- Bizony, kisasszonykák, csak csóválják a fejüket, ha éppen kedvük tartja; a legrendesebb, a legjobb tanítványom a kis... De nem, mégsem mondom meg; mert rajta kívül nincs több szerény lány az osztályomban, s tartok tőle, ha megmondom a nevét, ő is tüstént elveszítené ezt a ritka erényét, pedig de jó volna, ha mindnyájan ...

- In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti^[1] - énekelt Constanza kihívó arccal.

- Amen - zengte rá kórusban a többi kislány.

- Csúnya bácsi! - mondta elbűvölő fintorral Clorinda, s ahogy az énekmester szikkadt, ráncos ujjai az orgona néma billentyűin nyugodtak, könnyedén rácsapott legyezője nyelével.

- Hagyjuk ezt! - mondta az öreg tanár, s arcán annak az embernek a kiábrándultsága, aki negyven éve, és mindennap hat órán át néz szembe a gyereklányok egymást követő nemzedékeinek incselkedésével és pajkosságával. - Mégis megmondom - folytatta, pápaszemét a tokjába, burnótos szelencéjét pedig a zsebébe süllyesztve, s közben a világért sem nézett volna e csúfolódó és megbolydult méhrajra -, megmondom, signora Clorinda, hogy nem maga az a szerény, szorgalmas, engedelmes, figyelmes, jó gyermek, maga sem, signora Constanza, sem maga, signora Zulietta, sem signora Rosina, s Michele még kevésbé...

- Akkor én ... - Nem te, hanem én ... - Mégiscsak én! - Én! - Én! - kiáltott ötven szőke, barna kislány, fuvolázó vagy éles hangon, ahogy sirályok csapnak le vijjogva egy szerencsétlen kagylóra, amelyet a hullámverés a part homokján felejtett.

A kagyló, vagyis a maestro (s állítom, egyetlen metafora sem illett volna jobban szögletes mozdulataihoz, gyöngyszínű szeméhez, piros foltokkal tarkázott arcához, s főleg professzori parókájának ezernyi ágaskodó, merev, fehér kis fürtjéhez), a maestro, mondom, bár amikor fel akart állni, háromszor is visszalökték a padjára, nyugodt és rendíthetetlen maradt, akár a viharokban dajkált és edzett kagyló, és sokáig kérette magát, mielőtt megmondta volna, kinek szól ez az elismerés, amellyel mindig fukarkodott, és amelyet most azonban ilyen bőkezűen szórt. Végül, mintha csak szándéka ellenére engedne a csipkelődésével keltett kérdésözönnek, kezébe vette karmesteri pálcáját, amellyel az ütemet szokta jelezni, s megosztotta, majd két sorba terelte fegyelmezetlen nyáját. Aztán komoly arccal megindult a bájos fejek kettős sorfala közt, s csak a karzat kiszögellésénél állt meg, ott, ahol egy leány kuporgott a lépcsőkön. A leányka meggörnyedt és összehúzódott, akár egy kis majom, a térdén könyökölve ujjaival befogta a fülét, hogy ne hallja a lármát, s félhangon, nehogy a többieket zavarja, a leckéjét ismételgette: a maestro pedig ünnepélyes diadallal megállt, lába megfeszült, karja előrelendült, mint ama Páris pásztoré, csakhogy ő nem a legszebbnek, hanem a legjobbnak ítélte az almát.

- Consuelo? a spanyol lány? - kiáltották a fiatal kóristák elképedve, s aztán olyan általános homéri kacaj tört ki belőlük, hogy a harag és felháborodás pírja vonta be a tanár fenséges homlokát.

A kis Consuelo, aki egyre befogta fülét, egy szót sem hallott e párbeszédből, és szórakozottan csapongó tekintete sem látott semmit, mert teljesen lekötötte a munkája. Egy ideig nem is tudta, miért ez a nagy lárma. Aztán észrevette, hogy mindenki őrá figyel, füléről térdére ejtette a kezét, a füzetét meg térdéről a földre, és meredten az ámulattól, cseppet sem zavartan, csak kissé megrémülve, végül is felkelt, és maga mögé nézett, nincsen-e ott valami furcsa tárgy vagy nevetséges személy, és nem az okozza-e, nem pedig ő, e hangos derültséget.

- Consuelo - mondta a maestro, és további magyarázkodás helyett megfogta a kezét -, gyere csak, kisleányom, énekeld el nekem Pergolese Salve Reginá-ját, amelyet te csak két hete tanulsz, Clorinda viszont egy év óta.

Consuelo nem válaszolt, s minden félelem, büszkeség vagy zavar nélkül az orgonához kísérte az énekmestert, aki a billentyűsor elé ülve diadalmas arccal adta meg a hangot fiatal tanítványának. Ekkor Consuelo énekelni kezdett; egyszerű könnyedséggel szállt a dallam, s a legszebb hang szárnyán, amely valaha is felcsendült a katedrális öblös boltívei alatt. Tétovázás nélkül énekelte a Salve Reginá-t, hibátlanul teltek és tiszták voltak hosszan kitartott hangjai, és ha kellett, a staccatói. Odaadó engedelmességgel követte mestere utasításait, csodálatos képességeivel formát adott a tudós férfi közvetlen és értelmes szándékának, és gyermeki tapasztalatlanságával és könnyedségével véghezvitte azt, amit kiforrott énekesek tudásukkal, gyakorlatukkal, lelkes odaadásukkal sem tudtak mindig megvalósítani: hibátlan tökéletességgel énekelt.

- Jól van, lányom - mondta az öreg mester, aki sosem pazarolta bókjait. - Becsületesen tanultál, és lelkiismerettel énekeltél. Legközelebb Scarlatti kantátáját énekeled majd el, azt, amit nemrég tanítottam neked.

- Si, signor professore^[2] - felelte Consuelo. - Elmehetek?

- Menj csak, gyermekem. Az óra véget ért, kisasszonyok.

Consuelo egy kis kosárba rakta füzeteit, ceruzáit, meg kicsiny fekete papírlegyezőjét, minden spanyol és velencei nő elmaradhatatlan játékszerét, amit ő ugyan sosem használt, bár mindig magával vitt. Aztán eltűnt az orgonasípok mögött, egy egér könnyedségével szaladt le a templomba vezető titokzatos lépcsőn, a főhajóban egy pillanatra letérdelt, és amikor ki akart menni, egy szép fiatal nemesurat látott a szenteltvíztartó mellett. A fiatalember mosolygott, és odanyújtotta neki a szenteltvízhintőt. Consuelo elfogadta, és egy olyan leány közvetlenségével nézett a férfira, aki még nem tudja és nem érzi magát nőnek; keresztet vetett, és ugyanakkor köszönetet is mondott, olyan kedvesen vegyítve a kettőt, hogy a nemesúr hangosan felkacagott. Consuelo is elnevette magát, de aztán, mintha eszébe jutott volna, hogy várják, nekiiramodott, s egy szempillantás alatt elhagyta a küszöböt, a lépcsőket, az előcsarnokot.

A tanár eközben másodszor is mellénye bő zsebébe süllyesztette pápaszemét, és elcsendesedett tanítványaihoz fordult:

- Szégyelljék magukat, szép kisasszonykák - mondta. - Csak ez az egy kislány tud tisztességesen szólót énekelni, pedig ő a legfiatalabb, és legkésőbb is jött az osztályba; a kórusban pedig, bárhogy bolondozzanak is körülötte, az ő hangja mindig olyan határozott és tiszta, mintha zongorán ütnék le. Mert van benne igyekezet és türelem, és az, ami magukban nincs és nem is lesz soha, egyikükben sem: lelkiismeret!

- Megint elhangzott a nagy szó! - kiáltotta Constanza, amikor az öreg kiment. - Az órán csak harminckilencszer mondta, és belebetegedett volna, ha nem mondhatja negyvenedszer is.

- Csoda, hogy ez a Consuelo töri magát? - mondta Zulietta. - Hiszen szegény, mint a templom egere, tanulnia kell valamit, hogy megéljen belőle.

- Hallom, az anyja cigányasszony - fűzte hozzá Michelina -, ő meg az utcán és vásárokon énekelt, mielőtt ide került volna. Igaz, szép hangja van; de az esze, mint a tyúké! Mindent könyv nélkül tanul meg a szerencsétlen, szolgai módon követi a tanár utasításait, a többit meg jó tüdejére bízza.

- Akármilyen jó a tüdeje, és ha ráadásul még értelmes is volna - mondta a szépséges Clorinda -, bizony nem cserélnék vele, ha arcunkat is ki kéne cserélni.

- Pedig nem veszítene sokat! - gonoszkodott Constanza, aki nem szívesen ismerte el Clorinda szépségét.

- Consuelo sem éppen gyönyörű - szólt közbe egy másik lány. - Sárga, akár a húsvéti gyertya, nagy szemében pedig semmi élet; aztán meg rosszul is öltözködik. Valóságos csúfság a szerencsétlen...

- Szegény lány se nem gazdag, se nem szép, micsoda csapás!

E szavakkal be is fejezték Consuelo magasztalását: sajnálták, hogy megvigasztalódjanak, mert csodálniuk kellett énekét.

Mindez Velencében történt, körülbelül száz évvel ezelőtt, a Mendicanti-templomban, s a híres maestro, Porpora, éppen azt a zenés vecsernyéjét próbálta, amelyet rákövetkező vasárnap, Nagyboldogasszony ünnepén ugyanitt kellett vezényelnie. A fiatal kóristák pedig, akiket olyan keményen megpirongatott, különböző scuolák^[3] növendékei voltak, ahol állami költségen nevelték őket, akik aztán a köztársaságtól hozományt is kaptak, hogy férjhez menjenek, vagy hogy kolostorba lépjenek, legalábbis így mondja Jean-Jacques Rousseau, aki ugyanebben az időben és ugyanebben a templomban csodálta e gyönyörű hangokat. Biztosan jól emlékszel még, kedves olvasóm, ezekre a részletekre, és arra az elragadó történetre is, amelyet Rousseau a Vallomások könyvében ezzel kapcsolatban elmesél. Nem is másolom ide e varázsos lapokat, mert akkor nem olvasnád tovább az enyéimet; én sem cselekednék másként, jó olvasóm. De remélem, nincs a kezed ügyében a Vallomások kötete, és folytatom történetemet.

Ezek a fiatal teremtések nem voltak mind egyformán szegények, és biztos, hogy bármilyen becsületesen végezte is a dolgát a közigazgatás, olyanok is befurakodtak közéjük, akik számításból és nem szükségből végezték el itt művészi tanulmányaikat és alapozták meg életpályájukat a köztársaság költségén. Az ilyenek aztán megfeledkeztek az egyenlőség szent törvényéről, pedig éppen ennek nevében engedték meg nekik, hogy lopva beüljenek szegény testvéreik mellé a padokba. Nem is választották mindnyájan azt az egyszerű életet, amelyet a köztársaság szánt nekik. Mindig akadt közöttük, aki csak felhasználta az ingyenes nevelés előnyeit, de aztán lemondott hozományáról, hogy ragyogóbb életpályát keressen. A közigazgatás azt is elkerülhetetlennek tartotta, hogy olykor nomád életet élő, szegény és Velencében csak ideiglenesen tartózkodó művészek gyermekeit is felvegye a zenetanfolyamokra. Ilyen volt a kis Consuelo is, aki Spanyolországban született, hogy aztán Szentpéterváron, Konstantinápolyon, Mexikón, Archangelszken, vagy más, csupán cigány népségnek való utakon át jusson el Itáliába.

Pedig csak foglalkozása és a szóbeszéd szerint volt cigány; nem lehetett füstös fajtának mondani, sem indusnak, de még izraelitának sem. Inkább jó spanyol vérből született, talán régi mór keveredésből, mivel meglehetősen barna volt, és az egész lényén eluralkodó nyugalom nem éppen a kóbor fajtákat jellemezte. Nem mintha rosszat akarnék mondani ezekről a fajtákról. Ha én találtam volna ki Consuelo alakját, talán, nem tagadom, Izrael törzséből vettem volna, vagy még messzebbről; de ezt a lányt, szervezete is erről tanúskodik, Izmael bordájából teremtették. Igaz, nem láttam, mert még nem vagyok százéves, de így állítják, s ennek nem tudok ellentmondani. Nem volt meg benne a lázas féktelenségnek és a szenvtelen közönynek az a keveréke, amely a zingarellákra^[4] jellemző, sem az a makacs kíváncsiskodás és tolakodó koldulás, amit nyomorgó ebreáknál^[5] láthatunk. Nyugodt volt, mint a lagúnák vize, s ugyanakkor olyan fürge, mint a könnyű gondolák, amelyek szünet nélkül cirkálnak a tükrén.

Mivel gyorsan nőtt, anyja pedig nagyon szegény volt, mindig egy évvel rövidebb ruhákat hordott, így hosszú kamaszlába, mely megszokta, hogy lássák, valami közvetlenséget és szilajságot adott neki: elbűvölő és szánalomra méltó volt egyszerre. Hogy a lábfeje kicsi volt-e, ezt senki sem tudta, olyan nyomorúságos cipőt hordott. Viszont szűk és a varratoknál egyre felfeslő ruhákba szorított dereka karcsú és hajlékony volt, akár egy pálmafa, de minden forma, kerekség, csáberő híján. Szegény leány nem is gondolt ilyesmire, hiszen az Adriai-tenger szőke, fehér és gömbölyű leányai minduntalan majomnak, citromnak, szerecsennek csúfolták, és nem is figyelt volna senki e kerek, sápadt, jelentéktelen arcra, ha rövid, sűrű, füle mögé fésült haja, s komoly, minden külső dologra közönyös tekintete nem sugároz valami különös és fanyar varázst. Egy kevéssé tetszetős arc egyre jobban elveszíti a tetszés képességét. Aki hordozza, közönyös lévén a többieknek, önmaga iránt is közönyössé válik, nemtörődömsége kiül az arcára, és egyre jobban taszítja mások tekintetét. A szépség viszont állandóan figyeli, díszíti, óvja, szemléli, és talán így is mondhatjuk, egy folyton előtte lebegő, képzeletbeli tükörbe vetíti magát. A rútság elfelejti és elhagyja magát. De kétféle rútság van: amelyik szenved, és a düh meg az irigység fegyverével tiltakozik a külvilág véleménye ellen: ez az egyedüli, az igazi rútság; a másik viszont jámbor és gondtalan, belenyugszik sorsába, nem kerüli és nem hívja ki az ítéletet, és így, ha a szemnek nem, legalább a szívnek tetszik: ilyen volt Consuelo rútsága. A nagyszívű emberek, akik érdeklődtek iránta, mindenekelőtt sajnálták, hogy nem szép; aztán megsimogatták a fejét, olyan közvetlen kedvességgel, ahogy egy szép fejet sosem szoktak, és hozzátették: "Derék teremtésnek látszol"; Consuelo pedig nagyon örült, jóllehet tudta, hogy ez azt jelenti: "Mást nem mondhatok."

Eközben a szép és fiatal nagyúr, aki a szenteltvízhintőt nyújtotta neki, továbbra is a templom kapujában maradt, és megvárta, amíg a scolarók^[6] egyenkint elhaladnak előtte. Nagy figyelemmel nézte őket, és amikor Clorinda, a legszebb, odaért, szenteltvizet adott néki az ujjával, hogy megérinthesse a leány ujját. A kis kórista elvörösödött büszkeségében, restelkedve és kihívóan nézett a fiatalemberre, olyan tekintettel, amelyben nem volt sem gőg, sem szemérem, aztán elszaladt.

Amikor a lányok már eltűntek a kolostorban, a gáláns patrícius visszament a templomhajóba, és itt megszólította az öreg tanárt, aki csak lassan totyogott le a kórusról.

- Bacchus nevére! - kiáltotta. - Mondja meg tüstént kedves mesterem, melyik tanítványa énekelte a Salve Reginá-t?

- Miért kérdi, Zustiniani gróf uram? - mondta rá a tanár, amikor már kiértek a templomból.

- Hogy kifejezzem szerencsekívánataimat - felelte a patrícius. - Már jó ideje hallgatom az ön vecsernyéit, de még a próbáit is; mert tudja, én a templomi muzsika rajongója vagyok. Most először hallom, hogy ilyen tökéletesen éneklik Pergolesét; ami meg a hangot illeti, még sosem találkoztam ilyen csodával.

- Krisztusra mondom - felelte a tanár -, ez való igaz - és méltóságteljesen s élvezettel szippantott a tubákos szelencéjéből.

- Mondja meg, könyörgök, annak az égi teremtésnek a nevét, aki ilyen gyönyörűséggel ajándékozott meg. Bármilyen szigorúan ítél, és bárhogy panaszkodik is, ön Itália egyik legjobb iskolájává tette a scuoláját; kórusai kitűnőek, szólóénekesnői figyelemre méltóak; de olyan nagyszerű és komoly zenét tanít nékik, hogy fiatal lányok ritkán éreztetik meg minden szépségét...

- Nem éreztetik - mondta a tanár szomorúan -, mivel maguk sem érzik! Bőviben vagyunk, hála Istennek, friss, tisztán csengő, nagy terjedelmű hangoknak; de ami a zenei érzék adományát illeti, sajna, az ritka és tökéletlen!

- Most legalább eggyel büszkélkedhetik, és aki méghozzá csodálatosan tehetséges: a hangszer pompás, zenei érzéke tökéletes, tudása hibátlan. Mondja meg végre a nevét.

- Élvezte, ugye, az énekét? - folytatta a tanár, hogy kitérjen a válaszadás elől.

- A szívem mélyébe tört, könnyeket csalt a szemembe, és olyan egyszerű eszközökkel, olyan keresetlenül, hogy először nem is értettem a dolgot. Aztán eszembe jutott, amit már sokszor mondott nékem, drága mesterem, miközben isteni művészetére oktatott, és most először értettem meg, mennyire igaza van.

- Mit is mondtam önnek? - kérdezte a maestro diadalmas arccal.

- Azt mondta - felelte a gróf -, hogy csak az nagy, igaz és szép a művészetben, ami egyszerű.

- Azt is mondtam, ugye, hogy választékosság is van, meg csillogás és lelemény, és hogy gyakran ezeket a tulajdonságokat is észre kell venni és megtapsolni?

- Igen, mondta, de mindjárt hozzátette, hogy valóságos szakadék tátong a lángész megnyilvánulása és e másodlagos képességek között. Nos, kedves mesterem, az ön énekesnője az egyik oldalon van, egymagában, a többiek meg mind a másikon.

- Bizony, bizony, bölcsen szól - jegyezte meg a tanár a kezét dörzsölve.

- Hogy hívják? - kérdezte újra a gróf.

- Kit? - kérdezte a ravasz tanár.

- Per Dio santo! ^[7] hát azt a szirént, vagy ha tetszik, arkangyalt, akit előbb hallottam.

- Miért akarja megtudni a nevét, gróf uram? - kérdezte Porpora szigorú hangon.

- Miért akarja eltitkolni, tanár uram?

- Mindjárt megmondom, csak előbb halljam, mi célja van ezzel a makacs kíváncsiskodással.

- Vajon nem természetes, hogy szinte ellenállhatatlan érzés ösztökél bennünket arra, hogy megismerjük, megnevezzük és lássuk, amit csodálunk?

- Nos, gróf úr, ez nem egyedüli indítéka; engedje meg, hogy megcáfoljam. Ön, tudom, nagyon szereti és érti a zenét; de a San Samuele színház tulajdonosa is, és azzal szeret főképp dicsőséget aratni, s ezt még érdekeinél is többre tartja, hogy megszerzi magának Itália legnagyobb tehetségeit és legszebb hangjait. Tudja, hogy mi jól oktatunk, hogy csak nálunk folynak komoly tanulmányok, és mi képezzük a nagy zenészeket. Corillát már elcsalta tőlünk; és mivel talán hamarosan öntől is elcsalja egy másik színház, most itt leselkedik iskolánk körül, hogy lássa, nem neveltünk-e egy új Corillát, akit zsákmányul ejthetne... Ez az igazság, gróf uram, vallja be, hogy ez a színtiszta igazság.

- És ha így volna is, kedves maestro - mosolygott a gróf -, mit törődik vele, és mi a kifogása?

- Az a baj, gróf uram, és igen nagy baj, hogy ön megrontja és tönkreteszi ezeket a szegény teremtéseket.

- Hogy értsem ezt, kérlelhetetlen mesterem? És mióta őrzi arkangyali pallosával e törékeny erényeket?

- Értse úgy, ahogy illik, gróf uram. Én nem törékenységükkel törődöm, sem az erényükkel; de igenis törődöm a tehetségükkel, amelyet az önök színházai megcsúfolnak és bemocskolnak, mert közönséges és ízetlen zenét énekeltetnek velük. Hát lehet-e keserűség és szégyenkezés nélkül nézni, hogy ez a Corilla, aki már csodálatosan értette a komoly művészetet, most a rivaldafényt választotta az oltár gyertyái helyett, s a köznapit a magasztos, az incselkedést az imádság, a nevetségeset a fennkölt helyett. Albinonit meg a borbély Apollinit Allegri és Palestrina helyett?

- Így hát zord szigora megtagadja tőlem a leány nevét, pedig nem is forralhatok semmit ellene, hiszen azt sem tudom, van-e tehetsége a színpadra.

- Igen, megtagadom.

- Azt hiszi, nem találom meg?

- Ha megmakacsolja magát, sajna, megtalálja: de én mindent megpróbálok, hogy ne tudja elvenni tőlünk.

- Nos, kedves mesterem, félig már legyőztem: mert láttam, megéreztem, megismertem azt az isteni csodalényt.

- Valóban? - mondta a mester óvatos és gyanakvó arccal. - És biztos benne?

- A szememmel meg a szívemmel ismertem fel, s hogy ön is lássa, hogy nem tévedek, megrajzolom az arcképét. Magas, azt hiszem, ő a legmagasabb valamennyi tanítványa közül: fehér, mint a Friuli hegyek hava, és rózsaszín, mint a verőfényes hajnal pírja; a haja arany, a szeme azúr, kedvesen gömbölyded, s az ujján kis rubint, meg is égette a kezem varázstüzével, amikor hozzáértem.

- Pompás! - kiáltott Porpora gúnyosan. - Akkor nincs mit rejtegetnem; e szépség neve Clorinda. Csak keresse meg csábító ajánlataival; adjon neki aranyat, gyémántot, rongyokat. Könnyen megnyeri társulatának, s ez a lány talán helyettesíti is majd Corillát, mert a mai színházközönség többre becsüli a szép vállat a szép hangnál, a tüzes szemet a magasrendű értelemnél.

- Mégis tévedtem volna, kedves mesterem - mondta a gróf kissé zavartan -, s Clorinda csak közönséges szépség volna?

- És ha az én szirénem, istennőm vagy arkangyalom, nem is tudom már, hogyan nevezte, minden volna, csak nem szép? - folytatta a mester ingerkedve.

- Ha nincs kellő külseje, könyörgök, ne is mutassa meg soha, mert nagyon megsebezne a csalódás. Ha csupán csak rút, még imádhatnám; de nem szerződtetném a színházamba, mert egy nő tehetsége szépség nélkül néha csak balsorsot ad, meddő harcot és szenvedést. De mire figyel, mesterem, miért állt meg?

- Mert már itt vagyunk a gondolák kikötőhelyén, és egyet sem látok. És ön, gróf uram, mire figyel ön?

- Azt nézem, hogy az a fiú ott, a kikötő lépcsőjén, aki egy csúnyácska lány mellett ül, nem Anzoleto-e, a kis pártfogoltam, a legértelmesebb és legcsinosabb plebejus, akit ismerek. Nézze csak meg, kedves maestro, önt nem kevésbé érdekelheti, mint engem. Nincs Velencében hozzá hasonló tenor; szenvedélyesen szereti a zenét, képességei pedig hihetetlenek. Már rég szólni akartam róla, már azért is, hogy megkérjem, adjon neki órákat. Mert ezt a fiút arra szánom, hogy színházam egyik híressége legyen, s remélem, pár év múlva busásan kárpótol fáradozásomért. Hé, Zoto,^[8] gyere csak, fiam, hadd mutassalak be a hírneves Porpora mesternek.

Anzoleto gondtalanul lógatta a vízbe mezítelen lábát, s egy vastag tűvel kagylókat lyukasztott, azt a színes fajtát, amelyet Velencében oly költői módon fiore di marénak^[9] neveznek. Hogy a gróf hangját hallotta, kihúzta a lábát a vízből. Csupán kopott rövid nadrágot, meg finom, de erősen szakadozott inget viselt, melyből kivillant egy antik Bacchuséhoz hasonlatos szép, formás válla. A fiatal faunok görög szépsége csillogott rajta, s arcán valami sajátos, de pogány szobrászatban gyakran ábrázolt keverék: álmodó mélabú és gondtalan csúfolódás. Göndör, de selymes haja, melynek világító szőkeségét rőtre szítta a nap, ezernyi dús és apró fürtöcskében hullott alabástrom nyakára. Minden vonása páratlan szépségről tanúskodott; de átható, tintafekete tekintetének túlságosan merész fénye nem tetszett a tanárnak. A fiú gyorsan felállt, a kagylókat a mellette ülő lány ölébe dobta, s miközben társnője tovább fűzte és kis arany gyöngyökkel keverte őket, a grófhoz lépett, és a város szokása szerint kezet csókolt neki.

- Valóban csinos fiú - mondta a tanár, és megveregette a fiatalember arcát. - De úgy látom, nagyon gyermekes dologgal szórakozik, mert hiszen tizennyolc éves már, igaz?

- Nemsokára tizenkilenc, sior profesor - felelte Anzoleto velencei tájszólással -, de csak azért szórakozom kagylókkal, hogy segítsek Consuelónak, aki nyakékeket csinál belőlük.

- Consuelo - szólt a tanár, és a gróf meg Anzoleto társaságában odalépett a tanítványához -, nem gondoltam volna, hogy szereted az ilyen csecsebecséket.

- Ó, nem magamnak csinálom, tanár úr - felelte Consuelo, s csak félig kelt föl, nehogy a kötényébe gyűjtött kagylók a vízbe hulljanak. - Eladom őket, hogy rizst meg kukoricát vegyek az árukon.

- Szegény lány - mondta Porpora -, az anyját is ő tartja el. Hallgass rám, Consuelo: ha bajban vagytok anyáddal, fordulj hozzám; de azt megtiltom, hallod-e, hogy koldulj!

- Nem kell megtiltania, sior profesor - vágott közbe Anzoleto -, úgysem tenné meg; és én sem engedném.

- Te? Hiszen te is kolduskenyéren élsz - mondta a gróf.

- Nincs más vagyonom, igaz, csak a gróf úr kegyessége; de osztozkodunk a kislánnyal.

- Rokonod?

- Nem, idegenből jött, Consuelo a neve.

- Consuelo? Milyen furcsa név - mondta a gróf.

- Szép név, illustrissime - folytatta Anzoleto. - Annyit jelent, hogy vigasz.

- No, jó! A barátnőd, ha jól sejtem, ugye?

- A menyasszonyom, gróf úr.

- Máris? No lám, még csak kölykök, és már házasságról álmodoznak.

- Azon a napon, amikor illustrissime szerződtet majd a San Samuele színházba, tüstént egybekelünk.

- No, akkor még várhattok egy ideig, gyermekeim.

- Szívesen várunk - mondta Consuelo az ártatlanság derűs nyugalmával.

A gróf és a maestro pár pillanatig még elszórakozott az ifjú pár nyílt és bizakodó beszédén, aztán másnapra a maestróhoz rendelték Anzoletót, hogy az öreg mester meghallgassa az énekét, majd a komolyan tevékenykedő fiatalokat magukra hagyták, és eltávoztak.

- Nos, milyennek találja a kislányt? - kérdezte a tanár Zustinianitól.

- Már találkoztam vele, nem is olyan régen; elég csúnyácska hozzá, hogy a közismert mondást igazolja: Egy tizennyolc éves fiatalember szemében minden nő szép.

- Úgy van - felelte a tanár. - Most már meg is mondhatom, hogy az ön szirénje, titokzatos szépsége, isteni énekesnője nem más, mint Consuelo.

- Consuelo? Ez a szurtos gyereklány? Ez a girhes, fekete szöcske? Nem hiszem, maestro.

- Bizony ő az, gróf uram. Elragadó primadonna volna, ugye?

A gróf megállt, visszafordult, még egyszer, a távolból, megnézte Consuelót, aztán komikus kétségbeeséssel összekulcsolta a kezét:

- Mennyei gondviselés! - kiáltotta. - Ez egyszer alaposan melléfogtál: hogy lophattad a tehetség tüzét ilyen tökéletlen formába?

- Lemond hát bűnös szándékáról? - kérdezte a tanár.

- Persze, hogy lemondok.

- Megígéri? - erősködött Porpora.

- Esküszöm - felelte a gróf.

Anzoleto, ez a tizenkilenc éves szép fiú, Olaszország ege alatt látta meg a napvilágot, és vadon nőtt fel, akár egy tengeri sirály. Elhagyott, szegény árva volt, de mint a szerelem gyermekei, és nyilván ő is ilyennek született, boldog a jelenében és bizakodó a jövőjében.

Minden áldott napját Velence kövein, Consuelo mellett töltötte, határtalan szabadságban, s gondolhatjuk, nem ez a lány volt első szerelme. Már megismerte a könnyű gyönyört, amely sokszor felkínálkozott neki, s ha a mi szomorú éghajlatunk alatt él, és a természet nem ajándékozza meg ilyen pompás szervezettel, réges-rég elkopott s talán meg is romlott volna. Fiatalon érett meg, hosszan tartó, erőteljes férfiasság várt rá, de szíve tiszta maradt, és akarata parancsolt érzékeinek. Véletlenül találkozott a kis spanyol lánnyal, aki madonnaszobrok előtt ájtatos himnuszokat énekelt; és hogy a hangját gyakorolja, borongós estéken, a szabad ég alatt ő is vele dalolt. Aztán a Lido fövényén találkoztak, kagylókat gyűjtöttek, a fiú, hogy megegye őket, a leány, hogy füzéreket és ékszereket készítsen. Aztán templomban találkoztak, a leány forró szívvel imádkozott Istenhez, a fiú meg forró szemmel nézte a szép hölgyeket. És eközben Consuelo mindig olyan jó, olyan szelíd, olyan vidám, olyan szolgálatkész volt, hogy Anzoleto, bár maga sem tudta, miért és hogyan, barátja és elválaszthatatlan társa lett. A fiú a szerelemnek eddig csak gyönyörét ismerte. Consuelo iránt barátságot érzett. De mivel olyan ország és nép gyermeke volt, ahol minden ragaszkodásban a szenvedély tüze lobog, barátságát sem nevezhette másnak, csak szerelemnek. Consuelo elfogadta ezt a szót, de előbb így szólt Anzoletóhoz: "Ha azt mondod, szerelmesem vagy, akkor biztosan feleségül akarsz venni." Mire Anzoleto: "Természetesen, ha te is akarod, egybekelünk."

Így hát megállapodtak. Anzoletónak talán csak játék volt az egész, de Consuelo teljes szívvel hitt neki. De az bizonyos, hogy e fiatal szívben máris olyan ellentétes érzések és olyan bonyolult indulatok éltek, amilyenek fásult emberek életét kavarják fel és bontják meg.

Anzoletót csupán csak mohó vágy és szilaj indulat hajtotta, csak azt szerette, ami gyönyörére volt, kerülte és gyűlölte, ami elronthatta volna örömét, s mint vérbeli művész, félelmetes feszültséggel fürkészte és érzékelte az életet, és úgy vélte, hogy szeretői olyan szenvedélyek kínját és veszedelmét hozzák rá, amelyeket ő nem fog fel teljességükben. De időnkint felkereste őket, mert űzte a vágya, aztán a jóllakottság vagy a csalódás megint elkergette. És miután ez a különös gyermek ilyen közönséges és méltatlan módon elpazarolta életereje feleslegét, szelíd társaságra, tiszta és derűs érzésekre vágyott, ő is elmondhatta volna, amit később Jean-Jacques: "Milyen nagyon igaz, hogy nem a kicsapongás féktelensége, hanem az együttélés egyszerű öröme kapcsol legszorosabban a nőkhöz." Anzoleto nem is sejtette, mi az a varázslat, amely Consuelóhoz köti, nem tudta, mi a szép, s hogy csinos-e vagy rút ez a lány, hiszen ő maga is egyrészt még kölyök volt, mivel korához nem illő játékokat játszott vele, és másrészt férfi, mert hogy aggályosan tisztelte tizennégy éves gyermekségét: így éltek ők ketten a város forgatagában, Velence márványain és hullámain, olyan boldogan, tisztán és rejtetten, és csaknem olyan poétikusan, ahogy Paul és Virginie a puszták narancsfái alatt. Bár a legteljesebb és legveszedelmesebb szabadságban éltek - család nélkül, éber és gyengéd anya nélkül, aki erényre intette volna őket, hűséges cseléd nélkül, aki este értük ment és hazakísérte volna őket, és még egy kutya sem figyelmeztette őket a veszélyre -, soha semmilyen formában el nem buktak. Nyitott bárkákban járták be a lagúnákat, minden órában és minden időben, evezők és kormányos nélkül; egyedül kóboroltak a mocsaras fövényen, vezető nélkül, óra nélkül, fittyet hányva a növekvő dagálynak; utcasarkokon, szőlőlombok alatt hevenyészett kápolnákban énekeltek, nem törődve a kései órával, és nem remélve más fekhelyet, csak a nap tüzétől még mindig langyos kőkockákat. Megálltak Pulcinella színháza előtt, szenvedélyes figyelemmel követték a bábfigurák királynőjének, a szép Corisande-nak tüneményes drámáját, s eszükbe sem jutott, hogy nem ebédeltek, és tán vacsorázni sem fognak. Gyönyörrel vetették magukat a karnevál eszeveszett forgatagába, s nem volt más jelmezük, csak a fiú kifordított zekéje, s egy óriás, kopott szalagcsokor a leány füle mellett. Pompás lakomát ültek egy híd korlátja alatt vagy egy palota lépcsőin, s nem ettek mást, csak tengeri gyümölcsöt,^[10] citromhéjat vagy nyers köményszárat. Egyszóval vidám és szabad életet éltek, és ők sem váltottak több veszedelmes cirógatást vagy szerelmes szót, mint két hasonló korú és hasonló nemű úrigyermek. Múltak a napok, múltak az évek. Anzoletónak új szeretői voltak; Consuelo nem is sejtette, hogy más szerelem is van a világon, mint amelyet iránta éreznek. Nagylánnyá nőtt, és sosem gondolt arra, hogy most már tartózkodóbban kéne viselkednie jegyesével; a fiú pedig látta, hogy nő és formálódik szerelmese, de nem lett türelmetlen, és nem akart változtatni a felhőtlen, ártatlan, derűs és aggálytalan kapcsolaton.

Négy éve már, hogy Porpora mester és Zustiniani gróf bemutatták egymásnak kis zenészeiket, és ez idő óta a gróf egyszer sem gondolt a kis egyházi énekesnőre; ez idő óta a tanár is elfelejtette már a szép Anzoletót, mivel első meghallgatásakor nem fedezte fel benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket tanítványaitól megkívánt: mindenekelőtt a komoly és türelmes értelem adományát, aztán valami végtelen, önmagát megsemmisítő szerénységet a mesterrel szemben, és harmadjára az előzetes zenei ismeretek teljes hiányát, amelyeket ő maga akart megadni.

- Csak olyan tanítványt ajánljanak nekem - mondogatta -, akinek agya mint a tiszta lap vagy a szűz viasz, amelyre én írhatom az első jeleket. Nincs annyi időm, hogy egy álló esztendeig a rosszról szoktassam le, mielőtt a jóra oktathatnám. Ha azt akarják, hogy palatáblára írjak, tisztán adják nekem. De ez nem elég, jó minőségű palatáblát adjanak. Ha nagyon vastag, nem tudom megmarkolni; ha nagyon vékony, eltörik a kezem alatt.

Így aztán, bár elismerte Anzoleto rendkívüli tehetségét, az első óra után bosszús és gúnyos alázattal jelentette a grófnak, hogy az ő módszere nem alkalmas ilyen fejlett tanítvány számára, és persze nem is kell neki válogatni mesterekben: bármelyik megfelelne, hiszen csak fékezni és késleltetni kell e pompás hanganyag természetes fejlődését és legyőzhetetlen kibontakozását.

A gróf Mellifiore tanárhoz küldte pártfogoltját, aki futamokon, kádenciákon, majd egyre gyorsuló, ékes trillákon át vezetve a fiatalembert, teljesen kibontotta ragyogó képességeit; s amikor Anzoleto huszonhárom éves lett, aki csak hallotta a gróf szalonjában, mindenki alkalmasnak tartotta akár az első szerepek sikeres alakítására is a San Samuele színházban.

Egy este végső és elhatározó próbára hívták a zenekedvelő nemességet és minden nevesebb művészt, aki akkoriban Velencében tartózkodott. Először életében Anzoleto levetette plebejusi rongyait, fekete kabátot és selyemmellényt öltött magára, berakta és meghintette szép haját, s csatos cipőben, választékos magatartással, lábujjhegyen a csembalóhoz siklott; itt száz gyertya fényében, kétszáz vagy talán háromszáz hallgatójával szemben, figyelmével követte a bevezető ütemeket, majd mély lélegzetet vett, és maradéktalan tehetségével, becsvágyával, hangja áradó gazdagságával elindult azon az életpályán, ahol nem egy bizottság és nem egy bíró, hanem az egész közönség tartja egyik kezében a pálmaágat, a másikban a fütyülőt.

Ne kérdjük tehát, izgatott volt-e Anzoleto lelke mélyén; ámbár ez nagyon kevéssé látszott, és amikor átható pillantása titkon figyelve a nők tekintetét, megérezte azt a rejtett jóindulatot, amelyet ritkán tagadnak meg szép fiataloktól, a zeneértő hallgatók pedig, meglepődve e hang tiszta csengésétől és szárnyalásától, bólintottak, és helyeslően suttogtak, öröm és remény hullámzott fel benne. Megint csak először életében, Anzoleto, akit eddig köznapi módon érleltek és köznapi módon tanítottak, megérezte, hogy ő nem köznapi ember, és a diadal szükségétől és indulatától hajtva, meglepő erővel, eredetiséggel és lendülettel énekelt. Hangvétele, igaz, nem volt mindig tiszta, és a darab minden egyes részletét nem tudta hibátlanul megszólaltatni, de egy-egy merész hangjával, váratlan villanásaival, magával ragadó dallamvezetésével újra meg újra meghódította a hallgatóit. Nem tudta ugyan mindig kifejezni azt, amit a szerző elképzelt, viszont nemegyszer olyan effektusokat teremtett, amelyekre senki sem gondolt, sem az alkotó, aki a művet megteremtette, sem a tanár, aki tolmácsolta, sem egyetlen énekes, aki eddig előadta. E merészségek megragadták és fellelkesítették a közönséget. Tíz ügyetlenségét is megbocsátották egyetlen újításáért, egyetlen személyes érzéséért tíz lázadását a módszer ellen. Mert való igaz, hogy a művészetben a lángész egyetlen villanása, új hódítások legkisebb távlata is jobban lenyűgözi az embereket, mint a már birtokba vett tudás minden fénye és tökéletessége.

Talán senki sem fogta fel a lelkesedés okát, és senki sem szabadult hatásától. Corilla nyitotta meg az estélyt, és mindenki megtapsolta ragyogó áriáját; ám a fiatal kezdő sikere olyan árnyékba borította az övét, hogy a művésznő nem tudta elfojtani haragos indulatát. De amikor a sok dicsérettől és elismeréstől megrészegedett Anzoleto megint a csembalóhoz lépett, alázattal s ugyanakkor merészen meghajolt az ott ülő művésznő előtt, és így szólt hozzá: - Királynője az éneknek és királynője a szépségnek, egyetlen bátorító pillantásával sem erősítené a szegény szerencsétlent, aki rettegi és imádja önt?

Az ifjú vakmerőségétől meglepett primadonna most maga előtt látta e szép arcot, amelyet eddig alig méltatott figyelemre; mert egy hiú és körülrajongott nő hogyan is venne észre egy szegény, ismeretlen fiatalembert? De most látta, és lenyűgözte a fiú szépsége: megperzselte Anzoleto szemének tüze, s Corilla réveteg, mély tekintete az ifjúra tapadt, mintegy megpecsételve hírneve oklevelét. Ezen az emlékezetes estén Anzoleto meghódította a közönséget, és lefegyverezte legveszedelmesebb ellenségét; mert a szép énekesnő nemcsak a színpadon, hanem a kormányzaton és Zustiniani gróf dolgozószobájában is uralkodott.

A lelkes s szinte már eszeveszett taps közepette, amelyet Anzoleto éneke és előadóművészete kiváltott, egyetlen hallgató maradt néma, mint a szfinx, és rejtélyes, mint egy hieroglifa: Porpora, a tudós tanár és híres zeneszerző mozdulatlanul ült a székén, összeszorított lábbal, kezét a térdén nyugtatva, akárcsak az egyiptomi istenek. Miközben gáláns kartársa, Mellifiore tanár, magának tulajdonítva Anzoleto sikerének minden érdemét, a hölgyek körül páváskodott, s a férfiaknak még tekintetét is könnyed hajlongással köszöngette, az egyházi énekek mestere, mintha csak mély gondolatokba merülne, a földre sütötte a szemét, összevonta szemöldökét, szigorúan összeszorította a száját. Amikor a társaság, amely aznap este a doge feleségének nagy bálján volt hivatalos, lassankint elment, s csak a legrajongóbb zenebarátok álltak a csembaló körül, néhány hölgy és neves művész társaságában, Zustiniani gróf odalépett a komor maestróhoz:

- Minek duzzog így a modernek miatt, kedves professzorom - mondta néki. - Ne gondolja, hogy hallgatása bármilyen hatással volna rám. Ön végletesen elzárná a fülét a világi zene és e csodálatosan új művészet elől. De szíve akarata ellenére is megnyílt, és magába fogadta a kísértés mérgét.

- Drága, jó sior profesor - mondta tájszólásban az elragadó Corilla, a scuola gyermekes modorában szólítva régi mesterét -, ne tagadja meg tőlem azt a kegyet...

- Soha, szerencsétlen gyermek - kiáltott a mester félig nevetve, de bosszúsan is, hogy állhatatlan tanítványa így hízeleg neki. - Miben közösködhetnénk mi ketten? Nem ismerlek többé. Próbálkozz másnál csábos mosolyoddal és csalfa csicsergéseddel.

- Lám, máris megszelídült - mondta Corilla, s egyik kezével a kezdő énekes karjába kapaszkodott, a másikkal meg a tanár hatalmas fehér nyakkendőjét gyűrögette. - Gyere csak, Zoto, hajts térdet egész Itália legtudósabb énekmestere előtt. Alázkodj meg, gyermekem, engeszteld ki szigorát. Többre kell becsülnöd egyetlen szavát, ha ugyan méltat rá, mint a hírnév minden harsonáját.

- Nagyon szigorú volt velem, tanár úr - mondta Anzoleto, és kissé csúfolódó szerénységgel hajolt meg a mester előtt -, pedig négy év óta más gondolatom sincs, mint hogy arra bírjam, vonja vissza kegyetlen ítéletét; és ha ma este sem sikerült, nem tudom, lesz-e bátorságom, hogy átkával terhelten valaha is közönség elé lépjek.

- Gyermekem - mondta a tanár, és olyan frissen ugrott fel, olyan meggyőződéssel beszélt, hogy ez a rendszerint megtört, keserű öreg most sugárzón fenségesnek látszott -, hagyd csak a nőkre e mézes, álnok szavakat. Sose szólj a hízelgés lealacsonyító nyelvén, feletteseidhez sem, és még kevésbé ahhoz, kinek véleményét szíved mélyén elveted. Egy órával ezelőtt még szegény, ismeretlen, reszkető ifjú voltál, jövőd egy hajszálon múlott: torkod egyetlen hangjától, képességeid pillanatnyi kibicsaklásától, hallgatóid szeszélyétől függött. A véletlen, az erőfeszítés, egy szerencsés pillanat most gazdaggá, híressé és arcátlanná tett. Megnyílt előtted az élet, csak tovább kell lépned, egyre tovább, amíg erőd bírja. Most pedig figyelj, mert először, s talán utoljára hallod az igazságot. Rossz úton jársz, rosszul énekelsz, s a rossz zenét szereted. Nem tudsz semmit, semmit sem tanultál meg alaposan. Csak gyakorlatod van, meg valami készséged. Könnyen tűzbe jössz, fuvolázol, csicseregsz, mint azok a kedves és kacér kisasszonyok, akiknek megbocsátja az ember a nyávogást, mert hogy nem tudnak énekelni. De te nem tudsz frazírozni, rosszul ejted a szöveget, hangsúlyozásod közönséges, stílusod hamis, mesterkélt. Mégse veszítsd el a bátorságod; sok hibád van ugyan, de lehetőséged is, hogy legyőzd őket; mert benned olyan képességek vannak, amelyeket sem az oktatás, sem a munka nem adhat; megvan benned az, amit sem a rossz tanácsok, sem a rossz példák el nem vehetnek, a szent tűz... a lángész lobogása! Ez a tűz, sajna, semmit sem világít meg, a lángész terméketlen marad... mert látom a szemedben, ahogy a hangodból is éreztem, hogy nem ismered az igazi művészetet, nem hiszel a nagy mestereknek, nem tiszteled a nagy alkotásokat; a dicsőséget szereted, csak a dicsőséget, és azt is csupán önmagádért... Mi lehettél volna, mi lehetnél még most is... De nem, már késő, sorsod a meteoréhoz lesz hasonló, akárcsak...

És a tanár hirtelen mozdulattal a fejére csapta a kalapját, megfordult, és kisietett; senkitől sem köszönt el, mert teljesen elmerült talányos ítélete gondolataiban.

Bár mindenki nevetni próbált a maestro bogarain, a hangulat kissé megdermedt, és pár pillanatig a kétség és bánat érzése lebegett a teremben. Anzoleto volt az első, aki láthatóan megfeledkezett az öreg mesterről, bár szavai az öröm, a büszkeség, a harag és a becsvágy váltakozó indulatait korbácsolták fel benne, és további életét is meghatározták. Most azonban mintha csak Corilla kegye érdekelte volna; és ezt olyan hevesen bizonygatta, hogy a szép énekesnő már az első alkalommal szerelemre gyulladt iránta. Zustiniani gróf nem volt nagyon féltékeny, és talán tudta is az okát, miért ne zavarja túlságosan a szeretőjét. Amellett színházának fénye és dicsősége minden más dolognál jobban érdekelte: nem mintha mohón ragaszkodott volna vagyonához, hanem mivel valóban fanatikusan szerette azt, amit szépművészetnek hívnak. Ez szerintem olyan kifejezés, amely bizonyos köznapi, teljesen olasz, következésképp szenvedélyes és különösebb árnyaltság nélküli érzésnek felel meg. A művészet kultusza, amely már modernebb kifejezés, és száz évvel ezelőtt nem mindenki használta, egészen mást jelent, mint a szépművészetek ízléses értése. A gróf valóban jó ízlésű ember volt, ahogyan akkoriban értették e szót, műkedvelő, semmi egyéb. De nem volt számára nagyobb dolog a világon, mint hogy ízlését kielégítse. Szeretett foglalkozni a közönséggel, és szerette, ha a közönség foglalkozik vele; abban lelte örömét, ha művészekkel találkozott, ha a divatot irányította, ha a színházáról meg az ő pompájáról, fényűző életéről, elragadó modoráról beszéltek. Vagyis benne is megvolt a vidéki nagyurak uralkodó szenvedélye, a hivalkodás. Tudta, hogy akkor elégítheti ki és szórakoztathatja legjobban a várost, ha színházat vásárol, és azt ő maga irányítja. De igazán akkor lett volna boldog, ha az egész köztársaságot az asztalához ültetheti! Amikor idegenek megkérdezték Porporát, hogy ki az a Zustiniani gróf, az öreg mester általában így felelt:

- Olyan ember, aki szeret vacsorákat adni, és a színházában is úgy kínálja a zenét, mint asztalánál a fácánokat.

Hajnali egy órakor már mindenki hazament.

- Anzolo - kérdezte Corilla, aki egy erkély benyílójában egyedül maradt a fiatalemberrel -, hol a lakásod?

E váratlan kérdésre Anzoleto úgy érezte, hogy arca szinte egyszerre lesz piros és sápadt; mert hogyan vallja be e csodálatos és pazar szépségnek, hogy legtöbbször maga sem tudja, hová hajtsa le a fejét? De még ezt is könnyebb lett volna bevallani, mint arról a nyomorúságos odúról szólni, ahol meghúzódik, ha ugyan jókedvében vagy szükségből nem a szabad ég alatt hál.

- Talán különösnek találod a kérdésemet? - nevetett Corilla a fiú zavarán.

- Azon tűnődtem - felelte Anzoleto nagy lélekjelenléttel -, mely királyi palota vagy tündérkastély volna méltó hajléka annak a büszke halandónak, aki Corilla szerelmes pillantásának emlékével térne nyugovóra.

- Mit jelentsen ez, kis hízelgő? - kérdezte a szép énekesnő, és pokoli készlete legtüzesebb pillantását lövellte a fiatalemberre.

- Hogy én nem vagyok ebben a szerencsés helyzetben - felelte Anzoleto -, de ha mégis így volna, az ég és a tenger közt szeretnék lakni, akár a csillagok.

- Vagy mint a cuccalék? - kacagott az énekesnő. - Pedig tudjuk, a sirályok egyszerűsége már szállóige lett, s rájuk is vonatkozik a velencei népi mondás: mafla, mint egy cserebogár.

- Csak csúfolódjon, vessen meg - felelte Anzoleto -, de azt hiszem, ez is jobb, mintha egyáltalán nem foglalkozna velem.

- Nos - mondta Corilla -, mivel csak metaforákban válaszolsz, magammal viszlek a gondolámon, bár így talán messzebb jutunk a lakásodtól és nem közelebb. Vess magadra, ha pórul jársz.

- Ez lett volna hát kíváncsiskodásának oka, signora? Ha így van, válaszom rövid és világos: az ön palotájának lépcsőin lakom.

- Akkor hát itt, ezeken a lépcsőkön várj rám - mondta most Corilla suttogva -, mert Zustiniani még rossz néven vehetné azt a jóindulatot, amellyel ízetlenségeidet hallgatom.

Hiúsága első lendületében Anzoleto kiosont, leszaladt a palota kikötőjéhez, s Corilla gondolája mögött kuporogva, mámoros szíve gyors verésén mérte a másodperceket. De az énekesnő csak nem jelent meg a palota lépcsőin, s most már józanabb gondolatok sűrűsödtek a fiatalember élénk és becsvágyó agyában. "Corilla, gondolta, most hatalmas, de mi lesz, ha a grófnak nem tetszik, hogy kedvesének tetszem? Vagy ha a primadonna könnyű győzelmem miatt elveszíti hatalmát, mivel közös urunk véglegesen kiábrándul csapodár szeretőjéből?"

E kínos zavarában Anzoleto már a lépcsőt méregette a szemével, vajon van-e még ideje felszaladni, és szaladt volna is, ha most nem jelennek meg fáklyák az előcsarnokban, és mögöttük, már az első lépcsőn, maga a szép Corilla, hermelin palástjába burkolózva, s vele több ragyogó lovag, aki velencei szokás szerint mind az ő kerek könyökét akarta megtámasztani tenyerével, hogy lesegítse a lépcsősoron.

- Mit áll itt, mint a sóbálvány? - mondta a primadonna gondolása a megzavarodott ifjúnak. - Bújjon be gyorsan, ha egyszer megengedték, vagy szaladjon le a parton, mert a gróf úr is itt van ám a signora mellett.

Anzoleto ijedtében, nem is tudva, hogy mit csinál, egy ugrással a gondola mélyébe rejtőzött. Közben döbbenten és kétségbeesve gondolt arra, mit szól majd a gróf, ha szeretőjével a gondolába szállva, ott találja arcátlan pártfogoltját. Rettegése egyre keservesebb lett, mert már öt perce kuporgott rejtekhelyén. A signora a lépcsősor közepén megállt. Egyre beszélt, hangosan nevetgélt a kísérőivel, majd egy futamon vitatkozva, több hangnemben is elénekelte. Világos, szárnyaló hangja a csatorna palotái és kupolái közt veszett el, ahogy a hajnal előtt felkeltett kakas kukorékolása is elvész az éjszaka csendjében.

Anzoleto nem bírta tovább, és elhatározta, hogy a gondola másik oldalán levő nyíláson át a vízbe veti magát. Már lecsúsztatta az üveget fekete bársonykeretében, már kidugta az egyik lábát, amikor a hajó farán ülő második evezős a fülke falánál feléje hajolt, és halkan azt mondta neki:

- Énekelnek, ez azt jelenti, hogy maradjon nyugton, és semmitől se féljen.

"Még nem ismerem a szokásokat" - gondolta Anzoleto, és nem mozdult, bár némi gyötrő félelem szorongatta a szívét. Corilla hetykén a gondola orráig vezette a grófot, itt állva maradt, és míg a ladik el nem indult, egyre-másra felicissima nottét^[11] kívánt a kedvesének, majd új szerelmese mellé ült, oly természetesen és nyugodtan, mintha arcátlan játékával nem kockáztatta volna a fiú életét és a maga szerencséjét.

- Nézze csak Corillát! - mondta Zustiniani Barberigo grófnak. - A fejemet teszem rá, hogy nincs egyedül a gondolában.

- Miért gondolja? - kérdezte Barberigo.

- Mert ezerszer is megkért, hogy kísérjem el a palotájába.

- És nem féltékeny?

- Már rég kigyógyultam ebből a gyengeségből. Sokért nem adnám, ha a primadonnánk megszeretne valakit, és szívesen maradna Velencében, mert mostanában folyton utazási terveivel fenyegetőzik. Ha csak hűtlen lenne hozzám, hamar megvigasztalódnék, de hangját és tehetségét nem tudnám pótolni, sem azt a lelkesedést, amellyel a San Samuele színház közönsége fellépéseit fogadja.

- Értem; de ki lehet az a boldog halandó, akit bolondos hercegnőnk ma este kitüntetett?

A két gróf sorra vett mindenkit, akit Corilla az estély folyamán észrevehetett és bátoríthatott. Anzoletót egyikük sem említette.

Anzoletót lágyan ringatták a hullámok és az éjszaka csendes árnyai, de miközben kábán, zaklatott szívvel ült Velence leghíresebb szépsége mellett, heves harc dúlt lelkében. Egyrészt mind kényszerítőbben érezte izzó vágyakozását, amelyet csak szított önelégült hiúsága, de ugyanakkor rettegett is, hogy hamarosan ráunnak, megcsúfolják, kidobják, csalfa módon bevádolják a grófnál, és ez lehűtötte rajongását. Óvatos volt, ravasz, vérbeli velencei, és nemhiába vágyódott már hat év óta a színház után, jól megnézte, ki az a csillogó, magabiztos nő, aki ott minden cselszövést irányít. Joggal gondolta, hogy uralma e hölgy mellett nagyon rövid életű lesz; és csak azért nem tért ki a veszedelmes tisztesség elől, mivel nem vélte ilyen közelinek, és Corilla egy csapással elbűvölte és elrabolta szívét, ő maga csak hízelkedni akart, hogy megtűrjék, és lám fiatalsága, szépsége, kezdődő hírneve szerelemre lobbantotta a primadonnát. "Egy menekvésem van csak - gondolta Anzoleto a megfigyelések és következtetések bámulatos gyorsaságával, ami csupán néhány csodálatosan rendszeres elme sajátja -, félelmetesnek kell mutatkoznom, különben keserű és nevetséges csalódás követi diadalom napját. De hogyan viselkedjem, hogy féljen tőlem, szegény ördögtől, a poklok e királynéja?" Anzoleto gyorsan határozott. Gyanakvást, féltékenységet és keserűséget színlelt, s e szertelen tetszelgése meghökkentette a primadonnát. Lángoló, könnyed beszélgetésüket így foglalhatnánk össze:

Tudom, hogy nem szeret, sosem is fog szeretni, ezért vagyok olyan szomorú és tehetetlen maga mellett.

És ha szeretnélek?

Az még nagyobb baj volna, mivel mély örvénybe zuhannék a mennyországból, s alighogy jövő boldogságom árán meghódítanám, egy óra múlva talán már el is veszíteném.

Miért gondolod, hogy ilyen állhatatlan vagyok?

Először is semmiségem miatt. Aztán meg, mivel sok rosszat mondanak magáról.

És ki rágalmaz így engem?

Minden férfi, mivel minden férfi imádja.

Ha tehát bolond fővel megszeretnélek, és ezt meg is mondanám, te visszautasítanál?

Nem tudom, volna-e elég erőm, hogy elmeneküljek; de ha volna, biztos, hogy soha többé nem akarnám látni.

- Nos - mondta Corilla -, már csupa kíváncsiságból is megpróbálom... Anzoleto, azt hiszem, szeretlek.

- Én nem hiszem - felelte a fiú. - S csak azért maradok, mert tudom, hogy csúfolódik velem. Így aztán nem félek, és kevésbé vagyok sebezhető.

- Látom, elmés párharcot akarsz velem vívni.

- Miért ne? Nem vagyok nagyon félelmetes, s könnyen legyőzhet, hiszen magam adtam a kezébe fegyvert.

- Milyen fegyvert?

- Nagyon egyszerűt. Ha komolyan mondja, amivel előbb csak ugratott, megdermedek a rémülettől, és elmenekülök.

- Eredeti pofa vagy, s látom, vigyázni kell veled. Te nemcsak az illatát akarod élvezni a rózsának, magát a virágot is letépnéd, és üveg alá préselnéd. Sosem gondoltam volna, hogy a te korodban ilyen vakmerő és akaratos legyen egy fiatalember.

- Most pedig megvet?

- Ellenkezőleg: még vonzóbbnak talállak. Jó éjszakát, Anzoleto, hamarosan találkozunk.

Odanyújtotta szép kezét, s az ifjú szenvedélyesen megcsókolta. "Elég jól csináltam" - gondolta, és máris eltűnt a csatornát szegélyező árkádok alatt.

Mivel nem remélhette, hogy ilyen késői órában kinyissák a viskót, ahol meg szokott húzódni, arra gondolt, valamelyik küszöb elé fekszik, és ott keresi azt az angyali nyugalmat, amit csak gyermekek és szegények ismernek. De most, először életében, egyik követ sem találta elég tisztának, hogy ráfeküdjön. Bár Velence utcái fehérebbek és ragyogóbbak, mint bárhol a világon, egy finom szövetből készült és választékosan szabott ruhának ez a fekhely mégis túlságosan poros volt. Meg az illendőségre is kellett gondolnia! Ugyanazok a hajósok, akik reggel, e lépcsőkön felsietve, gondosan kikerülték volna a fiatal plebejus rongyait, ha így találják, nyilván sértegetnék, és talán szándékosan be is mocskolnák a léha fényűzés e váratlan képét. Mit is gondolnának erről a fiatalemberről, aki selyemharisnyában, finom és csipkés fehérneműben szabad ég alatt alszik? Hogy vágyakozott most jó régi vörösesbarna köpenye után, amely kopott volt és fakó, de még mindig kétujjnyi vastag, és reggelenként jól megvédte a Velence vizeiből felszálló mérges ködöktől. Február vége felé jártak, és e tájon a nap ilyenkor már fényesen és forrón ragyog, de az éjszakák még nagyon hidegek. Anzoleto arra gondolt, hogy megbújik egy gondolában; ott sorakoztak a part mellett, de valamennyi kulcsra volt zárva. Végül talált egyet, amelynek az ajtaja engedett; de alighogy belépett, egy emberi testbe botlott, és ráesett. A gondolás volt, itt töltötte az éjszakát.

- Az ördögbe is! - tört elő egy vaskos, rekedt hang a sötét kamra mélyéből. - Kicsoda maga, és mit keres itt?

- Te vagy az, Zanetto? - mondta Anzoleto, megismerve a hangot, örült, hogy ide tévedt, mert a gondolás mindig jóakarattal volt iránta. - Engedd, hogy melléd feküdjek, és a fülkédben töltsem az éjszakát.

- Hát te ki vagy? - kérdezte Zanetto.

- Anzoleto. Nem ismersz meg?

- Nem bizony, hogy vinne el az ördög. Anzoletónak nem lehet ilyen ruhája, ha ugyan nem lopta valahol. Hordd el magad! Ha maga a doge volnál is, akkor sem engednék a bárkámba olyan embert, aki finom ruhában jár, de nincs egy zuga, ahol megpihenhetne.

"No lám - gondolta Anzoleto -, Zustiniani gróf kegye és jósága eddig több bajt és veszélyt hozott a nyakamra, mint amennyi előnnyel járt. Ideje, hogy némi pénz is megerősítse sikereimet, és pár arany csörögjön a zsebemben, mert csak akkor felelhetek meg a szerepnek, amelyet eljátszatnak velem."

Mogorván kóborolt az elhagyott utcákon, nem mert megállni, nehogy megszáradjon rajta a düh és fáradság okozta veríték. "Csak meg ne fázzak, be ne rekedjek holnapra - gondolta. Másnap a gróf talán valami ostoba kritikusnak is bemutatja az ő csodaénekesét, s ha pihenés, álom és hajlék nélkül töltött éjszaka után akár a legkisebb gombóc is van a torkomban, mindjárt hangoskodni kezd majd, hogy lám, nem is tud énekelni; a gróf úr pedig, aki ismer engem, ellenkezik: Hallotta volna tegnap este! - Mire a másik: Szóval egyenetlen a hangja. Talán az egészségével van baj? Vagy talán - teszi hozzá egy harmadik - nagyon kifáradt tegnap. Még fiatal, nem tud több napon át énekelni. Várni kellene, gróf úr, míg megérik és megerősödik, veszélyes volna már most színházzal próbálkoznia. - A gróf pedig azt mondja: Az ördögbe is, mihez kezdek vele, ha két ária után bereked. - És akkor, hogy jó erőben és egészségben tartsanak, lélekszakadtáig gyakorolnom kell, és addig edzik a tüdőmet, míg tönkre nem megy a hangom. Hogy a fene vinné el a nagyurak jóságát! Mikor leszek végre szabad, mikor vesz szárnyaira a hírnév, a közönség kegye, a színházak vetélkedése, mikor énekelhetek a szalonjaikban csupa leereszkedéssel, mikor tárgyalhatok velük erőm tudatában?"

Miközben így tépelődött, Anzoleto egy kis térre ért. Velencében corténak hívják a házaknak ezt a tömörülését, amelyek mind egyazon helyre nyílnak, de semmi közük az udvarhoz, és inkább olyasmire hasonlítanak, amit Párizsban citének nevezünk. De ezeknek az állítólagos udvaroknak az elrendezése korántsem olyan szabályos, elegáns és gondozott, mint a modern square-eké. Inkább afféle sötét kis terek, olykor valóságos zsákutcák, máskor meg átjárók két városnegyed között; nem nagyon forgalmasak, s lakóik vagyontalan, rang nélküli emberek, többnyire a nép gyermekei, munkások vagy mosónők, akik a házak között kifeszített kötelekre teregetik a fehérneműt, s a járókelők megadással viselik el ezt a kényelmetlenséget, hiszen legtöbbször csak megtűrik őket, mert nem volna joguk arra menni. Jaj annak a szegény művésznek, akit a szükség arra visz, hogy ezekben a nyugodt zugokban válassza meg szobáját, itt, Velence szívében, alig két lépésre a széles csatornáktól és a pompás épületektől, ahol már feltárulkoznak a proletár élet egyszerű, lármás és kissé tisztátalan szokásai. Jaj néki, ha csendben szeretne elmélkedni, mert egy pillanatig sem lesz nyugalma, és hajnaltól napestig mást sem hall, mint a szűkös téren játszó, vonító, kotkodácsoló, kiáltozó gyermekek, tyúkok, kutyák lármáját, a házak küszöbén gyülekező asszonyok tereferéjét, a műhelyeikben dolgozó munkások énekét. Itt már az is csendnek számít, ha nem jelenik meg improvisatore,^[12] aki addig üvölti szonettjeit vagy ditirambusait, míg minden ablakból meg nem kapja a garasát, vagy fel nem veri a sátrát a Brighella,^[13] hogy vég nélkül ismételgesse az avvocato, il tedesco e il diavolo^[14] párbeszédeit, mindig újra kezdte szóáradatát, mert a szájtátva hallgató gyermekek rongyos zsebéből még egyetlen petákot sem tudott előcsalni.

De éjjel, amikor már csend borul e tájra, és a fehér hold békés fénye világítja meg a kőkockákat, e különböző korban épült, minden rend és hivalkodás nélkül sorakozó, mély árnyakkal tagolt és torz kecsességükben is titokzatos házak rendetlensége végtelenül regényes együttest alkot. Minden megszépül a hold világában; a legjelentéktelenebb építkezési próbálkozás is megnő, és sajátos jelleget kap; minden repkénnyel befuttatott erkély spanyol regényre emlékeztet, és lovagi történetek szépséges kalandjait idézi a képzeletben. A tiszta lég, amelyben e sötét és szögletes kereten túl, távoli épületek sápadt kupolái fürödnek, a legkisebb részletnek is valami elmosódó, harmonikus színt ad, ami vég nélküli álmodozásra csábít.

Amikor a toronyórák, egymással versengve, elütötték a hajnali kettőt, Anzoleto már a San-Fantino templom közelében, a Corte-Minellin járt. Valami titkos ösztön irányította egy lény felé, akinek képét és nevét egyszer sem idézte fel naplemente óta. Alighogy a zárt térre lépett, édes hang szólongatta nevének utolsó szótagjain; és ahogy felemelte a fejét, könnyű árnyat látott a házak egyikének legnyomorúságosabb teraszán. Egy pillanattal később kinyílt a ház kapuja: Consuelo állt ott, kartonszoknyában, s azzal a régi, fekete selyemköntössel a hátán, amely valamikor anyjának díszruhája volt. Kezét nyújtotta az ifjúnak, a másikat meg ajkára tette, hogy csendre intse. Lábujjhegyen és tapogatózva mentek fel a kopott fa csigalépcsőn; és amikor már a tető alatt, a kis teraszon ültek, megkezdődött az a csókokkal tarkított suttogás, amilyet minden éjjel hallani a tetők alatt, olyan ez, mint valami rejtélyes zsongás, vagy mintha surrogó légi szellemek röpködnének párosával a velencei házakon piros turbánként terpeszkedő kémények körül.

- Szegény szívecském - mondta Anzoleto -, ilyen sokáig vártál rám?

- De hiszen te mondtad, hogy eljössz, és elmeséled, hogyan sikerült az estély? Mondd is el gyorsan, jól énekeltél, örültek neked, megtapsoltak, megkaptad a szerződést?

- Inkább te mondd el, drágám - suttogta Anzoleto, akit, hogy a szegény lány ennyi bizalommal és ilyen kedvesen várta, hirtelen lelkifurdalás kezdett gyötörni -, nem türelmetlenkedtél-e, hogy ilyen sokáig késtem, nem vagy-e fáradt a hosszú várakozástól, nem fáztál-e a teraszon, ettél-e este, nem haragszol-e, hogy csak most jöttem, nem vádoltál-e, nem voltál-e nyugtalan?

- Egy cseppet sem - felelte a lány, és ártatlan szívvel átkarolta a fiút. - Türelmetlen voltam, igaz, de nem ellened; fáradt voltam, és fáztam, de most, hogy itt vagy, már nem érzem; hogy ettem-e, arra nem is emlékszem; s hogy vádoltalak-e... miért vádoltalak volna? hogy haragszom-e rád? Soha.

- Angyal vagy - mondta Anzoleto, és megcsókolta a lányt. - Te vagy az én vigaszom; ha tudnád, milyen álnok és kemény az emberi szív!

- Sajna! De mi történt? miért bántották lelkem gyermekét? - mondta Consuelo, anyanyelvének merész és szenvedélyes metaforáival vegyítve a kedves velencei tájszólást.

Anzoleto elmondta, ami történt, még széptevését is Corilla körül, s főleg a primadonna kihívó incselkedéseit. De sajátos módon mondta el a dolgokat; csak azt és annyit, ami nem bántotta Consuelót, hiszen tetteiben is, szándékában is hű maradt hozzá, és ez csaknem a teljes igazság volt. De van egy századrésze az igazságnak, amelyet semmilyen ügyészi vizsgálat ki nem derít, egyetlen fél sem gyón meg ügyvédjének, egyetlen döntés sem érint, hacsak véletlenül nem, mert ebben a parányi tényben vagy szándékban, amely soha nem jut napvilágra, benne foglaltatik a teljes ok, indíték és cél, egyszóval a veleje minden nagy pernek, amelyeket mindig rosszul tárnak fel, és rosszul döntenek el, bármilyen szenvedélyesen szóljanak is a felek, és bármilyen hideg fővel ítélkezzenek is a bírák.

Hogy visszatérjünk Anzoletóhoz, nem szükséges elmondani, mely vétkeit hallgatta el, hogyan adta elő a maga módján a közönség előtt érzett heves felindulását, és hogyan feledkezett meg izgalmáról a gondolában. Azt hiszem, a gondoláról nem is szólt, hízelkedését meg csak fölényes ügyeskedésnek mondta, amivel, anélkül, hogy megbántotta volna, sikerült megmenekülnie a primadonna félelmes kacérságától. Ha már e fiatal léhűtő nem akarta elmondani a dolog lényegét, vagyis azt a veszélyes kísértést, amelytől csak óvatossága és figyelmes körültekintése mentette meg, miért kockáztatta akkor, kérdi ön, kedves olvasónőm, hogy féltékennyé tegye Consuelót? Ön kérdi ezt tőlem, asszonyom? Nem meséli-e el ön is szíve szerint való szerelmesének, akarom mondani urának, a sok bókot, amellyel körülhalmozzák, a sok udvarlót, akit elutasít, a sok vetélytársat, akit érette áldozott fel, éspedig nemcsak esküvője előtt, hanem azután is, minden báli estén, tegnap, sőt ma reggel is? Vallja be, asszonyom, ha szép, ahogy hinni szeretném, ön sem cselekszik másként, a fejemet teszem rá, mint Anzoleto, nem azért, hogy önmaga értékét emelje, s azért sem, hogy fájdalmat okozzon egy féltékeny léleknek, vagy még büszkébbé tegye az ön kegyére amúgy is büszke szívet, hanem mivel olyan jó ezeket a dolgokat elmondani, s közben úgy tenni, mintha csak kötelességünket teljesítenénk, olyan jó gyónni, ha gyónásunk csupa kérkedés. Csakhogy, asszonyom, ön csupán a csaknem mindet gyónja meg. Van egy kis semmiség, amelyről sosem szól: a tekintetéről, a mosolyáról, amellyel az elbizakodott széptevők arcátlan nyilatkozatát kihívta. Ez a mosoly, ez a tekintet, ez a semmiség éppen a gondola, amelyről Anzoleto, hangosan idézve az éjszaka megrészegítő emlékeit, bizony egyszerűen megfeledkezett. Szerencséjére a kis spanyol lány még nem tudta, mi a féltékenység: csak a sokat szenvedett lelkek ismerik e rút, keserű érzést, és Consuelo nemcsak derűs volt, hanem boldog is szerelmében. Egyetlen körülmény nyugtalanította csupán: az a hízelgő és szigorú jóslat, amelyet tiszteletre méltó mestere, Porpora tanár Anzoleto imádott fejére idézett. Még egyszer elmondatta tehát a maestro utolsó szavait, s miután Anzoleto újra és híven beszámolt róluk, hosszasan elgondolkozott, de nem mondott semmit.

- Consuelina - mondta Anzoleto, nem nagyon ügyelve a lány álmodozására -, bevallom, nagyon hűvös itt a levegő. Félek, hogy megfázol. Ne feledd, drágám, hogy a te hangodban, még inkább, mint az enyémben, van egész jövőnk...

- Sosem fázom meg - felelte a leány -, de a te szép öltönyöd nagyon könnyű. Vedd a válladra a köpenyemet.

- Mit kezdjek ezzel a szerencsétlen lyukas selyemdarabbal? Jobb volna, ha félórát pihenhetnék a szobádban.

- Nem bánom - mondta Consuelo -, de ott nem szabad beszélnünk, mert a szomszédok meghallhatnák, és rosszra gondolnának. Nem mintha gonoszak volnának; látják, hogy szeretjük egymást, és nem nagyon gyötörnek miatta, mivel tudják, hogy sosem jársz hozzám éjjel. Mégis jobb volna, ha otthon aludnál.

- Nem mehetek haza, csak reggel nyitnak kaput, és még három órát kéne dideregnem. Hallod, hogy vacog a fogam?

- Hát akkor gyere - mondta Consuelo, és felállt -, majd bezárlak a szobámba, én meg visszajövök ide, így aztán, ha valaki lát minket, azt is látja, hogy nem viselkedem illetlenül.

Bevezette a fiút: elég tágas, ütött-kopott szoba volt, a falakon itt-ott festett virágok ütköztek ki egy második, csaknem ugyanolyan málladozó festék alól. Szögletes faágy, tengeri moszattal töltött szalmazsák, nagyon tiszta, de ezernyi színes ronggyal foltozott pamut pikétakaró, szalmaszék, kis asztal, nagyon régi gitár, filigrán Krisztus: e szegényes kincseket még anyja hagyta rá; aztán egy kis spinét, féregrágta, öreg kották, amelyeket a jólelkű Porpora professzor kölcsönzött néki: íme így lakott a fiatal művésznő, egy szegény cigányasszony lánya, egy nagy mester tanítványa és egy szép kalandor szerelmese.

Mivel csak egy szék volt a szobában, az asztalon meg csupa kotta, Anzoleto csupán az ágyra telepedhetett, amit mindjárt meg is tett. Alighogy odaült a szélére, erőt vett rajta a fáradtság, és a vánkosul szolgáló nagy gyapjúpárnára hajtva a fejét, így szólt:

- Drága kis asszonykám, e pillanatban minden hátralevő évemet odaadnám, ha csak egy órát aludhatnék most, s ráadásul még a világ minden kincsét, ha a takarót is a lábamra húzhatnám. Még sosem fáztam úgy, mint ebben az átkozott ruhában, és valósággal didergek az álmosságtól, mintha lázas volnék.

Consuelo egy pillanatig habozott. Tizennyolc éves volt és árva, csak Istennek tartozott számadással tetteiért. Mint az evangélium szavának, úgy hitt Anzoleto ígéretének, s nem félt tőle, hogy a fiú megutálja vagy elhagyja, ha engedne vágyának. De valami szeméremérzésből, amit Anzoleto sosem sértett és nem is kisebbített benne, most valahogy nyersnek tartotta a fiú kérését. Odalépett hozzá, s megfogta a kezét. Valóban jéghideg volt, s amikor Anzoleto is megfogta, és a fejéhez emelte a lány kezét, Consuelo érezte, hogy a homloka egészen tüzes.

- Beteg vagy - mondta, s aggodalma minden más érzését elhallgattatta. - Aludj egy órát.

Anzoleto nem kérette magát.

- Jóságos vagy, mint maga az Úristen! - sóhajtotta, amikor a moszatmatracon kinyújtózkodott.

Consuelo betakarta; aztán az egyik sarokban keresett néhány ócska ruhát, ami még megmaradt neki, és bebugyolálta a fiú lábát.

- Anzoleto - mondta halkan, anyás gondoskodása közben -, ez az ágy, amelyben most alszol, ugyanaz, amelyben anyámmal aludtam élete utolsó éveiben; ebben halt meg, itt takartam be a szemfödővel, és itt virrasztottam felette zokogva és imádkoztam, míg a halottasbárka érte nem jött, hogy örökre elvigye. Nos, most megmondom, mit kellett neki ígérnem élete utolsó órájában. "Consuelo, mondta, esküdj Krisztusra, hogy Anzoleto nem foglalja el a helyemet ebben az ágyban, míg egy pap össze nem ad benneteket."

- És megesküdtél?

- Megesküdtem. De most, amikor megengedem, hogy itt aludj, nem az anyám helyét adom neked, hanem az enyémet.

- És te, szegénykém, te nem alszol? - mondta Anzoleto, és minden erejét összeszedve felemelkedett. - Ó, én nyomorult gyáva, inkább kimegyek az utcára, s ott alszom.

- Maradj - mondta Consuelo, és szelíd erőszakkal visszanyomta a fiút -, te beteg vagy, én meg egészséges. Anyám jó katolikusként halt meg, most az égben lakik, és minden órában lát minket. Tudja, hogy megtartottad néki adott ígéretedet, és nem hagytál el engem. És tudja, hogy halála óta szerelmünk éppen olyan becsületes, mint annak előtte volt. Látja, hogy e pillanatban sem teszek semmi rosszat, és nem gondolok rosszra. Nyugodjék lelke békében!

Consuelo keresztet vetett, Anzoleto pedig már aludt.

- Kimegyek a teraszra - tette hozzá Consuelo - s egy rózsafüzért mondok, hogy ne legyen lázad - s már ment is.

- Jóságos, mint az Úristen - motyogta Anzoleto, s nem is vette észre, hogy már egyedül van. A lány valóban kiment, hogy elimádkozza a rózsafüzért. Aztán visszajött, megnézte, nem beteg-e a fiú, s mivel Anzoleto békésen aludt, sokáig és áhítatosan figyelte a hold fényében vőlegénye sápadt arcát.

Nem akart elaludni, s mivel eszébe jutott, hogy az est izgalmai miatt elhanyagolta munkáját, meggyújtotta a lámpát, kicsiny asztalához ült, és megírta azt a darabot, amelyet Porpora mester másnapra kért tőle.

Filozofikus közönye és új szerelmei ellenére - amelyek miatt Corilla eléggé ügyetlenül színlelte, hogy féltékeny - Zustiniani gróf nem volt olyan érzéketlen, ahogy mutatta, bolondos kedvese arcátlan szeszélyei iránt. Jószívű ember volt, gyenge és könnyelmű, de csak életmódjánál és társadalmi helyzeténél fogva romlott. Bár nem akarta, nagyon fájt a szíve, hogy a leány ilyen hálátlan az ő bőkezűségével szemben, s bár ebben az időben (Velencében csakúgy, mint Párizsban) nagyon illetlen dolog volt féltékenynek mutatkozni, olasz gőgje lázadozott a nevetséges és szánalmas szerep ellen, amelyet Corilla neki osztott ki.

Aznap este tehát, amikor Anzoleto a Zustiniani-palotában tündöklött, a gróf, miután Barberigo barátjával oly kellemesen eltréfálkozott Corilla ledérségéről, mihelyt kiürültek a szalonok, és elaludtak a fáklyák, fogta köpenyét és kardját, s hogy végre tisztán lásson, Corilla palotájába sietett.

Hiába találta egymagában, nem nyugodott meg, hanem halkan tárgyalni kezdett az evezőssel, aki a primadonna gondoláját az erre a célra fenntartott boltív alá kormányozta. Néhány arany megnyitotta a fiatalember száját, s a gróf hamarosan meggyőződött, hogy nem csalódott feltevésében: Corillát valóban elkísérte valaki. De azt már nem tudta meg, hogy ki volt az útitárs; a gondolás maga sem tudta. Százszor látta már Anzoletót a színház vagy a Zustiniani-palota környékén, de éjjel nem ismerte meg fekete ruhájában és rizsporos hajával.

Ez a kibogozhatatlan rejtély véglegesen elkedvetlenítette a grófot. Ha kicsúfolhatja a vetélytársát, még megvigasztalódott volna; ez volt az egyetlen ízléses bosszú, és e hivalkodó, gondtalan világban épp olyan kegyetlen, mint a gyilkosság komoly szenvedélyek idején. Nem tudott aludni; s mielőtt Porpora tanár megkezdte volna zeneóráját a szegény leányok konzervatóriumában, elment a scuola di Mendicantiba, abba a terembe, ahol a fiatal tanítványok szoktak gyülekezni.

Az utóbbi években a gróf kapcsolata lényegesen megváltozott a tudós professzorral. Már nem volt zenei ellenfele, inkább szövetségese, s bizonyos értelemben főnöke. Sok pénzt adott a kitűnő mester által irányított intézetnek, s hálából őt bízták meg a legfőbb irányítással. A két barát most a legnagyobb egyetértésben élt, már amennyire ezt a tanárnak a divatos zene iránt érzett ellenszenve lehetővé tette; de mivel a gróf bőkezűen támogatta oktató munkáját, és a komoly zenét is segítette, Porpora ellenszenve megenyhült. Amellett a San Samuele színház éppen most mutatta be a mester új operáját.

- Kedves mesterem - mondta Zustiniani, s egy sarokba vonult Porporával -, oda kell adnia egy tanítványát a színháznak, sőt arra kérem, ön mondja meg, ki helyettesíthetné legelőnyösebben Corillát. Ez az énekesnő kifáradt, hangja megfakult, szeszélyei sok bajt okoznak, és a közönség hamarosan ráun. Ideje már, hogy egy jó succeditrice^[15] lépjen a helyébe. (Bocsáss meg, kedves olvasóm, nem a gróf találta ki ezt a szót, olaszul így mondják.)

- Nincs itt magának való énekesnő - felelte szárazon Porpora.

- Ugyan, ugyan, kedves maestro - kiáltotta a gróf -, megint zsémbeskedik? Hát rendjén van, hogy miután annyi áldozattal támogattam zenei munkásságát, ön a legkisebb szívességet is megtagadja, amikor én kérek segítséget és tanácsot?

- Nincs már jogom, hogy megtagadjam, gróf úr - felelte a professzor -, a színtiszta igazságot mondtam, s jó barátként, aki az ön érdekeit szolgálja. Nincs senki az énekiskolámban, aki pótolná Corillát. Nem tartok róla többet, mint amit megérdemel; de ha nem is vélem komoly értéknek e leány tehetségét, el kell ismernem, hogy érti a mesterségét, nagy a gyakorlata és a készsége, s olyan a kapcsolata a közönség érzékeivel, amit csak sok évi gyakorlattal lehet megteremteni, s amit kezdők csak hosszú idő után sajátítanának el.

- Mindez igaz - mondta a gróf -, de elvégre mi formáltuk Corillát, mi segítettük első lépéseit, és mi fogadtattuk el a közönséggel; szépségével vívja ki sikerének háromnegyed részét, és az ön iskolájában vannak csinos lányok. Ezt nem tagadja, ugye, kedves mesterem? Van-e, vallja be, szebb teremtés Clorindánál a földkerekségen?

- De negédes, kiállhatatlan és cseppet sem természetes... Igaz, talán elbűvölné a közönséget nevetséges fintoraival... de hamisan énekel, nincs lelke, sem érzéke... Igaz, a közönségnek sincs, füle pedig még kevésbé... de Clorindában sem emlékezet, sem ügyesség, és valami sikeres szélhámosság sem menthetné meg a fiaskótól, pedig ez sok embernek sikerül.

A tanár most megpillantotta Anzoletót, aki a gróf kegyenceként s azzal az ürüggyel, hogy beszélni akar vele, az osztályterembe sompolygott, s most egy sarokban meghúzódva hallgatta a beszélgetést.

- Mindegy - mondta a gróf nem törődve a mester haragos rosszindulatával -, mégis megpróbálom. Már rég nem hallottam Clorindát. Hívassa ide, s vele az öt-hat legcsinosabb lányt. Gyere csak, Anzoleto - tette hozzá nevetve -, már elég tudós vagy, hogy egy fiatal professzor komoly képével járkálj. Menj le a kertbe, válaszd ki a legszebb lányokat, és mondd meg nekik, hogy itt várjuk őket, a professzor úr meg én.

Anzoleto kisietett; de akár huncutkodásból, akár mert titkos szándékai voltak, a legrútabbakkal tért vissza, s Jean-Jacques most is így kiálthatott volna: "Sofia félszemű volt, Cattina meg sánta."

Mulattak e szerepcserén, s miután jót nevettek magukban, visszaküldték a kisasszonyokat, és azokat hívatták, akiket a tanár jelölt meg. Most egy elragadó csoport lépett a szobába, s velük Clorinda.

- Csodálatos a haja! - súgta a gróf a professzor fülébe, amikor maga előtt látta e gyönyörű szőke hajfonatokat.

- A fején több van, mint a fejében - mondta a zord bíró, és nem is halkan.

Egy óra hosszat hallgatták őket, de a gróf végül elvesztette a türelmét, s miután szíves bókokat mondott a kisasszonyoknak, halkan a tanár fülébe súgta: "Nincs mit kezdeni ezekkel a papagájokkal" - és már ment is.

- Ha megengedi kegyelmességed - szólt illedelmesen Anzoleto, amikor a lépcsőházban voltak -, én is adhatnék tanácsot gróf úr gondjával kapcsolatban...

- Beszélj - mondta a gróf -, talán ismered azt a csodalényt, akit keresünk?

- Ismerem, kegyelmes uram.

- És melyik tengerből akarod kihalászni e gyöngyszemet?

- Csak az osztály zugából, ahová a ravasz Porpora mester elrejti, valahányszor kegyelmességed megszemléli női seregét.

- Hogyan? Volna a scuolában egy gyémánt, amelynek csillogását sohasem láttam? Így rászedett volna Porpora mester...

- Illustrissime, a gyémánt, amelyről szólok, nem a scuola része. Szegény lány, csak a kórusban énekel, ha szükség van rá, s a professzor könyörületből, de talán inkább a művészet kedvéért, külön foglalkozik vele.

- Akkor ennek a szegény lánynak rendkívüli képességei lehetnek, mert a mestert nem könnyű kielégíteni, s amellett nagyon takarékos az idejével meg a fáradságával. Talán hallottam is énekelni, anélkül, hogy ismerném?

- Egyszer valóban hallotta kegyelmességed, nagyon régen, amikor ez a tehetség még gyermek volt. Ma erős, dolgos nagylány, tudós, mint egy professzor, s ha csak egyetlen trillát énekelne Corilla mellett a színházban, a közönség mindjárt kifütyülné addigi primadonnáját.

- És sohasem énekel közönség előtt? A mester egyetlen motettát sem mondatott vele a nagy vecsernyéken?

- Régebben, kegyelmes uram, a mester boldog volt, valahányszor a templomban szerepeltethette; de amióta a scolarék, féltékenységből és bosszúvágyból, azzal fenyegetőznek, hogy lekergettetik a kórusról, ha megint közéjük merészkedik...

- Biztosan feslett élete miatt...

- Jóságos Isten! ez a lány, kegyelmes uram, olyan makulátlanul szűz, akár az egek kapuja! De szegény és alacsony származású... akárcsak én, illustrissime, akit csak kegyelmed jóakarata emelt ilyen magasra; és ezek a szívtelen hárpiák azzal is fenyegetőznek, hogy panaszt tesznek a gróf úrnál, mert hiszen Porpora mester szabálytalanul járt el, amikor egy idegen lányt jogtalanul az osztályába fogadott.

- Hol hallhatnám ezt a csodát?

- Kegyeskedjék parancsot adni a professzor úrnak, hogy mutassa be a lány képességeit, s akkor ítélhet a hangjáról és énekművészetéről.

- Olyan határozottan beszélsz, hogy kedvem volna meghallgatni. De azt mondod, hogy már hallottam... Biztosan nagyon régen volt, sehogyan sem emlékszem...

- A Mendicanti-templomban, egy próbán, Pergolese Salve Reginá-ját énekelte...

- Tudom már - kiáltotta a gróf -, csodálatos, magabiztos, elbűvölő hang volt!

- Pedig akkor még gyermek volt, tizennégy éves.

- Igen, persze... de úgy emlékszem, nem volt nagyon csinos.

- Hogy nem csinos, kegyelmes uram! - mondta Anzoleto döbbenten.

- Hogy hívják?... Igen, emlékszem, spanyol lány volt, s a neve nagyon furcsa...

- Consuelo, kegyelmes uram.

- Igen, te meg szerelmes voltál, és feleségül akartad venni, jót is nevettünk a professzorral. Consuelo! persze, ő az, a professzor, kedvence, nagyon értelmes, de nagyon csúf lány!

- Csúf? - ismételte Anzoleto álmélkodva.

- Bizony, gyermekem. Talán most is szereted?

- A barátnőm, illustrissime.

- Barátnő nálunk testvért is jelenthet, meg szeretőt is. Melyik a kettő közül?

- Testvérem, gróf úr.

- Nos, akkor megmondhatom a véleményemet, anélkül, hogy megbántanálak. Semmi értelme a javaslatodnak. Corillát csak egy szépséges tündérrel helyettesíthetjük, a te Consuelód pedig, most már jól emlékszem, nem is csúnya, egyenesen visszataszító.

E pillanatban egy barátja szólította meg és vonta félre a grófot. A meghökkent Anzoleto magára maradt, és sóhajtva ismételgette: "Visszataszító..."

Talán csodálkozol, kedves olvasóm, de mégis igaz, hogy Anzoleto sosem gondolt arra, vajon szép-e vagy rút Consuelo. Consuelo teljesen magányos, ismeretlen lény volt Velencében, és senki sem törte a fejét, hogy a feledés és homály e fátyla mögött kellemes vagy jelentéktelen formában mutatkozik-e meg a leány értelme és jósága. Porpora már csak a művészetet érzékelte, s Consuelóban csupán a művésznőt látta. Szomszédai a Corte-Minellin botránkozás nélkül figyelték ártatlan szerelmét. Velencében nem nagyon szigorúak ilyen dolgokban. Sokszor jósolgatták ugyan, hogy nem lesz boldog ezzel a széllelbélelt fiatalemberrel, és tanácsolták is neki, keressen inkább magának egy derék, jámbor munkásembert. A leány mindig azt felelte, hogy mivel neki sincs se családja se támasza, így Anzoleto tökéletesen megfelel; és mivel hat év óta nem múlt el nap, hogy ne lettek volna együtt, és sosem titkolóztak, sosem veszekedtek, az emberek végül is megszokták ezt a szabad és felbonthatatlan egyezséget. Egyetlen szomszédnak sem jutott volna eszébe, hogy Anzoleto amicájának^[16] tegye a szépet. Vajon csak feltételezett jegyessége miatt, vagy nagy szegénysége okából? Vagy talán azért, mert egyikük sem találta elég vonzónak? Ez az utolsó feltevés nagyon valószínű.

De hát köztudomású, hogy a tizenkettedik és tizennegyedik életévük között a lányok általában soványak, esetlenek, és nincs harmónia a testalkatukban, vonásaikban, mozdulataikban. Tizenöt éves korukban aztán új bőrbe bújnak (legalábbis így mondják a vénasszonyok); és aki addig ijesztőnek látszott, az az átalakulás e rövid fáradozása után, ha nem is szép, de legalább kellemes külsejű lesz. Azt is megfigyelték, hogy nem kedvező egy leányka jövőjére, ha nagyon korán megcsinosodik.

Minthogy, akárcsak minden leánytársa, Consuelo is learatta a serdülőkor termését, nem mondták többé róla, hogy csúf; és valóban nem is volt az. De mivel nem született hercegkisasszonynak, sem infánsnőnek, nem tolongtak körülötte udvaroncok, akik fennhangon hirdették volna, hogy lám, a királyi gyermek szemlátomást szépül; és mivel nem volt senki, aki gyengéd gondossággal egyengette volna jövőjét, senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy így szóljon Anzoletóhoz: "Nem kell majd pirulnod, ha bemutatod menyasszonyodat."

Épp olyan időben beszéltek tehát néki a leány csúfságáról, amikor ennek semmi alapja sem volt: és mivel hosszú évek óta se jót, se rosszat nem hallott Consuelo külsejéről, egészen megfeledkezett a dologról. Hiúsága is másutt keresett kielégülést. Színházról, hírnévről álmodozott, és nem volt ideje, hogy hódításaival kérkedjen. Aztán meg az a kíváncsiság, ami az első ifjúkor vágyait szítja, nála nagyrészt kielégült. Mondtam, hogy tizennyolc éves korában már nem volt mit tanulnia. Huszonkét éves korában szinte csömört érzett már; és akár huszonkét, akár tizennyolc éves korában, az izgalom nélkül adott és szégyenkezés nélkül viszonzott ártatlan csókjaik ellenére, Consuelo iránt érzett ragaszkodása épp olyan zavartalan volt, mint valaha régen, gyermekkorukban.

Hogy ne csodálkozzunk túlságosan a fiatalember erényes nyugalmán, amivel egyébként cseppet sem dicsekedett, meg kell jegyezni, hogy a nagy szabadság, amelyben e gyermekek történetünk elején éltek, idővel megváltozott, és egyre csökkent. Tizenhat éves koráig Consuelo hovatovább csavargó életet élt, a konzervatórium után Anzoletóval kóborolt, majd a Piazetta lépcsőin ülve leckéit ismételgette, s egy marok rizst ebédelt. Ekkor történt, hogy anyja, aki esténként, gitárral a kezében és tálcával a lába előtt, kávéházakban énekelt, összeesett a kimerültségtől, és a Corte-Minelli egyik legnyomorúságosabb padlásszobájában meghúzódva, lassan elsenyvedt. A jószívű Consuelo nem akarta, hogy anyja magára maradjon, és felhagyott addigi életével. Amikor kegyes mestere nem adott neki órákat, varrt vagy kottáival foglalkozott, de mindig zsarnoki és keserű anyja mellett, aki kegyetlen volt vele gyermekkorában, és most a szeme láttára bátorság és türelem nélkül haldoklott. Consuelo gyermeki odaadása és derűs gondossága egy pillanatra sem lankadt. Fiatal örömeit, szabadságát, barangoló életét, mindent, még szerelmét is, keserűség és habozás nélkül feláldozta. Anzoleto sokat panaszkodott, s amikor látta, hogy semmi foganata szemrehányásainak, elhatározta, hogy a szórakozásban keres feledést; de nem tudta megtenni. Nem volt kitartó a munkájában, mint Consuelo; gyorsan és rosszul tanult mesterénél, aki gyorsan és rosszul tanította, mivel csak a gróf által ígért órabérre gondolt. Mindez kapóra jött Anzoletónak, akiben a természet gazdagsága pótolta, már amennyire ez lehetséges, az elvesztegetett időt és a rossz oktatás következményeit; így aztán sok üres órája volt, s nagyon hiányzott néki Consuelo hűséges, vidám barátsága. Kora és osztálya szenvedélyeivel próbálkozott; kocsmákba járt, és itt léhűtők társaságában eljátszotta azokat a kis összegeket, amelyeket Zustiniani gróftól időnkint kapott. Ez az élet két-három hétig kedvére is volt, majd azt kellett tapasztalnia, hogy kedélye, egészsége és hangja is megsínyli; hogy a far niente^[17] nem kicsapongás, s hogy a kicsapongás nem az ő eleme. Mivel jól felfogott önszeretete megvédte a rossz szenvedélyektől, most a magányt kereste, és tanulmányaiba mélyedt; de ijesztően búbánatosnak és nehéznek találta a magányt. Most látta csak, hogy tehetségének éppúgy szüksége van Consuelóra, mint boldogságának. Consuelo dolgos volt és kitartó, úgy élt a zenében, mint madár a levegőben vagy hal a vízben, szeretett megküzdeni a nehézségekkel, s legfeljebb gyermeki módon gondolt győzelmei jelentőségére, mégis valami végzet hajtotta, hogy minden akadályon áttörve, a művészet titkaiba hatoljon, ahogy a növények csíráját is titokzatos ösztön löki a föld ellenállásán át a fény felé, egyszóval olyan ritka szerencsés természete volt, amelynek a munka csak öröm, igaz pihenés, természetes és szükséges állapot, és akinek a tétlenség pedig, ha egyáltalán tétlen tudna lenni, csupa fáradtság, kóros senyvedés, lassú elhalás volna. De nem ismeri a tétlenséget; látszólagos semmittevése is munka; álmodozása sem csapongó, hanem inkább elmélkedés. Ha cselekedni látjuk, azt hisszük, hogy alkot, pedig csak azt, amit már megalkotott, juttatja kifejezésre.

Azt mondod most, kedves olvasóm, hogy sosem láttál még ilyen kivételes természetet. Én meg azt felelem, szeretett olvasóm, hogy én is csupán egyetlenegyet ismertem, és azt is csak azért, mert öregebb vagyok nálad. Miért is nem mondhatom, hogy saját szegény agyamon vizsgáltam ennek az értelmi tevékenységnek isteni rejtélyét! De, sajna, olvasó barátom, mi nem tanulmányozhatjuk önmagunkon, te sem, én sem.

Consuelo folyton dolgozott, s ez szórakozás volt néki: órákig konokul kitartott amellett, hogy szabad és szeszélyes énekléssel vagy kották tanulmányozásával legyőzze azokat a nehézségeket, amelyek előtt Anzoleto egymagában megtorpant volna; és minden szándék nélkül, a versengés gondolata nélkül, a fiút is arra bírta, hogy vele tartson, segítse, megértse, feleljen néki, hol gyermekes kacagások közben, hol meg ama költői és teremtő fantasia^[18] szárnyán, amely Itáliában és Spanyolországban a nép fiainak sajátja. Mivel így Anzoleto már jó pár éve átitatódott Consuelo szellemével, amelynek forrását, bár nem értette, mégiscsak megismerte, és észrevétlenül elsajátította, s mivel másrészt lustasága bénította, zenei tudásában különös módon keveredett a tudás, a tudatlanság, az ihlet és a léhaság, az erő és az ügyefogyottság, a lendület és a gyengeség. Nem csoda hát, hogy énekét hallva, Porpora mester maga is elveszett ítéletei és feltevései szövevényében. A professzor nem tudta, hogy Anzoleto minden kincsét Consuelónak köszönheti; egyszer keményen megdorgálta a leányt, hogy e mihasznával csavarog, és azóta nem látta őket együtt. Consuelo nem akarta elveszíteni a mester jóakaratát, és sohasem mutatkozott előtte az ifjú társaságában; ha pedig meglátta az utcán, és Anzoleto is vele volt, egy macska ügyességével ugrott az első oszlop mögé, vagy bújt meg egy gondola mélyén.

Ez az óvatossága akkor sem szűnt meg, amikor beteg anyja mellett töltötte napjait, Anzoleto pedig, nem tudva már elviselni távollétét, amely üressé tette életét, céltalanná minden reményét és ihletét, és még a levegőt is mérgezetté körülötte, visszatért hozzá, hogy megossza vele magányos estéit és a haldokló öregasszony gonoszkodásait és dührohamait. Néhány hónappal halála előtt a szerencsétlen énekesnő teljesen megtört, s mivel leányának odaadása is legyőzte, szelídebb érzelmek fakadtak fel lelkében. Anzoleto gondoskodását is megszokta, a fiú pedig, bár e szelídség ellenkezett természetével, szintén megszokta, hogy derűs buzgalommal és meleg gyengédséggel ápolja az erőtlen és szenvedő asszonyt. De Anzoleto egyébként is kiegyensúlyozott, jóakaratú lélek volt. A két fiatal buzgalma végül is megindította a haldokló anyát, s utolsó órájában megeskette őket, hogy sosem hagyják el egymást. Anzoleto megígérte, sőt az ünnepélyes pillanatban valami komoly ellágyulást is érzett, olyasfélét, amit eladdig még sosem tapasztalt. Az asszony egyébként megkönnyítette kötelezettségét, mert azt mondta:

- Akár barátnőd lesz, akár testvéred, szeretőd vagy feleséged, minthogy csak téged ismer, és mást meghallgatni sem akar, ne hagyd el soha.

Aztán nagyon ügyes és üdvös tanácsot vélt adni a lányának, nem is gondolva rá, vajon megvalósítható-e vagy sem, és amint már láttuk, titkon megeskette, hogy nem enged barátjának, mielőtt egy pap össze nem adja őket. Consuelo meg is esküdött, mivel nem sejtette, hogy a független és vallástalan szellemű Anzoleto nagyon nehézzé teszi majd e terv megvalósítását.

Amikor árvaságra jutott, Consuelo továbbra is varrogatott, hogy biztosítsa mindennapos életét, és tanulta a zenét, hogy részt kérhessen Anzoleto jövőjéből. Két év óta, hogy egymagára maradt a padlásszobában, a fiú mindennap feljött hozzá, bár semmi szenvedélyt nem érzett iránta, de más nők iránt sem, mert mindennél drágább volt néki a leány közelsége és az az öröm, hogy mellette élhet.

Nem ismerte ugyan Consuelo valódi képességeit, de volt annyi ízlése és ítélőképessége, hogy tudja, e leánynak nagyobb a tudománya és a tehetsége, mint a San Samuele színház bármelyik énekesnőjének, beleértve Corillát is. A kölcsönös szeretet és vonzalom most már azzal a reménnyel, sőt bizonyossággal erősödött, hogy közös érdekeik vannak, és ezek majd eredményes, ragyogó életet biztosítanak nekik. Consuelo sosem gondolt a jövőre, és nem fárasztotta magát hiú tervezgetésekkel. Akkor is zenével foglalkozott volna, ha csak szíve hajlamát követi; és az érdekközösség, amely e téren kialakult köztük, neki csak a boldogság és szeretet egyezségét jelentette. Anzoleto tehát nem szólt néki arról a szándékáról, hogy sietteti álmuk megvalósulását; s amikor Zustiniani azon törte a fejét, kivel pótolhatná Corillát, az éles elméjű ifjú megsejtette gazdája gondjait, s gyorsan elébe tárta imént említett javaslatát.

De Consuelo rútsága, e váratlan, különös, s ha a gróf nem tévedett, legyőzhetetlen akadály zavart és rettegést keltett a lelkében. Ahogy a Corte-Minelli felé bandukolt, minden pillanatban megállt, hogy ebben az új megvilágításban idézze fel barátnője képét, s vég nélkül ismételgette a szorongató kérdést: nem csinos? rút? visszataszító?

- Mit bámulsz úgy rám? - kérdezte Consuelo, mert amióta megérkezett, Anzoleto különös arccal és szó nélkül vizsgálgatta. - Úgy csinálsz, mintha még sohasem láttál volna.

- Így is van, Consuelo - felelte a fiú. - Még sohasem láttalak.

- Nem vagy ép eszednél? - bámult a leány. - Mit jelentsen ez?

- Istenem, Istenem, magam sem tudom - kiáltotta Anzoleto. - Nagy, fekete folt borul az agyamra, azért nem látlak.

- Szűzanyám, beteg vagy, kedvesem?

- Nem vagyok beteg, drágám. Nyugodj meg, s próbáljunk tisztán látni. Mondd, Consuelina, szépnek találsz engem?

- Persze, hiszen szeretlek.

- És milyennek találnál, ha nem szeretnél?

- Mit tudom én!

- Ha más férfiakat látsz, észreveszed, hogy csinosak vagy csúnyák?

- Persze; de téged csinosabbnak talállak, mint akár a legcsinosabbakat.

- Azért-e, mert csinos vagyok, vagy azért, mert szeretsz?

- Azt hiszem, mind a kettőért. Különben is, mindenki azt mondja, hogy szép vagy, és te magad is tudod. De miért olyan fontos ez?

- Azt akarom tudni, hogy szeretnél-e, ha csúnya volnék.

- Talán nem is venném észre.

- Azt hiszed hát, hogy egy csúnya lényt is lehet szeretni?

- Miért ne? Hiszen te is szeretsz engem.

- Te csúnya volnál, Consuelo? Mondd meg őszintén, felelj, csúnya vagy?

- Mindig azt mondták nekem. Nem látod?

- Nem, hitemre, nem látom.

- Akkor meg én is szépnek érzem magam, és örülök neki.

- Hogy most ilyen szépen, ilyen kedvesen és szeretettel nézel rám, Consuelo, szebbnek látlak, mint akár Corillát. De szeretném tudni, káprázat-e ez, vagy valóság. Ismerem arcodat, s tetszik is, mivel csupa becsület, s ha haragos vagyok, megnyugtat, ha szomorú, felvidít, ha levert, új erőt ad. De alakodat nem ismerem. Nem tudom, Consuelo, csúnya-e vagy szép.

- De miért olyan fontos ez, kérdezem újra.

- Tudnom kell. Mondd meg, szerethet-e egy csinos férfi egy rút nőt.

- Hiszen te is szeretted szegény anyámat, pedig valóságos csontváz volt már. Én pedig annyira szerettem.

- Nem láttad csúnyának?

- Nem. És te?

- Sosem gondoltam erre. De szerelemmel szeretni, Consuelo... mert hiszen én szerelemmel szeretlek, ugye? Nem tudok nélküled meglenni, nem tudok elválni tőled. Ez a szerelem, nem?

- Mi más volna?

- Barátság is lehetne.

- Persze, barátság is lehetne.

Consuelo döbbenten elhallgatott, és nagy figyelemmel nézte a fiút; Anzoleto pedig, mélabúsan töprengve, először tette fel magának a kérdést, szerelmet vagy barátságot érez-e Consuelo iránt; s hogy érzékeinek e nyugalma, amely oly békéssé teszi a lánnyal töltött óráit, tiszteletből fakad-e, vagy talán csak közönyből. Először életében, egy fiatalember szemével nézte a lányt, némi zavarral vizsgálgatta homlokát, szemét, alakját, e sok részletet, amelyet eddig csak eszményi egységként és értelme fátylán át látott. Consuelo pedig, először életében, feszengve és zavartan tűrte a fiú tekintetét; elpirult, a szíve hevesen vert, tekintete félresiklott, mert nem tudott Anzoleto szemébe nézni. S mivel a fiú hallgatott, és ő sem merte megtörni a csendet, valami mondhatatlan rettegés fogta el, nagy könnycseppek harmatoztak az arcán, és kezébe temetve a fejét, végre megszólalt:

- Látom már - mondta -, azt akarod mondani, hogy ezentúl csak barátnőd lehetek.

- Nem, nem, nem ezt mondtam, nem is fogom soha mondani! - kiáltott Anzoleto, megrémülve a könnyektől, amelyeket először életében ő okozott; megint fellobbant benne a testvéri gyengédség, és átölelte a leányt. De mivel Consuelo elfordította a fejét, a fiú hűvös és nyugodt arca helyett a fekete csipkekendővel csak félig takart, forró vállát csókolta meg.

Ha a szenvedély tüze hirtelen lobban fel egy erőteljes, de még gyermeki tisztaságát őrző szervezetben, heves, szinte fájdalmas megrázkódtatást okoz.

- Nem tudom, mi van velem - mondta Consuelo, és sosem érzett félelemmel tépte ki magát a fiú karjaiból -, nem vagyok jól, azt hiszem, meghalok.

- Ne halj meg - mondta Anzoleto, s utánaugorva megint átölelte -, szép vagy, Consuelo, esküszöm, szép vagy.

Ebben a pillanatban Consuelo valóban szép volt; s habár Anzoleto művészi szempontból nem volt bizonyos benne, mégis könnyen esküdött, mert szíve mélyén érezte.

- De Anzoleto - mondta a leány sápadtan és leverten -, miért akarod mindenáron, hogy szép legyek?

- Nem szeretnél szép lenni, édes Consuelo?

- De igen, a te kedvedért.

- És a többiekért?

- Mit törődöm a többiekkel.

- És ha ettől függne a jövőnk?

És látva, hogy milyen nyugtalanná tette barátnőjét, Anzoleto keresetlenül elmondta beszélgetését a gróffal; és amikor Zustiniani kevéssé hízelgő kifejezéseit is elismételte, a jó Consuelo lassankint megnyugodva, mert most már érteni vélte, miről van szó, hangosan felkacagott, és megtörölte nedves szemét.

- Nem nyugtalanít, nem bánt a dolog? - csodálkozott döbbenten Anzoleto, hogy e lányban ilyen kevés hiúság van. - Persze, mert tudod, te kis kacér, hogy nem vagy csúnya.

- Nézd - felelte Consuelo mosolyogva -, ha már komolyan veszed ezt a bolondságot, meg kell hogy nyugtassalak egy kicsit. Sosem voltam kacér: nem vagyok szép, s nem akarok nevetséges lenni. De már csúnya sem vagyok.

- Mondták? Ki mondta, Consuelo?

- Először is anyám, aki sohasem aggódott külsőm miatt. Mindig azt mondta, hogy meg fogok változni, s hogy gyermekkorában ő még nálam is csúnyább volt; és akik ismerték, mind azt mondták, hogy húszéves korában ő volt a legszebb lány Burgosban. Te magad is tudod, hogy a kávéházakban, ahol énekelt, aki csak látta, mindjárt megjegyezte, hogy ez a nő valamikor nagyon szép lehetett. Látod, szegény kedvesem, ilyen a szegények szépsége; egy villanás csupán: az ember még nem szép, aztán már nem az. Talán én is szép leszek, ki tudja? ha kialhatom magam, kedvemre ehetek, és nem kell túlságosan fáradoznom.

- Consuelo, mi ketten mindig együtt maradunk; hamarosan gazdag leszek, s akkor te is megkapsz mindent, s kedvedre megszépülhetsz.

- Jaj de jó! A többit bízzuk az Úristenre.

- De ez nem segít a mai bajunkon, azt kéne tudnunk, elég szépnek talál-e a gróf a színház számára.

- Átkozott gróf, csak ne legyen túlságosan igényes.

- Először is, nem vagy csúnya.

- Nem, nem vagyok csúnya. Nemrég hallottam, hogy az üvegcsiszoló, aki itt szemben lakik, azt mondta a feleségének: "Tudod, ez a kis Consuelo nem is csúnya! Csinos alakja van, ha nevet, mindenkit felvidít, és valósággal megszépül, amikor énekel."

- És mit felelt az üvegcsiszoló felesége?

- Azt mondta: "Mi közöd hozzá, te vén kecske? Törődj inkább a munkáddal. Egy házasember ne nézegesse a lányokat."

- Haragudott?

- Nagyon.

- Jó jel. Érezte, hogy igazat mondott az ura. És aztán?

- Aztán Mocenigo grófné, aki mindig jó volt hozzám, és sok munkát ad nekem, múltkor, amikor nála jártam, azt mondta Ancillo doktornak: "Nézze csak, doktor úr, hogy megnőtt ez a zitella,^[19] milyen fehér a bőre, és sudár az alakja."

- És mit felelt a doktor?

- Azt mondta: "Bacchusra! igaza van, asszonyom. Alig ismertem rá; a hidegvérű fajtából való: bőre mindjárt világosabb lesz, ha egy kis húst szed magára. Szép lány lesz, meglátja."

- És aztán?

- Aztán a Santa-Chiara kolostor főnökasszonya, tudod, oltárhímzéseket csinálok nekik, azt mondta egyik nővérnek: "Ugye, igazam volt? A kis Consuelo a mi Szent Cecíliánkra hasonlít. Valahányszor a képe előtt imádkozom, erre a kicsire kell gondolnom; és akkor érette is imádkozom, hogy sose engedjen a bűn csábításának, és csak a mi szent templomunkban énekeljen."

- És mit felelt a nővér?

- A nővér azt mondta: "Igaza van, máter, nagyon is igaza van." Én meg gyorsan bementem a templomukba, és megnéztem a Szent Cecíliát, valami nagy mester festette, és szép, nagyon, nagyon szép.

- És valóban hasonlít rád?

- Egy kicsit.

- Ezt sohasem mondtad nekem.

- Nem gondoltam rá.

- Tehát szép vagy, drága Consuelo.

- Nem hiszem; de már nem vagyok olyan csúnya, ahogy régebben mondták. Annyi biztos, hogy már nem mondják, hogy csúnya vagyok. De talán csak azért nem, mert azt gondolják, most már fájna nekem.

- Consuelina, nézz csak rám. Először is, gyönyörű a szemed.

- De nagy a szám - nevetett Consuelo, s egy kis törött tükördarabot vett elő, az ő szegényes "állótükrét", hogy megnézze magát.

- Nem éppen kicsi - folytatta Anzoleto -, de milyen szép fogaid vannak; akár egy gyöngysor, s csak úgy villognak, amikor nevetsz.

- Akkor mondj valami tréfásat, amikor a grófnál leszünk, hogy nevessek.

- A hajad is csodálatos, Consuelo.

- Az igaz. Akarod látni? - Kivette a tűket, a fekete hajzuhatag a földig hullt alá, s mint egy sötét tükrön, úgy csillogtak rajta a napsugarak.

- A mellkasod domború, a derekad mint a nádszál, a vállad pedig... a vállad nagyon szép, Consuelo. Miért rejtegeted előttem? Csak azt szeretném látni, amit úgyis meg kell mutatnod a közönségnek.

- A lábam elég formás - mondta Consuelo, hogy elterelje a beszélgetést. És mutatta is kicsiny, igazi andalúziai lábát, amilyet Velencében csak ritkán látni.

- A kezed is elbűvölő - folytatta Anzoleto, s most először csókolta meg ezt a kezet, amelyet eddig csak barátként szorongatott. - A karodat is szeretném látni.

- De hiszen százszor is láttad - mondta a lány, és levette hosszú szárú félkesztyűjét.

- Nem, sosem láttam - felelte Anzoleto, akiben ez az ártatlan és veszélyes vizsgálódás különös indulatokat lobbantott fel.

Megint elhallgatott, de nem tudta szemét levenni a lányról, akit minden pillantása mintha újjávarázsolt és megszépített volna.

Talán eddig sem volt teljesen vak; csakhogy a leány, talán először életében, nem látszott közönyösnek, s a közönyt csak hibátlan arcvonások mutathatják szépnek. Ebben a pillanatban - hogy még ott reszketett szívében az izgalom, mert megsebezték, és hogy visszanyerte természetes bizakodását, de mégis benne maradt egy alig érzékelhető és nem az ébredező kacérságból, hanem az átérzett és tudatos szeméremből fakadó zavar - olyan áttetszően sápadt lett az arca, olyan tiszta és derűs a tekintete, hogy valósággal a Santa-Chiara templombeli nonák Szent Cecíliája lett.

Anzoleto nem látott más semmit, csak a leányt. A nap lenyugodott; a tágas szoba, amelyet csupán egyetlen kis ablak világított meg, gyorsan besötétedett; mintha valami megfoghatatlan gyönyör árama keringett volna e félhomályban, amely még szebbé tette Consuelót. Anzoleto egy pillanatig arra gondolt, hogy enged egyre parancsolóbb és egyre gyötrőbb vágyának, s e bódulatot valami hideg számítás felvillanása is kísérte. Arra gondolt, szerelmes tusakodással próbára teszi Consuelo szépségét: vajon ugyanolyan hatással van-e rá, mint azoké a nőké, akiket mindenki szépnek mondott, és akiket meghódított. De aztán megrettent, mert e kísértést méltatlannak érezte ahhoz, aki okozta. Vágyakozása egyre mélyebb lett, s szerette volna, ha e különös gyönyörérzés sosem ér véget.

