SCARLETT GYERMEKEI Keenan úgy akarta, hogy Dara kerüljön be az angolok úritársaságába, és köztük élve harcoljon Irhon érdekeiért úgy ahogyScarlett O'Hara tette, persze eredményesebben - a dolgok azonbanmásként alakultak ... A Sidhek gyermekének, az amerikai ültetvényesekvérének a Brit Birodalom legdélibb zugában kell kiállnia az élet újpróbáját - megvívnia harcát a becsületért és a boldogságért. Pamának; köszönettel a Csodáért, amit kaphattam. Ugye, megértedMargaret - változnak az idők, változik a világ. Ma már semmi semugyanolyan, mint volt egykoron. Prológus Dara, kicsi Dara, hát néked mi dolgod itt? Eriggy vissza nem jött még el a te időd! Várnak rád odahaza. Nemjöhetsz még utánunk, habár, lásd csak, hiányzol nagyon.Szólj már valamit te is, öreg! Csak ülsz itt, mint akinekhangját vették a tündérek, pedig de nagyra voltál veleodaát! Na, hát szól j végre. Keenan, a legendás vén dalnok szabódva áll aszoba sarkában. Gyönyörű, ezüst hárfát szorongata kezében, oly pompás darabot, amilyet csakis aSidhek képesek készíteni. De a húrok most nemdalolnak, csöndesen, ijedten lapulnak az öreg bárdölelésébem. No, csak szólj hát - biztatja őt Grainne acailleach, ősi bölcsességek tudója. Kicsinek látszikmost is, barna falevél-arcában szorongón csillognaka figyelmes szemek, ahogy egyre csak unszolja adalnokot. Úgy, úgij - reccsen most a vén szilfa, a hatalmasöregember is. Hát erigyj, eriggy csak haza! Koránjöttél, jaj, túlontúl korán! Semmi dolgod itt!Hajnali ködfal, szélsusogás. A parti füzek szok-nyáját emelgetik a hullámok, amint bódult egymás-kergetésben buknak a kavicsok közé. Szigeti pirka-dat, szigeti nyár. Szigeti tél. Hideg, hideg, hideg...Fehér palást emelkedik, csillámfátyol homályábólint a két kedves öreg; fehér alakjuk átsejlik még a 11 szoba falán, azután elenyészik. Menj,,fordulj vissza, kicsim! Egy arc, fenn a magasban. Dérbe fordult hajú férfi,keményfába faragott vonásain keserűség és gyötre-lem. Mi kínozza vajon? Hullámok, csöndes hullámok... messze kint a ta-von... csónak ring. Arcok úsznak a felhők helyében,istenek tán, vagy tündér-uralkodók, de mindőjüktél, retteg valamitől. Hát félnek az istenek is?És vihar kél olykor... fekete, robajló ködök szület-nek valahonnan... valahonnan belülről?, s a görcsök-ben vonagló mennydörgés - vagy tán a föld moraj-lik? - mélyéből megszületik a fájdalom.Hánykódik a csónak, és remeg... remeg... remeg.Aztán eső hull a végtelenből, eső hull, forró, sós ízűeső, amíg el nem szunnyad, meg nem hal a fájda- lom. A szürke arcú, ezüstből való bajuszt és szakálltviselő doktor egymáshoz illesztette hosszú, vékonyujjait, és lassan bólogatott, mintha hosszú, belsőviták után sikerült volna végre egyetértésre jutniaönmagával. Ráncai a homloka közepére tolultak, sgondterheltnek látszottak a fáradt-kék szemek is. - Igen-igen - mondta mély átéléssel, mint akihosszas orvosi értekezések eredményét summázzae két szóban. - Nos hát, úgy látom, khmm, bizonyosszempontból mód nyílik a derűlátásra. Igen - fejtetteki bővebben is, hiszen szakértelemmel egyáltalánnem bíró hallgatósághoz beszélt. - Mondjon már valami értelmeset is, jóember, azisten megáldja! - Butler, mint valami barbár hadis-ten, lépett a doktor elé. Szemében az aggodalom és 12 a türelmetlenség lángja ötvöződött lassan haraggá.Ha Scarlett nem teszi a karjára hűvös kezét, talánmeg is ragadja a szürke ember gallérját. - Rhett, kérlek mondta szelíden az asszony, és azorvoshoz fordult. - Reménykedhetünk? - Hangjá-ban rémület és fájdalom sztxkölt, szeme vörös volt aszüntelen zokogástól. A szürke ember méltatlankodó arckifejezése meg-enyhült, mindazonáltal biztonságos távolba hátráltaz amerikaitól. - Nézzék, kérem... a tudomány mai állása szerint,ha figyelembe veszünk minden... - Pillantása meg-akadt a deres hajú férfi elsötétülő arcán. - Igen -jelentette ki sietve. - Határozottan állíthatom, hogyigen. Habár meg kell mondanom, és - emelte felhosszú ujját - igenis meg kell mondanom, hogybiztosak még nem lehetünk a gyógyulásban... deminden reményünk meg lehet rá! - Na végre, ember, ez a beszéd! - fakadt ki Butlerboldogan. - Hála Istennek! - Azzal megfordult, ésátölelte asszonyát, aki fel-felcsukló zokogás köze-pette kacagott, arcát a férfi vállába temetve. - Fiatalember, kérem legyen kedves, és hozzon egypohár vizet O'Hara asszonynak - fordult a doktor asarokban üldögélő Liamhez. A fiú szótlanul felemelkedett. Lefogyott az elmúltnapokban; vonásai élessé váltak, ajka pengévé zárult, és szeme alá sötét karikákat véstek az átv irrasz-tott éjszakák. Lelkében lassan csitult már a vihar, noha eleintenem volt könnyű elfogadnia, hogy a férfi, aki ilyensúlyosan megsebesítette Darát, nem válhat haragjamartalékává, mi több, még tisztelnie is kellene, hi-szen a lány apja. Ha tisztelet még nem is ébredtbenne -- azt nem osztja egykönnyen a ember - 1 dühételaltatta már Butler kétségbeesett aggodalma,és Dara állapotának lassú javulása.A tény, hogy idegenek, ráadásul angolok házábanél és azok kenyerét eszi, már-már elviselhetetlensúllyal nehezedett rá, mivel azonban semmit semtehetett ellene - hiszen éjjel-nappal a lány mellett ült,csak akkor hagyta magára, ha a doktor kiküldte -hát elaltatta a lelke háborgását. Valahogy úgy éreztemagát, mint erényes asszony az orvosi vizsgálaton.Senki más nem tehetne vele olyan csúfságokat, de akényszerűség akkor és ott kötelezi; lehunyja hát aszemét, összeszorítja a száját, és tűr.Tűrt hát a fiú szótlanul. Leste a lányt, törölgette ahomlokát, csitította ha hánykolódott és félrebeszélt,s átkozta magát, amiért nem ért ősei praktikáihoz,és nem szállhat szembe a Darát tépő démonokkal. Smivel egyebet nem tehetett, imádkozott csupán; se-gítségül hívta az isteneket, az Ősi Népet, Keenant ésGrainne-t, minden hatalmat a földön és azon túl,adják vissza a világnak a lányt.Most, mikor kifordult az ajtón; hogy enyhet hoz-zon O'Hara asszonynak, felengedett végre a lelke.Lehunyta fáradt szemét, s egyetlen hosszú pillana-tig a falnak támaszkodott, riehogy megrogyasszalábait a megkönnyebbülés. Vértelen ajkaiba nyom-ban némi szín költözött, amint felhagyott görcsösszorításukkal. Aztán lassan, mint aki most tanuljacsak, elmosolyodott. Így van jól, húgocskám. Hívhattál volna elébb is, gyön-gécske vagy te még ahhoz, hogy magadban csatázz. Lásd,ketten együtt csak visszataláltunk a helyes ösvényre.Mert rossz vidékre tévedtél, húgocskám, tudod-é? Gyön-ge lábnak nem való; visszatérni nem elég a halandó erő! 14 Fehéren ragyog a szoba, a vendég fénye szégyenbevonja a Napot. Aranyhajú, gyöngyház ruhás leány,Moll Roe, a Sziget Hölgye simít végig a lázas hom-lokon; érintése maga a nyugalom.Fényes, tavaszi nap tündököl a tó felett, gyémántotszór a felszín fodraira, s a sziget ünnepel. Könnyedtáncban libbennek a kert szobrai, illendőn köszöntikegymást, s az éltüket hozó vendéget, Moll RoeO'Catháint. A lány kacag, s hajában csilingelnek acsillagok... Fehérre meszelt falak, gótikus ívű ablak; a sarokbanasztal, rajta kancsó, pohár, hószín gyolcs és különösüvegcsék. Egyszerűségében ugyan szép, de teljes-séggel közönséges helyiség: nem sejlenek át a falak,nem hullámzik víz a padló helyén, s nem járnaktündérek a mennyezeten át. Milyen különös:Hatalmas ágy, makulátlan, fehér huzatú takaró,rajta kicsiny, fehér kéz, mint valami pihenő, reszke-teg pillangó. Most megrebben; repülne, de nem elégaz ereje, lehull újra meg újra, mígnem aztán felhagya próbálkozással. Dara lassanként felmerült az öntudatlanság s afél-éber álmok vízalatti világából, óvatosan, bizony-talanul puhatolva a valóságot, mintholmi veszedel-mes, idegen közeget. Szeme le-lecsukódott, alig bír-ta még az ólomnehéz pillák súlyát, de tekinteteegyre tovább időzött már a kis szoba szerény látni- valóin. Nicsak, hiszen a sarokban ül valaki! Alszik. Vajon miértnem feküdt le, ha álmos volt? Olyan ismerős!Liam megmoccant, mintha szólították volna; meg-reccsent alatta a szék, feje a m másik vállára bukott, denem ébredt fel. A semmiből bukkant fel a név, akárha egyláthatatlan lény súgta volna. A semmiből bukkantfel, de nem sokáig lebegett gazdátlanul meglibbent,s letelepedett a szunnyadó fiatalember vállára. Lf-am? Ó, hiszen ő az. Azután elúszott minden az álom lusta, parttalanfolyamán. Nem voltak könnyűek a gyógyulás elsá hetei. AHalállal vívott hosszú csatározás után nyombanfelbukkant két ember, akiknek kitörő öröme és meg-könnyebbülése több volt már, mint fárasztó, s akikről mindezek tetejébe meg kellett tudnia: a szülei.A sötét hajú, büszke asszony képét mindvégig ottőrizte a szívében, erre most kellett rádöbbennie.Mindaz, ami új életét jelentette, amit Grainne-tőlkapott, persze elhomályosította, eltakarta az emlé-ket, szép lassan elaltatta a gyermeki lélekben azédesanya utáni sóvárgást, ki azonban nem irthatta;de a javasasszonynak nem is voltak efféle céljai.Most, amikor Scarlett könnyes szemmel, féltőnhajolt fölé nap mint nap, egymás után buktak fel-színre a kisgyermekkor eltemetett emlékei, mintvalami elsüllyedt hajó raktárának tartalma. S mi-ként a víz alatt, lelke mélyén is megőrződtek a kin-csek: a szeretet gyöngyei, a boldogság ékkövei. Igaz,amikor felnyílt a titokzatos láda fedele, még csupahomályos, tengeri üledékkel borított, sólepte holmikerült elő, de a múló napok gyöngéd keze hamaro-san letisztogatta őket, hogy ismét úgy ragyoghassa-nak, miként egykor, sok évvel azelőtt.Dára megsebzett, bizonytalan, gyakorta rettegőlelke pedig örömmel merült el e kincsek pompájá-ban, hogy segítségükkel elfeledje az árnyakat, félel-meket. Úgy tűnt, "Mollroe" odaveszett az életértvívott Cüzdelemben, s a lány testében végre erőrekapott az anyja után vágyódó gyermeki lélek.Scarlett gondoskodó, féltő szeretete mentőköteletjelentett; melybe örömmel kapaszkodva, Dara las-sacskán kivonszolhatta magát a háborgó hullámokközül a napsütötte, biztonságos partra.A férfi, a deres hajú, éles vonású Rhett Butler, akitapjának neveztek, eleinte csak szorongást váltott kia lányból. Noha különös módon emlékezett a jelleg-zetes arcra, s emlékezett az estére, amikor a sötét-ségből felbukkanó idegen kimentette őket a rémü-letből - kicsiny, lezárt szelence mélyén bukkant ráaz emlékre, egy beszélgetést követően - ez kevés-nek bizonyult ahhoz, hogy kitörölje lelkéből azemelkedő pisztoly képét, s a szívébe markoló fájda-lom hidegét. A kemény, markáns archoz érzelmei-ben egyelőre még ez a képzet tartozott, minden mástudatos gondolat volt csupán. Akárhogy is nem akarta megbántani ezt a férfit, azapját, öntudatlan mozdulatai minduntalan árulóilettek. Visszahúzta kezét Butler tenyere alól, meg-rezzent, ha váratlanul szólt hozzá, s egész testébenmegfeszült, amikor megölelte. Butler figyelmét ter-mészetesen nem kerülhette el mindez, de - jóllehet,magányában könnyeket csalt szemébe a kín - ki-fogyhatatlan türelemmel igyekezett megnyerni lá-nya bizalmát. Mindenekelőtt úrrá lett önmagán, és nem lépetttöbbé Dara személyes határán belülre. Gyengédvolt és kedves továbbra is, de gondosan ügyelt im-már, hogy ne hozza a lányát és saját magátkellemetlen helyzetbe. Tudta ugyan, mennyire fon-tos volt e döntése, a gyors eredmény azonban mégőt is meglepte. Noha tapodtat sem kerültek köze-lebb egymáshoz, a lány megkönnyebbült, felszaba- 16 dult, és hálás volt Butlernek ezért. Nem indultakmég el egymás felé, de a tüskebozót már nem állt ottközöttük - nem volt mitől meghőkölni.Először erőre kellett kapnia, és helyet kellett talál-nia Scarlett oldalán ahhoz, hogy felfigyeljen az ap-jával közös apró rezzenésekre, az egyszerre kimon-dott szavakra, az egy irányba tapogatózó gondola-tokra, összhangban csendülő nevetésekre. Hosszúidő telt el, mire megérthette: többről van szó pusztavéletleneknél. . A férfi, akit Rhett Butlernek hívnak, nem csupánegyetlen szó miatt tartozik hozzá, nem egyszerűenazért, mert azt mondták: ő az apád. Ennél sokkal többlappang kettejük kapcsolatában; ott rejtőzik össze-villanó pillantásukban, azonos válaszaikban, hang-talan megegyezéseikben. Dara lassacskán ráébredt, valóban a vér szava kötiőket egymáshoz. Mire azonban az első önkéntelenmozdulat megszületett lelkében, s egy séta alkalmá-val az apja vállára hajtotta a fejét - igaz, néhányszempillantás után zavarba jött, és elhúzódott -hosszú időnek kellett eltelnie. De az elsá tétovaközeledés kaput nyitott, melyen át aztán egyre lel-kesebben áradtak az érzelmek hullámai.A váratlanul felbukkanó szülők mellett Liamhezfűződő viszonya is alaposan próbára tette, felkavar-ta Dara lelkét. Sebesülését megelőzően a gyermek-kori jóbarát töltötte ki minden percét, minden rez-dülését, természetes volt hát, hogy a fiatal lány lá-zálmai lángoló szerelemmé színezték e kapcsolatot.A valóság szemérmetlen fényében azonban szintenevetségesnek, de mindenképpen zavarbaejtőnek,bolond álmodozásnak tűnt a gondolat; olyasvala-minek, ami nem kaphat helyet a mindennapokban.Hiszen Liam... őbelé nem lehet szerelmes az ember!Nem él a földön már senki, aki fontosabb lenne nála,de... És itt rendszerint elakadt a gondolatmenet.Gyakorta elnézte a szótlali fiatalembert, ha az ép-pen nem figyelt rá, és szíve csordultig telt az örökösszetartozás szeretetével. Szerelem? Nem. Nem ér felezzel semmiféle szerelem! Mindazonáltal, hiába vélteúgy, nem volt rend a szívében mégsem. Tapasz-talatlan vol t az érzelmek terén, nem tudta eldönteni,azért tagadja-e a szerelmet, mert fél tőle, vagy azértérzi néha annak a barátságot, mert vágyódik utána.Hiszen nem is tudhatta, mi is az valójában; a legen-dák, dalokcsupán magasztosságátzengték, miként-jét nem tanították. Ahogy némi erőre kapott, rövidebb-hosszabb sé-tákra indultak kettesben a kastély vad szépségűparkjában, a büszke tölgyek, bús szilfák és jókorabokrok között. Keveset beszéltek, s ha szóltak, ak-kor is többnyire a szigetet idézték. Úgy kísérte őketgyermekkoruk fakulatlan emléke, mint valami ked-ves nevelőnő - szelíden, de elmaradhatatlanul.Lépéseikben ott dobbant a túlparti szarvasok lép-te, nevetésükben az apró hullámok kacaja csilingelt,s ruhájuk surranásában életre kelt a víz feletti szélsuhanása. Emlékeik erejével varázsolták a park fáiközé egykori otthonukat, s a két öreget.Amikor azonban Scarlett és Butler fogták közre, segymástól véve át a szót, á hatalmas világ csodáirólbeszéltek neki, a lányt éppúgy elragadta a bűvölet,mint mikor a parányi sziget dalait hallgatta. Idegenországok, különös tájak, óriási birodalmak, fényesvárosok és titokzatos gépezetek keltek életre szüleiszavai nyomán, hogy aztán hosszú éjszakák álmai-ban keveredjenek, csatározzanak a békés tó és aszigeti ház emlékével. A zavar pedig nőttön nőtt Dara lelkében. Scarlettés Butler, Liam, a nagyvilág, a sziget - mind ott j 19 kavargott benne, és a jussát követelte. Eddigi életesorán soha nem találkozott még efféle nehézségek-kel, egyetlenegy is elég lett volna, hogy felkavarja.Most pedig egyszerre bukkantak elő, miként zsák-mányukra leső farkasok, s ö csak döbbenten pör-gött-forgott közöttük. S mintha nem lenne elég mindez, még egy játékostűnt fel a porondon: kissé tétova, kissé félszeg, köd-köpenybe burkolózó alak, akinek pedig a leghatá-rozottabbnak kellett volna lennie mind között - ön-nőn maga. Ez a játékos pedig távolságot akart rrun-dentől és mindenkitől, nyugalmat, csendet, hogymegérthesse végre önnön életét, és eligazodjék avilágban. De gyönge volt még, túlontúl gyönge ér-vényre juttatni akaratát, még halovány sugallatokrais csak alig futotta az erejéből - de azért igyekezett.Igyekezett szüntelenül, s igyekezete jeleit mindenkiészlelhette, noha értelmezni tán nem tudta még.Dara egyelőre képtelen volt még leválasztani tisz-ta, érintetlen önmagát attól, akit már ezernyi külsővágy hevített, s löködött ide-oda. Érezte ugyan ajelenlétét, éhét valami után, ám hiába kapott felé, atestetlen alak minduntalan ellibbent előle - eltakar-ták az új vágyak. A lányt pedig csak sodorták az érzelmei tovább,mint vándor fecskét az őszi szél.Dara és Liam odalent sétáltak a parkban, kövérrehízott bárányfelhőket kergetett felettük a délutániszél. A kastély árnyéka az öreg fákra vetült, a nyu-gati szárny ablakain parázsként villant a lenyugvónap fénye. Az ezüst szakállú orves a balkonon üldögélt Scar-lett és Butler társaságában, és - megrögzött szokásaszerint - fertőtlenítő szagú ujjait összeillesztve ma-gyarázott a házaspárnak. - Nos kérem, a kisasszony fiatal és erős - jelentetteki. - Öröm nézni, milyen gyorsan javul az állapota.Mindazonáltal - csettintett a nyelvével - egyelőrenem javasolnám, hogy hosszabb útra induljanakvele. Túlon-túl nagy terhelésnek tartom az ilyesmit. - Megértem, doktor úr - bólintott Butler - csak-hogy hamarosan itt az ősz. Egyrészről nem szeret-ném, ha mostoha időjárási viszonyok mellett kelle-ne hajóra szállnia, másrészről ugyanakkor nem ven-ném szívesen, ha itt kellene töltenie a telet. Hama-rosan el kellene tehát indulnunk...A szürke ember összecsücsörítette száját az ezüstbajusz alatt, úgy töprengett. Amíg gondolkodott, aszél felkúszott a falon, s a kőmellvéd nyílásain átbeszökkent a balkonra, hogy megcibálja az abroszt,és elorozza az asztalkendőket. - Ejnye - kapta fel a fejét Scarlett. - Hogy megerő-södött a szél! Talán be kellene hívru most már Darátis. Meg ne hűljön nekem! - Hadd sétáljon még - szólt közbe az orvos. - Hanem tévedek, khmm, akkor mentek le, amikor énmegérkeztem... igaz? Az pedig nem volt túlságosanrég... Nos, khmm, a sétára feltétlenül szüksége van,igen. Erőt ad neki. Mindazonáltal-emelte fel hosszúujját - a szél valóban veszedelmes lehet rá... Egykeveset... egy keveset talán maradhat még, khmm, igen. - Persze... igaza van, doktor úr, csak hát... annyiraféltem - mondta félszeg mosollyal az asszony. - Megértem, hogyne érteném - biccentett az orvos. - Vigyázni is kell rá, ezt nem tagadom... de, khmm,hogy is mondjam csak, bezárni nem szabad, nem. -Hátradőlt székében, kezét az amerikai felé nyújtot-ta: - Ami az ön kérdését illeti, Mr. Butler... bizony, 20 I 21 igaza van mindabban, amit mondott. Magam is úgyvélem, talán jobb lenne, ha nem itt töltené a telet alány, khmm, igen. Ugyanakkor, a tenger... a tengerkomoly gondot jelent. Már most is, igen, nem csu-pán ősszel. - Összeillesztett ujjak, töprengő tekintet. - Én a magam részéről azt javasolnám, hogy, khmm,várjunk még egy kicsit... igen, nyolc-tíz napot min-denképpen. Hiszen, gondolom, khmm, az utalamúgy is meg kell szervezniük..Scarlett a férjére nézett. Butler felsóhajfott, azutánbólintott. - Rendben - mondta. - De, úgy vélem, erősödik aszél. Hívjuk fel most már Darát. Elvégre illendőlenne elmondanunk neki is, mit tervezünk felőle... l. Dél-Afrika, Fokváros, 1894 októbereA szélesen vigyorgó kormányos módosított kissé azirányon, s a Luncaster, orrát a Salt River torkolata feléfordítva, méltóságteljes lassúsággal beúszott a Táb-la-öbölbe. Hosszú nehéz volt az út LondontólFokvárosig, embert, hajót egyként próbára tett -mindenki boldog izgalommal vártahát a kikötéspillanatát. Az utasok a fedélzetre tódultak, hogy megpróbál-tatásaikat feledve gyönyörködjenek a Tábla-hegylélegzetelállító sziklafalaiban, s az Ördög-csúcs ma-gányos kúpjában, mely jobbra tőlük, a városmögöttemelkedett. A verőfény színpompás hátteret vará-zsolt a kopár kőtuskók és szirtfalak tömegéből,olyan díszletet szolgáltatva ezzel a településnek,mely méltán lett lassacskán egyre híresebb a világ-ban. A műveltebb bámészkodók közül néhányanmár a Platteklip-szorost is látni vélték, azt a horhost,melyen a feljegyzések szerint Antonio de Saldanha,portugál hajós 1503-ban - a hódítók közül elsőként - feljutott a hegy, tetejére, hogy felmérje a környék öbleit. Jóllehet, Fokváros, s az egész Fok-gyarmat 1806óta angol kézben volt, nem csak a Tábla-hegy elsőmegmászása, de egész Fokföld felfedezése a portu-gálok érdeme. 22 23 Az első fehér hajós, aki eljutott azokra a vizekre,melyeket a Lancaster az imént hagyott a háta mögött,Diego Cao, portugál tengerész volt, őt pedig honfi-társa, Bartolomeu Diaz követte. Hajóit vihar űztedélnek, lényegében ennek köszönhette, hogy felfe-dezte az utat India felé - megkerülve a Jóreménység-fokot. e ugyan Cabo Tormentoso-nak, Viharos-fok-nak keresztelte, de Ii. János király Lisszabonban de-rülátóbb volt: tőle származik az elnevezés, Cabo deBoa Esperanza, vagyis Jóreménység-fok. Az uralko-dó úgy vélte ugyanis, ezen az úton esély nyílt végreIndia elérésére. A sikerre azonban jó tíz évet kellettvárni, 1498-ban sikerült csak Vasco da GamanakAfrikát megkerülve a Malabar partokig jutnia.Az angolok ehhez képest igen lemaradtak. FrancisDrake, a hírneves kalandor 1580-ban, Thomas Ca-vendish 1588-ban kerülte meg világkörüli útja sorána Fokot, partra azonban csak 1591-ben szállt JamesLancaster, a Tábla-hegy lábainál. Később, 1615-16-ban néhány bűnözőt tettek itt partra, akiknek továb-bi sorsáról nem szól a fáma; s csak 1620-ban nyilvá-nította a Saldanha-öblöt az angol király tulajdonáváa Brit Kelet-Indiai Társaság két ügynöke, Shilling ésFitz-Herbert. Tettük azonban megmaradt saját ha-táskörükben - nem jutott el az uralkodói jóváhagyásig.Valamivel több, mint száz évvel az első európaiakután megjelentek a hollandok is. Van Linschotenmég portugál hajón képviselte Hollandiát, ám 1595-ben Cornelis Houtman már holland bárkán kerültemeg a Fokot, hazájából Jávába tartva. 1602-ben az-tán megalakult a Holland Kelet-Indiai Társaság, smiután sokáig sikertelenül kísérletezett, hogy Mo-zambikban hozzon létre támaszpontot Indiába tartóhajói számára, 1631-ben elfoglalta Mauritiust, a Fo-kon pedig élelmiszerbázist létesített. Az erre járóhajósok az állomást felhasználva, hatalmas kövekalá rejtett üzenetekkel még kiterjedt levelezést isfolytattak. 1647 márciusában a Haarlem, a Társaság indiaiflottájának egy nagy bárkája hajótörést szenvedett aTábla-öböl közelében. A partra vergődő legénységmajd egy esztendeig élt itt, míg más holland hajókfel nem vették őket. Janssen, a Haarlem kapitányajavasolta valódi támaszpont létrehozását a Fokon, snégy évvel később, 1652 áprilisában az egyik meg-mentő hajó orvosa, Johan van Riebeeck vezetésealatt három holland hajó - a Goede Hoop, a Drome-daris és a Reiger - kikötött a Tábla-öbölben. FokföldHolland gyarmattá lett. Mintegy másfél évszázadon át tartott a hollandok,illetve "afrikaivá" vált honfitársaik, a búrok uralmaFok-gyarmat felett. Ez idő alatt szinte állandó küz-delmek folytak angolok, hollandok, franciák, portu-gálok és őslakos feketék között, minden lehetségesfelállásban. A legfőbb front persze a hódítani igyek-vő britek, s a területet immár hazájuknak tartó bú-rok között húzódott- miközben utóbbiak még anya-országukkal, Hollandiával is állandó feszültségbenéltek. Az őslakók pedig - a koikoinok, szaanok,xosák, zuluk és becsuánák - lassanként felőrlődtekközöttük, noha mindegyre igyekeztek kitartani.Anglia 1795-ig csak figyelte, miként huzakodnaka búrok az őket igen mostoha körülmények közészorító Holland Kelet-Indiai Társasággal. Február-ban aztán komolynak látszó felkelés robbant ki, abúrok elűzték a Társaság "biztosait" és megalakítot-ták saját "Nemzetgyűlésüket". A brit oroszlán csakerre várt. Júliusban kilenc hadihajó horgonyzott lea Simon-öbölben, majd - a búr telepesek fegyveresvédelmét megtörve - szeptemberben egy hatvanhá-rom hajóból álló expedíció hatezer emberrel elfog-lalta a gyarmatot. Igaz ugyan, hogy az amiensi bé- 24 25 keszerződés után ki kellett ürítenie a területet, ésátadnia a Batáviai Köztársaságnak, ám Anglia 1806-ban ismét, immár végleg megszerezte Fokföldet.Miután Orane hercege ekkortájt az 8 segítségükkelkerült a Holland trónra, ennek fejében hatmilliófontsterlingért hivatalosan is "átadta" a gyarmatotaz angoloknak. A britek elszánt terjeszkedési politikáját azonbanmég ez sem elégítette ki, állandó harcokat folytattaka búrok önállóvá vált államaival, Transvaallal,Orange Szabad Állammal, Natallal, miközben folya-matosan törték le a zuluk ellenállását is. Az 1850-esévekben megalakult a Dél-Afrikai Köztársaság, abúr állam, Natal pedig brit fennhatóság alá került.1877-ben az angolok Transvaalt is annektálták, ötévvel később viszont Majubánál vereséget szenved-tek a bűroktól; s későbbi próbálkozásaik is kudarcbafulladtak - kénytelenek voltak hát újra elismernifüggetlenségét. Ellentételezésként meghódítottakazonban két, akkoriban alakult kis búr államot, Stel-lalandot és Goshent. Nemrégiben újabb fejezetéhez érkezett a búr köz-társaság története: 1886-ban Transvaalban, a Vaal-folyó és a Limpopo forrásai közt húzódó magasföl-dön, melyet a helyíek Vitwatersrand néven ismer-nek, rábukkantak a világ valószínűleg leggazda-gabb aranylelőhelyére- Mint már annyiszor az emberiség történelmében, az arany ezúttal is szemé-lyek és népek sorsát változtatta meg gyökeresen. Aszínen pedig felbukkant két nagy politikus: CecilRhodes, a brit és Paul Krüger, a búr. Rhodes hatal-mas angol gyarmatbirodalomról álmodott, "Fok-földtől Kairóig", Krüger pedig elszántan ragaszko-dott állama függetlenségéhez. Dolga hónapról hó-napra egyre nehezebbé vjált - bármennyire igyeke-zett is elkerülni, úgy tűnt, küszöbön áll az újabb háború. Fokföld múltjáról persze vajmi keveset tudtak a"Lancaster" fedélzetén szorongó utasok. Nagyobbrészük egyszerű szerencsevadász - digger - volt,akiket a gyors meggazdagodás reménye vonzottDél-Afrikába. Az effélék beáramlása lényegében1867 körül kezdődött, amikor búr telepesek gyé-mántra leltek a Vaal-folyó torkolatánál, az Orange ésa Vaal parti fövenyében. Azóta újabb és újabb hul-lámaik érkeztek, a számos gyémántlelőhely utánmost már többnyire az új kincs, az arany bűvöleté-ben. Aligha érdekelte őket bármi is a pénzen kívül.Az elsá osztály utasai között sem akadt sokkaltöbb, aki különösebben tanulmányozta volna agyarmat történelmét. Kivételt talán csak néhány ta-pasztalt gyarmati tiszt, egy-két misszionárius, nomeg a műveltséget mindennél többre tartó idős úri-hölgy jelentett; ők valamelyest eligazodtak a zűrza-varos események között. Jóllehet, a hosszú úton minden kínálkozó lehető-séget igyekezett kihasználni, Dara O'Hara sem tar-tozott Dél-Afrika avatott ismerői közé. Hiába olva-sott róla, hiába hallgatta a vizenyős szemű brit tisztMawe kapitány történeteit és Craig misszionáriustanmeséit, csupán bizonytalanságát sikerült növel-nie. Valami különös aggodalom emésztette kezdettől fogva. A mérhetetlen távolság, az ismeretlenvilág, a rengeteg idegen ember, s maga a misztiká-val, lüktető erővel átszőtt szó, Afrika, hűvös árnya-kat ébresztett fel lelkében - noha szorongására sem-miféle valós okot nem talált. Meglehet, minden élelme csupán anyja betegségéből fakadt. Alig egy héttel azután, hogy értesítéstkapott felőle, már el is hagyta Írországot, hogy Londonba, onnan pedig Fokvárosba hajózzék, s a 26 27 messzi földrészen megtalálja Scarlett O'Harát. A hírmegrémítette ugyan, de meglepetést nem okozott;kezdettől fogva próbálta anyját lebeszélni a vakme-rő vállalkozásról. De mindhiába, Scarlett hajthatat-lan volt, jóllehet, szemlátomást meggyötörte a dön- tés. Talán egészségét éppen ez a kínzó tépelődés gyeri-gítette meg. Maradjon-e nemrégiben megtaláltgyermekével, vagy tartson örökkön nyughatatlanférjével, Rhett Butlerrel. Ugyan a legkevésbé semszerette volna elhagyni Amerikát, s még a gondo-lattól is rettegett, hogy hónapokra elszakadjon lá-nyától, végül mégis a férfi javára döntött. Utolsóegymásra találásukkor megfogadta, soha többénem hagyja el, s nem ad lehetőséget a Sorsnak, hogymég egyszer elszakítsa tőle. Hosszú, hányatott életút állt mögötte, mely amel-lett, hogy sok mindenre megtanította, ki is merítette.Küzdelmek, lemondások, szenvedések során át ju-tott végre révbe, szerette volna békében élvezni ahátralévő időt. Megszelídült, megfontoltabbá vált-rossz nyelvek azt mondanák, megöregedett.Holott valójában nem érezte az évek, a harcoksúlyát. Boldog volt, s ez elegendőnek bizonyult ah-hoz, hogy elsimítsa arcán a ráncokat. De utazásramár nemigen vágyott. Miként a megpróbáltatások,úgy az utóbbi évek sodró könnyelműsége is elfá-rasztotta. Nyugalmat szeretett volna; békés, talánegyhangúnak tetsző hétköznapokat, szelíd, szépünnepeket. Ám minden vágynál erősebb volt a félelem, hogyRhettet ismét elveszítheti. Képtelennek tartotta ma-gát arra, hogy még egy bukást elviseljen. Volt részebánatban, lemondásban éppen elég. Megküzdött aboldogságért, s most foggal-körömmel ragaszko-dott hozzá. Ha Rhettnek mennie kell - márpedig aférfit az örökös tevékenység éltette - akkor nemmarad otthon ő sem. Döntésében mindamellett jelentős szerepet ját-szott Dara viselkedése is. A lány már gyermekkorá-ban is sokkal önállóbb, sokkal keményebb volt, mintami egy édesanyát még igazán boldoggá tesz, azévek során azonban olyan jellemmé kovácsolódott,mellyel végképp nem tudott mit kezdeni a dédelge-tő gondoskodás. Scarlett persze ismerte Darát, pon-tosan tudta, hogy a lány szereti őt - ám ettől mégsemmivel sem volt könnyebb betartania sok évvelazelőtti fogadalmát, miszerint nem töri áterőszakosszeretetrohamokkal a gyermek által megvont hatá-rokat. Dara pedig ezúttal megmakacsolta magát:nem kívánt Dél-Afrikába utazni.Ugyan felesége és lánya folyvást kérlelte, RhettButler, a fehér hajú kalandor képtelen volt felhagyniaz üzlettel - bár, ami azt illeti, az utóbbi évtizedbencsaknem tökéletesen egyenes utakat járt. Ha félreál-lok az úthól, elrobog mellettem az Élet- mondogatta,amikor megpróbálták rávenni némi pihenésre.Nem tántoríthatták el a fokföldi úttól sem, hiábahivatkoztak a megterhelésre és Butler korára - ezzelcsak feldühíteniük sikerült. Scarlett végül megadtamagát, jóllehet, csupán zavaros elképzelésekkel bírtaz utazás pontos célját illetően. Ám Darát nem tud-ták meggyőzni; úgy döntött, inkább visszautazikÍrországba, Liamhez. A csaknem tragikus végű írországi eseményeketkövetően a fiú mindaddig velük maradt- John Mor-land fogadta őket otthonába erre az időre - amígDara fel nem épült súlyos sebesüléséből. Nem moz-dult mellőle, míg ágyhoz kötötte a gyengeség, smindenüvé elkísérte később is, mikor egyre hosz-szabb sétákat követelt a gyógyulás. Kapcsolatukismét elmélyült, mégsem vetett lobot, miként azt 28 lázálmaiban várta a lány. Eltéphetetlen vaskapcsokkötötték őket egymáshoz, ám ugyanakkor megaka-dályozták a közeledést is - mintha igazi testvérek,valódi vérrokonok lennének. Egyikük sem volteléggé járatos a lélek rejtelmeiben ahhoz, hogy elbír-tak volna e különös érzéssel: Így aztán, amikor hosszú, nagyon hosszú idő utána lány már nagyobb utazásra is vállalkozhatott, sszülei magukkal akarták vinni Amerikába, Liamegy napon eltűnt. Dara tudta, hogy a fiú nem akartfelesleges koloncként a családra akaszkodnij s azérttávozott egyetlen szó nélkül, hogy elejét vegye akellemetlenségeknek, mégis fájt neki ez a döntés.Ha akarta volna, bizonnyal megtalálta volna barát-ját, csakhogy úgy vélte, nincs joga befolyásolni afiút. Másrészt pedig, miként azt nyíltan közölte éde-sanyjával is, nem szándékozott végérvényesen acsaláddal maradni, legfőképpen nem Amerikában.Írországban nőtt fel, ízig-vérig írnek tartotta magát,s úgy vélte, semmi keresnivalója a tengerentúlon -hiszen a Tündérek Szigetéhez kötötte minden álma.Ám mivel alighogy fellelt szüleit sem akarta kese-rűségbe dönteni, s ami azt illeti, kíváncsi is volt az"Újhazára", örömmel elfogadta az utazás gondola-tát. Hosszas küzdelme a halállal kibillentette egyen-súlyából, nemigen tudta, mihez is kellene fognia akövetkezőkben. Írországtól s népétől nem tántorít-hatta el semmi, Keenan O'Cathaín, a vén bárd hitétnem pusztíthatta el egyetlen pisztolygolyó - de idő-re volt szüksége. Erősen meggyengült a lábadozássorán, s nem csupán testileg. Biztonságban volt,gondoskodtak róla, nem volt immár önnön magárautalva, nem kellett örök feszültségben, figyelembenélnie, miként az erdő vadjainak. Pihenni kell most -mondogatta, amikor efféle gondolatok gyötörték, sezzel megnyugtatta magát. A valóság azonban sok-kal mélyebben gyökerezett: megkísértette az újfajta élet. Mindazonáltal eltökélten hitte, hogy a látogatásnem fog sokáig tartani, s visszatértekor majd meg-keresheti Liamet. Scarlett, noha tudta, önmaga ellenbeszél, megpróbálta rávenni gyermekét, hogy ku-tassa fel a fiút, mielőtt útnak indulnak, hiszen önnönszomorú tapasztalatai megtanították rá, milyen ve-szedelmesek az efféle, dac szülte döntések. Daraazonban - ugyan önmagának sem vallotta be - meg-riadt saját érthetetlen érzelmeitől, hirtelen kézzel-foghatóvá lett vonzalmától Liam iránt, s boldoganragadta meg a lehetőséget, mellyel elodázhatja avisszavonhatatlannak rémlő lépéseket. Fiatal volt,tapasztalatlan és makacs. gy hát, egy borongós, hűvös hajnalon a családfelkerekedett, hogy elhagyja Írországot. Ugyanmindhárman elkövettek minden tőlük telhetőt, tud-ták, soha nem köszönhetik meg méltóképpen Mor-landnak és asszonyának, amit értük tettek. A házas-pár nem csupán otthont biztosított számukra Daralábadozása idejére, de az "árulás" vétkét is magukravették, hiszen olyan íreket óvtak, akikre vérdíjattűzött ki az angol hatóság. A támadást Mollroészámlájára írták, mindannyian egybehangzóan ál-lítva, hogy ő lőtt a velük utazó Catherine de Grainnekisasszonyra. Egy ideig ugyan zaklatták őket pirosmundéros tisztek különböző kérdésekkel, de az ügyhamarosan elaludt. Butler - ki nem győzött büszkélkedni különösszépségű lányával (ami azt illeti, valóban igen jólfestettek egymás mellett) - Amerikába érkezvénazon nyomban felkutattatta ügynökeivel az elérhe-tő legjobb versenylovat, s elküldte a lóbolond Mor-landnak. Nem hitte, hogy ezzel kiegyenlítheti tarto-zását, de tudta, Bart legalább igazán örül az aján- 30 I 1 déknak, s ami talán még ennél is fontosabb, éreznifogja, mennyire hálás neki az amerikai.Az idá pedig repült. Dara kicsiny gyermekkéntjárt utoljára Amerikában, s azóta Írországot egyszersem hagyta el. Olyan volt számára a világ, mint egyképeskönyv, melynek minden lapja új meg új cso-dákat rejt. A felfedezés öröme lenyűgözte őt, s kitöl-tötte napjait. Mégis, amikor bizonyossá vált a fok-földi utazás, egyetlen pillanatig sem gondolt arra,hogy a családjával tartson. írország visszavárta, sbármennyire izgatták is a világ titkai, bármilyerővelcsábította is az új élet, úgy érezte, haza kell térnie.Együtt indult hát anyjával s apjával a charlestoniházból, ám már a kikötőben elváltak útjaik. A lánya galway-i hajóra szállt, Scarlett és Rhett pedig ne-kivágtak a nagy útnak, melynek végén Kimberley,a gyémántváros várta őket. Dara és Liam tétován álldogáltak csomagjaik'mel-lett, a jókora raktár tövében, ahol vezetőjükkel kel-lett volna találkozniuk - amennyiben valóban jóhelyen várakoztak. A fiú, tenyerével árnyékolvaarcát, ámulva leste a kikötő forgalmát. Képtelen voltbetelni a fekete bőrű, gyapjas hajú emberek látvá-nyával, akik lépten-nyomon felbukkantak a tömeg-ben, zsákokat cipelve, ládákat rakodva, vagy egy-szerűen csak dolguk után sietve. A lány mosolyog-va nézte - kimondhatatlanul boldog volt, hogy ba-rátja végül is vele tartott. Amikor visszatért Írországba, a Willowisp udvar-házba, nyomban keresni kezdte, s alig néhány na-pon belül sikerült is rábukkannia: Liam egy maga-bíró gazdánál vállalt munkát. Noha bizony aggó-dott, miként is sikerül majd első találkozásuk, szo-rongása feleslegesnek bizonyult; szinte ugyanannála mondatnál folytatták, ahol annakelőtte abbahagy-ták. Mintha egyetlen lélek mozgatná a két testet,mintha egyetlen szív dobbanna mindkettőjükért.Ám a nagy kérdés, kettejük dolga, továbbra semoldódott meg. Kerülték, mint valami tiltott kertet,melynek gyümölcsei azonnali halált hoznak próbá-lóikra. Mindazonáltal, amikor megérkezett a hírScarlett betegségéről, s Dara úgy döntött, minden-képpen anyja mellett a helye, nem habozott megkér-ni a fiút, legyen a kísérője a nehéz úton. Liam azon-ban szabódott, hiszen alig volt pénze, s nem kívántismét azo'Harák vagyonából élni. Ám Dara gyor-san meggyőzte afelől, hogy az öreg bárd hagyatéká-ból telik az utazásra, s az éppúgy megilleti a fiút,mint őt. Liam pedig belátta, hogy vagy elfogadja ezta lehetőséget, vagy egyedül kell elengednie a lányta veszedelmesnek tűnő útra. Mivel ez utóbbit sem-miképpen nem kívánta, rábólintott az ajánlatra.Furcsamód tehetetlennek érezte magát hazáján kí-vül, s bármennyire szégyellte is, többnyire át kellettengednie a vezető szerepet, hisz Dara amellett,hogy lényegesen többet tanították a világról, ko-moly utazónak is számított hozzá képest. Am fürgeeszű, talpraesett fiatalember lévén igen gyorsan ta-nult, s ez kezdte visszaadni rohamosan fogyatkozóönbizalmát. Fokföld partjára lépve már ő intézte aformaságokat, és senki hibát abban nem találhatott. - Miss O'Hara, ha nem tévedek - szólt a hátukmögül egy pincemély hang. Liam, mint a kígyópördült meg, s keze már a hosszú zeke rejtette tőrfelé mozdult. - Jan Theron vagyok - folytattá rezze-netlenül az idegen,, mint aki észre sem vette a külö-nös fogadtatást. - Az édesapja küldött; Mr. Butler.Üdvözlöm önöket Fokföldön - nézett végre Liamre is. 32 r 33 - Ó, igen... köszönjük - mondta zavartan Dara, s 6is Liamre pillantott. - Elnézést, valahogy... a másikirányból vártuk. Theron elmosolyodott. - Semmi baj. Az én hibám. De... ha az édesapjatudná, milyen gyors kezű a kísérője, bizonnyal nemaggodalmaskodott volna annyit. - És kezet nyújtotta fiúnak. - Theron - mondta, mélyen a szemébe nézve. - Liam U'Suilleabhain -biccentett az ír fiatalember,s állta a pillantást, keményen szorítva a férfi kezét.Arcizma sem rándult, holott Theronnak valóságosvasmarka volt. - Szintén amerikai? - érdeklődött Theron, miutántúlestek a bemutatkozáson. - Nem. Ír vagyok. És a kisasszony is ir - felelte liamkimérten. Ám a másik jó kedélyének nem ártott semmi. - Ó, bocsánat... Úgy tudtam, Mr. Butler amerikai.Tévedtem volna? - nézett mosolyogva Darára. - Nem, nem, az apám valóban amerikai... bár írősöktől származik. Az édesanyám azonban ír, igaző is Amerikában született. Én viszont Írországban,és ott is élek. Tudja... Amíg jövendőbeli vezetőjük a lányra figyelt, Liamalaposabban szemügyre vehette őt. Theron igenmagas, ám nem túlságosan nagydarab ember volt,egészen enyhén ferde vállal. Sötétszőke üstökét ro-vidre nyíratta, napbarnított arcán többnapos, ha-sonló színű borosta díszelgett. Szeme valószínűlegkék lehetett, de biztosan tán csak ő maga tudta, mertszemrése olyan keskeny volt, mintha állandóan va-kító fénybe bámulna. Abrázatát finoman metszett,kampós vércse-orr tette jellegzetesebbé, mely meg-lepően szép vonalú, de még éppen férfias száj fölöttívelt. Liam egyáltalán nem tartotta különösebbenjóképűnek, de megérezte a személyiségéből áradókihívást, s ez gyanakvóvá tette. Őszintén remélte,Kimberlybe érvén nem lesz több dolguk vele. - Lassacskán indulnunk kell - mondta a vércseor-rú, miután Dara elhallgatott. - A csomagokra nelegyen gondjuk, már intézkedtem felőlük - bököttkét feketére, akik nem messze ácsorogtak. Intéséreközelebb ballagtak, s felszedegették az írek holmi-jaü. - Az állomásra-megyünk. Nincs messze, s nemkell aggódniuk, nem lesz nagy meleg. Csak mostkezdődik majd a nyár - magyarázta a vezető, selindult a poros utca felé. Dara felsóhajtott. Írországban már hideg őszi sze-lek zúgnak a fák közt, s eső öntözi a ködös réteket.Nemsokára megkezdődik a karácsonyvárás, a ma-gyalágak ideje. Itt pedig... csak most kezdődik majd anyár. Sóhajtott megint, aztán indult volna T'heronután, ám barátja visszatartotta a férfit. - Már megbocsásson, uram - szólt Liam a nekilen-dülő vezető után. - Véletlenül sem akarnám megsér-teni, de... nem tudna mutatni valami bizonyságot,mielőtt elhordatja minden holminkat?A vércseorrú megtorpant, visszafordult. Szemré-sei, ha lehet, még jobban összehúzódtak. Azutánelnevette magát. - Hiába, úgy látszik, öregszem - jegyezte meg, skordzekéje belső zsebéből kis borítékot húzott elő. -Ezt Mr. Butler küldi önnek, kisasszony - nyújtottaDarának, azután Liam felé fordult. - Nem is tudja,fiatalember, milyen helyénvaló errefelé az óvatos- ság. A "fiatalember huszonkilenc évével legfeljebbhat-hét esztendővel lehetett fiatalabb Theronnál,joggal érezte hát oldalvágásnak a megjegyzést. Arcaméginkább megkeményedett, de nem szólt. Várta,hogy a lány végezzen a levéllel. - Igen - biccentett Dara. - Apám sorai. Azt írjafanyám valamivel jobban van, s már nagyon várminket... Az úrban - pillantott fel - pedig megbízha- tunk. - Igazán köszönöm - mosolygott Theron, s ismétLiamre nézett. - Indulhatunk? Nem szeretném, halekésnénk a vonatot, mert meglehetősen ritkán jár.Az első osztályú kocsi - nevükkel gondosan jelzett - fülkéjében zötykölődtek már hosszú ideje. A Kar-ru-vidék lehangoló, egyhangú tájain, a Middleveldés a Highveld között robogtak, köves, homokospusztaságban. Utóbb átdübörögtek az Oranje-folyófelett, s noha a síkság nem tágított mellőlük, egy-egykoporsó formájú táblahegy és kúp alakú halom ho-lott némi változatosságot. Nagy ritkán apró telepü-lések, farmok is felbukkantak, néhol állatok lege-lésztek messze a sínektől, jobbára azonban nemigenadott életjelet a táj. Theron többnyire aludt. Borűstás vércsefeje a pár-nának támaszkodva billegett ide-űda, halántékánapró verejtékcseppek gyöngyöztek. időről-időrefelpillantott, kinézett a v áltozatlan vidékre, azutánszunyókált tovább. Liam, noha eleinte igyekezettéber maradni, kisvártatva követte példáját.Darát azonban, bár a kerekek egyhangú csattogásas az ablak előtt rohanó üres világ csaknem legyűrte,végül mégis ébren tartotta az izgalom. Szeretettvolna többet tudni a földről, melyet átszeltek, s anépről, amely e különös birodalmat lakja. Meg-annyi kérdés merült fel benne, de a jelenlegi egyet-len válaszforrás egyre csak aludt. A lány hosszasantűrt, mígnem annyira elhatalmasodott felette azunalom, hogy nem bírta tovább. Egy alkalommal,amikor Theron ismét kipislogott az ablakon, meg-szólította: - Elnézést uram. Messze vagyunk még?A férfi elnyomott egy ásítást, megdörzsölte szeme-it, aztán rámosűlvgott útitársnőjére. Csöppet semlátszott rajta az az elgyötörtség, mely rendszerintrátelepszik az útközben alvókra. - Nem. Már igazán közel járunk, kitartás - mondtabátorítón. - Azt hiszem, egyhamar nem szeretnék vonatraülni - sóhajtott a lány. - Borzasztó hosszú ez az út. - Olyan ötszáz mérföld körül van - vont vállat amásik. - Valamivel több. De most már tényleg nemtart soká, meglátja. Elhagytuk az Oranjét, onnanmár nem lehet több hetven mérföldnél. Figyelje,mikor megyünk át a Modder felett. Azután márlehet készülődni a leszálláshoz.- Modder? - Az Orange mellékfolyója. Közte és a Vaal-folyóközt van Kimberley. Persze, az angolok szeretnekmindennek más nevet adni. Az Oranjét példáulOrange-nak mondják, holott semmi köze a narancs-hoz. Orániai Vilmosról, a holland uralkodóherceg-ről nevezte el Gordon ezredes, amikor felfedezte. - Maga holland? - érdeklődött Dara, s közben re-mélte, kérdése nem számít tiszteletlenségnek.Theron elhúzta a száját. - Búr vagyok - mondta nyomatékkal. - Amúgymeg francia. Az őseim hugenották voltak. Én máregy szót sem tudok franciául... illetve, nagyon keve-set. De a nagyapám még elég jól beszélt, s a nevünkis ősi, francia név. Tudja, még Tizennegyedik Lajoszavart ki minket Franciaországból... ha jól emlékszem.Dara nem tudta. Rémlett ugyan neki valami akálvinisták XVI, századi véres polgárháborújáról, s f 37 az azt követő nantes-i ediktumról, meg annak ér-vénytelenítéséről - hiszen épp eleget tanult ÁrainnMhor szigetén vallástörténetet - ám a részleteketmár szerencsésen elfeledte. Nem is kívánta feleleve-níteni őket, még ha netán a búr-francia képes is lettvolna rá. Sietve témát váltott hát. - Ó, értem, bocsásson meg. Tudom, hogy a hollan-dokkal hát... nem túl jó a viszonyuk.A férfi, fejét az ülés párnájának vetve felnevetett. - Ugyan, a hollandok! Nem sok vizet zavarnakmár. No persze voltak kemény összetűzések a Tár-saság idején, de meg kell mondanom, az angolokmost sokkal nagyobb veszedelmet jelentenek. Énamúgy nem vagyok valami nagy hazafi, de mármagam is sokallom, amit művelnek. - Hát itt is az angolokkal van baj? - szaladt ki a lányszáján a megjegyzés. - Nézze kisasszony. Itt lenn délen amerre a szemellát, szinte mindenütt búrok éltek. Embertelenülkemény körülmények között teremtettek maguk-nak otthont, megküzdve a természettel, a földdel, aTársasággal, meg a hottentottákkal. Amikor a nya-kukba ültek az angolok, végül felkerekedtek, hogymindent elölről kezdjenek valahol másutt, szaba-don. De nem lelhetnek békét sehol! Mindenhováutánuk mennek a piroskabátosok. Az a felfuvalko-dott hólyag, az a Rhodes, vörösre akarja festeniegész Afrikát. Úgy terjeszkedik, mint a pestis! -Theron egyre dühösebb lett, bár szemlátomást ural-kodott magán. - Transvaal és Orange sincs bizton-ságban. Amióta gyémántra és aranyra bukkantak aRandon, a britek megint vérszemet kaptak... Eh! -legyintett, és elhallgatott. Dara kibámult az ablakon. A köves vidék helyetthazája zöld dombjait látta, s eszébe jutott az öregtanító, kinek kiszabadítása végül is kudarcba ful-ladt, s aki a britek tervei szerint lelte halálát börtö-nében. Lábadozása alatt gyakran kísértette, Ameri-ka óta azonban nem gondolt vele. - Igen - biccentett. - Ismerem ezt a helyzetet. - Olyan gazdag lehetne a búrok országa! - fakadtki Theron. - Gyémánt, arany, víz, Oranjéban éle-lem... minden, ami csak kell. De valahogy semminem marad meg... Még vasútra sem telik, azt is azangolok létesítették, holott ez most a kereskedelemlegfontosabb záloga. Húsz évvel ezelőtt még alighatvan mérföldnyi sín futott ezen a vidéken. Négyév alatt csináltak belőle kétezret! Ezek most márfelmennek a Randig, de még mindig az angoloknakhozzák a legnagyobb hasznot. Búr kézben alig vanvasútvonal, pedig egyre inkább létfontosságú len-ne. Jó, van már saját sín a portugál kikötőig, de alighasználják... Dara, jóllehet komor gondolatok foglalkoztatták,mégis alig tudta elnyomni mosolyát. Ha Theron -saját bevallása szerint - nem "valami nagy hazafi" miként beszélhet akkor az, aki annak tartja magát?Ugyanakkor persze maradéktalanul meg tudta ér-teni a búrokat, s mélységes keserűséggel töltötte el,hogy a világnak e távoli sarkában sem szabadulhata brit uralomtól. - És a fekete emberek? Ők hogy kerültek ide?Meglepetten fordultak a közbeszóló Liam felé. Azír fiú meg sem mozdult, résnyire nyitott pillái alólnézett a vércseorrúra. - Jól aludt, fiatalember? - kérdezte a férfi derűsen. - Hamarosan megérkezünk... a kafferekről kérde- zett? - Nem tudom hogyan nevezik őket. A fekete em-berekről kérdeztem, akiket itt lehet látni. - Kafferek, hottentották, bushmanok, ahogy tet-szik - mosolygott Theron. - Ezek itt laktak, mielőtt 38 39 megjöttek a gyarmatosítók. Van aztán sok olyan is,akit rabszolgaként hoztak be, a bántuk meg vala-honnan az Egyenlítő vidékéről jöttek. A hottentot-ták meg a bushmanok már megjuhászodtak, de akafferekkel és a baszútókkal sokbaj volt. Mostansága zuluk és a matebelék lázonganak olykor. Persze,az igazi csetepaték leginkább a nagy trek alatt zajlot-tak, amikor a búrok északnak vándoroltak. Keményidők voltak azok... Hogy csak a leghíresebb csatátemlítsem, Andries Pretorius voortrekker-vezér sze-kértáborát tízezer zulu támadta meg! A mieink úgynégy-ötszázan lehettek, de visszaverték a nyavalyá-sokat. Háromezer zulu vére festette vörösre a folyó vizét! - Valóban? - kérdezte liam színtelen hangon. - Ésa búrok veszteségei? - Úgy tartják, csak sebesülés esett. A dárdás maj-mok gyakorlatilag a tábor közelébe se jutottak!Liam lustán Dara felé fordította a fejét, s hosszanránézett. Azután lehunyta a szemét.A balkonos kis házat Butler egy öreg angoltól vettebérbe, aki még az első gyémántroham idején szedtemeg magát annyira, hogy felépíthette két másikkalegyütt, Kimberley villanegyedében. Azóta perszesokat változott a világ, de a házak még mindigtisztes megélhetést biztosítottak tulajdonosuknak.Dara a balkonon állt, s a lenyugvó nap fényébenfürdő kicsiny kertet nézte, mely számára idegennövényekkel volt ugyan tele, de legalább zöldellt.Látva csodálatát, Theron már megérkezésük napjánmegnevezett néhányat közülük - így most felismer-te a száznyi Protea közül azt, melyet az angoloksugar bush-nak, cukorcserjének neveznek cukortar-tóhoz hasonlatos virága miatt, a pirosban és rőzsa-színben pompázó bougainvtlleá-kat, melyek állítólagDél-Amerikából származnak, s a fehérvirágú, ki-csiny Aloealhidá-t, Kelet-Transzilvánia nyílt mezőségei-ről. A gyönyörű virágú, különös alakú és harsányanzöldellő növények nagyobb része persze így is ismeretlen maradt a számára, ám e mit snm csökkentette szépségüket. Három napja érkeztek meg a virágokkal körülvettkis házba, s Scarlett állapotát látva, Dara végre meg-nyugodott kissé. oha látszott, hogy komolyanmegviselte a kór, Scarlett már kifelé lábalt betegsé-géből, a trópusi lázból, mely a partra szállást követőhéten verte le lábáról. Orvosa, eg, szikár, hórihorgas angol derűlátóan nyilatkozott, s hangsúlyánérződött, hogy kijelentését nem puszta megnyugta-tásnak szánja. Merricknek hívták, Kimberlev egyiklegjobb orvosának tartották, jóllehet, múltjának alamely sötét emléke Lizte Déí-Afrika vigasztalan tá-jaira. Sokan találgattak efelől, biztosat azonban csaka felesége tudott, aki hűséggel követte e száműzeatésbe is, ám ő hallgatott. Butler fülébe is eljutottpersze a szóbeszéd, eleinte bosszankodott is eleget;amiért éppen ót ajánlótták neki. Merrick azonbanhamar bebizonyította, hogy bármiféle folt éktelenítiis múltját, érti a dolgát. A bátyja is Afrikában élt papvolt, valahol a Zambézi mellett vezetett egy kicsinymissziósházat - róla azonban még annyit sem lehe-tett tudni, mint a doktorról. Most, amikor Dára a balkonon állt, bódultanszívta be a ezernyi virág illatát, Merríck doktorodabent ült a nappaliban, és azivarozott. MelletteRhett Butler es jan Theron nyelte a füstöt, s várták,hogy a doktor folytassa mondandóját - bár, ami aztilleti, a búr gyanította, hogy neki nemigen fog új-donsággal szolgálni a bórihorgas angol. MerriekLobenguláról beszélt, a matebelék és mashonák ki-rályáról; a téma természetszerűleg csak az amerikaielőtt volt ismeretlen. Lobengula Mzilikazi fia volt,apja vezette a zuluk Tshaka uralta népéből kiváltjókora sereget észak felé, s telepítette le számosvéres harc után a Limpopo-folyón túl. Így születettMatebeleország. Mzilikazi harminc esztendeiguralkodott, országa ez idő alatt virágzó, békés ál-lammá lett. Őt Lobengula követte, s járt apja nyom-dokaiban - míg meg nem érkeztek ide is a fehérek.Vadászok, kereskedők, misszionáriusok és kalan-dorok jöttek egyre nagyobb számban, ám Lobengu-la barátsággal fogadta valamennyit. -Nyolcvannyolcban aztán felbukkant a matebelékvégzete, Rhodes - fújta ki a füstöt nagyot sóhajtvaMerrick. - Szüksége volt erre a földre, álmai megva-lósításához... Lobengulának volt egy igen jó barátja,Robert Moffat misszionárius, s annak egy fia, John.Nos, jóllehet, gyermekkora óta baráti szálak fűztéka fekete királyhoz, mégis ő volt az, aki csapdábacsalta Lobengulát. Aláíratott vele egy szerződést,melyet hiányosan fordított le neki, s így gyakorlati-lag sikerült opciót szereznie Matebeleföldre, Rho-des számára. - Bevált angol módszer - morogta Theron, fintorrahúzva vércseorrát. A doktor nagyot szippantott szivarjából, s hosszana búrra nézett. - Attól tartok, semmivel sincs több szégyenkezni-valónk az őslakókkal szemben, mint maguknak,Theron - mondta utóbb. - Legfeljebb versengenilehetne, kik követtek el véresebb tetteket és nagyobbcsalásokat a rovásukra. A búr felhorkant, s roppant öklét az asztalra ejtve,előredőlt ültében. Butler azonban megelőzte mon-dandójában. - A gyarmatosítás sehol nem zajlott tiszta módsze-rekkel. Kár lenne most ideológiai vitákba bonyolód-'ni, azt hiszem... Hisz úgysem jutnánk semmire.Minden csupán nézőpont kérdése... nyilván az 6s-lakóknak is voltak véres tetteik szép számmal; s azt semhiszem, hogy sosem hallottak volna a hazugságról.Theron a doktor szemébe nézett, keskeny szemré-sei mögött kifürkészhetetlen volt a tekintete. Utóbbaztán vállat vont, s visszadőlt székében. Hallgatott. - Folytassa, kérem - fordult Butler az angol felé.Merrick biccentett. - Köszönöm - mondta, azután akkurátus mozdu-lattal elnyomta szivarját a súlyos üveg hamutartó-ban. A csípős füst keskeny pászmában emelkedettfelfelé, s szétterült a mennyezet alatt. Dara odakintelhúzta az orrát, és bosszankodva nézett hátra aválla felett. - Nos, tehát - kezdett bele ismét az orvos. - Loben-gúla hamarosan tudomást szerzett róla, hogy csúfulrászedték, ám még ekkor is a békés megoldást ke-reste. Angliába üzent, a nagy fehér királynőnek,hogy orvosolja sérelmét. Hangzatos szózatokon kí-vül egyebet nemigen kapott válaszul... hacsak aztnem tekintjük válasznak, hogy Rhodest sietve kine-vezték Matebeleföld kormányzójául. - Merrick azsebébe nyúlt, s elővette szivartárcáját. - Ezzel pedig - mondta, miközben kivett egy következő szálat -megkezdődött a fekete államelözönlése. Kineskere-ső kalandorok jöttek a világ minden tájáról, gyilkol-tak és fosztogattak. - Elgondolkodva forgatta ujjaiközött a szivart. - A király már azt sem bánta volna,ha kiássák földje minden aranyát, de népe elpusztí-tását mégsem hagyhatta. Közben Rhodes egymás-nak ugrasztotta a masonákat és a matebeléket, sebbe természetesen belekeveredtek az aranyásók is.A kormányzó pedig tavaly nekilátott rendet csinál- 42 " ni. Géppuskásai ezerszámra mészárolták Lobengu-la zárt hadrendben támadó dárdásait. - Elhallgatott;minden figyelmét szivarja meggyújtásának szentel-te. Csak akkor fogott ismét beszédbe, amikor a szür-ke füst újra bodorodni kezdett. - Amikor a királybelátta tehetetlenségét, Bulawayóban felgyújtottaotthonát, és északra menekült, a Zambezihez. Ma-sona- és Matebeleföld Rhodes és bandája, a BritDél-Afrikai Társaság markába került.Butler nem értette ugyan, miért éppen ezt a törté-netet mesélte el a hórihorgas angol, mindenesetrekeserű képpel bólintott. - És mi lett a királlyal? - kérdezte, hogy a doktortbiztosítsa érdeklődéséről. - Idén januárban halt meg, valahol a bozótban, aZambezi partján. Sírba vittea titkát.Az amerikai felkapta a fejét. Most kezdett csakigazán érdekessé válni számára a történet. Nemigenvolt köze Dél-Afrikához, kevéssé tudta megérinteniőt különböző népeinek sorsa. - Titkát? - kérdezte. - Miféle titkot? - Az elveszett kincs legendája - kántálta gúnyosana búr. - Ostoba mese a kafferek aranyáról.Merríck szelíden ingatta a fejét. - Nem hinném, hogy pusztán mese lenne. Loben-gúla népéből sokan dolgoztak a fehérek bányáiban,s ezeknek visszatértükkor adót kellett fizetniük...gyémántot! Ráadásul ismeretes néhány, tizenhato-dik századból való portugál forrás, mely arról ta-núskodik, hogy számos parti város köszönheti gaz-dagságát a Matebeleföldről származó aranynak. Studunk az ősi Zimbabwe gazdagságáról is...A vércseorrú cinikusan felsóhajtott, Butlert azon-ban felcsigázta a téma. - Elveszett kincs? Mégis, mekkora lehetett? - kér- dezte. - Több, mint tízmillió fontsterlingre becsülik... - Tízmillió fontsterling? De hiszen az rengeteg! - Ugyan, Mr. Butler, - szólt közbe mosolyogvaTheron - ne vegye komolyan. Ostoba mese, semmimás. Ráadásul veszedelmes is! Nem kevesen leltékmár halálukat miatta. - Annak ellenére, hogy nem létezik? - nézett ráfelhúzott szemöldökkel az amerikai. - Annak ellenére, hogy nem létezik - ismételte mega búr. - Az emberi ostobaság határtalan! - Nos, meglehet - bólintott az amerikai. - Mindene-setre, én érdekesnek találom a történetet... mindenbizonnyal csak azért, mert idegen vagyok itt. Zöld-fülű. - Merrickhez fordult. - Doktor, mesélne mégnekem egy kicsit? Tud valami közelebbit is?Az angol halványan elmosolyodott. Elnyomta szi-varját, aztán Butlerre nézett. - Ó, igen - mondta talányosan. Tudok közelebbitis, és szívesen mesélek önnek. De most, sajnos, men-nem kell. Hív a kötelesség. - Hátratolta székét, fel-állt. - A kedves felesége miatt pedig ne aggódjékmost már. Felépül hamarosan. Erős asszony, na-gyon erős... Persze, sokat kell pihennie. Ügyeljen,hogy egyelőre ne keljen fel, és aludjon, amikor csaktud. Nos, a viszontlátásra, uraim!Merrick doktor kissé meghajtotta magát, majd sar-kon fordult, és távozott. Theron hosszan nézett utá-na. Az angol végigsíetetta balkonon, intett Darának - aki időközben lement a kertbe, s a virágok közöttsétált - azután befordult a ház sarkánál, hogy ahátsó kapun menjen ki az utcára. Ekkor pillantottameg a fekete fiút a szalon ablaka alatt. A növények-kel pepecselt buzgón, munkájának azonban nemvolt semmi látható eredménye. A hórihorgas angolfelbukkanásakor felkapta a fejét, szeme megvillant - düh? bűntudat? - majd ismét beletemetkezett ta-lányos elfoglaltságába. Az orvos megállt, hogy megszemlélje a fiút. Mégsoha nem látta itt azelőtt, noha hetek óta látogatta aházat. A fekete tudta, hogy nézik; igyekezett min-den figyelmét a növényekre összpontosítani, denem állhatta meg, hogy hátra ne pislogjon a vállafelett. Alacsony termetű volt, bőre inkább sárgás-barna, semmint-fekete, orra lapos, sötét szeme szűkállású, homloka domború - az angol úgy vélte, csak-nem tiszta vérű koikoin lehet, s mint ilyen, valósá-gos csoda. A koikoinok, Dél-Afrika egyik legősibblakói gyakorlatilag eltűntek már a föld színéről,felőrlődtek a délről érkező fehérekkel és az északrólbetörő bantukkal vívott hosszú harcokban, illetveelkeveredtek a hazájukat elözönlő népekkel. - Beszélsz angolul, fiam? - szólította meg öt Mer-rick, igyekezvén tisztán, érthetően beszélni. - Keveset, uram - pillantott fel a fekete.- Hogy hívnak? Mi a neved? - Muru, uram. - És mit csinálsz te itt, Muru?- Kertet, uram. - Értem - bólintott a doktor, noha nem lett sokkalokosabb. - Még nem láttalak itt, Muru. Mikor kezd-tél dolgozni ebben a házban? - Öt nap. Öt - mutatta a tenyerét a fiú.Merrick elgondolkodott. Maga sem értette, miértkeltette fel a figyelmét egy fekete kertész, aki a faltövében növényekkel foglalatoskodik. Vállatvont.Micsoda ostobaság! Tele van munkával, és ilyenlényegtelen dolgokkal foglalkozik. - No, jó munkát, Muru - szólt a kertésznek, éstovábbindult. - Köszönöm, uram - hallatszott a háta mögül.Ahogy megfogta a kilincset, a hórihorgas angolmég egyszer hátrafordult. A fiú ott kuporgott azablak alatt, és egy bougainvillea ágaival matatott.De mégis, mi az ördögöt csinál ez? Eh, hát nem teljesenmindegy?! Betette maga mögött a kertkaput, s ahogyvégigtekintett az utcán, már meg is feledkezett akertészről. Remélem, a kis Orlowski gyereknek lement aláza... -gondolta, ahogy elindult lefelé a dombról.Intermezzo Franciaország, 1295 novembere A szürke agár a kandalló előtt feküdt, s félálombamerülve hallgatta, miként vonít a szél az ablak előtt.Néha, amikor egy-egy különösen erős roham havatlökött a párkányra, felkapta fejét, s álmosan pislogott kifelé, a sötétbe. Aztán, ahogy csendesült a vihar, s végre megsze-lídült a szél, elmélyült az öreg jószág álma is. Fejétmellső lábai közé nyújtva aludt, keskeny pofájánmegbékélt kifejezéssel; régmúlt vadászatokról ál-modott. Csöndesen vakkantott olykor, inas lábaimeg-megrándultak, ahogy a lovak előtt száguldottaz álombéli csalitosban. Ugyan vén volt már ahhoz,hogy ébren ilyesmit tegyen, de hosszú évek derekasmunkájának jutalmaként megtűrték továbbra is; ál-modhatott hát naphosszat, ha kedve tartotta.Ám ezúttal úgy tűnt, a körülmények nem kedvez-nek az álmoknak. Valahol sarokvas nyikordult,majd határozott léptek zaja hangzott a folyosó felől - valaki a nagyterem felé tartott. Bizony, rég voltmár, amikor a vén agár az első neszre fülét hegyeztevolna; most is csak akkor riadt fel, amikor a belépőmögött döngve becsapódott a terem ajtaja. - No, te már megint alszol? - dörmögte a férfi,ahogy felfedezte a kandalló előtt heverő kutyát. - Ej,csak meg ne öregedjék az ember...Az ablakhoz lépett; fázósan húzta össze magánprémszegélyes köpönyegét, amint megérintette azátszüremlő hideg. Kifelé bámult a havas éjszakába,hosszúkás arcán feszültség tükröződött. Hamaro-san... -gondolta. -Hamarosan vissza kell térniük. S ak-kor... akkor végre pontot tehetünk ennekaz egész átkozottügynek a végére! Megrezzent, amikor a lassan ismétfeltámadó szél újabb adag havatvágott az ablaknak,de nem hagyta el helyét. Látni akarta, ahogy a kato-nák beáramlanak az udvarra, megkötözött foglyai-kat kötélen rángatva maguk után. Guillaume deNogaret, a beaucaire-i körzet királybírója megenge-dett magának egy halovány mosolyt. Talán sikerülvégre megoldania ezt a kényes problémát, melyhosszú ideje nem hagyta nyugodni. Sikertelenségemár-már azzal fenyegetett, hogy elveszíti miatta akirály nemrégiben megszerzett bizalmát. Hja, haelőre tudta volna mindezt Montpellierben, ahol lé-nyegesen kevesebb gondja akadt - hiszen mifélesúlyos aggodalmak gyötörhetnek egy jogtanítót -tán el sem vállalja e méltóságot. Bár, ami azt illeti,amióta lehetősége nyit, hogy lecsapjon azokra azőrült eretnekekre, ismét vidámabbak a napjai. Dru-idők, no hiszen! Ördögfattyak! Nem elég, hogy bar-bár népek hamis isteneit imádják, még valószínűlegki is facsarták azok hitét. Akkor is el kellene őketpusztítani, ha nem lennének gyilkosok, de így, hogyistentagadó feketemiséiken embert is áldoznak...Már nem csupán az egyház, de a király személyesüzenetét is megkapta, amelyben őfelsége "azonnalieredmények felmutatását" követeli. Nogaret meg-borzongott, ezúttal azonban nem a hidegtől. Mégelgondolni is rossz volt, milyen következményekkeljárna, ha alkalmatlannak bizonyulna. Az utóbbi he- 48 49 tekben pedig egyre többet kellett efféle sötét gondo-latokkal küzdenie. Mint valami sikamlös hal, úgy siklott ki kezeiközül egyre-másra az eretnekek társasága, szégyenthozva a beaucaire-i körzetre, s ami talán még ennélis rosszabb, magára a királybíró személyére. Undokbetegséghez hasonlatosan fészkelte be magát a vá-rosba, egyre terjesztve istentelen tanait, s mindun-talan megneszelve az ellene készülő terveket. Azemberek már-már arról kezdtek suttogni, vezetőivalóban varázserővel rendelkeznek, miként azt arégmúlt idők együgyű barbárjai hitték papjaikről.Nevetséges! Kémeik vannak mindenütt, érthetetlenmódon beférkőztek a legbelsőbb körökbe is, meg-mételyezték az egész várost. Úgy hírlik, más körze-tekben is felütötte fejét a kór, bár ezt - érthető okok-ból - igyekszik titkolni a nemesség.Csakhogy Guillaume de Nogaret-t nem olyan fá-ból faragták, hogy kifoghatott volna rajta néhányistentagadó. Kemény fejű, elszánt jogászember volt,aki mindennél előbbre valónak tartotta az államér-dekeket, s az ország javát. Ezúttal ráadásul az államérdekeinek védelme igencsak megegyezett önnönjól felfogott érdekeinek megóvásával is. És lám, is-ten végül megsegítette tántoríthatatlan hívét. Hi-szen hogyan is értékelhetnénk másképp a tényt,hogy az ördögfattyak egyikét végre hatalmába ke-rítette a rettegés, és feloldozást remélve feladta atársaság legfőbb vezetőit. A királybíró zordan bámult ki az éjszakába, a je-gesen szikrázó csillagokra. Bólintott, mintha valamibelső vitát zárt volna le, és csöndesen mondta: - Hamarosan... Hamarosan a kezemben lesznek!A barlang sötétjét száz meg száz gyertya reszketőfénye világította be. A boltozat alatt, mintha csak akicsiny lángok szülte árnyak lennének, alakok ku-porogtak, fekete kámzsa rejtette arcukat a padló feléfordítva. Csöndesen kántáltak valami idegenszerű,erőt és hatalmat sugalló szöveget, vezetőjük példá-ját követve,, aki a sziklafalnak támaszkodó kőoltárelőtt állt. Hangjuk lassan egyre erősödött, mígnemszinte mennydörgéssé teljesedett a rigmus, holottalig lehettek ötvenen odabenn. Aztán hirtelen csendlett. Halk surranással, egyszerre mozdultak a csuk-lyák, ahogy a fehér arcok az oltár felé fordultak. Avezető - hátralökött kámzsája alól sápadtj soványarc bukkant elő, őrült tűzben izzó szemekkel szét-tárta karját, s felüvöltött: - Taranis! öjj közénk, Taranis!A padlón kuporgók egy emberként ismételték sza-vait, aztán, amikor az oltár előtt álló férfi felkapotts a magasba emelt egy aranyozott kerék-szimbólu-mot, elragadtatott hörrenést hallatva ugrottak talp-ra. Taranis, Taranis - kiáltozták immár össze-vissza,nyakukat nyújtogawa, hogy kilássanak az előttükálló mögül. Az aranyszín keréken megcsillant a gyertyafény,földöntúli fénybe vonva a szertartást irányító férfi arcát. - Taranis! Taranis az élet és Taranis a halál! Kérjükőt, hogy vezessen minket, kérjük őt, hogy tekintsenle ránk. Ősibb ő, mint bármi e világon, imádjuk,mert így akarták a régiek. Tőle származunk mind-annyian, tőle kaptuk az életet s tőle kapjuk a halált...imádjuk őt ezért! Őt imádták az őseink, ö tette nagy-gyá népünket, nem az a kis hazug isten, ahogy azostoba keresztény papok hirdetik. T'aranis az Egyet-len! Taranis vezet tovább minket a halál után!A férfi letette a kereket, mozdulata nyomán hall-gatói - mintegy varázsütésre- nyomban elcsende-sedtek. Feszült várakozás ülte meg a termet. Azarcokat a közelgő eksztázis torzította Pl, a szemekbenlázas izgalom égett. Némi hatásszünet után a vezetőszínpadias lassúsággal megfordult, hogy az oltárfölé hajolva csöndes, értelmetlen mormogásnak tű-nő fohászba fogjon. Társai áhíttattal várakoztak, né-melyikük arcán verejtékcsepp csillant, noha a bar-langban igen hideg volt. A szertartás legnagysze-rűbb pillanatai következnek! A fődruida hamaro-san felmutatja a szent szobrot, azután végre bemu-tathatják az áldozatot, hogy elnyerjék az isten jóin-dulatát. Az oltár előtt álló alak megremegett, hangja felerő-södött, ám szavait csak kevesen értették az egybe-gyűltek közül; csupán a legbelső beavatottak. Ismétfelegyenesedvén, a férfi ekkor megfordult, s karjáta hívek felé nyújtva, a magasba emelt egy szobrot. - Taranis! Taranis! - üvöltötték a csuklyások. -Taranis itt van velünk! Ugyanebben a pillanatban lángok csaptak magas-ra a terem mindeddig sötétségbe merülő sarkaiban,vöröslő fénybe vonva a boltozatot. A fődruida áhí-tatos képpel tartotta a szobrot, s lassan fordult körbevele hívei előtt. A rőtarany istenfigura téli köntöstviselt, felemelt jobbjában sarlót tartott. Ahogy for-gás közben a lobogó lángok fénye rávetült, szemeharagvón fel-felvillant a hívek felé. - Kérjétek Taranist! - kiáltotta a vezető. - Kérjétek,hogy maradjon veletek, és vezéreljen a halál után is!Kérjétek! - Áldozatot! Áldozatot az istennek! - zúgták akámzsások. Valahol, a mindegyre lobogó lángok mögött ekkordobok szólaltak meg, tovább erősítve a felhorgadóindulatokat, s a homályból vörösbe öltözött nőkléptek elő. Megkötözött, eltakart arcú alakot lökdös-tek maguk előtt. A szerencsétlen szinte minden lé-pésnél megbotlott, hiszen semmit sem látott, lábaitpedig kötél akadályozta a szabad mozgásban.A dobok egyre gyorsabb ritmusban peregtek, afődruida, magasba emelve a szobrot, egyre lendü-letesebben járt fel-alá a hívek előtt, akik most márszünet nélkül üvöltöttek. - Taranis! Taranis! Középre taszigálván áldozatukat, a papnők fél-körbe álltak az egybegyűltek előtt, s míg ketten azoltárhoz kötötték a nyomorultat, a többiek valamivad kántálásba kezdtek - szavaikat azonban elnyel-te a hangzavar. A csuklyásokat immár nem lehetettlecsitítani. Amikor az eltakart ábrázatú alak már azoltáron feküdt, a fődruida a fejéhez állt, s fölé tartot-ta a szobrot. Lehunyt szemmel, rezzenetlenül vára-kozott. És akkor belépett az áldozatot bemutató papná. Vörös köpenyt viselt ő is, homlokát virágkoszorúövezte, kezében pedig sarlót szorongatott, az iste-nalaknál lévő szerszám borotvaéles mását. Megálltaz áldozat felett, pillantását végighordozta a ter-men, aztán felemelte a sarlót, s pengéjét megvillan-totta a hívek felé. Csönd lett nyomban.A nő leemelte homlokáról a koszorút, s csókotlehelve rá, a megkötözött alak fejére helyezte. -Taranis, aki élet és halál ura vagy... - kezdte, aztándühösen elhallgatott. Megzavarták.A hátsó sorokban valami kavarodás támadt; lök-dösődés, majd kiáltozás. Néhány pillanatig senkinem értette, mi történik, mígnem valaki felüvöltött: - Poroszlók! Itt vannak a poroszlók!Kitört a pánik. A hátul álló hívek - mit is tehettekmást - kézitusába bonyolódtak a berontó katonák-kal, mig társaik nagyobb része a barlang közepéntétovázott; a papnők ellenben menekülőre fogták adolgot. Az oldaljáratokból azonban újabb fegyvere-gek érkeztek, elálli a útjukat. Elkeseredett csata bon-kakozott ki. A fődruida rövid ideig üvöltözve biztatta a csuklyásokat, ám hamar be kellett látnia, ezúttal nincssemmi esély. Menekülnie kellj s ki kell mentenie azistenszobrot is. Felkapta hát a figurát, s kámzsájátmély en az arcába húzva, futásnak eredt. Lökdösődóalakok, földön heverő testek között igyekezett egé-rutat nyerni, és sikerült is beugrania egy mellékfo-lyosóba anélkül, hogy kárttettekvolna benne. Szusz-szanásnyi időre megállt, magához szorította a szob-rot, és gyors fohászt intézett Taranishoz. Ha az istennetán meghallgatta volna, bizony, szörnyfi sors vártvolna a poroszlókra. Maurice d'Amiens, Nogaret íjászkapitánya ma-gas, kissé hajlott hátú, harcsabajszos férfiú, őszülőhalántékkal és tengerkék szemmel - az áldozatulszánt fogoly kötelékeit vagdalta éppen, amikor, me-rő véletlenségből, Yriegpillantotta az oldaljáratbaaurranó alakot. Ha kérdik, meg nem tudta volnamondani, mi késztette rá, hogy utánavesse magátde hát, nem akadt senki, aki efelől érdeklődött vol-na. Embereire hagyta a félig megszabadított nyo-morultat, s a menekülő után lendült.A sötét folyosón nemigen láthatott semmit, de jólhallotta az előtte botorkáló eretnek lépteit. Pusztítóharag költözött szívébe. Az istentagadó, átkozott féreg!Hogy félti bűnös életét, nem mer szembenézni szörnyűvétke következményeivel. Előreszegezte kardját, smegszaporázta lépteit. Isten itétete elo'? úxysem rnene külhet! Ahogy meghallotta üldözőjét, a csuhás megtorpant. Falnak vetett háttal állt, minden ízében reszketve, s csak hallgatta, mint ér egyre közelebb akatona. Ltóbb aztán ismét futásnak eredt volna; deannyira remegett a keze, hogy elejtette az istenala-kot. A koppanás messzire visszhangzott a járatban.Lehajolt, felemelte; s indult volna tovább. Akkorsújtott le rá a kard. Felbukott, végigvágódotta sziklán. Jobbjában egy-re szorongatta a szobrot, balja tétován matatott afalon. Nem lehet övék a szobor! Amikor megérezte ahasadékot, tudta, Taranis mégsem hagyta el telje-sen. Maradék erejét összeszedve felemelkedett kis-sé, s halk sóhaj kíséretében betuszkolta a figurát arepedésbe. Csak reinélni tudta, hogy a poroszlóknem bukkannak rá. A második kardcsapás kioltotta az életét.Guillaume de Nogaret halkan felnevetett, amikoralant feltárult a kapu, s lovasai bekocogtak az ud-varra - pontosan, ahogyan elképzelte, foglyokatvonszolva maguk után. A zajra az öreg kutya ismétfelriadt, rövidlátón pislogott gazdájára, s néhány-szor erőtlenül megbillentette farkát. - Helyes - suttogta a királybíró. - Ezúttal hát való-ban nem siklottak ki a kezünk közül!Megfordult, hogy emberei elé siessen, de alig h-pett néhányat, már nyit is a nagyterem ajtaja. - Nagyuram! - hajolt meg előtte Maurice d'Ami-ens. - Rendben teljesítettük kegyelmed parancsát.Remélem, mindennel meg lesz elégedve. - Meséljen, d'Amiens, meséljen! - nógatta Nogaret. - Mindent tudni akarok, a legnagyobb részletesség-gel. Tessék, üljön le, hallgatom. Azután lemegyek,magam kívánom vezetni a vallatást. Készítsék elő apincét, reggelre eredményt akarok!Az agár nehézkesen feltápászkodott, s az íjászka-pitány mellé ballagott. Oly öregesen járt, hogy azember szinte azt várta volna, felnyög minden lépé-séhez. Kedvelte a hórihorgas férfit, akitől mindigkapott egy-két jó szót, valahányszor találkoztak.D'Amiens leült, miként utasították, s lábát a szófamellé kuporodó állatnak támasztva, beszélni kez- dett. Beszámolt mindenről, amiről tudomással bírt,pontosan, lelkiismeretesen. A királybíró gyakortabelekérdezett, de faggatózása nem billentette ki akerékvágásból a nyugodt beszédű katonát. Mon-dandója végeztével a kapitány az erszénye utánnyúlt, s előhalászott belőle egy akkurátusan kendő-be csavart holmit. - Ezt - mondta szabódva - a mellett az istentagadómellett találtam, amelyik olyan nagyon igyekezettkifelé, de utolértem. Meglehet, igen szerette volnakimenteni... Íjászattól durva ujjai nehezen boldogultak agyolccsal, de végre csak úrrá lett a csomag felett, sbüszkén tárta ura elé a zsákmányolt holmit. Jóltudta, egész életében szerzett javai együtt sem kép-viselnek akkora értéket, mint amiről most lemond,de sokkalta egyenesebb volt annál, semhogy meg-kísértse e gondolat. A királybíró elhűlve nyúlt azajándékért. Soha nem látott még ekkora kék gyémántot, mintamelyik az íjászkapitány kezéből szórta szét a kan-dalló tüzének fényét. 3 Franciaország, 1894 októbere A hűvös, őszi estén úgy imbolyogtak a Szajna vizé-ben tükröződő parti fények, mint holmi gonoszszellemek mélyből felparázsló tekintete. Az öregházak mélykék árnyékot vetettek a folyóra, ablaka-ikban a víztükör fényeinek párja világolt. Tövükbenkikötött csónakok imbolyogtak; orrukat emelgetve,szabályos ritmusban egymáshoz koccanva jártákméltóságteljes táncukat, a deszkáikon doboló folyóénekére. Könnyű szél lebegett a Szajna felett - sárga levelekhadát ejtve a hullámokra, az őszról dünnyögött.Meg-meglökte a ladikokat is, kibillentette egyhan-gú táncukból, s méltatlankodó recsegésre késztetteőket. Hideget hozott. Párizs szíve, az Ile de Cité,ahol két évezreddel ezelőtt bukkantak fel először aparisi-ak, hallgatag ködbe burkolózott.A férfi, aki a Cité felé tartó kis csónakban ült,sóhajtva húzta össze magán köpenyét. Végigtekin-tett a folyó felett, aztán a lassú, nyugodt tempóbanhúzó evezős felé fordult: - Mit gondolsz öreg, kemény telünk lesz az idén?- kérdezte csöndesen. A csónakos szusszant egyet. Felhagyott az evezés-sel, akkurátusan megdörgölte a homlokát, s csakazután szólalt meg. - Meglehet - morogta, s az evezők után nyúlt.Hallgattak. A víz derűsen fecsegett a csónak orraalatt, de valahogy ez sem volt ugyanolyan, mintmeleg nyárestéken, amikor az öreg hölgytársaság-ban vitte utasát a szigetre. Igaz, olyankor nem csu-pán az időjárás, de a férfi hangulata is kellemesebbvolt. A csónakos hosszú élete során megtanulta ér-telmezni az emberekből áradó hullámokat, még ak-kor is, ha azok meg voltak győződve róla, hogysikerült tökéletes nyugalmat erőltetni magukra.Márpedig az utas - az öreg szeretetteljesen csakúrfinak hívta, jóllehet, már harmincon felül járhatott - most kifejezetten feszült volt, bár az arcán ebbőlsemmi sem látszott. - Tegyél ki a szobornál öreg - kérte a köpönyegesta sötétből lassan kibontakozó kőalak felé bökve. - Esne várj meg, hűvös van már. - Hosszan elmaradsz, ürfi? - Nem hinném. De biztosat nem tudok. - No, én azért csak megvárlak - biccentett a csóna-kos. - Nem vagyok még annyira fázós, meg aztán...ki tudja, jól jöhet még a ladik, nem?Az utas kissé félrebillentett fejjel nézte a öreget.Egyikük sem láthatta rendesen a másik arcát, árnyé-ko vetett rájuk a rakpart fala. Hallgattak egy sort mígnem partnak koccant a csónak orra, s az öregmegjegyezte: No kérem, megérkeztünk. A köpönyeges csöndesen felnevetett. elállt, s le-nézett a csónakosra. - Köszönöm - mondta - Ha félórán belül nemjönnék, ne várj tovább. - Azzal kilépett a lépcsőre, aeltűnt a szóbor árnyékában. A Notre Dame sötét épülettömbje mesebeli várkas-télyokat idézve rajzolódott ki az esti égbolt előtt.Bástyaszerű tornyaival, gonoszképű vízköpőivel,faragott támpilléreivel, mint a múlt egy ittfelejtettdarabja állt a tér közepén; szép és mocskos, boldogés keserű, nagyszerű és rettenetes események ro-bosztus tanújaként. Közel száznyolcvan évig tartott,mire a középkor mesterei megalkották, s idestovahatszáz esztendeje szemléli a mindegyre változóvilágot.'Persze, maga sem maradhatott változatlana századok sodrában. Hol isten, hol a nép nevébenalakítgatták, csúfították, legsötétebb napjait a forra-dalom alatt élte; élelmiszerraktárként szolgált. Ámaz időtlen, rég letűnt századok emlékébe fogódzókatedrális túlélt mindent - felülemelkedett a botortörténelemformálókon. Álmodik tovább.A köpönyeges férfi, aki a Szajna felől érkezett, egymellékajtón nyitott a templomba. Egyetlen hangnélkül jutott be, a legkisebb nesz sem törte meg akatedrális áhítatos csendjét. Megállt a magasba törő,díszes oszlopok alatt, s szemügyre vette a főhajót,majd egyenként a padsorokat. Mintha a templomnéhány szobra szállt volna le talapzatáról, hogyhódolatát fejezze ki Isten előtt, lehajtott fejű, moz-dulatlan alakok imádkoztak az oltár előtti soroknémelyikében. A méls% csendet csak nagy ritkántörte meg egy-egy nes - ruhaszövet súrlódása,deszka roppanása, halk sőhajok - amit sokszorosá-ra erősített a magas boltívek sora.Szemlélődését bevégezve. a köpönyeges elindulta gyóntatófülkék felé. Bízvást vélhette kísértetnekbárki, amint egyetlen hang nélkül suhant a derengőrózsaablakok s a hálaadó gyertyák szülte árnyékokközött. Noha a katedrális semmihez sem foghatóhangulata magával ragadta, cseppet sem örült mosta csendnek. Itt még egu egér tüsszentését is meg lehethallani! -bosszankodott magában. - Ez a Greco meg-bolondult! Megtorpant, kiválasztotta a megfelelő fülkét, ésbenyitott. Összerezzent,, amikor a vén sarokvasmegnyikordult, aztán belépett, vállat vonva behúz-ta a csikorgó ajtót, és letelepedett. Mást nemigentehetett. Várt. Erezte, hogy a rács mögött lapul va-laki, hamarosan visszafojtott légzését is meghallotta, de a megállapodás szerint nem kezdeményezhe- tett. - Vétkeztél, fiam? - kérdezte egy reszketeg hangodaátról. A köpönyeges elvigyorodott a sötétben. - Rendszeresen, atyám - felelte. - Bűnösök vagyunk mindannyian - hangzott fel a"hívómondat". - S a bűnösöknek bűnhődniük kell - válaszolt aköpönyeges, a megbeszéltek szerint.Rövid csönd. A gyóntató szöszmötölt valamit, lég-zése felgyorsult, hangosabb lett. Látogatója izmaiugrásra készen megfeszültek, keze a kilincs felémozdult. Azután megint felhangzott a reszketeg hang. - Orléans-tól nem messze - mondta alig hallható-an. - A Loire mentén, egy kis kastély, Chateau Mo-ulin. De jól vigyázz, az a hely maga a pokol! Nemhinném, hogy valaha is jártál volna félennyire isőrzötf helyen. Egy egészen apró hiba, és csúf halá-lod lesz! - Jó, jó... a lényeget, Greco. - A főépület mögött van egy öreg malom, onnannyílik a bejárat. A kert őrökkel és kutyákkal vantele... ott még a kutyák is őrültek! A térképen mű -dent részletesen megtalálsz. Itt van, fogd.A rács alatt fehéren derengő papírlap bukkant fel,s araszolt előre. A köpönyeges két ujja közé csípte,és áthúzta. Kusza vonalakon kívül nemigen tudottmást kivenni rajta. Gondosan összetekerte, és a zse-bébe süllyesztette. - Egyéb? - kérdezte. - Engem ne keress többet. Ha elkapnak, végem...és így van ez teveled is. Ezek nem ismernek könyö-rületet... - Majd vigyázok magamra. Köszönöm... az ég áld- jon. A köpönyeges kisurrant a fülkéből. A sarokvasreccsenésétől nem hallhatta már az utolsó monda- tot: - Az isten legyen könyörületes hozzánk... - Megfelel, monsieur? -érdeklődött a pincér, miutána vendég megízlelte a poharába töltött kóstolót. - Alegjobb bordeaux-i! Tökéletes aroma, kitűnő évjá-rat, nemde? - Jó lesz, köszönöm - bólintott a férfi, és felpillan-tott. - Kitöltheti. A pincér kezében azonban megállt az üveg. Elgon-dolkodva meredt a vendég arcára. - Valami baj van? - kérdezte az hűvösen. Minded-dig csúfondáros vidámsággal csillogó szeme össze-szűkült, fiatalos vonásai megkeményedtek. A fel-szolgáló önkéntelenül is hátralépett a sötét szem-párban felvillanó fenyegetés elől. - Nnnem, uram... semmi baj, csak... csak olyanismerősnek tűnt. - A pincér végre összeszedte ma-gát, lerázta a hideg pillantás szülte ijedtséget. - Nemlakott véletlenül Londonban... úgy hét-nyolc évvelezelőtt? Tudja, a Sohóban dolgoztam akkoriban,egy francia vendéglőben... már megbocsásson a fel-tételezésért... A férfi akkor már tudta, hogy a pincér valóbanismerheti, mégpedig viszonylag jól. Sokat járt akko-riban abba az étterembe. Jóllehet, kifejezetten kerül-te az efféle találkozásokat, ezúttal nem volt kibúvó."Monsieur Jules", ahogy a Sohóban nevezték, éleseszg fiú hírében állott, előbb-utóbb nyilván rájön,kivel is van dolga - s ki tudja, milyen következteté-sekre jut akkor? Célszerűbbnek látszott ellenőrzésalatt tartani az eseményeket. - A Gall Kakas, igaz? - mosolyodott hát el. - A GallKakas és hírneves pincére, Mönsíeur Jules. Ami aztilleti, jól felvitte isten a dolgodat. A Sohóból apárizsi Palas-ba, hmm? A pincér egyre szélesebb vigyorral hallgatta. istudta már, kivel hozta össze ismét a sors- - May! - bökte ki. - Nick May, az áldóját! Az úrikö-lyök! Még ilyet! - Személyesen - nevetett az Árnyék- - Hogy kerülszte ilyen előkelő helyre, Jules?Mielőtt válaszolt volna, a francia végre kitöltötte a bort. - Tudod Nick, néha sikerülnek a dolgok - mondtaaztán, csúf békaarcán sejtelmes kifejezéssel. - Szóval, ne kérdezősködjek. Rendben - sóhajtottmegadóan a mestertolvaj, s belekortyolt borába. -Mondanám, hogy ülj le mellém, de attól tartok, ittnem úgy megy, mint odaát a Kakasban, igaz? - Hajajj - legyintett a pincér. - Már így is figyel aza tökfej Bertram... És te, Nick? Miféle szelek sodor-tak erre? Felnőttél, megemberesedtél... azért túl so-kat nem változtál. - Tudod, a szelek összevissza fújnak - mosolygottaz Árnyék. - Kit erre sodornak, kit arra. Végül is, azthiszem, mindkettőnket jó irányba vezéreltek. - Még mindig... - kezdte Jules, de a másik leintette. - Csitt, barátom - emelte ujját az ajkai elé. - A múltnem létezik. S ami nem létezik, arról beszéljenek azíróemberek... nekik tán szabad.A francia komoly tekintettel szemlélte a mestertől-vajt. Jól emlékezett még a kölyökképű, folytonosanvigyorgó fiúra, akinek csúfondáros modora márakkor is kemény lelket rejtett. Jóllehet, az arc fiatalosmaradt, a csúfondáros vonások nem enyésztek el,az úrikölyök mégis elveszett valahol az évek útvesz-tójében. Noha a pincér a helyébe lépő férfiról mit semtudott, el tudta képzelni, hogy még veszettebb hírevan, mint valaha volt. - Persze Nick, persze - bólintott kimérten. - A múltnem létezik. Vedd úgy, hogy nem is találkoztunk...bocsáss meg, hogy alkalmatlankodtam. -Már indultvolna, amikor az Árnyék utánaszólt. - Ejnye Jules, azt hiszem csúnyán félreértettél. - Apincér visszafordult: Nem szólt, várt. Nick folytatta: - Szó sincs arról, hogy alkalmatlankodtál volna.Ellenkezőleg, valóban örülök, hogy találkoztunk.Csupán a diszkréciódat kérném. A legteljesebbdiszkréciódat... do you understand? - A francia bólin-tott, ajka lassan mosolyra húzódott. - Remélem, si-. kerül majd nyugodtabb helyen is beszélnünk... ajövőről, hmm? - fejezte be a mestertolvaj.Felsóhajtott, s nagyot kortyolva a bordeaux-iból,hátradőlt székében. Mosolygott. Monsieur Jules, na- hát! Nem sokat időztek azonban gondolatai a Gall Ka-kas egykori felszolgálójánál. Amióta először beszéltGrecóval - jól emlékezett rá, egy szeles, nyárvégiestén történt a Citén, köpenye sarka minduntalanbeleakadt a Szajna part bokraiba - azóta egyvégté-ben csak a nagy terv lebegett előtte, s alig-alig tudtalekötni más. Most pedig, hogy az utolsó adatokat ismegkapta, gondolatai szünet nélkül a lehetőségekkörül keringtek. Elmélkedett, mérlegelt, tervezett.Sok mindennel találkozott már élete során, koránt-sem találta nevetségesnek az öreg aggodalmát. Havalaki, Greco bizonnyal tudja, miféle veszedelmeket rejt a Chateau Moulin, hiszen maga is ott élt,amíg meg nem elégelte a társaság viselt dolgait.Nem kívánt ostoba módon fejjel rohanni a falnak.Eddigi tevékenységével pusztán a különböző álla-mok rendőrségét hívta ki maga ellen, ha új tervébebelevág, meglehet magát a Sorsot.Ám ez a tény mégsem ingatta meg egyetlen pilla-natra sem, hiszen ha sikerrel jár, olyan kő lesz abirtokában, melynek joggal járhat csodájára azegész feketepiac. Egy az elveszettek közül; egy azongyémántok közül, melyeknek nyoma volt ugyan atörténelemben, hollétükről azonban nem tud a nyil-vánosság. Egyike a legértékesebbeknek. Egvike a legveszedelmesebbeknek.Súlyosbrokátfüggönyök vérvörös derengése. Gyer-tyák lobognak; lángjuk meglapul, elrugaszkodik agyenge légáramlatok kedve szerint. Homályló kő-fülkék, éjsötét boltívek - az árnyak birodalma. Csuk-lyás alakok néma sora közeleg a folyosón, léptükcsendesen surrau a kőpadlón. Fekete kámzsák, hö-fehér maszkok. Rémálmok lakói.Fegyelmezetten, egyetlen hang nélkül sorakoznakfel az árnyékokkal játszó, W rös brokáttal díszítettteremben; a márcánvoltárral szemközt. Kívülről felnem ismerhető, mégis szigorúan meghatározottrangsor vezérli őket. Várnak. Amikor megvonaglik a brokát, a előlép mögüle aszertartásvezető, moráj fut végig az egybegv űlte-ken. Áhítat. Férfi és nőí hangok.A szertartásvezető vörös köpenyt visel, kámzsájaalatt aranysarlóval díszített hófehér maszk ragyog.A jel a homlokon kezdődikj a penge íve a bal szemetőieli, a nyél a bal orcát takarja. Csend van.Utóbb a vörösköpenyes felemeli kezét - ujján ru-binköves gyűrű csillan - és egyetlen szót kiált. Ajelenlévők megmozdulnak, izgatottan húzódnak afalak felé, szabadon hagyva a tecem közepét. Körtformáznak. Ekkor a vezető ismét felkiált, s hangja nyománmagas láng csap fel a kör közepén, úgy tűnik, apuszta kőpadlóból. Kéken lobog, meg-megvonag-lik, dühösen sziszeg. A v örősköpenyes mindkétkarját a tűz felé tárja, halkan kántál, szavai elvesz-nek a maszk mögött. Azután megfordul, az oltárrahajol - bő köpenyétől nem látszik, mivel foglalatos- kodik. Lebben a szövet, lobban a láng - a vezető ismét ahívekre tekint. Kiny újtott kezében arany sarlót tart,lassan fordul vele körbe az elragadtatott kiáltásokközepette: A sarló közepén, a penge és a markolat találkozá-sánál hatalmas: kék gyémánt ragyog. - No, igyál csak egy kis meleg tejet. mmdjárt jobblesz, meglásd! A fogadósné szánalommal tekintett a tűzhely mel-lett kuporgó félkegyelműre. Fejcsóválva nézte ron-gyos köpenyét. foltozott, lukas lábbelijét, kócos,ázott üstökét. Ez a szerencsétlen is, mit kódorog ilyen időben? Való igaz, a legkomiszabb vihar dühöngött oda-kint, amióta beköszöntött az ősz. Szakadt az eső, fújta szél, s hideg volt, mint november derekán.Az ágrólszakadt vándor alig tíz perce zörgetett beaz ivó ajtaján; a legények ki akarták hajítani. Ámekkor berontott a színre a fogadósné, s anyai szívé-nek minden eréjével védelmébe vette a nyomorul-tat. Igaz, túlságosan nem is kellett erősködnie, merta vándor hamar igazolta, hogy ha meleg ruhára nemis, egy közönséges vacsorára s egyszerű szállásrafutja a pénzéből. Most tehát ott kuporgott a tűz mellett - átfázottodakint az istenadta, nyilván gyalogszerrel utazik -még a foga is vacogott. Kese szalmaboglya-hajú,merev arcú, ferde nyakú teremtés volt, lárvaarcábóltán maga a mindenható sem tudta volna kiolvasnia korát. Ha elvigyorodott, s bizony, most hogy be-fogadták, elég gyakran tette, ajkai mögül sárga, od-vas fogak villantak elő. Mindamellett, a jelenlévőknem kis megkönnyebbülésére, tisztának látszott.Körmeit nem szegélyezte gyászkeret, megkopottruhája sem volt mocskos, s ami a legfontosabb, nemérezték szagát. Szegény bolond ez, de jóravaló -foglalta össze a látottakat a fogadósné, zsörtölődőférje megnyugtatására. . - Ugye, jobban érzed magad? - kérdezte a gömbö-lyű asszony, amint a vándor mohón felhajtotta a tejet. Védence buzgón bólogatott, miközben a köpenyemélyéből előhalászott, szitává mosott kendővelmegtörölte a száját. - Vinom vót... gözönöm - mondta hálás vigyorral.Olyan formán ejtette a szavakat, mintha gombóc lettvolna a szájában. - Meleg... Höhö... - bökött a tűz-helyre, és még közelebb fészkelődött. - Odakozmálsz, te - mosolygott a fogadósné. - Gozma? - nézett rá ijedten a félkegyelmű.Az asszony csak legyintett. - No, hozok neked valami harapnivalót, aztán me-hetsz a kuckódba, aludni - mondta.A vándornak sokáig kellett várnia a vacsorájára.Újabb vendégek érkeztek ugyanis, hintón, divatosszabású, meleg úti ruhákban. Elsőbben is őket kel-lett kiszolgálni - s akadt kívánságuk bőven. A félke-gyelmű nem hiányolta az ételt, úgy tűnt, teljesenlenyűgözi őt az előkelő társaság megjelenése.Hárman voltak. Két nő - egy idősebb és egy fiata-labb - meg egy férfi. Az idősebb hölgy úgy negyvenfelé járhatott, s szemmel láthatóan a puritán erköl-csöket vallók táborába tartozott. Ám hiába volt aszigorú arckifejezés, a fejtetőre szorított haj, a szolid - bár nyilván méregdrága - ruha, mindez nem lep-lezhette el a nő érett szépségét. Különös ellentétfeszült a megjelenése és az arcvonásai között. Egye-dül a szeme illett ruházatához. Ridegebb volt, minta novemberi égbolt. A fiatalabb valahogy minduntalan takarásban ma-radt, hiába nyújtogatta a nyakát a tűzhely mellettkuporgó vándor. Csupán aranyfényű haját láthatta,melyet az idősebb mintájára, leszorítva viselt, s aköpeny alól előkerülő kék kabátkát. Néha-néhamegpillanthatta az arcélét is, ilyenkor nyomban iz-gatott csillogás költözött egyébként kifejezéstelentekintetébe. A hölgyek kísérője fiatal férfi volt, alig valamivelharminc felett. Fekete és szürke kelmékbe öltözött,társnőihez hasonlatos egyszerűséggel. Őt aztán voltalkalma szemügyre venni a félkegyelműnek. A férfiugyanis oly alapossággal és undorral bámulta megőt, mint holmi különleges, ám igen csúf állatot szo- kás. Fehér bőrű, arisztokratikus vonású arcát rövidrenyírt, fekete kecskeszakáll keretezte, a hasonlókép-pen kurtára vágott bajusz az áll két oldalán csatla-kozott hozzá. Vértelen, pengevékony ajka, szűk nyí-lású orra és merev tekintete hihetetlenül ellenszenvvessé, ugyanakkor ijesztővé tette. Kifogástalan sza-bású zekéje alatt széles vállak feszültek, mozgása,magabiztossága nem mindennapi erőt sejtetett. No-ha minden bizonnyal nemesi születésű volt, úgytűnt, inkább testőre a nőknek, semmint rokona. Amiazt illeti, a fiatal lány is inkább alárendelt szerepű-nek látszott az idősebb hölgy mellett.A félkegyelmű félrebillentett fejjel, bamba mo-sollyal állta a kecskeszakállas vizsgálódását, tekin-tetében gyermeki ártatlanság tükröződött. A férfiviszolyogva bámulta egy darabig, aztán méltatlan-kodva elfordult. Talán egy óra is eltelt, mire a fogadósné teljesítetteaz új vendégek minden kívánságát, s a vándor elébehozta a beígért vacsorát. - Sajnálom, hogy megkéstem - mondta mosolyog-va - de ez éppolyan jó most is, mint egy óránakelőtte. Egyél! - Kig? Kigezek? - kérdezte csillogó szemmel afélkegyelmű, borzas fejével az előkelők felé bökve.Az asszony megfordult, szemügyre vette a társa-ságot, mintha mindeddig sosem látta volna őket. - Ugyan, mit érdekel az téged? Ne törődj velük! -ajánlotta jóindulatúan. - De kigezek? makacskodott durcásan a borzas. - Kig? A fogadósné bosszúsan sóhajtott. Ismét hátrané-zett, pillantása ezúttal találkozott a kecskeszakállasszúrós tekintetével. Ijedten fordította vissza a fejét. - Úgy sincs velük semmi dolgod! - morogta. - Akastélyban laknak. - A gasdélyban? - A Chateau Moulinben. Ott van szemközt, a folyótúloldalán. Gondolorri, nem mertek átmenni a gáz-lón. . nem is csodálom, ebben az időben, öreg este ..No, egyél már! A félkegyelmű kinyújtotta a nyakát, hogy kilássonaz asszony gömbölyű válla felett. Szeme gyanűsancsillogott. - erdzegnő? - kérdezte izgatottan.- Micsoda?? -'erdzegnő? - ismételte a borzas. - Igazi erdzegnö?Még sozse nem láddam igazi erdzegnőt... - Szájáteltátotta, feje félrebillent. A fogadósné ellágyulva nézett rá. - Ugyan, dehogy, kis butám - mondta kedvesen. -Nem hercegnő az egyik sem. Az idősebbik ugyangrófné valóban, de a fiatalabb csak valami fogadottlány, vagy efféle... Verd ki őket a fejedből. Hát mídolgod lehet neked ővelük? Inkább egyél, mert el-hűl, aztán pocsékba megy... egyél, mert megharagí-tasz! - vonta össze a szemöldökét.A félkegyelmű ijedtében maga alá rántotta a lábait,kishíján kiborítva a tálat. Szemeit felakasztva, ajkátnyalogatva nézett fel az asszonyra. A fogadósnételhagyta a türelme. - Eh! - legyintett, és faképnél hagyta a borzast.A félkegyelmű eztán végre nekilátott á vacsorájá-nak, s noha jóízűen falatozott, mindegyre csak akastélybelieket leste. Mire végzett a tállal, végeztekazok is. Hangos széktologatás adta hírül, hogy sze-delőzködnek asztaluktól, s szobáikba készülődnek.