegyzése.
Visszaosont a gép elé és a kapcsoló után nyúlt.
- Hello, Virgil! - rikkantotta Tamás bátya. - Mi a balhé öregfiú?
- Meg van még? - kérdezte elszoruló torokkal Woodpecker.
- Tökéletesen!
Woodpecker magába roskadt. A matrac fájdalmasat nyekkent alatta.
- Mit csinál?
- Most ennivalót keres - sóhajtotta boldogan Tamás bátya.
Woodpecker hanyatt dőlt, és a mennyezetet nézte. Izmain végigfutott a fáradtság hulláma, görcsbe rántva valamennyi testrészét. Ekkor toppant be Wilkins és gyilkolni tudott volna.
- A rohadék! - üvöltötte, és várta, hogy Woodpecker reagáljon.
Woodpecker meg se rezzent. Talán a középső ujját ki tudta volna nyújtani, ha akarja, de nem akarta.
- A nyomorult! - ragozta Wilkins és Woodpecker füléhez hajolt, méghozzá egészen közel.
Semmi hatás.
- Az a gennyedék!
- Büdös a szád! - felelte Woodpecker.
- Teszek rá! Az összes raktárt átnéztem, és sehol sincs! Mindent átforgattam, és sehol sincs! Minden lyukba belenéztem, és…
-… sehol sincs - fejezte be Woodpecker.
- Ne lopd el a szövegem! - ordibálta Wilkins és felrántotta Woodpeckert.
- Mindjárt összetöröm magam - felelte rezignáltan Woodpecker.
- Senki sem állhat az utamba! - Wilkins felegyenesedett és széttárta karjait. Eksztatikusan felkacagott. - Sem ember, sem gép.
Átlépett a visszahanyatló Woodpeckeren, és Tamás bátya elé ment.
- Zsilipnyitás - bömbölte.
- Egy frászt - mondta jól nevelten Tamás bátya.
- Ajtónyitás.
- Egy frászt.
- Kézi vezérlés!
- Egy frászt.
- Állj át új szókincsre!
- Egy frászt.
Wilkins látta a tekintélyét romokban heverni. Közelebb lépett Tamás bátyához és elkezdte rugdosni az oldalát. Aztán egy Virgiltől ellesett mozdulatsorral elszakított néhány vezetéket. Majd egy kapcsolóval áramtalanította, és míg a pótrendszerek bekapcsoltak, átvette a vezérlést.
- Ha-ha! - kacagott fel ördögien. - Most szövegelj!
És rátenyerelt egy nagyon piros és nagyon villogó gombra.
Mintha egy pillanatnyi vihar támadt volna a fedélzeten: meglebbent a levegő, s néhány könnyebb tárgy megpördült. Aztán ajtók szisszenése hallatszott be, és a légmozgás megszűnt.
- A rakomány az űrben van! - jelentette ki a diadal mámorával eltelten Wilkins. - Megtettem. Ha oda bújt el, akkor már fagyottan kering a világmindenségben! Mit mondasz bátyó?
- Éhes - felelte meghatódva Tamás bátya.
- Szóval még itt van a fedélzeten?
- Aha.
Wilkins lezökkent Woodpecker mellé és a kezébe temette a fejét.
- Adjatok enni neki fiúk! - könyörgött Tamás bátya. - Érzem nagyon éhes.
Pár óra múlva Wilkins törte meg a csendet.
- Lehet, hogy igazad volt - mondta, talán életében először -, és tényleg Tamás bátyában van a hiba.
- Ha nincs a raktárban, és nincs a hajótörzsben, akkor hol lehet? - kérdezte Woodpecker saját magától.
- Szedd szét még egyszer, hátha…
- A hajtóműnél nem lehet, ott nem él meg semmi.
- Alapos kéz, és sólyomszem kell ide. Segítek szétszedni.
- Valahol csak kell lennie.
- Én is utálom ezt a gépet.
- Pedig itt van valahol!
- Mi a francról beszélsz te itt? - ordított fel Wilkins.
- Gyere, keressük meg.
Wilkins csak bámult maga elé.
- Eszik már! - törte meg a csendet Tamás bátya.
- Erről jut eszembe… - intett Woodpecker - A hűtőkamrában megnézted?