Consuelo nem tudta többé elviselni zavarát, felállt, s erőlködve, hogy megint vidáman, gondtalanul nézhessenek egymás szemébe, széles színésznői mozdulatokkal fel s alá járt a szobában, s mintha színpadon volna, kissé túlzott hangsúllyal néhány operarészletet énekelt.

- Csodálatos vagy! - kiáltott Anzoleto, elragadtatva a meglepetéstől, hogy komédiázni látja a leányt, akit erről az oldaláról nem ismert.

- Nem éppen csodálatos - mondta Consuelo és megint leült -, csak tréfálsz, ugye?

- Színpadon csodálatos volna. Nincs benne semmi túlzás, esküszöm. Ha látna, Corilla valósággal megveszne a féltékenységtől; mert ez épp olyan lenyűgöző, mint amit ő csinál, amikor lelkesen tapsolnak neki.

- Kedves, jó Anzoleto - felelte Consuelo -, nem akarom, hogy Corilla ilyen majomkodás miatt megvesszen a féltékenységtől, s ha a közönség csak azért tapsolna nekem, mivel őt utánzom, inkább sose jelenjek meg előtte.

- Vagyis jobban csinálod majd, mint ő.

- Remélem, vagy meg sem próbálom.

- Hát hogyan csinálod majd?

- Még nem tudom.

- Próbáld meg.

- Nem, mert ez csak üres álmodozás, és ne is szőjünk ilyen szép terveket, míg el nem döntik, hogy csúnya vagyok-e, vagy sem. Talán bolondok vagyunk mind a ketten, s ahogy a gróf úr mondja, Consuelo valóban visszataszító.

Ez a feltevés most elég erőt adott Anzoletónak, hogy elmenjen.

Életének ebben a korszakában - amelyet életrajzírói alig ismernek - Itália egyik legjobb zeneszerzője, a tizennyolcadik század legnagyobb énektanára, Scarlatti tanítványa, Hasse zeneszerző, Farinelli, Caffarelli, Salimbini, Hubert (akit Porporinónak neveztek) énekesek, Mingotti, Gabrielli, Molteni énekesnők mestere, egyszóval kora leghíresebb énekiskolájának atyja, Niccola Porpora, a mellőzöttség, nyomor és kétségbeesés határán sínylődött Velencében. Pedig valamikor ugyanitt az Ospedaletto konzervatóriumot vezette, és életének ez az időszaka ragyogó volt. Ekkor írta és adatta elő legszebb operáit, legszebb kantátáit és legjelentősebb egyházi darabjait. 1728-ban Bécsbe hívták, s itt rövid küzdelem után elnyerte VI. Károly császár kegyét. A szász udvarban is sikere volt,^[20] majd Londonba hívták, ahol az a megtiszteltetés érte, hogy Händellel, a mesterek mesterével vetélkedhetett. Bár a német zeneszerző csillaga ekkor már hanyatlóban volt, mégis az ő lángesze győzedelmeskedett, s az önérzetében megbántott és anyagiakban is megtépázott Porpora visszament Bécsbe, s itt csendben, de nem minden kínlódás nélkül egy másik konzervatóriumot vezetett. Még írt operákat, de csak nagy nehézséggel adatta elő őket; az utolsót, bár Velencében szerezte, Londonban játszották, minden siker nélkül. Lángeszére már némi árnyék borult, s csak a vagyon és a dicsőség adhatta volna vissza régi fényét; de Hasse, Farinelli és Caffarelli egyre jobban magára hagyta, s ez a hálátlanság véglegesen összetörte a szívét, megkeserítette jellemét, megmérgezte öregkorát. Tudjuk, hogy szegényen, vigasztalanul halt meg, Nápolyban, nyolcvanadik életévében.

Abban az időben, mikor Zustiniani gróf, előre látta és szinte óhajtotta Corilla bukását, és az énekesnő utódját kereste, Porporát heves epebántalmak gyötörték, s bosszúsága sem volt mindig indokolatlan; mert Velencében szerették és énekelték ugyan Jomelli, Lotti, Carissimi, Gasparani és más kitűnő mesterek zenéjét, de ugyanekkor Cocchi, del Buini, Salvator Apollini és más többé-kevésbé helybeli szerzők buffo-zenéjét is válogatás nélkül kedvelték, mivel ez a könnyed, köznapi stílus hízelgett a középszerű szellemek ízlésének. A jogosan ingerült Porpora nem kedvelhette Hasse operáit. A tiszteletre méltó és szerencsétlen mester elfordította tehát szívét és fülét a modern zenétől, és a régiek dicsőségével és tekintélyével akarta eltiporni. Túlságosan szigorú ítélete még Galuppi kecses szerzeményeit és Chiozzetto, e népszerű velencei komponista eredeti fantáziáit is keményen sújtotta. Végül már csak Martini atyáról, Durantéról, Monteverdiről, Palestrináról lehetett előtte beszélni; nem tudom, hogy legalább Marcello és Leo kegyelmet talált-e nála. Ezért fogadta tehát hidegen és szomorúan Zustiniani gróf első puhatolózását ismeretlen tanítványával, a szegény Consuelóval kapcsolatban, pedig ő is szerette volna, ha a leány megtalálja a boldogságot és a dicsőséget; tapasztalt énekmester volt, s így jól tudta, mit ér és mit érdemel Consuelo. De mivel most csak arra gondolt, hogy beszennyezik ezt a tiszta és a régi mesterek szent ihletén táplált tehetséget, döbbenten lehajtotta a fejét, és azt mondta a grófnak:

- Vigye hát el ezt a makulátlan szellemet, ezt a szűzies lelket; vesse oda a kutyáknak, szolgáltassa ki a csordának, hiszen ma ez a sorsa minden igaz tehetségnek.

Ez a komoly és ugyanakkor komikus fájdalom valami képet is adott a grófnak a leány értékéről, hiszen az igényes mester láthatóan ragaszkodott hozzá.

- Drága maestro - kiáltotta Zustiniani -, valóban ez volna a véleménye? Ilyen rendkívüli, ilyen isteni lény ez a Consuelo?

- Majd meghallja - mondta Porpora megadó arccal. Aztán hozzátette: - Úgy látszik, ez a végzete.

A gróf végül is valamelyest megvidította a komor mestert, mert megígérte neki, hogy ezentúl alaposan megfontolja, milyen operákat mutat be színházában. Ha megszabadul Corillától, mondta, nem mutat be többé rossz darabokat, mert e fércművek előadása és sikere egyedül Corilla szeszélyének eredménye volt. Ügyesen még azt is sejtette, hogy ezentúl Hassét is jobban megnézi, s kijelentette, ha Porpora írna egy operát Consuelo számára, az a nap, amelyen a tanítvány kettős dicsőséget hozna mesterének, hiszen az ő gondolatát fejezné ki, és a tőle tanult stílusban, az a nap a San Samuele színház zenei diadalának és egyben a gróf életének legszebb napja volna.

Így lassankint meggyőzte Porporát, aki kissé megenyhült, sőt titokban már kívánta is Consuelo szereplését, mivel eddig attól félt, hogy a leány sikere csak vetélytársa műveinek adna új ragyogást. Mivel azonban a gróf Consuelo külseje miatt nyugtalankodott, nem akarta, hogy négyszemközt és ilyen váratlanul hallgassa meg.

- Nem állíthatom - felelte a gróf sürgető kérdéseire -, hogy tökéletes szépség. Egy ilyen félénk, szegényesen öltözött leánynak elő kell készülnie: kissé csinosítania is kell magát, törődnie a ruhatárával, hiszen a nép egyszerű gyermeke, akire senki sem visel gondot, s most egyszerre egy nagyúr és ráadásul bírája előtt kell megjelennie. Amellett Consuelo csak tehetsége fényében mutatkozik meg igaz valójában. Egyszerre kell látni és hallani. Hagyja rám a dolgot: ha nem lesz vele elégedett, a lány nálam marad, megtalálom a módját, hogy jó apáca legyen belőle, az iskola dicsősége, aki majd sok kitűnő tanulót nevel.

Mert ilyen jövőről álmodott addig Porpora, valahányszor csak Consuelóra gondolt.

Amikor aztán találkozott a tanítványával, elmondta neki, hogy a gróf meg fogja hallgatni, és majd ítél róla. És mivel a leány nagy ártatlanul arról a félelméről szólt, hogy nem találják majd elég csinosnak, Porpora elhitette vele, hogy a kórus rácsozott része mögött énekel, a gróf pedig lenn lesz a templomban. Csak azt tanácsolta neki, hogy öltözzön fel tisztességesen, mivel utána bemutatják Zustinianinak; és habár maga is szegény volt, a nemes szívű tanár némi pénzt is adott a leánynak.

A rémült és izgatott Consuelo életében először foglalkozott saját személyével, s igyekezett előkészíteni a ruháját és a hangját; ez utóbbit gyorsan kipróbálta, s olyan frissnek, erőteljesnek, hajlékonynak találta, hogy a meghatottan és álmélkodva figyelő Anzoletónak többször is elismételte: "Jaj, miért is kívánnak mást egy énekesnőtől, mint hogy énekelni tudjon?"

Az ünnepélyes nap előtt Anzoleto bereteszelve találta Consuelo ajtaját, s miután egy negyedóráig a lépcsőházban várt, végül megláthatta díszbe öltözött barátnőjét, aki afféle főpróbát akart tartani előtte. Csinos, nagyvirágos kasmír-ruha volt rajta, fekete csipkekendő, a haja rizsporos. Annyira megváltozott, hogy Anzoleto pár pillanatig bizonytalankodott, és nem tudta eldönteni, használ vagy árt-e barátnőjének ez az átváltozás. Consuelót tőrdöfésként érte a határozatlanság, amelyet nagyon jól láthatott a fiú szemében.

- Istenem! - kiáltotta. - Látom, nem tetszem neked így. Kinek leszek akkor kedvére, ha az, aki szeret, az sem tart vonzónak?

- Várj egy kicsit - felelte Anzoleto -, először is bámulom, milyen hajlékony vagy hosszú fűződben, s milyen finom az arcod ebben a csipkekeretben. Csodálatosan lobogtatod szoknyád bő ráncait. Kár, hogy nem fekete a hajad... legalábbis így gondolom... De hát ez népi szokás, s te holnap signora leszel.

- És miért kell, hogy signora legyek? Gyűlölöm a rizsport, a legszebb nőket is ízetlenné teszi és megöregíti. Mintha nem is én volnék ez a cicomás lány, és hidd el, nem tetszem így magamnak, és látom, neked sem tetszem. Ma reggel ott voltam a próbán, és csak bámultam Clorindát új ruhájában. Olyan ragyogó volt, olyan magabiztos, olyan szép (ó, milyen boldog lehet, őt nem kell kétszer megnézni, hogy felfedezzék a szépségét), hogy rémület fog el, ha arra gondolok, együtt kell a gróf előtt megjelennünk.

- Légy nyugodt, a gróf már látta, de hallotta is.

- Rosszul énekelt?

- Mint mindig.

- Ó, kedvesem, a vetélkedés megrontja a szívet. Ha néhány nappal ezelőtt Clorinda, aki hiúsága ellenére is jó lány, kudarcot vall bírája előtt, én is osztoztam volna fájdalmában és megalázottságában. És most, látom, örülök neki! Küzdeni, irigykedni, egymás ártalmára lenni, s mindezt egy férfiért, akit nem szeretünk, még csak nem is ismerünk. Nagyon szomorú vagyok, édes szerelmem, s azt hiszem, épp annyira félek a sikertől, mint a kudarctól. Úgy érzem, vége a boldogságunknak, és holnap, a próba után, bárhogy végződjék is, más lány jön vissza ebbe a szobába, mint aki addig itt lakott.

Két nagy könnycsepp csillogott Consuelo arcán.

- No lám, már sírsz is? - kiáltott Anzoleto. - Légy józan eszednél! Megduzzad a szemed, és elveszíti ragyogását. Vigyázz a szemedre, Consuelo, ne csúfítsd el a szemedet, hiszen ez a legszebb ékességed.

- Vagy a legkisebb hibám - mondta a lány letörülve a könnyeit. - Ha az ember a világnak adja magát, úgy látszik, sírnia sem szabad.

Barátja egyre vigasztalta, de a leány egész nap szomorú volt; és amikor este magára maradt, gondosan leverte a rizsport, lebontotta és kisimította ébenfekete haját, kis sötét selyemruhába bújt: még elég jó állapotban volt, vasárnap szokta hordani, s ahogy valódi képét látta a tükörben, lassankint visszanyerte önbizalmát. Aztán buzgón elmondta esti imáját, anyjára gondolt, meghatódott, elsírta magát, és elaludt. Amikor Anzoleto másnap érte jött, hogy a templomba kísérje, spinétje előtt találta, amint szokott vasárnapi ruhájában és hajviseletével versenydarabját gyakorolja.

- Mi történt? - kiáltotta a fiú. - Meg sem fésülködtél, nem vetted fel a díszruhádat? Mindjárt mennünk kell, te meg itt álmodozol.

- Kedvesem - felelte a lány határozottan -, igenis, megfésülködtem, felöltöztem, s most már nyugodt vagyok, így akarok maradni. A szép ruhák sehogy sem illenek hozzám, s neked is jobban tetszik, ha fekete a hajam és nem rizsporos. Fűzőben nem tudok lélegzeni. Ne is ellenkezz, így maradok. Istentől kértem ihletet, és anyámtól, hogy irányítsa lépteimet. Isten azt sugallta, legyek egyszerű és szerény. Anyám pedig megjelent álmomban, és ugyanazt mondta, amit életében is mindig: "Igyekezzél jól énekelni, a többit bízd a Gondviselésre." Láttam, hogy a szekrénybe zárja szép ruhámat, csipkéimet, szalagjaimat; fekete ruhámat, fehér muszlin fejkendőmet pedig ágyam mellé, a székre teszi. Amikor felébredtem, ugyanazt cselekedtem, amit ő az álmomban: a szekrénybe raktam a díszes holmikat, és felvettem a fekete ruhámat meg a fejkendőt: lám, kész is vagyok. És hogy már nem akarok tőlem idegen eszközökkel tetszeni, visszanyertem a bátorságomat. Hallgasd meg inkább az énekemet, hidd el, ezen múlik minden.

Egy futamot énekelt.

- Szentséges ég, elvesztünk! - kiáltott Anzoleto. - Hangod fátyolos, a szemed vörös. Biztosan sírtál este, Consuelo, és most megvan a baj! Elvesztünk, mondom, és micsoda őrület, hogy gyászruhába bújsz ezen az ünnepi napon, a fekete szín szerencsétlenséget hoz, és elcsúfít. Vedd fel gyorsan a szép ruhádat, én meg elszaladok, és veszek egy kis pirosítót. Hiszen olyan sápadt vagy, mint valami kísértet.

Heves vita támadt közöttük. Anzoleto kissé goromba is volt. A szegény leány lelkébe megint bánat költözött, ismét hullottak a könnyei. Anzoletót ez még csak jobban ingerelte, de veszekedésük közben egyszerre ütött az óra, a végzetes óra, egynegyedet kettő előtt, s már csak annyi idejük maradt, hogy a templomba rohanjanak, s egészen kifulladva érkezzenek meg. Anzoleto dühödten káromolta az eget. Consuelo, sápadtabban és remegőbben, mint a lagúnák vizében fürdő hajnali csillag, egy utolsó pillantást vetett kicsiny, csorba tükrébe; majd megfordulva vadul Anzoleto karjába vetette magát.

- Kedvesem! - kiáltotta. - Ne korholj, ne szidalmazz. Inkább csókolj meg jó erősen, hadd tűnjön el az arcomról a halálos sápadtság. Legyen csókod az oltár izzó szene, amely Ésaiás ajkát illeté, és ne sújtson haragjával az Úristen, mert kétkedtünk segedelmében.

Majd gyorsan a fejére húzta muszlinkendőjét, és maga után vonva döbbent szerelmesét, beszaladt a Mendicanti-templomba, ahol már nagy tömeg gyűlt egybe, hogy meghallgassa Porpora szép zenéjét. Anzoleto félholtan az izgalomtól felrohant az erkélyre, ahol a gróf várta; Consuelo pedig a kórusra ment, a lányok már csatasorba álltak, a tanár pedig pulpitusát rendezgette. Consuelo nem tudta, hogy a gróf erkélyéről jobban látni a kórust, mint a templomot, s hogy a nagyúr máris nézi, és minden mozdulatát megfigyeli.

De arcvonásait még nem láthatta; mert amikor Consuelo felért, térdre hullott, kezébe temette a fejét, és buzgó fohászt mondott. "Uram Jézusom, imádkozta szíve mélyéből, nem kérem tőled, jól tudod, hogy vetélytársnőim rovására felemelj, őket pedig megalázzad. Tudod, hogy nem akarok a nagyvilágban és e világ művészetének élni, sem a bűn ösvényein tévelyegve a te szeretetedet megtagadni. Tudod, lelkemben nincsen gőg, és csak hogy azzal élhessek, akit anyám engedett szeretnem, hogy tőle soha el ne váljak, hogy őt vidámmá és boldoggá tehessem, csakis azért kérlek, segíts, tedd nemessé hangomat és gondolatomat, miközben a te dicsőségedet zengem."

Amikor a zenekar első hangjai már a helyére szólították, Consuelo lassan felállt; kendője a vállára hullott, és a szomszéd erkély izgatott és türelmetlen nézői végre meglátták arcát. Milyen csodálatosan megváltozott a leány arca, aki előbb, megtörve a fáradtságtól és rettegéstől, olyan sápadt és levert volt. Magas homloka mintha mennyei fényben fürödne, s derűs és jóságos vonásain csupa szelíd és emelkedett nemesség. Nyugodt tekintetében nyoma sem volt annak a kicsinyes szenvedélynek, amely világi sikert keres és áhít. Inkább komolynak látszott, elgondolkozónak és rejtélyesnek, s nem lehetett tisztelet és meghatottság nélkül rátekinteni.

- Bátorság, leányom - mondta a professzor halkan. - Egy nagy mester művét énekeled, és a mester maga is itt van, hogy meghallgasson.

- Kicsoda? Marcello? - kérdezte Consuelo, látva, hogy a tanár Marcello zsoltárait teregeti ki a pulpituson.

Valóban Marcello, élete alkonyán, még egyszer utoljára visszajött hazájába, Velencébe, amelynek dicsőségét mint zeneszerző, író és tanácstag egyaránt öregbítette. Nagyon tisztelte Porporát. Az öreg mester megkérte, hogy hallgassa meg énekiskoláját, és most meglepetéssel akart neki szolgálni: Consuelo, aki kitűnően ismerte e művet, bevezetésül Marcello csodálatos zsoltárát énekli: I cieli immensi narrano. Egyetlen darab sem fejezte volna ki jobban azt a vallásos lobogást, amely e nemes lány lelkét eltöltötte. Mihelyt felcsillantak előtte e szárnyaló, szabad ének első sorai, úgy érezte, valami magasabbrendű világba emelkedik. Feledve Zustiniani grófot, vetélytársnői rosszindulatú tekintetét és még Anzoletót is, csak Istenre gondolt, meg Marcellóra, akit most, hogy a magasztos ég dicsőségét zengi, közvetítőnek érzett maga és a mennyei világ között. Mert nem ez-e a legszebb téma, nem ez-e a legnagyobb eszme?

I cieli immensi narrano
Del grande Iddio la gloria;
Il firmamento lucido
All' universo annunzia
Quanto siano mirabili
Della sua destra le opere.^[21]

Isteni tűz világított a leány arcán, szent láng csillogott nagy fekete szemében, s a boltívet máris betöltötte e tiszta, hasonlíthatatlan, diadalmas, valóban rendkívüli hang, amilyen csak egy nagy szívvel párosult nagy tehetségből szállhat fel. Alig hallgatott néhány ütemet, Marcello szemében máris a gyönyörűség könnye csillogott. A gróf sem tudta legyőzni izgalmát, és felkiáltott:

- Krisztus szent nevére, milyen gyönyörű lány! Mintha csak Szent Cecíliát látnám, Szent Terézt vagy Szent Consuelót! Csupa költészet, csupa zene, maga a megtestesült hit!

Anzoleto felugrott, görcsösen megkapaszkodott az erkély rácsában, mert remegő lábán nem tudott megállni, majd levegő után kapkodva félig ájultan, az örömtől és a büszkeségtől szinte részegen hanyatlott vissza a székére.

Csak a szent hely iránt érzett tisztelet tartotta vissza a számos zenekedvelőt és a templomot teljesen megtöltő tömeget, nehogy tapsviharban törjön ki, mintha csak színházban volnának. A gróf türelmetlenségében nem is várta meg a szertartás végét, és a kórusra sietett, hogy kifejezze csodálatát Porporának és Consuelónak. A leánynak tehát, mikor a papok zsolozsmájukat mondták, a gróf erkélyére kellett mennie, hogy ott meghallgassa Marcello dicséretét és köszönetét. A mester annyira elérzékenyült, hogy alig tudott megszólalni.

- Leányom - kezdte akadozva -, fogadd egy haldokló áldását és háláját. Évek halálos szenvedéseit feledtetted velem egyetlen pillanat alatt. Érzem, csoda történt velem, és hangod varázslatára gyötrő, szűnni nem akaró fájdalmam örökre elcsendesedett bennem. Ha az angyalok ott fenn úgy énekelnek, mint te, bár hagyhatnám el rögtön ezt a földet, hogy örökké ízlelhessem a gyönyörűséget, amelyben most részesítettél. Légy áldott, gyermekem, és boldog, ahogy megérdemled. Hallottam Faustinát, Romaninát, Cuzzonit, a földkerekség e legnagyobb énekesnőit, de ők is csak jelentéktelen kezdők hozzád képest. Neked jutott osztályrészül, hogy tudasd a világgal, amit még sosem hallott, hogy olyan érzéseket ébressz benne, amilyeneket még egyetlen ember sem érzett.

E csodálatos dicséretre Consuelo mintha megsemmisült és összetört volna, lehajtotta a fejét, félig letérdelt, és szótlanul, sápadt ajkához emelte a halhatatlan haldokló kezét; aztán kiegyenesedett, Anzoletóra nézett, és szemrehányás volt a tekintetében: Hálátlan, ugye nem bíztál bennem.

Az istentisztelet hátralevő részében Consuelo ismét olyan erővel és tehetséggel énekelt, hogy Zustiniani gróf megmaradt aggályait is eloszlatta. Egymagában vezette, támogatta, lelkesítette a kórust, sorban énekelt minden szólammal, bizonyságot tett hangja bámulatos terjedelméről és változatos színeiről, tüdeje kimeríthetetlen erejéről, vagy, hogy pontosabban szóljunk, tudása tökéletességéről; mert aki tud énekelni, nem fárad el, s Consuelo olyan kevés erőfeszítéssel és fáradsággal énekelt, ahogy mások lélegzenek. Hangjának telt és árnyalt csengése társnői száz hangját is túlszárnyalta, nem mintha kiabált volna, ahogy némely énekes teszi, akiben nincs ihlet és lélektelenül énekel, hanem mivel csengése hibátlanul tiszta, ejtése tökéletesen tagolt volt, s legkisebb rezdülésében is érezte és megértette a zenét, amit kifejezett. A köznapi tehetségek, a friss hangok, a megalkuvó igyekezetek e nyájában egyedül ő volt zenész és mester. Így ösztönösen és hivalkodás nélkül uralkodott a többieken, s amíg az énekszámok véget nem értek, mindenki természetesnek és szükségesnek érezte elsőbbségét. Utána azonban a kóristák lelkükben forrtak a dühtől és a haragtól; s aki előbb, gyengeségét érezve, őt kérdezte s szinte kérlelte tekintetével, most magának tulajdonította a dicséreteket, amelyekkel a közönség Porpora iskoláját elhalmozta. A mester csak mosolygott, s nem felelt a dicséretekre, de közben Consuelóra nézett, s Anzoleto jól értette, mire gondol.

Az üdvözlégy és az áldás után a kóristák mind részt vettek azon az ínyenc lakomán, amelyet a gróf a kolostor egyik társalgójában adott. A rács két oldalán egy-egy nagy, félhold alakú asztal állt egymással szemben; középen egy óriási pástétom méreteire szabott nyílás, amelyen át maga a gróf kínálta, elbűvölő kedvességgel, a vezető apácákat és a tanítványokat. Az utóbbiak, intézeti ruhában, tízesével váltották egymást a túlsó oldalon. A főnökasszony egészen elöl ült, Zustiniani jobbján, s csak a rács választotta el tőle. A gróf másik oldalán üres maradt egy szék. A világi oldalon levő asztal körül Marcello, Porpora, a negyed plébánosa, a szertartást végző papok, néhány zenekedvelő patrícius és a Scuola polgári vezetői foglaltak helyet; a szép Anzoleto is itt ült, fekete ruhában, karddal az oldalán. A fiatal énekesnők ilyen alkalmakkor nagyon vidámak szoktak lenni; a jó falatok, a férfitársaság gyönyörei, az izgalom, hogy tessenek, vagy legalábbis észrevegyék őket, élénkké és csacsogóvá teszi őket. De a lakoma mégis komor és kényszeredett volt. A gróf terve máris kiszivárgott (lehet-e titok egy kolostor falai körül, amely előbb vagy utóbb ki ne tudódjék?), és mindegyik leány azt a titkos reményt dédelgette a szívében, hogy Porpora őt ajánlja majd Corilla utódjául. A ravasz professzor még bátorított is egyeseket, talán azért, hogy jobban énekeljenek Marcello jelenlétében, talán csak bosszúvágyból, hogy az ő jövő bosszúságukkal fizessen azért a sok bosszúságért, amelyet az órákon neki okoztak. Annyi bizonyos, hogy a künnlakó Clorinda erre a napra pompásan kiöltözködött, és azt várta, hogy ő ül majd a gróf jobbján. De amikor a rongyos Consuelo, ez a csúfság, akit mindig igyekezett megvetni, most pedig az iskola egyetlen énekesnőjének és szépségének kiáltottak ki, fekete ruhájában és nyugodt arccal a gróf és Marcello közé ült, Clorinda valósággal rút lett dühében, olyan rút, amilyen Consuelo sosem volt, s maga Vénusz is lenne, ha alacsonyrendű, gonosz indulat fogná el. Anzoleto figyelmesen nézte, s hogy diadalát élvezze, a leány mellé ült, csúfolódó bókokkal halmozta el, amelyeket Clorinda nem értett, és így hamarosan megvigasztalódott. Azt hitte, meghódítja Anzoletót, és így áll bosszút vetélytársnőjén. Mindent elkövetett tehát, hogy lenyűgözze szépségével, de túlságosan ostoba volt, Consuelo kedvese pedig nagyon ravasz, és ez az egyenlőtlen küzdelem csak nevetségessé tette a szép énekesnőt.

Zustiniani gróf közben Consuelóval beszélgetett, és nem kevésbé bámulta társalgása varázsát, tapintatát, értelmességét, mint előbb a templomban éneke erejét és tehetségét. Bár a lány cseppet sem volt kacér, meleg egyszerűsége, derűs közvetlensége mindenkiben valami váratlan, ellenállhatatlan rokonszenvet ébresztett. Amikor a lakoma véget ért, a gróf barátaival együtt a leányt is meghívta egy kis gondolasétára, hogy együtt élvezzék az esti friss levegőt. Marcello rossz egészsége miatt nem tartott velük, de Porpora, Barberigo gróf és néhány patrícius örömmel fogadta az ajánlatot. Anzoletót is magukkal vitték. Consuelo megijedt, hogy egyedül marad a férfiakkal, s halkan arra kérte a grófot, hogy Clorindát is szíveskedjék meghívni; a gróf pedig, aki nem értette Anzoleto játékát a szegény lánnyal, örült, hogy kegyeltje nem menyasszonyával lesz elfoglalva. A nemes gróf elég könnyed ember volt, jó kiállású és gazdag, s színháztulajdonos is, nem csoda hát, hogy városának és korának laza erkölcsei rendkívül önhitté tették. Bosszút akart állni a csalfa Corillán, s mivel a görög bor és a zene okozta mámor is fűtötte, egészen természetesnek vélte, hogy Consuelónak udvaroljon. A leány mellé ült tehát a gondolában, s miután úgy rendezte a dolgot, hogy a másik fiatal pár a bárka túlsó végén foglaljon helyet, majd felfalta szemével friss áldozatát. A jámbor Consuelo azonban sehogy sem értette meg a férfi mohó és jelentőségteljes tekintetét. Ártatlan becsületességében sosem gondolt volna arra, hogy barátja pártfogójának ilyen gonosz szándékai vannak, s természetes szerénységében, amelyet e nap fényes diadala sem rontott meg, még csak lehetségesnek sem tartotta, hogy így közeledjenek hozzá. Tisztelettel tekintett tehát az illusztris nagyúrra, aki Anzoleto mellett most őt is kegyeibe fogadta, és semmi rosszra nem gondolva, önfeledten élvezte a sétahajózás örömeit.

E nyugalom és jóhiszeműség annyira meglepte a grófot, hogy már nem is tudta: egy védtelen lélek boldog megadását jelentse-e, vagy pedig a tökéletes ártatlanság együgyűségét.

Pedig egy olaszországi leány tizennyolc éves korában sok mindent tud, akarom mondani: tudott, főleg száz évvel ezelőtt, s különösen ha olyan barátja volt, mint Anzoleto. A valószínűség tehát a gróf reményeinek kedvezett. Mégis, valahányszor megfogta pártfogoltja kezét, vagy át akarta ölelni derekát, valami furcsa félelem mindig visszatartotta, egyre határozatlanabb lett, sőt megmagyarázhatatlan tisztelettel nézett a leányra.

Barberigo is nagyon vonzónak találta Consuelo friss egyszerűségét; ő is udvarolni szeretett volna néki, de otromba dolognak tartotta volna, ha barátja terveit megzavarja. "Adassék meg mindenkinek az illő tisztelet - gondolta, amikor a kéjes mámor fényét látta Zustiniani szemében -, az én időm is eljön." De mivel fiatal hölgyek társaságában nem szokta a csillagokat nézni, felháborodott, hegy az a fajankó Anzoleto teljesen lefoglalja a szőke Clorindát. Odalépett hát hozzájuk, és meg akarta értetni a fiatal tenoristával, hogy evezőlapátot kéne inkább forgatnia és nem szép kisasszonyokkal enyelegni. Anzoleto rendkívül eszes volt ugyan, de nem eléggé jólnevelt, hogy mindjárt az első szóból értsen. Egyébként is valami arcátlansággal határos gőg lobogott benne a patríciusokkal szemben. Tiszta szívéből gyűlölte őket, és álnok, simulékony modorával csak belső megvetését álcázta. Barberigo, látva, hogy a fiatalember örül, ha kötekedhet vele, kegyetlen bosszút forralt.

- Figyelje csak - mondta hangosan Clorindának -, barátnője, Consuelo egyre újabb sikereket arat. Mi mindenre nem áhítozik egyetlen napon! Azzal sem elégszik meg, hogy éneke szépségével az egész várost meghódította, hízelkedő tekintetével a szegény gróf fejét is el akarja csavarni. Zustiniani barátom még fülig belehabarodik, ha ugyan máris nem szerelmes, és Corilla csillaga, úgy látszik, lehanyatlott.

- Ó, ettől nem kell tartani - felelte Clorinda alamuszi arccal. - Consuelo Anzoletót szereti, ezt a fiatalembert itt; jegyesek. Nem is tudom, hány éve már, hogy imádják egymást.

- Én meg nem is tudom, hány év szerelmét lehet egy szempillantás alatt elfelejteni - mondta Barberigo -, főleg, ha olyan férfiért kell elfelejteni, mint Zustiniani. Nem ez a véleménye, szép Clorinda?

Anzoleto nem bírta sokáig ezt a csúfolódást. Máris ezer kígyó mardosta a szívét. Ilyesmivel még sosem törődött, nem is gondolt rá: gyanútlan szívvel örült barátnője diadalának, s azért ingerkedett már két órája az est szerencsétlen áldozatával, hogy leplezze örömét, és ilyen közvetett módon legyezgesse hiúságát. Miután pár csípős megjegyzést váltott Barberigo gróffal, úgy tett, mintha arra a zenei vitára figyelne, amelyet a bárka közepén Porpora az utasokkal kezdeményezett; aztán lassan eltávolodott a lánytól, akinek kegyeiért nem akart többet versengeni, és az éjszaka homályában a hajó orra felé siklott. De amikor bele akart szólni menyasszonya és a gróf beszélgetésébe, észrevette, hogy Zustinianinak sehogy sincs ínyére ez a tolakodás; a gróf hidegen, sőt elutasító hangon felelt neki. Anzoleto megkockáztatott néhány bátortalan kérdést, de a nagyúr csak foghegyről válaszolt, s végül azt ajánlotta az ifjúnak, hogy hallgassa meg, milyen mély és bölcs dolgokat mond Porpora a kontrapunktról.

- A nagy Porpora nem az én mesterem - felelte Anzoleto könnyedén, hogy valahogy leplezze forró dühét -, hanem Consuelóé; s ha drága, szeretett kegyelmességed is jónak látná - folytatta, sokatmondó, hízelgő arccal hajolva a gróf felé -, az én szegény Consuelómnak nem is kéne mástól órákat vennie, csak öreg mesterétől...

- Drága, szeretett Zoto - felelte a gróf kedvesen csúfolódó hangon -, csak egy szót súgok a fülébe - és a fiú felé hajolva így folytatta: - Biztosan adott már menyasszonyának erkölcstani órákat, s ezek nyilván sebezhetetlenné tették. Ha pedig én most másfajta órát akarok neki adni, ma este, gondolom, jogom van rá.

Anzoleto úgy érezte, mintha tetőtől talpig megdermedne.

- Kegyelmességed talán megmagyarázná szavait? - dadogta.

- Mindjárt megérti, kegyelmes barátom - felelte a gróf csengő hangon -: gondolát gondoláért.

Anzoleto rémülettel vette tudomásul, hogy a gróf tud légyottjáról Corillával. A bolond és vakmerő lány egy szenvedélyes veszekedésük alkalmával még dicsekedett is vele Zustinianinak. A bűnös ifjú hiába színlelt meglepetést.

- Hallgassa meg inkább, mit mond Porpora a nápolyi iskola elveiről - folytatta a gróf. - Aztán elismétli nekem, mert nagyon érdekel.

- Veszem észre, kegyelmes uram - felelte Anzoleto dühösen, s már-már mindenre elszántan.

- Hát nem mégy? - kérdezte Consuelo ártatlanul, csodálkozva vőlegénye habozásán. - Akkor majd én megyek, gróf úr. Meglátja, milyen odaadó szolgálója vagyok.

És mielőtt a gróf visszatarthatta volna, könnyedén átlendült a padon, amely öreg mesterétől elválasztotta, és Porpora lábához ült.

A gróf pedig látva, hogy úgysem jutott sokra a lánnyal, okosabbnak tartotta, ha alakoskodik.

- Anzoleto - mondta mosolyogva és jó erősen megráncigálta pártfogoltja fülét -, ezzel ki is elégült bosszúvágyam. Pedig megközelítően sem mentem olyan messze, mint te, bűnös szándékodban. Mert más dolog, hogy én itt tíz ember jelenlétében egy negyedórát beszélgetek a szeretőddel, és megint más, amit te csináltál az enyémmel egy zárt gondolában.

- Kegyelmes gróf úr - kiáltott Anzoleto izgatottan -, becsületemre esküszöm...

- És hol a becsületed? - folytatta a gróf. - Talán a bal füledben? - És most ugyanúgy kezdte gyötörni ezt a szerencsétlen fület, ahogy előbb a másikkal tette.

- Olyan ostobának vélné kegyelmességed pártfogoltját - mondta Anzoleto, aki már visszanyerte lélekjelenlétét -, hogy képesnek tartja ilyen hiba elkövetésére?

- Akár elkövette, akár nem - felelte a gróf szárazon -, már cseppet sem érdekel a dolog. - És ő is Consuelo mellé ült.

A zenei vita Zustiniani gróf palotájának szalonjában folytatódott. Éjfél felé jöttek ide, hogy csokoládét és szorbetet igyanak. A művészet technikájáról a stílusra, az eszmékre, a régi és új formákra, s végül a kifejezésre tértek át, majd a művészekről beszéltek, s arról, hogyan éreznek és hogyan adnak ennek hangot. Porpora csodálattal szólt mesteréről, Scarlattiról, aki már patetikus jelleget adott egyházi szerzeményeinek. De ennél tovább nem ment, mivel világias cifrázatokkal, nyújtásokkal, futamokkal már nem akarta ékesíteni az egyházi zenét.

- Ezzel azt akarja mondani - kérdezte Anzoleto -, hogy uraságod elítéli a futamokat és bonyolult cifrázatokat, amelyeknek pedig jeles tanítványa, Farinelli sikerét és hírnevét köszönheti?

- Csak a templomban ítélem el őket - felelte a maestro. - Színházban megengedhetőnek tartom; de csak megfelelő helyen és mérséklettel alkalmazva. Az ilyen díszítés legyen ízléses, árnyalt, józan, leleményes, és modulációiban ne csak a témához alkalmazkodjék, hanem az ábrázolt személyhez is, a szenvedélyhez, amely fűti, és a helyzethez, amelyben mozog. Nimfák vagy pásztorlányok madárként is csicsereghetnek, vagy akár a forrás csobogását utánozhatják; de Medea vagy Dido csak zokoghat, vagy sebzett oroszlánként jajdulhat. A kacér lány szeszélyes és keresett cifrázatokkal díszítheti bolondos kavatináit. Corilla kitűnő ezekben a szerepekben, de ha mély érzéseket, háborgó szenvedélyeket akar kifejezni, mindjárt ízetlen lesz az éneke; hiába erőlködik, hiába öblösíti hangját és mellét: egy-egy túlságosan kitartott nyújtás, félresikerült futam nevetséges paródiává változtatja a fenséges hatást, amelyre törekszik. Mindnyájan hallották Faustina Bordonit, aki most Hasse felesége. Nagyon tehetséges, és a neki illő szerepekben nem is volt vetélytársa. De jött Cuzzoni, és tiszta s mély érzéssel szólaltatta meg az imádság, a fájdalom, a gyengédség hangját, s a könnyek, amelyeket hallgatói szemébe csalt, egy pillanat alatt elmosták Faustina érzékekhez szóló csodáinak emlékét. Mert a tehetség anyagból való, a lángész lélekből. Van, ami mulattat, és van, ami meghat; ami bámulatba ejt, és ami elkápráztat. Tudom, a fortélyoknak is megvan a maguk előnye; én is tanítottam őket növendékeimnek, hasznos eszközként, de már szinte bánom, mert látom, hogy sokan visszaélnek velük, s a szükségeset a feleslegesnek, a hallgatók igaz elérzékenyülését a lázas és múló gyönyör elismerő, zajos tapsainak áldozzák.

Senki sem vitatta ezt a tanulságot, amely minden művészetben örökké igaz, és mindig érvényre jut emelkedett lelkek különböző megnyilvánulásaiban. A gróf azonban, mivel tudni akarta, hogyan énekelne Consuelo világi zenét, kissé ellenkezett Porpora szigorú elveivel; de látva, hogy a szerény leány nem cáfolja eretnek nézeteit, hanem egyre öreg mesterét nézi, mintha tőle várná a megcáfolhatatlan választ, elhatározta, hogy egyenesen nekitámad, és megkérdezte tőle, vajon színpadon is olyan tartózkodó és szűzies szívvel énekelne-e, mint a templomban.

- Nem hiszem, hogy ott ugyanolyan ihletet találnék - felelte a leány őszinte alázattal -, és attól tartok, hogy rosszabbul is énekelnék.

- Ez a szerény és szellemes válasz megnyugtat - mondta a gróf -, s gondolom, elég ihletet kap a mi lelkes, érdeklődő, és bevallom, kissé elkényeztetett közönségünktől, hogy azokat a csillogó nehézségeket is tanulmányozza, amelyeket a hallgatók napról napra olyan mohón várnak.

- Tanulmányozza! - mondta Porpora finom mosollyal.

- Tanulmányozza! - kiáltott Anzoleto fölényes megvetéssel.

- Igen, persze, tanulmányoznom kell őket - felelte Consuelo szokott szerény hangján. - Bár ebben az előadásmódban is van némi gyakorlatom, nem hiszem, hogy máris felvehetném a versenyt színpadunk kitűnő énekesnőivel...

- Hazudsz! - kiáltott Anzoleto izgatottan. - Hazudik, kegyelmes uram! Szíveskedjék utasítást adni, hogy énekelje el a műsor legbonyolultabb, legnehezebb áriáit, és mindjárt látni méltóztatik, hogy mire képes.

- Attól félek, már fáradt... - mondta a gróf, de szemében máris a türelmetlenség és a vágy tüze lobogott.

Consuelo engedelmesen Porporára nézett, mintha mestere utasítását várná.

- Rendben van - mondta a tanár -, minthogy nem fárad el olyan gyorsan, és kevesen is vagyunk, e szakértő kör most megvizsgálhatja tanítványom sokoldalú tehetségét. Válasszon egy áriát, gróf úr, és kísérje maga csembalón.

- Hangja és jelenléte annyira lenyűgözne - felelte Zustiniani -, hogy folytonosan melléütnék. Miért nem ön kíséri, professzor uram?

- Látni akarom, hogyan énekel - mondta Porpora. - Mert, köztünk maradjon, bár nagyon sokszor hallottam, még sosem gondoltam arra, hogy lássam is. Pedig tudnom kell, hogyan tartja magát, mit csinál a szájával és a szemével. Nos, kelj fel, leányom; e próbát már az én kedvemért is meg kell állnod.

- Majd én kísérem - mondta Anzoleto, a csembalóhoz ülve.

- Félni fogok, ha tanár úr néz - mondta Consuelo Porporának.

- Az ostoba ember féljen - felelte a mester. - Aki valóban szereti művészetét, semmitől sem fél. Ha reszketsz, hiúság szól belőled; ha cserbenhagynak képességeid, csak délibáb tehetséged van, és akkor én mondom elsőnek: Consuelo fabatkát sem ér.

És cseppet sem törődve a szerencsétlen következményekkel, amivel az ilyen gyengéd bátorítás járhat, a professzor felrakta pápaszemét, elhúzta a székét, hogy szemben legyen tanítványával, s hogy megadja a bevezető zene ritmusát, kopogni kezdett a csembaló hátán. Galuppi vígoperájából, a Diavolessá-ból választottak egy ragyogó, ötletes és nehéz áriát, mivel ez a zene a lehető legnagyobb ellentétben volt Marcello zsoltárával, amelyben a leány délután diadalmaskodott. Consuelo olyan istenadta tehetség volt, hogy, bár még alig próbálkozott ilyesmivel, erőteljes és hajlékony hangja az akkor divatos fortélyokat is játszva meg tudta oldani. Porpora maga javasolta néki, hogy ilyen gyakorlatokat is végezzen, és néha ellenőrizte is, hogy nem hanyagolja-e el őket. De annyi időt és figyelmet sosem fordított rájuk, hogy meglássa, mire képes bámulatos tanítványa ezen a téren is. Hogy megbosszulja mestere nyers szavait, Consuelo ötletesen egyre bonyolította a Diavolessa amúgy is bonyolult áriáját: olyan cifrázatokkal és futamokkal toldotta meg, amilyeneket addig lehetetlennek tartottak, és olyan nyugodtan rögtönzött, mintha előre lekottázta és gondosan megtanulta volna őket. Modulációi olyan kiszámítottak, olyan sodró és pokoli erejűek voltak, áradó derűjével olyan szívszaggató hangok keveredtek, hogy a hallgatók egyre az ámulat és rettegés közt hányódtak, Porpora pedig egyszerre felugrott, és így kiáltott:

- Te magad vagy az ördög!

Consuelo olyan erőteljes crescendóval fejezte be az éneket, hogy a jelenlevők önfeledten tapsoltak, a lány pedig nevetve ült vissza a helyére.

- Gonosz gyermek! - mondta Porpora. - Micsoda tréfát űztél velem? Látszik, nem vettél komolyan. Titkoltad előttem tanulmányaid és tehetséged egy részét. Már jó ideje semmire sem taníthattalak, és te csak képmutatásból jártál óráimra, vagy talán azért, hogy az alkotás és a tanítás titkait is ellessed tőlem, s így minden téren túlszárnyalj, én pedig egy öreg maradi szerepére süllyedjek.

- Drága mesterem - felelte Consuelo -, csak azt a tréfát engedtem meg magamnak, amit ön Károly császárral. Hiszen elmesélte, ugye, a történetet? A császári felség nem szerette a trillákat, és megtiltotta, hogy akár egyet is beírjon az oratóriumába, ön pedig aggályosan engedelmeskedett a parancsnak, de csak a mű végéig, ahol viszont nagyon ízléses és nagyon tapintatos leckét adott a felséges úrnak: a záró fúga három emelkedő trillával kezdődött, és ezek a stretta minden szólamában vég nélkül ismétlődtek. Ma este a cifrázatok túlzásai ellen szólt, s aztán megparancsolta, hogy én is ebben vétkezzem. Túlságosan is vétkeztem, hogy megmutassam, én is túlzásba tudok vinni egy hibát, amelyet egyébként szívesen vállalok.

- Hát nem megmondtam, hogy te magad vagy az ördög - felelte Porpora. - Most pedig valami emberségeset énekelj nekünk, és úgy énekeld, ahogy érzed; mert látom, nem lehetek többé a mestered.

- Mindig az én tisztelt és szeretett mesterem marad - kiáltotta Consuelo, és Porpora nyakába vetve magát, szinte megfojtotta ölelésével. - Önnek köszönöm kenyeremet, és azt, hogy tíz éve tanít. Ó, drága mesterem! mondják, sokan voltak hálátlanok: vonja meg Isten tőlem szeretetét és hangomat, és azonnal, ha a gőg és a hálátlanság mérgét hordom szívemben.

Porpora elsápadt, néhány szót motyogott, és atyai csókot lehelt tanítványa homlokára: de egy könnyet is oda hullatott; Consuelo nem merte letörölni, s érezte, mint szárad lassan a homlokán e magányos agg és szerencsétlen lángész fájdalmas, jéghideg könnycseppje. Mély megrendülés, szinte vallásos rettegés vett erőt rajta; megtört a jókedve és a lendülete is az est hátralevő részén. Egy órával később, miután a csodálat, a meglepetés, az elragadtatás minden formulájával elhalmozták már, de mélabúját nem tudták eloszlatni, arra kérték, hogy drámai tehetségéből is adjon ízelítőt. Consuelo Jomelli operájának, Az elhagyott Didó-nak egyik áriáját énekelte; sosem érezte még ilyen szükségét annak, hogy elzokogja bánatát; fenséges volt nagyságában, egyszerűségében, szenvedélyességében, s arca még szebb, mint a templomban: mintha a láz borzongása csillogott volna rajta, szeme pedig borús villámokat lövellt. Nem szent volt már, több, szerelmében vergődő asszony. A gróf s barátja, Barberigo, Anzoleto, s gondolom, maga Porpora is, szinte eszét vesztette a gyönyörűségtől. Clorinda fuldoklott kétségbeesésében. Zustiniani felajánlotta Consuelónak, hogy már másnap megfogalmazzák és aláírják szerződését, s a lány akkor egy másik kegyet is kért tőle, és mindjárt ígéretét is, hogy teljesíti - a régi lovagok módján -, anélkül, hogy tudná, miről van szó. A gróf szavát adta, aztán elváltak, fáradtan a gyönyörűséges izgalomtól, amilyet csak nagy események idéznek elő, és felsőbbrendű lények adnak.

Miközben Consuelo e sok diadalát aratta, Anzoleto annyira egynek érezte magát vele, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. De amikor a gróf búcsút véve tőle, megemlítette jegyese szerződését, az övéről pedig nem szólt, a fiatalember észrevette, milyen hidegen bánik vele pártfogója, és félelme, hogy végérvényesen eljátszotta ura kegyét, egyszerre elrontotta minden eddigi örömét. Már arra gondolt, hogy magára hagyja Consuelót, aki Porpora karján ment le a lépcsőn, és Zustiniani lába elé veti magát; de most gyűlölettel gondolt rá, és dicséretére legyen mondva, ellenállt a kísértésnek, hogy megalázkodjék ura előtt. Amikor búcsút vett Porporától, hogy gyalog hazakísérje Consuelót, a gróf gondolása megállította, és azt mondta, hogy a gróf parancsára neki kell Consuelót hazavinni. Az ifjú érezte, hogy hideg veríték ül ki a homlokán.

- A signora megszokta a gyaloglást - mondta ingerülten. - Hálásan köszöni a gróf úr figyelmét.

- Mi jogon utasít el az ő nevében? - kérdezte a gróf, aki mögöttük állt.

Anzoleto megfordult, s látta, hogy a gróf nem fedetlen fővel jött le, ahogy a vendégeit kikísérő házigazda szokta, hanem köpennyel a vállán, karddal, föveggel a kezében, mint aki éjjeli kalandra indul. Olyan féktelen düh fogta el, hogy már arra gondolt, a gróf oldalába mélyeszti keskeny, éles tőrét, amilyet Velence minden egyszerű gyermeke ruházatába rejtett zsebében hordoz.

- Remélem, asszonyom - folytatta a gróf határozott hangon, most már Consuelóhoz fordulva -, nem sért meg azzal, hogy elutasítja gondolámat, és azzal a keggyel is kitüntet, hogy karomra támaszkodva száll be.

A jóhiszemű Consuelo, aki semmit sem vett észre mindabból, ami körülötte történik, elfogadta és megköszönte az ajánlatot, majd szép, kerek könyökét a gróf tenyerére támasztva, minden további ceremónia nélkül a gondolába ugrott. Most néma, de erőteljes párbeszéd kezdődött a gróf és Anzoleto között. A gróf, egyik lábával a parton, a másikkal a bárkán állva, Anzoletót figyelte, aki a terasz utolsó lépcsőfokán várt, és a grófot figyelte, de vad arccal, s tőrét a zsebében szorongatva. Ha csak egy lépést is tesz a bárka felé, a gróf elveszett. E gyors és hangtalan jelenet velencei jellegét éppen az adja meg, hogy a két szereplő méregette egymást, de egyikük sem siettette a várható katasztrófát. A gróf csak arra gondolt, hogy látszólagos habozásával gyötörje vetélytársát, és sokáig várt, bár jól látta és nagyon is jól értette Anzoleto gyilkolásra kész mozdulatát. Anzoletónak is volt annyi ereje, hogy ne fedje fel nyíltan szándékát, és várjon, míg a gróf véget vet kegyetlen tréfájának, vagy lemond életéről. Két perc múlt el így, Anzoletónak maga az örökkévalóság, a gróf viszont sztoikus fölénnyel állta a fiú tekintetét, majd mélyen meghajolva a leány előtt, a fiatalemberhez fordult:

- Megengedem - mondta neki -, hogy maga is a gondolába üljön; legalább megtanulja, hogyan viselkedik egy jól nevelt ember.

Hátralépett, hogy utat adjon Anzoletónak. Aztán parancsot adott a gondolásnak, hogy a Corte-Minelli felé evezzen, ő maga pedig mozdulatlanul, szoborként állt a parton, mint aki fölényesen várja megalázott vetélytársa új gyilkossági szándékát.

- Honnan tudja a gróf, hogy hol a lakásod? - volt Anzoleto első kérdése, amikor már eltávolodtak Zustiniani palotájától.

- Megmondtam neki - felelte Consuelo.

- És miért mondtad meg?

- Mert kérdezte.

- Hát nem látod, hogy miért akarja tudni?

- Nyilván azért, hogy hazavitessen.

- Azt hiszed, csak azért? Nem gondolod, hogy meg akar látogatni?

- Meglátogatni? Engem? Micsoda bolond gondolat. Abban a nyomorúságos szobámban? Ez túlzott udvariasság volna a részéről, amit nem is kívánhatok tőle.

- Jobb is, ha nem kívánod, Consuelo; mert ez a túlzott udvariasság túlzott szégyent hozna rád.

- Szégyent? Miért kéne szégyellnem magamat? Csupa olyan dolgot mondasz ma este, Anzoleto, amit nem értek, és furcsának is tartom, hogy folyton ezekről a felfoghatatlan dolgokról beszélsz, nem pedig az örömödről, hogy ilyen váratlan és hihetetlen módon sikerült minden.

- Valóban váratlanul - felelte Anzoleto keserűen.

- Éreztem, hogy a vecsernyén, meg este is, amikor megtapsoltak, még nálam is jobban megrészegültél. Csupa szenvedély volt az arcod, amikor rám néztél, és azért örültem olyan nagyon a boldogságomnak, mivel a te szemedben láttam a tükörképét. De most egy ideje borús vagy, és furcsa, mint amikor nincs mit ennünk, vagy bizonytalan jövőnk miatt rettegünk.

- Most sincs okom, hogy örüljek a jövőmnek. Talán nem bizonytalan, de semmi vonzót nem tartogat számomra.

- Mi kéne még? Egy hete sincs, hogy felléptél a grófnál, és óriási sikered volt.

- Az én sikeremet a grófnál, kedvesem, nagyon is árnyékba borította a tiéd. De hiszen ezt te is jól tudod.

- Remélem, nincs így. De ha így volna is, mi sohasem lehetünk féltékenyek egymásra.

Ennek a keresetlen szónak gyengéd és ellenállhatatlan igazsága visszaadta Anzoleto lelke békéjét.

- Igazad van - mondta, magához szorítva jegyesét -, mi sohasem lehetünk féltékenyek egymásra, mivel nem csalhatjuk meg egymást.

De alig mondta ki e szavakat, máris sajgó lelkifurdalással gondolt kezdődő kalandjára Corillával, és attól is félt, hogy őt megbüntethesse, a gróf felfedi a történetet a lány előtt, ha már némi bátorítást vél tapasztalni Consuelo viselkedésében. Megint borús gondolatok rohanták meg, és a leány is tűnődve nézett maga elé.

- Miért mondtad - kérdezte rövid hallgatás után -, hogy mi nem csalhatjuk meg egymást? Biztosan így van; de miért gondoltál rá?

- Nézd - kezdte Anzoleto halkan -, ne beszéljünk többet ilyesmiről a gondolában; attól tartok, meghallják, amit mondunk, és beszámolnak róla a grófnak. Ez a selyem és bársony lepel nagyon vékony, és a nagyúri evezősök füle négyszeresen élesebb és finomabb, mint a piaci evezősöké... Hadd menjek veled a szobádba - folytatta, amikor a gondola letette őket a Corte-Minelli bejáratánál.

- De hiszen tudod, abban állapodtunk meg, hogy éjjel nem jössz hozzám - felelte a lány.

- Ó, ne utasíts el - kiáltott Anzoleto -, csupa kétséget és vihart kavarnál a lelkemben.

Consuelo megrémült e szavaktól, de még jobban jegyese hangjának csengésétől, és nem merte elutasítani. És amikor meggyújtotta a lámpát, és bevonta a függönyöket, látva a fiatalember sötét, töprengő arcát, átölelte a nyakát:

- Milyen búbánatosnak és nyugtalannak látszol - mondta szomorúan. - Mi van veled?

- Hát nem tudod, Consuelo? Nem is sejted?

- Igazán nem tudom.

- Esküdj meg, hogy csak nem is sejted! Esküdj anyád lelkére, Krisztusodra, akihez minden reggel és minden este imádkozol.

- Esküszöm Krisztusomra és anyám lelkére.

- És szerelmünkre?

- Szerelmünkre és örök üdvösségünkre.

- Hiszek neked, Consuelo; mert először hazudtál volna életedben.

- És most megmagyarázod...?

- Nem mondok semmit. Talán hamarosan meg kell magyaráznom... Ó, ha eljön az a pillanat, már magad is érteni fogod. Átok, igen, átok sújt mindkettőnkre azon a napon, amikor megtudod, mit szenvedek most.

- Jó Istenem, hát milyen balszerencse fenyeget minket? És micsoda átok árnyékában kellett e nyomorúságos szobába lépnünk, ahol eddig sosem voltak titkaink egymás előtt? De reggel, amikor elmentem, mintha éreztem volna, hogy kétségbeeséssel a lelkemben térek ide vissza. Mit vétettem hát, hogy egy ilyen szép napnak sem tudjak örülni? Nem fohászkodtam-e buzgón és őszintén Istenhez? Nem vetettem-e el a gőg minden kísértését? Nem énekeltem-e lehető legjobb tehetségemmel? Nem szenvedtem-e Clorinda megaláztatásától? Nem csikartam-e ki a gróftól, anélkül, hogy sejtette volna és visszavonhatná, azt az ígéretét, hogy Clorinda lesz a seconda-donna^[22] társulatunkban? Mi rosszat tettem hát, ismétlem, hogy azoktól a rémségektől rettegjek, amelyeket te sejtesz, és én máris átérzek, hiszen szenvedsz tőlük?

- Valóban, Consuelo, megkérted a grófot, hogy Clorindát is szerződtesse?

- Igen, így is lesz, ha a gróf állja a szavát. Szegény lány mindig a színpadról álmodozott, és nincs is más lehetősége.

- Azt hiszed talán, hogy a gróf elküldi Rosalbát, aki mégiscsak tud valamit, a tudatlan Clorinda kedvéért?

- Rosalba majd csak boldogul nővérével, Corillával, ami meg Clorindát illeti, adunk neki órákat, megtanítjuk, hogyan érvényesítse a hangját, hiszen elég jó. A közönség meg nem lesz túlságosan szigorú egy ilyen szép lánnyal. És ha csak harmadik donnának fogadják is el, az is szerződés, legalább megél, és elkezdheti a pályáját.

- Szent vagy, Consuelo. Hát nem veszed észre, hogy ez a buta liba elfogadja ugyan jótéteményeidet, de bár boldognak kéne lennie, ha csak harmadik vagy negyedik donnának szerződtetik, sosem bocsátja meg neked, hogy te vagy az első.

- Mit bánom én, ha akár hálátlan lesz is. Tudom, milyen gyakori a hálátlanság, és hogy az emberek...

- Tudod? te? - nevetett Anzoleto, és régi testvéri szeretetével ölelte magához a leányt.

- Igen, tudom - felelte a lány boldogan, hogy sikerült felvidítania a fiút. - Mindig szemem előtt van, és mindig is a lelkemben fogom hordozni nemes mesterem, Porpora képét. Gyakran mondott előttem sejtelmes és keserű szavakat, amelyekről azt hitte, úgysem értem őket, de mélyen a szívembe vésődtek, és mindig is ott maradnak. Mesterem sokat szenvedett, és emészti a gond. Tőle tudom, mély bánatából, indulatos méltatlankodásaiból, akaratlan beszédéből, hogy a művészek veszélyesebb és gonoszabb emberek, semmint gondolnád, angyalom; hogy a közönség felületes, kegyetlen, feledékeny és igazságtalan; hogy egy nagy pályafutás súlyos kereszt, a dicsőség pedig tövises koszorú! Igen, tudom, és olyan sokat gondoltam már erre, hogy elég erősnek érzem magam: nem fogok túlságosan csodálkozni, sem szenvedni, ha engem is ilyen sors ér. Ezért nem részegedtem meg, látod, mai diadalomtól; s ezért nem bátortalanítanak el most a te sötét gondolataid. Nem értem még őket, de tudom, ha szeretsz és velem maradsz, mindig lesz elég erőm, hogy ne gyűlöljem meg az emberiséget, mint szegény mesterem, aki nemes szívű aggastyán, de ugyanakkor szerencsétlen gyermek is.

Ahogy barátnője szavait hallgatta, Anzoleto lassan visszanyerte nyugalmát és bátorságát. A leány igen nagy hatással volt rá, s szilárd jelleme és tiszta szándékai szerencsésen pótolták mindazt, ami a fiúból hiányzott. Alig beszélgettek egy negyedórát, máris elmosódtak a féltékenység rémképei; s amikor Consuelo megint faggatni kezdte, Anzoleto annyira restelkedett, hogy e tiszta és becsületes lányt gyanúsította meg, hogy más okát adta nyugtalanságának.

- Csak egytől félek - mondta -, a gróf talán sokkal jobbnak vél téged nálam, engem meg egyenesen méltatlannak arra, hogy veled együtt szerepeljek a közönség előtt. Nem is énekeltetett ma este, pedig azt hittem, hogy egy kettőst adunk elő. Mintha el is felejtette volna, hogy a világon vagyok. Azt sem vette észre, hogy milyen ügyesen kísértelek a csembalón. Aztán csak a te szerződésedről beszélt, az enyémet meg sem említette. Nem tűnt ez fel neked?

- Nem is gondoltam arra, hogy nélküled szerződtethet. Hát nem tudja, hogy a világ minden kincséért sem vállalnám ezt, hiszen jegyesek vagyunk, szeretjük egymást? Nem szóltál neki róla?

- Mondtam, de talán azt hiszi, csak hetvenkedtem.

- Nos, akkor majd én büszkélkedem neki szerelmemmel, Anzoleto; olyan határozottan mondom meg neki, hogy nem kételkedhet többé. De biztosan csak rémképeket látsz: a gróf azért nem szólt a te szerződésedről, mert ez már elhatározott dolog, hiszen múltkor olyan sikeresen énekeltél előtte.

- De nincs aláírva. A tiédet meg holnap aláírják: ő maga mondta.

- Hát azt hiszed, aláírom nélküled? Nem, soha. Jó, hogy figyelmeztettél. Az én nevem csak a tied alatt állhat.

- Esküszöl?

- Ugyan! Hát folyton esküdnöm kell olyan dolgok miatt, amelyeket úgyis tudsz? Úgy látszik, ma este mégsem szeretsz, vagy talán csak gyötörni akarsz; mert úgy teszel, mintha azt hinnéd, hogy nem szeretlek.

E gondolatra Consuelo szeme könnyes lett, s duzzogó arccal ült le, ami még elragadóbbá tette.

"No lám - gondolta Anzoleto -, milyen ostoba tökfilkó vagyok. Hogy hihettem akár egy pillanatig is, hogy a gróf úrrá lesz e leány tiszta lelkén, csorbítatlan szerelmén? Hiszen elég tapasztalt férfi, és biztosan mindjárt látta, hogy Consuelo nem neki való falat; az este is csak azért adta át olyan nagylelkűen a helyét a gondolában, mert tudta, hogy csak a nevetséges öntelt szerepét játszhatja a lány mellett. Nem, nem, a pályám biztos, a helyzetem rendíthetetlen. Csak lángoljon Consuelóért, csak szeresse, udvaroljon neki, minden az én malmomra hajtja a vizet. A kislány kicsikarja tőle, amit akar, és nem fizet érte semmit. Hamarosan jobban érti majd a dolgát, mint én, amellett határozott, óvatos, és így a drágalátos gróf úr vágyakozása csupán az én előnyömet és dicsőségemet szolgálja."

S megszabadulva kétségeitől, barátnője lábaihoz vetette magát, szabadjára engedve szenvedélyes elragadtatását, amelyet féltékenysége néhány órája elfojtott benne.

- Ó, szépségem, szentem, ördögfiókám, királynőm - kiáltotta -, bocsáss meg, hogy magamra gondoltam, és nem borultam mindjárt térdre előtted, ahogy tennem kellett volna, mihelyt egyedül maradtunk e szobában. Pedig veszekedtem veled ma reggel, s csak a földön csúszva térhettem volna vissza. Hogy mosolyoghatsz rám, Consuelo, hogyan szerethetsz egy ilyen vadállatot? Törd össze legyeződet az arcomon, taposs meg szépséges lábaddal. Százszorosan több vagy nálam, s mától fogva örökre a te rabszolgád leszek.

- Nem érdemlek ilyen szép szavakat - felelte a leány, átengedve magát a fiú ölelésének. - Megértem és megbocsátom kusza gondolataidat. Féltél, tudom, hogy elszakítanak tőlem, hogy megosztják életünket, amely csak egy lehet mindkettőnk számára, s ez volt az oka kétségeidnek és bánatodnak. Nem bíztál eléggé a jó Istenben, s ez nagyobb baj, mintha gyávasággal vádoltál volna engem. De majd imádkozom érted, s azt mondom: "Uram, bocsáss meg neki, ahogy én is megbocsátok."

Ahogy ilyen áradón és egyszerűen szólt szerelméről, s szavaiba, mint mindig, valami spanyolos áhítat is vegyült, telve emberi gyengédséggel és ártatlan megalkuvásokkal, Consuelo nagyon szép volt; a nap fáradsága és izgalmai olyan édes bágyadtságot varázsoltak arcára, hogy Anzoleto, akinek vágyát máris felkorbácsolta a dicsőség fénye, amely a leány körül lebegett, és új alakjában mutatta, a vad szenvedély tüzét érezte eddig testvéri szeretettel dédelgetett nővérkéje iránt. Olyan ember volt, aki csak olyanokért lelkesedett, akiket ünnepeltek, irigyeltek, és mások is megkívántak, és hogy most magáénak érezte annyi kigyúló és forrongó vágy tárgyát, benne is ellenállhatatlanul fellobbant a vágy: Consuelo, most először, valóban veszedelemben forgott a karjai közt.

- Légy a szeretőm, légy a feleségem - esdeklett a fiú elfulladt hangon. - Légy az enyém teljesen és örökre.

- Tied leszek, mihelyt akarod - felelte Consuelo angyali mosollyal. - Már holnap, ha kívánod.

- Holnap! Miért holnap?

- Igazad van, éjfél elmúlt, már ma egybekelhetünk. Mihelyt felkel a nap, keresünk egy papot. Szüleink nem élnek, nem kell hát sokat törődnünk a ceremóniával. Megvan a szép kasmírruhám, még egyszer sem vettem fel. Tudod, kedvesem, amikor varrtam, arra gondoltam: nem lesz pénzem menyasszonyi ruhára, s ha barátom egy nap elhatározza, hogy feleségül vesz, ebben kell a templomba mennem, pedig már viseltem. Ez balszerencsét hoz, legalább is így mondják. Így hát, amikor anyám megjelent álmomban, hogy a szekrénybe tegye a ruhát, tudta szegényke, mit csinál. Minden rendben van tehát; holnap virradatkor örök hűséget esküszünk egymásnak. Biztosan csak arra vártál, te gonosz, hogy megbizonyosodj, nem is vagyok olyan csúnya.

- Ó, Consuelo - kiáltott Anzoleto szorongva -, de hiszen te gyermek vagy még, valóságos gyermek. Nem kelhetünk így egybe, egyik napról a másikra, anélkül, hogy meg ne tudják, s a gróf meg Porpora, akiknek támogatására még szükségünk van, nagyon megharagudnának, ha nem kérdezzük meg véleményüket, s még csak nem is értesítjük őket. A te öreg mestered nem nagyon szível engem, a gróf pedig, jó forrásból tudom, nem szereti, ha énekesnői férjhez mennek. Időt kell tehát nyernünk, hogy hozzájáruljanak a házasságunkhoz; ha pedig titokban kelünk egybe, akkor is szükségünk van pár napra, hogy ügyesen hajtsuk végre ezt a kényes dolgot. A San Samuelébe nem mehetünk, ott mindenki ismer minket, s elég, ha csak egy vénasszony van ott, egy óra múlva az egész plébánia tudna a házasságunkról.

- Látod, erre nem gondoltam - mondta Consuelo - De hát miről beszéltél akkor előbb? Miért mondtad, te gonosz: "Légy a feleségem", ha tudtad, hogy nem kelhetünk egybe? Nem én szóltam elsőnek róla, Anzoleto. Bár sokszor gondoltam már rá, hogy elég érettek vagyunk a házasságra, és nem is sejtettem azokat az akadályokat, amelyekről beszélsz, kötelességemnek éreztem, hogy a te elővigyázatosságodra, vagy mondjam? a te kezdeményezésedre bízzam magam. Mert láttam, te nem tartottad nagyon sürgősnek, hogy feleséged legyek, s nem is haragudtam ezért. Gyakran mondtad nekem, hogy az ember csak akkor alapítson családot, ha el is tudja látni, ehhez pedig keresetre van szüksége. Anyám is így mondta, én sem gondolhatom másként. Ha mindezt figyelembe vesszük, még ma is korai volna. Előbb meg kell kapnunk, ugye, a szerződésünket. És azt is meg kell várnunk, hogy a közönség némileg a kegyébe fogadjon. Első szereplésünk után megint beszélünk a dologról. De miért vagy olyan sápadt, Anzoleto? A jó Istenre, miért szorítod úgy össze az öklödet? Hát nem vagyunk boldogok? Esküvel kell kötni magunkat, hogy szeressük és segítsük egymást?

- Ó, Consuelo, milyen nyugodt, milyen tiszta, milyen hideg vagy te - kiáltott Anzoleto keserű dühvel.

- Én! hideg? - kiáltott a spanyol lány döbbenten, és belepirult a felháborodásba.

- Én, sajna, úgy szeretlek, ahogy egy nőt szeretünk, te meg úgy hallgatsz engem, és úgy válaszolsz nekem, mint egy gyermek. Te csak a barátságot ismered, s nem tudod, mi a szerelem. Én lobogok, szenvedek, a lábadnál halok meg, te meg papról, ruháról, színházról beszélsz.

Consuelo, aki hirtelen felugrott, most zavartan és remegve ült vissza a helyére. Sokáig hallgatott; és amikor Anzoleto ismét meg akarta ölelni, szelíden ellökte a fiút.

- Hallgass ide - mondta -, lássunk végre tisztán, és lássuk egymást is. Te gyermeknek vélsz engem, de kényeskedés volna a részemről, ha nem vallanám be, hogy már mindent értek. Nem hiába jártam be, s sokszor kétes emberekkel, Európa nagy részét, nem hiába láttam közvetlen közelből a csavargó művészek szabad és féktelen szokásait, nem hiába fedtem fel, sajna, anyám rosszul rejtett titkait, én is tudom, amit egyébként minden korombeli szegény leány tud. De arra, Anzoleto, sosem mertem gondolni, hogy azt kívánod tőlem, szegjem meg eskümet, amelyet haldokló anyám kezébe Istennek tettem. Nem sokat törődöm azzal, amit patrícius hölgyek, akiknek nemegyszer hallottam beszélgetését, jó hírüknek neveznek. Nem sokat számítok ebben a világban, s becsületemet nem kötöm ahhoz, amit ez a világ az én tisztaságomról gondol; de ahhoz igenis kötöm, hogy megtartsam, amit ígértem, és tiédet is ahhoz kötöm, hogy te is megtartsad. Talán nem vagyok olyan jó katolikus, ahogy szeretném. Alig kaptam vallásos oktatást. Nem lehetnek olyan szép életelveim és olyan szép erkölcsi szabályaim, mint a scuola kisasszonyainak, akiket kolostorban nevelnek, s reggeltől estig isteni tudományokra oktatnak. Úgy gyakorlom a vallásomat, ahogy tudom és tehetem. Nem hiszem, hogy szerelmünknek, mivel hevesebb lett az évek múlásával, tisztátalanná kell válnia. Nem tartom számon, hány csókot adok neked, de tudom, hogy nem szegtük meg anyánknak adott szavunkat, és e könnyen leküzdhető türelmetlenségért nem is akarom megszegni.

- Könnyen leküzdhető! - kiáltott Anzoleto, és hevesen magához szorította a leányt. - Könnyen leküzdhető! Mondtam, ugye, hogy hideg vagy?

- Legyek hideg, ha akarod - felelte a leány, kibontakozva a fiú karjából. - Isten, ki a szívemben olvas, tudja, mennyire szeretlek.

- Hát akkor borulj az ő keblére - mondta Anzoleto dühösen -, ha az enyémen nem találsz megnyugvást. De már megyek is, hogy ne legyek istenkáromló.

És azzal az ajtóhoz rohant, mivel azt hitte, hogy a leány majd visszatartja, hiszen legkisebb veszekedésük után sem tudott elválni tőle anélkül, hogy ne próbálná megengesztelni. Consuelo valóban felugrott, de aztán megtorpant, majd amikor a fiú már künn volt, ő is az ajtóhoz sietett, a zárra tette a kezét, hogy kinyissa és visszahívja. Mégis, mintha valami emberfeletti erő irányítaná, belökte a reteszt a fiú mögött; majd összetörve e túlságosan kegyetlen összecsapástól, ájultan a padlóra zuhant, és így is maradt hajnalig.

- Bevallom, bolondul szerelmes vagyok - mondta ugyanazon az éjjelen Zustiniani barátjának, Barberigo grófnak. Hajnali két óra felé járt az idő, és a két nagyúr a palota erkélyén ült a sötét, csendes éjszakában.

- Ami azt jelenti, ugye, hogy én meg ne legyek - felelte a fiatal, hódító külsejű Barberigo. - Nem is erősködöm, mivel tied az elsőbbség joga. Viszont arra kérlek, figyelmeztess, ha Corilla megint behálóz, mert akkor én is megpróbálom a szerencsémet.

- Ne is gondolj ilyesmire, ha szeretsz. Corilla csak játék volt nekem. De látom az arcodon, hogy nem hiszel nekem.

- Nem, hiszek neked, csak arra gondolok, hogy nagyon komoly játék lehet az, amelynek a kedvéért annyi pénzt fecsérlünk, és olyan sok bolondságot teszünk.

- Vegyük inkább úgy, hogy egy kellemes játék minden áldozatot megér. De most nem csupán a vágy követelőzik bennem, hanem azt hiszem, valami szenvedély. Sosem láttam még ily különös szépséget; olyan, mint egy lámpás, időnkint elhalványodik, de mikor alig pislákol, s máris azt vélnéd, mindjárt elalszik, egyszerre olyan fényben lobog, hogy, mint költőink mondják, a csillagok is elhalványodnak mellette.

- Ó - sóhajtott Barberigo -, arra a kis fekete ruhára meg fehér gallérkára gondolok, e félig szegényes, félig apácai öltözékre, arra a megnyerő, közvetlen modorra, amelyben nyoma sincs a kacérságnak, arra a sápadt, nyugodt s első pillantásra semmitmondó arcra, és hogy megváltozik s megistenül minden egy csapásra, amikor e leány géniusza sugallatára énekelni kezd! Boldog lehetsz, Zustiniani, hogy útját egyengetheted e bontakozó tehetségnek!

- Bár biztosnak érezhetném e boldogságot, amelyet irigyelsz tőlem, Barberigo! De attól félek, Consuelóban nem élnek azok a női szenvedélyek, amelyeket olyan jól ismerek, s mindig könnyen fel tudtam használni. Képzeld, barátom, egy álló napig figyeltem és vizsgáltam ezt a lányt, mégis rejtély maradt előttem. Ő nyugodt volt, én meg annyira ügyefogyott, hogy azt hiszem, a gyötrő szerelem máris teljesen megvakított.

- Látom, nagyon gyötörhet, ha ennyire elvakított a szerelmed. Engem azonban nem kábít el a remény, és röviden megmagyarázom neked, amit te nem értesz. Consuelo kis ártatlan virág; azt a siheder Anzoletót szereti; néhány napig még szeretni is fogja; s ha erőszakot akarsz tenni e gyermeki vonzódáson, csak új erőt adsz neki. De ha azt színleled, hogy nem törődsz vele, a lány akaratlanul is összehasonlít benneteket, és egykettőre elillan a szerelme.

- De ez a fajankó olyan szép, mint maga Apolló, a hangja is gyönyörű, nagy sikere lesz. Corilla is egészen belebolondult. Nem kényelmes vetélytárs, ha egyszer a lánynak jó szeme van.

- De Anzoleto szegény, te meg gazdag vagy; ismeretlen kezdő, te meg hatalmas nagyúr. Azt kéne tudni - folytatta Barberigo -, szeretője-e a lánynak, vagy csak barátja. Ha szeretője, Consuelo egykettőre kiábrándul belőle; de ha csupán barátja, valami bizonytalanság, küzdelem kezdődik majd közöttük, s ez csak meghosszabbítja a te gyötrő kételyeidet.

- Azt kéne hát kívánnom, amitől rettenetesen félek, és dühroham fog el, ha csak a lehetőségére gondolok! Neked mi a véleményed?

- Azt hiszem, nincs köztük semmi.

- Lehetetlen! A fiú mohó, merész, féktelen, s te is tudod, milyen erkölcstelen az effajta népség.

- Consuelo minden tekintetben kivételes jelenség. Nincs még elég tapasztalásod, kedves Zustiniani, bármennyi sikered volt is a nőknél, ha nem látod e leány minden mozdulatában, szavában, tekintetében, hogy tiszta, mint a sziklák mélyén rejtőző kristály.

- Micsoda öröm ezt hallanom!

- Ugyan! Milyen őrület, micsoda előítélet! Ha szereted Consuelót, már holnap férjhez kell adnod, hadd érezze a kötöttség súlyát, a féltékenység gyötrelmeit, egy igazságtalan és csapodár férj bosszantó ellenőrzését; mert alig múlik el egy hét, s a szép Anzoleto mindezt éreztetni fogja vele. Megfigyeltem, hogyan csapongott tegnap Consuelo és Clorinda között, s máris látom minden bűnét és végső balszerencséjét. Kövesd tanácsomat, barátom, meglátod, hálás leszel nekem. Ilyen embereknél könnyű megbontani a házasság kötelékét, és az effajta nőknél, te is tudod, a szerelem csupa lobogó képzelődés, s az akadályok lobbantják lángra.

- Kétségbe ejtenek a szavaid - felelte a gróf -, mégis érzem, igazad van.

Zustiniani gróf csúfot vallott, mivel e jelenetnek olyan részese is volt, akire nem számítottak, és aki minden szót hallott. Amikor Anzoleto kirohant Consuelo szobájából, megint fellobbant benne a féltékenység, és pártfogója palotájához sietett; ott settenkedett az erkély alatt, mivel attól tartott, hogy a gróf meg akarja szöktetni a lányt, ami akkor felettébb divatos s a patríciusok számára jóformán büntetlen kaland volt. A beszélgetés végét már nem hallotta, mivel a hold egyre magasabbra emelkedett a paloták fölött, s ferdén hulló sugarai mind jobban kirajzolták a fiú árnyékát a kövezeten, és a két nagyúr, látva, hogy valaki hallgatja őket az erkély alatt, a szobába ment, és becsukta az ablakot.

Anzoleto is eltűnt, és most volt ideje, hogy elgondolkozzon a dolgon. Éppen eleget hallott, hogy tudja, mihez tartsa magát, és hogy a maga hasznára fordítsa Barberigo erényes tanácsait. Alig aludt két órát, és máris a Corte-Minellire szaladt. Az ajtó még be volt reteszelve, de a rozoga fatáblák hasadékain át Anzoleto láthatta Consuelót: a lány felöltözve aludt az ágyon, arcán a halál ólmos mozdulatlansága. A hajnal frissesége felébresztette ugyan a kábulatából, és Consuelo fekhelyére vonszolta magát, de annyi ereje már nem volt, hogy levetkőzzék. Anzoleto pár pillanatig nyugtalanul nézte, mert hiszen lelkiismerete is gyötörte; aztán egyre jobban megijedt, mivel ez a kábult álom sehogy sem egyezett Consuelo friss és tevékeny természetével; türelmetlenségében elővette kését, óvatosan kitágította az egyik nyílást, amelyen keresztül pengéjével eltolhatta a reteszt. Ez persze nem járt zaj nélkül, de a halálosan kimerült Consuelo nem ébredt fel. Anzoleto besurrant a szobába, az ágy fejéhez térdelt, s itt is maradt, míg a lány ki nem nyitotta a szemét. Amikor Consuelo megpillantotta, első meglepetésében nagyon megörült; de aztán mindjárt visszahúzta a fiú felé tárt karját, és rémülten elfordult.

- Lám, már rettegsz tőlem, s ahelyett, hogy megcsókolnál, menekülsz tőlem - mondta Anzoleto fájdalmas arccal. - Hibás vagyok, tudom, de kegyetlenül bűnhődöm. Bocsáss meg, Consuelo, meglátod, nem kell többé félned tőlem. Már egy jó órája itt vagyok, és nézem, ahogy alszol. Ó, bocsáss meg, testvérkém, először és utoljára kellett korholnod és elutasítanod testvéredet. Soha nem sértem meg többé vétkes indulatommal szerelmünk szentségét. Hagyj el, kergess el, ha megszegem eskümet. Szűzi fekhelyedre, szegény édesanyád halálos ágyára esküszöm, hogy tiszteletben tartalak, ahogy eddig is tartottalak, s ha akarod, csókot sem kérek már tőled, amíg egy pap meg nem áldott minket. Meg vagy elégedve velem, édes, szent Consuelóm?

A leány válasz helyett szívéhez szorította és könnyeivel öntözte a fiú szőke fejét. Elérzékenyülése könnyített a lelkén; aztán visszahullva kemény kis vánkosára, így szólt:

- Bevallom - mondta -, hogy teljesen össze vagyok törve. Egész éjjel nem tudtam behunyni a szemem, hiszen olyan csúnyán váltunk el egymástól.

- Aludj, Consuelo, aludj, angyalkám - felelte Anzoleto -, gondolj arra az éjszakára, amikor megengedted, hogy az ágyadban aludjam, te meg imádkoztál, és ennél a kis asztalnál dolgoztál. Most én virrasztok itt, és én őrzöm álmodat. Aludj, gyermekem; én majd a kottáidat nézegetem, és halkan dúdolok, amíg te egy-két órát pihensz. Senki sem törődik velünk (ha ugyan ma törődnének is), míg be nem esteledik. Aludj hát, s e bizalmaddal bizonyítsd, hogy megbocsátasz és hiszel nekem.

Consuelo csak egy üdvözült mosollyal válaszolt. A fiú megcsókolta a homlokát, a kis asztalhoz ült, a lány pedig elaludt, s az édes álmok csakhamar mosolyt csaltak az ajkára.

Anzoleto olyan sokáig élt mellette az ártatlanság nyugalmában, hogy, az indulat egyetlen napja után, most sem esett nagyon nehezére e megszokott magatartása. A testvéri szeretet úgyszólván lelkének természetes állapota volt. Amit előző éjjel Zustiniani erkélye alatt hallott, egyébként is csak megerősítette elhatározásában: "Köszönöm, jó uraim - gondolta -, kitűnő leckét kaptam az úri erkölcsről, s a kis fajankó élni fog vele, nem jobban és nem kevésbé, mint egy előkelő ficsúr. Minthogy a birtoklás lehűti a szerelmet, a házasság meg jóllakottsággal és csömörrel jár, majd ügyelünk, hogy tisztán lobogjon ez a láng, amelyet könnyűszerrel el akarnak oltani. Majd őrizkedünk a féltékenységtől és a hűtlenségtől, sőt a szerelem gyönyöreitől is. Illusztris és bölcs Barberigo, jóslata máris meghallgatásra talált, s nagyszerű dolog, ha az ön iskolájába járhat az ember."

Miközben Anzoleto az asztalra könyökölve és kezébe temetve arcát hosszan eltűnődött, őt is elnyomta az álom, hiszen alig aludt ezen az éjszakán. De álma könnyű volt, és napnyugtakor felállt, hogy megnézze, alszik-e még Consuelo. A lenyugvó nap lángjai bíborban fürösztötték a rozzant ágyat és a szép alvó leányt. Consuelo a feje fölött függő filigrán feszület lábához erősítette fehér muszlin kendőjét, s e könnyű fátyol most beárnyékolta rugalmas, csodálatosan formált testét; e rózsaszín félhomályban, ellankadva, mint egy virág az alkony közeledtekor, halovány fehér válla szép fekete hajának zuhatagában, keze egybekulcsolva a mellén, mint egy fehér márvány szűzé a síremlékén, olyan tiszta, olyan angyali volt ez a leány, hogy Anzoleto így kiáltott fel magában:

- Ó, Zustiniani gróf, miért nem látod e pillanatban, és engem is mellette, féltékeny és szorgos őrét e kincsnek, amelyre hiába áhítozol.

E pillanatban tompa nesz hallatszott kívülről; Anzoleto figyelt: víz csobbant a rozzant ház lábánál, Consuelo szobája alatt. A szegényes Corte-Minellin vajmi ritkán kötöttek ki gondolák; egyébként is valami démon látnoki erőt adott most az ifjúnak. Egy székre állt; a csatorna felőli oldalon kis kerek lyuk volt a szoba falán, közvetlenül a mennyezet alatt. Anzoleto Zustinianit pillantotta meg; a gróf éppen kiszállt a bárkájából, és a parton játszó félmeztelen gyermekeknél érdeklődött. A fiú nem tudta, felébressze-e barátnőjét, vagy bereteszelve hagyja az ajtót. De az alatt a tíz perc alatt, amíg a gróf kérdezősködött, és Consuelo szobáját kereste, elég ideje maradt, hogy ördögi hidegvérrel fogadhassa a vendéget. Kinyitotta tehát a reteszt, hogy bárki akadálytalanul és zaj nélkül bejöhessen; aztán visszaült a kis asztalhoz, tollat fogott, mint aki kottát másol. Szíve hevesen dobogott, de arca nyugodt és kifürkészhetetlen volt.

A gróf valóban belépett, lábujjhegyen, boldogan, hogy meglepheti pártfogoltját. Annak is örült, hogy ilyen nyomorúságos helyre érkezett, mivel azt remélte, hogy a lány ínséges helyzete könnyebbé teszi a megrontását. A már aláírt szerződést is magával hozta, és egy pillanatig sem gondolt arra, hogy nem fogadják szívesen, ha ilyen útlevéllel érkezik. De ahogy meglátta ezt a különös szentélyt, ahol egy imádatra méltó leány az angyalok álmát alussza, s mellette tisztességtudó vagy kielégült szerelmesét, szegény Zustiniani elvesztette biztonságát, majd belebotlott köpenyébe, amely hódító redőkben hullott le a válláról, az asztal és az ágy között topogott, mert nem tudta, hogy kihez forduljon. Anzoleto most elégtételt szerzett az előző esti jelenetért, amikor a gróf olyan kegyetlenül megsértette a gondolánál.

- Uram és mesterem - kiáltott felugorva, mintha meglepődnék e váratlan látogatáson -, mindjárt felébresztem a... menyasszonyomat.

- Ne bántsd - felelte a gróf, leküzdve zavarát, és hátat fordított a fiúnak, hogy kedvére nézhesse az alvó Consuelót.

- Örülök, hogy így látom. Megtiltom, hogy felébreszd.

"Jó, jó csak bámuld - mondta magában Anzoleto -, én is így gondoltam."

Consuelo nem ébredt fel; a gróf pedig derűs, kedves arccal, halkan áradozni kezdett.

- Igazad volt, Zoto - mondta könnyedén. - Consuelo Itália legjobb énekesnője, és nagyon tévedtem, amikor azt hittem, hogy nem ő a legszebb nő a világon.

- Pedig kegyelmességed egyenesen visszataszítónak vélte - gúnyolódott Anzoleto.

- Biztosan elmondtad neki, milyen gorombán szóltam róla. De majd olyan meggyőzőn kérem bocsánatát, hogy nem árthatsz többé nekem hibáim felhánytorgatásával.

- Hogy önnek ártanék, kegyelmes uram! Hát hogy tehetném, még ha gondolnék is ilyesmire?

Consuelo megmozdult.

- Hadd, ébredjen magától - mondta a gróf -, akkor kevésbé lepődik meg. Te pedig rakd le az asztalt, odateszem a szerződést, hogy ünnepélyesen felolvassam neki. Nézd csak - folytatta, amikor Anzoleto megtette, amit kívánt -, elolvashatod, mielőtt Consuelo látná.

- Szerződést kap, mielőtt a színpadi próbát megállná! Milyen nagyszerű, milyen csodálatos, nemes gazdám! És mindjárt fellép? nem is kell várnia, míg Corilla szerződése lejár?

- Ilyen csekélységgel nem törődöm. Corillának ezer zecchino bánatpénz jár: kifizetjük, és rendben van a dolog.

- De ha Corilla ármánykodik?

- Ha ármánykodik, az ólomkamrákba csukatjuk.

- Kegyelmességed, hála Istennek, mindig talál egy jó megoldást.

- Bizony, Zoto - felelte a gróf fölényesen -, mi már ilyenek vagyunk; ha megkívánunk valamit, senki sem keresztezheti terveinket.

- És a szerződés feltételei ugyanazok, mint Corilláé? Egy ismeretlen kezdő, aki még nem alapozta meg hírnevét, ugyanolyan feltételeket kapna, mint a népszerű, körülrajongott énekesnő?

- Az új énekesnő még népszerűbb lesz; és ha nincs megelégedve a régire szabott feltételekkel, csak egy szót kell szólnia, s megduplázzuk a tiszteletdíját. Tőle függ minden - folytatta kissé hangosabban, mert látta, hogy Consuelo felébredt -, saját kezében van a sorsa.

Consuelo mindezt félálomban hallotta. Amikor megdörzsölte a szemét, és látta, hogy nem álmodik, kibújt az ágyából, és nem sokat törődve e furcsa helyzettel, sem rendetlen külsejével, megigazította a haját, magára húzta a kendőjét, s gyanútlan közvetlenséggel beszélni kezdett.

- Gróf úr - mondta -, ez túlzott nagylelkűség, s arcátlanság volna, ha visszaélnék vele. Nem írom alá a szerződést, míg ki nem próbálom a képességeimet a közönség előtt, mert nem volna becsületes dolog. Talán nem tetszem nekik, s szereplésem kudarccal végződhet, talán ki is fütyülhetnek. Ha aznap rekedt vagyok, vagy lámpalázas, vagy éppen csúnya, önt mégis köti a szava, és biztosan nem vonná vissza, mivel túlságosan büszke, én viszont nem élnék vele, mivel én is büszke vagyok.

- Hogy csúnya volna, Consuelo! - kiáltott a gróf, lángoló tekintetével körülölelve a leányt. - Csúnya? Nézze csak magát, hogy most milyen - s kezénél fogva a tükör elé vezette Consuelót. - Ha ebben a ruhájában is elragadó, milyen lesz diadala fényében, drágakövekkel és szép kelmékkel ékesítve?

Ezekre az arcátlan szavakra Anzoleto a fogát csikorgatta dühében. De hogy Consuelo derűs közönnyel fogadta e szokványos és ízetlen bókokat, hamarosan megnyugodott.

- Kegyelmes uram - mondta a leány, és eltolta a tükörcserepet, amelyet a gróf arca elé tartott -, vigyázzon, nehogy maradék tükrömet is eltörje. Sohasem volt más tükröm, és ragaszkodom hozzá, mivel sosem tévesztett meg. Akár csúnya vagyok, akár szép, bőkezűségét nem fogadhatom el. És azt is őszintén meg kell mondanom, hogy nem lépek fel, és nem is írom alá a szerződést, csak ha jegyesem is szerződést kap; mert nem kívánok más színházat és más közönséget, csakis az övét. Nem válhatunk el egymástól, hiszen házasok leszünk.

Ez a váratlan kijelentés kissé megzavarta a grófot, de hamarosan összeszedte magát.

- Igaza van, Consuelo - felelte -, és én sem akarom magukat elválasztani. Zoto ugyanakkor kezdi színházi szereplését, mint ön. De azt nem hallgathatjuk el, hogy a tehetsége, bármilyen jelentős legyen is, nem ér föl a magáéval...

- Ezt nem hiszem, kegyelmes uram - felelt hevesen Consuelo, és elvörösödött, mintha személyes sérelem érte volna.

- Tudom, elsősorban az ön tanítványa, és nem azé a mesteré, akit én adtam neki - mondta Zustiniani mosolyogva. - Ne is tiltakozzék. Amikor meghitt barátságukról hallott, Porpora így kiáltott: "Most már értem, honnan az a csillogás, amelyet eddig sehogy sem tudtam hibáival egyeztetni."

- Hálás köszönetem a signor professornak - mondta Anzoleto kényszeredetten nevetve.

- Majd belátja, hogy tévedett - mondta Consuelo vidáman. - És a közönség is meg fogja cáfolni a drága, jó mestert.

- Ének dolgában a drága, jó mester a legjobb bíró és a legjobb szakember a földkerekségen - felelte a gróf. - Anzoleto még sokat tanulhat öntől, és nyilván meg is teszi. De, ismétlem, az ő szerződésének a feltételeit nem rögzíthetjük, amíg nem ismerjük a közönség véleményét. Próbálkozzék tehát, és majd az igazságnak és jóindulatunknak megfelelően jutalmazzuk, mert ez utóbbiban egy pillanatig sem kételkedhet.

- Próbálkozzék tehát, és vele én is - mondta Consuelo. - Szolgálatára állunk a gróf úrnak. De addig ne legyen szerződés, sem aláírás, ebből nem engedhetek...

- Talán nincs megelégedve a szerződés feltételeivel? Akkor szabja meg őket maga, Consuelo; itt a toll, írjon, törüljön a kedve szerint: az én nevem már ott van.

Consuelo megfogta a tollat. Anzoleto elsápadt; a gróf titokban figyelte, és az ujja köré csavart csipkegallérja végét harapdálta örömében. Consuelo egy nagy X-et rajzolt a szerződésre, a gróf aláírása felett megmaradt üres helyre pedig a következőket írta: "A jövő hónap folyamán, első szereplésük után a San Samuele színházban, Anzoleto és Consuelo együttesen kötnek szerződést a Zustiniani gróf úr által megállapított feltételek szerint." Gyorsan aláírta, majd szerelmesének adta át a tollat.

Anzoleto, mielőtt aláírta volna, egyetlen szempillantásával átfutotta a szöveget, az olvasás és az aláírás alig fél percig tartott. A gróf a fiú válla fölött olvasta a sorokat.

- Consuelo - mondta -, ön különös, de csodálatos teremtés is. Jöjjenek velem vacsorázni mindketten - és eltépte a szerződést, majd kezét nyújtotta a lánynak. Consuelo elfogadta, de megkérte a grófot, várjon rá a gondolában Anzoletóval, míg ő rendbe szedi magát.

"No lám - gondolta, amikor magára maradt -, mégis lesz pénzem menyegzői ruhára." Aztán felvette a virágos kasmírruháját, megigazította a haját, és miközben leszaladt a lépcsőn, egy rövid futamot énekelt friss, erőteljes hangján. A gróf túlzott udvariassággal, a bejáratnál várt rá Anzoletóval. A lány azt hitte, a gondolánál van, és csaknem a karjaiba szaladt. De gyorsan félresiklott, megfogta és az ország szokása szerint ajkához emelte a gróf kezét, tisztelettudón, mint egy alárendelt, aki betartja az illő távolságot: aztán megfordult, vőlegénye nyakába vetette magát, és meg sem várva kissé megbántott pártfogója segítségét, bolondosan, jókedvűen a gondolába ugrott.

A gróf látva, hogy Consuelót nem szédíti meg a pénz, a hiúság kísértésével próbálkozott, és ékszereket, drága ruhákat ajánlott a lánynak: Consuelo visszautasította. Zustiniani először azt gondolta, hogy a lány átlát titkos szándékán; de aztán megértette, hogy csak természetes büszkeségről van szó, s hogy a lány semmit sem akar elfogadni, amíg színházi szereplésével meg nem érdemli. A gróf csak egy fehér selyemruhát és köpenyt tudott ráerőszakolni: azt mondta, hogy a kasmírruha sehogy sem illik az ő szalonjába, és kérte a lányt, hogy az ő kedvéért mondjon le népi viseletéről. Consuelo engedett, divatos varrónők méregették hajlékony derekát, és nem is rossz eredménnyel, amellett cseppet sem takarékoskodtak az anyaggal. Consuelo két nap alatt divatos hölggyé változott, mert egy finom gyöngysort is el kellett fogadnia: a gróf fizetségként ajánlotta neki azért az estért, amikor a leány előtte és barátai előtt énekelt. Az új Consuelo is szép volt, nem úgy, ahogy az ő szépségéhez illett, hanem amilyennek lennie kellett, hogy köznapi szemek is értékeljék. De az eredmény sohasem volt maradéktalan. Első pillantásra Consuelo nem bűvölt el és nem nyűgözött le senkit. Mindig sápadt volt, és munkás, szerény lénye nem adhatott tekintetének olyan varázsos fényt, amilyet azoknál a nőknél látunk, akiknek a csillogás egyetlen gondjuk. Jellemében és külsejében egyaránt komoly és elgondolkozó volt. Ha valaki látta, amint étkezik, közömbös dolgokról beszél, vagy a nagyvilági élet szokványos szórakozásai közepette udvariasan unatkozik, sosem gondolt volna arra, hogy ez a lány szép. De ha derűs lelkéből fakadó jókedve mosolyt csalt arcára, máris kellemesnek tartották a külsejét. Ha pedig még élénkebb lett, őszintén érdeklődött a körülötte levő dolgok iránt, meghatódott, lelkesedett, ha megmutatkozott belső érzése és rejtett ereje, akkor tehetsége és szeretete záporozó tüzében lángolt és teljesen más lénnyé változott: mindenkit megbűvölt, szenvedélyre lobbantott, leigázott, bár ő maga mit sem tudott e rejtélyes hatalmáról.

Így aztán a gróf váltig csodálkozott, s valahogy gyötrődött is szerelmes vágyakozása miatt. E nagyvilági férfiban egy művészlélek igénye is élt, amely eddig ugyan sosem nyilvánult meg, de Consuelo hatására lassan formát öltött. Ez azonban még nem volt elegendő hozzá, hogy az öntelt patrícius belássa, milyen hiúk és szegényesek eszközei, amelyeket más nők meghódításánál sikeresen alkalmazott ugyan, de Consuelo esetében teljesen hatástalanok maradtak.

A gróf mégis erőt vett türelmetlenségén, és most a vetélkedés csáberejével próbálkozott. Meghívta a lányt színházi páholyába, hogy Consuelo lássa Corilla sikerét, és benne is feltámadjon a becsvágy. De a kísérletezés eredménye egészen más volt, mint amit Zustiniani várt. A lány némán, közönyösen, fáradtan hagyta el a színházat, nem hatotta meg a lárma, sem a tapsvihar. Corilla, gondolta, nem hibátlan tehetség, nincs benne igazán művészi szárnyalás, sem nemesen csengő szenvedély. Önmagát pedig már elég erősnek vélte, hogy megítélje ezt az üres és mesterkélt művészetet, amelynek forrását egy zilált és önző élet rontotta meg. Közönyös arccal tapsolt, néhány szokványos dicséretet mondott, s cseppet sem játszotta meg a nagylelkű álmélkodás komédiáját vetélytársnőjével szemben, mivel nem csodálta, és nem is félt tőle. A gróf egy pillanatig azt hitte, hogy Consuelót titkolt féltékenység gyötri, talán nem is a primadonna tehetsége, inkább sikere miatt.

- Ez a siker - mondta - semmi ahhoz képest, amilyen a magáé lesz, s csak arra jó, hogy elképzelhesse, milyen diadal várja, ha majd a közönség előtt is úgy szerepel, ahogy előttünk énekelt. Remélem, nem ijed meg attól, amit itt lát.

- Cseppet sem, kegyelmes uram - felelte Consuelo mosolyogva. - Nem félek a közönségtől, mert sohasem gondolok rá. Arra gondolok, hogyan tehetném teljessé ezt a szerepet, amelyet Corilla olyan ragyogóan énekel, de amelyben több is van, nemcsak az, amit ő lát benne.

- Hogyan? Nem gondol a közönségre?

- Nem: a partitúrára gondolok, a szerző szándékára, a szerep szellemére, a zenekarra, amelyben van jó és rossz, az előbbire támaszkodni kell, az utóbbit túlszárnyalni, bármilyen erőfeszítésbe kerül is. A kórusokat figyelem, nem mindig kielégítők, s határozottabban kéne fogni őket; azokra a részekre ügyelek, amelyeknél szükség lesz minden képességemre, tehát erőt kell gyűjtenem számukra. Láthatja, gróf úr, mennyi mindenre kell gondolnom, mielőtt a közönségre gondolhatnék, mert a közönség semmit sem tud minderről, és nem is taníthat meg rá.

A lány komoly vizsgálódása és biztos ítélete annyira meglepte Zustinianit, hogy nem mert több kérdést feltenni, és ijedten gondolt arra, milyen kevés befolyása lehet a hozzá hasonló gavalléroknak egy ilyen értékes és nemes szellemre.

A két kezdő énekes fellépését az ilyenkor szokásos hírverés előzte meg, ami folytonos viták és ellentétek forrása lett a gróf és Porpora, Consuelo és szerelmese közt. Az öreg mester és kiváló tanítványa elítélte a hangzatos bejelentéseket és azt a sok csúf szélhámoskodást, amelyek arcátlanságát és rosszhiszeműségét mi azóta még alaposan megsokszoroztuk. Velencében, abban az időben, a hírlapok nem játszottak nagy szerepet ilyen dolgokban. Nem készítették elő módszeresen a közönség összetételét; nem ismerték a reklám mély lehetőségeit, az életrajzi közlemények szájaskodását, s még azt a hatásos gépezetet sem, amelyet szervezett tapsnak neveznek. Voltak viszont hatékony cselszövések, féktelen ármánykodások; de mindez kis csoportokban játszódott le s csak a közönség erejével, amely önfeledten imádott némelyeket, és őszintén elvetett másokat. Nem is mindig a művészet volt az indítéka. A művészettől és a tehetségtől idegen szenvedélyek, kicsinyek vagy nagyok, küzdöttek egymással a szentélyben. De akkoriban még nem leplezték az ellentétek okait, s nem igazolták kérlelhetetlen műértéssel. Mindez tehát éppolyan egyértelműen emberi volt, akárcsak ma, de megnyilvánulásait kevésbé rontotta meg a civilizáció.

Zustiniani az ilyen dolgokat nagyúri fölénnyel és nem a színházigazgató odaadásával irányította, kérkedése hatalmasabb hajtóerő volt, mint a közönséges ügyeskedők mohósága. Ő a szalonokban készítette elő közönségét, itt melengette előadásai sikerét. Eszközei nem voltak tehát alacsonyrendűek, sem hitványak; de mindig érezni lehetett gyermekes hiúságát, s amellett gáláns kalandjait és az előkelő társaság ügyesen irányított pletykáit is a maga javára fordította. Most darabonkint szedte szét, és művészi tökéllyel, azt az épületet, amelyet annak idején saját kezével emelt Corilla dicsőségére. Mindenki látta, hogy új dicsőséget alapoz meg, s mivel azt hitték, hogy az állítólagos csodalény, akit fel akart léptetni, testestül-lelkestül az övé - pedig szegény Consuelo még nem is sejtette a gróf iránta táplált érzelmeit -, máris egész Velence arról beszélt, hogy Zustiniani megunta Corillát, és új szeretőjét szerződteti a régi helyére. Egyesek meg is toldották a hírt: "Becsapja a közönséget, és saját színházának is nagy kárt okoz; mert új kedvence valami utcai énekesnő, aki semmit sem tud, csak éppen szép hangja és tűrhető pofija van."

Így aztán cselszövésekbe kezdtek Corilla érdekében, aki maga részéről a feláldozott vetélytársnő szerepét játszotta meg, s arra kérte imádói nagy seregét, hogy törjék le, ők és barátaik, a kis cigánylány, a Zingarella arcátlan becsvágyait. Consuelónak is volt tábora, asszonyok, akiknek férjét vagy szeretőjét Corilla elhódította, vagy akár csak szemet vetett rájuk, meg férjek, akik azt akarták, hogy bizonyos velencei Don Juanok inkább az új énekesnőnek, s ne az ő feleségüknek tegyék a szépet, végül Corilla visszautasított vagy elhagyott hódolói, akik most a vetélytársnő diadalától várták bosszújukat.

Ami a valódi dilettanti di musica^[23] csoportját illeti, ők is két táborra oszlottak; részben a komoly mesterek, Porpora, Marcello, Jomelli stb. reményeiben osztozkodtak, és a jó hagyományok és a jó zeneművek visszatérését várták e kitűnő művésznő fellépésétől; a másodrendű szerzők viszont, akiknek könnyed műveit Corilla mindig előnyben részesítette, sikereiket féltették az új énekesnőtől. Ugyanígy voltak a zenészek is, akik attól tartottak, hogy rég elfelejtett darabokat kell tanulniuk, és komolyan dolgozniuk; a színház egész személyzete, amely a jelentős szereplőváltozásokat követő újításoktól rettegett; s még a kulisszatologatók, meg a színházi fodrászok is, mindenki izgalomban volt a San Samuelében, ellenezte vagy pártolta az újítást; s meg kell mondani, hogy az egész köztársaság is többet foglalkozott ezzel az eseménnyel, mint a Luigi Pisani dogét békésen felváltó Pietro Grimaldi doge első hivatalos intézkedéseivel.

Consuelót bosszantotta és nagyon lehangolta a sok huzavona és nehézség, amellyel új életútja kezdődött. Rögtön hozzá akart látni a munkához, és saját tehetségétől és az új darab tanulmányozásától várt mindent. Sehogy sem értette az ezernyi cselszövést, amelynek csak kárát látta, és semmi hasznát, és amelyet teljesen feleslegesnek érzett. De a gróf, aki közelebbről ismerte a mesterség titkait, és azt akarta, hogy irigyeljék, és ne ócsárolják megálmodott boldogságát, nem sajnálta a fáradságot, hogy minél több párthívet szerezzen új énekesnőjének. Minden áldott nap meghívta palotájába, bemutatta a város és a környék arisztokratáinak. A szerény és lelkében gyötrődő Consuelo csak vonakodva engedett, de újra és újra énekelnie kellett, s minden alkalommal ragyogó, döntő, végleges győzelmet aratott.

Anzoleto nem értett egyet barátnőjével, és cseppet sem vetette meg e másodlagos eszközöket. Sikere azonban közelről sem volt olyan biztos, mint Consuelóé. Először is a gróf elég lanyhán foglalkozott az ügyével; a tenorista pedig, akit fel kellett váltania, elsőrendű tehetség volt, és Anzoleto nem remélhette, hogy könnyen elfeledteti a közönséggel. Igaz, ő is minden este énekelt a grófnál; Consuelo a duettekben őt juttatta érvényre, s egészen rendkívüli módon, de a fiú egyébként is, e nála kiválóbb tehetség delejes hatására, gyakran sikeresen remekelt. Nagyon sok tapsot kapott tehát, és nagyon bátorították, de szép hangja csak első hallásra ejtette bámulatba az embereket, s miután Consuelót is megismerték, Anzoletónál nagyon nyilvánvaló volt a kezdet határozatlansága, amit nagy rémületére ő maga is megfigyelt. Ilyenkor lelkes dühvel kell dolgozni; de hiába biztatta Consuelo, hiába várta minden reggel a Corte-Minellin, ahol az illőbb lakást kereső gróf könyörgése ellenére továbbra is megmaradt: Anzoleto egyre lótott-futott, látogatásokat tett, kért, sürgetett, bonyolított, annyi nyomorúságos gondba és bajba keveredett, hogy sem ideje, sem ereje nem maradt a tanulásra.

E sok riadalma közepette arra gondolt, hogy elsősorban Corilla veszélyezteti sikerét, s mivel tudta, hogy a gróf nem találkozik és már nem is törődik vele, elhatározta, hogy meglátogatja, és meg is nyeri magának. Arról már hallott, hogy Corilla nagyon derűsen és valami filozofikus fölénnyel fogadja Zustiniani pálfordulását és bosszúját; hogy ragyogó ajánlatot kapott a párizsi olasz Operától, és már csak vetélytársnője kudarcára vár, mert ebben teljesen bizonyos, de mindenekfelett nagyon jól mulat a gróf és környezete ábrándjain. Anzoleto arra gondolt, ha csalárdan és óvatosan közeledik hozzá, lefegyverzi e félelmetes ellenfelét; ezért a lehető legcsinosabban felöltözködött, behintette magát illatszerrel, s egy délután, a szieszta idején, amikor a látogatások ritkák és a paloták csendesek, felkereste Corillát otthonában.

Egyedül találta Corillát pompás budoárjában, egy heverőn fekve, s ahogy akkor mondták, szívrabló pongyolában. Amikor Anzoleto napvilágnál pillantotta meg a nő megváltozott arcát, arra gondolt, hogy Corilla mégsem lehet olyan biztos Consuelo dolgában, mint ahogy hűséges párthívei szertekürtölik. A primadonna mégis derűsen fogadta, s tréfásan megpacskolta a fiú arcát.

- Hát te vagy, kis gézengúz? - mondta, s intett komornájának, hogy menjen ki, és csukja be az ajtót. - Biztosan megint szép mesékkel érkezel, és azt gondolod, talán még elhiteted velem, hogy nem te vagy a legcsalfább széptevő és a legagyafúrtabb dicsőséghajhász a világon. Kegyed nagyon is öntelt fickó, ha azt hiszi, hogy kétségbeesem, mivel annyi szép bók után egyszerűen faképnél hagyott; és nagyon ostoba, ha azt gondolja, hogy a kegyeire áhítozom, mert bizony egy nap sem múlt el, és én tökéletesen elfelejtettem.

- Egy egész nap! ez nagyon sok - felelte Anzoleto, s megcsókolta Corilla hatalmas, nehéz karját. - Ó, milyen büszke volnék, ha elhihetném; de tudom, eléggé öntelt voltam ugyan, hogy elhiggyem, amit mondott...

- Felejtsd el, amit mondtam, csak ezt tanácsolhatom. Ha eljöttél volna hozzám, zárva találtad volna az ajtót. De honnan ez az arcátlanság, hogy ma felkeresel?

- A jó ízlés azt kívánja, hogy ne a kegyeltek előtt hajbókoljunk, hanem azoknak vigyük szívünket és odaadásunkat, akik...

- Fejezd csak be nyugodtan! akik kicsöppentek a kegyekből... Nagyon nemes és emberséges cselekedet ez a részedről, illusztris barátom.

Corilla most fekete selyemvánkosára dőlve sikongva nevetett, de azért vigyázott, hogy természetes maradjon.

Jóllehet a kegyvesztett primadonna már elvesztette fiatalos frisseségét, és a déli napfény sem kedvezett néki, az utóbbi idők sok bosszúsága pedig valahogy duzzadttá meg elmosódottá tette arcvonásait, Anzoleto, aki még sosem volt egyedül ilyen cicomás és híres nővel, valami különös, zavaros vágyat érzett lelke sötét mélységeiben, ott, ahová Consuelo sosem akart alászállni, és ahonnan ő is száműzte e leány tiszta képét. Fiatalon megrontott férfiak érezhetnek még barátságot becsületes, mesterkéletlen nő iránt; de hogy szenvedélyre lobbanjanak, kacér kezdeményezésre van szükségük. Anzoleto a szerelem szavaival válaszolt Corilla csúfolódására: hazugsággal kezdte, és most őszintén érezte őket. Szerelemről beszélek, mert hiszen így mondják; de tulajdonképpen csúfot űzünk e szép szóból, ha azt a vonzalmat nevezzük így, amelyet a Corilla-fajta hideg-kacér nők keltenek. Amikor az énekesnő látta Anzoleto izgalmát, megenyhült, és most már barátságosabban incselkedett vele.

- Akkor este, bevallom, tetszettél nekem - mondta -, de nincs valami jó véleményem rólad. Tudom, becsvágyó vagy, tehát hamis és minden hűtlenségre kapható: nem mernék megbízni benned. Egy bizonyos éjjelen a féltékenyet játszottad a gondolámban; valóságos kényúrként viselkedtél. Némi változás, igaz, patríciusaink ízetlen széptevése után; de te megcsaltál, gyáva gyermek, mást szerettél, ma is szereted, és feleségül veszed... Nos, kit?... Jól tudom, kit: ellenségemet, vetélytársamat, egy kezdő senkit, Zustiniani új szeretőjét. Ez mindkettőnk szégyene, mindhármunké, mind a négyünké - folytatta akaratán kívül egyre izgatottabban s kivonva kezét Anzoleto kezéből.

- Kegyetlen - felelte a fiú, és megint meg akarta ragadni e párnás kezet -, meg kell értenie, mi ment végbe bennem, amikor először láttam, és nem azzal törődnie, mi foglalkoztatott e végzetes pillanat előtt. Ami pedig azóta történt, arról nem tudhat, s nem is nagyon fontos, hogy most erre gondoljunk.

- Ilyen rejtelmes szavakkal meg célzásokkal nem sokra mégy. Még mindig szereted a Zingarellát, feleségül veszed?

- Ha szeretném, miért nem vettem máris feleségül?

- Talán, mert a gróf nem engedi. Ma már mindenki tudja, hogy szemet vetett rá. Azt is mondják, minden oka megvan a türelmetlenségre, a kislánynak meg még inkább.

E becsmérlő szavakra Anzoleto elvörösödött, mert hiszen szívében mindenek felett tisztelte Consuelót.

- Látom, nagyon bánt a feltételezésem - folytatta Corilla -, rendben van. Csak ezt akartam tudni. Szereted; mikor veszed hát feleségül?

- Soha.

- Vagyis osztozkodtok? Gondolom, mennyire kegyel téged a gróf úr!

- Az ég szerelmére, asszonyom, ne beszéljünk a grófról, sem senki másról, csak mi kettőnkről.

- Nem bánom - mondta Corilla. - Vagyis ebben az órában volt szeretőm és a te jövendő feleséged...

Anzoleto felháborodott. Felállt, hogy elmenjen. De mi lesz akkor? Csak még jobban szítja e nő gyűlöletét, pedig azért jött ide, hogy lecsillapítsa. Nem tudta, mit tegyen, rettentően elkeserítette és megalázta ez a maga választotta szerep.

Corilla égett a vágytól, hogy hűtlenségre bírja a fiút; nem mintha szerette volna, de legalább így akart bosszút állni Consuelón, mivel nem volt bizonyos benne, hogy jogosan gyalázta-e.

- Látod - mondta Anzoletónak, és elbűvölő tekintetével a budoár küszöbéhez láncolta a fiút -, igazam van, hogy nem bízom benned: most is megcsalsz valakit. Vagy őt, vagy engem.

- Egyiküket sem - kiáltott Anzoleto, s hogy önmaga előtt igazolja magát, így folytatta: - Nem vagyok a szeretője, nem is voltam soha. Nem szerelemmel szeretem, hiszen nem vagyok féltékeny a grófra.