Útjuk a tűzhely és a borzas vándor mellett vezetettel. A fiatalabb hölgy az idősebb mellett haladt, smivel alacsonyabb volt a grófnénál, a félkegyelműmegint csak nem láthatta rendesen. Nyújtogatta fer-ii,',: de nyakát, fészkelődött, de mindhiába. Csupán akecskeszakállas haragját sikerült kivívnia. - Mit merészelsz, féreg! - sziszegte a férfi, a sarokbakuporodó alak fölé tornyosulva. - Nem elég, hogyszennyezed itt a levegőt, még tolakodsz is? Nemértem, miért nem lehet kitiltani innét a koldusokat! . - fordult a sápadozó fogadós felé. - Vizeddem... nem vatyog golduzs - motyogtacsöndesen a félkegyelmű. - Ne mongya. - Pimasz alak! Feleselsz?! - fortyant fel a kecskesza-kállas, és jobbját pofonra lendítette.Rövid, gyors és meglepő erejű volt a visszakezesmozdulat, látszott, hogy a férfi gyakorta él vele. Aszégyenpír mellett rendszerint vér is serkent a nyo- mán. Ezúttal azonban meglepő dolog történt. Az ütésjókorát csattant - a tűzhely forró falán. A testőrfelszisszent, nemes vonású arcát eltorzította a fájda- lom. - Pokolfattya! - kiáltott a borzasra, aki még mindiga zugban kuporgott, igaz, kicsivel odébb, mint azimént. Rémülettől tágra nyílt szemmel rázta a fejét. - Nebáncs-nebáncs-nebáncs - hadarta szánalma-san, fejére kulcsolva kezét. A kecskeszakállast azonban nem tudta meghatni.Ismét ütött, ezúttal már ökölbe szorított kézzel,egyenesen. A tűzhely beleremegett a hatalmas erejű ütésbe,edények és korsók potyogtak le körötte. Őrületlángja lobbant a férfi szemében, ahogy fájdalmátlegyűrve a félkegyelmű után perdült.A borzas ugyanis megint elkerülte az ökölcsapást;a sutból a padlóra bukfencezett, hajszálnyira a kecs-keszakállas elzúgó ökle alatt. Most ott kuporgott aföldön, rémült képpel igyekezvén maga elé húzniegy széket. - Jajajj - suttogta, ajkát nyalogatva. - Jajajj!A testőr arcán vonaglott egy izom. Szeme rezze-netlenül meredt megcsúfolójára. A fogadós és fel-esége ijedten álltak a pult mögött, az asszony aköténye sarkát gyömöszölte a szájába, nehogy felsi-koltson. Kevéske vendégük lapulva hallgatott.Kissé előrehajolva, a testőr előrelépett, hogy áldo-zatát a gallérjánál fogva felrántsa a földről. Senkielőtt nem volt kétséges a nyomorult sorsa, ha afeldühödött férfi a kezébe kaparintja.Nem lehettek kétségei a félkegyelműnek sem,mert abban a pillanatban, ahogy a kecskeszakállasutánanyúlt, éles hangon felvisítva elrúgta magát apadlótól, és hátralendült. Mindeközben valahogyolyan szerencsétlenül kalimpált a lábával, hogy azbeleakadt a fedezékül szánt székbe; megemelte, segyenesen a lehajoló férfi képébe lökte. - Gavriel? Gavriel! - hangzott ebben a pillanatbanodafentről. - Hol maradsz ennyi ideig? Hozasd fela csomagokat! A kecskeszakállas felegyenesedett. Orrnyergétmegzúzta a szék, pofacsontja felett felszakadt a bőr.Szája széle remegett, szeme résnyire szűkült, orrá-ban sípolva száguldott a levegő, ahogy teleszívtamellkasát. Egyetlen pillanatig úgy látszott, üvöltveveti rá magát ellenfelére. De a végső roham. elma- radt. A férfi lehunyta a szemét, aztán megfordult, selindult felfelé a lépcsőn. Félútról visszafordult, svégignézett a jelenlévőkön. Pisszenni sem mert sen-ki, csak a borzas szipogott a terem padlóján kupo-rogva. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, ahogy anemesúr eltűnt az emeleten. Mér bántott ez az ember? - kérdezte a félkegyel-mű, ártatlan képpel pillantva a fogadósnéra.Senki nem vette magának a fáradtságot, hogy visz-szafojtsa mosolyát. i Leszállt az éj. A fogadó elcsitult, lakói nyugovóratértek. A rongyos vándor egy huzatos kamrát ka-pott a pénzéért, a kastélybeliek az emeleti lakosz- tályt. Megszelídült a vihar is, elállt az eső; elcsöndesülta környék. Csak egy-egy kutya ugatott fel néha,egerésző macskát, tolvaj rókát, vagy csupán rosszálmokat látva, s a orléansi úton zörgött elvétve sze kér. A hajnal közeledtével aztán megmozdult valamiaz emeleti folyosón. Egy alak suhant végig a szobákelőtt, nesztelenül, akárha testetlen jelenés volna. Alakosztály ajtajánál megtorpant, lekuporodott. Várt,a sötétséget faggatta. Kisvártatva, hogy semmi semmozdult, finom, aprólékos mozdulatokkal hozzálá-tott a zár felnyitásához. Nem kellett sokat fáradniaia szerkezet minden képzeletet felülmúlóan egysze-rű volt. Az alak zajtalanul lenyomta a kilincset, s résnyirenyitotta az ajtót. Hallgatózott, majd, miként kísértetaz éjfélt jelző gong szavára, besurrant a hallba.Odabent valamivel világosabb volt, mint a folyo-són. A függönyöket nem húzták be, s a ritkuló fel- i hők közül bekandikált egy-két csillag az ablakon.Olcsó eleganciájú, de kényelmes és kifogástalan ál-állapotban lévő bútorok, rend és tisztaság. A VidnmHalász szobalányait kemény kezek irányították.A behatoló mozdulatlanul állt. Négy ajtó nyílt aszalonból, s ő csak egy mögé szeretett volna bepil-lantaru - lehetőleg elsőre. Rövid merengés után úgytűnt, elhatározásra jutott, mert elindult a jobb oldali,ablakfelőli szoba felé. Léptei nyomán alig hallható-an nyöszörgött a padló a vastag szőnyeg alatt.Ha lehet, még nagyobb gonddal nyitotta ki a szobaajtaját, mint az imént a szalonét. Hiszen odabentmár majdnem bizonyosan alszik valaki. Ahogy résnyílt a félfa mentén, meghallotta az egyenletes szu-szogást. Két ember egyenletes szuszogását.Atlépett a küszöbön, csöndesen, akár a szél a vízfelett. A szobában két ágy állt egymással szemközt,a falak mentén. Mindkettőben egyenletesen emel-kedett és süllyedt a paplan. A behatoló közelebb lépett a jobb oldalihoz. Agrófnőt pillantotta meg az ablak derengő fényében;az asszony vöröses haja most kibontva terült szét apámán. Rideg pillantású szemét lehunyva kifejezet-ten érzéki látvány volt. Rövid szemlélődés után az alak hátralépett. Nemaz idősebb nő miatt jött. A másik ágyban a szőke lány feküdt. Mélyen be-fúrta magát a paplan alá, aranyhaja beborította azarcát. A szél odakint eltakarította az utolsó felhő-foszlányokat is. Fényesen ragyogó, hideg őszi csil-lagok világoltak be az üvegen, fényük ezüst hálótszőtt az alvó lány köré. De nem csupán őt világították be, felderengettimmár a hajnali látogató arca is. A félkegyelmű volt.Arcán azonban most nyoma sem látszott a balgamerevségnek, szemében a tompa egykedvűségnek,jóllehet, vonásai továbbra is torznak hatottak. Fe-szülten figyelt, egész teste ugrásra kész éberségettükrözött, úgy nézte az alvót. Am, mintha csak aSors incselkedne vele, ezúttal sem sikerült megpil-lantania az arcát. Közelebb lépett, keze önkéntelen mozdulattal . nyúlt az ágy felé, hogy félresimítsa az arany tincse-ket. Ekkor azonban a grófné felnyögött álmában, svehemensen megfordult, csak úgy nyögött belé afekhely. Megrezzent a lány is. A félkegyelmű meg-merevedett, keze kinyújtva maradt a levegőben.Lassan, óvatosan fordult az asszony felé, hogy lássa,ha esetleg kinyitná a szemét. Várt. Másodpercek,percek teltek el, s az éji látogató meg sem rezzent.Csak akkor ernyedt el, amikor ismét méllyé, egyen-letessé vált mindkét alvó légzése.Ekkor, búcsúpillantást vetve az arany hajzuhatag-ra, a félkegyelmű visszahúzódott az ajtóhoz. Távoz-ni készült. A hajnali szürkület már élesen kirajzoltaaz ablak négyszögét, odakint, a párás derengésbensötét körvonalak sejlettek fel a folyó túloldaláról.A Chateau Moulin. Rozzant szekere bakján harcsabajuszú öregemberkornyadozott. Rozzant volt maga is, csakúgy, minta szekér elé fogott gebe. Kitartó, finom eső szitáltrájuk, ahogy ráérősen közeledtek a Chateau Moulinfelé vezető fasorban. A ló bánatosan lógó fejjel me-redt maga elé, gazdája ellenben érdeklődve tekint-getett körbe, mintha még soha nem járt volna ezena tájon. . Bármily lassan haladtak is, egyszer csak elérték akastély kapuját. A magasba törő vasrácsok mögöttkomor bástyák, kőcsipkés tornyok emelkedtek afelhők elé, a vízköpő szörnyek szájából eső csorgottvigasztalan zörgéssel, a palák sötéten fénylettek atetőn. Mintha maga az Ssz, az avarszakállú, felhőshomlokú uralkodó élne a borongó falak mögött.Az öreg nagy gonddal vett szémügyre mindent,amit csak láthatott, azután lekászálódott a bakról, sráérősen a csengőzsinórhoz ballagott. Megrángatta,várt. Lova békétlenül prüszkölt a háta mögött.Ablak nyikkant valahol, bosszús hang harsant akapusház felől: - Mi kéne? - Kövér, gyomorbajos képű férfi lestemogorván a csengetőt. Barátságosan mosolyogva, a kocsis a szekér feléintett. Azott bajusza bánatosan libegett a szélben. - Bor- mondta sokat sejtetően, és egyre mosolygott hozzá. - Micsoda? - Bor... bor - ismételte az öreg lassan, szabatosan,hangosan. A kövér arca elvörösödött. Dühösen fújtatva hajoltki az ablakon. - Azt hallottam, nem vagyok süket - dühöngött. -De miféle bor? - Jóféle vörös - bizonygatta a kocsis, elszántanbólogatva. - Sokak szerint a legjobb a környéken...no, nem mondom, Maurice-é sem rossz, de nála sokfügg az évjárattól. Az enyém mindig kifogástalan!Tudja, nem nagy ördöngösség... - Ne fecsegjen nekem itt sületlenségeket! - A ka-pust már végképp elfutotta a pulykaméreg. - Aztmondja meg, kinek hozta a bort, ki rendelte és mi- kor? - Hát a Gavriel úr, ki más? - álmélkodott a szekeresember. - A múltkorjában, amikor távol járt... tudja,amikor az a fene idő vót! Három hordót a legjobbvörösből... aszongya nekem, hogyaszongya: No,Philipe apó... - Nehogy elmesélje nekem az élete történetét, mertmenten megüt a guta! - dühöngött a kövér. - Kinyi-tom a kaput, vigye hátra a pincékhez vagy a kony-hához, és pakolja le. A konyhán majd kifizetik, megtán valami meleget is adnak, ha nem locsog túlsokat. A gazdák nincsenek itthon. Na, várjon... - Nincsenek? Hát hogyhogy nincsenek? csodál-kozott a kocsis. - Nekem azt mondta a Gavriel úr,hogy ma jöjjek! - Magában azonban hálát adott azégnek, amiért jól számított. Ugyan látta a hintótelhajtani reggel, de nem tudhatta bizonyosan, ki isült benne. Kellemetlen élmény lett volna mostösszetalálkozni a kecskeszakállassal. De csak to-vább háborgott Ejnye, hát most kinek adom át abort? A Gavriel úr személyes rendelése.-. - Elhallgasson már, az isten is megáldja! - A kapuselőgördült vackából, jókora kulcscsomót zörgetve. - Ha nem fejezi be, bizony mondom, megvárhatja akapu előtt Gavriel urat! A szekeres ember ezt nagyon nem szerette volna,megszeppenve elcsendesült hát. - Csak tartsa az utat, kerülje meg a tornyot, akkorhátra jut a konyhához. Marguerite majd eligazítjaaztán... De ne kódorogjon másfele, hallja-e! Kutyákés.örök vannak mindenütt... ez úri ház.Persze ami azt illeti, neki kellett volna hátrakísér-nie a szállítót, de nem fűlt hozzá a foga. Esett, hidegvolt, az asztalon pedig ott gőzölgött a kedvenc étele.Ha hátramegy ezzel az ostobával, biztosan kihűl.Vállat vont. Eh, elvégre a konyháig biztosan eltalál,ott meg majd foglalkozik vele Marguérite.Türelmetlenül nézte, ahogy az öreg felkászálódika bakra, és behajt a kavicsos útra. Bezárta mögötte akaput, s már kocogott is vissza az ebédjéhez- - Átkozott eső morgott, ahogy kihámozta magátátázott szvetteréből. Nem is nézett a szekér után.Az öreg pedig körbekocsizta a kastélyt. Gyanúsanbillegő bajszát igazgatva, barátságosan integetett aminduntalan előbukkanó, zord őröknek; cinkosanmutogatva a hordókra, hüvelykujját a szájához il-lesztve ivást imitált, s jóízűen vigyorgott hozzá. Azesőtől mogorva őrök nemigen törődtek a habókosalakkal, csak akkor állította meg egyikük, amikormár nagyon eltávolodott a kastély főépületétől. Deaz sem fogott gyanút, jóindulatúan visszaigazítottaa helyes útra. Am a szekeres ember addigra márcsaknem mindent látott, amire kíváncsi volt.Felmerült benne a gondolat, hogy meg sem áll,visszamegy egyenesen a kapuhoz, de aztán eszébejutott a kövér megjegyzése, miszerint kaphat "vala-mi meleget" - elmosolyodott hát, s a konyha elékormányozta az ázott jószágot. Lekecmergett a bak-ról, a hordók közül pokrócot vett elő, s betakartavele a lovat, mielőtt bekopogott volna a konyhába.A konyha szemlátomást újabb épület volt. Az ere-deti falakhoz toldották, gondosan ügyelve, hogy netörjék meg a harmóniát. Ablakait takaros függö-nyök borították, falára vöröslő levelű repkény kú-szott. Tőszomszédságában jókora fa állt, tetőre bo-ruló ágai halkan kocogtak a cserepeken. A kémé-nyeiből bodorodó szürke füst még otthonosabbá,hívogatóbbá tette a szemlélő számára.Rövid téblábolás után a szekeres ember bekopo-gott a rézkilincsü ajtón. - Halló! - kiáltotta. - Meghoztam a bort!Nem kellett sokáig várnia. Mozdult a kilincs, s azajtónyílásban egy középkorú, ösztövér asszonybukkant fel. Kissé gyanakvóan méregette az öreget. - Miféle borról beszél, jóember? - kérdezte. - Hát amit a Gavriel úr vót szíves megrendelni -magyarázta türelmesen a kocsis. - Adjon az istenjónapot, egyébiránt - biccentette meg a fejét. - Magának is - vetette oda az asszony. Leplezetle-nül méregette a borszállítót. - Ki maga? Találkoz-tunk már? Honnan jött? - sorolta a kérdéseket. - Philippe apónak ismernek a dombokon túl -bökött a háta mögé az öreg. - szólősgazda vagyok. - Soha nem láttam még magát... - Hát, én sem a ténsasszonyt... no, átveszi valaki aboromat? Az asszony felsóhajtott, és hátraszólt a válla felett: - Jean-Paul, pakoljátok le arról a szekérről a hor-dókat, és vigyétek le a pincébe! - Ismét a kocsisranézett. - No, maga meg kerüljön beljebb, aztán igyékvalamit. Van egy kis friss sütemény is...Odabent meleg volt, s frissen sült tészta illata le-begett a tűzhely felett. Az öreg elhelyezkedett egylócán, s jóízűen falatozni kezdett az elérakott tálból. - Csak tán nem felejtenék el azt a kis itókát, ugye..- - dünnyögte csendesen kisvártatva. - Ej, keményfejű egy ember maga, hallja-e - csóvál-ta a fejét az asszony, ahogy elérakta a poharat. - Denem itt született, igaz? - kérdezte váratlanul.A férfi kezében megállt a pohár. - Hogy--. khmm? - köszörülte a torkát. - Eredendően nem idevalósi. Nem tösgyökeres -magyarázta vendéglátója. - Nem úgy beszél, mintaz itteniek... - Ó, hát... nos, igen... csak tíz éve élek errefeléjtudja. Ae a szómszédaimnak már nem is tűnik fel akülönbség. Ők úgy tekintik, mintha mindig is ottéltem volna... Igen ízletes ez a sütemény! - s azelőtt? Azelőtt hol lakott?Azelőtt... - Marguerite! Hová tegyük a hordókata - hangzottJean-Paul hangja odakintről. - Ejnye - legyintett az asszony - semmit sem tud-nak magukban elvégezni. Mondott valamit Oavrielúr erről a borról? - fordult a kocsishoz. - Nemigen - csóválta a fejét az öreg.. - Csak annyit,hogy a legjobbat hozzam, mert -endégeknek lesz.- Milyen v endégeknek? - Hát azt én honnan tudjam? - méltatlankodott azöreg. - Miért, tán soha nem jár ide vendég? - Jaj, dehogynem! - sóhajtott az asszony. - Túlontűlsok is. Olyankor feje tetejére áll minden, mert előrekell elkészülnünk... igaz, aztán kimenőt kap majd-nem az egész személyzet. - Amikor jönnek a vendégek? - nézett nagyot akocsis. - Különös... - Igen, akkor. Különös vagy nem különös, magá-nak ehhez semmi köze! - szigorodott meg Margue-rite hangja. - Jól van, no - visszakozott a férfi. - Nyilván alegközelebbi endégségre kell... Mikor is lesz? - Szombaton. Hé, Tean-Paul, a elsö fordulóig vi- gyétek! Az öreg felállt, gondosan megtörölgette a száját,majd megigazította a széket, s megköszörülte a tor kát. - Khmm... én akkor mennék is. Köszönöm a szíves- látást. - Nincs mit, szívesen. Remélem jö lesz a bora. Nemszeretem magam intézni az ilyesmit. Legközelebbakkor jöjjön, ha Gavriel úr itthon an! - Akkor jövők... - mosolygott a szekeres ember. - No, isten áldja... Most mi leltet mit álldigáll ott,mint Bálám szamara? - A fizetség, ha meg nem sértem. A kapus aztmondta, maga intézi. Mennyi lesz? Marguerite kiszámolta a megnevezett összeget, saz öreg távozott. Odakint felerősödött az eső, a kapus szitkozódvakerülgette a tócsákat, ahogy sietett kaput nyitni.Bosszúsan búcsúzott a kocsistól, és igyekezettvissza a fedél alá. Az öreg hátrafordulva nézte, amint esetlenül ügeta kapusház felé. Csendesen felnevetett, amikor akövér hangosan átkozódva beletoccsant egy tócsakellős közepébe. Ha valaki hallja, meglepődött vol-na, milyen fiatalos a nevetése.Csakhogy, nem hallotta senki. 4. - Istenem, Izhett, miféle álmokat űzöl már megint?Scarlett fáradtan hanyatlott vissza párnájára, s le-hunyta szemét. Kicsiny, de hangulatosan berende-zett szobában feküdt, melynek egyetlen ablaka akertre nézett. Harsányan pirosló bougainvillea inte-getett előtte, az alkonyatkor feltámadó gyenge szél-ben. A légáramlat a helyiségbe is besurrant, jólesőenfelfrissítve a kissé megült levegőt.Az asszony felpillantott, sápadt arcát odafordítvaa szellőnek. Nemrégiben ugyan sétált egy kicsit akertben, ki is merült, bármily keveset mozgott is, áma friss levegő utáni vágyát aligha elégíthette ki arövid idő. Gyenge volt még, gyorsan elfáradt, ám most márérezte, hogy ha lassan is, de meg fog gyógyulni.Nem mindig volt ebben olyan bizonyos. Betegségeelső néhány hetében bizony gyötörte a félelem,hogy e különös, idegen országban kell befejeznieéletét. Eleinte annyira kínozta a gondolat, hogy va-lósággal remegett belé. Azután megbékélt, s márcsak azért imádkozott, hogy megvárhassa a lányát,mielőtt meghal. Lassan, nagyon lassan mégis meghátrált a láz.Hiába kísértették az asszonyt lidérces gondolatok,lelke erősebbnek bizonyult elméjénél - nem hagytamagát meggyengíteni. Úrrá lett a betegség felett,noha messze volt még a tökéletes felépülés napja.Férje, amikor csak tehette, mellette ült. Beszélthozzá, mesélt neki, vagy csak nézte, ahogy láztólgyötörten, sápadt, pírfoltos arccal, zihálva veszi a I i .levegőt, rémületes víziókkal terhes álomba merül-ve. Félt ő is. Féltette asszonya életét, s talán önnönlelkiüdvét is, hiszen felelősnek érezte magát Scarlet-tért. Ha ő nem makacskodik, felesége soha nem jutel Afrikába, s nem találkozik e betegséggel sem.Nehezen tudta csak leküzdeni a háábavaló önvádat ahogy az ágy szélén ülve az asszony beesett arcát nézte. Scarlett természetesen soha egyetlen szóval semtett neki szemrehányást, s nem csupán kíméletből -valóban nem gondolt ilyesmire. Hiszen magátólértetődőnek tartotta, hogy férjével utazott egyetlenpillanatra sem merült fel benne az ostoba vádasko-dás. Maga döntött így, s még félelmében sem kíván-ta a férfira hárítani a felelősséget, a várható tragédiasúlyát: A tragédia azonban nem következett be, seltakarodtak az árnyak is. Rhett fellélegezhetett. Salighogy felszabadult a lelkiismeretfurdalás szorí-tása alól, álmai újult erővel törtek előre. - Ugyan-ugyan - mentegetőzött most. - Csak me-séltem valamit. Scarlett halványan elmosolyodott. Ismerte ő jól azilyesmit. Csak meséltem valamit... No hiszen! i Rhett a legendás matebele király, Lobengula tör-ténetét beszélte el feleségének, s noha igyekezetttárgyilagos maradni, hangjában annyi lelkesedéscsengett, amennyi bőséggel elegendő volt az asz-szonynak ahhoz, hogy gyanút fogjon. Jóllehet, mégmaga előtt is igyekezett titkolni, a férfit bizony fel-lelkesítette a Merrick doktor mesélte legenda - bárigazságában valójában erősen kételkedett. De hát ki ne szeretne hinni mesebeli kincsek létezésében? - Jaj, Rhett - suttogta Scarlett. - Olyan nagy gyerekvagy... s én úgy szeretlek érte. - Mosolygott. - Nem kell komolyan venni - derült a férfi is. - Detudod, azért érdekel. Nem a vagyon miatt... mirekellene nekünk több pénz... csak hát... - Tanácstala-nul elhallgatott. - Csak hát, nem tudsz meglenni újabb és újabbkihívások nélkül - fejezte be helyette Scarlett. - De,Rhett, nem vagyunk mí ehhez egy kicsit öregek?A férfi zordan összevonta fehér szemöldökét. - Ugyan - morogta - az öregség nem az évekfüggvénye. Pusztán attól függ, megadod-e magad,vagy sem. Ha félreállsz, elrobog... - Melletted az élet - szólt közbe az asszony csön-desen. - Talán igazad van... Na, mesélj arról a feke-téről... mi is a neve? Butler félrebillentett fejjel nézte feleségét. A szobá-ban megsűrűsödött a homály, már csak ovális, fehérfoltnak tetszett a sápadt arc. A férfi kinyúlt, s meg-fogta az asszony takarón pihenő kezét. Mérhetetlenhullámban árasztotta el a szeretet. - - Lobengula... ha jól emlékszem - mondta megha- tottan. - Lobengula - suttogta Scarlett. - Milyen dallamosneve van. Butler valahol Merrick doktor történetének felénéltartott, amikor Scarlett elaludt. A férfi elhallgatott,s csak nézte az alvó asszonyt.Csöndes kopogtatás hangzott, s az ajtóban felbuk-kant Dara. Benneakadt a szó, amint észrevette, hogyanyja alszik. Visszahúzódott volna, de apja intett,hogy várja meg ezt is. Együtt léptek ki a folyosóra, sonnan a balkonra. - Odakint Liam csatlakozott hozzájuk, aki korábbana lánnyal beszélgetett, de Scarlettet nem akarta za- varni. - Elaludt - mondta Dara a fiúnak.i- Kimerítette a délutáni séta - fűzte hozzá Butler. -De most már egyre többet járhat majd ki. Jót fogtenni neki, azt hiszem. Az orvos is ezt mondta.Rákönyökölt a fakorlátra, s a lassanként sű ru ho- mályba burkolózó kertet nézte. Noha felesége be-''tegsége igencsak megkeserítette az elmúlt heteketmost, hogy végre fellélegezhetett, be kellett valla-nia: jól érezte itt magát, s nem szeretett volna aközeljövőben hazautazni. Persze, ezzel a gondolattal egyelőre amúgy sem igen foglalkozhattak, hi-szen Scarlettet még jó ideig nem tehetik ki a tengeriút fáradalmainak. S noha Dara már korántsem voltannyira elragadtatva az országtól, mint apja, úgyhatározott, ő sem utazik el addig, míg anyja tökéle-tesen fel nem épül. Remélte, hogy jelenlétével erőtadhat neki, netán kézzelfogható segítséget is nyújthat. Némi lelkiismeretfurdalás is kínozta, amiértnem volt mellette a legnehezebb napokban - ezenazonban hamar úrrá lett. Soha nem volt túlságosanérzelgős alkat. '- Furcsa alak ez a Merrick doktor... - mondta tű-nődve Dara. - Tényleg valami bűnt követett el Ang- liában? Butler elfordult a kerttől, s lányára nézett. A bal-kon oszlopának támaszkodott, fejét hátrahajtotta.Hófehér haja derengett a kert sötét háttere előtt. - Ki tudhatja? - vonta meg széles vállát. - Talánigen. De ez az ő dolga. Itt jól végzi a munkáját, ahelyiek meg vannak vele elégedve. Én is csak jótmondhatok róla... Ami azt illeti, bizonyos emberekengem is bűnözőnek tartanak. - Elhallgatott, meginta kert felé nézett. A bokrok között már eluralkodott i 84 a sötét, az ég azonban még bársonyosan kék volt. -És nem is mondom, hogy nincs igazuk. Tudom, leszmit lerendeznem, ha majd a végső ítélőszék elécitálnak... de tudjátok mit, én cseppet sem bánom...Vagyok aki vagyok, soha nem akartam álszent len-ni. Egyetlen életünk van, s nem is túl hosszú... amennyország meg; ha hinni lehet a papoknak, elégunalmas hely lehet... Ki kell hát használni a lehető-ségeket. Szerintem egyetlen szabály létezik: tudd, kitartozik hozzád, s azt tartsd tiszteletben mindenekfelett... barát, szerető, rokon... mindegy.Csönd lett megint. A kerítés menti fákon madarakzörögtek, s kiáltottak néha-néha az estébe. Megsö-tétült az égbolt is, mélykék palástján, mint csillám-díszek a templomi ruhán, felragyogtak a csillagok. - Ó, nagy isten! - horkant fel váratlanul Butlér. -Miket beszélek itt össze-vissza. Mint egy igazi, ér-zelgős vénember! Felejtsétek el, de azonnal... nemmondtam semmit! És szóljatok rám, ha legközelebbefféle zagyvaságokba kezdenék. - Elfordult a kert-től, s nagyot szusszanva belezökkent a falnak tá-maszkodó székek egyikébe. - Inkább elmesélemnektek, miről beszélt a jó Merrick délután... igaz,Scarlett elaludt rajta, de bízom benne, hogy benne-teket több fantáziával áldott meg az ég. Meg aztán,ti még fiatalok vagytok, többet kibírtok. Igazamvan? Előre kell bocsátanom, egyáltalán nem állítom,hogy igaz is; amiről beszélek... a doktor szentül hiszbenne, ez jól látszik rajta, Theron azonban csak ki-neveti... hát, nem tudom. Liam, aki úgy állt mindeddig a balkonon, minthacsupán az oszlopok egyike volna, most megmoz-dult. Sötétbe olvadó alakját azonban még így is csaksejteni lehetett, látni nem. - Mr. Butler, ki ez az alak tulajdonképpen? - kér-dezte szárazon. - Theron? Egy búr - hangzott a lakonikus válasz.Liam halkan felnevetett. - Igen, ezt ő is mondta. De egy kicsit közelebbről.Hol ismerte meg, mivel foglalkozik valójában... mitkeres itt, az angolok között, ha ki nem állhatja őket?Butler hallgatott egy ideig. A kabócák harsánykóntsa betöltötte a megszülető csendet. - Egy ismerősöm ajánlotta, akinek gyémántbányá-ja van itt - mondta végül a férfi. - Theron amolyanmindenes szakértő, helyi vezető. Ismeri a környé-ket, az itt élőket, a viszonyokat. Ebből él... nemtudom, lehet, hogy valóban nem állhatja az angolo-kat... annyira azért nem kényes, hogy ne fogadja ela pénzüket. Sok mindenre használható ember, sokatsegített, amióta itt vagyunk... De, miért érdekel eztéged ennyire? A fiú előrelépett, sötét sziluettje most elvált azoszloptól. - Semmi különös - bökte ki rövid tétovázás után. -Szeretem ismerni a köröttem élőket... amolyan ön-védelem. És Theron... szóval, jó lenne ismerni. - Nem hiszem, hogy túl sokan lennének, akik va-lóban ismerik - kuncogott Butler. - Ahhoz túlságo-san keményfejű alak. De nem hinném, hogy külö-nösebben sokat számítana. - Meglehet - vont vállat a sötétben Liám. No, mitis mesélt az a doktor...? Merrick doktor eltűnése sokakat megdöbbentett,feleségét pedig teljes kétségbeesésbe döntötte. Decsak Rhett Butler volt az, akit igazán elgondolkod- tatott. A hórihorgas orvos aznap még minden betegétvégiglátogatta - árt Scarlettnél is, bár csak egy rövididőre nagyon sietettj és valahogy nyugtalannaktűnt - este azonban már nem érkezett haza. Keres-ték mindenütt. Utoljára Mrs. Plumnál árt, az időshölgy remegő hangon mesélte el, miként zajlott atalálkozás. - Ami azt illeti, alig foglalkozott velem, bár a szo-kásos dolgokat végigkérdezgette, amolyan kötele-ző-formán. Máskor mindig el szoktunk beszélget-ni... Ivott egy csésze teát, de azt is csak úgy kutya-futtában, és azt mondta, mára végzett, egyenesenhazamegy. Tudtam jól, ilyenkor még javában dol-gozni szokott, megkérdeztem hát, hogy "Doktor úr,engedélyez végre egy kis pihenőt magának?", decsak idegesen elmosolyodott, és ment.Mrs. Plum beszámolójától sem lettek sokkal oko-sabbak az érdeklődők - az mindenestre bizonyosvolt, hogy az orvos nem ment haza utolsó betegétől.Alig néhány háznyira laktak egymástól, egészenvalószínűtlennek tűnt, hogy útközben veszett volnanyoma. Önként adódott hát a következtetés vala-hová még elment, mielőtt hazafelé indult volna.Igen ám, de hová? Merrick doktort nerrugen látták sem kocsmákban,sem az örömlányok között. Szeretőjéről sem tudottsenki. Végtelenül tisztességes ember volt, aki mun-kája után mindig egyenesen haza ment, s soha nemtöltötte kevéske szabadidejét felesége nélkül.S ezzel nagyjából be is zárult a kör. Az orvos eltűnt.Rhett Butlert azonban nem hagyta nyugodni agondolat, hogy az esemény valamilyen módon kap-csolatban lehet a legendás kinccsel. Kétségek közötthányódott, maga sem tudta eldönteni, vajon az ér-zést egykor félelmetes éleslátása szülte-e, vagy csu-pán "gyerekes vágya a kalandok után", ahogyanfelesége nevezte. Mindenesetre, napokig nem merteszóvátenni a gondolatot, 5 amikor már végképpnem tudta magában tartani, akkor is inkább Darátkereste meg. Tudta jól, hogy felesége - bár sok min-derít meg lehetett beszélni vele - az efféle találgatá-sokra nem alkalmas. Túlságosan biztosan áll a kéz-zelfogható valóság talaján. -Hmm, hogy is mondjam csak-dünnyögte a lány,miután apja előadta elgondolását. - Ez egy kicsit...merész feltételezés, nem? Úgy értem, nem hinném,hogy túl sok... alapja van. A kertben ültek, egy jókora, virágzó cserje alatt,kényelmes karszékekben. Mellettük kis, kerek asz-talkán frissítők álltak, s egy kosárban gyümölcs.Délután volt, megérkezett a délkeleti passzátszelekelőhírnöke, hogy felkeverje a meleg, száraz levegőt.Rohamai alatt a cserje úgy rázta színes levelű ágait,mint valami ingerült, vörösre változott polip. - Úgy gondolod? - Butler eltöprengett. - Tulajdon-képpen... igazad van. Nem tudom alátámasztani...mégis így érzem. Gondolj csak bele! -Hangja megintizgatottá vált. - Merrick doktor beszél a kincsről, ésutal rá, hogy bizonyítékai vannak a létezésére...megígéri, hogy hamarosan feltárja azokat. Másnappedig nyoma vész. Nem tartod különösnek ezt azegybeesést? Dara lenyúlt a poharáért, és jólesőt kortyolt a hi-deg italból. - Szörnyen meleg van - mondta, és megtöröltehomlokát. Forgatta a poharat, nézte, ahogy megcsil-lan rajta a fény. - Akárhogy is - jegyezte meg kisvár-tatva - én túlságosan erőszakosnak tartom ilyenegyértelműen összekapcsolni a két dolgot. A jó dok-tor nyilván fontoskodni akart, ennyi az egész. Kü-lönben is, ha ennek valami köze lenne az eltűnésé-hez, azok lennének a leggyanúsabbak, akik hallot-ták... te és Theron, nem igaz? És mi az ördög okotoklett volna eltüntetni ezért azt a szerencsétlen orvost?Nem áll ez össze sehogy sem... sajnálom - tettehozzá, megpillantva apja mogorva ábrázatát. - Ahogyan elmesélte nekünk, elmesélhette más-nak is - mutatott rá Butler a kétségtelen tényre. - Shogy miért kellett ezért eltüntetni? Akár meg akarjatalálni valaki a kincset, akár éppen ellenkezőleg,meg akarja őrizni a titkot, könnyen cselekvésrekényszerül egy ilyen bejelentés után, hmm? HiszenMerrick egyértelműen utalt arra, hogy bizonyítékaivannak! Jó, amit itt mondott, vajmi kevés, elfoga-dom. De talán éppen ott beszélt többet a kelleténél,ahol inkább hallgatnia kellett volna! Különben,tényleg átkozott meleg van. Víhar lesz, vagy mi...Valóban, egyszerre elállt a szél, s a rezzenetlenlevegő fullasztó súllyal nehezedett a kertre. Az ég.alján sötét csík jelent meg, sebesen terjeszkedett aváros felé. Dara felpillantott, s a borulást látva biccentett.Örömmel üdvözölte a felhőket. Esőt s enyhüléstremélt tőlük, hangulata javulását, mely a tétlen, me-leg napokban egyre csak romlott. - Igen... - mondta aztán, rövid töprengés után. - Ígykicsit másképpen hangzik, igaz. Bevallom, eddigteljes képtelenségnek tartottam az ötletedet.- Es most? Dara felnevetett. Hihetetlenül zöld szemei gunyo-rosan csillogtak. - Most? Most, mondjuk, merész elképzelésnek. - Ó, te! - A férfi is nevetett. - Felejtsem el, azt mondod? - Háát... - Na jó - legyintett Butler. - Újabb adatok felbuk-kanásáig elnapolva. Felpillantott az égre. A borulás újabb, jókora terü-leteket hódított meg. Már elérte a város szélét, ár-nyékba borítva a fehér házakat. - Misszter Buttler! Misszter. Buttler, uram! - A kiál-tás a balkonról hangzott. Jim, a fekete háziszolga álltott, s hevesen integetett. - Miszissz Buttler, Scarlettasszonyság szeretne beszélni magával, misszterButtler, uram! - Scarlett? - ugrott fel a férfi. - Csak nincs valami baj - Nem, nem! - vigyorgott Jim. - Nincs neki baj velenincsen. Csak beszélni szeret misszter Buttlerrel, uram. - Nohát, ha beszélni szeretne velem, akkor megyek - biccentett Butler. - Maradsz még, vagy bejösszhozzá te is? - fordult lányához. - Maradok. Téged hívott, nyilván téged akar látni.Majd később bemegyek én is - felelt Dara mosolyog- va. Az ősz férfi távozott, a lány pedig lehunyta sze-mét, s hátrahajtotta fejét a széktámlára. Bár fullasztóködgomolyként telepedett rá a hőség; mégis el-nyomta az álom. Itt vagyok... itt vagyok... A hang távoli volt, mintharettentő messzeségből, a szelek szárnyán érkezne.Dara megrándult, szempillái megrebbentek, denem ébredt fel. Én vagyok a világ... én vagyok a hatalom... Dobokszóltak, ritmusuk vad, lüktető ütemet diktált, nyerserőt hirdetett. Hatalmas, ősi, már-már elfeledettszellemek emlékét idézte fel, primitív isteneket kel-tett életre. A Föld születésekor, az ember megteremtésekor bábáskodó isteneket. A lány ismét összerándult, fájdalmasan felnyö gött. Idlozi... Idlozi segít minket... Rettegjétek Idlozit... ittvagyok... a dobok egyre erősebben, egyre vadabbulperegtek, mígnem ritmusuk távoli, tompa morajlás-sá olvadt. Itt vagyok... A sötétség formálódni kez-dett. Lassan, lomhán, határozatlanul...Dara halk kiáltással felriadt. Végigsimított verí-téktől csatakos haján. Alig három percet alhatott,mégis verejtékben úszott a teste. S a dobok morajlá-sa nem maradt abba. - Mennydörgés... - ismerte fel a távoli hangot. -Csak mennydörgés. A balkonon ismét feltűnt Jim fehér ruhás alakja.Vigyorgott, mint mindig. - Misszi Dara, kérem, tessék jönni. Misszter Buttlerszeret beszélni vele! - Megyek. - A lány kiáltani szeretett volna, de csakrekedt suttogás jött ki a torkán. Mi volt ez?Kábán botladozott a ház felé. - Misszi Dara, kérem... baja van? - kérdezte Jimaggodalmasan. - Nem, nem, semmi baj... köszönöm. - A lányfellépett a balkonra, s megdörzsölte a szemét. Nemcsupán látása, elméje is kitisztult kissé, mirebelépettanyja szobájába. Scarlett az ágyon ült, Rhett az ablak mellett afalnak támaszkodott. Gyűrött papírlapot tartott akezében, s amikor lánya benyitott, ünnepélyes arc-cal meglobogtatta. - Hát, erre még én sem számítottam - jelentette ki,majd, Dara értetlen arcát látva hozzátette - Az újabb adat! Darát azonban túlságosan megviselte nyomasztóálma, csak nem értette, miről beszél az apja. - Adat? Mihez? - kérdezte tompán.Az ősz férfi felsóhajtott, s lemondóan legyintett apapírlappal. - Merrick doktor ügyéhez - mondta. - Scarlett ta-lálta az új gyógyszeresdobozban, amit a doktor az-nap hagyott itt, mielőtt eltűnt. Olvasd.A lány átvette a papírost, s az ablakon beszűrődő,lassan halványuló fény felé tartotta. Nyomban fel-ismerte az orvos szálkás, jellegzetes betűit. -Tisztelt Mr. Butler - olvasta félhangosanj azutánmagában folytatta. Amennyiben ez a levél az ön kezébe kerül, az azt jelenti,hogy én nem tudtam eltávolítani agyógyszeresdobozból,következésképpen bekövetkezett az, amitől tartottam, (ha-csak valami egyéb baleset nem történt velem, de azthiszem, nem leszek olyan szerencsés).Nem sokkal azután, hogy beszéltem önnek Loben-gúla kincséről, levelet kaptam egy ismeretlentől, akiarra kért, találkozzak vele egy bizonyos elhagyottfejtőnél ma este, mert szeretne lehetőséget biztosí-tani, hogy "pénzzé tegyem információimat". Sajnos az ajánlatot kénytelen vagyok elfogadni, mert anya-giak tekintetében korántsem rózsás a helyzetem,bizonyos kétségek gyötörnek azonban a bizton-ságomat illetően. Arra kérem tehát, ha netalán önhöz kerülne ez alevél, tudjon róla: valamiféle ármány áldozata let-tem. 5ajnos, ennek mibenlétéről magam sem tudokközelebbit, hiszen az események előtt írom e soro-kat. Amennyibemsorsomban kedvezőtlen fordulatállna be, úgy kérem, keresse meg házamban azarany istenszobrocskát, majd kutassa fel Jake Ham-mert, az aranyásót. Mindkettő kulcsot jelenthet Lo-bengula kincséhez; én magam sosem éreztem elégerőt ahhoz, hogy belefogjak a kutatásba. Önre ha-gyományozom e lehetőséget - voltaképpen magamsem tudom, miért nem másra. Megbízom önben,ugyanakkor képesnek érzem arra, hogy keményen,ám becsülettel végígjárja e korántsem veszélytelen f utat. Cserébe mindössze egyetlen dolgot kérek:gondoskodjanak a feleségemről. Ha én nem leszek,nem lesz senkije. Márpedig ha ebben a városbanegyedül marad... Ezután részletes leírás következett a szobrocska ésaz aranyásó fellelésének módjáról. A levél a követ-kező sorokkal zárult. Kedves feleségével most már egészen biztosan nem leszsemmi baj. Nincs szüksége másra, csak pihenésre és jótáplálkozásra. Lassacskán egyre többet kellene sétálnia.Ha ne adj Isten mégis orvosra lenne szükség, ha szabadkérnem, ne Michaels doktort válasszák, inkább Nerstetkeressék fel. Való igaz, ho ő a bányászok orvosa, mégisinkább őt ajánlanám. Nos, köszönöm, hogy időt áldoztak rám. Az istenáldja mindőiüket. Merrick Dara bevégezte az olvasást, s felpillantott. Mostvette csak észre, hogy Scarlett szemében könnyekcsillognak. - Szerencsétlen doktor... - szipogta az asszony. -Hány embert mentett már meg; s őt nem tudtamegmenteni senki. - Azért nem kell mindjárt kétségbeesni - vélte But-ler. - Sok minden történhetett az angollal, nem fel-tétlenül a legrosszabb. . Neked mi a véleményed? -nézett a lányra. Dara a fejét rázta. Leeresztette a papírost, s kiné-zett az ablakon. - Veszedelmes erők - mondta, ám maga sem tudta, miért. Ebben a pillanatban vakítóan éles fény villant oda-kint, kísérteties fény-aurába vonva a szobában álló-kat. Elhalta után elsötétült a világ, ám hamarosanújabb villám született, majd még egy és még egy.Egymás sarkában vonaglottak végig a fekete égen,mintha féktelen dühükben darabokra akarnák szag-gatni a mennyboltot. A világosság e torz pillanatai- . ban felfénylett a kert is, fái-bokrai mint dermesztőkülsejű pokollakó szörnyek ragyogtak elö az éjsza4 kából. A lány az ablakhoz lépett. Elbűvölve nézte azelemek vad táncát; a pompás-iszonyú tűzijátékot, atermészet káprázatos erőfitogtatását. Úgy érezte,hirtelen egyedül maradt a világban. Egymaga áll asosemlátott energia-viharban, magában kell meg-küzdenie veszedelmes szörnyeivel, kiutat találniaútvesztőjéből. Itt vagyok... A hang a villámfényben rángó bokrokalól kúszott elő, mint a vidék félelmetes mérgeskí-gyója, a fekete mamba. Hajlékony volt, csendes éshalálos. Itt vagyok... Rettegjétek Idlozit... Hívjátok Id-lozit... Távoli dobok szóltak; tüzek lángja lobbant akavargó sötétségben. Itt vagyok...Dara hátrahőkölt. A kígyó füstté foszlott, csak avillámok tépték rendületlenül a hűlő acél színétfelöltő eget. A meleg alig enyhült valamit, a sötétfellegek nem hoztak esőt. A szoba mélyén lassan egymás mellé húzódott ahárom szánalmas árnyalak. Királyi pompával nem büszkélkedhetett ugyan, deelég tágas és díszes volt ahhoz, hogy bálteremkéntszolgáljon a gyarmati angol családoknak. Hátulsósarkában kis emelvényt ácsoltak, itt munkálkodottelszántan á brit hadsereg helyi alakulatának zene-kara. Vörös egyenruháik fojtó kényelmetlenségé-ben vergődve, vöröslő arccal, de szépen játszottak.A parketten selyemruhás hölgyek keringtek pom-pás uniformisban feszítő tisztek és elegáns elvilegkarján, a falak mentén rövidnadrágos, libériás feke-ték sorakoztak, időről-időre frissítőkkel kínálva avendégeket. Azok, akik éppen nem hódoltak a tánc örömeinek - megvetették a szórakozás ezen formáját, esetlegelfáradtak, vagy netán csak nem akadt táncosuk -árgus szemekkel lesték, ki kit forgat; hogyan s há-nyadszor táncol vele. Idősebb hölgyek, savanyú ké-pü, féltékeny ifjú egyenruhások, unatkozó öregurakbámulták a parketten szédült moszkitók gyanántkeringő párokat; a nyalka, büszke arcú férfiakat, skarjaikban az olvatag, netán gőgös ábrázattal sem-mibe révedő hölgyeket. Bál volt, gyarmati bál. A hazájuktól távol élő an-golok elszánt kísérlete, hogy megtartsák otthoniszokásaikat; s úgy tegyenek, mintha a ködös Albionegyszerűen úti poggyászukban lenne szállítható.Afrika, India, Burma vagy Borneo - egyre megy. Azangol kultúra egyetemes, a civilizáció hatalma vi-lágra szóló; övezze bár forrón tűz frikai nap, hű-vös ír ködök, tigrisjárta indiai dzsungel, a bálteremmindenütt egyformán ragyog, s a zenekar játékaelnyomja a puskaropogást. A felsőbb körök szóra-kozása szent. Jóllehet, az első pillanattól kezdve tudta, hogynem lenne szabad engednie apja unszolásának, Da-ra végül mégis beleegyezett, hogy elkíséri őt, s résztvesz az estélyen. Butler számára üzleti szempontbólvolt fontos a megjelenés, de úgy tartotta, lányánakis jót tenne egy kis kikapcsolódás. Azt már koránt-sem látta bizonyosnak, hogy Liam is illeni fog akörnyezetbe, de az udvariasság megkövetelte ameghívást - a fiú legnagyobb bánatára. Mivel ő semkívánt udvariatlan lenni, elkísérte hát apát és le-lányát; a gondosan felragasztott mosoly azonbanmintegy fertályóra alatt leolvadt arcáról. .. Most a terem sarkában állt, mint az utálkozás ele-ven, ám rezzenetlen szobra, és megvető ábrázattalszemlélte a vendégsereget. Dara, aki apjára valótekintettel igyekezett megfelelni az elvárásoknak,megadó, hervatag mosollyal tűrte, hogy vadidegenférfiak kézről-kézre adják, s elhalmozzák ostobasá-gaikkal. Amerin ire tehette, kerülte a tiszteket y am ha végképp nem lelt kibúvót, megkeményítette lel-két, s merev maszkot öltve elfogadta karjukat - mi-közben szívében izzott az indulat.lelem lévén eléggé járatos az efféle dolgokban, ere-i dendően azt gondolta, majd meghúzódik apja hátamögött, s onnan mosolyog illedelmesen az üzletfe-lekre - ennyit végül is igazán megtehet, hiszen azapja annyira büszke rá. Csakhogy nem számolt az-zal, hogy e társaság meglehetősen zárt, s egy új,ráadásul káprázatosan csinos ifjú hölgy megjelené-se valósággal felbolydítja az ifjakat. Úgy keringtekkörötte, mint darazsak a cukormáz körül - s akkormár nem volt visszaút. Úgy kellett viselkednie, minta többi úrihölgynek, ha nem akarta apját kínos hely-zetbe hozni. Már csak abban reménykedhetett, hogynem kell sokáig maradnia, hiszen Scarlett otthonmaradt, és Rhett nyilván siet majd vissza hozzá. Elsem tudta képzelni, mi okozhat örömet a többi,hasonló korú lánynak ebben a parádéban.Különösen a városi helyőrség parancsnoka tüntet-te ki figyelmével. Gordon Sidwell ezredes javakora-beli, medvetermetű, harsány hangú férfi volt; kissémegereszkedett, kitágult erektől szederjes arc, kí-méletlen szempáx. Fiatalabb korában kifejezettenjóképű lehetett,. de az Afrikai szolgálat szemmelláthatóan megviselte. Öntelt, ellentmondást nemtürt. Dara az első pillanattól kezdvemélységesen irtózott tőle. Liam már korántsem bizonyult ilyen önfeláldozó-nak. Tisztelte és kedvelte Butlert, esze ágában semvolt megbántani, mégis, amikor a harmadik negé-desen mosolygó angol dámát mutatta be neki, ker-telés nélkül megkérte az amerikait, hogy a további-akban kímélje meg ót az ilyesmitől. Butler nem sér-tődött meg, csak magában vigyorgott, és faképnélhagyta a fiút, aki valamelyest megkönnyebbülveelfoglalta helyét a sarokban. Úgy tűnt, semmi áron nem hajlandó elmozdulnionnan, pedig, miként Dara a férfiak körében, ő ahölgytársaságban aratott osztatlan sikert. Jóllehet,egyáltalán nem illett rá a fiatal dámák körében mos-tanság oly divatos "csinos fiu jelző, hosszú hajával,markáns, a fehér sebhelytől már-már vad arcával ésszálas termetével bizony igencsak megdobogtatta aromantikára vágyó női szíveket. Az pedig, hogyegész álló este nem beszélt, nem táncolt senkivel,csak megvetően szemlélte a bálozókat, valósággalolaj volt a tűzre. Mindezek nyomán a hölgyek na-gyobb része "nyomban beleszeretett" (mellkasraszorított kéz, égre emelt tekintet, pihegő kebel), aférfiak zöme pedig "pimasz, pökhendi jöttmentnek"nyilvánította (kidülledő mellkas, lebiggyesztettszájszél, csörömpölő kard). S ha tudták volna, hogymindez mennyire nem érdekli az érintettet!Ha több nem is, egy férfi azért akadt a jelenlévőkközött, aki rokon léleknek tekintette Liamet. Visel-kedése nem sokban különbözött az ír fiúétól, bár őnéha szóba elegyedett néhány vendéggel, s olykorel is mosolyodott - igaz, többnyire gunyorosan.Hogy mégsem volt oly nagy sikere a dámák köré-en, annak lényegében két oka volt. egyrészt mármindenki ismerte, semmiféle titokzatosság nem 96 97 lengte körül alakját, másrészt, mitagadás, nem voltegy férfiszépség. Arca sem markáns, sem durva,sem érdekes nem volt; egyszerűen csak csúnya.Keseszínű kóchaj, elálló fülek, tülökszerű, hajlottorr, széles békaszáj - mintha csak önmaga paródiájalenne. Csupán mély életbölcsességről árulkodó; figyelmes, szürke szeme volt vonzó benne, beszélgetőpartnerei rendre ennek fényébe kapaszkodtakmint eltévedt hajók a világítótorony jelzéseibeNegyven pves bizonnyal elmúlt mál am ennél pon-tosabb becslésre ismerősei sem nagyon vállalkoztak volna. Dérek Pearl-Merill valaha gyémántbányászkéntérkezett az országba, ám hogy egészen pontosanmikor, azt senki sem tudta. Aprócska sikereket értel, önmaga fenntartására éppen elegendő bevételt.A kimberley-i nagy kürtőben volt egy kicsiny claim-je, annak hozamából éldegélt, ezernyi társához ha-sonlóan, míg ki nem tört a blue ground pánik. Arengeteg egyéni kitermelő keze nyomán lassankéntfelőrlődött a yellow ground, a sárga talajréteg; s egykékes sáv tűnt elő, melyet mindenki meddőnek tar- tott. Örömmel adtak hát túl claim-eiken a bányászok,amíg még lehetett. Pearl-Merill is eladta a magáét,potom pénzen jutott hozzá egy nagyvállalat, csak-úgy, mint a többi diggeréhez. Egyik bányász semtudhatta, amit a gazdag vállalkozók már régen ki-vizsgáltattak: hogy 50-60 láb alatt, a kék rétegbenkezdődnek az igazi gyémántmezők. A pórul jártdiggerek zöme új bányák után nézett, Pearl-Merillazonban felhagyott a kincskutatással. Hogy mivelkereste akkoriban a kenyerét, arról nem szól a fáma;mindenesetre tény, hogy ezidőtájt a környék egyiklegismertebb "vezetője" volt, Theron riválisa. Is-mert, tapasztaltságáért tisztelt, bár nem igazán ked-velt alak. Szolgálatait többnyire a hadsereg vetteigénybe, így némi befolyással is rendelkezett, amitazonban jobbára soha nem használt ki. Csöndes,cinikus, okos ember volt, akit igazán senki nemismert, noha szinte minden nevesebb eseményenláthatták. - Á, hát ide bújt, kedvesem! Liam kishíján felugrott ijedtében. A tülökorrú an-golt szemlélte elmélyülten, amikor a középkorú,kissé testes, ám még viszonylag csinos hölgy meg-lepte. Egyike volt azoknak, akiket Butler mutatottbe a fiúnak; Mrs. Hogyishívják. Liamnek kisebbgondja is nagyobb volt annál, hogy megjegyezze anevét. Minden erejét összeszedte, s rámosolygott anőre, nagyjából úgy, mint ahogy egy skorpióra mo-solygott volna. - Ejnye, hát miért szomorkodik itt magában, ked-vesem? Miért nem kér fel valakit táncolni? A lánya-ink elepednek magáért - fuvolázta a hölgy. - Jöjjön,bemutatom az unokahúgomnak. - A terem egy tá-volabbi pontjára mutatott, ahol egyenruháktólövezve egy ifjú, vörös hajú szépség mosolygott.Liam arca idegesen megrándult. Alapjában vévenem lett volna különösebb baja a kicsinosított, vi-dám lányokkal, hiszen a legkevésbé sem lehetett Stnögyűlölőnek nevezni, ám a megvetett angol kör-nyezeten kívül akadt még egy apróság, mely feszé-lyezte: nem ismerte az itt dívó táncokat. Mindemel-lett persze semmit sem kívánt kevésbé, mint hogycsatlakozzon a vörös szépséget körüldongó tisz-tecskékhez. - Khmm, igazán... igazán nagyon kedves, asszo-nyom... de azt hiszem, túlontúl unalmas társaságlennék én a hölgyeknek... khmm, igen - mondtakissé nehézkesen, miközben nyugtalanul tekintettkörbe, hátha segítségre bukkan. 98 Dara pillantását ugyan sikerült elkapnia, de sokranem ment vele. A lány elgyötört arccal keringett egypufók, alacsony férfi oldalán, aki elszántan magya-rázott neki valamit. Dara fájdalmas grimaszt kül-dött Liam felé, aztán eltűnt a táncolók között. - Á, Mrs. Kendall, örülök, hogy látom!Liam onnan kapott segítséget, ahonnan egyáltalánnem várta: a tülökorrú lépett melléjük. - Hogy van, hogy van? - kedélyeskedett továbbPearl-Merill. Az asszony - Mrs. Kendall, ezek szerint - elkereke-dett szemekkel nézte a kis embert. Arcán riadalom,ellenszenv és meglepődés sajátos elegye látszott. - Mr. Pearl-Merill - biccentett kimérten. - Csak nem valamiféle tervei voltak fiatal bará-tunkkal? - érdeklődött nyájasan a tülökorrú. - Jaj,ugye nem? Ugyanis kénytelen vagyok őt elrabolni...Tudja, valami nagyon fontos dologról kell sürgősenbeszélnem vele. - Kacsintott, és bizalmaskodva kö-zelebb hajolt; alig ért a nő válláig. - A hadsereg,hmm, érti, ugye...? - Azzal belekarolt a dermedtLiambe, és elkormányozta a balkon felé.Mrs. Kendall nem értette. De mivel a tülökorrútsoha nem állhatta, nem volt nehéz napirendre térnieaz eset felett. - Nahát, ez az alak! - motyogta, és sarkon fordult,hogy visszatérjen unokahúgához és annak hódoló- ihoz. Ahogy eltűntek az asszony szeme elől, Pearl-Me-rill nyomban elengedte a fiú karját. - Bocsásson meg a bizalmaskodásért, uram -mondta furcsa orrhangján. - De úgy vettem észre,szorongatott helyzetbe került. Amennyiben téved-tem volna, úgy kérem fogadja bocsánatkérésemet...avagy végyen elégtételt, ha úgy tetszik.Noha szavai eltúlzott udvariasságról tanúskod-tak, Liam kiérezte belőlük a nem is igen leplezettgúnyt. Lenézett a tülökorrú csúnya, komoly arcába. - Nem tévedett, uram - mondta kimérten. Nemtudta még, hová sorolja az angolt. Mindenesetre,egyelőre idegen volt. - Köszönet a segítségért, alegjobbkor érkezett. - A maga részéről ezzel a leg-szívesebben befejezte volna a társalgást, s visszavo-nultvolna egy, az előzőnél rejtettebb sarokba. Tudtaazonban, hogy az udvariasság mást követel. - De ahölgy... Mrs. Kendall most nyilván neheztel önre,nem? - kérdezte megadóan. Pearl-Merill kurtán felkacagott. Nevetése úgyhangzott, mintha kavicsokat kocogtatnának egy máshoz. - Ó, Mrs. Kendall, no igen - kuncogott. - Nyilvárvalóban neheztel. Csakhogy; tudja, a hölgy eddig isneheztelt rám, mint ahogy sok-sok társnője is ebbena társaságban. Az ír fiatalember számára máris szimpatikusabbávált a csúf angol. - Nocsak, ezek szerint nem örvend tál nagy nép-szerűségnek e hölgyek körében? - kérdezte, ám sza-vai mögött továbbra sem volt valós érdeklődés. Vá-gyakozva pillantott a virágdíszes kijárat felé. - Kevesen képesek elviselni, hogy nem igyekszemidomulni ostoba szabályaikhoz - vont vállat a tülö-korrú. - Csakhogy, tudja, éri pontosan azért jöttemide annak idején... több, mint huszonöt esztendejemár... hogy megszabaduljak azoktól a szabályoktól.Ők jöttek utánam, senki ném hívta őket, ha érti miregondolok. - Vállát vont megint. - Nem szeretnek...na és? Van aki szeressen. - Ezt a témát aztán nemfeszegette tovább. Hirtelen megtorpant, szembefor-dult Liammel, és meghajtotta magát. - Bocsásson 100 101 meg, még be sem mutatkoztam. Derék Pearl-Merillvagyok... amolyankaravánvezető. - Liam O'Suilleabhain - biccentett a másik. Mostvégre feltámad t benne az érdeklődés. Karaváriveze-tő... tehát ismerheti Theront. Talán most megtudhatvalamit az "ellenfélről". - Én is ismerek egy vezetőt - folytatta nyomban, nem hagyva időt a tülökorrú-nak, hogy kérdéseket tegyen fel a különös ír névhallatán. - Talán hallott már felőle... Jan Theronnakhívják... búr. - Theron, hmm... - Pearl-Merill arcán haloványárnyék suhant át. - Igen, ismerem... futólag-mondtaaztán. - Nem sok dolgom akad vele. Amolyan rivá-lis féle... meg aztán, valóban búr, s ez is okoz bizo-nyos konfliktusokat... bár nekem személy szerintsemmi bajom a búrokkal, hiába vagyok angol. Énpontosan olyan afrikainak tartom magam, mint 6kmagukat. No persze, ők mintegy kétszáz esztendejeélnek itt, én meg csak huszonöt éve, de higgye el, ezalig számít valamit. Nekem ez éppúgy a hazám,mint nekik. Én sem tudnék már hová menni, hiábavagyok angol. - Egy pillanatra elrévedt a tekintete. - Az embernek nem az az ország a hazája, aholszületett, hanem amit a szívében hord... Köszönöm,fiam - mondta hirtelen, ahogy leemelt egy poharat! a melléjük lépő fekete szolga tálcájáról. - Igyon ma-ga is, fiatal barátom - bökött az italok felé sajátpoharával. - Igazán nem rossz. Tulajdonképpen, ezaz egyetlen, amiért érdemes látogatni ezeket a mu-latságokat. Liam nemet intett. - Mit tud Theronról? - kérdezte immár egyenesen.- Milyen ember? Pearl-Merill lehunyt szemmel, átszellemült arccalkortyolta italát. - Aztán miért? - Zamatos, folyékony tűz, remek évjárat - forgattapoharát a kis angol. - Theronról kérdeztem, uram! - horkantott Liam. - Ja, vagy úgy... - kuncogott a tülökorrú. - üszmondtam már, nem ismerem. Kerülöm. Nincs dol-gom vele... nincs dolga velem. - Felnevetett. - De, havezetőre lenne szüksége a városon kívülre, engemhívjon. Jobb vagyok! Liam csalódott volt ugyan, de nem akarta továbbfeszegetni a kérdést. Egyébként is kezdte úgy érez-ni, hogy Theron afféle rögeszméjévé vált, amivelkitöltheti az üres napokat. Ideje felhagyni a sehovásem vezető gyanakvással. Nagyot sóhajtva ejtette hát a témát, s leütötte a kisember által feldobott labdát. - Rendben van, csakis magához fordulok - mondtamesterkélt mosollyal. - Szabad mostanában? - kér-dezte aztán, merő udvariasságból. - Miért, csak nem készül valahová? - kapaszkodotta kérdésbe nyomban Pearl-Merill. - Valahová jómesszire... túl a Limpopón, mondjuk? - Szeme mo-hón csillogott, hangjában annyi remény csendült,hogy a másik szinte megszánta, amiért ki kell ábrán-dítania. -Nem,riem,dehogy-mondta,szabadkozómosoly-lyal. - Nem nekem való az ilyesmi... Elgondolko-dott. Eszébe jutott Merrick doktor levele, s az elol-vasását követő események. Rhett Butler ahogy tehette, azonnal meglátogattaMrs. Merricket, s átadta neki a levelet. Az asszony -noha látszott rajta, hogy sírással küszködik - nyom-ban előkereste az elrejtett szobrocskát, melynek lé-tezéséről mindaddig maga sem tudott, s habozásnélkül odaadta az amerikainak. Butlernek perszeesze ágában sem volt ingyen átvenni a nyilvánvaló-an hatalmas értékű szobrocskát, így hosszas unszo-lással végül rávette a nőt, hogy fogadjon el érte egyakkora összeget, mely akkor is leveszi a válláról amegélhetés gondjait, ha férje netán nem kerülne elő.Megpróbálta arra is rábeszélni, hogy hagyja el avárost, hiszen igen veszélyes lehet most ott marad-nia, ebbe azonban Mrs. Merrick nem volt hajlandóbeleegyezni, bárhogy győzködte, kérlelte is Butler.Azt mindenesetre megígérte, hogy senkinek nembeszél a szoborról és a doktor leveléről.Az aranyszobrocska tehát az amerikaihoz került,kézzelfogható, leselkedő ördögként, mely mind-egyre a Lobengula-kincsről suttogott a kalandvá-gyó férfi fülébe. Egyre inkább úgy tűnt, a józangondolkodású Scarlett végképp alulmarad a harc-ban, melyet a mesebeli aranyak ellen vívott. Butlera fejébe vette, hogy expedíciót szervez a kincs felku-tatására azonban még nemigen tudta hogyan isfogjon hozzá. Így festett jelen pillanatban a helyzet, s Liambenfelmerült a gondolat, hogy egy esetleges kutatóútvezetésére talán valóban alkalmasabb lenne a tülő-korrú, mint Theron. Hogy ezt miért gondolta így,azt persze maga sem tudta, hiszen Pearl-Merill fizi-kuma éppenséggel ellenkező ítéletre adott volnaokot - ráadásul még angol is volt. - ...de, ha netán eszembe jutna valami ilyesmi,feltétlenül értesítem - fejezte be rövid hallgatás után,s Pearl-Merillre mosolygott. Remélte, nem látszottrajta a pillanatnyi megingás, hiszen esze ágábansem volt utalni bármiféle utazásra. Akármilyenerők is vesznek részt a Lobengula öröksége utánihajszában, nyilván nyitva tartják a szemüket és afülüket. A tülökorrú szomorúan lesett fel az ír fiatal-emberre. Szürke szeme talányosan csillogott. - Értem - bólogatott. - De ígérje meg, hogy nemfeledkezik meg rólam, ha esetleg úgy adódna...Liam biztosította újdonsült ismerősét, hogy emlé-kezni fog rá, aztán sietve elköszönt, s megkönnyeb-bülten kilépett a balkonra. Nem lehetett azonban egyedül itt sem. Olvatagonmosolygó párocskák támasztották a korlátot sor-ban, mint valami különös tárlat szobrai. Mrs. Ken-dall unokahúgát is megpillantotta közöttük, egykeménygalléros, kackiás bajuszt viselő, peckesgyarmati tiszt társaságában. A lány nem látszotttúlságosan boldognak. Nényképp unott arccal hall-gatta a katonát, ám szeme nyomban csillogni kez-dett, ahogy a sebhelyes fiatalember felbukkant abalkonon. Leplezetlenül mosolygott rá, s mosolyaráadásul nem csupán kedves, sokkal inkább kihívóvolt. Liam olyannyira zavarba jött, hogy teljességgelmegfeledkezve önmagáról, elkerekedett szemmelmeredt a vörös szépségre. A tiszt az első pillanatban azt hitte, sikerült végrevalami olyasmit mondania, amivel fellelkesítettehölgyét, ám hamar tapasztalnia kellett mekkoráttévedett. Arca elvörösödött haragjában, s úgy for-dult az ír fiatalember felé, mint a feldühített rinocé-rosz. Mrs. Kendall unokahúga sejtette, hogy nagybajt csinált, de hirtelenjében semmi nem jutott azeszébe, amivel helyrehozhatná. - Liam! Liam! - hangzott ebben a pillanatban abalkonajtóból, s egy zöld szemű teremtés lépett afiatalember mellé. - Gyere, megyünk végre! - A lányhangja szinte ujjongott. - Hála istennek - sóhajtotta. - Már éppen itt volt az ideje. A bajuszos tiszt úgy nézett utánuk, mintha porráakarná őket égetni a tekintetével. Azután, amikoreltűntek az ajtónyílásban, nagyot szusszant, ésvisszafordult hölgyéhez, hogy tovább puhítgassaa kőkemény szívét. A vörös szépség azonban addigra kereket oldottSzürke, rongyos fellegek kergették egymást az ab-lak előtt, s borzas varjakat sodort a szél. Méltatlan-ködő kiáltásuk messze szállt a város felett-Nick May kis szobácskájában, az ágyon hevert, s a .l.. . templomtornyot bámulta a homályos üvegen át.Vigasztalan idő volt, de legalább az eső elállt, s aszertesodródó fellegek láttán a mestertolvaj remél-. te, nem is ered el ismét. Szombat dél volt. Mire leszáll az est, a Chateau i. Moulinban kell lennie, hogy végrehajtsa élete mind-eddig legveszedelmesebb vállalkozását - vagy bele-bukjon. Az orleansi kis fogadó rejtekében, gondo-san előkészített eszközei társaságában várta, hogyeljöjjön az indulás ideje. Mozdulatlanul feküdt, sze-mét a torony keresztjére meresztve, s hagyta, hogyátperegjenek elméjén az elmúlt napok eseményei.Elmosolyodott, amikor a félkegyelműre s az öregborszállítóra gondolt - szeretett játszani. Igaz, "Phi-lippe apóval" kissé eltúlozta a dolgot, nem lett volnaszabad a konyhában elidőznie; a szakácsnő csak-nem gyanút fogott. S ami azt illeti, a fogadóban isalakulhattakvolnarosszabbuladolgok. Sokkalrosz-szabbul. Mindazonáltal, hasznosnak ítélte a megszerzettértesüléseket, s hogy hozzájuk juthatott volna netánmásként is, az cseppet sem érdekelte. Rég nem amegélhetésért vállalta már az ékszerlopás kockáza-tát. Pályafutása során épp elég vagyont gyűjtöttahhoz, hogy felhagyhatott volna vele, ha akar. Ámeleddig még csak meg sem kísértette a gondolat.Hiszen a neves festőművész sem teszi le pályájacsúcsán az ecsetet csak azért, mert elegendőnek ítélifelgyülemlett vagyonát. Az Árnyék valódi mestertolvaj volt. Művészetnektekintette mesterségét, szenvedélyből, élvezetteldolgozott; pusztán az örömért, amit a feladat sike-res megoldása hozott. S hogy ezzel néhány elbiza-kodott, öntelt, netán kártékony alakot is sikerül fel-bosszantania, csak fokozta elégedettségét.Játszott. Halálos játékokat. ''I Látta mindegyiküket. Figyelemmel kísérte, ahogymegérkeznek. Látta hintóikat, éber kísérőiket, hal-lotta nevetésüket. Túl messze volt azonban ahhoz a4 hogy bármelyikük arcát megjegyezhette, netán fel-! ismerhette volna. A A grófné és Gavriel fogadták a vendégeket; azaranyszőke lány nem mutatkozott, Nick legna-gyobb bánatára. A hintókat a hátsó udvarba irányí-tották, a lovakat az istállóba vezették a lovászok.Úgy tűnt, Marguerite igazat mondott: alig került előnéhány szolgáló. A mestertolvaj egy magas domb tetején hasalt,hosszúszálú, kiszáradt tarackok rejtekében, s jókorakatonai látcsövével a kastélyt vizslatta. Fázott. Anedves föld átáztatta ruháját, hátán szélrohamokkorbácsa csattant. Mégsem mozdult, ki akarta hasz-nálni az alkonyi fény utolsó pillanatait is; látni akartmindent, amit csak lehetett. Közeledett az est. Sötét köpenyének szegélye máreltakarta a szemközti kiserdő fenyőit, könnyed pá-rafellegei szétterültek a patakparti rét felett. Feketemadár-árnyak húztak az alacsony égen nagyszárnycsattogással; az Árnyék nem ismerte fel, mi- félék. Nagyjából húsz perc telt el az utolsó vendég érke-zése óta. Huszan-huszonöten lehettek odabent. Úgylátszott, nem jönnek többen - vagy ha jönnek is, Nickmár nem láthatja őket. A Chateau Moulinban fé-nyek gyúltak, a felhők között pedig felderengtek acsillagok. Az est lassan lehullott a vidékre.A mestertolvaj hátrébb húzódott, majd felemelke-dett. Le kellett ereszkednie a dombról, s odabent, akastélykertben várakozni tovább. Nem tudta pon-tosan mikor kezdődik a szertartás, Greco csakannyit írt a térképhez mellékelt levélben, hogy éjfélelőtt, az okkult jelek szerinti időben. Ez termé-szetesen semmit sem mondott az Árnyéknak, ámvéletlenül sem szerette volna lekésni az eseménykezdetét, hiszen az egyet jelentett volna a kudarccal.Ebben az esetben el kellene halasztania a vállalko-zást, s ezt minden áron szerette volna elkerülni.Gyűlölte, ha késleltetnie kellett a terveit. Egyetlenegyszer fordult vele elő, hogy a bukás veszélyemiatt az utolsó pillanatban elállt szándékától, s egykésőbbi időpontban tért vissza - a módosítás egybarátja halálához vezetett. Még egyszer, utoljára kilesett a fű közül a gyérenmegvilágított kastélyra, azután beváltott a fiatal fákközé, s leügetett a dombról. Végigfutott a magaskertfal mentén, majd megállapodott a saroknál. Mi-lyen idegen világ az emberek nagy része számára!Sötétség, magas kerítések, sima falak, balkonabla-kok... Az Árnyék úgy mozgott közöttük, mint holmióriásira nőtt macska, mely minden áldott nap por-tyára indul az éjszaka birodalmában.A mestertolvaj mozdulatlanul állt, hallgatózott.(Jtóbb vékony, erős kötelet kanyarított le a válláról,s a végére erősített kis kampót feldobta a kerítéstetejére. Fém kóccant halkan a kövön, ahogy megfe-szítette a kötelet. N em kellett hozzá, csupá néhányszempillantásnvi idő, hogy átlendüljön a tu oldalra.Rendezett sorokban kuporgó bokrok zsörtölődtekmagukban, ahogy, az esti szél bebújt az ágaik közé,mellettük a kertet átszelő patak futott. Balra elöl,biztonságos távolban magasodott a főépület, né-hány ablakában fény világolt, díszes kapuja felettfáklyák lobogtak. Előtte őrök sétáltak, időről-időrebelépve a narancsszín pászmákba; jókora kutyákatvezettek pórázon. Az állatok rövid, csillogó szőrétrőtre festette a fáklyaláng. A Pokol kapuját őrzőKerberost idézték a szemlélődő eszébe.Jobbra, a patak túlpartján sötéten rajzolódott ki amálom épülete. Fekete foltnál több most nemigenlátszott belőle, Nick azonban jól emlékezett pergővakolatú, megrogyott falaira, foghíjas tetejére, s azegykori vízi kerék korhadó, csonka tengelyére,mely feketére égett mutatóujjként nyúlt a kis patakfölé. Nem messze tőle púpos hátú hidacska ívelt,kavicsos gyalogutat segítve át a vízfolyás felett.A mestertolvaj behúzódott egy% kövér örökzöldárnyékába, ahonnan ráláthatott mind a malom,mind a kastély bejáratára, majd kicsiny bőrerszénythalászva elő ruhája alól, tartalma egy részét szét-szórta maga körül. Különleges porkeverék volt ez,melynek elkészítését egy öreg orvvadásztól tanultaannakidején, s a kutyák szaglásának megzavarásáraszolgált. Mivel ritkán akadt dolga házőrzőkkel ühiszen tőképpen városi lakosztályokat látogatott -ritkán használta e szert is. Mindeddig bevált; igenszerette volna. ha. ezúttal sem hagyja cserben.Sokáig kellett várnia. Lassan vénült az éj, egyrehidegebb lett. A fellegek végképp eltakarodtak, kes-keny holdsarló ragyogott az égen, akár egy aranyló,halálos fegyver. Néha-néha őrszem léptei roppan-tak a közelben, kutyája rosszkedvűen prüszkölt,valahányszor beleszimatolt a levegőbe. Nick ilyen-kor még a lélegzetét is visszafojtotta, s igyekezettmég jobban visszahúzódni a bokor mélyébe.Fázott, és rohamosan nőtt benne a feszültség.Kezdte úgy érezni, mintha valóban a Pokol kapujaelőtt leskelődne, s az ördögök, alvilági fenevadakkincsét készülne megkaparintani. Nem állhatta ahosszas várakozást. Tétlenségében minduntalan a. terv hibáit kereste, s rendre rájuk is bukkant; ami aztilleti, nem növekedett tőle az önbizalma. Visszaútazonban nem vol t. Soha nem hagyta félbe a megkez-dett munkát. Végre, amikor már jeges tűk szurkodták mindenízületét, s szinte a foga is vacogott, feltárult a kastélyajtaja. Fáklyavivők léptek ki rajta, a lángok vöröslőfénye fekete csuklyákon táncolt. - Na, végre - sóhajtott megkönnyebbülten a mes-tertolvaj. - Már azt hittem, sosem jöttök ki!Egyre kínzóbbá váló feszültsége nyomban felen-gedett, ahogy végre elérkezett a cselekvés ideje.Visszahúzódott a cserje másik oldalára, s védelmétkihasználva megmozgatta kissé elmerevedett tagja-it. Azután nesztelenül, mint valami túlvilági árny,átlendült a patakon, a malomhoz futott, s meglapultegy támpillér sötét tövében. Újabb várakozás következett, immár azonban acselekvés izgalmával átitatva. Új rejtekéből nem lát-hatta a csuklyásokat, de hamarosan meghallottalépteiket a kavicsos úton, s a halk kántálást, mely amenetet kísérte. Lassan közeledtek, meg-megállva;a megtorpanások idején felerősödött a különös rig- mus. Az Árnyék felemelkedett, s hátát a hideg falnaksimítva, lehunyta a szemét. Vett néhány mély léleg-zetet; s hagyta, hogy az éjszaka körülölelje, átára-moljon testén. Érezte maga körül a világot.A menet már a támpillér közelében haladt, Nick acsikorgó léptek és a kántálás mögött hallotta a kám-zsás köpenyek surranását, s a csuklyások légvételétis. Ahogy az utolsó is elhaladt mellette, a mestertől-vaj számlálni kezdte a másodperceket. Egy, kettő,három, négy, öt, hat, hét, nyolc; kilenc... most!Kilépett rejtekéből, s szélhajtotta árnyként a kám-zsások nyomába lendült. Látta, amint az utolsó el-őtti alak köpenye meglibben a fordulóban, s hogyhátramaradó társa hamarosan követi. A sereghajtóazonban nem érhette be a menetet:Mielátt befordulhatott volna ő is, Nick utolérte, sbal kézzel betapasztva száját, jobb könyökhajlatábaszorítva a nyakát; visszarántotta. A csuklyás kapá-lódzott, de az elszorított nyaki artériák vajmi kevésidőt engedtek neki. Elájult. Az Árnyék bevonszolta a tehetetlen testet egy ajtónélküli kis kamrába - talán valami raktér lehetettegykor - s villámsebesen megkötözte. Amikor vég-zett, lehántotta áldozatáról a csuklyás köpenyt,majd leemelte a fehér maszkot. Ismeretlen, vörösszakállas férfiarc bukkant elő alóla. Nick gyorsanfelpeckelte a száját, alaposan beszórta a helyiséget aporkeverékkel, aztán a kántálók után eredt. Futtá-ban kanyarította magára a köpenyt, helyezté fel amaszkot, s nagyon remélte, hogy még időben beéria társaságot. Szerencséje volt. Épp az utolsó alak lépett be avaskos tölgyfaajtón, amikor - lihegését visszafojtva - felzárkózott a menet végére. Ugyet sem vetettekrá, senkinek nem tűnt fel a sereghajtó rövid távollé-te. Úgy tűnt, az első feladatot hibátlanul sikerültvégrehajtania. Lépcsőn araszoltak lefelé; az élen haladók kezébenfáklyák gyúltak. Nick a térkép és a leírás alapjánnagyjából tudta, hogyan fest a "szentély", s mireszámíthat a szertartás során, mégsem érezte magátigazán biztonságban. Hiszen oly könnyen hibázhataz ismeretlen környezetben... Néhány forduló után véget ért a lépcsősor, gyer-tyák százaival megvilágított folyosón haladtak to- vább. Balra az auditórium, mellette tanácsterem, jobbraa kínzókamrák - sorolta magában Nick a térképadatait. Kínzókamrák? Mi az ördögöt keresnek ittkínzókamrák? Mindeddig, miközben a vázlatot tanulmányozta,fel sem tűnt neki a képtelen megjelölés. Pusztanagyképűségnek tartotta, s átsiklott felette. Most, akeskeny folyosón, a gyertyák különös, imbolygófényében bizony sokkalta kézzelfoghatóbbnak tűnta dolog. Viszolyogva leste a jobb oldalon feltűnő,sötéten ásító ajtónyílásokat, s egyre nyugtalanabbulszemlélte az előtte kígyózó sort is.A menet hirtelen megtorpant. Elhallgatott a kán-tálás, s a következő pillanatban magányos, ércesférfihang csendült fel. Valamely idegen nyelven,talán latinul beszélt. Szavai messzire csengve vissz-hangoztak a szűk folyosókon. A mestertolvaj úgy vélte, most fognak átlépni azonaz ajtón, mely a nagyterembe vezet; s amely áthág-hatatlanságával erre a vakmerő vállalkozásra kény-szerítette őt. Eleinte eljátszott a gondolattal, hogymegkísérli felnyitni, de minél tovább tanul-mányozta Greco leírását, annál inkább képtelen vál-lalkozásnak tartotta. Talán hosszú órák megfeszítettmunkájával sikerrel járhatott volna, ám ezt koránsem látta biztosítottnak; meg aztán, világ életébenjobban szerette az elegánsabb megoldásokat.Elölről zárak kattanása, vasrudak csattanása, acél-pántok surranása hangzott, majd; rruután a férfivégzett a rituális szöveggel, kódos zár kerepdt.Végre hatalmias csattanással feltárult a fémajtó.Nick felhúzott szemöldökkel hallgatta a zajokat. Miez, valami katonai erőd kincstára?Ismét megindult a sor, felhangzott a rigmus. Mivelaz Árnyéknak elképzelése sem volt a szövegről,csöndesen dörmögve baktatott a menet végén. Mireő is belépett a terembe, odabent már körös-körülgyertyák égtek; nyughatatlan fényük vörös bro-kátdrapériákon hullámzott. A sor felbomlott, acsuklyások az oltár mellé lépő vezető köré sereglettek. A mestertolvaj a társaság szélére sodortattamagát, s behúzódott egy széles vállú, magas alak mögé. Fehér, arany sarlóval díszített rnaszk fordult fel-éjük. Áhítatos csend telepedett az egybegyűltekre,csak az egyre fogyó gyertyák sercegése hallatszott.A maszk lassan körbefordult, s a sötét szemnymásokvégigmérték a híveket: - Örül a szívem, hogy ismét együtt láthatlak tite-ket! - mondta az érces hangú férfi. - Ünnepünkmegint megörvendeztek a nagy Tarant! - Lelkesmoraj futott végig a kámzsásokon, ám vezetőjükfelemelt kézzel csendre intette őket. - Ám mielőtt azöröm perceit engednénk peregni, szomorú köteles-ségem egy csúf álnokságról beszámolni nektek, test-véreim. - Néma csend. Mintha még a gyertyák semmernének szisszenni. Az arany sarló viselője lassú,kiszámított mozdulattal lelépett az emelvényről: -Árulásról kell szólanom tinéktek!Az elsó sorok önkéntelenül is hátrébb húzódtak,ahogy lassan végiglépdelt előttük. Nick hirtelen na-gyon melegnek érezte a kámzsás köpenyt. Homlokagyöngyözni kezdett. - Valaki visszaélt a bizalmunkkal, testvéreim! -sziszegte a vezető, s megtorpant eg szerencsétlencsuklyás előtt, a mestertolvajtól karnyújtásnyira. Acsuhás szemlátomást remegett. Nick homlokáról elszabadult egy verítékcsepp, sa maszk alatt végigfutva, megállapodott az állán. Amestertolvaj izmai megfeszültek, mint a rugó. - igen, testvéreim, megint bekövetkezett ez a ször-nyűség, hiába az intő példa, a vakmerők balsorsa -szavalta az aranysarlós férfi, miközben továbblé-pett. Nick előtt állapodott meg. - Valaki megtagadtarendünket, mi több, bizonyos jelek arra vallanak, atitoktartás szent fogadalmát is megszegte!Az Árnyék ellazult; markába belesimult a ruhaujj-ból előcsúsztatott kés. Készen állt a harcra. - És szégyenünket csak tetézi, hogy ezúttal mégnem tudunk példás szigorral eljárni a nyomorultfelett... Az árulót, a renegátot még nem sikerültkézre kerítenünk! A megkönnyebbülés szinte tapintható volt a te-remben. A hívek mozgolódni kezdtek, mély soha-lok jelezték, hogy többen még levegőt sem mertekvenni az elmúlt másodpercekben. Nick visszatoltaa kést a helyére. Mulattatod magad, barátom?Az aranysarlós visszament az emelvényre, az oltár elé. - Mindazonáltal, nyugodt lélekkel biztosíthatokmindenkit afelől, hogy a legközelebbi alkalommalmár a renegát bűnhődéséről számolhatok be. Netánmég tanúi is lehettek az eseménynek... - Helyeslómoraj futott át az egybegyűlteken. - Most pedig,térjünk át végre az örömtelibb gondolatokra!Széttárta a karját, s idegen nyelvű litániába fogott,melyet időről-időre a hívek Taran! Dicsőség Taran-nak! kiáltása tört meg. Az Árnyék hűségesen kiálto-zott velük, noha alig-alig bírta visszafojtani a neve-tést. Később, a lángok feltörése előtti lökdösődéstkihasználva, egészen az oltár közelébe húzódott,bár vigyáznia kellett, nehogy feltűnjön késlekedésea rituális mozdulatok, kiáltások során. Némiképp .. bohócnak érezte magát, ugyanakkor mulattatta is ajáték. Alig több, mint karnyújtásnyira állt a szónok-ló férfitól. Azután elérkezett végre az a pillanat, ami már őtis izgalomba hozta - jóllehet, egészen más módon,mint a híveket. A szertartásvezető felmutatta azarany sarlót a kék gyémánttal.A gyertyák fényében sziporkázva ragyogott aszépséges.kő, a titokzatos múltú, halálos ékszer, azelveszettnek hitt Démonszem. A mestertolvaj lenyűgözve nézte, amint a kámzsási,... alak körbefordul vele az egybegyűltek előtt. Mérhe-tetlen nyugalom öntötte el, mint mindig, amikor aterv legkényesebb, legmeghatározóbb pillanatai kö-zeledtek. Lassan, araszonként húzódott távolabb acsuklyásoktól, az emelvény oldalát árnyékoló ho- mályba. A sarló eközben visszakerült oltárba épített, feltör-hetetlen rejtekébe - Nick azonban tudta, továbbra ishozzáférhető maradt. Nem zárult rá a vastag acél-fedél, hiszen a szertartásrend szerint perceken belülismét elő kell kerülnie, hogy a rend tagjai csókkalillethessék. Ám addig... Gyerünk, lépj már előre! Lelkesítsd egy kicsit a bolon-dokat! A mestertolvaj túlságosan lassúnak érezte azidőt; ólomlábon vánszorogtak számára a másod- percek. Végre, mintha csak a sürgetésnek engedelmesked-ne, a szertartásvezető kilépett az emelvény szélére,hogy tiszteletadáshoz szólítsa a híveket. Karját is-mét széttárta - Taran! sóhajtották a kámzsások r, slelkesedő hangon beszédbe fogott.Két szónál többre azonban ezúttal nem futotta azidejéből. Az Árnyék szempillantás alatt fellendültmögötte az emelvényre, s mielőtt bárkinek is feltűntvolna, hogy egyáltalán ott van, letaszította a döbbentegybegyűltek közé. Azután az emelvény hátuljáhozugrott, s fürge mozdulatokkal átvágta a jó előrekiszemelt függönyzsinórokat. A súlyos mennyezeti drapériák úgy hullottak alá,akár vihar idején a hajó tépett vitorlái.Nick tudta, hogy nagyon kevés az idele. Kikaptaaz oltár mélyéből a sarlót, s egyetlen szakavatottmozdulattal kifeszítette foglalatából a gyémántot.Gyors pillantást vetett a teremre - a vörös kárpitokegyelőre megnyugtatóan beborították a dühödtenkiutat kereső csuklyásokat. A mestertolvaj csönde-sen felkacagott, s az arany pengét visszalökve rejte-kébe, eltűnt z oldalfüggönyök mögött húzódó kes-keny folyosón. A labirintus falaiból karok nyúltak felé, ahogy ro-hant. Megragadták köpenye szegélyét, megpróbál-ták visszatartani; egyre nehezebben tépte ki magátszorításukból. Hallotta háta mögött az üldözők lábainak dobba-nását, s valami fékevesztett szörnyeteg lihegését,amelyet soha nem pillantott meg, de mindegyreérezte jelenlétét, forró leheletét. Tüdeje égett, mell-kasa, akárha mázsás súly nehezedne rá, alig emel-kedett - a fulladás veszedelme csak tovább fokoztarémületét. Inaszakadtából rohant. Időnként ajtók mellett su-halt el, mögülük fájdalmas sikolyok hallatszottak,s vérmaszatos kezek nyúltak utána (a kínzókamrák!)." Egyre közelebb dobogtak az üldözők, egyre nehe-zebben kapott levegőt Tudta, hogy Vége, nincs to- vább. fordult egy sarkon, valahonnan a sötétből ek-kor rávetette magát a szörnyeteg. A torkának ug-rott; még mindig nem látta, de érezte melegét, szö-rös testét az arcán. Már szinte egyáltalán nem kapottlevegőt. Felordított, s ellökte a rémet.Nick May; a mestertolvaj zihálva ült fel az ágyá- ban. Az elegánsan berendezett szobába beszűrődött azutcai lámpa fénye. Halvány derengésbe vonta abútorokat, a padlóra dobott köpenyt és utazótáskát,s egy megszeppent, zavart kis lényt az ágy mellett. - Erős! Mi az ördögöt keresel te itt? - morogta az Árnyék. A szálkásszőrű tacskó lehajtott fejjel lesett fel rá,farka vége bizonytalanul billegett. Még nem tudtaeldönteni, mennyire haragszik rá a férfi. - Szép dolog a barátság - folytatta Nick - de arranem jogosít fel, hogy együtt hálj velem! s, hogyédesded álmodban még az arcomra is hemperedj,az már végképp sok! Érthető vagyok?A kutya kissé felerősítette a farkcsóválást (ártaninem árthat), és még jobban lesunyta a fejét, ámtekintetét továbbra is az emberre függesztette. Úgytűnt, ha sokáig marad így, végképp fennakadnak a szemei. - Mondd, Erős, vajon miért van az, hogy én képte-len vagyok rád huzamosabb ideig haragudni? - só-hajtott Nick. - Na, ne bámulj már ilyen szerencsétle-nül... keress magadnak valami derékaljat, aztánaludjunk. De rám ne feküdj még egyszer, mert ket-téharaplak, megértetted!? Farkát most már gátlástalanul csóválva, a tacskófelállt, s a padlóra dobott köpenyhez sétált. Meg-szaglászta, aztán görbe lábaival addig túrta, mígkényelmes fekhelyet nem készített belőle. Akkor,gondosan körbeforogva, ahogyan azt illik, leheve-redett a közepébe, s nagyot szusszanva, ártatlanképpel felpillantott a mestertolvajra. - Hát tudod... - Az Árnyék nem talált szavakat. -Meg fogom mondani Madame Greníernek, hogyvagy vigyáz rád, vagy felmondok. Arról nem voltszó, hogy a kutyájával kell osztoznom a lakáson!Erős felemelte a fejét, és félrebillentett fejjel hall-gatta az embert. Igyekezett megérteni, amit mond,de csak a Madame Grenier-t és a kutyá-t ismerte fel.A biztonság kedvéért billentett néhányat a farkával,és a másik oldalra biccentette a fejét, hátha úgysikerrel jár. - Eh, elegem van belőled - sóhajtott a mestertolvaj,és visszahanyatlott a párnájára. Mérhetetlenül meg-könnyebbült, amióta rájött, hogy a szörnyűségesrém csupán róssz álom volt. Felemelte a fejét, s azágya mellett álló kis szekrénykén heverő bőrzacskó-ra pillantott. Megvan hát a kék gyémánt! Elmosolyodott. Jómulatság volt. Még hallotta, amint a tacskó nagyot szusszanvaelhelyezkedik a meleg köpenyen, azután újra el- aludt. Néhány héttel később Nick a Folies &rgeresbenüldögélt. Időnként ellátogatott a mulatóba, megte-kinteni a legújabb műsort, többnyire ismerőseivel,néha azonban egyedül. Tudta, hogy sokak sekélyes időtöltésnek tartják azilyesmit, de ez nemigen érdekelte. et szórakoztattaa látványos revű, örömét lelte a táncosnők frivolszépségében, mozgásában. Pihentette a sokszínű,csillogó kavalkád, elzsongította a látvány és a har-sány zene - jóllehet, az ostoba dalművek kissébosszantották. Noha nem lehetett éppen törzsvendégnek nevez-ni, a pincérek és a lányok nagy része már ismerte;nem kis népszerűségnek örvendett a táncosnők kö-rében. Ő maga is kedvelte a nyílt, mondhatni közön-séges modorú ifjú hölgyeket, s bár nem szorult rá,hogy köreikből válogassa nőismerőseit, időről-idő-re felüdítő változatosságot jelentettek számára.Ami azonban ennél sokkal fontosabb olt, a pin-cérek is, de legfőképpen a lányok, igen sokat tudtakPárizsról és lakóiról. A mestertolvaj pedig ismerte atudás fontosságát, az értesülések jelentőségét-Éppen ezért nem bízott mindent a véletlenre. Amulató fecsegő természetű alkalmazottai szolgál-hattak ugyan hasznos ötletekkel, érdekes hírekkel,de túlnyomórészt pusztán pletykálkodtak - az Ár-nyéknak ennél több kellett. Az évek során komolyhálózatot hozott létre olyan emberekből, akik -egyéb, magántermészetű üzelmeik után járva - jópénzért nyitva tartották a szemüket és a fülüket,rendszeres időközönként jelentést téve a mestertől-vajnak. Volt közöttük selyemfiú, utcalány, szatócs,csavargó, de még erkölcsrendész is.Mindegyikükkel ott találkozott, ahol mindkettő-jük felbukkanása természetes lehetett; Minette-el,az örömlánnyal például a Rue des Moulins-beli bor-dély, a Fehér Virág félhomályos szobájában. (A lányfehér bőre szinte világított a széles ágyon, és sohanem akart pénzt elfogadni pillanatnyi szolgáltatá-saiért, csak a szállított hírekért.) A szatóccsal a bolt-jában találkozott, a civil ruhás erkölcsrendésszel azutcán beszélgetett. (A rendőr mindent és mindenkitismert a kerületében, bár Nicknek úgy tűnt, egészéletét engedély nélkül működő utcalányok kergeté-sével tölti.) Sirályt, a gyorskezű bicskást és selyem-fiút a Folies Bergeresben szokta várni.Sirály egyszerre több lányt is dolgoztatott, akik(legalábbis a büszke fiatalember szerint) nem tud-tak egymásról. Mindegyik szerelmes odaadássalcsüggött rajta, s dolgozott keményen, hogy minéltöbb pénzzel lássa el - azt gondolván, ezzel kivív-hatják megbecsülését és szeretetét. Nicknek rend-szeresen már-már legyőzhetetlen vágya támadt,hogy leüsse a nagyképű alakot, amikor az az "ostobalibák megkopasztásával" hencegett. Ám mindeddigsikerült visszafognia magát, hiszen semmit nem értvolna el, legfeljebb elveszít egy embert; ráadásul aszerencsétlen lányoknak még felesleges munkát isokoz, hiszen hosszasan ápolgathatták volna a fiút. - Van szerencsém! Leülhetek az asztalához?Az Árnyék már az illatszerből is sejtette, hogy aSirály érkezik, a mesterkélt hang azonban bizonyos-sá tette ezt. - Hát persze - pillantott fel.A selyemfiú elegáns olt, mint mindig, noha öltö-zéke némi lappangó ízléstelenséget tükrözött. Delegalább látszott rajta, hogy költséget nem kímélveállították össze, s a fiatalember számára ez volt alegfontosabb. Fényes, sötét haja, dacos, kemény vonású arca,ugyanakkor kisfiús mosolya igen vonzóvá tette ahölgyek körében, s ezt élénken tükrözte a táncosnő-kön végigfutó izgalom - Monsieur May és a Sirályegyütt; micsoda lehetőség! - Hogy van, hogy van? - érdeklődött a selyemfiú,s arcán megjelent az a bizalmaskodó mosoly, ame-lyet az Árnyék ki nem állhatott. - Minden rendben? - Mert? Nem kellene rendben lennie? - kérdezettvissza a mestertolvaj. Egyre inkább úgy érezte, rosz-szul döntött, amikor a Sirályt is beválasztotta a hírszerzők közé. Veszedelmessé válhat. Igaz, annakidején megbízhatóbbnak, alkalmasabbnak tűnt afiatalember; nem volt ilyen elbizakodott és nagykpű. Úgy tűnt, végtelenül elkényeztették a nök, snincs elég esze ahhoz, hogy megítélje, kivel mitengedhet meg magának. Nos, ha az utolsó határo-kat is átlépi, kínos meglepetésben lesz része.Nicknek eszébe jutott Bébert, az ifjú, ígéretes pá-lyafutás előtt álló betörő. A meglepetés az ostobákajándéka, mondogatta gyakran. Szegény nagyszájú,saját szeretője szúrta le a fürdőben - aligha vigasz-talta utolsó pillanataiban a tudat, hogy pontosanúgy végezte, mint száz évvel előtte Jean Paul Marat,a jakobinus forradalmár. - Nézze azt a jobbszélső szépséget - intett a Sirálya táncosnők felé. - Micsoda csókos száj! Azt hiszem,ma este belátogatok a kulisszák mögé... és hogymosolyog! Hát nem bájos!? - Csókot dobott a szín-pad felé. - Feltételezem, van valami oka annak; hogy meg-tiszteltél a jelenléteddel. Lehetne olyan szerencsém,hogy mihamarabb értesülök róla? Azt hiszem, rá-érsz azután meghódítani a tánckart - mondta Nick,felhúzott szemöldökkel. Ez az alak egyre rémesebb,gondolta közben. Ki kellene kapcsolni, de könnyenveszélyessé válhat akkor is. A selyemfiú fontoskodva mosolygott. Úgy festettmost, mint valami önelégült páva, ami a baromfiud-var fejévé kívánja kikiáltatni magát. - b, khmm, nos igen - bólogatott. - Valóban akadvalamim az ön számára... egy kis hírem, egy hírecs-kém. - Elhallgatott. Nagyon szerette volná, ha meg-bízóját türelmetlennek láthatná; várta, hogy meg-sürgessék. Ám Nick a táncosnőket nézte. Ami azt illeti, afickónak jó szeme van, merengett. Valóban bájos azifjú hölgy. - Azt gondolom, talán érdekelni fogja - folytatta amásik csalódottan, és némiképp dühösen. - Tudja,meglehetősen szerteágazó kapcsolataim vannak...Rövid hatásszünetet tartott megint, de már nemnagyon reménykedett. - Az orgazdákról van szó -mondta mogorván, miután az Árnyék egykedvűenrápillantott. - Úgy hallottam; a nevesebbjét meglá-togatta néhány különös alak... valami gyémánt utánérdeklődtek, igen behatóan. Azt beszélik, az orgaz-dák alaposan megrémültek tőlük... ha netán felbuk-kanna az a bizonyos kő, aligha azt kapná az eladó,amire vár! Valóságos hajtóvadászat folyik egy vak-merő tolvaj után, aki olyan helyre hatolt be, ahovátalán nem kellett volna. Érdekes történet, ugye? - Az - hagyta annyiban az Árnyék. - Mint valamikísértethistória. - Elmosolyodott. - És azt legalábblehet tudni, kik hajszolják a vakmerőt? Vagy nevük,arcuk, árnyékuk sincs? A Sirály rémülten keresztet vetett. Szürke arccaltiltakozott: - Ne gúnyolódjon a Gonosszal, m'sieur! Meghall-hatja, s akkor nincs kegyelem!Nicket meglepte a selyemfiú heves kitörése. Mintvalami különös, groteszk festmény, olyannak tűnta sápadt ábrázatú, riadt ficsúr a szalonkabátos, ki-vörösödött arcú urak között, a lábukat dobáló csipőjüket ringató táncosnők soraí előtt, akik lelkesenbégették: Oh, je taaime, je taaime...Akárha hűvös fuvallat érintené, a mestertolvajmegborzongott. Egyetlen szempillantásra kimere-vedett előtte a kép; a tánckar megtorpant, a mohóvágy gy ndégelaarcára fagyott, a zene elnémult...csak e etlen al keringett körben a teremben.Fekete köpeny, fekete kalap, fehér mosoly...Azután szertefoszlott a látomás. Nick gygyorsan a pohara után nyúlt, s egyetlen mozdulattal felhajtot-ta az abszintot. Alig tudott úrrá lenni döbbenetén.Nagyon remélte, a Sirály nem vette észre pillanatnyizavarát. - Jól van, jól - morogta rekedten. - Hagyjuk hátbékén az emberen túli erőket... Tehát mit lehet mégtudni a dologról? - Nagyjából ennyit - vont vállat a selyemfiú. Nyil-vánvalóan semmit nem vett észre megbízója meg-ingásából, saját ijedelme pedig gyorsan tovatűnt. -A vadászokat senki nem ismeri... valami sötét szer-vezet tagjai, nyilván. Csúnyán megfenyegették azorgazdákat... akármelyiküknél fog is jelentkezni azeladó, kétségtelen, hogy feladják. Sok jóra nem szá- míthat. A hír nem lepte meg az Árnyékot. Pontosan ilyes-mire számított. Hajtóvadászat életre-halálra; ettőlvolt olyan veszedelmes ez a vállalkozás, nem a dü-hös kutyáktól és a felfegyverzett őröktől a kastélykertjében. Tűnékeny mosoly jelent meg a szája sar- -kában, ahogy eszébe jutott a súlyos brokátokkalküszködő kámzsások csoportja. Eddig meglehető-cen könnyen ment minden. Túlon-túl is könnyen. Aneheze csak most következik. - És a tolvaj? - kérdezte. - Miféle lehet? - Csak találgatnak - felelte a másik. - Szerintem -biggyesztette le a száját - valami feltörekvő ifjú le-hetett. Dörzsölt öregek nemigen mennek bele ilyes-mibe. Túlságosan nagy a kockázat, haszon meg nemlesz rajta. Szerintem a világon sehol nem adhat túlrajta biztonságban. Mindenütt utolérik.Ugyan, ez talán túlzás, vélte magában a mestertől-vaj. Várni kell, persze, ez ilyenkor természetes. És akésőbbiekben sem Franciahonban kell túladni a kö-vön... de, hogy a világon sehol... elbizakodott gon- dolat. - Meglehet - mondta. - De azt nem hinném, hogyegyetlen valamirevaló ötletük se lenne!A Sirály elfintorodott. - Ötletük?! - dünnyögte. = Nyilván van. De ki tud-hatja azt, mi jár az effélék fejében . Mindenesetre, énnemigen irigylem most azokat a fiúkat, akiket gya-núsnak tarthatnak. Szerintem; ha nem kerül megelőbb-utóbb a kövük, ezek fenekestül fogják felfor-gatni az országot. - Ugyan már - ingatta fejét az Árnyék. - Nem túlzásilyen erőket feltételezni a titokzatos vadászok hátamögött? Meg aztán, egy gyémánt értéke is csakbehatárolt... nem ér meg akármekkora fáradtságot.Háborút indítani meg igencsak költséges játék, nem? Aggodalmasan körbepislantva, a selyemfiú köze-lebb hajolt megbízójához. Látszott, hogy ezúttalnem játssza meg magát. . - Sötét dolgok lappanganak itt, m'sieur, nekemelhiheti - suttogta. - Valami nincs rendben akörül a 124 125 kő körül. Más erők munkálnak most, mint amitmegszoktunk, én amondó vagyok. - Nocsak, nem is tudtam, hogy ilyen babonás alakvagy, Sirály - derült Nick. De valahogy hamisnakérezte saját mosolyát; lelke mélyén borzongás futott át. A másik komoran ingatta a fejét. - Mondjon amit akar, ez nem babona. Mindig ki-nevettem azokat, akik félnek a fekete macskától, és I azt sem hiszem, hogy a vén Charlotte anyó éjsza-"''..- kánként seprűn röpködne, mint ahogy beszélik...De az a kő... azzal valami nincs rendjén. Mint ahogya gazdáival sincs. És én amondó vagyok, nem okosdolog hirdetni, hogy az ördög nem létezik, mertmég nekiáll és bebizonyítja, hogy igenis itt van! i Nick meglepetten hallgatta emberét. Mintha a rö-vid beszélgetés alatt kicserélték volna a pökhendi fontoskodó selyemfiút. Hová lett az az alak, akiönnön személyétől eltelve telepedett le az asztal- hoz? - Kissé... khmm, hullámzó a hangulatod ma - tetteszóvá megfigyelését. - Vajon mi okból? -Hullámzó?-A Sirályzavarbajött. Mostvettecsakészre, hogy csúnyán kiesett a szerepéből. - Meglehet - vetette oda dacosan. - Vannak dolgok, amik kitudnak billenteni a nyugalmamból... de ez csakis azén dolgom! Nick visszakozva emelte fel két tenyerét. Nemkívánta tovább bosszantani a másikat. -Az a fickó ott-bököttelőre dühödten a selyemfiú - például mindig kihoz a béketűrésből!A mestertolvaj a megjelölt irányba pillantott, nohatudta, valószínűleg csak egy szerencsétlen vendégetlát majd, akit a Sirály gyorsan kiszemelt, hogy másirányba terelje a kedvezőtlen fordulatot vett beszél- getést. Alacsony, rövid lábú, szakállas, csúnya kis ember-ke állt a fal mellett, s egy énekesnővel beszélgetett,aki az előző színben szerepelt. Mellette a férfi való-ságos törpe volt. Nick elmosolyodott. - Ej, barátom, hát mi bajod van neked szegénymonsieur Toulous-Lautreckel? Hiszen legjobb tu-domásom szerint a légynek sem árt. - Lautrec? - horkant a másik. - Igen, valami effélé-nek hívják. Hogy mi bajom van vele? Nézze csakmeg, milyen ronda! Mint maga az ördög, ugye?A mestertolvaj vállat vont. - Na és? - kérdezte, némileg megütközve. - Hiszennem tehet róla. Mint mondják, gyönyörű kisfiúnakszületett, ráadásul grand seigneurnek. Valami beteg-ség tette tönkre, még iskolás korában... Szerintem,igen tehetséges festő. - Ronda, ha mondom - erősködött a másik. - Ésmégis jóban van a lányokkal! Gyakorta bordélybanlakik! Csak gondoljon bele! Ez nem természetes.Beteges... ördögi! Nick bosszankodva ingatta a fejét. Normális vajonez a Sirály egyáltalán? - Kicsit különös életet él, valóban - mondta óvato-san. - De hát művész, azoknál pedig megszokhattuka furcsaságokat. Neki sem lehet könnyű... - Folyton a mulatókat járja - ágált tovább a selyem-fiú. - Annakidején a Moulin Rouge, most a Folies...meg ki tudja még hány. Hát milyen ember az, akimindenütt törzsvendég? - Sikeres - vetette közbe lakonikusan az Árnyék. -Bár, ez talán nem ilyen egyértelmű. Eleinte nemigenismerték, később meg botrányt okozott... Biztosan 126 emlékszel arra a plakátra, amit néhány évvel ezelőtta Moulinnek készített. A mulatót hirdette, .neg LaGoulue-t, a táncosnőt. Erköléstelennek, felháboríto-nak titulálták... de az üzletet alaposan fellendítette.Zidler, a tulajdonos mégis eladta a mulatót. Azutánlött át Lautrec a Foliesba. A selyemfiú hallgatott. Megbízója részben téve-dett: noha a Sirály jelenleg valóban kibúvóként ho-zakodott elő a festővel, ténylegesen gyűlölte őt. Va-lós oka nemigen volt rá, csupán az ellenérzés, amita nyomorékok váltanak ki az egészséges, fiatal em-berekből, no meg az irigység. Már-már elvakította adüh, amiért a törpe több lányt ismert, híresebb szí-nésznőkkel és táncosokkal tartott kapcsolatot, mint8, a szívtipró ifjú. Feneketlen haragját képtelen lett volna megma-gyarázni; néha még önnön magát is meglepte. Ah-hoz azonban nem volt elég kifinomult, hogy elgon-dolkodjon rajta. Most azonban, megbízója nyugodt hangját hall-gatva különös dolog merült fel benne. Itt van ez azember, ez a csúf gnóm, akit már jó ideje tiszta szívé-ből gyűlöl - és szinte semmit nem tud róla. Csak arosszízű pletykákat jegyezte meg, azokat is csakfelületesen. Elég volt számára annyi, hogy visszata-szító, és mégis sikeres, ellentétben vele, aki - eztönmaga előtt be kellett látnia - még a saját területénsem vitte túlságosan sokra. &nneakadt hát az újabb ellenvetés; feltámadtben-ne az érdeklődés ellenfele iránt. Noha érzelmei mitsem változtak, újabb közbeszólás nélkül hallgatta amestertolvajt. - Egyszer bemutattak neki merengett Nick. -Missia Natansonnál találkoztunk... Nem hinném,hogy ismered. Övé az egyik leghíresebb párizsi sza-lon. Zola, Anatole France, Clemenceau is megfordult ott. Velük nem sikerült találkoznom. Missiahamarosan rájött, hogy nem nagyon illek a művé-szei közé. De Toulouse-Lautrec igazán kellemes tár-salkodó volt. Bármit is mondsz is, én megkedvel-tem. Tehetséges, szellemes, de nagyon szerencsét-len fiatalember. Ráadásul, azt hiszem, alaposan be-leszeretett Missiába.. Ezen persze egy cseppet semcsodálkozom. Ahogy az a nő mosolyogni tud! Akóristalányod elsápadna mellette -bökött a színpadfelé. - Azt mondod, sok lányt ismer, és bordélyok-ban lakik... szerintem csak egyetlen asszonyt keres akit szerethetne, s aki viszontszeretné. De az istenekmegtagadták tőle ezt a kegyet.A Sirály nem bírta tovább rosszindulatú megjegy-zés nélkül. Újsütetű érdeklődése kezdett elpárolog- - Hát, ezt egyáltalán nem csodálom morogta. -Csak rá kell nézni! Legnagyobb meglepetésére megbízója nem ellen- kezett. - Így van. Ez egyáltalán nem csoda, mindösszetragédia. Egy sokra hivatott ember megtört, torz sorsa. - Milyen megható! - Nem. Csak szomorú. Én ismerem ezt az embert,Sirály. Legalábbis, azt hiszem. Jobb sorsot érdemel- ne. - Mindannyian jobb sorsot érdemelnénk, m'sieur - vágott közbe a selyemfiü. - Miért éppen ezt a törpétkellene sajnálni? Jó, rendben van, nyomorék... attólmég nem kellene így élnie, ahogyan él! Ez beteges,teljességgel beteges! Nick látta, hogy a másik már megint belelovaljamagát az értelmetlen haragba. Vállat vont.Ahogy gondolod, barátom - mondta. - Attól tar-tok, beszélgetésünknek egyre kevesebb értelmevan. Talán visszatérhetnénk oda, ahonnan elindul-tunk... Van valami egyéb híred is, vagy csak a gyé-mánt eltűnése? A Sirály mogorva pillantást vetett a beszélgetőfestőre, aztán a megbízója felé fordult. - Más nemigen - dünnyögte. - A Szigonyos lopottvalahol egy rubin nyakéket, és sikerült is eladnia...most nagyúr. És ráadásul nem kergeti semmifélesötét hatalom. - Észrevette Nick arcán a kétkedést. -Bolondnak tart m'sieur? Rosszul teszi. - Ugyan, miért tenném? - tiltakozott az Árnyék. -Csupán csak nem látom olyan sötéten a dolgokat,mint te, barátom. Talán pihenned kellene egy kev e-set, hmm? Nem lehet, hogy túlhajszolt vagy, s ezértvéled nyomodban az ördögöt? A selyemfiú arcán csúnya mosoly tűnt fel. - Az ördög nem az én nyomomban van, m'sieur -mondta. - Hanem a tolvajéban! -Hát, majd elválik-biccentettnick. -Talán ténylegígy van... Mindenesetre, ha tudja a menekülő, merrefusson, az már fél siker. Ujját előreszegezve, a Sirály ekkor megkérdezte: -Maga valóban nem fél az ördögtől sem, m'sieur?A mestertolvajt váratlanul érintette a kérdés. Va-lahogy hideg lett a teremben; pedig a vendégekvörös ábrázata, felhevült tekintete másról tanúsko-dott. Hűvös fuvallatok... megtorpanó tánc, elnému-ló zene: S a rivaldafényben...Maga valóban nem fél az ördögtől sem, m'sieur?Az Árnyék kezében csörrenve roppant össze azabszintos pohár. - Merde! - átkozódott a mestertolvaj.Mintha csak a pohár lett volna megidézője, meg-roppant a borzongató bűvölet is. A hideg üvegszi-lánkokon forró vércseppek remegtek.je t'aaime, je t'aaime... - Nem, Sirály - nézett fel Nick, s szemében meg-csillantak a zárójelenet fényei. - Nem félek én máraz ördögtől sem - mondta, s nagyon remélte, hogyigazat beszél. 