ELSŐ KÖNYV SCARLETT ÖRÖKÉBEN Scarlett O'Hara tudta, hogy a játékszabályok megváltoztak. Eleinteott volt Ashley, de a szerelemnek hitt zsarátnok elhamvadt már. Azutánott volt Rhett Butler, aki után oly sokáig vágyódott hiába. Utóbbvégre rátalált, de most elszakították tőle. És Cica ... a kislánya,akit e földön mindenkinél jobban szeretett ... elment ő is. Nem maradtsenki, akiért új világot lenne érdemes építeni. És mégis ... újvilágot kell építeni! Anyámnak és Apámnak - köszönetül és bizonyságul. És perszemindazoknak, akik tudják, mit jelent számomra ez a könyv. 1. A nap lassan kiemelkedett a ballyharai dombokmögül, Rőt, sápadt fénybe vonva a vidéket. Bár alángokat már elmosta az egész éjjel zuhogó eső, afalú felett még mindig keskeny,szennyesszürkefüstoszlopok kígyóztak. A Boyne megáradt forrásvidékén hetek ótatartott az esőzés. Bőszülten nyargalt medrében,barnán, tajtékosan. Fatörzset, nádtutajt, ólajtótsodort magával, csónakokat rabolt az aprócskafalusi kikötőhelyekről. Aki most látta, azonmódelhitte róla a hirt: ahány mérföld hosszú, annyiáldozatot szed egy évben. Madarak köröztek a víz felett,rekedt kiáltássalcsaptak le, ha élelmet véltek felfedezni a piszkoshabok között. Ha valamelyik sikerrel járt, kétségbeesetten próbált kereket oldani zsákmányával,hogy a többitől távol. háborítatlanul fogyaszthassael reggelijét: A parton. messze a lármás madárseregtől vörösbundás vadász. várába igyekvő róka dugta ki orrát.két zsombék között. Ijedten bámulta a rohanófolyót, aztán mancsát elszántan a vízbe merítette.Ám ki is rántotta tüstént. ahogy megérezte azáramlat erejét. Bosszúsan prüszkölt, majd hang-talanul, ahogyan érkezett, eltűnt a parti csalitos- ban. Narancsvörös fénypászmák törtek át a dombokfelett gubbasztó felhőkön. gyenge fényükben felde-rengtek a hajnall párától,. szállongó füsttől fátyolo-zott ballyharai házak. Nyomasztó csend ült a falun.Nem nyíltak.ajtók, hogy útjukra bocsássák a föl-dekre igyekvő fér iakat, nem csendült asszonyikacagás a konyhákból, nem zörögtek bricskák azeső áztatta utcán. Egy tehén bőgött csupán pana-szosan valahol. hiába várván a fejőlányt, s a reggelietetést. Úgy tűnt, mintha Ballyhara egyetlen éjsza-ka leforgása alatt újra néptelen kísértetvárossáváltozott volna, akárcsak néhány évtizeddel eze-lőtt, amikor a település valamennyi férfilakosátfelakasztatták az angolok egy lord meggyilkolásamiatt. S az egykori tragédia most megismétlődnilátszott. . A lelövöldözött, agyonvert angol katonákatugyan már eltakarították az utcáról. levetkőztetetttetemeiket messzire sodorta a megáradt Boyne, dekiontott vérük bosszúért kiáltott. S az angol had-sereg bosszúja soha nem késett soká. Mindenalkalommal gyors volt és kegyetlen.Scarlett O'Hara, a falu s a környező földek birto-kosa, nemrégiben még a ballyharai parasztok telj-hatalmú úrnője az ősöreg torony mélyéről nézte apirkadatot, és keservesen zokogott. - Miért, Rhett, ó kérlek mondd meg, miért kellettennek így történnie? Miért? Hiszen én szerettemőket! Otthont, munkát. élelmet adtam nekik! Sohanem voltam rossz hozzájuk. Az aszály idején gabo-nát vásároltam elengedtem a bérleti díjakat, mígmásutt a fejükre döntötték volna a házukat! Hó-doltam ostoba szokásaiknak, literszámra ittam ki-bírhatatlan teájukat, és bólogattam a nevetségestündérmeséikre! Azt hittem, ők is szeretnek, ésmégis... és mégis.. o Jaj, Rhett, ez rettenetes! -szavait elfojtotta a sírás. Forró homlokát a nyirkoskőfalnak szorította, válla remegett.Rhett Butler, a szálfatermetű, sokat próbált ka-landor némán, lehajtott fejjel állt mögötte. Mostelőrelépett, hatalmas tenyerét a nő vállára tette. - Ugyan, drágám, minek ezzel törődni most már!Szép volt, de elmúlt ez is, mint annyi más dolog azéletünkben. Ne bánkódj azon, amit elvesztettél,amikor örülhetsz valaminek, amit megtaláltál.Maga felé fordította az asszonyt, gyengéden letö-rölte arcáról a könnyeket. Igyekezett könnyednek, 10 gondtalannak látszani annak ellenére. hogy mély-ségesen átérezte Scarlett fájdalmát. - Örülj hát nekem, gyönyörűm, ahogyan én örü-lök neked, s meglásd, eszedbe sem jut többé ez anéhány eszelős ir paraszt, akik jó dolgukban márnem tudták.'mit csináljanak! - mondta. - És különben is folytatta nevetve - minketvárnak a blokádok, mint mondottam volt! No mega pukkasztani való előkelőségek. meghódítandótársaságok, megszerzendő vagyonok, feltörésre vá-gyó földek és a világ ezer más csodája! Mindez azöné lehet drága hölgyem, csupán ennivalóan bájoskis kacsóját kell kinyújtania értük. A világ. ha mégeddig nem vette volna észre kiskegyed, arra való,hogy a lábainknál heverjen! - Az enyémnél is? De minek? Nekem aztán nemkell! - szólalt meg egy gyönge, ám annál határozot-tabb hangocska. Cica, a lányuk szólt közbe négyéve minden méltóságával. Szalmával tömött derék-aljon üldögélt, takaróját lábai köré tekerve, s a régikötélhágcsó kibomlott csomóit kötözte újra, hogyalkalmassá tegye a leereszkedésre. Aprócska ujjaiügyesen hurkolták a durva kendert, miközben szü-lei beszélgetését hallgatta. Rhett harsányan. fejét hátravetve nevetett. Scar-lett sem állta meg mosoly nélkül. bármilyen mélyvolt is fájdalma. - Ó, hercegnő - kacagott a férfi - senki nemállította hogy ez a világ méltó lenne arra, hogyelfogadd hódolatát! De hidd el nekem, azért szol-gálhat néhány hasznos adománnyal.Cica elgondolkodott. - Igen - bólintott végül komolyan. - Például tud-tunk nekem pónit venni. Scarlett erre olyan hangos nevetésben tört ki,hogy a férfi kénytelen volt finoman a szájára ta-pasztani kezét. - Csitt, galambom, csöndesebben! - kérte visz-szafojtott nevetéstől könnyes szemmel. - Még avégén idecsődíted az összes felbőszült szabad-sághőst. Nem szívesen ütném le azt a derék, két- 11 száz font körüli kovácsotokat, mert azonnal oda-lenne a jóhfre a falusiak előtt.Az asszony elkomorult. Megragadta Rhett kezét,sírástól kipirult arcához szorította. Szemében is-mét könnyek csillogtak, amint megszólalt. - Mihez kezdünk most, Rhett? Hogyan kerüljükel a falusiakat fényes nappal? Hová menekülünkgyalogszerrel, élelem, ruhák, pénz nélkül?A férfi vállat vont. - Ugyan már, drágám, csak nem fogunk megijed-ni pár tucat kapára-kaszára kapott paraszttól! Al-szik még mind, az esti hőstettekről álmodik, aztán,ha felébred, megy, és megeteti a birkáit. Nem tartezeknél tovább a lendület, ne aggódj!Hangja nyugodt volt és fölényes. Roppant maga-biztosnak látszott. amint lábát kissé szétvetve, vál-lával a falnak támaszkodva állt. magához szorítvaasszonyát. Ám szemei aggodalmasan fürkészték azébredő tájat, gondolatai egymást kergették a lehe-tőségeket mérlegelve. Egyáltalán nem volt meggyő-ződve szavai igazáról. Jól tudta. akad majd a falu-siak között néhány. aki nem feledkezik meg azO'Hara úrnőről és a váltott gyermekről, s megpró-bálja csapdába ejteni őket, ha elhagyják a tornyot.Erős kétségek gyötörték afelől is. hogyan tudnakgyalogosan biztonságos vidékre jutni egy négyévesgyermekkel az esőzések közepette, erdőn-mezőn.Mit nem adott volna most két lóért, vagy egyakármilyen rozzant szekérért! Talán, ha belopóznaa faluba, esetleg vissza a Nagy Házba, hátha találvalamit, ami a segítségükre lehet. Vagy Adams-townba az O'Harákhoz. Kell lenni bennük annyiemberségnek, hogy nem hagyják elveszni a roko- nukat. Sorra vetette el valamennyi ötletét. .Nem hagy-hatja magára egyetlen pillanatra sem Scarlettet ésa lányát. Elég volt az a sok-sok év, amikor egymásnélkül kellett szembenézniük a világgal. Ez többénem ismétlődhet meg! Borúsan bámulta a folyót. A sötét, -zavaros vízfékevesztetten rohant medrében, egyre több part-ról elorzott holmit cipelve magával. Az ártér cserjéi.bokrai vad táncot jártak a sodrásban. sokukatgyökerestül tépte ki s ragadta magával a víz. A partmentén lassan több méter széles sávvá duzzadt akisodort, elakadt uszadékok kakaószín habbal ke-vert, szennyes halmaza. Gázlómadarak csapatalépegetett rajta óvatosan, az összegyűlt szemétbenkotorásztak élelem után. Rhett már éppen elfordult volna az ablaktól.amikor újabb holmi feneklett meg a hordalékréte-gen. A férfi elvigyorodott. Megvan a várva-várt jármű! - Hölgyem. - fordította Scarlettet is az ablak felé -. íme, a megrendelt hajó befutott. Sajnos, luxus-lakosztály valószínűleg nem lesz rajta, de egy rövi-debb sétahajózásra talán ez is megteszi.Az asszony döbbenten meredt a koszban himbá-lódzó, feketére mázolt halászdereglyére. - Rhett Butler - kiáltotta vészjóslóan - ezt nemgondolhatod komolyan! Csak nem képzeled, hogybeültethetsz minket ebbe a lélekvesztőbe! Nézdmeg a folyót, mitgondolsz. meddig jutnánk el rajta?Még egy imát sem tudnánk elmondani, mielőttbelefulladunk. Egyszer már elvittél hajókázni, beleis haltunk kishíján. Még most is kiráz a hideg, harágondolok. - Hát ne gondolj rá - mosolygott a férje. - Egyéb-ként pedig, ha jól emlékszem, te könyörögtél, hogyvigyelek magammal. Nem is tudtam, hogy ilyenszörnyű emlékeid maradtak az eseményekről.Scarlett arcát elfutotta a pír. Fejét lehajtotta, úgypislogott az elmerülten csomózgató Cicára. Termé-szetesen nagyon jól tudta, mire célzott a férfi. éstermészetesen az a bizonyos emlék egész életénekegyik legboldogabb, legcsodálatosabb emléke: Cicafogantatása. A kétségbeesetten szenvedélyes, gát-lástalan szeretkezés a Moultrie-erőd közelében, afolyóparti dűnék között. Rhett szerelmének min-den kételyt legyőző bizonyítéka. a jeges vízből valómegmenekülést követő mámorító pillanatokban. 12 13 Olyannyira elérzékenyült, hogy dühét is elfeled- te. - Ó, Rhett - suttogta - annyira szeretlek! - Én is szeretlek, drágám. És pontosan ezértkérem, hogy hallgass rám. Nincs más lehetősé-günk, hidd el. Nem vághatunk neki gyalog a vidék-nek. Cica még túl kicsi hozzá. Veszélyes a folyó,tudom, de annyira azért mégsem, hogy elszalasz-szuk ezt a lehetőséget. Nem kuporoghatunk itt azörökkévalóságig. - Én nem fáradok ám el! Szeretek sétálni és nemfélek az esőtől sem! - szólt közbe ismét Cica. - Deazért csónakolni még annál is jobban szeretek! - Ó. te nagy tengerész! Hiszen még a parton semültél csónakba soha - nevetett az anyja. - Látod, apja lánya! - bólogatott elégedetten aférfi. - Imádni fogja a hajózást. - Csecsemő volt még. amikor átvittem Ameriká-ba. Ott volt a hajón Charlestonban. Tudod, amikorkikísérted azokat az angol dámákat a kikötőbe -merengett Scarlett. - Még a nevükre is emlékszemtLady Felicity és Lady Marjorie. Egy hölgy kísérteőket. akiről azt mondták, hogy csak házasság útjánlett lady. Ott találkoztam először igazi ladykkel. Decsak az érdekelt, mit beszélnek rólad. Rettenetesenhiányoztál! Amikor megláttalak, úgy éreztem, men-ten rámszakad az ég! A kalandor kedvesen elmosolyodott. és könnye-dén megcsókolta a nyakát. - Nem fordulhat elő velünk többé ilyesmi. ne félj.Vigyázni fogok rád. Csakhogy neked is vigyáznodkell ám énrám - mondta Rhett ravaszkásan moso- lyogva. Az asszony értetlenül nézett rá. - Hát persze. hogy vigyázok! Nem lehetek olyanbolond, hogy ismét elveszítselek! - Akkor jó, bólintott a férfi. - Tudod. öreg vagyokén már ahhoz. hogy minden erőmet önmagammeggyőzésére fordítsam miszerint én remekülmegvagyok nélküled is. Legszebb éveim erre men-tek rá. Igazán megérdemlek már egy kis valódiboldogságot. nem gondolod? Scarlett nézte a férfi szélcserzette, markáns ar-cát. és szívét elöntötte a szeretet. Szégyenkezvejutott eszébe az idő, amikor még azt tervezgette,miként fog bosszút állni a férfin ha az végre kimu-tatja gyengeségét, szerelmét. Nyomát sem éreztemár ennek a vágynak. Egyetlen dologra vágyott avilágon, de arra mindennél jobban: hogy élete vé-géig férje mellett maradhasson és szerethesse őt.Pótolni akarta az elveszett éveket. mohón. kétség-beesetten akár a hosszas betegség után előszörfelkelő lábadozó. Csókokra vágyott. ölelkezésekre,hosszú sétákra, a férfi érintésére, hangjára, moso- lyára. - Ideje indulnunk, drágám. Rhett komoly hangja visszarángatta Scarlettet avigasztalan jelenbe. - Jól meggondoltad magad? - kérdezte tőle szo-katlan szelídséggel. - Bizonyosan nincs más lehe- tőség? - Más lehetőség akad számos. de nem hiszem,hogy ennél jobbat találhatnánk. Meglátod, a folyóngyorsan biztonságos vidékre érünk. és Cica is na-gyon fogja élvezni az utazást - fordult lánya felé a férfi. A gyermek lekászálódott a heverőről, kötélhág-csóját maga után vonszolva ballagott oda szülei-hez. - . - Megjavítottam - jelentette ki - Most már elin-dulhatunk. Elöl szeretnék ülni a csónakolásnál.Rhett és Scarlett mosolyukat leplezve nézett egy-másra. A férfi felvonta szemöldökét és elismerőenbólintott. - Hát. hercegnő - mondta - te aztán nem fecsér-led az időt holmi szóvirágokra! De ami a lajtorjátilleti, csak gratulálni tudok. Igazi mestermunka!Kezet nyújtott. s Cica nagyot csapott apró. szúr-tos kezével a jókora tenyérbe. - Nem is volt nehéz - közölte mosolyogva miköz-ben apja meghatottan simított végig az arcán. 14 15 Az asszony bánatosan nézte őket. - Istenem - sóhajtotta - miért nem történhetettmindez sokkal előbb? Most nem lenne semmi baj, tudom. Rhett nem akarta, hogy felesége ismét össze-omoljon. Elengedte a gyermek kezét és felegyene- sedett. - De most aztán igazán gyerünk! Egészen kivilá-gosodott, elvesztegetjük a lehetőséget - morogtazordan. - Ide azzal a létrával, hercegnő!Cica átnyújtotta neki az elnyűtt kötélhágcsót, s őmegrángatta néhányszor, teherbírását ellenőrizen- dő. - Ennyit kibír - motyogta. miközben egy vaskam-póhoz erősítette a rögzítőköteleket.Kikémlelt az ablaknyíláson. Néhány tanácstala-nul ténfergő parasztot látott a falu utcáján, de afolyó környékén semmi nem mozdult. - Másszatok le és várjatok meg odalent. Sietnünkkell, hamarosan mindenki felébred - fordult Scar-letthez. Az asszony övébe gyűrte szoknyáját - lassan márnyomaiban sem emlékeztetett arra az elegáns da-rabra, ami alig egy nappal azelőtt volt - és kilépetta hágcsóra. - Mit vigyorog ilyen kajánul, maga pimasz fráter! - Csattant fel, mikor észrevette férje vidáman csil-logó szemét, gúnyolódó mosolyát. - Bizony isten drágám. oly kívánatos vagy ebbenaz öltözékben, hogy még egy nagybeteg szerzetestis szentségtörő gondolatok gyötörnének. ha látna!Arról nem is beszélve. milyen gyönyörűséget sze-rezne nekem, ha most a létra alatt megjelennéneknéhányan dublini barátaid közül! - nevetett Rhett.Scarlett elvörösödött. - Rhett Butlert Te vagy a világ legkiállhatatla-nabb, legundokabb csavargója! - sziszegte, és ne-kifogott a leereszkedésnek. Nem ment olyan simán, mint remélte, de végülcsak szilárd talajt érzett a lába alatt. Felpillantott.Az ajtónyílásból Cica kukucskált lefelé. 16 - Mehetek? - kérdezte anyjától, s már indult is.Lábacskái néhány pillanatig a levegőben kalimpál-tak. ahogy a peremen hasalt, aztán rátalált a fo-kokra, és fürgén lekúszott. - Ő le tud jönni, vagy segíteni kell neki? - kérdezteaggódva. amint Rhett feje megjelent odafent.Scarlett kuncogott. - Azt hiszem, megoldja egyedül is. Tudod,nagyon ügyes! Hajózott igazi nagy vitorlásokon is:tudod. olyanon, mint a képeskönyvben.Még be sem fejezte a mondatot. Rhett már le ishuppant melléjük. - Látjátok azt a gömbformájú bokrot. a parthozközel? - mutatott előre. - Ott kellene elrejtőzni. mígén kihozom a csónakot. Remélem. tiszta marad a levegő! - Jaj. Rhett én úgy féltelek! Hogyan tudsz bemen-ni a csónakért? Borzasztó erős az ár, pillanatokalatt elragad! Tudom. mert a múltkor fürödtembenne. Persze, akkor nem volt áradás. de épp elégfélelmetes volt úgy is. Kilbride-ban történt, Sutelitt-fe-ék mulatságán - suttogta Scarlett.A férfi hosszan nézett rá. Éjsötét szeme kifür-készhetetlen volt. - Biztosan remekül mulattál - mondta végülszárazon. Az asszony megdermedt. Kutatva meredt férjearcába. "Tudja!" - gondolta ijedten. Charles Rag-land jelent meg lelki szemei előtt, a félresikerültkilbride-i éjszakán, ahogy az idegen hálószobábanöleli őt. De neki akkor is Rhettre kellett gondolnia,s ez elég volt ahhoz. hogy sírva utasítsa ki hódolójáta szobából. És Charles Ragland, a kedves, gyöngéd Charlesmost halott. Nincs még egy napja sem, hogy aballyharai feniánusok lelőtték, s testét a folyóbadobták. Istenem, milyen méltatlan, milyen ostoba halál! Scarlett ijedelme hirtelen haraggá változott. - Bizony remekül szórakoztam, Mr. Butler, akárhiszi, akár nem! Nem maga az egyetlen férfi a 17 világon, akivel egy nő jól érezheti magát. hogy vinnéel az ördög! Rhett nem szólt egy árva szót sem. csak mosoly-gott a maga gunyoros módján. Az asszony felszegte állát, s gyermekét magamellé szólítván nekivágott a folyópartra vezetőhajnali harmattól nedves ösvénynek. Férje lassan,fejét csóválva követte őket. Ragyogott a nap, sugarai sziporkázva verődtekvissza a cserjék levelein megülő vízcseppekről. Anemrég még mindent beborító párafoltok nagyré-sze eltűnt. csupán néhány mélyedés árnyékos,hűvös rejtekén maradt belőlük. Méhek előőrseimelegedtek a fényben köröztek döngve a napsü-tötte ligetben. Olyan békésnek tűnt minden.Csupán a szennyesbarna. dühödten rohanóBoyne és a falu felett kitartóan imbolygó. baljósfüstkígyók nem illettek a képbe. Mintha csak az írmondavilág emberfeletti hatalmai figyelmeztetné-nek: vigyázat. csalóka a nyári reggel gondtalan mámora! A gömbforma bokor alatt egymás mellett kupo-rogtak a menekülők. - Most fogunk csónakolni? - kérdezte Cica Rhettkabátujját rángatva. Apja rámosolygott. - Igen kicsim. most. De előbb partra kell hozni aladikot. Nem is lesz olyan nehéz. mint gondoltam.Azon a kidőlt fatörzsön végigkúszva pont elérem -magyarázta. A kislány szakértő szemmel méregette a törzset. - Jó csúszós lehet - mondta. - És nem lenne jó.ha beleesnél, mert megenne a nagy hal! - Jaj, Cica, ne beszélj már butaságokat. van elégbajunk így is - dohogott az anyja.De Rhettet érdekelte a dolog. - Miféle nagy hal. kicsim? - érdeklődött. - Grainne mondta, hogy az ilyen rudak alatt nagyés mindig éhes halak laknak, és lesik, mikor esikbele valaki a vízbe! Ezért nem szabad az ilyenekenmászkálni. - válaszolt a kislány.- Vagy úgy, Grainne... Az öreg javasasszony, aki a világra segítetteCicát. Ott van a kunyhója a torony mellett. azerdőben. Cica nagyon sokat volt vele, azt hiszem,remekül megértették egymást - súgta férje fülébeScarlett. - Szóval Grainne mesélte ezt neked - bólintott aférfi. - Ha jól sejtem, te megpróbálkoztál felmászniaz ilyen fatörzsekre, mielőtt a nagy halakról hallot-tál. Igaz? A kislány nem válaszolt. csak leszegte fejét ésdacosan vállat vont. Az apja nem erőltette. - Megpróbálom elkerülni a halakat - mondta. ésfelegyenesedett. Scarlett utána kapott, karjánál fogva visszahúz-ta. mielőtt kiléphetett volna a bokor alól. - Rhett... - kezdte. - Csak azt akarom mondani.hogy... én egyáltalán nem éreztem jól magam azona mulatságon. Az utóbbi időben már sehol seméreztem jól magam, annyira vágyódtam utánad. Én... A férfi magához emelte. átölelte. - Nincs semmi baj, drágám - suttogta. - Többénem kell egymás nélkül élnünk.Hosszan. forrón csókolta meg. mit sem törődveaz érdeklődve figyelő gyermekkel. - Szeretlek - mondta, azzal kilépett a bokorrejtekéből. Néhány pillanatig a környéket vizsgálva álldo-gált, majd. mivel semmi mozgást nem észlelt, fu-tásnak eredt a part felé. Scarlett ajkát harapdálva figyelte, amint leér, éslábával próbálgatja a fatörzset. Úgy látszott, elégstabilnak ítélte, mert hamarosan teljes súlyávalránehezedett. Karjait széttárta: apró lépésekkelaraszolt előre a ladik felé. Scarletf izgalmában azöklét harapdálta. - Komolyan mondom. nem vagyok normális -gondolta. - Olyan látványosan izgulok, mint valamielsőbálos kislány. Nevetséges. 18 19 De nem nevetett. nyugodtabb sem lett. Mi több.aggodalma nőttön-nőtt. Pedig férje elérte a csóna-kot. s egy remekül kivitelezett ugrással már benneis volt. Azonnal megragadta a fatörzset, ilymódonakadályozva meg. hogy a dereglye elsodródjék. Ke-ményen kellett küzdenie. mivel ugrása kibillentettea csónakot fogságából. s az erős ár azonnal bele-kapaszkodott. Scarlettet teljesen lekötötte saját izgalma. ígynem értette. lánya mit kérdezett tőle. - Mit mondasz. kicsim? - vette le tekintetét egypillanatra férjéről. - Azt kérdeztem, mi az a sötét árnyék ott a csónakmellett, Rhett bácsi mögött! - ismételte a gyermek. - Rhett mellett? De hiszen nincs ott semmi. nebolondozz! Az ég világon semmi! - ugrott fel azasszony kétségbeesetten. - Mit...Mondatát egetverő dördülés szakította félbe. Úgyzúzta szét a nyári reggel idilli csöndjét. mikéntrészeg duhaj a metszett kristálypoharat.Rhett felegyenesedett, a part felé bámult: Nemláthatta, amit Scarlett abban a pillanatban észre-vett. Nem láthatta a parti sásban bujkáló alakot,nem láthatta a másodszor célzásra emelt fegyvert:Az asszony számára mintha hirtelen mindenvégtelenül lelassult volna. Tudta, hogy sikoltvaelőreveti magát, tudta. hogy a merénylő másodszoris meghúzta a ravaszt. De sem saját hangját, sema fegyver dörrenését nem hallotta, s nem érezte,hogy akár egyetlen yarddal is közelebb került volnaférjéhez, hiába rohant inaszakadtából.Elméjét egyetlen kép töltötte be: Rhett. amintkarjait széttárva a dereglye aljába hanyatlik.Észre sem vette, hogy leért a folyópartra. Szünetnélkül sikoltozott. de nem ébredt tudatára ennek sem. Eszelős tekintettel meredt a gyorsan távolodócsónak után, s rohant volna tovább, ha valakidurván meg nem ragadja a karját. - Nocsak.nocsak. Az O'Hara úrnő! Hát mégis-csak itt bujkáltak az iccaka - reccsent rá egy hang. 20 - Ne visítozzon itten, azt a nyavalyás angolbarátszeretőjit vagy kifenét már nemigen tuggya vissza-hozni. Kilyuggattam a kabátját amúgy istenesen!Scarlett ajkán elhalt a sikoly. Hórihorgas, csa-pott vállú. kapafogú férfi állt előtte. sárga fogaimögül pipafüst áporodott bűze szállt. Egyik kezévela nő karját. a másikkal duplacsövű puskáját szo-rongatta. - Tuttam én, hogy kibújtok az odútokból előbb-.utóbb! Nem vigyázhat rátok örökké az akasztottlord átkozott kísértete. Lám-lám. most aztán meg-fogtalak téged is meg azt a nyavalyás kurafit is!Megkerül minnyá a váltott gyermek is, oszt lehetkészíteni a máglyát. Az köll minden átkozott bo-szorkánynak! A paraszt egyre jobban belelovalta magát a dü-höngésbe. Orrát Scarlett arcához nyomta, fegyve-rét minden mondatnál magasba lendítette.A nő eszelős félelmében vicsorgó, bűzlő szájúszörnyetegnek látta, ami végzett Rhet-tel, s mostgyermeke életére tör. Mély. rekedtes üvöltés szakadt ki belőle, kitéptekarját a szorításból, és karmokká görbített ujjakkalteljes erejéből a férfi arcába vágott.A paraszt felvisított, akár a megsebzett nyúl.Vakon eltaszította magától az asszonyt, aztán fel-tépett arcára szorította kezét. Ujjai között patakok-ban csorgott a vér. Scarlett a lökéstől elvesztette egyensúlyát, s ha-nyatt zuhanva beverte fejét egy kőbe. Jótékony.mindent feledtető sötétség borult rá.- Mama, mama! Cica kurta lábacskáin csak ekkor ért hozzájuk.Anyjához hajolt, ruháját rángatta. - Itt vagy végre te is. átkozott gyermek-boszor-kány! Dögöljetek hát meg együtt! - hörögte a férfi,véres ujjaival puskáján matatva. Homályos, vérgő-zös szemekkel emelte célzásra a fegyvert.- Megállj! A kiáltás parancsolón, ellenállhatatlanul csat-tant. A paraszt ijedten engedte le a puskát. 21 Grainne, a vajákosasszony lépett ki az erdőből.Apró alakját fekete, sok vihart látott kendő borítot-ta, kusza, ősz haja még nedves volt a cserjéklevelein meggyűlő harmattól. Barna. ráncos arcaakár egy őszi falevél. Mesék, csodák, titkok tudója - Takarodj innen! - csattant ismét az öregasz-szonyhoz egyáltalán nem illő hang. - Tűnj el, és légyátkozott mindörökre azokkal együtt, akik kezetmertek emelni az O'Hara úrnőre, s fel mertékgyújtani otthonát. A Sidhek minden hatalmát ké-rem segítségül, hogy átkom megfoganjék! Pusztuljinnen és rettegj az Ősök haragjától. mert kezetemeltél egy Úrnőre! A férfit korbácsütésként érték a szavak. Meggör-nyedt. elernyedt kezéből földre hullott a fegyver.Kezét fülére tapasztotta, fejét ide-oda ingatta.mintha megbolondult volna. Aztán egyszer csakfutásnak eredt, mint akinek ezer ördög szegődötta nyomába. Jajveszékelése messze hangzott acsöndes reggelben. - Féreg - morogta maga elé Grainne, aztán alánykához fordult. - Nem lesz anyádnak semmibaja, Dara, ne félj. A gyermek ránézett. - Ha te mondod. akkor nem félek. De miért hívszengem másként? Én Cica vagyok, a mama is ígynevez. - mondta határozottan. Az öregasszony felnevetett. Halkan, reszelősen. - Dara a te igazi neved, ha most még máskéntlátod is. Ősi, kelta név. Annyit tesz, tölgyfa!A kislány elgondolkodott. - Nem akarok semmiféle fa lenni - rázta megvégül a fejét. Csak úgy repkedtek hollófekete fürt-jei. - A Cica nekem sokkal, de sokkal jobban tet- szik! Grainne nem válaszolt. Scarletthez lépett, letér-delt mellé. Homlokára szorította kezét. miközbenlefelé bámult a folyón. "Milyen kegyetlen is az élet - gondolta. Ennek azasszonynak igazán megadathatott volna már a bol-dogság. Oly sokat küzdött érte, oly sokszor csú-szott ki a kezei közül. Oly sokszor taszította el sajátmaga. Most végre megtalálhatta volna. élhetettvolna egy teljesebb életet. De ez sem adatott megneki. Minden álma, minden vágya elúszott az őr-jöngő folyón egy aprócska csónakon. egy halottférfival. Mi várhat rá ezután? Az otthona felégetve.álmai elpusztítva..." Merengve nézte a vizet. a kislány némán álltmellette. - Anyádnak pihennie kell - törte meg a csendetaz öregasszony. - Sokat, nagyon sokat kell pihen-nie. Eljössz-e velem addig, avagy vele maradsz?Szúrós pillantású, mindent látó szeme rezzenet-lenül szegeződött a gyermekre. A kicsi elgondol-kodva téblábolt, nyelve hegye kibukkant szájábóla nagy igyekezetben. - Biztos vagy benne, hogy meggyógyul nélkülem?- kérdezte végül. Grainne kis szünet után bólintott. - Persze, Dara. Persze. hogy meggyógyul. - Hát, akkor elmennék veled. Olyan érdekeseketmesélsz! És az erdőben sokkal jobb, mint a falu-ban. De a pónimat meg kell találni, nélküle nemmegyek sehova! A javasasszony mosolygott. - Megleljük hamar mit se félj! s egyszer majdmegtanítom neked, hogyan hívhatod magadhoz,ha elkóborolt! - mondta. Cica azonnal megélénkült. - Most. most! Most akarom! - kiáltozta. - Nem lányom, most nem lehet. Előbb anyádonkell segíteni - reccsent Grainne ellentmondást nemtűrő hangon. A gyermek elhallgatott. Lekuporodott, úgy leste,mit csinál anyjával az öregasszony.Grainne Scarlett mellé térdelt tenyerével megta-pintotta a hűvös homlokot. Száraz. repedezett,öreg pergamenre emlékeztető bőrén átsejlettek azerek. Elsimította a hollófekete, csapzott fürtöket.nézte az eszméletlen nő sápadt. kisimult arcát. - Bocsáss meg nekem O'Hara úrnő - motyogta. - De hidd el. a lányodnak így lesz a legjobb. A lehetőlegjobb. Nem való ő a te világodba. Nem való ő azegyszerű földi halandók közé. A Sidhek gyermekeő. de ezt csak én tudhatom. A falusiak ostobák.Váltott gyermeknek boszorkánynak. vámpírnaknevezik - és félnek tőle. Pedig a Sidhek gyermekecsak jót tesz majd nekik. Mindenkinek csak jóttesz. aki megérdemli. Egyszer talán még neked is.O'Hara úrnő! Oly halkan mormogott, hogy Cica - bár közvetlenközelében guggolt - egyetlen szót sem érthetettbelőle. Utóbb felemelte hangját. de ekkor már akislány számára ismeretlen nyelven kántált.Ősi. különös erővel bíró nyelven. melyen a rég-múlt tündérkirályai szólottak egymáshoz Bruig naBoann termeiben. Hipnotikus erővel szárnyaltak szavai. Rést ütöt-tek a valóság szövedékén. rést ütöttek Scarlettemlékeinek sorfalán. Átrendezték az emlékképe-ket, kitörölték közülük az ártalmasakat, gyógyítóködöt hagytak maguk után, azután elenyésztek areggelben. Ó oíche go hoích,mo thuras, An bealach fada romham, Ó lá go lá, mo thuras, na scéalta na mbeidh a choích...Grainne elhallgatott. Végigsimított Scarlett arcán,aztán felállt. Fejét felemelte, beleszimatolt a nedveslevegőbe, hallgatózott. - Most mi lesz a mamával? Gyógyulást énekeltélneki? - érdeklődött Cica. Az öregasszony azonban nem figyelt szavaira.Felemelte repedezett bőrű, barna kezét, úgy intette 24 csendre a gyermeket. A kislány elcsöndesült,összehúzott szemöldökkel figyelt. Már ő is hallotta. - Valakikjönnek,ugye? - suttogta a javasasszonykendőjét húzkodva. - Bújjunk el. biztosan bántanifognak minket! Gyere, Grainne, gyerek - Ejnye már, Dara. Hogy lehet valaki ennyireneveletlen! Hát nem mondtam, hogy elhallgass! -mérgelődött az öregasszony. - Dehogyis mondtad, Grainne! Csak integettél akezeddel, mint aki a legyeket kergeti! - magyaráztaa gyermek, ártatlanul tágranyílt szemmel.Az asszony elmosolyodott. - A legyeket, mi? No, rendben van, kicsim. Mostvisszahúzódunk, oda, a csalitosba. Gyere! - mond-ta halkan. azzal elindult a jelzett bokrok felé.Ám Cica nem követte őt. Csak álldogált Scarlettmellett, dacosan felszegett állal. Grainne megtor-pant, visszanézett. - No, mi lelt, te gyerek! Hát gyere! - Nem. Nem hagyhatom itt a mamát. Meg kellvédeni, amíg alszik! Így nem tud elszaladni. hajönnek a gonosz emberek! - mondta a kislánypeckesen kihúzva magát, de hangja remegett.Az öregasszony mosolygott. - Dara, Dara! Sok öröme lesz még benned enneka földnek! - motyogta maga elé, majd hangosanfolytatta. - Nem kell féltened a mamát, kicsim. Jóemberek jönnek, nem fogják bántani őt. Gyere szépen! - De mi lesz a mamával, Grainne? El kell vinnünkőt is! - erősködött a gyermek.Grainne a fejét ingatta, kusza. ősz haja betakarta arcát. - Nem, Dara, nem kell őt elvinnünk. Rokonokjönnek Adamstownból, O'Harák, ők viszik maguk-kal. A mama meggyógyul, te meg eljössz velem,ahogyan megbeszéltük! - mondta halk. megnyug-tató hangon. A lányka Scarlettre pillantott, azután az öreg-asszonyra. Mély megnyugvás töltötte el. mintmindannyiszor. amikor Grainne apró, hajlott hátú. 25 törékeny. mégis mérhetetlen méltóságot, erőt su-gárzó alakját látta maga előtt. Bólintott. - Jól van - suttogta. - Menjünk.Azzal kézen fogta az asszonyt s húzni kezdte azerdő széle felé. Néhány lépés után körülölelte őketa cserjék árnyéka. Épp idejében. Az ösvény felől mondatfoszlányo-kat sodort feléjük a szél, s hamarosan megpillant-hatták a torony felé igyekvő szálas férfiakat. Scar-lett nemrégiben elhunyt nagybátyja, Daniel O'Hara fiait. Patrick. Timothy és Seamusjókora husángokkalfelfegyverkezve. libasorban trappoltak a csapáson.Elszántan vitáztak valamin. - ... az ostoba, kőkemény fejedet, Seamus! Hátnem ő volt talán, aki neked ítélte a házat, meg aföldet apánk halála után? - harsant Patrick öblöshangja. Seamus válaszát nem hallhatták, Timothyközbeszólását viszont annál inkább. - ... Pegeen jobban tenné, ha hálát adna Isten-nek, hogy az O'Hara úrnő visszatért közénk. ahe-lyett, hogy folyton duzzog, amiért nem jelent megaz esküvőjén. Azt már persze elfelejti az a hálátlanteremtés, hogy az O'Hara úrnő nélkül semmiféleesküvő nem lett volna. Seamús nem védhette valami nagy lelkesedésselaz igazát. mert szavait ismét elvitte a szél. Patrickhangja azonban túlharsogott mindent: - Ugyan, elég volt már ebből a vitából! Teljesség-gel mindegy, kinek van igaza. Mindenképp utánakell néznünk, hiszen a rokonunk. Ha bajban van,segítenünk kell rajta, akárjól intézte a dolgait, akárnem. Hogy szégyellne minket apánk, ha most hal- lana! A fiúk elcsöndesedtek. Lapos pillantásokat ve-tettek csak egymásra, ahogy elérték a tornyot, smegálltak tövében. A néma, mohos kőfal láttántorkuk elszorult, szívükbe félelem költözött. - Nincs itt senki - suttogta Timothy. egyik lábáróla másikra állva. 26 - De az akasztott lord szelleme, az biztos itt van - tódított Seamus. - Minek is kellett nekünk ide- jönni! Patrick dühösen rázta fejét. - Ostoba vénasszonyok! - sziszegte fogai között. - Először is, a kísértetek nappal nem merészked-nek elő. Másodszor, ha az akasztott lord szellemetényleg erre járna, az O'Hara úrnő sem jött volnaide olyan gyakran. - Csakhogy... - kezdte Seamus bátortalanul. - Semmi csakhogy! - Csattant fel fivére. - Me nehalljam tőled is a ballyharaiak ostoba pletykáját!Scarlett ugyanolyan ember, mint te vagy én. Ésugyanúgy O'Hara! Vér a véredből, Seamus! - Igen, de a váltott gyermek...Timothy vetett véget az egyre jobban elmérgese-dő vitának: - Odanézzetek! A partnál,odalent... - kiáltotta.Testvérei összerezzentek, egyetlen szörnyű pilla-natig azt gondolták. az akasztott lord elátkozottkísértetét kell majd látniuk. Ám legnagyobb meg-könnyebbülésükre Timothy csak egy földön heve-rő, karcsú alakra mutogatott, a folyó és a torony között. - Scarlett! - kiáltotta Patrick, és futásnak eredt.Fivérei némi habozás után követték.Mire utolérték. Patrick már az asszony melletttérdelt, és aggodalmasan vizsgálgatta. - Szerencsére él! - jelentette kisvártatva. - Csakelájult, vagy alszik. Eredj Tim, hozz vizet a folyóról.Seamus idegesen toporgott. - Hogy kerülhetett ide? Mi történt vele? Mi bajavan? - kérdezgette. - Honnan tudhatnám én? Úgy vélem, beütötte afejit valami kőbe. Van itten egy csúnya seb, hátul- morogta Patrick ingerülten. - Gondolod, hogy a lord... - érdeklődött Seamusijedten. - Jaj hagyd már azt a szerencsétlen lordot nyu-godni! Annyit nyaggatod. még a végin tényleg meg-haragítod! 27 Timothy tért meg a folyótól színültig töltött ku-laccsal. megnedvesített kendővel. Patrick átvettetőle. s hatalmas kezével esetlenül törölgetni kezdteScarlett sápadt, sáros arcát. Tevékenysége azon-ban nem járt eredménnyel. Kicsavarta hát a ken-dőt, a kulacsból friss vizet locsolt rá, s kezdte elölrőla törölgetést. Scarlett felnyögött, teste megrándult.mintha menekülni akarna. de hamarosan újraelcsitult. anélkül,hogy egy pillanatra is magáhoztért volna. Patrick reményvesztetten sóhajtott fel. - Nem megy - közölte felpillantva. - El kell vin-nünk, és orvost kell keríteni neki.Fivérei egyetértően bólogattak. - Majd felváltva visszük. Nem lehet olyan nehéz- ajánlotta Timothy. Patrick válasz helyett már ölbe is kapta az aléltasszonyt. s indult volna vele Adamstown felé. Egydurva hang azonban megállította. - Csak lassan a testtel. barátocskám! Tedd csakle azt a nőt. de gyorsan! A testvérek egy emberként fordultak hátra. Joe rossz- O'Neill, a ballyharai kovács, s három másik,indulatúan vigyorgó társa lépett eléjük a'particsalitosból. A kovácsnál és egyik kísérőjénél puskavolt, a másik kettő vasvillát szorongatott. - Mi dolgotok velünk, atyafiak? - kérdezte Patrickmeglepetten. - Az O'Hara úrnőt akarjuk! Törvényt kell ülnifelette - harsogta Joe O'Neill. - Törvényt?! - húzta el száját Patrick értetlenül.- Osztán mi végre? - Elárulta a népet, átállt az angolok oldalára.Ezenkívül boszorkányt, tündérgyereket hozott avilágra. megszámlálhatatlan átkot vonva így fe-jünkre. Igazságot kell hát tenni hogy elhárítsuk avészt a falu felől! - szavalta kidüllesztett mellel a kovács. Patrick O'Hara arca bíbor színt .kezdett ölteni.Finoman, lassan leengedte Scarlettet a fűre. selőrelépett. - Te, Joe O'Neill - kezdte - te és ez a hitványcsőcselék kívántok törvényt ülni az O'Hara úrnőfölött. aki úgy gondoskodott rólatok, mint anyagyermekéről. Aki mindig jó volt hozzátok. óvotttiteket. otthont adott nektek! Ti kívántok törvénytülni az O'Hara úrnő fölött, aki Ballyharán MAGA ATÖRVÉNY! Lassan beszélt, vészjósló nyugalommal. Fivéreilesték, mikor fog kirobbanni, s készültek. hogy amegfelelő időben ők se maradjanak le.A kovács nagyot nyelt. Meglepte Patrick halkhangja. Ordítozásra számított. ökölrázásra, vadszitkokra. Megemelte kissé fegyverét, hogy azzaladjon súlyt szavainak. - Igen ám... - kezdte. De tovább nem jutott.Patrick hatalmas ökle váratlan gyorsasággal éserővel sújtott le, s találta állon őt. A nagydarab férfimegtántorodott, puskája csöve az ég felé lendült.Ujja megfeszült a ravaszon. s a fegyver fülsiketítődörrenéssel elsült. Patrick a detonációtól süketenés vakon találomra ismét lesújtott. Gyönge kiáltáskélt ütése nyomán. Szinte ugyanebben a pillanatban újabb lövéshangzott. ezúttal az ájult kovács mögül. A másikfegyveresnek, a ragyásképű bognárnak sikerültcélzásra emelnie puskáját, mielőtt Timothy ráve-tette volna magát. Ám lövése eredményét már nemvolt módja kideríteni, mivel az O'Hara fiú teljessúlyával rázuhant, s szinte belepaszírozta a lazatalajba. A két vasvillás ballyharai fenyegetően hadoná-szott Seamus felé, ám a fiú olyan elszántan pörget-te maga előtt a jókora husángot, hogy egyikük semmert közelebb lépni. S amikor - a puskadörrenésokozta káprázat múltával - Patrick is felkapta bot-ját, és lőporfüsttől fekete képpel, szikrázó szemmel,üvöltve rájuk vetette magát, bizony, inukba szállta bátorságuk. Vasvillájukat elhajítva, egymást letaposva csör-tettek be a bozótba, mintha ezernyi, villamot haji-gáló démon akaszkodott volna a sarkukba. 28 29 Patrick dühösen vágta földhöz botját. - Nyomorult patkányok! - füstölgött. - Átkozottférgek! És még ezek nevezik magukat szabad-ságharcosoknak. - Azért ne felejtsd el, hogy vannak közöttüksokkal különb emberek is. Hiszen Colum is közé-jük tartozik! - mondta csendesen Timothy. A földönült, az alélt bognár mellett. Vállára szorított ujjaiközül keskeny vérpatak csordogált.Patrick ijedten guggolt mellé.Megsérültél? Mutasd! - Nem veszélyes, csak súrolt. Bekötnéd? Aztánigyekeznünk kellene, hátha ezek a vakarékok mégvisszajönnek... - Századmagukkal - szúrta közbe Seamus.... meg aztán, az O'Hara úrnőnek is fontos lenneaz orvos - fejezte be Timothy grimaszolva, mertfivére éppen akkor szorította meg vállán a hevenyé-szett kötést. - No, készen vagyunk - mondta Patrick. - Lam.te is inkább lelöveted magad, csak ne kelljen dol- goznod! Nevettek. Aztán Patrick ismét felnyalábolta Scar-lettet, s elindult Adamstown irányába - ezúttalzavartalanul. Fivérei hátra - hátrapillantva követ- ték. Grainne és Cica a bokrok rejtekéből megköny-nyebbülten néztek utánuk. Az öregasszony kisza-badította meggyötört kezét a gyermek szorításából,s fájdalmas sziszegés kíséretében masszírozni kezdte. - Ejnye, Dara, már azt hittem. eltöröd a kezem,mire elmennek - sóhajtotta. A kislány lesütötte szemét, s a javasasszonykendőjét gyűrögetve halkan mondta: - Bocsáss meg Grainne, de annyira féltem. Mitakarnak a mamától ezek a rosszemberek? Miértkergetnek minket mindig? Az öregasszony elkomorodott. Nehézkesen leku-porodott a gyermek mellé, vállára tette ráncoskezét. . - Sok rossz ember van a világon, Dara. Talánnem is baj, hogy Ilyen korán találkozol velük.Megtanulod felismerni őket, s én megtanítalak.hogyan védekezhetsz ellenük. Mi több, azt is meg-tanulhatod, hogyan kell harcolni velük. Nem kellmajd félned tőlük - legalábbis nem annyira. De azemberek soha nem fogják elviselni, hogy különbö-zöl tőlük, hogy más vagy, mint ők. Meg kell eztszoknod. Meg kell tanulnod ezzel élni. De soha nemlesz könnyű dolgod. Bármennyire szeretném, nemígérhetek könnyű életet neked.Felállt. A gyermek csöndesen, tágranyílt szem-mel hallgatta. - Nyilván alig értesz most valamit mindebből. Denem baj. Az időt nem szabad sürgetni. A tölgynekis sok-sok esztendőre van szüksége. míg megerő-södik. De amikor megerősödött, alig akad, mi pró-bára tehetné erejét - mondta Grainne, aztán kézenfogta a kislányt, s elindult vele az erdő mélye felé.Halk susogással borultak össze mögöttük azágak. mintha csak új királynőjüket köszöntenék. 30 2. Meredith Baldock nem volt szép. ám ezt a tényt alegmesszebbmenőkig feledtetni tudta végtelen ked-vessége és szelíd természete. Babraham kolostorá-ban, ahová apja halála után került. igen sokrabecsülték e két tulajdonságot, s tapasztalnia kel-lett. hogy az intézmény falain kívül is nagy hasz-nukat látja. Idestova két esztendeje hogy nagybátyja, Tho-mas Baldock kivette a zárdából. s rövid idő eltelté-vel magával vitte Írországba. hogy gyermekeineknevelőnője, Boyne - parti birtokának pedig büszke-sége legyen. A birtokot, mely a fellengzős "Royal Seal" nevetviselte - utalván a család eredetére, miszerint Ro-bert Baldocktól. Middlesex archidiakónusátólszármaznának, aki az 1300-as évek elején a sze-rencsétlen sorsú II. Edward magánpecsétjéneklordja volt - immáron ötödik nemzedék óta uraltaa Baldock família. Thomas Baldock a birtokon láttameg a napvilágot ötvenkét esztendővel ezelőtt éssoha, egyetlen pillanatig sem gondolt úgy magára.mint angol betolakodóra. Royal Seal az ő földje volt,elsőszülöttsége jogán örökölte, miként annak ide-jén atyja, nagyapja és dédapja is.Mindettől függetlenül angol leányt választott,mikor eljött a családalapítás ideje. Felesége, a tö-rékeny, halk szavú Margaret három gyermekkelajándékozta meg rövid négy év alatt, ám az utolsó-ban. a hirtelenszőke Lisbethben már nem gyönyör-ködhetett sokáig. Terhessége alatt is sokat beteges-kedett, a szülés pedig végképp legyengítette. Nem 32 is kelt fel a gyermekágyból, ott érte a halál alig hathéttel a kislány születése után.Thomas Baldockot mélyen megrendítette felesé-ge halála. A temetés után azonnal elutazott Angli-ába. hogy ottani rokonait felkeresve valamelyestenyhítse bánatát. Három gyermekét hátrahagytaírországban a házvezetőnő felügyelete alatt. akinem győzte kérni, hogy maradjon velük, ne hagyjael a félárvákat anyjuk halála után még ő is.De a férfit nem lehetett maradásra bírni. Azzalérvelt, hogy nem képes tovább abban a házbanmaradni, ahol minden egyes apróság feleségéreemlékezteti. Gyermekeit természetesen nem kí-vánja sorsukra hagyni. mint ahogy a birtokot sem.de időre van szüksége, hogy összeszedhesse ma- gát. Szándékától nem tántoríthatta el semmi. így egyködös hajnalon befogatott, s a közeli Dublinbahajtatott, hogy hajóra szálljon, s meglátogassa csa-ládja angliai tagjait Cambridge történelmi városá- ban. A cambridge-i Baldockok szeretettel fogadták aréglátott írországi rokont, s valóban minden lehe-tőséget megragadtak hogy feledtessék vele gyá-szát. Körbehordozták az ismerősök között, esté-lyekre cipelték, hangversenyeket látogattak vele,mi több, még kirándulásokat is szerveztek a ked-véért a város körüli apró, hangulatos falvakba.Thomas Baldock udvariasan fogadta igyekezetü-ket. ideig-óráig fel is vidult a gazdag programoktól,élvezte, hogy a társaság központja lehet, mint a"vad Írországból érkezett birtokos" ("Igen uram,valóban akadnak gondok mostanában az írekkel""Nem asszonyom, nem áldoznak gyermekeket aSátánnak a druidák. A druida vallás már igen-igenrégen megszűnt ugyanis.), de hosszútávon semmisem tudta elűzni borús gondolatait.Egyvalaki akadt csupán, aki hosszabb ideig ké-pes volt lekötni őt. Meredith Baldock, évekkel aze-lőtt elhunyt testvéröccse leánya, aki a kicsiny falu,Babraham aprócska zárdájában élt, s akit egy 33 vasárnapi kirándulás alkalmával ismert meg. So-káig nem tudta, mi vonzza annyira a lányban, mígrá nem ébredt, hogy a kedves. szelíd teremtésfeleségére emlékezteti, mégpedig oly élénken, mint-ha Margaret szelleme az ifjú Meredithben élne tovább. Ettől kezdve gyakrabban látogatott el a zárdába.s hogy a rend főnöknője ezt nem vette rossz néven,az bizony csupán az adománygyűjtő persely mé-lyén gyakorta koppanó pénzérméknek volt köszön-hető. Thomas Baldock bármennyit hajlandó lettvolna fizetni, csakhogy Meredith mellett ülhessen,halk, kedves hangját hallgatva, bájos, kissé félszegmosolyát figyelve. A lány persze nem értette, minekköszönheti e kitüntető figyelmet. de nem is érde-kelte különösebben. A látogatások őt legalábbolyan boldoggá tették, mint nagybátyját, hiszenapja halála óta meglehetősen magányos volt. hiábagondoskodott szükségleteiről a család és a zárda.Thomas bácsi mégiscsak apja testvérbátyja volt, samikor meglátogatta, Meredith úgy érezte, minthaapja még élne. Tehát kölcsönösen valaki mással helyettesítet-ték be egymást anélkül. hogy erről akár csak egy-szer is említést tettek volna.Thomas Baldockban egyre mélyebben gyökeret-vert a gondolat, hogy magához kell vennie Mere-dith-t. Ám sokkal félszegebb volt annál, semhogyily hirtelen elő merjen állni az ötlettel. Álmatlanéjszakákon át rágódott a kérdésen. de csak nemmert a család elé állni kérésével.Vívódásainak az lett a vége, hogy bejelentette:aggasztó híreket kapott írországból s haladéktala-nul vissza kell utaznia. Sebesen elbúcsúzott hát acambridge-i Baldockoktól, s számtalan újdonsültismerősétől, és pánikszerűen áthajózott Dublinba.A Royal Seal birtok azután valóban oly sok gon-dot rakott a vállára, hogy nem csak bánatát, deMeredith-t is elfelejtette hosszú időre. Évekkel ké-sőbb, üzleti ügyben kellett visszautaznia Angliába.Tárgyalásai Leicesterbe szólították. de amint hajó-ja kikötött Liverpoolban, már biztosan tudta: dolgavégeztével tovább utazik, s meglátogatja Meredith-t.A lány még akkor is a zárda lakója volt. s oly búskilátástalanság csendült hangjában, amikor életé-ről mesélt. hogy Thomas elhatározta, ezúttal nemtétovázik. Nem bizonyult túlságosan egyszerűnek a forma-ságok elintézése s a cambridge-i Baldockok ellen-vetéseinek legyőzése, ám végül minden akadályelhárult az útjukból. Thomast bőségesen kárpótol-ta minden fáradtságért és kínos pillanatért a lányboldog, elragadtatott kacagása, mikor végre kezébevehette az elbocsátásáról szóló passzust. Boldog-sága szemernyit sem apadt az út során, s húsz éve,neveltetése, minden tanulmánya ellenére úgy cso-dálkozott rá a világ ezernyi csodájára, akár egykisgyermek. Thomas Baldock pedig osztozott örömében. slegalább tíz esztendőt fiatalodott ettől. A mély. sötétárkok. melyek felesége halálakor születtek szemesarkában. az utazás alatt lassan kisimultak. El-tűnt a keserű barázda szája szögletéből, megfeled-kezett a bánatos sóhajokról. melyek eleddig beszé-dét tagolták. Egy újjászületett ember szállt partraDublin zajos kikötőjében, hogy megkezdje új életéta Royal Seal birtokon. Meredith-t hamar befogadta Baldock háznépe.Mindenki szerette halk, szelíd természetéért, ked-ves mosolyáért. Egyetértettek abban, hogy hasonlíta megboldogult Margaret asszonyra. s Thomas úrnyilván emiatt vette magához. "No, hiszen jól van ez így, ahogy van! - mondtákaz emberek. - A gyermekeknek már igen csak elkéltegy nevelő. Az öreg Gwen nem győzött már utánukfutkosni! " Meredith nem cáfolt rá a reményekre. Éjjel-nap-pal a három testvér mellett volt. tanítgatta. nevel-gette őket játszott velük, vigyázott rájuk.A két kislány, Lisbeth és Lenore imádták is őt,csüggtek minden szaván. Ám Peter, a bátyjuk en-gesztelhetetlenül gyűlölte az első perctől fogva.Hiába volt még csak négy éves Margaret halálakor.hiába telt el azóta újabb négy esztendő. a gyermeknem tudta elfelejteni anyját, s Meredithben annakgyenge utánzatát látta csupán, bármennyire igye-kezett is a lány. Kérlelhette az apja, fenyegethette válogatottbüntetésekkel, mit sem számított. Peter nem sza-bott gátat gyűlöletének, ott keserítette meg szeren-csétlen Meredith életét, ahol csak tudta. S miveligen éles eszű fiúcska volt. számos alkalmat lelt,hogy megtegye. Legkedvesebb szórakozásai közé tartozott, hogya környéken tett kirándulások során egyszerűenmegszökött magára hagyva húgait és Meredith-t.A lány - bár jól tudta, Peter szándékosan bújik el,s nem kellene félteni, hiszen igény jól ismeri a birtoklegrejtettebb zugait is - minden egyes alkalommaladdig kereste kétségbeesetten. míg a végén a kime-rültségtől már csak zokogni tudott. Túlságosanaggódó, túlságosan lelkiismeretes teremtés volt.Képtelen lett volna egyszerű vállrándítással elin-tézni a dolgot, s a lányokkal visszatérni a házba.hagyván hogy Peter kibújócskázza magát, s korgógyomra kergesse haza. A hajsza általában amúgyis valahogy így végződött, hiszen Meredith sohanem lelte meg a fiút uzsonna előtt.Mégsem bírta rászánni magát, hogy akár csakegyszer is feladja a keresést. Legszörnyűbb rémál-maként szerepelt ugyanis a Boyne, mely hatalma-san, barnán és méltóságteljesen hömpölygött ke-resztül a birtokon, az udvarház közelében. Vala-hányszor Peter eltűnt - s ez bizony igen gyakranmegesett - az ifjú nevelőnő kezét tördelve futkosottfel-alá a parton, nehogy a gyermek esetleg arratévedjen, s el találja ragadni a folyó.Peter kellemetlenkedéseitől eltekintve MeredithBaldocknak igazán jó élete volt nagybátyja birto-kán. Royal Seal udvarháza dombtetőre épült, szo-bája ablakaiból a lány félkörben beláthatta a kör-nyező erdőket, a Boyne-parti nádasokat, a csillogó 36 víztükröt, s az Ith nevű falucska szélső házait.Lenyűgözte a vidék szépsége. Kora reggel. ébredésután hosszú perceket töltött az ablak előtt állva.Figyelte, amint a dombok közül lassan felszáll aköd s a hajnali napfényben felragyognak a fűszá-lak hegyén a harmatcseppek. Hallgatta az ébredőmadarak önfeledt dalát, a cselédek motozását afolyosókon. a béresek kurjantásait, a kocsikbafogott lovak nyerítését: az Élet megannyi, szívetmelengető zaját. Merengéseiből minden alkalommal Bess. az öregszakácsnő kiáltása riasztotta fel, ahogy reggelihezszólította a családot. A boltíves, megkopott kőpadlójú ebédlő közepénterpeszkedő vaskos, sötétbarnává érett. jókoratölgyfaasztal köré csak az öt Baldock ülhetett.Thomas, a családfő természetesen a gazdagon fa-ragott, ódon karszékben foglalt helyet, mely feletta falon ütött-kopott, kardot, koronát és vaskesz-tyűs kezet ábrázoló patinás címerpajzs függött. - Soha ne feledkezzetek meg e pajzsról, gyerme-keim, bármerre sodor is titeket az élet! - mondottagyakorta Thomas Baldock. - Családunk címerétláthatjátok rajta, melyre csak dicsőséget hoztak aBaldockok, nemzedékeken keresztül. Legyetekméltóak ti is őseinkhez, a nyílt szívű, bátor lova-gokhoz, akik vasöklükkel védelmezték századokonát a koronát, s Angliát! Hangja ilyenkor mindig elfátyolosodott kissé,szavai patetikusan csengtek a szürke boltívekalatt. Gyermekei áhítattal hallgatták, s Peter napo-kig lovagosdit játszott, míg húgai el nem unták,hogy kiszabadításra váró királykisasszonyt alakít-sanak, s várják, míg bátyjuk "lemészárolja" köröt-tük az ellenséges katonákat, szörnyű sárkányokat - a cselédek beletörődő fiacskáit.Meredith kedvelte ezeket a napokat. mert Petersokkalta kezelhetőbbé vált apja tósztjai után. Bess.a sokatpróbált szakácsnő csak mosolygott, s meg-mutatta Meredithnek a kupákat, melyeket Thomasúr elérzékenyült beszédei előtt kiürített. 37 - Áldott jó ember az úr - mondogatta volt Bessszaporán pislogva - csak éppen odahagyhatnámán azokat a nyavalyatörős lovagjait! Képeskönyv-be valók azok, nem arra, hogy minden vasárnapeste hetet-havat összehordjon róluk.A nevelőnő azonban igyekezett kihasználni a -számára is kissé túlzottnak tűnő- tiszteletet avértbe öltözött ősök iránt. Összegyűjtötte a környé-ken fellelhető, régmúltról szóló könyveket, s későéjszakáig bújta őket. hogy legyen mivel lekötni,elszórakoztatni s ilymódon tanítani.. nevelni a gyer-mekeket. A lányoknál ezúttal is osztatlan sikert értel, ám Peter, mintha csak megérezte volna mire ismegy ki a játék, nem hagyta magát. Továbbra isdurcás, megvető képpel bámult Meredithre és so-ha nem mulasztotta el tudomására hozni, hogyszerinte neki még beszélnie sem volna szabad arégmúlt nemes szívű hőseiről. annyira nem méltóhozzájuk. Kijelentéseit ugyan soha nem tudta meg-indokolni, ám ez a tény mit sem csökkentetteeltökéltségét. Meredith pedig tűrt. Szelíden és kedvesen. mintmindig. Volt honnan erőt merítenie, hiszen Bal-dock ifiúron kívül mindenki szerette. tisztelte. Mégudvarlója is akadt, bár ő nagy ártatlanságábancsak "kedves barátom"-ként emlegette a szomszé-dos Bran Castle ifjú urát, David Caledont. Ám azifjú bizony többre tartotta kapcsolatukat egyszerűbarátságnál, s ebben egyetértett vele a két családis. Senki nem volt azonban olyan tapintatlan. hogya zárdában nevelkedett ártatlan teremtésnek cél-zásokat tegyen holmi esküvőkre, asszonyi életre. - Ráér még arra az a szegény leány! - kommen-tálta az eseményeket Bess, ahogy tette mindennel,ami széles határból a fülébe jutott. Márpedig igensok hírt megtudott ő a terjengő pletykák titkoscsatornáin, s így sosem szenvedett hiányt frissmegbeszélnivalókban. - Nehogy úgy járjon, mint aza szerencsétlen gyermek Doanalganban, akit apjaszinte a babái mellől kényszerített valami magabírógazdához, oszt mingyá bele is halt a nagy ijedelem- 38 be. Mit tuggya azt egy ilyen ártatlan kis jószág,milyen is a férfinép! Thomas Baldocknak persze Bess sápítozása nél-kül sem jutott volna eszébe férjhez kényszeríteniszeretett unokahúgát, mi több, titkon azt remélte,haláláig maga mellett tarthatja a lányt. Némilegferde szemmel nézte hát Meredith " kedves barát-ját", aki hetente legalább háromszor alkalmat találtrá. hogy meglátogathassa Royal Sealt.David Caledon húszas évei közepén járó nyurga,szürke szemű fiatalember volt, szája szögletébenapró barázdával, amitől állandóan kissé szomorú-nak tűnt. Sötétszőke haja rendetlen fürtökben ke-retezte finom vonású, arisztokratikus arcát. ezáltalnémileg egzaltált külsőt kölcsönözve neki. A BranCastle jövendő ura mindazonáltal semmivel semvolt őrültebb. mint bármely kékvérü nemes. ha-csak a művészetek iránti olthatatlan érdeklődésétnem tekintjük kóros hajlamnak. Itt. a Boyne part-ján, az ír birtokosok között persze nem tűnt túlzot-tan értelmes dolognak az efféle szenvedély. Akad-tak sokan, akik - persze szigorúan csak a hátamögött - emiatt komolyan kétségbe vonták épelmé-jűségét. Az emberek zöme azonban talált magyará-zatot a dologra: - Ugyan már, hát persze, hogy különös szokásaivannak. Tanult ember az ifiúr, iskolát járt odaátAngolhonban! Mit tudhatjuk mi, miért is jó neki.hogy irdatlan sok pénzért festményeket meg töröttszobrokat hozat idegen országokból.Való igaz, David Caledon tényleg tanult embervolt. S hogy tanulmányait éppen Cambrid ge kollé-giumainak egyikében végezte, az már tényleg aSors szeszélyes játékának tünhet.Első találkozásukkor - mely egy hivatalos vacso-rán történt, amikor is Bran Castle vendégül láttaRoyal Sealt - hamar fény derült rá, hogy Davidhosszú éveket töltött Meredith szülővárosában. Smiután az első közös pont megvolt, a többi semváratott sokáig magára. A fiatalok a neveletlenséghatárát súrolóan sokat beszélgettek egymással. s 39 viselkedésüket csak súlyosbította. hogy családjuk-nak többnyire fogalma sem volt róla. miről folyikköztük a szó. A visszahúzódó Meredith már akkor is kérte azifjút. hogy fejezzék be. s folytassák más alkalom-mal társalgásukat. amikor Ingres-röl. Delacroix-ról, Manet-ról és más festőkről vitatkoztak a családrosszalló pillantásai közepette. Ám mikor Davidhirtelen ötlettől vezérelve Charles Darwint és tanaithozta szóba, mélységesen elpirult, s nem volt haj-landó véleményt nyilvánítani. Caledon ifiúr szerencséjére azonban a vacsoravéget ért s az azt követő kötetlen csevegés lehetővétette számára. hogy ismét felvesse a témát. - Nem vagyok ugyan természettudós - fordult avérvörös arcú leányzóhoz - de bizonyos olvasmá-nyaim arra késztettek. hogy elgondolkozzak Dar-win úr elképzelésein. Bájos zavarát látva arra kö-vetkeztetek. nem idegenek ön előtt ezek a tanok.Végtelenül lekötelezne, ha megosztaná velem min-den bizonnyal figyelemre méltó véleményét! Amiótaelhagytam a kollégiumot. oly keveset beszélhetekolyanokkal. akiket érdekelnek az efféle kérdések.Meredith oly felháborítónak találta az említetttanokat, hogy legszívesebben megfeledkezett volnamég a létezésükről is. nemhogy beszélgessen róluk,de nem kívánta megbántani a kedves fiatalembert.Pirulva. akadozva válaszolt hát. - Nem tartom tisztességes. keresztény embernekaz illető... hmm, urat. Borzalmas elképzelései túl-mennek minden határon. amit egy művelt. keresz-tény ember meghallgathat. David Caledon valami ilyesmire számított, nemtört tehát le. - Nos, igen kisasszony. ebben minden bizonnyaligaza van. de nem tartja-e figyelemre méltó tény-nek. hogy egy Ágoston-rendi szerzetes merőbenhasonlatos gondolatokra jutott vizsgálódásai so-rán? - kérdezte komoly arccal. 40 A lány szívesen szabadult volna a témától. ugyan-akkor szégyenkezve kellett bevallania magának,hogy kíváncsi az említett szerzetes gondolataira.Sok mindent tanult a babrahami zárda falai között,ám az ilyen világi hiúságok, mint a kortárs franciafestészet. s a szentségtörő elképzelések. mint Char-les Darwin elméletei a fajok fejlődéséről, termé-szetszerűleg tiltott témáknak számítottak. Naivitáslett volna azt feltételezni azonban, hogy az ilyesmirejtve maradhat a tudásra szomjazó ifjú hölgyekelőtt. Titkos forrásokból, nagy körültekintéssel be-csempészett s rejtegetett kiadványok tucatjai jár-tak kézről kézre a növendékek között, s ezekből sokolyasmiról értesültek. melyektől derék nevelőiknekmég a lélegzetük is elakadt volna; ha netalán tudo-mást szereznek róla. Ő maga alapjában véve hajlott elfogadni az apá-cák nézeteit, s elutasítani ezeket a dolgokat, dekíváncsiságát soha nem tudta legyűrni. gondolata-it soha nem tudta megfékezni. Ezúttal is hiábavívódott. Tiltakozó keresztény morálját legyűrte atudásvágy. - Nem hallottam az illető felől - mondta végül. -Ha volna olyan szíves, uram. s néhány szóbanfelvilágosítana minderről! David Caledon arca felragyogott. mint mindig, haalkalma nyílott magyarázni. - Ezer örömmel, kedves kisasszony! - kezdte.Aztán nekitámaszkodott egy faragott oszlopnak. sheves taglejtések közepette belefogott előadásába. - Nos. mint azt nyilvánvalóan tudja. Charles Dar-win úr 1859-ben kiadta nagy botrányt kavarókönyvét, A fajok eredete címmel. Ebben ecseteliazon gondolatait, melyeket ön annyira rútnak tart,hogy beszélni sem kívánt róluk. De, engedje meg,hogy figyelmeztessem - ezek a gondolatok makorántsem számítanak annyira elvetemültnek,mint harminc évvel korábban! Az ifjú itt hatásszünetet tartott, beszélgetőpart-nerét figyelte. Meredith - úgy tűnt - egyelőre feladta 41 ellenérzéseit. s érdeklődve várta a folytatást. Davidnem váratta sokáig. - Darwin úr igen komoly vizsgálódások utánfoglalta össze elveit. Nem tudom, volt-e róla tudo-mása kisasszony, de öt éven át hajózott ez a tudósember szerte a tengereken. Dél-Amerikában, Afri-kában, Ausztráliában és más távoli. vad szigetekenvégzett méréseket, megfigyeléseket, s csakis ez-után nyilatkozott ama bizonyos kiadványában.Igen figyelemre méltó tény továbbá, hogy tőle min-den tekintetben függetlenül egy Alfred Russql Wal-lace nevű természettudós is hasonlatos eredmé-nyekre jutott Kelet-Indiában! Ők ketten voltak azelsők, akik ki merték jelenteni, hogy minden földifajnak - így az embernek is - közös a származása.s csak sok millió esztendő során alakultak ilysokfélévé! Mindennek magyarázata pedig a létértvaló küzdelem... Monológját ezúttal félbeszakította a lány. - Igen ám, uram. csakhogy ezáltal megkérdője-lezték magát a Teremtést. s a Biblia szavait! Nembarbár istentagadás-é ez? - kérdezte dacosan.A fiatalember egy pillanatra elakadt. - Nos... őő... valóban. Úgy tűnhet. minden bi-zonnyal.... igen. Ám figyelembe kell vennünk azegzakt tényeket, a vizsgálatok valós eredményeit! -lendült bele ismét. - Vannak tények, amiket nemlehet figyelmen kívül hagyni! Ma már minden ha-ladó szellemű tudós egyetért Darwin úr elképzelé-seivel. Ők is azt állítják, hogy a fajfejlődés, kiválasz-tódás és öröklődés igen is valós, létező dolgok!Meredith komoran nézett rá. - Ezek szerint, uram, el kell fogadnunk, hogy amajmoktól származunk, nemde? Darwin úr is, énis és ön is! Darwin úr szerint ugyanis a majmok alegközelebbi rokonaink. Figyelemre méltó elképze-lés, igaz? - mondta fagyosan. Az ifjú félszegen elmosolyodott. - Hát, ami azt illeti... nos, valóban nem hangzikvalami jól. Mindazonáltal én úgy érzem, hinnünk 42 kell a Darwin úr által feltárt tényeknek. Ugyanisminden faj, melyet megvizsgált...- Kérem, Caledon úr... - David. ha szabad kérnem! Nos, David, kérem, ne menjünk most beleDarwin úr tételeibe egyenként. Én is fáradok már.s családunk is egyre türelmetlenebbül szemlélminket. Legyen olyan jó, s árulja el nekem, mirejutott az a bizonyos goston-rendi szerzetes, ésmilyen módon támasztja alá Darwin úr elképzelé-seit. De csak röviden. ha kérhetném!A fiatalember elpirult. Ó, bocsásson meg, kisasszony - hebegte. -Olyan ostoba vagyok! Nem lett volna szabad ennyituntatnom önt. visszaélnem a türelmével. De.tudja. olyan ritkán akad beszélgetőpartnerem, s ígykissé elragadtattam magam, azonban... - Ugyan, ugyan, kedves David, sose emésszemagát! Igazán épülésemre és örömömre szolgált abeszélgetés, és égek a vágytól, hogy végre értesül-hessek a szerzetes vizsgálatairól - mosolygott bájo-san a leány. - Ó, igen. hát persze. Az urat, nos. őt GregorMendelnek hívják, s a morvaországi Brnóban él.Növényekkel végzett megannyi kísérlet után tör-vényeket alkotott az öröklés menetéről! Törvényeifényesen alátámasztják Darwin úr fejlődéselméle-tét. Babokkal és borsókkal kísérletezik, mindenfélekereszteződéseket hoz létre, s azok változatosságá-ból vonja le következtetéseit. Megállapította. hogyaz örökletesség... - David! David. igazán! - az éles. bántó kiáltásMeredith háta mögül szólt. A lány riadtan fordultmeg, az ifjú pedig bosszúsan biggyesztette le száját. - Igen, anyám? - pillantott a melléjük lépő asz-szonyra. - Szégyellhetnéd magad, David! Ilyen otrombadolgokról beszélni egy fiatal hölgynek. aki ráadá-sul házunk vendége. Igazán, el sem tudom képzel-ni, hogy ragadtathattad magad ekkora neveletlen- 43 ségre! Azonnal kérj bocsánatot az ifjú hölgytől! -hangzott a fejhangú szóáradat.David anyja. Lady Caledon, született Ceoilia Or-leton negyvenöt év körüli, kissé molett, ám mégmindig vonzó nő volt. Huszonöt esztendővel ezelőttment nőül Lord Caledonhoz. egy brit középnemeslegidősebb lányaként. Hajadonként sem kellemestermészetéről volt híres - bár a szülői szigor erősenvisszaszorította zsarnokoskodó hajlamát - ámamikor végre férjhez mehetett, s hihetetlen szeren-csével ladyvé lépett elő, senki sem szabhatottgátat neki. Húgai és a család mérhetetlen meg-könnyebbülésére az esküvő után nem sokkalLord Caledon úgy határozott, hogy áttelepül Íror-szági birtokára. s természetesen magával visziifjú hitvesét is. Az ifjú hites ugyanis oly mértékben megkeserí-tette rokonai életét elviselhetetlen fennhéjázásával,ostoba előkelősködésével, hogy az öreg Orletonmár komolyan kezdett a kivándorlás szörnyű gon-dolatával játszadozni. Lord és Lady Caledon tehát Írországba költözött,s az ősi Bran Castle lett az otthonuk. Hosszasmunkával, igen sok pénzért hozták rendbe, a kör-nyékbeli írek heves rosszallásától kísérve. BranCastle ugyanis valódi ír kastély volt, ír nemesuraklakták, mig az angolok ki nem verték őket, nagyonsok évvel azelőtt. A Caledon család népszerűsége később sem nö-vekedett. A lord. Jeffrey Caledon valódi angol hó-dítóként élt Bran Castle-ben. Tisztában volt a brithadsereg biztosította hatalommal. s nem kívántsemmiféle engedményt tenni az ír néppel szemben.Keményen behajtatta az adókat, leromboltatta azadósok házait, hajtóvadászatokat índíttatott az en-gedetlenkedők után, akár csak sok társa. Messzividéken híres rókavadászatain bizony nem néztékaz urak. erdei ösvényeken, avagy a bérlők kertjein,vetésén robognak-e keresztül. Egy angol bizonnyal nem nevezte volna gonoszembernek. hiszen jó férj, jó apa. becsületes, udva-rias nemesúr volt. De a bérlői, a birtok Ír lakóibizony gyűlölték. Nem tehettek azonban semmitellene. mert a közeli kaszárnya vöröskabátos kato-nái - s rajtuk keresztül egész Anglia - fegyverreltámogatták őt is. de sok ir legény ábrándozottarról. hogy egyszer mégis megszorongathatja anyakát, amikor pocakos, kidüllesztett mellű, ro-busztus alakja feltűnt a falu útjain.Lady Caledon méltó párnak bizonyult. Rátartivolt. gőgös. fennhéjázó, ha nem is túlságosan okos.Legszívesebben minden idejét bálokban és vendég-ségekben töltötte volna, s mérhetetlenül unatko-zott, amikor az útviszonyok nem tették lehetővé akikocsizást. Férjétől megkövetelte, hogy féléventeLondonból hozasson neki vadonatúj ruhákat, ne-hogy valaki lefőzhesse őt öltözködésben a környék-beli nemes hölgyek közül. Túlzás lenne azt állítani,hogy Lady Caledon igazán népszerű lett volna eb-ben a társaságban. A bérlők sem kedvelték jobban.Rideg, elutasító, lenéző volt velük szemben. s leg-inkább kerülte őket, akárha valamiféle gusztusta-lan bogarak lennének. Nem tartotta úrihölgyhözméltónak. hogy érintkezzék velük.Hasonlóképpen méltatlan dolog volt számára atudomány és a művészetek ismerete is. vagyismindaz, amit David fia oly nagyra tartott.Ezen a bizonyos vacsorán, amikor fülébe jutottaz "örökletesség" szó, kishíján elájult mélységesfelháborodásában. Éles hangú kirohanásánakcsak nem akart vége szakadni. Meredith ijedten hallgatott, David elszántan pró-bált közbevágni, de semmi esélye nem volt. Végüllord Jefirey Caldon mentette meg őt. - Gyere csak, fiam, lenne itt valami, amit Baldockúr és én szeretnénk megbeszélni. Jó volna, ha te ishallanád, szükség lehet a véleményedre. - szólt,miután hozzájuk lépett. - A kisasszony, gondolom,megbocsát amiért elrabollak tőle. Édesanyád majdelszorakoztatja őt, gondolom, több öröme lesz ben-ne, mint amikor a te elvont badarságaidat hallgat- ta. 44 45 És Lady Caledon elszórakoztatta Meredith Bal-dockot. Szegény leány többször nézett segélykérő-en David felé, de az nem szabadulhatott a férfiaktársaságából. Mire végetért a vendégség, s végrefellélegezhetett. Meredith úgy érezte, Lady Cale-donnál kiállhatatlanabb és ostobább teremtésnincs is egész Írországban, de talán még Angolhon-ban sem. Szégyellte magát, amiért így gondol egynála jóval idősebb, köztiszteletben álló úrhölgyre.de akárhogy is mentegette magában, be kellettlátnia, hogy véleménye bizony helytálló. Mélysége-sen remélte, nem kell túl gyakran találkozniuk.De ami David Caledont illeti... nos, jó volna. haa fiatalember találna rá alkalmat hogy befejezze azÁgoston-rendi szerzetes történetét.És a fiatalember talált rá alkalmat, méghozzáalig két nap múlva. Az indok, amivel Royal Seal-belátogatott, meglehetősen sutának bizonyult, ámrövid (bár kínos) habogás után végre felvezették averandára, ahol Meredith olvasgatott.Nem csak Gregor Mendel. az Agoston-rendi szer-zetes történetét mesélte el, hanem csendes délutá-nok hosszú során át szinte mindent, amiről tudott.S fiatal kora ellenére igen gazdag ismeretekkelrendelkezett, elsősorban a művészetek témaköré-ben, bár érdekelték a természettudományos kérdé-sek is. A nevelőnővel folytatott beszélgetések ígygyakorta terelődtek olyan mederbe, mely sokakszámára különösnek tűnt. Egy ízben meghívta Meredith-t, tekintse megBran Castle-beli műgyűjteményét. A lányt lenyú-gözte a gyűj temény szépsége - de Lady Caledonvégtelen önteltsége és ostobasága is. David csakszomorúan mosolygott, valahányszor édesanyjafelbukkant. s zavaros litániába kezdett valami egé-szen oda nem illő dologról. Találkozásaik során többnyire a fiú beszélt ésMeredith hallgatta - néha-néha közbeszúrva egykérdést vagy megjegyzést - ám előfordult, hogyparázs vita kelt közöttük David valamely kijelenté-se nyomán. Ilyenkor a lány szelíd. visszahúzódótermészete időlegesen eltűnt. s bizony keményküzdelemre késztette vitapartnerét.Ritkábban ugyan, de megesett, hogy Meredithmesélt az ifjúnak olyan dolgokról. melyekben ő voltjáratos. Többnyire azokból a könyvekből idézett,melyeket a Baldock gyerekek szórakoztatása érde-kében bújt. David ugyanis imádta hallani a régilegendákat. - Aztán tudja-e, honnan ered a kastélyuk neve? - kérdezte egy alkalommal a fiút.Bran Castle ifjú ura vállat vont. - Azt sem tudtam. hogy annak a névnek eredetevan. Mindig is azt hittem. apám keresztelte el - mondta. A lány nevetve rázta fejét. - Ejnye hát hogy lehet valaki ennyire tudatlan -csúfolódott. - Ősi ír név a Bran. csak nem fog azédesapja ilyen nevet adni az otthonának! - De át is keresztelné rögvest, ha eszébe jutna -bólogatott a fiú. Meredith mosolygott, s ültében átkarolta felhú-zott térdeit, mint mindig, amikor mesébe fogott. - Nos, Bran egy király fia volt és rettenetesenrégen élt ezen a földön - ugyanakkor lehet, hogymég ma is él - kezdett bele a történetbe. Davidfelvonta szemöldökét, de nem szakította félbe. Alány folytatta. - Feval király volt az apja, talán ezena vidéken állott a vára, a tiétek helyén. Híresvendégségeket rendezett, messze földrőljöttek hoz-zá az emberek... - No, ebben hasonlított apámra! - hunyorított a fiú. ... ám Bran már igen unta ezeket a lakomákat.Én, tudom - szakította félbe saját mondandóját aDavid arcára pillantva - ő pedig emiatt önrehasonlított. Nos tehát, Bran unta a lakomákat. segy alkalommal hátrahagyván a mulatozókat. akertben keresett enyhet, nyugalmat. Ott sétálga-tott, amikor egyszerre édes muzsika kélt valahon-nan a semmiből. Bran elaludt a hárfa gyönyörűdalára, s mikor felébredt, ezüstágat pillantott meg 46 47 maga mellett a füvön, milliárdnyi hófehér virággal.Felvette s magával vitte az ágat lakosztályába.Bezárkózott, minden ajtót kulcsra záratott. Ekkoregy asszony jelent meg a szobájában. Senki semtudta, hogy került oda... - Már megint a tündérek mi? Tele van velükÍrország minden egérlyuka - jegyezte meg malició-zusan David. Meredith megsértődött. Vállat vont, leengedte térdét. - Jól van, ha ennyire unja, hát nem mesélem el- mondta fagyosan. A fiú kedvesen mosolygott rá. - Bocsásson meg, igazán nem állt szándékombanmegsérteni önt. Csak olyan nevetségesek ezek azírek a tündéreikkel! - Mintha az angol legendák nem lennének televelük! - füstölgött a lány. - Igen, igen, de ezek még ma is hisznek bennük.Tényleg minden lyukban manót meg tündért sejte-nek. Még etetik is őket! Beláthatja, ez azért valóban túlzás. Meredith felnevetett. Bessjutott eszébe, aki min-den söprögetéskor hangos "seachain" kiáltássalriasztotta a láthatatlan manókat, nehogy elsodorjaőket a seprű. Ugyanígy tett minden cseléd, akkoris, amikor az elhasznált vizet zúdították ki az ud- varra. - Nos, jó - vont vállat. - Bár nem érdemli meg,azért folytatom. - - Köszönöm. Ígérem, többet nem szólok közbe! -bizonykodott a fiú. A lány ismét felhúzta s átkarolta lábát. így kez-dett beszélni. - Valóban tündér volt az asszony, aki betoppantBranhoz. Ő hozta az ágacskát is. Ismét muzsikálta királyfinak, ezúttal azonban énekelt is hozzá.Csodálatos szigetekről szólt a dal, ahol nem isme-rik a bánatot és a halált. Ezek egyike Emin, aholarany és ezüst hintón járnak az emberek, s ahon-nan az ezüstág való. Egy másikon az öröm lakik,itt állandóan kacagnak az emberek. Ahonnan atündér jött, az az Asszonyok-szigete, oda kívántaBrant elcsalni, hogy uralkodó legyen. Mikoron be-fejezte a dalt, eltűnt ő is, meg az ezüstág is. Brankirályfi addig-addig bánkódott, mígnem felszereltegy hajót, s huszonhét kísérővel útnak indult azAsszonyok-szigetére. - Pont huszonhéttel? - kottyantott közbe David.aztán ijedt arccal szája elé kapta kezét.Meredith mosolyogva folytatta. - Napokon s éjszakákon át hajózott Bran éskísérete - huszonhét harcos, mint mondottam volt.Útjuk során találkoztak magával a tengeristennelis, aki továbbhaladásra biztatta őket, s útbaigazí-tást adott. Ezután hamarosan egy szigethez értek,ahonnan messzehangzó kacagás szállt feléjük Ér-deklődni próbáltak, merre menjenek.tovább, ám aszigetlakók csak nevettek. Azt gondolták, nem jólhallják őket, s az egyik harcos kiszállt a hajóból,hogy kérdezősködjék. Ám alig tette partra a lábát,ő is azonnal kacagni kezdett, s elfeledte emlékeit.Hátrahagyták ezt a harcost, s továbbindultak...David rosszallóan rázta fejét.Milyen dolog az, ily csúfosan elhagyni epóruljárt baj társat! Ha visszahozták volna, nyilvánmegszűnt volna a varázs. Sőt, valószínűleg elég lettvolna a hajóra felcipelni - töprengett, minthavalóditudományos problémáról lenne szó. - Igen ám - vetett ellen a lány - csakhogy nemléphettek partra, mert ők is ottragadtak volna!Az ifjú Caledon elgondolkozott. Fejét hátravetet-te, a felhőket szemlélte elmélyülten. - Valahogy csak meg lehetett volna oldani - bökteki végül kevés meggyőződéssel. - Mi történt az- után? - Bran és kísérete tehát továbbállt, s hamarosanmegérkeztek az Asszonyok-szigetére. A királynő aparton várta őket, udvarhölgyei társaságában.Kedvesen köszöntötte Brant, s invitálta a partra.Csakhogy a királyfi már tartott a varázslatoktól, s 48 49 nem mert közelebb hajózni. A királynő ekkor egypamutgombolyagot dobott a fedélzetre... - Ajaj. - ingatta fejét David, mint aki rosszat sejt. - ... s a gombolyag azonnal megtapadt ott. ígyvontatta partra a hajót a sziget királynője. - Ez már igen! A hölgy nem panaszkodhatott azerőnlétére! - vetette közbe a fiú. - David. David ön igazán kiállhatatlan! - kiáltottfel Meredith Lady Caledont utánozva. Mindkettennevettek, aztán a lány folytatta a mesét. - Elégedetten, boldogan éltek a szigeten a férfi- ak... - Azt elhiszem! - vigyorgott lelkesen David. -egy ideig. Azt gondolták. nagyjából egy esz-tendőt tölthettek a szigeten. Csakhogy szidokszálltak el a fejük felett. s ők mit sem tudtak erről!Egy Nehtan nevű harcosnak azonban egyszer elegelett az Asszonyok-szigetéből... - Ezen sem csodálkozom - komolytalankodotttovább a fiatalember. Meredith elfojtott egy mosolyt. hangja komoly maradt. - . kibírhatatlan honvágy kezdte gyötörni. Kér-lelte Brant, térjenek haza. A királyfi beleegyezett.A sziget királynője azonban óvta őket a visszatérés-től. Különösen pedig attól. hogy újra ír földre lép-jenek. A harcosok mégis elindultak. Hamarosanmegérkeztek az ír partokra. s kikötöttek. Sok em-ber járt arra, kérdezősködtek, honnan jön e furahajó. Bran illően bemutatkozott. Az emberek elcso-dálkoztak, s azt mondták, egyetlen Branról tud-nak. őt is csak ősrégi legendákból ismerik. ígytudta meg a királyfi, mily sokáig volt távol hazájá-tól. Eltöprengett a sziget királynőjének intelmén. snem mert partra lépni. Ám a harcos, akit honvágygyötört. Nehtan, kiugrott a hajóból. Ahogy lába Írföldre ért, egy marék hamuvá vált, mintha márszázadok óta halott lenne. Bran megértette, hogysoha nem térhet meg Írországba, nem szállhatszembe az Idővel. Röviden elmesélte hát történetéta parton állóknak, aztán vitorlát bontatott. s elha- 50 józott. Soha többé nem hallott róla senki. Emlékétőrzi e legenda, s az önök kastélyának neve.Meredith felállt, kinyújtóztatta elgémberedetttagjait, s a fiúra pillantott. - Nos. most legalább ismeri Bran .történetét, hamár egyszer Bran Castle eljövendő ura - mondtakomolykodva ám a szeme mosolygott.David is feltápászkodott. - Hmm, na igen. Öőö, meglehetősen tanulságostörténet, valóban - bólogatott. Kissé eltöprengett.majd folytatta. - Tényleg, fura népek ezek az írek.Anyám néhány héttel ezelőtt egy mulatságon meg-ismerkedett egy birtokosnővel. Valami O'Hara úr-nő, azt hiszem. Azt mesélik, Amerikában született,onnan tért vissza Írországba. Az apja - bár ez csakpletyka - nincstelen parasztként vándorolt ki. Ottvalahogy megszedték magukat, birtokot vettek.meg aztán - gondolom én - a hölgy ügyesen isházasodott, lényeg tehát, hogy visszajött, s megvá-sárolt valami uradalmat, ami állítólag valaha acsaládjáé volt. Tudja, a szokásos nóta: kiűzték ésföldönfutóvá tették őket az angolok... - Miért nem így történt? - vágott most a fiúszavába Meredith. David elakadt. Szája nyitva maradt, homlokátráncolta. - Nos, őőö, ami azt flleti... - motyogta. - Igen. hallgatom! - faggatta tőle szokatlan kímé-letlenséggel a lány. - így volt vagy sem? Igenis mikergettük ki őket birtokaikról, kastélyaikból, mégha sok-sok évvel ezelőtt történt is. Nem hiszem.hogy mentséget találhatnánk magunknak erre.nem gondolja? Bran Castle ifjú ura lehajtotta fejét. Ő magasoha nem gondolt erre. Nem helyeselte szülei pök-hendi viselkedését, egyszerűen kulturálatlannaktartotta, de az írek gondjai soha nem érdekelték.Elfogadta a fennálló állapotot, mint magától érte-tődő, természetes helyzetet. Sokszor gondolt per-sze arra. hogy ha ő lesz majd a Lord. rengetegmindent másként csinál majd, többek között jobb 51 körülményeket biztosít bérlőinek türelmesebblesz velük. De az meg sem fordult fejében hogy mármost szóljon az érdekükben. Fárasztónak és feles-legesnek tartotta erről vitázni apjával. aki - nyil-vánvalóan - ostoba érzelgésnek tartaná szavait.Száműzte hát a témát gondjai listájáról.Vállat vont most is. - Így volt persze, így. És akkor mi van? Azótarengeteg idő eltelt, és semmi sem változott. Nyil-vánvalóan nem is fog soha. Az Írek soha nemlesznek elég erősek, hogy visszaűzzenek minketAngliába. De hát ezzel igazán nincsenek egyedül!Megtanulhatnának végre ennek megfelelően élni! -mondta ingerülten. és dacosan nézett a lányra.Meredith hirtelen visszavonulót fújt. - Nos. mi van azzal az ír birtokosnővel? - kérdez- te. Davidet kissé meglepte a gyors váltás. Hátrasi-mította arcába lógó fürtjeit. s nagyot sóhajtott.Mikor megszólalt, már ismét szelíd volt a hangja. - Anyám azt mondja igen fura egy nő - tért visszaaz eredeti témára. - Persze, mindketten tudjuk,milyen az én drága édesanyám. Rögtön megállapí-totta, hogy nem született úrinő, csak megtollaso-dott polgárasszony. akárhogy is igyekszik.- De mi benne a furcsa? - Állítólag jobban lovagol, mint a legtöbb férfi.Vadul hajtja a rókát maga is, férfimódra üli meg a lovat. - Hát, ebben azért elég sok társa akad! - Azt mondják, mindenben híven követi az Írparasztok népszokásait. Otthon népviseletben jár,s gyakran maga is dolgozik a földeken, pedig méga bőre alatt is pénz van - sorolta a fiatalember. - Rokonszenves asszony lehet - merengett a lány. - Jó lenne megismerni. Mit is mondott, merre lakik? - Szerintem csak bolond - vont vállat David. -Nem mondtam még hol lakik. Nem is tudom pon-tosan. Valami Ballyhara nevű helyen. jóval feljebba folyón, azt hiszem. Meredith felélénkült. - Beszélek Thomas bácsival. hátha meghívhat-nánk egyszer Royal Seal-be. - Mit akar egy ilyen bolond nőszeméllyel? - Jaj, David, ne legyen már ilyen kiállhatatlan!Igenis érdekel engem az az asszony! És ne mondjará. hogy bolond. Szerintem igazi ír nemesként vi-selkedik. Ízig-vérig Ír, mégsem bánthatják az ango-lok, mert egyrészt amerikai állampolgár, másrésztnagyon gazdag. Világos tehát, hogy megpróbálnaka kegyeibe férkőzni. a háta mögött pedig pocskon-diázzák. Komolyan. néha nagyon szégyellem ma-gam a saját népem miatt! - tört ki Meredith. - Naív és idealista, kedvesem - hűtötte David. -Talán jobb is lesz, ha megismeri. Minden bizonnyalbelátja hogy nekem volt igazam. Már megint. - Nohiszen! A bölcs férfi! - mondta Meredithdurcásan. Majd jóval szelídebben folytatta. - Fejez-zük be mára David. kérem. Elfárasztott a sokbeszéd. s még a gyerekekkel is foglalkoznom kell.A fiatalember bólintott. - Rendben van. Köszönöm, hogy szakított rámidőt. Szívesen segítenék önnek a gyerekekkel... - Ó, nem, David, nagyon köszönöm, de inkábbegyedül - hárította el a lány sietve az ajánlatot.David sötéten nézett rá. - Megmondhatja annak az ördögfiókának. hogyegyszer úgy kiverem azt az érzékeny fenekét, hanem viselkedik önnel tisztességesen, hogy hetekigcsak hasalni fog tudni! - dörögte Peter Baldockracélozva. Meredith szelíden mosolygott. - Ugyan. ne törődjön vele, hiszen olyan kicsi- csitította a fiút. De Davidet nem lehetett ilyen könnyen leszerel- ni. - Kicsi, kicsi! Nohiszen! Attól még nem kelleneilyen rettenetesen viselkednie - dohogott. - Igazán mennem kell már. Kedves öntől, hogymegvéd - szorította meg a fiatalember karját Mere- dith. 52 53 - Ó. ez igazán természetes. hiszen én... - kezdteDavid, de a lány már nem hallotta. Szaladt. hogyösszeszedje nagybátyja gyermekeit... annyira szeretem - fejezte be David Caledonhalkan, zavarodottan. Kudarca után nagyon sokáig nem tudott annyibátorságot összeszedni az ifjú, hogy érzelmeit tu-dassa Meredith Baldock-kal. Pedig, ha sikerül.talán tragédiák sorát akadályozhatta volna meg.Egyformán teltek a nyári napok Royal Seal földjén.Lassan, álmosan a birtokosoknak, kemény mun-kával a bérlőknek. Thomas Baldock ugyan messzenem volt olyan felfuvalkodott és zsarnokoskodó,mint Bran Castle-bell szomszédai, de mégiscsakangol volt s gazdag. Viszonylag jó viszonyban voltmunkásaival, s családja is oly rég élt már Írország-ban, hogy fel sem merült benne. idegennek tart-hatják e földön. Mégis, amikor megszaporodtak a jelentések azavargásokról, lángoló udvarházakról, meggyilkoltbirtokosokról, bizony jólesően gondolt a közell ka-szárnya katonáira, s a megsűrített őrjáratokra.Nem mintha igazán attól tartott volna hogy RoyalSeal is áldozatul esik a parasztok dühének. Abirtok több ilyen lázongó időszakot is átvészelt már,de a fehéringesek soha nem jutottak el idáig, s ahelyi bérlők sem kaptak kaszára-kapára.Hogy miért, azt persze senki sem tudta. A Bal-dock család szerint nyilván azért, mert befogadtákés szerették őket az írek. Ezzel a véleménnyelnyilván sokan vitába szállnának, s inkább a ka-szárnya és a kikötőváros, Drogheda közelségétemlegetnék. Ám valójában oly mindegy volt, mi isa valódi ok. Royal Seal átvészelte a viharokat eddigis, nyilván átvészeli ezután is - vélte Thomas Bal- dock. Ám azért az utóbbi napokban mindig magávalvitte töltött vadászpuskáját hálószobájába, s a gye- 54 rekek szobája elé parancsolta Dragont, a hatalmasÍr-farkaskutyát. - Az ördög nem alszik - dünnyögte ffyenkor.A jelentések egyre közelebbi villongásokról regél-tek. Írország szerte dörögtek a fegyverek. hullottakaz angol nemesek és katonák. A vadászpuska mostmár álllandó kísérője volt Thomas Baldocknak. Agyerekszoba előtt pedig ott feküdt Dragon mellettpárja, Sapphire is. Meredith és a három Baldock gyerek nem mehe-tett el az udvarház közvetlen közeléből. Sétáikat afolyó és a veranda közé korlátozták. Még Pétert issikerült annyira megijeszteni, hogy egyelőre le-mondott a bújócskázásról, s merev arccal lépke-dett nevelőnője mögött. Dragon szinte mindig elkí-sérte őket. David egy időre elmaradt. Amikor végre szabad-kozva mégis felbukkant, elmondta, hogy BranCastle-be katonákat telepíttetett az apja, s a családminden tagjának csak katonai kísérettel lenne sza-bad közlekednie. Ő ezt igencsak sérelmezte, nemvolt hajlandó bakákkal a nyomában Royal Seal-bejönni, s igen hosszú időbe telt, míg megszökhetett.Remélte, a közeljövőben megszűnik ez az őrület, ső ismét akkor jöhet amikor neki tetszik.Ám az "őrület". ahogyan David Caledon neveztea zavargásokat, csak nem akart szűnni. A bérlők afeniánusok biztatására létrehozták a Földligát. éssorra megtagadták a fizetést. A birtokosok egyretöbb paraszt házát döntötték romba, gyújtották fel:Újabb és újabb ezredek vonultak az ország belse- jébe. És Royal Seal-n még mindig béke volt. A bérlőkhallgatagabbak lettek, visszahúzódóbbak, szem-látomást zavarta őket Thomas Baldock puskája.Esténként. az Ith-béli kocsmában egyre borúsabbképpel ültek össze a férfiak, egyre hangosabbaklettek az újak. De még semmi sem zavarta meg a rendet. Odaát Bran Castle-ben már más volt a helyzet.Az elmúlt hónapban négy bérlő házát döntötték lea katonák, mert nem tudtak fizetni. A kilakoltatot-tak Royal Seal-beli rokonaikhoz költöztek. ThomasBaldock - Meredith hosszas unszolására - nemcsak engedélyezte letelepedésüket, de fél évre fel-mentette őket az adófizetés alól. Ezzel ugyan kivív-ta a Caledonok nemtetszését, de megerősítettehelyzetét az írek előtt, s az adott pillanatban ezlátszott a -legfontosabbnak. Bran Castle ezzel szemben nyilvánvalóan csakaz ott állomásozó katonáknak köszönhette bántat-lanságát. Egy sötét éjjelen még így is fáklya repültaz istállók tetejére, de a bakáknak sikerült elolta-niuk a tüzet, mielőtt komolyan elterjedhetett volna.A tettest is elfogták - egy alig húszéves ifjút. LordCaledon és a rangidős katonatiszt ítélkeztek volnafelette ám erre már nem került sor. A fiú reggelrebelehalt elfogatása során szerzett sérüléseibe.Jeffrey Caledon újabb katonákat rendeltetett kiBran Castle védelmére. Az ifjú David dühöngött, de semmit sem tehetett.Ha meg akarta látogatni Meredith-t, el kellett visel-nie a katonai kíséretet. Képtelen volt megszökni, sami azt illeti, a gyújtogató fiú halála után nem isnagyon mert. Két baka járt vele. Egyikük ösztövér, kefehajú:huszonéves fiú, a neve Will Galby. Chelsea-bőlszármazott. a nyomor elől menekült a hadseregbe,de soha nem értette meg, mi dolga is van nekiÍrországban. A másik, Terry Evans mészáros volt a civil élet-ben. Nagydarab, gyérhajú, vörösképű fickó. Gyű-lölte az íreket, mert ezt tanították neki. GyűlölteDavid Caledont, mert gazdag volt. S gyűlölte azapját, mert csak a gyűlöletet hagyta neki örökül.David - érthető okokból - egyikükért sem lelke-sedett túlságosan. Semmit sem tehetett azonbansorsa ellen, így hát némán szenvedett, s hagyta,hogy az angol hadsereg e két díszpéldánya puská-val a kézben kísérgesse. Valamelyest csökkent ellenérzése a katonai vé-delemmel szemben, amikor egy alkalommal Royal 56 Seal felé igyekeztében a bokrok közül valaki íjjal rálőtt. A nyílvessző ártalmatlanul zúgott el füle melletts a merénylőnek nem volt alkalma ismételni mivela két baka olyan heves lövöldözésbe kezdett. hogymég a kaszárnyában is riadót fújtak. A lövésztazonban nem sikerült megsebesíteniük, s a későb-bi vizsgálatok sem vezettek eredményre. Lord Ca-ledon minden eddiginél keményebb megtorló intéz-kedéseket helyezett kilátásba, bár addig sem fu-karkodott az ilyesmivel. Royal Seal-ben aggódva figyelték az eseménye-ket. Meredith igen kedvelte Davidet, de egyre in-kább úgy érezte, túlságosan különböző az érzelem-világuk. Úgy vélte. az ifjú, ha akarta volna, befolyá-solhatta volna szülei döntéseit. s akkor nem lenneszükségük a katonaság védelmére.Ő maga még mindig bátran sétált a folyópartona gyerekekkel s a méltóságteljes Dragon-nal. senkisem háborgatta. El sem tudta képzelni, hogy bár-melyik bérlő ártani kívánna neki, vagy Thomasbácsinak. Hallotta ugyan a kósza hírt, hogy anapokban Ballyharán is megszólaltak a fegyverek,a parasztok felgyújtották az udvarházat, s elkerget-ték az O'Hara urnőt. aki pedig vér a vérükből, smindig oly jó volt hozzájuk de nem tudta elhinni.De még ha igaz is, itt Royal Seal-en biztosan nemtörténhet ilyen szörnyűség. Mérhetetlenül meglepte hát, de nem rémítettemeg. amikor délelőtti sétájuk során Dragon egy-szerre eszelős ugatásba fogott, s berontott a part-menti nádasba. - Dragon. hé, Dragon! Hová mész. te esztelenjószág?! - kiáltott utána. s a gyerekek kórusbancsatlakoztak hozzá. Ám a kutya csak nem akart visszamenni. Valahola nádas rejtekében megállt, s dühödten csaholttovább. Meredith még soha nem hallotta ilyen ádá-zul ugatni. - Talán valami sérült állatot talált - gondolta, sazonnal azon kezdett töprengeni, hogyan is ment- 57 hetné meg a szerencsétlent, mielőtt a hatalmaskutya szétszedné. - Maradjatok itt! - fordult a gyerekekhez. - Péter,kérlek most az egyszer fogadj szót nekem. Amíg énvisszahozom Dragont. addig neked kell vigyáznoda lányokra. A fiúcska megvetően elhúzta száját, de bólintott.A nevelőnő futva indult a nádas felé.Az elmúlt napokban elég sokat esett. de aztbeszélték. odafenn a forrásvidéknél hetekig tartottaz esőzés. A Boyne-on előző nap vonult végig azárhullám, mostanra visszahúzódott a víz, de ren-geteg szemetet hagyott maga után.Ezek között cuppogott most Meredith bokáigsüppedve a felázott földbe. Könnyű volt követni akutya tenyérnyi lábnyomait, s a letarolt nád issegítségére volt. az öblös ugatásról már nem is szólva. Mégis félelem fogta el hirtelen a lányt, ahogybeért az embermagas, sejtelmesen susogó nádszá-lak közé. s lassan araszolt az ismeretlen valamifelé. ami ilyen dühöt váltott ki az amúgy mindignyugodt kutyából. A sűrű, zöld levelek elfogták előle a kilátást, csaknéha villant meg Dragon piszkosszürke szőrzete, selőtte valami felismerhetetlen fekete folt. Meredithszíve a torkában dobogott. Megtorpant. Visszané-zett. Háta mögött összezárultak a levelek. Úgyérezte magát mintha bezárták volna. Felpillantottaz égre. Kövér bárányfelhőket űzött a szél, mada-rak keringtek alattuk. - Talán vissza kellene menni a házba, és szólnivalakinek. Hiszen veszélyes is lehet - töprengettmagában. A kutya egyre csak ugatott. - De nem.Peter megint csak kigúnyolna és gyávának nevez-ne. Nem teszem meg neki ezt a szívességet!Tovább indult hát. Egyre mélyebbre süppedt asárba, de a csaholás már nagyon közelről jött. - Dragon. Dragon, kiskutyám - szólongatta azállatot. Néhány szörtyögő lépés után megpillantotta akutyát. Szügyig vízben állt, s egy nagy. feketeholmit ugatott elszántan. Egy megfeneklett, olda-lára billent halászladikot. Meredith nagyot fújt megkönnyebbülésében. - Jaj, te szörnyeteg - nevetett. - Ez csak egycsónak! Ezért igazán kár volt ekkora patáliát csap-ni. Igazán szégyellheted magad. Gyere ide! Gyere ide! Dragon ránézett. hátrált is néhány lépést. deaztán megtorpant, s folytatta a csaholást.A lány egyre mérgesebben szólongatta, de mind- hiába. - No jól van, ha annyira kell, hozd ki! - mondtavégül. - Na. gyerünk, mi lesz! Hozd íde. Hozd! Énugyan be nem megyek érte. A kutya előrelendült. s becsobbant a csónakmellé. Erős állkapcsával megragadta a peremét, srángatni kezdte kifelé. A nevelőnő nevetve biztatta. - Ez az, látod! Jól van, hozd csak!Dragon nekifeszült. Hatalmas testén pattanásigfeszültek az izmok. s a dereglye lassan lecsúszotta zsombékról, mely fogva tartotta. A kutyánakmost a sodrással kellett megküzdenie de a partmentén ez nem volt olyan erős, hogy gondot okozottvolna neki. Sárosan. víztől csöpögve ráncigálta acsónakot Meredith felé. Teste többnyire eltakartaa ladik belsejét, de a lány biztos volt benne, hogynem üres. Oldalt lépett kissé. nyakát nyújtogatta.hogy jobban lásson. Dragon fogást változtatott. s ekkor Meredith be-lepillanthatott a csónakba. Egy férfi hevert ott. Arcát alvadt vér borította.Szemmel láthatóan halott volt.A folyóról vad szárnycsattogással rebbentek fela madarak a nevelőnő rémült sikolyát hallva. 58 59 3. Az öreg Grainne és O'Hara Cica eltűntek az erdő-ben. Mögöttük összeborultak az ágak, s eltakartákőket az ébredő falusiak elől. Timothy és testvéreimár elmentek, magukkal vitték Scarlettet, s bár akislány még nyugtalankodott édesanyja sorsa mi-att, a javasasszony nyugodt szavai lassankéntmeggyőzték afelől hogy nem kell érte aggódnia.Körülölelte őket a kora reggeli erdő. Noha Cicakorábban is sokat járt a fák között a Nagy Ház ésa torony körüli erdőben, hiszen kedvenc időtöltésevolt naphosszat bújni a bokrokat - s persze gyakor-ta lelt alattuk menedéket a falusi gyerekek elől is -most mégis átjárta valami különös áhítat. Minthaaz az egyszerű tény, hogy Grafone - akit a gyermekmint egy csodálatos mesebeli nagyanyót tartottszámon - vezette valami ismeretlen, ám nagyonizgalmasnak ígérkező újdonság felé, magát a ren-geteget is megváltoztatta, elvarázsolta volna.Harsogóbb zöldek voltak a levelek, magasabbak,terebélyesebbek mégis barátságosabbak a töl-gyek selymesebb a pázsit üdébbek a páfrányok,szelídebbek a mókusok. Szinte hallani vélte azaprónép - manók, kicsiny tündérek. netán kobol-dok - kacagását-neszezését a fűben. - Seachain!! - kiáltott nagyot, hogy elriassza őket,nehogy véletlenül rájuk lépjenek. Csengő hangjátelnyelte az erdő homálya. Grainne elmosolyodott. Amúgy is ezernyi ránctólszabdalt, barna arcával most úgy festett, minthamaga is valamiféle óriásmanó lenne. - Jól van, Dara, jól! Látom, vigyázol rájuk. Ígyhelyes! - mondta reszelős hangján; akárha szárazavar reccsenne őzek lába nyomán. - Ha te óvodőket, meglásd, ők is hasznodra lehetnek majd.A kislány felnézett a dohánylevél - arcba. Szemé-ben megcsillant a sűrű levelek között utat keresőnapsugár. - Úgy szeretném egyszer már látni őket. Lehethogy nem fogom őket felriasztani, és akkor majdmegnézhetem... - magyarázta. Ám arcán egyszerrekomoly gond árnya suhant át. - De hiszen, ha nemkiabálok nekik, akkor rájuk léphetek - mondtakomoran. - Hát akkor mit csináljak, Grainne?Az öregasszony végigsimított a gyermek puhafürtjein. Megállt. - Ne aggódj, Dara, ha itt lesz az ideje, láthatodmajd őket. Az aprónép gyakorta felkeresi azokat,akiket arra méltónak talál - biztatta a kicsit. - Te találkoztál velük? - kérdezte Cica, miközbentovább masírozott a bokrok alatt. - Hé, hé, lassabban - szólt utána Grainne, figyel-men kívül hagyva a kérdést. - Figyelmesebbenközlekedj az erdőben, gyermek! Eltévesztetted azösvényt - mutatott egy halovány csapásra, melyetegy dúslombú ág félrehajtásával varázsolt elő. -Erre kell menni. A kislány megtorpant, fürkészőn lesett be a gallyalá. Igyekezetében még a nyelvét is kidugta. - Hát hová megyünk? - kérdezte végül. - Hová, hová... a kunyhóba, természetesen -felelt az öregasszony. - Nézd csak - mutatta - ottaz a háromfelé ágazó fiatal fa, alatta a mohossziklával... az jelöli, hol kell balra fordulni. - Látom. Nem felejtem el - jelentette ki Cica,miután hosszasan megszemlélte a bemutatottfácskát. Azzal már indult is a megjelölt ösvényen,átbújva a felemelt ág s Grainne karja alatt. - Hát persze, hogy nem felejted el - motyógta ajavasasszony, s hangosan még hozzátette: - Azértcsak nézz a lábad elé. Ez nem a trimi országút.Mire ő maga végigballagott a csapáson, s kilépetta sűrű bokrok övezte tisztásra, a kislány már azsúpfedeles vályogkunyhó ajtajában üldögélt. 61 Most, hogy végre leülhetett, s nem kellett ezerdologra figyelnie, nagyon fáradtnak, és valahogyvégtelenül elhagyatottnak tűnt. Grainne tudta,hogy e magányosság nem abból fakad, hogy el-hagyta édesanyját, hanem valahonnan sokkal mé-lyebbről, tán nem is ebből a világból. - A Sidhek gyermeke - suttogta maga elé azöregasszony. - Talán szerencsénk lesz, és megsegítimajd az ír népet... A gyermek csak üldögélt a reggeli napfényben:hátát a kunyhó iromba ajtajának támasztva hagy-ta. hogy a meleg, s az ezernyi rovar nagyhangúdunnyogása elzsongítsa. Látszólag észre sem vetteaz irtásra kilépő javasasszonyt. - Nem alszom ám - mondta mégis, amikor Gra-inne halk sóhajjal nekikészült, hogy egy bokortövébe telepedve várja ki a gyermek őt. - Akkor jó - bólintott az öregasszony. s a kuny-hóhoz ballagott. - Akár ki is nyithatod az ajtót,'hiszen nincs bezárva. jól tudod.A kislány komoly képpel bólintott. felállt, s be-lökte a bejáratot takaró deszkatákolmányt.Eleget járt már a javasasszony hajlékában ah-hoz, hogy ne érje váratlanul az ajtón túl feltárulóvilág. Mégis, mint minden alkalommal, most ismegállt a küszöbön, s szemét lehunyva orrocská-ját komikus fintorba gyűrve szimatolt bele a leve-gőbe, hogy hozzászoktassa magát ahhoz az erősgyógynövény illathoz, amely a cailleach kunyhójá-ból áradt. Igazából persze egyáltalán nem volt kel-lemetlen szag, csak talán szokatlan, s egy kisséerős. Cica percek alatt átitatódott vele, s azutánmár kifejezetten élvezetesnek találta.Átlépte a repedezett küszöböt, s megállt a hajlékközepén, a félhomályban. Hallotta. amint az öreg-asszony mögötte szöszmötöl, odakint. A kicsinyablakon betűző napsugár vaskos fénypászmát ve-tített a szemközti falra. kévéjében ezüstösen ragyo-gó porszemek járták örök táncukat. A sarokbandurva szövésű takaróval borított ágy sötétlett. rajtaGrainne egy viseltes kendője hevert. A tölgyfából 62 ácsolt. egyenetlen lapú asztalon különös alakú,rajzos mintájú magvakat terített szét az öregasz-szony, a vaskos, szúrágta mennyezetgerendákonpedig csokorba kötött gyógynövények száradtak,némelyiken még ott hervadozott a virágja is. Sűrűsorokban csüngtek alá a mennyezetről; akár álmosdenevérek a sziklák oltalmában. Némelyiket márismerte a gyermek. ám legtöbbjük csak kínzó kí-váncsiságot ébresztett benne. Csakúgy, mint a növények, az állatok is mélysé-gesérdeklődést váltottak ki belőle, vonzódott hoz-zájuk. szerette őket. Úgy érezte, ők is szeretik, s eza tény - no meg az, hogy sohasem kellett csalódniabennük, félnie tőlük - egyedüli barátaivá tette őket.szemben a falubeli gyerekekkel, s - bár ezt ő magamég nem láthatta át - lassan-lassan általában azemberekkel szemben is. Négy éves volt csupán, ám a sok rossz tapasz-talat - melyek elsősorban a születése körüli legen-dák miatt érték- és különös természete márismegtanították arra. hogy kerülje az emberek vilá- gát. Visszahúzódó, magánakvaló lett, megszokta ésmegszerette a magányt. Lassan, tétován formálód-ni kezdett benne egy rendkívüli erő, melyet termé-szetesen még nem ismerhetett fel, így kezelni sem tudta. Ám Grainne már meglátta benne a lehetőséget.Már akkor érezte. mi több, tudta, hogy nem min-dennapi lélek költözött abba az apró testbe, amikorScarlett először elhozta hozzá a barnabőrű. erőscsecsemőt. Azóta tudta, hogy a lány - Dara. és nemholmi Cicamica - más sorsra született, mint amitaz anyja szánt neki. Ó, mit nem adott volna érte, ha a kezébe vehettevolna a gyermek nevelését, irányítását! De erresemmi lehetősége nem volt. Előbb-utóbb a kislányhalálát okozta volna, ha nyíltan vele mutatkozik.Ami azt illeti. a gyermek enélkül is állandó veszély-ben volt, a falusiak ostoba félelme-gyűlölsége mi- att. 63 Váltott gyermek. boszorkány. vámpír! A pokolküldötte. suttogták róla. Rontást hoz mindenkire,akire csak ránéz. rontást hoz az egész falura!És most, a véletlen, vagy talán felsőbb hatalmakakaratából. alkalom adódott. hogy kezébe vehesseDara sorsát. Hatalmas felelősség. Tudta, hogy akárgonosz cselekedetként is értékelhető, amit tett.Igen. határozottan gonosz dolog volt - Scarlettelszemben. De mit jelent egyetlen ember sorsa egyegész népével szemben? Kevesebbet. mint sóhaj a téli viharban. Semmit.Dara nem arra született. hogy üresfejű. megfá-radt lelkű angol nemesúrfiak játékszere legyen.Azon az úton, amelyen az anyja indította el, csakez a sors várhatott volna rá. Luke Fenton gyermekelett volna. Luke Fentoné, a kilmessani grófé, azangol kígyóé! Dara. az írek kincse. annak az em-bernek az otthonában... Grainne beleborzongott a gondolatba. Nem, Da-ra most már Írországé. Írországé, melyet egykorDara ősanya népe lakott, a Sidhek, akiket aztánMill fiai követtek. a mai írek ősei. - És Dara a Sidhek gyermeke... - suttogta acailleach, mielőtt belépett volna a kislány után akunyhóba. A gyermek egy billegő széken álldogált. s egylecsüngő. félig megszáradt virágot szaglászott el-mélyülten. - Finom - mondta átéléssel, amint meghallotta ajavasasszony reszelős lélegzetvételét a háta mö- gött. Grainne bólintott. - Teát kell főzni belőle - mondta. - Meghűlés ellenjó. ősi ital. Cica - vagy inkább Dara? - lemászott a székről.és Grainne elé állt. - Éhes vagyok - közölte. - Szeretnék enni valamit.Van? - nézett körül gyanakvóan a szűk hajlékban.Az öregasszony csöndesen elmosolyodott, s aszoba egyetlen. aprócska szekrényéhez lépett. Két.fehér kendőbe bugyolált csomagot vett ki belőle. 64 helyet csinált a száradó magvak között. s az asz-talra tette őket. Bontogatni kezdte az egyiket.A gyermek hozzálátott a másik kicsomagolásá- hoz. - Sajt - mondta. ahogy előkerült a batyu tartal- ma. - És barna kenyér - tette hozzá a javasasszony,a maga csomagjára bökve. Azután lehajolt, s alegközelebbi sarok árnyékából egy csupor tejetemelt ki. Elgondolkodott. Nem maradhatnak itt sokáig.Előbb-utóbb kiderülne, hogy nála van a kislány. Afalusiak elegetjárnak ide ahhoz. hogy észrevegyék.Másutt kell tanyát verni - az embereknek minde-nütt szükségük van egy cailleach bűbájosságára.Másutt is hoznak majd sajtot, kenyeret. tojást éstejet. Néha egy- egy tyúkot is. És másutt ís ugyan-úgy félik-gyűlölik majd őt, ahogyan itt. Vigyázniakell a gyermekre nagyon. Dara ezalatt jóízűen falatozott. közben az apróablakon át a délelőtti napfényben fürdő tisztástleste. Szeretett volna kimenni, hogy közelebbrőltanulmányozhassa a fűszálakon egyensúlyozó ro-varokat. a virágok kelyhét vizslató méheket, a bok-rok alatt szemezgető madarakat. De szemhéja egy-re jobban elnehezült, állkapcsa egyre nehezebbennyílt, s be kellett látnia, hogy jobb lesz. ha az irtáshelyett a rozoga heverőt választja, bármennyirevonzza is a csodákkal teli világ.Megköszönte az ételt, lemászott a székről. s be-fészkelte magát Grainne ágyon heverő vállkendőjemellé. Úgy érezte napokat tudna aludni egyfolytá-ban. Ám hiába forgolódott, végül csak nem jöttálom a szemére. Az öregasszony a kunyhóban szöszmötölt, elra-kodta az ételt, lefedte és eltette a tejescsuprot. újraegyenletesen szétterítette a rajzos magvakat azasztallapon. - No, mi a baj - kérdezte utóbb, a kislányrapillantva. 65 Dara ránézett nagy, sötét szemeivel, ajkát mo-gorván lebiggyesztve. - Nem tudok aludni... pedig jó lenne. - Kisvártat-va új ötlettől vezérelve hozzátette: - Mesélsz? Ugye,mesélsz valamit! Szeretném... Grainne felnevetett. Az ezernyi rane vad táncbakezdett barna manóarcán. - Hát... - kuncogott reszelősen - azt hiszem,nemigen lesz más választásom. Mesélnem kell ne-ked, mégpedig nagyon sokat. - Nem kell nagyon sokat. csak amíg elalszom -nyugtatta meg a gyermek. A javasasszony megint nevetett. Megigazítottakendőjét a vállán, s letelepedett a kislány mellé. - Nem most. kis oktondi - simított végig Darahaján. - Hanem, amíg együtt leszünk. Azért, hogytanulj belőle... - Miért kell megtanulni a mesét? - érdekelte a kicsit. - Azért hogy gyarapítsa a tudásodat, és megse-gítsen, ha szükséget szenvedsz - magyarázta avajákosasszony türelmesen. Ezen elrágódott kissé a gyermek. Grainne sokértnem adta volna, ha tudja mi jár a fejében. - És most milyen tanulós mesét mesélsz nekem?- kérdezte végül a kicsi. - Most? - kérdezett vissza az öregasszony. Hall-gatott egy sort. - Most a Sidhekről és Mill fiairólmesélek - mondta aztán. - Kik azok a Si... izék? És ki az a Mill? - Rögvest megtudnád. ha meghallgatnál - mo-solygott Grainne. - Én nem bánom, beszélhetsz is,de akkor te mesélsz, én meg hallgatom.Dara újfent elmerengett. - Nem - jelentette ki végül. - Inkább te mesélj, jó?Ha én mesélek, nem alhatok el. - Azzal még mé-lyebbre vackolta magát a kendő alá. s figyelő tekin-tetét az öregasszonyra függesztette.És Grainne mesélni kezdett. Öreg. reszelőshangja úgy zörgött, mint az ősi, titkokat rejtő per-gamen, ahogy felelevenítette a Sidhek legendáját. 66 - Hihetetlenül ősi nép a Sidheké - mondta acailleach különös, szinte éneklő hangon. - Jóval azÍrek előtt érkeztek Írországba. amit akkor mégpersze másképpen neveztek. Felhőn utaztak, sem-mi máson, úgy bizony! Mert a Sidhek - akiket Dananépének is neveztek. mert Danát tisztelték ősany-jukként - tündérek szülöttei voltak. s így értettéka varázslás nagyszerű tudományát. - Tényleg tündérek voltak, igazából? - kottyan-tott közbe Dara. Az öregasszony ezúttal nem rótta meg érte. - Tündérek szülöttei, úgy ám! - bólintott mélyátéléssel. azután tovább beszélt. Különös erővelbíró hangja. mint titokzatos sámánének, betöltöttea szobát. - Legkedvesebb varázslatuk a dal és azene volt. Gyönyörű és nagyhatalmú énekek tudóivoltak ők. Ismerték a Könnyek. a Nevetés és azÁlom dalát. Különös kincseket hoztak magukkal.Övék volt Lia Fail, a szikla, mely felkiáltott, ha atrón jogos birtokosa ráült - az írek is ezt használtákkésőbb a királyválasztáshoz - a kard. mely legyőz-hetetlenné tette hordozóját, s a tál. melyből sohanem fogyott ki az étel. - És tényleg tele volt minden finommal? - érdek-lődött a kislány megélénkülve. - Bizony, gyermekem, így igaz - nyugtázta Gra- inne. - És volt benne süti is?. - Hát hogyne lett volna. - És tényleg nem fogyott el soha. egyetlen egyszer sem? - Soha, egyetlen egyszer sem. Iszen varázstálvolt. - A javasasszony türelme végtelennek rémlett.Az jó - bólintott a kicsi. és hátradőlt. hogyjelezze: folytatható a mese. És Grainne folytatta. - Dara népének sok harcot kellett vívnia az ősla-kókkal e föld birtoklásáért. Később azután békeuralkodott közöttük. - Grainne szünetet tartott.megnyalta száraz ajkait. A hirtelen beállt csendbenhallhatták a tisztásról érkező rovardunnyogást. -Bruig na Boann volt a sidhek fő hajléka. nem 67 messze Tarától, melyet később az ír királyok lak-tak. Dagdáról. a tündérek ő fejedelméről mesélik,hogy egy napon felosztotta birodalmát fiai között.Az ország különböző tartományaiban kaptak pom-pás palotákat. Csakhogy - emelte fel kezét Grainne,magában mosolyogva. ahogy a Gyermek izgatot-tan nézte - Dagda figyelmetlenségében megfeled-kezett egyik fiáról, a nagyszerű Aingusról, kinekanyja maga Boann volt. a folyamistennő. - De miért feledkezett meg róla? - szegezte nekia kérdést Dara. - Rossz fia volt?A vajákosasszony ráncos arcán pillanatnyi ta-nácstalanság futott át. Tényleg, hát miért is feled-kezett meg róla? - Nem, gyermekem. nem volt rossz fia - szóltvégül. - De egy olyan hatalmas tündérfejedelem-nek, mint Dagda. mérhetetlenül sok dolga volt.Annyi, amennyit mi. emberek nem is tudnánkelképzelni. Nagyon-nagyon fáradt volt. azért feled-kezett meg róla. - És azután? Mi történt azután? - kérdezte Dara,szemlátomást megelégedve a válasszal. - Azután? Nos, azután - sóhajtott mélyet azöregasszony - Aingus az apja eléjárult, hogy kérjenvalamit, cserébe a sérelemért. - És mit kért cserébe? Nagyon megsértődött? - Nem. nem sértődött meg nagyon - ingatta fejéttürelmesen Grainne. - Nem duzzogott, hanem ki-eszelt egy okos tervet. - Felemelte kezét. hogy elejétvegye az újabb kérdéseknek. - Aingus tehát apjaelé járult, és azt kérte, adja át neki kárpótlásulBruig na Boann palotáját egy teljes napra és egyteljes éjszakára. Dagda. a tündérek fejedelme tel-jesítette fia kívánságát. - És szegény csak egy napot lehetett a palotá-ban? - kérdezte Dara. de vontatott szavai elárulták,hogy hamarosan aludni fog. - Nem - felelt Grainne. - Hiszen éppen ebbenrejlett a ravaszság! Egy nap és egy éj együtt atündéreknél az örökkévalóságotjelképezi, így Dag- 68 da valójában örök időkre fiának adta Bruig naBoann palotáját. - Mert már megint nem figyelt igaz? - motyogtaa kislány, s már fordult is a fal felé. a javasasszonykendőjét magára húzva. A Grainne csöndesen felállt. Megigazította a ken-dőt a gyermek vállán, azután kiballagott a kuny- hóból. Odakint a késő délelőtt melege fogadta. Az irtástövező bokrok és fák azt a kevés szellőt is szétzilál-ták. mely a folyó felől érkezett: a hajlék körülrezzenetlenül állt a levegő. Az öregasszony kihúztamagát, jólesően nyújtózott a melegben. Utóbb meg-kerülte a kunyhót, ellenőrizte a rúdra kötözve szá-radó gyógynövényeket, azután elindult. hogyvisszatérjen a hajlékba. Távoli. rövid mennydör-gésre emlékeztető hang torpantotta meg; Felismer-te. Ez űzte messzire az álmát az elmúlt éjjel is.Puskaropogás. Fejét félrehajtva figyelt, de nem hangzott fel többlövés. Visszacsoszogott a kunyhóba. Ez a vidéknem biztonságos. gondolta, ahogy letelepedett aszékre. az ággyal szemközt. Persze, jószerivel egészÍrországban nincs már egyetlen biztonságos vidéksem. Mindegy, innen mindenképpen el kell menni.Hátrahajtotta fejét, lehunyta szemeit. Jólesettegy kis pihenés az éjszakai riadalom után.Arra riadt, hogy Dara felül az ágyban. A kunyhóbelseje mély homályba borult, s nem dunnyogtakmár a rovarok sem a tisztáson. - Grainne. ki az a Mill, és hány fia van? - kérdeztea kislány mélységesen gondterhelt ábrázattal. Hajaösszekócolódott, puha arcbőrébe térképszerű min-tát rajzolt a durva takaró, amelyen feküdt. Nemrégébredhetett. szeme azonban már mohón csillogott,ahogy a választ várta. Az öregasszony fájdalmasan tapasztalta. hogybizony nem neki való már a széken való szundítás. 69 Nyaka elgémberedett, szinte minden porcikája saj-gott. Nehezen, fáradtan ébredt. - Micsoda? - recsegte némileg barátságtalanul.Ám Dara mit sem törődött ilyesmivel. - Hát Mill - mondta türelmetlenül: - Tudod,megígérted hogy mesélsz róla. De még nem mesél-tél, mert elaludtam. Meg, azt hiszem; te is - tettemég hozzá. miután alaposan szemügyre vette ajavasasszonyt. Grainne nagy nehezen feltápászkodott, odacso-szogott a sarokban álló vizes dézsához, nyögveföléhajolt, s vizet fröcskölt az arcára. - Millről akarsz hallani? - kérdezte. miután ken-dője sarkával megtörölte arcát. -.Hát, róla nemigentudok mit mondani. - No de azt ígérted. mesélsz róla - mondta Daraelkeseredetten. s némiképp felháborodottan. Kinem állhatta, ha becsapták, s most erősen úgytűnt, mintha ez történt volna.A vajákosasszony a fejét ingatta. - Én azt mondtam, Mill fiairól mesélek neked -javította ki a kislányt. - Azt meg is teszem. ha akarod. - Akarom. persze, hogy akarom! - lelkendezett agyermek. - Azaz ... szeretném - fűzte hozzá jóvalcsendesebben. Grainne bólintott. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta.Tompa, fáradt fény ömlött a hajlék döngölt padló- jára. - Már megint beborult - mormogta az öregasz-szony. Aztán a gyermekhez fordult. - Gyere, Dara,kelj fel, menjünk ki egy kicsit - javasolta. - Majdodakint mesélek neked. A kislány nagyot ásított, álmosan pislogott, deazért csak kikászálódott a kendő alól, amelybeegészen betekeredett alvás közben. Grainne a ke-zébe nyomott egy bögre tejet meg egy darab sajtot,mielőtt kitessékelte volna a tisztásra.A levegő lehűlt a délelőtti meleghez képest, demég mindig kellemes volt. A cailleach egy hatalmastölgyhöz vezette védencét. Az évszázados faóriásfelszíni gyökerei között kényelmes kuckókat for-mázott a felgyűlt száraz avar. Darának nem kellettmondani, rögvest befészkelte magát az egyikbe,még asztalt is talált bögréje számára - egy laposfelületű sziklát, melyet örök rabságba vetettek atölgy gyökerei. - Szeretek itt - jelentette ki a gyermek, amint aGrainne is elhelyezkedett a közelében. - De ugye -tette hozzá némi szünet után - a mamának nemnagyon rossz most? - A mamádnak pihennie kell - nyugtatta meg azöregasszony. - De mi lesz, ha keresni fog? - Jobb, ha nem zavarod. Gyorsabban meggyó-gyul - tért ki a válasz elől Grainne.A gyermek éles pillantást vetett rá. de nem szóltegy szót sem. A cailleach úgy érezte, lelke legmélyétfürkészik azok a szemek. - A Sidhek igazlátó tekintete - mormolta magaelé, de aztán erőt vett magán, és hangosan szólt: -Nos, Mill fiairól akartál hallani, ha jól emlékszem.A kislány bólintott. Grainne tovább beszélt. - A mai Írek ősei hajón érkeztek erre a földre,délről. Közös őstől származtak mind, ezt az ősapáthívták Millnek. így tehát ők voltak Mill fiai.Dara újfent bólintott, jelezvén, hogy világos szá-mára a dolog. Grainne csöndesen elmosolyodott. - Legelsőként Ith lépett partra Mill flai közül -regélt tovább a javasasszony. Az ősöreg tölgy gyö-kerei közt kuporogva maguk is úgy festettek most:akárha egy rég elfeledett meséből léptek volna elő. - Akkoron, midőn Ith és fényes kísérete az országbaérkezett, éppen viszály dúlt a tündérkirályok kö-zött. Felkérték hát a messzi földről jött. nemesidegent, hogy tenne köztük igazságot. - Miért egy idegent kértek meg? - kérdezte Dara. - Hiszen az biztos nem tudott semmit róluk. - Hát, talán éppen ezért. Úgy tartották, nem lehetelfogult senkivel szemben - vélte Grainne azutánvisszatért a történethez: - A bölcs Ith ekkor aztmondotta: Gazdag s gyönyörű e föld. Búza. gyü-mölcs és méz jut temérdek, vadakkal teli az erdő.halakkal a kristályvizű folyók. Kellemes a levegő,sem nagy hidegek. sem elepesztő forróság nemgyötör. Mindenki egyformán jól érezheti magát.éljetek hát meg békében egymás mellett!A javasasszony hallgatott egy sort, hagyta, haddgondolja át a gyermek a hallottakat, s maga ismegpihent kissé. Ám Dara nem hagyott neki időt. -s? - érdeklődött. - Mit tettek erre a tündérek? - A tündéreknek nem tetszett ez az ítélet - foly-tatta Grainne megadóan. - Összetanakodtak hát.és dühükben elpusztították Ithet.A kislány mélységesen felháborodott. Sötét sze-meiben szinte izzott az indulat. - Hogy lehettek ilyen gonoszak! - kiáltotta. - Miértpusztították el, amikor okos tanácsot adott? Nemis szeretem a tündéreket! - Hát, tudod - húzta fel vállait az öregasszony -a tündérek nagyon furcsa népség. Nem gonoszak.nem. Csak...másként látják a dolgokat, mint mi,földi halandók. Néha meglepő dolgokat művelnek,az ember soha nem tudhatja előre, mit fognaktenni. Ezért aztán veszélyesnek tartják őket, ésfélnek tőlük. - Ma is vannak még tündérek? - Ó, hát hogyne lennének, persze, hogy vannak - bólogatott mély meggyőződéssel Grainne. - Csaknemigen járnak már az emberek világában. Elköl-töztek a saját birodalmukba. Túlságosan kegyet-len, túlságosan ostoba már nekik a mi világunk. - Akkor már nem is lehet tündért látni többé? -A gyermek hangjából mélységes csalódás áradt. - No, azt nem mondtam - emelte fel kezét azöregasszony. Ráncos tenyere, mint valami nagy,barna éjjeli lepke lebegett a kislány arca előtt. -Előfordul néha, hogy eljönnek közénk egy rövididőre, esetleg elküldik egy-egy gyermeküket, hogyközöttünk éljenek. - Grainne sokatmondó tekintet-tel pillantott Darára. - Elküldik? Miért? - kérdezte az. 72 - Hogy miért? - sóhajtott a vajákosasszony. - Nos,ezt egészen pontosan én sem tudom. Senki semtudja. Vannak néhányan, akik szerint azért, hogysegítsenek rajtunk. Mások, az emberek legtöbbjeszerint éppen ellenkezőleg: ártani akarnak ne-künk. Ezért félnek a tündérgyerekektől. üldözik őket. - És te. Grainne? Te mit gondolsz? - A kislányarca hihetetlenül komoly volt.A javasasszony rápillantott. Gyűrött, öreg manó-arcán végtelen szeretet tükröződött. - Én, gyermekem? Én azt gondolom. hogy csakjót akarnak. Nem is gondolom biztosan tudom. -Dara vállára tette a kezét. - És ebben neked isbiztosnak kell lenned - mondta, különös felindult-sággal hangjában. - Akkor is, ha bántanak, ugye? - hajtotta le fejéta kislány. Szavaiban nem egy négyéves gyermek,egy egész világ kiábrándult keserűsége csendült. - Igen. Dara, akkor is - bólintott Grainne. - Dene feledd el, hogy meg fogsz tanulni védekezni is.Nem kell örökkön elfutnod, elbujdosnod. mint ed-dig, ezt megígérem neked. - Megszorította a gyer-mek vállát. Dara a gondolataiba merült. Arcocskáját gondfelhőzte, keze tétován kalandozott a száraz levelekközött. Az öregasszony nem zavarta meg. Hagyta.hadd vívja meg belső csatáját.A kislány egyszerre a bögréje után nyúlt, nagyotkortyolt a tejből. azután azt kérdezte: - Mi történt később Mill fiaival? Elmeséled?Grainne hátradőlt, nekitámasztotta hátát a farepedezett, mohos kérgének, és felsóhajtott. - A kíséret hajóra rakta Ith holttestét. és vissza-hajóztak az óhazába - mondta jellegzetes mesélőhanglejtésével. - Odahaza elmesélték a történteket.Mill fiai megértették. hogy Ith szavai nekik is szól-tak, azt üzente: új otthonra lelt a távolban. - Acailleach nyomatékosan bólogatott e szavakhoz. -Hajóra szálltak hát az Írek, és elindultak a sidhekországa felé. A tündérnép azonban felfigyelt köze- 73 ledtükre, s óvó varázslattal vette körül a szigetet.Háromszor hajózták körül az országot Mill flaianélkül, hogy sikerült volna kikötniük. Negyed-szerre azonban végre sikerült partra szállniuk. - És mit csináltak erre a Sidhek? - kottyantottközbe Dara. - Mérgesek voltak. amiért elromlott avarázslatuk? És miért romlott el a varázslatuk? - Nem voltak mérgesek - vélte a javasasszony. -Nagyon nehéz egy akkora varázslatot sokáig fenn-tartani, amely meg tud védeni egy egész szigetet.Elfáradtak. - Hmm - bólintott a gyermek mindentudón.Grainne kishíján felnevetett. De nem tette. in-kább - szája szegletében derengő mosollyal - foly-tatta a mesét. - A Sidhek három nagyhatalmú varázslónőtküldtek az irek ellen, hogy rontanák meg a seregü-ket. Csakhogy Mill fiaival is volt egy bölcs druida.a neves Amargen! Ez az Amargen azután kitudta ahárom varázstudó asszony nevét, s bonyolult szer-tartás kíséretében elnevezte róluk az ország háromnagy területét. Ezzel pedig megtörte a hatalmukat! - De már erre csak mérgesek lettek a Sidhek -türelmetlenkedett Dara. A javasasszony ezúttal nem türtőztette magát,hangosan felkacagott. Nevetése, mint avarban fut-kosó sündisznók zörgése szállt az irtás felett. - Úgy bizony, gyermekem - mondta utóbb - erremár valóban megharagudtak. Amikor Mill népeminden varázslat ellenére a Tündérfejedelem elékerült, az így beszélt: Látom nem téríthetlek elbékével titeket szándékotoktól. Legyen hát a szó afegyvereké! - És akkor csatáztak? És ki nyert? - Úgy bizony, csatáztak - biccentett Grainne.Szürkés csapzott haja száraz kukoricabajuszkéntleskelt elő kopott kendője alól. - Ám előbb az írekAmargen tanácsára még ismét vízre szálltak, hogymásodjára jobb előjelek közepette szállhassanakpartra. Kilenc hullám távolságra távolodtak csak ela szigettől. onnan akartak visszatérni. Ám ezen-közben a Tündérfejedelem vihart támasztott. merthatalommal bírt ő az elemek felett is. és a viharszétszórta Mill népét a tengeren. - Jó ravasz volt ez a tündér - bólogatott töprengőarccal a kislány. És azután mi lett? Most már Íreklaknak itt, biztos győztek valamikor! - Hát persze. gyermekem - kuncogott az öreg-asszony. - Sok-sok viszontagság után egymásrataláltak ismét az írek, és megütköztek a Sidhekkel.A csatát a tündérek nyerték meg, hiszen a fegyver-forgatáshoz is jobban értettek az embereknél. DeMill fiai csak nem akartak odébbállni, így végül,hosszas csatározások után békét kötöttek egymás- sal. - És elmentek a tündérek? - Nem. akkor mé nem mentek el. Megtanács-kozták az írek vezetőivel. hogy mi lesz a tündérnépjoga. s miféle jogok illetik az ősi Íreket. - Grainnefeltekintett a hatalmas tölgy lombkoronájára. Azágak és levelek kusza összevisszasága, a madarak.mókusok neszezése. az ezernyi rovar zenéje. a fényés árnyék varázsos játéka mindig azt a különösérzést keltették benne. mintha egy egészen másvilág rejtett életébe pillantana bele titokban. - Bé-kességben élt akkoriban a sidhek népe Mill fiaival.bár mindig akadtak csatározások - mondta halkan.egyre a lombokba bámulva. - Persze: azért mégisinkább barátok voltak. Ajándékokat adtak egy-másnak, tanították egymás fiait. Aztán. később, atündérek elhagyták ezt a földet. - Hogyan? Miért? - akarta tudni Dara. De azöregasszony már elfáradt. - Ezt majd máskor mesélem el, gyermekem -mondta, megnyalva kicserepesedett ajkát. - Nemlehet minden mesét egyszerre felfalni!A kislány felsóhajtott. Hátradőlt ő is, és ahogyana cailleach-tól látta, felfelé bámult az ágak közé. Alomb-világ őt is elbűvölte. Odafent, a hullámos szélű. fényeszöld levelekközött már megsűrűsödött a homály. A kissé fel-erősödött szél átjutott a folyóparti erdősávon. s az 74 75 ágak között bujkálva táncra kérte a fiatalabbgallyakat. Ezek végén úgy rezegtek a frissen kibom-lott, halványzöld levelek. mint önfeledten táncolóbalerina szoknyáján a tüllfodrok. Beljebb. ahol márnem kócolta az ágakat a játszadozó szél. madarakneszeztek finoman, puhán vagy harsogtákmesszire örömüket mesteri trillákban. Fent, vala-hol a láthatatlan magasban vadgerlepár fészkelt,önfeledt búgása tudatta csak jelenlétét.Aztán erőre kapott a szél, a finom keringőből vadrángatózás lett; a fiatal ágak úgy vonaglottak, akáraz őrült flagellánsok korbácsai. Erre már felzúgtaka vaskosabb ágak is, akárha felháborodásuktennék. Megnyikordult a sokfelé ágazó törzs, fale-vél. száraz gally, éretlen makk potyogott az alantüldögélők nyakába. - Azt hiszem, ideje lesz visszamenni a kunyhóba - jegyezte meg Grainne. - Hamarosan itt az eső.Nyögve feltápászkodott és elfogadta ugyan a kis-lány felényújtott karját, de nemigen mert ránehe-zedni. Megtapogatta a derekát, aztán fájdalmasfintorral azt mondta: - Hiába, nem vagyok már fiatal. És az Ilyenösszevissza időjárás - bökött a tornyosuló felhőkközül kivillanó Nap felé - meg csak ront a helyzeten.No nem baj majd odabent készítünk egy jó kisteát. - Aggodalmasan az égre nézett. - De most mártényleg igyekezzünk, mert hamarosan bőrigázunk!És valóban, alighogy elérték a hajlék ajtaját,jókora, kövér esőcseppek puffantak mögöttük atisztás füvén. Megdördült az ég, villám vonaglott áta látóhatár felett, s a viharos szél valódi, hamisí-tatlan nyári záport hozott a hátán. Gigászi nagybő-gőként zúgva rázkódott most már az egész hatal-mas tölgy, körötte, akár valami különös hegedűs-kar, tutulva hajladoztak a kisebb fák. s a természetroppant zenekarát az égzengés félelmetes üstdobjatette teljessé. Dara és Grainne az ajtóban állva szemlélték enagyszerű előadást. ám hamarosan be kellettcsukniuk az ajtót. mert annyira bevert az eső, hogy 76 rövid idő alatt eláztatott volna mindent. Egy talá-lékony, nyers erejű szélroham így is berontott. skomoly rombolást vitt végbe az asztalon gondosanszétteregetett magvak között. Grainne sötétenhangzó kelta szavakat mormolt a fogai között, ámhiába kérdezgette a gyermek, nem volt hajlandóelmondani, miféle átkot igyekezett a meggondolat-lan szélúrfi fejére idézni. A vihar aztán, mire elköltötték szerény vacsorá-jukat. amilyen hírtelen jött, olyan hirtelen odébb isállt. A vajákosasszony kiment, hogy a kunyhó mö-gött felhalmozott, a zsúpfedél eresze alatt szárazonmaradt szénából bevigyen egy derékaljra valót ahajlékba. Gondosan elrendezte az egyik üres sa-rokban, ráterített két kendőt. egy harmadikbólvánkost hajtogatott, s elkészült művét bemutattaa gyermeknek. - - Itt fogsz aludni, ha megfelel - mondta. - Mássalsajnos nem szolgálhatok. Felajánlhatnám persze asaját ágyamat, de akkor soha többé nem tudnékfelkelni, úgy elgémberednék, azt hiszem.Dara szó nélkül leült a fekhelyre, majd elégedettsóhajjal végignyúlt rajta. hogy jelezze, milyen ké-nyelmesnek találja. A javasasszony betakarta. - Aludj, rád fér a pihenés - suttogta reszelős,száraz hangján. - Jó - bólintott a kislány beleegyezőn. - De előbbmeséld el kérlek, hogyan mentek el a tündérekÍrországból, jó? Grainne, arcán mókás fintorral, a fejét ingatta. - Dara, Dara, te mesehabzsoló! De most mártényleg ez az utolsó mese mára! - mondta, megját-szott bosszúsággal. A kislány vad bólogatásba fogott, mondván. hogyegyelőre megelégszik ennyivel. - De holnap azért mesélsz még, ugye - tette hozzáa biztonság kedvéért. - Amikor Írországban a királyi hatalmat Conkirály ragadta magához - kezdte gyorsan a javas-asszony, hogy elejét vegye a további alkudozásnak 77 -. nagy békességben éltek a Sidhekkel. Ezért hatal-ma tartós volt. jószerencse kísérte uralkodását. - Azért. mert a tündérek segítették őt? - Igen, gyermekem azért. - Az öregasszony lete-lepedett az ágyra, hátát nekivetette a kunyhó falá-nak. - Úgy mondják, egy reggelen Con király háromvarázstudó és három énekmondó kíséretében kisé-tált várából - miként tette ezt minden áldott haj-nalban, mivel friss keletű volt még a béke a tün-dérnéppel, ezért tartott a varázslataiktól. - Az emberek féltek a tündérektől? - Inkább azt mondanám, tartottak tőlük, mertsokkal többek voltak náluknál. - És ma is félnek, igaz? - hajtotta le fejét Dara. - Ma? - A javasasszony hangja komorrá vált. -Ma az emberek már oly távolra kerültek a tündé-rektől hogy azt sosem hitték volna annakelőtte.Con idejében. - Elhallgatott. - Mesélj tovább - kérte a kislány.Grainne bólintott. Egy halk sóhajjal elűzte ko-mor gondolatait, s újra felvette a mese fonalát - Amint Con király és kísérete a vár előtt álldo-gáltak, ím, egyszerre sűrű ködfelleg ereszkedettalá s a ködből egy gyönyörű lovas alakja bontako-zott ki. - Jaj - suttogta Dara áhitattal. - Bizony, gyönyörű lovas érkezett a ködből. s akirály elé lépve meghívta őt palotájába - Ez egy tündér volt? Egy igazi tündér? - Igen - biccentett Grainne - s a palota, amelybemeghívta Cont és társait, a Tündérfejedelem palo-tája. Aranylombú fa állott a vár előtt. aranyhajúleány fogadta az íreket. Arannyal ékített ezüsthor-dó állt előtte, aranypohárral merített a vörös ital-ból, úgy kínálta a vendégeket. - Csupa arany meg ezüst volt minden. Csodaszéplehetett - álmodozott a kislány. - És aranyból volta lány haja is... - Csalódottan simított végig saját,éjfekete fürtjein. Étellel is kínálták a királyt, ökörbordát ésdisznóbordát kapott. Azután imfgyen szólott a 78 Tündérfejedelem: Azért hívtalak magamhoz, Conkirály, hogy nemzetséged királyi dicsőségét bizto-sítsam. Az aranyhajú lány ugyanis nem volt más,mint az Írország feletti örök uralom maga! - Tééényleg? - csodálkozott elkerekedett szemek-kel Dara. - Egy lány? Grainne nem zavartatta, magát. regélt csak to- vább. - A lány megkérdezte eztán. hogy Con után kitillet az ír trón. s a vérvörös ital. A tündérfejedelemerre felsorolta mind az ír királyokat, Contól a világvégezetéig. Az egyik énekmondó pedig titokzatosjelekkel kőtáblába véste e neveket.- És a tündérek... - A sidhek vezére maga adta át a hatalmat az írkirálynak. s megnevezte annak utódait is. Zálogulnekiajándékozta a fejedelmi aranyedényeket és akőtáblákat. Akkor az írek a Tündérfejedelem ár-nyékába léptek, s visszakerültek saját várukba. Atündérek pedig elhagyták e földet. - És hová mentek a tündérek, Grainne? - kérde-zősködött tovább a gyermek. De a javasasszonyhomlokát ráncolva nézett rá. - Csitt, Dara, megmondtam. nincs több kérdésmára! - mormogta ellenvetést nem tűrő hangon -Hunyd le szépen a szemed, fordulj a fal felé, és aludj. A kislány duzzogva bár, de engedelmeskedett.Noha elméjében egyre-másra rajzottak elő az aznaphallott mesék jelenetei, mégis, hamarosan márcsak békés álomról tanúskodó, egyenletes szuszo-gását lehetett hallani. Dara másnap hajnalban harsogó madárdalra éb-redt. Túlon-túl álmos volt még ahhoz, hogy szemétkinyissa, lehunyt pillákkal hallgatta a kelő Napotcsattogva. trillázva. füttyögetve ünneplő dalnoko-kat. Meglepte ez a harsányság, hiszen Nagy Ház 79 béli szobájába soha nem jutott el ilyen tisztán atollas nép reggelt köszöntő dala.Hirtelenjében nem is értette, mi történt, míg ránem jött, hol is van valójában. Most, első ízben,mióta elhagyta édesanyját. rátört a félelem. Mély-ségesen egyedül érezte magát, hiányzott az otthonbiztonsága, anyja ölelése. Úgy érezte, a kunyhóüres. Grainne is elment, magára hagyta őt. De nemmerte megnézni. nehogy igaza bebizonyosodjék.Legszívesebben felpattant volna, hogy hazarohan-jon. De nem merte megtenni. Csendesen elpityere-dett. Lehunyt szemhéja alól csordultak elő köny-nyei benedvesítve a gyógynövényillatú vállkendőt,amely vánkosául szolgált. így sírta álomba magát.A javasasszony neszezésére riadt fel újólag. Gra-inne a hajlékban motozott. csöndesen dúdolva ma-gában. Dala úgy hatott. mint egy vén tücsök resze-lős ciripelése. Dara érdeklődve figyelte, egykettőreelpárolgott hajnali rosszkedve.'Feuch an rógaire'g iarraidh póige,Ni h- iongantas mór é a bhaith mar aláAg Ieanamhaint a gcómhnuidhe darnán gráineóigeAnuas's anios's nna chodlach'sa lú! - Mi ez Grainne? Miről énekelsz? - fordult a javas-asszony felé a gyermek. - Jó reggelt, Dara - pillantott rá az öregasszony.