- Nem… - Wilkins nagyot köpött a padlóra. Bosszantotta, hogy a hűtőkamra nem jutott az eszébe. De fel sem tételezte, hogy ott lehet. Legalább olyan abszurd volt a gondolat, mint… - Gyerünk, nézzük meg!
- Gyerünk. Hol van a biográfod?
- Kint az űrben - röhögött Wilkins.
Még soha nem jártak a hűtőkamrában. Robotok hozták ki onnan az élelmet, és azok is készítették el. A hűtőkamrában -50C volt az átlaghőmérséklet.
- Meleg ruha is kell… - mondta Al
Woodpecker gyorsan bólintott, majd eliszkolt a szobája felé, mert sejtette, hogy Wilkins nemsokára nem lesz majd ilyen barátságos.
- Hol vannak a ruháim? - visszhangzott pár perccel később a folyosó Al fájdalmas üvöltésétől.
- A matracomban… - dugta ki a fejét a szobája ajtaján Woodpecker. - Számolj el százig, aztán keresünk neked valamilyen ruhát, az én ruhatáramból.
- De azok szűkek lesznek nekem, te egyszálbélű Frankenstein!
- Százig! - vakkantotta Woodpecker, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Wilkins úgy döntött, hogy csak azután öli meg Virgilt, miután megkeresték a… azt a… harmadikat.
Alaposan beöltöztek: ingre pulóvert, pulóverre kabátot, mindent, még az egyenruhájukat is felvették. A végén egymásnak kellet segíteniük, alig tudtak mozogni. A két golyó eldöcögött a liftig, majd egyenként leereszkedtek a legalsó szintre. A hűtőkamránál igazolták magukat, és kitárult előttük a jeges paradicsom bejárata. Fehér párafelhő hömpölygött ki a lábuk elé. A mennyezeten sárga fénysor villant fel, és bevilágította a hatalmas termet.
Polcok húzódtak amerre a szem ellátott. Virgil kétségbeesett pillantást vetett Alra.
- Kihordunk mindent - döntött Wilkins. - Megtisztítjuk a polcokat!
- Hol vannak a rakodókocsik?
- Az űrben - vigyorgott Wilkins. - De tudok néhány kerékről a javítóteremben. Egy pillanat és kész a kiskocsi.
Persze több volt az egy pillanatnál. Wilkins megtalálta ugyan a kerekeket, de nem tudott lehajolni értük, ezért néhány ruhadarabot lefejtett magáról. Szerszámokat kotort elő, keresett valami tengelynek valót, majd rögzítéseket, és alig egy óra alatt összehozott egy manuálisan vezérelhető kocsit, amivel - két kézzel húzva maga mögött - visszatért Woodpeckerhez.
Woodpecker időközben teljesen beleizzadt a ruhákba, de nem vetkőzött le, mert hitte, hogy Wilkins bármelyik pillanatban visszaérkezhet. Kicsit szédült és émelygett a gyomra, de hősiesen támasztotta a falat. Időnként belépett pár pillanatra, hogy kitisztuljon a feje, de nem maradt sokáig, mert nem érezte biztonságban magát.
Aztán megjött Wilkins három ingre, két gatyára vetkőzve és fütyörészve. Woodpecker nem szólt egy szót sem. Úgy döntött azután öli meg Wilkinst, miután megkeresték a… azt a… harmadikat.
Behatoltak a hűtőterembe, és kiléptek kétoldalt. Néhány másodpercnyi óvatos szemlélődés után aztán munkához láttak. Kinyitották a tárolókat, és a tartalmukat a kocsira hordták. Amikor a kocsi megtelt, a vacogó fogú Wilkins felajánlotta, hogy elviszi a zsilipig.
Woodpecker csak azért nem bólintott, mert csonttá fagyott a nyakán az ing, és nem bírta megmozdítani a fejét. Helyette meghajolt, mire a derekánál a szövet óriási reccsenéssel eltörött.
Együttes erővel felszakították a fémkerekeket a fémpadlótól: ehhez mindössze négyméternyi gyorsulópályára és háromszori nekifutásra volt szükség. Wilkins füttyentés közben megfagyott ajakkal hagyta el a hűtőházat.