6. johann Nerst alkoholista volt. Önmagában ez a ténymég nem lett volna egyértelműen baj, csakhogyiszákossága alaposan nyomot hagyott külsején, s ezbizony elriasztotta tőle azokat, akiknek lehetőségenyit válogatni. Így aztán, noha valójában jobb or-vos, s ami azt illeti, sokkal jobb ember volt kollégá-jánál, Michaelsnél, csak a bányászok között tevé-kenykedhetett. A szabad diggerek mellett az egyikközeli compound-ot is ellátta; a zömmel feketékkelzsúfolt munkástelep rengeteg fáradságot jelentett,ám jövedelmet vajmi keveset. Nembánta igazán. Családja s különös igényei nemlévén, beérte azzal az összeggel, amit így keresett -hiszen italra és ruházkodásra jobbára futotta belőle.1: Egy öregasszonynál lakott a város szélén, fillérekértbérelt odúban. Mindössze két dolgot tartott fontos-nak - a tisztaságot és a gondos munkát. Másra nesmigen adott már az életben. Mint annyian előtte, ó is megtanulta, hogy egyet-len ember nem válthatja meg a világot. letörődött.Kezdetben persze megpróbált erején felül segíteni agyémántbányák rabjainak, a környék szegényeinek,rrű több, még a bajba jutott szerencsevadászoknakis. Meglehetősen hamar fel kellett adnia. Immárszinte semmit nem érzett, amikor elveszítette egy-egy betegét. Túl sokat veszített el közülük ahhoz,hogy érzelmei kitartsanak - egyszerűen elfogytak,akár a gyertya. Megtanulta, hogy egyik haldoklóéppen olyan, mint a másik; nincs köztük különbség.A halál Afrika izzó ege alatt sem válogat - csakvalamivel nagyobb kaszával tarol.Kíméletlenül szigorú korlátok közé kényszerítettehát lelkét, s hogy ott is tudja tartani, rákapott azitalra. Az alkohol ködén keresztül alig-ali hatol áta bűz, a szenny, a nyomor és a kilátástalanság.Csakhogy kívül reked más is. Nerstet előbb a ba-rátai hagyták el, azután a felesége, legvégül a fia.Egyedül maradt, de már ez sem érdekelte különö-sebben. Lassanként megszünt embernek lenni - leg-alábbis ami önnön, belső világát illeti. Mint orvos,továbbra is a lehető legtöbbet nyújtotta, immárazonban szigorúan a korlátokon belül. Meg sempróbált falakat döngetni, pusztába kiáltozni, a Halálszeme közé köpni. Mindössze becsületes volt, gon-dos és tiszta. No meg tehetséges, ám erről azt tartot-ta, már-már semmit sem számít. Végezte a dolgát.Scarlett valósággal megrémült, amikor a hatalmastermetű, kövér, savószemű, vörös orrú, véreres arcúdoktor először nyomult be a szobájába. Hogy vi-szolygását visszafojtsa, mindegyre azt hajtogattamagában: "Hiszen Merrick ajánlotta!" Mind-azonáltal roppant hálás volt Rhettnek, amiért nemhagyta magára a rémisztő külsejű orvos látogatásaalatt. Később persze be kellett látnia, hogy Nerstugyan valóban nem túl bizalomgerjesztő ember, desemmivel sem rosszabb a szakmájában, mint sze-rencsétlen Merrick volt. A doktor tevékenysége és szavai nem csak ez-irányban hatottak megnyugtatólag, kedvezően nyi-latkozott az asszony állapota felől is. Az utóbbinapokban Scarlett megint rosszabbul érezte magát,s már attól tartottak, visszatérőben van a betegsége.Nerst azonban eloszlatta az aggodalmat, az időjá-rást téve felelőssé a kérdésben.. - Tudják - recsegte elképesztő bádoghangján - alégbetörések miatt van az egész. Ilyenkor október-ben jókorát változik az idő. A tél száraz évszakminálunk... száraz a levegő is-magyarázta, lapátnyitenyere mozgásával kísérve szavait. - Október végé-re aztán egyre fülledtebb, nyomottabb lesz az idő,míg meg nem érkezik az Egyenlítő mellől a nedves,bár szintén meleg áramlat. Amikor a kettő összeütközik, akkor láthatjuk azokat a hihetetlen villódzá-sokat, villámokat... a minap is volt egy ilyen vihar.Azt beszélik, meglehetősen eredeti jelenség. Már-mint, nincs ilyen mindenütt... Nohát - vont vállat -mindenesetre nehéz időszak azoknak, akik nemszoktak még hozzá az itteni éghajlathoz. Ennyi azegész. Most már túl van rajta - bólogatott biztatóanScarlett felé. - Higgye el, asszonyom, nem bagatelli-zálnám a dolgot, ha nem lenne rá okom. A súlyosbetegek közül igen sokan halnak meg ilyenkor...Mivel a látogatás azon mélységesen ritka délutá-nok egyikére esett, amikor éppen nem sietett vala-melyik betegéhezj Nerst doktor örömmel elfogadtaButler meghívását egy italra. A cömpound nyomo-rúságos lakóitól aligha várhatott efféle invitálást, sműveltebb beszélgetőtársa sem akadt már jó ideje.Elégedett szusszanással eresztette hát tekintélyestestét a szalon egy karosszékébe. - Nos, kedves doktor, mivel kínálhatom? - érdek-lődött Butler. - Vagy munka közben nem iszik?Az orvos elfintorodott. - Munka közben is iszom, meg munka után is.Whiskyt kérek. - Tisztán, természetesen. - Természetesen. Hallgattak, amíg az ital megérkezett. Jim hozta be,fehér kesztyűs tenyerén egyensúlyozva a tálcát. - Visziki, kérem! - jelentette be mosolyogva. - Köszönöm, fiam - vette át a poharát Nerst. -Ennek legalább viszonylag jól megy a sora - jegyeztémeg, miután Jim elhagyta a szalont. - Nem mon-dom, fényesebb pályaf,ptást is láttam már, de a bá-nyászokhoz képest... Járt maga már odabent?- Odabent? - A bányákban... vagy a telepeken. Sötét helyek,ami azt illeti. Fojtogató, levegőtlen, forró aknák,több mint kétszáz méternyire a föld alatt... akár apokol. Munka után meg visszaterelik a szerencsét-leneket a barakkokba... ugyanolyan levegőtlenek ésforróak, mint a bányák. Hát csoda, ha az egyikbetegebb, mint a másik? - Nerst egyetlen hajtássalkiitta whiskyjét, s elégedetten csettintett hozzá. - Én úgy tudtam, itt nem dívik a rabszolgaság -húzta össze szemöldökét az amerikai. - Tévedtem volna? - Eh, dehogy! Nem rabszolgák ezek... munkások!Butler végigsimított a haján, azután maga is kor-tyolt az italából. Csak azután kérdezte meg: - De hát miért vannak akkor táborokban? Miértvannak bezárva? - Miért, miért? - vont vállat a doktor. - Az csempé-szet miatt, természetesen. Másként képtelenek meg-akadályozzni... ami azt illeti, így sem sikerül tökéle-tesen. Mindenesetre, mindezidáig ez a legeredmé-nyesebb módszer. A feketék úgy közlekednek, minta vonat... meghatározott útvonalon két végállomásközött. Így a legkisebb az esélye, hogy ki tudjákcsempészni a köveket. - Rafinált ötlet - bólintott Butler. - Ámbár, kissékíméletlen. - Az. No persze, valahol meg lehetne érteni abányatulajdonosokat is... a csempészek elképesztő-en ravaszak. Csakhogy gyalázatosan kevés a bérük,teljességgel egyértelmű hát, hogy igyekeznek kiegé-" szíteni. Gondoljon csak bele, mit keres egy formáskis kövön a tulajdonos! - És a munkás, aki megtalálta? Az semmit sem kap? Nerst hátradöntötte hatalmas testét a székben. Atámla tiltakozva nyekkent. - Ó, dehogynem - kuncogott a doktor. - Tavaly,márciusban, ha jól emlékszem, a Jagersfontein-bá-nyában egy fekete rábukkant egy kékesfehér gyé-mántra. Azt hiszem, kilencszázkilencvenöt karátosvolt. Bizonnyal hallott már róla... az Excelsiór.Mindmáig ez a világon ismert legnagyobb kő. Aztbeszélik, nem egészen hibátlan, így csiszolatlanulolyan kétmillió dollár körüli az értéke. Csiszolvatalán öt, vagy nyolc. Önkéntelenül is kinyúlt a pohara után, de csaló-dottan tapasztalta, hogy üres. Butler sietve szólítot-ta Jimet, s meghagyta neki, hogy hozza be és hagyjais bent az egész üveget. - Nos tehát - folytatta elégedetten Nerst - ezért ahihetetlen kincsért... gondoljon csak bele, a világlegnagyobb gyémántja... jutalmul a megtalálót elbo-csátották a szolgálatból, adtak neki egy takarót, egylovat, meg ötszáz dollárt. Mit szól, szép kis pálya-futás, nem? Valóságos főnemes lett. Négy asszonytis vehetett, és még így sem szegényedett el! - Az italután nyúlt, amit Jim kitöltött neki, ezúttal azonbancsak a felét hajtotta fel. - Kisebb kövekért is járpersze jutalom, de az arány hasonlatos. Miért várjákhát, hogy a munkások felhagynak a csempészettel? - Csak nem azt akarja mondani, hogy még a zárttelepekről is folyamatosan csempésznek? -kérdeztemeglepetten Butler. Csempésznek bizony! Persze, régebben egysze-rűbb volt. A szemük sarkába, hajukba, lábujjaik. közé, fülükbe rejtették vagy lenyelték, és egyszerű-en elsétáltak vele. Amióta nem mehetnek ki a meg-szabott területről, már lényegesen nehezebb a dol-guk. De mindig van újabb és újabb megoldás... Leg-utóbb hallottam egy igazán ördögi ötletről. - Nerstnagyot szusszant, és rosszallóan megcsóválta a fe-jét. - Az orgazdák kutyákat küldtek be á telepre... azottaniak hússal szoktatták oda őket. Aztán az egyikadagot teletömték gyémánttal. A szerencsétlen párakésőbb hazament a gazdájához... az meg levágta,hogy hozzájusson a kövekhez! - Barbár eljárás, valóban - vélte az amerikai. - Azember mindezekre nem is gondol, amikor megcso-dál egy-egy ékszert a hölgyeken. - És mi mindent mesélhetnék még... eh, nem isérdemes beszélni róla. Úgysem tehetünk ellenesemmit. Csak sodródunk a világban, és igyekszünkfennmaradni... akár az állatok árvíz idején. Az apámis gyakran mondogatta, hogy az élet olyan, akár afojtóhurok: minél jobban kapálódzunk, annál erő-sebben szorít. - A jó doktor, hogy erőt merítsen,eltüntette az ital maradékát is. Ám, mivel az ürespohár láwánya is lehangolóan hatott rá, gyorsanteletöltötte ismét. Butler elgondolkodva méregette vendégét. - Nerst... Ez német név, ugye? Maga német? -kérdezte, mielőtt az orvos túlságosan elmerült vol-na a filozófiában. A hatalmas termetű férfi felemelte a poharat, ámutóbb meggondolta magát, mégsem kortyolt bele.Visszatette az asztalra. - Az vagyok - biccentett kurtán. - De itt születtem.Az apám az ötvenes években jött ide... Az angoloktelepítették le, kedvezményesen kapott birtokot...farmer lett. Összesen vagy ezerháromszáz németkatonát helyeztek ide, olyanokat, akik a krími hábo-rúban harcoltak Anglia mellett. /utalomból, aztmondták... Valójában persze a gyarmat katonai ere-jét akarták így növelni, főleg a feketék ellen. Apámatés társait aztán meglehetősen sok német kiv ándorlókövette, közülük való az anyám is. Engem Angliá-ban taníttattak. Csakugyan?! - kapta fel a fejét Butler. - Gratulá-lok, biztosan remek iskolája volt. Dee... ha megnem sértem, ez nem lehetett olcsó mulatság. Olyanjól megy itt a gazdálkodóknak...? Tudom, semmiközöm hozzá, de mindezidáig egészen más hírekethallottam. - Jól hallotta őket - morogta Nerst kedvetlenül. -Az apám sem a gazdálkodással tört fel, épp ellenke-zőleg, azért, mert eladta a farmját!a'! - Attól tartok, továbbra sem értem - nézett rá ta-nácstalanul az amerikai. - Annyira jó volt az a föld?A doktor reszelős hangon felkuncogott, azutánminden átmenet nélkül köhögni kezdett. Csúnyán,fájdalmasan köhögött. A roham elmúltával whisky-jében keresett enyhülést. Bizony, jól mondja - folytatta utóbb. - Olyan jóvolt az a föld:.. de nem gazdálkodásra ám! Sokatszenvedtünk véle, mégis alig-alig hozott valamit.Mindenesetre, megéltünk belőle, ha királyian nemis, de tisztességgel. Aztán egy alkalommal valakikiderítette, hogy a földünkön, a mélyben gyémánt-nak kell lennie. Ami azt illeti, egészen pontosan amai napig sem tudom, mi az ördögből gondolta.Valami vállalat képviselője volt az illető, s azonnyomban ajánlatot tett apámnak. Felnevetett, aszék panaszosan nyikorgott a rázkódástól. - Világ-látott ember vol t az idősebb Nerst, meg aztán, osto-bának sem lehetett mondani. Amikor már bizonyo-san tudta, hogy az idegen igazat mond, valóbancsak nagyvállalat termelheti ki azt a gyémántot,eladta a farmot. .csakhogy nem azért a nevetségesösszegért, amennyit először kínáltak érte! Úgy fel-srófolta az árat, hogy a vállalat képviselője nemgyőzött futkosni a farm meg a megbízója között. Deaz apámnak lett igaza. Megvették a földünket, még-hozzá az öreg által megszabott áron: Nos, ami aztilleti, nem csak másik gazdaság vásárlására futottabelőle... Butler elmosolyodott. - Igen, magam is hallottam, milyen csúnyán rá-szedték kezdetben a farmereket - mondta, miután őis kiürítette a poharát. - Jö hallani, hogy akadnakkivételek is. - Ó, hát hiszen legenda ma már a van Vlfyk, a dePlooy meg a Boer farmok sorsa -bólogatott a doktor,kissé elnehezült fejjel. - Egyszerű farmerek voltakmind, kemény munkával fordították termőre a föld-jüket. Tisztesen éltek belőle, míg ki nem derült, hogya házuk falában, amit a telek agyagjából és köveibőlhúztak, gyémántok csillognak. Persze, nyombanmegrohanták a környéket a szerencsevadászok, le-hetetlenné téve a farmerek életét. Ezek a gazdákvalódi földművelők voltak, nem tartották semmirea gyémántot, nem akartak kezdeni vele semmit...Végül alig több, mint tízezer fontsterlingért vásárol-ta meg a három területet két vállalat, ha jól emlék-szem, a London and South African és a DunellEbden... valamikor nyolcszázhetven előtt. Mostan-ság megérhet már tízmilliót is. Hihetetlen összege-ket kerestek rajta... Kicsiny parcellákat adtak bérbediggereknek... egy-egy területet általában három-négyszer is ki tudtak adni egymás után... Igaz, amiigaz, azok a földművesek nemigen tudtak volna mitkezdeni a pénzzel. - Elmosolyodott. - Azt mesélik,sok évvel az eladás után az egyik Boer fivér elgon-dolkodott azon, hogy talán több pénzt kellett volnakérnie a földért... A társa erre megkérdezte, mi azördögre kellett volna neki a több pénz... Hát, tánvettem volna még egy ökrösfogatot, felelte Boer. -Nerst harsányan felnevetett, mint mindig, amikorezt a történetet mesélte. Az amerikait azonban töprengő hangulatba rin-gatta az ital. - Ki tudja, talán nekik van igazuk - merengett. - Nopersze, én képtelen lennék nap mint nap a földemendolgozni, állatokat legeltetni meg ilyesmi, aztánnapnyugta után ágyba bújni az olajlámpás fényé-nél... de ennek csupán a nyughatatlanságom az oka.Látja, még ősz fejjel is a világban tekergek, ahelyett,hogy élvezném az elmúlt ek gyümölcsét... - Eh, én nem hiszek a földműves-idillben - ingattaa fejét a doktor. - Különösen nem itt, Dél-Afrikában.Az én családomnak szerencséje volt... csakhogy ke-veseket részesített kegyeiben maradéktalanul a sze-rencse. Sosem volt könnyű élete errefelé a telepesek-nek. Kezdetben a holland Társaság nyúzta őkef,azután az angolok... a határokon meg állandóanösszetűzésbe kerültek a feketékkel Ami perszeegyáltalán nem csoda, hiszen vé eredményben az őföldjüket vették el a farmokhoz. g nem olyan köny-nyű itt eligazodni, ha valakinek az igazságát keresiaz ember! - Ingerülten forgatta a poharat vaskosujjai között. - Az őslakókat elpusztították vagy elűz-ték a hollandok, a mai búrok ősei. Munkájukat foly-tatták az angolok, akik aztán a búrokat is elűzték aföldjeikről. Ma is tart a harc, igaz, a parázs pillanat-nyilag nem lángol. De figyelje meg, néhány évenbelül kitör a háború, hiába igyekszik a búrok atyja,Krüger mindenáron elkerülni. Kötéltáncot jár, ésakármennyire istenítik is, előbb-utóbb leesik... Azuluk; akikkel annyi baj van állandóan, s akikneknagy részét ugyancsak kiirtották már a búrok megaz angolok, végeredményében ugyancsak hódítók.Egyenlítői Kelet-Afrikából vándoroltak ide, s ma-guk sem kímélték a.helyi őslakos bennszülötteket...Na, most mondjon ítéletet! És még szinte semmitnem hallott a vidék történelméről... - Nagyot fújvahallgatott el, s ismételten töltött magának. Rövidetkortyolt az italból, azután a poharat visszatolta azüveg mellé. Butler megfontolt, lassú mozdulatokkal követtepéldáját, de ó nem vált meg a poharától. Hátradőltszékében, s az aranylón csillanó italba bámult. Mintvalami varázslatos, miniatűr bábszínházban, úgyperegtek élete bizonyos epizódjai a pohár fenekén.Az amerikai polgárháború képei... Látta, mikéntlesznek a pompás egyenruhában feszítő, büszkeanyák, szerelmes lányok lelkes kiáltozása közepettevonuló ifjakból rtyomorult, vérben és mocsokbanfetrengő rongycsomók, akik sírva könyörögnekmegváltásért; látta a csatamezők temetetlen halotta-it, hallotta a veszekedő varjak rémületes kiáltásait.Azután Írország... Izzadó, kivörösödött képű láza-dók, fejszét, puskát, furkósbotot szorongatva... Lö-vések csattanása, halálsikolyok; fehéren izzó fájda-lom. Füst és láng és halál - a világon mindenütt. - Mire jó ez? - tette fel félhangosan a kérdést, amioly sok éve keringett már benne, de önnön ostobahiábavalóságának tudatában soha nem mert fel-színre bukkanni. - Mire... Elakadt most is. Olyan felesleges, felszínes, elcsé-pelt gondolat. Mire jó? Ki tudja, talán semmire.Talán csak unatkozó istenek sajátos társasjátéka az 140 egész. Ülnek valahol a felhők felett, nagy, kerekasztalukon szőlő és édes bor, s a halandókkal játsza-nak. Tologatják őket, jobbra-balra taszítgatják, s le-sik, miképpen tudnak kikeveredni a nehézségekből.Kedvenceiket óvják, másokat megrögzött eszelős-séggel igyekeznek elpusztítani - ám a legtöbbjüket,a tömegeket csak úgy nagy általánosságban terelge-rik, hiszen nem juthat idő minden szereplő egyénikidolgozására. S még örülhetnek is azok, akiknekvalamiféle kockadobás dönh el a sorsát, nem pedigegyetlen hanyag legyintés... - Ó, Mr. Butler - dörmögte Nerst - az efféle kérdé-seken hamar túl kell jutni, ha boldogulni akar azember! Manapság csak tüdőbajtól gyötört, félreis-mert költők engedhetik meg maguknak, hogy ilyes-min töprengjenek. Én a magam részéről már sem-min nem lepődöm meg. - Keserűen elfintorodott. -Nehogy azt higgye, hogy az én népem például egyszemernyivel is jobb lenne. Nem is olyan régen anémet kormány még a gyarmati hódítások hivata-los bejelentésével szemben foglalt állást... közbenpersze a kereskedők rendületlenül terjeszkedtekDélnyugat-Afrikában. Azt beszélik, egy brémai ke-reskedő, valami Lüderitz nevű, nyolcvan fontster-lingért vásárolt meg százötven angol négyzetmér-földnyi területet egy fekete törzstől, s nem sokkalkésőbb ötszáz fontsterlingért és hatvan puskáértmintegy hétszázötven négyzetmérföldet az Orangemellett. No, persze a kormány sem tartotta magátsokáig az eredeti szólamokhoz. Ugyan Bismarckjegyzékben tagadta, hogy gyarmatot kívánna létre-hozni, ha engem kérdez, szerintem már nyolc-vanháromban elhatározta e területek elfoglalását. -Felhorkant, s lendületesen az asztal fölé hajolt, vas-kos mutatóujját az amerikaira szegezve. Az ango-lok persze hajszálra ugyanezt a politikát folytatták - jelentette ki elszántan. - Hivatalosan biztosítottákNémetországot, hogy nincs semmiféle szándékukDélnyugat-Afrikával... Piha! Bizalmas forrásból tu-dom, nyomban ezután utasították Fok-gyarmatkormányát, hogy nyilvánítsák brit birtokká a vidé-ket! Csakhogy lemaradtak. Bismarck német protek-torátussá nyilvánította Lűderitz birtokait... termé-szetesen fennen hangoztatva, csupán a német keres-kedők már meglévő birtokainak védelmében cse-lekszik. - Újra hátradőlt, magával ragadva a poharatis. - Ehhez képest azonnal hadihajókat küldött adélnyugati partvidékre, s elfoglalta az összes jelen-tősebb területet Angolától az Oranje-folyóig... gon-dolom, mondanom sem kell, hogy ez a vidék tánmég németet sem látott addig soha! Sebaj, a britekválaszképpen bevonultak a becsuánák országába,és sürgősen rátették a kezüket...Szépen hangzó magyarázat erre is akadt... a búrokbetörésétől kellett megóvni a becsuána törzseket.Mostanra úgy-ahogy lerendezték a kérdést, természetesen szigorúan egymás közt... az angol és anémet kormány. Aligha kérdeztek meg egyetlenőslakót is. Úgy adják-veszik a feketék hazáját, mint-ha vég selymekről lenne szó. Bár, ami azt illeti - tettehozzá rövid merengés után - maguk a bennszülöt-tek sem igen veszik mindig komolyan ezt a kérdést.A szvázik törzsfőnöke például a nyolcvanas évekalatt lassanként egész országát eladogatta kon-cessziőba, egyes területeket többször egymás után...természetesen mindig másnak. Jó üzletet látott ben-ne, nyilván. A vevők meg csak marakodjanak egy-mással. - Felnevetett. - Azt rebesgetik - mondtaszélesen derülve - hogy mindettől függetlenülegészben is eladta az országot valakinek, jókoraösszegért. - Jókedvét megint köhögés akasztottameg; nehezen lett úrrá felette. - El nem tudja képzel-ni - mondta, amikor végre legyűrte a rohamot, ésismét szóhoz jutott, elhárítva Butler segítségét -milyen sokat lehetne mesélni Dél-Afrika történel-méről. Az emberek a világban pedig jóformán aligtudnak róla. Van, aki még csak nem is hallotta em-legetni, azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik. Denem untatom tovább... csak fecsegek itt össze-vissza, mint valami vén bolond. Pedig, elméletilegegyáltalán nem vagyok még öreg. Elméletileg...Keserűen elhallgatott. - Súlyosan téved, ha azt gondolja, hogy untat -mosolygott Butler. - Ellenkezőleg, lebilincselve hall-gattam. Nem tartom... " Léptek dobbantak odakinn, s a tüllfüggönyt félre-lökve Liam toppant be a szalonba. - Mr. Butler...! Ó, elnézést. Uram... - biccentettNerst doktor felé. - Majd később visszajövők. Meg-lehetősen fontos híreim vannak- mondta Butlernak,azután sarkon fordult, s kiment. - Nos hát - emelkedett fel ültéből az orvos - azthiszem, ideje elmennem. - Maradjon csak bátran - biztatta az amerikai. - Hasürgős lenne a dolog, Liam biztosan említette vol-na... De csak annyit mondott, fontos.. Nerst visszatolta a karosszéket az asztal mellé, s atámlára támaszkodva válaszolt: - Épp eleget raboltam már az idejét. - A whiskysüvegre nézett, melyben jócskán megcsappant a fo-lyadék szintje. - És éppen elég sok whiskyjét ittammeg. Mennem kell. Köszönöm a vendéglátást. Istenönnel. - Meghajolt, azután elindult kifelé. Az ajtóbólazonban még visszafordult. -A feleségének valóbannincs semmi komoly baja. Ha esetleg mégis valamigond adódna, hívjanak bátran. Odakint megpillantotta Liamet, aki Darával be-szélgetett a kertben. - Fiatalember... Kisasszony... - biccentett feléjük, sinvitáló mozdulattal intett a szalon felé. Egyenesderékkal, határozott léptekkel indult a kertkapu-hoz, csupán az arca volt vörösebb, mint érkezése- kor. - Nos, Liam, mi történt? - fordult Butler érdeklődőarccal a belépő fiatalok felé. Az asztal üresen álltelőtte, pohárnak, üvegnek nyoma sem volt, a széke-ket gondosan elrendezték újra. Jim már bent járt adoktor távozása óta. Dara és Liam most ismét megbolygatták a rendet.Kihúzták a székeket az asztal mellől, s leültek. Afiatalember komoly ábrázattal nézett az amerikaira. - Mrs. Merrick - mondta nyomatékosan.- Mi történt vele? - Vele szerencsére semmi, de az otthonát csúnyánfeldúlták. Az asszony nem volt otthon... véletlen-e,vagy így akarták, egyelőre senki nem tudja. Nemlenne meglepő, ha sejtenénk, mit kerestek, igaz? - Az aranyszobrocska - suttogta Butler. - Az azátkozott szobor! Dara nyugtalanul megmozdult székében. Zöldszeme aggodalmat tükrözött. - Vajon mihez fognak ezután? - kérdezte. - Hiszennem találták meg. Hol van Mrs. Merrick? - Most már otthon. Valami jótékonysági egyletbenvagy miben tevékenykedik, ennek ügyében járt ak-kor is, amikor az eset történt. - Rettenetes lehet szegénynek - sóhajtott a lány. -A férje, az otthona... - Mikor történt? kérdezte Butler. - Otthon kellettvolna lennie az asszonynak? Liam megrázta a fejét. - Ezt nem tudom - mondta. - Kora reggel elmentotthonról, azután hatoltak be hozzá. Igen foghíjasakaz értesüléseim... ami azt illeti, nem rohantam odaa számat tátani, mint a fél város.- Hol hallottál róla? - Pearl-Merill mesélte. Ügy volt, hogy megint kilovagolunk, kivitt volna minket a nagy kürtőhöz -pillantott Darára - de üzent, hogy nem ér rá, valamiközbejött. Nemrég találkoztam vele az Elefántban,akkor hallottam tőle a történtekről.A tülökorrú vadász, Pearl-Merill, valamilyen rej-télyes módon el tudta feledtetni a két írrel, hogynépük ősi ellenségei közé tartozik. Igaz, a kis emberszinte csak születését és anyanyelvét tekintve voltangol, szíve és lelke már réges rég Afrikáé lett - s ezminden rezdülését meghatározta. S miként nem le-hetett britnek nevezni, hasonlóképpen nem volt hó-dító, gyarmatosító sem. Része lett a titokzatos kon-tinensnek, akár e föld fekete bőrű szülöttei, akár aszavannák vadjai, akár a viharok pora. Mindeztpedig ékesen bizonyította, hogy maguk a bennszü-löttek is elfogadták, nem úgy, mint sok önjelöltafrikait. Mi több, azon kevesek, akiknek sikerültjobban megismerniük, úgy vélték, maga Afrika isgyermekévé fogadta. Ismerte az ösvényeket, a folyókat, a vadont. Barát-ja volt a szél, és gyakorta úgy tűnt, még a viharokkalis jóban van. A feketék babonás tisztelettel övezték,azt tartották róla, varázsereje van, s kapcsolatban állaz istenekkel. Értett emberhez; állathoz egyaránt, skiismerte a természetet, az időjárást is. Igen komolytapasztalatokkal rendelkezett. Hogy varázserejecsupán ebben rejlett-e, avagy a bennszülötteknekvolt igazuk, s valóban a fekete istenek segítettex,erről mindenki a maga szája íze szerint döntött.Nem követte a gyarmati európaiak szokásait, nemtartotta magát a szabályokhoz, a kötelező gondola-tokhoz, divatos világnézetekhez - gyűlölték is értesokan. Mivel csúf és alacsony emberke volt, nemokozott nehézséget megvetni, lenézni, kinevetni.Ám, ha valamirevaló karaván indult az ország bel-sejébe, veszedelmes tájakra, a szervezők tülekedtekérte. Hiszen jól tudta mindenki, nem akadt mégvállalkozás, mely a vezetése alatt bármely okbólkudarcba fulladt volna. Pearl-Merill nagyon sokat tudott erről a földről. - És mi a véleménye minderről a vadásznak? -érdeklődött Butler. - Van valami ötlete? - Ami azt illeti, kezdi összerakosgatni a darabká-kat - bólintott elismerően Liam. - Persze, ő nemtudhat semmiről, amiről Merrick tájékoztatott min-ket, s ezért csak a levegőben dobálózik az ötleteivel,de... néha valóban közel jár. Bevallom őszintén, mármegkísértett a gondolat, hogy esetleg be kellene avatni. Az amerikai tűnődve hümmögött. - Talán valóban okos dolog lenne. Mindenképpenszükségünk lesz valakire, aki tökéletesen ismeri ahelyi viszonyokat. Csakhogy átkozottul nem mind-egy, ki legyen az. Miért épp Pearl-Merill? Én a ma-gam részéről például jobb viszonyban vagyok The-ronnal. Az angolt jóformán nem is láttam még. - Nekem ugyan semmi bajom nincs Theronnal -szólt közbe Dara - nem értem, Liam miért nemkedveli, de az biztos, hogy Pearl-Merill sokkal ta-pasztaltabbnak tűnik. Általábanjobbnak tartják, no-ha majdnem mindenki gyűlöli. - No, tessék! És nekem ebben az alakban kellenemegbíznom? Akit mindenki utál? - Én nem vagyok valami jó emberismerő, az igaz -dörmögte Liam. - Mitől is lennék az, hiszen sokáigk, alig-alig találkoztam valakivel, később pedig csakgyűlölni tanultam őket, nem ismerni. De a tényakkor is tény... Theronban ellenséget látok, Pearl-Merillben pedig, ott egye meg a fene, hogy angol,barátot. Ráadásul - tette hozzá rövid hallgatás után - állítólag tényleg ő ismer itt mindent a legjobban. / A múltat, a jelent, és a feketéi szerint a jövőt is. - Én azt gondolom - támogatta Dara a fiatalembertel kellene neki mondani az eseményeket. Sokatsegíthet... Butler megvonta a vállát. A M - Rendben van - mondta megadóan. - Atgondoloma dolgot. Csakhogy, van itt még egy kérdés, amit? meg kellene vitafiunk. - Rövid hatásszünet követ-kezett. A fiatalok érdeklődve figyeltek. Butler hang-ja komolyan, már-már komoran csengett, amikorismét megszólalt. - Valójában nem tudom, felvállal-hatom-e ezt az ügyet egyáltalán... Úgy értem, való-''" színűleg egyedül én vagyok az, akit igazán lelkesít! ez a titok. Nincs jogom benneteket is belerángatni,esetleg komoly veszélyeknek kitenni. Bármennyirekínoz is a vágy, én nem tarthatok a karavánnal, hanetán el is indítanám. Nem hagyhatom magáraScarlettet, igazán nem tehetem meg... És ami aztilleti - tette hozzá rövidke rágódás után - attól tar-tok, nemigen élném túl a megpróbáltatásait, hiábaáltatom magam. Rég volt az nagyon, amikor még apuskagolyó sem fogott rajtam... ma már az erősebbnapsugár is leterítene. Noha nem könnyű, annyiraazért nem vagyok bolond, hogy ne tudjam ezt be-látni és elfogadni. - Elhallgatott, mintha elgyengítet-te volna ez a vallomás. Liam és Dara az idős férfit nézték. A hófehér,hátrafésült hajat, a ráncok szabdalta, de még mindigkemény és figyelmes arcot, a kissé fáradtnak tűnőszemeket, s az asztalra ejtett kérges kezet. Az egye-nes hátat, a széles vállakat nem rogyasztották megaz évek, a mély, csendessé lett hang nem remegett -az amerikai most is erősnek, határozottnak látszott.Mégis fogva tartották a korlátai. Kalandos élete so-rán nem akadt legyőzőre, csupán önnön teste gyur-te I lassanként, ahogy elmorzsolták az évek. S ömég igazán szerencsésnek vallhatta magát, hiszensoha nem látszott rajta, hány évet is számlál valójá-ban. Miként egész életében, most is fiatalabbnaktetszett a koránál. Megjelenése erőt és bölcsességetsugallt, elméje fürge volt, lelkesedése csaknem tö-retlen. De a verseny végén - bármily hosszúra nyúl-jon is küzdelme - mégis vesztesként kell elhagyniaa porondot. Az örök bajnok az Idő.Dara arra gondolt, milyen lesz vajon ő öregen? Féliaz évektől; a kortól, mely elgyengíti testét, megfony-nyasztja arcát, bebörtönzi a tehetetlenség ketrecébe.Olyan könnyűnek látszott a fiatalság magabiztossá-gával, a végtelen lehetőségek tudatával szembenéz-ni a világgal. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy-szer őt is legyűrheti majd valami betegség, hogysegítségre szorul a legegyszerűbb feladatoknál is -hogy eljöhet érte a halál. Néha-néha megrohantákugyan efféle gondolatok, de mindig elrejtőzött el-őlük. Oly távoliak, oly hihetetlenek voltak, mégisoly ijesztőek; nem akarta, hogy utat találjanak alelkéhez. Fiatalsága örökkévalónak tűnt, s a kor va-lami olyasminek, ami csak másokat fenyeget.Lesz-e öreg egyáltalán? Vagy egyike lesz azoknak,akik fáklyalángként élik életüket - vadul táncolva, sgyorsan kihunyva? Írországi kalandjai, Mollroeéletre hívása ezt ígérték, ám azóta újra lelassult atánc, érdektelenné fakult a láng.Rémülten tapasztalta, hogy kizökkent az élete, ki-zökkent a személyisége; valósággal elszürkült. Las-sú, üres élet után fog megvénülni, egyhangú haló-dás után, mint az emberek legtöbbje? Anélkül fogelgyengülni a karja, eltompulni az elméje, hogy ere-jüket valaha is próbára tette volna? Egyetlen céljalegyen férjhez menni, gyereket szülni, s bárgyúnmosolyogva megfelelni az erényes úriasszony és tisz-tes családanya képnek, miként azt a nőktöl minde-nütt elvárják? Mintha hosszú álomból ébredt volna,úgy rohanta meg a felismerés: jelen pillanatban alegjobb úton jár valami efféle végkifejlet felé, jólle-het, még csak a kezdeti lépéseknél tart.Egyre világosabban látta, hogy hibát követett el,amikor ilyen szorosra fűzte kapcsolatát a családjá-val - igaz, sebesülése miatt mást nemigen tehetett.Egyre erősebben érezte, a békés családi élet nemneki való, a biztonság, a gondoskodás ránehezedik,mint valami fullasztó lepel, ami alatt lelke ellustul,i kifakul, elszíntelenedik. Ki kell törnie, amíg teheti, mielőtt ereje végképpelhagyja. Ki kell törnie, hogy meglelhesse elvesztettönmagát. Noha szíve mélyén Írországba vágyott, s attól tar-tott, nincs a világon másik hely, mely őt meggyó-gyíthatná, most mégis úgy döntött, felvállalja apjahelyett a kihívást. A Tündérek Szigete messze van,ráadásul abban sem volt egészen bizonyos, mihezis kellene fognia, ha visszatér. Meglehet, Mollroemegszemélyesítésével rosszul indította el életét -azután, hogy az útonállót el kellett veszejtenie,egyetlen út sem tűnt többé igazán csábítónak.Most azonban lehetőség nyílt a szabadulásra. Akincs, a vagyon ugyan nem érdekelte különöseb-ben, a rejtély s az ismeretlenbe indított karavánazonban annál inkább. Nem tudta, valójában mitvár tőle, de érezte, hogy nem szabad vádol-nia; valamit tennie kell végre.S volt még valami, mely cselekvésre sürgette.Nem hitte, hogy a lelkében időről-időre megszó-laló, sötét hatalmak erejét hirdető hang pusztán aképzelet szüleménye lenne. Írország gyermeke volt,azé a földé, ahol a mítosz és a valóság közt nincshatár, ahol a koboldok, a tündérek és a boszorká-nyok ma is az emberek körött élnek, miként száza-dokkal ezelőtt - csak éppen jobban elrejtőznek. A Jóés a Gonosz erői ott lappanganak a mindennapokéletében; álcázva, csupán a kevés beavatott számáraérzékelhetően, mégis valamiképp valóságosan.Dara jól tudta, hogy az emberek nyüzsgő, szürketömegében olyan lények rejtőznek, melyek ezeketaz erőket szolgálják, hordozzák, s örök harcuk ottzajlik a városok; falvak, tanyák lakóinak szeme előtt - többnyire mégis láthatatlanul. Kevesen akadnakakik tudnak róluk, s még kevesebben, akik ismeriknéhányukat. Nem is igen törekszik efféle tudásraföldi halandó, hiszen aligha lehet veszedelmesebbdolog a világon, mint ismerni a Gonosz földi hely-f tartóinak egyikét. S a beavatottak tudják, hogy a Jóerőinek ismerete sem feltétlenül kedvező az gysze-rű ember számára - belekeveredni a Harcba, maga a vég. Grainne és az öreg bárd tanításai bőségesen ele-? gendőnék bizonyultak ahhoz, hogy a lány komo-lyan higgyen mindebben, ugyanakkor apjától örö-költ természete nem engedte, hogy felvállalja a le-hajtott fejű rettegő szerepét - igaz, ír nevelői is vala-mi olyasmit igyekeztek sugallni, hogy esetleg lehetesélye részt vállalni a lappangó hatalmak küzdel- mében. Mindenesetre, elszánta magát, hogy szembenéz alelkében suttogó fenyegetéssel. Úgy tűnt számára, 151 mintha valami (valaki?) felfedezte volna a jelenlétét,s el akarná űzni. Ez pedig azt jelentette, hogy Daravalamiértveszélytjelenthet rá, de legalábbis zavarjaa köreit, ezért próbálja megfélemliteni. Nos, a lányúgy döntött, elfogadja a kihívást, s az árnyak nyo-mába ered. Mindez persze hosszú napok óta érett már benne,lépten nyomon ott bujkált a tudata alatt, megjelentaz álmaiban. lim most, mielőtt válaszolt volna ap-jának, egyszerre söpört rajta végig, tisztán és világo-san, oly erővel, hogy pillanatokra elakadt még alélegzete is. - Miért ne vállalhatnánk fel? - kérdeztej amint - visszatért gondolatai világából. - Neked csak a szer-vezésben kell részt vállalnod... ami azt illeti, szerin-tem az egyik legfontosabb és legkényesebb feladat..mi pedig elmegyünk a karavánnal. Gondolom, Lí-am is egyetért velem - fordult a fiatalember felé. - Örömmel fogok végre valamibe - bólintott Liam,noha nem volt benn egészen bizonyos, hogy való-ban akar-e hosszasan kóborolni ezen az idegen,pokolian forró földön. A tétlenség azonban márannyira kínozta, hogy azonnal rábólintott az aján-latra. A maga részéről persze nem értette, miért nem! mennek vissza inkább Írországba, ha már Daraamúgy sem lesz az anyja mellett, de mivel a lány ígydöntött, ő sem dönthetett másként a világ mindenkincséért sem hagyta volna, hogy egyedül menjen.Felmerült benne, hogy beszél majd a lánnyal, sesetleg megpróbálja rávenni a hazautazásra, de mi-re idáig ért gondolataiban, fanyalogva kellett ráéb-rednie: akármilyen meglepő, őt magát is vonzza azismeretlen. Sokáig hihetetlenül szűk világa rohamosan tágult,s míg eleinte állandóan menekülni szeretett volnavissza - anélkül, hogy tudatosan felismerte volna -az idő múlásával egyre jobban kiteljesedett benne avágy, mind nagyobb szeleteket megismerni a világ- ból. Butler összetonta karjait a mellkasán, s felsóhaj-tott. Futó mosoly suhant át az arcán. - Hazug kutya lennék, ha azt mondanám, abbanreménykedtem, hogy nemet mondtok - vallotta be. - Bár féltelek is benneteket, s atyai szívem inkábbvisszatartana, tudom jól, hogy mindannyiunk szá-mára keserű kudarc lenne, ha bele sem kezdenénk,megfutamodnánk. - Elkomolyodott, a lányára né-zett. - Szüleidtől távol nevelkedtél, Dara - mondtacsendesen - engem sokáig még csak nem is ismertél.De a vér nem válik vízzé, ahogy mondják... a kalan-dozólélek elfojthatatlan. Sokkal nyugodtabb lehet-nék, tudom, ha te is olyan lennél, mint a többi lány...hímezni tanulnál, kicsinosíri,a várnád az udvarló-kat, bálról bálra repkednél, s te lennél mindenütt alegszebb... mert te lennél, ebben bizonyos vagyok...De te nem ilyen agy, s nem is leszel soha. Belepusz-tulnál, ha ilyesmire kényszerítenéd magad. Ha va-laki, hát én aztán tudom, milyen az, amikor valakita vére, a lelke hajt. - Felnevetett. - s az az igazság,hogy anyád sem különb, csak éppen ő más oldalrólközelítette meg a dolgot. De mindegy is - legyintett - a lényeg az, hogy te is kalandozónak születtél...nincs mit tenni. Persze, tudtam én ezt az első ször-nyű pillanattól fogva, de titkon abban reményked-tem, hátha csak tévedés az egész... hátha visszata-lálsz a rendes, az unalmas kerékvágásba, hiszen egyapa számára az mindig vonzóbbnak tűnik. De be-láttam, téged nem szabad ilyesmibe kényszeríteni.Es azt hiszem - tette hozzá rövid szünet után -magad is rájöttél erre. Csönd lett. Csak az ablak alatt meghúzódó bokrok 4 ágai motoztak a falon, ahogy a feltámadó enyhe széltáncba vitte őket. Alkonyodott. A szalon sarkaiban megsűrűsödötta homály, s valamelyest alábbhagyott a meleg is.Odakint még világos volt, az ablakon át jól látszotta fekete kertészfiú, amint a pázsitot tisztogatja.Dara hallgatott egy sort, gondolatai sebesen ker-gették egymást. Oly sok mindent mondhatott volnamost. De valahogy nem sikerült helyénvaló monda-tokra bukkannia, üres fecsegéshez pedig nem voltkedve. így csupán egyetlen bólintással válaszolt ap-ja mondandójára, azután megkérdezte:- Theron vagy Pearl-Merill? Butler felvonta a szemöldökét, s széttárta a karját. - Azt hiszem - mondta, nem volna tisztességes, hamegtartanám magamnak a döntés jogát: Elvégre tiviszitek vásárra a bőrötöket... tiétek a jog, hogyvezetőt válasszatok./ - Tehát akkor Pearl-Merill - nézett Liamre a lány.A fiatalember bólintott. - Hidd el - folytatta Dara -sokkal jobb, mint Theron. Arról már nem is beszél-ve, hogy szerintem óriási hiba lenne Liamet meg abúrt összezárni. Elég lesz nekünk a sok külső gond is... - Rendben, rendben - emelte fel védekezően atenyerét Butler. - Elfogadom, legyen Peárl-Merill.De ahhoz ragaszkodom - tette hozzá sietve, amikorlátta, hogy lánya ismét beszédbe fogna - hogy be-szélhessek vele magam is, és az indulásig mindvé-gig kapcsolatban legyünk. Hogy egyenesen beszél-jek: ellenőrizni akarom! Dara elmosolyodott. - Te vagy a parancsnok, megbeszéltük - mondtavidáman. - Pearl-Merill amúgy is szeretett volnabeszélgetni veled, ha jól tudom. Nem lennék meg-lepve, ha gyanút fogott volna. Már csak ezért is jobb,ha nekünk dolgozik... ki tudja, miféle zavart kelthet-ne másként. - Soha nem beszélt erről a Lobengula-kincsről? -fordult Liamhez az amerikai. - Nem... erről nem esett szó - ingatta a fejét afiatalember. - Sok mindenről mesél... gyakorlatilagmindenről, ami a szeme elé kerül, vagy eszébe jut,de Lobengulát még nem említette. Kincsekről per-sze volt szó... - Miféle kincsekről? -ősi városokról... elveszettromokról, régészekről.Azt mondta, a Zambezi és a Limpopo folyó között,illetve a Zambezi és az Orange között nagyon sok 6sirom rejtőzik. Némelyeknél,járt már 8 is. A legna-gyobb valami Zimbe... Zimbabwe... ha jól emlék-szem. Pearl-Merill három évvel ezelőtt járt ott, va-lami kutatóval. Azt mondja, döbbenetes látvány, esnem lenne meglepve, ha mérhetetlen kincseket rej-tene. A másik település... várjunk csak... annak isvalami furcsa neve van... Monota... Monomotapa,talán. Erre még nem sikerült rábukkanrua senkinek,pedig századok óta kutatják már... a kalandorokkedvelt célpontja, merterről is úgy tartják, fejedelmikincset rejt. Hát... nagyjából ennyi. Én nem tudoktöbbet, de ő órákig képes lenne beszélni róluk, azt hiszem. - Ez az a terület, ahol Lobengula is uralkodott,igaz? - merengett Butler. - Merrick valami olyasmitmondott, hogy itt éltek a matebelék meg a mosó...khmm, masonák. Mégiscsak lehet valami ezekben alegendákban, hiszen olyan sok szempont egyezik. - A legendák mindig igazak - mondta Dara moso-lyogva, de mély meggyőződéssel. - Csak általábanrosszul értelmezik őket. Ezért a legtöbb embernek 154 155 nem mondanak semmit, s inivel nem értik, hát ne-vetnek rajtuk. - Figyelemre méltó álláspont, kisasszony.A balkon felől felcsendülő hangra mindannyianfelkapták a fejüket. Mintha csak a folytonos emlege-tés idézte volna meg, Pearl-Merill állt az ajtóban.A térről sokan úgy tartják, a világ egyik legszebbtere. Három oldalát nem zárja le semmi, így nemcsupán tökéletes szimmetriájával, szobraival, de-. rékszögben találkozó útjaival gyönyörködteti aszemlélőt, hanem a környező látvánnyal is.. Minden oldala pontosan kettőszázötvenkilencméter hosszú, keleten a Jardin des Tuileries, nyuga-ton a Champs-Elysées parkjai, délen a Szajna övezi,/ túlsó partján a Bourbon-palotával. Csupán északonszegélyezik épületek; Gabriel emeltette őket csak-nem két évszázada, azon utasításra, hogy idegenköveteknek alkosson otthont. A paloták tökéletesenazonosak, köztük, a Rue de Royale végében a Ma-deleine-templom emelkedik. Szökákutak és szobrok övezik a teret, gondos. szimmetriában felállítva a hatalmas, égbeszökő em-. lékmex, a luxori obeliszk körül. A gigászi oszlopotMohammed Ali, Egyiptom alkirálya ajándékoztaLajos Fülöpnek, még 1831-ben. Most egy négy mé-ter magas gránit emelvényen áll, melyen a szállításés felállítás hihetetlen munkájának egyes mozzana-tai hirdetik az irányító Lebas mérnök dicsőségét. Azobeliszk emberi elme számára már-már felmérhe-tetlen korok néma tanúja: Krisztus előtt rruntegyezerháromszáz évvel faragták ki, II. Ramszesz dicsőtetteit hivatva megörökíteni. Feladatát becsülettelteljesíti; ezredévekkel ezelőtt elpusztult már a civi-lizáció is, mely létrehozta, de a rózsaszín syenitbefaragott hieroglifák még most is híven regélnek afáraóról. A téren sétáló párizsiak nagyobb részeügyet sem vet a kétszázharminc tonna súlyú, közelhuszonhárom méter magas remekműre; a tövébenvizsgálódó, nyakukat nyújtogató alakok zömmelidegenek. Nem csupán a két ikerpalotát, magát a teret isGabriel tervezte, 1757-ben. A szinte tökélyre vittszimmetria, a franeia könnyedséggel átszőtt monu-mentalitás e remeke akkoriban XV. Lajos nevét vi-selte. A forradalom során azonban ledöntötték akirály bronzszobrát, s a hely a Forradalom tere lett.A Forradalom vértől iszamos tere. Itt lépett vérpad-ra XVI. Lajos, Charlotte Corday, Marie-Antoinette,á girondisták, Danton és Robespierre.S mintha csak a Halál dohos illatát akarnák szá-műzni vele, 1795-ben új nevet kapott a tér: Place dela Concorde. Az Egyetértés tere.A tér sarkán egy kicsiny, de elegáns kávéházbanNick May üldögélt. Kedvelte ezt a helyet; a Place dela Concorde szerkezete s a kiáltó ellentét az ásiobeliszk és a francia stílus között mindig frissítőenhatott a gondolataira. Ezúttal azonban korántsemműködött olyan olajozottan az elméje, mint szerette volna. Előtte, a kis asztalkán erős fekete gőzölgött, meg-meglibbentve a csésze fölé boruló újság lehajló sar- kát. Az Árnyék elmélyülten böngészte a lapot. A ven-dégek halk zsongása, a kávé és a sütemények illataellustították; fontolgatta, hogy hazamegy, s engedé-lyez magának egy rövid délutáni sziesztát. Utóbbaztán elvetette az ötletet, hiszen ismerte magátannyira, hogy tudja: mire hazaérne, a friss levegőmár rég kiűzi belőle az álmosságot.Tovább olvasgatta hát a cikkeket, bár egyre inkábbnehezére esett rendet teremteni az el-elmosódó, szé-dülten meg-meglóduló sorok között. Köteles-ségszerűen belekortyolt kávéjába, bár gyanította,hogy nincsenek csodák: kedvelte ugyan a délutánikávézás szertartását, álmosságán azonban sohanem segített a forró ital. Megcsendült a bejárat fölé akasztott csengő, hang-ja kiragadta Nicket a kábulatból. Két komor képü,sötét kabátba burkolózó úr lépett be a helyiségbe;nyomukban hideg áramlott, s néhány eltévedt hó-pehely lejtette el tűnékeny haláltáncát. A férfiakbiccentettek az üldögélők felé, azután komótosmozdulatokkal kibújtak kabátjukból.Nick elmosolyodott. Ha ezek nem rendőrök, ak-kor én elmegyek szobainasnak, gondolta kajánul.Azután ismét felvette az imént olvasott szöveg sza-kadozó fonalát. A következő oldal végre valóban felkeltette érdek-.lődését. Álmossága szertefoszlott, a sorok kiegyene-sedtek - Alfred Dreyfus ügyében állítólag újabbbizonyítékok kerültek elő. A vezérkari kapitányként szolgáló Dreyfust októ-ber 15-én tartóztatták le, katonai titkok Német Biro-dalom javára történő kiszolgáltatásának vádjával,egy, valószínűleg a német követségről származóterhelő irat alapján. Az ügy nagy port vert fel, a sajtószinte minden nap foglalkozott vele akkoriban.Többé-kevésbé egyértelműen a tiszt ellen szólaltakfel, elzászi polgári zsidó származása alapján anti-szemita hangulatú cikkekben követelve gyors ésszigorú büntetést. Nem tudni, ez a hadjárat mifélebefolyással bírt a hadbíróságra; bizonytalan hírekkeringtek csupán, mivel az eljárást titokban folytat-ták le. Bizonyos körökben azonban rebesgetni kezd-ték, hogy a terhelő dokumentumok bizony kéteshitelűek. Azok közül, akik a kapitány közvetlen ismerőivoltak, sokan nem hittek bűnösségében. Nick né-hányszor megfordult olyan társaságban, ahol akad-tak ilyenek, s őszinte hitük őt is meggyőzte. Dreyfusártatlanságának pártjára állt maga is. Szívből remél-te, mielőbb kiderül az igazság.Ám egyre inkább úgy tűnt, a tiszt nem számíthatkedvező ítéletre. Ha nem derül ki az igazság, lefo-kozás és életfogytiglani száműzetés várja. A hírhedtÖrdög-sziget pokla. Az Árnyék dühösen lökte az asztalra az újságot.Ennyit a francia igazságszolgáltatásról! Megvetőenpillantott az elmélyülten beszélgető rendőrök felé;mintha szemernyit is tehetnének az igaztalan ítélet-ről. Ha egyszer valakit a Gépezet célba vett, sokkalbefolyásosabb emberek sem menthetik meg, nemhogy a közönséges nyomozók. Nick persze mindeztnagyon jól tudta, de mivel az Állam képviseletébenjelen pillanatban csak ez a két ember tartózkodott aközelben, rájuk összpontosult hát a mestertolvajkeserű dühe. Maga sem tudta, miért naragította meg ennyire acikk. Általában nemigen érintették meg a hírek. Ol-vasta őket,.mert igényelte a tájékozottságot, de ér-zelmileg csaknem mindig kívülálló maradt. Önnönbelső világa és a külvilág között akkora szakadéktátongott, melyen alig-alig juthatott át bármi is. Amélység felett átívelő keskeny hidat pedig gondo-san őrizte. Ezúttal talán a Dreyfus barátaival folyta-tott beszélgetés talált utat mégis a lelkéhez.Vállat vont, és felhajtotta maradék kávéját. Hiábavolt benne három kanál cukor, mégis, valahogykeserűnek érezte. Az East End sikátoraiból indulva, Nick May nagyutat tett meg Párizsig. Pártfogók, tanítók, szeretők,barátok és ellenségek sorát hagyta maga mögött,mire idáig eljutott. S jóllehet, mindvégig törvényenkívüliként élte életét, soha nem sorolta magát agazemberek közé - mi több, szívből gyűlölte őket, sha tehette, ellenük fordult. Persze, egy mestertolvajnem lehet soha az igazság makulátlan lelkű bajno-ka, az Árnyék nem is igyekezett efféle szerepbentetszelegni. Tanítói egy része azonban letörölhetet-len bélyeget hagyott rajta: az emberségét.Nick néma háborgását megzavarva, ismét meg-kondult a bejárati csengő. Ezúttal két hölgy érkezett,mintegy ellensúlyozva a férfiak iménti komor belé- pőjét. - Jaj, milyen kellemes idebent! - lelkendezett egyi-kük. - Már majd lefagyott az orrom! - Fiatal, csengő,zabolátlan hang. - Köszönöm, fiam. - Kimérten udvarias, halk orgá-num. Az idősebb hölgy szólt a pincérhez, aki lese-gítette a kabátját. Nick felpillantott. Magas, kissé molett asszonytlátott, sötét tónusú, nem hivalkodó, de elegáns ru-hában. Az asztalokat mérte végig, húsos arcán gya-nakvó kifejezéssel, mintha attól tartana, hogy a szo-lid kávézó minden pillanatban gyanús ivóvá változ-hutna. Sűrű, őszes szemöldökét összevonta, mélyenülő szeme szigorúan csillogott.Mögötte fiatal, mosolygós lány álldogált. Ő is ahelyiséget szemlélte, de szemlátomást inkább ma-guk a vendégek érdekelték, semmint az asztalok.Csigákba rendezett aranyszín haján olvadó hópely-hek csillantak, miként csupán egyetlen belépőreszánt, sóhajnyi életű gyémántékszerek.Az Árnyék résnyire nyitotta a száját, és elfeledtebecsukni. Az ifjú hölgyből olyan báj és rejtettérzékiség áradt,mely egy szempillantás alatt magával ragadta amestertolvajt. Mozdulatai puhák, macskaszerűekvoltak, s noha nélkülöztek minden kihívó, netánközönséges vonást, mégis, valamiképp magukbanhordozták a nőiesség minden ígéretét. Szabályos,ám korántsem szabványos arcán újra és újra felra-gyogott a mosoly, szemlátomást rabul ejtve még amogorva rendőrtisztviselőket is. Szeme kék volt,akár a nyári koraest égboltja, s a gyertyák fényébenapró, ezüstszín szikrák csillantak a mélyében.Mindegyre mosolyra húzódó, telt, már-már vastag-nak mondható ajkai felett arisztokratikus orr ívelt,cimpái elragadóan remegtek, tulajdonosuk izga-tottságát tükrözve. A gyermeki naivitás és az érett, minden porciká-jukkal csábítani képes nők érzékisége keveredettebben a lányban, az összes valamire való férfiem-berre halálos veszedelmet jelentve. - Ez az asztal, ugye, megfelel, Mademoiselle Ar-mandine? - kérdezte, egy ablak melletti helyre mu-tatva, nem messze Nicktől. Szoknyája hátulja meg-gyűrődött kissé - nyilván konflisban ült nemrég.A molett hölgy még jobban összevonta a szemöl-dökét - a bozont már eltűnt az ősz haj alatt, valahola homloka tetején - és szigorú pillantást vetett amestertolvajra. Az Árnyék becsukta a száját.Mademoiselle Armandine belekarolt védencébe,és elkormányozta a terem legtávolabbi végébe. Atöbbi asztalnak háttal ültette le a lányt, ő maga pedigúgy helyezkedett, hogy - miként valami bősz stra-téga - szemmel tarthassa a kávézót.Nick elnyomott egy mosolyt. Azt remélte, időbentette, ám a matróna előtt semmiféle kihágás nemmaradhatott rejtve - vasvillatekintete szinte keresz-tül döfte a "nyegle ifjoncot." Nick az újságja mögémenekült. Nem bírta azonban túlságosan sokáig; mindunta-lan ki-kipislogott a lapok mögül, hogy elgyönyör-ködjék az ifjú hölgy tartásában, mozdulataiban, azaranyszín csigák rebbenésében. Valamiképp az ákülönös érzése támadt, hogy látta már valahol alányt. De minél erősebben igyekezett megkapasz-kodni benne, annál távolabbra szökött tőle az incsel-kedó emlék. Utóbb aztán feladta; akár látta már,akár nem, előbb-utóbb meg kell vele ismerkednie.Ahogy múltak a pereek, úgy csontosodott bennerögeszmévé a gondolat: nem múlhat el az élete anél-kül, hogy közeli - lehetőleg nagyon közeli - kapcso-latba kerülne az aranyhajú szépséggel.A kávéház halk, de szüntelen zsongásában nemhallhatta, miről beszélnek azok ketten. Az idő múl-tával s a sütemények megérkeztével az idősebbhölgy arckifejezése is megenyhült kissé, mi több,néha-néha még egy sovány mosolyt is megengedettmagának, védence valamely mondatára.Nick az illendőség kedvéért rendelt még egy feke-tét, jóllehet, álmossága szertefoszlott már; mindegy-re azon töprengett, miként ismerkedhetne meg alánnyal. Tárházában számos megoldás szerepelt, snoha helytelen lenne azt állítani, hogy soha nem értekudarc, eleddig nem panaszkodhatott. Most még-sem tudott választani. Minden lehetőségben találtvalami kivetnivalót: egyiket sutának, másikat átlát-szónak, harmadikat otrombának, tolakodónakérezte. Mindezenközben persze némán dühöngött,hiszen soha nem volt jellemző rá ez a fajta tanácsta- lanság. 160 161 Merengései közepette felködlött előtte Júlia War-ren alakja. A neves londoni pénzember lánya voltaz első (és mindeddig az utolsó), aki efféle határo-zatlanságot váltott ki belőle.Az Árnyék elkedvetlenedett kissé. Miss Warrenbeugyanis beleszeretett - pontosan úgy, miként az aromantikus regényekben írva vagyon. Vagy leg-alábbis, majdnem úgy. Ifjú volt akkor, s bár már sokatlátott, mégis tapasztalatlan. Ma már, az évek távo-lából megmosolyogta akkori önmagát:Mindeddig. De most? Nick egyre növekvő gyanakvással vizsgálta fris-sen ébredt tehetetlenségét, s vetette össze az akkori,ifjonti érzelmekkel. Aggodalma nőttön nőtt.Be kellett látnia - noha önérzete körömszakadtáigvédekezett - hogy akadnak bizonyos hasonlósá-gok, még ha (szerencsére!) tökéletes azonosságrólnem is lehet beszélni. Az Árnyék Júlia Warren ótaegyetlen nővel szemben sem érzett ilyesmit.s ezt itt még csak nem is ismeri!Nem tudta, nem értette, mi lehet az a végzetesdelej, mely képes volt így elvarázsolni. Hiszen olysok nőt ismert már meg; szebbek, izgalmasabbak,tapasztaltabbak, gazdagabbak is voltak köztük en-nél a lánynál. Nem értette, s éppen ezért megrémült tőle. Büszke volt szabadságára; tökéletes függetlensé-gére, kiegyensúlyozott lelkére és hideg döntéseire.(Noha ő maga szentül hitte, valójában döntései so-hasem voltak az emberi érzelmektől függetlenek.)Jóllehet, régen történt, mégis világosan emlékezettarra az érzelmi zűrzavarra, amit Miss Warren keltettbenne. Ami bocsánatos dolog volt egy kölyöknél,ma már nevetséges ostobaság lenne.Az Árnyék felhörpintette feketéje maradékát, gon-dosan összehajtogatta az újságot, és intett a pincér- nek. - Garcon! Fizetek! És Nick May, a mestertolvaj valami olyasmit tett,amit egész életében kerülni igyekezett: megfutamo- dott. - Philippe de Comminges és hitvese, Béatrice deComminges! - Gróf Étienne La Cerda! - Monsieur Guillaume Braque! Az ajtónálló rendületlen kitartással sorolta az ér-kező vendégek nevét. Csillogó ruhaköltemények,hivalkodóan tökéletes szabású frakkok, számtalanállat pusztulását követelő szőrmekeppek és ragyo-gó ékszerek vonultak felfelé a lépcsőn, görcsössémerevedett mosolyok kereszttüzében.A házigazda, Isaac Camondo gróf, a neves mű-gyűjtő odafent állt, s udvarias figyelemmel köszön-tött minden egyes érkezőt. - Á, Madame Dujardin, micsoda megtiszteltetés! - Kedves Philibert, csakhogy megint látlak! - Mademoiselle Condert, örömmel látom; hogyfelépült betegségéből! Nagyon aggódtunk kegye- dért. - Simone, kedvesem... Nick May a galéria korlátjának támaszkodva fi-gyelte a masírozó vendégsereget, és magában tisz-telettel adózott a grófnak. Hogy képes ezt kibírni?Őrhelyéről zavartalanul szemlélhette a látványt,ami minden estélyen a legjobban érdekelte: a höl-gyek haját, homlokát és dekoltázsát. Érdeklődéséttermészetesen nem holmi alantas férfiúi ösztönöksarkallták - puszta szakmai kíváncsiságból fakadt.Egy-egy ilyen mulatság felért a leggazdagabb ék-szerkiállításokkal is, joggal tartott hát számot a mes-tertolvaj érdeklődésére. Noha nagy általánosságbanmár tudta, melyik előkelő hölgyön miféle ékekreszámíthat, néha szolgáltak számára meglepetéssel.S ha elég nagy volt a meglepetés... nos, akkor azÁrnyék is meglepetéssel viszonozta - a maga mód- ján. A dámák szerencséjére azonban már csak az iga-Lán különleges darabok érdekelték, s azokat sem azestélyek forgatagában szerezte meg. (jóllehet, sokesetben egyszerűbb munka lett volna, ám egyrésztaljasságnak érezte az ilyesmit a házigazdával szem-ben, másrészt az estélyek hangulatát sem szerettevolna elrontani - és egyáltalán: valahogy nem illetta stílusához. Nélkülözött minden kihívást.De a vadászterület felméréséhez el sem tudottvolna képzelni ennél jobb és kellemesebb módszert.Állt tehát egy díszes oszlop árnyékában, és csön-desen mosolyogva szemlélte az előkelőségek árada-tát. Nocsak, La Foret bárónő új diadémot kapott! Itt voltaz ideje, a régivel már igencsak elmaradt a többiek mö-gött... Hmm, kár hogy hamis. Vajon az igazit otthon őrzi,vagy maga sem tudja, hogy férjura igyekezett megspórol-ni a gyémántok árát? O, a kis Mademoiselle de Goth .szegénykém, már vagy harmadik éve viseli azt a fülbeva-lót. Ami igaz, az igaz: értékes darab. De mit állhat ki atársnőitől!? Madame Aubert...? Sosem hallottam ezt anevet. Valami pénzember felesége lehet; nem látszikarisz-tokratának. Ám a nyakék, amit visel... igazi mestermunka! Hiába, az új mágnások: családfájuk nincs, igyekeznekhát antik ékszerekkel pótolni az ősi vért. Le mernémfogadni, hogy több száz éves családi ereklyeként mutatjákbe mindenütt! Figyelmet érdemel. - Mademoiselle Armandine Guilbert és Mademo-iselle Victorine Chatellerault - jelentette be az ajtón- álló. Nick felszisszent. Az aranyhajú lány és nevelönőjejöttek felfelé a lépcsőn. Az idősebb hölgy visszafogott vonalú, sötét orgo-naszín ruhában pompázott, a csillámló anyaggalversenyt ragyogott merev mosolya. Úgy vonult fel-felé, mintha legalábbis valami alkirály édesanyjalenne. Victorine kisasszony termetre szinte elve-szett mellette, a férfitekintetek azonban mégisnyomban felfedezték. Gyöngyházszín ruhája rafi-náltan ölelte körül testét, emelte ki idomait s hang-súlyozta csodálatos mozgását. Bárki készítette is,pontosan tisztában volt vele, miféle adottságokkalrendelkezik az öltözék majdani viselője. Vagy csu-pán az aranyhajú szépség választott tévedhetetle-nül biztos kézzel? A hölgyek elhaladtak Camondo gróf előtt, illőenköszöntötték, azután lassan elvegyültek a társalgókközött. Az Árnyék hosszan nézett utánuk. Elbűvöl-te a lány ringó csípője, a csillanó anyagnak feszülőtest vonala, a különös módon imbolygó, mégis tökéletesnek ható mozgás. Mint egy nagymacska! Szavarrtra, mint egy nagymacs-ka! ámult a mestertolvaj. Olyannyira elbűvölte ajelenség, hogy csak nagy sokára fedezte fel az ifjúhölgy nyakát ékesítő brilliáns nyakéket. Utóbb mégsokáig nem tudott magához térni a tapasztalattól:hiába pillantotta meg őket, egyáltalán nem érdekel-ték a kövek! Erőt vett magán, és nem ment a nők után. 1-iagyta,hadd tűnjenek el az egybegyűltek között; csak pil-lantásával követte őket, amíg tehette. Nagyotszusszant, és visszafordult, hogy tovább szemléljeaz egyre gyérebben érkező vendégeket. De mélysé-ges aggodalommal kellett belátnia, hogy nem érdekli már egyetlen érkező s egyetlen csillogó k6sem. Mindegyre Victorine igéző alakját látta maga előtt. Megcsóválta a fejét, és elindult, hogy kerítsen egyitalos-pincért. Victorine Chatellerault. Az ördögbe, mi-ért kellett éppen o'velé botlanom?Tudta, szedelődzködnie kellene, nyomban el-hagyni az estélyt, még mielőtt valaki bemutatja őt alánynak. Menekülni, amíg nem késő. Ha meghalljaa hangját, ha belenéz azokba a szikrákkal tűzdeltszemekbe... oda lesz a szabadság, az bizonyos.Szavamra, elment az eszem! Kölyökkorom óta neméreztem ilyen ostobának magam. Ez a gondolat, no mega felhajtott ital némiképp visszahozták elveszettnekhitt határozottságát. A távozásra mindazonáltalnem sikerült rászánnia magát. Körülnézett, háthaakad valaki a népes társaságban, akivel válthat né-hány szót, s három percnél tovább leköti. - No, nézd csak, La Cerda! - Nick úgy tett, minthameglepte volna az ifjú arisztokrata jelenléte, holottlátta, amint megérkezett. - Mit csinálsz te itt, egyefféle ódivatú mulatságon? A gróf - magas, ösztövér, nagyorrú fiatalember,unott pillantású, szürke szemekkel és keseszín haj-jal - mosolyogva emelte poharát az Árnyék felé.Szivarfüst illata lengte körül. Vézna alkata, fáradttekintete és sápadt bőre miatt úgy festett, mint egyelpuhult, beteges, ostoba és léha nemesifjú. Mind-ebből azonban csak a két utóbbi felelt meg az igaz-ságnak - nemes volt és léha. Ami az elpuhultságotilleti, Párizs egyik legjobb lovasaként és vívójakénttartották számon, és akik beszélgettek vele, bizonyostobának sem mondták - kivéve, ha maguk híjánvoltak a bölcsességnek. Mindezek mellett az egyiklegújabb hóbort, az automobil lelkes híve volt. - Nahát, Nicholas May! - hajtott fejet a fiatalember,furcsán, "Nikolá Mee" - nek ejtve a mestertolvaj nevét. - Ejnye, Étienne - nevetett Nick - hányszor el-mondtam már, hogy ne mekegj, mint valami kérő-dző! Úgysem hiszem el, hogy képtelen vagy megta- nulni! - Nem is vagyok képtelen, Mr. May - tökéletes,oxfordi kiejtés - de ez itt Párizs, a világ fővárosa...Itt élsz évek óta, franciául beszélsz, francia lányok...khmm... ágyában hálsz és franciául szitkozódsz...Tiszta sor, nem, Möszjő Mee? - Eh, tiens - nevetett az Árnyék. - Micsoda öntudat!A gróf fejbólintással nyugtázta a mestertolvaj szó-játékát, azután belekarolt, és egy nyugodalmasabbsarok felé invitálta barátját. - Rég láttalak, Nick - mondta, miután letelepedtekegy szófára, az egyik utcai ablak benyílójában, vi-szonylag távol a vendégsereg zsongásától. Az utcánzörgő kocsik hangja ugyan eljutott hozzájuk, de eznemigen zavarta őket. - Merre jártál?Az Árnyék a folyosó végén suhanó selymek ésbrokátok táncát figyelte. Maga sem vette észre, demindegyre Victorine kisasszony gyöngyházszínkelmébe burkolt alakját kereste..- Élem a magam lassú, unalmas kis életét, Étienne - felelt kissé szórakozottan. - Sehol egy párbaj, egyverseny... - ilyen figyelem mellett nem is lenne túl sok esé-lyed - fintorodott el a gróf. .- Mondd, te soha nemarra figyelsz, amivel éppen foglalkozol?Nick felnevetett, s barátjára pillantott. - Ne haragudj. Kissé szórakozott vagyok ma este...pedig igazán nem szokásom. La Cerda összevonta szemöldökét. - Nő - jelentette ki kisvártatva, vádlón felemeltmutatóujja mögül. Ezúttal a mestertolvajon volt a fintorgás sora. - Mi történt, Nick? - firtatta a gróf. - Ha jól tudom,akadt már dolgod a szebbik nem képviselőivel... desoha nem vettem észre, hogy... khmm, hmm... károshatással lettek volna a... khmm, az elmédre. - Szóval úgy festek, mint aki megbolondult - bíc-centett a másik. - Mondd csak ki bátran. - Én ilyet nem mondtam... De egy kissé, khmm,merengőnek tűnsz. Ugye... ugye nem vagy szerel- mes? - Az én koromban! - mosolygott az Árnyék. - Nem,Étíenne, erről szó sincs, de... valóban különös hatás-sal volt rám egy üjú hölgy. - Van. - Tessék? - Különös hatással van rád egy ifjú hölgy - hang-súlyozta La Cerda. - Ne hízelegj magadnak olyas-mível, hogy múlt időben beszélsz. Meglehet, az időszámodra valóban gyorsan múlík, de a, khmm... akülönös hatás sajnos nem. - Elhallgatott. Sápadt arcánolyan hivalkodó közöny ült, mely felért a legnyíl-tabban feltett kérdéssel. Az Árnyék mosolyogva csóválta a fejét. - Szavamra, kedvem lenne meghágni téged atudatlanság kínzó sötétjében! - Én nem kérdezősködtem, egyetlen szóval sem! -fortyant fel a gróf. - Szóval valóban nem.. Victorine Chatellerault.Mond neked valamit a név? La Cerda habozás nélkül válaszolt. - Sosem hallottam. Csaknem kétségtelen, egynem párizsi. De... gondolom nem egyedül jött.Van... khmm, kísérője? - Valami nevelőnő... Madamoiselle Guilbert, haemlékezetem nem csal. - Kizártnak tartom, hogy rosszul emlékeznél...mindazonáltal, ettől sem lettünk okosabbak. Őtszintúgy nincs szerencsém ismerni. - Felállt, hogymozdulatával felhívja magára egy közelí inas fi-figyelmét, aki poharakkal megpakolt tálcával igyeke-zett a nagyterem felé. Amint a fiú felfedezte őt, intettneki, majd leült. - Köszönöm, fiam, most már mehetsz tovább -biccentett, miután az inas átadott nekik egy-egypoharat. Azután újra a mestertolvajhoz fordult. -Megfelelő mennyiségű ital után az ember sokkalvilágosabban látja az élet dolgait. No persze, a mér-tékre ügyelni kell... Níck a csillámló folyadékba bámult. Hirtelen meg-elégelte a témát. Micsoda ostobaság! - Kedves barátom - vágott a gróf szavába - segítő-készséged nőügyekben méltán híres egész Párizs-ban... ezúttal azonban köszönettel elhárítanám, hameg nem sértelek. Rendet kell tennem magamban,s ebben senki emberfia nem lehet a segítségemre.La Cerda felvonta a szemöldökét. Arca elkomo-'rult, így szemlélte az Árnyékot néhány hosszú pil-lanatig. Azután vállat vont, s nagyot kortyolt poha- rából. -Mesélj inkább az ördögszekerekről-váltottémátNick. - Még mindig hódolsz ennek a hóbortnak?A gróf úgy nézett rá, miként egy spanyol inkvizí-tor tekinthetett a szentséggyalázóra. - Automobil a mondta tagoltan, fagyos arckifeje-zéssel . - Szerintem remek elnevezés, felesleges becs-mérlő kifejezésekkel helyettesíteni. És hóbortnak iscsak az nevezheti, akinek képzelőereje megrekedt aközépkori sötétség szintjén. Nick mosolygott, s meglendítette a poharát. - Nevezd aminek akarod, csak mesélj róla - kérte.'f:: - Noha a képzelőerőm minden bizonnyal valóbanmegrekedt valamiféle alapszinten, azértérdekelnekezek a hóbor... hmm, tudományos vívmányok. Úgyhallottam, már versenyt is rendeztek ezeknek az...automobiloknak. Vagy ez csak mese? - Nem, egyáltalán nem mese. - La Cerda szemmelláthatóan kivirult. - Valóban lezajlott az első nem-zetközi verseny... és éppen itt, Franciaországban, aPárizs-Rouen-Párizs útvonalon! Én mondom ne-ked, Nick, hosszú idő óta az első valóban fontosesemény volt... - Nem lehet, hogy ezzel azért vitába szállnának egyesek? - derült a mestertolvaj.La Cerda sértődött ábrázattal vonta meg a vállát. - Akárki is vitatná, nem lenne igaza. Az automo-biloké a jövő, ez egyértelmű. És francia gépek nyer-ték a versenyt... igaz, németországi Daimler-moto-rokkal. De megjósolhatom, hogy a Peugeot és aPanhard hamarosan túlszárnyalja a németeket! Be-járatos vagyok a műhelyeikbe... igazán csodálato-sak az újításaik! - Daimler... - morogta Nick elgondolkodva. - Hajól emlékszem, az elsők között volt, aki ilyesmikkelfoglalkozott. Igaz? A gróf bólintott. - Benz, Daimler és Maybach. ak szerkesztettékmeg az első automobilokat. Alig nyolc esztendejetörtént, és tessék, nézd meg, mire képesek ma márezek a gépek. Versenyeket rendeznek velük! Hitte" volna ezt akkor valaki? Meglásd, hamarosan nemkell majd konflisokban zötykölődni... automobilonmehetsz mindenhová! És nem szennyezik be a vá-rost sem; manapság minden tele van lócitrommal... - Hát, én nem tudom - húzta el a száját az Árnyék. - Soha nem voltam a fejlődés ellensége... de ezek ajárművek... Petróleummeghajtású motorok; nemgondolod, hogy kissé veszedelmes játék ilyen gyú-lékony folyadékkal játszadozni? Ugyan nem na-gyon értek a dologhoz, de úgy hallottam, valamielektromos újtás-ról beszélnek a bölcsek... petróle-um és gyújtás együtt? Én inkább maradnék a konf- lisnál. - Reménytelen vagy. Teljességgel reménytelen. Azautomobilok tökéletesen veszélytelenek... és nem ispetróleummal működnek. Nick felfedezte, hogy a gróf arcán feltűnt az ajellegzetes, átszellemült kifejezés, amelynek megje-lenését minden esetben hosszas tudományos fejte-getés követte. Noha a mestertolvaj éppen azért ke-resett társaságot magának, hogy csapongó gondo-latait leköthesse, semmi kedve nem volt meghall-gatni egy rögtönzött előadást az automobilok mű-ködési elvéről. Szabadkozón széttárta hát a karját. - Nem, nem, kedves Étienne - mondta mosolyogva - ezúttal nem esem áldozatul a szenvedélyednek! Tartson bár ostoba maradinak a világ: nem szeret-ném tudni, mitől megy az ördögszekér! Legalábbismost nem - tette hozzá lélegzetvételnyi szünet után.La Cerda lemondóan legyintett. A menthetetlenülelkárhozóknak kijáró szánalommal nézett a másik- ra. - Hová lenne a világ, ha csupa olyan ember lakná,mint te! - ingatta a fejét. - Nos, az valóban érdekfeszítő lenne - biccentett amestertolwaj, de nem egészen ugyanarra gondolt,mint a gróf. - Mindazonáltal, leköteleznél, ha egymásik alkalommal elmesélnéd nekem az automobi-lok rejtelmeit... most, mi tagadás, nem érzem elégösszeszedettnek magam az ilyesmihez. - Miről kellene tehát most beszélnem? - érdeklő-dött La Cerda némileg gúnyosan. - Valóban kissécsapongónak tűnsz. Talán az idei kalapdivat fordu-latait még tudnád követni...? - Eh, öregszem - fintorodott el savanyúan Nick. -Maholnap... - Óh, kedves, kedves grófom! Hát ide rejtőzött el,maga rossz fiú! Az éles, roppant kellemetlen hangra mindkét férfifelkapta a fejét. Középkorú, agyonékszerezett, elkpesztő fejdíszt viselő dáma állt előttük, papagáj-sze-rű arcán vörös mosollyal. Karján, mint valami külö-nös bábu, fiatal, unott lány csüngött; vonásai olyanharsány butaságról árulkodtak, mely már-már két-ségessé tette a teremtés épelméjű voltát.La Cerda kétségbeesetten pillantott a mestertőlvajra. Arca elborult, szemébe elgyötört kifejezésköltözött. Aztán hősiesen szembefordult a jövevé-nyekkel. - Divion báróné! - mondta, miközben felállt. - Mi-csoda megtiszteltetés, igazán örülök! Kisasszony... - fordult az álmatag leányhoz. Majd pedig: - Kérem,engedjék meg, hogy bemutassam egy kedves bar-átomat. Monsieur May, Angolhonból... Divion bá-róné és leánya, édesapám barátai... igen, khmm, igen. A mestertolvaj ekkorra már szintén felállt, és behi-zelgő mosollyal hajolt meg a hölgyek előtt. Szent Ég!Miféle átok lehet, ami ilyen barátokkal ver meg egy jóra-való családot? - Mérhetetlenül örülök, mesdames... - Ó, maga valóban angol?! - harsogta az asszony. -Remek, igazán remek! Milyen kittűnően beszélfranciául... kittűnően! Ugye, mesél nekünk a hazá- járól? - Ami azt illeti... - Csak ne szabadkozzék, fiatalember! Amilyenkittűnően ért a nyelvünkhöz, nyilván ugyanilyenkittűnően tud mesélni is. Helene el lesz rraggad-tatva, úgy bizony, el lesz rraggadtatva... Igaz, Helene? A lányka válasz helyett felhúzta az orrát és meg-vonta a vállát. Tompán csillogó szemei a szemköztifalra meredtek. Mint egy rémálom! Szavamra, mint egy rémálom!Nick lopva La Cerdára pillantott. A gróf merevenmosolygott; arcát torz maszkká gyűrte az igyekezet.Szegény Etienne! Az apjának nyilván fontos Divion báróbarátsága.. s az ilyesmi bizony nagy terhet róhat alkal-masint az egész családra. Csakhogy számomra mit semjelent a nagyrabecsült báró! - Igazán túlbecsül, báróné - mondta szelíd mo-sollyal az Árnyék. - Alig hiszem, hogy volna esé-lyem Étienne nyomába élni a szavak művészeténekterén. Valahányszor találkozunk, mindig remekülelszórakoztat! Kérdezze csak meg, milyen remektörténeteket tud most is! Az asszony engedelmesen lecsapott a grófra. Nickelnyomott egy diadalmas mosolyt. - Kedves, kedves grófom, hát látja, milyen háládat-lan teremtés vagyok én! Hogy megfeledkeztemmagáról, pedig, isten a tanúm rá, magát kerestemegészen mostanáig. Illetve, hogy őszintén beszéljek;kerestük, igaz, Helene? Ó, hát innen fúj a szél! Szerencsétlen Étienne a kisze-melt áldozat a mulya Helene számára! - Ugyan, kedves báróné, igazán kár szabadkoznia - krákogta La Cerda. - Kegyednek soha nem kellbizonygatnia a jószándékát... kitüntető figyelmeigazán túlzott. Magam is sokkal inkább ajánlanámMonsieur May társaságát, hiszen ő mégiscsak világ-látott ember, nyilván sokkal több újdonságról érte-sült, sokkal több érdekességgel szórakoztathatnékegyedet, . és persze, khmm, Helene kisasszonyt,mint az én unalomig ismert személyem. Szerényfiatalember, de ha megkérik, bizonnyal nem fogvisszautasítani két előkelő hölgyet. Nick, ugye, nemteszel ilyet... Nick? Nick! Sajnálom, barátom, de ebbe nem fogsz belerángatni!ügyesebben kellett volna keverned a lapokat - derült amestertolvaj, aki már biztonságos távolból, a nagy-terem sokaságából figyelte a meglepetten körbete-kintgető grófot. Nem jelentett számára különösebbnehézséget, hogy észrevétlenül odahagyja a nemesitársaságot, amíg azok egymással voltak elfoglalva.Elborzadva vette szemügyre még egyszer a két Di-vion hölgyet, azután elvegyült a vendégek között.Amikor felhangzott a, sikoly, Nick tévedhetetlenbizonyossággal tudta, hogy eljött a pillanat, amitmindenképpen szeretett volna elkerülni. Meg kellismerkednie Victorine Chatellerault-val. - Jaj, Istenem! A nyakék! - Mademoiselle Guilbertkiáltott kétségbeesetten, nem is túlságosan messzea mestertolvajtól. - Tolvaj! Tolvaj! Ellopták a ki-sasszony nyakékét! Szempillantásnyi idő alatt felbolydult a vendégse-reg; mint megzavart hangyák kezdtek futkosni ide-oda. Noha a távolabb állók nem hallhatták a kiáltást,az izgalom hamarosan rájuk is átragadt. Fel-alá hul-lámzott a társaság, a hölgyek rémülten tapogattákaz ékszereiket, a férfiak bősz hangon elégtételt kö-veteltek, s cselekvésre sürgették egymást. Isaac Ca-mondo gróf körül már fürtökben tömörültek a ven-dégek, s megakadályozták az intézkedésben; hiábaigyekezett a házigazda értelmes utasításokat oszto-gatni, alkalmazottai képtelenek voltak szavait meg-érteni a felfordulás közepette.Az Árnyék megpillantotta Victorine kisasszonygyöngyházszín ruháját. Az emberek közt néha fel-villant sápadt arca és dísztelen dekoltázsa is: a nya-kék valóban hiányzott. A nevelőnő ott ájuldozottmellette, ám közben el nem hallgatott volna egyet-len pillanatra sem. Noha szemmel láthatóan mély-ségesen megviselte a lopás ténye, roppantul élvezte,hogy a figyelem középpontjába került.Nick a vendégeket fürkészte. A tolvajnak most, a - felfordulás közepette kell egérutat nyernie, hiszenjelen helyzetben senkinek nem tűnne fel a hiánya.Az efféle események természetrajzát ismerve,amúgy is hamarosan várható néhány meghívott dü-hös - vagy éppen ijedt - távozása. Miadazonáltal azsem kizárt, hogy a tettes más, kevéssé feltűnő utatválaszt. Az Árnyék tehát feszülten figyelt; a lega-próbb áruló jelre is érzékenyen.Tulajdonképpen meg sem lepődött igazán, amikormegpillantotta az emberét. Menyét! Hát persze, hogy a Menyét!Az inasruhába öltözött, borzas, kissé,hajlott hátúalak egy mellékfolyosó felé törtetett elszántan.Nicknek ugyan hátat fordított; időről-időre azon-ban visszapislogott - ekkor ismerte fel a mestertől- vaj. Philippe Coque - vagy ahogy széles körben ismer-ték, a Menyét - az ékszertőlvajok pórjai közé tarto-zott. Piaci zsebeléstől az efféle, báli fosztogatásigmindenfélével megpróbálkozott, több-kevesebb si-kerrel. Ügyes kezű, ám roppant gyáva ember volt, sa gyávák gátlástalanságával használta a kését is.Nem egy élet száradt már a lelkén; minden lelemé-nyességére szüksége volt, hogy újra meg újra ki-csússzon a rendőrök keze közül, akik igazán szíve- 176 sen látták volna már valamelyik fegyenctelepreigyekvő hajó utasai között. Nick nagyjából ennyit tudott róla, nem többet.Személyesen nem ismerte, soha sem találkoztak - afizimiskáját azonban nem tévesztette el.A Menyét átfurakodott néhány rémülten összebú-jó dáma között, s eltűnt a kiszemelt folyosón. AzÁrnyék utánavetette magát. Sebesen kerülgetve azembereket, hamarosan ő is belépett a folyosóra.Keskeny, félhomályos közlekedő volt ez, valahováa cselédszárnyba vezetett; dísztelen falai menténmessze visszhangzottak a menekülő léptei.Nick nem ismerte a járást, s tartott tőle, hogy atolvaj valahol egérutat nyerhet. Mit sem törődve háta zajjal, amit elegáns cipői ütöttek, rohant a Menyétután. Oszlopok, benyílók maradtak el mellette, va-lahol elöl pedig felsejlett egy nagyobb ajtó. A mene-külő léptei vezették - azután elhallgattak. Kilincsnem nyekkent, sarokvas nem nyikordult, a tolvajtehát meglapult valahol. És most vár. Kezében pe-dig - megrögzött szokásához híven - kést szorongat.Az Árnyék megtorpant, fülelt. Ám hallását meg-zavarta a bálterem felől áradó zsongás, nem sikerültfelfedeznie a Menyét rejtekét - jóllehet, biztosantudta, hogy a zsebes nem képes tökéletesen elcsití-tani zihálását. Lehajolt, s egyetlen hang nélkül megszabadult ké-nyelmetlen - és kínosan zajos - lábbelijétől, azutánelindult, hogy kiugrassa a lapuló ellenfelet.Noha a báli öltözet egyéb darabjai sem kifejezettenilyen célra készültek, a cipő hátrahagyásával Nickimmár úgy közeledett a Menyéthez, mint a végzettestetlen küldötte. Kisvártatva meghallotta a visz-szafojtott, ám még így is túl hangos légvételeket.Kapkodó ritmusuk elárulta, hogy a rejtőző nagyonideges. Hová lett az üldöző? Mindeddig tisztán hal-lotta maga mögött a futó léptek csattogását, mostpedig... Ha valami szolga eredt volna a nyomába, vagy azelszántabb urak közül valaki - de vajon mi keltettefel a figyelmét? - nem okozott volna gondot leszá-molni vele. Bele kellett volna rohannia a késébe. Ésmost ez a csend... A Menyét lassan, óvatosan kidugta a fejét a benyí-lóból, kését döfésre készen, has magasságban tartot- ta. Késbb, valahányszor szóba került, mindig aztmesélte, csak valami démon támadhatta meg ott asötétben. És ami a legkülönösebb volt kétkedő hall-gatósága számára: a szemén látszott, hogy már-márvalóban így hiszi. Ahogy a tolvaj arca előbukkant a sarok mögül, afal mellett várakozó Árnyék lecsapott rá. Baljával ahajába markolt, előrerántotta, jobbjával pedig lesúj-tott a tarkójára. A Menyét egyetlen hang nélkülcsuklott össze. Leguggolva az ernyedt test mellé, Nick sebesenátkutatta az inasgúnyát, s magához vette a zsebesaznapi zsákmányát. Elégedett biccentéssel tettezsebre Victorine kisasszony nyakékét, azután fel-állt, felnyalábolta a pórul járt tolvajt, s bevonszoltaegy kis kamrába, ahol takarító eszközök sorjáztakkatonás rendben. Úgy gondolta, itt nem bukkanhatnak rá, míg ma-gához nem tér - remélte, a Menyétnek lesz annyiesze, hogy hanyatt homlok elmenekül, és nem csinálújabb galibát. Nagyon nem szerette volna, ha valami szerencsétlen mégis beleszalad a tolvaj késébe,ugyanakkor semmiképpen nem szolgáltatta volnaki a borzas alakot a hatóságoknak. Ez nem az ődolga volt. Becsukta a kamra ajtaját, és ment, hogy megismer-kedjék Victorine Chatellerault-val.Különös nyugalom szállta meg. Megtehette volna,hogy valami körmönfont módon visszajuttatja aleánynak az ékszert, s elkerüli a találkozást, de mártudta, hasztalannak bizonyulna a kísérlet. A Sorsnem ereszti el kiszemelt áldozatait - ha most elkerü-Lik is egymást, legközelebb úyra összefutnak útjaik.sok fáradságot megtakarít, ha nem ellenkezik. Egy-szer - valahol, valamikor - mindenképpen meg kellismerkednie a lánnyal. Hát miért ne most?lássuk, ki is az a Victoríne Chatellerault? 180 8. Scarlett az árnyékos szobában feküdt, félúton álomés ébrenlét között. Noha voltaképpen megnyugtattaaz ijesztő külsejű orv os véleménye, egyelőre nemi-gen érezte úgy, hogy különösebb oka lenne a derű-látásra. Kimerült volt és némiképp elkeseredett. Ké-pek és gondolatok kergették egymást elméjében,félálom szülte, laza láncolatot alkotva.Nyomasztotta őt ez különös, idegen földrész,érthetetlen siszonyaival, veszedelmes éghajlatával,a Taraiaktól olyannyira eltérő feketéivel, roppantalacsony szintűnek tartott kultúrájával.Hiába volt mellette Rhett, mindegyre elveszett-nek, magányosnak érezte magát - honvágy gyötör-te, jóllehet, maga sem tudta már, mi után. A házat,ahol legutóbb laktak, kellemesnek tartotta ugyan,de ha felidézte magában, soha nem talált rá arra anagyszerű, boldog-büszke érzésre, amely egykorTara, majd pedig Ballyhara gondolatára elfogtadEgy lakóház volt csupán a sok lehetséges közül; alakása, nem pedig az otthona. Mindazonáltal, elegen-dő nyugalmat és biztonságot kínált ahhoz, hogyférje és lánya mellett boldognak érezze magát.Igen, boldog volt és elégedett - bizonyos szintig,legalábbis. Ahhoz mindenesetre elégségesnek bizo-nyult ez az állapot, hogy vakká és süketté tegye avilág változásai és lánya visszafojtott vergődéseiránt. Végre mindkét ember mellette volt, akiket aföldön mindennél jobban szeretett, s ő úgy kapasz-kodott ebbe á helyzetbe, mintha csak az élete múlna rajta. Ami azt illeti, bizonyos tekintetben valóbanerről volt szó - nemigen bírt volna ki több megpró-báltatást, újabb harcokat. Bgész élete másról semszólt, mint örökös vágyról, küzdelemről, hajszárólvalami után, ami mindegyre kisiklik a kezei közül.Lelke mélyén soha nem vágyott többre, mint békéreés boldogságra, s éppen ez nem adatott meg neki soha.Rhett persze csak nevetett és azt mondta, Scarlettmaga űzte el minduntalan a békét és biztonságotnyughatatlan, dacos természetével, smegfeddteasz-szonyát, amiért az makacsul a világot okolta kudar-caiért. Scarlett ilyenkor elszántan vitába szállt vele - hiszen parázslott még benne a régi láng - devalójában tudta, sok igazság rejlik férje szavaiban.Csakhogy elmúltak azok az idők, amikor gondol-kodás nélkül szembefordult az árral, úgy verekedtemagát előre. Nem kívánt többé vad folyók útjábaállni, csendes tavak idilljét kereste csupán. Miutánvégre újra megtalálta Rhettet, boldogságát már csaklánya vélt halála felhőzte be - s amikor váratlanulrábukkant Darára, teljessé válhatott lelke békéje.Nem tudta, nem akarta felismerni, hogy ez a békemesterséges képződmény, melyet Dara kínlódásaárán lehet csak fenntartani. Talán - de hát ki istudhatná ezt biztosan? - akkor sem lett volna erejetenni ellene, ha nem bástyázza körül magát hamiselégedettséggel, s nem siklik át a halovány jelek felett.De átsiklott felettük, minduntalan átsiklott. Ámí-totta magát, mégpedig oly tehetséggel, hogy való-ban elhitte: nincs felhő a tavaszi égen. Noha valójá-! ban korántsem volt maradéktalanul elégedettmindazzal, ami körülvette, hihetetlen erővel hall-gattatta el a lelkében megszólaló, csöndesen zsörtö-lődő hangokat. Hiszen megfogadta: semmivel nemlesz elégedetlen hátralévő életében, amíg Rhet ésCica mellette maradnak. Csakhogy, ami mellett otthon el tudott menni le-hunyt szemmel, süket füllel, az itt, ebben az isme-retlen világban sokkal erőteljesebben érintette-nemzárhatta ki immár az aggasztó jeleket.Megváltozott körötte a világ; mások lettek a szo-kások, mások lettek a törvények, átalakult a divat,átalakultak az emberek. Szinte sehol nem láthattamár azt, amit múltbéli emlékei alapján keresett. Va-lósággal elszörnyedt, milyen más volt minden fia-talkorában Tarán, vagy később, a polgárháborúalatt és után. Mintha nem is ugyanaz a világ lenne,mintha csak olvasott volna róla valahol. Néha már-már úgy érezte magát, mint valami regényhős, akitévedésből másik könyvbe keveredett.A félhomályos szoba, a hosszú betegség gyenge-sége, a beszűrődő beszélgetések, Dara feszültségtőlmerev arca, semmitmondó szavai, a minden rezdü-lésében ismeretlen környezet, és ki tudja, mi min-den még, legyűrték ellenállását, ledöntötték a hamisbéke oszlopát. Megértette, hogy merő önzésből nemerőltethet össze olyan dolgokat, amelyek sehogysem alkotnak egységet. A megváltozott világgal megbékélhet persze; nemolyan nehéz, csupán el kell fogadni, hogy immármások írnak más történeteket más stílusban. Darátszabadon engedni azonban már korántsem látszottegyszerű feladatnak, már csak azért sem, mert Scar-lett jól látta, hogy volna lehetősége fogva tartani őt.A lány már elindult a köznapiság felé vezető, szürkeporral borított úton, s ha az útjelzőket gondosankarbantartják, nemigen térhet le róla.Scarlett mindezidáig nem volt hajlandó észreven-ni ezeket a korlátokat; elhitette magával, hogy láanyaszabad akaratából nyeli a felvert port. Most azon-ban, amikor kénytelen volt végre szembenézni avalósággal, nem akarta továbbterelgetni őt ezen azúton - eltökélte, feldönti az összes érzelem-kerítést,hogy szabaddá tegye a többi irányt is.Nehezen született meg a döntés, hiszen immártudta biztosan: ha nem köti semmi, Dara egészenbizonyosan más utatválasztmajd. Kanyargósabbat,göröngyösebbet - neki valót. Scarlett elmosolyodott, s egy pillanatra teljesenfelébredt. Megkönnyebbült, valósággal fellélegzett,miután végre sikeresen elszánta magát a döntésre.Így van jól, gondolta. Az 8 története valójábanhosszú évekkel ezelőtt véget ért - az új kor új esemé-nyeiben már nem kívánt részt venni. Békére vá-gyott, valódi békére. S noha jól tudta, Dara távolléteállandó aggodalmat jelent majd számára, nem hitte,hogy bármelyikük is boldog lehetne, ha erőszakkaltartaná vissza. Új világ, új történetek, merengett szelíd szomorú-sággal. Meg kell békülnünka Sorssal, s akkora boldogságis könnyebben elérhető. Én ugyan már csak a rezzenetlentóra vágyom, de Darát méga vágtató folyó vonzza igazán.És persze - mosolyodott el megint - ő is árral szembenfo róbálkozni, miként én tettem annak idején.gy aludt el, mosolyogva. Nem környékezték mára nyomasztó gondolatok. Pearl-Merill vaskos, rövid pipája csutoráját rágcsál-ta; úgy festett most a karosszékben kuporogva, mintvalami nagyra nőtt, csúf manó. Darát legalábbismindegyre az ír mesék aprónépére emlékeztette -talán ezért is viseltetett ösztönös bizalommal iránta.A tülökorrú vadász felsóhajtott - a fogai közt szo-rongatott pipa miatt ez ugyan inkább horkantásnakhangzott - és félrebillentett fejjel Butlerra pillantott. - Hogy mi a véleményem Merrick doktor ügyéről? - kérdezte lassan, elnyújtottan. - Nos, vannak elkép-zeléseim, de semmire nincs bizonyítékom... márpe-dig semmit sem szeretnék kevésbé, mint oktalanpletykákat elindítani. Így hát, ha megbocsátanak -nézett végig vendéglátóin - nem mondanék mostmég semmit. Nem kenyerem a megalapozatlan szó-beszédek szítása... - De?? - kérdezte nyomatékosan az amerikai.- Nem értem, mire gondol. - A hangsúlyából úgy tűnt, valami ilyesmivel akar-ta folytatni a mondatot, csak meggondolta magát,Kérem, bocsássa meg, ha udvariatlan voltam... csaksegíteni szerettem volna. A vadász elmosolyodott, sárga fogai mindegyreszorították a csutorát. Azután végre kivette a pipát,s vendéglátója felé bökött vele. - Meghiszem azt! - mondta, derűsen csillogó szem-mel. - Csakhogy, tudja, én konok ember vagyok... Ó,nehogy azt gondolják, azért nem beszélek magukelőtt, mert úgy vélekszem, elpletykálnák mindenfe-lé! Szó sincs ilyesmiről, efelől mindenkit biztosí-thatok. Csak hát - a pipa megint meglendült, ezúttala jobb válla fölé - a hírnév, no meg a hiúság kötelez...Roppantul röstellném, ha ostobának bugyuta ta-lálgatások kapcsán emlegetnék a nevemet. - Komoly érv, meg kell hajolnom előtte -biccentettButler udvariasan. - Remélem, mielőbb birtokábajut az áhított bizonyítékoknak, s akkor nem lesztöbb akadálya, hogy mi is értesülhessünk az elkép-zeléseiről. Dara elmélyülten figyelte a tülökorrú angolt. Megvolt róla győződve, hogy a férfi tökéletesen biztos adolgában, s egyáltalán nem fél attól, hogy elgondo-lásai tévedésnek bizonyulhatnak. Noha igazán mégnem volt módja kiismerni az angolt, bizonyos rez-/düléseit, intonációit megértette már, s mindezek aztsugallták neki: Pearl-Merill nagyon udvariasan bár,de kibújt a kérdés alól. Durvábban, ám lényegreto-rőbben megfogalmazva e tényt, egyszerűen hazú- dott. Persze, számtalan céltól vezérelve tehette, melyeki. közül a legvalószínűbb a puszta önvédelem volt,ezért a lány még csak nem is neheztelt rá. Elvégre,gondolta .émiképp keserűen, ők aztán valóban ko-moly dolgokat hallgatnak el a vadász elől, s folya-matosan félrevezetik. Milyen alapon várnák hát el,hogy feltétlen bizalommal viseltessen irántuk?