- Hogy aludtál? - . hát jól - felelt a kislány, pillanatnyi tétová-zás után elhallgatva hajnali nyomasztó gondolata-it. - Mit énekeltél? A javasasszony elmosolyodott. Nem válaszoltrögtön, valamin szemmel láthatóan eltöprengett. - No. ez csak egy afféle buta dalocska - mondtautóbb. Valahogy így hangzik: 80 "No nézd a csibészt, ez ugyan vígan él:Hol itt, hol ott lopja a csókot!Akárcsak a sün, amikor jön az éj,Kél útra ő, nappal pedig hortyog!" - Kicsoda, Grainne, kicsoda? - érdeklődött vidá-man csillogó szemmel Dara. Már felült a fekhelyén,lázas sietséggel kereste lábbelijét a széna alatt.Hajnali rossz emlékei végképp elenyésztek. Hiszenújabb csodálatos nap elé néz, tele érdekes mesével.dalokkal. fákkal, virágokkal, madarakkal. Lelke-sen várta a választ. - Hogy kicsoda? - nevetett fel a javasasszony. -Hát Teig O'Kane, a leitrimi legény. - Őt nem ismerem - rázta a fejét gondterhelten akislány. - Nem-e? - kuncogott egyre Grainne. - Pedig hírestörténet! Gazdag paraszt fia volt Teig O'Kane. erősés jóvágású fiú, az apja szeme fénye. El is kényez-tette, amennyire csak lehetett. Kapott pénzt a fiúszámolatlan. dolgoznia meg nem kellett. Hát udva-rolni járt helyette. Szép legény volt Teig O'Kane.tetszett a lányoknak. Minden éjszaka kószált vala-merre, és mint annakelőtte Shawn Bwee, hát. hogyis mondjam csak... - Grainne rádöbbent, hogycsapdába esett. Hogyan is folytassa? - Nohát"grádh gach cailiri i mbrollach a léine" - vágta ki végül. Dara csúf fintorba húzta az orrát. Nem szólt,arcára volt írva a véleménye. - Jól van, jól - nevetett fel a javasasszony. - Hát"ahányat látott, annyit szeretett", na.A kislány megint csak felhúzta az orrát. Nemigenértette, miről is van szó, de nem is érdekelte túlsá- gosan. - Ez nem jó mese - jelentette ki elszántan. 81 - Ohó, gyermekem, hiszen te kérdezősködtél felő-le! - mutatott rá a cailleach. - Egyébként - fűztehozzá rövid szünet után - ez csak a mese eleje. Atörténet arról szól, hogyan büntették meg léhasá-gáért Teig O'Kane-t. - A tündérek? - csillant fel mohón Dara szeme. -Meséld el!? - Most még nem lehet. ahhoz nőnöd kell még -ingatta fejét az öregasszony. - Majd, ha nagyobbleszel, mert ez egy igen félelmetes történet. Nemfogsz tudni aludni tőle. Dara oldalát ugyan rettenetesen furdalta a kí-váncsiság - vajon miféle lehet ez a történet - ám alehetőség hogy esetleg elűzheti az álmát. és megintfélnie kell. egy időre elvette kedvét a kérdezőskö-déstől. Szó nélkül tett hát eleget Grainne kérésé-nek, aki az asztalhoz invitálta, reggelizni. - No, Dara - szólt a reggell elköltése után ajavasasszony - úgy vélem, itt az ideje, hogy meg-nézd, ki vár téged odakint. - Jaj, Grainne - kiáltotta a kislány. s már ugrottis az ajtó felé - hát ki az? Miért nem mondtad előbb,hogy valaki vár?! Lehet, hogy már el is ment! -Visszafutott az asztalhoz, kézen fogta az öregasz-szonyt. s húzta maga után. - Nyugalom, Dara, nyugalom! - kuncogott Gra-inne. - Nem megy. hiszen nem tud! Megaztán az! No,hát ne húzz már ilyen sebesen, még felborítasz...ott van a kunyhó mögött, keresd meg magad.A gyermeknek nem kellett több biztatás. Nosza,elengedte a javasasszony kezét, és már szaladt iski az ajtón. Grainne csöndesen mormolva bakta-tott utána. - Ree! Hiszen ez Ree! - hallotta Dara boldogkiáltását a hajlék háta mögül.Valóban, a zsúpfedél árnyékában, egy fiatal fá-hoz kötve Ree, a kislány pónija legelészett. A gyer-mek hangját hallva felkapta fejét, s orrát magasbaemelve. boldog nyerítéssel üdvözölte kis gazdáját.Dara odarohant hozzá, és a ló orrát magáhozvonva suttogta: - Jaj, Ree, hát merre jártál? Csak nem bántottvalaki? Ree. Ree drága Ree... Hiába faggatta később a kislány, Grainne nemvolt hajlandó elárulni, miféle praktikával sikerülta pónit megtalálni és visszacsalogatni. Egyre csakazt ismételgette. hogy szándékában áll mindenremegtanítani a gyermeket. amit ő maga tud. csakne türelmetlenkedjen. Darát fellelkesítette ugyanez a gondolat, de nem nyugtatta meg különöskép-pen; rettenetesen kíváncsi lett volna Ree törté-netére. Ám hiába mesterkedett. a javasasszonyvalóban adós maradt vele. A nap legnagyobb része hosszú sétákkal telt;Grainne végtelen türelemmel válaszolgatott Darasoha ki nem fogyó kérdéseire. Szó került virágokra.gyógynövényekre, az állatok beszédére, az aprónépszokásaira, de még az időjóslás furfangos tudo-mányára is. A gygermeket minden érdekelte, hihetetlen kíván-csi és tudásszomj lakozott benne. Korához ké-pest roppant éles eszűnek és komolynak bizonyult,az öregasszony - noha számított ilyesmire - nemgyőzött csodálkozni rajta. Ree. a póni mindenüvé elkísérte őket - Darakívánsága volt, hogy ne hagyják magára, "mertbiztosan félne egyedül. azok után. amik történhet-tek vele." így hát ott kocogott a nyomukban, vidámtrappolásával felriasztva őzet. madarat. vaddisz- nót. Az erdő varázslatos világa egyre inkább lenyű-gözte a gyermeket. s lassanként teljesen elhomá-lyosította benne a Nagy Ház hiányát. Édesanyjaképe persze gyakorta felmerült benne. de már nemfájt a hiánya. hiszen nem kellett félnie semmitől. sannakelőtte is sokszor előfordult, hogy hosszú na-pokig nem találkoztak. Még ha Scarlett otthon voltis, gyakorta megtörtént. hogy a kislány maga bújtel a Torony mélyén, magányra vágyva.Nem mérhette még ugyan fel teljes valójában asúlyát de lelke mélyén valahol már érezte, hogyélete alapvetően megváltozott. Új. merőben más 83 világ tárult fel előtte, mint amit eddig megismert.mégsem találta idegennek. Különös módon ottho-nosan mozgott benne, mintha erre született volna.mintha mindig is ezt kereste volna. Izgatott vára-kozással tekintett az elkövetkező napok elébe.Másnap hajnalban már nem riasztották fel amadarak, békében szunnyadt volna reggelig, havalami más, sokkal rémísztőbb zaj fel nem ébreszti.Távoli - de mégsem elég távoli - ágrecsegésre.vagy kurta mennydörgés-sorozatra emlékeztető zajűzte el álmát. Ijedten ült fel. s látta. hogy Grainneis felébredt már. s kifelé fülel. A csattogás egyregyakoribbá, egyre sűrűbbé vált, s hamarosan két-ségbeesett emberi kiáltások is vegyültek közé. Ajavasasszony feszült arcán a harag sötét árnyéka ült. - Mi történt, Grainne? Mi ez a zaj? - kérdezteDara szipogva. - Megint vihar lesz? - Igen. gyermekem. vihar - bólintott az öreg-asszony komoran. - Csakhogy ezt a vihart azangolok támasztották. Az ég helyett puskák dörög-nek, esőcseppek helyett ólomgolyók záporoznak!Hosszú csend után Dara szólalt meg.- Miért? - kérdezte halkan. - Hogy miért? - A javasasszony mintha eltöpren-gett volna a válaszon. - Meg akarják büntetni afalusiakat, amiért csatát kezdtek. amiért felgyúj-tották a házatokat. amiért... sokat fogok erről mégmesélni neked. A fegyverek sokáig dörögtek, igaz, utóbb egyreritkultak a lövések. Mire kiteljesedett a reggel,sűrű, fekete. vészterhes füst gomolygott a falufelett. akárha kárhozott lelkek készülődnének csa- tára. Aznap nem mentek ki az erdőbe. Állandóan fü-lelve, ki-kilesve a hajlék ajtaján. minden gyanúszajnak gondosan utánanézve, Grainne irányításaalatt batyuba pakolták a legszükségesebb holmi-kat, s felkészültek a távozásra. A javasasszony aztmondta, ha nem jön közbe semmi, ami előbb elri- 84 asztaná őket, másnap reggel mindenképpen tovább állnak. Darát szorongással, ugyanakkor izgatott kiván-csisággal töltötte el az utazás gondolata. Édesany-jával persze utazott már - az öregasszonynak idő-ről-időre meg kellett nyugtatnia, hogy Scarlett biz-tosan jó kezekben van, biztosan fel fog gyógyulniés biztosan nem aggódik a kislányáért -, de jóltudta, ez az út még nyomokban sem fog hasonlítaniahhoz. Élvezte ő a vonatot, az előkelő szállodákat,a finom cukrászdákat, a sok embert az utcán, agyönyörű ruhás nőket. de nem hiányoztak nekiegyáltalán. Különben is, legeslegjobban az állat-kertet élvezte. s állatban itt aztán tényleg nem volt hiány. Igaz ugyan, hogy nem olyan érdekesek. mintDublinban, viszont mindennap lehet őket látni,megfigyelni. tanulmányozni. Feltett szándéka volt, hogy amint alkalom nyílikrá, igyekszik majd barátságot kötni egyikkel-má- sikkal. Sokkal jobban foglalkoztatta viszont az a kérdés,hogy miért kell innen elmenniük. Grainne óvatosmagyarázatai - miszerint a környék most nembiztonságos az angol katonák miatt - nem elégítet-ték ki túlságosan. Érezte, hogy az öregasszony nemtárja fel előtte a teljes igazságot, de nem tehetettellene semmit. Addig-addig kérdezősködött, mígGrainne keményen rá nem reccsent. Akkor aztánduzzogva elhallgatott. Végeztek a csomagolással - hiszen nem kelletttúl sok holmival veszkődniük - és senki nem há-borgatta őket. Lassan délutánba hajlott az idő, apuskák már elhallgattak régen, a falu felett elenyé-szett a baljós füst - csend honolt az irtás körül. Ajavasasszony engedélyezett egy rövid sétát a kör-nyező erdőben, de nem távolodtak el túlságosan ahajléktól. Később a gyógynövényekről beszélt - mi-lyen fontos pontosan ismerni őket, virágukat, ter-mésüket. levelüket jól tudni, mennyi okozhat csúfmérgezést, ha avatatlan kezekbe kerül, hogyan kell 85 belőlük teát, borogatást, port készíteni, miféle kór-ságokrajelenthetnek gyógyírt - azután korai lefek-vést javasolt. Másnap a hajnal ünneplő madarakkal együttébresztette Darát. A kislány - noha nem szokotthozzá az ilyen korai keléshez - fürgén bújt elő akendők alól, eltelve az utazás izgalmával. Reggelialatt egyre csak faggatta a javasasszonyt, merreindulnak, meddig mennek. kit látogatnak meg,honnan fogja tudni az édesanyja, hogy hol keresse,jó helye lesz-e Reenek - megannyi újabb, komoly -komolytalan kérdés, Grainne türelmének kifogy-hatatlan próbálói. Aztán elérkezett az indulás ideje. A cailleachbezárta a kunyhó ajtaját, széndarabbal különösjelet rótt rá, miközben furcsa hangon kántált hoz-zá. Dara tágranyílt szemmel figyelte, nem mertemegzavarni. Midőn végzett Grainne kérdés nélkülis elmondta, hogy az illetéktelen behatolóktól kí-vánta megvédeni a hajlékot. A kislány elégedettenbólogatva hallgatta. Úgy vélte, jelen utazásuk csu-pán egy nagyobbacska kirándulás lesz. és nemszerette volna, ha arra kell visszatérniük, hogybármiféle rossz lélek kárt tett a kunyhóban. Nemsejthette, hogy kirándulása" oly hosszúra nyúlikmajd, hogy évekig nem láthatja ezt a vidéket. 86 4. Scarlett O'Hara, Ballyhara úrnője az öntudatlan-ság sötét szobáiban tévelygett. Hosszú folyosókútvesztőin gyalogolt, félhomályos helyiségekbekukkantott be, fényes báltermeken sétált keresz-tül. úgy járt-kelt emlékei között, akárha valamikülönös szoborkertbe tévedt volna.Ni csak, hiszen ez az alkirály bálja! Ott táncolma az angol királynő unokafivére, vörös szakállacsak úgy lebeg utána. Közben egyre nő. burjánzik.terjed, hullámzó, vérvörös folyamként lepi el atermet. Vér! Uramisten, mennyi vér! Segítsen márvalaki. hiszen minden vérem elfolyik, mire megszü-letik végre a baba. Mrs. Fitz! Kerítsen gyorsanorvost. kérem! De a szomszédos szobák egyikéből nem a doktorlép elő, hanem egy szálegyenes tartású, szépséges.aranyhajú asszony, gyönyörű fehér ruhában. Egyvalódi tündér. Halott csecsemőt tart a karjában,mégis mosolyog. Aranyló derengés kél körötte,ahogy keskeny, fehér kezét a magasba emeli. Azarany fényudvar növekszik, hamarosan eléri ésmagába öleli Scarlettet. Megváltom a gyermeked életét. ember-asszony -csendül a tündér hangja. - Legyen a küldöttünkköztetek, legyen a Sidhek harcosa, legyen fehérláng a sötétség birodalmában. Éljen hát!Vakító ragyogás kél, a tündér távozik. Gyereksí-rás veri fel a döbbenet csendjét, s egy apró, barna-bőrű csecsemő kapálózik Grainne, a vénségesenvén javasasszony ölelésében. Odakint vihar tépi afákat, mennydörgés rázza az eget halottak napjaéjszakáján. . De nem is az ég dörög! Puskalövés csattan,egyszer. kétszer. A férfi a csónakba hanyatlik, s aladikot messze sodorja az ár...Folyosók. termek. szobák. Végtelen tánc az Életszínpadán. Küzdelmek, szerelmek, búcsúzások.Mint valami hosszú, soha véget nem érő regénysűrűn teleírt lapjain. Arcok a múlt kifogyhatatlantárházából. Fájó emlékek. kedves és közömböshalottak, elköszönő ismerősök. Elhulló vesztesek.De akárhányan is maradnak el. a tánc csakfolytatódik szüntelenül, értelmetlenül, végeérhe-tetlenül. Siker. győzelem, csillogás, újabb és újabbkihívások. Porosodó emlékek egy-egy homályosszoba mélyén. Mivégre? Scarlett csak bolyongott emlékei között öntudat-lanul, s lassacskán egész lényét elárasztottavalamimélységes beletörődés. megnyugvás. A végtelensége ködös folyosóin semmi nem számított már. Lelkemélyén érezte, hogy mindent elveszített, ami csakfontos lehetett számára, mégsem érzett igazán fáj-dalmat. Mintha eltompultak volna érzékei, minthaátrendezték volna a gondolatvilágát. Mintha külö-nös, idegen eredetű gyógyír került volna mindensajgó sebre, mely soha nem tapasztalt erővel eny-híti a fájdalmat. Mélységes, szemlélődő nyugalom-mal járta a termeket. Időnként hangok jutottak el hozzá valami távoli.ismeretlennek rémlő világból. Hozzá szóltak, egy-másnak beszéltek. - Scarlett, Scarlett, jaj, hát ébredj már! - kétség-beesett női sopánkodás. - Ugyan, hagyd már békén. A doktor is meg-mondta. hogy nyugalom kell neki - dörmögi rá egymeleg basszus. Nos. úgy vélem. komolyabb sérülés nem érte.Alaposan beütötte a fejét, ennyi az egész. Hamaro-san rendbe jön - magyarázza egy kimért. hivatalos han . Végtelen hosszúnak tűnő idő elteltével azután: - Doktor, ez így nem mehet tovább. Már napokóta ápoljuk, de nemigen javul. - A nő hangjábanszemrehányás. elégedetlenségvibrál. - Nem tudjukezt tovább csinálni, mit gondol! Etetni, itatni,mos-datni a ház egyéb munkái mellett, hogyne. Elég volt. - No de, Pegeen, igazán... - dörmög közbe békí-tően a basszus. - Hát mit tehetnénk mást... - Hogy mit? Hát megmondom én, meg biz'! Át kellvinni Mollyékhoz, mingyár azzal kellett volna kez-deni. De te nem hallgattál rám. Azok elbírják majdaz ápolását, meg aztán, amúgy is közibük való.A hangok távolodnak, közelednek. halkulnak,felerősödnek. Körülzsibongják, magára hagyják.Múlik az idő. - Mo Ily, igazán! Hogy jutott eszedbe elvállalniennek a... ennek a minősíthetetlen amerikai ném-bernek az ápolását? Tán elfelejtetted már, miféleocsmányságokat vágott a fejünkhöz, amikor a ven-dégünk volt? - új, kellemetlenül éles férfihang. - Ugyan Robert. nem kellene ezt folyton felhány-torgatni. Ez az asszony már nem ugyanaz! Nefelejtsd el, hogy micsoda pályát futott be azóta!Dublin ünnepelt csillaga lett, valódi társasági dá-ma. Befolyásos körökbe járatos, ráadásul a grófmenyasszonya! Hihetetlen elönyökre tehetünkszert, ha becsülettel ellátjuk és segítjük. - A nőnyugodtan beszél, mégis érződik rajta a kapzsiizgalom. Rövid szünet után a férfi folytatja: - Nos, ebben van némi igazság. - Lassan beszélfontolgat valamit. - Csak azt nem értem, miért nemérkezett még meg a gróf? Hát cseppet sem fontosneki a menyasszonya? - A gróf feltehetően mit sem tud az egészről. Ezeka fafejű O'Harák nem értesítették őt. Mire a hírhivatalos úton eljut Londonig... - Akkor hát nekünk kell értesíteni! Nem hiszem.hogy sok jóra számíthatnánk. ha ezt elmulasztjuk.Ismét a csönd. A nyugalom. Szűk alagutak. tágastérségek. A messzi múlt. Amerika. Clayton megyeimbolygó álomképei. 88 89 Nicsak. hiszen ezek a Tarleton ikrek! Lám. mi-lyen büszkén vágtatnak a mezőn. És... és az ottapa! Ő is lovagol, együtt száguld a széllel. A sövényfelé tart és kiabál: Nézd, Ellen. hogy veszem ezt azakadályt! A hatalmas ló nekirugaszkodik, Scarlettsikoltana, de nem jön ki hang a torkán. A Halálkaszája suho de a sövény mellett nem GeraldO'Hara fekszik holtan. hanem egy kislány. kékruhában... És újra csak a hangok. - Nem kell aggódnia, asszonyom. Nincs komo-lyabb baj, úgy látom. - Dallamos beszédű, különöskiejtésű férfi szól. gondosan kordában tartott fölé-nyesség árad belőle. - Nem elsősorban fizikai sérű-lésről van itt szó, hanem lelkiről! Az úrhölgyetmegviselték az események. s az elméje most azeszméletlenségbe menekül a valóság elől. Erős,egészséges asszony, hamarosan legyűri majd eztaz állapotot. - Jaj, doktor Seagrave, annyira jó, hogy eljött! -lelkendezik túlságosan is egy női hang. - Úgynyugtatott! Tudja, amikor megtudtuk. milyenszörnyűség történt a mi drága Scarlettünkkel.azonnal magunkhoz vettük őt. és értesítettük agrófot. Reméltük, hogy nyújt valami segítséget, deamit tett. meghaladta minden elképzelésünket.Kellemetlen, gyenge férfihang szól közbe: - Ó, igen; igen! Hogy egyenesen Angliából küldegy ilyen kiváló és neves orvost, mint ön, doktorSeagrave! Látszik. hogy mennyire szereti a me-nyasszonyát, igen. - Nos, hagyok itt egynémely szert: melyet adagol-niuk kell az úrhölgynek. a módozatokat leírtamerre a papírra itt. Biztosítsanak neki teljes nyugal-mat, és ne izgassák fel semmivel, miután magáhoztért. A gróf úr volt szíves a bizalmába avatni, ésrámbízott egy bizonyos összeget, hogy adjam átönöknek, a felmerülő költségekre... Nos. ismétlem.aggodalomra semmi, de semmi ok. Csupán erőskimerültségről van szó. - De doktor Seagrave, csak nem akar máristávozni? - sopánkodik a nő. - Ezt igazán nem tehetivelünk! Kérem nagyon kérem, tiszteljen meg ben-nünket azzal, hogy néhány napig a vendégünk lesztIgazán roppantul sajnálom, asszonyom, denem tehetem. Hív a kötelesség, az Angliában félbe-hagyott munkám. Ha nem becsülném oly nagyraFenton grófot, nem is vállaltam volna ezt a merő-ben szokatlan kiszállást. - A dallamos hanglejtésmögött alig-alig leplezett távolságtartás érződik. - Ó, hát... persze. értem. - A nő nagyon csalódott. - Hát, ha valóban nem maradhat...Hullámzó zajok, léptek dobbanása, ruhasuho-gás. Elmosódó. nyafogó női beszéd. azután csend. Csend. Scarlett O'Hara a kicsiny balkonon üldögélt, meg-lapulva kényelmes karosszékében. könnyg taka-rók között. A kertet, a zöldellő növényeket, amesszehúzódó mezsgyét bámulta most is, csak-úgy, mint eddig, hosszú napok óta.Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a felbő-szült feniánusok kiűzték otthonából. s tulajdon-képpen mindenétől megfosztották. ami igazán fon-tos volt számára. A nyár augusztusba hajlott. rö-vidültek a nappalok, hűvösödtek a délutánok. Azesténként ébredő élénk szél már a közelgő őszt idézte. Scarlett. bár nemrégiben öntudatra ébredtugyan. még mindig nem szabadult meg különösrévületétől. Kábult. tétova volt. akár egy alvajáróAz angol doktor, Seagrave néhány napja ismétmeglátogatta. Megvizsgálta, újabb szereket adottneki, hosszasan hümmögött. - Roppant különös, roppant különös - dünnyögtemagában. - Olyan mint akit... mint akit megbabo-náztak, hipnotizáltak. Mintha valami delejes erő-vel, szándékosan kergették volna ebbe a révület- be. Persze, óvakodott attól, hogy ezen véleményérőlfennhangon is szóljon. Más sem hiányzott volna.mint hogy egy angol orvosdoktor ilyesmiről beszél-jen az ostoba írek előtt. Azonnal odalenne a tekin-télye. Pedig... Pedig jól tudta. hogy ilyesmi igenislétezik. Tanulmányai során számos ehhez hason-latos esetről hallott. melyek e jelentős részérőlsosem sikerült bebizonyítani. gyógy csalás., szem-fényvesztés lett volna. S most itt van ez a nő,Fenton gróf menyasszonya... Nos igen, a grófnaksem szabad megemlítenie a gyanúját. Kizárt, hogya legcsekélyebb megértésre is számíthatna. - Nos. asszonyom. a kedves rokona, úgy látom.szépen javul - fordult Mollyhoz. - Továbbra is anyugalom a legfontosabb. Semmiképpen nem sza-bad felizgatni. legalábbis egyelőre. Ne beszéljenekelőtte a tragikus eseményekről, vagy olyasmiről.ami kapcsolható hozzájuk. Főleg ne említsék agyermeket. Úgy tűnik. nem elég erős még ahhoz.hogy szembenézzen a tényekkel. Adjunk még nekiMolly és a férje. Robert Donahue tehát továbbitürelemre intették magukat. Dolgukat jelentősenmegkönnyítette az az újabb pénzösszeg, amit Fen-ton gróf a doktorral küldött. a költségekre" . Apénznek csak töredékét emésztette fel Scarlett el-látása, s a szolgálatára felvett cselédlány bére,bőségesen maradt még belőle Robert gazdaságaszámára. A férfit mindezek ellenére dühítette, hogy "anyakukba vették ezt az alvajáró amerikai ném-bert." Állandóan zsémbelt emiatt. holott igazánnem akadt semmi dolga a szerencsétlen asszony-nyal. mi több, komoly hasznot húzott a jelenlété- ből. Scarlettet mindez ugyanúgy nem érintette meg,mint ahogyan más sem a külvilágból. Bezárultönmagába, tudomást sem vett a körötte zajló ese-ményekről, a hogyléte felől érdeklődő látogatókról.Tisztában volt vele, mi történt azon a szörnyűéjszakán, s az utána következő reggelen, ám a 92 veszteség súlya mégsem zuhant rá. nem temettemaga alá. A különös révület megvédte őt, s őmár-már tudatosan ragaszkodott hozzá, mint va-lami végső menedékhez. Mélységes békével, belenyugvással fogadta el atragikus veszteségeket, olyan nyugalommal.amelyről még csak nem'is álmodott soha. Valahol,tudata legmélyén talán sejtette, milyen tűnékeny.milyen törékeny ez a béke, ám ez a felismerés csakméginkább elmélyítette benne a külvilág elutasítá-sát. Az emlékek útvesztője, amelyben naphosszatkószált, megvédte őt attól, hogy szembesülnie kell-jen a valósággal. Rhett és Cica elvesztésével, Ballyhara pusztulá-sával odalett minden. amiért érdemes volt küzde-nie. Feleslegessé vált minden. már maga a pusztalét is. Meghaltak az érzelmek, meghalt a világ. Nemmaradt más. csak a csend és az őrület.Robert Donahue. az O'Harák földesura a takarosnappaliban üldögélt, ingerülten babrálta a ropo-gósra keményített csipkés terítő sarkát. Molly. afeniánus Colum O'Hara féltestvére, Robert egykorikonyhalánya aggodalmasan pislogott férjére. Akandalló előtt álldogált. és már vagy negyedszerigazította meg az amúgy is tökéletesen elrendezettporcelánokat. Robert, mint mostanában elég gyak-ran, Scarlett miatt zsémbelt. - Vajon meddig lesz még a nyakunkon ez azalvajáró, mi? Amikor rábeszéltél, hogy fogadjuk be,azt mondtad, egy-két hét csupán! És tessék, au-gusztus vége van! Molly békítőn emelte fel kezét. - Igazán, Robert, ne légy igazságtalan. Nagyon jóljártunk mi ezzel a dologgal, be kell látnod. A pénz,amit a gróf küld... - A pénz. a pénz! Te sem tudsz mást szajkózni.Persze. az a pénz jól jön, de .mi nem csak erreszámítottunk. - A férfi felállt, s az ablakhoz lépett. 93 - Azt mondtad. a gróf majd idejön a menyasszonyá-hoz, és ha látja, milyen jól bántunk vele. majd...majd valóra váltja az álmainkat mint afféle jótün-dér. Hát tessék! Lassan eltelik két hónap,nagyságos gróf úr még csak ide sem dugja a képét! - De Robert! - Molly ijedten kapta szája elé akezét, és önkéntelenül is körülnézett, nem hallhat-ta-e valaki ezt a tiszteletlenséget. - Jól tudod,mennyi dolga van egy ilyen nemesúrnak. Nyilván...nyilván nem tud elszabadulni Angliából.A férje bosszúsan ingatta fejét. miközben kifelébámult az ablakon. - Ugyan miféle vőlegény az, aki ilyen esetben nemtud egy kis időt szakítani két hónap alatt arra. hogymeglátogassa a menyasszonyát! - Hiszen... hiszen rendszeres jelentést kért tő-lünk. és orvost is küldött - próbálkozott tovább azasszony. - Nyilván temérdek pénzébe kerülhetett.Robert lassan elfordult az ablaktól. és komorana feleségére meredt. - Hát nem érted meg - kérdezte -. hogy mitmagyarázok? Nem lesz itt esküvő, erre mérgetvehetsz! Márpedig akkor búcsút mondhatunk min-den vágyálmunknak. s ráadásul még az amerikainő is a nyakunkon marad. Hát erről van szó, drágám. Mollynak torkán akadt a szó. Csak tátogott, akára partravetett hal. Nagysokára mégis összeszedte magát. - No de... no de - motyogta maga elé. - Ez nemlehet - jelentette ki végül határozottan. - Nem, énezt nem hiszem el. A férfi lenézően elfintorodott. - Aztán mire alapozod ezt a fene nagy magabiz-tosságot? Csak azt ne mondd. hogy asszonyi meg-érzés! Abból még sosem lett aszálykor eső! - A gróf - kezdte kissé bizonytalanul Molly - mégnyilván nem tudja. hogyan alakul Scarlett állapota.Amilyen szívtelen ember hírében áll. valószínűlegarra vár hogy eldőljék a sorsa.Robert érdeklődve kapta fel fejét. 94 - Mit beszélsz? - horkantotta.A nő lesütötte szemét, annyira szégyellte, hogyilyesmiket mond a kilmessani grófról. Ugyanakkorkicsit büszke is volt magára. hogy rájött a legvaló-színűbb megoldásra. Azt gondolom - fogott bele csöndesen amagyarázatba - hogy Fenton gróf ugyan igenis el kívánjavenni Scarlettet. de csak akkor tartja magát azelképzeléséhez. ha Scarlett maradéktalanul visz-szanyeri az egészségét. Amíg mi egyre másra küld-jük a sopánkodó jelentéseket, nem hagyja el adolgát Angliában... - Molly elhallgatott, támogatástvárva pillantott férjére. A férfi a fejét vakarta. Hallgatott. Molly izgatottanismét rendezgetni kezdte a porcelánokat. - Ugyan. hagyd már békén azokat az átkozottcserepeket! - Csattant fel Robert. - Hát egyetlenpillanatra sem tudsz nyugton maradni? Képtelen-ség így gondolkodni! Az asszony mozdulatlanságba dermedt. Férjevisszaballagott az asztalhoz és leült. Gondterheltenmasszírozta az orrnyergét. - És mit gondolsz - kérdezte nagysokára, fel sempillantva - lesz valaha ember ebből a szerencsétlenalvajáróból, vagy mégis nekem lesz igazam. ésidiótaként a nyakunkon marad? Molly megnyugodva sóhajtott fel. A férje lépten-nyomon szükségesnek érezte kimutatni, ki az úr aháznál, ám kitörései után általában mégis azasszonyhoz fordult tanácsért. Nem volt ez máskéntezúttal sem. - Hát - vont vállat a nő - bizton persze nemtudhatom, de én csak azt gondolom. nemsokárarendbe jön. Úgy vélem, igaza lehet Seagrave dok-tornak, és valóban csak a borzalmak viselték meg.Azok a sebek pedig behegednek előbb-utóbb. - Nos - emelkedett fel a székről Robert - ennekigencsak itt lenne már az ideje. Sokkal nyugodtab-ban aludnék. ha nem kellene folyton attól félnem,hogy itt marad nekünk koloncnak. 95 Molly épp válaszolt volna, amikor nyílt az ajtó, saz asszonynak torkán akadt a szó. Scarlett O'Haralépett be a szobába. Lefogyott. olyan légies lett. mint soha azelőtt.Sápadt volt, csupán orcáin égett két egészségtelenpírfolt. akárha láz emésztené. Keskeny, fehér kezetétován emelkedett üdvözlésre. Hangja halk volt ésrekedt, amint köszöntötte a háziakat, szemébeazonban már visszatért az élet, és a megszokottragyogás halvány kezdeménye. - Scarlett! - sikoltotta a hangjára lelt Molly. -Scarlett! Robert Donahue úgy rogyott vissza székébe,mintha letaglózták volna. Egyetlen árva szót semtudott kipréselni. Ostoba, meredt tekintettel bá-mult hol Scarlettre. hol a feleségére. - Robert.... Molly - szólt ismét az érkező - azthiszem, sok mindent el kellene mondanotok ne- kem. - Khmm, őőö, na igen - bökte ki Robert nagynehezen. - De talán... talán le kellene ülnöd, vagyvalami... - Jaj, drágám! - kiáltott ismét Molly. - Annyira,de annyira örülök, hogy... hogy megszabadultálvégre abból a rémséges állapotból! El sem tudommondani, mennyire boldog vagyok!Azzal Scarletthez futott, és magához ölelte. csat-tanós csókot nyomva mindkét orcájára.Scarlett kábán tűrte, nem viszonozta a csókokat,csupán halványan mosolygott. Nem volt még töké-letesen felkészülve arra. hogy visszatérjen az élet-be, bár a révület útvesztőjéből sikerült végre kiver-gődnie. Ma azt sem tudta, miképpen történt. Egy-szer csak ráébredt a környező világ jelenlétére. Abokrok harsogó zöldjére, a primulaágyások kato-nás rendjére, a mezsgye távolbavesző vonalára. atakarók jóleső melegére. Hosszú. nagyon hosszú időbe tellett: mire feldol-gozta magában a látottakat, s eljutott odáig, hogyfel merjen állni székéből. Az első, tétova lépéseketoly bizonytalanul tette meg, akár egy kisgyermek.Önnön esetlenségéről eszébe jutott gyermeke, Ci-ca. Szemét elfutotta a könny, amint felidézte akislány vidám arcocskáját, csacsogó hangját.Már-már feltört belőle a kétségbeesett zokogás.amikor váratlanul mélységes nyugalom vett rajtaerőt, akárha külső segítségként érkezne. Nem tud-ta miféle erőre tett szert ily hirtelen, de képessévált arra, hogy az összeomlás veszélye nélkül néz-zen szembe a tényekkel. Cica nincs többé. Rhett második gyermeke iselköltözött ebből a világból ahogyan maga RhettButler is, a kalandor, a világ legcsodálatosabbférfija. S mintha ez még nem lenne elég, elpusztultaz otthona. két keze munkája, Ballyhara is. Scar-lett O'Hara. az egykori O'Hara úrnő magára ma-radt, nem maradt senkije és semmije. amiért érde-mes volna élnie. Mégis. hiába várta az őrjítő. fehérizzású fájdal-mat, amit éreznie kellett volna a gondolatra. Ugyanő maga nem értette még meg, de a hosszú révületátsegítette a legnehezebb időszakon. tompa, üresbánattá fakítva a halálos kétségbeesést. Mint márannyiszor életében, ezúttal is szembe tudott néznisorsával. Felemelte fejét, végigpillantott a messzire kígyó-zó mezsgyén, s emlékei mélyéből, maga sem tudta,honnan, egy ősi indián dal merült fel.Rám itt ne számíts! Felkelek, utószor Sziklás folyómnak partja csobbanSzívem temesd el ott Nehezen tudta csak visszaszorítani a dallamot ak-kor is, amikor Molly ömlengő lelkendezését hallgat-ta, de uralkodott magán. s mivel nemigen tudta,mit is kellene mondania, egyre csak mosolygott. 97 - Ó, hálát adok érte Istennek, amiért visszavezé-relt közénk. drágám! Annyira, de annyira örülök! -ismételte Molly. ki tudja már hányadszor. Férjemeg is elégelte a nyafogó litániát. és dühösen el-hallgattatta: - Ugyan. hát hagyd már szóhoz jutni ezt a sze-rencsétlen asszonyt. és ültesd le valahová - mondtaemelt hangon, nem mintha valóban Scarlettértaggódott volna. hanem, mert elunta felesége ára-dozását. A nő sietve engedelmeskedett. Kendőt kerített.ráterítette védence vállára, és egy karosszékhezvezette Scarlettet. Úgy ültette le, akár egy öreg,magatehetetlen beteget. Scarlett nem is állta megszó nélkül. - Nagyon kedves tőled. Molly. igazán - nézett felrokonára. - De nem kell velem ilyen szőrmenténbánni. Azt hiszem, egészen jól vagyok már... ha ezegyelőre nem is látszik rajtam. - Elhallgatott, kö-rülnézett a szobában. Pillantása Roberten állapo-dott meg, noha szavait az asszonyhoz intézte. -Igazán kedves tőletek. hogy ennyi fáradtságot vál-laltatok miattam... Mióta is? - Két hónapja Scarlett, két hónapja - hajtotta lefejét csendesen Molly. - Két hónappal ezelőtt tör-tént, hogy... - ijedten hallgatott el.. Scarlett felemelte, majd az ölébe ejtette kezét. - Semmi baj, mondd csak - bíztatta vendéglátó-ját. - Mindent tudni akarok, pontosan. Ne félj, aztmár tudom. hogy Rhett és Cica... - fásultan hallga-tott el. Molly érdeklődve kapta fel fejét, akár a vadász-kutya amikor szagot kap. - Rhett? Ki az a Rhett? - kérdezte alig palástoltkíváncsisággal. A másik elvörösödött, s kezébe temette arcát,hogy elrejtse zavarát. - Ő.Ő.. - préselte ki nagy nehezen - egy angolbarátom, aki megpróbált minket megmenteni...lelőtték. - Kibuggyant belőle a zokogás. - De Cíca...nem tudom, Cica mikor veszett oda!Molly sután simogatta az előrebicsakló fejet. Ro-bert kényelmetlenül feszengett székén.Nagy sokára a felesége megszólalt: - Daniel bácsi fiai mentek értetek a csata más-napján. Nem leltek már mást. csak egyedül tégeda folyóparton. Cica eltűnt, nyoma veszett.De hiszen mindvégig velem volt! - jajdult felScarlett. - Nos, én nem tudom - a nő segélykérően nézettférjére, de az konokul leszegte fejét. Képtelennekérezte magát arra, hogy részt vegyen a kellemetlenbeszélgetésben. Kezdett kínossá válni a csend. ígyhát Molly folytatta. - Mire emlékszel utoljára? Mitörtént a folyóparton? - kérdezte, noha nem voltbizonyos abban, helyesen cselekszik-e, amikor fel-emlegeti ezeket az eseményeket. Hiszen Seagravedoktor határozottan óvta ettől. Csakhogy hiába. Azasszony nem tudott úrrá lenni kínzó kyváncsisá- gán. Scarlett nem válaszolt, görnyedt vállal, kezébetemetett arccal, némán kuporgott székében. Fag-gatója aggodalmasan tördelte kezeit, várta aválaszt. Robert Donahue lendületesen felállt, és azablakhoz dübörgött. Legszívesebben kirohant vol-na a szobából, ám őt is érdekelte a válasz annyira,hogy mégis maradjon. Csöndesen vártak. hallgat-ták védencük hüppögését. - Valaki - kezdett bele végre Scarlett - valakipuskával... puskával lesett minket. - Hirtelen el-hallgatott, mert rádöbbent, hogy kishíján ismétmegemlítette Rhettet. Rövid ideig gondolkodott.majd folytatta: - Megtámadott... talán... talán du-lakodtunk. Aztán... aztán már nem emlékszemsemmire. Robert összeszedte magát. és hangos torokkö-szörülések közepette megkérdezte: - És a gyermek... a gyermek ott volt, mit gon-dolsz? . A nő sokáig nem válaszolt. Fejét felemelte, tekin-tete a messzeségbe révedt. Végtelen bánat ömlöttel arcán. A Donahue házaspár rémülten nézett 98 99 egymásra. Azt hitték, otromba kérdéseikkel visz-szakergették a beteget a kábulatba. Hosszas hall-gatás után Molly törte meg a csendet. - Scarlett? - szólt óvatosan, halkan. - Scarlett.hallasz? Jól vagy? A másik felsóhajtott, és bólintott." - Ó hogyne. Molly - mondta rekedten. - Persze,hogy jól vagyok. Minden rendben, nincs semmi baj.Robert megkönnyebbülten horkantott fel, és új-ra az ablak felé fordult. Felesége széles mosollyalsimított végig a beteg haján. - Jaj, úgy megijesztettél. drágám - sóhajtotta. -Tudod. attól félek, nem volna szabad ezekről adolgokról beszélnűnk. de azt sem hiszem, hogy jótéged bizonytalanságban hagyni. Végül is... jogodvan ismerni a történteket, akárhogy is nézzük.Scarlett dacosan kapta fel fejét. Ahogy egyreinkább erőre kapott. úgy bosszantotta egyre job-ban rokona mézesmázos ömlengése. Ravasz pa-raszt-őseitől örökölt éleslátása is visszatérőbenvolt, s feltámadt benne a gyanú: vajon miért lelken-dezik ennyire Molly? A tragédiát megelőzően ko-rántsem voltak annyira jóban, hogy gyógyulásailyen harsány örömet okozzon. Valójában már az iskülönös, hogy egyáltalán ennyi ideig ápolták.Mindez egyetlen töredék pillanat alatt végigfutottbenne, ám óvakodott attól, hogy kétségeinek han-got adjon. Bármi volt is az ok. amiért ily kedvesenviselkedtek vele. hálával tartozik nekik, tudta jól.S egy cseppet sem örült ennek. Hangosan azonbancsak ennyit mondott: - Tényleg nincs semmi baj. Nem lesz jobb attólsemmi, ha nem beszélünk róla. Higgyétek el, elégerős vagyok... Erősebb még annál is, amit én gon-doltam önnön magamról - tette hozzá merengve.Újra csend borult a társaságra. Molly a kandal-lóhoz lépett, s már nyúlt volna a porcelánok felé,amikor elkapta férje dühödt pillantását. Zavartmosollyal fordított hátat a tűzhelynek, s kezétszoknyája redőibe rejtette: - Nos - szólalt meg kisvártatva, miután emésztőkíváncsisága legyűrte zavarát- akkor hát, ha tény-leg nem okoz neked gondot... talán folytathatnád..igen, persze - suttogta Scarlett keserűen. - - ó, Csakhogy, tényleg nemigen emlékszem másra.Elestem. és... talán... beütöttem a fejem. - De a gyermek, a kislány ott volt? - ismételtemeg iménti kérdését a férfi. Védencük elgondolkodott. Arcára.mély barázdá-kat vésett a töprengés. Mérhetetlenül nehezéreesett felidéznie azt a reggelt. - Azt hiszem... igen - mondta végül lassan. - Igen,sajnos ott volt... ott... - Kitört belőle a zokogás.Kétségbeesetten, gátlástalanul sírt. utat engedvevégtelen bánatának. Ezúttal nem sietett a segítsé-gére semmiféle erő. hogy megnyugtassa.Robert Donahue ezt már képtelen volt elviselni.Felállt, néhány pillanatig meredten bámulta a zo-kogó asszonyt, azután csöndesen kiódalgott a szo-bából. Felesége ijedten nézett utána. s tanácstala-nul tördelte kezeit. Aztán a sírás, olyan hirtelen.ahogyan feltört, abba is maradt. Scarlett felemeltefejét, könnyes, vörös szemekkel nézett rokonára.Arcvonásai ismét kezdtek megkeményedni. - Sajnálom - mondta csöndesen. - De olyannehéz... szembenézni... mindezzel.Molly a vállára ejtette kezét; s kényszeredettenelmosolyodott. - Semmi baj, drágám, semmi baj - suttogta. -Csak sírj nyugodtan, azt mondják, az megnyugtat-ja a lelket, és segít begyógyítani a sebeket.Hosszú hallgatás után Scarlett törte meg a csen-det. Szavai tompán, nehézkesen buktak ki remegőajkai közül. - Azt mondjátok tehát..., hogy nem találtátokmeg Cica... holttestét? - Bárhogyan is igyekezettvisszafojtani. képtelen volt úrrá lenni a lassan, deegyre biztosabban növekvő. hiú reményen. Hanincs holttest, talán... De kár ostoba bizakodássaltovább mélyíteni a fájdalmat. Hiszen az áradó Boy-ne oly sok tetemet nyelt el azon a reggelen! Rhett 100 101 is a folyóba veszett, nyilván soha nem bukkannakrá a holttestére. Mitjelenthetett hát az az aprócskagyermek a dühödten hömpölygő víznek? Egyetlenszempillantás alatt eltüntethette. És mégis... - Nem, drágám, rajtad kívül senkit sem találtakott az O'Hara fiúk - mondta Molly leszegett fejjel,csendesen. Aztán hirtelen megélénkült, amikor rá-ébredt, hogy kellemesebb témáról is beszélhetné-nek. Kellemesebb, és alkalmasint jóval haszno-sabb témáról. - Egyébként a gróf úr - kezdett belelelkesen, letelepedve a szomszédos székbe - rop-pant kedves volt ám! Küldött orvost is, és állandótájékoztatást kért... - A gróf úr? - pillantott rá Scarlett értetlenül. -Miféle gróf úr? Molly lélegzete elakadt. annyira megrémült.Scarlett nem emlékszik a vőlegényére? Ebből mégnagy baj lehet. Kárba veszhet minden fáradalmuk.oda lehet minden álmuk. - Hát a kilmessani gróf - magyarázta óvatosan. -Luke Fenton, a vőlegényed. Szeptemberben lesz azesküvő... nagyon hamarosan. - A vőlegényem - szólt a másik szárazon. "De hátnekem férjem van" akarta mondani, de hirtelenráébredt hogy ez többszörösen is tévedés. RhettButler elvált tőle, azután pedig... azután pedigmeghalt. Nagyot nyelt hogy visszaszorítsa az ismétfeltörni készülő zokogást. Rövid tusa után folytat-ta: - Ó igen. a vőlegényem. Luke Fenton.Már emlékezett a magas, sötéthajú, jóvágásúférfira, aki gyakorlatilag tenyészcélokból kívántanőül venni, mivel megtetszett neki Cica, s őhozzáhasonlatos fiúgyermeket akart az O'Hara úrnától.Nem tudhatta persze. hogy választottja nem adhatéletet újabb gyermeknek. Scarlett pedig igent mon-dott, mert vonzotta a lehetőség, hogy grófné legyens legfőképpen azért, hogy lányát minél magasabbraemelhesse. Most. hogy Cica nem volt többé, s halála előttRhett is visszatalált hozzá - még ha csak egyetlenéjszaka erejéig is - értelmét vesztette az egész 102 házasság a vadidegen, hírhedt gróffal. Dehogymegy ő férjhez ahhoz a szörnyeteghez! De nemkívánt most erről beszélni. Más foglalkoztatta.Egy újra és újra felbukkanó, hiu reménnyel teli,makacs gondolat. Mi van, ha Rhett mégsem haltmeg? Persze, látta. amikor lelőtték és a csónakbabukott, de hátha csak megsebesült. Önáltató. os-toba bizakodás. Mégsem állhatta meg, hogy meg nekérdezze: - A... hmm,... az angol barátomról nem tudtokvalamit? - Nagyot sóhajtott, hogy ne remegjen mega hangja, s ne fojtsák el ismét a könnyek. - Lelőttékőt... amikor segített kimenekülnünk a csatából. -Nem akarta bevallani. hogy együtt töltötték azéjszakát, hiszen tartania kellett magát a meséhez,miszerint egy közönséges ismerősről van csak szó.aki önnön lovagiasságának lett áldozata.Molly sajnálkozva tárta szét karjait. - Nem tudom. drágám, igazán nem tudom. Annyiszerencsétlen angol katonát öltek meg azon azéjjelen... a hullákat pedig a Boyne-ba dobták. Kitudja. ki volt köztük. Ha fontos, meg lehet kérdezni a... - Ő nem katona volt - vágott közbe a másik. -Cívil. és idegen itt. Látogatóba jött. épp akkorérkezett, amikor kitört a lövöldözés. - Meglepettentapasztalta, hogy már nem esik olyan nehezéreuralkodni a hangján. Az izgalom elnyomta a fájdal- mat. - Kiről beszéltek? - érdeklődött egy hang az ajtófelől. Robert tért vissza, miután kiszellőztette fejét,s visszanyerte nyugalmát. Előbb ugyan hosszasanhallgatózott a bejárat előtt, nem hall-e zokogást.ám amikor meggyőződött róla, hogy nyugodt be-szélgetés zajlik odabent, belépett. Nem kívánt le-maradni ő sem az esetleges új hírekről.Felesége rögtön felé fordult. - Scarlett egy szerencsétlenül járt barátjáról.Segítette őket azon a rettenetes éjszakán, de lelőt-ték szegényt. Scarlett azt kérdezte, nem tudunk-eróla valamit. 103 A férfi fontoskodva bólogatott. Átlépdelt a szo-bán, s letelepedett a helyére. - Civil volt, azt mondtátok, ugye? És idegen itt -kérdezte nyomatékosan. Scarlett szörnyű izgalmában csak bólintani tu-dott, Molly azonban elemében volt. - Igen, igen - mondta gyorsan. - Nem hallottálróla valamit? Tudom, régen volt, de te annyi em-berrel beszéltél akkoriban, akik mind tele voltakhírekkel és... - De hallottam - vágott közbe ingerülten a férfi. - És ha egyetlen pillanatra elhallgatnál végre, el ismondanám. - Én csak... - Nos tehát - emelte fel hangját Robert, s aremegő kezű Scarletthez fordult. - Nagyon sajná-lom, de semmi jót nem mondhatok. A lövöldözéstkövető napon, valamivel lejjebb a folyón, két hullátvetett partra a víz. Mindkettővel puskagolyó vég-zett. Az egyik vöröskabátos angol katona volt. Amásik egy sötétruhás civil, akit nem ismertek azemberek. Biztos, hogy nem idevalósi volt. A ruhájaalapján még csak nem is ír. Azt beszélik, csónak-kötél hurkolódott rá - tán koloncot akartak kötni anyakába, hogy elsüllyedjen... Scarlett szemét ismét elfutották a könnyek. Ó,Rhett! Hát így végezte. Pedig ő hogy óvta attól aszörnyűséges csónaktól, mintha megérezte volna abajt. Nem koloncnak szánt kötél volt az a holttes-ten, hanem annak az átkozott ladiknak a kötele,amiben nyilván megpróbált megkapaszkodni, mi-után a lövés érte. Mégsem menekülhetett... - És... és mi történt vele - kérdezte, hihetetlenönuralommal. - Tisztességgel eltemették mindkettőt - felelt aférfi. - De, hogy hová, azt már igazán nem tudom.Scarlett sírt. Némán, egyetlen hang nélkül. Csakfolytak a könnyek rezzenetlen, halottsápadt arcán,akárha soha nem akarnának elapadni. Minthacsak most értette volna meg Rhett halálának végső,visszavonhatatlan bizonyosságát. 104 Honnan is tudhatta volna. hogy akiért ily vigasz-talhatatlanul ejt könnyeket, csak egy hányatottsorsú francia. aki már a fél világot bebarangolta, sitt Írországban, a Boyne felső folyásánál érte vég-zete, miután belekeveredett egy fehéringes-lázadás-ba. Szerencsétlen párának az ég világon senkijesem volt, s ha - valamilyen csoda folytán - netánláthatta volna a gyászoló asszonyt, bizony. igen-csak elérzékenyült volna, hogy valaki őt is megsi-ratja. még ha tévedésből is. Tisztelettudó kopogtatás zavarta meg a csendet.A gazda szavára ősz halántékú béres nyitotta ki azajtót, ám a szobába nem lépett be. Főhajtássalköszöntötte a háziakat, majd felmutatott egy borí-tékot. Úgy fogta két göcsörtös ujja között, minthavalami undorító csúszómászó lenne. - Posta gyütt, uram. Frank Kelly, a trimi lovas-postás hozta. Aszongya, az angoloktó gyütt - mond-ta színtelen, reszelős hangon.Molly átvette tőle a borítékot, s az öreg sietvetávozott. Az asszony lelkesen látott a levél felbon-tásához. Scarlett. Scarlett drágám, ez a gróf úrtól jött -lelkendezett. - Jaj, olyan izgatott vagyok, vajon mitír!? Talán csak nem idejön? Scarlett semmit sem szeretett volna kevésbé,mint hogy Luke Fenton megjelenjen, s neki megkelljen magyaráznia, miért nem hajlandó hozzá-menni. Ám nagyon hamar feltámadt benne a dac.Dehogy fog ő magyarázkodni annak a szörnyeteg-nek! Egyszerűen bejelenti, hogy megváltoztatta aszándékát, és kész. Aztán. ha akar. hát gondolkod-jon el ő maga a lehetséges indokokon. Nem is figyeltMolly locsogására. - Scarlett,drágám, hallod? - kérdezte immár har-madszor az asszony. - Fenton gróf hamarosanidelátogat, hogy láthasson téged, hát nem pompás?Gondosan összehajtogatta a levelet, s ruhájábarejtette. nehogy védencének eszébejusson elkérni.Ugyanis Luke Fenton nem egészen ezt írta. Arrakérte Donahue-ékat, hogy sürgönyözzenek neki 105 minél hamarabb menyasszonya állapotáról. mert,ha nem látszik javulás, ő a maga részéről egyelőrelemondja az esküvői előkészületeket,s elutazik akontinensre. Amennyiben gyógyulás mutatkozik,úgy ettől eltekint, és a sürgöny kézhezvétele utánszemélyesen utazik Írországba, esetleg Seagravedoktor társaságában. A levél egyáltalán nem úgy hangzott. mintha egyaggódó szerelmes írta volna. mi több. meglehető-sen rideg hangvételű volt. így Molly nem kívántaScarlett elé tárni. Úgy döntött, bőven elég annyitelmondani hogy jön a gróf, hiszen ezzel nem állítvalótlant, ám elkendőzi a kellemetlenségeket.Scarlett a maga részéről egyáltalán nem tartottaolyan pompásnak a hírt. Mérhetetlenül fáradtnakérezte magát. képtelennek arra, hogy bármiféleproblémával szembenézzen. Épp elegendőek voltakneki saját lidércei, melyek csillapíthatatlan ét-vággyal marcangolták a lelkét. Nem tartotta elégerősnek magát ahhoz, hogy megmérkőzzék LukeFentonnal. A kilmessani gróf túlságosan kemény ellenfél.erre jól emlékezett. Sokáig, ó, de milyen sokáigálltatta magát azzal, hogy magába bolondítja aférfit, s ő lesz az első - és vélhetőleg egyetlen -asszony, aki összetöri a hírhedt nőcsábász szívét.Mekkorát tévedett! A gróf nem hogy nem hódolt beneki, de alaposan a lelkébe is gázolt szinte hihetet-len "üzleti" ajánlatával. Úgy érezte magát, mintha kirántották volna lábaalól a talajt. Nem maradt férje, gyermeke, otthona.Nem maradt semmije. El sem tudta képzelni, mihezis foghatna mindezek után. Van-e még bárminekértelme ebben az életben? A halál gondolatát per-sze elutasította, elképesztően erős életösztöneszinte töretlenül vészelte át a tragédiát. Mégis...mégis, talán legjobb lenne leszámolni mindennel.Az azonban teljesen egyértelmű, hogy Luke Fen-ton jéghideg ajánlatai most semmiképpen nemhiányoznak neki. Attól félt, ha megjelenne a férfi,s belekezdene a házasságról alkotott elképzelései-nek fejtegetésébe, bizony nem tudná türtőztetnimagát, és belevágna valami súlyos tárgyat abba afölényesen pimasz képébe. A szívében váratlanul felébredő düh jótékonyanelüzte a fásult bánatot, s ha jobb kedvre nem isderült legalább összeszedte magát kissé. - Ó igazán? - nézett Mollyra halovány mosollyal. - Valóban remek! Csak tudod... kissé fáradt vagyokmég. Nem hiszem hogy bírnám az izgalmakat...meg hát, Luke-nak sem lenne túlságosan nagyöröm így látni engem. Ám Mollyt nem lehetett már szándékától eltérí-teni. Eltökélte, hogy nem fogja ölbetett kézzel nézniaz esküvő esetleges meghiúsulását. A kilmessanigrófnak jönnie kell mese nincs! - Ugyan; drágám, hát mégcsak most írt! Mireideér, te már remekül leszel és nem lesz semmibaj. Sose izgasd magad én majd mindent megszer-vezek. Te csak pihenj. Neked most nincs másdolgod mint hogy összeszedd magad! - Molly anyaigyengédséggel igazgatta védence vállán a kendőt,miközben beszélt. Scarlett arcán csúf fintor futott át, de szerencsé-re sem Robert, sem asszonya nem vette észre.Egyáltalán nem töltötte el örömmel a gondolat,miszerint Molly "majd mindent megszervez". Mássem hiányozna! Mindazonáltal ismét csak felmo-solygott az idősebb nőre. s biztosította róla, milyenremek lesz mindez. Ugyanakkor, először csak óvatosan. utóbb egyreerőszakosabban, felbukkant benne a vágy, hogyvisszatérjen Amerikába, Tarára. Döbbenetes erővelrohanta meg a honvágy. Bár tudta, hogy apja ésédesanyja, a szívének gfontosabb két ember márnem vigasztalhatja, mégis enyhülést remélt a ked-ves emlékű családi birtoktól. Lidérces álmaiban, arévület hosszú heteiben persze Tara is kísértetekbirodalmaként jelent meg. de a fehérre meszeltfalak között a valóságban azért mégiscsak a békeés megnyugvás lakozik. Legalábbis így gondoltamost, elhagyottan és elárultan, a zord ősz köze-ledtével. 106 107 5. Végtelen, mélységesen sötét labirintusban tévely-gett. Szűk, nyirkos, hideg folyosókon. Időnkéntformátlan, fekete alakok bukkantak fel előtte, shevesen integetve csalták maguk után egyre bel-jebb. Egy ideig mintha derengett volna a hátamögött némi fény, de hamarosan eltűnt, s nemmaradt más, csak a tudattalan, néma rettegés.Üvölteni szeretett volna félelmében, de nem jött kihang a torkán. Sokáig, nagyon sokáig kóborolt.Ez lenne a halál? Mindörökké ezeken az alvilágifolyosókon kell vándorolnia? Ez lenne a büntetésvétkeiért? Vagy ez csupán a kezdet, s minél mé-lyebbre jut, annál nagyobb borzalmak várnak rá?Megtorpant volna, de nem tudott. Sodródott,egyre csak sodródott a végtelen sötétségben. Víz-csobogást. folyó zúgását hallotta folyamatosan. Afolyó körülölelte, elborította. Kimosott mindent azagyából. Mindent, mi addigi életére vonatkozott.Névtelen senki lett, egyetlen csupán azok közül, kikCharon ladikjára várakoztak az alvilági folyó, aSiyx partján. Hosszú sorokban álltak a haláloninnen, az életen túl, s türelmesen várták a Révészt.Aztán egyszerre kavarodás támadt. Talán né-hány szerencsétlen lélek megpróbált szembesze-gülni sorsával, talán csak a pokol urai szórakoztak,amikor előhívták az alvilág kapuját őrző kutyát,Cherberost. A sárkányfejű, lángleheletű démondühödten vetette magát a szerterebbenő árnyala-kokra, eszeveszett csaholása betöltötte az éjsötétterét. Csak ugatott, erre csak ugatott.Aztán csend lett. Na csend. A rend visszaállt.Charon ladikján ringatózott immár. Csendesencsobogott alatta a folyó. Közeledett a másik part.És nem volt már több félelem, és nem volt már többremény. Öntudatlan, névtelen árnyék. múlt nél-kül, Jövő nélkül. Új hangok csendültek. Messze. ó nagyonmessze. Kezek érintették. Meleg kezek. Forgatták.emelték, vitték. S a hangok egyre csak szólongat- ták. Megriadt. Mit akarnak vele? Mi ez az új kínzásmegint? Miért nem hagyják megérkezni oda. ahováimmár tartozik? De semmit nem tehetett. Bábu volt, akarattalan.néma árny. Türnie kellett, hogy ide-oda rángassák.Újra a folyosók. Hidegek, üresek. De a hangokmost elkísérték. Vezették. Nem volt többé egyedül.A hangok erőt adtak neki. Újra feltűnt a derengőfény. Ezúttal előtte. Lassan, botladozva de arrafeléhaladt. A fényben alakokat látott. Fehér. halvány-kék, vagy talán ezüstruhás alakok álltak ott, és őt hívták. Testének újra súlya lett. Elárasztotta a fájdalom.Felnyögött. Hallotta saját hangját. Sós folyadékcsurgott a szájába. Sírt. Egyre csak sírt. - Jól van, jól. Nincs semmi baj. Most már mindenrendben lesz - dünnyögte kedvesen Meredith. Majdhátrafordult, s felkiáltott. - Mary, Mary! Magáhoztért! Hívjátok gyorsan Bold doktort!A folyosóról futó léptek zaja hallatszott, s távolo-dó hang válaszolt: - Igenis kisasszony, megyek! A férfi kinyitotta szemét. Fekete. csapzott hajaelőbukott a homlokát fedő kötés alól, s egykorcserzett-barna, most azonban halálosan sápadtarcába hullt. Markáns vonásait eltorzította a ha-láltusa, valaha gunyoros, mélytüzű. fekete szememélyen üregébe süppedve, fátyolosan tekintett avilágba. 109 Egy kedves, aggodalmas, ám szépnek nemigennevezhető leányarcot pillantott meg először. Nagy,melegbarna szempár nézett vissza rá, a szabályta-lan vonalú, keskeny száj mosolyra húzódott. Amosolytól táncba kezdtek a pisze orron a szeplők.Az arcot barna, egyenesszálú haj keretezte, melyetvöröses glóriába vont az ablakon betűző nap fénye. - Isten hozta, uram - mondta őszinte örömmel alány. - A nevem Meredith Baldock. Ez itt a RoyalSeal birtok, Thomas Baldock uradalma.A férfi szóra nyitotta cserepes ajkait. de csakrekedt hörrenésre futotta erejéből. Gúnyos gri-masszal nyugtázta kudarcát. Hatalmas összponto-sítással újra megpróbálta. - Tudja én kivagyok... - hörögte alig hallhatóan.Meredith nem értette. - Ne erőlködjék. kérem. Ráérünk még beszélget-ni. Csak azért mondtam el, hol van, hogy ne aggód-jék. Majd később, ha már jobban lesz, elmondjakicsoda ön. és hogyan szerezte azt a golyót. Mostmár minden rendben lesz, meggyógyul hamar.A sebesült arcán rémület tükröződött. Pupillájakitágult, keze megrándult a takaró alatt. - Ne'tom vaggyok én... - kiáltotta torz hangon. -Netomm... Karja most már cséphadaróként csapkodott,mindenáron megpróbált felkelni. Hánykolódásacsak azt eredményezte, hogy párnástól-paplanos-tól lezuhant az ágyról, hiába kapott utána Mere-dith. Nagyot koppant a padlón, s azonnal elcsen-desedett. Ismét elvesztette eszméletét.A lány sikoltva hívta Bold doktort. A nevéhezméltóan pocakos, ősz zilált hajú. piros arcú doktorekkor már a lépcsőn kapaszkodott felfelé, s a lányrémült kiáltását hallva futásnak eredt - máramennyire kora és termete ezt lehetővé tette.Együttes erővel emelték vissza az idegent azágyra, aztán Bold doktor távozásra szólította fel alányt. Hosszasan ügyködött odabent, miközbenMeredith az ajtó előtt sétált nyugtalanul fel-alá.Maga sem értette igazán az izgalóm okát. Igaz,hetek óta ápolták már az ismeretlen sebesültetRoyal Seal falai között, s ő elszántan kivette részéta gondozásban. Szinte betegessé fokozódott bennea vágy. hogy a férfi végre magához térjen, megszó-laljon, felfedje kilétét, elmesélje történetét.Hosszú napokon át ült mellette, figyelte nehéz,szaggatott légzését, lázálmoktól rángatózó arcát,törölgette verejtékes homlokát. nedvesítette száraz ajkait. Bold doktor magyarázott ugyan valamit ócskapuskáról. szerencsés rögről, koponyacsontban el-akadt golyóról, miután hosszú órákon át tevékeny-kedett segédjével a folyópartról felcipelt, eszmélet-len férfin, mindazonáltal nem biztatta őket hiúreményekkel. Úgy vélte, Isten csodatételének lennetekinthető, ha az ismeretlen felépülne.S lám, oly hosszú küzdelem, annyi gyötrelmesvárakozás után most végre magához tért. Mere-dith-t gyötörte a kíváncsiság. Ki ez az ember? Mitörtént vele? Hogyan került a csónakba? Millió ésmillió kérdés kavargott benne kitörésre készen, ámvasfegyelemmel visszaszorította őket. Nem szabada sebesültet ilyesmivel fárasztani, feleslegesen fel-izgatni. Szemmel látható. hogy korántsem lehetmég gyógyultnak tekinteni. Végzetesen felizgatjaminden. ami sebesülése körülményeire emlékezte- ti. Meredith-t végtelen szánalom kerítette hatalmá-ba. Szegény ember! Vajon miféle borzalmakon me-hetett keresztül? Vajon hol és kik siratják őt? Nemfiatal már, biztosan van családja. Felesége, gyere-kei, akik halottnak hiszik és gyászolják. Vagy őkmaguk is áldozatává lettek az erőszaknak, mely aférfit ide juttatta? Megannyi szörnyű titok, melyekre a válasz mégmindig késik! Bold doktor szuszogva lépett ki a szobából. Biz-tatóan mosolygott a lányra. 110 111 - Ez az ember a természet csodája! - mondta.miközben feltűrt ingujját hajtogatta vissza. - Vas-ból van a szervezete. hamarosan felépül.Meredith boldogan nézett rá, de hamar elkomo-rult az arca. - De a beszéde, doktor... Olyan furcsán beszél,semmit sem értek. Mintha elfelejtett volna beszél- ni... A pocakos ember vállat vont. - Hát, az meglehet, én nem hallottam. Egy ilyensebesülés után az égvilágon minden megeshet.Csak reménykedni tudunk. Bízni a szervezete ere-jében, és Isten könyörületességében.Meredith lehajtotta fejét. Nem szabad telhetet-lennek lenni. Hiszen már az is hatalmas eredmény,hogy egyáltalán magához tért, és valamit megpró-bált elmondani. Mindenki halottnak hitte, amikorvéres fejjel, hideg testtel hevert a nappali pamla-gán, miután a béresek felcipelték a csónakból. Ésmost mégis magához tért. Isten meghallgatta azimákat a könyörgést az idegen életéért.A lány ismét felpillantott az orvosra. - Imádkozni fogok, doktor, ahogy eddig is tettem.Hiszek benne. hogy meggyógyul - mondta halkan.Doktor Bold elmosolyodott. Végigsimított a lány haján. - Most már én is, gyermekem. Bármilyen osto-baságnak tűnik, én is így hiszem! - mondta jóked-vűen. - De hosszú időnek kell még eltelnie, mireteljes ember lesz belőle. - Szóval megússza - bólogatott David Caledon,miután Meredith-től értesült a hírről. - Az öreg Bolddoki helyrehozta. Igazán szép teljesítmény. külö-nösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tudománylegfrissebb eredményei nemigenjutnak el egy Íror-szági orvoshoz. A felszerelésről már nem is beszél- ve. 112 - Ugyan, David ne legyen ilyen fellengzős - fedteMeredith. - Bold doktor igazán jó orvos, és nagyonkedves ember. David vállat vont. - És mondott már valamit a védence. vagy mégmindig néma? - kérdezte némi malíciával, de a lánynem vette észre hangjának élét. - Nemigen tud még beszélni, bár próbálkozottmár - felelte az emlék hatására elfelhősödő arcal. - Majd megtanítja. nem igaz? Amennyi időt mel-lette tölt, ez igazán nem lehet akadály - jegyeztemeg a fiú. Meredith megdöbbent. - No de. David - nyögte. - Igazán nem értemaz ember haldoklott. Szüksége volt a segítségre,nem hagyhattuk magára! - A cselédekre is hagyhatta volna, azt gondolom.Ki tudja, miféle jöttment alak ez - kezdte BranCastle ifjú ura. de a lány haragvó arcát látvagyorsan visszakozott. - No. mindegy, elvégre azttesz. amit jónak lát. - Igen, David. magam is így gondolom - mondtaMeredith tőle szokatlan keménységgel. - Nem hi-szem, hogy bárki megróhatna azért. mert segítet-tem egy haldoklónak visszatalálni az életbe! Mégmaga sem vethet ilyesmit a szememre, bármeny-nyire is jóbarátok vagyunk. A fiú felöltője gombját morzsolgatta, nem nézetta lány szemébe. - Igen, igen - motyogta. - Hát éppen ez az. Ami abarátságot illeti, hát... szóval én már rég szerettemvolna mondani.:. Meredith megszorította a karját és elmosolyo-dott. Félrebillentett fejjel, kedvesen nézett a fiatal-emberre. - Ej, David, mivégre ez a buta civakodás - mond-ta. - Sokkal jobb barátok vagyunk mi annál, sem-hogy ilyesmin összevesszünk. Nekem fontos, hogyaz az ember meggyógyuljon! Hiszen mégiscsakén találtam rá, nekem köszönheti, hogy nem pusztultel a folyón. 113 Felpillantott, végignézett a zöldellő dombokon.Szemét könnyek lepték el, úgy folytatta. - Olyan csodálatos dolog ez David. Meg kellértenie! Van egy ember, akinek az élete részbenrajtam is múlott... ugye érti! - Persze. Persze, hogy értem - felelte Bran Castleifjú ura, s nagyon igyekezett, hogy rekedt hangjameggyőzőnek tűnjék. Meredith tehát továbbra is hosszú órákat töltöttaz idegennel, aki - bár egyre többször volt öntuda-tánál - első feleszmélése óta nem volt hajlandómegszólalni. Csak nézett a lányra lázasan csillogó.mélységesen szomorú szemmel. s hiába beszélthozzá Meredith, tanújelét sem adta, hogy értené.Harmadik hete ápolták már a sebesültet a birto-kon. A politikai helyzet országszerte változatlanvolt a zavargások tovább gyűrűztek. Egyes grófsá-gokban, mint például a Meath-el szomszédos Mo-naghan county-ben valóságos kis háborúk alakul-tak ki a parasztok és a katonaság között. Az Írekpersze sehol sem tudták sokáig tartani magukat,fegyveres megmozdulásaik sorra elbuktak. Hiábapróbálta összefogni. irányítani őket a FeniánusTestvériség, hiába szerettek volna a vezetők végreösszehangolt megmozdulásokat, ezúttal sem jár-tak sikerrel. Híre jött. hogy Ballyharára is bevonult az angolhadsereg, s véres csatában szinte mind egy száligkiirtotta a felkelőket, akik nem egészen egy hónap-ja elűzték úrnőjüket. s több vöröskabátos katonátmegöltek. Szép lassan minden lázadó falu erre a sorsrajutott. Egyre több lett a ledöntött ház, az elhagyottföld. az árván maradt gyermek. Royal Sealt isellepték a menekültek, de Thomas Baldock mostmár mindenkit eltanácsolt. A birtok nem bírt eltöbb hitelből élő éhes szájat.Meredith naponta többször is meglátogatta be-tegét, s ha ideje engedte, a virágmintás gobelinhuzatú karszékbe telepedve beszámolt neki ezekrőlaz eseményekről. Titkon azt remélte, a hírek köztszerepel majd olyasmi is. ami kibillenti a férfitegykedvű némaságából. De az idegen csak elmosolyodott, amikor a lánybelépett az árnyékos szobába. aztán tekintetét Me-redith arcán nyugtatva csak hallgatta őt. - Én tudom, hogy Thomas bácsinak igaza van,amikor azt mondja, hogy nem fogadhat be többgyereket és asszonyt. de nekem mégis megszakada szívem, ha látom ezeket a szerencsétleneket.Olyan sokan vannak és olyan nyomorúságosak!Férjeik, felnőtt fiaik vesztek oda a csatározások-ban, őket magukat pedig elűzték a földjeikről, há-zaikat lerombolták, felgyújtották. Földönfutók let-tek. koldusok. Senki sem fogadja be őket, hiszennem képesek annyi hasznot hozni, mint a férfiak,mégis étel és fedél kell nekik. Mi lesz így velük? -merengett a nevelőnő csendes délutánokon át, s alábadozó hallgatta őt. A lány néha kérdezni próbált. - És magával mi történt? Honnan jött, hogyhívják? Nem akar beszélni? Nem tud? De hiszentud, hallottam, amikor legelőször magához tért!Nem érti, amit mondok? Nem beszél angolul? -faggatta. A férfi csak szomorúan elhúzta száját, s lehunytaszemét. Oly sokszor ismétlődött már mindez, mint-ha valami színházi előadásra gyakorolnák. Érthetővolt hát a lány döbbenete. amikor az idegen egyszercsak megszólalt. Alkonyatkor történt, azon a napon, amikor Da-vid Caledon végre kiharcolta, hogy meglátogathas-sa az ismeretlen sebesültet. Meredith sokáig vona-kodott, nem akarta, hogy betegét bármi is felizgas-sa, ám Bran Castle ifjú ura addig erőszakoskodott,amíg be nem adta a derekát. David Caledon tehát egy napsütéses délutánbevonult a betegszobába, a ház verandáján hagyvafegyveres kísérőit. Elegáns volt, frissen fésűlt,mélységesen előkelő és hideg. Egyszóval: féltékeny.Hosszas hümmögések közepette bemutatkozott - nem .felejtette el megemlíteni jelentősebb felme- 114 115 nőit sem - majd leereszkedően érdeklődött a beteghogyléte felől utóbb megkönnyebbült sóhajjal aj-kán távozott. Viselkedése semmiben sem különbö-zött egy vetélytársa előtt parádézó japánkakasétól.Tettére mindössze egyetlen mentséget hozhatott felfülig szerelmes volt Meredith Baldockba, s majdszétvetette a düh, hogy a jöttment idegen ennyireleköti a lányt. Miután Meredith kikísérte a fiút - leplezve felhá-borodását, melyet a Davidtől merőben idegen ma-gatartás váltott ki - visszatért a betegszobába.Meglepetten tapasztalta, hogy a férfi elhagytaágyát, s a gobelinhuzatú karszékben üldögél, Tho-mas Baldocktól kapott házikabátjában. - Ki volt ez az öntelt keljfeljancsi? - kérdezte halk,rekedt, de tisztán érthető hangon.Meredith lélegzete elakadt. Kezét szájához emel-te, elhaló kiáltás tört fel torkából. Elvörösödöttarccal dadogott egy darabig, aztán kirobbant belőlea nevetés. Úgy kacagott, hogy még a szeme iskönnyezett belé. Az idegen kissé félrebillentett fejjel, gunyorosfélmosollyal ajkán némán figyelte őt. - Jaj, uram, bocsásson meg nekem - fékezte meghirtelen jókedvét a lány. - Szörnyen modortalanvagyok tudom, de nem tehetek róla...A férfi szélesen elmosolyodott. - A vidámság drága kincs - mondta halkan - megkell hát becsülni. - Ó, én igazán nem is tudom, mit mondjak -sütötte le a szemét zavartan Meredith. - Tudja,olyan sokszor elgondoltam, mit fog majd mondani,amikor végre megszólal! Mi lesz az első szava hoz-zám . meg ilyesmi. És most... - És most - vágott szavába a sebesült - mostrajtam a bocsánatkérés sora. Valóban, nem ilyes-mivel kellett volna kezdenem a társalgást. Elnézé-sét kérem hát, amiért nem tartottam kordában azindulataimat. Elhallgatott, lehajtott fejjel a szőnyeg mintáittanulmányozta elmélyülten. Amikor kisvártatva is-mét felpillantott, mély szomorúság tükröződöttszemében. - Köszönöm kisasszony, amit értem tett - mondta - alighanem az életemet köszönhetem önnek éscsaládjának. Nem hiszem, hogy lennének szavak,melyek kellőképpen kifejeznék hálámat. Remélem,megadatik nekem, hogy egyszer, valamilyen módonmégiscsak kifejezzem... - Jaj, uram, ne hozzon zavarba! - szólt pirulva anevelőnő. - Nem jár azért köszönet, mert ápoltuk arászorulót. Bármelyjóérzésű család ezt tette volnaa helyünkben. Kérem, legyen olyan jó és ne mond-jon több köszönetet. Inkább, hálából, mesélje elnekem a történetét, ha meg nem sértem a kéréssellMeredith minden erejével igyekezett úrrá lennikínzó kíváncsiságán. ám bármennyire szégyellte is,nem bírta lenyelni kérdéseit. - Kicsoda ön? Hol van az otthona? Hogyan sebe-sült meg? A férfi hallgatott. Csak nézte a lányt, arcánmintha félelem tükröződött volna. Meredith nemértette. - Nem lett volna szabad ilyen neveletlennek len-nem - mondta szégyenkezve. - Én igazán nemakartam megbántani, de... Az idegen felemelte kezét, intett, akár a karmes-ter, amikor véget vet a zenének. - Ugyan, ne mondjon ilyeneket kisasszony - szóltrekedten. - Semmiféle hibát nem követett el. Ellen-kezőleg, nagyon kedves, hogy érdeklődik felőlem.Ám nem a faragatlanságom miatt nem mutatkoz-tam be mindeddig... Elhallgatott. Tekintete Meredith pillantását ke-reste, s mikor elfogta, hosszan nézett a lány sze-mébe, míg az riadtan el nem fordult. - A szomorú helyzet az, kedves Baldock ki-sasszony - folytatta mondandóját a sebesült, hang-jában a kétségbeesés zöngéivel - hogy ezeket akérdéseket én azóta ismételgetem magamban,amióta először magamhoz tértem... - Jaj, Istenem... - suttogta a lány. 116 117 - A válaszokat azonban nem ismerem. Nem.nem.emlékszem rá, ki vagyok és honnan jöttem. Ez ahelyzet kisasszony. - fejezte be az idegen, s ismétlehajtotta fejét. A homlokát övező kötés alól verej-tékcseppek gyöngyöztek elő. A lovagkor hangulatát idéző ebédlőben hármanültek a hatalmas tölgyfaasztalnál.Thomas Baldock, mint mindig, ezúttal is a gaz-dagon faragott karszéket választotta. Balján Bolddoktor fészkelődött, orrán egyensúlyozva pápasze- mét. A Royal Seal-i gazda jobbján szikár, sötéthajú,sápadt férfi ült. Némileg tanácstalan arckifejezés-sel szemlélte környezetét, ujjai idegesen babráltaka fejét borító kötésen. Székének két vaskos, fara-gott kőrisfa sétabot támaszkodott. - Nos hát, uraim - szólalt meg Bold doktor,miután végre sikerült viszonylag kényelmesen el-helyezkednie - a szomorú valóság az, hogy tiszteltbetegünk részleges emlékezetkiesésben szenved.Ez nem is vitás. Heves bólogatással kísérte mondandóját, mint-ha saját magát kívánná meggyőzni szavai igazáról. - Ennek okán nem tud nekünk beszámolni arról,ki is ő valójában, honnan érkezett közénk, s mitörtént vele. Úgy tűnik, emellett elfelejtett más, azelőbbiekhez képest kevésbé fontos dolgokat is, me-lyek azonban elegendőek ahhoz, hogy megkeserít-sék életét. Thomas Baldock összeráncolt homlokkal hall-gatta a pocakos embert igyekezett kiszűrni a lé-nyeget tudományos előadásra emlékeztető beszé-déből. A rövidke szünetet kihasználva közbe kívántkérdezni, a doktor máris folytatta. - Nem vitás, hogy az említettjelenségek annak atraumának következményei, melyet betegünk el-szenvedett nevezetesen a puskagolyótól eredő se-besülésnek. - Ezt tudjuk, kedves doktor, de mi lesz később?Miben lehet reménykedni? - vágott közbe ThomasBaldock, kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet.Bold doktor megakadt. Előrehajolt, levette pápa-szemét, s energikusan tisztogatni kezdte, szemre-hányó pillantásokat vetve a házigazdára. - Igen, igen. Mi lesz később? - kérdezte izgatottana sötéthajú férfi is, s az asztal felett áthajolvamegragadta a doktor karját. A pocakos ember feldúlt arccal nézett hol rá, holRoyal Seal urára. - Hogy mi lesz később - mondta végül ingerültenazt... nos, azt jelen pillanatban még nem tudha-tom. Hasonló esetekből kiviláglott. hogy van esélyaz emlékezet visszanyerésére. Ez azonban... - Ez azonban ?! - kiáltott fel az idegen, megszo-rítva Bold doktor karját. - Ez azonban korántsem bizonyos - fejezte be apocakos férfi, miközben megpróbálta lefejteni ma-gáról a karjába mélyedő ujjakat. Döbbenten ta-pasztalta, hogy ez korántsem könnyű feladat. Azismeretlen még így, a súlyos sebesülés, a hetekenát tartó fekvés ellenére is meglepően erős volt. Adoktor hálás sóhajjal nyugtázta, hogy a kéz végreönszántából elengedi, s az idegen visszaül helyére.Hosszú időre csend telepedett rájuk. Bold doktorfancsali képpel simogatta megszorongatott karját,a sötéthajú férfi zordan meredt maga elé, ThomasBaldock pedig hol egyiküket, hol másikukat szem-lélte elgondolkodva. Odakintről behallatszott a földekről megtérőmunkások hangja: a csirkéket etető cseléd éneke,a gyermekeiket hívó asszonyok kiáltása. A boltívesebédlőben mindez összevegyült, elmosódott, gyen-ge visszhangot vert, s lágy dalként ölelte körül abentlévőket. Royal Seal ura, s a szikár idegen szinte egyszerreköszörülték meg torkukat, hogy beszédbe kezdje-nek. Thomas Baldock udvariasan intett. vendégé-nek engedve át a szólás jogát. A sebesült fejbólin-tással köszönte meg, s csendesen beszélni kezdett. 119 - Uraim, nagy hálával tartozom önöknek. amiértodaadó figyelmükkel és erőfeszítésükkel megmen-tették az életemet. Vendégszeretetük példaértékű,épp ezért nem szeretnék visszaélni jóságukkal éstürelmükkel. Úgy gondolom, mindannyiunknak azlesz a legjobb, ha mielőbb eltávozom.Felemelt kézzel vette elejét a közbeszólásnak, ésfolytatta. - Úgy vélem, előbb nyerhetem vissza emlékeimet,ha én keresem őket, s nem várok egyhelyben,ölbetett kézzel, hátha történik valami. Bár múltam-ra jelen pillanatban egyáltalán nem emlékszem,abban bizonyos vagyok, hogy nem voltam otthonü-lő ember. Kimerít. lebéklyóz a tétlenség. El kellmennem, hogy megtaláljam önmagam!Elhallgatott, hátradőlt székében.Thomas Baldock kérdő tekintettel nézett Bolddoktorra. A pocakos férfi felvonta szemöldökét ésnagyot sóhajtott. - Nos, attól tartok, drága uram - kezdett beleújabb eszmefuttatásába - bármennyire is igazatadok önnek, mégsem támogathatom ezen elképze-lését. Bár egyszerűen csodálatraméltóan gyorsanjavul az állapota, s tér vissza az ereje, felelősségemteljes tudatában jelentem ki: ha most nekiindulnaa nagyvilágnak, az egyenesen öngyilkosság lenne!Mint kezelőorvosa, a lehető leghatározottabban el-lenzem a tervét! Bold doktor ingerült bólogatással nyomatékosí-totta mondandóját, mutatóujját harciasan az ide-genre szegezve. - Sokkal helyesebbnek tartanám - folytatta - haegyelőre itt maradna, egészségesen étkezne, sétál-gatna, sokat pihenne. Ezalatt mi majd érdeklő-dünk a környéken, s beszámolunk az eredményről.Elbeszéljük majd a közelmúlt eseményeit is, sokesetben segít, ha a beteg ismerős témáról hall. Hamindezek ellenére semmi emléke nem tér vissza,még mindig elindulhat az orra után, drága uram.Feltéve persze, ha elég erősnek találom!A sebesült csendesen hallgatta a jó doktor dör-gedelmét. Szája sarkában mosoly bujkált, szemederűsen csillogott. A halállal vívott kegyetlen küz-delem átrajzolta ugyan vonásait, de egy jó ember-ismerő már felfedezhette arcán eredeti jellemét. Amindenen átsegítő cinizmus, a hetyke nemtörő-dömség, s a konok elszántság - bár csak csíráiban - már ott ült a betegségtől szürkére festett arcon. - Rendben van, doktor - mondta rövid hallgatásután. - Amennyiben igen tisztelt házigazdánknaksincs ellenére, megfogadom tanácsát, és maradokmég egy ideig. Nagyon remélem, állapotom hama-rosan lehetővé teszi, hogy bekapcsolódhassak abirtokon folyó munkába, és Baldock úr segítségérelegyek. Ez számomra is könnyebbé tenné a helyze-tet, nem érezném annyira kínosan magam... - Ugyan már, ne mondjon ilyet - szólt közbe RoyalSeal ura bosszúsan, ám a vendég nem hagytaannyiban. - De mondok, igenis mondok. Bár még csak rövidideje tudom figyelemmel kísérni az eseményeket,azért tisztában vagyok a nehéz körülményekkel,melyek mostanában a birtokot sújtják - mondtakomolyan. - Meredith kisasszony volt olyan jó, és napontabeszámolt mindenről - persze nyilvánvalóan nemazért, hogy én az iménti következtetésre jussak -tette hozzá mosolyogva. Thomas Baldock hümmögött valamit, miszerintnyilvánvalóan nem fog egy sebesült vendéget dol-goztatni, akármennyi probléma adódik is, de azismeretlent már más kérdés foglalkoztatta. - Azt hiszem - mormolta elrévedő tekintettel -azt hiszem, nem vagyok teljesen járatlan a birtok-vezetés ügyeiben. Olyan ismerősnek tűnik min-den... Volt dolgom munkásokkal. Sokat kellett ve-lük vesződni. Igen... igen, még puskával is ha-donásztak egyszer! A másik kettő figyelmesen hallgatta. Bold doktorelőrehajolt, mutatóujjával a levegőt böködte. 121 - Ez az, barátom, ez az! - kiáltott lelkesen. Látja.erről beszéltem. Megjönnek az emlékei, meglátja.ha lassacskán is. Nem kell ahhoz mindjárt világgá mennie! Ám az idegen nem figyelt rá. Lehunyt szemmellehajtott fejjel üldögélt székén. Egy kósza emlékkelküszködött. "Sovány, ápolatlan férfiak üldögélnek egy tera-szon. Foltos, megfakult nadrágba bújtatott lábuk-nak támasztják puskáikat. Egyikük megmozdul, sbarna dohánylevet sercint a fűre egy magas, ele-gánsan öltözött férfi finom lovaglócsizmája elé.Düh vérvörös hullámai. A hang, mely felcsendül,mégis halálosan nyugodt. - Hálát adhatsz a jóis-tennek, Cilneh Dawkins, hogy nem a húgomattaláltad el. mert akkor megöltelek volna. - Hidd el,elszántság, visszafojtott feszültség. Az elegáns férfimögött még ketten jönnek. Enyhe parfümillat száll." - Gondolkozzék csak - magyarázott Bold doktorrendületlenül. - Sokszor teljesen jelentéktelen em-lékképek kerülnek előtérbe, de az nem baj. Csakvigyázzon. nehogy téves következtetéseket vonjonle belőlük. Van ideje. Pihenjen és gondolkozzék. Denehogy megerőltesse magát! Csak lassan, nyugod-tan. Semmit sem szabad erőltetni.A sebesült felpillantott. Tétován nézett körül,mint aki álomból ébred. Tudta ugyan, hogy a dok-tor beszélt hozzá, de fogalma sem volt, miről lehe-tett szó. Élénk bólogatásba fogott hát, s igyekezettfigyelmes arcot vágni. Szorult helyzetéből Meredithérkezése szabadította ki. A lány halkan dúdolva közeledett odakintről.Mindeddig a gyermekekkel sétált. Halványkék nyá-ri ruhája gyenge levendulaillatot árasztott, hajábaapró levélke akadt egy folyóparti bokorból. NyilvánPeter után kellett kutatnia megint. A hűvös ebéd-lőben szinte érezhető volt a felhevült testéből áradó meleg. - Jaj, bocsánat - kapta szája elé kezét ijedten,amikor megpillantotta a férfiakat - most megza- 122 vartam a beszélgetést! A cselédek nem mondták,hogy nem szabad bejönni... Nagybátyja mosolyogva intett felé. - Gyere csak, bogaram, gyere bátran. Dehogyiszavarsz, mi több, öröm téged látni nekünk, mogor-va férfiembereknek. Igazam van, uraim? - fordulta másik kettő felé, s közben csak úgy sugárzott abüszkeségtől. A vak is láthatta. mennyire odavanunokahúgáért. Meredith pirulva köszönte meg a kedveskedést,azután sorban üdvözölte a jelenlévőket. Rajta kívülsenkinek nem tűnt fel, hogy hangja megremegett,amikor az ismeretlenhez ért. Egyre kevésbé értettesaját magát. Nagybátyja unszolta, maradjon velük, vidítsa felvégre a borongós hangulatot, de ő nem mert továbbmaradni. Attól tartott. annyira elhatalmasodik raj-ta a különös gyengeség. hogy mindenki számárafeltűnő lesz. Különösen az idegen éjsötét, vesébe-látó pillantásától félt. Elnézést kért tehát, s eltávozott arra hivatkozva,hogy a séta során túlságosan felhevült, ezért sze-retne átöltözni. Sültbolondnak nevezte magát, amiért még kifelémenet is hátában érezte az ismeretlen fürkészőtekintetét. Meredith Baldock sokáig nem akarta elismerni, devégül kénytelen volt bevallani magának: valamivégérvényesen megváltozott, amióta az ismeretlenférfit kimentették a csónakból. s ápolni kezdték.Nem tudott nevet adni az elégedetlenségnek.nyugtalanságnak, ami folyamatosan gyötörte. Lát-szólag mit sem változtak napjai. Ugyamúgy tanít-gatta a gyerekeket. ugyanúgy sétálgatott velük.mint azelőtt. Ugyanúgy fogadta Davidet, s ugyan-annyit beszélgettek, mint régebben. Az ídill, a me-leg. megbolygathatatlan nyugalom azonban mégisodalett. 123 Bármilyen beszédtémát hozott is fel a fiú. Mere-dith már semmiben nem lelt igazán örömet. Igye-kezett figyelmesnek látszani kérdéseket feltenni,válaszolgatni nehogy Bran Castle ifjú urát meg-bántsa. Ám ha a verandán felbukkant a sebesült,hogy két botjára támaszkodva lassan, nehézkesenelballagjon a folyóig meg vissza, ha látta verejtéke-ző arcát, amint megpróbál rájönni valami egyszerűtárgy nevére és rendeltetésére. ha megpillantottakarszékében ülve, mikor remegő szájjal. lehunytszemmel küzd valami gyökértelen. sötét emlékkel,bizony minden erejére szüksége volt, hogy utánakellő érdeklődést mutasson például a reneszánszfestészet iránt. David Caledon persze nem volt annyira ostoba,hogy mindezt ne vegye észre. Forrongott benne avisszafojtott düh. féltékenysége lassacskán kezdettúri neveltetése fölé kerekedni. Haragját mit semcsillapította a tény. hogy ellenfele ötven év körüli.jelen pillanatban félig nyomorék, és emlékezetki-hagyásban szenved. Nem volt túlságosan jó emberismerő. de figyel-mét nem kerülte el az idegen félelmetesen elszánttekintete, gunyoros. mégis vonzó mosolya. Mar-káns arcát, finomívű száját. sasorrát látva felis-merte benne a ragadozót, s jól tudta, az ilyentípusú férfiak milyen hatással vannak a nőkre.Meredith-en az első pillanatoktól kezdve észrevettea gyanús jeleket. De megfogadta, nem fogja elve-szíteni a lányt, akármi történjék is. És ha a fickónetalán olyasmit kívánna tenni Meredith-el, melya hasonszőrű alakok jólismert szokása, készen álltarra. hogy lelője akár egy veszett kutyát. Félté-kenységében odáig süllyedt, hogy Thomas Bal-docknak is említést tett gyanúiról, aki éppencsakdiplomatikus hümmögéssel válaszolt.Az idegen pedig semmi okot nem adott arra, hogybármely sötét gyanú igazolódni lássék. A végletekigudvarias volt mindenkivel. s bár mindig kitüntetőkedvességgel fordult Meredith-hez, bizalmasko-dásra soha nem ragadtatta magát.Hihetetlenül sok időt töltött azzal, hogy vissza-nyerje erejét, ura legyen gondolatainak, s pótoljonemlékeiben minden hiányt, amit csak Royal Seallakóinak segítségével tudott. Mélységes bánatáraezek között egyetlenegy sem volt, mely közelebbvitte volna önmagához. Elszigetelt emlékfoszlányok, álmok persze gyö-törték, s ezekből számtalan információ származott,de valódiságukban nem lehetett bizonyos. Gondo-san feljegyezte azonban ezeket, s naplójában egyregyűltek az adatok, melyek halványan ugyan. denyomként szolgálhattak későbbi kutatásaihoz. - Olyan furcsa a kiejtése - mondta egy alkalom-mal Meredith váratlanul. - Biztosan angol maga?Eddig azt gondoltam, a sebesülése miatt rosszulbeszél. Most azonban inkább azt hiszem. ilyen akiejtése. Nem ez az anyanyelve?A férfi vállat vont. - Látja kisasszony, erről fogalmam sincs. Még-sem hiszem, hogy más lenne az anyanyelvem, hi-szen akkor legelőször azon szólaltam volna meg,gondolom. De valahogy mégsem ismerős nekemÍrország. Az emberek. akiket álmaimban látok.nem illenek ide. Nem hinném, hogy Írországi angolbirtokos lennék. - Oly sok helyen beszélnek angolul a világon -bólintott a lány. - Születhetett valamelyik gyarma-ton is. A cserzett arca igazán nem mond ennek ellent. A sebesült felnevetett. Hófehér fogai megcsillan-tak, akár egy elégedett ragadozónak. - Nos, lehet. De én a gyarmat elmélettel sem értekegyet, ha nem haragszik - mondta mosolyogva. - Jaj, szörnyű ember maga - rótta meg tréfásanMeredith. - Jobbnál-jobb ötletekkel állok elő, magameg elveti mindet. Hát hogy legyen így az emberelégedett? - Tudja kisasszony - kezdte a férfi - az igazságaz, hogy halovány elképzeléseim már vannak amúltamról. Oly gyenge lábakon állnak azonban,hogy egyelőre nem kívánnék beszélni róluk. 125 Meredith izgatottan ragadta meg a karját. - Jaj, nem lehet ennyire gonosz! - kiáltotta. -Hiszen jól tudja, mennyire izgulunk magáért,mennyire szeretnénk segíteni. Ha nem mond sem-mit, hogyan érdeklődhetnénk maga után!?Az idegen védekezőn emelte maga elé karját.Megjátszott ijedelemmel mondta: - Bocsásson meg nekem, szegény bűnösnek, detényleg nem tudok semmi értelmeset mondani.Bizonyisten megígérem, azonnal vallok, ha leszmit, csak ne haraguggyék rám a naccsád! - fejeztebe az ír parasztok jellegzetes tájszólásában.Meredith hátravetett fejjel, csengő hangon kaca- gott. - Még a végén kiderül magáról, hogy vándorszí-nész volt! Azonnal utánanézetünk a környékenmegfordult színtársulatoknak - nevetett.Az idegen sértődött arccal nézett rá. - Még hogy vándorszínészt Kikérem magamnak! - Hangja oly komolyan csengett, hogy a lány rémül-ten elhallgatott. - Én csak... - kezdte ijedten, de a sebesült félbe-szakította. - Saját értékeimet ismerve, legalább a londoniShakespeare Színház vezető színésze kell, hogylegyek - jelentette ki büszkén, szája sarkában mostmár jól látható mosollyal. Meredith egy pillanatig tanácstalanul nézett rá,aztán felsóhajtott.. - Hogy lehet ilyen gonosz? Annyira megljesztett.Azt hittem, valóban megsértettem a buta tréfám- mal! - Szó sincs róla kisasszony, kérem bocsássonmeg nekem - kérte a férfi, s udvariasan meghajolt,amennyire botjai engedték. Mikor felemelkedett,szemei gunyorosan csillogtak. A lány képtelen volt eligazodni a viselkedésén.Soha nem tudhatta mikor beszél komolyan, mikortréfál mikor mulat rajta. Mégsem . bosszantotta,sokkal inkább szórakoztatta, s érdekelte őt a férfi. 126 Egyre biztosabb volt benne, hogy felesleges érteaggódnia. Ezt az embert nem olyan fából faragták,hogy meghátrálásra késztesse egy súlyos sebesü-lés és az emlékezetkiesés. Lépésről lépésre lassanvissza fogja szerezni mindazt, amit a halállal valótusakodás közben elvesztett, s mire végez, ugyanolyan ember áll majd előttük, amilyennel még egyiküksem találkozott soha. Felszegte állát, s elgondolkodva a férfire meredt.Összeráncolta homlokát, hunyorított. - Amerika - bökte ki végül. - Hát persze, hogyAmerika. - Tessék? kérdezte az idegen megjátszott értet-lenséggel. - Szerintem maga amerikai - jelentette ki a lányhatározottan. A másik elmosolyodott. - Hát ezt meg honnan veszi? Látott már amerikaitéletnagyságban? - kérdezte gunyorosan. - Még soha, de ez most nem számít. Ki Amerika elnöke? - Tessék? - Azt kérdeztem ki Amerika elnöke?- Rutherford Birchard Hayes. - Nagyszerű. Hányadik elnöke Amerikának?- A tizenkilencedik, de... - Mikor követték el a merényletet Ábrahám Lin-coln ellen? - 1865 - ben. Meredith elakadt. Hirtelen nem tudta, mit iskérdezzen még. De úgy tűnt, ennyi is elég volt, hogyemlékeket ébresszen a sebesültben.A férfi arca megvonaglott, pillantása elsötétedett.Olyan erősen kezdte szorítani a sétabotok fejét,hogy öklei kifehéredtek. - Háború - suttogta és lerogyott a karszékbe,mely mellett mindeddig állt. A lány ijedten, ugyanakkor érdeklődve figyelte. - Háború? - kérdezte értetlenül. - De hiszenAmerikában nincs semmiféle háború. 127 - Polgárháború - mondta a férfi rekedten. - Ren-geteg halott. Éhség, menekülés. ágyútűz. Nyomor.Az emberek ékszereiket adják a hadseregnek. Halálés éhség, golyóütötte, üszkös sebek. - A polgárháborúban harcolt? Hiszen az húszévvel ezelőtt volt... - Báltermek... báltermek. . - motyogta a sebe-sült - Jótékonysági bál... százötven dollárt fizettema táncért .. aranyban - Táncért? Miféle táncért fizetett ennyi pénzt?Kivel akart ilyen rettenetesen táncolni? - kérdezteMeredith egyre jobban megzavarodva. - Azt... azt nem tudom - suttogta a férfi lehajtott fejjel. Meredith nagyot nyelt. Neveltetése tiltottaugyan, hogy bizalmas kérdéseket tegyen fel egyidegen férfinak, de nem tudott úrrá lenni kíváncsi-ságán. Maga sem értette miért, de mindenáron megakarta tudni a választ. - Van... van felesége? - kérdezte nagy hirtelen, sbelepirult saját merészségébe.Az idegen a messzeségbe révedt. Arcára kiült azerőfeszítés. ahogy emlékezni próbált.A lány a terem legvégében ül. valami jótékony-sági sátor pultja mögött. Meleg, fekete tafota gyász-ruha van rajta: A ruha ujja csuklóig ér, nyaka álligfelgombolva. Díszként egyetlen ónix kesztyűt visel.Kétségbeesetten, dacosan nézi a tálaló, színesestélyiruhás nőket. Lábával veri a taktust, szemé-ben csillog az őrült vágy: táncolni, táncolni. Talántizenhét éves lehet. s máris béklyóba veri az özvegyigyász. A neve... a neve... - Nem emlékszem! Az úristenit neki, nem emlék-szem! - tört ki a férfi, s botjait iszonyú erővel vágtaa terasz kövéhez. Augusztus végére az ismeretlen multú férfi szinteteljesen rendbe jött. Nem volt már szüksége a sétabotokra. segítsé-gük nélkül is egyenes derékkal, biztos léptekkel 128 járt. Ereje nagyrészét visszanyerte. a cselédekpletykái szerint minden nap fárasztó gyakorlatokatvégzett a szobájában, vagy a dombok mögötti kistisztáson. Nem volt szégyenlős típus: ha valami nem jutotteszébe. ha egy tárgyat nem ismert fel, ha gondjaitámadtak valamely feladat elvégzésével, azonnalkeresett valakit - többnyire a nevelőnőt - s útmu-tatása nyomán addig ismételt, gyakorolt. míg biz-tos nem lett a dolgában. Néha elbizonytalanodott egy-egy ruhadarab ren-deltetését illetően, ám: Thomas Baldock vadász-puskáját igen rövid idő alatt szétszedte, megtisztí-totta majd összerakta anélkül, hogy akár egyetlentétova mozdulatot is tett volna.Eleinte gondjai voltak a különlegesebb evőeszkö-zök használatával, de Baldock úr lovát gyorsabbankantározta fel, mint maga a lovász.Hamarosan azonban visszanyerte járatosságátaz úri élet útvesztőiben. s kiderült róla, legalábbannyi ismerettel bír a divatról, kelmékről, éksze-rekről. mint a lovakról és fegyverekről.David Caledont ez persze nem hatotta meg. Dü-hödten: ugyanakkor aggódva állapította meg. hogya sebesült botjaitól megszabadulván. erejét vissza-nyervén magas, vállas, délceg férfinak bizonyult.Arcáról eltűnt a halál sápadtsága, szeméből a betegemberek tétovasága. Helyére gunyoros fény költö-zött, szája sarkában cinikus félmosoly bujkált, mégtitokzatosabbá téve amúgy is titokzatos lényét.Bran Castle ifjú urának aggodalmát anyja kije-lentése tette teljessé, aki - miután egy kikocsizásalkalmával módja nyílt megtekinteni a rejtélyesidegent - társalkodónőjének így nyilatkozott: - Meglehetősen vonzó és férfias jelenség! Bizto-san nagyon érdekes ember. Meg kellene hívnunkegy alkalommal, nem gondolod? S mivel Lady Caledon szava igen nagy tekintély-nek örvendett Bran Castle falai között, a meghívástermészetesen nem maradt el. Hogy szó ne érje aház elejét, a címzett persze Thoínas Baldock volt. 129 ám külön kérést intéztek hozzá, hogy elbűvölőunokahúgát és Royal Seal titokzatos vendégét ott-hon ne hagyja. Baldock úr pedig, jó szomszéd lévén, egyiküketsem hagyta otthon. A vacsora remekül sikerült. mégis mind a ven-dégek, mind a vendéglátók közt akadt valaki. akiszörnyű rosszul érezte magát. Egyikük - Meredith Baldock - még csak nem isértette, mi baja is van tulajdonképpen. Hiszenörülnie kellene, hogy védencük íly nagy sikert arat,s elbűvöli a házigazdákat. Büszkének kellene len-nie, ehelyett valami összeszorítja a gyomrát. aligkap levegőt és nincs étvágya. Szegény gyermek tapasztalat híján nem ébred-hetett rá. hogy kínzójának neve féltékenység, s amifelébresztette nem más, mint a lelkesedés. mellyela sebesült idegen Lady Caledonnak udvarol. s amár-már szemérmetlen bátorítás, mellyel a ladyfogadja ezt. Rajta kívül senkinek nem tűnt fel a dolog. LordCaledon nagyjából annyi érzékenységgel rendelke-zett, mint egy vaddisznó. Thomas Baldock pedigsoha nem volt járatos az udvarlás magas szintűpraktikáiban. David Caledont kishíján megfojtotta tulajdondühe. Soha nem volt még ennyi időt együtt azidegennel, soha nem tapasztalta, milyen ellenáll-hatatlanul csavar az ujja köré mindenkit. Jóképűvolt, vonzó, titokzatos, nyilvánvalóan teli életta-pasztalattal. Mostanra megtanult együttélni hiá-nyos emlékeivel, döbbenetes szakértelemmel irá-nyította a beszélgetést úgy, hogy soha ne kerüljönkínos helyzetbe miattuk. Bran Castle ifjú uránkívül senki sem vette észre, hogy csak játszik atársaság tagjaival. David szemét is csupán eszeve-szett féltékenysége nyitotta fel, kénytelen volt elis-merni, hogy enélkül valószínűleg ő is az ismeretlenférfi hatása alá került volna.A könnyed hangulatú vacsora felszínén mindebből persze semmi sem látszott. A felületes szemlélő - Ilyen volt például a két birtokos - kifejezettenremeknek tartotta az estét. Étkezés után Lady Caledon. dalokat adott elő,Meredith kísérte zongorán, majd mindannyian át-vonultak a nagyterembe, ahol az ifjú Caledon mű-gyűjteménye kapott helyet. Az ötlet természetesen Davidtől származott, akivégre otthonos terepre kívánt lépni. hogy bebizo-nyíthassa Meredith előtt, vannak területek, melye-ken nem versenyezhet vele az idegen.Lassan. a tulajdonos büszkeségével vezette kör-be vendégeit a valóban nagyon értékes műtárgyakközött. Mindegyik előtt megállt, elmesélte honnanszármazik, mit kell tudni róla. Szándékosan többetbeszélt, mint feltétlenül szükséges lett volna, jóltudta, ismeretei gazdagságát egyedül Meredith ké-pes értékelni, a többiek előbb-utóbb unni .fogják.De éppen ez volt a célja. Mit nem adott volna érte.ha az ismeretlen figyelmetlenségében elásítottavolna magát! ... ez itt egy Pompeo Batoni kép. Neoklasszikusmű, figyeljük meg magasztos komolyságát. Mere-ven elutasítja a klasszikus témát röviden. netánfrivol ábrázolását. Tiepolo még derűs hangulatúmitológiai képeket festett, itt azonban már szűzies,szoborszerű felfogás lép a helyébe. Nézzük meg.letisztult, nyugodt, hidegen kidolgozott alkotás... - Biztosan beteg szegény lány, olyan kis sápadtaz arca - kottyantott közbe Lady Caledon, szem-kápráztató mosolyt villantva a háta mögött állóragadozóarcú férfira. - A fehér bőr természetesen a nemesség és ártat-lanság jelképe - mondta David bosszúsan, majdfolytatta eredeti mondandóját. - Mint sokan a ne-oklasszikusok közül, Batoni úr is kiváló arcképfes-tő volt. Elsősorban ifjú angolokat festett, európaikörutazásukon. Általában úgy helyezte el őket avásznon, hogy a hátuk mögött felbukkanjon vala-mely klasszikus rom, vagy szobor. Tökéletesen ki-dolgozott festésmódja nagyon eltér a rokokó gyors,vázlatszerű hangulatától... 130 131 David festészeti beszámolóját hallgatva a sebe-sült gondolatai elkalandoztak. Ismét megrohantaegy emlék. oly erővel, hogy szinte beleszédült. Csakremélni tudta. senki nem veszi észre pillanatnyigyengeségét. A barna ruhás lány vastag könyvet tart kezében,boldog mosollyal lapozgatja. A könyvben festmé-nyek képei vannak, különböző korokból. A lánynagyon boldog, ebből a könyvből fog majd tanítani.bár nem iskolai tankönyv. Tele van színes képpel.szeretni fogják a gyerekek. A lány nagy, melegbar-na szemében könnyek gyűlnek a meghatottságtól.A háború után nagyon kevés könyv maradt, pénzpedig nincs, hogy újakat vegyenek." - Anne...? - suttogta maga elé az idegen. - Parancsol? - kapta fel fejét rögtön David. Orr-cimpái remegtek az izgalomtól, akár a nyomrabukkanó vadászkutyának. Remélte, vetélytársavégre jelét adja unalmának. bocsásson meg, kérem - igyekezett vissza-térni a sebesült a valóság talajára - nem kívántammegzavarni. csupán rápillantottam arra a kis mű-remekre ott... A terem szemközti falán két kisebb között díszeskeretben függő jókora képre mutatott. Mindenkiodapillantott. . nemdebár Caravaggio. esetleg valamely kö-vetője alkotta? - mondta az idegen, a váratlanemléktől vezérelve. A barna ruhás lány - Anne volt a neve, ez bizo-nyos, de többre nem emlékezett - sokat olvasott felneki abból a könyvből, s most néhány bekezdéshirtelen eszébe jutott. Soha nem értett különöseb-ben a festészethez, ezt érezte, most mégis rögtön-zésbe kezdett. Mélységesen remélte, nem sül felazonnal. Jól tudta, a féltékeny ifjú azonnal ízekreszedné ha ráébredne. hogy blöfföl. Mégis megkellett kockáztatnia. S a gondolat újabb tényre ébresztette rá.Örömét leli a kockázatban! Lételeme a hazárdí-rozás, a veszélyes játék, a nehezen szerzett győze- lem! Lassú, kiszámítottmozdulatokkal a festményelé lépett. - No igen, Caravaggio - bólintott. s közben forrónremélte, jól olvasta a szignót a kép sarkában.David Caledon dühödten vette fel a kesztyűt. - Mi a véleménye Caravaggióról, uram? - kérdez-te kissé gonosz mosollyal. - Nem gondolja, hogynem illett bele saját korába? A sebesült lázasan gondolkodott. A könyvben,ahol a képet látta rengeteg dolog szerepelt a mű-vészről. Az Anne nevű lány többször is felolvasta.mert Caravaggio volt az egyik kedvenc festője. - Ó, a tizenhatodik század vége - mondta moso-lyogva amint sikerült végre eszébe idéznie a meg-felelő kort. Ettől kezdve már remekül ment minden. A barnaruhás lány szelíd hangja betöltötte elméjét, s őhanyag eleganciával szónokolt. - Ekkoriban már felbomlóban volt a régi rend. Azúj elméletek mindent kritikus szemmel. néztek. Azúj művészeti eszmék is vitákat eredményeztek,hatásukra sok kiváló festő neve merült feledésbe -mondta merengő arccal, miközben azon izgult, megne kérdezzék tőle, kikre gondol. Sietve folytatta hát. - Caravaggio is ujszerű, forradalmi realizmustvitt magával Észak - Itáliából Rómába. melyet sajátmaga teremtett. David Caledon elhűlve hallgatta. Közel állt ateljes vereséghez, de még nem adta fel. - Nem gondolja, uram, hogy Caravaggio realiz-musa a Moroninál és Savoldónál már fellelhetőhagyományos realizmusból táplálkozott? - vetetteközbe nyájasan. Az idegen elhallgatott. Homlokát ráncolta. mintaki'súlyos festészettörténeti kérdéseket mérlegel.Ami azt illeti, valóban elég súlyos volt a kérdés.amin töprengett. "Vajon tényleg létezett ez a két festő, csaktanult barátom próbál hülyét csinálni belőlem? " -morfondírozott. - Nos... őö... vannak. akik így vélik - mondtaelszántan, bízva az ifjú Caledon úri neveltetésében.aztán sietve visszatért ahhoz a bekezdéshez. mely-nek sórai felbukkantak tudata mélyéből. - Mindazonáltal Caravaggio meglehetősen sokatszenvedett az őt ért bírálatoktól. Vallásos tárgyúképeinek drámai realizmusa zavarta a nézőket.azzal vádolták. hogy alkotásai nem elég méltóság-teljesek. túlságosan mindennapi környezetben ját-szódnak. Visszafordult a kép felé. mintha gyönyörködnékbenne, valójában azonban széles mosolyát leplezte,melyet Bran Castle ifjú urának fancsali képe csalt arcára. Tovább feszítette a húrt. - Szerintem a képek. bár valóban mindennapikörnyezetet ábrázolnak. soha nem nélkülözik aszentek és Krisztus cselekedeteinek halandó em-berekre gyakorolt lenyűgöző hatását.A bekezdés végéhez közeledett. remélte. a végsőcsattanóval ki tud bújni a további beszélgetés alól.hiszen festészeti tudománya alig terjedt túl azimént elhangzottakon. - Az egyházi személyek gyakran elutasítottákképeit. s így sokszor kergették dühkitörésbe a vadés lobbanékony művészt. Rövid hatásszünetet tartott tekintetét a pujka-vörös Davidre emelte. - A sors iróniája - folytatta gunyorosan csillogószemmel - hogy egy ilyen dühkitörés végzett veleamikoris azt hitte, minden vagyonával elvitorlázottegy hajó, holott az érintetlenül várta a vámházban.Látják kérem, a harag nagyon rossz tanácsadó.David Caledon felnyögött. Keze ökölbe szorult,halántékán kidagadtak az erek. - Caravaggio - sziszegte, azzal kiviharzott a te- remből. A múlt nélküli férfi szobája sötét mélyén üldögélt.Merengve bámult ki az ablakon. nézte a csillago-kat, a holdfény metszette éles árnyékokat. Elméjé-ben egymást kergették a kósza emlékek. nem hagy-ták aludni, egyetlen pillanatra sem hagyták nyu-godni. Birokra kélt velük. minden erejével igyeke-zett rendet teremteni közöttük, ám mindhiába.Hiába tudta, hogy az elszabadult emlékfoszlá-nyok hada legfeljebb megőrjítheti, de semmikép-pen nem viheti közelebb a megoldáshoz. képtelenvolt sorba rendezni egyenként megvizsgálni, gon-dosan kielemezni őket. Arcok, helyszínek. esemé-nyek képsorai bukkantak elő a múlt gomolygóködéből, s tébolyító összevisszaságban ostromol-ták elkínzott tudatát. Bizonyos volt benne. hogyegyenként számba véve fontos tudnivalókkal szol-gálhatnának. ám egyetlenegybe sem sikerült bele-kapaszkodnia. Mintha szándékosan kínoznák, úgyincselkedtek vele.. Amióta fizikailag rendbejött.minden áldott éjjel meg kellett vívnia ezt az elkese-rítő, erejét emésztő csatát, mire végre eljött érte azenyhet adó álom. - A barnaruhás lány neve Anne - motyogta ha-lántékára szorított kézzel. - De ki az ördög ő?Szerette a festészetet és Caravaggiót. jó. De engemhonnan ismert? Miért olvasott fel nekem olyan sokat? De képtelen volt megmaradni a szelíd szeműlánynál, mert máris a helyére tolakodott egy éjfe-kete hajú. akaratos állú, zöldszemű nő, s már az őképe is egybemosódott időnként egy finom arcú,idős asszonyéval. A férfi felnyögött. - Úristen ! Hát miért nem hagytok már békén?!Tenyerébe temette arcát, homlokán izzadtság-cseppek gyöngyöztek. - Nos jó - morogta aztán - kezdjük hát elölről. Abarnaruhás lány Anne. és... és tanítónő! Nagysze-rű! Anne... tanítónő! 135 Felpattant. az ablakhoz lépett. Odakint a holdhideg fényében fürdött az udvar. Valószínűtlenformák. titokzatos árnyak, rejtelmes neszek - akár-ha a múltjavesztett férfi lelkének földi tükörképelenne az éjszakai kert. A sebesült nekitámasztotta homlokát a hűvösablaküvegnek és keserűen elfintorodott. - Tanítónő - mondta az éjszakának. - Nagyszerű.És akkor mi van? Valahol a faluban egy kutya a holdat ugatta.Panaszos hangja halkan, fájdalmasan csengett asötétségben. A férfi elfordult az ablaktól. Lassú, kimért lép-tekkel elindult a szekrény felé. majd megfordult ésvisszaballagott az ablakhoz. Így járkált fel-alá. akáraz előző éjjeleken is mindig. oly hosszú ideje már.Csakhogy akaratereje egyre nőtt. Tudta. előbb-utóbb ki fogja hámozni az egyelőre érthetetlenemléktöredékekből a lényeget. Elveti a jelentékte-leneket, sorba rendezi a fontosakat. s akkor.-. ak-kor meg fogja találni saját magát is.De oly nehéz kivárni azt az időt. Oly nehézelviselni a bizonytalanságot. a félelmet. a gyökérte-lenséget. Dühös legyintéssel hessegette el a szorongatógondolatokat. ki tudja - Lássuk hát újra - mondta ki hangosan,hányadszor. - Itt van ez a lány, ugyebár...,Riadtan hallgatott el. Bárhogy is próbálkozottnem tudta emlékezetébe idézni a szelíd teremtésarcát, s hosszú küzdelmébe került. mire legalábba neve ismét eszébe jutott. - Anne... persze, Anne - sóhajtott nagyot. - Anne,aki tanítónő. De kicsoda akkor ez az idős asszony?Egyre többet gondolt a kedves, mégis határozottarcú, finomvonású hölgyre. aki - ezt lelke mélyénérezte - igen fontos volt számára. - Az édesanyám lenne? - mormolta. - Igen, talánaz édesanyám... De nem talált igazi fogódzót. S a másik nő? A fekete hajú. dacos állú szépség?Különös gyengeség vett rajta erőt. mint oly gyak-ran, amikor erre a zöldszemű ismeretlenre gondolt.Úgy érezte magát, mint a magányos farkas hideg.téli éjszakán, amikor megérzi a falka hívását, denem tudja, merre keresse társait.Nyugtalan lett, ugyanakkor határozatlan, bi-zonytalan. Gondolatai méginkább összekuszálód-tak, s minél kétségbeesettebben próbált emlékei-ben kutatni a nő után, annál halványabb lett a kép.Mintha elméje szándékosan titkolna előle valamit,mintha óvná az emlék megerősödésétől.Nem talált semmit, amiben megkapaszkodhatottvolna, hiába akarta oly nagyon. A dacos szépségtűnékeny délibáb maradt továbbra is.Pedig több annál - suttogta. - Ó, istenem,tudom, hogy több annál! Feleség? Szerető? Testvér? Bármelyik lehetett.Hiába szorította homlokát az ablaknak. tébolyultemlékképeit az üveg hűvöse sem tudta megregu- lázni. S a holdfényes éjszaka is adós maradt a vá-lasszal. Kora reggel, mikor a cselédek elindultak. hogymegetessék az állatokat, Royal Seal titokzatos ven-dége már az ablak előtt ült, s egy jókora Amerikatérkép fölé hajolt. Eleinte tanácstalanul meredt a zölddel és barná-val színezett, kék kígyóvonalakkal tarkított lapra -Amerika reménytelenül hatalmasnak bizonyult.Ám pillantása mind gyakrabban tévedt az Atlantióceán szegélyezte karolinai partokra, s minél több-ször olvasta a partmenti városok nevét, annál erő-sebb lett benne a gyanú. - Charlcston - motyogta. - Georgetown és Wff-mington... Myrtle Beach-nél vigyázni kell a záto-nyokkal.:. nagyon alattomosak. 137 Hátradőlt az egyenes támlájú széken és lehunytaszemét. Különös, félálomszerű állapotba sűllyedt,akárha kábítószer hatása alá került volna hirtelen."A karcsú, fürge hajó most lassan, óvatosanhalad a partmenti sziklák közt. Kora hajnal van,vastag, áthatolhatatlannak tetsző ködtakaró borít-ja a világot. Apró hullámok csobbannak a hajótes-ten, a távolban sirály rikolt. Néma csend honol afedélzeten. A kormányos mereven markolja a kor-mánykereket, tekintetével próbálja átfúrni a köd-falat. Halántékán, homlokán verejték csordul. Azőrszemek kijelölt posztjaikon fűrkészik a tengert,ijedten rezzennek meg, mikor egy-egy szürke. szel-lemvár-szerű sziklaszirt mellett úszik el a hajó. Dea Pigy tal kijelölt irány mindeddig tökéletes-nek bizonyult. Bár a komor árnyak néha karnyúj-tásnyira vannak a bordázattól, a hajó még csakmeg sem karcolódott. Feszültség és félelem. Ésöröm. A kockázat öröme. Még egy árny jobbról,kettő balról, aztán: Rendben fiúk! Kijutottunk Ahangja csöndes, talán nem is értette mindenki. Ámelégedett csengése önmagáért beszél. Körös-körülmegkönnyebbült sóhajok. A hang ismét szól: Nyu-galom, még nincs vége! Most jönnek a hadihajók.Oly könnyed természetességgel közli ezt, minthacsak indián halászok érkezését jelezné. A fedélzetismét mély csendbe burkolózik. Feszülten figyelőtekintetek vizslatják a ködöt. Aztán feltűnnek afélelmetes árnyak. Mintha gigantikus teknősök so-rakoznának a víz felszínén. Személy és teherszállí-tó gőzösökből átalakított, bedeszkázott fedélzetű.lomha hajó-torzók himbálóznak az enyhe hullám-verésben. A karcsú. gyorsjáratú hajó úgy siklott átközöttük, miként egy légiesen könnyed tűndérlányaz óriások között. Az óriásteknősök sora elmaradta hátuk mögött. A kapitány ismét megszólalt: Nos,most már igazán kijutottunk. Minden vitorlát fel,irány Anglia! Hangja a legénység eget rengető él-jenzésébe vész. Valahol mögöttűk, a lomha gőzösö-kön dühös futkosás kezdődik. Tompa hajóorrokfordulnak lustán, elkésett ágyúdörgés morajlik. víz 138 csobban. Sirályok hada rikolt réműlten. De a kar-csú, fekete hajót már semmi nem állíthatja meg."A férfit kopogtatás riasztotta fel éber álmodozá-saiból. Ingerülten pattant fel székéről.- Igen? - szólt ki élesen. - Elnézését kérem, uram, csak nem felébresztet-tem? - hallatszott Meredith kissé ijedt hangja azajtó mögül. - Nem jött le reggelizni, azt gondoltam,valami baj van. A vendég sietve nyitott ajtót a lánynak. Röstell-kedve kezdett magyarázatba. - Ó, én kérek elnézést, amiért megijesztettem. sráadásul még goromba is voltam - mondta -. de azaz igazság. hogy kissé... hát. hogy .is mondjamcsak... elálmodoztam. Elragadott egy emlék.Meredith tüstént elfeledte megszeppenését. Ész-re sem vette, hogy megragadja a férfi karját. miköz-ben kérdések özönét zúdítja rá. - Jaj, valóban? És meg szabad kérdeznem. mi-csoda? Ó, én tudom. hogy szörnyen udvariatlanvagyok. de annyira szeretnék segíteni! Milyen volt?Jó vagy rossz? Segített valamit?... Istenem. csaknem rájött, hogy ki maga? Kérem. kérem. ne csi-gázzon tovább! A férfi elmosolyodott. - Hölgyem, ahogy szóhozjuthatok, azonnal elme-sélem önnek. Bár nem tudom, közelebb visz-eminket a megoldáshoz. A nevelőnő mélységesen elpirult. Csak ekkorvette észre. hogy a vendég karját szorongatja. Ré-mülten engedte el, s úgy ugrott hátra, minthadarázs csípte volna meg. - Jaj hölgyem - nevetett a másik -. hát nemeszem én embert. Lassan igazán levetkőzhetné márazokat az ostoba béklyókat, - folytatta jóval komo-lyabban - amiket a zárdában aggattak önre. Vegyemár észre, hogy az ön alapvetően vidám és kíváncsitermészete csak koloncként viseli őket. és mindun-talan kitörni vágyik. Meredith lehajtott fejjel hallgatott. 139 - Nos, jól van - mondta a férfi - elmesélem hát,mi jutott eszembe. Menjünk talán le a teraszra, ottnyugodtan beszélgethetünk. anélkül, hogy meg-szólnának bennünket. A lány felnézett. A vendég arca komolynak lát-szott. ám fekete szemei gyanúsan csillogtak. - Maga... maga igazán egy rettenetes ember -mondta dacosan Meredith, de már ő is mosolygott. - Menjünk hát. és kérem. meséljen nekem! -. Talán valóban az vagyok. De tudja. ha mármagamról képtelen vagyok felfedni az igazságot,megteszem másokkal. ha módomban áll. De ké-rem. ne vegye ezt sértésnek, esetleg tolakodásnak.Bár emlékeim nagy része elveszett, azért életta-pasztalatom tudatalatti része továbbra is működik.Hogy egyszerűbben fogalmazzak sok mindent lá-tok. amit esetleg mások nem. És ha már meglátom,hát bizonyos esetekben ki is mondom. A címzettpedig használja fel saját belátása szerint... Szabada karját, hölgyem? A terasz reggeli verőfénnyel és kényelmes karszé-kekkel várta őket. A férfi udvariasan székéhezkísérte a lányt, Meredith pedig reggelit hozatott avendégnek az elősiető cselédlánnyal. - Kérem, ne csigázzon tovább - kérte a nevelőnő,miután megérkezett a férfi reggelije. - Legyen olyanjó. és mesélje végre el, mire bukkant emlékei kö- zött! Az idegen elmosolyodott. Letette tejespoharát.megtörölte száját, s belekezdett a történetbe. Nemrészletezte annyira, mint ahogyan valójában látta.de pontos képet adott az eseményekről. - Hát; ennyi lenne, hölgyem - fejezte be végül, slátványos mozdulattal pohara után nyúlt.Meredith ismét elpirult zavarában, amikor rá-döbbent. hogy nem hagyta vendégét enni, de né-hány percnél tovább nem bírta a hallgatást. - Nos. ez valóban nagyon érdekes... - kezdtezavartan. - Úgy véli tehát, hogy valamiféle hajósvolt? De mire véljük akkor ezt az emléket a mene-külésről? Honnan menekültek azzal a hajóval? Kielől futottak Angliába? Miféle hadihajók voltak azok? A férfi csak pislogott a kérdések özönében, éskétségbeesett képpel, sietve rágta kenyerét.Meredith felkacagott. - Ó, igaza van, egy pillanatra sem hagyom békén.Bocsásson meg, kérem! De tudja... - Tudom - mondta az idegen váratlanul komolyhangon. Előrehajolt, megfogta a lány kezét. - Tu-dom. Meredith, és maga akkor kérdez tőlem. ami-kor csak jólesik, és azt, amit akar. - Elhallgatott,ismét hátradőlt. Rövid szünet után folytatta. - Butadolog erről beszélni, hiszen a szavak oly kevesetérnek, de akkor is... mélységes hálával és köszö-nettel tartozom önnek... és... és ez sokkal, de sok-kal többet jelent. mint bárki is gondolná. - Jaj. kérem. hagyja abba! - állt fel izgatottan anevelőnő. Arca ismét vérvörös lett, hangja reme-gett. - Miért beszél ostobaságokat... ne hozzon ilyenbuta helyzetbe... és különben is...A ragadozóarcú férfi csúfondárosan elmosolyo-dott. Fehér fogsora szinte ragyogott a reggeli nap-fényben, éjfekete szeme gunyorosan csillogott. - Ugyan, ugyan, kedves kisasszony! Hát szabadígy viselkednie egy zárdában nevelkedett úrilány-nak? Hová lett a mértékletesség, a visszafogottjómodor? Ilyen durván félbeszakít valakit, aki azédesapja lehetne? - De... - Nem, nem, kedves kisasszony! Semmi "de".Tessék illedelmesen végighallgatni az idősebbeket,ahogyan tanulta. Majd ráér azután a fejükhözvágni, hogy ostoba vénemberek, ha már befejeztéka mondandójukat - magyarázta az ismeretlen zord arccal. Meredith félrebillentett fejjel nézte a férfit. Ha-marosan felfedezte a szája sarkában bujkáló mo- solyt. - Ohó, drága uram - kiáltott fel diadalmasan -.maga már megint tréfál velem! Ez igazán nem járja,sosem vesz engem komolyan. 140 - Ó. dehogynem, kisasszony, dehogynem! Nincsmég egy ember beszűkült kis világomban, akitennyire komolyan vennék, mint önt - válaszolt azidegen komolyan. - Üljön már le, ne toporogjonilyen szerencsétlenül! A lány szóra nyitotta ajkait, de aztán csak egyelgyötört sóhajra futotta tőle. Fejcsóválva huppantle székébe. - Na így már mindjárt jobb - bólintott a férfi. -így már akár meg is hallgathatja. mit akarok mon- dani. Meredith elmosolyodott, lehajtotta fejét. - Meghallgatom. persze. hogy meghallgatom -suttogta. A vendég ismét bólintott. Lejjebb csúszott ülté-ben, karjait összefonta a mellén. Elnézett a tornácfaragott korlátja felett, a folyó felé. Szeméből eltűnta gunyoros fény. helyébe valami tompa tanácsta-lanság költözött. - Tudja, különös dolog, ha az ember elvesztiönmagát - kezdte. - Még különösebb, ha az esetvalahol a Halál birodalmának határában történik.Valami ilyesmi esett meg velem ugyanis. Ha maganem bukkan rám, órákon belül meghalok. smondhat bárki bármit. maga rángatott vissza azéletbe azután is, és nem a jó Bold doktor... bárőneki is sokat köszönhetek, ez kétségtelen. Nem,ne szóljon közbe - emelte fel kezét intőn, amikorészrevette. hogy a lány mire készül. - Ne higgye.hogy ostoba hálálkodás mindez. Korántsem azFelegyenesedett, rákönyökölt az asztalra. Éjfe-kete szeme a lányt fürkészte. - Maga visszahozott az életbe - folytatta. Elorzotta Haláltól. Ez a dolog nem múlhat el nyomtalanulegyikünk lelkében sem. Vigyázzon. Kezelje helye-sen ezt az érzést. Ismerje fel, tanuljon meg bánnivele. Tanuljon meg vele élni! Ért engem?Meredith felpillantott. Szemében könnyek csil-logtak. Némán bólintott. Azt hiszem... megértettem, igen - suttogta utóbb. A férfi zsebkendőt vett elő, finom mozdulattalfelitatta vele a lány könnyeit. Aztán felállt, kinyúj-tózott. Szája sarkában már ott bujkált a jól ismert.gunyoros mosoly. - Na tessék - tárta szét karját, meglátszott kétség-beeséssel. - Ostoba, érzelgős vénember lettem. Per-sze. ehhez is hozzá lehet szokni... de ki a fene akar?Meredith szipogva próbált mosolyogni. - És... most mihez kezd? - kérdezte végül elszán-tan. - Visszamegy Amerikába, hogy felkeresse azo-kat a városokat? Itthagy bennünket? - Hangjábanszomorúság és félelem remegett.Az idegen töprengve nézett rá. - nem tudom, Meredith. Igazán nem tudom.Talán valóban el kellene mennem, de... nem vagyokmég felkészülve rá. Oly idegen még a világ... olyantávoll, ismeretlen. Szükségem van még egy kisidőre, úgy gondolom. Persze, ha úgy véli, terhérevagyok nagybátyjának... A nevelőnő úgy pattant fel, mintha kígyót fede-zett volna fel a széke alatt. - Nem, nem. hová gondol! - kiáltotta rémülten. -Nem így gondoltam. igazán nem így, én csak... jaj.istenem, ugye nem hiszi komolyan. hogy... - Nyugalom. Meredith, nyugalom - csitította avendég. - Bízom benne, tudni fogom. hol a határ,meddig lehetek Royal Seal terhére... Bár - tettehozzá kaján mosollyal - van, akinek máris terhérevagyok. Ám mivel az illető nem tartozik RoyalSeal-hez, így én sem vagyok köteles feltétlenültudomást venni róla. Kivéve természetesen azt azesetet, ha ön is támogatja az illetőt velem szembenelfoglalt állásaiban. - Érdeklődve nézett a lányra.Meredith komoran pillantott rá. - Ó, David - mondta bánatosan. - Én igazán nemtudom, mi ütött belé. Pedig olyan kedves. szere-tetre méltó fiú... A férfi harsányan felnevetett. - Egy percig sem kételkedtem benne, drága kis-asszony! Az ön Davidjének semmi más baja nincs,csupán szálka ment a szemébe. Ez zavarja meg őtrendkívüli szeretetreméltóságában az utóbbi idő- ben. Meredith értetlenül, sértődésre készen bámult rá. - Szerény személyem volna az a bizonyos szálka - magyarázta a vendég szolíd meghajlás kíséreté-ben. - Engem nem bír elviselni szegény, pontosab-ban azt a kapcsot, amely önnel összeköt. Davidnem ostoba. nagyon is jól érezte meg, hogy valamierősen összefűz minket. De ahhoz már nem elégtapasztalt, hogy megsejtse e kapcsolat mibenlétét.Meglehetősen félreérti a helyzetet, azt hiszem. Iga-zán nem lehet érte kárhoztatni. Neki sem lehetkönnyű. Mindazonáltal mindenkinek hasznáralenne. ha megpróbálná megérteni.Szavait lódobogás szakította félbe. Jókora por-felhőt kavarva David Caledon és két kísérője robo-gott be az udvarra. - Emlegetett szamár... - motyogta a ragadozóarcúférfi csöndesen. - Mondott valamit? - kérdezte Meredith, aki alovasok érkezését figyelte. - Ó, semmi lényegeset, csak a derék hátasokratettem megjegyzést - mosolygott a vendég.Bran Castle ifjú ura elegáns, ám meglehetősenszükségtelen piruettben fogta vissza lovát a tornácalatt. Fegyveresei lényegesen visszafogottabbanálltak meg, s utasításra várva pislogtak urukra.David hanyag eleganciával hajtott fejet, kisséfelemelkedve a nyeregben. - Üdvözlöm a jelenlevőket - mondta. Csatlakoz-hatok; avagy nagyon megzavartam a társalgást?A nevelőnő mosolyogva sietett elé. - Ugyan. miket beszél, David! Jöjjön csak! Na-gyon jól tudja, hogy mindig szívesen látott vendégitt - mondta kissé idegesen. Az ifjú lepattant lováról, a szárat egy várakozólovásznak hajította. majd felvonult a tornácra: Alegutolsó lépcsőfokról visszafordult. - Jól van fiúk. most elmehettek - szólt jóságosana fegyveresekhez. A konyhán bizonyára kaptokvalami finomat a szakácsnőtől... nemde, Meredith? - nézett a lányra felszegett fejjel.A két baka tanácstalanul meredt egymásra, az-tán sűrű vállvonogatások közepette lekászálódtaklovukról. Royal Seal titokzatos vendége elmélyülten tanul-mányozta pohara fenekét. - Jöjjön csak David. jöjjön - ismételgette a lány. - Hozatok valami frissítőt, addig beszélgethet ked-ves vendégünkkel... őö, igen. megyek is.David Caledon felvonta egyik szemöldökét, s köz-ben lagymatagon elmosolyodott. A ragadozóarcúférfit heves köhögés-roham fogta el. - Milyen jó e ház lakóinak - mondta Bran Castleifjú ura költői hanghordozással - hogy ennyi ked-ves vendéget fogadhatnak mostanában! - Öö... hmm. hát igen... igen. valóban - hebegettMeredith. - Én akkor talán hozom a frissítőt. - Megyek már én is - emelkedett fel ültéből azidegen. Most, hogy felállt, jó egy fejjel emelkedettaz angol fiatalember fölé. - Eljött az ideje a reggelisétámnak... meg aztán. nem is akarok útjába lennia fiataloknak - kacsintott hamiskásan Davidre.Nagyot sóhajtva indult a lépcső felé. Félútrólvisszafordult. - Hanem, fiatalember - nézett Davidre - azt aremek lovaskunsztot szívesen megtanulnám öntől,ha meg nem sértem. Mindig is csodáltam az ilyendaliás lovasokat. tudja. David Caledon szeme résnyire szűkült. Leplezet-len vizsgálódással bámult az idegen ártatlan arcá- ba. - Nos... igen - mondta végül kurtán, aztán elfor-dult, s a karszékekhez vonult.Meredith kétségbeesetten nézett Royal Seal vé-dencére. - Ugyan. semmi baj - szólt csöndesen a férfi -.hiszen alapjában véve olyan szeretetreméltó fickó, nem? 6. Negyedik napja tartottak északnyugatnak az erdőnát. Grainne gyalogolt, Dara hol követte. hol felültRee hátára. a batyuk közé. Az erdő szemmel láthatóan megkomolyodott kö-rülöttük. A bokros-csalitos folyóparti terület las-sanként átadta helyét a ritkábban növő, ám hihe-tetlen magasba nyújtózó. terjedelmes faóriások-nak, melyek tövében vékony. hosszúszálú fű, dús-levelű páfrány. szikár haraszt és puha, vaskosmoha tenyészett. Az évszázados fák fekete kérgétis benőtte a selymesszőrű moha. s magasbatörőágaikról is zöld, lengedező szakáll csüngött, akárhaférfiúi hiúságból ragasztották volna.A süppedő mohaszőnyeg elnyelte a vándoroklépteinek zaját, mintha a legfinomabb királyi bár-sonyon jártak volna. így nem riasztották el a va-rázslatos erdő lakóit. ek. szarvasok. vaddisznókjártak köröttük, a szerteszórt csontokként heverő.zuzmókkal tarkított sziklák közt rókák neszeztek,fejük felett mókusok surrantak ágról ágra. A mél-tóságteljes rengeteg smaragdszín ragyogásábólmár csak a tündérek könnyűléptű népe hiányzott.Dara egyre várta felbukkanásukat.Délutánra eleredt az eső, egy sziklahasadékbankerestek menedéket, s ott is töltötték az éjszakát.A kislányt ugyan még mindig lekötötték a látniva-lók és az utazás érdekességei-izgalmai. de márkezdett elfáradni. Hiányzott neki a változatos éle-lem. a tea, a melegvíz. a kényelmes ágy. Mindeztszóvá is tette egyszer-kétszer, de - amikor Grainneelmagyarázta neki. hogy egy rövid ideig még el kellviselnie a hiányukat - nem nyafogott többet. Meg-értette, hogy attól semmi sem lesz jobb. az út semlesz rövidebb. Belefeledkezett hát mindabba, amiörömet szerzett neki. Az ötödik nap délutánján megpillantották a ta-vat. Alattuk nyújtózott, egy védett völgyben, min-den eddiginél hatalmasabb fák gyűrűjében. A le-menő Nap fényében olyképpen ragyogott, minthavize nem is színtelen, hanem kékezüst volna. sfelszínét játékos tündérkezek szórták volna teliapró, fehéren-vörösen lángoló gyémántokkal. Ke-letről és nyugatról szelíden emelkedő lejtő övezte.tobzódóan zöld fákkal borítva. északról azonbanzord, fekete szikla vetette rá baljós árnyát, ahogymagas, fenyegető ívben a víz fölé hajolt. A szirttetején magányos. kicsiny vár romja rajzolódott kiaz égboltra. Délről. ahonnan a vándorok tekintettek le rá.patak sietett felé, s karcsú, kurta vízesésben érteel lapos. harsány pázsittal és formás bokrokkaltarkított partját. A vízesés mellett síkosra kopott.emberkéz faragta lépcső óvakodott lefelé, tövébenősi, századok komorságát hordozó kőkereszt dőlt ahegyoldalnak. Odalent, ahol a vízparti fák a víztü-kör fölé hajoltak, hogy hiú szépasszonyokként haj-nalhasadtától napnyugtáig önmaguk látványábangyönyörködjenek, a régvolt emberek újabb nyomátpillanthatták meg az utasok. Karcsú, mégis erős,széltől-víztől csiszolt szürke kőtorony emelkedettki a tóból: faragott vízköpői. csorbult. megkopottszobrai, mint a tó rezzenetlen őrei fordultak szem-be a betolakodókkal. A kapujától egykor a partraívelő. merész vonalú hidat már megrogyasztottáka századok, nyomorék csonkja, hiányos kőcsipkéiszemrehányóan meredtek elő a viz alól.A tó közepén. akárha gondos mérnökök munká-ját dicsérné, kicsiny sziget lapult: sűrűn nőtt fákat.bokrokat mentett a hátán a hullámok szüntelenostroma elől. Dara ámulattól tágranyílt szemmel itta magábaa látványt. Az öreg Grainne is elérzékenyült. bár 146 147 ebbe a táj szépségén kívül a gyermek öröme isjócskán szerepet játszott. - Jaj, Grainne - suttogta a kislány. - De hisz ezgyönyörű! Ugye, itt biztosan élnek tündérek! - Lesz rá lehetőség, hogy felderítsd - ígérte ajavasasszony. - Most menj. és ereszkedj le a lép-csőn egyedül. Ha leértél, én majd utánad indulokReevel. Légy óvatos. Darának nem kellett kétszer mondani. Fürgénés ügyesen, akár valami aprócska, kétlábú zerge,lesietett a meredek. megkopott lépcsősoron. Kis-vártatva lentről, a kőkereszt tövéből integetett fel- felé. A vajákosasszonynak jóval több idejébe tellett.amíg a pónit vezetve végigaraszolt az ösvényen, sszuszogva megállt a kislány mellett. - No, ezt sem szeretném mindennap megismétel-ni - törölte le megkönnyebbülten a verítéket ahomlokáról. A gyermek nem figyelt rá. A jókora. megkopottvésetektől ékes kőkeresztet bámulta. - Sok ilyet láthatsz szerte az országban - pillan-tott rá az öregasszony. - Jó keresztények voltak azírek, amióta Szent Patrik megtérítette őket, lehetvagy tizenöt évszázada... no. gyerünk, mielőtt ránksötétedik. . Dara úgy vélte. megkerülik a tavat, s aggodalma-san szemlélte a távolinak rémlő túlsó partot. Ámlegnagyobb meglepetésére egyenesen a vízhez ve-zette őt a javasasszony, a komor kőtoronnyal szem-közt. A múlt emlékeinek őre viharverten. mégisfenségesen magaslott föléjük, a repedéseiben gyö-keret vert satnya növények bizonytalanul integet-tek a vándorok felé - hívták, avagy űzték őket. ki tudja? - Remélem, minden úgy lesz, ahogy gondolom -mormogta Grainne - mert, ha igen, akkor ma este - már kényelmes ágyban alhatsz - fordult a gyermek felé. - Itt? - mutatott a toronyra döbbenten Dara. - Nem, nem itt - nevetett a javasasszony. - Oda-bent, a tó közepén: - Azzal nekilátott, hogy lehúzzaviseltes lábbelijét. Dara gyanakodva figyelte, ahogy felkapja szok-nyája szélét. és belábal a vízbe. Csak nem gyalogakar átmenni a tavon? - Várj.meg a parton - szólt vissza neki az öreg-asszony, s tovább gyalogolt a torony felé.Kis köríven haladva közelitett a kapu felőli híd-maradványhoz. A víz sehol nem ért a lábszáránálfeljebb. Hamarosan eltűnt a gyermek szeme elől,ahogy a hídcsonk takarásába került. Dara hiábahelyezkedett, hiába nyújtogatta a nyakát, nem lá-tott belőle semmit. Csak mogorva zsémbelését éserőlködő szuszogását hallotta - de nem tudta mire vélni. Kis idő múltán aztán felbukkant a javasasszony.Ormótlan, jókora. tutajforma tákolmányt vonszoltmaga után. A jármű hántolatlan gerendáitfestette zöldre, a rozsda érdesre marta,repedéseit hordalék tömte el - még egy árva zsom-bék is zöldellt a sarkában. Egyáltalán nem úgyfestett, mintha naponta használnák. - No, Dara - szólt mosolyogva - hajóra szállunk. látod. Kilökdöste az alkotmányt a parthoz. intett akislánynak, hogy lépjen fel rá, ő maga pedig hoz-zálátott, hogy a pónit is rávegye e mutatványra.Végül csak Dara segítségével sikerült Reet felédes-getni az ingatag tutajra, ahol aztán lábait merevenkinyújtva, szemét bambán a messzeségbe mereszt-ve. egész testében reszketve álldogált. - Ejnye, Ree, hát hogy lehetsz ilyen gyáva! -suttogta lova fülébe a gyermek. - Szégyent hozol rám! - Hát akkor, Dara. irány a sziget - mondta Gra-inne. és erős, inas kezébe fogta a hosszú rudat.mely mindeddig a tutaj fedélzetére rögzítve hevert.Hosszú időbe telt, mire elérték a szigetet. Azöregasszonynak sokszor meg kellett pihennie acsáklyázás közben - "Hiába, no. nem nekem való 149 már az ilyesmi" - s amikor dolgozott, akkor is alighaladt előre az otromba alkotmány. Széles, egye-nes orra minden lökésnél a felszín alá fúrta magát.hogy a víz végigszaladt a fedélzeten, s körötte fel-háborodottan zsémbeltek a hullámok. Dara perszecsöppet sem unatkozott. Lelkesen leste a madarakröptét, a fel-felugró halak csillanását, a lenyugvónap festette vérvörös rubin-hidat. a sziget lomhaközeledtét. Utóbb - a javasasszony számára végtelen hosz-szúnak rémlő idő után - csak felfutott a tákolmányorra a sziget lapos, kavicsos partjára, mielőtt le-ment volna a Nap. Ree már percekkel a kikötés előtt izgatott topor-gásba fogott. s a partot érés pillanatában úgyugrott ki a biztonságot jelentő szárazföldre, mintakit tucatnyi víziszörny űz. Sértetten nyerített fel,mivel Dara kikacagta. A kislány elragadtatva lépett partra. - Hiszen ez gyönyörű, Grainne - sóhajtotta. -Ugye, itt maradhatunk egy ideig. nem kell holnaptovábbmenni!? Kicsiny, félkör alakú, kavicsos öbölben álltak,feléjük bókoló, a tóbeli tükörképük után epekedőfák között. - Nem, gyermekem, nem megyünk tovább hol-nap - ingatta fejét a javasasszony. Hangja komolyvolt. ahogy hozzátette: - Egy darabig elleszünk itt...No, gyere! Alig látható. aprócska csapás vezetett a szigetbelseje felé. Dara felsikkantott, amikor megpillan- tótta. - Jujj, csak nem tűndérek, Grainne? - No, nem éppen tündérek - kuncogott a vajákos-asszony. - Bár, egyesek legalább olyan furánaktartanák őket. Majd meglátod! Úgy osontak a mögöttük békésen összeborulóágak között, mintha valóban a Mesék Birodalmátindultak volna felfedezni. Valami szent áhítatot,valami nyugodt megértést bocsátott rájuk a sziget.vén. barnaarcú fáival, mohával vastagon benőtt, 150 kővévált erdőnépre emlékeztető szikláival. váratla-nul előbukkanó, rég elporladt kezektől származókőbe vésett jeleivel kőkeresztjeivel.Aztán felbukkant előttük a ház. Négy hatalmas,tiszteletet parancsoló tölgy őrizte repkénnyel befut-tatott, százados falait. jókora, faragott ajtajátólódon lépcsősor ívelt egy szélesebb ösvény felé.Kertje valaha gondozott park lehetett, mára elva-dult, de ettől talán csak még szebb lett. Bokraiközül roskatag szobrok. csorba kőmedencék les-keltek elő, akár kíváncsi gyermekek, omlékonykőfalairól virágok hada integetett.Terméskővel kirakott teraszán. a tölgyek s egykőbe álmodott szépséges leány árnyékban. a fa-ragott mellvéd tövében asztal állt, mellette jókorakarosszék. A székben mintha üldögélt volna valaki. - Üdvözöllek, Keenan O'Cathafn! - szólt a javas-asszony, midőn csendes léptekkel a mellvéd tövé-be értek. A karosszék megelevenedett. Sebesen hátracsú-szott az asztaltól, s robusztus öléből egy alak emel-kedett ki. Magas, szélesvállú, hosszú, fehér üstökű férfivolt, fenséges, kelta ősöket idéző arcéllel. szikrázó-an kék szemekkel. Kora első pillantásra megálla-píthatatlannak tűnt, noha szemlátomást nem voltmár fiatal. Egész lénye valami különleges erőt su-gárzott. olyat. amit csak a letűnt korok harcosaiáraszthattak, midőn tündöklő fegyvereiket meg-ragadva lóra kaptak, hogy szembenézzenek az ellen-séggel. A háznak s a szigetnek nem lehetett volnajobb lakót találni szerte a világban. - Istenemre mondom, ez Graínne! - dörögte azóriás, s már indult is, hogy eléjük siessen. - Grainne, az ördögbe is, ezer éve nem láttalak! Vagy tánvan az mán több is... Mi szél hozott, mesélj -mondta végül. felmagasodva az érkezők előtt.A javasasszony szinte eltörpült mellette - minthamedve készülne szétlapítani, ahogy megölelte,meglapogatta őt - a kislány számára pedig valódiúrnak tűnt. A vajákosasszony ölelget t bevé- 151 getve f apt apgyermek s a magasba emelte.Dara úgy meglepődött, hogy hirtelenjében azt semtudta. megijedjen-e. avagy élvezze a repülést. - Hát ez a kis manóhercegnő meg kicsoda? -kérdezte az óriás, széles mosollyal arcán. - Csaknem az unokád, vén széltoló? - nézett az öreg-asszonyra. - Katie Colum O'Hara vagyok, meg Dara is -vetette közbe a gyermek a magasból. - De nem manó... - Lassan, csak lassan, Keenan O'Cathaín, mertmenten varangyosbékává változtatlak - fenyegettea javasasszony zord ábrázattal. de a szeme neve-tett. - Jaj. öreg - tette hozzá aggódva szólt, hogymég itt talállak. Bevallom . - Hát hová az ördögbe mehettem volna - nézettrá a férfi megjátszott értetlenséggel. - Van ennéljobb hely a világon? Nem vagyok én kíváncsi méga mennyek országára sem, úgyhogy maradok! -Nagyot kacagott saját tréfáján, utóbb hirtelen elko-morodott. - No. de most már halljam, mi járatbanvagy! Századok óta nem hallottam felőled, mostmeg egyszerre megjelensz, hónod alatt egy úrikis-asszonnyal. meg egyjátéklóval. Nekem ne mondd,hogy éppen erre jártál! - Ejnye, ejnye, te nagyhangú dalosmadár - kun-cogott a vajákosasszony. - Te aztán mit sem változ-tál, akármilyen régen találkoztunk is utoljára. Le-tennéd végre azt a szerencsétlen porontyot?A férfi engedelmesen lerakta Darát. és figyelme-sen a javasasszony arcába nézett. - No jó - mondta aztán -. majd később beszélge-tünk. Talán - tárta szét hosszú karjait - kerüljetekbeljebb. Dara úgy járt-kelt, mintha álomban tenné. Egy-szerűen megbűvölte a ház, a kert, a sziget. Lepa-kolták személyes csomagjaikat - a kislány kicsiny,faburkolatú, gyantaillatú szobát kapott, puha, me-leg takarókkal borított ággyal, kicsiny asztallal.székkel, s egy apró, ám gyönyörűen faragott szek-rénnyel a sarokban - bekötötték Reet az istállóba 152 két kecske és egy kis, vörös tehén társaságába.friss, illatos szalmát hoztak alá, azután a férfiinvitálására letelepedtek a teraszon, egy-egy csu-por tej és kevéske sajt mellé.A gyermek egész idő alatt egyetlen szót sem szólt,csak ámult kerekre nyílt szemekkel. s nem volthajlandó elhinni, hogy nem a Mesék Birodalmá-ban, hanem valós földön jár. Legszívesebben azon-nal magára hagyta volna az öregeket, hogy beba-rangolja az elvarázsolt kertet. s a sarkaiban meséketrejtő ház minden zugát, hogy azután magát aszigetet keríthesse sorra. Tudta persze, hogy ezjókora udvariatlanság lenne, hát.csak ült az asz-talnál csöndesen, s felváltva fürkészte a házat, akertet, és az óriást. Grainne és Keenan sok mindenről beszéltek,amit Dara nem nagyon értett - azon kívül, hogyigen régen történtek - mígnem a javasasszony ránem ébredt, hogy kellene valamit mondania a kis-lánynak is az öregről. Odafordult hát hozzá. - Ez az ember itt - intett a férfi felé - mint tudod,Keenan O'Cathaín. Ő az igazi ír bárdok egyik legu-tolsó képviselője. Mostanság úgy kilencven eszten-dős lehet, ám. mivel isten kegyes hozzá. és igen jóltartja magát, ezt nemigen szokta hangoztatni -fintorgott a méltatlankodó óriásra. - Nagyon régibarátom. - A bárd az. aki zenél és énekel? - érdeklődött Dara. - Nem. gyermek - dörmögte Keenan. - Az a vásárimutatványos. Az igazi bárd sokkal több annál.Valódi bárd az, aki a költészetből. a saját hangjábólés a hárfa húrjának csendüléséből képeket tudalkotni, fel tudja támasztani a múltat, hogy ismétjelenné legyen arra az időre, amíg a bárd dala szól - fejezte be ünnepélyes arccal.A kislány áhítattal hallgatott. Nem értette pon-tosan, miről beszélt a férfi, de a hangsúlyból tudta.hogy igen fontos dolog lehet. Pillanatnyilag nemmert tovább kérdezősködni, ám elhatározta, hogy 153 később - ha netán jobban összebarátkoznak - mégkifaggatja az óriást. - Tudod Dara - vette át ismét a szót a javas-asszony - Keenan még a híres Derüs Hempsontóltanult, ő volt az utolsó tanítványa. Persze, te mitsem tudhatsz Hempsonról - legyintett bánatosan. - Meghalt azelőtt. hogy én megszülettem volna. Régvolt no. - De én még tanulhattam tőle - biccentett Kee-nan. - Nagy dolog ez! Én mondom neked. az utolsóvalódi bárd volt ő! Dara továbbra is csak a hangsúlyokból érzékel-te. milyen jelentős dolgokról esik szó körötte. Csil-logó szemekkel leste az óriás szavát. - Hat éves voltam, amikor megismertem - meren-gett a férfi - alig több, mint most te. A mester akkorlehetett százegy! Remek formában volt az öreg.Amúgy, nyolcvanhat évesen nősült, és még gyer-meket is nemzett, úgy ám! - bólogatott mély tiszte-lettel. - Száztizenkettő volt. amikor meghalt, demég a halála előtti napon is játszott. úgy ám! Ódonstílusban játszott, hosszúra növesztett körmökkel - mutatta saját gondosan ápolt. ám meglehetősenhosszú körmeit. - Az ostoba vásári mutatványosok,akik egyre inkább benépesítik ezt a földet, nemértették meg őt. Nem kapta meg azt a tiszteletet,ami kijárt volna neki. No persze - kacagott felharsányan - az öreg is megvetette őket annakrendje és módja szerint. öröm volt hallgatni, milyengúnyosan beszélt róluk. - Bizony, lassanként elenyészik minden, ami amúltat széppé és naggyá tette - sóhajtott Grainne.