- Újabb maszlag! Annyira féltékeny vagy, hogy tagadod, nálam pedig csak gyógyulást vagy szórakozást keresel. Hálásan köszönöm!

- Nem vagyok féltékeny, ismétlem; s hogy bebizonyítsam, nem bosszúvágyból beszélek, azt is megmondom, hogy a gróf sem a szeretője, ahogy én sem vagyok az, mivel Consuelo ártatlan, akár egy gyermek, s maga ellen is csak egyetlen ember vétkezett, éspedig Zustiniani gróf.

- Akkor hát azt sem bánod, ha kifütyültetem a Zingarellát? Mellettem ülsz majd a páholyomban, te is fütyülsz, és utána te leszel egyedüli szeretőm. Fogadd el gyorsan, mert talán meggondolom magam.

- Ó, jaj, asszonyom, meg akarja hát akadályozni, hogy fellépjek? Mert biztosan tudja, hogy Consuelóval együtt kell fellépnem. Ha kifütyülteti, én is haragjának áldozata leszek: Consuelóval énekelek, és vele bukom el. Mit tettem, én szerencsétlen, hogy így nehezteljen rám. Gyönyörű szép és, sajna, gyászos álmot dédelgettem magamban. Egész este azon ábrándoztam, hogy némi rokonszenvvel gondol rám, és az ön pártfogásában lelem meg a sikert. És lám, megvet, gyűlöl engem, aki mindig szerettem, és olyan nagyon tiszteltem, hogy közeledni sem mertem. Nos, asszonyom, elégítse ki gyűlöletét. Tegyen tönkre, döntsön kárhozatba, zárja el érvényesülésem útját. Csak most, titokban mondja meg, hogy nem gyűlöl, és én szívesen vállalom haragja nyilvános jeleit.

- Álnok kígyó - kiáltott Corilla -, talán az anyatejjel szívtad magadba a hízelgés mérgét, amely nyelvedről és szemedből árad? Sokért nem adnám, ha ismernélek és értenélek: de félek tőled, mivel túlságosan vonzó szerető és nagyon veszedelmes ellenség vagy.

- Én, ellenség? Próbálkozni sem mernék ilyesmivel, még ha nem is bilincselnének meg hasonlíthatatlan bájai. Vannak-e egyáltalán ellenségei, isteni Corilla? Lehetnek-e ellenségei Velencében, ahol mindenki ismeri, és ahol osztatlanul uralkodik? Valami szerelmes civódás fájdalmas csalódást okoz a grófnak. El akarja önt távolítani, hogy ne szenvedjen többé. Ekkor útjába vetődik egy kislány, aki némi képességeket mutat, és ég a vágytól, hogy felléphessen. Bűn ez egy szegény gyermek részéről, aki retteg, ha csak kiejtik előtte az ön nevét, s ő maga mindig tisztelettel veszi ajkára e nevet? Ön olyan arcátlan szándékokat tulajdonít szegénykének, amilyenekről álmodni sem merészelne. A gróf, igaz, meg akarja kedveltetni barátaival, és ezek csupa előzékenységből, túlzással szólnak a leány érdemeiről; az ön barátai viszont mérgükben rágalmakat hangoztatnak, hogy önt elkeserítsék és megszomorítsák, pedig ha, mint illenék, csupán az ön csorbíthatatlan dicsőségéről és vetélytársnője remegéséről szólnának, egyszeriben visszaadnák, szépséges Corilla, lelke nyugalmát. Innen ez a sok rossz érzés, amely meglep és annyira megdöbbent, hogy nem is tudom, hogyan oszlassam el.

- Nagyon is jól tudod, te átkozott nyelvű - mondta Corilla, és kéjes ellágyulással, de még mindig gyanakodva nézett a fiúra. - Hallgatom mézízű szavaidat, de értelmem azt súgja, hogy óvakodjam tőled. Fejemet teszem rá, hogy ez a Consuelo istenien szép, bár nekem az ellenkezőjét mondják, és némi tehetsége is van, bár másféle, mint az enyém, hiszen Porpora, akit nagyon szigorú bírónak tudok, az egekig magasztalja.

- Ismeri Porporát? Akkor azt is tudja, milyen furcsa természet, csupa rögeszme. Gyűlöl minden eredetiséget és minden újítást is az énekművészetben. Ha aztán egy kislány áhítattal hallgatja fecsegését, szolgai lélekkel követi pedáns útmutatásait, s ráadásul tisztán énekli a hangskálákat, az öreg máris kijelenti, hogy tanítványa többet ér, mint bármelyik csoda, akit a közönség bálványoz. Mióta gyötri magát ennek a vén bolondnak a bogaraival?

- Hát nem tehetséges?

- Szép hangja van, és tisztességesen énekel a templomban, de nyilván semmit sem konyít a színházhoz. Ami meg hangjának erejét illeti, amire a színpadon szüksége volna, annyira megbénítja a félelem, hogy attól lehet tartani, azt a kevés képességét is elveszíti, amellyel az ég megáldotta.

- Fél? Nekem inkább azt mondták, hogy csupa arcátlanság.

- Szegény kislány, hát ennyire haragszanak rá? Majd maga is meghallja, isteni Corilla, s nyilván nemes szánakozás tölti el a szívét, s inkább bátorítja, ahelyett, hogy kifütyültetné, amint előbb csúfolódva mondotta.

- Vagy te tévesztesz meg, vagy pedig barátaim vezettek félre.

- Barátai önmagukat tévesztették meg. Tolakodó buzgalmukban megrémültek, hogy Consuelo talán vetélytársnője lehet: egy gyermektől ijedtek meg! ön miatt ijedeztek! Ó, milyen rosszul szeretik önt ezek az emberek, hiszen olyan kevéssé ismerik. Ó, ha az a szerencse érne, hogy a barátja lehessek, én jobban tudnám, kicsoda Corilla, és nem sérteném meg azzal, hogy egy vetélytársnőjével ijesztgessem, ha akár Faustina vagy Molteni volna is az.

- Ne gondold, hogy megijedtem. Nem vagyok féltékeny, sem gonosz; s mivel mások sikerei sosem ártottak nekem, nem is törődtem velük. De ha arra gondolok, hogy valaki kihívóan viselkedik, és bántani akar...

- Ide hozzam hát a kis Consuelót, az ön lába elé? Már rég maga is eljött volna, ha van bátorsága, hogy támogatását és tanácsait kérje. De ez a gyermek olyan félénk! És magát is megrágalmazták előtte. Neki is elmondták, hogy maga kegyetlen, bosszúvágyó, és meg akarja buktatni.

- Ezt mondták neki? Akkor értem, miért vagy itt.

- Nem, asszonyom, nem érti; mert én egy pillanatig sem hittem el ezeket a rágalmakat, és nem is fogom elhinni. Nem, asszonyom, ön nem ért meg engem.

E szavakra Anzoleto, a vágyódás és a szerelem félreérthetetlen kifejezésével az arcán, s szinte villámokat lövellve fekete szemével, térdre hullott Corilla előtt.

Corilla nem volt éppen együgyű, sem rövidlátó; de ahogy túlságosan öntelt nőkkel megesik, a hiúság gyakran vastag kendőt borított a szemére, s ilyenkor a legnyilvánvalóbb kelepcékbe is beleesett. A szerelemben egyébként is adakozó volt, s Anzoleto a legszebb fiú, akit valaha látott. Nem tudott hát ellenállni mézes szavainak, s miután megízlelte a bosszú gyönyörét, a birtoklás vágya teljesen a fiatalemberhez kapcsolta. Egy héttel első találkozásuk után már a bolondulásig szerette Anzoletót, s féltékenységében meg szenvedélyes indulataiban mindig azzal fenyegetőzött, hogy elárulja meghitt titkukat. Anzoleto is szerelmes volt a maga módján (bár szívében sosem lett teljesen hűtlen Consuelóhoz), de vállalkozásának túlságosan gyors és teljes sikerétől meg is rémült. Mégis bízott benne, hogy uralma nem ér egyhamar véget, és eléri célját, vagyis megakadályozza Corillát abban a tervében, hogy ártson az ő pályakezdetének és Consuelo sikerének. Nagyon ügyesen hízelgett szeretőjének, s ismerte a módját, hogy pokolian őszinte látszatot adjon hazugságainak. Behálózta, meggyőzte, lefegyverezte az énekesnőt; még azt is elhitette vele, hogy nincs szebb női tulajdonság, mint a nagylelkűség, szelídség, őszinteség; és ügyesen megrajzolta neki azt a szerepet, amelyet Consuelóval szemben a közönség előtt kell eljátszania, ha nem akarja, hogy ő, Anzoleto, meggyűlölje és megvesse. Gyengéden szigorú tudott lenni; s dicséretei mögé rejtve fenyegetőzését, úgy tett, mintha jóságos angyalnak tartaná Corillát. A szegény énekesnő már minden szerepet eljátszott budoárjában, de ezt az egyet nem; s a színpadon is mindig rosszul játszotta. Mégis engedett, mivel félt, hogy elveszti gyönyörűségét, amellyel még nem lakott jól, s amelyet Anzoleto néha különböző ürügyekkel elodázott, hogy annál kívánatosabbá tegye. A fiú azt is elhitette Corillával, hogy a gróf csalódása ellenére még mindig szereti, s bár az ellenkezővel dicsekszik, titkon féltékeny rá.

- Ha megtudná - mondta -, milyen boldog vagyok veled, vége volna fellépésemnek, és talán életpályámnak is; amikor szelességedben elárultad neki irántad érzett szerelmemet, nagyon elhidegedett tőlem, ha pedig megtudná, hogy most én vigasztallak, halálra üldözne gyűlöletével.

Ez persze a mostani új helyzetben nagyon kevéssé volt valószínű; a gróf inkább örült volna, ha megtudja, hogy Anzoleto hűtlen lett menyasszonyához. De a hiú Corilla szívesen hallgatta e szavakat, s Anzoletónak jegyese iránt táplált érzéseitől sem tartott. Valahányszor a fiú erről beszélt, és az istenekre esküdözött, hogy mindig csak testvére volt a lánynak, annyi őszinteség csengett a hangjában, már csak azért is, mert valójában igazat mondott, hogy Corilla féltékenysége lecsillapodott. Végre elkövetkezett a nagy nap, és a cselszövés, amelyet Corilla előkészített, teljesen elcsendesedett. Az énekesnő inkább ellentétes céllal tevékenykedett, mivel meg volt győződve, hogy a félénk és tapasztalatlan Consuelo úgyis megbukik, s Anzoleto végtelenül hálás lesz neki, ha nem ő okozza a lány bukását. Ráadásul a fiú olyan ügyes volt, hogy Corillát legodaadóbb párthíveivel is összeveszítette, mert féltékenységet színlelt, valahányszor megjelentek nála, és valósággal kényszerítette a szeretőjét, hogy kissé nyersen adja ki az útjukat.

Miközben így tevékenykedett a homályban, hogy kijátssza annak a nőnek a reménykedéseit, akit minden éjjel karjaiba szorított, a ravasz velencei egészen más szerepet játszott, amikor a grófnál vagy Consuelónál volt. Nekik azzal dicsekedett, hogy ügyeskedésével, haszonleső látogatásaival, merész hazugságaival leszerelte közös diadaluk veszedelmes ellenfelét. A léha és kissé pletykaéhes gróf nagyon jól mulatott pártfogoltja történetein. Hízelgett hiúságának, hogy Corilla, mint Anzoleto mesélte, bánkódik szakításuk miatt, s a fiatalembert gyáva aljasságokra is biztatta, olyan kegyetlen könnyedséggel, ahogy ez színházi és gáláns kapcsolatokban eléggé szokásos. De Consuelo csodálkozott, és nagyon bánkódott.

- Jobban tennéd - mondta -, ha hangodat gyakorolnád, és szerepedet tanulnád. Azt hiszed talán, sokat tettél, hogy így leszerelted ellenfelünket? Egy kristálytiszta hang, egy jól megoldott futam nagyobb hatással van a pártatlan közönségre, mint az irigyek hallgatása. Csak a közönségre szabad gondolnod, de te, sajna, látom, nem gondolsz vele.

- Légy nyugodt, drága Consuelo - felelte a fiú. - Te azt hiszed, a közönség érti a zenét, és amellett pártatlan is; ez a te nagy tévedésed. Akik értik a dolgot, szinte sosem jóhiszeműek, és akik jóhiszeműek, olyan kevéssé értik a zenét, hogy némi vakmerőséggel könnyen elkápráztathatjuk és befolyásolhatjuk őket.

A siker mohó vágya és Corilla ölelő karja annyira lekötötte Anzoletót, hogy a gróf iránt érzett féltékenysége teljesen elcsendesedett. Szerencséjére Consuelónak nem volt szüksége erkölcsös és éber védelmezőre. Saját ártatlansága óvta, nem is vette észre Zustiniani vakmerő közeledési kísérleteit, és éppen ezzel tartotta távol a grófot. Két hét elmúltával a tapasztalt velencei főúr már jól látta, hogy e lányban nem lobognak azok a nagyvilági szenvedélyek, amelyek a nők romlását okozzák, s most mindent megtett, hogy felkeltse őket. De mivel ezen a téren sem jutott előbbre, nem akarta sietségével tönkretenni reményeit. Ha Anzoleto gyanakvó figyelme útjában állt volna, bosszúságában talán erőltette volna a dolgot; Anzoleto azonban semmiben sem akadályozta, Consuelo pedig semmit sem sejtett: így a gróf figyelmességétől remélte, hogy előbb-utóbb nélkülözhetetlenné válik. Tapintatos kedvességével, árnyalatos udvarlásával valósággal elhalmozta a lányt, Consuelo viszont e bálványozást csakis pártfogója finom és bőkezű szokásainak, szenvedélyes zenerajongásának és természetes jóságának tulajdonította. Őszinte barátsággal, szent hálával gondolt a grófra; Zustiniani pedig, bár e tiszta lélek odaadása boldoggá és nyugtalanná tette, némi aggodalommal gondolt arra, hogyan viselkedik majd a leány, ha ő egyszer mégis meg akarja törni a jeget.

Miközben a gróf szorongva és mégis jólesőn adta át magát ennek az új érzésének (csalódásában némileg vigasztalta, hogy egész Velence meg volt győződve szerelmes diadaláról), Corillában is valami változás történt. Szerelmes volt, ha nem is nemesen, de legalább teljes szívével; szeszélyes, uralkodni vágyó lelke fiatal Adoniszának igájába görnyedt. Maga a szemérmetlen Vénusz volt, aki imádja gyönyörűséges vadászát, s először életében retteg és megalázkodik a szeretett halandó előtt. Odaadásában olyan erényeket színlelt, amelyek sohasem éltek benne, s most édes és kéjes ellágyulással játszotta meg őket; mert olyan nagyon igaz, hogy ha egy másik lényre viszi át önmaga bálványozását, a nagyságra és odaadásra legkevésbé hajlamos lélek is felemelkedik és megnemesedik.

Corilla mély vonzalma tehetségében is megmutatkozott, s a színházban is észrevették, hogy természetesebben és több átérzéssel játssza a szenvedélyes szerepeket. De mivel jelleme és természetének lényege valahogy kettőbe tört, és e változását heves és gyötrő belső válság okozta, testi ereje nem bírta ezt a küzdelmet; mindennap meglepetve látták, egyesek kárörömmel, mások őszinte ijedelemmel, hogyan fogyatkoznak képességei. Hangja időnkint megcsuklott. Rövid lélegzete és bizonytalan hangvétele fakóvá tette improvizációinak ragyogó szeszélyeit, rémülete és elkeseredése pedig egyre jobban gyengítette. A Consuelo fellépését megelőző előadáson olyan hamisan énekelt, annyi ragyogó alkalmat mulasztott el, hogy barátai is lanyhán tapsoltak, s az elégedetlen mormogás ereje csakhamar őket is elhallgattatta.

Végre elérkezett a nagy nap, és a terem annyira megtelt, hogy lélegzeni is alig lehetett. Corilla, feketébe öltözve, sápadtan, izgatottan, megtépázott lélekkel, mert egyrészt félt, hogy szeretője megbukik, s másrészt félt, hogy vetélytársnője diadalmaskodik, a színpad felett levő homályos kis páholyában ült. Velence arisztokráciájának és szépeinek színe-java hármas félkörök ragyogásában mutogatta virágait és ékköveit. Gavallérok lepték el a kulisszákat, és ahogy akkor szokásban volt, a színpad egy részét. A doge felesége az első páholyban ült, s körülötte a köztársaság méltóságai. Maga Porpora vezényelte a zenekart, Zustiniani gróf Consuelo öltözőjének ajtajánál várt új primadonnájára, Anzoleto pedig, a kor kacér ízlésének megfelelő antik harcos díszeiben, a kulisszák mögé surrant, és egy nagy pohár ciprusi bort hajtott le, hogy biztosan álljon a lábán.

Az operát nem klasszikus szerző írta, de újító sem, nem volt meg benne a régiek szigora, de a modernek merészsége sem: egy idegen zenész ismeretlen művét adták elő. Hogy elkerülje a cselszövéseket, amelyeket akár saját, akár más ismert szerző neve a vetélytársak részéről felidézett volna, Porpora, aki mindenekelőtt tanítványa sikerére gondolt, egy fiatal német első dalművét, az Ipermestrá-t javasolta és tanította be. Szerzőjének, mondta, nincsenek ellenségei, sem hívei Itáliában, sem másutt a világon, s egyébként Christoph Glucknak hívják.

Amikor Anzoleto megjelent a színpadon, a bámulat moraja hullámzott végig a termen. A tenorista, akinek helyére lépett, csodálatos énekes volt, de makacsul ragaszkodott a szerepléshez, és a színpadon érte el az a kor, amely fakóvá teszi a hangot és püffedtté az arcot; a hálátlan közönség nem nagyon sajnálta tehát, a szépnem pedig, amely inkább a szemével, mint a fülével hallgat, nagyon örült, hogy a testes, rezes arcú öreg helyett egy huszonnégy éves ifjú áll előttük, frissen, mint egy rózsa, szőkén, mint maga Phoibosz, és nyúlánkan, mintha Pheidiasz faragta volna, egyszóval a lagúnák igazi fia: bianco, crespo e grassotto.^[24]

Anzoleto túlságosan izgatott volt, első áriája nem nagyon sikerült, de csodálatos hangjával, kecses mozdulataival, néhány új és szerencsés hangvételével mégis meghódította a nőket és a velenceieket. Tehetséges, mondták, nagy jövő előtt áll: háromszor megtapsolták, és kétszer a kulisszák mögül is visszahívták, ahogy ezt Itáliában és Velencében szokták, sokkal inkább, mint máshol.

Sikere felbátorította, és amikor Ipermestra oldalán lépett a színre, már nem félt. De ez a jelenet Consuelóé volt: csak őt látták, csak őt hallgatták. "Ő az - súgták egymásnak -, igen, ő. - Kicsoda? A spanyol lány? - Igen, az új énekesnő, Zustiniani kedvese."

Consuelo komolyan, hidegen lépett a színpadra. Végignézett a közönségen, minden megalázkodás és kacérság nélkül köszönte meg pártfogói tapsát, és olyan határozottan, olyan csengőn, olyan diadalmas biztonsággal kezdte recitativóját, hogy már az első frázis után a bámulat kiáltása hangzott fel a terem minden részén.

- Ó, félrevezetett a hitszegő - kiáltott fel Corilla, félelmetes pillantást vetve Anzoletóra, aki nem tudta megállni, hogy ne nézzen fel, alig rejtett mosollyal, riadt szeretője felé.

Corilla zokogva hanyatlott páholya mélyére.

Consuelo folytatta énekét. Az öreg Lotti remegő hangját hallották a terem egyik sarkában.

- Amici miei, questo è un portento!^[25]

Consuelo befejezte első nagy áriáját. Tízszer is félbeszakították; halljuk! kiáltoztak; hétszer visszahívták a színpadra; őrjöngtek lelkesedésükben. A velencei zeneszeretet most végre mindent elsöprő s ugyanakkor nevetséges erejében mutatkozhatott.

- Mi van velük, hogy így kiáltoznak? - kérdezte Consuelo a kulisszák mögött, amikor a földszint tombolása megint a függöny elé parancsolta. - Mintha meg akarnának kövezni.

E pillanattól kezdődően csak mellékesen foglalkoztak Anzoletóval. Jól bántak vele, mert hiszen mindenki elégedett volt; elnéző közönnyel hallgatták, ha gyengébben énekelt, viszont nem vigasztalták meleg tapssal, valahányszor felülemelkedett hibáin, s a fiatal tenorista hamarosan megértette, hogy ha külseje tetszik is a nőknek, a közönség lármás, hangadó része, vagyis a férfiak tábora, nem sokat törődik vele, és csak a primadonnát üdvözli viharos lelkesedésével. Akik meg ellenséges szándékkal jöttek, még egy pisszenést sem kockáztattak meg, s talán hárman sem voltak közöttük, akik ellenálltak a közvéleménynek és annak a sodró vágynak, hogy megtapsolják az est csodáját.

Az operának igen nagy sikere volt, bár a zenekart alig hallgatták, és senki sem foglalkozott a zenével. Olaszos, hajlékony, mérsékelten szenvedélyes zene volt, és, mint mondják, még nem éreztette az Alceste és az Orpheus későbbi szerzőjét. Senki sem talált benne olyan váratlan szépségeket, amelyektől meghökkent volna. A német maestrót már az első felvonás után a függöny elé hívták, s vele a két kezdő énekest, sőt Clorindát is, aki, Consuelo pártfogásával, a második szerepet énekelhette: éles hangja kissé sipított ugyan, de szép karjával lefegyverezte a közönséget, mivel elődje, Rosalba, nagyon sovány volt.

Az utolsó felvonásközben Anzoleto, aki lopva figyelte Corillát, s látva az énekesnő egyre növekvő izgalmát, okosabbnak vélte, ha felsiet a páholyába, mivel botránytól tartott. Amikor Corilla megpillantotta a tenoristát, bősz tigrisként vetette rá magát, két-három erőteljes pofont adott neki, és körmével az arcát is feltépte, olyan szerencsétlenül, hogy Anzoleto vére kiserkent, s a nyomokat később festékkel sem lehetett eltüntetni. A felbőszült énekes dühös ökölcsapással válaszolt, s Corilla félig aléltan hullott testvére, Rosalba karjaiba.

- Áruló, gyalázatos bugiardo^[26] - lihegte az énekesnő fuldokolva. - Saját kezemmel pusztítalak el mindkettőtöket, téged, meg azt a drágalátos Consuelódat.

- Ha csak egy lépést, egyetlen mozdulatot teszel ma este, Velence szeme láttára döflek le - felelte Anzoleto sápadtan, összeszorított foggal, és megcsillogtatta hűséges tőrét, amelyet a lagúnák fiainak ügyességével tudott célba dobni.

- Meg is teszi, ha mondja - suttogta Rosalba rémülten. - Hallgass! Menjünk gyorsan, a halál leselkedik itt ránk.

- Igen, a halál, ne feledjétek - felelte Anzoleto, és kisietve becsapta és kulcsra zárta a páholy ajtaját.

Bár ez a tragikomikus jelenet velencei módra, vagyis gyorsan, rejtve, és, ahogy mondják, mezzo-voce^[27] zajlott le, mégis amikor a fiatal tenorista, arcára szorított zsebkendővel, a színfalak mögött öltözője felé sietett, mindjárt valami szívbéli civakodásra gyanakodtak; a fodrász pedig, akit gyorsan odahívtak, hogy a görög herceg fürtjeit hozza rendbe és arcát betapassza, azt mesélte a kóristáknak meg a statisztáknak, hogy egy szerelmes macska karmolta meg a hős arcát. A színház figarója valóban szakértő volt ilyen sebek dolgában, és nem egy hasonló drámát látott már a kulisszák mögött. A történet bejárta tehát a színpadot, átbújt, nem is tudom, hogyan, a függöny alatt, a zenekar székeiről az emeletekre, innen pedig a páholyokba tévedt, hogy végül jócskán megduzzadva, a földszinten telepedjen meg. Anzoleto és Corilla kapcsolatáról nem tudtak, de néhányan látták, hogy a tenorista Clorinda körül sürgölődik, és máris kialakult az általános vélemény: a primadonnára féltékeny seconda-donna véresre kaparta a csinos tenorista szemét, és kiverte három fogát.

Némelyek (inkább így kéne mondanom: egyes nők) kétségbeestek, de legtöbben jól mulattak a történeten. Tanakodtak, felfüggesztik-e az előadást, vagy pedig Stefanini, a régi tenorista jelenik-e meg, kottafüzettel a kezében, hogy ő énekelje tovább a szerepet. Felgördült a függöny, s amikor Consuelo a színpadra lépett, nyugodtan és fenségesen, akár a darab kezdetén, mindenről megfeledkeztek. Bár szerepe nem volt túlságosan tragikus, ő azzá tette erőteljes játékával és kifejező énekével. A hallgatók könnyeztek; s amikor a tenorista is megjelent, csupán mosolyt keltett az a vékonyka sebhely az arcán. De nevetséges kalandja miatt sikere nem volt olyan ragyogó, mint amilyen lehetett volna; az est minden dicsősége Consuelóé maradt, s az előadás végén megint lelkesen megtapsolták, és tombolva ünnepelték.

Színház után a Zustiniani-palotában vacsoráztak, s Anzoleto teljesen megfeledkezett a páholyba zárt Corilláról, akinek fel kellett törnie az ajtót. Egy ilyen ragyogó előadás végeztével olyan tolongás van a színházban, hogy senki sem vette észre Corilla gyászos menekülését. De másnap a feltört ajtót már kapcsolatba hozták Anzoleto sebével, s gyanakodni kezdtek arra, amit a fiatalember addig olyan gondosan eltitkolt.

Amikor Anzoleto a Consuelo tiszteletére pompásan feldíszített asztalhoz ült, s a velencei irodalom abbéi előző napon rögtönzött szonettekben és madrigálokban ünnepelték az est hősnőjét, egy inas a fiatalember tányérja alá csempészte Corilla levelét. A tenorista lopva olvasta a fenyegető sorokat:

"Ha nem jössz azonnal hozzám, én megyek érted, és bárhová bújsz is, ha akár átkozott Consuelód karjaiba rejtőzködsz, világra szóló botrányt csapok."

Anzoleto köhögési rohamot színlelt, kisietett, s az előszobában egy kottafüzetből kitépett lapra ceruzával a következőket írta:

"Jer, ha akarsz; késem vár, s vele megvetésem és gyűlöletem."

A kényúr jól tudta, hogy a Corilláéhoz hasonló természetet csak félelemmel lehet féken tartani, s hogy pillanatnyilag a fenyegetés lesz legjobb eszköze. De bárhogy erőlködött is, komor és szórakozott maradt egész este; s mihelyt felkeltek az asztaltól, eltűnt, hogy Corillához siessen.

Szánalomra méltó állapotban találta a szegény lányt. Dühkitörését könnyek zápora követte; ablakánál ült, a sírástól vörös szemmel, szinte tébolyodott tekintettel; ruhája, melyet haragjában megtépett, rongyokban lógott ziháló mellén. Elküldte a húgát és a szobalányt; hogy Anzoleto megint mellette volt, pedig attól félt, sosem látja viszont, ismét és mindennek ellenére, öröm ragyogott az arcán. De a fiú nagyon jól ismerte, nem akarta vigasztalni, mivel tudta, ha megbánást és szánakozást mutat, mindjárt fellobban az énekesnő haragja és bosszúvágya. Ezért elhatározta, hogy továbbra is hajthatatlan marad; és bár meghatotta Corilla kétségbeesése, kíméletlen szemrehányásokkal árasztotta el, és kijelentette, csak azért jött, hogy örökre búcsút mondjon neki. Olyan ügyesen játszotta a szerepét, hogy a primadonna térdre borult előtte, az ajtóig csúszott utána, s a mélységes fájdalomtól meggyötörten könyörgött bocsánatért. Miután Anzoleto megtörte és megsemmisítette szeretőjét, úgy tett, mintha megenyhült volna haragja; és ittasan a büszkeségtől meg nem is tudom, milyen viharos érzéstől, hogy lám ez a szép és büszke nő bűnbánó Magdolnaként fetreng előtte a földön, engedett vágyának, és egyre megújuló mámorral árasztotta el Corillát. De bárhogy kedveskedett is most e megfékezett nőstény oroszlánnal, egy pillanatig sem feledte, hogy veszedelmes ragadozót szorít a karjaiba, és mindvégig a sértett, de a megbocsátó nagyúr szerepét játszotta.

Amikor a hajnal első fényei felcsillantak, a mámoros és megalázott nő a reggeli harmattól hideg erkélyre támasztotta márványfehér karját, és hosszú, fekete hajába temetve sápadt arcát, szelíd, hízelgő hangon sírta el minden gyötrelmét, amelyet szerelme miatt érzett.

- Igen - mondta -, féltékeny vagyok, s ha mindenáron tudni akarod, még ennél is gonoszabb: irigy vagyok. Nem tudom elviselni, hogy így, egyetlen szempillantás alatt ellobbanjon tíz év dicsősége, és a kegyetlen, feledékeny tömeg sajnálkozás és kímélet nélkül áldozzon fel egy új és emelkedő hatalom oltárán. Ha majd te is megismered a diadal mámorát és a hanyatlás keserűségét, önmagaddal szemben nem leszel olyan rideg és igényes, mint most énvelem. Még hatalmas vagyok, mondod; dicsfény, siker, gazdagság, pompás remények kísérnek, hogy most új tájakra indulok, ahol új szeretőket fogok meghódítani, s új közönséget megigézni. Ha így volna is, hiszed-e, hogy van bármi a világon, ami megvigasztalhatna, hogy el kell hagyni minden barátomat, hogy elűznek a trónomról, amelyen immár új bálvány ül? És ezt a szégyent, életem első, pályám egyetlen szégyenét a te szemed láttára kell elviselnem; mi több, te hoztad rám ezt a szégyent, te, a szeretőm, az első férfi, akit gyáván, esztelenül szeretek! Azt is mondod, hogy hamis és gonosz vagyok, hogy képmutató nagyságot, hazug nagylelkűséget színleltem előtted; te akartad így, Anzoleto. Vérig sértettek, te meg azt óhajtottad, színleljek nyugalmat, és én nyugodt maradtam; gyanakvó voltam, azt kívántad, higgyek őszinteségedben, és én hittem benned; csupa harag és elkeseredés volt a szívem, azt parancsoltad, hogy ne szóljak, és én hallgattam. Tehettem-e többet, mint hogy olyan magatartást erőszakoljak magamra, amely nem az enyém, olyan bátorsággal hivalkodjam, amilyet nem érezhetek? És amikor e bátorságom cserbenhagy, amikor gyötrelmem elviselhetetlen lesz, amikor szinte megőrülök, neked meg szánakoznod kéne megtört szívemen, te megtiporsz, magamra akarsz hagyni, hadd fulladjak meg a mocsárban, amelybe te magad taszítottál! Ó, Anzoleto, bronzból van a szíved, és én olyan semmiség vagyok, mint a part tehetetlen homokja, amelyet a tenger egyre gyötör, és végül elnyel. Korholj, sértegess, üss, ha már ezt követeli erőd, de legalább szánj meg a szíved mélyén; és bármilyen rossz véleményed legyen is rólam, szerelmem erején ítélj, mivel mértéktelenül szenvedek mindettől, s mégis azt kívánom, hogy tovább szenvedjek.

- De hallgass meg, barátom - folytatta, most már szelídebben, magához ölelve a fiút -, bármennyi szenvedést okoztál is nekem, ez mind semmi azokhoz a gyötrő gondolatokhoz képest, amelyekkel a te jövődre meg a boldogságodra gondolok. Elvesztél, Anzoleto, édes Anzoleto, menthetetlenül elvesztél. Még nem tudod, nem is sejted, de én látom, és azt mondom magamban: "Ha legalább az ő kedvéért áldoztak volna fel, ha az ő diadalát szolgálja a bukásom! De nem, neki is kárára van, és én csak eszköz voltam vetélytársnőm kezében, aki mindkettőnket letapos."

- Mit jelentsen ez, te esztelen - kiáltott Anzoleto -, nem értem, mit akarsz mondani.

- Pedig meg kéne értened! Legalább azt kéne értened, mi történt ma este. Nem vetted észre, milyen hideg volt veled a közönség első felvonásbeli sikered után? Mert utánad, sajna, ő énekelt, és úgy, ahogy mindig is énekelni fog, jobban, mint én, jobban, mint bárki más, és mondjam-e? jobban, mint te, ezerszer jobban, drága Anzoleto. Hát nem látod, hogy ez a nő eltipor téged, már el is tiport, mihelyt megszületett? Nem látod, hogy az ő rút arca árnyékba borítja a te szépségedet; mert rút, ebből nem engedek, de azt is tudom, hogy a rút nők, ha tetszenek, hevesebb szenvedélyt, viharosabb szerelmet ébresztenek a férfiakban, mint a világ legtökéletesebb szépségei. Nem látod, hogy máris bálványozzák, bárhová mégy vele, senki sem figyel rád, senki sem vesz észre? Nem tudod, hogy a színházi tehetség csak a siker, a dicsőség légkörében erősödik és fejlődik, ahogy az újszülöttnek is levegőre van szüksége, hogy növekedjék és erősödjék; hogy a legkisebb vetélkedés is megritkítja a levegőt, amelyet a művész magába szív, a fenyegető vetélkedés pedig már valóságos űrt jelent körülöttünk, és a halál mérgét oltja lelkünkbe? Az én szomorú példám is megmutathatná neked: csak hallanom kellett a vetélytársnőmről, pedig nem is ismertem, te meg ártalmatlan báránynak festegetted, és már egy hónapja meg voltam bénítva, és ahogy diadalának napja közeledett, úgy fakult egyre jobban a hangom, és fogyott az életerőm. Pedig ilyen sikerre a legrosszabb álmomban sem gondoltam! És mi lesz most, hogy ilyen valóságos, ilyen ragyogó, ilyen megtámadhatatlan lett a sikere? Tudod-e, hogy soha többé fel nem léphetek Velencében, s talán Itália egyik színpadán sem, mert elveszíteném a bátorságomat, remegnék, megbénulnék? És ki tudja, lesz-e egyáltalán olyan hely, ahol ez az emlék nem ér utol, ahol nem üldöz és nem kerget egyre messzebb e győztes vetélytársnő neve és jelenléte? Ó, én máris elvesztem; de te is, Anzoleto. Meghaltál, mielőtt éltél volna; ha gonosz volnék, ahogy mondod, most örülnék, én is a te vesztedre törnék, és meg lennék bosszulva; de kétségbeeséssel a szívemben mondom: ha csak egyszer is fellépsz vele Velencében, nincs többé jövőd Velencében; ha elkíséred az útjain, a szégyen és a romlás lesz útitársad. Ha pedig az ő jövedelméből élve, az ő vagyonán osztozkodva, az ő hírneve mögé bújva, mellette töltöd sápadt, nyomorúságos napjaidat, tudod-e, hogy szól majd rólad a közönség? "Ki az a szép fiatalember ott hátul?" - mondják majd, ha meglátnak. "Senki - válaszolnak -, a senkinél is kevesebb: az isteni énekesnő férje vagy szeretője."

Anzoleto arca borús lett, akár a napkeleten gyülekező viharos felhők.

- Bolond vagy, drága Corilla - felelte. - Consuelo nem olyan félelmetes számodra, mint ahogy beteg képzeleted sugallja. Ami pedig engem illet, már mondtam, hogy nem vagyok a szeretője, sohasem leszek a férje, és nem élek gyenge madárként az ő hatalmas szárnyának árnyékában. Hadd szálljon kedvére. Tágas az ég, van elég hely mindenkinek, akit tehetsége magasra emel. Figyeld csak a verebet, nem repül-e ugyanolyan könnyedén a csatorna felett, mint a nagy tengeri sirály? De hagyjuk az álmodozásokat! már reggel van, mennem kell. Holnap megint találkozunk. Ha azt akarod, hogy eljöjjek, légy szelíd és türelmes, ahogy szeretem, és ami jobban illik szépségedhez, mint a féltékenység sikolyai és dührohamai.

Anzoletót mégis gyászos gondolatok gyötörték, de csak amikor már hazatért, lefeküdt, és majdnem elaludt, csak akkor ötlött fel benne a kérdés, vajon ki kísérhette haza Consuelót a Zustiniani-palotából. Ezt a figyelmességet eddig sohasem hagyta másra.

- Bánja az ördög! - mondta, s nagy ökölcsapásokkal igazgatta a vánkost a feje alatt. - Ha a sors úgy akarja, hogy a gróf elérje a célját, jobb, ha előbb bekövetkezik, és nem később.

Amikor Anzoleto felébredt, vele ébredt Zustiniani gróf iránt érzett féltékenysége is. Ezer ellentétes indulat tépte a lelkét. Először is az a másik féltékenység, amelyet Corilla ébresztett benne Consuelo tehetsége és sikere iránt. S ahogy menyasszonya diadalát ahhoz hasonlította, amit megcsalt becsvágyában saját bukásának nevezett, ez a féltékenység egyre jobban rágta a szívét. Aztán megalázottnak is érezte magát, hogy talán a valóságban is elvesztette és nem csupán a közvélemény szemében, e ma már híres és hatalmas nő kegyét, pedig tegnap még egyetlen és kizárólagos szerelmese volt. E két féltékenység valósággal versengett a lelkében, s Anzoleto nem tudta, melyikre hagyatkozzék, hogy elűzze a másikat. Két lehetőség közt kellett választania: vagy elviszi Consuelót, messze a gróftól és Velencétől, hogy másutt próbáljon vele szerencsét, vagy vetélytársára hagyja, s ő maga távozik olyan sikert hajszolva, amelyet a lány nem ellensúlyozhat többé. Egyre gyötrőbb kétségében nem igaz barátnőjénél kereste a nyugalmát, hanem a vihart választotta, és megint Corillához sietett. Az énekesnő aztán egyre szította a tüzet, és az előző napinál is hatásosabb ékesszólással fejtegette a fiú helyzetének hátrányait.

- Senki sem próféta a saját hazájában - mondta -, a te szülővárosod sem kedvező környezet számodra: mindenki láthatta, amint rongyosan e tereken csavarogtál, és még azt is hozzáteheti (az Úristen a megmondhatója, hogyan szeretnek dicsekedni a nemesurak a művészek pártfogásával, akár igazat mondanak, akár nem): "Én emeltem fel a sárból; én láttam meg először a tehetségét; én ajánlottam ennek és ennek; én többre tartottam, mint..." Túlságosan sokáig éltél itt a szabad ég alatt, szegény Anzoletóm, még senki sem sejthette jövődet, de minden járókelő máris észrevette csinos arcodat. Hogyan hódíthatnád meg azokat az embereket, akiknek a gondoláját hajtottad, s hogy néhány garassal megtetézzék fizetségedet, Tasso strófáit énekelted kíséretül, vagy azokat az urakat, akiknek a csomagjait cipelted, hogy legyen mit enned vacsorára. A rút, a magányos Consuelo itt valami különös csodának számít. Egyébként is spanyol, s nem velencei módra beszél. A kiejtése szép, bár kissé furcsa, de hiszen akkor is tetszenék, ha visszataszító volna, mert újat jelent a közönség fülének. Azt a kis sikeredet az első felvonásban nagyrészt szépségednek köszönheted. Az utolsóban viszont már megszokták csinos képedet.

- Meg aztán, tegye csak hozzá, a gyönyörű kis sebhelynek, amelyet magának köszönhetek, és sosem kéne megbocsátanom, szintén volt némi része abban, hogy ezt az utolsó, bár kissé léha varázsomat is elvesztettem.

- Léha a férfiak szemében, de nagyon is komoly a nőkében. Ez utóbbiak uralomra vihetnek a szalonokban, de az előbbiek nélkül nem boldogulsz a színpadon. És hogyan akarod meghódítani őket, ha egy nővel kell versenyezned? Egy nővel, aki nemcsak a komoly zenebarátokat igézi meg, de neme bájával és bűvös erejével azokat a férfiakat is megrészegíti, akik nem értik a zenét! Ó, mennyi tehetségre és tudásra volt szüksége, hogy megküzdjön velem, Stefanininak, Saveriónak, mindenkinek, akivel együtt léptem a színpadra!

- Ha így vesszük, kedves Corilla, melletted épp annyi veszélynek lennék kitéve, mint Consuelo mellett. Ha talán kedvem is lelt volna, hogy veled menjek Franciaországba, most mindenesetre jó leckét kaptam.

E véletlenül kicsúszott szavak mintha fényt gyújtottak volna Corilla elméjében. Látta, hogy a fiú elevenére talált, sokkal jobban, mintsem remélte volna, mert lám, máris felveti a gondolatot, hogy elmegy Velencéből. Reménykedni kezdett, hogy magával viheti a fiút, és minden erejével azon iparkodott, hogy megkedveltesse vele ezt a tervét. Lealacsonyította magát, amennyire csak tehette, s határtalan szerénységgel messze maga fölé emelte vetélytársnőjét. Még bizonygatta is, hogy ő nem elég nagy énekesnő, és nem is elég szép, hogy felgyújtsa a közönség szenvedélyét. És mivel szavai közelebb álltak a valósághoz, semmint szegény Corilla sejtette volna, Anzoleto pedig maga is tudta, hogy Consuelo összehasonlíthatatlanul nagyobb művésznő, nem került nagy fáradságába, hogy elhiggye szeretője szavait. Beszélgetésük során nagyjában megállapodtak tehát, hogy együtt szöknek meg a városból; Anzoleto komolyan gondolt erre, de egy kis ajtót nyitva hagyott, hogy ha mégis megváltoztatná szándékát, felmondhassa az egyezséget.

Corilla, látva határozatlanságát, arra biztatta a fiút, hogy folytassa fellépéseit, mert, mondotta, a későbbi előadásokon nagyobb sikere lesz; magában azonban biztos volt, hogy az elkerülhetetlen megpróbáltatások végképp megutáltatják Anzoletóval Velencét és Consuelót.

Anzoleto szeretője után barátnője lakására sietett, mert valami parancsoló szükség a leányhoz hajtotta. Most először történt, hogy Consuelo szűzies csókja nélkül fejezte be és kezdte meg a napját. De mivel e szerelmes légyottja után restelkedett volna állhatatlansága miatt, igyekezett meggyőzni magát, hogy csak menyasszonya hűtlenségéről akar megbizonyosodni, és véglegesen kiábrándulni szerelméből. Semmi kétség, így okoskodott, hogy a gróf felhasználta az alkalmat meg a csalódást is, amit az ő távolléte okozott a lánynak, és az is bizonyos, hogy egy ilyen nőhódító, ha éjjel magára marad egy lánnyal, feltétlenül eléri célját. E lehetőségre mégis hideg veríték lepte el homlokát; Consuelót, gondolta, most biztosan bánat és lelkifurdalás gyötri, s Anzoleto szinte repült, mert máris könnyek záporában látta a leányt. Aztán egy belső hang, erősebb minden másnál, azt mondta neki, hogy e tiszta és nemes lény nem bukhatott el ily gyorsan és szégyenletesen, és meglassította lépteit, mert önmagára gondolt, gyűlöletes viselkedésére, önző becsvágyára, a sok követelésre és hazugságra, amellyel életét és lelkiismeretét megterhelte.

Consuelót az asztala előtt találta, fekete ruhájában, tekintete, magatartása nyugodt és szent volt, amilyennek mindig ismerte. A lány eléje futott, viharzón, mint máskor is, s nyugtalanul, de szemrehányás és bizalmatlanság nélkül érdeklődött, hogy mit csinált, amíg távol volt tőle.

- Nem éreztem magam jól - felelte a fiú szomorúan, mert belső megszégyenülése nagyon bántotta. - Tudod, egy díszlet megsértette az arcom, mutattam is a nyomát, de bár akkor azt mondtam, semmiség az egész, valamiféle agyrázkódást okozott, el is kellett mennem a palotából, mert féltem, hogy elájulok, s egész délelőtt ágyban maradtam.

- Ó, Istenem - mondta Consuelo, és megcsókolta a vetélytársnője által okozott sebet -, rosszul voltál, talán most is rosszul vagy?

- Már nem vagyok rosszul, jót tett a pihenés. Ne is gondolj vele, inkább azt mondd meg, hogyan jöttél haza éjjel egyedül.

- Egyedül? Nem egyedül jöttem, a gróf hazahozott a gondoláján.

- Tudtam! - kiáltott Anzoleto különös hangon. - És biztosan... szépeket is mondott, amikor egyedül maradtatok!

- Mi mást mondhatott volna, mint amit mások előtt már százszor elmondott? Nagyon elkényeztet, és végül még beképzeltté is tenne, ha nem védekeznék e betegség ellen. De hát nem is voltunk egyedül; jó mesterem is hazakísért. A drága jó barát!

- Miféle mester? Miféle drága jó barát? - kérdezte Anzoleto megnyugodva és máris új gondoktól gyötörve.

- Porpora! Mi jár hát a fejedben?

- Hogy mi, drága Consuelo? Tegnap esti sikered. Te nem gondolsz rá?

- Kevésbé, mint a tiedre, esküszöm.

- Az enyémre! Ne csúfolódj, szép húgocskám, az enyém olyan vérszegény volt, hogy már-már bukásra hasonlított.

Consuelo elsápadt döbbenetében. Fegyelmezett természete ellenére sem őrizte meg eléggé hidegvérét, hogy észrevegye, milyen különbség volt a neki és a szerelmesének szóló tapsok között. Az ilyen tetszésnyilvánítás némi zavart is okoz, amelytől a legbölcsebb művész sem tud szabadulni, máskor meg hamis reményeket kelt, mivel némelyek táboruk zajongását a siker jelének vélik. De Consuelo nem is fogta fel a közönség túláradó szeretetét, sőt megrémült, és sehogy sem értette ezt a borzalmas lármát, és így nem vette észre, hogy őt jobban ünneplik, mint Anzoletót. Ártatlan szívvel korholta tehát vőlegényét, miért vannak ilyen nagy igényei, s látva, hogy nem tudja meggyőzni, sem bánatát eloszlatni, szelíden a szemére vetette, hogy túlságosan ragaszkodik a dicsőséghez, és igen nagy jelentőséget tulajdonít a világ kegyének.

- Mindig mondtam neked - folytatta -, hogy jobban szereted a művészet eredményeit, mint magát a művészetet. Ha az ember megtette, amit tehet, és úgy érzi, hogy jól, akkor, gondolom, a helyeslés mértéke vajmi keveset változtat a belső megelégedettségen. Emlékezzél arra, mit mondott nekem Porpora, amikor először énekeltem a Zustiniani-palotában. Aki őszinte odaadással szereti a művészetet, annak semmitől sem szabad félnie...

- Te meg a te Porporád - csattant fel bosszúsan Anzoleto -, ti könnyen lubickoltok ezekben a magasztos elvekben. Mi sem egyszerűbb, mint az élet bajairól bölcselkedni, ha csak jó oldalait ismerjük. Porpora ugyan szegény, és sok ellenfele van, de hírneve csorbítatlan. Máris elég borostyánt gyűjtött életében, hogy ősz feje nyugodtan pihenjen árnyékukban. Te meg legyőzhetetlennek érzed magad, és szívedet sem rágja a félelem. Egyetlen szárnycsapással emelkedtél magasra, és akiknek nincs szárnyuk, szemükre veted, hogy szédülnek. Ez nem emberséges dolog, Consuelo, és nagyon igazságtalan is. Amellett rám nem is illik az érvelésed: azt mondod, ne törődjünk a közönség véleményével, ha jónak tartjuk, amit csinálunk. De én nem tartom jónak, amit csináltam. Nem látod, hogy rettenetesen elégedetlen vagyok önmagammal? Nem láttad, hogy borzalmas voltam? Nem hallottad, hogy szánalmasan énekeltem?

- Nem, mert nincs így. Nem énekeltél jobban, de rosszabbul sem, mint ahogy szoktál. Izgatott voltál, de ez alig látszott rajtad. Egyébként is izgalmad gyorsan elmúlt, és amit tudsz, azt jól is csináltad.

- És amit nem tudok? - kérdezte Anzoleto. A fáradtságtól és bánattól megtört fekete szeme mereven csillogott.

Consuelo felsóhajtott, egy pillanatig hallgatott, majd megcsókolta a fiút:

- Amit nem tudsz - mondta -, meg kell tanulnod. Ha a próbák alatt komolyan dolgoztál volna... Hányszor mondtam ezt neked. De hagyjuk a szemrehányásokat, inkább gondoljunk arra, hogyan tehetnénk jóvá a hibát. Nézd, nem kell több, csak napi két óra, és úrrá leszünk mindenen, ami még nehezedre esik.

- Egy nap elég volna?

- Egy nap nem, de legfeljebb néhány hónap.

- Pedig holnap ismét fellépek! és megint csak olyanok előtt énekelek, akik a hibáimat figyelik, és nem a képességeimet.

- Hamarosan látni fogják a fejlődést.

- Ki tudja? Ha egyszer nem tetszem nekik!

- Máris bebizonyították az ellenkezőjét.

- Azt akarod mondani, hogy elnézők voltak?

- Igen, azt, kedvesem. Amikor gyenge voltál, jóakarattal hallgattak, ha pedig erős, érdemed szerint ítéltek meg.

- Lehet, de biztosan nyomorúságos szerződést kapok csak.

- A gróf mindenben nagyvonalú, és nem takarékoskodik a pénzzel. Egyébként is nekem többet kínál, mint amennyi kettőnknek kell, hogy bőségben élhessünk.

- Persze, hogy a te sikeredből éljek!

- Én is elég sokáig éltem a te segítségeddel.

- Nem pénzről van itt szó. Mit bánom én, mennyit fizet; de talán csak a második, vagy akár a harmadik szerepre szerződtet.

- Nincs még egy primo-uomo,^[28] akire most gondolhatna. Régóta számít rád, és csak rólad van szó. Egyébként is csupa jóindulattal gondol rád. Azt mondtad, ellene lesz a házasságunknak. Pedig nincs így, inkább ő is szeretné, ha egybekelnénk, s gyakran megkérdezi, mikor hívom meg az esküvőnkre.

- Igazán? Derék dolog. Nagyon köszönöm, gróf úr!

- Mit jelentsen ez?

- Semmit. Csak egyet még, Consuelo: nem tetted helyesen, hogy nem akadályoztad meg fellépésemet, amíg alapos munkával ki nem javítom a hibáimat, hiszen jól ismered őket. Mert, ismétlem, te valóban ismered a hibáimat.

- Hát nem voltam elég őszinte? Nem figyelmeztettelek elég gyakran? De te mindig csak azt válaszoltad, hogy a közönség úgysem ért a zenéhez; és amikor megtudtam, milyen sikered volt a grófnál, amikor először énekeltél a szalonjában, arra gondoltam...

- Hogy a nagyurak sem értik jobban, mint a karzatok közönsége?...

- Arra gondoltam, hogy a képességeid jobban érvényesülnek, mint a hibáid; azt hiszem, így is volt mind a két esetben.

"Tulajdonképpen igaza van - gondolta Anzoleto -, s talán el kellene halasztani a fellépésemet... Viszont akkor más tenoristát hívhatnak a helyemre, én meg szerződés nélkül maradok."

- Hadd hallom - mondta aztán, körbejárva a szobában -, mik is az én hibáim?

- Már sokszor mondtam: hallatlan merészség és kevés előkészület, inkább lázas, mint átélt erőfeszítés, túlságosan tudatos és nem eléggé átérzett drámai hatások. Nem hatoltál eléggé szereped szövevényébe. Részletekben tanultad meg. Csak többé-kevésbé ragyogó jelenetek sorozatát láttad benne. Nem ragadtad meg fokozatosságában, fejlődésében, sem egységében. Türelmetlen voltál, s hogy mindjárt megmutasd szép hangodat, és némely dologban megnyilvánuló ügyességedet, szinte már belépésedkor elmondtad utolsó szavadat. Mindenáron effektusokra vadásztál, s effektusaid mind azonosak voltak. Már az első felvonás végén megismertek, mindent tudtak rólad; de nem tudták, hogy ez minden, és valami csodát vártak befejezésül. Az a valami nem volt meg benned. Lendületed kimerült, hangod elvesztette frisseségét. Te is érezted ezt, és egyre jobban erőlködtél; ők is érezték, s nagy meglepetésedre akkor voltak a leghidegebbek, amikor te a legszenvedélyesebbnek vélted magadat. Mert ebben a pillanatban nem a szenvedély fűtötte művészt, hanem a sikert hajhászó színészt látták benned.

- Hogy csinálják a többiek? - dobbantott a lábával Anzoleto. - Hallottam őket, mindenkit hallottam, akit tíz év óta Velencében megtapsoltak. Nem kiabált-e az öreg Stefanini, amikor már fogytán volt a hangja? Mégis lelkesen megtapsolták.

- Igazad van, s nem is értettem, miért hisz neki a közönség. Talán a régi időre emlékeztek, amikor még volt ereje a hangjának, és nem akarták, hogy érezze nyomorúságát.

- No és Corilla, a régi bálvány, akit te döntesz le trónjáról, ő vajon nem mesterkélten élezte ki a helyzeteket? Nem erőlködött-e lihegve, hogy rossz volt nézni és hallani? És őszintén szenvedélyes volt-e, valahányszor az egekig magasztalták?

- Éppen mivel mesterkéltnek tartottam az eszközeit, ijesztőnek az effektusait, ízléstelennek és laposnak a játékát meg az énekét, ezért léptem olyan nyugodtan a színpadra: én is meg vagyok győződve, akárcsak te, hogy a közönség nem nagyon ért hozzá.

- Ó - sóhajtott Anzoleto elkeseredetten -, fájó sebemet érinted, szegény Consuelo.

- Miért, kedvesem?

- Hogy miért? Még kérdezed? Tévedtünk, Consuelo. A közönség nagyon is jól érti, amit hall és lát. Amit tudatlansága elrejtene, szíve azt is megsúgja neki. Nagy gyermek, szórakozásra és indulatokra van szüksége. Megelégszik azzal, amit adnak neki; de ha valami jobbat mutatnak, mindjárt egybeveti a régivel, és meg is érti. Corilla még elbűvölte őket múlt héten, pedig hamisan énekelt, és erőtlen volt a hangja. Ekkor jössz te, és Corillának vége: félredobják, eltemetik. Ha megint fellépne, kifütyülnék. Ha vele léptem volna színpadra, teljes lett volna a sikerem, akárcsak a gróf szalonjában, amikor őutána énekeltem. Melletted viszont jelentéktelen voltam. Ennek így kellett lennie, és mindig is így lesz. A közönség csak a csillogást ismerte. Drágakőnek vélte az aranyfüstöt, s káprázott a szeme. Aztán finomművű gyémántot mutatnak neki, s mindjárt megérti, hogy csúnyán félrevezették. Nem akar több hamis gyémántot látni, most már felismeri. Ez az én bajom, Consuelo: Én Velencében gyártott üvegkő vagyok, te a tengerek mélyén született igazgyöngy.

Consuelo nem értette teljesen e gondolatok mély igazságát és mérhetetlen keserűségét. Vőlegénye szerelmének tulajdonította e szavakat, melyeket csak hízelgésnek vélt, és mosollyal meg cirógatással felelt rájuk. Aztán azt mondta, ha komolyan dolgozik, Anzoleto őt is felülmúlhatja, s hogy bátorítsa, mindjárt hozzátette, hogy nagyon könnyű úgy énekelni, mint ő, Consuelo szokta. Ezt jóhiszeműen mondta, mert őt semmi nehézség nem akasztotta meg, s nem tudta, hogy akiben nincs kitartás és munkaszeretet, annak éppen a munka az első akadály.

Felbátorítva Consuelo őszinteségétől és Corilla álnokságától, mert szeretője is egyre biztatta, csak jelenjen meg újra a közönség előtt, Anzoleto lelkesen dolgozott; az Ipermestra második előadásán sokkal tisztábban énekelte az első felvonást, és ezt méltányolták is. Mivel azonban Consuelo sikere is ennek arányában növekedett, a tenorista nem volt megelégedve a magáéval, és másodrendűségének tudata egyre jobban elbátortalanította. Ettől kezdve minden dolog baljós fényben mutatkozott előtte. Úgy érezte, hogy nem is figyelnek rá, hogy a közelében ülő nézők csípős megjegyzésekkel kísérik énekét, s a jóakaratú zenebarátok, akik a színfalak mögött bátorítják, mély szánakozással tekintenek rá. Minden dicséretben kettős értelmet látott, és ő, persze, a rosszabbikat vonatkoztatta magára. Amikor a szünetben felszaladt Corilla páholyába, a primadonna színlelt aggodalommal fogadta, s megkérdezte, nem beteg-e.

- Miért lennék beteg? - válaszolt a fiú türelmetlenül.

- Mert hangod ma fátyolos, te meg gondterheltnek látszol. Ne veszítsd el a bátorságod, édes Anzoleto; használd fel képességeidet, ne engedd, hogy megbénítson a félelem vagy a csüggedés.

- Nem énekeltem elég jól az első áriámat?

- Távolról sem olyan jól, mint először. Annyira összeszorult a szívem az ijedségtől, hogy szinte rosszul lettem.

- De hiszen tapsoltak, nem?

- Ugyan!... sebaj, nem akarom elvenni a kedved. Csak folytasd... De vigyázz, hogy tiszta legyen a hangod.

"Consuelo - gondolta a fiú - azt hitte, jó tanácsot ad nekem. Ő ösztönösen cselekszik, és minden sikerül neki. De honnan volna elég tapasztalata, hogy megtanítson rá, miképpen szelídíthetném meg azt a makacskodó közönséget? Ha az ő útmutatásait követem, lemondok arról, ami jó bennem, s a közönség mégsem méltányolja, hogy választékosabb lett a stílusom. Próbálkozzunk hát megint az első napok vakmerőségével. Hát nem láttam-e saját szememmel, hogy amikor először léptem fel a grófnál, azokat is el tudtam kápráztatni, akiket nem győztem meg? Nem mondta-e a vén Porpora, hogy a tehetség napfoltjait látja rajtam? No jó! a közönség majd eltűri a foltjaimat, és meghajol tehetségem előtt."

Összeszedte minden erejét, valóságos csodákat művelt a második felvonásban. Meglepődve hallgatták. Egyesek összeverték a tenyerüket, mások meg elhallgattatták a tapsokat. A közönség nagy része azon tűnődött, csodálatos volt-e éneke, vagy borzalmas.

Ha Anzoletónak nem száll inába a bátorsága, talán teljes lett volna a siker. De ez a kudarc annyira megzavarta, hogy egészen kába lett a feje tőle, és a végén elrontotta a szerepét.

A harmadik előadáson megint megjött a bátorsága, s elhatározta, hogy nem követi Consuelo tanácsait: szabadjára engedve képzeletét, a legkülönösebb szeszélyeket, a legszokatlanabb különcködést is megkockáztatta. Micsoda szégyen! Két-három füttyszó hasított a kétségbeesett kísérletezéseit követő csendbe, a nagylelkű, derék közönség elhallgattatta ugyan a fütyülőket, és összeverte a tenyerét; de nem lehetett félreérteni: az embert vigasztalták, a művészt viszont elítélték. Öltözőjébe érve Anzoleto megtépte jelmezét, és mihelyt véget ért a darab, Corilla lakására rohant, s itt is maradt, mivel mérhetetlen dühében elhatározta, hogy akár a világ végére is követi szeretőjét.

Három nap múlt el így, anélkül, hogy Consuelót látta volna. Nem gyűlölte a lányt, nem is hidegedett el tőle (lelkifurdalásoktól gyötrődve, lelke mélyén még mindig szerette, s halálosan szenvedett, hogy nem láthatja), csak mondhatatlanul rettegett tőle. Érezte fölényét, hiszen a nyilvánosság előtt Consuelo valósággal eltiporta nagyságával, ha meg kettesben maradtak, bizalmát és akaratát törte az igájába. Izgalmában nem tudta elrejteni Corilla előtt, mennyire ragaszkodik nemes lelkű menyasszonyához, és azt sem, hogy még mindig ő irányítja gondolkodását. Corilla eltitkolta keserű csalódását. Sajnálkozott, vallatta a fiút; és amikor megtudta ragaszkodásának a nyitját, végső csapásra készült: Zustiniani tudomására hozatta Anzoletóval való viszonyát, mert, gondolta, a gróf nyilván nem mulasztja el a jó alkalmat, és mindent elmond szíve bálványának, hogy lehetetlenné tegye Anzoleto visszatérését.

Consuelo nagyon csodálkozott, hogy egész nap magára maradt kis padlásszobájában, s végül nyugtalankodni kezdett; mikor a második nap is hiábavaló várakozásban és szorongó félelemben múlt el, este vastag köpenyébe burkolózott (mert a híres énekesnőt már nem védte a névtelenség homálya a rosszindulatú megjegyzésektől), és elszaladt ahhoz a házhoz, amelyben Anzoleto néhány hét óta lakott. A fiúnak itt megfelelőbb otthona volt, mint az előzőek, mivel a gróf sok háza egyikében csinos lakást juttatott pártfogoltjának. De Anzoleto nem volt odahaza, s Consuelo azt is megtudta, hogy jegyese ritkán tölti otthon éjszakáit.

Hűtlenségre azonban most sem gondolt. Ismerte a fiú állhatatlan, csapongó természetét, és arra gondolt, hogy nem tudta megszokni fényűző lakását, s egyik régi odújában húzódott meg. Elhatározta, hogy tovább keresi, de amikor megfordult, hogy kimenjen a házból, Porpora mesterrel találta magát szemben.

- Consuelo - mondta az öreg tanár halkan -, hiába rejtegeted előttem arcodat; hallottam a hangodat, s gondolhatod, hogy mindjárt felismertem. Mit csinálsz itt e késői órában, szegény gyermekem, mit keresel ebben a házban?

- A vőlegényemet - felelte Consuelo megragadva a vén mester karját. - Nem tudom, miért szégyelleném ezt legjobb barátom előtt. Tudom, nem tartja helyesnek e vonzalmamat, de mégsem tudnék hazudni. Nyugtalan vagyok. Tegnapelőtt este együtt léptünk fel a színházban, s azóta nem láttam Anzoletót. Biztosan beteg.

- Beteg? Éppen ő? - felelte a tanár vállat vonva. - Jer velem, szegény kislányom, beszélgessünk; s minthogy megnyitottad előttem a szívedet, én is megnyitom neked az enyémet. Nyújtsd a karod, járjunk egyet és beszélgessünk. Figyelj ide, Consuelo, és szívleld meg, amit most mondok. Nem lehetsz e fiatalember felesége, ennek nem szabad megtörténnie. Megtiltom neked, az élő Isten nevében, aki megengedte nekem, hogy atyád helyett atyád lehessek.

- Ó, mesterem - felelte a lány fájdalmasan -, ne kívánja, hogy lemondjak szerelmemről, inkább az életemet is feláldozom érte.

- Nem kívánom, parancsolom - felelte Porpora határozottan. - Ez a fiú átkozott. Csak gyötrelmet és szégyent hoz rád, ha nem tagadod meg azonnal.

- Kedves mesterem - mondta a lány szomorún hízelgő mosollyal -, már többször mondta nekem; de hiába próbálkoztam, hogy engedelmeskedjek. Gyűlöli ezt a szegény fiút. Nem ismeri, és biztos vagyok benne, hogy egyszer meg fog változni a véleménye.

- Consuelo - folytatta a maestro egyre nagyobb erővel -, tudom, hogy eddig csupa komolytalan észrevételt és hiábavaló tilalmat szegeztem neked. Művészként beszéltem a művésznőnek, s vőlegényedben is csak a művészt láttam. Ma férfiként szólok hozzád, s a férfiról szólok, neked, a nőnek. Ez a nő rossz helyen keresi a szerelmet, mivel a férfi méltatlan rá, és az a férfi, aki mondja, biztos benne.

- Jóságos Istenem! Hogy Anzoleto méltatlan a szerelmemre? Egyetlen barátom, pártfogóm, testvérem! Ön nem tudja, kedves mesterem, hogyan szeret, mennyire tisztel ez a fiú, amióta csak élek! Ideje már, hogy mindent elmondjak - és Consuelo elmondta élete történetét, valamint szerelme történetét: a kettő egy történet volt.

Porpora elérzékenyült, de nem rendült meg.

- Mindebben - mondta - csak a te ártatlanságodat, erényedet, hűségedet látom. Ami meg őt illeti, neki meg nyilván szüksége volt a társaságodra, meg arra, hogy oktasd, mert, bármint vélekedsz is, csakis ennek köszönheti azt a keveset, amit tud, meg amit ér; de bizonyos, hogy ez a tiszta és hűséges vőlegény Velence minden romlott nőjének kegyeltje, hogy bordélyházakban oltogatja azt a tüzet, amelyet te gyújtottál benne, s téged csak kihasznál, viszont másoknál elégíti ki szégyenteljes szenvedélyeit.

- Válogassa meg a szavait - válaszolt Consuelo fojtott hangon. - Mindig úgy hittem önnek, mesterem, akár magának az Úristennek; de Anzoleto dolgában, ezt elhatároztam, zárva tartom fülemet és szívemet... Ó jaj, engedje, hogy elmenjek - folytatta, és ki akart bontakozni a tanár karjából -, megöl a szavaival.

- Baljós szenvedélyedet akarom megsemmisíteni, téged pedig az igazság fényével új életre kelteni - felelte Porpora, és háborgó, jóságos szívéhez szorította a leány karját. - Kíméletlen vagyok, tudom, Consuelo. De nem szólhatok másként, s éppen ezért késleltettem, amíg csak tehettem, az utolsó csapást. Azt reméltem, kinyílik a szemed, és magad is meglátod, mi történik körülötted. De te nem okultál a történtekből, és vakon rohansz a szakadék felé. Nem akarom, hogy belezuhanj. Tíz év óta te vagy az egyetlen lény, akit tisztelek. Nem szabad elpusztulnod, nem szabad.

- De, drága mesterem, miért volnék veszélyben? Azt gondolja, hazudok talán, amikor esküszöm, mindenre, ami szent, hogy sosem szegtem meg anyám halálos ágyán tett eskümet? Anzoleto sem szegte meg. Nem vagyok még a felesége, nem is vagyok hát a szeretője.

- Csak egy szót kell szólnia, és a felesége leszel.

- Anyám ígértette meg velünk.

- Most pedig keresed ezt a fiatalembert, aki nem akar feleségül venni, és nem is teheti.

- Miért ne tehetné?

- Corilla nem engedné...

- Corilla? Mi köze Anzoletóhoz?

- Két lépésre van a lakása... A vőlegényedet keresed... nála megtalálhatjuk. Van bátorságod odamenni?

- Nem, nem! A világ minden kincséért sem mennék oda! - kiáltott Consuelo, s olyan gyengének érezte magát, hogy a falhoz kellett támaszkodnia. - Hagyja meg az életemet, mesterem; ne öljön meg, mielőtt éltem volna. Mert, mondtam már, mindjárt meghalok.

- Fenékig kell ürítened a keserű poharat - folytatta könyörtelenül az öreg mester -, én a Sors küldötte vagyok. Gyengédségemmel, jóságommal mindig csak hálátlanná, vagyis szerencsétlenné tettem az embereket, meg kell tehát mondanom az igazat azoknak, akiket szeretek. Ez az egyetlen jótett, amelyet a balsors csapásaitól és a sok szenvedéstől megkövült szívem még megtehet. Szánlak, szegény gyermekem, hogy e végzetes válságodban nem áll melletted egy szelídebb és emberségesebb barát. De én már így vagyok megalkotva, és így is cselekszem: a villámcsapás fényével világítok, mivel nem tudok a nap sugaraival melengetni. Nincs hát köztünk helye gyengeségnek, Consuelo. Lépjünk be ebbe a palotába. Azt akarom, hogy a tisztátalan Corilla karjaiban találd vőlegényedet. Ha nem tudsz járni, vezetlek. Ha elalélsz, viszlek. Ó, van még erő a vén Porporában, ha égi düh fűti a szívét.

- Kegyelem, kegyelem! - kiáltott Consuelo a halálnál is sápadtabban. - Hagyjon meg kétségeimben... Csak egy napot még, egyetlen napot, hogy higgyek neki; nem készültem fel erre a szenvedésre.

- Nem, egy napot sem, egyetlen órát sem - felelt az öreg hajthatatlanul -, mert ha elmúlik ez az óra, nem találom meg újra, hogy szemed elé tárjam az igazságot. Ha pedig megadom a napot, amit kérsz, a gyalázatos arra használná, hogy megint hazugságai igájába kényszerítsen. Velem jössz, akarom, parancsolom.

- Jó, megyek - mondta Consuelo szerelme fellobbanásában találva új erőt. - Megyek, hogy megbizonyosodjam az ön igazságtalanságáról és szerelmesem hűségéről. Mert Ön méltatlanul megtéveszt, és azt akarja, hogy én is tévedjek. Menjünk hát, maga hóhér! Követem, mert nem félek öntől.

Porpora a szaván fogta; és harapófogó-erejű, inas kezével megragadva a leány karját, maga után vonszolta, míg csak ahhoz a házhoz nem értek, ahol lakott. Beléptek, végigjártak minden folyosót, felmentek minden lépcsőn, és végül egy magas erkélyre jutottak: a lakatlan, alacsony ház fölé Corilla palotája emelkedett. Az épület teljesen elhagyottnak látszott, csak egy nyitott ablak fénylett néma, sötét homlokzatán. Ez az ablak, úgy tetszett, védve volt idegen tekintetektől, mivel egy kiugró erkély elfedte az utcai járókelők elől. Szemben semmi, s távolabb csak a Porpora lakta ház padlásszobái, de ezek más irányba néztek, s onnan nem lehetett megfigyelni az énekesnő palotáját. De Corilla nem tudta, hogy a ház szegletén volt egy ólommal szegélyezett kiugró, afféle fecskefészek, s a szeszélyes öreg művész itt ült minden este, egy kürtő mögött, hogy távol az emberektől a csillagokat bámulja, és szent vagy szenvedélyes dallamokról ábrándozzon. Így tárta fel előtte a véletlen Anzoleto szerelmeskedésének titkát: Consuelónak csak a megjelölt irányba kellett néznie, hogy szerelmesét kéjes együttlétben lássa vetélytársnőjével. Azonnal elfordult; s Porpora, aki valami kétségbeesett mozdulattól félt, emberfeletti erővel tartotta, majd levezette az alsó emeletre, bevitte a szobájába, becsukta az ajtót és az ablakot, hogy a leány bizonyosra vett kitörése titokban maradjon.

De nem volt kitörés. Consuelo dermedten, némán ült a helyén. Porpora szólt hozzá. A leány nem felelt, csak a fejével intett, hogy semmit se kérdezzenek tőle. Aztán felállt, nagy kortyokban megitta a jeges vizet, amely egy kancsóban a csembalón volt, körbejárkált a szobában, majd szótlanul visszaült a helyére, mesterével szemben.

A rideg vénember nem értette meg szenvedése mélységét.

- Ugye, nem tévesztettelek meg? - szólalt meg Porpora. - Mire gondolsz, mit akarsz csinálni?

Fájdalmas remegés rázta meg a szoborszerű, szótlan lányt. Consuelo homlokához emelte a kezét.

- Semmit - mondta -, előbb meg kell értenem, mi történt velem.

- Mit kell itt megérteni?

- Mindent; mert semmit sem értek; keresem balsorsom okát, de semmit sem találok, ami megmagyarázná. Mi rosszat tettem Anzoletóval, hogy nem szeret többé? Micsoda hibát követtem el, hogy ilyen mélységesen megvet? Ön sem tudná megmondani, mesterem, mert hiszen én ismerem a lelkiismeretemet, és semmit sem találok, ami e rejtély kulcsát megadná. Ó, milyen felfoghatatlan csoda! Anyám hitt a bűvös italok erejében: varázsló volna ez a Corilla?

- Szegény gyermekem - mondta a maestro -, igazad van: varázsló működik itt, de Hiúságnak hívják, és bűvös ital is van: Vágy a neve. Corilla adta ugyan neki, de nem ő formálta a lelket, amely olyan szívesen fogadta. A méreg már ott keringett Anzoleto tisztátalan ereiben. Mindig csalárd volt, s az új adag árulóvá tette; hálátlan volt, s most hűtlenné lett.

- Micsoda hiúság? Milyen vágy?

- Hiúság, hogy több legyen másoknál, vágy, hogy több legyen nálad, és düh, hogy te több vagy nála.

- Hogyan higgyem ezt? Hogyan lehet egy férfi féltékeny egy nő sikereire, s gyűlölheti-e egy szerető szerelmese dicsőségét? Mennyi dolog van, amit nem tudok, és nem értek.

- Nem is fogod érteni soha, de majd életed minden órájában tapasztalod. Megtudod, hogy egy férfi féltékeny lehet egy nő sikereire, ha a férfi hiú művész, s hogy egy szerető gyűlölheti szerelmese dicsőségét, ha a színház légkörében élnek. Mert egy komédiás, Consuelo, nem férfi, hanem nő. Csak beteges hiúsága élteti; csak egyetlen dologra gondol: hiúsága kielégítésére, csak egy célért dolgozik: a hiúság adta mámorért. A női szépség kárára van. A női tehetség háttérbe szorítja vagy vitathatóvá, teszi az övét. Vetélytársa lesz a nő, vagy pontosabban ő vetélkedik a nővel, mert egy kacér nő minden kicsinyessége, igénye, szeszélye, nevetséges vonása meglelhető benne. Ilyen a legtöbb színházi ember. Vannak nagy kivételek, olyan ritkák, olyan elismerésre méltók, hogy meg kell hajolni előttük, és tisztelni őket, akár a legbölcsebb tudósokat, Anzoleto nem kivétel; ő a leghiúbb valamennyi között, s éppen ez magatartásának titka.

- De mily érthetetlen bosszú! Milyen szegényes és haszontalan eszközök! Hogyan kárpótolhatja Corilla a csalódásért, amelyet a közönség okozott neki? Ha őszintén bevallja, hogy szenved... (ó, elég lett volna egyetlen szó), talán megértettem volna; legalábbis vele éreztem volna, s a háttérbe húzódtam volna, hogy helyet adjak neki.

- Az irigy lelkek sajátja, hogy mindenkit gyűlölnek, aki vélt vagy valódi boldogságtól fosztja meg őket. A szeretet pedig, sajna, azokat az örömöket is gyűlöli, amelyeket nem ő adott szerelmesének. Vőlegényed irtózattal gondol a közönségre, amely dicsőséggel halmoz el téged, te pedig vetélytársnődet gyűlölöd a gyönyör miatt, amellyel szerelmesedet megrészegíti.

- Mély gondolat ez, mesterem, a végére kell járnom.

- Igaz gondolat. Anzoleto színpadi örömeid miatt gyűlöl téged, te pedig a Corilla karjaiban lelt gyönyörért gyűlölöd őt.

- Nem így van. Sosem tudnám gyűlölni, s ön most megértette velem, hogy gyáva és szégyenteljes dolog volna, ha vetélytársnőmet gyűlölném. Nincs más hát, csak a gyönyör, amellyel megrészegíti, és amelyre csak remegve tudok gondolni. De miért? nem tudom. Ha akaratlan ez a bűn, Anzoleto sem vétkes, amikor az én diadalomat gyűlöli.

- Te persze mindjárt úgy magyarázod a dolgot, hogy mentegesd a magatartását és érzelmeit. Nem, Anzoleto szenvedése nem olyan ártatlan és tiszteletre méltó, mint a tiéd. Megcsal és bemocskol téged, te pedig igazolni akarod őt. De hiszen nem gyűlöletet és nem haragot akarok benned ébreszteni, hanem a közöny nyugalmát. E férfi jelleme meghatározza cselekedeteit. Sosem fogod megváltoztatni. Ezt lásd be, és gondolj önmagadra.

- Önmagamra! tehát csak magamra? magamra, remény és szerelem nélkül?

- A zenére gondolj, az isteni művészetre, Consuelo; mered-e állítani, hogy csupán Anzoleto miatt szereted?

- Önmagáért is szerettem a művészetet; de sohasem választottam el szívemben e két oszthatatlan dolgot: életemet és Anzoleto életét. És nem látom, marad-e belőlem valami, hogy bármit is szeressek, ha már elvesztettem életem szükségszerű felét.

- Anzoleto csak eszme volt számodra, ez az eszme éltetett. Most nagyobb, tisztább, éltetőbb eszmével fogod helyettesíteni. Lelked, tehetséged, lényed nem lesz már holmi törékeny és csalóka forma kényére-kedvére kiszolgáltatva: magát a fenséges ideált fogod szemlélni földi burkától szabadultan: a magasságos égbe emelkedsz, szent frigyben magával az Úristennel.

- Arra gondol, hogy apáca legyek, mint már régebben is biztatott?

- Nem, mert akkor egyetlen területre korlátoznád művészi képességeidet, s neked szabadon kell szárnyalnod. Bárhol légy, színházban vagy kolostorban, bármit cselekedj, mindenütt szent lehetsz, égi szűz, a megszentelt ideál jegyese.

- Csupa fenséges szó, amit mond, mesterem, de jelentésüket homály fedi. Engedje, hogy távozzam. Egyedül kell lennem, hogy magamba szálljak, és megismerjem önmagamat.

- Helyesen szólsz, Consuelo, meg kell ismerned magadat. Eddig rosszul ismerted magad, mivel lelkedet és jövődet egy nálad mindenképp alsóbbrendű lénynek szolgáltattad ki. Rosszul ismerted a sorsodat, mivel nem láttad, hogy nincs hozzád hasonló lény a világon, tehát társad sem lehet senki. Neked magányra, korlátlan szabadságra van szükséged. Azt akarom, ne legyen férjed, se szeretőd, se családod, semmiféle szenvedélyed vagy köteléked. Mindig is így fogtam fel létezésedet, így láttam pályafutásodat. Mihelyt egy halandónak adod magad, elveszíted isteni küldetésedet. Ó, bár hittek volna nekem kitűnő tanítványaim, csodás neveltjeim, Mingotti, Molteni, ma nem volna párjuk a világon. De a nő gyenge és különös lény, elvakítja a hiúság, elsodorja az üres vágyakozás, állhatatlanná teszik a szeszélyek. Mit adott nékik kielégített nyugtalanságuk? Viharokat, fáradtságot, tehetségük elszürkülését vagy teljes elvesztését. Nem fűt-e az övékénél nemesebb becsvágy, Consuelo? nem akarsz-e felülemelkedni az élet hamis javain? elfojtani szíved hiú kívánságait, hogy a legszebb koszorú, az istenáldotta művész dicsfénye övezze fejedet cserébe?

Porpora sokáig beszélt még, olyan erővel és ékesszólással, hogy nem is tudom visszaadni. Consuelo lehajtotta fejét, a földre szegezte tekintetét és hallgatta. Csak akkor szólalt meg, amikor a tanár már mindent elmondott.

- Mesterem - mondta -, ön nagy ember; de én nem vagyok elég nagy hozzá, hogy megértsem szavait. Úgy érzem, csúfot tesz az emberi természeten, mivel legnemesebb szenvedélyeit tilalmazza. Úgy érzem, elfojtja azokat az ösztönöket, amelyeket Isten adott nekünk, s valami torz, embertelen önzést emel isteni rangra. Talán jobban érteném, ha keresztényibb lennék: majd igyekszem azzá lenni. Mást nem ígérhetek.

Látszólag nyugodtan, de mély fájdalommal a szívében ment el. A nagy, a kíméletlen művész hazakísérte, s útközben is egyre oktatta, de meggyőzni nem tudta. Mégis jót tett vele, mivel mély és komoly gondolatok végtelen távlatát nyitotta meg elméjében, s e távlatban Anzoleto bűne csupán sajátos esetté zsugorodott, vég nélküli álmodozások fájdalmas, de ünnepélyes elindítójává. Consuelo hosszú órákig imádkozott, sírt, töprengett; aztán erénye tudatában s egy mindentudó, könyörületes Isten reményében aludt el.

Másnap Porpora felkereste, és elmondta, hogy Anzoleto helyett Stefaninivel próbálják az Ipermestrá-t. Anzoleto beteg, ágyban maradt, és siránkozik, hogy nincs hangja. Consuelo mindjárt oda akart szaladni hozzá, hogy ápolja.

- Kíméld meg magad e fáradságtól - mondta a mester. - Semmi baja az égvilágon; a színház orvosa járt nála, ő mondta. Anzoleto este Corillához megy. De Zustiniani gróf, aki jól érti, mit jelent ez a dolog, s nem is nagyon bánja, hogy fiatal tenoristája egyelőre nem lép fel, megtiltotta orvosának, hogy leleplezze a színlelést, és arra kérte a jó Stefaninit, játssza pár napig az ő szerepét.

- Jóságos Istenem, mire gondol hát Anzoleto? Annyira elvesztette volna a bátorságát, hogy ott akarja hagyni a színházat?

- Igen, a San Samuele színházat. Egy hónap múlva Franciaországba megy Corillával. Csodálkozol? Menekül az árnyéktól, amelyet te vetsz rá. Egy kevésbé félelmetes nő kezébe teszi a sorsát, hogy aztán, ha már nem lesz rá szüksége, őt is elárulja.

Consuelo elsápadt, s vadul kalapáló szívére szorította két kezét. Talán még reménykedett, hogy ismét megnyeri magának Anzoletót: szelíden szól hibáiról, felajánlja neki, hogy ő sem lép fel egy ideig. Ez a hír tőrdöfés volt neki, és sehogy sem fért a fejébe, hogy soha nem látja többé azt, akit annyira szeretett.

- Ó, rossz álom az egész - kiáltotta. - El kell hogy menjek hozzá, hadd magyarázza meg e szándékát. Nem követheti azt a nőt, vesztébe rohan. Nem engedhetem, hogy elpusztuljon, visszatartom, megértetem vele valódi érdekét, ha ugyan igaz, hogy csak érdekét követi... Jöjjön velem, kedves mesterem, ne hagyjuk magára...

- Téged hagylak magadra - kiáltott felháborodva Porpora -, éspedig örökre, ha ilyen gyáván viselkedsz. Könyörögni ennek a nyomorultnak, elhódítani egy Corillától? Ó, Szent Cecíliám, óvakodjál cigány véredtől, fojtsd el fegyelmezetlen, vak ösztöneidet. Jer velem, vár a próba. Ma este akaratod ellenére is örülni fogsz, mert olyan mesterrel énekelsz, mint Stefanini. Egy tudós, szerény, nagy szívű művészt ismersz meg.

Elvonszolta a színházba, s Consuelo először érezte a komédiásélet borzalmát: a közönség igényeihez láncolva el kell fojtani érzéseit, megbéklyózni indulatait, hogy mások érzéseihez alkalmazkodjék, mások indulatait hevítse. Ez a próba, majd az öltözködés és az esti előadás rettenetes gyötrelem volt Consuelónak. Anzoleto nem mutatkozott. Consuelónak két nappal később Galuppi opera-buffójában kellett fellépni, az Arcifanfano re de' matti-ban. Stefanini kedvéért választották ezt a vidám művet, mivel a tenorista kitűnő komédiás volt. A primadonnának most ugyanazokat a nézőket kellett megnevettetni, akiket addig megríkatott. Elbűvölő, ragyogó s még tréfálkozó is volt, halálos fájdalommal szívében. Kétszer-háromszor az történt, hogy a torkát fojtogató zokogás erőltetett vidámságban tört ki, borzalmas látvány lett volna annak, aki megérti. Öltözőjébe érve görcsös remegés fogta el. A közönség látni akarta, hogy ünnepelhesse; a primadonna késlekedett, a nézők valósággal tomboltak: össze akarták törni a székeket, megrohanni a színpadot. Stefanini félig levetkőzve, halálsápadtan, kócos hajjal jött érte; Consuelo hagyta, hogy a színpadra vonszolják, virágesővel szórják meg, egy borostyánkoszorúért még le is kellett hajolnia.

- Micsoda vadállatok - sóhajtotta, amikor már a kulisszák mögött volt.

- Szépséges angyalkám - mondta az öreg énekes, aki kezénél fogva vezette -, látom, nem vagy jól; de az ilyen semmiségek - folytatta, s átadott egy virágcsokrot, amelyet Consuelo számára vett föl a padlóról - csodás gyógyírként enyhítik bajainkat. Majd megszokod, s hamarosan eljön a nap, amikor se bánatot, se fájdalmat nem érzel, kivéve, ha megfeledkeznek a virágcsokrokról.

"Istenem, milyen hiúk és kicsinyesek" - gondolta szegény Consuelo.

Az öltözőben elájult, s a szó szoros értelmében valóságos virágágyra hullott, mert közben a heverőjére dobták a színpadon összeszedett csokrokat. Öltöztetője orvosért szaladt. Zustiniani gróf néhány pillanatig egyedül maradt szép énekesnőjével, aki összetörten, sápadtan feküdt, akárcsak a párnájául szolgáló jázminok. A zavar és mámor e pillanatában Zustiniani gróf elvesztette a fejét, és engedett őrült vágyának, hogy csókjaival ébressze fel a lányt. De első csókja gyűlöletes volt Consuelo tiszta ajkának. A lány magához tért, és mintha kígyó csípte volna meg, eltaszította a férfit.

- Távozz tőlem - kiáltotta, szinte lázálomban vergődve -, távozz, szerelem és simogatás és édes szó! Nem kell szerelem, nem kell férj, nem kell szerelmes, nem kell család! Mesterem mondotta. A szabadságot akarom, az eszményt, a magányt, a dicsőséget...

Olyan keserű könnyekbe tört, hogy a rémült gróf a lábaihoz vetette magát, és igyekezett megnyugtatni. De semmi üdvöset nem tudott mondani e sebesült léleknek, s szenvedélye, amely már őrjöngéssé fajult, akarata ellenére is izzóvá tette szavait. Nagyon jól értette e megcsúfolt szerelmes bánatát, s ő maga a reménykedő szerelmes hangján szólt. A lány, mintha hallgatta volna, tébolyult mosollyal az ajkán gépiesen elhúzta a kezét, s a gróf szelíd biztatásnak vélte e mozdulatát. Vannak férfiak, akik nagyvilági társaságban nagyon figyelmesek és tapintatosak, de ilyen esetben csődöt mondanak. Megjött az orvos, s divatos nyugtatót, úgynevezett cseppeket adott a betegnek. Consuelót aztán köpenyébe burkolták, és gondolájába vitték. A gróf vele maradt, karjaiban fogta, és egyre szerelméről beszélt, olyan ékesen, hogy bízott szavai meggyőző erejében. Egy negyedórával később, minthogy nem kapott választ, egyetlen szóért, egyetlen tekintetért könyörgött.

- Mire kéne válaszolnom? - kérdezte Consuelo, mintha álmából ébredt volna. - Nem hallottam, hogy mit mondott.

Zustiniani először elbátortalanodott, aztán arra gondolt, hogy talán sosem talál többé ilyen jó alkalmat, mivel ez a megtört lélek most nyilván befolyásolhatóbb, mint később, a gondolkodásnak, az értelem uralmának idején. Tovább beszélt tehát, de ugyanazzal a hallgatással találta magát szemben, s ugyanazzal a szórakozottsággal, de karjával és ajkával szemben ösztönös és következetes elutasítással is, bár a lányban már a harag számára sem maradt erő. Amikor a gondola megérkezett, a gróf egy pillanatig vissza akarta tartani Consuelót, hogy egy biztató szót kapjon tőle.

- Ó, gróf úr - felelte a lány fagyos kedvességgel -, meg kell bocsátania, hiszen látja, milyen gyenge vagyok. Nem nagyon hallottam, de értem, mit akart mondani. Igen, nagyon jól értem. Csak ezt az éjszakát kérem, hogy gondolkozhassam, hogy leküzdjem rettenetes zavaromat. Holnap, igen... holnap őszinte választ kap tőlem.

- Holnap, drága Consuelo, de hisz ez egy teljes évszázad; mégis alávetem magam akaratának, ha legalább barátságában reménykedhetem...

- Igen, igen, reménykedjen! - felelte Consuelo különös hangon, egyik lábával a partra lépve. - Ne kövessen - folytatta, s egyetlen parancsoló mozdulatával a gondola mélyére utasította a grófot -, mert különben nem lesz miben reménykednie.

A szégyen és a felháborodás visszaadta erejét; de ideges, lázas erő volt ez, amely, miközben felment a lépcsőn, görcsös kacagásra ingerelte.

- Nagyon vidám, Consuelo kisasszony - tört elő a sötétből egy hang, amely villámcsapásként érte a leányt. - Örülök, hogy ilyen jókedvű.

- Persze, persze - felelte a leány, s görcsösen megmarkolva Anzoleto karját, a szobájába sietett vele. - Köszönöm, Anzoleto, igazad van, hogy örülsz, valóban vidám vagyok, ó, nagyon vidám.

Anzoleto a szobájában várt rá, és már korábban meggyújtotta a lámpát. Amikor a kékes fény feldúlt arcukra hullott, mindegyikük megrémült a másik láttán.

- Nagyon boldogok vagyunk, igaz, Anzoleto? - mondta a lány éles hangon, s ahogy mosolyt erőltetett vonásaira, megeredtek a könnyei. - Hogyan vélekedsz a boldogságunkról?

- Úgy, Consuelo - felelte a fiú égő szemmel, keserű mosollyal -, hogy nehezen törődünk bele, de végül csak megszokjuk.

- Látom, te máris jól megszoktad Corilla budoárját.

- Te meg nagyon megbarátkoztál a gróf úr gondolájával.

- A gróf úr?... Hát tudtad, Anzoleto, hogy a gróf úr szeretőjének akar?

- Igen, tudtam, s hogy ne zavarjalak, drágám, azért vonultam tapintatosan félre.

- Tudtad? És ezt a pillanatot választottad, hogy magamra hagyj?

- Hát nem jól tettem, nem vagy megelégedve a sorsoddal? A gróf biztosan pompás szerető, s egy szegény, bukott, kezdő énekes, gondolom, nem nagyon vetélkedhet vele.

- Porporának igaza volt: maga gyalázatos ember. Menjen innen. Azt sem érdemli meg, hogy igazoljam magam, s érzem, még sajnálkozása is bemocskolna. Menjen innen, mondom! De előbb vegye tudomásul, hogy megint felléphet a San Samuele színházban, ráadásul Corilla mellett, anyám lánya soha többé nem teszi a lábát e színháznak nevezett pestises deszkákra.

- A zingara lánya tehát puccos dámát játszik majd a Brenta partján, Zustiniani villájában. Nem rossz élet, sok szerencsét hozzá.

- Ó, anyám! - kiáltott Consuelo, s az ágy lábához vetve magát, a takaróba, a zingara szemfedőjébe rejtette az arcát.

Anzoleto megrémült: szíve mélyéig hatolt ez az erőteljes mozdulat és a Consuelo melléből kitörő rettenetes zokogás. Valósággal lesújtotta a lelkifurdalás, és barátnőjéhez ugrott, hogy karjaiba zárja és felemelje. De a lány maga állt fel, vad indulattal ellökte a fiút, és kituszkolta az ajtón.

- Menj innen - kiáltotta -, kitéplek a szívemből, kitéplek az emlékezetemből! Isten veled, örökre, Isten veled!

Anzoleto kegyetlenül önző gondolattal jött ide, és mégis ez volt a legjobb gondolat, amely eszébe juthatott. Nem volt elég ereje hozzá, hogy szakítson menyasszonyával, s közvetítő megoldást talált, amellyel mindent összeegyeztethetne: megmondja a lánynak, hogy az őrjöngőn szerelmes Zustiniani a becsületére tör, s így távolítja el majd a színháztól. Anzoleto szándékában megmutatkozott, hogy mennyire tiszteli Consuelo ártatlanságát és büszkeségét. Tudta, hogy a lány nem tűrné el kétértelmű helyzetét, és sohasem fogadna el olyan pártfogást, amely miatt szégyenkeznie kellene. A bűnös és romlott Anzoleto még mindig hitt jegyese tisztaságában, és biztosra vette, hogy pár napos magánya ellenére is makulátlan, hűséges, odaadó maradt. De hogyan egyeztesse áhítatos csodálatát saját csalárdságával, hogyan maradjon vőlegénye és barátja, anélkül, hogy Corillát elhagyná? Mert szeretője oldalán akart fellépni a színházban, és nem szakíthatott vele éppen abban a pillanatban, amikor teljesen tőle függött a sikere. Mégis e merész és gyáva tervet forgatta a fejében, s úgy bánt Consuelóval, mint az olasz nők madonnaszobrukkal: könyörögnek hozzá a bánat idején, s eltakarják arcát a bűn órájában.

Mivel Consuelo olyan ragyogó és látszólag bolondos is volt buffószerepében, Anzoleto már attól rettegett, hogy túlságosan sokáig érlelte tervét. És amikor a lány a gróf gondoláján érkezett, s görcsös kacajjal jött fel a lépcsőn, a fiú nem értette meg e tébolyult lélek szenvedését, s valóságos dühroham vett rajta erőt, mivel azt hitte, későn érkezett. De amikor látta, hogy Consuelo felette áll a sértéseknek, őt pedig megvetéssel űzi ki a szobájából, félelme mellett régi tisztelete is feltámadt: sokáig várt a lépcsőkön, majd a parton, mert azt remélte, hogy visszahívják. Még azt is megpróbálta, hogy bekopogjon, és az ajtón át esedezzen bocsánatért. De csak mély csend válaszolt abból a szobából, amelyben soha többé nem lesz együtt Consuelóval. Anzoleto zavartan, csalódottan ment el, de elhatározta, hogy másnap visszajön, és, mint remélte, több szerencsével.

"Annyi baj - gondolta -, tervem mindenképpen sikerül. Consuelo végre tud a gróf szerelméről, bízzuk az időre a többit."

Nagyon kifáradt, sokáig aludt; délután Corillához ment.

- Nagy újságom van számodra - kiáltott az énekesnő kitárt karral -, Consuelo elment!

- Elment! Kivel ment el, te jóságos Isten? és hová?

- Bécsbe, Porpora küldte, később ő is utánamegy. Ez a kis kígyó orrunknál fogva vezetett minket. Szerződése van a császári színházban, s Porpora ott mutatja be új operáját.

- Elment, egyetlen búcsúszó nélkül! - kiáltott Anzoleto az ajtó felé rohanva.

- Már keresheted Velencében - mondta Corilla gonosz kacajjal és diadalmas tekintettel. - Hajnalban hajóra szállt, hogy Palestrinába menjen, és már jó messze a bécsi úton járhat. Zustiniani, aki bízott szerelme sikerében, persze dühöng, hogy becsapták; az ágyában fekszik lázasan. De ide küldte Porporát, hogy megkérjen, énekeljek ma este a színházban; Stefanini pedig, aki már fáradt, és csupán kastélya nyugalmára vágyik, szeretné, ha megint te vennéd át a szerepet. Készülj fel tehát rá, hogy holnap te énekelsz az Ipermestrá-ban. Most próbára megyek, már várnak. Közben, ha nem hinnél nekem, körülnézhetsz a városban, meglátod, igazat mondtam.

- Te fúria! - kiáltott Anzoleto. - Győztél! de megtiportad az életemet.

S ájultan zuhant a kurtizán perzsaszőnyegére.

Consuelo szökése Zustiniani grófot hozta a legnagyobb zavarba. Miután szívesen vette és maga is terjesztette azt a hiedelmet, hogy a csodálatos fiatal énekesnő a szeretője, most azt kellett megmagyaráznia, s úgy, hogy hiúsága se szenvedjen túlságosan csorbát, miért menekült el a lány, alighogy ő az első szerelmes szót kimondta, ilyen váratlan és titokzatos módon pártfogója vágya és reményei elől. Sokan azt gondolták, hogy a gróf féltékeny e páratlan kincsére, és egyik vidéki házában rejtegeti. De amikor Porpora, nyers őszinteségében, amelyből sosem engedett, mindenkinek megmondta, hogy tanítványa Németországba ment, s ott vár rá, az emberek e különös elhatározás okait kezdték kutatni. Hogy megtévessze őket, a gróf palástolni igyekezett meglepetését és csalódását; de akaratlanul is elárulta bánatát, s a közvélemény nem hitt többé hagyományos szerencséjének. Végül is megtudták az igazság jó részét, vagyis Anzoleto hűtlenségét, Corilla féltékenységét, s mindenki őszintén sajnálta a szegény spanyol lányt, és megértette kétségbeesését.

Anzoleto első dolga az volt, hogy Porporához szaladt, de az öreg mester szigorú volt vele és elutasító:

- Ne faggass, te szívtelen, hűtlen, becsvágyó fiatal - mondta felháborodva. - Nem érdemelted meg e nemes leány szerelmét, s tőlem sosem tudod meg, mi lett vele. Majd vigyázok rá, hogy ne juss a nyomára, és ha egyszer a véletlen mégis összehozna benneteket, képed akkor, remélem, már nem él többé szívében és emlékezetében, legalábbis így szeretném, és mindent meg is teszek ennek érdekében.

Porporától Anzoleto a Corte-Minellire ment. Itt már új lakót talált, s a szoba különféle szerszámokkal volt telezsúfolva. A házban élő üvegmunkás itt rendezte be nagy vidáman a műhelyét.

- Te vagy az, fiacskám? - mondta a fiatal tenoristának. - Örülök, hogy felkerestél az új lakásomban. Nagyon jól érzem magam itt, a feleségem is boldog, mert végre van lent hely a gyermekeknek. Miért jöttél? Consuelina felejtett volna itt valamit? Nézz csak jól körül, gyermekem. Engem nem zavarsz.

- Mi lett a bútorokkal? - kérdezte Anzoleto riadtan. Mélyen megrendítette, hogy semmi nyomát sem leli már Consuelónak, itt, ebben a szobában, ahol elmúlt élete legtisztább örömeit ismerte meg.

- A bútorok lenn vannak az udvaron. Agata anyónak ajándékozta őket, s mondhatom, jól tette. A vénasszony nagyon szegény, s valami kis pénzhez jut így. Ó, Consuelónak mindig aranyszíve volt. Egyetlen garas adósságot sem hagyott hátra, s mielőtt elment, mindenkit meglepett valami csekélységgel. Csak a feszületét vitte magával. De mégiscsak furcsa, hogy úgy utazott el, az éjszaka kellős közepén, s anélkül, hogy bárkit is értesített volna. Porpora mester járt itt reggel, ő intézett el mindent, mint valami hagyatéki végrehajtó. A szomszédok mind nagyon sajnálják, hogy elment; de hát azzal vigasztalódunk, hogy biztosan a Canalazzo^[29] partján, egy szép palotában fog lakni, mert hiszen gazdag, nagyvilági hölgy lett belőle. Én mindig mondtam, hogy sokat keres majd a hangjával. Hiszen olyan szorgalmasan tanult. Mikor lesz a lagzi, Anzoleto? Remélem, majd tőlem vásárolod a kis ajándékokat, amelyeket a kerület lányai közt osztasz szét.

- Persze, persze - bólintott Anzoleto kábultan.

Halálos fájdalommal a szívében menekült el; az udvaron még látta a környék vénasszonyait, amint Consuelo ágyára és asztalára alkudoztak: az ágyára, amelyen aludni látta, az asztalára, amelyen dolgozni látta.

- Ó, Istenem, hát semmi sem maradt meg tőle! - kiáltott akaratlanul a kezeit tördelve.

Szerette volna ledöfni Corillát.

Három nappal később színpadra lépett Corillával. Mindkettőjüket szégyenteljesen kifütyülték, és a darab befejezése előtt le kellett engedni a függönyt. Anzoleto dühöngött, Corillának szempillája sem rezdült.

- Hát ezt értem el a te pártfogásoddal - mondta a fiú fenyegető hangon, amikor egyedül maradtak.

A primadonna rendíthetetlen nyugalommal válaszolt:

- Te minden csekélység miatt felizgatod magad, szegény kicsikém; látszik, hogy nem ismered a közönséget, és sosem kellett szeszélyeivel szembeszállnod. Én olyannyira számítottam a mai kudarcra, hogy át sem ismételtem a szerepemet, s csak azért nem szóltam neked róla, mivel tudtam, hogy e várható füttyorkánnal szemben nem lett volna bátorságod a színpadra lépni. De most már tudomásul kell venned, hogy mi vár ránk. Legközelebb még kegyetlenebbül bánnak el velünk. Így lesz ez a harmadik, negyedik, hatodik s talán a nyolcadik előadáson is; de e viharok idején egyfajta ellenzék is formálódik a mi érdekünkben. Ha akár az utolsó csepűrágók volnánk is a világon, az ellenkezés és a független vélemény szelleme egyre buzgóbb párthíveket állítana mellénk. Sok az olyan ember, aki többnek érzi magát, ha másokat becsmérel, de olyanok is vannak, akik akkor érzik magukat többnek, ha másokat védelmeznek. Tizenkét megpróbáltatás után, miközben a terem valóságos csatatér lesz a füttyszavak és tapsok állandó kereszttüzében, a szájaskodók végül kifáradnak, a makacsok duzzogni fognak, mi pedig új időszakba lépünk. A közönségnek az a része, amely, bár maga sem nagyon tudja miért, minket támogatott, elég hidegen hallgatja majd énekünket; afféle első fellépés lesz ez számunkra, s csakis tőlünk függ, adja Isten! hogy izzóvá tegyük a hangulatot és diadalmaskodjunk. Nagy sikert jósolok neked erre az időre, Anzoleto; ekkorra már szétfoszlik a bűvölet, amely most nyomaszt. A bátorítás, az édes dicséretek levegőjét szívod magadba, s újra megtalálod régi erődet. Emlékezzél csak, milyen nagy sikered volt Zustinianinál, amikor először léptél fel nála. Azóta nem volt időd, hogy biztossá tedd uralmadat; egy új, ragyogóbb csillag elhomályosította fényedet. De ez a csillag letűnt a horizont mélyén, s most arra kell készülnöd, hogy velem együtt a magasba emelkedj.

Minden úgy történt, ahogy Corilla megjósolta. Igaz, a két szerető pár napig drágán fizetett a közönségnek Consuelo elvesztéséért. De bátran állták a vihart, amely túlságosan heves volt, semhogy sokáig tarthasson. A gróf bátorította Corilla erőfeszítéseit, s miután az évad derekán, amikor Európa jelentős színházai már megkötötték szerződéseiket, hiába próbált Velencébe csalogatni egy primo-uomót, Anzoletót is elfogadta harcostársnak abban a küzdelemben, amely a közönség és a színház vezetői közt folyt. Ennek a színháznak igen nagy híre volt, s ezt nem veszíthette el egyik vagy másik szereplője miatt. Személyi változás nem tudta megtörni a megszentelt szokásokat. A páholyokat egész évadra bérelték. A hölgyek itt tartották szalonjukat, s továbbra is itt fogadták hódolóikat. Az igazi zenebarátok egy ideig duzzogtak; de kevesen voltak, és senki sem figyelt rosszkedvükre. Egyébként is belefáradtak már haragjukba, s mikor egy este Corilla igazi tűzzel énekelt, az egész nézőtér visszahívta. A primadonna Anzoletóval együtt jött a függöny elé, bár a tenoristát nem hívták, s Anzoleto szerény, ijedt arccal jelent meg, mintha csak a kényszernek engedne. Ő is kapott azonban a tapsokból, és másnap őt is hívták. Alig múlt el egy hónap, Consuelót, akár egy nyári éjszakában felvillanó villámot, máris mindenki elfelejtette. Corilláért meg rajongtak, akárcsak régebben, s most talán jobban is megérdemelte, mivel a versengés új ihletet, a szerelem pedig érzelmesebb csengést adott énekének, Anzoleto viszont, bár nem szabadult meg hibáitól, érvényesíteni tudta kétségtelen tehetségét. Hibáit már megszokták, tehetségét megcsodálták. Megnyerő külseje elbűvölte a nőket: a szalonok kedvence lett, s a hölgyek már azért is kacérkodtak vele, mivel Corilla féltékenysége még ízesebbé tette ezt a játékot. Clorinda is felhasználta a színpadon minden lehetőségét, vagyis vaskos szépségét, s páratlan ostobaságának ingerlő közönyét, amit a nézők egy része mindig vonzónak talál. Zustiniani, hogy feledje mély bánatát, őt választotta szeretőjéül, gyémántokkal halmozta el, s mindig jobb és jobb szerepeket adott néki, mivel azt remélte, hogy pótolni fogja Corillát, aki a következő évadra véglegesen Párizsba szerződött.

Corilla minden izgalom nélkül figyelte új vetélytársnőjét, hiszen sem akkor, sem később nem kellett tőle tartania; még segítette is, valami gonosz gyönyörrel, ezt az arcátlan, hideg tehetségtelenséget, aki semmitől sem riadt vissza. A két teremtés tehát jó egyetértésben élt egymással, s közös akarattal irányította a színházat. Minden komoly művet elutasítottak, Porporáét is, természetesen, s hogy bosszút álljanak rajta, méltatlan vetélytársai operáit vitték színpadra és diadalra. Valósággal szövetséget kötöttek, hogy tönkresilányítsák, ami kedvük ellenére van, és támogassák, ami megalázkodik hatalmuk előtt. Miattuk történt, hogy abban az évben a hanyatlás műveit ünnepelték Velencében, és megfeledkeztek arról, hogy valaha az igazi, a nagy zene uralkodott ebben a városban.

Sikere és jó jövedelme ellenére (mert a gróf elég kedvező szerződést kötött vele), Anzoletót mély csömör fogta el: összetört siralmas boldogságának terhe alatt. Szánalmas látvány volt, ahogy a diadalittas Corilla karján a próbákon megjelent: sápadt és senyvedő, szép, mint egy arkangyal, de nevetséges felfuvalkodottságában, arcán az imádott férfiak unalma, és szinte roskadozva és összetörve e könnyen és bőven elnyert mirtuszok és borostyánok súlya alatt. Még az előadásokon is, mintha csak bővérű szeretője hevességével szállt volna szembe, gőgösen fölényes és arcátlanul egykedvű maradt. Amikor Corilla szinte felfalta a szemével, az ő tekintete így szólt a közönséghez: "Ne higgyétek, hogy boldoggá tesz ez a viharos szerelem. Inkább az segít nekem, aki megszabadít tőle."

Mert az történt, hogy a Corilla által megrontott és elkényeztetett Anzoleto őellene fordította mindazt az önzést és hálátlanságot, amelyet szeretője a világ ellen sugallt néki. Már csak egy valóban tiszta és igaz érzés maradt a szívében: szerelme Consuelo iránt, amelyet bűnei sem tudtak elmosni. Olykor megfeledkezhetett róla, hiszen felületes természet volt; de meggyógyulni nem tudott, s ez a szerelem gyötrő lelkifurdalásként legbűnösebb tévelygései közepette is visszatért. Corillához is hűtlen volt, ezernyi szerelmes kalandba keveredett, egy nap Clorindával, hogy titokban bosszút álljon a grófon, máskor egy híres és előkelő szépséggel, vagy akár egy maszatos kóristalánnyal. Így hányódott előkelő budoárok homálya és nyilvános orgiák, Corilla fojtogató ölelése és lakomák gondtalan dőzsölése között, így próbált megszabadulni a múlt kínzó emlékeitől. De e vad és féktelen kicsapongásaiban is mintha mindig egy kísértet lépkedett volna mögötte; s ha az éj közepén, vidám cimborái társaságában gondolája a Corte-Minelli rozzant, sötét házai előtt siklott el, szűnni nem akaró zokogás tört fel a melléből.

Corillát éppen kíméletlenségével tartotta rabságban, mivel a hitvány lelkek annál jobban szeretnek, minél inkább gyötrik és megvetik őket, de már a primadonna is kezdett belefáradni e gyászos szenvedélyébe. Azt remélte, hogy legyőzheti és kordában tarthatja ezt a független, vad fiút. Szívósan dolgozott ennek érdekében, semmi áldozattól sem riadt vissza. De amikor be kellett látnia, hogy sosem éri el a célját, gyűlölni kezdte Anzoletót, s már csak a gyönyörűségét és bosszúját kereste. Egy éjjel, hogy Anzoleto Clorindával bolyongott gondoláján, egy másik gondolát pillantott meg: a kioltott lámpás titkos légyottról árulkodott. Nem nagyon ügyelt rá, de a meglepetéstől félő Clorinda mindig résen volt, és azt mondta:

- Menjünk lassabban, a gróf gondolája, megismertem az evezőst.

- Akkor még gyorsabban - felelte Anzoleto -, hadd érjem utol, mert látni szeretném, milyen hűtlenséggel fizet ma éjjel a te hűtlenségedért.

- Nem, nem, menjünk vissza - kiáltott Clorinda. - Nagyon éles a szeme, és finom a füle. Még megzavarnánk.

- Rajta, ha mondom - kiáltott Anzoleto az evezősnek. - Azt a bárkát akarom utolérni, azt, ott előttünk!

Hiába könyörgött és rémüldözött Clorinda, egy szempillantás alatt a nyomában voltak. A két bárka szinte érintette egymást, s Anzoleto hallotta, hogy valaki kuncog a másik gondolában.

- Nagyszerű - mondta -, jó kis csata lesz itt mindjárt: Corilla enyeleg a gróf úrral.

Alighogy így szólt, Anzoleto gondolája orrára ugrott, kivette a lapátot a gondolás kezéből, sebesen a másik bárka felé evezett, ismét elérte, melléje siklott, s akár mert a nevét hallotta Corilla kacajában, akár mivel valami őrület szállta meg, fennhangon kiáltozott:

- Kedves Clorinda, nincs szebb nő nálad a világon, és senkit sem imádlak úgy, mint téged.

- Érdekes, ugyanezt mondtam most Corillának - felelt rá a gróf, előlépve a fülkéből, és könnyedén a másik bárka felé sietett. - S hogy most mindkettőnk sétája véget ért, talán cserélhetnénk, hiszen becsületes emberek vagyunk, és azonos értéket adunk egymásnak.

- A gróf úr elismeri tehát becsületes voltomat - felelte Anzoleto ugyanolyan hangon. - Ha kegyelmességed megengedi, odanyújtom a karomat, hogy itt helyben vehesse át a neki járó kincset.

A gróf kinyújtotta a karját, hogy Anzoletóra támaszkodjék, de valami tréfás és megalázó meglepetést tartogatott a fiatalember és közös szeretőik számára. A tenorista azonban vad dühében s fuldokolva a gyűlölettől minden erejével a gróf bárkájára nehezedett, felborította, és szilaj hangon kiáltott:

- Nőt nőért, gróf úr, és gondolát gondoláért!

Majd sorsukra hagyva áldozatait, és mit sem törődve a jövőjét féltő Clorinda döbbenetével, vízbe vetette magát, a másik partra úszott, végigrohant a sötét, kanyargós utcákon, a lakására sietett, egy szempillantás alatt átöltözött, magával vive minden pénzét, és az első induló dereglyébe vetette magát; ahogy Trieszt felé hajózott, még egy utolsó pillantást vetett a hajnali fényben lassan kirajzolódó templomtornyokra és kupolákra, s aztán diadalmasan csettintett az ujjával.

A Kárpátok nyugati elágazásában, amely Csehországot Bajorországtól elválasztja, és amelyet itt Böhmerwaldnak, vagyis Cseh-erdőnek hívnak, száz évvel ezelőtt még állt az a tágas udvarház, amelyet, nem tudom, milyen hagyomány erejénél fogva, Óriások kastélyá-nak neveztek. Bár távolról ősi várerődnek látszott, tulajdonképpen nyári lak volt, s szobáit, folyosóit és termeit XIV. Lajosnak akkor már divatjamúlt, de mindig pompás és nemes stílusában rendezték be. Az épületnek azon a szárnyán, ahol a gazdag birtok urai, a Rudolstadt grófok laktak, még a feudális építkezés szigorát is szerencsésen enyhítették.

E cseh származású család a harmincéves háború legtragikusabb időszakában megtagadta a reformációt, és német nevet vett fel. Nemes és vitéz ősét, aki hajthatatlan protestáns maradt, kastélya közelében, egy szomszédos hegytetőn gyilkolták meg a fanatikus zsoldosok. Szász családból származó özvegye csak úgy tudta gyermekei vagyonát és életét megmenteni, hogy katolikus hitre tért, és a jezsuiták nevelésére bízta Rudolstadt örököseit. Két nemzedékkel később Csehország már rabságban volt és néma, az osztrák hatalom megszilárdult, és, legalábbis látszólag, már elfeledték a reformáció dicsőségét és bukását. Rudolstadt urai a római dogmát vallották, odaadón gyakorolták a keresztényi erényeket, és fényűző egyszerűségben élve birtokaikon, igaz arisztokraták s egyben Mária Terézia hűséges szolgái voltak. A vitézség próbáját már VI. Károly császár alatt megállták. De mindenki csodálkozott azon, hogy e dicső és hősi család utolsó sarja, a fiatal Albert, Christian von Rudolstadt gróf egyetlen fia nem ragadott fegyvert az épp akkor befejeződő örökösödési háborúban, és bár elérte harmincadik életévét, születésén és vagyonán kívül nem ismert és nem is keresett más nagyságot. E különös viselkedése miatt az uralkodónő már azt gyanította, hogy az ellenséggel cimborál. De amikor Christian gróf abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kastélyában fogadhatta a császárnőt, olyan magyarázatot adott fia magatartásáról, amely láthatóan kielégíthette az uralkodónőt. Semmi sem szivárgott ki Mária Terézia és Rudolstadt gróf beszélgetéséből. Sajátos titok vette körül e jámbor és jótékony család szentélyét. Tíz év óta egyetlen szomszéd sem látogatta rendszeresen házukat, s egyetlen esemény, szórakozás vagy politikai vihar sem mozdította ki őket birtokukról. Bőkezűen és tiltakozás nélkül fizették minden háborús hozzájárulásukat, a közélet veszélyei és bajai sohasem érintették őket, vagyis nem úgy éltek, mint a nemesurak általában, s ezért gyanakvással is nézték őket, bár sosem tapasztaltak részükről mást, csak jótetteket és nemes cselekedeteket. Mivel nem tudták, minek tulajdonítsák ezt a közönyös, visszavonult életet, hol embergyűlölettel, hol meg fukarsággal vádolták a Rudolstadtokat; de minthogy a család magatartása folytonosan cáfolta ezeket a feltevéseket, be kellett érniük azzal, hogy holmi közönyben és szenvtelenségben keressék magányos életük okát. Azt mondták, Christian gróf nem akarta egyetlen fiának, neve utolsó örökösének életét e véres háborúkban kockára tenni, s a császárnő is hozzájárult ehhez, mivel a hadi szolgálat ellenében olyan jelentős összeget kapott, amellyel egy egész huszárezredet felszerelhetett. A nemes hölgyek viszont, akiknek eladó lányaik voltak, egyre erősítgették, hogy a gróf helyesen cselekedett; de amikor megtudták, hogy Christian nyilván saját családjában keres feleséget fia számára, s öccsének, Friedrich bárónak leányával akarja összeházasítani: amikor azt is hallották, hogy a fiatal Amélie bárókisasszony már el is hagyta a prágai kolostort, ahol addig nevelkedett, és unokabátyja mellett, az Óriások kastélyában fog élni, a nemes hölgyek egyértelműen kijelentették, hogy a Rudolstadt-család valóságos farkasfajzat, társtalanok, vadak, ahányan csak vannak. A család titkát csak néhány meg-vesztegethetetlen szolga és odaadó barát ismerte és őrizte meg hűségesen.