Úgy tűnt, e sötét földrész valamely sötét játszmá-jába sikerült keveredniük, ahol a végső győzelemérdekében semmilyen áldozatnem számít-annál isinkább, mert az emberélet itt igazán nem tartozik alegdrágább értékek közé. A kis vadász - legyenbármilyen tapasztalt Afrika-lakó-valóban könnyenMerrick doktor sorsára juthat, ha meggondolatla-nul fecseg. S e törvények sajnálatosan igazak rájukis, hiába érkeztek a világ másik feléből. Idegenségüknem jelent védelmet, mi több, csak könnyebb pré-dává teszi őket, ha óvatlanul viselkednek.Darát, jóllehet figyelemre intették, korántsem ré-mítették el ezek a gondolatok. Napról napra, órárólórára repedezett rajta az a vékony máz, amit a nyu-galmas, kényelmes élet vont köré, hogy elzárja lel-két a külvilágtól, hogy zsákutcába kényszerítse, el-tompítsa. Nem számított immár, hogy idegen ko-rötte a világ, hogy valójában semmi szüksége akeresett kincsre - Mollroe ébredezett benne, a kalan-dor, akit a kihívás, a küzdelem éltetett. Lassanugyan, de elcsitult az a mérhetetlen zavar, amit ahirtelen változások keltettek lelkében; elhalványulta tanácstalanság, a tehetetlenség - talpa ismét ráta-lált a szilárd talajra. Írország, a Tündérek Szigete, amire mindegyreelveszett álomvilágként gondolt, most végre helyé-re került a valóság szövedékében is: támasza, biztosmenedéke, hátát védő mentsvára lett, melyre elégvolt csupán gondolnia, hogy erővel, nyugalommaltöltse el. Nem érezte immár otthontalan, céltalanárvának magát nélküle. Megértette, hogy bárhol járis a világban, emlékei elkísérik, megóvják - nemhagyják elveszni. Keenan szigete ott él a szívében, samíg nem hagyja el, nem vehet rajta erőt semmiolyasmi, amiről sokáig úgy gondolta, máris elnyelte át. Mindez persze nem egyik percről a másikra buk-kant fel benne, lassan érlelődött a gyötrő napoksorán. Úgy érezte, mintha valami hosszú, keservesbetegségből gyógyulna fel lassanként, s lábadozásaalatt fokozatosan talált rá régi önmagára. Az elmúltnapok eseményei kétségtelenül felgyorsították a fo-lyamatot; minden mondattal egyre határozottabbá,minden gondolattal egyre világosabbá vált - s egyretürelmetlenebbé. Mintha vére egyszerre sebesebbenkezdett volna áramlani ereiben, mintha egyre sür-getőbb hívást hallott volna a messzeségből. Talán afogságban tartott farkas érezhet hasonlót, amikorketrecében fekve meghallja vad társai énekét. Va-dászni indulunk, testvér! - Meséljen akkor az elveszett városokról, kérem.Dara váratlan közbeszólása, a hirtelen témaváltásmegzavarta Pearl-Merillt. Gyors, majdhogynem se-gélykérő mozdulattal kapta fogai közé ismét a vénpipát,. s hogy időt nyerjen, hosszan, komótosanmegszívta. Borostás arca behorpadt, jókora orramegremegett-egyetlen kobold sem nyújthatottvol-na mulatságosabb látványt. Mindazonáltal, mire az utóbb kifújt, kényelmesenbillegő füstfelleg elérte a mennyezetet, a vadászvisszanyerte egyensúlyát. - Az elveszett városokról, kisasszony? No, látja,azokról sokkal szívesebben beszélek mondta elé-gedetten. a Csak hát, éppen melyikről? Merthogyharapott megint a csutorára - akad néhány. Akárkiakármit mond, komoly kultúrája volt itt hajdan afeketéknek! - Nos, ha szabad javasolnom valamit - nézett But-ler a lányára - beszéljen arról, amit a legjobbanismer. Nem szeretnénk, ha netán bizonytalan talál-gatásokra kényszerülne valamely ténnyel kapcso- latban. Pearl-Merill felnevetett, csúf arcán sietve futottakszerteszét a ráncok. - Touché! -bólintott. - Látom, Mr. Butler, nem hagymegtorlatlanul egyetlen hibát sem. Helyes. Az igazivívó mind ilyen... Tehát válasszak magam. - Elhall-gatott, mintha magában mérlegelné a kérdést; afüstkarikák szaporán sorjáztak a mennyezet felé. -Airu azt illeti - kezdte utóbb - valóban rengeteg romvan a Zambezi és a Limpopo között... nagyjából úgyötszáz körül találtak eddig, szóra azonban csak egyérdemes. Jobban mondva kettő, csak éppen a máso-dik pusztán a legendákban létezik... egyelőre- - Zimbabwe és Monomotapa, igaz? - szólt.közbe Butler. Az angol pöfékelve bólogatott. - Ahogy mondja, Mr. Butler, ahogy mondja. Zim-babwe romjait ismerjük, magam is jártam ott... per-sze, hogy valóban így nevezték-e a gazdái, azt nemtudhatjuk. Monomotapa azonban csupán mese...noha meggyőződésem, hogy valóban létezett. Csaképpen - vonta meg csontos vállát - túlságosan nagyez az ország. - Lejjebb csúszott a székben, kényelme-sen elhelyezkedett; arca merengővé vált, a füstkari-kák sora egyenletessé rendeződött. Pearl-Merill ké-szen állt a mesére. - Sok titkot rejt ez a föld, igen sokat. Talán eljön azidő, amikor nagy részét megfejtik, de ma még csaklegendák élnek... aligha lehet bizonyosságként elfo-gadni bármit is. Nemigen hinném, hogy Ofir mesésbányái, ahonnan Salamon király kincse származott,vagy éppen János pap keresztény országa errefelélett volna, miként azt sokan híresztelik, de hogyfejlett birodalom virágzottegykor a két folyó között,az nem kétséges. Monomotapa... vagy ha bantu sza-vakra bontom, Mwana wa tapa, az emberek ura....szerény véleményem szerint igenis valóságos hely!Mi több, kora leghatalmasabb állama volt... már-hogy itt, Afrikában, természetesen.Tudják, én azon kevesek közé tartozom, akik nemcsupán szeretik ezt az országot, de ismerik is, ésérdeklődnek a múltja iránt. Nem könnyű a dolog,hiszen kevés az ismeret, és az is nehezen hozzáfér-hető. Persze, hivatásos tudósok, régészek nyilvánmásként vélekednek erről, de ha nem az egyetemekkönyvtárából szemlélnék a kérdést, ők is megérte-nének. No, egy szónak is száz a vége, azért egy-kétdolgot csak összeszedegettem az évek során.Arab és portugál kereskedők beszámolóiban sze-repel először az állam neve, persze többféle válto-zatban. Abban viszont mind megegyezik, hogy ha-talmasnak és gazdagnak festi le, mely masszív kőfalmögé rejti virágzását. A kőépítészet nemigen dívottitt a feketék között, ezért a kereskedők ezt értelem-szerűen a magas fejlettség, a jólét, és természetesena titokzatosság jelének tekintették. Nagyszerűbbnélnagyszerűbb mesék terjedtek el az államról, me-lyeknek alapos támaszt nyújtott a falai mögül előke-rülő, s a karavánúton a partvidékre vándorló arany.Monomotapa mágnesként vonzotta a kereskedőketés kalandorokat, ám a falakon belülre egy sem jut- .hatott közülük - nekem legalábbis nem sikerült ef-féle utalásra bukkannom. Azt hiszem, az arany és akőépítészet mellett leginkább ennek köszönhető azállam mesés és minden bizonnyal alaposan eltúl-zott híre. - Úgy gondolja, legenda csupán a nagy feketekirályság? - vetette közbe az amerikai. a Egyszerűkaffer-falvakról lenne szó csupán?Pearl-Merill rosszallóan csettintett. - Bantuk, uram, bántuk! - mondta nyomatékosan. - Mégpedig főként makalangák, ha nem tévedek.Ami pedig az egyszer x falvakat illeti... nos, annálazért jóval többről beszélhetünk. Nézze - bököttelőre á pipájával - jelenleg úgy fest a dolog, hogyegy jelentős méretű, makalanga uralom alatt állótörzsszövetség lehetett, mely egy roppant szeren-csés helyen telepedett le. A föld termékeny volt,állattenyésztésre és földművelésre egyaránt alkal-mas, emellett gazdag aranylelőhelyei voltak... ter-mészetes, hogy megállásra késztette a vándorló haj-lamú népet is. A helyet a természeti viszonyok miattremekül meg lehetett védeni a támadásoktól, ráadá-sul a közelben lapultak Zimbabwe romjai is... gyél-hetőleg onnan származik a kőfal ötlete. Úgy tudni,a tizenötödik század körül Monomotapa vezére... aportugálok imperátornak mondták... uralkodott aZambezi és a Limpopo között, egészen az óceánig. - És hová lett ez a hatalmas birodalom? - Hová lett Róma, hová Perzsia? - vont vállat avadász. - Belviszályok dúlták, külső ellenség fenye-gette... szétesett. Manika, Sabia, Kiteve... mind anagy államból született kiskirályságok voltak, örökharcban egymással és Monomotapával... Kívülrőlmeg főként a portugálok igyekeztek rátenru a kezü-ket, de minden kísérletüket balszerencse övezte.Végül le kellett mondaniuk róla. - Érdekes terület ez - dünnyögte Dara elgondol-kodva. A férfiak kérdőn pillantottak felé. - A kétfolyó közötti rész - folytatta a lány. - Ha nem téve-dek, itt állt Zimbabwe - nézett a tülökorrú angolra,aki helyeslően bólintott - itt jött létre Monomotapa,és itt uralkodott Lobengula is. Csupa titokkal öve-zett név, s mind a Zambezi meg a Limpopo között.Varázslatos vidék lehet. - Egész Afrika tele van varázslattal - mondta Pe-arl-Merill komolyan. - Tudna mesélni nekünk valamit Lobenguláról is? - kérdezte Butler, aki megértette, hogyan kívántalánya a megfelelő irányba terelni a beszélgetést. -Annyi mindent lehet hallani felőle mostanában. Önszerint mi az igazság? A vadász felsóhajtott. Tekintete elkomorult, hang-jába szomorúság költözött. - Hogy mi az igazság? - morogta. - C is egyike voltazoknak a nagyszerű embereknek, akiket végül el-tiport az európaiak álnoksága és tűzereje. - Véletlenül sem szeretném megsérteni, Mr. Pearl-Merill, de nem elfogult ön egy kissé? - De - bólintott határozottan a kis ember. - Hogyne lennék elfogult?! Szeretem ezt a földet, és szere-tem a népét is... Nehogy azt higgye, vagyok olyanostoba, hogy ítélkezni, netán igazságot tenni igye-keznék! Eh, dehogy. Veszedelmes dolog lenne azilyesmi, olyan szövevényesek itt a viszonyok. Én is,mint mindenki más, oldalt választottam magam-nak, ennyi az egész... a vesztes oldalt, persze.A beálló csendben tisztán hallatszott a kertbencirpelő rovarok éneke. A házban valahol egy ajtócsapódott, valami csörömpölt, majd nevetés hang-zott. A vadász elmosolyodott. - Félreértés ne essék, én tisztelem a választását,uram - tárta szét ültében a karját az amerikai. -Mindazonáltal, magam is úgy vélem, hogy a feke-téknek nem lehet esélye ebben a küzdelemben... De,ha ön is úgy gondolja, talán hagyjuk az effajta elmé-leteket, és térjünk vissza a történelemhez. Bevallom,lenyűgöz a tájékozottsága, és roppant szívesenhallgatom a beszámolóit... Tudja, mint amolyanzöldfülű idegent, engem is roppantul érdekelnek akafferek... elnézést, a... a helyi bennszülöttek kin-cseiről szóló legendák. Mondja, Mr. Pearl-Merill,valóban léteznek elrejtett, hatalmas vagyonok, vagycsak szokványos mese az egész? Lobengula kincse példának okáért... A tülökorrú felhúzta a szemöldökét. Amint a lányfelvetette az elveszett városok kérdését, motoszkál-ni kezdett benne a gyanú, hogy vendéglátói szándé-kosan irányítják így a beszélgetést - a téma márkezdetektől túlságosan közel járt ahhoz az elgondo-láshoz, amely Merrick doktor ügye kapcsán kiala-kult benne. Most pedig: Lobengula kincse. Egyene-sen a tiltott terület kellős közepébe!Ha nem ilyen - az ősz amerikai szavaival élve -zöldfülűekről lenne szó, akikről képtelenség mégfeltételezni is, hogy átláthatják a Merrick-ügy hátte-rét, egyértelműen csapdának tekintené a helyzetet,ráadásul meglehetősen durva csapdának. De így?Egyszerűen nem vonhatnak párhuzamot Lobengu-la és az orvos eltűnése között. Hiszen mi alapjántehetnék? Érdeklődnek a szerencsétlen doktor felől, hiszenegészen egyértelműen titokzatos események övezikaz eltűnését, ráadásul meglehetősen közeli kapcso-latban is álltak vele - természetes hát a kíváncsiság.Hogy éppen riála, a közismert vadásznál kérdezős-ködnek, ebben sincs semmi meglepő - mindenkitudja, hogy ő az egyik legtájékozottabb ember avárosban. De, hogy miképpen kerülnek elő rögtönezután, minden átmenet nélkül az elveszett városok - ahonnan már könnyedén el lehet jutni Lobengulá-hoz - arra már nincs ésszerű magyarázat. Csupán avéletlen, s egy fiatal lány csapongó fantáziája? A"zöldfülű'" idegenek legendákra, titkokra éhes kí-váncsisága? Meglehet. Az angol, hogy leplezze töprengését, szippantottmég néhányat pipájából, azután gondosan kivertebelőle a hamut, s nekilátott újra megtömni. Kopottbőrzacskót halászott elő kabátja zsebéből, ám mi-előtt kibonthatta volna, az amerikai megállította. - Egy pillanat, Mr. Pearl-Merill! Ugye megkínálha-tom most én? - Felállt, odasétált a komódhoz, sfiókjából kiemelt egy míves szelencét. - Valódi, ki-tűnő hollandus dohány - tette az asztalra. - Szolgáljaki magát, kérem! A vadász bólintott, akkurátusan elpakolta a kisiszákot, azután felemelte a szelence fedelét, és bele-szagolt. - Remek - mormogta elégedett ábrázattal. - Való-ban remek! - Örülök - biccentett Butler. - Csak bátran, ne ké-resse magát - intett a doboz felé.Miközben pipáját tömködte nagy élvezettel, a tü-lökorrú tovább gondolkodott. Kíváncsi lennék rá, vujon ténylegannyira tudatlanok-emint amilyennek lenniük kellene. Vu Merrick beszéltnekik valamiről? Netán valamiért a bizalmába avattaőket? De hát miért tette volna? Lehet, hogy egyenesen azeltűnéséhez is közük van? Ez utóbbi gondolat olyan valószínűtlennek tűnt,hogy a vadász csaknem felnevetett.Ej, vén csavargó, hát neked is elment az eszed! Miértkell minden véletlenben konspirációt látni? Kíváncsiakakincsekre, hát persze, hogy kíváncsiak! Te is az voltál nem emlékszel ? Túrtad a földet, kutattad a régi térké-peket. No hiszen. Mesélj csak nekik Lobenguláról, nemártasz azzal senkinek. Amikor a holland dohány illatos füstje végre el-őbodorodott, az angol beszélni kezdett. Mesélt lo-benguláról, szomorú sorsárólj nemrég bekövetke-zett, tragikus haláláról. Noha igen részletesen szá-molt be mindenről, újat végeredményében nemmondott, hiába igyekeztek neki ügyesen megfogal-mazott kérdéseket feltenni. A kincs - nevetett kurtán. - Talán valóban létezik ki tudja. Talán egyszer majd meg is találja valaki, haaz istenek is úgy akarják. Megállás nélkül keresiszámtalan ember, amióta Rhodes katonái szétszór-ták a matebeléket és masonákat. Nincs mit csodál-kozni ezen, hiszen hatalmas vagyonról szól fáma...az emberek közt mindig is akadtak olyanok, még-pedig szép számmal, akik az életüket is feltették egyilyen mesére. Zimbabwe, Monomotapa, I. obengulaés ki tudja még, hány legenda! Emberek százai talán ezrei indultak el a vakvilágba, hogy titkoskincseket, halomba hordott aranyat találjanak... Aszerencsésebbje csak lerongyolódott és elszegényedett a kutatásban, a szerencsétlenebbek csontját fe-hérember nem járta rónákon csiszolja a szél... ha-csak forgáccsá nem őrölték már előtte a hiénák! Demindig vannak újabb vállalkozók...Dara elnyomott eg mosolyt. Ó, a jó Pearl-Merill!Ioha nem sejtheti még, mi jár vendéglátói fejében, azért - biztos, ami biztos - igyekszik őket jó előre elrémíteni akincsek legendáitól! De hiszen ön is vezetett efféle karavánokat, ha jóltudom - mutatott rá Butlér. - Nos, ami azt illeti, valóban - húzta a szót az angol. - Nem is vagyok rá különösebben büszke, a Zimbab-wei utat leszámítva. Mi ugyan visszatértünk min-denhonnan, d biztosíthatom, kincset... legalábbis aszó szoros értelmében vett kincset... nem találtunk.Persze, az ási romváros önmagában is kincsnektekinthető... habár azt beszélik, a sok szerencseva-dász már azt is alaposan széttúrta. - Mesélne erről az útról? - kérte Dara, ezúttal min-den leplezett szándék nélkül, puszta érdeklődésből.- Nagyszerű élmény lehetett! - Valóban az volt, kisasszony. De úgy gondolom,eleget untattam ma már önöket. Nem kívánokvisszaélni a türelmükkel, elbúcsúzom.Ugyan, hogyan mondhat ilyet! Mindannyian na-gyon élveztük a beszámolóit. Maradjon még, ké- rem! A vadász elrakta a pipáját, s felállt. - Nos, ha valóban nem éltem vissza az idejükkel,annak szívből örülök. Mégsem maradhatok to-vább... sem az illem, sem az időm nem engedi. Deegy más alkalommal szíves-örömest állok rendelke-zésükre, ha akadnak még kérdéseik. - Akadnak, persze, hogy akadnak, csak győzzemegválaszolni őket! a nevetett a lány. - Nos, akkor a mielőbbi v iszontlátásra. Köszönöma vendéglátást, Isten önökkel!Dara felállt, s az ajtóig kísérte az angolt. AmintPearl-Merill - fejébe csapván elnyűtt kalapját -eltűnta sarok mögött, a lány visszafordult a nappali felé. - Nos? kérdezte, az ajtófélfának támaszkodva.Az ivót jobbára csak diggerek látogatták. Sötét, do-hányfüsttel telt, koszos helyiség volt; bádogborításúpultja, roskatag asztalai új korukban sem lehettektúlságosan szépek, mostanra azonban már úgy fes-tettek, mintha szeméttelepről válogatták volnaössze őket. A sarokban törött lábú, foghíjas pianínószorongott, viharvert alak csapkodta a billentyűit.Zenészre s yhangszerre egyaránt ráfért volna egyalapos felújítás - bár meglehet, hasznosabb lett vol-na egyszerűen kihajítani mindkettőt. Hamisan szólta pianínó, hamisan énekelt a zongorista, ám ez sen-kit nem bosszantott. A zajban nemigen lehetett iga-zán hallani őket, meg aztán, a vendégek túlnyomórésze amúgy sem igényelt volna jobbat. Viszonylagkevés pénzért sokat lehetett itt inni - ez számítottegyedül. Az asztalok körül borostás, koszlott alakok üldo-géltek, véreres szemmel bámultak poharuk feneké-re, vagy nagy hangon magyarázták társaiknak, nu-lyen remek claim-hez jutottak végre. A hallgatóságegykedvűen bólogatott - jól tudták, ha netán való-ban ilyen szerencse ér valakit, az mélyen hallgat adologról, nem harsogja ki a kocsmában. De nemszóltak közbe; mindenkinek jól esett hallgatni, mi-lyen lenne, ha... - És akkó', barátom, istenemre mondom, a sárgaréteg legajján, ahun mán semmit se remélem... - Odafönn, az Orange felső folyásánál, egy rejtettmellékág mellett... - Akkora kő volt, de akkora, hogy a hottentottakirály is földhöz verte volna az ülepét örömében...Ezerszer végigálmodott, soha meg hem élt vá-gyak; a kisiklott, gyötrelmes életek tündérmeséikarcos pálinkától durva, afrikai naptól száraz torkokból zengve. A jelenlévők zöme - hiszen csupa ilyet gyűjtöttegybe ez az ivó - soha nem jutott olyan fejtőhöz, amiakár csak tisztes jómódot is biztosított volna a szá-mára. Szerencsétlen, vagy egyszerűen csak kétbal-kezes alakok voltak, akiket már csupán a betegesremény tartott életben: megtalálni a nagy bányát,vagy az óriás követ! Kora hajnaltól késő estig túrtákaprócska claim-jeiket, este pedig összesereglettek akocsmában, és a szerencséről regéltek egymásnak,mintha azt remélnék, sikerül ily módon lekötelezni- ük. Noha rendre eltűnt közülük egy-egy, a létszámszinte állandó maradt - a világ okádta magából azutánpótlást. Botcsinálta kalandorok, tönkrementkispolgárok, nemtörődöm csavargók, lecsúszottbűnözők töltötték fel a sorokat, hogy a vagyontmindhiába hajszoló nyomorultak serege mindig tel-jes legyen. A férfi, aki az ajtóhoz legközelebb álló székenüldögélt, csupán ruházatában hasonütött a többiek-hez. Ez azonban éppen elégnek bizonyult: senkinem törődött vele. A két hátulsó lábára állított székkel a falnak tá-maszkodva, Jan Theron lustán forgatta poharát azasztalon, időről-időre elhessentve a legyeket arca ésitala felől. Ki nem állhatta ezt a helyet, de kénytelenvolt itt találkozni az emberével, mert legalább biz-tosra vehette, hogy így elkerüli a nem kívánatosismerősöket. A homály, a forróság és a bűz valóság-gal elkábította; fakó ingét sötét foltokban itatta át averíték. -.jan? - Ülj le, Doug. A búr fel sem pillantott, amikor a tagbaszakadt,szakállas fiatalember letelepedett mellé. 196 / Az érkező már járt a pultnál, mielőtt Theronhozlépett volna, s most jöt kortyolt az opálosan fénylőpohárból. Húsos arca és formátlan orra hamarosankipirult, halántékán patakzott a veríték, szemébenmégis elégedettség látszott. őt szemlátomást egyál-talán nem zavarta a kocsma, élete során alig-alig jártennél jobb helyen. A pálinka erős volt, tehát jó.i - Meleg van, affene - mondta. Csorba foga miattsziszegett kissé. - A lényeget, Doug - morogta a búr. - Ri,ahellem ezta disznóólat. A megtermett fiatalember értetlenül pillantott kö-rül. Mivel semmi kivetnivalőt nem talált a környe-zetben, megkérdezte: - Vizezték a pálinkádat? A vércseorrú hideg pillantása nyomán azután sí-etve hozzátette: - Jól van, jól! De fene sürgős! Amúgy túl sok érde-kességgel nem szolgálhatok. Sőt... asszem, semmiérdekes. - Mi az, hogy azt hiszed, Doug? Beszélj nekemértelmesen, mert letöröm a derekadat! Mi volt Mer-ricknél? A szakállas sértődötten megszívta az orrát, szem-héja idegesen megrebbent. - Asszem.. szóval, hogy úgy tudom, semmi érde-keset nem találtak. - Vállat vont. - Perssze, nemkönnyű ám biztosat tudni. A búr végre feléfordult: . - Ne beszélj mellé, ha kérhetném - mondta fenye-etően. - Nem kavicsgyűjtésért kapod a pénzt, igaz?pp eleget fizetek ahhoz, hogy némi fáradságotvállalj érte, hmm? Na, ki vele, mi történt!?- Morton... - dünnyögte Doug. - Mi van Mortonnal? Beszélj már! - Asszem... asszem elkapták. Megpróbáltuk kisza-golni, találtak-e valamit a fiúk... Morton asszonta,van egy remek ötlete... és elment. Nem jött vissza...egyáltalán. Én Mabunga embereivel beszéltem... in-nen gondolom, hogy nincs semmi érdekes. - szédközben mindvégig a poharába bámult. Aztán elhall-gatott, és egyetlen hajtásra kiitta a maradék italt.Továbbra sem nézett Theronra. - Morton... az a tökkelütött alak! - sóhajtott a búr.Egyáltalán nem örült a hírnek, mi több, halványaggodalom fogta el a hallatán. Ha Morton valóbanlelepleződött, abból akár komoly kellemetlenségekis fakadhatnak. Gondosan felépített terve hirtelenrepedezru látszott. Nem voltak naiv elképzelései, kezdettől fogvatudta, hogy nem veszélytelen a játék, amibe belefo-gott. Ám egyrészt soha nem riásztotta a veszede-lem, másrészt az esetleges siker olyan vagyonhozjuttatná, amely minden kockázatot megér. Nos, anehézségek azért vannak, hogy leküzdje őket azember... - Mikor kellett volna találkoznod azzal a sakállal?-kérdezte ingerülten. - Reggel... ma reggel. Órákig vártam rá, assztánkerestem is... ahol gondoltam, megtalálhatom. Se-holsincs... Pedig még Penny macáit is felvertem,asszittem, ott húzza a lóbőrt! En... - Jól van - szakította félbe Theron. - Fogd, és tűnjel egy időre. Legjobb lenne, ha elmennél a városból.A saját érdekedben! - De legfőképpen az enyémben -tette hozzá gondolatban. Doug felállt, s a zsebébe gyürte a búrtól kapottbankókat. Nyugtalannak látszott. - De hát hová menjek, Jan? - nyüszítette. - Ahová akarsz - sóhajtott T'heron. - De nagyongyorsan. - De... - Tűnj már el! Amint a megtermett fiatalember kioldalgott azivóból, a búr ismét a falnak billentette székét, éshosszú lábain támaszkodva, hintázni kezdett. Le-hunyta szemét, s új terveken töprengett.Vajon ki állhat a dolog mögött? Ki tudhat még arról,amiről úgy sejtettem, csak én tudok? Az a bolond Merrick... azt hitte, békében üldögélhet egy lőporos hordótetején! Hát persze, hogy felrobbant alatta... és rohannikezd tek az események. Csak győzzem az iramot!Jóllehet, minden lehetséges oldalról megvizsgáltaa történteket, egy idő után be kellett látnia, hogyképtelen rendet teremteni az összevisszaságban.Súlyos hibának bizonyult hagyományosnak tekin-teni a játszmát. Nyilvánvaló volt, hogy többen játszák a sakkpar-tit, s nem csupán az elkövetkező lépések voltakismeretlenek, de a játékosok kiléte, mi több, a számais. Árnyékban lapuló fantomokkal kellett szimul-tánt játszania - ez a kilátás pedig egy cseppet semlelkesítette. A tét nagyságával kezdettől fogva tisz-tában volt, de hogy a játszma komolysága is ehhezlesz mérhető, arra nem számított.No persze, valójában gondolhatott volna rá, hogyhozzá hasonlóan mások is csak a megfelelő alka-lomra várnak, s nyomban bekapcsolódnak a parti-ba, amint tehetik. Most aztán itt van: egyetlen táblas ki tudja, hány játékos, akik mind arra törekszenek,hogy egyedül mozgathassák az összes figurát. És ezcsak egyetlen módon lehetséges: ki kell iktatni atöbbi sakkozót! - Nos, rendben van - suttogta maga elé, és kinyi-totta a szemét. Úgy elmerült a gondolataiban, hogymost valósággal megdöbbentette a nyomorúságosivó látványa. Hát, annyira azért nem lehet súlyos ahelyzet, hogy ezen a szemétdombon kelljen megoldásttalálnom. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és ki-lépett az ajtón. Odakint alig volt hűvösebb, s a környék nyomo-rúságos kunyhói miatt a szagot sem lehetett éppen -üdítőnek mondani, de a vaskos füstfelhő hiánya és'a csekély légáramlat miatt mégis sokkal kelleme-sebbnek tűnt a helyzet. Az utca porában gyerekekjátszottak, egy közeli fal tövében rongyos alak hor-tyogott. Néhány hihetetlenül sovány, rühtől kopaszkutya kerülgette. Theron kiköpött. - Ez lenne a hazám? - morogta utálkozva.Az ismeretlen fekete a következő sarkon lépett elé.Theron még a hovatartozását sem tudta megítélni;valami keverék lehetett. Széles, lapos orra, mélyenülő szemei és kissé lefittyedő szája mindenesetremeglehetősen ellenszenvessé tette. - Mit akarsz? - kérdezte kurtán a búr. - Jó napot, miszter. Naty, szőrös arcú ember mond,velem tyere - felelt a fekete, elképesztően rossz an-golsággal. - Doug? - Nem ért, nem, nem. - A szakállas... a szőrös arcú ember neve... Doug?A küldönc fél lábra állt, meztelen talpával dörzsöl-gette a lábszárát. - Nem tud, ember nem mond. Ember mond, te jön.Theron elgyötörten felsóhajtott, s végigpillantottaz utcán. Úres volt. Messze a háta mögött néhánynagy hangú digger sorjázott be a kocsmába. Aminteltűntek az ajtó mögött, megint teljessé vált a csend. - Miért téged küldött? - kérdezte utóbb. - Én jó küldönc - húzta ki magát a fekete. - Lehettudni, én jó küldönc, Mzíli nem jó.A vércseorrú nem követte el azt a hibát, hogy Mzilikilététfirtassa. Hanetánrákérdezne,vélhetőenhosz-szas magyarázatot kapna a rokonsági fokokról és azillető nyilvánvalóan számos rossz tulajdonságáról -feltéve perszej ha Mzili egyáltalán létezik. Nem tet-szett neki a dolog. Csapda? Máris? Másrészről ví-szont; ha Doug rájött;valamire. .- Hová kell mennünk? - Nem sok lépés... Arra - nyújtotta ki balját a fekete.Kunyhók, por, mocsok. Mindezek mögött bármirejtőzhet ott. - Mit csinál a szőrös ember? Miért nem ő jött?- Vár, miszter. Áll és néz. - Mit néz? A mindenségedet, ne kelljen mindentegyenként kiszedni belőled, ostoba fajankó! - Nem tud, mit néz. Én nem tud, mi jó fehérember-nek. Én arra jár, ő mond, te jön velem, kap pénz.a No persze, véletlenül arra jártál, igaz? - Theron-nak hirtelen elege lett az egészből. Így nem jut sem-mire. Ha most elmegy innen, talán tényleg lemaradvalami fontosról. Ha pedig csapda.. nem ez lesz azegyetlen, hiába kerüli el. - Eh gyerünk. Vezess! De figyelmeztetlek, harosszban sántikálsz, keresztüllőlek, mint egy ku-tyát! - Hogy szavainak nyomatékot adjon - s hogyszükség esetén kéznél legyen -előhúzta kabátja alóla revolverét. A küldönc arcán rosszindulatú árnyék futott át afegyver láttán, de nem szólt semmit. Hátat fordította búrnak, s elindult az imént jelzett irányba.A vércseorrú lassan követte. Hirtelen ellenséges dzsungellé vált körötte a kór-nyezet. A vakító napfénybe hasító éles árnyékok, adüledező vályogfalak, a beláthatatlan sarkok soka-sága mind-mind lapuló támadókat rejthet, akik arravárnak, hogy áldozatuk közéjük sétáljon. Pillantásaide-oda cikázott, ám jól tudta, legfeljebb a véletlensiethet a segítségére, ha valóban ellene törne valaki.Vezetője egyenletes iramban ballagott, időről-idő-re aggodalmasan hátrapillantva a pisztolyra. A búrilyenkor megbillentette a fegyver csövét, mintegyfigyelmeztetve őt az elhangzott fenyegetésre.Akárha valami kísértetfalun haladtak volna ke-resztül, nem akadtak össze senkivel. A forró csönd-ben csupán a küldönc csupasz talpának puffanásaés Theron bakancsának dobbanása hallatszott. Lép-teik nyomán vörös por rebbent fel, s ült meg alábszárukon. Dabb, puff, dabb, puff... A monoton ritmust ekkor bántó, éles csettenéstörte meg. Valahol - mégpedig igen közel - kibizto-sítottak egy puskát. Theron már mozdult, hogy bevesse magát a leg-közelebbi kunyhó mögé, de egy hang megelőzte.- Megállj! A búr megtorpant. Tudta, ha le akarták volna lőni,már nem élne. Körülnézett. A küldöne eltűnt egy sarok mögött, a néma küny-hókon kívül mást nem látott. Azaz... néhány lépésretőle, egy fal tövében valamin megcsillant a napfény.Nagyöblű vadászpuska nézett vele farkasszemet.A Concorde tér obeliszkje vetette rájuk árnyékát asápadt délutáni napfényben. csi vésetei úgy hatot-tak ebben a megvilágításban, mintha különös, soklábú rovarok százai kapaszkodnának a rózsaszínsyenit felszínén. Nem voltak egyedül, mások is igyekeztek kihasz-nálni az erőtlen, szinte illúziónak tekinthető napsü-tést - magányos urak, egymásba feledkezett párokés kisebb csoportok sétáltak a szökökutak körül,melyek az egyiptomi oszlopot fogják közre. A kesz-tyűk, kalapok, kendők és télikabátok, no meg akopasz fák - melyek felett a világkiállítás csodája, azEiffel-torony csupasz vasváza meredezett a Szajnatúloldalán - azonban minduntalan figyelmeztettékaz álmodozókat: tél van bizony, s a tavasz még messze! Nick az obeliszkről mesélt, azután áttért a szökő-kutakra: - Akkor építették őket, amikor az oszlop idekerült.Másolatok. Az eredetiek a római Szent Péter térenláthatóak... - Nem igaziak? Nem is tudnak fröcskölni? - Ar-mandine kisasszony arcán őszinte megütközés lát- szott. Az Árnyék zavartan magyarázatba fogott, Victo-rine pedig csak mosolygott. Másodszor találkoztak az emlékezetes estély óta,amelyen Nick visszaszerezte Victorine Chatellera-ült ellopott nyakékét. A lány - a mestertolvajnak igaza lett, nem csupánalakja, hangja is igéző volt - roppant hálásnak lát-szott, ráadásul úgy tűnt, mély benyomást tett rá ahatározott fellépésű férfi. Kebleí szaporábban emel-kedtek, szemeiben pedig felragyogtak az ezüstszínszikrák, ahogy köszönetet mondott az ékszerért.Mindazonáltal azon az estén hamar elsodródtakegymástól, mivel Camondo gróf végeérhetetlen ex-kuzálása elborította a két hölgyet, Nick pedig egyál-talán nem bánta a dolgot - szívesen kivonta magáta figyelem középpontjából. Tudta jól, hogy mostmár ráérj a Sors majd elvégzi a többit.Néhány napot kellett csupán várnia, ám a bűvölőhang s a tündérszemek mindvégig kísértették.Nyugtalansága, határozatlansága azonban odalett-most, hogy megtörtént, amit kerülni vágyott, önma-ga lehetett megint. Különösnek találta ugyan azérzelmek effajta gyors hullámzását, de mert alapve-tően kedvezőnek ítélte dz újabb fordulatot, nemfirtatta a hátterét. Vágyott ugyan ismét látni az aranyhajú lányt -vágya éjszakánként kínként gyötörte - de belenyu-godott a megváltoztathatatlanba, s nem félt márattól, hogy bolond kölyökké teheti megint a szere- lem. Kissé szégyenkezve ismerte be, hogy pánikbaesett. Megrémítették önnön régóta szunnyadó ér-zelmei; a tudat, hogy egy nő nem csupán könnyedszórakozásként bukkanhat fel életében, kibillentetteegyensúlyából. Miként sok hozzá hasonló férfiében, Nick életébenis hangsúlyos szerepet kaptak a szebbik nem jelesképviselői. Szerette és tisztelte a hölgyeket, s nagyrabecsülte a tiszta szerelmet is, csak éppen olyasvala-minek tartotta, mint a felfedezők kietlen tájakonmegélt kalandjait - az ember szívesen olvas ilyesmi-rál, de hogy át is élje:..! Éppen ezért gondosan ügyelt rá, nehogy bárkinekis belegázoljon az érzelmeibe. A párizsi hölgyekközött szép számmal akadt olyan, aki pontosan aztvárta el egy - lehetőleg titkos - kapcsolattól, mint azÁrnyék. Nem is történt hasonló eset, mint sok évvelazelőtt a londoni Marsh házaspár szobalányával,Ellennel, akit - mi tagadás - rútul rászedett. A sze-rencsétlen teremtés valóságos szivárványpalotátépített magának, ami aztán csúf reccsenéssel temette maga alá, amint Nicknek nem volt többé szüksége rá. A mestertolvaj korántsem volt érzelgős alkat, őtannakidején sokat gondolt azokra a cselédlányokra,akiket ifjúkorában kihasznált. Akadtak elegen.Nem tehetett értük semmit, s aligha volt közöttükolyan, akinek szüksége lett volna rá ma is, de mostmár - felnőtt fejjel, úgymond - kínos gondossággalkerülte az efféle helyzeteket.S íme, itt van most Victorine Chatellerault.Fiatal, ártatlan teremtés, valahonnan vidékről, ne-velőnője kíséretében. Mi ez, ha nem tiltott gyü- mölcs? De most már ez sem számított. Sors. Milyen kelle-mes, bármikor előrángatható varázsszó!A Sors akarata. Fatalisták, buddhisták, lusták és ravaszok jelmon- data. Az Árnyék nem szívesen sorolta magát egyik cso-portba se, mégis e mögé rejtőzött minden gondolata elől. Új játék kezdődött. Neméreztevétkesnek, vagy állhatatlannak magát,hiszen ezúttal ő is veszíthetett - nem a szórakoznivágyó, vagy hideg érdekből hódító aranyifjú szere-pét kapta. Az esélyek egyenlőek maradtak, mikép-pen eddig, amikor szívét áthatolhatatlan pajzsokóvták, csakúgy, mint a kiválasztott hölgyekét.Igen, újak a szabályok. Párbaj arcvédő és plasztron nélkül. A mestertolvaj most már roppant kíváncsi volt, milesz a vége mindennek. A harmadik nap reggelén kapta meg a levélkét. Azismeretlen illat, mely a borítékot körüllengte, szem-pillantás alatt felkorbácsolta érzékeit.Hohó! Hiszen a kisasszony beláthatatlan előnnyel raj-tol! Hol van itt az igazság? -Tisztelt Uram! Amennyiben ideje engedi, szívesenlátjuk holnap délután teára... Aláírás... Cím...Hmm, teára hív, angol szokás szerint... igazán figyel- mes. Mint kiderült, Victorine kisasszony egy közeliházban bérelt szállást (a Sors!), egy párhuzamosutcában. Érdektelen épület, érdektelen berendezés - és sajnos, érdektelen délután.A mestertolvaj azonban egyáltalán rem keseredettel, valami ilyesmire számított amúgy is. Kényelmet-len székek, kicsiny, agyondíszített csészék, akadozótársalgás és az elmaradhatatlan, ostoba nevelőnő.Ilyen körülmények között természetesen nem sok-ra jutott Victorine-nal, ám ez éppen elégnek bizo-nyult ahhoz, hogy csodálata elmélyüljön. Ez a terem-tés maga a megtestesült Nő! Másodjára már ő hívta meg a hölgyeket; kávéház,azután kellemes séta, és a Place de la Concorde... 206 A szökbkutak feletti "félreértés" tisztázása után azifjú, mintegy félszázados Madeleine-templom feléindultak, rruvel Nick az imént mutatta meg a párizsicsatornarendszer téren rejtőző egyik főbejáratát, s Víctorine tüstént látni szerette volna a másikat is ami pedig a Napoleon által befejeztetett templom"mellett lapult. Armandine kisasszony ugyan "gusz-tustalan ostobaságnak" minősítette a dolgot, de vé-dencét nem tudta eltántorítani elhatározásától.Nickben felmerült a gyanú, hogy a lány szándéko-san bosszantja Armandine-t. Eleinte derült ezen, dehamarosan rá kellett döbbennie, hogy a nevelőbbmindezért őt hibáztatja, s nem Victorine-t. - De igazán, Armandine, olyan izgalmas - mondtaa lány, s a mestertolvaj sem tudta, komolyan beszél-. - Bizonyára olvasta Monsieur Húgo könyvét, a'.Iyomorultakat. Most végre magunk is láthatjuk...legalább a főbejáratokat! - Sosem kedveltem túlzottan Monsieur Hugót -felelte zordan a nevelőnő. - Unalmasnak és érdekte-lennek tartom a műveit. - Nos, elismerem; helyenként valóban kissé sokatszaporítia a szót, és túlzottan hosszadalmas, de ér-dektelennek semmiképpen nem nevezhetjük. Énmindenképpen a romantikus iskola egyik vezetőegyéniségének tartom... Önnek nu a véleménye,Monsieur Mav? A mestertolvajt váratlanul érte a kérdés. Nohaialóban komoly figyelem látszott az arcán, lelkese-dése korántsem a témának, hanem Victorine ajkai-nak szólt. Jelen pillanatban tehát teljességgel mind-egy volt számára, miről is beszél a hölgy, amíg akívánatos ajkak mozognak. - Ó, hát, hmm... - Victorine! Ne hozd zavarba az urat - reccsentközbe Armandine kisasszony. - Nem várhatod eltőle, hogy állást foglaljon valamelyikünk mellett amásik ellenében. Ezt nevezem vitakészségnek! derült magában azÁrnyék. Igazán hálás volt a nevelőnőnek.A téma hamarosan jelentőségét is vesztette, amintelsétáltak a Madeleine korinthoszi oszlopsora alatt,s ráfordultak a körútra. A hosszú, ívének befutása alatt több névvel isbüszkélkedő bulvár az egykori városfalat követi,születése a Napkirály idejére tehető - jóllehet, akko-riban még csak sétányok húzódtak a'főúri kertek sa kolostorok között. Fényes pályafutása a forrada-lom idején kezdődött, s lassan Párizs egyik legpezs-gbb területe lett. Éttermek, kávéházak, színházaksorakoztak itt, elegáns üzletek árták elegáns vevő-iket, s a járdákon valóságos tömeg hömpölygött.Ezen a sápadt napfénnyel festett, hűvös téli dél-utánon azonban kevesen sétálgattak erre. Akiketdéltájban szabad levegőre csábított a kellemes idő,mostanra kellőképpen átfáztak ahhoz, hogy kávé-zókban keressenek menedéket, netán hazatérjenekjs a tűzhely melege mellett idézzék fel sétájuk ese-ményeit. Azok pedig, akiket nem hatott meg a ha-lovány napsütés, és megrögzött szokásukhoz hívencsak este indulnak el, hogy látogatásukkal szeren-cséltessék ismerőseiket, még nem bújtak elő ottho-naikból. Az úton ugyan égigzörgött néha egy-egybérkocsi vagy hintó, a öv alogosok azonban egyrefogytak. Armandine kisasszony elfáradt. 1'ufók bokájátszorította a szemrevaló, ám hosszú sétákra kevésséalkalmas cipő, köpenye alá be-bekukkantott a feltá-madó, s minden rohamában egyre élesebb szél. Ar-ca kipirult, szája sarkába rosszkedvű ránc költözött.Ám mindhiába igyekezett védencét hazatérésre bír-ni, a leány szemlátomást remekül érezte magát, éssemmi hajlandóságot nem mutatott a szabadon el-zötyögő konflisok iránt. A nevelőnő, miután minden érvvel megpróbálko-zott a meghűléstől kezdve az illetlenségen át a zon-goraleckéig, felöltötte legkomorabb ábrázatát, s né-hány lépéssel lemaradva, konokul sántikált Nick ésVictorine után. A kapucinus apácák egykori zárdájának magassá-gában jártak, s a lány - a mestertolvaj legnagyobbörömére - magáról mesélt. - Tudja, én Perpignanban nőttem fel - mondta, sarcára ábrándos kifejezés költözött. Nick komolyanbólintott, noha soha nem hallotta ezt a nevet, s aztsem tudta, Franciaországban van-e egyáltalán. -Odalent délen, közel a Pireneusok keleti lábaihoz, áFöldközi-tengerhez és Spanyolországhoz. Erősenkatalán jellegű, vidám városka... biztosan tetszenemagának! - Katalán? - pillantott önkéntelenül a férfi Victori-ne mézszín hajára. - Ó, igen. Csak a pireneusi békével, valamikor atizenhetedik században csatlakozott az a vidékFranciaországhoz... - magyarázta a lány. - Pár százévvel azelőtt még Mallorca királyai székeltek a vá-rosban, azután meg Aragóniáé. - Ezt éppen értem - emelte fel kesztyűs jobbját aférfi - de megbocsásson, semmit sem tudnék nehe-zebben elhinni, mint hogy katalán családból szár- mazik! A lány csengőn felnevetett; arany tincsekhullottakzabolátlanul az arcába. - Ó, hát nem is, persze, hogy nem. Apám családjaugyan ott élt már egy ideje, de ők is amolyan beván-dorlók voltak, valódi franciák a belső vidékekről.Egy nemes família oldalága... valami királyi sze-szély folytán vesztették el birtokaikat. AnyámpedigStrassburgban született, német szülőktől... aligha-nem nekik köszönhetem a hajam színét. Bár, ki tud-hatja ezt biztosan? A történelem olvasztótégelyegyakorta alkot különös dolgokat. - Nos, ha kegyedre pillantok, kisasszony, inkábbazt mondanám: gyakorta alkot gyönyörű dolgokat -bókolt a mestertolvaj. Victorine nem pirult el, nem sütötte le a szemét;rámosolygott kísérőjére. Mosolyában nem volt sze-mernyi kacérság sem, csupán színtiszta öröm, Nick-nek mégis egy szempillantás alatt melege lett, holotta szél már nem csak csípett, valósággal harapott. - Rövid életű dolog az ilyesmi, uram. És nem is érsokat - mondta szerényen Victorine. - Hmm, ezzel én vitába szállnék, ha nem harag- szik! A lány arca elkomorult, mintha a szél hátán érkezőfelleg - mely már a napot is eltakarta - vetett volnaárnyékot rá. - Anyám is szép volt, nagyon szép! Mi több, mégmost is az... mégsem volt igazán boldog soha -mondta olyan halkan, hogy a férfi alig értette. - Nem akartam elszomorítani... -Tulajdonképpen... nem érdekes. - A lány már újramosolygott. - Tudja, az apám tengerésztiszt volt.Haditengerész. Jóképű, délceg férfi, fess uniformis-ban... a szabadsága alatt ismerkedett meg anyám-mal, a tengerparton. Szerelem, eljegyzés, esküvő...azután a hétköznapok. Az apám folyton úton volt,alig-alig járt otthon. Többnyire délen hajózott, Afri-ka partjainál. - Hangjába az emlékezés fátyolosságaköltözött. - Nagyon vártam haza - mondta ellágyul-va. - Azt hiszem, valamiféle mesebeli hőst láttambenne, aki veszedelmes vizeken hajózik, és vadak-kal harcol. Amikor otthon volt... barna volt, erős, ésmindig nyugtalan... sokat mesélt nekem. Szeretett 210 minket... de már nemigen tudott Perpignanban élni.Persze, ezt csak jóval később értettem meg. Szfikvolt már neki a ház, a város, hidegek a telek, unal-mas az élet... Kalandor volt, nem családapa.Hallgatott egy sort; lépteik tompán koppantak akiürült utcán. Kicsi voltam még akkoriban - folytatta kisvártat-va - de pontosan tudtam, merre hajózik az apám.Sokat járt Madagaszkár felé... csapatok jöttek-men-tek ott, nerrugen értettem ugyan, hogy miért. Mamár persze tudom: a kormány mindent elkövetett,hogy bekebelezze a szigetet, de az angolok is szemetvetettek rá. Az őslakosok pedig... hova a nép neve,ha jól emlékszem... ügyesen kihasználták ezt a vé-dekezéshez. Emlékszem, amikor apám utoljára jártotthon, dühöngve mesélte, hogy a bennszülötteketangol tábornok vezeti... a nevét sem felejtettem el,Willoughbynak hívták... Amennyire én tudom,mind a mai napig nem sikerült leverni a hovákat,pedig azóta az angolok lepaktáltak velünk... de nemhinném, hogy egy-két évnél több lenne hátra a sza-badságukból. Azt rebesgetik, jövő év elején megintlerohanjuk a szigetet... Szóval, Madagaszkár... Pontosan tíz éve, nyolcvannégyben, az első háború vé-gén, nem is sokkal a békekötés előtt jött a hir, hogyaz apám elesett egy ütközetben, valahol a partvidé-ken. Nekem ugyan nem mondták el, de sejtettem,hogy valami baj van, hiszen az egész család gyászbaborult, az anyám pedig ágynak esett. Én pedig...hiába vártam haza a mesebeli hőst. Két év múlva...anyám mindvégig betegeskedett, nagyon legyen-gült... a család elküldött egy nagybácsihoz. Nyaran-ta, de gyakran télen is, haza látogathattam... nem istudom már, mikor mondták meg nekem, hogy azapám meghalt. Évek teltek el, anyám ismét férjhezment, apám egyik unokaöccséhez... lényegébencsak a családi béke kedvéért. Ismét megszakította a történet fonalát, s le is las-sult kissé. A nevelőn6, kihasználva a lehetőséget,méltatlankodva figyelmeztette a hidegre s a késeimára, de ezúttal is hiába. Victorine tovább mesélt. - Alig néhány éve... látogatóban voltam otthonéppen... egy férfi zörgetett be anyámhoz. Monteirokapitányként mutatkozott be, apám egykori harcos-társa volt... négyszemközt akart beszélni anyám-mal. Tudja, abban a régi házban a kandallókürtőkvalóságos hálózatot alkotnak... én pedig rettenete-sen kíváncsi voltam, miről beszél a kapitány, akiapám mellett harcolt. - Hallgatózott biccentett Nick, aki mindeddigcsak figyelmesen hallgatott. - Igen, hallgatóztam. - A lány hangja hideg lett, sijesztően kemény. - Monteiro elmondta anyámnak,hogy az apám nem halt meg... boldogan él, valahola Seychelles-szigeteken. Asszonya van és gyerekei...Még ma is tisztán hallom, ahogy a hangja ide-odaverődik a kürtőkben... Sajnálom, asszonyom, de ez azigazság. Anyám persze nem hitte el. A kapitány erremegmutatott neki egy gyűrött fotográfiát... valamiutazó készítette. En azóta sem láttam, de mindenbizonnyal Monteirot igazolta. Csönd. A szél most már fennhangon jajongott akörúton, a napot végképp eltakarták a féltékeny,ólomnehéz fellegek. A túloldalon szakadt köpö-nyegbe burkolózó alak imbolygott, elszántan szorí-totta fejébe kopott kalapját - tán csak az ördög lehe-tett a megmondhatója, miként került arra a kör- nyékre. a És azután... Mi történt azután kérdezte csön-desen a mestertolvaj. 'tlictorine felsóhajtott, s kurtán megvonta a vállátelerin e sze él ét vadul me lobo tatta a szél.P 1 g y g g - Monteiro eltűnt... A mai napig nem tudom, miénhozta meg ezt a hírt... legyen átkozott mindörökre!Az anyám zárdába vonult... Nem találkoztam veleazóta... senkit nem akar látni a családból. Én pedig - pillantott fel kísérőjére rövid szünet után - tnpedig itt vagyok... s talán, ez az egyetlen, ami lénye- ges! - Kocsis! Halló, kocsis! Armandine kisasszony hangja oly váratlanul sü-völtött fel mögöttük, hogy mindketten összerezzen-tek. Most vették csak észre, hogy elhagyták már aPlace de I'Opérát is; a nagyszerű épületóriás ottmagasodott a hátuk mögött. A nevelőnő az útpadkán állt, s hevesen integetettaz Opera irányából közeledő konflisnak. Arckifeje-zésén látszott, hogy többé nem hajlandó engedni: hakell, a hóna alatt viszi haza védencét.A kocsi megállt az út szélén. Hatalmas felleghajtó-ba csomagolt, nagybajszú kocsis köszöntötte őket;talán bármi lehetett. Szájából áttetsző párafelleglibegett elő, a ló orrából felszökő ködpamacsok ki-csiny mása. -'jour, m'dame. Hová lesz? - Haza, de gyorsan! - Armandine kisasszony ter-mészetesen nem a bakon kuporgó felleghajtó mé-lyéből érkező kérdésre felelt, Victorine-t terelgette abérkocsi felé. Nick halványan mosolyogva nyitotta ki a hölgyekelőtt az ajtót, és segítette be őket a párnázott, áporo-dott szagú ülésekre. -Sajnálom, hogy így kimerítettem önöket- mond-ta. - De higgyék el, kell néha egy kis mozgás ilyen-kor, télen is. Jót tesz a vérkeringésnek, és édesebbévarázsolja az álmokat... Az én álmaimnak egészenbizonyosan hasznukra válik ez a délután - nézettVictorine szemébe. - Ó, igazán ne vádolja magát, uram - felelt a lány,s szemében táncot jártak az ezüstszín szikrák. - Na-gyon kellemes nap volt... Mindamellett, nem értem,miért kellene máris elbúcsúznunk. Hiszen oly közellakunk egymáshoz... Tartson velünk, kérem, hacsakmásfelé nem készül. Van itt hely elegendő!Nick meghajtotta magát. - Nem, nem készülök másfelé. Jól esett a séta, jólfog esni a pihenés is. Köszönettel elfogadom a meg-hívást, kisasszony! A türelmesen várakozó kocsishoz fordult, mielőttbemászott volna a hölgyek mellé: - Rue de Gautier! Azután majd kicsit tovább. - Hogy az ördög ráncigálja meg azt a nagy füledet,Erős! Miért nem hagysz nekem békét, mi?A kis kutya ott táncolt az Árnyék lábai előtt. Fel-felugrált rá, megtámaszkodott a mestertolvaj tér-dén, s halkan, örömtelin nyüszögött. A férfi lehajolt,megcirógatta a lelkes jószágot, aztán beköszöntszállásadónőjének. - Jó napot, Madame Grenier! Mit szól, milyen szépdélutánunk volt!? A résnyire nyitott ablak kitárult, s keretében fel-bukkant Blanche Grenier mosolygós arca.Nick szerint az asszonyról bízvást meg lehetettvolna mintázni a "szállásadónő" szobrát, s kiállítanivalami köztéren. Annak rendje s módja szerint kö-vér volt, jóindulatú, vidám és anyáskodó - az a fajtanő, akinek pirospozsgás orcája, derűs kék szeme éskedves mosolya vigaszt nyújt a legmélyebb kétség-beesésben is, s már puszta megjelenésétől is javulásmutatkozik a súlyos betegek állapotában.Két évvel korábban, amikor Nick ideköltözött,még gyanakvóan fogadta a férfit. jóképű ember, snnyira már nem is fiatal! Miért nincs még családja? Dea mestertolvaj alig néhány hét alatt meghódította azasszonyságot - no és persze Erőst, a szálkásszőrútacskót - s azóta Madame Grenier féltő szeretettelgondoskodott az első emeleti derék fiatalemberről.A mestertolvajnak - mi tagadás - egyáltalán nemesett rosszul ez a gondoskodás, bár ugyanakkornem kis nehézséget is okozott. A csodálatos regge-lik, a makulátlan szobák, a friss illatú ágyneműköröme mellett jelentős fáradságot jelentett a renge-teg történet kiagyalása, hiszen a jó asszonyt felet-tébb érdekelte kedves vendégének múltja, jelene,jövője. Nick tehát mesélt. S mivel az igazságot -érthető okokból - nemigen állt módjában bevallani,csak naprakész történetekkel merészkedhetett szál-lásadónője elé. Dolgát persze megkönnyítette atény, hogy szilárd lábakon álló "második személyi-ségre" volt szüksége Blanche Greniertől függetlenülis, néha azonban úgy érezte, az asszonyságnál ke-ményebb próba elé nem állította még senki ezt az álcát. Megtehette volna, hogy felmondja a lakást, ésmáshová költözik, valami olyan helyre, ahol nincsarca sem a lakóknak, sem a tulajdonosnak. Nagyritkán valóban felbukkant benne a gondolat, de so-ha nem kapaszkodott meg tartósan. Szerette a környéket, a házat, a lakást - és szerette Madame Gre-mert. Mi több, hiába morgott vele szüntelenül, sze-rette Erőst is. Mindamellett - ezt pontosan tudta,jóllehet élete megrontójának titulálta gyakorta - ázállandó készenlét, az asszonyság örökös érdeklődé-se önnön biztonságát is növelte, a második szemé-lyiség valódiságát segítette; nem hagyta ellankadnia fi yelmét egyetlen pillanatra sem. - g, hát megjött végre?! - köszöntötte őt MadameGrenier. - Merre járt, olyan vörös az orra meg afüle... lefogadom, hogy az egész délutánt odakinttöltötte! - Úgy bizony, nagyon kellemes volt sétálni. - Még hogy kellemes! Nem mondom, ebédidő tájtmég csak sütött valami napocska... de sokra azt semtartanám... hanem aztán! Olyan szél támadt, azthittem, elviszi a házat! Maga meg odakinn mászkál! - No, azért nem volt az annyira veszedelmes -nevetett az Árnyék. - Hiszen kegyed is kinyitotta azablakát. Az asszonyság megvetően legyintett, egyetlenmozdulatba sűrítve véleményét az időjárásról. - No hiszen...! De nem is azért, mert melegem lettvolna! - mondta. - Tudja, szeretem hallani, ha jön-nek-mennek a lépcsőházban. Ez az egyik legna-gyobb bajom a hideggel... beszorulok a lakásomba,se nem látok, se nem hallok! Erőst is azért szoktamkiengedni... csak hát, ő sem az a kimondott hegyi- kutya! Nevezett már elhagyta Nicket, s most az ablakpár-kány felé ágaskodott, határozottan gazdasszonyatudomására hozva, hogy valóban elege van a leve-gőzésből. A mestertolvaj jót derült magában. Nos, igen. Ma-dame Greniernek valóságos katasztrófa lehet, haelszakad a világtól, az események állandó követésé- től. - Márpedig messze még a tavasz - biccentettegyüttérzőn. - De ha megbocsát, én felmennék, mertmost már, be kell valljam férfiasan, kihűlt ám akabátom! - Menjen csak, menjen, meg ne fázzék nekem! Vegyen egy jó fürdőt, azután felküldök valami me-leget magának. Mit szólna egy jó kis hagymaleves-hez? Igaz, ebédről maradt, de ennek csak használ,ha áll egy kicsit. - Hálás lennék érte, Madame Grenier - hajtott fejetNick. -- Addig is, isten áldja... És eressze már be azta szerencsétlen csutkát, mert még lefagynak azok akurta lábai y fordult vissza az elsó lépcsőfokról.A fordulóból még látta, hogy nydik az ajtó, s atacskó befurakszik a résen. Tudta, a jószág első útjaa tűzhelyhez vezet, s végignyúlva a számára odaké-szített rongyszőnyegen, a közvetlen hőségben áju-lásszerű álomba zuhan - mindig csodálta, hogybírja ki azt a rettenetes meleget a kis állat. Erősazonban nem csak bírta, valósággal imádta a forró->ágot, télen-nyáron egyaránt. Ha csak tehette, mindig a napra feküdt a rekkenőaugusztusi hőségben is, lógó füllel, elrévedt sze-mekkel lihegve, míg aztán megelégelte ő is, és be-szédült a legközelebbi árnyékba. Leginkább azon-ban azzal hatotta meg gazdasszonyát, amint ta-vasszal s ősszel, amikor a napfény csak fukaronmért foltokban látogatta a lakást, Erős a megfelelőrormába hajtogatva magát, belefeküdt e fénytócsák-ba, s hűségesen követte őket a szőnyegen, ahogy anap haladt odakinn. Hát igen, várni kell még a napsütésre, - merengettaz Árnyék, amint belépett a lakásába.Eszébe jutottak a pasztellsárga tapétán táncolólényfoltok, az ablak előtt zölden világító falevelek,s a nyitott ablakon beáramló hársillat. - No, igen morogta, amint ledobta súlyos, ezüst-fejű botját, s megborzongott a hideg szél emlékétőlOtthona most sötét volt, komor foltokként ho-málylottak benne a bútorok, a szellőztetés elmara-dása miatt ódon szag ült mindenen. Lámpát gyűj-tott, s a fény egyszeriben barátságosabbá varázsoltaa szobát. A sarokban lapuló fenevad kényelmesj hívogatófotellá változott, az ablak előtt terpeszkedő szörnyszépen faragott íróasztallá, s a széles ágy sem tet-szett többé szarkofágnak. Nick lefejtette magáról anehéz köpönyeget, majd a zekét is; ingujjra vetkö-zött. A szobában egyáltalán nem volt hideg, Mada-me Grenier gondoskodott a kellemes hőmérséklet-ről akkor is, ha lakói netán nem tartózkodtak otthon.A mestertolv aj leült az ágyra - a gondosan elren-dezett, simára húzott ágytakarón, akár a megrepe-dő jég felszínén, ezernyi ránc ébredt, s rohant szer-teszét. Nick eleinte úgy érezte ilyenkor, mintha va-lami remekműv et tett volna tönkre. Most már per-sze arra sem emlékezett, hogy valaha felmerült ben-ne efféle gondolat. Nem is tűnt fel neki, hogy ezúttalmintha hanyagabbul simították volna el a huzatot,mint általában. Végignyúlt az ágyon, s a mennyezetet bámulva adélutánon merengett. Victorine Chatellerault. Hogy lehet egy nő ennyire,valósággal gyermekien ártatlan, ugyanakkor olyan üihe-tetlenül érzéki? Az Árnyék korántsem volt híján tapasztalatoknaka szebbik nemet illetően, tudta jól, hogy ez a fajtapárosítás önmagában még nem megy ritka-ságszámba a hölgyek körében. Csakhogy Victorinekisasszony mégis más volt - ráadásul megmagya-rázhatatlanul más. Éppen ezért egyre érdekesebb,és egyre kívánatosabb. Mindazonáltal - no nem azért, mintha a legkisebbgyanakvással is élt volna, pusztán megszokásból -a mestertolvaj elhatározta, hogy utánajár egy kicsita kisasszonynak. Ha valaki, ö aztán pontosan tudta,hogy messziről jött ember valóban azt mond, amitcsak akar, élete során ezért afféle törvénnyé váltellenőriztetni mindazokat, akik számára fontosság-gal bírnak, ám múltjukat nem ismeri.Márpedig Victorine egyre fontosabb lett a számá- ra. Pillantása a mennyezetről az íróasztalra siklott.Zöld kőből faragott levélnehezék nézett vele farkas-szemet; egy gömbölyű, jellegzetes maya arc, ka-nyargó mintákkal díszített fejfedőben. A Rue Bona-parte számos régiségkereskedőjének egyikétől kap- -ta, apró szívességért cserébe. Vaskos orr, kissé szétnyílt száj, szigorú szemek; a húsos áll lecsorbultvalahol az idő sodrában. Vajon tényleg ilyen csúfak voltak ezek? - futott végiga mestertolvajon. Azután hirtelen felült, minthaskorpió csípte volna meg. A levélnehezék mindeddig soha nem fordult azágy felé! Nick kedvelte ugyan a szobrocskát, de nem szeret- te volna, ha a kíméletlen arcba kell bámulnia rriin-den ébredéskor; a zöld fej tehát az ablakon lesettl.kifelé, soha nem láthatta az ágyat.Most pedig egyenesen a mestertolvajra mered.r-Az Árnyék felállt, s az íróasztalhoz sétált. Tintás-üveg zöld, kék és fekete tinta számára, tollak egymárványból faragott sárkány szájában, ódon, sötétté érett bőrmappában merített papír. Tökéletesí-endben, mint mindig. De a sárkány egy ujjnyival most odébb lapul, ál-landó helyéről halvány lenyomat árulkodik a zöldposztón. S hozzányúltak az üvegekhez is. Leggyak-i'rabban a feketét használta, így mindig az volt az elsőa sorban. Most megelőzi a kék.A mestertolvaj felemelte az üvegcsét, majd letettemegint. Az érintés nyomán kék tinta tapadt az ujjá-ra; hasonlóan járt a feketével és a zölddel is, holottnapok óta nem használta egyiket sem.Kihúzkodta a fiókjait. Nem hiányzott semmije, ámitt már nem tudta megállapítani, változott-e valami-nek a helyzete. Az asztallap alá futó, középső fiókotmindig kulcsra zárta, kulcsát pedig'magánál tartot-ta. A rekesz most is zárva volt, a díszes zárnyíláskörül azonban - alapos vizsgálat után - hajszálnyikarcolásokat fedezett fel. Ott lettek volna eddig is,vagy vékony dróttal igyekezett valaki felnyitni azárat? Nem talált rá választ; a rekesz tartalma min-denesetre hiánytalannak bizonyult.Megállt a szoba közepén, körülnézett. Igen, most,hogy alaposan szemügyre vett mindent, nyilvánva-lóvá vált előtte: valaki matatott a lakásában. A be-rendezési tárgyak majdnem pontosan a helyükönvoltak, de néhány apróság szinte mindőjükkel hibá- ázott. Yvette, a szobalány persze mindennap rendet tettidebent, kétnaponta pedig alaposan kitakarított, ámőutána másként maradt a lakás. Bizonyos dolgok-nak tévedhetetlen bizonyossággal tudta a helyét -eszébe nem jutott volna például fordítva visszatennia letörölgetett levélnehezéket, odébb csúsztatni asárkányt - mások helyével viszont, mivel Nick semtartotta fontosnak, nem sokat törődött.És legfőképpen, nem vette volna magának a bátor-ságot, hogy kinyitogassa a tintásüvegeket.Az Árnyék visszaballagott az ágyhoz, és leült.Mellette ott hevert a nehéz, ezüstfejű bot. Felemelte,végigsimított a csaknem ökölnyi, farkasfejet formá-zó markolaton, aztán megcsóválta a fejét. Nem tud-ta elképzelni, hogy idegen hatolhatott a lakásába.Emlékezett rá, hogy az előző évben többször ismás takarított Yvette helyett, amikor az hazautazotta szüleihez. Elképzelhetőnek tartotta most is, noha 220 Yvette valószínűleg karácsonyra készül haza, s kü-lönös ok kell ahhoz, hogy Madame Grenier kétszeregymás után elengedje. Lehetetlennek mind-azonáltal nem tekinthetc - ellenben igen könnyenellenőrizhető. Ám. ha véletlenül nem erről lenne 5Z(r.. A mestertolvaj komor arccal fonta ujjait a farkasfej kóré - Halló, Monsieur May! Halló! - A szállásadónőkopogott Nick ajtaján, mintha csak hívásra érkezettvolna. - Hoztam magának egy kis levest! - Maga egyj angyal, Madame Grenier! Kerüljönbeljebb. - Nick nem akarta mindjárt a kérdéseivellerohanni az asszonyt, jóllehet, alig tudott türelmet-lenségén uralkodni. - )ó meleg, ne hagyja kihűlni! Leteszem az ebédlő-asztalára... De aztán üljön le mellé tüstént! - Persze, persze. Csak nem hagyom kihülni! De...ugye nem sértem meg, ha megkínálom egy kis ko-nyakkal? Üljön le, máris hozom... Olyan vigasztalanlenne most egyedül asztalhoz ülni!Madame Greniert nem kellett kéretni; az Árnyéknem is számított másra. Tudta, hogy az asszonyigen cak szeret egy pohár jóféle ital mellett elbe-szélgetni. - Remek! Remek, mint mindig! - dicsérte a levestkisvártatva, miután mindketten letelepedtek azebédlőben. - Talán csak szegény anyám főztje ízlettjobban, bár sajnos, alig-alig emlékszem már rá.A szállásadónő szemei elfátyolosodtak a meghaatottságtól. - Ugyan, túloz - mondta zavartan. - De azért örü- kik. Ehhez hasonló párbeszéd meglehetősen sokszorhangzott már el közöttük, Madame Grenier azon-ban minden egyes alkalommal ugyanúgy megható-dott. Az Árnyék ugyan folyékonyan hazudott - no,nem az ételek ízletességét illetően, hanem a családiemlékek elősorolásakor - de akkor sem lett volnalelkifurdalása, ha netán hajlott volna az ilyesmire.Az asszonyt boldoggá tették az efféle megjegyzések - oly mindegy hát, hogy Nick valójában még azanyját sem ismerte, nemhogy a főztjét. - Úgy hallottam, Yvette is sokat tanul magától. Amúltkorjában eldicsekedett vele. - Ügyes lány, érdemes foglalkozni vele - bólintotta szállásadónő. - Manapság sajnos egyre kevesebbaz ilyen jórav aló, talpraesett teremtés. A legtöbbazért jön föl Párizsba, hogy valami pénzes alakotfogjon magának! És persze, ennek megfelelően áll-nak a munkához... még szerencsés eset, ha nemmennek el lotyónak! Képzelje csak, szegény szüleik otthon! A mestertolvaj nem kerülgette tovább a forró kását. - Ohój erről jut eszembe! Közeleg a karácsony,Yvette nyilván hazautazik megint. Van már ahelyé-re valaki - Eh, ne is mondja, monsieur. Legszívesebben elsem engedném... de nem tehetem meg, persze, hogynem tehetem. Majd csak kibírjuk azt a kis időt. - Még nem utazott el, ugye? - Nick hangja egészenenyhén feszültté vált. -Még csak az kéne! - kerekedett el az asszonyszeme. - Amennyi a dolog, el sem engedném!Akkor, jön holnap takarítani... vagy ma volt?Valahogy összekeveredtem egy kicsit.Madame Grenier körülpillantott az ebédlőben, az-után kinyújtotta a kezét, s végighúzta az ujját azegyik szék támláján. - Nézze csak meg! - mutatta vádlón. - Le is törnéma derekát, ha ma lett volna. Holnap lesz takarítás,ma csak rendbe szedte kicsit a dolgokat.Nick ugyan makulátlannak látta a széket, mintmindig, de ez most egyáltalán nem volt lényeges.Tehát nincs másik szobalány. Yvette járt csupán alakásban, s ő is csak az ágyat tette rendbe, meg talánegy-két apróságot. Természetesen, a rend kedvéértvele is beszélni kell majd, de a lényegen ez már mitsem változtat. Idegen járt a lakásában. A fiú a Pierre Drouot nevet nyerte ugyan a kereszt-ségben, de bizonyos körökben csupán mintpierrot-tismerték. Azok pedig, akik becsületes nevén szólí-tották volna - legfőképpen a családja - már nem isigen voltak hajlandóak megismerni.Apja, a mogorva, hirtelen haragú Marcel Drouotneve jól csengett az ötvösök között, anyjának pedigvarrodája volt a Pont-Neuf közelében. Mindez ele-gendő hátteret biztosított két csinos, de nem túlsá-gosan okos nővérének ahhoz, hogy módos, befolyá-sos férjet kapjanak. A család tehát minden tekintet-ben tiszteletreméltó lehetett volna - ha nincs Pierrot.Az örökké nyughatatlan, pimasz képű, az életetpusztán jó mókának tekintő ifjú volt a familia feketebáránya. Noha kora gyermekkorától fogva sokgond akadt vele, édesanyja soha nem gondolta vol-na, hogy végül csavargó válik szépreményű fiából.Márpedig - akárhogy is igyekezett Adéle férje előttmásként magyarázni a dolgot - lényegében errőlvolt szó. Pierre eleinte még csak megmaradt a számára ki-jelölt úton, jóllehet, az erőskezű apának gyakortakellett fenyítenie ennek érdekében, mesterlegényazonban soha nem lett az állhatatlan tanoncból.Tizenöt évesen állt végképp odébb a szülői házból,elhagyva vörösre sírt szemű anyját és dühöngő ap-ját. Azazóta eltelt négy esztendőben csupán egyszerjárt otthon, egy karácsonyestén; az öreg Marcel ki-hajította az utcára, messzi földről hozott ajándékai-val együtt. Pierrot nem próbálkozott többé.Többnyire Párizsban élt, de azt állította magáról,szinte az egész világot bejárta. Valóban sok nyelvetbeszélt, egyet-kettőt egészen jól, s helytállóakvoltaka történetei is. Kalandornak vallotta magát, amelyszámára azt jelentette, hogy beleüti az orrát min-denbe, ami csak felkelti az érdeklődését, s egy pilla-natnyi ötlettől vezérelve hajlandó akár a világ másikfelére is elutazni. Hogy mindehhez honnan szerzett pénzt, senkinem tudta, annyi mindazonáltal biztosnak látszott,hogy Pierrot nem feltétlenül szegi. meg a törvény-eket - legalábbis, ha módjában áll. Ügyes volt, kitar-tó, és ha úgy hozta a szükség, igénytelen. Közelebbiismerősei azonban tudni vélték, hogy néhány va-gyonos ember áll a háta mögött, azoknak teljesítialkalomadtán bizonyos kéréseit.E megbízók egyike volt Nick May. - Rég láttam, Mr. May. Legutóbbi találkozásunkután sürgősen Madridba kellett utaznom. Sosemgondoltam volna, hogy olyan veszedelmes hely! -simított végig Pierrot egy fehér sebhelyen, a balkézfején. - Ezúttal vajon hová szólít a kötelességem?Az Árnyék a hegre pillantott, azután vissza a fiúarcába. Pierrot szeplős holdvilágképén jellegzetesvigyor ült, mélybarna, hihetetlenül élénk szemeiben 224 a várakozás izgalma csillogott. Sötét, hátul rövidrenyírt haja elöl mélyen a homlokába hullott, ahogyaz asztallapra könyökölt. Nicket minduntalan jóko-ra tengeri vidrára emlékeztette, ami izgatottan lesia vízben kergetőző halakat. - Nos? - kérdezte a fiú, és türelmetlen mozdulattalkisöpörte homlokából a zavaró tincseket; sötétszür-ke selyeminge ujján megcsillant a lámpafény . - Örülök, hogy látlak, Pierrot - biccentett a mester-tolvaj. - Sajnálom, ami Madridban történt, nem lát-hattam előre. Nagyon szomorú lettem volna, hanem tudsz visszatérni. - Hát még én, Mr. May, hát még én! De sohaseeméssze magát, az ilyesmi benne van a pakliban.Tudja, volt már rosszabb is. Csöndes kiskocsmában üldögéltek a Szajna part-ján, Párizs déli határában. Az asztalon gyertyákégtek, a pincér tiszta abroszt terített az asztalra,mikor a vendégek megérkeztek. A sarokban sárgafogú, szalmaboglya-hajú öregember harmonikázottcsöndesen; félig hunyt, teknősbéka-szerű szemhéjaimeg-megrebbentek néha. Olyannyira belefeledke-zett saját játékába, hogy tán akkor sem hagyta volnafélbe, ha leemelik a feje fölül az épületet. - Az a fontos, hogy itt vagy - bólintott megint azÁrnyék. - Ráérsz? - Hova kellene menni? Delhi, ohannesburg, Ran-goon? - vigyorgott Pierrot. Ajkát féloldalas mosolyra húzva, a mestertolvajlegyintett: - Nincs ilyen szerencséd, kölyök. Ezúttal nem pén-zelek expedíciót... csak Perpignanba kellene men-ned, a... - Spanyol határ mellé - fejezte be Nick helyett a fiú. - Hát, nem túl fényes kilátás. Madrid jobb volt.Nick vállat vont. - Ez van - mondta tárgyilagosan. - Ráadásul majd-nem biztosra veszem... sőt, nem akarlak félrevezet-ni, egészen biztosra veszem, hogy semmi izgalomnem lesz a dologban. - Ez van - utánozta Pierrot a mestertolvaj vállmoz-dulatát: - Mivel szeretném, ha gondolna velem ajövőben is, kénytelen vagyok teljesíteni a csip-csupkéréseit is, hmm? - Úgy valahogy. - Es mi lenne a dolgom? Nick az asztalon álló gyertyával babrált - a lecsur-ranó viaszcsíkokat kenegette szét; idegesen reme-gett mozdulatai nyomán a láng. A jajongó harmoni-kaszó körülölelte őket, s elvegyült á lüktető gyertya-fénnyel. - Egy családnak kellene utánanézru - mondtautóbb. - A nevük Chatellerault. Főképpen egy lány,Victorine Chatellerault érdekel.- Közelebbi? - Nincs közelebbi. Tudj meg róluk mindent, amiPerpignanban megtudható... azután majd meglát- juk. 10. - Dobd el a pisztolyt! A hang gazdája továbbra sem mutatkozott, csak apuska csöve került ki az árnyékból. Theron engedel-meskedett; revolvere vörös porfelhőt támasztvapuffant a földön. - Mit akarsz? - kérdezte a puskacsőtől.- Üzenetem van a számodra. - Sajátos módját választottad a közvetítésnek.A hang halkan felnevetett; finoman megrázkódotta fegyvercső. - Tudod, csak a nyomaték kedvéért - felelte aztán. - Félő, máskülönben nem vennéd komolyan... ami-lyen önfejű vagy. A beszélő angolul szólt, mégpedig tisztán, akcen-tus nélkül. Fiatal, angol férfi... nem lehet túlságosanrégen Afrikában - gondolta a vércseorrú. - Megtudhatnám végre, miről van szó? - kérdeztenyugodtan. - Hogyne. Bár nem hinném, hogy ne tudnád máris.A búr, bárhogyan erőltette a szemét, nem láthatottát a fal árnyékán. Tűző napon állt, szemét elvakítot-ta a vörös homok, homlokán, halántékán patakok-ban folyt a veríték, s becsorgott az inge alá.Igen, az idegen jól választott. Magányosan állaegy terecske közepén, kiszolgáltatva a gyilkos nap-nak s egy vadászpuskának, melyből bármikor el-őmennydöröghet a halál, valóban megszívlelen-dőbbé tesz bármilyen üzenetet. - Mégis, ha kisegítenél... - kérte Theron, s vigyá-zott, hogy egykedvű maradjon a hangja. - Ó, a dolog roppant egyszerű. - A vércseorrúszinte érezte, amint az idegen vállat von rejtekén. -N üsd bele az orrod mások dolgába! - Vagyis? - kérdezte Theron a rend kedvéért. - Ejnye... hát ilyen nehezen forog az eszed? Tartsdtávol magad a Merrick-ügytől! Feledkezz meg rólaegyszer s mindenkorra! Így már érthető?- Hát, nem mondhatnám... - Na, ebből elég volt! - csattant fel a rejtőzködő. -Eleget raboltad az időmet, végeztem. Legközelebbnem lesz figyelmeztetés... a csatornából kaparhatjákelő a hulládat! És most tűnj el!A búr biccentett, s lehajtotta a fejét; pillantásával arevolvert kereste. Mire feltekintett, a puskacsö - svele nyilván a rejtőzködő is - már eltűnt a fal mellől.A vércseorrú elhúzta a száját. - Átkozottak - morogta, amint lehajolt a pisztolyá- ért. Scarlett - oly hosszú idő óta először - végre vendég-ségbe készült. Különös érzés volt arra gondolni,hogy sétája ezúttal nem ér véget a kerítésnél, nemkell visszafordulnia a hivalkodóan ragyogó bouga-invillea bokroknál; kimehet a kapun, végigmehet azutcán, és ismerősökkel találkozhat odakint.Különös, milyen könnyen hozzászokhat az emberegy beszűkült világhoz. Ha valaki, ő aztán valóbanegész életében ragaszkodott a szabadsághoz - rit-kán, s akkor is csak kényszerből hagyta, hogy ösz-szezáruljanak körülötte a falak.Most azonban, hosszú betegeskedése alatt tökéle-tesen megbékélt helyzetével. Az ágy, a kicsiny szo-ba, s ha jobban lett, a virágokkal teli kert jelentettékszámára a nagyvilágot, s egy idő után már a bizton-ságot is. Valahogy úgy viszonyult mindehhez, minta vackába húzódó vad; hiába idegen és ellenségesminden odakint, a közvetlen környezet melegemindentől megvéd. Amikor a lesötétített, hűvösnek mondható szobá-ban feküdt, s felidézte magában a poros, sziklásvidéket, a különös, fatornácos épületeket és a nyo-morúságos kunyhókat, a tűző napon tengődő cser-jéket és az amerikai kandeláberkaktuszra emlékez-tető naboomokat, bizony, nem sok kedvet érzett hoz-zá, hogy kimenjen közéjük. Jelenlegi világa meglehetősen szűkös v olt ugyan,de a szoba minden tekintetben kellemes, a kert pe-dig egyenesen gyönyörű - mindez menedéket, oá-zist jelentet számára az idegen, szemlátomást kí-méletlen vidék közepén. Ám ahogy a betegség utolsó nyomai is visszahú-zódtak, s már az emlékeztetőül hátrahagyott gyen-geség is tűnőben volt, ámulatba ejtő sebességgelrohanta meg a vágy, hogy visszatérjen az életbe.Örömteli izgalommal töltötte el a gondolat, hogyismét vendégségbe mehet, új ismerősökkel beszél-gethet, újabb társaságokat hódíthat meg, esetleg fo-gadásokat szervezhet. E.különös állapotban mind abetegség hosszú ideje, mind a nagy utazást megelő-ző időszak különös álomnak tűnt csupán - valami-képpen egyiket sem tudta valóságosnak elfogadni.Mindazonáltal, napról napra egyre erősebb, egyrehatározottabb lett, núgnem aztán elérkezett az idő,amikor mind az orvosa, mind a családja lehetséges-nek tartották, hogy Scarlett visszatérjen a társasági életbe. A kezdeti lépések megtételéhez kiválóan alkal-masnak bizonyult a közvetlen környék, ahol is ker-tes, gondosan megépített villákban szinte kizárólaggyarmati tisztviselők laktak a családjukkal; számos-sal közülük Butler már a megérkezésük napjaibanfelvette a kapcsolatot. Igazán jó viszonyba perszecsak néhányukkal kerültek, ezek időről-időre megis látogatták Scarlettet, ajándékkal és jókívánságok-kal halmozva el a beteg asszonyt - ezeket a látoga-tásokat azonban igazán senki nem nevezhette "ven-dégségnek". Kenneth Trendell kapitány harmadik éve szolgált afokföldi brit hadseregnél. A szikár, komoly arcúfiatalember feleségével és két gyermekével néhányháznyira lakott csupán Butleréktól, egy nem túlsá-gosan nagy, de igen kellemes villában, gondosanápolt kert közepén. Cynthia Trendell - sápadt, csön-des asszony, nagy, csodálkozó szemekkel; első pil-lantásra mindenki ostobácskának vélte, holott ko-rántsem érhette őt efféle vád - nagy gondot fordította kertészkedésre. Trendell kapitány várandós feleségét és háromesztendős kisfiát Angliában hagyva érkezett Afriká-ba, kilencvenegy nyarának viharos napjaiban. CecilRhodes ekkor már két esztendeje ült Matebele- ésMasonaföld kormányzói székében, s vezette a Bri-tish South African Companyt, a hírhedt Brit Dél-afri-kai Társaságot, mely az újonnan megszerzett terü-letek minél teljesebb kiaknázását volt hivatott szol-gálni. A világot nemrégiben járta be a Pretoriátólmintegy harminc mérföldre húzódó Witwatersrandmérhetetlen aranykincsének híre - számolatlanulözönlöttek az uitlanderek, aranyásó kalandorok avidékre. A Brit Dél-afrikai Társaság működésénekhírére gátlástalan csapataik Lobengula földjét ismegrohanták - sokan közülük azonban nem csupána földet túrták kincsek után, hanem gyilkoltak, fosz-togattak A konfliktusok kedvére voltak Rhodes-nak, aki csak a megfelelő ürügyre várt, hogy katonaibüntetőexpedíciót indítson Lobengula ellen, s ígyegyszer s mindenkorra megszerezze a földjeit.Trendellt és embereit megérkezésük után nyom-ban átvezényelték Rhodes felügyelete alá. Nem voltkönnyű a szolgálat - Matebeleföldön minduntalanakadt olyan terület, ahol forrongott a levegő - deigazán komoly csatározásokra nexrugen került sor.Két évvel a fiatal kapitány érkezése után azonban -egy Rhodes által provokált masona-matebele ellen-tét kapcsán, melybe természetesen az aranyásók isbelesodródtak - kitört a háború az angolok és Lo-bengula között. A matebele vezérnek semmi esélye nem volt amodern fegyverek ellen, de bátor harcosokat irány-tott - számos vöröskabátos újonc nem jelentkezett acsaták utáni névsorolvasáson. Trendell jó katonavolt, két év alatt nagyon sokat megtanult a feketékhadviseléséről - ügyesen vezette csapatát. Ám azegyik utolsó ütközet során megszorultak egy W z-mosásban; a matebelék leválasztották őket a főcsa-pattól, s csak irgalmatlan harc árán sikerült kivágnimagukat. A kapitány súlyosan megsebesült a lábán. Az üt-közet után még az ellenséges vidékkel is meg kellettküzdeniük - napokig tartó bolyongás után sikerültcsak a főcsapat táborába visszatérni. Trendell sebeelmérgesedett, üszkösödött, pusztán hihetetlen sze-rencséjének köszönhette, hogy nem kellett levágnia lábát. De soha többé nem tudta kielégítően hasz-nálni; térde merewé vált, combja elvékonyodott -nem láthatott el frontszolgálatot. Mivel nem kívántmegválni a hadseregtől, Kimberleybe vezényelték,ahol afféle szakértőként működött közre a várospa-rancsnokság munkájában. Felesége és gyermekeinem egészen egy éve utaztak utána, s telepedtek leKimberley "villanegyedében". Ők várták most teáraa Butler házaspárt. A Trendell-ház verandáján ültek, virágos párnávalbélelt, könnyű nádbútorokon. Hatalmas fa árnyé-kolta be a tetőt, a tágas térben ki-bejárt á gyenge szél - a fülledt délutánokon ez volt a legkellemesebbhely az egész udvarban. A fotelokból a ház előtti, aprólékos gonddal ápolt - igaz, a vízhiány miatt nem túlságosan nagy - gyep-re láthattak; fiatal fekete fiú tisztogatta-gereblyéztemost is, alakja hol itt, hol ott bukkant fel a gyepettarkító bokrok, cserjék és virágágyások között. Fe-keték dolgoztak másutt is. A kerítést övező örök-zöld sövényt fehér nadrágba-ingbe öltözött, gyapjashajú öreg nyírta; karját messziről is jól látható teto-válások borították, talán a férfivá avatás emléke-ként. Sem a ruha, sem a tevékenység nem illetthozzá. Ágyékkötőben, oroszlánvadász dárdával akezében valahogy sokkal valóságosabbnak festettvolna. Trendellék később aztán elmondták róla,hogy a déli területekről származó hottentotta, s hosz-szú évek óta fehérek szolgálatában áll; talán sohanem volt még a kezében oroszlánvadász dárda.A sárga kövekkel felszórt utat, mely a kaputól azépület főbejáratáig vezetett, két ifjú tisztogatta. Fel-szedegették a leveleket, elegyengették a gygrödése-ket, közben mulatságos történetekkel szórakoztatták egymást. Beszédükből a vendégek egyetlen szótsem értettek, de minduntalan felcsendülő kacagá-suk önmagáért szólt. Scarlettnek - mint oly sokszor mostanában - mind-erről Tara jutott eszébe. Élete egy jelentős szakaszá-ban teljességgel természetes volt számára, hogy né-gerek dolgoznak az ültetvényükön, négerek látjákel a ház körüli teendőket, s még a gyerekeknek isnéger szolga lesi a kívánságait. Teljes államokatműködtettek a fekete rabszolgák. Ismerte őket, minta saját tenyerét, sokukat szerette, többségükben fel-tétlenül megbízott - hozzátartoztak az életéhez,olyan szorosan, mint akár az éjszakai alvás.A polgárháború alatti és utáni időszak persze na-gyon sokat rombolt ezen a viszonyon. A Tara jelen-tette óvó burokból kikerülvén, Scarlett bizony meg-tanulta gyűlölni a négereket, megtanult félni tőlük. - ám ez az érzés továbbra sem érintette az emléke-ket, amit az ültetvény legkedvesebb feketéi táplál-tak szívében. Mammy és a többiek szinte a család-hoz tartoztak, viszonyuk soha nem változott, bár-milyen viharok tomboltak is a világban.S most Afrika. Ahol a feketék veszedelmes, ellen-séges vadak, félelmetes ellenfelek, kiknek rémtettei-ről legendákat mesélnek, s akikkel lépten-nyomonháborút kell vívnia a fehérembereknek. Noha kép-telen volt rá, hogy tisztán lásson mindent, s éppenezért eleve megkérdőjelezett számos történetet, aztönmaga is belátta, hogy Afrika feketéi mindenkép-pen másmilyenek, mint távoli rokonaik, az amerikairabszolgák voltak. Ellenére annak, hogy már a fehérek házainál szol-gálatot teljesítő afrikaiaktól is félt, vagy legalábbistartott, olthatatlan vággyal szeretett volna "igazi szelídítetlen négert látni, olyat, aki "lándzsával öliaz oroszlánt, ágyékkötőbe táncol a tűz körül, ésnekiront a puskás katonáknak is". Mindazonáltal azt kénytelen volt elismerni, hogy valószínűlegnyomban elájulna az ijedtségtál, ha vágya egyszer-csak teljesülne. Pearl-Merill, az angol vadász egy alkalommalmegígérter hogy tökéletesen biztonságos körülmé-nyek között bemutat neki egy valódi fekete harcost,de aztán Scarlett állapota megint romlott, s az ígéretfeledésbe merült. Ám most, hogy a szellőjárta ve-randán üldögélt, s teáscsészéjével a kezében a kert-ben dolgozó négereket figyelte, az asszonynak eszé-be jutott az ígéret. El is határozta nyomban, hogyezúttal nem hagyja feledésbe merülru.Fehér kesztyűs, fehér egyenruhás fekete szolgatöltötte újra a csészéket, miközben Mrs. Trendellharmadszor sóhajtott fel: - jaj, igazán röstellem... nem értem, hol maradt el,már itthon kellene lennie. Sápadt, finomvonású arcát enyhe pír futotta be,pillái zavartan verdestek. Meleg tekintetű szemealatt kékes árnyék lapult; hiába igyekezett eltüntet-ni, átütött a púderrétegen. Karcsú, madárcsontú asszonyka volt; hihetetlenülkeskeny keze szinte önálló életet élt - mint valamiriadt kis állat, rebbent ide-oda. A szégyen s a párjairánti aggodalom szemlátomást egyszerre gyötörte,egyre inkább aláásva a nyugalmát. - Ugyan már, Mrs. Trendell - bátorította Butler -semmi baj. Ebből igazán ne csináljon magának gon-dot! Ken egészen biztosan itthon lesz perceken be-lül... ismerem őt, nyilván közbejött neki valami fon-tos elintéznivaló, különben nem maradna el. Minketmeg aztán egyáltalán nem bánt a dolog... bárkivelelőfordulhat ilyesmi, különösen ha olyan remek in-tézmény alkalmazásában áll, mint a hadsereg! - De igazán, kedvese - érintette meg Mrs. Tren-dell kezét könnyedén Scarlett - Rhettnek igaza van.Ne csinálj gondot magadnak ebből...A fiatalasszony. felsóhajtott. Láthatóan nagyon jólesett neki a bátorítás, mindazonáltal nem nyugtatta meg. - Igazán kedvesek vagytok - fordult Searletthez. -De mégis, annyira bánt a dolog... Először látogatszmeg minket, és tessék... Ken képtelen hazajönniidejében. Pedig annyira kértem! - Hangja durcásancsengett, de alighogy ezt kimondta, nyomban úrrálett rajta az aggodalom: - Remélem, nem történtsemmi baj... - És hol vannak ilyenkor azok a gyönyörű gyere-keí? - kérdezte Butler, hogy elterelje vendéglátójukfigyelmét a férjéről. - Nem láthatnánk őket?Mrs. Trendell elmosolyodott. Aggodalmas voná-sai tüstént átrendeződtek, büszkeség és szeretettükröződött rajtuk. - Ó, a kis ördögfiókák - nevetett. - A ház mögöttjátszanak Connyval. Tudja, ha kellőképpen kifárad-nak, sokkal illedelmesebbek... Ezért aztán mindenvendégség előtt igyekszünk kellő szórakozást biz-tosítani nekik. - Figyelemre méltó taktika - mosolygott 8utler. -No persze, mit is várhatnánk egy olyan kiváló kato-nától, mint Kenneth?! Coriny is... hmm, bennszülött? -érdeklődött Scar-lett, s nagyon remélte, hogy hangjában nem érződika tiltakozás: ellenére annak, hogy róla és Dara kivé-telével lényegében a gyermekeiről is feketék gon-doskodtak, a világ minden kincséért sem bízott vol-na az itteni négerekre fehér gyermeket. - Ó nem, dehogy - derült Mrs. Trendell. F ( velemjött, Angliából. Már ott is nálunk dolgozott. Tudja,Conny árva... egyetlen hozzátartozója sincs Angliá-ban, csak egy kellemetlen unokanővére, aki mérhe-tetlenül kihasználta szegényt. Amikor Ken megse-besült - az asszonyka arca elkomorult, hangja egyárnyalattal mélyebbre váltott, ám mindezt látható-an észre sem vette - és mi utánajöhettünk, szeretettvolna velünk tartani. Qrömmel elfogadtam a kéré-sét. Becsületes, derék leány, szinte mindenben asegítségemre van. Egyébként - tette hozzá rövidhallgatás után, akaratlanul is félbeszakítva Scarlet-tet, akinek már az ajkán volt a következő kérdés -amikor pihenőnapja van, vagy kimenőt kap, feketedadus vigyáz a gyerekekre. - Elmosolyodott; lát-szott rajta, hogy valami kedves emlék jutott az eszé-be. - Úgy hívjuk, Mamanéru. A gyerekek neveztékel így, mert a neve valami ehhez hasonló... én semtudtam megjegyezni, de most már mindegy is. Rajtamaradt a Mamanéni. - És... jól bánik a kicsikkel? Úgy értem... szóval, azitteni feketék is értenek ahhoz a rengeteg dologhoz,ami nélkülözhetetlen egy kisgyerekkel kapcsolat-ban? - Scarlett kínosan ügyelt, nehogy megbántsavendéglátója érzelmeit, noha legszívesebben egye-nesen nekiszegezte volna a kérdést: hogy" meri egycivilizálatlan vademberre bízni a gyermekeit? - Ó, Mamanéninek már jókora a tapasztalata. Ides-tova úgy harminc esztendeje szolgálhat angol csa-ládoknál, bár meglehet, hogy még régebben. Aztmondja, süldő lány volt még, amikor elhurcolták atörzsétől. Akárkire természetesen nem bíznám akicsiket! - Elhallgatott, töprengett valamin. - Egyál-talán nem könnyű eligazodni ezeken az afrikaiakon - mondta utóbb. - Igaz, én még csak egy éve élek itt,keveset tudok róluk, azt is inkább Kentől, semminttapasztalatból. Különös emberek... ismerni kell őketahhoz, hogy tudjunk bánni velük. Én még csak mostkezdem kitanulni őket. - Felnevetett. - Az újakkalnéha igazán buta helyzetbe kerülhet az ember! Kenezért aztán igyekszik olyanokat szerezni, akik márrégóta dolgoznak fehéreknél... ez persze jóval na-gyobb anyagi terhet jelent. - No, nézd csak, nézd! - nevetett fel Butler. - Csakemlegetni kell, és előbb-utóbb felbukkan! - Roppantul röstellem magam - lépett a verandáraKenneth Trendell kapitány. - Sidwell ezredes híva-tott abban a pillanatban, amint ki akartam lépni akapun. Sajnos, ő nem az az ember, akinek ellentlehet mondani... Asszonyom, bocsánatát kérem akésésért - lépett Scarlett elé, és kezet csókolt. - Rhett,ugye megérted? - Kemény, baráti kézfogás, azután: - Bocsáss meg, kedvesem. Igazán sajnálom, hogyilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. - Megcsókoltaa feleségét, azután leült mellé az előre odakészítettfotelba. - Semmi baj, drágám - mosolygott az asszonyka, shangjából szinte sütött a megkönnyebbülés. - Ejnye, te már megint halálra izgultad magadmiattam! - vonta össze szemöldökét a kapitány. - Ó, én nem... csak... Annyi rosszat hallani mosta- nában. - Javíthatatlan vagy - mosolygott rá a férfi. yúlta fotelokon, és megszorította hitvese kezét. Jobbkeze ujjai tintafoltosakvoltak, talánjelentést írhatottdélután. - Ejnye, Rhett! - fordult az amerikaihoz. -Csak nem azt akarod mondani, hogy teán kívülsemmi mást nem kaptál inni? Menten elsüllyedekszégyenemben! - Ne tedd, éri vagyok az oka - tárta szét a karjátButler. - A kedves hitvesed kifogástalan vendéglátó.Túlságosan meleg volt még az alkoholhoz, nemkívántam. - No, én ugyan nem tudok elképzelni olyan mele-get, hogy ne esne jól egy pohár whisky... Mindene-setre, most már kifejezetten hűvös van. - Valóban? - simított végig gyöngyöző homlokánaz ősz férfi. - Bob! Hé, Bob hozz nekünk whiskyt gyorsan! Éshozd ki az üveget is! Valami nem. volt rendjén a kapitány viselkedésé-vel. Hittese egészen bizonyosan tudta, Butler erő-sen gyanította; Trendell nem bizonyult valami jószínésznek. Az erősen bicegő fiatalember általában kevesetszólt, jókedélye - ha oda nem is veszett - alaposanmegcsappantarosszemlékűcsataóta. Csöndes,visz-szafogott ember lett, elgondolkodó, jobbára befeléforduló; súlyos sebe komoly hegeket hagyott a lel- kén is. Valami hibádzott hát azzal a harsány lendülettel,ami most hajtotta. - Sehol nem látom Dara kisasszonyt! - nézett körülszínpadias mozdulattal. - Hová dugtátok? Csak aztne mondjátok, hogy nem hoztátok magatokkal! Asz-szonyom - fordult Scarletthez - hogy tehette ezt?Scarlett nemigen ismerte Trendellt; ő volt az egyet-len, akinél a fiatalember elérte a kívánt hatást. - Ne is mondja, kapitány úr - felelte legyintve. -Odakint barangolnak valahol a pusztában! Pearl-Merill... tudja, az a neves vadász... kivitte őket haj-nalban. Estére ígérkeztek haza... gondolhatja,mennyire aggódom miattuk! Arról már mélyen hallgatott, hogy lánya - nagyonkedvesen ugyan, ám igen határozottan - bejelentet-te, nem hajlandó többé teákon, fogadásokon és es-télyeken megjelenni, legfeljebb egy-egy kivételes al-kalommal, ha az v alamiért roppant fontos a szülők- nek. 238 "Nem az én világom" - mondta egyszerűen egyhosszas monológ után, s Scarlett nem tehetett mást rábólintott. "Tudom" - felelte a lánynak határozot-tan, de a szeme gyanúsan csillogott. Tudta jól, Daraelhagyja a közös utat; letér a legközelebbi elágazás-nál, s attól kezdve minden perc csak ajándék, ami-kor vele lehet, amikor láthatja. De tartotta magátkeményen, nem hagyta, hogy a nedves csillanásbólvalódi könnyek legyenek. Hiszen megfogadta: le-dönti a korlátokat. - Ó... igazán sajnálom. Talán majd legközelebb -mondta Trendell. Vajon valóban elkomorult az ar-ca, vagy csak árnyék esett rá Bárrü volt is az igazság, nem derülhetett ki. Har-sány csatakiáltást hallatva, két hirtelenszőke kis-gyermek rontott a teraszra, szempillantás alatt elsö-pörve minden kérdést. - Apu! Apuu!!! Az elöl rohanó fiúcska; Trevor, hat esztendős le-hetett. Egyetlen ugrással termett fenn a verandán, akövetkezővel már a kapitány ölében kötött ki. Nap-barnított, kék szemű, karcsú kisfiú volt, vonásaibanmind anyját, mind apját megőrizte.Öccse, a három esztendős William kurta lábai ne-hezen birkóztak a néhány lépcsőfokkal; már az elsőlépés után rájött, hogy gyorsabban, s főleg biztosab-ban felér, ha nem kísérli meg bátyja módszerét ko-vetni, hanem - bármennyire szégyenletes is vissza-térni a pelenkásoknak való módszerhez - kezével isbesegít. Így hát négykézláb küzdötte le az akadályt,azután futott, hogy kapjon még helyet édesapja ölé-ben. Testvérével ellentétben ő zömök, pufók arcúgyermek volt, szeme kékje azonban neki is Cynthi-át, míg metszése a kapitányt idézte. - Hé-hé, páviánhorda! nevetett Trendell. - Micso-da viselkedés ez? Tessék azonnal lemászni, és üd-vözölni a vendégeinket! Trevor, kelletlenül ugyan, de engedelmesen le-csusszant apja öléből, elsodorva ezzel a kis Willt, akimég csak akkor igyekezett felfelé. Nyomban kitörtvolna közöttük a csetepaté, ha a kapitány nem szól közbe - Gyerekek. Kértem valamit. - A hangja csöndesvolt, még csak nem is fenyegető, de a testvérekahelyett, hogy civakodni kezdtek volna, végre aButler házaspár felé fordultak. - Trevor Trendellnek hívnak. Jónapot - közöltekissé durcásan, de felemelt fejjel az idősebbik. - Jónapotkijánok - csatlakozott hozzá Will is, az-után gyorsan, nehogy a bátyja megelőzze, vissza-mászott apja ölébe. - Jónapot - bólintott feléjük az amerikai. - Én Rhettvagyok, ő pedig a feleségem, Scarlett. - Szervüsztok - mosolygott rájuk az asszony is. -Örülök, hogy találkoztunk. - Miért? - érdeklődött a kapitány térdén ülve a kis Will. - Mert már sokat hallottam felületek.- A mamától? - Igen, tőle is. Nem tudni, a rövid beszélgetés miféle gondolatso-rokat indíthatott meg a fiúcskában, mindenesetrelecsusszant nehezen megszerzett helyéről, és Scar-letthez futott. - Gyere, megmutatom neked a kutyámat - mondta,bizalmasan közel hajolva az asszonyhoz. - Ó, az igazán remek lesz. Eljöhet velünk a mamais? - nézett Cynthiára Scarlett, erősen reménykedve,hogy nem kell kettesben maradnia Willel. 240 Elszokott már a kisgyermekektől, szerette volna,ha nem kell túlságosan sokat foglalkoznia a Tren-dell fiúkkal. Szégyellte ugyan kissé a dolgot, deváltoztatni nem tudott az érzésein; igazság szerintsaját gyermekei közül is szinte csak Cica volt azegyetlen, aki nem bosszantotta kicsikorában sem.Mindemellett számos dologról akart beszélni ven-déglátójával is - jóllehet, ha most hirtelen eló kellettvolna sorolnia, talán egy sem jutott volna az eszébe - és tartott tőle, hogy a fiúk megzavarják az elterve-zett csevegést. - Gyertek - állt fel Mrs. Trendell. - Mutassuk megMrs. Butlernek a kutyát és az udvart, rendben?Legalább nem zavarjuk a férfiakat sem - mosolygottScarlettre. - b, asszonyom, ha a hölgyek, s különösen a ke-gyed jelenléte zavarna, azt hiszem itt volna az ideje,hogy elbúcsúzzak a földi léttől - bókolt felé az ame-rikai. - Mindazonáltal, a feleségem bizonnyal szíve-sen tekintené meg ezt gyönyörű kertet, amíg a ka-pitány úr elmeséli nekem, miről beszélnek egymásközt a tisztek a kaszinóban! - Nos, Kenneth? - pillantott kérdőn Trendellre,miután az asszonyok kézen fogták a fiúkat, s elmentek. - Mi történt? A kapitány nem válaszolt, csak felhúzta a szemöl-dökét, mint aki nem érti, mire gondol a vendége. - Valami felzaklatott - jelentette ki tárgyilagosanButler. - Ha nem akarsz róla beszélni, természetesennem faggatlak. De vaknak azért ne tarts, már meg-bocsáss. A fiatalember féloldalasan, kedvetlenül elmoso-lyodott. Minduntalan zavarba ejtette az ősz ameri-kai, hallatlan élettapasztalatával, már-már nyersőszinteségével, cinizmusba burkolt bölcsességével,amióta csak megismerte. Noha társaságokban bará-toknak vallották egymást, alig tudott róla valamitazon túl, hogy amerikai üzletember. Most, ahogyvégigsuhant benne ez a gondolat, csaknem felneve-tett. Amerikai üzletember. No hiszen! Ha ezt semtudná, akkor sem lenne tőle távolabb egy tapodtat sem. Ennek ellenére, ezt el kellett ismernie, valóbankedvelte Butlert, s valami mélyen gyökerező érzés-ből fakadóan tisztelte is. Ha óvatlan pillanatokban, amikor az idős férfi éppen nem figyelt a külvilágrahanem valamiféle - ki tudja, miről regélő - belsőhangot hallgatott, Trendell valami olyan, mélysége-sen mély tudást látott a szemeiben, amit birtokolnicsak kevés embernek adatik meg. A tudáson túlmásról is árulkodott ilyenkor a cserzett; ráncok ba-rázdálta arc: a sokat látott ember keménységéről, aviharok formálta lélek szilárdságáról. S a fiatal tiszt,ha lehet, ezt még a bölcsességnél is többre becsülte.Az eddig ismert emberek közül, legalábbis úgyvélte, az apja volt hasonló, de őt korán elvesztette.Trevor Trendell - aki után Kenneth nagyobbik gyer-meke a nevét kapta - mindig valamiféle kősziklábafaragott szoborként élt fia emlékezetében, de bár-mennyire szenvedett is miatta, arra már nem emlé-kezett a fiatalember, milyen is lehetett valójában azédesapja. Mivel gyermek volt még; amikor TrevorTrendell hősi halált halt Afrikában, később is csu-pán azokból a benyomásokból meríthetett, amelye-ket akkorról őrzött. Komoly, keveset mosolygó arca magasban, s mély, szeretetteljes hang-lényegébenez volt minden; no meg egy maréknyi apróbb-na-gyobb esemény, emlék, ami tíz év alatt összetorló-dott az álmodozó hajlamú fiúban.Jobb híján a csatáról jegyzett hát meg mindent,ahol az apja elesett. A zulu háborúban veszett oda,nyolcszázhetvenkilenc január huszonegyedikén,Isandhlwanánál, ami, akármilyen különösen hang-zik is, a zuluk nyelvén azt jelenti: a tehén harmadikgyomra. Itt szenvedték el a britek egyik leggyászo-sabb vereségüket .frika meghódítása során.Chelmsford lord vezetésével messze behatoltak azangol katonák Zuluföldre anélkül, hogy bármiféleellenállásba ütköztek volna. Aztán a lord megfelez-te seregét, s még beljebb vonult. A hátramaradtakatpedig körbezárta Cetew,ayo, a zulu király, aki mind-végig figyelemmel kísérte az angolok lépéseit.Nyolcszáz brit katona esett el a különös nevű he- lyen. Kenneth már nem emlékezett rá, vajon ekkor ha-tározta-e el, hogy mindenképpen katona lesz, s Af-rikában szolgál, avagy valamikor később. Ha őszin-te akart lenni önmagához, be kellett látnia, hogysemmiféle bosszúvágy nem fűtötte, sem akkoriban,sem a szolgálat éveiben. Sokkal inkább ügy érezte,teljességgel természetes rendje a dolgoknak, hogyapja nyomdokait követi, folytatja, amit ő megkez-dett - mintha csak felvette volna a puskát a halottTrevor mellől, s menetelt volna tovább, helyette. Demég ez a magyarázat is túlzott racionalitást feltéte-lez a tett mögött, amely minden átgondolás, köny-nyes szemű fogadkozás és merengés híján született,valamiféle önként adódó szükségszerűségből.Az isandhlwanai csata után Chelmsford lord meg-maradt embereivel elmenekült. A vereség után ter-mészetesen leváltották, 5 Sir Evelyn Woodot küld-ték vissza harmincezer fős sereg élén. Noha a zulukmár korábban igyekeztek puskákat szerezni - ek-kortájt fedezték fel a kimborleyi gyémántmezőket,s számos zulu szegődött el oda dolgozni, hogy akapott pénzből fegyvert vásárolhasson - nem áll-hattak ellen 5okáig a brit erőknek. Trevor Trendellalig több, mint fél éve volt halott, amikor Ulundinálvégérvényesen vereséget szenvedtek; az angolok amenekülő királyt, Cetewayot is elfogták.Trendell - valami különös késztetésnek engedel-meskedve, amit apja emléke ébresztett benne - nemsokkal Afrikába érkezése előtt minden hírt össze-gyűjtött ezekről az eseményekről, amihez csak hoz-zájuthatott. Néhány történet persze világszerte is-mertté lett - mint a Rorke's Drift-i dicsőség, aholszázharminc brit védő állítólag négyezer zulu meg-megújuló támadásait verte vissza, s Lajos herceg, III.Napoleon császár fia halála, aki hadi tapasz-talatokat szerezni ment Zuluföldre, s az Ityotyozi-folyó mellett esett el egy kisebb összetűzésben - áma fiatalember szinte napra pontosan ismerte a zuluháború lefolyását addig a pillanatig, amíg ő magaAfrika földjére lépett. Azután, hogy ő is része lett afekete kontinens történelmének, valahogy jelentő-ségét vesztette, mi több, érthetetlen rögeszménektűnt korábbi adatgyűjtő igyekezete - később azon-ban, Matebeleföld veszélyei közepette nem egyesetben húzott hasznot ezirányú tudásából.A három év, amit csapatával a matebelék és maso-nák vidékén töltött, megérlelte elméleti tudását, sszámos újabb elemmel gazdagította. Megismerte azafrikai viszonyokat, a feketék hadviselési szokásait;gondolkodásmódjukat, viselkedésüket, megtanultbánni velük - sebesülése után nem véletlenül kértékfel szakértőnek Kimberleyben. Szakértői minőségében kérette délután Sidwell ez-redes is, azért volt kénytelen vendégeit megváratni.S noha eredendően elhatározta, hogy hallgatni fog,most mégis úgy döntött, beszél róla az amerikainak. - Nos, valóban - sóhajtott, s két kezét összefűzöttujjakkal a hasára fektette. - Ahogy, nagyon helye-sen, megjegyezted... valami felzaklatott. Méghozzáalaposan. Nem akartam szólni róla, még neked sem,a nőknek pedig különösen. - Nocsak - vonta fel fehér szemöldökét Butler. - Ezkomolyan hangzik. - Ó, inkább csak arról van szö, hogy amíg nemtudunk biztosat, senkit sem szeretnénk felizgatni. Adolog... roppant különös, és számomra kissé érthe-tetlen. Ha tényleg az, aminek látszik, még komolybaj is lehet belőle... ha meg nem az... akkor bármi lehet. Az amerikai, bármennyire átérezte is Trendellgondját, felnevetett. - Hát, fiam, lehet, hogy öreg vagyok és tompul azagyam, de ebből egyetlen szót sem értettem. Nemmondanád el végre valóban, hogy miről van szó? - Sajnálom, ha zavaros voltam. Az egész ügy kissézavaros számomra. - A kapitány kinyúlt a pohará-ért, amit Bob az imént rakott elébük. - Nos, déltájbantaláltak két holttestet odalent, a kunyhók között. Ezönmagában még nem lenne különösebben érdekes,a kunyhók között sajnos meglehetősen gyakran ta-lálnak holttesteket... csakhogy erősen úgy tűnik,ezek valamiféle rituális gyilkosság áldozatai lettek. - Rituális gyilkosság? - Az idős férfin látszott, hogynem veszi komolyan a dolgot. Trendell bólintott. - Afféle hadüzenet - magyarázta, poharát forgatvaujjai között. - Bizonyos vidékeken az afrikaiak ily-módon adják ellenségeik tudtára, hogy vadászrufognak rájuk. - Igyekezett egyszerűen fogalmazni, snem tért ki a részletekre. - Vadászni? De miért? Kire? - Nos, ezt még ki kell deríteni... hacsak magától kinem derül. - Na de fiam, ez itt Kimberley, nem? Egy város,nem a préri... vagy szavanna, vagy mi az ördög!Miféle vadászatról beszélsz te?- Embervadászatról, Rhett. Szavai kellemetlen éleséggel koppantak. Butlermeghőkölt kissé csend telepedett rájuk.A gyepen ott sertepertélt a fekete fiu, az öreg akapu közelében nyeste a bokrokat. Az utat márrendbe tették, makulátlanul s üresen ívelt át a ker-ten, mint valami roppant, lusta kígyó. Valahonnana ház mögül vidám csaholás hallatszott, önfeledtgyermeki kiáltások közepette, a veranda tetején pe-dig a vén fa levelei motoztak az enyhe délutániszélben. Minden oly békés volt, oly kedves és kelle- mes. - Ez itt Afrika, Izhett - folytatta kisvártatva a fiatalkapitány. s Amit itt látsz - intett körbe - csupadíszlet, hamis béke! Mi alkottuk, hogy elhiggyük,itthon vagyunk itt is. De menj csak ki egyszer avároson kívülre, s meglátod, mennyire nem így van!Sok-sok emberrel, puskákkal, vérrel megszerezhet-jük ezt a földet, de otthonunkká nem tehetjük soha.Láttál már katonák által megerőszakolt lányt? Meg-kaphatta mind, sorban egymás után... de mit gon-dolsz, bírta valamelyik is a szerelmét? Nem, Rhett,ez a föld soha nem lesz a miénk, hiába irtjuk sorra alakóit. - Hallgatott egy keveset, azután tovább be-szélt. Rekedt volt a hangja, s valahogy fáradtnaktűnt. - Ellenünk van minden szívdobbanása... a napheve, a vizekben lappangó betegségek, a miazmásszelek, az átkozott moszkitók, a mérges rovarok éskígyók... az emberek és a szellemek. A feketéketlegyőzhetjük, le is fogjuk nemsokára.-. de Afrikát soha. Hallgattak megint. Az öreg kalandor Trendell sza-vain tűnődött. Tül sokat látott már életében ahhoz,hogy kinevesse, bolondnak tartsa a tisztet. Ugyan-akkor idegen volt itt, a felszínen kívül semmit semértett még, s nem tapasztalt olyasmit, ami a sajátszemszögéből nézve is megerősíthette volna a kapi-tány aggodalmát. - Mire gondolsz - kérdezte csöndesen - mifélevadászatról lehet szó? Trendell szusszanása kurta nevetésnek is beillett. - Ki tudja? - felelte. - Célba vehették a bányászokat,a naplopókat... vagy magát a várost. Ha egy királyvagy varázsló kiadja a parancsot, ezek nem kérde-zősködnek... Az istenek jelet küldtek, hogy segíte-nek nekünk kiűzni a betolakodó fehérembert - kán-tálta eltorzított hangon. - Csak ennyi kell - vontvállat utóbb. - De, ha jól tudom, errefelé nemigen dúl már sem-miféle háború - jegyezte meg óvatosan Butler. - A háború mindenütt dúl - legyintett elkeseredet-ten Trendell. -Egyébként igazad van. Ez lényegébenmár rég meghódoltatott terület. Éppen ezért nemnagyon értem. - Es biztos vagy benne, hogy valóban... hmm, ritu-ális gyilkosság történt? A kapitány ismét megvonta a vállát. - Biztos? Hogyan lehetnék benne biztos? Úgy öltékmeg őket, csupán ennyi biztos. De hogy miért? - Kik az áldozatok? Tudjátok már?Trendell fintorogva bólintott. - Két egykori bányász. Naplopók, mindenre kap-ható kalandorok. - Az ősz amerikai biztosra vette,hogy a fiatalember cseppet sem sajnálja őket. - Azegyikük Andrew Morton, felügyelő volt egy közelifejtőben. A másikról még nem derült ki pontosan,kicsoda. 