- Alig maradt mára valami... - Hempson még Szép Károly herceg előtt is ját-szott úgy ám! - dörmögte Keenan. - Brighid NiCatháíntól tanult, aki ugyanazon klánból szárma-zott, mint a nagy Ruary Dall O'Catháfn, a "VakRory". No, és persze e klán szülötte vagyok én is -húzta ki magát büszkén. Tizenegy évet tanulhat-tam Hempsontól, bizony - fűzte hozzá rövid szünetután, elmerengve. - Ugye . ugye énekelsz majd nekem valamit -hogyne - nevetett fel harsányan a bárd. - Örömmelveszem. ha meghallgatsz. De majd csak este. akandalló tüze mellett. Ott kél csak igazán életre amúlt a hárfa csendülése nyomán! - Sok mindent tanulhatsz Keenantól. Dara -mondta a vajákosasszony. - Figyelj szavára mindig.hidd el nekem, érdemes. Ha meg nem beszélne.mert néha igen fukarul méri a szót. hát kérdezgesdcsak bátran. Ne félj, soha nem marad adósod aválasszal. Annyi válasz szorult belé, amióta elrej-tőzött a szigeten, hogy már lassan megfullad tőlük! - Nono, Grainne - intette a férfi. - Vigyázz csak,hiszen nem tudsz mindent! A javasasszony kíváncsian félrebillentett fejjelnézett rá. - Megcsapolták már a válaszaimat, nem fuldok-lom tőlük! Ettől persze kérdezz csak bátran,amennyi csak jólesik - fordult bátorítón a kislány- hoz. - Nocsak - morogta a javasasszony. - Nem lakom már egyedül a szigeten. - Csak nem megnősültél te is, mint az a kótyagosHempson? - No. azt azért nem - ingatta fejét a bárd. Egyifjú csapódott hozzám, Liam O'Suilleabhaín neMásodik éve már, hogy itt lakik velem. A családjáttönkretették az angolok - az apja és két bátyjabeálltak a fehéringesek közé, a húgai sorra éhenhaltak, az anyját valami kór vitte el. Egyedül ma-radt. Az erdőben leltem rá, félholtan az éhségtől éskimerültségtől. Gondolom. világgá akart menni...Azóta itt van. - És hol jár ilyenkor, hogy nem üdvözli a vendé-get? - mosolygott Grainne. - Bement a faluba. innen a harmadik völgy.Tegnap indult. ma estére várom. Időnként fel kellfrissíteni a készleteinket. hiszen sok mindenreszükség van, hogy megélhessünk idekinn. 154 155 - Aztán, mennyi idős az a fiú? - érdeklődött ajavasasszony. - Hát, ha jól számolom, most lesz tizennégy. - No, és mire szánod őt. Keenan? Vagy azt aka-rod, hogy ő is itt vénüljön meg, távol a világtól?Hogy bír itt megmaradni egyedül, barátok, lányok nélkül? A bárd vállat vont. - Én nem kényszerítem rá, hogy itt maradjon. Őakarja így. Amúgy, kevésszavú, magának való, ám-bátor igen eszes gyerek. Úgy látszik, nem ácsingó-zik társaság után... No. dehisz majd meglátodmagad is. Hamarost meg kell érkeznie, hacsaknyakát nem szegte valahol. Liam O'Suilleabhain nem szegte nyakát sehol.Gyors, könnyű, ámde biztos léptekkel szelte át avölgyeket előző nap, beszerezte. amivel Keenanmegbízta. megaludt egy barlangban a falu felett.azután kora reggel visszaindult. Késő délután volt,mire elérte a tavat, s a bárd könnyű járású sajká-jával vízreszállt. Akkor ért partot a sziget titkoskikötőjében. amikor a Nap utolsó darabkája iseltűnt a nyugati hegygerinc mögött. A fák alattmegsűrűsödő homály csöppet sem zavarta. hiszenjól ismerte az utat. Félúton járhatott, amikor felfigyelt a beszélgetéshangjaira. Lepakolta batyuit, csupán egyetlen, pu-ha kendőbe bugyolált hosszú tárgyat vitt magával.s a ház közelébe óvakodott. Addig várt, míg megnem bizonyosodott felőle, hogy csupán egy öreg-asszony és egy kislány a látogató, s a beszélgetésbarátságos hangnemben zajlik, nyoma sincs fenye-getettségnek. Akkor visszafordult, ugyanolyan csendesen,ahogyan érkezett, visszament a csomagokhoz, fel-pakolta őket. s mintha mi sem történt volna, felsé-tált a teraszra. Az asztal melletti kőállványon olajlámpás égett,pisla fénye három alakot világított meg. Keenan ésa két vendég egy emberként fordultak az érkező felé. Liam nyurga, karcsú fiú volt, csaknem elborítot-ták a batyuk. Szabályos vonalú. napbarnított ar-cán zárkózott kifejezés ült, gyanakvó szemébenmegcsillant az olajláng. Sötét. válláig érő haja csap-zottan tapadt a fejére. homlokán elmázolt koszfoltéktelenkedett. Arcbőre ráfeszült kissé kiálló járom-csontjára; ahogy mozdult, jobb arcán vágott sebfinom vonala fehérlett elő. - Liam! - emelkedett fel ültéből a bárd. - Örülök,hogy megérkeztél. Amint látod, vendégeket kap-tunk... Kedves vendégeket - tette hozzá nyomaték-kal. - Grainne, a valódi, hamisítatlan boszorkány.és... védence. Katie Colum Dara O'Hara kisasz- szony. - Örvendek - mondta a fiú, noha ez nem látszottrajta túlságosan. - Liam O'Suilleabhain, szolgála-tukra. - Aztán Keenanhoz fordult. - Sikerült kap-nom mindent, amit kértél. Bemegyek, lepakolok.Azután lemennék a tóra. fürdeni. - Választ nemvárt, elrendezte csomagjait, sarkon fordult. s be-ment a házba. - Nos, íme a lakótársam - mutatott utána a bárd. - Kemény fiú - mondta elgondolkodva a cailleach. - Nem lehetett könnyű közel férkőzni a lelkéhez. - Hát, nem is volt könnyű - helyeselt a bárdmosolyogva. - De most már jól megvagyunk. Bár-mit mutat is a látszat, Liam jóravaló gyerek.Darának tetszett a fiú, akármilyen mogorva voltis. Egy kicsit Bill Kelly-re, a halálra korbácsoltDaniel Kelly fiára emlékeztette, akivel igen jó ba-rátságba került - noha Bill szőke volt. s fiatalabb is. Hamarosan felkerekedtek a teraszról - Liam le-ment a tóra - s bevonultak az ódon. alacsonymennyezetű ebédlőbe, ahol a kortól megfeketedettgerendák alatt hosszú asztal nyújtózott, egyenestámlájú. faragott székekkel körberakva.Keenan roppant háziasnak bizonyult, hatalmastermetével fürgén sürgött-forgott, s mire a fiúvisszatért a fürdésből - tisztán, s határozottanüdébben -. már meg is terítette az asztalt. Dara 156 157 ezúttal nem panaszkodhatott, ünnepi étkek kerül-tek elé, kedvére válogathatott. Sokféléről forgott aszó vacsora közben, de jobbára csak a két öregbeszélt. Amikor aztán bevégezték az evést, Keenanodafordult a kislányhoz. - Hát aztán a bárd és a macskakirály meséjétismered-é, gyermek? - kérdezte dörmögve.Dara csak a fejét rázta mivel egy jókora darabsonkával volt épp tele a szája. - És akarnád-é hallani? - faggatta tovább az óriás. Lelkes bólogatás válaszolt neki. A sonka mégmindig ellenállt. - No, hát az úgy volt - fogott bele Keenan, kényel-mesen hátradőlve, karját a mellén keresztbefonva - hogy egy időn Seanchant, a hírneves bárdotmegválasztották Ard - Filének. vagyis Írország ko-szorus költőjének. Guaire. Connaught királya nagyünnepséget csapott a tiszteletére, ahová meghívtamind a nagytudású bárdokat, költőket, költőnőket.tudósokat és művészeket. szerte az országból.Guaire, a király mindőjüket pompásan megven-dégelte, úgyannyira, hogy a palotájába vezető gya-logutat azóta is csak "Tálak Útjának" nevezik. Ám-de a neves vendégek egyre csak fanyalogtak, ésmindegyre olyasmit kívántak, amit még maga akirály sem tudott nekik beszereztetni. Elbúsult bizezen .a király, s úgy imádkozott Istenhez, ugyanszabadítaná már meg ettől a sok bosszantó fajzat- tól. De az ünnepség s a lakoma csak folyt tovább,három nap, három éjjel. A vendégek ettek és vigad-tak. a bárdok pedig művészetükkel szórakoztatták őket. Hanem. Seanchan csak nem evett, se nem ivott,mert féltékeny volt a connaughti előkelőségekre,úgy bizony. Látva, miként falják az ízes húsokat,vedelik a nemes borokat. kijelentette, hogy addignem vesz étket magához, mig el nem üzik mind azurakat, s szolgáikat. 158 Guatre újfent megkérdezte, hogy vannak a nevesvendégek, s a királyi bárd. Seanchan így válaszolt:soha nem volt még rosszabb étkem és kedvem,mint most! - Keenan előrehajolt, hogy mozdulatá-val kihangsúlyozza a bárd bátorságát, közben sze-me sarkából Grainne-re pillantott, figyeli-e ő is atágranyílt szemmel mesébe feledkező kislányt. Sze-mük összevillant egy pillanatra. az öregasszonyelmosolyodott, a férfi pedig tovább regélt. - Felettébb bántotta a királyt, hogy az országkoszorús dalnoka Ily rosszkedvű, mikoron a con-naughti nemesurak mind oly vidáman vannak,odaküldte hát kedves szolgáját - egy igen tisztelet-tudó és ápolt fiatalembert - kínálná meg a bárdota különleges ételekkel. Csakhogy Seanchan nem fogadott el semmit,elzavarta a szolgát, s még szidalmazta az öregapjátis. Akkor a király saját fogadott leányát hívattamagához, egy gyönyörűséges hajadont, s kérte,szolgálná ki ő a hírneves költőt sajátkezűleg.Ámde a sértett bárd elküldte őt is; e szavakkal: - Rút fehérszemély vagy, tán sose láttam rútabbattenálad! Saját magam láttam egyszer az öreg-anyádat, ahogy egy falon ült, és az ujjával mutattaaz utat a bélpoklosoknak! Hát hogyan fogadhatnékel étket tetőled? No de erre megharagudott már a király is. Ször-nyű átkokat idézett Seanchan fejére féktelen dühé-ben. Ekkor egy szolgálólány így szólott a .bárdhoz: - Láttam az imént egy tyúktojást valahol, uram, jólesz-é az tenéked. Igent mondott erre vad szeszé-lyében a költő. ám akkor meg nem lelték ama tojást - felfalták az egerek! - Keenan minden igyekezetévelazon volt, hogy fel ne kacagjon, látván Dara aggo-dalmas képét, izgalmában beharapott ajkát. ész-revette, hogy Liam is elérzékenyülve figyeli a kicsit. - Nosza, megdühödött a dalnok erre, s haragjá-ban olyan maró gúnydalt énekelt az egerekről, hogytíz egér azon nyomban holtan rogyott össze a palotakamrájában. S. mivel ez még mindig nem volt elégneki. kigúnyolta a macskák királyát is. mivel ő felel 159 az összes macskákért. azokért is. akik miatt azegerek megehették azt a tyúktojást. a macs-kák királya, de nem rogyott le holtan. hanem éppenMeghallotta a szörnyű gúnydalt gyorsan,hogy rettenetes haragra gerjedt tőle. Felkerekedett,hogy elragadja a bárdot. Seanchan persze megpró-bálta kiengesztelni szép szókkal. midőn a bosszú-szomjas, hatalmas bestia betoppant érte a palotá-ba, ámde mindhiába. Felragadta őt gyorsan. és egye-nesen Clonmacnoise-ba indult vele.Akadt ott egy kovácsműhely, s mit ad Isten.Szent Kieran épp ott álldogált az ajtajában. Ígykiáltott: - Nohát! Csak nem Írország koszorús köl-tője ez itt. macskaháton! Azzal beszaladt a műhelybe. kikapott a tűzbőlegy izzó vasrudat és azon nyomban keresztüldöftevele a macskát. Feldőlt a macska. lerepült róla a bárd. Átkozott dolog volt ez. dühöngött a dalnok. mi-dőn feltápászkodott. hiszen jobb lett volna, haelpusztít engem gyorsan. mert akkor örök szégyenszáll Guaire királyra, hiszen az ő nyomorúságosvendéglátása hozta rám a bajt!Itt Keenannak szünetet kellett tartania, hogynagyokat nyelve visszafojthassa végképp kitörnikészülő kacagását, Dara felháborodott arcocskájaláttán. Mikor úgy vélte, biztonsággal szólhat, hoz-záfogott hogy befejezze a történetet. - Amikor a többi király közt híre ment, milymegpróbáltatásokat élt meg Seanchan, egymássalversengve igyekeztek meghívni őt a palotájukba.De a költő visszavonult saját kastélyába, és seho-gyan sem lehetett előcsalni onnét. Ettől fogva aztána királyok mind nagyon féltek megbántani őt.Később aztán. míg csak élt, mindig ő ült azasztalfőn szerényebb helyekre utasítva az előkelő-ségeket, Így meg lehetett elégedve. Kibékült Guairekirállyal is, ennek örömére aztán ő és az egészművész - tudós kompánia a királynál vendégeske-dett kerek harminc napig. 160 Olyan válogatott ételeket és italokat szolgáltakfel, hogy nem akadt a neves vendégek között egysem. aki fanyalgott volna. A bárdok azontúl Nagy-lelkű Guaire"-ként emlegették a királyt, s így ismaradt fenn neve a történelemben, hiszen bármi-féle emlékműnél maradandóbb a költők szava.Azért oly nagyhatalmúak ők - fejezte be meséjét azöreg óriás. és elégedetten bólogatva lejjebb csúszott székén. - És azért ilyen nyafogósak is - sommázta atanulságot Dara. Szavai nyomán mindent elsöprőhahotában törtek ki a többiek. - No. gyermek - törölgette szemét Keenan -akkor most hallgasd meg, miről is van szó... - Azzalfelállt, odaballagott a helyiség sarkában megbúvószekrénykéhez, és-kiemelt belőle egy puha gyolcs-ba csomagolt tárgyat. Szent áhítattal fogta, olyan puhán, akárha töré-keny madárfiókát dédelgetne. Puha mozdulatokkalbontogatta, mígnem meghatottan felmutatott egyír hárfát. Avatatlan szem is láthatta azonnal. hogynem közönséges darab. Finommívű, gyönyörűendíszített, kecses vonalú hangszer volt, valamiféleódon báj sugárzott belőle. Régi mesterek munkájátdicsérte. Keenan lágyan végigfuttatta ujjait a meg-meg-csillanó húrokon; aprócska dallam kelt életre.szivárványos tündérszárnyak finom csendülése.Az öreg óriás visszabandukolt a székéhez. belete-lepedett, hátradőlt. Arca mit sem veszített szentünnepélyességéből. - Most pedig, gyermek - mondta - hallgasd megezt a dalt. - Újabb könnyed futam a hárfán, rövidfelvezető dallam - címe: Sean O'Duibhir an ghle-Anna. Régi ír dal, több változatát is ismerték abárdok. John O'Dwyer a kilnamanaghi O'Dwyerekfőnökének harmadik fia volt. Ebben a búcsúdal-ban mondja el fájdalmát afelett, hogy Cromwellmiatt elvesztette földjeit, s az egykoron virágzóbirtok oly csúful elpusztult. - Újra feljajdult ahangszer, ezúttal egy mélységesen keserű ember 161 panaszát idézte. - Nem csupán birtoka elvesztésétsiratta, hanem az oktalan pusztítást is, az erdőkletarolását. a vidék tönkretételét. Sorsát az otthon-talanná vált, üldözött vadakéhoz hasonlítja. Aztbeszélik, unokatestvérével, Edmund O'Dwyerrel akontinensre vonult száműzetésbe, bár az is lehet.hogy csak Connaugtba menekült. Hallgassátokhát O'Dwyer dalát. Az ír hárfa varázslatos muzsikája egyszerre be-töltötte a termet. úgyjajongott, csilingelt, suttogottés sóhajtozott. mintha nem is egyetlen ember ját-szott volna egyetlen hangszeren, hanem egyszerrelegalább egy tucat. Keenan először végigjátszotta a dallamot, hogymegfelelő hangulatba ringassa hallgatóit, s csakazután kezdett bele aszövegbe. Mély, mégis tisztáncsengő hangja oly erővel idézte fel a menekülő írnemes bánatát, hogy nem is volt szükség a keltaszöveg megértésére, anélkül is tökéletes hatást értel. Hangszere ezenközben ezerféle hangon zengve.akár a völgy felé siető hegyipatak, kísérte énekét,erősítette a varázst. Mikor befejezte, s az utolsó tűnékeny hang iselenyészett, mély csend borult a szobára. Senkinem szólt, senki nem moccant. Dara arcán kövérkönnycsepp igyekezett lefelé, egy pillanatra megpi-hent a szája sarkában. megremegett, azután sietvevégigfutott az állán, s lehullott az ölébe.Az öreg óriás újabb dalba kezdett.""An páistinfionn" - A szőke gyermek, azután Táim I MoChodhladh Is Ná Duisig Mé" - Alszom, ne ébresszfel - Keenan még magától Hempsontól tanulta.Utóbb elnémult a hárfa, szertefoszlott a varázs.Csöndesen üldögéltek még egy keveset, azutánvisszavonultak, ki-ki a maga szobájába.Dara hálófülkéje a kertre nézett. A kislány meg-állt az ablak előtt. Közelgett a telihold ideje, alágyezüst holdfény bűvereje titokzatos mesevilággávarázsolta a kertet. Ezüstszín holdfény-ruhájuk-ban megilletődötten álldogáltak a bokrok és a fák,a káprázó szem előtt mozdulni látszottak a csillám-bőrű szobrok. Apró árnyékok libbentek-lebegtekmindenütt, éji lények, vagy tán a sziget kóborló.életrekelt emlékfoszlányai. Színezüst, folyékonyholdfény - kristálytiszta víz - villant némelyik kő-medencében, tükröt kínálva a mesekert hiúságoslakóinak. Izgatottan kukkantott bele egy-egy lom-bos ág, azután, a látványtól megriadva lendűltvissza, ahogy az esti szél eljátszott vele. Hosszan.merengve nézték magukat a szobrok, várva, egyrecsak várva a pillanatot, amikor talán egy másikarc. egy másik mozdulat néz vissza rájuk az aligrezdülő víztükör mélyéről. S hiába tudták márréges-rég, hogy e pillanat nem jő el soha, tehetet-lenül lesték tovább a rég halott mester kőbe álmo-dott vágyait - önmagukat. Könnyű neki, gondolták,ő elmenekülhetett. Minket hátrahagyott, emléketerhével a vállunkon. Álmodott a sziget. Álma apró rezdülésekben.elömlő fényfoltokban, surranó árnyalakokban.könnyű szélben, rebbenő szárnyakban. tétova ciri-pelésben. s a holdas éj számolatlan csodájábanöltött testet. Emlékek hada kelt útra az Si kőke-resztek tövéből, a titokzatos jelekkel ékes. mohoskövek alól, az öreg ház csöndesen meren ő zugai-ból de még az évszázados fák repedezett őre alólis, hogy a telihold nagy ünnepére készülve táncrakeljenek a vén parkban. Ott suhantak, kerengteka bokrok és szobrok között. a múlt életével töltvemeg a jelent. A gyermek nem félt tőlük. Noha érezte - tudta -.hogy akad közöttük számos. mely fájdalomra, bűn-re halálra emlékezik, mégsem félt. A sziget és aház úgy ölelte körül, mint valami óriási, védelmezőkéz mely távol tart tőle minden gonoszt. Különösmódon úgy érezte, máris befogadta őt ez a kicsinyvilág, nincs mitől tartania. A sziget vigyáz rá, akár-melyik zugában is jár. Úgy érezte, végre igazi ott-honra lelt. Éjjel azzal a lánnyal álmodott. kinek szobra ateraszon állt. A lány a sziget fái alattjárt és énekelt.Várt valakit, egyre várt. noha tudta, soha nem jönel. Dara reggel nagyon szomorúan ébredt. 162 163 És megkezdődött a szigetbéli napok hosszú, egy-másbaolvadó. végeérhetetlennek rémlő, csodálatossora. Dara korán kelt, olyan korán, mint sohaazelőtt, mégsem tudta megelőzni az öreg óriást. akimindig a reggelire terített asztal mellett várta őket.Grainne és Liam a kislánnyal együtt érkezett, denemritkán megesett, hogy a fiú már a sziget mélyefelől jött, harmattól nedves ruhában.A reggelik többnyire szótlanul teltek. egy-egyrövid mondat esett csupán. Magukba mélyedveélvezték az ébredő sziget varázsát, a nyári korareg-gel semmihez sem fogható csodáját.A reggeli után Dara és Liam lementek a tórafürdeni. A fiú - bár csöndes, zárkózott viselkedésemit sem változott - nem bánta a kislány jelenlétét,s egyre határozottabban körvonalazódó ragaszko-dását. Csaknem mindig beleegyezett, hogy elkísér-je őt, ám ha egyedül kívánt maradni, azt semrejtette véka alá. Ilyenkor Dara sem zúgolódott,egyszerűen más elfoglaltság után nézett.Mert tennivaló akadt bőven. S bármibe fogott is,mindenből tanulhatott valamit. Voltaképpen min-den napja a tanulás jegyében telt - valami új játék,egyszerű séta, házkörüli munka. s persze többnyi-re Grainne és Keenan szigorú oktatása nyomán.Nem tartottak ugyan a szó szoros értelmében "tan-órákat" a kicsinek, annyira fontosnak vélték, ke-mény figyelmet követeltek tőle. amikor meséltekvagy mutattak valamit, s bizony gyakran visszakér-dezték később az elhangzottakat. És Dara szívesentanult, lenyűgözte minden új értesülés. minden újtudomány. Reggeli fürdőzéseik során Liam tanította megbiztonságosan úszni, s bevezette a búvárkodásrejtelmeibe is. A kora reggeli, rezzenetlen víztükrönát a kristálytiszta, sekély vízben színes, ékkőnekrémlő kavicsok ragyogtak feléjük, s a két gyerekle-lebukott a "gyémántokért". Amikor kifulladtak -persze Dara jóval hamarabb elfáradt, mint Liam,de a fiú ezt soha nem használta ki-kiültek a partra.az összegyűjtött "gyémántok" mellé, hogy eldönt-sék, ki találta a legszebbet aznap.Persze. a napon megszáradva a kavicsok zömeelvesztette ragyogását, és közönséges kődarabbáfakult - a vízitündérek nyavalyás trükkjét - ámakadt közöttük néhány. mely csillámló érctartalmamiatt továbbra is tündöklő maradt. Ezeket felvittéka házba, és a kandalló széles, kortól és koromtólfekete párkányán gyűjtötték. Egy alkalommal Dara kissé eltávolodott barátjá-tól, s ott keresgélt, ahol jókora, szemmel láthatóanfaragott kövek hevertek a fenéken. (A vízitündérekrégi palotájából valók, mondta neki Liam. Ide do-bálták őket, amikor újat építettek. Egyébként,egész városuk van a tó fenekén.)Ritkán merészkedett le közéjük. kissé tartottsötét árnyékuktól. de ezúttal mintha csillanni lá-tott volna valamit közöttük. Lebukott. de hamarelfogyott a levegője, s üres kézzel kényszerült afelszínre. Közben azonban felkavarta a feneket, sígy elvesztette szem elől a csillámló dolgot. Már-már feladta volna, hiszen a kövek továbbra istaszították, de aztán mégis mást gondolt. Újralebukott. s ezúttal - puszta véletlenül - markábakerült a holmi. Kerek volt. lapos, és fémből való. Akislány boldogan rugaszkodott a felszínre.Nagyon réginek tűnő. megfakult aranymedalionttartott a kezében. Jobbára zöldes réteg borítot-ta, csupán egy helyen - ki tudja miért - maradt megúgy-ahogy fényesen, ez csillant meg a napon. Amedalion leányarcot formázott, a gyermek határo-zottan úgy vélte, ugyanazt, akit a terasz kőszobra.Liam is nagyon örült a leletnek, dicsérte érte akicsit, de nem tudta megmondani, ki lehet ez alány. Felmentek hát a házhoz, Keenant keresték,mondaná el, mit tud róla ő. Az öreg óriás szemmel láthatóan elérzékenyült amedalion láttán. Hosszasan nézte, szeme meren-gővé vált, büszke arca ellágyult. Azután megsimo-gatta Dara fejét, s visszaadta neki az ékszert. 164 - Te találtad. viseld is te, ha úgy gondolod -mondta. Nagyot sóhajtott, úgy folytatta: Moll RoeO'Cathaín e lány neve. Őt ábrázolja a szobor is ateraszon. A Cathaín klán tagja volt ő is. akárcsakén magam. Sok-sok évvel énelőttem élt e szigeten,mely a klán birtokában volt akkoriban. Most márpersze erre is rátennék a piszkos kezüket az ango-lok, csak nyilván nem bukkantak még rá. Remé-lem, Isten segedelmével nem is fognak. - Újfentelmerengett, pillantása a kislány markában szo-rongatott ékszerre tévedt. Hallgatói nem zavartákmeg. Percek múltán szólalt csak meg ismét. - Mollodafent, a Cathaín-vár termeiben lakott, az akkoriklánvezér lánya volt. Sokat járt le ide a szigetre,nagyon szerette ezt a helyet. E házat is ő emeltette,persze, azóta többször változtattak rajta. Szép éskedves leány volt Moll Roe, igen sok kérője akadt.Ám akiért a szíve dobogott, nem volt az kedvesapjának, a klánvezérnek. - Az öreg óriás felemeltefejét, arra nézett, amerre a fák mögött a váratsejtette. - Amikor látta, hogy leánya nem hajlandóelfogadni más kérőt, elküldte az ifjú harcostmesszeföldre csatázni, remélve, hogy soha nem térvissza onnan. Azt beszélik, ezen a szigeten találko-zott utoljára Moll Roe és az ifjú. A leány megígérte,hogy nem lesz senki más felesége, s e helyütt fogvárni rá amíg csak él. Úgy mondják, ígérete meg-pecsételéséül akkor dobta vízbe ezt a medallont.melyet tizenhatodik születésnapjára kapott az édes-anyjától. - Keenan ismét mélyet sóhajtott. - Vártaa lány az ifjút, egyre várta. Eleinte még hazajártéjszakára a várba, de folyvást attól rettegett, hogyakkor tér vissza a fiú a szigetre, amikor ő nincs ott.Mit sem törődve hát apja kérlelésével: leköltözöttebbe a házba, s öreg dadáján kívül senkit nemhozott magával. Napokat. hónapokat, éveket töltöttMoll Roe a szigeten. Jött napra nap és éjre éj, segyre csak ott ült a parton. ahol elváltak. A dadahamarosan meghalt, Moll egyedül maradt. De nemment vissza a várba, csak várta az ifjú visszatértét.Ám az nem jött, nem is jöhetett, hiszen mindjárt azelső csatában dárda járta át szívét, meghalt azonnyomban. - A vén bárd hanga szárazzá, üressévált. - Moll Roe egyre csak várt a parton, ahogymegígérte, míg meg nem szánta őt a Nagyúr, aHalál. s el nem jött érte egy reggelen. Ott halt mega hűséges Moll Roe O'Cathain a parton, ahol ked-vesét várta, gyönge hátát a víz fölé hajló tölgynektámasztva. - Keenan biccentett, s lehajtott fejjelelhallgatott. Utóbb még hozzátette: - Hát, így esett.vagy legalábbis így mondja a sziget legendája.Liam rápillantott. Csendesen kérdezte: - Miért nem beszéltél erről nekem eddig, Keenan? - Hogy miért? - Az öregember homloka elfelhősö-dött. - Látod, fiam. ezt nem is tudnám megmonda-ni. Eleinte nem akartalak terhelni semmiféle tra-gédia elmesélésével, aztán meg valahogy nem ke-rült rá szó... Hát. ilyesformán - toldotta hozzá sután. Dara egyre csak a medaliont nézte. Különös,megszűrt és átalakított formában jutott el hozzá atörténet. Számára az volt a legfontosabb, hogy aszigethez szorosan hozzátartozik egy nagyon régenélt lány emléke, aki érthetetlen módon olyan közeláll hozzá. mintha a testvére lenne. A lány - akihaláláig itt várt valakire, akit szeretett. aki napjá-ban ezerszer végigment a háztól a partra vezetőösvényen. aki otthagyta lábnyomát az ódon kőlép-csőn, akinek arcát őrzi a kerti medencék víztükre - mintha még most is a sziget lakója lenneDara úgy érezte, Moll Roe O'Cathafn ott él a fáklombját borzoló éjszakai szélben, mely minden ál-dott este megérkezett, midőn lement a nap: a szi-getre időről időre átúszó őzek szelíd tekintetébenahogy rábámulnak a bokrok közül, s az éji kertemléket gyűjtő, lassú, mély sóhajában. melyetrajta kívül aligha észlelhetett más. - Úgy mondja a legenda - szólalt meg váratlanulKeenan - hogy minden áldott télen eljő a szigetreegy fehér szarvasüsző. Körbejárja a szigetet, ésmegáll a tölgyfa alatt, ahol a Sziget Hölgye várako-zott annak idején. Eltölt ott egy éjszakát. azutántovábbáll. - Elcsöndesült az öreg óriás, későbbfűzte csak hozzá: - Úgy mondják, Moll Roe O'Cat-haín lelke tér vissza benne, hogy megnézze, nemjött-e meg a kedvese. Én magam... én magam mégsosem láttam... pedig lesem nagyon.Attól a naptól kezdve Dara a nyakában viselte amedaliont egy bőrszíjon, amit Liamtól kapott; s avilág minden kincséért sem vált volna meg tőle.Gondosan megtisztogatta, amitől nem csak ragyo-gó lett, de felbukkant rajta egy különös jelekkelírott szöveg is, amit addig nem láthattak. Grainneszerint valami védővarázslat önmagában is erővelbíró első sora volt. A kislánynak sokszor az a különös érzése tá-madt, hogy Moll Roe ott van vele, figyelemmelkíséri, amit csinál, és tanácsokkal látja el. Tudta,hogy ez buta dolog, nem is említette senkinek, ámkésőbb amikor megtanult írni, naplóját úgy vezet-te, mintha a Sziget Hölgyével beszélgetne.A sápadt, kissé lóarcú kocsis úgy ült a bakon,mintha karót nyelt volna. Merev, szögletes mozdu-latokkal vezényelte a két könnyűléptű szürke lovata kastély felé, a hatalmas, sárguló lombú fák kö- zött. Scarlett hátradőlt a bársonnyal bevont ülésen, saz ablak előtt elsuhanó tájat nézte. Nem is voltolyan rég, amikor Molly sárga kerekű bricskájárólszemlélte elragadtatva a széles, kavicsos utat sze-gélyező üdezöld pázsitot, s a messzeségben felma-gasló ősöreg fákat. Akkor ujjongó lelkesedés jártaát szívét, amint megpillantotta a kastély lenyűgözőkörvonalait, égbeszökő tornyait, csipkés oromza-tát. Jól emlékezett, hogy e látvány értette meg vele,miért is van annyira oda Molly a grófi uradalomért.s annak intézőjéért. Ezúttal azonban nyoma sem volt benne elragad-tatásnak. Szorosabbra húzta vállán a kendőt,ahogy a hintó átrobogott a kétszárnyú kovácsolt-vas kapu aranyozott lándzsái között, s ijedten kí-sérte tekintetével az elmaradó aranykeretes táblát- a grófi címert. " Szorongva leste a baljós kőépítményeket, amikorfelbukkant előtte a kastély. Minden árnyékból,minden vigyorgó vízköpőből jeges fenyegetést véltkiolvasni. Félelmei ellen dühét próbálta felszítaniLuke Fentonnal szemben, hogy legyen miből erőtmeríteni, midőn a hideg pillantású, kőkemény szí-vű férfi elé lép. S lassan valóban eluralkodott felettea harag. Kicsoda ez a kilmessani gróf, ez a felfuvalkodott,kikent-kifent nőcsábász, hogy ő, az Ohara úrnő 169 úgyjáruljon elébe. mint valami megrettent őzgida?!Félnivalója itt egyedül a férfinek lehet. amiérthosszú heteken át nem volt képes menyasszonyaután nézni. Hát persze, dohogott magában Scarlett, régiönérzetét élesztgetve, én csak tökéletesen egész-ségesen kellek neki. hiszen csak akkor lehetekalkalmas a dicsőséges tenyészcélra, amire szánt!Csakhogy csalatkoznia kell őméltóságának, vagyhogy a manóba is kellene szólítani! Meg fogja tudnia világ hamarosan, hogy Anglia egyik legjobb par-tija kosarat kapott egy ír asszonytól!S mire a kocsis megállította lovait a széles lép-csőfeljáró előtt, Scarlett emelt fővel, dacosan csil-logó szemmel szállhatott ki a hintóból. Szívébenújfent győzelemre jutott a régi büszkeség.Libériás inas .sietett elé, mély meghajlással üd-vözölte. - Remélem, jól utazott az O'Hara úrnő! - bégetteroppant bánatosnak rémlő hangon.Scarlett, hogy-hogy nem. tüsténtjókedvre derülttőle. Fejedelmi eleganciával bólintott, s a széleslépcsősor távolinak tetsző vége felé pillantott. - A gróf úr netán elfeledte volna, hogy találkozótbeszéltünk meg? Vagy csupán meghült, ezért nemtudott elém jönni? - kérdezte fátyolos, főúrinak vélt hangon. Az egyenruhába bújtatott inas elvörösödött. Le-hajtott fejjel tanulmányozta fényesre pucolt lábbe-lijének orrát. úgy mormolta: - Óó, a gróf úr...őőó...a... - Nos, ha majd túljutott a magánhangzókon, és'néhány mássalhangzó is az eszébejut, majd jelent-kezzen. fiam - mondta szigorúan az O'Hara úrnő.ám közben kishíján megpukkadt a visszafojtottnevetéstől. Vállkendőjét kissé meglazítva elindulta lépcsőn felfelé. A leforrázott inas vörös képpel igyekezett utána.Odafent megvillant valamin a kora őszi nap na-rancsos fénye, s a csupaüveg ajtóban feltűnt a grófsudár alakja. Úgy rajzolódott ki a vakító háttérelőtt. mint valami rendíthetetlen kőszobor. .Scarlettet egyetlen szívszorító pillanatra isméthatalmába kerítette a rettegés, ám gyorsan megke-ményítette magát. Lefogadom, hogy megtervezte az egészet; azilyesmihez mindig is remek érzéke volt, gondoltasötéten. amint tovább lépdelt felfelé. Ám azért újraszorosabbra húzta a vállkendőt.Fenton kilépett az alakját övező ragyogásból.immár valódi, hús-vér emberként - az asszony elésietett. Bár erősen otthoni jellegű öltözéket viselt.mégis elegáns volt, mint mindig. Kékesfekete. fé-nyes.haját gondosan lefésülte. sötét szeme maga-biztosan, mi több, hódítón csillogott, jellegzetesfarkasmosolya beragyogta arcát. Annyira emlékez-tetett most Rhett Butlerre, hogy Scarlett szintebeleszédült. Hallatlan akaraterővel sikerült megakadályoz-nia, hogy térdei megrogyjanak, s szemét elfussáka könnyek. Ám mire úrrá lett önmagán tudta, hogymost már túl van a nehezén. Innentől valóbankészen áll a harcra. S nem kívánt védekezésbeszorulni. - Scarlett, igaz örömömre szolgál, hogy végreláthatom - szólította meg a férfi mosolyogva. ámcseppet sem behízelgő hangon. - Remélem, nemviselte meg túlságosan a kikocsizás!Mert, ha megviselt volna, kénytelen lennél kétel-kedni az egészségi állapotomat illetően, igaz? -gondolta a nő, de hangosan csak ennyit mondott: - Nem hiszem. hogy rajtam múlott volna a talál-kozás, kedves Luke. Mint tudja, én meglehetősenkorlátozott voltam a mozgásomban. - Hideg mosolytvillantott a grófra. Fenton széttárta karját, és sajnálkozva ingatta fejét. - Oly tenger sok dolgot kellett elintéznem, mígmaga betegeskedett, hogy nem szakíthattam időtaz utazásra. De mint azt nyilván jól tudja, mindentelkövettem a gyógyulása érdekében. 170 171 - No igen - bólintott az asszony. - Elszalasztottvalami nagytudású doktort Angliából. valóban. Aztgondolta; az írek közt nem akad különb?A gróf elsiklott a kérdés felett. Elegáns mozdu-lattal az ajtó felé intett, és így szólt: - Azt gondolom, illőbb, s legfőképpen bölcsebbvolna odabent folytatni a társalgást, ha egyetértvelem, Scarlett. Nem várt választ, fellépdelt a bejáratig húzódónéhány lépcsőfokon. s miután halk szavakat inté-zett az ajtó mellett álldogáló inashoz. visszafordult,és vendége felé nyújtotta kezét. Az inas tisztelettel-jes főhajtás után eltűnt odabent. - Kérem... - szólt a férfi csendesen, már-márgyöngéden. Scarlett gyanakvón kapta fel fejét. Ráébredt vol-na a gróf, hogy nem ő irányítja a játszmát. vagy éppellenkezőleg. továbbra is játszani kiván vele? Nos.egyelőre oly mindegy, ráér még kideríteni.Felkaptatott hát Fenton mellé. A férfi beljebblökte az ajtószárnyakat, s udvarias kézmozdulattalbeinvitálta vendégét. Ahogy az asszony belépett, őis utánaindult. - Hűvösödik - mondta, miközben gondosan be-csukta maga mögött az ajtót. - George már előké-szítette a kék szalont. Meglátja, remekül fogja érez-ni magát. Scarlett nem válaszolt. A hatalmas előtér már-ványpadlójára szegezte tekintetét, eltökélve, hogynem pillant körbe, nehogy elragadja a csodálat.Hagyta. hogy a gróf kalauzolja lépcsőkön, folyosó-kon át, míg egy gazdagon ékesített duplaszárnyúajtó előtt meg nem látta George, az inas fényescipőbe. kék nadrágba bújtatott lábát. - Asszonyom... uram... - bégette a libériás, s azajtó feltárult. Scarlett csak ekkor nézett fel. Nem túlságosannagy. egyszerű, ám méregdrága, kényelmes búto-rokkal berendezett szobába léptek. Az udvarra né-ző ablakokon besütött a délutáni nap sápadt fénye,a velük szemközti fal jórészét ódon kandalló foglal-ta el. Századok kormától fekete tűzterében vaskosfahasábokat nyaldosott a láng. A levegőben enyhe,kesernyés füstszag terjengett, épp csak amennyi,ami még romantikus hangulatba hozza az embertanélkül hogy csípné a szemét. A falakat kortól megfakult gobelinek borították,Anglia nagyságát idézők az egyik sarokban pedigjókora. masszív páncél álldogált türelmesen, vas-kesztyűs kezével egy vésetektől ékes pallosra tá-maszkodva. Leeresztett sisakrostélya mögött kifür-készhetetlen homály sötétlett. Scarlettet határo-zott rémülettel töltötte el a jelenléte.Fenton kivárta, míg vendége körülnéz, csak az-után szólalt meg. - Az ülőbútorok kivételével itt minden igen régi -mondta visszafogott áhitattal. - Azokat kicseréltet-tem. mert meglehetősen kényelmetlenek voltak,nem bizonyultak alkalmasnak a meghitt beszélge-tésekhez. amilyenekre ezt a szalont szántam. -Előrelépett, a páncélzathoz sétált. Büszkén simí-tott végig a pazarul díszített mellvérten. - E vérte-zetet a dédapám dédapja viselte először, apárólfiúra szállt az idők során. Sok csatát látott darab,ahogyan a pallos is. . - De. nagyon remélem. az utolsó viselője márnincs benne... Scarlett maga sem értette, hogyan szaladhatottki száján a meglehetősen ízléstelen megjegyzés.Nyilván annyira feldühítette a férfi büszke fennhé-jázása - s persze a megjegyzés. mely arra vonatko-zott, hogy a gróf szépasszonyok szédítésére szoktahasználni a szalont - hogy megfeledkezett az ud-variasság elemi szabályairól is. Rémülten kaptaszája elé a kezét. Fenton dühödten perdült meg, mint akit viperamart. Szikrázó szemmel meredt az asszonyra. - Elnézést, Luke, én... - hebegte Scarlett, amintegyáltalán újra szólni tudott a szerencsétlen köz-beszúrás után. - Én igazán... 172 173 De a gróf váratlanul felnevetett. Otthagyta anevezetes páncélzatot, s vendége elé állt. Nevetvenyújtotta felé a kezét. - Ugyan Scarlett. szóra sem érdemes! - mondta. - Én vagyok a hibás, elragadott az ősi angol nemesibüszkeség. Megfeledkeztem róla, hogy mennyirecéltalan dolog ez egy ír kivándorló lánya előtt! No.jöjjön. foglaljon helyet... - és a kanapéra mutatott.Scarlett nem tudott mit mondani. Hol elvörösö-dött. hol kifutott arcából a vér, s fehér lett, mint afal a gobelinek felett. Fenton mesterien, s perszemérhetetlenül megalázóan vágott vissza. ám jelenhelyzetében nem tehetett ellene semmit. Meggon-doltabbnak kellett volna lennie.Dacosan összezárt ajakkal. egyenes derékkal te-lepedett le a kényelmes kanapé legszélére. A férfiállva maradt. - Tölthetek esetleg valami italt? - kérdezte agondos házigazdákravilágszertejellemző hanghor-ozással, a poharakkal és üvegekkel megrakottasztalka felé intve. Vendége mit sem engedett merevségéből. úgyingatta a fejét, mint egy mindenható királynő, melyépp a kegyelmi kérelmeket utasítja el. - Ez biztos? - érdeklődött a gróf, kissé félrehajtottfejjel. - Nos, akkor majd talán egy teát - bólintott. - De annak még nem jött el az ideje. - Az asztalká-hoz lépett, rövid tanakodás után kiválasztott együveget, s az ablak felé emelte. Kedvtelve nézegetteaz aranyló folyadékot. - Nos, ha nem haragszik -fordult ismét az asszonyhoz -. én töltök magam-nak. Úgy érzem, ez nélkülözhetetlen a hangulat-hoz. - Színpadiasan körbemútatott a szobában. -Meghitt környezet, lobogó lángok. hűvös délután.egy gyönyörű asszony a pamlagon, és egy pohárerős ital... - Valóban - mondta Scarlett, csípős éllel hangjá-ban. - Szinte érzem, hogy hamarosan mélységesenelgyengülve aláhanyatlok a pamlagon, s fejemetromantikus szögben hátraejtve. verdeső szempillá-imat félig lehunyva azt suttogom: Oh. Luke...Fenton vigyorgott. - Jelen helyzetben, mitagadás, meglepne kissé -közölte. - Ám ami azt illeti, nem hiszem, hogy olynagyon idegen lenne magától ez a viselkedésforma,hiába gúnyolja most ily roppant tehetségesen. Nepróbálja nekem megmagyarázni, hogy maga egyál-talán nem romantikus alkat, kedves Scarlett! -Töltött magának egy metszett kristálypohárba, afény felé tartva szemmagasságban megforgatta.majd a pamlaghoz ballagott. Scarlett dühösen figyelte. Örült, hogy haragud-hat a férfire, így legalább volt miből újra és újraerőt merítenie. Ugyanakkor még mindig szorongotta pillanattól amikor a gróf a lény kérdésekre tér.Képtelen volt összeszedni a gondolatait, s hiábahatározta el hetekkel ezelőtt, hogy az utolsó mon-datig előre elkészített szöveggel áll elő, most fogal-ma sem volt róla. mit is kellene mondania. Zavar-tan kapaszkodott hát a dühbe, mint egyetlen biztostámpontba, amire még számíthat.Fenton pedig csak vigyorgott. Mégpedig határo-zottan pimaszul. mint aki előtt nyitott könyvkéntáll a nő lelke: - Megengedi? - kérdezte megjátszott udvarias-sággal. s választ nem várva leült Scarlett mellé akanapéra. A nő igyekezett tőle minél távolabb húzódni.Teljes lénye oly jeges elutasítást árasztott, hogyérzékenyebb férfiak már zúzmarás szívvel mene-kültek volna a közeléből. Luke Fenton ezzel szem-ben kényelmesen hátradőlt, átszellemült arccalkortyolt poharából. egy pillanatig élvezte az italtüzét. azután megszólalt: - Nos? - Hangja nélkülözött minden kedvességet,minden tréfára való hajlamot. Nyoma sem voltbenne az eddigi játékosságnak. Úgy Csattant, mintvalami katonai parancsszó. Scarlettet váratlanul érte a hirtelen váltás Nemszámított arra, hogy a férfi minden átmenet nélkül,Ilyen brutálisan lendül támadásba. Hiába ismertemár valamelyest. Fenton még mindig kiismerhetet- 175 len volt a számára. Haragja. melyet pajzsként tar-tott maga elé, egyetlen rémületes pillanatra elenyé-szett, hogy a kétségbeesett megadásnak adja áthelyét. ám hamarosan felhorgadt megint, s azO'Hara úrnőjegesen szikrázó szemmel fordult kín-zója felé. - Mire kiváncsi. Luke, hogy Ily kedvesen érdek-lődik? - kérdezte színtelen hangon.A kilmessani gróf ezúttal nem ment bele a szó-párbajba. Ellentmondást nem tűrően törtetett to- vább. - Azt hiszem, eleget kerülgettük a forró kását -jelentette ki határozottan. állva az asszony hidegpillantását. - Ami engem illet, én roppantul élve-zem. ha megvívhatok magával. kedves Scarlett.Maga igazán szórakoztató, éles eszű nő. Most azon-ban - hajolt előre ismét. hogy arca közelebb kerül-jön vendégéhez - úgy érzem, nincs igazán formá-ban. Én pedig gyűlölöm a könnyű győzelmeket! -Elhallgatott. hátradőlt megint: Rövid szünet utánfolytatta. - Ezért tehát arra kérem, bármennyireunalmasnak és esetleg kellemetlennek tűnik is,térjünk a lényegre. - Hallgatom, Luke - mondta Scarlett, akinekidőre volt szüksége. hogy rendezze végre gondola-tait. Remélte, a férfi nem használja ki kegyetlenüla gyengeségét, s maga kezd a helyzet elemzésébe.Abban már nem is reménykedett, hogy erőtlenségeesetleg észrevétlen marad a gróf előtt.Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Fenton nemkívánja megnehezíteni a dolgát. - Nos hát, kedvesem - kezdte a férfi. - Elöljáróbanszeretném leszögezni, hogy a szomorú eseményekminden egyes mozzanatával tisztában vagyok...Scarlett egész testében megdermedt, mint a me-zei nyúl a vadász puskája előtt. Úgy érezte, mentenmegfagy a vér az ereiben. Nem, gondolta rémülten.az nem lehet! Nem tudhat mindenről. ez ki vanzárva! . A kilmessani gróf figyelmét nem kerülte el ven-dége reakciója. Elhallgatott, figyelmes. vesébelátópillantást vetett a nőre, majd nagyot kortyolvaitalából, folytatta. - . vagy legalábbis majdnem mindennel. Amieleddig rejtve maradt előttem, nos, azt majdhosszú, unalmas téli estéken elmeséli a kandallóelőtt, nem igaz? - Újabb éles pillantást vetett a nőre. - Tudom tehát, hogy szörnyű dolgokon ment ke-resztül. tudom. hogy hosszasan gyengélkedett, deami lényegesebb. tudom, hogy minden álma oda- lett. Scarlett feszülten figyelt, de most már felkészül-tebben reagált, nem próbálta lépten-nyomon elárul-ni magát. Íggy is elég nagy hiba volt, hogy Fentonrájött, nyilvánvalóan titkol valamit.A férfin nem látszott, hogy különösebben foglal-koztatná ez a kérdés, zavartalanul folytatta a mon-dandóját. - Ballyhara, mint uradalom, gyakorlatilag meg-szűnt létezni. A Nagy Ház, vagy hogy az ördögbenevezik az írek, leégett. Ha jól tudom, még nem jártott, hogy megnézze. Nos, ha elfogad egyjótanácsot,ne is nézze meg a későbbiekben sem. Feleslegesbánattól kíméli meg magát. Scarlett azon igyekezett, hogy a gróf szavait kö-zömbös hírként értékelje. s raktározza el őket me-móriájában, ám érzelmi hullámaikat ne engedje belelkébe, mintha csak valami távoli, érdektelen he-lyen lejátszódott, régmúlt eseményről hallana.Nem volt könnyű dolga, hiszen minden egyes mon-dat fogazott élű pengeként sebezte szívét. Ám ki-tartott, hiszen ki kellett tartania. Luke Fenton voltjelenleg az utolsó ember, akinek vállán kívántavolna elsírni bánatát. A gróf szenvtelenül beszélt tovább. - Magának a falunak már az a szerencsétlenéjszaka sem tett jót, ám igazán nagy kárt csak amegtorlás okozott. Gondolom, nem árulok el nagytitkot, ha elmondom; hogy egyetlen lélek sem ma-radt ott. Nagyjában-egészében a falu minden épü-lete rombadőlt, illetve kiégett. Ami az embereketilleti - a maga kedves feniánus csőcselékét - nos,azok nagyobb része meghalt, kisebb része mégidőben elmenekült. - A férfi felállt. az asztalkáhozballagott. lehajtotta maradék italát, s az üres po-harat letette a többi mellé. Scarlett továbbra is mereven, egyenes háttal ült,görcsösen markolva a kanapé karfáját. A háta márkezdett szinte elviselhetetlenül sajogni, ám nemengedett a tartásán. Attól félt; ha netán lazítanaizmain, menten összeomlana nehezen fenntartott,bizonytalan nyugalma is, amire pedig most min-dennél nagyobb szüksége volt. Mindarról, amitFenton .az imént elmondott. persze hallott már, hasokkal kíméletesebb formában is. Tudott Colum ésMrs. Fitz szörnyű haláláról, a lázadást követő angolmegtorlásról. De mindezeket az'fzig-vérig brit Fen-ton száraz, már-már kioktató hangján végig hall-gatni... A gróf ismét felé fordult. Arca komoly volt, szinte komor. - Nehogy azt higgye. Scarlett, hogy én mostvájkálni kívánok a bánatában, s örömömet lelemabban. hogy minél nagyobb fájdalmat okozok aszavaimmal - mondta. - Távol álljon tőlem az efféle.barmoknak való szórakozás. - Két lépést lépettelőre, az asszony elé állt. Vendégének fel kellettvolna bámulnia rá, hogy továbbra is ránézhessen,ám a nő feje nem mozdult. Luke zavartalanulfolytatta. - Csupán szeretném, ha világosan látná,hogy ez a vonal - valószínűleg egyszer és minden-korra - megszakadt. Elhallgatott, visszatelepedett előző helyére.Scarlett nem mozdult, nem szólt. A gróf várt egykeveset, közben az asszonyt fürkészőn szemlélte.Szemmel láthatóan nem jött zavarba vendége hi-deg, merev viselkedésétől. Kisvártatva ismét be-szélni kezdett. - Hogy később ne raboljon időt a sokkal jelentő-sebb kérdésektől, ezért most mondom el - részbenmásodszor ugyan, de mindenképpen utoljára -hogy nem állt módomban Írországba látogatni amaga betegsége ideje alatt. Sajnálom. Amennyibenjobban érzi magát, ha rosszallását ilymódon fejeziki - intett Scarlett felé - én egyáltalán nem bánom.különösebben nem zavar. Ám meg kell mondanom.nem is érdekel. Talán kellemesebb lenne, ha ké-nyelmesen elhelyezkedne, s néha maga is elmon-daná, hogy mit gondol. De, szabad legyen mégegyszer rávilágítanom, nekem egyikre sincs szük-ségem. Remekül tudom folytatni a mondandómatúgy is, ahogy eddig. Scarlett nem reagált, Fenton tehát folytatta.mintha iménti monológja el sem hangzott volna. - Ami az O'Hara úrnőt illeti tehát, Dublin ideig-lenesen ünnepelt csillagát, azt gondolom, valamimás megoldás után kell néznie. Ez volna az egyikoldal. Van itt persze még valami...Scarlett idegesen rápillantott. A férfi hallgatott. - Igen? - szólt az asszony rekedten. - A kislánya... Cica - mondta a gróf. szokatlanulcsendesen. - Úgy tudom, ő is odaveszett...Csönd. Aztán Scarlett szólalt meg, bánat gerjesz-tette haraggal a hangjában: - Igen. Luke. jól tudja. Remekül tájékozott! - Nos, én... - kezdte Fenton. de a nő nem hagytaszóhoz jutni. - S ha ezt ilyen pompásan kiderítette - vágottközbe - akkor nyilván arra is rájött. hogy ezzelelveszett számomra az egyetlen ok, ami miatt haj-landó lettem volna magához menni! S hogy miminden veszett még el vele, ahhoz úgy gondolom,magának nincs semmi köze! - Alig-alig tudtavisszanyelni kitörni készülő zokogását.A férfi nem szólt. Végigsimított fényes haján. egydarabig bámulta a fahasábokon lakmározó lángo-kat, azután a nőre pillantott. Scarlett szemébenmár nem a düh szikrái csillogtak. könnyek ragyog-tak bennük. Fenton vállat vont. - Természetesen én is gondoltam erre - szóltvisszafogottan. - Pontosan ezért igyekeztem rávilá-gítani arra, hogy az új fejlemények fényében talánakad más indok is, ami miatt okos dolognak tart-hatja a velem való házasságot. - Lélegzetvételnyiszünetet tartott a nő arcát fürkészte. Látta, hogya bánatot előbb-utóbb ismét elmossa a harag. -Scarlett, ne gyerekeskedjék! - mondta rosszallóan. - Tudom. hogy maga roppant szélsőséges alkat, hola rémületes racionalitás. hol a még rémületesebbszenvedély irányítja - nem túl szerencsés párosí-tás azt hiszem. - Előredőlt, mélyen vendége sze-mébe nézett. - Önmaga jól felfogott érdekében ké-rem, próbálja most szóhoz juttatni azt a híres,jéghideg racionalitást. Úgy látom. meglehetősendeffenziába kényszerült mostanában.Scarlett szemében kiszáradtak a könnyek. Ismétfelszikrázott mélyükön a düh. Ó, ez a sakál! Milyenundorító módon üzletel az ő nyomorúságával! Mi-lyen kimért, milyen tárgyilagos. Lenne csak hason-ló helyzetben, már nyilván beleőrült volna a fájda-lomba. s veszett kutyaként vonítva kóborolna va-lamelyik kastélya folyosóin! Még Rhettet is földre-sújtotta a bánat Bonnie halálakor, pedig hozzáképest még pondrónak nevezni is túlzás ezt az alakot. - Ugyan, Luke. mit lát maga!? Jobb, ha belátja:az égvilágon semmit. - Scarlett hangjában annyikeserű megvetés sürűsödött, hogy a gróf hirtelen-jében visszavágni is elfelej tett. A nő folytatta: - Azonaz átkozott szemüvegen át, amit maga visel, semmilényegeset nem lehet látni, csak valami szürkemasszát, amiben szerencsétlen árnyalakok mozog-nak "nekem hasznos", "nekem nem hasznos" fel-irattal. Ha jobban belegondolok. én sajnálom ma-gát, Luke. A férfi elmosolyodott. Ajka úgy húzódott fel hó-fehér fogairól, mint egy vicsorgó ragadozóé. Sötétszemeiben gonosz derű csillant. Jóképü volt ésveszedelmes. Komoly ellenfél. Ezzel hibát követ el. Scarlett. Engem lehetgyűlölni, szenvedéllyel szeretni, és lehet tőlem ret-tegni - alkalmasint lehet persze. sajnálni is. Denem tanácsos. Átkozottul nem tanácsos.Csönd telepedett rájuk. Scarlettben ismét fel-éledt a szorongás, hiába korbácsolta ellene egyreáradó haragját. Kétségbeesve ismerte be, hogyigenis fél ettől a mosolygó szörnyetegtől.Fenton, mintha csak fölényét kívánná kíméletle-nül bizonyítani. újra megszólalt. - Nézze. Scarlett, én azt is nagyon jól tudom. hogyBallyhara pusztulása egyáltalán nem juttatta atönk szélére. - Nyugodtan beszélt, kellemes, szinteatyai hangon. - Semmi közöm sincs a vagyonihelyzetéhez, nem kívánom firtatni sem most, sema későbbiekben - még akkor sem; ha netán jobbbelátásra térne. és beadná a derekát. De - emeltefel mutatóujját, hogy megelőzze a nő közbeszólásátennek ellenére tisztában vagyok néhány dologgal.ami erre vonatkozik. Például azzal, hogy komolybirtoka van Amerikában, jól jövedelmező egyéb vál-lalkozása. netán vállalkozásai, s komoly tőkéje.Vendége hidegen elfintorodott. - Nem vesztegette az idejét, gratulálok - jegyeztemeg szárazon. A gróf vállat vont. - Abbahagyhatná már ezeket a gyerekségeket.Scarlett kedves. Mindenképpen érthető lenne. haérdekelne engem a vagyoni helyzete, dehát mégcsak nem is erről van szó! Énfelőlem akár lehetneolyan szegény is. hogy még az álmait is csak köl-csönbe kapja, az sem érdekelne. Hiszen pontosanismeri az indítékaimat. - Felállt. nagyot sóhajtott.Elsétált az asztalig, megállt mellette. Elgondolkod-va nézte üres poharát. Felemelte. aztán visszafor-dult az asszonyhoz. - Nem, Scarlett. én éppen aztpróbálom megértetni magával, hogy jól tudom,hiába pusztult el Ballyhara, maga még mindig nemszorul énrám. Anyagilag - nyomta meg a szót, shangsúlyozásul még üres poharát is meglendítette.Scarlett ránézett. - Kissé különösen érvel a gróf úr - mondta. - Azimént még azt fejtegette, hogy most már Cica nél-kül is - mélyet sóhajtott, hogy úrrá legyen hangjaremegésén - ... van okom magához menni. Mostpedig helyettem maga mondta el az érveket, ame-lyeket ezzel szembe kívántam állítani.Fenton a fejét ingatta. - Ejnye, kedvesem. hát nem figyelt? Persze, hogyboldogulna Amerikában nélkülem is. Talán még itt,Írországban is, bár, hogy őszinte legyek, erre szintesemmi esélyt nem látok. Csakhogy! - bökött alevegőbe ismét az üres kristálypohárral. - Magács-ka, drága Scarlett, belekóstolt a főúri életbe. Nemarra gondolok. hogy néhány nyomorult ír parasztO'Hara úrnőnek szólította, és esetenként megélje-nezték a kocsmában - ugyanffyen lelkesen égettékfel az otthonát is. Én az angol nemesi életre gon-doltam, Scarlett. Arra az életre, amely már oly-annyira elragadta magát sodró lendületével, hogyazt sem vette észre, milyen halálos komolysággalfenekednek magára emiatt a drágalátos parasztjai!Ez az élet, Scarlett, ha egyszer elbűvölt egy olyanasszonyt. mint maga, nem ereszti soha többé!A férfi elhallgatott, rá sem nézett az egyre vörö-sebbé váló asszonyra. Visszalépett az asztalkához,töltött magának. akkurátusan bedugaszolta azüveget, majd folytatta. - Jobb, ha már most beismeri, saját maga előttis, hogy nem lesz képes elviselni többé az amerikaikisbirtokos koszlott kis életét. Hogy is ne! Maga.aki az alkirállyal táncolt!? El tudja képzelni, hogylegizgalmasabb szórakozása a tehenészbál legyen?Scarlett hidegen elmosolyodott. Ez szemláto-mást meglepte a férfit. Ó. kedves Luke, maga egy csöppet rosszultájékozott az Újvilágot illetően, azt hiszem - mondtaa nő, miközben a charlestoni bálok kavalkádjáragondolt. s a további lehetőségekre, ahová meghí-vást kaphatna. - Nem csupán unalmas, végelátha-tatlan. poros pusztákból, bórnadrágos tehenészek-ből, színes tollú indiánokból és felszabadított feke-tékböl áll az egész ország. Meg aztán - tette hozzájóval fásultabban - én sem vagyok már azonosazzal a nővel, akit maga megismert.A gróf vonásai ellágyultak kissé: Kinézett azablakon a kertre, ahol rozsdaszín leveleket kerge-tett a pázsit felett a délutáni szél. Északról ónszür-ke, rongyos szegélyű fellegek gördültek elő. mohónnyújtogatták csápjaikat a vörösbe hajló napkorongfelé. Határozatlan előőrseiket rendre széttépte,ugyan a szél. előrenyomulásukat azonban nemállíthatta meg. Látnivaló volt, hogy előbb-utóbbelérik és felfalják a napot. koszlott szürkeségetborítva a világra. - Nem kételkedem benne, hogy a tragédia nemmúlt el nyomtalanul, Scarlett - szólt Fenton. - Mitöbb. bármennyire hihetetlennek tartja is, én tisz-telem a bánatát. De - vette le tekintetét az örvénylőfellegekről - engedtessék meg nekem egy gondolat. - Hatásszünetet tartott, várta, hogy vendége rápil-lantson. Mikor az asszony felemelte fejét, folytatta - Hiába érzi most homlokegyenest másként. rá fogjönni, hogy nem élhet eldugottan. Scarlett. maganem az a nő, akit maga alá temet a bánat! Magánakott a helye Londonban. Igazi csillag lehet, ha szó-fogadó! - A férfi szavaiban őszinte lelkesedés csen- gett. De vajon valóban őszinte-e? - töprengett Scar-lett. Már egyetlen szavát. egyetlen hangsúlyát,egyetlen mosolyát sem tartotta valódínak. Hirtelenaz első nő, Éva jutott az eszébe, ahogy a Paradi-csomban a kígyó álnok, behízelgő hangját hallgat-ja, amint bűnre csábítja. - Valóban? - kérdezte fásultan, csak hogy ő ismondjon valamit. - Valóban - bólintott határozottan a gróf. Előre-lépett, megemelte jobbját, mintha a nő keze utánakarna nyúlni, de meggondolta magát, s inkábbsaját haján simított végig. - Most még nyilvánvaló-an másként látja. csakhogy ez mit sem számít. Elfog jönni az idő - talán sokkal hamarabb. mintgondolná - amikor ki akar majd törni a magárakényszerített rabságból. De akkor, kedvesem,higgye el nekem. késő lesz már.Odakint, az osztott ablakokon túl a fellegek el-szánt seregei vége hatalmukba kerítették a meg-fáradt Napot, sápadt szín homályba vonták a parkot.Tovább élénkült a szél, egyre több jókora esőcsep-pet kent szét az ablaküvegen. s bolond táncrakésztette a pázsiton túl sorakozó örökzöldeket. Az.ösvényeket szegélyező guggonülő cserjék töviseik-kel egymásba kapaszkodva állták a szél támadása-it, csak egy-egy nagyobb roham rázta meg őket.mintegy figyelmeztetésül: ők sem lehetnek bizton- ságban. A lehulló falevelek eddigi könnyed tánca. kecsespiruettjei vad rohanásba váltottak. tömegesen ra-gadták őket magukkal az egyre-másra megújulószéllökések. hogy rövidebb-hosszabb mámorítóvágta után aztán unottan hajítsák a tövises cserjéktövébe. Eljött az ősz. Fenton hallgatott egy sort, várt. hátha vendégeközbe kíván szólni. Ám mivel Scarlett semmi jelétnem adta ilyesminek. tovább beszélt. - Nyilván emlékszik, már a tragédia előtt is em-lítettem magának, hogy dublini pályafutása nemlehet túl hosszú. - Hangja tárgyilagos volt. kimért.Egyértelműen azt hangsúlyozta. hogy nem kívánérzelmileg állást foglalni a kérdésben, pusztán szá-raz tényeket közöl. - Hogy a szomorú eseményekmiként befolyásolják ezt. nem tudhatom. Az embe-rek reakciói gyakorta különösek. - Felsóhajtott. -Mindazonáltal. nekem az a véleményem, hogyegyenesen reménytelenné tették a helyzetét.Scarlett keserűen elfintorodott. - És meg szabad tudnom. mire alapozza becsesvéleményét? - kérdezte gúnyosan, ám közben egyrehatározottabban érezte: teljes mértékben hidegenhagyják ezek a kérdések. Szorongása elmúlt, nem maradt más, csak amegvetés. Unta a férfit. Nem volt kíváncsi többéegyetlen szavára sem. Az ajtóra pillantott. Le kellzárni ezt az ostoba beszélgetést. Ideje távozni. - Tudja. Scarlett - folytatta a gróf rendületlenül -. ha nem veszett volna oda mindene, ha győztesenkerült volna ki abból a csatából. nem pedig abszo-lút vesztesként. ha megmaradt volna O'Hara úrnő-nek, akkor hihetetlen divatossá vált volna a magaskörökben. Jónéhány idényre biztosította volna ahelyét, mi több, talán még Londonba is eljuttattavolna. így azonban... - rövid hatásszünet - .. ígyazonban csak én biztosíthatom ezt a maga számá- ra. Csönd. A kandallóban halk roppanással omlottössze a zsarátnok. A vaskos rönkök parazsa feke-tén-vörösen pislogott. izzott titokzatos mélységeketsejtetve, akár a Sátán szíve. Scarlett felállt, vállára igazította kendőjét, fejétfelszegte. Rezzenetlen tekintettel meredt Fentonra.A férfi elvigyorodott. Arcát démon-maszkká tor-zította a kandalló rőt fénye. - Ó, Scarlett. látom. nem veszett ki magából améltóság - mondta. enyhén meghajtva magát. -Mindazonáltal kérem, ne válaszoljon meggondolat-lanul. Ha sok ideje nincs is, azért gondolkodhategy-két napot. Az esküvőnk eredeti időpontja márnagyon közel van, csúsztatnunk kell valamelyest.Én mindeddig igyekeztem úgy szervezni a dolgokathogy a lehető legkisebb változtatásokkal tudjunkigazodni a ... a betegsége teremtette új helyzethez.Volt néhány kínos probléma, talán még lesz is. dea lényeg, hogy az esküvő csorbitatlanul megtartha-tó. - Kérdőn nézett vendégére.Az asszonyt végtelen nyugalom öntötte el. Eszeágában sem volt már kamaszlányos daccal fordulnia férfi felé. Nyugodt melankóliával mondta: - Volt idő. Luke, amikor azt gondoltam, boldoglehetek magával. Azután maga gyorsan kijózanítottelképesztő alkujával, ahogy a házasságot nevezte.Akkor már csak Cica érdekeit tartottam szem előtt.azért mondtam minden ellenérzésemmel szembenigent. De most, Luke Fenton. most egyedül marad-tam. s nekem valóban nincs szükségem magára. -Vállat vont, ajkát keserűen lebiggyesztette. -Ennyire egyszerű ez a dolog. A gróf bólintott. - S mihez kíván kezdeni? - hangja rémísztőenhideg volt. A hang, s az arc, melyen úgy táncoltak a sötétárnyak, mintha baljós gondolatok külső megnyil-vánulásai lennének, megrémítették az asszonyt.Ismét eszébe idézték. mily veszedelmes ellenféllehet a férfi. - Visszamegyek Amerikába - mondta, némilegfelbátorodva a gondolattól "Hiszen Amerika olyanmessze van Fentontól!". S még hozzátette - A tehe-nészbálok. hisz tudja. A gróf elmosolyodott. - Nos, kedvesem, ahogy gondolja. De egy valamittudnia kell: egyetlen nő sem adhat nekem kosaratbüntetlenül. Igaz, ilyesmire eleddig nem volt példaHogy maga. mégis megteheti. ennek egyetlenoka van csupán. - Szokásához híven rövid hatásszüne-tet tartott, miközben vendége arcát fürkészte. -Nekem feltétlenül szükségem lenne egy olyan gye-rekre, mint a maga kislánya. Ezért lehetőségetadok, hogy meggondolja magát... mondjuk másféléven belül. Ennyit mindkettőnk kora megenged.Különösen az enyém. Használja ki okosan az ide- jét. A férfi úgy állt ott a rőtes félhomályban, mintmaga az ördög; szeme vörösen parázslott a baljósfényben. Scarlett hirtelen kevesellni kezdte a távolságotAmerika és London között. Hallgatását beleegye-zésnek tekintve, Fenton tovább beszélt. - Engedékenységemnek persze van egy feltétele - szólt nyomatékosan. Nem kívánok olyasmithallani, hogy maga elutasított engem az esküvőelőtt. London értesülni fog róla, hogy a tragédiaannyira megviselte az egészségét, hogy a menyeg-zőt bizonytalan időre el kell halasztanunk,Amerikában kezelteti magát. Nagyon kérem -mondta, s hangjából annyi fenyegetés sütött, hogyScarlett önkéntelenül hátrahőkölt - tartsa magátehhez az apró kis megállapodáshoz. rendben? -Rövid szünet után felsóhajtott, s hozzátette - Nemhelyezek kilátásba szankciókat, otromba dolog egynőt fenyegetni. Meg aztán, maga okos asszony.Scarlett nem tudta, mit felelhetne. Elméjét bék-lyóba verte a félelem és a felháborodás. Zavarábóldiszkrét kopogtatás mentette ki.- Igen! - morrant a gróf. George bánatos képe bukkant fel az ajtóban. - Teát uram? - nézett gazdájára. Birkabégetésreemlékeztető hangja ezúttal nem vidította fel Scar- lettet. Fenton szívélyes mosollyal fordult vendége felé. - Ugye, elfogad egy teát, kedvesem? - kérdezte.Scarlett megköszörülte a torkát, s rekedten vá-laszolt. - Nem. Köszönöm, nem. Menni szeretnék. Nem -kiáltott fel. amint észrevette, hogy a férfi mondaniakar valamit -. kérem. ne szóljon semmit! Tegyemeg nekem azt a szívességet, hogy elenged anélkül,hogy bármit is mondana az elhangzottakról. - Az-tán jóval halkabban fűzte hozzá - Haza szeretnékmenni... vagyis... a Donahue-házba.A gróf csak bólintott, s vendége helyett inasához szólt. - Köszönöm. George, nem kérünk teát. Elme-hetsz. Majd én kikísérem a hölgyet.A libériás alak meghajtotta magát, s kihátrált.Csöndesen tette be maga után az ajtót.Fenton mély lélegzetet vett, mint aki komolyabbbeszédbe kíván kezdeni, de aztán csak rápillantottaz asszonyra, s kitárta az ajtót. - Parancsoljon - mondta, miután egy sóhajjalmegszabadult a felesleges levegőtől.Scarlett jószerivel azt sem tudta, hogyan kerülta főbejárat előtti pazar lépcsősor tövébe. Egyszerrecsak ott toporgott az előállott hintó mellett, s hagy-ta. hogy a gróf felsegítse a fülkébe. A férfi minded-dig nem szólt hozzá, most búcsúzott. - Nos hát, vigyázzon magára, Scarlett - mondtamosolyogva. - Remélem. bölcsen dönt majd. Várni fogom. Az asszony száraz hangon felelt. 186 187 - Isten vele, Luke. Köszönöm az irántam valójóindulatát. De ne mondjon nemet, ha valaki min-denáron feleségül akar menni magához.Szélroham rázta meg a kocsit, csaknem kirántvaaz ajtót Fenton kezéből. Esőcseppek doboltak atetőn. Scarlett fázósan húzódott beljebb a fülkébe.Onnan szólt ki a grófnak: - Komolyan gondoltam, hogy Cica halála utánnekem már nincs szükségem afféle portékára, amitmaga kínál. A férfi csak mosolygott, s lassan elkezdte behaj-tani a hintó ajtaját. - Arra nem gondolt - mondta közben - hogy akislány esetleg nem halt meg, csak elveszett? -Becsukta az ajtót. Látta, hogy az asszony odabentfeláll. Az ablakhoz hajolva kiáltotta, a szél s az esőzúgásán át - Mert, ha így van, akkor is csak éntalálhatom meg, senki más! Scarlett a kilincsre tette a kezét. - Hajts! - kiáltotta Fenton a kocsisnak. - Viddhaza az O'Hara úrnőt! A kocsis a lovak közé csapott, az állatok megló-dultak. A gróf még látta, ahogy Scarlett ijedt arccalhanyatlik a párnákra, aztán a hintó kifordult előle,s hamarosan eltűnt az esőfüggönyben. Kerekeikörül magasra csapott a sár. Bran Castle ifjú ura aznap a megszokottnál lénye-gesen tovább maradt Meredith társaságában. Két-ségbeesetten igyekezett, hogy végre meghallgassaérzelmeit, ám mivel otromba dolognak tartotta vol-na, ha egyenesen belekezd mondandójába, képte-lennél képtelenebb témákat rángatott elő, melyek-ből le kívánta vezetni vallomását.A lány amúgy is nyugtalan volt ezen a délelőttön,barátja csapongó társalgása, érthetetlen viselkedé-se pedig tovább növelte feszültségét. Nem kívántamegbántani a fiút, de hiába intette magát türelem-re, egyetlenegyszer sem sikerült kivárnia, míg Da-vid ideges zagyválásaiból előviláglik a lényeg. - Kedves David - szakította félbe gyakorta az ifjútolyan hangsúllyal, mintha valamelyik csintalangyermekhez beszélne - én igazán nem akarokrosszat, de meg kell mondanom, ennek a dolognakse füle, se farka. És én túl fáradt vagyok ahhoz ma,hogy megpróbáljam kihüvelyezni az értelmét. Len-ne olyan jó, és keresne valami más témát?A fiatalember ilyenkor elhallgatott tátogott né-hányat, akár a partravetett hal, aztán fülig vörö-södve dadogott valamit mentegetőzésképpen. Ku-darcai egy cseppet sem növelték önbizalmát, ígyahelyett, hogy végre elszánta volna magát az egye-nes beszédre, csak tovább esetlenkedett.Meredith halk sóhajjal. adott hálát az égnek,amikor végre megszólalt az ebédre hívó gong. Min-den önuralmát összeszedve, kedvesen mosolyogvafordult az ifjúhoz. - Jaj, David, hát hogy elszaladt az idő! Máris ittaz ebéd! Magát is bizonnyal várják már, hisz oly 189 hosszasan elmaradt. Talán aggódnak is. Remélemhamarosan újra meglátogat! A fiú ismét csak krákogni tudott zavarában.Lehajtotta fejét, zekéje gombját babrálta. - Nos, igen... khmm, ami azt illeti .. - Jöjjön, kísérjen vissza, kérem! És ne haragud-jék, amiért ilyen nehézfejű voltam ma délelőtt.Rosszul aludtam az éjjel, tudja. De legközelebb márnem leszek ilyen, megígérem. A fiatalember szótlanul kullogott a lány mellett.Viharos tengerként háborgott a lelke. Ismételt ku-darcaiért természetesen az ismeretlen férfit okoltaezúttal is. Nyilvánvalónak tartotta. hogy a gonoszidegen megmételyezte a tapasztalatlan lány lelkét,s az, miként kismadár a kígyó pillantásának bűvö-letében, képtelen önálló cselekedetre.Összeszorított ajakkal, dühtől parázsló szemmelpattant lóra, s oly hévvel szólította fegyvereseit,hogy azok rémülten kaptak puskáik után, mert aztgondolták, nyakukon a felbőszült parasztság.Meredith Baldock szomorúan nézett utána. Ó,Istenem, hát soha nem tér már vissza a béke? -gondolta kétségbeesetten. Valóban minden meg-változott, amióta a sebesültet kimentették a csó-nakból. De erről igazán nem az az ember tehet.Legfőképpen persze David változott meg, és sajnosez nem vált előnyére. Szinte teljesen kivetkőzöttönmagából. Mintha nem is ugyanaz az ember len-ne. Képtelen elviselni a legkisebb terhet is.Meredith megtorpant. Rádöbbent, hogy őt leg-alább annyira megváltoztatták az események, mintaz ifjú Caledont. Saját szemszögéből persze nemtartotta olyan borzalmasnak az eredményt, de elkellett ismernie, kívülről talán másként fest a do-log. Hiszen nyilván David sem látja be, milyenlehetetlen módon viselkedik lépten-nyomon! Meg-lehet, őrajta ugyanúgy megütköznek mások, sugyanúgy nem merik bevallani, miként ő tesziDaviddel... Valóban különös hatással van rá ez a titokzatosidegen. Mintha minden szavával, mozdulatával,mosolyával arra biztatna, törje át szigorú nevelte-tése korlátait, s engedjen eredendő természetének.Ne szégyellje vidámságát, kínzó kíváncsiságát, zár-dai tanulmányai ellenére felhalmozódott világi mű-veltségét, éles eszét. És a legszörnyűbb az ebbenaz, hogy kísértő szavai valódi változást okoznak!Szinte semmi mást nem tesz, csak mosolyog,gúnyosan csillogó szemmel figyel, s mégis bűvöshatalmába keríti az embert. Olyan... olyan, mint maga LucifertA nevelőnő saját gondolataitól megrémülve ro-hant be a házba. Ebéd után felolvasott a Baldock gyerekeknek,azután sétálni vitte őket a folyóhoz. Megszokottfoglalatosságai megnyugtatták kissé, s míg a gye-rekek uzsonnáztak. ő a könyvtárat bújta olyankönyvek után, melyekben utánanézhetett az ame-rikai polgárháborúnak. Elhatározta, vacsora utánelbeszélget az idegennel, hátha a történelmi esemé-nyek közös felidézése hasznára lehet. Sikerült istalálnia egy vékony kötetet, melyről úgy vélte. meg-felel a célnak. E könyvvel hóna alatt jelent meg alkonyatkor atornácon, ahol a múltjavesztett férfi üldögélt elmé-lyülten szivarozva. - Hoztam magának valamit - mondta köszönéshelyett. - Szeretném, ha beszélgetne velem arról aháborúról, amelyben harcolt. Talán eszébe jutnakfontosabb dolgok... Az idegen felpillantott. Rávillantotta ragadozó-mosolyát. - Igazán nagyon kedves magától. hogy törődikvelem. köszönöm - mondta. és felállt. - Kérem,foglaljon helyet... - Nos - kezdte a lány, miután kényelmesen elhe-lyezkedett a vendégével szemközt álló karszékbennem is tudom. hol kellene kezdeni... Emlékszik.melyik oldalon harcolt? Északon vagy Délen?A férfi hallgatott, szivarja füstjét bámulta. - Azt mondta - folytatta rövid, zavart szünet utánMeredith - nagyon ismerősnek találta Charleston 190 191 nevét. Azt mondta, valami fűzi ahhoz a városhoz...Nos, a polgárháború 1861. április tizenkettedikénkezdődött a Fort Sumter ágyúzásával, Ez az erődpedig a Charlestoni öböl bejáratát védte. Az erődparancsnoka Robert Anderson őrnagy volt, míg atámadóké Pierre Beauregard tábornok. Nem lehet-séges hogy ott volt valamelyik csapatban maga is?Nem ismerős valamelyik név? A vendég rövid időre lehunyta szemét, aztánfelpillantott és megrázta fejét.- Nem különösebben - mondta. - Éhségről is beszélt... az erődben nem volt éle-lem, felmerült a kiéheztetés lehetősége is... - pró-bálkozott a lány. - Mi történt azután - érdeklődött a férfi kedvet-lenül. Láthatóan nem ébresztett benne semmiféleemléket Fort Sumter ostroma. - A déliek harminchárom órán át lőtték az erődöt.Rommá lett az egész, a faszerkezetek porig égtek.Az északiak egy kivétellel mind túlélték az ágyú-zást... Lincoln elnök értük küldött egy Baltic neve-zetű hajót... Még mindig semmi? - kérdezte re-ménykedve a lány. Újabb fejcsóválás volt a válasz. - Azt hiszem, továbbléphetünk a Sumter erődtől,kisasszony - mondta elgondolkodva a vendég. -Tudna nekem mondani valamit a tengeri hadvise-lésről... volt esetleg... blokád? Volt tengeri blokád?Meredith megérezte'a férfi izgalmát, - Volt, persze. De sajnos ez a könyv nem ír rólatúl sokat... - Nem baj mondja csak! Mit mond róla? - Lincoln bejelentette, hogy zár alá veszi az elsza-kadt déli államok tengerpartját... de a déliek csaknevettek rajta, hiszen nagyjából hatszáz kilomé-teres partszakasz ellenőrzésére jutott egy északihajó. Anglia és Franciaország pedig nem vette ko-molyan a zárat, hiszen nagy szükségük volt a délipartokra, anélkül leálltak volna a gyáraik. De azészakiak új haditengerészeti minisztere, bizonyosGideon Welles - pillantott a könyvbe a nevelőnő - 192 huszonhárom új hadihajót építtetett. Ezek kicsiny,négyágyús hajók voltak csupán, három hónap alattkészültek el, de a partok ellenőrzésére megfeleltek.Ráadásul nyolc hónap alatt száztizennyolc keres-kedelmi hajót is átalakítottak hadászati célra...úgy, hogy bedeszkázták a fedélzetüket, éspuskákkal szerelték fel őket - vágott közbe izgatottana férfi. - Emlékszik kisasszony, a teknősök, amikrőlmeséltem! Ilyen hajók voltak! Én pedig... - Maga pedig blokádtörő volt a déliek oldalán -kiáltotta Meredith. - De hiszen ez nagyszerű! Úgyörülök... - Várjon, Meredith, várjon! - hűtötte le a vendég.Igazán sokra még ezzel sem megyünkA lány azonban nem hagyta magát elkedvetlení- teni. - De az első lépést megtettük, és akármit ismond, nem is kicsi ez a lépés - mondta mosolyogva. - Igaz ugyan, hogy húsz év távolába visz, de ugyan-így előkerülnek majd a közelmúlt emlékei is, ebbenbizonyos vagyok. A férfi visszamosolygott rá. - Nos, ha maga ennyire biztos benne, igazánnincs mitől tartanom! Különös álmok, látomások gyötörték aznap éjjel amúltjavesztett férfit. Sokáig, nagyon sokáig üldö-gélt szobájában az ablak előtt, s a blokádon, ablokádtörőkön töprengett, mielőtt nyugovóra tért.Hiába erőltette azonban agyát, újabb lényegestényre nem bukkant. Úgy tűnt, minél jobban eről-ködik, annál kevesebb az eredmény. Minden eddigfelbukkanó fontos emlék váratlanul, valamely kül-ső ingerre válaszolván tűnt elő a feledés ködéből, sazután már hiába próbálta, alig sikerült valamiveltöbbet felidéznie belőle. Nem jutott tovább ezúttalsem. Fáradtan, elcsigázottan bújt takarója alá,mintha egész nap nehéz fizikai munkát végzett volna. 193 Alig helyezkedett el ágyában. máris elragadtákaz álmok. "Az elszegényedett. háborúban álló város utcáin'kopott. foltozott egyenruhás, sebesült katonák sé-tálnak fakó, kifordított, ócska ruhákba bújt polgá-rok és nők között. A város előkelőit éppúgy sújtottaa blokád és az ostrom, mint a szegényebbeket.Többszörösen átalakított, agyonmosott ruháikbanszánalmasan kuporognak kocsijaikban. vagycsúszkálnak az út sarában. A férfi Charleston felől érkezett. Pompás, feketeménen ül, jól szabott. vadonatúj fekete ruhában.Divatos zekéje alatt hófehér selyemmellényt visel.melyet apró; hímzett rózsabimbók díszítenek. Ha-nyag eleganciával lovagol, szája sarkában gúnyosmosollyal biccentget az őt bámuló emberek felé.Lányok súgnak össze a háta mögött. előkelő asz-szonyságok ingatják fejüket rosszallóan. Az ele-gáns lovas csak mosolyog. Utazótáskájában gyö-nyörű fehér szatén lapul, s egy hímzett csipkefá-tyol. melyet Angliából hozott egy Maybelle nevűlánynak, aki egyetlen kegyet kért csupán a Sorstól:hogy e kíméletlen idők ellenére fehér szatén me-nyasszonyi ruhában ülhesse menyegzőjét.Sokat sírt emiatt szegény lányka, hiszen régótanem lehetett már szaténhoz jutni. Kölcsön semkérhetett senkitől, mert a régi menyasszonyi ruhá-kat már sorra felszabdalták a Konföderáció zászló-ihoz. A lányok tehát háziszőttesben esküdtek, s abüszke előkelőségek ezt afféle honleányi áldozat-nak kiáltották ki. A Maybelle nevű lány azonbansemmi mást nem kívánt, csak szatén ruhát. Szívesörömest lemondott hajtűről, dísz gombról, új cipő-ről, esküvői vacsoráról. de a fehér szaténhoz két-ségbeesetten ragaszkodott. Sokan tudtak erről aváros előkelői közül. Hamarosan az elegáns férfifülébe is eljutott a hír. S mivel éppen módjában állt,hozott hát fehér szatént a lánynak, s megtoldottamég egy hímzett csipkefátyollal is.Az ajándék díszes dobozba kerül, s az ajándéko-zó olyan körmönfont kedvességgel ajánlja fel nász- 194 ajándékul, hogy a család minden berzenkedéseellenére sértő lenne fizetséget kínálni érte. A diva-tosan öltözött férfi persze jól tudja. hogy a háborúkövetkeztében az ár volna már lényegesen na-gyobb, mint a város legelső családjainak, akikneknemesi büszkeségükön kívül másuk nemigen ma- radt. De őt a legkevésbé sem érdeklik a városi előke-lőségek. Élvezi, hogy fölébük kerekedett, hogykénytelenek elfogadni az ajándékait, hogy szentborzadállyal emlegetik a nevét. Ám nem kívánjamegnyerni őket, nem kívánja visszaszerezni régelvesztett helyét a felsőbb körökben. Kineveti, meg-veti. sajnálja őket. Játszik velük.Hosszú időn át valóságos hőse volt a városnak.Romantikus, titokzatos, bátor, népszerű alak. akiéletét kockáztatva töri át az északiak blokádját,hogy minden földi jóval ellássa a várost, a délieket.Aztán megelégelte ezt a szerepet, s hirtelen kimu-tatta foga fehérjé.t. Nyiltan kinevette a Konföderá-dot, megvetette a hazafias érzületű déli birtokoso-kat. A város előkelő családjai sorra zárták be előttekapuuikat. Ám ő mit sem törődik ezzel. Léptet az utcánbüszke, fekete paripáján, kifogástalan öltözéké-ben, s cinikus mosollyal nézi a sárban botladozóhazafiakat." A múltjavesztett férfi nyomasztó gondolatoktól gyö-törve ébredt. Nyilvánvalóvá vált számára, hogyösszerakosgatott emlékdarabkái alapján már elin-dulhatna önmaga nyomában, ha lenne hozzá bá-torsága. Amerikába kellene utaznia, talán Dél-Karolinába, s arrafelé kutatni ismerős városok,helyek, emberek után. Persze nem volna egyszerűfeladat. debizonnyal meglelhetné múltját, s önma- gát. Csakhogy bármennyire is igyekezett elhatáro-zásra jutni, a legcsekélyebb kedvet sem érezte 195 ahhoz, hogy elhagyja Royal Sealt, s nekivágjon anagyvilágnak. Nem az ismeretlentől félt Úgy érez-te, meg vonzza is a kaland, a kihívás. Ám rá kellettébrednie, hogy - bármily különösnek is tűnik -nemigen kíván szembenézni önnön múltjával.Homályos érzések kavarogtak lelkében, akártáncoló árnyak valami kihalt romvárosban. Nemtudott mit kezdeni velük, nem tudta értelmezniőket. Csupán arra voltak jók. hogy szorongástébresszenek benne. s kikezdjék önuralmát, aka-raterejét. Nem talált semmit, amire támaszkodhatott vol-na. Tudta, érezte, hogy egész. életén végigvonultvalami fájó vágyódás, valami borzasztó lelki tusa.amely soha, egyetlen pillanatra sem engedte közelhozzá a boldogságot. Néha azonban úgy érezte.utolsó emlékeit mégis a mindent elsöprő, színtisztaboldogság hatja át, ám ezek az emlékek soha nemjöttek hozzá felismerhető közelségbe. Homályosan.őrjítően incselkedtek vele tudata legmélyéről, svalahányszor megpróbált beléjük kapaszkodni.mindegyre szétfoszlottak. Más ember volt azelőtt. ezt pontosan tudta. Ha-tározottabb, célratörőbb, bátrabb. De most...A kilovaglás ötlete állítólag Lady Caledontól szár-mazott. Bár férje megpróbálta lebeszélni a zavar-gásokra való tekintettel - a napokban idegenekbukkantak fel a faluban, s lázító beszédeket tartot-tak - a hölgy hajthatatlannak bizonyult.Rövid üzenetváltást követően a lord és a ladymegjelentek hát a Royal Seal udvarán két fegyvereskíséretében, hogy a Baldock család - és termé-szetesen kedves vendégük - csatlakozhasson hoz-zájuk. Ragyogó nyári nap volt. a szikrázóan kékégbolton apró bárányfelhőket kergetett a könnyű,üde szél. A lovak izgatottan toporogtak, türelmet-lenül várták az indulást. A lord és Baldock úrtermetes vadászménjei mellett szinte eltörpültek ahölgyek szelíd. kedves kancái, s a Baldock gyere-kek pónijai még ezekhez képest is aprónak számí-tottak. Ám felszegett fejjel, az enyhe szélben libegősörénnyel ők is ott sorakoztak a nagyok mellett. skicsinységüket meghazudtoló büszkeséggel masí-roztak utánuk, amint elérkezett az indulás ideje.Lady Caledon ragyogott. Utánozhatatlan elegan-ciával ült nyergében, kipirult arccal, csillogó szem-mel. divatos lovaglószoknyája redőit időről időreelrendezve csacsogott a férfiakkal - legfőképpenBaldock úrral, s titokzatos vendégével. Lord Cale-don kissé hátramaradt hogy a gyermekekre fel-ügyelő Meredith-t szórakoztassa. Ezen igyekezeteminden figyelmét lekötötte, az útirány betartásáthátasára bízta. A vidám csoport mögött ügetettSean. Caledonék inasa fedeles kosarakkal és ba-tyukkal körülvéve kényelmes, erős, békés szürkéjehátán. A sort két komor képű baka zárta. akiknyugtalanul vizslatták a környék cserjéit, mindun-talan merénylők. lázadók után kutatva. - Hát az ifjú David miért nem tart velünk? -kérdezte ártatlan arccal Royal Seal rejtelmes multúvendége a ladytól. - Nem kedveli talán a lovakat?A hölgy felkacagott. - Ó. David elég különös fiú. Gyakorta talál különelfoglaltságot magának. Nem is tudom elképzelni,hogyan képes folyton azokat az unalmas könyveketbújni. Hiába unszoltuk ma is, nem tudtuk kimoz-dítani tanulmányai mellől. Pedig elmondtuk neki,hogy maga is jön! - Nahát, és ez sem bírtajobb belátásra? - kérdez-te a férfi mosolyogva. - Pedig jobban tenné az a fiú. ha többet foglal-kozna valamiféle testmozgással - dörmögött közbeBaldock úr. - Hiszen annyira egészségtelen állan-dóan könyvek fölé görnyedni. Nem lesz ennek jóvége, Lady Caledon. én mondom. Igazán beszélhet-ne a fejével! A lady szenvedő arccal fordult az ismeretlenmultú férfi felé. 196 - Látja barátom, milyen szomorú sorsa van egyédesanyának? - sóhajtotta elhaló hangon. - Min-den gond az én vállamat nyomja, s ráadásul aszemrehányásokat is én kapom. Pedig a férjemlegalább annyira felelős Davidért, mint én. Nem ígytartják? Thomas Baldock elpirult zavarában. - Öőö... én igazán nem így gondoltam, asszo-nyom. Kérem bocsásson meg, nem akartam meg-bántani. Öőö... igazán sajnálom.A nő kedveskedve elmosolyodott, s Royal Sealtulajdonosára nézett. - Ugyan már. nehogy ennyire szívére vegye adolgot. Hiszen csak tréfáltam.Az idegen szokott mosolyával arcán hallgatta apárbeszédet. Nem szólt közbe, igazságszerint nem-igen izgatta a téma, bár ő vetette el. Lady Cale-dont figyelte. Az asszony szemlátomást neki tartottelőadást, csak azt nem tudta még, mi lehet a végsőcél: Elgondolkodott. Vajon milyen messzire hajlan-dó elmenni a lady? Kielégíti az évődés, a kacérko-dás, avagy annyira megviselte már a házasság amogorva, unalmas lorddal, hogy többre vágyik? Sha netán többre vágyna, viszonzásra talál-e vágya?A ragadozó arcu férfi titkon végigmérte a nőt.Csinos, érett, vonzó asszony. Miért is ne? Ha a lordolyan mulya, hogy... - ... nemde, barátom? - hatolt el Lady Caledonhangja a férfi tudatáig. - Bocsásson meg, hölgyem, de elragadtak a gon-dolataim. Ha volna olyan kedves, és megismételnéa kérdést... - Ejnye, ejnye! Hát min mereng maga, amikor énbeszélek? - játszotta a felháborodottat a nő, s akínálkozó lehetőséget kihasználva mélyen az ide-gen szemébe nézett. Az összevont szemöldök hara-got sejtetett. de a csillogó szemek..mélyén egészenmás üzenet rejtőzött. - Nos, én csak azon töprengtem, hogy... ööö.hogy... - kezdte az idegen rezzenetlenül állva a ladypillantását - nos, azon, hogy "akkor nemes-e alélek. ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait;vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvertragadva véget vet neki?" - fejezte be színpadiasmozdulattal széttárva karjait. - Ah, míly nagy szavak! - kacagott az asszony. -Akár egy költő! A ragadozó arcú férfi szemében gunyoros fénycsillant. - Ez csak egy Hamlet idézet - mondta mentege-tőzve. - Nem tőlem származik. Lady Caledon bájos mozdulattal vállat vont. - Nem ismerem az illetőt - szólt halkan - deannyit tanácsolhatok magának barátom, ragadjacsak meg a fegyverét, amikor lehet. mert utóbbaztán megbánhatja, hogy nem tette!Azzal ügetésre nógatta lovát, s egykettőre magamögött hagyta a férfiakat. Az idegen leplezetlenül vigyorgott. - Bravó, Lady Caledon. ez már valami - motyogtamaga elé csöndesen. Baldock úr természetesen mit sem vett észre aszeme előtt zajló beszélgetés mögöttes tartalmából. - Ó. a lady igazán nagyszerű teremtés - mondtatehát lelkes bólogatás közepette, bár kevés meg-győződéssel hangjában. - Bár talán... óó!Ijedt kiáltással szakította félbe mondandóját. sizgatottan mutatott előre. Addigra már a többiek isészrevették, hogy a lady lovával nincs rendbenvalami. Dobálta a farát. rázta a fejét, többszörkirúgott, s lovasa hiába próbálta visszafogni, hir-telen vágtába ugrott. Az asszony szemlátomástelvesztette uralmát az állat felett. Kétségbeesettenkiabált segítségért, miközben elszántan kapaszko-dott a vadul száguldó ló sörényébe.A hátramaradottak megtorpantak. Rövid időremegbénította őket az esemény váratlansága, hirte-len nem is tudták, mit tehetnének a lady megmen-tése érdekében. A ragadozóarcú férfi ocsúdott elsőnek. Villám-gyorsan ledobta magáról lovaglózekéjét, majd aszárat lazára engedve sarkát a ló oldalába vágta.Az állat felhorkant, megugrott. aztán engedve lova-sa akaratának vágtába fogott. De az idegen nemelégedett meg ennyivel. Sarkával és pálcájával kí-méletlenül ösztökélve egyre vadabb száguldásbahajszolta az erős csődört. Ráhajolt a ló nyakára,szinte eggyévált a megfeszített iramban rohanóállattal, s csakhamar eltűntek a megdöbbent tár-saság szeme elől a legközelebbi dombhajlatban.Sokkal könnyebben utolérte a ladyt, semmintgondolta volna. A különben szelíd kanca megriad-hatott valamitől. azért tört ki lovasa irányítása alól.Riadalma nem lehetett túl jelentős, mert mire azüldöző kibukkant a domb mögül, már ismét üge-tésben cipelte hátán az imbolygó nőt.A férfi visszafogta lovát, s Lady Caledon kancájamellé irányította. Előrehajolt a nyeregben, kinyúlta másik ló feje felé, és megragadta a torokszíját. - Hóó kicsim, hóóó... állj meg szépen - mondta,miközben saját lovát megállította.A békés kanca készséggel engedelmeskedett.Royal Seal vendége leugrott a nyeregből, s a rongy-babaként imbolygó nőhöz lépett. - Ó, istenem, hát maga az... a többiek... holvannak a többiek... - kérdezte elhaló hangon aLady. Erőtlenül hátrapillantott, s amint megállapí-totta, hogy magukban vannak, halk sóhajjal meg-mentője karjaiba omlott. A férfi csak vigyorgott, ahogy átfogta az aléltnaktűnő asszony derekát. Ám vidámságát csakhamarvalami érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Torkakiszáradt, tenyere nedves lett, szíve vadul dübörö -ni kezdett, akárha ki kívánna ugrani a mellkasá-ból. Érezte a felhevült női test ruhán átsütő mele-gét, orrába csapott az asszony parfümjének érzékiillata. Hirtelen mintha valami titokzatos időviharragadta volna magával, eltűnt körüle a szelíd írdombvidék s ő egy másik helyen, másik időbentalálta magát. "Meleg van és sötét. Fák állnak körben, sötétárnyuk sáros útra vetül. Az úton rozzant szekér eléfogott nyomorúságos ló álldogál. A távoli városbóltompa moraj hallatszik, az ég alját távoli lángokfestik rőtre. A férfi egy remegő, fekete hajú zöld-szemű nőt ölel magához. Beszívja hajának illatát,mellkasán érzi forró kebleit. Elemi erővel tör rá avágy, amint ajkára tapasztja ajkait, s csókolja.csókolja. Érzi, ahogy a nő ellágyul, megremeg,belefeledkezik a csókba. Aztán gyönge gyermekhang szól a szekér felől:Mama, Wade fél a sötétben... A nő teste megfeszül,rideggé, keménnyé válik, akár a márvány. Hirtelendurva mozdulattal kiszabadítja magát az ölelésből.Gyáva! - kiáltja elkeseredetten, s teljes erejébőlarcul csapja a férfit. A férfi hátralép, arcára szorítjakezét. Azután sarkonfordul, a szekérhez ballag.Valakivel beszél, majd elindul az úton. Megy, hogybeálljon a vesztésre álló Konföderáció megtépázottseregébe: A látomás szertefoszlott. Az ismeretlen múltúember zavartan rázta fejét, miközben gyöngédenlefektette Lady Caledont a fűre. Az asszony dühö-sen pislogott rá fektében. - Lelövöm ezt a dögöt! - mennydörögte az időköz-ben megérkező Lord Caledon. - Istenemre mon-dom, lelövöm! Leugrott a nyeregből, s feleségéhez sietett, akiépp akkor állt fel megmentője karjára támaszkod- va. - Ledobott ez az átkozott? - kérdezte a lordaggodalmas képpel. - Jól vagy? Azonnal hozzák idea doktort! Felesége halvány mosollyal nyugtatgatta. - Ugyan drágám, nincs semmi baj, nyugodj meg.Nem estem le, csak kissé elgyengültem, amikorkedves barátunk lesegített a nyeregből. Ne bántsdszegény Cherryt. nem tehet róla. Valami állat ug-rott fel a patái elől, attól riadt meg. De Baldock úrkedves vendége - fordult olvatag mosollyal a raga-dozóarcú férfi felé - csodálatos ügyességgel megfé-kezte, mielőtt baj lehetett volna. - Nos - dörmögte a lord - igazán köszönöm,uram, amit tett. Nagyszerű cselekedet volt, való- 201 ban. Nos hát, hmm, hogy is mondjam csak... kö-szönöm. Mindazonáltal azt gondolom - fordult aköréjük gyűlt társaságból Thomas Baldockhoz -legjobb lesz, ha mi most visszafordulunk. Ceciliá-nak bizonnyal pihenésre van szüksége, és... - Jaj, nem, dehogy! - vágott közbe rémülten aLady. - Mondtam már, hogy nincs semmi bajom.Nem akarok visszamenni, dehogyis akarok! Men-jünk, folytassunk mindent a terv szerint. - Kérlelőnnézett férjére. - Én mégis azt gondolom, jobb lenne, ha Bolddoktor megvizsgálna, drágám - dörmögte a lord.Felesége segélykérően nézett körül. - Jaj, hát győzzék már meg ezt a szigorú embert,hogy nem kell egy ilyen semmiségért elrontani azegész napot. Tényleg jól vagyok, és tényleg nagyonszeretnék továbbmenni. Mindjárt megérkezünk atópartra. és letáborozunk. Ott majd pihenek! Nemhagyhatjuk kárba veszni azt a sok finom elemózsiátsem... nagyon kérlek... - pillantott férjére ismét.Meredith szólalt meg halkan. bátortalanul. - Igazán. Lord Caledon... ha a lady azt mondjajól van, és nem is esett le a lóról...talán ténylegeljöhetnének... hiszen annyira szeretné!Bran Castle ura mogorván összevonta szemöl-dökét. Körbepillantott a társaság tagjain. Csupakérlelő tekintet nézett vissza rá. - Nos, ha mindannyian így gondolják... nembánom - jelentette ki végül. A tóparti piknik végül is remekül sikerült. Az időmindvégig kellemes maradt. bár egy jókora fellegegy ízben alaposan megrémítette a társaságot. Ag-godalmasan lesték az eget, fázósan terítették ma-gukra köpenyeiket. A buzgó Sean már neki islátott, hogy összecsomagoljon. Ám szerencsére ek-kor kissé megélénkült a szél. s hamarosan messzeűzte a komor felhőt. Royal Seal vendégét mérhetetlenül nyugtalannátette Cecília Caledon közelsége. Minden akarat-erejére szüksége volt. hogy az asszony ne vegyeészre abszolút győzelmét. Ebben jelentős segítségetnyújtott - persze tudtán kívül - Meredith, akit afriss levegő roppant élénkké tett. s állandóan újabbés újabb kérdésekkel bombázta a férfit, a legválto-zatosabb témákat érintve. A vendég igyekezett min-den igénynek megfelelni, s bár a nevelőnővel valótársalgás valóban nagyon élvezetes volt számára anap végén szégyenkezve vallotta be magának:egyetlen hír hangzott el az egész piknik során,amely pillanatnyilag igazán érdekelte, nevezetesenaz. hogy a lord és fia holnap rövid időre elutaznak.s a lady egyedül marad. Ez a gondolat töltötte be elméjét lefekvés után is.Tudatára ébredt, hogy milyen régen nem érintettnőt. s hogy ez mennyire hiányzik neki. Mindeddigvalahogy nem került felszínre benne a vágy.szunnyadt valahol mélyen, mintha különös varázs-lat kötötte volna. Ám most, hogy Cecília Caledon nyílt kihívástintézett hozzá, s ő karjaiban tarthatta felhevülttestét, most elemi erővel tört rá a követelődző vágy.Ha lehunyta szemét, maga előtt látta az asszonykihívó arcát, élveteg pillantását, csókra váró, el-nyílt ajkait. Újra érezte az érett nő testének forró-ságát, a parfüm izgató illatát, mely számára mostaz elemi vágy illatát jelentette. Megérezte az elha-nyagolt asszony kétségbeesett kívánságát, a nehe-zen betartott jólneveltség máza alatt forrongó ősiösztönöket, s ez szinte megőrjítette.Ezen az éjszakán elkerülték az emlékeit firtatóálmok. Ehelyett Lady Caledon ölelését élvezte százmeg száz különböző helyzetben, míg el nem jött areggel. Ám bármit tett is a lady a férfi álmaiban.arca nem a butácska, élveteg, elkényeztetett nemes-asszony arca volt, hanem e zöld szemű, dacosállú, fekete hajú, akaratos nő.Reggel elgyötörtebben ébredt, mint eddig bármi-kor. Erőnek erejével próbálta magát megnyugtatni,igyekezett megfeledkezni álmairol, kínzó vágyáról,ám mindhiába. Lelkében már elszabadultak az ősiösztönök, s ő tehetetlen volt velük szemben. Mireeljött a reggeli ideje, megadta magát. Tudta, haleszáll az éj, elhagyja Royal Sealt, hogy felkeresseCecília Caledont. Kínos lassúsággal vánszorogtak a nap percei, órái,míg végre befejeződött a vacsora is, melyet máskoroly szórakoztatónak talált a múltjavesztett férfi.Most szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire min-denki befejezte az evést elfogyasztották italukat, skifogytak a beszédtémákból is. Mikor elhangzott azutolsó "jó éjt" is, a vendég úgy érezte magát, minta rab madár, melyről hirtelen leoldják a béklyót. Amélyen belérögzült megszokás működtette őt egészálló nap. Mosolygott, udvariaskodott, kérdezett,válaszolt. De közben egyetlen pillanatra sem fi- gyelt. Lelke mélyén persze rettenetesen szégyellte ma-gát - elsősorban önnön maga előtt. Tudta jól, úgyviselkedik, akár valami oktalan állat tavasszal, apárzási időszakban. De hiába figyelte ezt a folya-matot mélységes megvetéssel, maró öngúnnyal.nem volt mit tennie. Úgy ragadta magával a vágy.miként falevelet az őszi áradás. Időről időre meg-próbált ugyan ellene szegülni. de aztán végképpfeladta. "Legyen hát, miért is ne?" - gondolta. Hamegakadályozni nem tudja az eseményeket. hátmajd élvezni fogja őket. Most, hogy a Baldock birtok végre elcsendesedett,ott állt az öreg épület sarkánál a homályban, sbeszívta a nyári éj édes illatát. Élvezte a sötétségcsöndjét, a gyönge, tompa, távolinak tűnő zajokat.Felpillantott a felhőtlen égen ragyogó csillagokra, selvigyorodott. - Jövök, Milady - suttogta, és csöndesen kilépettaz udvarra. Az istállófiú karjait szétvetve hortyogott a szé-nán, édesded mosollyal arcán. Időnként megrán-dult, s egy lány nevét suttogta álomittas hangon.Meg sem rezdült amint az idegen kivezette boxábóla hatalmas vadászmént. Csak odakint, a mohos kőfal árnyékában álltneki. hogy felszerszámozza a lovat, ám nyereggelnem bajlódott. Jobbjával összefogta a zablakariká-kat a mén álla alatt. s átvezette az állatot a bokrokrejtette hátsó kagun. A fák alatt azután a ló nya-kába vetette a szárat, és elégedetten vigyorogva ahátára pattant. Könnyű. éjszakai szél borzolta a vadászmén sö-rényét, amint nekivágott a birtokot átszelő útnak.Lovasa egyre csak mosolygott, arcát a szélnekfordította, fülében vadul dobolt a vér. Körülölelteőket az éjszaka, távoli hangokat sodort feléjük aszellő. A férfi boldog volt. Olyan boldog, amilyenmég sohasem azóta, hogy magához tért Royal Sealegyik vendégszobájának ágyán. Mélységes elégté-tellel töltötte el a felismerés, hogy ezt a boldogságotnem elsősorban az úticéljában várható élményekszülték, hanem maga az utazás. A szabadság éltetőérzése. a nagyszerű éjszaka lágy ölelése, a virágokillata, az erős ló lépteinek dobbanása.Hirtelen úgy érezte, nem is kellene megállniaBran Castle-nél. tovább kellene lovagolnia pirka-datig és még tovább, míg el nem éri a tengert. Ottaztán hajóra szállna, és nekivágna a világnak...Hangosan felnevetett. Hangjára a mén felkaptafejét és élénkebb ügetésbe fogott. - Tetszene neked is, cimbora? - paskolta meg azizmos nyakat a férfi. - No, ezt azért mégsem lehet.Lady Caledon repesve vár ránk, ha minden igaz, ésilletlenség hiába várakoztatni egy hölgyet. Pedig... 204 Elgondolkodott. Meglepve ébredt rá. hogy nemegy hirtelen nyáréji hevület szülte érzés kerítettehatalmába. hanem egy sokkalta mélyebben gyöke-rező késztetés. Egy mindeddig félénken hallgatóhang, mely most váratlanul erőre kapott - a ka-landvágy. - Hát... egy egykori blokádtörő mégsem ülhetörökkön örökké egy kedves angol nevelőnő szok-nyáján - motyogta vállat vonva.Aztán elmaradt mögöttük a Baldock birtok ha-tárát jelző kőhalom, s a lovas most már nagyobbfigyelmet fordított a környezetére. Nem kívánt semeltévední, sem a Caledonok biztonságát vigyázókatonák karjaiba futni. Ami azt illeti. nem szívesentalálkozott volna portyázó ír parasztokkal sem.Nem bízott benne, hogy hagynak neki időt a ma-gyarázathoz, miszerint semmi köze nincs a bitorlóAngliához. Fülelt tehát, pillantásával igyekezett átfúrni asötétséget. mely meghitt jóbarátból egyszerre ve-szélyes ellenséggé változott. Nem járt egyértelműsikerrel. Rájött, nagyjából ugyanannyit számít pró-bálkozása. mintha lehunyt szemmel a Jóistenhezfohászkodna biztonságért.. Mindazonáltal nem ad-ta fel, s ezzel el is érte, hogy hamarosan felismertemaga előtt Bran Castle ódon körvonalait.A jókora kastély úgy magasodott fel előtte. akáregy ültében szunnyadó óriás. Tornyai. bástyái éj-fekete foltként élesen rajzolódtak ki az ég tintakékháttere előtt. A férfit - bár nem volt az a kifejezettenromantikus típus, erre már rá kellett ébrednie -valósággal lenyűgözte a látvány. Megállította lovát,úgy szemlélte a dombtetőn terpeszkedő várat. Sok-kal jobban mutatott most árnyéklepte ormaival;holdfényfürösztötte balkonjaival, és sötéten ki-emelkedő vízköpő-szörnyeivel, mint a minden zu-got szemérmetlenül feltáró napfényben.Lovasa apró mozdulatára a mén újfent nekiin-dult, ezúttal azonban a zabla határozott irányításátkövetve elhagyta a kanyargó utat, s bevágott a fákközé. A ritkás őstölgyesben nem esett nehezére azelőrehaladás, csakhamar a délkeleti torony lábai-nál tapodták patái a vastag avarszőnyegetA férfi emlékezett rá. hogy a lady hálószobaabla-ka valahová ide nyílik - a hölgy nem mulasztotta eltudtára adni a piknik során - ám hogy miképpenjut be. arra nézvést nemigen volt ötlete. Egy dolog-ban mélységesen bizonyos volt - semmiképpennem kívánja felhívni magára a katonaság figyel-mét. Annál kínosabbat elképzelni sem igen tudott,mint hogy Royal Seal közmegbecsülésnek örvendővendégét a brit katonaság lefülelje. amint egy angolfőrend kastélyában lopakodik az éj leple alatt.Egyetlen pillanatig úgy tűnt. a megfontolt óva-tosság - vagy, ha úgy tetszik, a józan ész - ismétátveszi uralmát elméje felett. ám ez a pillanatmeglehetősen hamar, és persze nyom nélkül tova-szállt. Felpillantott a várfalra. és elvigyorodott. Régnem az elhanyagolt úrhölgy ölelése volt már alegfontosabb - bár magától értetődően jókora von-zerőt jelentett továbbra is - hanem a vállalkozás.a kaland maga. A kihívás és a benne rejlő veszede-lem. Csakúgy, mint egykor, amikor fürge hajójávalnekivágott, hogy áttörje az északiak blokádját. Nos.egyfajta blokádként fogható fel ez is. S a közbeneltelt évek? Nos, majd kiderül. milyen súllyal,ne-hezednek a vállára. Odafent. legalább négy embernyi magasbannyitott ablakra lett figyelmes. S egy, az ablak s ékfáratűzött fehér keszkenőre... - Nocsak, itt várnak valakire - motyogta magaelé. - Milyen kedves... feltéve persze, hogy én va-gyok az a valaki. De hát. ki is lehetne más - tettemég hozzá, miközben lecsusszant lova hátáról.Az állatot visszavezette a homályba. egy sudármagot alkarnyi törzséhez kötött, s a néma töl-gyek gondjaira bízta. Azután visszaballagott a faltövébe, a keszkenővel megjelölt ablak alá. Gondter-helten méregette a magasságot. - A fenébe, nem vagyok én Drakula gróf, hogycsak úgy berepdessek gyanútlan szüzek ablakán -morogta, s a legkevésbé sem zavarta, hogy ez eset- 206 207 ben szó sem lehetett gyanútlanságról. a szűzies-ségről már nem is beszélve. Alig néhány lépésre tőle kúszórózsa kapaszko-dott a kövek repedéseibe. s tört elszántan a délke-leti torony magasa felé. Gyermekökölnyí, bíborszínszirmú virágai pazarlón ontották illatukat a melegnyári estében. Az ismeretlen múltú hősszerelmesszáját elhúzva szemlélte a növényt. Egyetlen ala-posabb pillantás elég volt ahhoz, hogy meggyőződ-jön róla: a tüskés. törékeny indák egyetlen inch-elsem viszik őt közelebb céljához.Valami másra azért jó lehet a rózsa.A bokorhoz lépett. és gondos vizsgálódás utánletépte az elérhetők közül legszebbnek ítélt virágot.Azután lehajolt, s az avarban kotorászva. a jókoraomladékkövek között rábukkant egy kisebb ka-vicsra. Felegyenesedett. felpillantott az ablakra.Vállat vont. majd zsebéből előhalászta zsebkendő-jét. Széthajtogatta tenyerére fektette. A rózsát ésa kavicsot a közepére helyezte, azután gondosanösszekötötte a gyolcs négy sarkát.Ismét felpillantott. - Remélem. nem az ablak alatt van az ágya -sóhajtotta. azzal gondos célzás után felhajította acsomagot. Tompa koppanást hallott. Képtelen volt megítél-ni. vajon mire eshetett a kő. Reménykedett és várt.Nem sokáig. Odafent mozdult valami, a fehér keszkenő meg-lebbent, ahogy sarkig tárták az ablakot. Egy lengeruhát viselő, kibontott hajú nő párkányra hajlósziluettje jelent meg az ablakszárnyak között."Jó esetben alady" - gondolta a fal tövébenálldogáló férfi, és színpadias mozdulattal megha- jolt. A nő eltűnt az ablaknyílásból. Odalent az udvarlószinte már várta a katonákat riasztó kiáltásokat,de semmi ilyesmi nem történt. Töretlen maradt a csend. Fentről halk motozás hallatszott, utóbb tompadobbanás, ahogy valami a párkányra puffant. A nőismét kinézett. Hevesen integetni kezdett látogató-jának. hogy lépjen odébb, azután lelökte az iménta párkányra emelt valamit. Kötél bomlott ki atoronyfal mentén, s kezdett himbálózni a férfi orra előtt. Az éji látogató halkan felkacagott. - - Ez igen Milady - motyogta magában - akárvalami pókhálós lovagtörténetben!Derűsen pillantott fel a magasba a kötél mentén.Megragadta a végét, megrántotta. A himbálózástüstént alábbhagyott. - Nos, lássuk mi lesz ebből! - suttogta a férfi.azzal mászni kezdett felfelé. Túlzott önteltség lett volna tőle azt állítani, hogya mutatvány cseppet sem viselte meg, de végered-ményben elégedett volt önmagával. Arra mindene-setre még futotta erejéből. hogy szélesen mosolyog-va, légzését egyenletessé szabályozva lépjen át azablakpárkányon. Odabent apró lángú gyertya pislákolt a sarok-ban. alig derengő fényében a hálóinges asszonybájos kísértetnek látszott. Szőke haja kibontvaövezte arcát. szeme nedvesen csillant, valahány-szor meglebbent a gyertyaláng. - Lady Caledon... - hajolt meg a látogató, némi-képp zavartan. - Uram... - viszonozta a köszöntést a nő. - Örü-lök. hogy látom. - Fejét felszegte, ajkai kissé szét-nyíltak. Ó csöppet sem tűnt zavartnak.Teste forró volt. ahogy a férfi átölelte, akárha lázemésztené. Mohón, követelőzőn kereste szeretőjeszáját, ajkai szinte felizzottak a csókban. Keblét amásik mellkasának feszítette. kemény mellbimbóicsaknem átütötték a hálóing vékony szövetét. No-ha bőre forró volt, mégis minden ízében remegett,alig bírt megállni a lábán, s úgy érezte. a férfi kezeizzó billogvasként égeti testét.Az éji vendég számára ekkor egyetlen vakítóvillanással eltűnt a külvilág, megsemmisült a tu-datosság utolsó maradéka is. Átszakadt a sebesü-lés emelte gát, s a felgyülemlett vágyak pusztító 208 209 erővel árasztották el lelkét. Nem volt már ura ön-magának. valahol, tudata mélyén még ott szégyen-kezett a gondolat, hogy most gálánsnak, gyöngéd-nek kellene lennie, finoman becézni a ladyt, aho-gyan úriemberhez illik, ám mindhiába. A mindenkétséget kizáróan finom neveltetésű úr eltűnt.mintha soha nem is létezett volna, s átadta helyéta hosszú csatából hazatérő barbár harcosnak.A mámor ködén át bizonytalan hangok jutottakel hozzá. Éles reccsenés, amint a hálóing hátahosszában széthasad, halk koppanások, ahogy aleszakadozott inggombok szerterepülnek, s mind-eközben a Lady visszafojtott, elhaló-feltörő nyögé-sei, halk sikolyai. Utóbb az ágy tiltakozó roppaná-sa, amint a két test összefonva rázuhan.Későb. ha megpróbált visszaemlékezni erre azéjszakára, a férfinek egyetlen szó jutott eszébe: mámor. Vad ölelések sora, a hátát szántó fájdalmas-gyö-nyörű karmolások. a vállába mélyedő gyöngyház-fényű fogak. a harapásba fojtott sikolyok.Közel járt már a hajnal,mire mindketten felesz-méltek. Az éji látogató a nő fénylő, elégedett tekin-tetét látva ráébredt. hogy felesleges lenne elnézéstkérnie durvaságáért. Alig esett hát szó közöttük.Egy hosszú csók az ablakban, az asszony könnyedérintése a férfi arcán - azután a tölgyerdő évszáza-dos csendje. A második éjszakán már előtűntek a barbár harcosmaszkja mögül az úriember jóval finomabb voná-sai, s a lady - a vad vágyak csillapítása után -hálásan fogadta a gyöngédséget. A harmadik éjsza-kán már jutott idő a beszélgetésre is. a múltjavesz-tett férfi ílymódon hamar unatkozni kezdett. Anegyedik éjszakán - az utolsón a lord és fia haza-térte előtt - az éji látogató fejfájásra hivatkozvahamar távozott. Nem várta meg, míg az asszony,elfúló sikolyaiból feleszmélve, ismét belekezd csa-ládja történetébe. Szinte menekült a nőtől. Nem akarta megbánta-ni, ezért időben magára hagyta, amíg kedves ésfigyelmes tudott maradni. Hirtelen rettenetesenüressé vált a szíve. Csak nézte a lady zilált haját,verítéktől fénylő arcát. hálóingen átsejlő kebleit.hallgatta ostoba fecsegését, és el nem tudta kép-zelni, mi a fenét is keres ő tulajdonképpen ebbena hálószobában. A fenséges tölgyerdő csendje azután megnyug-tatta valamelyest. Beszívta a nyáréji vadon nehézillatát, hallgatta a vadászmén lépteinek dobbaná-sát az avarszőnyegen. leste a lombok közt itt-ottelőtűnő csillagokat. De kínzó hiányérzete mit sem csökkent. Jól tud-ta, nem ebbe a világba tartozik ő. Jól tudta.az a sorsa, hogy mint középkori hősszerelmes há-lószobaablakokon másszon be elhanyagolt úrhölgyek örömére. És legfőképpen. nem Lady CecíliaCaledon az, aki ott kísért álmai mélyén. és egyetlenéjszakán sem hagyja nyugodni. Az a zöld szemű. akaratos állú nő! Ki lehet ő. miköze volt hozzá? De hiszen nem volna lehetetlenmegálni. kideríteni a választ a kérdésekre.Ám korántsem volt bizonyos benne, hogy való-ban akarja-e tudni azt a választ, valóban megakarja-e találni azt a nőt. Súlyos kövek alá temetettérzelmek nyomát vélte felfedezni lelkében. s ezmélységesen elbátortalanította. Úgy érezte, minthaegész életében menekülnie kellett volna ez elől azöldszemű démon elől, nehogy összemorzsolja aszívét... vagy mégsem így volt?Töprengéseiből csak akkor riadt fel amikor a lóráérősen beballagott az udvarra a Royal Seal hátsókapuján, s már vitte volna lovasát az istállóba. Aférfi ekkor visszafogta a mént, leugrott a hátáról, sóvatosan körülkémlelve száron vezette a boxba azállatot. Tudta, mérhetetlen szerencséje volt, hogymindeddig senki nem fedezte fel éjszakai kirucca-násait. Persze. a szerencse mellett szerepet játszottaz a kevéske nyugtató is, amelyet az elmúlt napok-ban adagolt a lovászfiúnak. barátságosan felaján-lott borosbutykosából. A fiú most is hortyogott. A lovak felemelték fejű-ket társuk visszaérkeztekor, patájuk meg-megdob-bant az alomszalmán. Egy sárga kanca idegesenfelnyihogott, amint a mén elhaladt mögötte. Azistállófiú összerezzent. A lopakodó riadtan torpantmeg, azt hitte, ezúttal nem kerüll el a leleplezést.Ám a kanca elhallgatott, a kölyök a másik oldalárafordult és aludt tovább. Csend lett.A férfi a helyére vezette az állatot, azután kiosontaz udvarra. Az udvarházban mindenki mélyenaludt, az éji vándor szinte hallani vélte az elégedettszusszanásokat a sötét ablakszemek mögött. Sem-mi sem mozdult a szunnyadó, árnyék rejtette épü-letek között. Vagy mégis? 9. Gyorsan, szinte észrevétlenül jött el az ősz. Elsőjeleként aranylani kezdtek a lombok, s dermesztőhidegre hűlt reggelre a tó; délre kellett halasztani-uk a fürdést, hogy a nap utána átmelegíthesseőket. Noha esőben soha nem volt hiány, s az estéksoha nem voltak túlságosan melegek, most egyregyakrabban szorultak be a házba, miközben oda-kint vigasztalanul zuhogott, s az esti teraszon valóüldögélés is erősen lerövidült a csípős hideg miatt.A naplemente után rendre megérkező szél viha-rossá fokozódott, a szelíd keringők ideje lejárt -barbár, vad táncot lejtettek a fák a kertben. Akőmedencék vizét átlátszatlanra zavarta a szél,kormányosukat vesztett, aranyvitorlájú hajók - le-hullott levelek - keveregtek szédülten bennük. Nemláthatták tükrükben magukat a szobrok sem,aggodalmuk visszatért - hátha éppen most láthat-nának valami mást, valami változást. A kert mély,bánatos sóhajait, a ciripelést, a puha szárnycsatto-gást elűzte a szél duhaj dunnyogása, hajnalig abbasem hagyta. S egyre gyakrabban fordult elő, hogynem volt hajlandó odébbállni reggel és délelőtt sem. Amikor esőt hozott - az idő előrehaladtával márcsaknem mindig - nekivaduló dúdolásához az eső-cseppek kopogása adta a monoton ritmust, ahogyeszelős türelemmel ostromoltak tetőt és ablakot.Liam és Dara minden lehetőséget megragadtak,hogy a szabadban lehessenek. Árgus szemmel les-ték az esőt, s ahogy elállt, azon nyomban nyargal-tak ki az erdőbe, hogy aztán csuromvizesen, kiful-ladva: de boldogan térjenek vissza - többnyire azújabb zápor elől menekülve. Az idő mostohábbra fordulásával s a napok rö-vidülésével együtt hosszabbodtak a mesék, s abeszélgetések, sötétedés után pedig Keenan "hár-faestjei". Dara roppantul élvezte az ősi ír dalokat 9 egyre csak könyörgött a vén bárdnak, hogy tanítsameg őt is hárfán játszani. Az óriás eleinte hallanisem akart róla - szerinte nem nőnek való az - áma gyermek mellett Grainne is egyre csak azt hajto-gatta, hogy ez alapvető tévedés, így lassanként azöreg óriás beadta a derekát. Nem haladtak túl gyorsan. de Keenan úgy vélte,nem is szabad siettetni a dolgot. Morgolódva láttabe, hogy a hárfa nem fordult ki Dara kezéből lánymivolta ellenére sem, de nyakasan ragaszkodotthozzá, hogy a gyermek soha nem fog úgy játszani,mint egy igazi férfi bárd. Ennek ellenére a kislány-nak igaz örömére szolgált, ha a kezébe vehette avén dalnok féltve őrzött hangszerét.Az utolsó napsugaras napokon útnak indultak ajavasasszonnyal, hogy begyűjtsék a hasznos ter-méseket, gyökereket és növényeket, melyek feldol-gozásának most jött el az ideje. A sziget bővelke-dett jóféle gyógynövényekben. A nyári leckéknekhála, Dara a legtöbbjüket felismerte már, leg-alábbis, ha egészben látta. Grainne ugyan egyrehangoztatta, hogy minden egyes termést, gyökeret.levelet és virágot külön-külön ís fel kell ismerni,ráadásul szárított állapotban is, a kislány erre mégképtelen volt. A vajákosasszony persze tudta, hogya gyermek teljesítménye máris csodálatos, s eszébesem jutott korholni hiányos tudásáért.Elmondta Darának, hogy később várhatóan aszaga alapján is fel fog ismerni majd egy sereggyógynövényt, így porokban. teákban és főzetek-ben is felismerheti jelenlétüket. ami sok esetbenbizonyulhat hasznosnak. A kislányt ezek a dolgokazért még nem kötötték le igazán.A termések, magvak és növények szárításhozvaló elhelyezését azonban nagyon élvezte. Órákigis el tudott piszmogni velük, miközben sormintá-kat, képeket rakott ki belőlük, Grainne nem kisbosszúságára. Mivel Keenan nem nagyon szívelteezt a "sok nyavalyás zöldséget", Ilyenkor ő sietettDara védelmére. Liam még a nyáron megmutatta azt az ősi őrtor-nyot, mely a sziget déli végében, hatalmas fáktakarásában emelkedett, s remek kilátás nyílt rólaa tóra. Már akkor is sokat üldögéltek itt. de mostaz ősz beköszöntével egyik legfőbb tartózkodásihelyükké vált. Noha a masszív, nem túl magas építmény tetejehiányos volt már, több helyen sérült, mégis alkal-masnak bizonyult, hogy megvédje őket az esőtől: sígy védett helyről gyönyörködhessenek a tó feletttobzódó viharokban. A gyémántfényű víztükörilyenkor elsötétült, olyan lett. akár egy megfekete-dett óntálca. Kezdetben rezzenetlen felszínű aztánhirtelen szélroham futottvégig, apró, ijedten futko-só fodrokat kergetve maga előtt, mígnem síkerénfelbuzdulva egyre bőszebben ostromolta a vizet.előbb méltatlankodva locsogó hullámocskákat,utóbb fehér tajtékkal hátukon nekivadulva zúgó,jókora vízhegyeket támasztva. Akkor megérkezettaz eső is. Feneketlen irigységében elszántan csap-kodta a háborgó tavat, kicsiny, rögvest begyógyulósebeket robbantva felszínén. de hiába. nem tudtamagához hasonló apró cseppekre szaggatni. Néha.nagyobb viharok idején a villámok tánca emelte alátvány nagyszerűségét. Egyetlen. fehérizzásúmozdulattöredék volt csupán minden egyes tánc-jelenet. a mindent elemésztő, ámde tűnékeny erőősbemutatója. Egymás után tűntek fel a tó felett avonagló táncosok, a mennydörgés szívszorító roba-jától kísérten, hogy azután egyetlen röpke pillanatmúlva elenyésszenek. A két gyerek meleg köpenyekbe burkolózva ku-porgott az ódon torony csorbult mellvédje mögött.s ámulva lesték a természet féktelen erőfitogtatá-sát. A látvány nagyszerűségétől lelkesen, de önnöngyengeségüktől megrémülve ballagtak haza a ha-rag enyhülte után. Dara lassanként végképp megbékélt sorsával.Eleinte ugyan gyakorta kérdezgette a javasasz-szonyt, hogy mikor jön utánuk Scarlett; esetlegnem mennének-e ők maguk vissza. csak egy kicsit,hogy meglátogassák az édesanyját, megtudják,hogy felépült-e, azután visszajöhetnének a sziget-re, mert ő úgy szeret itt lenni. Biztosan eljönne amama is. Keenan már ismerte a kislány történetét, Grain-ne mindent elmondott neki az első. adandó alka-lommal. A vén bárd nem volt elragadtatva a vajá-kosasszony tettétől. de végül megbékélt a gondo-lattal. A gyermek különleges adottságait perszehamar felismerte ő is. és elismerte, hogy egy ilyenkincset nem szabad veszni hagyni - akár valóbana tűndérek gyermeke. akár csak közönséges halan-dó. Lelkesen segédkezett tehát a nevelésében.Az öreg óriás valóban tanult ember volt, nemcsupán a népi bölcselmeket ismerte, miként ajavasasszony. Igyekezett hát azokat a hiányossá-gokat pótolni. amiket Grainne hagyott maga után.Nem bánta persze, ha a kislány ismeri az Si írlegendákat és meséket; amelyekben nyüzsögnek amanók és a tündérek, de szerette volna, ha Dara avalós történelmet is ismeri. Néha nem volt könnyűmegértetni vele ezt a kettősséget. - Írország őslakói a piktek voltak - magyaráztaegy esős délutánon, a barátságosan világló kandal-ló előtt ülve. Ám Dara azonnal megállította: - Nem - mondta határozottan. - Azokat Sidhek-nek hívták. Grainne mondta. És tündérek voltakmeg varázsoltak... és mindig elvarázsolták innenaz íreket, akiket úgy neveztek, hogy Mill fiai. - Éselszántan. dacosan előreszegett állal meredt Kee- nanra. A vén dalnok igencsak meghökkent. Szeme elke-rekedett. Lassú bólogatásba kezdett, leplezni igye-kezvén zavarát. Nemigen tudta, mit is kellene mon-dania most. - Hát... nos... igen - kezdte sután. - Nos, valóbanígy mondja a legenda. Csakhogy a legendák és avalóság... hogy is mondjam csak... különös vi-szonyban vannak egymással. Bizonyos módonmindkettő igaz, csak... másként kell értékelni alegendákat. Ráébredt, milyen nehéz helyzetbe keveredett.Nem akarta a gyermeket kiábrándítani, már csakazért sem, mert. mint minden rendes ír, ő maga ishitt a tündérek létezésében. Dehát... a legenda azlegenda, a történelem meg történelem. Hogy ma-gyarázza ezt meg egy ötéves gyermeknek, ha még-oly eszes is? Most ébredt csak rá. hogy maga semképes helyreigazítani ezt a kérdést önnön elméjé-ben. Ő paradox módon mindkettőt elfogadta igaz-ságnak. A legenda az egyik fajta igazság, a történe-lem meg a másik fajta igazság. De hogy is van ezvalójában? Hiszen maga az ír nép sem volt képes ezt sohaeldönteni. írország volt a kora középkorban a ke-reszténység előretolt bástyája, innen áramlottak kiazok a szerzetesek, akik rendre megtérítették apogány briteket. skótokat és germánokat. Aztánsorra jöttek a hódítók: a vikingek, a dánok, anorvégok, s végül a legpusztítóbb métely. a protes-táns angolok. Az ír nép koldussorba süllyedt. s egykor tisztavallásosságát átitatta a babona. Tündérek. manók,koboldok s más. nem evilági lények nyüzsögtekmindenütt, jól megférve a Biblia alakjaival. Hason-ló módon folyt egybe az írek számára legenda éstörténelem. Ezen a földön bármi megtörténhet ma is. Minden valamirevaló falunak megvan a magavarázslója vagy vajákosa, mindenütt találkozniolyan emberrel, akinek dolga akadt a tündérnép-pel, és mindenki tudja, hogy az éjszakára a küszöb-re tett tejet reggelre az aprónép fogyasztja el. Mind-ez nem kérdés. Valóság. Keenan hosszasan magyarázott minderről a kis-lánynak, de nemigen derült ki. mire jutott vele. 217 Dara meghallgatta, közbe-közbe kérdezett, néholellentmondott, azután elcsöndesült. Az öreg bárdmég beszélt egy darabig, de hamarosan kifogyott aszóból. Egyre növekvő zavarából Dara mentette ki. - Hát akkor, kik azok a piték? - kérdezte nagyotsóhajtva. - Piktek, szentem, piktek! - nevetett megköny-nyebbülten Keenan és lelkes magyarázatba fogott. - Ők lakták e földet valaha rég. A galliai kelták ésa görögök "Preteni" néven ismerték őket. Ír nevük:"Cruithin". Úgy mondják, az első kelta törzsekKrisztus Urunk előtt vagy négyszáz évvel jöttek elide. - Az öreg bárd vállat vont, széttárta karjaitültében. - Én ezt persze nem tudhatom, hisz messzimúlt az nagyon. De - emelte fel mutatóujját nyo-matékul - a Krisztus Urunk utáni harmadik szá-zadban már voltak latin nyelvű feljegyzések, me-lyek az írországi emberek kalandozásairól szóltak.Úgy beszélik, a sziget északkeleti csücskében voltegy kis királyság, bizonyos Dalraida nevű. Ezenkirályság az ötödik századra kiterjesztette hatal-mát Skócia délnyugati részére, s az ő leszármazot-taik léttek Skócia királyai is. Ekkortájt, az ötödikszázadban élt Szent Patrik püspök is, ő térítettemeg a pogányokat. De azután jöttek a hódítók.Keenan szünetet tartott kissé szabadon szárnya-ló, rendezőelvet nélkülöző monológjában, és söté-ten bámult a kandalló lángjába. Gyorsan átszágul-dott az évszázadokon, hogy az írek legsúlyosabbgondjához, az angol igához érkezzen. - A nyolcadik század végén - fogott a beszédbeismét, haragtól felhős homlokkal -Írországot Skó-ciával egyetemben elfoglalták a barbár vikingek.Sok der ír vitéz veszett oda, de az igazi, legna-gyobb csapás mégis a nyomorult angolok beözön-lése volt. II. Henrik, az a kurafi - pökött nagyot azöregember a kandallóba - az igázta le írországot,valamikor... lássuk csak... hát valamikor 1150után, talán. Utóbb a másik nyavalyás, János ki-rály, az egyesítette az angol koronával. Noha - fűztehozzá. s hangjában büszkeség csendült - akkori-ban még csak a partvidéket sikerült meghódítani-uk, a sziget belsejéből ugyancsak kiakolbólítottáka fattyakat az ír klánvezérek! Nyújtsd csak idenekem azt a korsót, gyermek! - intett az ebédlőasz-talon árválkodó flaska felé. - Köszönet érte - bic-centett, ahogy Dara átadta neki. Jót húzott a za-matos nedűből, elégedetten csettintett hozzá, az-után folytatta: - Attól kezdve állandó csatározásokfolytak, forgandó szerencsével, de az átkozottakatmáig sem sikerült kiebrudalni. Itt szíjják a vérün-ket most is. Tán rosszabbak, mint valaha. Ráadá-sul, a múlt században egy rakat protestáns angolmeg skót telepedett be Ulster grófságba! Annyianvannak ott állítólag, hogy lépni se igen lehet tőlük.Magam ugyan sosem jártam ott, vesszek is meg,ha beteszem közéjük a lábamat! Most meg aztán,1800-ban megszűnt az önálló ir parlament is, aképviselők meg hiába követelik az önkormányza-tot. - Újabb hosszú kortyok a korsóból. - Én mon-dom, ezek a kurafiak... A kislány egy ideje már nemigen figyelt a bárdra.Túl sok mindent zúdított rá az öreg, ráadásul teljesösszevisszaságban, tele olyan kifejezésekkel, ami-ket nem is értett. S ahogy ürült a flaska, úgy váltegyre követhetetlenebbé, fúlt önmagáért való zsör-tölődésbe az előadás. A gyermek örömmel kapottaz alkalmon, hogy elállt az eső, s Liam sétálni hívta.Miután magára hagyta, az öreg óriás továbbra isott zsémbelt karosszékében a kandalló előtt, kor-sója társaságában. A tél, mint fehér palástú, fenséges herceg jött el aszigetre. Lesétált a tavat övező lankákon a partra,s hogy átkelhessen, leheletével megdermesztettevizét. Elballagott a jégbezárt, csonkahídú toronymellett, jégcsapot ültetett hasztalan vicsorgó vizkö-pői orrára, majd a dermedt álomba bukó tó köze-pén lapuló sziget felé indult. 218 Intésére lassú, súlyos fellegek gördültek elő adombok mögül, ólomszín kárpitot vonva a völgyfölé. Jeges sóhajával zúzmarát idézett a sziget fáira,törékeny kristályvarázst, akárha önnön jé alotájamását kívánta volna megalkotni. Azut mégismást gondolt. s havat parancsolt a tájra, vastag.puha, szüzi takarót vonva mindenre, ami melegebbidőkre emlékeztethetné. Midőn beteljesedett akarata, s a fehér csönd,miként a puhaszárnyú Halál leereszkedett a völgy-re, végre teljes figyelmét a szigetnek szentelhette.Vé iglibegett a tó finom porhóval fedett jegén, smegálapodott a kicsiny, kavicsos kikötőben. Elé-gedetten fogadta a hóterhük alatt földig roskadótiszteletteljes bókolását. azután továbbsietettaz ösvényen. Útja során jéghártyát vont a repede-zett kőkeresztekre, hóval fedte el a vésetekkel ékessziklákat. megtorpantotta a fák közt futó csapáso- kat. Azután megérkezett a házhoz. Megállt, dühödten összevonta szemöldökét.Odafent feltorlódtak a hófelhők, s feltámadt a szél.A táj körül szorosabbra zárta vasmarkát a Fagy.A ház, vastag hótakarója alatt, ablakain dusantenyésző jégvirággal, oszlopain hetykén gubbasztóhósipkákkal, békésen pöfékelt a patyolatfehér kertközepén. akárha ódon falai között vert volna tanyáta Tél visszavonultáig a Tavasz. Kéményei körülmegolvadt a hó, ablakaiban meleg fény világolt.A Fehér Palástú Herceg felmorrant haragjában.Beleremegett a völgyben minden élő lélek. A hercegvisszaszáguldott a tóra, leszakadt ágakat, s megfa-gyott madarakat hagyva maga mögött. Fellibbentaz északi, komorló sziklaszirtre, s a tó felé fordítvakiterjesztette hófehér palástját.A jeges, lélekdermesztő szél úgy süvített alá a vízfölé emelkedő szirtről. miként a Halál kíméletlenhírnöke. Tisztára seperte a tó jegét - akárha gyé-mántból csiszoltak volna fedelet a medernek -azután rávetette magát a szigetre. Végigdúlta a kiserdőt. gorombán letépve hótakarót s tűnékeny zúz-maradíszt. ágakat törve, hófúvást támasztva, ré-misztőn vonta szilaj haragjába. Így rontott a háznak. Az öreg épület nyögve, ropogva feszült szembe ahóviharral, pillanatok alatt elveszítve hósapkáját segyik-másik meglazult cserepét. A teraszon elsza-badultak a felfordított székek, és vad galoppbakezdtek, míg meg nem állította őket a fal. A mellvédkőedényei egykedvűen fogadták a rohamot, ámegyikük meglazulhatott talapzatán, mert egyszercsak megingott, lebillent, s nagyot csattanva törtdarabokra a kövezeten. Ám a hóvihar dühödt üvöl-tése úgy elnyelte a hangot, mintha csak egy dísz-párna hullott volna le. - Ejnye no - morrant fel a vén dalnok odabent.megelégelve a szél vinnyogását- mikor lesz már elég?! Az ebédlőben, a kandalló mellett üldögéltekmindannyian. kényelmes karosszékek mélyén, ta-karókba burkolózva. A tűztér teli volt ropogó lo-bogó fahasábokkal, a kandalló kövei ontották ameleget a helyiség hőmérsékletét mégis éppencsak kellemesnek mondhatták. - Ej, de kutya a tél az idén - zsörtölődött továbbKeenan. - Nem is emlékszem, mikor volt ilyenutoljára! Ha így megy tovább, még elviszi fejünkfelől a tetőt - legyintett. A szél úgy rázott ajtót-ab-lakot, mint valami bebocsátást követelő dühödt óriás. Grainne kicsomagolta magát takaróiból, s ken-dőjét összehúzva kicsoszogott a konyhába. Jó ne-gyedórát elmaradt, mígnem aztán visszatért, gőzöl-gő lábossal a kezében. - No, elő a bögrékkel - vezényelte. - Mindenki adjaide a bögréjét! Mi ez már megint, te ronda boszorkány? -fintorgott mókásan Keenan. - Mivel akarsz mármegint megetetni minket? - Ronda ám a te lófejű öreganyád, vén csepűrágó - vágott vissza a javasasszony. - Add csak ide abögrédet és ne szájalj annyit! Tea. jóféle gyógyfű- 220 221 ből. Ebben a nyomorult időben segít megvédeni azegészséget. Míg ők vitatkoztak. Dara már ki is csusszantszékéből, és kiszolgálta magát. Előkereste Liambögréjét is, és telitöltve odavitte a fiúnak. Nemkedvelte ugyan túlságosan Grainne teáit, de vala-hogy ösztönösen érezte, az öregasszonynak igazavan. Akárcsak a vajákosasszony, ő is hitt a főzetekerejében, különösen azóta, hogy Grainne meggyó-gyította Reet. A póni még az ősz elején betegedett meg. Akislány vette észre, hogy nincs minden rendbenvele. Eleinte csak kedvetlennek látszott az állat,fejét lógatta, nem hagyta el a helyét, noha addignaphosszat a kertben kóborolt. Dara ekkor kezdtefigyelni. Ree egyre gyakrabban bámulta saját hor-paszát, oda-odakapott hátulsó lábaival, s egyre nyug-talanabb lett. Aztán a gyermek legnagyobb rémületére elkezdtea földhöz verni magát. Dara csak ekkor szólt ajavasasszonynak - maga sem tudta, miért nemelőbb valahogy abban bízott, hogy nem lesz na-gyobb baj. Grainne alaposan megszemlélte a lovat elöl-há-tul, azután fülét a horpaszára tapasztotta. Hosz-szasan hallgatózott mindkét oldalon - miközbenLiam csitította az állatot - azután azt mondta: - Reenek bizony beleállt a nyavalya a beleibe! -és nagyon komoly képet vágott hozzá.Dara ugyan nem tudta, miféle is lehet az a"nyavalya", ami beleállt kedves pónija beleibe -olyan csúf, elágazó, hegyes valaminek gondolta,mint az a tövis, ami egyszer az ő lábbelijébe isbeleállt - mindenesetre kellőképpen megrémült. - És... most mi lesz? - kérdezte csöndesen. El-képzelte, milyen fájdalmai lehetnek szegény Ree-nek, és összerázkódott. - Hát, ööö... meggyógyítjuk, természetesen - je-lentette ki a vajákosasszony, s igyekezett nagyonhatározottnak látszani. - Legelőször. is, Liam, ve-zesd ki Reet a kertbe, és szépen lassan sétálj velekörbe. Semmiképp ne hagyd, hogy földhöz verjemagát, megértetted!? Lassan sétáljatok, nem sza-bad kimeríteni. - Gyors pillantást vetett a földetkapáló pónira. - Én pedig addig készítek nekiorvosságot. - Azzal eltávozott.Liam vezetgetni kezdte Reet. Dara eleinte veletartott, kedves szavakkal, paskolgatással igyeke-zett nyugtatni a lovat, ám egy idő után elfáradt,botladozni kezdett, s a fiú határozott utasításáravégül leült. Amint Grainne elkészült a főzettel, azöregasszony különös kántálása közepette beledik-tálták Reebe, s valóban, a póni határozottan nyu-godtabbnak mutatkozott utána. Liam egész éjszaka mellette maradt, az előírtidőkben megitatta az orvossággal, s ügyelt, nehogyaz állat földhöz verje magát. Másnap reggel végte-lenül kimerülten, de boldoganjelentette: Ree hatá-rozottan jobban van. Dara boldogságban úszott, azt sem tudta, kinekhálálkodjon jobban. Később sem tudta eldönteni,vajon Grainne főzete és bűvszavai, avagy Liamszerető gondoskodása mentette-e meg az állatot.Végül arra a meglátásra jutott, hogy ketten együttérték el az örömteli eredményt.Mindenesetre, azóta nem zúgolódott, ha a javas-asszony belediktált egy-egy bögrével valamely te-ájából. Ez többnyire akkor fordult elő, amikor bőrigázva, vagy viharnézés után átfagyva tértek visszaLiammal a házba, s gőzölgő ruhával toporogtak akandalló előtt. Mintha csak a Tél maga is belátta volna, hogy aházzal, s Grainne teáival szemben semmit nemtehet, mire kiürült a nagy fazék - Keenan morogvavisszavonult, de két bögrével is elfogyasztott -tanulásra szólította fel seregeit. Alábbhagyott a hó- vihar. Az est leszállta után aztán ismét hullani kezdetta hó. A szél azonban nem támadt fel; sűrű, táncolósorokban libbentek a békés pelyhek, újra elborítvamindent, amit a vihar tisztára söpört.Mire Dara lefeküdni indult, s szobája ablakából - miként minden este - letekintett a kertre. vastagfriss hóréteg ragyogott mindenen. Patyolatfehérkucsmát és vállkendőt húzott a szobrokra, megtöl-tötte a kicsiny kőmedencéket, sátrat vont agúnnyasztva álmodó örökzöldek fölé.Másnap reggelre tovább hízott a hótakaró, ki-sebb-nagyobb, változatos alakú, ám egyformán fe-hér buckák erdejévé varázsolta a kertet. Úgy tűnt,a tél végképp birtokába vette a szigetet.Dara sohasem látott még ilyen csodát. Alig várta,hogy befejezzék a reggelit, s végre kimehessenekebbe a sápadt mesevilágba. De reggeli után Liam-nek fát kellett hasogatnia a háznak támaszkodófásszínben. s ez mérhetetlenül untatta a kislányt.Egy ideig ugyan ott téblábolt ő is. halomba rakos-gatta az elvágott rönköket, de hamarosan megelé-gelte a dolgot, és odébbállt. A különös, alaktalan szörnyekre emlékeztetőbuckák között kezdett kószálni a kertben. Miutánkigyönyörködte magát a ragyogó fehér varázslat-ban, azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta kita-lálni. mit rejt az előtte magasló hószellem. Bizony,akkorta csak akkor kapott választ. ha lekotortakissé a havat, hogy előbukkanjon a rejtőző vala-mely azonosítható porcikája. Utóbb elunta a játékot, s - bár már kezdett fáznikissé - úgy döntött, lesétál a tóhoz, megnézi akavicsos partot, ahol fürdeni szoktak. Beleborzon-gott még a gondolatba is - hihetetlennek tűnt, hogyegyszer visszatér a nyár. Nekivágott a partra vezető ösvénynek. Meglepő-dött, milyen rettenetesen nehéznek bizonyult azelőrejutás. A csapást térden felül érő hó borította.de nemritkán derékig is elmerült egy-egy mélye-désben. Kimelegedett, hangosan szuszogott azerőlködéstől, szájából vaskos párafelleg emelke-dett. s fagyott rá hajára. kendőjére.Tudta, semmi értelme ennyit küszködni csakazért, hogy egy pillantást vessen a befagyott, hóbo-rította tóra. De valami egyre csak hajtotta előre. 