Egy este a nemes család vacsoránál ült; rengeteg vad és más tápláló étel volt az asztalon, mert akkor a szláv országokban még így étkeztek őseink, bár Európa nagy részében már XIV. Lajos udvarának kifinomodott szokásai uralkodtak.

Egész tölgyfatörzsek lángoltak az óriási kályhában, kellemes meleget árasztva a tágas, sötét teremben. Christian gróf éppen hangos szóval mondta a Benedicité-t,^[30] s a család tagjai állva hallgatták. Egész szolgahad sürgölődött lassú mozdulatokkal szeretett gazdái körül; valamennyien komolyak voltak és öregek, hosszú bajusszal, népi viseletben, mameluk térdnadrágban. A kastély káplánja a gróf jobbján ült, a fiatal Amélie bárókisasszony a balján, vagyis a szív oldalán, mondogatta a családfő szigorú, atyás galantériával. Friedrich báró, a másodszülött, akit bátyja mindig fiatal testvérének nevezett, mivel csak hatvanéves volt, velük szemben foglalt helyet. Wenceslawa von Rudolstadt kanonissza, az idősebb nővér, egy púpos és ijesztően sovány, hatvanas vénlány, az asztal végén ült, Albert gróf pedig, Christian fia, Amélie vőlegénye, az utolsó Rudolstadt, sápadt és fanyar arccal a másik oldalon, nemes nagynénjével szemben kereste szórakozottan a helyét.

Egyikük sem volt beszédes, de Albert talán a többieknél is kevésbé hajlamos arra, hogy élénkséget vigyen a társalgásba. A káplán olyan odaadóan szolgálta az urait, és olyan nagyon tisztelte a család fejét, hogy, ha csak az nem fordult hozzá, a száját sem merte kinyitni; Christian gróf pedig békés és jámbor lélek lévén, szinte sosem érezte szükségét annak, hogy másokhoz meneküljön gondolatai elől.

Friedrich báró kevésbé mély elme, bár tevékenyebb alkat volt, s az ő szelleme sem túlságosan élénk. Bátyjához hasonlóan szelíd és jóakaratú volt, de kevesebb értelemmel és belső lángolással. Jámborsága csupán a megszokásból és életmódjából fakadt. Egyetlen szenvedélye a vadászat volt. Egész napját lovon töltötte, és esténként izzadtan, zihálva, kiéhezve jött haza, de soha fáradtan, mivel vasból volt a szervezete. Tíz ember helyett evett, harminc helyett ivott, s a vacsora végén már vidáman mesélte, hogyan kapta el a Zafír kutyája a nyulat, hogyan lelte meg a Párduc szuka a farkas nyomát, s hogyan csapott áldozatára Attila nevű sólyma; miután végtelen jóakarattal hallgatták, a tűz mellé ült, csendesen szunyókált fekete bőr karosszékében, míg aztán lánya fel nem ébresztette, mivelhogy elérkezett a lefekvés pillanata.

A kanonissza volt a legbeszédesebb tagja a családnak; akár fecsegőnek is vélhették, mert legalább kétszer megtörtént vele hetenként, hogy negyedóra hosszat is elvitázott a káplánnal a cseh, magyar vagy szász családok genealógiájáról: a kisujjában volt valamennyi, a királyoké éppúgy, mint az utolsó kurtanemesé.

Ami Albert grófot illeti, az ő külsejében volt valami ijesztő és ünnepélyes a többiek számára, mintha minden mozdulata végzetes jel, minden szava mély bölcselkedés lett volna. Aki nem ismerte a család titkait, semmiképp sem érthette volna, miért tapad rá azonnal, ha csak szóra nyitja a száját, ami nem mindennap történt meg vele, a rokonok és a szolgaszemélyzet tekintete; mély aggodalom, fájdalmas és gyengéd gondoskodás ült ilyenkor az arcokon, csak a fiatal Amélie-én nem, mert ő nemegyszer türelmetlenül vagy csúfolódva nézett unokabátyjára, sőt néha, ha kedve éppen úgy hozta, fölényesen vagy tréfásan merészelt válaszolni néki.

Amélie szőke, kissé élénk színű, jó alakú, mozgékony lány volt, s olyan szép, mint egy makulátlan gyöngyszem. Valahányszor komornája, hogy vigasztalja unalmában, ezt mondta neki, a bárókisasszony így felelt: "Sajna, bús családomba zárt gyöngyszem vagyok, s e borzalmas kastély az én kagylóhéjam." Az olvasó könnyen megértheti tehát, milyen féktelen madarat tartott zárva ez a könyörtelen kalitka.

Aznap este, különösképpen az első tálaláskor (mert a két öregúrnak, a kanonisszának és a káplánnak az év minden szakában állandó és kiadós volt az étvágya) megint a szokott ünnepélyes csend ülte meg a termet, Albert gróf azonban hirtelen megszólalt.

- Micsoda fertelmes idő! - mondta mély sóhajjal.

Csodálkozva néztek rá: már egy órája a kastélyban tartózkodtak, vastag tölgyfa táblák mögött, s így senki sem vehette volna észre, ha közben borússá és fenyegetővé válik az idő. Csend honolt künn és benn, és semmi sem jelezte a közeledő vihart.

De senki sem mert ellenkezni Alberttal, csak Amélie vonogatta a vállát, s a nyugtalanság rövid pillanata után csakhamar újra kezdődött a villák játéka és a lassú mozdulatokkal váltott tálak csörömpölése.

- Nem hallja a Böhmerwald fenyveseiben a szél vad üvöltését, meg a hegyi patak félelmetesen sodró zúgását? - folytatta Albert most már hangosabban, s mereven az apjára nézve.

Christian gróf nem válaszolt. A báró, aki szerette az egyetértést, s bár egy pillanatra sem tévesztette szem elől a szarvas húsát, amelyet úgy szeletelt atlétakezével, mintha gránitkockákat hasítana, így válaszolt:

- Valóban, napnyugtakor esőt jelzett a szél, és holnapra nagyon rossz időnk lehet.

Albert különös arccal mosolygott, a társaság megint elcsendesedett. De alig múlt el öt perc, rettenetes szélvihar rázta meg a hatalmas ablakok üvegtábláit, üvöltve korbácsolta a várárok vizeit, majd olyan éles és panaszos nyögéssel halt el a hegy csúcsain, hogy mindenki elsápadt, csak Albert nem, aki megint mosolygott, ugyanazzal a meghatározhatatlan kifejezéssel, mint az előbb.

- Egy lélek jár erre - mondta -, a vihar felénk taszítja. Imádkoznia kéne, káplán úr, az utazókért, akiket vad hegyeinkben lepett meg a vihar.

- Minden órában s lelkem mélyéből imádkozom mindazokért - felelte remegve a káplán -, akik az élet veszélyes ösvényein s az emberi szenvedélyek viharában bolyongnak.

- Ne is válaszoljon néki, káplán úr - mondta Amélie, ügyet sem vetve a sok pillantásra és kézmozdulatra, amely mind arra kérlelte, hogy ne folytassa ezt a beszélgetést -, hiszen ön is tudja, milyen szívesen gyötri bátyám embertársait efféle rejtélyekkel. Ami engem illet, semmi kedvem, hogy a nyitjukat találgassam.

Albert gróf láthatóan éppoly kevéssé ügyelt húga fölényes szavaira, mint a bárókisasszony az ő rejtelmes beszédére. A fiatal gróf tányérjára könyökölt, ez csaknem mindig üresen és tisztán állt előtte, merev szeme a damasztabroszt figyelte, mintha rózsáit és virágmintáit számolgatná, pedig máris valami delejes álomba mélyedt.

Vacsora közben féktelen vihar tört ki. Az esti étkezés mindig két óra hosszat tartott, sem tovább, sem rövidebb ideig, még a böjti napokon sem, amelyeket ugyan áhítattal megtartottak, de a gróf ilyenkor sem engedett szokásaiból, mert ugyanolyan szentnek vélte őket, mint a római egyház parancsait. Gyakran volt vihar ezekben a hegyekben, amelyeknek a lejtőit akkor még hatalmas erdők borították. A százados fák tömegei megsokszorozták a szél és a dörgés zajának és visszhangjának erejét, de a kastély lakói már megszokták ezt, és nem nagyon törődtek vele. Most azonban Albert gróf különös izgalma akaratlanul családjára is átterjedt; s a báró mérgelődött volna, hogy megzavarják étkezése gyönyörében, ha ugyan szelíd természete valaha is haragra lobbanhatott volna. Így aztán csak mélyet sóhajtott, amikor a második húsétel tálalásakor olyan mennydörgés rázta meg az épületet, hogy az inas elhibázta a vadkansonka dióját, amelyet éppen akkor hámozott ki.

- Ennek is vége! - mondta a báró, és vigasztaló mosollyal nézett a balszerencséje miatt kétségbeesett inasra.

- Igaza van, bátyám - kiáltott hangosan Albert gróf felugorva a helyéről -, vége. Vége a Huszitá-nak; lesújtotta a villám. Nem zöldell újra tavasszal.

- Mit jelentsen ez, fiam? - kérdezte bánatosan az öreg Christian -, csak nem a Schreckenstein^[31] nagy tölgyfájáról beszélsz?

- De igen, apám, arról a nagy tölgyfáról beszélek, amelynek ágaira a múlt hetekben több mint húsz Ágoston-rendi szerzetest aggattunk.

- No lám, már heteknek véli az évszázadokat - mondta a kanonissza halkan, és keresztet vetett. - Ha a valóságot látta álmában, kedves gyermekem - folytatta hangosabban, most már öccséhez fordulva -, vagy olyasmit, aminek hamarosan be kell következni (mert képzeletében már többször megtörtént ez a különös véletlen), akkor sem kéne sajnálnunk ezt a félig kiszáradt, csúf tölgyfát, amely, akárcsak az alatta levő szikla, gyászos történeti emlékek képét idézi.

- Ami engem illet - kezdte újra Amélie, fürgén és boldogan, hogy végre koptathatja kicsiny nyelvét -, én csak hálás volnék a viharnak, ha nem kéne többet azt a borzalmas akasztófát látnom; olyanok az ágai, mint megannyi csontváz, vörös mohával borított törzse meg szinte vért izzad. Valahányszor arra tévedtem esténkint, reszketve hallgattam a lombjai közt zúgó szelet, amely mindig a haldoklók utolsó sóhajára emlékeztetett, s ilyenkor elfordítva a fejem és Istennek ajánlva a lelkem, gyorsan tovasiettem.

- Amélie - mondta a fiatal gróf, aki hosszú napok óta talán most először figyelt húga szavaira -, helyesen tette, hogy nem maradt a Huszita alatt, ahogy én tettem, nem is egyszer, egész órákon és éjjeleken át. Olyan dolgokat látott és hallott volna, hogy valósággal megdermedt volna a rémülettől, s soha többé ki nem űzhette volna őket emlékezetéből.

- Hallgasson - kiáltott a bárókisasszony remegve, s kissé felemelkedett, mintha menekülni akarna ettől az asztaltól, amelyre Albert rátámaszkodott -, nem tudom megérteni, hogy puszta mulattatásból mindig csak rémisztget, ha nagy ritkán szóra nyitja a száját.

- Adná az ég, kedves Amélie - szólt szelíden az öreg Christian -, hogy bátyja csupáncsak mulattatásból mondja ezeket a dolgokat.

- Nem, apám - folytatta Albert gróf -, nagyon is komolyan szólok. A Rémület kövé-nek tölgyfája ledőlt, négy részre hasadt, s holnap már küldheti a favágókat, hogy feldarabolják. Ciprust ültetnek a helyére, s ennek neve már nem Huszita lesz, hanem Vezeklő, s a Rémület kövét már régen az Engesztelés kövé-nek kellett volna elneveznie.

- Elég, fiam - mondta az aggastyán szorongó félelemmel. - Űzze ki elméjéből e szomorú képeket, és bízza az Úristenre az emberi cselekedetek megítélését.

- A szomorú képek máris eltűntek, apám; most, hogy a vihar lehelete és az ég tüze porba sújtotta a gyötrelem fáját, ők is visszatérnek a semmibe. Az ágakon hintázó csontvázak helyén virágokat és gyümölcsöt látok, egy új törzs friss hajtásain táncoltatja őket a szél. A fekete ember helyett, aki éjjelenkint újra és újra meggyújtotta a máglyát, hófehér égi lelket látok, a fejem és apám feje felett lebeg. A vihar elcsendesedik, kedves jó rokonaim. A veszély elmúlt, az utasok menedéket találtak, lelkem meg békességet. Az engesztelés ideje végéhez közeledik. Érzem, hogy újjászületek.

- Bár az igazság szólna belőled, szeretett fiam - felelte az öreg Christian megindultan, mély gyengédséggel a hangjában -, bár megszabadulnál a kísértetektől és látomásoktól, amelyek megrontják nyugalmadat. Isten kegyelmétől várom, hogy visszaadja az én kedves Albertom reménységét, nyugalmát, hitbéli világosságát.

Az aggastyán még be sem fejezhette e szeretetteljes szavait, Albert feje máris lassan az asztalra hanyatlott: mintha békés álom szállt volna a fiatal grófra.

- Mit jelentsen ez? - mondta a bárókisasszony apjának. - Most meg elalszik az asztalnál. Nagyon udvarias, mondhatom.

- Ez a váratlan, mély álom - mondta a káplán, érdeklődéssel figyelve a fiatalembert - szerencsés krízisnek látszik, s gondolom, kedvező fordulatot jelent, legalább egy időre, súlyos helyzetében.

- Senki se szóljon hozzá - mondta Christian gróf -, ne zavarják álmában.

- Irgalmas Isten! - kiáltott lelkesen a kanonissza, imára kulcsolva kezét -, add, hogy megvalósuljon állandó jóslata, és hogy születésének harmincadik fordulója teljes gyógyulását hozza.

- Ámen - felelt ájtatosan a káplán. - Emeljük szívünket az irgalmasság Urához, és hálásan megköszönve esti étkünket, könyörögjünk hozzá, adjon szabadulást e nemes gyermeknek, kit mindnyájan tisztelve szeretünk.

Felemelkedtek, hogy hangos szóval elmondják a hálaadás imáját, és még pár percig állva maradtak, mert mindenki önmagában is fohászkodott az utolsó Rudolstadtért. Az öreg Christian olyan buzgón imádkozott, hogy két nagy könnycsepp gördült végig fonnyadt arcán.

Az aggastyán épp parancsot adott hűséges szolgáinak, hogy vigyék lakosztályába a fiatal grófot, amikor Friedrich báró, miután sokáig törte a fejét, milyen szolgálattal nyilváníthatná odaadását kedves öccse iránt, gyermekes elégedettséggel az arcán megszólalt:

- Kitűnő gondolatom támadt, bátyám uram. Ha fiad emésztése idején magányos lakosztályában ébred fel, megint sötét gondolatai támadhatnak, hiszen nyilván rossz álmai lesznek. Vitesd a szalonba, s ott ültessék az én karosszékembe. Nincs jobb hely az alvásra az egész kastélyban. Jobban meglesz ott, mint az ágyában, és amikor felébred, játékos tüzet lát szeme gyönyörködtetésére, s baráti arcokat szíve melengetésére.

- Igaza van, öcsém uram - felelt Christian -, valóban a szalonba vitethetjük, ott elalhat a nagy heverőn.

- Vacsora után nagyon ártalmas fekve aludni - kiáltotta a báró. - Higgye meg, bátyám, tapasztalásból tudom. Az én karosszékembe kell ültetni. Igen, ragaszkodom hozzá, hogy a karosszékemben aludjon.

Christian megértette, hogy nagy fájdalmat okozna öccsének, ha elutasítaná ajánlatát. A fiatal grófot tehát az öreg vadász karosszékében helyezték el, anélkül, hogy Albert felébredt volna, mert álma valósággal önkívületi volt. A báró egy másik székre ült, vidáman és büszkén melengette lábát az ősi időkhöz méltó tűz lángjainál, és diadalmasan mosolygott, valahányszor a káplán megjegyezte, hogy ez az álom biztosan jó hatással lesz Albert grófra. Az öregúr elhatározta, hogy nemcsak karosszékét, hanem vacsora utáni szundítását is feláldozza, és együtt virraszt a családdal; de egy negyedóra múlva már olyan jól megszokta új ülőhelyét, hogy horkolása csakhamar versenyre kelt az egyre távolodó és csendesedő mennydörgéssel.

Egyszerre csak megszólalt a kastély nagy harangja (amely a rendkívüli látogatásokat jelezte), belépett az öreg Hanz, a legrégibb szolga, és szó nélkül egy levelet nyújtott át Christian grófnak, majd a szomszéd terembe ment, hogy ott várja gazdája utasítását. Christian kinyitotta a levelet, s egy pillantást vetve az aláírásra, a bárókisasszonynak adta a papirost, és megkérte, hogy olvassa fel. A kíváncsi Amélie az egyik gyertyához sietett, és fennhangon olvasni kezdett:

Tisztelve szeretett, kegyelmes gróf uram!

Kegyelmességed azzal tüntetett ki, hogy egy szolgálatot kért tőlem, s ezzel még többet adott, mint eddig bármikor, pedig hálás szívem mindig emlékezik régi jótéteményeire. De bármennyire igyekeztem is, hogy teljesítsem tiszteletre méltó parancsait, nem reméltem, hogy a Kegyelmességed által kért személyt gyorsan és hibátlanul megtalálhatom. A körülmények azonban váratlanul kedveztek Kegyelmességed óhajának, s most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elküldhetek egy fiatal teremtést, aki részben megfelel a kitűzött feltételeknek. Nem mindegyiknek, sajna. Csak ideiglenesen küldöm tehát, hogy a méltóságos bárókisasszony kevesebb türelmetlenséggel várhasson további kutatásom és igyekezetem eredményére.

Az a személy, aki abban a szerencsés helyzetben lesz, hogy e levelet átadhassa, tanítványom és bizonyos értelemben fogadott leányom, és amint a szeretetre méltó Amélie bárókisasszony kívánta, szorgos, odaadó társalkodónője, s ugyanakkor tudós zenetanára lesz. Nem kapta meg azt a nevelést, amelyet Kegyelmességed egy nevelőnőtől joggal elvár. Több nyelven beszél ugyan s elég könnyedén, de ismeretei talán nem elég alaposak, hogy oktatni is tudja őket. Kitűnően ismeri a zenét, és nagyon szépen énekel. Kegyelmességed meg lesz elégedve tehetségével, hangjával, magatartásával, s nem kevésbé szelíd, határozott jellemével. Családi körükbe fogadhatják, anélkül, hogy bármi ildomtalanságot követne el, vagy akár csak rossz érzésről tenne tanúságot. Nemes családjukkal szemben vállalt kötelezettségein kívül szabad akar maradni, és nem óhajt tiszteletdíjat elfogadni. Vagyis nem valami duennát vagy udvarhölgyet ajánlok a bárókisasszonynak, hanem társat és barátnőt, ahogy ő maga is kérte abban a rövid üzenetében, amelyet saját szépséges kezével irt Kegyelmességed levele végére.

Signore Corner ausztriai nagykövetünk lett, s már csak az útiparancsra várakozik. De majdnem biztos, hogy a parancs csak két hónap múlva érkezik meg. Signore Corner szeretetre méltó neje, egyben nagylelkű tanítványom, engem is Bécsbe akar vinni, ahol pályám szerinte szerencsésebb fordulatot venne. Bár nem hiszek egy jobb jövőben, hálásan veszem jóakaratú ajánlatát, mert el akarom hagyni e hálátlan várost, ahol csak csalódás, sérelem, balszerencse volt osztályrészem. Alig várom, hogy viszontlássam Németországot, ahol boldog, szép napokat éltem meg, és az ott élő tiszteletre méltó barátaimat is. Kegyelmességed, bizonyára tudja, egyik első helyet foglalja el e meggyötört, de ma is melegen érző szív emlékezései sorában, s mindig is mélységes szeretettel és hálával gondolok rá. Kegyelmességedre hagyom és bízom tehát fogadott leányomat, vendégszeretetét, áldását és védelmét kérve számára. Leányom a bárókisasszony iránt tanúsított buzgalmával és ragaszkodásával hálálja majd meg jóságát. Legkésőbb három hónap múlva érte megyek, s olyan tanítónőt ajánlok helyette, aki tartós szerződést köthet kegyelmes családjával.

Várva a boldog napot, amikor kezembe szoríthatom a legjobb ember kezét, engedje meg, hogy tisztelettel és büszkén valljam magam chiarissima, stimatissima, illustrissima^[32] Kegyelmességed legalázatosabb és legodaadóbb barátjának.

Niccola Porpora       
karmester, zeneszerző és énektanár

Velence, 17 ...

Amikor befejezte a levél olvasását, Amélie valósággal táncolt örömében, az öreg gróf pedig meghatottan ismételgette:

- Derék Porpora, milyen jó barát, milyen kitűnő ember.

- Szó se róla - mondja Wenceslawa kanonissza, aki máris arra gondolt, hogy méltón fogadják a vendéget, s ugyanakkor attól félt, hogy az idegen nő megbontja majd a családi szokásokat -, szeretettel üdvözöljük, körünkbe fogadjuk azt a fiatal teremtést... Csak ne unatkozzék nálunk...

- De Christian bátyám - kiáltott a bárókisasszony, ügyet sem vetve nagynénje szavaira -, hol az új barátnőm, a kitűnő mesterem? Talán hamarosan megjön... Olyan türelmetlenül várom...

Christian gróf csengetett.

- Hanz - kérdezte az öreg szolgát -, ki adta át ezt a levelet?

- Egy hölgy, kegyelmes uram.

- Már itt is volna? - kiáltott Amélie. - Hol van? hol van?

- A felvonóhíd előtt, egy postakocsiban.

- Magára hagyta a kastély kapujában, ahelyett, hogy mindjárt idehozta volna a szalonba.

- Igen, méltóságos bárókisasszony. Átvettem a levelet, megparancsoltam a kocsisnak, hogy gyeplővel a kezében maradjon a lován, megint felvontam a hidat, és a kegyelmes gróf úrhoz siettem a levéllel.

- De hiszen ez hallatlan, megbocsáthatatlan dolog: a kapu előtt várakoztatni vendégeinket ilyen borzalmas időben. Még azt gondolják, hogy várerődben élünk, és bárki közelednék, ellenségnek tartjuk. Siessen, Hanz!

Hanz mozdulatlan maradt, akár egy szobor. Csak szeme árulkodott fájdalmáról, hogy nem teljesítheti fiatal úrnője kívánságát; de ha akár ágyúgolyó süvít is a feje fölött, akkor sem változott volna tiszteletteljes mozdulatlansága, amellyel öreg gazdája megfellebbezhetetlen parancsát várta.

- A hűséges Hanz csak kötelességének és a rendelkezéseknek engedelmeskedett - szólt végül Christian gróf, s olyan lassan, hogy Amélie ereiben felforrt a vér. - Most menjen, Hanz, nyissa ki a rácsot, és engedje le a hidat. Az egész személyzet legyen ott fáklyával a kezében. Fogadják méltón az utast!

Hanz semmi meglepetést sem mutatott, hogy tüstént be kell vezetnie az idegen nőt, mikor pedig a legközelebbi rokonokat, a legmegbízhatóbb barátokat is csak nagy elővigyázatossággal és sok késlekedés után engedték a kastélyba. A kanonissza kiment, hogy az idegen nő vacsorájáról rendelkezzék. Amélie azonnal a felvonóhídhoz szeretett volna szaladni; de nagybátyja, aki maga akarta vendégét fogadni, karját nyújtotta neki, és a heves kis bárókisasszonynak méltóságteljes lassúsággal kellett az előcsarnokba menni: a menekülő, bolyongó Consuelo éppen akkor szállt ki a postakocsiból.

Amélie már három hónapja vágyakozott társnő után, nem éppen azért, hogy tanuljon tőle, hanem inkább, hogy elüsse az egyedüllét unalmát, s azóta százszor is elképzelte új barátnőjét. Tudta, milyen mogorva ember Porpora, s attól félt, valami rigolyás, szigorú nevelőnőt küld neki. Ezért titokban írt neki, s közölte vele, hogy nem látna szívesen egy huszonöt évesnél idősebb nevelőnőt, mintha nem lett volna elegendő, ha az öreg rokonaihoz fordul, akik valamennyien imádták, és valósággal lesték óhajait.

Amikor Porpora válaszát olvasta, annyira fellelkesedett, hogy mindjárt megformálta magában új társnője képét, aki zenész, a maestro fogadott lánya, ráadásul fiatal, s főleg velencei, vagyis, Amélie elképzelése szerint, az ő kedvére és hasonlatosságára teremtett lény.

Kissé meghökkent tehát, amikor a megálmodott rózsás arcú, pajkos lány helyett egy sápadt, mélabús, nagyon elfogódott fiatal teremtést látott maga előtt. Mert a szegény szívét gyötrő fájdalmat, meg a hosszú és váratlan utazás fáradalmait most egy új s szinte végzetes élmény tetézte Consuelo lelkében: a vihartól tépett hatalmas fenyvesek, a villámok sápadt fénye a gyászos éjszakában, s főleg ez a komor kastély, amelyet még félelmetesebbé tett a báró falkáinak üvöltése s a szolgasereg fáklyáinak imbolygó világa. Micsoda ellentét Marcello formamento lucidó-ja, a velencei éjszakák harmonikus csendje, a szerelem és költészet vidám légkörében töltött napok bizakodó könnyedsége után. Amikor a kocsi aztán lassan begördült, s a lovak patáinak csattogása tompán visszhangzott a hídon, a csapóajtó rácsa pedig borzalmas csikorgással hullott le mögötte, Consuelo úgy érezte, hogy Dante poklába jutott, és Istennek ajánlotta lelkét félelmében.

Egészen feldúltan lépett tehát vendéglátó gazdái elé, és amikor megpillantotta Christian gróf hosszú, sápadt, kor és bánat emésztette arcát, sovány s régimódi ruhájában szinte megmerevedett, magas alakját, azt hitte, egy középkori várúr szellemét pillantja meg, s mivel látomásnak vélte az eléje tárulkozó képet, visszahőkölt, s alig tudta elfojtani rémült sikolyát.

Az öreg gróf, aki csupán a kocsi rázásának és az út fáradalmainak tulajdonította a lány sápadtságát és habozó mozdulatait, karját nyújtotta, hogy felvezesse a lépcsőn, s közben pár érdeklődő, udvarias szót mondott neki. De e kitűnő férfiú, aki már természeténél fogva is hűvös és tartózkodó volt, az utóbbi évek magányos élete következtében annyira elidegenedett a világtól, hogy félénksége megkettőződött, és a látszólag komor és szigorú külseje mögött pedig egy gyermek zavara és bizonytalansága rejtőzködött. Amellett kötelességének érezte, hogy olaszul beszéljen (ezt a nyelvet valamikor jól bírta, de már régen nem gyakorolta), ami növelte elfogódottságát, s így alig pár szót tudott csak kinyögni. Consuelo nem is nagyon értette, s egy árnyalak ismeretlen, titokzatos beszédének vélte őket.

Amélie, aki pedig, hogy meghódítsa, mindjárt új barátnője nyakába akarta vetni magát, néma maradt: a legvállalkozóbb természet is megbénul, ha mások elutasító félénkséggel válaszolnak közeledésére.

Consuelót a tágas ebédlőterembe vezették. A gróf habozott, állva maradt, mert minden tisztességet meg akart adni vendégének, viszont nem szerette volna, ha meglátja a delejes álomba merült Albertot, a leány pedig félig aléltan az egyik közelében levő székre rogyott.

- Bátyám uram - mondta Amélie, aki megértette az öreg gróf zavarát -, azt hiszem, jobb, ha itt fogadjuk a signorát. Ez a terem melegebb, mint a nagy szalon, s vendégünket, gondolom, nagyon megviselhette hegyeink jeges szélvihara. Fájdalommal látom, hogy egészen kimerült, s biztosan jobban örül egy ízletes vacsorának meg a meleg ágynak, mint a mi udvariasságunknak. Nincs igazam, kedves signora? - tette hozzá, s biztatóan simogatta csinos, párnás kezével Consuelo erőtlen karját.

E friss hang, amely őszinte német nyerseséggel ejtette az olasz szavakat, felbátorította Consuelót. A bárókisasszony csinos arcára emelte félelemtől fátyolos szemét, s ez a kölcsönös tekintet mindjárt megtörte a jeget. Consuelo megértette, hogy tanítványa áll előtte, s hogy egy kísértetnek nem lehet ilyen elragadó arca. Viszonozta a bárókisasszony gyengéd kézszorítását, bevallotta, hogy a vihar nagyon megrémítette, s hogy most is zúg a feje a kocsi zörgésétől. Hagyta, hogy Amélie foglalkozzon vele, a tűzhöz vezesse, levegye kabátkáját, a vacsorát is elfogadta, pedig cseppet sem volt éhes, s minthogy fiatal vendéglátója egyre kedvesebben szorgoskodott körülötte, végre ő is magához tért, megint látott, hallott, válaszolt.

Miközben felszolgálták a vacsorát, természetesen Porporáról beszélgettek. Consuelo nagyon örült, hogy az öreg gróf barátjának, vele egyenrangú, sőt szinte felette álló embernek tartja a maestrót. Aztán Consuelo utazásáról esett szó, megkérdezték, melyik irányból jött, s nagyon megviselte-e a vihar.

- Velencében - felelte Consuelo - még váratlanabb és sokkal veszélyesebb viharokhoz szoktunk, mert gondolán járván, akár házunk küszöbén is érhet hajótörés. A mi utcáink vízzel vannak kövezve, s vihar idején a hullámok ott éppúgy csapkodnak, mint a tengeren, s nemegyszer a falhoz vágják a törékeny bárkákat, mielőtt kiköthetnének. Bár sokszor láttam már ilyen baleseteket, és nem is vagyok nagyon gyáva, ma este mégis sokkal jobban megrémültem, mint valaha is életemben, mivel láttam, hogy a villám ledöntött egy hatalmas fát, amely a hegy tetejéről az útra zuhant; a lovak megtorpantak, a postakocsis pedig rémülten kiáltott: Kidőlt a balsors fája, a Huszita! Nem magyarázná meg, signora baronessa, mit jelentsen ez?

Sem a gróf, sem Amélie nem válaszolt. Megremegtek, és szótlanul egymásra néztek.

- Fiam tehát nem tévedett - szólt végül az aggastyán -, különös, valóban nagyon különös.

S most, hogy megint Albertra gondolt, kiment, hogy megnézze, alszik-e még. Amélie összekulcsolta a kezét, s ijedten suttogta:

- Varázslat ez, az ördög van velünk.

E különös szavak megint felébresztették Consuelóban azt a babonás rettegést, amelyet akkor érzett, amikor a Rudolstadt-kastélyba lépett. Amélie gyors színeváltozása, a piros térdnadrágos, öreg szolgák ünnepélyes némasága, ez a sok egyformán vörhenyes, széles, szögletes arc, e merev szempárok, amelyeket a vak ragaszkodás és örökös szolgaság tett üressé és élettelenné; e sötét tölgyfával borított hatalmas terem, amelynek baljós homályát a csillár gyertyái sem tudták eloszlatni; a vihar után új vadászatra induló gyöngybagoly vérszomjas vijjogása a kastély körül; a nagy családi arcképek, a faburkolatból kiugró óriási vadkan- és szarvasfejek, minden, a legkisebb részlet is újra felszította alig elcsendesedett izgalmát. A bárókisasszony megjegyzése pedig éppen nem volt nagyon megnyugtató.

- Kedves signora - mondta most Consuelónak, s odalépett hozzá, hogy segítségére legyen -, fel kell készülnie arra, hogy rendkívüli, megmagyarázhatatlan, sokszor visszatetsző, néha ijesztő dolgokat tapasztal itt; valóságos regényrészleteket, amelyeket senki sem hinne el, ha elmondaná, de egyébként is meg kell majd ígérnie, hogy soha, senkinek nem szól róluk.

Miközben a bárókisasszony így beszélt, lassan kinyílt az ajtó, s keretében megjelent Wenceslawa kanonissza óriás púpjával, ferde arcával, szigorú ruházatában, amelyen állandóan ott díszelgett rendjének nagyszalagja; arcán az a szívélyes fenség, amelyet mindig megőrzött, amióta egy emlékezetes napon, Mária Terézia császárnő, magyarországi útjáról visszatérve, abban a rendkívüli tisztességben részesítette az Óriások kastélyát, hogy kíséretével egyetemben egy órát megpihent, és egy pohár mézbort ivott itt. Lassan közeledett Consuelóhoz - aki rémült ámulatban kába szemmel nézte, és még felállni is elfelejtett -, kétszeresen bókolt neki, és gyors német nyelvű üdvözlő beszéde után, amelyet biztosan már jó előre megtanult, mert egészen gépiesen mondta, odalépett a lányhoz, hogy homlokon csókolja. A szegény gyermek, aki a márványnál is hidegebb volt, a halál csókját érezte a fején, s szinte aléltan a rémülettől pár érthetetlen köszönő szót motyogott.

Amikor a kanonissza már átment a szalonba, mert jól látta, hogy hiába kedveskedik, csak félelmet ébreszt vendégükben, Amélie felkacagott.

- Biztosan azt hitte - mondta -, hogy Libuša királynő szelleme jelent meg itt. De nyugodjon meg. Ez a derék kanonissza a nagynéném, szerfelett unalmas; de rendkívül jóságos hölgy.

Alig tért magához újabb ijedelméből, Consuelo máris vaskos magyar csizmák csikorgását hallotta a háta mögött. Súlyos, egyenletes léptek döngették a padlót, s a lány hirtelen új arcot látott, amely olyan tömör, vörös és szögletes volt, hogy a tagbaszakadt szolgák arca is finomnak és sápadtnak látszott mellette; az ismeretlen szótlanul haladt végig a termen, s eltűnt a nagy ajtó mögött, amelyet az inasok tisztelettudóan kinyitottak volt neki. Consuelo megint remegett, Amélie megint kacagott.

- Ez a férfi - mondta - Rudolstadt báró, a legvadászóbb, legálomszuszékabb, a leggyengédebb apa. Most fejezte be első alvását a szalonban. Amikor kilencet üt az óra, felkel karosszékéből, de nem ébred fel: áthalad ezen a termen, se nem lát, se nem hall, felmegy a lépcsőn, s közben tovább alszik: lefekszik anélkül, hogy tudná, pirkadatkor meg olyan frissen, fürgén, tettre készen ébred, akár egy fiatalember, s máris rohan, hogy vadászatra készítse kutyáit, lovait, sólymait.

Alig fejezte be ezt a magyarázatot, máris megjelent a káplán. Ő is kövér volt, de kurta és sápadt, amilyenek a vízkórosok szoktak lenni. A vaskos szláv természeteknek nem felel meg a szemlélődő életmód, s e szent férfiú pocakja nem egészségről tanúskodott. Némán, mély meghajlással üdvözölte a két hölgyet, pár halk szót váltott az egyik szolgával, majd ugyanazon az ajtón ment ki, mint előbb a báró. Most Hanz és egy másik báb (a lány nem tudta megkülönböztetni őket, egyformán vaskos és komor volt valamennyi) a szalon felé sietett. Consuelónak már annyi ereje sem volt, hogy mímelje az evést, és a két inas után fordult. De mielőtt átléphettek volna az ajtón, egy új, az eddigieknél megragadóbb jelenség tűnt fel a küszöbön: egy magas termetű, csodálatos, de ijesztőn sápadt arcú fiatalember. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, vállán paszománnyal és aranykapcsokkal díszített cobolyprémes bársonyköntös. Hosszú, kissé rendetlen, ébenfekete haja sápadt arcába hullott, amelyet selymes szakállának természetes hullámai kereteztek. Intett a feléje siető szolgáknak, akik e parancsoló jelre visszaléptek, és mozdulatlanságba dermedtek, mintegy megigézve a fiatalember tekintetétől. Az ismeretlen most a mögötte közeledő Christian grófhoz fordult:

- Higgye el, apám - mondta harmonikus, nemesen csengő hangon -, soha nem voltam még ilyen nyugodt. Valami nagy fordulat következett be sorsomban, s az ég békéje szállt le házunkra.

- Bár Isten szava szólna a szájadból, gyermekem - felelte az aggastyán, az áldás mozdulatára emelve a kezét.

A fiatalember mélyen apja keze alá hajtotta a fejét; aztán szelíd, békés arccal kiegyenesedett, s a terem közepe felé ment, halványan mosolyogva ujjával érintette Amélie feléje nyújtott kezét, s pár pillanatig mereven Consuelót nézte. A lányban valami önkéntelen tisztelet ébredt, s lesütött szemmel köszöntötte a fiatalembert. De ez nem viszonozta köszöntését, hanem egyre nézte.

- Ez a fiatal teremtés - mondta neki a kanonissza németül -, aki most...

De az ifjú egyetlen mozdulatával megállította, s mintha azt mondta volna: "Ne szóljon hozzám, ne zavarja meg gondolataim menetét." Majd minden meglepetés és érdeklődés nélkül megfordult, és lassan kiment a nagy ajtón.

- Kedves kisasszony - mondta a kanonissza -, meg kell bocsátania...

- Elnézést kérek, kedves néném - mondta Amélie -, hogy félbeszakítom, de németül szól a signoréhoz, s ő nem érti ezt a nyelvet.

- Bocsásson meg, jó signora - felelt Consuelo olaszul -, sok nyelvet beszéltem gyermekkoromban, mivel sokat utaztam; még jól emlékszem a németre, és tökéletesen megértem. Arra viszont nem vállalkoznék, hogy németül beszéljek; de ha néhány leckét adna nekem, remélem, pár nap alatt megint belejönnék.

- Úgy van vele, kedvesem, mint én az olasszal - mondta a kanonissza németül. - Mindent megértek, amit a kisasszony mond, de nem tudok beszélni a nyelvén. De ha megért, megmondom, hogy öcsém udvariatlan volt, amikor nem üdvözölte, ám bizonyára megbocsátja neki, ha megtudja, hogy nagyon rosszul volt ma este... s aléltsága után is olyan gyenge, hogy biztosan nem látta kegyedet... Így történt, ugye, kedves fivérem? - tette hozzá a jó Wenceslawa, egészen megzavarodva hazugságától és Christian gróf tekintetében keresve feloldozást.

- Kedves húgom - felelt az aggastyán -, nagyon jóságos, hogy kimenti a fiamat. A signorát meg arra kérem, ne csodálkozzék túlságosan bizonyos dolgokon, amelyeket holnap őszintén feltárunk előtte, azzal a bizalommal, amelyet Porpora fogadott lánya, és, merem remélni, családunk jövendő barátnője iránt érzünk.

Ebben az órában már mindenki visszavonult, s a házban olyan megcsontosodott szokások uralkodtak, hogy ha a két lány még sokáig az asztalnál marad, akkor a szolgák, valóságos gépek, gondolom, a széküket is elviszik, és a gyertyáikat is elfújják, mintha senki sem volna már az ebédlőben. Consuelo egyébként is vissza akart vonulni; Amélie egy választékosan berendezett, kényelmes szobába vezette, amelyet az övé mellett vendégének tartott fenn.

- Szívesen elbeszélgetnék még egy-két órát - mondta, amikor a komor képű kanonissza, aki ugyancsak kötelességének érezte, hogy elkísérje vendégüket, már kiment a szobából. - Szeretném tájékoztatni az életünkről, hiszen magának is sok furcsaságot kell majd elviselnie. De olyan fáradtnak látszik, hogy biztosan pihenni akar.

- Szó se róla - felelte Consuelo -, igaz, kissé összetört az utazás, de olyan kába a fejem, hogy úgysem tudnék aludni izgalmam miatt. Beszéljen hát, nagyon kérem, de németül, hadd tanuljak, mert látom, a gróf úr, s különösen a kanonissza asszony nehezen birkózik az olasszal.

- Kössünk egyezséget - mondta Amélie. - Feküdjön le, hogy fáradt tagjait pihentesse, én meg közben háziköntösömbe bújok, és elbocsátom a komornámat. Aztán visszajövök, ideülök az ágyához, s németül beszélgetünk, amíg el nem álmosodunk. Jó lesz így?

- Nagyon jó - felelte az új nevelőnő.

- Tudja, kedvesem... - mondta Amélie, amikor hozzáfogtak a tervbe vett beszélgetéshez. - De csak most veszem észre, hogy nem is tudom a nevét - tette hozzá mosolyogva. - Minek bajlódjunk ezekkel a szertartásos címekkel. Szeretném, ha ezentúl Amélie-nek nevezne, én pedig magát...

- Nekem idegen, nehezen ejthető nevem van - felelte Consuelo. - A kitűnő Porpora mester, amikor ideküldött, úgy rendelkezett, hogy az övét viseljem, mert a pártfogók és mesterek rendesen nevüket is átadják legkedvesebb tanítványaiknak. Így Hubert, a nagy énekest Porporinónak hívják, engem meg az a tisztesség ért, hogy Porporinának nevezhetem magam. De ha nincs ellenére, nevezzen röviden Niná-nak.

- Rendben van, legyen hát Nina, kettőnk közt. Most pedig figyeljen ide, mert hosszú történetet kell elmesélnem, s ha nem megyek vissza a távolmúltba, sosem értheti meg, mi történik itt, ebben a házban.

- Csupa figyelem vagyok - mondta az újdonsült Porporina.

- Talán van némi képe, kedves Nina, Csehország történetéről? - mondta a bárókisasszony.

- Sajna - válaszolt Consuelo -, mint mesterem biztosan megírta, nagyon kevés a tanultságom. Legfeljebb a zene történetét ismerem némiképp, de Csehországét nem, és egyetlen más országét sem.

- Akkor - folytatta Amélie - röviden elmondom mindazt, amit tudnia kell, hogy megértse történetemet. Három évszázaddal ezelőtt, és még régebben, ez az elnyomott, igénytelen nép, amelynek körében most él, merész, hősies, fékezhetetlen, nagy nemzet volt. Igaz, már akkor is idegen urak pöffeszkedtek itt, s a nép a vallást sem nagyon értette, amelyet rá akartak erőszakolni. Számtalan szerzetes szipolyozta, egy kicsapongó, kegyetlen király megtörte méltóságát, és mindenkit elidegenített magától. Egyre erőteljesebb lett tehát a rejtett düh, a mély gyűlölet, s egy nap kitört a vihar: az idegen urakat elűzték, a vallást megreformálták, a kolostorokat kifosztották és lerombolták, az iszákos Ulászlót börtönbe vetették, és megfosztották koronájától. Husz János és prágai Jeromos kínhalála robbantotta ki a felkelést; e két rettenthetetlen cseh tudós a katolicizmus titkait akarta megvizsgálni és napvilágra hozni, ám egy zsinat megidézte, elítélte és megégette őket, holott mentességet és szabad vitát ígértek volt nekik. Az árulás és gyalázat olyan mélyen sértette a nemzet becsületét, hogy hosszú évekig tartó háborút hozott Csehországra és Németország nagy részére. Ezt a véres háborút huszita háborúnak nevezték. Mindkét fél számtalan borzalmas bűntettet követett el. A kor erkölcse kegyetlen és könyörtelen volt mindenütt a világon, a pártos szellem és a vallás fanatizmusa pedig még borzalmasabbá tette, s Csehország a rémület jelképe lett Európában. Az ön képzeletét már az is felizgatta, amit most látott e vad országban. Nem akarom még jobban megrémíteni a múlt rettentő jeleneteinek felidézésével. Az egyik fél bűneként csupa gyilkolásról, gyújtogatásról, pestisről, máglyáról, rombolásról, meggyalázott templomokról, felakasztott, megcsonkított, forró szurokba dobott papokról és szerzetesekről kéne szólnom; a másik oldalon pedig lerombolt városokról, felperzselt földekről, árulásról, hazugságról, kegyetlenkedésről, bányavermekbe hajított ezernyi huszitáról, kiknek tetemei egész szakadékokat töltöttek meg, csontjaik pedig, s ellenségeik csontjai, valósággal beborították a mezőket. E borzalmas huszitákat sokáig nem lehetett legyőzni; ma is rémülettel ejtjük ki a nevüket, de titokban bámuljuk hazaszeretetüket, merész állhatatosságukat, legendás vállalkozásaikat, s a fiatalok, mint én is, néha csak nehezen leplezik büszke csodálatukat.

- Miért kell leplezni? - kérdezte ártatlanul Consuelo.

- Mert Csehország e hosszú harcok után megint rabigában görnyed; mert, szegény kis Ninám, nincsen többé Csehország. Uraink tudták, hogy országunk vallásszabadsága azonos politikai szabadságával. Ezért mindkettőt elfojtották.

- Lám - sóhajtott Consuelo -, milyen tudatlan vagyok. Sosem hallottam még ily dolgokról, s nem gondoltam volna, hogy emberek ilyen szerencsétlenek és gonoszok lehetnek.

- Száz évvel Husz János után egy új tudós s új szektás, egy Luther Márton nevű szegény szerzetes megint felébresztette a nemzeti szellemet, és Csehországban meg Németország valamennyi független tartományában gyűlöletessé tette az idegen elnyomást és a pápák uralmát. A leghatalmasabb királyok azonban katolikusok maradtak, nem vallásuk szeretetéért, hanem korlátlan hatalmuk kedvéért. Ausztria egyesült velük, hogy elnyomjon minket, s egy új, harmincévesnek nevezett háború rázta meg és fojtotta el nemzetünket. Csehország már e háború kezdetén az erősebb prédája lett; Ausztria legyőzöttként bánt velünk, elvette hitünket, szabadságunkat, nyelvünket, még nevünket is. Apáink hősiesen ellenálltak, de egyre jobban ránk nehezedett a császári iga. A véget nem érő harcok, a kivégzések, a kíméletlen adóztatások tönkretették és megtizedelték nemességünket, amelynek, már száz éve ennek, végül is menekülnie kellett, vagy megtagadva származását, megnémetesítette a nevét (jól ügyeljen erre), és megfosztva vallásos hite szabadságától, lemondott ősi nemzetiségéről. Elégették a könyveinket, lerombolták iskoláinkat, egyszóval osztrákokká tettek minket. Ma már csak egyik tartománya vagyunk a birodalomnak, s maga is német szót hall ebben a szláv országban; kell-e többet mondanom?

- És most szenvednek, pirulnak rabságuk miatt? Mindent megértek, s már teljes szívemből gyűlölöm Ausztriát.

- Ó, ne olyan hangosan! - kiáltott a bárókisasszony. - Senki sem mondhat ilyesmit büntetlenül Csehország sötét ege alatt; a kastélyban is csak egy személy van, Albert bátyám, aki elég merész, és elég őrült hozzá, hogy kimondja, amit most maga mondott, kedves Nina!

- Ezért olyan bánatos az arca? Mély tiszteletérzés fogott el, ahogy rátekintettem.

- Ó, Szent Márk térről szabadult szépséges oroszlánkölyköm! - kiáltotta Amélie, meglepődve, mint gyújtja fel a nagylelkűség pírja Consuelo sápadt arcát. - Ne vegye túlságosan komolyan a dolgokat. Pár nap múlva, attól tartok, inkább szánalmat érez bátyám iránt, s nem tiszteletet.

- A kettő ugyan nem zárja ki egymást - szólt Consuelo -, mégis magyarázza meg a dolgot, kedves bárókisasszony.

- Mindjárt megérti - mondta Amélie. - Mi nagyon katolikus család vagyunk, és nagyon hűségesek az egyházhoz és a birodalomhoz. Szász nevet viselünk, és szászági őseink mindig is ragaszkodtak ősi vallásukhoz. Ha az a szerencsétlenség éri, hogy kanonissza néném egy nap elmeséli magának, milyen szolgálatot tettek a szent ügynek német grófi és bárói őseink, akkor meglátja, hogy az eretnekség legkisebb foltja sem szennyezi címerpajzsunkat. Amikor Szászország protestáns volt, a Rudolstadtok inkább protestáns választóikat hagyták el, semmint a római egyház kebelét. De Albert gróf előtt néném sohasem dicsekednék a dolgokkal, mert akkor bátyám olyan meglepő dolgokkal válaszolna, amilyeneket emberi fül még sohasem hallott.

- Mindig csak felcsigázza a kíváncsiságomat, aztán nem elégíti ki. Annyit már megértettem, hogy nemes családja jelenlétében nem szabad megmutatnom, hogy akárcsak ön, vagy Albert gróf, én is rokonszenvvel gondolok a régi Csehországra. Ne nyugtalankodjék, bárókisasszony, nagyon óvatos leszek. Egyébként is katolikus országban születtem, tisztelem a vallásomat, s az ön családját is, nem esik tehát nehezemre, hogy hallgassak, bármi történjék is.

- Nagyon jól teszi, mert ismételten figyelmeztetem, hogy ezekben a dolgokban nem ismerünk tréfát. Ami meg engem illet, én nagyon jó anyagból vagyok gyúrva. Nem vagyok sem protestáns, sem katolikus. Apácák neveltek; nagyon meguntam már prédikációikat és litániáikat. De itt is utolért ugyanaz az unalom, mivel Wenceslawa néném egy egész közösség merevségét és babonáit egyesíti magában. Én azonban századom gyermeke vagyok, és a lutheránusok nem kevésbé vigasztalan ellenérveihez sem menekülök; ami meg a huszitákat illeti, ez olyan ősrégi történet, hogy nincs rám nagyobb hatással, mint akár a görögök vagy a rómaiak dicsősége. Az én eszményem a francia szellem, s azt hiszem, nincs is más értelem, más filozófia, más műveltség, csak az, amelyet e vidám és szeretetre méltó országban ismernek; néha titokban olvasom írásaikat, s ilyenkor e távolságból, s börtönöm rácsain át, álomképként tűnik fel előttem a boldogság, a szabadság, az örömök e hazája.

- Egyre nagyobb meglepetéssel hallgatom szavait - mondta Consuelo szíve egyszerűségében. - Hiszen előbb, mikor ősi Csehországa nagy tetteiről szólt, csupa hősiesség csengett szavaiban. Azt hittem, maga is cseh lány, és némiképp eretnek.

- Több vagyok, mint eretnek, és több, mint cseh - felelt Amélie nevetve -, kissé hitetlen vagyok, és teljes szívemmel lázadó. Gyűlölök minden kényuralmat, a vallás és a világi élet dolgában egyaránt, magamban pedig protestálok Ausztria ellen, mert nincs nála cifrább és szemforgatóbb nevelőnő.

- Albert gróf is ilyen módon hitetlen? Ő is szereti a francia szellemet? Mert akkor csodálatosan megérthetik egymást.

- Ugyan, cseppet sem értjük egymást, s e szükséges bevezető után hadd szóljak végül őróla:

Nagybátyámnak, Christian grófnak első feleségétől nem volt gyermeke. Negyvenéves korában újra megnősült, második házasságából öt fia született, de egy hozott, öröklött betegség, valamiféle agyláz és állandó fájdalom, őket is, anyjukat is elvitte. Ez a második asszony tiszta cseh vér volt, és, mint mondják, rendkívül szép és nagyon okos. Én nem ismertem. A nagy szalonban majd láthatja az arcképét: ékköves ruhát és skarlát palástot visel. Albert bámulatosan hasonlít rá. Ő a hatodik és utolsó gyermek, az egyetlen, aki harmincadik életévét elérte; nem is minden gyötrelem nélkül: mert nem látszik ugyan betegnek, de nehéz megpróbáltatásokon ment át, s valami agybetegség különös jelei miatt ma is féltik életét. Magunk közt, nem hiszem, hogy jóval túllépné azt a végzetes kort, amelyen anyja sem tudott túljutni. Bár elég öreg apától született, mégis nagyon erőteljes a szervezete; de, mint ahogy ő maga mondja, lelkében van a baj, és ez a baj állandóan növekszik Már kisgyermek korában furcsa, babonás képek gyötörték tudatát. Még négyéves sem volt, amikor azt mondta, hogy gyakran látja anyját bölcsője mellett, bár a grófné már meghalt, és Albert is részt vett a temetésén. Éjjelenkint felriad, hogy válaszoljon neki; Wenceslawa néném annyira megrémült, hogy több nőt rendelt a gyermek hálószobájába, a káplán meg egyre hintette a szenteltvizet, hogy elűzze a szellemet, és tucatostul mondta a miséket az elhunyt lelkének nyugalmáért. De semmi sem használt; a gyermek ugyan sokáig nem beszélt többé a jelenségről, de egy nap bizalmasan megvallotta dajkájának, hogy most is látja kis mamáját, de nem akar szólni róla, mivel akkor a káplán úr, hogy ne jöhessen többé vissza, gonosz szavakat mormol a szobájában.

Albert komor, hallgatag gyermek volt. Mindent megtettek, hogy szórakoztassák, játékokkal, vidámságokkal vették körül, de ezektől csak még jobban elszomorodott, végül elhatározták, hogy nem gátolják többé egyedüli örömében, a tanulásban, és amikor ezt a szenvedélyét kielégíthette, a gyermek valóban kissé élénkebb lett; de csupán az történt, hogy nyugodt, lemondó mélabúját valami furcsa lelkesültség váltotta fel, s időnkint gyötrő bánat is, amelynek okait nem lehetett felfedni, sem megelőzni. Ha például szegényeket látott, könnyekbe tört, odaadta nekik minden kis kincsét, s egyre bánkódott és szomorkodott, hogy nem adhat többet. Ha látta, hogy egy gyermeket vernek, vagy parasztot gyötörnek, annyira felháborodott, hogy összeesett, elájult, vagy órák hosszat vonaglott. Mindez jóságos természetet és nagy szívet sejtetett; de ha túlzásba visszük őket, a legjobb tulajdonságok is hibává vagy nevetséges vonássá torzulnak. A fiatal Albertban az értelem nem fejlődött ki egyidőben az érzelemmel és a képzelettel. A történelem tanulmányozása szenvedélyesen érdekelte, de nem világította meg elméjét. Valahányszor emberek bűneiről vagy igazságtalanságáról hallott, kissé együgyű izgalom vett erőt rajta, akár a barbár királyon, aki az Üdvözítő kínszenvedéseinek történetét hallgatva, kardot rántott, és így kiáltott: "Ó, bár ott lettem volna harcosaimmal; akkor nem történt volna meg ilyen dolog, mert én bizony felaprítottam volna azokat a gonosz zsidókat!"

Albert nem tudott megnyugodni abban, hogy az emberek mindig ilyenek voltak, és ma is ilyenek. Igazságtalannak tartotta az Egek Urát, miért nem teremtett mindenkit jónak és együttérzőnek, amilyen ő maga is: nem vette észre, hogy gyengédsége és erénye lassankint hitetlenné és embergyűlölővé teszi. Nem értette meg, amit érzett, és tizennyolc éves korában épp olyan kevéssé tudott emberek között élni, vagy a rangjának megfelelő szerepet vállalni, mint akár ha hathónapos csecsemő volna. Ha valaki önző gondolatot fejezett ki előtte, márpedig a mi szegény világunk nincs híján az ilyesminek, s nem is létezhetne nélküle, Albert, mit sem törődve az illető rangjával, vagy családjának iránta való kötelezettségeivel, azonmód megmutatta legyőzhetetlen idegenkedését, és semmi sem bírhatta arra, hogy kedveskedjen vele. A legalantasabb embereket gyűjtötte maga köré, azokat, akikkel mostohán bánt a szerencse vagy akár a természet. Gyermeki játékaiban csak a szegények gyermekeivel értette meg magát, s főleg azokkal, akiknek ostobasága vagy nyomorék teste másokban csupán közönyt vagy irtózatot ébresztett volna. Ezt a különös hajlamát ma sem veszítette el, s hamarosan maga is meggyőződhet róla.

De mivel e furcsa tulajdonságai mellett értelmének, emlékezetének és a művészetek iránti tehetségének is sok szép tanúságát adta, a társaságban sem kellett szégyenkeznie miatta apjának és jó Wenceslawa nénjének, akik sok szeretettel nevelték. Különcködését vidéki magányának, a vadóc természetnek tulajdonították; ha pedig túlzásba vitte, valami ürüggyel elrejtették azok előtt, akik megsértődhettek volna miatta. De számos csodálatos tulajdonsága és sok sikert ígérő képessége ellenére, a gróf és a kanonissza szorongva figyelte, hogy Albert független és sok szempontból érzéketlen természete egyre jobban eltávolodik a társas élet szokásaitól és előírásaitól

- De hiszen - szakította félbe Consuelo - eddig mit sem látok abból az esztelenségből, amelyről szólt.

- Csak azért - felelte Amélie -, mert, gondolom, maga is ilyen nemes lélek, s teljesen ártatlan... De talán kifárasztotta csacsogásom, s már el tudna aludni.

- Nem, nem, kedves bárókisasszony, könyörgök, folytassa - felelt Consuelo.

Amélie most a következőket mesélte.

- Azt mondja, kedves Nina, hogy eddig semmi furcsaságot nem látott szegény bátyám magatartásában és cselekedeteiben. Hadd mondjak tehát meggyőzőbb bizonyságokat. Nagybátyám és néném kétségtelenül igen jó keresztények, s nincs náluk könyörületesebb lélek a világon. Mindig két kézzel osztogatták az alamizsnát, és senki nem tehette volna ezt szerényebben és kevesebb hivalkodással. Nos, bátyám mégis úgy vélekedett, hogy az ő életmódjuk is szöges ellentétben van az evangélium szellemével. Azt akarta volna, hogy az első keresztények példájára ők is eladják birtokaikat, s koldusként éljenek, miután minden pénzüket szétosztották a szegények között. Ha nem is pontosan így mondta, hiszen az irántuk érzett tisztelet és szeretet megfékezte a nyelvét, mégsem titkolta, hogy valami ilyesmire gondol, mivel mindig nagyon keserűen beszélt a nyomorultak sorsáról, akik folyton csak dolgoznak és szenvednek, a gazdagok élete ellenben csupa öröm és semmittevés. Ami pénzzel csak rendelkezett, mind másoknak adta, de ez, mondotta, csak egy csepp a tengerben; egyre nagyobb összegeket követelt, nem merték megtagadni tőle, és minden valósággal szétfolyt az ujjai között. Olyan sok pénzt ajándékozott el, hogy egyetlen szűkölködőt sem talál majd a környékünkön; de meg kell mondanom, hogy ez cseppet sincs hasznunkra, mert a kisemberek igényei és szükségletei az engedmények arányában növekszenek, s jó parasztjaink, akik régebben szelídek és alázatosak voltak, most, fiatal uruk bőkezűségének és szép szavainak hatására, egyre kevélyebben emelik fel a fejüket. Ha nem lebeg mindnyájunk felett a császári hatalom, amely elnyom, de ugyanakkor védelmez is bennünket, a szomszéd járások parasztbandái, azt hiszem, már hússzor is kifosztották és feldúlták volna birtokainkat és kastélyainkat, mert a háború kiéheztette, s Albert gróf kifogyhatatlan könyörületessége (amely harminc mérföldes körzetben ismert) a nyakunkra hozta őket, főleg Károly császár örökösödési háborúskodása óta.

Amikor Christian gróf néhány bölcs intelemmel fordult fiához, és azt mondta neki, ha egyszerre odaad mindent, nem lesz mit adnia másnap, Albert így válaszolt:

"Ugyan, szeretett édesapám, nincs hát tető a fejünk felett, s nem találunk-e menedéket alatta, amíg csak élünk, viszont sok ezer szerencsétlennek a mostoha, hideg ég alatt kell hálnia? Nincs-e mindegyikünknek sokkal több ruhája, mint amennyi kéne, hogy egy rongyokban didergő családot felöltöztessünk? Nem látok-e asztalunkon nap nap után több húst és magyar bort, mint amennyivel egy sereg sínylődő, kimerült koldust lakatnánk jól és erősítenénk fel? Van-e jogunk bármit megtagadnunk, ha nekünk több van, mint amennyi kell? És ha a szükséges volna is csak, megillet-e bennünket, amikor másoknak ennyi sincs? Megváltozott volna Krisztus törvénye?"

Mit válaszolhatott e szép szavakra a gróf, a kanonissza, a káplán, hiszen a vallás legbuzgóbb és legszigorúbb szellemében nevelték a fiatalembert? Nagy zavarban voltak, hogy Albert szó szerint értelmezi az igét, és nem akarja elfogadni a korszakok megalkuvásait, pedig, véleményem szerint, ezeken nyugszik a társadalom épülete.

Egészen másként vetődött fel a dolog, amikor politikáról esett szó. Albert borzalmasnak tartotta azokat az emberi törvényeket, amelyek megengedik az uralkodóknak, hogy óriási területeket pusztítsanak el, és emberek millióit mészároltassák le csupán büszkeségük szeszélyéből és hiúságuk érdekében. Olyan hajthatatlan volt ebben a kérdésben, hogy szülei nem engedték Bécsbe, Prágába, sem más nagy városokba, ahol a fiatalember fanatikus erénye rossz szolgálatot tett volna nekik. Vallásos elvei tekintetében sem lehettek nyugodtak, mert Albert rajongó áhítatában sok olyan vonás volt, amely akasztófára és máglyára való eretnekséget jelentett. Gyűlölte a pápákat, Jézus Krisztus e kései apostolait, akik királyokkal szövetkeznek a népek nyugalma és méltósága ellen. Helytelenítette a püspökök fényűzését, a papok világi szellemét, az egyházi férfiak becsvágyát. Egyre Luther és Husz János szavait ismételgette szegény káplánunknak; s eközben órák hosszat térdepelt a kápolna kövén, szentekhez méltó elmélkedésekbe és látomásokba merülve. Az egyház előírásain túlmenően gyakorolta a böjtöket és megtartóztatásokat; mondják, vezeklőövet is hordott, s apja minden tekintélyére és nagynénje gyengéd könyörgésére volt szükség, hogy lemondjon erről az önsanyargatásról, amely csak növelte szegény fejének lázas szertelenségét.

Amikor jó és bölcs rokonai látták, hogy ezen az úton járva, rövid pár év alatt eltékozolja atyai örökségét, ő maga pedig az Anyaszentegyház és a Szent Birodalom ellenségeként börtönbe kerül, fájó szívvel elhatározták, hogy elküldik világot látni, mivel azt remélték, ha megismeri az embereket és alapvető törvényeiket, amelyek a művelt világban nagyjában mindenütt hasonlók, végül csak beletörődik abba, hogy velük és szokásaik szerint éljen. Nevelőt adtak melléje, egy ravasz jezsuitát, rendkívül eszes nagyvilági embert, aki fél szóból is értett, s azt a feladatát is egyeztette lelkiismeretével, amelyet még kérni sem mertek tőle. Hogy világosan szóljak, egyetlen dologra gondoltak: megrontani, megtörni, a társadalmi szokások igájába hajlítani ezt a vad lelket, cseppenkint adagolva neki a becsvágy, a hiúság, a vallási, politikai, erkölcsi közöny csábos és olyannyira szükséges mérgét. Ne vonja össze a szemöldökét e szavakra, kedves Porporina! Derék nagybátyám egyszerű, jó ember, már gyermekkora óta megszokta, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy adódnak, s egész életében egyeztetni tudta, minden képmutatás és vizsgálódás nélkül, a türelmet a vallással, a keresztényi ember kötelességeit a nagyúr hivatásával. Ha pedig a mi korunkban és a mi világunkban csak egyetlen olyan embert találunk a milliók között, mint amilyen Albert, a bölcs világgal és a korral halad, aki viszont két évezredet akar visszamenni a múltba, az egyszerűen bolond, megbotránkoztatja övéit, és nem is győz meg senkit.

Albert gróf nyolc évig utazott. Bejárta Itáliát, Franciaországot, Angliát, Poroszországot, Lengyelországot, Oroszországot, még a törökök hazáját is; Magyarországon, Dél-Németországon és Bajorországon át jött haza. Hosszú útjai során szerfelett bölcsen viselkedett, nem költekezett többet, csak amennyit rokonai tisztesen megszabtak neki, nagyon szelíd és szeretetteljes leveleket írt nekik, csakis arról szólt, amit látott, egyetlen kérdést sem mélyített el, s jezsuita nevelőjének sem adott okot, hogy magatartásáról vagy hálátlanságáról panaszkodjék.

A múlt év elején érkezett haza, s mint mondják, az első üdvözlő csókok után mindjárt abba a szobába vonult vissza, ahol régebben anyja lakott, néhány órára bezárkózott, majd sápadtan kijött, s magányosan bolyongott a hegyekben.

Eközben az abbé bizalmasan szólt Wenceslawa kanonisszával és a káplánnal, akik megkövetelték, hogy beszéljen őszintén a fiatal gróf testi és lelki állapotáról.

"Albert gróf - mondta a nevelő -, talán mert az utazás valami hirtelen változást idézett elő benne, talán mivel mindazok után, amit nagyságtok gyermekkoráról meséltek nekem, rosszul ítéltem meg, Albert gróf, mondom, együttlétünk első napjától kezdve olyan volt, amilyennek ma is láthatják: szelíd, nyugodt, békés, türelmes s elragadóan udvarias. E nagyszerű magatartásán soha, egy pillanatra sem változtatott, és nagyon igazságtalan volnék, ha akár a legcsekélyebb panasszal is szólnék róla. Amitől féltem, a bolond tékozlások, heves kitörések, nagy szólamok, túlzott önsanyargatások, semmit sem tapasztaltam mindebből. Egyszer sem kérte, hogy maga rendelkezzék azzal a kis vagyonnal, amelyet rám bíztak, és soha, a legkisebb dologgal sem volt elégedetlen. Igaz, mindig megelőztem kívánságait, s ha egy szegény ember közeledett kocsinkhoz, gyorsan adtam neki valamit, mielőtt a kezét nyújthatta volna. Ez a módszerem rendkívül sikeresnek bizonyult, s nyugodtan mondhatom, hogy mivel a nyomor és a rokkantság látványa nem szomorította már őkegyelmessége szemét, a gróf úr, megfigyeltem, egyszer sem gyötrődött régi gondjaival. Sosem hallottam, hogy bárkit megfeddett, bármilyen szokást elítélt, vagy valamely intézményről rossz véleményt mondott volna. Túlzott hitbuzgalmát, amelynek következményeitől annyira féltek, láthatóan a nagyvilági emberhez méltó életmód és vallásgyakorlat váltotta fel. Európa legragyogóbb udvaraiban forgolódott, a legelőkelőbb társaságokban járt, anélkül, hogy megrészegedett vagy megbotránkozott volna. Mindenütt felfigyeltek szép arcára, nemes magatartására, csiszolt udvariasságára s ízlésére, amely helyesen megválogatott szavakban is megnyilvánult. Erkölcseiben olyan tiszta maradt, mint egy kitűnően nevelt fiatal leány, de hivalkodó aggályoskodás nélkül. Megtekintette a színházakat, múzeumokat, műemlékeket; egyszerűen, értelmesen beszélt a művészetekről. Egyszóval sehogy sem értem a nyugtalanságot, amelyet nagyságtoknak okozott, mert sosem ismertem nála józanabb embert. Egyetlen rendkívüli vonás van benne, valami mértéktartás, óvatosság, hidegvér, a szenvedélyek és indulatok teljes hiánya, ami nagyon ritka a hozzá hasonló fiataloknál, akik a természet, a születés és a vagyon minden előnyét élvezik."

Az abbé előadása csak megerősítette mindazt, amit számos levelében máris közölt a családdal; de mindig attól tartottak, hogy kissé túlozza a dolgot, s csak most nyugodtak meg igazán, hiszen a nevelő megint csak bátyám erkölcsi gyógyulásáról beszélt, holott, ha nem mond igazat, Albert magatartása mindjárt megcáfolta volna szavait. Kedveskedéssel, ajándékokkal halmozták hát el a jezsuitát, s türelmetlenül várták, hogy a fiatal gróf visszatérjen sétájáról. Későre járt, amikor megérkezett, s ahogy vacsorához ültek, mindenki meghökkent arca komor sápadtságán. A viszontlátás első perceiben valami szelíd és mély öröm fényei ragyogtak fel az arcán, aminek most már nyomát se lelték. A rokonok meglepődtek, és a terem egy sarkában halk és nyugtalan hangon faggatták az abbét. A nevelő Albertra nézett, majd csodálkozva visszafordult:

"- Semmi rendkívülit nem látok a gróf úr arcán - felelte. - Nyugodt és békés, mint nyolc éve állandóan, amióta az a megtiszteltetés ért, hogy kísérője legyek."

Christian gróf megelégedett a válasszal.

"- Amikor elment - mondta a nővérének -, még az ifjúkor rózsái piroslottak az arcán, és olykor, sajna, valami belső láz tüze is, ami élénkké tette a hangját, csillogóvá a szemét; azóta viszont megbarnította a déli tájak napja, talán a fáradtság is megviselte kissé, és persze meg is komolyodott, ahogy felnőtt férfihoz illik. Nem találja, kedves nővérem, hogy így sokkal csinosabb?"

"- Valami mély bánatot látok komolysága mögött - felelte jó néném -, s különösnek találom, hogy egy huszonnyolc éves fiatalember ilyen egykedvű és hallgatag legyen. Hiszen alig válaszol kérdéseinkre."

"- A gróf mindig megválogatta szavait" - felelte a jezsuita.

"- Azelőtt nem volt ilyen - mondta a kanonissza. - Néha ugyan hetekig hallgatott és töprengett, de aztán csak eljöttek a kitárulkozás napjai és az ékesszólás órái."

"- Én még sosem láttam, hogy levetette volna azt a tartózkodását, amelyet nagyságtok most is megfigyelhetnek nála" - mondta ismét a jezsuita.

"- Jobb volna tán, amikor sokat beszélt, és olyan dolgokat mondott, hogy mindnyájan beleremegtünk - csitította Christian gróf aggályoskodó nővérét -, micsoda női logika!"

"- De legalább élt - sóhajtotta a kanonissza -, most meg mintha túlvilági lény volna, felette minden földi gondnak."

"- Állandó jellemvonása ez a gróf úrnak - felelte a jezsuita. - Zárkózott ember, senkivel sem közli benyomásait, sőt, ha szabad őszintén beszélnem, nem is nagyon veszi tudomásul a külvilág dolgait. Tartózkodó, tépelődő, mérlegelő egyéniség, s ha ingerelnénk, azt hiszem, csak megzavarnánk töprengő lelkét, amely elutasít minden tevékenységet és veszedelmes kezdeményt."

"- Ó, esküdni mernék, nem ez az igazi egyénisége." - kiáltott a kanonissza.

"- A kanonissza őkegyessége is belátja majd, hogy elfogultan ítélt e ritka előnyről."

"- Valóban, kedves nővérem - így a gróf -, én is úgy vélekedem, hogy az abbé úr bölcsen szól. Nem ért-e el, szorgos gondoskodásával olyan eredményt, amilyenre mindig áhítoztunk? Nem hárította-e el a balsorsot, amelytől rettegtünk? Albert fellegekben járó, tékozló, esztelenül vakmerő fiatal volt. Most pedig olyan lény lett, aki megérdemli embertársai tiszteletét, bizalmát és nagyrabecsülését."

"- De színevesztett, mint egy ódon könyv - mondta a kanonissza -, vagy talán csak megmakacsolja magát, s megvetéssel tekint mindenre, ami nem egyezik titkos ösztöneivel. Nem is látszik boldognak, hogy megint velünk van, pedig mi már olyan türelmetlenül vártuk."

"- A gróf úr türelmetlenül várta a hazatérés pillanatát - folytatta az abbé -, nem mutatta, de én mégis észrevettem. Nagyon is kevéssé árulja el érzelmeit! A természet tartózkodóvá tette."

"- A természet, éppen ellenkezőleg, közlékennyé tette - válaszolt hevesen a kanonissza. - Néha végletesen szilaj volt, máskor meg túlságosan gyengéd. Gyakran megharagított, de aztán a karjaimba vetette magát, és mindjárt le voltam fegyverezve."

"- Velem szemben - mondta az abbé - nem kellett semmit sem jóvátennie."

"- Jobb ez így, kedves nővérem. Higgyen nekem" - mondta nagybátyám.

"- Ó jaj - kiáltott a kanonissza -, most már mindig ilyen lesz az arca, s ez a gondolat feldúlja, megdermeszti szívemet."

"- Nemes és büszke arc, egy rangbéli úrhoz illő" - felelt az abbé.

"- Kőből faragott arc - kiáltott a kanonissza. - Mintha csak az anyját látnám, nem úgy, ahogy ismertem, érző, jóindulatú tekintetével, hanem festve, mozdulatlanul és dermedten, tölgyfa keretében."

"- Csak ismétlem nagyságtoknak - mondta az abbé -, ez Albert gróf megszokott arca nyolc év óta."

"- Nyolc halálos év, amikor, sajna, senkire sem mosolygott - mondta a jó nagynéne záporozó könnyekkel -, mert ahogy már két órája figyelem, a leghalványabb mosolyt sem láttam összeszorított, sápadt ajkán! Ó, szeretnék odarohanni hozzá, jó erősen a szívemre szorítani, szemére vetni közönyét, még korholni is, mint régebben, hogy lássam, zokogva veti-e megint magát, mint azelőtt, a nyakamba."

"- Nehogy elkövesse ezt a meggondolatlanságot, kedves nővérem - mondta Christian gróf, és mivel a kanonissza egyre Albertot nézte könnybe lábadt szemmel, megkérte, hogy fordítsa el végre a fejét. - Ne hallgasson gyengéd anyai szívére: hiszen máris eléggé tapasztalhattuk, mennyi kárt okozott a túlságos érzékenység gyermekünk életének és értelmének. Tanácsainkat és az orvosok utasításait követve, az abbé úr megóvta minden nagyobb izgalomtól, és megnyugtatta ezt a viharzó lelket, az efféle gyermekes gyengédség szeszélyei viszont csak kárt tennének munkája eredményében."

A kanonissza elfogadta testvére érveit, s igyekezett megszokni Albert fagyos arckifejezését; de semmiképp sem tudta megszokni, s gyakran sugdosta Christian fülébe: "Mondjon, amit akar, mégis attól félek, hogy megbutították ezt a mi fiúnkat, mert nem embert láttak benne, hanem valami beteg gyermeket."

Este csókkal búcsúztak; Albert tisztelettel vette apja áldását, s amikor a kanonissza a szívéhez szorította, a fiatal gróf észrevette, hogy nénjének teste reszket, hangja megcsuklik. Ő is reszketni kezdett, s mintha valami éles fájdalom tört volna fel benne, hirtelen kitépte magát nénje karjaiból.

"- Láthatja, kedves nővérem - mondta halkan az öreg gróf -, elszokott az ilyen izgalmaktól, csak fájdalmat okoz neki."

De ő is nyugtalan volt, s nagyon izgatott; szemével követte a fiát, hogy lássa, nem árul-e el magatartása valami különleges vonzalmat az abbé iránt. De Albert nagyon fagyos udvariassággal köszönt el nevelőjétől.

"- Fiam - mondta a gróf -, azt hiszem, szándéka és szívének kívánsága szerint jártam el, amikor arra kértem az abbé urat, hogy tervével ellentétben ne hagyja el önt, s maradjon a körünkben, ameddig lehetőségei megengedik. Nem szeretném, ha most, hogy végre megint együtt lehetünk, bármilyen veszteség érzése megrontsa boldogságát, s remélem, tiszteletre méltó barátja segíteni fogja benne, hogy felhőtlenné tegye ezt az örömét."

Albert csupán mély meghajlással válaszolt, s ugyanakkor különös mosoly játszott az ajkán.

"- Sajna - sóhajtott a kanonissza, amikor a fiatalember már eltávozott -, ezentúl mindig ilyen lesz a mosolya."

- Amikor Albert még távol volt - folytatta elbeszélését Amélie -, a gróf és a kanonissza sok tervet szövögetett az ifjú jövőjéről, s mindenekfölött házasságáról gondolkoztak. Megnyerő külsejével, ősi nevével, még mindig jelentős vagyonával Albert a legjobb házasságkötésekre tarthatott igényt. De ha mégis közönyös és emberkerülő maradt volna, ami miatt nem mutatkozhatna és nem érvényesülne úri társaságokban, más lehetőségre is gondoltak, egy vele egyenrangú leányra, aki unokahúga és az ő nevét viseli, kevésbé gazdag, mint ő, de egyetlen gyermek s amellett eléggé csinos, már amilyen egy tizenhat éves lány lehet, aki még üde, s nincs híján annak, amit Franciaországban ördögi bájnak neveznek. Ez a fiatal teremtés Amélie von Rudolstadt, az ön szolgálója és új barátnője.

Ez a lány, így tanácskoztak a kandalló mellett, egyetlen férfit sem látott még. Kolostorban nevelik, és biztosan örülne, ha megszabadulna az apácáktól, és férjhez mehetne. Jobb házasságra nem is gondolhat; ha pedig unokabátyjában még mindig maradna némi furcsaság, gyermekkori szokásainak maradványai, a rokoni vonzalom meg néhány hónapos együttélés e meghitt körben, biztosan eloszlatja ellenkezését, és már családi érzésből is eltűrné mindazt, amit egy idegen nő sosem tudna elviselni. Apám beleegyezésében egy pillanatig sem kételkedtek, mivel ő sosem akart mást, mint bátyja és Wenceslawa nővére, sőt, hogy pontosabban szóljak, nincs is saját akarata.

Amikor kéthetes szorgos figyelem után azt kellett látniuk, hogy Albert állandó mélabúja és végletes tartózkodása jellemének sajátos vonása, nagybátyám és néném arra a következtetésre jutottak, hogy családjuk utolsó sarja aligha fog tündökölni személyes magatartásával. Albert semmi hajlandóságot sem mutatott társadalmi csillogásra, sem fegyveres vagy diplomáciai szolgálat, vagy akár állami tisztségek iránt. Bármit javasoltak neki, béketűrő hangon válaszolt, s kijelentette, hogy engedelmeskedik rokonai akaratának, de neki semmi szüksége fényűző életre, sem dicsőségre. Ez a közönyös természet tulajdonképpen apjáénak fokozott mása, mivel az öreg gróf türelme az egykedvűséggel határos, szerénysége pedig csupa lemondás. Nagybátyám egy dologban különbözik csak fiától; valami erőteljes, bár gőgtől mentes, érzés él benne a társadalmi kötelezettségek iránt. Albert, úgy látszik, most már megértette családi kötelezettségeit, de a társadalmi kötelezettségekkel, legalábbis abban a formájukban, ahogyan mi látjuk őket, most sem törődött többet, mint gyermekkora napjaiban. Apja és az enyém Montecuccoli seregében hadakozik Turenne ellen. A császári fenségtől ihletett vallásos érzéssel szálltak hadba. Koruk kötelessége az volt, hogy vakon engedelmeskedjenek és higgyenek uraikban. A mi időnk már felvilágosultabb, megfosztja az uralkodókat dicsfényüktől, és a merész fiatalok éppoly kevéssé hisznek a koronában, mint a tiarában. Amikor nagybátyám a régi lovagi lángot akarta fellobbantani fiában, látnia kellett, hogy szavai semmit sem jelentenek e fölényesen okoskodó ifjúnak.

"Ha pedig így van, gondolta nagybátyám és néném, ne ellenkezzünk vele. Ne tegyük vitássá e gyógyulást, amely egy kétségbeesett férfi helyett lecsillapodott férfit adott nekünk. Éljen békességben a maga módján, akár tudós filozófusként, mint nem egy őse, akár szenvedélyes vadászként, mint Friedrich öcsénk, akár jótékony, igazságos földesúrként, ahogy mi igyekszünk élni. Éljen már most úgy, ahogy nyugodt, békés aggastyánok szoktak: ő lesz az első Rudolstadt, akinek nem volt ifjúkora. De mivel nem lehet utolsó sarja családunknak, házasítsuk meg gyorsan, hogy nevünk örökösei, e törés után, új fényt hozzanak fajtánk dicsőségére. Talán, ki tudja? éppen a Gondviselés parancsa, hogy őseink hősi vére egy pillanatig lecsillapodjon, s aztán még hevesebben, még büszkébben lüktessen utódaink ereiben."

Elhatározták tehát, hogy felvetik neki a házasság gondolatát.

Először szelíden szóltak: de mivel ez a megoldás éppolyan kevésbé tetszett neki, mint a többi, egyre komolyabban és sürgetőbben beszéltek. Albert félénkségével érvelt, meg ügyefogyottságával, amely elfogja, mihelyt nők közelében van.

"Igaz - mondta néném -, az ilyen komoly kérő, mint Albert, fiatal koromban engem is inkább elriasztott, mintsem vonzott volna, s még a púpomat sem adtam volna az udvarlásáért."

"- Nincs más hátra - mondta nagybátyám -, csak a végső megoldás: Amélie-vel kell összeházasítanunk. Jól ismerte gyermekkorában, húgának tekinti, vele kevésbé lesz félénk; s mivel a lány határozott, vidám természet, az ő jókedve Albert egyre növekvő komorságát is feloldja majd."

Albert nem utasította el a tervet, s bár nem szólt nyíltan, beletörődött abba, hogy találkozzunk, és megismerjük egymást. Elhatározták, hogy nekem semmiről sem szabad tudnom, mivel bátyám esetleges vonakodása sértő volna számomra, írtak apámnak; s mihelyt megkapták beleegyezését, máris megtették az első lépéseket, hogy a pápa a rokonságunk miatt szükséges felmentést megadja. Ugyanakkor apám kivett a kolostorból, s egy szép reggel megérkeztünk az Óriások kastélyába, én boldogan, hogy végre szabad levegőt szívhatok, és türelmetlenül is, hogy lássam vőlegényemet; jó apám tele reménységgel, és abban a hitben, hogy elrejtette előlem a tervet, amelyet pedig még útközben, akarata ellenére, minden szavával elárult.

Amikor Albertet megláttam, csak bámultam szép arcát és méltóságteljes magatartását. Bevallom, kedves Nina, hogy amikor kezet csókolt, hevesen vert a szívem, s pár napig valósággal elbűvölt a tekintete, de még legjelentéktelenebb szava is. Komoly modora sem volt ellenemre, s ha együtt voltunk, legkevésbé sem látszott kényszeredettnek. Tegezett, mint gyermekkorunk napjaiban, és amikor magázni akart, nehogy az illem ellen vétsen, rokonaink megengedték neki a tegezést, sőt szinte kérlelték is, hogy őrizze meg régi bizalmasságát. Jókedvem néha mosolyra indította, s minden erőlködés nélkül, mire derék néném örömében nekem tulajdonította ezt a véglegesnek tartott gyógyulást. Albert mindig kedvesen, szelíden szólt hozzám, ahogy gyermekekhez szoktak, s ezzel is elégedett voltam, mivel azt hittem, hamarosan észreveszi, milyen vonzó az arcom, és szépek a ruháim; mert persze mindig gondosan öltözködtem, hogy tessem neki.

De fájdalmasan csalódtam: nem sokat törődött az arcommal, a ruháimat meg észre sem vette. Egy nap jó néném meg akarta csodáltatni vele azúrkék ruhámat, amely előnyösen simult alakomhoz. Albert azt mondta, milyen szép piros ruha. Nevelője, az abbé, akinek szájából egyre méznél édesebb bókok buggyantak ki, és aki most galantériára is szerette volna neveltjét oktatni, mindjárt közbekiáltott, hogy ő nagyon is érti, miért nem veszi észre Albert ruhám színét. Jó alkalom lett volna ez Albertnak, hogy valami hízelgőt mondjon arcom rózsáiról, vagy hajam arany színéről. De ő csak az abbénak válaszolt, nagyon száraz hangon, hogy neki is van szeme a színek megítélésére, és hogy ez a ruha piros, akár a vér.

Nem tudom, miért, de amikor e nyers és különös szavait hallottam, egyszerre megremegtem. Ránéztem, és megijedtem a tekintetétől. Ettől a naptól kezdve inkább féltem tőle, mint szerettem. Aztán már egyáltalán nem szerettem, ma pedig nem félek tőle, és nem is szeretem. Sajnálom, ennyi az egész. Idővel maga is meglátja, hogy miért, és megért engem.

Másnap a közeli Taus városába kellett volna mennünk, hogy bevásároljunk. Nagyon örültem a kirándulásnak; Albert is velem jött volna, mindketten lóháton. Már útra készen voltam, s vártam, hogy értem jöjjön, és a kezét nyújtsa. A kocsik is vártak az udvaron. De Albert nem jelent meg. Inasa azt mondta, hogy a szokott időben kopogott az ajtaján. Megint odaküldték, nézze meg, hogy készülődik-e már. Albert mindig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy maga öltözködjék, és inasa csak akkor léphetett a szobájába, ha ő már kijött onnan. Az inas hiába kopogott, Albert nem felelt. Apját nyugtalanította hallgatása, maga ment fel, de nem tudta kinyitni az ajtót, mely belülről volt elreteszelve, s választ sem kapott. Már aggódni kezdtek, ám az abbé felettébb nyugodtan magyarázta, hogy Albert gyakran önkívületszerű mély álomba zuhan, s ha ilyenkor felverik, napokig nagyon izgatott, és gyakori rosszullét fogja el.

"- De hiszen ez valóságos betegség" - kiáltott fel gyanútlanul a kanonissza.

"- Nem hinném - felelt az abbé. - Sosem tapasztaltam, hogy panaszkodott volna. Orvosokat is hívtam, amikor így aludt, de ők nyomát sem találták a láznak, és a túlzott munkának vagy elmélkedésnek tulajdonították ezt a bágyadtságot. Lelkemre kötötték, hogy ilyenkor ne zavarjam meg nyugalmában, amelyet a dolgok feledése tesz szükségessé."

"- És gyakran van ez?" - kérdezte nagybátyám.

"- Nyolc év alatt csak ötször vagy hatszor figyeltem meg ezt a jelenséget - felelte az abbé -, és mivel sosem igyekeztem megzavarni, nem voltak káros következményei."

"- Sokáig tart?" - kérdeztem most én türelmetlenül.

"- Hol hosszabb, hol rövidebb ideig - mondta az abbé -, már aszerint, meddig tartott az álmatlanság, amely megelőzte vagy kiváltotta fáradtságát: de nem lehet tudni, hogy pontosan meddig, mivel a gróf úr sohasem emlékezik az okára, vagy pedig nem akarja megmondani. Rendkívül kitartóan dolgozik, de ezt ritka szerénységgel titkolja."

"- Tudós ember?" - kérdeztem újra.

"- Nagyon tudós."

"- És sohasem mutatja?"

"- Inkább titkolja, és maga sem sejti."

"- Mi haszna hát belőle?"

"- A lángész - felelte a hízelgő jezsuita, édeskés pillantást vetve rám - olyan, mint a szépség: az ég adománya, s birtokosában nem ébreszt gőgöt, sem izgalmat."

Megértettem a leckét, s gondolhatja, kedves Nina, csak még jobban bosszankodtam. Úgy döntöttek, hogy nem indulunk, amíg bátyám fel nem ébred; de amikor láttam, hogy két óra múlva sem mozdul, levetettem gazdag amazonruhámat, és a hímzőszékemhez ültem, de csak egyre szaggattam a selyemfonalakat, és tévesztettem az öltéseket. Felháborítónak véltem Albert arcátlanságát, hogy közös kirándulásunk előtti éjjel könyveibe feledkezik, most pedig édes álomba merül, én meg türelmetlenül várom. Az idő haladt, s végül le kellett mondani az utazásról. Apám bízott az abbé szavaiban, puskát ragadott, és elment, hogy pár nyulat leterítsen. Néném kevésbé volt nyugodt, hússzor is felment a lépcsőn, fülét az ajtóhoz szorította, de Albertnak még a lélegzetét sem hallotta. A derék kanonissza az én bosszúságom miatt is szomorkodott. Nagybátyám, hogy elüsse szorongását, elővette imakönyvét, s olyan béketűréssel olvasgatott a szalon sarkában, hogy majd kiugrottam mérgemben az ablakon. Este volt már, amikor néném boldogságtól sugárzón jelentette, hogy hallotta, Albert felkelt, és öltözködik. Az abbé azt tanácsolta nekünk, hogy rejtsük el nyugtalanságunkat és meglepetésünket, s ne tegyünk fel kérdéseket a gróf úrnak, inkább szórakoztassuk el, ha azt látjuk, hogy szívére vette ezt a balesetet.

"- Ha a bátyám nem beteg, akkor biztosan rögeszméi vannak" - kiáltottam kissé ingerülten.

Láttam, hogy nagybátyám arca megvonaglik e kemény szóra, s valami lelkifurdalást éreztem. De amikor Albert belépett, s elnézést sem kért, sőt láthatóan nem is sejtette, milyen bajt okozott, felháborodtam és eléggé fagyosan köszöntöttem. Ezt sem vette észre. Gondolatai láthatóan teljesen lekötötték.

Este apám azt hitte, hogy egy kis zene felvidítja majd a fiatalembert. Még sosem énekeltem előtte. Hárfám csak előző nap érkezett meg. Kegyednek, tudós Porporina, igazán nem dicsekedhetek, hogy jártas volnék a zenében. De meglátja, hogy kellemes a hangom, s valami természetes ízlésem is van. Kérettem magam; sírni szerettem volna, nem énekelni. Albert egyetlen szóval sem bátorított. Végül engedtem, de nagyon rosszul énekeltem, s Albert, mintha a fülét hasogattam volna, alig hallgatott meg néhány ütemet, máris udvariatlanul kisietett. Minden büszkeségemet segítségül kellett hívnom, hogy könnyekbe ne törjek, s be tudjam fejezni a dalt, anélkül, hogy szétszaggatnám hárfám húrjait. Néném Albert után sietett, apám elaludt, nagybátyám pedig az ajtónál várta nővérét, hogy megtudja, mi történt a fiával. Csak az abbé maradt velem, s bókokkal halmozott el, ami még jobban ingerelt, mint a többiek közönye.

"- Úgy látszik - mondtam -, unokabátyám nem szereti a zenét."

"- Inkább nagyon is szereti - felelte az abbé -, már aszerint, hogy..."

"- Aszerint, hogy hogyan énekelnek?" - szakítottam félbe.

"- Aszerint - folytatta minden zavar nélkül -, hogy milyen a lelki állapota; a zene néha jót tesz neki, máskor meg rosszat. Ön bizonyára annyira megindította, hogy attól tartott, nem tudja megőrizni nyugalmát. Menekülése hízelgőbb volt, mint akár a legnagyobb dicséretek."

Volt valami csípősen alattomos e jezsuita bókjaiban, ami miatt nagyon megutáltam. De, mint mindjárt hallani fogja, hamarosan megszabadultam tőle.

Másnap nagynéném, aki csak akkor beszél, ha valami nagy izgalom gyötri a szívét, szerencsétlenségünkre hosszas társalgásba kezdett az abbéval és a káplánnal. S mivel családi érzésein kívül, amelyek teljesen lekötik, csak egyetlen szórakozást ismer, mégpedig családi büszkeségét, most is családfáját fejtegette, és azt bizonygatta a két papnak, hogy a mi fajtánk a legtisztább, legnevesebb s legkitűnőbb minden németországi család között, különösképpen női ágon. Az abbé türelmesen, káplánunk pedig tisztelettel hallgatta, de Albert, aki látszólag nem is figyelt a szavaira, hirtelen és szinte hevesen félbeszakította:

"- Az hiszem, kedves néném - mondta -, téves nézetei vannak családunk kiválóságáról. Őseink nemesi rangja és címei, igaz, a távoli múltban gyökereznek; de egy család, amely elveszíti, sőt meg is tagadja a nevét, hogy aztán egy idegen nemzetiségű és vallású nő nevét vegye fel, elveszíti minden jogát, hogy régi erényeivel és a nemzeti dicsőség szolgálatával büszkélkedjék."

Ez a megjegyzése nagyon bántotta a kanonisszát; de mivel látta, hogy az abbé kíváncsian fülel, kötelességének érezte, hogy válaszoljon.

"Nem osztom a véleményét, kedves gyermekem - mondta. - Gyakran megtörtént már, hogy neves családok még nevesebbek lettek, mégpedig joggal, csak azért, mivel az anyai ág nevét is felvették, nehogy megfosszák magukat attól a tisztességtől, amelyet egy dicső családból származó anyai ős jelentett nekik."

"- A mi családunkra azonban nem vonatkozik ez a szabály - erősködött Albert nála szokatlan makacssággal. - Megértem, ha két híres nevet egységbe fognak. Jogosnak tartom, ha egy nő, uráéval együtt, a maga nevét is átadja gyermekeinek. De teljesen elvetni az apai nevet, ez már súlyos sértés annak részéről, aki elköveti, és gyávaság annak részéről, aki elfogadja."

"- Nagyon régi dolgokat emleget, Albert - mondta a kanonissza mély sóhajjal -, és még helytelenebből alkalmazza a szabályt, mint én. Az abbé úr, az ön szavait hallgatva, még azt hihetné, hogy valamelyik férfi ősünk gyávaságra vetemedett; és mivel ön olyan jól ismeri ezeket a dolgokat, pedig, azt hittem, sosem foglalkozott velük, nem kellett volna efféle megjegyzést tennie olyan politikai eseményekről... amelyek, hála Istennek, már nagyon távol vannak tőlünk."

"- Ha nyugtalanítja a megjegyzésem, elmondom, mi történt, hogy minden sértő feltevéstől megtisztítsam ősünknek, Vitoldnak, az utolsó Rudolstadt grófnak emlékét. Látom, húgomat is érdekli a dolog - folytatta, amikor észrevette, hogy tágra nyílt szemmel figyelem, mert nagyon csodálkoztam, hogy filozófiai nézeteivel és szokásos hallgatagságával ellentétben most ilyen hosszú fejtegetésbe kezd. - Tudja hát meg, Amélie, hogy Vratislav dédapánk alig négyéves volt, amikor anyja, Ulrika von Rudolstadt, kötelességének érezte, hogy szégyenteljesen megfossza apái nevétől, a Podjebrád névtől, és azt a szász nevet adja neki cserébe, amelyet mindketten hordunk, ön szégyenkezés, én viszont dicsekvés nélkül."

"- Feleslegesnek tartom - mondta Christian bátyám zavartan -, hogy ilyen régmúlt dolgokat feszegessünk."

"- De gondolom - folytatta Albert -, nagynéném a Rudolstadtok hősi cselekedeteiről szólva még távolabb ment vissza a múltba, és azt sem értem, miért volna ízléstelenség, ha bármelyikünknek éppen most jutna eszébe, hogy cseh, nem pedig szász származású, hogy Podjebrádnak és nem Rudolstadtnak hívják, és utána olyan eseményekről beszélne, amelyek alig százhúsz esztendővel ezelőtt történtek."

"- Már eddig is tudtam - szólt az abbé, aki nagy figyelemmel hallgatta Albert szavait -, hogy kitűnő családjuk a múltban Podjebrád György nemzeti dinasztiájának volt rokona; de azt nem, hogy egyenes ági leszármazottja, és így a nevét is viseli."

"- Csak azért - felelte Albert -, mivel nagynéném, bár kitűnően ért családfák ábrázolásához, úgy vélte helyesnek, hogy emlékezetében ledönti az egyetlen és tiszteletre méltó fát, amelynek sarjai vagyunk. De a szomszéd hegyen még áll egy családfa, amelyre dicső és gyászos történetünk véres betűkkel van felírva."

Mivel Albert egyre lelkesebben beszélt, nagybátyám arca viszont mind komorabb lett, az abbé, bármilyen kíváncsi is volt, más tárgyra akarta terelni a társalgást. De én nem tudtam magamba fojtani érdeklődésemet.

"- Hogy értsem ezt?" - kiáltottam bátyámhoz lépve.

"- Úgy, ahogy egy Podjebrád lánynak értenie kell. Az a vén tölgy, ott a Rémület kövén, amelyet mindennap lát az ablakából, és amely alá ha leül, Amélie, fohászkodjon mindig Istenhez, ez a fa háromszáz esztendővel ezelőtt súlyosabb gyümölcsöket is hordott, és nem csupán száraz makkot, amelyet ma már alig találunk rajta."

"- Rémületes történet - mondta ijedten a káplán -, s nem is tudom, ki mondhatta el gróf uramnak."

"- A szájhagyomány, s egy talán még meggyőzőbb hang - felelte Albert. - Mert, káplán úr, hiába égetik el a családi levéltárakat és a történelmi okmányokat; hiába rejtik el a gyerekek elől a régi élet emlékeit; hiába bírják hallgatásra az egyszerű lelket álokoskodással, a gyengét pedig fenyegetéssel; sem a zsarnokság, sem a pokol félelme nem lehet úrrá az ezernyi hangon, amely hozzánk szól a múlt minden tájáról. Nem, nagyon is határozottan, nagyon is érthetően szólnak ezek a rettenetes hangok, és egy pap hangja nem némíthatja el őket. Lelkünkhöz szólnak, álmunkban, figyelmes és figyelmeztető kísértetek szájából; fülünkbe susognak a természet változatos hangjával: még a fák törzséből is kitörnek, mint hajdan az istenek hangja a megszentelt erdőben, és apáink vállalkozásairól, bűneiről és balsorsáról mesélnek."

"- De kedves gyermekem - mondta a kanonissza -, miért marcangolod magad e keserű gondolatokkal és gyászos emlékekkel?"

"- Kegyed családfái tették ezt, kedves néném, és az a hosszú út, amelyet az elmúlt századokba tett, engem arra a tizenöt barátra emlékeztetett, akit saját kezével aggatott a tölgy ágaira egyik ősöm... Ő, a legnagyobb, a legrettenetesebb, a legállhatatosabb, az, akit a félelmes félszeműnek hívtak, a legyőzhetetlen, kelyhes Zsiska János."

A taboriták vezére volt ő, azoké a szektásoké, akiknek ereje, bátorsága és kegyetlensége a huszita háború idején minden vallásharcosén túltett, s fenséges és gyűlölt neve most villámként sújtott az abbéra és a káplánra. Az utóbbi keresztet vetett; nagynéném pedig, kinek széke Alberté mellett volt, ijedten visszahőkölt.

"- Jóságos ég - kiáltotta -, hát miről, kiről beszél ez a gyermek. Ne hallgasson rá, abbé úr! Nem, a mi családunkat soha semmilyen kötelék, semmi kapcsolat nem fűzte ahhoz a kárhozott férfihoz, akinek átkos nevét most hallották."

"- Csak a maga nevében szóljon, néném - mondta határozottan Albert. - Kegyed lelke mélyén Rudolstadt, bár vérében Podjebrád is. De az én vérem színesebb, mivel néhány cseppel több cseh vér, és tisztább, mivel néhány cseppel kevesebb idegen vér kering ereimben. Anyám családfáján nem talál szászokat, bajorokat, poroszokat: ő tiszta szláv sarj; és mivel kegyed nem sokat törődik olyan nemességgel, amellyel nem büszkélkedhet, hát megmondom én, aki ragaszkodom személyes nemességemhez, megmondom, ha nem tudná, emlékeztetem, ha elfeledte volna, hogy Zsiska Jánosnak volt lánya, aki egy Prahalitz nevű nagyúrhoz ment feleségül, s így anyám, maga is Prahalitz lány, női ágon Zsiska János egyenes leszármazottja, ugyanúgy, ahogy kegyed, néném, a Rudolstadtoké."

"- Csak álom ez, fiam, tévedés!"...

"- Nem, kedves néném; kérdezze csak meg a káplán urat, aki őszinte szavú, istenfélő ember. Ő maga szemével látta a pergamen-írásokat, amelyek mind ezt bizonyítják."

"- Én? " - kiáltott a káplán, halálos sápadtsággal az arcán.

"- Pironkodás nélkül megvallhatja az abbé úr előtt - felelte Albert keserű gúnnyal -, hiszen katolikus papi és osztrák alattvalói kötelességének érezte, hogy mihelyt anyám lehunyta a szemét, mind elégesse őket."

"- Lelkiismeretem parancsára tettem, s csak Isten volt tanúja cselekedetemnek - mondta a káplán még sápadtabban. - Albert gróf, ki árulhatta el önnek?"

"- Már megmondtam, káplán úr, az a hang, amely erőteljesebben szól, mint a pap hangja."

"- Milyen hang? " - kérdeztem kíváncsian.

"- Az, amelyik az álomban szól" - felelte Albert.

"- De hiszen ez semmit sem magyaráz meg, fiam'' - mondta Christian gróf elgondolkozva és szomorúan.

"- A vér hangja, apám!" - felelt Albert, olyan hevesen, hogy mindnyájan megremegtünk.

"- Jóságos Istenem - mondta nagybátyám összekulcsolva két kezét -, szegény anyját, sajna, ugyanez a képzelődés, ugyanezek az álmok gyötörték. Biztosan betegségében szólt erről gyermekünknek - tette hozzá, néném felé hajolva -, s ez hozta Albert szellemének e korai megrendülését."

"- Lehetetlen, Christian - felelte a kanonissza. - Albert még hároméves sem volt, amikor elvesztette anyját."

"- Én inkább azt tartom valószínűnek - mondta a káplán halkan -, hogy mégiscsak maradt itt valami azokból a hazug és gyalázatos eretnek írásokból, amelyeket az elhunyt grófné családi kegyeletből megőrzött, de erénye sugallatára végső órájában mégiscsak átadott nekem."

"- Nem, egy sem maradt meg - felelte Albert, aki a káplán minden szavát hallotta, bár ez nagyon halkan beszélt, ő pedig izgalmában fel-alá járkált, s e pillanatban a tágas szalon másik végén volt. - Ön is tudja, káplán úr, hogy mindent megsemmisített, hogy az ő halála másnapján is egyre fürkészett és kutatott az elhunyt szobájában."

"- Ki segíthette hát, vagy ki vezette így félre emlékezetét, Albert? - kérdezte Christian gróf szigorú hangon. - Melyik hűtlen vagy balga szolgánk merészelte megzavarni ifjú elméjét e családi események nyilvánvalóan túlzott elbeszélésével?"

"- Egyikük sem, apám; hitemre és lelkiismeretemre esküszöm."

"- Biztosan az emberi fajta ellensége garázdálkodott itt" - szólt a káplán döbbenten.

"- Valószínűbb és keresztényibb dolog volna - jegyezte meg az abbé -, ha azt gondolnánk, hogy Albert grófnak rendkívüli emlékezete van, és hogy ezek az események, amelyek általában semmi nyomot nem hagynak ilyen zsenge korban, mélyen bevésődtek az elméjébe. Amikor megismertem rendkívüli szellemi képességeit, mindjárt gondoltam, hogy értelme nagyon korán fejlődhetett ki; emlékezőtehetsége pedig, mindig megfigyeltem, valósággal a csodával határos."

"- Csak azért tartja olyan csodálatosnak, abbé úr, mert az ön emlékezete nagyon rossz - felelte Albert szárazon. - Arra sem emlékszik például, hogy mit cselekedett az Úr 1619-ik esztendejében, amikor Podjebrád Vitold, a protestáns, a hűséges hős (kegyed nagyapja, kedves néném) vérével öntözte meg a Rémület kövét. Biztosan elfeledte már, abbé úr, fogadni mernék, hogy mit tett akkor."

"- Teljesen elfelejtettem, bevallom" - válaszolt az abbé gúnyos mosollyal, ami nem volt nagyon tapintatos dolog, hiszen már mindnyájan világosan láttuk, hogy Albert félrebeszél.

"- Nos, akkor majd én emlékeztetem rá - folytatta Albert minden zavar nélkül. - A gyilkosokhoz sietett, a császár katonáihoz, és azt mondta nekik, hogy meneküljenek, vagy rejtőzzenek el, mivel a pilseni munkások, akik bátran protestánsoknak vallották magukat, és imádták Vitoldot, máris útnak indultak, hogy megbosszulják urukat, és szét fogják tépni őket, valahányan csak vannak. Aztán Ulrika dédanyámhoz ment, a gyászoló, megdöbbent özvegyhez, és megígérte neki, hogy kibékíti II. Ferdinánd császárral, megőrzi javait, címeit, szabadságát és gyermekei életét, feltéve, ha követi tanácsait, és jó pénzt fizet szolgálataiért; dédanyám beleegyezett: az anyai szeretet sugallta e gyáva tettét. Nem tartotta tiszteletben nemes ura vértanúhalálát. Ő maga katolikusnak született, s csak Vitold iránt érzett szerelme bírta hitének megtagadására. Nem merte vállalni a nyomort, a kiközösítést, az üldözést, nem őrizte meg gyermekei számára azt a hitet, amelyet Vitold vérével pecsételt meg, sem azt a nevet, amelyet ura még ragyogóbbá tette, mint valamennyi huszita, kelyhes, taborita, cseh testvér és lutheránus őse. (Ezek a nevek, kedves Porporina, különböző szektákat jelölnek, amelyek Husz János eretnekségét Lutheréhez kapcsolják, s valószínűleg ezeket követték dicső őseink, a Podjebrádok.) A szász asszony - folytatta Albert - annyira megrémült, hogy végül is engedett. Ön birtokába vette a kastélyt, eltávolította a császári bandákat, megőrizte földjeinket, s óriási autodafét csinált okiratainkból és levéltárunkból. Ezért van, hogy néném, nagy szerencséjére, nem tudta megrajzolni a Podjebrádok családfáját, és így a Rudolstadtok könnyebben emészthető abrakjára vetette magát. Szolgálatai jutalmául ön gazdag lett, nagyon gazdag. Három hónappal később megengedték Ulrikának, hogy Bécsbe menjen, és a császár térdét átölelve, könyörögjön jóindulatáért, s cserébe azt a kegyet kapta, hogy elszakíthatta gyermekeit népünktől, a római vallásban neveltethette őket, éppen ön által, s hogy végül annak a zászlónak a szolgálatára esküdjenek, amely ellen apjuk és őseik oly hősiesen harcoltak. Az osztrák kényuralom szolgái lettünk, én is, fiaim is."

"- Fiaid, és te magad is?" - kiáltott kétségbeesetten a kanonissza, mert most már látta, hogy Albert elméje megháborodott.

"- Igen, fiaim, Zigmond és Rudolf" - felelt nagyon komolyan Albert.

"- De hiszen ez apám neve, meg nagybátyámé - mondta Christian gróf. - Miről beszélsz, Albert? Térj végre észhez. Már több mint egy százada, hogy ezek a fájdalmas események a Gondviselés rendeletéből megtörténtek."

De Albert csak nem engedett. Meg volt győződve, és minket is meg akart győzni, hogy ő Vratislav, Vitold fia, az első Podjebrád, akit anyai nevén Rudolstadtnak hívtak. Elmesélte gyermekkorát, jól emlékezett Vitold gróf erőszakos halálára, amelynek bűnét a jezsuita Dithmarnak tulajdonította (s ez a Dithmar szerinte az abbé volt, az ő nevelője), arról a mély gyűlöletéről beszélt, amelyet gyermekkorában Dithmar, Ausztria, a császáriak és a katolikusok iránt érzett. Aztán emlékei láthatóan megzavarodtak, ezernyi érthetetlen dolgot mondott az örök és folytonos életről, az emberek újjászületéséről e földön, amit azzal a huszita hittétellel támasztott alá, hogy Husz Jánosnak egy századdal halála után újra meg kellett jelennie Csehországban, és itt befejezni a művét; ez a jóslat pedig megvalósult, mivel szerinte Luther a feltámadott Husz János. Egyszóval, beszéde csupa eretnekség, babona, homályos metafizika volt, valami zagyva költészettel keveredve. De mindezt olyan szemmel látható meggyőződéssel adta elő, számtalan részletes, pontos, érdekes emlékképpel mindarról, amit állítólag látott, nemcsak Vratislav szemével, hanem Zsiska Jánoséval, és nem is tudom, hány más halottéval is, akik, mondotta, mind az ő megtestesülései voltak az elmúlt életben, hogy valamennyien tátott szájjal bámultuk, s egyikünknek sem volt bátorsága, hogy félbeszakítsa vagy ellentmondjon neki. Nagybátyám és néném embertelenül szenvedett fiuk őrültsége miatt, amely ráadásul vallásgyalázó is volt, s szerették volna megismerni mélyebb okát; mert most nyilvánult meg először ilyen nyíltan, és elsősorban a forrását kellett tudni, hogy megküzdhessenek vele. Az abbé azzal próbálkozott, hogy tréfára vegye a dolgot, és elhitesse velünk, Albert gróf csipkelődő, gúnyos szellem, aki most azzal szórakozik, hogy mindannyiunkat elkápráztassa hihetetlen tudásával.

"- Nagyon sokat olvasott - mondta -, s akár minden századok történetét is elmondhatná, fejezetről fejezetre, annyi pontos részlettel, hogy aki csak egy kicsit is csodahivő, mindjárt meg volna győződve, hogy a gróf úr valóban részese volt az elmesélt jeleneteknek."

A kanonissza, akinek buzgó ájtatossága a babonával határos, s öccsének már-már minden szavát elhitte, nagyon rossz néven vette az abbé magyarázatát, és mindjárt meg is mondta neki, hogy tartogassa jobb időkre ezeket a tréfákat; aztán meg azon fáradozott, hogy jobb belátásra bírja Albertot, és eloszlassa az öccse gondolkodását megzavaró téveszméket.

"- Ne is folytassa, néném - kiáltott Albert türelmetlenül -, mert még megmondom, hogy kicsoda. Eddig nem akartam ilyesmire gondolni, de most mintha valami azt súgná nekem, hogy a szász Ulrika áll előttem."

"- Ugyan, szegény gyermekem - felelt a kanonissza -, hát azt hiszed, bennem öltött testet ez az óvatos, odaadó nagyanyánk, aki megvédte gyermekei életét, és biztosította utódai vagyonát, függetlenségét, címereit, amelyeket ma is élvezünk? Nos, Albert, annyira szeretem, hogy még többet is megtennék önért: az életemet is feláldoznám, ha ezen az áron megtévedt elméjét megnyugtathatnám."

Albert néhány pillanatig szigorú, de ugyanakkor megindult tekintettel nézett rá.

"- Nem, nem - mondta végül, s nénjéhez lépve lábaihoz borult -, ön tiszta angyal, s valamikor a husziták fakelyhéből áldozott. De a szász nő is itt van, mert nemegyszer hallottam már a hangját."

"- Vegye talán úgy, hogy én volnék, Albert - mondtam, mert fel akartam vidítani -, és ne haragudjon rám túlságosan, hogy az Úr 1619-ik esztendejében nem adtam a hóhérok kezére."

"- Hogy ön volna anyám - mondta rettentő tekintettel nézve rám -, ne mondjon ilyet, mert sosem tudnám megbocsátani. Isten egy erősebb nő ölében adott nekem új életet; Zsiska vérében fürdetett meg, saját lényegemben, amely annak előtte, nem is tudom hogyan, veszendőbe ment. Ne tekintsen rám, Amélie, s főleg ne szóljon hozzám. A maga hangja, Ulrika, okozza a sok bajt, amelytől most szenvedek."

E szavakra Albert hirtelen kisietett, mi meg elképedve és szomorúan néztünk egymásra, mert nem kételkedhettünk többé benne, hogy elméje megzavarodott.

Délután két óra volt akkor; nemrég ebédeltünk, nagyon békésen, Albert csak vizet ivott. Abban sem reménykedhettünk tehát, hogy mámorában mondta ezeket az eszeveszett szavakat. A káplán és néném mindjárt Albert után sietett, mert azt hitték, rosszul van, és segíteni akartak neki. De hihetetlen dolog történt. Albert eltűnt, mintha a föld nyelte volna el; nem találták a szobájában, sem anyjáéban, ahová gyakran bezárkózott, sem a kastély bármelyik zugában; keresték a kertben, a vadasban, a környező erdőkben, a hegyekben. Senki sem látta, sem közelről, sem távolról. Sehol sem maradt meg lábának nyoma Így múlt el a nap és az éjszaka. Senki sem feküdt le a házban. Embereink hajnalig járták a környéket, fáklyával a kezükben.

A család imára gyűlt össze. A következő nap ugyanabban a szorongásban telt el, s a rákövetkező éjszaka ugyanabban a döbbenetben. El sem mondhatom, milyen rettegésben éltem, hiszen sosem szenvedtem, sosem remegtem még ilyen jelentős családi baj miatt. Azt gondoltam, hogy Albert megölte magát, vagy világgá ment. Görcsös fájdalom vett rajtam erőt, lázas betegség támadott meg. Még maradt bennem némi szeretet a rémület mellett, amelyet ez a különös és végzetes lény keltett bennem. Apámban még volt annyi erő, hogy vadászni járjon, és egyre nagyobb távolságokba, mert azt remélte, hogy az erdő egy zugában rálel Albertra. Szegény néném bátran viselte halálos gyötrelmeit, egyre tevékenykedett, engem ápolt, és a többieket is nyugtatta. Nagybátyám éjjel-nappal imádkozott. Ahogy bizakodó hitét és az ég akaratában való sztoikus megnyugvását láttam, sajnáltam, hogy nem él bennem vallásos érzés.