248 Butlert egy pillanatra megérintette a szánalom.Elpusztulni valami ostobaság miatt ezen a kímélet-len kontinensen, anélkül, hogy bárki is bánkódnaemiatt. Két nyomorult pára, akik elindultak ottho-nukból, mert azt gondolták, az ígéret földjén majdrájuk mosolyog a szerencse. Ki tudja, tán családot ishagytak hátra, azzal kecsegtetve őket, hogy gazda-gon térnek vissza hozzájuk. S most bekaparják őketa vörös homok alá... - Vajon, miért kellett meghalniuk? - kérdezte, job-bára önmagától. - Hát, ez az! - biccentett a kapitány, akit viszontszigorúan gyakorlatias szempontból érdekelt a ta-lány.- Mielőbb szeretném megtudni, hiszen alighamindegy! A parancsnokság mindenesetre kellőkép-pen felbolydult. Még néhány őrjáratot is kiküldtek.Butler felkapta a fejét; tekintetébe aggodalom köl- tözött. - Bizony-bizony - bólogatott Trendell. - Már csakezért is szerettem volna hallgatni, amikor megtud-tam, hogy Dara kisasszony odakint van. Feleslegesaggodalmaskodnod... - Tehetünk valamit? - Az amerikai torka hirtelennagyon szárazzá vált. Úgy kapott a whiskyspohárután, mintha az élete múlna rajta. - Nem - ingatta a fejét a fiatalember. - De hidd el,nem is érdemes. Egyrészt, Pearl-Merill érti a dolgát,és jóban is van a környékbeli feketékkel... Másrészt,nem hinném, hogy igazán komoly lenne az ügy... éskimentek az őrjáratok is. Mindenkit figyelmeztet-nek, akivel találkoznak. Butler elhúzta a száját, de bólintott. Már röstellte,amiért annyira elgyengült az imént. De bármennyi-re igyekezett is titkolni, egyetlen lánya mindenegyes lépéséért gyötörte az aggodalom, s csak fér-fiúi büszkesége - no meg némi józan megfontolás - 249 akadályozta meg abbanj hogy ezt lépten nyomonelárulja. - Értem, persze - morogta. - Komolyan mondom, hogy nincs okod aggoda-lomra - nyugtatta Trendell. - Ha lenne. magam ria-dóztatnám az egész helyőrséget! - Köszönöm - mosolyodott el Butler, j folytattarolna, de a hölgyek közeledő beszélgetése torkáraforrasztotta a szót. Egymásra pillantottak a kapitánnyal egyikükneksem kellett kimondania, mire gondol. - Nos, zavarhatjuk már az urakat? - kérdezte Mrs.Trendell. - Vagy még nem sikerült megoldaniuk avilág nagy kérdéseit? - Savanyü volt a beszélgetés önök nélkül, asszo-nyom - állt fel az amerikai. s Igaz örömünkre szolgál,hog, végre visszatértek közénk!O, maga hízeleg, Mr. Butler! Igazán irigylem afeleségét! - Jaj, drágám, hát nehogy azt hidd, hogy otthon isilyen kedves! - nevetett Scarlett. - Morgós vén med-ve már, csak az efféle alkalmakra tartogatja a mézet. - Hölgyeim, hölgyeim! - emelte fel a kezét Tren-dell. - Ha szabadna kérnem, menjünk most márbeljebb, s ott folytassuk ezt az érdekes beszélgetést ugyanis idekint előbb utóbb mindent megszállnaka rov árok... medvét és mézet egyaránt.Nevett. P vonultak be a nappaliba, de a vendégségmár nem tartott sokáig. Butler fejfájásra hivatkozvasürgette a hazatérést, és a kapitány nem tartóztatta.Hasonló helyzetben ö is szeretett volna mielőbbotthon lenni. 1 l. Napos volt a délután. Az égen alig látszott felhő, haitt-ott rel is tűnt néhány, az élénk szél nyombanmessze kergette a város fölül. Ha az ember keletnekfordult, és beleszimatolt a hideg levegőbe, megérez-hette a tenger sószagú leheletét, délnyugatra tekintve pedig felfedezhette a Pireneusok homályba ve-sző vonulatát. Az cisi Roussillon vette körül, a Föld-közi-tenger és a panvol határ közé ékelt vidék, aholaz Ibériai-félszigetre vezető út már a rómaiak idejé-ben is a áros helyén keresztezte a folyót. Igaz, arómai települést akkor még Ruscinonak nevezték -kilencszázhuszonkettőben említik elsőként VillaPerpiniani néven, egy kódex lapjain - s a mai épü-letek közül sem állt még egyetlen egy sem, ám av áros gyökerei mégiscsak oly messzi Jmúltban ka-paszkodtak, mely megrendített bármely utazót.A polgárok, ezek a részben spanvol, részben fran-cia (bizonyos reszben pedig ki tudja miféle) ősökleszármazottai, posztosok, kelmefestők, vargák ésötvösök kései utódai persze nemigen törődtek ön-nőn múltjuk mélységeivel - túl azon, hogy igenbüszkék voltak rá, mindennapi életük természetesrészeként értelmezték. Hogy a sáros közepén állMallorca királyainak palotája? Hát persze. Ott állmár vagy hat-hétszáz esztendeje...A vidék sokáig spanvol fennhatóság alá tartozott,ám a Francia udvar is igényt tartott rá. A vitáknakXIV. Lajos, a Napkirály vetett véget egyszer s min-denkorra - az ötvennégy esztendőn át kemény kéz-zel uralkodó király háborúifranciaországnak nagy-hatalmi státuszt biztosítottak, így a Pireneusi-béke-szerződésben ő diktálhatta a feltételeket. Spanyol-ország területeket adott át a franciáknak, az új határa Pireneusok vonulata lett. S hogy a rendezés mégselegyen annyira fájó az Ibériai-félsziget egy részéturaló IV. Fülöpnek, az isteni kegyből uralkodó Nap-király feleségül vette a spanyol királylányt, Mária-Teréziát. A katalánokból egycsapásra francia lett -papíron legalábbis. Am egy vidék arculata csak lassan alakul, hiábaalkudoznak felette királyok és politikusok; Perpig-nan tehát mind a mai napig erősen őrzi történelmenyomait, a spanyol múlt emlékeit.Az Andorra irányából érkező folyó a Tet, és a nar-bonne-i út egymás mellett kígyózva, a Castillet tö-vében éri el Perpignan városát. A kicsiny, téglábólemelt, csipkés bástyájú vár valaha a város kapujavolt; teraszáról, a rózsaszín kupolás harangtoronyárnyékából igen kellemes kilátás nylik a vidékre.A Castillet sarkánál, a hideg téglafalnak támasz-kodva álldogált Pierrot, s a város felé bámult. Ahangulatos épületek sora, a Loge, az egykori konzu-li palota, s a kovácsolt vaskapukkal ékes városházafelett magasodott a Szent János-székesegyház - va-lahol annak árnyékában, egy Vaskezűnek nevezett,háromszázötven éve halott gazdag hajótulajdonosegykori háza közelében találhatta meg a fiú a Cha- tellerault család otthonát. Lejjebb a narbonne-i úton, Rivesaltes kocsmájábanGilt mester, a kocsmáros szívesen számolt be Pier-.rofiak mindarról, amit a családról hallott. - Ó, a Chatellerault-k, igen! - horkantott sokat tu-dón, és sonkányi alkarjára támaszkodva, áthajolt apulton. - Módos család, igen módos. Csak éppen...valahogy nem szerencsés, én amondó vagyok! - Nem szerencsés? Aztán miért nem? - kerekedtekel Pierrot ártatlan szemei. - Sokat beszéltek róluk a népek egy időben - som-mázta Gill mester, aztán magyarázatképpen méghozzátette: - Márpedig, ha egy famíliának rendbenmennek a dolgai, arról ugyan mit beszéljenek a né-pek, nem igaz? A kölyök elnyomott magában egy mosolyt; tet-szett neki a sonkakarú életbölcsessége. - És mit beszéltek róluk a népek? - érdeklődöttóvatosan. Még jobban kihajólva a pult fölött, a kocsmároslassú bólogatásba kezdett; ezernyi ránc szabdaltaarcában összeesküvő módra szűkültek réssé a sze- mei. - Hát éppen - húzta a szót - az ifiúr, meg az idegenújasszony! - És olyan büszkén nézett a fiúra, minthabizony most már a legmélyebb titkokat is elárultavolna. Pierrot igen ostoba ábrázattal tekinthetettvissza rá, mert Gill mester - pultra támaszkodókezével közelebb intve a kölyköt - így folytatta: - Nohát, az ifiúr, Guillaume uraság, a tengerésztiszt;messzi földről hozott asszonyt magának... Magunkközt szólva, nem tudom mér nem voltak neki jók ami jányaink... nem hinném, hogy bármiben is kü-lönb lenne az a másik. No, nem mondom-húzódottvissza kicsit, s intett begörbített mutatóujjával -.helyre asszonka volt ez is, láttam vagy egyszerpár- 252 szor. És igen szép lett a gyermekük is... már süldólány lehet, de nemigen láttam mostanában. - Mi volt akkor a baj? - igyekezett Pierrot visszate-relni a nagydarab férfit a megkezdett útra. - Hogy mi? - A kocsmáros borostás ábrázatánmegint feltűnt a mindentudö arckifejezés. - Guilla-ume uraság tengerész volt, hajós. Azt beszélik, va-lahon a szerecsenek között hajózott furton-furt. Énugyan nem tudom elképzelni, becsületes keresz-tény embernek mi keresnivalója lehet ott... de hát,katona volt, nyilván azt kellett tennie, amit diktált apolitika, ugye. Én azt hiszem, az asszonka sokatbánkódhatott... mert át, mellik rendes asszonynem bánkódik, ha sokat van távol az ura? Csakhogy - emelte fel az ujját; szemei megint résnyire szűkül-tek, amint hatásszünetet tartott - volt Guillaumeuraságnak egy unokaöccse... volt neki ugyan szá-mos, merhogy igen szerteágazott a familia, de azegyik éppen Perpignanban élt, és véletlenül tu-dom... mert, tudja fiatalember, akkoriban gyengédszálak fűztek a Chatellerault család egyik komornájához... na, nem komolyan, csak amúgy felüdülés-képpen, tudja, hogy van az... No, lényeg, ami lé-nyeg, tőle tudom, hogy az unokaöcs... fene se em-lékszik a nevire, pedig ma is ott lakik még a város-ban... ölég sokat legyeskedett az asszonka körül. És - egészen kihajolt a pult mögül; terjedelmes pocakjanekinyomödott a peremnek, fokhagymaszagú lehe-lete Pierrot arcába csapott - Aline szerint... Aline aza bizonyos komorna, szóval szerinte... igaz, hosszúés kemény harc árán, de szép sikereket ért el! Bi-zony! Amíg a tengerész a messzi vizeket járta... hát,így van ez. Az asszony kényes virág... annak virít,aki ápolgatja! - Hé, Gill! Mit piszmogsz mán annyit azzal a kö-lyökkel?! Hozz bort, tüstént! - Harcsabajuszú, tüs-kényire nyírt hajú férfi türelmetlenkedett az egyiksarokasztalnál. Keszeg kis emberke volt, alig lát-szott ki az előtte sorakozó kancsók mögül.A kocsmáros bosszúsan legyintett felé. - Nem volt még elég, Pikt? - Aztán hátrapillantotta válla felett. - ligyél neki bort, Marie. És fizettesdki vele, a többivel együtt - morogta a kövér szolgá-lónak, amint kissé visszaszuszakolta magát a pult-ról. - Ej, hát egy jót beszélgetni sincs mán ideje azembernek - csóválta a fejét, Pierrothoz intézve aszavait megint. - Ugyan, sose mérgelődjék, Gill mester, én hallga-atom - biztosította őt töretlen figyelméről a kölyök. - Ott tartott éppen, hogy a fiatalasszonynál melegfogadtatásra lelt az unokaöcs. Mi történt azután? - Hogy mi? - A testes férfi szemlátomást kibillentanekdótázó hangulatából; Marie-t figyelte, amintkicsoszog a harcsabajuszúhoz. Tudni akarta, sike-rül-e behajtani a tartozást. Pierrot gyilkos pillantást tjetett a türelmetlenkedővendégre, azután újabb kísérletet tett, hogy a kocs-márost visszaterelje a Chatellerault családhoz. - Úgy hallottam - kezdte óvatosan - hogy a tenge-résztiszt már meghalt. Odaveszett valahol idegen- ben! Szerencséje volt J a hal nyomban ráharapott acsalira. - Mi az hogy! ejtette jókora tenyerét a pultra Gill. - Hőóó, nagy riadalom volt ám akkoriban Perpig-nanban! Az asszonka, Guillaume uraság feleségevalósággal belebetegedett a hírbe... Azt beszélik -hajolt megint közelebb a kölyökhöz, hangját sutto-góra fogva - valami szörnyűséges leviatán, vagy miaz ördög falta fel az egész hajójukat! Egyetlen árvalélek sem maradt életben... egészben nyelte le abárkát! - bólogatott mély átéléssel, és arcára kiült aszent borzadály. - Nagyon veszedelmesek ám a sze-recsen vizek, úgy mondják! - Tengeri szörny?? - kerekedtek el Pierrot szemei. - Biza'! Azok a vizek teli vannak mindenféle ördö-gi teremtménnyel... az istentelen szerecsen varázs-lók miatt! - Nem csoda, hogy belebetegedett a hírbe szegényasszony - sóhajtott rémült ábrázattal Pierrot.A kocsmáros ravaszkásan hunyorított, mutatóujjaismét a levegőbe lendült, hogy előre jelezze: fontoshír következik. - No, de azért legvégül mégiscsak hozzáment ah-hoz az unokaöcshöz - kuncogott. - Meg kell adniugyan, csak néhány év elmúltával, ahogy az illendő.Rövid töprengés után a kölyök nagy komolyanbólintott. - Azt hiszem - kezdte megfontoltan - nem is sza-bad elvárni egy asszonytól, hogy magányosan éljele az életét, ha elveszíti is a férjét. Mégsem lehetminden özvegyből apáca! Erre már hangosan felkacagott Gill mester. - Nem-e? No, ebből pedig az lett végül, akárhogyis! - Nem folytatta, várta, mit mond erre a fiú; de azcsak hallgatott, s nézett rá értetlen ábrázattal. - Bi-zony, apácának állt az, nem is olyan nagyon régen.- Apácának? De hát miért? A kocsmáros elkomorult; Pierrot megdöbbenvelátta, hogy gyors, rövid mozdulatokkal keresztet vet. - Nemigen tudni azt - morogta Gill. - Ejnye, hát csak beszélnek valamit? - kíváncsisko-dott a kölyök. - Aline, a komorna... ő mit mondott? - Aline... Nem voltunk már... jóban akkoriban.Csak rövid ideig tartott a dolog... - De azért csak kérdezett tőle efelől, Gill mester -billentette félre a fejét Pierrot. - Ugye, kérdezett. Mitmondott hát magának Aline? A pult nedves lapját bámulva, a testes férfi az orrátdörzsölgette. Azután felpillantott, és azt mondta: - Aline egy babonás liba. Azt mondta, az ördög jártaz asszonyánál, és megfenyegette, amiért hozzá-ment a szeretőjéhez, a férje halála után. Ezért vonultkolostorba az asszonya. - Az ördög??? Gill bosszúsan vállat vont. - Mondom, hogy ostoba liba. Valóban járt egyidegen náluk, ezt éppen tudom, mert Marie igazí-totta útba Perpignan felé. Senki nem tudja, mit akar-hatott ott, de az asszony nem sokkal később, min-denki számára teljesen váratlanul, kolostorba vo-nult... Ez a kerge nőszemély meg elkezdte terjeszte-ni, hogy az ördög járt ott náluk. Hogy érezte akénbűzt, méghogy az idegen soha nem vette le afekete kalapját, hogy ne lássék a szarva! Na; ehhezszóljék az ifiúr valamit! Az ifiúr nem tudott szólni semmit. Az arcán azelvárt döbbenet honolt, miközben azon töprengett,vajon sikerül-e valami hasznosat is megtudnia aszószátyár fogadóstól, vagy csupán a helyi babona-gyűjteményben szerezhet jártasságot. - És milyen volt az az idegen? - kérdezte, csak hogyelőbbre billentse a társalgást. - Marie is érezte rajtaa kénbűzt? Lemondóan legyintve, a kocsmáros megszívta azorrát, és lesújtó pillantást vetett a kövér lányra. - Ez??? - Hangjában mélységes elkeseredés csen-gett. - Annyit mindenesetre sikerült megtudnomtőle, hogy fekete kalap tényleg volt azon az embe- ren. A Castillet csipkés ormai alatt állva, Pierrot felne-vetett, amint eszébe jutott Gill mester elgyötört áb-rázata. Marie, a lehetetlen teremtés a kocsmároslánya volt - a kölyök teljességgel át tudta érezni azatya kétségbeesését. Magasba hajította ar. almát, amit mindeddig azujjai között pörgetett - úgy képzelte, a bástya egyikkőarca kancsalít, amikor a gyümölcs egy szempil-lantásra megáll az orra előtt - azután elkapta, és azsebébe süllyesztette. Rákacsintott a faragott fejreés nekivágott a Place de la Loge felé vezető útnak.Pontos elképzelései nemigen voltak még arról, ho-gyan is lépjen tovább. Ami azt illeti, hosszútávúelgondolkodások egyáltalán nem jellemezték azéletét; ha akadtak is olykor, csupán meglehetősenhomályosak. Pierrot a mának élt, legfeljebb a hol-napnak. Hogy mi lesz holnapután? Ki tudhatná aztelőre - másrészről pedig, amúgy is kiderül.Hirtelen elhatározásai, pillanatnyí ötletei sodortákelőre az életben, olykor páratlan eleganciával rántvaki szorult helyzetekből máskor viszont ugyanilyenlendülettel keverve elképzelhetetlen kalamitások-i: ba. A kölyök soha nem panaszkodott; elégedett volta sorsával, mely tobzódó ötletszerűséggel vetette őt. ide-oda a világban. Szabad volt, s ennél többre nemvágyott.soha. Úgy élt, akár gyertyaláng a szélben -libegve, meg-megugorva, elhajolva, fényesen. Éstudta mindennek az árát is- tudta, hogy egyszernyom nélkül elfújja majd egy erősebb szélrohamtalán még múló füst sem marad utána. De addig?Ha fiatalon halsz meg, nem öregszel meg soha.Pierrot ballagott a vén épületek között, s mint olygyakran hasonló helyzetekben, szájtáti álmélkodás-ra késztette az idő. A Loge alapkövét 1397-ben rak-ták le, a városházát a XIII. században emelték, acitadella közepén álló palotát 1284-ben kezdték épí-teni - s noha az évszámokkal a fiú nem lehetetttisztában pontosan, a falakból áradó ősiség valóság- gal ránehezedett. Számára, aki az időt többnyireórákban, ritkább esetben napokban mérte, miszti-kus, hatalmas hegyek mélyén szunnyadó szörnyekképében jelentek meg a századok, melyek időről-időre lustán előcammognak, és felfalnak népeket,civilizációkat, városokat. Ám úgy tűnt, Perpignantvalamiképpen elkerülték. Mire elérte a Szent ános-székese házat, a fiúban J végképp megszilárdult a gondolat, miszerint - elte-kintve az utazás, a megismerés örömétől - nemigenbukkan itt semmi érdemlegesre; a Chatellerault csa-lád sorsa talán megihletne bizonyos regényírókat,de Monsieur May számára aligha jelent újdonságot.Pierrot mindezidáig legalábbis nem lelt semmiolyasmit, amit az Árnyék elbeszéléséből ő maga netudott volna. Tapasztalatból tudta, hogy vannak olyan helyek -falvak, városok, tájak - a világban, ahol hiába regélminden egyes kő századévekről, nem lappang sem-miféle titok a falak árnyékában; legalábbis nemolyan, mely fonadékával beszőné a jelenkor lakóitis. Ugyanakkor járt már nem egy vidéken, amelybőlszinte áradt a feszültség, lett légyen bár nyüzsgő, újtelepülés, vagy elhagyott, ősrégi rom. Nem találtsoha magyarázatot a jelenségre, noha keresett. Vé-gül elfogadta, hogy a világot átszövő, sorsokat irá-nyító hálók bizonyos helyeken sűrfxbben feszülnek - néhol valóságos csomópontokat alkotva - mígmásokat elkerülnek, vagy alig érintenek. Tudta,hogy léteznek emberek, akik szemüket lehunyvaképesek meglátni e fonatokat - s még sok mindenegyebet - ám ő nem tartozott eme kiválasztottakközé. Mégis, hányatott élete során megtanult - vagytalán csak megkapott? - valamit, ami közelebb juttat-ta a sors bizonyos vetületeinek megérzéséhez.Olyasmi volt ez, mint valami igen érzékeny mgszer - kijelzője a legfinomabb jelre is kilendült, ám alegapróbb porszem is megzavarta a működését.Ahogy beleszimatoltperpignan tiszta, éles levegő-jébe, ahogy felpillantott a katedrális lenyűgöző, jel-legzetesen déli stílusú tömbjére, hiába telepedettállára az elmúlt korok súlya, nem érezte a titkok, akaland semmihez sem hasonlítható aromáját. Külo-nösképpen, ennek ellenére szinte biztosra vette,hogy a fonadékok innen sem hiányozhatnak - csu-pán ő nem érint közülük éppen egyet sem.Kitekert nyakkal bámult fel a katedrális szobraira,vízköpőire; mindegyiket alaposan szemügyre vette,s közben megpróbálta elképzelni, mi járhatott akőfaragó eszében, amikor megalkotta őket. A rém-séges vízköpő-szörnyek láttán minduntalan arragondolt, vajon szegény mestereknek milyenek le-hettek az álmaik. Vagy ez már csak a kései utókortévedése, s a kőfaragó valójában kedves teremtmé-nyeit látta e lényekben? Aligha kaphat választ rá. - Nem unatkoztok itt? - kérdezte a csorbult szob-rokat. - Sok száz év ezen a helyen! Nekem kicsitunalmas lenne. No, mindegy, ti tudjátok.Ráfintorgott egy különösen ádáz vízköpőre, aztán - sajgó nyakát masszírozva - elindult Bernard Xan-cho, a vaskezű hajótulajdonos háza felé.Az öreget a tér sarkán pillantotta meg. Úgy ült alámpaoszlop tövében, mintha maga is évszázadosszobor lenne, a nyár heve, tél szele őrölné évről évre mindig ugyanúgy. Pedig Pierrot esküdni mert vol-na rá, hogy az imént még nem volt ott...Hatalmas, galambszürkévé kopott, de makulátla-nul tiszta kabátjába burkolózva valamiféle szerke-zet fölé hajolt, ami - bár alig-aliglehetett hallani adúdoló széltől - halk dallamot cincogott. Semmikétség: a férfi a kihalt térnek zenélt. Alig fél lépés-nyire tőle, a háta mögött egy asszony állt: pufók,sok-sok kendőbe bugyolált teremtés - butácska ar-cán békés öröm és büszkeség ragyogott; hallgatta a zenét. Ahogy.a fiú közelebb ért, mindketten rápillantot-tak; az asszony mosolygott, a férfi intett, kétszeregymás után. Pierrot ösztönösen megtorpant - kinem állhatta a koldusokat. De a zenész megint in-tett, hívta öt, s a fiút megérintette valami.Most már kivehette a dallamot is, elkülönült a szélmonoton dünnyögésétől. A kölyök nem ismerte fela hangszert: kellemes hangja volt, csöndesen,visszafogottan csengő, akár valami különös mando-r liné. Ki tudja miért, valahogy békés karácsonyestetidézett; gyertyaillatút, hótól puhát.Feledve ódzkodását, Pierrot a különös párhoz lé-pett. Az asszony csak mosolygott; békés öröme ta-lán csak az angyalokéhoz lehetett fogható. A férfifelpillantott - olyasféle arca volt; amilyennek Pierrota mesék törpéit képzelte: ápolt, kerek szakáll, pirosorca, piros orr és okos, ravaszul csillogó szemek -bólintott, de nem szólt. Nem akasztotta meg, befe-jezte még a dallamot. - Hangszere teljességgel ismeretlennek tűnt a fiúelőtt. Valamiféle dobozos szerkezet volt, hárfaosz-lopós húrrendszerrel, gombokkal, bonyolultnaklátszó kiegészítőkkel - az öreg tömpe ujjai fabillen-tyűkön táncolva csalták elő a csengő hangokat.Aztán elhalt a dallam. Utolsó csendülését a kated-rális felé lódította a szél, akárha sajátjaként kívántvolna büszkélkedni vele. A fiú, mintha csak bűbájalól szabadult volna, körülnézett. Szinte furcsállta,hogy az elmúlt másodpercek alatt nem telepedetthótakaró a térre, s nem gyúltak karácsonyi gyertyákaz ablakokban. - Akkordos citera. Pierrot megrezzent. - Tessék? - Akkordos citera - ismételte az öreg zenész. A r pufók asszony finoman a férfi vállára tette a kezét.Mosolygott. - Azért találták ki, hogy mindenkié lehessen a zeneöröme - folytatta a különös ember. - Hallgasd csak.És játszani kezdett megint. Egyszerű volt a dallam, s - most már látta a fiú is -nem lehetett különösen nehéz játszani a hangsze-ren. Mégis ahogy felcsendült, a béke mint kézzel-fogható lepel szállt alá, s burkolta be a teret, a háromembert. Mintha kirekedtek volna a világból. Lelas-sult, megállt az idő, értelmét vesztette minden, miaddig lényegesnek tűnt. Csupán a pillanat számí-tott. Az időtlen létezés. Amikor a különös citera ismét elcsöndesült, azöreg felpillantott a fiúra. A ravaszul csillogó sze-mekben egyetlen villanásra mintha világok mélysé-gei tükröződtek volna. -Fogd ezt- mondta a zenész, és időmarta bőriszák-jából előhalászott egy papírlapot a sok közül. - Em-lék, hmm? Pierrot, mintha álomban cselekedne, átvette a pa-pírost. Egy kottalap volt, szálkás, gondosan szer-kesztett jelekkel. A fiú biccentett, aztán sután elkö-szönt... Nem tudott volna számot adni arról, mikénthagyta hátra a két öreget. Amikor visszanézett, már nem látta őket sehol -talán a térre belopódzó könnyű köd miatt.De a szél még ellopott egy-egy csengő akkordot,és elhintette őket a házak között.Az egykori hajósgazda otthona, csakúgy, mintannyi minden itt a városban, több száz év terhétnyögte, fiatalabb volt azonban, mint a Loge vagy avárosháza - gótikus ablakait reneszánsz jellegű, paj-zán jeleneteket ábrázoló fríz díszítette. A leírásokalapján nem volt nehéz ráismerni.A Chatellerault család háza azonban távolabb álltannál, semhogy innen meg lehetett volna figyelni -Pierrot rájött, hogy a helyiek fogalma a távolságok-ról bizony más, mint az övé - ezért elhagyta a vénépületet, s tovább ballagott. Időközben beborult fe-lette az ég, és a semmi jót nem ígérő, önző egyenle-tességgel elterülő fellegekből aprószemű eső kez-dett szitálni. A fiú maga köré kanyarította köpönye-gét, s a fejére vonta a csuklyát. Úgy festett most, mintvalami rejtelmes középkori utazó, aki a bölcsek kö-vének titkát firtatva járja a világot. Ám korántsemérzett eme tudóshoz méltó emelkedettséget: éhesvolt, fáradt, kicsit már fázott is, és semmi kedve nemvolt átázni. Megszállhatott volna persze valahol, az Árnyékelegendő pénzzel látta el az útra, ám eredendőenarra gondolt, mire felér a Chatellerault-házhoz, tá-mad valami ötlete, amellyel bebocsátást kérhet.Nos, az épület már ott emelkedett néhány lépésselelőtte, de még mindig nem ötlött eszébe egyetlenelfogadható gondolat sem. Ritkán fordult elő veleilyesmi, ám azt már megfigyelte, hogy érdektelenhelyzetekben lényegesen lassabban dolgozik az agya. Elfogyott az utolsó méter is. Az eső jobban rákez-dett, felfénylettek a tetők s az utcák. A kölyök fel-sandított az épületre - nagy volt és öreg, számostársához hasonlóan. Bejárata fölött, kicsiny fülké-ben egy szobor kuporgott fázósan, s várta a nyarat,mint valami ittfelejtett költöző madár. Csorbult voltmár és szürkére kopott; fiatal lányt ábrázolt, tavasziöltözetben. Pierrot hunyorított, amint felfelé forduló arcábahullottak az esőcseppek. - Nos, te mit gondolsz - kérdezte csöndesen aszobortól. Azután nagy hirtelen gondolt egyet, és fellépve anéhány lépcsőfokon, bezörgetett a házba. Alea iactaest, mondta volna hasonló esetben Ceasar - a kockael van vetv e. Most már - hacsak nem üres a ház -mindenképpen ki kell találnia valamit; ha máskornem, hát abban a pillanatban, amikor kinyílik azajtó. Ki<<áló módszer lusta, vonakodó elmék számá-ra. Ha valakit behajítanak egy mély folyóba, nyom-ban jelentőségét veszti a tépelődés, vajon nem hi-" deg-e a víz. Az ember ilyenkor agy úszik - vagymegfullad. Ajtó nyikordul, halk, ám egyre közeledő léptekhallatszanak. Egy reccsenés, aztán- Mit óhajt, fiatalember? Egykor talán szemrevaló, az évek során azonban. már megereszkedett, fekete hajú, spanyolos arcélűnő állt Pierrot előtt. Sötét ruhája előtt fehér köténytviselt, mely kiemelte arcának sárgás árnyalatát. - Ó, hmm... jó napot, asszonyom. A nevem PierreRacine... Kérem, bocsássanak meg a háborgatásért,de tudja, Victorine kisasszony... Victorine Chatelle-rault kisasszony mondta, hogy ha rá hivatkozom,bármikor bezörgethetek ide... Tudja, úton vagyok,és most hogy eleredt az eső... - Victörine? Maga ismeri a kis Victorinet? - derültfel a nő szigorú arca. -No, ne álljon már ott azesőben, kerüljön beljebbf Pierrot hálálkodva lépett be az ajtón. Ez lehet Aline,gondolta, és az asszonyra mosolygott. Hát, a folyóbamindenesetre beugrottam, most márcsupán vitetnem kellmagam az árral. Csak zátonyra ne fussak. - Uljön le itt, kedvesem, azonnal szólok az úrnak -mutatott Aline ey Iócára a fal mellett, majd távo- zott. Ez vajon ki lesz? - merengett a fiú. Guillaume uraságvalószínűleg nem... vagy az unokaöcs, vagy az apa.Mindjárt kiderül. Az asszony kisvártatva visszatért. - Jöjjön be, kedvesem. Adja ide a köpenyét, kiterí-tem száradni. - Megvárta, mig Pierrot kibújt nedvesköpönyegéből, átvette tőle, azután kinyitotta előttea hallba vezető sülvos ajtót. No, csak menjen be ésüljön le. Az úr hamarosan lejön. Í.lljön csak bátran akandalló elé..- jó meleg. Középen álldogálva, a kölyök szemügyre vette ajókora hallt. Ödon illat lengte körül, s az öreg házakra jellemző, mindent kirekesztő biztonság érzése.Masszív, nehéz, kortól sötét bútorok sorjáztak kör-ben; a fotelokat vastag kárpit fedte, a falakon súlyosdrapériák és díszes keretű, századok alatt boron-"góssá érett festmények függtek. A mély bélletű ab-lakok az utcára néztek; lomhán aláomló, mélybíborbársonyfüggönyök rekesztették ki az esőáztattakülvilágot. A belső falat jókora kandalló uralta; két-háromfahasáb parázslott benne, időről időre lustán lobotvetve, mintha csak a vén ház lelkét volnának hivat-va jelképezni. A feketére kormozódott, repedések-kel szabdalt párkánygerendán edények sorjáztak:múzeumba való darab mindahány. Úgy kuporog-tak ott egymás mellett, mint valami vén regös em-lékeinek különös gyűjteménye. Csak kezedbe ve-" szel egyet, és már hallod is, miről mesél...Pierrot a zsarátnok fényébe lépett. Megbűvölte akandalló felett függő, magányos penge látványa. Akard makulátlanul, fényesen és szemérmetlenül -hüvelye nélkül, pőrén - függött a falon, arany vése-tekkel ékes kosara még az árnyékban is derengett.Úgy festett, mintha pillanatokkal korábban vásárol-ták volna, mégis áradt belőle az elmúlt századokfenyegető tapasztalata. A kölyök szinte érezte, mi-ként hurkolódnak körötte csomóvá a sors láthatat-lan fonalai. - Fernando Alvarez de Toledo y Pymentel, Albaharmadik hercege forgatta először, a schmalkaldeniháborúban,1547-ben. A hang az emeletre vezető falépcsőről jött; Pierrotnem láthatta az árnyékba burkolódzó beszélőt. - Bár sokak szerint vérengző gyilkos volt, tehetsé-gét kétségtelenül kiemelkedőnek kell mondanunk. - A hang csöndes volt, mégis tekintélyt parancsolóés figyelmet követelő; kissé reszelős. - Tizennégyévesen kezdte meg katonai pályafutását Fuenterra-bia ostrománál. Mintegy húsz év múltán Kaszhliaés Aragónia főhelytartója, negyven esztendősengyőzelemre viszi a császári hadat az Elbánál, ötvenévesen Milánó főkormányzója, majd Nápoly alkirá-lya és Itália főkapitánya. - A beszélő egyre lejjebbhaladt a halkan nyikorgó lépcsőkön, ám mindvégigárnyékban maradt. Pierrot földbe gyökerező lábbalhallgatta. Már azon sem lepődött volna meg, ha egypáncélos kísértet áttetsző alakja bontakozik ki a ho-mályból. - Hatvan esztendős, amikor leigázza a lá-zadó Németalföldet, és második Fülöp kinevezihelytartóvá. Kíméletlensége azonban közrejátszikaz északi tartományok elszakadásában, ezért visz-szahívják... úgy mondják, csak ő maga mintegy ti-zennyolcezer eretneket adott át az inkvizíciónak.Felette ár a hetvennek, amikor főparancsnokként 1 részt vesz Portugália meghódításában, és megkapjaannak helytartói címét. E cím birtokosaként, het-venöt esztendősen halálozik el. Figyelemre méltószemélyiség volt, nem gondolja, fiatalember?Az utolsó mondatnál lépett be a hallba. Nem voltsem páncélos, sem áttetsző: hús-vér embernek lát-szott. Bő ujjú, patyolatfehér batiszt inget viselt, sötétmellényének vonalát csak az óralánc arany íve törtemeg. Fekete nadrágját egyetlen ránc, egyetlen pihesem éktelenítette, fényes lakkcipőjét vöröses deren-gésbe vonta a kandalló fénye. Hatvan esztendő felett járhatott már, ám hogymennyivel, nemigen lehetett volna pontosan meg-mondani. Szikár, ibériai acéllal metszett arcéle avégletekig becsületes, kérlelhetetlen jellemre val-lott, hófehér bajuszát és szakállát spanyol módranyírta; fürkész tekintetű szürke szemei előtt, úgytűnt, semmi nem maradhat rejtve.Pierrot elsősorban is végre becsukta a száját. Fel-pillantott a kardra, azután vissza a lépcső aljábanálló férfira. - Úgy vélem, jelentős érdemek lennének még egyteljes család számára is, uram - vágta ki, amintsikerült önmagára találnia. Már mosolygott. -PierreRacine-nak hívnak... Kérem, bocsásson meg nekem,amiért háborgatom. ígérem, nem leszek hosszasana terhére. Az öregúr elengedte a faragott karfát, és előbbrelépett. Anélkül, hogy szándékában állt volna, Pier-rot hátrált kissé. - Victorine barátai nem lehetnek a terhemre. Külö-nösen, ha hírekkel is szolgálnak róla. - A reszelőshang végiglebegett a hallon; útja során mintha vé-gigsimított volna minden egyes bútoron. - A nevemHélíe Raymond de Chatellerault... Victorine éde-sapjának apja vagyok. Foglaljon helyet, fiatalember.A kölyök a nadrágjába törölte a tenyerét, és körül-nézett. Valahogy egyik fotel sem látszott arra való-nak, hogy beleüljenek. Mintha csak kiállítási darablett volna mindahány. - Igen, köszönöm. De csak ön után, uram - bökteki utóbb. A férfi kurtán biccentett, és leült egy tűzhöz közelifotelba. Pierrot követte a példáját; amint leült,nyomban megrohanta az érzés, hogy keresztbe kel-lene vetnie a lábait, és szivarra gyújtani. Előbbi vá-gyán nehezen lett úrrá, az utóbbival azonban nemsok gondja akadt, lévén, hogy egyáltalán nem do-hányzott; még a füstöt is nehezen állhatta. - Nos, ha lenne szíves néhány szóban elmondani,miben lehetek a segítségére, fiatalember... - Gránit-ba faragott arc; csak valami bűbáj folytán lehet ké-pes a beszédje. - Én... Pierrot nagyot nyelt, elakadt. - Igazságszerint én csupán menedéket szeretnék erre az éj-szakára - folytatta nagy lendülettel. - Tudja, uram,én ötvösnek tanulok... Most az országot járom, hogytapasztalatokat gyűjtsek. Perpignanban igen sok ré-gi mester élt - Ki-is mondta ezt? Talán Monsieur May.Adja az ég, hogy iga legyen! - útba ejtettem hát avárost... de eleredt az eső, és éppen erre jártam.Végeredményben, ennyi a történetem. Victorine ki-sasszony tanácsolta, hogy zörgessek be ide, ha meg-szorulnék az úton... De semmiképpen nem akarokzavarni. Ha alkalmatlankodnék...Az öregúr felemelte a karját. A keze fehér volt, azujjai finomak, mint valami zongoraművészé. Pier-rot önkéntelenül is körülpillantott, de sehol nemlátott zongorát. Tekintete egyetlen villanásra a spa-nyol pengére tévedt, azután visszavándorolt ven-déglátójára. - Mondtam már, fiatalember - szólt Chatellerault. - A vendégjog szent dolog ebben a házban. Nepazaroljunk hát több szót erre. - Csöndesen, vissza-fogottan beszélt, a fiú mégis úgy érezte, mintharáparancsoltak volna. - Arra kérem inkább, beszél-jen az unokámról, legyen szíves. Régen, igen régennem hallottam felőle. Honnan ismeri őt, és hol talál- koztak? Pierrot felfigyelt. Mintha apró repedést látott vol-na az öregúr szenvtelenségén. Álarc tenne csupán,amit a férfi kifelé fordít? Ha levenné, vajon feszültaggodalom tűnne elő alóla? Vagy csupán a zsarát-mok fénye űz tréfát vele? - Párizsban. Párizsban találkoztunk... hetekkelezelőtt - felelte tárgyilagosan. - Párizsban? - Chatellerault-t szemlátomást meg-lepte a hír. Igen. Tudja, uram..- - Szedd össze magad, fiam!Gyerünk! - Van egy megrendelőnk Párizsban. Egyfiatalember. Többször dolgoztunk már neki, igé-nyes, jó ízlésű úr... Ő mutatott be a kisasszonynak.Azt hiszem... szóval, az az úr udvarol Victorinekisasszonynak... úgy fest, legalábbis. Medált... egynagyon szép medált készíttetett neki, amely annyiratetszett a kisasszonynak, hogy el akart jönni a mű-helybe... Hát, így. Sajnos, sokkal többet nemigentudok. Kétszer-háromszor voltak bent nálunk, az-után én eljöttem. Amikor utoljára találkoztunk, ak-kor ajánlotta fel nekem a szülőházát, az ön otthonát,uram. Victorine kisasszony nagyon jólelkű ifjúhölgy. - Phű Vnlt mcir jobb is, de azért megjárja.Az arc gránit, a szemek metszett achát. - Különös. Victorine tehát Párizsban van. - Miért, nem ott kellene lennie, uram? - A szürkeszemek úgy vágtak felé, akár a tőr. Pierrotnak bekellett látnia, hogy hibázott. Jobban teszi, ha nemkérdezősködik többet, különösen nem ilyen osto-bán. Ez az ember itt nem a Rivesaltes-i kocsmáros. - Tud arról, fiatalember, mit csinál az unokámPárizsban? - Nem, uram. - A fiúnak nem nagyon kellett meg-játszania az elbizonytalanodást. - Igazán csak keve-set találkoztunk, és akkor is az ötvösmesterségrőlbeszélgettünk. - Hol lakik? Kivel? - Nem tudom hol, uram, de azt véletlenül igen,hogy egy idősebb hölggyel. A nagynénje talán...?Előkelő dáma, mindenesetre. -Monsieurmay igazánmegmondhatta volna ki az a nőszemély. Persze meglehet,ósem tudja. - A nagynénje... igen, talán a nagynénje. De Párizs-ban? - A hanghordozásból ezúttal nyilvánvalóankitűnt, hogy az öregúr csak magának szánta e még-jegyzéseket. Pierrot nem is követte el a hibát, hogymegszólaljon, jóllehet, már a nyelve hegyén voltaka szavak. Hallgass, bolond, hallgass! Egyszer tanulnád már megvégre befogni a szádat! - intette magát. Nem voltkönnyű dolog a bölcs gondolatra hallgatni - aki mégaz utcai szobrokkal is szívesen fecseg, bizony, nehe-zen marad csendben az efféle helyzetekben. - Az az úr... a megrendelőjük. Nem Maurice Fien-nes-nek hívják véletlenül? - kérdezte Chatelleraultrövid szünet után. És most mit csináljak? Fiennes-nekvalljam, vagysem? - Nem, uram, nem ez a neve - vonta meg a vállát a kölyök. -Szemmelláthatóanerősférfi. Szélesvállú. Rövid-re nyírt fekete kecskeszakállt visel, a szája keskeny,az orra vékony. Meglehetősen ellenszenves, bár jó-képű alak. - Nem hinném, hogy azonos lenne a kettő, uram -felelte halkan Pierrot, ám közben orrcimpái márremegtek az izgalomtól. Végre valami új! Lássuk, lás-suk, ki ez az ember?! Az öregúr felsóhajtott, és hátrahajtotta a fejét. Le-hunyt szemmel beszélt vendégéhez. - Nagyon kérem, ha a legkisebb hasonlóság islehetséges, mondja meg. Harmincöt éves lehet mos-tanság... arisztokratikus jelenség... igen agresszív.Veszedelmet jelent Victorine számára.Chatellerault hangjában most már érezhető volt azaggodalom. Márpedig ez csak azt jelentheti, hogy bárkiis ez a Fiennes, komolyan félti tőle az unokáját! - Ha segíthetnék valamiben, maradéktalanul meg-tenném, uram. Nem tudhatom, nrterre jár most ez amonsieur Fiennes, de hogy nem azonos a kedvesmegrendelőnkkel, abban csaknem bizonyos va-gyok. - A kölyök szavai igazán őszintén hangzottak,annál is inkább, mert ezúttal kivételesen komolyangondolta amit mondott. - Vendéglátója felpillantott; a fellobbanó zsarátnokmegvilágította az arcát. Hideg tűzben izzottak azachát szemek. - Az unokám egy rokonunkhoz költözött, aki vál-lalta a taníttatását - kezdte színtelen hangon. - Azédesapja... a fiam elesett Madagaszkáron. - Egyetlenmásodpercre hallgatott el csupán, mégis érezhetővolt, hogy Guillaume emlékének adózik a pillanat-nyi csenddel. Ki tudja, miféle messzeségekbe juthat 271 el ennyi idő alatt a gondolat? - Victorine nagyjábólnegyedévente látogatott haza, aztán megritkultak alátogatásai, és egy idő után csak ezzel az alakkaljelent meg. Mauríce Fiennes-ként mutatkozott be de nekem valahogy az volt az érzésem, nem ez azigazi neve. - Pierrot kényelmetlenül megmoccant;szívesen eltűnt volna most a kérlelhetetlen szemekpillantása elől. - Már önmagában ez is elegendőahhoz, hogy megvessem: az ember egyik legértéke-sebb kincse a neve! - Hát persze, ha valaki de Chatelle-rault! - igyekezett vigasztalni magát a kölyök. -Csakhogy az a férfi minden tekintetben megvetésreméltó... és meggyőződésem, hogy veszélybe sodor-ja az unokámat. Igyekeztem meggyőzni Victorinet,végül aztán kitiltottam a házamból azt az alakot. Elis tűnt, de Victorine sem jött többet. Kérdéseinkre arokon, aki nevelte azt felelte, zárt iskolába jár, tanul.Nem sok keresnivalója lehet tehát Párizsban, elmé-letileg. Az idős férfi Pierrotra nézett. A vasszürke szemekpillantására a fiúban bennakadt a lélegzet; csak má-sodpercekkel később sikerült kifújnia. - Ha most azt gondolja, fiatalember, egy fecsegővén bolondot hallott, fel kell világosítanom, hogytéved. Nem azért beszéltem magának erről, merttaláltam végre egy balekot, aki még meghallgat. - .Pierrot apró mozdulatokkal, sebesen ingatta a fejét;szája résnyire nyílt. - Azért mondtam el, mert kérniszeretnék valamit magátóí, ellenére annak, hogylényegében semmi köze nem lenne a család belsőügyeihez. - Kis szünetet tartott, felpillantott a tole-dói pengére. A fiú nagyot nyelt, és felhagyott végrea fejcsóválással. - Nem akarok bolondot csinálnimagamból - folytatta fáradtan az öreg. - Ha Victori-ne valóban valamelyik rokonával tartózkodik Pá-rizsban, hogy lássa a fővárost és tanuljon, abbansemmi rossz nincsen. Nem szeretnék botorul rájuktörni... Ugye, meg tudja ezt tudakolni nekem, fiatal- ember? A kölyöktől csak egy kurta biccentésre futotta.Képtelen volt rá magyarázatot találni, de ebben akülönös, ódon környezetben úgy hatott rá az öreg-úr, mintha magával a legendás Arthur királlyal hoz-ta volna össze a sors. Lenyűgözte, megrémítette,hihetetlen tiszteletet ébresztettbenne-pedig immárszemmel láthatóan egyszerű - noha korántsem kö-zönséges - ember volt csupán, aki végtelenül aggó-dik az unokája miatt. De valahogy még ez a várat-lanul megmutatkozó esendőség is csak fokozta Pi-errot csodálatát, hiszen ismerte az ősi igazságot:gyengeségeiket csak a nagyon erősek lehetnek bát-rak bevallani. Mindeddig munkált benne az önvé-delem cinizmusa: felfuvalkodott hólyagnak igyeke-zett látni vendéglátóját, aki szánalmas bábbá váliknyomban, ahogy kikerül megszokott díszletei közül.De végre is be kellett látnia, hogy ezúttal nemgyőzedelmeskedhet a cinizmus. Chatellerault soha,semmilyen körülmények között nem válna bábuvá,hiszen embersége oly mélységekben gyökerezik,ahová Pierrot még csak bepillantást sem merhetremélni. Fejet hajtott hát ismét, és nagyot nyelt a fiú, hogyszáraz torkán végre kiférjen néhány szó. -Természetesen, uram. Igyekezni fogok - mondta. - Köszönöm. - Chatellerault egyenes derékkal ülta helyén, háta nem ért a fotel támlájához. - Ha levelet írok, az, gondolom, megfelelő lesz. - Avarázslat megfogant, elült Pierrot lelke mélyén. A" fiú önmaga volt megint. - De nu van akkor, ha ez a...Fiennes mégis ott van valahol? 2 . 273 Az öregúr nem felelt. Csend ülte meg a hall vénbútorait, csak a lassan elparázsló fahasábok pattan-tak néha méltatlankodón, amiért hiába volt pusztu-lásuk: hiszen a tűz kihunyt mégis. A falikarok lám- .pásai azonban erőre kaptak - sárga fénytócsákatszórtak szét a helyiségben. A kölyök válaszra várvapillantott a ház urára. Az achát szemek rezzenetlenül meredtek a toledóipenge arany vésetekkel ékes kosarára. .Meleg volt ugyan, de a csöndes szellő az ügetésirama mellett kellemesen simogatta az arcukat. Pe-arl-Merill lovagolt elöl, őt Dara követte, s ahol tehet-te, Liam is mellette poroszkált. A sort egy nagyszerűtermetű, büszke fekete zárta, az angol vadász hüembere, Mzili. A délidőt, a legnagyobb meleget sárga sziklákárnyékában töltötték, aprócska forrás mellett. A ré-misztő összevisszaságban egymásra hajigált gigászikövek és a repedéseikben tanyát verő, igénytelenbokrok oltalmában, a barátságosan locsogó víz mel-lett valósággal kellemesnek mondhatták a hőmér-sékletet, ám odakint a pusztán már remegett a leve-gő. A január, v ele a nyár valódi heve még csakközeledett, de az íreknek már így is túlzásnak tűnta Nap kíméletlensége. Hajnal óta úton voltak; a tülökorrú megmutattanekik a vidék legszebb helyeit, a déli szieszta utánpedig egy búr telepes kis farmját akarta velük meg-látogatni. Ott sorjáztak hát a dombok között kanyargó ösvé-nyen; ingük sötét foltokban tapadt a hátukra, lovag-lócsizmájukra vöröses bársonyt vont a por, hajukösszetapadt kalapjuk alatt. Csupán Mzilin, a vadászzulu származású emberén nem látszott a hőség és afáradtság legkisebb nyoma sem. Szótlanul, egyenesderékkal ült lován ugyan jobban szeretett gyalo-golni, Pearl-Merill kedvéért azonban megtanultmegmaradni a nyeregben - s csak akkor hallottákfurcsa, torokhangú kiáltását, ha valami felbukkanóállatra akarta felhívni az írek figyelmét. A két fiatalszámára minden kínt feledtető élményt jelentett azidegenségében is lenyűgöző táj, s a minduntalanmeg-megjelenő, soha nem látott állatok látványa.Mindamellett, egyikük szívében sem tudott szere-tet, vagy legalább némi vonzódás ébredni a vidékiránt, mely ol annyira különbözött az ő kedves fr-országuktól. yk, akik a smaragdzöld erdők és azúr-kék tavak világából érkeztek, vadnak és kíméletlen-nek, noha mindenekelőtt roppant érdekesnek tar-tották mindazt, ami körülvette őket. Akár valamiveszedelmes, ám gyönyörű kígyót - meg kell figyel-ni, körülcsodálni, azután magára hagyni.Kettejük közül azonban csak Dara volt az, akitvalóban lenyűgözött az élmény- Liam csupán érdek-lődött, azt is meglehetősen mogorván. Az ő életéresoha nem volt jellemző a korlátlan szabadság, avégtelenben való, határokat nem ismerő szárnyalás.A világ számára valami megfoghatatlan, megérthe-tetlen és ebből adódóan ellenséges közeg volt soká-ig, melyet józan esze mostanában már fel tudottmérni - legalábbis úgy vélte - érzelmi vetületeiazonban mit sem változtak. Ismerős, otthoni kör-nyezetben sem élt soha védtelen lélekkel, idegenbenazonban, mint holmi sündisznó, nyomban bezárult,kifelé fordította a tüskéit, s nem volt hajlandó "ki-gömbölyödni" senki kedvéért. Féltve őrzött, érzé-keny belső világát a bizalmatlanság kemény falaióvták, s a külvilág bizony csak igen nehézkesenférkőzhetett át ezeken. Mindemellett egyre erősebben élt benne az elleh-kezés is - úgy érezte, semmi keresnivalója nincs ezenaz idegen földön, semmi joga arra, hogy hiábavalóutazgatásokra fecsérelje az idejét, amíg Írország né-pe a holnapért, az életért küzd. Liam nemigen dön-tött hosszas fontolgatások alapján, cselekedeteitnem irányították komoly mérlegelések: sokkal in-kább egyszerűen érezte mikor mit kell tennie.Ám érzései most megzavarodtak. Dara másfelévonzotta őt, mint amerre meggyőződése vezettevolna. A lányt nem akarta magára hagyni, egyfajtabelső törvény volt ez is. Ugyanakkor ősei emlékemást parancsolt. Két húr feszült tehát, egymássalellentétes irányban - az egyiknek előbb-utóbb elkellett szakadnia. Dara ezzel szemben döbbenten ismerte fel, hogyolyan útra lépett, melyen haladva egyre teljesebbpompájában tárul fel előtte a világ, s egyre apróbbponttá zsugorodik mögötte eddigi élete: Ráébredt,hogy könnyen eljuthat addig a pontig, ahonnanvisszafordulva nem lát már mást, csak egy szobács-kát, mely kedves, kényelmes és hívogató, ám egyikfalától a másikig csupán néhány lépés az üt - börtön tehát. Meg kell majd tapasztalnia, milyen nehéz megfe-lelően megválasztani az utat, s milyen nehéz végigis haladni rajta. Tudta, nem lesz könnyű dolga, demegértette azt is, hogy nem az állandó tépelődés ahelyes megoldás. Arcát a szélbe fordítva, teljes szívvel átadta hátmagát a tapasztalás gyönyörének, s nem hagyta,hogy a jövőre vonatkozó sötét színekkel, merevvonalakkal festett gondolatok megzavarják. Élvezteaz életet, a körötte nyüzsgő világot megint, oly hosz-szú idő óta először maradéktalanul.Örömét tudta lelni ismét egy különös formájú falátványában, a haját libegtető szélben, a bokrok rej-tekébe lendülő antilopokban; még az egyre jobbanrátörő fáradtságban is. Hiszen mikor volt része utol- 277 jára abban a csodában, hogy hajnaltól napestig valóbarangolásba, lovaglásba fáradjon bele?hogy is mondta Grainne, a én cailleach?"Ostobák a népek! sodákat, varázslatokat haj-hásznak, képtelen történeteket agyalnak ki, holottmaga az élet a csoda. Mindaz, ami körülvesz ben-nünket Tele san varázslattal, hát hogyne. De aarázslat nem földöntúli dolog; a varázslat a termé-szetből fakad. Tanuld meg észrevenni, kicsi Dara,mindazt, ami körötted él. Mert minél többet látszmeg belőle, annál többet kapsz meg az erejéből, úgybizony. És nehogy azt hidd, az él csupán, ami mo-zog. O, dehogy! Lelke van mindennek a földön mindennek, ami körülvesz; tanuld meg észrevenni!Vedd észre a kövek, a fák, a folyók lelkét; tanuldmeg érteni őket, és veled lesznek mindenütt, min-denkor. Mert lásd, erőt itthon ád, de szövetségesekremindenütt lelhetsz szerte a világban, bármerrejársz is."A lány elmosolyodott, ahogy eszébe jutott kedvestanítója. Ó, Grainne! Milyen régen is volt.Különös módon, hihetetlen élességgel éltek bennegyermekkora emlékei attól a perctől fogva, ahogyKeenan szigetére tette a lábát. Az évek nem tudtákhomályba burkolni, ködös bizonytalanságba dönte-ni azokat a képeket - noha az elmúlt hónapokbanmintha vesztettek volna régi fényükből.Most azonban, ha felidézte magában a vén kertet,vagy a verandát a ház előtt, mely felett Moll Roeszobra őrködött, olyan erővel rohanták meg a múltszívmelengető emlékképei, hogy amikor lova meg-botlott egy göröngyben, kishíján lebucskázott róla. - Na!? - morogta mellette Liam. - Elábrándoztam - magyarázta á lány. - Emlékszelmég, amikor Grainne meggyógyította Ree-t?Liam levette kalapját, és végigsimított a haján.Arcán veríték gyöngyözött. 278 - Nemigen - vallotta be, némiképp elkeseredetben,és fejébe nyomta újra a kalapot. - Arra viszont annálinkább, amikor téged gyógyított meg, hmm?! Emlék-szel? Amikor azt az állítólagos fehér szarvast láttad.Dara csendesen felnevetett. Hát hogyne emléke-zett volna. Mindenre emlékezett, egészen pontosan.Ám az álmokat a valóságtól - csakúgy, miként akkor - most sem tudta elválasztani. - Nem állítólagosan fehér, tudod jól - rótta megbarátját. - Hiszen Keenan is megmondta!- Igaz - biccentett a másik. &szélgetésüket a zulu halk kiáltása szakította meg.Mzili kinyújtott karral mutatott az egyik, mellet-tük emelkedő domboldalra. Mindketten arrafelénéztek, de bármennyire igyekeztek is, egyelőre sem-mit sem láttak. Előttük Pearl-Merill is visszafogta alovát, majd néhány lépést hátrált.A gyérfüvű, sziklás, a búrok által kopje névvelilletett dombocskán.semmi nem mozdult. Kevéskecserjéjét alig-alig billegtette a szél; a zörgő leveleklibbenését akár madarak is okozhatták, amint azágak között bujkálnak. - Szép példány, de milyen szép! - nyilatkozottelismerően a tülökorrú vadász.Dara és Liam összenéztek, a fiú felvonta a szemöl- dökét. - Nem látják? - kuncogott az angol. - Ott, a gömbö-lyű szikla, meg a három bokor között, majdnem acsúcson... - Igen - suttogta Dara, s Liam is bólintott. - Igen,ott van. Mi ez? - A hottentották kudunak hívják. Antilopféle.Meglátott minket, de úgy ítélte, messze vagyunkahhoz, hogy menekülnie kelljen. Nem mozdul, hát-ha nem vesszük észre... Mellesleg, én is elmentemvolna mellette. Mzilinek átkozottul jó szeme van! 279 A kudu - nagy testű, csavart szarvú állat, szürkésszőrén fehér csíkokkal - meg sem rezzent. Várta,hogy a kis társaság végre határozzon. Ismerte azellenségeit, ismerte az embert is, igaz mindeddigjobbára csak feketéket látott. Tudta, hogy lassúak éshangosak, bár képesek ölni anélkül, hogy ráv etnékmagukat a prédára. Ilyen messziről azonban ártal-matlanok. Mire pedig közelebb érnének, ő már ár-kon-bokron túl lenne. Szép volt, és a maga különös módján tökéletesneklátszott. Fényes szőre alatt rugóként működő izmokfeszültek, melyek képesek lehettek megsegíteniakár az oroszlán ellenében is. Nem félt tehát a távoliemberektől. Dara az angol puskájára nézett. Egy gyakorlott,biztos kezű vadász néhány pillanat alatt meg tudnáölni az antilopot. Egy - a nyeregtokból kicsusszan afegyver; kettő - kibiztosít, vállhoz szorít; három -céloz; négy - lő. Ennyi volna csupán a nagyszerűvad élete. De a fegyver nem került elő. - Izitka szép állat - biccentett Pearl-Merill, majdmegnógatta a lovát, s továbbindult.A kudu abban a szempillantásban elrugaszkodott - kövek záporoztak lábai nyomán, s már el is tűnt adomb mögött. Szemmel alig tudták követni.Váratlanul, egy kicsiny patakot követe s egy kopjétmegkerülve pillantották meg a farmot. Pearl-Merillpersze tudta, merre tart, ám ha valaki amúgy talá-lomra kószál a dombok között, csak szerencséjénekköszönheti, ha rábukkan. . Aprócska völgyben feküdt; dombok övezték min-denünnen, ugyanakkor maga is lejtett, délkeletnek.A patak hosszában szelte át - most még vidámanfecsegett, ám az igazi nyár rekkenő szárazságábanbizony gyakorta elfogyott belőle a víz, súlyos gon-dot teremtve ezzel a völgy lakóinak.Bal partján kukorica növekedett; az ültetvény tel-jes egészében elfoglalta azt az oldalt, s még a domb-ra is felkúszott. A jobb part gyér füvén birkák legel-tek, s néhány marha kérődzött zavartalan nyuga-lommal. Mögöttük, a völgy végében alacsony fáktakarásában aprócska épület lapult, s ott építettékfel a karámokat is. A barmokra loncsos, sovány kutyák ügyeltek.Mindeddig ott lihegtek az itatóvájú árnyékában, ámamikor az idegenek befordultak a farmra, dühödtcsaholással táncolták körbe őket. - Ej-ej, elég legyen - dörmögte Pearl-Merill. - Indu-na, Kaffer, nyughassatok! Héjj, Umfana, hát nemismersz meg? A nevükön szólított ebek megbillentették csak-nem kopaszra kopott farkukat, de nemigen váltakcsendesebbé. Idegenek léptek a területükre, köteles-ségük mindaddig zaklatni őket, amíg gazdájuk megnem érkezik, és át nem veszi a betolakodók őrzését.Harsányan csaholtak hát tovább, noha a lovak lábaután való kapkodással felhagytak végre. - Miféle különös nevek ezek? - érdeklődött Dara,miközben az őszibarackfák felé közeledtek, csahos . őrzőik kíséretében. - Nem búr szavak, ugye? Vala-hogy másképpen hangzanak. - Nem, kisasszony, valóban nem búr - helyeselt avadász. - Az öreg Andrias Vanderbylt megrögzöttszokása, hogy zulu neveket ad a kutyáinak. Ez affélebosszú, azt hiszem. Mzili éppen ezért nemigen áll-hatja az öreget... Törzsfőnök, ifjú harcos, ilyesmik. -Vállat vont, felnevetett. - Mindenkinek megvannak 280 a rögeszméi... Igaz, Andriasnak éppen nem ez azegyetlen. értek az őszibarackosba; az ágak között már jóllátszott a kis ház, s a keskeny verandán álló alak. Akutyák egyike - eredendően talán fehér, koszlottszőrű, fürge eb, bundáján tenyérnyi kopasz foltok-kal - előrerohant, s hangos ugatással figyelmeztettegazdáját, míg a többiek továbbra is az idegeneketterelték. -.Héj-hó, öreg! - kurjantott az angol jó előre. - Énvagyok az, Pearl-Merill! Tedd le a flintádat, de ízi-ben! Nem szeretném, ha véletlenül kilyuggatnád azirhámat. Az ajtó előtt álló alak erre leengedte a puskáját,amit eddig lövésre készen, vállához szorítva tartott,de nem engedte ki a kezéből. Megvárta, míg a tár-saság közelebb ér, azután megkérdezte: - Kiket hoztál ide, átkozott rooinek? - Kellemetlenhangja volt, s noha az öregség zöngéi recsegtekbenne, messzire hangzott. Angolul szólt, de minthaszándékosan rosszul ejtette volna a szavakat.Dara látta, hogy Liam szeme elsötétül, átnyúlttehát, és megszorította a karját. A fiú ránézett, éselfintorodott; Dara alig észrevehetően megvonta a vállát. - Vendégeket, mogorva vénember! - felelt a tülö-korrú, megállítva lovát a búr farmer előtt.Andrias Vanderbylt bizony valóban öreg volt már,lehetett vagy nyolcvan esztendős. Úgy festett, mintvalami életre kelt, két lábon járó múmia - csontjairarátapadtak a kiszáradt, drótkötélszerű izmok, bőresötétre és pergamenszárazra aszalódott, s arckopo-nyáján úgy feszült, mintha egyáltalán nem lennealatta hús. Mélyen ülő, sötét lyukként előmeredőszemei csak tovább mélyítették a félelmetes hason-lóságot. Transvaali búrok módján, nyiratlanul hagyott se-színű tincsei csapzottan csüngtek lyukas kalapjaalól, elkeveredve a szakáll fürtjeivel. Ruházata, afolt hátán folt, színehagyott nadrág és ing - utóbbikönyökén a toldás fényes volt még és harsány, nem-régiben kerülhetett oda - hasonlóképp rendetlenüllógott rajta. Akárha madárijesztőre aggatták volna őket. Az öreget szemmel láthatóan az utolsó sejtjéigkiszipolyozta Afrika - a kíméletlen napsütés, az örö-kös kemény munka, a végeérhetetlen megpróbálta-tások - s nem hagyott belőle mást, csak valamivégtelenül leegyszerűsített, önmagával és mások-kal egyaránt kíméletlen, elpusztíthatatlan szerkeze-tet, melynek egyetlen célja csupán a fennmaradás. - Aztán, minek? - recsegte mogorván a farmer. - Mert még soha nem láttak ennyire ronda vénem-bert, mint te vagy - kuncogott Pearl-Merill, és leug-rott a nyeregboí. - No, talán beljebb mehetnénk,vagy mi! Nem tudni, minek köszönhetően, de a búr enge-dett kissé. - Andrias ianderbvit - kaffantotta, és biccentett afiatalok felé. Már azok is lecsusszantak a nyeregbál,s viszonozták a bemutatkozást; Dara igyekezettkedvesen viselkedni, Liam nem fárasztotta magátilyesmivel. - Maguk is angolok? - kérdezte kurtánaz öreg. - Írek, Andrias, és már most keményebb ellenfeleiaz angoloknak, mint te egész életedben bármikor isvoltál! - magyarázta komoly ábrázattal a tülökorrú.Csak a szeme mosolygott. Vanderbylt vállat vont, és a puskával a bejárat felé intett. - Be lehet menni - közölte. A viharvert vadászfegy-ver, mint valami baljós irányjelző, meredt az ajtóra.a rögeszméi... Igaz, Andriasnak éppen nem ez azegyetlen. Beértek az őszibarackosba; az ágak között már jóllátszott a kis ház, s a keskeny verandán álló alak. Akutyák egyike - eredendően talán fehér, koszlottszőrű, fürge eb, bundáján tenyérnyi kopasz foltok-kal -előrerohant, s hangos ugatással figyelmeztettegazdáját, míg a többiek továbbra is az idegeneketterelték. -.Héj-hó, öreg! - kurjantott az angol jó előre. - Énvagyok az, Pearl-Merill! Tedd le a flintádat, de ízi-ben! Nem szeretném, ha véletlenül kilyuggatnád azírhámat. Az ajtó előtt álló alak erre leengedte a puskáját,amit eddig lövésre készen, vállához szorítva tartott,de nem engedte ki a kezéből. megvárta, míg a tár-saság közelebb ér, azután megkérdezte: - Kiket hoztál ide, átkozott rooinek? - Kellemetlenhangja volt, s noha az öregség zöngéi recsegtekbenne, messzire hangzott. Angolul szólt, de minthtszándékosan rosszul ejtette volna a szavakat.Dara látta, hogy Liam szeme elsötétül, átnyúlttehát, és megszorította a karját. A fiú ránézett, éselfintorodott; Dara alig észrevehetően megvonta a vállát. - Vendégeket, mogorva vénember! - felelt a tülő-korrú, megállítva lovát a búr farmer előtt.Andrias Vanderbylt bizony valóban öreg volt már,lehetett vagy nyolcvan esztendős. Úgy festett, mintvalami életre kelt, két lábon járó múmia - csontjairarátapadtak a kiszáradt, drótkötélszerű izmok, bőresötétre és pergamenszárazra aszalódott, s arckopo-nyáján úgy feszült, mintha egyáltalán nem lennealatta hús. Mélyen ülő, sötét lyukként előmeredőszemei csak tovább mélyítették a félelmetes hason-lóságot. Transvaali búrok módján, nyíratlanul hagyott se-színű tincsei csapzottan csüngtek lyukas kalapjaalól, elkeveredve a szakáll fürtjeivel. Ruházata, afolt hátán folt, színehagyott nadrág és ing - utóbbikönyökén a toldás fényes volt még és harsány, nem-régiben kerülhetett oda - hasonlóképp rendetlenüllógott rajta. Akárha madárijesztőre aggatták volna őket. Az öreget szemmel láthatóan az utolsó sejtjéigkiszipolyozta Afrika - a kíméletlen napsütés, az örö-kös kemény munka, a végeérhetetlen megpróbálta-tások - s nem hagyott belőle mást, csak valamivégtelenül leegyszerűsített, önmagával és mások-kal egyaránt kíméletlen, elpusztíthatatlan szerkeze-tet, melynek egyetlen célja csupán a fennmaradás. - Aztán, minek? - recsegte mogorván a farmer. - Mert még soha nem láttak ennyire ronda vénem-bert, mint te vagy - kuncogott Pearl-Merill, és leug-rott a nyeregből. - No, talán beljebb mehetnénk,vagy mi! Nem tudni, minek köszönhetően, de a búr enge-dett kissé. - Ancirias Vanderbvit - kaffantotta, és biccentett afiatalok felé. Már azok is lecsusszantak a nyeregbál,s viszonozták a bemutatkozást; Dara igyekezettkedvesen viselkedni, Liam nem fárasztotta magátilyesmivel. - Maguk is angolok? - kérdezte kurtánaz öreg. - Írek, Andrias, és már most keményebb ellenfeleiaz angoloknak, mint te egész életedben bármikor isvoltál! - magyarázta komoly ábrázattal a tülökorrú.Csak a szeme mosolygott. Vanderbylt vállat vont, és a puskával a bejárat felé intett. - Be lehet menni - közölte. A viharvert vadászfegy-ver, mint valami baljós irányjelző, meredt az ajtóra.Pearl-Merill csendesen somolygott jókora orra alatt - Kisasszony - invitálta Darát udvarias mozdulat-tal. - Lépjen be bátran. Hisz hallotta, beenged, nemfog lőni! Odabent félhomály fogadta őket, és a kinti hámér-séklethez képest kellemes hűvös. A vályogból emeltház falai útját állták valamelyest a hőségnek.A helyiség konyhaként és nappaliként szolgált; anyílt tűzhelyen két kormosra égett edény árválko-dott, a sarokba tolt asztal körül három favázas, bórszíjakból font székre esett a hátulsó fal kicsiny, üvegnélküli ablakának fénye. Nagyjából ennyi volt ateljes berendezés; a konyha szegényes felszereléseegy falra erősített, jókora polcon kapott helyet.Kétoldalt egy-egy alacsony ajtó nyílt, a bal oldalirésén át kurta lábú ágy fekete körvonalai sejlettekfel, a jobb oldali csukva volt. A válaszfalak nemértek a zsúptetőig - valamivel fejmagasság felettpolcszerű peremben végződtek, ahol mindenfélefelhalmozott kacat zsúfolódott; poros dobozok, ki-csorbult bögrék, gyertyák, dohánylevél, tavalyiaszalt barack, s ki tudja, mi minden még.Sarokba támasztva fegyverét, a farmer az asztalfelé legyintett, azután a polchoz lépett, s valamitszöszmötölt. Látogatói - a vadász irányításával -letelepedtek az asztalhoz. Nem esett egyetlen szósem. A két ír a helyiség puritán titkait firtatta - akörbefutó perem rejtélyes tárgyait, s a gerendákrólszáradó kukoricacsövek társaságában csüngő hol- mikat. Vanderbylt tevékenysége nyomán kisvártatvaerős kávé illata töltötte be a szobát. A bőr felnyúlt aperemre, bögréket halászott elő; ingujjával kitöröl-gette; majd vendégei elé tette őket. Azután, amikorelkészült a forró, fekete ital, horpadt bádogkancsó-ba töltötte, és lerakta az asztal közepére.Utóbb beballagott a hálószobába, odabent zörgöttvalamivel, majd előbukkant, kezében egy támlátlankisszékkel. Akkurátusan elhelyezte az asztal mel-lett, s letelepedett. Liam hátratolta székét, felállt. - Majd én ülök azon - közölte kurtán.A farmer felpillantott rá, résnyire szűkült szemmelbámulta néhány pillanatig, azután biccentett.Egyetlen szó nélkül átült a fiatalember helyére,majd maga elé húzta az egyik bögrét, melyet azangol időközben már megtöltött kávéval.Tovább hallgattak. A két fiatal udvariasságból be-le-belekortyolt a bögréjébe - noha Amerikában voltalkalmuk megismerni a kávét, megkedvelniük sohanem sikerült. Különös módon, valamiképpen nemvált kínossá a csend. Dara arra gondolt, hogyanfestene ez angol vagy amerikai társaságban, teázásközben. Csaknem felnevetett, amikor elképzelte akínlódó arcokat, a kétségbeesett beszélgetési kísér-leteket. Azután elfogyott a kávé, és Pearl-Merill felsóhaj- tott. - Látom, virul a gazdaság! - mondta, és hangsúlyaalapján Dara nem tudta, vajon gúnyolódik-e vagy sem. - Fene megeszi - morrant az öreg. - Ej, nem tudsz te mást, csak zsörtölődni! Nem voltmarhavész, elkerült az üszög... Hát most mi bajod? - Tudod te jól. Nem lesz rendben itt semmi, amígaz öreglány a nyakunkon ül! A vadász jóízűt nevetett, mintha valami tréfát hal-lott volna. Dara ugyan nemigen értette, miről vanszó, de érdeklődve figyelt. Liam kissé unatkoznilátszott. - Ej, rebellis vénember, hát hogy beszélsz te akirálynődről? - Királynője ám az a jó öreg főördögnek, rooinek!Meg tán a magadfajtának, de hogy nekem nem, azis biztos! - Fokföldi vagy, ha búr is - emelte fel mutatóujjátálságos komolysággal a tülökorrú. - Márpedig ittőfelsége Viktória királynő uralkodik. - Az - biccentett Vanderbylt. A kicsiny mozdulat-ban annyi keserűség, annyi csalódás és remény-vesztettség sűrűsödött, hogy Darának hirtelenkönny szökött a szemébe. Egyetlen szemvillanásra nem a,kibírhatatlan mo-dorú búr farmert látta raga előtt, hanem Dan Can-royt, a fiatal ír gazdát, aki, miután kisfia és feleségebelehalt a nélkülözésbe, szembeszegült a háza le-döntésére érkezett angol katonákkal, s börtönbe ke-rült. Őt ugyan megmentette "Mollroé', de mi van atöbbi sok ezer szerencsétlennel? aket vajon ki mentimeg? Megmenti-e egyáltalán valaha valaki?A lány a szeméhez kapott, s letörölte a nedvessé-get. Remélte, senki nem vette észre. Az öreg és azangol szemlátomást nem törődött vele, Liam azon-ban az asztal alatt megszorította a karját. Dara hálá-san hunyorított vissza rá. Khmm, nohát. És Pieter, meg Gerhardus? - Pearl-Merill komolyan zavarba jött. Nem gondolta, hogytréfája így megkeseríti a gazdát. Rossz napja lehet azöregnek - vélte magában. - Odakünn vannak - bökött Vanderbylt az ablakfelé az állával. - Mi után járnak? - érdeklődött tovább türelmesena tülökorrú, aki tudta, hogy mindent egyenként kellmegkérdeznie, ha tudni kíván valamit. 296 - Bah! - horkant fel a búr. - Pieter a fejébe vette,hogy asszonyt vesz magának! Mintha bizony volna miből. - Nohát, ha elment, akkor csak van valamije. - No hiszen, amit tőlem kapott. Egy-két birka,valami takaró, miegymás. A vadász mindegyre tovább faggatózott, Van-derbylt pedig először kurtán, azután mind hosz-szabb és kerekebb mondatokban válaszolgatott. Da-ra, aki nem volt teljesen járatlan a beszélgetésekvezetésének elméletében - az eldugott kis kolostor-ban sok olyasmit tanítottak neki, amiről el nemtudta képzelni, hogy valaha is a hasznára lehet -lassacskán felfedezte az angol szándékát: Pearl-Me-rill elérte, hogy az öregedő délutánban átíveljenelőttük a vénember élete. Ezért hozta el a fiatalokat ide, ezért a nyolcvanesztendőért, mely egy ember sorsán át jókora dara-bof befoglalt Fokföld történetéből, s mely az öregfarmer kurta-furcsa modorában, keserű bölcsessé-geivel fűszerezve lenyűgöző élményt jelentett. Fog-híjas összefoglaló volt ugyan, s csapongott igen-csak, a maga módján mégis valamiképp egésszételjesedett, hipnotikus figyelemre késztetve a hall-gatókat. Andrias Vanderbylt tőzsgyökeresbúr volt, ugyan-nyira az, hogy már meg sem tudta mondani, család-ja pontosan mikor is érkezett Fokföldre. Mint alegtöbb burgher, ő is szerette volna vélni, hogy va-lamelyik távoli őse már a Haaflem fedélzetén is ottvolt, ez azonban természetesen nem lehetett igaz.Az mindenesetre tény, hogy a Vanderbyltek már ittéltek a több, mint száz évvel ezelőtti francia meg-szállás idején is; ebből az időből nem csupán apjátólhallott anekdotákat, két megsárgult, foszladozó le-velet is őrzött az öreg a fal-perem dobozainak egyi- 287 kében. Ám, hogy a két időpont között mikor érkez-hetett az elsö, mindenre elszánt Vanderbvit erre avidékre, már sosem derül ki. Amikor az angolok elfoglalták a gyarmatot, a csa-lád - ugyan szüntelen küzdelemben a Holland Ke-let-indiai Társasággal és a koikoin bennszülöttekkel - viszonylagos jómódban élt, farmjuk elég jövedel-met biztosított ahhoz, hogy eltartsa őket. A század-forduló után három évvel bekövetkező megszállásazonban még a gyűlölt Társaságnál is kétségbeej-több helyzetbe sodorta a telepeseket. A britek beve-zették a gyarmaton a szabadkereskedelmet, s szám-talan olyan rendelkezést hoztak, mely lehetetlenkövetelmények elé állította a farmereket és a végle-tekig élezte a már amúgy is kényes viszonyukat afeketékkel. A rendeletek legkisebb megszegéséértpedig kíméletlen megtorlással feleltek.A telepesek sora tovább romlott, s ez nem hagytaérintetlenül a Vanderbylt családot sem. Tizenkétévvel a brit uralom kezdete után aztán végső két-ségbeesésükben fellázadtak a búrok, de mindhiába.Felkelésüket leverték, vezetőiket kivégezték. Ebbenaz évben született Andrias. Anyja egy férfirokona egyike volt annak a hatembernek, akiket a lázadás vezetéséért felakasztot-tak, így a csecsemő első találkozása a britekkel aSlaanters Neken, a Hóhér hegyén történt.n még persze nem tudhattam, mi folyik ottrecsegte a vén farmer a kicsiny szoba félhomályában. - Anyám mesélte el, jó csomó idővel később.Azt mondta, egyvégtében sírtam, a többi gyerekkelés a feleségekkel együtt, akiknek mind végig kellettnézniük az akasztást. Az angolok kötelezték őket...Mind a hat lázadót egyetlen fára akasztották, áaz nem bírta el a jókora súlyt, leszakadt. Az elítélteknem haltak meg, a földre zuhanva magukhoz tértek. 288 Telepesek tömege könyörgött, követelődzött ke-gyelemért. de mindhiába - a második kísérlet mársikerrel járt. A Vanderbylt család pedig tovább küzdött a fenn-maradásért, sok-sok honfitársával egyetemben. Apolgári jogok legnagyobb részét megvonták a burg-herektől, teljességgel kizárták őket a gyarmat irá-nyításából, gazdasági helyzetük pedig mindegyreromlott. Brit farmereket telepítettek be a legjobbföldekre, és hivatalos nyelvvé tették az angolt, ho-lott a népességnek nagyjából a hétnyolcada csupánhollandul tudott. Azután elkezdték sorra betiltani atelepesek újságjait is. - Emlékszem... mindmáig emlékszem arra a napra,holott éppencsak tíz esztendős lehettem, amikorapám berontott a konyhába... Valami fura papírosttartott a kezében... nagy, erős, barázdás marka volt,de most remegett az indulattól. Azt mondta, ez azangol pénz, és mostantól ezt kell majd használni. Énnemigen értettem, miért nagy baj ez... pénz az is,csak legyen belőle. Az 1825-ös pénzreform, az angol bankjegyek be-vezetése újabb telepesek bukását hozta meg, miköz-ben a brit intézkedések még tovább gyötörték, bő-szítették a búrokat. Mozgalmak szerveződtek, for-rongott a gyarmat, mígnem aztán 1834-ben lázadás-hullám söpört végig a területen. Az igazi nagy csa-pást azonban az 1834-es rabszolgafelszabadítás je-lentette. Fok-gyarmat életében korai történetétől kezdvefontos szerepet játszottak a rabszolgák. Érdekes mó-dan, az eredetileg itt élő népek nem bizonyultakmegfelelő forrásnak - egyrészt kevesen voltak, más-részt pedig többségüket nem sikerült rabszolgávátenni - ezért a terület mint vásárló jelentkezett arabszolgapiacon. Főlegjáva, Madagaszkár, Angóla, 289 korábban Kína és Japán szolgáltatott embereket, dekerültek ide rabszolgák más helyről is. - Akadt közöttük olyan is - göcögött a gazda -amelyik országot alapított, úgy ám! Nem hiszik?Pedig így van... Adam Koknak hívták, merthogymielőtt király lett, egy telepes szakácsa volt! Azördög se tudja, honnan jöhetett, mondják, tán szu-dáni néger volt, Mozambikból. No, mindegy is, lé-nyeg a lényeg, egyszercsak fogta magát, összegyűj-tött egy nagy csomó hottentottát... egészen ponto-san griquát meg félvért... igen-igen, sok búrhotten-totta nőt választott magának... egyházi áldással,méghozzá! No, a csapatával aztán átkelt az Oranjén,és országot alapított. És persze dinasztiát, hohó, hátpersze! Amikor én születtem, már a második királyuralkodott... a Drakensbergen, a Sárkány-hegysé-gen nár a negyedik vezette át őket... itt leltek újhazára... Hmm, ma már azt is elfoglalták az angolok.Pearl-Merill együttérzően hümmögött. Tudta,hogy az öreg Andrias felesége és gyermekei halálaután griqua nőt vett maga mellé. A két fiú, Pieter ésGerhardus tőle valók; a fiatalabbat hatvan eszten-dősen nemzette a farmer. Az asszonyokkal azonbannem volt szerencséje - a griqua nő is magára hagytaőt az életben. A búrok gazdasága két évszázadon át a rabszolgá-kon nyugódott, melyeket főként angol kereskedők-től vásároltak. Ennek ellenére nem ellenezték volnaa felszabadítást, de a mód, ahogyan a britek eztmegvalósították, gyakorlatilag legtöbbjüket tönkre-tette. Miután lényegében jólétük, egyeseknek pusz-ta létük alapját szüntették meg, nem volt immármaradásuk. Kezdetét vette a nagy trek. - Ezrek és ezrek indultak neki, százak és százakpusztultak el - merengett Vanderbylt. Ott harcoltamén is az apám és a bátyáim mellett. Irtottuk a kaffe-reket, és csak mentünk előre... Azt mondják, hősiidők voltak. Én pokolinak nevezném, ha engemkérdeznének. De ugyan ki kérdez meg egy ilyen vénbolondot? - Nyugalmat, békét, boldogulást nem találtunksehol. Először a húgaim haltak meg, aztán anyám,végezetül az apám. Húsz esztendős sem voltammég. A bátyáimmal továbbhaladtunk Trichardt ésvan Rensburg csapatával, egészen a Zoutpansber-gig, de sehol nem leltünk új hazának való helyet. AZoutpansbergnél aztán az állandósuló viszályokszakadáshoz vezettek. Van Rensburg csapata leváltés keletnek indult. A bátyáim velük tartottak...máig sem értem, én miért maradtam. De megmaka-csoltam magam, hiába unszoltak. Soha többé nemhallottunk felőlük... ott vesztek mindannyian.Trichardt csoportja később az Olifants-folyó men-tén leereszkedett a Drakensberg keleti lábaihoz. Avad hegyek között többször darabokra kellett szed-niük a szekereket, csak úgy juthattak át a sziklásgerinceken. Odalent, a trópusi síkságon malária ti-zedelte soraikat, állataikat cecelegyek támadták -nem sokan érték el a tengerpartot. - Három évig, három átkozott évig gyötrődtünk...semmiért! - Vanderbylt keserűsége szinte kézzel-fogható valósággá vált hallgatói előtt. - Végletekigelcsigázva, láztól, nélkülözéstől, kafferektől tizedel-ve, már-már őrültként kóboroltunk... hogy néhányszerencsés hírmondónak sikerüljön hajóra szállni, ésvisszatérni a déli partokra, ahonnan elindult. Hát ezvolt számomra a dicsőséges trek.Voltak persze olyan voortrekkerekis, akik városokatalapítottak és zuluk ezreit lőtték halomra, s másbennszülötteket, akik dárdát ragadva védték föld-jüket a betolakodóktól. Székérváraik körül hullot-tak a puskát még sosem látott matebelék... Hatszázcsapdába ejtett és legyilkolt búrért cserébe későbbháromezer zulu harcossal fizetett Dingaan király...Senki nem tudja ma már, hány fekete és hány fehéréletet követelt a nagy utazás.Vanderbylt sorsa nem lett sokkal könnyebb az-után sem, hogy betegen, elgyötörten, de élve visz-szatért délre. Noha egyszer s mindenkorra kiveszettbelőle a kalandvágy, kénytelen volt elvállalni miri-den munkát, ami csak adódott. Volt vezető, jószág-igazgató, felügyelő, mígnem sikerült szert tennieegy kis farmra a határvidéken. Megnősült, gyerme-kei születtek: két fiú és egy kései lány. A közelbenélő xosákkal, ha nem is tökéletes egyetértésben, demegfért. A xosák azonban ekkor már évtizedek óta gondotjelentettek az angol kormánynak, mert egyrészrőlnem akarták elhagyni földjeiket, másrészről pedignem voltak hajlandóak a telepesek birtokain dol-gozni. Öt háborút is indítottak ellenük ez idő alatt,mindhiába. Utoljára aztán, az 1856-os nagy állatjár-vány idején "prófétákat" küldtek közéjük, akik azthirdették: minden régi, nagy xosa vezér feltámad ésúj, csodálatos csordákat hoz magával, amennyibena mostani, fertőzött állományt mind egy szálig el-pusztítják, és az elátkozott termést maradéktalanulmegsemmisítik. A félrevezetett, éhező nép engedelmeskedett...Huszonötezernél többén pusztultak el a bekövet-kező hihetetlen éhínség során, mintegy százezrenmenekültek keletre és negyvenezren települtek átFok-gyarmatra ahol aztán a brit telepesek napszá-mosai lettek.- Csakhogy akadtak elkeseredésükben megvadultcsoportok is, akik jobb híján a határvidék farmereiretámadtak vak dühvel. - A faluba mentem aznap - peregtek a vénemberszáraz szavai. - Hmm... emlékszem, előbb kellettvolna mennem, de gond volt a szekérret, nem indul-hattam, csak két nappal később... mikorra Jan, azidősebb fiam megjavította. Addigra meg Deltje ki-könyörögte, hadd jöhessen velem... Engedékenyhangulatban voltam. Szépen termett a barack, voltmit bevinni a faluba... máskülönben nem sok pénzthozott az a néhány morgen föld. Örültünk, mertelkélt egy-két dolog a házba. Nem szoktam hagyni,hogy elkísérjen, mert minden hívságos butaságotmegkívánt, de most nem bántam. Elhatároztam,veszek neki valami szépet... - Hallgatott egy sort;messzire hajózott emlékei hosszú folyamán. - Csakezért maradt életben a lányom - mondta aztán csen-desen. - Csak ezért... Amikor visszatért a faluból, házát poríg égve ta-lálta; az elkeseredett xosák haragja senkit és semmitnem kímélt. Felesége és két fia halála után eladta afarmot. Ekkor költözött idé, Kimberley közelébe. Alánya nem maradt vele sokáig; néhány év múltánösszeismerkedett egy bányásszal, és elhagyta a kisbirtokot. - Egy uittander, egy senkiházi idegen, egy aranyásóvitte el Deltjét! Amikor kiderült, le akartam lőni...először a lányt, azután azt az alakot. Persze, nem vittrá a lélek, azután meg már késő volt. Most odafennélnek Johannesburgban. Néha ír, de bár ne tenné! Alevelein az áll: Mrs. Jáke Hammer... Mintha nem lennebecsületes, búr neve! Különös, gyűlölködő hangsúllyal ejtette a nevét;ha nem így tesz, Dara talán fel sem figyel. Így azon-ban felkapta a fejét, az erősen kiemelt név valahon-nan ismerősnek rémlett számára. De mert mindenkielőtt nyilvánvatóvá vált, mennyire megveti az öregfarmer a vejét, nem mert faggatózni: Remélte, majdcsak kiderül még valami az aranyásóról, ám a gazdanem fecsérelt rá több szót, s Pearl-Merill is jobbnaklátta másfelé irányozni a kérdéseit. Ahogy továbbgyűrűzött a súlyos történet, Dara is megfeledkezett róla. Ennek ellenére hamarosan újra említésre került,mégpedig oly módon, ahogyan senki sem várta.Bizony, igen megnyúltak már odakint az árnyak,noha Vanderbylt pusztán rövid, csapongó törté-neteket mesélt nyolcvan küzdelmes esztendejéről.Recsegő, száraz hangja, mint holt őszi levél keren-gett a szobában; a vénember úgy bolyongott önnön -múltjában, mint éji lepke a sötét verandán - ide-odaverődve, meg-megpihenve néha, azután tovalib-benve megint. Darát elragadta a bámulat. Íme, ott volt előtte egyember, egy mogorva, szíjasra aszott, elpusztíthatatlanul kemény férfi, akinek sorsa, élete egybefono-dott egy nép történelmével, aki regényeket tölthetne meg az átélt eseményekkel, tankönyveket írhatna tele a megtapasztalt bölcsességekkel - s aki itt élmagában, távol a világtól, kutyái és félvér gyerme-kei társaságában. Vajon hány és hány hasonló ember él a Föld eldu-gottvölgyeiben? Vajon hány és hány ember adhatnáát azt a mérhetetlen tudást, amit a küzdelmek érlel-tek meg benne hosszú, kíméletet soha nem mutató .évek során? És vajon hányan lennének, akik hajlan-dónak mutatkoznának meghallgatni őket, akikmegkísérelnének tanulni tőlük?Dara persze tudta, hogy Vanderbylt soha nemgondolt a tudás tárházaként önmagára, s életére,mint tapasztalatok, bölcs gondolatok forrására -küzdött csupán, hogy fennmaradjon. Menetelt el-öre, mert tudta, aki megtorpan akár egyetlen pilla-natra is, nyomban elpusztul. Egyszerű volt a felad-vány, szörnyűségesen egyszerű, s aligha kerülhetnéel az öreg haragját az, aki netán "csodálatos életút-nak" nevezné mindezt. Á lány óvakodott hát, hogy gondolatait szavakbaöntse, annál is inkább, mert gyanította, nem 8 azegyetlen a világon, aki hasonló helyzetben effélékenmereng. Elnyomott egy halovány mosolyt."Néha valóban meglep, milyen kislány tudsz len-ni" - mondta neki Liam néhány nappal korábban.Egészen pontosan már nem is emlékezett, miért, ámarra annál inkább, milyen dühös lett akkor. Pedigigaza volt á fiúnak, Dara tudta jól; s most már egyál-talán nem neheztelt rá. Gyermekként ámult mindazon; amit hallott, denem bánta volna egyáltalán, ha Liam kineveti: úgyérezte, nem is lenne joga felnőttnek vallania magátezen a délutánon. Ezernyi kérdése lett volna még, ám mind közül azérdekelte legjobban, miképpen szövődhetett barát-ság a vén búr és az angol vadász között. Érezte, akét ember kapcsolata a civakodó felszín alatt igenmély, de nem ragadtatta magát olyan tapintatlan-ságra, hogy eredetére rákérdezzen. Várta, mikorbukkan fel Pearl-Merill alakja a történetekben, ámmivel maga a vadász irányította a beszélgetés me-netét, erre alig-alig került sor. Utóbb aztán mégis-csak akadt egy kérdés, amire a búr így felelt: - Akkoriban már magad is jártál erre, tudhatnád.Harmadjára, vagy tán negyedjére találkoztunk...És először? Először mikor? - biztatta őket magábana lány, de a kisvártatva felhangzó vad csaholás szét-zilálta minden reményét. - Ki a fene? - egyenesedett fel ültéből Vanderbylt és már nyúlt is a puskájáért. - Talán a fiúk - vélte Pearl-Merill, de maga semhitte. A kutyák ádázabbul acsarogtak, mint amikorőket kísérték. Csak idegen járhatott a farmon.A vénember kilépett a verandára, Pearl-Merill kö-vette. Ő is magával vitte a fegyverét. Liam ösztöno-sen hátramaradt; semmi értelme nem volt a veran-dára tömörülnie. Ehelyett felállt, s megvizsgálta, kilehet-e jutni valamelyik oldalsp helyiségből a hábóudvarba. Gyűlölte, ha megszorítják, s odakintrőlalkalmasint a búrnak is többet segíthetett. A jobboldali kamrában rábukkant egy keskeny ajtóra. - Hé, megállj! - harsant odakintról az öreg dühöshangja. - Mit keres maga a földemen? Takarodjon,mert keresztüllövöm! - Ahogy gazdájuk megszólalt,a kutyák elcsendesedtek. Valaki válaszolt az őszibarackfák közül, de oda-bent a házban nem lehetett érteni a szavát. Rögtönutána Pearl-Merill csitító hangját hallották: - Ne légy botond, Andrias. Hadd mondja el, mit akar. -. Nekem egy büdös angol katona né mondjonsemmit, különösen ne a birtokomon! Eriszd el apuskámat, ha mondom!! Fátyolosan még, de immár érthetően hangzott alátogató magyarázata: - Kérdezni akarok csupán. Tegye már le azt azátkozott fegyvert! Rövid motoszkálás a verandán, aztán a vadászjószándékú, ám igen nyomatékos hangja: - Ne húzz újat a katonasággal, Andrias. Tudod jól,hogy semmi értelme. - A fene beléjük - sommázta véleményét Van-derbylt. Majd hangosabban: - Mi az ördögöt akar?Ne jöjjön közelebb! Dara a szoba árnyékában maradva az ajtó melléhúzódott, és kilesett. Szemközt vele, a fák alatt fia-tal, egyenruhás brit katona ült tajtékos lován. Azarca csak elmosódva látszott; nagy darab, erősnektűnő fickó volt. -Maga Andrias Vanderbylt? - kérdezte harsányan.Milyenpökhendi, milyen magabiztos - rázkódott mega lány. Milyen egyformák ezek mindenütt! - Az - biccentett a gazda. - Mi dolga velem? - Ismer egy bizonyos Jake Hammert. - A katonanem kérdezett, kijelentette. A lány látta, hogy a vadász megszorítja a farmerkarját. - Csak lassan, Andrias, csak lassan - mormol- ta. - Nincs közöm hozzá - jelentette ki Vanderbylt.- Már nem itt lakik? - Sosem lakott itt, érti, sosem!- A maga lányát vette el. - Elvette, elvitte. Azóta se láttam, és hálás vagyokaz égnek ezért. Most pedig tűnjön el! Nem akaromitt látni, amikor újra kijövők! - A vénember meglen-dítette a puskáját, majd sarkon fordult, és bemasí-rózott a házba. - Mit akarnak attól az embertől? - érdeklődött atülökorrú vadász. - Felelnie kell a vétkeiért - válaszolt kurtán a kato- na. - Most? Hosszú évek óta nem él már Kimberley- ben! - Most kerültek elö a megfelelő bizonyítékok.Tényleg nem lakik itt? - Tényleg - biccentett Pearl-Merill. 296 297 A katona nem szólt, a házat, a kertet méregette. - Ehhez kell egypár ember - bökte ki végül. - Magaitt lakik? Dara látta, hogy Pearl-Merill vonásai megkemé-nyednek, ujjai megfeszülnek a fegyveren. - Kettő percet adok - mondta csöndesen. - Ebbebelefér még egy nkos kérdés, meg az, hogy megfor-dítsa a lovát, és elinduljon. - A hangja metszett, akára sivatagi éj hidege. A lovason látszott, hogy tépelődik. Felhorgadtbenne a düh, hát hogyne horgadt volna, ám azesélyek ellene szóltak. Igazán sajnálta, hogy egye-dül érkezett. - Hol lehet megtalálni Hammert? - kérdezte csiko- rogva. - Nem tudom - vont vállat a vadász. - Csak annyittudunk, hogy a feleségével együtt elhagyták Fokföl- det. A katona szóra nyitotta volna a száját, de a tülö-korrú ingatni kezdte a fejét, és kibiztosította a fegy- verét. - Megvolt a kérdés - mondta. - Most jöhet a máso-dik pont. Amint a távolodó lovas után nézett, Darában mo-toszkálni kezdett egy emlék. Noha kevéssé volt va-lószínű, hogy a két ember azonos, a lány most mégismegdöbbent. Tudta már, hol találkozott Jake Hammer nevével. 13. Megérkezett az igazi tél. Sötétek voltak a délutánok,.kilátástalanok a reggelek, fagyosak az éjszakák. Ap-ró, kemény hódarát sodort magával a szél, vad elé-gedettséggel vágta az emberek arcába, és hordtahalomba a lépcsők előtt. Később aztán a kicsinyjégkristályok milliárdjai már az utcák kövét is elfog-lalták: báli forgatagot idézve áramlottak a konflisokkerekei nyomán. A Szajna partja felől csipkés szélű hártya nyújtó-gatta dermedt ujjait a folyó közepe felé, mintha atúloldalon növekvő testvéreit igyekezne mielőbbelérni. Berzenkedő sirályok láboltak rajta, naprólnapra egyre beljebb. Az emberek nem szívesen léptek az utcára; hadolguk mégis úgy hozta, sötét kabátok és gazdagprémek rejtekébe bújva, leszegett fejjel siettek, hogymielőbb meleg helyre kerüljenek ismét. Ha pedigsem szőrméjük, sem kabátjuk nem akadt, s melegresem sikerült jutniuk hosszú éjszakákon át; hát meg-fagytak csöndesen. Nick a I'lace de le Concorde-ra néző cukrászdábanüldögélt, szokásos délutáni kávéja felett. Szembenvele Pierrot pusztította harmadik tányér sütemé-nyét; a szája szélére tapadt morzsákkal úgy festett,akár egy elégedett macska, amely éppen most loptael a vasárnapi asztalról a desszertet.Mohöságát csupán az mentette, hogy nem máskontójára csemegézett: miután megtért küldetésé-ből, s az Árnyék kifizette járandóságát, nagyvona-lúan meghívta megbízóját, töltsék kellemesen a be-számolót. Még azt sem bánta, ha Nick választ he-lyet, bár előre tartott tőle, hogy pontosan efféle unal-mas kávézót fog javasolni. - A süteményük legalább finom - nyugtatta megaz Árnyékot, miután előzőleg kifejtette, mennyirekispolgárinak tartja az ilyen helyeket. - Örülök - bólintott a mestertolvaj. - De szabadnaesetleg kérnem, hogy most már foglalkozz a törté-nettel is? Mindezidáig meglehetősen szúkszavú voltál. A kölyök sértődött képpel nyelte le az utolsó kré-mest, majd vállat vont. - Nem tudom, mire kíváncsi még, monsieur May - mondta, és megtörölte a száját. - Mondtam már,nincs ott semmi érdekes... azaz, az öregúr perszeérdekes, de nem úgy... - Guillaume Chatellerault, Victorine apja.. mitgondolsz, tényleg meghalt? - Fogalínam sincs. Az öregúr mindenesetre úgytudja, és még mindig igen neki van keseredve, azthiszem legalábbis. Az a komorna, Aline sem tudjamásképpen. - Pierrot elfintorodott, miközben gon-dolkodott. - Ott minden olyan, mintha csakugyanmeghalt volna - jelentette ki végül. - Éjjel, amikormár mindenki aludt, körülnéztem kicsit a házban...persze csak igen óvatosan. Tudja, hogy nem vagyokigazán szégyenlős alkat, de azt hiszem, ott meghal-tam volna szégyenemben, ha elkapnak. - De hát, miért is kaptak volna el, nem igaz? -mosolygott az Árnyék. Felgyűrve az orrát, a kölyök legyintett. . - Eh, ha maga is látta volna az öregurat! - mondtamély átéléssel. - Nem akárki az, nekem elhiheti. Éna maga helyében még a kisasszonnyal is vigyáznék.Hisz mégiscsak az ő unokája! Nick nevetett. - Jó, oda fogok figyelni - biztosította a fiút. - Foly-tasd csak! Találtál valamit? - Semmi érdekeset. Ahogy az ilyen nemesi csalá-dokban szokás, a tengerész szobája valóságos em-lékmű. Még képek is vannak róla... festmény, megaz a hogyishívják, fénykép. Jövágású fickó volt. Akisasszony szobáját is megtaláltam. Hát, az amő-lyan rózsaszín... ha érti, mire gondolok. Ahhoz seigen nyúltak, gondolom, hazavárják a hölgyet.Az Árnyék belekortyolt hűlőben lévő kávéjába. - És az az ember, a kapitány, aki a hírt hoztaVictorine anyjának... senki nem furcsállja? Hiszennyilvánvalóan miatta vonult kolostorba az asszony. - Ó, dehogynem - kuncogott Pierrot. - Aline szerintmaga volt az ördög! De épkézláb ötlete senkineksincs... Hiszen az az alak eltűnt, mintha a föld nyeltevolna el, pedig még kerestette is az öregúr. EztAline-tól tudom, beszélgettem vele egy kicsit négy-szemközt. Az öregúrtól egy nagy csomó dolgot nemlehetett megkérdezni... Az asszony pedig, Victorinekisasszony anyja úgy bezárkózott, hogy még leveletsem ír. Nem is tudják, hol lehet! - Különös egy történet - merengett a mestertolvaj. - Különösnek különös - biccentett Pierrot - deéppenséggel semmi új sincs benne. Hiszen csaknemszóról szóra ezt mesélte nekem maga is, monsieurMay. Kivéve persze az udvarlót, de ha a történet akisasszonytól származik, akkor semmi meglepőnincs ebben sem. - Udvarló? - kapta fel a fejét Nick. - Pierrot fiam,lehet, hogy kezdesz megbízhatatlan lenni? Miért" nem beszéltél eddig erről? A kölyök megszeppenfiek vélt képpel vonta mega vállát. - Elfelejtettem. Nem hinném, hogy különösebbenlényeges lenne. - Az Árnyék elsötétülő tekintetétlátva, sietve hozzátette: - Valami alak kísérgette ha-La attól a rokontól, akinél tanult. Maurice Fiennes.Az öregúr nagyon utálta, meg is kért, hogy írjakneki, ha itt lenne Párizsban a kisasszonnyal. De hát - tárta szét a karját - nincs itt, ugye? Jaj, és van ittmég valami - tette hozzá kisvártatva. Nick felhúzottszemöldökkel nézett rá. - Victorine kisasszonynakigazából nem volna szabad Párizsban lennie, azaz...szóval valami iskolában tanul, és az öregúr nem érti,miért van Párizsban. Azt is szerefié tudva ki az ahölgy, aki vele van. - Erre éppen felelhetnék neki - mosolyodott elNick. - Victorine befejezte az iskolát. A hölgy vala-miféle társalkodónő, akit a nagybátyja adott mellé,hogy elkísérje a fővárosba. Eredendően ő is velüktartott volna, de valami közbejött, így csak a kéthölgy érkezett. Hmm? - Nekem megfelel - gyűrte fel az orrát Píerrat,megrögzött szokása szerint. - Remélem, az öregúr- nak is. Az Árnyék kibámult a sűrűsödő sötétségbe. Nemlappang itt semmiféle titok a háttérben. Igazábólnem is értette, miért küldte délre Pierrot-t. UramIsten, ha minden nő után ilyen nyomozást rendez-ne, egész rendőrőrsöt kellene működtetnie! A min-den eddiginél erősebb vonzalom azonban felzaklat-ta - akarta, remélte, hitte, hogy a kölyök nem bukkansemmi gyanúsra, ám most, amikor a fiú lényegébenüres kézzel tért vissza, mégsem tudott igazán meg-könnyebbülni. Kész őrület! - gondolta dühösen.Rendszeresen találkozott Victorine Chatellerault-val, nagy ritkán, hihetetlen csalafintaságok áránmég kettesben is, Armandine kisasszony kétes érté-kű kísérete nélkül. A nevelőnő oly kitartással ésfelelősséggel őrizte védencét, amilyenre akkoribanmár egyre ritkábban volt példa a fővárosban.Eleinte többnyire sétáltak, utóbb azonban a mostoha időjárás kávéházakba szorította őket. Estén-ként Operába, színházba, esetleg szalonokba jártak,bár ez utóbbival vigyázniuk kellett, hiszen Arman-dine kisasszony szigorú erkölcsű bírájuk volt.Victorine elbűvölő társaságnak bizonyult, s ennekmegfelelően alaposan el is bűvölte a mestertolvajt.Nick mindeddig soha nem tapasztalt örömmel jártPárizs általa kevéssé kedvelt, többnyire merő köte-lességből látogatott nevezetes helyeire, és keserűgúnnyal állapította meg, hogy sikerült eljutnia abbaa sokat csúfolt állapotba, amikor már nem számít,hol van az ember, csupán az, hogy,kivel. Nem iga-zán tudta elképzelni, mindez hová vezethet, deegyelőre nem is kívánt ilyesmivel foglalkozni. Min-denesetre, bármennyire varázslatosnak találta is ahölgyet, abban azért többé-kevéssé bizonyos volt,hogy a házasság intézménye egyáltalán nem nekivaló. s mint ilyen, kerülendő. Innen pedig már ön-ként adódott a kérdés mi lesz vajon minderről avéleménye Victoríne-nak? Kapcsolatuk kérlelhetetlenül ellenőrzött volta ésaz Árnyék merőben szokatlan visszahúzódása mi-att viszonyuk szigorúan a lélek és a szellem síkjánbonyolódott, néhány kedves kézfogástól eltekintve.Noha Nick olyan erős testi vonzalmat érzett a lányiránt amilyennel még soha nem találkozott, foggalkörömmel küzdött ellene. Maga sem tudta, mirevár, leginkább talán csodára. Ugyanis szégyenbenem akarta hozni Victorine-t, a házasság gondolataellenben ügy rémített, mint valami gyógyíthatat-lan betegség. Szenvedett hát, ám közben mérhetet-lenül ostobának vélte magát. Néha úgy érezte, mintha lelke egy része elhagynáa testét, és egy lámpaoszlop tetejéről figyelné önma-gát, amint ott sétálgat alant egy ifjú úrhölggyel, ésellágyult arccal hallgatja, figyeli -nyomukban pedigott masírozik Armandine kisasszony, akár valamihadba vonuló porosz lovastiszt. Ilyenkor még aztsem tudta eldönteni, sírjon avagy nevessen.Nick May, az Árnyék! A mestertolvaj, az éjszakákcsendes léptű ragadozója! Hát mivé lesz a világdicsősége? De hiába volt minden gúny, a varázslat tartósnakbizonyult, és erősnek. Nem eresztette, akárhogy isigyekezett józan megfontolásra bírni önmagát. Am-bár, ha igazán őszinte akart lenni, nem is igyekezettolyan nagyon. Ellágyulása mindazonáltal nem lehetett olyanerős, hogy éjszakánként ne térjen vissza eredeti ön-magához. Egyrészről - mivel a titokzatos társaságtólelorzott kék gyémánthoz még jó ideig nem akartnyúlni - újabb ékszerekkel gyarapította megbízha-tó orgazdái gyűjteményét, másrészt hódolnia kelletta gyémántokkal vetélkedő másik szenvedélyének,az asszonyoknak is. Victorine-hoz fűződő viszonya nem akadályoztameg abban, hogy meglátogassa régi ismerőseit bó-dító illatú hálószobáikban, mi több, küzdelme alány erős vonzereje ellen csak fokozta vágyát azodaadóan ölelő karok iránt. Párizs nemes asszonyaipedig nem törődtek vele, kivel jár Operába az Ar-nyék; az éjszakai gyönyör az övék volt maradékta-lanul, s ők hálás sóhajokkal fogadták, miközbenférjeik többnyire a folyosó másik végében hortyog- tak. Hajnalonta, amikor csendesen felosont a lépcsőn,hogy háziasszonyát és Erőst fel ne ébressze, s ruhás-tól végignyúlt az ágyon, maga mellé hajítva a far-kasfejes botot, a mennyezetet bámulva aztán elgon-dolkodott, mi lehet mindennek a vége. Persze, sem-mire nem jutott azon túl, hogy amikor az alamusziálom kerülgetni kezdte, minden egyszerre kavaro-dott fel benne - zsíros mosolyú orgazdák, a tündér-szárnyakon repkedő Victorine, meztelen keblű, él-veteg asszonyok és a zűrzavart csaholó tacskó -mígnem már azon volt, hogy üvöltve kihajítja azegész társaságot a szobából - ilyenkor felriadt.Az ablakhoz ballagott, lenézett a téli éjszakávalküszködő utcai lámpásra, a sárga tócsában gomoly-gó ködre, és arra gondolt, ideje lenne váltani. Hely-színt, nevet, életet. Meglehet, sokat szolgált már ez a mostani. Persze,élete valójában csak egy lehet az embernek, nem istúlságosan hosszú, de mégis, talán becsapható aSors - új néven, új helyen újra kezdeni, s a régitlevedlett bőrként valahol hátrahagyni; talán elhitet-hető, hogy az egy másik élet lesz.Máskülönben az élet egyszerűen csak elmúlik. Fel-torlódnak a napok, peregnek, egyik a másik után,akár valami gigászi homokóra szemei, s az embernem veszi észre, hogy mindegyik homokszemcsetökéletesen egyforma. Várni a következő napot,amikor újra lehet találkozni Victorine-nal, várni aszerdát, amikor operaelőadás lesz, várni a hétvégét,amikor ki lehet lovagolni... És csak múlnak a ked-dek, szerdák, vasárnapok álnokul, ahogyan perget-jük, hajtjuk őket, minél sebesebben - mígnem aztánelfogynak egyszer. Az ember olyan, mint a sivatagi vándor - van egytömlőnyi vize, s ha azt kiüríti, az út véget ér. Akijobban sáfárkodik, messzebre jut - aki rosszul, előbbdől ki a karavánból. Csakhogy a sivatag végtelen,így aztán senki nem juthat át rajta, sáfárkodjék akár-hogyan is. Ebben az időben többször is eszébe jutott WillMorris, vagy ahogyan utóbb nevezték, Izhett Butler,a régi barát. Igen, á aztán komoly esélyt kapott,hogy egyszer és mindenkorra elveszítse korábbiéletét - más kérdés, hogy nem élt vele valami oko-san, arról nem is beszélve, hogy végezetül visszata-lált a régihez. Mindenestre, szerencsés fickónakmondható. Keveseknek adatik meg ez a lehetőség.Nick nem volt elégedetlen. Ó, nem. e telhetetlenvolt. Szerette jelenlegi életét, és pontosan tudta, avilágon keveseknek adatik meg az a szabadság,amellyel ő bír. Csakhogy minduntalan gyötörte avágy - szívesen élt volna más életet is, sőt, többet.Hajózott volna messzi tengereken, idegen vize-ken, arab kalózok, majd jégtáblák között, vagy laktavolna Kelet legendás kolostorait, hogy lelke meg-tisztulván, tudója legyen a titkoknak, s talán ültvolna valami egzotikus hatalmasság trónján is,pusztán azért, hogy megtapasztalja milyen az, ha azembernek ezer felesége van. Talán, ha időben kezd hozzá, neki is vághatottvolna. De elkényelmesedett; tudta, már nem lenneképes végigcsinálni. És irigyelte kicsit Pierrot-t fia-talságáért, lendületéért, gyökértelenségéért. - Megette a fene - dörmögte az Árnyék a cukrászdakis asztala felett. - Tessék? - nézett rá Pierrot, bocsánatkérő mo-sollyal. Újabb sütemények sorakoztak előtte. - Elné-zést... gondoltam, amig tűnődik, eszem még egy kiskrémest. Tudja, nem akartam zavarni.Chateau Moulin-t belepte a hő. A kert bokrai fehérgombócokként lapultak sorban, mint hatalmas,szárnyuk alá dugott fejjel alvó madarak, s a behava-zott utakon csupán az őrök és kutyáik lábnyomasötétlett, ámbár reggelre, miként az gondos kertész-hez illik, azt is eltakarította a tél.A kastély tornyairól ugyan rendre lecsúszott a hó ám a faragványok, oromdíszek mind hetyke sapkátviseltek, s a párkányon is vastagon lapult a fehértakaró. Az ónszín ég pedig egyre csak ontotta akavargó pelyheket, tobzódó bőkezűségében mitsem törődve a morgolódó emberekkel.