224 Megállt, visszanézett. Már nem látta maga mögötta házat, csupán a hallgatag, hóterhüket büszkénviselő faóriások sorát. Az ut, amit a szűz hóbantört, úgy húzódott közöttük, mint valami hosszú,csúf seb. Úgy érezte. menten rázárul ez az ijesztő, néma.hideg fenségében mégis oly gyönyörű világ. Rájött,hogy rég letért már az öbölbe vezető ösvényről.puritán sápadtságában ismeretlen területen jár.Minden józan gondolatnak ellentmondva továbbin-dult, valahová előre. Úgy haladt, mint valami alvajáró. Zihált, felbu-kott, elsüllyedt, de csak ment. küzdötte magáttovább. Elméjében pánikfélelem szűkölt - ám valamiegyre csak hajtotta tovább. Már vissza sem fordul-hatott. mert elfeledte, hogy saját nyomai visszave-zetik a házhoz. Lelkét megzavarta a Tél mágiája.Aztán egyszerre - ezredévi vándorlásnak tűnt -kiért a partra. Göcsörtös törzsű. hihetetlenül véntölgyfa hajolt itt a tó fölé. Felszíni, sárkányfarok-ként kanyargó gyökerei még fatörzsnek sem lettekvolna megvetendőek. A víz felőli oldalán a - valószí-nűleg előző napi - vihar letört egy hatalmas ágat,mely leszakította magával a törzs egy darabját is.így most csúnya, csaknem a talajig húzódó sebéktelenkedett a vénséges vén fa derekán.Dara valami szürke foltot fedezett fel a hasadásmélyén. Feledve fáradtságát odalépett, hogy meg-tapasztalja. mi lehet az. Nehezen fért hozzá, a tójegére nem mert lépni, mert a lezuhanó ág látható-an beszakította, s ki tudja. megszilárdult-e azóta.A vaskos felszíni gyökerek közt bukdácsolt át,azután beóvakodott a hasadékba.A repedésekben, a karónyi szilánkok közt ugyanmegült a hó, de a szürke foltot nem takarta el -kőtábla bukkant elő a tölgy törzséből. Egykor afiatal fa mellett állhatott, ám a századok során atörzs egyszerűen bekebelezte. A kislány megpróbálta letisztogatni kesztyűs ke-zével a kilátszó darabot. Vésetekre bukkant. Olvas-ni ugyan még nem tudott. de a betűk egy részétönmagukban már felismerte. A kőlap felső részénhárom, egymás mellé rótt nagybetű volt kivehető.Dara nyelvét kidugva igyekezett megfejteni őket.M.R.C. - Moll Roe O'Cathafn. A kislány hátralépett ámulatában. Lába megcsú-szott a behavazott, sos gyökéren. Elvesztetteegyensúlyát, kétségbeesve kapott valami kapasz-kodó után, ám keze lecsúszott a hasadék peremé-ről. Nagyot, kiáltva hanyatlott hátra, a tó jegére.Esését semmi nem fékezte, feje védtelenül Csattanta jégpáncélon. Elvesztette eszméletét.Kínzó fejfájás és dermesztő hideg térítette magá-hoz. Kinyitotta a szemét. Az ősöreg tölgy behava-zott koronája hajolt fölé. Megpróbált felülni, denem sikerült. Mintha puha rongyból lettek volna avégtagjai. Hasra fordult, hátha onnan könnyebblesz. Ám a mozdulat minden erejét elemésztette. ső ott maradt a jégen, elnyúlva.Aludni szeretett volna. Már a hideg sem kínoztaoly nagyon, voltaképpen nem is bánta. Már épp leakarta hunyni szemeit, hogy engedjen az álomegyre erőszakosabb csábításának, amikor valamimozgásra lett figyelmes a látóhatár szélén.Alakok bukkantak fel a tó jegén. Fekete pöttyök-ként váltak el a fehér háttértől, s egyre növekedvéna sziget felé tartottak. Ugyan nem tudta miért, de a gyermek úgy érezte.mindenképpen el kell rejtőznie. Oly erőssé váltbenne a késztetés, hogy végül legyőzte a fásultsá-got. Dara összeszedte minden erejét, feltápászko-dott, és valahogy visszaküzdötte magát a hasadék-ba. Újra fázni kezdett, így lekuporodott, és össze-húzta magát. Az alakok eközben egészen közeljutottak. Feketefoltok a fehér havon. Jónéhány méterrel előttükmintha egy egyedülálló, fehér alak is mozgott vol- na. Hamarosan elérték a szigetet, nem messze akislány rejtekétől léptek partra. Dara felismerteőket - szarvastehenek voltak. Ahogy sorban lelép-tek a jégről. bokrok takarásába jutottak. így eltün-tek a gyermek szeme elől. Dara várt. Hallotta, hogy az állatok a szomszédosbokorcsoport mögött neszeznek nem akarta meg-riasztani őket. Szerette volna. ha közelebb jönnekhozzá. legszívesebben megsimogatta volna őket, detudta, azt úgysem engednék. Beérte volna hát aközelségükkel is. Ekkor megzörrent a szemközti bokor. ágairólsűrűn hullani kezdett a porhó. s kilépett mögüle aparti tisztásra egy fehér alak.Egy fehér szarvasüsző. Lassan előrelépdelt, majd megállt, alig néhányméterre Darától. A kislány elkerekedett szemmel.elragadtatott kiáltásra nyílt, ám némán maradtszájjal leste őt a hasadék rejtekéből.A fehér szarvas gyanakodva figyelte a tölgyet.Nyakát nyújtogatva, kitágult orrlikakkal szimatoltfelé. A gyönge szél azonban az állat háta mögül fújtígy társai szagán kívül nem érezhetett mást. Tettmég egy lépést a fa felé. Ekkor látta meg a kupor ó gyermeket. Mozdu-latlanná dermedt. pillantását mereven rászegezte.A kislány nem mozdult, a szarvas sem. Hosszúmásodpercek teltek el így. Ember és állat dermedtcsendben bámultak egymásra. - Moll - suttogta a kislány. - Ne félj tőlem, Moll,én nem bántalak. A fehér szarvasüsző félrebillentett fejjel figyelte.Ebben a pillanatban kiáltás harsant az erdőnél. - Dara! Merre vagy?! - Liam kiáltott.Az állat villámsebesen perdült meg hátulsó lába-in, s havat rúgva szerteszét. átugrott a bokrokon.ugyancsak menekülő társai nyomába.A kislány fel akart kelni, de elgémberedett tagjainem engedték. Hallotta ugyan a fiú hangját, deképtelen volt válaszolni. Liam eközben - a gyermek nyomait követve -kilépett a fák közül, a partra. Nem láthatta a tölgyfahasadékában üldögélő kislányt. 226 227 - Dara! Válaszolj már, az Istenért! - ordítottarekedten. A gyermek szóra nyitotta száját, de csak szárazsuttogásra futotta. Liam azonban így is meghallot-ta, odaugrott a fához, és felnyalábolta a kicsit. - Jaj, Dara, hát mi az ördögöt csinálsz te itt?...Szent Patrikra, te teljesen összefagytál!Liam rémülten szorította magához a gyermeket,s futva indult vissza vele a házba. Mire megérke-zett, s belökte az ebédlő ajtaját, hogy a kandalló eléfektesse a kislányt, az már aludt, halvány mo-sollyal az ajka körül. Grainne és Keenan is megérkezett. Az öreg bárdazon nyomban hozzálátott, hogy kihámozza Darátfagyott ruháiból, a javasasszony pedig - miutánalaposan szemügyre vette a kicsit - ment, hogyelkészítse a megfelelő főzeteket.Nagyjából háromnegyed órát lehetett távol agyermek. Az öregek azt gondolták, Liamnek segít,a fiú pedig úgy vélte, visszament a házba. Egyikő-jüknek sem jutott eszébe. hogy aggódjék érte.Akkor lettek csak nyugtalanok, amikor Liam,befejezvén a rönkhasogatást visszatért a házba. skiderült, Daráról senki sem tud.A fiú eleinte a kert buckái között kereste, ámhamarosan rálelt az erdőbe vezető csapásra. Kö-vetni kezdte, s így bukkant a félig megfagyott gyer- mekre. Keenan lehántotta a nedves ruhadarabokat, me-leg takaróba burkolta a jéghideg kis testet, ésdörgölni kezdte. Dara úgy himbálózott erőteljesmozdulatai nyomán, mintha dróton rángatnák, demégsem ébredt fel. Alig tért magához arra az időre is, míg Grainnemegitatta valami sötétzöld, kellemetlen szagú fo-lyadékkal. Aztán takarókat halmoztak föl a kandal-ló előtt, s alaposan bebugyolálva ráfektették a to-vább alvó gyermeket. A cailleach mellételepedett,párnát tett a feje alá, azután rázendített különösrigmusai egyikére. Sokáig. nagyon sokáig kántált -a férfiak magára hagyták - míg be nem rekedt,köhögésbe nem fúlt a hangja. Akkor nyögve feltápászkodott, berendelte Liametfelügyelőnek, az öreg bárddal meg felkísértette ma-gát a szobájába. Lerogyott az ágyra. Ha nem tá-maszkodhatott volna Keenan karjára, bizony, kép-telen lett volna odáig eljutni. Olyan fáradt volt,akárha a világ terhét kellett volna hordozni vállain.Ám úgy vélte. nem hiába fáradozott. Sikerültvisszaperelnie a gyermeket a Haláltól.A fehér szarvasüsző meglátogatta Darát. A tó felőljött megint, ám társai ezúttal nem követték. Ajégpáncél felett száguldott, patái nyomán csillagokszülettek, s egymás után libbentek fel az égre.Ahogy kilépett a partra. a vénséges vén tölgymeghajtotta magát előtte - a csillagok most az ágakhegyén üldögéltek. A szarvas a ház felé indult. egyetlen szökkenésselért a partról a kertbe. Alatta a hóban, a csapáson.amit Dara taposott ki, ezüstszínű virágok nyíltak -a csillagok törékeny másai. A kert szobrai felkeltek talapzatukról, s a látoga-tó elé siettek. Amikor már mind ott voltak, s körül-vették a fehér szarvasüszőt. az egyszerre megráztamagát - csillagok milliárdjai szóródtak szerteszétragyogó bundájából, sziporkázó gyémántdíszekgyanánt ültek meg az ünneplő szobrokon - ésgyönyörű leánnyá változott. Fehér ruhát viselt. ezüstszálakkal ékeset, nya-kában csillámló gyémántnyakék. arany medalion-nal. Derekáig érő,selyemszálú haja vöröses arany,bőre áttetsző alabástrom; szeme oly tiszta, mint ató vize nyári hajnalokon. Intett a kert lakói felé, mosolya ragyogott, mikénta tavaszi nap. Intésére kezdetét vette a tánc. Pörög-tek-forogtak a szobrok, könnyedén, boldogan. fe-ledve végre az álnok kő súlyos mozdulatlanságát.Táncoltak körbe a kert bokrai és fái körül, a kicsiny 229 kőmedencék mellett. a vállukon üldögélő ezüstcsillagok csilingelő dalára. Dara odafentről nézte őket, s vágyott közéjüknagyon. Ám valahányszor kinyitotta szobája ajta-ját, mindegyre megpillantotta azt a folyosón lapuló,rettenetes árnyat, amely - tudtajól - csak az alka-lomra vár. hogy elragadhassa. S minél többszörlesett ki az ajtón. az árny annál közelebb osont hozzá. Ott kuporgott tehát az ablakban, leste az ünnep-lő kertet, s nem mert mozdulni. Hallotta, hogy adermesztő árnyék már szobája kilincsén matat.Ekkor felpillantott rá a fehérruhás lány. Homlo-ka elfelhősödött, arcát aggodalom árnyékolta be. Amuzsika elhallgatott, megtorpant a tánc.Egyszerre ott állt a lány Dara szobájában. Agyermek most látta csak. valójában milyen fiatal.Mosolygott. s mosolyától fény áradt szét az egészhelyiségben. Dara bátortalanul visszamosolygott rá. A lány az ajtó felé indult. A gyermek figyelmez-tetni akarta, inteni, nehogy kimenjen, hiszen ottlapul ugrásra készen az Árny, de egyetlen hangsem jött ki a torkán. Látogatója kilépett. Nyakában felizzottak a gyé-mántok, alakját ragyogó fénygyűrű vette körül.Dara a nyitott ajtóban egyetlen pillanatra megláttaaz imbolyogva leskelődő Árnyat.Rettegve lapult a falhoz. Nem hallott semmit,nem látott semmit. Odakint, a kertben, mozdulat-lanul álltak a szobrok. abba a megkezdett mozdu-latba dermedve, amiben a lány hagyta őket. Vállu-kon alig hallhatóan. dallamtalanul zümmögtek acsillagok. Akkor a fehérruhás lány ismét megjelent a szo-bában. Darára mosolygott. Levette nyakából azaranymedaliont, s a kislány kezébe adta. Azutánlevitte magával az ünneplő kertbe.Ismét felcsendült a muzsika. táncba lendültek aszobrok. felszikráztak a csillagok.Dara egy komoly arcú, de mégis kedves ifjú íjászkarjaiban forgott. és medalionját kezében szoron-gatva nevetett. egyre csak nevetett... - Dara. kicsi Dara - szólongatta Liam a takaróiközt forgolódó. s különös hangon kacagó kislányt.- Ébredj hát, mi a baj... A gyermek lassacskán elnyugodott, s hamaro-san a szemét is kinyitotta. - Hol van... a lány? - kérdezte fátyolos hangon. - A lány? - Liam értetlen képpel bámult rá. -Miféle lány? - Hát a fehérruhás... Moll Roe...A fiú zavarában nagyot nyelt, s megvakarta hom-lokát. A javasasszonyért kiáltott volna, de aztáneszébe jutott. hogy Grainne aligha jöhet most.- Moll Roe... - mondta sután. - Igen! - A gyermek szemlátomást felélénkült. Felakart kelni, de a fiú nem engedte. Fektében foly-tatta hát: - Igen, itt volt, eljött hozzám. A partontalálkoztunk először. azután feljött ide is. - A parton... - nézett rá félrebillentett fejjel Liam. - No, persze. Persze a parton - kezdett heves bólo-gatásba. - A parton találkoztál a lánnyal. - Nem, nemt Ott a fehér szarvassal találkoztam.aki Moll Roe. Tudod, Keenan mondta! És ott voltés a többieket vezette, azok rendes színűek voltak.és képzeld, egyáltalán nem félt tőlem, csak nézett.mert én benn ültem a... - Hé, lassabban, lassabban! - nézett a fiú kétség-beesetten az ajtó felé. - Aztán valaki kiabált, és ő elszaladt - fejezte bea kislány. - Igen, én kiabáltam - bólintott Liam. - De ez azegész a szarvasokkal... - Igaz! - hangzott fel az öreg bárd dörmögése azajtóból. Liam döbbenten pillantott rá. Arcára kiült akétkedés: - Miből gondolod? - kérdezte. - Kinn jártam a parton, a vén tölgynél - magya-rázta az öregember. - Sétálnom kellett egyet a nagyijedelemre. Valóban jártak ott szarvasok. Jól lát-szik a nyomuk a hóban. Az egyik egészen a tölgyigmerészkedett; ahol Darát megtaláltad.- No de... - Amikor kiáltottál, az, amelyik a fánál állt, na-gyon megriadhatott, mert egyenesen a tüskebok-ron át menekült. Egy csomó szőrét kitépték agallyak. Liam szemei elkerekedtek. Egészen buta arccalmeredt a vén dalnokra. - Igen, Liam - bólintott Keenan. - Az a szarvasfehér volt. 10. Mintha meglibbent volna a sötétség a pajta mellett.Royal Seal vendége a hatalmas istállókapu mögéhúzódott. Várt. Megpróbálta eldönteni. vajon tény-leg jár-e ott valaki. vagy csak a képzelete játszottvele. Percek teltek el, felesleges aggodalmánbosszankodva már-már kilépett fedezékéből, ami-kor a pajtaajtó mellett felbukkant egy alak.Görnyedten, a falhoz lapulva osont, majd kinyi-totta a pajta ajtaját, és belépett. A múltjavesztettférfi gondolkodás nélkül elhagyta rejtekét, s a sö-tétség leple alatt csöndesen a pajtához futott. Hall-gatózott egy keveset, azután ő is besurrant a fészer- be. Azonnal megpillantotta a betolakodót. Az alak azolajos kannák fölé görnyedt. sorra nyitogatta őket.majd felragadta a legelsőt. és nekilátott. hogy tar-talmát szétlocsolja a helyiségben. Royal Seal ven-dége ekkor előlépett az árnyékból.Megragadta az idegen karját, kicsavarta belőle afélig telt bádogkannát. miközben baljával megpró-bálta nyakon ragadni a fickót. Az azonban kisiklottujjai közül, hátraugrott, ám ahelyett, hogy mene-külőre fogta volna, felkapott egy tuskónak támasz-tott baltát, és támadójának rontott. - Dögöljetek meg mind! - vicsorogta. ahogy abaltát lengetve előrelendült. Ellenfelét meglepte ez a durva agresszivitás, denem volt ideje magyarázatot keresni. Fürgén ellé-pett a gyilkos szerszám elől, majd oldalról a beto-lakodó fejére sújtott a kannával. Az ír parasztegyetlen hang nélkül, elhajított rongybabakéntcsuklott össze. 232 A múltjavesztett férfi nem foglalkozott többetvele. nem állt meg, hogy kiélvezze győzelmét. Ve-szélyt sejtett. Úgy vélte. nem magányos népi hősselakadt össze, aki egyedül belopakodván az udvarba,fel kívánta gyújtani az épületeket, hogy aztán hát-ralévő életében legyen mivel dicsekednie társaielőtt. Összehangolt támadástól tartott.Tudta. a Baldock birtok földművesei nem akar-nak ártani gazdáiknak. Ők mindig is a béke híveivoltak. s Thomas Baldockotjó embernek tartották.Persze, az utóbbi időben itt is kényesebbé vált ahelyzet, ezt senki nem tagadhatta, de szó sem voltgyilkos indulatokról. Az elmúlt napokban azonban innen is, onnan isjelentések érkeztek, miszerint idegen bandák lep-ték el a környéket. Kíméletlenek és elszántak vol-tak, nem ismertek sem Istent, sem embert. A ka-tonaság ugyan állandóan a nyomukban járt, mind-ezidáig azonban mégsem sikerült teljesen felszá-molni őket. Royal Seal vendége attól tartott, most a Baldockbirtok került sorra pusztító hadjáratukban.Az ajtóhoz lépett, óvatosan kipillantott. Az udva-ron még mindig csend honolt, ám a leskelődő mégisúgy érezte mozgással, élettel telt meg a sötét.Árnyakat látott libbenni a falak mentén, az ablakokalatt, a gazdasági épületek tetején. - Hogy a pokol összes ördöge ugrálna a hátato-kon! - káromkodott csendesen. Visszahúzódott, hogy összeszedhesse gondola-tait. Rövid másodpercekig töprengett csupán, az-után határozott. Ismét kilépett az udvarra. Meggörnyedve végig-futott az árnyékban az istállóig, remélve, az esetle-ges megfigyelők maguk közül valónak vélik. Azistálló ajtaja mögött megtorpant, hallgatózott.Odabentről a lovak nyugtalan topogása melletthalk suttogást is hallott. Ketten beszélgettek fojtotthangon, szavaikat nem tudta kivenni. Körülnézett,fegyvert keresett. Megpillantotta a kapu kitámasz-tására szolgáló jókora rudat, és vészjóslóan elvi-gyorodott. Két marokra fogta, úgy lépett be azistállóba. Behúzódott az ajtófélfa árnyékába. hogy körvo-nalai ne rajzolódjanak ki a világosabb háttér előtt,és megvárta. míg szeme megszokja a helyiség sö-tétjét. A két alak lassan tapogatózott előre, a szé-napadlás létrája felé tartottak. Szándékuk egyket-tőre nyilvánvalóvá vált a leskelődő előtt. Összerez-zent a gondolatra. hogy mi történne, ha sikerreljárnának. Meg kell állítani őket minden áron!Felsóhajtott, és elszántan előlépett. Néhányhosszú, csöndes lépéssel közelebb került a betola-kodókhoz, majd rekedt suttogással megszólalt. - Hé várjatok egy kicsit! - Nem állt meg közben.A másik kettő megtorpant, megfordult. - Mi a fene van megint? - kérdezte a magasabbik.- Te vagy az Dan? - Nem - szólt most Royal Seal vendége, és meg-lendítette a rudat. A hórihorgas soha nem tudta meg. mi is történtvele valójában. Csillagok robbantak agyában, az-után feneketlen, mélységes sötétségbe zuhant,ahogy a süvítve lecsapó bot fültövön találta. Társameglepően fürgén reagált. Gyors mozdulattal balralendült, mintha arra akarna egérutat nyerni, majd,amikor az ismeretlen támadó felé sújtott, kitört jobbra. Terve sikerrel járt, ellenfele nem tudta a hosszúrúddal időben követni a mozdulatot. A betolakodófutásnak eredt a kijárat felé. Már-már elérte, ami-kor a gerelyként elhajított támasztórúd hátulrólletaglózta. Eszméletlenül zuhant a küszöbre.A múltjavesztett férfi nem időzött a beljebb hú-zásával, nyomban az istállófiú keresésére indult.Meg is találta a kölyköt, ott kuporgott a vackán,bamba arccal bámult maga elé. A küzdelem zajamár őt is felébresztette, de még nem fogta fel, mi istörténik voltaképpen. Ijedten nézett fel az érkezőre. - Na!... Mit akar? - nyögte. Aztán; amint felismer-te a vendéget: - Izé, bocsánat... 234 A férfi megragadta a lovász karját. és talprarántotta. - Nincs most idő hosszas ébredezésre, öcskös -mondta keményen. - Támadás érte a birtokot.Azonnal szerszámozd fel a leggyorsabb lovat, ésvágtass át Bran Castle-be a katonákhoz. Kérj se-gítséget. Mondd meg nekik, hogy nagyon siesse-nek! Ez rád is vonatkozik. Gyorsan. akár agondolat! Értesz? A fiú szemében halványan felpislákolt a megér-tés szikrája. Hogy éjszaka lovagoljak át a birtokon, fel akastélyra? Azt már nem! Tele van az erdő manók-kal meg koboldokkal -.motyogta. - Széjjeltépnek... - Látod, az lehet - bólintott a másik. - Én viszontbiztosan megteszem. ha nem takarodsz rögtön alovakhoz! - S hogy szavainak nagyobb nyomatékotadjon, kirántotta a mellettük heverő szalmabálábaszúrt vasvillát, és gonosz arckifejezéssel meglen-gette a kölyök orra előtt. A lovász rémülten hőkölt hátra. - Megyek már. megyek... - emelte fel kezét véde-kezőn, s valóban el is indult a lószerszámok fülkéje felé. A férfi megvárta míg ismét felbukkan a karjáraakasztott szerszámzattal. - Megyek... - biztosította őt a fiú hevesen bólo-gatva. Így végtelenül bánatos képpel. - Csak igyekezz! - intett a vasvillával a másik,azzal futásnak eredt az udvar felé.Odakint rémísztő füstszag fogadta. Néhány épü-let belseje már nyilván lángokban állt, de a tűz mégnem terjedt a falakon kívülre és a tetőkre. Rőt fényviláglott át a kocsiszín, a magtár és a műhelyablakain. lidérces derengésbe vonva az udvart.Fekete alakok futkostak mindenfelé. Idegenek. Akutyák. most már szüntelenül csaholtak. Itt-ottablakok nyíltak. hálóinges emberek hajoltak kirajtuk értetlen ábrázattal. A birtok még mindignem ébredt rá; mi zajlik valójában.Royal Seal vendége, mit sem törődve a rejtőzés-sel, inaszakadtából rohant a harangláb felé. Akötelet elvágni igyekvő betolakodót úgy szúrta ke-resztül a vasvillával, mint böllér a hízott disznót.Agyát elborította a vörös köd. nem létezett márszámára a "ne ölj" parancsolata. Torkát füst kapar-ta, lelkét ismeretlen eredetű gyűlölet emésztette.Bosszút akart állni az ostoba, megvadult, kímélet-len ír parasztokon. Bosszút, de vajon miért? Miféle elszámolnivalójavan neki az ír parasztokkal? Hiszen semmi közehozzájuk! A gondolat váratlanul ébredt benne. megis torpantotta egyetlen rövid pillanatra, ám hamarelnyomta az indulat. Félrelökte a vérében fetrengő embert, és beleka-paszkodott a haran kötélbe. Rángatta. rángatta.akárha a holtakat kívánná felébreszteni a kétség-beesett harangszóval. Ahogy sorra csapódtak az ajtók, és futottak előgatyában - ingujjban a birtok munkásai, hogyszembenézzenek az ismeretlen veszedelemmel. amúltjavesztett férfi odahagyta a harangot s azudvarház felé kezdett rohanni. Tucatnyi idegenrajzott elő az épületek közül, fáklyákkal kezükbenők is a kúriához igyekeztek. Ekkor kicsapódott Thomas Baldock hálószobá-jának ablaka. s egy duplacsövű vadászpuska kezd-te köpni a halált a támadókra. Soraikban errefelbomlott a rend, a felbukó sebesültek nyománkavarodás támadt, de végül nem tört meg a roham.Az udvarban már elkeseredett kézitusa zajlott abetolakodók és a tüzet oltani igyekvő munkásokközött. Itt-ott elszórt lövések dörrentek. Asszonyokés gyerekek kerültek elő vízzel telt vödröket cipelve,hogy a férfiak küzdelme alatt úrrá legyenek alángokon. Sikolyok. dühödt kiáltások, fájdalmasjajveszékelés keveredett az időközben szabadonengedett kutyák acsargó morgásával. Vad csatatombolt. A birtok alkalmazottai védték uruk életétésjavait saját véreik, sorstársaik ellen. Ír kéz ontottír vért angol életskért. A vendég végre elérte a verandát. Futtában le-gázolt néhány betolakodót, s elsőként ért a bejárat-hoz. Izgalomtól remegő kézzel halászta elő kulcsát,s illesztette a zárba. Úgy érezte, egész örökkévaló-ság telt el, míg belépett az előtérbe, s ismét bezártamaga mögött az ajtót. Mire végzett, már súlyoscsapások döngtek a masszív tölgyfalapon, komolypróbatétel elé állítva a sarokvasakat.A férfi nekifeszült a jókora szekrénynek, melyek-ben a csizmákat tartották, és nyögve a bejárat elétolta. Azután felrohant a lépcsőn, a vadászterembe.Nem finomkodott, felkapott egy széket. azzalzúzta be a fegyverszekrény ajtaját. Fürge kézzel,gyorsan dolgozott. A szekrény mélyén heverő ódonbőriszákba bedobálta a tölténydobozokat és a dí-szes tokban pihenő antik párbajpisztolyokat. Övébetűzte a két nehéz katonai pisztolyt, amit a zöldposztóval fedett alsó polcon talált azután hozzálá-tott, hogy felaggassa magára a vadászpuskákat. Aháromból az egyiket jobbról. a másikat balról ve-tette keresztbe a hátán, a harmadikat csőre töltvejobbjába vette. Az iszákot az övére szíjazta, ígyindult vissza a folyosóra. Odakint felerősödött a lárma. Baldock úr fegyve-re időről időre felcsattant, a házban rémülten fut-kostak a cselédek. Valahol üveg csörömpölt. - Édes Istenem! - sikoltott valaki a cselédszobákkörnyékén. A bejárati ajtón egyre csak zuhogtak az ütésekahogy az eltökélt támadók ordítozva igyekeztekbejutni. Az élelmesebbje az elérhető ablakokkalpróbálkozott, ezt bizonyították az újabb és újabbüvegcsörömpölések. A rácsok persze kitartottakmég, ám elsősorban besurranók ellen készültek,nem felbőszült ostromlók visszatartására. - A nyo-morultak előbb-utóbb bejutnak... - morogta magá-ban az állig felfegyverzett férfi, amint felfelé dübör-gött a lépcsőn. Kócos, álmos képű cseléd futott vele szembenlefelé. Amint megpillantotta a puskákat cipelő ala-kot, rémülten felkiáltott. s visszafordult. - Csak én vagyok. nyugalom - reccsent rá a felfeléigyekvő fegyveres. - Mondja meg mindenkinek.hogy zárkózzanak be a szobáikba ki ne mozdul-janak! Már értesítettem a katonákat. mindjárt ittlesznek:.. na, mozduljon már, mire vár! .Innen már gyorsan elérte a folyosót, ahonnan anevelőnő és a gyerekek szobái nyíltak. Kettő közü-lük nyitva állt, odabent nem talált senkit. Bekopo-gott a harmadik ajtaján. Önkéntelenül is hátraugrott, amint mély, dü-hödt csaholás hangzott fel a szobából, s két hatal-mas test vágódott belülről az ajtónak. - Meredith, nyissa ki kérem. Nincs semmi baj,csak én vagyok... - mondta a csukott ajtónak a tőletelhető legnyugodtabb hangon. - Dragon, nyug-hass már - tette még hozzá mintegy bizonyságkép-pen, a hatalmas írfarkashoz intézve szavait.Rövid szünet után kattant a zár, s a nevelőnőaggódó arcajelent meg a résben. Lejjebb. nagyjábólderékmagasságban két fénylő kutyaorr bukkantfel. Az állatok hangosan szimatolva azonosítottákaz érkezőt, majd a lány parancsára utat engedtekneki. A férfi belépett, s bereteszelte maga mögöttaz ajtót. - Jaj, végre! - sóhajtott Meredith megkönnyeb-bülten. - Már azt hittem. megfeledkeztek rólunk.Nem mertem itt hagyni a gyerekeket. úgy gondol-tam még mindig itt vagyunk a legnagyobb bizton-ságban. Úgyhogy összetereltem itt őket - mutatottaz ágyon kuporgó kicsikre - és vártunk. De csaknem jött senki, hogy beszámoljon nekünk. Mi tör-tént? Kitört a háboru? - bökött a puskákra keserűmosollyal. - Az éppen még nem - vont vállat a látogató - denéhány felkelő mindenesetre megrohamozta a bir-tokot... - A mieink nem lehettek - vágott közbe kétségbe-esetten a lány. - Ők biztosan nem! - Nem. persze, hogy nem ők. Idegenek, az Istentudja honnan. De ne aggódjék, a katonák egyket-tőre itt lesznek, értesítettem őket. Nem lesz semmi baj. - Akkor maga miért néz ki úgy, mint valamieleven fegyverállvány, ha szabad kérdeznem? Nekfméljen, nem szeretem, ha hajasbabának néznek.Mondja meg az igazat! A férfi elmosolyodott. - Ugyan, távol álljon tőlem a gondolat, hogybármiféle babának is tartsam - mondta. - Ez azarzenálra való jószág csak azért van nálam. nehogyrábukkanjanak az esetleges behatolók. A háziakközül mindnél van fegyver és lőszer, aki lőni tud.Megjegyzem, Baldock uron kívül azt hiszem, csakaz inasa képes ilyesmire. Nem valami nagy túlerő.de elég lesz, míg a katonák megérkeznek BranCastle-ből. A lány gyanakodva fürkészte az arcát. Nem győz-ték meg a másik szavai. Kissé félrebillentette fejét.mint mindig. amikor erősen töprengett valamin. - Akkor maga miért van itt? Miért nem... növelia túlerőt elöl. miért ül egy nő szoknyáján? Nemhiszem, hogy csupán azért. mert megrettent aparasztoktól! Nem olyan ember maga... nem, magatart valami veszélytől, ami minket fenyegethet! Ké-rem. mondja meg, mi az! Royal Seal vendége lehajtotta fejét és mélyetsóhajtott. - Jó-jó, megadom magam - tárta szét karjátkényszeredetten. - Csak el akartam kerülni a feles-leges vitát. Nos, előfordulhat, hogy a tetőről, vagya földről bemászva elérik ezeket a felső ablakokat,ahol már nincsen rács és... behatolnak a szobákba.Ezesetben... hát, elkél majd a fegyver s a fegyver-forgató. - Ugyan. ez csaknem lehetetlen - Csattant felMeredith. - Kérem, hagyjon minket nyugodtan ma-gunkra, menjen le a többiekhez lövöldözni. Nyilvánsokkal nagyobb szükségük van magára, mint ne-künk: Eltulozza a veszélyt. - Nem olyan lehetetlen, sajnos. Ezek képesek azilyesmire, elhiheti... Akkor hagyja itt az egyik puskát, meg valamilőszert. - Hiszen nem is tud bánni vele: - Hát majd megmutatja hogyan...Nem fejezhette be. A két kutya szinte egyszerreugrott fel, és felborzolt szőrrel figyelt az ablak felé.Halk, ám egyre erősödő morgás tört elő torkukból.Oly gyorsan történt minden, hogy a nevelőnő ké-sőbb képtelen volt visszaemlékezni az események- re. Dragon vicsorogva az ablakra vetette magát, ámugyanabban a pillanatban az üveg szilánkokrarobbant. s egy ismeretlen alak zuhant a szobába,elsodorva a kutyát. Nyomában, a szabaddá váltnyíláson újabb két betolakodó érkezett. Kezükbenfáklyát szorongattak. Royal Seal vendége egyetlen pillanatig sem této-vázott. Felemelte a jobbjában szorongatott vadász-puskát. és kétszer mellbelőtte a közelebbi felkelőt.A nagykaliberű golyók elemi erővel taszították hát-ra a behatolót, aki véres nyomot hagyva roskadt aföldre a fal mentén. A másik. társa sorsát látvaazonnal elhajította a fáklyát. és az övébe tűzöttpisztoly után nyúlt. Ellenfelének nem maradt ideje újabb fegyvertrántani. A kiürült puska tusával sújtott támadójakezére, aki erre fájdalmas ordítással elejtette pisz-tolyát. A múltjavesztett férfi kissé oldalt lépett,hogy legyen helye lendületet venni, majd meglódí-totta a kétcsövűt, s mellbevágta vele az írt. A felkelőhátratántorodott az ablakig. Kétségbeesetten igyekezett visszanyerni egyensúlyát, ám mindhiába.Keze nem talált támaszt, s ő rémült sikollyal bukottát a párkányon. Ekkor a közvetlen közelben lövés dörrent. Mere-dith sikolyával csaknem egyidőben. A férfi megper-dült, s megpillantotta a lányt, amint a lezuhantbehatoló elejtett pisztolyával kezében borzadálytóltágranyílt szemmel mered a fal mellett heverő fel-kelőre. A fickó mellén újabb golyóütötte lyuk ékte-lenkedett, ernyedt kezéből már kifordult a nehézkatonai revolver, amit az imént halászott elő amellénye alól. Meredith zokogott. - Uram Istenem, megöltem... megöltem - hüp-pögte. - .Hátba akarta lőni magát és... és én megöl- tem. Védelmezője a megfelelő vigasztaló szavakat ke-reste, ám rá kellett döbbennie, hogy korántsemérkezett még el a gyengédség ideje.Az egyetlen megmaradt ír, aki elsőként zúdult aszobába, még mindig ott fetrengett a kutyák alatt,kétségbeesetten kiáltozva. Elejtett fáklyája meg-gyújtotta a függönyt, a lángok már a mennyezetetnyaldosták. Egy másik elhajított fáklya a kanapétlobbantotta lángra, füstje görcsös köhögésre inge-relte a rémülten összebújó gyermekeket. A ragado-zóarcú úgy döntött, nem maradhatnak itt tovább.Mégsem hagyhatta teljesen szó nélkül a történte- ket. - Köszönöm, amit értem tett, Meredith - mondtakomolyan. - Alighanem az életemet mentette meg.Ami azonban ezt a fickót illeti... ne eméssze magát.Egyáltalán nem maga ölte meg. A két puskagolyóután... - nem fejezte be, csak vállat vont. - Most mennünk kell - folytatta kisvártatva. - Ittnem biztonságos. Majd felküldünk valakit, hogyoltsa el a tüzet. Jöjjön, hozza a gyerekeket.Az ajtóhoz lépett, hallgatózott. Nem volt elégedettaz eredménnyel. Úgy vélte, már az épületen belülis folyik a harc. De nem volt más választása. aszobában nem maradhattak. Ki kellett menniük.Visszatolta a reteszt, résnyire nyitotta az ajtót.Kikémlelt. A hangok felerősödtek, a folyosó azon-ban üresnek bizonyult. Előreindult. A lány s akiscsibékként körégyűlö Baldock gyerekek követ- ték. - Nem kellene a sebesülteket... - kezdte a neve-lőnő bátortalanul, de társa azonnal félbeszakította. - Nem - reccsent rá szinte durván. - Erre mostvégképp nincs idő. Nem mi hívtuk őket, magukkeresték a bajt. Jöjjön. Most már mindkét vadászpuskát kézben tartot-ta, az egyik előre, a másik hátra mutatott, ahogyoldalazva haladt a folyosón, háta mögött védence-ivel. Peter Baldock szobája lángokban állt, nyilvánoda is bejutottak a felkelők. A fiúcska szomorúanpillantott tűz emésztette játékaira a nyitott ajtónkeresztül, de egyetlen szót sem szólt. A szomszédoslányszobát feltúrták ugyan, de valamely oknál fog-va nem gyújtották fel. A folyosón sűrű füst terjengett, lentről kiáltozás,lövöldözés hallatszott. - Szorítsanak valami szövetet az orruk elé -javasolta a fegyveres. - Maga is Meredith, ne csaka gyerekekkel törődjön. A lány elmagyarázta a kicsiknek, mit várnaktőlük, azután maga is előhalászott egy zsebkendőt. - Mit szándékozik tenni? - kérdezte a gyolcsmögül - Mi a terve? A másik nem fordult felé, továbbra is a környe-zetet fürkészte, úgy válaszolt. - Ki kell mennünk az épületből, veszélyessé vált.Főképpen a gyerekek számára! Hamarosan elérjüka hátsó lépcsőt, nagyon remélem, hogy ott mégegérutat nyerhetünk. - És a többiek? - kérdezte Meredith halkan. -Velük mi lesz? A férfi nem válaszolt azonnal. Töprengett, mit ismondhatna erre. A nevelőnő megértette mit jelenta hallgatás, ingerülten csattant hát fel. - Nézze, nem arra vagyok kíváncsi, mit talál kinekem, hanem az igazságra. Azt hiszem, jelen hely-zetben tisztában kell lennem a lehetőségekkel.A másik kénytelen volt igazat adni neki. Megkö-szörülte a torkát fojtogatta a füst, nem maradtszabad keze, hogy kendőt szoríthasson az arca elé -. és rekedten magyarázatba fogott. - Nos, hogy egészen őszinte legyek, fogalmamsincs. A felkelők bejutottak a házba, ez rossz dolog.Nem tudom, mi lesz az ügy vége... - Hiszen akkor segítenünk kell nekik! Nem hagy-hatjuk odaveszni őket! Hogyan gondolhat a mene- 242 243 külésre! - Meredith hangja már-már hisztérikusvolt. Megállt, s vele a gyerekek is.Védelmezőjük dühösen fordult meg. Arca mostkemény volt. hangja ellentmondást nem tűrő. A nőmég sohasem látta ilyennek. Legyen olyan jó. és hagyja abba az ostobahősködést, ha szabad kérnem! Mit gondol, mi len-ne a kicsik sorsa, ha nem vinnénk ki őket innen?Mit gondol, mirejutna maga, ha itt maradna? Mostaz egyszer próbáljon az eszével mérlegelni. és ne aszívével, ha egy mód van rá! Meredith szégyenkezve sütötte le szemét. Való-ban, hol lennének már ők, ha a férfi nem ragasz-kodik a saját terveihez, a gyávaság vádját is vállal-va. Mire mentek volna nélküle? Magában hálátadott az égnek a szerencséért, hangosan azonbancsak ennyit mondott: - Igaza van, bocsásson meg. Menjünk.A felkelő. aki a hátsó lépcsőn igyekezett fölfelé.koszos katona-zekét és bőrnadrágot viselt. Kezé-ben értékes vadászfegyvert szorongatott, mely nyil-ván valamely szerencsétlenül járt angol nemesúrkedvence lehetett nem is olyan rég. Elszántan csör-tetett előre, csak az utolsó pillanatban vette észrea háziakat. Az árnyak nyilván megzavarták látását,mert először csak a sudár, ifjú hölgyet ismerte fel,a többiek elvesztek számára a sötétben.Széles, elégedett vigyorral emelte meg fegyverét.Úgy érezte, ismét rámosolygott a szerencse, csak-úgy. mint amikor a vadászpuskát zsákmányolta.Csak e nyamvadt, teknősbéka-képű vén angoltkellett leszúrnia - igazán nem volt nagy dolog.Az ostoba fajankó még pénzt is ígért neki az életéértcserébe! Pénzt, no hiszen! Amikor az utolsó pince-odúig kifosztották a házát! És most itt van ez aszépséges nemeshölgy, néhány rémült cseléddel.Csak neki, kizárólag neki. A többiek egy darabigmég biztosan'nem fedezik fel ezt a lépcsőt, addigkedvére szórakozhat. A felkelő néhány hónappal ezelőtt még egysze-rű paraszt volt. Családos, dolgos, isten- és törvény-félő ember. Keményen robotolt, alig ivott, szintesoha nem pihent. Mégsem vitte semmire. Nemtudta eltartani a családot, állandóan éheztek, nyo-morúságos rongyokban jártak. A gyerekei rend-szeresen megbetegedtek, kettő majd meg is haltközülük. Ami kevés pénz bejött, azt mindjárt ki isfizette az angoloknak bérleti díj vagy adó fejében.Aztán elérkezett az idő, amikor nem tudott fizet-ni, s a hatóság összedöntötte szegényes kis viskó-jukat. Innen már csak egy út létezett: az éhhalál.Valahogy mégis elintézte, hogy feleségét és kétgyermekét befogadja egy távoli rokon. Ő magaelindult munkát keresni, hogy valamikor, a messzijövőben újra maga mellé vehesse a családját, ésletelepedhessenek valahol. De a sors másképp ren- delte. Összeakadt a lázadókkal. Fegyvert kapott a ke-zébe. s ezzel hatalmat. Hatalmat az angolok felett.Hatalmat a zsarnok felett. Megízlelte, milyen érzésa puska másik végén állni, milyen érzés, amikortőle rettegnek, s nem az ő hátán csorog a jegesverejték. Tőle kérnek kegyelmet, s nem ő fetreng aporban némi haladékért. S ő nem kegyelmezett. hiszen annak idején ő semkapott haladékot. Ó, milyen csodálatos volt látni afennhéjázó birtokosokat önnön vérükben fetrenge-ni, milyen gyönyörű zene volt fülének a megbecs-telenített hófehér bőrű ladyk jajveszékelése! Igaz,mivel még újonc volt, neki nemigen jutott mégigazán előkelő asszony, és nagy zsákmány. de nembánta. Tudta, eljön majd az ő ideje is. Beérte hát akomornákkal, s az aprópénzzel. Várt.Amikor sikerült megszereznie azt a gyönyörűvadászpuskát, úgy érezte, fordul a kocka. Hama-rosan eljön az ő ideje. S lám, most itt van előtte eza szépséges, finom, szemmel láthatóan nagyonelőkelő úrihölgy. - Megállni, megállni - rázta meg a remekmívűfegyvert. - Hová-hová kicsikém? Ugye, nem sietsznagyon? Van egy kis időd, hogy elszórakozz velem?Meglásd. sokkal jobb lesz, mint a halvérű földijeid- del! A ragadozóarcú csak ekkor lépett elő a homály- ból. - Sajnálom, barátom, de a hölgy nem ér rá. Mitöbb, nagyon siet - mondta, és rezzenetlen tekin-tettel a lázadóba küldte a vadászpuska mindkéttöltényét. A parasztból lett haramiát hanyatt lökte a becsa-pódás ereje, hörögve gurult le a lépcsőn az ajtó felé,amerről érkezett. A remekmívű fegyvert nem en-gedte el, görcsösen szorongatta még akkor is, ami-kor a falnak csapódva megállapodott.Tüdejéből sípolva tört elő a levegő, szája sarkánvércsík buggyant ki. Értetlen, egyre homályosodószemekkel meredt a mellette elvonuló csoportra.A fegyveres férfi, aki belelőtt most kinyitotta ahátsóajtót és kikémlelt. Az előkelő hölgy a gyere-kekkel - akit ő cselédeknek nézett - kissé hátrama- radt. - Kérem... - hörögte a haldokló. - Lady... kérem...Meredith iszonyattól remegve bár, de hozzálé-pett. Lehajolt kissé, hogy jobban hallja a suttogást. - Lady... kérem, mondja meg Magél.e-nek, hogyne várjon rám, mert... mert soha. so a többé nemmegyek haza... Mire a ragadozóarcú intett, hogy szabad az út, aparaszt már halott volt. Meredith sóbálványként állt felette, képtelen voltmegmozdulni. Védelmezőjének úgy kellett elrán-gatnia a holttest mellől. A rémülettől akaratlanbábbá váló gyermekek kétségbeesetten kapasz-kodtak szoknyájába. A friss levegő némileg magához térítette a lányt.Úgy érezte, mostantól már bármit képes elviselni.A veszedelem, az átélt borzalmak vékony páncéltkovácsoltak szíve köré. amely egyelőre megvédel-mezte a teljes összeomlástól. Bár még mindig bi-zonytalan léptekkel, de már saját jószántából. ki-húzott derékkal követte a férfit.A kicsiny, gondozott belső kert, ahová az ajtónyílt. békésnek látszott. A csatazaj ugyan ide iselhallatszott, de a gondosan nyirt bokrok. ápoltlugasok közt semmi sem mozdult. úgy tűnt, mint-ha az ősi angol kertek méltóságteljes nyugalmamég a felbőszült parasztokat is képes lenne távoltartani. Royal Seal vendége megállította védenceitegy jókora bokor árnyékában, s a környéket für-készve gondolataiba mélyedt. Úgy számolta, a katonaság már nem lehetmessze - feltéve persze, hogy a kölyök eljutott BranCastle ig, s nem valami fa tövében kucorog az útmellett, koboldoktól rettegve. Ha számítása bevá-lik. akkor a hátralévő csekély időt legokosabb lenneitt. a belső kert védelmében eltölteni. Pillanatnyilaglényegesen biztonságosabbnak tűnik, mint to-vábbmenni a nyílt vidék felé, a lán oló épületekközött. majd, ha ide is betörnek a felkelők, bizonykönnyen csapdává válhat ez a hely.Rövid ideig szája sarkát beharapva töprengett,azután döntött. Maradnak. - Terelje be a bokor alá a kicsiket, gyorsan. Minélbeljebb, annál jobb - fordult a nevelőnőhöz. - Megpróbáljuk itt kivárni a csata végét. A katonákbármelyik percben itt lehetnek. Ennél békésebbhelyet nemigen találhatunk pillanatnyilag.Meredith.egyetlen szó nélkül engedelmeskedett.Az elindult események világossá tették számára,hogy csak akkor cselekszik okosan, ha követi amásik utasításait. Csöndesen, bátorítón elmagya-rázta hát a gyerekeknek. mit kell tenniük, majd -amennyire csak sikerült - maga is utánuk bújt.A férfi az árnyékba húzódott ugyan, de nemkövette védenceit. Figyelt, őrködött, kezében azegyetlen megmaradt puskával. Az udvarház sötét tömbje mögül fenyegető. rótfény világlott elő. a gerendák ropogása messzirehangzott. Valahol elöl, az épület előtt heves csatadúlt, s magában a házban is fegyverek dörögtek.Egyre több ablakon törtek elő az éhes lángnyelvek.a sűrű füst úgy ült a tető körül, akár hajnali pára 246 247 a mező felett. Pusztulást ígért e kép, melyből me-nekvést csak a katonák érkezése jelenthetett.A fegyveres dühödten markolta a vadászpuskát,tenyere alatt nedvessé vált a fém. Tudta, nemmozdulhat el őrhelyéről, az ő feladata most min-dennél fontosabb. Mégis, alig volt képes uralkodnia vágyon, hogy valami módon belevesse magát aküzdelembe, részt vegyen a közvetlen csatában is.Látszólag nyugodtan állt, noha bensője remegett.Ám elhatározta, most már végigjátssza a szerepet,amit magára vállalt. Nem ő tehetett róla, hogy másképp alakult.Miként lidércnyomásos éjszaka után a hajnalközeledtét jelző kakasszó, úgy rivallt fel a kürtvalahol a távolban. Noha messziről hangzott, félre-érthetetlenül jelét adta közeleg a felmentősereg! Avédők új erőre kaptak, a támadók szívébe félelemköltözött. Néhányan közülük nyomban bevégezték,bármivel foglalatoskodtak is, és menekülőre fogtáka dolgot. Legtöbbjük azonban maradt. Nem végez-tek még. Különösen így gondolta ezt az a néhány lázadó,aki magát a birtokost, Thomas Baldockot űzte azudvarház folyosóin át. A Royal Seal tulajdonosabecsülettel állta a sarat - sok felkelő lelte halálátpuskái által. Mostanra azonban egyedül maradt -inasát nem sokkal előbb kilőtték mellőle - és mély-ségesen elfáradt. Fel kellett adnia harcállását, me-nekülésre kényszerült. De nem adta könnyen éle- tét. Nem lévén teljesen járatlan a harcászatban, át-gondoltan, ügyesen vonult vissza, egyre csökkent-ve üldözői számát. A hátulsó teraszt célozta meg,ott remélt egérutat nyerni. A balkont el is érte, ottazonban megszorult. Néhány felkelő mindvégig a nyomában maradt,ketten közülük folyamatosan lőttek rá, így kényte-len volt egy nagy kőváza mögött menedéket keres-ni. Jól tudta azonban, hogy aligha lesz képes so-káig tartani magát - alig maradt lőszere. Nem félt,leszámolt magában az élettel. Egyetlen kérdésemésztette csupán: vajon a komornyiknak - akitakkor küldött el, amikor a lázadók betörtek aházba - sikerült-e időben kimentenie a gyerekeketés Meredith-t a szobájukból? Persze, senkitől nem kaphatott választ. Jól tud-ta, anélkül fog meghalni, hogy bizonyságot nyer-hetne. S mivel más öröme amúgy sem maradt, hátaz optimista megoldást választotta magának. Nyil-ván biztonságban vannak. A múltjavesztett férfi a belsőkertből jól láthatta.amint házigazdája csapdába esik a hátulsó tera-szon. Baldock úr megfontolt, szórványos lövéseibőlarra is rájött. hogy a birtokosnak fogytán a lőszere.S ha ez így van, bizony fogytán az ideje is!Hallotta a kürtszót, tudta, a katonák már nemváratnak magukra sokáig. Nagyon kicsi a valószí-nűsége, hogy a lázadók újabb akcióba kezdjenek.Következésképp, ha eddig nem dúlták fel a belső-kertet, valószínűleg már nem is fogják. Amibe vi-szont már belekezdtek, vélhetőleg igyekeznek be isfejezni. Thomas Baldock nem fogja megérni a ka-tonaság megérkeztét! Amint ráébredt erre, azonnal határozott. - Meredith - szólt hátra a nevelőnőnek. - Marad-janak itt, ki ne mozduljanak. El kell mennem egypillanatra. Visszajövök magukért, várjanak megmindenképpen! Igyekezett nyugodtan beszélni, hangjából mégisfeszültség csendült. Akárhogy is, nem szívesenhagyta itt a lányt és a kicsiket. - Hová megy? - kérdezte a nő bátortalanul. - Nemmehetnénk mi is magával? A férfi szokatlanul gyengéden válaszolt. - Nem gyermekem, nem lehet. De sietek vissza.ne féljen. Fogja ezt - nyújtotta az egyik katonaipisztolyt - hátha szükség lesz rá.Meredith a fejét rázta. - Nem fogok fegyvert emberre soha többé. Ha úgyhozza a sors, inkább meghalok. de nem lövökemberre többet. - És a gyerekek? - vált hirtelen keménnyé amásik hangja. - No, vegye csak fel - és a nevelőnőelé dobta a fegyvert. Azzal már rohant is a balkon felé. Épp elég időtelvesztegetett eddig, nem kívánta a hátrányt mégrejtőzéssel is tovább fokozni. Nem láthatta hát,hogy Meredith, ahelyett, hogy felvenné. undorralodébbrúgja a pisztolyt. Nagyon hamar elérte a hátulsó terasz tartóosz-lopait. A hűvös kőnek támasztotta homlokát, igye-kezett úrrá lenni kapkodó légzésén. Hiába. az évek.Noha nem tudta pontosan. mennyi idős is valójá-ban, s ez sokat segített, mégsem hagyhatta figyel-men kívül életkorát. Nem mulasztott el figyelmez-tetni egyetlen erőpróbánál sem. Bár - ezzel tökéle-tesen tisztában volt - így is lényegesen jobban bírtaa megpróbáltatásokat, mint bármely korosztálya- béli. Odafent nem szűnt a szórványos fegyverropogás - Baldock úr tehát még tartotta magát. Vendége ahátára vetette a vadászfegyvert, és óvatosan ka-paszkodni kezdett felfelé az oszlopokra kúszó vénborostyán vaskos indáin. Úgy helyezkedett. hogyoldalba kaphassa a házigazdáját szorongatókat -lehetőleg váratlanul. Nesztelenül lépett a balkonra. Fedezékül azonkőváza párja szolgált. mely mögött a birtokos la-pult. Óvatosan emelte vállához a puskát. s gondo-san célzott. Első lövése homlokon találta az egyik fegyvereslázadót. A fickó egyetlen hang nélkül bukott fel. Amásodik lövést szinte vaktában adta le, nem kíván-ta a meglepetés előnyét hosszas célzással elveszí-teni. A találat nem is volt igazán pontos, de ahhozelegendőnek bizonyult, hogy a második felkelő iselejtse fegyverét. A ragadózó arcú ekkor a nála maradt katonaipisztolyból nyitott tüzet - ez már végképp sok volta megmaradt lázadóknak. Hanyatt-homlok mene-kültek vissza az épületbe. hogy aztán a földszintiablakokon kiugrálva eltűnjenek a sötétben.Thomas Baldock dühödten utánuk küldte kétutolsó töltényét, azután, a kiürült puskát földhöz-vágva. kilépett fedezékéből. - Ej, dejókor érkezett, kedves barátom. dejókor.Bizony, úgy véltem, nemigen látom többet a felkelőnapot!, - kiáltotta felszabadultan. - De, mondjacsak. mit tud a gyerekekről? Kinyújtott kézzel állt, várta, hogy megmentőjehozzá lépjen. megragadja a felé nyújtott jobbot, ésbeszámoljon a gyermekek biztonságáról.Ám hiába várta. Vendége - valami elhaló kiáltás nyomán? - lepil-lantott a belsőkertre, azután se szó, se beszéd, üresfegyvereit elhajítva átlépett a korláton, s eltűntarra. amerről érkezett. Házigazdája döbbenten me-redt hűlt helyére. A múltjavesztett férfi pedig rohant. Úgy rohant.akárha a pokol ördögei lennének a nyomában.Holott erről szó sem volt. Éppen ellenkezőleg.Ö loholt a nevelőnőt magukkal rángató ördögökután, perzselő hasaggal szívében.Nem! Még egyszer nem! - üvöltötte egy hangtudata mélyén. Persze nem értette, mi ez a "még egyszer". Ámnem is érdekelte. Csak rohant. Úgy száguldott át asötétségen. akár a bosszú angyala maga.A felkelők, akik a hátsóajtón kimenekülve rá-bukkantak a bokor árnyékában kuporgó lányra,hárman voltak. Mindegyiknél egycsövű vadász-puska. A bokor mélyén moccanatlanul. egyetlenhang nélkül kuksoló kicsiket nem vették észre. s anevelőnő óvakodott jelét adni jelenlétüknek. Le-hunyt szemmel várta a halált. ahogy az egyik láza-dó a vállához emelte a fegyvert.De nem adatott meg neki a tisztességes vég.Sokkalta rettenetesebb sorsra szánták. - Megőrültél, Dan! - reccsent társára az egyikfickó. - Lelőnél egy ilyen jóképű fehérszemélyt? - Nyakunkon a katonaság! Nincs most idő szó-rakozni. Pucolni kell! - Most nincs, persze, hogy nincs. De, ha elvisz-szük magunkkal... Hát vitték. Nemigen védekezett, mert attól tar-tott, a gyerekek még felfedik magukat a dulakodásalatt. Tűrte a hálóköpenye alányúló, gombján,mellén matató nyirkos kezeket, az arcába lihegő,pálinkától és izzadtságtól bűzlő férfiak borzalmasközelségét. Minden erejét lekötötte a küzdelem,hogy el ne hányja magát. Csak akkor kiáltott fel,amikor az egyik fickó - már menet közben - feltépteelöl a hálóingét. Már elhagyták a belsőkertet, s a lány lemondottminden reményről, amikor... - Megállj! A ragadozó arcú érte utol őket. Ott állt mögöttük,a félhomályban. - Engedjétek el a lányt. - Félelmetesen nyugodtvolt a hangja. - A katonák már az udvaron vannak,semmi esélyetek. Valóban a hirtelen felerősödő fegyverropogás,dühödt kiáltozás kétségtelenné tették szavait. Alázadók mégsem látszottak szótfogadni. Egyikükközelebb rántotta magához a nevelőnőt. A hárompuskacső fenyegetőn meredt a férfire. - Tegyétek: amit mondtam - szólt az. - Most mégelmehettek bántatlanul. Hagyjátok a lányt...A homályban nem látszottjól, van-e nála valami.A felkelők bizonytalankodtak. A puskacsövek této-ván inogtak. Azután... - Dan, ennél nincs is fegyver!Megtört a varázs. A három alak szinte egyszerreröhögött fel, egyszerre rántotta vállhoz fegyverét. - Jó kis célbalövészet, mi - rikkantotta egyikük,amint a ragadozóarcú megmozdult.A múltjavesztett férfi ugrott. Jól tudta, semmiesélye a három vadászpuskával szemben, mégsemmaradhatott tétlen. Nem várhatta rémült nyúlkénta golyót. Kapott már sebet, tudta, milyen kín,amikor a gyenge emberi testet átszaggatja a löve- dék. A lövések eldörrentek, csaknem egyszerre, s ővárta a jólismert, rettegett érzést. De semmi nemtörtént. Gurulva ért földet, s rögvest talpra is állt azelképedt lázadók mellett. Sértetlen volt. Elkerültéka golyók! Háta mögül, mint mennydörgő vihar, lóvasokcsörtettek elő, s a menekülő támadók után vetettékmagukat. De a múltjavesztett férfi nem törődöttvelük. Nemlátott, nem hallott semmi mást, csak a felé rohanó,karjaiba ugró Meredith-t. - Óh. Istenem! Édes Istenem! - zokogta a lány.Könnyei záporesőként hullottak, megállíthatatla-nul, akár az özönvíz. Minden ízében remegve csókolta a férfi kezét,arcát, tudatában sem lévén annak, mit is teszvalójában. Most, hogy elmúlt a veszély, s mindket-ten sértetlenek maradtak, teljesen összeomlott,kiürült. Nem maradt benne semmi más. csak amindent elsöprő életöröm. A ragadozóarcú pedig csak állt, ölelte szorosana lányt, és nevetett, nevetett.Percek, vagy órák teltek el, mire kibontakoztakaz ölelésből? Nem tudták. Lassanként azonbanfeleszméltek, s szégyenkezve pillantottak egymás-ra. Egy-egy lépést hátráltak, hirtelen egyikük semtudta, mi is lenne most helyénvaló. Gondjukat éles,érezhetően nehezen visszafogott hang odázta el. - Uram, ön nyilvánosság előtt kompromittálta amenyasszonyomat. Elégtételt követelek!Royal Seal vendége egy pillanatra azt hitte, aképzelete játszik vele. Akkor azonban megfordult,s megpillantotta David Caledont.Az ifjú gyűrött utazóruhában, sápadtan, kócoshajjal állt mögöttük. Kezében apja nagyöblű va-dászpuskáját szorongatta. - Tessék? - kérdezte bambán a ragadozóarcú.Hirtelen egyáltalán nem értette a helyzetet.David Caledon kissé remegő hangon szóról szóraelismételte mondandóját. A másik megrázta a fejét, mint aki rosszul hall.Meredith elsápadt, erőtlenül David felé nyújtottakezét. De szólni ő sem tudott.Bran Castle ifjú ura kihúzta magát, s az övébetűzött páros pisztolyok egyikét megragadva meg-szólalt. - Legyen szíves, fogadja el ezt a fegyvert - Szájasarka remegett kissé. amint áthajította a pisztolyta másiknak. Az önkéntelenül elkapta.David Caledon ekkor eldobta apja vadászpuská-ját, és megmarkolta a pisztoly párját. Felemelte. - Megfelel a távolság? - kérdezte. Hangjábankitörni készülő hisztéria remegett.A másikban ekkor dübörögtek csak fel a vészha-rangok. Nem! Nem! Még egyszer nem! Már megintez a "még egyszer"! Mi ez? Mi folyik itt? Miféle ördögijátékotjátszik vele a Sors? Megzavarodott. Hátralépett. mint aki ki akartérni a probléma elől, s jobbját védekezőn maga eléemelte. Jobbját. melyben ott szorongatta a pisz- tolyt. Az ifjú Caledon, akinek idegei végképp felmond-ták a szolgálatot, azonnal lőtt.A lövés nem volt túlzottan pontos, a ragadozóar-cú vállát ütötte át a golyó, és csontot sem érvetávozott. A sebesült férfi felkiáltott. Szinte magátólállt célra kezében saját pisztolya. Meredith lábaszinte földbegyökerezett a rémülettől. hangja el- akadt. Egyetlen, végtelennek rémlő másodpercre mint-ha megállt volna az idő. A holdfény elömlött arezzenetlenül tartott pisztolycsövön. s a halálra-vált, hófehér arcokon. - Ne. kérem, ne! - suttogta a lány olyan halkan.hogy még maga sem hallotta. Bran Castle úr újra eközben ismét meghúzta aravaszt. Aztán mégegyszer és még egyszer. Szemé-ben az őrület tüze égett. Csakhogy több lövés nem dörrent. A párbaly-pisztolyok egylövetűek. Royal Seal vendége ekkor előrelendült. Néhányugrással átszelte a távolságot, mely Caledontólelválasztotta - útközben elhajítva fegyverét -. ésmegtorpant a fiú előtt, aki egyre csak a ravasztrángatta. Az .ütőszeg bántón csattogott a hirtelenbeálltcsendben. A múltjavesztett férfi nem volt képes a végletekiguralkodni magán. Felgyülemlett dühe átszakítottaönuralma gátját; s vérvörös ködként lepte el agyát.Minden indulatát egyetlen ütésbe sűrítve úgy ütöt-te le a fiatal nemest, hogy az rongybabaként zuhanta bokrok közé. A birtok legkényelmesebb kocsija elé két erős.nyugodt lovat fogott a lovász, majd kivezette őketaz udvarra. A főépület előtt megállt. megigazítottaa szerszámzatot, meghúzta a csatokat, hevedere-ket, azután ráérősen felballagott a verandára. Fel-vette az odakészített utazóbőröndöt, s levitte akocsihoz. Bő fél órája maradt még a megbeszéltindulásig. A vendégúr már elkészült, látta őt a verandavégében. lehajtott fejjel, kalapját forgatva beszélge-tett a kisasszonnyal. Sötét úttruha volt rajta, ezt isa gazdától kapta, mint minden egyéb holmiját; amita bőröndben magával visz, hiszen nem volt semmi-je azon a szétázott, véres gúnyán kívül. amibenmegtalálták. Kicsit sápadtnak látszott még, Bolddoktor azt mondta, nem hiányzott neki ez a máso-dik sebesülés, amit a felkelők támadásakor szer- zett. Meg kell adni, derekasan viselkedett a rajta-ütéskor. Idehívatta a katonákat. s megmentette agazda gyerekeit, meg a kisasszonyt. Azt beszélik.egymaga huszonhárom betolakodóval végzett. Per-sze, az irigyek folyvást azt hangoztatják, hogy ateljes banda nem számlált, csak húsz főt. Ezeknyilván az ágy alatt kuksolták végig az eseménye-ket, s most csak a szájuk jár. 255 Persze. az igazság az. hogy a birtokot egyedül őaz egyszerű istállófiú mentette meg. Hiszen ő mentel a katonákért éjnek évadján, halálos veszedelmekközepette. Ő száguldott át a koboldoktól nyüzsgőerdőn. hogy segítséget kérjen.Pedig azok mindent megtettek. hogy ne érjencélba! Egyszer még le is lökték a lóról, kishíjánnyakát szegte! Az a nyavalyás Daniel azt híreszteli,csak valami ág lehetett, de ez nem igaz. Ő nagyonis jól tudja. hogy a koboldok voltak! De hiába, atöbbieknek savanyú a szőlő, nem képesek elviselni,hogy egy valódi hős él közöttük.Szélesen elmosolyodott a gondolatra, s önkénte-lenül is kidüllesztette a mellét. Lelki szemei előttlátni vélte önmagát. mint az ír mondavilág valamelyneves harcosát, amint csillogó kardját magasbaemelve csatába vezeti a népet. Persze, az ő harcosainem afféle bugris mészárosok lennének, mintazok, akik lerohanták a birtokot, és nem is bánta-nák az ilyen jólelkű gazdákat, amilyen Baldock úr.Az ő harcosai... Gondolatait mély zengésű férfihan zavarta meg: - No, fiam. készen állsz-e az indulásra?A lázadók elleni csata hőse, Royal Seal rejtelmesmúltú vendége állt előtte. Noha szálfaegyenes voltmost is. mint mindenkor, szája szögletében pedigmosoly bujkált, mégis rettenetesen szomorúnaklátszott. Sápadt arcával, karikás szemével úgy fes-tett, mint akinek súlyos teher nyomja a vállát.Kínos erőfeszítéssel igyekezett határozottnak, vi-dámnak látszani. - Menj. szólj a kocsisnak, hogy hamarosan indu-lunk - mondta. a fiú vállára ejtve kezét.A lovász bánatos képpel tekintett fel rá. - Hát itthagy bennünket. uram? - kérdezte. - Úgyhiszi, jobb lesz valahol másutt?A férfi arca még jobban elkomorodott. Most máraz erőltetett félmosoly is eltűnt róla. A kölyökmegszeppent. - Bocsásson meg, uram. Hiszen énnekem semmiközöm sincs ehhöz, ne haraguggyék - mentegető-zött riadtan. A másik megszorította a fiú vállát. - Ugyan, hagyd el. Nem mondtál te semmirosszat - vigasztalta komor hangon. - Csak éppen... - de nem fejezte be. Vállat vont, azután finomanmeglódította a gyereket. - No, menj! - biztatta. majdmegfordult, hogy visszamenjen a tornácra.Odafent már várta őt Thomas Baldock. Unoka-húga kissé hátrébb álldogált, könnyes arcát azárnyékba rejtve. - Nos... - kezdte nehézkesen a birtokos -. hátelkészült a kocsi. - Elhallgatott. A cipője orrátvizsgálgatta, mintha onnan leolvashatná a megfe-lelő szavakat. - Hát... - kezdett bele ismét, ám el ishallgatott rögtön, mert hangja gyanúsan megreme- gett. A vendég előrelépett, megragadta Baldock úr karját. - Azt hiszem. mindannyian elmondtuk már. amitakartunk. Volt rá időnk elég, az elmúlt napokban.Nem maradt más, mint hogy elbúcsúzzak - szóltcsöndesen. A birtokos hallgatott. Valóban nem volt már mitmondani. Napokon át győzködték a vendéget - akitmár rég nem nevezett senki idegennek -. hogymaradjon köztük, ám az hajthatatlan volt.Azt mondta. ő már bevégezte feladatát, amiértidevetette a Sors. most már csak bajt okozna, hatovább maradna. Úgy vélte, még így is túl sokzavart okozott a jelenléte. Megbolygatta Royal Sealnyugalmát, beleártotta magát az itteniek életébe -noha elfogadta a tényt. miszerint nélküle valószí-nűleg tragikus veszteségek érték volna a családota lázadók támadásakor. Boldog volt, amiért méltó-képpen viszonozhatta jóságukat - de eltökéltenragaszkodott elképzeléséhez, hogy most már mi-előbb távoznia kell. Meredith Baldock keményen tartotta magát, bárlegszívesebben éjjel-nappal csak zokogott volna. Őnagyon is jól tudta, miért kíván vendégük íly hir-telen távozni! Bizonyos volt benne, hogy sohasem lesz képeselfeledni a Halál rettenetes éjszakáját, amikor aférfi, akár valamiféle gyilkos angyal, felbukkant,hogy megmentse őt a pusztulástól, s attól a borza-lomtól, amely száz halálnál is rosszabb lett volna.Azon az éjjelen értette meg igazán, amit a vendégmár régebben próbált neki magyarázni - mit isjelent valójában valakivel együtt küzdeni az Életért!Életet kapni, és életet adni. Akkor értette csak meg,milyen irdatlan láncok kötik őket egymáshoz ezen-túl. s hogy e láncok nem hasonlítanak egyetlenmás kapocshoz sem. Olyan kapcsolat ez, amit nemérthet meg egyetlen kívülálló sem, de - és ettől voltigazán veszélyes - valójában nem érthették ők ma-guk sem. Ráébredt, hogy vendégük nem maradhatott vol-na velük akkor sem, ha nem történik meg az arettenetes incidens Daviddel. így azonban, hogy azmegesett, nyilvánvalóan nem volt többé maradása.A pontos történteket csak a három résztvevőismerte. Meredith és a ragadozóarcú hallgatott -David Caledon pedig nem volt abban az állapotban,hogy bármit is elmeséljen. Lesötétített szobában, egyetlen szó nélkül feküdta támadás óta, édesanyja aggódó őrizete alatt. Azorvos idegkimerültséget és súlyosfokú agyrázkó-dást állapított meg nála, és szigorú nyugalmat írtelő számára. A Caledon család csak találgatni tudott az ese-ményeket illetően. A lord és fia több, mint félnappal a tervezett időpont előtt, a támadás éjsza-káján érkezett haza. Lady Caledon álmában hálátadott az égieknek szeretője kínzó fejfájáért, melynélkül igazán kínos helyzetben, Royal Seal roppantizgalmas vendégével az ágyában találta volna őt a Lord. Így azonban nem volt semmi baj, a lady teljesátéléssel alakíthatta a boldog, ám kissé álmataghitvest. Lord Caledon igazán nem az az ember volt,akinek feltűnt volna felesége palástolhatatlanulelégedett tekintete, mely avatott szemlélőt in-kább egy tejesköcsögök közé szabadult macskaemlékeztette volna. Mindezek tetejébe, megérkezett a szomszéd bir-tok lovásza a hírrel, hogy Royal Seal-t megtámad-ták a felkelők. A lord azonnal mozgósította a kato-nákat; akik nyomban indultak is: hogy megment-sék a Baldock-udvarházat. Lord Caledon roppant elégedett volt, ám hama-rosan újabb gondja támadt. Kiderült, hogy ked-venc puskájának nyoma veszett, s eltűntek róla adíszes párbajpisztolyok is. Mivel Davidet is hiábakereste, nem volt nehéz kitalálni, hogy a fiú sebté-ben felfegyverkezve a katonákkal tartott, nyilván-valóan azért, mert féltette a nevelőnőt.A lord tajtékzott. Bottal esett neki a szolgáknak..amiért nem ügyeltek az ifjúra. Jól ismerte a fiát,tudta, hogy nem való neki az ütközet. Könyvek,szobrok. festmények közt otthonosan mozgott, dejószerivel még azt is alig tudta, hogyan kell kézbevenni egy puskát. Hiába fenyegetőzött mindenfélé-vel annakidején a bősz atya, csak nem tudta gyer-mekét fegyverforgatóvá nevelni - ahogy pedig azillet volna egy igazi nemesúrfiához.És most mégis elment, hogy segítségére siessenszíve hölgyének, mint valami délceg lovag! Dühön-gése közepette a lord egyszer csak elmosolyodott.Hát mégsem víz folyik ennek a kölyöknek az erei- ben! Ha nem adott volna annyira, még büszke islett volna így azonban inkább sietve csapatottoborzott a szolgák közül, hogy hozzák vissza azifiurat. A szolgák vissza is hozták, csak nem éppen úgy,ahogy a szülők remélték. Eszméletlen volt, s nemis tért magához napokig, bármivel is próbálkozottaz orvos. Lady Caledon zokogott, a lord átkozódott ésfenyegetőzött - mindhiába. Még azt sem sikerültkideríteniük, mi is történt valójában. Nem lettek 258 259 okosabbak akkor sem, amikor végtelen meg-könnyebbülésükre fiuk végre feleszmélt, mivelegyetlen szót sem szólt, hiába unszolták. Ami aztilleti, nem is nagyon merték faggatni, mert Bolddoktor megtiltotta, hogy felizgassák.A csatát követő napon a Baldock család meglá-togatta őket, hogy köszönetet mondjanak a hatha-tós segítségért, és kifejezzék mélységes sajnálatu-kat az ifiúrral történtek miatt. Baldock úr unoka-húga a szokottnál is hallgatagabb volt, de ezt min-denki az aggodalomnak tulajdonította.A lady ekkor értesült afelől, hogy a Baldockcsalád vendége megsérült, golyó érte a támadássorán. Beszámoltak hősies viselkedéséről is.Az asszony szívén némi ijedtség, majd büszkeségfutott át, ám hamarosan mindent elnyomott agyermeke iránti aggodalom. Nem érdekelte a férfi,akit alig egy nappal azelőtt még az ágyában ölelt.S ahogy múltak a napok, úgy mélyült benne ameggyőződés, hogy David balesete a büntetés, ami-ért engedett a Sátán csábításának, s megadta ma-gát a ragadozóarcúnak. Lassacskán engesztelhe-tetlen gyűlölet ébredt benne a férfi iránt. Amikor -csaknem három héttel a történtek után - RoyalSeal lábadozó vendége bejelentkezett hozzá, mertbeszélni kívánt .vele, kertelés nélkül elutasította,méghozzá igen udvariatlanul. A ragadozóarcú tudomásul vette a dolgot, ámnem akart távozni úgy, hogy közölnivalóját ne hoz-za az asszony tudomására. Levelet írt hát, melyeta lovászfiú gondjaira bízott. A fiú továbbította azírást, bár inkább a kezét vágta volna le, ha tudja,milyen engesztelhetetlen ellenséget szerez ezzel an-nak az embernek, akit olyan nagyra tartott.Royal Seal vendége ugyanis megtudta Cecília Ca-ledonnak - némiképpen eltorzítva persze a valósá-got - hogy végeredményében ő a felelős Davidállapotáért. A levélről beszámolt Meredithnek is,meggyőzte a lányt tette helyességéről.Nyugalmat kívánt biztosítani magának ezáltal -ám csak szörnyű átkokat vont saját fejére.S most ott állt az udvarház tornácán, amelylassan megtelt emberekkel. Megérkezett Bold dok-tor is, zavartan törölgette szemüvegét, miközbenigyekezettjótanácsokkal ellátni a távozót - de senkisem figyelt rá. Abbahagyták a munkát a cselédek, a szolgák,előkerült a szakácsnő és a házvezetőnő is. Búcsúz-tak a vendégtől, aki mindegyikükhöz odalépett, sköszönetet mondott kedvességükért. Szólt azokrólis, akik nem lehettek köztük, mert halálukat leltéka támadás éjszakáján, a birtok védelmében.Halkan beszélt, hangja furcsán rekedt volt ameghatottságtól - pedig szentül elhatározta, hogynem fog érzelegni. Egyetlen kézszorítással búcsúzott a könnyeitnyelő Meredithtől, hisz minden szó elhangzott márközöttük. Még egyszer odalépett Thomas Baldockhoz,majd a jó doktorhoz, s kezet rázott velük.Azután - nagyot szippantva a hűvösödő, koraőszi levegőböl - sarkonfordult, s hátra sem pillant-va lesétált a kocsihoz. Mielőtt fellépett volna alépcsőre, még egyszer, utoljára felpillantott az épü-letre. Tudta, egész életében emlékezni fog az elétá-ruló képre. Felsóhajtott, tétován a verandán szorongók feléintett, azután beült a kocsiba. - Indulhatunk - kocogtatta meg a kocsis mögötti falat. Besüppedt a kényelmes ülésbe, a lovak pedignekilódultak, hogy elragadják őt a biztonságból, afélelmetes ismeretlen felé. 261 11. A Brian Boru a nyílt tenger felé fordította cifraorrát. Mögötte elmaradt a Galwayi-öböl partvidéke,s lassacskán ködbe veszett az Aran-szigetek legna-gyobbika, Inishmore is. A két kisebb testvér, Inish-maan és Inishmeer már nem látszott, eltakartaőket a harmadik sziget. A hajó felett sirályok táncoltak, a víz felszínéndelfinek ezüst háta csillant, ahogy versenyt úsztaka fürge vitorlással. Friss, hűvös szél dagasztotta avitorlákat, s fehér tajtékot verve dolgoztak a lapát-kerekek. Az utasokjava része a fedélzeten tolongottmég, a delfineket, vagy a lassan elolvadó szigetetfigyelték - utolsó szalmaszálként kapaszkodva aszárazföld elenyésző látványába.Scarlett O'Hara a parton állt, elhúzódva minden-kitől, egyedül. Fekete hajába belekapott a szél,fútta-cibálta, de ő mit sem törődött vele, csakbámult vissza, Írország felé, ahol a part haloványcsíkját beleveszni látta az óceán szürke végtelenjé- be. Azzal a szándékkal szállt hajóra ezen a szeles,október végi napon, hogy mindörökre maga mögötthagyja írországot, s visszatérjen Amerikába.Nem volt már otthona sehol. Atlantában mindentfelszámolt legutóbbi ottjártakor, hiszen akkor mégazt hitte, Ballyhara otthont nyújt neki haláláig.Tarát Wade-re hagyományozta - ami természetesennem zárta ki, hogy maga is ott éljen, miként azttervezte is - és tudta, hogy soha többé nem fogjasaját, meghitt fészkének érezni a birtokot. Ballyha-ra szinte teljesen elpusztult - a lángok martalékalett a Nagy Ház jelentős része, és csaknem az egészfalu. Kísértet-tanya De még ha másként lenne is,akkor sem lenne képes többé azzal a néppel élni,akik megölték Rhettet és Cicát.Miután Luke Fenton megemlítette, hogy Cicaesetleg életben lehet, Scarlett lelke egészen felka-varodott. Néhány napon belül felkereste az adams-towni O'Harákat és segítségüket kérte a kutatás-ban. A férfiak a fejüket vakarták, egyik lábukról amásikra álltak nagy zavarukban: egyik sem mertea kétségbeesett anya szemébe mondani, hogy fe-lesleges itt már minden keresés, a gyermeke egé-szen biztosan halott. Arról meg még véletlenül semtettek volna említést, hogy Annie meginty - akineka kitűnően tejelő tehene elapadt azon a napon,amikor a boszorkány meg a váltott gyermek együttvarázsoltak - a lázadást követő nap reggelén állító-lag látta, amint a javasasszony meg a tündérgyer-mek (aki akkor már egyáltalán nem hasonlított egyrendes kislányra) farkasháton ellovagoltak a kör-nyékről. Annie annyira megrémült a látványtól,hogy két álló napig csak dadogni tudott! Az O'Harafiúk persze hitték is, nem is a történetet, az min-denesetre erősen gondolkodóba ejtette őket, hogya vajákosasszony valóban odahagyta a kunyhójátés eltűnt. Mindazonáltal ígéretet tettek Scarlettnek, hogyátvizsgálják a környéket, s távolabbi helyeken isérdeklődnek, a folyón lefelé. Hiába múlt azonbannapra nap és hétre hét, nem kapott biztató hírt azaggódó asszony. Lassanként pedig ismét kiveszettbelőle a gróf szavai nyomán csalókán fellobbanóremény. Nem áltatta magát azzal sem, hogy Fentonesetleg igazat mondott, és valóban képes lennemegtalálni Cicát. A gróf csupán az utolsó kártyátjátszotta ki, ami a kezében volt. Scarlett megértet-te, hogy hiába keresi gyermekét.Gyűlölni kezdte az ír földet fekete, keserű gyűlö-lettel. Úgy horgadt fel benne a harag, miként világlózsarátnokból a láng. Átfordult benne a virágzószeretet, a megvetés mocsarába fúlt az egykor voltcsodaváró öröm. Úgy érezte, egyetlen pillanatotsem képes eltölteni a gyilkosok között. egyetlenlépést sem tud megtenni a véráztatta földön. egyet-len lélegzetet sem vehet a halál füstjétől súlyoslevegőben. Gyűlölete egyként sújtotta a páváskodó Mollyt ésférjét. az O'Hara fiúkat és minden "átkozott írt". Ámlegelsőbben is Colum O'Harát, a papot, aki titok-ban a Feniánusok hadifészkévé tette Ballyharát,aki fegyvereket rejtegetett a templomban, s aki agyilkosok vezetője volt. Egész teste görcsbe rán-dult. ha arra gondolt, mennyire szerette Columot.milyen sokat jelentett neki a férfi, aki a halálbamenekült, hogy ne kelljen számolnia a következ-ményekkel. Nagy Isten, és ő még pénzzel is támo-gatta a Halál zsoldosait! Kikellett volna vernie őketa birtokáról, miként a veszett kutyákat!Utóbb ismét parttalan. szürke melankóliába fúltaz irgalmatlan gyűlölet. Hisz mivégre mindez? Ahalottakat feltámasztani nem lehet, a pozdorjávázúzott boldogság szilánkjait sem kaparhatja összetöbbé. Mi marad hát? Csupán az élet magaDehát nem erről szólt a sorsa eddig is? Állni aviharokat, s talpra vergődni minden földresújtócsapás után. Az egyetlen örök cél a Jövendő. Hol.hogyan. kivel - erre talán csak az Isten adhatnaválaszt, de Scarlett tudta, hogy hozzá hiába fordul-na segítségért. Egyedül kell talpon maradnia eztánis, miként mindeddig. Ott állt tehát a Brian Boru tatján, s nézte azóceánt, amely elnyelte már Inishmore szikláit is, ésegy- kedvű, örök hullámaival terítette be a látóha-tárt. Az asszony megfordult, a hajó orra felé tekin-tett, amerre Amerika rejtőzött, valahol a szürkénremegő messzeségben. Ott sem vár rá semmiféleotthon. de legalább nem tornyosulnak felette íror-szág sötét, vért és halált jelentő fellegei.Megborzongott, s fázósan összehuzta magán ameleg köpenyt. Még egy utolsó pillantást vetetthátrafelé a tat korlátja felett, elmerengett kicsinyta nyomdokvíz fehér tajtékfodrain, azután visszain-dult a kabinjába. Ezúttal nem választott luxuslakosztályt, meg-hagyta azokat a hazatérő ír-amerikaiak hangosko-dó társaságainak. Nyugodalmas, kicsiny. nohaminden igényt kielégítő kabint váltott, és alig-alighagyta el az út során. Nem is nagyon társalgottsenkivel, hiába igyekezett néhány harsán utazó abizalmába férkőzni, a pincérnek pedig meghagyta,hogy a kabinban szolgálja fel az étkeket. Néhamár-már azt gondolta, talán ki sem kellene száll-nia csak hajózni a két part között. míg világ a világ.Naponta egyszer azonban felment a fedélzetre -szinte mindig kora reggel, amikor a többi utas mégjavában hortyogott - és körbesétált néhányszor akorlátok mentén, hogy megmozgassa tagjait, és egykis friss levegőt szívjon. így esett, hogy az utazókközül ő pillantotta meg először Amerika partjait.Hiába várta. nem töltötte el szívét az a repesőöröm, amelyet legutóbbi megérkezésekor érzett.Fásult, vállvonogató üresség lapult csak a lelkemélyén. Amerikában sem volt már senki és semmi,ami szívből jövő. meleg boldogságot idézett volnafel benne. A savannahi O'Harákat látni sem kívánta. Mégcsak az kéne, hogy az egész zajos had körbeugrálja,és százezerszer elmeséltessék vele a történteket -hogyan ölték meg a véreik Cicát! Még a gyomra isfelfordult a gondolattól. Atlantába sem vágyódott igazán, hiszen ott megminden Rhettre emlékezteti. Talán meg is szakad-na a szíve, ha megpillantaná a Barackfa utcaiházat, ahol Rhetfel éltek együtt.Marad tehát Tara, ami már egy cseppnyit sem azövé. Mint ahogyan nem az övé a két gyerek semWade és Ella, hiába ő adott nekik életet. Nem isvoltak az övéi soha. Milyen kicsinyes bosszúja aSorsnak, hogy amiért e két gyereket másokra hagy-ta, elvette tőle a másik kettőt, akiket pedig igazanyai szeretettel szeretett! Később, amikor a Brian Borut már egy köpcöskis gőzvontató vette maga mögé, és elszántan fúj-tatott vele a város felé a Savannah-folyón, Scarlett-ben mégiscsak fellobbant az izgatott várakozáslángja. lelke mélyén, titokban, oly erővel parázslottaz életkedv zsarátnoka. hogy mindezidáig semmisem volt képes végérvényesen kioltani.Mindazonáltal a várost igyekezett mielőbb magamögött hagyni. Már partraszálláskor megérett ben-ne az elhatározás, hogy Atlantát mégsem hagyja ki,hiszen beszélnie kell az ügyvédekkel, és ellenőriz-nie kell az építkezéseket is. Szinte észre sem vette,úgy vette át felette a hatalmat ismét az egészségestettvágy. Még a kikötőből sürgönyzött Ashley-nek, hogyhamarosan érkezik, lenne szíves őt az állomásonvárni. Úgy vélte, erre a kérésre igazán feljogosítjaa kapcsolatuk, ennyit megtehet érte a férfi. Piftypatnéninek is küldött egy rövid értesítőt, mivel nálaszeretett volna lakni atlantai tartózkodása alatt.Nem mintha hiányzott volna neki a vénkisasszonyállandó sopánkodása, de hirtelenjében nem találtjobb megoldást. Undorral állapította meg hogy az amerikai vo-natok semmivel sem lettek tisztábbak az elmúltidőben. A bűzlő köpőcsészék ugyanúgy megvoltak,mint az Atlantáig térdig duzzadó szemét. Scarlettigyekezett magát olyan kicsire összehúzni, ami-lyenre csak tudta, és - csakúgy. mint legutóbb -valami újság lapjai mögé bújt. de hiába: egy kopa-szodó, ötven év körüli, piros orrú, vizenyős szemű"úriember" csak kifigyelte magának.A férfi "jómódú kalmárembernek" titulálta ma-gát, és letelepedett a kétségbeesetten sarokba hú-zódó asszony mellé. - Szólíccson csak Joe-nak, naccsád - mondta ellegalább tucatszor. Hangja kő volt és rekedt,szájából pálinka büze áradt. Scarlettet a rosszullétkerülgette. Ijedten pillogott körül, segítséget remél-ve valakitől. Ám az utasok önmagukkal voltak elfoglalva; megaztán, nincsen abban semmi rossz, ha egy férfiem-ber kedélyesen elbeszélget egy jóformáju asszony- kával. .. és akkor, amikor mán majd... hukk... bocsá-nat... majdnem megérkeztünk, aszongya nekem akomám, hogyaszongya, te Joe... különben szó-líccson csak kegyed is Joe-nak, nagysád, szóvalaszongya nekem, te Joe. ottan valami mozog. Hátkérem nagysád. én ne... hukk... bocsánat... nemszokok túlozni sose, de vagy kéttucat indiánusrontott ránk izibe... Úgy üvőtözött mind, mint apokol ördögei, jaj... Soha ember nem örült még úgy Atlantának, mintszegény Scarlett, amikor végre leszállhatott. Joeugyan mindenáron azt akarta, hogy utazzon veletovább, "mer nem foggya ám megbánni", de azasszony úgy szaladt az ajtóhoz, mintha ezer ördögűzné. A férfi az ablakból integetett utána. - Aztán ne felejcse ám el nagysádt Joe vagok.Joe Fox! Szerencsére Ashley odakint várta a kocsival -akkor érkezett meg éppen - így nem láthatta a kínosjelenetet. Scarlett elsüllyedt volna szégyenében, hameg kellett volna magyaráznia. így megkönnyeb-bült. derűs mosollyal léphetett a bakról leugróférfihez. - Ó, Ashley - kiáltotta - de örülök. hogy végremegérkeztem! - Scarlett. kedves - nyújtotta kezét Ashley -miért nem írtál előbb, hogy jössz! Annyira boldogvagyok hogy láthatlak! Meddig maradsz? Ugyenem rohansz mindjárt el Tarára?Az asszony két tenyere közé zárta Ashley kezét.és megszorította. A legszívesebben megölelte volnaa férfit, de még élénken emlékezett rá, milyen prűdez a város. Ő maga személy szerint nemigen törő-dött már vele, de nem akarta Ashleyt bajba keverni,különösen most, hogy talán már meg is nősült. Megis kérdezte nyomban: - Gratulálhatok az esküvődhöz? Remélem. igen!Ashley lehajtotta a fejét, úgy válaszolt. Hangjahalk volt, mintha szégyenkezne valamiért. - Hát... igen - mondta. - Nemrégiben megvolt az esküvő. 266 267 - Jaj, Ashley, el sem tudom mondani, mennyireörülök! - lelkendezett Scarlett, de szíve mégisösszeszorult egy pillanatra. Olyan különös érzés volt. Nagyon jól tudta per-sze, hogy a férfi iránt érzett szerelem tévedésnekönámításnak bizonyult, s ezt most sem gondoltamásként. Most, amikor beteljesült az a frigy, amitvalójában ő "tervezett el" egyetlen kínzó pillanatramégis olyan féltékenység,horgadt fel benne, minthamég mindig szerelmes lenne a férfibe. Feltámadtbenne a vágy, hogy megszerezze magának Ashleytfájdalmát s magányát életre keltése feledtethetnéÁm amilyen váratlanul rátört ez az érzés, olyanhirtelen semmivé is lett. Ashley már ismét nős, ésneki nincs joga, hogy második házasságába isbelegázoljon. Ha józanul gondolja végig. azonnalrájöhet, micsoda ostoba ötlet is volt az iménti.Ashley soha nem pótolhatná Rhettet, de még csakel sem halványíthatná az emlékét.Elmosolyodott. Hiszen ő annyira szereti Ashleirt,mint kevés embert ezen a világon. De rég megértet-te már, hogy ez nem szerelem, hanem barátság,vagy talán valamiféle testvéri érzés. Miért is kell hátefféle badarságokon töprengenie, és újabb keserű-ségeket keresnie akkor, amikor amúgy is kijutottbelőlük bőven. Ha ép elmével kíván tovább élnimeg kell tanulnia, hogy megtalálja az örömtelipillanatokat, s örömét lelje mások boldogságábanis. Nem olyan nehéz, csak egy kis figyelmet igényel.Figyelmet mások iránt. Talán ez hiányzott eddigi életéből leginkább.Akárhogy is, többnyire csak a saját örömét kereste,önmagára figyelt - még ha másképp gondolta is.Talán ezúttal valóban sikerül változtatnia. Hiszenezúttal - milyen buta fintora a sorsnak - sajátérdeke kívánja így. - Nagyon szerény esküvő volt, de azért szép -szólt ismét a férfi, zavartan babrálva a lószerszámegy csatjával. - Harriet igazán nagyszerű asszony.Scarlett. Mindketten nagyon hálásak vagyunk ne-ked. Ha te... - Ugyan-ugyan - rakta csípőre a kezét megját-szott haraggal az asszony. - Elég legyen már ebbőla köszöngetésből! Harriet már írt egy nyolc oldalaslevelet ilyesmiről, és azt se kellett volna. így van ezjól, ahogy van, az én érdemem meg roppant kevésa dologban. Szót se róla többet! Inkább mesélj, mivan Indiával? - Azért én csak köszönöm - mondta makacsul aférfi, s gyorsan folytatta, nehogy Scarlett megintlegorombítsa ezért. - Hanem, talán mehetnénk is -intett a kocsi felé, végezvén a szerszám megigazí-tásával. - Bizonnyal fáradt vagy, hiszen sokat utaz-hattál egyvégtében. Beszélgetni meg tudunk azúton is. Felsegítette Scarlettet a kocsira, maga pedig abakra ült. Kívárta, míg utasa kényelmesen elhe--lyezkedik, azután finoman megcsípte a ló tomporátaz ostorral, s hamarosan elvegyültek a Five Pointsforgalmában. Scarlettet annyira lekötötte Ashleybeszámolója, hogy nem is figyelt a lármás sokaságra, az ismerős régi, és ismeretlen új épületekre.Megtudta, hogy India végre férjhez ment, elvettea metodista lelkész, bizonyos Mitchell Harris. Voltugyan némi ellenkezés Atlanta "legkeményebbmagja" részéről, de oly lagymatag, hogy az egykormégoly elszánt konföderalistát, Indiát sem tudtamegingatni. Végül is, védte testvérét Ashley, igazánmeg lehet őt érteni. Nem fiatal már, és aligha találtvolna magának mást, ha most nemet mond.Scarlettet a maga részéről egyáltalán nem érde-kelte, hogy India férje jenki-e, vagy sem. Derültugyan rajta, hiszen a Wilkes-lánynál lelkesebbkonföderalistát nehezen lehetett volna találni ak-koriban, de eszébe sem jutott megbotránkozni.Arról azonban, hogy kell-e mindenáron férjhezmenni, már más volt a véleménye, de inkább böl-csen hallgatott. Semmi értelmét nem látta, hogyerről vitát kezdjen akár Ashley vel, akár bárki más- sal. 269 - És te merre jártál, Scarlett kedves? - kérdeztehirtelen a férfi. - Amikor legutóbb itt voltál, aztmondtad Londonba mész. Harrietet pedig Íror-szágból küldted át. Ő azt mondta, van ott egyremek házad. Többet aztán nem sikerült kiszedni belőle. Az asszonyt váratlanul érte a kérdés. Hirtelenjé-ben nem is tudta, mit feleljen rá. Mivel eredetilegúgy készült. hogy elkerüli Atlantát, nem tervezteel, mit fog mondani Ashley-nek. Mielőtt elküldtevolna Harrietet Amerikába, alaposan kioktatta afe-lől, miről beszélhet, és miről nem. Bízott az asszonytisztességében, s Ashley szavai alapján úgy tűnt,joggal. Akkor minden cselekedetének a Rhettőlfélelem volt a mozgatórugója. Attól rettegett,hogy a férfi tudomást szerezhet Cica létéről, smegpróbálhatja elragadni tőle. Nem is beszélt rólasenkinek sem Atlantában, sem Tarán.Most azonban más a helyzet. Nincs többé Cica,és nincs többé Rhett sem. Az aggodalom utánröpke boldogság következett, majd mélységesenmély gyász és fájdalom. Tulajdonképpen nem volnaértelme már a titkolózásnak. Mégsem akart beszámolni a tragédiáról semAshley-nek, sem bárki másnak. Nem kívánta, hogysajnálják, hogy szánakozzanak felette. Tudta, hogyhiába szeretne, feledni nem fog soha, de a sebekbehegedhetnek talán - semmi szükség arra, hogytucatnyi jóindulatú érdeklődő tépdesse fel a hár-tyavékony sarjszövetet. És nincs szüksége Atlantaszánalmára sem. Őt ez a város soha nem fogjamegtörve látni! - Ó igen - mondta rövid hallgatás után, s rop-pantul igyekezett, hogy hangja könnyednek tűnjék - valóban vettem ott egy kisebb birtokot, meg egyhalat. Egészen kellemes. Viszonylag sokat tartóz-kodtam ott az elmúlt időben, de szörnyen megun-tam azt a sok nedvességet. Úgy döntöttem, téliremindenképpen átjövök. - Egészen jól sikerült, gon-dolta csak nem szabad kiesnem a szerepemből. - Azt elhiszem - nevetett Ashley. Szemlátomástnem tűnt fel neki a mesterkélt vidámság. - EgyClayton megyéből származó hölgynek valóban nema legmegfelelőbb hely Írország vagy Anglia télen. Éstavasszal? - fordult hátra a bakon. - Tavasszalvisszamész? - Hát, azt még nem tudom - felelt Scarlett. Meg-próbált mosolyogni. így, hogy a férfi ránézett azzala kedves, meleg pillantásával, így sokkal nehezebbvolt. Legszívesebben zokogva a vállára borult vol-na. De nem tehette. Semmiképpen nem tehette.Erőt vett hát magán, és bájos fintor kíséretébenvállat vont. - Akkora a világ, és mostanában nincstúl sok dolgom - mondta. Ashley visszafordult. Rátértek a Barackfa ut-cára. Scarlett lesütötte a szemét, hogy ne kell-jen látnia a házat, melyet Rhett vásárolt nekiannakidején. Ó, milyen bolond is volt akkor! Ha előbb döbbenrá, milyen fontos neki valójában a férfi, s nemjátssza el a szerelmét - minden másként alakultvolna. De most már késő bánat. Szörnyű, fennhé-jázó ostobasága nem csak a boldogságukat tettetönkre, de végeredményében Rhett halálát is okoz-ta. Soha nem kaphat feloldozást...Kétségbeesésbe hajló gondolatainak Ashleyhangja vetett véget. A kocsi egy utolsó zörrenésselmegállt, s a férfi ismét hátrahajolt. - Gondolom, Pitty nénihez menjünk be legelő-ször, ugye? - kérdezte a felriadó asszonytól. - Aztsürgönyözted, itt szeretnél lakni.- Csak ha nincs akadálya. - Már hogy lehetne? - mosolygott Ashley. - Pittynéni kishíján elájult a boldogságtól, amikor kide-rült, hogy érkezel, ráadásul nála akarsz lakni.Olyan izgalomba jött, hogy alig tudtuk megnyug- tatni. - Képzelem - mosolyodott el ezúttal szívből jövő-en az asszony. - Igen, Ashley - mondta aztán -először oda szeretnék menni, ha lehet. 270 271 A férfi bólintott, megnoszogatta a lovat, s a kocsihamarosan befordult Pittypat néni vöröstéglás, pa-latetős háza elé. A néni már ott állt a lépcsőn, mire Ashley lesegi-tette Scarlettet a kocsiról, és lepakolta csekélykecsomagját. A férfi úgy gondolta hogy a nagyobbcsomagok majd később érkeznek, és Scarlett rá-hagyta. Valójában nem volt semmi egyebe.Pitty néni lefogyott kissé, és valahogy összement,ezen túl azonban nemigen változott. Idestovanyolcvan esztendő szállt el felette, de ő mindvégigmegmaradt változékony kedélyű, könnyen sírvafa-kadó, feledékeny, ám roppant szeretetre méltó vén-lánynak. Kezét szokása szerint szívére szorítva, izgalomtólpihegve tipegett az érkezők elé, s egyfolytában arrólpanaszkodott, hogy menten elájul a boldogságtól.Scarlett, aki ugyan alapjában véve kedvelte a göm-bölyű, bohókás vénkisasszonyt, most ijedten gon-dolt arra, hogyan fogja kibírni mellette akár csaknéhány napig is. Végül azonban - noha valóban kissé fárasztó voltnéha - mégsem bizonyult olyan rettenetesnek anéni. Eleinte tulajdonképpen még szórakoztató isvolt az a rengeteg pletyka, amit kötelességénekérzett továbbadni. Pittypat néni lételemét jelentet-ték ugyanis az effajta hírek, és el sem tudta kép-zelni, hogy létezhet olyan asszony a földön, akit neérdekelnének. így aztán Scarlett rövid idő múltán már tökéle-tesen tisztában volt Atlanta legfrissebb társadalmiviszonyaival. Ki kinek udvarol, ki kinek nem, nohaszeretnék; hol mennyi gyermek született, hánylány és hány fiú; hol nem született gyermek, pedignagyon várták, hol született, pedig nagyon nemvárták; mennyi és miféle esküvő esett, milyenekvoltak az előzmények, és mi történt azóta; ki holmilyen feladatot vállal, avagy nem hajlandó vállal-ni;ki mikor mit miért és hol...Scarlettnek egy idő után zúgni kezdett a feje asok névtől és eseménytől. Szerencsére rájött, hogya néni nemigen vár érdemi választ, így alkalmaz-hatja azt a módszert, amely olyan remekül beváltannakidején a hajóskapitány feleségénél: anélkül,hogy odafigyelt.volna, időnként közbeszólt. Nahát!Még ilyett Csak nem!? Tökéletesen működött. Pitty néni lelkesen me-sélt, Scarlett pedig a zsongást figyelmen kívülhagyva gondolkodhatott saját üzleti ügyein.A legnehezebb próbatétel valami olyasmi volt,amire nem is gondolt. Ha eszébe jutott volna,egészen bizonyosan messze elkerüli Atlantát.Találkoznia kellett Harriet fiával, Bill Kelly-vel.Önnön gondjainak tengerében egészen egyszerűenmegfeledkezett a fiuról, Cica egykori jóbarátjárólAshley-ékhez megérkezése másnapján ment lá-togatóba. Bill is otthon volt, és Scarlettnekrosszullétet kellett színlelnie, hogy palástolja ré-mült zavarát, amikor széles mosollyal köszöntötteőt a fiú. Tudta jól, hogy Bill, ahogy félre tudja őtvonni, Cicáról fog kérdezősködni. A szemébe kellhazudnia, hogy a kislány remekül van, csak nemakarta őt magával hozni az őszi tengeren át, nehogymeghűljön. Rettenetes beszélgetés volt. Úgy érezte, minthaizzó parázs lenne minden egyes hazug szó, amitvidáman, felhőtlen homlokkal kell kimondania. ne-hogy Bill gyanút fogjon. Torka kiszáradt, szemeégett, szívét a mérhetetlen bánat vasmarka szorí-totta - úgy érezte, menten belepusztul a kínba. Deazért végigcsinálta. A fiúnak szemlátomást feltűntvalami, de nyilván betudta a nemrég elmúlt rosz-szullét utóhatásának, mert elégedettnek látszott aválaszokkal. Szerencsére Bill csak akkor tudott beszélni azasszonnyal. amikor a látogatást követően hazakí-sérte őt. Ashley ajánlkozott a feladatra, de Harriet,aki tudta, hogy fia tele van kérdésekkel, amiketnyilvánosan nem tehetett fel, Billt utasította.Amikor végre magára maradhatott a szobájában,Pittypat néni házának emeletén, Scarlett keserveszokogásba fogott. Egyszerre teljes súlyával rátört a 272 fájdalom, a magány és a kétségbeesés. Összeom-lott, magába roskadt, mint valami rozzant indián-kunyhó a hó terhe alatt. Kilátástalannak, hiábava-lónak látta az életét, és feleslegesnek a mindennapiküzdelmet bánatával, meg a nevetséges kísérlete-ket, hogy boldognak lássék. Bármiben szívesenmegkapaszkodott volna, a legkisebb szalmaszál-ban is, de semmit nem talált. Mi végre ez az egészostoba küzdelem? Mi végre a további élete? Hovájuthat el mindezek után? Teheti-e a jövőben őtbármi is boldoggá? Megannyi kérdés, és sehol egy válasz, egy halo-vány reménysugár. Hiszen bármerre is fordul, csaküres, hideg sötétségre bukkan. Nincs semmi. amifelmelegíthetné szegény, meggyötört lelkét.így sirta álomba magát. Ruhástól, ferdén ke-resztben az ágyon, könnyeivel áztatva a párna sarkát. Álmában írországban járt. Ám hiába várt szo-rongva véres árnyakat. lidérces álmokat. azok csaknem mutatkoztak. Grainne bukkant fel helyettük.egy tó partján közeledett felé. Mosolygött. Fiata-labbnak látszott most, mint mikor utoljára látta,és ahogy jött, úgy lett egyre fiatalabb. Mire egészeneléért. már alig volt húsz éves. Gyöngyöző kacagásamesszire szállt a tó felett. Annyira hasonlított Ci-cára. hogy Scarlett magához akarta ölelni, de csaka puszta levegőt érezte. mintha a nevető lánynálnem lenne teste. Scarlett megrémült. és el akart szaladni, de lábamintha földbe gyökerezett volna - nem mozdulha-tott. A lány már nem kacagott, az asszonyt néztefigyelmesen. Azután kinyújtotta kezét, és végigsi-mitott Scarlett arcán, miközben halkan énekelt egydalt, valami különös, ismerősnek rémlő, mégisérthetetlen nyelven. Ó oíchego hoích, mo thuras, An bealach fada romham. Ó lá go lá, mo thuras, na scéalta na mbeidh a chofch.A fiatal torokból furcsán, rekedt-reszelősen törtekelő a szavak, mintha egy öregasszony énekelné adalt. Az ének csodálatos módon megnyugtattaScarlettet, úgy áramlott végig a lelkén, mint valamivarázsos gyógyír. Felszabadult a lába is, nem bék-lyózta többé a félelem; de már nem akart menekül-ni. Szíve szerint az idők végezetéig ott állt volna atündöklő tó partján, az éneklő leányt hallgatva.Ám a kép lassanként elenyészett. s az asszonymély, zavartalan álomba merült.Az elkövetkező hetek különös, derűs nyugalmadöbbenettel töltötte el Scarlettet. Soha nem hajlottrá, hogy hitelt adjon az írek babonás ostobaságá-nak, de most mégis kénytelen volt arca gondterhes,az álom bűvölt megnyugvást a lelkére. Grainne, ajavasasszony. de talán mégis inkább Cica, rátaláltazon az éjszakán és megvigasztalta őt, elcsitítottaszívében a keserűséget. A varázserejű dalra mégmindig emlékezett; ha bármi oknál fogva felhorgadtlelkében a fájdalom. önálló életre kelvén nyombancsilingelni kezdett benne. Scarlett nem értette, mi történik vele, s egy kissészorongott is emiatt, de esze ágában sem volt küz-deni a dolog ellen. Jól emlékezett, mllyen jótékonyhatással volt a súlyos sebesültekre az ópium aháború alatt. Látta azt is, micsoda kínokat éltek áta katonák, amikor elfogyott, s már nem adhattaknekik. Számára ez a dal jelentette az ópiumot, snem érdekelte a magyarázat. mint ahogy a vérébenfetrengő konföderalistát sem érdekelte. honnanszármazik a gyógyszer, amely enyhíti kínjait.Tiszta fejjel, logikusan gondolkodva járhatottügyei után. anélkül. hogy lépten-nyomon béklyóbaverték volna az emlékek. Tudta persze. milyensokat köszönhet annak az egyszerű ténynek, hogyCica soha nem járt Atlantában; így semmi nememlékeztette rá. Ám Rhett emlékével tele volt a 275 város, s ez épp elég lett volna az összeomláshoz. ABarackfa utcai ház, amelynek kicsiny udvaránmost iskolás leánykák zajonganak, a tűzoltólakta-nya, ahol Rhettet fogva tartották ajenkik, mert egyfehér nő védelmében megölt egy négert - ez éppakkor volt, amikor el akarták venni az O'HaráktólTarát. és Scarlett felajánlotta Rhettnek. hogy aszeretője lesz. ha kifizeti a háromszáz dollárosföldadót. Ó. hogy gyűlölte akkor a férfit. Forrónremélte, hogy felakasztják a jenkik - és most, ami-kor mindennél jobban szüksége volna rá. mostvalóban halott. Még arra az épületre is szeretettelnézett, ahol egykor Bell Watling és "leánykái" lak-tak - s ahonnan Rhett számtalanszor részegen.idegen asszony illatával tért haza -. hiszen akkormég legalább élt a férfi. De nem omlott össze. Bátran, egyenes derékkal.célratörően intézte üzleteit, és soha nem mulasz-totta el, hogy szélesen rámosolyogjon Atlanta egy-kori nagyasszonyaira. akik annyi keserűségetokoztak neki valaha. Magabiztossága. érett asszo-nyi szépsége. dacos mosolya, közismertjómódúsá-ga és független. szabad lelke mind-mind jókoraszálkát jelentettek a sápatag, ráncos bőrü, kiérde-mesült matriarchák szemében. Ó. nem, semmi-képpen nem adta volna meg nekik azt az örömet.hogy összetörve. magányosan, kétségbeesettenlássák őt! Mivel jól tudta. hogy Pitty nénin keresz-tül hamarosan az egész város értesül róla, hát nemmulasztott el beszámolni a gyönyörűségtől ájuldo-zó vénkisasszonynak a dublini bálokról, ahol kétidényben is ő volt a legfényesebb csillag ( mégmagát az alkirályt is elbűvölte), és Luke Fenton grófházassági ajánlatáról, amelyet ő nemes egyszerű-séggel visszautasított. Nem kis megelégedéséremár másnap látszott a társaság hölgyek arcán.hogy értesültek az eseményekről.Ami az üzleti ügyeket illeti, nem kellett hozzá túlsok idő, hogy megállapítsa: különösebb szükségnincs az ő közbeavatkozására. Most. hogy a boltotés a kocsmát eladta, a kényesebb, nagyobb figyel-met igénylő feladatok más vállát nyomják. A ház-építés pedig - ahogyan az ellenőrzésből kiderült -remekül ment, szinte magától. Ashley-nek tisztességes jövedelmet hozott a fa-telep. Scarlett legutóbbi látogatása óta tovább ja-vult a helyzete. Igazából nem sokat változott a férfi,ugyanaz a régi világból ittfelejtett úriember maradt,de a telep vezetéséhez valahogy - kínnal, keservvel- hozzáidomult. Most, hogy Harriet személyében végre ismét egykemény asszony állt mellette, akivel megbeszélhet-te döntéseit, és aki szükség esetén melléállt, Ashleyszinte kivirult. Nagy segítséget jelentett neki akeménykötésű Bill, és a szépen cseperedő Beauis, aki szerencsésen ötvözte magában a Wilkes-ekódivatú arisztokratikusságát és az új világ keménygyakorlatiasságát. Az apja szerint nagy lélek lakikbenne, ám Scarlett azt is megfigyelte. hogy azértremek kiállása sem hagyja hidegen az ifjú hölgyek szívét. Joe Colleton, az építőmester, akit Scarlett an-nakidején alig tudott rávenni hogy vállalja a mun-kát - mivel egyszer nedves fát adott el neki, nemakart az asszonnyal újabb üzletet kötni, csupán azakkor már halott Melanie kedvéért ment bele edologba -. tovább építette a kicsi, de jó minőségűházakat azon az ötven hektáron. amit Scarlett abolt és a kocsma eladásából származó pénzbőlvásárolt. A deszkákat az eredeti egyezség szerinttovábbra is Ashley-től vásárolta, nem csak állandóbevételt, de jó hírnevet is biztosítva neki. Ashleymég mindig nem tudta, hogy az egész házépítésivállalkozás annakidején csak azért indult. hogy őtmegrendeléshez juttassa, és Scarlettnek nem kispénzébe került. Ha tudta volna, megátalkodottkonokságában nyilván késedelem nélkül leállítottavolna az üzletet. Azóta persze a házak hihetetlen hasznot hoztakaz asszonynak, rég nem volt már szó arról, hogymesterségesen kellene életben tartani a vállalko-zást: Legutóbbi ittjártakor Scarlett úgy rendelke-zett, hogy a jövőben épülő házak bevételét - így azúj területre kerülő mintegy száz épületet is - azügyvédek Savannah-ba küldjék, Stephen O'Haraszabad rendelkezésére így kívánta pénzelni a feniánusokat. Most, Atlantá a érkezte után azonnalleállította a folyamatot. és saját bankszámlájárautaltatta a pénzt. Esze ágában sem volt többé akáregyetlen centtel is támogatni a gyilkosokat.Az öreg Henry Hamfftont felkérte. hogy készítsenmérleget neki. miként is áll a vagyoni helyzete. Azügyvéd jelentése több volt, mint megnyugtató, bárelőrevetítette annak veszélyét, hogy esetleg nemszórhatja számolatlanul pénzét bármire. ami csakeszébe jut. Ám vagyona még így is messzemenőentöbb volt. mint amit egy földjéről menekült birtokosvalaha is álmodhatna. Igazán nem akadt túlságosan sok rendbetennivalója, de mire mindennek utánajárt - nyugodtan,kényelmesen - elmúlt a november is. Ashley ésPittypat néni kérlelni kezdték, maradna náluk ka-rácsonyra. Eleinte hallani sem akart a dologról,mondván, hogy mégiscsak illendőbb a saját gyere-keivel tölteni a karácsonyt Tarán, de utóbb meg-változtatta véleményét. Egy borús. lehangolóanesős délutánon ráébredt, hogy még mindig jobbAtlantában maradni, ahol valóban nem tartozik acsaládhoz semmint Tarán, saját gyermekei és hú-ga társaságában kínlódni idegen kívülállóként. Ígyesett, hogy inkább a városban maradt az ünnepek-re, s ott várta be az új évet is.Januárban lelkesen készült a karneválra és abálra, ám az ünnep többszörösen is csalódást je-lentett számára. Egyrészt hiába növekedett és erő-södött Atlanta, nyomába sem érhetett Dublinnak,így fényesnek szánt rendezvényei is csak szánal-mas kísérletnek hatottak Scarlett szemében. aho-gyan Luke Fenton előre megjósolta. Másrészt, ésez talán mégjobban fájt az asszonynak, egyáltalánnem lelte örömét a bálban, hiába igyekezett olykétségbeesetten. Minden egyes szakállas álarcotviselő, kalóz-forma férfiben Rhettet kereste. háthacsoda történik, és felbukkan váratlanul, mikéntévekkel korábban, amikor még a férje volt. De nemjött, nem jöhetett, hiszen a holtak nem kapnakszabadságot egyetlen földi karneválra sem.Korán odahagyta hát a mulatságot. és szobájamagányába menekült. Ledobálta magáról pompásjelmezét, és sírva hevert végig az ágyon. Remélte,ó, mennyire remélte, hogy ismét eljön az a titokza-tos lány, és meggyógyítja őt különös énekével. Ámezúttal hiába várta. A végsőkig kimerülve. sápad-tan, táskásra sírt szemmel aludt el, valamikorhajnaltájban. Másnap táviratozott Tarára, Will Benteennek.Két nappal később összepakolta minden holmijátlevett némi pénzt a bankszámlájáról, s elbúcsúzottvendéglátóitól. Ashley és Pitty néni persze nemértették, mi ütött belé, de hiába marasztalták.ezúttal hajthatatlan volt. 12. Hiába itta Grainne főzeteit nap mint nap. Darasokáig betegeskedett. A javasasszony három napiga kandalló előtt fektette, figyelmeztetve a férfiakat,hogy állandóan rakjanak fát a tűzre. míg ő magaidőről-időre szárított növényei közül vetett a lángokközé, hogy gőzeik "tisztítsák meg a gyermek tüde- jét". A negyedik napon a kislány jelentősen jobbanlett. magas láza alábbhagyott, a teákon kívül némihúslevest is elfogadott már. Makacsul ragaszko-dott hozzá, hogy felmehessen a szobájába.A javasasszony ellenezte ugyan az ötletet, de agyermeket nem lehetett eltántorítani elképzelésé-től. Felköltöztették hát a kertre néző, emeleti szo- bába. A felső hálószobákat a kandalló jókora kéményeköré építették, így a felszálló meleg azokat is fűtöt-te. Dara szobájába még egy vén parázstartó edénytis felcipeltek, amit Keenan a padlásról kerített elő,s Liam állandóan hordta bele az izzó fahasábokat,nehogy kihűljön a gyermek szobája.Heteket töltött itt el Dara anélkül. hogy akáregyszer is kimehetett volna. Amikor Grainne márengedélyezte, takarókba bugyolálva kiült az ablakelé, és a kertet leste. Valami különös, számárateljesen érthetetlen módon önnön belső világa je-lent meg az alvó meséket álmodó ódon parkban.Értette legapróbb sóhajait, meglátta legkisebb vál-tozásait, ismerte lakóit. Ha kívánta, benépesíthetteképzelete teremtményeivel, a mesék alakjaival.akikről nap mint nap hallhatott a két öregtől, ésolykor Liamtól is. A legjobban természetesen Keenan tudott regél-ni. Mélyen zengő hangja magával ragadó átérzésselfestette le a régmúlt eseményeit. s ha mindehhezmég hárfáját is elővette. bizony könnyedén elrepí-tette hallgatóját abba a másik. varázslatos világba,ahol tündérek és legyőzhetetlen hősök, druidák ésgonosz mágusok. sárkányok és szörnyek oly meg-ejtő természetességgel bukkantak elő minden bo-kor mögül. Valahányszor bevégezte történetét a vén dalnok,Dara mindig úgy érezte, mintha álomból ébredne.Nem csak egyszerűen meghallgatta. látta, mi több,megélte Keenan meséit. Ennek ellenére a kislány legjobban mégis aztszerette, ha Liam mesél neki. A fiú persze messzenem volt ilyen tehetséges, de igyekezett ellesni.hogyan csinálja a mester, s tőle telhetően megpró-bált a nyomdokaiba lépni. Mint az már lassan egyéve kiderült, sajnos botfülű volt, így a hárfa keze-lését elsajátítani reménye sem lehetett, hiába bí-zott kezdetben Keenan abban. hogy tanítványáváfogadhatja az ifjút. így hát zenei kíséret nélkül. csupán rekedteshangjára hagyatkozva adta elő történeteit. amiketpersze szinte kivétel nélkül az öreg óriástól hallottmaga is. Mielőtt felment volna a kislányhoz. min-den alkalommal megkérdezte a bárdothogy az előadott mesét. amit előadni kívánt, hallotta-e márDara, s ha nem, nem akarja-e az elregélés jogátKeenan magának fenntartani. Az első legendát a gyermek betegségének negye-dik napján mondta el a fiú. azon az estén, amikorDara visszaköltözött a szobájába. Azelőtt soha nempróbálkozott ilyesmivel. A kislány oly keveset hal-lotta beszélni, hogy eleinte azt gondolta, talán ha-ragszik valamiért. Utóbb aztán megszokta, hogyLiam ennyire kevésszavú, s már nem aggodalmas-kodott emiatt. - No, hogy vagy? - kérdezte a fiú ama nevezetesalkalommal, miután gondosan becsukta maga 281 után az ajtót, nehogy kiszökjön a meleg a szobából.- Nem zavarlak? - Persze, hogy nem - mondta Dara mosolyogva. - Már jobb, azt hiszem. Legalábbis... nem olyanrossz, mint eddig. Liam bólintott. Leült az ablak elé a székre, éshátrasimította arcába hulló tincseit. - Az a szarvas, amiről beszéltél... tudod, a fehér - kezdte lassan. - No, hát én is tudok egy történetet,ami ilyesmiről szól. Dara felült az ágyban. Szeme csillogni kezdett,mint mindig. ha "meseszagot" érzett. - Igen? - kérdezte mohón. - És elmondod?Hangjában annyi aggódó reménykedés sűrűsö-dött, hogy a fiú felnevetett. - Hát hogyne - biccentett. - Különben nem hoz-tam volna szóba. Hiszen amúgy sem engednél el,míg el nem mondom! - Az biztos - bólogatott a kislány elszántan. - Tudod, ez az egyik kedvenc történetem - váltotta fiú hangja merengővé. - Az egyik legnagyobb írhős, Finn történetei közül való. Finnről azt beszé-lik, félig-meddig tündéri származású volt. Úgymondják, Krisztus Urunk után három évszázaddalélt. Akkor uralkodott Cormack király. Cormac.kneknagyon sok híres vitéze volt, számos hősi tettüketőrzik a dalok. Conan. Goll: Diarmud, Gena. - A fiúigaz tisztelettel sorolta e neveket. Látszott, hogynagyon nagyra tartja őket, örömmel venné, havalamilyen csoda folytán nyomdokaikba léphetne.Éles vonású, már-már vad arcával, sötéten fénylőszemével, arcába hulló hajával. fehéren világló seb-helyével, karcsú. de izmos termetével olyan voltmaga is, akár egy ifjú harcos-növendék. - Finnapja. Cumal csatába ment egy ízben, s feleségeéppen akkor adott életet gyermekének, amikor azapa kilehelte lelkét a csatamezőn. Édesanyja féltet-te az ellenségtől, ezért egy kunyhóban rejtette el,ahol két öregasszony nevelte fel. - Liam rövidkehatásszünetet tartott. - ők nevezték el Finn-nek,ami annyit tesz, Szőkehajú. Később egy Finegasnevezetű druida oktatta őt, aki egy gyönyörű tópartján lakott. - Mint mi, ugye Liam, mint mi!? - kottyanbottközbe a kislány lelkesen. - Szakasztott úgy, mint mi - bólintott Liam jelen-tőségteljesen. No, tehát, Finnről szól ez a történet.Jobban mondva Finn gyermekének, Oisinnek szű-letéséről. - Elhallgatott, kibámult az ablakon.A tél mit sem engedett szorításából. A kert to-vábbra is súlyos, fehér lepel alatt aludta hosszúálmát, az erdő felett ónszín fellegek torlódtak fenye-getőn. kioltva a csillagokat. Csend ült a szigeten,semmi sem mozdult. - Finn igen sokat járt vadászni. szerette űzni avadat nagyon - csendült fel ismét a fiú rekedteshangja. A lámpás fénye különös árnyakat idézettarcára, ahogy visszafordult az ablaktól. - Egy alka-lommal. vadászatról hazatérőben egy szarvasüszőugrott át előttük az úton. - Fehér volt, Liam? Ugye fehér volt?A fiú elgondolkodott a fontos kérdésen. Aztánvállat vont. - Hát - kezdte óvatosan -. ezt bizony nem emli-tik... de lehet... - Fehér volt - zárta le a kérdést nagy komolyan agyermek. - No, tehát. Finn és társai. meg a kopók, a fehérszarvasüsző nyomába eredtek - folytatta engedel-mesen Liam. - Csakhamar minden vadász lema-radt, csupán Finn és két kedves, vörös fülű, fehérkutyája tartották az iramot. Megjegyzem - hajoltelőre, hogy szavai fontosságát jelezze - az a hírjárta. hogy nem is igazi kutyák voltak azok, hanemelvarázsolt gyermekek. Finn rokonai! Finnt sohanem látták sírni, csak egyetlen egyszer. amikor akét vörösfülű elpusztult. - Ismét hátradőlt, vissza-térvén a fő vonalhoz. - Egy idő után a szarvasüsző... a fehér szarvasüsző - helyesbített Liam, látva a gyermek összevontszemöldökét - nem bírta tovább a kíméletlen roha-nást, és egy tisztáson lefeküdt. 282 283 - Jaj, de ugye nem bántották a vadászok!? Az a... Finn? - Finn maga is kiért a tisztásra, és látta, hogykutyái a szarvas körül játszanak, és a pofájátnyalogatják Finn megparancsolta, hogy senki nebántsa az állatot, s hazavezette az otthonába. Éj-szaka pedig, láss csodát - Liam újfent előrehajolt.Dara izgatottan gyűrögette takarója sarkát - azüsző. gyönyörű leánnyá változott. Elmondta, hogyegy gonosz varázsló tette őt csúffá, mert nem akarta felesége lenni. Finn védelmét kérte, a harcospedig befogadta. Annyira megszerette a leányt,hogy ő lett az első felesége... - De ugye, nincs még vége, Liam? - kérdezte Darabizakodva. A fiú mosolyogva ingatta fejét. A mosoly feledtet-te, s eltűntette a sebhelyet, ettől mindig szelídebblett az arca. - Hónapokig nagyon boldogan éltek - szőtte to-vább a történet fonalát a fiú. - Nem sejtették, hogyvalaki lesi őket! Egy napon azután Finn csatábament. Hét napot volt távol. a nyolcadikon győzedel-mesen hazatért - de nem lelte otthon gyönyörűhitvesét! A kislány izgalmában még feljebb tornázta magátaz ágyban. Észre sem vette, hogy takarói egyrészea földre hullott. Liam felállt, összeszedte ezt, ésbetakargatta a gyermeket. Csak azután fogott be-szédbe, hiába kérlelte közben a kislány, hogy foly-tassa inkább, ne vele szöszmötöljön. - Finn megtudta - szólott Liam, miután visszate-lepedett helyére, az ablak mellé - hogy távollétealatt egy gonosz varázsló felvette az ő alakját ésimígyen kijátszva az őrséget. bejutott a várba! Fe-lesége persze örömmel futott elébe, hiszen azt hitte,férje tért meg a csatából. Ekkor a varázsló rásuhin-tott egy aranyvesszővel, s a leány ismét szarvassáváltozott. A vadászebek rátámadtak, ő pedig elme- nekült. - Jaj, hát hogy lehettek olyan buták az őrök, hogyhagyták elfutni!? - Bizony, hagyták - bólintott a fiú keserűen. -Finn kerek hét esztendeig kereste mindenütt, desehol nem lelte meg. Csak azt a két vörös fülű.fehér kutyát vitte magával, amelyek legelőször isfelismerték az elvarázsolt leányt. - És tényleg soha nem találta meg? Ez egy ilyenszomorú mese? - kérdezte Dara elszontyolodva. - A leányra soha nem bukkant rá - sóhajtottLiam. - Egy ízben azonban, midőn a két fehér kopóelőrefutott, irgalmatlan morgásra, dühödt csaho-lásra lett figyelmes a derék Finn. Odavágtatott,ahonnan a hangokat hallotta, s látta ám, hogy kétvörös fülü kutyája kíméletlen csatát vív egy falkavad kopóval. Egy fához meztelen kisfiú volt kötve,azt védték elszántan. - Olyan erősek voltak a vörösfülűek, hogy elbír-tak egy egész falka másikkal? - ámult a kislány. -Csudajó kutyák lehettek! - Azok voltak bizony. Amíg gazdájuk meg nemérkezett, feltartották a vad kopókat. Finn azutánszétkergette őket, és kiszabadította a kisfiút. Azelmondta neki, hogy mindeddig egy szarvasüszőnevelte... - A fehér, ugye!? - ... egy fehér szarvasüsző nevelte, ám egyszeridegen férfi érkezett. aki megbabonázta a szarvastés elhurcolta magával, őt magát pedig a fáhozkötözte. Finn felismerte a gyermekben saját fiát, ésOisinnek, Kis Szarvasnak nevezte el. - De jó - derült fel a kislány. - Én is sokkal jobbanszeretnék szarvas lenni, mint tölgyfa. Tudod, aDara azt jelenti... Grainne mondta. De szerintembutaság egy kislányt tölgyfának hívni. Most megmár mindegy, hiszen mind így hívtok. A MamaCicának hívott... mit gondolsz, meggyógyult már?Szeretném, ha egyszer meghívnánk ide... És aztánmi történt? - Midőn Oisin felnőtt - mondta Liam, aki úgydöntött, inkább figyelmen kívül hagyja Dara ma-máját - igen hírneves harcos és dalnok lett. Sokkülönös kaland esett meg vele, még Tündérország- 284 ban is járt. Senki sem tudta elpusztítani. a druidákmegjósolták, hogy addig fog élni, amíg az írekkeresztény hitre nem térnek. Úgy beszélik. magá-val Szent Patrik püspökkel is találkozott. Ekkormár többszáz év állt a háta mögött. Mesélik. ő magamondta el az íródeákoknak Finn és harcosai törté-netét. így maradhatott fenn híres kalandjaik emlé-ke: - A fiú felemelkedett székéből. - Majd mesélekmég róluk, de már későre jár... ideje aludnod. - - De én még nem vagyok álmos! - tiltakozott agyermek. - Mostanában állandóan csak alszom! - így van rendjén - vélte a fiú. - Kicsi vagy ésbeteg. Szerinted mit kellene csinálnod? - Azt nem tudom. de nem szeretek folyton aludni.Olyan unalmas. - No, mindenesetre én már elfáradtam. Jó éjsza-kát - vágta el a további vitát Liam, és kiment aszobából. Dara aznap éjjel megint a fehér szarvasüszőről ésa fehér ruhás lányról álmodott, de hogy mit; aztreggelre kelve elfeledte. Karácsonyra már teljesen felépült, mi több, jó-szerivel már nem is emlékezett a betegség gyötrel-meire. Grainne lassan engedte csak vissza az életmindennapi folyamába, nehogy hirtelen megeről-tesse magát, és visszaessen. Erősítő leveseket ésteákat itatott vele, míg a kislány meg nem maka-csolta magát. és ki nem jelentette, hogy elege volt. - Nem iszom több ilyen szörnyűséget! Húst sze-retnék enni, rengeteg sült húst! - közölte elszántan.Nem ellenkeztek vele. Kezdetben csak a kertben tehetett rövid sétákatLiammel, később már az erdőbe is bemerészked-tek, december elején pedig már a tó jegére is elka-landoztak. Felülmúlhatatlan élményt jelentett agyermeknek, hogy elgyalogolhatnak ajégbezárt to-ronyig a déli parton, körbesétálhatják, megérinthe-tik évszázadoktól szürke falait, felóvakodhatnakcsorba lépcsőin a rozsdás vaskapuig.A csonka híd alatt, a jég foglyaként megpillantot-ták a vén tutajt, amit Keenan hozott vissza még anyáron, Liam pedig a fürge sajkán eljött az öregért,hogy hazavigye a szigetre. Ha felkapaszkodtak acsonkra. a csuszós kőlépcsőkön egyenesen a ha-talmas, rozsdamarta vaskapuig lopakodhattak.amely megingathatatlanul őrizte az építmény bejá-ratát századok hosszú során át. Kulcslyuk nemlátszott rajta, belülről zárhatták be valaha, nagyonrégen, feltörni pedig nem sikerült senkinek. Meg-lehet, nem is próbálták soha. Kívülről úgy látszott,mintha avatatlan kezek nem érintették volna abüszke tornyot, mióta utolsó lakója is kihalt. Csu-pán az idő pusztításának nyomait viselte magán.fenséges beletörődéssel. - Azt beszélik - suttogta Liam rekedten - hogy atorony utolsó ura még mindig odabenn van! Vén-ségesen vén már, csak ül, ül a trónszékben, de havalaki betévedne hozzá, annak kiszívná életerejét,és megifjodna újra. Csak ül tehát odafent. és vár.De régóta nem merészkedett már fel senki. - Nem csodálom - mondta Dara, átvéve a fiúsuttogását - hiszen ezt a böhöm nagy ajtót senkisem tudja kinyitni! Miért nem nyitja ki, ha annyiravárja a látogatókat? Liam egy pillanatra meghökkent a kislány ész-szerű meglátásán. Felpillantott a vízköpő ször-nyekre, mintha azt várná, hogy ők majd kisegítik. - Nyilván elvesztette a kulcsot - vágta ki végül. -Vagy, amilyen vén már, egyszerűen elfelejtette,hogy hová tette. - Hmm - bólintott Dara komoly képpel - az lehet,látod. Na, menjünk, mert kezdek fázni, és hosszúmég az út hazáig. A következő alkalommal már a Cathafn-várhozakart fellátogatni, de kívánsága egyhangú felhör-dülést eredményezett. Szó sem lehet róla, majdtavasszal - jelentette ki egy emberként Grainne.Keenan és Liam. Dara meg sem próbált ilyen egy-séges ellenállással szembefordulni, inkább lemon-dott tervéről. A rohamosan közeledő karácsonyrohamos közeledte segített feledtetni vele a kudar- cot. Már hetekkel előbb megtervezte, hogyan fogjaelrendezni a magyalfaágakat, s melyik ablakbarakja a gyertyát, hogy a Kisjézus biztosan meglás-sa. Karácsony estéje előtt órákat töltött az ablakokés a kandallópárkány feldíszítésével, s amikor Ke-enan figyelmeztette, hogy hamarosan itt az idő,felszaladt a .szobájába. meleg takaróba burkoló-zott, s kitárta az ablakot, hogy meghallja a télicsöndben völgyeket átszelő haran szó foszlányait.Amint a dermedt sötétségben felhangzott a távo-li. könnyen szertefoszló hang, leszaladt a lépcsőn,kettesével véve a lépcsőfokokat, s a kandallóhoz futott. - úrangyalára harangoznak! - kiáltotta, miköz-ben lángralobbantotta a gondosan előkészített kóc-fonatot. s meggyújtotta vele az ablakba helyezettpiros gyertyát, ahogyan tette azt annakelőtte is. aNagy Házban, ősi ír hagyomány szerint.Azután az ünnepi asztal köré gyűltek, ahol Kee-nan magasztos hangú imát mondott írországért, sa szigeti ház lakóiért. Vacsora után pedig előkerülta hárfa, s az öreg bárd szomorú-szép dalokkaldicsérte az ünnepet. Dara nehezményezte. hogy nem állítanak kará-csonyfát, ahogyan anyja tette, de az öregek hajlít-hatatlanok voltak. Átkozott angol szokás - dühön-gött Keenan - nincs helye ebben a házban!A gyermek úgy döntött, akkor a kertben fog fátdíszíteni, mégpedig úgy, hogy abban az öregek setaláljanak kivetnivalót. Kiválasztott egy erős ágú.nem túl magas fenyőt, s teleaggatta mindenfélefinomsággal - a madarak és mókusok számára. Azalsó gallyakra pedig répákat kötözött, hogy a nyu-lak se maradjanak éhen. A vén dalnok ennek láttán annyira elérzéke-nyült, hogy még zsörtölődni is elfelejtett az elher-dált élelem miatt. Az újév elmúltával lassan fogyott a tél, az ódon házlakóit fáradttá, ingerlékennyé tette a hiábavalótavaszvárás. Január közepén elolvadt a hó, hideg,visszataszító latyakká változott, odalett a táj vará-zsos, törékeny szépsége. Vigasztalan, sűrű, szürkeköd ült a sziget felett, ónos eső szitált. A tó jegekásává puhult, majd eltűnt az is. Az ólomszínűvíztükör felett ködfoltok kóboroltak. Úgy látszott,hideg nyálkába fullad a világ, és soha többé nemjön el a tavasz. Ám elmúlt egyszer ez is. Mégiscsak eljött a vár-va-várt, tisztító erejű szél, és szétszórta. messzireűzte a nyirkos köd alattomos csapatait, felszárítot-ta a földet, eltakarította a fellegeket. Újjávarázsoltaa télbe öregedett világot. Felragyogott a nap. s bár meleget még alig adott,máris felderítette az elfásult lelkeket. Madarak ön-feledt dala. türelmetlenül készülődő rügyek óvatoszöldje, bokrok alatt ébredező korai virágok halo-vány illata hirdette fennen: érkezik a tavasz!Keenan és Liam elszánt lelkesedéssel vetettékbele magukat a tavaszi munkálatokba. Felmértékés kijavították a szokatlanul kemény tél okoztakárokat. kitakarították a kertet, a teraszt és afásszínt, miközben Dara és Grainne a ház felfrissí-tésén fáradoztak. Ree a póni bódult örömmel trappolt köröttükfel-alá, nagyokat nyerítve elégedettségében. Aligvolt lehetősége az elmúlt hónapokban, hogy igazánjólesően megmozgathassa álldogálástól elgémbere-dett lábait. Dara boldog volt megint. A hosszú, latyakos,hideg-nyirkos időszak teljesen aláásta lelki egyen-súlyát, tőle merőben szokatlan módon nyafogós.nyűgös lett, s elővette a honvágy. Unatkozott, nemkötötték már le a mesék. a hárfa, avagy a cailleachbölcselmei. Liam egy darabig próbálkozott vele,hogy jobb kedvre derítse. de miután Dara továbbrais kiállhatatlan maradt, hát felhagyott vele. s egy-szerűen nem foglalkozott a kislánnyal. Majd túle-sik rajta, gondolta magában. Az ettől per-sze csak még nyűgösebb lett. De a fiúnak igaza lett; túlesett rajta. S minélharsogóbban tombolt a tavasz a kislány annálJobban virult. Újra elindulhattak hosszú sétáikranézhették, miként bontja szirmait a rengeteg virágés hogyan bomlanak sorra az üdezöld levelek. Meg-vizsgálhatták mennyit nőttek a repedések az öregkőlapokon, állnak-e még a dülöngélőkőkeresztek,s megvan-e még Moll Roe O'Cathain véletlenülelőkerült síremléke a parti tölgyben.De a tavasz igazi nagy eseménye Liam bejelenté-se volt. Egy reggel ünnepélyes képpel elószólította Da-rát, mondván, hogy szeretne ajándékozni neki va-lamit. Amint a kislány előkerült, a fiú kurta moz-dulattal a kezébe nyomott egy kicsiny íjat, és azt mondta: - Ezt neked csináltam. Majd lövünk együtt. jó? -A gyermek szó nélkül a nyakába ugrott.Liamnek volt egy erős, gyönyörű vonalú íja, gon-dos. hozzáértő kéz munkája. Az egyetlen dolog.amit apjától örökölt. Hogy a családba miként ke-rült, azt a fiú nem tudta, ám Keenan úgy gyanítot-ta, angol munka lehet. Azonban óvakodott ennekhangot adni, látván, Liarri mily büszke a fegyverre.és mennyire szereti. Dara már nem sokkal érkezésük után szemetvetett az íjra. de a fiú mogorván elhessegette, akár-hogy hízelgett is. Férfiaknak való ez, nem kicsiny lánygyermekek-nek! - mondta: - Fel sem bírnád emelni. nem hogymegfeszíteni. s most saját íjat készített neki! Darát majdszétvetette a büszkeség és az öröm.Az első leckékre a ház mögött került sor, ahol isa tél folyamán erősen megfogyatkozott szénabog-lyát szemelték ki célnak. Liam a hosszú, hidestéken rengeteg nyílvesszőt faragott. a kislánynaknem tűnt fel, hogy akadnak köztük rövidebb, vé-konyabb darabok is. Ezek az ő íja számára készül-tek. A kicsiny fegyver persze messze nem volt olyanprecíz munka, mint nagyobb testvére, de Liamigyekezett híven lemásolni. A javasasszonyt meg-kérte, írna le neki valamiféle, eredményességethozó varázslatot, s amikor megkapta, mívesen be-faragta azt Dara íjának fájába. - A legfontosabb - magyarázta, ahogy felálltak aboglyával szemben, amelyen egy "angolok" feliratútábla lógott - a helyes tartás. Először is, kicsitterpeszd a lábad, állj oldalt a célnak. így. Nézd -mutatta - bal kézzel fogod meg itt, a markolatnál.Ha balkezes lennél. jobbal kellene tartanod.Nyújtsd ki a bal kezedet, benne az íjal, így, ahogyén. Azután akaszd be a jobb kezed három ujját ahúrra, ide: Úgy! Liam minden mondatnál mutatta. mire gondol.és kiigazította a kislányt, ha valamit nem jól csi-nált. Dara igyekezetében még a nyelve hegyét iskidugta annyira szeretett volna megfelelni a fiúelvárásainak. - Jó - dicsérte a fiú. - Most húzd magad felé ahúrt. szépen, egyenletesen. De a bal kezeddeltartsd meg az íjat - nevetett fel - azt ne húzdmagadhoz! Úgy, most jó. A kislány roppantul igyekezett, de kezdetbenszámos nehézség adódott. Miután sikerült végre azidegre illesztenie a vesszőt, s Liam útmutatásaszerint felajzania az ijat, szembekerült a kioldásproblémájával. Eleinte nem merte elengedni avesszőt. utóbb aztán markolatot, ideget, vesszőt,mindent elengedett egyszerre, hogy a fegyver na-gyot pendülve hullott a földre. Feje búbjáig vörösö-dött szégyenében. de Liam ezúttal nem nevetett, snem is rótta meg. Elmagyarázott mindent előlről,többször be is mutatta, hogyan kellene csinálni.Mire a nap lebukott a fák mögött. Dara márkönnyedén útjára tudta küldeni a karcsú vessző-ket, noha a szénaboglyára még nemigen jelentettveszélyt. Attól kezdve minden nap gyakoroltak,később a kislány már egyedül is kiment, ha Liamesetleg nem ért rá. vagy éppen a faluba ment 290 291 valamiért. Ezekre az utakra nem kísérhette el agyermek, de a Cathafn kastély meglátogatását nemfelejtette el. ígéretéhez híven Liam egy kellemesnekígérkező napon felajánlotta, hogy felkíséri Darát aromokhoz. A kislány nagy lelkesedéssel látott hozzá a ké-szülődéshez. Kis zsákjába élelmet, vizet pakolt,elhelyezte mellette nyílvesszőit úgy. hogy tollasvégük a válla felett kandikáljon ki. amikor hátáraveti az iszákot. íját leeresztve gyolcsba tekerte. s azsák mellé erősítette. - Ugye, Liam, most már pont úgy nézek ki, mintegy portyázó ír harcos? - kérdezte, amint büszkénvégigparádézott barátja előtt a teraszon.A fiu mosolyogva biztosította róla, hogy már csakméreteiben különbözik a hírneves Finntől, azutánelindultak. Liam is becsomagolta íját. oldalára tőrtszíjazott - finom mívű, igen régi, ám gondosankezelt. s így borotvaéles fegyver volt, az öreg bárdajándéka. Ha valaki. hát a fiú valóban akkéntfestett. mintha éppen most lépett volna elő vala-mely ősi ír legendából. A rejtett kikötőből eloldozták a csónakot, a partifák alatt megkerülték a szigetet, azután a komor,tó fölé ívelő szirt felé vették útjukat. A szirttetőnúgy rajzolódtak ki a vár körvonalai. akárha egyet-len. fekete márványtömbből faragták volna ki. Akristálytiszta tó felszínén ragyogva tükröződött azégbolt. a szikla baljós árnyéka úgy hatott e képben,mintha valami gigászi szörnyeteg kiharapott volnabelőle egy jókora darabot. A kislány a gyönyörűségtől s a szorongástól bor-zongva leste. amint a fürge sajka besiklik az ár-nyékba - orra mintha fekete tintát hasítana - s ahatalmas szirt hidegen föléjük borul.Mintha egy másik világba csöppentek volna. Mö-göttük fényesen sütött a nap, türkiz fényben csil-lámlott a tó. Közepén, miként valami roppant sma-ragd, ott ragyogott a sziget. Ám előttük az árnyakhűvös, fenyegető birodalma húzódott, fekete, rez-zenetlen vizével. csipkés. sötét szikláival, a felma-gasló szirt nyomasztó csöndjével. Mindez egyszerrevolt fenségesen szép, és lelket borzongatón félelme-tes. Még Liam is fellélegzett, amikor végre kikötöt-tek egy aprócska öbölben. a szirt és a lankás parttalálkozásánál. Keskeny, vadjuhoknak való ösvény indult innenfelfelé. a vár irányába. Nem sokáig követhettékkanyargását. hamarosan elveszett a sziklák. és arepedésekbe kapaszkodó sünzanót között. - Itt kell felmászni? - fintorgott Dara gyanakvón.Liam bólintott. - Ebben biztos vagy? - kérdezte akislány. - Gondolod, hogy a klánvezér meg a har-cosai minden egyes alkalommal kockáztatták.hogy kitörjék a nyakukat? Meg Moll Roe is. amikora szigetre járt? Kell lennie más útnak is.Liam felpillantott a szirtre. Innen. a tövéből néz-ve még fenyegetőbbnek tűnt. - No, azért azt ne felejtsd el, hogy egynéhány évelrobogott itt azóta! - fordult a gyermek felé vigyo-rogva. - Ez az ösvény akár kényelmes út is lehetettakkoriban. Meg aztán - tette hozzá rövid szünetután - a tóparti járatok közül én csak ezt ismerem.De ettől még lehetett akárhány! Persze, van egy útarra - mutatott észak felé -. amin kényelmesen fellehet jutni, régebben még kocsik isjárhattak rajta.De az eléggé messze van innen, nemigen érdemesodáig kerülni. Jó lesz ez: meglátod - bökött asziklaösvény felé -. magam is többször megjártam már! Dara vállat vont. Annyira azért nem tartott acsapástól, hogy megkerülje az egész szirtet egyállítólagos jobb útért. Liam partra vontatta a csónakot egy bokor rejte-kében. megigazította magán a felszerelést, és aszirttető felé intett. - No, induljunk - mondta, azzal nekivágott acsapásnak. Útjuk eleinte nem volt nehéz. Az ösvény jól kö-vethetően kerülgette a sziklákat, csak a kőgörge-tegre, meg a nagyobb repedésekre kellett ügyelni-ük. amit gyakran elfedett előlük a gyér növényzet. 