Az abbé némi fájdalmat színlelt, de úgy mutatta, hogy nincs benne semmi nyugtalanság. Igaz, mondta, Albert még sosem tűnt el így, amióta együtt voltak; de gyakran érezte a magány és az elvonultság szükségét. Az abbé arra a következtetésre jutott, hogy e különcségeket csak úgy lehet meggyógyítani, ha nem ellenkeznek velük, sőt nem is nagyon veszik észre őket. Az igazság viszont az volt, hogy ez a cselszövő és mélyen önző alkalmazott csak egy dologgal törődött: a busás javadalmazásával, amelyet nevelői munkájáért kapott, s hogy ezt minél tovább megőrizze, hamis képet adott a családnak tevékenysége eredményéről. Teljesen lefoglalták a maga ügyei és örömei, s Albertet végletes hajlamai prédájául hagyta. Talán gyakran megfigyelte, hogy neveltje beteg vagy akár önkívületben van, s valószínűleg sosem korlátozta szeszélyeit. Ha így történt, biztos, hogy mindezt ügyesen eltitkolta mindenki előtt, aki minket értesíthetett volna; mert nagybátyám sok levelet kapott fia dolgában, de mindegyik csak jót mondott testi állapotáról, és számtalan dicséretet erényeiről. Albertet sehol sem látták betegnek vagy esztelennek. Bárhogy történt is, sosem tudtuk meg, mi ment végbe lelkében utazásainak nyolc esztendeje alatt. Mikor három nap múlva sem tért vissza, az abbé, aki nyilván attól tartott, hogy ez a baleset keresztezi számításait, azt mondta, hogy Prágában keresi meg neveltjét, mert talán oda ment egy ritka könyvet hajszolva.

"- Igazi tudós lélek - tette hozzá -, s az effajta emberek csak kutatásaiknak élnek, és ártatlan szenvedélyük kedvéért akár az egész világról is megfeledkeznek."

Mindjárt útnak indult, és nem is jött többé vissza.

Egyhetes halálos félelem után, amikor már szinte minden reményünket elvesztettük, egy este néném, Albert szobája előtt elhaladva, látta, hogy az ajtó nyitva van, s Albert karosszékében ülve kutyáját simogatja, amely elkísérte titokzatos útján. Ruhája nem volt piszkos, sem szakadt; csak aranyozása feketedett meg, mintha valami nedves helyiségből érkezett, vagy a szabad ég alatt töltötte volna éjszakáit. Cipőjén sem látszott, hogy sokat járt; de szakálla és haja arról tanúskodott, hogy nem sokat törődött külsejével. Ettől a naptól kezdve soha többé nem borotválkozott, és rizsport sem használt, mint a többi férfi; ezért vélhette, kedves Nina, valóságos kísértetnek.

Néném felsikoltott, és feléje rohant.

"- Mi baj van, kedves néném? - kérdezte Albert, megcsókolva a kanonissza kezét. - Úgy tesz, mintha száz éve nem látott volna."

"- Te szerencsétlen gyermek! - kiáltott az öreg hölgy. - De hiszen már egy hete, hogy szó nélkül itthagytál minket, hét dermesztő nap, hét borzalmas éjszaka múlt már el azóta, hogy egyre keresünk, siratunk, imádkozunk érted."

"- Hét nap? - nézett csodálkozva Albert nénjére. - Talán hét órát akart mondani, kedves néném; mert reggel sétálni mentem, de idejében érkeztem, hogy együtt vacsorázzunk. Miért okoztam volna ilyen nagy nyugtalanságot e rövid távollétemmel?"

"- Persze, persze - mondta néném, aki attól félt, hogy csak súlyosbítja a bajt, ha öccse tudomására hozza -, megbotlott a nyelvem; hét órát akartam mondani. Azért nyugtalankodtam, mert nem szoktál ilyen hosszú ideig sétálni, meg aztán rossz álmot is láttam éjjel: bolond voltam."

"- Szegény, jóságos nénikém - mondta Albert csókokkal borítva az öreg hölgy kezét -, úgy szeret, mintha még kisgyermek volnék. Apám, remélem, nem nyugtalankodott."

"- Egyáltalában nem. Az asztalnál vár. Biztosan nagyon éhes vagy."

"- Nem éppen. Jól ebédeltem."

"- Hol és mikor, Albert?"

"- Ma délben, itt, a családdal, jó néném. Látom, még nem tért egészen magához. Ó, mennyire sajnálom, hogy ilyen nagy ijedelmet okoztam! De hogy is gondolhattam volna ilyesmire?"

"- Tudod, én már ilyen vagyok. Hadd kérdezzem hát, hol ettél, és hol aludtál, amióta elhagytál minket?"

"- Miért is ettem vagy aludtam volna dél óta?"

"- Nem érzed rosszul magad?"

"- Egy cseppet sem."

"- Fáradt sem vagy? Biztosan sokat gyalogoltál, talán a hegyeket is megmásztad? Ez nagyon kimerítő. Merre jártál?"

Albert a szeméhez emelte a kezét, mint aki kutat az emlékezetében; de semmit sem tudott mondani.

"- Bevallom - felelte -, már magam sem tudom. Nagyon elmerültem a gondolataimban. Csak jártam, és semmire sem néztem, ahogy gyerekkoromban is tettem. Emlékszik? Sosem tudtam válaszolni, amikor kérdezett."

"- És amikor utaztál, akkor figyeltél arra, amit látsz?"

"- Néha, de nem mindig. Sok mindent megfigyeltem, más dolgokat azonban, hála Istennek, elfelejtettem."

"- Miért hála Istennek?"

"- Mert borzalmas dolgokat látni szerte a világon" - felelte Albert fölemelve a fejét, és oly sötét arccal nézett a nénjére, amilyennek ez még sosem látta.

A kanonissza megértette, hogy csak ártalmára volna Albertnak, ha tovább kérdezné, s nagybátyámhoz szaladt a jó hírrel. Még senki sem tudott róla a kastélyban, senki sem látta, hogy a fiatal gróf megérkezett. Hazatérésének sem volt több nyoma, mint távozásának.

Szegény nagybátyám, aki annyi bátorsággal viselte balszerencséjét, nem tudott úrrá lenni örömén. Elvesztette eszméletét, s amikor fia megjelent előtte, arca megviseltebb volt, mint Alberté. Hosszú útja óta a fiatal gróf, mi legalábbis úgy véltük, sosem vette észre, milyen izgalom van körülötte, de aznap mintha megváltozott volna: egészen más ember volt, mint akit addig ismertünk. Egyre cirógatta apját, nyugtalankodott, hogy ilyen rossz színben van, s tudni akarta az okát. De amikor sejtetni próbálták, sehogy sem értette meg a célzásokat, s olyan jóhiszeműen, annyi biztonsággal válaszolt, hogy be kellett látnunk, ő maga sem tudja, merre járt hétnapos távolléte során.

- Amit most elmesélt, kedves bárókisasszony - mondta Consuelo -, álomnak látszik inkább, mintsem valóságnak, s hogy meghallgattam, álmodozni volna kedvem, nem pedig aludni. Hogyan lehetséges, hogy egy ember úgy éljen hét napig, hogy ne tudjon magáról semmit?

- Mindez semmi ahhoz képest, amit még elmondok; és amíg maga is meg nem látja, hogy cseppet sem túloztam, hanem, hogy rövidebbre fogjam, inkább enyhítettem a dolgot, és addig, s ez természetes, nehezen hihet nekem. Én is, aki pedig tanúja voltam mindannak, amit elmeséltem, én is sokszor eltűnődöm, vajon varázsló-e Albert, vagy egyszerűen csúfot űz velünk. De későre jár az idő, s azt hiszem, máris visszaéltem jóindulatával.

- Inkább én éltem vissza a magáéval, kedves bárókisasszony - felelte Consuelo -, hiszen biztosan elfáradt már a sok beszédtől. Halasszuk hát holnap estére, ha nincs ellenére, e hihetetlen történet folytatását.

- Rendben van, majd holnap folytatom - mondta Amélie megcsókolva új barátnőjét.

Ez a valóban hihetetlen történet sokáig nem hagyta elaludni Consuelót. A sötét, esős éjszaka, e sok vijjogó hang benne is babonás érzéseket ébresztett, olyanokat, amilyeneket sosem ismert. Mégis volna valami érthetetlen végzet, tűnődött magában, amely hatalmában tart egyes lényeket? Mit vétett Isten ellen ez a lány, aki olyan nyíltan szólt megsértett hiúságáról, szétfoszlott álmairól? Mi rosszat tettem én, hogy így megcsúfolták, megtörték szívemben egyetlen szerelmemet? És fájdalom! mi bűne van Albert von Rudolstadtnak, hogy saját élete tudatát és irányítását is elvesztette? Milyen borzalmakat tartogat még a Gondviselés Anzoletónak, hogy így prédájául dobta, mert ezt tette, rossz hajlamainak és piszkos szenvedélyeinek?

Végül elnyomta a fáradtság, elaludt, és kusza, összefüggéstelen álmok tengerébe merült. Kétszer-háromszor felriadt, aztán megint elaludt, nem is tudva, hol van, mert még mindig azt hitte, hogy utazik. Egyre-másra megjelent előtte Porpora, Anzoleto, Zustiniani gróf, Corilla, különös, fájdalmas dolgokat mondtak neki, valami bűnt vetettek a szemére, és ő érezte is terhét, bár nem emlékezett, hogy elkövette. De e látomások mindannyiszor szétfoszlottak Albert képe előtt, mert aztán ő jelent meg előtte, újra és újra, fekete szakállával, merev tekintetével, arannyal díszített gyászruhájában, amelyen, akár egy szemfödőn, olykor könnyek is csillogtak.

Amikor aztán egészen felébredt, Amélie-t pillantotta meg ágya mellett, frissen, elegánsan, mosolyogva.

- Tudja-e, kedves Porporina - mondta a bárókisasszony, homlokon csókolva fiatal társnőjét -, hogy magában van valami különös? Sorsom, úgy látszik, azt akarja, hogy rendkívüli lényekkel éljek együtt; mert maga is az, ebben biztos vagyok. Már egy negyedórája nézem, ahogy alszik, mert a nappali fényben is látni akartam, vajon szebb-e, mint én. Bevallom, ez némi gondot okozna nékem, mert bár teljesen és sietősen lemondtam Albert iránt érzett szerelmemről, kissé bosszantana, ha azt kéne látnom, hogy érdeklődéssel tekint magára. Hogy is mondjam? Ő az egyetlen férfi itt, s eddig én voltam az egyetlen nő. Most már ketten vagyunk, és szembekerülünk egymással, ha engem túlságosan háttérbe szorít.

- Szeret csúfolódni, látom - felelte Consuelo -, ez nem éppen nagylelkű vonás. De hagyja most a gonoszkodást, s mondja meg, mi rendkívüli volna bennem. Talán az, hogy megint csúnya lettem. Másra nem is gondolhatok.

- Megmondom az igazat, Nina. Amikor először láttam meg ma reggel, sápadtan, inkább merev, mint álomba merült nagy szemével, a takarón nyugvó sovány karjával, pillanatnyi diadalérzés ujjongott bennem. Aztán hogy egyre néztem, valahogy megrémültem mozdulatlanságától, és csalhatatlanul királynői magatartásától. Karja, ebben biztos vagyok, egy királynő karja, nyugalmában pedig van valami fölényes, parancsoló vonás, amelyet magam sem értek. Most már borzalmasan szépnek tartom, s szemében mégis van valami szelídség. Mondja meg mindjárt, micsoda lény maga. Egyszerre ébreszt vonzalmat és rettegést: már szégyenlem azt a sok bolondságot, amit éjjel magamról meséltem. Maga még semmit nem mondott önmagáról, és máris tudja szinte minden hibámat.

- Ha királynői külsőm van, amit sosem sejtettem volna - felelte Consuelo szomorú mosollyal -, akkor ez egy trónjavesztett királynő szánalmas külseje lehet csak. Szépségemet pedig mindig nagyon vitathatónak tartottam, ami viszont a magáról való véleményemet illeti, a kedves bárókisasszony őszintesége és jósága csupáncsak jó érzést kelthetett bennem.

- Én valóban őszinte vagyok; de maga, Nina, maga őszinte-e? Igen, tekintetében van valami nagyság, valami egyenesség. De közlékeny-e? Nem hiszem.

- Ami a közlékenységet illeti, lássa be, én nem tehetem az első lépéseket. Most ön az én védelmezőm és sorsom ura, önnek kell hát kezdeményeznie.

- Igaza van. Máris félek éles elméjétől. Ha bolondosnak vél, nem fog, ugye, túlságosan prédikálni?

- Nem is volna jogom. Zenemestere vagyok, semmi több. Egyébként is a nép egyszerű gyermeke, mint amilyen én is vagyok, mindig tudja, hol a helye.

- A nép egyszerű gyermeke, maga, büszke Porporina! Ó, hazudik, ez nem lehet igaz. Inkább valami hercegi család titokzatos gyermekének vélném. Mivel foglalkozott édesanyja?

- Énekelt, akárcsak én.

- És apja?

Consuelo megzavarodott. Nem készült fel a bárókisasszony csacsogón tapintatlan kérdéseire. Az igazság az volt, hogy még sosem hallott apjáról, és nem is gondolt arra, hogy anyját valaha is faggassa róla.

- No, ugye mondtam - kacagott Amélie. - Mindjárt gondoltam, hogy apja csak valami spanyol főúr vagy velencei doge lehet.

Consuelo nagyon sértőnek tartotta ezt a könnyed fecsegést.

- Véleménye szerint - mondta némi nehezteléssel - egy becsületes munkás vagy szegény művész semmiképp sem hagyhat gyermekeire valami természetes érdemet? Mindig durvák és esetlenek volnának hát a nép gyermekei?

- Ez az utolsó mondata Wenceslawa nénémre illő csípősség - mondta a bárókisasszony, és még hangosabban nevetett. - Bocsásson meg, ha megbántottam volna, de hadd építgessek magáról valami csodálatos regényt képzeletemben. De öltözködjék már, és sebtiben, mert hamarosan kongatnak, s néném inkább éhhalálra ítélné családját, semminthogy maga nélkül üljön a reggelihez. Majd segítek kicsomagolni; adja csak a kulcsokat. Biztosan gyönyörű ruhákat hozott ezekben a málhákban Velencéből, s most megtudom, mi ott a divat, mert hogy is tudhatnám, ebben a vad országban, ahol már olyan régen élek.

Consuelo a haját rendezgette, s nem is nagyon ügyelve barátnője szavára, gépiesen odaadta a kulcsot. Amélie gyorsan kinyitotta az egyik málhát, de nagy meglepetésére selymek helyett csak öreg kottákat látott: a sok használattól elkopott füzeteket, meg alig kivehető kézírást.

- Mi a csuda ez? - kiáltotta, gyorsan letörölve csinos ujjacskáit. - Különös ruhatára van, mondhatom, angyalkám!

- Valóságos kincs ez, kedves bárókisasszony - válaszolt Consuelo -, tisztelettel bánjon vele. Kéziratok is vannak köztük, a legnagyobb mesterektől, s a hangomat veszítsem el inkább, mint ezt a gyűjteményt, melyet Porpora bízott rám, és neki kell visszaadnom.

Amélie egy második málhát is kinyitott, itt kottapapirost látott, meg zenei értekezéseket, könyveket a hangszerelésről, összhangzatról, ellenpontról.

- Értem - nevetett a bárókisasszony -, ez az ékszeres doboza.

- Más nincs - felelte Consuelo -, s remélem, magának is hasznára lesz majd.

- Rendben van, látom már, szigorú mesterem lesz. De megkérdhetem-e, kedves Nina, tisztesség ne essék szólván, hová tette a ruháit?

- Ebbe a dobozba - felelte Consuelo, s mindjárt megkereste, kinyitotta, s egy frissen és gondosan hajtott kis fekete selyemruhát vett ki belőle.

- Ez volna minden? - álmélkodott Amélie.

- Ez minden - mondta Consuelo -, meg persze az úti ruhám. De néhány nap múlva csináltatok egy másik fekete ruhát, hasonlót ehhez, hogy legyen mit váltanom.

- Értem már, kedvesem, biztosan gyászol?

- Talán így van, signora - felelt Consuelo komoly hangon.

- Akkor bocsásson meg. Mindjárt látnom kellett volna magatartásából, hogy valami bánatot hord szívében, és higgye el, ez még kedvesebbé teszi nékem. Még gyorsabban megértjük egymást, hiszen nekem is okom van a szomorkodásra, és én is gyászolhatnám a nekem szánt férjemet. Ó, kedves Nina, ne botránkozzék víg kedélyemen, gyakran csak erőlködés ez, hogy elrejtsem mély fájdalmamat.

Megcsókolták egymást, és lementek a szalonba, ahol már várták őket.

Consuelo mindjárt látta, hogy a kanonissza nagy megelégedéssel nézi szerény fekete ruháját, meg az álla alatt zsett-tűvel megerősített fehér kendőjét. Az öreg Christian már kevésbé volt zavarban, mint előző este, de éppolyan szívélyes. Friedrich báró, aki aznap udvariasságból lemondott a vadászatról, egy szót sem tudott mondani, bár ezer bókot is előkészített, hogy hálájáról biztosítsa leánya jövendő mesterét. De melléje ült az asztalnál, s olyan kedves, aprólékos figyelmességgel szolgálta ki, hogy ő maga szinte éhen maradt. A káplán megkérdezte, hogy a pátriárka milyen rendben sorakoztatja körmeneteit Velencében, s milyenek ott a templomi díszítések és szertartások. A leány válaszaiból látta, hogy Consuelo gyakran járt istentiszteletre, s amikor azt is megtudta, hogy miséken énekelt, nagy tisztelettel tekintett új vendégükre.

Az egyetlen ember, akire Consuelo alig merte tekintetét felemelni, Albert gróf volt, éppen mivel ő volt az egyetlen, akire különös érdeklődéssel gondolt. Nem tudta, hogyan fogadta a fiatal gróf. Csak egy tükörben figyelte, ahogy végigmegy a szalonon, s látta, hogy bizonyos gonddal, bár most is feketébe van öltözve. Valóban nagyúri külseje volt, laza szakálla és haja, sötét, sárgás arcbőre azonban inkább egy szép adriai halászlegény hanyag és elgondolkozó fejére emlékeztetett egy nemesúr vállas alakján.

De a fiatal gróf lágyan csengő hangja, amely jólesett Consuelo zenén iskolázott fülének, lassankint felbátorította a leányt, aki most már felemelte a tekintetét. Nagyon meglepődött, hogy egy külsejében és modorában egyaránt józan embert lát maga előtt. Albert keveset beszélt, de nagyon értelmesen, s amikor Consuelo felállt az asztaltól, a fiatal gróf kezét nyújtotta néki, nagy könnyedséggel és udvariassággal, bár ugyanekkor nem nézett rá (előző este óta egyszer sem részesítette ebben a tisztességben). Amikor kezét a képtelen mesék és előző éji álmok valószínűtlen hősének kezébe tette, a leány egész testében remegett; azt hitte, jéghideg lesz ez a kéz, mint egy holttesté. De sima volt és langyos, mint bármelyik gondozott, egészséges ember keze. Igaz, Consuelo ezt sem vette észre. Valósággal szédült belső izgalmában; s Amélie tekintetétől, mert a bárókisasszony minden mozdulatát figyelte, csak még jobban megzavarodott volna, ha nem szedi össze minden erejét, hogy csúfondáros kis barátnőjével szemben megőrizze méltóságát. Amikor egy székhez értek, bókkal válaszolt Albert gróf mély meghajlására, de egyetlen szót, egyetlen tekintetet sem váltottak eközben.

- Tudja-e, álnok kis Porporina - mondta Amélie, társnője mellé ülve, hogy kedvére sugdoshasson a fülébe -, hogy valóságos csodát művelt a bátyámmal?

- Eddig nem nagyon vettem észre - felelte Consuelo.

- Mert nem szíveskedik megfigyelni, hogyan viselkedik velem. Nekem egy év óta egyszer sem nyújtotta a kezét, ha az asztalhoz mentünk vagy onnan távoztunk, önnel pedig elbűvölőn udvarias volt. Igaz, most úgy látszik, jó időszakában van. Az ember még azt hihetné, hogy ön adta vissza értelmét és egészségét. De óvakodjék a látszattól, Nina. Magával sem bánik majd jobban, mint velem. Három napig figyelmes lesz, aztán észre sem veszi, hogy itt van.

- Látom - sóhajtott Consuelo -, meg kell szoknom a csúfolódásait.

- Igaz-e, édes nénikém - súgta most Amélie a kanonisszának, aki melléje ült -, hogy Albert nagyon elbűvölő volt a mi drága Porporinánkkal?

- Ne szóljon ilyen csúfolódva a bátyjáról - felelte szelíden Wenceslawa -, a kisasszony amúgy is hamarosan felfedezi bánatunk okát.

- Nem csúfolódom, kedves nénikém. Albert ma nagyon jól van, s én csak örülök, hogy így látom, mint talán még soha, amióta ide érkeztem. Ha megborotválkozott s a haját is meghintette volna, ahogy mindenki szokta, ma senki sem venné észre, hogy beteg.

- Valóban nagy öröm, hogy ilyen nyugodtnak és egészségesnek látszik - mondta a kanonissza -, de már remélni sem merem, hogy tartós legyen ez a szerencsés állapota.

- Milyen nemes és jóságos a külseje - mondta Consuelo, aki legérzékenyebb pontján akarta megnyerni a kanonissza szívét.

- Úgy találja? - mondta Amélie, s vidáman csúfolódó tekintetével egyre társnőjét figyelte.

- Igen, úgy találom - felelte Consuelo határozottan -, s már tegnap este is megmondtam, signora; soha emberi arc nem ébresztett még bennem ilyen tiszteletet.

- Ó, kedves leányom - mondta a kanonissza, egyszeriben levetve cikornyás modorát, hogy megindultan szorongassa Consuelo kezét -, a jó szív akaratlanul is elárulja magát. Pedig attól tartottam, hogy félni fog az én szegény gyermekemtől; mindig olyan nagy fájdalom nekem, ha mások arcán megütközést látok e szenvedéssel szemben! De látom, ön érzékeny teremtés, s mindjárt megértette, hogy ebben a meggyötört, beteg testben nagy s jobb sorsra érdemes lélek lakozik.

Consuelót könnyekig meghatották a kitűnő kanonissza asszony szavai, s nagy szeretettel megcsókolta fonnyadt kezét. Szívében máris több bizalmat és rokonszenvet érzett az öreg púpos nő, mint a fölületes, ragyogó Amélie iránt.

Majd Friedrich báró lépett oda hozzájuk: inkább bátorságában, mint lehetőségeiben bízva valami kegyet akart kérni signora Porporinától. Hölgyek társaságában még bátyjánál is ügyefogyottabb volt (ez a sutaság, úgy látszik, családi vonás, nem nagyon meglepő tehát, ha Albertban a vadságig fokozódott), most is csak motyogni tudott, s közben sűrűn kérte Consuelo bocsánatát; Amélie azonban megértette, s mindjárt lefordította apja szavait.

- Apám azt kérdi - mondta -, volna-e kedve egy kis zenéhez hosszú és fárasztó útja után, s nem élnénk-e vissza jóindulatával, ha arra kérnénk, hallgassa meg énekemet, és ítéljen módszeremről.

- Nagyon szívesen - felelte Consuelo, s azonnal felugrott, hogy kinyissa a csembalót.

- Majd mindjárt meglátja - súgta neki Amélie hangjegyfüzeteit rendezgetve a kottatartón -, hogy Albert menekülni fog a maga és az én szép szemem ellenére is.

Valóban, alig énekelt Amélie pár percig, Albert máris felállt, s lábujjhegyen, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék, kiment a teremből.

- Már ez is nagy eredmény - mondta Amélie még mindig suttogva, miközben a billentyűket verte -, ma legalább nem csapta be dühösen az ajtót, ahogy már nemegyszer megtette, amikor énekeltem. Most igazán udvarias volt, sőt mondhatnám, egyenesen lovagias.

A káplán, abban a hiú szándékában, hogy Albert távozását elrejtse előlük, a csembalóhoz lépett, és úgy tett, mintha nagyon figyelne. A család idős tagjai kissé távolabb, félkörben ültek, s tiszteletteljesen várták Consuelo ítéletét tanítványáról.

Amélie nagy merészen Pergolese művét, az Achille in Sciro egyik áriáját választotta. Elejétől végig elénekelte, friss, átütő hangon, magabiztosan, de mulatságosan német kiejtéssel, s Consuelónak, aki még sosem hallott ilyesmit, egész erejét össze kellett szedni, hogy ne mosolyogjon minden egyes szónál. Alig hallgatott meg négy ütemet, máris látta, hogy a kis bárókisasszony nem érti az igazi zenét. Hangjának lágy zengése volt ugyan, s biztosan jól is oktatták, de felületes természet lévén, semmit sem tanult meg alaposan. Ugyanebből az okból, cseppet sem kételkedett a maga erejében, és német hidegvérével valósággal agyonvágta a merész és nehéz futamokat. Valamennyit elhibázta, de sohasem jött zavarba, s nagyon egyszerűen akarta palástolni hibáit: erőltette a hangját, csapkodta a billentyűket, új részekkel toldotta meg az ütemet, ha az előzőből kihagyott, s olyan ritmusban, ahogy éppen sikerült, és így annyira megváltoztatta a zene jellegét, hogy Consuelo, ha nincs előtte a hangjegyfüzet, alig tudta volna, mit énekel a tanítványa.

Közben Christian gróf, aki ugyan jól értette a zenét, de azt gondolta, hogy unokahúga éppolyan félénk, amilyen ő lett volna a helyében, időnkint bátorította a lányt; "Jól van, Amélie, micsoda szép zene, valóban, milyen szép zene!"

A kanonissza, akinek nem nagyon volt füle a zenéhez, anyai aggódással kereste Consuelo szemét, hogy kiolvassa belőle véleményét. A báró viszont, aki egyetlen zenét kedvelt csupán, a vadászkürtök harsogását, s azt képzelte, lánya túlságosan jól énekel, semhogy ő megérthetné, bizalommal várta az ítész magasztaló szavait. Csak a káplán volt elbűvölve ettől a fülsértő hangtól, mivel ő még ilyesmit sem hallott Amélie megérkezése előtt, s most bárgyú mosollyal az ajkán a dallam ritmusára hintáztatta kerek fejét.

Consuelo mindjárt látta, hogy nagy megdöbbenést keltene a családban, ha megmondaná az igazságot. Ezért elhatározta, hogy csak négyszemközt mondja meg Amélie-nek, mi mindent kell elfelejtenie, mielőtt új dolgokat tanulna, most pedig dicsérte a hangját, kikérdezte tanulmányairól, helyeselte, hogy éppen ezeket a szerzőket választották ki számára, s így nem kellett megmondania, hogy rosszul tanulta őket.

Nagyon elégedetten váltak tehát el e próbálkozás után, amely csak Consuelo számára volt gyötrelmes. Szükségét is érezte, hogy a szobájába zárkózzék azzal a zeneművel, amelyet tanítványa annyira meggyalázott, és most elénekelte magában, hogy megszabaduljon a családi hangverseny gyötrelmes ízétől.

Amikor estefelé megint összejöttek, Consuelo már kevesebb feszélyezettséggel nézett vendéglátóira, mert hiszen jobban ismerte őket, s így bátrabban és részletesebben válaszolt kérdéseikre, amelyeket most ezek is könnyedebben tettek fel neki országáról, művészi tanulmányairól, utazásairól. De ahogy eleve megfogadta magában, önmagáról egy szót sem szólt, csak arról, ami körülötte történt, anélkül, hogy az ő szerepét említette volna. Hiába próbálkozott a kíváncsi Amélie, hogy megtudjon valamit új társnője személyéről. Consuelo elkerülte a csapdákat, s egy pillanatra sem engedett abból az inkognitóból, amelyet fogadalma szerint meg akart őrizni. Nehéz volna pontosan megmondani, mi örömét lelte ebben a titkolózásban. Több oka is volt rá. Először is megígérte, s megesküdött Porporának, olyan szerényen és rejtőzködve él majd, hogy Anzoleto, ha üldözni akarná, sose leljen a nyomára; felesleges óvatosság, hiszen Anzoleto ebben az időben, néhány próbálkozás után, lemondott szándékáról, s csak velencei fellépésével és sikereivel törődött.

Aztán meg Consuelo meg akarta nyerni vendéglátó családja becsülését és szeretetét, hiszen magányában és fájdalmában náluk talált ideiglenes menedéket, s jól tudta, hogy szívesebben fogadnak körükbe egy egyszerű zenészt, aki Porpora tanítványa és énekmester, mint egy primadonnát, aki már színházban is játszott, és híres énekesnő. Megértette, hogy ebben a szerepében nehezen találná meg a helyét e jámbor és egyszerű emberek közt, s hiába ajánlotta Porpora, a színésznőnek, San Samuele csodájának érkezése nagyon meghökkentette volna őket. De ha nincs is ez a két fontos indoka, Consuelo akkor is szükségét érezte volna, hogy hallgasson, és eltitkolja múlt sorsának fényét és nyomorúságát. Minden összefonódott az életében: ereje és gyengesége, dicsősége és szerelme. Ha csak kicsit is fellebbenti a fátylat, mindjárt megmutatkozik lelkének valamelyik sebe; és ezek a sebek túlságosan élők, túlságosan mélyek voltak, semhogy emberi segedelem enyhítést adhatott volna nékik. Egyetlen dologban talált csak némi megnyugvást: áthatolhatatlan falat emelt fájdalmas emlékei és új élete megfontolt erőfeszítései közt. Hogy országot, környezetet, nevet cserélt, minden ismeretlen volt körülötte, és ebben az új szerepében Consuelo új emberré akart változni.

Hogy elvetett már magától minden hiúságot, pedig más nőket éppen ez vigasztalt volna, e bátor lélek megtalálta üdvösségét. És mivel az emberi szánakozásról és a földi dicsőségről is lemondott, egy égi erő segítségét érezte. "Meg kell ismét találnom, mondta magában, régi boldogságom egy részét, azt, amit olyan sokáig éreztem, és ami nagyon egyszerű volt: szerettem az embereket, és ők is szerettek engem. Amikor aztán csodálatukat kerestem, elvesztettem szeretetüket, és drágán fizettem azért a hírnévért, amely nem pótolhatta jóakaratukat. Megint parányi és ismeretlen leszek tehát, hogy ne legyenek irigyeim, sem ellenségeim, és senki se féltékenykedjék rám ezen a földön. A rokonszenv legkisebb jele is simogat, a csodálat legharsogóbb tanúságát is keserűség mérgezi. Vannak tán gőgös és erős szívek, amelyeket kielégít a dicséret, és vigasztal a diadal, de az enyém, ezt máris kegyetlenül tapasztaltam, nem ilyen. A dicsőség, sajna, elvette tőlem szerelmesem szívét; most az alázattól kérek legalább néhány jó barátot."

Porpora azonban nem így gondolkozott. Csak azért távolította el Consuelót Velencéből, csak azért védte meg a szenvedély veszélyeitől és gyötrelmeitől, hogy rövid pihenő után megint a becsvágyak színpadára szólítsa, és újra a művészélet viharaiba taszítsa. Nem ismerte jól tanítványát. Nőiesebbnek, vagyis változékonyabbnak hitte, mint amilyen valójában volt. Amikor Consuelót képzeletében felidézte, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy most nyugodt, odaadó legyen és csupa szeretet mások iránt, holott a leány már elég erőt talált mindehhez. Az öreg mester inkább azt hitte, hogy tanítványa csupa könny és sóhaj. De arra is gondolt, hogy ez nem tart majd sokáig, s Consuelo csakhamar kigyógyul szerelméből, megtalálja régi erejét, és rendkívüli tehetsége végül is lángra lobbantja becsvágyát.

Ez a tiszta és jámbor érzés, ahogy Consuelo a Rudolstadt-családban betöltendő szerepét felfogta, már az első naptól kezdve valami szent nyugalommal töltötte el minden szavát és cselekedetét, s arcán is tükröződött. Aki ezt a lányt még Velence ege alatt látta, örömtől és szerelemtől ragyogva, nem nagyon értette volna, hogyan lehet egyszeriben ilyen nyugodt és odaadó, itt, idegenek közt, gyászos erdők mélyén, a múltban meggyalázott, a jövőben pedig reménytelen szerelmével a szívében. Pedig egyszerű oka volt ennek: a jóság ott is erőt talál, ahol a gőg csak kétségbeesést szül. Consuelo szép volt este, szépségének addig ismeretlen fényében. Nem a nagy s önmagát sem ismerő természet dermedtsége volt ez, amely csupán ébredésére vár, nem a kivirágzó lehetőség, amely ámulattal és ujjongva kapja végső formáját. Vagyis sem a scolare zingarella fátyolos, érthetetlen szépsége, sem a koronás énekesnő pompázó, elbűvölő szépsége, inkább a tiszta, áhítatos nő lágy, megragadó bája: már ismeri és szent indulatával kormányozza önmagát.

Öreg vendéglátóinak, e derék és egyszerű embereknek, csupán nagylelkű ösztönük világára volt szükségük, hogy belélegezzék, ha szabad így mondanom, azt a titokzatos illatot, amellyel Consuelo angyali lelke levegőjüket megtöltötte. Valahányszor ránéztek, valami jó érzés ébredt bennük, amelyről talán nem is tudtak, simogató szelídsége mégis mintha új élettel töltötte volna meg őket. Albert képességei láthatón most bontakoztak ki először teljes gazdagságukban és szabadon. Kedves, előzékeny volt mindenkivel. Consuelóval is, az illem határain belül, többször szólt hozzá, s szavai mindig azt bizonyították, hogy korántsem vesztette el, ahogy gondolták volt, természetadta emelkedett szellemét és világos ítélkezését. A báró nem aludt el, a kanonissza egyszer sem sóhajtott, Christian gróf pedig, aki korának és bánatainak súlya alatt esténkint mélabúsan üldögélt karosszékében, most a kandallóhoz támaszkodva, mintegy családja központjában állt, s maga is részt vett abban a könnyed, szinte vidám társalgásban, amely csak kilenc óra tájt ért véget.

- Úgy látszik, az Úristen végre meghallgatta buzgó fohászainkat - mondta a káplán Christian grófnak és a kanonisszának, amikor a báró és a fiatalok távozása után magukra maradtak a szalonban. - Albert gróf ma lépett harmincadik életévébe, és ez az ünnepi nap, amelyet ő is, mi is izgalommal vártunk, megfoghatatlanul nyugodt boldogságban telt el.

- Igen, adjunk hálát az Úristennek! - mondta az öreg gróf. - Nem tudom, nem csupán enyhítő álmot küldött-e nekünk, hogy egy pillanatra megvigasztaljon; de a mai napon, s főleg most este, arról győződtem meg, hogy fiam véglegesen meggyógyult.

- Már elnézését kérem, kedves fivérem - mondta a kanonissza -, és az önét is, káplán úr, hiszen ön mindig azt hitte, hogy az emberi fajta ellensége gyötri Albertot. Én magam mindig úgy vélekedtem, hogy két ellentétes hatalom harcol a lelkéért; mert nemegyszer előfordult, hogy amikor a rossz angyal szavával látszott szólani, a következő pillanatban már az ég nyilatkozott meg szájában. Gondoljanak csak mindarra, amit tegnap este, a vihar idején mondott, meg utolsó szavaira, amikor elhagyott minket: "Az Úr békéje szállt le házunkra." Albert érezte, hogy a kegyelem csodája valósult meg lelkében, és én éppolyan szilárdan hiszek gyógyulásában, akár az isteni kinyilatkoztatásban.

A káplán nagyon félénk természet volt, s nem fogadta el mindjárt ezt a merész vélekedést. Ha zavarba jött, mindig azt ismételgette: "Bízzuk magunkat az örök bölcsességre; Isten a rejtett dolgokban is olvas; emeljük elménket Istenhez", s több efféle, inkább vigasztaló, mint eredeti gondolatot.

Christian gróf lelkében kettős érzés csatázott: a vágy, hogy elfogadja jó nővére csodavárással színezett aszketizmusát, s a tisztelet gyóntatója aprólékos, elővigyázatos hitbéli magyarázatai iránt. Hogy más tárgyra terelje a beszélgetést, Porporináról szólt, és fennen dicsérte e fiatal teremtés bájos lényét. A kanonissza, aki máris megszerette a leányt, csak megtoldotta e magasztalást, s a káplán áldását adta vendégük iránt érzett vonzalmukra. Arra nem gondoltak, hogy Consuelónak tulajdonítsák azt a csodát, amely mindnyájukban végbement. Élvezték jótéteményeit, de nem ismerték fel forrását; Consuelo, ha tanácsért fordulnak hozzá, maga sem kért volna mást Istentől.

Amélie valamivel pontosabb észrevételeket tett. Nyilvánvaló lett számára, hogy bátyja bizonyos alkalmakkor elegendő önuralommal rendelkezik, és ha különösképpen megvet vagy megbecsül valakit, el tudja rejteni előtte gondolatai zűrzavarát. A család egyes rokonai vagy barátai előtt, akiket szeretett vagy gyűlölt, soha, semmilyen külső jellel nem árulta el jelleme különcségeit. Így aztán, amikor Consuelo most már sehogy sem értette mindazt, amit előző este mesélt néki, Amélie valamiféle titkos csalódást érzett, s megint fel akarta ébreszteni társnője lelkében azt a rettegést, amely Albert gróffal szemben egyszer már elfogta.

- Úgy bizony, szegény barátnőm - mondta néki -, óvakodjék ettől a megtévesztő nyugalomtól; ez csak afféle pihenőidő nála két válság között. Olyannak látta ma, ahogy én is láttam, a múlt év elején, amikor ebbe a kastélyba érkeztem. Ha magának is azt a sorsot szánnák, hogy mások akaratából egy ilyen vizionárius felesége legyen, s hogy néma ellenállását legyőzzék, néma összeesküvéssel környékezzék, vég nélkül fogva tartanák ebben a kastélyban, ahol csupa meglepetés, izgalom, rettegés veszi körül, s könnyekben, ördögűzésben, különcségekben lelheti egyetlen szórakozását, egyre várva jövendőbelije gyógyulását, amelyben folyton hisznek, és amely sosem következik be, akkor, mondom, maga is kétkedve figyelné Albert csiszolt modorát és családjának kedveskedő szavait.

- Azt mégsem tudom elhinni - mondta Consuelo -, hogy erőszakot tegyenek akaratán, és szándéka ellenére olyan férfihoz adják, akit nem szeret. Családja, úgy látom, valósággal bálványozza önt.

- Nem kényszerítenek, jól tudják, hiába is próbálkoznának. De arra egy pillanatig sem gondolnak, hogy más férfi is van a világon, s csak az Úristen a megmondhatója, mikor mondanak le arról a bolond reménységükről, hogy megint megszeretem Albertot, ahogy kezdetben is szerettem. Aztán meg szegény apám, kinek egyedüli szenvedélye a vadászat, itt pedig alaposan élhet vele, nagyon jól érzi magát ebben az átkozott kastélyban, s mindig talál valami ürügyet, hogy ne menjünk el innen, holott már hússzor is elhatároztuk, de aztán huszadszor is elhalasztottuk elutazásunkat. Ó, kedves Nina, ha tudna valami varázslatot, amellyel a környék valamennyi vadját egyszerre el lehetne pusztítani, a legnagyobb szolgálatot tenné nékem, amit emberi lélektől kaphatnék.

- Sajnos, csak azt tehetem, hogy zenei tanulmányokkal szórakoztassam, meg esti beszélgetéseinkkel, ha éppen nincs kedve aludni. Majd igyekszem, hogy nyugtató és álomhozó szer legyek egyidőben.

- Erről jut eszembe, hogy még nem fejeztem be a történetemet. Mindjárt el is kezdem, nehogy túlságosan későn jusson az ágyba... Néhány nappal titokzatos eltűnése után (miközben egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy csupán hét óráig, nem pedig hét napig volt távol) Albert egyszerre észrevette, hogy az abbé nincs már a kastélyban, és megkérdezte, hová küldték.

"- Itt már semmi szükség nem volt rá - mondták neki -, visszament hát régi helyére. Nem is vette észre, hogy nincs már itt?"

"- Csak azt láttam - felelte Albert -, hogy valami hiányzik a szenvedéseimből; de nem értettem, hogy micsoda."

"- Nagyon szenved hát, Albert?" - kérdezte a kanonissza.

"- Nagyon" - felelt a fiatal gróf olyan hangon, mintha azt kérdezték volna, jól aludt-e.

"- Nagyon terhére volt az abbé?" - kérdezte Christian gróf.

"- Nagyon" - felelt Albert ugyanazon a hangon.

"- S miért nem mondta előbb, fiam. Miért tűrte olyan sokáig egy ellenszenves férfi társaságát, miért nem szólt ellenkezéséről? Kétkedik tán benne, kedves gyermekem, hogy azonnal véget vetettem volna gyötrődésének?"

"- Parányi része volt ez csak fájdalmamnak - felelt Albert ijesztő nyugalommal -, s jósága, apám, amelyben egy pillanatig sem kételkedem, csak kis mértékben enyhítette volna, hiszen egy másik felügyelőt adott volna mellém."

"- Mondja inkább: másik útitársat. Olyan kifejezést használ, fiam, amely sért apai gyengédségemben."

"- Éppen ez a gyengédsége volt oka, apám, túlzott szorgosságának. Nem tudhatta, mennyi bajt hoz rám, amikor eltávolított öntől és ettől a háztól, mivel a Gondviselés itt jelölte ki a helyemet addig az időig, amikor velem való szándéka beteljesül. Azt hitte, gyógyulásomat és nyugalmamat segíti; én pedig, aki önnél jobban értettem, mi felel meg mindkettőnknek, tudtam, hogy segítenem és engedelmeskednem kell önnek. Ismertem és meg is értettem kötelességemet."

"- Tudom, ön csupa erény, és szeret minket, Albert; de nem magyarázná meg világosabban gondolatát?"

"- Mi sem egyszerűbb ennél - felelt Albert -, elkövetkezett az ideje."

Olyan nyugodtan beszélt, hogy mindnyájan azt hittük, végre itt van a boldog pillanat, amikor Albert lelke nem lesz többé kínzó rejtély számunkra. Körbefogtuk, szemünkkel, cirógatásainkkal bátorítottuk, hogy öntse ki végre maradéktalanul a szívét. Úgy látszott, ő is elhatározta, hogy bizalmába fogad minket, és így kezdett beszélni:

"- Mindig azt hitték, sőt most is azt hiszik, hogy beteg, sőt tébolyult vagyok. Ha nem élne szívemben végtelen tisztelet és gyengédség önök iránt, talán el is mélyíteném a köztünk tátongó szakadékot, s bebizonyítanám, hogy önök a tévelygések és előítéletek világában élnek, engem viszont a fény és igazság birodalmába vezérelt az Ég. Engem viszont csak akkor érthetnének meg, ha mindenről lemondanának, ami nyugalmukat, vallásukat, biztonságukat adja. Ha akaratom ellenére elragad a lelkesség, és pár óvatlan szót mondok, máris látom, hogy rettenetes fájdalmat okozok, mivel megingatom balhiedelmeiket, és a bennem élő világossággal elkápráztatom meggyengült szemüket. Életük minden mozzanata, minden megszokása, szívük minden rostja, értelmük minden indítéka a hazugság béklyójához, a sötétség törvényéhez tapadt, kapcsolódott, kötődött, s olyan erővel, hogy érzem, halált hozok mindannyiukra, amikor hitet akarok hozni. Mégis van egy hang, amely azt kiáltja nekem éjjel és nappal, a nyugalom idején és a viharok óráiban, hogy fel kell világosítanom, meg kell térítenem önöket. De túlságosan szeretek, és túlságosan gyenge vagyok, semhogy ezt megkísérelném. Ha könnybe borult szemüket, ziháló mellüket, borús homlokukat látom, ha érzem, hogy csak bánatot és iszonyatot hozhatok, akkor menekülök, rejtőzöm, hogy ellenálljak lelkiismeretem kiáltásának és rendeltetésem parancsának. Ez az én bajom, ez az én gyötrelmem, keresztem és kínhalálom. Megértenek-e már engem?"

Nagybátyám, néném és a káplán bizonyos fokig megértette, hogy Albert az övékétől merőben eltérő erkölcsöt és vallást teremtett magának; de a vakbuzgó emberek félénksége élt bennük, attól tartottak, hogy túlságosan messze mennek, és nem merték Albertot további szóra bátorítani. Én viszont csak kevéssé ismertem gyermeksége és ifjúkora különlegességeit, és így semmit sem értettem. Egyébként is abban az időben én sem voltam sokkal tájékozottabb, mint maga, Nina; nagyon keveset tudtam a huszitizmusról meg Luther vallásáról, amelyről azóta olyan sokat hallottam, mert hiszen Albert és a káplán éppen eleget vitázott róla, és én éppen eleget unatkoztam vitáik során. De akkor meg türelmetlenül vártam, hogy Albert valami részletesebb magyarázatot adjon; de nem adott.

"- Látom - folytatta Albert, mert mindenki hallgatott körülötte -, nem akarnak megérteni, mivel attól félnek, hogy nagyon is megértenek. Legyen hát, ahogy kívánják. Elvakultságuk már rég kimondta az ítéletet, amelynek súlya alatt szenvedek. Örökösen szerencsétlen, örökösen magányos, örökösen idegen vagyok azok körében, akiket szeretek, nincs hát más menekvésem, sem támaszom, csak az a vigasz, amelyet ígértek nekem."

"- Mi ez a vigasz, fiam? - mondta Christian gróf halálos bánkódással szívében. - Nem jöhet-e tőlünk? Sosem érthetjük meg egymást?"

"- Soha, apám. Szeressük egymást, mert csak ez adatott meg nekünk. Tanúm az ég, hogy ez a roppant, helyrehozhatatlan egyenetlenség sem rontotta meg bennem, egy pillanatra sem, a fiúi szeretetet."

"- Nem elég ennyi? - mondta a kanonissza megragadva Albert egyik kezét, míg az öreg a másikat szorongatta. - Nem felejthetnéd el furcsa hitedet, különös gondolataidat, hogy körünkben csak a szeretetnek élj?"

"- A szeretetnek élek - felelte Albert. - Olyan kincs ez, amelyen jólesőn vagy keserűen osztozunk, aszerint, hogy egyezik vagy ellentétes-e vallásos hitünk. Szívünk, Wenceslawa néném, egy ütemre dobban, de értelmünk hadakozik egymással, és ez nagy szerencsétlenség mindnyájunkra. Balsorsunk, tudom, csak évszázadok múltán fog elenyészni, s ezért várok a miénkben a rég ígért kincsre, amely erőt ad majd a reménykedésre."

"- Miféle kincs ez, Albert? nem mondhatnád meg?"

"- Nem, nem mondhatom meg, mert én sem tudom, de egyszer csak itt lesz. Egyetlen hét sem telik el úgy, hogy anyám ne jelezné álmomban, és az erdő hangjai is egyre ismétlik, valahányszor faggatom őket. Egy angyal repked itt gyakran, felém fordítja sápadt, fénylő arcát a Rémület köve fölött: s e baljós helyen, a tölgy árnyékában, ahol, mikor még Zsiskának hívtak kortársaim, az Úr hangja szállt belém, és először lettem bosszújának eszköze; a szikla lábánál, ahol, amikor Vratislavnak hívtak, láttam, mint hull le Vitold apám megcsonkított és szétroncsolt feje, s e félelmetes bűnhődés megtanított arra, mi a fájdalom és szánakozás; e végzetes jutalom napján, amelyen lutheránus vér mossa le a katolikus vért, s amely gyenge és gyengéd emberré tett, holott, száz évvel előtte, a fanatizmus és rombolás embere voltam..."

"- Jóságos ég - kiáltott néném keresztet vetve -, megint erőt vett rajta az őrület!"

"- Ne ellenkezzék vele, nővérem - mondta Christian gróf, nagy erőfeszítéssel, hogy nyugodt maradjon -, hadd magyarázza a dolgát. Beszélj, fiam, mit mondott neked az angyal a Rémület kövén?"

"- Azt mondta, hogy közeleg a vigasz - felelt Albert lelkességtől ragyogó arccal -, s mikor betöltöm huszonkilencedik évemet, alászáll a szívembe."

Nagybátyám csüggedten lehajtotta a fejét. Úgy érezte, Albert saját halálára céloz, mert arról a korról beszélt, amikor anyja is meghalt, s mondják, a grófné sokszor megjósolta betegsége idején, hogy sem ő, sem fiai nem érik el harmincadik életévüket. Állítólag Vanda néném is illuminátus volt kissé, hogy többet ne is mondjak; de sohasem tudtam meg pontosan, mi történt vele. Nagyon fájdalmas emlék ez nagybátyámnak, senki sem meri felidézni körülötte.

A káplán el akarta oszlatni a jóslat keltette gyászos gondolatokat, és megkérdezte Albertot, mi a véleménye az abbéról. Az ő személyével kapcsolatban kezdődött ez a beszélgetés.

Albert is erőt vett magán, hogy válaszoljon.

"- Én isteni és örök dolgokról szólok - kezdte némi habozás után -, önök meg múló rövid perceket, jelentéktelen, gyermekes gondokat emlegetnek, olyasmit, aminek emléke máris elmosódik bennem."

"- Beszélj csak, fiam, beszélj - szólt újra Christian gróf -, szeretnénk végre megtudni, mi van benned."

"- Eddig sem ismert, apám - felelte Albert -, s a jövőben sem fog megismerni abban, amit földi életnek nevez. De ha tudni akarja, miért utaztam, miért viseltem el ezt a hűtlen, felületes kísérőt, aki úgy követte lépteimet, mint egy falánk, lusta kutya a vak emberét, hát most megmondom néhány rövid szóval. Máris elég fájdalmat okoztam önnek. Nem akartam, hogy lázadónak lásson intelmeivel, süketnek dorgálásaival szemben. Tudtam, sosem gyógyulok ki abból, amit ön, atyám, tébolynak nevez; de meg akartam őrizni nyugalmukat és reményüket: beleegyeztem hát, hogy útnak induljak, ígéretemet kívánta, hogy sosem válok meg beleegyezése nélkül a mellém adott kalauztól, és az ő vezetésére bízom magam távoli útjaimon. Meg akartam tartani ígéretemet; meg azt is akartam, hogy valahányszor számot ad rólam, szelídségemről és türelmemről szólhasson csupán, és így önben mindig ébren tartsa a remény és biztonság érzését. Szelíd és türelmes voltam. Bezártam előtte szívemet és fülemet; s ő elég értelmes volt, hogy sose akarja megnyitni. Sétáltatott, öltöztetett, táplált, akár egy gyermeket. Lemondtam a kedvem szerint való életről; beletörődtem, hogy szenvedés, szerencsétlenség, őrület uralkodik mindenütt e földön. Láttam az embereket és intézményeiket; részvét váltotta fel szívemben a régi méltatlankodást, mivel felismertem, hogy az elnyomottak balsorsa elviselhetőbb, mint az elnyomóké. Gyermekkoromban csak az áldozatokat szerettem: most a hóhérokon is szánakoztam, szerencsétlen vezeklők ők, a mai nemzedékben hordozzák múlt létükben elkövetett bűneik büntetését, s Isten arra ítéli őket, hogy gonoszak legyenek, ami százszorosan kegyetlenebb szenvedés, mint ártatlan áldozataiké. Ma tehát csak azért adok alamizsnát, hogy megszabaduljak gazdagságom terhétől, de nem gyötröm többé önt jóslataimmal, mert tudom, nem jött még el a boldogság ideje, mivel, hogy az emberek nyelvén szóljak, messze van még az az idő, amikor jók lehetünk."

"- És most, hogy megszabadultál felügyelődtől, ahogy te nevezed, hogy nyugodtan élhetsz, mert apránkint szünteted meg a nyomor képét körülötted, és senki sem ellenkezik nagylelkű vállalkozásaiddal, nem vehetnél most erőt magadon, hogy elűzzed belső forrongásaidat?"

"- Ne tegyenek fel több kérdést, kedves rokonaim - válaszolt Albert -, semmit sem mondok már."

Meg is tartotta a szavát, és nagyon alaposan; mert egyetlen szó sem hagyta el a száját, egy álló hétig.

Most, kedves Porporina, már néhány rövid szóval befejezhetem Albert történetét, mert, ha nem akarom megismételni, amit máris elmondtam, úgyszólván semmit sem tudok többé mesélni. Az elmúlt másfél évben, amit itt töltöttem, bátyám magatartása csak folytonos ismétlése volt azoknak a hóbortoknak, amelyeket ön is ismer. Csakhogy állítólagos emlékei mindarról, ami ő volt, és amit látott az elmúlt századokban, ijesztőn valóságos képet kaptak, mivel valami különleges és hihetetlen képesség mutatkozik benne, ön talán már hallott ilyesmiről, de én sosem hittem volna el, ha nem a magam szemével látom folytonos megnyilvánulásait. Ezt a képességet, mondják, egyes országokban második látásnak hívják; s a babonás emberek mélységes tisztelettel veszik körül azokat, akik birtokában vannak. Nem tudom, mit gondoljak róla, és nem is próbálkozom ésszerű magyarázatával, de ez csak újabb indok számomra, hogy ne legyek olyan férfi felesége, aki száz mérföldnyi távolságból is látná cselekedeteimet, és szinte gondolataimban olvasna. Egy ilyen feleségnek legalábbis szentnek kéne lenni, és hogyan lehet szent egy nő, ha ura az ördögnek adta a lelkét.

- Milyen kedvesen tréfálkozik mindenről - mondta Consuelo -, és valósággal csodálom, hogy derűsen tud szólni olyan dolgokról, amelyek hallatára a hajam is égnek áll. Mi ez a második látás?

- Albert olyan dolgokat lát és hall, amelyeket senki más nem láthat, és nem hallhat. Ha olyan lény érkezik, akit szeret, ő mindjárt tud róla, bár senki sem várta, és már egy órával előtte elébe megy. Ha meg annak jövetelét érzi, aki nem tetszik néki, azonnal visszavonul, és a szobájába zárkózik.

Egy nap, hogy apámmal a hegyi ösvényeken sétált, hirtelen megállt, s nagy kerülőt tett, sziklákon és töviseken tört át, hogy ne kelljen átmennie egy bizonyos helyen, ahol pedig semmi különös nem volt. Néhány pillanattal később, amikor már visszafelé tartottak, Albert ugyanezt a hókuszpókuszt csinálta. Apám megfigyelte, s azzal az ürüggyel, hogy elvesztett valamit, egy fenyő lábához akarta csalni öccsét. Albert láthatón ettől a fenyőtől irtózott. Semmiképp sem közeledett, és arra is ügyelt, hogy a fának az ösvényre vetett árnyékát is elkerülje; mikor pedig apám ide-oda ment rajta, egyre növekvő rossz érzéssel és szorongással figyelte. Apám éppen a fa lábánál állt meg, s Albert most felkiáltott, és könyörgött, hogy menjen onnan. Sokáig nem akarta ezt a hóbortját megmagyarázni, s csak amikor már az egész család kérlelte, akkor mondta meg, hogy ez a fa sírt jelöl, és borzalmas gaztettet követtek el alatta. A káplán azt gondolta, ha Albert valami gyilkosságról tud, amelyet valamikor ezen a helyen követtek el, akkor neki kötelessége, hogy tovább tájékozódjék, mivel meg kell adnia a végső tisztességet az elhunytak maradványainak.

"- Gondolja meg, mit csinál - mondta Albert azzal a csúfolódó s ugyanakkor szomorú arccal, amely olyan jellemző rá. - Egy férfit, nőt és gyermeket talál ott, husziták voltak, s a részeges Ulászló mészároltatta le őket katonáival egy éjjel, amikor a mi erdeinkben rejtőzködött, és attól félt, hogy megfigyelték és elárulják őt és kíséretét."

Nem szóltak többé a sírról bátyámmal. De Christian gróf tudni akarta, ihletés vagy hóbort volt-e a dolog, s egy éjjel felásatta a helyet, amelyet apám mutatott meg. Egy férfi, egy nő és egy gyermek csontvázát találták. A férfin óriás fapajzs, amilyeneket a husziták használtak, vésett kehely a közepén, erről lehetett felismerni, s latin mondás körös-körül: Ó, Halál, keserű a te emlékezeted a gonoszoknak! de nyugton hagyod, akinek minden cselekedete igazságos, és számol az elmúlással.^[33]

A csontokat az erdő egy távolabbi részébe vitték, s amikor néhány nappal később Albert megint a fenyő lábánál járt, apám látta, hogy minden vonakodás nélkül járkál ott, pedig kővel és homokkal fedték be megint a sírt, s láthatón semmi sem változott. Albert még csak nem is emlékezett izgalmára, amely ezen a helyen elfogta, s amikor beszéltek róla, akkor is nehezen tudta felidézni.

"- Talán téved - mondta apámnak -, egy másik helyen kaphattam figyelmeztetést. Biztos vagyok benne, hogy itt semmi nincs; nem érzek hideget, sem fájdalmat, sem remegést a testemben."

Néném a Gondviselés különös kegyének tulajdonítja ezt a látnoki képességet. De Albert mindig olyan komor, olyan meggyötört és szerencsétlen, hogy sehogy sem lehet érteni, miért adott volna néki a Gondviselés ilyen gyászos tehetséget. Ha hinnék az ördögben, elfogadhatóbbnak vélném a káplán feltevését, mert ő a bukott angyal számlájára írja Albert minden képzelődését. Christian, akiben kiegyensúlyozottabb és szilárdabb vallásos hit él, mint bármelyikünkben, nagyon elfogadható magyarázatát adja e jelenségek jó részének. Azt gondolja, hiába égették a jezsuiták nagy buzgalommal, a harmincéves háború idején és még később is, a Csehországban lelhető eretnek könyveket, s különösképpen azokat, amelyeket az Óriások kastélyában találtak, hiába fürkészett a káplán Vanda néném halála után a ház minden zugában, valami rejtett helyen mégis maradhattak történelmi emlékek a husziták korából, s ezek most Albert kezére jutottak. Azt gondolja, hogy ezek a veszedelmes írások végzetes hatással voltak a fiatalember beteg képzeletére, s Albert most régebbi földi létezése csodálatos emlékének tulajdonítja e ma már ismeretlen események felidézését, holott ezekben a kéziratokban olvashatta pontos leírásukat. Ez természetes magyarázatát adná a nekünk elmesélt történeteknek, meg a napokig és hetekig tartó megmagyarázhatatlan távolléteinek is; mert hozzá kell tennem, hogy ez az eset többször is megismétlődött, és semmiképp sem lehet feltételezni, hogy Albert ilyenkor a kastélyon kívül lett volna. Valahányszor így eltűnt, sehol sem lehetett megtalálni, és abban is biztosak vagyunk, hogy egyetlen paraszt sem adott neki menedéket vagy élelmet. Azt is tudjuk már, hogy néha letargikus álom vesz erőt rajta, s ilyenkor napokig a szobájába zárkózik. Ha betörik az ajtót, és sürgölődnek körülötte, ideges rángatózás vesz rajta erőt. Most már nem is tesznek ilyesmit. Békén hagyják önkívületében. Ilyenkor rendkívüli dolgok váltják egymást elméjében; de Albert egyetlen hanggal vagy mozdulattal sem árulja el őket; csak később tudjuk meg, mert beszél róluk. Amikor ebből az állapotából felébred, megkönnyebbültnek látszik, és teljesen értelmesnek; de lassankint megint erőt vesz rajta az izgalom, egyre fokozódik, és máris új roham kezdődik. Úgy látszik, előre érzi, milyen sokáig tart a válság; mert ha hosszúnak ígérkezik, elmegy jó messzire, vagy valami rejtekhelyre zárkózik, egy hegyi barlangba, vagy a kastély egyik pincéjébe, amelyet csak ő ismer. Sosem tudtuk felfedezni ezt a búvóhelyét, már azért sem, mivel nehéz Albertra vigyázni; ha követik, figyelik, vagy akár faggatják, betegsége mindjárt veszélyes mértéket ölt. Ezért aztán mindig szabadon hagyják, mert bármily ijesztők voltak eleinte ezek a szökések, már megszoktuk, sőt betegsége kedvező válságának tekintjük őket. Ha Albert eltűnik, néném szenved, nagybátyám imádkozik, de senki sem mozdul, s bevallom, én már nagyon megedződtem ebben a dologban. Bánatomat bosszankodás és utálat követte. Inkább meghalnék, semhogy ilyen hóbortos ember felesége legyek. Belátom, csodálatos képességei vannak; de, bár a maga véleménye szerint nem szabad figyelembe vennem e hibáit, hiszen betegségének következményei, bevallom, módfelett ingerelnek, hiszen valóságos kereszt ez már az életemben és családom életében.

- Úgy érzem, nem egészen igazságos, kedves bárókisasszony - mondta Consuelo. - Hogy nem akar Albert gróf felesége lenni, azt már értem, de semmiképp sem foghatom fel, hogy ilyen közönyös iránta.

- Ez azért van, mert sehogy sem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ez a szerencsétlen kissé meg is játssza a bolondot. Kétségtelen, hogy nagyon határozott jellem, s ezer esetet is idézhetnénk, amikor nagy akaraterővel uralkodott magán. Kedvére késleltetheti a válságok kezdetét. Megfigyeltem, ha látja, hogy nem vesszük komolyan, óriási erőfeszítéssel fékezi betegségének megnyilvánulásait. Viszont, ha hiszékenynek mutatkozunk vagy remegünk, még túlozza is hóbortjait, és mindenképpen visszaél iránta érzett gyengédségünkkel. Ezért haragszom rá, s nemegyszer kértem már patrónusát, Belzebubot, hogy vigye végül magával, hadd szabaduljunk tőle.

- Kegyetlen tréfa ez - mondta Consuelo -, hiszen Albert gróf nagyon szerencsétlen, s lelki baját inkább költőinek, csodásnak s nem visszataszítónak érzem.

- Váljék egészségére, kedves Porporina - nevetett Amélie. - Csodálja kedvére ezeket a boszorkányfogásokat, ha ugyan hisz bennük. De én inkább jó káplánunk példáját követem: ő Istennek ajánlja a lelkét, és nem keresi e rejtély megoldását; én, igaz, az értelemhez menekülök, de én sem töröm a fejem ezeken a csodákon, pedig biztosan van természetes magyarázat, csak még nem ismerjük. Csupán egy dolog kétségtelen szerencsétlen bátyámnál: értelme teljesen felmondta a szolgálatot, képzelete viszont szárnyát bontogatja, s máris koponyája falát feszegeti. És hogy nyíltan beszéljek, és megismételjem a szót, amelyet szegény Christian bátyámnak végül is sírva kellett kinyögnie Mária Terézia lába előtt, mivel a császárnő nem elégszik meg félszavakkal és félígéretekkel, én is kimondom a csupasz igazságot: Albert von Rudolstadt őrült, vagy ha túlságosan nyersnek találja a jelzőt: beteg lelkű.

Consuelo csak mély sóhajjal válaszolt. Ebben a pillanatban gyűlöletes, szívtelen teremtésnek látta Amélie-t. Próbálta ugyan mentegetni, elképzelte, milyen szomorú, izgalmaktól tépett élete lehetett, mennyit szenvedhetett az elmúlt másfél év alatt. Aztán a maga bajára gondolt: "Ó - mondta magában -, bárcsak elmebaj volna Anzoleto minden hibája. Ha pályakezdetének mámorában és csalódásai miatt téboly tör ki rajta, én, érzem, továbbra is szerettem volna; s ha tudom, hogy csak az őrület okozta hűtlenségét és hálátlanságát, most is imádnám, mint valamikor régen, és valósággal repülnék, hogy segítsek rajta."

Közben több nap múlt el, s Albert gróf modora vagy szavai semmiképp sem igazolták húga bizonykodását szelleme zavaráról. De egy szép nap a káplán akaratlanul ellenkezett vele, mire a fiatal gróf zavaros beszédbe kezdett; aztán, mintha maga is észrevette volna, kirohant a szalonból, és a szobájába zárkózott. Azt hitték, sokáig elmarad; de egy órával később már visszajött, sápadt, meggyötört arccal székről székre vonszolta magát, egyre Consuelo körül keringett, bár láthatóan aznap sem figyelt rá jobban, mint addig, s végül egy ablakmélyedésbe menekülve, tenyerébe hajtotta a fejét, és többé nem mozdult.

Éppen eljött Amélie zeneleckéjének ideje, s a bárókisasszony el is kezdte volna, már csak azért is, súgta Consuelónak, hogy kikergessék ezt a gyászos képű alakot, aki az emberek ajkára fagyasztja a mosolyt, és valóságos kriptahangulatot terjeszt maga körül.

- Azt hiszem - felelte Consuelo -, jobb, ha felmegyünk a szobájába; ott a spinét, azon is kísérhetem. Ha igaz, hogy Albert gróf nem szereti a zenét, miért növelnénk gyötrődését, s következőleg rokonaiét is.

Ezt az utolsó érvet Amélie is méltányolta; felmentek a lakosztályukba, s nyitva hagyták az ajtót, mert némi füst volt a szobában. Amélie megint a maga feje szerint kezdte, és egy hatásos kavatinát akart énekelni; de Consuelo most már szigorúbb volt, és egyszerű, komoly motívumokat ismételtetett vele Palestrina vallásos zenéjéből. A bárókisasszony ásítozott, türelmetlenkedett, s kijelentette, hogy ez barbár, álmosító zene.

- Mert nem érti - mondta Consuelo. - Hadd mutassak be néhány részletet, s mindjárt látni fogja, hogy csodásan alkalmas az éneklésre, s mély értelme és szándéka is van.

A spinéthez ült, és énekelni kezdett. Most először ébresztette fel maga körül az öreg kastély visszhangjait; a magas és hideg falak olyan tisztán adták vissza a dallamot, hogy Consuelo belefeledkezett gyönyörűségébe. Már régóta nem énekelt - az óta az est óta, amikor a San Samuele színházban, összeroppanva a fáradtságtól és fájdalomtól, ájultan összeesett -, de hangjának nem ártott a sok szenvedés és izgalom, ellenkezőleg: szebben, csodásabban szárnyalt, mint valaha. Amélie bámulattal és elképedéssel hallgatta: egyszerre megértette, hogy ő nem tud énekelni, s talán nem is tanul meg soha. Ekkor, váratlanul, Albert sápadt, elgondolkozó arca jelent meg a két lány előtt, és ott is maradt a szoba közepén, mozdulatlanul, különös megindultsággal vonásain, egészen a darab végéig. Consuelo csak ekkor vette észre, és kissé megrémült. De Albert térdére ereszkedve s könnyektől nedves, nagy fekete szemét a leányra emelve, hibátlan spanyol nyelven, minden németes kiejtés nélkül, így kiáltott hozzá:

- Ó, Consuelo, Consuelo, végre megtaláltalak!

- Consuelo? - szólt döbbenten a leány ugyanezen a nyelven. - Miért szólít így, jó uram?

- Vigasznak szólítalak - mondta Albert, még mindig spanyolul beszélve -, mert vigaszt ígértek reménytelen életemnek, és te vagy a vigasz, amelyet Isten magányos és gyászos napjaimnak ad.

- Sohasem gondoltam volna - mondta Amélie dühös indulattal -, hogy a zene ilyen csodálatos hatással lehet kedves bátyámra. Nina hangja, bevallom, elég tüneményes, hogy csodát műveljen; mégis figyelmeztetni szeretném mindkettőjüket, hogy udvariasabb dolog volna irányomban, és illőbb általában, ha olyan nyelven beszélnének, amelyet én is értek.

Albert mintha egy szót sem hallott volna jegyese beszédéből, továbbra is a földön térdelt, mondhatatlan ámulattal és elragadtatással nézte Consuelót, és megindult hangon ismételgette:

- Consuelo, Consuelo!

- Hogy szólítja magát? - kérdezte Amélie kissé ingerülten.

- Egy spanyol dalt kér tőlem, de nem ismerem - felelt Consuelo zavartan. - Azt hiszem, jobb, ha nem éneklünk tovább, mert a zene ma láthatóan nagyon felizgatja.

Felállt, hogy kimenjen.

- Consuelo - ismételte Albert spanyolul -, ha elmégy tőlem, vége az életemnek, és nem is akarok többé visszatérni a földre.

E szavakra ájultan Consuelo lába elé hullott; a két lány rémülten szólította az inasokat, hogy vigyék el és ápolják a fiatal grófot.

Albert grófot óvatosan az ágyára fektették; s miközben a két inas, aki idehozta, elsietett, az egyik a káplánért, aki amolyan orvosféle is volt a családban, a másik Christian grófért, aki megparancsolta, hogy mindjárt értesítsék, ha a legkisebb baj is van a fiával, a két leány, Amélie és Consuelo, a kanonisszához szaladt. De mielőtt bármelyikük is visszatérhetett volna a beteghez, ami pedig elég gyorsan megtörtént, Albert eltűnt. Az ajtaja nyitva maradt, az ágyán alig volt nyoma rövid pihenésének, a szobája megszokott rendben. Mindenütt keresték, s ahogy ilyenkor lenni szokott, sehol sem találták. A családon megint az a gyászos megadás vett erőt, amelyről Amélie már beszélt Consuelónak, s szótlan rettegéssel vártak a hóbortos fiatalemberre, mert mindig remélték, és mindig kétkedtek, hogy visszajön-e még.

Consuelo jobban szerette volna, ha Albert rokonai nem tudnak arról a különös jelenetről, amely Amélie szobájában lejátszódott, a bárókisasszony azonban mindent elmondott, s különösen élénk színekkel beszélt arról, milyen váratlan és döbbenetes hatással volt Porporina éneke a fiatalemberre.

- Most már világos - mondta a káplán -, hogy a zene árt neki.

- Ha így van - felelte Consuelo -, majd vigyázok, hogy sose hallja énekemet, s ha a bárókisasszonnyal dolgozunk, olyan jól bezárkózunk, hogy egyetlen hang se szűrődjön ki.

- Nagyon restellem, hogy ilyen fáradságra kényszerül - mondta a kanonissza. - Pedig úgy szeretném, ha kellemesen érezné magát nálunk.

- Bánatukban is osztozni akarok, nemcsak örömeikben - mondta Consuelo -, s csak bizalmukat és barátságukat kérem viszonzásul.

- Maga nemes lélek, gyermekem - mondta a kanonissza, Consuelónak nyújtva sárga elefántcsontként fénylő, hosszú, száraz kezét. - De nem hiszem - tette hozzá -, hogy a zene valóban ártana a mi drága Albertunknak. Mindabból, amit Amélie elmesélt, inkább arra következtethetek, hogy túlságos örömet érzett; s talán csak azért szenved, mivel hallgatni akarta énekét, maga pedig hirtelen abbahagyta. Mit mondott spanyolul? Úgy tudom, kitűnően beszéli ezt a nyelvet, s más nyelveket is, meglepő könnyedséggel tanulta őket utazása közben. Ha megkérdezik tőle, hogyan tud a fejében tartani ilyen sok különböző nyelvet, azt feleli, már születése előtt ismerte őket, egyiket ezerkétszáz évvel ezelőtt beszélte, a másikat, amikor keresztes hadjáraton, meg, sajna, Isten tudja, hol járt, és most csak fel kell idéznie őket. S mivel semmit sem akarunk már eltitkolni, kedves signora, megmondom, hogy különös történeteket hall majd arról, amit Albert gróf előzetes életének nevez. De, nagyon kérem, fordítsa le németre, hiszen máris jól beszéli ezt a nyelvet, mindazt, amit anyanyelvén hallott, mert egyikünk sem ért spanyolul.

Consuelo, maga sem tudta, miért, hirtelen zavarba jött. Mégis elhatározta, hogy semmit sem titkol el, és elmondta, Albert gróf könyörgött néki, hogy folytassa énekét, ne menjen el, s egyre ismételgette, hogy Consuelo sok vigaszt hoz neki.

- Vigaszt! - kiáltott a szemfüles Amélie. - Ezt a szót használta? De hisz tudja, kedves néném, milyen jelentős ez a szó Albert szájában.

- Valóban - mondta Wenceslawa -, már gyakran hallottuk ajkán ezt a szót, s számára mindig prófétai értelme volt; de ebben az esetben, gondolom, nagyon természetesen használta.

- És mi volt az a szó, kedves Porporina - makacskodott Amélie -, amelyet egyre ismételgetett? Mert egyet többször is elmondott egymás után, de én olyan zavarban voltam, hogy nem tudtam megjegyezni.

- Magam sem értettem - felelte Consuelo, összeszedve minden erejét, hogy hazudni tudjon.

- Kedves Nina - súgta a fülébe Amélie -, maga nagyon ügyes és óvatos; de én sem vagyok éppen ostoba, s ha jól értettem, maga az a misztikus vigasz, amelyet a látomás Albert harmincadik életévére ígért. Ne is próbálja eltitkolni előttem, hogy maga ezt nálam is jobban megértette; efféle égi küldetésre cseppet sem vagyok féltékeny.

- Szeretnék valamit mondani, kedves Porporina - kezdte a kanonissza pillanatnyi tűnődés után -: véleményünk szerint Albert, valahányszor ilyen titokzatosan, hirtelen és szinte varázsszóra eltűnik, valahol a közelünkben, talán magában a házban rejtőzködik el, olyan búvóhelyen, amelyet csak ő ismer. Mármost azt gondolom, nem is tudom, miért, ha énekelne, Albert meghallaná, és visszajönne.

- Ha elhihetném... - sóhajtotta Consuelo, már-már készségesen.

- De ha Albert valóban a közelünkben volna, és a zene hatása csak növelné a tébolyát... - jegyezte meg féltékenyen Amélie.

- Nos - szólt most Christian gróf -, mégis meg kell kísérelnünk. A hasonlíthatatlan Farinelli énekének, mondják, olyan hatalma volt, hogy a spanyol királyt is felvidította búskomor hangulataiban, a fiatal Dávid pedig, tudjuk, a dühöngő Sault is lecsillapította hárfája szavával. Próbálja meg, nemes szívű Porporina; egy tiszta lélek, mint a magáé, csak jótékony hatással lehet környezetére.

Consuelo megindultan a csembalóhoz ült, és egy spanyol himnuszt énekelt a Vigasztaló Miasszonyunk tiszteletére; még anyjától tanulta, s e szavakkal kezdődött: Consuelo de mi alma, vagyis "Lelkem vigasza". Olyan tiszta hangon és olyan ártatlan áhítattal énekelt, hogy az öreg kastély gazdái szinte megfeledkeztek gyötrő gondjukról, s megint fellobbant bennük a hit és a remény érzése. Mindenütt mély csend uralkodott, künn és benn egyaránt, feltárták az ajtókat és az ablakokat, hogy Consuelo hangja messze szálljon. A hold fénye zöldesen csillogott a tágas ablakmélyedésekben. Semmi sem mozdult, s valami vallásos nyugalom váltotta fel a lelkek háborgását. De egyszerre mintha egy emberi mellből kitörő mély sóhaj válaszolt volna Consuelo énekének utolsó hangjaira. Oly érthető és olyan hosszan tartó volt ez a sóhaj, hogy mindenki meghallotta, még Friedrich báró is félig felébredt, és felkapta a fejét, mintha szólítanák. Mindenki elsápadt.

Egymásra néztek, s mintha egymást kérdezték volna: Nem én voltam, talán te? Amélie nem tudta elfojtani sikolyát, Consuelo pedig, aki, noha a csembaló mögött ülve távolabb volt a családtól, egészen közelről hallotta a sóhajt, s annyira megrémült, hogy szólni sem tudott.

- Jóságos Istenem - jajdult fel ijedten a kanonissza -, hallották a sóhajt? Szinte a föld mélyéből szakadt fel.

- Dehogyis, néném - kiáltott Amélie -, a fejünk felett suhant el, az éj leheleteként.

- Biztosan egy bagoly volt; a gyertyafény csalhatta be, amikor mi a zenébe feledkeztünk, s most, hogy kirepült az ablakon, szárnyának könnyű csapásait hallottuk.

A káplán mondta ezt, de közben vacogott a foga a rémülettől.

- Talán Albert kutyája járt bent - mondta Christian gróf.

- A Cynabre nincs itt - felelt Amélie. - Bárhol legyen Albert, kutyája mindig vele tart. Egy ember sóhajtott, és nagyon különösen. Ha az ablakhoz merészkednék, megnézném, nem hallgatózik-e valaki a kertben. De nem volna hozzá erőm, ha akár életemet válthatnám meg vele.

- Ha valaki megveti az előítéleteket, és a francia filozófusok módján gondolkozik - mondta halkan Consuelo, és igyekezett mosolyogni -, akkor bátrabbnak kell lennie, kedves bárókisasszony; nos, majd megpróbálom én.

- Ne menjen oda, kedvesem - felelt Amélie hangosan. - Ne játssza a hősnőt, hiszen sápadt, mint a halál, biztosan rosszul lenne.

- Micsoda gyerekséggel vigasztalódsz, kedves Amélie-m - mondta Christian gróf, és lassú, határozott léptekkel az ablakhoz ment.

Kinézett, nem látott senkit, becsukta az ablakot, majd így szólt:

- Úgy látszik, a valóságos bajok nem elégítik ki a nők féktelen képzeletét, s leleményes elméjük új alkalmat keres a gyötrődésre. Nyilván semmi titokzatos nincs ebben a sóhajban. Valamelyikünk annyira meghatódott a signora szép hangjától és rendkívüli tehetségétől, hogy ámulat szakadt fel lelke mélyéből, bár ő maga sem vette észre. Talán én voltam, jóllehet nem tudok róla. Ó, Porporina, ha nem is sikerül meggyógyítania fiamat, legalább mennyei balzsammal enyhítette e sebeket, amelyek nem kevésbé mélyek, mint az övéi.

A szent aggastyán gyötrelmes családi bajai ellenére is mindig bölcs és nyugodt maradt; az ő szava is mennyei balzsamként hatott most, és Consuelo is érezte varázsát. Szeretett volna térdre borulni előtte, és áldását kérni, ahogy áldását kapta Porporának, amikor útnak indult, és Marcellónak, élete egy szép napján, amely azonban baljós és magányos napjainak kezdete lett.

Több nap múlt el, de Albert grófról semmit sem hallottak. Consuelo halálos szorongásban élt, és váltig csodálkozott, hogy a Rudolstadt-család e borzalmas bizonytalanságban sem látszott kétségbeesettnek vagy türelmetlennek. Bármilyen kínzó legyen is az aggodalom, a megszokás valami látszólagos közönyt vagy való keménységet ad, ami szinte sérti és megsebzi azokat a lelkeket, akiknek érzékenységét még nem csitította hosszú bajok sora. Consuelo lidércnyomásként érezte e gyászos benyomások és megmagyarázhatatlan események zűrzavarát, és sehogy sem értette, hogy a ház rendjében alig van változás, a kanonissza most is egyre sürög-forog, a báró továbbra is szenvedélyesen vadászik, a káplán a megszokott szabályossággal végzi az ájtatosság mindennapos gyakorlatait, Amélie pedig nem kevésbé vidám és csúfolódó, mint annak előtte. A bárókisasszony derűs élénksége háborította fel legjobban. Sehogy sem értette, hogyan nevetgélhet és bolondozhat fiatal tanítványa, mikor ő maga még olvasni vagy hímezni sem nagyon tudott.

A kanonissza eközben egy szőnyeget készített a kápolna oltára elé. A türelem, ízlés, ügyesség valóságos remekműve volt ez. Alig fordult egyet az öreg hölgy a házban, máris visszaült szövőszékéhez, ha csak néhány öltés kedvéért is, hogy aztán megint a tálalóba, raktárba vagy éléskamrába siessen. És látni kellett volna, milyen jelentőséget tulajdonítottak itt minden parányi ügynek, és hogy e törékeny teremtés milyen jó beosztással, milyen méltóságteljes és kimért léptekkel, de sohasem lankadva, járta be kicsiny birodalma minden részét, s fürkészte végig, napjában százszor is, e sajátos birtokának szűkre szabott, egyhangú területét. Consuelo azt is különösnek találta, micsoda tisztelettel és bámulattal nézik a családban és az egész vidéken az effajta fáradatlan szolgálatot, amelyet az öreg hölgy látható szeretettel és féltékenységgel teljesen magának sajátított ki. Ahogy a legjelentéktelenebb dolgokat is aggályosan mérlegelte, kapzsinak és bizalmatlannak vélhették volna; mégis csupa szív és nagyság volt lelke mélyén, és a döntő pillanatokban. De e nemes vonásai, s főként anyás gyengédsége, amely különösképpen vonzóvá és tiszteletre méltóvá tette Consuelo szemében, e sok jó tulajdonsága sem emelte volna a többiek előtt a család hősnőjének rangjára; még egy dolog kellett, s főleg ez kellett: a háztartás ünnepélyes kormányzásának e gyermeteg vonásai, hogy annak tartsák, ami mindennek ellenére volt, vagyis kivételes eszű, csodálatos jellemű nőnek. Egyetlen nap sem múlt el, hogy Christian gróf, a báró vagy a káplán a tovasiető kanonissza után fordulva el ne ismételte volna:

- Micsoda bölcsesség, milyen lelki erő, mennyi bátorság ebben a törékeny testben...

Még Amélie sem, aki nem látta meg e nemes lélek emelkedettségét e gyermekességek mögött, amelyek más alakban az ő életét is csordultig megtöltötték, még ő sem merte nénjét miattuk csúfolni; Consuelo szemében viszont e gyermeteg odaadás volt az egyetlen folt a jó Wenceslawa asszony áttetszően tiszta és könyörületes lelkén. A zingarella, aki az élet országútján született, egymagában nevelkedett, és akinek a tehetsége volt egyetlen segítsége és tanítómestere, az idegen leány sehogy sem értette, hogy annyi gondot, iparkodást, szellemi erőfeszítést fordítsanak csupáncsak haszontalan tárgyak és hitvány ételek megőrzésére. Neki semmije nem volt, nem is kívánt semmit a világ gazdagságából, s így nagyon szenvedett, amikor azt kellett látnia, hogy egy szép lélek lealacsonyítja magát, és haszontalan dolgokra, búzára, borra, fára, kenderre, bútorra, állatokra fordítja java erejét. Ha felajánlják neki mindezt a sok jót, amelyre a legtöbb ember olyan nagyon áhítozik, ő inkább hajdani boldogságának egyetlen percét kérte volna, régi rongyait, tündöklő egét, szabadságát és tiszta szerelmét Velence lagúnáin; ahogy távolodott e vidám, gondtalan korszakától, és mindjobban elmerült a gyakorlati életnek nevezett jeges légkörben, e keserű és értékes emlék egyre ragyogóbb színekkel rajzolódott ki lelkében.

Szíve összeszorult szeretetében, mikor az éjszaka közeledtével látta, hogy a kanonissza, óriási kulcscsomóval a kezében, s nyomában Hanz, maga járja végig az épületeket, az udvarokat, hogy mindent ellenőrizzen, a legkisebb ajtót is bezárja, a legparányibb zugot is megvizsgálja, nem bújik-e ott egy gonosztevő, mintha senki sem aludhatna biztonságban e félelmes falak mögött, csak ha a közeli zsilippel elzárt patak vize bőgve lerohan a vár árkaiba, ha a rácsokat lelakatolják, a hidakat meg felvonják. Consuelo, kósza útjain, sokszor egy ösvény szélén aludt, s anyja lyukas kabátjának egyik szárnya volt minden menedéke. Sokszor Velence habverte fehér kövein köszöntötte a hajnalt, s egy pillanatig sem féltette szemérmes becsületét, egyedüli kincsét, amelyet mindig vigyázva őrzött. Sajna! mondta magában, milyen szánalomra méltók ezek az emberek, hogy annyi gazdagságot kell őrizniük. Éjjel-nappal biztonságukat keresik, és a folytonos hajszában sosincs idejük, hogy megtalálják vagy örüljenek neki. Már ő is sóhajtozott, akárcsak Amélie, ebben a sötét börtönben, az Óriások e komor kastélyában, ahová a napfény is csak elvétve téved be. A bárókisasszony ünnepségekről, ékszerekről, hódoló lovagokról álmodozott, Consuelo azonban csak egy rétet, bokrot, bárkát kívánt magának palotául, s körülötte a végtelen látóhatárt, feje fölé pedig a csillagfényes ég szikrázó boltívét.

Mivel a hideg éghajlat és a kastély házirendje miatt nem tehette már, mint Velencében szokta, hogy éjjel sokáig fennmaradjon, és reggel későn keljen, hosszú napok álmatlansága, izgalma és nyugtalan álmai után lassan beletörődött e zárt élet szigorú törvényébe; hogy aztán kárpótolja magát, reggelenkint néha a szomszédos hegyekben sétált. Mihelyt megvirradt, kinyitották a kapukat, és leengedték a hidakat; s mivel Amélie, aki éjjel titokban sokáig regényeket olvasott, és ezért a reggelit jelző harangszóig ágyban maradt, Porporina ezt az időt használta fel arra, hogy friss levegőre menjen, és az erdő harmatos füvén kószáljon.

Egy reggel, hogy lábujjhegyen lefelé lopakodott, és nagyon vigyázott, hogy ne ébresszen fel senkit, valahogy megzavarodott a lépcsőházak és folyosók véget nem érő sokaságában, mivel még nem nagyon ismerte ki magát a kastélyban. Ahogy a boltívek és átjárók e labirintusában tévelygett, egy ismeretlen előcsarnokfélébe jutott, s azt hitte, itt talál majd kijáratot a kertek felé. De egy régi stílusú, szép kis kápolnába lépett be; egyetlen rózsaablak világított a boltozat csúcsán, sápadt, halvány fénye a középső kőkockákra hullott, s így a helyiség mélye teljesen homályban maradt. A nap még a látóhatár mögött bujkált, szürke, ködös volt a reggel. Consuelo először azt hitte, hogy a kastély kápolnájában van, ahol vasárnap misét hallgatott. Tudta, hogy a kápolna a kertre nyílik; de mielőtt kiment volna, fohásszal akarta köszönteni a szentélyt, és egy kőkockára térdelt. Művészlelkekkel azonban gyakran megesik, hogy külső tárgyak kötik le figyelmüket, mikor pedig elvont eszmék magaslatára akarnak emelkedni, s Consuelót sem kötötte le annyira imája, hogy ne nézzen kíváncsian maga körül. Hamarosan észrevette, hogy nem a kápolnában van, hanem egy olyan helyiségben, ahol még sosem járt. Nem ugyanaz a templomhajó volt ez, és nem ugyanazok a díszítések. Bár az ismeretlen kápolna elég kicsi volt, mégis alig lehetett látni a berendezését, Consuelo figyelmét egy fehér szobor keltette fel: az oltár előtt térdelt, hideg, szigorú merevséggel, ahogy régen a sírokat díszítő szobrokat ábrázolták. A lány azt hitte, a kriptában van, ahol a család dicső ősei nyugosznak, s mivel csehországi tartózkodása óta kissé félénk és babonás lett, gyorsan befejezte az imáját, majd felállt, hogy elmenjen.

De amikor egy utolsó aggódó pillantást vetett a térdelő árnyalakra, amely tíz lépésnyi távolságra lehetett tőle, elámulva látta, hogy a szobor egybekulcsolt kőkezei elválnak egymástól, a jobb lassú mozdulattal keresztet vet, s ugyanakkor mély sóhaj hallatszik.

Consuelo majd összeesett félelmében, de bárhogy ijedezett, nem tudta levenni szemét a borzalmas szoborról. Mert mégiscsak szobor lehetett, hiszen nem hallotta meg Consuelo rémült kiáltását, hanem ismét csak egybekulcsolta két nagy fehér kezét, s láthatóan semmi kapcsolata nem volt a külvilággal.

Ha a leleményes és termékeny Anna Radcliffe lett volna e nagyon is igaz történet jámbor és ügyefogyott elbeszélőjének a helyén, nem mulasztotta volna el, hogy egy fél tucatnyi szép és vonzó kötet során végig ne sétáltassa, kedves olvasónőm, egy sor folyosón, csapóajtón, csigalépcsőn, föld alatti odún és rejtekhelyeken, hogy aztán a hetedik kötetben fölfedje tudós művének minden titkát. De a felvilágosodott olvasónő, és mi őt akarjuk szórakoztatni, talán már nem látná ilyen szívesen, legalábbis a mi időnkben, a regényíró ártatlan hadműveleteit. S mivel egyébként is nehéz volna az orránál fogva vezetni, mi hamarosan meg is mondjuk rejtvényeink minden kulcsszavát. Kettőt mindjárt bevallunk: mihelyt Consuelo visszanyerte hidegvérét, Christian grófot ismerte fel az előtte megmozduló szoborban: az öreg reggeli imáit mormolta ebben a kis kápolnában; az ájtatos sóhajban pedig, amely - ahogy aggastyánokkal gyakran megesik - öntudatlanul hagyta el a gróf ajkát, ugyanazt az ördögi sóhajt, amelyet nemrég hallott, azon az estén, amikor a Vigasztaló Miasszonyunk himnuszát elénekelte.

Consuelo kissé szégyenkezett rémüldözése miatt, és nehogy megzavarja a buzgón imádkozót, tiszteletből meg a félelemtől mozdulni sem mert. Elképzelni sem lehetett ünnepélyesebb és meghatóbb jelenséget, mint ezt a kövön térdeplő aggastyánt, aki napfelkeltekor Istennek ajánlva szívét olyan mennyei bűvöletbe merült, hogy érzékei fel sem fogták az anyagi világ jelzéseit. Nemes arcán semmi fájdalmas izgalom. A nyitva felejtett ajtón beáramló szellő megborzolta a nyaka felett ágaskodó hófehér hajkoszorút; boltozatos koponyája, félig csupasz homloka öreg márványok sárgás fényével csillogott. Régimódi barátcsuhára emlékeztető fehér gyapjúköntösében, amely merev, súlyos redőkben omlott sovány tagjaira, valóban egy sírt ékesítő szoborra hasonlított; és amikor megint mozdulatlanságába merevedett, Consuelónak kétszer is oda kellett néznie, nehogy újra első tévedésébe essen.

Miután figyelmesen megnézte, kissé oldalt is hajolva, hogy jobban lássa, minden csodálata és meghatottsága mellett is azon tűnődött, de valahogy szándéka ellenére, vajon meghallgatásra találhat-e az aggastyán imája szerencsétlen fia gyógyulásáért, s hogy van-e egyáltalában annyi értelem és buzgalom ebben a lélekben, aki a dogmák parancsainak és a sors kemény rendelkezéseinek zúgolódás nélkül engedelmeskedik, mint amennyire Albertnak szüksége van apja részéről. Albertnak is misztikus a lelke, az ő élete is csupa elmélkedés és hitbuzgalom; de mindazok után, amit Amélie mesélt néki, s Consuelo maga is látott a kastélyban töltött pár nap óta, Albert sosem talált tanácsadót, kalauzt, barátot, aki képzeletét irányíthatta, érzelmei hevét csitíthatta, erénye lángoló nyerseségét szelídíthette volna. Consuelo egyszerre megértette, hogy Albert magányosnak, idegennek érzi magát ebben a családban, amely makacsul ellentmond neki, vagy titokban szánja, mint afféle eretneket vagy bolondot; már maga is idegennek érezte magát, s valami türelmetlenség fogta el, hogy lám, ez az aggastyán tehetetlenül és véget nem érőn fohászkodik az éghez, mintha a felsőbb hatalmakra hagyatkoznék minden gondjával, ahelyett, hogy ő maga keresné meg, és rátalálva, meggyőzné, hazavinné szökevény fiát. Mert mégiscsak rettentő kétségbeesés és mondhatatlan belső zavar kell hozzá, hogy egy ilyen jóságos, szerető fiatalember kitépje magát övéi karjából, teljesen megfeledkezzék saját személyéről, és arról a nyugtalanságról és gyötrelemről, amelyet oly drága lényeknek okozhat.

Consuelo határozott, egyenes lénye vétkes hanyagságnak vagy durva tévedésnek tartotta azt a következetességet, hogy sosem ellenkeznek Alberttal, és a legijesztőbb helyzetben is nyugalmat színlelnek. Egyfajta gőg és önzés ez, s a szűk látókörű hit adja azoknak, akik a türelmetlenség ellenzőjét hordozzák, és az üdvösségnek csak a papi kéz által szigorúan megszabott, egyetlen útját ismerik.

- Irgalmas Istenem - mondta Consuelo, szívében imádkozva -, kevésbé értékes-e neked Albert nagy lelke, ez az égő, jóságos, minden emberi szenvedélytől megtisztult lélek, mint azok a rest és türelmes lelkek, akik elfogadják a világ igazságtalanságait, és zúgolódás nélkül nézik, hogyan tapossák meg a jogot és méltányosságot ezen a földön? Az ördög ihlette-e ezt a fiatalembert, aki már gyermekkorában is a szegények gyermekeinek adta minden díszét és játékát, és mihelyt értelme ébredezett, egész gazdagságát akarta odavetni, hogy az emberi nyomorúságon enyhítsen? És ők, ezek a szelíd, jótékony nagyurak, akik meddő könnyekkel szánakoznak, és könnyű adományokkal enyhítik a balsorsot, elég bölcsek-e ők, amikor azt hiszik, imádsággal és a császár meg a pápa iránti hódolattal nyerik meg az eget, nem pedig nagy tettekkel vagy roppant áldozatokkal? Nem, Albert nem őrült; egy hang azt mondja lelkem mélyén, hogy ő a legigazabb, legszentebb ember, akit a természet valaha is formált. És ha gyötrő álmok, furcsa hiedelmek homályosították is el értelme világát, ha végül is tébolyodott lett, ahogy hiszik, mindez csak valami vak ellentmondásnak, a részvét hiányának, a szív magányának siralmas műve. Láttam a cellát, ahová Tassót őrülete miatt bezárták, s arra kellett gondolnom, vajon nem az igazságtalanság tapasztalása hajtotta-e végső kétségbeesésbe. Velence szalonjaiban hallottam, hogy bolondnak csúfolják a kereszténység nagy szentjeit, akiknek megható élettörténetén pedig annyit sírtam és álmodoztam gyermekkoromban: csodáikat bűvészkedésnek, kinyilatkoztatásaikat beteges révedezésnek mondták. De ezek az emberek, ez az ájtatos aggastyán, ez a félénk kanonissza, akik hisznek a szentek csodáiban és a költők lángeszében, vajon mi jogon sújtják ők gyermeküket azzal a lealacsonyító, megszégyenítő ítélettel, amilyennel csak tökéletlen és bűntevő emberekre kellene gondolnunk? Őrült! De hiszen az őrület borzalmas és visszataszító! Isten büntetése nagy bűnök nyomán! az erkölcs gyakorlása tenné őrültté az embert! Mindig azt hiszem, ha megroppanunk egy érdemtelen balsors súlya alatt, jogunk van az emberek tiszteletére és szánakozására. És ha én is megőrültem volna, és Istent káromlom azon a borzalmas napon, amikor Anzoletót egy másik nő karjában láttam, vajon én is elvesztettem volna jogomat keresztény testvéreim tanácsaira, bátorítására, lelki vigaszára? Engem is elűztek volna, és hagyták volna, hogy magamban bolyongjak úttalan utakon, mondván: nincs gyógyír számára; vessünk neki valami alamizsnát, de ne szóljunk hozzá; mert túlságosan szenvedett, és semmit sem érthet többé? Nos, így bánnak a szerencsétlen Albert gróffal! Ruhát, élelmet adnak néki, rendben tartják, vagyis megkapja a gyermeknek járó alamizsnát. De nem szólnak hozzá; hallgatnak, amikor kérdez, lehajtják vagy elfordítják fejüket, amikor bizonygatni akar. Hagyják, hogy meneküljön, amikor magányának borzalma még mélyebb magányba taszítja, várják, hogy visszajöjjön, s közben imádkoznak Istenhez, hogy őrködjék felette, vezesse haza épségben és egészségben, mintha egy egész óceán választaná el szeretteitől. Ugyanakkor azt hiszik, hogy nincs messze, énekelnem kell, hogy felébresszem, ha éppen letargikus álomban feküdne egy fal tövében, vagy valamelyik szomszédos vén fa odvában. De csak nem fürkészték ki az öreg ház minden titkát, nem ástak le az aknáktól átszelt föld mélyébe? Ó, ha én volnék Albert apja vagy nagynénje, minden követ szétdobálnék, hogy megleljem, az erdő minden fáját kivágatnám, hogy nyomára jussak.

E gondolatokba mélyedve Consuelo nesztelenül kiment Christian gróf kápolnájából, és végül, maga sem tudta, hogyan, egy szabadba nyíló kapura talált. Az erdő ösvényein bolyongott, a legvadabb, a legáthatolhatatlanabb helyeket keresve, mert valami regényes, hősi ösztön azt súgta néki, hogy megtalálhatja Albert nyomát. E kalandos vállalkozását nem valami szokványos vonzalom ihlette, sem könnyelmű szeszély: Albert, igaz, szinte teljesen betöltötte képzeletét, s újra és újra megjelent álmaiban; de Consuelo nem az iránta rajongó szép fiatalembert kereste e puszta tájakon, hogy rálelve magára maradhasson vele; nem, ő egy nemes lelkű, szerencsétlen embert keresett, remélve, hogy tiszta buzgalmával megmentheti, vagy legalábbis csillapíthatja kínjait. Ugyanígy keresett volna egy tiszteletre méltó beteg remetét, hogy ápolja, vagy egy eltévedt gyermeket, hogy visszavezesse anyjához. Ő maga is gyermek volt még, de már élt benne az anyai szeretet szikrája, meg valami ártatlan hit, égő szeretet és lelkes bátorság. Úgy tervezgette, úgy kezdte e zarándokútját, ahogy Jeanne d'Arc tervelte és kezdte hazája felszabadítását. Eszébe sem jutott, hogy kicsúfolhatják, elítélhetik elhatározását; fel sem foghatta, miért nem gondolt Amélie erre a tervre, miért nem hajtotta sikeresen végre, hiszen őt a vér szava és nyilván a szerelem reménysége is irányította volna.

Gyors léptekkel ment előre, semmi akadály nem állította meg. E hatalmas erdők csendje már nem telítődött bánatával, sem lelke rémületével. Farkasnyomokat látott a homokon, és nem félt, hogy egy éhes csordával találkozhat. Úgy érezte, isteni kéz irányítja, és sebezhetetlenné teszi. Betéve tudta Tassót, hiszen minden éjjel énekelte a lagúnákon, és most azt képzelte, talizmánja védelmében halad előre, ahogy a nagylelkű Ubaldo járt Rinaldo nyomában az elvarázsolt erdő csapdái közt. Karcsún és könnyedén lépdelt a gyökereken és sziklákon, homlokán titkolt büszkeség lángolt, arcán könnyű pír tüzelt. Soha ilyen szép nem volt hősi szerepei színpadán; pedig most éppoly kevéssé gondolt az operára, mint ahogy önmagára sem gondolt, valahányszor a dobogóra lépett.

Időnkint megállt, álmodozott, önmagába mélyedt.

- És ha egyszerre szemben találnám magam vele - mondta magában -, mit mondhatnék neki, hogy meggyőzzem és lecsillapítsam? Semmit sem tudok azokról a titokzatos és mély dolgokról, amelyek nyugtalanítják. Csak a költészet fátylán át értem őket, és alig lebbentették meg új látomásoktól káprázó szemem előtt. Nem elég az együttérzés és a buzgalom, tudomány és ékesszólás is kellene, hogy olyan szavakra leljek, amelyeket e nálam mérhetetlenül nagyobb férfi is meghallgatna, az őrült férfi, aki bölcsebb minden értelmes embernél. Talán Isten ad ihletet, amikor eljön a pillanat; mert én hiába is kutatnék, csak egyre jobban elvesznék tudatlanságom homályában. Ó, bár én is annyi könyvet olvastam volna a vallásról és a történelemről, mint Christian gróf és Wenceslawa kanonissza! bár betéve tudnám az egyház minden imáját és hitbuzgalmi rendelkezését, biztosan találnék közöttük olyat, amely hasznomra volna; de a katekizmust is alig értettem, s így csak pár mondata maradt a fejemben, imádkozni meg csak énekkarban tudok. Bármennyire is szeresse a zenét, egy tudós teológust nem győzhetek meg egy ritmussal vagy dalfoszlánnyal. Mindegy! érzem, több erő él akaratos és értő szívemben, mint rokonai minden tudós elmélkedésében, mert ők jók és szelídek ugyan, de hidegek és határozatlanok, akár országuk hava és köde.

Consuelo sokáig keringett, bolyongott e hegyet-völgyet borító erdő egyenetlen ösvényein, míg végül egy magas dombra jutott; csupa szikla és rom emelkedett itt, s alig lehetett megkülönböztetni őket, mintha a pusztító emberi kéz féltékeny versenyre kelt volna a romboló idővel. Az enyészet csúcsa volt ez, s a falut, amely valaha itt állt, a híres kelyhes vezér, Zsiska János parancsára gyújtották fel, annak a félelmetes vaknak a parancsára, akitől Albert, hite szerint, s talán valóban is származott. Egy sötét, gyászos éjszakán ez a vad és fáradhatatlan hadvezér megparancsolta seregének, hogy rohanják meg az Óriások erődjét, amelyet akkor szászok védelmeztek a császár nevében; de katonái morogni kezdtek, és Zsiska hallotta, hogy egyikük, nem is messze tőle, így fakadt ki:

- Ez az átkozott vak azt hiszi, hogy akárcsak ő, mi is megvagyunk világosság nélkül.

Zsiska ekkor négy hűséges tanítványához fordult, akik minden útjára elkísérték, lovát vagy szekerét vezették, s pontosan leírták néki az ellenség hadállását és mozdulatait.

- Van itt, ugye, egy falu? - kérdezte az egyiktől, azzal a bámulatos emlékezettel vagy találékonysággal, ami nála a látás érzékét pótolta.

- Igen, atyám - felelt a taborita vezető -, egy dombon, jobb kezed irányában, éppen az erőddel szemben.

Ekkor Zsiska magához hivatta az elégedetlen katonát, akinek keserű megjegyzését előbb hallotta.

- Fiam - mondta néki -, hallom, panaszkodsz a sötétség miatt. Menj csak gyorsan, és gyújtsd fel azt a falut, ott a dombon, látod, tőlem jobbra; hadd világítsák a lángok az ostromot és a harcot.

A kegyetlen parancsot azonnal végrehajtották. A lángoló falu világította meg a taboriták rohamát és harcát. Az Óriások erődjét két óra alatt bevették, és Zsiska a kastélyban szállt meg. Másnap reggel katonái észrevették és jelentették néki, hogy a domb csúcsán, ahonnan előző éjjel az erőd harcosainak mozdulatait figyelték, egy fiatal s már erőteljes tölgy, ritka fajta ezen a környéken, frissen és zölden áll a falu üszkös roncsai között, mert, így mondták, a lábánál levő esőmedence nyilván megvédte a körülötte csapkodó lángok hevétől.

- Ismerem ezt a medencét - felelte Zsiska. - Ezek az átkozott falubeliek tíz emberünket fojtották belé, s a rajta levő követ azóta sem emelték fel. Maradjon is ott, legyen síremlékük, hiszen mi egyáltalán nem tartjuk, hogy a római gazda (a kulcsos Péter, akiből szentet csináltak) elutasítja a bolygó lelkeket a mennyország kapujából, csak mert testük nem Beliál papjainak kezétől megszentelt földben rothadnak. Nyugodjanak békében testvéreink csontjai e medencében; lelkük él. Máris új testet öltöttek, s e vértanúink is velünk harcolnak, bár nem ismerjük őket. A falu lakói elnyerték méltó jutalmukat; a tölgy pedig jól tette, hogy ellenállt a tűzvésznek: nem hitetleneknek ad ezentúl enyhülést, dicsőbb sors vár rá. Akasztófára van szükségünk, jobbat nem is találhatnánk. Hozzátok ide a húsz Ágoston-rendi szerzetest, akiket tegnap kolostorukban elfogtunk, és akik nem akarnak velünk tartani. Aggassátok fel őket, annak rendje és módja szerint, e derék tölgy ágaira, mert ez az ékesség, esküszöm, véglegesen visszaadja erejét.

Ahogy mondta, úgy lett. A tölgyet azóta a Huszitá-nak nevezik, a medence kövét a Rémület kövé-nek, az elpusztított falut pedig a magányos dombtetőn Schreckenstein-nek.

Consuelo már hallott erről a baljós történetről, Amélie mesélte el neki, nagyon részletesen. De mivel eddig csak távolról látta ezt a helyet, meg egyszer éjjel, amikor a kastélyba érkezett, nem ismerte volna fel, ha meg nem pillantja az utat átszelő vízmosás mélyén a villámsújtotta tölgy óriás tuskóit, amelyeket a vidék egyetlen lakója, a kastély egyetlen szolgája sem mert felhasogatni, mert több század múltával is babonás félelemmel tekintettek erre a borzalmas emlékre, Zsiska János kortársára.

Albert látomásai és jóslatai még izgalmasabb színt adtak e tragikus helynek. Így hát Consuelo, hogy egyedül volt, és véletlenül a Rémület kövén, mert kimerültségében éppen ide ült, úgy érezte, elhagyja a bátorsága, és mély bánat költözik a szívébe. Nemcsak Albert, a környező hegyek minden lakója mesélte, hogy ijesztő szellemek kísértenek Schreckenstein táján, és az ide merészkedő vadászokat is elűzik. S bár ez a domb egészen közel volt a kastélyhoz, gyakran sok farkas és más vadállat tanyázott itt, menedéket keresve a báró és kopói üldözése elől. Az érzéketlen Friedrich nem nagyon hitte ugyan, hogy magával az ördöggel találhatja magát szemben ezen az átkos helyen, s egyébként is, ha éppen úgy adódik, szívesen megbirkózott volna vele, de a maga módján ő is babonás volt, s mivel nagyon szerette a kutyáit, attól tartott, hogy valami veszély leselkedik itt rájuk, és ismeretlen meggyógyíthatatlan betegségek támadhatják meg őket. Máris több kutyáját elveszítette, mivel megengedte, hogy a domb oldalából kibuggyanó forrásokból igyanak; a víz kristálytiszta volt ugyan, de talán az elzárt medencéből, a husziták e régi sírjából tört elő. Ezért mindig éles sípszóval parancsolta vissza uszkárját, a Pankint vagy vizsláját, a Zafírt, ha Schreckenstein irányában kószáltak.

Consuelo elszégyellte magát félelme miatt, s hogy küzdjön ellene, elhatározta, pár pillanatig még a végzetes kövön marad, s aztán is csak lassan távolodik, ahogy ily próbatétel idején egy nyugodt lélekhez illik.

De amikor elfordította tekintetét a megszenesedett tölgyfától, amely vagy kétszáz lábnyira hevert alatta, döbbenten látta, hogy nem ül egyedül a kövön: valami érthetetlen alak telepedett melléje, anélkül hogy bármi nesz jelezte volna érkezését.

Consuelo nagy, kerek, tátott szájú fejet látott maga előtt, vézna, torz és szögletes testet, amely egy szöcskére emlékeztette, és e testen meghatározhatatlan ruhát, amilyet soha sehol nem viseltek, és amely már szennyesnek látszott kopottságában. De bármilyen különös és váratlan volt is ez a jelenség, arca nem volt ijesztő, sem ellenséges. Szelíd, simogató mosoly játszott széles száján, és gyermeteg kifejezése miatt még tébolyodott tekintete és kapkodó mozdulatai is ártalmatlannak látszottak. Hogy így egymagában maradt egy őrülttel, és olyan helyen, ahol nyilvánvalón senki sem siethet segítségére, Consuelo most valóban megrémült, bár a bolond egyre bólogatott feléje, és nagy szeretettel mosolygott rá. Hogy ne ingerelje, ő is viszonozta üdvözletét és fejbólogatásait, de aztán sápadtan, remegve felugrott, és elrohant.

Az őrült nem szaladt utána, nem is hívta vissza; csak felmászott a Rémület kövére, szemével követte a leányt, ugrált, hadonászott, a sapkáját lengette, s egy cseh szót kiáltozott, amit Consuelo nem értett. Amikor a leány már jó messze járt, visszanyerte bátorságát, és megfordult, hogy megnézze a bolondot, és meghallgassa, mit mond. Már sajnálta, hogy ennyire megrémült ettől a szerencsétlentől, hiszen csak nemrég gondolta, hogy szánni kell az ilyeneket és védelmezni őket az emberek közönyével és megvetésével szemben.

- Ártalmatlan őrült - mondta magában -, talán a szerelem bolondja. Az emberi fölény és érzéketlenség űzhette erre az átkozott sziklára, ahol senki nem mer lakni, s lám, a démonok és kísértetek emberségesebbek embertársainál, mert ők nem űzik el, és nem rontják meg vidám kedélyét. Szegény ember! bolondozol, nevetsz, akár egy gyerek, pedig már szürke a szakállad, és görnyedt a hátad. Isten biztosan védelmez és megáld balsorsodban, hiszen kacagó gondolatokat küld néked, és nem tett dühöngővé vagy embergyűlölővé, pedig jogod volna rá.

Az őrült, látva, hogy Consuelo meglassítja lépteit, s talán már az ő jóakaratú tekintetét is megérti, cseh nyelvén szaporán beszélni kezdett; hangja nagyon szelíd, s csúf külsejével ellentétben rendkívül vonzó volt. Consuelo persze nem értette, s arra gondolt, alamizsnát kéne neki adnia; egy pénzdarabot vett ki a zsebéből, felemelte, hogy megmutassa, aztán egy nagy kőre tette, és most a kő felé mutogatott. Az őrült azonban csak még jobban nevetett, a kezét dörzsölte, s most tört németséggel kezdett beszélni:

- Minek, minek! Zdenkónak semmi sem kell, Zdenko boldog, nagyon boldog! Zdenkónak van vigasza, vigasza, vigasza!

És mintha végre eszébe jutna a szó, amelyet már régóta keresett, vidáman felkiáltott, s nagyon érthetőn, bár rosszul ejtette a szavakat:

- Consuelo, Consuelo, Consuelo de mi alma!

Consuelo döbbenten megállt, és spanyolul válaszolt:

- Miért nevezel így? - kiáltotta. - Ki mondta neked ezt a nevet? Érted a nyelvet, amelyen beszélsz?

De hiába várt válaszra, az őrült csak ugrándozott, s egyre dörzsölte a kezét, mint aki nagyon elégedett magával; és amíg csak elérte a hang, Consuelo egyre a nevét hallotta, különböző hanglejtéssel, nevetés és örömujjongás közepette, ahogy a beszélő madár ismételgeti természetes csicsergése közben a betanult szót.

Amíg hazafelé tartott, Consuelo egyre tépelődött. "Ki árulhatta el - tűnődött magában - nevem titkát, hogy az első vadember, akivel e magányos tájakon találkozom, mindjárt a fejemhez vágja? Talán látott valahol ez a bolond? Az effajta emberek szeretnek kóborolni, s ő is járhatott Velencében, amikor még ott éltem." De hiába idézte fel emlékezetében a koldusokat és csavargókat, akiket a rakpartokon vagy a Szent Márk téren látott, egyikük arca sem hasonlított a Rémület köve bolondjához.

Amikor már a felvonóhídon járt, természetesebb és érdekesebb eszmetársítás jutott az eszébe. Elhatározta, hogy utánajár e gyanújának, és örült, hogy ez az első vállalkozása nem volt egészen sikertelen.

Amikor már a csendes, levert család körében volt, ő maga pedig csupa remény és lelkesség, lelkifurdalással gondolt szigorára, hogy érzéketlenséggel vádolta e porig sújtott embereket. Christian gróf és a kanonissza alig nyúlt az ételhez, a káplán pedig nem mert kedve szerint enni. Amélie nagyon rosszkedvűnek látszott. Amikor felkeltek a reggelizőasztaltól, az öreg gróf egy pillanatra az ablakhoz állt, mintha a vadaskert homokos ösvényén várná fia érkezését; aztán szomorúan megcsóválta a fejét, s tekintetében csupa lemondás volt: "Megint egy nap, amely rosszul kezdődik, és így is fog végződni."

Consuelo el akarta őket szórakoztatni, s ezért a csembalón eljátszotta Porpora néhány nemrég írt egyházi szerzeményét, amelyeket mindig nagy csodálattal és érdeklődéssel hallgattak. Nagyon fájt neki, hogy ennyire bánatosak, és mégsem szólhat nekik reménységéről. De amikor látta, hogy a gróf ismét a könyvét veszi elő, a kanonissza pedig a tűit, s az öreg hölgy őt is a szövőszékhez hívja, mivel tanácsát akarta kérni, hogy az egyik minta közepét kék vagy fehér fonállal díszítse-e, Consuelónak Albertra kellett gondolnia: talán eltévedt, és most esett össze a fáradtságtól és kimerültségtől az erdő egy távoli zugában, vagy éppen kataleptikus roham terítette le, és egy hideg kövön fekszik, védtelenül a farkasok és kígyók között, itt meg a gyengéd Wenceslawa asszony ügyes, serény keze alatt buján nyílik az ezernyi tarka virág, s legfeljebb titkos, de meddő könnyek harmata öntözi őket.

Amikor magára maradt a duzzogó Amélie-vel, megkérdezte tőle, ki az a nyomorék formájú bolond, aki rongyos ruhában járja a vidéket, és gyermekként nevet mindenkire, akivel csak találkozik.

- Biztosan Zdenko! ki volna más? - felelte Amélie. - Még nem látta? Az ember folyton beleütközik, mert Zdenko mindenütt otthon van.

- Ma reggel láttam először - mondta Consuelo. - Azt hittem, Schreckenstein a rezidenciája.

- Ott volt hajnalban? Azt kell hinnem, kedves Nina, hogy maga is meghibbant egy kicsit, ha ilyen elhagyott helyeken jár korán reggel; veszedelmes lényekkel is találkozhat ott, nemcsak ártalmatlan bolondokkal, amilyen ez a szegény Zdenko.

- Talán éhes farkasokkal? - mosolygott Consuelo. - De hiszen a báró úr karabélya, gondolom, védelme alatt tartja a környéket.

- Nemcsak fenevadakról van szó - mondta Amélie. - Náluk is gonoszabb állatok, útonállók és csavargók veszélyeztetik a környéket. Csak nemrég értek véget a háborúk, éppen elég családot döntöttek nyomorúságba, és most sok koldus pisztollyal a kezében kér alamizsnát. Aztán rengeteg egyiptomi cigány kóborol erre, abból a fajtából, akiket Franciaországban a mi tiszteletünkre bohémeknek neveznek, mintha bizony a mi hegyeinkből származnának, holott csak itt ütöttek tanyát, amikor Európában először megjelentek. Ezeket a csavargókat mindenünnen kidobják és elkergetik, fegyveres férfiak előtt gyáván megjuhászodnak, de ha magához hasonló csinos lánnyal találkoznak, egyszerre megjön a bátorságuk; s attól tartok, e kalandos kirándulásaival túlságos kockázatot vállal, ami sehogy sem illik egy józan lényhez, márpedig én ilyennek ismerem az én drága Porporinámat.