Átkozódásban a kapus járt az élen, akinek napjaitmostanság többnyire a bejárat és a kocsiút takarításatöltötte ki. Már kora hajnalban vállára vette a széleslapátot meg a gallyseprűt, és vonult a kovácsoltvaskapu felé, mint valami elhízott obsitos. Hiábava-ló volt azonban az igyekezete - egy-két óránál to-vább nem tartott soha, míg a tél ismét eltüntettenagy műgonddal szőtt fehér leplén a szakadást.Ilyenkor a kapus megint csak felkerekedett... és ígyment ez napok óta. Nem lehetett tudni, ki haragu-dott jobban a másikra, az utat tisztogató ember,avagy a fehér kezű művész. A kastély lakói nemigen hagyták el otthonukat,hiszen odakint; a kerítésen kívül nem akadt senki,aki harcba szállt volna a patyolatfehér invázióval;az utakat több helyütt méteres hótorlaszok borítót-ták. Szerencsére nem is szorultak rá, hogy kimenje-nek: a kamrákat gondos kézek jó előre telehordtákmindennel, amire szükség lehetett.A grófné az emeleti nappali ablakában állt, és akertet bámulta. A csúcsíves ablakon át látta, aminta kapus - aznap talán harmadszor - vállára vetettszerszámaival a bejárat felé masírozik. Megvetőenelmosolyodott. Milyen felesleges munka! Hiszen akörnyék járhatatlan, se kintről, se bentről nem indulkocsi, hogy igénybe vegye a letakarított felhajtót. Dea kapus elszántan söpör, hiszen utasítást kapott.Helyes. Más dolga amúgy sincs.Öt magát már bosszantotta kissé ez a bezártság,bár meglehet, ha tehette volna, sem hagyja el akastélyt. De hajlíthatatlan természete nem tűrte,hogy korlátozzák; még az időjárás hatalmától sem.S mivel ez ellen az ég világon semmit nem tehetett,csak forrongott benne az elégedetlenség. Kész sze-rencse, hogy a két nappal korábbi átmeneti enyhü-lést kihasználva a,postás nekivágott, és elhozta afelgyűlt leveleket, különben még a hírek hiányátólis szenvedne. Igaz, a levelek jobbára semmitmondó-ak voltak, de legalább megkapta őket, és tudta, hogyemberei végzik a dolgukat, ha egyelőre eredmény-telenül is. - Khmm, grófné, kérem - hangzott egy csöndeshang a háta mögül. Az asszony ijedten perdült meg. - Gavriel! - sziszegte a kecskeszakállas férfi láttán. - Megőrjítesz! Hányszor mondtam már, hogy neközlekedj úgy, mint egy kígyó! Kopogj vagy szólj,mielőtt bejössz, olyan nehéz ezt megérteni? - Nem, grófné - nézett a nő szemébe a testőr.Vonásai rezzenetlenek maradtak, noha lett volnamit elárulniuk. De hogyan is mondhatta volna meg az asszony-nak, hogy azért lépi meg valahányszor csak teheti,mert így alkalma nylik zavartalanul szemlélni, mégha csak hátulról is. Hogyan mondhatná meg, mi-lyen erőfeszítésébe kerül, hogy ne lépjen mögé, fon-ja ujjait a dereka köré és csókoljon a nyakába, vagymég inkább, ne penderítse meg, és tépje le keblérőla ruhát. Hányszor, ó hányszor képzelte már el ál-matlan éjszakákon, milyen illata lehet a grófné ölé-nek, milyen íze a szájának, milyen érintése a keblé-nek - és milyen színe a vérének.Kívánta az asszonyt, őrülten kívánta, ahogy férficsak nőt kívánhat ezen a földön = s gyűlölte ezért.Gyűlölte rideg pillantású szemeit, gyűlölte fennhé-jázó modorát, elutasító viselkedését. Legalábbannyiszor gondolta el, milyen könnyű lenne elpusz-títani, ahányszor az öle után áhítozott.S már csak emiatt is örömét lelte a grófné riadal-mában. Legalább ilyenkor úgy érezte, hatalma lehetaz asszony felett. Milyen egyszerű is lenne egyetlenütéssel eltörni azt a merev nyakát! De talán nagyobbélvezetet jelentene lassan, fokról fokra kiszorítanibelőle a szuszt, figyelemmel kísérve, miként távozikbelőle az élet, miként kapálódzik hörögve a lábai előtt. De jól tudta, soha nem fogja megtenni. Nem ölhetimeg az asszonyt, mert azzal elpusztítaná őrült vá-gya tárgyát, s ezzel önmagát is. Vasmarokkal szorí-totta hát indulatait, a gyilkost s a férfiúit egyaránt.Szentül hitte, Tarant szolgálja ezzel is. - Mit akarsz? - kérdezte hidegen a grófné. Ónszínszenei átnéztek a férfin. Ki nem állhatta ha gyengé-nek látták. Gavriel köhintett. - Csak a levelek felől szeretnék érdeklődni - feleltszenvtelenül. - A grófné elmulasztott felőlük tájé-koztatni... én pedig szeretném tudni, mi történikodakint. Az asszony biccentett. Alapjában véve alig akadtgondja Gavriellel, jól tudta, nehezen találna helyettemásik embert, ha netán elveszítené. Pontos volt,megbízható, a maga módján elég eszes is - és meg-felelőképpen veszedelmes. Néha azonban úgy érez-te, lappang valami a rezzenetlen álarc mögött, s eznyugtalanította olykor. Roppant kínos lenne, ha ép-pen Gavrielről derülne ki, hogy őrült. - Sajnos, nem sokat mondhatok - sóhajtott. - Senkinem talált még semmit, Cotin pedig elkövetett egyjókora baklövést. Felhatalmazás és bizonyíték nél-kül lefogatta az emberét. Eredményre persze nemjutott... nem tudni, mi lesz a dologból, de Cotin-nekki kell törni a nyakáti A testőr gépiesen bólintott. Ha a grófné úgy véli,Cotin-nek vesznie kell, akkor Cotin veszni fog. Vannak hibák, amikre nem létezik feloldozás. Igen.Vannak ilyen hibák. A grófné kibomlott hajjal, hanyatt fekve az ágyon, kitá-rulkozva... De vajon őt ki tudná megbüntetni, ha hibázna? - A többieknek még csak gyanújuk sincs? - kérdez-te, hogy elűzze a kísértést. - Úgy tűnik, nincs. Nem szabad elfelejtenünk,hogy akárki volt is a tettes, csak a legjobbak közülvaló lehetett. Nagyon ügyesnek kell lennünk, ésrengeteg türelemre lesz szükségünk.Az asszony lassan újra a kert felé fordult. Gavrielegy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Csak egyet-len mozdulat. - Menj most. Mondd meg mindenkinek, ebédig nezavarjatok - mondta, hátra sem fordulva.Az új játékszer, az apród, igaz? -. futott át a férfin asötét gondolat. Ám hangosan csak annyit mondott: - Ahogy kívánja, grófné. - És távozott.Az asszony nézte még egy ideig, hogyan keresgél-nek élelmet a madarak a hóborította bokrok alatt,de hamarosan átjárta a hideg; fázni kezdett. Azablak mentén átszivárgott a fagy, s a hatalmas kály-hában is mintha alábbhagyott volna a tűz.A hálószobában ellenben kellemes meleg. van,gondolta. És persze ott várja őt a kis Bijoux is... Adrága kis Bijoux, aki annyi örömet tud neki okoznia magányos téli napokon. Önkéntelenül is elmoso-lyodott. Elfordult az ablaktól, és a szobája felé in- dult. A súlyos brokátok és könnyü selymek borítottahálószobában valóban kellemes meleg fogadta - er-re mindig nagyon ügyeltek a szolgák. S a finomanfénylő párnák közt ott feküdt Bijoux; könnyű pap-an takarta egyik lábát, egyébként fedetlen volt ateste. Szőke, kócos haja, sápadt arca és nagy, barnaszemei szinte elvesztek a puha vánkoson. A grófnővégignézett vékony combján, lapos hasán, az ágyékárnyékán. Milyen kicsi, milyen törékeny. Nem csoda, hogy senkisem tudja róla, fiú-e vagu lány.Ő azonban tudta. Ó, nagyon is jól tudta.Vonásai ellágyultak, amint az ágyon heverő mezí-telen testet nézte. S amikor Bijoux lusta, élvetegmozdulattal kinyújtotta a karját, a grófné vágyakoz-va lépett előre. Megoldotta az övét, s ruhája csendes hussanássalomlott a padlóra. A Bois de Boulogne, a szerelmesek, a titkos találkákkertje kopasz fáival, ágaikat pőrén kitáró bokraival,vékony hóréteggel fedett útjaival és fázósan kupor-gó csalitosaival bizony nemigen volt méltó hírnevé-re. Aligha akadt olyan elszánt pár, akik a XV. Lajosóta hírhedt szerelmi liget cserjéi között siettek volnamost titkos légyottra. Nem csendült kacagás, nemsurrantak óvatos léptek, nem hangzottak a lopottszerelem súlyos sóhajai sehonnan; csak a rigók ser-tepertéltek nagy zajjal az avarban.Mégis akadtak olyanok, akik nyáron s télen egyaránt felkeresték a Boist, hogy hódoljanak szenvedlyüknek - mely egyeseket éppúgy fűtött, mikén atitkos vágy a szerelmeseket, másokat azonban pusz-tán a társadalmi elvárás vezetett - s a lehulló hóvaléppúgy dacoltak, mint a nyár hevével.A téli álmát alvó liget csöndjét távoli, egyre eráso-dö dübörgés verte fel, mint amikor rekkenő nyár-ban zivatar közeleg. S noha a dübörgőknek valóbanvolt némi közük a viharhoz, mégsem a természetrendje zavarodott meg. Nehéz paták tépték a sétaút fagyott földjét, hóporzott, göröngy repült a nyomukban.Két lovas bukkant fel a kanyarban, nyaktörő se-bességgel robogtak az utánuk kapkodó ágak között.Az elöl haladó, büszke nyakú szürke mén lovasaszálegyenes gerinccel dőlt előre, az elegáns téli lo-vaglóöltöny szárnya á combját csapkodta; tartása,mozdulatai a kifinomult iskolázottságot, a maga-biztos tapasztalatot tükrözték. Szorosan a sarkában,vörösre táguló orrlikakkal fekete csődör nyargalt;olyan elszántan törtetett előre, mintha maga is kí-vánná a győzelmet. Nyergében szemlátomást másiskola képviselője ült - ha iskola okította egyáltalán,s nem valami kalandortól leste el a lovaglás tudo-mányát. Combjával szorítva a nyerget, szinte állt akengyelben, görbe háttal hajolt lova nyakába, sidőnként nagyot kurjantva biztatta. Korántsemnyújtott olyan biztos, előkelő látványt, mint az élenhaladó, ám gyors volt nagyon. Elég gyorsnak azonban nem bizonyult.Kiérvén egy kereszteződések alkotta terecskére, azelső lovas visszafogta lovát; az állat fagyott görön-gyöket szórva torpant meg. Társa; noha szintén las-sított, alaposan túlrobogott rajta, vissza kellett ko-cognia hozzá. - Már megint te nyertél, Étienne - nevetett Nick afekete csődör nyergében. - Átkozottul bosszantólátni a magabiztosságodat! A szürke mén lovasa, Étienne La Cerda gróf mo-solygott. - Hogy őszinte legyek, barátom, engem pedig azbosszant, hogyan képes egy ember, aki ilyen elké-pesztő módon lovagol, ennyire megszorítani. Igaz-ság szerint, neked nem volna szabad fennmaradnia nyeregben! - Még szerencse, hogy soha nem'tanultam elméletialapokat, így ezt nem tudhatom... tehát fennmaradok.Nevetésüket elnyelte a kopár liget, amint könnyűkocogásban elindultak egymás mellett, visszafelé.Gondolataikba merülve haladtak; a paták dobba-nása, mint valami különös, meditatív zene törteme a csendet. - Etienne, hallottál te valaha valami Taran nevű...istenségről, vagy efféléről? - kérdezte váratlanul amestertolvaj. - Tarán? Ismerősen cseng - mondta óvatosan agróf. - Miért? Nick nem válaszolt rögtön. - Hallottam mostanában a nevét - mondta utóbb. -Mit tudsz róla? - Van egy mű, amit egy római költő eposzáhozírtak, afféle magyarázószöveg - kezdte lassan LaCerda. - Abban olvasható a neve, meg még néhánymás, ősi írásban. Túl sok jót nem feltételeznék róla,ezek alapján. Hallgattak megint. A szürke bokrok sietve marad-tak el mögöttük, a vállukon megült a szállingóznikezdő hó. La Cerda arcán töprengő kifejezés honolt. - Gall istenség- kezdett bele a magyarázatba. - Eléghomályos a szerepe, számomra legalábbis... igazánnem vagyok túlságosan járatos a témában, pusztánolvastam róla néhányszor. Állítólag a kerék volt ajelképe, amit egyesek a Nap szimbólumának tarta-nak... úgy tartják, a druidák, a kelta papok tőleszármaztatják magukat. Ugyanakkor, ha jól emlék-szem - folytatta rövid elmélkedés után - az Alvilágistene is. A kelta felfogás szerint, akárcsak a keresz-tényeknél, a halál nem az élet vége, hanem annakegyfajta... kiteljesedése. Így végül is nem olyan meg-lepő, hogy összekapcsolják a teremtés istenét, a na-pistent, a halál istenével. - Szóval, a halál istene - mormolta Nick. = Vala-hogy, előre sejtettem. A verseny heve elillant már belőlük, a lovaglóöl-töny alatt megbúvó veríték jeges réteget vont bőrükfölé. Az alacsony, ónszín ég alatt megmoccant a Tél. - A magyarázóirat szerint emberáldozatot is köve-telt - mondta a gróf. - Azt írja, valami fába szorítottember elégetésével lehetett kiengesztelni, illetve ke-gyeit elnyerni. Vérszomjas egy alak lehetett. - Az - hagyta helyben a mestert olvaj.Egyáltalán nem bánta, hogy hamarosan hátra-hagyják a Bois de Boulogne-t. Azokban az időkben Nick felületesebben intézte adolgait, s ezt maga is átlátta. Egy kis szabadság,hümmögött magában ilyenkor, noha az esetlegesveszedelemmel tökéletesen tisztában volt. Voltakazonban olyan hírek, amelyek az úgynevezett fel-sőbb körökbe nem juthattak el, legalábbis valós for-májukban semmiképp. Ahhoz, hogy a felröppenő,tétova, ám mégis érdekesen hangzó híreket tisztánértékelhesse, mindenképpen beszélnie kellett "oda-lent" dolgozó embereivel. De nem csupán ez tette szükségessé, hogy felke-resse a Sirályt. Aznap, amikor Pierrot meghívta őt cukrászdázni - még most is elmosolyodott, valahányszor eszébejutott - meglehetősen sokáig elmaradtak. Amikorelbúcsúztak a kávézó előtt, már nem csupán a na-pok óta fenyegetőző hófelhők sötétítették az eget;beesteledett. Nick elgémberedett és elálmosodott a hosszúücsörgéstől, úgy döntött, sétál egyet, mielőtt bérko-csit fogad. Utánaintett hát a kölyöknek, mielőtt azbeleolvadt az épületek árnyékába, beburkolózottvastag köpenyébe, és nekivágott, hogy átszelje aConcorde teret. A tér lámpásai között alig-alig járt ember, de hatöbben lettek volna, az Árnyéknak minden bi-zonnyal akkor is feltűnik az az alak, amelyik egykapualjból lendült utána. Noha csapnivaló kezdő-nek éppen nem.lehetett nevezni, ha igazán ügyes,nem kellett volna feltűnnie. A mestertolvaj nem elégedett meg a gyanúval,biztosra akart menni. Nyugatnak fordult hát, hogye a Champs-Elysées-t övező parkon átvágva tegyepróbára emberét. A párizsi előkelők palotái mögöttvégighúzódó pagony ugyammost foghíjas volt kis-sé, a fák téli pőresége korántsem jelentett akkoraelőnyt, mint a nyári pompa, de a bokrok, a pavilo-nok, s a Petit Palais meg a Grand Palais közti utakbízvást elegendőek voltak ahhoz, hogy egyértelmű-vé tegyék Nick előtt, vajon valóban követik-e.Nos, valóban követték. Az alak a nyomában volt,akármerre fordult a park sétaútjain. Jóllehet, éberenfigyelt a mögötte settenkedőre, Nick nem akarta 314 315 elárulni, hogy tisztában van jelenlétével. Erről ittlegalább már sikerült tudomást szereznie. Ha nyíl-tan leleplezi, legközelebb egy ügyesebbet küldenek,aztán még újabbat, mígnem az egyik majd valóbanjobb lesz nála - feltéve, ha egyáltalán akad ilyen atitokzatos ellenfél soraiban. Nem-nem, jó lesz ezegyelőre, míg ki nem deríti, mit akarnak tőle. evajon mióta vannak a nyomában?1 túlságosan régóta nem lehetnek, ilyen nyíltan leg-alábbis biztosan nem. Amióta felfedezte, hogy vala-ki kotorászott a lakásában, ugrásra készen élt, olyanfigyelmesen, akár az erdők vadjai. Mindebből kifelétermészetesen semmi nem látszott - óvakodott el-árulni magát. Valószínűnek tartotta, hogy a megcsúfolt szektapróbálkozik vele - és nyilván számos más társávalis. Számított valami ilyesmire. Noha inkognitójacsaknem tökéletes volt, nagyon jól tudta, hogy bizo-nyos körök számára nem létezik lehetetlen. Nemarra készült hát, hogy eltűnjön a szemük elől - töké-letesen semlegesnek kívánt csupán látszani, ártal-matlannak, vétlennek. Hogy elunja őt megfigyelnia mindenható Szem. Ennek legkényesebb pontja éppen abban állott,hogy igen kevesen éltek az országban, akik elrabol-hatták a kék gyémántot. A szekta ezeket nyilvánfigyelteti, ehhez kétség sem fért. Meg kell hát felelniaz igényeiknek, és nem szabad hibázni. Noha keve-sen voltak, ahhoz azért elegen és éppen elég maga-van, hogy még a félelmetes társaság se próbálhassamindegyiküket lerohanni, és kiverni belőlük esetle-ges vétkességüket. Ki kellett szűrniük a gyanúsakat.Olyan ez, akár valami hajtóvadászat. Aki megriadés menekülni kezd.. Nick jólesőt sétált a két palota körül, aztán, amikora hideg már igencsak emelgette a köpönyege szegé-lyét, kiballagott a Champs-Elysées-re, és megállítotte konflist. g veted, kis settenked - somolygott, ahogy a kocsizökkenve elindult alatta. Követője többször felbukkant és eltűnt; akkor azon-ban, amikor úgy döntött, felkeresi a Sirályt és elbe-szélget vele, a mestertolvaj nagyon ügyelt rá, hogyelveszítse. Ismét a holies-ban találkozott a jóvágású selyem-fiúval. Olyan ritkán ültek itt együtt, hogy nekem kel-lett megfigyelőtől tartaniuk. A Sirály pökhendibb és fennhéjázóbb volt, mintvalaha, ámbár úgy tűnt, mintha csupán szorongásátleplezné ezzel. Amikor az Árnyék belépett, egynyúlánk, vörös hajú lánnyal ült az asztalnál, és aműsort nézte. Az ifjú hölgy láthatólag roppantbüszke volt a lovagjára; úgy csüggött rajta, mintvalami selyemmajmocska. Nick letelepedett a közelükben. Nem kellett soká-ig várnia, embere amint felfedezte őt, lerázta magá-ról a nyafogó teremtést, és átült a mestertolvajhoz. - Ú, üdvözlöm, m,sieur! Hogy van? Örülök, hogylátom - kedélyeskedett. Az Árnyék fintorogva szagolt bele a levegőbe. - Hát még én, Sirály - mondta. Új kölnit hasz- nálsz - Eh, a a másik olcsó pacsuli volt. Nem illett hozzám. - Örülök, hogy találtál másikat. Magadhoz illőt -biccentett Nick. - Mi újság errefelé? - Szereztem egy új lányt - bökött a háta mögé apompás fiatalember. - Cléo... remek darab lesz, csakmég kezdő. Nevelni kell-tette hozzá magyarázólag.A mestertolvaj ránézett a fiatal, nyűgös arccal ül-dögélő lánykára. Hány éves lehet vajon? Tizenhét?Vékony, fehér kezét összekulcsolta az álla alatt,ahogy a színpadon éneklő nőket nézte; vörös hajafénytelen csigákban omlott keskeny vállára, fejlet-len keblei alig-alig emelték meg a blúzát.Nick felhúzta a szemöldökét. Ismét feltámadt ben-ne a régi vágy: igen szerette volna leütni az önelé-gült selyemfiút. - És még? - kérdezte később, amikor sikerült erőtvennie magán. A Sirály tekintete riadtan rebbent meg. Önkénte-lenül is körülnézett a teremben, mielőtt beszélnikezdett, holott tudta jól, kik ülnek körülötte. - Felbolydult itt minden - suttogta. - Amióta eltűntaz a gyémánt... tudja, annak a különös társaságnaka köve, amiről a múltkoriban beszéltem... na, amiótaaz eltűnt, hát, én mondom, valósággal veszedelmeslett itten az élet. Mindent, de egészen komolyanmondom, mindent elleptek az idegenek! Úgy nyü-zsögnek, mint háborúban a kémek... jut eszembe,hallotta, hogy háború lesz? Úgy fest, megyünk anémetek ellen... tudja, aláírtunk valami papírost azoroszokkal... tiszta sor, megyünk a németeknek! - Sirály, Sirály - sóhajtott a mestertolvaj. - Minekütöd az orrod olyasmibe, amihez nem értesz, külö-nösen akkor, amikor egészen másról van szó. Azo-kat az egyezményeket már tavaly aláírták, s bártényleg megerősödtek a revansot követelő pártok,nem lesz háború. -Olyan hangon magyarázott, mintegy türelmes, de már végtelenül megfáradt tanító. -Folytasd, amit elkezdtél, ha lehet.A selyemfiú kurtán vállat vont. Ha nem, hát nem.A m'sieur nyilván jobban tudja, mert hisz"'odafönt"folyton ilyesmiről beszélnek. - Nohát, itt mindenesetre nyüzsögnek az idegenek -tért vissza engedelmesen megkezdett témájához. -Ellenőrzés alatt tartják az ékszerpiacot, és azt beszé-lik - hajolt közelebb megbízójához - figyeltetik alegnevesebb tolvajokat is! A Nagyokat!Látszott az arcán, hogy már-már csodaként érté-keli ezt a tettet. Számukra a mestertolvajok kiléteegyike volt a világ nagy misztériumainak; alakjukköré legendák szövődtek, az alaptalan találgatásokminden kocsmaasztalnál előkerültek. Valójábanpersze senki nem tudott semmit. S a titokzatos tár-saság most figyel teti ezeket a tolvajokat! Mintha csakközönséges útonállók lennének. - Nocsak - mosolygott Nick. - Hát azok a mesebelihősök is sebezhetőek? Mellesleg, engem inkább azlep meg, hogy egyáltalán léteznek. Na de hát, hafigyeltetik őket... - Már megint gúnyolódik, ni sieur - duzzogott aSirály. - Pedig ezek komoly dolgok. - Megnyalta azajkát, tekintete megint körberebbent. - A Pére-La-chaise temetőben, a Mur des Fédérés előtt a napok-ban találtak egy holttestet. Azt beszélik, igen csúfállapotban volt... Ugyannyira, hogy a rendőrök tel-jes hírlezárást, vagy mi a fenét rendeltek el, szóvalnem írhattak róla a lapok. De hiába nyomoznak,nem fognak azok találni semmit! A társaság csinál- ta...! Nick nagyot szusszant, és megcsóválta a fejét. - Most már minden szörnyűséget ennek a társaság-nak a nyakába varrtok? - Sok mindent tudunk mi idelent, ní sieur, eztmaga is tudja. - Ez igaz - biccentett az Árnyék. - És ki volt az aszerencsétlen, azt is tudjátok? - Véletlenül igen, bár nekem nem sokat mond:valami Emile Darras. Azt beszélik, módos kereske-dő volt... sose hallottam a nevét.Az Árnyékkal fordult egyet a mulató. Hallottaugyan, hogy a másik tovább beszél, de már nemértette. Emile. Errule halott. Meggyilkolták.Emile Darras, a Hajós (hogy miként ragadt rá ez anév, már talán sosem fogja megtudni) az egyetlenvolt a nagy francia betörők közül, akihez Nicketbarátság fűzte. Igaz, ezt sem lehetett éppen komoly-nak nevezni, hiszen az ő világukban ez elképzelhe-tetlen lett volna, mindazonáltal kedvelte a mindigkedélyes, pocakos, kopaszodó kis embert. Kevesettalálkoztak, talán éppen azért, nehogy szorosabbrafűződjék a barátságuk, s ennek megfelelően az Ár-nyék nem tudott róla túlzottan sokat - így volt he- lyes. Kelmekereskedőként élt a nagyvilág színe előtt,rangos üzletet vezetett Párizs szívében, a legelőke-lőbbek között. Megnyerő modorú, szívélyes, előzékeny embernek ismerte mindenki, árujában sohanem lelhettek hibát; sokan látogatták hát a leggaz-dagabbak közül. A fecsegő komornák, könnyenbüszkélkedő úrhölgyek segítségével azután márnem volt nehéz éjszakai útjait megszerveznie.Nem volt már fiatal; élete során sok mindent elért,de nem csupán a mértékletesség intette tevékenysé-ge alapos korlátozására -bizony, teste sem szolgáltamár úgy, mint régen. Fontolgatta a teljes visszavo-nulást, egy-egy különösen kívánatos zsákmányazonban még megkísértette. Most pedig... Azt beszélik, igen esújállapotban vott.Nicknek eszébe ötlött elsö találkozásuk. Különöseset volt, színielőadásba illő. Az Árnyék Colbert, aneves pénzember asszonyának tiaráját igyekezettmegszerezni - ól emlékezett a rue de Grenelle-ipalota meglepe méreteire - amikor eltűnt neki,hogy valaki más is kerülgeti az utcai lámpák beszű-rődő fényfoltjait a hosszú folyosón. Darras volt az,a Hajós. A találkozás persze kínos volt, hát hogyne lettvolna az, ám hála a két férfi szerencsés termé-szetének, hamarosan túltették magukat rajta. AzÁrnyék elegánsan átengedte a tiarát Darrasnak, mi-vel az néhány perccel előbb érkezett a helyszínre,mint ő. Segédkezet mindazonáltal nem nyújtott,pusztán csak végignézte, miként boldogul az idő-sebb férfi. A társaság sinálta... Igen, a társaság. De miért? ívli késztette őket erreaz esztelen tettre? Olyan ez, akár valami hajtóvadászat. Aki megriadés menekülni kezd... Szegény Hajós. Sosem volt valami bátor ember. séppen őmiatta. - Ismerte - hatolt el tudatáig a kérdés. - Hogy - Azt kérdeztem, ismerte-e, m'sieur - ismételtehangosabban a Sirál... - Ebben a bégetésben beszél-getni sem lehet tisztességesen!Valóban, a teljes kórus rázendített a zárójelenetsorán. A mestertolvajnak fel sem tűnt addig. Lassanbólintott. - igen. Jártam néha a üzletében. Tudod, nagyonszép kelméi voltak. Szerették a lányok - tette méghozzá, hogy a elyemfiú is értse, miről van szó - Hajajj, hát persze, hogy szeretik-bólogatott szak-értő módra. - Csak vigyázni kell velük, nem szabadelkapatni őket! A múltkorjában is...A Pére-Lachaise temetőben, a Mur des Fédérés előtt...De miért éppen ott? Itt végezték ki hetvenegybena kommünárokat... de mi köze van ehhez Darras-nak? A kommünárok... lázadók. Lázadók, akik ahatalom ellen fordultak. Igen, a hatalom ellen...A rendőrség nyilvánvalóan politikai hátteret tulaj-donít a dolognak. De ők és én, mi tudjuk, hogymásról van szó. Egészen másról.Az Árnyék keze ökölbe szorult az asztal alatt.Kényszerítette magát, hogy a Sirályra figyeljen,akármilyen ostobaságokat fecseg is. De az már is-mét a társaságról beszélt: ...mert csúnya dolgok történhetnek még, m'sieur!Én azt gondolom, nem kellett volna azt a követellopni tőlük. És egyre inkább így gondolta a mestertolvaj is.Nem önmagát féltette - a többieket. Azokat, akikgyengébbek nála, akik belebukhatnak a szekta kí-méletlen nyomozásába. Hibát követett el, amikorcsak önmagával számolt, csak a saját erejével, s nemgondolt arra, más talán nem ilyen erős.Visszajuttathatta volna persze a gyémántot a tulaj-donosoknak, s ezzel elejét vehette volna a harc to-vábbgyűrűzésének. Csakhogy akkor az ellenfél is-mét elégedetten elkönyvelhet magának egy véreserőszakkal kivívott győzelmet.Nem tudta rászánni magát. Még nem. 14. A magas, vékony, ideges tekintetű férfi egy dom-bocska tetején állt, és a lábai előtt fényes-kéken elte-rülő tavat nézte. Piros brit egyenruhát és trópusisisakot viselt; vörösesre cserzett arcán kiütközött aszőke borosta, a sörték között veríték csillogott. Kis-sé félrebillentette a fejét-mint mindig, ha nyugtalanvolt - és ujjai le-fel motoszkáltak a vállán függő LeeMetford puska szíján. Szaporán pislogva, szemétösszehúzva bámult a messzeségbe.Szemközt, a túlparton, az ott már Mozambik, aportugál gyarmat, messze fenn északon pedig Né-met Kelet Afrika partjára futnak a hullámok. Ellen-ség mindenütt, amerre a szem ellát.Ami azt illeti, a háta mögött ugyan brit területhúzódik, de míg a két túlparti riválissal aligha akaddolga az elkövetkező hetekben-hónapokban, abüszkén csengő Brit Közép-afrikai Protektorátusnéven, alig egy éve angol tulajdonná nyilvánítottterületbízvást szolgál számára elég kellemetlenség- gel. Idestova tíz esztendeje már, hogy Anglia létrehoz-ta az elsö konzulátust a Nyassza-tó partján, a Társa-ság pedig hozzálátott a területek megvásárlásához.Ily módon elméletileg hozzájutott a nyugati és a délipartvidékhez, az itt élő népek ellenállása mind-azonáltal nem szűnt meg, így miként az lenni szo-kott, Britannia hamarosan háborút indított ellenük.Hódító hadjárata azonban nem hozta meg a várt,gyors eredményt - a feketék immár hatodik eszten-deje küzdöttek otthonukért. Peter Baldock, a brit gyarmat hadsereg hadnagya,nü tagadás, meglehetősen rossz bőrben volt. Egész-sége és idegállapota rohamosan romlott, amióta egyfülledt, legyektől és rossz hírektől hemzsegő délutá-non megkapta kinevezését az új Protektorátusba.Ezérszer elátkozta már Afrikát addigra is, de a nyo-morúságos, semmire sem jó fokföldi helyőrségben,ahol naphosszat whiskytől bódultan hevert táboriágyán, legalább nyugodtan várhatta a békés, lassúhalált. Dolga nemigen akadt, rangja - azon az Istenháta mögötti helyen legalábbis - elegendő volt ah-hoz, hogy békén hagyják. A nap legnagyobb részé-ben csak feküdt hát, tágra nyílt szemmel meredve amennyezetre, s unottan, gépiesen húzott néha amellette álló üvegből; egy idő után már a legyeketsem hajtotta el. Soha nem volt részeg. Valójában nem ivott nagyonsokat. A whisky csak eltompította, segített elvisel-hetővé tenni az elviselhetetlent. Olyan volt, minthaldoklónak a morfium - semmit nem old meg, csaka kínt enyhíti. Peter Baldock nyugodtan, békében várta a halált,s nem berzenkedett. Már azon sem elmélkedett,miként is került ide. Eleinte eltöprengett még kiáll-hatatlanságon, arrogancián, a bajtársi érzés és visel-kedés hiányán - szavakon és mondatokon, amelye-ket előző feletteseitől hallott, ám lassacskán ráéb-redt tökéletes hiábavalóságukra. A porfészekben,ahol napjai peregtek, teljességgel érdektelen voltmár minden. Állapotával természetesen nem volt egyedül, ha-sonló apátia ült a legénységen is; talán csak a szol-gálatukra rendelt feketéket nem érintette meg. Ne-kik éppen elégnek bizonyult az a tevékenység, amitnap mint nap el kellett látniuk. Baldock már-márcsodálta őket ezért. - Akadtak hajnalok, amikor felébredvén, nem mertekinyitni a szemét, mert attól félt, abban a pillanatbanmegőrül, amint meglátja a barakkja falátvagy meny-nyezetét. Persze, előbb-utóbb mindenképpen felkellett emelnie ólomnehéz, sárga szemhéjait - ésvégül sohasem őrült bele a látványba, pusztán un-dor fogta el. Mérhetetlen undor.Eleinte sokat kínozta még a múlt, a hátrahagyott,messzi otthon emléke. váratlanul és hívatlanul, kí-méletlen élességgel bukkant fel benne az írországiBran Castle képe, apja, Thomas Baldock és nevelő-nője, Meredith arca. Érdekes módon, testvérei ne-migen kísértették. Annak idején, amikor még aztgondolta, elmetornával kell szembeszállnia az egy-kedvűséggel, különbnél különb elméleteket gyár-tott ennek magyarázatára. De hamar felhagyott ve-le. Micsoda ostobaság volt ezen rágódni - a testvéreisoha nem érdekelték, ennyi az egész.Mást gondolt a katonaságról amikor elindult ha-zulról, és egészen mást gondolt a gyarmati hadse-regről. A kaland, az ismeretlen vonzotta, a lehető-ség, hogy fegyvert viselhet, hogy háborúzhat. Lé-nyegében, nem is volt gond mindezzel; bátor éseszes katonának tartották, nem véletlenül haladtgyorsan a ranglétrán. Csakhogy, amint haladt előre,úgy kapott egyre nagyobb teret kiállhatatlan termé-szete. Minél nagyobb hatalom birtokosa volt; annálinkább szabadon eresztette arroganciáját, uralkodnivágyását és paranoiáit. A hadsereg köztudottan ki-váló hely efféle rögeszmék kiteljesítéséhez, nekiazonban valahogy nem volt szerencséje. Elbukott.Hogy ki és miért "'emelte" ki megint, arra soha nemkapott választ - igaz, valójában nem is kért. Ismeret-lenül káromolta jótevőjét, amikor moszkitók marták és bántuk nyilaztak rá a bozótból. Leváltották azegész helyőrséget; valakinek eszébe jutottak, akiúgy döntött, mégsem hagyja csendesen megőrülni őket. Pedig Baldock, erről egyre inkább meg volt győ-ződve, sokkal szívesebben választotta volna azt amódját a tébolynak; mert, hogy elméje itt is meg-bomlik, ahhoz nem férhetett kétség. Csak éppensokkalta kínosabb körülmények között.Új állomáshelyén azt a feladatot kapta, hogy csa-patával derítse fel és semmisítse meg a lázadó benn-szülöttek rejtett táborát. A parancs alig néhány sor-ban taglalná a teendőt, szokásos katonai szűkszavú-sággal. Felderíteni és megsemmisíteni - hát persze, misem egyszerűbb annál. Hogy a tábor valahol bentvan az ellenséges trópusi vidék közepén, hogy azesőzések minden bizonnyal utolérik majd a sza-kaszt, s hogy a bennszülöttek egész úton lesbőlvadásznak majd az egységre, ezzel mintha egyálta-lán nem számoltak volna új felettesei. .Most, amikor ott állt a csenevész bokrok között éslenézett a Nyassza-tóra, már nem is érdekelte igá-zán, milyen kiváló célpontot nyújt piros kabátjábana gyér növényzet között. Valójában nem is bántavolna már, ha egy settenkedő kaffer lelövi végre,csak a fájdalomtól félt. Nemegy bajtársát látta kínokközött odaveszni, alamuszi nyílvesszőtől átjárt tü- dővel. A puska, ha megfelelő helyen talál a lövés, ebbőla szempontból tiszta fegyver - bár, ami azt illeti, afeketék sokkal többet bírtak, mint az európaiak.Képesek voltak napokig szenvedni olyan sebektől,amibe minden törvényszerűség szerint nyombanbele kellett volna pusztulniuk. De persze, erről márnem a britek tehettek. A ny, a dárda ezzel szemben rettenetes eszköz -Baldock még mindig megborzadt, valahányszoremberei testébe látta hatolni a primitív hegyeket.Elméletileg nagyobb esély lenne felépülni ezekből asebekből, persze kórház és megfelelő orvosi ellátásmellett. De ilyesmiről legfeljebb a sebláztól gyötört. haldoklók hallucináltak errefelé.Így hát, noha nem rettegte a halált, félelem járta átminden pillanatát, amikor embereit vezette a fák, abokrok között, vagy csatába bocsátkozott a benn-szülöttekkel. Nem tudta, honnan merítette az erőtahhoz, hogy ne lője le kínjukban nyüszítő sebesült-jeiket, hiszen hangjuk és látványuk már-már meg-őrjítette. Minduntalan arra kellett gondolnia, előbbutóbb el kell jönnie annak a napnak, amikor majd 6fog vinnyogni a tábor közepén, és tudta jól, akkorsem akad majd senki aki segíthetne - ha mással nem,legalább egy megváltó puskagolyóval.Rövid szemlélődés utá visszahúzódott hát mostis a cserjésbe; győzedelmeskedett a vadászoktól ret-tegő állat ősi ösztöne. Fedezékéből tovább bámultaa lustán nyújtózó tavat, ám hogy mi végre, arrólnem tudott volna számot adni. Egyetlen igaz indokalehetett csupán: addig sem kellett tovább mennie. Anyugati part hegyei között kószálva, bizony ritkánláthatta ilyen nyugodtnak a Nyasszát; viharos hó-napok jártak. Letelepedett egy sziklára, mely úgy kuporgott adomb tetején, mint holmi alvó rinocérosz; remélte,nem riaszt fel egyetlen oltalmában szunnyadó átko-zott kígyót sem. Hallotta pihenőre rendelt embereineszezését a háta mögött. Gyűlölte őket egytől-egyig, gyűlölte mindőjüket, pusztán azért, mert ré-szesei voltak ennek a pokolnak, tanúi kínlódásának,lassú megtébolyodásának. Nem bánta volna egyál-talán, ha sorban elveszíti mindegyiket. Amúgy semakadt közöttük egyetlen egy sem, aki bármit is értvolna - a hadsereg tudja, kiket kell efféle szolgálatraosztani. Nézte a tó felett Mozambik felé tartó madarakat.Lám, nekik mit sem számít, melyik ország vettebirtokba az adott területet; csak átröppennek a határfelett, ha úgy hozza kedvük, s nem törődnek azember ostoba játékaival. Háború, háború, háború - lüktetett benne a gon-dolat. Feleslegesen élő emberek felesleges halála,őrültek játéka. Öt évvel korábban a portugálok elfoglalták a Lo-urenco Marques és a transvaali határ között építettvasútvonalat, majd benyomúltak a Manika vidéké-re, hogy összeköttetést hozzanak létre másik gyar-matukkal, Angolával. Csakhogy a britek erre azidőre már megszállták a barotce törzsek területeit,és Massi-Kessinél megütköztek a portugál csapa-tokkal. Portugália meghátrált, s egy év múlva meg-állapodott Angliával a gyarmatok határvonalait il-letően. Az Angolával való összeköttetésről viszontle kellett mondania. A két állam békét kötött, de a területen nem ma-radtak abba a háborúk. Míg a brit birtokon állandókisebb csatározások folytak, addig Mozambik déliterületén a gazaföldi zuluk felszabadító háborújazajlott, Gungúnyama vezetésével. Britek, portugá-lok és bántuk hullottak tucatszám Afrika szenvtelenege alatt - katonák, akiknek nevükön és rangjukontúl egykor saját életük is volt. Sorsuk, történetük;amíg aztán a lajstromot ellenőrző kézben siető tollvonása be nem fejezte, egyszer s mindenkorra.Baldock hadnagy kiköpött. Szemléld kívülről azembereket, tartsd őket bábunak, sakkfigurának. Ó,milyen hasznos felfogás! Egyetlen szépséghibájacsupán, hogy gyalogok számára elérhetetlen megol- dás. A szikladarabon, nem messze tőle hangyák vonul-tak rendezett sorban, a menet a túloldal árnyékábantűnt el. A katona letépett ej fűszálat, és hegyét amasírozók közé tolta. Kettészakadt a sor, az elölhaladók továbbmentek, a többiek megtorpantak,izgatottan vizslatták körbe a fűszálat. Mivel nemtaláltak benne semmi érdekeset, megkerülték, éstársaik után siettek. Baldock megcsóválta a fejét. Milyen könnyű őketmegzavarni. Milyen könnyű lenne leseperni egyet-kettőt a kőről -végtelen távolságba kerülnének acsapattól, kiszakadnának a világukból, talán sohanem találnának vissza. - Hangyák vagyunk mi is - morogta az orra alatt,amint tovább bolygatta a menetelőket a fűszál he-gyével. - Átkozott kis hangyák. Menetelünk, mene-telünk, aztán jön a fűszál és huss.:.Felemelt egyet a vonulók közül. A rovar kétségbe-esetten futkosott, de a levegőbe emelt fűszálról nemvolt menekvés. A férfi bámulta egy darabig, forgatta, hogy mindiga szeme előtt legyen. A csillogó, fekete kis harcosnem adta fel, szaladgált fel-alá. Nem látta be, hogymindhiába. A masírozóknak fel sem tűnt a hiánya,haladtak tovább rendületlenül. - Szerencsétlen bolond - mormolta a hadnagy, ésvisszaeresztette a sorba. A hangya nyomban csatla-kozott a menetoszlophoz, s egyetlen pillanattal ké-sőbb a férfi már nem tudta, melyik is volt az.Elhajította a fűszálat, keze ökölbe szorult. Felpil-lantott az égre. Csak nézte, nézte a vakító fényessé-get, míg könnybe nem lábadt a szeme. - Peter Baldock, hadnagy. Afrika, Brit Közép-afri-kai Protektorátus-motyogta maga elé, majd elismé-telte még egyszer. - A fene esne bele - tette hozzá utóbb. A legkisebb meglepetést sem érezte, amikor oda-lentről meghallotta a lövést. Lassan hátrafordult, dea bokroktól semmit rem láthatott. Az elsőt újabblövések követték, de csak szórványosan, tétován.Hát persze, hiszen az ellenség nem látszik. - Megjöttetek, mi? - dörmögte Baldock. Torz mo-soly jelent meg az arcán; úgy festett most, mintvalami különösen eltúlzott marionettfigura.Lassan felállt, szinte gépies mozdulattal billentettele válláról a Lee Metfordot, és a cserjék takarásábanmegindult társai felé. Valami lerázhatatlan beideg-ződés vitte előre, mely egyetlen pillanatra sem en-gedett teret a vágynak, hogy hagyja sorsára csapa-tát, s csak üldögéljen a dombtetőn, míg odalent győzaz egyik fél. Hiszen szíve szerint ezt tette volna -csakhogy a szívének már rég nem volt joga bármi-ben is irányítani őt. Meggörnyedve, mintha görcs kínozná, lopakodottlefelé; ajkára ráfagyott a torz mosoly. Nem gondoltsemmire. A földet bámulta, a hosszú szárú fűvelborított, nedves talajt. Néha felpillantott, végiglesetta bokrok, fák során. Már látta az aprócska tisztásonlapuló, piros kabátos alakokat. Nem mozdult egyiksem, hallgattak a puskák. Vajon ezúttal hányan hal-tak meg közülük? A tiszt megállapodott egy fa tövében. Nem mentközelebb a csapatához, hiszen minek zárassa bemagát ő is? Ha egyáltalán mutatkoznak még a feke-ték, innen oldalról többet tehet ellenük. No persze,meglehet, rég odébbálltak már, s ők hiábavalóanrostokolnak itt napnyugtáig. De nemigen akadmajd, aki önszántából felemelkedne, hogy ellenő-rizze. Hiszen gyakorta éppen erre vártak a növény-zet közt rejtőzködők. - Rorke's Driftnél hősök harcoltak - motyogta ma-gában Baldock. - Az ostoba kafferek sorban masí-roztak a puskáik elé. És mi? - csendesen felnevetett. - Mi csak patkányok vagyunk... erdőkben csúszva-mászva pusztulunk el egyenként... mert a mi kaffer-jaink nem bolondok. De nem ám!Mégsem kellett sokáig a tisztáson vesztegelniük.Az egyik brit felkiáltott, nyílvessző járta át a vállát - a langaléta Jennings volt az, a hadnagy felismertea hangját - azután szétnyílt a növényzet, és előug- - ráltak a bennszülöttek. Dárdáikat rázva, kiáltozvarohantak a térdre emelkedő angolokra. Baldtick szá-mára már akár unalmas is lehetett volna a látvány,annyit találkozott vele az elmúlt hetekben - unalmaslehetett volna, ha nem tölti el feneketlen rettegésmindahány alkalommal. Remegő kézzel emelte lövésre fegyverét, s a LeeMetford együtt dörrent társai első sortüzével. Afeketék rohama megtörni látszott, a legelöl rohanókjavát hátralökték a golyók, kezükből kifordult adárda; de a többiek átugráltak felettük, és már rajtais voltak a fehéreken. A második sortűz még letag-lózta néhányukat, azután megkezdődött az elkese-redett kézitusa. Baldock mélyeket lélegezve igyekezett úrrá lennikeze remegésén, hiszen immár igen pontosan kellettcéloznia, még ha csak a harcolók körül ólálkodókralőtt is - ugyan különösebb lelkifurdalása nem lettvolna, ha saját emberét lövi le, de nem akarta feles-legesen szaporítani a gondjait. A veríték patakok-ban folyt végig az arcán; csípte a szemét, belecsur-gott nyitott szájába, benedvesítette a fegyver agyát.A nehéz, párás levegőben alig kapott levegőt, kishi-ján megfojtotta önnön izgalma.Szünet nélkül káromkodott, saját szavaiból igye-kezvén bátorságot meríteni, s némi erőt ahhoz, hogy 330 331 tovább lövöldözzön. Katonái elkeseredetten csatáz-tak a tisztás közepén, fekete és fehér holttestek köztbotladozva, szuronnyal, késsel, puszta kézzel. Atisztvalami különös, néma balettnek látta az egészet - holott a küzdők ordítottak, ha volt rá okuk, ha nem - s bántó élességgel égett elméjébe minden, a céltüs-ke felett látott kép. Tudta, ha netán megint leszolyan elátkozott, és túléli ezt a csatát is, újabb jele-netekkel fog gazdagodni rémálmai zsúfolt tárháza.Célzott, lőtt. Célzott, lött. Amikor a háta mögött megreccsent egy ág, egyet-len töredék pillanatra belévillant á gondolat: most,végre. Mozdulatlan célpontot hátulról csak nemhibáz el egyetlen átkozott kaffer sem! A tiszta, gyorshalál. Az áhított megváltás. Ám az életösztön, mit mindeddig aludni vélt, erő-sebbnek bizonyult a lélek fásultságánál. A testeszinte önállóan cselekedett: lábai rugóként vetettékoldalra. Egy bokorba zuhant, de máris megperdült,és a fölé magasodó fekete árnyba lőtt.Aztán elvesztette az eszméletét.Vérmaszatos, barna arc hajolt fölé. Aggodalmasanvizsgálgatta, azután elégedett mosoly terült szét rajta. - Üdvözlöm, uram - mondta Quinn tizedes, amintBaldock kinyitotta a szemét. Vastag ajkai mögöttsárga fogak sorakoztak. -Örülök, hogy újra köztünk van. A hadnagy elmorzsolt egy cifra káromkodást;Quinn vigyorgott. - A kafferekkel ne legyen gondja, túl vagyunkrajtuk - nyugtatta felettesét - nem voltak valami sokan. Baldock megpróbálta felemelni a fejét, de nyom-ban olyan fájdalom hasított belé, hogy fel kelletthagynia a kísérletezéssel. Kérdezni akart valamit,de ez sem sikerült neki azonnal. - Ne törje magát, uram - mondta jóindulatúan akatona. - Egyelőre minden rendben van. - Veszteségek? - nyögte ki végre Baldock. Nyelvenehéz volt, mintha agyaggal vonták volna be, és éppolyan ízü is. - Gould, Knepper, Richards - sorolta csöndesen atizedes. - Sebesültek? - Sokan - vont vállat Quinn. A hadnagy lehunyta a szemét. Átkozottak! Mosthallgathatja megint a jajgatásukat, éjszakai nyögdé-cselésüket. Hirtelen vakító rémület rohanta meg. Ésvele? Vele mi történt? Teste megfeszült, egyetlen rándulással felült. Atizedes ijedten hőkölt hátra. - Nyugodjon meg, uram, nincs semmi baj!Baldock végignézett magán: egy takarón feküdt, atisztáson, ruhája piszkos volt, de vért, kötést nemlátott. Nem fájt semmije, csak a halántéka lüktetett.A.homlokához nyúlt, de ne érzett kötést a fején. - Mi történt velem? - nézett a tizedesre.Quinn a bokrok felé intett a fejével. - A bozótban találtuk meg, uram - mondta. - Egyátlőtt kaffer alatt. Én tudtam, hogy ott van, merthallottam a lövéseit. De azután csönd lett, és amintráértem ilyesmire, aggódni kezdtem. De szerencsé-re nincs semmi baj. - Nem... nem sebesültem meg? - kérdezte száraztorokkal a hadnagy, ám alig mondta ki, már meg isbánta. Rettegett a választól. - Nem, uram. A két szó jelen pillanatban többet ért a világonbárminél. Baldock felsóhajtott, lehunyta a szemét,és visszaereszkedett a takaróra.Épségben maradt megint. Nem fogják elfertőződősebek marni a testét, nem fog seblázban fetrengeni,kínjában üvölteni. Egyelőre. - Van valami parancsa, uram? - kérdezte Quinn. -Ellátjuk a sebesülteket, azután tovább kellene áll-nunk egy kissé. Nem biztonságos ez a hely.Baldock jóváhagyólag bólintott. Ki sem nyitotta a szemét. - Hozok egy kis vizet, uram - emelkedett fel mel-lőle a tizedes. Madarak csertegtek, emberek beszélgettek és zö-rögtek körülötte, de a hangok nem tudták elnyomnia zokogást. valamelyik sebesült katona sírt kínjá-ban. Talán a tejfölösszájú Shackelfor - gondolta Bal-dock iszonyodva. Uram Isten, hát lőjétek már le,hiszem túl, hiszen még gyerek.Peter Baldock - aki maga sem sokkal olt túl ahúszon - soha nem vette emberszámba az ifjú Shac-kelfort, de most, hogy itt jajveszékelt a közelében,úgy érezte, puszta kézzel tudná megfojtani. A fiuéppen annyi idős volt most, mint a hadnagy, mikorafrikába jött. A zokogásba nyögések, zitkozódások vegyültek,s Baldock az arcára borította a tenyerét. Tudta, ha-marosan fel kell állnia és c-égig kell járnia az embe-reit, újra parancsot, célt kell adnia nekik. Elvégre 8a parancsnok - és nem sebesült meg. Tovább kell hátvezetnie a csapatot. Csaknem felüvöltött a gondolatra. lem akarja ve-zetni a csapatot, nem akarja látni a sebesülteket,nem akar már semmit, csak azt, hogy hagyják bé-kén! Hagyják békén. Verejték és vér szagát érezte a tenyerén. Halán-tékán lüktetett egy ér, dübögése harci dobok hangjátidézte. . - Dögöljetek meg - mormolta, és nehézkesen feltá-pászkodott. Leporolta egyenruháját, noha külsejénez sem sokat segített. Lehajtott fejjel, szédelegve álltegy rövid ideig, azután nagyot sóhajtott, és körbe-pillantott a tisztáson. Quinn tizedes már megszervezte az őrséget a sér-tetlen katonákból - ott álltak a tábor körül, feszültenvizslatva a bokrok árnyékát. A többiek a sebresülte-ket látták el, a felcsernek segítettek, vagy a halottfeketéket lökdösték egy halomba. Gould, Knepperés Richards, a három angol halott a tisztás szélénhevert, zubbonyukkal letakart arccal.Baldock kiköpött. - Isten óvja a királynőt - sziszegte. Utóbb felszegteaz állát, és felkiáltott: - Emberek! - Verejtékben für-dő, égő szemű, sápadt arcok fordultak felé. - Igye-kezzenek mielőbb bevégezni a foglalatosságukat,azután lemegyünk a tóhoz. Mindenkire ráféregy kistisztálkodás. Ismétlem, kicsi. Tovább kell állnunkinnen. De arcot-kezet moshatnak majd.Senki nem szólt hozzá. Amikor elhallgatott, a ka-tonák nyomban visszafordultak teendőikhez, mint-ha valamiféle hangra érzékeny gépezetek lennének:Baldoch körbesétált közöttük; vitte valami belsőerő, valami fogaskerék, amit képtelen volt megállí-tani. Gép volt maga is, akárcsak a legényei, s amiótakiszakították a fokföldi helyőrség semmittevéséből,a szerkezet - noha maga kívánta a legkevésbé - ismétbeindult. Shackelfor elcsöndesült végre, a felcser nyilvánmorfiumot adott neki. A hadnagy nem tudta ráven-ni magát, hogy közelebbről is megnézze; csak mesz-sziről pillantott rá. A fiú halottfehéren, félrebillent 334 335 fejjel feküdt, szeme alá mélylila árnyékot lehelt aHalál. Vértől lucskos zubbonyát összekulcsolt kezeszorította a hasára, fehér ujjai között lassan sötétedőbíborszín cseppek vöröslöttek.Baldock sejtette, mi lehet a zubbony alatt.. Szempillái szapora remegésbe fogtak, ahogy fel-szűkölt benne a rettegés. Hogy némiképp úrrá le-hessen felette, elindult, hogy szemügyre vegye, mitvégeztek emberei a feketékkel. - Majd eltakarítják őket az állatok - vetette odaQuinn; amikor elhaladt mellette.A hadnagy bólintott, majd váratlanul felkiáltott:- Megállj! A katona, aki a földön heverő bennszülöttbe akar-ta döfni szuronyát, félúton megállította a fegyvert. - Igen, uram? - nézett felettesére. Egy mellbe lőttbantu felett állt, készen arra, hogy befejezze a moz-dulatot, de á hadnagy egy intéssel odébb parancsolta.Baldock leguggolt a haldokló mellé. A sebesültmellkasán golyóütötte lyuk nyílt, akár valami rútvirág a Pokol kertjében. A harcos szeme nyitva volt,homályos tekintettel meredt az angolra. - Jöjjön valaki, aki tud vele beszélni! - Baldock nemértette a helyi nyelvjárást. - Gibson! - kurjantott Quinn. - A hadnagy úrhoz!A szólított - hórihorgas, napszítta hajú, savanyúábrázatú középkorú férfi, aki élete nagyobb részétaz afrikai gyarmatokon töltötte - kisvártatva legug-golt a tiszt mellé. -Uram? - kérdezte langyos érdeklődéssel. - Kérdezze meg, vannak-e még a környéken - bö-kött a hadnagy a fekete felé. Gibson arcán kelletlen kifejezés futott át, de nemtette szóvá; mennyire hiábavalónak tartja a kísérle-tet. A vérében fekvő bantu felé fordult, és mondottneki valamit. A harcos nem látszott tudomásul venni a megszó-lítást. Már nem nézett egyikükre sem, szeme vala-hová a fák koronájára meredt. Gibson megismételtekurta kérdését, azután várakozóan a tisztre nézett.Baldock fáradtan simított végig homlokán.A bennszülött ekkor felnyögött. Mellkasa megre-megett; erőtlenül köhögött, szájából vérhab bukottelő, amint néhány sikertelen kísérlet után beszélnikezdett. Szavai halkan, fuldokló köhögéstől szag-gatva sorjáztak egymás után. Gibson egyre figyelmesebben hallgatta, arca nö-vekvő meglepetést tükrözött. A hadnagy csak nagynehézségek árán tudta legyűrni kíváncsiságát,mindazonáltal nem kérdezett közbe - látszott; hogya sebesült valójában önmagában beszél, nem mertemegzavarni. A szavak rohamosan halkultak, a szü-netek nőttek, azután a harcos mindörökre elhallga-tott. Tágranyílt szeme mindegyre a fák koronájára meredt. - Mi a fenét mondott? Miről beszélt? - kérdeztetürelmetlenül Baldock. - Uram, ez az ember matebele... volt - mondtafelhúzott szemöldökkel a tolmács. - Nem tudom,hogyan került ide... mindenesetre,. matebele nyel-ven beszélt, és folyton Lobengulát emlegette.- Lobengulát? - A királyuk, uram. Matebele király. Azaz, hogycsak volt, mostanság halt meg. Nemrégiben. - Igen, emlékszem. Rhodes, Cecil Rhodes űzte el -bólogatott Baldock. - Azt beszélik, valahová a Zam-bézihoz menekült... de hát, az nincs túlságosan kö-zel. - A halott harcosra nézett. - Mit mondott még? -Semmi érdekeset, uram-vont vállat Gibson. - Azthajtogatta, hogy megy a királyához, mert Lobengu-lának szüksége van rá... meg ilyesmik. Félrebeszélt.A hadnagy biccentett. - Rendben van - mondta - menjenek a dolgukra.Nézte, amint a messziről érkezett harcos tetemétis a többi közé lökik, és eltöprengett. Vajon mikéntkeveredett ide ez az ember? Hallott Lobengula ki-rály kincsének legendájáról úgy szólt a fáma, aZambezi partján, valamelyik barlangban rejtette el.Talán ez a fekete tudott volna mondani róla valamit?Egyetlen pillanatra eljátszott a gondolattal, hogyesetleg érdemes lenne további menekült matebelékután nyomozni a vidéken, hátha akad köztük olyan,aki ismeri a rejtekhely titkát. De amilyen gyorsanérkezett, olyan gyorsan tova is tűnt az ötlet. A had-nagyot nem érdekelte már a kincs sem.- Uram?! - Mit akar, tizedes? - rezzent fel Baldack. - Uram, ha gondolja, indulhatnánk. - Rendben, tizedes. Vezényeljen sorakozót - bic-centett a hadnagy, és elfordult. - Khmm, uram - szólt utána Quirm.- Igen, tizedes? 9 Mi legyen a mi halottainkkal, uram?Baldock visszafordult, és a tisztás szélén sorakozó,letakart alakokra nézett. - Ó, igen, azok hárman - sóhajtotta. - Hozzák ma-gukkal; a parton eltemetjük őket.Négyen vannak, uram. - Shackelfor? A tizedes bólintott. - Hát hozzák őt is, csak tűnjünk már el erről azátkozott helyről! - sziszegte Baldock, és sarkon for-dulva, magára hagyta emberét. A fehérre meszelt, angol gondossággal berendezettiroda tekintélyes méretű, értékes stinkzvood íróaszta-la mögött ülő Sidwell ezredes egyre ingerültebb lett,noha ezt igyekezett titkolni. A medvetermetű, vörösarcú férfiú apró szemei azonban árulkodón csillog-tak a dús, rőtszőke pofaszakáll felett - régebbi be-osztottai már értettek e jelből, s ilyenkor meglapulvavárták a közelgő támadást. Trendell kapitány azonban nem találkozott olyangyakran az ezredessel, hogy szemének csillogásábólképes legyen megítélni a hangulatát, s ha netánmégis felismeri, akkor sem mondhatott volna mást - legfeljebb csak elcsodálkozik, miért ingerli a hatal-mas termetű embert az ő véleménye. - Így tehát, uram, azt kell mondanom, sokkal in-kább valószínű, hogy csak úgy csinált valaki, mint-ha a feketék lettek volna a tettesek... nyilvánvalóanazért, hogy félrevezessen bennünket- foglalta összea fiatal tiszt mindazt, amit az elmúlt percekben azezredes elé tárt. - Mindez természetesen nem zárjaki, hogy esetleg valóban a bennszülöttek ölték megazt a két embert, de akkor is csak személyes okok-ból... és céljuk ez esetben is puszta félrevezetés volt.Bár meg kell mondanom - tette hozzá rövid sóhajkíséretében - én ezt sem tartom valószínűnek. Nemvall az ő észjárásukra. -Mit gondol tehát, Trendell kapitány -érdeklődöttaz ezredes vészjósló szívélyességgel, és mindkétkezével asztalára tenyerelt - kik lehettek a tettesek?Nézzük csak, esetleg a két elvetemült ily módon lettöngyilkos azért, hogy újabb háborút robbantson ki?A fiatalember nem értette, miért gúnyolódik velea másik. Gondosan utánajárt a kérdésnek, igazánsok időt töltött nyomozással mind a helyszínen,mind a környékbeli bennszülötteknél, s igen alapo-san vizsgálta meg az áldozatokat is. Véleményét= komolyan megalapozottnak tartotta, s nagyon nemszerette, ha nem ismerik el a munkáját. Ellentétesvéleményen természetesen lehet valaki, ám ez nemfeltételezi mindenképpen a gúnyos hangnemet. Fa-gyosan válaszolt hát: - Bevallom, uram, ez a megoldás mindeddig nemjutott eszembe. Felületes voltam talán...?Sidwell felemelkedett székéből, eltakarva a falonlógó festményt, Viktória királynő arcképét. Nagyotfújt, mielőtt megszólalt volna. - Kapitány, ön minden bizonnyal nagyon alaposmunkát végzett, de amit állít, az enyhén szólvavalószínűtlen - mondta lassan. - Nézzük csak, kinekállna érdekében ilyen körmönfont eljárást választa-ni, amikor ezzel csak felkelti a figyelmet? Az égvi-lágon senki nem foglalkozott volna két megkéseltcsavargóval... most meg tessék, katonai nyomozáslettbelőle! Mégis, mit gondol, kinek állna érdekében i ilyesmi? Ami azt illeti, ezen már Trendell is elgondolko-dott, kielégítő magyarázatot azonban nem talált.Szakértő volt, nem pedig nyomozótiszt, eszébe semjutott olyasmi, hogy esetleg pusztán a gyilkos telje-sítette ostobán az utasítást: tereld a gyanút a kafferek- re! - Nem tudom, uram - mondta tehát nyíltan. -Magam sem értem, de ettől függetlenül nem mond-hatok mást. A tények erre utalnak. - A tények, a tények - csapott az asztalra az ezre-des, és járkálni kezdett fel-alá Viktória királynő kép-mása alatt. - Ön csak következtet, kapitány. Ne kezel-je úgy a kérdést, mintha valós tudomása lenne amegoldásról! Trendell csak egy lélegzetvételnyi szünet után vá-laszolt. Soha nem állhatta a pofaszakállas tisztet, smost egyre inkább szüksége volt minden önuralmá-ra, hogy ne fortyanjon fel. - Ez való igaz, uram - mondta, és hangját kifakítot-ta a fékentartott harag. - Csakhogy a következteté-seim megalapozottak, bátran vállalom értük a fele-lősséget. Kérem vegye át a jelentésemet, azután te-gyen belátása szerint. Sidwell viselkedésében hirtelen, s a fiatalemberszámára érthetetlen változás állt be. Megtorpant,komor vonásait szívélyesre rendezte, s ehhez igazí-totta hangját is. - Ó, kedves barátom, hát ne vegye ennyire zokona háborgásomat - mondta jóindulatúan. - Meglehe-tősen felbosszantottak a napi események... és a hír,amit hozott... noha elvileg, ha valóban igaza van,akkor igazán kedvező fordulatot jelent... meg kellértenie, mégis megzavart. Felborította az elképzelé-seket. Elölről kell kezdeni a nyomozást... Nézzükcsak, hát ki szereti, ha kibillentik a kerékvágásból? - Előbbre lépett, kitárta a karját; most valóban úgyfestett, mint egy halálos ölelésre készülő medve. Akapitány kishíján hátralépett előle. - Természetesenátveszem a jelentését, és mérlegelem a benne foglal-takat... az eredményről értesítem. - Köszönöm, uram - felelte Trendell kurtán. - Ugyan, kedves kapitány - szívélyeskedett a má-sik. - En tartozom köszönettel a munkájáért. Demost már ne törje magát tovább... ettől kezdve a midolgunk lesz az ügy. Ígérem, mindenről értesítenifogom. És most tegyük félre a hivataloskodást. Fog-laljon helyet, mindjárt hozatok be teát... nézzükcsak, vagy inkább. whiskyt kérne? Hát persze, egyfiatal, erős férfinak miért is ajánlgatok teát, igaz? Naüljön már le! Úgy látszik, rájött végre, ho sikerült vérig sértenie -gondolta Trendell. De semmi kedve nem volt udva-riasan fecsegni a termetes tiszttel sem tea, semwhisky mellett. - Köszönöm, uram, nagyon kedves öntöl, de sokmég a dolgom - hárította el a meghívást. - Tudja, ajelentés miatt háttérbe szorultak egyéb munkáim.Sidwell megértő ábrázattal bólintott, és "mit lehettenni" mozdulattal széttárta vaskos karjait. - Ahogy gondolja, kapitány - biccentett. - Én iga-zán nem akarom tovább igénybe venni az idejét,épp eleget raboltam már eddig is. De legalább ezzela kérdéssel nem kell többet foglalkoznia, igaz? - Igaz, uram. Kíván még valamit, uram? - Nem; kapitány, igazán nem. És még egyszer, .köszönöm. Amint - feszes tisztelgés után -Trendell eltávozott,az ezredes pulykavörös arccal csapott az asztalra;írószerszámai zörögve gurultak szét a csiszolt la- pon - Kedves barátom, mi? - dühöngött a liszt. - Mégilyen ostobaságot! - Amint másodszor is lecsapott z íróasztalra, rövidbillegés után földre zuhant és szétszóródott Tren-dell jelentése. A sok-sok lap csaknem beterítette az irodát. - Valóban alapos munkát végzett az átkozott! -sziszegte az ezredes, és belerúgott a dossziéba.Az alkony sebtében adta át helyét az estnek, és anagy sietségben még vörös, lila és sárga fényfoltjaitis az ég alján felejtette. A kertre sűrű homály borult,a bokrok alatt s a verandán pedig már felébredt azigazi sötétség. Zúgtak a kabócák, a virágok nehézillata megült a pázsit felett.Pearl-Merill pipája időről-időre felizzott a veran-da sötétjében, halvány, rőt fénybe vonva az angolrút arcát - mesebeli törpe a kovácsműhely parazsaelőtt. A vadász kényelmesen elmerült karszékében,úgy hallgatta Butler beszámolóját. Dara az apja mel-lett ült, Liam pedig a korlátnak támaszkodott. - Tehát így - bólogatott komótosan Pearl-Merill,amint az amerikai bevégezte beszámolóját. - Való-ságos összeesküvés, hmm? Butler kurtán felnevetett. -Tudja, én nagyon sokáig nem akartam beavatnimagát - vallotta be - de a lányom meggyőzött.Őszintén megmondom, most már én sem hiszem,hogy megbánnánk. - No, csak nyugtával dicsérjék a napot. Majd kide-rül - intett pipájával a vadász. - De... egyet áruljanakel nekem. Maguk valóban fel akarják kutatni azt akincset? Úgy értem... mi köze van egy tisztes ame-rikai polgárcsaládnak Lobengula elrejtett vagyoná- 'hoz? - No, most jól megkaptuk - nevetett fel az őszamerikai. - Kedves Mr. Pearl-Merill, azért azt be kelllátnia, hogy tízmillió font jelentős összeg... meg-mozgatja még az efféle unalmas polgárok fantáziájátis, mint amilyenek mi vagyunk. - Azt hiszem, félreértett, Mr. Butler...Az amerikai legyintett. - Ugyan, hagyj csak. Nem értettem én félre... Ne-vezze kalandvágynak, vagy aminek akarja. Boldoglennék, ha utoljára még sikerülne megszerveznemegy ilyen expedíciót... és akár hiszi, akár nem, nema pénz miatt, jóllehet még mindig tudnék vele mitkezdeni. De... méltó búcsú lenne, ha érti, mire gon- dolok. 342 343 A vadász értette. Pontosan értette. Kurtán biccen-tett, akkurátusan kifújta a pipafüstöt, s csak azutánszólalt meg. - Állok rendelkezésükre... és akár hiszik, akár nem,nem a pénz miatt... hiszen jószerivel nem is tudnékmit kezdeni vele. De majd tanácsot kérek magától;Mr. Butler. Esetleg majd befektetem a bányájába, hmm? - Maga mindenről tud? - csóválta a fejét Butler. -Pedig igazán nem vertem nagydobra. - Ó - somolygott az angol - errefelé a kicsi dobukis éppen elég hangosak. És, elégedett? - Mondhatni - szusszantott Butler. - De eltértünk atárgytól. Meg tudja szervezni az expedíciót, és eltudja kísérni? - Hogyne - felelte habozás nélkül a vadász, a pipacsutorája mellől. De aztán nem szólt többet, s averandát nyomban betöltötte a kabócák éneke.Az alkony elmaradt fénytócsáit lassan felitta azéjszaka; az udvar felett kecskefejő húzott el, Jimpedig kihozta és meggyújtotta a lámpást. Ellenőriz-te az italokat, megkérdezte, hozhat-e még valamit;azután beleolvadt a sötétségbe. - Mindazonáltal - kezdte újra Pearl-Merill - okta-lanság lenne azt gondolni, hogy egyszerű dologlesz. Az a legkisebb baj, hogy messze van, s az alegnagyobb, hogy ezernyi kalandor kutat utána. Akét nagy gond között pedig akad számtalan kisebb-nagyobb... de megoldjuk. Mint mondtam, az út nemlesz könnyű - nézett az idős amerikaira.Butler elmosolyodott. A lámpa finoman imbolygófényében olybá tűnt az arca, mintha fatörzsből fa-ragták volna. - Ne aggódjon, nem kívánok magukkal tartani -mondta kissé szomorúan. - A kisasszony és a fiatal-ember képviselnek majd - intett Dara és Liam felé. -Őket pedig ne féltse..: én majd féltem őket magahelyett is. - Értem - biccentett a vadász. - Dara kisasszonymegállja a helyét, ebben nem kételkedem, pedigelveimmel tulajdonképpen ellenkeznék, hogy höl-gyeket vigyek magammal... Nos, én már holnaphozzálátok a szervezéshez. - Pearl-Merill szemláto-mást megélénkült. - Úgy vélem, a késlekedés csakhátrányunkra lehet. Ha másra nem is gondolunk;csak Jake Hammerre, ugye. Merrick doktor szerintnélkülözhetetlen a továbblépéshez... de mint kide-rült számunkra, már más is keresi. Oly mindegypillanatnyilag, miért. b, hát erről jut eszembe - intettaz amerikai felé a pipájával. - Mr. Butler, megmutatná, kérem, azt a bizonyos szobrocskát... amit sze-gény doktor hagyományozott önre. - Szívesen - bólintott Butler. - De, tudja túlságosanértékes darab ahhoz, hogy a párnám alatt tartsam...legközelebbre elhozom önnek. Pearl-Merill vizsla pillantást vetett rá pipafüstjerejtekéből, de nem elle cezett. - Köszönöm - mondta urtán. - Nos, tehát, mintmondtam, mielőbb Johannesburgba kellene utaz-nunk, és elő kell kerítenünk azt az aranyásót. Arra-felé ugyan nemigen kedvelik az angolokat - ésnúndannyian annak számítunk majd, hiába minden - mindazonáltal nem hinném, hogy ebből komo-lyabb gond származna. - Felállt. - Igen-igen, tehátJohannesburg... Nos, ugye megbocsátanak, én mostvisszavonulnék. Át kell gondolnom ezeket a dolgo-kat. - Olyan izgalom fogta el, mint a vadászebet,amikor megpillantja a vadat. - Menjen csak, Mr. Pearl-Merill, menjen - mosoly-gott Butler. - De azért aludjon is valamit, ne csakgondolkozzék! Jó éjszakát. A távozó angol s a mindeddig csöndesen figyelőfiatalok "jóéjtje" szinte egyszerre hangzott fel, ám avadász még visszafordult a lépcsőről. -Még egy kérdés, Mr. Butler - lendítette fel a pipát; - Vannak még saját emberei, vagy csupán e két .derék ifjú ír? - Nem, nincs más - ingatta a fejét Butler. - Habár, -írtam egy régi barátomnak... ha megkapja a levelet;és nem változtatták meg nagyon az évek, bizonnyalérdekelni fogja a kérdés. De - tette hozzá rövidkeszünet után - aligha hiszem, hogy valóban ideutaz-na. Fontos ezt előre tudnia? - Nem, nem feltétlenül. Majd elválik - mondta avadász, és elbúcsúzott. Jókora orra alatt fel-felpa-rázslott a dohány, amint áthaladt a kerten. . A levél - elmosódott pecsétekkel, különös bélyegek-kel - a márványból faragott sárkány mellett hevert,kissé alácsúsztatva, nehogy elvigye valami kószafuvallat. Hosszú utat járt be, messziről érkezett.Postavonatról hajóra, hajóról postavonatra került,még postakocsin is zötykölődött, mire a párizsi pos-tás magához vette, s a gömbölyű női kézbe nyomta. - Nohát, maga se látott még ilyen levelet lelkem,lefogadom! Afrikából jött! -büszkélkedett a kefebaj-szú postás, mintha bizony maga hozta volna a mesz-szi földrészről idáig. - Itt van a pecséten, lássa, lel-kem... aszondja, capecoloni, Afrika... valami angolvidék lehet, úgy látom. A lakója ismerős arrafelé...?Most mondja meg, mi dolga lehet egy párizsinakazokkal a szerecsenekkel? Madame Grenier illően rácsodálkozott a boríték-ra, néhány centime-mal jutalmazva érte a kefebaj-szút, azután felballagott a lépcsőn, hogy betegye acímzett, monsieur May szobájába.A fiatalember nem volt otthon, tudta jól, látta el-menni az ablaka előtt; Erős is észrevette és ki akartmenni hozzá, de az asszony nem engedte. MonsieurMay sietni látszott, s ilyenkor nem szerette, ha akára kutya, akár a gazdája feltartották.A levél azonban fontosnak tűnt - olyan sok pecsétvolt rajta, és annyira messziről érkezett - véletlenülsem szerette volna, ha a lakója esetleg később jutna 346 347 hozzá csak azért, mert ő már alszik, amikor a fiatal-ember hazatér. Mert monsieur May bizony gyakor-ta kimaradt, de hát, igazán nem meglepő az ilyesmiifjú úriembereknél. Operába, színházba járnak, mégtán mulatókba is, noha ez utóbbit igazán nem nézteki az első emeleti derék lakóból.Igaz ami igaz, az ő fiatalkorában sok minden más-képpen volt, de szórakozni akkor is eljártak a fiata-lok. Halvány, elrévedő mosolyt csalt az arcára agondolat, mennyit járt táncmulatságba maga is, mi-előtt férjhez ment volna. Nem volt igazán biztos a dolgában, de úgy sejdí-tette, a fiatalember újabban komolyan udvarolhatvalakinek... Madame Greniernek igazán jó szemevolt az ilyesmihez. I-la megkérdezik, nemigen tudtavolna megmondani, mire alapozza e feltételezést, akíváncsiskodónak vélhetőleg meg kellet volna elé-gednie valami efféle magyarázattal: ó, hisz látszikrajta, mint legényemberen a tapasztalat!Márpedig, ha valóban így van, akkor mostanábanmég többet fog kimaradni, ez nem kétséges. Hát,végül is íg an jól, csak már végre megfogná aszívét - na és a kezét! - egy derék lány. Jóravaló,rendes fiatalember ez a monsieur May, igazán gon-dolhatna már a családalapításra. Másoknak ilyen-kor már két-három gyereke is van. Az ember nemélhet mindig csak a munkájának!Jóllehet, nem látta, hogy a fiatalember hazatértvolna, az illendőség kedvéért azért bezörgetett.Ahogy várta, nem kapott választ, így kiválasztottaa megfelelő kulcsot, és bement a lakásba.Ejnye, monsieur May nagyon siethetett, csak egy-szer fordította rá a kulcsot. Ha el nem felejti, szóváis teszi a dolgot. Az ilyesmi könnyelműség. lelem,mintha komolyan veszély fenyegetne, hiszen ő iga-zán ügyel a házra, de akkor is; rendnek kell lennie.Igen-igen, szólni fog... csak ne felejtene el mindentmostanában! Igazán rettenetes ez a tél Az embervalahogy mindig úgy lelassul tőle...Átballagott az előtéren, be a szobába, az íróasztal-hoz, és letette a levelet; még be is tolta a sárkány aláa sarkát, biztos ami biztos. Körülnézett. Rend volt,mint mindig, a szobalány már jókör reggel kitakarí-tott. Elégedetten biccentett, azután újra az asztalrapillantott Így, itt nyilván mindjárt megtalálja, mihelyst ha-zaér. Gondos ember, nem fog átsiklani felette afigyelme. A levél tehát megérkezett végre rendeltetési helyé-re, hosszú útja befejeződött. Most már csupán acímzettre kellett várakoznia. Ám alig lépett ki az ajtón Madame Grenier, aligcsörrent a kulcs a zárban, fürge ujjak máris felemel-ték a levelet, szakavatott mozdulattal felbontották...később pedig isszazárták ügy, hogy csak figyelmesszemlélőnek tűnhetett volna fel beavatkozás.A levél pedig visszakerült a zöld posztóra, a sár-kány oltalmába. hogy immár jogos tulajdonosa ismegtalálhassa. December első hetében megenyhült az idő, s azutánsem esett több hó. Chateau Moulin kiszabadult apatyolatfehér rabságból, de a megereszkedett hótö-meg, a felázott talaj és a szüntelenül csepegő ereszek.sem jelentettek túlságos megkönnyebbülést. A fákés bokrok nedves fekete ágai szomorú látványtnyújtottak az ünnepi fehér köntös híján, köröttük aterhüktől megszabadult, kócos örökzöldek vert se-regként igyekeztek felegyenesedni, s az olvadt fol-tokban lelapulva sárgállot a tavalyi fű.A kapus végre győztesen kerülhetett ki már-márkilátástalannak tetsző küzdelméből - az út a bejárat-tól feketén ragyogott a vaskapuig, sőt, néhány százméternyit még azon is túl, egészen a nagy kanyarig,ahol a falu felé vezető szekérút beváltott a dombok ? közé. Attól tovább persze még tartotta állásait a Tél,noha blokádját már többszörösen áttörték lóval,szekérrel egyaránt. A vedleni látszó halmok körül, a háborítatlanszántókon még hibátlanul hevert a fehér lepel, var-jak seregei masíroztak rajta fel és alá, élelem utánkutatva. A kastély tornyából úgy festett az a vidék,mint holmi mákkal teleszórt asztalkendő.Ha majd a hó végképp latyakká válik, és nem jönújabb fagy, megint nem lehet járni odakint, hiszen akocsik tengelyig süllyednek a sárba. A ló még csak-csak elcsúszkál csüdig beragadva, de csak az vállal-kozik ilyesmire, akit nagyon szorít a kötelesség.Monsieur Lamarche, a kastély egyik gyakori vendé-ge is hasonló időben járt csúful az elmúlt őszön: a! lova megcsúszott, ő meg lebucskázott a partfalon, afalu határában. Azóta is erősen biceg a bal lábára.Most, amikor a hó már megroggyant, s a torlaszokis megereszkedtek, de a föld még nem ázott át túl-ságosan, valamelyest járható volt az út, ha egyköny-nyen nem is: Maga a grófné is hintóba ült, és a lovak,no meg a szolgák keserves erőfeszítése mellett elhaj-tatott valahová. Igen fontos dolga lehetett, máskü-lönben aligha vállalkozott volna az útra; hiszen nem Vcsupán azok merültek ki, akik a nehéz alkotmánytigyekeztek előrejuttatni, neki magának sem lehetett .könnyű. A parasztok közül sokan látták, amint ke-rekein vaskos sárkölöncöket cipelve araszol előre ahintó, lovakat és embereket egyaránt próbára téve.Bárhová ment is, nagyobb útra érve bizonnyal -könnyeb lett a dolga, ám visszafelé ugyancsak megkellett küzdenie a nedves talajjal. Hiába indultakidőben hazafelé, bizony rájuk esteledett, mire be-csukódott mögöttük a Chateau Moulin kovácsoltvaskapuja. A grófné ingerült volt, s mint ilyenkor mindig,veszedelmes. Aki tehette, el is kerülte mind a szol-ganépből, akiknek pedig nem adatott meg ez a sze-rencse, nyakukat behúzva, szemüket lesütve igye-keztek hibátlanul teljesíteni a parancsait. Ám azasszony mindenben talált kivetnivalót, s csak a für-dő - s a fürdőben Bijoux kedvessége - nyugtatta megkissé. - Gyűlölte Béliveau-t, a szomszédos kis kúria kövér,malacképű tulajdonosát, aki "fontos pozíciót töltöttbe,Taran Szent Szövetségében', s mint ilyen, nemáltallott ebben az időben összejövetelt szervezni akörnyéken lakó néhány tag számára. A grófné nembújhatott ki a meghívás alól; nagy szégyen lett vol-na, ha éppen a Szövetség feje marad távol.Taran Szent Szövetsége, ó egek! A grófnénak hosz-szú ideje már nevethetnékje sem támadt e gondolat-ra, csupán bágyadt undor fogta el.Az asszony, noha ő volt a vezetőjük, mélységesenmegvetette a "bohócokat", ahogy magában neveztea Szövetség tagjait, nem különben magát az egészszektát és eszméit. A gróf, nyugodjék békében, mégvadul és fanatikusan hitt benne; apjától örökölte ehitet, miként az is, és így tovább, a családi legendaszerint a kezdetektől fogva. 6k őrizték a kék gyé-mántot is, immár vagy kétszáz esztendeje, jóllehet avisszaszerzés körülményeit már homály övezte.A gróf azonban gyermektelenül halt meg - egyet-len fia sajnálatosan megelőzte őt - így ősi szokásjogszerint feleségére hagyományozta a Szövetség ve-zetését. Az asszony pedig - noha voltaképpen osto-baságnak tartotta a Taran körüli misztikát, elfogad- 350 351 ta a megbízást, mert ráébredt, mekkora üzleti lehe-tőség rejlik a dologban. A Szövetség tehát új vezetőt kapott. A gróf úr őrült volt - a grófné kapzsi, telhetetlen,kielégíthetetlen és hatalomvágyó. maga is megdöb-bent, milyen óriási, milyen erős szervezet szálaittarthatta a kezében; voltaképpen egészen kis területfelett uralkodott csupán, a többi lényegében önma-gától működött. Politikusok, pénzemberek, közéletiszemélyiségek emelkedtek és buktak, vagyonokcseréltek gazdát, részvények hullottak, pozíciókcserélődtek, s mind mögött - ha csak részben is - ottlehetett a Szövetség. A grófnő tudta, .soha nem lát-hatja át az egész pókhálót; de nem is volt rá igazánkíváncsi. Őt supan egyetlen dolog érdekelte: ön- maga. Ahhoz persze, hogy minden vágyát kiélhesse, tel-jesítenie kellett zamos kötelezettséget, amihezsemmi kedve nem volt, de tudta, hozzátartoznak ajátékhoz - ha áthágna a zabályokat, nyomban el-bukna. Eljátszotta hat amit vártak tőle, mind-azonáltal egyre kevésbé tudta megőrizni a nyugal- mát. elen pillanatban a legkellemetlenebb és legége-tőbb kötelezettsége a gyémánt isszaszerzése volt.Gyanította, a férje idejében nem eshetett volna megez a csúfság; - igazán örülhetett, hogy a Szövetségtagjai ezt nem kérték számon rajta. Ők csupán ateljes erővel történő nyomozást követelték. - És van-e valami híre, kedves grófné? - kérdeztenyájas mosollyal Béliveau. Úgy ült a különbözőhagyatékokból összevásárolt ódon bútorok, tükrök,festmények és szobrok között, mint valami különö-ben pénzsóvár török régiségkereskedő. Az asszonylegszívesebben megfojtotta volna. Ehelyett kedve-sen visszamosolygott ra. - Sajnos, az első gyanú tévesnek bizonyult... márintézkedtem a vétkes ügyében - mondta kimérten.Rövid hatásszünetet tartott, komor pillantással ér-zékeltette, mire is gondol. - Három újabb emberünkjelentette, hogy komolyan gyanakszik... ebből kettblátszik igazán alaposnak, egy ingadozik. A türel-metlenkedő példája megfontolásra intett minden- kit. - Igen - bólintott okoskodó ábrázattal a kövér -valóban nem lenne helyes magunk ellen hangolni aközvéleményt. Mégsem indíthatunk nyílt háborút! - Mennyire örülök, hogy egyetért velem, monsieurBéliveau - sugárzott a grófné, miközben azt gondol-ta: Mintha bármit is számítana a véleményed!Lelke mélyén azonban tudta, hogy ha a férfi sze-mélyes véleménye nem is, de a társaságé bizonynagyon is fontos. Ha túlsúlyba kerülnének a véresmegtorlást követelő hangok, annak igen komolykövetkezményei lehetnek. A Szövetség erős volt, de nem nyílt háborúkrarendezkedett be - noha megvoltak arra is az eszkö-zei. Az asszony attól félt, egy nyílt összecsapás akormánnyal és a közvéleménnyel - vagyis a felszín-re bukkanás - könnyen összezúzhatná minden ál-mát. Igenis fontos volt hát, hogy minél többenegyetértsenek vele. - - Én tudom, drága grófné - mondta Béliveau -hogy kegyed fortélyos ügyességgel irányítja azügyet, de nem volna kedves mégis kicsikét... bőveb-ben beszámolni a történtekről? - Fekete disznósze-me kíváncsian csillogott, vaskos ujjai türelmetlenülbabrálták az asztalterítő rojtjait. - A Pére-Lachaise-re kíváncsi? - Nem-nem, hiszen arról volt kedves beszámolni...inkább arra lennék kíváncsi, kik keveredtek gyanú-ba, és mi a terve velük? Az asszony hűvösen elmosolyodott. Bizonyos ese-tekben - méghozzá nem is ritkán - igen előnyösnektalálta a Szövetség szigorú rendjét. Örömmel idéztemost is. - Ejnye, monsieur Béliveau - mondta megrovóan. - Csak nem kell önt figyelmeztetnem, mennyire fon-tos a titoktartás ebben az ügyben! Tudja jól, hogyegyszerűen nem beszélhetek... hiába szeretnémmegosztani önnel a híreimet, s kikérni a tanácsát.A kövér emberen látszott, hogy gyanakszik, desemmit nem tehetett. A grófnénak igaza volt. Ennekellenére később is többször megpróbált visszatérnia kérdésre, leplezettnek vélt formában, ám mindun-talan kudarcot vallott. Otthon, a Chateau Moulin hálószobájában azasszony megvetően felnevetett, amikor eszébe ju-tott a férfi csalódott ábrázata. Mellesleg, Béliveau-nak semmi áron nem beszélt volna az ügyről - akármilyen lelkes és ostoba híve is Tarannak, megrög-zött fecsegő. Mindazonáltal, most már ő maga is szeretett volnaimmár valami biztosat tudni. Nick a Café de le Régence-ben üldögélt délután,ékszerekről beszélgetett egy középkorú, pocakosúrral, aki kackiás, felfelé pödört bajuszt hordottpisze orra alatt. Az ékszerész öntudatos és határo-zott viselkedése azonban maradéktalanul feledtetnitudta megmosolyogtató külsejét.A kávéházat nem kisebb személyek látogattákegykor, mint Diderot és Rousseau, s mind a mainapig őrzik az asztalt, amin maga Bönaparte Napo-leon sakkozott, de a mestertolvaj angol volt, nemhatotta meg az ilyesmi. Nemigen szerette a helyet,mindamellett kifogása nem volt oly erős, hogy mi-atta ellentmondjon beszélgetőpartnere kívánságá-nak. Ha ő a Régence-t kedveli, hát legyen. Az igazatmegvallva, valamiképp illett is hozzá a patinás ká- véház. Az Árnyékot kissé ugyan bosszantotta, hogy esté-re szinte ugyanide kell majd visszatérnie - a színházigazán nem esett messze - de különösebb fontos-sággal ez a dolog sem bírt. Csupán az számított,hogy Victorine-nel töltheti az estét megint.A pödört bajszú úr túlságosan is beszédesnek bi-zonyult aznap; szerencsésen haladtak az üzletiügyei, s ez közlékennyé tette. Az Árnyék perszeörült ennek, hiszen az efféle hírek mindig haszno-sak - nem is beszélve a tárgyalás tényleges eredmé-nyéről - de ezúttal már attól tartott, kénytelen leszudvariatlanul félbeszakítani beszélgetőpartnerét.Az idő haladt, neki pedig még Victorine kisasszo-nyért is el kellett mennie. Szerencsére azonban, hiába látszott végtelennek,az ékszerész ideje is elfogyott egyszer, s így Nickneknem kellett kellemetlenkednie. A Saint-Hnnorénpedig igen hamar sikerült kocsit találnia...A Théatre Francais épülete a királyi palota, a i'alaisRoyal délnyugati szárnyához csatlakozik. Ez ad ott-hont a méltán neves Comédie Francaise-nek, a több,mint kétszáz éve alapított társulatnak, mely akkorhárom társaság egyesülésével született - ezek egyi-ke volt Moliére kompániája. A színház előtti tér napközben is igen forgalmasvolt, esténként azonban, az előadások ideje előtt ésután valósággal egymást érték a bérkocsik és hin-tók. Mindamellett, nem mind állt meg a ThéatreFrancais előtt, hiszen a Louvre felől érkezők itt for-dultak az Opera felé vezető sugárútra; márpedig azOpera épp oly népszerűségnek örvendett, mint pró-zai társa. Nick, Victorine és az elmaradhatatlan Armandinekisasszony kocsija épp megfelelő időben kerültemeg a két szökőkutat, s állt meg az épület előtt. Amestertolvaj feleslegesen aggodalmaskodott, nemkéstek el. Kisegítette a hölgyeket, kifizette a konflist,azután csatlakoztak a befelé vonulókhoz. - Olyan izgatott vagyok - vallotta be a lány. - Sohanem jártam még itt, bár már hallottam felőle. Aztmondják, nagyszerű élmény. - Remélem, nem fog csalódni. Igazán nem rossz,de nekem általában egy kicsit... túlságosan is francia - magyarázta Nick. - Bár, gondolom, ez önt nemfogja annyira zavarni, mint engem.Victorine halványan elmosolyodott. - Ó, azt hiszem, nem-mondta. -Nem is gondoltamrá, hogy Moliére követői... idegenek lehetnek egykülföldinek. - No, azért ezt én sem mondtam - szabadkozott azÁrnyék. - Más. Tudja, nem egy darabot láttam máritt, amióta Franciaországban vagyok... meg lehet Szoknl. A lány mosolygott megint. - Ezt hallaná szegény Moliére! - Odabent elmondhatja neki - vont vállat a férfi. -Ott van a hallban, és lesi'a csodálatára érkezőket.- Maga tréfál! - Ha mondom... Houdon faragta meg vagy kétszázéve... igaz, csak mellig - nevetett Nick. - Ej, milyen gonosz maga - nevetett vele Victorineis. - Megérdemelné, hogy be se menjek magával! - Ezt, ugye nem mondja komolyan. - Hát - torpant meg egy pillanatra a lány - valóban nem. . - Végtelenül megkönnyebbültem - hajtott fejet el-őtte a férfi mosolyogva. Néhány pillanatig, amíg a kisasszony a nevelőnó-vel beszélt, Nick figyelmesen szemügyre vette alányt. Úgy érezte, van valami különös a viselkedé-sében, valami rá nem jellemző visszafogottság, ta-lán burkolt szomorúság. Noha mérhetetlenül kí-váncsi volt, mi lehet ennek az oka, egyelőre nemtette szóvá. Remélte, Victorine maga ad rá magya-rázatot az este folyamán, s ha nem, még mindig ráértolakodón kérdezősködni. Az előcsarnokba léptek, a szórakozni vágyó pári-zsiakkal együtt haladtak el a két nőalak, a Tragédiaés a Komédia megszemélyesítői előtt. - Nos, ha az ember ezt a szobrot nézi - intett aKomédia felé a mestertolvaj - meg tudja érteni Na-poleont. - Mire gondol? - nézett rá némiképp értetlenülVictorine. - Ó, hát eszerint nem ismeri a történetet? - mosoly-gott a férfi. - Napoleon Moszkvában, az oroszorszá-gi hadjárat közepén rendelkezett a Comédie-ről,méghozzá példátlan engedékenységgel. - Önkénte-lenül is lehalkította a hangját, semmi kedve nemvolt Armandine szemérmeskedő közbekotyogásáthallgatni: - Úgy mondják, ennek oka egy bizonyosMars kisasszony volt, a kompánia egy tagja, akiiránt igencsak érdeklődött a császár. - És mi köze mindehhez ennek a szobornak? - Maga Mars kisasszony állt modellt hozzá, mint aMisanthrope Céliméne-je. 6 a Komédia. A Tragédiamodellje pedig - mutatott Nick a lassan mögéjükkerülő alakra - Rachel volt, Phaedra szerepében.Victorine hátrapillantott, a Komédia szobrára. - Úgy. Ön pedig, tisztelt uram, egyetért a nagyNapoleonnal - mondta, s ajkai körül halvány mo-soly játszott. - Mi tagadás - vallotta be töredelmesen a mester- tolvaj. Továbbsodródtak a keppek és sötét köpönyegekközött, elhaladtak a foyer-ban gúnyos mosollyalüldögélő V oltaire-szobor mellett - Ott van monsieurMoliére is, mutatott a távolabb álló mellszoborraNick - azután, túljutva a színházlátogatás mindenkötelező formaságán, végre leülhettek a páholyuk- ban. Armandine kisasszony mindvégig látványosanlelkendezett, szívére szorított kézzel sóhajtozott a"sok szépség" láttán - Nick nem is igen értette, mi-ként tanúsíthat ily nagy lelkesedést egy olyan épületiránt, mely a nem éppen puritán és szigorú erkölcsűszínész-világnak ad otthont. Gyanította azonban,hogy a nevelőnőt bizony könnyen elbűvöli még atalmi pompa is, mindaddig; míg mere, erkölcseitsértve nem érzi. Az Árnyék csöndesen elmosolyodott, amikoreszébe jutott, mit mesélt Victorine a kisasszonyról.Amikor másodszor találkoztak a mestertolvajjal, sArmandine ebből arra a következtetésre jutott, hogykomolyra fordult a dolog, maga elé ültette védencét,.és szigorú hangon elregélte neki a húga történetét.Armandine húga csúnyácska teremtés volt, mind-azonáltal bizonyos családi megfontolásokból - éde-sanyjukat már-már kezdte szájára venni a környék,amiért túlságosan sokat járt hozzájuk egy középko-rú, jó kiállású úr - korán adták férjhez. Termé-szetesen a jó kiállású úr vette feleségül, így kívántaaz illendőség. Az esküvői szertartás még tetszettatizenhat éves lánynak, s még akkor sem fogottgyanút, amikor édesanyjával és férjével együtt ki-vonultak a pályaudvarra, hogy nászútra menjeneka tengerpartra. Úgy tudta, hármasban utaznakmajd. Az édesanya azonban - hogy, hogy nem -lemaradt a vonatról, s a'lány kettesben maradt alényegében vadidegen férfival.A férj pedig mindjárt az első éjszaka khmm, hogy ismondjam csak, hát... szóval érvényesíteni akarta, khmm,igen, a házastársi jogait. Armandine kisasszony ártat-lan és tudatlan húga pedig minden egyes alkalom-mal megverekedettvele, és ellenállt, egészen Nizzá-ig. Később persze, amikor már többé-kevésbé meg-értette, mit is jelent családot alapítani, egyszer -egyetlenegyszer - engedett ura közeledésének, hogylehetővé tegye a gyermekáldást, ám azután megma-kacsolta magát, és megingathatatlan erényességéreegész életében büszke volt. A történetből a nevelőnő szerint levonható fényestanulság pedig a következőképpen hangzott: Látha-tod lányom, a férfiakkal nagyon kell vigyázni! Légyrésen, mert előbb-utóbb mind az erényed ellen tör!Rengeteget nevettek szegény Armandine rovásá-ra; Victorine általában könnyen és szívesen neve-tett, Nick pedig igazán szerette hallani. Most azon-ban, ahogy az első felvonásra vártak, még mosolyrais alig húzódtak ajkai, s a beszélgetés is akadozott.Nick most már biztosan tudta, hogy valami emésztia lányt, de csak nem vitte rá a lélek, hogy kíváncsis-kodjék. Úgy érezte, Victorine magától is el fogjamondani, mi bántja. De ehelyett csak felületes dolgokról beszéltek,olyasmiről, ami egyiküket sem érdekelte igazán.Kényszeredetté vált a beszélgetésük, ami pedig ezt-dáig soha nem fordult elő. - Hallottam az új hídjukról, odaát Londonban -mondta rövid hallgatás után Victorine. - Hídról? - A mestertolvaj hirtelenjében nem értet-té, mi köze lehet itt bárminek is holmi hidakhoz. - Igen-igen. Ne mondja, hogy semmit nem tudróla. A Tower Bridge! - Ja, vagy úgy - biccentett Nick lehangoltan. Szóvalcsevegünk, gondolta cinikusan. - Hogyne, hát végreelkészült... még Londonban éltem, amikor elkezd-ték. Idestova nyolc esztendeje.A lány a közönséget szemlélte, jószerivel oda semfigyelt, úgy mondta: - Úgy hallottam, nagyon modern szerkezetet épí-tettek bele. Szempillantás alatt fel tudja emelni azo-kat a szörnyen nehéz hídszárnyakat, ha hajó haladát alatta. - Talán nem vagyok valami nagy hazafi - sóhajtottfel a férfi - de az igazat megvallva, alig tudok vala-mit a Tower Bridge-ről. Elkészült... nagyjából ez minden. Victorine később sem talált önmagára. Zavartnaklátszott, úgy tűnt, minden erővel leplezi rosszked-vét, és legszívesebben elmondaná, mi gyötri, denem akarja elrontani az estét, ezért húzza-halasztja.Így aztán valóban sikerült elrontania az estét.A színdarab megkezdéséig megtárgyalták mégLesseps mérnök dicstelen halálát - igaz, erről Ar-mandine kezdett beszélni, legalább olyan.indoko-latlanul, mint Victorine a Tower-hídról. A mérnök,aki a Szuezi-csatornát építtette és a Panama-csatorna terveinek kezdeményezője illetve építés-vezetőjevolt, a napokban hált meg a La Chénaie-kastélybán,elborult elmével, ezerszer elátkozva. Amilyen di-csőséget és ünneplést hozott számára a Szuezi-csa-torna, olyan mélységekbe taszította a Panama-csa-torna körüli botrány és kormányválság. - Egy ember tündöklése és bukása - mormoltaNick, akinek már alaposan elege volt az újsághírekkörül keringő társalgásból. Victorine is megérezte, hogy nem feszítheti továbba húrt. Gyötrődő pillantást vetett a férfira, úgy tűnt,kiönti végre a szívét. Ám ekkor megkezdődött azelőadás, Moliére "Kényeskedők"-je.Az Árnyék komoran bámulta a leeresztett füg-gönyt, Victorine a jövő-menő embereket nézté. Túlvoltak már a vallomáson, a lány bejelentette, hogynagy valószínűséggel hosszú időre el kell utazniaFranciaországból, talán évekre is. - Tudja, a nagybátyámat elszólítják az érdekeltsé-gei, és ragaszkodik hozzá, hogy vele tartsak. Úgyvéli, csak javamra szolgálhat a tapasztalat. Meg az-tán.:. azt hiszem, társaságra is szüksége van. - És hova... khmm, hova utaznak? - kérdezte Nickszáraz torokkal. Különös módon, még nem tudtafeldolgozni a hírt, még nem rázta meg igazán.A lány sokáig hallgatott. - Johannesburgba. Afrikába - mondta aztán hal-kan, lesütött szemmel. Nick kurtán, csúnyán felkacagott. - Afrikába?! Igazán, nem mehetnének még egykicsit messzebbre? - kérdezte olyan hangon, mintakinek epévé vált a szájában a szó. - Én... én igazán nem tehetek róla. - Victorine kicsi-nek és szerencsétlennek látszott, ahogy székébenkuporgott. - Muszáj... muszáj elmennem vele. Hi-szen, lényegében teljesen tőle függök. . - Ez csak átmeneti állapot - vetette oda a mester-tolvaj, át sem gondolva, mire utalt ezzel. 360 361 - Nem, Nem igazán - ingatta a fejét zavartan a lány. - És, tudja, én szeretem őt. Ha most magára hagy-nám, sokat ártanék neki, tudom.Hallgattak megint. Az emberek zsongása úgy ölel-te körül őket, mint virágos réten a milliónyi rovarhangja. Ám ha most hirtelen, holmi varázslat folyttán valóban egy ilyen rétre kerültek volna, tán észresem veszik a változást. Gondolataikba merültekmindketten, keserűségükbe révedve töprengtek, rá-gódtak. Nick törte meg a csendet - Johannesburg... az valahol Dél-Afrikában van,igaz? - kérdezte tárgyilagosan, amolyan "újsághír hangon. Victorine szótlanul bólintott. Csak később tette hozzá - Transvaalban. - Van ott még egyáltalán bármiféle civilizáció?Vagy emberevők közé viszi magát a tisztelt nagy- bátyja. A lány halványan elmosolyodott. - Úgy tudom, Johannesburg ma már elég nagyváros... ottani mércével, legalábbis. Aranyat bá-nyásznak a környéken, meg tán gyémántot is. Gaz-dag vidék. - Es ezért megy oda a nagybátyja - biccentett amestertolvaj. - Magával is bányásztatni akar, vagycsak ő fog kapirgálni a homokban? - kérdezte egyrenövekvő dühvel, amit leginkább önnön váratlanszentimentalizmusa váltott ki.- Nick.. kérem. - Eh! - legyintett az Árnyék. Hirtelen eszébe ötlött,hogy a nevelőnő hamarosan visszatér a "kézmosás-ból", s neki megint el kell viselnie rettenetes fecse-gését, Legszívesebben felüvöltött volna a gondolat- ra. . - Ne dühöngjön... kérem - szólt halkan a lány. -Hiszen még egyáltalán nem biztos a dolog. Megle-het, mégsem sikerül a nagybátyám üzlete, és akkornem kell elutaznunk. n...fén. nem fogom unszolni. - Előredőlt, és megfogta a mestertolvaj kezétNick felsóhajtott, és kurtán bólintott. - Tranavaal... ez nem angol gyarmat, ugye - kér-dezte, csak hog ne kelljen néma csendben üzniük. - Nem. Holland telepesek lakják, azt hiszem. Deigazán szinte semmit nem tudok róla. Ennyit is csaka nagybátyám leveléből... A férfi megint bólintott, azután csak hallgattak,amíg Armandine kisasszony meg nem érkezett egyszínházi szolga kíséretében, aki visszavezette az el-tévedt úrihölgyet. - Olyan hatalmas ez az épület - nevetett kénysszeredetten a nevelőnő. Valahogyan eltelt az este. Véget ért az előadás, s őkkiáramlottak a fényesen megvilágított térre, hogybeszálljanak a kígyózó sorban érkező kocsik egyiké-be. Mintha csak előre megbeszélték volna, egyiküksem hozta szóba többet az utazást. Elvégre messzevolt még, felesleges lett volna megmételyezni min-den találkozást a búcsú pillanatáig.Nick hazakísérte a hölgyeket, azután elvitette ma-gát a legközelebbi bárba. beült a sarokba, és csaknézte az éjjeli lepkékként ide-oda röppenő vendége-ket s a mély dekoltázsú, vastagon rúzsozott kokot-tokat, amint igyekeztek elcsábítani a férfiakat, vagygörbe háttal ültek a pult mellett, és gazdag partner-ről álmodoztak. Zsongásukba divatos slágerekhangja vegyült; Nick nem is igen hallotta, milyenürüggyel próbálnak asztalához ülni a lányok, egy-szerűen csak elzavarta valamennyit, sorban egymásután, mígnem aztán nem akadt egy sem, aki kedve-sen nézett volna rá. Konyakot rendelt, de alig-alig kortyoltbele, jobbá-ra csak forgatta az ujjai között a poharat. A bevettszokás szerint most le kellene innia magát, azutánhagyni, hogy valamelyik lány a szobájába cipelje. Alegrosszabb, ami történhetne, hogy részegségében apénzéért nem kapna semmit; erről a környékrőlnem feltételezte, hogy kizsebelve kihajítanák az ut- cára. Elmosolyodott. Az lenne csak a szép! Nem, han-gulatának immár nem sok köze volt az alkohol ésfestett lányok után áhítozó csalódottsághoz. Gon-dolkodni vágyott, s ehhez most valahogy nem hi-ányzott az az egyetlen pohár konyak sem. Voltakép-pen nem is igen értette, miért nem ment haza. Amennyezet halovány fény-mintáit bámulva, töp-rengett már az ágyán éppen eleget; most sem csalo-dott volna. De a dongás, a zaj most valamiképpen megnyug-tatta, s noha valójában soha nem rajongott a bárokslágereiért, most azokat is jól esett hallania. Nyo-masztotta volna a szoba csendje, s bántotta volna amennyezet üressége. Úgy érezte, legnehezebb útjaitis könnyebben tervezte meg annál, mint ami mostvár rá, ha rendbe akarja szedni a gondolatait.Kikerülvén a lány bűvköréből, már hálás volt ma-gának az önfegyelemért, mely megakadályozta ab-ban, hogy első őrült ötlete nyomán ott helyben meg-kérje Victorine kezét. Felkavarodott lelkének na-gyon is logikusnak tűnt a lépés, hiszen akkor alánynak nem kellene feltétlenül Afrikába utaznia -ám a tudatos énje nyomban közbelépett, s lám, im-már örömmel gondol erre. Másrészről viszont, szegezte szembe önmagával akérdést, ideje dönteni. Egyszer s mindenkorra. Vic-torine elutazik. Elutazik olyan messzire és olyanhosszú időre, ami már több egyszerű elnapolásnál;végleges döntést igényel. Ha szüksége van a lányra, nyilvánvalóan tenniekell valamit... akár el is kell vennie. Ám, ha nincs?Akkor kár keseregni bármin is. Victorine elutazik, őpedig annak rendje és módja szerint elfelejti. A gon-dot leveszi a válláról, megoldja helyette a távolság.Talán jobb is így. Hiszen kezdettől fogva tudta,hogy a végtelenségig amúgy sem tarthatja fenn ezta féloldalas állapotot. Nem csinálhat Victorine-bólörök menyasszonyt... szeretőt pedig még kevésbé.