293 Magasabbra érve azonban egyre nehezebben tud-ták eldönteni, melyik az eredeti ösvény, s mi bizo-nyul később zsákutcává váló vízmosásnak. Több-ször megálltak pihenni, s bár csak odafent akartákelőször elővenni kulacsaikat, vizük egyharmadamégis elfogyott, mire felértek. Nem messze tőlük,alacsony falmaradvány kúszott végig a szirt gerin-cen, helyenként apró, romos tornyok szakítottákmeg vonalát. Távolabb is láthattak hasonló marad-ványokat, mindet alaposan kikezdték már a kímé-letlen századok. Dara egy idő után már nem mert lenézni, mert aháta mögött egyre növekvő mélység bizony elszédí-tette. Lábaira, s az előtte futó csapásra összponto-sította hát minden figyelmét így alaposan meg islepődött, amikor barátja bejelentette: még néhánylépés, és megérkeznek. A Cathaín vár egy jobbára beomlott oldalkapu-jánál kapaszkodtak fel a tetőre. Liam átbújt aroskatag ív alatt, s intett a gyermeknek, hogykövesse. A külső udvar gyommal felvert kövezeténtalálták magukat. A tó felé egy nem túl magas mellvéd zárta el akilátást, a belső oldalon itt-ott beomlott, foghíjasfal emelkedett. Négy sarkán tömzsi, fogazott bás-tyák terpeszkedtek, közrefogva a robusztus, jóvalöregebbnek látszó öregtornyot. Nagyjából-egészé-ből ennyi volt az egész erőd, bár a belső fal mögöttmég megbújhattak kisebb épületek - Liam állításaszerint ez valóban így is volt. - Gyere - hívta Darát a fiú - ott, arra a támpillérrefel lehet kapaszkodni, onnan ráláthatunk a tóra.Azután sokáig nem szólt egyikük sem. A támpil-léren állva, könyökükkel a mellvédre támaszkodva;némán gyönyörködtek az elébük táruló látyány- ban. A mellvéd közvetlenül a sziklaszirt pereménépült, kívül-belül masszív pillérekkel megerősítve.Alatta ásított a kábító mélység, egészen a tó feketefelszínéig, ahol játékszernek rémlettek a jókorasziklazátonyok. Jól láthatták a szigetet is - a meleg 294 levegő, s a szél játékától remegni látszott. Sma-rag zöld ékkő a kékezüst tálcán.Távolabb, a tó másik végében, ha nagyon figyel-tek, felfedezhették a vizben álló, csonka hidú tor-nyot is. Felette harsányzöld domboldal emelkedett,csakúgy mint körös-körül mindenüttHa tmentek a mellvéd másik oldalára, ahonnanelláthattak észak-nyugatra is, feltárult előttük ateljes Tóvidék tavaszi pompája. Hordalékdombok -drumlinok - buckái sorjáztak zölden egymás nyo-mában, köztük kisebb-nagyobb tavak acélos kékjecsillant, egészen a látóhatárig. A messzeségbentanyák, aprócska falvak bújtak meg, fehéren világ-ló szirtek emelték magasra kopasz fejüket. a kövesdombok között itt-ott ösvények szaladtak. A tanyákközelében aprócska pontok mozogtak a lankákoldalában - kecskék keresgéltek a hanga között.Némely dombtetőn elmosódott, mégis büszke szi-luetteket pillanthattak meg - a szomszédos várakromjait. Az egész táj oly végtelen békét és nyugalmatárasztott, hogy tán estig is elbámulták volna, haDara füle nem fájdul meg az erős szélben. Lekászá-lódtak hát a támpillérről. s Liam vezetésével egybeomlott falszakaszon át beléptek a belső udvarba.A gondosan rakott kövezetet itt is feltörte már agyom, a szélvédett helyeken borostyán kapaszko-dott a falakra. Körben kisebb épületek vetettékhátukat a belső védműnek, teteje, ajtaja egyneksem volt már. Ki tudja, mi célt szolgálhattak egykor - immár csupán keserű mementói az elmúlt korok-nak, tán kísértetek lakhelyei.Dara komor arccal nézett körül. Nyomasztotta ezaz üres csönd, amit csupán a szél állandó zúgása,és az öregtorony körül kerengő varjak kiáltása törtmeg. Itt valaha emberek éltek, nem is kevesen. Egyegész klán lakott e falak között. Jöttek-mentek,harcoltak, szerettek... és most? Meglehet, kóborlólélek mindahány. A gyermek kínzó - hiszen kielégíthetetlen - vá-gyat érzett, hogy valami varázslat segítségével 295 visszarepüljön az időben, s mindenki számára lát-hatatlanul meglesse, miként folyt az élet itt akkor,amikor virágkorát élte e vár. Láthatná a legendákharcosait, a nagytudású druidákat, a híres szép-asszonyokat, esetleg még tündérrel is találkoz- hatna. Talán Moll Roe-val is összehozná a sors, bárabban nem volt egészen bizonyos, hogy ezt szeret-né-e. A fehér ruhás lány őbenne lakozott, s ez ígyvolt jó. Ki tudja, mi történne, ha egyszerre csakszembetalálkozna vele? Liam szavai riasztották fel merengéséből. - Az öregtoronyba még nem sikerült bejutnom -mondta a fiú. - Túl masszív volt az ajtaja, de mostújra megpróbálhatjuk, hátha a télen engedett va-lamelyest. - Jó - bólintott óvatosan a kislány. - Ebben nemlakik semmiféle szörnyűség? - Minden öreg várban laknak kísértetek - vontvállat a fiú. - Nyilván ebben is. Dehát a portyázóknem félnek az ilyesmitől. - Nagyon igyekezett, hogyhangja eléggé meggyőzően csengett. - Hát... - pillantott bizonytalanul az épületreDara - ...menjünk. - Nagyon bízott benne, hogy akaput ezúttal sem sikerül kinyitni. Ha megannyihódítónak ellenállt már, miért pont nekik sikerülnefeltörni? Bizodalma erősen megcsappant, amint megláttaa bejáratot. A kapu ugyan valóban nagyon erős,vaslemezekkel borított alkotmány volt, roppant sa-rokvasakkal ellátva, ám szilárdságátjócskán meg-viselte valami., Az egész alkotmány kissé befelé dőlt,az ajtókeret fedőköve két darabban hevert a földön,helyén a falban jókora nyílás tátongott. Az innenleomlott kövek a zárókő maradványait borították.A romhalmaz közepén egy hatalmas, szétzúzódottvizköpő szörny feküdt. - Nocsak - mormolta Liam, miközben a látványttanulmányozta. - Onnan föntről - mutatott a ma-gasba rövid vizsgálódás után - zuhant le ez avizköpő. Itt, az ajtókerek fedőköve felett lehetettvalami, keresztben kiálló faragvány - tán vízlecsor-gató volt az is, vagy az ördög tudja... - Keresgélt egydarabig a halomban, aztán vállat vont. - No, mind-egy, mindenesetre a vízköpő ráesett, és kifordítottaa helyéből. Felette belukadt a fal, s az ütést afedőkő sem bírta. Íme. - És ez tényleg így történt? - álmélkodott a gyer- mek. - Hát mit tudom én? A fene se látta. - vigyorgotta fiú - De a nyílás elég ahhoz, hogy bemásszunk. - Én nem hiszem, hogy be tudnék mászni... -vélekedett Dara, arcán leplezetlen viszolygással. - Ha nem akarsz, nem kell bejönnöd - nézett ráa fiú. Hangjában nyoma sem volt gúnynak, vagyheccelésnek. Komolyan beszélt. - Megvárhatszkint. Nekem egyszerűen muszáj megnéznem! Majdkiabálok, hogy mit látok, jó? Dara makacsul felszegte a fejét. Dacosan nézettbarátja szemébe. - Ha te bemész, én sem maradok kint. Hogyisne!Liam elvigyorodott. A nyíllásra bökött. - Akkor gyerünk. Én megyek elöl, és ha bizton-ságos, majd felhúzlak téged is.Lábát az egyik sarokvas jókora szegecsére tette,megmarkolta az ajtó felső peremét, és óvatosanfelhúzta magát. Fél kézzel kapaszkodva meglök-döste a környező köveket, ellenőrizendő, hogymennyire tartanak. Néhány közülük nagyot puffanva behullott a kapu mögé, a többi azonban elégstabilnak bizonyult. Liam mindkét kezével megka-paszkodott egy-egy kőben, és - vigyázva, nehogy azajtó vaslemezei felsebezzék - feltornázta magát anyílásba. Az ajtó felső peremén egyensúlyozva vi-gyorgott le a kislányra. - No, idáig megvolnánk - mondta. Észre semvette, hogy önkéntelenül suttogóra fogta a hangját. - Remélem, nem dől ki ez a vacak. - Benézett a hátamögött homályló teremre. - Hát, ez elég üresneklátszik. No, add a kezed! - Ballal erősen megka-paszkodott, jobbját pedig lenyújtotta, amennyirecsak bírta. Dara persze így sem érte el, fel kellett kapasz-kodnia egy kiszögellésre az ajtókeret mellett. On-nan már megragadhatta Liam felényújtott kezét. Afiú megfeszítette izmait. és nyögve húzni kezdte agyermeket. - Lépegess a kapu egyenetlenségein! Nehagydmagad vonszolni, mint egy zsák... - lihegte a fiu.Dara kishíján felért már, amikor az ajtó megbil-lent. Lába lecsúszott a szegecsről. amin épp tá-maszkodott, s ha a fiú el nem kapja a ruháját,bizony le is zuhan. Ott lógott tehetetlenül, egyrecsak azt hajtogatva, hogy "ajaj, ajaj", míg Liam azerőfeszítéstől vicsorogva maga mellé nem emelte. - Mindened ép? - érdeklődött a fiú.A gyermeknek csak néma bólintásra futotta ere-jéből. Barátja lepillantott a kapu mögé, szemrevé-telezte a talajt. Úgy látszott, elégedett az ered-ménnyel. mert azt mondta: - Kapaszkodj meg jó erősen, két kézzel. Én leug-rom, azután leveszlek. - Választ nem várt, csakgyors pillantással ellenőrizte, hogy fogódzkodik-e akislány, s már ugrott is. Tompa puffanással ért földet a homályban. Ug-rása nyomán százados por lebbent fel a talajról. Anyíláson beáradó napfényben úgy tűnt, minthaparányi aranyszemcsék fellege emelkedne felfelé.Ahogy elérték a lyuk magasságát, azonnal elsodor-ta őket a kívülről érkező légáramlat. - Jöhetsz - suttogta a fiú, miután felületesenkörülnézett. - A legegyszerűbb, ha leugrasz. énmajd elkaplak. Dara gyanakodva pislogott lefelé. a poros ho-mályba. Noha szorongása elmúlt már - mi több,felébredt benne is a kalandvágy - nem sok kedvevolt leugrani az ingatag ajtóról. Igaz. maradni sem kívánt. - No, hát ugorj már! - biztatta a fiú. - Hiábagubbasztasz ott, mint valami mérges kis bagoly, aszárnyaid nem fognak kinőni! Dara becsukta a szemét, és ugrott. Rövidke pil-lanatig suhant a sötétben, azután barátja karjaibaérkezett. - Hé, már kinyithatod a szemed - kuncogott a fiú.- Megérkeztél. Hamar hozzászoktak a félhomályhoz - nem voltigazán sötét. A bejárat feletti nyíláson, kisebb re-pedéseken és a lőrésszerű szellőzőkön behatolha-tott a fény. A lakótorony nagyjából négyzet alaprajzú volt.padlóját - a vastag porréteg alatt - iromba kőkoc-kák borították. Mennyezete jobbára sötétbe ve-szett. csak a hatalmas keresztgerendák látszottak.a mindenütt szétfutó repedéseken át leszűrődőfényben. A két felfedező csöndesen körbearaszolt a falmentén. A terem gyakorlatilag üresnek bizonyult -korhadt gerendák, két szekér már-már felismerhe-tetlen maradványai. omladékkövek. meg egy jóko-ra, rozsdamarta fémedény volt minden látnivaló.No és persze középen a kútkávaszerű építmény.meg a felfelé vezető lépcső romjai a nyugati sarok- ban. Liam a "kút" felé indult. - Várj! - súgta Dara. - Szerinted mi lehet az? - Mi lenne, kút - fordult vissza a barátja. Ő semtudta még legyűrni a kényszert, hogy suttogvabeszéljen. - Itt? - csóválta fejét a kislány. - Miért, minden lakótoronyban volt kút, hogyhaa vár népét beszorította az ellenség, ne haljanakszomjan - magyarázta a fiú. A gyermek összeráncolta a homlokát. Látszott,hogy erősen gondolkodik. - De Ilyen magasra hogyan tud feljönni a viz? -bökte ki végül. - Eh, majd megnézzük - legyintett a társa, ésismét elindult. Az építmény közelről is úgy festett, miként egykútkáva. Durván faragott kövekből emelt gyűrűvolt. sötéten ásító üreget fogott közre. Mellettehosszabb- rövidebb, csontszerűvé száradt, helyen-ként már porladó farudak hevertek.Liam belekukkantott az üregbe. Hiába erőltetteazonban a szemét, semmit nem látott. - Sötét... - állapította meg nagy bölcsen. Utóbblehajolt, felemelt egy nagyobbacska követ. és leha-jította a kútba. Nem zuhant sokat. hamarosantompa puffanást hallottak. - Nem mély... és üres -magyarázta Liam. - Le kellene menni.Dara homlokráncolva pislogott rá. Aztán felágas-kodott és ő is belenézett az üregbe. - Ide? - kérdezte. - Hogyan? És minek?Barátja nem válaszolt, szótlanul matatott a cso-magjában. Rövidesen egy tekercs kötelet emelt ki belőle. - Hát ezzel - dugta a kislány orra alá. - És azért.mert tudni akarom. mi ez Az ott egy létra marad-ványa - mutatott a farudakra. - És mi a fenénekegy kútba létra? A víz nem tud rajta feljönni! - Hátha az emberek mentek le vízért - próbálko-zott a kislány. - Odalent nincs víz - vont vállat Liam. - Ésegyébként is, arra ott a vödör, meg a kötél. Mindennormális kútnál úgy csinálják. Képzeld el - nevetettfel - ha a szigeten is le kellene mászni a vízértminden vödörrel... Miközben magyarázott, felerősítette a kötelet akávára. ellenőrizte a tartását, azután ledobta atekercset az üregbe. Addig nézett utána, míg megnem hallotta a puffanást. Akkor megfordult, éskérdőn a kislányra nézett. - Hát... - vont vállat az. - Ha gondolod... De énnem tudok lemászni ezen a kötélen.Liam el gondolkodott. Újra megvizsgálta a kőgyű-rű teherbírását, megrángatta a hurkot. Az ellenőr-zés bevégeztével elégedetten bólintott. - Rendben - mondta. - Ha valóban le akarszjönni, le tudlak vinni a hátamon.Dara bizonytalanul biccentett. A fiú leguggolt eléés intett, hogy kapaszkodjon fel a hátára. Terhévelfelállt, megigazgatta a gyermeket, figyelmeztette,hogy erősen kapaszkodjon. azután nekivágott aleereszkedésnek. Nem tartott sokáig az út. Hamarosan ott álltaka kút köves fenekén, teljes sötétségben. - Na, most aztán okosabb lettél? - mormolta Daradacosan. - Még nem, de csak várd ki a végét! - hangzott amagabiztos válasz. Motoszkálás hallatszott: Liama csomagjával veszkődött. A gyermek meg sem mert mozdulni. Ott álldogáltmereven, ahová a fiú letette. Ki tudja, mi vankörülöttük, avagy a lábuk alatt?!Perceken belül választ kapott. Valami sercentláng lobbant - gyertya imbolygó fénye világítottameg az üreg mélyét. Ugyanolyan, durván kidolgozott kőkockákat lát-tak maguk körül, mint odafent, körkörösen sora-kozva bélelték a kút falát. Lábuk alatt csupasz:szürke szikla nyújtózott. Liam magasba emelte a gyertyát. és megfordult.Jókora kőlapra lett figyelmes, amely a kút falánaktámaszkodott. Felületét elmosódott, indaszerűenkígyózó vésetek díszítették. egykor szabályos alak-ja igencsak elkopott már. Dara éppen javasolniakarta, hogy talán mehetnének is, amikor ő isfelfedezte a díszített követ. - Mi ez? - suttogta izgatottan. - Nem tudom - vont vállat a fiú. - De Keenanegyszer mutatott nekem hasonló motívumokat, ésazt mondta róluk, hogy elképzelhetetlenül ősiek.Sokkal öregebbnek kell lenniük ennél a várnáll - De akkor hogy kerül ide ez a kő? - Ki tudná azt megmondani... talán idehozták...vagy már itt volt, mielőtt felépítették a várat. Kee-nan azt mondta, sok várat hihetetlenül régi erődít-mények alapjaira építettek. Talán itt is ez történt.Gyere, nézzük meg közelebbről!Odalépett a kőlaphoz, s gyengéden megérintette.Különös érzés kerítette hatalmába a több évszáza-dos, netán évezredes emlék érintésekor. Ám hamarúrrá lett elérzékenyülésén, s ismét győzedelmeske-dett benne a "felfedező": megtaszította a farag- ványt. Ijedten ugrottak hátra mindketten, amikor akőlap félrebillent. Az érdes. súrlódó hangvisszhan-got vert a kút üregében. Határozott légáramlatcsapta meg arcukat; kissé áporodott, nem túl kel-lemes szagot hozott. - Egy járat! - kiáltott a fiú lelkesen. - Egy járatvan mögötte! - És már neki is feszült, hogy odébbtaszigálja az akadályt. Ám a nehéz kőlap meg sem mozdult. Az iméntnyilván bizonytalan egyensúlyi helyzetben állt, on-nan lökte ki a fiú, most azonban a .teljes súlytkellett volna meglöknie. Nem járt sikerrel.Felvette a gyertyát, amit az imént lerakott aszikla-padlóra, hogy mindkét keze szabad legyen.és bevilágított a szűk nyíláson, ami a faragványmögül bukkant elő. Túl sokat nem láthatott. azazonban bizonyosnak látszott. hogy az akadálymögött folyosó vezet valahová.Liam átadta a gyertyát a kislánynak, majd bő-szen löködni kezdte újra a követ. Akár magát avárat próbálta volna megtaszítani. Mégsem adtafel, s egy idő után mintha aprót billent volna a kőlap. A fiú lekuporodott, megkérte Darát. hogy világít-son neki, és vizsgálgatni kezdte a talajt a monst-rum sarka alatt. Úgy volt, ahogy gondolta. Azon aponton nem az egybefüggő sziklapadló, hanemkülönálló kövek támasztották alá a faragványt. Akitartó lökdösés hatására néhányuk kilazult, ezértkezdett ismét billegni a kőlap.Liam elővette tőrét, és megpróbált kipiszkálniannyi rögöt, amennyit csak bírt. Sokáig dolgozott,azután ismét nekigyűrkőzött a monstrumnak. Afaragvány alig két ujjnyit mozdult. azután végképpbeékelődött. De valamelyest tágasabb lett a rés.Dara bekukkantott. - Én már beférek - jelentette. Mindazonáltal nemsietett, hogy elsőként lépjen a rejtelmes folyosóra. 302 Barátja helyet kért, és szemügyre vette a nyílást.Elhúzta a száját. - Hááát... talán én is. Mindenesetre megpróbá-lom - mondta. Lepakolt magáról minden felesleges holmit,majd hozzálátott, hogy bepréselje magát a résbe.Szuszogott. erőlködött, jócskán lehorzsolta magátmindenütt, de végül csak átjutott. Lihegve szóltvissza a túloldalról: - Hú, ez fene kényelmetlen volt! Na, adogasd áta holmikat... a gyertyát is... és gyere.Ott álltak mindketten az ind faragványokkaldíszített kőlap mögött. a titokzatos folyosó kezde-tén. A gyertya pisla fénye többé-kevésbé egyenessziklafalakat világított meg, a mennyezet valamivela fiú feje felett húzódott. A járat nagyjából téglalapkeresztmetszetű volt, s ameddig elláttak, egyene-sen haladt. - Most már biztos, hogy ez régebbi, mint a vár -suttogta Liam, s hangja valahogy vesztett szokottmagabiztosságából. - Azt hiszem, nagyon-nagyonrégen hasonló sírkamrákat építettek halottaiknaka népek... Dara felcsuklott rémületében. Közelebb lépett abarátjához. Sírkamrák, Liam? - kérdezte viszolyogva. -Biztos, hogy muszáj nekünk tovább menni? - Én mindenesetre megyek - jelentette ki a fiú,mintha a kislány aggodalma valamiképpen vissza-adta volna saját önbizalmát. - Szerintem, most márgyere te is... ha már idáig eljutottál.Elindultak. A gyertya erősen fogyott, de Liammegnyugtatta a gyermeket, hogy akad még tartaléka zsákjában. Az imbolygó fény riasztó árnyakatbűvölt a falra, eleinte folyton megtorpantak miat-tuk rémületükben, de hamarosan megszokták, sbátrabban haladtak tovább. A folyosó enyhén lejtve, egyenesen haladt egydarabon, azután éles szögben visszafordult, s lej-tése is erősödött. Hideg, fekete csönd vette őketkörül. Most már mindketten nagyon féltek, ám 303 teljesen hatalmába kerítette, s egyre csak vitte őketelőre a felfedezés. a kaland gyönyöre.Jobbra és balra időről-időre oldalkamrák nyíl-tak, de végtelen megkönnyebbülésükre üres voltmind. Egyikük sem szerette volna évezredes holtaknyugalmát háborgatni. A járat újra fordult, s mentegyre csak lefelé, a szirt gyomrába. Liam egy időután rájött, hogy a szabályos alagutat nem egészena tömör sziklába vágták a régiek. hanem részbenegy természetes barlangrendszer üregeit használ-ták fel. Ennek hamarosan ékes bizonyítékára bukkan-tak, amikor folyosójuk egy tágas barlangcsarnokbatorkollott. A gyertya gyönge fénye alig világított bevalamicske teret belül . A két gyerek egymás mellé húzódott. A pislogófénykörön túl úgy lesett rájuk a sötétség, mintvalami. elemi gonoszságot hordozó szörnyeteg. - Meddig megyünk még, Liam? - suttogta Dara. - Amíg lehet! - vágta rá barátja konokul, s márindult is tovább. Magasba emelte a gyertyát, hogykissé kibővüljön a fénykör. Dara felsikoltott. A fiú összerezzent, s már ugrottvolna hozzá. amikor megpillantotta. mitől rémültmeg a lányka. A fénykör peremén. a láthatóság határán sötétalakok bukkantak fel. Liamet kiverte a hideg verí-ték. Érezte, hogy Dara hátulról hozzásimul. A kis-lány remegett. Liam a tőre után kotorászott, utóbbazonban mégsem vette elő. Az árnyalakok ugyan furamód imbolyogni lát-szottak, ám valójában mégsem mozdultak - csak atáncoló láng játszott velük. Mindazonáltal valamivolt ott, ehhez kétség sem fért! - Csak nyugalom - simított végig a fiú a gyermekkarján. - Megnézzük. Nyilván valami kövek.De nem kövek voltak. A gyertya pisla világánálcsontvázak sora tűnt fel a rémült gyerekek szemeelőtt. Ülő helyzetben, üres szemgödörrel, lefittyedőállal támaszkodtak a falnak, felismerhetetlen ru-hák maradványaiba tekeredve. Mintha vártak vol-na valamire. Némán. elfeledetten, türelmesen.Dara sírva temette arcát Liam ujjasába. A fiúkiszáradt torokkal, nagyokat nyelve igyekezett úrrálenni rettegésén. A gyertyát körben mozgatva.újabb csontvázakat fedezett fel, ezek a földön he-vertek szétszórtan, különös pózokban.Liam kényszerítette magát, hogy mindent alapo-san megszemléljen. Hosszas vizsgálódás után -miközben szórakozottan simogatta a csendesenszipogó gyermek vállát - a kevéske felismerhetőnyom alapján arra a meglátásra jutott, hogy ezeka halottak inkább a várhoz tartoztak. semmint azezredévekkel korábbi ősökhöz. Ám, hogy mi történ-hetett itt. ebben a szirtmélyi barlangcsarnokbanhosszú-hosszú évekkel ezelőtt, arra nem találtmegoldást. Talán, ha egyenként, közelről megvizs-gálhatna mindent... de erre nem érzett elég erőtmagában. Hogy közel merészkedjen azokhoz aszörnyűséges csontkezekhez, megérintse a szét-foszlott ruhákat, és magára vonja a holtak átkait -no nem! Azt már nem. Nyugodjanak csak békébentovább, ahogy eddig. - Menjünk innen, Liam. menjünk innen. jó? -kérte csöndesen Dara. A fiú bólintott, kézen fogta a gyermeket, s elin-dult arra, amerre a folyosót sejtette. Rögvest feltűntelőttük egyjárat feketén ásító szája, s ők elindultakrajta. Jó darabot megtettek már, amikor a fiúnakgyanús lett, hogy rossz alagutat választottak.Megállt. Közvetlenül mellettük egy oldalkamranyílt - ez még nem lett volna baj, hiszen jöttükkoris elmentek számos ilyen mellett. Ám a folyosónakmár javában emelkednie kellett volna, ez pedig síkvolt, vagy inkább finoman lejtett. Ráadásul a leve-gőt sokkal nedvesebbnek érezte, s távolról minthavízcsobogást is hallott volna.Az oldalkamra mellett. a falba vésve felismerhe-tetlen motívum látszott. talán valami jel. A másikoldalon rozsdarágta fáklyatartó maradéka állt ki akoromtól megfeketedett sziklából. 305 Liam bevilágított a helyiségbe. A bejárattal szem-közti falnál valami nagy tömeg derengett - oltárkőreemlékeztető. A fiú belépett, Dara szorongva bár, deérdeklődve követte. Barátja szokásához híven a magasba akartaemelni a gyertyát, ám keze beleütközött a váratla-nul alacsony mennyezetbe. Törmelék záporozott anyakukba, baljós roppanás hangzott. - Kifelé innen! - üvöltötte Liam, s már lendült isa kijárat felé. Darát maga után vonszolva már épp kilépettvolna a folyosóra, amikor a gyermek felkiáltott, skeze kicsúszott a fiúéból - felbukott. Liam a járat-ból fordult vissza érte. Bár nem láthatta, érezte,hogy a kislány hiába próbál talpra vergődni.A törmelékeső nem szünt, mi több, másutt ismegindult. Liam a gyermek fölé hajolt, hogy fel- emelje. Éles messzire visszhangzó reccsenés hallat-szott, dörgő robaj követte. Liam irtózatos ütést érzett a vállán. Fájdalmábannagyot kiáltott, s a kislányra roskadt. Valami fe-küdt a hátán, súlya igyekezett őt és Darát a szikla-padlóhoz préselni. Körös-körül kövek hullottak. Afiú fekvőtámasz szerű tartásban, remegő izmokkalfeszült ellen az omladéknak - teste védelmébenkuporgott a gyermek. - Menj - zihálta Liam. - Menj már ki, az Istenért...amíg lehet... Dara megmoccant. Kínlódva igyekezett a kijáratfelé kúszni; hátához préselődött barátja mellkasa.A fiút egyre lejjebb nyomta a törmelék súlya.igyekezz! - sziszegte Liam, a rettenetes erőfeszí-tést kigúvadó szemmel. Ahogy lassan araszolt kialóla a kislány, úgy került ő egyre közelebb atalajhoz. Lába és alteste már a hideg sziklánakfeszült. Darának már csak a bal lába volt az omladékalatt, amikor barátja összeroskadt. 306 Éles fájdalom hasított a kislány lábába. Vissza-fordult, s kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadítot-ta megszorult bokáját. Kinn volt a folyosón. - Liam - súgta. - Liam - mondta hangosabban. -Liam! - sikoltotta rémülten. Nem kapott választ. 307 13. A férfi William Morrisnak nevezte magát, nohavalójában nem így hívták. Egy puskagolyó azonbanelpusztította emlékeit, így azt a nevet is, amit akeresztségben nyert. Magas. vállas, jóképű fickó volt, noha már nemfiatal - ötvenes évei elején járhatott talán. Bárarcbőre barna volt, keskeny sasorrán, finomanmetszett száján látszott. hogy előkelő családbólszármazik. Fekete szemei gúnyos fölénnyel szem-lélték a környezetet. a sarkukban meghúzódó szar-kalábak cinikus kifejezést kölcsönöztek arcának.Az Aranycsillag Taverna a londoni Strand le elúkelóbb éjszakai lokáljai közé tartozott, kissé hi-valkodó pompája számos látogatót vonzott mindeneste. A zenekart egy aranyozott emelvényen helyez-ték el, a táncparkettet terasz övezte. ahol hófehérmárványasztalok mellett ülhettek a vendégek. Azasztalok között egyenruhás pincérek siklottak,bort és pezsgőt szolgáltak fel. Arany díszítés min-denütt, hófehér alapokon. A jókora gázcsillár fé-nyét száz meg száz csiszolt tükör sokszorozta megés szórta szerteszét. A táncparketten a hölgyek ruhakölteményeikápráztatták el a szemlélőt; az urak fekete frakk-jukban úgy festettek közöttük. mintha pingvinektoporognának a szélfútta virágszirmok körül. Ahölgyek közt éppúgy ott voltak a Covent GardenMarkt utcalányai és a hírneves kurtizánok, mint ajó családból való jósasszonyok - utóbbiak perszecsakis kísérővel merészkedtek az efféle helyekre:A helyiség hátulsó részében, a bárpultnál ifjúurak gyülekeztek. s mohón lesték a kacér bárhöl-gyeket, akik mindent megtettek annak érdekében.hogy az ifjak számlája tetemesen gyarapodjék.Mr. Morris egy páholyban üldögélt, onnan figyel-te a kavalkádot. Noha igyekezett visszahúzódni,tudta, hogy máris többen felfigyeltek rá - elsősor-ban a hölgyek köréből. Alapjában véve ezt nem isbánta volna igazán, de az utóbbi időben igyekezettkerülni a túlzott feltűnést. Tudta jól, hogy hibátkövetett el, amikor az Aranycsillagba beszélte mega találkozót, de nem tehetett róla - leküzdhetetle-nül vonzották az ilyen lokálok. Sokkal inkább meg-felelt volna a beszélgetéshez egy csendes kávézó.ahol a vendégek többnyire saját ügyeikkel vannakelfoglalva; semmint a fényes mulató, ahol a legfőbbszórakozás a többi jelenlévő tüzetes megbámulása.De Mr. Morris unalmasnak találta a csendeskávézókat, ellenben roppant szórakoztatónak a lo-kálokat. így hát állta - mi több. néhány esetbenlelkesen viszonozta - a hölgyek pillantásait. s vártaa vendégét. A férfi. aki William Morrisnak nevezte magát, azelmúlt év őszén érkezett Londonba Írországból, aBaldoek-birtokról. A kevéske pénz, amit hajlandóvolt elfogadni Royal Seal urától - azzal a feltétellel,hogy az első adandó alkalommal visszaküldi - márerősen fogyóban volt, s Mr. Morrist kezdték komolygondok gyötörni. Nem volt hozzászokva a pénztelenséghez, errehamar ráébredt, jóllehet. a megpróbáltatások nemejtették kétségbe. Tudta, hogy nagyon hamarosannagyobb összeghez kelljutnia. máskülönben csat-lakozhat a város hihetetlen mennyiségű szegényé- hez. Anglia miniszterelnöke ebben az időben - 1874óta - Benjamin Disraeli tory párti politikus volt,akit 1868 után másodszor választottak meg. Dis-raeli az úgynevezett "splendid isolation" (fényeselszigeteltség) jegyében kormányzott, vagyis azt 308 309 vallotta, hogy Nagy-Britannia ne foglalkozzék akontinens gondjaival, hanem önnönnagyságát fényesítse. A liberális William EwartGladstone-nal ellentétben - aki mindenekelőtt abelpolitikai problémák megoldását szorgalmazta -Disraeli az imperialista külpolitika elsőbbségét hir-dette. Kifejlesztette a britek föderatív világ birodal-mának koncepcióját, hogy a haladást s a britmintájú civilizációt az egész világon elterjessze.Anglia hatalmas, rohamosan fejlődő, ipari világbi-rodalommá vált, csillaga fényesen ragyogott.London azonban, a csillogó felszín alatt, komolygondokkal küzdött. Lakossága az elmúlt harmincév alatt háromszorosára nőtt, s ennek javarészét aszegény néprétegek adták. Amúgy is magas termé-szetes szaporulatuk mellett évente többszázezerember települt be a falvakból, többnyire minden-nemű anyagi eszköz híján, munkát, könnyebb bol-dogulást keresve. A gazdaság felfutása mellett je-lentkező túltermelési válságon kívül még a rosszterméseredmények miatti magas élelmiszerárak iskomolyan sújtották őket. A Temze mellett, és különösen a város keletifelén (az East Enden) nyomornegyedek sora alakultki, ahol hihetetlen zsúfoltságban, borzalmas körül-mények között szorongtak az albérlők és ágyrajá-rók. Hiába fejlődött Anglia ipara rohamléptekkel,képtelen volt foglalkoztatni a városba tóduló, több-nyire írástudatlan, netán szakképzetlen tömege- ket. Mindezek következtében soha nem látott mére-teket öltött a bűnözés. Jóllehet, London mindig isremek táptalajt nyújtott a bűn burjánzásához, nem-igen fenyegetett az a veszély, hogy a hullámokösszecsapnak a rend őrei felett. Ezekben az évek-ben azonban már-már ez látszott bekövetkezni.A rengeteg azonosíthatatlan ember, a nyomorne-gyedek összevisszasága, a szegények kilátástalan-sága egyre mélyítette a fertőt. A másik oldal - agazdagok világa, a nagyarányú pénzügyletek, agombamód szaporodó vállalatok, a rengeteg rész-vény - pedig a csalók és szélhámosok seregét ne-velte ki, jókora fejtörést okozva a rendőri szervek-nek. Londonban tehát virágzott a Bűn.William Morris - aki nem találta idegennek a britfővárost, vélte, járhatott itt korábban - meglehetősen gyorsan felmérte a kínálkozó lehetősége- ket. Ha nem szerez gyorsan pénzt, menthetetlenüllecsúszik a nyomorultul tengődő ágyrajárók közé -ez a kilátás, érthető okokból, nem vonzotta külö-nösebben. Megpróbálhatna a hatóságokhoz for-dulni, nyilvánvalóan találna valakit, aki segítenefelkutatni a múltját. Ehhez azonban még mindignem jött meg a kedve. Úgy határozott. ezt a megol-dást csak a legvégső esetben választja.Marad tehát a szomorú tény: pénzt kell szerez-nie. Kaján mosollyal döbbent rá, hogy eszébe semjutott munkalehetőség után nézni. Bár rengetegember tengődött munka nélkül a városban. őelőbb-utóbb nyilván szert tehetett volna valamiféleállásra - lévén tanult, művelt ember.Ám ez nyilvánvalóan rengeteg kilincseléssel, neadj Isten megalázkodással járt volna, s erre vég-képp nem érezte alkalmasnak magát. Arról nem isbeszélve, hogy az íly módon megkeresett pénz alig-ha elégítené ki az igényeit. Más módot kell találnia.ez magától értetődik. Az első ötletek közül a lóverseny látszott rövid-távon a legcélravezetőbbnek. Tudta, hogy ért aversenylovakhoz. volt már dolga velük. Ha elégfigyelmesen foglalkozik a dologgal, jó esélye van egykomolyabb nyereményre. Az pedig megalapozhatjaa további lépéseket. Gondosan felkészült Turf újságokat bújt, na-ponta lejárt a lóversenypályára, összebarátkozottaz alkalmazottakkal, kérdezősködött, nézelődött.Amint úgy érezte, végre készen áll, magához vetteaz összes megmaradt pénzét, hogy minden vagysemmi alapon egyetlen lóra tegye fel.Igyekezett mindent figyelembe véve úgy futamotválasztani, hogy az osztalék a lehető legnagyobblegyen. Bár úgy vélte, soha nem volt nyugtalankodótípus, ebbe a futamba mégis beleizzadt. Éveknektűnt számára az az idő, amígvégre megbizonyosod-hatott felőle: mellé szegődött a szerencse. A ló,amelyre feltette minden vagyonát, elsőként futottbe, noha szinte mindenki a harmadik-negyedik,legfeljebb a második helyre várta.William Morrist persze nem tette gazdaggá anyert összeg, ám átmeneti gondjait megoldotta.Következhetett a második felvonás, melynek szín-helyéül a tőzsdét választotta.A pénz fellegvárai a City egyetlen kis tere körülszorongtak. A Royal Exchange a Sir John Soaneáltal mintegy fél évszázada befejezett Bank of Eng-land és a külső klasszikus. ódon méltóságot sugárzóMansión House - a Lord Major hivatala - közöttkapott helyet. Az eredeti épület 1565-ben a Nagy Tűzvész áldo-zata lett. s alig több. mint negyven esztendeje ismétleégett. Sir William Tite építtette újjá, 1844-re ké-szült el vele. Korinthoszi oszlopok díszítik, homlok-zatán a megszemélyesített Kereskedelem látható,akit a City kereskedői és más nemzetek képviselőivesznek körül, a Lord Major vezetése alatt. ElőttükDuke of Wellington. a waterlooi hős lovasszobra áll. - Micsoda remek kis társaság - vigyorgott Mr.Morris. amikor először pillantotta meg a szoborcso-portot. - És ezek mind ellenem lesznek? Hát. nemvalami fair küzdelem! A Stock Exchange, melyet 1773-ban alapítottak.a Royal Exehange mögött bújik meg. Jelenlegiépülete a század elejére készült el, de nemrégibenezt is újjáépítették, akárcsak "királyi" társát.Az elképesztő mértékben fejlődő ipar, és a ter-jeszkedő Brit Birodalom valóságos paradicsommáváltoztatta a tőzsdét. Igen sok tőkebefektető remél-te meggazdagodását a részvényekből, melyek árfo-lyamát részben keresettségük, de legfőképpen amár-már törvénytelen spekulációk jelentősen be-folyásolták. Tehetséges és figyelmes emberek - a legkülönfé-lébb részvényekkel zsonglőrködve - komoly pén-zekhez juthattak, noha igen magas volt a bukáslehetősége is. Számos vállalkozás omlott össze rö-vid felívelés után, magával rántva a kisrészvénye-sek tömegét - és persze néhány figyelmetlen zsong-lőrt is. Világszerte megfigyelhető volt a piacok összeom-lása, mely mélypontját ugyan nagyjából 1870-73körül érte el, de hullámai jóval tovább értek. ígyBritannia ez idő tájt is érezte hatását. A gazdaságjelentős növekedése következtében hihetetlen mér-tékben megszaporodtak az állami és magánbefek-tetések s hamarosan olyan túltermelést eredmé-nyeztek amellyel a kereslet nem tudott lépést tar-tani. A következtében fellépő tőkehiány és a hitelekemelkedő kamatai. számos egyéb tényező mellett,nagyon sok cég összeomlásához vezettek.Mindemellett a csalók ravasz hada is itt halá-szott a zavarosban, alaposan megkeserítve mindenember életét, legyen az békés kispolgár. vagy dör-zsölt zsonglőr. Mr. Morris érezni vélte. hogy nem idegen előtteez a világ sem. Komoly munkát fektetett bele, hogya lehetőségekhez képest kiismerje e részvény-dzsungelt, de rövid időn belül be kellett látnia, hogyez a játék korántsem olyan egyszerű, mint a lóver-seny. És lényegesen veszélyesebb is.Igen-igen hullámzó eredménnyel tudott csakműködni a tőzsdén, ráadásul gyorsan szert tettnéhány kellemetlen ellenségre is. Az átfutási idősem volt olyan gyors, mint a lóverseny esetében. ez - tekintettel a meglehetősen aprócska vagyonra -újabb nehézségeket jelentett. A férfi rájött, hogyegyéb pénzforrásra is szüksége lesz. ha nem akarelbukni. Ha komoly problémákon rágódott, mindig sétál-ni indult, mert gondolatai Ilyenkor sokkal szaba-dabban szárnyalhattak, mint a bérelt lakás sötétszobájában. Talán a feltételezett hajós-múlt miatt.talán egészen más okokból, de sétái többnyire aTemze-parti dokkoknál értek véget, ahol teherha-jók horgonyoztak, be- vagy kirakodásra várva.Gőzösök és büszke háromárbocosok, kicsinyevezős csónakok és pöfögő folyami ladikok festőiösszevisszasága fogadta itt a szemlélőt. A dokkokkörül soha nem volt nyugalom. Minden percbenérkezett vagy indult egy-egy hajó, dokkmunkásoksürgölődtek, nehéz bálákat cipeltek, vagy éppen akikötőbakokon üldögélve munkára vártak.A füstös csehókból hangos beszélgetés hallat-szott, mely nem ritlián dühödt ordítozásba fúltesténként harsány énekszó, részeg röhögés, nőisikongás társult hozzá. Könnyen mozdult a kés, azóvatlan matróz, vagy a kíváncsi kérdezősködőkönnyen kezdhetett folyami utazásba, hogy aztánhulláját a Surray- öbölnél, a "Deadman's Sink" -enfogják ki a rendőrök. William Morrist nem riasztotta a dokkok szintecivilizálatlan vadsága Elég volt néhány séta a ki-kötőben, hogy ráeszméljen: valóban lehetett valamiköze a hajózáshoz, hiszen túlságosan otthonosanmozog ebben a "dzsungelben", túl jól eligazodikahhoz, hogy csupán zöldfülű érdeklődő legyen.Harmadik hete járt már le a dokkokhoz - sohanem oda indult, de (mit tesz Isten) szinte mindig" . oda jutott - amikor feltűnt neki a kis őzladikNem tudta volna megmondani, mi keltette fel afigyelmét. Ugyan nem volt még minden hajó ésbárka gőz éppel felszerelve - a Temze-rendőrség iscsak evezős csónakokkal rendelkezett - de azértakadtjónéhány. Különböző színű, formájú, felépít-ményű, kisebb-nagyobb járművek sürögtek-forog-tak rendszeresen a folyón. Egy jelentős részüketMr. Morris már meg is ismerte.Eleinte úgy vélte, önnön megfigyelőképességecsalta meg, de idővel rájött, hogy nem így van.Ekkor tudatos vizsgálódásba kezdett, és hamaro-san kiderítette az igazságot. A kérdéses bárka,amely annyira megzavarta, valóban yakorta változtatja színét, nevét, avagy felépítménye jellegzetes darabjait. Innen már önként adódott a megál-lapítás: csempészhajóról van szó.A puszta tény önmagában még nem sok érdekes-séggel szolgált - a Temzén szinte nyüzsögtek acsempészek. Ám Mr. Morrisban felmerült a kérdés:Mit lehetne kezdeni ezzel a tudással?Csempészmúlt ide vagy oda, semmi kedve nemvolt bekapcsolódni ismét ebbe az üzletbe. Ezt alehetőséget tehát gyorsan elvetette. Fordulhatnapersze a rendőrséghez is, mint törvénytisztelő pol-gár, de egyrészt nem tartotta magát olyasvalaki-nek, aki különösebben tisztelné a törvényt, más-részt ez semmiféle hasznot nem hozna neki.És fordulhat a másik oldalhoz - a csempészek-hez. A játék persze roppant veszélyes. Fel kellenegöngyölítenie a hálózatot odáig, hogy az informá-ciói már elég értékesek legyenek, azután felszólíta-ni a bűnözőket, hogy fizessenek a hallgatásáért.Komoly figyelmet és óvatosságot igénylő munka,nagyon sokan tűntek el a Temze vizében olyanok,akik hasonlóval próbálkoztak. De ha elég ügyes, ésszerencséje is van, komoly tőkére tehet szert. Hanem... Nos, az élet hazárdjáték.Lassabban ment, mint gondolta. Ám nem akartsemmiféle felesleges kockázatot vállalni, így nemsietett el semmit. Apránként, lépésről lépésre ha-ladt előre, igyekezett mindent a saját erejéből meg-oldani, hiszen nem bízhatott meg senkiben. Csakamikor mélyen benne járt az ügyben, akkor döb-bent rá igazán, milyen átkozottul veszedelmes,őrült dolo ba fogott. De nem adta fel, egyre továbbsodorta a más. Ő maga lepődött meg a legjobban, amikor végremégis célba ért. Tudta jól, hogy csak az isteniszerencsének köszönheti sikerét és persze atényt, hogy mindaddig élve megúszta.Messzirejutott. Rövid ideig eljátszott a gondolat-tal, hogy magát a Vezért is megszorongatja, deaztán letett erről a tervről. Nem szabad vérszemetkapni, tudni kell megállni - intette magát. Amitkiderített. az így is épp elég ahhoz, hogy a szervezetész nélkül fizessen - és persze megpróbálja közbeneltenni láb alól. Ám Mr. Morrisnak sikerült mindvégig titokzatosárnynak maradnia - nem bukkanhattak a nyomá-ra. Még a pénzfelvételt is sikerült - egy lefizetettpostai alkalmazott segítségével - úgy intézni, hogya banda ne csaphasson le rá. És íme. eljött a nap. amikor letehette a pénzzelteli táskát szobája sarkában. Elégedett volt. Nemtartozott azok közé. akik a pénzt tekintik istenük-nek, nem számlálgatta vég nélkül a bankókat, nemjárt örömében vitustáncot. Egyszerűen csak elkönyvelte a sikert. és megál-lapította, hogy most már elegendő alaptőkéje vana nyugodt továbblétezéshez. A semmiből indult, újnévvel. új élettel. és kedvét lelte a kihívásban: amaga erejéből - és a maga sajátos módszereivel -visszajutni a gazdagok világába.William Morris tehát az Aranycsillagban várta ven-dégét. James Littlechffd - ot, a Criminal Investiga-tion Department (Bűnügy Nyomozási Osztály), aCID egyik vezető felügyelőjét.Eredetileg esze ágában sem volt kettős játékbafogni, vagyis a fizetés után mégis a rendőrök kezérejátszani a csempészeket. ám sajnálatos módon ahelyzet úgy alakult. hogy nem maradt más válasz- tása. A banda vezetője úgy döntött hogy nem hagy-hatják futni a pimasz zsarolót. Bár a rendszertmegváltoztatta. egyes személyeket lecserélt, s ígymár nem fenyegette veszély - nem tudhatta. hogyMr. Morris az ő kilétét is felfedte - mégsem türhet-te, hogy híre menjen, büntetlenül packázhatnakvele. Beindította tehát a gépezetet.Jóllehet, William Morris abban a hitben élt; hogytökéletes munkát végzett, egy idő után rá kellettdöbbennie. hogy valahol mégis hibázott. Mivel ki-kötői látogatásait továbbra sem hagyta el. lassan-ként szert tett néhány emberre a dokkok között.akiknek időnként úgymond "igénybe vette a szol-gálatait". Mivel megbízhatóan és elég jól fizetett.ezek a léhűtők többé-kevésbé hűek maradtak hoz- zá. Az ő beszámolóik ébresztették rá, hogy bizonykorántsem érezheti. magát biztonságban. Mi több,ahogy múlt az idő, egyre jobban fenyegette a lehe-tőség, hogy valóban eljutnak hozzá. Ebben az eset-ben sorsa nem lehetett kétséges.Persze, elmenekülhetett volna bármikor. Ameri-kába. vagy máshová. Ám egyrészt nemigen szere-tett megfutamodni másrészt londoni futásaoly szépen ívelt felfelé, hogy nem lett volna szíveelhagyni a várost. Legalábbis addig, amíg közvetlenéletveszély nem fenyegeti. Hosszan rágódott azon, mit is kellene tennie.Végül arra a következtetésre jutott, hogy fel kellszámoltatnia a csempészbandát, bármennyire til-takozik is benne az egykori "betyár".A nehéz döntés után ki kellett választania amegfelelő embert. Legszívesebben valamelyik ma-gas beosztású rendőrtisztet kereste volna fel, deattól tartott, nemigen foglalkoznának vele. Marad-tak a felügyelők. velük kapcsolatban azonban vol-tak bizonyos kételyei. Londonba érkezése előtt két esztendővel, 1878-ban óriási korrupciós botrány tört ki a városban.Harry Benson, akit az akkori lapok a turfcsalókkirályaként emlegettek, az elítéltetését követő na-pokban vallomást tett, miszerint a Scotland Yardnégy felügyelője - Drushkovich, Meiklejohn. Pal-mer és Clark - is nekik dolgozott, csak ezért lehet-tek olyan hihetetlenül sikeresek. Az eset olyanfelháborodást keltett, hogy hullámaí még évekmúltán sem csitultak el. Mr. Morris nagyon nem szerette volna, ha netánépp egy olyan felügyelőt sikerülne találnia, aki akikötői csempészek zsoldosa. Kialakulóban lévőkapcsolatait óvatosan felhasználva végül eljutottJames Littlechild-hoz. 316 317 A felügyelő - nevével ellentétben - jókora darabférfi volt. Amikor végre megérkezett, szinte szűk-nek bizonyult a páholy kettejüknek. Harsányanüdvözölte Mr. Morrist, azután beleszuszakolta ma-gát egy székbe. Halványkék szemében leplezetlenérdeklődés csillogott, húsos orra alatt ékeskedővörös rozmárbajusza szinte remegett az izgalomtól.Úgy festett, mint valami egészen furcsa formájúvadászkutya. aki végre megérezte a vad meleg nyo-mát. Ennek ellenére roppant kulturáltan viselke-dett. Nem rohanta le a lényegre vonatkozó kérdé-sekkel a ragadozóarcú férfit, hagyta, hogy magahozakodjon elő vele, amikor majd jónak találja. - Igazán örülök, hogy eljött. Mr. Littlechlldmosolyodott el Morris, ahogy túlestek az üdvözlé-seken. - Már azt hittem hiába várom. - Ó, igazán sajnálom, hogy elkéstem - szabadko-zott széttárt karral a rendőr - de tudja, közbejátszottvalami, amit még el kellett intéznem. A mi mun-kánk már csak ilyen. Az ember soha nem tudjabiztosan, szabad lesz-e az estéje. - Nem történt semmi. fő, hogy itt van - nyugtattameg a másik. - Ugye, meghívhatom egy italra? Vagytiltja a fegyelem? - Köszönöm, elfogadom - biccentett a rozmárba-juszos. - Nem vagyok szolgálatban. - És hogy vannak a bűnözői? Nem hordták mégszét téglánként a rendőrség épületét? - tréfálkozotta másik. Littlechild bosszúsan nézett rá. Rozmárbajuszátharciasan előmeresztve mondta: - Jaj, Mr. Morris; kérem ne kezdje már ön is! Asajtó amúgy sem hagy egy perc nyugtot se nekünk! - És nincs igaza? - kérdezte Morris kajánul.A felügyelő elvörösödött, arcán kigyúltak a szep-lők. Fürkész pillantást vetett a másikra. - Mondja, ugye nem azért hívott engem ide, hogyelpanaszolja a rendőrsé hibáit? Mert ha igen,akkórjó előre közlöm hiába fárad. A címzett nemén vagyok! - Jaj. dehogy, dehogy, kedves felügyelő - nyug-tatta meg Morris. - Tudom, sokan Sir Vincentetokolják... - No igen, Sir Vincerit... hogy is mondjam csak...nem igazán erre a munkára való. De sokat ártottnekünk a Benson ügy is. nyilván hallott róla, nohaidestova két éve történt. Akkor nevezte el a Puncha CID-et Criminal Instigation Department-nek!(Bfinügyi FELBUJTÁSI Osztály) Mr. Morris felnevetett. - Ejnye, ez a Punch... De valójában hogy kerültSir Vincent a CID élére? - Hát - vont vállat a megtermett rendőr - elnyertvalami pályázatot, úgy mondják. Különben. én aztgondolom. nem tehetségtelen ember, csak nem ide való. - Ez kevéske vigasz, nem? Amúgy, honnan keve-redett magukhoz? - Azt beszélik, elég sok mindennel foglalkozottazelőtt. Volt katonatiszt, haditudósító ügyvéd... - És mi köze van a bűnüldözéshez? - kérdezteMr. Morris meglepetten. - Hát. amennyire én tudom, nem sok - ingatta afejét Littlechffd. - Mielőtt jelentkezett volna a CID-hez. Párizsban volt tanulmányúton. a Brigade deSureté módszereit tanulmányozta. Nos... nagyjá-ból ennyi. William Morris rámosolygott egy ábrándos sze-mű szőkére, azután visszafordult a felügyelőhöz. - De remélem, azért van maguknál néhány olyanember is, aki érti a dolgát... - mondta lassan,hangsúlyosan. Littlechild gyanakodva nézett rá. Nem tudta, mitakar a másik. így nem tudta eldönteni azt sem,hogy dühös legyen, avagy ne vegye fel a kesztyűt.Utóbb aztán nyugalomra intette magát. - Biztosíthatom, uram - mondta, s hangja fagyosvolt kissé -. hogy értjük a dolgunkat. Efelől nelegyenek kétségei. 318 - Ennek igazán örülök - bólintott Mr. Morris. -És kérem, bocsássa meg nekem az iménti megjegy-zést... nem volt helyes. - Szóra sem érdemes - dörmögte a rendőr. Nyögdmár ki, hogy mit akarsz, te átkozott jenki! - gon-dolta közben. - Mint azt nyilván tudja, Mr. Littlechffd, én ame-rikai vagyok. Amerikai üzletember - váltott. hang-nemet a ragadozóarcú. Nyilvánvaló volt, hogy im-már a tárgyra kíván térni. - Több dologgal is foglal-kozom, de jelen beszélgetésünk szempontjából anyersbőr az érdekes. - Jelentőségteljesen pillantotta rendőrre. - A nyersbőr - biccentett mindentudó arccalLittlechild. - Pontosan - bólintott az amerikai. - Tudja, elégjelentős pénzem fekszik ebben az üzletben, és nemisjövedelmez rosszul. Azonban akadt egy kis prob- léma. - Nocsak - húzta fel a szemöldökét Littlechffd.Mr. Morris nagyot sóhaj tott. Arcán a gond árnyé-ka suhant át. - Nos, Mr. Littlechild - mondta - nyilván ön istisztában van vele, hogy a csempészek önöknél...hogy is mondjam csak... némiképp elszaporodtak.Tudom, tudom - emelte fel a hangját, amint arendőr megpróbált közbeszólni - önök mindentmegtesznek ellenük, de szűkösek az anyagi lehető-ségeik. Ismerem a helyzetet, igyekeztem utánanéz- ni. A rozmárbajuszos egyre nagyobb érdeklődésselvárta, mivel hozakodik elő az amerikai. Már nemkívánt közbeszólni. Kissé előredőlt szűkre szabottszékében, úgy várta a folytatást. Mr. Morris rövidudvariassági szünet után ismét beszélni kezdett. - Ezek az alakok meglehetősen sok kárt okoztaknekem:.. a részleteket most ne firtassuk. Mivel alehetőségeim adottak voltak, vettem magamnak afáradságot, és néhány hozzáértő embert ráállítot-tam az ügyre. Az eredményt itt láthatja. - Azzalbelső zsebéből egy vastag borítékot húzott elő, éskirakta a felügyelő elé az asztalra. - Úgy gondoltam - mondta aztán - hogy ez magukat illeti. Egyfeltétellel! - tette hozzá gyorsan, amikor a rozmár-bajuszos a boríték után nyúlt. Littlechild kezemegállt a levegőben. Az amerikai arcán fenyegetőfarkasmosoly jelent meg. - Az egész bandát fel kellszámolniuk, az utolsó összekötőig - mondta hide- gen. A rendőr felvette a borítékot. Egy ideig méregette,azután a zsebébe csúsztatta. - Meglehetősen alapos munkát vár tőlünk - dör- mögte. - Meglehetősen alaposat - nyugtázta a másik, ésarcán újra feltűnt a farkasmosoly.Littlechild fürkészőn nézett rá. Gondterheltneklátszott. - Azt gondolom - kezdte nehézkesen - hogyminden, amit közölni kívánt velünk, a borítékbanmegtaláltatik. - Mr. Morris bólintott. A rendőr foly-tatta. - De ha netán újabb kérdések merülnének fel... - Nem, kedves felügyelő - vágott közbe az ameri-kai - nem áll módomban többet segíteni. Kérem,ne keressenek, majd én jelentkezem. Kár feles-legesen kockáztatni. - így igaz - visszakozott a felügyelő. - De te nemezért titokzatoskodsz, jenki - gondolta közben. -Vajon mit rejtegetsz? Úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik ezzel akérdéssel. Most legfontosabb a boríték - pontosab-ban annak tartalma. Ha a jenki valóban egy teljescsempészhálózatot felgöngyölített, lehet akár magaaz ördög, akkor is hálával tartoznak neki. Jól jötta CID-nek most minden siker, hiszen amióta SirVincent ügyködött,,a rendőrség eredményei egyreromlottak. - Roppant hálásak vagyunk önnek, uram -mondta tehát nyájasan. - Biztosíthatom, hogy min-den erőnkkel igyekszünk eleget tenni az... őőő... amegbízásának. És most, ha megbocsát - emelke-dett fel székéből - nekem mennem kell. - Hiszen azt mondta az imént. hogy nincs szol-gálatban - mosolyodott el Mr. Morris.A rendőr széttárta karját. Csaknem átérte apáholyt. - Ó, egy igazi rendőr mindig szolgálatban van -nevetett. - Papíron persze már lejárt a szolgálat, denéhány dolognak még utána kell néznem. Hiszentudja, ha nem vigyázunk, téglánként elhordják arendőrség épületét! - Nos, akkor csak siessen - kacagott vele a másikmajd komolyra fordítva a szót, hozzátette: - Éselőre is nagyon köszönöm a közreműködésüket.Remélem, sikerrel járnak. Azt elhiszem, hogy reméled, jenki! - gondoltaLittlechild. - Valamiért nagyon fontos neked ez adolog. Tényleg csak a nyersbőrök miatt? Megér azekkora cirkuszt? De hangosan csak ennyit mondott: - Igyekezni fogunk. ne aggódjék. Isten önnel, Mr. Morris! Távozása után mintha távolabbra kerültek volnaegymástól a falak - tágasabbá vált a tér. WilliamMorris nézte, ahogy a testes rendőr keresztülfurak-szik a termen, és eltűnik a kijárat közelében. Azamerikai kényelmesen hátradőlt székében. ő még v;nem szándékozott távozni. Eddig tartott a munka.most jöhet a szórakozást Tekíntete az ábrándos szemű szőkét kereste.Meg is lelte hamarosan, három fiatalember és egyidősebb hölgy társaságában üldögélt, és elmélyül-ten csevegett. Elbűvölő jelenség volt.Aranyszínű haja bájos csigákba rendezve keretez-te csaknem szabályos szív alakú arcát, mosolyaapró gödröcskéket varázsolt a szája sarkába. Nagyzöld szemei ábrándos-igézőn figyelték a kegyetlenversengő, felhevült ifjakat. orcája kipirult a siker-től, s az elfogyasztott kevéske pezsgőtől.Az idősebb hölgy - feltehetően a kísérője, netánaz édesanyja - nemigen szólt belé a társalgásba,nagy ritkán vetett csak közbe egy-egy rövid mon-datot. Szikár. csontos asszony volt. amolyan vén-kisasszony típusú; vastag festékréteggel igyekezettpalástolni ráncait. Roppant elegáns, ám kissé di-vatjamúlt ruhájában Mr. Morrist Madame Tussaudviaszfiguráira emlékeztette, melyeket nemrégibenvolt szerencséje megtekinteni a Portman Square- en. Az ifjú hölgy figyelmét nem kerülte el az amerikaiérdeklődése. Időről-időre szemérmes mosolyt kül-dött felé természetesen vigyázva. nehogy hódolói-nak feltűnjön. Túlzott óvatosságra nem is voltszüksége. hiszen az ifiurak szerelmes együgyűsé-gükben e mosolyokat is saját javukra könyveltékel. Mr. Morrisnak valamiért kamaszodó szetter-kölykök jutottak eszébe róluk. Remekül el tudtaképzelni őket, amint összeakadó végtagokkal pil-langót kergetnek egy parkban. A gondolat előcsaltajellegzetes farkasmosolyát. Nem volt egészen biztos a dolgában, de úgy vélte.a "vénkisasszony" előtt nem maradtak rejtve vé-dencének a páholy felé vetett pillantásai.No, ebből elég - gondolta a férfi, és felállt. Itt azideje, hogy továbblépjünk! Az ifjak megnyúlt ábrázattal, a felháborodástólelnémulva figyelték. amint elragadta körükből. s atáncparkettre vezette a hölgyet.A nőt Mabel Rowannek hívták. s mint hamaro-san kiderült, fiatal kora ellenére - nagyjából hu-szonöt esztendős lehetett - özvegy volt: Első férje,Mortimer Rowan, jómódú birtokos, lovasbalesetáldozata lett két évvel korábban. Vagyonát és bir-tokát Mabel örökölte, aki most nagynénjével - aszikár, idős úrhölggyel - és annak férjével élt anéhai Sir Mortimer otthonában, a költői nevű Ro-segardenben. A délceg, jóképű amerikai kellőképpen elbűvöltea bájos özvegyet ahhoz, hogy a későbbiekben csu-pán lagymatag érdeklődéssel viseltessen hárombősz hódolója iránt. Ám hiába pillogott az illendő-ség határait meghaladó gyakorisággal a páholyábavisszavonult férfi felé, egy-két bátorító mosolynáltöbbet nem sikerült kicsikarnia. Mr. Morrisnakugyanis újabb vendége érkezett, s a férfi vele voltelfoglalva. Az amerikai megköszönte a táncot, s - nohalátszott rajta, hogy kedve ellenére cselekszik -nyomban visszatért páholyába, ahol időközben le-telepedett majd újságjába temetkezett egy úr. - Nohát, ezek az anarchisták! - pillantott fel alapból a vendég, amikor Morris megállt felette. - Avilágon mindenütt egyformák. Mély, rekedtes hangon beszélt, amely egyáltalánnem illett fiatal korához és karcsú termetéhez.Alacsonyabb és törékenyebb is volt az amerikainál,de valahogy ugyanaz a magabiztosság és erő áradtbelőle, ami a ragadozóarcút isjellemezte. Noha márelmúlt húsz esztendős, csúfondáros kölyökképefiatalabbnak mutatta. Mindezek okán különös, el-lentmondó személyiségnek tűnt - mint ahogy való-jában az is volt. Becsületes nevén Nick May-nek hívták, ám bizo-nyos körökben Árnyék Nick-nek, vagy egyszerűencsak "Árnyék"-nak nevezték. Morris véletlenül, ámigen regényes körülmények közepette ismerkedettmeg vele. Nyomozása során az amerikai többször kény-szerült éjszakai kirándulásokat tenni, hogy választkapjon egynémely kérdésére. Egy efféle útról haza-térőben találkozott az Árnyékkal.A fiú meglehetősen szorongatott helyzetben volt,ugyanis három megtermett vagány igyekezett be-lőle kiverni a lelket, s már nem is kellett volna sokatfáradniuk, noha Nick keményen védekezett. Mr.Morris ugyan általában azt vallotta, hogy nemhelyes mások magánügyeibe kéretlenül beleavat-kozni, de mégsem tűrhette tétlenül, hogy a szemeláttára agyonverjenek egy gyereket.Később, amikor jobban megismerte, Mr. Morrispersze ráébredt, hogy meglehetősen rosszul ítéltemeg Nicket. Az Árnyék már régen nem volt gyerek.London utcáin nevelkedett, hamar fel kellett hátnőnie, ha nem akart elpusztulni. Mielőtt végképpmagára maradt volna, egy öreg könyvkereskedőviselte gondját. Ő emelte ki a mocskos utcakölyköksorából, tanítgatta, csiszolgatta; mígnem egyszer afiú betört koponyával, holtan bukkant rá nyomo-rúságos boltja padlóján. Valaki úgy gondolta, csaktalál némi készpénzt nála, hiszen az minden üzlet-ben akad: Egyetlen imakönyv áráért gyilkolták meg az öre- get. Nick - akkoriban még Nick May - tizenöt eszten-dős volt ekkor. Tudta, hogy sokan kedvelték akönyvkereskedőt így számíthat a környék segítsé-gére a gyilkos felkutatásában.Egy napon - mindössze egyetlen héttel az esetután - Karcsú Mary, a negyed leghírhedtebb utca-lánya kopogtatott nála. Egy nevet és egy címetmondott csupán. Két nappal később, a ködös szeptemberi hajnal-ban ismeretlen férfi holttestére bukkantak a ren-dőrök egy útmenti kanálisban. Különös, a sebetmegvizsgáló szakértők szerint Délkelet-Ázsiábólszármazó szúrófegyver végzett vele. A tettest sohanem találták meg. Nick May elhagyta a környéket. Minden vagyonaaz a hullámos pengéjű, ezüst nyelű tőr volt, amit avén könyvkereskedő a fiókja mélyén őrzött, samelyről azt állította, valahonnan Malájföldről va-ló. Mr. Morris többször látta a fiúnál a fegyvert -soha nem adta el, noha nagyon értékes lehetett.Az elkövetkező években Nick sokfelé megfordult.Sok mindent látott, sok mindent tanult - s jókoraélettapasztalatra tett szert. Két esztendeje múlt,hogy visszatért Londonba, azóta keseríti a városgazdagjainak és rendőreinek életét.Nick May, az Árnyék, ugyanis elsőosztályú ék-szertolvaj lett. Főként az ékkövek érdekelték, de nem vetettemeg az aranyat sem - különösen, ha neves meste-rek keze dolgozta ki. Mindig egyedi, különlegesértékü darabokat választott ki, soha nem tört becsak úgy "ötletszerűen" gazdagnak ígérkező házak- 325 ba. Íly betörőnek vallotta magát - s valóban az is volt. Sem ő, sem az amerikai nem tudta volna meg-mondani, miért nem váltak el útjaik, miután Mr.Morris közbelépése megmentette a fiút a dicstelenvértől. Bár egyikük sem törekedett rá, lassanként,mégis erős szövetség - barátság? - alakult ki köz-tük. Noha harcát eddig mindkét férfi maga vívtamost rádöbbentek, hogy sokkal könnyebb a dol-guk, ha van legalább egy valaki a világon, akinekhátat mernek fordítani. Közvetlen ügyeiket perszetovábbra is egyedül intézték, de ha megszorultak,bízvást számíthattak egymás segítségére.Az Árnyék most az Aranycsillag Tavernában, Mr.Morris páholyában üldögélt, és az Illustrated Lon-don News egy számát tanulmányozta. - Hát most nézd meg - mondta az amerikainak,és egy rajzra bökött az újságban - nem felrobban-tották a cárjukat!? Mr. Morris megszemlélte a képet. Behavazotttájon, tömör téglafal előtt zajló jelenetet látott: egykétlovas hintó hátulját robbanás veti szét, megse-bezve a kocsit követő gyalogos katonákat; a megri-adó lovakat hosszúkabátos férfi igyekszik megfé-kezni. Mögöttük lovas és gyalogos gárdisták gyűr-nek le egy alakot, a hóban egy ember és egy lóteteme hever; a kőfal árnyékában sötétruhás figuralapul - feltehetően a robbanás közvetlen okozója.Mozgalmas, hatásos alkotás. - A Népakarat nevű anarchista társaság bomba-merényletet követett el II. Sándor orosz cár ellen aolvasta a feliratot Mr. Morris. - Mi lett a cárral? - Mi szokott történni valakivel, akinek a nyakábadobnak egy bombát? - vont vállat az Árnyék. -Szerencsétlen öreg, hiába szűntette meg ajobbágy-ságot, mégis a "népakarat" áldozata lett. - Talán nem kellett volna olyan elszántan hábo-rúba kergetnie az országot - vélte az amerikai. - Énis szoktam forgatni a lapokat. Csak nem társaság-ban - tette még hozzá, és finoman kiemelte Nicki',:.:;kezéből az Illustrated London News-t. . - Talán több figyelmet fogsz szentelni ennek ahírnek, ha végighallgatsz - dörmögte a fiú. Hangjaszokatlanul komolyan csengett.Mr. Morris leült. Vetett még egy pillantást arajzra, azután a kis asztalra dobta az újságot.- Hallgatlak - mondta. Az Árnyék kinyújtóztatta tagjait, majd pezsgős-pohara után nyúlt. Elmélyülten szemlélte a felfeléigyekvő buborékokat, úgy kezdett beszélni. - Ezek az alakok már itt is felbukkantak - közöltekifejezéstelen hangon. - Elszánt őrültek, akiknekegyetlen célja a felfordulás. Lassanként tele leszvelük a Soho. - Ugyan Nick - vont vállat a másik. - Ez itt nemOroszország! . - Ez tény. De gondolj csak derék írjeinkre, afeniánusokra, vagy hogy az ördögbe nevezik őket.Időről időre felrobbantanak egy-egy nevezetesebbépületet, s mi csak tehetetlenül nézzük. Semmitnem teszünk ellenük. S most mégjönnek a keletiekis. - Az Árnyék nagyot kortyolt italából, azutánletette a poharat. - Tudom, hogy nem szép tőlem - biccentett Mr.Morris - de nem hiszem, hogy ezért nekem kelleneaggódnom. Ez Anglia és az angolok ügye. Ha majdtúl sokat durrogtatnak körülöttem, hát odébbál- lok. A fiú elfintorodott. - No igen, ha lesz még hova menned - mondta. -Ezek az eszementek az egész világot lángba akarjákborítani. Persze, azért nem hiszem komolyan, hogysikerülhet nekik. - Nos, őrültek mindig is voltak a földön, ez nemújdonság - vigyorgott Mr. Morris. - De az a gyanúm,te nem London jövője miatt mesélted el nekemmindezt... - Zömmel Orosz- és Lengyelországból jönnek -mondta Nick, mintha nem is hallotta volna azamerikai megjegyzését. - Nagyon sok köztük atanult ember... orvos, költő, kereskedő, a cárizmus 326 327 elől menekülő újságíró. De egyformán elszánt gyil-kos mind. Mr. Morris úgy döntött, most már nem szólközbe. Az Árnyék előbb-utóbb amúgy is eljut alényeghez, hadd meséljen el előtte mindent, amitjónak lát. - Remek agitátorok, folyton a szocialistákat hec-celik. A szervezetük tökéletesen működik; sokukkis boltot nyitott, azok a gyülekezőhelyeik. Akitárulónak tartanak, saját kezűleg mészárolják le.Az amerikai mégsem állta meg közbeszólás nél- kül. - Ne tovább, Nick, mert nem merek majd egyedülhazamenni! - mondta sírósan. - Kénytelen leszelkézenfogva hazakísérni! A fiú kényszeredetten elmosolyodott. Lepillan-tott a táncparkettre, futólag megszemlélte a pörgő-forgó hölgyeket, azután ismét az amerikaira nézett. - Tudod, Will - kezdte lassan - a londoni alvilágmindig szívesen kereste a kapcsolatot más. úgy-mond törvényenkívüli szervezetekkel. Az írekkel isle akartak paktálni. Próbálkoznak most is. folya-matosan, de a feniánusok hajthatatlanok. Semvelük, sem a keletiekkel nem állnak szóba. Igazsá-gosnak és szentnek tartják az ügyüket, amineksemmi köze a bűnhöz. - No igen, volt szerencsém megtapasztalni - bó-lintott Mr. Morris keserűen. - Lehet, hogy többfélefeniánus létezik. de akikkel én találkoztam. azokközönséges gyilkosok voltak. Gyilkos, ostoba cső-cselék... - Nem hinném. hogy az itteniek sokkal jobbaklennének - ingatta a fejét az Árnyék. - A bombáiknem válogatnak. Az emberi élet nekik sem számítsemmit. - Pohara után nyúlt, és elfogyasztotta apezsgő maradékát. Az amerikai kihasználta az al-kalmat, és elfogta a bájos özvegy ragyogó pillantá-sát. - Mindenesetre - folytatta a fiú - ők nemegyezkednek az alvilággal. De a keletiek igen. Még-pedig örömmel. 328 A ragadozóarcú gyanakvón nézett rá. Rosszatsejtett. - És miért érint ez minket? - kérdezte. - Engem nem érint különösebben - vont vállat afiú unott képpel. - De úgy hírlik, valami ügyesmesével az egyik csempészkirálynak sikerült őtráuszítania valakire. aki csúful borsot tört az orraalá. Most mondd!? Az amerikai szemöldöke felszaladt. Fejét kisséoldalra billentve figyelte a fiút. - Valóban? - kérdezte végül. - Kellemetlen dolog. - Az - hagyta rá Nick. - Különben, nem akarszutazni egyet az országban? Számos remek széphelye van, igazi látványosság.Mr. Morris az ábrándos szemű szőkét nézte. Azaz igéző tekintet, a telt ajkak, a bársonyos tér.. - s... sikerült már rábukkanniuk az illetőre? -érdeklődött színtelen hangon. Az Árnyék csúfondáros mosolyra húzta száját.Szemében megcsillant a gázcsillár fénye. - Hát, ezt én igazán nem tudhatom - mondta. -Bár bizonyos tereken azt csiripelik a madarak,hogy egyelőre nincsenek nyomon. De ez csak időkérdése... - Nos igazán köszönöm az érdekfeszítő beszámo-lót - állt fel Mr. Morris. - Ha nem veszed rossznéven, nekem most dolgom van. Vedd igénybeegészen nyugodtan a páholyomat, és ha van időd,várj meg. Szívesen hallgatom a történeteidetAzzal ment, hogy újabb táncra kérje a bájosözvegyet. Nick May vigyorogva nézett utána. Látta, amintodalép Mabel Rowan asztalához, és elegánsanmeghajol; néhány szót váltanak, azután az ameri-kai és az özvegy a táncolók közé vegyül.Az Árnyék már épp vissza akart bújni újságjamögé, amikor a szikár nagynéni kissé elfordult,hogy láthassa a táncosokat. Mozdulata nyománvalami megcsillant a nyakán. Nick elismerőenfüttyentett a jókora gyémánt láttán.Nocsak, nocsak - mormolta. - Lehet, hogyérdemes lesz körülnézni a családi ékszerek között? 329 A Rosegarden kissé elhanyagolt parkját eső áztat-ta. A bokrok között párafoltok kuporogtak, a sétaútegyenetlenségeiben meggyűlt a víz. A lehangolócsendet csak a néha felerősödő eső egyhangú ko-pogása és néhány, fák közt megbúvó madár halk,reményvesztett csipogása törte meg.A parkot nyílegyenest kettészelő, durva kavics-csal borított út a kétszárnyú, kovácsoltvas kaputóla kisnemesi kúria erős tölgyfa ajtajához vezető,megkopott lépcsőig futott. Az egykoron büszke épület a szemerkélő esőbenmost magányosnak, megkopottnak tűnt. Az alaposszemlélő azonban felfedezhette az itt élők tényke-désének nyomait. A kúria ablakai frissen mázolva,a bejárat rézdíszei fényesre csiszolva hirdették aszemélyzet gondosságát. szitáló eső zajába távolról kocsikerekek zörgé-se vegyült. A hang egyre erősödött, s a homálybólegy bérkocsi alakja bontakozott ki.A kocsis fázósan összehúzta magát a bakon, észsörtölődve igyekezett gyorsabb haladásra ösztö-kélni lovát, mely sorsába beletörődve poroszkált azegyszerű, kétszemélyes jármű előtt. Az állatnaknem volt miért sietnie, hiszenjól ismerte a hazafelévezető utat, s ez a kaviccsal felszórt felhajtó bizonymég csak nem is hasonlított rá. Így is, úgy is ázniakell, akkor hát hová siessen? A bérkocsi megállt a csendes kúria ajtaja előtt.A kocsis megkocogtatta a fülke tetejét. - Itt volnánk, uram - morogta.Odabent mozgolódás támadt; utóbb kinyílt azajtó, s egy szürke felleghajtóba burkolózott ember-ke mászott elő az esőbe. Igyekezett minél jobbaneltűnni a köpönyegben, így még kisebbnek tűnt:mint amilyen valójában volt. Gyanakvó képpel mé-regette az épületet, mintha attól tartana, hogy akocsis rossz helyre hozta. - Rendben van - fordult a bakon üldögélő ember-hez. - Várjon meg itt. - De uram, egyre jobban esik! 330 - Annál inkább! Mit gondol, csak nem fogok kocsiután futkosni ebben az esőben, itt az Isten hátamögött!? - heveskedett a köpenyes. - Várjon csakmeg. Vizesebb már úgysem lehet. - Azzal felsietetta lépcsőkön. A bejárat fölé messze benyúló eresz már megvéd-te az esőcseppektől, így kihámozhatta magát felleg-hajtójából annyira, hogy megrángassa a csengőzsi-nórt. Hosszú, vékony, sárgás ujjai türelmetlenülhúzkodták a bojtos zsineget mindaddig, amíg felnem tárult előtte az ajtó. Idősödő, ősz tarkójú,táskás szemű inas állt a küszöbön. - Mit óhajt, uram? - kérdezte vontatottan. - Jelents be a gazdádnak, Waiter - szólt a jöve-vény - Simmons vagyok. - Én pedig Leopold, uram. - Nem baj. A gazdád már vár. - A köpönyegesemberke belépett az előtérbe. Az inas letette róla az átnedvesedett felleg-hajtót, majd kérte, hogy legyen némi türelemmel.Kisvártatva visszatért, és közölte, hogy a gazdájafogadja Simmons urat. - Igazán kedves tőle - morogta a vendég, ahogykurta lábain a méltóságteljesen vonuló Leopoldnyomában kacsázott. Az inas a fényűzően berendezett nappallba ve-zette, ahol a kandalló előtti hatalmas fotelben Ri-chard Marsh üldögélt, vastag szivarral kezében. Aszivarfüst opálos ködként lebegett a feje felett.Marsh ötvenegynéhány éves, megnyúlt arcúkeskenyorrú férfi volt, pengevékony szája felettkicsiny, gondosan nyírt bajusszal. Bal szemöldökekissé feljebb ívelt, mint a jobb, ettől egy előkelősé-gét fitogtató lord benyomását keltette. - Üdvözlöm, Mr. Marsh - hajolt meg előtte ajövevény. - Hogy van, hogy van?A ház ura bágyadtan biccentett. - Simmons - recsegte. Hanyag mozdulattal afal mellett meghúzódó szófa felé intett. A szivarhamuja a vastag szőnyegre hullt. - Üljön le. 331 - Köszönöm. Mr. Marsh, köszönöm. - Az emberkea szófáig hátrált, és letelepedett. - Nos, gondolom híreket hozott nekem, Sima-mons. Remélem, nem tévedek - meredt vendégérea szivarozó férfi. Vizeskék szemei meg sem rebben-tek, akárha kőből faragták volna őket.Az emberke riadtan fészkelődött, mint valamikismadár a kigyó előtt. Nagyot nyelt, mielőtt be-szédbe fogott volna. - Dehogy téved, Mr. Marsh, dehogy téved - mond-ta aztán gyorsan. - Hiszen mi másértjöttem volna...- Akkor halljam. - Nos, Mr. Marsh, arról az amerikairól érdeklő-dött, bizonyos William Morrisról. - Simmons. én tudom, hogy kiről érdeklődtem!Azt mondja, amit megtudott róla. - Igen, Mr. Marsh, hát persze. Ez a Morris, ez egyamerikai. Sajnos, nem sikerült kiderítenem, hogypontosan honnan jött, annyi mindenesetre bizo-nyosnak látszik, hogy igen jómódú üzletember.Birtokai vannak odaát. - És mit keres Angliában? - szakította félbe azamúgy is akadozó beszámolót a halszemű. - Üzleteket köt. Hogy pontosan miféléket, aztnem tudtam kideríteni... nagyon óvatos ember...titokzatos. De igen nagy üzletekről beszélnek. Azaz úr... Mr. Morris. nagyon gazdag lehet. - Valóban? - A házigazda keskeny szája haloványmosolyra húzódott. - Jól van, Simmons. Ha valamitsikerül még kiderítenie, csak szóljon. Most elme-het - Richard Marsh minden figyelmét a szivarjafelé fordította. Az egérképű kis ember fészkelődnikezdett. - Őóő, Mr. Marsh..., én igazán nem akarok tola-kodó lenni... - Mit akar még? - nézett rá megsemmisítően aház ura. - Ó, semmi különöset, Mr. Marsh, igazán semmikülönöset... csak hát a járandóságom, ugye... 332 - Meg fogja kapni a járandóságát, Simmons -mondta a halszemű jéghideg hangon - ne nyafog-jon. Majd, ha végeztünk. No, Isten áldja!Mr. Marsh elégedetten dőlt hátra foteljában, mi-után vendége távozott. Halovány mosollyal nézte aszivarfüstöt, amint bizarr szellemalakokat formáz-va lebeg a mennyezet felé. Odakintről behallatszott az egérképű nagyhangúzsörtölődése, ahogy a kocsist szidta. - Segítsen már kinyitni ezt a nyavalyás ajtót, amindenségit magának! Jobban elázom, minthagyalog mennék! A kocsis válaszát elmosta az eső, de kisvártatvafelhangzott a bricska kerekeinek zörgése a sétaútázott kövein. A halszemű egyre csak mosolygott. A mosoly,mely annyi jelentéktelen arcot képes megszépíteni,őt ha lehet, még visszataszítóbbá alakította. Sze-mét félig lehunyva fújta a füstöt, és töprengett.Mr. William Morris. Lehet, hogy ő lenne a meg-felelő ember? Persze, nincs nemesi rangja, de lás-suk be, ez nemigen számít. A néhai Sir Mortimer-nek volt. azonban - mint utólag kiderült - anyagihelyzete nem bizonyult olyan szilárdnak, mint re-mélhető lett volna. z a Mr. Morris viszont gazdag-nak látszik. Amerikai birtokos és üzletember - nemhangzik rosszul. Nem is fiatal már, ez alkalomad-tán szintúgy jól jöhet... Gondolatait a belső ajtó nyikordulása zavartameg. Emma, a felesége lépett a nappaliba, szigorúarcán kérdő kifejezés ült. - Nos? - adott hangot kíváncsiságának.Férje rápillantott. Hosszan fújta ki a füstöt, csakazután válaszolt. - Meglátjuk - mondta kurtán. - Megfelelőneklátszik. - Mabel mindenesetre meglehetősen odavan érte - szólt az asszony, miután letelepedett a másikfotelba. - Nem hinném, hogy gond lenne vele.És az amerikai? - kérdezte két szippantásközött a férfi. 333 - Mire gondolsz? - Vele sem lesz gond? - Hmm, ez már nehezebb kérdés, persze - vélteEmma Marsh. - Nem tudom. Még nem tudom. - Valami ellenállhatatlan csalit kell belógatnineki - javasolta a halszemű. - Ha a kis Mabelönmagában nem elég ellenállhatatlan... - Azt hiszem, sikerült megfognia a fickót, de ezmég nem minden. Kár. hogy őt nem lehet beavatnia terveinkbe. Mr. Marsh az asszonyra meredt. Szeme hidegvolt, mint a kő. - Meg ne próbáld! - sziszegte. - Mindent tönkre-tennél vele! - Ugyan, Richard - mosolygott Emma - bolond-nak nézel? A halszemű kurtán felkacagott. Szivarjáról Jóko-ra hamu hullott a szőnyegre. . - A szomorú sorsú, bájos kis özvegy - mondtagúnyosan. - Micsoda tragédia, ilyen fiatalon meg-özvegyülni. A felesége is nevetett. Bántón, kárörvendőn. - Szegény jó Sir Mortimer, az Ördög nyugosztalja - mondta. - Annyira szeretném, ha Mabel megvi-gasztalódhatna egy olyan derék ember oldalán.mint Mr. Morris... - Remélem - nézett rá a férfi cinikus mosollyal -.ez a Mr. Morris minket is megvigasztal majd. - Van már valami ötleted? - érdeklődött komolyraváltó hangon a nő. - Mire gondolsz? - Mr. Morrisra, természetesen. - Emma hangjajéghidegen csendült. - Mabel azt mondja, kiválólovas... - Ugyan, a lovak ezúttal szóba sem Jöhetnek -ingatta a fejét Mr. Marsh. - Majd kiötlök valamit.Rengeteg időnk van. Hiszen még semmi sem biztos.Az asszony felállt és az ablakhoz sétált. Kibámulta vigasztalan szürkeségbe. Az eső lecsendesültkissé de nem állt el: Az ég körös-körül ónszínűvolt, remény sem látszott arra, hogy kisüt a nap. 334 - Tavasz, no hiszen - szólt megvetően Emma.Azután visszafordult férjéhez. - Azért én nem hi-szem, hogy olyan nagyon ráérnénk. Bár nemigenengedsz betekintenem a pénzügyekbe, azt hiszem,nem túl rózsásak a kilátásaink! Sir Mortimer va-gyona nem volt akkora, mint remélted. Ő főként abirtokból élt, de te nem értesz ehhez kellőképpen, igaz!? A halszemű dühödten kapta fel a fejét Szájasarka remegett az idegességtől. - Igazán örülnék. Emma, ha nem szólnál ebbebele! - közölte ingerülten. - Az én ötletem nélkülmég mindig abban a nyomorult szatócsbolfbantengődnénk, és szolgálhatnánk ki a hájas házveze-tőnőket! Nem volt olyan nagyon régen, és te máriselfelejtetted? Dehogy felejtettem el, Richard - mondta azasszony jaj szelídebben. - De éppen ezért nemakarom, hogy elvesszen mindaz, amit megszerez- tünk. A férj megenyhült. Hátradőlt foteljében, és elége-detten kifújta a füstöt. - Ne aggódj, Emma. Mr. Morris megoldja majd aproblémáinkat. 335 14. Scarlett a bált követő harmadik napon már a jo-nesborói vonaton ült, némiképp aggódva. nemkap-e ismét valami rettenetes útitársat.Aggodalma feleslegesnek bizonyult, egyedülutazhatott egészen Jonesboróig. Az állomásonazonban szorongva állapította meg, hogy Will nincssehol. Hiába várta felbukkanni a cserzett képű,falábú földműves jólismert alakját majd húsz ke-serves percen át, csupán néhány koszlott öltözékű,gyanús küllemű jenki érkezett helyette.A jenkik persze nyomban kifigyelték maguknak,és Scarlett úgy döntött, itt az ideje, hogy bérkocsitkerítsen. A kétes alakok azonban nem hagytákelmenekülni. A vonat távozta után kiürült az állo-más. Scarlett nemigen számíthatott senkire. A jen-kik, tisztában lévén nyomasztó fölényükkel, bátrankezdhettek piszkos játékukba. Laza félkörbe álltaka kifelé igyekvő asszony elé, és gúnyos vigyorrallesték. amint társuk megszólítja az áldozatot. - Jaj, méltóságos asszony, hát csak nem egyedülindul neki ennek a veszedelmes vidéknek - hajoltmeg Scarlett előtt a mókamester. - Ugye megenge-di, hogy elkísérjük... - Kérem. engedjenek utamra - szólt az asszonynyugodtan. Tudta, hogy ha hamarosan nem lépközbe valaki, akár rosszul is járhat, mégsem félt.Hiszen mitől is félhetett volna? Mit tehetnek veleezek a nyomorultak? Kirabolják? Mit számít? Meg-verik? Nagyobb fájdalmat is megélt már. Megölik?Bárcsak tennék! - De méltóságos asszonyom, ne legyen ilyenkönnyelmű - nyájaskodott tovább a bohóc. -Könnyen bajba kerülhet! - Ismét meghajolt. mé-lyen közvetlenül Scarlett lába előtt.Az asszony undorral látta, hogy a hajlongó jenkivégignyalja nyelvével a szoknyáját a térde felett.Elöntötte a gyűlölettel teli, keserű düh. Emlékeiközül felvillant a pillanat, amikor keresztüllőtte aházába törő ocsmány északít. Anélkül, hogy tudtavolna, mit is tesz, ösztönösen felrántotta a lábát,és térdével a bohóc arcába rúgott.A jenki felvisított. és az arcát fogva hanyatthemperedett. Társai nyilván ízekre szedték volna aszerencsétlen nőt, ám abban a pillanatban lövésdörrent, és rekedt férfihang harsant:- Megállj! A söpredék mozdulatlanná dermedt. Pisszennisem mertek. Az arcon rúgott ripacs is abbahagytaa nyöszörgést, egyetlen hang nélkül kuporgott azállomás mocskában. Scarlett óvatosan hátrapil-lantott. Ismerősnek tűnő férfi állt a háta mögött.mindkét kezében egy-egy öreg katonai colttal. - Na, takarodjatok innen, amíg szépen mondom! - recsegte a megmentő. A jenkiknek nem kellettkétszer mondani. Röpke pillanatok alatt úgy elsze-leltek, mintha soha még csak az állomás környé-kén sem jártak volna. A bohóc is meggyógyultazonnal, hamarosan utolérte. mi több. le is hagytatársait. - Nyomorult patkányok - morogta a coltos. - No, de aztán ti sem vagytok sokkal különbek -bökött egyik pisztolya csövével a kissé félrehúzottfüggöny mögül leskelődö vasutasok felé. - Végig-néztétek volna az egész műsort, mi!? Nohát, manem lesz előadás. A fegyveres hangja rekedt borízű volt, és ekkorScarlett végre felismerte. Nohiszen, gondolta, csö-börből vödörbe! Ez a fickó ugyanaz, aki Atlantábautaztakor a vonaton szórakoztatta! Valami Joe...Joe Fox, igen. Mindenesetre, akkor nemigen hitte,hogy lehet olyan pillanat az életben. amikor öröm-mel találkozik vele. Márpedig most akármennyirebátor volt is az imént, igencsak hálás neki a köz-belépésért! 336 337 - Nyomorult patkányok - füstölgött egyre Fox,miközben pisztolyait kabátja alá rejtve az asszonyfelé kacsázott. - De hiszen én ismeremderült fel az arca, ahogy közelebb ért. - Voncsak... várjon... maga bártáncosnő volt Oregon-ban... a Spanyol Maryt Nem, nem. nem azdehogyis az - hadarta gyorsan, behúzódtanamint megpillantotta Scarlett magasba szaladószemöldökét. - No. de mindegy is - fújt sebesenvisszavonulót - én Joe vagyok, Joe Fox, de szólít-son nyugodtan csak Joe-nak a nagysádi - Jaj. kedves Joe - mosolygott Scarlett - énigazán nem is tudom, hogy köszönjem meg magá-nak. Ha nem lép közbe időben ilyen határozottan...gondolni sem merek rá! A férfi kidüllesztett mellel. enyhén dülöngélveállt előtte. - Á, rongyos csürhe - legyintett megvetően. - Sokhelyütt találkozni most effélékkel. Ha övék a teljesfölény. csak akkor mernek piszkoskodni, különbengyávák. mint a coyote! Sehonnai csavargók! - Én azért mégis nagyon bátor dolognak találom,hogy szembeszállt velük. Hiszen öten voltak, magapedig egyedül! - Az asszony tágranyílt szemekkelnézett Foxra, miközben észrevétlenül araszolt hát-rébb. hogy ne kelljen olyan közelről éreznie awhiskybűzt. Noha a férfi most korántsem voltannyira részeg. mint a vonaton, ezúttal is töményalkoholgőz vette körül. - Ugyan, nagysád, hát tényleg nem olyan nagydolog - erősködött Fox. - Tuggya, amikor én meg akomám egyszer a mexikói határnál lelődöztünkvagy kéttucat üvőtöző indiánt, akik lesből támad-tak ránk, hát nem mondom, az vót valami, de ez...Higgye meg, úgy ahogy mondom. ezek még egy vak,vén niggert sem mernek megtámadni, a botja mi-att. - Hatalmasat kacagott saját tréfáján.Scarlett kezdte magát roppant kínosan érezni.Udvariatlanul nem űzheti el Foxot azok után, hogymegmentette őt. hosszasan elidőzni mellette vi-szont nemigen szeretett volna. Ó, bárcsak megjön-ne már Will, gondolta. miközben szünet nélkülmosolygott. mint valami bábu. Vajon mi történhe-tett? Csak nincs valami baj? Vagy egyszerűen csaknem kapták meg a sür önyt? Lehet, hogy túl ha-mar ült vonatra a feladás után? Mit tegyen most?Kérje meg Foxot, hogy kísérje el Tarára? Na nem:azt azért mégsem. Majd szépen elmegy egyedül,bérkocsin. Csak fejezné már be végre ez a rettene-tes alak! - ... no, mondok. komám, ezzel bajba leszünk!Merhogy igencsak fogyott mán a munícijó... - Foxmegállás nélkül, folyamatosan mesélt. Scarlettnekfogalma sem volt róla, hányadik lelövöldözött in-diánnál tarthat, de nem is érdekelte. Már épp megakarta kérni a férfit. hogy legalább üljenek le.amikor kiáltás harsant. ezúttal a várva várt han- gon: - Scarlett! - Will Benteen végre megérkezett.Az asszony gondolkodás nélkül faképnél hagytaa kapatos mesemondót. és rohant a felbukkanóWill felé. A férfi megállt, és látványosan nekivetettea hátát egy oszlopnak, nehogy Scarlett feldöntse. - Jaj. Will, végre! - ölelte a nő boldogan. Tánsoha életében nem örült még férfinek ennyire.leszámítva persze Rhettet. - Hát hol voltál?Will megcsóválta a fejét. látszott rajta. hogybosszantja a késés. Sajnálom, Scarlett - mondta szégyenkezve - dea ló lesántult az úton. Vissza kellett vinnem, és amásikat elhozni, különben teljesen belerokkan.Talán eljött volna idáig, és akkor nem késem el, de... - Jól van Will, semmi baj - szólt közbe szelídenaz asszony. - Kár lett volna tönkretenni azt azállatot. Scarlett maga is meglepődött, hogy esze ágábansem volt jelenetet rendezni, amiért egy sánta lókedvéért őt itthagyták az állomás csavargóinakkényére-kedvére: Olyan magától értetődőnek tűnta megértés - végül is, neki semmi baja nem történt,a szegény pára meg legalább meggyógyulhat. Nyil- 338 ván sokba kerül egy jó ló, és Tara még mindig nemengedheti meg a pazarlást. No, legalább ez más-ként lesz ezentúl. Rámosolygott a férfire. - Gyere Will, hadd mutassam be neked Mr. Foxot - mutatott a lassan feléjük imbolygó pisztolyhősre. - Tudod, elkergetett innen néhány kellemetlennektűnő alakot. De vigyázz - nevetett fel -. egyetlenszavát se hidd el. valószínűleg ő a világ legmagyot-mondóbb lókötője! Joe eközben odaért, és zavartan hintázott sar-kán, amíg az asszony beszámolt "hősi tettéről". - Nos, hát. Mr. Fox... ó,bocsánat... Joe mindentekintetben remekül viselkedett. - Nono. azért nem volt ez olyan nagy dolog,tuggya. Nem mondom, amikor én meg a komám ..Scarlett ijedten mutogatott Willnek. hogy sürgő-sen álljanak odébb. különben estélig hallgathatjáka férfit. Will megköszörülte a torkát. - Khmm. kedves barátom. az az igazság. hogy énvalóban nagyon szívesen meghallgatnám ezt a tör-ténetet. de a hölgyre ráférne egy kis pihenés. ez.azt hiszem, érthető. Talán legközelebb. valami jó-féle itóka mellett... ha netán mifelénkjár, bármikorszívesen látjuk egy kis csevegésre. igazán. De mostel kell búcsúznunk. Odaállt Fox elé, és jobbját nyújtotta felé. Eköz-ben hevesen integetett a háta mögött a másikkezével Scarlettnek. hogy induljon. - Jaj, Will - sóhajtott Scarlett. amikor már aszekéren ültek, és Tara irányába poroszkáltak -tudod. azért nagyon jó lesz végre megérkezni. Nemmondhatom, hogy könnyű út volt. - Sajnálom - biccentett a férfi. - Nincs mit sajnálnod, mondtam - felelt az asz-szony. - De elfáradtam. Ennyi az egész. Na. mostmesélj végre, mi hír van felétek!? - Lassacskán egyenesben vagyunk - vont vállatWill. - Tara nem lesz már soha olyan nagy gazda-ság, mint a háború előtt, ezt ne is várd. De azértnincs baj. - Úgy gondoltam. most itt maradok egy darabig.Majd nekiülünk, és kitaláljuk együtt, mit kellenecsinálni. A férfi fürkészőn nézett rá. Szeme bizalmatlanul,gyanakvón csillogott. - Nem kell csinálni Tarán semmit. Scarlett. Jólvan az úgy, ahogy van - mondta aztán csendesen.- Mi jár az eszedben? Scarlett dühösen kapta fel a fejét. Hangja élesencsengett, ahogy megszólalt. - Megmondtam neked Will Benteen a múltkor,hogy nem kívánom egyikőtöket sem kiebrudalni abirtokról! Nem is tehetném, hiszen nagyon jól tu-dod, hogy Tara kétharmad része immár Wade-é, ésnem az enyém. De ha úgy gondolod, hogy semmiközöm ehhez a földhöz, akkor jobban teszed, haazonnal megfordulsz és visszaviszel engem az ál-lomásra... na, gyerünk, mire vársz?A férfi zavartan fészkelődött nagykabátjában.Utóbb megvonta a vállát, és azt mondta: - Ne érts félre, Scarlett, én nem így gondoltam.Megint vállat vont. - Csak... tudod te mindig istele voltál ötletekkel, meg effélék... és... és hát azigazság úgy fest. hogy nem mindig voltak igazán...jok azok az ötletek. - Szíve szerint azt mondtavolna, hogy "tisztességesek", de aztán mégis mástgondolt. Nem akarta megsérteni az asszonyt.Scarlett szívét satuba fogta a keserűség. Tudtapersze, hogy Willnek valahol igaza van, de más isTarán félnek tőle?! Mindazok után.a birtokért tett! Ha ő nem lett volna, egykori ésjelenlegi lakói közül, a birtokon már rég nem élhet-ne senki. Egyedül neki köszönhető. hogy Taramegmenekült, ennek ellenére úgy néznek rá, mintlegfőbb veszélyre. Hiszen még Will drágalátos fe-lesége, az ő kedves húga. Suellen is át akartajátszani a földet a jenkik kezére! Még saját apját ismegpróbálta léprecsalni! Fájdalmas élességgel merült fel benne legutóbbilátogatásának emléke, amely kísértetiesen hasonlóbeszélgetéssel kezdődött. Amllyen kínos volt a kez- 341 det, épp oly kellemetlen volt a folytatás is. Sajnos,az idő nem szépítette meg a múltat: nagyon is jólemlékezett rá, mennyire idegennek érezte magát, smilyen boldogan menekült vissza Írországba. Ez amostani beszélgetés sem biztatta semmi jóval.Csakhogy ezúttal nincs hova menekülnie. Mi-csoda ostoba fintora a sorsnak! A gazdag - sokakszemében mérhetetlenül gazdag - asszony, akinekvárosi palotája és virágzó vállalkozásai voltak At-lantában, saját faluja és udvarháza Írországban,ültetvénye Clayton-megyében, most otthontalanul,végtelenül magányosan sodródik az életben, nohavagyona még mindig nagyobb, mint bármelyik is-merőséé. Kivéve persze azt az átkozott Luke Fen- tont. Azám, Fenton gróíl Atlantában már szerencsé-sen megfeledkezett róla, s most me t felbukkantemlékeiben. A nyavalyás, tolakodó kurafi! - No, ne haragudj - riasztotta fel Will a kesergés-ből Scarlettet - nem akartalak bántani... nemkellett volna ezt mondanom, igazán. Sajnálom. - Jól van Will, semmi baj - sóhajtott az asszony. - Tudom, hogy milyen sokatjelent nektek ez a föld.Különösen Wade-nek. Nem akarom tönkretenni azéletét, csak azért, mert azt hiszem, hogy tudom mia jó neki. Nem állítom, hogy jobb lettem, Will, desokat változtam, ezt előbb-utóbb te is felismerhet-néd már. Mindkettőnknek könnyebb lenne, azt hiszem. A férfi nem válaszolt, csak némán bólintott. Aszekér egykedvűen zörgött a kemény úton, a lóirányítás nélkül, önállóan fordult be az elágazások-nál unalomig ismerte már az utat.Scarlett szomorúan nézte a lehangoló, téli tájat,és kétségbeesetten igyekezett felidézni magában anyár rekkenő melegét. A kopasz fák, a szürkeégbolt, és a kopár látóhatár készségesen támogat-ták szomorúságát, mintha nem is lenne egyébdolguk tavaszig. Az út mentén mogorván gubbasz-tottak a bokrok. melyek hamarosan a Tara udvar-házához vezető cédrusfasornak adták át helyüket. 342 Aztán felbukkant a meztelen, fekete tölgyfák köztmeghúzódó hófehér épület. Scarlett csak bámulta meleg kendője széle alól,és nem mozdult meg semmi a lelkében: Tara.Valaha az otthona volt. Itt élt ír parasztból ültetvé-nyessé lett apja, szerencsétlen sorsát méltósággaltűrő anyja, itt született ő maga. Ide jártak azudvarlói, ott ültek a ház árnyas, nyitott tornácán,és versengtek a kegyeiért. Az asszony keserűenelmosolyodott. Zöld szemében remegve megcsillantegy könnycsepp. Stuart és Brent Tarleton, a déli egyikerpár, a Délbüszkeségei... Szinte egyszerre haltak meg a pol-gárháborúban, valami ostoba zászló védelmében.Sírjuk most a szomorúfüzek alatt áll a Tarleton-birtokon, vésett márványtömb őrzi az álmukat.Halálukra és a szomorú kőemlékre Scarlett mindigis úgy gondolt, mint az egész Dél pusztulásánakjelképére. Hatalmas álom veszett oda akkor...Lepillantott a domtetőről, végig a sápatag, fa-gyott fűvel borított lankán, egészen a folyót szegé-lyező sötét fenyvesig. A birtokon látszott, hogy gillés Wade kemény munkát végeznek, s évről évreegyre többet hódítanak vissza az ókor megmű-velt, a háború után elvadult földe l. Most, télikopárságában nem mutatott sokat a birtok, ám azasszony értő szeme látta, hogy a gazdák lehetősé-geikhez képest mindent rendben tartanak. Ha al-kalmazni lehetne néhány bérest, rövid időn belülTara ismét kiteljesedhetne. De vajon Will hogyfogadná az ötletet? És egyáltalán, ő maga akar-epénzt áldozni erre a birtokra, amihez tulajdonkép-pen már semmi köze sincs? A kérdés nem volt könnyű, és Scarlett jól tudta,hogy nem is fog választ találni rá ebben a pillanat-ban, amikor elgémberedett végtagokkal igyeksziklemászni a szekérről. Valóban nincs abban a hely-zetben, hogy egy számára teljesen közömbös gaz-da nemjól jön - tehát nem áll elő a javaslattal.Ám ha következetesen elzárkózik, akkor örökkéidegenül ténfereghet Tarán, ami egykor az otthona 343 volt. Ismerte magát, tudta. hogy ha elkezdenepénzt fektetni a fellendítésbe, ha részt vehetne amunkálatokban, ha a szeme előtt ragyogna fel újraTara régi fénye, akkor többé már nem érezné kö-zömbösnek, idegennek. Ismét otthonra lelhetne.Csakhogy ez egyetlen esetben valósulhatna meg:ha ő lehetne Tara úrnője. Korántsem volt rólameggyőződve. hogy a birtok lakói ezt szó nélkülelfogadnák, abban azonban tökéletesen bizonyosvolt, hogy ha netán így történne is, hosszútávon eznem vezetne semmi jóra. A kérdés tehát nyitvamaradt, s megmaradt mellette a keserű szorongás is. Will lesegítette az átfázott asszonyt a kocsirólazután elvezette a lovat. Scarlett egyedül álldogálta tornácon, s bár vacogott a foga, nem tudta rá-szánni magát. hogy benyisson. Képtelen lett volnaegyedül szembenézni Suellennel, akivel kisgyer-mek koruk óta mást sem csináltak. csak veszeked-tek. és a csúf kis Ellával, aki pontosan annyiraidegesítette, mint az apja, Frank Kennedy, és akinminden egyes alkalommal megdöbbent: hogy lehetegy ilyen teremtés aző lánya?! Erről persze azonnaleszébe jutott Cica, a bájos és tökéletes Cica, akimost valahol a Boyne fenekén pihen...Olyan erővel mart belé a keserűség, hogy csak-nem felsikoltott kínjában. Nem, intette magát, nemhagyhatod! Tovább kell élni, tovább kell élni, haj-togatta, míg meg nem nyugodott kissé.Toporgott egy ideig, aztán a férfi után indult azistállóhoz. Nem is volt igazán mesterkélt az ürügy,amivel csatlakozott hozzá. - Mégsem mentem be, Will - mondta. amintbecsusszant a résnyire nyitva maradt ajtón. - Gon-doltam. megnézem az állatokat.A férfi már beállította a színbe a szekeret, mostvezette a helyére a lovat. Mosolyogva fordult azasszony felé. - Hát, gyarapodunk, az már igaz - mondta büsz- kén. A frissen bekötött mén melletti állásban egyfiatal, busa fejű herélt álldogált, bal elülső lábánalig elkoszolódott gyolcskötéssel. Nyilván erről azállatról beszélt Will, vélte Scarlett. Átellenbenmasszív alkatú, szürke kanca emelgette érdeklőd-ve a fejét. domborodó hasán jól látszott, hogy vemhes. - Nem kell hozzá két hónap, és itt a kiscsikó -mondta a férfi szeretettel. - Derék ló lesz, akárkimeglátja! Ez a mamlasz az apja - bökött ajászolbanszálazgató mén felé. Az istálló távolabbi végében tehenek kérődztekbambán, az asszony mosolyogva számolta őket. - Hat tehén, Will - kiáltotta lelkesen. - Ez márvalóságos csorda! - Ne is mondd - nevetett a férfi. - Amikor TonyFontaine megtanította a nyugati lovastrükköketWade-nek. állandóan ezeket a szerencsétleneketakarta hajkurászni! Mostanra kettő is hasas közü-lük - tette hozzá elégedetten. - Alex Fontaine-nekremek bikái vannak, még Tony szerezte be őket - Istenem, Wade - sóhajtotta Scarlett. - Készfiatalember lehet már. - Meghiszem azt - biccentett Will. - Csodáltam is,hogy nem kérdezel felőle. A környéken nemigenakad párja, majd meglátod! Scarlett mosolygott. A jó öreg Will! Úgy büszkél-kedik a fiúval, mintha a sajátja lenne. És igaza isvan. Sokkal inkább az övé, semmint az anyjáé, akialig volt vele, s azt a kevéske időt is rosszul hasz-nálta fel. Ám a férfi szavai kíváncsivá tették Scar-lettet. Milyen lehet a fia most, a férfikor küszöbén?Már akkor is jókora meglepetéssel szolgált, ami-kor utoljára látta - tizennégy esztendősen, ha jólemlékszik. Wade mindig is félénk. visszahúzódó,törékeny, afféle "semmire se jó" gyerekként élt azemlékeiben. Legutóbbi találkozásukkor erre alapo-san rácáfolt a fiú. Lehet azt még tovább fokozni?Alig hitte. - És a lányok? - kérdezte, remélve, hogy a férfiválaszából többet tudhat meg az igazságról. Ha egy 344 345 fiatalembert kedvelnek a déli lányok, akkor ottminden rendben van. Legalábbis ő így gondolta. - Hát, tudod, errefelé mostanában nincsen túlsok korabeli lány - vonta meg a vállát Will, aszerszámzattal szöszmötölve. - Meg aztán, kevésja..;,, . ideje is jut ilyesmire. Én ugyan folyvást mondomneki, hogy járjon el itthonról, nemigen akaródzikneki. A szomszédokhoz persze el-eljár... - Nincsenek barátnői? - kerekedett el az asszony szeme. Aggodalma visszatért. Csak nem mégis valamibegubózó mafia lett Wade-ból? Noha kisgyermekkora alapján mindig is valami ilyesmire számított,most döbbent csak rá, hogy a megtapasztalt válto-zás milyen örömmel töltötte el. Ijedten állapítottameg, hogy most, amikor elveszítette Cicát, önkén-telenül is megpróbál visszatalálni rég elhagyottgyermekeihez. Rémület fogta el. Nem, nem szabadezzel kísérletezni! Hiszen úgysem sikerülhet Túlkéső már, Ella és Wade távolabb állnak tőle, mintakár Bill Kelly. Micsoda szégyen, micsoda fájdalomlenne, ha megpróbálná, és kudarcot vallana! Hí-szen ő megpróbálta elvinni innen a gyerekeketBallyharára, de nem kértek belőle. Itt akartak ma-radni. És micsoda szerencse. hogy itt maradtak!Hiszen ha ők is ott lettek volna a Nagy Házban,akkor most őket is gyászolhatná. Ó. Édes Istenem,Cica. Cica... - No. azt nem mondtam - szólt a férfi, miutánelrendezett mindent a szekér és a ló körül. - Azértegy-kettő akad. Gyere, Scarlett, menjünk be. Mégmegfázol. Ugyan az istállóban elég kellemes volt az idő,Scarlett mégis vacogott. Átfázott az állomástól Ta-ráig vezető öt mérföldön, és nem tett neki jót atornácon való toporgás sem. Will maga elé engedtea kijáratnál. azután megfordult, és gondosan be-csukta a kaput. Tudta ő jól, hogy az asszony miértnem ment be a házba, de nem tette szóvá, hiszenmiért is tette volna. Amuggy meg szívesen büszkél-kedett az állataival. Legszívesebben megmutattavolna az öt kocát is, meg Tobiast, a nagyhangukandisznót, és az új baromfiólakat, de nem voltszíve tovább kitenni Scarlettet a harapós szélnek. - Hát, Isten hozott - mondta, amint becsukódottmögöttük a nappali ajtaja, s végre körülölelte őketa tűzhely melege. - Mindjárt kerítünk neked valamiharapnivalót, Wade meg addig felhozza a holmija- idat. Hamarosan mindenki ott szorongott a nappali-ban, és Scarlett kezdte elfelejteni szorongásait. Úgytűnt, mindenki örül neki, senkinek sincs a terhére.Suellen ugyan nem volt túlságosan nyájas veledehát őt sohasem lehetett ilyesmivel vádolni. Azlett volna a gyanús, ha kedvesebb a megszokottnál.Wade zavarban volt kissé, és ez alaposan meg islátszott rajta, de az anyját annyira lenyűgözte fiaváratlanul remek megjelenése, hogy észre sem vet- te. Az egykor halovány, nyalka kisfiú vállas-markoslegénnyé érett. arcát barnára cserzette, haját len-szőkére szívta a nap. Hangja elmélyült, beszédemeglassúdott, ahogyan valódi déli gazdaemberhezillik. Scarlett rövid habozás után magához ölelte,és két jókora csókot nyomott az orcájára. Bizony,lábujjhegyre kellett állnia, hogy megtehesse. Wademeghatottan vigyorgott - de még ez is olyan jól állt neki. Ella. Frank Kennedy leánya már korántsem voltilyen szívet melengető látvány, noha ő is sokatváltozott. Megnyúlt, s valamelyest meg is hízott, ámmég így is soványka maradt, szögletes vonalaialig-alig gömbölyödtek valamicskét. Vörös dróthajaugyanolyan rakoncátlanul keretezte arcát, mintannakelőtte, de az ő egykori sápadtságát is jótéko-nyan eltűntette a délvidéki nap. Mindent egybevet-ve, Ella nem szépült meg egy csöppet sem, desokkal egészségesebbnek látszott, és nagyon meg-komolyodott, ő is megkapta a maga csókjait Scar-lettől, mint ahogy Suellen leánykái is sorban.Beóvakodott Big Sam is. aki itt maradt a háborúután, hiába szabadították fel a négereket. s követte 346 őt a felesége, Delilah, meg a dajka, Lutie is. Jöttek,hogy köszöntsék Scarlettet. Az asszony szíve felen-gedett kissé, s mire eljött az est, úgy érezte. talánnem reménytelen, hogy békére leljen itt, Tarán.Mielőtt besötétedett volna, magára terített egyvastag kendőt, és elbandukolt a kicsiny temetőbe,ahol egymás mellett sorakoztak azoknak az embe-reknek a sírjai, akiket talán a világon legjobbanszeretett. Nézte a hideg, néma sírköveket, s felidéz-te magában sorra az arcokat. Gerald O'Hara, azapja, Ellen Robillard O'Hara, az anyja, és Mammyaz öreg néger dajka, akit sikerült ide temettetnie,hiába tiltakozott ellene Suellen. Egykor a birtokmeghatározó személyiségei voltak, számára pediga biztonságot, a meleget jelentették.Sok éve halottak már, s ő egyedül maradt avilágban- Pillantása a három egyforma kis sírratévedt, ahol Ellen halott kisbabái feküdtek. Nemismerte egyiküket sem, hiszen a fivérei lettek volna.Eszébe jutott viszont róluk egy másik sír, Atlantá-ban. Bonnié. Különös módon, ahelyett; hogy mégjobban két-ségbeesett volna, vigaszt merített az emlékből. Jólemlékezett rá, a félelem és a bánat micsoda fene-ketlen mélységeibe zuhant akkoriban, amikor akicsi lány leesett a póniról, és meghalt. Nem csu-pán gyermeke elvesztése kínozta, legalább annyirafojtogatta Rhett hideg, élettelen idegensége is,amellyel elfordult tőle. Úgy érezte akkor, minthavalami kripta falai zárulnának rá, visszavonhatat-lanul - és mégis elmúlt. Elmúlt, mintha sosem lett volna, és ő új életre-születhetett, igaz, nagyon sok idő és embertelenszenvedések után. Van tehát remény! Mindig vanremény, még akkor is, ha a feneketlen sötétségbenéppen semmi más nem látszik, csak a vörösen izzórettegés. Mindig születhet valami új, valami jó abeláthatatlan jövendőben, csak nem szabad felad-ni. Soha nem szabad feladni. Scarlett felállt. Megborzongott a hideg szélben.Tagjai elgémberedtek, lelke mélyéig átfázott me-gint. Észre sem vette, hogy ilyen hosszú időt töltötta síroknál. Ajkán halovány mosoly derengett fel.Meleg, meghatott tekintettel nézett szülei ésMammy sírjára. Nem igaz, hogy magára hagyták, gondolta. Nemigaz. Ők hárman soha nem fogják magára hagyni,akármilyen régen haltak is meg. .Örökkön örökkévele maradnak, és vigyáznak rá: Mindaddig nemlesz egyedül, amíg emlékük a szívében él.Halk sóhajjal hátat fordított a síroknak, ésvisszaindult a házba. 349 15. Nick May soha nem vesztegette az időt, ha valamifelkeltette a figyelmét. Alig két héttel azután, hogyaz Aranycsillagban megpillantotta Emma Marshnyakában a gyémántot, már megismerkedett, mitöbb. intim kapcsolatot alakított ki Ellen Beecher-rel a Rosegarden szemrevaló cselédlányával.A lány roppant büszke volt rá, hogy ffyen "előkelőifiúr" udvarol neki. nem is kérette magát egyetlenpercig sem. Az Árnyék különben valóban jó kiállá-sú. vonzó fiatalember volt; az állandó csúfondároskifejezés valami hetyke bájt kölcsönzött arcának.Minden ruhadarabja a legkiválóbb kelméből ké-szült, noha nem mindig követte a legutolsó divatot.Kedvelte a sötét színeket, gyakorta járt feketében.s ha színes holmit is öltött magára, minden esetbena visszafogott pasztellt részesítette előnyben.A világ számára ő Nicholas Maybell, gazdag ne-mesúrii, gondtalan szerencselovag volt. Az a fajtafiatalember, akitől az anyák kétségbeesve óvjáklányukat, noha ők maguk is kísértésbe esnek.valahányszor megpillantják - a zord atyák és fel-bosszantott vőlegények pedig bőszen lesik az alkal-mat, hogy párbajra hívhassák. s végre kiterítvelássák a pimaszt. A múltjavesztett férfi, aki új életében WilliamMorrisnak nevezte magát. gyakorta érezte úgy,mintha önnön fiatalkori képmása jelenne meg afiúban. Talán ez játszott közre leginkább abban.hogy olyan közel engedte magához. Hogy az Ár-nyéknak mit jelentett a középkorú amerikai, azegyelőre rejtély maradt. 350 Nick persze óvakodott a cselédlányt olyan he-lyekre vinni, ahol előkelő családból származó kis-asszonyokkal is találkozhatott volna. Nem kíván-ta lerontani a hírnevét. A kis Ellen Béecher azon-ban még így is olyan helyekre juthatott el vele,amelyekre legédesebb álmaiban sem gondolt soha. - Valóban özvegy lenne az ifjú Mabel Rowan? -csodálkozott az Árnyék ártatlan képpel egy Londonkörnyéki kikocsizás alkalmával, Ellen csacsogásáthallgatva. - Bizony, úgy van! - bólogatott a lányka. - Hátnem mondtam-e már!? Sir Mortimer, a férje, Istennyugosztalja, na szóval Sir Mortimer meghalt kétévnek előtte, lovasbalesetben... - Nohát, milyen szomorú - ingatta fejét a fiú. -Hogyan történt? - Hát, én akkor még nem voltam ott, de Christine,akinek a férje Rob, kertészként dolgozik a birtokon - különben nagyon ügyes ember, olyan keze van anövényekhez, hogy csuda, mondom is mindig afeleségének, hogy te Christine, igazán nem kelleneennek az embernek elkótyavetyélni a teheccségitezen a szomorú helyen, biztos találna sokkal előke-lőbb birtokot is, ahol rendesen megbecsülik a jókertészt, de Christine csak aszongya, hogy túlrégen vannak már ők a Rosegardenben ahhoz,hogy új helyet keressenek, meg aztán... - Ellen kedves - szólt közbe Nick csendesen - abalesetről kezdtél beszélni. A leányka elakadt. Füle búbjáig elpirult, s lehaj-tott fejjel rebegett. - Jaj, magát, túl sokat beszélek. ugye. MárMég is többször rámszólt, tudod, ő a ... - Ijedtenpillantott felnickre. - Jaj. már megint... Szóval, az úgy volt, mármint a baleset - tudod, a házvezetőnőmesélte nekem. mert én akkor még nem voltam ott,hogy Sir Mortimer szerette a lovakat, és elégsokat kilovagolt. Azok. akik értik a dolgot, márminta lovaglást, tudod, aszongyák. hogy nem volt vala-mi jó lovas. - Hiszen azt mondtad. sokat lovagolt. 351 - Aszongyák. igen. Hát mégse volt jó lovas, na.Én persze nem tudom. mert nem voltam ott. megaztán nem is konyítok a lovagláshoz. Az öreg Gal-lagher az igen, az aztán tudja a módját. Úgy bánika lovakkal, mintha csak a saját gyerekei volnának.Ott is lakik velük, jóformán. A multkorjában is...- Ellen, ki az a Gallagher? - Hát a vén főlovász, aki másodjára vette felesé- gül. - És mi köze van az öreg Gallaghernek a baleset-hez? - Nick olyan türelmesen beszélt, mintha csaka kishúgát kérdezgetné az aznapi lecke felől. - Hát - szeppent meg a lányka - ahhoz éppennem sok. Mondhatni, semmi. Az új lovászfiú volt aludas. úgy mondják. - Tehát az új lovászfiú - bólintott az Árnyék. -Nagyszerű. És mi történt pontosan? - Sir Mortimer kiment lovagolni. Utasította alovászt. aki alig egy hete dolgozott ott. hogy ellenő-rizze le az akadályokat, merthogy ugrálni akar...- Ugrálni, Ellen. - Hát ugratni. na - vont vállat dacosan a lányka. - A fiú kiment, aztán ott is maradt, amikor SirMortimer megérkezett. és megkezdte az... az ugra-tást. Az egyik akadálynál állt, amiről azt mondták,hogy veszélyes egy kicsit. Kíváncsi volt, hogyanugrik át fölötte a ló. Azt az akadályt Mabel Rowanlevontatta a baleset után, és le akarta bontatni atöbbit is. de Mr. Marsh nem engedte. mert aztmondta. hogy... - Állj, állj! - emelte fel a kezét a fiú. - Ki az a Mr. Marsh? - Mr. Marsh most a gazda a Rosegardenben. Ő Emma és... Marsh férje, aki Mabel Rowan nagynénje, - Jól van, Ellen, róluk majd mesélsz később. Abalesetnél tartottunk. A lányka bosszúsan pillantott kísérőjére. Rövididőre dacosan összeszorította a száját, de aztánelnevette magát, és folytatta. - Hát szóval, a lovász ott állt az akadály mellett,és amikor jött Sir Mortimer a lóval, valahogy vélet-lenül megriasztotta az állatot, az meg elrontotta azugrást, és felbukott. Sir Mortimer leesett róla, ésmenten szörnyethalt! - Ejnye - dörmögte Nick. - Véletlenül megriasz-totta a lovat ugrás közben? Egy lovász? És mivelmagyarázta a dolgot? - Nem magyarázta az semmivel - vonta megvállátEllen. - Aszongyák amikor az úr felbukott, a lovászodaszaladt hozzá, és amikor látta, hogy halva van,hát világgá futott. Nick összeráncolta szemöldökét. Sehogy semtetszett neki ez a történet. - Nocsak, mindjárt világgá? És mi lett vele? -kérdezte. A lányka ismét vállat vont, s a nyomaték kedvé-ért még ajkát is lebiggyesztette. - Ki tuggya? Úgy beszélik eltűnt, sose lett meg!Az Árnyék. elgondolkodva,karolta át Ellent. A kiscselédlány hálásan bújt hozzá. Ligetes tájon zör-gött'velük a kocsi, a fák között itt-ott gazdaságiépületek bújtak meg, egy távoli dombon néhaaprócska kastély bukkant elő a lombok mögül. - És most Mabel Rowan rokonai lakják a birtokot - mormogta Nick. - Hogy kerültek azok oda? Mi vanMortimer rokonaival? - Hát, odaköltöztek - mondta Ellen, felriadvaromantikus hangulatából. - Mindent Mabel Rowanörökölt Sir Mortimer után, így szólt a végrendelet.Ő meg maga mellé vette a nagynénjét meg a férjét,Mr. Marshot. Szegény Sir Mortimer, biztos nemörül neki, ha látja! - Aztán miért nem? - mosolygott a fiú. - Hát, nemigen kedvelte Marshékat sőt, mond-hatni kifejezetten utálta. Aszongyák, kitiltotta őketa birtokról, és Mabelt is kérte, hogy ne találkozzonvelük. - Ellen csúf grimaszba gyűrte bájos arcocs-káját. - Megmondom én őszintén, valóban nem úrinépek ezek a Marshék! Szolgáltam én úri házban,tudom, amit tudokt 352 - Nem úri népek. nahátt? - nevetett Nick.Hiába vagy utálatos. ez így igaz. ahogy mon-dom! - duzzogott a lány. - hiatal vagyok, és csakcseléd. de azért se nem vak, se nem süket! Veddtudomásul, hogy nem jóféle emberek azok!A fiú engesztelőn vonta magához Ellent, és atyaicsókot nyomott a homlokára. - Hiszek én neked. angyalom, hiszek hát - neve-tett. - És az ifjú özvegy? Nem megy újra férjhez? - Nem tudom, de igen jó lenne már. mert úgy nézki: Mr. Marsh előbb-utóbb tönkreteszi a birtokot.Össze-vissza szórta a pénzt eleinte, játszotta anemesurat, mindenféle fogadásokat adott, és rövididő alatt elkótyavetyélte Sir Mortimer vagyonánaknagyobbik részét. Persze, maradt ott még bőven,ahogyan én látom, csak hát olyan ember kelleneaki érti a módját. Meg aztán... már csak azért islátnám szívesen őket odakint. mert szerintem go-nosz emberek azok. Nincs azokban egy cseppnyiszív se! Az Árnyék töprengve hallgatta barátnője szavait.Sötét gyanú ébredt benne, de el kellett ismernie,hogy igen ingatag alapokon áll. Úgy döntött, egye-lőre nem teszi szóvá senkinek, főképp Morrisnak nem: Remélte, hogy barátja nem mélyül el túlságosana Mabellel való kapcsolatban. hiszen ez minden-képpen rosszul érintené. Egyrészről le kellenemondania az ékszerekről, amiket kiválasztott ma-gának - az ember mégsem lophatja el barátja höl-gyétől a vagyontárgyait -. másrészről komoly nyo-mozásba kellene fognia. amihez sem kedvet,erőt nem érzett. Arról nem is beszélve, hogy hasejtése netán beigazolódna, meglehetősen kínosbeszélgetést kellene folytatnia Morrisszal. amihezismét csak nem fűlt a foga. Megjátszott közömbös-séggel kérdezte meg: - És van már kilátás valami vőlegényre? Úgytudom, Mabel Rowan szemrevaló fehérszemély.Ellen lebiggyesztette a száját és vállat vont. - Hát, szépnek szép, az biztos, de szerintem túlgyöngécske - mondta nagy szakértelemmel. - Megaztán - itt Nick füléhez hajolt - a mellye is túl kicsi!- És elpirult. - Jól, van, jól, galambom! - nevetett az Árnyék. -Hát nem lehet mindenki olyan kicsattanó. egész-séges szépség, mint te! De azért csak kell valakinekaz a szegény, gyöngécske özvegy!? - Legyeskednek körötte éppen elegen - bólintottmindentudó arccal Ellen. - Csakhogy házasságiszándéka kevés komoly ifjúnak van. Tudod, a va-lódi nemes családok igencsak megvetik Marshé-kat. Akik mégis házasodni akarnának, többnyirepolgárfiúk, azok meg Isten a tudója, miért, nemfelelnek meg a két helyagnak! Az a ronda szipírtyó - márminthogy Mrs. Marsh - elüldöz mindenkit!nem tudom, ugyan mit akar még? Valami királyúr-fit? Nohiszen! - És Mabel Rowan? Neki mi a szándéka?A lányka elhúzta a száját és megvetően legyin- tett. - Ugyan. lehet is annak a szegénynek szándéka! - mondta. - Azt teszi, amit az a két zsarnok mondneki. És még csak észre sem veszi. amilyen jó lélek!Habár - emelte fel mutatóujját - most úgy látom,nagyon beleszerelmesedett egy úrba!- No, csak nem? - De bizony! Aszongyák. valami amerikai. Hát.igaz ami igaz, fene jóképű egy ember ám! Csak nelenne olyan öreg. - Hát öreg? - Nick meghökkent. Soha nem gon-dolt úgy Morrisra, mint öreg" emberre. Pedig, hajobban belegondol. bizony a barátja fiatalnak mársemmiképpen nem nevezhető, hiába tartja magátolyan hihetetlenül jól. - Hát! - bólintott határozottan a lányka. - Énelőször azt gondoltam. olyan negyven körül lehet,mert többnek azért nem látszik ám! De aszongyák,'van az ötven is! Hát az már tisztára öregember, nemt? 355 - No, az attól függ - mondta óvatosan a fiú. -Hiszen azt mondod, nem látszik annyinak... - Tíz évet nyugodtan letagadhatna - állítottaEllen. - De akkor is öreg - vonta meg a vállát. - Bárnekem is tetszik . - vallotta meg kicsivel később;lesütött szemmel. - És a szipirtyó meg a férje? Őt is el akarjáküldözni? - érdeklődött Nick. A lányka elgondolkodott. Távolba révedő arccal mondta: - Nem is tudom... valahogy az az érzésem, hogynem. Sőt, ellenkezőleg... mintha... nagyon óvato-san... meg akarnák fogni Eddy Lawson, a kövérkés, kopasz homlokú postaialkalmazott elégedett volt az élettel. Miután család-ja körében elköltötte reggelijét, a tükörhöz sétált,és még egyszer megvizsgálta, valóban kifogástalan-e a külseje. Erre mindig is nagy súlyt fektetett. Egyhivatalnok legyen mindig rendes, gondos és pontos - mondogatta. Megigazította a gallérját, álláról dü-hödten lesöpört egy pimaszul meglapuló morzsát,azután széles mosollyal a felesége felé fordult.Helen Lawson apró. törékeny asszony volt. kisséközel ülő, rövidlátó szemekkel és itt-ott már őszbeforduló, gondosan kontyba tűzött hajjal. Csinosháziruhát viselt, s kezében szorongatta férje remekborjúbőr táskáját, hogy a megfelelő pillanatbanátadja neki - mindkettőt abból a pénzből vették;amit a férje kapott egy úrtól, valami apró szívessé-gért cserébe, még valamikor a tél végén.Bár az asszonyt kissé nyugtalanította ez a dolog - sokallotta az összeget egy "közönséges postaiügylet gyors lebonyolításáért" - be kellett látnia,hogy nagyon jókor érkezett a váratlan pénz. hiszenszokatlanul sokba került a fűtés azon a télen. ígyki tudták fizetni az adósságukat, és még maradt isvalami vásárlásra. Azóta eltelt legalább két hónap, s mivel semmibaj nem történt, az asszony is megnyugodott. Haannak az úrnak megért annyit az a bizonyos "pos-tai ügylet". hát hálát kell adni az égnek, amiértéppen az ő Eddyjét választotta a lebonyolításra.Ami azt illeti. elkelne egy kis pénz megint.A férfi homlokon csókolta asszonyát, és átvettetőle a táskát. Mielőtt kilépett volna az ajtón, mégegyszer belepillantott a tükörbe, nem gyürődött-emeg a felöltője. azután távozott.A friss, tavaszi reggel - mint mindig - most isfelüdítette. Bár a környék. ahol laktak, nem voltéppen szép és túlságosan tiszta, de Eddy ffyenkormég ezt is feledni tudta. Csak azért nem kezdettfütyürészni, mert egy komoly hivatalnokhoz rop-pant méltatlannak találta az efféle viselkedést - Á. Mr. Lawson! - szólt ki a szatócs a boltjából.- Üdvözlöm, hogy van? - Köszönöm, Mr. Perkins, remekül! Nagyon szépreggelünk van! - Meghiszem azt! Hiába, azért a tavasz az mégis más! Hogy mihez képest, és miért, azt Mr. Perkinssoha nem tudta kifejteni, mert Eddy addigra to-vábbhaladt, s eltűnt a szatócs látóteréből. A beszél-getés - alig némi különbséggel - megismétlődött apék és a suszter boltja előtt is. azután következettegy hosszú szakasz. ahol csupán egyetlen kapualjtörte meg a tűzfalak egyhangúságát.Mr. Lawson nem szerette ezt a részt, mert túlsá-gosan sivárnak találta, azonfelül úgy vélte, nemmegbízható népek lakják. Éppen ezért kissé bizal-matlanul fordult a férfi felé, aki a kapualjból lépettki, és megszólította őt. - Uram, ha megbocsát, egy pillanatra!Eddy megállt. A férfi - magas volt, borostás, deazért nem kifejezetten "rossz arcú" - valami papi-rost lebegtetett a kezében. - Ha lenne szíves segíteni - mondta. és a papír-lapra bökött, ám közben nem lépett előre. 356 357 Eddy önkéntelenül odasétált, hogy szemügyrevegye. mit mutogat neki a fickó. Amikor karnyuj-tásnyira ért, az idegen megragadta a felöltője gal-lérját, és egyetlen lendülettel berántotta Mr. Law-sont a kapualjba. Eddy tiltakozni akart, de semmi-re nem maradt ideje. Jókora ütés érte a tarkóját, s a világ sötétbe borult. William Morris visszafogta a lovát, hogy Mabelutolérhesse. A virágukat bontogató bokrok közöttkanyargó ösvény kissé lelassította a nőt. aki ko-rántsem volt olyan jó lovas, mint partnere.Lassan második órája kalandoztak már a Ro-segardent övező szelíd dombok között, élvezve atavaszi napsütést, a táj szépségét - és egymástársaságát. A természet semmihez sem fogható,csodálatos békéje vette körül őket.A ritka. felhőtlen napok egyikén makulátlan kék-ségében ragyogott felettük az ég, s - noha még csakáprilis eleje volt - melegen sütött a nap. A nyílóvirágokon bódult méhek döngtek, lepkék egyensú-lyoztak - a puhafüvű rétek csak úgy zsongtak alelkes rovarnéptől. Mr. Morris hátrafordult a nyeregben, s megvárta.míg Mabel melléér. Rámosolygott az asszonyra. - Igazán remekül mutat itt a természet lágy ölén,Mabel! - bókolt felé. - Mint maga Diana istennő. - Ugyan már, miket beszél - kacagott a bájosözvegy. - Különben is. ki nem állhatom a vadásza-tot. Szegény Mortimer megpróbált elcsalni magávalnéhányszor, de csúnyán leszerepelt velem. Egé-szen rosszul lettem. - Csinos arca elkomorult. - Amai napig nem értem, hogy épeszű emberek miértlelik örömüket az állatok legyilkolásábant? Olyantökéletes teremtmény egy-egy ilyen szarvas, vad-disznó, vagy őz. Aztán amikor lelövik, nem maradmás, csak egy halom összeroncsolt, véres hús.Nézett már maga egy Ilyen halott állat szemébe?Megtört: üveges... szörnyű. Az előbb még ott sza-ladt, szökellt a réten, azután... vége. - Azt hiszem, igaza van - bólintott a férfi. - De éna magam részéről leginkább azt nem értem, hogyépeszű emberek miért lelnek örömet egymás legyil-kolásában!? Tudja, nem kevésbé szörnyű látványegy ember üvegessé váló tekintete sem...Az ifjú özvegy mélységesen zavarba jött. Elpirult,szemét lesütötte. - Ó, én igazán... én nem... én nem azt akartammondani. hogy... - rebegte. - Tudom, Mabel, tudom - szólt megnyugtatón Mr.Morris. - Én vagyok a hibás, szörnyen udvariatlanvoltam. Kérem, bocsásson meg. De, tudja - tettehozzá rövidke szünet után - ha az ember részt vettmár öldöklésben. akkor az jobban nyomasztja bár-miféle vadászatnál. - Ez nem is lehet kétséges - suttogta a nő. - Megpihenhetnénk lassan, nem találja? - váltotttémát nagy hirtelen az amerikai. - Mit szólna ahhoza kettős szilhez, ott a dombtetőn? - mutatott előre. - Árnyékos is, kellemesnek is tűnik, és remekkilátás nyílik onnan a vidékre. - Pompás - bólintott erőtlenül Mabel.Alig negyedóra múltán már ott üldögéltek a ha-talmas, kettős törzsű szilfa alatt, a puha fűbenLovaikat kipányvázták, hadd legelésszenek ked-vükre. Ők maguk a fának döntötték hátukat, ésszótlanul szemlélték a dombvidéket. - Milyen ember volt Sir Mortimer? - kérdezteváratlanul a férfi. - Szerette őt?Mabel ránézett, de nem válaszolt. Látjaott azarcán, hogy a múltba réved. - Jó ember volt - mondta végül csendesen. - Nemártott a légynek sem... bár a nagynénémet és aférjét nem szívelte soha. - Miért ment hozzá? Szerette? Az özvegy sokáig várt a válasszal. Utóbb azt mondta: - Kedveltem. - Felsóhajtott. - Hogy miért mentemhozzá? Mást nemigen tehettem. - Elhallgatott is- 358 359 mét. Az amerikai nem zavarta meg. Amikor újrabelekezdett, már könnyebben beszélt. - Kilenc évesvoltam, amikor meghalt az anyám. Apám egyedülnevelt fel. A világ legjobb embere volt szegény, Istennyugosztalja, de soha semmi nem sikerült nekiúgy, ahogy szerette volna. - Elrévedt, szórakozot-tan letépett egy kék virágot, és forgatni kezdte azujjai között. - Nem voltunk éppen szegények, demindig hajszálon múlott, hogy tönkre ne menjünk.Apám mindig új ügyletekbe fogott, soha nemmondta el, hogy mifélébe, csak titokzatos, ünnepé-lyes képpel járt fel-alá, és azt mondogatta: Meglá-tod, kicsim, most aztán nagy dologba fogok! -Mabel keserűen felnevetett. Szeretet és szánalomvegyült a hangjába. - Szegény apus. soha nem voltképes semmiféle nagy dologra. Majdnem mindenbebelebukott; vagy ha nem, hát csúful becsapták.Keserűen, kiábrándultan halt meg, amikor tizen-nyolc éves lettem. - És maga egyedül maradt - mormolta a férfi,inkább csak saját magának. Nem nézett az asz-szonyra, nem akarta zavarba hozni. Szerette volna,ha tovább mesél magáról. Halvány gyanú ébredt benne, hogy Mabel Rowannem az első halkszavú, kedves, jólelkű nő, akiközel került a szívéhez. Homályos emlékeiben fel-felsejlett egy alak, akit hol Melanie-ként, hol Anne-ként azonosított összetört emlékezete. Nem tudtaeldönteni, hogy két lányt gyúr-e össze egyetlenszeméllyé, vagy csak a két név közül nem tudválasztani, de egy dologban bizonyos volt: Melanie-Anne igen kedves volt számára valaha, s ezt abizonytalan szellemalakot véli most megtalálni Ma-bel Rowanben. Sokat kísértette a másik, a dacos, fekete hajú,zöld szemű asszony képe is, akiről már szintebiztosan tudta, hogy a felesége volt - .ugyanakkorannál jóval több. Valami határtalan erő űzte ettőlaz emléktől, hogy a következő pillanatban ugyan-olyan hevességgel sóvárogjon utána, s ez a roppantkettősség elbizonytalanította, mi több, elrémítette.Tudta, egyszer eljön majd a pillanat, amikor fel kellkerekednie, hogy saját múltja nyomába eredjen, samikor választ kap a zöld szemű asszony "rej télyére"is. De lelke mélyén érezte, hogy élete csak addiglehet nyugodalmas, amíg távol marad a múlttól. Éső a végsőkig ki akarta élvezni ezt a nyugalmat. - Igen, egyedül maradtam - riasztotta fel Mr.Morrist merengéséből Mabel hangja. - Az apámvalami minden korábbinál nagyobb tervbe fogottamihez rengeteg kölcsönt vett fel. Eleinte jól isment minden, de aztán szinte egyik napról a má-sikra tönkrementünk. Én magam nem értek ezek-hez a dolgokhoz, de azt mondják, a gazdaságivilágválság miatt volt. Beszéltek valami bécsi tőzs-dékről is, meg arról, hogy Németország győzel-met aratott Franciaország felett - soha nem értet-tem meg, hogy mindezek miért vitték csődbe azapámat. Semmink nem maradt. - Tudja Mabel - szólt csendesen a férfi - mosta-nában magam is foglalkoztam tőzsdei ügyletekkel,így egy kevéske fogalmam van a dologról. Nemtudom, miféle ügyletbe fogott az édesapja, de nyil-ván valami olyasmibe, ami nemzetközi tőkét érin-tett. Tudja, azokban az időkben túlságosan sokanfogtak ilyesmibe. Sok volt a pénz. azt gondolták,soha sem fogy el Ami Németországot illeti, kerekennégymilliárd márka háborús elégtételt kapottFranciaországtól - elképesztő módon felélénkült atőzsdepiac. Szinte mindenki részvényeket vásárolt,sokan az utolsó fillérjeikből is. így akartak meggaz-dagodni. Aztán persze jött a hullámvölgy. Az apjátnyilván valami ilyesmi sodorta el. - Rövid szünetettartott. azután bizonytalanul megkérdezte: - Azédesapja... öngyilkos lett? - Ó, nem - ingatta a fejét Mabel. - Apus nem olyanember volt; aki gyáván megfutamodik. De az egész-ségét csúnyán aláásta a kudarc. Nagyon beteg lett,és hamarosan meg is halt. - Értem - mondta halkan az amerikai. - Bocsás-son meg. - Ekkor kerültem a nagynénémhez - folytatta azasszony, mintha meg sem hallotta volna Mr. Morrisszavait. - Tulajdonképpen nem mondhatom, hogyrossz sorom volt... bár apus nagyon hiányzott, éstöbbet kellett dolgoznom is. Emma férjének sza-tócsboltja volt akkoriban, abból éltünk. Richardotnem szerettem igazán, és ez most sincs másként.Hideg, érzéketlen ember. Felfuvalkodott hólyag - gondolta magában azamerikai. - Ráadásul valószínűleg olyan álnok.mint egy kígyó. - Mortimert egy bálon ismertem meg - mesélttovább az özvegy. olyan fátyolos hangon, minthacsak önnön magának elevenítené fel a történetet. -hamarosan megkérte a kezemet, és én igent mond-tam. Nem voltam szerelmes, de nagyon kedveltemőt, és el akartam menni Emmáéktól. - De ők remek lehetőséget láttak a dologban.igaz? - kérdezte Mr. Morris. Mabel bólintott. Szelíd arcán árnyék futott át. - Igen - mondta. - Richard közölte, hogy ha énmegyek. ők is jönnek. Be akart költözni a Rosegar-denbe. Mortimer persze hallani sem akart erről, kinem állhatta őket. Végül én mentem, ők maradtak,de mindig elláttam őket pénzzel. - Mígnem Sir Mortimer meghalt... - dörmögtemaga elé a férfi. némileg tapintatlanul. De az özve-gyen nem látszott, hogy megbántódott volna. - Igen. szegény - bólintott keserűen. - Balesetvolt, leesett a lóról. Azonnal meghalt. - És a kedves rokonok azonnal beköltöztek -mondta az amerikai. leplezetlen iróniával.Mabel lehajtotta a fejét. Rövid szünet után szólaltcsak meg. - Mortimer mindent rám hagyott. Amikor ezkiderült, Richard azonnal bejelentette, hogy átköl-töznek a Rosegardenbe, mert nem maradhatokegyedül. Nem mondhattam ellent, hiszen sokkaltartozom nekik. amiért magukhoz vettek apámhalálakor. 362 - És most ő a birtok teljhatalmú ura, ha nemtévedek - jegyezte meg Mr. Morris. - Tulajdonképpen... igen. Minden felett ő rendel-kezik. Végül is, nincs okom panaszra... nem szen-vedek hiányt semmiben. De csak arra költhetünk,amit Richard jóváhagy. Még az Üdvhadseregnek iscsak titokban tudok fizetni... - A minek? - kiáltott fel értetlenkedve a férfi. -Üdvhadsereg? Hát az meg mi fán terem?Mabel elpirult és lesütötte a szemét. - Ez csak afféle... segítség - mondta. - Tudja, azÜdvhadsereg a szegényeket segíti. William Boothtábornok vezeti... ő tulajdonképpen metodista lel-kész, két éve alapította az Üdvhadsereget az EastEnden. Élelmet, szállást és munkát próbál szereznia szegényeknek. Én... én igyekszem nekik némipénzt juttatni... de egyre nehezebb. Ha Richardrájön... - Mabel, maga igazán csodálatos teremtés - haj-totta meg magát ültében az amerikai. - Hajlandómagára vonni annak a kfgyónak a haragját. csakhogy továbbra is támogassa a szegényeket!? Meg-vallom. az én kérges lelkemtöl igen távol áll ez agondolkodásmód. - Ugyan, William - mosolyodott el a nő -. nejátssza meg magát! A maga lelke semmivel semkérgesebb az enyémnél. De tudja, én nem szárma-zom gazdag családból, a jólétet, amit Mortimerbiztosított, isteni ajándékként tudom csak elfogad-ni. Épp ezért úgy gondolom, tartozom annyival.hogy lehetőségeimhez képest igyekszem segíteniazokat, akik nem lehettek ilyen szerencsések. Ilyenegyszerű. látja? A férfi elfintorodott. Szemében megcsillant a ci-nizmus szikrája. - Nos, igen - mondta kevés meggyőződéssel. - Hanetán majd én is eljutok idáig, el fogom kérnimagától az... Üdvhadsereg címét, rendben? - Jaj, William. ne legyen már kiállhatatlan -nevetett Mabel. - Mindenkinek megvan a magavesszőparipája, nem?. Amihez mindenáron ragasz- 363 kodik, mert úgy gondolja, anélkül nem lehet teljesaz élete. Hozzátartozik ez az emberhez, akár aszeme színe. Nemigen lehet változtatni rajta. - Nem is tudja, Mabel - mondta Mr. Morrishirtelen elkomorodva - milyen törékenyek ezek amegrögzött, leválaszthatatlannak hitt elemek, me-lyekről azt hisszük. mi magunk vagyunk. Ezekbőlállna össze az ember? És mit kell elveszíteni ahhoz,hogy legbenső önmagunk is odavesszen?Az özvegy figyelmesen, de értetlenül hallgatta.Látszott rajta, hogy nem érti, mire gondol a másik.Ám mielőtt megkérdezhette volna, a férfi felállt. - Kimondhatatlanul élvezem a társaságát, Ma-bel, de azt hiszem, ideje visszatérnünk - szólthatározottan. - Attól tartok. már így is túlléptük azillendőség határait. Nem szívesen különböznékössze a kedves Richard bácsival, mert még a végéneltiltaná tőlem kegyedet... És azt meglehetősennehezményezném - fűzte hozzá, felvillantva far-kasmosolyát. A bájos özvegy kissé zavartan nézett fel rá. Utóbbfelállt ő is, és egyetlen szó nélkül a lovához lépett.Visszaúton a Rosegardenbe már alig-alig beszélget- tek. Amint a lovak lába alatt megcsikordultak a kertiút kövei, Gallagher, az öreg lovász máris felbuk-kant az istállóajtóban, hogy fogadja a lovasokat.Mostanára ő maradt egyedül a lovászok közül. atöbbieknek felmondott Mr. Marsh, amikor négykivételével az összes lovat eladta. Túlságosan drá-gának találta a tartásukat. ráadásul félt is tőlük,mint a tűztől. A négy legszebb heréltet meg azöregembert csak azért tartotta meg, mert roppantkínosnak érezte. hogy a birtokon ne legyen egyetlenló sem. Hiszen minden úri birtokos tart hátasokat - ráadásul a kocsi elé mindenképpen kellett leg-alább két állat. Galla er tisztelettel köszöntötte az érkezőket,azután átvette tőlük a lovakat, és a helyükre vezet-te őket. Levette róluk a szerszámot, a nyerget. majdelballagott a vakaróért és a keféért. Mr. Morris ésMabel Rowan hallották, ahogy a "Szép Mary" címűdalt dúdolva hozzálát a csutakoláshoz.Az amerikai felkísérte a házhoz az asszonyt. Alépcső tetején megállt, és kezet csókolt Mabelnek. - Köszönöm a szép délelőttöt - mondta mosolyog-va. - Látja, épp időben érkeztünk - mutatott a keletfelől gyülekező fellegekre. - Hamarosan esni fog..Igazán szerencsénk volt. Ebben az országban foly-ton esik, ha pedig véletlenül éppen nem, akkor ködvan. Netán a kettő együtt. - A maga hazája naposabb? Ó, hogyne, sokkal - vágta rá a férfi. spillanatra valóban emlékezni vélt a forrón tűző délinapra. - De tudja, ha maga mosolyog. már nem isolyan érdekes a Nap. - Jaj ne hozzon zavarba - pirult el az asszony. -Mikor jár felénk megint? - Amint tehetem - felelt gyorsan Mr. Morris. -Feltéve, ha nem vagyok a terhére. - Ugyan. hiszen tudja. milyen szívesen látom. - Megtisztel. De most már valóban mennem kell.Isten önnel! Mégsem távozhatott még. Alighogy Mabel belé-pett a házba, s a súlyos ajtó becsukódott, eltaegy oldalajtón Emma Marsh lépett ki.amerikai útját. - Á, üdvözlöm, Mr. Morris, hát maga az!? - szín-lelt meglepetést a nő, mintha nem leste volna őketaz ablakból megérkezésük pillanata óta. - Igazánörülök. hogy látom! A férfi igyekezett úrrá lenni az arcán, nehogykiüljön rá az utálat. Sikerült is egy halvány mosolytkierőltetnie. - Mrs. Marshl Hogy van? - fuvolázta. - Mr. Morris - vált komorrá a nő minden átmenetnélkül. - Tudja, én nagyon kedvelem magát. És aztgondolom, Mabel is nagyon kedveli magát. Éppenezért semmi kifogásom sincs az ellen. hogy ilyensok időt tölt magával. Sőt. kifejezetten örülök neki."Ajajj - gondolta az amerikai - ebből csak baj lehet!" 364 365 - De engedtessék meg nekem egy aprócska meg-jegyzés - szavalt tovább Emma Marsh. - Én tudom,hogy maga talpig úriember, így tisztában van vele,hogy ha ennyi időt. tölt Mabellel. és hát ugye,kettesben is, akkor erről az emberek előbb-utóbbbeszélni fognak... ugye nem kívánja hírbe hozni azén kedves unokahúgomat? Én azt gondolom, hogymindannyian örülnénk, ha maga meg Mabel:.. egy-másra találnának. S én kicsikém túl fiatal mégahhoz, hogy egyedül éljen, de azt gondolom, nemérthetetlen kérés részemről az, hogy ezt a kapcso-latot mielőbb... hát. hivatalosítsuk. ugye...!?Mr. Morrist kissé váratlanul érte a tény, hogylvtrs. Marsh gyakorlatilag megkérte a kezét Mabelszámára. Erről a dologról mindeddig nemigen gon-dolkodott. - me sztel, Mrs. Marsh - nyelt nagyotkínját- Ő azt hiszem. a téma sokkal komo-lyabb annál, semhogy ilyen hirtelenjében beszél-jünk róla. Nekem most igen sürgős megbeszélésrekell sietnem. de biztosíthatom. nagyon szeretnémmielőbb rendezni ezt a kérdést... És kérem, bocsás-son meg, ha netán otrombaságomban ártottamvolna az unokahúga jó hírének. Természetesennem állt szándékomban. - Ó. nincs semmi baj. Mr. Morris - mosolygottszélesen az asszony. Az amerikait valamiféle vi-csorgó szörnyetegre emlékeztette. - De tudja, mi-lyenek az emberekt Pillanatok alatt a szájukraveszik ezt a szegény lányt, és akkor vége! No, nemtartom fel tovább, menjen csak. Örülök, hogy ta-lálkoztunk! - Részemről a szerencse - bólintott a lerohantférfi savanyúan. Hazafelé a történteken töprengett. Mrs. Marshbhaja meglehetősen természetesnek tekinthető. amód azonban. ahogyan előadta, nagymértékbenszokatlan. Persze, ez annak az egyszerű ténynek is tulajdo-nítható, hogy az asszony - hiába páváskodott egybirtok élén - egyáltalán nem tartozott az úrínők 366 közé, így a viselkedése is hagyhatott kivetnivalót.Szegény Mabel! Kész szerencse, hogy a szipirtyómegvárta, míg unokahúga távozik. Az özvegy bizo-nyosan elsüllyedt volna szégyenében, ha jelen van.Mindazonáltal a kis közjáték egyvalamire jó volt.Ráébresztette Mr. Morrist. hogy ideje átgondolniahelyzetét. Hiszen való igaz, hogy nem járhat mind-örökké Mabel szoknyája után. előbb- utóbb hatá-roznia kell. Csakhogy éppen erre nem volt képes. Ha őszintekívánt lenni önmagához, be kellett vallania, hogyegyáltalán nem fűlik a foga a házassághoz. Homá-lyos emlékeiben úgy sejlett, nemigen volt szeren-cséje az ilyesmivel. Ráadásul. amellett, hogy való-ban nagyon kedvelte a bájos özvegyet. nem nagyontudta elképzelni mellette a hátralévő éveit.Másrészről... Másrészről talán ideje elgondol-kodni arról is. hogyan tovább. Könnyedén, mikéntvalami használhatatlan kabátot, levetette a múlt-ját, élvezvén a tökéletes kötetlenség, az emléktelenszabadság örömét. Túlesvén az első megrázkódta-tásokon. játékként fogta fel állapotát, és a leg-messzebbmenőkig kihasználta a lehetőségeit.Szakított a múltjával, nem eredt a nyomába.Nem kereste egykori önmagát, rokonait, régi bará-tait, netán szerelmeit. Új név alatt új életbe kezdett,önerőből felküzdve magát a sóvár senkik tömegé-ből. Nem hiányzott neki a múlt.De ha feltette magának a kérdést. jól van-e ezígy. bizonyos-e abban, hogy soha többé nem kíván-ja megtalálni azt a "másikat", bár nem tudott vála- szolni. Ugyanilyen kettősség gyötörte akkor is,Mabel Rowannel való ha gondolt. Valójá-ban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy lekössemagát - különösen egy olyan nő oldalán, akibeegyáltalán nem szerelmes -. és tisztes férjkéntotthon üldögéljen minden áldott este, Emma ésRichard Marsh kétes értékű társaságábanTudta, hogy Mabel mellett nem járna lokálokbaegyedül, nem keresné fel időről- időre a Covent 367 Garden Markt lányait. nem bocsátkozna kalandok-ba a forróvérű nemesi feleségekkel. és nem kezde-ne kétes, veszedelmes üzletekbe - hiszen Mabelnem ilyen bánásmódot érdemel. Ebből azonbanegyenesen következik, hogy mélységesen unatkoz-na, és feladna mindent, ami pezsgővé teszi azéletét. Nem volt már fiatal, ezt nagyon jól tudta.Attól félt, ha most megáll, hagyja, hogy a nyugodt,kiegyensúlyozott élet. a hintaszék és a kandallómelege elzsongítsa. egyszeriben rászakad az éveksúlya. s megöregszik egyetlen hét leforgása alatt,mint valami mesében. Ugyanakkor - bár ez csak olyankor ötlött azeszébe, amikor tudatosan végig kívánta gondolni ajövőt - azzal is számolnia kellett: hogy előbb-utóbbmégis szüksége lesz arra a hintaszékre, amelytőlmost még annyira ódzkodik. Bármennyire is élvezimost. mégsem élhet így örökké. Elérkezik majd azidő - és talán nem is olyan sokára - amikor abbakell hagynia, ki kell szállnia. ha nem akarja időelőtt elhagyni ezt a földi siralomvölgyet. Márpedigez esze ágában sem volt. Ha szigorúan racionális szempontból tekintett akérdésre. a Rosegarden kiválóan megfelelt volnaöreg napjaira. Mabelnél jobb feleséget kívánni pe-dig valóságos istenkísértés lenne. Fiatal. szép, ked-ves. ráadásul még intelligens is - hát kívánhatennél többet egy élete alkonya felé haladó férfi?Ostobaság lenne elszalasztani a lehetőséget.