- Kedves bárókisasszony - felelt Consuelo -, kegyed ugyan kisebb bajnak tartja a farkasok éles fogait, mint más, rám leselkedő veszedelmeket, mégis, bevallom, én jobban félnék a ragadozóktól, mint a cigányoktól. A cigányok régi ismerőseim, s gyenge, nyomorult, üldözött emberektől nem szoktam rettegni. Ha velük kerülnék szembe, gondolom, megtalálnám azt a hangot, hogy bizalmukat és rokonszenvüket megnyerjem; igaz, rútak, rongyosak, mindenki megveti őket, de én, ha talán akaratom ellenére is, mégis nagyon vonzódom hozzájuk.

- Pompás, kedvesem - kiáltott Amélie egyre növekvő keserűséggel. - Lám, már maga is osztja Albert nemes érzelmeit a koldusok, útonállók és őrültek iránt, s nem is csodálkoznék, ha egy reggel e drágalátos Zdenko mocskos, ügyetlen karjára támaszkodva sétálna, ahogy bátyám már nemegyszer megtette.

E szavak hirtelen világosságot gyújtottak Consuelo elméjében: ezt a nyomot kereste beszélgetésük kezdete óta, s hogy megtalálta, mindjárt elfelejtette tanítványa keserűségét.

- Albert gróf talán jó egyetértésben van Zdenkóval? - kérdezte boldogan, s nem is titkolta elégedettségét.

- Zdenko a legkedvesebb, a legmeghittebb barátja - felelte Amélie megvető mosollyal. - Útitársa, titkainak bizalmasa, s mondják, küldönce is az ördöggel folytatott levelezésében. Nincs más ember, csak Zdenko és Albert, aki bármikor a Rémület kövéhez merészkednék, s ők ott aztán afféle csavaros isteni dolgokról vitáznak. S ők az egyedüliek, akik pirulás nélkül leülnek a cigányok mellé a fűre, amikor ezek éppen fenyveseinkben tanyáznak, s esznek is faedényekben kotyvasztott mocskos ételükből; ezt aztán úrvacsorának hívják, s mondhatom, valamennyi színében magukhoz veszik az Urat. Ó, milyen vonzó szerelmes, milyen elbűvölő férj lesz az én Albert bátyám, ha majd azzal a kezével simogatja menyasszonyát, amellyel nemrég egy bélpoklos cigány kezét szorongatta, s azzal a szájával lehel rá csókot, amely a Zdenkóval megosztott kehelyből itta az áldozás borát.

- Mulatságos, amit mond - felelte Consuelo -, de sehogy sem értem.

- Mert nem érdekli a történelem - folytatta Amélie -, s nem figyelt, amikor a huszitákról meg a protestánsokról beszéltem, pedig pár napja a lelkem is majd kiadom, hogy tudományosan megmagyarázzam bátyám rejtelmeit és hajmeresztő szokásait. Hiszen mondtam, hogy a husziták a két szín alatti áldozás kérdésében kaptak össze a római egyházzal. A bázeli zsinat kinyilatkoztatta, hogy istengyalázást követ el az, aki világi személynek bor színében adja Krisztus vérét, mivel, figyelje csak ezt a csodálatos okoskodást! teste és vére egyaránt jelen van mindkét színben, és aki az egyiket eszi, a másikat issza. Már érti?

- Véleményem szerint a zsinati atyák maguk sem értették egymást. Ha logikusan gondolkoznak, azt kellett volna mondaniuk, hogy a borral való áldozás felesleges; de miért volna istengyalázás, ha a kenyér mellé vért is iszik az ember?

- Mert a husziták borzalmasan szomjaztak a vérre, s a zsinati atyák előre látták a fejleményeket. Ők is szomjaztak a nép vérére, de arany színében akarták meginni. A római egyház mindig nagyon áhítozott erre a nedűre, s meg is kapta, mert egyszerűen kifacsarta a népek életéből, a szegények munkájából és fáradozásából. A szegények fellázadtak, s az apátságok kincstáraiban meg a püspökök köpenye alatt keresték munkájuk és fáradozásuk bérét. Ez a háborúság igazi oka, amit aztán, mondtam már, csak fokozott a nemzeti függetlenség érzése és az idegenek gyűlölete. Az úrvacsora vitája volt a jelkép. Róma és papjai drágakövekkel kirakott aranykehelyből áldoztak; a husziták viszont, fellázadva az egyház fényűzése ellen, és hogy az apostolok szegénységét utánozzák, ragaszkodtak fakelyheikhez. Ezért van aztán, hogy Albert fejébe vette, hogy huszita lesz, bár ezek a régi ellentétek ma már minden értéküket és jelentésüket elvesztették; Albert, aki hite szerint Husz Jánosnál is jobban ismeri Husz János tanításait, kitalál mindenfajta áldozást, s akár az út szélén is áldoz, koldusok, pogányok és agyalágyultak társaságában. A husziták mániája volt, hogy folyton, mindenütt és mindenkivel áldozzanak.

- Mindez nagyon különös - felelte Consuelo -, s bevallom, Albert magatartását csak valami túlzott, a féktelenségig hevített hazaszeretettel tudom megmagyarázni. Gondolata talán nagyon mély, de a formák, amelyekben kifejezésre juttatja, túlságosan gyermetegek egy ilyen komoly és tudós férfi részéről. Nem az alamizsna volna-e az igazi áldozás? Mit jelentsenek ezek az üres, divatjamúlt szertartások, amelyeket a részvevők biztosan nem is értenek?

- Ami az alamizsnát illeti, Albert távolról sem fösvénykedik; ha szabadon hagynák, hamarosan egész vagyonát eltékozolná, és én nem is bánnám, ha már mindenét szétosztotta volna kedves koldusai között.

- Miért nem bánná?

- Mert akkor apám lemondana arról a végzetes szándékáról, hogy e démoni férfival való házasságom révén gazdaggá tegyen. Mert - tette hozzá Amélie nem minden fondorlat nélkül - családom egyáltalán nem mondott le e kedves szándékáról. Az elmúlt napokban, amikor Albert szelleme úgy csillogott, mint a lenyugvó nap utolsó sugarai a felhők között, apám újrakezdte az ostromot, és olyan határozottsággal, amit még sosem tapasztaltam nála. Gondolhatja, kedves Porporina, hogy parázs vita kerekedett közöttünk, de ennek egyedüli eredménye az volt, hogy a fogság unalmával akarják megtörni ellenállásomat, mert, gondolják, éhségzárral a legmakacsabbul küzdő fellegvárat is le lehet győzni. Ha gyenge leszek és alulmaradok, feleségül kell mennem Alberthoz, bár ő sem akarja, én sem akarom, és egy harmadik személy sem, bármilyen közönyösnek mutatkozik is.

- No végre! - felelt Consuelo nevetve. - Már vártam ezt a nyilat, és nyilván ma reggel is csak azért részesültem e hosszú beszélgetés tisztességében, hogy alkalma legyen kilőni. De szívesen fogadom, mert ez a kis féltékenységi komédia azt mutatja, hogy több szeretet maradt szívében Albert iránt, semmint bevallaná.

- Nina - kiáltott Amélie nagy határozottsággal -, felületesen látja a dolgokat, ha valóban ezt hiszi, ha meg szívesen fogadja, nem gondolhat rám sok szeretettel. Heves természet vagyok, talán gőgös is, de cseppet sem hamis. Már megmondtam: Albertra haragszom és nem magára, ha, mint látom, jobban kedveli magát, mint engem. Hiúságomat sérti ugyan, de megerősít reményeimben és elhatározásomban. Már alig várom, hogy valami bolondságot kövessen el a maga kedvéért, mert akkor nekem sem kéne őt kímélnem, és igazolva látnám azt az ellenszenvemet, amely ellen sokáig küzdöttem, és amelyet végre nem enyhítene a szánakozás, sem a szeretet.

- Adja Isten - szólt Consuelo szelíden -, hogy a szenvedély és ne az igazság szava legyen ez, mert kemény igazság volna, és egy nagyon kegyetlen lény szájából!

Amélie keserűsége és indulata, amely minden szaván érzett, csak kevés rezdülést okozott Consuelo nemes lelkében. Pár pillanattal később már csak vállalkozására gondolt; s szépséges álma, hogy Albertot visszahozza családjának, valami ártatlan öröm derűjét adta egyhangú foglalkozásának. Szüksége is volt rá, hogy meneküljön a fenyegető unalomtól, mert ez a betegség, amelyet sosem ismert, és szöges ellentétben is volt tevékeny, munkás természetével, biztosan végzett volna vele. Miután hosszú, unalmas leckét adott szórakozott és engedetlen tanítványának, nem nagyon tehetett mást, mint hogy hangját gyakorolja, és régi mestereit tanulmányozza. Mindig is megvolt ez a vigasza, de most makacsul elvitatták tőle. Amélie nyughatatlan semmittevésében minden pillanatban megzavarta, s gyermekes kérdésekkel, felesleges megjegyzésekkel szakította meg munkáját. A család többi tagja csüggedten ült a helyén. Már öt fájdalmas nap múlt el azóta, hogy a gróf eltűnt, és minden egyes nap csak tetézte a döbbenetet és a kétségbeesést.

Délután Consuelo a kertben sétált Amélie-vel, s egyszerre Zdenkót pillantotta meg a határárok túlsó szélén. A bolond, úgy látszott, egymagában beszél, s hangja után következtetve, éppen egy történetet mesélt magának. Consuelo megállt, és megkérte társnőjét, hogy fordítsa le neki, amit ez a különös figura mond.

- Hogy fordíthatnám le ezeket a kusza, értelmetlen álmodozásokat - mondta Amélie vállát vonogatva. - De ha mindenáron tudni akarja, valami ilyesfélét motyog:

"- Volt egyszer egy nagy hegy, egészen fehér, fehér hegy, és mellette egy nagy hegy, egészen fekete, fekete hegy, és mellette egy nagy hegy, egészen vörös, vörös hegy..." Valóban érdekli?

- Azt hiszem, érdekelne, ha tudnám a folytatását. Ó, mit nem adnék, ha érteném a cseh nyelvet! Szeretném megtanulni.

- Nem olyan könnyű, mint az olasz vagy a spanyol; de maga olyan szorgalmas, hogy ha akarja, ezzel is megbirkózik, és ha éppen kedve van rá, szívesen adok magának órákat.

- Nagyon hálás volnék. De persze csak azzal a feltétellel fogadhatom el szívességét, ha türelmesebb nyelvmester lesz, mint amilyen tanuló. Most mit mond ez a Zdenko?

- Most a hegyek beszélnek: "Vörös, egészen vörös hegy, miért tapostad el az egészen fekete hegyet? és te, fehér, egészen fehér hegy, miért engedted, hogy eltapossák a fekete, egészen fekete hegyet?"

Egyszerre Zdenko halk, remegő hangon énekelni kezdett, de olyan tisztán és szelíden, hogy Consuelo szíve mélyén érezte melegét, így szól a dal:

"Fekete hegyek és fehér hegyek, sok víz kell nektek a vörös hegyről, hogy lemossátok köntöstöket:

A bűntől fekete, a semmittevéstől fehér köntöstöket, a hazugságtól szennyes köntöstöket, a gőgtől csillogó köntöstöket.

Lám, meg van mentve, tisztára mosva, mindkét köntöstök, amely nem akarta színét változtatni; lám elrongyolódtak, nagyon elrongyolódtak a köntösök, amelyek nem akartak az út porában bemocskolódni.

Lám, minden hegy vörös, nagyon vörös. Az ég minden vize, az ég minden vize kéne, hogy lemossák őket."

- Rögtönzés ez, vagy régi népdal? - kérdezte Consuelo.

- Ki tudná megmondani? - felelt Amélie. - Zdenko tudós énekes, és csak úgy ontja magából a dalokat. Parasztjaink szenvedélyesen hallgatják, valósággal szentnek tartják, őrültségét pedig inkább az ég adományának, és nem valami természetes fogyatékosságnak vélik. Etetik, elkényeztetik, s csak rajta áll, hogy neki legyen a környéken a legjobb ruhája és a legmelegebb otthona, mert valósággal versengenek azért a megtiszteltetésért és gyönyörűségért, hogy vendégül láthassák. Azt gondolják, szerencsét meg vagyont hoz annak, akivel együtt van. Ha fenyegető az idő, s Zdenko éppen arra jár, megkönnyebbülnek: "Nem lesz semmi baj, most már húzódik a jégeső." Ha rossz a termés, megkérik Zdenkót, hogy énekeljen; és mivel mindig termékeny, bőséges évet ígér, a jobb jövő reményével vigasztalódnak a jelen bajain. De Zdenko sehol sem akar megmaradni, csavargó természete egyre az erdők mélyébe űzi. Senki sem tudja, hol húzódik meg éjszaka, hová bújik a hideg és a vihar elől. Tíz év óta sosem ment más fedél alá, csak az Óriások kastélyába, mivel, mondja, a falusi házakban az ő ősei laknak, és neki nem szabad előttük megjelennie. Albertot azonban a szobájába is követi, s éppolyan odaadó, hűséges hozzá, akár a Cynabre kutya. Albert az egyetlen halandó, aki kedvére rendelkezik e vad függetlenséggel, s egyetlen szavával csillapíthatja féktelen jókedvét, örökös énekét, fáradhatatlan fecsegését. Zdenkónak, mondják, nagyon szép hangja volt, de a sok beszéd, ének és nevetés kimerítette. Nem idősebb Albertnál, de jó ötvenesnek látszik. Gyermekkori pajtások. Abban az időben Zdenko csak félig volt bolond. Régi család fia (egyik őse dicső nevet vívott ki magának a huszita háborúkban), s mivel jó emlékezete és egyéb tehetsége is volt, testalkata viszont nagyon vézna, szülei kolostori pályára szánták. Sokáig az egyik kolduló szerzet novíciusainak a csuhájában látták, de sosem tudta megszokni a regulák béklyóját; és amikor egyszer egyik szerzetestársával és a hívek adományaival megrakott szamárral kéregető úton járt, frátert, szamarat, tarisznyát, mindent otthagyott, és hosszú szabadságot vett ki magának az erdőben. Amikor Albert nagy körútjára indult, Zdenko valósággal búskomor lett, eldobta csuháját, és teljesen csavargásra adta magát. Mélabúja lassankint eloszlott; de értelmének az a szikrája, amely minden furcsasága közepette is olyan élénken csillogott, végérvényesen elhamvadt. Már csak zavaros dolgokat beszélt, érthetetlen rögeszmék vettek rajta erőt, s elméje végül teljesen elborult. De mivel senkit sem bánt, erkölcseiben pedig mindig tiszta és józan, inkább gyengeelméjűnek lehet vélni, s nem őrültnek. A parasztok úgy nevezik, az ártatlan, és mindig is ezen a néven emlegetik.

- Amit csak mond erről a szegény emberről, minden szava egyre rokonszenvesebbé teszi - szólt Consuelo. - Szeretnék vele beszélni. Tud egy kicsit németül?

- Megérti, és úgy-ahogy beszéli is. De, mint a cseh parasztok általában, irtózik ettől a nyelvtől. Amellett, látja, éppen álmaiba merült, s talán nem is felel, ha szólnak hozzá.

- Próbáljon saját nyelvén beszélni vele, mondjon neki valamit, hogy észrevegyen minket - erősködött Consuelo.

Amélie többször is átkiáltott: "Zdenko, Zdenko!", megkérdezte cseh nyelven, hogy jól van-e, és nincs-e valamire szüksége; de azt sem tudta elérni, hogy a bolond felemelje a fejét, és még kevésbé, hogy abbahagyja játékát, amellyel szórakozott: három követ, egy fehéret, egy vöröset és egy feketét koccantott egymáshoz, és boldogan nevetett, ha sikerült feldönteni őket.

- Látja, nem megyünk semmire - mondta Amélie. - Ha nem éhes, vagy nem keresi Albertot, sosem szól hozzánk. Ha éhes, a kastély kapujához megy, és ott vár. Amikor megkapja az ennivalóját, megköszöni és elmegy. Ha Albertot akarja látni, bejön, kopogtat bátyám ajtaján; mindig beengedik, s aztán órák hosszat ott marad, csendben és mozdulatlanul, akár egy félénk gyermek, amikor Albert dolgozik, ha viszont Albert hajlandó meghallgatni, egyszerre vidám és bőbeszédű lesz, de, úgy látszik, sosincs terhére szeretett unokabátyámnak, mindenesetre sokkal kevésbé, mint családunk bármelyik tagja.

- És ha Albert eltűnik, mint például most, Zdenko akkor is jókedvű meg nyugodt marad? Mert hiszen, mint mondta, mindig vele van, szenvedélyesen szereti, és nagyon nekibúsult, amikor Albert hosszú útjára indult.

- Cseppet sem nyugtalankodik. Azt mondja, Albert a jó Istenhez ment, és hamarosan visszajön. Akkor is azt mondta, amikor Albert Európában utazott, s Zdenko lassan bele is törődött a távollétébe.

- És nem gondolja-e, kedves Amélie, hogy Zdenkónak több oka lehet, mint bármelyikünknek, hogy nyugodt maradjon? Nem gyanították még soha, hogy ismeri Albert titkát, s ő vigyáz rá, ha rohama van, vagy letargikus álomba merül?

- Mi is gondoltunk erre, és sokáig minden lépését figyeltük. De akárcsak gazdája, Albert, ő sem szereti, ha ellenőrzik. Amellett a menekülő rókánál is ravaszabb, minden cselt meglát, minden figyelmet megtéveszt, minden erőfeszítést meghiúsít. Meg úgy tűnik, hogy akárcsak Albertban, benne is megvan az a képesség, hogy akkor váljon láthatatlanná, amikor neki tetszik. Néha akkor tűnik el, amikor figyelmesen nézik, s egészen váratlanul, mintha a föld nyílt volna meg alatta, hogy magába fogadja, vagy egy felhő burkolta volna be áthatolhatatlan fátylaival. Legalábbis így mondják embereink, és maga Wenceslawa néném is, aki minden áhítata ellenére kissé szorongva gondol az ördög hatalmára.

- De maga, kedves bárókisasszony, csak nem hiszi el ezeket a képtelenségeket?

- Én Christian bátyám véleményén vagyok. Ő azt mondja, ha Albert misztikus önkívületeiben csak ennek az esztelen embernek a segítségére és támogatására számíthat, nagyon veszélyes volna eltávolítani tőle, és ha folyton figyeljük és megnehezítjük Zdenko mozgását, akkor több órán vagy talán napon át abban is megakadályozzuk, hogy ápolja Albertot, vagy élelmet vigyen neki. De, könyörgök, kedves Nina, beszéljünk másról; elegem van ebből a témából, és ez a félkegyelmű, bevallom, engem kevésbé érdekel, mint magát. Már torkig vagyok meséivel és nótáival, és reszketeg hangja valósággal fáj a fülemnek.

- Csodálom - mondta Consuelo engedelmesen követve társnőjét -, hogy nem érzi ennek a hangnak különös varázsát. Bármilyen színtelen, én vonzóbbnak találom, mint akár a legnagyobb énekesekét.

- Mert már túlságosan sok szép dolgot hallott, és az újdonságot keresi.

- Ennek a félkegyelműnek a hangja elbűvölően szelíd - magyarázta Consuelo -, s dallamainak egyhangúságában más is van, mint amit maga hall: én nagyon vonzó és eredeti gondolatokat érzek bennük.

- Kezdetben - felelt Amélie - még érdekelt a szöveg, hiszen szegény fejem amúgy is tele van ezekkel a dolgokkal; akár a környékbeli emberek, én is azt hittem, hogy régi népdalok, és történelmi eseményeket idéznek. De mivel sosem mondja őket egyformán, meg vagyok győződve, hogy puszta rögtönzések, és most már látom, hogy nem érdemes meghallgatni őket, bár hegyeink lakói kedvükre való jelképeket sejtenek bennük.

Mihelyt Consuelo meg tudott szabadulni Amélie-től, visszaszaladt a kertbe, s Zdenkót is megtalálta: az árok túlsó szélén, ugyanazon a helyen volt, és még mindig a kövekkel játszott. Mivel Consuelo meg volt győződve, hogy a félkegyelmű titkos kapcsolatot tart Alberttal, a tálalóba sietett, és ellopott egy süteményt, amelyet maga a kanonissza készített mézből és lisztlángból, éspedig igen nagy művészettel. Már régebben megfigyelte, hogy Albert, aki keveset evett, akaratlanul is mindig ebből a süteményből vett, s nénje neki is készítette szeretetteljes gonddal. Fehér kendőbe kötötte a süteményt, s mivel az árok felett át akarta dobni Zdenkónak, szólongatni kezdte a bolondot. A félkegyelmű láthatóan nem figyelt rá, s Consuelónak most eszébe jutott, hogy Zdenko milyen lelkesen ismételgette az ő nevét, és ezért ő is saját nevét mondta, de német nyelven. Zdenko most már meghallotta, de ebben a pillanatban éppen mélabús volt, és fel sem nézett, csak németül ismételgette a szót, s közben sóhajtozva rázta a fejét: "Vigasz, vigasz!", mintha csak azt akarta volna mondani: "Már a vigaszban sem reménykedem."

- Consuelo! - kiáltott most a lány, hogy lássa, vajon spanyol neve ugyanolyan örömet ébreszt-e Zdenkóban, mint reggel.

Zdenko azonnal otthagyta a köveit, ugrálni, szökellni kezdett az árok partján, sapkáját a levegőbe dobta, karját a lány felé nyújtotta, arca ragyogott az örömtől és a szeretettől, s közben sebesen beszélt cseh nyelven.

- Albert - kiáltott most Consuelo, és átdobta a süteményt.

Zdenko nevetve elkapta, de nem bontotta ki a kendőt; egyre beszélt, s Consuelo valósággal kétségbeesett, hogy nem érti. De nagyon figyelt, és meg akart jegyezni egy mondatot, amelyet Zdenko üdvözlet formájában többször is elismételt. Zenei hallása segítette benne, hogy pontosan rögzítse a kiejtést. Amikor aztán Zdenko nagy sebesen elrohant, és már-már eltűnt a szeme elől, velencei helyesírással füzetébe jegyezte a mondatot, hogy később megkérdezze értelmét Amélie-től. De mielőtt véglegesen elvált volna Zdenkótól, valami olyasmit akart néki adni, ami finom tapintattal tanúsítaná Albertnak, mennyire érdeklődik iránta. Ezért hangosan szólította a bolondot, és amikor Zdenko, hangja hallatára, engedelmesen visszatért, átdobta neki a még friss és illatos virágcsokrot, amelyet egy órával ezelőtt az üvegházban szedett, és az övén viselt. Zdenko elkapta, megismételte üdvözleteit, egy ideig még ugrált és kiáltozott, majd bevetette magát a bozótba, ahol egy nyúl is nehezen tört volna utat, és véglegesen eltűnt. Consuelo egy ideig követte az útját, az ágak tetejének mozgása jelezte délkeleti irányban. De aztán szél kerekedett, valamennyi ág hajladozni kezdett, s mivel Consuelo már semmit sem láthatott, visszament a kastélyba, eltökéltebben, mint valaha, hogy folytatja vállalkozását.

Amikor Consuelo megkérte Amélie-t, hogy fordítsa le neki azt a mondatot, amelyet emlékezetébe vésett és a füzetében is leírt, a bárókisasszony azt felelte, hogy semmiképp sem érti, bár szó szerint így fordíthatná e szavakat:

- Talán - tette hozzá - Albertra vagy éppen önmagára gondol, s azt akarja mondani, hogy bolondnak tartják, vagyis megtagadják őket, holott egyedül ők értelmesek ezen a földön. De miért keresnénk értelmet egy értelmetlen ember szavaiban? Ez a Zdenko igazán nem érdemli meg, hogy annyit foglalkozzék vele.

- A népi hiedelem minden országban azt tartja - felelte Consuelo -, hogy a bolondokban valami felsőbbrendű bölcsesség van, amely hatékonyabb, mint a hideg, tudományos szellemek értelme. Elvégre bennem is élhet osztályom előítélete: én sosem tudnám elhinni, hogy egy bolond vaktában beszél, amikor számunkra érthetetlen szavakat mond.

- Káplánunk ismer minden régi és új népi mondást - mondta Amélie -, s talán ezt is meg tudja magyarázni.

Mindjárt a kedélyes paphoz szaladt, és megkérdezte, hogy meg tudná-e fejteni Zdenko mondatát.

A homályos szavak láthatón valami baljóslatú fényt gyújtottak a káplán agyában.

- Jóságos Istenem! - kiáltotta, s arca fehér lett, mint a kréta. - Hol hallotta, bárókisasszony, ezt az istenkáromlást?

- Ha istenkáromlás, nem tudom, miért volna az - felelte Amélie nevetve -, és éppen a magyarázatát várom.

- Szóról szóra, jó németséggel valóban azt jelenti, amit a bárókisasszony mond: "Akit megtagadtak, üdvözöljön téged"; de igazi értelme, a bálványimádók szájában, alig merem kimondani: "Az ördög legyen veled."

- Más szavakkal - s Amélie most még hangosabban kacagott -: "Menj az ördögbe." Kedves üdvözlet, s lám, ezt kapja az ember, drága Nina, ha bolondokkal társalog. Nem gondolta, ugye, hogy ilyen kevéssé szívélyes kívánság bujkál Zdenko megnyerő mosolya és játékos fintorai mögött?

- Zdenko - kiáltott a káplán. - Szóval ez a szerencsétlen félkegyelmű mond ilyeneket? Hála Istennek! Már reszkettem, hogy valaki más volt... de persze tévedtem; ilyesmit csak olyan ember hangoztathat, akit megrontott az ősi eretnekség. De honnan veszi ezeket a ma már szinte ismeretlen és rég elfeledett dolgokat? Csak a gonosz szellem sugallhatta néki.

- De hiszen ez csupán afféle csúf káromkodás, s minden nép nyelvében megtalálhatjuk - mondta Amélie. - A katolikusok is mondják, nemcsak a többiek.

- Ne higgye, bárókisasszony - felelte a káplán. - Azok a tévelygő szellemek, akik így köszönnek, nem átokként mondják, hanem ellenkezőleg, áldásként, és nagy tisztelettel. Ez a förtelem Lollard híveitől ered; az ő utálatos szektájuk szülte a valdistákat, emezek meg a huszitákat...

- Emezek meg a mai eretnekeket - mondta Amélie komoly arccal, hogy kicsúfolja a derék papot. - Inkább azt magyarázza meg, káplán úr, miféle jókívánság az, ha az ördög figyelmébe ajánljuk felebarátunkat.

- A lollardisták hite szerint az ördög nem ellensége az emberi nemnek, hanem pártfogója és védelmezője. Azt mondták, az ördög valami igazságtalanság és féltékenység áldozata. Szerintük Mihály arkangyal és a többi égi hatalmasság, akik az ördögöt a mélybe taszították, valóságos démonok voltak, Lucifer, Belzebub, Astorotot, Astarte, meg a pokol minden fajzata viszont csupa fény és ártatlanság. Azt vallották, hogy hamarosan véget ér Mihály arkangyal és dicső seregeinek uralma, s az ördög, miután igazságot szolgáltattak neki, átkozott hordájával egyetemben ismét a mennyekben foglal majd helyet. Ezek a gyalázatos eretnekek bűnös hódolattal tisztelték az ördögöt, egymást pedig így köszöntötték: Akit megtagadtak, vagyis akit igaztalanul félreismertek és elítéltek, az üdvözöljön téged, vagyis legyen pártfogód és segedelmed.

- No lám - mondta Amélie, aki már alig bírt jókedvével -, szép kilátásai vannak az én kis Ninámnak, és már azon sem csodálkoznék, ha tömjénfüsttel kellene kiűzni belőle az ördögöt, nehogy kárt tegyen benne Zdenko áldása.

Consuelót kissé felizgatta ez a tréfa. Nem volt egészen biztos benne, hogy az ördög csak agyrém, a pokol meg csupán költői látomás. Komolyan is vette volna a káplán rémületét és felháborodását, ha a jó pap nem méltatlankodik olyan nagyon Amélie nevetése miatt, ami aztán őt magát tette nevetségessé. Ez a harc a babona és a hitetlenség között, amely a szeme előtt zajlott le, nagyon megzavarta Consuelót régi, gyermekkori hitében, és aznap este csak sok nehézséggel tudta elmondani imáit. Kereste értelmét azoknak az ájtatos igéknek, amelyeket eddig minden vizsgálódás nélkül elfogadott, de már nem elégítették ki felzaklatott gondolatait.

"Ha jól látom - tűnődött magában -, kétféle ájtatosságot figyelhettem meg Velencében. Az egyik a papoké, az apácáké, a népé, s talán túlságosan messze is megy, mert a vallás misztériumaival együtt sok babonát is elfogad, Orcót (a lagúnák ördögét), Malamocco^[34] boszorkányait, az aranykutatókat, a horoszkópot, s még szenteknek ajánlott fogadalmakat is, nagyon kevéssé ájtatos, sőt sokszor nagyon bűnös vágyak teljesüléséért. A másik pedig a főpapságé és az előkelő világé, s külső forma csupán; ezek az emberek úgy mennek a templomba, ahogy a színházba is: hogy mutogassák magukat, és szép zenét hallgassanak; mindent kicsúfolnak, nem is vizsgálják a vallás dolgait, mert szerintük nincs mit vizsgálni: szokás és külsőség minden, és semmiképp sem kötelezi a lelkiismeretet. Anzoleto cseppet sem volt vallásos, sokat bánkódtam is miatta, és féltem hitetlensége következményeitől. Mesterem, Porpora... vajon mit hitt ő? nem tudom. Sosem magyarázta meg nekem, pedig életem legfájdalmasabb és legünnepélyesebb pillanatában Istenről és az isteni dolgokról beszélt. Szavai mély hatással voltak rám, de csak rettegést és bizonytalanságot ébresztettek bennem. Úgy vélem, egy féltékeny és végletes Istenben hitt, aki csak egyes embereknek küldött tehetséget és ihletet, azoknak a magányos lényeknek, akik fölénnyel tekintenek felebarátaik szenvedésére és örömére. Szívem nem vállalhatja ezt a kegyetlen vallást, és nem szerethet olyan Istent, aki megtiltja a szeretetet. Ki hát az igaz Isten? Ki mutatja meg nékem? Anyám hivő volt, de mennyi gyermekes bálványozás az áhítatában. Miben higgyek és mit gondoljak? Mondjam, mint a gondtalan Amélie, hogy az értelem az egyedüli Isten? De hisz ő még ezt az Istent sem ismeri, és nem is taníthat meg rá, hiszen nincs nála esztelenebb teremtés. Lehet-e élni vallás nélkül? Mi végre élnék akkor? Miért dolgoznék, mi célból volna bennem részvét, bátorság, nagylelkűség, őszinteség, lelkiismeret, bennem, aki egymagamban vagyok a nagy mindenségben, ha nincs a mindenségben egy Legfelsőbb Lény, aki csupa értelem és szeretet, aki megítél, bátorít, segít, őriz, és megáld engem? Milyen erőt, milyen mámort merítenek az életből azok, akiknek nincs szükségük az emberi forgandóságon és ábrándokon felülemelkedő reményre és szeretetre?"

"Legfőbb Parancsolóm! - fohászkodott magában, megfeledkezve szokásos imája szavairól. - Taníts arra, mit kell cselekednem. Legfőbb Szeretet! taníts arra, mit kell szeretnem. Legfőbb Tudás! taníts arra, mit kell hinnem."

Miközben így imádkozott és elmélkedett, megfeledkezett az idő múlásáról, s éjfél volt már, amikor lefekvés előtt egy utolsó pillantást akart vetni a holdfényes tájra. Az ablakából nyíló látóhatár a környező hegyek miatt elég szűk volt, de nagyon változatos. Keskeny, kanyargó völgyet látott a mélyben, ezüstös patakkal átszelt hullámzó réteket, aztán, már a látóhatár mélyén, egyenetlen csúcsokat meg mély szakadékokat, és még távolabb, fekete fenyvesekkel borított meredek hegyeket. A lenyugvó hold sugarai helyenkint felcsillantak e szomorú és vadregényes tájon, ahol minden komor volt, a növények zöldje, a kövek közé préselt víz, a mohával és repkénnyel borított sziklák.

Consuelo önkéntelenül is a gyermekkorában látott tájakkal hasonlította össze ezt a képet, s most meglepődve gondolt valamire, ami eddig sosem jutott eszébe: az eléje táruló természet nem volt néki új, talán mert valamikor járt már Csehország e vidékén, vagy másutt látott hasonló helyeket. "Annyit utaztunk anyámmal - gondolta magában -, hogy nem csodálkoznék, ha ide is eltévedtünk volna. Drezdára és Bécsre nagyon jól emlékszem. Talán éppen Csehországon át mentünk egyik fővárosból a másikba. Mégis különös volna, ha éppen ennek a kastélynak egyik fészerében húzódtunk volna meg, ahol most szívesen látott vendég vagyok, vagy azok előtt a kunyhók előtt énekeltünk volna egy darab kenyérért, amelyeknél Zdenko is a kezét nyújtja, és régi dalait énekli, Zdenko, a kóbor művész, hasonmásom és sorstársam, bármilyen különös legyen is ez."

Ebben a pillanatban Schreckensteinre tévedt a tekintete; a baljós csúcs egy közeli domb felett magaslott, s Consuelo most vöröses csillogást látott ott az ég áttetszőn kék fényében. Ahogy jobban figyelte, a határozatlan csillogás megnövekedett, eltűnt, majd ismét megjelent, olyan tisztán és élesen, hogy már nem lehetett puszta káprázat. Akár egy cigánybanda húzódott meg itt éjszakára, akár útonállók rejtőzködtek a csúcs egyik barlangjában, bizonyos, hogy ebben az órában emberi lények tartózkodtak a Schreckenstein halmán, s Consuelo az igazság Istenéhez intézett buzgó és ártatlan imája után nem hitt többé azokban a csodás és rontó lényekben, akikkel a hagyomány a hegyi tájakat benépesíti. De vajon nem Zdenko gyújtotta-e meg a tüzet, hogy melegedjék a fagyos éjszakában? Ha pedig Zdenko volt, nem Albert kedvéért rakott-e máglyát az erdő száraz gallyaiból? Sokszor láttak már ilyen fényt a Schreckenstein csúcsán; félelemmel beszéltek róla, valami természetfeletti erőnek tulajdonították. Százszor is elismételték, hogy Zsiska öreg tölgyfájának elvarázsolt törzséből tör elő. De a Huszita nem volt többé; vagy legalábbis a vízmosás mélyén hevert, a vörös fény pedig a hegy ormán csillogott. Milyen érthetetlen, hogy nem e titokzatos világítótorony fényénél keresték Albert állítólagos rejtekét.

"Ájtatos lelkek nyugodalma! - gondolta Consuelo. - A Gondviselés jótéteménye vagy-e, vagy tökéletlen lelkek hibája?"

Eltűnődött azon, volna-e bátorsága, hogy e késői órában egymagában nekivágjon a Schreckensteinnek, s azt felelte magában, hogy volna, mert a szeretet irányítaná lépteit. De minden kockázat nélkül ábrándozhatott e nemes szándékáról, mivel a kastély zárva volt, és Consuelo semmiképp sem mehetett ki.

Reggel azonban korán ébredt, és mindjárt kiszaladt a Schreckensteinre. Minden csendes volt, sehol egy lélek. A Rémület köve körül nem taposták le a füvet. Semmi nyoma a tűznek, sem éji látogatóknak. Consuelo bejárta az egész környéket, de semmi áruló jelet nem talált. Egyre szólongatta Zdenkót; fütyülni is próbált, hogy talán a Cynabre ugat rá; a maga nevét is többször elismételte; minden nyelven, amit csak ismert, szétkiáltotta a vigasz szót; néhány ütemet énekelt a spanyol Maria-himnuszból, s Zdenko cseh dalából, amelyet pontosan megjegyzett. Senki sem felelt néki. Csak a lába alatt ropogó száraz zuzmó, a sziklák mélyén csobogó titokzatos vizek válaszoltak.

Consuelo a hasztalan kutatástól kifáradva leült egy kőre, hogy megpihenjen, mielőtt hazamegy, s ekkor egy hervadt, összenyomódott rózsaszirmot pillantott meg a lábánál. Felemelte, kisimította, s ekkor látta, hogy csak arról a csokorról hullhatott le, amelyet Zdenkónak átdobott; a hegyen nem nő vadrózsa, s egyébként sincs most a virágzás ideje. Csak a kastély üvegházában nyílnak rózsák. Ez a parányi nyom is megvigasztalta Consuelót: mégsem volt hasztalan az útja; s egyre jobban meggyőződött, hogy Schreckenstein csúcsán kell keresnie Albertot.

De vajon melyik barlangban rejtőzködik ezen az áthatolhatatlan hegyen? és most nyilván nem volt itt, vagy kataleptikus álomba merült, vagy pedig Consuelo tévedett, amikor azt hitte, hogy hangja nagy hatással van a fiatal grófra, és Albert lelkesedése csak őrületének rohama volt, amely semmi nyomot nem hagyott emlékezetében. Talán most is látja és hallja a leányt, de csak nevet erőfeszítésén, s megvetéssel nézi haszontalan próbálkozásait.

Ahogy erre gondolt, Consuelo érezte, hogy lángvörös lesz az arca; megfogadta, nem jön többé ide, és leszaladt a hegyről. Mégis otthagyott egy kosár gyümölcsöt, amelyet magával hozott.

Másnap ugyanezen a helyen találta a kosarat, senki nem nyúlt hozzá. Még a gyümölcsöt borító leveleket sem mozgatta meg egy kíváncsi kéz. Semmibe vették Consuelo ajándékát, vagy Albert és Zdenko nem járt erre? Pedig ezen az éjszakán is felizzott a fenyőgallyak tüzének vörös lámpása.

Consuelo hajnalig virrasztott, hogy alaposan megfigyelje a különös fényt. Látta, hogy időnként elhalványodik, aztán megint új erőre kap, mintha szorgos kéz ügyelne rá. Senki sem látott cigányokat a környéken. Egyetlen idegen sem járt az erdő ösvényein. A parasztok pedig, akiket Consuelo a Rémület kövének különös tüzéről kérdezett, egytől egyig azt felelték, rossz német beszédükkel, hogy nem jó belemélyedni ezekbe a dolgokba, és nem szabad a túlvilág ügyeibe beleavatkozni.

Közben már kilenc nap múlt el Albert eltűnése óta. Soha ilyen sokáig nem maradt el, s a hosszú várakozás, meg a baljós előjelek, amelyek harmincadik életévének közeledtét kísérték, egyre jobban megtörték a család reménykedését. Senki sem tudta már titkolni izgalmát. Christian gróf fájdalmasan sóhajtozott; a báró egyetlen vadat sem ejtett portyázásain; a káplán különleges imákat mormolt; Amélie nem mert nevetni, sem fecsegni, s a sápadt, összetört kanonissza feledve házi gondjait, s nem törődve szőnyegével, reggeltől estig olvasóját morzsolgatta, meg kis gyertyákat gyújtogatott a Szent Szűz képe előtt, és mintha még jobban meggörnyedt volna.

Consuelo nagy elhatározásra jutott: azt javasolta, kutassák át alaposan Schreckensteint, beszámolt reggeli sétáiról, a kanonisszának pedig a rózsasziromról is szólt titokban, meg arról, hogyan figyelte egész éjjel a hegyi tüzet. Amikor azonban Wenceslawa asszony elmondta a tervét, Consuelo nagyon megbánta, hogy így kiöntötte a szívét. A kanonissza ugyanis azt akarta, hogy fogják el és rémisszék meg Zdenkót, aztán vonuljon fel ötven, fáklyával és puskával felszerelt ember, miközben a báró, Hanz és a legbátrabb szolgák kíséretében, éjfélkor szabályszerűen megrohamozza Schreckensteint, és a káplán leghatékonyabb imáival kiűzi az ördögöt a végzetes kőből. Ilyen váratlan meglepetéssel csak végsőkig megőrjítenék Albertot, és talán ellenállásra is ingerelnék. Consuelo annyit erősködött, olyan szívhez szólóan könyörgött, hogy Wenceslawa asszony megígérte, semmit sem tesz, és semmit sem kezdeményez nélküle. Consuelo végül is a következőket javasolta: menjenek éjjel, ketten a kanonisszával a Schreckenstein csúcsára, s csak Hanz és a káplán kövesse őket bizonyos távolságban, és vizsgálják meg közelről a hegyi tüzet. Ez a vállalkozás azonban meghaladta az öreg hölgy erejét. Meg volt győződve, hogy boszorkányok gyűléseznek a Rémület kövénél, s Consuelo csak annyit ért el, hogy éjfélkor megnyitják neki a kapukat, és a báró meg még néhány jóakaratú ember fegyvertelenül és a legnagyobb csendben a nyomában megy. Azt is elhatározták, hogy Christian grófnak nem szólnak a vállalkozásról, mert magas kora és gyenge egészsége miatt nem mehet ki az ártalmas, hideg éjszakába, pedig ha hallana róla, ő is velük akarna tartani.

Minden úgy történt, ahogy Consuelo kívánta. A báró, a káplán és Hanz kísérte el útjára. A lány egymagában volt, száz lépésre kísérete előtt, és Bradamantéhoz méltó bátorsággal sietett Schreckenstein felé. Úgy látta, hogy a világosság a legmagasabb szikla repedésein tör elő, de ahogy a csúcshoz közeledett, a fény egyre halványabb lett, s amikor Consuelo már fenn volt, áthatolhatatlan sötétség borult az egész hegyre. Mindenütt csend és a magány borzalma. A leány szólongatta Zdenkót, a Cynabre-t, s bár remegve, még Albertot is hívta. Minden néma maradt, s csak a visszhang válaszolt bizonytalan kiáltásaira.

Consuelo elcsüggedve tért vissza kísérőihez. Ezek váltig magasztalták bátorságát, és most már ők is át merték kutatni a területet, ahol a lány járt, de minden siker nélkül. Szótlanul tértek vissza a kastélyba. A kanonissza a küszöbön várta őket, és hogy elmondták tapasztalataikat, utolsó reménysége is szétfoszlott.

Consuelo, miután a jó Wenceslawa asszony homlokon csókolta, és szomorúan köszönetet mondott neki, felment a szobájába, nagyon óvatosan, nehogy felébressze Amélie-t, akinek nem szóltak a vállalkozásról. Az első emeleten lakott, a kanonissza szobája pedig a földszinten volt. Ahogy a lépcsőn botorkált, Consuelo elejtette a gyertyáját, amely kialudt, mielőtt felemelhette volna. Azt hitte, gyertyája nélkül is megtalálja a szobáját, annál is inkább, mivel már hajnalodott. De talán mivel nagyon fel volt zaklatva, talán mert ez a nemét meghaladó erőfeszítés megtörte bátorságát, annyira megzavarodott, hogy nem állt meg az első emeleten, ahol a szobája volt, hanem továbbment a második emelet felé, betévedt az Albert szobája felé vezető folyosóra, amely nagyjában az övé felett volt, de egyszerre rémülten megállt, mert egy törékeny, fekete árnyat látott maga előtt, amely, mintha a lába nem is érintené a földet, szinte siklott a padlón, és abban a szobában tűnt el, ahová Consuelo is igyekezett, mivel azt hitte, hogy az övé. A leánynak minden ijedelme mellett is maradt annyi lélekjelenléte, hogy a derengő fényben jól megfigyelje a titokzatos alakot, és úgy vélte, hogy Zdenko formáját és gúnyáját ismeri fel benne. De mit keresne ilyen későn Consuelo szobájában, és milyen üzenetet hoz neki? A leány nem érzett elég bátorságot, hogy egyedül maradjon a bolonddal, és lesietett a kanonisszáért. Csak amikor az első emeleten járt, ismerte fel a folyosóját, a szobája ajtaját, és egyszeriben megértette, hogy Zdenko Albert szobájába ment.

Amikor kissé megnyugodott, és megint gondolkozni tudott, ezer kérdés vetődött fel benne. Hogyan hatolhatott be a félkegyelmű, éjnek idején, ebbe a gondosan elzárt kastélyba, amikor a kanonissza és a szolgák minden este olyan alaposan megvizsgálják a kapukat? Zdenko jelenléte csak megerősítette azt a rég táplált meggyőződését, hogy valahol van egy titkos bejárat a kastélyba, és talán egy föld alatti alagút is a ház és Schreckenstein között. Consuelo gyorsan a kanonissza szobájához szaladt, és bekopogott. Az öreg hölgy, aki már gondosan bezárkózott szigorú cellájába, rémülten felsikoltott, amikor a gyertyafény nélkül érkező sápadt leányt meglátta.

- Nyugodjon meg, kedves asszonyom - mondta Consuelo. - Megint különös dolog történt, de nincsen benne semmi ijesztő. Zdenkót láttam itt benn, Albert gróf szobájába ment.

- Zdenkót? Biztosan álmodik, kedves gyermekem. Hol jött volna be? Minden ajtót gondosan bezártam, ahogy mindig is szoktam, és amikor Schreckenstein hegyén jártak, én magam álltam őrt a kapuban. A híd fel volt vonva, és amikor már visszatértek, ott maradtam, amíg megint fel nem vonták.

- Bárhogy történt, asszonyom, Zdenko Albert gróf szobájában van. Akár személyesen is meggyőződhet róla.

- Már megyek - felelte a kanonissza -, és ha ott találom, azonnal kikergetem, ahogy megérdemli. Biztosan nappal lopózott be a nyomorult. De mi célból? Talán Albertet keresi, vagy őt várja; újabb bizonyítéka, szegény gyermekem, hogy ő sem tudja jobban, hol van a mi fiunk.

- Mégis érdemes volna megkérdezni tőle, nem tud-e valamit - mondta Consuelo.

- Egy pillanat, egy pillanat - szólt a kanonissza, aki lefekvés előtt két szoknyáját levetette, s most illetlennek tartotta a ruházatát, mivel csak három volt rajta -, így mégsem jelenhetek meg egy férfi előtt, kedvesem. Keresse csak meg a káplánt vagy a báró urat, akit elsőnek megtalál... Nem maradhatunk magunkra egy őrülttel. De most jut eszembe, egy fiatal teremtés nem kopogtathat be az urak ajtaján... Jól van, jól van, sietek, egy pillanat, és már kész is vagyok.

Magára kapkodta a ruháit, de mivel nagyon sietni akart, sehogy sem jutott előbbre; aztán, hogy megzavarták szokásaiban, ami már rég nem történt meg vele, teljesen elvesztette a fejét. Consuelóban pedig, aki türelmetlenül topogott, mert attól félt, hogy Zdenko közben kimegy Albert szobájából, elrejtőzik valahol a kastélyban, és aztán sosem lelnek rá, feltámadt régi erélye:

- Nagyon kérem, kedves asszonyom - mondta, miközben meggyújtott egy gyertyát -, szíveskedjék az urakért menni, én meg felszaladok, nehogy közben Zdenko megszökjön.

Gyorsan felment a második emeletre, merészen benyitott Albert szobájába; az ajtó könnyen engedett. De a szoba üres volt. Belépett a másik helyiségbe is, felemelte a függönyöket, az ágy alá, a bútorok mögé is benézett. Zdenko már nem volt ott, és semmi nyomot nem hagyott maga után.

- Nincs itt már senki - mondta a kanonisszának, aki sántikálva besietett a szobába, s mögötte Hanz meg a káplán; a báró már aludt, sehogy sem tudták felrázni.

- Attól tartok - mondta a káplán, akit kissé bosszantott, hogy kiugratták az ágyból -, hogy signora Porporina csak rémeket látott.

- Nem, nem, káplán úr - felelte Consuelo nagyon határozottan -, nagyon is éberen láttam a dolgokat.

- És, el kell ismerni, határozottan és nagy odaadással akar segíteni - folytatta a derék káplán. - De olthatatlan reménykedésében, signora, ott is gyanús nyomot lát, ahol, sajna, semmi sincs.

- Atyám - mondta a kanonissza -, Porporinának oroszlánszíve van, értelme meg éles, mint egy doktoré. Ha látta Zdenkót, Zdenko itt volt. Végig kell kutatni a házat; s mivel, hála Istennek, minden zárva van, nem bújhat ki a kezünk közül.

Felébresztették a többi szolgát, és mindenfelé kutattak. Nem volt szekrény, amelyet ki nem nyitottak, bútor, amelyet meg nem mozdítottak volna. A takarmányt is széthányták a tágas padlásokon. Hanz nagy buzgalmában még a báró óriási csizmájába is bekukkantott. Már azt kezdték hinni, hogy Consuelo álmodott; de a lány meg volt győződve, szilárdabban, mint valaha, hogy meg kell találnia a kastély titokzatos bejáratát, és elhatározta, hogy minden akaraterejét ennek felkutatására fordítja. Alig pihent néhány órát, máris megkezdte vizsgálódását. Az épületszárny, amelyben lakott (itt voltak Albert szobái is), a domb mellett emelkedett, s szinte a dombra támaszkodott. Albert maga választotta meg, ezen a regényes helyen, a lakosztályát, és maga is rendezte be: szép kilátás volt innen déli irányba, kelet felé pedig egy virágos teraszra, egy szinten a dolgozószobájával. Nagyon szerette a virágokat, s ritka példányokat gondozott abban a gazdag földben, amelyet e kiszögellés meddő kőkockáira hordtak. A teraszt könyökmagasságú fal vette körül: hatalmas kőkockákból, meredek sziklára épült; a virágos kilátó túloldalán mély szakadékot lehetett látni, s mögötte a Böhmerwald csúcsainak csipkés láncát. Consuelo még sosem járt itt, és csodálattal bámulta a gyönyörű tájat és regényes díszeit. Aztán a káplánhoz fordult, és megkérdezte, mire használták ezt a teraszt, amikor még várerőd állt itt, a főúri kastély helyén.

- Bástyatorony volt - felelte a káplán -, afféle megerősített kilátó, ahonnan az őrség megfigyelhette a völgyben vagy a környező hegyek lejtőin mozgó csapatokat. Nincs egyetlenegy hegyszoros sem a környéken, amelyet ne lehetne szemmel tartani innen. Régen magas fal vette körül ezt a kiszögellést, lőrésekkel minden oldalán, hogy megvédje az őrséget az ellenség nyilaitól vagy golyóitól.

- Ez micsoda? - mutatott Consuelo egy medencére, amely a virágos terasz közepén tátongott, meredek csigalépcsővel az oldalán.

- Ebben a medencében gyűlt össze a sziklák mélyéből fakadó forrás friss vize, ami nagyon értékes kincs egy ostromlott várban.

- Iható víz? - csodálkozott Consuelo, a mocskos, zöldes színű vizet figyelve. - Nagyon zavarosnak látszik.

- Ma már nem iható, legalábbis nem mindig, s Albert gróf csak virágait öntözi vele. Két éve már, hogy valami különös dolog történt ezzel a ciszternával. A forrása, mert mint mondtam, egy forrás táplálja, amely a szomszédos hegy mélyéből fakad, rendkívül szeszélyes lett. Néha hetekig elapad, s ilyenkor Zdenko hoz vizet a nagy udvar kútjáról, hogy Albert gróf megöntözhesse kedves virágait. Aztán egyszerre, egy éjjel leforgása alatt, vagy akár egy órán belül, a medence ismét megtelik ezzel a langyos, zavaros vízzel, amelyet most is lát. Néha nagyon gyorsan kiürül, máskor sokáig megmarad, a víz lassan megtisztul, s végül olyan áttetsző és hideg lesz, mint egy hegyi patak. Ma éjjel hasonló jelenség történhetett, mert tegnap még láttam, hogy a medence tele van tiszta vízzel, most pedig zavaros, mintha közben kiürült és újra megtelt volna.

- Nem szabályszerűen következnek ezek a változások?

- Egyáltalán nem, és én szívesen meg is figyeltem volna ezt a különös jelenséget, de Albert gróf, aki épp olyan szenvedélyesen őrzi szobája és virágos terasza bejáratát, mint amilyen indulatos minden cselekedetében, megtiltotta nekem ezt az ártatlan szórakozást. Úgy véltem, és most is ezt gondolom, hogy a medence mélyén sok a moha és a falgyom, és ezek a növények időnkint eldugaszolják a forrást, de a víz ereje végül is utat tör magának.

- De hogyan magyarázza azt, hogy máskor meg a víz hirtelen eltűnik?

- A gróf nagyon sok vizet használ öntözésre.

- Nagyon sok kar kellene hozzá, gondolom, hogy a medence kiürüljön. Nem mély?

- Hogy nem mély-e? Nem lehet megtalálni a fenekét.

- Ha pedig így van, nem kielégítő a magyarázata, káplán úr - mondta Consuelo csodálkozva a káplán ostobaságán.

- Találjon jobbat - vágott vissza a káplán kissé zavartan és bosszankodva, hogy melléfogott.

"Biztosan találok jobbat" - gondolta Consuelo, s máris e forrás különös szeszélyein töprengett.

- Ha Albert gróftól kérdezné, hogy miért van ez - folytatta a káplán, aki szellemeskedni próbált, hogy visszanyerje fölényét a világos fejű idegen lánnyal szemben -, ő biztosan azt mondaná, hogy anyjának könnyei apadnak el és hullanak újra a hegy mélyéből. A nevezetes Zdenko pedig, akit olyan éleselméjűnek tart, esküdözne, hogy egy szirén lakik lenn, és bűbájosan énekel, csak legyen fül, amely meghallja. Mert ők a Könnyek forrásá-nak nevezik ezt a kutat. Ami rendkívül költői, de pogány lelkület kell hozzá, hogy el is higgye az ember.

"Nem is fogom elhinni - gondolta Consuelo -, de megtudom, hogyan apadnak el ezek a könnyek."

- Ami engem illet - folytatta a káplán -, én azon a véleményen vagyok, hogy a medence másik oldalán folyik el a víz...

- Valahogy így kell lenni - tűnődött Consuelo -, különben túláradna a medence az állandóan befolyó víztől.

- Persze, persze - bólogatott a káplán, mert nem akarta bevallani, hogy még sosem gondolt rá -, nem vártunk külföldi szakértőre, hogy ilyen egyszerű dolgot megállapítsunk. De mégiscsak van valami zavar a víz természetes folyásában, mert ma már nem olyan egyenletes a szintje, mint valamikor volt.

- Természetes csatornák ezek, vagy emberkéz építette vízvezetők? - makacskodott Consuelo. - Ezt kéne mindenekelőtt tudni.

- Sajnos, ezt senki nem tudhatja meg - felelte a káplán -, mivel Albert gróf nem tűri, hogy az ő drága kútjához nyúljanak, és határozottan megtiltotta, hogy valaki is megpróbálja kitisztítani.

- Mindjárt gondoltam - mondta Consuelo, búcsút véve a káplántól -, s azt hiszem, tiszteletben is kell tartanunk az akaratát, mert ki tudja, miféle szerencsétlenség érheti, ha megzavarnánk a szirénjét.

- Úgy látom - dünnyögte magában a káplán a lány távozása után -, hogy ez a fiatal teremtés nem kevésbé ütődött, mint a gróf úr. Vajon ragályos-e az őrület? Vagy azért küldte-e hozzánk Porpora mester, hogy a friss vidéki levegő eloszlassa az agyában gomolygó ködöket? Olyan makacsul érdeklődik a ciszterna rejtélyes működése iránt, mintha egy velencei csatornamérnök leánya volna, és szakértelmét akarná fitogtatni ebben a kérdésben. De utolsó mondata, meg hajnali látomása Zdenkóval kapcsolatban, és az a nyakasság, ahogy éjjel Schreckensteinre kergetett minket, világosan mutatja, hogy ő is meghibbant egy kissé. Hát most meg nem azt képzeli, hogy a kút fenekén találja meg Albert grófot? Szerencsétlen fiatalok! Miért nem józan értelmeteket és az igazságot találjátok meg ott?

Majd a derék káplán, a vacsorára várakozva, elővette breviáriumát.

"Úgy látszik - gondolta Consuelo -, hogy a tétlen és szenvedélymentes élet különösképpen renyhévé teszi a szellemet, hiszen ez a szent férfi, aki annyit olvasott és tanult, nem is sejti, miért foglalkoztat olyan nagyon ez a kút. Ó, Uram Istenem, bocsásd meg arcátlan szavamat, de vannak szolgáid, akik rosszul élnek értelmükkel. És még Zdenkóról mondják, hogy együgyű."

Majd Consuelo, alig várva, hogy újra kezdhesse kutatásait, a bárókisasszony szobájába ment, mert elérkezett a szolfézsóra ideje.

- Látta-e, hogyan apad a víz és megfigyelte-e néha, amikor emelkedik? - kérdezte este halkan a káplántól, aki éppen csendesen emésztett.

- Mi az? Mi baj van? - egyenesedett fel a székében a testes pap, és a szeme is forgott ijedtében.

- A kútról beszélek - folytatta Consuelo a legnagyobb nyugalommal -, azt kérdezem, személyesen is megfigyelte-e már ezt a különös jelenséget.

- Persze, igen, a kút, már értem - mosolygott elnézőn a káplán. "Megint erőt vett rajta az őrület" - gondolta magában.

- Miért nem felel, kedves káplán úr? - folytatta csökönyösen Consuelo. Nem azért makacskodott, hogy a derék férfit ingerelje, csak éppen következetes volt, mint minden szellemi tevékenységében.

- Bevallom, kisasszony - felelt a káplán fagyosan -, hogy sosem volt alkalmam ilyen megfigyelésre, és azt is megmondhatom, hogy nem áldoznám fel a kedvéért éjjeli nyugalmamat.

- Persze, persze - mondta Consuelo türelmetlenül.

A káplán vállat vont, és nehézkesen fölállt a székéről, hogy meneküljön ettől a kérdésáradattól.

"Ha senki sem mond le egy órai alvásról - mondta magában Consuelo -, hogy ilyen jelentős dolgot megfigyeljen, akkor itt vagyok én, és ha kell, akár egész éjjel fennmaradok."

Felvette a kabátját, és a lefekvés órájára várva, körbejárta a kertet.

Hideg, világos éjszaka volt; az esti köd már felszállt, s a telihold egyre magasabbra emelkedett az égen, megsápasztotta a csillagok fényét; száraz és visszhangos volt a levegő. Consuelót felizgatta, de nem törte meg a fáradtság, az álmatlanság, szándékának hősies, de kissé talán túlzó lendülete, s mintha lázas borzongás vett volna rajta erőt, amit az est frissesége sem csillapított. Úgy érezte, vállalkozása végére ért. Valami regényes sejtelem, amelyet a Gondviselés bátorításának és egyben parancsának is tartott, egy pillanatig sem engedte nyugodni. Egy füves magaslatra ült, vörösfenyők alá, s a völgy mélyén csobogó patak gyenge, panaszos mormolását hallgatta. De úgy érezte, egy másik, még szelídebb, még panaszosabb hang kíséri a víz moraját, és lassan feléje száll. Consuelo végighevert a fűben, hogy közelebb lévén a földhöz, jobban felfogja e szellőhozta könnyű hangokat. Végül felismerte: Zdenko hangja volt. A bolond németül énekelt; Consuelo megértette a szavakat, amelyek jól-rosszul alkalmazkodtak a cseh dallamhoz, s ez a dallam éppen olyan egyszerű és édesbús volt, mint az, amelyet a leány egyszer már hallott.

"Van ott, van amott egy lélek, csupa kín és munka, szabadulását várja.
Szabadulását, sokszor ígért vigaszát.
A szabadulás bilincsekbe verve, a vigasz meg könyörtelen.
Van ott, van amott egy lélek, csupa kín és munka, belefáradt a várásba."

Amikor elhalt az ének, Consuelo felállt, tekintetével kereste Zdenkót, bejárta az egész parkot és a kertet, hogy megtalálja, mindenfelé szólongatta, de dolgavégezetlenül kellett hazamennie.

Egy órával később, amikor már elmondták fennhangon a hosszú, közös imát Albert grófért, a családon kívül a ház valamennyi szolgája is, Consuelo felment a Könnyek forrásához, leült a kút kávájára, a buján és szabadon növő fodorkák meg az Albert ültette íriszek közé, s mereven nézte a mozdulatlan vizet, amelyben a zenitjén álló hold mint valami tükörben fürdette a képét.

Egy órai várakozás után, amikor a bátor gyermek már-már bóbiskolt a fáradtságtól, hirtelen halk morajlást hallott a kútban. Kinyitotta a szemét, s látta, hogy a hold visszfénye megmozdul, megtörik, csillogó körökre szakad a víz tükrén. Ugyanakkor a tompa s eleinte alig hallható csobogás egyre határozottabb lett; Consuelo világosan látta, hogy mint valami óriási tölcsérben a víz egyre gyorsabban örvénylik, apad, s egy negyedóra múlva el is tűnik a kút mélyén.

Consuelo a lépcsőkre merészkedett. Ezeket a fokokat nyilván azért építették a kút peremére, hogy a változó magasság ellenére is mindig meríthessenek vizet; részben odaerősített gránitkockákból álltak, részben a sziklába vájták őket, valamennyit csigavonalban. Csúszósak, iszaposak voltak, minden fogódzó nélkül, és iszonyatos mélységbe vezettek. Sötét is volt, s a mérhetetlen szakadék mélyén még félelmetesen csapkodott a víz. Consuelo egyre bizonytalanabbul lépkedett a síkos fokokon; végül belátta, hogy esztelen kísérletre vállalkozott, kínlódva felmászott, s kifulladva, remegve az első lépcsőfokra ült.

Közben a víz mintha egyre menekült volna a hegy mélyébe. A morajlás egyre tompább lett, s végül teljesen elhallgatott. Consuelo arra gondolt, hogy lámpásért megy, s innen felülről vizsgálja meg, amennyire teheti, a medence belsejét. De attól tartott, hogy miközben távol van, megérkezik az, akit vár, és még egy óra hosszat türelmesen üldögélt. Végül halvány csillogást pillantott meg a kút mélyén; s amikor szorongva előrehajolt, látta, hogy a remegő fény egyre jobban emelkedik. Hamarosan kétségtelenné vált előtte, hogy Zdenko mászik fel a csigalépcsőn, s közben a kút peremére erősített vasláncba kapaszkodik. Consuelo nem láthatta a láncot, nem is gondolhatott ilyesmire, mivel nyilván csak bizonyos magasságig vezetett, de hallotta csörgését, ahogy Zdenko időnkint megmarkolta, majd megint elengedte. Zdenko lámpát tartott a kezében, s amikor már csak húsz lábnyira volt a kút kávájától, a lámpát egy horogra akasztotta, amelyet valószínűleg erre a célra erősítettek a sziklafalba. Consuelo állandóan figyelte és látta, hogy a bolond most a sziklák repedéseibe, néhány szívósabb növénybe, s talán a falba vert és meggörbített szögekbe kapaszkodott, mert biztosan jól ismerte az utat. Amikor már kéznyújtásnyira volt tőle, Consuelo a kőfal mögé bújt, amely körbe fogta a kutat, és csak a lépcsőnél szakadt meg. Zdenko kimászott a kútból, a virágágyhoz ment, nagy körültekintéssel válogatni kezdett, egy csokorra való virágot szedett; aztán Albert szobájába ment, s Consuelo az üvegajtón át láthatta, hogy sokáig matat a könyvek közt, mintha keresne valamit, s végül, úgy látszott, meg is találta, mert nevetve és önmagával beszélve ment vissza a ciszternához; hangjából nagy elégedettség áradt, de csak halkan, szinte érthetetlenül beszélt; nyilván szükségét érezte, hogy szokása szerint hangosan gondolkozzék, másrészt azonban félt, hogy felébreszti a kastély lakóit.

Consuelo nem tudta eldönteni, hogy megszólítsa, és megkérje-e, hogy vezesse Alberthoz. Teljesen elkábult mindattól, amit látott, s bár boldog volt, hogy előérzete valónak bizonyult, mégis megijedt vállalkozása gyors sikerétől, és nem merte volna megkockáztatni, hogy máris leszálljon a föld mélyébe, és szembenézzen a sötéten örvénylő vízzel. Zdenko tehát egymagában indult meg a lépcsőn, levette lámpáját a horogról, és eltűnt Consuelo szeme elől. Éneke, mert megint dalolt, annál határozottabb lett, minél jobban közeledett titokzatos búvóhelyéhez:

"A szabadulás bilincsekbe verve, a vigasz meg könyörtelen."

Consuelo dobogó szívvel, feszült figyelemmel nézett utána, s tízszer is kísértésben volt, hogy visszahívja. Végül, egy utolsó hősies erőfeszítéssel elhatározta, hogy utánakiált, de aztán arra gondolt, hogy a szerencsétlen hirtelen meglepetésében megszédülhet, és halálra zúzhatja magát a meredek és veszélyes lépcsőkön. Nem szólt tehát, és elhatározta, hogy másnap, ha megint alkalma van rá, bátrabb lesz.

Még megvárta a víz emelkedését, ami most sokkal gyorsabban ment végbe. Alig egy negyedórával azután, hogy nem hallotta többé Zdenkót, és nem látta lámpája fényét, tompa, mennydörgéshez hasonló moraj hallatszott a mélyből; egyre hevesebben tört fel a víz, vad örvényléssel emelkedett, s tömlöce sziklafalát verdeste dühös tajtékával. Gyors közeledése olyan ijesztő volt, hogy Consuelo reszketett szegény Zdenkóért, és arra gondolt, hogy addig játszik a veszéllyel, addig parancsolgat a természet erőinek, míg végül őt is elragadja az örvény forgataga, s aztán összetörve, holtan kering a kút szájában, mint azok az iszapos növények, amelyek most a víz felszínén úszkálnak.

Pedig biztosan egyszerű volt a szerkezet; talán csak egy zsilipet kellett leengedni vagy felemelni, vagy akár csak egy követ odarakni, ha fel akar menni az ember, aztán megint félretolni, ha megint leért. De egyszer melléfoghat, hiszen szegény Zdenko olyan szórakozott, s mindig különös álmainak világában él. Mi történne, ha egy pillanattal korábban emelné fel a követ? Ugyanazon az alagúton érkezik-e, amely egyben a forrás vizének a medre? Pedig, mondta magában Consuelo, egyszer nekem is végig kell mennem rajta, akár vele, akár egymagamban, talán már holnap éjjel, és nem később; hiszen van ott egy lélek, csupa kín és munka, és belefáradt a várásba. Nem véletlenül énekelte ezt; és annak is megvolt az oka, hogy Zdenko, aki gyűlöli és csak töri a németet, ma ezen a nyelven szólt.

Consuelo végül lefeküdt, de rettenetes lidércnyomások gyötörték álmában. Láza egyre emelkedett, de ő észre sem vette, mivel csupán erejét és elszántságát érezte. Mégis minden pillanatban felriadt, mert egyre azt képzelte, hogy még mindig a borzalmas lépcsőkön van, és nem tud felkapaszkodni, alatta pedig egyre morajlóbban, egyre gyorsabban emelkedik a víz.

Másnap olyan elgyötörtnek látszott, hogy mindenki csodálkozva nézett rá. A káplán nem tudta megállni, hogy a kanonissza fülébe ne súgja: véleménye szerint ez a kedves, kellemes teremtés teljességgel meghibbant; a jó Wenceslawa asszony pedig, aki még sosem tapasztalt ennyi bátorságot és odaadást, már maga is azt kezdte hinni, hogy a fiatal Porporina szertelenségre hajlamos és rendkívül érzékeny idegzetű leány. A kanonissza megbízott a dupla vassal bélelt ajtókban és az övéhez kapcsolt hűséges kulcsaiban, és már rég nem hitt benne, hogy Zdenko előző éjjel a kastélyban járt, és titokzatosan eltűnt. Meleg, együttérző szavakkal fordult tehát Consuelóhoz, megköszönte, hogy részt vesz a család bajaiban, de kérte, hogy ne kockáztassa egészségét, és váltig bizonygatta - bár lelke mélyén már ő is alig reménykedett benne -, hogy Albert hamarosan visszatér.

Mégis mondhatatlan rettegés és valami új remény szorongatta a szívét, amikor Consuelo csillogó, elégedett tekintettel és szelíd, de büszke mosollyal válaszolt:

- Igaza van, kedves asszonyom, hogy bizalommal vár és reménykedik. Albert gróf él, s gondolom, nem is nagyon beteg, mivel rejtekében könyveire és virágaira vágyik. Ebben egészen biztos vagyok, és be is tudom bizonyítani.

- Mit jelentsen ez, drága gyermekem? - kiáltott a kanonissza, akit máris meggyőzött Consuelo határozottsága. - Mit tudott meg? mit fedezett fel? Beszéljen, könyörgök; adja vissza az életerőt egy meggyötört családnak.

- Mondja meg Christian grófnak, hogy fia él, és nincsen messze. Ez olyan való igaz, mint ahogy szeretem és tisztelem önöket.

A kanonissza felugrott, hogy bátyjához szaladjon, mivel az öreg gróf még nem jött le a szalonba, de a káplán tekintete és sóhaja megállította.

- Ne szerezzünk könnyelműen ilyen örömet Christian bátyámnak - mondta a kanonissza, és ő is felsóhajtott. - Ha a tények megcáfolnák kedves biztatását, drága gyermekem, a szerencsétlen apa nem élné túl csalódását.

- Nem hisz a szavamnak? - álmélkodott Consuelo.

- Isten őrizz, nemes lelkű Nina! Csakhogy maga is egy ábránd áldozata lehet. Sajna, velünk már olyan sokszor megtörtént. De azt mondta, kedves leányom, bizonyítékai is vannak. Miféle bizonyítékai? Nem szólhatna róluk?

- Nem mondhatom el... legalábbis azt hiszem, nem szabad elmondanom - kezdte Consuelo kissé zavartan. - Felfedeztem egy titkot, amelyhez Albert gróf nyilván nagyon ragaszkodik, és az ő engedélye nélkül, gondolom, nem árulhatom el.

- Engedélye nélkül! - kiáltott a kanonissza, s tanácstalanul nézett a káplánra. - Találkoztak volna?

A káplán fölényesen vonogatta a vállát, és nem értette meg, milyen fájdalmat okoz hitetlenségével a kanonisszának.

- Nem találkoztam vele - folytatta Consuelo -, de hamarosan látni fogom, és remélem, önök is. Ha viszont akarata ellenére elárulom a titkát, akkor, attól félek, csak késleltetném visszaérkezését.

- Bár Isten igazsága lakozna szívedben, nagylelkű teremtés, és ő szólna szájadból - mondta Wenceslawa asszony, és megilletődött, nyugtalan tekintettel nézett Consuelóra. - Őrizd meg titkodat, ha van titkod, és add vissza fiunkat, ha megteheted. Ha valóban megteszed, csak annyit mondhatok, térdre borulok előtted, ahogy most homlokodat csókolom meg... ezt a szegény homlokodat, amely olyan tüzes, olyan harmatos - tette hozzá, miután ajkával érintette a leány forró homlokát, majd meghatott arccal nézett a káplánra.

- Ha őrült is - mondta a derék papnak, amikor már magukra maradtak -, mégiscsak jóságos őrült, s úgy látszik, nálunk is jobban átérzi szenvedésünket. Ó, atyám! átok van ezen a házon. Valami szédület bódít itt el minden nemes szívet, s napjaink azzal múlnak, hogy szánnunk kell azokat, akiket csodálunk.

- Egy pillanatig sem vonom kétségbe e fiatal teremtés jó szándékát - felelte a káplán. - De valami téboly szól belőle, higgye meg, asszonyom. Biztosan Albert grófról álmodott ma éjjel, s most valóságnak véli látomásait. Ne zaklassa fel ilyen léha feltevésekkel tiszteletre méltó bátyja megadó áhítatos lelkületét. Talán nem is kéne túlságosan bátorítani a signora Porporina merész vállalkozásait... Másfajta veszélyt hozhatnak rá, mint amelyekkel, véleménye szerint, szembenéz...

- Nem értem, mit akar mondani - csodálkozott együgyűen Wenceslawa kanonissza.

- Zavarba hoz, asszonyom - hebegett a derék pap. - Nem is tudom, hogyan mondjam... Mégis úgy vélem, ha titkos kapcsolat jönne létre, bármilyen becsületes és önzetlen kapcsolat, amint ez nyilvánvaló, e fiatal művésznő és a nemes gróf között...

- Mi volna akkor? - csodálkozott a kanonissza kerekre nyílt szemmel.

- Hogy mi volna? Nem gondolja, asszonyom, hogy ez az érdeklődés és együttérzés, amely alapelvében persze nagyon ártatlan, a körülmények biztatására és egy regényes képzelet szárnyán végül is veszélyeztetheti az ifjú énekesnő nyugalmát és helyzetét?

- Sohasem gondoltam volna ilyesmire - kiáltott a kanonissza, akit nagyon meghökkentett a káplán észrevétele. - Azt hiszi talán, kedves atyám, hogy Albert gróffal való kapcsolatában Porporina megfeledkezhetik alantas és bizonytalan helyzetéről, mikor pedig öcsém, egy Rudolstadt gróf, olyan magasan fölötte áll.

- Albert von Rudolstadt gróf akaratán kívül maga is bátoríthatja, mivel megveti és puszta előítéletnek tartja azokat a tiszteletre méltó előnyöket, amelyeket a rang és a születés ad.

- Nagyon komoly nyugtalanságot ébresztett bennem - mondta Wenceslawa asszony, akiben fellobbant az ősi hiúság és a családi gőg, nemes jellemének egyetlen fonákja. - A bűn máris utat tört volna e gyermek szívébe? Kevésbé tiszta indítéka is volna buzgalmának és fáradatlan kutatásának, nem csupán természetes jósága és hozzánk való ragaszkodása?

- Remélni merem, hogy még nincsen baj - felelte a káplán, kinek egyedüli szenvedélye az volt, hogy vélekedése és tanácsai révén fontos szerepet játsszon a családban, bár ugyanakkor mindig aggályos tiszteletet és alázatos odaadást színlelt. - De intenem kell, kedves leányom, hogy éberen figyelje a további eseményeket, és egy pillanatra se feledje e veszélyek lehetőségét. Csak ön vállalhatja ezt a kényes szerepet, és szüksége is lesz óvatosságára és éleslátására, amellyel az ég olyan gazdagon megáldotta.

Ez a beszélgetés teljesen feldúlta a jó Wenceslawa asszonyt, és egészen más okok miatt kezdett nyugtalankodni. Szinte megfeledkezett róla, hogy Albert eltűnt, talán haldoklik, talán meg is halt, s csak arra gondolt, hogyan küzdhetne e szeretet ellen, amelyet önmagában tolakodónak nevezett; a mese indusához hasonlított, aki egy fára menekült a tigris elől, s miközben a vérengző fenevad lenn leselkedik rá, ő csak az arca körül zümmögő légy bosszantását érzi.

Egész nap Porporina sarkában volt, minden lépését figyelte, minden szavát aggályosan mérlegelte. Hősnőnk, mert a derék Consuelo ebben a pillanatban a szó legteljesebb értelmében az volt, hősnőnk, mondom, ezt hamarosan észre is vette, de távolról sem sejtette az igazságot, hanem a kanonissza nyugtalanságát csak kétkedésének tulajdonította, hogy sikerül-e neki, amint ígérte, visszahoznia Albertot. Egy pillanatig sem gondolt rá, hogy titkolja izgalmát, mert lelkiismerete tiszta volt és nyugodt, s úgy vélte, inkább büszke lehet szándékára, semmint hogy szégyenkeznie kellene miatta. Zavara, amelyet néhány nappal előbb a fiatal gróf iránta mutatott rajongása okozott, teljesen eltűnt, mivel érezte, hogy jóakaratú eltökéltségében nincsen semmi személyes hiúság. Amélie keserű csúfolódásai, mert a bárókisasszony sejtette vállalkozását, ha részleteit nem is ismerte, hidegen hagyták. Alig ügyelt rájuk, csak mosolyával válaszolt, s így az egyre figyelmesebb kanonisszának jutott az a szerep, hogy megfigyelje, boncolgassa őket, és ijesztő értelmet találjon bennük.

Mégis, mivel Wenceslawa asszony úgy figyelte, mint ahogy még soha, Consuelo attól tartott, hogy késleltetik félreértett igyekezetében, s ezért nagyon tartózkodón viselkedett, és így elaltatva a kanonissza éberségét, gyorsan kiszökött a kastélyból, és fürgén Schreckenstein felé sietett. Egyetlen célja volt csak: hogy találkozzék Zdenkóval, magyarázatot kérjen tőle, és végre megtudja, elvezetné-e őt Alberthoz. Zdenkót már a kastély közelében megtalálta, azon az ösvényen, amely Schreckenstein felé vezetett. Talán maga a bolond is találkozni akart vele, mert alighogy szembekerültek, cseh nyelven megszólította, és szaporán beszélni kezdett.

- Sajna, nem értem, amit mondasz - sóhajtott Consuelo, amikor végre ő is szóhoz jutott. - A németet is alig beszélem, ezt a kemény nyelvet, amely neked a gyűlöletes rabságot, nekem meg a bús száműzetést jelenti. De mert másként nem értjük egymást, fanyalodjál csak erre a nyelvre, én sem beszélem jobban nálad, és ígérem, megtanulok csehül, ha ugyan megtanítasz rá.

Zdenko nyilván örült e szavaknak, mert lecsendesedett, s Consuelónak nyújtotta száraz, kérges kezét. A leány örömmel szorongatta.

- Istennek jó leánya - mondta a bolond németül -, megtanítlak a nyelvemre és minden énekemre. Melyikkel kezdjük?

Consuelo azt gondolta, Zdenko kedvére tesz, ha az ő fordulataival szól hozzá.

- Szeretném - mondta -, ha elénekelnéd Albert gróf balladáját.

- Több, mint kétszázezer ballada szól Albert testvéremről - felelte a bolond. - Ezekre nem taníthatlak; nem értenéd őket. Mindennap újat csinálok, egyik sem hasonlít az előzőhöz. Mást kérj tőlem.

- Miért nem érteném meg? Én vagyok a vigasz. Számodra Consuelo a nevem, hallod-e? És Albert gróf számára is, mert itt egyedül ő ismer engem.

- Te volnál Consuelo? - mondta Zdenko csúfolódó mosollyal. - Ó, nem tudod, mit mondasz. A szabadulás bilincsekbe verve...

- De tudom. A vigasz meg könyörtelen. Te nem tudsz semmit, Zdenko. A szabadulás megtörte bilincseit, a vigasz eltépte rabláncát.

- Hazugság, hazugság, őrület, igazi német szavak - kiáltott Zdenko; már nem nevetett, nem is ugrándozott többé. - Nem is tudsz énekelni.

- De tudok - felelt Consuelo. - Hallgasd csak.

És elénekelte a hegyek énekének első mondatát. Hibátlanul tudta, mivel Amélie segítségével felidézte és megtanulta szavait.

Zdenko álmélkodva hallgatta, aztán felsóhajtott:

- Nagyon szeretlek, testvérkém, nagyon, nagyon szeretlek. Megtanítsalak egy másik énekre?

- Igen, Albert gróf énekére, először németül tanulnám, aztán csehül is.

- Hogyan kezdődik? - kérdezte Zdenko ravasz mosollyal.

Consuelo énekelni kezdte az előző nap hallott dallamot: "Van ott, van ott egy lélek, csupa kín és munka..."

- Ugyan, ez a tegnapi ének, ma már nem tudom - szakította félbe Zdenko.

- Akkor énekeld el a mait.

- De hogy kezdődik? Meg kell mondanod, hogy kezdődik!

- Hogy kezdődik? Megmondom: Albert gróf van ott, ott Schreckensteinben, Schreckenstein barlangjában...

Alig mondta ki Consuelo e szavakat, Zdenko arca és magatartása egyszerre megváltozott. Három lépést hátrált, szemében a méltatlankodás lángja égett, kezét feje fölé emelte, mintha megátkozná Consuelót, és most anyanyelvén kezdett beszélni, egyre indulatosabban és fenyegetőbben.

Consuelo nagyon megijedt, de amikor Zdenko elszaladt, mégis utánakiáltott, mert vele akart menni. A bolond dühösen megfordult, megragadott egy hatalmas követ, és szinte pehelyként emelte fel vékony, erőtlen karjával.

- Zdenko soha senkit nem bántott - kiáltott németül -, Zdenko egy légy szárnyát sem tudná kitépni, és ha egy kisgyermek meg akarná ölni Zdenkót, hagyná, csak ölje meg a kisgyermek. De ha továbbra is rám nézel, ha csak egy szót szólsz hozzám, te gonosz lány, hazug osztrák nő, Zdenko mindjárt eltapos, akár egy férget, még ha az örvénylő vízbe is kell vetnie magát utána, hogy a kiontott emberi vért testéről, lelkéről lemossa.

Consuelo rémülten menekült. Az ösvény végén egy paraszttal találkozott, aki csodálkozott, hogy ilyen sápadtan és ijedten szalad, mintha üldöznék, és megkérdezte, hogy egy farkas vetődött-e az útjába.

Consuelo meg akarta tudni, gyakran vannak-e dührohamai Zdenkónak, és ezért elmondta, hogy az ártatlannal találkozott, és ő ijesztette meg ilyen nagyon.

- Sose féljen az ártatlantól - felelte a paraszt és mosolygott is, mivel azt hitte, valami kényes ifjú hölggyel van dolga. - Zdenko nem gonosz, mindig csak nevet és énekel, vagy történeteket mesél, nem lehet ugyan érteni őket, de nagyon szépek.

- De néha dühbe is jön, és akkor fenyegetőzik, meg követ emel az emberre.

- Soha - felelt a paraszt. - Még sosem tett ilyesmit és nem is fog. Nem kell félni Zdenkótól. Zdenko ártatlan, akár az angyalok.

Amikor Consuelo végre lecsillapodott, arra gondolt, hogy a parasztnak bizonyára igaza van, és ő okozta vigyázatlan szavával az első és egyetlen dührohamot az ártatlan Zdenko életében. Keserű szemrehányást tett önmagának. "Nagyon mohó voltam - mondta magában. - Egy eddig ismeretlen szenvedést okoztam ennek az áldott jó embernek, akiben nincs meg az, amit mi büszkén értelemnek nevezünk, és ez a szenvedés most minduntalan rátörhet. Eddig csak rögeszméi voltak, és talán én tettem őrültté."

Amikor aztán Zdenko haragjának okára gondolt, még szomorúbb lett. Már bizonyos volt benne, hogy helyesen következtetett, és Albert búvóhelye valóban Schreckenstein mélyében van. Milyen dühödt féltékenységgel rejtegeti titkát Albert és Zdenko, még őelőtte is! Ő is átok alatt van hát, neki sincs befolyása Albert grófra. És amikor pillanatnyi ihletében vigaszának nevezte, amikor előző nap Zdenko jelképes énekével hívta őt, amikor a bolondnak elárulta a Consuelo nevet, mindez talán pillanatnyi szeszély volt csak, és nem igaz, állandó vágyakozás, hogy őt, Consuelót, és senki mást, hívja megszabadítására és vigasztalására. Maga a vigasz szó is, amelyet, mintha váratlan megvilágosodásában mondott volna ki, maga ez a szó is véletlen volt csupán. Consuelo senki előtt sem titkolta, hogy spanyolnak született, és anyanyelve az olasznál is kedvesebb néki. Albertot fellelkesítette az éneke, és nem ismerve erőteljesebb kifejezést, mint azt, amely lelkének vágyát és képzeletének álmát fejezte ki, ezt a szót mondta néki, és olyan nyelven, amelyet tökéletesen ismert, de Consuelón kívül senki más nem értett.

Consuelo sosem szőtt erről szárnyaló ábrándokat. Mégis úgy érezte, hogy a véletlen ilyen árnyalt és találékony játéka csak a Gondviselés akaratából születhetett, és képzelete aztán sokat, és különösebb vizsgálódás nélkül keringett e gondolat körül.

Most azonban minden kérdésessé vált. Elfelejtette volna Albert, misztikus rajongása új szakában, azt a rajongást, amelyet iránta érzett? Feleslegessé vált volna ő, Consuelo? nem hozhat többé megkönnyebbülést, szabadulást Albertnak? Vagy talán Zdenko, akiről eddig azt hitte, hogy értelmesen és buzgón szolgálja Albert szándékait, szánalmasabban és komolyabban őrült, mint eddig gondolta? Vajon barátja rendelkezése szerint cselekszik-e, vagy éppen ellenére, amikor olyan dühödten igyekszik megakadályozni a lányt abban, hogy Schreckensteinhez közeledjék, és felfedje az igazságot?

- Nos - kérdezte halkan Amélie, amikor Consuelo hazaérkezett -, látta-e a mi Albertunkat a lenyugvó nap felhőiben? Vagy bámulatos szellemidézésével ma éjjel már ide is varázsolja a kandallón át?

- Meglehet - felelte Consuelo kissé bosszúsan. Először érezte életében, hogy büszkeségében bántják meg. Olyan tiszta odaadással, önzetlen lelkesedéssel kezdett vállalkozásához, hogy szenvedett, mert csúfolták és kigúnyolták, csak mivel nem tudta megtenni, amit akart.

Egész este szomorú volt; a kanonissza észrevette kedélyének hirtelen változását, és persze mindjárt a leány szorongásának is tulajdonította; nyilván attól fél, gondolta, hogy felfedezték a szívében fogant vészes érzést.

A kanonissza különösképpen tévedett. Ha Consuelo akár a legkisebb rezdülését is érezte volna egy új szerelemnek, nem loboghatott volna benne az az élő hit, az a szent bizakodás, amely eddig minden lépésében vezérelte és támogatta. Éppen ellenkezőleg történt, talán még sosem érezte ilyen fájón régi szenvedélyének keserű fellobbanását, mint most, amikor hősi elhatározásaiban és emberbaráti felbuzdulásában keresett menekvést előle.

Amikor este a szobájába ment, egy aranyozott, címeres, régi könyvet talált a spinétjén; mindjárt felismerte: az a kötet volt, amelyet Zdenko előző éjjel Albert szobájából kivitt. Olvasójel volt benne, s Consuelo ott nyitotta ki; a bűnbánat zsoltárát találta a megjelölt lapon: De profundis clamavi ad te.^[35] A latin szavak tintával voltak aláhúzva, és elég frissen, mivel a tinta kissé hozzátapadt a következő oldalhoz. Consuelo végiglapozta a kötetet. Híres, régi biblia volt, az úgynevezett kralici kiadás, amely 1579-ben jelent meg. A leány semmi más jelzést nem talált benne, egyetlen írást, egyetlen lapszéli jegyzetet sem. De nem volt-e eléggé jelentős és eléggé beszédes ez az egyszerű kiáltás a mélyből, s talán szó szerint is, a föld mélységeiből? Micsoda ellentmondás Albert határozott, egyértelmű akarata, és Zdenko nemrég tanúsított magatartása között?

Consuelo képzeletében új lehetőség rémlett fel. Albert betegen, tehetetlenül fekszik föld alatti rejtekhelyén, nyilván Schreckenstein mélyén, s talán éppen Zdenko esztelen gyengédsége tartja fogságban. Talán ennek az őrültnek az áldozata, aki a maga módján szereti és rabságban tartja, de mivel időnkint napfényre vágyik, elviszi üzeneteit Consuelónak, viszont, akár félelemből, akár megmagyarázhatatlan szeszélyből, megakadályozza, hogy a leány találkozzék a fogollyal. "Nos, mondta magában Consuelo, elmegyek, bármi veszéllyel kell is szembenéznem; elmegyek, vádoljanak bár nevetséges vakmerőséggel az önzők és ostobák; elmegyek, ha akár közönyével aláz meg az, aki hívott. Hogy megalázna? hogyan tehetné, ha valóban őrült, akár a szegény Zdenko? Hiszen csak kötelességemet teszem, őket meg csak szánakozással nézhetem. Elmegyek, mert Isten ihlető szava küld, az ő keze lök ellenállhatatlan erővel."

Megint felújult lelkében és testében előző napjainak lázas állapota, amelyet a Zdenkóval való szerencsétlen találkozás után valami ernyedt bágyadtság váltott fel. Újra megtalálta régi erejét. Amélie-nek nem szólt a könyvről; felbuzdulását és szándékát is eltitkolta, csak vidáman elbeszélgetett vele; és amikor a bárókisasszony már elaludt, felment a Könnyek forrásához, és egy kis tolvajlámpát vitt magával, amelyet még reggel hozott fel a szobájába.

Sokáig várt, a hideg többször Albert szobájába kényszerítette, hogy a helyiség langyos levegőjében melengesse zsibbadt tagjait. Végre meg merte nézni a könyveket; nem polcokon sorakoztak, mint valami könyvtárban, hanem a padlón hevertek óriási halmokban, mintha utálattal és megvetéssel dobták volna őket oda. Csaknem valamennyi latinul volt írva, s Consuelo legfeljebb feltételezhette, hogy hitbeli vitáról szólnak, mégpedig a római egyház szándékával vagy jóváhagyásával. Igyekezett megérteni a címüket, de egyszerre meghallotta a kút vizének a morajlását. Gyorsan kiszaladt, elzárta a lámpáját, a kőperem mögé bújt, és várta, hogy Zdenko feljöjjön. A bolond most nem maradt a teraszon, sem a szobában. Átment a két helyiségen, elhagyta Albert gróf lakosztályát, majd, mint Consuelo később megtudta, a kis kápolna és Christian gróf hálószobájának ajtajához lopakodott, hogy kilesse, fájdalmasan imádkozik vagy nyugodtan alszik-e az aggastyán. Igen gyakran a maga jószándékából érdeklődött így, olyankor is, mint látni fogjuk, amikor Albert nem is kérte.

Consuelo egy pillanatig sem habozott, már kész volt a terve. Nem bízza magát Zdenko értelmére vagy jóakaratára; egymagában, kíséret nélkül akar eljutni ahhoz, akit fogságban vél. Biztosan csak egy út vezet a kastély ciszternájától Schreckenstein forrásáig. Talán nehéz és veszélyes út lesz, de biztosan járható, hiszen Zdenko minden éjjel végigmegy rajta. Csak világosság kellett, s Consuelo több gyertyát hozott magával, egy vasdarabot is, meg taplót és tűzkövet, hogy fényt gyújthasson, ha szüksége volna rá. Egészen biztos volt benne, hogy ezen a föld alatti úton Schreckenstein hegyére ér. A kanonissza egyszer egy régi ostromtörténetet mesélt neki. Az Óriások várát, mondta Wenceslawa asszony, a német lovagrend vitézei védték. Vízre nem volt gondjuk, mivel az ebédlőjükben tátongó medencét hegyi források táplálták. Amikor pedig kémeik ki akartak menni, hogy megfigyeljék az ellenséget, kiszárították a medencét, s egy föld alatti alagúton át a hozzájuk tartozó szomszédos faluba jutottak. Consuelo arra is visszaemlékezett, hogy a helyi krónika szerint a tűzvész óta Schreckensteinnek nevezett dombon álló falu valamikor az Óriások várához tartozott, és ostrom idején titkos összeköttetésben volt vele. Ésszerű volt tehát, a valóságnak megfelelő, hogy itt kereste a föld alatti átjárót.

Mihelyt Zdenko eltűnt, megindult a lépcsőn. De előbb letérdelt. Istennek ajánlotta lelkét, ártatlan lélekkel keresztet vetett, mint a San Samuele színház díszletei mögött is, első fellépése előtt, majd megkezdte útját a meredek csigalépcsőn. Nem nézett le, nehogy megszédüljön, s támaszpontokat keresett a kezével, ahogy Zdenkónál látta. Baj nélkül ért a lánchoz, s amikor megragadta, már nyugodtabbnak érezte magát, és most már le mert nézni a kút mélyére. Vizet látott lenn, s ez egy pillanatra megijesztette. De aztán gondolkozni kezdett. A kút biztosan nagyon mély, de az alagút bejárata, amelyen át Zdenko is jöhetett, valószínűleg magasabban van. Consuelo már az ötvenedik lépcsőfoknál tartott, s fürgén, ügyesen haladt előre; a szalonokban nevelt leányok sosem ilyen hajlékonyak, a nép gyermekeit viszont megedzik játékaik, s mozgásuk egész életükben megőrzi ezt a bizakodó bátorságot. Egyetlen igazi veszély leselkedett rá: megcsúszhat a nedves lépcsőfokokon. Amikor a kastély egy elhagyott szobájában ide-oda nézelődött, egy régi, széles karimájú kalapot fedezett fel, Friedrich báró hordta valamikor vadászatain. Feldarabolta, talp formájú részeket készített belőle, és elindulása előtt, mint valami sarut, zsineggel a cipőjéhez erősítette. Előző éjjel megfigyelte, hogy Zdenko is efféle lábbelit viselt. E nemeztalpakkal a lábán a bolond nesztelenül járhatott a kastély folyosóin, s ezért vélte Consuelo, hogy árnyként suhan, és nem jár, ahogy az emberek szokták. A husziták is ilyen sarukat kötöttek hajdan kémeik talpára, sőt lovaik patáira is, ha váratlanul akarták megtámadni az ellenséget.

Az ötvenkettedik lépcsőfoknál Consuelo egy szélesebb kőlapot és egy csúcsívben végződő alacsony üreget talált. Habozás nélkül belépett: egy keskeny és alacsony folyosóra jutott, amelyet emberi kéz épített és boltozott igen nagy gonddal; még nedves volt a nemrég lefolyó víztől, s csak meggörnyedve lehetett benne járni.

Már körülbelül öt perce ment a folyosón, minden akadály és félelem nélkül, amikor valami könnyű zajt vélt hallani a háta mögött. Arra gondolt, Zdenko mászik lefelé, útban Schreckenstein felé. De neki nagy előnye volt, s megkettőzte lépteit, hogy a veszélyes útitárs ne érhesse be. Zdenko nem sejthette, hogy valaki jár előtte, és semmi oka sem volt, hogy siessen. Miközben a bolond énekeivel meg véget nem érő sirámaival és történeteivel szórakozik, neki elég ideje marad, hogy Alberthoz érjen, és az ő védelmét kérje.

De a zaj egyre hangosabb lett, és morajló, küszködő, csapkodó víz lármájához hasonlított. Mi történhetett? Talán Zdenko fedezte fel a szándékát? Felhúzta volna a zsilipet, hogy megakadályozza útjában, és vízbe fojtsa? De hiszen csak akkor tehette volna meg, ha előtte járna, pedig mögötte volt. Consuelót mégsem nyugtatta meg ez az okoskodás. Zdenko képes volt arra, hogy akár életét is feláldozza, s inkább Consuelóval együtt fullad meg, csak fel ne fedezzék Albert búvóhelyét. De hiszen egyetlen csapot sem látott útközben, sem zsilipet, meg követ sem, amely feltarthatta és visszájára fordíthatta volna a vizet. A víz meg csak előtte lehetett, ő pedig a háta mögött hallotta a zajt. Mégis egyre emelkedett, növekedett, és borzalmas dübörgéssel közeledett. Consuelo, iszonyatos rémületére, most azt vette észre, hogy a folyosó már nem emelkedik, hanem lefelé tart, először csak enyhe lejtéssel, de aztán mind meredekebben. A szerencsétlen leány eltévesztette az utat. Sietségében és a medence mélyéből felszálló sűrű pára miatt nem vette észre a másikkal szemben a sokkal nagyobb boltívet. Abba a csatornába tévedt, amelyen lefolyt a víz, és nem abba, amely a gyűjtőmedencéhez és a forráshoz vezetett. Zdenko ellenkező irányba ment, és nyugodtan felemelte a zsilipet. A víz zuhatagként ömlött a medencébe, a medence a lefolyó magasságáig megtelt, és a víz már a rémülten és lélekszakadva menekülő Consuelo nyomában volt. Ezt a csatornát úgy vájták ki, hogy kevesebb víz folyjon le rajta, mint amennyi a másik oldalon a medencébe ömlik, és mivel a medence már megtelt, a csatorna is hamarosan meg fog telni. Egy perc, egyetlen szempillantás, és ide is elér a víz, a csatorna pedig folyton lefelé tartott, abba az irányba, amerre a víz is hamarosan hömpölyögni fog. A nedvességtől csöpögő boltozat azt mutatta, hogy színültig szokott megtelni. Semmi remény tehát a menekülésre. Hiába rohan, a dühödt áradat előbb-utóbb utoléri a szerencsétlen menekülőt. A dübörögve közeledő víztömeg máris elzárta a levegőt. Szinte perzselő lett a hőség, valósággal fojtogatta a leány torkát, épp olyan elviselhetetlenül, akár a félelem vagy a kétségbeesés. A féktelen hullámok már Consuelo fülébe bőgtek, már rozsdás hab lepte el a kőkockákat, s az áradat gyászos hírnökeként már meg is előzte a leányt, aki egyre bizonytalanabbul, egyre lassabban szaladt.

- Ó, anyám, édes anyám - kiáltott Consuelo -, fogadj karodba! Ó, Anzoleto, nagyon szerettelek! Ó, Istenem, adj kárpótlást egy jobb életben!

Alighogy ez utolsó jajszavával az éghez fohászkodott, Consuelo hirtelen valami váratlan akadályba botlik. Ó, isteni jóság! Ó, csodatevő szerencse! Keskeny, meredek lépcsőt lát maga előtt, a föld alatti üreg egyik oldalfalára vezet. A félelem és a reménység szárnyai röpítik Consuelót. Homloka már a boltozatot érinti; az áradat alatta nyargal, eléri a lépcsőt, amelyen a leány felszaladt, ellepi az első fokokat, már a leány menekülő lábát nyaldossa, majd elérve annak a boltívnek a tetejét, amelyet Consuelo maga mögött hagyott, a mélység felé tör, és borzalmas csattanással feneketlen medencéjébe zuhan: a hősies gyermek már egy kis sziklalapról nézi, négykézláb kúszott ide a sötétben.

Gyertyája kialudt. Szilaj szélroham előzte meg a víztömeg nyargalását. Consuelo az utolsó lépcsőfokra zuhant; e percben már csak az életösztön irányította lépteit, és még nem tudta, hogy megmenekült-e, és nem hoz-e új veszedelmet a lezuhanó víztömeg, s nem a halál fagyos ujjának érintését jelentik-e a hajára hulló hideg cseppek.

Közben a vízgyűjtő lassan megtelik, a víz új és új lefolyókat ér el, amelyek mind a föld mélyébe viszik a gazdag forrás áramát. A morajlás elhalkul, a ködréteg megritkul, s már csak friss, vidám s cseppet sem ijesztő csobogás hallatszik az üregekben. Consuelónak remeg a keze, alig tudja meggyújtani a gyertyát. Szíve még hevesen dobog, de megint megtalálja régi bátorságát. Térdre hullva mond köszönetet Istennek és anyjának. Aztán megvizsgálja a helyet, ahol most van, s lámpásának imbolygó fénye végigpásztázza a környező falakat.

Egy természetalkotta tágas barlang boltozza azt a szakadékot, amelyet Schreckenstein távoli forrása táplál, és ahol a víz a szikla mélyén el is tűnik. A szakadék olyan mély, hogy nem látni a benne hömpölygő vizet, de ha követ dobnak bele, két percig gurul, hogy aztán ágyúdörejhez hasonló robbanással hulljon a vízbe. A barlang visszhangja megsokszorozza a dörgést, és még sokáig hallatszik a láthatatlan víz csapkodása. Azt vélnéd, valami alvilági falka csahol ott lenn. A barlang egyik falán egy sziklába vájt keskeny, nehezen járható ösvény halad a szakadék szélén, s egy újabb sötét folyosóra nyílik; itt már teljesen véget ér az emberi munka, ez a folyosó egyre távolodik a vizek áramától és zuhatagaitól, és magasabb rétegek felé emelkedik.

Consuelónak ezt az utat kell választania. Nincs más: a víz ellepte és teljesen elzárta azt, amelyen ide érkezett. A barlangban sem várhat, amíg Zdenko visszajön. Halálos a nedvesség, a gyertya már halványodik, pislákol, és hamarosan végleg kialszik.

Consuelo nem tehetetlen ebben a borzalmas helyzetében. Tudja, hogy ez az út nem Schreckenstein felé vezet. Az előtte tátongó folyosók a természet szeszélyéből születtek, s talán zsákutcába torkollanak, vagy olyan labirintusba, amelynek kijáratát sosem találhatja meg. Mégis megkockáztatja az utat, már azért is, hogy egészségesebb menedéket találjon másnap éjjelig. Másnap éjjel visszajön Zdenko; elzárja a vizet, a folyosó kiürül, és a fogoly lány visszamehet a már ismert úton, és újra megláthatja a csillagok fényét.

Consuelo megindult tehát e föld alatti rejtelmek birodalmában; megújult bátorsággal haladt előre, és nagyon ügyelve a talaj változásaira, mindig az emelkedőket választotta, és sosem térítették el útjából a minduntalan felbukkanó látszólag tágasabb és egyenesebb folyosók, így biztos lehetett abban, hogy nem állja útját a víz, és ha szükségesnek látszik, vissza is mehet.

Ezer akadály közt ment előre: óriási kövek torlaszolták el az útját, sértették fel a lábát; gigantikus denevérek, amelyeket a gyertya fénye ébresztett fel komor álmukból, nekicsapódtak a lámpás üvegének, és valósággal alvilági táncot jártak a leány körül. De a meglepetés első izgalmai után minden új megpróbáltatás csak növelte a leány bátorságát. Néha az óriási, üreges boltozatokról leszakadt hatalmas kőtömbökön mászott át, hogy aztán húsz láb magasságban a feje felett újabb fenyegető szikladarabokat lásson, tele repedésekkel, mintha csak egy lehelet tapasztaná őket a mennyezethez; más helyeken meg olyannyira összeszűkült a folyosó, hogy Consuelo csak csúszva tudott előrejutni a forró, ritka levegőben. Már egy félórája haladt így, amikor egy éles kanyarban - cseberből vederbe esett: Zdenkóval találta magát szemben. A bolond úgy meghökkent, hogy valósággal megdermedt ijedtében, de aztán dühbe jött, méltatlankodott és fenyegetőzött, akár utolsó találkozásukkor.

Ebben a labirintusban, ezer akadály között, s pislákoló lámpásával, amelyet a ritka levegő minden pillanatban elolthatott, Consuelo nem is gondolt menekülésre. Elhatározta, hogy keményen megvív életéért. Zdenko őrülettől lobogó szeme, habzó szája elárulta, hogy most nem elégszik meg fenyegetésekkel. A bolond, úgy látszott, kegyetlen elhatározásra jutott. Hatalmas köveket szedett össze, egymásra rakta őket, hogy eltorlaszolja a szűk folyosót, amelyben Consuelo volt. Biztosan arra gondolt, ha néhány napig nem engedi le a vizet a medencéből, a leány éhen hal, ahogy a sejtekbe tolakodó darázs is elpusztul, ha a méhek viasszal zárják el a kijáratot.

De Zdenko gránitkockákból építette a börtönfalat, és csodálatos gyorsasággal. A vézna és látszólag gyenge ember rendkívül szívós volt, könnyedén, minden erőlködés nélkül emelgette és rakta egymásra a nehéz kődarabokat, s Consuelo látta, hiába is ellenkeznék vele. Inkább visszamegy, és egy másik utat keres, gondolta, ahelyett, hogy felingerelné és valami végletes elhatározásra bírná az őrültet. Mégis megpróbálta, hogy meghassa, meggyőző, kedves szavakkal csillapítsa.

- Zdenko - mondta -, mit csinálsz, te esztelen? Albert számon kéri tőled halálomat. Albert hívott, és vár rám. Barátnője vagyok, vigasza és üdvössége. Barátodat és testvéredet veszíted el, amikor engem elpusztítasz.

Zdenko azonban nem tágított, s hogy ne lágyuljon el Consuelo szavaitól, élénk, vidám arccal énekelni kezdett saját nyelvén, miközben serény, szorgalmas keze egyre építette végzetes művét.

Már csak egy kő hiányzott, hogy véglegesen megszilárdítsa a torlaszt. Consuelo döbbenten figyelte. "Nincs annyi erőm - gondolta magában -, hogy lerontsam ezt a falat. Egy óriás karja kéne hozzá." Az utolsó kő lezárta az építményt, s Consuelo hamarosan észrevette, hogy a bolond egy második falat is emel az első mellett. Egy egész bástyát, egy egész erődöt hord ide, a leány és Albert közé. A bolond egyre énekelt, és látható gyönyörűséggel végezte munkáját.

Váratlanul csodálatos gondolat villant fel Consuelo agyában. Eszébe jutott a nevezetes eretnek üdvözlet, amelyet Amélie magyarázott még neki, és amely annyira megbotránkoztatta a káplánt.

- Zdenko! - kiáltotta cseh nyelven, a közöttük emelkedő fal egyik hasadékához tapasztva száját -, Zdenko barátom, akit megtagadtak, üdvözöljön téged.

E szavakra Zdenko megtorpant, mintha valami földöntúli varázs ereje érintette volna. Nagyot sóhajtott, ledobta a kezében tartott kőtömböt, nekiesett a falnak, s még gyorsabban szedte szét, mint ahogy építette. Aztán kezét nyújtotta Consuelónak, szótlanul átsegítette a törmeléken, figyelmesen nézte, különös arccal sóhajtozott, három kulcsot adott neki, amelyet egy vörös szalag kötött össze, s végül megmutatva neki az utat, így szólt:

- Akit megtagadtak, üdvözöljön téged.

- Nem vezetnél oda? - kérdezte a leány. - Az uradhoz akarok menni.

Zdenko megrázta a fejét.

- Nincs uram - mondta. - Volt egy barátom. Most elveszed tőlem. Beteljesedik a végzet. Menj, ahová Isten küld, én itt maradok, és sírva várom, míg visszajössz.

Leült a kőhalomra, kezébe temette arcát, és nem szólt többé.

Consuelo nem maradt sokáig ott, hogy vigasztalja. Attól félt, hogy a bolond megint dührohamot kap; s felhasználva a pillanatot, amikor még uralkodik rajta, gyorsan útnak indult, mert már tudta, hol találja Schreckensteint. Eddigi bizonytalan, kínos útján Consuelo nem jutott nagyon messze, mert Zdenko, hogy elkerülje a vizet, egy sokkal hosszabb folyosón át érkezett, és éppen a két alagút kereszteződésénél találkozott a lánnyal. Mindkettő a kastély, a hozzá tartozó tágas területek meg a kastély dombja alatt kanyargott, az egyik emberi kézzel a sziklába vájva jól kiszámított kerülőt tett, a másik viszont, váratlan fordulataival, folytonos veszélyeket rejtegetett. Consuelo nem sejtette, hogy ebben a pillanatban a park alatt van, s olyan úton jut túl a rácsokon és az árkokon, amelyet a kanonissza minden kulcsa és óvatossága sem zárhatott el előtte. Már jó ideje járt ebben az új folyosóban, amikor egyszerre megrémült, és arra gondolt, mégis visszafordul, és lemond vállalkozásáról, hiszen annyi nehézséggel találkozott már, és élete is nem egyszer veszedelemben forgott. Talán új akadályok várnak rá. Mi történik, ha megint fellobban a bolond rosszindulata? Ha utánaszalad, és új fallal zárja be az alagútba? Ha viszont Consuelo lemondana a tervéről, és megkérné Zdenkót, törjön neki utat a vízmedence felé, szárítsa ki a medencét, hogy ő felmehessen benne, akkor a bolond bizonyára örömmel engedelmeskednék neki. De Consuelo félelme még túlságosan friss volt, semhogy szembe mert volna nézni ezzel a hóbortos alakkal. Minél távolabb volt tőle, annál jobban rettegett, s miután bámulatos lélekjelenléttel védte ki bosszúvágyát, most valósággal remegett, valahányszor Zdenko dührohamát emlékezetében felidézte. A bolond elől menekült tehát, mivel nem merte volna újra megkísérelni, hogy lecsitítsa, és már csak azokban a bűvös ajtókban bízott, amelyeknek kulcsát kezében szorongatta, hogy biztos válaszfalat tudjon önmaga és Zdenko eszeveszett indulatai között.

De Albert, ez a másik őrült, akit pedig csökönyösen szelídnek és megértőnek vél, nem fogadja-e majd ő is Zdenkóhoz hasonlóan? Valami sűrű fátyol fedte ezt az egész kalandot, s Consuelo, aki már nem érezte a kezdeti próbálkozások regényes indítékait, azon tűnődött, nem ő-e a legőrültebb hármójuk közül, hogy így belevetette magát a veszélyek és rejtelmek e szakadékába, mikor pedig alig volt reménye kedvező megoldásra és gyümölcsöző sikerre.

Pedig már egy tágas alagútban járt, amelyet a középkor emberei vájtak biztos és erős kézzel. A sziklák szabályos kosárívekben voltak kiképezve, nagy egyenletességgel és művészettel. A kevésbé szilárd helyeket, ahol krétás volt a talaj, és beomlástól lehetett tartani, záróköves, keresztív formájában elhelyezett gránitkockák burkolták. Consuelo azonban sietett, s alig ügyelt erre a mesteri munkára, amelynek szilárdsága az évszázadok pusztító hatásának is ellenállt. Azon sem törte a fejét, miért nem tudnak a kastély jelenlegi tulajdonosai erről a bámulatos föld alatti hálózatról. Nyilván találhatott volna magyarázatot, ha felidézi emlékezetében, hogy a reformáció csehországi térhódítása idején, vagyis több mint száz éve a család és a birtok valamennyi történeti okmánya elpusztult; de Consuelo nem nézett se jobbra, se balra, egy gondolata volt csak, hogy megmeneküljön, és hogy végre szilárd földön járhasson, szabadon lélegezhessen és előrejuthasson. Még elég nagy utat kellett megtennie, bár ez a föld alatti járat, amely közvetlenül Schreckenstein felé vezetett, sokkal rövidebb volt, mint a hegyoldalon kanyargó ösvény. Consuelo mégis nagyon hosszúnak találta, s mivel már nem tudott tájékozódni, egyre töprengett, vajon Schreckenstein felé vezeti-e útja, s nem egy távolabbi helyen találja-e meg vállalkozása célját.

Egy negyedórai járás után azt látta, hogy a boltozat megint magasabb lesz, s nincs többé nyoma emberi munkának. Pedig ezeket a tágas kőbányákat és csodás barlangokat, amelyeken áthaladt, szintén emberi kéz alkotta. De mivel itt már gazdag növényzet volt, és a levegő is szabadon keringett a repedéseken át, ezek a helyek már nem voltak olyan nyomasztók, mint az előbbiek. Ezer búvóhely akadt itt, s jól el lehetett rejtőzni a dühödt ellenség üldözése elől. Consuelo mégis megremegett, mivel víz csobogását hallotta, s ha tréfára lett volna kedve ebben a helyzetben, azt mondta volna, hogy a vadászatról visszatérő Friedrich báró sem irtózik úgy a víztől, mint ő ebben a pillanatban.

Mégis összeszedte erejét, és gondolkozni kezdett. Amióta elhagyta a szakadékot, ahol majd megfulladt, mindig csak fölfelé tartott az útja. S ha Zdenko nem rendelkezik valami érthetetlenül hatalmas és erőteljes vízipréssel, nem küldheti utána félelmetes szövetségesét, az áramló vizet. Az is nyilvánvaló volt, hogy valahol kereszteznie kell a csatornát, a zsilipet vagy magát a forrást; és ha még következetesebben tudott volna gondolkozni, csodálkozott volna is, hogy még mindig nem találkozott ezzel a titokzatos áramlattal, a ciszternát tápláló Könnyek forrásával.

Azért történt így, mivel a forrás vize a hegy ismeretlen ereiben áramlott, és a derékszögben meggörbülő föld alatti folyosó először a ciszterna közelében, majd Schreckenstein alatt találkozott vele, ahogy Consuelo is csakhamar megfigyelhette. A zsilip tehát távol mögötte volt, azon az úton, amelyen Zdenko egymagában járt, s Consuelo lassan ahhoz a rejtelmes forráshoz közeledett, amelyet évszázadok óta csak két ember látott, Albert és Zdenko. A lány hamarosan meg is pillantotta az áramló vizet, de ez alkalommal félelem és veszély nélkül ment el mellette.

A tiszta, áttetsző víz hangos csobogással folyt szabályos medrében, mellette friss és finom homokkal borított ösvény kanyargott. Itt ismét meglátszott az emberi kéz munkája. Az ösvény illatos, termékeny földek szélén épült; gyönyörű tavirózsák, óriási vízigyomok, színes vadvirágok pompáztak a patak zöldellő partjain, mivel ide sosem tört be a tél gyilkos hidege. A sok rés és repedés elég levegőt bocsátott be, hogy a növények megteremjenek, de elég szűkek voltak, hogy kíváncsi emberi szem ne láthasson be rajtuk. Természetes melegház volt ez, boltívei megvédtek a fagytól és a hótól, s ezernyi parányi szellőzőn át elég levegő áramlott belsejébe. Az ember azt vélhette, hogy gondos kéz óvja e szép növények életét, s tisztítja meg a partra vetett homokot a lábát felsértő veszélyes, éles kavicsoktól, és nem is tévedett volna e vélekedésében. Zdenko tette kényelmessé, barátságossá, biztossá Albert búvóhelyének környezetét.

Consuelo máris megkönnyebbült, mert e kevésbé gyászos, sőt olykor költői szépségű képek lecsitították az átélt borzalmaktól feldúlt képzeletét. És amikor meglátta a hold sápadt sugarait, amelyek a sziklák repedésein átbújva a remegő vizen táncoltak, amikor az erdő fuvallatát is érezte a víz fölé magasló növények mozdulatlan ágain, és egyre közelebb tudta magát a föld felszínéhez, érezte, hogy valósággal újjászületik, és hősies zarándokútjának célja, a végzetes találkozás, már kevésbé gyászos színekben tűnt fel előtte. Az ösvény egyszerre eltért a pataktól, egy frissen épült, rövid folyosóba torkollott, és a leány máris egy kis ajtóval találta magát szemben. Az ajtó hideg volt, mint a vas, de élénkzöld vadborostyán keretezte és tette kecsessé.