Hamarosan minden élelmet kihordtak a zsiliphez. Ezzel alig két és fél óra alatt végeztek. Woodpeckeren közben összefagytak a ruhák, a haja jeges hurkákban lógott, az arca ráncaiban pedig apró jégkristályok ültek. Az egyik szemére nem látott, mivel összeragadtak a szemhéjai. Úgy festett, mint egy esetlen, tébolyodott kalózkapitány. Wilkins vidámnak tűnt. Az arcára ráfagyott egy kitörni készülő sátáni kacaj.
- Mi az? Elettetek előle mindent? - kérdezte Tamás bátya, mikor a golyó alakú emberek visszatértek a vezérlőbe.
- Eszik még? - kérdezte hörögve Woodpecker.
- Naná
Wilkinsnek végre leolvadt az arcáról a mosoly. Rátenyerelt a zsilipnyitó kapcsolóra.
- Kíváncsi vagyok, hogy bírja az abszolút nullát. - röhögött.
Alig félóra múlva mindketten felolvadtak. A jeges zsibbadást kezdték felváltani az égető fájdalom hullámai. Szótlanul vigyorogtak egymásra.
- Kérdezd meg! - szólalt meg végül Wilkins.
- Tied a dicsőség! - udvariaskodott Woodpecker.
- Kérdezd már meg!
Woodpecker közelebb lépett Tamás bátyához
- Tamás bátya… - kezdte.
- Igen?
- Minden rendben?
- Természetesen.
- Hányan vagyunk ebben a teremben?
- Ketten.
- Van még valaki rajtunk kívül a fedélzeten?
- Nincs.
A két űrhajós heves üdvrivalgásban tört ki. A plafonig ugráltak, ami nem kis teljesítmény volt a rajtuk lévő öltözéket nézve. Wilkins a ruháiból készített matracon ugrált, ami kicsúszott alóla, és gyomron vágta az örömkönnyeit törölgető Woodpeckert. Egy darabig még ide-oda pattogtak a vezérlőben, és megpróbálták egymást átölelni. Mikor ez sikerült, összeakadt a lábuk, és hangos csattanással elvágódtak a földön. Gurulgattak egy keveset, végül elszédülve megállapodtak a vezérlő két ellentétes oldalán.
- Azt hiszem - szólalt meg ekkor Tamás bátya -, hogy hiba volna azt mondani, hogy valaki. Hiszen nyilvánvalóan nem ember, és akkor helyesebb a valami elnevezés.
- Mit mondasz? - kérdezte Wilkins. A szeme sarkából látta, hogy a megszédült Woodpecker hányingerrel küszködik.
- Helyesebb az a megfogalmazás, hogy valami van a fedélzeten rajtatok kívül.
Woodpecker ennél a végszónál egy szép egészséges rókának adott életet.
- A gyomrom… - hörögte. A sok csokoládé megbosszulta magát.
Wilkins szeme vérbe borult.
- Velem ne szórakozz T.B.! Nem vagyok kíváncsi a nyelvhelyességi fejtörőidre. Tudod, hogy mit akarok! És most mond meg, hol van!
Woodpecker felhörrent.
- Útisten, de fáj a gyomrom!
Wilkins odapillantott… Villámként hasított belé a felismerés.
- Hát persze… - suttogta. - Ezért nem találtam rá a biográffal. Virgil kihordta az embriót…
Woodpecker félig öntudatlan állapotban szemléletesen fejezte ki a véleményét a teóriával kapcsolatban.
- Megmentelek pajtás! - kiáltotta Wilkins, majd elrohant az étkezőbe. Felragadott egy kést. Töltött egy pohár vizet is, mert tudta, hogy sok vér lesz, és ki kell mosni a sebet.
Biztos volt benne, hogy meg tudja tenni. Lehet, hogy nem orvos, lehet, hogy nincs tisztában az anatómiával, de azt tudja, mi nem való egy emberi testbe. Mi van akkor, ha nem a gyomorban van? - kérdezte magától, de egyből el is vetette az ötletet. Ha máshol lenne, akkor Virgilnek most máshol fájna.
A vezérlőben közben egyre nagyobb lett a barna folt, amely pár perccel ezelőtt Virgil kavargó gyomrának tartalmát képezte.
- Harapj rá! - mondta Wilkins Woodpeckernek, majd a szájába nyomott egy csavarhúzót.
- Mit akarsz? Már jobban vagyok!
- Benned van! Hát nem érted?
Woodpecker meglátta Wilkins kezében a poharat és a kést.