És mégis... valahogy nem tudta örömmel fogadniezt a megoldást, hiába érezte, hogy nem volna sza-bad ellenkeznie. Ennél csodálatosabb kiutat keresvesem találhatott volna egyre összekuszálódóbb hely-zetéből. Akárha a Gondviselés ültette volna a nagy-bácsi elméjébe a johannesburgi üzlet gondolatát.De akárhonnan indultak és akárhová jutottak isgondolatai, egyvalamiről nem feledkezhetett meg -szerette Victorine Chatellerault-t.- Ugye, leülhetek, m'sieur? Az Árnyék úgy elmerült a merengésben, hogyelmulasztott időben rámorranni a lányra, mielőtt azleült volna. Felpillantott. Húszéves forma, kötelezően kifestett, de szép arcúteremtés telepedett az asztalához, az típus, akit "keményhúsúnak" mondanak az élvhajhászok. Bája-it mindazonáltal nem mérte szűkösen a Teremtő - őpedig nem fukarkodott a bemutatásukkal, ha máregyszer így alakult. - Miou - mondta határozottan a megdöbbent mes-tertolvajnak. Nem-nem, tiltakozott magában Nick, sem része-gen, sem józanul nem togok egyetlen lány szobájá-ban sem kikötni. Még az övében sem. - Rossz lőra tettél, kincsem - morogta. - Keressmásik befutót. - Csakhogy nekem te kellenél - felelte Miou, ésszavai meglepően őszintén hangzottak. - Én a járásaalapján választom a lovat... nem baj, ha nem lesz befutó. Az Árnyék most alaposabban szemügyre vette akis pillangót. Fáradtnak látszott, és vásári ékszerlógott a nyakában, de az arca nem volt petyhüdt,hangjából nem érződött fásultság vagy mesterkéltbujaság; szemei kedvesen csillogtak, mélyükön pe-dig - jól látta vajon, vagy csupán az ostoba férfiúihiúság csalta meg? - őszintének tetsző vágy lapult.Szép volt és kívánatos. Nick csak nézte; a lány hetykén állta a pillantását.A mestertolvaj biztosan tudta, hogy nem bánnámeg ezt az éjszakát. Hirtelen ötlettől indíttatva be-nyúlt prémmel bélelt kabátja belső zsebébe, kitapin-totta a kis bőrzacskó száját, és két ujja közé csippen-tett valamit. - Nyújtsd ki a tenyered, és hunyd le a szemed -utasította a pillangót. Miou tétovázás nélkül enge-delmeskedett. Az Árnyék áthajolt az asztal felett, könnyű csókotlehelt a lány ajkára, és kinyújtott tenyerébe tett va- lamit. - Tűnj el ebből a világból. Kevés ez tehozzádsuttogta, aztán felemelkedett, és kiment a bárból.A lány tenyerén kicsinyj csodálatosan csiszolt ru-bin villogott. Ahogy az Árnyék elhaladt Madame cremer általaelőtt, s farkasfejes botja odakoccant a lépcsőhöz, atacskó nyomban felugatott odabent. Noha számítottrá, a magas fejhangra Nick mégis összerezzent. - Erős - mondta halkan - csak én vagyok! Csönd legyen! Felballagott az emeletre, bement a lakásba, és fá-radtan leült az ágyra. Most már nem álltak hadrend-be a gondolatai, csak kavarogtak, mint valami fosz-togató rablóbanda a faluban. Valahogy úgy érezte,a különös kis pillangó, Miou volt az, aki végképpkibillentette egyensúlyából. Vagy éppen ellenkező-leg, ő zökkentette vissza a régi kerékvágásba?Akárhogyan is volt, aznap éjjel már nem kívántVictorine-ról töprengeni, s nagyon remélte, elkövet-kező napjai sem afféle önemésztéssel telnek majd.Felállt, ledobta válláról a köpenyt, kibontotta ma-gát a kabátból, azután lámpát gyújtott. Akkor láttameg a levelet, amikor - gyűlöletes kispolgári szokás -végigfuttatta tekintetét az íróasztal zöld posztóján.Kivitte a köpenyt és a kabátot, töltött magának egypohár konyakot - most kifejezetten vágyott rá, abárban végül nem itta meg - aztán leült az asztalmögé, hogy szemügyre vegye a borítékot. - Kimberley, Cape Colony - olvasta mormogva apecsétet. - Mi az ördög... Türelmetlenül tépte fel, s kihajtogatta a levelet.Sok-sok éve nem akadt dolga Afrikával, ma pedigimmár másodszor tolakszik az életébe. A távoliföldrészről érkezett küldemény láttán - dacolva atürelmetlen kíváncsisággal - mégiscsak felbukkantelőtte Victorine szomorú arca, hiába akarta száműz-ni reggelig. Amint azonban pillantása az aláírásramű, icieme muműem mutam - Rhett! - kurjantotta. - Az ördögbe, nahát! Mitkeres ez Afrikában? Sietve kezdte olvasni a dőlt betűs, határozott soro-kat, s arcán egyre határozottabb formát öltött a mo- soly. - Gyémántbánya - füttyentett kisvártatva. - Ez márvalami. A jó öreg Morris soha nem aprózta el.Hirtelen megrohanták az emlékek. Fiatal volt mégés lelkes, amikor Dél-Afrikában járt, nem kisebbreményekkel telve, mint hogy tartós és jövedelmezőkapcsolatot alakítson ki a gyémántcsempészekkel.Túlzottan tapasztalatlan volt azonban, vagy tán túl-zottan idealista - ma már aligha tudta volna meg-mondani - az üzlet mindenesetre kudarcba fúlt.Ma is jól emlékezett a kavargó sokszínűségre ésnyomasztó sivárságra, a bányák gyomorkavarónyomorára és a tulajdonosok kápráztató gazdagsá-gára, önnön undorára és csodálatára. Tolakodó ha-tározottsággal bukkant fel benne a kérdés: hogyanlátná vajon mindezt most? S mögötte már ott lappan-gott - igaz, egyelőre csak bátortalanul - a gondolat:hiszen Victorine is Afrikába utazik... miért is ne?Tovább olvasván Butler levelét, csakhamar felka- cagott. -Johannesburgba? Kisvártatva befejezte az olvasást, a papírost a bo-rítékra dobta, azután lejjebb csúszott a székben, éshátradőlt. Butler Johannesburgba hívta őt, holmi izgalmaskalandot, kincskeresést emlegetve... s a leveletugyanazon a napon kapta meg, amikor Victorinebejelentette, Afrikába utazik - mégpedig éppen Jo-hannesburgba. Miféle különös játéka ez a Sorsnak?Vajon ez is annak a különös kapcsolatnak az ered-ménye, melyről hitte -vagy talán csak szerette volnahinni - hogy életük vonalát összeköti, át- meg át-hurkolja? Nick, s ezt kénytelen volt immár belátni, a magamódján beleszeretett Victorine-ba, jóllehet, roman-tikusabb lelkek tán még nem neveznék így ezt azérzést. Őt azonban Júlia Warren óta nem vonzottaennyire egyetlen nő sem, és főképpen, nem emész-tette magát előtte senkiért. Józan pillanataiban bekellett látnia, hogy nem jellemző rá ez a fatalizmus,és ideje lenne végre más oldalról szemügyre vennia kérdést, ám soha nem tudott huzamosabb ideigmegkapaszkodni ebben a gondolatban. Mint az os-toba emberek, ha megtetszik nekik egy ötlet: alánnyal kapcsolatban kezdett mindent az "eleve el-rendeltetett" szemszögéből nézni - jóllehet, egyéb-ként soha semmilyen szempontból nem volt jellem-zö rá az ostobaság. - Johannesburg... - mormolta maga elé, és felemel-te, még egyszer átfutotta a levelet; még a borítékotés a pecséteket is szemügyre vette.Mindegyre ott motoszkált benne valami bizonyta-lanság, valami sötét gyanú, hogy eltér hosszú évekalatt megszokott szokásaitól, hogy túlságosan enge-dékeny önmagával szemben, s ez veszedelembe so-dorhatja -de mindhiába. Mindez halovány, túlságo-san is halovány sejtelem maradt csupán, még csakformát sem kapott; ködként gomolygott csak a férfilelkében, míg a gondolat, hogy mégsem kell elsza-kadnia a lánytól, lassacskán egész lényét kitöltötte.Jól tudta, önmagától, holmi koholt ürüggyel sohanem kerekedett volna fel, hogy Victorine-nal tart-son, vagy utánamenjen - hagyta volna utazni, slassacskán elveszni a múltban, bármily kínokkal jártvolna is mindez. Ám így, hogy éppen régi barátjahívta, és éppen gyémántok gyakori felemlegetésé-vel... már előre tudta, nem lesz ereje nemet monda- ni. Férfiúi büszkesége, s az a kevéske józan ész, melyelrejtőzött valahová az elme zugaiban, elkerülve ígyaz általános fegyverletételt, ugyan még mindig til-takozott, de ellenkezésükkel szemben rögtön felma-gaslott az érv: Rhett Butler, a rég nem látott barát;milyen nagyszerű lesz újra találkozni vele! S mind-ezek felett akadt még egy ellenségük: Nick örök,olthatatlan kalandvágya, melyet Franciaország máregyre kevésbé tudott kielégíteni.A férfi felállt, kinyújtózott. Gondolatai sebesenkergették egymást, míg átöltözött, s hanyatt dobtamagát a jókora ágyon. A mennyezeten ott táncoltaka jól ismert foltok, az utcai lámpák felrajzolt fény-vi-rágai. Tudta, zaklatott elméje sokáig nem fog elnyu-godni még; képek sokaságát őrli, s nem hagyja alud- ni: Pedig a hajnal nem volt messze már. - 16. Johannesburg, az aranyból született város...A példátlanul gyors fejlődésű település ugyan abúr Lucas Johannes Meyer tábornokról kapta a ne-vét, aki számos csatát vezetett az őslakosok ellen,majd pedig szembeszállt a Natal irányából támadóbrit csapatokkal. Születése és felvirágzása azonbanlényegében idegen kalandoroknak köszönhető.Ferreira kapitány szerencsevadászai 1886-ban ér-keztek erre a vidékre, előttük századokon át csupánbantu pá sztorok legeltették itt az állataikat. Nyolcesztendő telt el azóta, s ma már virágzó város várjaaz utazót. A kalandorok ugyanis megtalálták, amiért érkez-tek - mérhetetlen mennyiségű aranyat a Vaal és aLimpopo között - és sátraik helyén már néhányhónap múlva fabarakkok álltak, egy év leforgásaalatt mintegy tízezer embernek adva otthont.Egyre több és több ember érkezett gazdagságotremélve a nagyvilágból, a vidék pedig - amelyet abúrok Witwatersrandnak, a Fehér Vizek Hegységé-nek neveznek - bőkezűen fogadta őket. Egyesekvalóban nagy vagyonra tettek szert, másokra nemmosolygott igazán a szerencse, de a város minden-kiből csak hasznot húzott, így néhány év alatt felvi-rágoztatta az aranyláz. Három esztendő múltán már lóvasút közlekedettaz utcáin, négy évébe telt, mire bevezették a villany-világítást, és alig több, mint nyolc esztendő alatt tettszert közel százezer lakosra, akiknek nagyjából afele származott Európából. Transvaal bűrjai mindvégig ferde szemmel néztékaz idegenek beözönlését, noha kétségtelenül Wit-watersrand aranyának köszönhették, hogy már-már katasztrofális pénzügyi helyzetüket sikerültrendbe tenniük. A telepesek, Andries Pretorius és oort- miután rekkerei megnyitották előttük a Vaal folyón túliterületeket, kisebb államokba tömörültek, melyekközött - ám nem ritkán még egyes telepescsoportokközött is - állandó érdekellentétek, viszályok feszül-tek, részben személyes, részben vallási súrlódásokmiatt. Ez utóbbiak még polgárháborúhoz is vezettek, mely mellett állandóak voltak az összetűzéseka bennszülöttekkel is. Pretorius - immár Martin Ves-sel, Andrias fia - a hatvanas években többször ismegpróbált hadjáratot szervezni, hogy kelet felékijáratot szerezzen a tengerhez, de soha nem jártsikerrel. Állandó hadserege nem volt az államnak,a fegyverbe szólított farmerek pedig természetesen'onakodtak földjüket és családjukat odahagyva ka-landozásra indulni, mi. több, az államügyek irántiközömbösségüktől vezetve, legtöbbjük még adótsem volt hajlandó fizetni. Így aztán, noha a Sandriveri Konvenció elismerteTransvaal függetlenségét, s az államocskákat is sikerült egyesülésre bírni - Martin Vessels Pretoriuselnökletével, Dél-afrikai Köztársaság néven - egy-séges, önálló államként való működése bizony so-káig ingatag lábakon állt, pénzügyi helyzete pedigmár a hatvanas évekre kritikussá vált. Ez a helyzetkésőbb csak romlott, így Anglia - mely tizenöt évenát nem avatkozott bele a búrok belügyeibe - azonürüggyel, hogy az állam képtelen megbirkózni bel-ső nehézségeivel, továbbá komoly zulu támadásfenyegeti, annektálta a területet, és három éven át uralta. 1880-ban azonban a bűrok fellázadtak, s az elsóangol-búr háborúban győzelmet aratva, elűzték abriteket, így Transvaal ismét szabad állam lehetett.Helyzete azonban nem sokat változott mindaddig,míg fel nem bukkantak Ferreira aranyásói.A búr farmerek egy része hirtelen jókora vagyon-hoz jutott, hiszen ott, ahol arany után túrták a földet,jó pénzt kérhettek farmjaikért. A piac megélénkülé-se, a vámok, a szállítmányozás és egyéb jövedelmekpedig magát az államot is gyorsan kirántották akátyúból - ám Transvaal ökrösszekere az új útonsem volt képes igazán jól haladni.A földek jelentős részét aranybányát nyitó angolcégeknek adták el, így ezek kiestek a mezőgazda-ságból, saját iparuk megteremtése helyett pedig in-kább Fokföldről hozták be a szükséges termékeket - ökrösszekéren - esetleg angol aranybányákba fek-tették a pénzt. Az ökrökkel való szállítás azonbanhamarosan meddő vállalkozássá vált, amikor azangolok meghosszabbították a fokföldi vasútvona-lat Transvaalig, a bányák pedig hamarosan mindbrit kézbe kerültek. Igaz ugyan, hogy a búr kor-mány felismerte a vasút rendkívüli jelentőségét, deeleinte nem állt rendelkezésére megfelelő anyagiháttér, így ismét az angolok fogtak építkezésbe, ésmeghosszabbították a fokföldi vonalat - Fokföldvált tehát a szállítás egyeduralkodójává; a vasútvo-nalakba fektetett összeg két é alatt négymilliófontsterlinggel nőtt. Transvaal csak a területén haladó szakasz meg-váltásának jogát tartotta fenn magának. Ugyanak-kór koncessziöt adott egy holland társaságnak egy,a portugál kikötőhöz, Lourenco Marques-hez veze-tő vasútvonal megépítésére, mely már csaknemegészében búr területen haladt keresztül. Ám hasz-not ez is alig hozott, mivel a kikötő alkalmatlanságamiatt csak ritkán használták. Mindazonáltal, a politikai életbe egyelőre nem si-került betörniük a külhoniaknak. Rengeteg idegenérkezett az országba, jobbára kalandorok, szélhá-mosok és gyors meggazdagodást kereső szerencse-vadászok, akik egyáltalán nem kívántak itt letele-pedni; a kormány nem korlátozta szabadságukat,ellenben politikai jogokat előbb öt, később már csaktizennégy esztendei letelepedés esetén volt hajlan-dóbiztosítani. A rendelkezés teljességgel érthető: hanem így járnak el, előbb-utóbb az idegen aranyásókszavazatai irányították volna az országot. A jövevé-nyek - kiknek túlnyomó többsége Angliából érke-zett - azonban rossz néven vették ezt a "megkülön-böztetést"; elégedetlenkedtek, és Fokföldről csem-pészett fegyverekkel lázadásra készültek.Paul Kruger, a népszerű búr elnök - akit népe csakOom Paulnak, Paul apónak nevezett - valóságosistencsapásként kezelte a witwatersrandi arany fel-fedezését. Csaknem két évtizedes elnöksége alattmindössze háromszor látogatta meg Johannesbur-got, noha a csillogó város igazán nem esik messze aszékhelytől, Pretoriától. Véleményét nem rejtettevéka alá; úgy mondják, egy alkalommal így kezdteszónoki beszédét: Kedves polgárok, barátok, gyilkosok,tolvajok és rablók! Úgy tűnik, noha igazán ritkán járt arrafelé, OomPaul mégis jól ismerte az arany város lakóit.A férfi, aki a homályos szoba sarkában, az alacsonyágyon feküdt, egyike volt a megvetett uitlandereknek. Kopott, maszatos nadrágban, átizzadt pamu-tingben hevert az oldalán, karját a feje alá hajtva.Merev tekintettel bámulta a döngölt padlót, felettelegyek hada zümmögött. Csapzott, sötét hajába ősz szálak keveredtek, hom-lokát ráncok szabdalták, mélyükben meglapult apor. Egyenletesen, mélyen lélegzett; mintha aludna;lapos bokszolóorra előtt nyugodt ritmusra billegettegy tollpehely. Néha hosszabb időre lehunyta a szemét, ilyenkorúgy festett, mintha sárgás gipszmaszkot borítottakvolna az arcára. Elhagyatottnak és betegnek lát-szott; hosszú, ösztövér teste lelógott a derékaljról.A fájdalom, mely a testét - vagy talán a lelkét? -rágta, ismeretlen volt minden orvostudor előtt, ámvalóságos voltáról nem hagyott kétséget a férfi gyöt-rődő tekintete, rebbenő szemhéja. Titkos utakonjárt, mélyebben annál, semhogy európai doktor fel-tárhatta volna; természetét nem tanították egyete-mek. Ott volt mégis. Alattomosan, lassan, mégisgyilkos erővel érkezett, minden nappal egyre mé-lyebbre rágva magát, egyre nagyobb kínt okozva.A férfi pedig csikorgó fogakkal tűrte, tudván tud-va, hogy nem menekülhet előle.Jake Hammernek hívták, s hosszú évekkel ezelőttelhagyta már hazáját, Angliát, ahol Liverpool feketevidékén textilmunkásként dolgozott. Apja mégmarhát legeltetett a Ribble partján, épp hogy eltart-va családját, de a fia sora se ment jobban, hiábaköltözött a városba. Eleinte persze azt gondolta - mert fiatal volt észabolátlan - hogy ha saját kezébe veszi a sorsát ésmegszabadul apja nyers, kemény irányítása alól,azonnal jobbra fordul minden. Úgy tartotta, az öreg 374 nyakassága miatt nem jut előbbre a család; 8 pedignem kívánta az apja által teremtett kátyúban leélniaz életét. Egy tarisznyányi holmival vágott neki a világnak,amit az anyja lopkodott össze neki a kamrából - nemis jutott tovább Liverpool textilgyárainál. Még ek-kor is hitte, hogy saját erejéből továbbléphet, nohaa módját egyre kevésbé látta már. Egyre csak vágyó-dott valami után, valami távoli, megfoghatatlanszellem után, amit magában csak szerencsének ne-vezett. Tudta jól, Angliában aligha bukkanhat rá.(ake óraszámra tekergett a kikötőben, ahol egy-mást érték a hatalmas hajók - igaz, sokuk Írországból jött, de akadt nem kevés, mely Amerika ígéretéthozta, s néha befutottak még messzibb vizek ván-dorai is. A férfi egy idő után egyre gyakrabban ültbe a dokkok kocsmáiba; amikor csak tehette, hall-gatta a nagyhangú matrózok anekdotáit, hagytamagát álomba ringatni a titokzatos, távoli országoktörténeteitől. Nem érdekelték társai titkos összejövetelei, a lud-díta géprombolók utódainak sehová sem vezetőörökös szervezkedése a gyártulajdonosok ellen,nem érdekelte már saját nyomora sem. A tizenkétórás munka és néhány órányi ájult alvás közöttcsaknem minden nap kiment a dokkokhoz, hogymeghallgathassa a "tündérmeséit". Mint valami ká-bító folyadékot, úgy itta a tenger hullámai mögülérkező hajósok szavát. Amikor a matrózok meghozták a dél-afrikai kí-fogyhatatlan gyémántlelőhelyek hírét, napokignem tudott aludni. Amint lehunyta a szemét, meg-jelent előtte a csodálatos folyóvölgy, ahol kavicsokhelyett gyémánt hever szerteszét, s emberek sétál-gatnak tarisznyával a vállukon, abba pakolva a ké-nyelmesen ám gondosan kiválogatott, legtetszetes-sebb darabokat. Gyémánt hever ott mindenütt, éppcsak le kell hajolni érte, mondogatták a tengerészek.Jutna bőven a világon mindenkinek - csak hát, nagyon messze van, ugye. . Jake, hiába igyekezett józan eszére hallgatni, nemtudott elszakadni a bűvölettől. Gyémántot találni,meggazdagodni és megszabadulni végre a textilrgyári csarnok gépeitől, a pusztító robotolástól, akilátástalanságtól! Ó, egek, micsoda csodálatos gondolat! Nem lehet a világnak olyan távoli sarka, aho-vá ne volna érdemes elzarándokolni érte.Egy napon, amikor a gvárak füstje és a köd úgy ülta város felett, mint egy rosszindulatú, mérgező fel-hő, jake Hammer munkát kapott egy délnek tartóhajón, s megkezdte hosszú útját az ismeretlen Dél-Afrikába. Azzal a hajóval azonban csak Portugáliá-ig jutott, ott újabbat kellett keresnie. Két hónapigvesztegelt Lisszabonban; pénze alig volt, csakneméhen halt. Mindenféle munkát elvállalt, noha ko-rántsem volt könnyű dolga, hiszen eleinte csak an-golul beszélt- Megbetegedett, de végre sikerült fel-kerülnie egy kereskedőhajóra, amely a zuezi-csaatornán át Mozam.bikba tartott. I-lammer tehát meg-láthatta Afrikát. Csakhogy Kimberlev és l.öurenco Marques közöttmég több száz mérföld várt rá, vasút ekkor pedigmég nem volt azon a szakaszon. Hosszú út állt mármögötte. Sok mindent elfelejtett régi életéből, ésszámos új dolgot megtanult, de ez a távolság bizonylegyőzhetetlennek rémlett előtte, akármennyire iavágyott a gyémánt, a gazdagság után. - Képzeljetek el eg liverpooli textilmunkást,amint partra száll Mozambik kikötőjében meséltekésőbb, ha elragadta az anekdotázó hév. -Ott álltama kikötőben, vállamon a kis zsákommal, és aztmondtam magamnak no, Hammer, te osztán jólátgondoltad a dolgot odahaza, mi..? Még azt setuttam, merre kellene mennem, nem hogy mikép- pen! - Mer amíg hajóra várt az ember, addig csak rend-ben volt, hisz olyan kellett ugye, amelyik Dél-Afri-kába megy. De ott aztán...! Hű, pajtás, azt hittembelehalok a kétségbeesésbe. Pénzem alig, a betegségcsak nem akart elhagyni, előttem meg a nagy ide-gen... Majdhogynem visszakönyörögtem magamarra az elátkozott hajóra! -No, akkor osztán találkoztam két földimmel, akikmár régebben ott tébláboltak, mer az egyiküketszintén valami nyavalya kínozta. Velük osztán jólmeghánytuk-vetettük a dolgokat, és nekivágtunk.De nem ám a szárazföldnek, ó, dehogy! Lehajóz-tunk Durbanba valami ócska, szedett-vedett kisbárkán... amikor először megláttam, attól féltem,már attól elsüllyed, hogy a fedélzetre lépünk. On-nan osztán gyalogosan indultunk befelé. Későbbtalálkoztunk másokkal is, de nem köszöntük megmindegyiket... No, persze, ha sikerült volna olyanhajóra lelnem, ami mingyár Fokvárosba visz, min-den sokkal egyszerűbb lett volna. Csak hát... nemi-gen válogathattam, meg aztán, nem tuttam én sem-mit erről a vidékről. Nehéz, viszontagságos út utánjutott el Kimberley-be. Eredeti két társából egy meghalt valahol a Sár-kány-hegység nyugati lejtőin, a másik azonbanmindvégig kitartott vele. A gyémántvárosban az-után szembesülhettek a keserű igazsággal: a gyé-mánt egyáltalán nem hevert a földön, kötélen kellettaláereszkedni érte a mély kürtőkbe, kemény mun-kával kifejteni és felhozni - ami azonban a legna-gyobb baj volt, efféle kötelek százai csüngtek már abányákban, s emberek ezrei futkostak körülöttük.Kimberley körzetében csak feketéből mintegy negy-venezer dolgozott akkoriban, s természetesenegyetlen egy sem a saját claim-jén. Nagyvállalatoktartották kézben a legjobb területeket, de egyénidiggerből is rengeteg túrta a földet- igaz, ezek zömeis társaságoktól bérelte a területét.Hammer és társa, a keménykötésű skót kalandor,noha végtelenül elkeserítette őket a valóság, még-sem adták fel. Olyan hihetetlen küzdelmeket kellettvívniuk, míg eljuthattak idáig, hogy semmi áronnem hátráltak volna meg. Munkát vállaltak, s addigkuporgattak, míg saját claim-et nem bérelhettek,melynek hozamából, ha a várva várt gazdagsághozközel nem is kerültek, de kilábolhattak a nyomor- ból. Az egykori textilmunkás, noha soha nem volt kö-vérnek mondható, méginkább lefogyott, ám igenmegerősödött, és lélekben is megkeményedett. Ko-nok, szívós embernek ismerték, aki soha nem féltmegküzdeni a maga igazáért, sőt ha kellett, akárököllel is érvényt szerzett neki. Ha valamit a fejébevett, tűzön-vizen keresztülvitte, nemigen törődöttmások véleményével. Eképpen vette feleségül Deltje Vanderbyltet is,semmibe véve a lány apja és saját társai ellenkezését.De nem bánta meg, Deltje jó párnak bizonyult.Hogy az asszonynak mi volt a véleménye, arrólpersze megint csak nem kérdezősködött az arany- ásó. Házassága idején már nemigen kutatott gyémántután, egyre kevésbé érte meg a munka. A viszonyokalaposan megváltoztak, egyre inkább csak a nagytársaságok módszereivel lehetett hozzáférni akincshez. A nagy kürtő lassacskán meghaladta ahétszáz lábnyi mélységet, a felszíni bányák széleipedig egyre-másra omlottak be, meddő kőzetek tö-megével borítva az értékes rétegeket.Hammer ekkortájt sok mindennel foglalkozottjhogy megélhetésüket biztosítsa, ám ennek ellenéreegyre rosszabb körülmények közé kerültek. Ekkorérkezett a hír Witwatersrand aranyáról.Az egykori textilmunkás pedig gondolt egyet, ko-csira rakta feleségét és minden holmiját, s nekivá-gott, hogy részesüljön a születő Johannesburg ara-nyából. Búr módjára költöztek, ökröket fogva anagy szekér elé, melyen immár Deltje mellett kétfiúcska is üldögélt; így vonultak a aal-folyó men-tén északkeletnek, a búrok országába. Nem voltakegyedül, az arany híre kisebbfajta vándorlást keltetta vidéken - miként annakidején Kimberley gyé-mántjától, most a Rand aranyától várták sorsukmegváltását az emberek. Hammer és családja érkeztekor már élénk kisvá-ros állt az egykori sátortábor helyén; a fabarakkokközött komolyabb épületek is emelkedtek, s az ut-cákon rengeteg ember kóborolt. A határozott léptűhelyiek sodrában egyre-másra tünedeztek fel a této-va, zsákjukat, utazótáskájukat szorongató újonnanérkezők, 5 az ingóságaikat, családjukat szekerekencipelő vándorok - a település határain túl pedig ottsorjáztak az aranyásók meddőhányói.A gyémántbányászt szívesen fogadták Johannes-burg és a Rand aranyforrásai. Rámosolygott a sze-rencse, de sikereiben nagy szerepet játszott tapasz-talata is, amivel sok körülötte nyüzsgő szerencseva-dász nemigen büszkélkedhetett. Rövid idő leforgá-sa alatt tehetős ember lett belőle, már-már a vagyo-nos jelzővel is illethették. Ám mire idáig eljutott,már elhamvadt benne a vágy, hogy visszatérjenAngliába, s nehezen szerzett javaiv al ott boldogul-jon. Oly rég indult el hazulról, s oly sokat küzdöttmár a déli égöv alatt, hogy lassacskán afrikaivá váltmaga is. Tem akarta viszontlátni szülőföldjét, ateheneket, a lerágott füvet, a kiszikkadtparasztokat,s még kevéssé Liverpool füstös házait, beteg mun-kásait. Letelepedett inkább Johannesburg környé-kén, földet és házat vásárolt, s mivel belefáradt mára kétkezi munkába, embereket és intézőt fogadott.Tehette, hiszen szerencséje hosszan kitartott.Ahogy az megesett már oly sok férfiemberrel anagyvilágban, hosszú évek után a régi barát felbuk-kanása zavarta meg a békés nyugalmat. A skót ka-landor nem nyughatott, míg Hammer a verandánpipázva múlatta az időt - bejárta Dél- és Kelet-Afri- kát. Egy hűvös délutánon, amikor szomorú eső perme-tezte a földeket, s a borongós ég a meddőhányókonlátszott megtámaszkodni, á skót belovagolt Ham-mer udvarába. Izgatott volt, s szeme csillogásán azegykori textilmunkás látta, hogy nem csupán a vi-szontlátás öröme lelkesíti. Sokat mesélt, elregéltemerre járt, mit látott, ám hangsúlyán mindegyreérződött, a végére nagy dolgokat tartogat. - Amúgy - mondta mintegy mellékesen forronga levegő odafent, a Dél-afrikai Társaság területein. -Elvigyorodott, vörös rókaarcán ezerfelé futottak azapró ráncok. - A ó öreg Rhodes ki akarja ebrudalnionnan a kaffereket. Már alá is íratott valami papírtazzal az ostoba királlyal, Lobengulával... Csapdábacsalta, és opciót szerzett az országára. John Moffat,Livingstone sógora volt a csali. - Felállt, a verandakorlátjához sétált, és ráütött az oszlopra. - No, denem is ez a lényeg - mondta az esőbe bámulva.Azután visszafordult a gyanakvón hallgató angolfelé. - Bizalmas forrásból tudom, hogy Rhodes elér-kezettnek látja az időt a végső leszámolásra... elfogja söpörni Bulawayo kafferjeit, elzavarja Loben- gulát. - És? - szólalt meg Hammer, hosszú idő óta elő- ször. A skót vigyorogva nézett rá, szeme ravaszul csil- logott. - Az a város, Bulawayo... tele van kincsekkel! -mondta lassan, mintha hangjával igyekezne dele-jezni a másikat. - A vén ördög hatalmas vagyontharácsolt össze uralkodása alatt. - Előbbre lépett,lehajolva megragadta barátja karját. -Ott a helyünk,Jake - sziszegte.- ott a helyünk! Akkora zűrzavarlesz a rajtaütéskor, hogy a kutya sem fog ránk figyel-ni..: leakasztjuk a legértékesebb darabokat, azutánhuss...! - Kezével intett, a felröppenő madarakrautalva. - Megvesszük az egész világot, Jake!Hammer nem válaszolt. Kinézett az udvarra; afáradhatatlan eső áztatta szekerekre, Deltje kis kert-jére, a kapuból induló, város felé kanyargó út gyü-lekező tócsáira. A világot? Hisz ő már megvette avilágot. Mindene megvan, nem kell neki már semmiegyéb. És mégis... Felpillantott a feszülten várakozó kalandorra, sfeltámadtak benne a múlt emlékei. Küzdelmes,gyötrelmes évek voltak, nem vágyott utánuk... denem tudta volna megmondani, nem volt-e boldo-gabb a mindenre elszánt skót mellett, mint most, averanda és a pipa jóllakott, szürke eső mosta nyu-galmában. - Bulawayo...? - suttogta maga elé.Végre történhetne valami; végre újra érezhetnészájában az izgalom oly sokszor elátkozott ízét, or-rában önnön verítéke szagát. És bármi történne is,étne megint. Tudta persze, mennyire csalóka ez az érzés, jólemlékezett, mennyit könyörgött Istenhez egy kisnyugalomért, biztonságért, békéért. Tudta azt is, hamost újra elindul, hamarosan vissza fog vágyni abirtokára, s talán még inkább áhítja majd a nyugal-mat és kényelmet, mint annakelőtte. Hiszen sok évelszaladt felette, s noha öregnek éppen nem éreztemagát, de elszokott már a megpróbáltatásoktól.Mindezek ellenére - talán már-már öntudatlanul -bólintott. - Igen - suttogta. - Ott a helyünk.Alapos felkészülés után vágtak neki, Hammer tar-talékainak jó részét felemésztették a költségek. Delt-je meg sem próbálta lebeszélni a férjét, tudta jól,úgyis hiába tenné. Segített inkább az élelem csoma-golásánál, megvarrta a szakadt holmikat, és csendesszomorúsággal búcsúzott, amikor eljött az indulás ideje. Hammer később soha nem tudott pontosan visz-szaemlékezni erre az útra, noha lidérces álmaibangyakran újraélte egyes pillanatait.Szinte zavartalanul jutottak el Matebeleföldre,csupán egyszer került sor kisebb összetűzésre út-közben. Gondosan kerülték a nagyobb csaták hely-színeit, lopva igyekeztek megközelíteni Bulawayot.Korántsem volt könnyű a dolguk, de tapasztalatukés kiváló felszerelésük átsegítette őket a nehézsége- ken. Mivel pontosan nem ismerhették a rajtaütés idő-pontját, elrejtőztek és vártak. Így aztán, távolrólugyan, de szemtanúi voltak a nagy ütközetnek. Lát-ták, miként hullanak Lobengula dárdásai a kelepelőgéppuskák tüzében, s látták később a király lángolópalotáját is; a menekülő maga gyújtotta fel, mielőttelhagyta volna városát. Az ördöngős skót - aki örök nyughatatlankéntvizslatta egyre a vidéket -valamiképpen kiderítette,hogy a matebelék kimenekítették a kincseiket, s Bu-lawayóban feltehetően nem maradt semmi. Nemvárták hát be Rhodes embereit, akik majd végigdülják a települést, hanem a kincs nyomába eredtek.Követték őket, egészen a Zambéziig. Hogy mikéntsikerült a hosszú úton mindvégig észrevétlenül afeketék sarkában maradniuk, ezt voltaképpen őksem értették, de aligha töprengtek rajta hosszasan.A folyó közelében azután különös dolog történt.A kincseket menekítő csapat egy része néhányszálas, büszke harcos, akik mindvégig elkülönülteka többitől - váratlanul, egyetlen borzalmas szemvil-lanásnyi idő alatt lemészárolta a többit. Azután ma-guk vették fel a holmit, és továbbindultak.Hammer és a skót megértették, hogy immár na-gyon közel jutottak a kincs leendő rejtekéhez. Mivelvéletlenül sem akartak lemaradni, még közelebblopóztak a feketeharcosokhoz. Aszerencseistenasz-szonya talán úgy gondolta, túlságosan visszaéltek abizalmával. Vagy egyszerűen csak hibáztak? Olymindegy ma már. A menekülők felfedezték követőiket.Lőfegyvereinek nem sok hasznát vehette a kétszerencsevadász, oly gyorsan rohanták le őket.Hammer még hazatérte után is gyakorta felsikol-tott, ha álmai felidézték, miként ütötte át testét a kétdárda, s miként rogyott a földre, saját vérébe.Különös módon, nem veszítette el az eszméletét -végignézhette, miként szabdalják össze barátját afeldühödött matebelék. A skót erős volt, szívós ésügyes: sokáig szenvedett hát, mire elszállt belőle azélet, és rázuhant Hammerre. Az egykori textilmun-kás csak ekkor ájulhatott el. Az elkövetkező napokból szinte semmire nem em-lékezett. Magához tért, talpra küzdötte magát; a kistisztáson, ahol a belső testőrség lemészárolta a többifeketét, magához vett néhány holmit, azután csakbotorkált a folyó mentén lefelé, míg végképp el nemhagyta az ereje. Elájult, s lidéres álmokkal viaskod-va várta a rohamosan közelgő halált.Amikor ismét felnyitotta a szemét, fehérre meszeltkamrában feküdt. Sebeitbekötözték, testét megtisz-tították. Hihetetlen szerencséje mégiscsak kitartott:sikerült elvergődnie egy aprócska misszió közelébe,s a papok rábukkantak. A Halál azonban még ígysem akart lemondani róla, jogos zsákmányának te-kintette őt; a papok gyógyító tudománya kevésnekbizonyult volna, ám a vendégük - Stephen Mernekatya testvéröccse - orvos volt, s ő is szembeszállt akaszással. Hammer lassan felépült. Merrick doktor mindvé-gig gondosan ápolta, afféle küldetésnek tekintette,hogy a sebesültet visszaperelje a Haláltól. Nem ma-radhatott túlságosan sokáig a kis misszióban, vártaa kötelesség otthonában, a messzi Kimberleyben -ám mire indulnia kellett, a szerencsevadász már túlvolt az életveszélyen. A hazautazást megelőző éjjelen Hammer elmesél-te az orvosnak Lobengula kincsének történetét, sbármennyire tiltakozott is a jó doktor, hálája jeléülelfogadtatott vele egy különös aranyszobrocskát. Asebesült nem tudott számot adni arról, miként tettszert a szoborra; halvány és zavaros emlékei alapjánúgy gondolta, valamelyik csata színhelyén bukkan-hatott rá - feltehetően ott, ahol egymásra támadtaka feketék. Merrick doktor tehát visszautazott Kimberleybe,utazótáskája mélyén a matebele király kincsébőlszármazó szobrocskával. Hammer pedig, amint va-lamelyest megerősödött, Johannesburgba indult.Nem volt könnyű dolga a vad vidéken, de mégisszerencséveljárt. A testén ütött sebek szépen gyógyultak, ám lelkétmintha különös kór rágta volna. Hiába tért hazakedves birtokára felesége és fiai mellé, a lidércesálmok nem hagyták el, mindegyre kísértették, s egy-re újabb, egyre rémisztőbb képekkel gazdagodtak.Látni vélte, hogy amíg ö meg a skót a feketékkelviaskodnak, a háttérben, a barlang szájánál, ahováa terhet ledobálták a harcosok, habzó szájú, dühöd-ten kántáló varázsló áll, s vadul rázva a ráaggatottholmiktól zörgő botját, átkot kiált a vakmerő fehé-rekre. Hammer tudta jól, a varázsló rabul ejtette aSkót kalandor távozó lelkét, őrajta pedig nyomothagyott, mely előbb-utóbb az őrületbe taszítja majd.Állapota csak romlott a hetek, hónapok múlásá-val; hiába volt Deltje minden kedvessége, mindengondossága. Nem segíthettek rajta az orvosok sem,jóllehet, a környék összes doktora megfordult márnála, mígnem az utolsót maga hajította ki, megtiltvaa családnak, hogy még egyszer bármiféle sarlatántengedjenek a házba. Ideje nagy részét a szobájába zárkózva töltötte,egyedül hadakozva belső rémeivel. Ereje lassacskánelhagyta, elméje zavarodottá vált, ha el nem is bo-rult még. Eleinte minden étkezésen részt vett, utóbbazonban már csak vacsorára tudta előcsalni a felesé-ge - társaságában mindazonáltal nem sok öröme telta családnak. Mindegyre a kaffer varázsló átkát em-legette; akármiről kérdezték is, előbb-utóbb biztonszóba hozta. s csak feküdt a szoba mélyén, hevert ott, akárvalami darab fa, sárga arcára fagyott örökös fél-elemmel várva a véget, az enyhet adó halált.Odalent Kimberleyben mit sem tudtak minderrőlazok, akik a szerencsétlen aranyásóhoz készülőd-tek, hogy kitudják titkait. Pearl-Merill lényegébenelkészült a szervezéssel; azt üzente, ugyan "odafentmég túl sok az eső", ennek ellenére néhány napmúlva akár el is indulhatnak, hiszen akad tennivalóTransvaalbanis. Dara és Liam azonban gyanították,hogy többet kell várniuk, mivel johannesburgigButler is szeretett volna velük tartani, őt azonbanegyelőre hátráltatták az üzleti ügyei. Feszült vára-kozás hangulata telepedett az egész családra.Scarlett szörnyű küzdelmeket vívott önnön magá-val, nehogy kitörjön belőle az aggodalom - sem aférjét, sem a lányát nem akarta könnyek között visz-szatartani, noha szíve szerint ezt tette volna. Liametis éppen így féltette; lassanként már úgy tekintett azír fiatalemberre, mint saját fiára.Különös érzés volt: ha arra gondolt, gyermeketm,Dara mellett Liam alakja jelent meg, s nem az Ame-rikában élő Ella és Wade. Nem tudta okát adni,miért alakult így, ám Tarán tett legutolsó látogatásanyilvánvalóan közrejátszott. Néhány hónappal Af-rikába utazásuk előtt látogatták meg az O'Hara bir-tokot, s bár mindenki roppantul igyekezett, nemsikerült feloldani a feszültséget. Tara és lakói virul-tak, noha az évek nem múltak el felettük nyomtala-nul. Önálló, független életet éltek, melyben Scarlett-nek már nem jutott hely; az asszony megbékélt agondolattal, s nem keresett mindenáron visszautat. A Más élet jutott osztályrészül mindőjüknek.Ám a nemrégiben megtalált, törékeny békét mostveszélyben érezte. Visszafojtott gyötrődése megintlegyengítette, ám ezt is igyekezett eltitkolni, nehogysazt higgyék, így akarja zsarolni őket. Megkeményí-tette a lelkét, s mosolygott, megpróbált örülni Butlerizgatott várakozásának, Dara kalandvágyának, denem sok sikerrel. Feszült volt és ideges, s hogymindezt valahogy levezesse, a négerekkel kiabált.Liam sem tűnt kiegyensúlyozottnak. Noha sohanem volt valami beszédes, most még a szokottnál iskevesebbet szólt, arcán pedig új, komor ráncok szü- lettek. Egy este, két nappal Pearl-Merill üzenete utánLiam a verandán állt, s homlokát az oszlopnak tá-masztva, a sötét kertet bámulta. Egyedül volt.Együtt lélegzett az éjszakával, tüdejét átjárta a virá-gok nehéz illata. Felpillantott a ragyogó, idegen csillagképekkel teliégboltra, s ujjai megfeszültek a korlát fáján. Hazavágyott. Egyre erősebben érezte szülőföldje vonzását, a ha-zahívó szót, mely az ír szelekből, az esőből s ahangával benőtt sziklák repedéseiből született,hogy leküzdve a hatalmas távolságot, felzendüljöna lelke mélyén. Úgy érezte, minden egyes napért,amit az idegen ég alatt tölt, egy-egy ír ember fizet azéletével, s ez a gondolat mételyként rágta őt.Noha voltaképpen nemigen tudta még hazaérvemilyen úton is kellene továbbindulnia, de úgy tar-totta, a Smaragd Sziget hamar helyet mutatna nekiharcosai sorában. Am így, messze tőle még csakreménye sem lehet, hogy bármiben is segítsen hazá-járnak, népének. A vonzás egyre nőtt. Feszültek, sírva csikorogtak a láncok, amik Dará-hoz kötötték a fiatalembert. De nem engedtek.Nem hagyhatta magára a lányt ebben a veszedel-mes, idegen világban. Semmiképpen sem hagyhattamagára, még akkor sem, ha nem értett egyet jelen-legi szándékaival. Liam háta mögött megmoccant a homály, és Darakarcsú alakja bontakozott ki a sötétségből. Halkanlépett a férfihoz, úgy siklott mellé, mint fürge kisvitorlás a móló oltalmába. Egy pillanatra megtor-pant mögötte, azután belekarolt.Hallgattak egy keveset; a kertet, a vaksin hunyor-gó csillagokat nézték. Utóbb Dara fészkelődni kez-dett, s felpillantott a barátjára. - Mi bánt? - kérdezte csöndesen, noha pontosantudta a választ. De úgy tartotta, Liamnek magánakkell beszélnie róla, hiszen mindaddig, míg csak né-mán töpreng, nem találhat kiutat.Liam nem válaszolt azonnal. Mit is mondhatottvolna? Semmi áron nem akarta bántani a lányt,márpedig az igazságot maga is fájdalmasnak találta.De nem tanította meg senki a kertelés kétes értékűművészetére, ezért hát, amikor már túl hosszúranyúlt a csend, így szólt: - Nem jó ez így. Sehogy sem jó.Dara bólintott. A sötétben apró rebbenésnek hatottcsak a mozdulat. - Tudom - suttogta. Hallgattak megint, s azt találgatták, vajon mi jár-hat a másik fejében. - Semmi dolgunk itt - mondta utóbb a férfi. - Miértnem megyünk vissza az otthonunkba..: oda, aholszükség van ránk, ahol várnak. Itt feleslegesek anapjaink... csak peregnek egymás után, semmireva-lón. Hát nem látod? - Nem nézett a lányra, a feketénkuporgó bokrokra meredt. - Egyáltalán, mit kere-sünk mi itt? - Én... - kezdte Dara, de nyomban elakadt. - Azthiszem - vágott bele ismét, - én sok mindent más-ként látok, mint eddig. Megváltoztam... Annyi, deannyi minden érdekel... Látni szeretném a világot...látni, és amennyire lehet, ismerve is. Én... én azthiszem, nem bírnám ki többé egy helyen, bezárva.Valami... valami elszabadult bennem. - Botladozvabukkantak elő a szavai, akadozva, mint az elcsigá-zott utazt léptei, hiszen még önnön lelkében is csaknehezen tudta megragadni a változást, szavakbapedig nem öntötte még senki előtt. - Értesz.. érteszengem, Liam A férfi felsóhajtott. Elfordult a kerttől, lepillantotta lányra. - Nem tudom - ingatta a fejét lassan. - Megváltoz-tál... ezt érzem. De miért? Miért fordultál el a... -Elakadt, megfelelő kifejezést keresett, de nem talált. - Mit keresel? Mit adhat neked az idegen világ, amita hazádtól nem kaphatsz meg? Mí fordíthat el Íror-szágtől, amikor annak oly nagy szüksége van rád?Dara lehajtotta a fejét, homlokát barátja karjánaktámasztotta. - Ő, Liam - suttogta elkeseredetten, s szemébenfelbukkantak az első könnycseppek. - Ne kínozz teis..- div sok mindennel kell megküzdenem. A mült,a jelen... és igen, a jövő. Mind itt van - szorítottakeblére a kezét - idebenn. Utat kell találnom közöttük... és ez nehéz... nagyon nehéz.Liam szótlanul bólintott. Halványan ő maga isérzett valamit Dara bizonytalanságából, de ci csu-pán az üt megválasztásával küszködött, az iránythatározottan ismerte, s rezzenetlenül tartotta. Alány pedig... úgy tetszett, ő kereszteződésben álldo-gál, s nem tudja, merre induljon tovább. De márvonzza, erősen vonzza az ismeretlen, sosemjárt ös vény. - És most.-. mi legyen? - kérdezte a férfi.Dara felszegte a fejét. Könnyei felszáradtak; sosemtudott sírni igazán. Halványan elmosolyodott. Errea kérdésre legalább készen állt a válasza - igaz,túlságosan messzire ez sem mutatott. - Azt szeretném - mondta kedvesen - ha elkísér-nél... a kíncs nyomában. Tudod, vajmi kevéssé hi-szek benne, és nem is veszem túlságosan komolyan,ez inkább apám vesszőparipája... de érdekel, és... és,ha netalán mégis sikerül... Liam, gondoltál te márarra, micsoda összegről van szó? - A lány hangjakomolyra változott. - Én nem értek az ilyesmihez,de azt hiszem, hihetetlen dolgokra lehetne jutniÍrországban a ránk jutó részből! Anyám sokat me-sélt a Feniánusokról, tőle tudom, hogy mindigpénzszűkében vannak... Talán meg kellene keres-nünk őket, ha visszatértünk... bár Keenan nem tar-totta őket valami sokra. De mégis csak egy szerve-zett egység:.. bizonnyal nagyobb a tapasztalatuk.Nem hiszem, hogy ne tudnának mit kezdeni a va-gyonnal... Dara egyre bizonytalanabbul beszélt. Nem éreztea szavai hitelét, noha komolyan gondolta, amitmondott. De nem talált mögöttük igaz lelkesedést,csak valami különös kötelességérzetet.A férfi váratlanul felnevetett. Kurtán, csendesen. - Ne küszködj, kedves - suttogta. - Ne háborúzzönmagaddal... nem érdemes. - Hallgatott egy sort,azután hozzátette: - Megkíséreljük megtalálni ezta... mesebeli kincset. Azután majd meglátjuk. Elvég-re, a folyók soha nem állnak meg...Azután csak álltak kart karba öltve. A lány Liamvállának hajtotta a fejét; így nézték az éjszakát. Asötétség pedig visszalesett rájuk a kert bokrai alól,féltve őrizve titkait, elrejtve magában a lappangóveszedelmeket. Dara megborzongott. Rég nem hallotta már a tá-volban puffogó dobokat, s a fenyegető hangot, melya titokzatos erőt hirdette - már azt gondolta, csupánaz utazás izgalmai feszítették túl annakidején azérzékeit. De most ismét megrezdült a homály, csön-des kavargásba fogtak az árnyak, s csöndes morajlásosont végig az ég alján. Vihar közeledne?Itt vagyok... - suttogta a hideg hang megint.Liam átkarolta a megrezzenő lányt; karja erejehirtelen nevetséges képzelgéssé alacsonyította a je-lenséget. A morajlás elnémult, a hang nem szólttöbbet, s a bokrok alatt is elnyugodtak az árnyak.Dara felsóhajtott. - Tudod - mondta nagyon halkan - néha olyannehéz... Keenan és Grainne megtanított az 8sök ere-jének tiszteletére és hitére, de én... én továbbra semértem igazán mindezt. Úgy érzem, mintha különösáramlatok tévelyegnének bennem, amik roppantfontosak lehetnek, de én nem tudom uralni őket...nem tudom, mire valók, nem tudom, mit akarnaktőlem. Erősnek kellene lennem, és bizonyos tekin-tetben valóban az vagyok, de nem eléggé. Meggyen-gít az örökös bizonytalankodás. - Elgondolkodott,azután hozzáfűzte: - Mintha... mintha a testem, azelmém ereje kevés lenne még, hogy befogadja mind-azt, ami bennem lakozik. - Hirtelen felnevetett, mintakit zavarba ejt önnön kitárulkozása. - Azt hiszem,túlságosan fiatal vagyok még. Vagy egyszerűencsak bolond? - nézett fel a férfira. - Ugyan - ingatta a fejét Liam. - Én soha nemértettem a lélek fájdalmaihoz, és most sem tudoktöbbet róla. De úgy hiszem, ott lehet a baj, hogytúlságosan hirtelen esett a változás... ha érted, miregondolok. - Nehezen talált megfelelő példát, deamikor mégis rábukkant, határozottabbá vált ahangja. - Olyan ez - r .adta - mint a tanyán élőember, amikor előszó negy fel a nagyvárosba...megzavarodik, nem ismeri ki magát, téblábol. Gyer-mekként viselkedik, holott az otthonában erős, ha-tározott férfi, aki összetart és ellát egy családot.Furcsállja, és nyilván szégyelli is... holott igazánnem nagy dolog. Fordítva ugyanúgy áll. - Vállatvont egy szusszanásnyi csöndben, azután folytatta: - Magam sem vagyok ezzel másként - vallotta be. - Csak éppen... engem nem vonz a nagyvilághaza vágyom, oda, ahol kiismerem magam, aholtudom, ki vagyok, és mit tehetek. Tanácsolhatnámneked is, ne keress más utakat, maradj a régi ösvé-nyen, és újra biztosnak érzed majd a lépteidet... denem teszem. Magad szabod meg az utadat, abbasenki egy szóval bele nem szólhat. Csak éppen...Elhallgatott, s a csönd most súlyosan libbent a lányvállára. - Jobb szeretném, persze, ha visszafordul-nál. De rossz szavam akkor sem lesz, ha maradsz -fejezte be utóbb. Liam, s a hangja rekedt volt nagyon.Dara felpillantott a férfira, és szívét csordultig töl-tötte a meghatott szeretet. Pontosan tudta, milyenvihar dúlhat barátja lelkében - erről árulkodott szo-katlan beszédessége is; Liam mégis nyugodt ésmegértő maradt. Nem nehezítette a lány dolgát fe-lesleges szólamokkal vagy a zsarnok szeretet millióéles fegyverével - véleményt mondott csupán a ma-ga szokott csöndes módján, amiben mégis bennevolt, mennyire ragaszkodik Darához.A lány felsóhajtott. Ó, Grainne, gondolta keserű-en, milyen jó is lenne, ha valóban olyan erős lehet-nék, mint amilyen erőt ti szántatok nekem!Úgy érezte, nem lehet méltó a névhez, amit az öregjavasasszonytól kapott. Dara, a Tölgy, a kelták leg-szentebb fája, az ég istenének jelképe, a legnagyobberő hordozója - és ő, a bizonytalan útkereső. Vajmikevés közük lehet egymáshoz... legfeljebb valamigyökerevesztett magonenak volna jö, a gyöngébbikfajtából. Nem értette, mi kínozza, mi hajtja mindegyre.Nem gondolt rá, nem gondolhatott rá; hiszen aligismerte szüleit, hogy nem csupán ír ősök cérét kaptaörökül tőlük, de aj keserédes, átkos-áldásos öröknyughatatlanságot, a megpihenni képtelen, mindigújra vágyó kalandorlelket is, mely most lázadoznikezdett az ellen, hogy csupán egy etlen cél vezéreljeát az életen. Ez a nyughatatlanság szegült szembe Keenan vé-gakaratával, s taszította a bizonytalanság örvényé-be a lányt, nem adva neki egyetlen kapaszkodót,kicsiny támpontot sem. Árulónak, állhatatlannakérezte magát, azt hitte, gyöngeség csupán, mí eltán-torítja a megszabott úttól örök lelkifurdalás gyötör-te, hiszen nem lehetett még tisztában vele, milyenhatalmas erwel kellene felvennie a harcot - nemtudta még, mit jelent a kalandozóvér.Szomorúan elmosolyodott, és felpillantott Liamre. - Tudod, annyit gondolkodtam már - mondta -mit is tehetnék Irországért. Mollroe-nak meg kelletthalnia, ez nyilvánvaló... De ki jöhetne utána? Cathe-rine de Grainne kisasszony, aki felépít egy másodikBallyharát? 1-allottad te is anyám történetét, tudod,mi lett a sorsa a felkelők falujának... Azt hiszem,egyre inkább a politika kérdése lesz az ír mozgalom,nem pedig a fegyveres felkeléseké. És bármennyireígy tartom jónak, okosnak magam is, én nem akarokpolitikus lenni... képtelen lennék ilyesmire. Másutat pedig, legalábbis egyelőre nem látok. - Szüne-tet tartott, utóbb hozzáfűzte - Ha rábukkanok vala-mire, nyomban visszatérek, ezt biztosan tudom. Deaddig...? Kérdése hosszan lebegett a levegőben, gondolatoktucatjait segítve a világra. Merengőn hallgattakmindketten. Végül a férfi törte meg a csendet. - Addig? - kérdezte, s a hangja valamivel vidámab-ban csengett, mint eddig. - Addig megpróbálunknémi pénzt szerezni az ír politikusoknak, hmm? 17. Véget ért az óesztendő - ki csöndesen, ki zajos ün-nepségek közepette búcsúztatta. Elmúlt, s átadtahelyét a megszámlálhatatlan remény terhétől lassúléptű újnak, 1895-nek. Párizs, miként mindig, most is látványosan ünne-pelt. Zsúfolásig teltek a bárok, a mulatók, a bálter-mekben bódult mámorban keringtek az előkelősé-gek. Verítékezve emelgették lábukat a lokálok lá-nyai a tánckarokban, a pódiumokon egymást vál-tották a testiség istennőinek kikiáltott énekesnők. Alelkes közönség számára kifényesített mosolyuk ne-migen palástolhatta fáradtságukat - ám a csípőigfelhasított szoknyák, mély, ígéretes dekoltázsokbízvást lekötötték a nagyérdemű figyelmét.Nick soha nem kedvelte ezt az éjszakát. Bosszan-totta, hogy az emberek valami külön e célra tartoga-tott örvendezésbe, vidámságba lovalják magukat, sarcukon dermedt vigyorral erőlködnek hajnalig,miközben - meglehet - aligha akad minek örülniük.Amúgy sem tartotta különösebben örömteli ese-ménynek az évek fordulását; akként viszonyult eh-hez is, mint a születésnapokhoz. Miért kell boldo-gan megünnepelni, hogy ismét lepergettegy eszten-dőnyi homokszem a nekünk rendelt mennyiségből?Nem is akadt senki, aki köszöntötte volna a mester-tolvaj születésének napját- már csak azért sem, mertmég maga sem volt tisztában a pontos dátummal.Az óév utolsó napján, mint már korábban annyi-szor, csak sodródott a városban; az ismerőseit láto-gatta végig, de sehol nem töltött hosszabb időt.Afféle búcsúzásnak szánta e körutat, utolsó találko-zásnak, mielőtt hajóra száll, hogy meglátogassaRhett Butlert - Afrikában. Ez a gondolat mindegyre mosolyt fakasztott azarcán: a világ másik felére kell utaznia, hogy lássaaz öreg kalandort, holott hosszú évekig sokkaltaközelebb voltak egymáshoz. Mindazonáltal, egyrejobban tetszett neki az ötlet. Hiszen kedvére valóvolt az út, a helyszín, a kaland lehetősége; s a pusztatény: valami újba, valami másba foghat, kiléphetazonos kaptafára formázott napjaiból, egy időremaga mögött hagyhatja unalomig ismert társaságát.Victorine kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy aférfi is Afrikába utazik - az Árnyék óvakodott affélekifejezéseket használni, mint "elkíséri", "vele megy" - s éppen Johannesburgba. Természetesen nyom-ban javasolta, keljenek át egyazon hajóval a tenge-ren, hiszen úgy "sokkalta kellemesebb lesz a hosszúút" és talán vonatra is együtt szállhatnak majd,hiszen "nyilván nem túlságosan jó ott a közlekedés".Nicknek nem akadt ellenvetése, noha némely ke-vésbé romantikus pillanatában azért felmerült ben-ne a gondolat: milyen érdekes lenne egyedül utazni.Egy ilyen hosszú hajóúton annyi minden történhetaz emberrel. Az igazat megvallva, néha kissé meg-rettent annak lehetőségétől, hogy minden áldottnap Victorine-nal sétáljon fel-alá a fedélzeten, udva-rias és nyilvánvalóan ellenőrzött csevegésbe kény-szerítve. Esténként feltehetően tánc, azután a kabin-jába kísérheti a hölgyet; illedelmes kézcsók, mosolyés kedvesség. Esetleg alkonyi séták a hátsó fedélze- ten. 397 Időről-időre bátortalanul hadba induló cinizmusaazonban minduntalan vereséget szenvedett. A mes-tertolvaj érzelmei ezúttal minden eddiginél messzetartósabbnak és erősebbnek bizonyultak. "Hiába na;azt hiszem, öregszem" - mondogatta néha Erősnek,aki az utóbbi időben - mintha csak megérezte volna,hogy Nick elhagyja őket - mindegyre ott sertepertélta nyomában, amikor az Árnyék otthon tartózko- dott. Az indulás napja aztán sokkal gyorsabban érke-zett el, semmint szerette volna. Úgy érezte, rengetegügyet hagyott befejezetlenül, számos kérdést meg-oldatlanul - és egyáltalán, mi keresnivalója lehetneki a világ végén? Ám halasztást nem kapott; ajanuárral együtt Párizs is elmaradt mögötte.Hullámok. Szürkék, zöld árnyékokkal. Lusták, tü-relmesek, hatalommal telik. Valami különös, folyé-kony fém játéka önnön szórakoztatására. Óceán:időtlen álom, gondolatok ébresztője; a Végtelenanyagi formája. Hullámok. Haragvók, gyilkos indulattól remegők;fekete acél nyughatatlan tömege. Éjkék árnyak, vad-fehér, széltépte tarajok. Óceán, a Halál örökkön újrarendeződő, kielégíthetetlen éhségének hegyvidéke.Víztömeg-szirtek, víztömeg-völgyek; retteg; mi el-nyeletni ítéltetett. Nick a hátsó fedélzeten üldögélt, egy lépcső úgy-ahogy széltől és vízpermettől védett árnyékában, sazon töprengett, milyen sok maradt az emberben az6si ösztönökből, az elődök babonás rácsodálkozá-sából. Eleddig azt gondolta, csak a tűz, az izzózsarátnok látványa képes elbűvölni őt- miként nyil-ván már az első embert is, aki megpillanthatta, talánvalami villámsújtotta fa ágaiból lakmározva. Ám, L amint hajójuk kiért az Atlanti-óceánra, meg kelletttapasztalnia, hogy nem sokkal kisebb a hullámzóvíz varázsereje.sem. A nyugodt időben lomhán, már-már elképzelhe-tetlen lassúsággal gördülő, ezerféle színt kikeverőhullámok látványa kétségtelenül hipnotikus erővelbírt. A gondolatok, a testet elhagyó lélek világábasegítette át a fogékony szemlélőt, egy olyan térbe,ahová a valóság durva anyagi formája soha nemjuthatott. A végtelen horizontig nyújtózó, irgalmatlan erőről álmodó tenger elzsongított, elvarázsolt,hamis biztonságba ringatott minden tapasz-talatlant; mintha a vihar, a vad szelek és a gyilkostajték sosemhallott-sosemlátott legenda volnának csupán. Ám amikor elsötétült az ég, és az ónszín fellegekaz ónszín hullámhegyek fehér tarajú homlokánegyensúlyoztak, s a hajó, a kiűzetésre ítéltetettbeto-lakodóesetlenülbukdácsoltközöttük,bizonyszem-pillantás alatt szertefoszlott a bizalom; nem maradt - nem maradhatott - más, csak a főhajtó félelem.Alant a felfoghatatlan mélység, odafent a súlyosmennybolt, a háborgó felszínen pedig a mindegyreelőre törekvő, semmi kis alkotmány. Nick gyakortagondolt a hajdanvolt hajósokra, a nem is olyan mesz-szi múlt tengerészeire, akik kisebb-nagyobb vitorlá-saik fedélzetén járták a világ tengereit; mit érezhet-tek vajon azok vihar idején? A Nick lába alatt dohogó gépek erőt és megbízha-tóságot sugalltak, a jókora hajótest, az elegáns ésmagabiztos tisztek nyugtatólag hatottak az utasok-ra, a pazar kabinok, a szalon, a zenekar pedig feled-tette a szárazföld távolságát. Ám vihar idején méga kényelmes kabinban sem érezhette magát túlsá- 398 399 gos biztonságban az ember, lett légyen bár mégolyelszánt is. És odalent, a hajófenékben szorongó utasok?Mintha láthatatlan, ám áthághatatlan határ feszültvolna á luxusfedélzet alatt: mögötte kezdődött apokol. A mélyben, levegőtlen termekbe zsúfolvautaztak a nincstelen vándorok, az új, jobb élet, derűsjövendő kedvéért útnak induló nyomorultak. Eme-letes ágyaikon kuporogva, állandó homályban,többnyire betegen szorongták végig az utat, amitodafent zenés, táncos vacsorák és megannyi elmésötlet hivatott elviselhetővé tenni a vagyonosak szá-mára. A hajótársaságokat mégis inkább az ő össze-kuporgatott fillérjeik tartották el, semmint a kisszá-mú előkelő luxusjegye. Évente átlagosan egymillió-m vágtak neki az öceánoknak, hogy valamely távoliparton szerencsét próbáljanak.A fenti utasokat -noha legtöbbjük tudott a fedélzetalatti világról - gondosan óvta a társaság, nehogynyugalmukat vagy jóérzésüket megzavarja a pór-nép. Nicket eleinte bizony feszültté tette a tudat,hogy miközben ő mosolyogva pezsgőzik odafent, amélyben még levegő is alig jut az embereknek. Demivel nem volt kifejezetten érzelgős alkat, hamaro-an száműzte a gondolatot elméje legmélyére. Amestertolvaj hajlott arra, hogy a kellemetlen dolgo-kat, amiket nem tud befolyásolni, egyszerűen kire-kessze az életéből, mintha egyáltalán nem léteznnek. Mivel nem tehetett ellene, el kellett hát fogad-nia. Egyszerű, noha megalkuvó szabály - mind-amellett sok esetben roppant hasznos. Gondot csakakkor okozhat, ha kikerülhetetlenül, közvetlen kö-zelből kell szembesülni valamely "kitaszított" jelen- séggel. Érdekes módon, Víctoríne kisasszonyt nem lát-szott különösebben megviselni a kivándorlók sorsa.Szemmel láthatóan úgy tartotta, az alsóbb néposz-tályoknak ténylegesen ott a helyük. Keresztülnézettrajtuk, észre sem vette őket, ám ez a semmibe vételmerőben különbözött Nick védekező magatartásá-tól - mélyről, meggyőződésből fakadt.Az Árnyékot - jóllehet, tisztában volt vele, hogy akisasszony Franciaország egyik legrégebbi nemesicsaládjának sarja, s mint ilyennél, nem meglepő azeffajta hozzáállás - bizony váratlanul érte ez a ko-zöny. Valahogy nem illett a lányról alkotott képbe,akármilyen helytálló magyarázat volt is az ereibenfolyó színtiszta kék vér. "Kíváncsi vagyok" - merengett magában a mester-tolvaj - "mit szólna hozzá, ha elmondanám neki, énhonnan jöttem. Vajon nyomban elhervadna az agyönyörű mosolya, ha megtudná, hogy egy egykoriutcakölyköt tüntet ki a kegyeivel?"Az efféle gondolatok persze már az új erőre kapócinizmus szülöttei voltak, mely a hajó előrehaladtá-val, az idő múltával egyre inkább visszakövetelte azőt megillető helyet a mestertolvaj lelki egyensúlyá-ban. Mindezt természetesen korántsem csak Victo-rine szegényeket sújtó közönye eredményezte - hi-szen Nick sem volt az a lánglelkű forradalmár. Áma lomha egykedvűséggel egymásra következő na-pok soraj a hosszú, egyforma találkozások, és nemutolsó sorban a nagybácsij Frédérique jelenléte fel-ébresztette a mestertolvajban a szunnyadó kételke- dést. Victoríne csodálatos - és rendkívül kívánatos -teremtés, ezzel nem akadt hiba. Ám minél több időttöltött vele, minél gyakrabban látta, hallgatta őt azÁrnyék, annál inkább megérett benne a felismerés:nem szerelmes Victorine Chatellerault-ba.'Talán so-sem volt az, vagy ha mégis, az szalmaláng lehetettcsupán. Ez a lány mégsem neki rendeltetett.Napról napra, apró jelek során át jutott el idáig, sa gondolat súlyos lavinákat indított útnak bensőjé-ben. A kétségbeesés ritka pillanatai váltakoztak amegkönnyebbüléssel és a közönnyel, néha a kétke-dő bizonytalansággal. Mindeközben pedig, legna-gyobb megdöbbenésére, újra és újra felsejlett előttea kis pillangó képe, akinek abban a nevesincs bár-ban a rubint ajándékozta. Nem tudta mire vélni adolgot, bár sejtette, valamiféle kereszteződési pontlehetett volna az életében, ha akkor és ott máskéntcselekszik. "Pierrot-t kellene megkérdezni" - morfondírozott - "8 járatos az ilyesmiben." Utóbb aztán úgy döntött,száműzi a kérdést jelen gondjai köréből, hiszen bő-ségesen akad töprengeni valója enélkül is. Pierrotmessze van, nem segíthet; majd beszél vele, amikorvisszatér Párizsba - ha ugyan megtalálja.Remélte, kétségeit nem tükrözi viselkedése; sem-mire sem ment volna vele. Mivel örökös morfondí-rozása ellenére is tanácstalan maradt, az időhúzásősi módszeréhez folyamodott és azon igyekezett,hogy álcája mindvégig tökéletes maradjon, míg ki-utat nem talál. Lelke mélyén persze tudta, úgysemcselekedhet másként, egyszer mindenképpen kö-zölnie kell a lánnyal, hogy útjaik elválnak, ám min-den ízében berzenkedett a gondolattól, s igyekezettminél későbbre tolni a szakítás pillanatát.Maga sem értette azonban pontosan, hogy miért.Nem akart fájdalmat okozni Victorine-nak, rendbenvan. De mégsem ez volt az egyetlen ok. Mintha afelismerés ellenére is kötötte volna valami a lány-hoz; néha valósággal beleborzongott, ha arra gon-dolt, örökre eltűnhet mellőle a varázslatos teremtés.Valahogy így képzelte el, amikor középkori törté-netekben megbabonáztak valakit.Talán, ha nem lett volna jelen minduntalan egyfelesleges harmadik, minden másként alakul. Ámtermészetesen nem lehetett elvárni egy ifjú úri-hölgytől, hogy egyedül mutatkozzék egy fiatal-ember társaságában - meg aztán, a hosszú hajóútsem Victorine kedvét tükrözte. Armandine ki-sasszony szerepét tehát ezúttal Frédérique nagybá-csi töltötte be. A férfi mindegyre olyan benyomást keltett Nick-ben, mintha éppen akkor harapott volna valamikülönlegesen fanyar vackorba; arcvonásai, tekinteteés hanghordozása legalábbis ilyesmire utaltak. El-múlt már ötven esztendős, gyermekkorára a véresforradalmak párizsi eseményei nyomták rá bélye-güket - ki tudja, tán ez keserítette meg végérvénye- sen. Az Árnyék kezdettől fogva roppant ellenszenves-nek találta őt. Mindenről fensőbbséges unalommalbeszélt, mintha az egész világon semmi sem akad-na, ami le tudná kötni. Ajka felett vonalnyi bajuszlapult; a száj megvető görbületét követve még in-kább kihangsúlyozta a fanyar hanghordozást.Arcán vékony, szürke bőr feszült, nyugtalan, okosszemei alatt átsejlettek az erek. Az alakját körüllen-gő kellemetlen hangulathoz pompásan illett bicegőjárása. "Mint valami felfuvalkodott egyiptomi el-őkelőség sétáló teteme" - summázta nem túlságosanhízelgő véleményét a mestertolvaj.Frédérique bácsi Victorine-hoz fűződő viszonyasem nyerte meg igazán az Árnyék tetszését. Nekiugyan soha nem lehetett tudomása egyetlen nagy-bátyjáról sem, ám meggyőződése volt, ha lett volnaneki ilyen, minden bizonnyal sokkalta bensősége- 402 403 sebb kapcsolat alakul ki közöttük. Elvégre a lánymégiscsak Frédérique házában élt az utóbbi évek- ben... A bicegő férfi, úgy tetszett, szintén nem tartja va-lami nagyra a mestertolvajt, noha ennek megítélésenem bizonyult könnyűnek - Frédérique mindenki-hez egyformán szólt. Mindazonáltal - kény-. szerűségből persze - előfordult, hogy beszédbe ele-gyedtek egymással a sétálófedélzeten, esetleg aszélárnyékos oldal nyugszékeiben üldögélve.Szinte kizárólag politikáról esett szó közöttül amagánélet kérdéseit mindketten szigorúan kerül-ték. Nick ugyan eleinte igyekezett Victorine-ról kér-dezősködni, de a nagybácsi kurta, semmitmondóválaszai hamar kedvét szegték. Ha voltak is a férfi-nak bármiféle érzelmei, igen gondosan titkolta őket.A mestertolvajt utóbb már olyannyira bosszantottaez a közöny, hogy veszélyes játékba kezdve, mind-untalan megpróbálta kibillenteni belőle Frédérique-et. Természetesen szűk határt szabott magának,semmi esetre sem szándékozott megsérteni Victori-ne rokonát - így aztán nem is jutott semmiféle ered- ményre. A lány ezalatt többnyire kétségbeesetten igyeke-zett fenntartani az egyensúlyt, mindkét félnek meg-felelve biztosítani a gördülékeny társalgást. Igyeke-zete meglehetősen feltűnő volt, már-már erőltetett;az Árnyék egy alkalommal - természetesen négy-szemközt - szóvá is tette a dolgot, de a helyzetazután sem javult igazán. Victorine mindegyre sza-badkozott a nagybácsi különc mogorvasága miatt,a mestertolvajnak pedig egyre inkább kezdett elegelenni a lehetetlen helyzetből.ügy érezte, mintha valami furcsa színdarabbacsöppent volna. Semmi nem volt a helyén, senkinem viselkedett természetesen - még 8 maga sem.Ugyanakkor, ha egyenként akart példákat hozni,határozott esetekkel, szavakkal megtámogatni ho-mályos érzéseit, minduntalan kudarcot vallott. Nem tudott megkapaszkodni semmiben.Langyos szél kerengett a fedélzeten, a magas kémé-nyek felett áttetsző bárányfelhők libegtek. Kellemesdélután volt, a hideg, kopár Európából érkezőknekvalóságos felüdülés. Sokan sétáltak a felépítménykörül, s a nyugszékek is hamarosan megteltek nap-fürdőző utasokkal. Nick a nagybácsi kétes értékűtársaságában élvezte a kellemes időt, s arra gondolt, 5 mennyivel jobban érezné magát, ha lehunyt szem-mel a Nap felé fordíthatná az arcát. Erre azonbanegyelőre reménye sem volt; Frédérique elmélyült apolitikai helyzet taglalásában. - Én mondom magának, fiatalember - mondta ko-moran - ha ez így megy tovább, bízvást számítha-tunk egy újabb forradalomra! A pórok örökösencsak zúgolódnak... mindegy, minek nevezik magu-kat, a lényeg, hogy sehogy sem tudnák nyugtonmaradni. Szocialisták, piha! Hallott már róluk?Munkásosztály, munkáshatalom! Hát kérdem én,mivé lesz a világ, ha a farok csóválja a kutyát? - Nem hinném, hogy komolyan kellene venni azilyesmit-vélte a mestertolvaj. - Amióta világ a világ,mindig voltak efféle ellentétek. - Voltak bizony - helyeselt savanyú ábrázattal amásik - és nézze csak meg, mennyi kárt okoztak!Ha egyszer a vérszomjas csürhe hatalmat kap, azisten legyen irgalmas az országhoz. - Ugyan, ehhez azért mégiscsak kevés az elégedet-lenkedés. - Csak ne vegye őket félvállról, fiatalember! Nézzecsak meg, már a kormány is felismerte a veszélyt.Tavaly komoly törvényeket szavaztattak meg elle-nük, ennek ellenére mégis megalakult a szövetsé-gük. - Frédérique megvetően horkantott. - CGT,piha! A Munka Általános Szövetsége... ehhez mitszól? Nevetséges! És nehogy azt higgye, csak ná-lunk van ilyesmi! Angliában és Németországbanhasonló a helyzet. Kérdem én, mi lesz ebből? - Nem tudom - ismerte be töredelmesen Nick, scsak magában tette hozzá: "De nem is igen érdekel".A nagybácsi ajka felett utálkozva gyűrődött összea keskeny bajusz. - Én azonban tudom, fiatalember, nagyon is jóltudom. - Úgy tűnt, ez a téma még őt is kibillentiunott fensőbbségéből. - Anarchia! Mondhat bármitaz a két német, Marx meg Engels, gyárthatnak szé-pen szóló filozófiákat, a világban megvan minden-kinek a maga helye, és ha ez a rend a feje tetejére áll,abból nem lehet más, csak anarchia és összeomlás.La Tour du Pin, Albert de Mun, Le Plav - a férfibüszke elégedettséggel sorolta a neveket- ők láttákhelyesen! Nem csoda, hogy Léo pápa kilencvene-gyes "Rerum novarum"-ának is a paternalizmus azalapja. A nép, nevezzék akár munkásosztálynakmagukat, örökké kiskorú marad, és irányítást igé-nyel! - Előredőlt, mögötte a szél nyomban beleka-pott a nyugszék szövetébe. - Hivatásrendekre tagoltrendszer... egyedül ez lehet működőképes! - A pápa? - vonta fel a szemöldökét Nick. - Hát márő is ilyesmivel foglalkozik? - Méghozzá nagyon helyesen - biccentett a másik,és visszadőlt a székébe. Sehogyan sem illett hozzá aszövetalkotmány, súlyos, faragott karosszékben lettvolna a helye. - Az állam és a klérus örvendetesenközeledik egymáshoz, a közös veszedelem ellené-ben. A kilencvenkettes enciklikában Leo már köz-vetlenül felszólít a polgári társadalom politikairendjének elismerésére... En magam ugyan nem lel-kesedem különösebben a keresztény egyházért, deebben az esetben valóban helyénvaló az összefogás.Hiszen ez a... ez a munkásosztály - hangja szintecsöpögött a gúnytól - még önmagán belül sem képesegységet teremteni, hogyan akarnának hát hatalom-hoz jutni? Radikálisok, allemane-isták, anarchisták,s ki tudja, még miféle szerzetek hadakoznak egy-mással. És ezek akarnak vezető szerephez jutni azországban? - A történelem során soha nem sikerült szilárdnéphatalmat létrehozni - mutatott rá a mestertolvaj.Igyekezett összeszedni magát, mert az imént kishí-ján elszundikált. - Hát persze, hogy nem! I'róbálja elképzelni, miféleállam lenne az, ahol a gyári munkások meg a pa-rasztok vezényelnének! Némelyikük írni-olvasnisem tud. Apáik, nagyapáik, ükapáik mind mind akét kezük munkájából éltek, soha semmi közük nemvolt a politikához vagy a gazdasághoz. Hát mitművelnének ezek egy országgal, kérdem én? - Felteszem, képtelenek lennének hosszútávonéletben tartani. - De megpróbálnák-bökött a levegőbe Frédérique. - Ők aztán semmiképpen nem hinnék el, hogy csakromlásba viszik az országot! Szocialisták, piha!Képzeljen el egy politikust, akinek olaj száradt akörme alá! Nick halványan elmosolyodott. Sosem gondoltavolna, hogy akad téma, ami ennyire felbosszantja ahalvérű nagybácsit. - Tudomásom szerint ezt az eszmét azért nemcsupán munkások vallják a magukénak - mondta. - 406 407 A Quartier Latin diákjai között igen sok követőjeakad például. - Eh, divathóbort, semmi más - legyintett Frédéri-que. - Magával sodor olyan embereket is, mint Mil-lerand vagy Briand... de ez nem jelent semmit. Né-hány eltévedt tanult ember nem gondolkodhat egyegész tömeg helyett... meg aztán, ha már egyszermegfertőződtek, azok sem beszámíthatóak többé. -Elhallgatott, a mestertolvaj pedig reménykedve le-hunyta a szemét, s élvezte, amint a napsugarakmegérintik az arcát. A másik azonban kisvártatvamegint beszélni kezdett: Össze kell fogni ellenük -jelentette ki határozottan. - Beszüntetik a munkát,erőszakoskodnak... két éve meg, Carmaux környé-kén egy Jaurés nevű szocialista nyert a választáso-kon. Csak gondoljon bele, hová vezethet ez!Nicknek egyáltalán nem volt kedve belegondolni.Türelme határára érkezett; úgy döntött, valamilyenürüggyel faképnél hagya a politikába temetkezettnagybácsit, és elrejtőzik a fedélzeten. - Úgy bizony, fiatalember - fejtegette tovább asavanyú ábrázatú férfi - össze kell fogni, és nagyonkeményen fellépni! Mint a Dreyfus ügyben - bököttujjával a levegőbe. - Látja, az végre egy rendes,karakán lépés volt! Az Árnyék felegyenesedett ültében. - Maga úgy gondolja, hogy jogosan ítélték el akapitányt? - kérdezte, és hangjába hideg él költö- zött. - Hát persze - nézett Nickre megütközve a másik. - Ez csak természetes, nem? Mi járna egy hazaáru-lónak, ha nem az Ördög-sziget? - Összevonta aszemöldökét: - Ohó, fiatalember, csak nem maga isantiszemita uszításnak tekinti a pert? - Koholtnak és hamisnak tekintem - felelte kimér-ten Nick. - Hogy mi köze van hozzá az antiszemi-tizmusnak, az különösebben nem érdekel. Meggyőződésem, hogy Dreyfus ártatlan. Csak eszköz voltvalami ocsmány politikai játszmában.Frédérique megvetését ezúttal szinte tapintani le-hetett. Szája lebiggyedt, a vonalnyi bajusz hűségescsatlósként követte. - Ejnye, fiatalember - mondta fanyarul - magát ígymegtévesztették... vagy szívből osztja a lázadók né-zeteit? Netán... a vére hajtja a kapitány pártjára?Végeredményében mindegy is... egyik esetben semajánlom, hogy túlságosan harsányan hangoztassa avéleményét. Az Árnyék elmosolyodott. Jellegzetes mosolyvolt, valahogy egyszerre kaján és fenyegető - azonkevesek, akik jól ismerték őt, ilyenkor nyombanelhallgattak és sietve odébbálltak, nehogy túlságo-san közel legyenek, amikor a mestertolvaj dühekirobban. - Engedtessék meg nekem - mondta csöndesenNick - hogy saját véleményem legyen, s azzal aztkezdjek, amit akarok. Ami pedig a véremet illeti - anagybácsi szemébe nézett, tekintete fagyos volt,akár a téli éjszakák - nos, ahhoz rajtam kívül legfel-jebb annak lehet némi köze, alti veszi magának abátorságot, és megkísérli kiontani!Victorine Chatellerault a korlátnak támaszkodvanézte a két férfit. Mellette egy csúnyácska, mérhe-tetlenül elkényeztetett lány álldogált - egy nagybányavállalat főrészvényesének gyermeke - ésszüntelenü fecsegett. Victorine-t eleinte csaknemmegőrjítette az ostobaságaival, de hamarosan rájött,hogy korántsem kell odafigyelnie, elég, ha néha-né-ha bólint, vagy azt mondja: Nahát! A lánykát eztökéletesen kielégítette, míg az aranyhajú szépségzavartalanul elmerülhetett gondolataiban.Victorine megérezte, hogy az Árnyék megválto-zott, jóllehet, valós jeleket nem tudott volna sorolni.Attól tartott, a férfi előbb-utóbb ki akar majd szaba-dulni érzelmei béklyójából, s ezt ő semmiképpennem hagyhatta. Valamit mindenképpen tennie kel-lett, mielőtt Nick végképp hátat fordít neki.Látta, amint a fiatalember feláll a nyugszékből,mereven biccent Frédérique felé, azután elsiet a hát-só fedélzet irányába. Victorine első gondolata azvolt, hogy utána megy, de utóbb mégsem mozdult.A mestertolvaj feszes mozdulataiból arra következ-tetett, alaposan felbosszanthatta a beszélgetés; hamost követi, abból aligha születhet kellemes társal-gás. Jobb lesz, ha vár egy kicsit, amíg a férfi meg-nyugszik valamelyest. Türelmesen hallgatta hát még negyed órán keresz-tül a részvényes-lányka fellengzős fecsegését ru-hákról, kocsikról és birtokokról, azután udvariasám tökéletesen üres mosollyal elnézést kért, és ma-gára hagyta a fodrokba-bodrokba csomagolt kis te-remtést. A tatfedélzeten bukkant Nickre; a férfi a korlátnálállt, és a hajó kavarta fehér tajtékot leste. Haját éskönnyű felöltője szárát cibálta a szél, felette nagy,fehér madarak kerengtek. A lány szorosan mellé lépett, arca súrolta a mes-tertolvaj vállát. Alattuk remegés futott át a lemeze-ken, ahogy egy hatalmas hullám oldalba kapta ahajót. A test megbillent, Victorine ösztönösen a fér-fibá kapaszkodott. Tovahaladván, a hajó vissza-nyerte egyensúlyát, ám az aranyhajú szépség nemengedte el az Árnyék karját. - Nick? A mestertolvaj lepillantott Victorine arcára. Szép,Uram Isten, milyen szép! Kapcsolatuk során talán még egyszer sem kerültennyire közel a lányhoz. Úgy lobbant fel benne akívánság eleddig lefojtva parázsló zsarátnoka, akár-ha olajat öntöttek volna rá. Karját perzselte a kiskezek érintése, arcát finoman meg-megérintetteVictorine lehelete, tudatát elködösítette hajánakbó-dítóillata. Mintha felizzítottvér áradna szétereiben:érezte, miként szabadulnak el benne az ösztönök. - Megint felbosszantotta a nagybátyám?Az Árnyékot váratlanul érte a hangulathoz egyál-talán nem illő kérdés, mindazonáltal hálás volt érte - segítségével elkergethette a tudatára telepedő kö-döt, s visszafoghatta szabad prédálásra vágyó ösz- töneit. - Ó, semmi különös - mondta száraz to: okkal. - Neis törődjön vele. Túlságosan belefeledkeztünk a po-litikába... és az ilyesmi engem hamar kifáraszt. -Victorine még mindig közel volt hozzá. Túlságosan közel. - Igazán sajnálom, hagy... ilyen nehezen értik megegymást. Tudja, a nagybátyám igazán nem rosszember. Csak, olyan magának való. Nehezen boldo-gul másokkal... sokszor még a közelebbi ismerősei- vel is. - Van ez így - biccentett a férfi. - De oly sokszorkértem már, ne eméssze magát emiatt. Nem hin-ném, hogy bármiféle tragédia származna abból, hanem leszünk jó barátok Frédérique-kel. Nem le-szünk örökké összezárva... a hajóút hamarosan vé- get ér. A madarak egyre csak kiáltoztak a fejük felett,időnként le-lecsapva a nyomvonalban hánykolódóhalakra. A szél megerősödött kissé, vízpermetetszórt a korlátnál állókra, s fehér tajtékfodrot illesz-tt a felnövekvő hullámokra. - Ne haragudjon, kérem. - Victorine lehajtotta afejét. - De tudja, én annyira örülök, hogy együttutazhatunk... roppant sajnálnám, ha magának ezkellemetlenséget okozna. Pusztán... ezért aggodal-maskodom annyit. Ugye megbocsájt!?Aranyszín haját előrefújta a szél; Nick nem láthat-ta az arcát, csak a rakoncátlanul táncoló tincseket.Elgyengült megint. Hát hogyan is mondhatná megezek az ártatlan teremtésnek, hogy váljanak el azútjaik egyszer s mindenkorra? Ámbár, ha most ma-gába nézett, nem is volt oly bizonyos benne, hogyvalóban el akarja hagyni a lányt. Az ördögbe már ezzela bizonytalansággal! Mint valami esetlen kölyök - Hát lehet haragudni önre? - mosolygott a kí-sasszonyra. - Nem, nem. Hát persze, hogy nemharagszom... csupán kérem, hogy ne beszéljünktöbbet a nagybátyjáról. Annyi más, sokkal kelleme-sebb téma akad. Használjuk kí.Victorine felnevetett. - Ünnepélyesen megígérem, hogy nem kellemet-lenkedem többet-jelentette ki. Szemében ragyogtakaz apró szikrák, érzéki ajka mögül előbukkantak agyöngysorhoz hasonlatos fogak. Egy újabb erőteljeshullám ismét a férfihoz lökte őt.htick valósággal megszédült. Most kezdte csakmegérteni, mily sokat segítettek neki Párizs szépasz-szonyai abban, hogy Victorine felé megőrizhesse agáncsnélküli lovag állhatatosságát. A hajón akadtugyan három olyan hölgy is, aki feltehetően kész-séggel adta volna oda magát a mestertolvajnak, áma hajó túlságosan zárt világ volt efféle kalandoklebonyolítására. Az ösztönök pedig egyre erőseb-rázták ketrecüket, mi több, olykor ki-kitörtekmögüle, s egyre nehezebben sikerült visszaterelni őket. - Nagyszerű - bólintott az Árnyék, s igyekezetttudomást sem venni róla, hogy a kisasszony elfelej-tett visszahúzódni tőle a legutóbbi hullámlökés óta.Próbálkozása azonban meglehetősen hiábavalónakbizonyult; hiszen hogyan is lehetne figyelmen kívülhagyni a forró test érintését, a mámorító illatot, s atitokzatos mélységekbe rántó szemek pillantását?A mestertolvaj küzdött, de már számára is nyil-vánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb elveszíti a csatát.Márpedig most, hogy ily közelre került a vereségpillanata, megszólaltak benne a veszedelmet jelzőhangok - csakhogy ugyancsak későn.A lány szemében fényesen ragyogtak a szikrák,pupillája kitágult, s mint valami feneketlen kút,vonzotta az Árnyék tekintetét. Ajkai szétnyíltak,apró fogai fehéren világoltak mögöttük.Nick körül fordult egyet a világ; a tenger immár akoponyáján belül zúgott, a hullámok mintha a szívekörül csobbantak volna, testét pedig légies-köny-nyed, halkan kacagó alakok érintették, meggondo-latlan örömre, az érzékek felelőtlen élvezetére buz-dítva. A férfi feje előrebillent, szája Victorine-éhozközeledett. Nem látta a lány ajkát, csupán forrósá-gát és édes illatát érzékelte. - Mademoiselle Chatellerault! Hát itt van?!A nyafogó hang összezúzta a varázst. A világ ahelyére billent, a valóság szövedéke beforrott; el-tűntek az érzéki örömök kísértő szellemei. A mes-tertolvaj szédülten lépett hátra. Ujjai a korlátra fo-nódtak - a fém hűvöse végképp visszarántotta őt avaló világba. - Már mindenütt kerestem - lépett közelebb a rész-vényes-lányka. - Olyan nagy ez a hajó, már azthittem, soha nem találom meg! Victorine arca egyszerre tükrözött haragot, enyhezavart és kimerültséget. Nick még soha nem láttailyen különösnek. Csakhogy túlságosan meg voltzavarodva ahhoz, hogysem hosszasabban eltűnőd-jön rajta. Amikor a nyafka teremtés újra megszólalt - "Kép-zelje, Mademoiselle Chatellerault, nagy bál lesz holnap este!" - az Árnyék alaposabban szemügyre vette őt, s mire ismét Victorine-ra nézett, már nyomátsem találta a különös kifejezésnek.Akárha csupán képzelődött volna az imént.A bált maga a kapitány nyitotta meg, s elmondta,hogy az est folyamán átlépik az Egyenlítát - ennektiszteletére rendezték a nagyszabású ünnepséget.Szavait hangos lelkesedés fogadta, a vendégek egyemberként követelték, hogy pontosan értesítsékőket a nagy pillanatról. Természetesen csak azokathevítette fel ennyire a hír, akik még sohasem hagy-ták el az északi féltekét; a tapasztalt utazók tudták,hogy semmi különös nem lesz a dologban. - Lárifári, ugyan már - morgott a sarokasztalnál,egymagában üldögélő vén kereskedő. - Mindigugyanaz az ostoba felhajtás. maga már megszámlálni sem tudta, hányszorlépte át az Egyenlítőt. A bálok semmi újat nemmondtak'neki, általában el is kerülte őket, ám mostvalahogy nem volt kedve egyedül maradni. Megfá-radt ízületei igencsak sajogtak, s ez arról tudósítottaőt, hogy komolyabb viharra számíthatnak az éjjel -de legalábbis erős szélre. Jobb ilyenkor társaságbanidőzni, semmint a fülke magányában aggodalmas-kodni. Hiába tette meg oly sokszor már e távot, ahajótest alatt ásító éhes mélység gondolatával seho-gyan sem tudott megbékélni. Egyenruhás pincérek hada billegett a feldíszítettasztalok között, a zenészek frissen fényezett mosoly-lyal játszották divatos melódiákat, a minden estefellépő énekesnő pedig hableánynak öltözött az al-kalom tiszteletére; jelmezéről bőven hullott a csil-lámpor, s potyogtak a rosszul feltűzött ezüst pikke- lyek. A vendégek közül sokan már a táncparketten ke-ringtek, mások csoportokba verődve tárgyaltak aközelgő eseményről. Richaut, a fiatal bankár min-den áldott este az elsők között csípett be; nem voltez másként ez alkalommal sem. Ködös tekintettel,csapzott hajjal támaszkodott a pultnak, s a bárpin-cért oktatta, hogyan is kell biztonságosan befektet- ni. Monsieur Tronche, aki üzletembernek vallottamagát, ám a legtöbb utas szerint közönséges kalan-dor lehetett inkább, immár hetedik napja udvarolta már nem fiatal, ám még mindig igen mutatósMadame Battendier-nek, a módos özvegy-asszonynak. Mindeddig alig-alig jutott előre vala-mit, de a mai este különlegessége talán lendíthet azügyén - mindazok, akik kezdettől fogva figyelem-mel kísérték tevékenységét (egyesek nem általlottakkomoly fogadásokat kötni sikerére avagy kudarcá-ra) legalábbis így vélekedtek, nem tévesztették hátszem elől őket egyetlen pillanatra sem. - Meginog, és beadja a derekát, figyelje csak meg,barátom - mondta a szálas termetű spanyol utazóasztaltársának, a hájas francia tisztnek. - Nekemaztán van tapasztalatom az ilyesmiben - tette hozzáa nyomaték kedvéért, s megpödörte pompás, fényesbajuszát. - Ejnye-ejnye, de nagyra van az úr - vágott visszaa nyugállományú katona. - Én sem voltam mindigfogatlan oroszlán, ami azt illeti. Ej, de sok szépvadászatot éltem meg! Most pedig azt mondom,Tronche belebukik a kísérletbe. - Nehézkesen szu-szogva lenyelt néhány korty bort, azután folytatta: - A hölgy igazi, kemény derekú francia dáma... nemhatja meg egy mihaszna kalandor a bókjaival! - No majd meglátjuk - somolygott a jóképű spa-nyol. - Hajlandó tartani a tétet?Az egykori tiszt felhorkantott. - Hogy tartom-e? Megemelem! A nyakamat te-szem rá, hogy az az átkozott betyár soha nem jutAurore Battendier ágyába! A spanyol felnevetett; hibátlan fogsora szinte csil-logott az ünnepi kivilágításban. - A nyakára nem tartok igényt, barátom - mondtavidáman. - Ám a tétet csak akkor emelje, ha állni istudja, mert veszíteni fog, erre nyugodtan felkészül- het! -Ejnye-ejnye, hát majd meglátjuk-nyögött a kövérfrancia. - De mondja csak, mi a véleménye arról akedves fiatal párról ott? - bökött a parketten suhanóVictorine és Nick felé. Asztaltársa elkomorodott. Gondterhelten végigsi-mított olajjal hátrafésült haján, pillantása elidőzötta táncolókon; csak azután válaszolt. - Nos, nem is tudom - kezdte lassan. - Valahogyúgy érzem, az a fiatalember... hogy is mondjam csak... - Ahogy akarja, csak bökje már ki! - buzdította anyugállományú tiszt. - Nos, amint tudja, én spanyol vagyok. Nálunk...nálunk sok olyan hagyomány és hit él még, amitmásutt már csak ostoba babonának tartanak. Bo-szorkányok, jövendőmondók, tenyérjósok mindenvásárban akadnak. - És? - És énnekem úgy tetszik, mintha ezt a fiatalembertelbájolták volna - mondta ki végre egyenesen a spa-nyol, hangjában némi szégyenkezéssel.A tiszt kezében megállt a pohár. Nagyot nyelt,azután kinyögte: - Ez ostobaság. - Hát meglehet - vont vállat a másik. - Mondtam,mi másként látunk dolgokat. Amúgy... igazán széppár, nem tagadom... De nézze csak, nézzen csakoda! - mutatott hirtelen egy másik táncoló párra. -Még most is úgy tartja, semmi esélye a kalan- dornak? - Jaj, Nick, én olyan jól érzem magam - mondtaVictorine elragadtatva, miután Poszeidón sorrakoccintott minden utassal az Egyenlítő átlépésénekalkalmából. A jókora szakállal és háromágú szigonnyal felsze-relt tengeristent a fehér leplekbe csavart másodtisztalakította igen nagy sikerrel - a rövid beszédét kö-vetően felcsattanó taps legalábbis árra utalt, hogysikerült elnyernie a közönség tetszését. - Nos, ennek én valóban nagyon örülök - előztemeg a nagybácsi a mestertolvaj válaszát - mind-azonáltal közölnöm kell, hogy ideje visszavonulni.Késóre jár. - Ó, nem - jajdult fel a lány. - Kérlek, Frédériquebácsi, ne még! Hiszen jószerivel csak most kezdődikaz igazi bál! Ne légy ilyen kegyetlen! - Segélykérőennézett Nickre, de a mestertolvaj nem látszott észre-venni - arra már végképp nem volt hajlandó, hogybármiért is kérlelje a vackorba harapott férfit. - Nem hinném, hogy a legkisebb érdekességről islemaradnál. Eddig is csupa ostobaság zajlott, eztánsem lehet jobb. - Frédérique hajthatatlannak lát- szott. Victoríne kétségbeesetten nézett körül. A parkettzsúfolásíg megtelt, az emberek együtt énekeltek akissé már berekedt énekesnővel, és jóformán min-denki szüntelenül nevetett. - Kérlek, bácsikám, hadd maradjak még - mondtaszinte rémülten. - Te pihenj le bátran. Monsieur Maymajd igvál rám - tette hozzá hirtelen elszántság-gal, és megragadta nagybátyja kezét. Szemében,mint valami különös értékü ékkő, egy-egy könny-csepp csillogott. - Khmm, ejnye, no - nézett körül zavartan rrédé-rique. - Nahát, ez a lán, ez a lány, khmm. - Ugye, ugve maradhatok! - kapott a férfi bizony-talankodásán Victorine. - legalább eg kicsit még!Frederique komor pillantása hol unokahúgára;hol a mestertolvajra callant. - No, rendben van - bólintott végül. - De csak egykeveset! Fiatalember - fordult Nick felé - gondolommegkérhetem, hogy vígvázzon erre a gyermekre.Az Árnyék egyetlen szó nélkül bólintott. Az úthátralévő részében lehetőleg nem kívánt beszédbeelegyedni a fanyar úriemberrel.Frédérique bácsi tehát távozott, unokahúga szem-mel látható örömére. Victorine körbependerült asarkán,.altán megragadta Nick kezét: - Gyerünk, menjünk táncolni! Egyetlen percet semakarok elvesztegetni ebből az éjszakából!És valóban: igencsak lankadtan játszott már a ze-nekar a néháy kitartó táncosnak, amikor a ki-sasszony arra kérte partnerét, kísérje vissza a kabw -jába, mert eláradt kissé. Nick mintegy álombannyújtotta karját a lánynak. A táncok közelsége, Vic-torine érzéki varázsa ismét elbűvölte őt, hasonlóbódulatba ringatva, mint előző délelőtt, a tatfedél-zeten. Ezúttal azonban nem akadt senki, aki kirán-gatta volna a bűvkörből; a vad ösztönök megállít-hatatlanul özönlöttek elő ketrecükből. - Olyan gyönyörű volt ez az este - suttogta Vícto-rine. - Olyan kár, hogy nem tarthat tovább. - Hiszen lesz még itt táncmulatság - mondta amestertolvaj rekedten. Nehéznek érezte a fejét, pe-dig igazán alig ivott. Levegőre vágyott, szívesensétált volna a szélfútta fedélzeten, de Victorine mára kabinjába igyekezett. - Ó, csakhogy az elmúlt perceket soha nem lehetvisszahozni - mosolygott szomorúan a lány. - Min-den esemény csak egyszer történhet meg az ember-rel. Nincs semmi, ami megismételhető. Ki kell háthasználni minden alkalmat, mert ha elvész... ugyan-az soha többé nem adódik újra.Megérkeztek Victorine kabinja elé. A félhomályosfolyosón egyetlen lélek sem járt; az utasok többségelefeküdt már, a valódi korhelyek pedig kitartottak még. Az aranyhajú szépség felnézett a mestertolvajra;szemében lassan felragyogtak a varázslatos szikrák,s felnyílt a pupilla feneketlen kútja. -Nem szabad elvesztegetni az életet - búgta a lány,s átkarolta Nicket. A mestertolvajt pedig magával ragadta valami le-győzhetetlen, illatos áradat. 18. Baldock hadnagy egy pálmalevelekből összehor-dott derékaljon hevert, s arra gondolt, talán ezúttalvégre sikerül meghalnia. A fájdalom, melytől annyira rettegett, végül még-is csak megtalálta őt, ám sokkalta borzalmasabbnakbizonyult, mint azt legrosszabb álmaiban is gondol-ta volna. Pillanatnyilag ugyan éppen nyugta volttőle, amióta a morfium jótékonyan szétáradt erei-ben, de tudta, a végtelenségig ez sem nyújthat eny-hűlést. Túlságosan kábult volt azonban ahhoz, hogyelőre féljen az újraéledő kíntól. Csak hevert félájul-tan, s hagyta, hadd lebegjen a különös, öntudatlanállapot ködbevesző tengerén. Talán fel sem fogta,hogy ha akarna, akkor sem tehetne másként.Végtagjait egyáltalán nem érezte; nem is emléke-zett rá, vajon megvan-e valahány, vagy csonkoltnyomorék lett belőle az utolsó csata során. Álmokkísértették, mint megannyi borzalmas-gyönyörű,örökkön változó akvarell; körvonaltalán, elmosódó,ingerkedő képek. Valamelyest felismerhette bennük az elmúlt na-pok eseményeit, ám különbséget tenni nem tudottgroteszk képzelgés és valós emlékképek között.Meglehet, nem is akart. Oly mindegy volt már, vajon tényleg tengernyfekete harcos rohanta-e le őket, s valóban úgy nyü-zsögtek, miként a hangyák - sőt, ha jobban megnéz-. te, mindőjüknek éles rágók nőttek ki az arcából -avagy lázas képzelgés volt csupán? Kegyetlenül in-cselkedő káprázat? Az elmúlt eseményeken mit semváltoztatott. A napok egybefolytak amíg járatlan erdőségek-ben, süppedős nádasokban, szertelen hirtelenség-gel felbukkanó, meredek falú hegyek útvesztőjében,rovaroktól és fertőzött víztől gyötörten kutattak atitokzatos, már-már mesebelinek tartott falu után,ahol a hírszerzők szerint a lázadók legnagyobb csa-pata rejtőzött. Szinte minden nap elveszítettek egy embert; kikorábbi sérülésekbe halt bele, kit a láz emésztett el,kit az ágak között rejtőző zöld mamba mart halálra,amikor indának nézve megmarkolta. S nem egyakadt, aki puskáját elhajítva egyszerűen futásnakeredt; társai csak bámultak utána, míg el nem nyeltea vadon. Közben pedig szakadatlanul zuhogott az eső. Foj-tó párát lehelt a föld, vizes volt mindenük, mígnemkezdtek attól tartani, előbb-utóbb a bőrük is leázik róluk. Ezernyi formában lesett rájuk a halál, s e formákjelentős része ismeretlen volt a számukra. Menetel-tek ebben a pokolban, mert így szólt a parancs.Meneteltek, és fogytak. Baldock, és az emberei is mind, lassanként magukis az ördögökhöz váltak hasonlatossá, külsejükbens lelkükben egyaránt - ám ez a változás csöppet semtette otthonosabbá számukra a környezetet. A had-nagy - sárga arcbőre ráfeszült kiálló pofacsontjára,vöröses borostájára port és apró rovarokat tapasz-tott a veríték, gyulladt szemei bíborszínben égtek,akár valami temetetlen élőholté - napok óta aligszólt, csupán kurta parancsokat vakkantott katoná-inak, néha meglehetősen értelmetlenül.Quinn, a jókedélyű, pohos valesi tizedes is sokatveszített töretlen optimizmusából, ám úgy tűnt,sokkal inkább képes helytálini mint felettese. Gon-dosan ügyelt arra, hogy a fegyelem ne lazuljon megtúlságosan, s ha a hadnagy esetleg indokolatlan,netán ostoba parancsot adott ki, figyelmesen meg-akadályozta a végrehajtást - Baldocknak már felsem tűnt az ilyesmi. A Nyassza-tő menti ütközet után; ahol a fiatalShackelfor is odaveszett, egy ízben sikerült csupánegy kis missziós tábort érinteniük, rajtuk kívül nemtalálkoztak fehér emberrel. Noha tőlük kaptak némitájékoztatást, hamarosan végérvényesen elkevered- tek. Immár sokkal mélyebben hatoltak be a járatlan -és többnyire járhatatlan - vadonba. A feketék egyetlen alkalommal sem bocsátkoztak velük nyílt ütko-zetbe: a sűrűből lövöldöztek rájuk, s ritkították so-raikat. Rettegésük és kétségbeesésük már-már láza-dással fenyegetett, ám mielőtt szervezett formábanfelüthette volna a fejét, egy elhamarkodott lépésmáris elejét vette. - Az ördögbe is, hadnagy, ennek így semmi értel-me. Követelem, hogy forduljunk vissza!A tagbaszakadt katona egy rövid pihenő soránlépett Baldock elé, és puskáját felettesére szegezveközölte kívánságát. - Hetek... vagy hónapok óta bolyongunk ezen azelátkozott vidéken, minden eredmény nélkül.Mindannyian meg fogunk döglew sorban egymásután! Azonnal forduljunk vissza!Elcsigázottan kuporogva egy faóriás tövében, ahadnagy jószerivel meg sem értette, mit is akar azelőtte magasodó fickó. Mire végre elnehezült elméjefelfogta, a katona már kibiztosította a lee Metfor- dot. - Gyerünk, hadnagy! Adja kí a parancsot! - üvöl- tötte. A tiszt különös élességgel látta a véreres szemeket,az orr két oldalán lefelé vágtató verítékcsüokat, aszáj sarkában remegő habfoszlányt, s a sötéten ásítócsőtorkolatot. "Szegény. Ez is megbolondult" gondolta lakoni- kusan. Csak a dörrenés térítette magához, csak akkor tu-datosult benne, nu is történik valójában. Rémültenkapott a zubbonyához, várta a forró, kibuggyanóvért, a sötétségbe taszító fájdalmat. De semmit nem érzett. A hatalmas termetű katona csuklott össze előtte,arcára ráfagyott az acsargó düh; homlokán csúflyuk éktelenkedett. - Talpra, emberek! Sorakozó! - üvöltött Quinn.Kezében füstölgő csövű katonai revolvert tartott. -Aki nem engedelmeskedik, keresztüllövöm. Vilá- gos? Mire a katonák megmozdultak, már Baldock is ottállt a tizedes mellett, Lee Metfordját lövésre készentartva. Arca a szokottnál is sápadtabb volt, s a verí-ték-barázdák is sűrűbben szántották vöröses boros-táját, de a keze nem remegett. - Aki még egyszer visszafordulást emleget, aztmeztelenül zavarom neki a kaffereknek, érthető!? -kiáltotta rekedten. - A pihenőnek vége. Indulás!Pace, Urich, Kaplan az előörs, Stone, Hemsley ésWolf hátvédnek! A menetoszlop pedig újra elindult. A bakák egy-más után lépték át lázadó társuk holttestét, gondo-san ügyelve, hogy ne nézzenek a merev, véreresszemekbe. Utóbb a napok egymásra következése is elvesztet-te a jelentőségén talán senki sem tudta már, miótatévelyegnek a vadonban. Egy idő után elmaradtaka feketék nyilai, úgy tűnt, áthaladtak az ellenőrzöttterületen - ám mivel semmi jelét nem tapasztalták,hogy arrafelé kellene keresniük az elrejtett tábort,továbbhaladtak a hírszerzők - vadászok, vándormisszionáriusok - által megjelölt, meglehetősen bi-zonytalan irányba. A kísérő bennszülöttek már régelszökdöstek mellőlük, nem maradt senki, aki akárcsak kicsit is járatos lett volna errefelé.! . Baldock immár napközben is álmodott, de így voltezzel az emberek nagyobb része is. Megoldástugyan nem hozott, de könnyebbé tette a napi távlegyűrését. Mindannyian tudták, hogy eltévedtek,de senki nem merte kimondani. Esténként, azaprócska tüzek körül üldögélve arról beszéltek,hány nap lehet még hátra a célig, s gyűrött térképe-ken mutogatták egymásnak, merre is járnak éppen.Az, hogy minden este egészen más pontokon kalan-doztak törött körmű, koszos ujjaik, senkit nem za-vart. Valamiképpen kapaszkodniuk kellett a való-ságba, a józan észbe, hiszen ha kimondták volna,eltévedtünk az afrikai vadonban, aligha menthette vol-na meg őket bármi is a tébolytól.Nem voltak hősök. Amikor megijesztették őketféltek, amikor nem láttak kiutat kétségbeestek, samikor harcoltak, önnön életükért küzdöttek, nema messzi távolban trónoló királynőért. Egyikük semrendelkezett különleges adottságokkal, katonakéntsem szereztek kiemelkedő érdemeket. Talán éppenezért esett rájuk a választás: igazán nem volt kárértük. A gyarmati hadseregnek nem fognak hiá-nyozni, ha netán ittvesznek mind; az a néhány hoz-zátartozó meg, aki esetleg visszavárja őket Angliá-ba... nos, ez alatt a néhány év alatt hozzászokhattakmár a hiányukhoz. A legtöbbnek meg amúgy semvolt senkije. Mind tudták már, hogy a hadnagyukra nemigenszámíthatnak. Noha valamelyest igyekezett tartanimagát, a levertség olyannyira eluralkodott felette,hogy képtelen volt elvezetni a csapatát. Csak balla-gott lehajtott fejjel; s azt képzelte, gyermekfejjel is-mét Royal Seal bokrai között bújócskázik Meredith-el, s élvezi, hogy a rémült nevelőnő sehogy semtalálja őt. Időnként felnevetett - ha valaki elmentelőtte, úgy gondolta, Meredith sétál a közelében, de még így sem veszi észre. Amikor szóltak hozzányomban visszatért a valóságba; pontosan tudta holvan, mi a feladata, ki áll előtte. Alkalmasint mégdönteni is képes volt olykor; csakhogy egyre lassab-ban, és egyre ritkábban. Helyét tehát a tizedes vetteát, oly finoman és óvatosan, amennyire ez egyálta-lán lehetséges volt. Quinn azon kevesek közé tartozott, akik képesekvoltak a helyzettel a maga valójában szembenézni.Nem álmodozott, nem képzelgett, nem mutogattavaksin a térképen, merre is járnak éppen. Kerekképén elszánt kifejezéssel járt-kelt az emberek kö-zött, és igyekezett összetartani a széthullás határánálló osztagot. Kemény volt és kíméletlen ha kellett, ám mindigakadt egy-két jó szava is, és emberszámba vette azembernek már-már alig nevezhető bakákat. Hihe-tetlen erővel bírt; utolsóként tért nyugovóra, első-ként ugrott talpra, a napi pihenők alatt pedig sorrajárta a katonákat, hogy lelket öntsön beléjük. Akár-ha acélból öntötték volna: nem kezdte ki a vadonnedvessége, nem törte meg a terhelés.