És akkor, mikor minden fáradságának és bizonytalanságának a végére ért, és elgyengült kezét már az utolsó akadályra tehette - amely végtére nem is volt akadály, hiszen a kulcs nála volt -, Consuelo megtorpant, és minden eddigi rémületénél bénítóbb erő vett rajta erőt. Egyedül lép be ebbe a minden emberi tekintet, minden emberi gondolat elől elzárt helyiségbe, hogy itt egy alvó vagy álmodozó férfival találkozzék, akit alig ismer; aki se nem apja, se nem testvére, se nem férje; aki talán szereti őt, de ő nem tudja és nem is akarja szeretni. "Isten küldött és irányított ide - mondta magában -, a legborzalmasabb veszélyek közepette. Az ő akaratából, de nem az ő védelmében értem célomhoz. Buzgó lélekkel, könyörületes, nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel, makulátlan önzetlenséggel jövök ide. Talán a halál vár reám, mégsem rettegek ettől a gondolattól. Életem reménytelen lett, és minden sajnálkozás nélkül hagyom el; éreztem egy pillanattal ezelőtt is, sőt már egy álló órája, hogy folytonosan a halállal nézek szembe; mindvégig nyugodt maradtam, holott nem készültem fel rá. Talán Isten kegyelme ez a nyugalom, s utolsó pillanatomat enyhíti vele. Egy dühöngő őrült halálos csapása várhat rám, s én mégis egy vértanú határozottságával folytatom utamat. Buzgón hiszek az örök életben, és érzem, ha talán felesleges, de mélyen érzett vallásos igyekezetem okából el is pusztulok, egy boldogabb életet nyerek jutalmul. Ki állít meg? és miért érzek mondhatatlan zavart, az előtt, akinek megmentésére sietek?"

Így küszködött önmagával Consuelo, túlságosan szemérmes lévén, semhogy megértse szemérmét, és szinte önmagát vádolta oktalan felindultsága miatt. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy a halálnál is borzalmasabb veszéllyel kerülhet szembe. Szűzies lelkén át sem villant az a feltevés, hogy egy eszeveszett férfi vad szenvedélyének áldozatául eshet. De ösztönösen félt, hogy vállalkozását talán nem vélik olyan szentnek, olyan magasrendűnek, amilyennek ő érzi egész valójával. Mégis a zárba tolta a kulcsot; tízszer is meg akarta forgatni, de nem tudta rászánni magát. Valami zsibbasztó fáradtság, egész lényét átható ernyedtség bénította meg, éppen abban a percben, amikor irgalmas cselekedetének jutalma várt rá e földön, és az üdvösséget hozó halálé az égben.

Végül mégis elhatározta magát. Három kulcs volt nála. Három ajtót kell tehát kinyitnia, két helyiségen keresztülmennie, mielőtt oda érne, ahol Albertot, feltételezése szerint, fogva tartják. Lesz ideje megállnia, ha elhagyja az ereje.

Egy boltíves terembe jutott: csak egy báránybőrrel letakart, száraz páfrányágy volt benne, meg egy pár régimódi, agyontaposott cipő, amiből mindjárt látta, hogy Zdenko hálószobájába érkezett. Itt volt az a kis kosár is, amelyben gyümölcsöt vitt a Rémület kövére, és amely két nappal később eltűnt. Majd a második ajtót is kinyitotta, de előbb gondosan bezárta az elsőt, mert még mindig félelemmel gondolt arra, hogy e szoba vad lakója visszajöhet. A második terem ugyancsak boltíves volt, de a falakon gyékény, és mohával díszített farácsozat. Egy kályha fűtötte a helyiséget, és nyilván a sziklába vájt csöve idézte elő Schreckenstein csúcsán azt a változó fényt, amelyet Consuelo kétszer is megfigyelt. Albert ágya, akárcsak Zdenkóé, szintén száraz levelekből és növényekből volt vetve, de Zdenko vastag medvebőröket terített rá. Albert ugyan teljes egyenlőséget kívánt kapcsolatukban, s Zdenko el is fogadta, de valahogy mégis kifejezésre kellett juttatnia szenvedélyes gyengédségét és gondoskodását barátja iránt. A Cynabre fogadta Consuelót ebben a szobában: amikor meghallotta a kulcs zörgését, fülét hegyezte, és nyugtalan szemmel leste az ajtót. De a Cynabre-t különös módon nevelte gazdája: Albert barátja és nem őrzője volt.

Kölyökkora óta olyan szigorúan tiltották neki a vonítást és az ugatást, hogy teljesen elvesztette fajtájának ezt a természetes szokását. Ha rossz szándékkal közelednének Alberthoz, biztosan rátalálna a hangjára; ha megtámadnák, dühödten védelmezné. De óvatos és figyelmes volt, mint minden magányos lény, és még csak el sem vakkantotta magát, mielőtt nem volt bizonyos a dolgában, és körül nem szaglászta, alaposan meg nem vizsgálta az embereket. Szinte ember módjára, kutató tekintettel közeledett Consuelóhoz, megszagolta ruháját és főleg a kezét, amelyen megérezte Zdenko kulcsainak szagát; s miután ez teljesen megnyugtatta, már csak arra a jó emlékére gondolt, amelyet a leányról őrzött: Consuelo vállára tette két hatalmas, szőrös mancsát, s csendes, nyugodt örömében a földet söpörte pompás farkával. E komoly, jó szándékú üdvözlet után az ágyat borító medvebőr szélére feküdt, és az öregkor egykedvűségébe merevedett, bár szemével továbbra is követte Consuelo minden lépését és mozdulatát.

A leány még nem mert a harmadik ajtóhoz közeledni. Előbb körülnézett ebben a remetelakban, hogy berendezéséből lakójának lelki állapotára következtessen. Semmi nyomát nem látta az őrületnek vagy a kétségbeesésnek. Minden nagyon tiszta és gondosan elrendezett volt. Albert kabátja és váltóruhái bölényszarvakon lógtak; az ifjú gróf a távoli Litvániából hozta ezeket a ritkaságokat, és most fogasként szolgáltak. Vastag ágakra támaszkodó nyers deszkákon - egy találékony paraszti kéz művészi munkája - számos könyv sorakozott. Az asztal és a két szék ugyanebből az anyagból és ugyanilyen módon készült. Egy növénygyűjtemény és régi kották, valamennyi szláv címmel és szöveggel, amilyeneket Consuelo még sosem látott, minden a remete békés, egyszerű, dolgos szokásairól tanúskodott. A boltozatos mennyezet közepén különös, régiművű vaslámpa függött, és bágyadtan világított e mélabús szentély örök éjszakájában.

Consuelo azt is észrevette, hogy egyetlen fegyver sincs ebben a helyiségben. Bár az erdők gazdag lakói nagyon szeretik a vadászatot és azokat a fényűző tárgyakat, amelyek e szenvedélyük kielégítésére szolgálnak, Albertnak nem volt puskája, sem kése, s öreg kutyája sem tanulta meg a nagy tudományt, amiért Friedrich báró persze nagyon szánta és lenézte. Albert irtózott a vértől: és bár láthatóan kevésbé örült az életnek, mint mások, szinte vallásos és határtalan tiszteletet érzett az élet eszméje iránt. Nem volt képes ölni, és látni sem akart ilyesmit, ha akár legalacsonyabb rendű állatot pusztítottak is el. Nagyon érdeklődött a természettudományok iránt, de csak növénytannal és ásványtannal foglalkozott. Már a rovartant is túlságosan kegyetlen tudománynak tartotta, és egyetlen bogár életét sem áldozta volna kíváncsisága kielégítésére.

Consuelo már tudott erről, s Albert ártatlan foglalatosságainak eszközeit szemlélve, megint felidézte emlékeit. "Nem - mondta magában -, nem szabad félnem egy ilyen szelíd, békés lénytől. Egy szent cellája ez, nem egy őrült búvóhelye." De hiába nyugtatta magát Albert lelki betegségével kapcsolatban, egyre zavartabb és bizonytalanabb lett. Már szinte sajnálta, hogy nem egy őrültet vagy haldoklót talál itt; és mivel igazi férfival kellett találkoznia, egyre jobban habozott.

Jó néhány percig tűnődött, de sehogy sem tudta elhatározni, hogyan jelentkezzék. Ekkor egy csodálatos hangszer muzsikája ütötte meg a fülét: egy Stradivariusé, amelyből egy tiszta, tudós kéz szomorú és fenséges dallamot csalt elő. Consuelo még sohasem hallott ilyen tökéletes hegedűjátékot, ilyen egyszerű és megható művészt. Nem ismerte a dallamot, de különös, szinte kezdetleges felépítéséből valami nagyon régi, minden általa ismert műnél régibb zenére következtetett. Elbűvölten figyelte, és végre megvilágosodott előtte, miért értette meg őt Albert már az első ütem után, amelyet előtte énekelt: Albert is tudja, mi az igazi, komoly zene. Zenei ismeretei talán nem elég sokoldalúak, talán nem látja e művészet minden káprázatos lehetőségét, de lelkében az isteni szikra: a szép értése és szeretete. Amikor Albert befejezte játékát, Consuelo teljesen megnyugodott, és frissen fellobbanó rokonszenvével már kopogni akart az ajtón, amely még elválasztotta őket, amikor az ajtó lassan kinyílt, és az ifjú gróf megjelent a küszöbén, lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel, egyik kezében a hegedűvel, a másikban meg a vonóval. Ijesztőn sápadt volt, s haja és ruhája olyan rendetlen, ahogyan Consuelo még sosem látta. Gondterhelt arckifejezése, hanyag, megtört testtartása, mozdulatainak egykedvű közönye ha nem is teljes őrületről, de az emberi akarat zavaráról és feladásáról tanúskodott. Mintha egy emlékezetétől megfosztott, hangtalan kísértet volna, amilyeneket a szláv népek idéznek: éjjelenkint gépiesen visszatérnek régi házukba, tesznek, vesznek, de minden ok és cél nélkül, csupán elmúlt életük régi szokásainak engedelmeskedve, s nem ismerik fel, nem is látják barátaikat, rémült szolgáikat, akik menekülnek előlük, vagy dermedten a döbbenettől és a félelemtől némán nézik őket.

Így tett Consuelo is, amikor észrevette, hogy Albert nem látja őt, bár csak két lépésre van tőle. A Cynabre felugrott, és megnyalta ura kezét. Albert néhány kedves szót mondott neki cseh nyelven, majd tekintetével követve a kutyát, amely hízelegve közeledett Consuelo felé, figyelmesen nézte a leány lábát, a Zdenkóéhoz hasonló saruját, és hozzá is csehül szólt; Consuelo nem értette a mondatot, de úgy vélte, valami kérést tartalmaz, és az ő nevével végződik.

Hogy ebben az állapotban látta a fiatal grófot, Consuelo minden félénksége megszűnt. Csak részvétet érzett, a tépett lelkű beteget látta, aki most is őt hívja, bár nem ismeri fel; ezért kezét bizalommal, határozottan a fiatal férfi karjára tette, és spanyolul szólt hozzá, tiszta, átható hangján:

- Itt van Consuelo.

Amikor Consuelo megnevezte magát, Albert gróf felemelte a szemét, a leányra nézett, s arcának kifejezése, egész magatartása egyszerre megváltozott. Elejtette értékes hegedűjét, olyan közönyösen, mintha nem is tudná, mire való, és mély megindultsággal, alázatos fájdalommal egybekulcsolta a kezét.

- Végre itt talállak, szegény Vanda, számkivetésem és fájdalmam helyén - kiáltotta olyan mély sóhajjal, hogy majd a szíve szakadt belé. - Édes, drága, szerencsétlen testvérem, nem tudtalak megvédeni, és csak késve álltam érted bosszút. Tudod, ugye, hogy a gyalázatos, aki megbecstelenített, a kínok kínjával pusztult el, s könyörtelen kezem cinkosainak vérében fürdött. Kardom lesújtott az átkozott egyházra, s vére özönében mostam le gyalázatodat, az enyémet, a népemét. Mit kívánsz még, nyugtalan, bosszúra szomjazó lélek? A buzgóság és a harag napja elmúlt; a bánat és a vezeklés ideje következett el. Könnyeimet kérd és imámat, de ne kérj több vért; már irtózom a vértől, nem akarok többé vért ontani, nem, egyetlen cseppet sem! Zsiska János már csak fogyhatatlan könnyekkel és keserű zokogással tölti meg kelyhét.

Albert megzavarodott tekintettel, e hirtelen lelkesedéstől égő arccal, egyre Consuelo körül keringett, és valahányszor a leány csitítani akarta e furcsa kifakadását, borzadva visszahőkölt.

Consuelónak nem is kellett sokat gondolkodnia, hogy megértse Albert őrült beszédének alapját. Már sokszor elmesélték neki Zsiska János történetét, és tudta, hogy e félelmetes eretnek húga apáca volt, s egy becstelen szerzetes, még a huszita háború kitörése előtt, meggyalázta; a leány belepusztult fájdalmába és szégyenébe, és Zsiska egész életét e gaztett véget nem érő ünnepélyes bosszújának szentelte. Alberton, valamiféle gondolatkapcsolás révén, megint erőt vett régi rögeszméje, Zsiska Jánosnak vélte magát, és úgy szólt most a leányhoz, mintha szerencsétlen testvére árnyékához beszélne.

Consuelo elhatározta, hogy nem ellenkezik mereven Albert képzelődésével.

- Albert - mondta -, mert már nem János a neved, és az enyém sem Vanda, nézz reám, és meglátod, hogy megváltoztam, ahogy te is megváltoztál, arcodban és jellemedben egyaránt. Azért jöttem, hogy arra emlékeztesselek, amit te magad mondtál nekem. Igen, a buzgóság és a harag napja elmúlt. Az emberi igazság már túlságos elégtételt kapott; most az isteni igazság eljöveteléről szólok: Isten bocsánatot és feledést parancsol nekünk. Isten már sokallja gyászos emlékezéseidet, makacs ragaszkodásodat a tehetségedhez, amelyet más embereknek nem adott, és ezért megvonja tőled elmúlt létezéseid szilaj és aprólékos felidézésének képességét. Hallod, amit mondok, Albert, most már értesz engem?

- Ó, anyám - felelt Albert sápadtan, remegve és térdre hullva Consuelo előtt, különös riadtsággal nézett fel rá -, hallom és értem szavaidat. Látom, átváltozol, hogy meggyőzz, és engedelmességre bírj engem. Már nem Zsiska Vanda vagy, a meggyalázott szűz, a zokogó apáca. Prahalitz Vanda vagy, akit az emberek Rudolstadt grófnénak hívtak, és aki méhében hordozta a szerencsétlent, akit most Albertnak hívnak.

- Nem az emberek szeszélyéből hívják önt így - folytatta Consuelo határozottan. - Isten új életet adott önnek, más körülmények közt és új feladatok számára. Ezeket a kötelességeit nem ismeri, Albert, vagy talán megveti őket. Bűnös gőgje régi idők távlatába sodorja; a végzet titkait akarja kifürkészni: Istenhez akar hasonlatossá lenni, hogy egyszerre lássa a jelent és a múltat. Én meg azt mondom, és az igazság, a hit ihleti szavaimat: merészség és bűn e visszatekintő pillantás. Természetfölötti emlékezete, amelyet önmagának tulajdonít, balhiedelem csupán. Múló, határozatlan káprázatait vélte bizonyosságnak és ezért tévesztette meg képzelete. Csak ködvárakat épített büszkesége, amikor magának követelte ősi történetének legjelentősebb szerepeit. Vigyázzon, nehogy azzá váljon, akinek véli magát. Ne legyen vakmerő: az örök tudás megbüntetheti, és egy pillanatra felnyithatja szemét, s akkor nemcsak azokat a tetteket látja meg előző életében, amelyekkel most büszkélkedik, hanem kevéssé dicséretes hibákat, kevésbé fényes cselekedeteket is.

Albert kezébe temette arcát, és még mindig a földön térdelve, szorongó áhítattal hallgatta e szavakat.

- Beszélj, beszélj, égi hang, figyelemmel hallgatlak, és nem ismerlek fel - suttogta elfulladva. - Ha a hegy angyala vagy, ha, mert így hiszem, az égi látomás vagy, aki olyan sokszor megjelentél előttem a Rémület kövén, akkor beszélj, parancsolj akaratomnak, lelkiismeretemnek, képzeletemnek. Tudod, hogy szorongva keresem a fényt, s csak azért tévelygek a sötétben, mert el akarom oszlatni, hogy hozzád jussak.

- Némi alázat és bizalom meg engedelmesség az emberek számára felfoghatatlan tudomány örök törvényeivel szemben, ez az igazság útja, Albert. Mondjon le lelkében, mondjon le határozottan és véglegesen arról a szándékáról, hogy ismeretei meghaladják múló és szükséges létezését; és akkor kedves lesz Istennek, hasznos az embereknek, és békességben él önmagával. Alázza meg gőgös tudományát; higgyen továbbra is halhatatlanságában, egy pillanatra se kételkedjék az isteni jóságban, amely megbocsátja a múltat és védelmezi a jövőt, de ugyanakkor tegye gazdaggá és emberivé jelen életét, amelyet megvet, holott tisztelnie kéne, és neki adnia teljes lényét, minden erejét, lemondását, szeretetét. Most pedig, Albert, nézzen rám és nyíljon fel végre a szeme. Már nem a testvére, nem az anyja vagyok; barátnője, akit az ég küldött és csodás utakon vezérelt ide, hogy kiszabadítsa a gőg és az őrület börtönéből. Nézzen rám, és mondja meg, szíve és lelkiismerete szerint mondja, ki vagyok én, és hogyan hívnak.

Albert kábán, remegve emelte fel a fejét, megint a leányra nézett, de már kevesebb őrülettel és félelemmel a tekintetében.

- Tátongó szakadékok felett vezet - mondta végül. - Mély szavai megszégyenítik értelmemet (amelyet, balszerencsémre, magasabb rendűnek véltem, mint a többi emberét), és azt parancsolják, hogy ismerjem és értsem meg a jelen időt és az emberi dolgokat. De nem tehetem. Hogy elveszítsem életem egyes szakaszainak emlékezetét, rettenetes válságokon kellene átesnem; és hogy egy új szakasz világát megtaláljam, olyan erőfeszítésekkel tudnék csak megváltozni, hogy belepusztulnék. Ha azt parancsolja, olyan hatalom nevében, amelyet a magaménál felsőbbrendűnek érzek, hogy az önével egyeztessem gondolkodásomat, engedelmeskednem kell; de ismerem ezeket a borzalmas küzdelmeket, és tudom, hogy halállal végződnek. Legyen szánalommal irántam, mert ellenállhatatlan bűvöletben tart; segítsen, vagy elpusztulok. Mondja meg a nevét, mert nem ismerem; nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna; azt sem tudom, hogy mi a neme. És most itt áll előttem, titokzatos szobor, s hiába keresem mását emlékezetemben. Segítsen, segítsen, mert érzem, meghalok.

Miközben beszélt, Albert arca, amelyen először a láz pírja égett, egyre sápadtabb lett. Consuelo felé nyújtotta a kezét; de aztán a földbe kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy összeesik.

Consuelo előtt lassankint megvilágosodtak Albert lelki betegségének titkos rugói, és mintha új erőt és ihletet talált volna. Megfogta a fiatal gróf kezét, arra kényszerítette, hogy felálljon, majd az asztal mellé, egy székhez vezette. Albert halálos fáradtsággal a székre rogyott, és meggörnyedt, mintha ájulás környékezné. A küzdelem, amelyről beszélt, nagyon gyötrelmes lehetett. Megvolt benne az a képesség, hogy elűzze az agyát gyötrő láz rémképeit, és újra megtalálja értelme világosságát, de csak egész lényét kimerítő erőfeszítések és szenvedés árán. Ha önként jött ez a visszahatás, frissen és mintegy megújultan támadt fel belőle; de ha a még mindig szívós akaratával érte el, a válság megtörte testének erejét, és merevgörcs fogta el minden tagját. Consuelo megértette, mi megy végbe benne.

- Albert - mondta, s a férfi égő homlokára tette hideg kezét -, ismerem önt, és ez elég. Érdeklődöm ön iránt, többet most ne kívánjon tudni. Megtiltom, hogy akarata megfeszítésével próbáljon felismerni, és szólni hozzám. Csak figyeljen rám; és ha homályosnak tartja szavaimat, ne igyekezzék megfejteni értelmüket, hanem várjon, míg megmagyarázom. Vesse alá magát, ne tegyen semmit, ne következtessen: csak ennyit akarok. Alá tud-e szállni a szívébe, hogy oda sűrítse egész létét?

- Ó, milyen jót tesz velem - felelte Albert. - Beszéljen még, szóljon mindig így hozzám. Kezében tartja a lelkemet. Bárki legyen is, őrizze meg, ne engedje, hogy elszálljon onnan, mert az Örökkévalóság kapuján zörgetne, és ott összetörné magát. Mondja meg, kicsoda ön, gyorsan mondja meg; és ha nem értem, magyarázza meg, mivel akaratom ellenére is egyre kutatok, és felindulok.

- Consuelo vagyok - mondta a lány -, és ön is tudja, hiszen ösztönösen azt a nyelvet beszéli, amelyet itt csak én érthetek. Barátnője vagyok, akit már régen vár, és egyszer, amikor énekelt, fel is ismert. Ezen a napon elhagyta családját, és azóta itt rejtőzik. Már többször hívott Zdenko útján, de Zdenko, bár parancsait más tekintetben végrehajtja, sosem akart ide vezetni. Ezer veszéllyel dacolva érkeztem...

- Ha Zdenko nem akarta, nem jöhetett volna ide - mondta Albert felegyenesedve. - Csak álom, amit látok, és amit hallottam, csak képzeletem játéka. Ó Istenem, csalóka örömökben ringatsz, s mindjárt nyilvánvalóvá lesz álmaim ellentmondó zűrzavara, és megint csak egymagamban maradok, egyedül a világon, kétségbeesésemmel és őrületemmel. Ó, Consuelo, Consuelo! gyászos és gyönyörűséges álom! hol az a lény, aki nevedet viseli, és néha arcodat is magára ölti? Nem, csak bennem létezel, csak őrületem teremtett téged!

Albert visszahullott az asztalra, kinyújtott karja megmerevedett és hideg lett, mint a márvány.

Consuelo látta, hogy letargikus roham fenyegeti, de ő maga is olyan kimerült volt, s közel az eszméletlenséghez, hogy attól félt, nem tudja késleltetni a rohamot. Kezével próbálta melengetni Albert kezét, bár az övé sem volt élőbb.

- Istenem - sóhajtotta elhaló hangon és összetört szívvel -, vedd oltalmadba ezt a két szerencsétlent, akik már alig tehetnek valamit egymásért.

Egymagában volt egy haldoklóval, maga is szinte haldokló, és senkitől sem várhatott segítséget, hacsak Zdenkótól nem, de inkább rettegett tőle, semmint remélte, hogy a bolond visszajő.

Imája váratlan izgalmat ébresztett Albertban.

- Valaki imádkozik mellettem - mondta a fiatal gróf, és fel akarta emelni elnehezült fejét. - Nem vagyok egymagamban. Nem, nem vagyok egymagamban - tette hozzá, és mereven nézte Consuelónak az övébe kulcsolódó kezét. - Segítő kéz, titokzatos szánalom, emberi, testvéri részvét, mily békéssé teszi haldoklásomat s hálássá a szívemet.

Consuelo kezére tapasztotta jéghideg ajkát, és sokáig így maradt.

A szemérem tiltakozása magához térítette Consuelót. Nem merte elvonni a kezét e szerencsétlentől; de mivel már alig volt ereje, Albertra kellett támaszkodnia, és egyaránt küzdve zavarával és kimerültségével, másik kezét a férfi vállára tette.

- Érzem, újjászületek - mondta Albert néhány pillanattal később. - Mintha anyám tartana karjaiban. Ha maga az, Wenceslawa néném, itt mellettem, bocsássa meg, hogy megfeledkeztem mindnyájukról, apámról, egész családomról, és még a nevük is elmosódott emlékezetemben. Ne hagyjon el, hazamegyek, de adja vissza Consuelót; Consuelót, akire olyan sokáig vártam, és végül megtaláltam... és most megint nem találom, pedig lélegezni sem tudok többé nélküle.

Consuelo szólni akart; de miközben Albert emlékezete és ereje újjáéledt, Consuelo élete már alig pislákolt. A sok rémület, fáradság, izgalom, az emberfeletti erőfeszítések annyira megtörték, hogy nem tudott többé küzdeni. A szó elhalt az ajkán, s érezte, hogy meginog, és minden elhomályosul előtte. Térdre hullott Albert mellett, alélt feje a fiatal férfi mellére hanyatlott. Albert e pillanatban, mintha mély álomból riadna fel, meglátta, felismerte, felkiáltott, és visszanyerte erejét, karjaiba szorította a leányt. A halál egyre sűrűsödő fátylán át Consuelo még látta örömét, és nem rémült meg tőle. Szent öröm volt ez, tisztaság ragyogott benne. A leány lehunyta a szemét, és a megsemmisülés felé hullott, ami nem volt sem álom, sem ébrenlét, hanem közöny és érzéketlenség minden jelenvaló dolog iránt.

Amikor Consuelo visszanyerte eszméletét, érezte, hogy egy kemény ágyon ül, s mivel még nem tudta kinyitni a szemét, emlékeit igyekezett rendbe szedni. De annyira elgyengült, hogy csak lassan világosodtak meg a gondolatai; mintha az utóbbi órák fáradságának és izgalmainak együttese meghaladta volna erejét, hiába igyekezett, sehogy sem tudta emlékezetében felidézni, mi történt vele, amióta Velencét elhagyta. Még távozása is e második hazájából, ahol olyan szép napokat élt át, valahogy álomszerűnek tűnt fel most; nagy megkönnyebbülés volt neki (sajna, túlságosan rövid ideig tartó megkönnyebbülés), hogy egy pillanatig megfeledkezhetett számkivetéséről, és a sok bajról, ami megelőzte. Azt képzelte hát, hogy a Corte-Minellin van, szegényes szobájában, s anyja ágyán ül; hogy keserű, heves szóváltása volt Anzoletóval, s még kavarog benne a veszekedés kusza emléke, de már új életre és reménységre ébredt, hiszen a fiú megint mellette van, hallja szaggatott lélegzését, hízelgő, halk szavait. Bágyasztó gyönyörűség, öröm ujjongott fel benne erre a gondolatra, s nagy erőfeszítéssel felemelkedett, hogy lássa bűnbánó barátját, és a kezét nyújtsa neki. De egy hideg, ismeretlen kezet szorongatott az övében, s nem vidám napsugarat látott rózsaszín foltokban fehér függönyén, hanem síri világot, amely, a sötét boltívről alászállva, alig enyhítette a nedves légkört; maga alatt pedig vadállatok nyers bőrét érezte, és e borzalmas csendben egy kísértet képe, Albert sápadt arca hajolt föléje.

Consuelo hirtelen azt hitte, elevenen kriptába zárták; lehunyta a szemét, és fájdalmas jajszóval a száraz levelekből vetett ágyra hanyatlott. Még sok percre volt szüksége, hogy megértse, hol van, és milyen baljós vendéglátó hatalmában. A félelem, amelyet lelkes odaadásában eddig olyan hősiesen megfékezett és legyőzött, eluralkodott egész valóján, és nem is merte kinyitni a szemét, nehogy meglássa, amitől borzadt, temetése díszeit, és a nyitott sírt maga előtt. Máris érzett valamit a homlokán, és odanyúlt. Levelekből font koszorú volt, Albert tette a fejére. Consuelo levette, hogy megnézze, s látta, egy cipruságat tart a kezében.

- Azt hittem, meghaltál, édes lelkem, vigaszom - mondta Albert ágya előtt térdelve -, és mielőtt követtelek volna a sírba, a nász díszeivel akartalak felékesíteni. Körülöttem nem nőnek virágok. Csak e fekete ciprus ágaiból fonhattam neked menyasszonyi koszorút, íme, itt van, ne utasítsd el. Ha itt kell meghalnunk, hadd esküdjem előbb, hogy ha életben maradnék, sosem volna más feleségem, csak te, és hogy veled együtt, egy felbonthatatlan fogadalom kötelékében halok meg.

- Jegyesek, házasok! - kiáltott rémülten Consuelo, és döbbent tekintettel nézett körül a szobában. - Ki döntött így? Ki áldotta meg ezt a frigyet?

- A sors, angyalom - felelte Albert mondhatatlan szelídséggel és bánattal. - Ne is ellenkezz. Különös sors ez számodra, számomra pedig még különösebb. Te nem értesz engem, Consuelo, mégis meg kell tudnod az igazságot. Előbb megtiltottad nekem, hogy a múltban kutassak. Eltiltottál a régi napok emlékétől, amit a századok éjszakájának neveznek. Lényem engedelmeskedett neked, s már semmit sem tudok előző életemből. De ismerem és faggattam jelen életemet; egyetlen szempillantással betekintettem, mert felvillant előttem, amikor te a halál karjában nyugodtál. Sorsod arra szán, Consuelo, hogy az enyém légy, és sosem leszel az enyém. Nem szeretsz, sosem is fogsz úgy szeretni, mint én téged. A te szereteted csak könyörület, odaadásod csak hősiesség. Szent vagy, akit Isten küld nekem, és sosem leszel nő számomra. Meg kell halnom, mert olyan szerelem emészt, amelyben nem osztozol; mégis feleségem leszel, Consuelo, ahogy máris jegyesem vagy, akár ha itt pusztulunk el, s irgalmad beleegyezik e házasságba, amelyet sohasem pecsétel meg csók, akár ha viszontlátjuk a napvilágot, s te, lelkiismereted parancsára, betöltöd Isten irántam való szándékát.

- Albert gróf - mondta Consuelo, és igyekezett felállni a fekete medvebőrökkel letakart kerevetről, amely halottas ágyra emlékeztetett -, nem tudom, hogy túláradó hálából vagy rohama következtében beszél-e így. Nincs már erőm, hogy megküzdjem látomásaival; ha ellenem fordulnak, aki életem kockáztatásával jöttem ide, hogy segítsem és vigasztaljam, akkor, érzem, már semmit sem tehetek, hogy megvédjem életemet és szabadságomat. Ha jelenlétem haragra lobbantja, és ha Isten is elhagy, legyen meg Isten akarata. Ön nagyon tudós ember, de azt nem tudja, milyen mérgezett az én életem, és milyen kevés sajnálkozással dobom áldozatul.

- Tudom, szerencsétlen vagy, szegény, szent leány! Tudom, töviskoszorút hordasz homlokodon, és én nem szabadíthatlak meg tőle. Nem ismerem balsorsod okát és eseményeit, nem is kérdezem őket. De nagyon kevéssé szeretnélek, nagyon méltatlan volnék együttérzésedre, ha nem ismerem fel benned már találkozásunk első napján a lelkedet eltöltő, életedet elemésztő bánatot. Miért rettegnél tőlem, lelkem kincse, Consuelo? Erős és bölcs vagy, Isten oly szavakat sugallt neked, amelyek egy szempillantás alatt meggyőztek és új életre ébresztettek, megzavarodott-e hát hited és értelmed fénye, hogy most barátodtól, hívedtől, rabszolgádtól rettegsz? Térj magadhoz, angyalom, tekints reám. A lábadnál heverek, porban fürösztve homlokom, és mindörökre. Mit kívánsz, mit parancsolsz? Ebben a pillanatban akarsz elmenni, és hogy ne is kövesselek, soha meg ne jelenjek színed előtt? Milyen áldozatot követelsz? Mily esküt tegyek neked? Mindent megígérhetek, és mindenben engedelmeskedem. Igen, Consuelo, ha kívánod, akár nyugodt, béketűrő ember is lehetek, s látszólag épp olyan józan, mint a többiek. Kevésbé keserűnek, kevésbé félelmesnek találnál akkor? Eddig sohasem tehettem azt, amit akartam; de ezentúl, amit csak kívánsz, minden megadatik nekem. Talán elpusztulok, ha kívánságod szerint megváltozom; de én is csak azt mondhatom, mindig mérgezett volt az én életem, és semmiképp sem bánkódnék, ha éretted vethetném el.

- Kedves, jó, nagylelkű Albert - mondta Consuelo megnyugodva és meghatottan -, magyarázza meg világosabban szavait, engedje, hogy végre mélyebben betekintsek kifürkészhetetlen lelkébe. Az én szememben ön minden embernél kiválóbb ember; és az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, tiszteletet és rokonszenvet érzek ön iránt, amit nincs is okom titkolni. Azt hallottam, hogy esztelen, de sosem tudtam elhinni. Amit önről meséltek, minden csak csodálatomat és bizalmamat növelte. Mégis el kellett ismernem, hogy valami mély és különös lelki baj gyötri. És én, talán kissé hivalkodón, de tiszta szívemből meg voltam győződve, hogy enyhíthetem gyötrelmeit. Ön is sokat tett, hogy ez a hit megerősödjék bennem. Eljöttem hát ide, és olyan mély és igaz dolgokat hallok önmagamról és önről, hogy mértéktelen bámulat töltene el, ha nem vegyítené őket különös eszmékkel, és főként olyan fatalizmussal, amelyben nem tudok hinni. Elmondhatok-e mindent, anélkül, hogy megsebezném és fájdalmat okoznék?

- Mondjon el mindent, Consuelo; máris tudom, amit el kell mondania.

- Nos, megmondom, mert megfogadtam magamban. Akik önt szeretik, nem hisznek a gyógyulásában. Úgy vélekednek, hogy tisztelniük, vagyis kímélniük kell azt, amit az ön őrületének neveznek; attól tartanak, hogy a végső kétségbeesésbe kergetnék, ha nem titkolnák, hogy ismerik, szánják, rettegik őrületét. Én nem hiszek benne, és remegés nélkül megkérdezhetem, hogyan lehetséges, hogy amikor olyan bölcs, néha esztelennek látszik; amikor olyan jó, néha hálátlanság és gőg irányítja cselekedeteit; amikor olyan felvilágosult és vallásos, néha beteg és reménytelen álmodozásokba merül; vagyis egyetlen szóval, miért él egyedül itt, e gyászos pincébe zárva, távol családjától, amely egyre keresi és siratja, távol az emberektől, akiket rajongásig szeret, s távol tőlem, akit hívott és szeretni vél, s aki csak akaratereje csodatételeivel és Isten segedelmével jöhetett ide.

- Életem titkát, sorsom kulcsát kérdi, Consuelo, pedig jobban ismeri nálam. Öntől vártam, hogy felfedje lényemet, és ön tesz fel nekem kérdéseket! Ó, értem; vallomást akar tőlem, hatékony megbánást, döntő elhatározást. Legyen akarata szerint. De egyetlen szempillantás alatt nem ismerhetem, nem ítélhetem meg magam, s nem változhatok meg. Adjon néhány napot, legalább néhány órát, hogy megtudjam és megmondjam, őrült vagyok-e, vagy épeszű ember. Jaj, ó jaj, mindkettő igaz, és éppen az a szerencsétlenségem, hogy nem is kétkedhetem benne. De hogy teljesen elveszítem-e majd ítéletemet és akaratomat, vagy le tudom győzni a bennem élő démont, erre a kérdésre most nem adhatok választ. Legyen szánalommal irántam, Consuelo, olyan izgalom dúl még bennem, amely hatalmasabb nálam. Nem tudom, mit mondtam; nem tudom, hány óra telt el, amióta itt van; nem tudom, hogy jött ide Zdenko ellenére, aki nem akarta ide vezetni; azt sem tudom, melyik világban kóvályogtak gondolataim, amikor megjelent előttem. Azt sem tudom, sajna, hány évszázad óta vagyok itt bezárva, tengernyi szenvedéssel küzdve a lényemet roncsoló baj ellen. Ha aztán elmúlik, nem is tudok már erről a szenvedésről, csak valami borzalmas fáradtság marad bennem, kábulat és szorongás, amit szeretnék elűzni... Consuelo, engedje, hogy megfeledkezzem magamról, ha csak néhány pillanatra is. Akkor kitisztulnak a gondolataim, megoldódik a nyelvem, ígérem, esküszöm. Kíméljen meg a valóság fényétől, hiszen túlságosan sokáig éltem e rettenetes homályban, és még nem tudnék szembenézni vele. Azt parancsolta, hogy a szívembe sűrítsem egész életemet. Igen, ezt mondta: értelmem és emlékezetem csak azóta működik, hogy szólt hozzám. Nos, ez a szava angyali nyugalmat varázsolt lelkembe. Szívem valósággal újjáéledt, bár szellemem még szunnyad. Nem szeretnék magamról beszélni; eszméim elragadhatnak, és ismét megrémíthetném álmodozásaimmal. Ezentúl csak érzelmeimtől vezetve akarok élni, és ez ismeretlen élet számomra; gyönyörűséges élet is volna, ha a maga rosszallása nélkül adhatnám át magam néki. Ó, Consuelo, miért mondta, hogy a szívembe sűrítsem egész életemet? Magyarázza meg a szavait; engedje, hogy csak önnel foglalkozzam, csak önt lássam és értsem ... vagyis szeressem. Ó, Istenem, szeretek, szeretek egy emberi lényt, aki hozzám hasonló, egész valómmal szeretem. Beléje sűríthetem szeretetem minden lángolását, minden szentségét. Elég boldogság ez nékem, és nem vagyok olyan őrült, hogy többet kívánjak.

- Nos, kedves Albert, pihentesse csak szegény lelkét a békés és testvéri gyengédség e szelíd érzésében. Isten a tanúm, hogy félelem és veszély nélkül teheti; mert forró barátságot, odaadó tiszteletet érzek ön iránt, s ezt nem rendítheti meg a köznapi emberek léha beszéde és üres ítélkezése. Titokzatos, isteni sejtésével megértette, hogy valami fájdalom törte meg az életemet, ezt ki is mondta, s a legfőbb igazság adta ajkára e szavakat. Nem szerethetem másként, csupáncsak testvéri szeretettel. De ne mondja, hogy engem csak a könyörület, a szánakozás vezérel. Ha az emberség és az együttérzés elég bátorságot adott, hogy ide jöjjek, most már az erényei iránt érzett rokonszenvből és különös tiszteletből merítem a bátorságot és a jogot is, hogy szóljak önhöz, ahogy teszem. Tagadja meg, és mindörökre, azt a csalóka érzést, amelyet irányomban táplálni vél. Ne beszéljen szerelemről, sem házasságról. Múltam és emlékeim lehetetlenné teszik nekem a szerelmet; a köztünk levő rangkülönbség pedig megalázóvá és elviselhetetlenné a házasság gondolatát. Ha megmakacsolja magát ezekben az álmodozásaiban, vakmerő, sőt bűnös színt adna igyekezetemnek. Szent ígérettel pecsételjük meg azt a boldog készségemet, hogy testvére, barátnője, vigasztalója leszek, valahányszor meg akarja nyitni nekem a szívét; ápolónője, ha a szenvedés komorrá és hallgataggá teszi. Esküdjön meg, hogy sosem lát mást bennem, és nem is szeret másképpen.

- Nagylelkű nő - mondta Albert elsápadva -, bátorságomban bízol, és látom, szerelmemet is ismered, ha már ilyen ígéretet kérsz tőlem. Képes volnék, hogy először életemben hazudjak; arra a becstelenségre is hajlandó volnék, hogy hamis esküt tegyek, ha azt kívánnád tőlem. De nem fogsz ilyet kívánni; megértenéd, hogy újabb izgalmat hoznál életembe, és olyan lelkifurdalást a szívembe, amilyen még sohasem szennyezte be. Ne nyugtalankodjék amiatt, hogyan szeretlek, én magam sem tudom, de érzem, szentségtörés volna, ha nem szerelemnek nevezném irántad való vonzalmamat. Minden egyébben alávetem magam: elfogadom szánalmadat, gondoskodásodat, jóságodat, békés barátságodat; csak úgy szólok hozzád, ahogy megengeded; nem lesz egyetlen szavam sem, amely megzavarhatna; egyetlen tekintetem sem, amellyel szemben le kellene sütnöd szemedet; a kezedet sem érintem, ha ez ellenedre van, és ruhádat sem súrolom, ha attól félsz, hogy beszennyezhet a leheletem. De helytelenül cselekszel, ha bizalmatlan vagy velem, inkább a szelíd szenvedélyt erősítsd bennem, mert engem életben tart, és neked sem kell félned tőle. Tudom, hogy szemérmed tiltakozik e szerelem megnyilvánulásai ellen, hiszen nem akarod viszonozni, megértem, hogy büszkeséged elutasítja e szenvedély lángolását, hiszen nem akarod bátorítani, sem elfogadni. Légy nyugodt, félelem nélkül fogadhatod meg, hogy testvérem és vigasztalóm leszel; én pedig megfogadom, hogy testvéred és szolgád leszek. Mást ne is kérj tőlem; nem leszek arcátlan, sem tolakodó. Csak tudd, s ez nekem elég, hogy akár zsarnoki módon is bánhatsz és rendelkezhetsz velem... nem úgy, ahogy testvérünkkel rendelkezünk, hanem olyan lénnyel, aki teljességgel és örökre nekünk adta magát.

E szavak megnyugtatták Consuelót, de csak jelen helyzetében, mert szorongással gondolt a jövőre. Albert fanatikus odaadása csak mély és legyőzhetetlen szenvedélyéből fakadhatott, s komoly természete, arcának ünnepélyes kifejezése ezt kétségtelenné is tette. Consuelo meghatódott, de ugyanakkor meghökkenve tűnődött, hogy szolgálatára lehet-e egy férfinak, aki ilyen mélyen és maradéktalanul szereti. Sohasem gondolt könnyelműen e kapcsolatokra, és azt is tudta, hogy nincsen nő, aki könnyen boldogulhatna Alberttal. Egy pillanatig sem kétkedett ígéreteiben és becsületességében; de hogyan adhatná vissza nyugalmát, ha a fiatal férfi ilyen lángolással szereti, ő pedig nem viszonozhatja érzelmeit. Sóhajtva nyújtotta neki kezét, elgondolkozva, a földre szegezett tekintettel ült az ágyon, és mélabús töprengésekbe merült.

- Albert - mondta végül, s amikor a fiatalemberre emelte a szemét, szorongó és fájdalmas várakozást látott a tekintetében -, nem ismer eléggé, hiszen olyan szerepet szán nekem, amely nagyon kevéssé felel meg a természetemnek. Csak olyan nő fogadhatná el, aki vissza is élne vele. Én nem vagyok kacér, sem gőgös, azt hiszem, hiú sem, és nincsen bennem semmi uralkodási vágy. Szerelme boldoggá tenne, ha viszonozni tudnám; ha így volna, mindjárt meg is mondanám. De hogy folytonosan az ellenkezőjét kell hangoztatnom, ez, az ön helyzetében, elég kegyetlen dolog; meg kellett volna kímélnie tőle, mégis kötelességem megtenni, bármilyen kevéssé szeretném, és ha akár a szívem is belészakad, sajnálom, hogy fájdalmat kell önnek okoznom, hogy bántanom kell, amikor pedig az életemet adnám, hogy visszaadhassam boldogságát és egészségét.

- Tudom, csodálatos gyermek - felelt Albert szomorú mosollyal. - Olyan jó, olyan nagy vagy, hogy akár az utolsó emberért is odaadnád életed, de lelkiismereted, ezt is tudom, senki kedvéért nem vállal becstelenséget. Ne gondold tehát, hogy megbántasz, amikor e bámulatra méltó ridegségedben mutatkozol, e sztoikus fölényedben, amelyet erényed legodaadóbb szánakozásodban is megőriz. Nem is tudsz megszomorítani, Consuelo. Nem voltak ábrándjaim; már megszoktam a kínzó fájdalmakat; tudom, hogy életem csupán gyötrelmes áldozatok sora. Ne tekints hát gyenge embernek, vagy akár gyermeknek, akiben nincsen szív, sem büszkeség; ne ismételd, hogy sohasem fogsz szeretni, mert máris jól tudom. Tudom egész életedet, Consuelo, bár a nevedet sem ismerem, sem a családodat, sem életed egyetlen eseményét. Tudom lelked történetét, más nem is érdekel. Szerelmes voltál, most is szerelmes vagy, mindig is szeretni fogod azt a férfit, akiről semmit sem tudok, nem is akarok tudni, és akitől csak akkor vitatlak el, ha te is úgy kívánod. De hidd meg, Consuelo, hogy sosem leszel az övé, az enyém se, magadé se. Isten különleges életet szánt neked, nem keresem és nem látom körülményeit, de ismerem célját és végét. Nagy lelked rabja és áldozata vagy, és sosem lesz más jutalmad ebben az életben, csak erőd tudata és jóságod érzése. Szerencsétlen vagy a világ szemében, mégis és mindennek ellenére te leszel a legnyugodtabb és legboldogabb emberi lény, mert a legjobb és legigazságosabb vagy. Csak a gonoszokat és gyávákat kell szánni, ó, drága testvérem, és amíg az emberiség vak és igazságtalan marad, mindig is Krisztus szavára kell figyelnünk: Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, boldogok, akik sírnak, és arcuk verejtékében dolgoznak.

Olyan erő és méltóság ragyogott most Albert magas, fenséges homlokán, s Consuelo annyira érezte erejét, hogy ebben a pillanatban megfeledkezett szerepéről, nem volt már szigorú barátnő, sem büszke uralkodó, hanem meghajolt e hit és odaadás ihlette férfi hatalma előtt. De már alig állt a lábán, összetörte a fáradtság, kimerítette az izgalom. Egyre jobban elerőtlenedett, végül is térdre hullott, összekulcsolta két kezét, és hangosan, túláradó érzéssel imádkozni kezdett.

- Ha te adtad, jóságos Istenem, e jóslatot egy szent szájába - kiáltotta -, legyen meg a te akaratod, és legyen áldott! Gyermekkoromban gyermeki és vidám boldogságot kértem tőled, te pedig nyers és szigorú formájában adtad meg, és én nem tudtam megérteni. Add, hogy kinyíljon a szemem, és megalázkodjék a szívem. Elfogadom, Istenem, e lassan kibontakozó sorsomat, amelyet eddig olyan igazságtalannak tartottam, és csak azt kérem tőled, amit minden ember elvárhat könyörületedtől és igazságosságodtól: hitet, reményt és szeretetet.

Ahogy imádkozott, Consuelo érezte, hogy szeme árja megindul. Nem is igyekezett elfojtani könnyeit. Annyi izgalom és megpróbáltatás után szüksége volt erre a föloldódásra, amely még jobban elgyengítette ugyan, de megkönnyebbülést is hozott. Albert vele sírt és imádkozott, áldotta könnyeit, amelyeket eddig magányában ontott, s most egy tiszta, nagylelkű teremtés könnyeivel vegyíthetett.

- Már éppen eleget beszéltünk önmagunkról - szólt végül Consuelo felállva. - Itt az ideje, hogy másokkal foglalkozzunk, és kötelességeinkre is gondoljunk. Megígértem, hogy visszaviszem rokonaihoz, akik egyre sóhajtoznak magányukban, és már úgy imádkoznak önért, mint egy halottért. Nem adná vissza nyugalmukat és lelkük örömét, kedves Albert? Nem jönne velem?

- Máris! - kiáltott a fiatal gróf keserűen. - Már el kell válnunk, el kell hagynunk ezt a szent menedéket, ahol csak Isten áll közöttünk, ezt a cellát, amely mondhatatlanul drága nékem, amióta itt vagy, a boldogság szentélyét, amelyet talán sosem látok többé viszont? És miért? hogy a társadalmi kötelességek és előítéletek hideg és hamis világába térjek vissza? Ó, nem, lelkem, életem, adj még egyetlen napot, adj még egy boldog évszázadot. Hadd feledjem a hazugság és igazságtalanság világát, amely lidérces álomként üldöz; hadd térjek vissza lassan és fokonként az úgynevezett értelmes világba. Még nem érzem magam elég erősnek, hogy elviseljem napjuk fényét és őrületük látványát. Még szükségem van arra, hogy téged nézzelek, téged hallgassalak. Mindig is csak hosszú tűnődés után, és nem hirtelen elhatározással hagytam el rejtekemet; ezt a borzalmas és jótékony rejtekhelyet, rettenetes és megváltó vezeklésem színterét, ahová rohanva, leszögezett fejjel érkezem, amelybe vad örömmel zuhanok, s ahonnan mindig nagyon is indokolt habozás után és nehezen múló bánattal távozom. Te nem tudod, Consuelo, milyen erős kötelékek fűznek ehhez az önként vállalt börtönhöz, nem tudod, hogy egyik énemet hagyom itt, aki az igazi Albert, és nem is tud innen elmenni; ezt az énemet itt mindig újra megtalálom, kísértetképe velem van, és szólít, amikor máshol vagyok. Itt van a hitem, a fényem, a lelkiismeretem, egyszóval igazi életem. Ide hozom kétségbeesésemet, félelmemet, őrületemet, mert hűségesen követnek, és borzalmas harccal támadnak rám. De, látod, ez ajtó mögött egy szentély van, ahol megfékezem őket, és újjászületek. Szédelegve, bemocskoltan lépek be oda; megtisztultan jövök ki, és senki sem tudja, milyen gyötrelmek árán találom meg ott a türelmet és a megadást. Ne tépj el innen, Consuelo; engedd, hogy lassú léptekkel távozzam, és csak miután elmondtam imáimat.

- Menjünk be együtt, és imádkozzunk - mondta Consuelo. - Utána meg útnak indulunk. Múlik az idő, hamarosan felkel a nap. Nem szabad megtudniuk, milyen módon jött vissza a kastélyba, nem szabad látniuk, amikor megérkezik, s talán azt sem, hogy együtt érkezünk; mert nem akarom elárulni rejtekhelye titkát, Albert, és még senki sem sejti, hogy felfedeztem. Nem akarom, hogy kikérdezzenek, nem akarok hazudni. Azt akarom, hogy tiszteletteljes hallgatással felelhessek rokonainak, és elhitessem velük, hogy csak valami előérzet és álmodozás sugallta ígéreteimet. Ha látnák, hogy együtt érkezünk, hallgatásomat lázadásnak vélnék; s bár önért, Albert, mindent vállalnék, nem volna helyes, ha feleslegesen kockáztatnám családja bizalmát és ragaszkodását. Siessünk tehát; máris nagyon kimerült vagyok, és ha sokáig itt maradnék, azt a maradék erőmet is elveszíteném, amelyre pedig szükségem van, hogy vissza tudjak menni. Mondja el imáit, és induljunk.

- Kimerült vagy? Pihend ki magad itt, szerelmem! Aludj, én áhítattal virrasztok feletted. Vagy ha nyugtalanít a jelenlétem, zárj be a szomszédos fülkébe. Egy vasajtó lesz közöttünk, és én a templomomban imádkozom, amíg csak nem szólítasz.

- És miközben ön imádkozik, én meg pihenek, apja további halálos órákat él át, sápadtan és mozdulatlanul, mert így láttam egyszer, meggörnyedten a kortól és a fájdalomtól, s erőtlenül térdel kápolnája kőkockáin, miközben arra vár, hogy az ön halálának hírére az ő szíve is megszűnjön dobogni. Nagynénje pedig toronyról toronyra jár lázas izgalmában, mindig megújuló és mindig csalódott reménnyel, hogy egyszer csak meglátja fiát a hegyek ösvényein. És reggel megint üdvözlik egymást a kastélyban, este megint visszavonulnak, kétségbeeséssel a szemükben és halálos szorongással a szívükben. Nem szereti a rokonait, Albert, hogy ilyen nagyon gyötri őket, minden kímélet és lelkifurdalás nélkül?

- Consuelo, Consuelo - kiáltott Albert, mintha álmából riadt volna fel -, ne beszélj így, rettenetes fájdalmat okozol nekem. Milyen bűnt követtem el? milyen szerencsétlenséget okoztam? miért nyugtalanok? Hány óra múlt már el, mióta elhagytam őket?

- Azt kérdi, hány óra? Kérdezze inkább, hány nap, hány éjszaka, s majdnem hány hét!

- Napok, éjszakák! Hallgasson, Consuelo, ne mondja meg, milyen szerencsétlen vagyok. Tudtam, igaz, hogy itt elveszítem az idő érzékelését, és a földi dolgok emléke nem hatol le e síri világba... De arra sosem gondoltam, hogy napokkal és hetekkel lehet mérni a feledés és tájékozatlanság ez időtartamát.

- Talán szándékos feledés ez, barátom? Itt semmi sem emlékezteti a múló és megújuló napokra, az örök sötétség pedig elnyeli az éjszakát. Még homokórája sincs, azt hiszem, hogy számon tartsa az időt. Nem azért távolított-e el mindent, ami az órák múlására emlékeztetné, hogy elhallgattassa a természet szavát és a lelkiismeret szemrehányásait?

- Bevallom, valahányszor idejövök, szükségét érzem, hogy kivessek magamból mindent, ami pusztán emberi. De azt nem tudtam, Isten a tanúm, hogy a fájdalom és az elmélkedés ennyire lekötötte lelkemet, és az órák olyan lassan múltak, akár a napok, és a napok olyan gyorsan, mint az órák. Micsoda ember vagyok hát, és miért nem szóltak soha szervezetem ez új torzulásáról?

- Ez a torzulás, éppen ellenkezőleg, egy rendkívüli értelmi erő bizonyítéka, amely azonban nem igaz célját szolgálja, hanem gyászos töprengésekben merül ki. Rokonai elhatározták, hogy eltitkolják, milyen fájdalmat okoz nékik; az ön szenvedését akarták kímélni, amikor a magukéról hallgattak. De, véleményem szerint, igazságtalanok voltak, mivel kétkedtek a szívében; én nem kétkedem benne, Albert, és semmit sem hallgatok el.

- Induljunk, Consuelo, menjünk azonnal - mondta Albert, és gyorsan a vállára dobta a köpenyét. - Micsoda nyomorult féreg vagyok! Fájdalmat okoztam apámnak, akit imádok, nénémnek, akit gyengéden szeretek. Már arra sem vagyok méltó, hogy viszontlássam őket. Ó, nem leszek többé ilyen kíméletlen, inkább megfogadom, bármibe kerüljön nékem, hogy sosem jövök már ide vissza. De nem is lesz áldozat, boldog vagyok, mert baráti szívre leltem, amely figyelmeztet, és jóváteszi hibáimat. Végre van valaki, aki megmondja az igazat rólam, és mindig is meg fogja mondani ugye, szerelmes testvérem?

- Igen, mindig, Albert, esküszöm.

- Jóságos Istenem! aki segítségemre sietett, ő az egyedüli lény, akire hallgathatok, és akinek hihetek. Isten tudja, mit cselekszik. Nem tudtam saját őrületemről, és mindig másokat vádoltam. Ha akár nemes apám mondta volna el, amit most magától hallottam, Consuelo, neki sem hittem volna. Mert maga az igazság és az élet, csak maga adhat nekem meggyőződést, csak maga adhatja megzavarodott szellememnek azt a mennyei biztonságot, amely lényéből árad.

- Menjünk - mondta Consuelo, és segített Albertnak, kinek görcsös, szórakozott keze nem tudta bekapcsolni vállán a köpenyét.

- Igen, menjünk - mondta Albert, és megindultan figyelte a lány baráti készségét -, de előbb esküdj meg, Consuelo, ha megint visszajönnék ide, nem hagysz el; esküdj meg, hogy eljössz értem, ha akár szemrehányásokkal is, hogy hálátlan vagyok, apagyilkos vagyok, és méltatlan a te gondosságodra. Ne engedd, könyörgök, hogy önmagam prédája legyek! Hiszen látod, milyen hatalmad van felettem, egyetlen szavad több hitet és erőt ad nékem, mint évszázadok elmélkedése és imája.

- Ön is esküdjön - felelte Consuelo ellenállhatatlan mosollyal az ajkán, s a vastag köpenytől felbátorítva Albert vállára tette a kezét -, hogy soha többé nem jön ide nélkülem.

- Hát eljönnél velem? - kiáltott az ifjú gróf mámoros tekintettel, de nem merte átölelni a leányt -, esküdj, és én is esküszöm, hogy sosem hagyom el az apai házat parancsod vagy engedélyed nélkül.

- Esküszöm, Isten hallgassa meg és kérje számon e kölcsönös ígéretünket - felelte Consuelo örömtől ragyogó arccal. - Visszajövünk, Albert, és imádkozunk a templomában, és megtanít imádkozni, mert eddig senki sem tanított, és elemészt a vágy, hogy megismerjem Istent. Feltárja előttem az eget, barátom, én pedig, ha szükség lesz rá, emlékeztetem a földi dolgokra és az emberi élet kötelességeire.

- Isteni testvérem - kiáltott Albert szemében az öröm könnyeivel -, én semmire sem taníthatlak, neked kell vallatnod, megismerned, megerősítened engem. Te tanítasz majd mindenre, még az imádságra is. Ó, már nem kell egymagamban lennem, hogy Istenhez emeljem a lelkemet. Nem kell őseim csontjaira borulnom, hogy megértsem és átérezzem a halhatatlanságot. Elég, ha rád tekintek, és új élettel telt lelkem az ég felé száll, akár a hála himnusza és a megtisztulás tömjénfüstje.

Consuelo maga után vonta; ő maga nyitotta ki és zárta be az ajtókat.

- Cynabre, ide! - kiáltott Albert hűséges társának, s egy lámpát mutatott neki, amelynek jobb szerkezete volt, mint Consuelóénak, és alkalmasabb lehetett ilyen föld alatti útra.

Az értelmes állat büszke elégedettséggel a szájába vette a lámpa nyelét, és egyenletes léptekkel megindult előttük, de valahányszor gazdája megállt, ő is megállt, ha kellett, gyorsabban vagy lassabban ment, és mindig az ösvény közepén, nehogy a sziklák vagy a bokrok értékes kincsét megsértsék.

Consuelo csak nehezen vonszolta magát; teljesen össze volt törve: és ha Albert nem támogatja, és nem emeli fel mindannyiszor, tízszer is elesett volna. A patak friss, bűbájos partján, a csörgedező víz mellett haladtak.

- Zdenko igen nagy szeretettel gondozza e titokzatos barlangok forrását. Kiegyengeti medrét, mert sokszor kagyló és kavics torlaszolja el az útját. Az itt felnövő sápadt virágokat is ápolja, és megvédi a vizek túlságos ölelésétől.

Consuelo a szikla egy repedésén át felnézett az égre. Egy csillagot látott a feje felett.

- Ez Aldebaran, a cigányok csillaga - mondta Albert. - Csak egy óra múlva hajnalodik.

- Az én csillagom - mondta Consuelo -, mert ha nem is születtem annak, kedves gróf úr, életem afféle cigánylánnyá tett. Anyámat nem is hívták másként Velencében, bár ő mindig tiltakozott ez ellen az elnevezés ellen, amelyet a spanyol előítélet sértőnek tart. És engem akkor is, most is Zingarella néven ismernek ott.

- Miért is nem vagy ennek az üldözött fajtának a gyermeke - felelte Albert -, még jobban szeretnélek, ha ugyan lehetséges volna.

Consuelo kötelességének vélte, hogy Rudolstadt grófot származásuk és rangjuk különbségére emlékeztesse, de most eszébe jutott, Amélie mesélte neki egyszer, hogy mennyire vonzódik Albert a szegényekhez és a csavargókhoz. Attól félt tehát, hogy valami ösztönös kacérság szólalt meg benne akarata ellenére, és ezért hallgatott.

De Albert néhány pillanattal később megtörte a csendet.

- Amit most mondott - így folytatta -, nem is tudom, milyen gondolatkapcsolat révén ifjúkorom egy emlékét idézte fel bennem; gyerekes dolog volt, de el kell mondanom, mert amióta megismertem, különös makacssággal többször is felbukkant bennem. Támaszkodjon jobban rám, testvérkém, míg elmondom:

...Tizenöt éves lehettem; egyik este egyedül jöttem haza egy ösvényen, amely Schreckenstein mellett a dombokon át a kastély felé vezet. Egyszerre egy nyomorúságosan öltözött, magas, sovány asszonyt láttam, valami csomagot vitt a hátán, és minden sziklánál megállt, hogy leüljön és pihenjen egy keveset. Megszólítottam. Szép volt, bár a nap megégette, a nyomor és a gond fonnyadttá tette arcát. Rongyaiban is megőrizte fájdalmas büszkeségét, és amikor felém nyújtotta kéregető kezét, ez a mozdulata is parancs volt inkább, nem könyörgés. Erszényem már üres volt, és megkértem, jöjjön velem a kastélyba, ahol segítséget, élelmet és éjszakai szállást is adhatok neki.

"- Rendben van - felelte az ismeretlen nő, s idegen kiejtése alapján cigányasszonynak véltem, mert akkor még nem ismertem azokat a nyelveket, amelyeket később, utazásaim során, megtanultam. - Meg is fizethetek a vendéglátásáért - folytatta -, különböző népek dalait énekelem el, mert már sok országot bejártam. Ritkán kérek alamizsnát, csak akkor, ha végső szükségben vagyok."

"- Szegény asszony - mondtam -, nagyon nehéz terhet cipel, és szegény meztelen lába már csupa seb. Adja ide a csomagot, majd én elviszem, s addig is könnyebben jár,"

"Ez a teher - folytatta a nő mélabús mosollyal - napról napra nehezebb lesz; de nem panaszkodom. Már több éve hordom, sok száz mérföldet tettem meg vele, de nem sajnálom a fáradságot. Sohasem bízom másra, de maga olyan derék gyereknek látszik, hogy odaadom, amíg meg nem érkezünk."

E szavakra kioldotta a köpenyét, amely teljesen betakarta, és csak gitárjának nyaka látszott ki alóla. Egy öt-hat éves gyermeket pillantottam meg, sápadt és napbarnított volt, mint az anyja, és olyan nyugodt, szelíd az arca, hogy teljesen elérzékenyültem. Rongyos volt és sovány, de nem látszott gyengének, és az angyalok álmával aludt a vándorénekesnő görnyedt, forró hátán. Karomba vettem, de alig tudtam vinni, mert a leányka felébredt, s hogy meglátott, sírni és toporzékolni kezdett. Az anya a maga nyelvén csitítgatta, én meg dajkáltam és simogattam, s végül megnyugodott. Amikor a kastélyba érkeztünk, már a legjobb barátok lettünk. Amikor a szegény asszony már megvacsorázott, ágyat készíttettem a kislánynak, s lefektették. Az idegen nő ekkor valami cifra ruhát vett fel, ami még szomorúbb volt, mint a rongyai, bejött az ebédlőbe, és étkezésünk közben spanyol, francia és német románcokat énekelt nekünk. Szép hangja volt, tisztán csengő és érzelmes, s mi élvezettel hallgattuk. Jó néném valósággal elhalmozta figyelmével és gondosságával. Az idegen nő hálásnak látszott, de büszkén tartózkodó volt, s csak kitérő válaszokat adott kérdéseinkre. Gyermeke még jobban érdekelt, mint ő maga. Szerettem volna látni, eljátszani vele, sőt azt akartam, hogy maradjon nálunk. Valami különös gyengédség ébredt bennem e szerencsétlen kisgyermek iránt, aki már e zsenge korában és ilyen nyomorúságos körülmények között járja a világot. Egész éjjel róla álmodtam, s reggel mindjárt odaszaladtam, hogy lássam. De a cigányasszony már elment, és hiába másztam meg a hegyet, nem láttam őket többé. Már hajnalban felkelt, és délnek indult a gyermekével és az én gitárommal; az övé, nagy bánatára, eltört, és neki ajándékoztam az enyémet.

- Albert, Albert - kiáltott a leány, s valósággal fojtogatta az izgalom. - Ez a gitár Velencében van, mesteremnél, Porporánál, ő őrzi most, de el fogom kérni tőle, hogy halálomig megőrizzem. Ébenfából készült, s két ezüst betű van rajta kirakva, jól emlékszem: A. R. Anyámnak rossz emlékezete volt, mert túlságosan sok dolgot látott életében, és elfelejtette a család meg a kastély nevét, de még az országét is, ahol ez történt vele. De gyakran emlegette, milyen kedvesen fogadta ennek a gitárnak a tulajdonosa, egy szép, fiatal nemesúr, aki sokáig a karjában vitt engem, vele meg úgy beszélt, mint egyenrangú társával. Ó, kedves Albert, én is emlékszem minderre. Ahogy most elmesélte a történetet, az agyamban szunnyadó képek egytől egyig életre keltek bennem. Ezért sejtettem, hogy már láttam valamikor ezeket a hegyeket; ezért akartam mindig kibogozni azokat a zavaros emlékeket, amelyeket ez a táj felidézett bennem; s főként ezért éreztem, amikor önt megláttam, hogy szívem megremeg, homlokom tisztelettel meghajol, mintha egy rég elvesztett és sokszor megsiratott barátot és pártfogót találtam volna meg újra.

- Azt hiszed talán, Consuelo - mondta az ifjú gróf, kebléhez szorítva a leányt -, hogy én nem ismertem rád már az első pillanatban? Hiába nőttél meg, hiába változtál és szépültél meg az évek során. Olyan emlékezetem van (csodálatos, bár sokszor baljós ajándék), amelynek nincs szüksége szemre és szavakra, hogy minden századokat és napokat betekintsen. Nem tudtam, hogy te vagy az én drága Zingarellám; de tudtam, hogy már ismertelek, szerettelek, szívemhez szorítottalak, és ettől a pillanattól kezdve szívem akaratlanul és egész életemre azonosult a tiéddel, és együtt dobbant vele.

Miközben így beszélgettek, odaértek a két út kereszteződéséhez, ahol Consuelo jövet Zdenkóval összetalálkozott, és már messziről meglátták a lámpát, amely a bolond lábánál állt. Consuelo, aki most már ismerte az ártatlan veszélyes szeszélyeit és rendkívüli erejét, önkéntelenül Alberthoz simult, és meg is mondta, mitől tart.

- Miért fél ettől a szelíd, jó embertől? - kérdezte az ifjú gróf, aki meglepődött, de örült is a leány riadalma miatt. - Zdenko szereti magát, bár tegnap éjjel rossz álmot látott, és ezért ellenszegült kívánságaimnak, és kissé ellenségesen nézte azt a szándékát, hogy ön hozzám jöjjön; de ha kérlelem, gyermekként engedelmeskedik, s csak egy szót kell neki szólnom, mindjárt a lábához borul.

- Ne alázza meg előttem - felelte Consuelo -, ne növelje irántam érzett ellenszenvét. Ha elhagytuk, majd elmondom, komoly okaim vannak, hogy féljek tőle, és kerüljem.

- Zdenko szinte mennyei lény - folytatta Albert -, és nem tudom elhinni, hogy bárkinek félni kellene tőle. Mindig az eksztázis állapotában van, s ez az angyalok tisztaságát és jóságát adja néki.

- Én is csodálom, Albert, az eksztázis állapotát, de ha sokáig tart, betegséggé fajul. Vigyázzon, nehogy tévedésbe essen. Isten nem akarja, hogy az ember megtagadja a való élet érzéseit és tudatát, és túlságosan gyakran egy eszményi világ bizonytalan szemléletébe emelkedjék. Az effajta mámort, a gőg és a tétlenség büntetéseként, őrület és dührohamok követik.

A Cynabre megállt Zdenko előtt, ragaszkodással és simogatásra várva nézett fel rá, de barátja egyetlen pillantásra sem méltatta. Zdenko kezébe temette arcát, és ugyanazzal a testtartással, ugyanazon a sziklán ült, mint amikor Consuelo elvált tőle. Albert csehül szólt hozzá, de a bolond alig válaszolt. Lemondó arckifejezéssel rázta a fejét, könnycseppek csorogtak a szeméből, és látni sem akarta Consuelót. Albert felemelte a hangját, és határozottabban szólt barátjához; de hangjában gyengédség és bátorítás volt inkább, nem parancs vagy szemrehányás. Zdenko végül felállt, és kezét nyújtotta a leánynak, aki remegve elfogadta.

- Most már nem kell félned tőlem - mondta néki a bolond németül, szelíd, de szomorú tekintettel -, de nagy bajt hozol rám, s érzem, kezed tele a mi szerencsétlenségünkkel.

Előttük haladt, időnként pár szót váltott Alberttal. A szilárd és tágas folyosót követték, Consuelo még nem járt ezen a részen. Egy kerek boltívhez értek, ahol egy emberkéz építette s kőkockákkal kirakott tágas medencében meglátták a forrás vizét. Két lefolyó volt a medencében, az egyiknek a vize a barlangokban veszett el, a másik a kastély kútjához vezetett. Zdenko ezt az utóbbit zárta el, herkulesi karjával három hatalmas követ tett a lefolyó nyílása elé, s ilyenkor a ciszterna a boltív és az Albert terasza felé vezető lépcső magasságáig kiürült.

- Üljünk le - mondta a gróf a lánynak -, várnunk kell, amíg a kút vize egy csatornán lefolyik...

- Nagyon jól ismerem ezt a csatornát - mondta Consuelo egész testében remegve.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Albert meglepődve.

- Majd később elmondom - felelte Consuelo. - Nem akarom megszomorítani, s attól félek, nagyon szívére venné, ha megtudná, milyen veszélyeken mentem át...

- Mit jelentsen ez? - kiáltott Albert, és döbbenten Zdenkóra nézett.

Zdenko közönyös arccal néhány cseh szót motyogott, s közben agyagot gyúrt hosszú, barna ujjaival, hogy betömje a zsilip réseit, és meggyorsítsa a víz folyását.

- Mondja el, mi történt - erősködött Albert izgatottan -, sehogy sem értem Zdenko szavait. Azt állítja, hogy nem ő vezette ide, hanem maga oly föld alatti járatokon érkezett, amelyek, véleményem szerint, teljesen áthatolhatatlanok, és amelyeken egy gyenge nő semmiképp sem törhet át, de meg se kockáztathatja az utat. Azt mondja (de, jóságos Istenem, mi mindent nem mond ez a szerencsétlen), hogy a sors irányította lépteit, és Mihály arkangyal (akit fénylőnek és hatalmasnak nevez) vezette át a vizeken és a szakadékokon.

- Lehet, hogy maga Mihály arkangyal avatkozott a dologba - mondta Consuelo mosolyogva. - Mert valóban a kút lefolyójában jártam, rohanva menekültem az áradat elől, többször is azt hittem, hogy elpusztulok, olyan barlangokba és tárnákba tévedtem, amelyekben hol a levegő hiánya, hol a növekvő víz fenyegetett; de ezek a veszélyek sem voltak rémisztőbbek, mint az a pillanat, amikor a véletlen vagy a Gondviselés már megmutatta ugyan a jó utat, de ugyanakkor Zdenko haragjával is szemben találtam magam.

Consuelo spanyolul beszélt, és most pár szóval elmondta, hogyan fogadta őt a békés Zdenko, hogyan akarta élve eltemetni, és hogy már majdnem sikerült is néki, de ő aztán egy furcsa eretnek mondással lecsillapította a bolond dühét. Hideg veríték ütött ki Albert homlokán, ahogy ezeket a hihetetlen részleteket hallgatta, s többször is félelmetes pillantást vetett Zdenkóra, mintha meg akarná semmisíteni. Amikor előbb találkoztak, Zdenko arcán a lázadás és megvetés különös kifejezése borongott. Consuelo már attól tartott, hogy a két eszeveszett mindjárt összecsap; mert bár Albert beszédéből mély bölcsesség és gyengéd érzések áradtak az előbb, Consuelo mégis tudta, hogy értelme súlyos válságokon ment át, amelyeket talán sosem hever ki teljesen. Igyekezett tehát megbékíteni őket, és kedves szavakkal hízelgett nékik. De Albert felállt, Zdenkónak adta búvóhelye kulcsait, pár hideg szót mondott neki, s a bolond, úgy látszott, mindjárt engedelmeskedett is néki. Felállt, megfogta a lámpáját, és érthetetlen szavakat dünnyögve valami furcsa dallamon, lassan eltávolodott,

- Consuelo - mondta Albert, amikor a bolond már eltűnt -, ha az a hűséges állat, amely most a lábánál fekszik, megveszne, s ha az én szegény Cynabre-om akaratlan dühében az életét veszélyeztetné, meg kellene ölnöm; s ne gondolja, hogy akár egy pillanatig is haboznék, bár kezem még sosem ontott vért, még az embernél alacsonyabb rendű lényekét sem... Nyugodjon hát meg, semmi veszély nem fenyegeti többé.

- Mit jelentsen ez, Albert? - kérdezte a leány, mert megijedt ettől a váratlan célzástól. - Már nem félek. Elvégre Zdenko ember, bár elvesztette az értelmét, talán a maga hibájából, de részben az önéből is. Ne beszéljen vérről meg büntetésről. Az ön dolga, hogy visszavezesse az igazsághoz, és meggyógyítsa, ahelyett hogy őrületét növelné. De menjünk; reszketek, hogy a nap felkel, és nem leszünk otthon.

- Igazad van - mondta Albert útnak indulva. - Bölcsesség szól a szádból, Consuelo. Az én őrültségem fertőzte meg ezt a szerencsétlent, s ideje volt, hogy mindkettőnket kiszabadíts abból a szakadékból, amelybe zuhantunk. Engem meggyógyítottál, én is meg akarom gyógyítani Zdenkót... De ha nem sikerül, ha őrülete továbbra is veszélyezteti életedet, legyen bár ember Isten előtt, és a gyengédség angyala irántam való érzésében, legyen bár egyetlen igaz barátom, akit e földön ismertem... hidd el, Consuelo, kitépem a szívemből Zdenkót, és te sem látod soha többé.

- Elég, elég, Albert - suttogta Consuelo, mert annyi borzalom után már nem tudta elviselni ennek az új gondolatnak a borzalmát. - Ne gyötörje magát ilyen feltételezésekkel, Albert. Inkább százszor veszítsem el életemet, csak ne tegyem ki az önét ilyen megpróbáltatásnak és kétségbeesésnek.

Albert nem figyelt a szavára, s egészen megháborodottnak látszott. Nem támogatta többé a leányt, észre sem vette, hogy roskadozik, és minden lépésénél megbotlik. Csak azokra a veszélyekre gondolt, amelyeket Consuelo őérette kockáztatott; és rettegésében, ahogy sorra felidézte őket, meg lelkes segítőkészségében és túláradó hálájában mindenről megfeledkezett, csak ment előre az úton, szinte rohant már, többször hangosan felkiáltott, és nem vette észre, hogy Consuelo csak nehezen vonszolja magát, és egyre jobban elmarad.

E kegyetlen helyzetében Consuelo Zdenkóra gondolt, aki még visszajöhet, meg az áradatra, amelyet megnyithat, amikor majd egyedül, Albert segítsége nélkül kapaszkodik fel a kút lépcsőjén. Mert az ifjú gróf, fellobbanó tébolyában, maga előtt vélte a leányt, és ezt a csalóka látomást követte, miközben Consuelo magára maradt a sötétben. Túlságos megpróbáltatás volt ez egy nőnek, még Consuelónak is. A Cynabre épp olyan gyorsan kaptatott, mint gazdája, és magával vitte a lámpát; Consuelo a cellában hagyta az övét. Az út egyre kanyargott, és a fény minden pillanatban eltűnt. Consuelo egy szögletben megbotlott, elesett, és nem tudott felállni. A halál fagyos lehelete járta át minden tagját. Egy utolsó balsejtelem villant át az agyán. Hogy elrejtsék a lépcsőt és a ciszterna alsó nyílását, Zdenko nyilván parancsot kapott, hogy bizonyos idő múlva nyissa meg a zsilipet. Ha nem is a gyűlölet irányítja cselekedeteit, már megszokásból is gondol erre a szükséges elővigyázatosságra. "Mindennek vége - mondta magában Consuelo, mert már a földön sem tudta vonszolni magát. - A kérlelhetetlen végzet áldozata lettem. Nem menekülök többé ebből a gyászos barlangból; sohasem látom meg Isten napvilágát."

Már az üreg homályánál is sűrűbb fátyol ereszkedett szemére, keze elzsibbadt, és a végső álmot jelző szenvtelenség gátat vetett félelmének. Egyszerre érzi, hogy két erős kar öleli át, emeli fel és viszi a ciszterna felé. Egy forró szív dobog az övé felett, és melengeti, hízelgő, baráti hang gyengéd szavakat suttog, s a Cynabre siet előtte, lámpával a szájában. Albert jött vissza, ő tartja karjában, ő menti meg, egy anya szenvedélyével, aki elvesztette és meglelte gyermekét. Három perc múlva a csatornánál vannak, ahol a forrás vize már kiöntött; elérik a boltívet, a medence lépcsőjét. Cynabre már megszokta ezt a veszélyes feljáratot, előreugrik, mintha attól tartana, ha túlságosan közel marad, meggátolja gazdája lépteit. Albert egyik karjában Consuelót fogja, a másikkal a láncba kapaszkodik, és felsiet a csigalépcsőn, amelynek alját már egyre csapdossa az áradó víz. Nem ez volt a legkisebb veszély Consuelo hősi vállalkozásában; de már nem félt. Albert bámulatos ereje még Zdenkóét is felülmúlta, s most valami természetfeletti lendület is serkentette. Már hajnalodott, amikor a kút kávájára tette drága terhét; Consuelo fellélegzett, és még mindig a férfi lihegő mellére támaszkodva, fátylával megtörölte Albert verítékben fürdő, széles homlokát.

- Kedves barátom - mondta néki gyengéd szóval -, ha nem siet segítségemre, a föld mélyében pusztulok el. Megfizetett mindenért, ami keveset önért tettem; de most az enyémnél is jobban érzem fáradtságát, és félek, hogy ön helyett halok meg.

- Édes, kicsi Zingarella - kiáltott szenvedélyesen Albert, és megcsókolta a fátylat, amellyel a leány az arcát törölgette -, épp olyan könnyű voltál a karomban, mint azon a régi napon, amikor Schreckensteinből vittelek a kastélyba.

- Ahonnan már nem távozhat engedélyem nélkül. Ne feledje esküjét, Albert.

- Te sem a tiédet - felelte a fiatal férfi, térdre hullva a leány előtt.

Aztán segített neki, hogy a fátylába burkolózzék, majd Consuelo Albert szobáján át a szobájába lopózott. Már ébredtek a kastélyban. Lentről hallani lehetett a kanonissza éles, száraz köhögését, ami felkelését jelezte. Szerencsére senki sem látta és nem is hallotta Consuelót, igaz, félelmében szinte szárnyai nőttek, hogy minél előbb a szobájába érjen. Izgatottan letépte magáról szakadt, mocskos ruháját, egy ládába zárta, s levette a láda kulcsát. Még maradt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy titokzatos útjának minden nyomát eltüntesse. De alighogy kábult fejét a párnára hajtotta, nyomasztó, mély álomba zuhant, amely csupa lidérc és ijesztő látomás volt, és ugyanakkor könyörtelen, egyre forróbb láz rázta minden tagját.

Eközben Wenceslawa asszony, félórás imája után, felment a lépcsőn, és mint minden reggel, aznap is édes öccse volt első gondolata. Az ifjú gróf ajtajához ment, s a zárhoz szorította a fülét, bár már alig remélte, hogy érkezésének valami jelét hallhatja. De micsoda meglepetés és öröm: a jó kanonissza tisztán megfigyelhette az alvó fiatalember egyenletes lélegzését. Keresztet vetett, s még azt is megkockáztatta, hogy halkan elfordítsa a zárat, és lábujjhegyen a szobába osonjon: Albert békésen szunnyadt az ágyában, a Cynabre meg a mellette levő üres karosszékben kuporgott. A kanonissza nem keltette fel őket, hanem Christian grófhoz szaladt, aki kápolnája kövén térdelve, szokásos megadásával könyörgött Istenhez, adja vissza a fiát, akár az égben, akár itt a földön.

- Bátyám uram - mondta halkan az öregasszony, testvére mellé térdelve -, hagyja már a könyörgést, buzgó hálaimát mondjon inkább. Isten meghallgatta kérését.

Nem kellett többet magyaráznia. Az aggastyán megfordult, látta testvére kicsiny szemében a mély, együttérző öröm csillogását, az oltár felé emelte kiszáradt kezét, és színtelen hangján felkiáltott:

- Istenem, visszaadtad a fiamat.

És mindketten, egyazon ihlet sugallatára és egymást váltogatva mormolták Simeon szép énekének sorait: Mostan bocsátod el a te szolgádat, Uram, békességgel, és így tovább, véges-végig.

Elhatározták, hogy nem ébresztik fel Albertot. Behívták a bárót, a káplánt, a szolgákat, és hálaadó misét hallgattak ájtatos szívvel a kastély kápolnájában. Amélie őszintén örült, hogy bátyja visszatért, de méltatlan dolognak tartotta, hogy reggel öt órakor kell felkelnie e szerencsés fordulat megünneplésére, és mise közben alig győzte elfojtani ásítását.

- Miért nem jött barátnője is, a jó Porporina, hogy velünk együtt adjon hálát a Gondviselésnek? - kérdezte Christian gróf a mise végén.

- Fel akartam ébreszteni - felelt Amélie. - Beszóltam hozzá, aztán kiabáltam, még ráztam is, de semmire sem mentem, a szemét sem nyitotta ki. Ha nem forró és vörös, akár a tűz, holtnak is vélhettem volna. Biztosan rosszul aludt éjszaka, és most lázas.

- Talán beteg ez a derék teremtés - mondta az öreg gróf. - Nagyon kérem, kedves Wenceslawa nővérem, nézze meg, hogy van szegény, és segítsen rajta. Isten ne adja, hogy e nemes leány szenvedése szomorítsa el e szép napunkat.

- Megyek, kedves bátyám - felelt a kanonissza, aki már egy szót sem szólt, egy lépést sem tett Consuelo dolgában, anélkül, hogy a káplánt ne kérdezte volna tekintetével. - Sose aggódjon, Christian, biztosan semmi baja. Signora Nina nagyon ideges mostanában, de hamarosan rendbe jön.

- Mégis különös - mondta egy pillanattal később, amikor a káplánnal magukra maradtak -, hogy Porporina annyi biztonsággal jósolgatta Albert visszajövetelét, és lám, igaza lett. Talán tévesen ítéltünk róla, káplán úr, s ez a lány talán valami szent, akinek látomásai vannak.

- Egy szent misét hallgatott volna ilyen alkalommal, és nem feküdne lázasan az ágyában - mondta a káplán mély megfontolással.

A kanonissza csak szomorú sóhajjal válaszolt erre az elmés megjegyzésre. Mégis Consuelo szobájába ment, s látta, hogy a leány lázasan, kábultan fekszik. Behívta a káplánt, aki kijelentette, ha a láz nem csillapszik, vendégük nagyon beteg lesz. Megkérdezte Amélie bárókisasszonyt, aki a szomszéd szobában aludt, hallott-e valamit éjszaka.

- Semmit sem hallottam - felelte Amélie -, Porporina meg sem moccant. Pedig annyit jósolgatott, olyan csodás történeteket mesélt már jó néhány napja, hogy azt hittem, valóságos boszorkányszombat lesz a szobájában. De vagy nagyon messzire vitte el az ördög, vagy jól nevelt koboldokkal volt dolga, mert tudomásom szerint nyugodtan feküdt egész éjszaka, és egy pillanatra sem zavarta álmomat.

A káplán ízléstelennek találta ezt a tréfálkozást, a kanonissza pedig, kinek szíve mindig jóvátette elméje tévelygéseit, valósággal haragudott, hogy húga ilyen kegyetlenül szól beteg társnőjéről. De nem felelt neki, mivel Amélie keserűségét jogos féltékenységének tulajdonította, és megkérdezte a káplánt, milyen orvosságot adjon Porporinának.

A derék férfi nyugtatót rendelt, de nem tudták beadni a lánynak. Consuelo fogai összeszorultak, sápadt ajka minden italt elutasított. A káplán megállapította, hogy ez rossz jel. De az e házban sajna nagyon ragályos szenvtelenséggel későbbi időkre halasztotta döntését: Majd meglátjuk, várni kell, még nem lehet határozni. Ezek voltak a tonzúrás Eszkuláp legkedveltebb aranymondásai.

- Ha nem javul az állapota - ismételgette, amikor már elhagyták a szobát -, meg kell fontolni, ne hívjunk-e orvost; én nem vállalhatom, hogy a lelki sérülés e furcsa megnyilvánulását kezeljem. Majd imádkozom a kisasszonyért; ebben a lelkiállapotában, amely az utóbbi időkben jellemezte, talán csak Istentől várhatunk hathatós segítséget, nem pedig az orvostudománytól.

Egy cselédlányt hagytak Consuelo mellett, és felkészültek a reggelire. A kanonissza saját tudós kezével dagasztotta a süteményt, olyan gondosan, mint még soha életében, és máris repesett a szíve, ha arra gondolt, milyen örömmel eszi majd Albert, hosszú koplalása után, kedvelt tésztáját. A szép Amélie leghódítóbb ruháját vette fel, és azt mondta magában, ha Albert ilyen frissen és ragyogóan látja viszont, biztosan bánja majd, hogy nemrég még bosszantotta és sértegette őt. Mindenki törte a fejét, milyen meglepetéssel kedveskedhet a fiatal grófnak, s közben teljesen megfeledkeztek arról a lényről, akivel tulajdonképpen foglalkozniuk kellett volna, a szegény Consuelóról, pedig neki köszönhették elveszett fiuk hazatérését, és biztosan maga Albert is türelmetlenül várta a pillanatot, amikor viszontláthatja a leányt.

Az ifjú gróf hamarosan felébredt; ez alkalommal nem kellett hiú erőfeszítéseket tennie, hogy felidézze az előző napok eseményeit, mint azelőtt, valahányszor rohama elmúltával föld alatti búvóhelyéről visszatért. Azonnal szerelmére gondolt, meg a boldogságára, amelyet Consuelónak köszönhetett. Gyorsan felkelt, felöltözött, illatszert hintett magára, és már rohant is, hogy megölelje apját és nagynénjét. A jó öregek szíve repesett az örömtől, hiszen fiuk józan eszénél volt, emlékezett hosszú távollétére, tőlük meg buzgó gyengédséggel kért bocsánatot, és váltig ígérte, hogy soha többé nem okoz ilyen bánatot és nyugtalanságot. Albert észrevette, mennyire örülnek rokonai, hogy a valóság fényében látja az elmúlt napok eseményeit. De azt is megfigyelte, milyen tapintatosan titkolják előtte állapotát, s megalázónak érezte, hogy gyermekként kezelik, holott ő megint felnőtt férfinak tudta magát. Mégis elfogadta e büntetését, amely amúgy is enyhe volt vétkéhez képest, és arra gondolt, üdvös figyelmeztetés ez, és ha megérti és megnyugszik benne, Consuelo is meg lesz vele elégedve.

A boldogságtól könnyezve ültek asztalhoz, mindenki cirógatta, dédelgette Albertot, de ő nyugtalan szemmel kereste azt a lényt, akinek életét és boldogságát köszönhette. Látta, hogy üres a helye, de nem merte megkérdezni, miért nem reggelizik velük Porporina. A kanonissza észrevette, hogy valahányszor nyílik az ajtó, öccse megremeg, és felkapja a fejét, hogy nyugtalanságát eloszlassa, megmondta neki, hogy fiatal vendégük rosszul aludt, még pihen, és a nap egy részét ágyában kívánja tölteni.

Albert természetesnek tartotta, hogy szabadítója nagyon kimerült, e hírre mégis döbbent riadalom ült ki az arcára.

- Kedves néném - mondta, mert nem tudta elfojtani izgalmát -, ha Porpora fogadott lánya nagyon rosszul volna, gondolom, nem ülnénk és nem étkeznénk ilyen nyugodtan az asztal körül.

- Ne aggódjon, Albert - mondta Amélie, aki elvörösödött bosszúságában -, Nina most biztosan önről álmodik, és sok jóslata után az álom karjaiban várja visszatértét, holott mi már itt ünnepeljük, és igen nagy örömmel.

Albert elsápadt a méltatlankodástól, és villámló szemmel nézett húgára.

- Ha van itt valaki, aki alva várt engem - mondta -, akkor az éppen nem az ön által említett személy; ellenben kegyed rózsás arca, szép húgom, azt bizonyítja, hogy távollétemben is mindig jól aludt, semmi szüksége tehát most a pihenésre. Hálás is vagyok érte, és teljes szívemből köszönöm, mert nagyon kínosnak érezném, ha öntől is bocsánatot kellene kérnem, ahogy szégyenkezve és mély fájdalommal követem meg a család többi tagját és barátját.

- Én meg köszönöm, hogy kivételt tesz velem - vágott vissza Amélie, bíborvörösen a méregtől -, a jövőben is igyekezni fogok, hogy e kegyét kiérdemeljem, virrasztásomat és gondjaimat pedig annak tartogatom, aki hálás lesz értük, és nem akar csúfot űzni belőlük.

Ez a szóváltás, nem az első Albert és jegyese között, bár ilyen éles még sosem volt, szomorúvá és feszélyezetté tette a délelőtt hátralevő részét. Mégis igyekeztek Albertot elszórakoztatni. A kanonissza közben többször felszaladt a beteghez, és mindig lázasabbnak és gyengébbnek találta. Amélie személyes sérelmének érezte Albert nyugtalanságát, és a szobájába zárkózott, hogy kisírja magát. A káplán végre kinyilvánította a véleményét: ha a láz nem csillapszik, estére orvost kell hívni. Christian gróf fiával maradt, s igyekezett eloszlatni gondjait, amelyeket nem értett, és betegsége következményének vélt. A jó aggastyán csak hízelgő szavakkal tudott fiához közeledni, s nem is volt miről beszélnie ezzel a lázadó szellemmel, amelyet sosem igyekezett megismerni, mivel attól félt, hogy fia fölényes értelme megzavarja és legyőzi az ő vallásos hitét. Igaz, Christian gróf csak bolondságnak és őrületnek vélte azt a vakító fényt, amely Albert legfurcsább szavaiból is előtört, és amelyet az ő mereven katolikus szemlélete nem tudott volna elviselni; ezért mindig ellenállt annak a vágyának, hogy komolyan szóljon vele. Valahányszor megpróbálta, hogy cáfolja Albert eretnek vélekedését, mindig meg kellett hátrálnia fia világos és határozott érvelése előtt. A természet nem tette ékesszólóvá. Nem volt meg benne az az eleven bőbeszédűség, amely megkönnyíti a társalgást, s még kevésbé az a csalárd vitakészség, amely logikája híján tudós nagyképűséggel és magabiztos hetvenkedéssel akar érvényesülni. Ártatlan, szerény lélek volt, gyorsan el lehetett hallgattatni; keserű szemrehányást is tett önmagának, miért nem tanulmányozta ifjúkorában azokat a bonyolult dolgokat, amelyeket Albert állandóan felvet neki, és mivel biztos volt benne, hogy kimeríthetetlen a teológiai tudomány, olyan igazságokat tartalmaz, amelyekkel egy nála okosabb és tanultabb ember szétzúzná Albert eretnekségét, görcsösen megkapaszkodott ingadozó hitében, s hogy felmentse magát az erőteljesebb cselekvés alól, tudatlanságára és egyszerűségére hivatkozott, viszont a gőg, gondolta, a lázadó sajátja, s több bajt hoz rá, mint szerencsét.

Mindketten tartózkodók voltak, s így beszélgetésük hússzor is félbeszakadt, s végül, minden érdeklődésük ellenére, már nem tudták, mit is mondjanak egymásnak. Az öreg Christian elszunnyadt a karosszékében. Albert pedig felment, hogy Consuelo állapota felől érdeklődjék, mert minél jobban titkolóztak előtte, annál nyugtalanabb lett. Már két óra hosszat járkált a kastély folyosóin, egyre a kanonisszát meg a káplánt leste, és ha meglátta, mindjárt faggatni kezdte őket. A káplán kimérten és tartózkodón válaszolt, a kanonissza pedig, mihelyt meglátta öccsét, vidám arcot vágott, és ezer dologról fecsegett, hogy látszólagos nyugalmával megtévessze. De Albert mindjárt észrevette, hogy nénje már komolyan aggódik, és egyre gyakrabban megy Consuelo szobájába; azt is megfigyelte, hogy minden óvatosság nélkül nyitják és csukják az ajtaját, mintha ez a jövés-menés és lárma nem is zavarná a leány állítólag békés és jótékony álmát. Ő is a szoba közelébe merészkedett, és életét adta volna, ha legalább egy pillanatra benézhet. Consuelo szobája előtt egy másik helyiség volt, így két nehéz ajtó választotta el a folyosótól, és sem látni, sem hallani nem lehetett semmit. A kanonissza észrevette öccse szándékát, s ezért mindkét ajtót becsukta és bereteszelte, ő maga pedig Amélie szomszédos szobáján át ment a beteghez, mert tudta, hogy Albert csak nagy ellenérzéssel lépne be ide. Amikor aztán látta, hogy a fiatalember teljesen kétségbeesik, s attól tartott, hogy kiújulhat a baja, még hazudott is, és Isten bocsánatát kérve szívében, azt mondta, hogy a beteg sokkal jobban van, és a családdal ebédel majd.

Albert egy pillanatig sem kételkedett e szavakban, mert hiszen nénjének tiszta ajkát még sosem hagyta el hazugság. Visszatért az öreg grófhoz, és nehezen várta az órát, amely visszaadja neki Consuelót és a boldogságot.

De amikor ebédre szólította őket a harang, Consuelo nem jelent meg közöttük. A kanonissza, aki máris gyors haladást tett a hazugság művészetében, azt mondta, hogy a leány felkelt, de még kissé gyengén érzi magát, s ezért a szobájában ebédel. Hogy még jobban megtévessze öccsét, Wenceslawa asszony a legfinomabb ételekből válogatott és Consuelo szobájába küldte őket. A sok ravaszkodás végül is úrrá lett Albert rémületén. Valami nyomasztó szomorúság ült ugyan rajta, s félelmetes balsejtelem gyötörte a szívét, de megadta magát, és nyugalmat erőszakolt arcára.

Este Wenceslawa asszony elégedett arccal jött le, ami nem is volt puszta színlelés; Porporina, mondta, jobban van, arca nem olyan forró, pulzusa inkább gyenge, s már nem lüktet, biztosan nyugodtan tölti majd az éjszakát. "Miért borzaszt a félelem e sok jó hír ellenére?" - kérdezte magában az ifjú gróf, amikor a szokott órában búcsút vett családjától.

Úgy állt a dolog, hogy a jó kanonissza, aki torz és sovány alkata ellenére soha életében nem volt beteg, nem nagyon értett mások betegségéhez. Csak azt látta, hogy Consuelo már nem lángvörös, hanem kékesen sápadt, hogy az előbb hevesen lüktető vére alig áramlik ereiben, és melle (mivel szíve kifulladt) lélegzés közben nyugodt, szinte mozdulatlan, Wenceslawa asszony azt hitte, hogy betegük meggyógyult, és gyermekes jóhiszeműségével mindjárt közölte is e hírt. De a káplán jobban értett a dologhoz, s látta, hogy a látszólagos nyugalom egy heves roham előjele. Amikor Albert visszavonult, figyelmeztette a kanonisszát, hogy most már valóban orvost kell hívni. A város azonban messze volt, az éjszaka sötét, az utak rosszak, s Hanz, minden igyekezete ellenére, nagyon lassú. Vihar támadt, zuhogott az eső. A vén szolga öreg lova megbokrosodott, hússzor is megbotlott, s végül eltévedt az erdőben; a rémült Hanz minden dombban Schreckensteint, minden villámfényben gonosz szellemek lángszórós reptét látta. Már hajnalodott, amikor ismét megtalálta az utat. Olyan gyorsan, ahogy öreg gebéjét csak nógatni tudta, a városba igyekezett. Amikor felébresztette a még mélyen alvó orvost, a tudós férfi nagy kényelmesen felöltözött, és végre útnak indult. Huszonnégy óra veszett el e sok késlekedéssel és lassúsággal.

Albert nem tudott elaludni. A gyötrő nyugtalanság és a vihar baljós lármája egész éjjel ébren tartotta. Nem mert lemenni, nehogy megbotránkoztassa nagynénjét, aki reggel hosszasan kioktatta, hogy nem illik a kisasszonyok lakosztálya körül sündörögni. Nyitva hagyta az ajtaját, és többször lépteket hallott az alsó emeleten. Ilyenkor a lépcsőhöz szaladt, de mivel nem látott senkit, és nem hallott semmit, igyekezett megnyugtatni magát, és a szél meg az eső számlájára írta ezeket a csalóka, ijesztő zajokat. Hogy Consuelo megkérte rá, türelmesen és következetesen vigyázott értelmére és lelkiállapotára. Küzdött izgalma és szorongása ellen, s szerelme erejével igyekezett szerelme fölé emelkedni. De aztán a mennydörgések süketítő robaja, a vihartól megremegő öreg kastély tompa csikorgása közepette egyszerre hosszú, szívet tépő sikolyt hall, amely nyílként röppen feléje, és egyenesen a szíve közepébe fúródik. Albert, aki felöltözve vetette magát ágyára, hogy így próbáljon aludni, felugrik, kirohan, leszalad a lépcsőn, és kopogtat Consuelo ajtaján. Megint csend volt, senki sem nyitott ajtót. Albert már azt hitte, csak álmodott; de most egy új sikoly, még ijesztőbb, mint az előbbi, dermeszti meg a szívét. Nem habozik többé, végigszalad egy sötét folyosón, Amélie ajtajához ér, megrázza, beszól, hogy ő van künn. Hallja, hogy belökik a reteszt, aztán Amélie-t hallja: parancsoló hangon szól, hogy távozzon. De sikolyokat, hörgést is hall: Consuelo hangja ez, elviselhetetlen gyötrelemről árulkodik. Albert saját nevét is hallja, a kétségbeesés rettegésével röppen el a szeretett leány ajkáról. A fiatal férfi dühödten veti magát az ajtónak, betöri a zárat és a reteszt, félrelöki Amélie-t - aki damaszt hálóköntösében és csipkés főkötőjében a megsértett szemérmet mímeli, majd heverőjére hanyatlik -, s halálsápadtan, égnek meredő hajjal rohan Consuelo szobájába.

Consuelo, borzalmas rohamában, a ház két legerőteljesebb szolgálójának karjai közt vergődik; alig tudják visszatartani, hogy ki ne vesse magát ágyából. Mint agyláz esetében gyakran megtörténik, félelmes látomások gyötörték a szerencsétlen gyermeket, és ő menekülni akart előlük; a segítségére siető cselédlányokban is ellenséget, vesztére törő szörnyeket látott. A döbbent káplán, aki azt hitte, bármely pillanatban végezhet vele ez a roham, már a halottak imáját mondta felette, s Consuelo őt is Zdenkónak vélte, amint titokzatos énekeit mormolva a halált hozó falat építi. A remegő kanonisszát, aki a maga gyenge erejével is segített, hogy visszatartsa az ágyban, a két Vanda szellemének tartotta, hol Zsiska húgának, hol meg Albert anyjának: a magányos férfi barlangját őrzik a betolakodó elől, akinek semmi joga ide belépni. Kiáltozása, sóhajai, lázas és a hallgatók számára érthetetlen könyörgései, mind-mind azokból a gondolatokból és tárgyakból fakadtak, amelyek előző éjjel olyan nagy hatással voltak rá, és olyannyira felizgatták. Az áramló víz morgását hallotta, és úszó mozdulatokat tett a karjával. Megrázta vállára hulló, kusza, fekete haját, és látta, hogy örvénylő víz szakad ki belőle. Mindig Zdenkót érezte maga mögött, amint kinyitja a zsilipet, vagy maga előtt, ahogy eltorlaszolja az utat. Folyton vízről meg kövekről beszélt, véget nem érő képek sorában, s a káplán rázta is a fejét:

- Makacs és kínos álom - mondta elgondolkozva. - Nem tudom, miért érdeklődött múltkor olyan nagyon a kút iránt; talán már akkor kezdődött ez a láz, hiszen rohamában is egyre erről beszél.

Amikor Albert eszevesztetten betört a szobába, Consuelo annyira kimerült, hogy már csak vad sikolyokba fulladó, tagolatlan szavak hagyták el ajkát. Akaratereje nem uralkodott többé rettegésein, mint amikor először küzdötte le őket, és amelyek újra és fékezhetetlen szenvedéllyel törtek rá. De a leány őrjöngésében is megmaradt egy tiszta gondolat, ezért szólította Albertot, olyan átható, csengő hangon, hogy aki hallotta, úgy érezte, az egész ház alapjaiban rendül meg tőle; aztán e kiáltások zokogásba fulladtak, bár a leány riadt szeme száraz és ijesztőn fényes maradt.

- Itt vagyok, itt vagyok - kiáltott Albert, a leány ágya felé rohanva.

Consuelo meghallotta, összeszedte minden erejét, és azt képzelve, hogy Albert megint magára hagyja, kitépte magát a szolgálók karjából, azzal a gyorsasággal és lendülettel, amelyre a láz a leggyengébb lényeket is képessé teszi. Már a szoba közepén volt, kócosan, mezítláb, gyűrött, fehér kis hálóköntösében, akár egy kísértet, amely most szabadult sírjából, és amikor vissza akarták tartani, egy vadmacska könnyedségével átugrott a spinéten, az ablakhoz szaladt, s mivel azt hitte, a végzetes ciszterna nyílása előtt van, a párkányra állt, kinyújtotta a karját, és a sötét, viharos éjszakába kiáltva Albert nevét, le akarta vetni magát, ám Albert, aki nála is fürgébb és erősebb volt, átölelte és visszavitte az ágyára. A leány nem ismerte meg; de nem ellenkezett, és nem is kiáltott többé. Albert spanyolul szólt hozzá: kedves szavakat, forró könyörgéseket mondott neki, a leány merev szemmel hallgatta, de nem látta, nem is felelt neki; de aztán hirtelen felemelkedett, az ágyára térdelt, és Händel Te Deum-ának egy strófáját kezdte énekelni (csak nemrég ismerte meg, és nagyon csodálta). Hangja még sohasem volt ilyen kifejező, ilyen csengő, és ő maga sem ilyen szép, mint e rajongó testtartásában, vállára hulló hajával, láztól égő arcával, csillogó szemével, amely az előtte megnyíló ég titkaiban látszott olvasni. A kanonissza annyira megilletődött, hogy könnyekbe törve az ágy mellé térdelt; s a káplán is, ellenszenve dacára, lehajtotta a fejét, és valami vallásos tisztelet fogta el. Amikor Consuelo befejezte a strófát, nagyot sóhajtott; isteni öröm ragyogott az arcán.

- Meg vagyok mentve! - kiáltotta, és vánkosára hanyatlott, sápadtan és hidegen, akár a márvány, tágra nyitott szemében semmi fény, ajka kék, tagjai merevek.

Döbbent csend követte a jelenetet. Amélie, aki mozdulatlanul állt szobája küszöbén, és látta ezt a borzalmas képet, de közelíteni nem mert, most elalélt az iszonyattól, és összeesett. A kanonissza és a két szolgáló odaszaladt, hogy felsegítse. Consuelo halálsápadtan feküdt Albert karján, a fiatalember feje pedig a haldokló lány keblére hanyatlott: mintha a halál ölelte volna át mindkettőjüket. Miután Amélie-t ágyába fektették, a kanonissza visszajött Consuelo szobájába.

- Nos, káplán úr? - kérdezte aggódó arccal.

- Meghalt, asszonyom - felelte a káplán mély hangján, s elengedte Consuelo karját, melynek a pulzusát vizsgálta igen nagy figyelemmel.

- Nem, nem halt meg! esküszöm, nem halt meg! - kiáltott Albert és hevesen felugrott. - Én a szívét kérdeztem, és alaposabban, mint ön a karját. Még dobog, és ő is lélegzik, él. Élni is fog! nem így, és nem most kell elpusztulnia. Ki olyan vakmerő, hogy azt higgye, Isten máris kimondta rá halálos ítéletét? De itt az ideje, hogy gondosan ápoljuk. Adja ide az orvosságos dobozát, káplán úr. Tudom, mit kell neki adni, ön nem tudja. Engedelmeskedjék, maga szerencsétlen! Nem segített rajta; megakadályozhatta volna ezt a borzalmas rohamát, de nem tette meg, nem is akarta. Eltitkolta betegségét, megtévesztett engem. Vesztét akarja okozni? Gyáva óvatossága, fertelmes szenvtelensége béklyót tett a nyelvére és a kezére. Adja ide a dobozt, mondom, s engedje, hogy én próbálkozzam.

És mivel a káplán habozott, mivel attól tartott, hogy e túlfűtött, félbolond fiatalember tapasztalatlan kezében méreggé válhatnak a gyógyszerek, Albert kitépte a kezéből a dobozt, és mit sem törődve nénje intelmeivel, maga válogatta és adagolta a leghatékonyabb nyugtatókat, azokat, amelyek gyorsan segíthetnek. Az ifjú gróf sok dologban képzettebb volt, semmint gondolták. Élete egy szakaszában, amikor még tudatában volt agya gyakori rendellenességeinek, önmagán próbálta ki a legerőteljesebb szerek hatását. Gyorsan megítélte a helyzetet, bátran, minden fenntartás nélkül határozott, és olyan oldatot készített a betegnek, amelyet a káplán sosem mert volna javasolni. Határtalan türelemmel és szelídséggel szétfeszítette a leány fogait, és a szájába öntött néhány cseppet a hatékony gyógyszerből. Többször megismételte ezt a kezelést, s Consuelo egy óra múlva már szabadabban lélegzett; keze valamelyest megmelegedett, vonásai elvesztették merevségüket. Még nem hallott, és nem érzett semmit, de kábulata már álomhoz hasonlított, és ajka kissé megszínesedett. Megérkezett az orvos, és látva, hogy komoly betegségről van szó, kijelentette, hogy későn hívták, és nem felel semmiért. Már előző nap eret kellett volna vágni, most viszont veszélyes volna, mivel a vérveszteség újabb rohamot okozhat. Nem tudták, mit tegyenek.

- Talán új rohamot okoz - mondta Albert -, mégis eret kell vágni.

A német orvos, öntelt, nehézkes ember, aki, nem lévén vetélytársa a vidéken, megszokta, hogy orákulumként hallgassák, felhúzta súlyos szemhéját, és pislogva nézegette a vakmerő embert, aki ilyen határozottan mer dönteni.

- Azt mondtam - ismételte Albert határozottan -, hogy eret kell vágni. Akár vág, akár nem, a roham mindenképpen megismétlődik.

- Már engedjen meg - mondta Wetzelius doktor -, a dolog nem olyan biztos, mint ahogy ön hinni véli. Megvető, fölényes mosoly ült ajkán.

- Ha nem ismétlődik meg a roham, minden el van veszve - erősködött Albert. - Ezt önnek is tudni kéne. Ez a kábulat elzsibbasztja az agy működését, teljes bénulást hoz, és megöli a beteget. Az ön kötelessége, hogy feltárja a bajt, és fokozza hatékonyságát, mivel csak így küzdhet meg vele, mert, értse meg, küzdeni kell a betegért. Nem ezért jött ide? Nem az imádság és a temetés a maga dolga. Vágjon azonnal eret, vagy én teszem meg.

A doktor tudta, hogy Albert helyesen okoskodik, és már meg akarta kezdeni a műveletet; de egy magafajta jelentős személyiség, gondolta aztán, nem dönthet és nem cselekedhet hebehurgyán. Még azt vélhetnék, hogy egyszerű esetről van szó, amelyet egykettőre meg lehet gyógyítani. A mi derék németünk pedig mindig körülményes vizsgálódást, véget nem érő fejtörést szokott színlelni, hogy aztán, mintegy lángelméje villámfényénél, diadalmasan megtalálja a baj okát; így aztán megint elmondhatják róla, amit már ezerszer megállapítottak: "A betegség olyan előrehaladott állapotban, sőt már olyan életveszélyes volt, hogy eleinte Wetzelius doktor sem tudta, hogy mihez fogjon. Más orvos sosem találta volna meg a helyes gyógymódot. A mi doktorunk óvatos ember, nagyon elmés és nagyon tudós. Nincs is hozzá hasonló, még Bécs városában sem."

Most pedig ellenkeznek vele, és Albert türelmetlensége egyenesen a falhoz állítja.

- Ha ön orvos - mondta végül -, és ön határoz itten, akkor nem tudom, miért hívtak, és már megyek is.

- Ha nem határoz elég gyorsan, nem is tartóztatjuk - mondta Albert.

Wetzelius doktor mélységesen meg volt sértve, hogy egy ismeretlen kartársával együtt hívták ide, s ez a fajankó ráadásul ilyen tiszteletlenül beszél vele; ezért felállt, és átment a másik szobába, mivel Amélie megkérte, hogy foglalkozzék beteg idegeivel, és a kanonisszától is el akart köszönni. De Wenceslawa asszony visszatartotta.

- Könyörgök, kedves doktor úr, ne hagyjon magunkra ebben a nehéz pillanatban. Látja, milyen felelősség nehezedik a vállunkra. Öcsém megbántotta, igaz, de ne vegye szívére hirtelenkedését, hiszen tudja, milyen kevéssé ura önmagának...

- Hát Albert gróf volt? - álmélkodott az orvos. - Sosem ismertem volna meg. Annyira megváltozott.

- Persze, persze, hiszen közel tíz éve már, hogy utoljára látta, s közben ő is változott valamit.

- Azt hittem, már teljesen rendbe jött - mondta az orvos némi gonosz éllel -, hiszen egyszer sem hívtak, mióta visszaérkezett.

- Ó, kedves doktor úr, ön is tudja, hogy Albert sohasem akarta alávetni magát a tudomány törvényeinek.

- Pedig, ahogy látom, közben maga is orvos lett.

- Igaz, mindenről van némi fogalma, de forrongó lelkiállapota irányítja minden dolgában. E szerencsétlen leány súlyos betegsége nagyon megzavarta; különben biztosan udvarias és előzékeny lett volna, hiszen nagyon hálás önnek azért a gondosságáért, amellyel gyermekkorában kezelte.

- Attól tartok, ma nagyobb szüksége volna rá, mint akkor volt - csóválta a fejét a doktor, aki nagyon tisztelte ugyan a családot és a kastélyt, de most inkább megbántotta a kanonisszát e durva megjegyzésével, csak hogy megőrizhesse fölényes magatartását, és Albert esztelenségére célozva mindjárt rajta is bosszút álljon.

A kanonisszának nagyon fájt ez a kegyetlen észrevétel, s attól is tartott, hogy a haragos orvos majd mindenfelé elhíreszteli öccse szomorú állapotát, pedig ő mindent megtett, hogy eltitkolja. Hogy lefegyverezze, megalázkodott a tudós férfi előtt, és megkérdezte, mi a véleménye az Albert által ajánlott érvágásról.

- Az a véleményem, hogy ebben a pillanatban rendkívül káros volna - mondta fensőbbséggel az orvos, aki azt akarta, hogy övé legyen a kezdeményezés, és az ő bölcs ajka mondja ki a végső döntést. - Még várok egy-két órát; figyelem a beteget, és ha elkövetkezik az alkalmas pillanat, talán előbb is, mint gondolom, haladéktalanul cselekszem. De pulzusának állapota miatt most még nem határozhatok.

- Itt marad tehát. Áldja meg az Isten, tudós doktor úr.

- Minthogy a fiatal gróf az ellenlábasom - mondta a doktor fölényesen pártfogó mosollyal -, már semmin sem csodálkozom, és hagyom, hadd beszéljen.

Éppen vissza akart menni Consuelo szobájába, amelynek ajtaját a káplán becsukta, hogy Albert ne hallja a beszélgetést, amikor a szent férfiú sápadt, feldúlt arccal sietett be hozzájuk.

- Jöjjön gyorsan, doktor úr, az ég szerelmére - kiáltotta -, vesse latba tekintélyét, mert az enyém nem elegendő, és Albert gróf most talán Isten szavára sem hallgatna. Az ön tilalma ellenére is eret akar vágni a haldokló leányon, és meg is teszi, ha valami fortéllyal vagy akár erőszakkal meg nem akadályozzuk e meggondolatlan cselekedetében. Nem is tudom, volt-e valaha sebészkés a kezében. Még kárt tesz a szerencsétlenben, ha ugyan meg nem öli ügyetlenkedésével.

- No lám! - mondta a doktor pöffeszkedve, és nehézkesen megindult az ajtó felé, arcán azoknak az embereknek önző és sértő derűjével, akik nem a szívükre hallgatnak. - Szép dolgokat érünk meg, de majd beszélek a fejével, és észhez térítem.

De amikor az ágyhoz lépett, Albert már szájában tartotta a vértől csepegő sebészkést: egyik kezével Consuelo karját fogta, a másikkal a tálat. A visszér meg volt nyitva, bőven omlott a leány fekete vére.

A káplán hörgött, kiabált, az eget hívta tanúságul. A doktor tréfálkozni próbált, hogy elterelve Albert figyelmét, legalább ő zárhassa el az eret, és aztán szeszélye és hiúsága kielégítésére megint megnyithassa. De Albert parancsoló tekintetére meghátrált. Amikor már elég vér folyt el, a fiatalember egy sebész ügyességével kötözte be a leány karját, majd egy fiolát adott a kanonisszának és megkérte, hogy tartsa a beteg orra alá, s amikor mindennel végzett, Amélie szobájába hívta a káplánt és a doktort.

- Uraim - mondta -, önök semmi hasznára nem lehetnek a betegnek, akit most én ápolok. Határozatlanság és előítélet bénítja igyekezetüket és tudásukat. Kijelentem, hogy vállalom a felelősséget érte, és nem engedhetem meg, hogy gátoljanak vagy zavarjanak e fontos feladatom teljesítésében. Arra kérem tehát a káplán urat, hogy mondjon imákat, és a doktor urat, hogy csak húgomnak adagolja csodaszereit. Nem tűrök semmi jósolgatást és kuvikolást betegem ágyánál, mert hamarosan magához fog térni. Mindezt szíveskedjenek tudomásul venni. Ha pedig megsértettem egy tudóst, és kíméletlen voltam egy barátommal, bocsánatot kérek tőlük, de csak akkor, amikor már magamra is gondolhatok.

Miután így szólt, nyugodtan és szelíden a rideg szavak ellenére, visszament Consuelo szobájába, bezárta az ajtót, zsebébe tette a kulcsot, és a kanonisszához fordult: "Senki nem jöhet be, és senki nem mehet ki az én engedélyem nélkül."