Ám egyszerűen hiába győzködte magát kris-tálytiszta észérvekkel. Akárhogy is, képtelen lettvolna elviselni azt a nyugalmat és idillt. amit aRose arden és Mabel nyújtott volna neki. Mind-azonáltal úgy döntött, nyitva hagyja a kérdést.ameddig csak lehet. Már sötétedett, mire kocsija rákanyarodott aStrandre. A Temze felöl fújó szél elhozta a közelifolyó szagát, s egy manőverező hajón kiáltozó mat-rózok hangját. Az utcákon kocsik zörögtek, elegánsurakat és hölgyeket vittek a Drury Lane RoyalTheatre-be, vagy a Savoy Theatre Sullivan opera-bemutatójára. Sokan jártak az utcán is, a kellemeseste - a felhők odébbálltak. anélkül, hogy terhüketleadták volna - sokakat sétára csábított.Az Aranycsillag. ahová Mr. Morris igyekezett.szerény forgalommal dicsekedhetett aznap este. Azamerikai megszokott páholya azonban mégsemvolt üres. Karcsú, nyúlánk fiatalember üldögélt ott,méregdrága nyilván a híres Savile Row valamelyszabója által készített frakkban. Már messzirőlészrevette Mr. Morrist, és széles mosollyal köszön- tötte. - Á. Nick! - üdvözölte őt az amerikai,letelepedett az asztalka mellé. - Látom, kedveled apáholyomat. - Nagyobb hozzáértéssel már nem is lehetettvolna kiválasztani - vigyorgott rá a fiú. - Innen leheta legjobban szemmel tartani a hölgyeket. Nincsmég egy ilyen jó hely az egész lokálban. Hát persze,hogy én is kedvelem... feltéve persze, ha nem zava-rom a köreidet! Ha attól tartasz, hogy elvonomfelőled a nők figyelmét én... - Nőnöd kell még ahhoz, hogy engem zavarj, fiam - felelt ajakbiggyesztve a másik. - Nem bánom,sütkérezz csak a fényemben, hátha így nagyobbsikered lesz. Miután túlestek a szokásos csipkelődésen, azamerikai magának is rendelt italt. s a pincér távoz-ta után ismét az Árnyékhoz fordult. - Nos, beszélj, mi hír járja a sötétség birodalmá- ban? - Hát, éppenséggel akad olyan, ami esetleg érde-kelni fog - mondta jelentőségteljesen az Árnyék. -Azt suttogják, ugyan mit is beszélek, harsogják.hogy a Vastagnyakú Littlechild meg a kopói, kifüs-töltek egy csempészbandát a Temzén. Azon ritkaesetek egyike volt, amikor le tudták kapcsolni ma-gát a Fejet is. Pompás értesüléseik lehettek, mi?!Mr. Morris komoly ábrázattal bólogatott, miköz-ben pohara alját szemlélte. 369 - A jólértesültség az élet minden területén na-gyon fontos - jelentette ki. - Minden halacskahorogra akadt? - Ugyan, barátom, hát hogy lehetsz ilyen naiv? -húzta fel szemöldökét a fiú. - Soha nem akadhorogra minden halacska, tudhatnád. Termé-szetesen most is akadt olyan, amelyik kisiklott. - Kicsik, magok? - pillantott a férfi Nickre. - Úgy az aprajából - mondta a fiú. - De azok istudnak harapni. És még egy apróság - az anarchis-tákat elfelejtették leállítani. - De azok sincsenek nyomon - tapogatózott Mr. Morris. - Még nincsenek - biccentett az Árnyék. - Vagyaz ördög tudja... Hallgattak egy keveset. A táncparkett körül ül-dögélő kevéske vendéget nézték, de nem találtakfigyelemre méltó hölgyeket közöttük. - Ugye, te nem nagyon értesz a gyémántokhoz?- kérdezte hirtelen a fiú. Mr. Morris meglepetten pillantott rá. Gyanakvó-an félrebillentette fejét, úgy kérdezte: - Miért kérded? Különben, igazad van, nem na- gyon. - Nézd csak meg ezt - emelt ki Nick a zsebébőlegy összehajtott újságlapot. A férfi átvette tőle, ésolvasni kezdte a megjelölt cikket. - "Kétség sem férhet már hozzá, hogy Mr. Hannaymegoldotta a problémát, és sikeresen kicsikart akémia tudományától egy olyan approbációt, melyrerégóta vártunk már. Hiszen igaz ugyhogy etudományág diadalaitjórészt a szénkő eredmé-nyezte. de egyetlen embernek sem sikerült emeelemet kristályosítania, mígnem Mr. Hannay elérteezt az eredményt, melyet most örömmel bejelen-tek..." Mi az ördög ez? - kérdezte az amerikaiértetlenül. Egy pillantást vetett a dátumra: 1880.február 20. Times, a szerző pedig Mervyn HerbertStory-Maskelyne. Sem a név, sem az elolvasottnéhány sor nem mondott neki semmit. - Nem kell fáradnod a végigolvasással - mondtaNick, és elvette az újságlapot. Gondosan összehaj-togatta, úgy tette el. - Csak azért adtam oda, hogylásd. nem a levegőbe beszélek. - Jó, jó, nem a levegőbe beszélsz, de miről be-szélsz? - érdeklődött atyaian Mr. Morris. - Gyémántról, Will, gyémántról! - suttogta azÁrnyék. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, amesterséges gyémánt nem mese!? - Azt, hogy szakmát kellene változtatnod - húztael a száját maliciózusan a férfi. - Túlságosan meg-terhelte az idegeidet. - A cikk írója, ez a Story-Maskelyne maga istudós, a Royal Society a, meg a British Museumásványtanának igazgatója. Azt állítja, hogy ez ahuszonegynéhány éves kölyök, ez a Hannay tény-leg csinált gyémántot! Eleinte én sem hittem el, deminél többet töprengek rajta... - Szerintem ne törd magad - vágott közbe azamerikai - ennek az egésznek se füle se farka.Csak nem akarsz alkimistának felcsapni? A böl-csek kövére nem pályázol? - Ne légy ostoba, Will! Ebben óriási lehetőségekrejlenek. Gondolj csak bele! - Belegondoltam - bólintott komótosan a férfi. -Hagyj békén. - Nem érdekel? - - Nem. Különben, honnan ástad elő ezt a cikket?Már több, mint egy éves. Az Árnyék bosszúsan vállat vont. Ismét a tánc-parkettet fürkészte. - Még akkor vágtam ki és tettem el. Akkoribanelég sokat nyomoztam utána, de sajnos a körülmé-nyeim nem tették lehetővé, hogy érdemben foglal-kozzak vele. - És most lehetővé teszik? - Igen - mosolygott Nick. - Tudod, lassacskánmegszilárdult a hálózatom, kialakultak az aprórészletek is. Szinte magától működik, és ontja apénzt. No persze, azért nagyon oda kell figyelni. - Akkor meg minek neked hamis gyémánt? 371 '- Nem hamis, Will. Mesterséges! Óriási különb-ség. - Az Árnyék felemelt kézzel adott nyomatékotszavainak. - Különben nagyon egyszerű: sokkal, desokkal több pénz, sokkal, de sokkal kevesebb koc-kázattal. - Ilyen nagy üzlet a gyémánt? - kérdezte Mr.Morris, és a fény felé fordította poharát. A csiszoltüveg felszikrázott, ahogy a gázcsillár világa ráve- tült. - A gyémánt mindig nagy üzlet, Will - felelt azÁrnyék határozottan. Utóbb jóval óvatosabb hang-nemben folytatta: - Habár, be kell vallanom, hogymostanában nem áll olyan szilárd lábakon. De ígyvan ez mindennel - vonta meg a vállát. - Különbenidáig folyamatosan emelkedett az árfolyam. Ezer-nyolcszázhatvanban volt az első komoly zuhanás,amikor Brazília kövekkel fizetett a németeknek.Túltelítődött a piac. Aztán a hetvenes évek elejénjött Dél-Afrika a rengeteg kövével... még most semaz igazi. - Dél-Afrika? - kérdezte az amerikai, lagymatagérdeklődéssel hangjában. Nick azonban lelkesen válaszolt. Látszott, hogynagyon otthonosan mozog a gyémántok világában. - A Kimberley meg a De Beers - közölte olyanhangsúllyal, mintha régi jó, közös ismerősökről ..beszélne. - A két legnagyobb bánya. Az egyik Bar-ney Barnatoé, a másik Cecil Rhodes-é. Barátom -mondta csillogó szemmel - az aztán a férfi! Tizen-hét évesen ment le délre, hogy kigyógyuljon atüdőbajból. Most huszonnyolc körül lehet, és övéaz egyik legnagyobb gyémántbánya. Meglátod, na- -nagyon sokat fogunk hallani róla! - Igen? - mosolygott Mr. Morris. - Biztos vagyok benne: Ki fogja ütni a kis Bar- ney-t. - Barney-t? - Barney Barnato, övé a Kimberley egy jó része.Egy whitechapeli zsidó boltos fia. Nagy csata lesz,meglátod. Elkelne már egy erős, nagy vállalat, amikézben tartja az árakat... - Nyilván bocsátanak ki részvényeket is ezek abányák, ugye? - szólt közbe Mr. Morris. - Természetesen - bólintott a fiú. - De azt hiszem,nem okos most beavatkozni. Nem lehet tudni való-jában, hogy ki marad felül. Barney ugyan csaktavaly alapította a "Barnato Brotherst", de nagyonjól .halad. Súlyos részvénycsata várható...Az amerikai arcán felvillant a farkasmosoly. - Hiszen csak nagy csatákban születhetnek nagygyőzelmek, nem?! - nézett elszántan Nickre. - És nagy vereségek - fintorgott a fiú. - Hidd el,a mesterséges gyémánt sokkal jobb üzlet. - Ugyan, Nick - rázta meg a fejét a férfi. - Te a teutadon, én az enyémen. Ne keverjük össze, mertabból csak baj lehet. Hanem, ha elfogadsz tőlemegy jótanácsot: hagyd el ezt a mesterséges gyémántrögeszmét. Mese ez csak, vagy valami fantazmagó-ria. Aranyat és gyémántot nem lehet csinálni. Sohanem is tudtak, és soha nem is fognak tudni ilyesmitaz emberek, bármit is hord össze az az okos alakott a British. Museumban. Nick May persze nem valósíthatta meg nagyálmát, de még csak azt sem érhette meg, hogymások megtegyék helyette. Cecil Rhodes-t illetően azonban igaza volt a mes-tertolvajnak. A "De Beers Mining Co." nevű társa-sága rohamosan erősödött, s 1888-ra az egész DeBeers bányát uralta. Nem kisebb célt tűzött magaelé, mint hogy a gyémánt-világbirodalom uráváváljék, s így teremtse meg a szükséges tőkét Angliahatalmának kiterjesztésére. És a pénze valóbanrohamosan szaporodott. A társaság alapításakor200 000 fontnyi betét nyolc év alatt meghaladta akétmillió fontsterlinget, s az osztalék három száza-lékról huszonöt százalékra nőtt.Ahogy Nick előre megjósolta, valóban hatalmasrészvénycsata bontakozott ki a két nagy bányatár-saság között, .melybe beavatkozott - mint apróporszem a sivatagi viharban - Mr. Morris is. Szá-mára végül is - hosszas hullámzás után- szeren-csésen zárult a küzdelem, mikor is a két nagy 373 rivális egyetlen társaságot alapított, "De BeersConsolidated Mines" néven. Cecff Rhodes a nyolcvanas évek közepére a britviláguralmi tervek nagy alakjává vált. Dédelgetettálma, hogy egy Fokföldtől Kairóig húzódó. Britan-nia fennhatósága alá tartozó birodalmat hozzonlétre. A brit világuralmi eszme szellemében nevel-kedett. a hibásan értelmezett darvvinizmus, a sovi-niszta elitdoktrína és a pénzemberek számításakeveredett világnézetében. Vallotta, hogy Angliauralma kiterjesztendő az egész világra, s önmagátazon kiválasztottak közé sorolta: akik ebben köt-hetik az országot. Őszintén hitt ebben a misszióban. olyan nagyha-talomról álmodott, mely kizárja a háborúkat, és alegnemesebb emberi célokért küzd. A Fokföld mi-niszterelnöke, a gyémánt és aranymezők ura, a búrháború egyik közvetett kirobbantója volt. Elszánt,kemény, az eszközökben alig válogató ember.1902-ben halt meg, Dél- Afrika koronátlan kirá-lyaként. Anglia fejedelmi temetéssel tisztelte meg.Nick May egész életében csodálta őt. noha tulaj-donképpen "ellene dolgozott" - bár az általa ellopottékszerek aligha érintették a gyémántkirályt. A fiú.évekkel az Aranycsillagban lezajlott beszélgetésután maga is ellátogatott Dél-Afrikába, hogy felve-gye a kapcsolatot az ottani csempészekkel.A gyémántcsempészet egyidős a bányászattal. Arosszul fizetett bányászok trükkök ezreit fejlesztet-ték ki, hogy eldugják a köveket, s orgazdáknakadják el őket. a tulajdonosok pedig mindent elkö-vetnek. hogy megakadályozzák ezt. Kíméletlenbüntetés a tolvajnak. jutalom, esetleg felszabadítása becsületes beszolgáltatónak.Amikor az Árnyék odalent járt délen, a bányatu-lajdonosok már zárt táborokba, úgynevezett com-poundokban gyűjtötték a bányászokat, ahol mun-kájuk idején a külvilágtól elzárva éltek. A munká-sok az egészségtelen barakkokból egyenesen a földalatti tárnákba mentek. a munkaidő letelte utánpedig vissza a barakkokba. De még ilyen emberte- 374 len intézkedésekkel sem lehetett elejét venni acsempészetnek. Nick May hamarosan rájött, hogy az a világmeglehetősen idegen már a számára. Vásároltugyan néhány igen szép követ egy félszemű. tarkarongyokba bugyolált orgazdától. de annyira felka-varodott a gyomra a hely nyomorúságától, hogyvégül dolgavégezetlenül utazott vissza a jó öregAngliába. Tudta persze, hogy neki tulajdonképpen a gyé-mántcsempészet "felsőbb köreivel" kellene megegyeznie. de a látottak teljesen elvették a kedvét.Keserűen mulatott önnön gyávaságán. hiszen azEast End pokla, ahol mekkorát töltötte, nemsokkal volt különb a délamerikainál. De talán éppenez késztette meghátrálásra. Akkor azonban. amikor az Aranycsillagban fel-fedte barátja előtt a mesterséges gyémánt előállítá-sába vetett hitét, még tele volt merészebbnél-me-részebb tervekkel. Ahogyan Cecil Rhodes a gyé-mántbirodalom urává kívánt válni. úgy Nickugyanezen birodalom sötét oldalát szerette volnairányítása alá vonni. Nagyon gyorsan ráébredt per-sze, hogy teljességre nem törekedhet e területen.de eltökélte, hogy nevét a legnagyobbak közt fogjákemlegetni. " Az előkelő ékszertolvajok között valóban ő voltaz egyik legsikeresebb és leghíresebb, ám ami acsiszolóműhelyeket és a csempészetet illeti, sohanem sikerült olyan magasságokba emelkednie,ahová vágyott. Bár önmagának ezt soha nem val-lotta be, viszonylagos sikertelenségének egyetlen főoka volt: nem tudott elég gátlástalan lenni.Másnap reggel Mr. Morris és Árnyék Nick a Picca-dillyn sétáltak a Hyde Park felé, hogy kiszellőztes-sék kissé a fejüket. Az elmúlt éjszaka hosszabbrasikerült az eredetileg tervezettnél, mivel az Arany-csillagot odahagyva még meglátogatták Madame 375 Finchley elegáns szalonját. ahol csinos, odaadóhölgyek és gyorsan ürülő pezsgőspalackok társa-ságában töltötték a fönnmaradó időt reggelig.Most kialvatlanul táskás szemmel, gyűröttzakóban. komoran lépdeltek egymás mellett a jár-dán, s hajszálpontosan úgy festettek, ahogyan anagyközönség a korhely, másnapos úriembereketelké zeli. - p. a nevezetes Piccadilly! - kiáltott fel színpa-diasan Nick, és szenvedélyesen széttárta karjait.Egy dolga után siető úr riadtan tért ki előle. - Amegbízható, előkelő üzletek vidéket Itt egy átkozottnyakkendőt is csak úgy vásárolhatsz meg minthavalami hercegi fogadáson vennél részt. És tudodmiről kapta a nevét ez a fene elegáns utca? Na, mitgondolsz? - Megállt, s megállította az amerikait is. - Talán egy grófról? Neeem. Hát akkor valami had-vezérről, netán híres politikusról, esetleg művész-ről? Neeem kedves barátom. neeem. Egy átkozottcsipkés nyakfodorról, ha éppen tudni akarod.Merthogy valami nyavalyás szabó százegynéhányévvel ezelőtt ilyen vacakokat kezdett készíteni akörnyéken, és piccadll-nek nevezte őket... rém ele-gáns, nem? Mr. Morris nemigen értette a fiú felháborodásá-nak okát, de volt egy olyan hátsó gondolata, hogymaga Nick sincs igazán tisztában vele. Nem firtattahát, csak szótlanul bólintott, és újra elindult a parkfelé. Nagyon szeretett volna végre letelepedni egypadra, lehetőleg a tó partján, és semmivel semtörődve bámulni a madarak sertepertélését.Túlságosan messze nem jutottak, mert a fiúismét megtorpant. - Ohó, ez már igen. ezt nézd meg! - mutatott egykirakatra, melyben páncélszekrények és zárak so-rakoztak. "Hobbs és Társa Páncélszekrény" hirdette a felirat. - Szép darabok, nem? - pillantott Nickaz amerikaira. - Tudod ezek sokáig azt hitték, hogykinyithatatlan zárakat tudnak csinálni. Pöffesz-kedtek is annak rendje és módja szerint. Mégvalamikor a húszas évek legelején - még te sem 376 lehettél több, mint egy ifjú úrihölgy szemérmesálma - kifejlesztettek egyzárat, amiről azt állítot-ták. hogy képtelenség kinyitni. Kifüggesztettek ittegy réztáblát, miszerint kétszáz aranyfontot fizet-nek annak. aki kinyitja nekik - no, kulcs nélkül,persze. Ötven évig volt kint az az átkozott tábla.Will! Ötven éven át nem tudta kinyitni senki. Csaktíz éve, hetvenegyben sikerült egy amerikainak,Levisnek hívták, azt hiszem. Ma már persze én iskinyitnám, de azóta csináltak újabbakat. Én mon-dom neked, Will, ne nagyon bízz bennük. Tulajdon-képpen mindegyik kinyitható! Mr. Morris szenvtelenül bólintott. - Mondd Nick, nem mehetnénk esetleg - kérdez-te utóbb. mivel a fiú semmi hajlandó ságot nemmutatott az indulásra. Úgy állt ott, mintha megbű-völték volna a páncélszekrények.Továbbindultak a Piccadilly egyre élénkülő for-galmában. A patinás, elegáns üzletek sorra kinyi-tottak, hogy hűségesen fogadják vevőiket, mikénttették azt generációk óta szinte minden nap. A Mr.Hobbsok, Howardok és Forsyte-ok úriemberhezméltó, visszafogott eleganciával kínálták portékái-kat, s úgy tárgyaltak a vevővel. mintha valamielőkelő klub tárgyalószobájában ülnének. Ám hanetán valaki egy mágikus erővel bíró szemüvegenát pillantott volna be boltjaikba, megláthatta volnamögöttük a brit pénzvilág szövevényes. kíméletlendzsungelét, ahol részvényárfolyamoktól, világpiaci,áraktól és politikai helyzettől függ az ember élet, sahol a legerősebb kereskedőklánok nemzedékrőlnemzedékre adják át egymásnak a túlélés titkait.Egy darabig zavartalanul haladhattak. de Nick,úgy tűnt, igen beszédes kedvében volt, mivel csak-hamar ismét megállt. Ezúttal egy ékszerüzlet előtt. - Jó, jó, tudom, te a zöldbe vágysz nagyon -mondta, miközben megragadta barátja karját,hogy visszatartsa. - De ezeket a gyönyörűségeketmeg kell nézned. Gyere! Egy férfi, aki olyan nagyraértékeli a női nemet, mint te, kell hogy értsen azékkövekhez. Kíváltképp a gyémánthoz - bólogatott 377 lelkesen, miközben visszavonszolta az amerikait abolthoz. - Nick... - kezdte Mr. Morris. de az úgy belefojtotta a szót. - No, nézd csak azt a kékes árnyalatút ott -mutatott előre. - Az a tulajdonképpeni brilliáns. - Miért, a többi hamisítvány? - hajolt közelebb azamerikai, a csillámló kövektől felajzott érdeklődés- sel. - Ugyan, Will - húzta el a száját az Árnyék. - Abrilliáns nem ékkövet jelent, hanem csiszolási for-mát. Ez az a forma, amelyik a legszebb csillogástés fényhatást biztosítja. Eredetileg Vincenzo Peruz-zi találta ki a tizenhetedik században. Az alsórészre huszonnégy, a felsőre harminckét geometri-kusan elhelyezett faszettet csiszolt. Persze, azótamár többféle változat létezik. - Hmm - dörmögött Mr. Morris. - És az a belső,mélytüzű kő? - A csepp alakúra gondolsz? Azt briolettnek hív-ják. Mellette pedig, az a szemre emlékeztető amarqvise. Ezek fényhatás szempontjából mind el-maradnak a brilliáns alakzattól.Akkor miért csiszolják ilyenre őket? - kérdeztea férfi. - Hát, például a változatosság kedvéért - mosoly-gott Nick. - Persze, nem ez a legfőbb ok, hanem azanyagtakarékosság. A csiszolás nagyon sokat lefa-rag. Itt van például a Dél Csillaga... erről talán márte is hallottál!? - nézett kérdőn a barátjára Nick.Mr. Morris bizonytalanul bólintott. A fiú folytatta: - A Dél Csillagát Brazíliában, a Rio das Velhasforrásánál találták, úgy harminc éve. Kétszázöt-vennégy és fél karát volt a nyers súlya. - Az sok? - érdeklődött bátortalanul Mr. Morris. - Hát, elég sok - biccentett Nick. - Voorsanger, ahíres amszterdami mester csiszolta ovális alakra,s ennek során a tömeg közel fele odalett! Most olyan128 karát körül van, azt hiszem Hatvankettőbenitt volt a világkiállításon, de én akkoriban még nemfoglalkoztam ékszerekkel. Jobbára járni tanultam, 378 meg beszélni. Most valami indus tulajdona. ha jól tudom. - Hát ez bizony jókora veszteség - ismerte el a férfi. - Nem is olyan kiugró - vonta meg vállát azÁrnyék. - A Regentet például itt csiszolták London-ban, négyszáztűről százharminchat karátra csök-kent a súlya. Legutóbb Napóleon díszítette vele akardmarkolatát. A Kohinoor száznyolcvanhat ka-rátos volt, amikor Angliába érkezett. Ez egyébkéntaz ötvenegyes világkiállításon szerepelt, dehát ottmég kevésbé találkozhattam vele - sóhajtott bána-tosan a mestertolvaj. - Viktória királynő csiszoltat-ta át Voorsangerrel, most százhat karátos. A királyiékszerek között van, Windsorban. Ó, ha egyszeroda beszabadulhatnék... - Nem javaslom - intette St Mr. Morris. - Dehallod-e, te valóságos tudós vagy ezen a területen!A fiú szemérmesen mosolygott. de szemébenleplezetlen büszkeség csillogott. - Hát, most valaki vagy ért a szakmájához, vagynem - mondta. Az amerikai a gyémántokat bámulta. Utóbb el-szakadt a látványtól, és azt mondta: - Azért, ez a gyémántcsiszolás sem lehet egyszerűdolog... - A Regentet két évig csiszolták, ötezer fontster-lingbe került a munka. A követ később százhar-mincötezerért adták el a franciáknak. A KohínoortVoorsanger harmincnyolc napig csiszolta, napontatizenkét órát dolgozott vele. Az igazán jó mesterekakár egy rizsszemnyi követ is tökéletesen faszettol-nak - magyarázta az Árnyék, de mintha nem isfigyelt volna saját szavaira. - Most menjünk gyor-san - közölte hirtelen, és karjánál fogva maga utánvonszolta az elképedt amerikait. Néhány yarddalodébb azután beléptek egy kapualjba, s ott rövididőre megtorpant a fiú. - Tudom, hogy nem érted, de most nincs időmagyarázkodni. Csak kövess, azután mindent el- 379 mondok. - És ment. Mr. Morris - mit tehetett mást- követte. A módos bérház lépcsőházán átvágva egy kisebbutcára léptek. Az Árnyék körülkémlelt, azután át-vágott a túloldalra, ahol néhány lépés után ismétbefordult egy kapualjba. - így - mondta elégedetten. - Most pedig elidő-zünk itt egy keveset. - Nagyszerű - bólintott a másik. - Ez valóbanremek hely az elidőzésre. De talán volnál szívesnémi magyarázattal szolgálni... - Örömmel - készségeskedett a mestertolvaj. -Emlékszel, amikor először álltam meg, hogy a Pic-cadilly nevén élcelődjek? Az amerikai szótlanul bólintott. - Hogyne emlékeznék - mondta. - Az igazat meg-vallva, azt hittem, hogy fejedbe szállt a hirtelenfriss levegő. - No, nem egészen - nevetett halkan Nick. - Csaképpen feltűnt egy pepita zakós úr, aki valahogynem illett a Piccadilly re elit hangulatához. Végez-tem hát egy aprócska kísérletet... Nos, amikor miváratlanul megálltunk, a pepita úr is kisvártatvamegállt egy kirakat előtt - noha meglehetősenügyesen csinálta, így még nem lehettem biztos adolgomban. - Nocsak... - dörmögte Mr. Morris csodálkozva. - A második kísérlet Mr. Hobbs boltja előtt zajlott - folytatta a fiú rendületlenül. - És mit ad Isten, Mr.Pepita itt is talált egy érdekes kirakatot! Véletlen?Meglehet... - De te harmadszor is csapdát állítottál - muta-tott rá az amerikai. - Az ékszerbolt előtt hosszasan elcsevegtünk -bólogatott helyeslően Nick: - És láss csodát, kockásbarátunk épp a túloldalon lelt egy hívogató padra,hogy elolvassa mindennapi betevő Timcs-át! Re-mekül megfigyelhetett minket mindaddig... - Míg az a bérkocsi arra nem zötyögött - kiáltottfel társa, aki hirtelen megértette az összefüggése-ket. - Azért rángattál el olyan hirtelen. hogy a kocsitakarásában eljuthassunk a kapualjig! - Pontosan - vigyorgott Nick. - Látszik, hogy tesem csak a báltermekben ismered ki magad. - De mi az ördögöt akarhatott az a fickó? -merengett Mr. Morris. - Ismered?Az Árnyék vállat vont. Előbb óvatosan kipillan-tott az utcára. csak azután válaszolt. - Nem én. Ez persze semmit sem jelent. - A konkurencia? - találgatott az amerikai. - Miért csak az én házam táján keresgélsz? -kapta fel a fejét a fiú. - Neked talán nincs elszámol-nivalód senkivel? Hát engem keres halálra Londonfél alvilága? - Na, azért erősen eltúlzod az érdemeimet, Nick - szabadkozott a férfi. - És különben sem hiszem.hogy a nyomomra bukkannának. - Te tudod - suttogta a mestertolvaj. - De mosthúzódjunk beljebb. Azt hiszem. látogatót kapunk.Valóban, alighogy eltűntek egy sötét lépcsőfor-dulóban, valaki belépett a kapualjba. Kissé megfa-kult pepita zakót viselt. kezében sétapálcát szoron-gatott. Nyugtalannak látszott. Mivel a fényről jött,vaksin hunyorogva próbálta felmérni a félhomá-lyos lépcsőházat, közben idegesen fésülgette hátraminduntalan homlokába hulló, seszínű haját. Rö-vid vizsgálódás után feladta, és kihátrált az utcára. - Na, ismerős a fickó? - kérdezte csöndesen Nick.néhány perces lapulás után. - Nem - rázta a fejét a másik. - Azt hiszem. nem. - Én mégis úgy gondolom, hogy rád vadászott -mondta a fiú. - Valahogy nem olyan, mint akikénrám szoktak akaszkodni. - Hát mégiscsak van, aki rádakaszkodjon? -vigyorgott Mr. Morris. - Mindig akad néhány elszánt, ostoba hólyag -legyintett az Árnyék. Kölykös bájú arca most hidegvolt és kíméletlen. Az amerikai csak rápillantott. ésnem,kellett megkérdeznie. mi történik a vakmerők- kel. 380 Csönd telepedett rájuk. A komor lépcsőház el-nyelte az utca hangjait, ám felerősítette a két emberlélegzésének zaját. Hosszas hallgatás után Mr.Morris törte meg a csendet. - Mit javasolsz? - kérdezte halkan.Nick kurtán felsóhajtott. Alsóajkát beharapvanézett az amerikaira. - Menj el - mondta tárgyilagos hangon.- Inkább maradnék... Megint hallgattak. Fentről lépések hallatszottak,valaki lefelé jött a lépcsőn. A csoszogás egyre köze-ledett, de hosszú időbe telt, mire leért a földszintre.Végre is megérkezett, s egy hajlott hátú öregúrbámult rájuk rövidlátó, savószín szemeivel.Hosszasan tanulmányozta a két alakot, akik szót-lanul állták a vizslatást. Az öregúr nyilván nemjutott megnyugtató eredményre, mert utóbb csakmegkérdezte: - Szabadna tudnom, az urak kicsodák? - Hangjahalk volt és reszketeg, de valahogy mégis határo-zottan csengett. - Nick vónékk, szógálattyára, ez meg ittend atársam, Will. Kosárfonók lennénk, tiszteletteeevágta ki az Árnyék, a legízesebb eastendi nyelveze-tet használva. Mr. Morris - frakkban, lakkcipőben,csakúgy, mint a társa - alig állta meg, hogy fel nekacagjon. Az öregúr szemlátomást eltöprengett a válaszon.Hogy mirejutott, azt nem tudhatták meg sohasem,mert egyetlen szó nélkül faképnél hagyta őket, éselcsoszogott a kijárat felé, halkan méltatlankodvamagában. A "kosárfonók" csak annyit vehettek kibelőle, hogy a világ bolondságát nehezményezi. - No, szegény - kuncogott a fiú - ennek is megvana témája mára. Képzeld, amikor majd a klubbanelmeséli, nagy komolyan pöfékelve hozzá... - Képzelem - biccentett rezignáltan Mr. Morris. -Szóval, mi legyen? Mint mondtam, nem megyek el.Az Árnyék elkomorult Bosszúsan rázta fejét,s az orrát dörgölte. Végül ellökte magát a faltól.aminek eddig támaszkodott, s eltávolodott a má- siktól. - Eszelős őrült vagy - fordult vissza dühösen. -Láthatod, hogy rádtaláltak! - Keresnek - helyesbített az amerikai. - Szaglász-nak, semmi több! - Az épp elég - vont vállat Nick. - Ha már arraérdemesítenek, hogy figyeltetnek, akkor régenrossz. Fene azt az átkozottul keményjenki fejedetWill! Ki fognak nyírni, értsd már meg! Én egykicsivel jobban ismerem őket. - Maradok - felelte csöndesen Mr. Morris.Az Árnyék visszafordult, és elélépett. - De miért, Will, mi a jó fenéért?William Morris meghökkent. Bármllyen különösis, most szembesült először a kérdéssel: Tényleg,miért is? Miért? Nem tudott megfelelni a fiúnak. Csak állt előttenémán, konokul. Elméjében gondolatok, szívébenindulatok kergették egymást, de ésszerű választnem, csupán mégnagyobb káoszt eredményeztek.Dac? Büszkeség? Ostobaság? Dicsőség'vágy?Vagy mindez együtt netán egyik sem? - Nem tudom, Nick. De maradnom kell - mondtavégül egyszerűen, csendesen. Az Árnyék egyetlen hosszú, végtelennek tűnő arca másodpercig rámeredt. Szeme összeszűkült,kővé vált. Aztán felsóhajtott, megcsóválta a fejét,és már vigyorgott. - Akkor, nincs más hátra, segítenem kell, hogytúléld a saját hülyeségedet - mondta. - Na gyere,reggelizzünk valamit! 16. Lábszárán - a sebből, amit valami lehulló kő ütött - végigfolyt a vér. Körötte elhallgatott az omladéke-ső keltette visszhang, elcsitult maga az omlás is.Csönd és sötétség ölelte körül. Nem hallott mást,csak önnön szipogását. . Erőt vett magán, mélyeket lélegzett, hogy vissza-fojtsa a sírást. Utóbb visszafojtotta a lélegzetét is,hogy ne akadályozza a hallgatózásban.Az első hang, amit felismert, a távoli vízcsobogásvolt. Majd ráébredt, hogy hall valami egyebet is.Valaki elhalóan, alig-alig érzékelhetően, de léleg- zett! - Liam - suttogta ismét Dara. Semmi válasz.De él, hiszen lélegzik! - ujjongott a gyermek.Visszatapogatózott az omladékhoz. Kövek, por- ésvalami elvénült gerenda? Belekapaszkodott, meg-próbálta megmozdítani. de csak azt érte el vele,hogy a kövek újra potyogni kezdtek. Ijedten lépett hátra. Belátta, hogy így nem segíthet a fiún. Lábsebeerősen sajgott, és egyre csak vérzett. Előkerestezsebkendőjét, és bekötötte, amennyire tudta. Mirevégzett, megérlelődött benne az elhatározás is: elkell mennie Keenanért. Beleborzadt, ha arra gondolt, hogy egyedül, asötétben kell végigmennie a félelmetes folyosón. Denem volt más választása. Ugyan azt még nemtudta, miként fog felmászni a kútból a kötélen, ésazután ki az öregtorony ajtaján, de úgy vélte, ezenráér majd ott töprengeni. Elindult hát.Természetesen a rossz irányba, hiszen Liam nemjutott odáig, hogy elmondja neki felfedezését.Csak baktatott hát a vaksötétben. valami régi,Grainne-től hallott kelta dalt dúdolva, aminekmegjegyezte ugyan a szövegét, de nem tudta, mit jelent. Ámharc,mná ag obair lú's mah san oíchCeolann siad ar laethu geal, a bhfBealach fada annon's anall a choíchAkkor ébredt csak rá, hogy eltévedt. amikor meg-látta a patakot. Egy oldaljáratból bukkant elő, balkéz felől, s azon túl a főfolyosón csordogált. Nemvolt túl mély Darának többnyire a bokájáig ért, ámnéha előfordult hogy térdig merült benne.Mert nem fordult vissza. Rövid töprengés utánugyanis ráébredt, hogy ha vissza akar innen jutnia kúthoz. semmi módon nem kerülheti el a Halot-tak Termét, ahogy gondolatban a barlangcsarno-kot nevezte. Már pedig azon a világ minden kincsé-ért keresztül nem megy! Ott halna szörnyet a ré-mülettől, s az Liam végét is jelenfené. így hátbaktatott tovább lefelé - jobb híján a patakban.Az egyenesre vájt falak elmaradtak mögötte, ter-mészetes barlangban botorkált. Most. hogy való-ban bekövetkezett a baj, eddigi szorongása konokdaccá változott, félelme elszántsággá kovácsoló-dott. Mintha nem is egy hegy gyomrában kóborolnaegyszál magában, hanem valahol a sziget napsü-tötte erdejében. Csak attól rettegett, nehogy valamiszakadékba zuhanjon a sötétben, hiszen akkornem hozhat segítséget. Valahol - meg nem tudta volna mondani, mikor - halk, távoli. de rohamosan erősödő robaj szegő-dött hozzá. A zaj komoly megerősödésével egyidő-ben halvány fényt vélt felfedezni maga előtt. Foly-tatván útját, rájött, hogy valóban világosság várjaa járat végén. 384 Felnevetett, és futni kezdett. Meg-megbotolva,csuromvizesen érte el a nyílást, amit a barlangkijáratának gondolt. A fény azonban még nem a szabadból érkezett,csupán egy hatalmas csarnokból. melybe a várfelől futó alagút beletorkollott - meglehetősen ma-gasan. A hegymélyi patak dübörögve hullott alá aszakadékba, fehér vízpárája ott lebegett a nyílás előtt. A kislányt a sírás fojtogatta. Nem lehet, hogy ezzsákutca! Nem lehet, hogy most vissza kelljen for- dulnia! Kílépett a meredély szélére. Meglepetésében fel-kiáltott. Lába alatt. a csarnok aljában smaragdzöldvízű, gyönyörűséges tó villogott, melybe kisebb-na-gyobb vízesések sokasága ömlött a csarnok falaibafutó járatokból. A szemközti oldalon hosszanti ha-sadékok ásítottak a sziklafalban. ragyogó napfénytört be rajtuk, némelyükön át a kinti tó, másokonaz ég kékje látszott. A csarnok vízpárával telítettlevegőjében szivárvány ragyogott. ékkövekből csi-szolt, pompás híd gyanánt. - Igazi tündérpalota - suttogta Dara. és megigé-zetten előrelépett. Lába nyomban megcsúszott a síkos peremen, ső egyetlen rettenetes pillanat után - amig kapálóz-va igyekezett visszanyerni egyensúlyát - sikoltvalezuhant. Fájdalmas csattanással ért le a csarnok tavába.prüszkölve igyekezett a felszínre jutni. Áldotta Li-amet. amiért megtanította úszni. Az ám. LiamtMinél előbb ki kell jutni ebből a csarnokból, akár-milyen gyönyörű is, hiszen hosszú még az út.Levegőért kapkodva tempózott a szemközti oldalfelé. valami olyan helyet keresve, ahol kikapasz-kodhatna. A sűrű vizpára azonban nem csak atájékozódást nehezítette. de a kislány legnagyobbrémületére a levegővételt is. Utóbb azért csak sikerült átvergődnie a vizen. stöbb sikertelen próbálkozás után a partra is kiju-tott. egy szabadba nyfló. függőleges hasadék köze-lében. A hasadékhoz felkapaszkodni már nem je-lentett komoly nehézséget. Ott állt a keskeny, katedrális ablakra emlékezte-tő nyílás tövében, és lihegve biztatta magát a to-vábbhaladásra. Végtelenül fáradt volt. El sem tud-ta képzelni, miként juthat le innen, s ha arragondolt, hogy azután még meg kell keresnie acsónakot, majd be kell eveznie a szigetig, elborítot-ta a kétségbeesés. Konok elszántsága azonban ez-úttal is a segítségére sietett, mozgósította már- márkiapadó erőtartalékait. és további küzdelemre ösz-tökélte. Fellépett a hasadék párkányára, és lenézett.Alatta - csaknem két emelet mélyen - ott sötétletta tó rezzenetlen vize, s rálátott a sziget egyik csücs-kére is. Onnan a magasból olyan könnyen elérhe-tőnek látszott, csak rá kellett volna feküdni alevegőre, és siklani egy keveset... ó, be szép islenne. ha az ember is tudna repülni, miként amadarak! Dehát nem tud, s ebből egyetlen megoldás kö-vetkezett: le kell vetnie magát a magasból a tóba.A gondolat végképp megrémítette. Lekuporodott apárkányon. s arcát kezébe temetve keserves zoko-gásba fogott. Percekig sírt, szabadon engedve kimerültségét,kétségbeesését. Azután egyszerre csak - mintegyvarázsütésre - elapadtak a könnyei. Maszatos ke-zével megdörgölte szemét - jó alaposan szétkentearcán a koszt, amitől úgy festett, mint valamihadiösvényre lépett indián - felszegte állát, éskilépett a párkány peremére. Nem hagyta, hogy ismét eluralkodjék rajta arettegés. Vett egy mély levegőt, behunyta a szemét- és ugrott. Egy örökkévalóságnak rémlett, mire végre csat-tanva elmerült a vízben. Öt évvel később... Békés. meleg tavaszi délután volt. Grainne. Kee-nan. Liam, s az immár tizedik évét is betöltő Daraa szigeti ház teraszán üldögéltek. mint oly sokszormár az elmúlt évek során. Grainne-en látszólag nem fogtak az évek - ugyan,olyan görnyedt hátú. ráncosarcú, göcsörtös ujjuöregasszony volt, mint amikor a gyermekkel a sziget-re érkezett. A vén dalnok széles háta meghajlottkissé dörgő hangja néha-néha reszelőssé vált. s amunkát sem bírta úgy, mint azelőtt - mindazonáltalsok fiatalabb megirigyelhette volna erőnlétét.Liam délceg fiatalemberré érett. vonásai azon-ban alig változtak. Válla megszélesedett, izmaimegkeményedtek, ám karcsú termetét megőrizte.Bal karján hosszú heg futott végig. az öt évvelazelőtti, Cathafn-vár kazamatáiban elszenvedettbaleset emléke gyanánt, s örök figyelmeztetésül azóvatlanokat fenyegető veszélyekre.A fiú tudta. hogy egyedül Dara minden képzele-tet felülmúló helytállásának köszönheti életét -noha a kislány meg folyton azt hangoztatta, Liamlélekjelenléte nélkül mindketten odavesztek volna.Miután végigküzdötte magát a barlangrendsze-ren. és leugrott a magasan nyíló hasadékból a tóra,a gyermek kiúszott a csónakhoz, és átevezett aszigetre. Elmondta Keenannek, hogy mi történt, ésvissza akarta vezetni a beomlott oldalkamrához. Akét öreg alig tudta lebeszélni erről az őrültségről.Semmiképpen nem akarta belátni, hogy a teljestesti és lelki összeomlás határán van, s hogy kép-telen lenne megtenni a visszautat. Végülnehezen sikerült meggyőzni őt, és rajzoltatnivalami hevenyészett, bizonytalan térképvázlatot.Keenan azt állította, hogy elég jól ismeri a várat,még a kazamatákat is, biztosan nem lesz gondja atájékozódással. Sietve összecsomagolt némi felsze-relést. amiről úgy vélte, hogy szükséges lehet. az-után távozott. Dara csak ekkor omlott össze. Ahogy a vén dal-nok háta eltűnt a bokrok mögött, lerogyott a teraszkövére, és zokogni kezdett. Sírt, csak sírt hosszúperceken át, míg Grainne - aki úgy vélte, jobb, haad némi időt a gyermeknek, had sírja ki magát -be nem támogatta a házba és le nem fektette. Nemmaradhattak el természetesen a teák sem; a vajá-kosasszony ezúttal nyugtató és altató hatású főze-tekkel jelentkezett: Dara a segítségükkel hamaro-san álomba szipogta magát, és másnap estig aludt.Midőn felébredt, nehezen sikerült felidéznie azelmúlt eseményeket, ám amikor végre sikerült,kótyagos fejjel bár, de teljes erejéből ohant, hogymegtudakolja: Vajon megérkezett-e már Keenan Liam? Nos, megérkeztek. Az öreg bárd - nem csekélykora ellenére - hazahozta a fiút.Nemigen beszélt a dologról később egyikük sem.Első beszélgetésük alkalmával Liam - miután kö-szönetet mondott tettéért - így szólt a kislányhoz: - Látod, engem biztosan nem vennének be afianába... elbuktam... De amit te tettél, az méltólenne a legnagyobb harcosokhoz is: - Fiana? - kérdezte Dara. ízlelgetve a szót. - Az meg mi? Liam komor arccal nézett rá. Szemében szomo-rúság bujkált. - Tudod - mondta nagyot sóhajtva - az ulsterikirálynak volt egy nagyon kemény csapata, a fiana.Persze, Ulster akkor még nem volt dugig angolok-kall. Százötven tisztből állt az a csapat, és mindentiszthez huszonhét harcos tartozott: Válogatottpróbát kellett kiállnia annak, aki a fiana tagja akartlenni. - A fiú egy kényelmes széken ült a teraszon.Most előrehajolt, hogy ezzel is felkeltse hallgatójafigyelmét. - Minden harcosnak egyben kiváló köl-tőnek is kellett lennie, ezért betéve kellett tudniuka dalnokok tizenkét könyvét. Ha ez rendben volt.akkor próbáknak vetették alá őket. Elsőbben isövig földbeásták a jelentkezőt, és a kezébe adtakegy pajzsot és egy botot. Kilenc harcos kilenc lán-dzsával támadta őt, s ha csak egyet is nem tudottelhárítani, már elbúcsúzhatott. Ha sikerrel járt,várta a következő próbatétel! - Liam rövid ha-tásszünetet tartott, azután folytatta. - Hosszú fo-natokba fonták a haját. és üldözni kezdték egysűrű erdőn keresztül. Ha utolérték és megsebesí-tették. nem felelt meg. De ugyanúgy elküldtékakkor is, ha futás közben hangosan recsegtek lábaalatt a gallyak, avagy a bokrok összebogozták ahajfonatait. Menekülése közben akkora akadályo-kat kellett átugrania, mint ő maga, s mivel mezítlábfutott. még a tüskéket is húzkodnia kellett a talpá-ból. Ha minden próbán megfelelt, tagja lehetett afianának... Dara nagy komolyan bólintott, de nem szólt.Rövid csend után ismét Liam kezdett beszélni. - Tudod. sokat ábrándoztam arról, hogy milyenjó lett volna akkor élni, és a fianában harcolni. Aztgondoltam. én biztosan kiálltam volna azokat apróbákat... most már látom, hogy nem így van...Hátradőlt ismét, erőltetett jókedwel folytatta: -Aztán, tudod-e. ki volt a fiana egyik vezére? Nem?...Nohát, maga Finn, akiről már meséltem. Legyőzöttegy tüzokádó szörnyet, amely minden évben láng-baborította a király várát. és cserébe a fiana vezériposztját kérte. Meg is kapta, annak rendje és módjaszerint. Liamet még se bántotta a kudarc, de lassan-ként mégis megbékélt vele, s az évek során azutánel is felejtette, mennyire szívére vette annak idején.Dara karcsú. lány létére meglehetősen izmos.kedves arcú fiatal hölggyé cseperedett. A szigetiélet nyugodt, tiszta, kiegyensúlyozott egyéniséggénevelte, mindamellett megáradt makacs, magá-nak való természete is. Később, ha visszagondolt ezekre az évekre, min-dig úgy jelentek meg emlékeiben, mint egy végtelenhosszú, csodálatos álom képei; az igaz béke gyö-nyörű napjai. Jóllehet. ezek a napok alig-alig különböztek egy-mástól, mégsem unatkoztak soha. Mindig találtakvalamit, ami lekötötte őket, amivel foglalkozhattak.amit megtanulhattak. Úgy fonódtak egymásba anapok, miként egy nyaklánc gyöngyei. A gyöngy-szemek mindegyike - bár nagyon hasonlítottakegymásra - önmagában is egyedi érték volt. Daraakkor úgy hitte, így lesz ez az idők végezetéig.Mérhetetlen keserűség töltötte hát el, amikormegtudta, hogy az öregek másként gondolják: Ke-enan a kislány tizedik születésnapján, lesütöttszemmel. zavart hümmögések közepette jelentettebe, milyen jövőt szánnak a gyermeknek. - Tudod, Dara - kezdte rekedten - nem szeretekilyesmit kibeszélni, hiszen az csak a sunyi hízelgőkszokása, de az az igazság, hogy öreg napjaim azótalettek boldoggá. amióta te itt vagy a szigeten.A kislány félrebillentett fejjel, gyanakodva figyel-te az öreg dalnokot. Keenan zavara és szokatlanvallomása egyértelművé tette számára, hogy vala-mi nagy horderejű dologról lesz szó, ráadásulolyanról aminek ő nem fog túlságosan örülni. - Ennek ellenére - vágott bele újra Keenan -. úgygondoltuk Grainne-nel, hogy el kell menned innenegy időre. Dara oly hevesen ugrott fel az asztaltól, hogy méga széke is felborult. Szemében harag és fájdalomégett. Szóra nyitotta száját, de nem tudott mitmondani. - Nyugodj meg kicsim, és engedd, hogy végig-mondjam - szorította meg a gyermek vállát gyön-géden az öreg. - Hallgass meg... Nagyjából öt esz-tendőt töltöttél velünk itt, a szigeten. Mindnyá-Junknak pompás volt ez az idő. De:.. de egyszerűenelfogyott már a tudásunk, amit átadhatnánk ne-ked. Mindazt, amit megtanultál, persze gyakorol-hatnád még sokáig, csak akkor lenne tökéletes.Csakhogy mi nem akarjuk azt, hogy kis vadóckéntnőj fel, távol az emberektől, és ne tudj eligazodnipéldául egy városban, vagy mit tudom én...A gyermek nem ült le. Feszes tartásban állt azöreg bárd mellett, komoran lesve St. Szeme sarká-ban könny csillogott. - No, a lényeg tehát - fogott beszédbe megintKeenan, rövid csönd után - hogy tanulnod kellneked is, mint minden úrilánynak azon... Másországok történelmét, a számolás és írás tudo-mányát. idegen tájak jellegzetességeit. divatos úriviselkedést... táncot. Tudod te, milyen sok tánc vana dzsiggen kívül, amit én tanítottam neked? Persze,így ami olyan igazi lenne, de akkor is...c sem akad. művelt lánynak ismernie kell. Dara szemrehányóan nézett rá. Arcán már ottült a jól ismert. dacos kifejezés. - De én nem akarok művelt lány lenni. Megúrilány sem - jelentette ki. - Én itt akarok maradnia szigeten. veletek... És nekem elég a dzsigg is.Liam is csak azt tudja járnit Ám hiába volt minden dac, minden könny, min-den kérlelés. Az öregek nem tágítottak. Keenanelmondta, hogy van egy régi barátja, egy pap, akiodafent északon, Donegal grófságban Az emlí-tett neki egyszer régen egy kicsiny kolostort ÁrainnMhór szigetén, ahol foglalkoznak leányneveléssel.(Nem tette persze hozzá, hogy akadna ilyen helyközelebb is. ám ő szándékosan választotta a távoli,tengeren épült kolostort. A távolság mellett szere-pet játszott az is, hogy az a bizonyos pap megbíz-ható jóbarát volt, amellett igazi hazafi. )Ahogy járhatóvá váltak az erdei ösvények, leveletírt. s beküldte vele Liamet a faluba, hogy indítsaútnak Donegalba, a papnak. Kitavaszodott, mire afiú egy beszerzőút alkalmával meghozta a választ.Darát szeretettel várták Árainn Mhhr szigetén.A kislány ettől kezdve minden napját azzal töl-tötte, hogy bejárta legkedvesebb helyeit a szigeten,a tavon, a völgyben. Búcsúzott. Ahová tudta, ma-gával vitte Reet is, ám többnyire csak Leah, ahatalmas ír-farkaskutya kísérte el.A kutyát Liam hozta négy esztendővel ezelőtt afaluból. Kicsi volt még, talán hónapos lehetett:a fiú a falubeli kölykök kezéből mentette ki - pusz-tán szórakozásból fel akarták akasztani. Hogy mi-ként került hozzájuk, az soha nem derült ki. El-csattant néhány pofon, mire Liam meggyőzte anála alig egy-két éwel fiatalabb falusiakat. hogyhelytelen dolog - amire készülnek.A nevét Darától kapta, aki, midőn megpillantottaaz ezüstszürke kis jószágot - túl azon, hogy elsőlátásra beleszeretett - azt mondta: Szegénykémhiszen ez teljesen megőszült! így lett az állat neveLeah - azaz őszhajú. A keserű búcsú idejére Leah robusztus, erőskanná fejlődött, és szinte mindenüvé elkísérte akislányt, ahová csak lehetett. Amióta megjött aválaszlevél, s a gyermek oly borongós hangulatbanjárt-kelt a szigeten, a kutya - mintha megéreztevolna az elválás közelségét - percről percre a nyo-mában baktatott, el nem mozdult volna mellőleegyetlen pillanatra sem. Nem csupán kirándulása-ira kísérte el, de ott ült a lábainál minden étkezés-nél, minden beszélgetésnél, és nem tágított a háló-szobája elől, amíg a kislány aludt. Elszánt ragasz-kodása egyáltalán nem könnyítette meg Dara hely- zetét. Azután egyszer - bármennyire fájt is mindenki-nek - elérkezett az utolsó szigeti nap. Dara a déle-lőttöt Moll Roe tölgyfájánál töltötte. A felszíni gyö-kerek közt üldögélve, hátát a kissé felette heverőLeah oldalának támasztva bámulta, egyre csakbámulta a tavat, s a völgyet. Tudta, soha az életben nem felejti el ezt a lát-ványt. A szívében viszi magával, a szíve legmélyén,s ott senki sem férhet hozzá. Ha egyedül lesz majdés félni fog, csak le kell hunynia a szemét, s elétárulez a táj. Elétárul és megvédi. Mindörökké.Ebéd után a teraszon üldögéltek mindannyian.Leah leült a kislánnyal szemben, s busa fejét azölébe fektette. Alig-alig esett némi szó. Ott találtaőket még az este is, s az estével érkező szelíd szél.Másnap kora hajnalban ébresztette őket Keenan.Az elmúlt napokban mindent alaposan megbeszél-tek, nem hagytak ki egyetlen részletet sem. Az öregdalnok és Liam együtt kísérik Darát CeanannusMor-ba a pónival, hogy az cipelje a holmikat. Ottaztán Keenan visszafordul Reevel. a kislány pedigkocsira száll Liammel. Az öreg pontosan elmagya-rázta a fiúnak az útvonalat és a teendőket. Részle-tesen kioktatta, mire kell ügyelnie, mit mondjon azokvetetlenkedőknek, hogyan viselkedjen az ango-lokkal. Nem győzte hangoztatni, hogy kincset bíz-tak rá, hát úgy őrizze. Ámbátor; tudta jól, hogyLiam maga is tisztában van ezzel.Feltétlenül megbízott a fiúban, hiszen különbennem engedte volna el vele Darát, mégis összeszo-rult a szíve az aggodalomtól, amint a kocsi elrobo-gott mellőle Ceanannus Mor-bán, s ő ott maradtegyedül, a felvert port és önnön könnyeit nyelve.Keserves volt a visszaút, és még keservesebb amegérkezés az üres, néma házba, ahol csak akamrába zárt Leah tébolyult ugatása törte meg acsendet. . Hosszú várakozás elébe néztek. amíg Liamvissza nem tér. és be nem számol a történtekről.A két fiatal már korántsem aggódott annyira, mintútnakindítóik. Dara a végtelen szomorúság ködénát már megpillantotta az újdonság varázsát, azismeretlenbe való utazás izgalmait, eszébe semjutott, hogy aggodalmaskodjék; Liam pedig a ki-egyensúlyozott ifjak önbizalmával nézett szembe azesetleges nehézségekkel. Napokig rendben is ment minden. A megfelelőállomásokon átszálltak - ahol lehetett, vonattal,ahol nem, ott kocsival utaztak -. csöndes, megbíz-ható helyeken aludtak, kerültek minden feltűnést.Keenan ellátta őket annyi pénzzel, amennyire szá-mitásai szerint szükségük lehetett a fiú visszauta-zásával együtt, azon felül pedig rájuk bízott egyösszeget, ami Dara taníttatását és ellátását volthivatva fedezni. Hogy az öreg bárdnak honnan volt pénzenem tudta senki, de nem is igen firtatták - elvégresemmi közük nem volt hozzá. Tudták. hogy nemszűkölködik, van annyija, ami bőségesen elegendőa szigeti életre - és Dara útjából úgy tánt, annáljóval többre is: Elég hosszú volt az élete, számtalanlehetősége adódhatott. hogy némi vagyonhoz jus-son - ez az ő dolga. A baj egy kicsiny. békésnek tűnő faluban követ-kezett be. Aznap éjjel egy családnál aludtak, a férfiKeenan ismerőse volt egykor. A kocsi korahajnal-ban indult tovább, kevéssel napkelte előtt.A két utazó tehát sötétben kelt, búcsúzott, ésreggelizett. Alig derengett még, midőn az utcáraléptek. és sietve elindultak. A házakból már min-denütt motoszkálás hallatszott, de az utcán mégkevesen jártak. Hűvös volt, Dara beburkolózott azöreg utazóköpenybe, amit a vén bárd halászott előneki egy, láda fenekéről. Csuklyája alól előbukottéjfekete haja. törékeny gyermek-alakját asszo-nyossá telítette a köpönyeg. Úgy festett most. mintegy titkos pásztoróráról apródja védelmében haza-felé igyekvő úrihölgy. Liam még tréfálkozott is vele.Ennek'ellenére nem gondolt még rosszra. amikornem messze előttük feltűnt a négy angol katona.Összeszorult persze a torka, és önkéntelenül sie-tősebbre fogta a lépteit. amikor megpillantottaőket, ám hamar megnyugtatta magát. Elmennekegymás mellett, és kész! Egy angol járőr csak nemfog belekötni két, dolga után siető falusiba?A hideg veríték csak akkor verte ki, midőn felfe-dezte, hogy a katonák egymásba kapaszkodva,dülöngélve közelednek. és meghallotta harsány rö-högésüket is: Nem járőr! Részegen randalírozó,kimenős angolok. Megpróbált valami kitérőt keresni. de már elké-sett vele. Esetleg megpróbálhattak volna visszafor-dulni ám azzal biztosan felkeltették volna a duhaj-kodók érdeklődését. Nem maradt más választásuk,el kellett menniük mellettük, és reménykedni ab-ban, hogy békén hagyják őket Mielőtt az egyik angol megszólalt volna, Liammár tudta. hogy rosszul döntött. Kétségbeesettenkutatta a kiutat. - Hohó. álljatok csak meg! - rikoltotta a katonaborízű hangon. Társai mély egyetértésben bólogat-tak hozzá. Kissé imbolygó sorfalat alkotva elálltákaz utazók útját. A fiú a rájuk meredő arcokat figyelte. Alkoholtólelbutított. sóvár. a fölény tudatától agresszív ábrá-zatok. Semmi jót nem várt tőlük. - Milyen bájos hölgyszemély futkos itt hajnalokhajnalán, mi?! - szónokolt a katona. - Nekünk megcsak a Kövér Mary és a Koszos Pegg jut, mi? - Amásik három lelkesen röhögött. - Uram - próbálkozott a fiú udvariasan, miköz-ben szívét majd szétvetette a gyilkos düh - ez ittegy gyermek. semmi más. Kislány még... - és hát-rahajtotta Dara csuklyáját. A lány dacosan meredtaz angolokra. - Ugyan-ugyan - kuncogott a katona - nemgyermek ez már. Mit értesz te az ilyesmihez, hiszena kecskéknél édes mindegy, fiatal vagy vén, boldoggá tesz az téged így is-úgy is, nem?! Na, takarodj,míg jól van dolgod, a kicsikét meg csak bízd ránk,nem való neked! - Azzal nyúlt, hogy megragadjaDara vállát. Liam sebesen félreütötte a mohó kezet, felkaptaa gyermeket, és futni kezdett vele visszafelé. Mégterhével is könnyedén lehagyta volna a részegeket,ha a kislány utazóköpenye nem lebben a szeme elé.Ám a fekete anyag fellibbent, és ráborult a fiúarcára. Ő maga nem tudta leszedni, hiszen mind-két keze foglalt volt, Dara pedig nem bizonyult eléggyorsnak. Liam nem mert megállni, nehogy beér-jék, csak a fejét rázta, hogy megszabaduljon afekete szemfedőtől, s futott tovább.Néhány pillanat múlva kátyúba lépett, és a gyer-meket elejtve, teljes hosszában végignyúlt a köve- zeten. Mire felálltak, a katonák már köréjük gyűltek. - Ejnye, ejnye - röhögött a szónokuk - hát minekfutkos az, aki eddig csak a mamája ölében utazott?Látod, most megütötted magad. De ez még semmi!Majd mi hogy meg fogunk ütni... - Büszkén bólo-gatva seperte be a többiek elismerő röhögését.Azután egyetlen hang nélkül összecsuklott.Liam megelégelte a helyzetet. Múlt az idő, a kocsihamarosan indul, a részegektől békés úton szaba-dulni nem lehet. Szabadon engedte hát dühét.A szónokot egyetlen jólsikerült jobbhoroggal le-ütötte. Kihasználva a zűrzavart még egy meglepettkatonát letaglózott. azután villámgyorsan tőrt rán-tott, s a lábai elé hanyatlott angol torkának szegez- te. - Takarodjatok-innen, de gyorsan - vigyorgott akét talpon maradt alakra. - Gyerünk, különben atársatok a torkán vesz eztán levegőt!A két vöröskabátos egymásra nézett, azután afiúra. Eszeveszett dühét látva hátrálni kezdtek,majd sarkon fordultak, és meg-megbotolva futás-nak eredtek. Liam már állt volna fel, amikor Dara ijedtenfelsikoltott. A fiú megpördült, épp időben ahhoz,hogy lássa, amint a "szónok" dühödten ráveti ma- gát. Ösztönösen oldalt lépett, hogy elkerülje, de tőrttartó kezébe mégis beleütközött az angol. Felüvöl-tött kínjában, és a fiú után fordult. Liam eldobta afegyvert, és a katona torkának ugrott.Két kézzel szorította a vöröskabátos nyakát, mi-közben hosszú karját kinyújtva igyekezett távoltartani magától a férfit. Az angol csúnyán felsebzettarcából csurgott a vér, verítékkel elkeveredve áz-tatta vöröses borostáját. Vizenyőskék szemeibengyűlölet izzott, s noha levegőt már alig kapott,mégis gyilkos dühvel sziszegte: - Nyomorult kis... patkány... ne félj... megtalál-lak... akármilyen... kis lukba... bújsz is... el... éskibelezlek! Liam undorodva nézett a véres, egyre vörösödőarcba. s a közel ülő, gyűlölködő disznószemekbe. 397 Mielőtt még megfojtotta volna az angolt, viszolyog-va eltaszította magától. Bármennyire tele volt is aszíve haraggal, nem tudta megölni. - Gyere - szólt Darának - a lápi kunyhóbanelbújhatunk. ameddig ezek el nem takarodnakinnen. - Remélte. hogy a katona nem ájult el, éshallja a szavát. Futva indultak el visszafelé, hogy az első sarkon,ahol a vöröskabátos már nem láthatta őket. iránytváltoztassanak. Még éppen elérték a kocsit. Jóllehet, céljukig több kalandban nem volt ré-szük. ettől kezdve mégis roppant óvatosak voltak.Liam jól tudta, hogy csak a szerencséjüknek kö-szönhetik a megmenekülésüket, s nagyon nemszeretett volna hasonló helyzetbe keveredni mégegyszer. Ráadásul, a szerencsés győzelem ellenére balsej-telmek gyötörték. Álmában gyakran bukkant fel azangol katona véres, démoni arca, amint bosszútesküszik ellene. Persze, Írország nagy, és a szigetbiztos védelmet jelent, mégis...Minden út végetér egyszer, bármily hosszú légyenis. Donegal megyében, egy kis falucskában az óce-án partján a két utas meglelte Monaghan atyát,Keenan régi barátját. Az öreg pap - kövér. erősenkopaszodó, pirospozsgás, sokat mosolygó ember,nevetségesen elálló fülekkel - örömmel fogadtaőket. Nyílt, természetes modora hamar bizalmatébresztett Darában, s Liam is megkönnyebbültkissé - akárkire nem bízta volna a kislányt. hiábavallja magát a vén bárd ismerősének.Néhány napot még együtt töltöttek Monaghanatya szerény hajlékában, ám Darának hamarosantovább kellett indulnia Árainn Mhór kicsiny kolos-torába. Liam ide már nem ment vele, a pap kísérte el. 398 Búcsújuk rövid volt. hiszen nemigen tudták. mitis mondhatnának egymásnak. Csak álltak néhánypercig összeölelkezve, szemükben nehezen vissza-tartott könnyekkel. Azután Dara fellépett a fedél-zetre, s a parányi komp vészesen imbolyogva elin-dult. A kislány a korlátnak támaszkodva állt, hajátarcába fújta a tengeri szél, s elrejtette könnyeit.Nézte, miként távolodik a part, s vele együtt Liam,és kész eddigi élete mikor már apró pont voltcsak a fiú, Dara megfordult, és dacosan szem-benézett a széllel. Sziklás-bozótos, zöld sziget kö-zeledett felé, hogy hosszú évekre elzárja őt.Árainn Mhór. 399 1 . Walter Warren a Kensington negyedben lakott -melyről egyes nagytekintélyű, ősz tudósok azt ál-lítják. hogy a szász Kensings klántól örökölte nevét - azon belül is a Kensington Road nyugati sarkán,nagyjából félúton a Kensington Palace és a RoyalAlbert Hall között. A Hyde Parkot délről szegélyező út és környékekedvelt lakóhelye volt a gazdagabb családoknak. Alondoniak nagyjából kétszáz évvel ezelőtt fedeztékfel. amikor az asztmától gyötört III. Vilmos ide köl-tözött. A király Nottingam earljétől vásárolt egyudvarházat, melyet aztán az akkoriban méltán hí-res építésszel, Sir Christopher Wrennel építtetettát. Ez lett a Kensi'ngton Palace.A negyed nevesebb lakói közül megemlithető aköpönyegforgató Talleyrand, aki 1792 és 94 közöttélt itt a későbbi időkből pedig Thackeray. akitöbbek között itt írta a Hiúság vasára című köny-vét. Az írót maga Warren is ismerte. de ki nemállhatta művei miatt, melyekben a korszakot gú-nyolta. Mr. Thackeray- vel a család egy ifjú. oldalágitagja volt meglehetősen jó viszonyban. s ez csak-nem a kitagadásához vezetett. Közben azonban.1862-ben elhunyt az író, az ifjú pedig felnőtt, sbekerülve a "családi gépezetbe", feledte korábbi"kilengéseit". A Kensington Palace-ben született Anglia jelen-legi királynője, Viktória, és itt is élt - nem éppen úripompa közepette - tizennyolc esztendős koráig.Ekkor azonban. egészen pontosan 1837. június20-án hajnali öt órakor, a canterbury érsek és akirályi főkamarás felriasztották az ifjú leányt, éstérdre hullva előtte bejelentették: ő a királynő.Iv. Vilmos gyermektelenül halt meg, s halott akirályi herceg, Edward is, Viktória apja. Az angolés az ír korona így az ifjú hölgy, Viktória jussa.A környék azóta is Viktória és a férje, Albertnevét zengi. A Royal Albert Hall, ez a hatalmas,üvegtetejű amfiteátrum épp tíz esztendeje készültel; Warren meglehetősen haragudott rá, egyrészt,mert már maga a négy évig tartó építkezés ismegzavarta a nyugalmát, másrészt. mert a falaiközött rendezett bálok, hangversenyek és gyűlésekrengeteg idegent vonzottak. Warren pedig nem sze-rette a nyüzsgést, kiváltképp az idegenek nyüzsgé- sét. Az 1851-es, Albert által a Hyde Parkban megren-dezett Nagy Kiállítás ideje alatt is elmenekült Lon-donból, Yarmouth-ba utazott, hogy a "friss tengeriszél kitisztítsa a tüdejét". A családja persze maradt.s később lelkesen számoltak be a hatalmas Kris-tálypalotáról, melyet Sir Joseph Paxton tervezett akiállítás számára. Emberek sokasága - ahogy Vik-tória királynő fogalmazott - volt kiváncsi a rengetegérdekességre. amit az ipari forradalom nyújtottAngliának. Warren csak akkor tért haza, amikor a mintegy600 yard hosszú és közel 160 láb magas építménytlebontották, s Dulwich-ben állítot fel újra. Akiállítás anyagát később egy közelben létesítettmúzeumba hordták. mely a "Victoria és Albert"nevet viseli, s melyet Warren egy ízben kénytelenvolt végigjárni legkisebb unokája kedvéért.Hogy a kép teljes legyen, Viktória emlékművetemeltetett férjének a Nagy Kiállítás emlékére, me-lyet azonban csak néhány éve fejeztek be. WarrenHyde Park-béli sétái alkalmával gyakran elballa-gott a közel tizenöt láb magas, aranyozott bronz-szobor mellett, és soha nem mulasztotta el, hogyszemrehányó pillantással illesse a díszes, gótikustornyocska alatt, kezében a kiállítás katalógusávalüldögélő herceget. 400 Walter Wárren textilgyáros volt, miként mindenőse az elmúlt közel száz esztendő alatt. Noha sohanem tartoztak a leghatalmasabbak közé, azért ne-vüket mindig az élmezőnyben jegyezték.Oliver Warren - a családi hagyomány szerintkicsi, törékeny emberke. hatalmas harcsabajusz-szal - 1791-ben pénzzé tette minden vagyonát, s azakkor már sikeresen működő Arkwright gyár min-tájára gőzgépekkel működő textilüzemet indított be. Richard Arkwriget - eredeti szalunáját tekintveborbély - számos újításával és találmányával amodern textilipar alapjait teremtette meg, és segít-ségükkel korának egyik leghatalmasabb textilgyá-rosává vált. Oliver Warren lett egyik legsikeresebbkövetője, a Warren Textilház megalapítója. A családszilárdan megvetette lábát a textiliparban, s immá-ron mintegy századik éve hajózott biztonsággal abrit gazdaság viharos tengerén.Üzleteik nemcsak Londonban, de a brit gyarma-tok legjelentősebb városaiban is ismertek voltak, sa vevő mindig biztos lehetett abban. hogy pénzéértkifogástalan minőségű árut kap. A Warrenek - hogyfennmaradhassanak a küzdelemben - nem riadtakvissza a legkíméletlenebb, leggátlástalanabb eljá-rásoktól sem, de szigorúan elkerültek mindenolyan intézkedést, amely termékük minőségét ron-taná. A családban apáról fiúra szállt az intelem: aWarren Textilház nem lenyűgözőtermelékenységével, hanem kifogástalan minőségével tartja számonhelyét a textiliparban. Mindezidáig nem akadt mégWarren, aki megbolygatta volna e hagyományt.Nem jelentett ez alól kivételt a jelenlegi családfősem. Walter Warren - az első kalmár őstő Ollvertólmeglehetősen eltérően - nagydarab, bikanyakú,hordómellkasú férfi volt, magassága meghaladta ahat lábat. Kora - túl volt már hatvanon - és hatal-mas termete ellenére nem jellemezte a nagytestű,idős emberek viszolygást keltő lomhasága, éppellenkezőleg. fürge mozgású, vitális férfinek ismer-te mindenki. Apjával ellentétben - aki ugyan szü- 402 letése jogán a Warren család feje volt, de teljgel hiányzott belőle az ehhez szükséges erőtehetség - Walter kemény kézzel, és komoly érzék-kel kormányozta birodalmát. Joseph Warren. Walter édesapja volt az elsőcsaládfő. aki kishíján tönkretette a Teartilházat.Köszönhette pedig ezt annak a ténynek. hogyugyan tökéletesen híján volt minden adottságnakmely a vezetéshez szükségeltetett, a lelkesedésnekazonban sajnos túlságosan is bőviben volt. A vál-lalatot csupán Joseph korai, tragikus halála - egyberakodás ellenőrzése során lesodorta a fedélzetrőlegy bála, s a raktérbe zuhanva nyakát szegte -mentette meg az összeomlástól. Fia vette át a csa-ládfői tisztet, aki akkoriban töltötte be tizennyolca-dik évét. Walter hihetetlen rátermettséggel kerülteki a mindenfelől fenyegető zátonyokat, s mentettemeg a süllyedni látszó hajót. Idestova negyvenötödik éve állt a család élén,mint valami örökéletű, kikezdhetetlen szikla, sezidő alatt saját bevallása szerint mindösszeegyetlen súlyos hibát vétett - nevezetesen azt, hogyelvette Sharon Appleby-t, második feleségét.Júlia Kenneth, az elsó asszony belehalt a szülés-be. alig két esztendővel házasságuk után, és Waltersokáig nem hozott új asszonyt a házhoz. Sharontmár ebben az időben is ismerte. A nő nyolc eszten-dővel volt fiatalabb nála. az Appleby család leg-szebb virágszálának tartották. Walter végülsem ezért vette el, hanem úgynevezett "magasabszempontok" figyelembevételével pusztán üzleti ér- dekből. A Warren Textilháznak valóban nagyon sokhasznot hozott az Appleby Hajókkal való házasság,ám az árat Walter fizette meg. Nem mintha Sharon-nak bármi komoly hibája lett volna, csupán egyet-len apróságot nem vettek figyelembe a "magasabbszempontok" mellett: a két ember egy csöppet semillett egymáshoz. Az asszony életvidám, modern teremtés volt, abálok. fogadások, piknikek és színházak szerel- 403 mese. Akkor érezte jól magát, ha nyüzsgött körötteaz élet. ha új emberekkel ismerkedhetett meg, habálok és estélyek központi alakja lehetett. Példaké-pe a francia Madame Récamier és Madame Stael,a századforduló két leghíresebb "salonniére" jevolt. Hozzájuk hasonlóan maga is szeretett volnalétrehozni egy olyan szalont, ahol London legismer-tebb személyiségeit fogadhatná. Ám férje ezt aleghatározottabban megtiltotta.Walter Warren a nyugalmat, a békét szerette.Nem érdekelték, mi több, kifejezetten bosszantot-ták a bálok, a zajos mulatságok. Persze, nem zár-kózhatott el minden efféle társadalmi megmozdu-lás elől. hiszen pozíciója megkövetelte némelyikena megjelenést - és sajnos némelykor a megrende-zést is - de minden esetben igyekezett minél előbbmegszökni. Nem szerette az idegeneket. a modern dolgokat.általában semmit, ami kibillentette .megrögzöttéletritmusából. Szinte minden idejét lekötötte aTextilház és a család ügyeinek intézése; emellettcsupán a reggeli sétát, az ebéd utáni szivart, majdaz azt követő rövidke szundítást tartotta szentnek.Keveset járt le a klubjába, többnyire akkor is üzletimegbeszéléseket folytatott, nagyon ritkák voltak azolyan alkalmak, amikor meglepte magát egy-egymagányos vacsorával a klub szolíd eleganciájuétkezőjében. Kedvelte a magányt, csak egyedül tudta magátigazán kipihenni. Ha a család bármiféle problémá-val került szembe. s a hagyomány értelmébenösszegyűlt a "nagytanács", hogy megvitassa a kér-dést, Walter előbb-utóbb mindig faképnél hagyta alelkesen vitatkozó egybegyűlteket, és behuzódottegy csendes zugba, vagy ha tehette, elsétált aKensington Palaoe Gardens-hez. s alig egy óramúltán előállt a megoldással. Igen nehéz. mondhatni szinte lehetetlen volt ekét homlokegyenest különböző vérmérsékletetösszeegyeztetni. Ám mégis együtt kellett élniük,'hiszen a "magasabb szempontok" megkövetelték.Kezdetben nagyon sok gondjuk akadt, az éveksorán azonban összecsiszolódtak annyira, hogyelviseljék tragikus különbözőségüket. Megpróbál-tak engedni az elveikböl annyit, amennyit mégképesek voltak elviselni, időnként erőszakot tettekmagukon egy-egy esemény erejéig, többnyire azon-ban külön utakon jártak - egészen az illendőséghatáráig. Az estély, melyet a Kensington roadi házbantartottak, egyrészt időszerű gesztus volt Walterrészéről Sharon felé. másrészt társadalmi kötele-zettség - így a családfő két legyet üthetett egycsa- pásra. Mindazonáltal nagylelkűsége csupán a bálren-dezés engedélyezésére szólt, s arra, hogy mindad-digjelen lesz, amig csak bírja, az előkészületekbennem volt hajlandó részt venni. Megkérdezte Sha-ront, mekkora költségekkel számol, rövid vita utánrábólintott, ám ettől kezdve nem akart a bálról mégcsak hallani sem. Mindent feleségére és két lányárahagyott, ő maga pedig a nagy nap reggelén elme-nekült otthonról. Sharon bírta az ígéretét, hogyidőben visszatér. Az asszony elemében volt. Egész álló nap sür-gött-forgott, ellenőrizte a takarítást, a berendezést,a díszek elhelyezését, a zenekar pódiumát, az éte-leket és italokat, terítőket és terítékeket - egyszóvalmindent, ami csak szóba jöhetett. A nagyszámúkisegítőszemélyzet. akiket csak erre az alkalomravettek fel, lázasan dolgozott egész nap, a ház úrnőjeegyetlen perc nyugtot sem hagyott nekik. Folyton-folyvást a nyomukban járt. hiszen ismeretlenekvoltak, nem tudhatta, elvégzik-e rendesen a kisza-bott munkát, s abban sem lehetett bizonyos, nemkeveredett-e közéjük olyasvalaki, aki szereti ilyenalkalmakkor ezzel-azzal megtölteni a zsebeit - nohaigyekezett megbízható referenciákkal bíró személy-zetet összeválogatni. Legfőbb segítője Roger volt, aház öreg komornyikja, aki mindenről mindig min-dent tudott, s így a bölcsesség kútföjének számítottilyen esetekben. 404 405 Caroline, az idősebbik lány - szőke, sápatag,vizeskék szemű teremtés, az Appleby család vala-mely hígvérű, nemesi ősének kései leszármazottja - nem sok vizet zavart az előkészületek során.Anyja tisztában volt vele, hogy hiába múlt el har-mincöt esztendős, hiába ment férjhez egy gyarmatikatonatiszthez, s hiába született két gyermeke.valahogy soha nem tett szert kellő önállóságra.Amíg hajadon volt, apja tologatta előre, miutánmegházasodott, férje irányítgatta - már amikorotthon tartózkodott. Sharon az ezüstök őrizetétbízta rá, ehhez nem kellett túlzottan sok kezdemé-nyező kész Caroline huga, Júlia - aki Walter első feleségénekemlékére viselte e nevet. Sharon tudtával és bele-egyezésével - már tipikus Warren volt. Erős, szívós,akaratos természetű, sötét hajú szépség. Mind-össze húsz esztendőt számlált, a házaspár legutol-só gyermekeként jött a világra a legidősebb fiú,Stephen, Caroline, és a fiatalabb fiú. Gerald után.8 volt a család vadóca, akit ennek ellenére min-denki nagyon szeretett. Júlia a maga részéről sokkal jobban kedvelte alovaglást és a vitorlázást a báloknál, de azért mu-latságnak tartotta megfigyelni az estélyek puccosközönségét. Apjához hasonlóan a legszívesebben őis elmenekült volna a bálokat megelőző felhajtáselől, de mivel jól tudta. hogy Caroline az égvilágonsemmire sem használható. hát maradt, hogy édes-anyja mégse legyen teljesen egyedül. Igyekezetterőt venni magán, és komolyan venni a rábízottfeladatokat, de bizony Sharon többször rajtakapta,amint gúnyt űzött valami fontos dologból - mintpéldául a girlandok pontos felhelyezése.Egy megzavart hangyaboly sem lehetett nyüzs-gőbb a Warren háznál aznap. Ám minden látszatellenére késő délutánra hajszál pontosan a helyérekerült minden, s a hölgyek végre visszavonulhat-tak, hogy kissé kifújják magukat, s nekiláthassa-nak a legfontosabb tevékenységnek: önmaguk ki-csinosításának. Nagyjából egy órával a hivatalos kezdési időpontelőtt megérkezett az öreg Walter is, hogy megállásnélkül zsörtölődve rendbehozza magát, és felöltsefrakkját, amit jelen pillanatban a világegyetem leg-utálatosabb ruhadarabjának tartott.Előre gyűlölte a pillanatot, amikor bárgyún vi-gyorogva a nevesebb vendégek elé kell sietnie, ésmindegyiküket biztosítani arról, hogy mennyireboldog. amiért házában fogadhatja őket.Pontban nyolc órakor Sharon meggyújtatta a gyer-tyákat és lampionokat. csillámlófényárba vonvaezzel a termet, melyből kihordták a bútorokat,padlójáról pedig felszedték a szőnyegeket. Azasszony székeket, szófákat és kanapékat állíttatottkörbe a falak mentén, hogy a felkérésre várók és abámészkodók kényelmesen szemlélhessék a tán-colókat. Most még egyszer körbejárt és ellenőrzöttmindent, hogy meggyőződjék róla, semmiről semfeledkezett meg. Nyolc óra harminckor kezdtek szállingózni azelső vendégek. Az Appleby család, a mogorva, szó-fukar Horace-szal az élen, Sir Vincent, a CID veze-tője, Mr. és Mrs. Thurtell, a Thurtell Mining Co.tulajdonosai bájos lánykáikkal, néhány nyalka.Walter számára tökéletesen egyforma és névtelenifjú Júlia ismeretségi köréből. no meg India néni,Walter idős nagynénje. Az öreg hölgy közel kilenc-ven éve ellenére egyedül érkezett, s most mélylila,tíz-egynéhány évvel korábbi divatot követő, töménylevendulaillatot árasztó estélyi ruhájában ott állt abejárat közepén, s várta, hogy Walter a helyérekísérje. Eztán elapadt kissé az érkezők sora, de nemmaradt sokáig munka nélkül az ajtóban álldogálólibériás lakáj. Hamarosan újabb kocsik érkeztek,fülkéikből elegáns urak, és kicsinosított, selyembe-tüllbe öltözött hölgyek léptek a feljáró lépcsőjére.Nagyjából fél tízre mindenki megérkezett, így kellő 406 számú ajakról hangozhatott fel a tiszteletteljes"Ah!" amikor bejelentették a bál díszvendégét.- Gróf Luke Fenton! Nagy-Britannia egyik leg gonoszabb embere, awalesi herceg jóbarátja, hálószobák és párbajokkétes hírű hőse kifogástalan eleganciával, ajkánelbűvölő mosollyal állt a bejáratban, s fogadta aháziak és a vendégsereg hódolatát. Mélyen megha-jolva csókolt kezet Sharon Warrennek, széles mo-solyt küldött az összesúgó hölgyek felé, azutánhagyta, hogy a ház úrnője elvezesse. Miután elegettett a formaságoknak, elvegyült a bálozók között.Hol itt. hol ott bukkant fel szélesvállú, sudár alak-ja. a gyönyörűségtől olvadozó hölgyek társaságá-ban. Kevéssel tíz óra után aztán két kései érkezővonta magára a társaság figyelmét - noha Fentontóltermészetesen nem vitathatták el népszerűségét.Mi több, az irányukban hirtelen fellobbanó érdek-lődést is annak a meglepő ténynek köszönhették,hogy mindketten úgy festettek, mintha testvérei.de legalábbis rokonai lettek volna a grófnak.Az idősebbik úgy ötven körül járhatott, mind-azonáltal igen fiatalosnak tűnt. Kicsivel robusztu-sabb alkatú volt Fentonnál, de ugyanaz a ragado-zószerű magabiztosság és hetyke charme jellemez-te, mint a grófot. Nem hibádzott a sötét haj, aderűsen csillogó fekete szem, és a farkasmosolysem. A hölgyek bizony nehéz döntés elé kerültekvolna. ha ítélkezni akartak, melyikük a vonzóbb.Fenton mögött persze ott volt a hírnév és a mérhe-tetlen vagyon. míg a másik férfit jószerivel senkinem ismerte. Valami Morris nevű amerikai - járt körbe a hír akiváncsi hölgyek között, miután valaki vette a bá-torságot, és megkérdezte Sharon Warrentól. - Amásikat Nicholas Maynek hívják. és az unoka-öccse. Üzletemberek. Az unokaöcs meglehetősen ifjú volt, talán húsz-egynéhány éves. Nyúlánk, kecses mozgású fiatal-ember. divatosan hosszabbra hagyott, sötétszínűhajjal, és csúfondáros pillantású, enyhén metszettszemekkel. Akár Mr. Morris fia is lehetett volna. Atársaság hölgytagjai közül igen sokan azonnal nekiítélték a pálmát. Belinda. Mrs. Warren szívbéli barátnője nemállhatta meg; hogy ki ne kérdezze az asszonyt a kétismeretlen felől. - Ó. Mr. Morrist kérdezed - kacagott fel Sharon . miután az érkezőket üdvözölte és bevezette a tár-saságba. - Nem csodálom. hogy érdeklődsz felőle -kacsintott hamiskásan barátnőjére - igen jóképű férfi! - És az unokaöcs sem utolsó - vágott mókásfintort Belinda. - Jaj kedvesem - mosolygott Sharon - sajnos,róla már lemaradtunk. Régen voltunk mi olyanfiatalok! A törékeny, csontsovány barátnő - aki tüllfodrokgarmadával próbálta leplezni hiányosságait - vidá-man felkacagott. Szeme sarkában szarkalábak so-kasága született hirtelen. - No, azért csak elmondhatnád, hol fogtad őket - kérte. Mrs. Warren a táncolók feje felett a szóbanforgóurakat nézte. Jeffersonnal, Waiter kétes hírű, ámroppant tehetséges amerikai összekötőjével beszél-gettek. s láthatóan igen elmerültek valamely témá-ban. Jefferson rút, bulldogszerű képén gondterheltkifejezés honolt, s egyre elszántabban igyekezettmeggyőzni valamiről a másik kettőt. Szinte giglytában a fe ét ingatta közben időről-időre végig si-mított rőtszínű, kócos üstökén. - Hogy hol fogtam őket? - kérdezett vissza utóbbaz asszony. - Curtiséknél. egy fogadáson. Igazánroppant vonzó személyiség mindkettő. Elbűvölőenbánnak a hölgyekkel. - Azt el tudom képzelni - mondta Belinda. - Demégis, kicsodák, micsodák, honnan jöttek, mitcsinálnak? - No látod - mosolyodott el Sharon - ez koránt-sem olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek lát-szik. Meglehetősen titokzatos alakok - de ettől csakmég vonzóbbak. nem? Vannak, akik azt állítják,hogy nem is rokonok. Szerintük Mr. May egy ka-landozó angol nemesúrfi... - És Mr. Morris? - Nos, ő valószínűleg tényleg amerikai, a beszédjealapján, legalábbis. Azt beszélik. igengazdag, min-denféle üzletben benne van Amerikában. Mind-azonáltal Jefferson nem ismeri, és nem tud rólasemmit. Mr. Morris ezt állítólag azzal magyarázza.hogy ő nem szereti a nyilvánosságot. és mindent aháttérből irányít. Most már Angliában is vannakérdekeltségei. Hát... nem tudom. mindenesetre énkedvelem őket. Walter persze nemigen osztja, avéleményemet. - Nem csodálom - nevetett Belinda. - Gondolom,minden férj utálja őket, akárcsak Fentont. - Nyilván. De Waltert ez nemigen zavarja. Viszontmegbízhatatlannak tartja őket. Kétes alakok. így mondja. A két "megbízhatatlan" közben elvegyült az estélyforgatagában. Nick egy mézszőke, teltkeblű, érzékiajkú lánykát ragadott ki néhány affektáló, nyalkanemesúrfi közül, s most lendületesen keringettvele a parketten. - Igazán remekül táncol, Mr. May - rebegte aszőkeség - akiről kiderült, hogy Imogennek hívják,és a Thurtell Mining legújabb gyermeke. - Ó. megtisztel, Miss Thurtell - felelt az Árnyékmeghatottan. - Tudja, szegény édesanyámtól ta-nultam. Nagyon nagy hangsúlyt fektetett a nevel-tetésünkre. - Közben - némileg keserűen - Cons-tance-ra gondolt, arra a francia, egykor híres kur-tizánra, akitől - sok egyéb mellett - a keringőfortélyait valójában megtanulta. Constance csilla-ga akkoriban már leáldozott, de még viszonylagvonzó. és ami ennél sokkal fontosabb, nagyonjólelkű nő volt. Nick a segítségével vészelt át Párizs-ban egy teljes telet és az azt követő tavasz elsőhónapját. Akkor aztán odébbállt, mert másra,többre vágyott. Első komoly zsákmányát - melyetnyolckarátos "pendeloque"-á csiszoltatott át - el-küldte a nőnek, s csak azt sajnálta, hogy nemadhatja át személyesen. Álmaiban azóta is hallottanéha Constance búgó hangját, amint azt suttogja:Lentement, lentement. mon p'tit chou..."Mr. Morris - aki még tovább tárgyalt Jefferson-nal, miután a fiú távozott - utóbb odahagyta abulldogképűt, s most egy mosolygós, vidám termé-szetű hölggyel táncolt, bizonyos Mrs. Tavistockkal.("Tavistock: A Megbízható Szövőgép!") - És mondja kérem, mennyi időt töltött a gyar-matokon? Mr Morrist meglehetősen váratlanul érte a kér-dés. Értetlenül nézett partnerére. - Mármint, hogy hol? - kérdezte zavartan. - Hát. én nem tudom, de gondolom. attól vanIlyen remek színe, nem? - mosolygott rendületlenülaz asszony. - India? Fokföld? - Ó, hát persze, bocsásson meg, kissé túlhajszoltvagyok mostanában - szabadkozott a férfi, bele-kezdve a játékba. - Nos hát, őőő, Fokföld, persze. - Jaj milyen izgalmas! - sikkantott Mrs. Tavis-tock. - Muszáj mesélnie róla! - Nos. hát meleg van - mondta a férfi néhánylépésnyi hallgatás után. - Meg rengeteg gyémánt -tette hozzá, amint eszébe jutott tvick beszámolója. - Tudja, ott van a Cecil Rhodes féle bánya, meg anagy ellenfél, Barnaby bányája. Vagy Barney, va-lami ilyesmi. - Közömbös. lekicsinylő hangon foly-tatta: - Tudja, annyi ott a gyémántbánya, képtelen-ség mindet megjegyezni. - Hangsúlyával elérte,amire számított. Az asszony megkérdezte: - Csak nem magának is vannak érdekeltségei?Már, ha nem'tart tolakodónak, persze - tette hozzábehízelgő hangon. A férfi elmosolyodott. Néhányszor megforgattapartnerét, csak azután válaszolt: - Ó, szóra sem érdemes. Csak néhány kisebbfejtő - mondta közömbösen. - Tudja, inkább csakaz izgalom kedvéért. Olyan érdekes dolog lenne, haegyszer csak értesítenének, hogy találtak valami 410 szép nagy követ... olyasmit, mint a... a... Regentpéldául, vagy a... Déli Csillag. - Jaj, Mr. Morris, ez olyan nagyszerű! - lelkese-dett Mrs. Tavistock. - Még soha nem találkoztamsenkivel, akinek gyémántbányái vannak!A keringő végeztével az amerikai láthatta, hogyaz elvetett mag jó talajra talált - Mrs. Tavistockmáris lelkesen magyarázott barátnőinek, időről-időre a férfi felé pislantva. Nick is a helyére vezette partnerét, s mielőttmagára hagyta volna, újfent beiratkozott az ifjúhölgy beár~ád~ébe. Azután ment, hogy megkeres- se - Álmomban sem gondoltam volna, hogy Fentontitt találom - mondta az amerikainak, amikor végrerábukkant. Mr. Morris a jókora balkonon állt, s aparkot nézte. Az ablakokból kivetülő, s a bejárati kaput meg-világító fények opálos, sárga tócsákat varázsoltaka Kensington Roadra. s a közeli bokrokra. A parkmaga az út túloldalán sötétbe borult, csak itt-ottvilágolt némi fény. - Mit mondasz? - fordult meglepetten az Árnyékfelé a férfi. Szemmel láthatóan megzavarta meren-gését a fiú érkezése. - Fenton - ismételte Nick. - A hírhedt gróf. Te mégnem hallottál róla? - De, nagyon ismerős a neve. - Luke Fenton gróf, Anglia, de talán az egész világlegsikeresebb és leggátlástalanabb szoknyavadá- sza. - Luke Fenton... - ismételte az amerikai csönde-sen. Elméje mélyén megmoccant valami. Ez a név!Vajon miért ébreszt benne sötét, szorongató fájdal-mat? Érthetetlen. - Tavaly úgy volt, hogy megnősül - folytatta a fiú. - Kép zelheted, mekkora feneket kerítettek a dolog-nak! Valami ír nagyasszonyt vett volna el - hogymiért nem voltak neki jók az angol nők? De valamilázadásban a hölgy csúnyán megsérült, s mostkezelteti magát. - Nick elvigyorodott. - Csak gondoljbele, milyen kétségbeesetten próbálják kihasználnia haladékot Anglia derék hajadonjai és édesanyáitHátha sikerül eltéríteni a grófot. Nézd csak meg,most is mennyien lógnak rajta!Mr. Morris a jelzett irányba fordult. A balkonegyik nyitott ajtaján át beláthatott a terembe, ottis éppen a magas, sötéthajú, karvalyképű férfire,amint a selyem és tüll forgatagában rendületlenülmosolyog. Nem találta ismerősnek. És mégis. LukeFenton... ír nagyasszony:.. egy harsogó házasságihír valami újságban... De mi köze lehet neki mindehhez? - Neked volt már dolgod vele? - kérdezte rekedtena fiútól. - Nem az esetem - nevetett Nick. - Amúgy, jártammár a londoni házában. - Nocsak, bejáratos vagy hozzá? - Hát, éppen úgy is lehet mondani. - Nick egyrecsak vigyorgott. - Tudod, a gróf úr támogatottegy-két aprósággal. - Á... - bólintott a férfi - értem. Gazdag zsákmány volt? Az Árnyék lebiggyesztette a száját. - Az övé volt egy kis rubingyűrű, a Galambszív.Valakinek arra volt szüksége. Mr. Morris ismét bólintott, de szólni már nemmaradt ideje, mert kilépett a balkonra Mrs. War-ren egy roppant komolynak tűnő úr társaságában. - Á, uraim - kiáltotta az asszony lelkesen - de jó,hogy itt vannakt - Morris és Nick szerényen moso-lyogtak. Hát persze, tényleg, milyen jó is hogy ittvannak. - Engedje meg, Sir Vincent. hogy bemu-tassam önnek az urakat - fordult kísérője feléSharon, és szavait nyomban tett követte.Az Árnyék kishíján elalélt a gyönyörűségtől. Be-mutatták Anglia egyik legmagasabb rangú rendő-rének! Olyan szélesen mosolygott, ahogyan csaktellett tőle. - Igazán nagyon örülök - mondta, amikor ráke-rült a sor - hogy végre találkozhatok önnel. Márnagyon sokat hallottam önről, és még,Mindig figyelemmel kísérem a tevékenységükett - Nos, igazán, khmm. hát köszönöm. Nagyonmegtisztel. kedves fiatal barátom - kedélyeskedettSir Vincent. - Mi igazán minden tőlünk telhetőtmegteszünk, khmm, igen. - Biztosíthatom róla, Sir, hogy mi is - bólogatottaz Árnyék, és szája sarka rángatózott a visszanyeltnevetéstől. - Ó, igen. a pol árokon valóban sok múlik, igen.Helyes. Nos hát, ha megbocsátanak, Mrs. Warren-nel egy kis beszédünk lenne...Miután elsétáltak, s eltűntek a balkon árnyaiközött, Nick nekitámaszkodott a mellvédnek, éshalkan felnevetett. - No, ha másért nem is, ezért érdemes volteljönni. Kezet foghattam a CID igazgatójával... nemakármilyen élmény! - Visszapördült, s kezébenmegcsillant valami. - Meg aztán, mindig is vágytamvalami amulettre. Ennél jobb, azt hiszem. nem iskell - mondta és barátja elé emelte kinyitott tenye-rét. Egy ezüst zsebóra feküdt rajta, fedelén aprólé-kos vésetekkel. - Nick, csak nem azt akarod mondani... - azamerikai hangja őszinte megdöbbenést tükrözött. - Sir Vincent zsebórája - bólintott az Árnyék. -Most már van mit a fiamra hagyni ha lesz egyál-talán egyszer olyan, akiről tudomással bírok.Utóbb mindketten visszamentek a táncterembe.Mr. Morris még mindig meg-megcsóválta a fejét. haa fiú vakmerősége az eszébe jutott.Luke Fenton egy sudár, gyönyörű asszonnyaltáncolt, szinte suhantak a parketten. A gróf remektáncos volt. biztosan és kecsesen vezette partnerét,aki olvatag mosollyal engedte át magát neki. Azamerikai hamarosan felfedezte a férjet is. Nem voltnehéz, csak ki kellett választani. melyik férfi bá-mulja őket a legádázabb ábrázattal. - Luke Fenton... - motyogta maga elé csöndesenMr. Morris. Nem tudta hová tenni a kínos fájdalmat, amit eza név ébresztett lelkében. Már megint a kísértőmúlt? Gondolta bosszúsan. - Vagy csupán valamiostoba tévedés? Az ír nagyasszony... az újság nagy-betűs híre... és lóverseny. Lóverseny? Igen, semmikétség, lóverseny. Meg valami mustárnevű ló. Miez az egész? Mi közük van mindezeknek egymás-hoz meg a piperkőc grófhoz? Őrület!Kétségbeesetten kényszerítette magát, hogymásra figyeljen, és kisöpörje elméjéből a kínzógondolatokat. Szerencséjére észrevette Nicket, akia házigazdák lányával, Juliával táncolt. Élénk be-szélgetésbe merültek, s az amerikai jól láthatta aleány arcán, milyen nagy hatással van rá a fiú. Eztpersze megszokhatta már. hiszen számtalan lányarcán látta ugyanezt a csodálatot London külön-böző táncmulatságain, ha a kölyök vette magánaka fáradságot, hogy "hódító" legyen. Ám ezúttal Mr.Morrisnak olyasmit kellett látnia, ami nyombanfeledtette vele önnön gondjait.Nick May, az Árnyék, oly bárgyú odaadássalcsüggött Miss Warren szavain, mint valami esetlen,szerencsétlen kamasz, aki beleszeretett saját uno-kanővérébe! Az amerikai eleinte azt hitte, csak a kristályokonvisszatükröződő fény tévesztette meg, később azt,hogy a fiú csak játszik. De hamarosan mindenkétséget kizáróan bizonyossá vált abban. hogy té-vedésnek helye nincs. A fiút - ki tudja miért - rabulejtette az ifjú hölgy! Ám minél tovább figyelte, annál inkább be kellettlátnia, hogy Miss Warren valóban nagyon szemre-való teremtés, s egész lényéből árad valami meg-magyarázhatatlan erő, amely kiemeli a sok hason-szőrű gazdag leányka közül. Mindazonáltal akkorsem kellett volna egyetlen perc leforgása alatt be-leszeretnie a kölyöknek - morfondírozott magában.Nick a tánc végén sem tágított Warren kisasz-szony mellől, így az amerikai egyedül nézett valamielfoglaltság után. Figyelmét egy harmincöt év kö-rüli, sötétvörös hajú asszony vonta magára, akinekszabálytalan szépségű arcát zöld. kissé távol ülőszemei tették még érdekesebbé. Emellett neki volt 414 415 a legragyogóbb mosolya. amit Mr. Morris valaha látott. A férfi elindult felé, hogy táncra kérje. jóllehetelőzőleg nem iratkozott fel a táncrendjébe. Remél-te, esetleg soron kívül is megkapja a következőt. - Hölgyem, kérem bocsássa meg tolakodásomatés engedje meg, hogy bemutatkozzam - lépett a nőelé. - William Morris vagyok. Amerikából, és végte-lenül lekötelezne. ha nekem ajándékozná a követ-kező táncot... Eddigjutott el, amikor balról felbukkant Fenton.A gróf úgy tett. mintha nem vette volna észre. hogyaz amerikai táncra kérte a hölgyet. - Bocsánat... - mondta, csak úgy nagy általános-ságban. - Gladys, ugye eljön velem táncolni - for-dult az asszony felé. - Igazán lekötelezne! - Visel-kedésén látszott, hogy biztos a sikerben.A Gladysnek nevezett nő rávillantotta bájos mo- solyát. - Igazán sajnálom, Luke - szólt kedvesen -. deéppen most ígérkeztem el Mr. Morrisnak. De akövetkező táncot igazán boldogan magának adom.Ugye megbocsát... Fenton szemei összeszűkültek. Visszautasítot-ták! Mivel nagyon jól hallotta az amerikai végsza-vát, tisztában volt vele. hogy az asszony még nemválaszolt neki, amikor ő megszólította. Ha akartavolna, Gladys választhatta volna őt is ehelyett aMorris helyett. De úgy látszik, nem akarta.Jéghidegen pillantott a másik férfire. A két ma-gabiztos ragadozótekintet rezzenetlenül kapcsoló-dott össze. - Milyen szerencsés ember - mondta a gróf hal-vány mosollyal. - Remélem, lesz alkalmunk máskoris találkozni... uram. - ó, a szerencse vak - biccentett Fenton felé Mr.Morris. - S mint ilyen, nem érdem szerint válogat.Ám önnek. asszonyom - fordult az érdeklődve vá-rakozó nő felé - csodálatosan szép szeme van!Mindaddig érezte a hátában a grófjeges tekinte-tét, míg el nem vegyültek a táncolók sokaságában.George Howett Lady Cecília Caledon testvérhúgá-nak Suzanne-nek volt a férje. és családjával együttLondonban lakott, a Park Lane sarkán, a MarbleArch, a Márványív közelében. A Márványívet John Nash. a régens-kor főépíté-sze tervezte Constantinus római diadalíve alapján,eredetileg a Buckingham Palace főkapujának.1851-ben állították fel jelenlegi helyén, rosszindu-latú megjegyzések szerint azért, mert oly szűkresikeredett, hogy nem fért át alatta az udvari hintó.George Howett legalábbis így mesélte minden ven-dégének, kellemesen nevetgélve hozzá vörös baju-sza alatt. Mr. Howett nem volt szép férfi - igaz, Suzannenem is azért ment hozzá. Alacsony, kerek képű.szeplős emberke volt sárgarépaszínű, nehezen fé-sülhető hajjal, és kókadt. hosszú bajusszal. Legin-kább egy szomorú hörcsögre emlékeztetett.Kacagásra ingerlő megjelenése általában megté-vesztette az embereket, s afféle csetlő-botló. sze-rencsétlen figurának tartották. Azok, akik üzleteiksorán igyekeztek volna ezt kihasználni, többnyirecsak későn ébredtek rá, mekkorát tévedtek. Mr.Howett, tengerkék szemében mélységes bánattalszemlélte mesterkedéseiket, ahogy az üzletkötéssorán igyekeztek becsapni őt, hogy aztán valamikövethetetlen huszárvágással mindig ő kerüljönabszolút fölénybe. A mesterkedők legtöbbször mégcsak azt sem értették, hogyan is veszíthettek.Üzleti zsenialitásának köszönhetően Mr. Howett - aki egyébként egy egyszerű cipész második fia-ként látta meg a napvilágot - nem tartozott aszegény emberek közé. Számos területen tényke-dett sikerrel, míg úgy nem érezte, ideje megkomo-lyodni, és családot alapítani. Hogy neve mindehhezelég előkelően csengjen, összpontosította vagyo-nát. azután létrehozta a "Howett Áruházlánc"-ot.Suzanne családja tehát tulajdonképpen a Ho-wett Áruházlánchoz adta hozzá a lányt. Suzanneeleinte kétségbe volt esve a "karikalábú hörcsög- 417 től", ahogy magában vőlegényét nevezte. hamaro-san azonban felfedezte a vörös lobonc alatt azelmét. és megbékélt sorsával. Őt sem lehetett éppen kimondott szépségneknevezni; sokat bánkódott is emiatt, hiszen a nővé-re, Cecília - aki valóban sokkal mutatósabb voltnála - állandóan csúfolta. Szép, ámde butácskanővére után ő éppen fordítva részesült a javakból:jelentéktelen külsejű, de igen eszes nő volt, s mintilyen, meg tudta szeretni a rút és zseniális GeorgeHowettet. Hetedik éve éltek már együtt, három fiuk szüle-tett ezalatt vörös és szeplős mindahány. Azonkevés házaspár közé tartoztak, ahol a férj mellettaz asszony is teljes jogú partnernek számított azüzletben, s nem csupán a háztartást vezette. Mr.Howett minden kérdésben kikérte felesége vélemé-nyét, s ami ennél sokkal többet jelent, gyakortahallgatott is rá. Ez az együttműködés, ha lehet,még eredményesebbé tette az Áruházláncot.Mr. és Mrs. Howett között általában a legtelje-sebb egyetértés uralkodott, mind üzleti, mind pe-dig magánéletüket tekintve. ílyképpen egyetér-tettek abban is, hogy Lady Cecília Caledonnálkellemetlenebb vendéget keveset tudnának elkép- zelni. Márpedig Cecília bejelentette érkezését, s ez előlnem volt menekvés - Őladysége könyörtelenül befog vonulni az életükbe. akármennyire szerettékvolna is elkerülni. Lady Caledon rémísztő látogatásai rendre bekö-vetkeztek, amióta Lord Caledon felszámolta a lon-doni házát, s Ceciliának így nem volt hol megszáll-nia, ha - szerencsére csak néhány évente - a város-ba érkezett. Suzanne sajnos nem tehetett ellenüksemmit, hiszen tulajdon nővére előtt mégsem zár-hatta be az ajtót, noha szíve szerint megtette volna.Soha nem kedvelte különösebben Ceciliát, deamióta a lord feleségül vette, kifejezetten elviselhe-tetlennek tartotta - s ebben családja legtöbb tagjaegyetértett vele. Cecília olyan hihetetlen arroganci-ával játszotta előttük a ladyt. hogy előbb-utóbb alegbékésebbeket is felbőszítette.George Howett - akit Lady Caledon "az a rémeskis suszter"-ként emlegetett - a maga részéről ele-inte remekül mulatott az asszonyon, amikor azon-ban rájött, hogy elmés élcei egyszerűen leperegnekróla, előbb unalmasnak, később egyenesen kétség-beejtőnek találta a helyzetet. Amikor pedig Cecíliaelőször költözött be hozzájuk, látogatását csak abarbár kelták dúlásához tudta hasonlítani.A bérkocsi végigzörgött a Covent Gardenen, azutánbeállt az Opera előtt sorakozó társai közé. A fülké-ből magas, vállas férfi szállt ki, majd kisegített egyszelíd tekintetű, szőke hölgyet, kifizette a kocsist,és a nőbe karolva a bejárat felé igyekezett. Nemsokkal előttük egy karcsú ifjú haladt két hölgytársaságában. melyek közül a fiatalabban MissJúlia Warrenre ismerhetett az úri körökben jártasszemlélő. A magas úr megállt, partneréhez fordult, és mon-dott neki valamit. A nő felnevetett: A karcsú ifjú ésa két hölgy eközben túljutottak a jegypénztáron, smielőtt eltűntek volna szem elől, a fiatalembermegtorpant egy pillanatra. Pillantása találkozott avávas férfiével. Senki nem láthatta, hogy tekinte-tük összevillan. Az ifjú alig észlelhetően nemetintett a fejével, azután belépett az épületbe. Azidősebb úr halványan elmosolyodott, azután újfentbelekarolt hölgyébe. Hamarosan ők is maguk mö-gött hagyták a jegypénztárt. Nick May nem akarta, hogy azon az estén höl-gyeik jelenlétében "nyilvánosan" is találkozzanakMr. Morrissal. Az amerikai és a bájos özvegy, Mabel Rowan,elfoglalták helyüket a zsöllyén. Mabel boldog volt,egyfolytában csacsogott, és a legapróbb dolgok ismosolyt csaltak az arcára. Mr. Morris látta rajta,hogy sokkal felszabadultabb, mint máskor, de mégnem jutott el odáig, hogy érdeklődjön ennek okáról.Úgy vélte, nyilván a kellemesnek ígérkező esteringatta ilyen vidám hangulatba.Valahol a közelükben egy idős úr fennhangonszidta Richard Wágnert. Reszelős hangja a nézőtérzsongásán keresztül jutott el hozzájuk.az a dilettáns német azt képzeli, hogy hafelrúg minden szabályt, máris korszakot alkotott!Mabel felkuncogott. - Hát, ami igaz, az igaz - mondta partnerénekcsöndesen - Herr Wagner igencsak felborzolta akedélyeket az Opera világában. - Meg kell valljam, bár roppantul szégyellem,meglehetősen keveset tudok az illető úr művé-szetéről - ismerte be Mr. Morris bűnbánó arccal. -Amióta Londonban tartózkodom, persze hallottamróla valamennyit, de az vajmi kevés ahhoz, hogypálcát törjek felette, avagy megvédjem.Mabel nevetett. Kis kezét a férfi karjára fektette.úgy válaszolt: - Herr Wagner úgy vélte megújítani az operát,hogy összekapcsolta az egyes művészeti ágakat -magyarázta. - Ez az úgynevezett "Gesamtkunst- werk". - Úgy érti - nézett rá értetlenül Mr. Morris - hogyösszekeverte a zenét, teszem azt, a szobrászattal? - Valami ilyesmiről van szó, igen - kapott a nő. - Szoros kapcsolatba hozza a zeneművészetet, aköltészetet, a színjátszást, a táncot, de még a fes-tészetet és az építészetet is. - Valóban elég különösen hangzik - biccentett azamerikai. - Nem csodálom, ha néhány, újdonságrakevéssé fogékony ember nehezen barátkozik meg vele. Köröttük lassan elcsitult a zsongás, és hamaro-san felhangzottak a nyítány első hangjai. Termé-szetesen nem Wágner művet, hanem az ünnepeltolasz, Verdi Rigolettóját játszották, aminek szöve-gét az osztrák cenzúra megváltoztattatta. - Talán ezért kellett saját színházat terveznie -kuncogott csendesen Mabel, még mindig Wágnerreutalva. - Bayreuthban felépítették neki a "SzínpadiÜnnepi Játékok Házát", hogy megvalósíthassa a"totális művészetet", ahogy nevezi. - Komolyan mondom, kíváncsivá tett - suttogottMr. lvlorris. - Talán egyszer el kellene látogatni abbaa Bayreuthba. Azután sokáig csöndesen ültek, hallgatták azelőadást. Az özvegy utóbb halkan elmesélte Mr.Morrisnak, hogy azért Signor Verdi is változtatottvalamelyest a hagyományokon, hiszen pusztán a"bel canto" nem elégítette ki, lényegébenjellemtük-röző éneket követelt a művészektől, emellett jelen-tősebbé tette a zenekar szerepét is. Beszélt arról is,hogy Signor Verdi operái szinte egytől egyig a risor-glmento, az olasz egységért és szabadságért vívottharc megnyilvánulásai, ezért ütközik a mester olygyakran az osztrák cenzúrával.Mr. Morris meglepve tapasztalta, hogy a bájosözvegy micsoda zenei műveltségről tesz tanúbi-zonyságot, s meg kellett állapítania, hogy az előa-dás során kapott tájékoztatások valóban sokkalélvezetesebbé tették számára az operát. Noha Lon-donba érkezése óta számtalanszor kiviláglott már,hogy műveltsége meglehetősen széleskörűnek te-kinthető, a dalművekre vonatkozóan túlságosansok emlékre nem bukkant. Aligha valószínű, hogyvalaha is foglalkozott volna ilyesmivel.A színházzal és operával amúgy nem volt gondja,ugyanolyan otthonosan mozgott a páholyok észsöllyék világában, mint az elegáns estélyeken,vagy a ikötők dzsungelében. Gyakorta mosolygottönmagán, s bizony egyetértett Nickkel, aki több-ször is megjegyezte: Hallod-e, te aztán nagyúricsirkefogó lehettél fénykorodban!Élvezettel hallgatták végig Signor Verdi alkotá-sát, s a mű végeztével csatlakoztak a kifelé sietőtömeghez. Az előtérben kissé felgyűltek az embe-rek, itt is ott is beszélgető csoportok alakultak, akika Rigolettóról, netán valami egészen másról társa-lógtak. Mr. Morris ismerős, éles női hangra lettfigyelmes, ahogy utat keresett a beszélgetők között. - Nohát, ez a sok ember! A kocsi biztosan oda-kinn áll már? Egész megfájdult a fejem attól ahangos zenétől! - Bérkocsival megyünk, kedvesem, ahogyan jöt-tünk - magyarázta egy másik, fáradtnak tűnőhang. - Ilyenkor meglehetősen sok van odakint. - Bérkocsival?! - nyafogott az első. - És ki fogérte vajon tülekedni? Annál primitívebb dolgot iga-zán elképzelni sem lehet! Az amerikai rosszat sejtve fordult az éles hangirányába. Sejtése - noha igazán nem hitte volna -beigazolódott. Egy bánatos hörcsögre emlékeztető, vörös hajú,vörös bajuszú úr. és egy elgyötört tekintetű hölgyközött Lady Cecília Caledon állt. és egyenesenrábámult. Mr. Morrisnak nem volt már lehetősége arra,hogy úgy tegyen, mintha nem vette volna észre azasszonyt. Kedvesen elmosolyodott hát, biccentetta lady felé, majd - karján Mabellel - ügyesen kiso-dortatta magát az utcára. Az özvegy semmit nemvett észre a közjátékból. Az amerikait kissé kizökkentette nyugalmából aváratlan esemény. Cecília. Londonban! Vajon mitkeres itt? Persze, olyan mindegy, de hogy miértkellett éppen vele összefutnia...?Őt valójában nem zavarta volna az asszony je-lenléte, hiszen elég nagynak tartotta a várost. hogyelférjenek benne. Ám nagyon jól tudta, hogy aDaviddel történt eseményekért Lady Caledon egye-dül őt tette felelőssé, és nem tartotta lehetetlennek.hogy emiatt netán még bosszúterveket is dédelget.Nevetségesnek tetszett ugyan. mégis elképzelhetővolt. Jelen helyzetében pedig meglehetősen sokattudna neki ártani egy olyan ellenfél, aki tisztábanvan legfőbb gyengéjével, a múlttalansággal. Akár-hogy is, fel kell készülnie egy esetleges támadásra. - William... valami baj van? - érintette meg akarját Mabel. - Úgy elkomorodott hirtelen.Ó, nem, dehogy. semmi baj - mosolygott rá aférfi. - Csak elgondolkodtam kissé. Tudja. meglát- 422 tam valakit, akiről eszembe jutott néhány üzletiügy... bocsásson meg. Azonnal szerzek egy kocsit... - Ne! Kérem ne - kiáltott fel pirulva az özvegy. -Én... én úgy szeretnék most sétálni! Olyan szép idővan és... én olyan boldog vagyok! - Nocsak - nevetett Mr. Morris. - Én is észrevet-tem, hogy vidámabb, mint máskor. Már akartam iskérdezni, vajon mi lehet az oka.Mabel ábrándos arccal hallgatott. Néhány lépéstelőresétált, azután megállt s hátranézett, hogykövette-e a férfi. - Én nagyon jól tudom, hogy nem volna illendőerről beszélni - mondta lesütött szemmel, csende-sen, ahogy az amerikai utolérte -. de hát mit csi-náljak, nem bírom ki! - Akkor hát beszélni kell róla - bólintott komolyképpel a férfi - különben beszorul. és az bizonyigen nagy baj. Az asszony felnevetett. Sétálni kezdtek a Strand felé. - Hiszen, maga úgyis tud arról. ami engemennyire boldoggá tesz, csak nekem nem szabadnatudnom - mondta talányosan az özvegy. - Nem isvolna illendő most itt sétálnom magával... nemcsodálkozik? Ami azt illeti, Mr. Morris csodálkozott. Nemannyira ugyan, mint amikor Lady Caledont meg-pillantotta, de kezdte nem érteni a helyzetet. - Hát, tulajdonképpen... - kezdte óvatosan. - Emma mindent elmóndott - vallotta be Mabel,és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a férfire néznie. - És... és én ettől vagyok most ilyen boldog!Mr. Morris agyában riadót vert a vészharang.Ugyan egyelőre fogalma sem volt, miről is van szópontosan, de szörnyű gyanú ébredt benne. - Valóban? Ejnye... - próbálkozott zavartan. - Éstényleg elmondott... őőő... mindent? .Szerencséjére az örömtől fellelkesült özvegyetnem volt nehéz színvallásra késztetni. Noha to-vábbra sem mert feltekinteni, mintha valamifélegát szakadt volna fel benne, beszélni kezdett mind- 423 arról. amit szerinte Mr. Morris nagyon jól tudott. Aférfi egyre döbbentebben hallgatta. - Hát azt hiszem. mindent... bár ezt persze nemtudhatom. hiszen maguk beszéltek... de a legesleg-fontosabbat elmondta! - Elhallgatott. Az amerikaiegyetlen szörnyű pillanatig azt hitte, hogy véglegbefejezte, de aztán Mabel újra megszólalt. Hangjakissé remegett. - Emma azt mondta. hogy maga...hogy maga... megkérte a kezemet tőle. - Nagyotnyelt, de így is csak rekedten tudta folytatni. - Éső azt mondta magának. hogy a részéről semmiakadálya, és... és bizonyos benne... szóval bizonyo-san tudja. hogy én... én is nagyon boldog leszek. -Az utolsó szavakat már alig lehetett érteni. olyanhalkan mondta. - Nohát... khmm... és miért mondta el magánakezt Emma? - préselte ki a kérdést a férfi rekedten - Azt nem tudom - ingatta a fejét Mabel. - Aztmondta, maga csak a születésnapomon akar en-gem is megkérdezni. de tudta. hogy milyen boldog-gá tesz vele. hát nem titkolta tovább... - Megállt,felnézett az amerikaira. Szeme sarkában könny-csepp remegett. William Morris nem tudott mit mondani. Úgyérezte, megfordult körülötte a világ, s tótágast állósarkaiból kaján ördögök vigyorognak rá kárörven-dőn. Homályos emlékfoszlányok keveregtek elmé-jében, ijesztőn vetítve elé a múlt fenyegető ese-ményszilánkjait. A "déja vu" érzés szédítő hullámaiostromolták, de hiába próbált belekapaszkodni azingerkedő, érthetetlen figyelmeztetéseket zagyválóemlék-démonokba, azok eszelős kacagással tán-coltak el előle. Anne Hampton - Anne Hampton - Anne Hamp-ton - énekelték gúnyosan, ahogy az utcai lámpákárnyékából ráöltögették nyelvüket. Meg kellett ka-paszkodnia. hogy meg ne szétiüljön. Mire rájött.hogy Mabel karja után nyúlt, már késő volt. Azasszony, aki félreértette a mozdulatot, átölelte, ésmellkasára hajtott fejjel zokogta: - Ó. Will, én aw ura... annyira boldog vagyok!A férfi csak állt, mintha lábai az utca kövébegyökereztek volna, és képtelen volt megszólalni.Nem. nem, nem! - üvöltött elméjében egy tébolyulthang. de ő néma maradt: Nem tudta megmondania boldogan hüppögő özvegynek. hogy az egész csakannak a szipirtyó nagynénjének az ármányos ha-zugsága, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, hogyesze ágában sem volt megkérni a kezét. Sem aszületésnapján, sem máskor. Amikor kfonal-ke-serwel, minden erejét megfeszítve végre szóra nyi-totta a száját, csak halk sóhajra futotta tőle. mint-ha megbénult volna a nyelve. Ekkor bérkocsi zötyögött el mellettük, bakjánkomótosan pipázó kocsissal: Mr. Morris felriadt ahangra. és feltekintett. A fülke ablakán át, mikénta múlt egy életre kelt démona, Lady Caledon nézettrá szikrázó szemekkel. 18. Akármilyen hideg is volt, Scarlettet nem lehetettlebeszélni arról, hogy meglátogassa a szomszédo-kat, különösen akkor, amikor megtudta, hogy Tonyvisszament Texasba. Az érkezését követő másodiknapon befogta a bricskába Cherokee-t, a sötétpejmént, és áthajtott a Fontaine-birtokra.Alex kitörő öröme csaknem könnyekig megha-totta. A férfi lelkes kiáltására Sally dühödten kerültelő, hiszen éppen akkor sikerült lefektetnie a gye-rekeket egy kis délutáni szunyókálásra, de amintmegpillantotta a vendéget, tüstént megenyhült.Scarlettnek kimondhatatlanul jólesett, hogy ilyenszeretettel fogadták, de ahogy telt az idő, szomorú-an kellett beismernie. hogy untatja a házaspár.Cseppet sem csodálkozott azon, hogy Tony el-hagyta őket. A forró vérű, energikus Fontaine-fiú,aki egyszer már megtapasztalta a texasi lovas ren-dőrök szabad, kalandokkal teli életét, képtelen voltbeletörődni az unalmas földműves- életbe. Alex elme-sélte, hogy igazán nem neheztelhet rá, hiszen Tonynagyon igyekezett. Rengeteget segített a birtokon és a ház körül,folyton szerelt. javított valamit - ám érezhetőenegyre nyugtalanabb, ingerültebb lett. Egyre többetdolgozott, hiába próbáltak beszélni vele. A musz-tángok után, amiket még Texasból hozott magával.beszerzett néhány nagyon kemény tenyészbikát,hogy legyen valami kihívás az életében, de a jószá-gok hamarosan kézhez szoktak, hiszen a Fontai-ne-farmon nemigen lehetett megvalósítani a töké-letes ridegtartást. Attól kezdve ezek sem kötöttékmár le a fiút. Végül Alex és Sally, akik nem bírtáktovább nézni Tony nyilvánvaló kínlódását, úgy ha-tároztak, hogy ráveszik őt. térjen vissza Texasba.Sokáig tartott mire Tony belátta, hogy előbb-utóbbsaját magával együtt a családot is tönkreteszi, éselment. Két musztángot, az ezüstveretes nyerget,az elefántcsont nyelű coltokat. meg kevéske pénztvitt csak magával, s persze az elmaradhatatlanmagas sarkú csizmát. Nehéz idők következtek Alexre és Sallyre a távo-zása után. Ekkor látszott csak meg igazán. micso-da felbecsülhetetlen segítség volt a fiú. Az asszonyígyekezett rábeszélni férjét, hogy adják el a bikákat,d Alex hallani sem akart róla. Mindenhez, amitkínnal-keserwel megszereztek. görcsösen ragasz-kodott. hiszen lépésről lépésre közelebb vitte őt avégtelen messzeségben lebegő célhoz: az-újjászüle-tő Fontaine-nagybirtokhoz. A nagyobb fiú persze jelentett némi segítséget,de még ő is túl kicsi volt ahhoz. hogy komolymunkákban számítani lehessen rá. Hiába volt Alexmakacssága, úgy tűnt, mégis le kell építeni a gaz-daságot. Ekkor bukkant fel az indián kölyök. Senki nemtudta, honnan keveredett elő, a kutyák leltek rá apatakparton. Valahol rálőhettek. mert elfertőző-dött, csúnya seb éktelenkedett a vállán, és alig voltbenne élet. Alex át akarta adatni a hatóságnak, deSallynek megesett rajta a szíve. Sovány, kócoshajú, koszlott kis teremtés a halál kapujában -miért kellene mindjárt katonák kezére adni?Az indián tehát maradt, s az asszony gondosko-dásának következtében fel is épült. Ott élt azóta isa birtokon, s munkájának köszönhetően Fontaine-éknek nem kellett felszámolniuk semmit. NohaAlex sokáig idegenkedett tőle, végül csak be kellettlátnia, hogy Sally alighanem helyesen döntött. Azasszonynak nem volt könnyű dolga. amikor megakarta védeni a fiút, hiszen nem csak férje, de aszomszédok is intették őt. "Aztán egy -éjjel majdelvágja a torkotokat. meg a gyerekekét is!" - volt azáltalános vélemény. Meg: "Tony nyilván azonnal 427 keresztüllőné, ha itt lenne! Nem emlékeztek. miketmesélt róluk?" . Scarlett látogatásáig semmi nem következett beazokból a rémísztő jóslatokból, amikkel a barátaikriogatták őket. Az indián nem volt lusta, nemlopott, nem bűzlött, nem öldöste le az állatokat, demég csak vért sem ivott reggelire.Mindössze nem beszélt. Egyetlen árva szót semszólt azóta, hogy lázálmából először magához tért.Ez persze csak még félelmetesebb jelenséggé tette.de a Fontaine család hamar megszokta. Úgy tűnt,érti a beszédüket, ha nem is tökéletesen. Ennyi elégis volt. Scarlett persze azonnal látni szerette volna. deSally nem volt hajlandó "megmutatni". Eleinte ren-getegen jöttek, hogy megnézzék, mint valami kü-lönleges állatot, s ez szemmel láthatóan mérhetet-lenül sértette a fiút. Sally le is állította ezeket alátogatásokat. s az indiánt eztán csak az láthatta,aki véletlenül, esetleg munkája során, okkal talál-kozott vele. Nem volt ez alól kivétel Scarlett sem.hiába sértődött meg Sally hajthatatlanságán.Miután Tony távozásának és az indián felbukka-násának érdekfeszítő témáját kimerítették, Scar-lett számára gyorsan unalomba fúlt a beszélgetés.Sally egyfolytában a gyermekeit dicsérte - hiszennem tudhatta, hogy ennél rosszabb témát keresvesem találhatott volna -. Alex pedig csak a birtokfelfuttatásáról tudott beszélni. A vendég feszengettegy ideig. de amint az illendőség engedte, elmene-kült a Fontaine-házból. Aznap már nem is volt kedve benézni Tarletonék-hoz, pedig eredetileg úgy tervezte hogy útba ejtiőket is. Másnapra halasztotta, hátha az szerencsé-sebb napnak bizonyul. Beatrice Tarleton szinte azon nyomban karon ra-gadta Scarlettet. ahogy belépett a nappalijukba. ésmagával vonszolta az istállókhoz, mielőtt vendégefeldolgozhatta volna a szomorú hírt: Jim Tarletontaz elmúlt évben szélütés érte, és a fél oldala lebé- nult. - Hát nem gyönyörűek, drágám?! - mutatottBeatrice a hat pompás, fényes szőrű telivérre. - Avilág legszebb lovai, én mondom neked! - Igen. hát persze, remek - motyogta Scarlettgépiesen, mielőtt megkérdezte volna: - No de mivan Jimmel? Hol van most? És hogy van? - Ó, Jim most már pompásan érzi magát - vontvállat Beatrice. - Eleinte nagyon nehéz volt, de mostmár nincs baj... legalábbis nem akkora. Tudod. azttervezem, hogyjövőre benevezem a versenyre. Még.nincs ugyan a legjobb formában, de van még idő.Scarlett egyetlen szörnyű pillanatig azt hitte.hogy még mindig a férjéről beszél, mielőtt észrevet-te volna, hogy az asszony egy ló orrát simogatjakedveskedve. Hiába tudta. hogy Beatrice Tarletonszinte már eszelősen imádja a lovait, most mégiselöntötte a méreg. Hogy tud ennyire közömbösmaradni ez a nő, amikor a férjét ilyen csapás érte?Egyáltalán nem érdekelnek az ostoba gebéi, énJimmel akarok találkozni, gondolta dühösen.Mégis összeszorította a fogát, és végighallgatta.amíg Beatrice mindegyik lóról elzengi a dicshim-nuszt, csak azután kezdte követelni, hogy vezessevégre Mr. Tarletonhoz. Jim Tarleton szánalmas látványt nyújtott. Telje-sen megőszült szeme beesett; arca szinte meg-fonnyadt. és a,bénulás következtében kissé balrahúzódott. Egy hatalmas karosszékben üldögélt,pokrócba bugyolálva, a tűz mellett. A keze ügyébenvaskos, öreg sétabot támaszkodott a szék karfájá- nak. - Szája szomorú, torz mosolyra húzódott, amintmegpillantotta Scarlettet. Hiába akarták lebeszélniróla, nagy keservesen felállt, úgy köszöntötte avendéget. Szavai tétován, alig érthetően araszoltakelő cserepes ajkai közül, de groteszk maszkra em-lékeztető arcán őszinte öröm látszott. 428 429 Scarlett alig állta meg, hogy fel ne sikoltson,amikor meglátta. Nem volt felkészülve erre a lát-ványra. Később, amikor már hosszabb időt töltöttel a társaságában, rájött, hogy Jim valójában nincsolyan rossz állapotban. mint ahogy első pillanat-ban gondolta. Mindazonáltal most első ízben kerí-tette hatalmába igazán a betegségtől való rettegés.A gondolat. hogy netán vele is megtörténhet valamiilyesmi, szinte megbénította. Szerencséjére nemsokára beáramlottak a Tarle-ton lányok akik Hetty félkarú férjének felügyeletealatt bevásárló körúton jártak, s a nyüzsgés, akérdések és válaszok tömkelege feledtette vele ré-mületét. Rögvest kiderült, hogy nem csak a lovakkörül van ám újság Fairhillen!A legidősebb pártában maradt Tarleton lánynak,Camillának sikerült végre férjhez mennie, mégpe-dig nem is akárkihez. hanem egyenesen egy hajda-ni konföderációs lovastiszthez. A férj talán kicsitidősebb volt ugyan az ideálisnál, ám roppant jóvá-gású, egészséges, és a Tarleton családba illőenvidám természetű. Hasonlóan keveredett Fairhillare, mint Will Bénteen Tarára. noha jóval hossza-sabb vándorlás után. Később sikerült Scarlettnekmegismerkednie vele, és nagyon kellemesjelenség-nek találta. Kora és vidám tekintete miatt kicsitRhettre emlékeztette, jóllehet ez a férfi szőke volt.és sokkal kevésbé vonzó. így hát két lány maradt férj nélkül a négyből.Közülük az idősebb, Randa is udvarlóra lelt, ez azúr azonban korántsem örvendhetett olyan közmeg-becsülésnek, mint a lovastiszt. Déli volt ugyan ő is.de a múltja túlságosan jótékony homályba merültahhoz, hogy megbízzanak benne. Emellett vagyonais volt - ki tudja, hogyan tett szert rá - és elszándékozott vinni Fairhiliről a lányt. ha hozzáad-ják. Mindezek együtt elegendő okot szolgáltattak aTarletonoknak arra, hogy halogassák beleegyezé-süket a házasságba. Randa persze duzzogott de mást nemigen tehe-tett. Szeretett volna már férjhez menni nagyon. deannyira azért ő sem rajongott udvarlójáért hogyengedély nélkül, haraggal hagyja el családját,ahogy azt a férfi többször javasolta neki. Scarlettcsak egyetlen egyszer látta az illetőt, de attól fogvamaga is csatlakozott a Tarletonok véleményéhez,noha annakelőtte - igaz, csak titokban - bátorította Randát. Betsynek, a legifjabb Tarleton-lánynak még csakreménye sem igen volt. Beatrice-től azonban olyas-mit tudott meg Scarlett, ami erősen nyugtalanítanikezdte. amellett nagyon dühös lett Willre, hogynem tett róla említést. Mint kiderült, Wade és Betsynagyon jó baráfságba keveredtek. Mrs. Tarletonszemlátomást nem látott ebben semmi kivetniva-lót. nem is jelentős eseményként újságolta. csakúgy mellékesen említette meg. Scarlett azonbanigencsak megrémült. Hiszen Wade még szinte gyerek! Mit akar tőle eza vénkisasszony Betsy? De hiszen ez felháborító!Mrs. Tarleton pedig úgy beszél a dologról. minthateljesen természetes lenne. Ezt nem hagyhatjaannyiban! Pillanatnyilag azonban nem tehetett semmit. hi-szen a világ minden kincséért sem akart összevesz-ni Tarletonékkal. akik az egyetlen olyan szomszé-dai voltak. ahol jól érezhette magát - még ha Mr.Tarleton betegsége megingatta is kissé. Mind-azonáltal nyugtalansága nem múlt el. és fejfájásrahivatkozva jóval előbb távozott, semmint az feltét-lenül indokolt lett volna. Odahaza nyomban elővette Willt, és keserűszemrehányást tett neki "mulasztásáért". A férfiegyetlen árva szó nélkül hallgatta végig, miközbenegy elvásott kantár javításával szöszmötölt. Azasszonyt mérhetetlenül bosszantotta ez a nemtö-rődömség, de visszafogta magát, és nem kiabált.Tudta jól, hogy Willnél semmire sem menne vele. - Nincs véleményed a dologról? - kérdezte nehe-zen fékezett indulattal. A férfi letette a szerszámot. és felállt. Végtelen,fenyegető nyugalma megrémísztette Scarlettet. - Nézd, Scarlett - kezdte Will szárazon. - Tudom,hogy a példám sántít. mert nekem semmi jogomnem lenne beleszólni a te dolgaidba...de ha lenne,akkor sem próbálnám neked megmondani, hogymelyik bálba melyik ruhádat vedd fel, és melyikúrral hogyan táncolj, mert nem ismerem ezekneka módját, és legfőképpen, nem ismerem a te indít-tatásaidat. Biztosan rossz tanácsot adnék, ha meg-próbálnám. Arra kérlek, gondolkozz el ezen. - Azzalleült. és újfent beletemetkezett a munkába.Scarlettnek tátva maradt a szája haragjában.Hogy meri kioktatni ez a... ez a kis kréker! Ómilyen ostoba is volt, hogy átíratta a birtokrészétWade-re. most megmutathatná. milyen az, amikoraz O'Hara úrnő haragszik! Tehetetlen dühében szó nélkül sarkon fordult,és kiviharzott az ajtón. Utóbb persze elszégyelltemagát gondolataiért, s egy áthánykolódott éjszakaután, másnap reggel elnézést kért Willtől, amilyenkedvesen csak tudott. Arra is megkérte, mondanáel neki, mit tart ő a dolog felől.A férfi szavaiból kiderűlt, hogy Scarletten kívülnincs senki más, aki Wade és Betsy barátságátrossz szemmel nézné, és az asszony nagyon jóltette, hogy nem beszélt Mrs. Tarletonnal a jogról,mert egészen biztosan halálos sértődés lett volnabelőle. Will nem értette. miért ne lehetne két kü-lönböző korú és különböző nemű ember közöttbarátság. Elismerte ugyan, hogy nem teljesenszokványos. de mindaddig nincs benne semmi ki-vetnivaló, amíg betartják a társadalmi illem diktál-ta szabályokat. Márpedig betartják; s ezt termé-szetesen nem csak ő látja így, aki nem tartozik azúri körökbe; hanem Mrs. Tarleton is. Emellettpedig Wade valóban nagyon kedveli Betsyt, és min-denki szerint remek hatással vannak egymásra.Scarlettet nemigen győzte meg Will Benteen - akióvakodott kimondani a legfőbb érvet, nevezetesenazt, hogy egyáltalán nem csoda, ha az édesanyanélkül felnövő Wade valamilyen módon igyekszikbetölteni az űrt -. de mivel nem tehetett mást.belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Annyit elkellett ismernie hogy az ügy valóban nem ér megegy nagyon kellemetlen összeveszést Tarletonék-kal. Egyelőre legalábbis. Ez a szóváltás azonban sajnos. csak az első voltegy végeláthatatlan sorban, amely megkeserítetteScarlett életét. Willel lényegében alig-alig zördültössze, hiszen vele mindent meg tudott beszélni, ámSuellennel szinte egyfolytában veszekedett.Hiába határozta el, hogy nem szól bele semmibe,képtelen volt tartani magát a fogadalmához, ami-kor a húgával került szembe. Ütközési felület pedigakadt bőven, Ella nevelésétől kezdve az asztal meg-terítésén át a szobák berendezéséig.Scarlett soha nem volt valami nagy véleménnyelSuellenról, de most, hogy - a háború óta lényegé-ben először - huzamosabb időt töltött vele egyfedélalatt, húga végképp elkeserítette. Egyre nyilvánva-lóbbá vált számára, hogy nem maradhat élete vé-géig Tarán, hacsak nem akarja hátralévő napjaitkicsinyes marakodással tölteni.Könnyű volt a hideg, esős Írországban a napsü-tötte Délről álmodozni. amikor a szíve sajgott, ésnem vágyott másra, csak feledésre. Nem gondoltakkor a húgára, az ellentétekre, a veszekedésekre.hiszen minden, máskor fontosnak tűnő gond sem-mivé foszlott emésztő fájdalma mellett. El semtudta képzelni. hogy létezhet a földön bármi, ami-ért ő vitába kezdene valakivel, hiszen nem érdekel-te a világon semmi. Fásult volt, tompa, érzéketlen.Csakhogy kíméletlen viharokban edződött lelkesokkalta erősebb volt annál, semmint valaha isgondolta volna. Már maga a tény, hogy megállt.Atlantában, az is a gyógyulás jele volt, hiszen nema menekülnivágyás vagy a vigaszkeresés, hanemaz egészséges érdeklődés késztette rá. Tarára ér-kezvén pedig lassanként egyre inkább rálelt önma- gára. Az ismerős vidék, gyermekkora kedves helyszí-nei, a házban megbúvó emlékek, halott szeretteiközelsége - annak ellenére, hogy hordoztak valami 433 idegenséget. valami visszavonhatatlan változást -titokban felébresztették benne a szunnyadó életé-ről. és a mindent lebíró akaratot.A hideg, fagyott világban, a csupasz, fekete töl-gyek és a didergő, sötét fenyők között azonban nemteljesedhetett ki benne a felismerés. Tétován sod-ródott a végleg elveszett múlt, a sivár jelen és akilátástalannak tűnő jövő lidércképei között. egyiknevetséges veszekedéstől a másikig.Amint meg tudta győzni willt, hogy engedje se-gíteni - sokkalta szívesebben volt vele kint, mintSuellennel odabent - máris jobban érezte magát.s a közös munka segített neki közelebb jutni Wa-de-hez is. A teheneket ki nem állhatta. tartott is tőlük, avilág minden kincséért hozzájuk nem nyúlt volna.így a fejésben nemigen jelentett segítséget, noha afriss tejet nagyon szerette. A lovakkal ellenben igenszívesen foglalkozott. különösen a vemhes kancátkedvelte. amely az ideje közeledtével egyre pocako-sabb és egyre kedvesebb lett. Scarlett sokat járt le hozzá, finom falatokat vittneki, vagy egyszerűen csak puha, bársonyos orrátsimogatta. A kanca hamar megtanulta. hogy min-denféle földi jóra számíthat az asszonytól. s hanetán elmaradt a simogatás; azonnal követelőzőnböködni kezdte a vállát. - Ejnye, te telhetetlen - kacagott ilyenkor Scarlett- ez azért már mégsem járja! Ennek ellenére mindig megadta magát az erősza-kos követelésnek. mert megesett a szíve a pohoshasú. nehézkesen mozgó állaton. Önnön szomorúállapota jutott eszébe, amikor Cicát hordta a szívealatt. Bizony, nem volt könnyű a nagy pocakkal:feldagadt lábbal. Igaz, hogy ennél édesebb tehernem létezik a föld kerekén... Magára vállalta a ló jártatását is, és nem telt belesok idő. a kanca vezetőszár nélkül, engedelmesenballagott a nyomában, mint valami hatalmas ku-tya. Az asszonyt ez persze végtelenül meghatotta,s ettől kezdve méginkább elkényeztette az állatot.Ahogy mind jobban közeledett a Will által megjelöltellési időpont, egyre gyakrabban látogatta meg azistállóban, mert mindenképpen jelen akart lenni.amikor a kiscsikó a világra jön. Attól félt, hogy azellés éjszaka indul meg, így sokszor napnyugtaután is lebotorkált. ha nem jött álom a szemére.Will ugyan nem tudta, miféle hiányt pótol Scar-lett ezzel a gondoskodással, de azzal tisztában volt.hogy valami efféléről lehet szó. Nem szólt hát bele,pedig napra pontosan meg tudta volna mondani.mikortól érdemes figyelni a kancát. Csak akkorfigyelmeztette Scarlettet, amikor már a közeli ellésjelei mutatkoztak. Az asszony egy szemhunyásnyit sem aludt azonaz éjszakán. Egyre csak a lovat leste. Maga semértette, miért fontos számára ennyire ez a dolog.Nem is firtatta, örült, hogy van valami, ami végreleköti. és megszabadítja sötét gondolataitól, hamégannyira ostobaságnak tűnik is.Szerencséje volt. Kora hajnalban. amikor dagadtszemmel ott állt az istállóban, a tolófájásoktólmindaddig nyugtalanul toporgó ló végre lefeküdt.s farka alatt hamarosan megjelent kör apró, sár-gásfehér pata, meg egy nyálkás, barna orr.Az izgalmában öklét harapdáló Scarlett mellettfelbukkant Will is, és szalmaszálat rágcsálva csat-lakozott hozzá. - No. ez meg is volna - biccentett. amikor a kancazihálva-erőlködve a szalmára pottyantotta csika-ját. A kis állat fejét emelgetve vergődött mellette,láthatóan nem tudott még mit kezdeni magával.Will elmosolyodott. - Na. gyere. tegyük rendbe eztaz apróságot - fordult Scarletthez, aki abban apillanatban már futott is a kiscsikóhoz.Az állatka alig egy óra múlva már remegő lábainálldogált, s vadul döfködte orrával anyja emlőit.Scarlett úgy érezte, világra jöttével őbenne is meg-született valami, amit megnevezni még nem tudott,de mindenképpen örömmel üdvözölte. Közelebbkerült a világhoz, közelebb került önmagához. A 425 kiscsikó születése, mint valami jelkép, segítettehozzá a változáshoz. A gyógyulást azonban mégis maga a tavasz hoztameg, mégpedig varázslatos gyorsasággal.Egy reggelen, amikor a nyitott ablakon át a tékozlóörömmel virágzó glicíniák édes illata versengveömlött be a korai napfénnyel. s a virágba borultfákon bódultan dunnyogtak a rovarok egy regge-len, amilyenről oly sokszor álmodott hideg. szomo-rú éjszakákon. újjászületve ébredt emeleti kis szo-bájában. Felült az ágyban. és mosolyogva nézte a fény-pászmában táncoló ablakon betévedt méhet. Úgyérezte, mintha valami hosszú. tétova barlan élyikóborlás után végre kibukkant volna a tényre.Rálelt önmagára. Rálelt a felismerésre, hogy mind-eddig önmagába zártan tévelygett, rémülten, aka-rattalanul; erőtlenül sodródva a pillanatokkal.Mintha nem is ugyanaz a lélek lenne aki egykor azO'Hara úrnő volt, Dublin büszke csillaga.Megértette, hogy új világot kell felépítenie magakörül. mert csak úgy lelhet békét. Hiszen egészélete ebből állt, egész életében porba omló álmok-ból épített új otthonokat, s akárhányszor pusztultis el világa, ő mindig képes volt arra, hogy újatemeljen. Ez adott neki erőt az élethez, ez tartottafenn a jövőbe vetett hitét. ez vitte tovább. egyre csak tovább. Tudta persze, hogy van egy szörnyű különbséga múlt és a jelen, vagy akár a jövő között. Minded-dig volt valami. ami életben tartotta benne a re-ményt, hogy megszerezheti magának azt, akit sze-ret. Ez hajtotta leginkább, s valójában ez tartottaébren benne a lángot. Vagy talán mégsem?Oly mindegy már. A játékszabályok megváltoz-tak. Ott volt Ashley.... de a szerelemnek hitt zsarát-nok elhamvadt. Aztán ott volt Rhett, aki után olysokáig vágyódott hiába. Utóbb végre megtalálta.ám most... halott. És Cica... a kislány, akit e földönmindenkinél jobban szeretett... elment ő is. Nemmaradt senki, akiért új világot lenne érdemes épí-teni. És mégis... új világot kell építeni!Ha vállalta a továbbélés kihívását, nem élhetúgy, mint valami szerencsétlen pára. nyugalmasholnapokért imádkozva itt, Tarán. Fel kell építeniea következő világot, akkor is, ha csak egymaga fogélni benne. Egymaga talán, de emelt fővel, büsz-kén, édes emlékeivel szívében!Felkelt. odalépett az ablakhoz. Mélyet szippan-tott a mézillatú levegőből. s végigpillantott a hul-lámzó fűvel borított lankán. A vörös, meleg földbőláradó életerő szinte elkábította. Zsongott körülöttea tavasz. harsogó bujasága delejes hatalommalgyógyította be sajgó lelkén az utolsó sebeket is.Begyógyította, de a hegeket el nem tüntethette,hiszen azokat nem tüntetheti el többé semmi. Scar-lett tudta jól, hogy a verőfényes reggelben ragyogó-nak tűnő győzelme igen tűnékeny lehet, ha nemőrzi sziklaszilárdan. Nem tudta még, miképp is lásson hozzá, ámazzal tisztában volt. hogy első lépésként azon a -leginkább kofákhoz illő - viszonyon kell változtat-nia, amely a húgához fűzte. Nem volt egyszerűdolog, de lassacskán - önmagát is megdöbbentőtürelemmel - sikerült némi eredményt elérnie.Amint ez bekövetkezett. máris érezte, hogy szaba-dabban lélegzik, s a Suellennel kötött béke önnönlelki nyugalmát is elmélyítette.Will el sem tudta képzelni. miféle változás mehe-tett végbe benne a tavasz beköszöntével. Nem szóltegy árva szót sem, de mosolyán látszott, hogy nemkerülte el figyelmét Scarlett megújhodása. Azasszony sokszor érezte magán fürkésző, töprengőtekintetét, s ilyenkor az a képtelen gondolata tá-madt, hogy a férfijól látja minden titkát. Will perszenem tudott semmiről. Látta a tél folyamán. hogyScarlett csak szenved. s a legszívesebben elutazna,de nem faggatta; úgy gondolta, az asszony majdszól, ha meg kívánja osztani vele a gondjait. Elmúlt 437 a tél, beköszöntött a jó idő. és Will figyelmét nemkerülte el, hogy Scarlett valamiféle elhatározásrajutott. De mivel nem kérdezték, hát hallgatott.Ígyjött el a nyár. Scarlettben egyre nőtt, duzzadta türelmetlenség, s a fokozódó hőség csak növeltevágyát, hogy elhagyja Tarát. De bármekkora volt isbenne a késztetés. hiába őrizte elszántan lelkébena békét, kiutat csak nem talált. S a láng, melyet azelső tavaszi napok csiholtak életre benne. lassan-ként kihunyni látszott. Kétségbeesetten kutatottmegoldás után, s igyekezett erőt meríteni minden-ből, ami csak az útjába került. Tudta jól, hogy hanem kezdhet végre valami újba, hamarosan megintelparázslik szívében a tűz, s utána már csak a halálcsöndje marad. Egy különösen forró délutánon Mimosán kigyul-ladt Fontaine-ék bikaistállója. Az állatok ugyannem voltak benn, de annyira megrémültek a lán-goktól, hogy kitörtek a karámból, amely az épület-től a patakig huzódott. s melynek fái alá delelnivonultak el. Tarára Alex fiacskája hozta meg a hírt - izzadtan,porosan érkezett egy meghajszolt póni hátán. Wadeés Will tüstént lóra kaptak, hogy segítsenek oltania tüzet, amely, ha elharapózik, nagyon komolykárokat okozhat Fontaine-éknek, de akár a tágabbkörnyéknek is. Ella és a Benteen lányok a fiucskátvették gondjaikba. míg Suellen Scarlettnek jajve-székelt. - Édes Istenem, mi lesz, ha nem tudják megfékezni? Annyira száraz minden, akár idáig is eljö-het! Ott, ott. látod a füstöt...? Biztosan az az átko-zott vad idegen ember gyújtotta fel! Csoda. hogy a torkukatnem vágta még el! Scarlett nagyon hamar megelégelte húga sopán-kodását. Egyetlen szó nélkül faképnél hagyta, ésfutott. hogy felnyergelje a kancát, amit Willék ott-hon hagytak a csikajával. Az asszony tartott tőle. 38 hogy Will nagyon dühös lesz rá, amiért elszakítjaaz anyát a csikótól, de képtelen volt tovább várniölbetett kézzel a híreket. Mimosán tűz van, s aférfiak minden erejükkel próbálják megfékezni -nem látta be, ő miért ne segíthetne.Ahogy ráfordult a Fontaine-farm felé vezető útra.már orrába csapott a kesernyés füstszag. és láttaa rezzenetlen levegőben egyenesen felfelé kapasz-kodó füstoszlopokat is. A patak mellett elkanyaro-dott. hogy a karámon átvágva egyenesen az istál-lóhoz lovagoljon. A fák között hamarosan megpil-lanthatta az épület feketére pörkölődött gerendáit,s a körötte sürgölődő embereket. Mérhetetlen meg-könnyebbülésére lángok már csak itt-ott villantakfel a hamvadó zsarátnokból, hogy azután egy-egyvödör víz nyomán sisteregve megsemmisüljenek. AFontaine birtok lakói és a Taráról jött segítség igenhamar úrrá lett a veszedelmes tűz felett.Scarlett leugrott a lóról. s tarai társai mellékötötte, egy fehérre meszelt melléképület oltalmá-ban. Wade vette őt először észre, ahogy szoknyájátkissé megemelve elindult az istálló felé. A fiú kor-mos képpel vigyorgott rá. Sally rázúdította a kezében lévő vödör tartalmátegy parázsló gerendára. azután karjával fáradtanvégigsimított homlokán. Wade vidám pillantásátkövetve látta meg Scarlettet. - Jaj, Scarlett. hát te is átjöttéll - kiáltott hálásan. - Annyira kedves tőletek. Ha Wade és Will nemsegítenek, alighanem meggyűlt volna a bajunk! - Mi történt Sally? - kérdezte Scarlett, mé min-dig lihegve a sietségtől. - Hol van Alex és Will? - A túloldalon - mutatta Wade: - Az izzó gerendá-kat bontják szét. Hallod? . Valóban jól hallható volt a kopácsolás. de azasszony izgalmában mindeddig nem figyelt fel rá. - Mi történt, Sally? - ismételte meg a kérdést.Mrs. Fontaine vállat vont. Szurtos arcán tanács-talanság látszott. - Nem tudom, Scarlett. Igazán nem tudom -mondta szomorúan. - Alex egyszer csak felkiáltott. 