- Mi a francot akarsz?
- Kiszedem belőled!
- Bennem van?
- Csak benned lehet
- Rosszul vagyok…
- Segítek rajtad!
Woodpecker felfogta a helyzet drámai voltát. Minden erejével megpróbálta visszatartani a gyomrából feltörő savakat. Belemarkolt társa kezébe. A tekintetéből hatalmas fájdalom sugárzott.
- Ha a barátom vagy, megteszed.
- Lehet, hogy fájni fog. Lehet, hogy nagyon fogsz szenvedni, de nincs más megoldás. El kell hinned nekem! Mindet megteszek, és bízom benne, hogy fogsz te még fogselymet húzogatni a szádban!
Woodpecker egészen elérzékenyült. Aprókat böffentett.
Wilkins megpaskolta Virgil arcát, majd felemelte a kést…
Beleszúrt a ruhakötegbe Woodpecker szíve tájékán, és lassan nyiszálva vágta át a szövetet egészen a nadrágig. Aztán letette a kést, belenyúlt a résbe, és finoman széthúzta. Keveset látott, ezért erősen megragadta a nyílás két szélét, és egy erőteljes rántással tovább szakította. Feltárult előtte Woodpecker bőre.
Wilkins kihajtotta a ruhát, a kés után nyúlt, és közelebb húzta a vizet. Még utoljára Woodpecker arca fölé hajolt, és bátorítóan rámosolygott. Kacsintott is.
- Nyugi! - mondta vidáman.
Woodpecker kissé feljebb emelte a fejét. Látta, ahogy Wilkins visszaereszkedik előző helyzetébe. Wilkins egy darabig habozott, majd a kést megtörölte az első felé eső ruhadarabban, mert tudta, hogy a higiénia sokat számít, aztán óvatosan hozzáérintette a kés hegyét Virgil bőréhez…
Woodpecker nézte, ahogy az első vércseppjei kiserkennek, és érezte, hogy Wilkins egyre erősebben nyomja a bőréhez a kést. Hirtelen elsötétült előtte a világ. Még látta a kés pengéjének a villanását, és még hallotta, ahogy a saját feje nagyot koppan a padlón…
- Ajaj - mondta Tamás bátya, úgy, mint aki nem hisz a szemének.
- Ne zavarj! - szólt oda Wilkins.
- Nem hiszem el! - folytatta Tamás bátya. - Nem hiszem el!
- Mit nem hiszel el? - kérdezte Wilkins, és elhatározta, hogy nem hagyja magát megzavarni.
- Kimúlt - nyöszörögte a központi számítógép.
Wilkinsnek megállt a keze.
- Virgil? Úristen… Ez nem lehet igaz! - suttogta rekedten. Elhajította a kést és ráborult Woodpecker hasára. - Mit tettem…
- Ki beszél itt Virgilről. - szólt pár perc múlva Tamás bátya. Elég lassan fogta fel a helyzetet az újjátervezett kapcsolásával…
- Akkor kiről beszélsz? - kapta fel a fejét Wilkins.
- A mi kis kedvencünkről! Rosszat evett, és elpusztult.
- Komolyan? - kérdezte Wilkins. Remegett a keze. A víz után nyúlt, és felhajtotta. - Teljesen kimúlt?
- Ennél teljesebben nem is lehet. Vége van mindörökre. Egy élet befejeződött, egy csodának vége. Egy lélek visszatért teremtőjéhez…
- Ez most biztos?
- Mint a halál…
3.
Wilkins pár óra alatt összeszedte magát, Woodpecker viszont ájultan feküdt a padlón. Wilkinsnek nem volt még ilyen nyugodt napja. Nem kellett elviselnie senki rigolyáit, nem kellett mással vitatkoznia, és ami a legfontosabb, nem kellett a hallania amint Virgil a pontos időt hallgatja. Néha odahajolt Woodpeckerhez, megnézte él-e még, kimondott néhány dolgot, ami nyomta a lelkét, néha sértegette is egy picikét. Másnap azonban hiányozni kezdett a társaság. Pontosabban nem is a társaság, hanem… Virgil Woodpecker.
- Virgil! - rázta meg barátjának a vállát - Ideje felkelned!
Virgil csak a sokadik felszólításra reagált.
- Mi…? - nyöszörögte.