Így aztán, amikor egy esti táborhelyen az arcábaköpött egy kígyó, soha nem tapasztalt pánik uralko-dott el áz osztag felett. - Úristen, miféle szörnyeteg ez? - meredt Baldockaz utóbb elpusztított állatra, miközben a felcser irá-nyitásával többen a kínlódó tizedesen igyekezteksegíteni. - Gyűrűsnyakú kobra - vetette oda a seborvos. -Nézze meg, ott van a nyakredőn a sárga gyűrű. Jólvan, Quinn, jól van - fordult vissza az áldozathoz. -Mindjárt kimossuk a szemedet. - A szemét? - lépett közelebb elhűlve a hadnagy. -De mégis, nu az ördög történt itt? Mondja már elvalaki értelmesen, a mindenségit! - Mit lehet ezen még magyarázni?! - fortyant fel afelcser. - Szemen köpte a kobra...így szokta kezdenia támadását. Ha folytatta volna, és megmarjaQuinnt, már valószínűleg halott lenne. Enny elég,hadnagy úr? - Nem. Nem elég - mondta Baldock. A sértő hang-súlyt figyelmen kívül hagyta. - IVU lesz most Quin- nel? A felcser felpillantott felettesére, arcán a kelletlen-ség mellett a megvetés árnyéka is teret kapott. - Talán sikerül megmentenem a szeme világát,hadnagy úr, amennyiben hagy végre dolgozni -közölte kimérten. Baldock mogorván visszavonult, hogy átadja ma-gát az álmainak. Mielőtt letelepedett volna egy fatövébe, még odavetette a tizedes körül csoportosulókatonáknak: - Azért az 8rséget gondolom lesznek szívesekmegszervezni. Quinn tizedes végül nem vakult meg, ám a kínokkínját élhette át, míg visszahúzódott szeméről agyulladás. A csapat mindaddig soha nem járt ilyközel az erkölcsi és fizikai szétzülléshez, mint azok-ban a napokban, amikor a tizedesnek csak arra fu-totta az erejéből, hogy valamiképpen önmaga tal-pon maradjon. A keménykötésű walesi, bár még nem látott iga-zán tökéletesen, amint tehette, ismét igyekezett lel-ket önteni társaiba - a széthullást azonban mégsem8 akadályozta meg, hanem a falu felbukkanása.Hosszú napok teltek el a gyűrűsnyakú kobrávalvaló találkozás óta; hogy egészen pontosan mennyi,azt senki sem tudta. Noha még az esős évszakbanjártak, megfogyatkoztak a zivatarok. Az élelmük ésvizük már régen elfogyott, vadászni próbáltak, és anéhány megbízhatóan ismert növény gyümölcseitgyűjtötték - az igazán nagy gondot inkább a vízhiánya okozta. Nem mintha nem bukkantak volnailyen vagy olyan formában az üdítő nedűre, ám alegtöbb esetben betegek lettek tőle; tiszta forrás csaknagy ritkán került elébük, s egyre kevesebb esővizettudtak összegyűjteni. Úgy látszott, nincs mármessze a vég. Ekkor botlottak bele a feketék egy falujába.Jellegzetes kraal volt, bár némiképpen eltért a ha-gyományostól: míg általában egy kerítésen belülcsupán egy nagycsalád kapott helyet, itt - úgy tűnt - többen is laknak. Ez az elrendezés annakidején anagy hadikraalokat jellemezte. Úgy mondják, Din-gaan király tábora - a hírhedt Mgungundlovu, melyezerhétszáz kunyhót számlált - is hasonló elrende-zéssel épült, ám a békés fogadtatás, az éhség és azelcsigázottság feledtette a megmaradtakkal a köte-lező óvatosságot. Az utango, a külső kerítés jókora teret határolt, áma belső marhakarámban nem sok állat akadt. A kettőközött sorakoztak az endlik, a lakókunyhók. Csak-nem tökéletes félgömb alakú, fonott favázas, fűvelfedett alkotmányok voltak; zsúpjaikat nagy lyukú 426 háló védte a széltől, a bejáratot takaró gyékényzablátpedig karó támasztotta meg. A főnök tekintélyes méretű hajléka az utango bejá-ratával ellentétes oldalon, de afelé tekintve emelke-dett, mellette a gabonatárolók és a feleségek kuny-hója állt, nem messze a takarmánygödörtöl. ub-basztó félgömbök lapultak a két karám íve között,lakó és főzőhelyiségek, egészen a bejárat melletthelyet kapó újabb nagy alkotmányig: ez volt azilawu, a felserdülő fiúk otthona. .Kevesen mutatkoztak a kunyhók között, amikor abritek felbukkantak; néhány asszony, gyerekek, akülső sertéskarám körül egy-két férfi. Felfedezvénaz érkezőket, a gyerekek visítva rohantak be ottho-naikba, s az asszonyok is visszahúzódtak. Valahon-nan az épületek árnyékából harcosok bújtak elő, ámalig tucatnyian. - Uram, nem lesz ez így jó - morogta Quirm. -Csináljuk szabályosan, ahogy kell, ha már nem ve-zényel rohamot. - Mire vezényeljek rohamot, tizedes? kérdeztefásultan Baldock. - Arra a csoportnyi marhára megkecskére, vagy a gyerekekre? Esetleg arra az öt-hatharcosra gondol, ott? A walesi nyugtalanul pislogott, és megvakarta afüle tövét. Nem tetszett neki a helyzet, de sokat nemtehetett. - Nem, uram - bökt ki keservesen. - De legalábbállítsa hadrendbe a fiúkat! - Hogyne, hogy mindjárt elmenjen a kafferek ked-ve a tárgyalástól, mi? Élelemre, vízre és pihenésrevan szükségünk, és nem ütközetre, tizedes!Így hát megvárták, míg a feketék illőképpenösszeállították követségüket; hogy megtudakolják,mit is keres békés és engedelmes falujukban a fehérember a harcosaival. Quinn maga mondta el nekik, rrut kívánnak, s abennszülöttek könnyen beleegyeztek-a tizedes sze-rint túl könnyen. De nem csupán Baldock, a bakákis szívesebben kerülték volna az ütközetet; s aligvárták már, hogy megpihenhessenek. A vadon utána szegényes kraa oly vonzónak temt, akár egy elsőosztályú szálloda valahol Brightonban-Bevonultak hát. Az elemi óvintézkedéseket azért betartatta velükQuinn és Baldock, elvégre ellenséges területen jár-tak - ezt még a hadnagy is kénytelen volt belátni. Azidő azonban múlt, és semxru olyasrru nem történt,ami a legkisebb gyanúra is okot adott volna.Állandó őrséget tartva, puskájukat a kezük ügyé-ben tudva, a legények ettek és ittak, mi több, meg ismosakodhattak. A gyerekek és az asszonyok igenhamar előkerültek megint, s a kunyhók bejáratábóllesték a különös idegeneket. A bátrabb apróságokközelebb is merészkedtek, hogy megtapogathassáka sosemlátott felszereléseket, ruhákat. - Már megbocsásson, uram - hümmögött Quinn,miközben lesütött szemmel vizsgálgatta csizmájaorrát - de nekem továbbra sem tetszik ez az egész. - Mi a baj már megint tizedes? - sóhajtott elgyötör-ten Baldock. Nagyon szerette volna, hogy végremagára hagyják az álmaival. - Nézzen körül, uram - kaszált széles körben akarjával a walesi. - Jókora falu ez, igaz? - Igaz - hagyta rá a felettese. - Es hol van a többi kaffer? Miért csak ilyen keve-sen laknak itt? - Hát kérdezze meg tőlük, az ördögbe is.A tizedes kelletlenül elhúzta az orrát. - Már megkérdeztem - bólintott, csizmájával a föl-det rugdalva. - Azt mondták délről vándoroltak ide,és csak beköltöztek ebbe a kraalba. Elhagyottan ta-lálták, rendbe hozták, és most itt élnek. Azt mond-ták, nem kell sok idő, és benépesítik. - Akkor meg mi a fenét nyaggat engem, tizedes? -horkant fel a hadnagy. - Miért kell a kákán is csomótkeresni? Tartson őrséget, ne dobálják szét a puská-kat... és hagyjon békén, ha szabad kérnem!Quinn felemelte a fejét, és körülnézett a táborban.Olyan békés volt, olyan idilli; már-már romantikus.És olyan... hamis! - Igenis, uram - mondta csöndesen, és magárahagyta a parancsnokot. Mi lehet a többi kunyhóban? Miért vannak ezek ilyenkevesen? Még, hogy beköltöztek! Egyáltalán nem jellem-ző ezekre az ilyesmi! A keménykötésű walesit nem győzte meg a feke-ték szívélyessége; egyre jobban gyanakodott. Igenszeretett volna bepillantást nyerni némelyik kuny-hóba, ám hiába mesterkedett, sehogyan sem sike-rült. Ekkor jött rá, hogy a nagy békesség ellenére abennszülöttek egyetlen pillanatra sem veszítikszem elől őket. A nyakamat rá, hogy csapdába sétáltunk! A fene esneebbe az átkozott hadnagyba, olyan tehetetlen, akár egycsecsemő! A falu főnöke - fehérre mázolt arcú, tollas fejdísztviselő, hatalmas termetű fekete - már visszavonulthajlékába. Előzőleg hosszasan tárgyalt a vendégek-kel; kölcsönösen felsorolták egymás vélt érdemeit,és nyilatkoztak messzire mutató jószándékukról.De a tizedest nem győzte meg a bennszülött vezér -úgy tartotta, a kifejezéstelen arcban túlságosan ra-vaszul csillogtak a szemek. Gyanakvón szemlélte a főnöki endli bejáratát vi-gyázó szálas harcost. - Wolf, Simmons, Stone! Hozzám! - kurjantottutóbb oda a három legmegbízhatóbbnak tartott ba- kának. - Meggyóződésem, hogy a kafferek forralnak elle-nünk valamit - mondta, amikor a három legényfelsorakozott előtte. - Fel kellene ráznotok a többie-ket, de úgy, hogy lehetőleg a kafferek meg ne ne-szeljék a dolgot. Nem lesz könnyű a dolgotok, merta nyavalyások keményen résen vannak ám! A be-számíthatatlanokkal ne is kísérletezzetek. - Bocsánat, uram, de egészen biztos ön ebben? -kérdezte óvatosan a tejfölszőke Simmons. - Úgyértem, olyan... barátságosnak látszanak.Quinn keserűen elmosolyodott. - Hát ez az, Simmons - mondta csendesen. - Mertez a vidék messzeföldön híres a barátságos kaffer-jeiről, mi? - Kiköpött. - Hamarosan ide járnak majdaz úri népek nyaralni, és nem a Földközi-tengerpartjára! Na gyerünk, csinálják amit mondtam!A katonák sarkon fordultak. - És - szólt utánuk a tiszt - legyenek nagyon óvato-sak. - Ha ütközetre kerülne a sor, megpróbáljukbevenni magunkat abba a nagy kunyhóba, ott. Nemvalami remek erődítmény, de a semminél talánjobb... csak ránk ne gyújtsák!Hosszan nézett a távozó katonák után. - Legközelebb én köpöm szemközt a kobrát, hanincs igazam! - morogta az orra alatt.Lassan vénült a délután. Megnyúltak a kraal ár-nyai, vöröses derengés vont ragyogó réteget a zsúp-fedelekre; a sárban vékony lábú, pókhasú gyerekekjátszottak koszlott tyúkok és beesett horpaszú, fol-tokban kopasz kutyák között. A felnőttek nagy tánc-ra készültek a vendégek tiszteletére.Félmeztelen, gyöngyökkel ékes, sudár nők sora-koztak fel a tér egyik oldalán, míg velük szemközta férfiak várakoztak. Mögöttük dobosok ültek akunyhók tövében, a britek számára láthatatlan jelre,egyszerre kezdtek bele v valami vad ritmusba. Azasszonyok kórusa csakhamar csatlakozott a puffo-gásukhoz. Csoszogott, hajladozott mindkét sor, bonyolult-nak tetsző lépésekkel közeledtek-távolodtak; a tán-cosok a nyakukat tekergették, énekeltek. A vöröska-bátosok csoportba verődve lesték őket, egyszerűagyagedényből kortyolva valamiféle erjesztett italt,ami korántsem emlékeztetett ugyan a whiskyre, delegalább minden kétséget kizáróan alkoholtartal-múnak bizonyult. Csak kevesen akadtak, akik hallgattak Quinn -gyelmeztetésére, és elővigyázatosságból egyetlenkortyot sem fogyasztottak - ügyesen kilöttyintettékkorsóik tartalmát. A többség ivott ugyan, de feltettszándékában állt józanságát mindenképpen meg-őrizni; ám nem kevesen maradtak, akik úgy döntöt-tek, csak a részegség segíthet nyomorúságos állapo-tukon. Ezek a puskáikat is elhagyták valahol - Wolfés Simmons azonban mindet összeszedte, nehogy abennszülöttek kezébe kerüljenek. - Stone - súgta a tizedes a mellette álldogáló le-génynek - tartsa szemmel a főnököt, és ha kitörne aribillió, lője le! Remélem, ez kellőképpen megzavar-ja majd őket. -Igen, uram - biccentett a baka. - Mit gondol, mikortámadnak? - Ő volt talán az egyetlen, aki cseppetsem kételkedett a tiszt igazában. Nem csupán azért,mert vakon megbízott benne, hanem mert maga ishasonló következtetésre jutott.Amióta Anglia betette a lábát erre a területre, ő ittteljesített szolgálatot - igaz, leginkább kis missziókvédelmében - volt tehát némi tapasztalata. Márpe-dig az ösztönei most azt súgták, a kraal békésneklátszó népe bizony valóban gyilkos terveket forralellenük. Quinn rámosolygott a formás leányzóra, aki tele-töltötte kiürült edényét, majd lopva kilöttyintette azitalt. Az üres bögrét azután gondosan a szájáhozemelte, s csak azután válaszolt Stone-nak. - Hamarosan - mondta kurtán,. - Bizsereg a tarkóm - tette hozzá kisvártatva, magyarázatképpen. - Néz-ze csak, milyen bambán lesik derék katonáink azo-kat a pompás, hullámzó kebleket! Csetepaté lenneitt akkor is, ha nem készülnének amúgy is ilyesmirea kafferek. A részeg barmok előbb-utóbb nékiesné-nek a nőknek. . - Nem lesz semmi gond, uram - dörmögte Stone,aki megérezte felettese hangjában a feszültséget. -Beszéltem a fiúkkal. (k a helyükön lesznek... ésennyi elég ia. Hiszen ezek nyilván arra számítanak,hogy mindannyian lerészegedünk. Ha pedig kilö-vöm a főgazembert, végképp elveszítik majd a fejű- ket! A ritmus gyorsult. A dobok peregtek, a lábak sebes.ütemben topogtak, verték a finom, sárgás port. Anők és férfiak sora összeért, a párok - mereven,szinte kihívóan bámulva a másik arcába -megkerül-ték egymást, tekintetük mindvégig összekapcsoló-dott. Azután ismét eltávolodtak, ám az ütem csaktovább fokozódott, eksztatikus lelkesedésbe sodorvaa táncosokat. Ringó csípők, sebesen emelkedő-süllyedő keblekjrepkedő gyöngysorok és tolldíszek... A britek nagytöbbsége mámorosan tapsolt, arcuk verítékezett,szemük csillogott, ahogy nehéz csizmáikkal vertéka taktust. Ekkor új, fenyegetően dübörgő hang ébredt a sor-ban, akárha közelgő vihar jelezné jöttét: a férfiakrövid lándzsáikkal verték bőrpajzsukat, míg azasszonyok némelyike trillázva, fülsértőn rikoltottfel. A robaj egyre erősödött, gyorsult, szinte máregybefolyt; s a katonák testében remegett, minthaszét akarná robbantani őket...És akkor elszabadult a pokol. A táncoló férfiak - talán egy trillázó rikoltásra,utólag már senki nem emlékezett rá - hirtelen meg-torpantak, a körben álló - és ülő - angolok feléfordultak, és elhajították lándzsáikat; egy-egy jó el-óre kiszemelt áldozatra. Nyilvánvalóan mindegyik-nek megvolt a maga célpontja - és egyik sem tévesz-tette el azt. - Kezdődik, uram - kiáltotta Stone abban a pilla-natban, amikor a harcosok felemelték dárdáikat.Azután csak hörrent egyet, fegyverét elejtette, éstérdre rogyott. Ámulva meredt a mellkasából kiálló,durván megmunkált nyélre. - Affené... be - nyögte, mielőtt felbukott volna.Quinn még látta, hogy a hadnagyot is leteríti egylándzsa, azután térdre vetette magát, hogy kihasz-nálja az előtte sodródó testek nyújtotta fedezéket.Stone ott hevert mellette. Halott volt, arcára a haragbarázdái fagytak. Hihetetlenül groteszk látványtnyújtott a melléből kiálló rúddal. - Dögvész! - morogta a tizedes. - Sajnálom, fiam -vetett egy utolsó pillantást a bakára, azután sietveiszkolt a legközelebbi kunyhó oltalmába, hogy fel-mérhesse a helyzetet. A táncosnők eltűntek, a téren számos vörös egyen-ruhás alak feküdt. A harcosok kézitusába bonyo-lódtak a talpon maradt britek egy részével, a Stoneáltal figyelmeztetett katonák azonban szabályosrendben vonultak az előre kijelölt kunyhó felé, idő-ről időre sortűzzel árasztva el a mindeddig üresnekvélt hajlékokból előtörő harcosokat. A főnök nemmutatkozott. - Dögvész! - ismételte a walesi. - Fél napot ültekodabent egyetlen mozdulat, egyetlen szó, egyetlenhangos szusszanás nélkül az átkozottak!Úgy ítélte, a szabályszerűen visszavonulókkalnem lesz gond, így hát vállához emelte a puskát, ésa közelharcba keveredett bajtársakon igyekezett se-gíteni - anélkül persze, hogy kárt tenne bennük. Ilymódon ritkán juthatott csak lövéshez, és jóllehet,néhány bakátvalóban sikerült megmentenie, hama-rosan felismerte, hogy hosszútávon nem megy sem-mire - annál is inkább, mert a feketék szemmelláthatóan felfedezték, s néhányuk igyekezett őtmegközelíteni. Nem volt túlságosan messze a Stone által kiállítottcsapattól, megpróbált hát felzárkózni hozzájuk, ám-bár a kunyhók között egyre több bennszülött harcosnyüzsgött. Lőtt és töltött, töltött és lőtt, s ha úgyhozta a szükség, szuronnyal döfte le az útjába állót.Vaskos patakokban csorgott róla a veríték, csíptea szemét, elhomályosította a látását: nem tudta bi-zonyosan, vajon tényleg mozdulni látta Baldockot,vagy csak káprázat csalta meg. Amúgy is mindegyvolt - nem juthatott el a hadnagyhoz,'megkísérelruegyet jelentett volna az öngyilkossággal. Továbbverekedte hát magát a visszavonuló egységig, ke-ményen megküzdve minden egyes lépésért.A kis csapat valóságos üdvrivalgásban tört ki amint a tiszt megérkezett közéjük. Már elfoglaltákállásaikat az üres építmény körül, s megkezdték azostromra való berendezkedést. Odakint még küz-dött néhány társuk, de legtöbbjüket már megöltékvagy súlyosan megsebesítették - semmi reménynem nyílt a megsegítésükre. Néhányuknak talán 434 435 sikerült egérutat nyernie, és a kraalon kívül elrejtőz-ni a kíméletlen fekete harcosok elől, de a bentmara-dók helyzetén ez mit sem változtatott. - Mondjon valami biztatót, Simmons - szólt a tei-fölszőke katonához a kissé még ziháló tizedes. -Hányan vagyunk? - Tizennyolcan, uram. Illetve most már tizenkilen-cen, önnel együtt - jelentette a baka. - Húszan indul-tunk a térről, Malkovichot és Craig-et útközbenelvesztettük. - Van valami fogalmuk arról, mennyien lehetnekezek az ördögök? - Nincsen, uram - ingatta a fejét tanácstalanul Sima-mons. - De mindeddig úgy tűnt, egyre többen van-nak. Az utóbbi percekben mintha már nem változnaa számuk. Quinn kipillantott a zsúp résein, és öklével ráverta combjára. - Ennyi is elég, a fene egye meg! Lőszer? - Állhatnánk éppen rosszabbul is... Takarékoskod-nunk kell. - Simmons lesütötte a szemét, s beharaptaaz alsó ajkát. - Uram - kezdte utóbb csöndesen -Stone-ról... nem tud valamit? Ide kellett volna jön-nie neki is... de még nem érkezett meg.A walesi a tér felé nézett. A szerteszét heverő piroskabátos alakokat innen nem lehetett felismerni; ar-cuk csak elmosódott folt volt csupán a szürke por- ban. - Nem is fog, Simmons. Meghalt- mondta a tizedesanélkül, hogy visszafordult volna. - Mindjárt a lege- lején. A legény zavartan köhintett. - Értem.. uram - mondta. - Köszönöm, uram.Az idő megtorpant köröttük, akárha megelégeltevolna az örökös sodrást, a pillanatok, pereek ör-vénylését. A Nap vérbe fordult arccal bámult le afalura. Alacsonyan járt már, úgy festett, akár valamifák csúcsára akadt, különös ballon. Nem mozdultaz idő, nem mozdult a levegő, s nem mozdultak avörös szegélyű felhők sem a mályvaszín ég alatt.Csak a legyek dünnyögtek közömbösen. - Mihez fogunk most, uram? - kérdezte a közelbenkuporgó Wolf közlegény. Átható, élénk-kék szemeivoltak, tisztaságuk valahogy a skandináv tavasztjuttatta a szemlélő eszébe: Ráhajolt a puskájára, arcaa závár meleg fémjére simult. - Várunk - felelte egykedvűen a walesi. - Mi másttehetnénk? - Kilesett megint a kunyhó mögül, denemigen látott változást odakint. - Előbb-utóbb tá-madni fognak. Nem hiszem, hogy megvárnák azéjszakát. - Csizmája orrával torz ábrákat rajzolt aporba; azután visszafordult, és az égkék szemű köz-legényre nézett: - Mind egy szálig ki kell irtanunkőket... különben nem jutunk ki innen soha.Wolf szó nélkül bólintott, s figyelmét ismét a pus-kacső irányába fordította. Egy halom gally mögöttkuporgott, talán a kerítés javításához hordták össze.Lbfegyver ellen aligha jelentett volna védelmet, dejelenleg éppen elegendő volt. A kis csapat mögött, az utangohoz kapcsolva akülső kecskekarám húzódott, állatot azonban mostnem láttak benne; a feketék nyilván elrejtették őketvalahol, számítva az ütközetre - feltehetően ezértálldogált oly kevés marha is a belső cserényben.Mindebből nyilvánvalóvá vált - ha netán akadtvolna még, aki kételkedett benne - hogy jó előretudtak az érkezésükről, várták őket, s felkészültek afogadásukra. Korántsem egyszerű falura bukkan-tak hát, hanem harcosokat egybegyűjtő táborra, haéppen nem is arra, amit a parancs szerint keresniükkellett. Kevésen múlott, hogy a feketéknek nem sikerülttökéletesen végrehajtaniuk a tervüket; ha nincs agyanakvó természetű tizedes, talán már egyetlenkatona sem élne az osztagból. Baldoek aligha aka-dályozta volna meg a tragédiát. - Szerencsétlen hadnagy - mormolta Quinn az orraalatt. - Vajon él-e még? Merengését fegyverropogás szakította félbe; a bal-szárnyon nyitottak tüzet valamire a katonák. A ti-zedes oldalán is felugatott egy-egy fegyver, ám ha-marosan elhallgatott: a lövészek nem láttak semmit,amire érdemes lett volna lőszert pazarolni. Túlolda-li társaik azonban szünet nélkül lövöldöztek, jólle-het, egy igazi zárótűznek erőteljesebbnek illett vol-na lennie. - Mi az ördög folyik ott! - fordult hátra Quinn. -Mit gondolnak ezek, céllövöldében vannak a vurst- liban? - Valaki megpróbál eljutni hozzánk, uram - tudó-sított Simmons, aki néhány legénnyel együtt a kecs-kekarám környékét tartotta szemmel, nehogy hátbatámadják őket, s őrhelyéről belátta a bal szárnyat is. - Nem látom még, ki az... Azt hiszem, igen, talánsikerülni fog neki! Urich bukott be közéjük elcsigázottan, több ko-moly sebből vérezve. Néhányan megpróbáltak se-gíteni rajta, noha sokat nem tehettek: a felcser vala-hol odakint hevert, egy dárda szegezte a földhöz.Wolf egy címkétlen lapos üveget halászott elő zub-bonya belső zsebéből, és odahajította a sebesültmel-lett kuporgó társának. - Inkább a sebeire locsold, mint a torkára - vetetteoda. - Átkozottul erős és átkozottul rossz.Aztán megkezdődött a roham. Mintha valóban a pokol ördögei szállták volnameg a települést, hirtelen mindenhonnan fekete har-cosok ugrottak elő, s rohantak üvöltve, dárdát rázvaa maroknyi brit felé. Hogy miképpen tudták ilyenhatékonyan, ilyen nesztelenül bekeríteni őket, senkisem tudta. De jöttek, jöttek mindenfelől. - Fegyvert vállhoz! - rendelkezett nyugodtanQuinn, noha a visszafojtott idegességtől már ránga-ni kezdett egy izom az arcán. - Cél...! Tűz!!!Amikor a parancs elhangzott, a támadók első hul-láma tilár szinte karnyújtásnyira volt csak a heve-nyészett fedezékek mögött kuporgó angoloktól. Azegybeolvadó dörrenés úgy torpantotta meg roha-mukat, mintha masszív kőfalnak rohantak volna.Mindössze kettőnek sikerült áttörnie, ám azokkal avárakozó szuronyok végeztek. Az első támadás,még jóformán el sem indult, már meg is tört.A látványos kudarc látnivalólag elbizonytalaní-totta az ostromlókat; a második hullámot egyelőrenem indították el. - Ne okoskodjatok - mormogta a tizedes. - yertekcsak, gyertek, mielőtt kitaláltok valami valóban oko- sat! Úgy látszott, akadt elég embere a bennszülött ve-zérnek, mert kisvártatva újra hadrendbe vezényel-te, és az angolokra küldte őket. Sok-sok torokbólharsant ismét a csatakiáltás, amint a harcosok meg-indultak, hogy elsöpörjék a maroknyi fehér katonát. - Fegyvert vállhoz! Cél! - Quinn feszültsége roha-mosan enyhült, már a tenyerét sem kellett folyton-folyvást a nadrágjába törölnie, hogy ne csúszkáljonbenne a Metford. - Tűz!!! Vihar űzte hópelyhek, ha ablaküvegen zúzódnak szét. Ám ezúttal többen jutottak át; már nem volt elég arájuk váró három szurony. Lövészeknek kellett abajtársak segítségére sietni, s ahonnan felálltak, résnyílt a védelmen. A feketék vezére, noha még nemigen ismerte alőfegyver erejét, korántsem volt ostoba - felfedeztea lehetőséget, és kapott az alkalmon. Rohamra küld-te a harmadik, az utolsó hullámot.Simmons, Urich, Harns, Burnett, Margolin közlegé-nyek, Quinn tizedes és Peter Baldock hadnagy.Hét ember. Hét ember, aki túlélte a pokoli csatát,s csaknem egy teljes napon át temette bajtársait.Tizenegyen voltak életben az utolsó roham után,amikor nem maradt már egyetlen dárdás harcossem talpon, de csak heten érték meg a harmadik napreggelét. Wolf, az égkék szemű legény volt az utol-só, aki kilehelte a lelkét, holott úgy tetszett, nemakadt még egy ember, aki ily elszántan ragaszko-dott volna az élethez. Seborvos és megfelelő gyógy-szerek híján nem segíthettek a legsúlyosabb sebe-sülteken. A hadnagy - a jobb válla alatt érte a dárda, érintettea tüdőcsúcsot, és átütötte a lapockacsont szélét is,úgy hatolt a kemény talajba - valami hihetetlencsoda folytán életben volt még a negyedik napon is,és nem tudott meghalni később sem, hiába könyör-gött Istenhez, akit valójában már régen elhagyott -vagy az Úr hagyta el őt? Ki tudná ezt megmondani?Uvöltve átkozódott, sírva könyörgött, rekedtensuttogva kérlelte társait is, váltsák meg kínjaitól,lőjék le végre, hiszen úgysem lehet hasznukra már,mi több, nem is volt soha - de a katonák nem törőd-tek jajongásával. Etették, itatták, amennyire tudták,tisztogatták a sebét, s jobb híján valami undorítószagú kenőccsel kenegették, amit a kraal asszonya-itól kaptak; a sebesült nők is azzal kezelték magu-kat. Ártani nem tudtak vele hadnagyuknak, rosz-szabb már aligha lehetett az állapota, s ki tudja, néhamég'haszna is akadt az efféle főzeteknek.Emberei féltő gondossággal bántak ugyan a kevés-ke megmaradt morfiummal, de három nap eltelté-vel nem akadt már senki, akivel osztoznia kellettvolna a tisztnek, sűrűbbenjuthatotthátaz enyhülésthozó álmokhoz. Nem mindig volt persze köszönetezekben az álmokban, sokszor nagyobb kínt jelen-tettek, mint a meggyötört test éber szenvedése, detöbbnyire azért valóban kiragadták a férfit a fájda-lom horgas karmai közül, hogy valami békés, éteritájra röpítsék, ahol már emlékét sem találta a bor-zalmaknak. És ezen a különös, csodákat rejtő síkonvalami megkezdődött a lelkében. Valami változás...Érdekes módon, a harcosok pusztulása után a faluasszonyai és gyermekei elfogadták a fehérek ural-mát - egykedvű beletörődéssel teljesítették paran-csaikat. Jelentős részüket lefoglalta ugyan a halottaktemetése, de a többi zokszó nélkül állt a katonákrendelkezésére. Mindazonáltal, a bakák figyelmeegyetlen percre sem lankadt, akármivel foglalkoz-tak is, mindig őrszem vigyázta nyugalmukat; lévénazonban, hogy mindössze öten voltak szolgálatké-pesek, ez meglehetősen komoly terhet jelentett szá- mukra. - Mi lesz most? - kérdezte a tizedik nap reggelénSimmons a száraz fűszálat rágcsáló tizedestől. - Mi-hez kezdünk? - Megpróbálunk visszamenni - mormolta Quinnanélkül, hogy a szalmaszárat kivette volna a fogai közül. - Vissza a helyőrségbe? Minek? És legfőképpen,hogyan? - A katona arca őszinte döbbenetet tükrö- zött. Quinn felpillantott rá. Kiköpte a fűszálat, megtö-rölte verítékező homlokát. - Nem tudom - mondta ki őszintén. - De meg kellpróbálnunk. Simmons ellökte magát az oszloptól, aminekmindeddig támaszkodott, és leguggolt a földön ülőtiszt mellé. - Minek, uram? Mi a fészkes fenének? Hogy ottdögöljünk meg a vadonban? - sziszegte. - Nem, fiam. - A tizedesen a nyugtalanság legcse-kélyebb jele sem látszott. - Azért, hogy beszámol-junk a tragédiáról, és megvigyük a hírt bajtársainkhősi haláláról. Ennyivel tartozunk nekik.A közlegény eltátott szájjal hallgatott. Oly ostobánfestett most, hogy a walesi egyetlen szörnyű pilla-natig azt hitte, rögvest kitör rajta a téboly. De nem.Simmons kisvártatva becsukta a száját, és lehunytaa szemét. - Hogy megvigyük a halálhírüket... - suttogtautóbb. - Hát ez pompás! Hogy megvigyük a halál-hírüket! És a mi halálhírünket ki fogja megvinni uram? - Majd a keselyük, Simmons! Mindketten felkapták a fejüket: Baldock hadnagyállt felettük, két karóra támaszkodva, ingatagon.Borostája ápolatlan, kócos szakállá terebélyesedett,kötése elmocskolódott, átvérzett; csak a rorigyosegyenruha alapján lehetett - nagy nehezen - felis-merni benne a gyarmati tisztet.Quinn és a baka talpra ugrottak. - Uram!? - jelentkezett a tizedes.Baldock legyintett. - Ugyan hagyja, tizedes. Inkább azt árulja el ne-kem, valóban híján van-e minden elképzelésnekafelől, hogy az ördögbe tudnánk kivergődni innenvalami civilizált vidékre. A pohos walesi arcán lelkes vigyor terült szét,amint parancsnoka szemébe nézett. - örülök, hogy gyógyulóban van uram - mondta,egyre csak vigyorogva. - Axru azt illeti, van némihalovány elképzelésem, de vajmi kevés ahhoz, hogytervnek lehetne nevezni. Ha nincs ellene kifogása,összehívnám a fiúkat, hogy beszéljünk róla. Elégerősnek érzi magát hozzá a hadnagy úr?Baldock arcán fájdalmas fintor futott át. Végigné-zett magán; a göcsörtös karókon, amire támaszko-dott, gyönge, meg-megremegő lábain, a bűzös, el-koszlott kötésen... Aztán széthúzta cserepes ajkait -mosolynak szánta. - Nem - mondta kisvártatva. - De attól tartok,nélkülem is beszélnének a dologról... Márpedig énhallaniakarom,mifélebolondságokatfecsegnekösz- sze! - Értettem, uram - biccentett Quinn. - Köszönöm, uram. Azután Simmonshoz fordult, és jókorát csapott avállára: - Hallottad a hadnagy urat - mondta neki. - Eriggy,szedd össze a fiúkat! Igyekezz, mondd meg nekik,hogy haza megyünk! 442 443 Quinn és a baka talpra ugrottak. - Uram!? - jelentkezett a tizedes.Baldock legyintett. - Ugyan hagyja, tizedes. Inkább azt árulja el ne-'kem, valóban híján van-e minden elképzelésnek 19. Zöld dombok, katonás rendben sorakozó naboomok,fehér falú tanyaépületek, facsoportok, itt-ott lege-lők. Zakatolt, zötykölődött közöttük a vonat,hosszú-hosszú ideje immár. Nick ide-oda billegő fejjel szundikált a fülkében,halántéka fénylett a verítéktől. Jóllehet, errefelé amagasság miatt már valamivel kellemesebb volt ahőmérséklet mint Fokvárosban, s az északi esőzé-sekből is jutott a vidékre, a mestertolvaj párizsitélhez szokott szervezete még ezt is sokallta; nem isbeszélve a kényelmetlen alvás okozta kellemetlen-ségekről. Almában - mint mostanában oly gyakran - újra élteazt az éjszakát, amit Victorine karjaiban töltött ahajón. Elveszettnek, tanácstalannak érezte magát,ha arra az éjszakára gondolt: olyan erők ébredéséttapasztalta meg, melyek létezéséről mindeddig sej-telme sem volt. Álomként élte meg már akkor is a történteket;hiába próbált pontosan visszaemlékezni, ködös ér-zetei, elmosódott képei maradtak csupán, s valamifélelmetes, megfellebbezhetetlennek rémlő bizo-nyosság: immáron valóban Victorine-hoz tartozik.Hozzá kell tartoznia. Hallott már efféle őrültségekről korábban is, decsak nevetett, ha megpróbálták komolyan vetetnivele. És most önnön bőrén kellett tapasztalnia, mi-lyen csekély erejü egy férfiszív. Józan ésszel perszemegértette, hogy valamiféle ördögi játék áldozatalett, de egyszerűen képtelen volt útját állni önnönelszabadult, zabolátlan ösztönvilágának.Úgy érezte magát, mintha megtébolyodott volna.Mintha kettévált volna tudatos és érzelmi énje, s akettő párharcából a józan ész került ki tökéletesvesztesként. Leginkább az döbbentette meg, hogypontosan látta, milyen ostoba módon uralják őt azösztönök, de nem tehetett ellene semmit. Victorineegyetlen csodálatos, mámorba fúló éjjelen megba-bonázta őt, elszabadította a lelke legmélyén lakozó,mindeddig gondosan leláncolt, a tudatos énnek fity-tyet hányó szörnyeket. És Nick - noha mindegyreigyekezett - egyelőre nem tudta megfékezni őket.Soha sem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhetvele. Éppen vele, aki mindeddig oly könnyedén.hajózott a lélek tengerén, kötetlenül, szabadon, ma-gabiztosan elkerülve minden gondot és köteles-séget. És mégis akadt egy rő, aki kifogott rajta, akiérthetetlen módon rabul ejtette. Kínjában már csakkacagni tudott. Mindez persze mit sem változtatott viselkedésén,viszonyain, tudatos életén - mindössze egyetlen sú-lyos döntést nem engedett kimondani: nem szakad-hatott el véglegesen Victorine Chatellerault ki-sasszonytól. Szüksége volt a közelségére, a teste melegére, acsókjára; úgy vágyott az ölelésére, akár megrögzöttmorfinista az adagjára. És mindeközben tudta, hogycsupán ostoba ösztönök játszanak vele, tudattalanemóciók irányítják, mint holmi vadembert.Erőnek erejével igyekezett kitörni a rabságukból,s nem csupán azért, mert hiúságát sértette ez aszerep - sejtette már, igaz igencsak megkésve, hogynem véletlenül keveredett a lány hálójába. Mpgfon-toltan irányította valaki az eseményeket, s immáronnem volt nehéz kitalálni, miért.Vészreakciói s életösztöne minden vad vágyódásellenére éber maradt, de a kettős nyomás mérhetetlenül kimerítette. Tudta, hogy túlságosan sokáfgnem bír el velük: előbb-utóbb valamelyiknek győ-zedelmeskednie kell. Vagy lerázza magáról a felsza-badított állati ösztönök uralmát, vagy vak és süketbábu lesz. Nem töltötte el igaz örömmel ez a lehetőség.A johannesburgí épület sokban hasonlított ahhoz,amit Butler Kimberleyben bérelt, ám ennek emeleteis volt, a földszinti felett egy második, hosszan vé-gigfutó terasszal. Fából épült, a palánkokat frissenfestették fehérre, s kicsiny, de takaros kert is tarto-zott hozzá. A "villanegyedben" emelkedett, vi-zonylagos távolságban a nvüzsgő, zsúfolt köz-ponttól, ahol a zsebmetszőtől a bankárig xrundenfé-le ember élt, és járt ügyletei.után.Az idő sokkal gyorsabban múlt, mint ahogy azamerikai járt a dolga után, s Pearl-Merillnek is akad-tak utóbb nehézségei a továbbindulás megszerve-zésével. Noha a vadász váltig állította, hogy azon avidéken még bőségesen tartanak az esőzések, s ezt-dő alatt semmi értelme elindulni, Dara és Liamfeszült nyugtalansággal, nehezen tűrték a várako- zást. Rossz kedvüket csak fokozta, hogy az aranyásó,Jake Hammer igazán nem azt nyújtotta amit vártaktőle. Lelkes, legfeljebb zárkózottan ravasz alakraszámítottak, aki azonban mindenképpen örömmelfogadja a lehetőséget, hogy segítséget kap a vagyonfelkutatásában, amire önmagában mindeddig nemmert vállalkozni. A szerencsétlenül járt Merrlckdoktor leveléből legalábbis valami ilyesmire követ-keztettek. Nos, keserűen kellett csalódruuk.Az elképzelt kalandor helyett egy szerencsétlenbolondot találtak, egy testi és szellemi roncsot, akiúgy festett, mintha csak néhány napja lenne hátraaz életből. Ami azt illeti, valóban csak hálni járt beléa lélek. Pearl-Merill és Butler pusztán csak dühöngött, ámDara elgondolkodott azon, amit a férfiak semmire-való, lázas locsogásnak neveztek. - Miért akarjátok magatokra vonni az átkot? Me-neküljetek, amíg lehet! - recsegte a szerencsétlenaranyásó. - A varázsló ellopja a lelketeket... ellopja,vagy elsorvasztja... Lássátok csak, velem mit tett!Deltje, Hammer felesége valamiképpen kicsaltaurát a verandára a vendégek érkezésekor, ott üldö-géltek hát, s próbálták faggatni az egykori szeren-csevadászt. Hammer hunyorogva süppedt egynyugszékbe, bántotta a szemét a fény, s nyugtalaru-totta a három idegen. Időbe telt, mire egyáltalánszóra bírták, ám sokáig abban sem volt semmi kö- szönet. - A jó öreg Mac - motyogta Hammer. - Szinteminden áldott éjjel hallom, ahogy vinnyog a lelke...Rabságban van, nem menekülhet! Ugyan nemigenhinném, hogy a Paradicsomba kerülne, de még akeresztény pokol is jobb lenne szegénynek! - Mi történt ezzel a... Mac-kel, Mr. Hammer? -érdeklődött óvatosan Butler. Az aranyásó vaksin hunyorgott felé, elgyötört ar-cán a bizalmatlanság árnyéka terpeszkedett. - Mi? Ki maga? Ismerte a barátomat? kérdezteagresszíven. Deltje bocsánatkérően nézett az amerikaira, az-után az ura mellé lépett, és a férfi vállára tette a kezét. - Vendégek, Jake - mondta szelíden. - Kérlek, vá-laszolj nekik. - Merrick doktor küldött minket - mondta bátorí-tóan Pearl-Merill. - Azt mondta, maga segíteni fognekünk... - Merrick? Merrick doktor... - Az aranyásó elré-vedt. - Igen - biccentett kisvártatva. - Igen. Emlék-szem rá. Ő jó ember. Maguk ismerik őt?Butler felállt ültéből, és leguggolt az egykori sze-rencsevadász széke elé. - Igen, Mr. Hammer - felelte. - Tudja, a feleségemnagyon beteg volt... Merrick doktor gyógyítottameg. Ő... nos, ő valóban jó ember. - Kis szünetettartott, azután megkérdezte: - Hajlandó lenne segí-teni nekünk? Nehezen boldogultak az aranyásóval, noha Deltjeszavai alapján igyekeztek felkészülni a találkozásra. - Szegény jó uram - mondta akkor csöndesen azasszony, s szemébe könnyek gyűltek - nem bírtaelviselni mindazt a szörnyűséget, amin keresztül-ment, amikor azt a kincset kutatták a barátjával.Mac odaveszett, Jake pedig sebesülten, legyengül-ten jött haza... Aztán szép lassan megbomlott azelméje is. Minden bizonnyal a rémálmok miatt...Sok az egy embernek, ami őt érte odafent.A Kimberleyből érkezett társaságnak el kellett is-mernie, hogy Hammerrel valóban nem menneksokra - hogy nem kíséri el őket az útra, az mindene-setre bizonyosnak látszott. Térképet, pontos leírástsem remélhettek tőle, minden Lobengulával kap-csolatos kérdésre csak azt hajtogatta: a varázsló ellop-ja a lelketeket! - Mac... akinek elrabolta a lelkét a... varázsló -próbálkozott Dara. - Ő hol veszett oda? - A jó öreg Mac - mormolta az aranyásó. - Igen,odaveszett... Megölték... valósággal szétszabdalták. - Hol történt, Mr. Hammer, megmondaná? - un-szolta óvatosan Butler is. Az egykori szerencsevadász vizenyős, kifejezéste-len tekintettel meredt az amerikaira, rendezetlenhaja a homlokába hullt. - Láttad a varázslót?! - suttogta Butler arcába. - Nem, Mr. Hammer - felelt türelmesen Butler. - Énnem láttam, de maga biztosan látta... Hol? Hol tör-tént mindez, Mr. Hammer? A kócos férfi hátrahajtotta a fejét, s lehunyta aszemét. Sovány teste valósággal elveszett a nyug-székben. - A barlang előtt... a barlang előtt, a folyónál -lehelte. Olyan halkan szólt, hogy az amerikainakegészen közel kellett hajolnia hozzá, hogy megértse. - Remek... de melyik folyónál? - A Zambezinél... odafent a Zambezinél... A jó öregMac. - Hammer szemhéja megremegett, sárga arcánfájdalom görcse vonaglott át. - Frtem, Mr. Hammer - bólintott Butler. - És megtudná mondani azt is, hol van az a barlang... amielőtt a varázslót látta? - Quebrabasa... Quebrabasa... - ismételgette hal-kan Hammer. Butler hirtelen ötlettől vezérelve a kabátzsebébenyúlt, és kiemelte a gyolcsba bugyolált arany termé-kenységi szobrot. Kicsomagolta, s az aranyásó elétartotta. - Ismeri ezt a szobrot? - kérdezte tőle. Abban re-ménykedett; a szobor látványa talán felélénkíti azegyre inkább apátiába süllyedő férfit. A reakcióazonban alaposan meglepett mindenkit.Hammer rámeredt az aranyszín alakra; egyetlenhosszú pillanatig némán bámulta, azután kiáltoznikezdett: - Nem, nem! Vigyétek innen, átkozottak! tátkozottak vagytok mind... átok, átok ül rajtatok, vigyétek innen! Megpróbált felugrani, de a mély nyugszék nemengedte - rövid ideig küzdött, utóbb azonban el-vesztette az egyensúlyát, és felbukott. Butler segíte-ni akart neki, ám az aranyásó rikoltozva menekültelőle, a földön kúszva. - Ne! Kérem, uram, hagyja, majd én! - Deltje rémül-ten igyekezett férje után, és sikerült is elérnie, nu-előtt az lebucskázott volna a veranda lépcsőjén. Le-kuporodott mellé, megfogta a karját, és csitítanipróbálta. - jól van, Jake, jól van. Nincs Semmi baj... semmi. -Hátranézett a tanácstalanul, zavartan álldogálóvendégekre. - Kérem, menjenek most - mondta. -Bocsássanak meg, de addig nem nyugszik meg,amíg itt vannak... Kérem. Butler, Pearl-Merill és Dara a döbbenet csendjébeburkolózva sétáltak a kis homokfutóhoz; az angolülfi a bakra, apa és lánya szótlanul telepedtek apárnázott ülésre. Visszanézve látták, hogy az asz-szony és egy megtermett, szálas fiatalember - azegyik fiú lehetett - felnyalábolják az időközben el-csendesült férfit, és becipelik a házba.A bérelt villáig egyikük sem szólt. Lelkifurdalásgyötörte mindőjüket, amiért így felbolygatták aHammer-ház amúgy is kényes nyugalmát, s otrom-bán belegázoltak a lakók életébe. Dara előtt mind-egyre ott lebegett Deltje Hammer alakja.Micsoda állhatatos, bátor asszony! Mennyi gon-dot, mennyi keserűséget jelenthet számára az ösz-szeomlott férj, a lényegében gyermeki szintresüllyedt férfi. Mégis egyenes derékkal, türelmesen,töretlen hittel viseli gondját, olyan szeretettel, mi-ként anya a beteg gyermeknek. Micsoda sors lehetaz övé, micsoda terheket hordozhat a vállán! Ésmindezen túl még arra is maradt ereje, hogy a házabékéjét durván felrúgó idegenekkel szelíd udvaria-sággal beszéljen, s csak akkor szóljon ellenük, ami-kor már elkövették a legrosszabbat is. Ha önmagábanézett; Darának el kellett ismernie, hasonló helyzet-ben ő bizony abban a percben kihajította volna atársaságukat, amint kiderült, mit is akarnak valójá-ban. Most először ötlött fel benne a gondolat: talánmégsem játék, amibe belefogtak.A villa elé kanyarodva, Pearl-Merill a tarkójáralökte kalapját, és megdörgölte tekintélyes méretűorrát. Tanácstalan ábrázattal nézett utasaira. - Háát - nyújtotta a szót - nem mondhatnám,hogy sokkal okosabbak lettünk. Vajmi csekély segít-séget kaptunk szerencsétlen Hammertől.Butler bosszúsan horkantott. - Vajmi csekélyet? - kérdezte zordan. - Mondjukcsak ki bátran: egy fikarcnyit sem!Na, ezt azért nem mondanám - ellenkezett avadász, és komor képe felderült kissé. - Hammerelvégre elárulta, hogy a Quebrabasánál látta azt avarázslót, vagy mifenét..- ha látta egyáltalán, és nemcsak képzelődött. Az a legnagyobb baj, hogy sem-mit nem vehetünk készpénznek, amit mond. Meg-lehet, csupa lázálombeli élmény minden, amit em- leget! Dara időközben leugrott a kocsiról, s előrement,hogy cukorral kínálja a lovat. Szokása szerint min-dig tartott a zsebében néhány szemet, szükség ese-tére. Onnan kérdezte a vadászt: - Mi az a Quebra... Quebrabasa?- Egy zuhatag a Zambézin. - Maga ismeri? - Egyszer jártam ott. Szép vidék. Fort Salisburytölvagy kétszáz-kétszázötven mérföldre északra.s innen? Innen milyen messze van? - dörmögöttközbe Butler, még mindig a kocsin ülve.Pearl-Merill hátrafordult a bakon. - Hát, megvan tán vagy kilencszáz is - közöltetárgyilagos hangon. - Nem kis távolság, ami azt illeti. - A vasút meddig megy? - érdeklődött Butler. -Gondolom, azon a Salisburyn túl már nemigen, igaz? Az angol először csak értetlenül meredt az őszkalandorra, azután harsányan felkacagott. - Jaj, uram, megbocsásson - törölgette a szemét -minduntalan megfeledkezem róla, hogy maga ame-rikai. Hogy Salisburyn túl? Nem, Mr. Butler, a Rarrdon túl semmiféle vasút nincsen! Mondják ugyan,hogy épül odafent is valami, de az a tengerhez megymajd, nem errefelé. Bizony, nem lehet vonaton utaz-ni északnak, sajnálom. - Es egyre csak nevetett. - Ördögöt, na! - morgott Butler. - Hagyja már abba! - Valóban sajnálom, uram - mentegetőzött a va-dász. - De ennél kedvesebb dolgot, biz isten, régenhallottam! De belátom, én vagyok az ostoba: hátcsak természetes, hogy egy amerikai üzletembervasúton kíván kincskereső expedícióra indulni, el-végre igen nagyok a távolságok! - Ez a Salisbury... ez az utolsó fehér település arra-felé? - szólt közbe Dara (jóllehet, neki magának isvissza kellett nyelnie kuncogását), mert attól tartott,az apja még valóban felbosszantja magát. - Azon túl már csak missziósházak akadnak... haakadnak - fordult ismét felé az angol. - Fort Salis-bury is alig öt esztendős, amikor én ott jártam, mégcsak egy cölöperőd volt ott, Pennefather ezredesparancsnoksága alatt. Azóta talánvalamibarakkvá-ros is felnövekedett, ki tudja. Rossz arrafelé az után-pótlás, meg aztán csetepaték is akadnak... amolyanvad vidék, na - vonta meg a vállát mintegy össze-foglalásképpen. - És csak gyalog lehet megközelíteni - morogtakedvetlenül az amerikai. - Háát - dörgölte meg az orrát Pearl-Merill - leg-feljebb öszvérrel. - Bár, Mozambikból talán némilegközelebb van. Még meggondolom.Butler azon kapta magát, hogy aggodalmas, ellá-gyult tekintettel mered a lovat babusgató lányára.Hosszú hetek teltek el a Hammernél tett látogatásóta, s az indulás egyre csak halasztódott. Apróbb-nagyobb nehézségek adódtak, mígnem Pearl-Merillkénytelen volt bevallani, hogy hihetetlen izgalmá-ban egyszerűen rossz tervet dolgozott ki. - Mielőbb indulni akartam, s ha magam vagyok,már úton is lennék - mondta, zavartan dörgölvejókora orrát. - De időközben rájöttem, hogy megtudom gyorsítani, és legfőképpen könnyíteni azutunkat. Ez pedig újabb időt igényel... másrészrőlazonban úgy gondolom, még ezzel együtt is túlkorán érnénk a Zambezihez, és magukat semmi-képpen sem akarom kitenni az esőzéseknek.Higgyék el, az maga a pokol! Így hát, tovább vártak. Rhett Butler azonban egyáltalán nem bánta a kés-lekedést, jóllehet, eredetileg ő lelkesedett a roman-tikus tervért a leginkább. Úgy tűnt, az ősz kalandormindezidáig egyáltalán nem mérte fel, mit is jelentvalójában a vállalkozásuk. Kilencszáz mérföld a vad,ellenséges vidéken, távol minden civilizált telepü-léstől, lesben álló, ellenséges bennszülöttektől öve-zetten - amikor szembesült a feltételekkel, hirtelenúgy érezte, nem teheti ki a lányát ekkora veszede- lemnek. Csakhogy kései volt a megbánás: Darát már elra-gadta a hév, a messzeség igézete, az ismeretlenvonzása - nem lehetett megállítani. Hiába igyeke-zett lebeszélni az apja, hajthatatlan volt, s egyretürelmetlenebbül viselte a kényszerű várakozást.Butlernek nem akadt támogatója, hiszen ScarlettKimberleyből nem állhatott mellé, Liam ígéretet tetta lánynak, Pearl-Merill pedig talán még Daránál islelkesebbnek látszott - jóllehet, ő volt az egyetlen,aki pontosan tudta, mire vállalkoznak. Az amerikainem bízott meg az esős évszakban sem, így egyízben már Kimberleybe is visszatért, hogy Scarlettetmeglátogassa - esküvel fogadtatva meg mindenki-vel: addig semmiképpen nem indulnak el, míg ővissza nem tér. Azután megkapták Nick May leve-lét; őt is meg kellett hát várni.A két fiatal pedig roppant nehezen tűrte a tétlen-séget. Johannesburg városa - nyüzsgő forgataga el-lenére - nem sok tennivalót kínált nekik. Ennekrészben az volt az oka, hogy búr város lévén, lakóiaz afrikaans nyelvet beszélték, amiből az irek termé-szetesen egyetlen saót sem értettek, az angol nyelvetismerő idegenek legnagyobb részével pedig nemi-gen volt érdemes beszédbe elegvedni. Emellett rá-adásul a világ minden tájáról idesereglő gyülevészszerencsevadász had miatt a közbiztonság sem volttökéletes - ezt egy alkalommal a saját bőrükön istapasztalhatták. Dara -jóllehet, megkapta mindazt a nevelést, ami-re egy úrihölgynek szüksége lehet - korántsem voltszende lánykának mondható; bizony nem tartotta aszáját, ha sérelmezett valamit. Johannesburg utcáinpedig, különösen, ha elhagyták az előkelőbb negye-det, bízvást számíthattak a hölgyek kéretlen, nemritkán otromba megjegyzésekre. Az ír lány az elsőilyen alkalommal - ahelyett, hogy szemlesütve to-vábbsietett volna - elmondta véleményét a léhűtők-ről, akik szellemesnek vélt élceket pufogtattak arovására. Nos, mivel a tréfálkozók a nemes Britannia szülöt-tei voltak, nem jelentett számukra nehézséget meg-érteni, minek is tartja őket a szókimondó kisasz-szony. Ha nem lett volna Liam oly kiemelkedőenjártas az ökölharc területén, bizony, igazán kedve-zőtlenül is alakulhattak volna az események...Így aztán a két fiatal alig mozdult ki a házból, csakakkor indultak el, ha Pearl-Merill is elkísérte őket.A tapasztalt vadász mellett nem kellett attól tartani-uk, hogy bármiféle kalamitásba keverednek.Az emeleti nappaliban üldögéltek egy jókora ka-tonai térkép fölé hajolva akkor is, amikor odalentrőlkocsizörgést hallottak, majd kisvártatva Butler lel-kes kiáltását: - A mindenségit, ember! Hiszen ez Nick May,szavamra! Hát megérkeztél, te csirkefogó!Tudták persze, hogy a mestertolvaj érkezik, hiszensürgönyzött Fokvárosból, de csak órákkal későbbrevárták. Butler ki akart menni elé az állomásra, márelő is készíttette a homokfutót. Most csak állt ahallban kitárt karral; és az első kitörés után hirtelen-jében nem talált szavakat. Az Árnyék - utazótáskával a lába mellett, könnyűfelöltővel a karján, jobbjában elmaradhatatlan far-kasfejes botját szorongatva - mosolyogva nézte ötjól látszott rajta, hogy igencsak meghatódott. - Hát, jó régen volt - bökte ki végül.Dara a lépcső tetejéről nézte, ahogy megölelik-meglapogatják egymást, amolyan hamisítatlan fér-fi-ellágyulással. Az utóbbi napokban, amióta bizto-san tudták, hogy Mr. May érkezik, sokszor elgon-dolkodott azon, vajon milyen lehet apja régi barátja,a legendás Árnyék Nick. Annyit tudott róla, hogy harminc év körüli, jóképűfickó, amolyan hétpróbás alak - az apja legalábbisígy jellemezte. S tudta azt is, hogy annakidején na-gyon szoros barátság fűzte egymáshoz a két férfit.Nem is értette, hogyan válhatott el ily erőteljesen azútjuk, hogy évek óta nem is látták egymást. Egyretöbb kétség gyötörte ugyan afelől, mi lesz Liam ésaz ő sorsa, de abban bizonyos volt, hogyi képtelenlenne évekre elszakadni a barátjától. Bár meglehet,két férfi között ez talán másként van...A fiatalember, aki odalent Butler kezét szorongatta, első pillantásra nemigen tetszett a lánynak. Va-lahogy... túl finomnak, túl úriasnak találta. A beszé-de, a mozdulatai, az egész megjelenése... túlságosankidolgozott, túlságosan kiművelt volt az ír kövekcsiszolatlanságához szokott Dara számára.Mint valami... mint valami macska. len, mint egyhatalmas macsku! - találta meg a megfelelő hasonlatot a lány. Kissé felülről ugyan, de csúfondáros, ugyanakkormégis kemény vonásokat látott, határozottan elkes-kenyedő orrot, élénken csillogó, okos szemeket. la-lán a találkozás öröme tette, mindenesetre úgy tűnt,a fiatalember arca akkor is halvány gúnnyal moso-lyog, amikor ajka komoly marad. - Milyen volt az út, Nick? Gyere már beljebb, aszemélyzet majd gondoskodik a holmidról! - Butlervégre megtalálta a hangját, noha izgatottsága matsem csökkent. - Talán legjobb lesz, ha megmutatoma szobádat... tedd rendbe magad, azután majd be-szélgetünk. Azt hiszem, lesz miről! - Hát, ami azt illeti - mosolygott a mestertolvaj. -Az igazat megvallva, nagyon szívesen lefürödnék,ha megoldható. Ezek az afrikai vonatok... - Hadd el - legyintett az amerikai. - De legalábbidáig eljön! Te még nem is tudod, milyen nagy szóez... No, de hogy nem késett, ma több, előbb érkezett ?! - Azt hiszem, ebben én vagyok a ludas - ismerte beaz Árnyék. - Elnéztem az időpontokat, bocsáss meg.De nem volt semmi baj... kicsit nehezen sikerültugyan, de látod, eljutottam idáig. Tudod, semmikedvem nem volt őrák hosszat ácsorogni azon aszörnyű állomáson. Gondoltam, annyi idő alatt márcsak megtalállak! Elvégre a címed megvolt... Ha-nem - tette hozzá némi szünet után - ez a nyelv,amin az itteniek mekegnek! Miféle zagyvalék?Butler felnevetett. - Az af rikaans - mondta. - A búrok anyanyelve. Denehogy zagyvaléknak merd nevezru előttük! Pedig - játékos aggodalommal körülnézett, és lehalkítottaa hangját- valóban az, mégpedig egészen elképesz-tó! Pearl-Merill barátunk, majd megismered hama-rosan, már kiokosított felőle valamelyest, de arróllemondtam, hogy valaha is értsem vagy beszéljem.Állitólag a hollandus nyelv az alapja, de ma márnem értik egymást... francia, német, angol, indiai,maláj, hottentotta, busman, meg az ördög tudjamég, miféle nyelvek alakították, bővítették. Pearl-Merill azt mondta, valamiféle elemi nyelv-tankönyvük ugyan van, de szótárt még nem készí-tettek. Nincs könnyű dolga az idegennek... No, degyere, végre megmutatom a szobádat. - Dara! Dara, megjött Nick! Merre vagytok? - ki-abált az amerikai, miközben felfelé ballagtak a re-csegő lépcsőn. - Bújj elő! A fenti lépcsőfordulóban találkoztak. A kis világí-tóablak erős fénypászmái ragyogó aurát vontak alány alakja köré, s megvilágították a mestertolvajvonásait is. A pőre fény mélyebbre hatolt, semminta férfi gondolta volna. Valóban finoman kidolgozott, de nem lágy. Kemény,akár a csiszolt márvány - futott át Darán az elemzés,ahogy rápillantott a vendég élesen megvilágítottarcára. Ám a mestertolvaj hamarosan ösztönösenvisszahúzódott a homályba, így a további megfi-gyelésnek egyelőre vége szakadt. - Kislányom, hadd mutassam be neked egyik leg-kedvesebb barátomat... - mondta Butler. - NicholasMay. Tudod - fordult Nickhez - sokat meséltemneki rólad... Tán jobban ismer, mint te saját maga- dat! - Ez azért talán túlzás - mosolygott a lány. - DaraO'Hara -mutatkozottbe a szertartásos udvariasság-gal kezet csókoló fiatalembernek. - De... talán jobbhelyet is találhatnánk ennél a szűk lépcsőnél? -Mindenekelőtthagyjunk egy kis nyugtot szegényfiúnak - javasolta Butler. - Több, mint ezer mérföldetvonatozni nem kis dolog... Azután majd lecsapunkrá, és mindenről kifaggatjuk! -Nocsak-nocsak-nevetett a mestertolvaj. -Én arraszámítottam, te mesélsz majd nekem lenyűgözőenérdekes történeteket... hiszen valami ilyesmiért jöt-tem, vagy tévednék? - Na, csak eriggy fürödni! Rob majd W egmutatja,mit hol találsz... Rob! Hé,Rob! Gyere csak, a vendé-günknek szüksége van rád! Nick úgy érezte, valósággal kicserélték. Megfür-dött, átöltözött, szundított-merengett vagy tíz per-cet - hihetetlen gyönyört jelentett számára, hogynem zötykölődik alatta a fotel - azután kilépett aszobájából, hogy megkeresse vendéglátóit.Ami azt illeti, könnyebben lélegzett attól is, hogyegyelőre nem kell találkoznia Victorine-nal és anagybátyjával, noha tudta, a lány utáni vágyakozáselőbb-utóbb úrrá lesz felette megint. Ugyanazzal avonattal utaztak, de külön fülkében. Az állomásona két Chatellerault-t kocsi várta - felajánlották, hogyelviszik Nicket ahová kívánja, de a mestertolvaj aztmondta, hamarosan jönnek érte is. Másnapra talál-kozót beszéltek meg, de az Árnyék most már bánta,hogy nem volt ereje visszautasítani azt is, miként a kocsit. Odalent, a hallban talált rá vendéglátóira. Megis-merkedett a tartózkodóan, mi több, kissé elutasító-.an viselkedő Liammel, s a kisvártatva megérkezőPearl-Merillel is, de mi tagadás, figyelmét többnyireButler lánya kötötte le. Nem gondolta volna, hogy amerikai barátjánakilyen különös szépségű gyermeke van. Lévén, hogyösztönvilágát egyelőre teljes egészében Victorinekötötte le, s Darát egyébként sem érintette volnatiszteletlen gondolatokkal, érdeklődése szigorúanesztétikai indíttatású volt, ám ily formában megle-hetősen erőteljes. Valami különös, nem evilági erőt érzett áradni alányból, s idegenszerűnek tűnt számára a szépségeis. A fényesfekete hajhoz társuló smaragdzöld, kisséferde metszésű szemek, a finom síklapok határoltaorr, kicsiny fülek, a fodrosan ívelő száj - hirtelenráébredt, hol látott kissé hasonló arcokat: az öregkönyvkereskedőnél, kölyökkorában; régi mesés-könyvek az erdők tündéreit ábrázolták ilyképpen!Hamarosan persze elragadta őt is a beszélgetéssodra, hiszen az elmúlt évek eseményei mindkétrészről számos mesélnivalót kínáltak; egymásba fo-nódó, szerteágazó, soha ki nem merülő témákat.mindezek ellenére a két régi barát pontosan tudta,hogy az igazán érdekes történetek csak akkor kerül-nek majd elő, amikor majd végre zavartalanul ket-tesben maradnak. Jobbára így is csak Butler és Nick hangját lehetetthallani, ám amikor Pearl-Merill megérkezett, óha-tatlanul terítékre került a tervezett expedíció, errőlpedig az angol vadász beszélt leginkább. A két an-gol gyorsan megtalálta a hangot, mindenki legna-gyobb őremére kölcsönösen igen kellemes és érde-kes társaságnak tartották egymást, sok kellemetlen-ségtől kímélve meg ezzel a társaságot.A férfiak elmélyült beszélgetését kihasználva, Da-ra alaposabban megfigyelhette apja vendégét. Túlvolt már a külső elemzésen, sokkal inkább érdekelteaz az apróság, ami már egy ideje nem hagyta nyu-godni: úgy érezte, valami nincs rendben a fiatal-emberrel - valamiféle zavart látott benne, minthavalami oknál fogva felbillent volna a lelki egyensú-lya. trsakjóval később jutott el odáig, hogy felismer-je: a férfiban valamiféle vad ösztönök, talán rágyaklobognak oly szabadon, ahogyan emberben csaknagyon ritkán. Meglepte e felfedezés, és kissé meg is rémült tőle;nem tudta mire élni. Kifelé alig-alig jelent megbelőle bármi is, a vendég hihetetlen akaraterőveluralkodott magán - de most, hogy már tudta, mitkeressen, Dara felfedezhette ennek apró, ám nyil-vánvaló jeleit. ajon mi billenthette ki ilu erősen a lelkeegyensúlyát Grainne persze biztosan tucatnyi magyarázatotsorolt volna elő nyomban, és Dara i emlékezettbizonyos tanításaira, de ami teljességgel érthető éselfogadható volt a Szigeten, az öreg cailleach ma-gyarázata hallatán, valahogy nem tűnt túlzottanvalószínűnek itt és most az aranyásók városában,egy Párizsból érkezett úrra vonatkoztatva.A lány elszégyellt magát kissé. Egy-két esztende-je még bizonyosan nem jutott volna eszébe megkér-dőjelezni a javasasszony tanításait, akármilyen kör-nyezet övezte is. A múlt és a jelen ilyetén összéüt-közése zavarba ejtette; felhagyott hát a vendég vizs-gálgatásával, s inkább a beszélgetésre figyelt. Denem tudott maradéktalanul megfeledkezni a kér-désről. Elhatározta, hogy valami módon megpróbála végére járni. s kideríteni, vajon ostoba képzelgésáldozata lett csupán, avagy Grainne bölcsessége va-lóban érvényes az ír legendákon túl is.Amikor újra felvette a társalgás fonalát, Pearl-Me-rill éppen arról beszélt, hogy szerinte semmi értel-me átvágni a Brit-Dél-afrikai Társaság területén, ésszárazföldön megtenni azt a veszedelmes kilenc-száz mérföldet, amikor hajóval megtehetik az útlegnagyobb részét. - Van egy valamivel több, mint háromszáz mérföl-des vasúti szakasz a portugál kikötőig... onnan pe-dig felhajózhatnánk a Zambézi torkolatához - ma-gyarázta. - Persze, a Quebrabasa onnan is van vagynégyszáz mérföldnyire, de azért ez mégsem kilenc-száz! Mit szólnak? Egyébként, már mindent meg-szerveztem... most már valóban csak az időjárásonmúlik, mikor indulunk. Butler csak hümmögött, látszott rajta, hogy egy-részről ugyan örül a vadász ajánlatának, másrészrőlazonban talán szívesebben venné, ha inkább az el-halasztás mellett döntene a társaság - efféle fordulatlehetőségében persze maga sem hitt igazán. - No hiszen, mégiscsak vonattal mennek kincsetkeresni? - dörmögte utóbb, amint nyilvánvalóvávált, hogy az angol a véleményére kíváncsi. - Azthittem, ez csak amerikai üzletembereknek való! - Ejnye... - derült a tülökorrú. - Hát így akarjon jótaz ember... - A magam részéről támogatnám Mr. Pearl-Merillindítványát - szólt közbe Nick. - Minél kevesebbetkell gyalogolni, annál jobb... Én, sajnos, meglehető-sen kényelmes ember vagyok. A vadász bánatos ábrázattal ingatta a fejét. - Tudom én, Mr. Butler is jobban szerette volna, havasút vezet a kincsesbarlangig - mondta - de mittehetünk, ha egyszer nincsen! A legjobb, amit ajánl-hatok az, amit az imént vázoltam. Gondolkodjanakrajta, de ne túlságosan sokat... most már igazánbizsereg a talpam! Apa és lánya egymásra nézett. Tekintetük össze-kapcsolódott; egyikük sem szólt, de szavakra nemis volt szükség. Pontosan tudták, mire gondol a másik. Butler és Nick aznap este nagyon sokáig üldögélteka verandán. Az amerikai szivarfüstje tétova táncbankunkorodott a hatalmas holdtányér felé, elűzve arovarokat, s merengő emlékezésre késztetve a be-szélgetőket. Csend, nyugalom és béke övezte őket;halk surranással bókoltak csak a cserjék, ha nagyritkán könnyed szél bújt az ágaik közé. A fejükfelett, a veranda mennyezetén kis gyíkok suhantakhangtalanul, a könnyelmű, figyelmetlen rovarokravadászva, melyeket megszédített a szivarfüst. Né-ma precizitással fogdosták őket, egy-egy sikeres ro-ham után elégedett, ám nem túlságosan hosszú pi-henőre vonulva vissza. Megvénült az éjszaka, az idegen csillagképek jó-kora utat vándoroltak be, mire a múltidézés keser-édes hangulata csendesen elenyészett, s átadta he-lyét a jelenvaló kérdéseinek. Butler lelkesen, ámérezhető aggodalommal mélyedt bele azokba arészletekbe, melyek a délutáni megbeszélésből ki-maradtak, ám számot tarthattak a mestertolvaj ér-deklődésére. Ami azt illeti, Nick érdeklődéséveligazán nem hibádzott semmi, pontosan olyan hév-vel fogadta a mesés gyémántkincs legendáját, ami-lyenre az amerikai számított. Természetesen őt sema vagyon tényleges nagysága vonzotta: az a kérdéslelkesítette igazán, vajon miféle ékkövek rejtőzhet-nek a titokzatos barlang mélyén. Egy afrikai nagy-király gyűjteménye bizton tartalmazhatott nagysze-rg, különleges darabokat, olyanokat, melyek mél-tán számíthattak a mestertolvaj érdeklődésére.Amikor azonban a jelen más kérdései bukkantakelő, az Árnyék szava lelassult, hangja tompán csen-gett, s megkurtultak a válaszai. Öreg barátja azon-ban nem hátrált meg, kíváncsisága legyőzte tapin-tatát, s addig faggatta a mestertolvajt, míg az - nagynehézkesen, bizonyos dolgot cél makacsul hallgat-va - elétárta az elmúlt hónapo eseményeit; beszá-molt Victorine Chatellerault-ról.Furcsa bizonytalankodásairól, elszabadult vá-gyairól nem tett említést, már csupán büszkeségbőlsem; meg aztán, tartott attól is, hogy az amerikaiegyszerűen csak érzelgős bolondnak nézi. Szégyell-te a dolgot önnön maga előtt is, nemhogy a régibarát előtt, akivel annakidején együtt hódoltak aléha élet, a könnyű szív bohém örömeinek.Beszámolója tehát szükségszerűen kurtán-furcsánsikerült - nem jelentett számára megkönnyebbülést,sem faggatójának elégedettséget. - Érdekes történet - hümmögött Butler. - Csak egykicsit... hiányosnak tűnik a számomra. - Sajnálom - vont vállat meglehetősen barátságta-lanul az Árnyék. - Erről nem tehetek. - Nem? Hát, meglehet. Akkor viszont én öreg-szem... nehezebben értek meg dolgokat... összefüg-géseket. - Eh! - legyintett a mestertolvaj. - Lényegében tehát miért jöttél Afrikába? - szegez-te neki Butler rövid hallgatás után a kérdést. - A lányután, vagy a levelem miatt? Nick kényszeredetten felnevetett. - Mit gondolsz - sóhajtotta utóbb - én vajon tu-dom? Szeretném azt vallani, csak és kizárólag a teinvitálásod késztetett erre az elképesztően hosszúútra... de attól tartok, ez önáltatás. - Legalább őszinte vagy - vont vállat az ősz kalan-dor. - De, ami azt illeti, te sem fiatalodsz... annakidején nem voltál ilyen hihetetlenül érzelgős! - Érzelgős...? Nem, azt hiszem most sem vagyok az. - Hát akkor? A kérdés ott mart, kettejük között függve alevegőben. A mestertolvaj keze lassan ökölbe szo-rult a szék karfáján; ujjai kifehéredtek az erőfeszítés-töl. Utóbb aztán sikerült úrrá lennie magán. Kezeismét elernyedt, ujjaiban áramlani kezdett a vér. - Igen - mondta száraz torokkal. - Néha bizonymegingok én is... Talán tényleg öregszem.A bokrok sötétjében valami nyikkant; röviden, fáj-dalmasan. Az éjszaka leple alatt ismét elröppentegyélet, s egy kígyónak most jó ideig nem kell újabbzsákmány után néznie. Alhat békében.A hall alacsony, nagy asztalát, akárcsak a kényel-mes, szépen faragott székeket stinkwood-ból, büdös-fából készítették. Ez a kedvelt és keresett bútorfaonnan kapta a nevét, hogy kivágás után rövid ideigkellemetlen, erős szagot áraszt; később ennek nyo-ma sem marad. Örökzöld növény, húsz-huszonötméter magasra nő a délkeleti partokon. Dél-Afrikalegkiválóbb bútorfája, igényes épületek tetszetősberendezését adja. A Butler bérelte kétszintes ház bútorainak jelentősrésze ebből készült, jelezve az építtető finom ízlésétés elképzelését, hogy mely osztály képviselői szá-mára tervezte. A míves székek és a gyönyörű asztal azonbanezúttal senki figyelmét nem vonta magára: a jelen-lévőket túlságosan lekötötte egymás tanul-mányozása. Victorine Chatellerault, Frédérique bácsi, Dara,Rhett Butler, Liam és Nick May úgy állták körül azasztalt, mint valaxru katonai tárgyalás zord képvise-lői. Egyetlen pillanatra mintha megfagyott volnaszámukra az idő - mindegyikük belefeledkezett va-lami erőteljes hatásba, mely szempillantásnyi időreteljességgel eluralkodott felette.Frédérique az ősz amerikai vonásait fürkészte nö-vekvő bizalmatlansággal - bizony, hosszú idő telt elazóta, amikor Párizsban egy roppant hasonló, ámmég ereje teljében levő, fényesfekete hajú kalan-dorral került komoly összetűzésbe. Csak remélnitudta, hogy mégsem azonos a két ember, vagy hamégis, talán nem emlékszik már rá a másik fél.Aggodalma felesleges volt: Butler az aranyhajúszépség bűvkörébe került egyetlen szempillantásalatt. Noha érdeklődésében már nyoma sem akadtaz egykori hévnek, arra bőséggel elegendőnek bizo-nyult, hogy ne foglalkozzék a nagybácsival. Olyképpen szemlélte a lányt, mint egy különlegesenszép kivitelű ékszert - örült, hogy láthatja, hogygyönyörködhet benne; úgy érezte; fénye szebbé va-rázsolja a napot. Egyszerű, békés és - keserűen is-merte be - öreges öröm volt ez.Liamlelkét semhagyta érintetlenül a francia kisasz-szony, jóllehet benne legerősebbnek a kíváncsiságbizonyult. Úgy nézett Victorine-ra, mint egy isme-retlen világ ismeretlen küldöttére. Újdonság voltszámára minden, amit rajta látott: a különös divatotkövető, szabadosnak tetsző ruha, az arany fürtöketelrendező frizura; a finom kézmozdulatok s a bódí-tó, szívet bizsergető illat. Ám ha netán olyan valaki veti vizsgálódó tekinte-tét a kis csoportra, akinek megadatott látni a lélekés az elme közönséges halandók elől elrejtett meg-nyilvánulásait, bizony mit sem törődött volnamindezekkel. Mit sem törődött volna, mert mindenfigyelmét kétségtelenül Dara és Victorine Chatelie-rault köti le. Az ifjú hölgyek úgy méregették egymást, mint kétnőstény párduc, ha vadászterületük határán talál-koznak. Szemük kifényesedett, orrcimpáik megre-megtek, karjukon megfeszültek az izmok. Ám afeszültséget korántsem egyszerű irigység keltettebennük, nem az oktalan lánykákra jellemző félté-kenység, rátarti büszkeség. Sokkalta mélyebb, nohaegyelőre parttalan indulat ébred keblükben; valamimegfoghatatlan és felfoghatatlan erő áradt mind-kettejükből, mely azonnal felismerte a másik jelen-létét. Felismerte és taszította.Fekete és fehér, sötétség és fény, tűz és víz - halálés élet. A végtelen messzeség erőinek csekélyke pa-razsa, törékeny női testekbe zárva.A langyos, tunya délutánban mintha jégszikrákragyogtak volna fel közöttük, ahogy egymásba kap-csolódott a tekintetük. Úgy akaszkodott egymásbaa smaragd és az óceán színvilága, mint hosszú csó-kot váltó kardpengék; szinte a vasak csendülését ishallani lehetett. Mindez néhány röpke szempillantás erejéig tartottcsupán. Azután megtört a varázs, a megállított időújra elindult, az asztal körül megmozdultak az em- berek. Ám Dara már pontosan tudta, miféle hatalomkezdte ki apja barátjának lelkét, tudta, hol keresse avad vágyak forrását - és megértette, hogy Grainnebölcsességét nem szabad megkérdőjeleznie, akár-milyen kontinens ege feszül is feje felett. 20. - Mi az, hogy nem csinálnak semmit? A maga em-berei nem csinálnak semmit, Watt, azért nem kapokértelmes jelentéseket hetek óta! Ajánlom, hogy néz-zen a körmükre, mert ha én teszem meg, mondha-tom, csúful járnak! A hatalmas termetű férfi dühödten j árkált fel és aláa szobácskában, időnként ingerülten simítva végigdús pofaszakállán. Az előtte álló kesehajú fiatal-ember nem szólt. Megtanulta már, hogy nem érde-mes kísérleteznié, ha nem kérdezik; olykor mégakkor is felesleges. Szótlanul álldogált hát, várta,hogy a másik kidühöngje magát, és szót értsenek végre. - Es az aranyásó? Mi van az aranyásóval?Végre elhangzott egy kérdés, amire felelhetett, dea Waltnak szólított fiatalember mégsem tűnt igazánelégedettnek. Sej tette, hogy válasza csak méginkábbfelingerli felettesét. Halkan köhintett, hogy valamelyest leplezze zavarát, azután azt mondta: - Azt hiszem, uram, az az ember tökéletes zsákutcaa számunkra. - Ezt meg hogy érti, Watt? - kérdezte a medvevészjósló nyugalommal. - Háát, őőö, ami azt illeti, az az ember megbolon-dult... teljesen bedilizett. A fel-alá járkáló férfi megtorpant. Apró szemeirosszindulatúan szegeződtek feszengő emberére. - Nézzük csak. Azt akarja mondani, Watt, hogynem tudtak kiszedni semmit Jake Hammerböl? -érdeklődött halkan. A fiatalember-mit tehetett mást- kényszeredettenbólintott. - Igen, uram. Nem mentünk vele semmire...A medve ekkor ordítani kezdett; pofaszakálla re-megett, szeme szinte eltűnt a kövér redák alatt. - Tehetetlen, nyomorult banda! Semmirekellő,gyülevész népség! Hogy az ördögbe tudtak ered-ménytelenül távozni az egyetlen szemtanútól?! Kér-deztek tőle egyáltalán valamit, vagy csak vártak rátürelmesen, hátha elárulja a titkait? Megáll az ész!A fiatalember nem tudta bizonyosan, vajon helye-sen cselekszik-e, amikor megpróbál választ adni áközbevetett kérdésre: - Igen, uram, faggattuk. Természetesen. De az azember őrült... csak fecseg összevissza valami va-rázslóról, aki megátkozta őket, és nem hajlandósemmi értelmeset mondani. Sajnálom, uram.Alig fél lépésnyire az embere előtt, a pofaszakállasférfi gúnyosan bólogatva hallgatott. Amikor az ta-nácstalanul befejezte, a medve felhorkant: - Kész? Nézzük csak, ez minden, amit fel tud hoznia mentségére? - Mielőtt a kesehajú bármit válaszol-hatott volna, ráförmedt: - És az idegenek? Velük mivan? Talán, ha bővebben kifejtené, vajon mit csinál-nak, amikor maga szerint semmit nem csinálnak?Watt felsóhajtott. Ó, hogy gyűlölte a felettesét, ezta kövér, undorító pojácát! De semmit nem tehetettsorsa ellen; így rendeltetett, s hacsak nem történikcsoda, így is marad még jó ideig. Csak legalább látnavalami tényleges hasznot a dologból... de erre alighavan remény; az egész kincs-história nyilvánvalóancsupán a pénzsóvár medve álma. Ám, ha mégsem...ha mégsem, akkor igen rövid időn belül maga mö- 468 469 gött hagyja ezt az átkozott országot... Előtte azonban még szuronyt tol a kövér disznó lapockái közé!Mindez egyetlen szemvillanásnyi idő alatt suhantát rajta, hangosan azonban csak ennyit mondott: - Johannesburgban időznek, uram. Ezemlátomástexpedícióra készülnek, de még nem indultak el.Állandóan figyeljük őket. Talán... talán az esőzések-től tartanak. Hosszas kioktatásra szármitott, ordítozásra, a szo-kásos jelenetekre. Valósággal megdöbbent, amikora pofaszakállas férfi csak ennyit mondott:Tűnjön el innen, Watt - Csöndesen szólt, már-már kérlelőn. A kesehajú nem várta meg, irug meggondolja ma-gát; eleget téve a kötelező formuláknak, sietve távo- zott- - Átkozott, tehetetlen alakok - mormolta a magáramaradt medve, és nyögve beleereszkedett az ablakalatt álló székbe. A dolgok korántsem az elképzelései szerint ala-kultak. A pompásnak ígérkező terv lassanként meg-fenekleni látszott, a fogaskerekek lassultak; el-el-akadtak, az idő pedig veszedelmesen fogyott.A pofaszakállas férfi nem elsősorban az időjárás-tól tartott; noha az idő jelenthetett kisebb nehézsége-ket, ő sokkal sötétebb fellegek gyülekezésétől félt.Háború előjelét érezte a csontjaiban, márpedig régihadfi lévén, ritkán csalatkozott az ilyesmiben.Krüger vezetése alatt a Dél-Afrikai KöztársaságAnglia szemében egyre nagyobb szálkát jelentett.Nem csupán a Matebeleországot bekebelezőj meg-állíthatatlannak tetsző Cecil Rhodes - és persze azegész brit kormány - nagy álmát, a Fokföldtől Kai-róig terjedő összefüggő gyarmatbirodalom létreho-zását akadályozta, de nyilvánvaló és kézzelfoghatójavakkal is rendelkezett: rengeteg arannyal. NagyBritannia - hosszú csatározásokat követően - évekignem avatkozott bele a búr köztársaságok életébe;marakodó, egyre jobban elszegényedő, rövid életű-nek látszó államocskák voltak, melyek jó eséllyelfulladhattak saját tehetetlenségükbe. A Witwaters-rand aranyának felbukkanásától kezdve a helyzetjelentősen megváltozott. A transvaali állam jelentős vám- és adójövedel-mekhez jutott, mely szempillantás alatt kirántotta akátyúból, emellett pedig maguk az aranybányák isfelkeltették az angol gazdasági élet érdeklődését.Igaz ugyan, hogy a búr gazdaság gyengesége és abritek rámenőssége révén a bányák és a szállítmá-nyozás hasznának legnagyobb hányada angol zse-bekbe vándorolt, a Rand aranya mégis erősen fog-lalkoztatta Britannia kormányát - annál is inkább,mert Paul Krügerrel az élen a búrok mindent meg-tettek, hogy amennyire csak szűkös lehetőségeikbőltelik, féken tartsák az angol gazdaság transvaaliföldön való terjeszkedését, és megnöveljék saját ré-szesedéseiket. Az angol hatalom terjeszkedési vágyát lényegé-ben egyetlen ember, Cecil Rhodes jelképezte, ez anagyra hivatott, hihetetlen erejű és képességű, ámgátlástalan ember. Míg a búrok élén Paul Krügerállt, aki kilencévesen vett részt a nagy trekben, s márakkor megtanulta gyűlölni a briteket. Krüger diplo-máciai érzéke előtt egyetlen pillanatig sem maradhatott rejtve Nagy Britannia szándéka. Tökéletesenjóllátta a hódító nagyhatalom politikájának mozga-tórugóit. Eltökélt vágy vezette, hogy országát ésnépét megmentse a lerohanástól, megőrizze önálló-ságát, s biztosítsa a függetlenség gazdasági hátterét.Ugyanakkor pontosan tudta, hogy egy esetlegesháború esetén csak csekély eséllyel állhatnak ellena hatalmas hódítónak, ezért mű den eszközzel igye-kezett azt elkerülni, az angol provokációk ellenére.Kihasználta a lehetőséget, hogy Németország érde-kei is erősen megkívánták a nagy brit gyarmatbiro-dalom kialakulásának megakadályozását, s öröm-mel. fogadta a kijelentést, miszerint Németországkészen áll Transvaal függetlenségének megvédésé-re. Míg korábban erre csak utalások történtek, 1895januárjában, a német császár születésnapján Preto-riában rendezett ünnepségen a német konzul egye-nesen bejelentette, hogy országának érdekében áll abúr függetlenség megőrzése. Válaszbeszédében -Krüger nyíltan kimondta, immár tudja, hogy ha azegyik nagyhatalom a lábára akar lépni, a másikigyekszik majd megakadályozni.Az angolok mindettől függetlenül nem hagytak felkísérleteikkel, s a pofaszakállas férfi nagyon jól tud-ta, hogy nem is fognak; aligha veszik komolyan anémetek ígérgetéseit. Hiába küzd foggal-körömmelKrüger apó - küszöbön áll a háború.A medvetermetű alak görnyedten ült székében,mintha nem bírná a gondok súlyát. Komoly töpren-gésre kényszerült: ha valóban kitör a háború, s atransvaali területek ily módon lényegében járhatat-lanná válnak, ezzel jelentős akadály gördül elébe akincs megszerzését illetően. Noha Lobengula egy-kori tábora, Bulawayo éppen nem búr területenfekszik, a csatározások akkor sem hagyhatók figyel-men kívül. Másrészről ugyanakkor háború eseténkönnyebben mozoghat odakint akár egy nagyobbegység is; jóval kisebb feltűnést kelt, mint békében.Akárhogy is, nem elhanyagolható szempont ez sem.Előnyök és hátrányok - a legfőbb kellemetlenségaz, hogy nem az ő kezében van a döntés. Nem ítélhetsaját kedve szerint, hogy megvárja-e a búrok lero-hanását vagy sem, hiszen semmiképpen sem hagy-hatja, hogy az idegenek megelőzzék. Ha azok elin-dítják expedíciójukat, neki is indítani kell az embe-reit. Átkozott egy helyzet, hogy ő nem tarthat velük!De nincs mit tenni, nem hagyhatja el a pozícióját -ahhoz túlságosan is bizonytalan a győzelem lehető- sége. Már megint nem marad más, mint várni. Várni azellenfél lépését, és ahhoz igazítania a sajátját.A pofaszakállas férfi gyűlölt várakozni, és különö-sen gyűlölte, ha mások szablyák meg a lehetőségeit.Ám, mint a nem túlságosan eszes emberek általá-ban, gyakorta kényszerült ilyesmire.Johannesburg, noha transvaali város volt, számosidegennek adott otthont. A kerek kalapos, körsza-kállas búrok között bizony mindenféle népségnyüzsgött az utcákon, legnagyobb részt termé-szetesen angolok. Jan Theron tudta magáról, hogy az itteniek őt isinkább idegennek nézik, hiszen mind külsőben,mind viselkedésben távol került már népétől. Külö-nösebben nem bánta - sosem érdekelte az ilyesmi.Ami odabent lakozott, az csakis az övé volt, és úgytartotta, nincs hozzá köze senkinek; teljességgelmindegy hát, mi jelenik meg belőle mások számára.Otthbnosan mozgott az aranyásók városában,nem esett volna nehezére elkerülnie Rhett Butlert éstársaságát; ha akarta volna, könnyedén eltűnhetettvolna a szemük elől. De feleslegesnek tartotta abujkálást, mi több, maga kereste fel az amerikait azemeletes villában. - Hallottam, hogy maguk is átruccantak ide Kim-berleyből - mondta derűs mosollyal, a hall ajtajábanállva. - Egy kis országjárás? - Igen, valami afféle - biccentett Butler. - De kerül-jön beljebb, és mesélje el, vajon maa mit keres erre- felé? Thero belépett, hosszú árnyéka végigsiklott afestett falon. - Akadt némi dolgom a bányáknál, de már bevé-geztem... Gondoltam, felkeresem magukat. Egy-részről, jó ismerősöket mindig szívesen lát az em-ber, másrészről meg talán szükségük is lehet rám...vagy netán magukban is boldogulnak a búr nyelv- vel? Az amerikai, széles mozdulattal helyet mutatvavendégének, derűs ábrázattal csóválta a fejét. - Nem, Mr. Theron, szó sincs róla - mondta. -Elképzelni sem tudom, hogy valaha is képes lennékmegtanulni! - Pedig igazán egyszerű - nevetett a búr. - Az igékalakja nem változik a személyek nemétől és számá-tól függően, csak múltidőben kerül elé egyge előtag,s a főneveknek sincsenek nemei és alakjai. Az egye-düli nehézséget talán a kiejtés jelentheti, a különfélekettős magánhangzók miatt. A legnehezebb han-gunk az o... - Hosszú, zöngés ó hangot ejtett, de úgy,hogy először valamiféle magas fejhanggal indult, sazután csúszott le a mély ó-ra, erősen rezegtetve ahangszalagjait, mint a svájci németek.Butler összeráncolta a szemöldökét, és tréfásanelfintorodott. - Azt hiszem, én megmaradok az anyanyelvemnél - mondta. - Tudja, az én koromban már nemigentanul meg az ember ilyen elképesztő produkciókat. - Hát, akkor bizony szüksége lesz egy tolmácsra,ha Transvaalban akar boldogulni. - Theron maga eléhúzott egy széket, és letelepedett.Az amerikai is leült, szemben vele, a kertre tekintőablak alá. Napbarnított arcára fényes sávokat von-tak az üvegen betűző sugarak pászmái. - Ami azt illeh, Mr. Pearl-Merill már volt szívesfelajánlani a segítségét - közölte vendégével udva-rias, ám határozott hangon. - Mindenesetre, köszö-nöm a figyelmességét... Maradjunk hát annál a té-telnél, hogy jó ismerősökkel szívesen találkozik azember, rendben?! Meséljen, kérem, maga szerint mitérdemes tudni erről a városról?A búr arcán mintha enyhe kelletlenség suhantvolna át, de oly gyorsan, hogy képtelenség lett volnajelentőséget tulajdonítani neki. Amikor megszólalt,hangja éppoly derűs volt, mint ezidáig.a derék Pearl-Merill - bólogatott. - No persze,ó azért nem ismeri Transvaalt úgy mint én, de azértnyugodt vagyok: jó kezekben vannak. Érti a iolgát.Ezt el kell ismernem, annak ellenére, hogy csak egyangol... Dara az épület árnyékában, a hátsó kert két jókoraakáciája alatt üldögélt nyugszékében. Látta Therontbelépni a kapun - meglepte a férfi felbukkanása, elsem tudta képzelni, mit kereshet itt, és hogya buk-kant rájuk -de semmi kedve nem volt beszélni vele.Elzsongította a kellemes meleg, a csend, a koradél-utáni hangulat. Éjjel esett ugyan, de a reggel ki se-perte az eget. Nem állt fel, hogy üdvözmje a vendéget. Kihasz-nálta az árnyék védelmét, nem hívta fel magára afigyelmet: nem is vette észre a búr.Még hallotta, hogy az apja beszédbe elegyedik aiajtóban álló vendéggel, aztán, ahogy a nappali el-nyelte a hangokat, hamarosan elszundított. 474 475 Arra riadt, hogy valaki nézi. Nem aludt túlságosanmélyen, álmába beleszőtte a környezet hangjait, ámnem hallotta semmi jelét annak, hogy bárki is közelment volna hozzá. A tekintet ereje azonban mégisarról árulkodott, hogy alig néhány lépésről meredrá egy szempár. A lány szemhéja felpattant, ujjai ráfonódtak anyugszék karfájára; mi tagadás, megijedt kissé. Decsak apja régi barátja, a Párizsból érkezett férfi állt előtte. - Bocsásson meg - kérte Nick. - Azt hiszem, meg-ijesztettem... Nem állt szándékomban.Darát elöntötte a düh. Nem szándékozott vissza-fogni a haragját - válasza mégsem sikerült igazánindulatosra. - De legalább észrevette... az is valami - mondta azakácia törzsének támaszkodó fiatalembernek.Volt valami a férfi arckifejezésében, ami elvette alány dühének élét. Azok a cinkosan csillogó szemek,a száj sarkában szüntelenül ott bujkáló mosoly ár-nyéka... valahogy nem tudott rá igazán haragudni,holott valójában gyűlölnie kellett volna amiért les-kelődött. - Igazán sajnálom - mondta Nick, és finoman, aligészrevehetően meghajtotta magát. - Bevallom, nemtudtam ellenállni a kísértésnek. Magam is a nyug-székek békéjére vágytam... és itt találtam kegyedet. -Kisfiús egyszerűséggel vállatvont. -Olyan kedves,olyan nyugodalmas volt, ahogyan aludt... jól esettránéznem. A teljes igazságot megtartotta magának - valójá-ban sokkalta erőteljesebb hatással volt rá a látvány.Nem csupán bájosnak és gyönyörűnek látta a lányt,mélységesen mély megnyugvást is keltett benne,mintha puszta jelenlétével elcsitította volna a lelké-ben dúló ösztön-vihart, a béklyójukat vesztett vá-gyakat. Nem először érezte ezt Dara közelében, ámmindeddig korántsem hatott rá ilyen erővel. - Helyes - fújt a lány, mint egy felbosszantott vad-macska. - Remélem, kibámészkodta magát. - Felállt,távozni készült. - És mondja csak - kérdezte vissza-fordulva - maga mindig úgy jár, mint a szellemek?A mestertolvaj szája sarkában elmélyült a cinkosfélmosoly; Dara növekvő dühvel állapította meg,ho képtelen rá valóban haragudni.egyáltalán nem - ingatta a fejét a férfi. - Csak,tudja, amikor valami igazán nagy öröm ér, nem érle a lábam a talajra... Dara megdermedt, mint a tétova sündisznó, mi-előtt összegömbölyödésre szánná el magát. Sma-ragd szemei mélyén zöld lobok születtek, arca kipi-rult. Felgyűlt benne a méreg, ugyanakkor zavarbais esett - nem tudott mit kezdeni a sosem tapasztaltállapottal. Anyja vére forrongott most benne, de 6erről mit sem tudott; a legszívesebben sarkon for-dult volna, hogy faképnél hagyja az idegent, detúlságosan szégyenletesnek találta a menekülést.Nem tudta, mihez fogjon; soha életében nem éreztemagát ilyen ostobának. Mintha kifordították volnaönmagából. Az Árnyék minden megfontolás híján, szinte ön-tudatlanul nyújtotta ki felé a kezét. A lány nemhúzódott el; a sündisznó még mindig nem gömbö-lyödött össze. Nick megfogta a kezét - Dara össze-rándult, úgy érezte, mintha egy villám energiájafutott volna át testén egyetlen szemvillanásnyi időalatt - és gyengéden maga felé húzta. - Ne menjen el - kérte Nick. - Jöjjön, üljön le velemés meséljen. - Miről? - kérdezte révetegen a lány. Kezét lassankihúzta a férfiéból, szemében zöld szikrákvillantak,ahogy megcsillant rajtuk a lombokon áttűző Nap fénye. - Mindegy. Bármiről - vont vállat a mestertolvaj. -Szeretném, ha mesélne nekem... esetleg énekelne.Tud énekelni - Tanultam - bólintott Dara. Úgy érezte, végrelefoszlott róla a különös tehetetlenség, mégsemakarta már faképnél hagyni a férfit. Visszaiilt anyugszékbe, ami még ő izte teste lenyomatát.Az Árnyék az akácia tövébe telepedett, lábait ma-ga alá húzta, és a lányra mosolygott. - Gondoltam - bólintott. - Hangszeren is játszik - Kelta hárfán, és egy kicsit lanton is. -Ó. Csend lett. Egyikük sem szólt, a férfi a szokottmosoly-árnyékkal szája szegletében nézett a sma-ragdszín szempárba, míg a lány el nem fordult. - Milyen al élet Párizsban - kérdezte Dara kisvár- tatva. - Hát, egész más mint itt - nevetett az Árnyék.- Mit csinál ott? - Csillagokat gyűjtök az éjszakában- Nem értem. - Ékszerekkel foglalkozom... Tudja, hogy a magaszeme olyan, mint a legtisztább tüzű smaragd? me-raude-nak mondják a franciák. - De maga nem francia. - Nem. Angol vagyok. Tudnm, egy ír szemében ezelég nagy bűn. . A terebélyes akáciák gyönge szellőben motozóágai különös árnyjátékot .varázsoltak a földre. Rö-vid éltű, szüntelenül egymásba alakuló folt-alakoksuhantak, pörögtek, siklottak a napfényben fürdőgyepen, ahogyan odafent a lezelek évődtek a széllel.Azután hirtelen egy elrajzolt felhő keveredett a Napelé, s az árny-lények fürge serege egyetlen szempil-lantás alatt elenyészett. Belefúltak a felhő sötétjébe;mintha sosem lettek volna. Dara zemében is ki-hunytak a zöld csillagok. Nick hátrahajtotta a fejét, tarkóját nekitámasztottaa fa törzsének. Nézte egy ideig a föléboruló, esernyőszerű koronát, 5 az ágak közt átvilágló szürke-fehér,könnyű felhőt, mely lassan úszott el a Nap előtt.Amikor elhagyta, és az éles sugarak dárdaként su-hantak elő mögüle, a mestertolvaj lehunyta a sze-mét, s hagyta, hogy a lombszűrte fény végigömöljönaz arcán. Különös, gondolta. Miféle ereje lehet ennek a lány-nak, miféle hatalom árad belőle, mely képes őt ilykönnyedén megnyugtatni, elfeledtetni vele Victori-ne Chatellerault vad érzékiségét? Ha mellette volt Nicket nem kísértette a vágy, régi önmaga lehetettmegint: vidám, könnyed, és kiegyensúlyozott.Sajnos, az áldásos hatást nem őrizhette meg; haDara eltávolodott, benne újra előtörtek a vágy ször-nyeí. Csaknem minden este találkozott Victorine-nal, s a francia kisasszony gondosan ügyelt rá, hogytaláljon lehetőséget a béklyók megszorítására.C5, azok a mámorító ölelkezések, izzó, vad csókok,forró éjszakák! Victorine teste maga tolt a tökéletesgyönyör. A lány a szerelem istennőjeként bűvölte ela mestertolvajt, s taszította a gyönyör mocsarába,ahonnan egyedül képtelen volt kivergődni. Téved-hetetlen ujjak, telt ajkak, mézszin fürtök, rugalmas-kemény keblek és lángoló combok bocsájtották rá avarázst... Az Árnyél halkan felsóhajtott - bensőjében acsa-rogni kezdtek a felbujtott szörnyek. Riadtan nyitot-ta ki szemét, s hajtotta előre a fejét.Dara őt nézte. Zöld szemeiből nyugalom, végtelennyugalom áradt, s valami olyan jóság, amely burok-ként ölelte körül a fiatalembert.Nick önkéntelenül elvigyorodott. e aztán sohanem volt a nők játékszere, soha sem irányítottákhálószoba-parancsnokok, pihegő keblek, olvatagtekintetek... és most tessék. Itt van egyszerre kétlány is, akik sosem tapasztalt hatalommal bírnakfelette. Tündérek? Boszorkányok?Sokkal elképzelhetőbbnek tartotta, hogy pusztánés egyszerűen ő maga bolondult meg.Amikor Victorine és Dara először találkoztak, s ottálltak egymással szemközt a stinkwood-fa asztal kétoldalán, Nick egyikük hatását sem érezte magán;mintha kioltották volna egymás erejét. A férfi csakvalami tompa, meghatározhatatlan feszültséget ér-zett közöttük, valami különös nyomást, mely ösz-szesűrítette a levegőt, s ránehezedett a tüdejére.Akkor még nem tulajdonított ennek különösebbjelentőséget, most azonban kezdte egyre határozot-tabban úgy vélni, hogy megőrült. Vagy pedig... - Ki ez a... Victorine kisasszony? - kérdezte várat-lanul Dara, rezzenetlen tekintettel meredve a mes-tertolvaj arcába. Nicket váratlanul érte a kérdés; köhintett. - Victorine kisasszony? Khmm, hát... egy ősi fran-cia nemesi család gyermeke. De ezt már kegyed is tudja. Dara csak bólintott. Kérdése továbbra is élt. - Nos - hajtotta le a fejét Nick zavart mosollyal -az igazság az, hogy magam is alig tudok róla vala-mit. Különös tudom, de így igaz... nem ismerjükegymást túlságosan régen. - Értem - bólintott a lány. Kínozták a kérdések, de egyiket sem tartotta alkal-masnak arra, hogy feltehesse egy lényegében telje-sen idegen férfinak. Elvégre hogyan is érdeklődhet-ne afelől, vajon apja barátja tisztában van-e azzal,hogy miféle ösztönök tombolnak benne, s ezekért kitehető felelőssé. Hogyan kérdezhetné meg, vajonjó-e neki mindez, önszántából él-e így... és egyálta-lán, tudja-e, hogy amit érez, mesterségesen gerjesz-tett vágy... a Gonosz fegyvere!?Nem, ezeket a kérdéseket soha nem teheti fel.Vagy magának kell választ találnia - a módját mégelképzelni sem tudta - vagy távol kell tartania ma-gát a dologtól. De vajon megteheti-e, hogy távolmarad? Hibát követ el, ha beavatkozik, vagy köte-lessége közbelépni? Megannyi kérdés, egyetlen válasz nélkül. b, Gra-innen, ha most itt lennél! Fplnézett az ágak közé. Istenem, milyén idegen ittminden! Mennyivel könnyebb lenne odahaza... Atölgyek árnyékában, Leah-val az oldalán; ujjai ezüst hár-fahúrokon futnak, a bokrok közül hallja az aprónép nesze-zését, a szél sóhajában Grainne és Keenan hangját. Nemestündérek lábnyomát őrző patakok mellett, hatalmas erejűrúnákkal vésett ősi kövek oltalmában... Otthon!Otthon soha nem tétovázna ennyit, nem bizonyta-lankodna. Az ír földtől kapja az erőt, az ír erdőktőla bátorságot, az ír folyóktól a bölcsességet... Nemtanulta még meg, miként keressen magának szövet-ségeseket az idegenben. S az a másik... a francia lány, ő vajon megtanulta?Úgy látszott, őt nem zavarja, hogy távol van a hazá-jától. Hogy is mondta Grainne?Oly sokarca van a gonosznak, lányom. De felismerhetedmindet, ha elég hozzá az erőd... csakhogy vigyázz! Hafelismered, ki is hívod magad ellen: S ahhoz már sokkalnagyobb erőd kell legyen, hogy megállj ellenében... Agonosz mindenütt otthon van, neked azonban szeretnedkell a levegőt, mely körülölel, az eget, mely föléd borul, sa földet, mely a talpad alá simul, hogy hatal mat nyerhess tőlük! A gonosz mindenütt otthon van...Olyan különös volt ez a gondolat a napsi.atöttedélutánban, a tüskés akácia szétszórt árnyékában,egy nyugszékben ülve. Olyan hihetetlen, olyan tá-voli... és mégis, olyan igaz. Dara a mestertolvajra nézett. Ki ez a férfi? - gon-dolta. Nem tudok róla semmit. Egy idegen, apámrégi barátja, akit ezidáig soha sem láttam. s mégis,ö hozta elém újra régi önmagamat. Azt az elveszett-nek hitt lényt, aki egykor a Sziget fái között bolyon-gott, Moll Roe O'Catháín lábnyomaiban járt, s afehér szarvasünőről álmodott. Önkéntelenül is benyúlt könnyű kabátja alá, ésmarkába zárta a Sziget Hqlgyét ábrázoló medált. Ameleg fém a tenyerébe simult, s ő immár nem kétel-kedett abban, vajon helyes-e, ha tettre szánja el ma- gát- Az este könnyed lépteivel már rég végigfutott afehér léckerítés mentén, hogy elterpeszkedjen a kertfelett, fekete mélységekre és holdfény fürösztöttesávokra osztva a világot. Hűséges kísérői, a mály-vaszín és vajsárga fényszeletek az ég alján mindad-dig kitartottak, míg csak a mindenható éjszaka elnem törölte őket urukkal együtt, s fel nem gyújtottaragyogó lámpásait, a milliónyi csillagot.A fekete tintába zuhant kert közepén az emeletesvilla fehérje derengett, mintha a nappal magábaszívott mérhetetlen mennyiségű napfényt sugároz-ná most vissza, hogy irányjelzőként szolgálhassonaz éjszaka megannyi vándorának. Körötte mocca-natlan volt a világ; az éj vándorai talán mégsemtartottak igényt a hivalkodó irányítótoronyra. Távo-labb azonban, a bokrok fodros szoknyái alatt és abarnára pácolt melléképületek mögött táncolt, lib-bent, fordult a sötétség, ahogy életre kelő árnyaktucatjai incselkedtek vele. Rovarok, kígyók, békák,apró ragadozók keltek útra, hogy üdvözöljék azújabb vadászat éjjelét, s nagy reményekkel indulja-nak körútjukra. Vadászok cserkésztek nagy gond-dal a fekete lepel alatt, többnyire a rémületről álmo-dó áldozatokra, olykor azonban egymásra is. Zsák-mányoló és zsákmány - a kíméletlen törvények nemkülönítették el egymástól megnyugtató bizonyos-sággal a két csoportot. Az a lopva mozduló alak azonban, mely könnyedfürgeséggel épp akkor lendült át az alacsony kerítésfelett, amikor a keskeny holdsarló fénye megbicsak-lott, aligha tartott attól, hogy zsákmányként végziezen az éjszakán. A villanegyed kertjeiben nemakadt akkora ragadozó, amelytől tartania kellettvolna, csupána csöndes halál népe, a kígyók jelent-hettek rá komoly veszélyt, így aztán ügyelt is rájukkellőképpen. Megtorpant kissé, amint beljebb került. Leste, nemmozdul-e kutya vagy éjjeliőr valahol - az efféle üríházaknál soha nem lehetett tudni, s még akkor semártott az óvatosság, ha nem jeleztek neki előre efféleveszélyt. De, miképpen ígérték, nem akadt semmi,mely meggátolta volna a behatolót, hogy átsuhan-jon a virágok között a gyepen, és elérje a fehérenvilágló épület oldalát. Ott megállt újra. Felemelt fejjel vizslatta az ablako-kat; noha a számlálás éppen nem volt erős oldala,mégiscsak megtalálta azt, melyet keresnie rendelte-tett. Ahogy ott állt, fekete teste élesen elvált a lécekfehérjétől - ha bárki nézett volna most a ház felé,nyomban felfedezhette volna. Csakhogy, erről azoldalról még napközben sem igen törődött senki avillával, éjnek évadján pedig még úgy sem.A hívatlan látogató elfutott a kiválasztott ablakalá, mezítelen talpa annyi neszt sem csapott, minthaegér szaladt volna a fűben. Felkémlelt megint, hall-gatózott, s miután semmi nem adott okot a gyanak-vására, nekiindult. Oly könnyedén kapaszkodottfelfelé a sima falon,.pusztán a deszkák illesztéseithasználva segítségül, mintha csak kényelmes létravezette volna. I