439 hogy ég az istálló... aztán rohantunk oltani. A bikákmind világnak mentek... nem hiszem, hogy valahais vissza tudjuk szerezni őket. Beveszik magukat amocsárba. aztán majd egyenként lelövöldözik őketa mocsári emberek. Mennyi hús... és mennyi pénz!Scarlett együttérzőn bólintott. Tony bikái való-ban komoly értéketjelentettek. Sokkal nagyobba kár, mintha csak az istálló égett volna le,porig is. De Fontaine-ék hamar felfigyeltek a tűzre,és szerencséjük is volt, így az épület nem lett alángok martaléka. csupán megsérült. Keménymunkával ugyan, de viszonylag kevés pénzből ki-javítható. A bikák világgá menetele azonban való-ban fájdalmas veszteség. - Esetleg vissza is jöhetnek... - próbálta vigasz-talni Sallyt. noha maga sem igen hitt a dologban. - Nem hiszem - ingatta a fejét búsan Mrs. Fon-taine. - Tony nagyon sokat járt kint velük, örül-tünk, hogy egyáltalán sikerült a karámba szoktatniőket Mindig is jobb szerettek odakint! - És... hová lett a rézbőrű fiú? - kérdezte Scarletthirtelen. - Nem látom sehol. Hátul van Alexékkel?Sally arca mégjobban elkomorult. Zavartan el-fordult, mintha a füstölgő gerendákat tanul-mányozná, amiket Wade rugdosott szét az imént. - Nos, Jack eltűnt... - mondta lassan. - Nemtudjuk, hová lett. Délelőtt még ott volt a bikáknál,azután valahol hátul akadt dolga... most nem tud-juk. hol van. Scarlett kiérezte hangjából a fájdalmat. Nohanem akarta megkérdezni, mégis kibukott belőle:- Gondolod, hogy... ő...? Sally olyan hirtelen fordult felé: hogy Scarlettönkéntelenül is hátralépett. - Nem - mondta Mrs. Fontaine élesen. - Nemgondolom! Semmi oka nem volt rá, és különben is,Jack soha nem tenne ilyet! Ti nem ismeritek őt,csak annyit tudtok, hogy indián... és akkor csakgonosz ördög lehet!... Nem tudom. mi történt, dehogy nem ő tette, abban bizonyos vagyok! - Sajnálom. Sally - visszakozott Scarlett azonnal. - Nem akartalak megbántani... Nézd ott jönnekWillék! - mutatott megkönnyebbülten az istállómögül felbukkanó, tetőtől talpig kormos férfiakra. - A csikó meg ott maradt egyedül, mi?! - nézettvesébelátó pillantással az asszonyra Will, ahogy odaért. Scarlett, bűntudatos grimasszal arcán, aprótbiccentett. - Eh, javíthatatlan vagy - legyintett a férfi, ésezzel elintézettnek tekintette az ügyet.Scarlett mosolyogva nézett utána, ahogy a töb-biekkel együtt mosakodni indult a patakhoz, falá-bán enyhén bicegve. A Mimosán esett tűznek gyorsan híre ment a kör-nyéken, s akik nem vehették ki részüket az oltás-ban, igyekeztek részt venni a szörnyűlködésben.Még aznap este beállított Tarára Beatriee Tarletonnagyszámú leányával, és részletes beszámolót kértaz eseményről. Noha ő volt az érdeklődő fél, látszottrajta, hogy valami nagy horderejű hírt tartogat,amit alig bír visszafogni. Azért mégis megvárta,amíg Scarlett befejezi az elbeszélést. s csak azutánhozakodott elő a maga mondandójával. - És tudjátok, hogyan lobbant fel a tűz? - kérdez-te olyan arccal, amely elárulta. hogy ő maga mártudja a választ. - Nem - mondta Scarlett határozottan. Elhatá-rozta. hogy, ha Sallynek annyira fontos az indián,akkor ő nem fog a vádolók kórusához csatlakozni.Hiszen az asszonynak igaza van: ő ismeri csak azta fiút. . - A vörös kölyök gyújtotta fel! - jelentette ki Mrs.Tarleton. - Bizony! - Ugye, hogy az volt! - szólt közbe Suellen. - Énmár a legelején megmondtam, hogy az az ördög tette! 440 - Ugyan - legyintett Scarlett fáradtan. - Mindenkiígy gondolja, de én nem hiszem, hogy így lenne.Sally határozottan tagadja és, végül is, mi nemismertük azt az... indiánt. Én például csak három-szor láttam, messziről. - Ebben még igazad is lehetne - bólintott Mrs.Tarleton - de akkor miért menekült el lóhalálábanMimosáról? - Senki nem mondta. hogy elmenekült volna...főleg nem lóhalálában. Csak nem tudják, hogyhová lett - védekezett Scarlett. - Hát ez pontosan ugyanazt jelenti! Megszökött,miután felgyújtotta az istállót és szélnek eresztettea bikákat - ágált Suellen. - Valóban nagyon gyanús lenne, ha eltűnt volna - helyeselt Mrs. Tarleton -. de persze nem jelentenebizonyosságot. Egy ilyen rézbőrű sok különös dol-got művelhet... elmehet beszélni a szellemekkel.vagy nem tudom... - Igen, Sally is valami ilyesmit mondott - kapotta szón Scarlett. - Csakhogy a vejem, Hetty férje látta őt! - ejtettekezét az asztalra az energikus kis Mrs. Tarleton. -Mint aki az eszét vesztette, úgy vágtatott a mocsa-rak felé. valamikor akkortájt, amikor Willék a tüzetoltották! Erre mi a magyarázat?Scarlett elnémult. Erre igazán nem tudott mitmondani. Annál inkább a húga: - Látod, én megmondtam! - kiáltotta. - Hiábavéded az átkozottat, csak ő tette. Aztán bemenekülta mocsárba. ahová való. Utána kell küldeni akatonákat! - Hát... én nem tudom - tárta szét a karját Mrs.Tarleton. aki alapjába véve nem volt rosszindulatú,és Suellen harciassága most visszakozásra kész-tette. - De akárhogy is, azért meglehetősen gyanús.Ezzel még Scarlettnek is egyet kellett értenie.annál is inkább, mivel mélységes előítéletéből fa-kadóan lelke mélyén ő is nehezen hitte az indiánfiú ártatlanságát. A három asszony elhallgatott. ATarleton lányok csak ekkor kezdtek vitába, hogymaguk is kitárgyalják a hallottakat. Beszélgetésü-ket lódobogás zavarta meg, s a tornác elé beügetetta lovastiszt, Camilla Tarleton férje. - Üdvözlöm a hölgyeket - hajtotta meg magátmiután leszállt lováról, és peckesen fellépett atornácra. - Micsoda öröm e magamfajta vénkatona számára. ha ilyen csodálatos virágkoszorútláthat együtt! - Ó, ez igazán kedves magától, Mr. Ripleyt Jöjjön,üljön le miközénk - invitálta Scarlett a férfit. - Ezer örömmel, Mrs. O'Hara. ezer örömmel -hajtotta meg magát ismét az egykori tiszt - de elébbátadnám ezt a levelet - nyújtott az asszony felé egyvastagnak tűnő borítékot. - Tudja, bent jártamJonesboróban. onnan hozom. Gondoltam, így kap-ja meg a leggyorsabban. Scarlett keze remegni kezdett, ahogy átvette alevelet. Gyors pillantást vetett rá: Atlantából érke-zett, Ashley keze címezte. - Jaj, nagyon köszönöm, Mr. Ripley. igazán na-gyon köszönöm - mondta mosolyogva, noha majdszétvetette a nyugtalanság. Mi történhetett? Ellá-hoz fordult. aki a lódobogás hallatán sietett elő,mert azt hitte. Wade-ék tértek vissza a Fontaine-birtokról, ahol reménytelen kísérletet tettek né-hány bika felkutatására. - Ella, hozz valami frissí-tőt Mr. Ripley-nek, kérlek! - Zavart mosollyal pil-lantott körbe. - Ugye, mindenki megbocsát ne-kem... muszáj elolvasnom ezt a levelet. Nyilvánfontos. hiszen különben nem állok levelezésbensenkivel... Megvárta, míg mindannyian elmormolnak vala-mi udvariassági formulát, aztán már futott is be aházba. Menet közben tépte fel a borítékot. Meglep-ve tapasztalta, hogy alatta újabb boríték tűnik elő.melyet Savannah-ban adtak fel az O'Harák. Aminttürelmetlenül azt is lehámozta, rábukkant a har-madikra. Ez már a tengerentúlról érkezett, neveze-tesen Londonból. Az asszony remegő kézzel tépte szét. 442 Amint végre előtűnt a roppant finomnak látszólevélpapír, pillantása azonnal az aláírásra siklott.Luke Fenton. Sietve kezdte olvasni a határozott kézzel írt,szálegyenes sorokat. Kedves Scarlett! Nem tudom, hol éri utol levelem, de hogy megta-lálja, az nem kétséges. Mindössze arra szeretnémkérni, hogy elmúlt őszi megállapodásunkat a más-fél éves határidőről tekintse semmisnek. Bizonyosmagánjellegű ügyek miatt kénytelen vagyok azon-nali döntést kérni magától. Mivel talán némi időbe telik, amíg ezen levél eléri,így ajúliust jelölöm meg új határidőnek. Ha addignem jelentkezik, kénytelen leszek arra gondolni,hogy végérvényesen kikosarazott. Igazán remélemazonban, hogy nem tervez ilyen butaságot.Üdvözlettel Luke Fenton Scarlett igazából meg sem lepődött. Jóllehet, álmá-ban sem jutott eszébe olyasmi, hogy a kilmessanigróf levelet küld utána Tarára, de most, amikor otttartotta az ujjai között, nem látott benne semmikülönöset. Az az ember mindenre képes, így termé-szetesen arra is, hogy megtalálja őt, akármelyiksarkában is van a világnak. Felnevetett. Luke Fenton! Hát ennyire fontosneked az utódlás? Elgondolkodva nézett maga elé.Nem maradhat Tarán a következő télre, ez nyilván-való. Egészen bizonyosan nem bírná ki. Ám kiutatmindeddig nem talált, s holmi bizonytalan álmokkedvéért nem merte elhagyni a birtokot.Luke Fenton...? Végül is, miért ne? Ugyan a férfi kíméletlen,célratörő szívtelensége gyűlölettel töltötte el, deszomorú, kettétört életének nem találhatna jobbfolytatást mint hogy kilmessani grófné legyen:Rhett halálával meghalt szívében a szerelem maga;nem remélhet többé olyan férfit, aki feltámaszthat-ja. Miért ne lehetne akkor egy gróf felesége? Ez aházasság amellett, hogy kiragadná kilátástalanhelyzetéből, még remek lehetőséget is biztosítanaarra, hogy bosszút álljon a felfuvalkodott kakason,Fenton gróf őméltóságán! Az az öntelt hólyag! Mi-csoda meglepetésben lesz része, amikor kiderül,hogy a kiszemelt "tenyészkanca" nem tud nekigyereket szülni! Felnevetett megint. Csúnyán, hidegen. Fenye-getsz, Fenton? - gondolta cinikusan. - Hát persze,hogy azonnal, rémülten futok hozzád!Összehajtogatta a levelet, felvitte a szobájába,aztán visszament a tornácra. Sötét mosolya taláncsak Willnek szúrt volna szemet, de ő a bikáknyomát űzte Mimosán. Másnap Wade Scarlett levelét vitte Jonesboróba; azasszony Londonba írt, arra a levélre, amit Fenton aborítékon meghagyott neki. Közölte a gróffal, hogyamint lezárta amerikai ügyeit, nyomban utazikAngliába. Wade a levél feladása után még bevásárolt né-hány szükséges holmit, azután haza indult. Azelágazásnál azonban gondolt egyet, s a Mimosa felévezető útra fordult. Kíváncsi volt rá, hozott-e újabbfejleményeket az éjszaka, avagy maradt a szomorúeredménytelenség, amellyel előző este magukrahagyták a háziakat. Nemigen számított semmi jóra, hiszen a bikákminden jel szerint valóban bevették magukat amocsárba, onnan pedig ki nem jönnek önszántuk-ból, ez bizonyos. Annál nagyobb volt hát a megdöb-benése, amikor megpillantotta a karámot; egyetlen 445 pillanatig azt hitte, csupán a képzelete játszik vele.A delelőfa tövében hatalmas, szürke tehenek hever-tek. a rájuk száradt sár vastag páncélként borítottaőket. Semmi kétség, a bikák kérődztek lustán azárnyékban! A Fontaine házaspár ragyogott a boldogságtól,amint beszámoltak neki az eseményekről. Elmond-ták, hogy napkeltekor ijesztő dübörgésre figyeltekfel, akárha megindult volna a föld. Első ijedelmükután rájöttek, hogy a zaj pontosan olyan, mintamikor Tony hajtotta a bikákat a folyóra. Futottakhát a karámhoz, hátha Isten csodát tett, és valóbana marhák azok. S úgy tűnt. Isten ezúttal tényleg csodát tett - afáradt állatok Alex és Sally ámuló szeme előttsorjáztak be a ledöntött nyíláson át a karámba!Mögöttük, tajtékos musztángja hátán Jack, az in-dián fiú ügetett. időről-időre nagyokat kurjantva,hogy fürgébb mozgásra ösztökélje a lemaradókat.Wade boldogan vitte meg a hírt Tarára, aholScarlett. újkeletű türelmét gyakorolva megállta,hogy ne dörgölje húga orra alá: ugye, én megmond-tam. Suellen enélkül is igen mogorva volt. amiérta vesztes oldalt képviselte, s egész álló nap pörölta gyerekeivel. Scarlett csak csöndesen mosolygott rajta - per-sze csak akkor, amikor Suellen nem láthatta.Olyan különösnek tűnt számára. hogy volt idő,amikor kéjesen kihasználta volna a lehetőséget.hogy húgát a végletekig felbosszantsa. Mivégre?Annyi minden feleslegessé vált, ami egykor életbe-vágóan fontosnak tűnt... Hogy mi motiválta most, azt nem tudta volnamegmondani - de nem is töprengett rajta. Talán abosszú, talán egyszerűen csak a lét maga. Miutánnem vágyhatott immár a melegre, vágyott hát afényre, a csillogásra, legyen bármíly hideg is. Igen,Londonba megy és Fenton felesége lesz. Kilmessa-ni grófné. Gazdag. fényes lady, a legmagasabbkörök tagja. Hiszen mindig is valami effélére vá- gyott! Temérdek nőt kifizetett Charlotte Montague-nak, csak azért, hogy úgymond "társasági hölgyet"csináljon belőle, és bevezesse a dublini körökbe.Mennyivel egyszerűbb most a dolga. Csak egy"igent" kell kimondania, és övé London! Csekélykeár azért a hatalmas városért. Különösen akkor, ha még hozzáadja a bosszúédes lehetőségét is. Ó, a nagyszerű Fenton gróf?Vajon mit fog tenni, ha megtudja az igazságot?Megöli őt? Talán az lenne a legjobb...No. de félre az efféle keserű gondolatokkal! Életecsúcspontja vár rá. Scarlett O'Hara, egy nincstelenír parasztból lett claytoni ültetvényes lánya Angliaegyik legvagyonosabb, legnevesebb grófjának fe-lesége lesz! Erre mit felelsz, ó előkelő Atlanta?De hiába gondolt a hírnévre, pompára, ruhákraés hódolókra. nem volt boldog. És tudta, nem islesz az már többé soha. 1881. július másodikán hagyta el Amerikát,azon a napon, amikor Chester A. Arthur alelnökegy híve lelőtte James Ábrahám Garfleldet, Ameri-ka huszadik elnökét. Előzőleg nyitott egy bank-számlát Wade és Ella számára, valamint megemel-te a Beau taníttatására szánt összeget is Atlantá-ban. A taraiaknak, Ashley-nek és Pitty néninek aztmondta, londoni ismerőseitől kapott meghívást,őket látogatja meg. Noha, míg köztük volt, idegennek érezte magát,de most, hogy odahagyta őket. és egy valóbanminden részében idegen világ felé tartott, félelemköltözött a szívébe. Magányos éjszakákon, kinn anyílt tengeren, miközben a hullámok locsogása ésa gép dohogása körülölelte, gyakorta gondolta úgy.hogy helytelenül cselekszik. amikor nem mondjameg Fentonnak az igazságot. Ki tudja. milyen fé-lelmetes lesz a gróf haragja? De bármennyire kínozta is a szorongás. nemváltoztatott elhatározásán. Ha már nem lehetettövé Rhett és Cica. hát övé lesz London úri társasá- ga! 446 447 19. Lady Cecilla Caledon az ablak előtt állt húga házá-ban elfoglalt szobájában, és a Park Lane-i lámpá-sok fényfoltjait bámulta. Parttalan dühe lassancsillapodott, s kezdte átadni helyét a bosszúvágysürgető érzésének. Sejthette volna. hogy idei londoni utazása vég-képp sikertelen lesz. hiszen már a kezdetek ótabalszerencse üldözte. Meghűlése miatt kétszer kel-lett elhalasztania az indulást. a harmadik időpon-tot egy komolynak mondott fehéringes zavargáshiúsította meg. Amikor végre elindulhatott - a lordés David öt fegyveressel kísérte el -. akkor semjutott a közeli Dublinnál tovább, mert valami kikö-tői incidens miatt nem futott ki a hajója.Dühöngve jelentette ki, hogy elege lett. nem uta-zik Angliába, de senki sem vette komolyan. Nagyonjól tudták. hogy semmi sem akadályozhatja meg aLady londoni utazását, amit minden egyes alkalom-mal élete fénypontjaként jellemzett - noha ború-sabb pillanataiban kivetnivalók százait sorolta fel.A következő Angliába induló hajót nem találtamegfelelőnek; végre egy harmadikkal elhagytaDublint. A nem túlságosan hosszú hajózás utánpartot érve két napot szánt arra. hogy tengeribe-tegségét kiheverje, azután vonatra szállt.Útközben valahol elkeverték az egyik csomagját,s hiába tettek meg mindent a kétségbeesett vas-utasok. nem is lett meg többé. Miután feldúltan ésvégletekig elcsigázottan megérkezett Londonba aleszálláskor legújabb divatot követő szoknyája be-akadt a vasúti kocsi kilincsébe. és hangzatosreccsenéssel csúnyán kiszakadt. 448 Úgy érezte, a zsúfolt peronon mindenki rajtanevet, amint a fogadására kivonult Howett családkíséretében a kocsiig vonul. A Howettek tőlük tel-hetően igyekeztek szörnyűlködni viszontagságain.de szemük gyanúsan csillogott. amikor a vendégháta mögött néha össze-össze néztek.A vörös hajú, szeplős fiúk azt sem tudták, hoválegyenek kínjukban, mert szüleik indulás előtt drá-mai szigorúságú büntetéseket helyeztek kilátásba.hacsak egyszer is el merik nevetni magukat.Az első pár nap aztán megnyugtatta valamelyestLady Caledont, jóllehet. huga előtt állandóan elé-gedetlennek mutatkozott. A Howettek titokbansorra húzkodták ki a napokat a kalendáriumban.így tartván számon, mennyi idő is van még hátra avendégségből. A lady - aki most már figyelmeztető jelnek láttaminden kellemetlenségét, amely megpróbálta elté-ríteni Londontól - személye elleni nyílt támadásnaktekintette, hogy a Baldock-birtok egykori vendége,a múltnélküli férfi szintén Londonban tartózkodik.S mintha ez még nem volna elég. nem átallott veleegy időben, egy helyen felbukkanni!És milyen pimaszul vigyorgott rá! Nos,így alakult, hát majd ő gondoskodni fog rólaahogyaz az öntelt mosoly lehervadjon a képéről.Épp elég keserűség halmozódott fel a nőben márakkor is, midőn a fiával történteket házasságtörésebüntetéseként tekintette, ennek egyedüli okakéntpedig a Baldock-ház vendégétjelölte meg. Ám ami-kor megtudta, hogy Davidet maga a férfi ütötte le;feneketlen gyűlölet ébredt szívében iránta. Hiábaépült fel azóta a fiú, a lady vak dühe mit semváltozott. S most, hogy az "ellenség" ott állt előtte, moso-lyogva, virulón. valami újabb szerencsétlen áldo-zattal a karján, feléledt és megerősödött benne abosszúvágy, mely mindeddig csak álmatlan éjsza-kákon kísértette. Elhatározta. hogy utánajár. mitcsinál a városban a férfi. mivel foglalkozik, kinekmit állít magáról, miből él. 449 Lady Cecília Caledon rámosolygott az ablaküve-gen derengő tükörképére. Biztosan tudta, hogy előbb-utóbb talál majd va-lamit. amibe belekapaszkodhat. Akkor pedig - azég legyen irgalmas ahhoz az elátkozott alakhoz!Az Aranycsillag Taverna szokatlanul sok vendég-nek örvendhetett aznap este. Mintha valamifélekülönös varázslat vonzaná őket. a londoniak egyremásra érkeztek a mulatóba, ahol már amúgy isfoglalt volt minden asztal. A pincérek percnyi pihe-nő nélkül futkostak a vendégek között, a zenészek,pazar egyenruhájukban verejtékezve, sorra ját-szották a divatos zeneszámokat. a parketten kerín-gő számos pár örömére. A férfi. aki William Morrisnak nevezte magát, sismerősei gazdag amerikai üzletembert tiszteltekszemélyében, saját páholyában üldögélt, gyakorivendége, Árnyék Nick társaságában. A fiú gondter-helt volt. Mr. Morris komor és elszánt. - Eh, ne nyaggass már tovább, döntöttem, éskész! - morogta az amerikai zordan. - Nem vagyokképes odébbállni, sajnálom. Tarthatod akár osto-baságnak, akár vénemberhez illő érzelgősségnek.Nem megy. Az Árnyék nem válaszolt azonnal. Kifogyott máraz újabb és újabb érvekből, de semmiképpen nemakarta feladni. Amikor barátja elmesélte neki Mrs. Marsh álnokmesterkedését, először hosszú percekig csak ka-cagni tudott. Gyorsan benne rekedt azonban anevetés, amikor a férfi közölte, ezek után ténylegel szándékszik venni az özvegyet. Nick alig tudtaelhinni, hogy komolyan beszél, ám Mr. Morris ren-díthetetlennek bizonyult. A fiú már napok óta győzködte, egyre újabb ésújabb érveket vonultatva fel, aztán már csak ön-magát ismételgetve egyre dühösebben,de mindhi- ába. 50 Most, végső kétségbeesésében arra igyekezettrávenni magát, hogy beszámoljon barátjának aszörnyű gyanúról, amely a Marsh familiával kap-csolatban gyötörte. Nem volt egyszerű lépés, nemi-gen tudta, hogyan foghatna hozzá. Remélte, jólítélte meg az amerikait akkor amikor úgy vélte,első felháborodásában nem fogja lehajítani a pá-holyból. Belevágott hát. - Nézd, Will - mondta lassan, és a hangja rekedtvolt kissé. - Én elhiszem; hogy képtelen vagyösszetörni a bájos özvegy szívét, noha nem látombe, miért vagy benne olyan biztos, hogy menthetet-lenül összetörne. Lelked mélyéig meghatott, rend-ben van, de nem gondolod, hogy... khmm, szóvalpalira vett kissé? Az amerikai bosszúsan legyintett. Sokadszorrahallotta már ezt a fiútól, és nagyon nem szerettevolna még egyszer végighallgatni. Nem volt könnyűdöntenie, de végre megtette, és döntését nem kí-vánta megváltoztatni. - Nick. komolyan kértelek hogy hagyj nekembékét! - emelte fel a hangját. -értsd végre meg, hogynem tudsz meggyőzni. - Pedig meg akarlak - bólintott elszántan a fiú. -Most még hallgass végig - váltott hangosabbra ő is,hogy megakadályozza a férfi újabb közbeszólását - azután nem bánom, azt csinálsz, amit akarsz.Illetve bánom, de akkor sem szólok többet.Mr. Morris lemondóan sóhajtott, és széttárta a karját. - Legyen, ha muszáj - biccentett mogorván. - De,ha ismételni kezded magad, itt hagylak. - Nagyszerű - dőlt előre székén az Árnyék.Teljesen új dolgokat fogok mondani, tehát végigkell hallgatnod! - Megvárta, míg barátja beleegye-zőn bólint, azután folytatta. - Tudod. van egy kisbarátnőm, bizonyos Ellen, akiről kiderült. hogy aMarsh családnál szolgál... - Kiderült!? - nézett rá merőn Mr. Morris. Szemé-ben leplezetlen gyanakvás bujkált. 51 Igen. Szóval, az ő révén nekem is van némirálátásom arra a familiára -folytatta zavartalantársalgási hangnemben Nick. - Mint azt nyilván teis jól tudod, Mabel első férje, Sir Mortimer, lovas-baleset áldozata lett... - Csak nem akarod most elmesélni nekem acsalád történetét a cselédek szemszögéből? - De. valami ilyesmit szeretnék - húzta halványmosolyra a száját az Árnyék. -Te pedig meg fogodhallgatni, mert megígérted. Ne félj, nem bocsátko-zom ismétlésekbe. Néha nem árt odafigyelni a cse-lédek szavára sem! Tudod, gyakorta más képetkapsz ugyanarról a világról. - Nem hiszem, hogy bármiben is megváltoztatnáez az elhatározásomat, de azért csak folytasd. - Pedig jobb lenne. ha megváltoztatná. Amúgy,lassacskán kezdem magam úgy érezni, mintha adadád lennék. Folyton a biztonságodért aggódom. - Az amerikai elnyomott egy mosolyt, a fiú továbbbeszélt. - Nos, tehát, mint mondtam, Sir Mortimerlezuhant a lóról és szörnyethalt. Nem volt igazán jólovas, de sokat lovagolt. Egy akadály átugratásasorán történt a baleset. Mr. Morris homályos emlékei közül ekkor mint-ha egy jeges. karmos kéz nyúlt volna elő, hogyösszeszorítsa a szívét. Egész testében megreme-gett, s pohara után nyúlt, az italtól remélvén meg-nyugvást. Ugratás közben lezuhant és szörnyethalt... ször-nyethalt... szörnyethalt... Egy kicsiny, kék ruhafodra lebeg a szélben... lezuhant és szörnyethalt...Úristen, Bonnie... Bonnie! Az erős ital égette a torkát, s visszarántotta alidérces emlékek birodalmából a valóságba. Az Ár-nyék aggódva nézett rá. - Will, mi baj van? Jól vagy? - kérdezte . - Hogyne, persze, semmi bajom - biccentett azamerikai, de hangja rekedten csengett. - Valamifutó rosszullét... vagy ilyesmi. Mondd csak tovább.hallgatlak. - Újra a pohara után nyúlt, s az újabbkorty már teljesen helyrebillentette. Nem értette,miért éppen most bukkant fel ez az emlék, hiszenSir Mortimer történetét már ismerte. Mindenesetreúgy döntött, egyelőre nem foglalkozik vele. - Hát... láttalak már jobb színben is - vélte Nick,gyanakvóan szemlélve barátját - de te tudod...khmm, tehát a te szép özvegyed néhai férje lebu-kott a nyeregből egy veszélyes akadálynál. mivel,és ez a dologban az érdekes. egy ott álldogáló lovászvéletlenül megriasztotta közben a lovat. - És mi ebben szerinted az érdekes? - kérdeztemérsékelt érdeklődéssel az amerikai. - Will, te állítólag értesz a lovakhoz. Mindeneset-re jobban. mint én, mert én csak azt tudom, hogyelöl harap, hátul rúg középen meg rá lehet ülni...mondd, megriasztanál te egy állatot ugratás előtt.vagy közben, véletlenül?? -Elhallgatott, jelentőség-teljesen bámulta a férfit. Mr. Morris a fejét csóválta. - Mit akarsz ezzel? - kérdezte bosszúsan. - Miértne riaszthatta volna meg... véletlenül?? - utánoztaa fiú hangsúlyát. - Egyébként, nyilván megkérdez-ték tőle, mi történt, nem? Mit hozott fel a mentsé- gére? Az Árnyék hátradőlt, mielőtt válaszolt volna.Lustán kinyújtózott székében, úgy mondta:- Semmit, Will, semmit! - Ne mondd, hogy meg sem kérdeztékt? Egyálta-lán, mi lett azzal a fickóval?Nick arcán diadalmas mosoly terült szét. - Eltűnt. Nyoma veszett. Nyomban elrohant,ahogy az esemény történt. Azóta sem találták meg! - Hát... van ilyen - vont vállat Mr. Morris rövidhallgatás után. Nem tagadta, maga is kissé különösnek találtaaz elhangzottakat, de korántsem tulajdonított nekiakkora jelentőséget. mint a fiú. Nyilván annyiramegrémült az a lovász, hogy legszívesebben kiro-hant volna még a világból is. Abban pedig, hogynem bukkantak a nyomára, nincs semmi különös.Angliában megtalálni valakit. aki rejtőzködniakar... Amióta beszélt Sir Vincenttel, nem tartotta 452 már különösnek a felderítetlen esetek nagy szá-mát. Rablókat, gyilkosokat nem találnak meg, mi-ért pont erre a szerencsétlen flótásra bukkanná- nak rá? Legyintett. Nick - ki tudja, miért - mindent elkö-vet, hogy lebeszélje őt erről a házasságról. Ami aztilleti, nem is az érveivel van a hiba. Igazság szerintnem lenne őt olyan nehéz eltántorítani, hiszen lelkemélyén - talán nem is annyira a mélyén - semmikedve nősülni. Tudta jól, hogy önmaga ellen cse-lekszik, és arra is emlékezett - noha csak halvá-nyan és zavarosan -. hogy került már egyszerhasonlatos, ha nem is pontosan ilyen csapdába.Napokon és éjszakákon át próbálta magát ráven-ni, hogy mondjon el mindent Mabelnek, és utasítsavissza őt. Végre, minden erejét és kíméletlenségétlatba vetve elindult, hogy megtegye. Sziklaszilárd-nak hitte magát. Aztán ott állt a Rowan-ház nappalijában a bol-dogságtól olvadozó özvegy előtt -és megkérte a ke- zét. Később, amikor a csontos nagynéni és halszeműférje az esküvő részleteit kezdte firtatni - jóllehet,mindketten igyekeztek bűbájosan viselkedni - Mr.Morris a legszívesebben letagadott volna mindent,de akkor már nem tehette. Végérvényesen elsza-lasztotta az alkalmat, hiszen arra a becstelenségresoha nem vállalkozott volna, hogy saját szavátvonja vissza. Mondhatott hát bármit a jó Nick, már nem voltvisszaút. A múltnélküli amerikai új életének párjaMabel Rowan lesz, hacsak az égiek heteken belülmagukhoz nem szólítják valamelyiküket.Az Árnyék fészkelődni kezdett székében. Azt re-mélte. mondandója nagyobb érdeklődést kelt, smost kénytelen volt tovább próbálkozni. - Nézd, Will - sóhajtott nagyot - azt te is beláttad,hogy a két Marsh kibírhatatlan szörnyeteg. Talánazt is tudod, hogy Sir Mortimer annak idején kitil-totta őket a házból. Pedig nagyon ácsingóztak utá-na!... Erre tessék. Sir Mortimert leveti a ló. ők megszinte már másnap beköltöznek, és Mr. Marshveszi át az irányítást a birtokon. Szép történet,nem? Szerinted mi belőle a tanulság? - Valami olyasmi - kezdte vészjóslóan Mr. Morrishogy jobb lett volna, ha rendőrnyomozónakmégy, mert akkor beleüthetnéd az orrod a másokügyeibe anélkül. hogy jogos felindulásból felképel-ne valaki! - Rendben van, én figyelmeztettelek! - húzta ela száját a fiú. - Meg fogod látni, hogy igazam van,és valami bűzlik a Marsh-ok körül, de akkor márkéső lesz. Ellen arról is beszélt, amit Mabel és a kétszörnyeteg nemigen szellőztetett előtted. Az öz-vegynek akadtak árny udvarlói előtted is, nehogy azthidd, hogy te vagy az egyetlen, akinek feltűnt aszépsége! Csakhogy a Marshok elüldözték őketmind, és tudod miért? Mert egyik sem volt eléggazdag ahhoz, hogy kirántsa őket a kátyúból!Az Árnyék egyre dühösebben érvelt. Gyanúja ahírek és kifinomult ösztönei alapján meggyőződés-sé érett: Morris a vesztébe rohan, ha elveszi azt anőt. Mabellel nem volt semmi baj. bájos, kedvesteremtés, de a két Marsh... Pedig egyelőre minden jel arra mutatott. hogynem tudja megakadályozni a dolgot. Will olyanmakacs, mint valami megátalkodott öszvér, képte-lenség józanul meggyőzni valamiről. Már azért isdühös volt rá, amiért Londonban maradt annakellenére, hogy a városban örökös életveszély fenye-gette. Mivel nem tudta rávenni a meghátrálásra,kénytelen volt felhasználni "kemény" kapcsolataitarra, hogy valamelyest óvja barátja életét. Az ame-rikainak még csak sejtelme sem volt róla. mifélelépésekre kényszerült az Árnyék az ő makacssága miatt. És most ez a Marsh-ügy! Mégsem veheti felesé-gül előle Mabelt, hogy kihúzza a csávából. Persze,talán lett volna rá módja. hogy megakadályozza amenyegzőt. de csak a férfi érdekeit sértve - errepedig nem volt hajlandó. Semmi módon nem óhaj-totta elveszíteni barátját: sem fizikailag, sem erköl-csileg. Marad tehát a hiábavaló érvelés, azutánpedig a meghátrálás. Senkit sem lehet üdvözíteniakarata ellenére! Azért ő tovább próbálkozott: - Rólad úgy tudják. dúsgazdag amerikai üzlet-ember vagy. Bőven van elég pénzed ahhoz, hogyrendbetehessék a Rowan-birtokot, amit Mr. Marshtönkretett. Az az ember szatócs. nem birtokosiKéptelen bánni a Ro ardennel, csak elherdálta avagyon nagy részét szédült úrhatnámságában. Fi-gyeld csak meg, első dolguk lesz veled is mindentMabelre hagyatni. nehogy szükséget szenvedjenszegény. ha ne adj Isten, valami borzalom történ-ne. - Nick felállt. s lefelé bámult. a távolodó tömegre.De szinte semmit sem látott felindultságában.Mély, rekedt hangja most mégjobban berekedt, úgyhangzott, mintha egész éjjel tartó dáridó után szól-na. Hamarosan visszafordult, s mutatóujját azamerikai orra alá dugva mondta: - És ha megte-szed, Will, a nyakam rá. hogy a borzalom meg fogtörténni, akár csak szegény Sir Mortimerrel!Mr. Morris nem felelt. Gondolataiba mélyedt.látszólag ügyet sem vetett a fiúra. Utóbb mégiscsakfelnézett rá. szája sarkában mosoly bujkált. - Igazán kedves tőled, Nick, hogy aggódsz értem.De ne feledkezz meg arról az apróságról, hogy énmessze nem vagyok dúsgazdag! Nincs mit ráhagy-nom Mabelre. - Azért a vagyonért, amit eddig sikerült össze-szedned, rengetegen odaadnák a jobb karjukat is,Will! A te életedet meg méginkább! De nehogy azthidd, hogy hosszú életű leszel a földön, ha nemvagy hajlandó nagy összegeket hagyni a bájos öz-vegyre. Marshéknak pénz kell, sok pénz, s ha nemkaphatnak tőled, majd néznek más balekot - csak-hogy te akkor is az útjukban leszel!Az amerikai tenyerébe temette arcát, s megdör-zsölte a halántékát. Hangja roppant fáradtnaktűnt, amikor megszólalt. - Nézd, Nick. akár napokig is szegezhetnénkegymásnak a legkülönbözőbb érveket, te is tudod.Nem hiszem, hogy igazad lenne Marshékat illetőende ez mindegy is. Értsd meg végre, hogy nemveszem vissza a szavam. Mabel nem érdemli meghogy megtegyem vele. Senki nem kényszerített rá,hogy ennyire elmélyítsem vele a kapcsolatot. mégismegtettem. Nem fogok visszakozni. - De nem neked való ez a házasság, még ha nemis fenyeget veszély. akkor sem! Olyan leszel. mintvalami ketrecbe zárt vad. Mit fogsz csinálni. mi? -A fiú hangja kétségbeesetten csengett. Dühödtenmarkolta széke támláját, még az ujjai is belefehé- redtek. A férfi ránézett. Szemében a gúny szikrája csil- lant. - És te Árnyék Nick? Drága unokaöcsém? Temiként állsz a házassággal? - kérdezte gonoszul -Hamarosan menyasszonnyá kell tedd azt a tűzről-pattant menyecskét, Júlia Warrent, különben fel isút, le is út! A Warrenek nem sokat kertelnek! - Ehl - sújtott keményen a széktámlára a fiú. -Te is tudod. mikor kell támadásba lendülnöd. - Azamerikai nevetett, Nick sóhajtva újra leült. - Énszeretem azt a lányt, Will, igaz szívemből szeretem.Ő a legelső, aki iránt így érzek... - De? - tette fel a kérdést Mr. Morris. az Árnyékbizonytalan hangsúlya nyomán. - De nem fogom feleségül venni, és ezt te isnagyon jól tudod - jelentette ki határozottan a fiú. - Belőlem soha nem lesz férj - tette hozzá egyvállrándítás kíséretében - különösen nem egyolyan családban, mint a Warreneké.Mr. Morris már nem nevetett. Komoly arccalnézte a barátját. - Hát persze, hogy nem, Nick - biccentett.- Hailyesmit forgatnál a fejedben, magam kötöznélekmeg és cipelnélek el a világ másik felére. Csakhogy - emelte fel a hangját, amikor meglátta, hogy amásik közbe akar vágni - velem egészen más ahelyzet. Vagy legalábbis részben. Én már voltamnős, számomra nem börtön a házasság... és Mabeljó feleség lesz. tudom. Lehettem volna óvatosabb.kíméletlenebb, vagy egyszerűen csak okosabb... detalán nem is akartam. - Ezúttal ő állt fel. s vetettegy hosszú pillantást a táncolókra. Úgy elmerülteka beszélgetésben, hogy szinte meglepte a rengetegvendég, a harsogó zene, a fényár. Visszafordult. -Nem vagyok már fiatal, Nick, ezt el kell fogadni -mondta sóhajtva. - Minden hajónak kikötőbe kellfutnia egyszer, bármennyit kalandozott is a nyíltvízen. Tudatosan én még nem vágytam a révbe, deazt hiszem, a lelkem mélyén már igen. Hosszú voltaz út. még ha újjá is születtem közben egyszer.Jobb lesz nekem a hintaszékben, a kandallóelőtt.Az Árnyék csúf grimaszt vágva hallgatta. - Mindjárt elsírom magam - mondta fejcsóválva. - Mennyit ittál ma, hogy idáig süllyedtél? Idejelenne hazamenned, hogy kialudd magad. Külön-ben holnap nem leszel formában! - Holnap? - nézett rá értetlenül az amerikai. - Meghívásunk van egy kellemes kis összejöve-telre, ahol jelen lesz Gladys Spffsbury is. Gendo-lom, nem kívánod kihagyni... jaj, ne légy már ilyentom ! Az a vöröshajú szépség, akiért annyiraodavoltál Warrenék estélyén. Úgy hallottam, nagyörömmel fogadta a hírt, hogy te is ott leszel. Remekesélyekkel indulsz! -Oh, ez a Gladys - mosolyodott el Mr. Morris. -No, akkor gyerünk fiam, aludni! kár lenne elron-tani azokat a remek esélyeket!A szűk kis irodában ketten ültek. A rendőrtisztvi-selő, bizonyos Jónás Híggins -jelentéktelen külse-jű, őszülő hajú, csapott vállú férfi; homlokán egyrégi intézkedés során szerzett keskeny sebhely,szemében fásult érdektelenség - vele szemköztpedig az érett szépségü Lady Caledon. - Nos tehát, hölgyem, miben állhatunk a szolgá-latára? - kérdezte a tisztviselő egykedvű udvarias-sággal. Hosszú pályafutása során oly sokmindenthallott már. szinte semmi nem zökkentette ki anyugalmából. A hölgy ellenben igen izgatott volt. - Feljelentést szeretnék tenni egy ember ellen -jelentette ki elszántan. A rendőr mélabúsan pillantott rá.- Neve, címe? - kérdezte. - Lady Cecília Caledon, de... - Tudom, hölgyem, ezen már túl vagyunk - bic-centett a tisztviselő. - Ezúttal az az ember érdekel-ne, aki ellen a feljelentést kívánja tenni. - Óh, vagy úgy - kacagott a lady - hát persze.Nos. tudja, volna itt egy kis probléma... nem tudoma nevét, és a címét sem. A férfit nem rázták meg a hallottak. Kényelme-sebben helyezkedett el székében, mint aki hossza-sabb kérdezősködésre számít. - Hát. ez így nem könnyü, hölgyem - mondtalassan. és összeillesztette két keze ujjait. - No. delássuk akkor máshonnan! Mi a panasza ez ellen azismeretlen úr ellen? - Nem ismeretlen! - rázta a fejét az asszony. -Tudja, a szomszéd birtokon lakott. Mármint odaát,Írországban. A rendőr felpillantott rá. Arcán angyali türelem honolt. - Az imént azt mondta, nem tudja a nevét. Aszomszédja volt, és nem tudja a nevét? Ez mégis-csak különös, nem gondolja? - Nincs ebben semmi különös! - közölte LadyCaledon dacosan. - Ő sem tudta, én akkor honnantudjam? Nem emlékezett az semmire. mivel valaholfejbe lőtték. Most nyilván valami álnéven él.A tisztviselő bölcsen úgy határozott, inkább nemfeszegeti ezt a kérdést. legalábbis egyelőre. - Mit követett hát el ez az... ember? - kérdezteújra, kissé módosítva előbbi szavait.A lady egy pillanatra elgondolkodott. Úgy vélte,írországi sérelmeit nem lenne helyes egy londonirendőrnek elsorolni. így inkább hallgatott róluk.Ezeken túl azonban nem sokat mondhatott. 459 - Álnéven él. másnak adja ki magát. mint akivalójában! Becsapja az embereket! - közölte erélye- sen. - De hiszen az imént azt mondta, nem is tudják,kicsoda ő valójában! - mutatott rá rendíthetetlennyugalommal a férfi. - Jaj. ez most olyan mindegy! Hát nem érti, az azember nem ismeri a múltját, következésképp biz-tosan nem az. akinek kiadja magát!A tisztviselő felsóhajtott. Délutánra járt az idő, ső egyre gyakrabban gondolt a Paddy's Inn-re, aholesténként néhány cimborájával sörözgetni szokott.Lopva lehunyta a szemét. hogy felidézze a söráztat-ta asztalok. az alacsony, kormos mennyezet és afényesre dörgölt. vörösréz szerelékektől ékes pultárasztotta meghitt hangulatot. Ám gyorsan elűztemégis a képet. hiszen nehéz feladat előtt állt: elkellett tanácsolnia ezt a bolond nőt. ráadásul anél-kül. hogy megsértené. - Nos, hölgyem - hajolt hát előre, s közben igye-kezett a tapasztalt, minden tekintetben megbízha-tó rendőr benyomását kelteni -. ön azt állítja, hogyez az... illető bűnös, mert új személyazonosságotválasztott magának a... khmm, az elveszett he-lyett!? Okozott önnek, vagy bárki másnak valami-féle kárt ezzel a tettével? Becsapott. kihasználtvalakit? Visszaélt a helyzetével? Egyáltalán, szol-gáltatott bármiféle okot rendőri beavatkozásra? - Igen! - kiáltott fel a lady feldúltan. - Biztosvagyok benne, hogy igen. Figyeltessék. állíttassa-nak rá embereket. hallgassák ki! Hát nem érti? Azaz ember csaló, hazug szélhámos!A tisztviselőnek - most először a beszélgetésfolyamán - feltűnt, hogy milyen vonzó is tulajdon-képpen az asszony. Lady Caledon orcája kipirult.egy hajtincse rakoncátlanul a homlokába hullt,keble hullámzott az izgatottságtól.Jónás Higgins bánatosan ráncolta a homlokát.Hát igen, gondolta. ezek azok a nők, akik utánizzadó tenyérrel vágyakozott fiatal korában, s akikközül egyet sem kaphatott meg soha. Sem külseje,sem vagyoni helyzete nem tette őt érdekessé szá-mukra, néhány megvető pillantásnál többre sosemméltatták. Az ifjú rendőr pedig csak szenvedett,mint valami kóbor eb a hentesbolt előtt. Nem isházasodott meg soha, megmaradt az alkalmi - ésegyre ritkuló - kapcsolatok mellett. Mára csakkeserű. halovány emlék maradt az egykori kínzóvágyakozásból - lám, felindulástól tüzelő arca éspihegő kebel kell hozzá, hogy egyáltalán feltűnjönneki, milyen vonzó a nő, akivel már régóta beszél- get. A röpke gondolatsor savanyú fintor kíséreté-ben elenyészett, s a fiú ismét egykedvűségbesüllyedt. - Rendben van, hölgyem - bólintott roppantmeggyőzően. - Intézkedni fogunk. De ne várja tőlűnk,hogy letartóztassunk valakit azért. mert egy bal-eset következtében elfelejtette a múltját. Majd utá-nanézünk a dolognak, és ha találunk valamit.értesítjük. - Azzal felállt, és kisétált íróasztala mö-gül. - Most pedig, nagyon kérem, bocsásson meg,de be kell fejeznünk a beszélgetést. Fontos kihall-gatásra kell mennem. A címét felírtam. majd érte-sítem, ha valami érdekesre bukkantunk. Erre tes-séki - Kitárta az ajtót az elégedetlen lady előtt, smég mielőtt az hangot adhatott volna aggályainak,kikiáltott a folyosóra: -Clifíl Kísérd ki a hölgyet!Amikor az asszony végre távozott. Jónás Higginsnagyot sóhajtva becsukta mögötte az ajtót. Vissza-ballagott az asztalhoz, és elégedetten fiókjába löktea feljegyzéseket. Persze, valamikor majd foglalkoz-nia kell vele, hiszen mégiscsak valami lady tette abejelentést - noha a lord írországban lakik, azértnem árt az óvatosság. Meg aztán, akadt már rápélda. hogy ilyen ostobának tűnő bejelentésből letta nagy fogás. Foglalkozni fog a kérdéssel - majd.Valamikor, ha éppen nem lesz tele munkával. Be-csapta a fiókot. 461 A hársak szegélyezte út a mező mellett haladt el,ahol a környék lakói a meleg időszakokban a lova-ikat tartották. Afféle közös legelő volt ez. melyhangulatos fekvése miatt nem csak a lovak. de agyerekek örömét is szolgálta. William Morris a területet elkerítő palánk mellettsétált, és mosolyogva nézte a két kislányt, akik aharsogóan zöld gyepen labdáztak, egy kíváncsisko-dó szürke csikó társaságában. Az állat mindunta-lan kiverte a gyerekek kezéből a labdát. ahogyorrával böködve igyekezett meggyőződni róla: vajonehető, vagy sem? A kislányok sikongatva. kacagva szaladtak előleám nagyon ügyeltek arra, nehogy a ló elveszítseirántuk való érdeklődését, hiszen hol találnánakmég egy ilyen pompás játszótársat?Az amerikai továbbhaladt. szem elől vesztette ajátszadozókat, s így a mosoly is tüstént lehervadtarcáról. Gondterhelt volt. Nem így kellett volna festenie egy vőlegénynek azeljegyzést követően. egy Ilyen pompás, verőfényesnapon. Egy férfiembernek ilyenkor illenék kisi-mult. felhőtlen homlokkal tekínteni a világba, ré-veteg mosollyal ajkán, ragyogó arccal, s tánclépés-ben lejteni az úton, mely menyasszonya otthonátólvezet a város felé. Mr. Morris komor volt és bosszús. Leszegettfejjel, háta mögött összekulcsolt kézzel bandukolt.időről-időre nagyokat rúgva a lábai elé kerülő kö-vekbe. Nagy sokára suhant csak át arcán valamihalvány derű, amikor utolérte őt a csikóval kerge-tőző kislányok harsány nevetése.Valahányszor a Rosegardenben járt, mindig ele-mi erővel tört rá a kíméletlen önvád: hihetetlenülostoba volt, amikor engedelmesen követte Mrs.Marsh agyafúrt elképzelését, és nem utasítottavissza Mabelt. Honnan tudta az a szipirtyó. hogy nem fogja őtmeghazudtolni, és nem árulja el Mabelnek, hogysemmiféle leánykéréssel nem fordult a nagynénjé-hez?! Honnan tudta? És ő, William Morris, vagy 462 akárhogy is hívják. miért sétált bele a csapdába,mint valami engedelmes tulok? - Eh! - legyintett dühösen. Egy újabb kő zúgottát az út másik oldalára tovább koptatva cipője máramúgy is megviselt orrát. Gyenge volt, tudta jól, de akárhányszor próbáltais, nem tudott tenni ellene. Hiszen alapjában véveszerette Mabel Rowant, nagyon is szerette. Nohaönszántából talán soha nem vette volna feleségülarra nem vitte rá a lelke, hogy összetörje a bájosözvegy szívét. Oly sokszor elemezte már, miféle szeretet is fűzihozzá, igazából soha nem találta meg a megfelelőválaszt. Egy dologban azonban sajnálatosan bizo-nyos volt: nem az a forró szerelem, amiért boldoganvetné alá magát a házasság kötelékének.Mégsem Mabellel volt az igazi gond. Nem tépelő-dött volna ennyit a kérdésen, ha csak vele kellettvolna számolnia: A döntésekről azt tartotta, hogyfelesleges keseregni felettük, ha már egyszer hatá-rozott az ember. Az effajta siránkozás a vénasz-szonyok sajátossága. Nem is volt gond mindaddig. míg a Marsh házas-párral nem kellett találkoznia. Belenyugodott aMabellel való házasságba, számtalan kellemes vo-natkozását sorolva elő magának, s megbékélt mára nyugalmas otthon unalmának gondolatával is.a halszemű Mr. Marsh és csalárd hitveseminden egyes találkozásnál pozdorjává zúzták tö-rékeny lelki békéjét. Képtelen volt őket elviselni.Ha találkoznia kellett velük, rendre eljutott addiga kényes pontig, ahol már csak egy hajszál válasz-totta el attól, hogy nyomban visszautasítsa a há-zasságot. Csupán Mabel kedvessége, ragyogó mo-solya és odaadó figyelmessége tartotta vissza azutolsó lépés megtételétől. A bájos özvegy - noha nyilvánvalóan nem lehetetttudomása a férfi lelkében dúló viharokról - meg-döbbentő érzékenységgel reagált hangulatváltozá-saira, s mindig a legjobb pillanatban lépett közbeegy-egy kedves aprósággal. Tökéletesen tisztában 463 volt azzal, hogy rokonai nem éppen kellemes em-berek, s leendő férje ki nem állhatja őket. Annálnagyobb tisztelettel viseltetett a férfi iránt, ésamennyire csak tőle telt, igyekezett megkönnyítenia dolgát. Mr. Morris a mezőt megkerülő úton ballagvalassacskán lecsillapodott. Ha sikerült lehűteniemagát. nyomban a lehetőségeken kezdett töpren-geni, miként lehetne megszabadulni a Marshoktól.Számára a legszívderítőbb megoldás persze az lettvolna, ha kihajíthatta volna őket az ablakon. Ámmivel ez nyilvánvalóan képtelenség volt, ésszerűbbeljárást kellett találnia. Legkézenfekvőbbnek az elköltözés ígérkezett, ámkét súlyos érv is szólt ellene. Egyrészt - bármilyenrútul hangzik is - Mabel szépsége és elragadótermészete mellett jelentős vonzást gyakorolt rámaga a birtok, a Rosegarden is. Nem a vagyoniértéke. hiszen kevés alávalóbb dolgot tudott elkép-zelni, mint vagyonszerzés céljából nősülni, ám"öreg napjaira" keresve sem találhatott volna kel-lemesebb helyet. Hogy megházasodjék - ezzelvisszavonulva mindentől, ami mozgalmassá tetteaz életét -. s még a birtok nyújtotta élvezetekről islemondjon a két szörnyetegjavára. ez messze meg-haladta a nagylelkűségét. Persze, elméletben fenn-állt a lehetősége, hogy vásároljon maguknak vala-mi hasonló otthont, ám ilyen közel Londonhoz errevajmi kevés esélye volt. Márpedig a nagyvárostegyelőre nem kívánta elhagyni.E gondolatmenetből következett a második ellen-érv, amely azért messze nem volt olyan erős, mintaz előbbi. Ha odahagyják a Rosegardent, valahollakniuk kell. Semmiképpen nem bírta volna el abüszkesége, hogy Mabel rosszabb körülményekközé kerüljön a házasság után, ez azonban aztjelentette, hogy nagyon komoly pénzösszegeketkellene az otthonteremtésre szánnia.Ugyan helyzete egyre biztosabb lett a londoniüzleti életben. s messze nem tartozott már a sze-gény emberek közé. mégsem állt még olyan szilár-dan a lábán, hogy egy ekkora beruházásba kocká-zat nélkül belefoghasson - jóllehet, ha esetleg még-is rákényszerül, nem habozik megtenni. Soha nemriadt vissza némi kockázatvállalástól, ámbár mostmár Mabelre is gondolnia kellett.Egy szó. mint száz: a két Marsh továbbra ismegoldatlan problémát jelentett.Annál is inkább, mert hiába torkollta le Nicket,azért csak foglalkoztatta őt Sir Mortimer halála.Jóllehet, semmi jelét nem látta, hogyveszély fenye-getné, s különösebb esélyt sem adott a kedvesrokonoknak önmaga ellenében, azért eltökélte,hogy résen lesz nagyon. Mr. Morris maga mögött hagyta a mezőt, s szám-űzve immár a nyugtalanító gondolatokat. továbbsétált a város felé. A kocsit, amivel a Rosegardenbeérkezett, nyomban visszaküldte, és nem is rendeltevissza. Úgy gondolta - roppant helyesen - hogyszüksége lesz egy pihentető sétára a látogatás után. Most mégis felkapta a fejét a kerékzörgésre.Reménykedett, hátha üres kocsiba botlik. Szívesenbevitette volna most már magát, noha azt sembánta különösebben, ha végig gyalogolnia kell.Bérkocsi bukkant fel a kanyarban. A sárga lóegykedvűen ügetett a fasorban, kocsisa, csak úgya rend kedvéért, időnként meg-megcsiklandozta afarát ostora hegyével. Az amerikai kilépett az árnyékból, és a bakon ülőember felé intett, felvenné-e őt. A kocsis - egészenközel járt már, Mr. Morrisnak vissza kellett lépnie,nehogy a kerekek elsodorják - megrázta a fejét, ésa fülke felé bökött bütykös hüvelykjével: utasa van.Mr. Morris vállat vont, aztán búcsút intett a büty-kösujjúnak. Legfeljebb tovább gyalogol, hiszen ere-detileg amúgy is ez volt a szándéka.Ahogy elrobogott mellette a kocsi, önkéntelenülis bepillantott a fülkébe. Mivel ő a napfényben állt,odabent pedig félhomály volt, csak nagyjából tudtakivenni az üldögélő alakot: elegáns hölgy, divatos 464 kalapkölteménnyel a fején. Nyilván valamelyik bir-tokra megy látogatóba. Az amerikai eljátszott a gondolattal, vajon kihezigyekezhet. Talán Priscilla Gurrinhez, a Smallhill-be. Mabel szerint neki vannak efféle nagyvilágibarátnéi. Az mindenesetre valószínű, hogy nem azöreg Walsingham-hez! Vagy netán mégis?A férfi felnevetett a gondolatra. A v n, kemény-fejű Walsingham, vörös orrával és nagy szakállá-val, amint valami elegáns dámát fogad. No hiszen!Kevés nyersebb modorú, nőgyűlölő agglegény élt avilágon, mint az öreg. Mindamellett, a jó Simonigazán derék ember volt, és Mr. Morris örült, hogyegyike leendő szomszédainak. Remekül el fog tudnibeszélgetni vele egy-egy üveg jóféle ital mellett.Feltéve, ha képes lesz megmaradni a Rosegarden- ben! A gondolat megint elkedvetlenítette, de ezúttalmár nem hagyta, hogy elhatalmasodjék felette.Megfordult, s a bérkocsi után nézett. Már csak aterjengő porfelhő jelezte, merre haladt, de hamaro-san az is elenyészett. A kocsi eltűnt, anélkül, hogy bármi jelét adtavolna annak, hová viszi utasát.Az Aranycsillag páholyában Mr. Morris és ÁrnyékNick ünnepelt. Odalent a parketten néhány fáradtpár keringett, miként bódult lepkék a lámpa fény-körében. Az egyenruhás zenekar lankadtan ját-szotta a talpalávalót. Későre járt.Az amerikai és a fiú lelkesedése azonban mit semlohadt pezsgő és más nemes italok segítettek jó-kedvüket ébren tartani. A pincérek, akik már jólismerték őket, joggal vélték úgy legénybúcsút tar-tanak Mr. Morris házassága előtt.Igen meglepődtek volna, ha megtudják, mekko-rát tévednek! A jeles vendégek ugyanis éppen az elkerülhetet-lennek vélt házasság elmaradását ünnepelték ilyenlelkesen. Az események oly meglepő fordulatot vettek.akárha a Gondviselés szólt volna közbe, látva Mr.Morris önfeláldozását Hogy pontosan kit is lehettisztelni a Gondviselés képében, arra egyelőre nemderült fény, pedig az amerikai - és persze legfőkép-pen Nick - igazán szívesen mondott volna köszöne-tet a titokzatos jótevőnek, aki hfreivel meghiúsítot-ta a házasságot. Különös dolog történt ugyanis a Mr. Morrishosszú sétáját követő napon. Az amerikai koradélután kopogtatott a Rosegarden ajtaján, s várta,hogy Leopold beengedje, szertartásosan meghajol-va előtte, mint minden alkalommal azóta, amiótamegkérte Mabel kezét. A komornyik eme szokásaannyira mulattatta őt, hogy szentül elhatározta,kíméletesen lebeszéli róla mielőtt egyszer megmo-solyogná, s ezzel nyilvánvalóan mélységesen meg-bántaná az öreget, aki ezzel a gesztussal csupánazt kívánta kifejezni, hogy nem a Rosegarden újurát tiszteli benne. Ezúttal azonban Leopold nem jelent meg, s azajtó zárva maradt. Odafent, az egyik emeleti szobaablakában mintha megmozdult volna a függöny -Mr. Morris úgy vélte, Emma Marsh leskelődhetmögötte. Mi történhetett? Újra kopogtatott, ezúttal erőteljesebben. Az előzőnapi verőfény mintha csak álom lett volna, máraodalett. Egykedvű szürke volt az ég, délelőtt mégeső is szitált, s a meg-megerősödő szél semmi jótnem ígért. Az amerikai végigtekintett az udvaron.A bokrok berzenkedve rázták leveleiket, a gazdasá-gi épület egy ablaktáblája nyikorogva billent ide-.oda, más azonban sehol sem mozdult. Mr. Morris-ban csendesen gyúlni kezdett a harag. Mi ez?Csöndes reccsenéssel kinyílt valahol egy ajtó. Aférfi körbepillantott, azután feltekintett a házra,mígnem felfedezte, hogy nem jó helyen keresgél. Azistálló ajtaja nyílt ki, s a résben az öreg lovász fejebukkant fel. Bólintva üdvözölte az amerikait, az-után félreérthetetlenüljelezte, hogy ne várakozzon,menjen el. Mr. Morris elindult felé. mire az öregijedten húzódott vissza, s behúzta maga mögött az ajtót. Az amerikai meg indult, hogy előszedjerejtekéből, és kirázza belőle a magyarázatot. Ámekkor lépések koppantak odabent. valaki a bejáratfelé közeledett. Mr. Morris visszafordult. Reteszcsattant, kulcs fordult, az ajtó kinyílt. RichardMarsh állt a küszöbön. Amúgy is fennhéjázó arcán megvető, elutasítókifejezés ült, ajka szinte undorodva biggyedt le.amint megszólalt. - Ön többé nem kívánatos személy a birtoko-mon... uram - mondta fennhéjázón. -Legyen szívestávozzon, és ne is jöjjön többet. Mabellel való el-jegyzését semmisnek tekintem. Megtiltottam neki.hogy önnel találkozzék. Kérem, távozzon. -Mindenmegnyilvánulásán látszott, hogy szerepel. Nohaminden, amit mondott, megfelelt a valóságnak, deszíve szerint sokkal durvábban adta volna elő.Annyira eluralkodott azonban rajta az úrhatnám-ság, hogy bár majd szétvetette a düh, mégis készvolt uralkodni magán. Egyelőre, legalábbis.sietett befejezni a beszélgetést, nehogy idő előttlehulljon róla az álca. Mr. Morrist annyira meglepték e szavak, hogyátmenetileg haragját is feledte. - És megtudhatnám, mi ennek a hirtelen pálfor-dulásnak az oka, "lordom"? -kérdezte cinikusan.Mr. Marsh nem tudta tovább türtőztetni magát,bármennyire igyekezett is. Szinte köpte a szavakat: - Mert maga egy nyomorult csaló! Egy átkozottszélhámos! Egy senki! -rikácsolta. - Át akart verni,hogy befészkelődjön a birtokomra. hogy megkapa-rintsa Mabel örökségét! Háá, de én rájöttem! Énrájöttem, hogy maga csak egy nyomorult szélhá-mos! - Hegyes mutatóujjával az amerikai mellka-sára bökött. -Örüljön, hogy nem küldöm magára arendőrséget, senkiházi! Pusztuljon innen, de gyor-san! - Szemei elkerekedtek a felindultságtól. ésnyilván meg is ütötte volna az amerikait, ha az nemlett volna annyival erőteljesebb testalkatú nála.Ami azt illeti, Mr. Morris is közel állt ahhoz. hogyleüsse a férfit. Keze ökölbe szorult, szeme össze-szűkült. Mr. Marsh észrevette hogy baj lesz. ésrémülten elhallgatott. De a meghunyászkodás nemtartott soká. - Hozzám ne merjen érni! - kiáltotta. - Senkiházi!Hozzám ne merjen érni, mert... - Pislogva rázta amutatóujját de semmi hatásos fenyegetés nemötlött az eszébe. Az amerikai felnevetett. Szeme sarkában megsű-rűsödtek a gúny szarkalábai, gyilkos dühe egyszempillantás alatt tovaszállt. Mindkét kezévelmegragadta a menekülni igyekvő férfi felöltőjét,mielőtt az becsaphatta volna az ajtót, s felvillantvafarkasmosolyát, a levegőbe emelte Mr. Marshot. - Hát, "lordom", eszerint nem kerülünk rokonikapcsolatba - mondta az ernyedten csüngő nagy-bácsinak. - Nem állítom, hogy sajnálom. Csupán'Mabelt szánom, de nagyon. Én megmenthettemvolna. így tán örökre a rokonai bábja marad. Mitcsináltak vele. bezárták valahová? Mindenesetre,lekötelezne, ha megmondaná neki: akármi is va-gyok, szerettem őt,, és boldoggá tettem volna. Na.Isten áldja "lordom"! - Azzal lábujjhegyre emelke-dett és a lámpás mellé akasztotta foglyát a felöltő-jénél fogva. Mr. Richard Marsh ott lógott tehetetlenül átko-zódva, magasan a lépcső felett, és gyilkos dühvelnézte, amint a szélesen mosolygó amerikai búcsútint a kapuból. Jóllehet, az egyértelmű volt. hogy valaki beszá-molt a Marsh házaspárnak Mr. Morris viselt dol-gairól - legalábbis némelyekről - ám hiába tanako-dott a két barát, nem tudtak rájönni, ki lehetett.Az amerikai nem sokat kertelt, elsőként egyene-sen Nicknek szegezte a kérdést: ő tette-e. Miutána fiú nemet mondott, többé nem foglalkozott ezzela gondolattal. Ha az Árnyék tagadja, akkor semmi 469 esetre sem lehetett ő. Noha a mestertolvaj gyakortaúgy hazudott, mint valami képzett politikus, Mr.Marsh jól tudta, hogy ő bátran hitelt adhat aszavának. Sorra vettek minden felmerülő lehetőséget, deminden ötletüknek volt valami hiányossága. Utóbbaztán el is vetették a kérdést, hiszen egyelőre nembírt jelentőséggel - bár Nick, az örök gyanakvóeltökélte, hogy mindenképpen kideríti a választ. Azembernek mindenkor többé-kevésbé pontosankell tudnia, kik szólnak bele az életébe. Gyakran apuszta létét köszönheti ennek, intette barátját. Afiú abban sem volt biztos, hogy jóakaró figyelmez-tette a Marshokat, s ezzel Mr. Morris is kénytelenvolt egyetérteni. Ha pedig nem jóakaró, hanemellenség akkor bizony jó lesz utánanézni, hiszenigen sok kárt okozhat. Az amerikaiban felvillant a kósza gondolat, hogyakár Lady Caledont is lehetne keresni az esemé-nyek mögött. Egészen rá vallana. No de képtelen-ség, Cecília nem akadhatott a nyomára! Vagy még- is? Akárhogy is, valaki nagyon jót tett vele, s ezt megkellett ünnepelni. Az egyéb következményekkel rá-érnek később is foglalkozni. Az Aranycsillagból ezúttal is Madame Finehleymadárkáihoz látogattak, ahol azután végképp elfe-lejtették a bosszantó kérdéseket. Reggel tértekcsak haza, akár azon a napon, amikor Nick felfe-dezte a nyomukba szegődő pepita zakós alakot.Ezúttal azonban, noha az eset óta mindkettennagyon körültekintően közlekedtek, nem találtaksenkit aki esetleg őket figyelhette volna.Mr. Morris hazatért bérelt szobájába - amely máraz ötödik volt londoni tartózkodása során - ésátaludta a délelőttöt. Délután ellenben már min-den figyelmét az üzleti ügyeknek szentelte, meg-kezdve a felkészülést arra az esetre, ha esetlegrosszra fordulna a helyzet. Azt kívánta elérni, hogyakkor se veszítse el mindenét, ha netán a titokzatosinformátor jóvoltából minden bizalmat megvonná-nak tőle. Keserűen kellett elismernie, hogy bizony igenkönnyen tönkreteheti őt, ha csaló hírét keltik - amimindössze annyiban volt igaz, hogy nem létezett aza hatalmas, fedezetet biztosító vagyon, amely bir-tokosának hitték. Maguk az "üzleti tranzakdókazonban - többé-kevésbé - tisztességesnek voltakmondhatók. És sikeresnek, legfőképpen.Ám hiába minden, ha valaki elterjeszti róla, hogya semmiből teremtett egzisztenciát itt, Londonban,alig több, mint fél esztendő alat, s Amerikábansemmiféle birtokai és vállalkozásai nincsenek.(Vagy netán vannak? Most először érezte fenyegetőszükségét annak, hogy fellelje eredeti önmagát.Bármennyire élvezte is a kihívást nyolc hónapnakelőtte, semmi kedve sem volt újra elölről kezdenimindent. Már nem érzett elég erőt hozzá. )Napok teltek el anélkül, hogy szóbeszéd kéltvolna Mr. Morrisról. A férfi igyekezett kihasználniaz időt, nem ült a babérjain, s ennek köszönhetőenhamarosan elérte, hogy biztos lehessen benne:nem lesz földönfutó, bármi történjék is. Nyugtalan-sága enyhült ugyan, de nem szünt meg. Egyrekevésbé érezte alkalmasnak magát arra, hogy fel-tápászkodjék, ha netán kirántanák alóla a talajt.Őr szem talán? -tette fel magának a kérdéstkeserűen. Aztán eljött a nap, amikor beigazolódott a gyanú:valaki módszeresen rombolja, Mr. Morris hitelét.Először csak kisebb szélrohamok jelezték a viharközeledtét, utóbb már egyre magasabbra csaptaka hullámok, míg végül az amerikainak be kellettlátnia, hogy legjobb, ha időlegesen visszavonul.Üzletfeleivel még el tudta volna rendezni a felme-rülő kérdéseket, hiszen mindegyik csak a pénzét,vállalkozása sikerét féltette, az pedig sehol semhibádzott. A társaságban kivívott helye is megszi-lárdult volna előbb-utóbb megint, mi több, a szó-beszéd csak még érdekesebbé tette volna amúgy istitokzatos személyét. 470 Csakhogy a felkavart kedélyek felkeltették a ren-dőrség figyelmét, és ami még rosszabb, újra szagotkaptak a nyomát kutató alvilági kopók is. Túl sokvolt ez már ahhoz, hogy szembeszállhasson vele.Még Nick sem tudott segíteni. Végtelenül elkeseredve bár, de ezúttal belátta,most már tényleg mennie kell. Megtett mindent, amit megtehetett annak érde-kében, hogy távollétében ne omoljon össze mindaz,amit az elmúlt fél évben felépített. Jókora pénz-összeget utaltatott át egy párizsi bankba, azutánelbúcsuzott Nicktől - aki megígérte, hogy távollété-ben kézben tartja az ügyeit, s mindenről értesítimajd hajóra szállt. hogy átszelje a La Manche-csatornát. Amint a taton állva Dover szikláinak távolodó,fehér sávját bámulta, már nem is érezte olyanrettenetesnek a helyzetét. Elvégre pénze van,egészsége csorbítatlan - kell-e ennél több, hogyszembenézzen az újabb-kihívásokkal?Arcán feltűnt a jellegzetes farkasmosoly. amintbelesuttogta a sós, tengeri szélbe:- Készülj. Franciahon! Jövök! Walter Warren a Hyde-parkot járta búsan. Alignéhány hónap telt el a legutóbbi fogadás óta. s aháza már megint a feje tetején állt. Felesége a fejébevette, hogy estélyt kell adniuk Fenton gróf tisztele-tére: és ezúttal minden ellenérv, minden zsörtölő-dés hiábavalónak bizonyult - már csak annál isinkább, mivel a gróf roppant fontos pénzű kap-csolat volt Warren számára, s így nem is volt olymeggyőződéssel. mint egyébkor.Éppen időben tért haza, alig félórával az elsővendégek érkezése előtt. Alig maradt ideje rendbetenni magát. Számára ez a fogadás épp olyannak ígérkezettmint a többi, noha azt észrevette, hogy a házszokatlanul díszes és ragyogó, a nők sokkalta job-ban ki vannak csinosítva, mint más alkalmakkor.és ami a legfontosabb, jóval mélyebbre kellett nyúl-nia az erszényébe, mint az előző estély rendezése során. Szokatlanul pontosan érkezett mindenki, senkinem akarta elmulasztania a nagy eseményt, agrófék érkezését. A vendégek izgatott csoportokbatömörültek, úgy tárgyalták az eseményeket; a te-rem felett a várakozás feszültsége érződött. A zene-kar csöndesen játszott a kis pódiumon, de senki-nek nem jutott eszébe a táncparkettre lépni. Nagy-jából egy óra telhetett el így, amikor: - Gróf Luke Fenton, és hitvese, Fenton grófné! -Jelentette fennhangon a libériás ajtónálló. Hangjabántón csendült a hirtelen beállt csendben. Aztánfelzúgott a tiszteletteljes "Óh!".Fenton gróf tán vonzóbban és elegánsabban állta bejáratban, mint valaha, arcán az elmaradhatat-lan, magabiztos mosoly, ennek ellenére - vélhetőenéletében először - ezúttal nem ő volt a fő attrakcióhanem a mellette álló nő. A teremben mindentekintet őt mustrálta. Királynőijelenség volt, ezt mindenkinek el kellettismernie. Sudár. éjfekete hajú teremtés, a harmin-cas évei végén talán. Felszegett állal, büszke mo-sollyal tekintett körül, enyhén ferde vágású zöldszeme rejtelmesen ragyogott. .Zöld atlaszselyem ruhája rafináltan emelte kialakját. a csillámló hímzések szinte sziporkáztak afényben a merész dekoltázs körül. Keble felett vér-vörös rubinmedál csillogott. Hódító, érett szépség, büszke, magabiztos asz- szony. Scarlett O'Hara, Ballyhara egykori úrnője. Fen-ton grófné. A Warren család sietett elébük, hogy üdvözöljékőket és kifejezzék jókívánságaikat házasságköté-sük alkalmából. Azután invitálták őket, ismerked-nének meg a lelkesen várakozó vendégekkel. Azestély végre elkezdődött. Scarlett hetekkel ezelőtt érkezett Londonba, ahola pályaudvaron maga Luke Fenton várta, szemé-lyesen. Szemmel láthatóan mélységesen elégedettvolt, de nem követte el az "Ugye, én megmondtam"típusú hibát. Előzékenyen és kedvesen viselkedett.megkönnyítve ezzel az asszony helyzetét.Mint elmondta, Scarlett levele után azonnal hoz-záfogott az előkészületekhez, így a házasságkötés-nek nincs semmi akadálya. A találkozást követőmásodik héten már lezajlott az esküvő, melyrőlLondon még hónapokkal később is beszélt. (Nohaa gróf szerint nem sikerült úgy, mint ahogyancsaknem egy évvel korábban tervezte. )A menyegző így "csak" a Westminster Apátságárnyékában, a nem túlságosan hatalmas Szent. Mar-git templomban zajlott. az angol gótika teréneklenyűgöző ünnepélyességétől övezve. Az új Parla- 474 ment - Viktória királynő 1852-ben nyitotta meg azelső ülésszakot az 1832-ben leégett helyett épültfalak között - a Westminster Abbey, a WestminsterBrid e szoborcsoportja. élükön Boadicea királynő-vel, s Cromwell szobra álltak a nagy eseményreösszegyűlt tömeg körül, s ünnepélyes méltóságuk-kal fokozták az amúgy is emelkedett hangulatot.Keresve sem lehetett volna alkalmasabb környe-zetet találni egy Si családból származó angol ne-mes esküvőjéhez ezeknél az épületeknél, melyekmagát a Történelmet jelentették. A Parlament he-lyén a westminsteri királyi palota állt, mely HitvallóEdwardtól Vili. Henrikig, azaz több, mint ötszázévig az angol királyok lakhelyéül szolgált. A West-minster Abbey elődje máig a Vil.században is itt állt,maga az apátság pedig már mintegy nyolcszázesztendeje az angol királyok koronázott temploma volt. Büszke. ősi környezet egy büszke, ősi vér tovább-élését szolgáló szertartáshoz.Scarlett a menyegzőt megelőző és azt követőhetekben mintha álomban élt volna. Elbódította apompa, amely körülvette, a végtelennek rémlő le-hetőségek, amelyek megnyíltak előtte. Szörnyennevetségesnek tűnt a számára, hogy Ballyharaúrnőjeként, vagy a dublini bálok csillagaként gaz-dagnak előkelőnek érezte magát. Minden, amitmindaddig elért, semmi kis apróságnak tűnt a grófvagyonához és lehetőségeihez képest, amelyekbenmost osztozott. És mindehhez szinte semmit sem kellett tennie,csupán igent kellett mondania egy kérdésre. No, éspersze fiút kellene szülnie a nemesi Fenton-vérből!Erre azonban hiába vár a gróf úr. S hogy mi leszakkor? Nos, messzi még az az idő. amikor a férfierre rádöbben, s akkor sem tehet sokat. Scarlettnem ismerte ugyan az angol jogot, de amerikaiügyvédjénél utánaérdeklődött a kérdésnek, s tőlemegtudta, hogy korántsem lesz egyszerű dolgaFentonnak, ha netán válni akar. 475 Henry Hamilton ugyan magyarázott valami pri-vát-törvényekről, amiket vagyonos és befolyásosemberek kivívhatnak maguknak, de Scarlett szá-mára ez annyira hihetetlenül hangzott. hogy nemis igen foglalkozott vele. Neki csak az volt a fontos,hogy a gróf úr nem válhat el tőle csak úgy. nagyhirtelen. mondván. hogy a felesége nem alkalmasa gyerekszülésre. Hamilton felsorolta azokat a dolgokat. amik kap-csán kimondhatják a válást - házasságtörés. ke-gyetlenkedés. fajtalankodás, hűtlen elhagyás utánikét éves különélés - de az asszony egyikről semtartotta valószínűnek, hogy megvádolhatják vele.Mint megtudta. efféle törvény csak 1857 óta léte-zett, azelőtt egyházi eljárás mondta ki az "asztaltólés ágytól való elválasztást". És különben is. mégmaga a lehetőség is messze van. Ráér majd akkorszembenézni vele, ha netán bekövetkezik.Addig is, élvezni akarta az életet. amit a grófbiztosított neki. Jóllehet, a londoni társaság fel volt háborodvaazon, hogy Fenton nem közülük valót választott.óvakodtak ezt szemtől szemben tudomására hozni.Scarlettet mindenütt nyájasan. kedvesen köszön-tötték, még azok is. akik pedig a legszívesebben tízkörömmel estek volna az arcának. amiért elhalász-ta előlük - vagy lányuk elől - a grófot.Az élete .egyetlen nagy ünneppé változott. foga-dásról fogadásra, estélyről estélyre hordozta a fér-je. mindennel elhalmozta, csak hogy bebizonyítsaaz asszonynak, helyesen döntött. Mindennap újruhát kapott, új ékszerekkel, s új emberek köszön-tötték, új helyeken. Fenton betartotta ígéretét: bevezette a londonitársaság felső rétegeibe, s egycsapásra ünnepeltcsillaggá emelte pusztán azzal, hogy feleségéül vá-lasztotta. Scarlettnek ismét eszébe jutott az a temérdekpénz és fáradság, amit Charlotte Montague közre-működésével dublini feltűnésébe ölt. Hiábavaló lettvolna? Hamar rádöbbent azonban, hogy messzenem volt hiábavaló, és ostoba, felfuvalkodott'békalenne, ha ezt nem ismerné el. A nagyszájú, neveletlen fiatalasszonyból Char-lott faragott kemény munkával csaknem úrinőt. sha ő nincs, Fenton most aligha merné őt előkelőismerősei közé vinni. Sajnos, műveltsége hiányos-ságait nemigen sikerült még pótolnia, de ami késik,nem múlik, és különben is, elég jól elboldogult így is. Egészen rutinosan tudott már mosolyogva úgytenni, mintha nem érdekelné a kérdés, vagy egy-szerűen csak más vonná el a figyelmét, amikorolyasmiről folyt a szó, amiről neki semmiféle isme-rete nem volt. A legtöbb helyen sikert aratott - no, persze,elsősorban a férfiak körében. Dicsérték szépségét,őszinteségét, eredeti stílusát és a birtokos gazda-ságban való jártasságát, amit udvariasan úripassziónak, afféle hobbynak tekintettek, s mintilyet, igen nagy tiszteletben tartottak.Nem kellett sok idő hozzá, és Scarlett tökéletesenkiegyensúlyozott, bátor és büszke önmaga lettmegint, nem kísértették lépten nyomon a múltárnyai. Élvezte új életét, az életet, amire titkonmindig is vágyott, amit mindennél többre tartott.Ám hiába volt e boldogság. s hiába viselkedettvele - egyelőre - lefegyverzően kedvesen a férje. egydolgon semmi sem tudott változtatni. Valahány-szor Fenton meglátogatta őt hálószobájában, Scar-lett lehunyta szemét, míg ölelte őt, s képzeletébenRhettel szeretkezett; az ő hangját hallotta, az őarcát látta, s nemegyszer kishíján az ő nevét kiál-totta, amikor férje - aki legalább olyan jó szeretővolt, mint az elvesztett kalandor-gyönyörhöz jut-tatta őt. Eleinte megrémült, és küzdeni próbált a "kísér-tet" ellen, de olyan félelem és undor fogta el olyan-kor, hogy inkább megadta magát, és elfogadta ajelenést. Fenton mit sem vett észre mindebből,hiszen az a fajta férfi volt, aki művészien ért a női 476 testhez, hiúsági kérdés számára partnere öröme,de a lelke már a legkevésbé sem érdekli.Scarlett, amennyire csak lehetett, igyekezettkorlátozni ezeket az alkalmakat, hiszen Fentonelőbb-utóbb nyilvánvalóan számonkéri majd azutódot - s minél kevesebb lehetőséget ad, annálkönnyebb lesz megmagyarázni a sikertelenséget.Egy ideig, legalábbis. De, hogy azután mi lesz?Kedvetlen, magányos pillanataiban bizony hiábabiztatta magát, el-eluralkodott rajta a bizonytalan-ság és az aggodalom. De szerencsére soha nemjutott ideje sokáig elborongani, az új élet sodrólendülete minduntalan magával ragadta. "Majd, haeljön az ideje, szembenézek vele" - bukkant felismét a régi jelszó. Az esküvő után elutaztak a fővárosból, és végig-látogatták a gróf birtokait Anglia és Skócia terüle-tén. Mindenütt ünneplő emberek fogadták őket,no, nem mintha annyira szerették volna Fentont,de a köszöntés kijárt az új Úrnőnek.Scarlett, ha sejtette is, hogy csupán formaságrólvan szó, gyanúját mélyen elrejtve örült az ünnep-lésnek, és kacagva integetett a hintóból. a grófbármelyik kastélyába tartottak is éppen.Ezek a kastélyok lenyűgözték őt, szinte gyermekiörömmel járt-kelt falaik között, s nosztalgiával gon-dolt arra a pillanatra, amikor először lépve Írországföldjére, élete első várkastélyát megpillantotta.Eszébe sem jutott akkor, hogy akár egyben islakhatwalaha, most pedig azt sem tudta, mennyiis áll a rendelkezésére. Öt, hat? Netán sokkal több?Meg akarta kérdezni a férjétől, de aztán megfeled-kezett róla. Hiszen, végül is, olyan mindegy.Ám a kastélylátogatások kapcsán eszébe jutottegy másik, távoli hely: Fenton írországi birtoka. Avárkastély, amelynek kertjében annakidején - ó,édes Istenem, milyen régen is volt, akárha egymásik életben - Molly Donahue vezette körbe büsz-kén és félénken. Az ám, a Donahue házaspár, és az adamstowniO'Harák! Vajon mi lehet velük? Bár lelkében sem-miféle közösséget nem érzett már velük, mi több, aszemében éppen úgy a gyilkos néphez tartoztak,mint a ballyharai parasztok, mégiscsak nekik kö-szönhette az életét, ezt nem vitathatta.Sokáig nem tartotta ezt örömteli adománynak,azt gondolta, sokkal jobb lett volna, ha ha haggyákodaveszni őt is, így különösebb hálát sem érzettirántuk. Most azonban, amikor eszébe jutottak,hirtelen elszégyellte magát. Gondoskodásuk következtében - amit az adams-towni O'Haráknál pusztán a vér szava diktáltMollyéknál azonban nyilván valamiféle nyereségvágy - felépült, és újrakezdhette porrá omlott életétegy gróf feleségeként, míg az írek tovább küszköd-nek a földdel s az angolokkal; ő pedig még csakfeléjük sem néz. Noha a Donahue házaspárral ésPegeennel igazán semmi kedve sem volt találkoznimégis elhatározta, hogy visszatér Írországba, hamásért nem, hát az O'Hara fiúk kedvéért.Fenton nem nagyon'lelkesedett az ötletért, devégül beleegyezett, hogy felesége meglátogassaAdamstownt, ha befejeződtek a protokoláris láto-gatások. Hogy ő maga elkíséri-e, arra egyelőre nemtudott válaszolni. Meg kell vallani, Scarlett nem lettvolna nagyon elkeseredve. ha egyedül mehet.Tudta jól, hogy erre minden esélye megvan, hi-szen a grófnak előbb-utóbb szüksége lesz némimagányra, hogy felüdülést leljen a feleségével töl-tött hosszú hetek után. De Scarlett ezt sem bánta.Nem számított Fentontól feltétlen hűségre. Jóltudta, hogy teljesen felesleges elvárás lenne. Igaz-ság szerint szinte semmire nem számított tőle avagyonán és pozícióján kívül. Már azt is váratlanadománynak tekintette, hogy a férfi Ilyen kedvesés előzékeny vele. Bizonyos volt benne, hogy sokáigerre sem számíthat. Fenton most nyilván bizonyítani igyekszik előtte,hogy milyen nagyszerű dolog Fenton grófnénaklenni - és mi tagadás, egyelőre valóban az is volt.Hihetetlenül, elképzelhetetlenül nagyszerű. LukeFenton a hatalom és vagyon olyan magasságaiba 479 emelte Scarlettet egyik pillanatról a másikra,amelyre az asszony legmerészebb álmaiban semgondolhatott soha. Különösen nagy volt az átmenet Atlanta, s legfő-képpen Tara után. Szomorú, álmatag porfészek-nek tűntek onnan a csillogó magasból, emberiéletre teljességgel alkalmatlannak. Scarlett perszetudta. hogy elvakítja a pompa, és csak a hidegensziporkázó gyémántok fényében látja olyan kietle-nül szürkének a szívének egykor kedves helyeket,de ez mit sem változtatott a valóságon.Oly messziről indult, s oly nagy utat járt be.Ideje, hogy révbe érjen. S ha a szeretet révjételzárták előle, hát legalább a vagyon és a társadal-mi rang öröme szolgálja őt! Korán, jaj, nagyonkorán kellett megtapasztalnia az élet keménységéts felvennie a harcot a fennmaradásért. Sok erősférfit is megtört volna mindaz a nehézség, amivel ősikerrel szembenézett. Hányszor, de hányszor gondolta úgy, hogy nincstovább. minden utat elzárt előtte a Sors. De nemhátrált meg soha, s végtelen akarata mindig meg-segítette őt a bajban. S most itt állt, annyi küzdelem, keserűség éskönny után, feneketlen mélységekből a csúcsokfelé törve, s azután visszabukva. újra és újra fel-küzdve magát a fénybe, London előkelői között,Britannia egyik legvagyonosabb, legismertebb férfi-grófja karján, grófnéként fogadva az emberek hódo- latát. - ó, Fenton grófné, annyira, de annyira örülök,hogy megtisztelt minket a látogatásával! - mondtaMrs. Warren. szélesen mosolyogva. -Engedje meg,kérem, hogy bemutassam önnek kedves vendége-inket! Fenton grófot majd pártfogásába veszi aférjem, azt hiszem, jobban boldogulunk majd ma-gunkban - nevetett cinkosan. Scarlett kényszeredetten visszamosolygott, ésbiztosította az asszonyt, hogy örömmel ismerkedikmeg a vendégekkel. Soha nem gondolta volna, hogyegyszer még halálosan unni fogja az estélyeket ésfogadásokat, de a hihetetlen mégis bekövetkezett.Persze. valójában nem is az estélyekkel volt a baj.hiszen ha csak táncolnia kellett volna, azt örömmeltette volna akár minden áldott este, de az örökösbemutatásokat, protokoláris beszélgetéseket márki nem állhatta. Arcizmai fájtak az állandó bugyutamosolygástól, és halálosan gyűlölte százezerszerelmondani, mit is jelent az, hogy ő Ballyhara úrnő-je. (Fenton tanácsára ebben maradtak, mert, aminta férfi kissé gúnyosan megjegyezte. ez még mindigjobban hangzik a londoni körökben. mint az. hogy"claytoni kisfarmer". ) Noha Scarlett már egyáltalán nem tartotta magátaz "O'Hara úrnőnek", nem ellenkezett, mert semmimódon nem akarta siettetni az összetűzéseket fér-jével. Előbb-utóbb eljönnek azok maguktól is. jóltudta, felesleges sürgetni őket. így hát igyekezettkiismerni őt, és a kedvében járni mindaddig, amígszámára ez nem jelent komolyabb megalázkodást.Mert bármennyire is örömét lelte a grófnéi élet-ben, eltökélte, hogy büszkeségét nem hagyja porigrombolni. Sokat fel kell adnia belőle, ez igaz, de alegerősebb bástyákat megtartja mindenáron, mégha Fenton eltaszítja is ezért. Ő, Scarlett O'Hara.senki emberfia előtt nem fog porban csúszni. le-gyen az akár maga a kínai császár!Egyelőre azonban szerencsére szó sem volt ilyes-miről. Fenton nem követelt semmi olyasmit, amitfeleségének nehezére esett volna teljesíteni, jólle-het, kívánalmait szigorúan és ellentmondást nemtűrően hozta Scarlett tudomására -ámde elfogad-ható udvariassággal. Ezek az óhajok - avagy utasítások - többnyire atársadalmi élet szabályaira vonatkoztak, s a Fen-ton név becsületének védelmét voltak hivatva szol-gálni. Scarlett tulajdonképpen nem is bánta, haférje keményen felhívta a figyelmét arra, mit tehet,mit nem, és mi az, amit egyenesen meg kell tennie,mint Fenton grófné. 481 Ennek értelmében mosolygott hát sajgó arciz-mokkal az összes bemutatott vendégre, és biztosí-totta őket arról. mennyire örül a találkozásnak.Az egész díszes társaságban mindössze kettenvoltak. akikkel szívesen beszélgetett volna, s akésőbbiek folyamán ezért úgy intézte. hogy legin-kább velük találkozzon. Erre persze csak meglehe-tősen korlátozott lehetőségei maradtak, hiszenegyetlen estélyen sem lehetett a maga ura.Egyik kiszemeltje Júlia volt. a Warren családlegifjabb lánykája, a másik pedig egy Gladys Spils-bury nevű vöröshajú. szabálytalan szépségű asz-szony. Juliában megérezte a vad, zabolátlan, láza-dó lelket, amilyen maga is volt még nem is olyanrég, nem tudta viszont megmondani. mi vonzottaGladysben. Talán az a titokzatosság, amit az ide-gen szépségű arc sugallt? Vagy tán megérzett vala-mit, aminek nem lelte magyarázatát?Juliával lényegesen könnyebb volt szót váltania,elvégre a meghívó családhoz tartozott. A lány, akitnem bénított a tény, hogy egy grófnéval beszélget.hamar a bizalmába fogadta Scarlettet, akiről öröm-mel állapította meg. hogy egyáltalán nem olyanmerev és szertartásosan unalmas, mint amilyen-nek elképzelte. Néhány puhatolózó mondat utánönfeledt beszélgetésbe merültek. melynek során -jóllehet, gyakran kellett megszakítaniuk - gyorsanbarátság ébredt köztük. Scarlett egy alkalmas pillanatban az estély végefelé, miután sikerült végre megszabadulnia egykövér, izzadó bankártól, aki valami válságról kesergett neki, kisurrant a balkonra. ahol egy oszlopárnyékában végre nyugodtan beszélgethetett Juli- ával. A lány sok mindenről mesélt neki, hamarosanazonban eljutott jelenlegi legnagyobb gondjához:Nick Mayhez. Elmondta, hogy nagyon szereti a fiútés szemmel láthatóan az is őt, ám házasságrólhallani sem akar. Juliát ez önmagában még nemigen izgatta volna,jól érezte ő magát Nickkel anélkül is. de a családja 482 egyre gyakrabban utalt holmi eljegyzésre és a fiúcsaládjával való kapcsolatfelvételre. Nick ez elől -eléggé érthető módon - mereven elzárkózott, WalterWarren ellenben a kapcsolat megszakításával fe-nyegetőzött. Azután pedig, hogy William Morris körül felütöt-te fejét a gyanakvó szóbeszéd, egyenesen eltiltottagyermekét az állítólagos unokaöcstől. Ennek elle-nére természetesen továbbra is találkoztak, mégpedig Júlia anyja engedelmével és segítségével, ősemmi rosszat nem tudott elhinni a két férfiról -meg aztán, számára a romantikus szerelem, ami-ben neki soha nem lehetett része, még mindig avilág egyik legszentebb tüneménye volt. .Scarlett türelmesen meghallgatta a fiatal lányt,ám nemigen tudott neki mit mondani. Szíve szerintazt tanácsolta volna Júliának, hogy hagyja el csa-ládját, és álljon a fiú mellé, de ezt, mint Fentongrófné, nem tehette. Ráadásul nem is volt rólameggyőződve, hogy ez a Nicholas olyan nagyonállhatatos személyiség lenne, jóllehet, nem ismer-te. Ki tudja, meddig tartana ki a lány mellett, mégha az odahagyná is érte a családját.Kedves, ámde semmitmondó szavakkal vigasz-talta újdonsült barátnőjét. aki boldog volt. hogyvégre valakinek panaszkodhatott, és szavát vette,hogy senkinek nem beszél erről a vallomásról. - És ki ez a... Mr. Morris? - kérdezte utóbbScarlett; mert érdeklődését felkeltette az éppencsak megemlített férfi. - Ó, hát állítólag ő Nick nagybátyja - vont vállatJúlia. - Amerikai, valami üzletember. Nemrégibenbukkant fel London társadalmi életében. Azelőttsenki sem látta. Elég titokzatos alak - nevetett fel. - Nagyon hasonlít a gróf úrra! - Milyen gróf úrra? - kapta fel a fejét az asszony. - Hát Fenton gróf úrra! Néhány hónapja ittjártakmind a ketten. Úgy festettek, mintha rokonok len-nének. Nick is hasonlít rájuk egy kicsit. Volt ís nagyfeltűnés! - kuncogott a lány. - Azt hiszem - tettehozzá bizalmasan közelebb hajolva - a gróf úr 483 nemigen kedveli Mr. Morrist. Azt beszélik. valamitánc kapcsán különböztek össze. Szerintem a fér-fiak nem teljesen normálisak! Jaj. bocsánat, nemúgy gondoltam! - kapta a szája elé a kezét, amikorrájött, hogy Scarlett férjéről is beszél. - Bocsánat, én... - Ugyan. hagyd el - legyintett az asszony. Akkorsem akadt volna fenn Julia megjegyzésén, ha tör-ténetesen nem foglalkoztatja valami sokkalta fon-tosabb dolog. Tudta ugyan, hogy teljes képtelenség, amit érez,és csírájában kellene elfojtania az ostoba reményt,de nem tudott úrrá lenni érzelmein. .Egy amerikai férfi, aki nemrégiben bukkant felLondonban. és hasonlít Luke-ra! Ó, persze, milliómás lehet. mi több, bizonyos, hogy más, de mégis...Mégis, hátha Rhettl! Hátha mégsem halott, csak...Csak? Ha nem halott. akkor miért nem kerestemeg őt, miért Londonba jött. nem pedig Adams-townba. Atlantába. vagy Tarára? Valahol bizonnyalrátalált volna. ha a nyomába eredtNem, ez nem lehet Rhett. Hát persze. hogy nemlehet. De akkor is, olyan jó volt eljátszani a gondo-lattal, hogy Rhett esetleg mégis él. Bánatos mo-sollyal kérdezte meg: - És ez a Mr. Morris most hová lett? Miért nincsitt? Vagy a férjem miatt nem hívtátok meg? - Ó. nem - rázta a fejét komoran a lány. - El kellettutaznia, mert valakik rosszat akarnak neki. Nemtudok erről túl sokat. Azt híresztelték róla, hogycsaló vagy valami ilyesmi. - Hát nem akarlak elkeseríteni. de ha erre avádra nem felelt meg, hanem elutazott, valóbannem lehet minden rendben vele. - Nem tudom - mondta bizonytalanul a lány. -Nick azt mondta, hogy az életére is törtek, azértment el. Ő vette át az üzleti ügyeit, és úgy tudom,egyelőre minden rendben megy. Az apám is aztmondta, hogy a londoni üzleteiben nem találtakkomolyabb kivetnivalót. 484 - Akkor talán visszajön - suttogta Scarlett. Júliameglepve kapta fel a fejét. annyi várakozás csen-dült az asszony hangjában. - Talán csak nem ismerős...? - puhatolózott óva- tosan. - Ó, nem - nevetett kissé erőltetetten Scarlett. -Csak kíváncsi lettem rá, ennyi az egész. Érdekesfigura lehet, gondolom. - Igen én is úgy vélem - bólintott Júlia. - Nicknagyon kedveli, magam keveset találkoztam vele. -Szünetet tartott. az utca fénytócsáit bámulta: Azúton túl a Hyde-park fái susogtak, az ágaikattáncoltató szél esőszagot és hűvöset hozott. A lánymegborzongott, és fázósan dörzsölte meg csupaszkarját. - Attól tartok sajnos - mondta végtelenülszomorúan - hogy tényleg nincs minden rendbenNick és Mr. Morris körül. Túl titokzatosak. túlmegfoghatatlanok. Olyan utakon járnak. amikre alegkisebb bepillantást sem engedik. Nick is csakfelbukkan, azután eltűnik, és én sosem tudom,merre jár, mit csinál, amikor nincs velem. Néhamár szinte félek tőle. Scarlett elmosolyodott. Szívében édes-bús emlé-kek ébredtek, azokra gondolt, amikor válaszolt. - Látod, ezt tökéletesen megértem - mondtacsöndesen. - De attól még mert titokzatos utakonjár. amik talán girbe urbák is olykor, egy férfilehet a világ legcsodálatosabb embere. Csak attólfügg, mennyire szereted, és ő mennyire szeret té-ged. Csak egyre kell figyelned nagyon, Júlia. Sohane hagyd, hogy a kínálkozó boldogság elszálljon.mert soha nem fogod meglelni újra. Tanuld megismerni az érzéseidet, nehogy elszalaszd az igazit!A Warren-lánynak nem maradt ideje válaszolni,mert egy árnyalak bukkant fel mellettük a homály-ban s magához ragadta a szót. - Ó, hát itt bujkálsz, kedvesem! - tárta szét'karjátFenton gróf, amint megpillantotta feleségét a bal-kon korlátjának támaszkodva. - Júlia kisasszony.ugye megbocsát - mosolygott az asszony mellettálló lányra. - Scarlett, kedves, gyere velem, kérlek. 485 Mr. Calveley kíván veled beszélni. Ne várakoztas-suk. mert hamarosan menni szeretne. Beszélj vele,azután mi is elbúcsúzunk. Fenton grófné szó nélkül bólintott, és elindult abalkonajtó felé. Amikor férje néhány szót váltottvalakivel, aki mellett elhaladtak, az asszony visz-szafordult, és tekintetével Juliát kereste. Amintösszeakadt a pillantásuk, elmosolyodott, és cinko-san kacsintott egyet. Hosszú ideje most először érezte úgy. hogy nincsegyedül a világban. Az elegáns, kényelmes hintó, bakján a már isme-rős, kissé lóarcú kocsissal, előtte és mögötte két-két vöröskabátos katonával az Adamstown felévezető szekérúton haladt. Párnás ülésein üldögélveScarlett O'Hara Fenton a szépséges ír tájat nézte,és emlékeivel küszködött. Cica. Drága, kicsi Cica nicám. Miért is kellettmagára hagynod szegény édesanyádat!? Mennyivelkönnyebb, szebb lenne most minden, ha mellet-tem lehetnél! Jóllehet, soha nem feledkezett meg a kislányról.angliai hónapjai alatt a renát esemény elhomá-lyosította bánatát és keserűemlékeit. Fenton sohanem hozta fel a kérdést. ő maga pedig nem beszéltróla. kerülték a témát mindketten.Scarlett azért. mert nem akarta, hogy a férfi a rájellemző - és egyre inkább visszatérő - cinizmussalvájkáljon a fájdalmában, a gróf pedig nyilván azért.mert kényelmesebb volt számára. hogy Cicávalimmár nem kell foglalkoznia. Egyetlen egyszer ke-rült szóba csupán a kislány, amikor Fenton felkér-te feleségét, hogy ha már így alakult. hogy nem kellelszámolni a gyerekkel, hallgasson mélyen voltférjeiről és utódairól. Mindenkinek így lesz a leg- jobb. Az asszony amúgy sem kívánta megosztani afájdalmát senkivel. nem esett hát nehezére elfogad- 486 ni a férfi óhaját. Cica emlékét eltemette mélyen aszívében, nem beszélt róla soha senkinek, mintahogy természetesen Rhettről sem. Mindketten sa-ját. belső világának lakói lettek, társai a süketcsöndben, amely körülvette, ha éppen semmifélerendezvényen nem vett részt. Márpedig a tél beköszöntével egyre szaporodtakaz ilyen napok, mivel Fenton meglehetősen hamarbeleunt a házasságba. A londoni diadalmenet után elutazott feleségévelskóciai birtokára, hogy kettesben is legyenek végreegy kicsit: Néhány napot valóban együtt töltöttek,Scarlett még jól is érezte magát, hiszen a régi,írországi napokhoz hasonlóan rengeteget lovagoltak és beszélgettek, ám a grófnak hamarosan fon-tos üzleti ügyben" el kellett utaznia, és azt javasol-ta, az asszony maradjon a birtokon. mert "csakhalálra unná magát". Scarlett. mit tehetett mást, maradt és várt. Ele-inte még el tudta foglalni magát - bár a kíméletlenskót tél igazán nem sok szórakozást nyújtott -később azonban egyre jobban unatkozott. Sohanem volt az a típusú nő, aki naphosszat elüldögéla kandalló előtt, és hímezget. netán olvasgat. Sokatlovagolt. bebarangolta a környéket. ismerkedett abirtok lakóival - csontig fagyva tért meg majdminden alkalommal - de minél több időt töltöttilyesmivel; annál inkább vágyott valami hasznostevékenység után. "Ballyhara az élete végéig a magáé maradhat,hiszen úgy látszik, szórakoztatja" - mondta LukeFenton még írországban, amikor házassági alkujátfelajánlotta. "Ami azt illeti, Adamstownnal is elját-szogathat, amikor kedve támad besározni a cipő- jét. Scarlett most elgondolkodott e szavakon. Bally-harához semmi köze immár. akkor lenne a legbol-dogabb, ha a nevét se hallaná többé. De Adams- town... Beindíthatná a kastély életét, hogy ne álljon ottéveken keresztül némán, üresen. Igaz, jobb szere- 487 tett volna olyan helyen "udvartartást" berendezni,ahol nem keseríti annyi emlék, de nem kívántFentontól mást kérni, mint amit a férfi felajánlott.Meg aztán. a szomorú emlékek ellenére valamivisszavonzotta Írországba. Meg akarta mutatni,hogy az O'Hara úrnőt nem lehet csak úgy elűzni aföldjéről! Hiába égették fel otthonát, hiába döntöt-ték romba a faluját, hiába öltek meg mindenkit,akit szeretett - ő igenis képes visszatérni, emeltfővel. büszkén, erősebben, mint valaha!Olyannyira felvillanyozta a gondolat, hogy azon-nal tollat ragadott, és megírta Luke-nak a kívánsá-gát. Végtelen hosszúnak tetszett az idő, mire meg-érkezett a válasz. Fenton azt írta, hogy elvben nincs ellene kifogá-sa, de Scarlett várja meg legalább a tél végét, addigő az utazással és a kastély megnyitásával kapcso-latban mindent elintéz. Karácsonyra amúgy is fel-hozza az asszonyt Londonba, akkor majd mindentmegbeszélnek. Scarlett attól tartott, hogy férje ezzel egyelőreelintézettnek tekinti a dolgot, és újabb hetekreottfelejti őt a zord Skóciában. Jóllehet, kezdetbenkedvére volt a magány, azért is maradt a birtokon,s nem utazott férje után Londonba, most mégiseltökélte. hogy nem vár karácsonyig.Sürgönyzött a londoni házba, hogy férjét ne érjeváratlanul az érkezése -hiszen esze ágában semvolt meglepni őt. netán jelenetet rendezni holmifővárosi nőcske miatt. pusztán elunta a kietlen,zord skót telet - és választ sem várva útnak indult.Várakozásával ellentétben Fenton nem dühön-gött önfejűsége miatt, mi több, még kedvesen isgogadta őt, és szemmel láthatóan értékelte, hogyfelesége időben értesítette érkezéséről. London té-len ugyan kellemesnek semmiképpen sem voltmondható, de legalább nem kellett unatkoznia. s askóciai birtok egyhangúsága után Scarlett öröm-mel vetette bele magát a társasági életbe.Így múlt el a Karácsony és az Újév - Scarlett sohaolyan csodálatos bálon nem vett még részt, mintaz, amelyen London nagyjai búcsúztatták az Óévet.Egyetlen bánata csupán az volt. hogy férje összesrokona ott nyüzsgött - csupa nő, a hetven eszten-dős Sir Percy és a két évvel fiatalabb Edward bácsikivételével. Az asszony ki nem állhatta őket, csak a süket,rövidlátó, ám szálegyenes tartású Edward bácsiállt közel a szívéhez, aki megérezhette vonzalmát.mert maga is nagyon kedvelte őt.Azon ritka alkalmakkor, amikor végre kettesbenmaradhattak valahol egy üveg nemes óbor mellett,Edward bácsi mindig elkápráztatta Scarlettet atörténeteivel, melyek olyan különösen hangzottakaz asszony számára, hogy azt gondolta, az öregcsak úgy kitalálta őket. Meg is kérdezte efelől a férjét, ám Fenton állítot-ta, hogy legjobb tudomása szerint minden úgytörtént, ahogyan Edwárd bácsi meséli. - Az öreg nagyon kényes az ilyesmire - mondta,halvány mosollyal arcán. - Az járja róla a család-ban, hogy soha egyetlen hazug szó nem hagyta ela száját. A magam részéről ezt persze kétlem, de atörténetei azért valóban igazak.Scarlett eztán mégnagyobb érdeklődéssel hall-gatta Edward bácsit, aki roppant hálás volt nekiezért. hiszen a többi rokon már menekült előle,annyit hallották történeteit: Hogyan ütötte el há-rom esztendős korában egy "futókerék", az ördögivelocipéd őse; hogyan halt hősi halált az apjaWaterloo-nál, Wellington oldalán: milyen volt, ami-kor az első gőzgéppel is felszerelt vitorlás, a Savan-nah befutott Amerikából Liverpoolba; miként vettrészt tizenhat esztendősen a Navarino melletti ten-geri csatában, miután elhagyta a családját... Sevége. se hossza nem volt e meséknek, és Scarlettigazán nem értette, miért tartják unalmasnak őketa családtagok. Az egyetlen kellemetlenség csak ahangerő volt. amellyel a bácsi előadta élményeit.Az öregnek valóban igen eseménydús élete lehe-tett, főként azután, hogy összeveszett az apjával,és "világgá ment". Egy nyilvánosan elcsattant po- 488 489 fon volt az ok. amiért az ifjú Edward a nyakábavette a világot. és húsz esztendeig haza sem tért. - Egy délután, nem sokkal tizenötödik szüle-tésnapom után - harsogta az öreg Scarlett fülébe. megtértem a kilovaglásból. és fütyörészve belép-tem a nappaliba. Mindjárt láttam hogy valami kü-lönös dolog történik, mert nagyon mereven állt ottaz apám, az anyám, a kertész, meg a lánya, no, demit sem sejtettem a mibenléte felöl. Előttük, azasztalon valami csomag hevert. és mozgott. Álltunkott egymással szemben, mint valamiféle sóbálvá-nyok, aztán az apám csak megszólalt: "Mi ez itt . fiam" - bökött a csomagra, de a hangja úgy kongott,hogy én akkor már semmi jóra nem gondolhattam.Megnéztem közelebbről. hogy íllőn válaszolhassakneki. "Ez egy gyerek itt, apám" - mondtam, azigazsághoz híven. "Igen ám, de kié?!" - kérdezteakkor az apám. A többiek csak álltak ott mereven.egyik se pisszent. "Hát én azt nem tudom" - felel-tem, megint csak híven az igazsághoz. Na, akkorkaptam azt a bizonyos pofont, de akkorát, hogynekizuhantam a falnak. Mindjárt tudtam, hogy kiélehet az a gyerek! Hát így történt. Edward bácsi sokáig a családfekete báránya volt. később érdekes kuriózum,mostanság pedig már csak egy bolondos vénember.Így múlik el a világ dicsősége!Scarlettnek az óév-búcsuztató bálon nemigennyílt alkalma az öreggel beszélgetni, hiszen azzalvolt elfoglalva, hogy tövig koptassa gyönyörű báll-cipője sarkát az ifjú és idősebb urakkal való tánc-ban, akik mind-mind a kegyeiért versengtek.A legfontosabb táncokat persze férjével járta, akikitüntető figyelemben részesítette, mint mindig anyilvánosság jelenlétében. Így persze nem kerülteel a figyelmét az sem, mennyien próbálják feleségétrávenni egy-egy könnyed kis flörtre, vagy ostromol-ják olthatatlan, szenvedélyes szerelmükkel őt.Az asszony láthatóan nagyon élvezte ezt, nohamindőjüket kedvesen, udvariasan; ám roppant határozottan utasította vissza. Tette ráadásul mind 490 ezt oly módon, hogy közben nem sértette meg azérzékeny férfiszíveket, így nem szerzett magánakbosszúszomjas ellenségeket sem az urak. sem ahölgyek körében. Fenton tehát hamarosan elégedetten hallhatta,hogy hitvese dicséretes tulajdonságai között immárfeddhetetlen erkölcsösségét is emlegetik.A férfi számára ez az állhatatosság persze nemazt jelentette, hogy az asszony olyan roppant kifi-nomult erkölcsi érzékkel rendelkezne. csupánannyit, hogy felesége nem ostoba. és nem kívánjakockára tenni mindazt, amit házassága révén nyert. Scarlett, aki amúgy sem vágyott semmiféle gá-láns kalandra már, valóban jól tudta, hogy a grófnem hagyná megtorlatlanul egyetlen téves lépésétsem, még ha ez nem vezetne is váláshoz addig,amíg az örökös meg nem érkezik.No. nem mintha Fenton számára olyan különösjelentőséggel bírna a házastársi hűség, azt azon-ban semmiképpen nem akarta, hogy a leendő gyer-mek apja esetleg kérdéses legyen. Fentonként ne-velni egy fattyút! Ennél nagyobb borzalmat el semtudott volna képzelni. Az asszony úgy vélte. mindaddig bizton számít-hatna férje gyilkos haragjára. ha netán engednevalamelyik vonzó hódolónak, amíg nem biztosítjaa Fenton-vér fennmaradását. Ez a kérdés egyébként egyre gyakrabban merültfel közöttük. A gróf eleinte kedvesen, később tré-fás-gúnyosan. utóbb egyre ingerültebben kérteszámon hitvesén az "alku" ráeső részének teljesíté- sét. Az asszony minduntalan azzal védekezett. hogya ballyharai tragédia és kislány elvesztése nyilvánsokkal súlyosabb gondokat eredményeztek, sem-mint azt ő maga, vagy Fenton orvosa feltételezték.Aggodalomra azonban nem látott okot, hiszen alelki sérülések előbb-utóbb biztosan begyógyulnakmajd az új házasságban. 491 A gróf mind gyanakvóbban hallgatta ezeket azérveket, de végül is az idő annyira még nem sür-gette. hogy komolyabb lépéseken kelljen törnie afejét. Azt mindazonáltal leszögezte, hogy ha Scar-lett két éven belül nem esik teherbe, súlyos kelle-metlenségekre számíthat a részéről.Scarlett egyre csak nyugtatgatta őt - akárcsakönmagát. Elvégre ez volt a bosszúja lényege, nem?Egyszer, talán nem is olyan nagyon sokára Fentonelé kell állnia, és a szemébe mondania, hogy nekitöbbé nem lehet gyereke! Meg kell tennie, hiszenegyrészt amúgy sem lesz más választása. másrésztcsak így teljesedhet be a bosszú.Persze. megteszem - gondolta. - Majd. Amikormár nem lehet tovább halasztani a dolgot. De addigki kell élveznem mindent, amit csak lehet! Teljesít-se csak a gróf úr a mocskos kis alkuját!Ennek értelmében élvezte végig a tél hátralévőhónapjait Londonban. Noha lassacskán kezdettmegcsömörleni a londoni társaságtól. azért mégmindig bőven talált kedvére való szórakozást.Örömmel fedezte fel például az Operát és a színhá-zakat, amelyeket mindeddig nem látogatott. Szintegyermeki öröm töltötte el az operaelőadások pom-pás díszletei és jelmezei láttán. és roppantul szó-rakoztatta a jeles közönség megfigyelése is, no mega tény, hogy szinte mindenki üdvözölte őt egy egyfejbólintással páholyában. ahol mindig újabb ésragyogóbb ruhákban pompázott. Valami soha nem tapasztalt, szinte földöntúliörömmel töltötte el. hogy őt. az egyszerű claytonilányt lordok, grófok, hírneves üzletemberek, mitöbb, hercegek dongják körül, szebbnél szebb sza-vakkal bókolva neki. Kedvesen, de felszegett fejjel,büszkén fogadta őket, és arra gondolt közben,milyen jó lenne, ha szerettei és ellenségei mostláthatnák őt. Férjével mit sem változott a viszonya. Mindket-ten tartották magukat a játékszabályokhoz - Scar-lett megtette, amit a gróf elvárt tőle. a férfi pedigminden tekintetben grófnéjaként bánt vele a nyil-vánosság előtt. Ami azt illeti, otthon sem bántotta különöseb-ben, csupán a megkülönböztetett tiszteletet hagytael, amit a társaság elkápráztatására szánt, s vál-totta fel valami enyhe, még éppen nem sértő ciniz-mussal, amit a személyzet észre sem vett. Tulaj-donképpen, el kellett ismerni, egészen elviselhetőférj lett belőle. Csak éppen a társa nem volt soha afeleségének. Scarlett világéletében nagyra tartotta a társaséletet, a ragyogást, a pompát, az emberek hódolataités bókjait, a táncot meg a mulatságokat, s mind-ezekben igazán nem szenvedett hiányt, amiótavisszatért a fővárosba. A szíve azonban üres volt.és magányát alig enyhítette e nyüzsgés.Júlia Warren ugyan szívbéli barátnőjévé vált. detúl sokat ő sem tehetett érte. Meg aztán. túlságosanfiatal is volt ahhoz hogy vigasztaló jótanácsot ad-hasson. Neki magának is vigaszra lett volna szük-sége. mert egyre ritkábban és egyre nehezebbentalálkozhatott Nickkel. aki ennek ellenére sem volthajlandó teljesíteni Mr. Warren elvárásait.Scarlett egyre gyakrabban érdeklődött nála Mr.Morris felől, akiben már-már betegesen valamifélevarázserejű lényt vélt látni. aki enyhülést hozhatnafájó magányára - ám maga sem tudta elképzelni.mi módon. Nem értette, mi lehet ez a bolondság, detiszta szívéből kívánta, bár sose térne meg az ame-rikai Londonba, hiszen minden bizonnyal abban apillanatban szertefoszlana a varázs, és elenyésznemég ez az utolsó, beteges remény is.Sötét, fájó gondolatai persze csak magánya órá-iban rohanták meg, többnyire éjszaka, amikor ahideg hold belesett tüllfüggönyös ablakán, s élesárnyékokat rajzolt hálószobája falaira. Ilyenkormindig a sírásba menekült, de hiába próbálta fel-idézni magában az álomleány alakját. s az enyhetadó dalt, többé nem bukkant fel. hogy segítsen rajta. 492 Arra gondolt, ez a büntetése azért. mert hozzá-ment Fentonhoz, s az angol arisztokráciához pár-tolt ír vére ellenére. Elárasztotta az önvád. és gyak-ran hajnalig gyötörte, de a reggel első derengésemindig megkeményítette a szívét, és felébresztettebenne a dacot. Nem ő taszította el magától az íreket, azok tá-madták meg őt, gyilkolták meg szeretteit és űztékel otthonából. Őt nem érheti vád! Nem ő döntöttígy de többé nem tartozik közéjük.Más napokon éppen ellenkezőleg, alig várta már,hogy újra Írországban lehessen, újra ír földet érez-zen a talpa alatt. Vonzotta a friss, harsogóan zöldreggelek emléke a földek illata, a folyók locsogása.Milyen nagyszerű is lenne végre az adamstownikastély úrnőjeként önálló udvart tartani, ahol sor-ra járulnának elébe a környék angol birtokosai - ésvégre helyre tehetné a Donahue házaspárt is!Hogy az O'Hara fiúkkal miként fog szembenézni,erre nem szívesen gondolt. Mindenképpen köszö-netet akart nekik mondani, és háláját valami kéz-zelfogható módon is kifejezni. de attól tartott, hanem fogadtak el segítséget az O'Hara úrnőtől, mégkevésbé fognak Fenton grófnétól.Persze, ilyenkor ismét csak fellángolt benne adac, és azt mondogatta magának, hogy ő bizonysenkin nem fog erőszakkal segíteni. Az O'Harákfulladjanak bele saját átkozott büszkeségükbe, haolyan nagyon akarnak! Eszébe jutott az öreg Daniel bácsi, aki annaki-dején azt mondta neki, hogy egy O'Hara nem fogadel könyöradományt. Könyöradomány, Scarlettől.édestestvére lányától! Micsoda ostoba felfúvalko-dottság! - Mire kellőképpen felpaprikázta magát, többnyiremeg is nyugodott, és csak nevetett azon, mennyiproblémát gyárt magának jóelőre. Persze, ha ffyen-kor nem történt valami, ami továbblendítette.csakhamar elkomorult megint a gondolatra, hogymindezen nevetséges húzásai pusztán abbólfakadnak, hogy nem találja a helyét az életben.Hiába a gazdagság. a hírnév. a pompa. valamimégiscsak hiányzik, és ez teszi őt ilyen hihetetlenülkiegyensúlyozatlanná. Aztán végre elérkezett a tavasz, és Fenton enge-délyt adott az indulásra, miután mindent elrende-zett az utazás és a fogadtatás körül.Most már ismerős ír tájon futott vele a hintó,hogy az adamstowni Fenton-kastélyba vigye. amitférje a rendelkezésére bocsátott - mondván. haddjátszadozzon vele. ha már mindenáron így akarja.Fenton előre kiegészíttette a személyzetet, feltöl-tette a készleteket. és kirendeltetett néhány kato-nát, hogy közbelépjenek, ha netán az írek ismétvalami bajt kevernének. Nem tartotta túlságosanszerencsésnek az időpontot. mert az atrocitásokegyre gyarapodtak, de biztos volt benne, hogy akatonákkal védett jókora várkastélyt nem merikmajd zaklatni. Ha másképp gondolta volna; semmiáron nem engedi el hitvesét Írországba. A fegyve-resek közül négyet elküldetett a hintóval az asz-szony elé, hogy már útközben is ügyeljenek rá.Mindezek felől Londonból sürgönyben rendelke-zett, mégis mindent olyan pontosan hajtottak vég-re, mintha személyesen lett volna jelen. A grófhíresen keménykezű ember volt, egyetlen alkalma-zottja sem merte kívívni haragját, akármilyen rit-kán látta is. A domboldalban kőrakással megerősített tölté-sen futó út alatt bokros-köves. hullámzó fűvelborított szelíd lankák húzódtak az alant csillanófolyóig. azon túl kopasz tetejű hegy emelkedett. Ajobbra elől fel-feltünedező tanyák már a Fenton-birtokhoz tartoztak, az útkanyar után pedig márlátni lehetett a százéves fák védelmében megbúvókastély tornyait is. Nem messze tőle van Ballyhara - gondolta Scar-lett keserűen, és ismét elfogta a kétség, vajonhelyesen tette-e, hogy visszatért. Hogyan fog meg-küzdeni az emlékekkel. amik nyilván nap mint naprárontanak majd?! Nem fogja megállni, hogy meg ne nézze az elpusz-tított Nagy Házat, s a folyóparti Tornyot. Cicakedvenc helyét, no meg a cailleach elhagyott kuny-hóját -már ha megvan még egyáltalán, és nemrombolták le a parasztok. Az 1880-as év őszén,amikor az O'Hara fiúkkal kerestette a gyermeket.Grainne hajléka már üresen állt. Hogy az öregjavasasszony elmenekült. avagy áldozatul esettis az angoloknak, netán a feniánusoknak azon aborzalmas éjjelen, tán sosem fogja már megtudni.Ahogy a hintó tovább futott. és hamarost ráfor-dult a kastély aranycímeres kapujához vezető fa-sorra, Scarlett már tudta, hogy mégis helyesendöntött. Szembe kell néznie a múlttal. hogy végér-vényesen megbékéljen vele. A kapun túl már gondosan nyírt pázsit szegélyez-te a kavicsos utat, s az asszonyt valami mélységeselégtétel öntötte el. ahogy végignézett a rendezettparkon, utóbb a csinos épületeken. Immár nemidegen hatalom jelképe mindez, ami tiszteletteljesfélelmet ébreszt szívében. hanem új otthona, ahovánem megszeppent vendégként, hanem úrnőkéntérkezik. Az addig néma, kihaltnak tűnő birtok a hintókerekeinek zörgésére egyszerre megéledt.Emberek bukkantak elő innen-onnan. mintegyvarázsütésre; asszonyok integettek, gyerekek fu-tottak a kocsi után, cserzett arcú férfiak vették lelassú mozdulattal kalapjukat az érkező Úrnő előtt.Közöttük néhol vörös kabátok villantak. ahogy a"helyőrség" tagjai igyekeztek parancsnokukhoz.Scarlett boldogan mosolyogva üdvözölte őket azablakból, és alig várta, hogy megálljanak, s ő ki-szállhasson végre. Repeső örömmel töltötte el amindeddig hosszú álmát alvó kastély ébredése, azeleddig dermedt csendben várakozó épületek kö-zött felbukkanó emberek látványa. Amikor a hintóvégre a főbejárat előtti felhajtóra gördült, és zök-kenve megállt, majd elakadt a lélegzete az elétárulólátványtól. A hintó előtt ott állt a kastély főépületének sze-mélyzete Mr. Aldersonnal; az intézővel az élen,kicsit távolabb pedig katonás rendben sorakozotta vöröskabátos őrség, feszes vigyázzban. Az asz-szonynak hirtelen az a pillanat jutott az eszébe,amikor Charlotte Montague bemutatta neki aballyharai Nagy Ház általa összegyűjtött személy-zetét. Emlékezett rá, akkor mennyire meglepődött,de ez a mostani alaposan túltett azon. Hiába szoktameg Fenton mellett a fényűző életet és a nagyará-nyú háztartást. az a rengeteg ember. akik most afogadására összesereglettek és akik a későbbiek-ben mind az ő irányítását várják majd, szintemegrémítette. Szemérmesen mosolygó szobalányok, megillető-dött cselédek, tátott szájú inasok és fennkölt képetvágó lakájok hada vette körül az intézőt, a szokásszerint terebélyes szakácsnőt, és egy citromarcú,sovány asszonyt, aki csakis a házvezetőnő lehetett.És a hintó mögött még csak most kezdtek össze-gyűlni a többiek. Mr. Alderson lépett előre, és segítette ki a grófnéta fülkéből. Meghajolt előtte, azután köszöntötte.Mélyen zengő, kellemes hangja volt, mely éles el-lentétben állt szúrós tekintetével. - Nagy örömmel üdvözlöm a kastélyban, grófné - mondta. - Mindannyiunk számára öröm: hogy aszolgálatára lehetünk. - Köszöntök mindenkit - mosolygott körbe azasszony - és köszönöm kedvességüket. Biztos va-gyok benne, hogy kölcsönösen meg fogunk felelniegymásnak! - És felnevetett. Ezután következtek a bemutatások. A citromarcú nőt Miss Arundelnek hívták, seszínű hajávalés fennkölt csúnyaságával olyannyira angol volt.hogy Scarlett kishíján elnevette magát, amikor aházvezetőnő körülményesen pukedlizett előtte. Aszakácsnő, Mrs. Thomson leginkább a drága öregMammyra emlékeztette -jóllehet, a bőre olyan hó-fehér volt, mintha tejbe pottyant volna - ezért hátnyomban a szívébe is zárta. A harmadik, akinek anevét képes volt megjegyezni, Timothy Pevenseyvolt, a kastélyban állomásozó katonák parancsno-ka. Testes ötven feletti férfi. egész arca felett ural-kodó hatalmas krumpliorral, jóindulatú. vizes-kék szemekkel. Scarlett jót derült magában. A gróf úr, úgy lát-szik ügyelt arra, hogy ne valami nyalka, ifjú tisztetvezényeljenek ki a felesége őrizetére! Pedig valóbanfelesleges aggodalmaskodnia. Hitvese még csaknem is gondolt soha arra, hogy megcsalja őt; egy-részt, mert szükségét sem érezte. másrészt, mertszámára a házasság köteléke szent volt. bármiértis köttetett, harmadrészt pedig semmi áron nemakarta közelebb hozni az amúgy is mindenképpenbekövetkező ütközetet. A bemutatás után lakosztályába kísérték a gróf-nét, amit szintén a férje utasításai alapján -tartottak meg és rendeztek be. Kellemes, csöndes,világos szárnya volt ez a kastélynak, minden igénytkielégítően. ízlésesen berendezve. Scarlett ugyantúlságosan nagynak találta ahhoz, hogy egymagalakjék benne, de remélte. hogy azért félni nem fog.Mégiscsak nevetségesen festene, ha megkérnémondjuk Miss Arundelt. hogy költözzön közelebb hozzá! Mindazonáltal, miután csomagjait felhordatta,és elrendeztette - meglepve tapasztalta, hogy a grófmég a szekrényeket is feltöltette a legkülönfélébbruhadarabokkal - a legcsekélyebb félelem nélkülvégigfeküdt a kényelmes ágyon, és nyomban mélyálomba merült. Késő délutánra,járt, mire felébredt. A lenyugvónap vöröses sugarai besütöttek a szobába, rőtfénypászmákat vonva a levegőbe - mint valamilátványos boszorkányvarázs elemei. Míg aludt. va-laki virágot helyezett a nagy padlóvázába, amielőször jóleső örömmel töltötte el, de azután meg-rémült, hogy itt járkáltak körötte. ő pedig nemébredt fel. Alkalmasint figyelmezteti majd a szoba-lányokat, hogy ilyet ne tegyenek többé. Ki nemállhatta, ha alvás közben idegenek motoznak kö- 498 rűlötte. Olyankor olyan kiszolgáltatott, olyan ne-vetségesen gyámoltalan az ember!Felkelt, s kikeresett a hatalmas ruhás-szekrényből egy kényelmes, egyszerű délutáni öl-tözéket. Felöltözött, azután leballagott a kertbe.Szerencséjére viszonylag egyszerű módon lehe-tett lejutni, különben bolyonghatott volna odafönt.A földszínten már találkozott emberekkel - lakájoksiettek elő, és érdeklődtek kívánságai felől. - Kerítsék elő nekem Mr. Aldersont. kérem -mondta. - Szeretném, ha körbevezetne a kastély körül. A lakájok eltűntek, az intéző előkerült. Mintvalami varázsütésre gondolta az asszony.A férfi körbevezette t. és megmutatott mindent.amit ő vagy a grófné erre érdemesnek ítélt. Minde-nütt emberek dolgoztak, s munkájukat nyombanfélbehagyva köszöntötték Scarlettet. ahogy elha-ladt a közelükben. Az asszony igyekezett min-dőjükhöz egy-egy kedves szót szólni, s közben azontöprengett, mi lesz ezekkel az emberekkel, ha ő -kedve ellenére, avagy puszta szeszélyből. de -el-hagyja a kastélyt. Fenton nyilván szélnek eresztiőket, hiszen eddig is csak annyi embert alkalma-zott itt, amennyi a karbantartáshoz kellett. A többicsak afféle színész. vagy még az sem, puszta díszletegy színielőadáson, amit a grófné kedvéért rendez- tek. A gondolat elkedvetlenítette. Valóban nem tudta,meddig maradhat itt, vagy meddig képes maradni.Talán alig néhány napig, esetleg hétig, s azutánismét tetszhalálba süllyed a birtok. az emberekpedig nézhetnek új munka után.No, de kár ezen már előre keseregni. Talán ezút-tal nagyobb szerencséje lesz. mint az életben eddig.és hosszabb időre megtelepedhet itt. Elvégre abirtok erre roppant alkalmasnak látszott. Igen.kedvelni fogja! Sok mindent megcsodált. amit látott. de az istál-ló és a lovak egyenesen elbűvölték. Fenton kifeje- 499 zetten az ő kedvéért vásároltatta őket. mert tudta,mennyire odavan a lovakért. Scarlett nem értette, miért volt ilyen bőkezű ésgondos a férje, de azt gyanította, a gróf mindezek-kel - az örökös érdekében - lelki felépülését" sze-retné siettetni. S ki tudja, talán azt is jelezni kíván-ta vele. micsoda figyelmességekre számíthat egészéletében, ha teljes a megállapodást. és fiút szül neki. Az asszony keserűen elmosolyodott. Hát errevárhat a gróf úr. akár ítéletnapig is!Az igazi meglepetés azonban akkor érte, amikoregyenként végigvizsgálta a lovakat. Amit látott, úgymeghatotta. hogy - noha tudta. pusztán a véletlenhozta így. Fentonnak semmi köze nem lehetetthozzá -. szinte elszégyellte magát, amiért Ilyengonosz játékot űz férjével. Az egyik állásban Félhold. a gyönyörű vadászlóálldogált. Hatalmas volt és csodálatos, ahogyanScarlett mindig is emlékezett rá. Ahogy megszólí-totta, az állat megbillentette füleit, és ránézett. Azasszony oda akart lépni.hozzá. de az intéző vissza-tartotta. - Vigyázzon, grófné, kérem! - szólt ijedten. - Ez alegkiszámíthatatlanabb lovunk. El is fogom adatni! - Fogja ám. egy fenét! - mondta a grófné ízesen,aztán ijedten elhallgatott. -Óh. bocsásson meg -nevetett a férfi elképedt arca láttán. - De elragadtakaz érzelmek. Hiszen ez Félhold, az én régi lovam! -És odalépett az állathoz. A pej szemmel láthatóanmegismerte, halkan nyerítve üdvözölte: s nyitotttenyerébe dörzsölte az orrát. - Honnan keveredett ide? Alderson meglepve bámulta az asszonyt és a lovat. - A vásáron vettük - vont vállat. - Hogy odahonnan került, nem tudhatom. Egy vörös. pörse-néses képű kölyök adta el. Azt mondta. az öröksé- ge. - Öröksége ám a nyavalyatörés! - fakadt ki ismétScarlett. egyre inkább levetkőzve a grófnéi finom-kodást. - Azt gondolom, hogy ez csak Pat lehetett,az egyik akkori lovászom. Ó a megátalkodott! -Aztán egyik pillanatról a másikra elenyészett aharagja, ahogy ismét a lóhoz fordult. - No mindegy,fő, hogy megvagy, Félhold! Hát Üstökös hol lehet,nem tudod? A pej merőben váratlan felbukkanását kedvezőelőjelnek tekintette, és egészen nekividámodott tő-le. Aznap már semmit nem tehetett, de elhatározta,hogy másnap jókor reggel kilovagol Félholdon, aho-gyan a régi szép ballyharai napokban tette, beba-rangolja a birtokot. Át kellene mennie Mollyhozmeg az O'Hara fiúkhoz is, de arra jó lesz a délutánis. A kilovagláshoz a reggel való. A friss, csodálatos,élettől duzzadó ír reggel! A reggell kilovaglás valóban csodálatosnak bizo-nyult! - jóllehet, eleinte borús volt kissé az ég - desajnos, az időt megállítani nem lehetett, sietvemegérkezett a délután is, amikorra Scarlett a Do-nahue család meglátogatását tervezte.Befogatott hát a hintóba, rafináltan csinos ésszemmel láthatóan méregdrága ruhába bújt. majdáthajtatott Mollyékhoz. Hogy valójában mire számított, és mit is akarttulajdonképpen, azt maga sem tudta igazán. Az ahatártalan, már-már szemérmetlen lelkesedésazonban. amellyel Molly fogadta, mindenesetrealaposan meglepte. - Drága, drága Scarlett - harsánykodott Mrs.Donahue, amint az asszonyt kisegítette a kocsis ahintóból. - Micsoda öröm, micsoda boldogság, hogyegészségesen látlak! - Aztán megjátszott ijedelem-mel hőkölt hátra, mintha csak most jutott volna azeszébe: - Jaj, ugye. ugye nem sértettelek meg,Scarlett? Vagy, helyesebb lenne most már Fentongrófnénak szólítanom téged? Én nem is tudom,olyan zavarban vagyok. Hiszen én tudom. hogy temost már előkelő dáma vagy, de azért nekem mégiscsak az édes-drága Scarlett maradsz! Ugye, nembánod. - És színpadias mozdulattal megölelte ven- dégét. Scarlett szóhoz sem jutott hírtelenjében. Való-sággal émelyítette a jelenet. Persze, lelke mélyénolyasmire gondolt, hogy jó lesz végre megtáncoltat-ni a fennhéjázó Donahue-ékat, élvezni zavarukatés igyekezetüket, amint igyekeznek nagyságosgrófuk hitvesének kedvében járni. holmi földi ja-vak kivívása érdekében - ám most tapasztalniakellett, hogy a dolog cseppet sem szórakoztatja, mitöbb, kifejezetten kellemetlenül érzi magát tőle.Már bánta, hogy ebben a feltűnő ruhában. ko-csissal. hintón érkezett. ahelyett, hogy maga jöttvolna valami kis bricskán. kíséret nélkül. Gyaní-totta ugyan, hogy a lényegen ez mit sem változta-tott volna, de talán kevésbé érintette volna rosszula lelkiismeretét. Tőle telhetően igyekezett természetesen visel-kedni, mintha mit sem változott volna a helyzetlegutóbbi találkozásuk óta, de Molly erre nem soklehetőséget adott. Szerencsére legalább Robertnem volt jelen eleinte, később azonban megjelent,s ő még kevésbé tudta feldolgozni a megváltozottviszonyokat, mint a felesége. Mérhetetlen zavará-ban csak dadogott, és hol Scarlettnek. hol grófné-nak szólította a vendéget, mígnem feladta a küz-delmet. és halaszthatatlan munkájára hivatkozva.sűrű bocsánatkérések közepette elmenekült.Scarlettet megdöbbentette ezeknek az emberek-nek a szolgalelkűsége. Főképpen Molly viselkedésefájt neki nagyon. aki ugyan csak féltestvére voltColumnak, de mégiscsak O'Hara vér folyt, az erei-ben. El nem tudta képzelni, mi vihet egy O'Harátarra. hogy ennyire feladja önmagát. Igaz, Molly márrégesrég feladta önmagát, nem kellett ehhez Scar-letnek grófnévá válnia! És te, Scarlett? - szólalt meg egy hang valahol azasszony lelke mélyén. - Te nem adtad fel önmagad,büszke O'Hara? Luke Fenton felesége vagy. a leg-nagyobb ellenségé! Hogy csak a bosszú miatt?Ugyan, hisz magad sem hiszed ezt komolyan. El-adtad magad. Scarlett, egyszerűen eladtad magad!Az O'Hara úrnő is eladta magát, hogyan ítélhet hátmeg másokat?! Scarlett ijedten rezzent össze, olyan tisztán éserőteljesen hallotta csendülni a szavakat. Óhatat-lanul körülnézett, mielőtt rájött volna, hogy csu-pán önnön lelkiismerete űz szomorú tréfát vele.Gyorsan beszélni kezdett valamiről, nehogy elural-kodjék rajta a zavar. Molly odaadóan hallgatta.akárcsak eddig, bármit mondott is.Ezután már nem időzött soká. Sietve felhörpin-tette teáját - eszébe villant, milyen hihetetlenülkedves volt Fentontól hogy a kastélyba kávét isvitetett a kedvéért - és fejfájást emlegetvetávozott. Ami azt illeti, nem is állított valótlant. A kastély-ba visszatérve azonnal le kellett feküdnie, annyiramegfájdult a feje. A szobalánnyal borogatást raka-tott a homlokára, úgy aludt el. Meghagyta, hogyreggelig ne zavarja senki, étkezni sem kíván.Kezdte végképp nem érteni, hová is tartozik va-lójában. Ha az O'Hara büszkeségre vágyott, hát megkaptaaz O'Hara fiúktól. Azt gondolta először, még be semengedik. Pedig roppant visszafogott volt, egyszerű,ír ruhát húzott, maga ült a kis bricska bakján, éskemény küzdelemmel elérte, hogy fegyveres kísérőiezúttal elmaradjanak mellőle. Ami azt illeti, min-den ügyességére szüksége volt, hogy ezt elérje.Mr. Alderson és a parancsnok egy emberkéntmagyarázták neki, milyen veszélyes manapságegyedül utazni az országban. - Egyre erősödik az agresszivitás - állították. - Azírek egyre vadabbak, szinte mindennaposak a po-litikai gyilkosságok és a támadások az angol birto-kok ellen. Könnyelműség lenne egyedül elindulnia.A gróf úr megparancsolta, hogy mindenhová ad-junk ön mellé kíséretet. - Én pedig most azt parancsolom, hogy felejtsékel a kíséretet ez alkalommal! - vágott vissza Scar-lett. de még sokáig kellett győzködnie őket, mirehajlandóak voltak egyedül elengedni. Ám kato-na, az asszony tudta nélkül, mindvégig abricskanyomában járt, hogy szükség esetén kéznél legyen.Szomorú látvány fogadta az asszonyt, amint be-fordult az O'Harák házai felé vezető mezsgyét sze-gélyező sövény mögé. A takaros kis udvaron két,ragyogó fehérre meszelt, kék illetve vörös ajtajúházikónak kellett volna állnia: egy nagyobbnak, ésegy aprócskának. A nagyobban lakott annakidejénDaniel bácsi, a kisebbikben pedig a százesztendősKatie Scarlett, Gerald O'Hara édesanyja. Halálukután Daniel bácsi fiai lakták őket. meg perszePegeen, Seamus felesége. Csakhogy a nagyobbik háznak már csak a rom-jait lelte Scarlett, ahogy a bricska bezörgött azudvarra. A szomorú halmot lassacskán benőtte agyorsan növő gyom. zöldje között néhol egy-egybútor hasadt darabja látszott.Scarlett szinte megbénult a megdöbbenéstől.Teljesen váratlanul érte a látvány, hiszen senkinem tett említést neki ilyesmiről. Döbbenete rövi-desen keserű haraggá változott, amiért Molly előzőnap még csak szóba sem hozta a dolgot. Szó semlehetett olyasmiről. hogy ne tudott volna róla. Az,hogy nem segített megakadályozni, már meg semlepte Scarlettet, de hogy szándékosan elhallgatta atörténteket, erre nem talált szavakat.Révületéből a kis ház kék ajtajának nyikordulá-sa riasztotta fel. Három alak sorjázott elő mögüle,mint a szemrehányás élő szobrai: Seamus, Sean ésPegeen. - Csak bámulták a bakon ülő asszonyt szótlanul.s hallgatásukból úgy sütött a vád, mintha Scarlettmaga vezényelte volna a faltörőkost kezelő katoná- kat. - Üdvözlünk, Scarlett - szólt végül Seamus szín-telen tompa hangon. - Már hallottuk. hogy vissza- tértél. - Mikor történt? - intett erőtlenül a romhalmazfelé az asszony. - A tél végén. A fiúk nem tudtak fizetni - felelt aférfi hidegen. - Mi még csak megvoltunk valahogy. - És Patrick, meg Timothy? Hol vannak most? -Szörnyű aggodalom vert tanyát Scarlett szívében,mielőtt választ kapott volna. Mindeddig azt remél-te, ez a kettő még kint van a földeken, s hamarosanmegérkezik rendben, ahogy szokott. De amintmegpillantotta a rámeredő arcokat, már tudta,hogy valami baj van velük. - Patrick meg akarta védeni a házát - koppantakkíméletlenül Seamus szavai. -Lelőtték az angolok,mint valami kutyát. - De hármat még előbb agyonütött! - csillant megPegeen szeme büszkén. A nő most szólalt megelőször, s nyomban utána el is hallgatott.Úristen Patrick - suttogta Scarlett. - ÉsTimmy... csak nem ő is... - Timothy elment - mondta Seamus. - Beállt aszabadságharcosok közé. Nyilván őt is megölikelőbb-utóbb a barátaid. A rokonaid... Fenton grófné! A tulajdon férjed ölette meg Patrickot. Vagynetán te magad? Scarlett úgy érezte. menten lefordul a kocsiról.Remegő lábakkal lekászálódott a bakról. és neki-támaszkodott a bricska oldalának. Szédült, szíve atorkában dobogott. - Be... bemehetnék? - kérdezte csöndesen, min-den erejével arra összpontosítva, hogy ne remegjena hangja. Az írek úgy álltak előtte mintha magától azördögtől akarták volna megvédeni megmaradt ott-honukat. Scarlett legszívesebben a föld alá süllyedtvolna rettenetes szégyenében, de összeszedte ma-gát, és állta a tekintetüket. Végül Seamus kilépetta sorból. félreállt, és lehajtott fejjel mondta:- Gyere, ha muszáj. Odabent az ismerős tőzegszag fogadta, amit - bároly régen nem érezte már - most nem tartotta ide-gennek. Emlékezett rá, hogyan fintorgott amikoréletében először csapta meg az orrát a tőzegfüst,itt. ebben a házban. Colum akkor azt mondta, ezírország szívének illata, csak az az igazi ír otthon,ahol tőzeggel fűtenek. Szegény jó Colum is meghaltmár, angol sortűz végzett vele is, mint annyi derékír férfivel. Csakhogy Colum és a feniánusai miatt pusztultel Ballyhara. halt meg Cica és Rhett! Scarlett ha-ragra gerjedt. Őrajta egyetlen ír se kérje számonszerettei életét! Ő mindig csak segítette őket. többettett, mint az összes hajdani ír nemes együttvéve,mégis ellene fordultak, meggyilkolták a gyermekét,felégették az otthonát. Hát ne játssza itt a sértettetneki ez a három nyakas paraszt!Kihúzta magát, ahogy átlépett az alacsony kü-szöbön, és egyenként az írek szemébe nézett. Te-kintetéből nem süthetett semmi jó, mert egyiküksem állhatta soká. Nem tudta még mit is fog mondani a házban,amikor az ajtó elé lépett. de bánatát, részvététakarta vigasztaló szavakba önteni. Most mégismást gondolt, mert haragja erősebbnek bizonyulta részvétnél. - Én a magam részéről köszönetet mondani jöt-tem azért, amit értem tettetek, több, mint egyévnek előtte, s ennek fejében segítségemet felaján-lani. - Hangja kemény volt és határozott. Az írektudták, hogy most nem az egyszerű rokon, hanemaz O'Hara úrnő áll velük szemben. - Isten kegyesvolt hozzám, jóakaratából jelenleg szinte mindentmegadhatok nektek, amire csak szükségetek van...sajnos az ír földet fel nem szabadíthatom. - Elhall-gatott. ismét végigpillantott mindőjükön. - Testvé-reitek tragédiájáért nem én vagyok a felelős. éppenezért a leghatározottabban visszautasítok mindenvádat, és elvárom, hogy ezt komolyan vegyétek!Nem volt róla tudomásom, de tán még a grófnaksem. Fékezzétek hát a nyelveteket, azt ajánlom. 506 Békével és szeretettel jöttem hozzátok. hálával szí-vemben... Nincs több mondanivalóm. Ha szűkségetszenvedtek bármiben, kérlek titeket, értesítsetek!Isten veletek. - Azzal sarkonfordult, és kilépett az ajtón. - Ha szűkséget szenvedünk, Scarlett?! - lépett kiutána Seamus. - Te tudod a legjobban, hogy sohanem szenvedtünk nagyobb szükséget. mint mosta-nában, leszámítva a nagy éhinséget! Mit gondolsz,Patrick és Timothy elkocsmázta a ház bérét? -Közelebb ment az asszonyhoz, aki már a bricskamellett állt, felszállásra készen. - Elpusztítanakminket az angolok, Scarlett. Lassan, módszeresen,kíméletlenül! Tudsz segíteni, azt mondod? Hát se-gíts! Segíts legalább mirajtunk. ha már mindenkimást megöl a nyomor! - Még mit nem! - harsant az ajtóból Pegeengyűlölködő hangja. - Inkább döglöm éhen, sem-hogy Fenton grófné kegyelemkenyerét egyem! Kü-lönbnek tartotta ez már magát nálunk akkor isamikor Ballyharán élt, és nézd meg jól most! Angolgrófné, hiába bújt ír gúnyába.. érzik a szagán!Scarlett fellépett a bakra. elhelyezkedett, és akezébe vette a gyeplőt. Keserűen elmosolyodott. - Ej, de gyorsan tovatűnt a hálád, Pegeent Tánelfelejtettél már mindent, amit az O'Hara úrnőnekköszönhettek? De igazad van, én már nem vagyoktöbbé az O'Hara úrnő. Őt elűzték a saját vérei, adicső írek! Ha így jobban tetszik. hát Fenton grófnétért vissza. Csakhogy akárhogy is neveznek, ÉNnem felejtem el a véreimet, s azt, hogy mire köteleza hála. - Megrántotta a szárat, a ló horkantva riadtfel a várakozásból, és toporogva tolta meg a kocsit. - Döntsétek el, kell-e a grófnétok megvetettsége, vagy sem. De még egyszer, és egyben utoljáramondom - emelte fel a hangját - válogassátok mega szavaitokat, mert nem tűröm el a mocskolódást,mint Fenton grófné, s mint Scarlett O'Hara, mégkevésbé!! - Azzal megnógatta a nyugtalankodó lo-vat, és elhagyta az udvart. 507 A szeme égett, ahogy hazafelé tartott, sírás fojto-gatta, de nem voltak könnyei: A bánat és a haragegyszerre mardosta szívét, s a tudat, hogy vég-képp egyedül van a világban, mázsás súllyal nehe-zedett lelkére. Nem tudta, hol ronthatta el. Szüntelen küzdelemvolt az egész élete. kétségbeesett bukdácsolás hul-lámvölgyek és hullámhegyek között, kíméletlen,dacos harc a fennmaradásért. Tudta persze. hogyszámtalanszor hibázott, de nem hitte vétkeit olysúlyosnak, amiért kijárt volna ez a büntetés.Soha nem maradhatott tartósan és maradékta-lanul boldog, mindig jönnie kellett valaminek, amiporig rombolta álmait. Pedig ő egész életében csaka boldogságot hajszolta. Néha ugyan elbolondítot-ták csalóka vágyálmok. buta tévedések. ám emel-lett megtapasztalhatta a valódi. a tökéletes boldog-ságot is - jóllehet. mindig csak röpke pillanatokralehetett részese. Ki tudja, ha csak a hatalmi csillogást ismeri. talánjobban járt volna, hiszen sokkal gyakrabban lehet-ne elégedett. Akár még most is, hiszen elérte, amitakart. Hírt, nevet, vagyont. Hiszen világéletébenerre vágyott, vagy nem? Miért kesereg hát mégis?Számít is valamit az irek véleménye? Az íreké, akikegy életre megfosztották a boldogságtól!?A szárat elengedve. bábként zötyögött a bakon,a ló magától találta meg a hazavezető utat, s bevittea bricskát és utasát az istállóba. Az asszony csaka lovász óvatos kérdésére riadt fel. - Jól van, méltóságos grófné? - kérdezte meg-szeppenve a fiú. - Hát persze - mosolygott rá Scarlett. s igyekezetthatározottan szólni. -Köszönöm. nincs semmi baj.Lásd el ezt a lovat, kérlek. Odafent a szobájában dühödten ráncigálta lemagáról az ír ruhadarabokat, s mindet kihajítottaa szemétbe. Lelke mélyén tudta. hogy keserűségeelmúltával majd keresni fogja őket, de most nemtörődött ezzel. Ha nagy szükségét érezné netán, hátmajd vásárol másikat. mondjuk Trimben. 508 Mire átöltözött, meg is nyugodott kissé. Ráébredtarra, hogy ideje lesz végre összeszednie magát,mert így előbb-utóbb nyilván elveszti a józan eszét.Mindig is hajlamos volt a szélsőséges hangulatok-ra. de amit mostanában művel, az már igazán sok.Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, változtatezen. Igazából persze nemigen volt elképzelése ar-ról, hogyan is lehetne a dolgot megvalósítani, min-denesetre már annak is örült, hogy ilyen határo-zottan elszánta magát. Úgy döntött, első lépésként magához rendeli Al-dersont, és átnézi vele a birtok papírjait. számadá-sait. Bevonult hát a dolgozószobába. és kérette azintézőt, megüzenve, hogy hozza magával a könyve- ket is. Sokáig bújta a papírokat, és hallgatta a férfimagyarázatait, aki eleinte jóindulatú tanítóbácsi-ként, majd udvarias vizsgáztatóként, hamarosanazonban teljesen egyenrangú szakmai partnerkéntbeszélt vele. Meglepett elismerésének nem győzötthangot adni, miszerint a grófné többet tud a'bir-tokvezetésről. mint akármelyik gazdálkodó férfi.Scarlettre oly jótékony hatással volt a hosszú időóta először végzett hasznos munka, amilyenre ma-ga sem számított, amikor felmerült benne az ötlet.Lévén a birtok amolyan "alvó" terület - hiszenvalódi ura oly ritkán látogatta meg - bizony, bővenakadt módosítani, javítani való a különböző eljárá-sokban, s ezekre az asszony éles szeme nyombanrábukkant. Azonnal átlátta, hogy Aldersonnak egyáltalánnem lehet könnyű dolga a birtokkal. s a papírokalapján körvonalazódó tevékenysége nyománügyes, határozott embernek ismerte meg, olyan-nak, akire méltán számíthat, ha netán hosszasab-ban rendezkedne be a kastélyban. Eszébe jutott azelső alkalom, amikor az intézőről hallott.Molly emlegette, amikor a kastély parkjában jár-tak. s oly tiszteletteljesen beszélt róla, minthaugyan a gróf testvéröccse lenne. Scarlett a hatal-mas területeket látva már akkor sejtette, most 509 pedig már pontosan tudta, hogy a férfi valóbanmegérdemli a tiszteletet - no, persze nem a rokon-sága, hanem a munkája nyomán. Vacsoráig beszélgettek, s Alderson a grófné min-den ötletét jónak találta -mégpedig korántsem te-kintélytiszteletből. ezt gyakorta elhangzó kisebbbírálatai, módosítási javaslatai jelezték. Scarlett avacsora után fáradtan. ám elégedetten bújt ágyba.Végre ismét valami hasznos dologgal foglalhatjael magát! Most ébredt csak rá igazán, hogy bárvalóban szinte mindennél többre tartja a mulatsá-gokat; a pompás társasági életet, de alapvetően őmégiscsak egy tevékeny lélek. akit előbb-utóbbmegfojt az ostoba tétlenség. Ha mindazt a számta-lan tervet meg akarják valósítani. amit Aldersonnalkiötlöttek, bizony jóideig nem fog unatkozni.Emellett persze lassan el kell kezdenie megszer-vezni az első házimulatságot is, amelyre a környékbirtokosait kívánja meghívni. Végre egyszerhívhat az otthonába angolokat anélkül. hogy azlelkiismeret szószólóinak - Columra és Mrs. Fitzregondolt, isten nyugosztalja őket - rettenetes felhá-borodását kíváltaná. Jó lesz ez így. csak figyelnem kell a hangulata-imra - mosolygott, mielőtt elaludt volna. - Minden-ben meg lehet lelni az örömet. csak meg kell tanulnia módját. El kell végre-valahára felednem a múltat,és elfogadni az új életet. Hiszen ez itt a legfőbb baj.azt hiszem. Az eszemmel már elfogadtam, ezért ismentem hozzá Fentonhoz. Már csak a szívemet kellmeggyőznöm. és akkor minden rendben lesz!Így aludt el. mosolyogva. szent elhatározássallelkében. Attól a naptól kezdve valahogy tényleg rendbejött minden. Lelkesen vetette bele magát a megújítómunkálatokba. s az alkalmazottakkal való ismer-kedésbe. Hamarosan csaknem mindenkit névrőlismert már, s ez komoly megbecsülést váltott ki azemberek között. Csak ritkán tévesztette el a neve-ket, nagy derültséget okozva - "Nem, méltóságosgrófné. nem én vagyok Paddy Reilly. hanem az a 510 langaléta kesehajú, ott ni! Lássa a méltóságosgrófné, mennyivel randább, mint én!"Messzi, idegen vidékről való volt a legtöbbjük.nemigen érintette meg őket a helyiek szóbeszéde azasszonyról, csak azt tartották fontosnak, hogy leg-alább ír. mint ők maguk. A kastélyon belül békeuralkodott az alkalmazottaknak nem volt gondjuka megélhetésükkel, így nem volt miért lázadozniuksem. A falusiakat azonban korántsem ez a csöndesbarátságosság jellemezte. Scarlett valósággal félttőlük s bizony, hálás volt a helyőrségnek a jelen-létéért. . Ballyhara tragédiájának éjszakáján Adamstown-ban is fellobbantak a lángok, de ott végül is többenvoltak a higgadtan gondolkodók, s a falu így elke-rülte a mészárlást, csak néhány nagyhangút hur-coltak el az angolok. De a sötétben tovább izzott aparázs s egyre több szélfuvallat érkezett. hogylángra lobbantsa. Scarlett ennek ellenére nem szüntette be kilo-vaglásait. de a fegyveres kísérőket immár nemutasította vissza. A mindenünnen érkező szörnyűhírek meggyőzték afelől, hogy valóban nem bizton-ságos egyedül kóborolnia. Mindazonáltal, amikor - két nappal a Seamusék-nál tett szerencsétlen kimenetelű látogatás után -eszébe ötlött Kathleen, Colum Amerikából hazatértféltestvére, aki Dunsanyba ment férjhez egy KevinO'Connor nevű férfihez, semmi áron nem akartavöröskabátosokkal a háta mögött meglátogatni.Megbeszélte hát Aldersonnal, hogy inkább kétmarkos lovásszal kísérteti el magát, akiket erre azalkalomra masszív vadásztőrökkel fegyvereztek fel.Nem jelentettek persze akkora védelmet. mint apuskás katonák, de fényes nappal azért nem kellettkomolyabb támadásra számítani - elég volt a kö-tözködőket elrémíteni. A Kathleennel való találkozás tovább erősítetteScarlett új életbe vetett friss hitét A dunsany-ifiatalasszony olyan kitörő örömmel fogadta Scar-lettet, hogy az - szégyen ide, szégyen oda - elsírta 511 magát ölelés közben a vállán. Hiszen minden rossz-ra felkészült már, és órákat töltött el indulás előtt,hogy azzal győzködje magát, nem szabad kibillen-nie lelki egyensúlyából, bármint fogadják is.Kathleen azt sem tudta. hová legyen az örömtől.Betegsége alatt többször is meglátogatta Scarlettetde beszélni alig-alig tudott vele. Akkor találkoztakutoljára, mielőtt az asszony visszatért Amerikába.Kathleen azóta semmit nem hallott róla mindaddig,míg a grófné be nem költözött a Fenton-kastélyba.Érdeklődött ugyan e házasság felől, de esze ágá-ban sem volt felelősségre vonni az asszonyt. Aztmondta, nem értheti meg ugyan a tettét, de éppezért nem is bírálhatja. Neki maga Scarlett a fon-tos. és nem az. hogy kihez ment férjhez. Komolyarccal mélyen a vendége szemébe nézett. és azt mondta: - Majd ha a tetteid azt mutatják. hogy házassá-god önnön romlásodat is hozta. akkor talán bezá-rom előtted az ajtómat. De mindaddig otthon vagye házban. Kathleen ezután megmutatta kisbabáját, aki aScarlett Mary O'Connor névre hallgatott. az O'Haraúrnő tiszteletére. A "névadó" Scarlett ettől ismétúgy meghatódott, hogy hosszú percekig csak szi-pogni tudott. - Jaj, milyen buta módon viselkedem - mosoly-gott könnyein át. - Olyan vagyok, mint valamiidétlen kamaszlány. De oly kevés igazi öröm értmostanában. - És ömleni kezdett belőle a szó.Végre talált valakit, aki szerette őt és akit ő isszeretett. s emellett meg is bízhatott benne. Kiön-tötte szíve minden bánatát. élete minden nyomo-rúságát. Legnagyobb fájdalmára éppen Rhettrőlkellett hallgatnia, illetve csak kellett volna, de végülnem volt rá képes. Nem mondta ugyan el a valósá-got. csupán nagyon kedves barátjának nevezte aférfit. de mégis beszélnie kellett róla.Kathleen pedig hallgatta megértő türelemmel.egy-egy szóval adva csak bizonyságot figyelméről.Scarlett sokáig beszélt, de amikor végzett, mélysé-gesen megkönnyebbült, s valami tiszta nyugalomöntötte el. Úgy érezte, most már bármivel képeslesz szembenézni. ami a jövőben érheti, mert val-lomásával, miként valami gyónással. megtisztítot-ta a lelkét. Hosszas monológjából felriadva szégyenkezvekérlelte háziasszonyát, mesélne most már ő ismagáról valamit. így tudta meg, hogy Kevin o'con-nor. ha nem is valami világraszóló személyiség, detisztességes, becsületes ember, jó férj és szerető apa. Kis tanyájának és marháinak köszönhetően nemszenvedtek eddig különösebb hiányt, és Kathleenúgy remélte, hacsak nem éri őket valami csapás.nem lesz baj a későbbiekben sem. Scarlett öröm-mel ajánlotta fel segítségét, vonatkozzék az bármi-re, s a fiatalasszony megígérte, hogy szól, ha netánhiányozna valami. Kérése egyébiránt valószínűlegcsak a kicsi Scarlett Mary irányában lesz. de az iskésőbb, amikor már ideje lesz taníttatni a gyerme-ket. Szerette volna. ha a lányka nem marad tanulat-lan suttyó. mint olyan sok ír szegényember gyere- ke. Scarlett biztosította róla. hogy mindent megteszmajd a csöppségért - elvégre az ő nevét viseli! - deKathleennek nem kerülte el a figyelmét a szomorú-an hozzáfűzött néhány szó: "ha még módombanáll". Mindazonáltal úgy tett, mintha nem tulajdo-nítana neki nagyobb jelentőséget, hiszen nem lettvolna illendő efelől kérdezősködni.Mire a vendég induláshoz készülődött. már igen-csak benne jártak a délutánban. Hiába szerettevolna, nem várhatta meg Kevint, mert sötétedéselőtt haza kívánt érni, s Kathleen még csak nem isbiztathatta férje korai érkezésével. Megállapodtakhát egy későbbi időpontban, amikor a férfi is nagyvalószínűséggel otthon lesz, mert vevőket vár né-hány marhára. Scarlett elbúcsúzott, kérte a fiatal-asszonyt, adja át üdvözletét Kevinnek, azután tá- vozott. 512 A két lovász az udvaron várta őt. étel és italmellett. amit Kathleen vitt nekik még az érkezésük-kor. Most felugrottak. köszönetet mondtak a házi-asszonynak, s miután felsegítették úrnőjüket akocsira. elhelyezkedtek a bakon. Scarlett mindad-dig integetett hátrafelé, amíg Kathleen kicsinyponttá nem zsugorodott takaros házikója előtt.Akkor kényelmesen elfészkelte magát az ülésen,betakargatta a térdét egy takaróval, és boldoganelszundikált. Arra riadt, hogy a bricska nagyot rándulva meg-áll. Kishfján lebillent az ülésről. Semmit nem látotta bakon ülő lovászok széles hátától. s már éppenmeg akarta kérdezni, hogy mi történt. amikor elöl-ről durva hang harsant. - Hová-hová ezzel a cifra kocsival, cimborák? -kérdezte egy láthatatlan férfi. - Hát teneked meg mi közöd ahhoz'? - reccsent ráaz egyik lovász. - Erisszetek csak az utunkra, aztajállom. Ekkor elöl némi mozgás támadt, és Scarlett meg-látott három alakot a lovak közelében. Koszlottruhák, poros köpenyek. durva parasztarook, fe-nyegető furkósbotok. Sanda pillantásuk semmi jótnem ígért ahogy felfedezték az asszonyt. -Á, úri fuvar, mi! - nevetett az egyik. - Aztán kittisztelhetünk a naccságosasszonba', he? - lépettvolna közelebb. Ám a baloldali lovász kinyúlt a bakról, és visz-szapenderítette. - Megájj, atyafi! - kiáltotta. - Erisszetek tovább.aszondom! Erisszd el azt a lovat - szólt oda valaki-nek, akit Scarlett még mindig nem látott. - Nocsak cimbora - sötétült el a hátralökött férfitekintete - de nagyra vagy! Épp csak meg akartamnézni azt a némbert magamnak... angol dáma, mi?!De erre már az asszony sem maradhatott tétlen.Felállt. kihúzta magát. Egyenes hátával, keménypillantásával a kocsi magasában valódi királynőijelenség volt. Scarlett O'Hara vagyok, Ballyhara úrnőjeAdamstown grófnéja, az O'Hara Úrnő! - csattant ahangja. - És nem angol. hanem ír! Mi dolgotok velem? Az alkalmatlankodók - összesen öten voltak,Scarlett immár mindőjüket látta- szemmel látha-tóan meglepődtek a határozott fellépésen, de alovak szerszámába kapaszkodó kezek szorításanem enyhült. Az asszony lenézett rájuk. zöld sze-mében harag izzott. Nem érzett félelmet.A söpredék! A mocskos söpredék! Ilyenek égettékfel a birtokát gyilkolták meg szeretteit. Sajnálta.hogy nem ő ül a bakon, mert most élvezettel vágottvolna végig rajtuk az ostorral!Az ostor azonban az idősebbik lovász kezébenpihent. zsinórja békésen libegett. - Ó, szóval úrnő - ocsúdott a hangadó. - Ráadásúlír! Csuda egy megtiszteltetés! - Intett két társának,mire azok is a lovak elé léptek, és megmarkolták aszerszámzatot. Odaveszett a lehetőség. hogy kitör-hessenek. - És mi szél hozta erre a drága úrnőt? -kérdezte gúnyosan. - Mi vette rá. hogy odahagyjaa biztos menedékit? Ismét Scarlett felé lépett. A lovász megint meg-próbálta elkapni, de ezúttal nem sikerült elérnie.A férfi kitért előle, és a bricska mellé állt. - Nem gyünne le onnét? - kérdezte megjátszottszelídséggel. - Tuggya. így kitörik a nyakam. hameg akarom csodálni! A fiatalabb lovász felállt a bakon. és gyorsanátlépett az úrnője mellé. Fenyegető hangon szólt lea kötözködőnek. . - No, mosmán tényleg elég legyen! Takarodjatok adógotokra, míg szépen mondomt A kocsi mellett ácsorgó férfi sandán vigyorgott rá. - Különben mi lesz? - kérdezte, és társai felépillantott. - Mire megtudod, mán késő lesz! - intette alovász. - Mentek? A másik a fejét rázta. még mindig szélesen vigyo-rogva. Szemmel láthatóan valami szellemes vála-szon törte a fejét. A fiatal lovász azonban megelé-gelte az élceket, és nehéz bakancsával úgy rúgtaarcba a kötekedőt, hogy az vérző orral hanyatlotthátra az útmenti árokba, és meg sem mozdult többé. Dühödt kiáltások szakadtak ki a többiekből. Alovakat fogva tartók hadonászni kezdtek, mire amegrémült állatok vad hátrálásba fogtak. Scarlettvisszaesett az ülésre, a lovász azonban lebucská-zott a porba. Ketten nyomban rávetették magukat.Kétségbeesett küzdelem vette kezdetét.Az idősebbik megpróbált kitörni a lovakkal, deketten még mindig csimpaszkodtak a száron, smegakadályozták a menekülést. A lovász kemé-nyen ostorozta állatait, szegény párák rémültennyerítettek tehetetlenségükben, de egyelőre nemtudták elragadni a zablájukat rángató útonállókat.Az egyik verekedő eközben kibontakozott a küz-delemből, és egyetlenjólirányzott ütéssel leterítettea kocsist, mielőtt az sikeres kitörésbe kergethettevolna lovait. Nyomban fel is ült a helyére, ígyfelszabadulhatott az a kettő, akik mindeddig alovakkal birkóztak. Egyikük csatlakozott a küz-dőkhöz, míg a másik ment, hogy kirángassa Scar-lettet a kocsiból. Az asszony - aki először a bakra akart felkapasz-kodni, amikor a kocsis lezuhant - megpillantotta apadlón a fiatalabb lovász tőrét. Nyilván a fiú övébőleshetett ki, ahol a lovak meghőköltek. Kirángattaa tokjából, és kétmarokra fogva a felé igyekvő alakelé tartotta. - Gyere csak, gyere! - kiáltotta haragtól eltorzulthangon. - Hadd hasítom ki azt a fekete szívedet!A támadó visszahőkölt, nem mert közelebb lépni.Csúf szitkokat ordítozott, de egy tapodtat semmozdult. Gondolta, nem érdemes kockáztatnia,inkább megvárja, mig társai elintézik a fiút. A kocsimásik oldalán azonban még mindig állt a harc, alovász. hátát a bricska oldalának vetve, az árokbarúgott útonálló botját forgatva keményen tartottamagát. Ám sokáig már nem állhatott ellen.Ám ekkor valahol a távolban kiáltás harsant. snyomban utána két lövés dörrent. Egy pillanatramindenki megdermedt, a hangok irányába kapta afejét. Leggyorsabban a lovászfiú ocsúdott, s kihasz-nálva ellenfelei figyelmetlenségét gyors, rövid csa-pással leütötte egyiküket. A másik nyomban me-nekülőre fogta a dolgot, futott Scarlett támadója is.A bakon ülő férfi keze már megrándult. hogy alovak közé csapjon, de aztán meglátta az útonvágtában közeledő két lovast, s inkább gyalog isz-kolt ő is. Hamarosan mindhárman eltűntek az utatszegélyező csalitosban. Scarlett lerogyott a bricska ülésére. remegő ke-zéből kifordult a vadásztőr, a fiú fújtatva, vérző-ve-rejtékező arcát törölgetve támaszkodott a kocsioldalának. Köröttük még mindig eszméletlenül he-vert a két támadó és az idősebbik lovász.Hamarosan megérkezett a két lovas, de az asz-szony csak az ismerős hangra kapta fel a fejét. - Atyavilág, Scarlett!? - kiáltotta a kocsi mellettlovát visszafogó férfi. -Hogy kerül maga ide? HiszenLondont hallottam telekürtölni a nevével!Scarlett ajka megkönnyebbült, boldog mosolyrahúzódott, amint megismerte megmentőjét. Ó. mi-lyen csodálatos ez a nap! Hát még egy ember. akittiszta szívből szeret, és aki őt is becsben tartja! - Bart! - állt fel a kocsiban. - Drága Bart. magahogy kerü ide? Hiszen azt mondta. soha nem térvissza Írországba! A dunsany-i földesúr, Sir John Morgand, Scarlettbarátja, akit Rhett révén egy droghedai lóvásáronismert meg, szomorkásan nézett rá. - Hát igen, amikor a bérlőim felgyújtották azistállómat, és a lovaim bennégtek, azt hittem. sohanem lesz már belőlem ép lelkű ember. De mégiskihevertem - lehajtotta a fejét, és hümmögött. -Soha nem hittem volna. És maga? Mi történt itt? -nézett körül. Az asszony hirtelen mérhetetlenül gyengénekérezte magát. Le kellett ülnie. - Jaj, Bart, ez rettenetes - sóhajtotta. - Látogató-ban voltam egy rokonomnál Dunsanyban. Hazafelétartunk; itt törtek ránk ezek a nyomorultak. - Alovászra pillantott, aki idősebb társát élesztgetteéppen. - Ha Matt és Dan nem ilyen hősiesek,alighanem késve érkezett volna, Bart. De így isnagyon köszönöm magának! Csúnya haláltól men-tett meg. - Ismét a lovászhoz fordult. - És maguk-nak is, Matt. Igazán nagyon büszke vagyok maguk-ra. Köszönöm. . A fiú megilletődötten mosolygott, és zavartandörmögött valamit az orra alatt. Lassan Dan iskezdett magához térni, fájdalmasan nyögve tapo-gatta a tarkóját. - Igazán semmiség, Scarlett - mosolygott kedve-sen a földesúr. - Hála Istennek, semmit sem kelletttennem. Tudja, én még életemben nem fogtamfegyvert senkire. - Megemelte a vadászpuskát, éskísérője felé bökött vele. - Ezt is csak Clintonrábeszélésére hurcolom magammal. Jim Clinton,a jószágigazgatóm -mutatta be az éles arcélű férfit. - Nélküle nem nagyon mozdulok ki mostanában. - Ami azt illeti, engem is katonák szoktak kísérni,de a rokonaimhoz nem voltam képes elcipelni őket- magyarázta Scarlett. - Megértem - bólintott Morland. - De, ha szabad-na javasolnom, ideje lenne indulni. Még a végénmagukra sötétedik! Boldoggá tenne, ha elkísérhet-nénk, Scarlett. Ugye megengedi? - De hiszen akkor maguknak kell sötétben utaz-niuk! Vagy elfogadja a meghívásomat. és a kastély-ban alszik? - A kastélyban?! - A földesúr szeme elkerekedett. - Ja, vagy úgy! - csapott aztán a homlokára. - Nemtudom megszokni, hogy hozzáment ahhoz a kar-valy képű Fentonhoz... Jaj, bocsásson meg! Nemakartam megbántani. - Ugyan, hagyja! - legyintett Scarlett. - Szívbőlmegköszönöm. ha elkísérnek minket. Útközben 518 legalább elbeszélgethetünk. Azután meg meghívomvacsorára, rendben? . Elindultak hát. Morland a bricska mellett üge-tett Clintón előreugratott, s az utat fürkészte.Mint valami katonai alakulat - jegyezte meg kun-cogva az asszony. Mérhetetlenül kimerítették azesemények keze-lába remegett az utólagos rette-géstől, de becsülettel igyekezett palástolni gyenge-ségét. Eleinte azonban inkább hagyta a férfit be-szélni, nehogy remegő hangja feltűnjön kísérőinek.Úgy érezte ennyivel tartozik a két írnek is, akikkészek lettek volna életüket áldozní érte, sajátvéreik ellenében. így tudta meg, mi is tartja valójában Bart Mor-landet írországban. A férfi el akarta adni ír birto-kait s ennek kapcsán vissza kellett utaznia Angli-ából. Útközben betért rég nem látott ismerőséhez,a nem túl messzi Royal Seal urához, Thomas Bal-dockhoz. A Baldock családról régóta nem tudottsemmit, szinte gyerek volt még, amikor utoljára abirtokukon járt. Ennélfogva nem ismerhette Mere-dith Baldockot sem. Hát most megismerte. Megismerte, és abban apillanatban eltompult szívében a hosszú-hosszúévek óta parázsló reménytelen szerelem, amelyGrace Hastings iránt emésztette. Fellobbanásukegymás iránt a nevelőnővel oly viharos volt, hogyszinte napok alatt eljegyzéshez vezetett, s küszö-bön állt már a házasság is. Morland boldog volt, mint valami szerelmes ka-masz, és nem döntötte még el, hogy Angliában,vagy írországban éljenek-e leendő asszonyával.Birtoka eladását mindenesetre egyelőre felfüggesz- tette. Oly lelkesen és oly örömmel mesélt szerencséjé-ről. hogy már megpillantották a Fenton-kastélykapuját, mire szégyenkezve eszébe jutott, hogyScarlettet is beszámoltassa az elmúlt események- ről. - A házasságáról hallottam. hiszen tele volt veleLondon - mondta -. de ezen kívül zavaros híreken 519 túl semmit sem tudok. Megpróbáltam meglátogat-ni magát Londonban, de valahogy mindig elkerül-tük egymást. Scarlett röviden, tárgyszerűen beszámolt neki atörténtekről. de nemigen igyekezett hosszasanecsetelni őket. Morlandnek nyilván feltűnt a dologde nem tette szóvá. - És Rhett Butlerről nem tud véletlenül valamit? - kérdezte váratlanul, amikor a kocsi már a kavi-csos felhajtón járt. Az asszonynak elakadt a lélegzete. Elsápadt.egyetlen hang sem jött ki a torkán. - Ezer éve nem hallottam már róla - folytatta aférfi. - Nyoma veszett, vagy mi a szösz. - Nem... khmm... nem tudom, mi lehet vele -nyögte nagy nehezen Scarlett. -Én... én mindigcsak magától hallottam felőle... Igen, csak magától? - Vett egy nagy levegőt. és igyekezett összeszednimagát. Bart tehát nem tudja. hogy Rhett... hogyRhett meghalt. Hát ne is tudja meg akkor, le-galábbis ne tőle. - Csak azért kérdezem - csevegett tovább Mor-land - mert Meredith mesélt egy érdekes figuráról,akit hónapokig ápoltak a birtokukon: Azt hiszem,a csacsi kislány bele is habarodott egy kicsit, vagylegalábbis azt hitte. Ez az alak meglehetősen regé-nyes körülmények között megmentette aztán azegész háznépet a lázadóktól. de közben valahogyösszekülönbözött a szomszédos ifjú lorddal... ez arésze a dolognak elég homályos volt a számomra -húzta össze elgondolkodva a szemöldökét - de azthiszem, valami féltékenység lehetett a hátteré-ben... Mindenesetre a titokzatos alak. aki addigramár felépült. ezután elhagyta a Royal Sealt. Állitó-lag Angliából küldte vissza a pénzt, amit Thomasadott neki. de többet nem tudnak róla. - Ez valóban roppant érdekes - mondta Scarlettsíri hangon. - De mi köze ennek Rhe... Mr. Butler-hez? - Ujjai eljegesedtek, arca fehér lett. mint a hó.fülében robajlón dübörgött a vér. Nem tudta mirevélni állapotát. de úgy érezte. mintha valami rette-netes, sötét hullám vágtatna felé, hogy elragadja,elpusztítsa őt. Már bánta, hogy feltette a kérdést.Nem akarta hallani a választ. - Ó, hát csak annyi - mondta mégis a férfi - hogya részletes leírások alapján akár Rhett is lehetettvolna az az ember. Persze ez ostobaság, hiszen hogyaz ördögbe került volna oda sebesülten, nem ! ? - És... mi történt ezzel... az emberrel? Mi volt? Scarlett maga sem tudta, hogyan sikerült kipré-selnie a kérdést. Valóságérzéke elhagyta, sötét li-dércárnyakká váltak körötte az alakok, hullámzóködfoltokká az épületek. Mintha kút fenekéről hal-lotta volna a választ. - Valahol meglőtték. A feje sérült meg. Metedithazt mondta, egy ladik fenekén találta, vérbe fagyva.Én... Hé, Scarlett! Hé, mi a baj?... Segítsenek,emberek, a grófné elájult! 521 21 Sötét éjszaka volt, éjfél is elmúlt már. A kert fái ésbokrai komor szellemalakokként hullámzottak azenyhe szélben, egy-egy pillanatra vonta csak őketkékezüst fénybe a fellegek mögül előbukkanó hold.Egy vastag ágon bagoly huhogott, azután a levegő-be rebbent, mint valami jókora, puha tollpihe. hogyhangtalanul suhanva zsákmány után nézzen oda-kinn a mezőn. Árnya végiglibbent a kerten. ámazután egy féltékeny felhő ismét elnyelte a hold-fényt. s a bagoly és árnyéka belevesztek a sötétség- be. Ám alig tűnt el a fényes égi vándor, amikor újabbfekete alak mozdult a cserjék között. Nesztelenülvégigsuhant védelmükben az út mentén, a ház felé.Oly könnyedén, oly ügyesen mozgott az éjszaká-ban. hogy tán az is érzékcsalódásnak vélte volna.aki közvetlenül őt figyeli. Árny volt ő a táncolóárnyak között, maga a sötétség egy életre keltdarabja. Nem cifra híúságból viselte a nevét.Árnyék Nick elérte a sövény végét. Lekuporodott,hogy az ismét előmerészkedő hold sápatag fényé-ben felmérje az épületig hátramaradó útszakaszt.Amint a kertre ismét.lehullt a sötét, felemelkedett.s néhány hangtalan ugrással elérte a falat. EllenBeechertől eleget hallott a házról ahhoz, hogy tud-ja, merre kell mennie. Végigfutott a fal tövében, míg el nem érte azt akiugró szakaszt, amelynek árnyékában zavartala-nul felmászhatott a felső szintre. Tetőtől talpigfekete öltözéket viselt, kezét fekete kesztyűbe búj-tatta, arcát fekete maszk rejtette. Úgy kúszott fel akiszemelt ablakig, mint valami sötétség-démon. 522 A felső folyosó fordulójának ablaka résnyire nyit-va állt. Ellennek igaza volt, amikor azt mondta,hogy többnyire nem csukják be éjszakára sem, aszellőzés miatt. Elég magasnak tartották ahhoz,hogy ne tudjon behatolni rajta senki. Nos, téved- tek. A mestertolvaj finom mozdulattal kijjebb hajtot-ta az ablaktáblát, azután puhán behuppant a fo-lyosóra. Megállt. hallgatózott. Odalentről minthahalk beszédet hallott volna, s némi fény is szűrő-dött fel a lépcsőfordulón túlról.Az első hiba. A háziaknak már aludniuk illenék,legalábbis az értesülések szerint. Nick elhúzta aszáját. Nem szerette, ha "hibákba" ütközött, nohasoha nem rettent meg a váratlan eseményektől.Lekuporodott az ablakmélyedésben, és hagyta,hogy megérintse a sötét ház szelleme.Igyekezett eggyé válni vele. megérezni a rezdülé-seit, meghallani sóhajait, felismerni veszélyeit.Amikor úgy érezte. végre felkészült. felemelkedett,s hangtalanul, akár valami hatalmas fekete macs-ka, végigsuhant a folyosón a szoba felé, ahol zsák-mányt megtalálni vélte. Az ajtó fáji már sötétre érlelte a kor, díszeskilincse megkopott a benyitó kezek nyomán. AzÁrnyék előtte állt, fekete kesztyűbe bújtatott ujjaia sarokvasakat vizsgálták: vajon megnyikordul-nak-e, ha benyit? Ellen ugyan azt állította, hogy Mrs. Marsh kemé-nyen fogja a cselédeket, s nem hagyja, hogy az időkikezdje a berendezést, de ez önmagában mégsemmit nem jelentett. Nick az orrához emelte ujja-it; kenőzsír szagát érezte. Biccentett, s lehelet fino-man lenyomta a kilincset. Halk roppanás hallatszott csupán, ahogy az ajtókinyílt, a sarokvasak csöndesen fordultak egymá-son - hála a nagynéni gondosságának. Az Árnyékelmosolyodott, azután becsusszant a résen, s óva-tosan betette maga mögött az ajtót.Kicsiny könyvtárszobába jutott, ahol vaksötétölelte körül. Zsebéből parányi, kormozott üvegűlámpást halászott elő, s meggyújtotta. A halványanderengő fényben láthatóvá lettek a falak menténkörbefutó polcok, Sir Mortimer könyveivel, az ab-lak elé állított íróasztal, s az a kisszekrény, melyEllen fontoskodó csacsogása szerint a páncélszek-rényt rejtette. A mestertolvaj a szekrényhez lépett. Kicsiny lám-pását a tetejére helyezte, két jókora váza közé. hogyazok is rejtsék a fényét. Azután fémtűszerű szer-számokat vett elő, s az egyikkel könnyedén kipat-tintotta a szekrényke zárját. A feltáruló ajtó mögöttvalóban ott terpeszkedett a páncélszekrény - anépszerű Hobbs cég remeke. Az Árnyék elvigyoro-dott. Az a Levis nevfi fiatal amerikai jutott azeszébe, akiről Mr. Morrisnak mesélt. Ó. milyenkönnyedén elvinné most már ő is a kétszáz arany-fontot. amit annak idején a csodazár kinyitásáértajánlottak fel! No, de egy kis szerencsével most jóval nagyobbjutalomban részesülhet. ha ezt a zárat kinyitja.Nem volt éppen modern darab. Úgy vélte. éppenaz a széria lehet, aminek hatalmát ez a Levis törtemeg. Neki annakidején húsz percébe került, mirevégzett, Nicknek most hat is elegendő volt. A pán-célszekrény ajtaja nyitva állt.A felső polcon iratok zsúfolódtak, némelyekdossziéban. legtöbbjük csak úgy behajítva. A mes-tertolvaj erős késztetést érzett. hogy átfussa őket.hátha talál valamit, ami esetleg Sir Mortimer halá-lával kapcsolatos, de ellenállt. Nem szerette össze-keverni a munkákat. Alattuk bankjegykötegek hevertek; nem lehetetttúlságosan nagy összeg. A legalsó polcon kapotthelyet az. amit az Árnyék keresett. Egy díszes.remekmívű ékszeres ládika. Nick kiemelte. és fel-pattintotta a fedelét. Gyanította, hogy szegény.néhai Sir Mortimert igencsak elkeserítené a lát-vány. ha módja lenne lepillantani a felhők mögül.Vélhetőleg jónéhány családi emlék vándorolt ék-szerkereskedőkhöz a Marshok jóvoltából, mert aládikában nem akadt túl sok érdekes holmi.No persze. azért még így is volt mi csillogjon akicsiny lámpás gyönge fényében. de Nicket csak aza gyémánt érdekelte, amit Emma Marshon látottaz Aranycsillagban. Meg is lelte. - Kanárisárga briolett - suttogta áhítattal. - Le-galább öt karát! Noha a valamiféle színezetet mutató gyémántoktöbbnyire kevésbé értékesek, az erős kanárisárga.a zöld és a rózsaszín kő igen ritka. így roppantkeresett is. A mestertolvaj elégedetten forgatta amedált a derengő lámpás előtt. A gazdagon faszet-tált gyémánt sziporkázva forgott aranyarcán.Nick kiszakította magát az ékkő bűvöletéből.Felnyitotta a láncot, lecsúsztatta róla a medált. észsebkendőbe csavarva zsebébe rejtette. A láncotvisszatette a dobozkába, azt pedig a páncélszek-rénybe. Becsukta mindkét ajtót, eloltotta a lám-pást, s rövid pillanatokkal később már ismét anéptelen folyosón állt. Odalentről még mindig fény szivárgott, s nemmaradt abba a beszélgetés sem. Az Árnyék hallga-tózott. Nem mozdult semmi. Már épp indult volnavissza az ablakához. amikor odalent felcsattant egy hang. - Ugyan már, ne légy nevetséges! Azután elhal-kult megint. A további szavakat Nick már nemértette. Ez nyilván Richard Matsh volt, gondolta a fiú.Hirtelen elhatározással megfordult, s az ablak he-lyett a cselédlépcső felé vette az útját. Noha ponto-san tudta, hogy nem cselekszik helyesen, képtelenvolt megállni, hogy ne hallgasson bele a lent folyóbeszélgetésbe. Nem számított olyasmire, hogy ép-pen vallomáson kapja a házaspárt Sir Mortimermeggyilkoltatásáról, de beszélhettek más dologrólis, amit esetleg nem árt tudni.A cselédlépcső persze nyikorgott. Nick átkoztamagát ostobaságáért, de azért csak tovább óvako-dott lefelé. Odalent elsuhant néhány csukott ajtóelőtt, aztán végre elérte azt, ami mögül halkan bár,524 . 525 de érthetően hallotta a beszélgetést. Egy fordulóárnyékában lapulva hallgatózott. - ... abba! Felesleges elölről kezdened - ridegférfihang Mr. Marsh. - Nem kezdem előlről. Csak nem szeretném, haelfelejtenéd, hogy állítólag te mindent alaposanátgondoltál. Hát, remekül sikerült. mondhatom! -bántóan éles női hang, Nick pontosan ilyennekképzelte Emma Marsh hangját. - Már hetek óta ezzel gyötörsz - fortyant fel a férfi. - Ajánlom, hogy fejezd be, mielőtt végképp kihozola sodromból! Az a törpe majom, az a Simmons aztmondta, hogy lenyomozta. Hányszor kell még el-mondanomt? Ha a kezembe kerül, kitekerem anyakát! Most pedig egyszer és mindenkorra, hagyjbékén. Ha még egyszer felhozod ezt a témát, bizonyIsten, nem állok jót magamért! Jó éjszakát!!Bútor nyikordult, padló reccsent. Mr. Marshnyllván felállt. Az Árnyék hátrébb húzódott. Tom-pán jutott el hozzá az asszony hangja: - Rendben van, Richard, én nem szólok többet -mondta vészjósló nyugalommal. -De ajánlom, hogytalálj ki valamit minél előbb, mert ez így semmi jóranem vezet. Túlságosan biztosak voltunk abban.hogy Morris pénze majd kihúz minket a kátyúból.Hát nem húz ki! És ha nincs az a nő, akkor lehet.hogy előbb-utóbb még a fedelet is elvesztettükvolna a fejünk fölül! Ki tudja, mire készült ellenünkaz a szélhámos. - Rövid szünet. aztán: - Hát ígygondold át a legközelebbi tervedet, Richard.Ajtócsapódás. dühös léptek, majd csend. Nicknem várta meg, hogy az asszony is távozzék. Végig-osont a folyosón a legközelebbi ablakig, óvatosankinyitotta. és távozott. Elégedett volt. Nem csupán egy ritka gyémánttal.de néhány információval is gazdagabb lett.A pocakos, alacsony ember kacsázva közeledett akaviccsal felszórt úton. Kopott tweedzakót és kisséelnyűtt cipőt viselt, első pillanatban akár házaló-nak is nézhette bárki. Sűrű, világos haját rövidrenyírta, kalapját a kezében tartotta. Nemrég vehettele, hiszen a karima halvány csíkja még ott ékeske-dett a homlokán, szinte gyermeki ártatlanságottükröző szemei felett. Egy guggon ülő fenyő mögül kibukkanva megpil-lantotta a rózsák között álmodozó hölgyet. A nő egyfehér virágot forgatott ajkai előtt, és szemlátomástálmaiba merülve bolyongott a lugasok alatt. Mér-hetetlenül szomorúnak látszott. s valahogy olyanelveszettnek. . A tweedzakós férfi, aki már nem volt fiatal, smaga is két hasonló korú - noha negyedennyiresem szép - leánnyal büszkélkedhetett, legszíveseb-ben átkarolta volna és vigasztalón biztatta volna, hogypanaszolja csak el neki a bánatát bátran. Ehelyettazonban megállt, s torkát köszörülve igyekezettfelhívni magára a figyelmet - nem akarta váratlanulmeglepni a hölgyet. A nő felriadt álmodozásából, és ijedten kapta fela fejét. A férfi kurtán meghajolt. - Üdvözlöm, hölgyem - mondta. Hangja kissérekedtes volt, mintha torokfájás kínozná. - Ez itt;nemdebár. a Rosegarden udvarház? - A nő szótla-nul bólintott, a tweedzakós folytatta: - Engedjemeg, hogy bemutatkozzam. A nevem Robinson, ésa Scotland Yard felügyelője vagyok... - Szünetettartott, figyelte a nő reakcióját. - Óh, felügyelő úr! - sóhajtott megkönnyebbültenaz ifjú hölgy. - Bocsásson meg, hogy Ilyen barát-ságtalanul fogadtam... Mabel Rowan vagyok, énértesítettem önöket a lopásról. Köszönöm, hogyeljött. Kérem, kerüljön beljebb! - És invitáló moz-dulattal a bejárat felé intett.Robinson elégedetten bólintott. Átkozottulbosszús lett volna, ha csak valami buta tréfa áldo-zataként zarándokolt volna a birtokra. A bejelen-tést valami Gallagher nevű öreg tette - aki állítólaga Rosegarden lovásza -. úrnője utasítására. Mivelnem maga az úrnő volt a bejelentő. végül is lehetettvolna hamis riasztás is. No, de nem az volt, és ez a fontos! - gondolta afelügyelő. amint belépett a házba.Odabent aztán előkerült egy férfi is. bizonyos Mr.Marsh. az elbűvölő Mabel Rowan nagynénjénekférje. Robinson hosszú munkássága során megle-hetős emberismeretre tett szert, s ez most aztsúgta, kellemetlen, rosszindulatú alakkal áll szem- ben. Mindazonáltal udvariasan bemutatkozott, s új-fent elmondta, miért is jött. Mr. Marsh roppantnyájasnak mutatkozott, a rendőr azonban erőlte-tettnek álságosnak vélte. Egyre nagyobb érdeklő-déssel figyelte a férfit. anélkül, hogy ez bárkinek isfeltűnhetett volna. - Sajnálom. hogy ezt kell mondanom, felügyelőúr - mosolygott a halszemű - de talán hiába fáradtide! Mabel kicsit elhamarkodta ezt a bejelentést.nem kellett volna mindjárt elszalasztania az öregetönökért. Robinson nem szólt, csak érdeklődve felvontaszemöldökét. Mr. Marsh magyarázatba fogott. - Tudja, semmi nem bizonyítja. hogy valóbanellopták azt a követ. Bár a feleségem nagyon tagad-ja, én mégis azt hiszem, valahol elszórta a házban!Bízom benne, hogy meg fogjuk találni. Tudja. nemelőször fordul elő vele ilyesmi.- De Richard bácsi, hiszen... - Tudom, drágám, hogy téged nyugtalanít a do-lo de azért mégis megkérdezhettél volna minket.volt hiába idefárasztani a felügyelő urat.Mabel szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. Hi-szen akkora volt a felbolydulás, amikor felfedeztéka lopást! Emma és Richard úgy kiabáltak, hogy őbefogta a fülét! És most tagadja az egészet? Nemértette. Igaz ugyan, hogy megtiltották neki a bejelentést,de ebben nem látott semmi különöset, hiszen ami-óta Mr. Morrisról kiderültek azok a dolgok - mégmost is képtelen volt elhinni, hogy maradéktalanuligazak - azóta egyszer sem engedték be a városba.Richard pedig azt mondta, ő majd elintézi a dolgot.Mabelnek később eszébe jutott, hogy Gallagheraznap szabad, és olyankor mindig bemegy a város-ba, a nővéréhez. Megkérte hát. hogy küldessen kiegy nyomozót; úgy vélte. nagynénje örülni fog.Hát, lehet hogy Emma örülne, de Richard igenfurcsán viselkedik - gondolta, a férfi szavait hall-gatva. Szólni azonban nem mert többet.Robinson felügyelő az orrát dörzsölgette. Mun-katársai már tudták, hogy ilyenkor erősen foglal-koztatja valami. - Én azért csak körülnéznék egy kicsit - ajánlottaóvatosan. - Tudja, az én szemem azért több dolgotlát egy esetleges betörésre vonatkozóan, mint amaguké. Esetleg tisztázni lehetne dolgot...A halszemű felsóhajtott, vállat vont. - Ahogy gondolja. felügyelő - mondta. - Nemtarthatom vissza, hiszen a mi érdekünkben cselek-szik. De meggyőződésem, hogy feleslegesen fárad. - Úgy legyen! - bólintott Robinson. - Megmutat-ná, kérem, honnan tűnt el az ékszer!? - Hogyne, természetesen. Erre tessék - mutatottMr. Marsh egy ajtóra. Amint a rendőr arra fordult,a halszemű megsemmisítő pillantással mérte végigMabelt. Aztán az ajtóhoz lépett. és mosolyogvakinyitotta Robinson előtt. Felmentek az emeletre.A felügyelő közel egy órán keresztül vizslatott apáncélszekrény körül. Néha odaballagott a bejáratiajtóhoz, időnként kilesett a folyósóra. s gyakortatett fel kérdéseket a sarkában járó Mr. Marshnak.Egyszer még a folyosóvégi ablakot is körbeszima- tolta. Amikor mindennel végzett, csípőre tett kézzelmegropogtatta a derekát, azután összecsapta kéttenyerét, és azt mondta: - Na, kérem! - Mabel érdeklődve, a halszeműgyanakvón nézett rá. - A helyzet a következő. Vala-ki. nyilván az éj leple alatt, behatolt ebbe a szobá-ba, egy kis tolvajlámpás fénye mellett megfelelőszerszámokkal kinyitotta a zárakat, elvette, amireszüksége volt majd távozott. Ha jól sejtem. a folyo-sóról nyíló ablakot használta. Uram - fordult Mr.I,Vlarsh-hoz - sajnálattal kell tájékoztatnom. hogyitt bizony betörés történt. Azt a bizonyos ékkövetnem fogják megtalálni a házban, azt gondolom. - Khmm, ami azt illeti, ez elég fantasztikusanhangzik - krákogott Mr. Marsh. -Mire alapozza azállítását? - A nyomok. uram, meglehetősen egyértelműek.Legalábbis a számomra. Már megbocsásson, deattól mert ön semmit sem lát, még itt vannak. - Értem, khmm, igen - biccentett a másik. - Ésmost? Mi a teendő? Vissza tudja szerezni?A pocakos rendőr felkacagott. - uram, ha ez ilyen egyszerű lenne! Mindene-setre, elindítjuk a nyomozást. És most, ha lehet,szeretnék körülnézni a kertben is. .Mr. Marsh felkapta a fejét. Ijedtség csillant volnaa szemében? - A kertben? Minek? - kérdezte zavartan. - A nyomok, hisz tudja - mosolygott ártatlanarccal a rendőr. - Ó. persze, persze - bólogatott a halszemű. -Menjen csak, Mabel majd lekíséri.Amint azok ketten távoztak. a férfi idegesenelőrángatott egy üveget az íróasztal fiókjából ésmeghúzta. Kissé megnyugodott. mire visszatette ahelyére. Mögötte nyílt az ajtó, és Emma Marsh óvakodottbe rajta. - Elment? - érdeklődött. - Lent van a kertben - dörmögte a férje. - Nyomo-kat keres. - .A kertben szaglászik. és te hagyod? - kérdezteélesen a nő. - Ugyan, elég nagy ez a park! Az a fa legalábbnyolcszáz méterre van a háztól. Még csak a köze-lébe sem fog menni. Emma megnyugodott. Bólintott. - Igaz. De azért jobb lenne, ha te is lemennél. - Jó - egyezett bele a férfi. Az ajtóból még vissza-szólt: - A bájos kis unokahúgod alaposan befűtött nekünk! 530 Az asszony higgadtan válaszolt, szája sarkábanhideg mosollyal. - Ugyan, Richard. Feleslegesen ódsz. Te ma-gad mondtad: az a fa messze van s a múlt is.Senki nem fogja háborgatni egy közönséges lopáskapcsán. - Remélem igazad lesz - sóhajtott a férfi, éskilépett a folyosóra. Robinson felügyelő az íróasztala mögött ült, éselmélyülten dörzsölgette az orrát. Társa, a magas,sovány Tucker szemlélte őt egy darabig, azutánmegkérdezte: - Mi jár a fejedben már megint, Dave? Hovávezetett téged az az eltűnt ékkő?Robinson felpillantott rá. Úgy tűnt, mintha nemis látná a másikat. Aztán szemeibe mégiscsak életköltözött, ahogy megszólalt: - Bár tudnám! De csak kínoz valami, és fogal-mam sincs, hogy micsoda. Az a halszemű fickó, aza Marsh. valahogy nagyon gyanúsan viselkedett.Nemigen akarta, hogy kotorásszak a háza táján. Devajon miért? - A híres Robinson-féle megérzés? - nevetett amásik. - Nem mondom, van egy pár börtöntöltelék.aki ennek köszönheti Dartmoort!Dave Robinson az előző napon járt odakint aRosegardenben. Visszatértekor megírta jelentésétés elindította a nyomozást, betöréses lopás ügyé-ben. De nem hagyta nyugodni Mr. Marsh furcsaviselkedése. Az az ember nyugtalan volt. Nyugtalanés mesterkélt. Zavarta, hogy rendőr van a házában.De vajon miért? Miért zavarna egy becsületes pol-gárt hogy nyomozó vizsgálódik nála, amikor meg-lopták? Miért akart olyan gyorsan megszabadulni tőle? Elhatározta, hogy néhány alkalommal még fel-keresi a birtokot az ékkő ürügyén, hátha belebotlikvalamibe. És utánanézet persze a családnak is. 531 Marsh. Így hívták a férfit. A hölgy ellenben Rowan-ként mutatkozott be. Melyiküké a Rosegarden? - Dave, ezt a levelet neked küldték - nyitott be aszobába egy rendőr. - Egy suhanc hozta, nyilvánmegint valami névtelen feljelentés, vagy ilyesmi. -Eltorzította az arcát, és fejhangon nyafogta: - Aszomszéd megette a kutyámat! Az anyósom meget-te a szomszédot! Azonnal tartóztassanak le min-. denkit a Blabla utca tizenkettőben! - Aztán ledobtaa borítékot, és vigyorogva távozott. - Nagyszerű - morogta a felügyelő, aztán felvettea levelet, és olvasni kezdte. Arcán egyre feszültebbérdeklődés tükröződött. ahogy haladt előre a terje-delmes írásműben. Amikor végzett. akkurátusanösszehajtogatta a papírlapot, azután társához for- dult. - Tueker. szedj össze néhány nélkülözhető em-bert, és keríts egy-két kutyát.- Kutyát?? - Igen, kutyát! Egy óra múlva indulunk a Roseg-arden birtokra. Az ottaniakkal majd én beszélek,arra ne legyen gondod! No. igyekezz!Tueker nem kérdezősködött többet, megszoktamár, hogy ha Robinsonnak váratlan ötletei támad-nak, azok többnyire nem ok nélkül valók. Ment,hogy teljesítse a kívánalmakat.A levél - mely természetesen valóban névtelenülérkezett - Nick May keze munkája volt, és tartal-mazott mindent, amit a fiú a Marshokról és SirMortimer halálának körülményeiről tudott, kiegé-szitve gyanúival és következtetéseivel. Oly meggyő-zően érvelt, hogy a rendőr - összevetve saját meg-érzésével - nyomban utána akart járni a dolognak,noha tudta, hogy nincs jogalapja megvádolni aháziakat. Ám ott volt a betörés, mely remek ürügyet szol-gáltatott egy alapos vizsgálathoz! Ostoba lenne, hanem használná ki a kínálkozó lehetőséget. Hiszen,ha nem talál semmit, akkor sincs baj - ő csak abetörés ügyében nyomozott! Nem lehet szó rága-lomról, zaklatásról. alaptalan gyanúsítgatásról.Az Árnyék Ellen Beechertól értesült Robinsonlátogatásáról, s a Marsh házaspár nyugtalanságá-ról, amit az éles szemű kis cselédlány azonnal,észrevett, jóllehet, magyarázni nem tudta. A fiúelgondolkodott a hallottakon. s arra a meglátásrajutott, hogy talán meg tudja szorongattatni a kétszörnyeteget, ha rájuk uszítja a nyomozót. Robin-sonról sokat hallott már, tudta. hogy kíméletlenülűzi azt. akire egyszer ráakaszkodott - nos. talánfelkelti a figyelmét a Marsh házaspár is!Dave Robinson kitüntető figyelmét sok rosszszándékú ember keserülte már meg, s nem voltkivétel Emma és Richard Marsh sem. A felügyelőkora délután vonult fel embereivel. és udvariaselszántsággal vizsgáltattavégig a házat. majd pediga kertet, mondván, hogy ez elengedhetetlenül fon-tos a nyomozáshoz. A halszemű férfi eleinte nyájas volt, majd kimért,később durva, utóbb már folyamatosan fenyegető-zött. Előkerült a felesége is, és eztán ketten szidtáka rendőrséget. Robinson türelmesen mosolygott, ésegyfolytában azt magyarázta, hogy ő belátja,mennyire kellemetlen a rendőrök nyüzsgése, dealapos okuk van azt gondolni. hogy a tettes fontosbűnjelet hagyott a helyszínen.A holttestet az egyik kutya találta meg, egy öregtölgy gyökerei között, messze a háztól. A fiarendőr!. aki a kutyát vezette, alaposan megviseltea látvány. Noha nagyon igyekezett bátornak ésfölényesnek látszani, sápadt arca és rekedt hangjaelárulta érzelmeit. Mindeddig csak kisebb tolvajlá-sokkal, esetenként egy-egy utcai verekedéssel ke-rült szembe, ilyesmit még sohasem látott. Meg-könnyebbülten vonult vissza, amikor a felügyelőmegérkezett. A Marsh házaspár sorsa ettől a pillanattól kezdvenem volt kétséges Robinson előtt. Nick May részle-tes levele alapján tudta, hogy nagy valószínűséggelkinek a földi maradványaira bukkantak a fa tövé-ben, már csak bizonyítani kellett - mint ahogy mégnagyon sok egyebet ebben az ügyben. De a felügye- 532 533 lő úgy vélte, nem lesz nehéz dolguk a szakértőknek.Csupán néhány tényt kell igazolni, s a halszeműmáris sarokba szorítható. Nem tartotta komolyellenfélnek a rosszindulatú, úrhatnám alakot.A vizsgálatok szerint a Rosegarden parkjában találtholttest Jack Nortoné, a birtok egykori lovászáévolt. A fiatalember ismerősnek bizonyult a hatósá-gok számára, korábban többször is találkoztak velegarázdaság, verekedések kapcsán.Ő volt az a lovász, aki annak idején megriasztottaSir Mortimer lovát, s aki azután nyomtalanul el- tűnt. Richard Marsh tagadta, hogy bármit is tudna adologról, de hamarosan rájött, hogy nem tarthatjamagát ehhez a vallomáshoz. Fordított hát egyettörténetén, és elmesélte, hogy az eset után azistállóban halva találták a fiút; felakasztotta magátelső rémületében. Mivel el akarták kerülni a továb-bi botrányokat, hát csendben eltemették a tölgyalatt - hiszen szerencsétlen kölyöknek már amúgyis mindegy volt. Az ő hírüknek pedig nagyonrosszat tett volna, ha nyilvánosságra kerül a dolog.Csakhogy ezt a változatot is meggyengítette atény, miszerint az orvosszakértő nem találta való-színűnek, hogy akasztás okozta volna a fiú halálát.További vizsgálatokba fogott hát, egyikbe a másikután, míg végül bizonyságot nyert: a lovásszalméreg végzett, méghozzá nagymennyiségű arzéntA sors iróniája, hogy Mr. Marsh vesztét tulajdon-képpen egy névrokona, egy Marsh nevűokozta, aki 1836-ban kidolgozott egy eljárást,mellyel akár egészen csekély arzénmennyiséget iski lehetett mutatni az elhunyt földi maradványai-ból. A vegyész különleges lepárlókészüléket szer-kesztett, melynek elszűkülő csövében ezüstös tü-kör formájában rakódott le a méreg. Módszere aprómódosításokkal több, mint száz évig szolgált ahalálos szer felismerésére. Noha mindeddig nem volt általános az angoljoggyakorlatban. hogy szakértők bevonásával foly-jék a nyomozás - a tisztázatlan halálesetek vizsgá-lata a halottkém feladata volt, akinek munkáját egyhét-tizenegy tagú bizottság segítette, melynek tag-jaival szemben csak a feltétlen becsületességetkövetelték meg - Robinson felügyelő ezúttal ra-gaszkodott a szakemberek felkéréséhez. Az elsővilágszerte híressé váló eset, ahol a vád bizonyításateljes egészében a szakértők által szolgáltatott bi-zonyítékoknak volt köszönhető, csak 1910-ben ját-szódott le, amikoris Dr. Hawley Crippen megmér-gezte a feleségét, és felismerhetetlenné tett holttes-tét a pincében ásta el. Dave Robinson soha nem vált olyan híressé,hogy nevét megismerje a világ, de okos megérzése-in és konok eltökéltségének köszönhetőn szá-mos gonosztevőt sikerült elítélnie a londoni bíró- ságnak. Az arzén felfedezése után már csak annak igazo-lása maradt hátra, hogy a mérget Richard Marshvásárolta. Ez már igazán nem bizonyult nehézfeladatnak: több gyógyszerész is jelentkezett, hogyméregkönyvükben szerepel a bejegyzés - Mr.Marsh kis mennyiségű arzént vásárolt náluk.A halszemű férfi sokáig tagadott, újabb és újabbhazugságokkal állt elő, hogy kibújjon a legsúlyo-sabb vádak alól, de amint minden oldalról bezárultkörötte a bizonyítékok gyűrűje, összeomlott és val- lott. Jack Nortont ők bérelték fel arra. hogy lovas-balesetnek álcázva megölje Sir Mortimert, MabelRowan férjét. Amikor a lovász a feladatot elvégezte,egy este a házba hívták, hogy a hátralévő összegetkifizessék neki. Csakhogy nem állt szándékukbanIlyen veszélyes tanút életben hagyni, italába csem-pészték hát a mérget, amit már hetek óta aprán-ként gyűjtögettek: Amikor Norton kiszenvedett, azéj leple alatt kicipelték a holttestét, és elásták atölgy alá, ahol nyilván soha senki nem kerestevolna. A személyzetnek aznapra kimenőt adtak, 534 Mabel vacsorájába pedig altatót kevertek. Az öz-vegy mit sem tudott a gyilkosságokról.Vallomása alapján őt és feleségét a bíróságegyöntetű döntéssel akasztófára ftélte. Emma azítélethirdetéskor teljes apátiába süllyedt. és nem iseszmélt fel belőle haláláig. Richard Marsh sem tudta elviselni a közelgőhalál súlyát, elméje megbomlott. - Mit képzelnek! n Lord Richard vagyok, Ro-segarden ura! Azonnal engedjenek, vagy hívom akatonáimat! - rikácsolta, amint a fejére húzták acsuklyát. - Hát persze, mylord - morogta a hóhér. ésmegnyomta a csapólap nyitógombját.Lady Caledon nem olvasta a lapokat, így nem is volttúlságosan tájékozott a világ eseményeiről. Nohaminden pletyka érdekelte. amiről körötte beszél-tek. érdekes módon a Marsh ügy csak megkésvejutott a fülébe, akkor. amikor az ítéletet már végreis hajtották. Meglepte ugyan a hír, de mivel gondolkodásamindig is igen felületes volt, nem kapcsolta összesaját ügyeivel. Ám megtette helyette az a titokzatoslevél, amit húga nyomott a kezébe délután.Susanne riadtan futott vissza nővére kiáltására - Óh, az az átkozott, fekete lelkű gazember! -röviddel azután, hogy átadta neki a borítékot.Cecília szemmel láthatóan tajtékzott haragjá-ban. de semmiféle magyarázattal nem volt hajlan-dó szolgálni. és egész egyszerűen elzavarta Susan- ná-t. A levél így szólt: Drága Lady Caledon! Kérem, bocsásson meg, amiért háborgatni me-rem, de ön oly nagy jót tett velem, hogy muszájmélységes hálámat kifejeznem. Egy nagyon kedves barátomtól tudom, aki igenkiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik, hogy ön meg-ható, aggodalmától vezérelve - költséget nem kímél-ve - szerény személyem viselt dolgai iránt érdeklő-dő embereketfogadott, és így rábukkant egy ször-nyű ármányra, mely az életemet lett volna hiuatottfenyegetni. Közbeavatkozásának hála, elhárult fejem felől ahalálos veszély, s én végre fellélegezhetek. Elgon-dolnom is rossz, hogy mi lett volna, ha az önszívósága nem akadályozza meg csapdába ejtése- met! Annál is inkább köszönettel tartozom, mert be kellvalljam, én azt gondoltam, hogy nemes szívébenharagot táplált irántam. Ezúton is kérem elnézésétotromba tévedésemért, és remélem, jószívvel fogad-ja köszönetemet nemeslelkű segítségéért.Kívánom, hogy a Jóisten is méltó bírálatban ré-szesítse cselekedeteiért! Hódolattal, egykori kedvese "William Morris" Lady Cecília Caledont heves rosszullét fogta el,mely annyira elhatalmasodott rajta, hogy ki kelletthívni az orvost. Noha a kopasz, madárfejű kisdoktor szigorú pihenést írt elő, a lady már másnapösszecsomagoltatta holmijait, és egy héttel a terve-zett időpont előtt elhagyta Londont.Mr. Howett és felesége ugyan fel nem foghatták,mi történhetett, mégis sokáig ünnepként tiszteltéka napot, melyen a levél érkezett, hiszen attól kezdvetöbb, mint öt éven át még csak nem is hallottak akellemetlen rokonról. Luke Fenton londoni palotája előtt a gyér forgalmúúton két elszánt biciklista kerekezett. Óriási elsőkerékkel rendelkező, magas, ingatagjárműveik te-tején úgy festettek, mint holmi cirkuszi mutatvá-nyosok. Ezek az "ördögszekerek" még meglehető-sen fiatal találmánynak számítottak, hiszen alighárom éve, 1880- ban váltották fel elődjüket, a nemkevésbé mulatságos "futókereket".Ennek ellenére bizonyos körökben máris nagynépszerűségnek örvendtek, míg az emberek nagytöbbsége eszelős gyűlölettel és félelemmel viselte-tett irányukban. E két urat is, akiket szakavatottszemlélő egyenruhájuk alapján a Pickwick BicycleClub tagjai közé sorolhatott, lesújtó pillantások ésmegvető megjegyzések kísérték, míg el nem tűnteka sarok mögött. Scarlett hálószobája ablakából nézte őket, éselmosolyodott. Hihetetlenül mulatságos látványtnyújtottak a peckes férfiak idomtalan, csontváz-szerű szörnyetegeik hátán. Noha ő maga sajnálatos módon nem láthatta,egy Park Lane-i barátnője mesélt neki a fantaszti-kus felvonulásról, amit a Pickwick Bicycle Clubrendezett nemrégiben. Állítólag több, mint kétezer,efféle szörnyszülött jármű hátán lovagló klubtagvett részt a menetben, mely így legalább hat mér-föld hosszúra nyúlt. Az asszony ismét elmosolyodott, ahogy elképzel-te, amint a vidékiek dtihödten dobálják a büszkefelvonulókat. Lehet, hogy a lóverseny helyett ez lesz a jövősportja? Szomorú kilátás lenne, még szerencse.hogy nincsen rá semmi esély. Habár, Helen szerintvagy ötszáz ilyen őrültek klubja van már London-ban. mindegyik saját egyenruhával, kürtjellel, megmifenével... Egy kis ideig még unottan bámulta a lassanbenépesedő utcát, azután elindult reggelizni. .Scarlett nemrégiben tért vissza Írországból, azadamstowni birtokról. méghozzá a férje társaságá- ban. Miután Morland beszámolt neki a fejlövést szen-vedett emlékezetkihagyásos férfiról. aki oly sokvonatkozásban lehetett volna Rhett Butler, Scarlettkínkeserwel összekapart lelki egyensúlya kártya-várként omlott össze. Álmatlan, avagy lidércálmok-tól terhelt éjszakák váltakoztak nyugtalan, már-már tébolyult nappalokkal: s bár megpróbálta,végül mégis képtelen volt megállni, hogy fel nekeresse azt a családot, akik a titokzatos idegentápolták. Persze továbbra is csak mint régi. kedves barátjafelől érdeklődött, s közben igen remélte, hogy nemjut Fenton fülébe a dolog. A birtokos. ThomasBaldock kedvesen fogadta, s mindent elmondott.amit csak tudhatott. A fiatal lány. az a bizonyosMeredith is készségesen segített, igazán nem szol-gált rá Scarlett haragjára - az asszony mégis őrültgéltékenységet érzett iránta, s még csak okát semtudta adni igazán. Elég volt a puszta tény, hogy anevelőnő látta. ápolta, óvta és kedvelte - netánszeretettel - Rhettet. Mert Rhett volt a titokzatos idegen, ehhez márnem férhetett kétség. Minden apró rezdülés. amirőla család beszámolt, rá vallott, hiába veszítette elközben az emlékeit. Scarlett bizonyosan tudta.hogy csak Rhett lehet az, és senki más.Az első pillanatokban azonnal az állomásra akarthajtatni, hogy Dublinba. onnan pedig Londonbautazzék. Hiszen onnan jelentkezett legutoljáraRhett... igaz, legalább három évvel azelőtt. Utóbbkeserűen kellett rádöbbennie, hogy nem mehetsehová mert meg kell várnia Fentont, aki a tágaskörnyék nemeseinek tiszteletére adott mulatságrahamarosan megérkezik. Ha történetesen tudta volna. milyen néven és holkeresse Butlert, természetesen semmivel sem tö-rődve rohant volna hozzá, de így nem merte kivívnia férje haragját. Hiszen a gróf kétségtelenül bosszút állna rajta,ha szégyenszemre magára hagyná az egybegyűltvendégsereg fogadására, amit most, amikor imáimeghallgatásra találtak, semmiképpen nem akartmegkockáztatni. Meg aztán, ki tudja, kell-e még ő Rhettnek egyál-talán? Mi van akkor, ha a férfi valamilyen oknálfogva megint hallani sem akar róla? Ha feleségevan, meg gyerekei? Akkor jöhet ismét a tökéletesmagány, a gyökértelen sodródás, Luke bosszújávalsúlyosbítva? Összeszorította hát a fogát, és maradt. Egy örök-kévalóságnak tűnt számára az idő, mire Fenton ésa mulatság napja végre megérkezett.A gróf meglehetősen hidegen viselkedett. Mintazt többször is elmondta, tulajdonképpen csakazért érkezett, hogy asszonyát figyelmeztesse amegkötött alkura, és cselekedjen annak érdeké-ben, hogy Scarlett teljesíthesse ígéretét. MivelScarlett a legcsekélyebb mértékben sem volt efféle"cselekedetekre" hangolva, bizony keservesen teltel az a néhány éjszaka. amit Adamstown büszkefalai között töltöttek. Nem sikerült sokkal jobban maga a mulatságsem legalábbis az asszony szempontjából. Alig voltkisebb kín széles mosollyal elviselni a mostanrateljességgel közömbössé vált, érdektelen dolgokrólfecsegő, fennhéjázó, ostoba vendégeket; mint éjje-lente férje közeledését. Amikor a mulatságot követő éjszakán bejelentet-te, hogy szeretne visszatérni Angliába, Fenton kö-zömbös hangon válaszolt. - Azt tesz. amit akar, Scarlett. Nemigen szabommeg mikor és hova utazik. - Az ágy szélén ült,házikabátban és papucsban. Nem éppen a leg-szebb férfiúi díszöltözet, ám a grófból még így isvalami fennhéjázó elegancia áradt.Az asszony még nem öltözött át, sápadtan álldo-gált az ablak mellett. Remélte, férje nem kívánjaaznap este is megosztani vele az ágyat. Semmitnem szeretett volna jobban, mint egy kis nyugal- mat. - Igazán kedves, köszönöm. - Igyekezett. hogyhangjának a legkisebb éle se legyen. Nem akartmost vitába bocsátkozni. Fenton mégis felkapta a fejét, és hideg tekintettelvégigmérte hitvesét. - Emlékszik, mit mondott nekem két évvel eze-lőtt? - kérdezte vádlón. Scarlettnek persze fogalmasem volt róla, mire gondolhat, de a hangsúlytfenyegetőnek érezte. A férfi nem várt választ, foly-tatta: - Amikor botorul azt gondolta. hogy belesze-rettem magába, és azért kérem meg a kezét...amikor feldühödött az alkumon! Azt kérdezte,eszembe jutott-e, hogy maga esetleg meddő is le-het... emlékszik? - Bólintott. - Persze. hogy emlék-szik. - Elhallgatott, felállt. Az asszony önkéntelenülhátra akart lépni, de erőt vett magán és nemmozdult. Fenton eléállt. - Akkor. megmondomőszintén, eszembe sem jutott ilyesmi - mondtacsöndesen. és hitvese szemébe nézett. - Hiszen ottvolt Cica, ékes és kívánatos bizonyítékaként an-nak, hogy igenis képes gyermeket szülni... méghoz-zá nem is akármilyet! A férfi kedvenc eszközei közé tartozó hatásszü-netet Scarlett ezúttal felhasználta arra, hogy erő-tartalékait összeszedve közbeszóljon. Tudta, hogyha hagyja beszélni, a gróf előbb-utóbb összerop-pantja őt. - Nem értem, mit akar ezzel most. Hosszú ésfárasztó volt a nap a rengeteg vendéggel... szeret-nék lepihenni! Nem érne rá netán holnap? - Sike-rült roppant határozottnak látszania, noha koránt- 540 sem volt az. Mit akarhat Luke? Rájött valamire?Dehát honnan? Rémületét leplezendő, támadásbafogott: - És ha már állandóan az alkut emlegeti,nem arról volt szó, hogy engem nem vesz egy kalapalá a szeretőivel, és tisztelettel viseltetik irányom-ban? Ezt az otromba lerohanást nevezi maga tisz-teletnek? - És mint mindig. a felszított düh most iselűzte bizonytalanságát. Nem érdekelte már az éjinyugalom, sem Fenton veszedelmessége, készenállt a csatára. Legnagyobb meglepetésére a gróf felvetett fejjelfelnevetett. - Nahát. Scarlett. örömmel látom. hogy azértmaradt még magában a régi harcos énjéből. -Azután hirtelen ismét hitvesére meredt. - Néha márolyan csendes, hogy azt kell hinnem. rossz a lelki-ismerete! Scarlett nagyot nyelt. Nyugalom. Csak nyuga-lom. Luke pusztán játszik vele. provokálja. Nemtud semmit, éppen ezért megpróbálja csapdábacsalni. Valamiért feltámadt benne a gyanú, ennyiaz egész. El kell altatni, és akkor nem lesz semmibaj. Annál is inkább, mert Rhett...De nemt Rhettet nem szabad még belekeverni.Előbb meg kell találni, és meg kell tudni. vajon arégi önmaga-e még! Úgy kelljátszania, mintha nemis tudna róla, hogy él. De ez nagyon nehéz, jaj, borzasztóan nehéz!Hiszen Rhett igenis él! Él. él. élt És nincs ennélfontosabb ezen a világon. Vagy talán mégis van? A túlélés. A túlélés. min-denáron. Igen. a túlélés fontosabb.Állta a némán arcába bámuló férfi pillantását - Nem volna egyszerűbb, ha elmondaná végre;mit akar? - kérdezte. Tökéletesen elégedett voltönmagával. A hangja olyan hűvösen cinikusra si-került, hogy a gróf arca megrándult. Nos, az elsőapró győzelem... Nem szólt többet, várakozott. Fenton elmosolyodott, Nyoma sem látszott rajtaaz előbbi átvonuló viharnak. Lassan megfordult, akis bárszekrényhez sétált, és whiskyt töltött magá-nak. A pohárral aztán a fotelhez vonult, és belete-lepedett. Keresztbetett lábbal, hátradőlve szemlélteaz asszonyt. Jóllehet, még mindig nyugodtnak látszott, Scar-lettben egyre nőtt a feszültség. Hiába áltatta magátholmi csapdákkal, ismerte már a férjét annyira,hogy tudja, nem megy bele egy ilyen játszmába, hanincs komolyabb kártya a kezében. Arcának meg-próbált unott kifejezést kölcsönözni, és ügyelt,hogy a hangja se remegjen. - Egészen komolyan gondoltam, hogy szeretnéklefeküdni - mondta. - Nem hiszem, hogy bármi isolyan sürgős lenne ebben a témában, hogy ne bírnáki holnapig. A férfi kortyolt egyet poharából, a kristályperemfelett fürkészte tovább hitvesét. Mosolygott, amikorletette a poharat. - Én pedig azt gondolom, mégpedig szintén ko-molyan, hogy nagyon is kíváncsi arra, hova akarokkilyukadni - mondta. - Ugye igazam van? - Rövidszünet.- Hát persze, hogy igazam van! Bár dere-kasan igyekszik, velem nem tud elbánni, Scarlett.Hangja olyan végtelenül öntelten és megalázóancsengett, hogy a nő kishíján a képébe vágott min-dent a máris sikeres bosszúról - ám még idejébenészbe kapott. Hiszen Fenton úgy játszik az érzel-meivel, mint macska az egérrel! Kevés híján márbelesétált a csapdába! De gyorsan felszegte hát állát és hallgatott. - Nos - szólt kisvártatva a férfi, miután a várteredmény elmaradt - én igazán nem akarok ma-gának álmatlan éjszakát okozni, ezért elmondommiről is van szó. Mivel valóban kissé fáradtnak ésűzöttnek látszik... meg kell mondjam, ez az elmúltnapokra egyformán jellemző volt, talán kevesebbetkellene a parasztok dolgával törődnie... nos, tehát,ígérem, rövid leszek! Scarlett dühösen nézett rá. Bűvöl, már megintbűvöl azzal az álnok kígyónyelvével! - gondolta. Decsak vállat vont, mint akinek tökéletesen mindegy, 542 543 miről fog beszélni a másik. csak lepihenhessenminél előbb. - Tudja, kedvesem - csettintett a nyelvével Fen-ton egy újabb korty után - én mind a mai napigmeg voltam róla győződve, hogy semmi más bajnem lehet a fogamzóképessé ével, csak amit magamondott, a... aaa... megrázkódtatások... ugye, he-lyesen idézem!? - Elégedetten bólintott. - Csak-hogy - bökött a levegőbe. - A mi kis kellemes kertimulatságunkon elbeszélgettem egy régi ismerő-sömmel, aki nem messze innen éldegél egy apróbirtokon, és az a hihetetlen rögeszméje hogy nekimindenféle misztikus történeteket, legendákatmeg efféléket kell gyűjtenie... amit aztán majd kiakar adatni, könyvben. A fickóról tudni kell, hogyugyan teljesen bolond, ám tökéletesen szavahihe-tő. - Felkacagott. - Jaj. mit is mondok... szóval,bizonyos. hogy az a sületlenség. avagy történet,amit előad. nem az ő zavaros fejéből pattant elő,hanem valóban úgy... khmm... gyűjtötte valahol.Az asszony még mindig nem tudta. hová vezetférje előadása, így nem is mert ellazulni. Merevenállt az ablak előtt, karbafont kézzel. hogy attól ismagabiztosabbnak lássék. Egyre jobban feszítettea kíváncsiság, hogy mi lesz a játék vége, de tudta,csak a grófnak adna elégtételt, ha kirobbanna.Fenton hátrahajtotta a fejét, tarkóját a fotel bár-sonyának támasztotta. és a mennyezetre meredt.Úgy festett, mint aki eltöprengett valamin. - Különös rigolyái vannak bizonyos embereknek,nem? Ír zagyvaságokat gyűjteni! - mondta, egyre amennyezetet lesve, mintha bármi magyarázatot islelhetne ott az emberi furcsaságokra. - No, demindegy, nem is ez a lényeg, ugye? - nézett hirtelena feleségére. Elvigyorodott. - Mondja, kedvesem,tudta maga, miféle híresség lett itt? Na, nem arragondolok, mint az írek Nagyasszonya, a FenségesO'Hara Urnő, meg más effélék. Nem. Sokkal..sokkal érdekfeszítőbb történetet mesélt nekem ezaz én bolondos barátom... De miért nem ül le? -Felállt, és álságos kedvességgel Scarlett mellé tolta 544 a másik fotelt. - Így. Kérem, üljön le, hiszen aztmondta, fáradt. Nem venném a lelkemre, ha miat-tam megfájdulna a dereka. De egészen komolyan mondom! Fárad már a gróf úr is, nagyszerű! - nyugtáztamagában Scarlett sötéten. - Zavarja, ha állok, ésfölébe magasodom, ő viszont jobb szeret fotelbólelőadni. Hát legyen! Az asszony leült. és valamelyest lazított tartásán.ahogy nyugalma kezdett visszatérni. Fenton aznapeste nem volt formában, sokat hibázott. Nem kel-lett volna ilyen hosszúra nyújtania ezt a színjátékotsem, hiszen ezzel valóban elvesztette áldozata ér-deklődését. Scarlett túlságosan elfáradt már, sem-hogy tovább aggódjék azon, vajon, milyen hírt ka-pott róla a férje. Már csak egyetlen dolog érdekelteigazán: mikor mehet végre lefeküdni.A férfi megérezte, hogy elvesztette fölényét. Márcsak abban bízhatott, hogy a története majd meg-ingatja Scarlettet, és az asszony valamilyen módonelárulja az igazságot. Kissé bosszúsan kezdte hát.és a tervezettnél kurtábbra is fogta mondandóját: - A nép... tehát az adamstowni, meg amíg voltak,a ballyharai parasztok, azt mesélték a gyermekeszületéséről, hogy meglehetősen, khmm, zavaroskörülmények közepette zajlott... engem nem az asok sületlenség érdekelt persze, amit tündérekrőlmeg váltott gyerekekről, elátkozott csecsemőkrőlhordtak össze, hanem néhány valóságosnak tűnőapróság, amiről maga soha nem beszélt nekem!Ugye, tudja, mire gondolok? - Nem. De lekötelezne, ha elmondaná. - Scarlettmég tartotta állásait, noha most már sejtette. mirőllesz szó. és aggodalmát csak növelte Fenton egyreridegebb, már-már kíméletlen pillantása. - Elmondom, hogyne - biccentett kimérten agróf noha meggyőződésem, hogy mindkettenugyanarra gondolunk most. Tehát, ami az én fi-gyelmemet megragadta a tündérek, boszorkányokördögök forgatagában: jóllehet, járt azon azestén magánál bába, patkolókovács, pap és vajá- 545 kos asszony... orvos azonban nem! - Fenton felállt,és felesége elé lépett. Nem engedett időt neki, hogyő is felálljon, úgy magasodott fölébe, mint afenyegetés maga. - Na és? Attól még megszületett a baba, nem? -préselte ki Scarlett. - Nem! Nem született meg! - kiáltotta összes-kiült szemmel a férfi. - Bizonyos kósza hírek szerint - folytatta aztán nyugodtabban, ám nem kevésbéfenyegetően - úgy... vágta ki... magából az a vén-asszony! Bába, vagy boszorkány, nekem egyremegy. Így volt? Az asszony agya lázasan dolgozott. Nem, nemtudhatnak erről semmi biztosat! Csupán Colum ésMrs. Fin voltak ott vele, no meg persze Grainne,aki a szörnyű ám életmentő beavatkozást elvégez-te. Egyikükről sem feltételezhető, hogy kiadtákvolna a titkot. Valamelyikük, nyilván óvatlan-ból, elmondhatott néhány epizódot, ami aztánszárnyra kelt, és csatlakozott a Cica születésétövező legendához. Fenton, ha erősen gyanakszikis, nem tudhat biztosat. Nem jött még el tehát azidő, hogy férje szemébe vágja az igazságot! - Ostoba mese, mint a többi az ördö ökkel éstündérekkel - vont vállat, és bátran a gró szemébenézett. - Félelmetesen sok zagyvaságot hordtakössze szegény gyermek születésével kapcsolatban,pusztán azért, mert voltam olyan elvetemült, éshalottak napja éjszakáján hoztam a világra. Magais jól tudja, milyen babonásak az írek. - Ó. igen - bólintott Fenton. Elfordult, mint akiegyszerre ráébredt a vereségére. Egészen enyhénmég a vállait is megrogyasztotta.Az asszony éberen figyelt. Őt már nem tudta aférfi ilyen könnyedén megtéveszteni. Tudta, hogymost kell következnie annak a vágásnak, amitellenfele szívére irányoz, hogy egyetlen döfésselbefejezze a viadalt. És valóban. A gróf hirtelen; kissé túlságosan isszínpadiasan visszafordult. és hitvesére meredt. 546 - És az a csúnya sebhely a hasán? - kérdezte élesen. Scarlett levegő után kapott. Most! Most kellenefeladni, most kellene gúnyosan kacagva elmondanimindent! De férje hidegen villogó szemét látva, elhagyta abátorsága. Nem, mégsem most. Előbb meg kelltalálnia Rhettet. Azután, igen, majd azután, haRhett megint mögötte áll... akkor. igen, majd akkor.Most pedig... védekezni! De Fenton szólt megint: - Komolyan azt gondolta, hogy nem veszem ész-re? Hát ennyire alábecsült? - Hangja sajnálkozóncsengett. - No persze, óvta nagyon! Hálóköntösök.sötétség, szemérmetes erkölcsök. miegymás. - Fe-lesége szemlátomást meglepett arcába nézett, ésfelnevetett. - Jaj, kedvesem, hát mikor tanulja megvégre, hogy engem nem tud kijátszani?... Mind-azonáltal, meg kell mondjam, szórakoztat az igye-kezete! - Visszaballagott a foteljához, és lustánletelepedett. Pohara után nyúlt. - Tudja, rég feltűntmár az a seb, de, mivel akkoriban még mit semtudtam erről a kis történetről, maga pedig olyelszántan rejtegette, hát nem faggattam felőle. Hi-szen nekem is van szívem! Scarlett végre összeszedte magát, és felvette aküzdelmet. - Roppant kedves volt magától, Luke - mondtabékésen. és még egy mosolyt is sikerült kierőltet-nie. Már készen állt a meséje. - Csúf seb, csúfemlék - merengett keserűen. - Mindkettő önmagá-ban is rászolgálna a takargatásra.És. természetesen némileg átalakítva, elmesélteaz amerikai polgárháború alatt Tarán történt ese-ményt, amikor a magányos jenki rájuk tört a ház- ban. - Attól az alaktól kaptam ezt az életre szólóemléket, Luke. Az északiak seregében rend-szeresített vadásztőr... rémísztő szerszám egy fel-bőszült katona kezében. Csak a puszta szerencsé-nek köszönhetem. hogy csupán megvágott vele. 547 Fenton figyelmesen szemlélte asszonyát. Scar-lett olyan átéléssel. annyi elfojtott keserűséggel ésvalami ősi iszonyattal adta elő a történetet, hogynem kételkedhetett az igazában. - És mi történt aztán? - kérdezte könnyedén. -Mi lett a jenkivel? Sötét mosoly futott át Scarlett arcán. Mélysége-sen mélyre temetett, szörnyű titokként kezelte ed-dig ezt az emléket, de most úgy érezte, soha ennéljobb alkalom nem adódik, hogy r.negossza valaki-vel. Kíváncsi rá a gróf úr? Hát megtudhatja! Csaknehogy aztán álmatlan éjszakái legyenek miatta!Hidegen villant a tekintete. amint kimondta: - Megöltem. Lelőttem, mint egy veszett kutyát, Luke. Csend. Bántó, éles csend. Aztán a férfi megmoccant, sértődötten reccsentmeg alatta a fotel. Odakint egy vadászkopó kezdteelsírni bánatát a teli holdnak.Hosszúra nyúlt a hallgatás. Úgy tűnt, a végsődöfés mégiscsak az asszonynak sikerült. AztánFenton felállt. nagyot sóhajtott, és felesége mellettaz ablakhoz sétált. Lenézett a holdfényben fürdőkertre. Éles árnyékok, akárha ollóval vágták volnaőket, köztük sápatag holdfénytócsák. A gróf meg-fordult. - Nos, rendben - mondta kimérten. - Tételezzükfel. hogy így volt, és magának van igaza, amikoregészségesnek vallja magát. Kívánom, hogy ígylegyen! Mindkettőnk érdekében. Ebben az esetbenvisszatérünk az eredeti határidőhöz. amiben meg-egyeztünk. Ha kívánja. most már lepihenhet. Jóéjszakát. Az asszony felállt, s az ajtó felé lépett, hogy végreátmenjen saját lakrészébe. Már a kilincsen volt akeze, amikor férje utánaszólt. - Egy pillanatra még, kedvesemt - Hangja úgyvágott, akár a korbács, holott csöndesen szólt.Scarlett lassan szembefordult vele. A férfi arckife-jezése semmi jót nem ígért. - Tudja, én fene gya-nakvó természet vagyok. Bár roppant hihetőnek 548 hangzott. amit mesélt, engem mégis érdekelnéneka szülése körülményei. Kerestetni fogom azt a ba-nyát... Grainne-nek hívják, ha igaz. amit hallot-tam... Ha megtalálom, el fogja nekem mondani ateljes igazságot. - Elmosolyodott. A nő hátán végig-futott a hideg. - Ehhez kétség sem férhet... - Oda-ballagott hitveséhez, és szorosan eléállt. - Ha netánolyasmi derülne ki, hogy... félrevezetett engem...becsapott - hideg ujjai hegyével végigsimított fe-lesége arcán - ... az Ég legyen irgalmas magához,kedvesem! - És kitárta Scarlett előtt az ajtót.Másnap elhagyták Írországot. Londonban Scarlettazonnal felkereste Júlia Warrent, tudna-e mondanivalamit Mr. Morrisról. Megérzései most már szintebizonyossággá értek: a titokzatos amerikai nemlehet más, csak Rhett! Jóllehet. tudta. hogy bizonyosságát pusztán akétségbeesett remény táplálja, de mit sem tehetettellene. Elszántan kapaszkodott az elképzelésbe,hiszen ez volt az egyetlen fogódzója. Ha ebben nembízhatott volna, előbb-utóbb belepusztul a re-ménytelenségbe. Juliát holmi homályos magyarázatokra támasz-kodva megkérte, próbáljon meg Nick Mayen ke-resztül üzenni Mr. Morrisnak. mert szigorúan bi-zalmas, ám roppant fontos ügyben muszáj velebeszélnie. Leginkább az lenne jó - mondta -. ha a fiúvalamiféle üzleti ügyre hivatkozna. és meg sememlítené őt. A kis Warren lány ugyan nemigen értette a dol-got, de titoktartást fogadott, és megígérte, mindentmegtesz, ami tőle telik. Scarlett tudta. hogy benneminden tekintetben megbízhat. Jelen pillanatbantalán Júlia volt az egyetlen az egész világon, akiretámaszkodhatott. A valódi okot azonban, ami erre a kétségbeesettlépésre vezette, még neki sem mondta el. 549 Ha nincs az a jéghideg beszélgetés ott Adams-townban. a kerti mulatság után - még most isbeleborzongott, valahányszor eszébe jutott - ter-mészetesen eszébe sem jutott volna Londonba ren-delni az ismeretlen amerikait. Hiszen rögeszmésbizonyosság ide, vagy oda, józan pillanataiban be-látta, hogy rettenetesen kellemetlen lesz, ha hitetévedésnek bizonyul! Ott fog majd állni egy vadide-gen ember előtt, aki miatta utazott Párizsból Lon-donba, és fogalma sem lesz róla, mi az ördögötmondjon neki! Mégis meg kellett tennie ezt a lépést, mert az azadamstowni éjszaka ráébresztette szörnyű tévedé- sére. Annak idején amikor - Ó, nagy Isten, ki tudja,hányadszor életében - a kilátástalan bánattal küz-dött, s minden mindegy alapon elhatározta, hogyhozzámegy Fentonhoz, nemigen foglalkozott a kö-vetkezményekkel. Később aztán szíve ismét kinyíltaz élet felé, nem kívánt már vakon rohanni azismeretlenbe, beszélt hát az ügyvédjével, milyenjogi lépéseket tehet ellene a gróf, ha kiderül feleségemeddősége. Azóta is sokat töprengett ezen, és igyekezettmindenre felkészülni, hogy minél tovább visszaver-hesse a támadásokat - hiszen úgy lehet csak teljesa bosszúja, ha a férfi nem tud tőle egykönnyenmegszabadulni. A legtöbb jogi csavarra már felké-szült csak azok a titokzatos "magántörvények"nyugtalanították kissé. Fenton ugyanis elméletileg - hatalmánál és va-gyonánál fogva - saját, egyéni esetére önálló tör-vényt faragtathatott. Elméletileg! A gyakorlatbanazért ekkoriban már korántsem volt ez olyan egy-szerű, mint évekkel korábban. Ó, milyen ostoba is volt! Mennyi energiát és időtáldozott ezekre a kérdésekre, merőben feles-legesen! Hiszen a megoldás oly egyszerű, oly kézen-fekvő volt. És oly iszonyatostEgy afféle ember, mint a gróf, nem fog törvényad-ta kiskapukat keresgélni, hogy megszabaduljonhitvesétől, aki csúffá tette őt. Ó, nem! Fentonegyszerűbb és ősibb megoldást választ majd, ehhezsemmi kétség nem férhet. Hiszen mind hatalma,mind kíméletlensége megvan hozzá!Megöleti az asszonyt. Simán és csöndesen, egyszer és mindenkorraeltörölve ezzel a férfiúi becsületén esett foltot. Ezaz egyetlen megoldás, amivel a gróf elégtételt nyer- het! Erre ébredt rá Scarlett azon az éjszakán. Eztmondta el neki a férfi hideg érintése, kőkeménytekintete. Meglehet, volt idő a sötét kétségbeesés napjai-ban, amikor nem bánta volna ezt sem. Talán mégörömmel is fogadta volna a halált. De azok az időkelmúltak! Messze elmaradtak mögötte. mintha so-sem lettek volna. Eszében sem volt magához szólítani a Kaszást!Mindig is rajongva szeretett élni, ez hatotta átminden napját, minden óráját, ez lendítette át anehéz időkön is. Akkor is rettegett volna a haláltól,ha történetesen nem nyílik reménye újra magamellett tudni Rhettet, ám így még elviselhetetle-nebb volt számára az életveszély gondolata.Ha Fenton emberei rábukkann az öreg Gra-inne-re valahol... Meg kell találnia Rhettet! Hogy mi lesz azután, arról még csak elképzelésesem volt. Nem is érdekelte. Ha rálel a férfira, és feltudja támasztani benne az emlékeket, már nemlehet baj. De vajon fel tudja-e?Valóságos ünnepnap volt számára, amikor Júliaörömmel elújságolta, hogy sikerült Nicket meg-győznie, és a fiú másnap levelet küld Mr. Morris-nak. Igaz, míg az amerikai megérkezik - feltéve, hamegérkezik egyáltalán - sok idő eltelhet. De leg-alább megtörtént az első lépést 550 Scarlett vidáman ült asztalhoz azon a reggelen.Hogyne lett volna vidám, hiszen aznap kellett út-nak indulnia a Párizsba küldött levélnek!Már ezzel a gondolattal ébredt. Azután felöltö-zött, az ablakhoz sétált, és lebámult a kora reggelinapfényben fürdő utcára. Jót derült a mókás bi-ciklistákon, de mivel más látnivaló nemigen akadt,lement hát reggelizni. Hatalmas adag dzsemes pi-rítóst falt be - rég nem evett már ilyen jóízűen.Ideje is lenne híznom egy kicsit, gondolta, azutóbbi időben semmi étvágyam nem volt. Nem ismerek tükörbe nézni! Reggeli után felvonult a budoárjába, és elhatá-rozta, hogy ma reggel aztán igazán rendbetetetimagát. Behívatta a komornát, pontos utasítások-kal látta el, aztán várta az eredményt.Szegény lánynak soha olyan nehéz dolga nemvolt, mint azon a reggelen. Úrnőjének semmi nemvolt elég jó, mindent legalább háromszor újra el-kezdetett vele, mire úgy-ahogy megelégedett vala- mivel. Scarlett, noha maga sem tudta okát adni, miért,igazán szép akart lenni aznap. Sokkal szebb, mintmás közönséges napokon. Amikor - a komorna ésönnön hosszas szenvedése után - végre elkészül-tek, elégedett volt a látvánnyal.A tükörből egy csillogó fekete hajú, ragyogóanzöld szemű asszony nézett rá. Noha korát nehezentagadhatta volna, titokzatos pillantása, telt ajkaibízvást vágyat ébresztettek még bármely férfiben.Érett szépségű arcát nem hagyta érintetlenül a sokkeserűség, szájszöglete is keményebb volt, mintegykor, ám ezek a vonások valahogy csak neme-sebbé tették, ahelyett, hogy rontottak volna rajta.Scarlett O'Hara igen szép asszony volt még min- dig. Mosolygott tükörképére. Csak kitartás, Scar-lett! - biztatta magát. - Csak kitartást - Köszönöm, Jenny - fordult a komorna felé, akiválaszképpen pukedlizett, azután azt mondta: - Az úr azt üzeni asszonyomnak, hogy nem jönhaza ebédre, de ha van kedve asszonyomnak, dél-után utána mehet a krikettmérkőzésre! - Krikettmérkőzésre? Miféle krikettmérkőzésre? - nézett rá felvont szemöldökkel Scarlett. - Hát a kis Brianére, asszonyom - magyarázta akomorna. - Az úr azt mondta, valami nagyon fontosmérkőzés lesz, és Brian külön megkérte rá, hogymenjen el. És az úr azt is mondta, hogy nagyon jólenne, ha asszonyom is elmenne, mert a kis Brian-nek ez most fontos. Hát... majd meglátjuk - vont vállat Scarlett.Tulajdonképpen Brian igazán megérdemli, hatényleg fontos neki az a mérkőzés. Hiszen olyankedves kis kölyök... Brian Swynford a gróf valami távoli kis rokonavolt, az egyetlen az összes közül akit Fenton igazánkedvelt. Meg kellett adni, valóban jóravaló, vonzókis fickónak bizonyult, amikor Scarlett megismer-te. Máris sok volt benne abból a charme-ból, amiLuke-ot oly népszerűvé tette a hölgyek körében, ámhiányzott még belőle a körmönfontság és a ragado-zószerű kíméletlenség. Valami nagy múltú, nevesiskolábajárt az asszony nem tudtavolna megmon-dani, melyikbe. - Valami iskolai játszma lesz? - kérdezte Jenny- től. - Az úr azt mondta, igen. Egy másik iskolávaljátszanak, valami nagy ellenséggel! - No, akkor tényleg ott a helyem - mosolygott azasszony. - De hová kell mennem. és mikor? - Az úr hagyott egy cédulát... - Na hadd lássam - sóhajtott Scarlett - hovámegyek délután! Amikor az üzenetről megtudta, hova is kell mennie,Scarlett már korántsem volt olyan lelkes. Nemszámított arra, hogy el kell hagynia Londont, s bár 552 a környéket kedvelte, Harrow most mégsem von-zotta túlságosan. A neves iskola mintegy tíz mérföldre északrafekszik Londontól, a kor hangulatához illő város-kában, kellemes. zöld vidéken. Patinás intézmény,1571-ben alapította John Lyon, bár az épületekemeltebb részét nemrégiben, a XIX. századbanJóllehet. ebéd előtt még hajlott rá, hogy otthonmaradjon. Scarlett az étkezést követően mégis rá-vette magát, hogy eleget " egyen az illemnek, ésmegtekintse az ifjú Brian fontos mérkőzését. El-végre az egyik hintó mindig a rendelkezésére állt,zavartalanul, kényelmesen eljuthatott az iskoláig -ráadásul a derűsnek induló napot továbbra semrontották el esőfelhők, így a kikocsizás még kelle-mesnek is ígérkezett. Harrow-t a maga hangulatos épületeivel, zöldgyepével és peckes, cilinderes-frakkos diákjaivalmár akkor is roppant kedves helynek találta, ami-kor egy régebbi alkalommal társasággal kocsiztakki oda - bár akkor nem volt ilyen szerencséjük.mert a napsütötte indulás után hamarosan bebo-rult az ég Ezúttal azonban kegyes volt hozzá - éspersze a játékosokhoz. meg a lelkes nézőkhöz- atermészet: napfényben fürdött a város. amikorScarlett hintója megérkezett. Fenton cédulája alapján a pontos helyet megta-lálni a kocsis feladata volt, az asszony csak élve-zettel leselkedett a fülke mélyéből.Itt virágárus lány állt egy oszlopnak dőlve. ottkomoly képű, elegáns urak masíroztak be egymásután az ügyvédi iroda ajtaján; a borbély nagy ab-lakán át kövér. beszappanozott arcú úrra láthatott,a pék előtt elhaladva pedigjólesően szívta be a frisskenyér illatát. Azután ragyogó zöld. bő eső neveltegyepek közt futott a kocsi, s hamarosan feltűnteka - Scarlett legalábbis úgy vélte - krikettpálya körülcsoportosuló emberek is. Hogy fogom itt megtalálni Luke-ot? - merült felbenne a kétség. - No. mindegy. ha már így alakult,legalább megpróbálom. A kocsi a kis emelvény mögött állt meg. amit alegbecsesebb nézők számára emeltek. hogy ponto-san láthassanak mindent. Az ácsolattal szemben aharrowi diákok csoportosultak, szalmakalapjaik,mint megannyi gomba billegtek ide-oda, ahogyanizgatottan tárgyalták az esélyeket. Közöttük néholmár látszott egy-két játékos is, fehér ruhában,különös védőfelszerelésekben, lapos, mosófaszerűütőket lóbálva. Roppant szakszerűen melegítettek,időről-időre önbizalomtól túlfűtött pillantásokatküldve a városból érkezett lányok felé.Miután a kocsis kisegítette a fülkéből, Scarletttanácstalanul nézett körül, merre is lelhetné felférjét. A pálya körül azonban lassacskán annyiember gyűlt már össze, hogy kezdett igazán re-ménytelennek tetszeni a dolog.Mivel legalább tíz perce toporgott már eredmény-telenül merész vállalkozásra szánta el magát. Mel-lette ott emelkedett a díszvendégek emelvénye,lassanként megtelve taláros tanárokkal. Kis sze-rencsével fel lehet lépni az oldalán, és átpillantaniaz egybegyűltek feje felett! Nem éppen grófnéhozméltó eljárás, de Fenton tán nem veszi észre - őviszont esetleg megtalálhatja a férfit.Nézelődött még egy keveset, ám mivel a gróftovábbra sem mutatkozott, nekivágott az ácsolat-nak. Nem merte volna bevallani senkinek, de rop-pantul élvezte az efféle csínytevéseket, ilyenkorugyanis mindig sokkal fiatalabbnak érezhette ma- gát. Fellépett az első fokra, bájos mosollyal kérveelnézést a zord külsejű talárosoktól. Valamiveljobbvolt a kilátás, ámde nem elegendő. Feljebb lépetthát. A széksorok tőle jobbra huzódtak. balján. úgynégy lábnyira alatta a puszta föld - korlátot nemácsoltak az emelvény oldalára.Most már rálátott a kalpagos fejekre. Végigpásztázta a közelebbi alakokat, de egyben sem vélte 554 555 felismerni a grófot. Még egysorral feljebb óvako-dott, hogy a távolabbia kat is szemügyre ve- hesse. Egy magas, vállas férfi kiemelkedik ott a társa-ságból... jaj, forduljon már meg! Ezüstcsíptetős,szeplős képű üjonc. És ott, az a másik, a rózsaszínkalapkölteményt viselő hölgy mellett? Eh, az apámlehetne! Nem látta Fentont a pálya körül.Annyira elmerült a szemlélődésben, hogy ijedté-ben összerezzent, amikor mellette megszólalt azegyik taláros: - Hölgyem, ha volna kedves... Csupán helyet szeretett volna kérni, hogy feláll-hasson, de Scarlettnek annyira rossz volt a lelkiis-merete amiért felszemtelenkedett az emelvényre,hogy ijedtében nyomban hátralépett.Bele a csaknem hat láb mély semmibe.Némán hanyatlott alá. Sikoltott volna ő, ha rajtamúlik, de annyira megrémült,hogy tátott szájánnem jött ki egyetlen hang sem.Gyorsan és csúfosan ért volna földet, ha két,történetesen arra sétáló úr el nem kapja. A férfiakfelűgyeltek a zajra; és szerencsésen talpra tudtáksegíteni a közéjük zuhanó asszonyt. - Ejnye-ejnye - dörmögte egy borízű hang - eztnevezik, nemdebár, égből pottyant ajándéknak!?Scarlett zavartan tekintett a beszélőre. Idősebb,pirosas orrú, leginkább egy óriásira nőtt manóraemlékeztető, ám kifogástalan öltözetű urat látottmaga előtt. - A nevem Walsfngham, örvendek - morogta a férfi. - Én igazán... igazán nem is tudom - Scarlett mégmindig nem tért magához a nagy ijedelemből - ...nagyon köszönöm, igazán... nagyon kedves... - Elnézést, hölgyem, de úgy érzem kötelességemfigyelmeztetni - mondta enyhe gúnnyal a másikférfi Scarlett háta mögött - hogy az úr megrögzöttagglegény és nőgyűlölő. Én azonban valóban na- 556 gyon örülök, hogy egy ilyen bájos hölgy pottyant azölünkbe! Scarlett megdermedt. Nagy Isten, ez a hang!Nem, nem lehet! Nem mert a férfire nézni. Ám előbb-utóbb meg kellett tennie, hiszen nemsérthette meg másik megmentőjét. Keze-lába resz-ketett, amint hátrafordult, de már nem az esésokozta riadalomtól. A háta mögött álló férfi hangjaborzongatta meg egész testében. Felpillantott.Rhett Butler állt előtte! Az asszony szája elnyílt, arcából kifutott a vér,szempillái remegni kezdtek - úgy tűnt, mentenelájul. De csak állt, mereven és némán, a férfiarcába bámulva. A vállas, jóképű, ragadozóarcú megmentő semfestett sokkal jobban nála. Feje kissé félrebillent.szemében döbbenet, arcán valami fájdalmas kife-jezés látszott. Szólni ő sem tudott.Az öreg Walsingham értetlenül leste őket. - Na tessék, csak nem ezt hívják úgy, hogyszerelem első látásra? - recsegte.Hangja megtörhette a varázst, mert a nő megta-lálta végre a hangját. - Rhett - suttogta. - Rhett Butler! - Keze tétována férfi arca felé mozdult, de félúton megállt.A megmentő arca megvonaglott, szemében las-san. nagyon lassan a felismerés lámpásai gyúltak.Homlokára durva redőket vésett az összpontosítás.Az emlékek egyszerre árasztották el elméjét, mi-ként völgyet a gátjavesztett folyó. Minden erejéreszüksége volt, hogy el ne sodorják öntudatát. Mi-ként egy sokáig sötétbe zárt embernek a hirtelenfényár, a vad tűzijáték - valóságos kín volt számáraa millió kép, amit a kimondott név, és az álmaibólismert zöldszemű asszony megjelenése szabadított el. Rhett Butler! Rhett Butler! Igen, ez ő, ő maga! Ígyhívják, ez az igazi neve! Rhett Butler. A nő pedig, acsodálatos nő, aki egyre csak hívta, egyre csak űzteálmaiban... 557 Scarlett? - nyögte halkan a ragadozóarcú. -Scarlett! - ismételte hangosabban.Az asszonyban ekkor elpattantak az ösztönöketmindeddig béklyóba verő kötelek. Lefoszlott rólaminden. mit a neveltetés. az erkölcs, az illendőségés ki tudja még mi minden diktált volna, és a férfinyakába vetette magát. - Rhett Édes Istenem, Rhett! - zokogta. miköz-ben vadul csókolta, egyre csak csókolta az egyelőremég kissé bizonytalan kalandort. Szerencsére amérkőzés időközben elkezdődött, így mindenki aztfigyelte, s nemigen törődtek az ácsolat oltalmábanzajló különös jelenettel. A vén Walsing am is elol-dalgott az események ilyetén fordulata láttán. ma-gában dörmögve. Egyetlen ember lépett csak a boldogság ködébeburkolózó párhoz. - No lám, csak nem zavarok? - Fenton gróffelfedezte tanácstalanul tekingető feleségét azemelvényen. és elindult felé. mielőtt az asszonyleesett volna. Mivel Briannal épp a pálya másikfelén időzött, időbe telt, mire az ácsolathoz ért. - Milyen megható jelenet - búgta most negéde-sen. Azután keményre váltott a hangja: - Uram, önnyilvánosság előtt súlyosan kompromittálta a fe-leségemet! - mondta. miközben előhúzott a zsebébőlegy gyűrött bőrkesztyűt - Elvárom, hogy úriember-hez méltón adjon elégtételt! Kérem, adja meg acímét, ahol segédeim elérhetik. - Azzal átnyújtottanévjegyét. majd, hogy a másik fél is elegendő okotérezzen a párbajra, a kesztyűvel arcon legyintettea meglepett Butlert. Azután magához rántotta arémülettől szinte megbénult Scarlettet. - Uram -biccentett a kalandor felé, amikor az, mintegy ré-vületben, felé nyújtotta saját névjegyét.És hitvesét karonfogva távozott.A kalandor tágra nyílt szemmel bámult utánuk. 558 Rhett Butler, aki immár második esztendeje éltWilliam Morrisként. néhány nappal azelőtt tértvissza Párizsból, hogy Scarlett Júlia Warrenneltárgyalt az elküldendő levélről. Mivel elintézendőügyeihez alkalmasint hasznosnak bizonyulhatott,megkérte Nicket, hogy érkeztét tartsa titokban.Egyébként sem szándékozott hosszasan London-ban időzni, korainak tartotta még.Az Árnyék ennek megfelelően nem világosítottafel Juliát "Mr. Morris" visszatértéről. hanem faarc-cal ígéretet tett a levél elküldésére, azután értesí-tette barátját Warren kisasszony kéréséről.A kalandort azonban azokban a napokban meg-lehetősen kényes üzleti kérdések foglalkoztatták.amiket mindenképpen a háttérből szeretett volnamegoldani. Mire elsimította a felgyúlt hullámokatbizonyos vállalkozásai körül, ki is ment a fejéből a dolog. Úgy határozott, mielőtt ismét elhagyná Angliát,felkeresi néhány olyan ismerősét, akiket soha nemérdekelt az üzlet, csupán ő maga. Ezek egyike voltaz öreg Walsingham, aki a szomszégja lett volna,ha "Mr. Morris" történetesen elveszi Mabel Rowant.Jól számított, a vén agglegény pontosan olyanörömmel fogadta, mint Annak idején, amikor méga Rosegardenből járt át hozzá. Szokásukhoz hívenigen kellemesen elbeszélgettek, mikoris Walsinham egyszer csak kopasz homlokára csapott,mindenféle, ilyen meg olyan szamárnak lehordta magát. Azután sietve befogatott, és meginvitálta kissémeglepett vendégét egy "párját ritkító krikettmér-kőzésre". Walsinghamnek ugyanis, noha felesége sosemvolt, unokája azonban ennek ellenére akadt! Ifjú-kori ballépés, khmm - dörmögte szégyenlősen,amikor elmagyarázta, miért is kell lóhalálában anem túl messzi Harrowba kocsizniuk.Az ifjú létéről meglehetősen kalandos körülmé-nyek közepette szerzett tudomást. Azóta - becsü-letére legyen mondva - törvényes unokájaként ke- 559 zelte, s ami igaz az igaz. meg is kedvelte a fiút, akitörténetesen Brian Swynford iskola - és csapattár-sa volt. Hát így került a két férfi azon a délutánon Har- rowba. Alkonyi homályba burkolózott a kényelmesen be-rendezett szoba. A csukott ablakon tompán hatoltcsak át az utcán siető kocsik zaja, mit sem zavarvaa komoran vitázó férfiakat. A sarkokban mély árnyékok lapultak. s árnynaktűnt a karszékben ülő alak maga is. Társa fel-alásétált a bútorok között, viselkedéséből csak úgysütött a feszültség. Dühös arcára időről-időre fényvetült. ahogy az ablak előtt elhaladt. - Te meg vagy őrülve! - mondta Nick. ki tudjamár. hányadszor azon a délutánon. Megtorpantnyugodtan üldögélő barátja előtt. és vádlón rábá-mult. - Komolyan ki akarsz állni annak a megszál-lott mészárosnak a pisztolya elé?A kalandor állta a tekintetét. - Tehetek mást? - kérdezte higgadtan. - Már hogyne tehetnél. Will... iz bocsánat.:. őőö,Rhett! Visszamehetnél Párizsba. hogy sose lásdtöbbet ezt az átkozott várost! - Ugyan, Nick, tudod, hogy ez képtelenség -ingatta a fejét szelíden a másik. - Mr. Morris meg-tehette volna - elgondolkodott kissé - ... gondolom,meg is tette volna. De Rhett Butlernek ez nem állmódjában! Az Árnyék a mennyezetre emelte tekintetét, vsbosszúsan fújtatott. - Nézd, én elmondtam neked mindent. ami csakeszembe jutott a harrowi találkozás után - magya-rázta Butler. - Messze nem olyan sok, mint amireelső pillanatban gondoltam, de azt hiszem, elmúltéletem legfontosabb emlékei, melyek addig a pilla-natig valamiféle... valamiféle páncélszekrénybezárva hevertek. A mestertolvaj biccentett. Felidézte magában ba-rátja meglehetősen zavaros, ámde mégis lenyűgö-ző, és valahogy megindító szavait Rhett Butlerről.no meg persze Scarlett O'Haráról, akinek család-neve csak nehezen jutott a férfi eszébe. Nem állít-hatta, hogy mindent megértett, hiszen számos vo-natkozás tökéletesen idegen volt a számára, sokkalinkább megérzett valamit abból, amit a másik elakart mondani neki. - És a gáncstalan lovag, Rhett Butler nem hátrálmeg - jegyezte meg, de szavai korántse csengtekolyan gúnyosan, mint szerette volna. Barátja kajánul vigyorgott. - Rhett soha sem volt gáncstalanabb Mr. Morris-nál. Nick! Nem tudom. lehet. hogy Mr. Morris mégel is szégyellné magát... Azt hiszem, az a lélek, amiebben a testben lakik - bökött a mellkasára -. sohanem volt patyolatfehér. De most nem is ez a lé-nyeg... Rhett Butler Én vagyok, érted? - Eh - legyintett a fiú - Will éppúgy nem futottvolna el Fenton elől, mint Rhett! Ezek csak nevek.akárhogy is. És mi lesz a nővel?Hát, hiszen ez az! Butler érzései oly zavarosakvoltak, alig két nappal az események után. hogyszinte képtelen volt kiigazodni rajtuk. Szinte öröm-mel üdvözölte a párbaj lehetőségét, mivel egyelőrearra kellett összpontosítania, így többi gondját el-napolhatta. Scarlett! A múlt ködéből mintegy varázsütésreelőbukkanó asszony. Az álmaiban kísértő. rettegett -szeretett nő ím egyszerre alakot ölt, és csókjaivalhalmozza el - a férje szeme láttára!Aztán az elszabadult emlékek, érzelmek és indu-latok... Ennél nagyobb zavar tán még akkor semvolt a lelkében, amikor először eszmélt a fejlövéstkövető sötétségből. Ám egyetlen dolog napnál világosabb volt a szá-mára. Azzal, hogy Scarlett felbukkant, inilliamMorrisnak, s vele az új életnek vége. Bármi módonis, de vissza kell térnie az asszonyhoz, miképpenannak is őhozzá, mert a sorsuk valamikor régesrég 561 összeforrt, s nem lehet egyikük sem olyan erős,hogy ezt a kapcsot önszántából szétszakítsa. Eztaz elrendeltetést nevezik egyszerűen úgy: Végzet.Már csak ezért is el kellett fogadnia a párbajt,mely a feltételeket tekintve akár mindkét fél halá-lával is végződhet. A párbajt egyébként, mely valószínűleg magávalaz emberiséggel egyidős intézmény, s századok ótatöretlenül divat az egész világban, érdekes módonéppen Angliában. Arthur király hazájában tiltottákbe az elsők között. Az utolsó, hivatalosan engedé-lyezett ütközetet több. mint harminc esztendeje,Gosportban vívta két hadnagy, Saton és Hawkey.Az összecsapás Saton halálával végződött. EkkorAlbert herceg, Viktória királynő férje megelégelte asok jeles férfiú halálát okozó ütközeteket, és betil-totta a párbaj intézményét. - Anglia törvényei gyilkosságnak, de legenyhéb-ben is legfeljebb szándékos emberölésnek minősí-tik a párbajt - magyarázta Nick az amerikainak. -És persze, így is büntetik. Ha tehát netán elkerül-néd Fenton lövéseit, és a tieid találnának, futhatsz.mint a nyúl! Ha netán sikerülne lelőnöd, amitpersze kétlek. közönséges gyilkos leszel, Rhett! - Szép kilátások - biccentett a másik. - Vagy hullaleszek, vagy körözött gyilkos. És mi van. ha csaksebzés esik? - A törvények már magát a kihívást is büntetik,úgyszintén a résztvevő segédeket és esetleges or-vosokat. Amúgy. nem hiszem, hogy a jelenlegi fel-tételek mellett csak sebesülés legyen. Attól tartok.Rhett, Fenton le fog lőni... Butler felállt. és az ablakhoz lépett. Dühösneklátszott. - Miért nem nézed ki belőlem, hogy netán méltóellenfele lehetek a gróf úrnak? - kérdezte élesen. - Fogalmam sincs. hogy tudsz lőni. és miképpenviselkedsz párbajban - vont vállat az Árnyék. -Fentonról ellenben nagyon is jól tudom. Noha ang-liában tilos a párbaj, ez nem jelenti azt, hogy nemlétezik. A gróf több ilyen becsületbeli ügy győztese!Köztudott róla, de miután tanúk soha nincsenek...- Ismét vállat vont. - Ha netán én lennék a győztes, akkor bezzeglennének. mi? - vélte Butler, de Nick másképp látta. - Fenton, jóllehet meglehetősen állástalan. deaz efféle lovagias ügyekre nagyon kényes. Ha vala-kit a fegyvere elé citál, akkor tartja magát a szabá-lyokhoz, legalábbis többé-kevésbé. Amiben engeda kódex megszabta elvekből, azt éppen a párbajtörvényellenessége miatt teszi. - Hmm - bólintott a kalandor - hajol emlékszem,akkor a kódex kimondja, hogy abban az ügyben,melyben lovagias elintézés lép érvénybe. nincs he-lye a törvényes útnak. Erre gondoltál? - Pontosan. - A mestertolvaj leült barátja szaba-don hagyott helyére. - Ha tehát történetesen tehagynád el élve a terepet, biztos lehetsz abban,hogy Fenton részéről senki nem fog feljelentésselélni. A grófon kívül csupán egyetlen segéd bírtudomással a párbajról... no meg Fenton grófné.Szavaiban óvatos kérdés bujkált.Butler felnevetett. - Na cifra is lenne, ha éppen ő tenne feljelen-tést!... És Fenton segédje? - Kipróbált, régi darab. A letűnt korok ittfelejtettalakja - kuncogott a fiú. - Olyan hihetetlenül meg-bízható és becsületes, amilyen csak egyes lovagre-gékben van. Utánanézettem egy kicsit...- Hallgatni fog, mint a sír. - Pontosan - biccentett Nick. - És hasonlóképpenén is, ha netán... te maradnál ott. Nem büszkélked-hetem ugyan nemesi ősökkel, de mifelénk semszokás a leszámolásokat a hatóság bevonásávalintézni. Aki élve hagyja el a porondot, az márkivívta az igazát! - Rendben. Akkor mesélj valamit arról, mibenmaradtatok Fenton segédjével. A párbajszabályok kimondják, hogy a kihívásmegtörténte után már csak a felek segédei tárgyal-janak egymással a feltételekről és a részletekről.Hivatalosan ugyan két-két segédnek kellene a lo-vagias ügyben részt vennie, de mivel ez újabb kéttanut jelentene. ez esetben megelégedtek eggyel-egyel. Butler segédje - kit is választhatott volnamást - a mestertolvaj volt, aki ebből az alkalombóltüzetesen utánanézett a szabályoknak, mivelmindeddig nem sok köze lehetett párbajokhoz.Mindazonáltal nem töltötte el örömmel a feladat. - A sértett fél - mondta tehát, nagyot sóhajtva -a gróf. Ellenére annak, hogy azután maga is képenlegyintett téged. Ő szabhatja meg tehát a feltétele-ket, s mivel a sértés, amit elkövettél ellene. igen-igen súlyos elbírálás alá esik, kérheti a legkomo-lyabb körülményeket is. - Rövid szünetet tartott.töprengőn nézte az ablak előtt álldogáló barátját. -Nos - folytatta kisvártatva - gondolhatod. hogykérte is méghozzá engesztelhetetlenül. - Halljuk - dörmögte kedvetlenül Butler. - Nem bosszantalak a részletekkel, a sajnálatoslényeg az, hogy a párbajszabályok szerint mindenjogos, amit Fenton kér, noha a kódex a segédeknekazt tanácsolja, lehetőleg igyekezzenek elkerülni azeffajta feltételeket. De mivel a végső szó mindenesetben a sértetté... - Vállat vont. - Tehát. Fentontermészetesen a saját pisztolyát kívánja használni,ezzel persze megadja erre a jogot neked is. Nyilvánfeltételezi, hogy nemigen van belőtt párbajpiszto-lyod. - Kérdőn nézett a másikra. A kalandor taga-dólag tárta szét karjait. A fiú folytatta. - A gróffegyvere vontcsövű, ami sokkal komolyabb sebeketokoz, mint a sima. A párbaj formája: pisztolypárbajvezényszóra. huszonöt lépésről. háromszori golyó-váltással, harcképtelenségig. - Elhallgatott. - Nemtudom, miféle emlékeid vannak a párbajokról -mondta utóbb nagyon halkan - de ez színtisztamészárlás. Butler csöndesen álldogállt az ablak lassan sö-tétedő négyszögében. A hallottakon töprengett. - Mindezek a feltételek Fentont is sújtják, nemigaz? - szólt utóbb. - Fenemód biztos lehet a dolgá- ban. - Az. Úgy hírlik, igen jó lövő. - No, azért a fegyveragy melegét én sem felejtet-tem el - mondta a kalandor. Nick hallotta a hang-ján, hogy mosolyog. - Remélem is - sóhajtotta a fiú. - Azt hiszem,sürgősen vásárolnod kellene valami vontcsövűműremeket, és szorgosan gyakorolni vele,amennyit csak tudsz. A kalandor egyetértően bólintott. - Két kérdésem maradt még - mondta. - Mikor és hol? A karszék sötét mélyén ülő mestertolvaj szavaiúgy koppantak a csöndes szobában. mint valamibaljós jövendölés igéi. - Két nap múlva, hajnali öt órakor. a SzentCatherine romjainál. Hajnal. Ébredő erdő halványan rajzolt körvonalai,libbenő párafelhők a nedves rét felett. Ködpaplanmögül előbukkanó, sápatag nap, s a kicsiny kolos-tor romjainak opálosan derengő foltja.Akár egy Turner festette vászon.A mezőt uraló; terjedelmes fa alatt fekete kocsiállt, mellette két. várakozó férfivel. Az erdő homály-ló sávja előtt ott zörgött a másik jármű. s hamaro-san megállt emez mellett. Fülkéjéből Luke Fentonszállt ki, segédje kíséretében.Nick May, és a másik segéd, egy Davy nevg.szikár, kecskeszakállas öregúr kölcsönösen üdvö-zölték a feleket és egymást. azután a párbaj lebo-nyolításához fogtak. Elsőbben is a felek állóhelyét határozták megkülönös gondossággal hogy lehetőleg tökéletesenegyforma feltételeket biztosítsanak ezzel is. Az-után, a távolság kimérését követően sorsot húztak,melyik pozíciót melyik fél foglalja el. Miután mind-ezekkel végeztek. elővették a magukkal hozott fegy-vereket. 564 A két segéd mindkét fegyvert egy nappal koráb-ban igen alaposan megvizsgálta, azután - sajátpisztolyokról lévén szó - tulajdonosaik a másik félsegédje előtt megtöltötték azokat. A pisztolyok eztkövetően lezárt-s lepecsételt ládikákba kerültek,a kulcsot és a pecsétnyomót az ellenséged birtokol- ta. A ládikákból most előkerült fegyverek újabb vizs-gálaton estek át, a becsületes küzdelem érdekében.Midőn minden rendben találtatott, a segédek kije-lölt helyükre vezényelték a küzdő feleket. - Látja, uram - mosolygott Butlerre a gróf hátmégiscsak találkoztunk! - A Warren-estélyen esettrövid csatájukra utalt. - Bár a szerencse valóbanvak, mint azt nagyon találóan megjegyezte a múlt-kor, de kötelességem figyelmeztetni, hogy többnyi-re mégis engem szolgál. Ki tudja, talán ösztönösen! - Azzal megtorpant a helyen, amit a komor képteNick mutatott neki. A kalandor szó nélkül ballagott Davy nyomába.Mindkét segéd a hóna alatt szorongatta a fegyver- dobozt. Amikor a felek elfoglalták pozíciójukat, a kecs-keszakállas öreg - miután sikertelenül szólította felőket a kibékülésre - még egyszer elismételte atudnivalókat. Hangja élesen, tisztán szárnyalt areggelben. ... vezényszóra történik. Vigyázz!-ra mindkettencélzásra emelik pisztolyaikat. Tűz!-re pedig mind-ketten lőnek. A két vezényszó között kettő másod-percet tartok. Fegyvereiket felhúzott sárkánnyalkapják meg, s a Vigyázz! vezényszóig kötelesek aföld felé fordítva tartani. Ha valaki a Tűz! vezényszóelőtt, avagy után lő, bármily csekély idővel is, abecstelenség bélyegét vonja magára, és a jelenlegiangol párbajtörvények szerint felel. Az a fél, akireidő előtt esett a lövés, aggodalom nélkül célozhatbármeddig, és akkor lő, amikor kedve tartja! Kér-dés, uraim? Nem akadt. - Kérem, készüljenek fel! 566 A két segéd, egymást szemmel tartva, egyszerrelépett a felekhez, s nyújtotta át nekik a fegyvert -az Árnyék Fentonnak, Davy Butlernek. Azután tízlépést hátráltak, és megálltak.Hideglelős csend telepedett a környékre. A négyalak, mintha puszta oszlopok lennének, különösemlékei valami rég elfeledett kornak, rezzenetlenülállt a rét közepén. A nap valamelyest feljebb emelkedett, elegendő,ámde nem vakító fényt biztosítva a célzáshoz: Apárafoltok meglapultak a föld felett, mintha csakrémületükben tennék, s nem neszeztek a közelierdőben a madarak sem. Mintha maga a Halálterjesztette volna ki köpenyét a vidék felett.A kalandor mozdulatlan ellenfelét nézte. Szájakiszáradt kissé, és kelletlenül tapasztalta, hogy atenyere nedves. Hát persze, nem kellemes érzésszembenézni a hóhérral. Eh, bosszankodott, még a végén engem is meg-bűvöl Fenton legendája! Hiszen ez is csak ember, smint Ilyen, sebezhető! Mindazonáltal semmivel sem lett könnyebb ahúsába tépő golyó okozta kínra gondolnia.- vigyázz! A pisztolyok, miként támadásra készülő kobrafeje, felemelkedtek. - Tűz! A két csattanás egyetlen mennydörgéssé olvadvahangzott fel. Erre már megtört a varázs. A fák közülrobajló szárnycsapásokkal rebbentek fel a mada-rak, csöndes visszhangjaként a fegyverropogás- nak. A segédek izgatottan tekintettek saját képviselt-jük felé. Mindkettő szálegyenesen állt, leeresztettpisztollyal. Azutón Butler felbukott. Davy sietve hozzálépett; Fenton várt néhány pil-lanatot, azután megfordult, hogy távozzon. Elégté-telt vett a másikon. Most már csak hitvesével kellrendeznie a kérdést. Ám Davy kiáltása megállította. 567 - Állj! Mr. Butler nem tartja magát harcképtelen-nek. Igényt tart a második golyóváltásra is! - Azöregember hangjában rosszallás bujkált.Fenton egykedvűen vállat vont, és visszasétált ahelyére. Nem volt mitől tartania. lövése jó helyentalált. Ez már csak színjáték.A kecskeszakállas szavait hallva a mestertolvajfelszisszent, de nem voltjoga beleszólni a dolgokba."Háromszori golyóváltással, harcképtelenségig."A kalandor nehézkesen feltápászkodott, és im-bolyogva megállt. Pisztolyát az öregnek nyújtottahogy töltse újra. Ezt látva a gróf is Nickre bízta sajátfegyverét. Töltés, ellenőrzés. azután: - Kérem. készüljenek fell A második golyóváltás. - vigyázz! Fegyverek a célra. - Tűz! A már ismert kettős dörrenés. Ezúttal nem kellett várni egyetlen pillanatotsem. Fenton nyomban hátrahanyatlott - Nick jóllátta, ahogy homloka közepén csúf lyukat üt akalandor golyója. Egyetlen rándulás még. azután kész. Elvégezte- tett. Az iszákos, alvilági kapcsolatokból élő, ámde mégelég ügyes kezű orvosnak hála. Butler ismét elke-rülte a Halállal való találkát.Az Árnyék lóhalálában száguldott barátjával akis doktorhoz - akit jóelőre elkészített esetlegeslátogatásukra - a Szent Catherine rétjén magárahagyva Davyt a gróf holttestével. Miután meggyő-ződött róla, hogy a kalandor jó kezekben van,többé-kevésbé elfogadta a doktor véleményét, mi-szerint "csalánba nem üt a ménkü", nyombantávozott. hogy idejekorán beszélhessen Fentongrófnéval. Mint afelől a Fenton-ház egy cselédjétől értesült.Scarlettet a gróf a nevezetes harrowi esemény utánegészen egyszerűen bezáratta a lakosztályába, smagához vette a kulcsokat. Hiába könyörgött nekimár-már félőrülten az asszony, férje mindaddignem volt hajlandó foglalkozni vele, amíg "az ame-rikaival le nem számol". Hogy Scarlett a párbajreggelére milyen állapotba került, arról a fiú nembírt tudomással, de mindenképpen szerette volna,ha neki sikerül először beszélnie vele.Mindeddig soha nem értette, mi lehet vajon anőben ami barátját annyira megbabonázta. ám agróf halálát követő beszélgetés már szolgált számá-ra némi támponttal. Mivel Davynek nyilván egész sereg elintéznivaló-ja akadt, a mestertolvaj - szándékának megfelelően - elsőként beszélhetett a grófnéval. A lezárt lakosz-tályba észrevétlenül bejutni, természetesen, sem-miféle problémát nem okozott neki.A tehetetlen kétségbeeséstől már-már józaneszét vesztett Scarlettel az első néhány percbenértelmesen beszélni - ez azonban már keménydiónak bizonyult. Ám miután végre sikerült meg-nyugtatnia, és elmesélni neki az eseményeket, Nickszámára megdöbbentő átalakuláson ment át azasszony. Rövid pillanatok alatt belátta, hogy senkineknem használ, ha most zokogva Rhetthez rohan, mitöbb, valószínűleg a férfi halálos ítéletét írná alávele. Sokkal okosabb, ha szépen, semmiről semtudva bevárja férje halálhírét, és végigjátsszamindazt, amit özvegyként a hatóságok s a roko-nok előtt ilyenkor játszani illik. Mire túljut mind-ezeken. vélhetőleg a kalandor is felépül - s akkormajd ráérnek terveket kovácsolni. Jelen pillanat-ban az egyetlen és legfontosabb feladat: Butler fejefelől elhajtani a veszedelmet.Az Árnyék már akkor meghajolt Scarlett akarat-ereje előtt, amikor az a beszélgetés alkalmávalfontos, célratörő kérdésekkel halmozta el afelől,mit hogyan látjónak a fiú. ám amikor a megegyezésértelmében pontosan végig is csinált mindent, amestertolvaj tökéletesen meggyőzöttnek ítélte ma- 569 gát. Rokonok, rendőrök és jogászok állandó ke-reszttűzében állt heteken át, s rezzenetlenül ját-szotta szerepét, pontosan tartva magát mindah-hoz, amit Nickkel kidolgoztak. Nem lankadt a ki-tartása soha, egyetlen pillanatra sem, mert tudta,a legkisebb hiba is Rhett életébe kerülhet.Nap mint nap úgy érezte, tovább már képtelenvárni, muszáj meglátogatnia a férfit. különben be-lepusztul a vágyakozásba. Ám mégsem tette. Igaz,ebben nem kevés szerepet játszott az az egyszerűtény is, hogy az Árnyék nem volt hajlandó felfednielőtte a kalandor búvóhelyét, bármíly szívtépőenkérlelte is. Azonban minden vihar elvonul egyszer, legyenbár egész Angliát megrázó. Lassanként elcsitulthát az az óriási moraj, amit Fenton titokzatoshalála kiváltott. Általános vélemény szerint a grófotutolérte végzete, s valakiben e rejtélyes bajsorán emberére akadt. De hogy kivolt a titkosellenfél, arról csak vadabbnál vadabb feltételezésekszülettek. Nagyon sokáig nem ült el persze az ügy kavartaporfelleg. de Scarlett mindenesetre felszabadulha-tott végre a "társadalmi-satu" szorításából, s egygyönyörű napon - jóllehet. hűvös volt és esett -elhagyhatta Londont, hogy az időközben felépültButler után utazzon Párizsba. Hajón ült megint, a sós párába burkolózó tenge-ren, és egy új élet felé tartott, repeső szívvel gon-dolva a jövendőre. Furcsán könnyűnek érezte ma-gát, mint a fedélzet felett lebegő sirályok, s olykép-pen gondtalannak, ami tán csak a gyermekek ki-váltsága lehet. Tudta, Dover szikláival maga mögött hagyja alidércnyomásos napokat és éjszakákat, hogy végreélvezhesse a boldogságot, amit egy élet harcávalvívott ki magának. Úgy gondolta. nem lehet avilágon még egy ember. aki oly erősjoggal tarthatnaigényt rá, mint éppen ő. Hosszú volt az ut, nagyon hosszú. Ideje megpihenni. 23. 1881. tavasza. Írország. A tó rezzenetlenül, mint valami roppant. acélkéktükör feszült a zöld partok között. csupán a kor-hadt rönkökből összerótt. nyikorgó vén tutaj törtemeg mozdulatlanságát. ahogy a völgy ékessége. asziget felé tartott. Ingatag fedélzetén egy sudár. karcsú derekú,izmos karú fiatal lány egyensúlyozott. s egy hosszúrúddal lökte előre az alkalmatosságot a sekélyebbterületek felett. Jól ismerte a békés, kisimult arcúvizet, tudta, merre kell haladnia ahhoz, hogy csák-lyája ne merüljön elérhetetlen mélységekbe.Nyugodt. egyenletes ütemben haladt, s hamaro-san annyira megközelítette a szigetet, hogy még apárlott szem már a rejtett kikötőt is felfedezte.levelek mögött. A tutaj keltette lassú hullámokelérték a partot s méltóságteljes táncba ringattáka vízbe hajló ágakat - a fák bókolva köszöntöttékaz érkezőt. A lány elmosolyodott, amint a partra lépett. Ki-húzta maga után a tutajt a fehér kavicsra. azutáncsak állt tétlenül, hallgatva a sziget hangjait, be-szíwa a sziget illatát. Nem tudta, mennyi idő teltel, mire végre felvette zsákját, s elindult az évszá-zados fák közt tekergő ösvényen, a megdőlt kőke-resztek és titokzatos jelekkel ékes sziklák mellett avén ház felé. Noha emésztő kíváncsiság hajtotta, mégsem si-etett. Lassan, minden pillanatot kiélvezve lépke-dett a mohaszőnyegen, felidézve magában kisgyer-mekkora ezernyi drága emlékét. Minden kő. min- 570 den vén tölgy, minden vésetektől ékes kőkeresztmesélt neki, s ő könnyes szemmel hallgatta törté-neteiket. De bármilyen lassan ballagott is az összeborulólombok alatt, egyszer csak elfogyott az ösvény, s őott állt a letűnt korok emlékeit őrző álomkertben,az ódon ház alatt. Nem szégyellte a könnyeit. Hang-talanul sírt, boldog-szomoruan: elgyöngülve, aho-gyan tán még soha életében. Könnyek fátyolán át látta a vénségesen-vén kő-teraszt, a Sziget Hölgyének szürkére kopott szob-rát és alatta a megrepedezett asztalt. Az asztalmellett hajlott alak üldögélt lecsuklott fejjel; bób-iskolt tán. Kényelmes széke előtt hatalmas, szürkekutya hevert, mellkasa egyenletesen süllyedt-emelkedett. Aludt ő is, akárcsak a gazdája.A lány könnyű léptekkel kerülgette a kert aprómedencéit és szobrait - boldogságában úgy látta.mintha minden alak aprót biccentene felé - akutya mégis felneszelt érkezésére. Felkapta a fejét,azután felugrott. Hihetetlenül termetes állat volt, így állva a fejeegészen a karszékben bóbiskoló alak válláig ért.Torkából mély, fenyegető morgás tört elő - a csúfhalál ígérete. A lány megtorpant, de nem ijedtében. Elmoso-lyodott. Leah - mondta halkan. - Drága Leah!A kutya abbahagyta a morgást. Fejét félrebillent-ve figyelte a közeledő törékeny emberi lényt. Farkahegye enyhén, bizonytalanul billegett.Azután fordult a szél, s a hatalmas ír-farkasvégre megérezte az érkező szagát. Magas fejhangonfelnyüszített, mintha megsebezték volna, majdegyetlen lendülettel átugrotta a terasz alacsonymellvédjét, lehuppant a kertbe, s a következő ug-rással már fel is döntötte a lányt. Aztán csak ugráltkörülötte, mint valami megkergült kölyökkutya, ésnyüszített, nyüszített szüntelenül. 572 - Leah! Drágajó Leah! - suttogta a lány, és térdrekecmeregve két tenyere közé fogta a vadul ujjongóállat busa fejét. - Hát mi újság tinálatok, mi?Egyik kezével a kutya pofaszakállát markoltaóvatosan, a másikkal végigsimított az oldalán. Azír-farkas erre mozdulatlanná ernyedt, mintha va-rázslat érte volna. Fejét lehajtotta, homlokát a lánymellkasának támasztotta, s miközben az a fülétdörzsölgette, a kutya csukott szemmel, csöndesennyüszögött. Olyan sokáig kuporgott így a lány, hogy amikorfelállt végre, alig tudott lépni, úgy elgémberedtek alábai. Leah élesen csaholva futkosott körülötte,úgy kísérte a ház felé. A teraszon bóbiskoló férfi felriadt, felemelte afejét. Vaksin hunyorgott az érkezőre, öreg szemétbántotta a hirtelen fény. Azután kitisztult valame-lyest a látása. Fiatal, tizenhat-tizenhét év körüli, sudár, kelle-mes alakú lány állt előtte, és meghatottan mosoly-gott. Finom barna bőrű, idegen szépségű arcátegyenesszálú, fényes fekete. hosszú haj keretezte,kissé ferde metszésű, ragyogó zöld szemében mély-séges szeretet csillogott. Egyetlen szót sem szólt,csak nézte az öregembert, jobbját a keze alá tola-kodó ír-farkas tarkóján nyugtatva.Pontosan olyan volt, akár az ősi mesék valamelycsodálatos alakja, aki előtt még a vad farkas ismeghajtja fejét. Mint egy valódi tündér.Az öreg meg is volt róla győződve, hogy elérkezetta halála ideje, s a Sziget Tündére most megmutat-kozott előtte, hosszú élete jutalmaként. - Nem... - motyogta hát zavartan. - Én még nemmehetek. Nekem...meg kell még várnom valakit... - Keenan, óh, Keenan, hát nem ismersz meg? -A lánynak, noha még mindig mosolygott, potyogtaka könnyei a meghatottságtol. - Dara...? - hajolt közelebb hozzá a vén bárd: -Édes jó Istenem! Te lennél az, valóban?! - Én hát, drága Keenean, ki lenne más? Vissza-jöttem. Hazajöttem! 573 Az öreg dalnok nehézkesen felállt - Dara segítettneki - és megölelte a lányt. Szavait alig lehetettérteni, olyan erősen szorította magához. - Dara! Hát megjöttél. Isten meghallgatta azimáimat. Csupán azt kértem tőle, hogy megvárhas-salak. Hogy megvárhassalak, csak ennyit. Nemakartam, hogy az üres házba térj vissza... nemakartam. - A lány vállán átnedvesedett a ruha azöregember könnyeitől. - Hol vannak a többiek, Keenan? - kérdezte Daracsöndesen. - Mi történt Grainne-nel, hová lett Li-am? Nem laknak már itt? Elköltöztek?A vén dalnok kibontakozott az ölelésből. Kinyúj-totta karját, megszorította a lány vállait. - Igen, kicsim, elköltöztek. - Hangja keserűen,üresen csengett. - De miért? - rázta a fejét értetlenül Dara. - Nemvolt jó itt nekik? Miért hagytak téged egyedül? - Nem önszántukból, kicsim - mondta rekedtenKeenan. és visszaült a karszékbe. Intett a lánynak,üljön le ő is. - Grainne két évvel azután meghalt,hogy te elmentél innen. Ott van a sírja a tóparton,Moll Roe mellett. Gyorsan vége lett, nemigen szen-vedett. Tán a szíve vitte el. Csönd lett. Szélroham suhant át a kert felett,lágyan megérintve a beszélgetők arcát. Minthacsak Grainne. a cailleach kívánta volna üdvözölnia visszatérőt. - Békét neked. drágajó Grainne - suttogta a lánya kert felé. Biztos volt benne, hogy a javasasszonyemléke is beköltözött az álmok kertjébe, hogy meg-örződjék, míg világ a világ, s része legyen az írmúltnak amely sosem pusztulhat el egészen. -És... Liam? - kérdezte lesütött szemmel, halkan.Megkapaszkodott a székében mert érezte, hogymenten leszédül róla, ha valami hasonló hírt halla fiúról is. Keenan arcán a harag és a bánat ráncai gyüle-keztek amint beszédbe fogott. - Liam...? Ó, Istenem, Liam - bökte ki lassan.Dara legszívesebben az arcába üvöltött volna. hogy 574 beszéljen már, de uralkodott magán, s remegőkézzel várakozott. Az öreg folytatta: - Alig egy évvelGrainne halála után... Liam bement a faluba, mertkifogytunk egynémely dologból. - A bárd hangjaolyan színtelenül kongott, hogy Darát elöntötte tőle ahideg veríték. Nem érkezett meg a szokott időre,és egy nappal később sem. Akkor már tudtam,hogy valami történhetett... Elindultam hát én is afaluba, és ott kérdezősködni kezdtem. Liamet márismerték, hiszen sokat járt oda, no, hogy hol lakik,azt persze nem tudták. Elmeséltek azok nekemmindent, töviről-hegyire. Bár ne tették volna.Szünetet tartott megint. A lány nem sürgette, azidőt arra használta fel, hogy összegyűjtse lelkierőtartalékait. Most már biztosan tudta, hogyszüksége lesz rá. - Elmondták - emlékezett tovább Keenan - hogykét nappal a fiú érkezése előtt angol katonák tábo-roztak le a falu mellett hogy feltöltsék a készletei-ket. no meg garázdálkodjanak egy sort. Amúgy,különösebben nagy gond nem volt velük, csak amimindig is szokott. - A bárd gyűlölködve kiköpött. -Liam már összegyűjtött mindent, amire szüksé-günk volt és'indult volna haza. amikor egy angolkatona, a falusiak azt mondják, minden látható oknélkül, belekötött. Úgy beszélik, az angol valamironda sebhelyre mutogatott az arcán, és olyasmi-ket kiáltozott, hogy "Na, most elkaptalak, mocskoskis patkány!" - Egy sebhelyes arcú vöröskabátos? - kerekedettel Dara szeme, ahogy felidéződött benne a hat évvelkorábbi esemény, amikor Liam végighasította atámadó angol képét. - Igen, úgy mondták - bólintott szomorúan a véndalnok. - Szó szót követett, a katona puskatussalhátbaverte a fiút, s amikor az, kijőve a béketűrés-ből, ellene fordult, összekiabálta a többi vöröska-bátost. - Keenan keze ökölbe szorult, ajka pengévékeskenyedett. - Mondják, vagy huszönöten ütöttéka kölyköt - préselte a szavakat. - Akik látták, aztmondták, nem volt már benne élet, amikor feldob- 575 ták valami zárt kocsiba, és magukkal vitték Aszakasz többi tagja eközben élesre töltött puskávaltartotta vissza a falusiakat... Mire én odaértem,már a katonák nyomát is elfútta a szél... az embe-rek nem tudták, merre mentek tovább. Sokat kér-dezősködtem, de aztán vissza kellett jönnöm...Átléptem már a százat... hová kóboroljak a kölyökholtteste után? - Szavai fel-felcsukló. öreges zoko-gásba fúltak. Aztán: - Dara, ezek... ezek agyonver-ték a fiamat... mint valami kutyát!A lány nem szólt. Száraz, kiégett szemmel bá-mult el a kert fölött, a tó felé. Lelke a messzimúltban járt, amikor még ötéves "minden lébenkanálként" botladozott a fiú után, a sziget varázsosrejtelmeit kutatva. Milyen felhőtlennek. milyen so-ha véget nem érőn boldognak tetszett akkor az élet!Nem létezett még semmiféle árny, mely megkese-ríthette volna a gyermeki szíveket. Úgy tűnt, aboldogság örök S milyen fájóan hamar kellett felnőni, a szigetiidill után megküzdeni a kolostori élet magányával,ahol sokszor csak a visszatérés reménye segített.És most visszatért. Mi végre hát?Hogy szerettei helyett csak komor árnyakat ta- láljon? Grainne halála szomorúsággal töltötte el, de bé-kével tudta elfogadni. Liam szörnyű veszte azon-ban kihasított a lelkéből egy darabot. Mintha énjeegy része tűnt volna el egyetlen szemvillanás alatt.Hirtelen keserű bizonyossággal ráébredt, hogyMoll Roe O'Cathafn, a Sziget Hölgye pontosan tud-ta, hogy kedvese halott, és nem tér vissza sohatöbbé, mégis várta őt, mert megígérte neki. Várta,mert nem tehetett mást, várta, mert azt remélte,állhatatossága meglágyítja az égiek szívét.Csakhogy az égieknek nem szokása megszánnia halandókat. Moll Roe-t is csupán egyetlen földön-túli hatalom szánta meg: a Halál.És neki? Neki mit kellene tennie? Várja ő is napmint nap Liamet a rejtett kikötőben, míg egy haj-nalon érte nem jön a Feketeköpenyes? Üldögéljena folyóparton. Keenan lantjával ölében. és dalávalpróbálja negbűvölni a messzeséget?Nem. Ő erre nem alkalmas, és Liam sem eztvárná tőle. ebben bizonyos volt. De akkor mittehetne? Vajon halott valóban a fiú? Segítségül hívta azálomkert lakóit: őket. és önnön lelke rezdüléseitfaggatta. S miként annyiszor gyermekkorában. most islehuppantak talapzatukról a szobrok, s lágy tánc-ban nyújtóztatták gémberedett tagjaikat a bölcsfenyők és az apró medencék körül. Az asztal felettpedig lehajtotta fejét, s Darára mosolygott a Sziget Hölgye. - Nem - suttogta maga elé Dara. - Nem hiszem.hogy meghalt. S ha valóban él. én megtalálom.Megtalálom őt, Keenan - mondta ki hangosan is. Aszobrok tánca megtorpant. megint álomba mereve-dett a talapzatán mind. Az öreg bárd, aki eddig könnyek között meren-gett. most szégyenkezve megtörölte arcát, és alányra pillantott. - Úgy legyen kicsim - bólintott. - Találd meg háthelyettem. akár él. akár holt. Találd meg. és monddmeg neki, hogy bocsásson meg egy gyáva. nyomo-rult vénembernek. amiért nem ment utána. Bo-csásson meg nekem érte... Dara Katie Colum O'Hara alig több. mint fél évvelazután, hogy végre visszatérhetett. ismét búcsú-zott a szigettől. A vénségesen vén tölgyfa előtt állt, amely MollRoe kőtábláját rejtette, s amely alatt immár Grain-ne és az utolsó igazi ír bárd. Keenari O'Cathafn isnyugodott. Sírjukat csupán egy-egy ősi, a cailleacháltal annak idején védő- szimbólumként azonosí-tott jellel ékes kőtömb jelezte. A lány most a kövekmellől a tavat figyelte. 576 Eljött az ősz, és hűvös szelei pirosra csfpték a fákleveleit, miként az óvatlan vándor orrát. Nap-hosszat kergették a kisebb-nagyobb hullámokat aberzenkedő víztükrön, és színes levél-hajókat haj-tottak egyik parttól a másikig.A fáradt őszi nap már csak bágyatag mosollyalfigyelte e hiábavaló tevékenységet, s egyre gyakrab-ban vonult vissza a vaskos fellegek mögé. minthacsak azt mondaná: Tobzódjatok csak, ha úgy tet-szik. A végső győztes amúgy is én vagyok.Ragyogó, bár csókban bővelkedő nyár előzte mege visszavonulást. s Dara igyekezett kihasználni azidőt. Annyit csatangolt gyermekkora kedves helye-in, amennyit csak a lába bírt, s persze amennyit arengeteg munka engedett. Amióta Keenan egyedül maradt bizony nagyonsok tennivaló halmozódott fel a ház körül, s kétszeris be kellett gyalogolni a faluba. annyira megcsap-pantak a készletek. Az öreggel is egyre több gondvolt. s hiába ápolta odaadóan a lány. a bárd márroppant közelinek érezte a véget.Ennek megfelelően állandóan arról beszélt, mittegyen halála után Dara, és hol találja meg azehhez szükséges dolgokat. Jóllehet. mindig lehur-rogta, ennek ellenére a lány nagyon jól tudta. hogya vén dalnok valóban már csak ajándék napokat él. Maga Keenan sem gondolta másként, s hálás isvolt az é nek. amiért megvárhatta Darát. s még egygyönyörű nyarat eltölthetett vele.Akkor halt meg. amikor az első komoly őszi szélalábukott a Cathaín-vár ormáról. Csöndesen, bé-kében ment el, varázslatos lantjával kezében. Ha-lálával eltávozott a Földről valami, ami névvel nemnevezhető. s emlékké vált a régmúlt egy darabja.Dara tudta, hogy fényes szelleme Moll Roe olda-lán örökkön-örökké vigyázza majd a szigetet.Amikor elrendezett mindent, amit el kellett ren-deznie. bezárta a ház ablaktábláit és ajtajait, a lánymindegyikre rárajzolta a jelet amit Grainne muta-tott neki, s elmormolta a megfelelő szavakat, bártartott tőle, hogy belőle hiányzik az az erő, ami ajavasasszonyban megvolt. Azután összeszedte amotyóját, felmálházta az öregecske Ree-re. és le-hajtott vele a partra, a tutajhoz. Otthagyta aholmit, s Leah kíséretében átsétált a sírokhoz, bú- csúzni. Addig állt ott, míg a hűvös szél utat nem találtköpenye alá, s meg nem borzongatta. Vagy tán nemis a szél tette? Akkor végigsimított mindhárom sírkövön, letörtegy apró gallyacskát a tölgyfáról, és visszament apónihoz. Még egyszer megigazította rajta a pogy-gyászt - különös gondot .fordított a lantra, amit adalnok rábízott, és Liam szakadt húrú íjára - egyoldalzsebben elhelyezte az ágacskát, majd nekilá-tott, hogy rávegye Ree-t a beszállásra.Semmivel sem ment jobban, mint tizenegy évvelkorábban. Amikor végre mégis sikerült, az állatrémülettől kigúvadt szemmel, remegő lábakkal áll-dogált a rönkökön, s Dara csak abban reményke-dett, hogy nem fog málhástól a vízbe fordulni.Leah, számtalan szárazföldi és vízi csatangolásharcedzett résztvevője, a lány parancsára elegán-san ugrott a fedélzetre - az imbolygó utazás azon-ban őt is szemmel láthatóan megviselte.Végre-valahára csak elérték a túlpartot, ahol alány, végtelenül megkönnyebbült utasait szárazratéve, újra elrejtette az alkotmányt szokott helyén,a csonkahídú torony alatt. Az építmény vízköpőszörnyei sandán nézték. miként lábol partra asekély vizben. Miután megtörölte lábát, s belebújt a mindeddigRee oldalán csüngő cipőjébe, megfordult, hogy vé-gigtekintsen a tavon. Csupán egy pillantást vetettrá. aztán vezetőszárra fogva a pónit elindult, hogyvégigóvakodjon vele az ösvényen, mely a hegyol-dalnak támaszkodó kőkereszt mellett igyekezettfelfelé. Odafentről azután még egyszer visszanézett, ez-úttal utoljára. Ree prüszkölve álldogállt a hátamögött. Leah a bokrok között nyulak után kutatott. 579 Dara előtt feltárult a völgy. Közepén a tó kéke-züst felülete; akár valami irizáló tükör, amint afelhők tintakékje és a szélborzolta fodrok ezüstcsillámai kergették egymást. örök harcban az egy-séges uralomért - ahogy a szél kedve tartotta.Túlnan a Catháín-vár sötét körvonalai. s alatta akomor sziklaorom, melynek vízre vetülő fekete ár-nyéka kitárt mindenféle viszályt szélezüst és felhő-kék között. Távolabb a szirt vészterhes árnyától a szigetsmaragdja villant a szelíd napsütésben, amint rá-vetült egy felhők mögül előtörő, vaskos fénypász-ma. Mintha csak a lány figyelmét kívánta volnamagára vonni: Emlékezz rámt Dara felemelte kezét, és tétován a sziget feléintett. mintha lenne még bárki is, aki megláthatná. - Isten veletek - suttogta a lány. ám a völgyhallgatott. Csak a csókák kiáltoztak a vízben állótorony körül, mintha a gonosz képű vízköpőketszidnák. - Isten veletek - ismételte Dara, azzalsarkon fordult, megmarkolta Ree vezetőszárát, ésbevágott az erdőbe. Pontosan tudta. hová kell mennie. mit kell ten-nie. Nem érzett egy cseppnyi bizonytalanságot sem.hiszen saját elgondolásai és Keenan kérései gya-korlatilag egybeestek. ráadásul az öreg bárd azelképzelések mellé határozott gyakorlati tanácsok-kal, pontos útmutatókkal, és mindehhez hihetet-len anyagi javakkal is ellátta. Nem volt más teen-dője, mint a dalnok szavát pontról pontra követni.s közben persze önnön józan eszére hallgatva elke-rülni a leselkedő veszedelmeket.Hogy azután mi lesz, amikor már megvalósítottaa közös tervet, s belekezdett új életébe, az máregyedül csak az ő rátermettségén múlt. Hiába voltoly bölcs Keenan. hiába szerette annyira Darát, aszigeten túl már nem óvhatta meg őt, csupán elsőlépéseit könnyíthette tanácsaivalA lány persze nagyon jól tudta. hogy épp ezek abizonyos első lépések lennének a legnehezebbek éslegkényesebbek. ha a bárd nem mondta volna el jóelőre, hová és hogyan lépjen. így azonban komolyesélye volt arra hogy különösebb akadály nélküljusson el a kiindulópontig, ahonnan aztán kiléphetvégre az életbe. Jóllehet; bizonytalanság nem gyötörte a kezde-teket illetően, mégsem volt azért aggodalom nélkülvaló. A kolostorban nagyon sok dolgot megtanult,ami a jövőben hasznára lehet - hiszen azért küldtékel a szigetről - ám korántsem volt benne bizonyos,hogy elméleti tudása vajon megállja-e helyét agyakorlatban is? Nos, erre egyetlenegy módon kaphatott választcsupán. Meg kellett próbálnia.A Willowisp-udvarház hosszú évek óta üresen álltmár, csupán az öreg Paddy O'Neill és felesége,Maggie lakták, hogy csekély fizetség és bentlakásfejében megóvják az enyészettől. A kuria egykor egybizonyos Sir Stephen Berkeley tulajdona volt, akiThomas Berkeley-ig vezette vissza a családfáját,legalábbis ezt híresztelte szomszédai körében.Berkeley báró 1292-ben született, és elég ismertszemélyiség volt ahhoz hogy érdemes legyen veledicsekedni. Hadicselekményekben jártas lovag lé-vén Shrewsburynél fogságba esett ugyan, és csak1326-ban szabadult ki, 1327-ben már II. Ed-ward királyt őrizte a várában a bárók felkelésealkalmával. melyet maga a királyné vezetett. Ed-wardot az ő börtönében gyilkolták meg, ugyancsakbrutális módon. 1340-ben a nagy hadjárat mar-sallja volt, amikoris Vi. Fülöp francia király döntővereséget szenvedett III. Edwardtól a sluysi tengericsatában. Berkeley báró Credmél irányította azangol haderőt. Az öreg Sir Stephen boldog-boldogt