- Meghalt. Érted? - mosolygott rá Al.
- He…?
- Megemésztetted! Érted?
- Mi van?
- Nem kell vécére menned? - érdeklődött Wilkins.
- Most hogy mondod…
Wilkins feltámogatta a barátját, és útnak indította. Amikor Virgil visszatért, csodálkozva nézett körül a vezérlőben.
- Mi történt itt?
- Ez te voltál - mentegetőzött Wilkins.
- Én?
- Igen, takarítsd el te!
- Micsodát?
Kiderült, hogy Woodpecker semmire sem emlékszik. Wilkins felvillantott néhány mozzanatot az elmúlt napok eseményei közül, de ez nem volt hatással Virgilre. Aztán elkezdte a mesélést a darázsnál.
- Úgy kezdődött, hogy lehívtalak az űrhajót a raktérrel összekötő folyosók egyikére…
Woodpecker furcsállva hallgatta. Egy-egy elképesztő résznél próbálta eltakarni hitetlenkedésről árulkodó arcát Wilkins elől.
- Ez lehetetlen! - jegyezte meg többször is. - Egy darázs az üvegtáblák között! Elképesztő!
- Hát igen, te akkor sem hitted el… Valami tömeghallucinációról zagyváltál…
Woodpecker csodálkozása tovább nőtt, mikor Wilkins az ismeretlen élőlényről beszélt. Magyarázat volt ugyan a rendetlenségre, a hiányzó rakományra, és ételkészletük hiányára, de hihetetlen magyarázat, melynél még az is meggyőzőbb lett volna, ha Wilkins egy kalózhajó támadásáról számol be.
- Gondolod, hogy ezt beveszik a Földön? - kérdezte Virgil az orrát piszkálva.
- Tamás bátya alá tudja támasztani - felelte Wilkins. - Nem igaz, T.B.?
- Dehogynem - felelte Tamás bátya. - Mit is?
- Ez nem a humor ideje - jegyezte meg szárazon Wilkins.
- Nem is viccelek.
Woodpecker érdeklődően figyelte a kialakuló helyzetet.
- Pár napja, érzékeltél egy idegen élőlényt a fedélzeten… - szótagolta Wilkins.
- Egy FÖLDÖNKÍVÜLIT? - kérdezte Tamás bátya meglepetten.
- Nem! Egy élőlényt! Éppúgy lehetett földi, mint földönkívüli.
- Hol volt?
- Nem tudom!
- És mekkora?
- Fogalmam sincs!
- Akkor mit tudsz róla?
- Semmit! - üvöltötte Wilkins. - Neked kéne tudnod!
- Én nem tudok róla - szótagolta Tamás bátya.
- Mintha tényleg nem tudna róla - jegyezte meg Woodpecker.
Wilkins mélyeket lélegzett.
- Emlékezz vissza! - könyörgött. - Történt valami rendellenes pár nappal ezelőtt! Szedd elő a memóriádból!
- Semmi adat.
- Akkor ez itt mi? - üvöltötte Wilkins és körbemutatott. - Téged ez a kretén teljesen szétbarmolt! Aztán összehányta a padlót! Közben elvesztettük a rakományunkat!
- Úristen! Kinyitottátok a zsilipeket? - szörnyülködött Tamás bátya.
Wilkins szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.
- No, semmi baj - veregette meg a vállát Woodpecker. - Majd elmész a cég pénzén orvoshoz, ha kifizettük a kárt…
- Sokba fog kerülni! - kottyantotta közbe Tamás bátya fontoskodóan.
-… Csak beképzelted az egészet - folytatta Woodpecker.
- Ezt? - fordult körbe Wilkins nyüszítve. - A ruháim a matracodban, csokitubusok a földön, tartalmuk a hasadon… Ezeket biztos nem én csináltam!
- Nyugodtan rám kenheted azt, amire nem is emlékszem! - csattant föl Woodpecker.
Wilkins egész testében remegett. Kezdte elveszíteni az uralmát saját maga fölött. Kezei ökölbe szorultak…
4.
Brink ezredes egy erőtlen mozdulattal visszarakta a CD-t a tokjába majd lassan a hatalmas ablakhoz lépett, amely az íróasztala mögött volt, és kibámult rajta. Éppúgy, mint a régi amerikai filmekben, amikor a hatalmas olajmágnás, vagy Rockefeller lenéz sokadik emeleten lévő irodájának hatalmas üvegtáblái mögül a birtokaira, a szennyes város bűnös utcáira. Brinknek is sokszor eszébe jutott ez a hasonlóság, de volt egy hatalmas különbség.... Szerencsére, vagy sajnos? Ezt nem tudta, de nem is akarta eldönteni. Már lassan tíz éve volt az Alfa-Holdbázis parancsnoka. Ez általában annyiból állt, hogy naphosszat az űr végtelenjét bámulta, vagy kedvenc CD-it hallgatgatta. Most az ablak előtt lehajtott fejjel várta, hogy az agyában visszhangzó zene utolsó foszlányai is elenyésszenek, és - mint mindig - teljesen üres lélekkel nézzen a végtelenbe. Felnézett, mintha tekintetével át akarná fúrni a vastag üveglapot, mely elválasztotta az űrtől; mintha kényszeríteni akarná magát, hogy belelásson azokba a távoli galaxisokba, melyek lassan mozogtak a tér felfoghatatlan útjain.
Szeretett egyedül lenni... De néha…
Akaratlanul is összerezzent, ahogy az önműködő ajtó hangosan felszisszent a háta mögött. Nem nézett hátra. Tudta, hogy Hughes a túlbuzgó hadnagy zavarja megint a nyugalmát. Már rég megszabadult volna tőle, ha nem lenne az unokaöccse…
- Uram! - szólalt meg végre Hughes.
- Mi az?
- Megérkezett a C konvoj C145-os teherszállító hajója.
- Amin az új magfúziós generátor alkatrészei vannak... - az ezredes megpróbálta az unokaöccse stílusát és orrhangját utánozni.
- Csak voltak uram…
- Már ki is rakodták?
- Nem uram…
- Hát akkor? - sóhajtott Brink ezredes. - Mi történt?
- Körülbelül négy órája szállt le az űrhajó. A legénység, Allister Wilkins és Virgil Woodpecker halottak. A központi számítógépet szétverték. A rakomány hiányzik.
- Értesítsék az elhunytak hozzátartozóit. - ásította az ezredes.
- A legjobb embereink voltak, uram…
- Maga szerint mi történt? - kérdezte unottan Brink. Tudta, hogy most hosszú előadás fog következni. Jobb minél hamarabb túlesni rajta.
- Mindent megvizsgáltam, de nem sajnos fogalmam sincs mi történhetett.
- Micsoda? - kérdezte az ezredes olyan hanglejtéssel, amelyet tőle legalább tíz éve nem hallott senki. Tíz év alatt egyszer sem fordult elő, hogy Hughes tanácstalan lett volna.
- Pontosabban azt tudom, hogy mi történt, de az okáról sajnos nem tudok semmit. A tetemek állapota alapján, Wilkins űrhajós előbb saját kezeivel végzett Woodpecker navigációs tiszttel, majd pár nap múlva éhen halt. A dulakodás közben tehették tönkre a számítógépet is.
- Éhen halt?
- Igen uram. Az űrhajó hűtőháza teljesen üres…
- És a rakomány? - Brink ezredes egyre nehezebben tudott megbirkózni az ásításával. Fárasztotta a beszéd.
- Nyoma sincs uram. Fogalmam sincs mi történhetett vele. Már értesítettem az összes nagyobb földi támaszpontot. Szinte mindegyik küld egy jól felszerelt kutatócsoportot. A NASA pedig egy A1c7-es cirkálót küld abba a szektorba, ahol feltehetőleg a “baleset" történt. - hadarta magas orrhangján Hughes.
- Felesleges… - motyogta a nagybátyja.
- Miért uram? Ők biztos meg fogják tudni mondani mi történt… Csak pár hónap és tudni fogjuk…
- Nem, nem - mondta Brink maga elé.
- Hogyhogy nem? Azzal a felszereléssel ami a NASA-nak van biztos… - hirtelen elakadt Hughes lélegzete.
Brink ezredes mosolyogva ingatta a fejét.
- Tudja Hughes, vannak megmagyarázhatatlan dolgok - mondta, és nem nézett hátra. Nem akarta látni Hughes csodálkozó arcát, aki csak most vette észre az üvegtáblák között kétségbeesetten vergődő darazsat…