A megdöbbent kanonissza egyetlen szót sem mert mondani. Olyan határozottság sugárzott Albert arcáról és magatartásából, hogy jó nénje megijedt, és gondolkodás nélkül, sietve, hibátlan pontossággal engedelmeskedett neki. Az orvos, látva, hogy nem ismerik el tekintélyét, és, mint később mondotta, nem akarva szembeszállni egy őrjöngő bolonddal, bölcsen úgy határozott, hogy visszavonul. A káplán ugyancsak elment, hogy imádkozzon. Albert pedig nénjével és a két szolgálóval maradt, és egy pillanatig sem lankadva, egész nap kedves betegét ápolta. Néhány órás pihenő után a lidérces roham visszatért, csaknem olyan erősen, mint elmúlt éjszaka, de nem tartott sokáig, és amikor az erőteljes ellenszerek hatására véget ért, Albert megkérte nénjét, menjen aludni, és csak egy asszonyt küldjön be hozzá, aki majd segít neki, míg a két szolgáló is megpihen.

- Maga is pihenjen egy keveset, Albert - mondta Wenceslawa asszony remegve.

- Nem, nem, kedves néném - felelte az ifjú gróf -, semmi szükségem rá.

- Ó jaj - sóhajtott az öreg hölgy -, hiszen megöli magát, gyermekem. Mennyi bajt okoz nekünk ez az idegen nő - tette hozzá, amikor már eltávolodott, és azt gondolta, hogy Albert nem hallja szavait.

Vacsorát hoztak a fiatal grófnak, el is fogadta, nehogy meggyengüljön, mert érezte, hogy szüksége lesz erejére. Állva evett a folyosón, szeme az ajtón, s mihelyt végzett, ledobta a kendőt, és bement. Bezárta az Amélie szobájába vezető ajtót, s az a néhány személy, akit beengedett, már csak a folyosó felől érkezhetett. Amélie azonban ott akart lenni, és a beteg körül szorgoskodott, de nagyon ügyefogyott volt, s valahányszor Consuelo áttüzesedett a láztól, egyre sápítozott, és mindjárt új rohamot emlegetett; Albert végül elvesztette türelmét, és megkérte húgát, hogy menjen a szobájába, és ápolja magát.

- A szobámba? - méltatlankodott Amélie. - Ha nem is tiltaná az illendőség, hogy lefeküdjek, amikor csak egy ajtó választ el öntől, s szinte egyazon szobában vagyunk, tudnék-e egyáltalán pihenni, amikor folyton borzalmas sikolyokat és halálhörgést kell hallgatnom?

Albert vállat vont, és azt mondta, van még elég szoba a kastélyban, válassza ki a legjobbat, és aludjon ott, amíg a beteget olyan helyre nem tudják szállítani, ahol senkit sem zavar.

Hiába mérgelődött Amélie, nem tehetett jobbat, mint hogy bátyja tanácsát kövesse. Hiszen, ha ott marad, látnia kell, milyen gondos, szinte anyai szeretettel ápolja Albert a beteget, és ez mindennél jobban fájt neki.

- Ó, drága néném - mondta Amélie, a kanonissza karjába vetve magát, mert az öreg hölgy ágya mellett készítettek neki fekhelyet. - Nem ismertük Albertot. Csak most látjuk, mennyire tud szeretni.

Consuelo több napig élet és halál közt lebegett, de Albert olyan szívósan, olyan leleményesen küzdött betegsége ellen, hogy győznie kellett. Végül is kitépte a leányt e szánalmas állapotából, s amikor a veszély már elmúlt, a kastély egyik tornyába szállította: itt több napfény volt, és a kilátás is szebb és tágasabb, mint a ház bármelyik ablakából. E szoba, régi bútoraival, Consuelo ízlésének is jobban megfelelt, mint az, amelyet neki rendeztek be, és különben is, már azelőtt is szólt arról a vágyáról, hogy szeretne itt lakni. Fiatal társnője sem zavarta, s bár mindig volt a szobájában egy szolgáló, reggel és este váltogatták őket, a lábadozás szelíd és mélabús napjait szinte egyedül tölthette azzal, aki megmentette. Spanyolul beszéltek, s Consuelo szívesen hallgatta e nyelven Albert szenvedélyének gyengéd, tapintatos megnyilatkozását, mert hazájára, gyermekkorára és anyjára emlékeztette. Erőtlenné tette a sok szenvedés, tudta, csak Albert segítette, gyógyította hatékonyan, mély hála élt hát szívében, és most átadta magát annak az édes nyugalomnak, mely a nagy válságokat követi. Lassan feltámadt emlékezete, de hol sűrűbb, hol lazább fátyol borította. Igaz és jogos örömmel idézte fel például Albert odaadó segítségét együttlétük során, ám elméje tévelygéseit, és iránta érzett nagyon komoly szenvedélyét csak valami sűrű ködön át látta. Néha, zsibbasztó álmok után, vagy csillapítószerek hatására, órák hosszat azt gondolta, csak álmában látta mindazt, ami gyanakvást és félelmet ébreszthet benne jótevője iránt. Annyira megszokta jelenlétét és gondosságát, hogy ha Albert néha távol maradt, mivel éppen ő kérlelte, étkezzék családja körében, izgatott és valósággal beteg volt, míg barátja vissza nem tért. Azt képzelte, a nyugtatók rontó hatással vannak rá, ha nem Albert készíti őket, és adja neki; és amikor a fiatalember maga kínálta őket, Consuelo fáradt és szelíd mosollyal, amely olyan megható volt e haláltól árnyalt szépséges arcon, így szólt hozzá:

- Most már valóban elhiszem, Albert, hogy bűvös erő lakik önben; mert ha akár egy csepp vizet rendel nekem, mindjárt hasznomra van, és az ön erejét és nyugalmát hozza meg nekem.

Albert először életében volt boldog, s mivel lelkében éppen annyi erő volt az öröm, mint a fájdalom elviselésére, az elragadtatás és a mámor e korszakában nem volt nála szerencsésebb ember a földön. A szoba, ahol bármikor és alkalmatlan tanúk jelenléte nélkül láthatta szerelmesét, mondhatatlan gyönyörök helye lett számára. Éjjel, amikor látszólag visszavonult, és már mindenki lefeküdt a házban, megint visszalopózott e drága szobába; s miközben az ápolónő mélyen aludt, Albert kedves Consuelójának ágya mögé állt, és elnézte a leányt, amint sápadtan, megtörten fekszik, akár egy virág vihar után. Aztán a karosszékbe ült, amelyet távozása előtt mindig az ágy mellé helyezett; itt töltötte az egész éjszakát, s olyan könnyű álommal aludt, hogy a beteg legkisebb mozdulására is felriadt, és a leány fölé hajolt, hogy meglesse suttogó szavait; vagy ha Consuelo valami rossz álomban vergődött, megfogta a kezét, amely máris az övét kereste. Ha az ápolónő felébredt, Albert mindig azt mondta, hogy éppen akkor érkezett, s a derék asszony el is hitte, hogy az ifjú gróf éjjel csak időnként néz be betegéhez, holott alig töltött egy fél órát saját szobájában. Consuelo sem vélekedett másként, mint az ápolónő, még nagyon gyenge volt, és mindent elhitt, amit barátja éjjeli látogatásairól mondott. Ha néha az éjszaka közepén felriadt, és könyörgött Albertnak, hogy ő is feküdjön le, a fiatalember azt válaszolta, hogy már hajnalodik, és ő éppen most kelt fel. Hogy ilyen tapintatosan félrevezették, Consuelo nem nyugtalankodott Albert kimerültsége miatt, és mégsem maradt soha magára.

De Albert nem is érezte magát fáradtnak. A szerelem a leggyengébb lénynek is erőt ád, Albertnak viszont kivételesen erőteljes szervezete volt, és soha emberi szívben ilyen határtalan, ilyen éltető szerelem nem lakott. Amikor a nap első sugarai felragyogtak, Consuelo a nyitott ablak előtt álló heverőjéhez vonszolta magát, Albert pedig melléje ült, és a sebesen úszó felhőkben vagy az ég színárnyalataiban igyekezett megragadni azokat a gondolatokat, amelyeket e feltáruló kép hallgatag barátnőjének sugallt. Néha ujjával érintette a fátylat, amellyel a leány betakarta fejét, és amelynek végét a gyenge szellő a heverőn mozgatta. Albert lehajtotta a fejét, mintha pihenni akarna, és a fátyolra tapasztotta ajkát. Egy nap Consuelo, hogy mellét befedje, magára vonta a fátylat, és csodálkozva érezte, hogy egészen meleg és nedves: gyorsan megfordult, ahogy még sohasem tette, amióta meggyengítette a betegség, s különös izgalmat látott barátja vonásain. A fiatalember arca lángolt, szemében izzó tűz égett, melle zihált... Albert mindjárt leküzdötte zavarát, de látnia kellett, milyen rémület ül Consuelo arcára. Mélyen elszomorodott. Még a fölényt és szigort is szívesebben látta volna Consuelo szemében, mint ezt a maradék félelmet és gyanakvást. Elhatározta, nagyon ügyel magára, nehogy őrületének emléke megzavarja azt a lényt, aki annyi veszélyt vállalva és szinte saját értelmét és életét is kockáztatva szabadította meg őt lelki bajától.

Meg is tette, mert olyan erő volt benne, amilyet egy nyugodtabb alkatú férfi sohasem talált volna. Már régen megszokta, hogy fékezze indulatai hevét, és végsőkig feszítse akaraterejét, márcsak azért is, mivel betegségének titokzatos lefolyása szinte megbénította önuralmát. Környezete nem is vette észre ezt a harcot, hiszen senki sem tudta, milyen gyakori és vad rohamokat kellett napról napra leküzdenie, hogy végül a kétség és téboly súlya alatt megtörve, ismeretlen búvóhelyére meneküljön, győztesen legyőzöttségében, mivel mindig maradt benne annyi önbecsülés, hogy mások szeme elől elrejtse bukása látványát. Őrült volt, a legszerencsétlenebb és legtiszteletreméltóbb fajtából. Tudott önmaga tébolyáról, érezte, mint növekszik agyában a zavar, hogy aztán teljesen hatalmába kerítse. De rohamai közben is maradt benne valami ösztönös tudat és kusza emlék a valóságos világról, ahová nem akart visszamenni, amíg nem érezte, hogy megint természetes kapcsolatot találhat vele. Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak.

Ilyen kettősségben vergődött e meg nem értett férfi csodálatos és nyomorult élete, s csak egy tapintatos, okos, hatékony gyengédség menthette meg belső kínjaitól. Ez a gyengédség most végre besugározta létét. Consuelo ártatlan lélek volt, s mintha csak azért formálták volna, hogy megtalálja az utat ehhez a komor lélekhez, amely még a legmaradéktalanabb rokonszenv előtt is zárva maradt. A leány segítőkészségét, amely eleinte regényes rajongásból fakadt, betegsége óta hálás és tiszteletteljes baráti vonzalom tette teljessé, s olyan lágy, olyan megindító volt e két egybefonódó érzés, hogy Isten csak ilyesmit rendelhetett Albert gyógyítására. Nagyon valószínű, ha Consuelo feledi a múltját, és viszonozza a fiatalember szenvedélyét, ez az új rajongás, ez a hirtelen öröm éppen végletessége miatt lett volna káros a fiatalemberre. A leány tapintatos, tiszta barátsága viszont lassú, de hatékony gyógymód volt számára. Jótétemény volt, s ugyanakkor fék is; és ha mámor pezsgett is az ifjú megújult szívében, a kötelesség és az áldozat eszméje is megmaradt, gondolatának más táplálékot, akaratának más célt adva, mint amilyenek addig roncsolták. Egyszerre volt tehát boldog, mivel szeretik, ahogy még sohasem szerették, és boldogtalan, mivel nem úgy szeretik, ahogy ő szeret, s ugyanakkor rettegnie is kellett, hogy mindent elveszít, ha nem elégszik meg e korlátozott szeretettel. Szerelmének e hármas vetülete annyira megtöltötte lelkét, hogy nem maradt benne hely az álmodozásoknak, mint régi tétlen, magányos életében. Valóságos varázslat volt ez, mert még emléküket is elfelejtette, és szerelmesének benne élő képe távol tartotta lelke zavarait, és mennyei pajzsként védelmezte gyötrelmei ellen.

A beteg leány gyógyulásához szükséges békét és nyugalmat így csak ritkán és nagyon kevéssé zavarta meg orvosának titkos tépelődése. Mint a régi regék hőse, Consuelo is alászállt az alvilágba, hogy kiszabadítsa barátját, de a borzalmat és a tébolyt is magával hozta. A fiatalember most őt igyekezett megszabadítani e gyászos kísérőktől, akik a leány nyomába szegődtek, s gondos ápolásával, szenvedélyes tiszteletével el is érte célját. Együtt, egymást támogatva kezdtek most új életet, nem mertek visszatekinteni, és nem éreztek magukban elég erőt, hogy akár gondolatban is újra járják azt a szakadékot, amelyből felemelkedtek. A jövő azonban új szakadék volt, nem kevésbé titokzatos és félelmes, és őt sem merték kérdezni. Ám a jelen az Ég kegyes adományának látszott, és békésen örülhettek neki.

A kastély többi lakója távolról sem volt ilyen nyugodt. Amélie valósággal dühöngött, s még udvariasságból sem nézett be a beteghez. Soha nem szólt Alberthoz, rá sem hederített, és reggeli meg esti üdvözletére sem válaszolt. Legjobban az fájt neki, hogy Albert észre sem vette bosszúságát.

A kanonissza, látva öccse nyilvánvaló és már nem is titkolt szenvedélyét a kalandor lány iránt, egy pillanatig sem tudott megnyugodni. Folyton törte a fejét, hogyan tudná elhárítani ezt a veszedelmet és botrányt, s e célból hosszú megbeszéléseket folytatott a káplánnal. A szent férfi nem nagyon bánta, hogy így állnak a dolgok. Már régen nem kérték ki a tanácsát a család gondjaival kapcsolatban, viszont az újabb izgalmak óta nagyon jelentős szerepet kapott, kedvére kémkedhetett, figyelmeztethetett, híreket közölhetett, tanácsokat adhatott, jósolgathatott, vagyis tetszése szerint avatkozhatott bele a házi ügyekbe, miközben mindig háttérben maradt, az öreg nagynéni szoknyája mögé bújt az ifjú gróf haragja elől. Ők ketten viszont mindig új okot találtak a rettegésre, új alkalmat az óvintézkedésekre, de tulajdonképpen sosem tudták, mit tegyenek. A jó Wenceslawa asszony minden áldott nap szólni akart öccsével, s egy gúnyos mosoly vagy fagyos tekintet mindennap elnémította ajkát, és meghiúsította tervét. Minden pillanatban leste az alkalmat, hogy Consuelóhoz lopakodjék, és keményen, hatásosan megleckéztesse; Albert, mintha valami házi szellem figyelmeztette volna, minden pillanatban a szoba küszöbén volt, s akárcsak az olümposzi Jupiter, csupáncsak összevont szemöldökével lehűtötte a haragot, s hátrálásra bírta az ő drága Ilionjára törő ellenséges isteneket. A kanonissza néha mégis beszélni tudott a beteg lánnyal; de mivel ritkán maradt vele egyedül, úgy próbálta hasznosítani ezeket a pillanatokat, hogy egészen hóbortos, bár szerinte nagyon érthető kijelentéseket tett. De Consuelo olyan távol volt attól a becsvágytól, amellyel gyanúsították, hogy nem fogta fel a dolgot. Ámulata, ártatlan és bizakodó arca mindjárt lefegyverezte a jó kanonisszát, aki sosem tudott ellenállni egy őszinte hangnak vagy szívből jövő cirógatásnak. Ilyenkor zavartan szaladt a káplánhoz, bevallotta vereségét, s a két szövetséges azzal töltötte a nap hátralevő részét, hogy új terveket szövögessen a következő napra.

De Albert kitalálta, hogy miben törik a fejüket, s azt is látta, hogy Consuelo nem érti a dolgot, és nyugtalankodni kezd. Ezért elhatározta, hogy véget vet a cselszövésnek. Egy nap megleste Wenceslawa asszonyt, aki azt hitte, hogy korán reggel egymagában találja Consuelót: de amikor éppen a kilincsre tette a kezét, hogy a beteg szobájába lépjen, Albert váratlanul útját állta.

- Kedves jó néném - mondta a fiatal gróf, megfogva és ajkához emelve a kanonissza kezét -, szeretnék halkan mondani valamit, ami biztosan érdekli. Éspedig azt, hogy ennek a lánynak az élete és egészsége drágább nekem, mint saját életem és boldogságom. Tudom, gyóntatója lelkiismereti kötelességévé tette, hogy ellenezze iránta érzett odaadásomat, és gátolja ápolói tevékenységemet. Ha nem így volna, néném nemes szíve sosem vetemedett volna arra, hogy keserű szavakkal és igazságtalan szemrehányásokkal késleltesse e szegény beteg gyógyulását. De ha egy pap fanatizmusa és kicsinyessége ilyen csodákra képes, s a legtisztább szeretetet, a legőszintébb áhítatot is vak gyűlöletté változtatja, akkor én minden erőmmel szembeszállok e bűnnel, amelynek néném tudatos eszközévé válik. Éjjel-nappal őrizni fogom a beteget, s egy pillanatra sem hagyom magára; de ha minden igyekezetem ellenére is elveszik tőlem, esküszöm mindarra, amit az emberi hit a legfélelmetesebbnek tart, hogy elhagyom őseim házát, és soha többé nem térek vissza. Ha közli ezt az elhatározásomat a káplán úrral, azt hiszem, nem fogja többé gyötörni, és nem fojtja el anyai szívének nagylelkű ösztöneit.

A kanonissza annyira megdöbbent e szavakra, hogy csak könnyekkel tudott válaszolni. Albert a folyosó végére ment vele, nehogy Consuelo meghallja őket. A jó Wenceslawa asszony aztán siránkozni kezdett, hogy Albert lázadó és fenyegető hangon szól hozzá, és mindjárt felhasználta az alkalmat, hogy bebizonyítsa neki, milyen őrültség ez a vonzódása egy alacsony származású lány iránt.

- Kedves néném - felelte Albert mosolyogva -, elfelejti, hogy mi a Podjebrádok királyi véréből származunk, és eleink lázadó parasztoknak és kalandor zsoldosoknak köszönhették trónjukat. Egy Podjebrádot tehát csak arra ösztönözheti ősi dicsősége, hogy a szegényekhez és gyengékhez közeledjék, mivel ők alapozták meg erejét és hatalmát, s nem is olyan régen, hogy máris megfeledkezhetnénk róla.

Amikor Wenceslawa asszony beszámolt e viharos beszélgetésükről, a káplán úgy vélekedett, ha tovább ellenkeznek vele, még kétségbeesésbe kergethetik Albertot, ha pedig pártfogoltját bántják, nyílt lázadásra bírhatják.

- Tárja az ügyet Christian gróf elé - folytatta a derék férfiú. - Maradéktalan gyengédsége máris túlságosan felbátorította a fiatal grófot; bölcs magyarázata viszont bizonnyal jogos nyugtalanságot ébreszt az apában, s ő majd megfelelő intézkedéseket tesz e veszélyes személlyel kapcsolatban.

- Azt hiszi talán - sóhajtott a kanonissza -, hogy én még nem gondoltam erre a lehetőségre? De, sajna, bátyám húsz évet öregedett Albert kéthetes távolléte alatt. Szellemének ereje annyira megtört, hogy nem is érti célzásaimat. Mintha csak egyetlen gondja volna: hogy vakon és némán elhessegessen minden új bánatot, örül, akár egy gyermek, hogy újra megtalálta fiát, s hogy Albert látszólag józan emberek módján gondolkozik. Azt hiszi, teljesen meggyógyult, és nem veszi észre, hogy a szerencsétlen fiatalember egy új, a réginél is gyászosabb őrület prédája lett. Bátyám olyan maradéktalan hittel és olyan ártatlan szívvel örül ennek, hogy még nem éreztem elég bátorságot új boldogságának megrontására, és nem mertem szemét felnyitni. Ha ön teszi, azt hiszem, több megadással hallgatná a szomorú igazságot, és ha vallásos buzdításaival kísérné magyarázatát, hatékonyabb volna és kevésbé fájdalmas.

- Egy ilyen magyarázat - felelte a káplán - túlságosan kényes volna egy szegény pap részéről. A testvér szájában azonban természetesen hangzanék, s kegyelmességed a gyengédség szavaival is ellensúlyozhatná keserűségét, amit én nem engedhetek meg magamnak a család tiszteletre méltó fejével szemben.

Több napig vitáztak így, mert a két tiszteletre méltó személy sehogy sem tudta eldönteni, melyikük kösse a csengőt a macska nyakára, s ez a határozatlanság nem is esett rosszul lassú, szenvtelen természetüknek. Albert szerelme viszont eközben csodálatosan kivirágzott szívében. Consuelo egészsége szemlátomást javult, s már semmi sem zavarta együttlétük meghitt békéjét; a legádázabb erkölcsbírák vizsgáló tekintete sem tehette volna tisztábbá és tartózkodóbbá ezt a viszonyt, mint a leány igaz szemérme, a férfi mély szerelme.

Amélie bárókisasszony azonban nem tudta már elviselni megalázó helyzetét, és egyre sürgette apját, hogy vigye vissza Prágába. Friedrich báró, aki jobban szerette az erdőket a városnál, mindent megígért, és mindig másnapra halasztotta utazásuk bejelentését és előkészületeit. A leány látta, hogy erőszakot kell tennie, és váratlan cselhez folyamodott. Miután komornáját, egy elég értelmes és határozott fiatal francia nőt beavatta titkába, egy reggel, amikor apja éppen vadászatra készült, arra kérte a bárót, vigye el kocsiján egy ismerős hölgy kastélyába, ahová már régen elígérkezett. Az öregúrnak sehogy sem volt ínyére, hogy letegye puskáját és tölténytáskáját, ruhát váltson, és udvariaskodással töltse el napját. De arra gondolt, hogy jó arcot vág a rossz játékhoz, és ezzel lefegyverzi Amélie-t, meg a sétakocsizás öröme is felvidítja a leányt, s így talán pár napig duzzogás nélkül megmarad az Óriások kastélyában. E derék embernek egy hét az egész életet jelentette, mert távolabbi jövőre sosem gondolt. A Zafír és a Párduc visszament tehát a kutyaólba, az Attila, a sólyom pedig a maga kakasülőjére, de olyan lázadó és elégedetlen képpel, hogy gazdája mélyet sóhajtott bánatában.

Végül is a báró kocsiba száll lányával, s alighogy elindulnak, szokása szerint mindjárt elalszik. Amélie parancsot ad a kocsisnak, hogy forduljon meg, és hajtson a legközelebbi postaállomásra. Kétórás gyors ügetés után megérkeznek, és amikor a báró kinyitja a szemét, postalovakat lát hintaja előtt, útra készen, hogy Prága felé röpítsék őket.

- Mi történt? hol vagyunk? Hová megyünk? Mi van, Amélie, drága gyermekem? Tréfa ez, vagy valami új szeszély?

Amélie nevetett, és csak gyermeki cirógatással válaszolt apja kérdéseire. Aztán, amikor látta, hogy a postakocsis már a lovon ül, a hintó pedig könnyedén megindul az országút homokján, arca elkomolyodott.

- Kedves apám - mondta nagyon határozottan -, egy pillanatig se aggódjék. Minden holminkat jól becsomagoltuk, az úthoz szükséges dolgok pedig a kocsi ládájában vannak. Csak a fegyverei és állatjai maradtak az Óriások kastélyában, Prágában úgysem látja hasznukat, de ha szüksége volna rájuk, biztosan azonnal elküldenék őket. A reggelinél egy levelet adnak majd át Christian bátyámnak. Úgy van megírva, hogy megértse távozásunk szükségességét, ne szomorkodjék, de ne is haragudjék, sem apámra, sem rám. Most pedig alázattal megkövetem, hogy félrevezettem, de már közel egy hónapja beleegyezett abba, amit most teszek. Nem akarata ellenére cselekszem tehát, ha visszatérek Prágába, igaz, olyan pillanatban, amikor nem gondolt rá, viszont biztosan örül annak, hogy megszabadult a sok bosszúságtól, ami egy ilyen utazás elhatározásával és előkészületeivel jár. Helyzetem már tűrhetetlenné vált, s ezt nem vette észre. Ez az én mentségem és igazolásom. Legyen jó hozzám, csókoljon meg, s ne nézzen rám ilyen haragos szemmel, mert mindjárt sírva fakadok.

Közben Amélie s komornája is, alig tudta visszatartani nevetését; mert a báró soha senkire nem nézett indulatosan s legkevésbé imádott lányára. Most is inkább döbbenet volt a szemében, mert, valljuk be, egészen elkábult a meglepetéstől. Kissé bosszankodott ugyan, hogy így kijátszottak, s fájt neki, hogy váratlanul s búcsú nélkül hagyta el bátyját és nővérét, de annyira elámult ezen a kalandján, hogy mérge csodálattá változott, s végül így szólt lányához:

- Hogyan tudta ezt ilyen ügyesen megrendezni, hogy az égvilágon semmit se gyanítsak. Teringettét, amikor ledobtam a csizmámat, és visszavezettettem a lovamat, sok mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ma Prágába utazom, és este nem a bátyámmal vacsorázom. Különös történet, esküszöm, és senki sem hiszi majd el, amikor elmesélem... De hová tette az útisapkámat, Amélie, hogyan aludjak a kocsiban paszományos kalappal a fejemen?

- A sapkája? itt van, kedves apa - mondta a kis ravasz, és saját prémes kucsmáját adta az öregnek, aki együgyű örömmel mindjárt a fejére tette.

- És az útiflaskóm? azt biztosan elfelejtette, gonosz kislány.

- Dehogyis felejtettem el - kiáltott a bárókisasszony, és egy hatalmas, orosz bőrrel burkolt, ezüstműves kristályüveget vett elő -, én magam töltöttem meg a legjobb magyar borral, amelyet néném pincéjében találtam. Kóstolja csak meg, ezt szereti legjobban.

- És a pipám? Meg a török pipazacskó?

- Minden itt van - mondta a komorna. - Az útitáskájában mindent megtalál a báró úr; semmit sem felejtettünk el, semmit sem hagytunk el, ami kényelmessé teszi az utazást.

- Nagyszerű! - mondta a báró pipáját tömködve. - De mégiscsak gazság, amit velem művelt, kedves Amélie. Nevetségessé teszi az apját, és most mindenki engem fog ugratni.

- Kedves apa - felelte Amélie -, én volnék nevetséges a világ szemében, ha makacsul ragaszkodnék tiszteletre méltó unokabátyámhoz, aki egyetlen pillantásával sem tüntet ki, és szemem láttára udvarol zenetanárnőmnek. Már éppen elég ideje tart ez a megaláztatás, s gondolom, más rangos, fiatal lányok, különösképpen ha külsejükben is rám hasonlítanak, sokkal komolyabban vették volna a dolgot. És azt is tudom, hogy vannak lányok, akik kevésbé unatkoznak, mint én másfél év óta, és mégis megszöknek vagy elraboltatják magukat. Én viszont megelégedtem azzal, hogy magam szökjek meg, és apámat raboljam el. Ez nem olyan elcsépelt, és sokkal becsületesebb megoldás; nem ez a véleménye, kedves apa?

- Az ördög bújt beléd - felelte a báró, megcsókolva leányát, s most már békésen és vidáman utazott, pipázott meg aludt, nem panaszkodott és nem csodálkozott többet.

Az esemény nem keltett olyan nagy feltűnést a családban, mint ahogy a bárókisasszony remélte. Hogy Albert gróffal kezdjük, ő akár egy hétig sem vette volna észre jegyese távollétét, és amikor a kanonissza elmesélte neki, csak annyit mondott:

- Az egyetlen szellemes dolog, amit a szellemes Amélie cselekedett, amióta ide tette a lábát. Ami meg jó nagybátyámat illeti, ő, remélem, hamarosan visszajön.

- Én nagyon sajnálom, hogy öcsém elment - mondta az öreg Christian gróf -, az én koromban már hetekben és napokban gondolkozik az ember. És ha azt mondja, Albert, hogy "hamarosan", az nekem talán az örökkévalóságot jelenti, mert nem vagyok biztos benne, hogy még viszontlátom békés, gondtalan öcsémet. Mit tegyünk! Amélie akarta így - tette hozzá mosolyogva, majd összehajtotta és félredobta a bárókisasszony hízelgőn gonosz levelét -, a női hiúság sosem bocsát meg. Nem születtetek egymásnak, gyermekeim, szép álmaim szétfoszlottak.

E szavak közben az öreg gróf mélabús derűvel figyelte fiát, mintha a megbánás nyomait keresné szemében. De semmit sem látott, Albert gyengéden megszorította apja kezét, talán köszönetet akart mondani, hogy lemondott erről a tervéről, amely sehogy sem egyezett a két fiatal hajlandóságával.

- Legyen meg a te akaratod, Uram Istenem - folytatta az aggastyán -, és legyen szabad a szíved, fiam. Jó erőben vagy, nyugodtan, békésen élhetsz közöttünk. Én meg boldogan halok meg, és ha elválunk, apád hálája vezéreljen további utadon.

- Ne beszéljen elválásról, apám - kiáltott a fiatal gróf, és szeme könnybe lábadt. - Nem tudom elviselni ezt a gondolatot.

A kanonissza már ellágyult, de aztán magán érezte a káplán figyelmeztető tekintetét. A szent férfi felállt, és hangsúlyos tapintattal elhagyta a szobát. "Intés és rendelkezés ez, eljött a pillanat, beszélnem kell" - gondolta fájó szívvel és nem kis rémülettel a kanonissza. Behunyta a szemét, mint aki magas ablakból ugrik ki a tűzvész elől, s ahogy dadogva beszélni kezdett, fakó arca még sápadtabb lett.

- Igen, Albert gyengéd szeretettel csüng apján, s biztosan nem akar halálos fájdalmat okozni neki...

Albert felemelte a fejét, s nénje annyira megzavarodott tiszta, átható tekintetétől, hogy elnémult. Az öreg gróf nyilván nem hallotta a különös észrevételt, a szegény Wenceslawa asszony pedig úgy remegett Albert előtt e néma csendben, mint a fogoly a kutya félelmetes, ijesztő tekintete előtt.

De aztán Christian gróf felriadt álmodozásából, és úgy felelt nővérének, mintha a kanonissza tovább beszélt volna, vagy mintha az aggastyán kitalálta volna, mit akar mondani.

- Kedves nővérem, egyetlen tanácsot adhatok: ne gyötörje magát olyan dolgokkal, amelyeket nem ért. Soha életében nem tudta, mi egy szívbeli vonzódás, s a kanonisszák szigorú életrendjét nem fiataloknak találták ki.

- Jóságos Isten - suttogta a kanonissza döbbenten -, vagy nem érti, mit akarok mondani, vagy elhagyta értelme és hite. Lehetséges volna, hogy gyengeségében bátorítaná vagy akár könnyedén venné...

- Mit, drága néném? - mondta Albert határozott hangon és szigorú arccal. - Beszéljen, hiszen így rendelkeztek. Mondja meg világosan, mire gondol. Legyen vége ennek a kényszeredett helyzetnek, és lássuk tisztán egymás véleményét.

- Nem, nővérem, ne beszéljen - szólt közbe Christian gróf. - Tudom, mit akar mondani. Már jó ideje világosan értem gondolatát, de nem akartam szóba hozni a dolgot, mert még nincs itt az ideje, hogy magyarázkodjunk. Ha szükség lesz rá, tudni fogom, mit kell cselekednem.

Azonnal másról kezdett beszélni; a kanonissza döbbenten hallgatott, Albert zavartan és bizonytalanul topogott.

A káplán nagyon megijedt, amikor hallotta, hogyan fogadta a család feje az ő közvetett üzenetét. Bármilyen közönyösnek és határozatlannak is látszott, Christian gróf nem volt gyenge ember. Ha a szükség úgy hozta, álmodozó természete ellenére bölcsen és keményen határozott. A szent férfi nagyon félt, hogy túlságosan messze ment, és felelősségre fogják vonni. Most azon törte magát, hogy minél gyorsabban lerontsa saját művét, és hamarosan meggyőzte a kanonisszát, ne avatkozzék többé a fiatalok dolgába. Két békés hét következett, s Consuelo nem is sejtette, milyen vihart keltett személye a családban. Albert továbbra is odaadóan ápolta, s amikor Amélie távozásáról esett szó, azt mondta, hogy húga csak rövid időre utazott el, s így Consuelo nem gyanította az igaz okot. A leány már kezdett kijárni; és amikor először sétált a kertben, Christian gróf gyenge, remegő karja támogatta a lábadozó gyermek bizonytalan lépteit.

Csodálatos nap volt ez Albert számára; Consuelo mintha új életre kelt volna, és ahogy az öreg gróf karjára támaszkodva sétált, egyszerre a fiatalember felé nyújtotta a kezét, s szavakkal ki nem fejezhető mosollyal szólt hozzá az egész család jelenlétében:

- Ő mentett meg engem, úgy vigyázott rám, mintha testvére lennék.

Ám ez a nap, amely a boldogság teljességét hozta Albertnak, egyben meg is változtatta - és sokkal jelentősebben, mintsem számított rá - Consuelóval való kapcsolatát. A leánynak már a család mindennapos életéhez és szokásaihoz kellett alkalmazkodnia, és csak ritkán maradt magára a fiatalemberrel. Az öreg gróf, aki most láthatóan még jobban szerette, mint betegsége előtt, afféle atyai galantériával vette körül, ami mélyen meghatotta a leányt. A kanonissza már semmit sem mondott, de kötelességének érezte, hogy szorgosan vigyázza a leány lépteit, és harmadikként vegyen részt minduntalan a két fiatal társalgásában. Aztán meg, minthogy a fiatal gróf magatartásában már semmi lelki zavar nem mutatkozott, már nem tagadták meg maguktól azt az örömet, hogy vendégeket fogadjanak, és egyre gyakrabban jártak hozzájuk az eddig elhanyagolt rokonok és szomszédok. A két öreg valami gyengéd, gyermekes büszkeséggel szinte hivalkodni akart, hogy lám milyen tökéletes és elragadó társas lény lett megint a fiatal Rudolstadt gróf; s mivel Consuelo tekintetével és a maga példájával is megkövetelte tőle, hogy tegyen kedvük szerint, Albert kénytelen-kelletlen a nagyvilági ember és a vendégszerető várúr szerepében tetszelgett.

Ez a gyors átváltozás rendkívüli erőfeszítést követelt tőle. Mégis beletörődött, mert engedelmeskedni akart annak, akit szeret. De szerette volna, ha jutalomként több időt tölthet vele egyedül, és őszintébben öntheti ki a szívét. Türelmesen elviselte a hosszú napok kényszerét és unalmát, mert este a leány helyeslése és köszönete várta. De amikor a kanonissza e kései pillanatokban kísértetként állt közéjük, és megrontotta ezt a tiszta örömét, Albert úgy érezte, hogy megkeseredik a lelke, és elhagyja az ereje. Gyötrelmes éjszakái voltak, s nemegyszer kiment a kúthoz, amelyet, amióta karjában Consuelóval, utoljára felkapaszkodott benne, színültig megtöltött a tiszta víz. Komor álmodozásba merült, s szinte átkozta esküjét, hogy nem tér többé vissza remetelakába. Megrémült, hogy szerencsétlennek érzi magát, és nem rejtheti fájdalmát a föld mélyébe.

Az álmatlan éjszakák után megsápadt az arca, s ha rövid időre is, de mind gyakrabban komor és szórakozott volt. Rokonai és barátnője már aggódni kezdtek, de Consuelo mindig megtalálta a módját, hogy eloszlassa e sötét felhőket, és valahányszor gyengülni érezte, megint megerősítse befolyását. Énekelt a fiatalembernek, Albert odaadóan, bámulattal hallgatta, s e csodálatos művészet vigasztaló könnyeket lopott a szemébe, vagy új lelkesedéssel töltötte el szívét... Csalhatatlan gyógymód volt ez, és ha Albertnak alkalma nyílt, hogy négyszemközt szóljon a lánnyal, így szólt:

- Consuelo, milyen jól ismered a lelkemhez vezető utat. Olyan hatalom van benned, amilyet a köznapi ember nem ismer, és a te hatalmad hatékonyabb, mint bármilyen más lényé a világon. Az istenek nyelvén szólsz, a legfenségesebb érzéseket tudod kifejezni, s ihletett lelked legerőteljesebb indulatait is át tudja adni. Énekelj mindig, ha látod, hogy összetörtem. A szavaknak, amelyeket ének közben kimondasz, alig van értelmük számomra; csak rövid témák, tökéletlen utalások, amelyeken a zenei gondolat szárnyat kap és kibontakozik. Alig hallom őket; viszont amit hallok, hangod árnyalt és ihletett lebegése, szívem legmélyére hatol. A zene a legtitokzatosabb és legemelkedettebb dolgokat is elmondja, amit a lélek érez és megálmodik. Az eszmék és érzések magasabb rendjét fejezi ki, mint az emberi szó. A végtelent tárja fel, és amikor énekelsz, csak az köt az emberiséghez, ami isteni és örök értéket az emberiség a Teremtő lényéből merített. Ami vigasztaló és bátorító szót szád megtagad tőlem az élet mindennapos változásaiban, amit szíved e társadalom kényszere miatt nem tárhat fel előttem, mindezt százszorosan megadja éneked. Ilyenkor lényedet adod nekem, és lelkem maradéktalanul birtokol téged az örömben és a fájdalomban, a hitben és a szorongásban, az elragadtatás ujjongásában és az álmodozás nyugalmában.

Albert néha családja jelenlétében is hasonló dolgokat mondott, de spanyol nyelven. Ám Consuelo látta, hogy az effajta aparték^[36] nagyon feszélyezik a kanonisszát, meg a társadalmi illendőség is bénította, s ezért sosem felelt barátjának. Egy nap azonban egyedül voltak a kertben, és amikor Albert megint arról beszélt, milyen örömet jelent neki a leány éneke, Consuelo így felelt:

- Ha a zene teljesebb és meggyőzőbb beszéd, mint a nyelv, miért nem így szól hozzám, hiszen talán nálam is jobban ismeri.

- Hogy értsem ezt, Consuelo? - kiáltott a fiatal gróf meglepődve. - Én csak akkor vagyok zenész, ha önt hallgatom.

- Ne akarjon megtéveszteni - folytatta a leány -; egész életemben csak egyszer hallottam, hogy istentől ihletett emberi hang sír fel egy hegedűből: amikor ön játszott, Albert, a Schreckenstein barlangjában. Hallottam, mielőtt még láthatott volna. Kilestem a titkát; bocsásson meg, és játssza el nekem még egyszer ezt a csodálatos dallamot, amely a zene ismeretlen szépségeit tárta fel nekem. Néhány frázisát meg is jegyeztem.

Dúdolni kezdte a frázisokat, és bár nem emlékezett pontosan, Albert azonnal felismerte őket.

- Régi népdal ez, huszita szöveggel - mondta. - Egyik ősöm, Hynek Podjebrád, György király fia, hazánk egy költője írta a verset. Sok csodálatos költeményünk van, Strejc, Simon Lomnicky és mások művei, de a császári rendőrség valamennyit betiltotta. Vallásos és nemzeti énekek ezek, zenéjüket az ország ismeretlen lángelméi alkották, de nem maradtak fenn maradéktalanul honfitársaim emlékezetében. A nép mégis megőrzött néhányat, és Zdenko, akinek rendkívüli emlékezete és zenei képessége van, a hagyomány révén nagyon sokat ismer közülük, én aztán összegyűjtöttem és feljegyeztem őket. Nagyon szépek, és biztosan öröme lesz bennük, ha hallja őket. De csak a remetelakomban tudom eljátszani. Ott a hegedűm, és a kottáim is ott vannak. Nagyon értékes kéziratgyűjteményem van régi katolikus és protestáns szerzőktől. Fogadni mernék, hogy nem ismeri Josquint, akinek több témáját Luther kórusművei őrzik, sem az ifjabb Claude-ot, se Arcadeltet, Georg Rhawt, Benedikt Dueist vagy Johann Weisst. Érdemes volna meghallgatni őket, ha egyszer megint eljönne a barlangomba, ahonnan már olyan régóta ki vagyok tiltva, s akkor a templomomat is látná, hiszen még nem ismeri.

A fiatal művésznő szívesen meghallgatta volna ezeket az ismeretlen szerzőket, Albert ajánlatára mégis megremegett. A félelmetes barlang nagyon rossz emlékeket ébresztett benne, és bármennyire megbízott már Albertban, valami baljós izgalom vett rajta erőt, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy egyedül menjenek oda. A fiatalember észrevette riadalmát.

- Látom, fél ettől a zarándokúttól, pedig megígérte, hogy egyszer együtt megyünk oda. Rendben van, ne beszéljünk többet róla - mondta végül. - Én hű maradok eskümhöz, és nem megyek le többé egyedül.

- Én sem felejtettem el az enyémet - mondta a lány -, és meg is tartom, mihelyt kívánja. De nem gondolja-e, kedves doktorom, hogy előbb meg kéne erősödnöm egy kicsit? Ám addig is bemutathatná nekem ezt az érdekes zenét, mert nagyon szívesen hallanám a csodálatos művészt, aki sokkal jobban hegedül, mint ahogy én énekelek.

- Nem tudom, csúfolódik-e, kedves húgom; de azt tudom, hogy csak a barlangomban hallhat engem. Ott próbáltam meg először, hogy szívem szerint szólaltassam meg a hangszeremet, mert a ragyogó és felületes mester, akit apám drága pénzen szerződtetett, sok év alatt sem tanított meg a lényegre. Csak a barlangomban tudtam meg, mi a zene, és hogy milyen szentségtörést követ el sok ember ezen a címen. Bevallom, én egyetlen hangot sem tudnék hegedűmből előcsalni, ha előbb nem borulok le gondolatban az Istenség előtt. És ha látnám, hogy hideg ésszel figyel csupán, és csak azt vizsgálja, tehetséges vagyok-e, akkor olyan rosszul játszanék, hogy biztosan nem is tudna meghallgatni. Amióta valamennyire is értek hozzá, sosem nyúltam ehhez a hangszerhez (amelynek hitem szerint csak Isten dicsőítésére és buzgó imám kifejezésére szabad megszólalni), hogy ne éreztem volna magam ugyanakkor egy eszményi világban, s ne engedelmeskedtem volna egy titokzatos ihlet fuvallatának, amelynek nem tudok nevet adni, és amely aztán elhagy, mert semmiképp sem tudom megőrizni és tartóssá tenni. Kívánja tőlem akár a legegyszerűbb frázist, ha közönyös vagyok, bárhogy iparkodnék, bármennyire is szeretném elnyerni tetszését, emlékezetem cserbenhagyna, s ujjaim olyan bizonytalanokká válnának, mint a gyermeké, aki első gyakorlatait végzi.

- Nem vagyok méltatlan rá, hogy megértsem a zenének ezt a felfogását - felelt Consuelo, aki figyelmesen, elmélyülten hallgatta barátja szavait. - Remélem, buzgó, áhítatos lélekkel csatlakozhatom imájához, és jelenlétem nem töri meg ihletét. Ó, miért is nem hallhatja mesterem, Porpora, hogyan beszél ön, kedves Albert, a szent művészetről? Biztosan a lába elé borulna. Pedig ez a nagy művész nem gondolkozik olyan végletesen, mint ön, és úgy véli, hogy az énekesnek és az előadóművésznek a hallgatók rokonszenvéből és csodálatából kell merítenie éltető szellemét.

- Talán csak azért, mivel Porpora, bárhogy vélekedjenek is, zenéjében a vallásos érzést emberi gondolatokkal vegyíti; de talán azért is, mivel katolikus szellemben hallgatja az egyházi zenét, és ha az ő hitén volnék, ugyanúgy okoskodnék, mint ő. Ha együtt éreznék és lélegeznék egy néppel, amely az enyémmel azonos módon tisztelné Istenét, akkor e lelkek vallásos egyezségében keresném azt az ihletet, amelyet a magányban kellett keresnem, és éppen ezért csak tökéletlenül találtam meg. Ha az a boldogság érne, Consuelo, hogy a szívemből kiszakadó imában a te isteni hangodat egyesíthetném hegedűm hangjával, akkor biztosan olyan magasságba emelkednék, mint még soha, és imám méltóbb volna az Istenséghez. De ne felejtsd el, drága gyermek, hogy hitem mindeddig visszataszító volt környezetem számára, és akit nem botránkoztatott meg, legfeljebb mulatott rajta. Ezért rejtettem el, mint valami titkot, amelyet rajtam kívül csak Isten és szegény Zdenko ismer, gyarló tehetségemet. Apám szereti a zenét, és azt kívánná, hogy hangszerem, amely épp olyan szent nekem, mint Eleuszisz misztériumainak lantja, az ő gyönyörködtetésére szolgáljon. Mi lenne velem, jóságos Istenem, ha Amélie egy kavatináját kéne kísérnem, és mi lenne apámmal, ha olyan régi huszita dalt játszanék neki, amellyel ajkán annyi cseh vértanú ment a vesztőhelyre vagy kényszermunkára, vagy lutheránus őseink valamelyik modernebb énekét adnám elő, holott ő szégyelli, hogy tőlük származunk? Mert az új darabokat, Consuelo, sajna, nem ismerem. Bizonyára vannak ilyenek, és talán csodálatosak is. Már mesélt Händelről meg a többi mesterről, akiktől olyan sokat tanult, s biztos, hogy ők sok szempontból többet jelentenek, mint amire én taníthatnám. De hogy megismerjem és megtanuljam ezt a zenét, egy új zenei világgal kellene kapcsolatban lennem; erre csak akkor határozhatnám el magam, ha velem tartana, és segítene, hogy megtaláljam azokat a kincseket, amelyeket sokáig nem ismertem, vagy megvetettem, maga viszont minden gazdagságukban átadhatja nekem.

- Én pedig - mosolygott Consuelo - egy pillanatig sem hiszem, hogy vállalhatnám zenei nevelését. Amit a barlangban hallottam, olyan szép, nagy és egyedülálló a maga nemében, hogy attól tartok, csak kavicsot szórnék e kristályos, gyémántokból szikrázó forrásba. Ó, Albert, látom, sokkal többet tud a zenéről, mint én. Nem tanítana meg a világi zenére, hiszen nekem is foglalkoznom kell vele? Félek tőle, hogy ebben is, akárcsak az egyházi zenében, alatta maradtam feladatomnak, mert nem ismertem meg eléggé, vagy túlságosan könnyen vettem.

- Nincs igaza, Consuelo; én inkább szentnek tartom a szerepét. Nincs fenségesebb hivatás egy nő számára, mint amelyet ön vállalt, és nincs lélek, amely az önénél méltóbban töltené be.

- Várjon csak, gróf úr - szólt közbe Consuelo mosolyogva. - Gyakran meséltem már a zárdáról, ahol zenét tanultam, és a templomról, amelyben az Úr dicséretét énekeltem, s most talán azt hiszi, csak az oltár szolgálata és valami szerény kolostori énekoktatás az én hivatásom. Mi volna, ha megtudná, hogy Zingarella, már származása miatt is, gyermekkorától kezdve sorsa kénye-kedve szerint hányódott, s nevelése vallásos és világi tanulmányok szövevénye volt, ő pedig egyforma buzgalommal végezte mindkettőt, alig törődve azzal, hogy kolostorba vagy színházba veti-e végül az élet...

- Isten jegyét látom a homlokodon, tudom, szent életre hívott, amikor még anyád méhében voltál, és mit sem törődöm azzal, mit hozott rád az emberi dolgok véletlenje, mivel meg vagyok győződve, hogy te egyaránt szent vagy a színpad deszkáin és a kolostor falai közt.

- Hogyan! hát elviselné gondolatainak szigora, hogy egy színésznővel tartson kapcsolatot?

- A vallások pirkadatán - mondta Albert - a színház és a templom egyazon szentély volt. Az első eszmék tisztaságában az istentisztelet szertartása egyben népi látványosság volt; a művészetek az oltár lépcsőin születtek; a tánc, amely ma a tisztátalan gyönyört fejezi ki, az érzékek muzsikája az istenek ünnepségein. A zene és a költészet a hit legmagasabbrendű kifejezése, és egy lángeszű, szépségtől ragyogó nő a titkok letéteményese, papnő és szibilla. A múlt e szigorú, erőteljes formáit képtelen és bűnös megkülönböztetések váltották fel: a római vallás száműzte a szépséget istentiszteleteiről, és a nőt ünnepségeiről; ahelyett, hogy irányította és megnemesítette volna a szerelmet, kitiltotta és elítélte. A szépség, a nő és a szerelem nem veszíthette el befolyását. A férfiak új templomot emeltek nekik, a színházat, s itt más isten nem uralkodhatott. A maga hibája-e, Consuelo, hogy e csarnok a romlás melegágya lett? A természet egyre ontja csodáit, nem törődve azzal, hogyan fogadják az emberek remekműveit, és magát is azért teremtette, hogy kitűnjön minden nők között, és a tehetség és a lángész kincseit szórja szét a világon. A kolostor és a sír egyazon dolog. Öngyilkosság lett volna, ha elássa a Gondviselés adományait. Szabadabb levegőn kellett keresnie érvényesülését. Vannak életek, amelyeknek létfeltétele a megnyilatkozás, a természet kívánsága kényszeríti őket rá; és Isten akarata e téren olyan határozott, hogy megvonja tőlük adományait, ha nem élnek velük helyesen. A művész megszikkad és elsenyved, ha nincs kihez szólnia, a gondolkodó megtéved, és a kétségbe zuhan, ha teljes elzártság veszi körül, s ha magára marad, minden emberi szellem megfakul és tönkremegy. Lépjen tehát színpadra, ha kívánja, fogadja áhítatos lelke megadásával e látszólagos gyalázatot: hiába keresi honát e mai világban, mert szenvedésre született, és ugyanakkor menekülnie kell az árnyak elől, amelyek nem az élet elemei, és amelyeknek gyászos birodalmából amúgy is kiveti a Szentlélek fuvallata.

Albert sokáig, hevesen beszélt, s közben gyors léptekkel a vadaskert lombjai közé vezette Consuelót. A leányt is magával ragadta az a lelkesedés, amellyel a fiatalember a művészet lényegéről szólt, és már nem gondolt olyan iszonyattal arra a lehetőségre, hogy visszamenjenek a barlangba. Látta, milyen nagyon vágyakozik barátja, hogy egyedül legyenek, és már ő is szerette volna, ha sokáig kettesben maradnak, s ez a lelkes és félénk ember elmondhatná mindazt, amiről csak őelőtte mer szólni. Új gondolatok voltak ezek Consuelónak, és talán mindenképpen újak e kor és ország patríciusának szájából. Ugyanakkor a fiatal művésznő e szavakban csak a már benne forrongó érzések őszinte és merész kifejezését látta. Hivő és színésznő volt egyszerre, és nap nap után hallania kellett, hogy a kanonissza vagy a káplán kárhozatra vet minden fajú és rendű komédiást, vagyis az ő sorstársait. Ellenben, hogy egy komoly és mély gondolkozású ember jó hírnevét visszaállítja, amit egyébként egészen jogosnak tartott, úgy érezte, keble kitágul, szíve szabadabban ver, mintha végre élete igazi légkörébe emelkedett volna. Könnyek csillogtak a szemében, élénk és szent pír ragyogott az arcán, ám ekkor egy fasor mélyén megpillantotta a kanonisszát, aki éppen őt kereste.

- Ó, papnőm - mondta Albert, melléhez szorítva a leánynak az övébe kulcsolt karját -, eljön ugye, és imádkozik velem a templomomban?

- Igen, Albert, elmegyek.

- Mikor?

- Amikor akarja. De ítélje meg, lesz-e elég erőm erre az új vállalkozásra?

- Nem lesz semmi baj, mert nappal megyünk Schreckensteinbe, és a ciszternánál kevésbé veszélyes úton. Csak annyi bátorsága legyen, hogy holnap pirkadatkor kel fel, és jöjjön ki a kastélyból, mihelyt megnyitják a kapukat. A domb oldalán várom, ott, látja, a bokroknál, ahol egy kőkereszt áll, ezt könnyen megtalálja.

- Ott leszek, ígérem - felelte Consuelo, bár hevesen megdobbant a szíve.

- Nagyon hűvös az este, nem jó ilyenkor sokáig sétálni - mondta a kanonissza, amikor végre utolérte őket.

Albert nem válaszolt; nem tudott színlelni. Consuelót pedig semmiképp sem zavarta felindultsága, másik karját merészen a kanonisszáéba kulcsolta, és megcsókolta az öreg hölgy vállát. Wenceslawa asszony tartózkodóan akart viselkedni, de ez a nyílt, szeretetteljes lélek akarata ellenére is lenyűgözte. Nagyot sóhajtott, és amikor hazaértek, imát mondott e tévelygő leány megtéréséért.

Múltak a napok, de Albert kívánsága nem teljesült. A kanonissza olyan árgus szemekkel őrködött, hogy hiába kelt fel Consuelo már pirkadatkor, az öreg hölgy vagy a káplán már a bástya előtti ligetben sétált, ahonnan szemmel tarthatta a domboldal bokraihoz vezető szabad térséget. A leány így kénytelen-kelletlen a közelükben keringett, és lemondott a találkáról, Albert viszont árnyas búvóhelyéről figyelte az ellenséges őrszemeket, s nagy kerülőt téve a bozótban, észrevétlenül visszament a kastélyba.

- Korai órát választott sétájának, signora Porporina - jegyezte meg a kanonissza reggeli közben -, nem fél, hogy a harmatos nedvesség árt az egészségének?

- Én tanácsoltam signora Porporinának ezeket a korai sétákat, kedves néném - mondta a fiatal gróf -, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jót tesznek neki.

- Azt hittem volna - makacskodott az öreg hölgy -, hogy aki az énekművészeteknek szenteli életét, inkább kerüli a reggeli ködöket, de ha ön rendelte így...

- Miért nem bízik meg Albert véleményében? - mondta Christian gróf. - Hiszen máris eléggé bebizonyította, hogy épp olyan jó orvos, amilyen jó fiú és jó barát.

Consuelónak nagyon fájt, hogy mindig pirulnia meg alakoskodnia kell. Szelíden panaszkodott is Albertnak, amikor egyszer magukra maradtak, és kérte, hogy mondjon le a tervéről, vagy legalábbis halasszák arra az időre, amikor a kanonissza ébersége már lecsillapszik. Albert engedelmeskedett neki, de arra kérte a leányt, sétáljon továbbra is reggelenkint a park környékén, hogy ő is csatlakozhassék hozzá, ha kedvező alkalom kínálkozik.

Consuelo csak nehéz szívvel engedett barátja kérésének. Szeretett ugyan sétálni, és szükségét érezte annak, hogy mindennap kimeneküljön a falak és árkok e börtönéből, ahol a rabság érzése valósággal megbénította gondolatait, de nagyon szenvedett attól, hogy meg kell tévesztenie ezt a kedves, vendégszerető családot, amelyet őszintén szeretett. A szerelem, ha parányi is, túlteszi magát az aggályokon; de a barátság gondolkozik, és Consuelo sokat gondolkozott. Az utolsó szép nyári napok voltak ezek, mert már sok hónap múlt el azóta, hogy Consuelo az Óriások kastélyába érkezett. Micsoda nyár Consuelo számára! A legsápadtabb olasz őszben is több a fény és a meleg! De a langyos levegő, a parányi, fehér, bolyhos felhőkkel tarkázott ég is szép volt a maga módján, és valami sajátos varázst árasztott. A lány nagyon örült magányos sétáinak, talán azért is, mert még mindig félt tőle, hogy viszont kell látnia a föld alatti helyiségeket. Bár nem akarta megtagadni, érezte, hogy Albert nagy súlyt venne le szívéről, ha feloldaná ígérete alól, és amikor nem volt a fiatalember könyörgő tekintetének és lelkes szavainak hatása alatt, titokban áldotta a nagynénit, hogy mindennapos akadékoskodásával lehetetlenné teszi ezt az utat.

Egy nap a patak partján barangolt, s egyszerre, magasan fölötte, Albertot látta meg, amint erkélye korlátjára támaszkodik. Ha nem is voltak együtt, csaknem mindig magán érezte a férfi nyugtalan, szenvedélyes tekintetét, s szinte teljesen az ő uralma alá került.

"Nagyon különös helyzetben vagyok - mondta magában. - Miközben állhatatos barátom egyre figyel, hogy betartom-e esküvel fogadott ígéretemet, a kastély egy másik pontjáról is biztosan figyelnek, nem kerülünk-e olyan kapcsolatba, amelyet az illendőség és a társadalmi szokások egyaránt tiltanak. Nem is tudom, mire gondol az egyik, és mire a másik. Amélie bárókisasszony nem jön vissza. Wenceslawa asszony szemmel láthatóan bizalmatlan, és egyre hidegebben viselkedik velem. Christian gróf viszont nagyon barátságos, és mintha félne is attól, hogy Porpora egy szép nap beállít, és elvisz engem. Albert pedig, úgy látszik, már elfelejtette, hogy a szerelem reménységét is megtiltottam neki. Mintha mindent tőlem várna, semmit sem kér a jövő számára, és nem tagadja meg szenvedélyét, amely láthatóan boldoggá teszi, jóllehet nem tudom viszonozni. Én pedig minden reggel őt várom, mintha hivatalos szerelmese volnék, holott azt kívánom, bár ne jönne, s közben a család haragját, s talán megvetését is kihívom magam ellen, mert ők nem érthetik meg odaadásomat, sem Alberttal való viszonyomat, hiszen én sem értem, és nem is látom a megoldását. Különös sors az enyém! örök áldozatra ítéltettem-e, hogy ne szeressen az, akit szeretek, én pedig ne szeressem azt, akit becsülök?"

Ahogy így eltűnődött, mély bánat szállt Consuelo szívébe. Szükségét érezte, hogy önmagáé legyen, jogos ellenállhatatlan szükség ez, minden magasabb rendű művész fejlődésének és gazdagodásának igazi feltétele. Láncként nehezedett rá Albert gróf iránt érzett kötelességének tudata. Túlságosan egyhangú, szabályos életének tétlen és magányos napjai, e természetével annyira ellentétes életmód, egyre jobban megerősítette benne azt a keserű emléket, amelyet Anzoletóról és Velencéről őrzött.

Éppen a szikla mellett állt, amelyet Albert gyakran megmutatott neki, mert valami különös végzet parancsából valaha itt pillantotta meg először: Consuelo még gyermek volt, és szíjjal anyja hátára volt kötve, akár egy házaló batyuja, s így kísérte a vándorló komédiásnőt, aki, akárcsak a mese tücsökje, énekelve járta be a hegyeket és völgyeket, nem törődve a másnappal, nem rettegve a fenyegető öregségtől, sem a könyörtelen nyomortól.

- Szegény anyám - sóhajtott a fiatal Zingarella -, lám, itt vagyok megint, a sors kifürkészhetetlen akaratából, ezen a helyen, amelyről te csak kusza emlékeket és egy megható vendégszeretet zálogát őrizted. Fiatal és szép voltál, és biztosan sok hajlékra leltél, ahol szeretet várt volna, és kemény, kóbor életed végleges otthont, a jólét és megnyugvás békéjét találhatta volna. De mindig érezted és mondtad is, hogy ez a jólét kényszert jelent, a nyugalom pedig unalmat, ami a művészlelkek halála. Igazad volt, érzem. Itt vagyok most én is ebben a kastélyban, ahol te csupán egy éjszakát akartál tölteni, akárcsak a többiben; nem szenvedek szükséget, sem fáradságot, ellátnak, dédelgetnek, egy gazdag nemesúr a lábaimnál... És fojtogat a kényszer, elemészt az unalom.

Consuelo mélyen elszomorodva ült le a sziklára. Nézte az ösvény homokját, mintha anyja mezítelen lábának nyomát találhatná meg benne. A bokrok tüskéin legelésző birkák gyapjának szálait fedezte fel. A rozsdabarna foszlányok arra a durva kelmére emlékeztették Consuelót, amelyből anyja kabátja készült, az a kabát, amely olyan sokáig védte őt a hideg és napsütés, a por és eső ellen. Még emlékezett, hogy a köpeny darabokban szakadt le anyja válláról. "Mi is szegény kóborló bárányok voltunk - mondta magában -, az út menti bokrok megtépték köntösünket; de mindig velünk volt drága szabadságunk büszke szeretete és maradéktalan öröme."

Ahogy így álmodozott, Consuelo egyre az ösvény sárga porát nézte: kecsesen kígyózott végig a dombon, majd a völgy lábánál kiszélesedve északnak fordult, s hajlékony vonala zöld fenyők és fekete hangák közt tűnt el.

"Van-e szebb dolog egy útnál? - gondolta Consuelo. - A tevékeny, változatos élet példája és jelképe. Mennyi vidám gondolatom kapcsolódik ennek az ösvénynek szeszélyes kanyargóihoz! Nem emlékszem már a helyekre, amelyeket átszel, pedig annak idején én is végigmentem rajtuk. Mennyivel szebbek lehetnek e fekete erődnél, amely mozdulatlan sziklákon alussza örök álmát. Mennyivel vonzóbbak a szemnek e tompán aranyló kavicsok sápadt rajzai, a sziklák tövét borító rekettyék égő arany színei, mint e gőgös, hideg park nyílegyenes fasorai és rideg lugasai. Ha csak meglátom a kert óriás, merev vonalait, máris fáradtság vesz erőt rajtam: miért igyekezne lábam oda, amit tekintetem és gondolatom úgyis átfog? viszont a szabad ösvény, amely egyre menekül, és félig az erdőkbe rejtőzik, folyton hív és csalogat, hogy kövessem kanyargásaiban, és felfedjem titkait. Aztán meg az út az emberiség átkelőhelye, és körülfogja a mindenséget. Nem egy kényúr birtoka, aki kedve szerint nyitja meg vagy zárja el. Nemcsak a hatalmas és gazdag járhat virágokkal pompázó szegélyén, nemcsak ő lélegezheti vad illatait. Bármely madár fészket rakhat ágain, bármelyik csavargó megpihenhet kövein. Soha fal vagy kerítés nem rejti a messzi látóhatárt; az ég sosem ér véget előtte; és amíg csak a szem ellát, az út mindig a szabadság földje. Jobb- és baloldalt a mezők, az erdők emberek tulajdonai; az út annak a tulajdona, akinek semmije nincs, s ezért szereti olyan nagyon. A legdurvább koldus is legyőzhetetlen szerelemmel gondol rá. Építsenek neki kórházat, olyan pompásat, akár egy kastély, mégis börtönnek fogja érezni; mindig is az út marad az ő költészete, álma, szenvedélye. Anyám, ó, anyám, te tudtad ezt, s megmondtad nekem! Miért nem kelthetem életre poraidat, amelyek olyan távol, a lagúnák moszatai alatt nyugszanak. Miért nem vehetsz megint erős válladra, hogy magaddal vigyél, oda, ahol fecske röpül kék dombok felé, ahol a múlt emléke és a vesztett boldogság sajgása nem követi a könnyű léptű művészt, mert gyorsabban jár, mint ők, s minden egyes napja új távlatot, új világot ver maga és szabadsága ellenségei közé! Szegény anyám, miért nem dédelgethetsz és szidhatsz, miért nem halmozhatsz el csókjaiddal és ütlegeiddel, akár a szél, amely hol cirógatja, hol megtöri a síkság fiatal gabonáját, hogy aztán szeszélye szerint megint kiegyenesítse és ledöntse. Acélosabb lélek voltál, mint én, kitéptél volna, akár akarom, akár nem, e kötelékekből, amelyek egyre jobban megfékeznek."

Mámoros és fájdalmas álmodozása közben Consuelo egyszerre egy hangot hallott, amely úgy érte, mintha izzó vasat szorítottak volna szívére. Férfihang volt, egy elég távoli, mély vízmosásból szállt feléje, s Chiozzetto^[37] egyik legeredetibb dalát, a Visszhang-ot dúdolta velencei tájszóláson. Az énekes nem eresztette ki hangját, s a járás szaggatottá tette lélegzetét. Csak egyetlen részletet énekelt, mintha az út unalmát akarná elűzni, abbahagyta, hogy társához szóljon, aztán ismét énekelt, többször elismételve ugyanazt a modulációt, mintha gyakorolni akarná, majd megint beszélni kezdett, s közben egyre közeledett ahhoz a helyhez, ahol a kővé dermedt Consuelo remegő szívvel, szinte aléltan kuporgott. A lány nem hallotta, mit mond az utas társának, még elég messze voltak. Nem is láthatta, mivel egy kiugró szikla eltakarta a vízmosásnak azt a részét, ahol éppen jártak. De ha nem is látta, azonnal felismerte ezt a hangot, ezt a kiejtést, amely még mindig a szívében élt, és ezt a dallamot, amelyre még ő tanította hálátlan tanítványát, és aztán olyan sokszor elismételtette vele.

Amikor a két láthatatlan utas már közelebb járt, Consuelo hallotta az egyiket: ismeretlen hang volt, rosszul beszélt olaszul, cseh kiejtéssel.

- No, no, signor, ne kapaszkodjon fel oda, a lovak nem tudnák követni, s engem is elvesztene szem elől. Menjen csak a patak mentén, hiszen látja, ott az út, előttünk, ahol pedig maga jár, az csak gyalogösvény.

Az ismerős hang mintha megint távolodott és elhalkult volna, de aztán Consuelo hallotta, hogy megkérdi, mi az a szép kastély ott, a patak túloldalán.

Riesenburg, ami annyit jelent, hogy il castello dei giganti^[38] - felelte a vezető, mert ez volt a hivatása.

És Consuelo csakhamar látta is a domb alatt, gyalog, kantáruknál vezetve a lovakat. Az út nagyon rossz állapotban volt, mivel nemrég kiöntött a patak, s a lovasoknak gyalog kellett menniük. Az utas kissé hátramaradt, de amikor Consuelo előrehajolt a sziklán, amely eltakarta, végre őt is meglátta. A fiatalember háttal volt feléje, s útiruhát viselt, ami megváltoztatta külsejét, sőt járását is. Ha Consuelo nem hallja a hangját, nem hitte volna, hogy ő az. Az idegen azért állt meg, hogy megnézze a kastélyt, s most levéve széles kalapját, kendőjével arcát törölgette. Bár a lány csak felülről látta, mindjárt megismerte a göndör, aranyszínű hajfürtöket, és azt a mozdulatot, amellyel homlokáról és nyakáról félresimította, valahányszor melege volt.

- Nagyon tisztes kastélynak látszik - mondta -, s ha volna időm, bekopogtatnék, és megkérném az óriásokat, hívjanak meg ebédre.

- Hiába próbálkozna - mondta a vezető, a fejét rázva. - Nem fogadnak ott senkit, csak koldusokat meg rokonokat.

- Hát nincs bennük semmi vendégszeretet? Hogy az ördög vinné őket!

- Ne ilyen hevesen! Okuk van rá, rejtegetniük kell valamit!

- Valami kincset vagy gaztettet?

- Ugyan! A fiatal grófot, aki bolond.

- Akkor őt vigye el az ördög! Legalább szívességet tesz a családnak.

A vezető nevetett. Anzoleto megint énekelni kezdett.

- No jó! - mondta a vezető, és megállt. - Már vége a rossz útszakasznak. Ha most lóra ül, egyetlen vágtában Taus városába érhetünk. Az út véges-végig kitűnő, nincs más, csak homok. Ott aztán megtalálja a prágai országutat, és jó postalovakat bérelhet.

- Akkor már azt is megmondhatom - szólt Anzoleto kengyelét igazgatva -, hogy téged is vigyen el az ördög, mert torkig vagyok a gebéiddel, hegyi ösvényeiddel és mindenekelőtt veled.

E szavakra könnyedén lovára pattant, sarkantyúját az állat oldalába mélyesztette, és mit sem törődve vezetőjével, aki alig tudta követni, sebes nyílvesszőként szökkent északi irányba, óriási porfelleget hagyva maga után az úton, amelyet Consuelo csak pár pillanattal előbb olyan mélabúsan megcsodált, nem is sejtve, hogy hamarosan és végzetes látványként élete ellenségét, szíve örök gondját pillantja meg rajta.

Mondhatatlan döbbenettel az arcán sokáig követte szemével a távolodó alakot. Amíg még közel volt, Consuelo remegve rejtőzött, dermedten az irtózattól és a félelemtől. De amikor látta, hogy már messze jár, és arra gondolt, hogy hamarosan eltűnik, s talán örökre, rettentő kétségbeesés fogta el. Felszaladt a sziklára, hogy tovább lássa; szinte tébolyultan ébredt fel benne elpusztíthatatlan szerelme a fiú iránt, és kiáltani akart, hogy visszahívja. De egyetlen hang sem hagyta el ajkát; úgy érezte, mintha a halál fagyos keze szorítaná torkát, és szaggatná szívét: fátyol borult szemére, a tenger zúgása morajlott fülében; végső kimerültségében már-már lezuhant a szikláról, de egyszerre Albert karjaiban találta magát. Consuelo izgalmában nem vette észre a közeledő fiatalembert, aki most az alélt leányt a hegység egy komorabb, rejtettebb zugába vitte.

Consuelo félt, hogy izgalmában elárulja titkát, amelyet sokáig lelke mélyén rejtett, ezért erőt vett magán, és elhitette Alberttal, hogy gyengeségének semmi rendkívüli oka nem volt. Amikor sápadtan és félájultan az ifjú gróf karjaiba hullott, Anzoleto és vezetője már eltűnt a fenyőfák között, s Albert azt hitte, hogy a leány miatta szédült meg a sziklán. Annyira megzavarta az a gondolat, hogy közeledtével megrémíthette a leányt, aki majdnem a szakadékba zuhant, hogy nem vette észre, milyen esztelen válaszokat ad barátnője az ő kérdéseire. Consuelo viszont még mindig szinte babonás félelemmel tekintett reá, s eleinte attól tartott, hogy Albert rendkívüli érzékenységével legalább részben felfedi titkát. De amióta a fiatalember szerelme erejével a többi ember életét élte, elvesztette azokat a bizonyos értelemben természetfölötti képességeket, amelyek addig birtokában voltak. Consuelo csakhamar leküzdötte izgalmát, és amikor barátja kérte, hogy menjen el vele a titkos rejtekhelyre, már nem hallgatta olyan ellenérzéssel az ajánlatát, mint néhány órával előbb tette volna. Úgy érezte, hogy ennek az odaadó férfinak szigorú lelke és gyászos lakhelye menedék lesz számára, s ott elég nyugalmat és erőt lel, hogy megküzdhessen szenvedélye emlékeivel. "A Gondviselés küldi, megpróbáltatásaim közepette, ezt az embert - gondolta magában -, és a komor szentély, ahová magával akar vinni, valóságos sír, amelybe el kell temetkeznem, hogy ne kövessem rossz szellemem messzeségbe tűnő nyomát. Igen, ó, Istenem, add, hogy a föld nyíljon meg inkább lábam alatt, és soha többé ne lássam viszont az élők világát, semhogy az ő lépteit kövessem!"

- Kedves Vigaszom - esdekelt Albert -, már mondtam, hogy néném ma reggel a bérlők elszámolásait vizsgálja és ellenőrzi, s így nem gondol ránk. Végre szabadok vagyunk, és elindulhatunk zarándokutunkra. De ha mégsem akarja viszontlátni azokat a helyeket, amelyek annyi szenvedésére és rettegésére emlékeztetik...

- Nem, barátom, nem - felelt Consuelo -, inkább érzem, még sosem gondoltam ilyen jó szívvel arra, hogy a templomában imádkozzam, és a szent dallam szárnyain, mert megígérte, ugye, hogy hegedül nekem, lelkem az önével egyesüljön.

Elindultak Schreckenstein felé, az ellenkező irányban, mint amerre Anzoleto ment, s amikor már az erdőben jártak, Consuelo megkönnyebbült, mintha minden lépés, amely távolabb vitte tőle, az előbb érzett végzetes bűvöletet gyengítette volna. Olyan gyorsan és határozottan ment, bár komoly, áhítatos arccal, hogy Albert, ha nem él lelkében valami szorongó gyanakvás önmagával és sorsával szemben, annak tulajdoníthatta volna e gyermekes sietséget, hogy a leány kedvébe akar járni.

Schreckenstein lábánál egy barlangot mutatott neki: buja növényzet zárta el nyílását, s poshadt víz borította fenekét.

- Ezt a barlangot - mondta Albert a lánynak - parasztjaink a Barát pincéjének hívják, s boltozata valóban emberi kéz műve. Egyesek úgy vélik, hogy egy szerzeteskolostor borpincéje volt, még abban az időben, amikor falakkal körülvett városka állt ezen a helyen; mások meg azt mondják, egy bűnbánó haramia vezekelt itt gaztetteiért. Bárhogy legyen is, senki sem mer bemenni, és azt állítják, hogy vize nagyon mély és mérgező, mert réztől fertőzött ereken szivárog ide. De nem mély és cseppet sem veszélyes, a feneke meg sziklás, és könnyen átgázolunk rajta, ha megint egyszer megbízik karom erejében és szerelmem tisztaságában.

Miután körülnézett, nincs-e valaki a nyomukban, vagy nem figyelheti-e őket, karjába vette a leányt, hogy ne érje nedvesség a lábát, és térdig vízben gázolva áttört a barlang mélyét eltakaró bokrokon és borostyánfüzéreken. Pár lépés után már sima, száraz homokra tette le kedves terhét. A barlang teljesen sötét volt, s Albert lámpát gyújtott, mert már felkészült erre az útra. Nagy ívekben kanyargó föld alatti folyosókon haladtak, olyasféléken, mint amilyeneken egykor együtt jöttek fel, s csakhamar a cella bejáratához értek, szemben azzal az ajtóval, amelyet Consuelo annak idején Zdenko kulcsával kinyitott.

- Ez a föld alatti építkezés - mondta Albert - eredetileg búvóhely volt, háború idején ide menekülhettek titokban az Óriások kastélyának urai - és a domb falujának lakói is, hiszen a hűbéreseik voltak - azon az úton, amelyet már ismer. Ha igaz, mint állítják, hogy később egy remete húzódott meg a Barát pincéjében, valószínűleg ismerte a búvóhelyet, mert ezt a folyosót, amelyen az imént jöttünk, eléggé rendben találtam, ami azt mutatja, hogy volt, aki gondját viselje; viszont a másik, amely a kastélyba vezet, nem egy helyen földdel és törmelékkel volt eltorlaszolva, és csak nehezen tudtam járhatóvá tenni. Egy ember nyomait is megtaláltam, gyékénydarabokat, korsót, feszületet, lámpát és végül egy csontvázat is, hátán feküdt, összekulcsolt kézzel, mint aki utolsó imáját mondja örök álma előtt: nyilvánvaló, egy remete fejezte itt be békés áhítatban titokzatos életét. Parasztjaink azt hiszik, hogy a remete lelke még mindig itt lakik a hegyek mélyén. Azt mondják, gyakran látták, amint a környéken kóborol, vagy holdfényes éjjeleken a domb csúcsa körül repdes; hallották, hogy sóhajt, nyög, imádkozik, és néha valami alig hallható, különös és érthetetlen zene foszlányai is elérnek hozzájuk az éjszaka szárnyán. Még én is, Consuelo, amikor kétségbeesésem heve kísértetekkel és csodákkal telítette körülöttem a természetet, még én is nemegyszer látni véltem a Huszita lábához boruló gyászos vezeklőt, azt képzeltem, az ő panaszos hangját, szívet tépő sóhajait hallom előtörni a szakadék mélyéből. De amióta felfedeztem és lakóhelyemül választottam ezt a cellát, rajtam kívül nem láttam más remetét, kísértettel sem találkoztam, hacsak saját arcommal nem, és csupán azokat a sóhajokat hallottam, amelyek az én mellemből törtek elő.

Amióta Consuelo először találkozott Alberttal a föld alatti üregben, sosem hallott tőle értelmetlen szót. Sosem merte tehát emlékeztetni azokra a meghökkentő dolgokra, amelyeket akkor éjjel mondott neki, sem a hallucinációkra, amelyeknek tanúja volt. Csodálkozott, hogy barátja most teljesen megfeledkezik róluk, és mivel nem akarta felidézni őket, csak annyit kérdezett, vajon megszabadította-e a magány nyugalma azoktól az izgalmaktól, amelyekről szólt.

- Magam sem tudom - felelte a fiatalember -, és ha nem ragaszkodik hozzá, nem is szeretném megerőltetni emlékezetemet. Azt hiszem, időnkint valóságos téboly vett rajtam erőt. És mivel palástolni akartam, kétségbeesett erőfeszítéseim csak még nyilvánvalóbbá tették. Amikor Zdenko segítségével, mert ő a szájhagyomány révén ismerte e föld alatti építkezések titkát, végül módját leltem, hogy megszabaduljak szüleim gyámkodásától, és elrejtsem kétségbeesésem háborgásait, egész életem megváltozott. Bizonyos mértékben visszanyertem önuralmamat, és mivel tudtam, hogy valahányszor betegségem megint erőt vesz rajtam, mindig elrejtőzhetek az alkalmatlan tanúk elől, lassankint annyira megnyugodtam, hogy csendes, béketűrő emberként éltem családom körében.

Consuelo látta, hogy Albert nem egy kérdésben ábrándokban ringatja magát; de érezte, még nem jött el az ideje, hogy felvilágosítsa, s inkább örült, hogy a fiatalember olyan nyugodtan és fölényesen beszél múltjáról. Körülnézett a cellában, sokkal figyelmesebben, mint első alkalommal, de már nyomát sem látta annak a rendnek és tisztaságnak, amelyet akkor tapasztalt; a nedvességtől csöpögő falak, a fagyos levegő, a penészfoltos könyvek is arról tanúskodtak, hogy mostanában senki sem törődik e helyiséggel.

- Látja, megtartottam a szavam - mondta Albert, miután nagy fáradsággal begyújtott a kályhába -, nem jártam itt, amióta varázsos hatalmával, mert tudja, ugye, hogy mindent megtehet velem, kiszabadított innen.

Consuelo szeretett volna valamit kérdezni, mégis hallgatott. Azt akarta megtudni, hogy Zdenko, a hű szolga és féltékeny őr, hogy ez az odaadó barát is elhagyta-e a remetelakot. De eszébe jutott, hogy Albert mindig nagyon elkomorodott, valahányszor érdeklődött felőle, és megkérdezte, mi lett vele, és miért nem látja többé ama utolsó, félelmetes találkozásuk óta. A fiatal gróf mindig kitért kérdései elől, úgy tett, mintha nem hallotta volna, vagy csak annyit felelt, nyugodjon meg, mert nem kell többé félnie az ártatlantól. Consuelo először azt hitte, hogy Zdenko engedelmesen követi barátja parancsát, és nem mutatkozik többé a lány szeme előtt. De amikor megint megkezdte magányos sétáit, Albert, hogy megnyugtassa, halálos sápadtsággal homlokán esküdözött neki, hogy semmiképp sem találkozhat Zdenkóval, mivel a bolond hosszú útra indult. És valóban senki sem látta ez idő óta; az emberek azt gondolták, hogy valamelyik búvóhelyén meghalt, vagy elhagyta az Óriások várának környékét.

Consuelo egy pillanatig sem hitte, hogy Zdenko meghalt vagy elbujdosott volna. Tudta, hogy szenvedélyesen ragaszkodik Alberthoz, és semmiképp sem hagyná el barátját. Ha pedig Zdenko haláláról beszéltek, mindig valami szorongó rettegés fogta el, amelyet azonban magának sem mert bevallani; még most is a fülében csengett Albert rettenetes esküje, amelyet határtalan izgalmában tett: életét veszi ennek a szerencsétlennek, ha szerelmese békéjét fenyegeti. De a leány elhessegette magától ezt a borzalmas gyanút, és arra a szelíd emberségre gondolt, amely Albert egész létét áthatotta. A fiatal gróf már több hónapja felhőtlen nyugalomban élt, és annak sem volt semmi jele, hogy Zdenko valami meggondolatlansága megint fellobbantotta volna régi haragját. Egyébként is nyilván megfeledkezett arról a baljós jelenetről, és Consuelo is igyekezett megfeledkezni róla. A föld alatti folyosókon történt események közül Albert csak azokra emlékezett, amelyeknél józan eszénél volt. Consuelo tehát arra a következtetésre jutott, hogy barátja nem engedi Zdenkót a kastély közelébe, a szerencsétlen aztán haragjában vagy fájdalmában önkéntes fogságra ítélte magát a remetelakban. Éjjel talán mégis kijár, gondolta magában a leány, hogy levegőhöz jusson, vagy Alberttal beszélgessen a Schreckenstein csúcsán, mivel a gróf nyilván gondoskodik ellátásáról, ahogy annak idején ő gondoskodott a grófról. Most, hogy ilyen elhanyagolt állapotban találta a cellát, Consuelo csak arra gondolhatott, hogy Zdenko nagyon haragszik barátjára, és ezért nem törődik elhagyott búvóhelyével; és mivel Albert megint biztosította, hogy semmi oka a félelemre, s miközben barátja a templomnak nevezett helyiség ajtajának berozsdásodott zárjával bajlódott, ő maga megpróbálta kinyitni azt az ajtót, amely Zdenko cellájába vezetett, hogy lássa, talál-e benne valami nyomot a bolond új életéről. Az ajtó engedett, mihelyt megforgatta a kulcsot, de a helyiség olyan sötét volt, hogy Consuelo semmit sem látott. A leány megvárta, míg Albert bemegy titokzatos imaházába, hogy elrendezze, és aztán megmutassa neki. Amikor barátja már eltűnt, Consuelo felvette az egyik fáklyát, s óvatosan Zdenko szobájába osont, de közben reszketett félelmében, nem találja-e ott ellenségét saját személyében. Ám nyomát sem látta a bolondnak. A lombból és báránybőrökből összecsapott ágy eltűnt. A durva széket sem találta ott, sem a szerszámokat, sem a nemezpapucsot, s a falak olyan vizesen csillogtak a fáklya fényében, mintha emberi lény még sosem aludt volna e boltív alatt.

Consuelo szomorúan és riadtan nézett körül. Valami baljós homály fedte e szerencsétlen ember sorsát, és a leány rémülettel gondolt arra, hogy talán ő az oka egy gyászos eseménynek. Albertban két ember lakott: az egyik bölcs volt, a másik őrült; az egyik jóságos, gyengéd, emberszerető, a másik hóbortos, szilaj, s talán indulatos és könyörtelen is elhatározásaiban. Az a különös azonosítás közte és a fanatikus, véres kezű Zsiska János között, amelyről nem is olyan régen álmodozott, rajongása a huszita Csehország régi emlékei iránt, Consuelo iránt érzett néma és türelmes, de mély és végletes szenvedélye, és még sok minden, ami most eszébe jutott, mintha csak leggyötrőbb gyanúját igazolta volna. Mozdulatlanul, a rémülettől dermedten állt, s alig mert a barlang csupasz, fagyos kövére nézni, mintha attól tartana, hogy vérnyomokat lát maga előtt.

Miközben e szomorú gondolataival küszködött, egyszerre meghallotta, hogy Albert hegedűjét hangolja, s csakhamar felsírt a régi zsoltár dallama, amelyet annyira szeretett volna újra hallani. Nagyon eredeti zene volt, s Albert olyan tiszta, olyan szárnyaló érzéssel fejezte ki, hogy Consuelo minden búját feledte, és mintha valami delejes erő vonzaná, s ugyanakkor el is varázsolná, halkan a hang irányába indult.

A templom ajtaja nyitva volt; Consuelo megállt a küszöbön, hogy egyszerre láthassa az ihletett művészt és e sajátos szentélyt. Az állítólagos templom tulajdonképpen tágas barlang volt, amelyet a természet keze vésett, pontosabban, tört a sziklába, és amelynek a föld alatti vizek türelmes munkája meghökkentő formákat adott. A hatalmas tömbökre erősített fáklyák kísérteties árnyakat vetettek a szikla zöld falaira, s a homályos háttérben hosszú, fehér cseppkövek remegni látszottak e fényben, mintha kísértetek volnának, amelyek keresik és ugyanakkor rettegik a világosságot. A sok-sok üledék, amelyet a víz régi idők óta a barlang két oldalára hordott, ezernyi szeszélyes formát vett fel. Itt mesebeli kígyók tekeregtek, egymást ölelve és felfalva, ott hatalmas sziklaszirttűk ágaskodtak a köveken vagy csüngtek le a boltozatról, akár egy hatalmas szörny sötéten tátongó szájának fogai. Másutt meg mintha formátlan szobrok emelkedtek volna, régi idők barbár isteneinek roppant hasonmásai. Sziklákba kapaszkodó növények, sárkánypikkelyekhez hasonló durva, nagy zuzmók, szarvasnyelvek füzéreinek súlyos, széles levelei, fiatal ciprusbokrok, amelyeket csak nemrég ültettek a barlang közepén felhalmozott és sírhantokra emlékeztető földkupacokba - minden olyan gyászos, erőteljes és félelmes volt itt, hogy a fiatal énekesnő valósággal megdermedt. Az első ijedség érzését azonban csakhamar bámulat váltotta fel. Belépett, meglátta Albertot, aki a barlang közepén kibuggyanó forrás mellett állt. Bár bőven fakadt itt a víz, olyan mély medencébe szorult, hogy semmiféle pezsgés nem látszott a felszínén. Sima és mozdulatlan volt, akár egy sötét zafírtömb, és gyenge remegés sem járta át a szép vízinövényeket, amelyekkel Albert és Zdenko széleit keretezte. A forrás meleget hozott a föld mélyéből, a barlangban is bágyadt hőséget terjesztett, s ez a nedves, langyos légkör nagyon kedvezett a növényeknek. A medencének több lefolyója volt, tompa zuhanással hullottak a sziklák mélyedéseibe, vagy néma, csillogó patakként kúsztak végig a barlangon, hogy aztán sötét nyílásokon át szinte a végtelenbe tűnjenek el.

Amikor Albert gróf, aki eddig csak hegedűjének húrjait próbálgatta, meglátta a közeledő Consuelót, eléje sietett, átsegítette a forrás kanyargóin, amelyekre, mélyebb helyein, már előbb néhány fatörzset tett. Másutt, egy kis gyakorlattal, a víz színéig emelkedő sziklaköveken könnyen át lehetett menni. Albert a kezét nyújtotta, hogy segítsen, és néha a karjába vette a leányt. De Consuelót elfogta a félelem, nem a pataktól, amely komoran és csendesen csörgedezett alatta, hanem titokzatos vezetőjétől, akihez ellenállhatatlan rokonszenv vonzotta, és akitől ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan ellenszenv eltávolította. Amikor a forrás széléhez ért, egy széles, néhány láb magasságra emelkedő kövön olyasmit látott, ami nem nagyon nyugtatta meg. Afféle négyszögletes emlékmű volt az, emberi csontokból és koponyákból művészien összerakva, amilyeneket katakombákban látni.

- Ne ijedjen meg - mondta Albert, érezve, hogy a leány megremeg -, vallásom vértanúinak nemes maradványai ezek, valóságos oltár, amely előtt mindig szívesen elmélkedem és imádkozom.

- Milyen valláson van hát, Albert? - kérdezte Consuelo elcsodálkozó mélabúval. - Husziták vagy katolikusok csontjai-e ezek? Hiszen mindkét tábort istentelen kegyetlenséggel gyilkolták, és mindegyik a maga hitének vértanúja. Igaz volna, hogy ön a huszita hitet választotta, ősei vallása helyett, és a Husz Jánosét követő reformot sem tartja elég szigorúnak és elég hatékonynak? Beszéljen, Albert, mondja meg, mit higgyek mindabból, amit hallottam.

- Ha azt mondták, hogy többre becsülöm a husziták reformját, mint Lutherét, hogy nagyobb embernek tartom Prokopot, mint a gyűlölködő Kálvint, s a taboriták harcait igazságosabbnak Wallenstein katonáiénál, akkor igazat mondtak, Consuelo. De miért fontos önnek az én hitem, amikor csalhatatlan intuíciójával amúgy is megérzi az igazságot, és jobban ismeri az Istenséget, mint én? Isten látja lelkemet, nem azért hoztam ide, hogy elmélkedéseimmel és álmaim gyötrelmével megterheljem tiszta szívét, és megzavarjam békés lelkiismeretét. Maradjon meg annak, ami eddig is volt, Consuelo! Jámbornak és szentnek született, s amellett alacsony sorban és szegénynek is született, semmi sem hamisította meg tehát értelme egyenességét, igazságérzete fényét. Vita nélkül imádkozhatunk együtt, ön, aki semmit sem tanult, és mindent tud, és én, aki nagyon keveset tudok, bár sokat kutattam. Bármely templomban szárnyaljon a hangja, az igaz Isten eszméje lesz mindig szívében, az igaz hit érzése táplálja lelkét. Nem oktatni akartam tehát, hanem az ön igazságát magamba fogadni, amikor arra vágytam, hogy hangunk és szellemünk egyesüljön ez oltár előtt, amely őseim csontjaiból épült.

- Nem tévedtem hát, amikor azt gondoltam, hogy ezek a nemes földi maradványok, ahogy ön nevezi őket, a Schreckenstein kútjába taszított husziták csontjai, és hogy a polgárháború e vérzivataros idejében az ön őse, Zsiska János, rettenetes bosszút állt értük. Azt is mesélték, hogy miután felgyújtotta a falut, elrendelte, hogy fedjék be a kutat. Úgy vélem, egy kőkorongot látok a boltozat homályában a fejem fölött, amiből arra következtetek, hogy pontosan az alatt a hely alatt vagyunk, ahol már többször megpihentem, mikor hasztalan kerestem önt. Ez az a hely, Albert gróf, amelyet ön az Engesztelés kövének nevezett el?

- Igen - felelte Albert -, ez az a hely, amelyet borzalmas és kegyetlen vérengzések avattak imáim menedékévé és fájdalmam szentélyévé. Látja e hatalmas tömböket, amelyek a fejünk fölött függnek, meg azokat ott, a forrás szélén? A taboriták erős keze hajította őket ide, annak a parancsára, akit félelmetes vaknak neveztek, de csak arra szolgáltak, hogy visszaszorítsák a vizeket a föld alatti medrükbe, ahonnan ki akartak törni. A kút szerkezete később bedőlt, s a roncsokat az ide ültetett ciprusok alá rejtettem. Egész hegy kellett volna hozzá, hogy az üreget betöltsék. A ciszterna nyakába szoruló tömbök egy csigalépcsőn akadtak meg, amely eléggé hasonló ahhoz, amely az Óriások kastélyába és az én erkélyem kútjába vezet, ahová egyszer olyan bátor szívvel lemerészkedett. A hegy süppedése azóta egyre jobban összeszorította és megszilárdította a tömböket. Néha leválik ugyan egy-egy darab, de csak a téli éjszakák erős fagyában; most nem kell tehát a kövektől félnie.

- Egészen más dolog aggaszt engem, Albert - mondta a leány, és megint a gyászos oltárra nézett, amelyre a fiatal gróf Stradivariusát tette. - Azon tűnődöm, miért csak ezeknek az áldozatoknak a maradványait és emlékét tiszteli, mintha a másik táborban nem lettek volna vértanúk, és az egyik fél bűnei megbocsáthatóbbak volnának, mint a másikéi.

Consuelo szigorúan beszélt, és gyanakodva nézett Albertra. Zdenkóra gondolt, és szíve mélyén minden kérdést afféle bűnügyi vizsgálattal kapcsolt egybe, amit meg is mondott volna, ha meri.

A gróf hirtelen támadt fájdalmas izgalmát is lelkiismerete vallomásának tartotta. Albert homlokához emelte, majd a melléhez szorította a kezét, mintha szíve ki akarna ugrani a helyéből. Arca borzalmasan eltorzult, s Consuelo most már attól félt, hogy barátja megértette gondolatát.

- Nem is tudja, milyen fájdalmat okoz nekem - kiáltott végül az ifjú, s a csontoltárra támaszkodva a kiszáradt koponyák fölé hajolt, amelyek mintha őt figyelték volna üreges szemükkel. - Nem, nem tudhatja, Consuelo, s hideg szavai azokat a gyötrelmes napokat idézik, amelyeket átéltem. Nem tudja, hogy olyan emberrel beszél, aki évszázadok fájdalmát élte át, és miután a kérlelhetetlen igazság vak eszköze volt Isten kezében, végül elnyerte jutalmát, és elszenvedte büntetését. Annyit szenvedtem, annyit sírtam, annyit vezekeltem kegyetlen sorsom miatt, annyit fizettem a borzalmakért, amelyekbe a végzet sodort, hogy már abban reménykedtem, megfeledkezhetem róluk. Feledni! ez a szükség szaggatta égő szívemet! ez volt a vágyam, minden percem imádsága! ez az emberekkel való együttélésem, Istennel való megbékélésem záloga, s annyi éve könyörögtem már érette, e holttetemekre borulva. És amikor először láttam, Consuelo, reménykedni kezdtem. És amikor megszánt, hinni kezdtem, hogy megmenekültem. Nézze ezt a fonnyadt, széthulló virágkoszorút, amellyel az oltár csúcsán levő koponyát díszítettem. Nem ismer rá; de én annyi keserű, jóleső könnyel öntöztem: maga szedte s adta részemre nyomorúságom társának, sírboltom hű lakójának. Valahányszor könnyeimmel és csókjaimmal borítottam, mindig szorongva kérdeztem, érezhet-e igaz, mély szeretetet egy bűnös iránt, mert az vagyok, egy könyörtelen fanatikus, szívtelen zsarnok iránt...

- Milyen bűnök terhelik lelkét? - szólt Consuelo határozottan: ezer érzés tépte a szívét, de Albert mély levertsége végül is felbátorította. - Ha gyónnia kell, tegye itt, tegye most, előttem, hogy tudjam, feloldozhatom, és szerethetem-e még.

- Hogy feloldozhat-e? igen, megteheti. Mert az, akit ismer, Albert von Rudolstadt, olyan tiszta életet élt, akár egy kis gyermek. De akit nem ismer, kelyhes Zsiska Jánost, igazságtalanságok útjára lökte az ég haragja.

Consuelo csak most döbbent rá, milyen elővigyázatlan volt, amikor felszította a hamu alatt izzó parazsat, és kérdéseivel rögeszméi körébe taszította Albertot. Józan érvekkel most nem küzdhetett ellenük, olyan eszközökkel igyekezett hát csillapítani, amelyek barátja őrületére hathattak.

- Ne folytassa, Albert - mondta. - Ha mai életét teljesen a megbánásnak és imáinak szentelte, nem kell többé vezekelnie, Isten megbocsát Zsiska Jánosnak.

- Isten nem tárulkozik fel közvetlenül a neki szolgáló alázatos teremtményeknek - felelte a gróf, megrázva a fejét. - Megtöri vagy bátorítja őket, és egyeseket mások jutalmazására vagy büntetésére használ. Az ő akaratának tolmácsolói vagyunk, valahányszor felebarátainkat az igazság szellemében korholjuk vagy vigasztaljuk. Nincs joga, ifjú leány, hogy a feloldozás szavait mondja ki felettem. Maga a pap sem rendelkezik ezzel a magas hivatással, amelyet az egyház gőgje neki tulajdonít. De Isten kegyelmét közvetítheti felém, ha szeret. Szeretete megbékíthet az Éggel, és feledtetheti velem azokat a napokat, amelyeket az elmúlt századok történetének hívnak... A legvigasztalóbb ígéreteket teheti a Mindenható nevében, és én mégsem tudnám elhinni; csak nemes, nagylelkű fanatizmust látnék bennük. Tegye kezét a szívére, kérdezze meg tőle, megtölti-e az irántam való szeretet, és ha azt mondja, igen, ez az igen lesz feloldozásom szentségi formulája, igazolásom egyezsége, az a bűvölet, amely nyugalmat, boldogságot, feledést hoz nekem. Csak így lehet vallásom papnője, csak így teheti, hogy lelkem feloldozást nyerjen az Égben, így adhatja azt, amit a katolikusok gyóntatójuk szájából várnak. Mondja, hogy szeret - kiáltott, és olyan szenvedéllyel fordult a lány felé, mintha át akarná ölelni. De Consuelo rettegve hátrált, mert megrémült az eskütől, amelyet a fiatalember kívánt. Albert a csontokra zuhant, és szívet tépő sóhajjal kiáltott: "Tudtam, hogy nem szerethet, hogy sosem kapok bűnbocsánatot, hogy sosem felejthetem el azokat az átkozott napokat, amikor még nem ismertem."

- Albert, kedves Albert - mondta Consuelo, akit mélyen megindított barátja fájdalma -, hallgasson meg, legyen bátor. Szememre veti, hogy egy csoda ábrándképével akarom hitegetni, s ugyanakkor még nagyobb csodát kíván tőlem. Isten mindent lát, felméri tetteinket, és mindent megbocsáthat. De megérthet, elfogadhat-e egy gyenge, korlátolt lény, és én gyengébb és korlátoltabb vagyok, mint bárki más, csupáncsak gondolkozása és odaadása erejével egy ilyen különös szeretetet, amilyen az öné? Úgy érzem, öntől kell ihletést kapnom e kizárólagos vonzalomra, amelyet kíván, s nem tőlem függ, hogy megadjam, mert hiszen még alig ismerem. Minthogy most az áhítat misztikus nyelvén beszélünk, s erre némileg engem is tanítottak gyermekkoromban, hadd mondjam meg, hogy a kegyelem állapotában kell lennünk, ha meg akarunk tisztulni bűneinktől. Megérdemli-e hát a feloldozást, amelyet szeretetemtől vár? A legtisztább, a leggyengédebb, legszelídebb érzést követeli, s lelke, úgy látom, nem hajlik szelídségre, sem gyengédségre. Nagyon komor eszméket, örök bosszúvágyat forgat benne.

- Mit akar mondani, Consuelo? Nem értem.

- Azt akarom mondani, hogy még mindig baljós álmok, gyilkos gondolatok, véres látomások rabja. Bűnöket sirat, amelyeket véleménye szerint évszázadokkal korábban követett el, ám ugyanakkor dédelgeti emléküket; mert dicső, fenséges tettnek, az Ég akaratának, Isten jogos haragjának tartja őket. Rémülten, de képzeletében büszkélkedve szemléli magát a bosszúálló angyal szerepében. Ha feltételezzük, hogy a múltban valóban a bosszú és rombolás embere volt, azt is hozzá lehetne tenni, hogy ma is él szívében e borzalmas sors ösztöne, kísértése, s talán szeretete is, hiszen mindig túlnéz jelen életén, és úgy siratja önmagát, mint egy bűnös, aki nem tud szabadulni rossz természetétől.

- Nem, hála a lelkek mindenható Atyjának, aki magához emeli és szeretetében füröszti, hogy aztán megint visszaadja őket a tevékeny életnek - kiáltott Albert, az égnek emelve karját -, nem, szikrája sincs már bennem az erőszak és a kegyetlenség ösztönének. Elég, ha tudom, arra ítéltettem, hogy karddal és fáklyával a kezemben gázoljak végig azokon a barbár időkön, amelyet fanatikus és merész nyelvünkön a buzgalom és düh idejének hívunk. De ön nem ismeri a történelmet, nagyszerű gyermek; nem érti meg a múltat; és a nemzetek sorsa, amelyben bizonyára mindig a megbékélés, a vigasztaló angyal szerepét vállalta, megannyi rejtély a szemében. Pedig sok mindent kéne tudnia e borzalmas valóságból, és meg kellene értenie, milyen parancsot ad néha Isten igazsága egyes szerencsétleneknek.

- Beszéljen hát, Albert; magyarázza meg, olyan jelentősek, olyan szentek voltak-e, mindkét fél részéről, e hiábavaló viták az úrvacsora szertartásáról, hogy az isteni Oltáriszentség nevében gyilkolták egymást a nemzetek.

- Helyesen teszi, hogy isteninek hívja - felelt Albert, Consuelo mellé ülve a forrás partján. - Csak így szólhat méltán az egyenlőség e jelképéről, amelynek szertartását isteni lény alapozta meg az emberek között, hogy örök életűvé tegye a testvériség eszméjét; és ön jogosan mondhatja ezt, hiszen egyenrangú a leghatalmasabb és legnemesebb teremtményekkel, az emberi nem legnagyobb büszkeségeivel. Mégis vannak hiú és esztelen lények, akik alsóbbrendűnek vélik önmaguknál, vérét pedig kevésbé értékesnek, mint az e világi királyok és fejedelmek vérét. Hogyan vélekedne rólam, Consuelo, ha, mivel e királyoktól és fejedelmektől származom, önnél magasabbra emelném magam gondolatban?

- Megbocsátanám előítéletét, amelyet kasztja szentnek tart, és amely ellen sosem akartam fellázadni, mivel boldog vagyok, hogy szabadnak születtem, és hasonlónak a kisemberekhez, akiket jobban szeretek, mint a nagyokat.

- Megbocsátana nekem, Consuelo; de talán megvetne; és nem is maradna itt velem, egyedül egy férfival, aki imádja, és mégis nyugodtan, mivel tudja, akkor sem tisztelném jobban, ha a német császári trónuson ülne a születés jogánál fogva. Ó, hadd higgyem, ha nem ismerné jellememet és elveimet, nem élne szívében az a mennyei szánakozás, amely először idehozta. Igen, szeretett húgom, ismerje el szívében, mert hozzá fordulok, és nem elméjét fárasztom filozofikus okoskodásokkal, hogy az egyenlőség szent, ez az emberek atyjának akarata, az emberek kötelessége pedig, hogy igyekezzenek megvalósítani egymás közt. Amikor a népek még komolyan ragaszkodtak hitük szertartásaihoz, az úrvacsora volt az egyenlőség egyetlen formája, amelyet a társadalmi törvények lehetővé tettek. A szegények és a gyengék vigaszt és a vallás ígéretét találták benne, ami megsegítette őket, hogy nehéz napjaikat elviseljék, és jobb jövőt reméljenek utódaiknak. A cseh nemzet az oltáriszentségnek ugyanazokat a formáit akarta megőrizni, amelyeket az apostolok tanítottak és gyakoroltak. Ősi, testvéri áldozás volt ez, az egyenlőség lakomája, Isten országának, vagyis a közösség életének jelképe, míg a valóságban is meg nem születik e földön. Egy nap a római egyház, miután zsarnoki és becsvágyó törvénye alá rendelte a népeket és a királyokat, el akarta választani a keresztényt a papjától, a nemzetet a szentségek kiszolgáltatásától, a népet az egyházi rendtől. Szolgái kezébe adta a kelyhet, hogy titokzatos frigyszekrénybe rejtsék az Istenséget; képtelen szövegmagyarázataikkal a papok bálványként emelték az Oltáriszentséget a hívek felé, akik csak az ő tetszésük szerint részesülhettek benne. A gyónás titkával ugyanezek a papok az emberi lelkiismeret kulcsát ragadták a kezükbe; és a szent kelyhet, a dicsőséges kelyhet, amely táplálékot és lelki megújulást adott a szűkölködőnek, cédrusból készült, arannyal díszített ládába zárták, és ha kiemelték onnan, csak a maguk ajkához érintették. Csakis ők, a papok voltak méltók rá, hogy Krisztus vérét és könnyeit igyák. Az alázatos hívőnek le kellett térdelni előttük, és a kezüket nyaldosni, hogy az angyalok kenyeréből részesüljön. Megérti-e már, miért kiáltott a nép egyetlen hanggal: A kelyhet, adjátok vissza a kelyhet! Kelyhet a kicsinyeknek, kelyhet a gyermekeknek, nőknek, bűnösöknek, tébolyultaknak! kelyhet minden szegénynek, minden testi és lelki fogyatékosnak! a lázadásnak és az egységnek ez a kiáltása zúgott végig egész Csehországon. A többit már tudja, Consuelo; tudja, hogy ehhez az első eszméhez, amely vallásos jelképbe egyesítette egy büszke, nagylelkű nép minden örömét és nemes szükségét, az üldözés következtében és a környező népekkel vívott rettenetes harcok során, új eszmék kapcsolódtak: a haza szabadságának és a nemzet becsületének eszméje. A kehely meghódítása lehetővé tette a legnemesebb hódításokat, és új társadalmat teremtett. És ha most a történelem tudatlan és hitetlen magyarázói azt mondják, hogy csak a vérengzés vágya és az arany csábítása gyújtotta fel e gyászos háborúkat, tudja meg, hogy ez hazugság Isten és ember előtt. Igaz, egyéni gyűlölet és becsvágy is gyakran beszennyezte apáink vállalkozásait, de a gazdagokat és nemeseket mindig is az uralom és a kapzsiság ősi szelleme rontotta meg. Csak ők mocskolták be és árulták el tízszer is a szent ügyet. A barbár, de őszinte, fanatikus, de hivő nép különböző szektákban találta meg igazságát, és ezek neveit ön is ismeri. A Taboriták, Orebiták, Árvák, az Egyesülés testvérei maga a nép volt, mely vértanúságot vállalt hitéért, a hegyekbe menekült, a javak megosztásának és a maradéktalan egyenlőségnek szigorú törvényét követte, a lélek halhatatlanságát vallotta, de e földi világ lakóinak testében, rendületlenül várta Jézus Krisztus eljövetelét és lakomáját, Husz János, Zsiska János, Beretvált Prokop feltámadását, e győzhetetlen vezéreket, akik a szabadságot hirdették és szolgálták. Ez a hit, véleményem szerint, nem üres szó, Consuelo. Földi szerepünk nem olyan rövid, ahogy általában vélik, és kötelességeink sem érnek véget a sírral. Ha a káplán, s talán jó és gyenge rokonaim is szememre vetik, hogy kicsinyes, gyermeki hévvel ragaszkodom a huszita vallás gyakorlatához és formáihoz, ha az izgalom és láz napjaiban néha valóban egybemostam a jelképet az elvvel, ne vessen meg érte túlságosan, Consuelo. Lelkem mélyén sosem akartam feltámasztani az elfeledett szertartásokat, amelyeknek ma már nincs értelmük. Más formulákra és más jelképekre volna ma szükségük a felvilágosult embereknek, ha hajlandók volnának kinyitni a szemüket, és ha a rabság járma nem akadályozná meg a népeket, hogy megkeressék a szabadság vallását. Szívtelen, hamis magyarázatot adtak tehát rokonszenveimről, vonzalmaimról és szokásaimról. Látva századunk értelmének meddő és hiú voltát, szükségét éreztem annak, hogy egyszerű vagy szerencsétlen emberek társaságában újítsam meg szívemet. Abban leltem örömömet, hogy a bolondokkal, a csavargókkal társalogjak, azokkal, akik nem részesültek e föld javaiban és embertársaik szeretetében; hogy az eszteleneknek nevezett emberek ártatlan fecsegésében az isteni logika múló, de gyakran fellobbanó fényét lássam; hogy a bűnösöknek és kitagadottaknak nevezett emberek vallomásában az igazság és ártatlanság bemocskolt, de a lelkifurdalás és megbánás formájában mégis megnyilvánuló mély nyomait találjam. Mivel látták, hogy így cselekszem, hogy a tudatlan asztalához és az útonálló fekhelyéhez is leülök, nemes szívükben mindjárt arra következtettek, hogy eretnek praktikákat, sőt boszorkánymesterséget űzök. Mit válaszolhatok e vádakra? Miután sok könyvet olvastam, és sokat elmélkedtem hazám történetéről, döbbenetem nemegyszer olyan szavakban nyilvánult meg, amelyek tébolyhoz hasonlítottak, és talán valóban azt tükrözték; megrémültek tőlem, mintha az ördög sugallta volna háborgásomat... Az ördög! tudja, mi ez, Consuelo, meg kell-e magyaráznom ezt a titokzatos allegóriát, amelyet valamennyi vallás papja megteremtett?

- Igen, barátom - mondta Consuelo, aki megnyugodva és szinte meggyőzve Albert kezében felejtette a kezét -, magyarázza meg, hogy mi a Sátán. Hogy igazat mondjak, bár mindig hittem Istenben, és sosem lázadtam fel az ellen, amit róla tanítottak, az ördögben sosem tudtam hinni. Ha léteznék, Isten láncra verve tartaná, olyan messze tőle és tőlünk, hogy nem is tudnánk róla.

- Ha léteznék, csak Isten szörnyteremtménye lehetne, pedig a leghitetlenebb szofisták is inkább Isten létét tagadják, mint azt, hogy ő minden tökéletesség, minden tudás és minden szeretet eszménye és megvalósulása. Márpedig hogy adhatna a tökéletesség életet a rossznak, a tudás a hazugságnak, a szeretet a gyűlöletnek és romlottságnak? Az ördög léte csupán mese az emberiség gyermekkoráról, abból az időből, amikor a természet világának rontása és csapásai láttára a föld félénk gyermekei azt hitték, hogy két isten van, két teremtő és mindenható szellem, az egyik minden jónak, a másik minden rossznak forrása; két szinte egyenrangú elv, hiszen Iblisz^[39] uralmának számtalan évszázadokig kell tartania, és csak az egek magasságában vívott rettenetes harcok vetnek neki véget. Miért merték mégis a papok, Jézus igehirdetése és az evangélium tiszta szelleme után, feltámasztani és megerősíteni a népek szívében legrégibb őseik durva hitét? Csak azért, mivel hiányosan vagy rosszul magyarázták az apostoli hitvallást, s így a jó és a rossz fogalma tökéletlenül és zavarosan él az emberek értelmében. Végletes különbséget tettek a szellem és a test hivatása és jogai között, szentesítették a földi és túlvilági élet ellentétét. A keresztény aszketizmus magasra emelte a lelket, és sárba tiporta a testet. És mivel a fanatizmus lassankint végsőkig feszítette az anyagi élet megvetését, a társadalom viszont Krisztus tanítása ellenére megőrizte a kasztok ősi rendszerét, az emberek egy maroknyi csoportja továbbra is értelme fényében élt és uralkodott, miközben a többség a babona jármában sínylődött. Így történt, hogy a felvilágosult és hatalmas kasztok, elsősorban a papság, a társadalom lelke lett, a nép pedig a teste maradt. Ki volt tehát ebben az értelemben az eszes lények igazi ura? Isten; és a tudatlanoké? az ördög; Isten éltette a lelket, viszont elítélte az érzéki életet, a Sátán pedig éppen ebbe az irányba lökte a gyenge és faragatlan embereket. Egy titokzatos és különös szekta, sok más mellett, valaha arról álmodott, hogy igazolja a test életét, és egyetlen isteni elvben egyesítse e két mesterségesen megosztott elvet. Szentesíteni akarta a szerelmet, az egyenlőséget, az emberek egyezségét, a boldogság elemeit. Igaz és szent gondolat ez. Voltak ugyan túlzások és visszaélések is, de most ne beszéljünk róluk. Ez a szekta arra törekedett, hogy a rossz állítólagos elvét megtisztítsa a gyalázattól, és, éppen ellenkezőleg, a jó segítőtársává és szolgálójává tegye. Ezek a filozófusok megszabadították, és ismét a mennyei szellemek kórusába iktatták a Sátánt; költői magyarázatukkal Mihályt és seregének többi arkangyalát elnyomónak és a dicsőség meg a hatalom bitorlójának ábrázolták. Ezek a figurák tulajdonképpen a főpapokat és az egyház urait jelképezték, mindazokat, akik a pokol elképzelt világába utalták az emberi nem egyenlőségének és boldogságának elvét. A bús és komor Lucifer felemelkedett tehát a mélységekből, ahol az isteni Prométheuszhoz hasonlóan évszázadok óta üvöltözött. Szabadítói nem mertek hangosan szólni hozzá; titokzatos és mély formulákban fejezték ki dicsőségét és eljövendő uralmát az emberiség felett, amelyet, akárcsak őt magát, már annyi ideje megtörtek, megcsúfoltak, megrágalmaztak. De biztosan fárasztom ezekkel a magyarázatokkal. Bocsásson meg, kedves Consuelo. Azt mondták, Antikrisztus vagyok, és a démont imádom, most igazolni akartam magam, és megmutatni, hogy kevésbé vagyok babonás, mint vádlóim.

- Nem fáraszt - mondta Consuelo angyali mosollyal -, inkább nagyon örülök, hogy megtudtam, nem az emberi nem ellenségével kötöttem egyezséget, amikor egy bizonyos éjjelen a lollardisták formuláját használtam.

- Látom, nagyon tudós ezekben a dolgokban - szólt ismét Albert.

Aztán magyarázni kezdte az eretneknek bélyegzett nagy igazságok emelkedett értelmét, mert a katolicizmus rosszhiszemű szofistái vádjaik és tilalmaik sírjába zárták őket. Lassan tűzbe jött, szigorú tanulmányairól, elmélkedéseiről, álmodozásairól beszélt, s arról, hogy ezek őt is az aszketizmus és a babona karjaiba lökték, olyan időben, amelyet valóságnál távolibbnak vélt. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy közvetlenül és természetesen valljon életéről, s végül a tisztánlátás olyan fokára emelkedett, hogy őszintén és világosan beszélt önmagáról, mintha egy idegenről szólna, és úgy ítélt értelme nyomorúságáról és zavarairól, mintha már rég kigyógyult volna e veszélyes betegségéből. Eltekintve az idő érzékelésétől (mert jelen életének egyes mozzanatai elhomályosodtak előtte, hiszen töredelmesen beismerte, hogy annak idején Zsiska Jánosnak, Vratislavnak, Podjebrádnak, és a múlt más hőseinek vélte magát, viszont elfelejtette, hogy csak egy félórával ezelőtt ugyanennek a tévelygésnek az áldozata lett), olyan bölcsen fejtegette nézeteit, hogy Consuelo felsőbbrendű embernek látta, akiben átfogóbb ismeretek, nagylelkűbb, s következőleg igazabb eszmék élnek, mint bárkiben, akivel eddig találkozott.

Ahogy a leány roppant figyelemmel, érdeklődéssel és ragyogó értelemtől sugárzó tekintettel hallgatta, türelmesen követte, és gyorsan megértette minden fejtegetését, ahogy maradéktalanul magáévá tette e magas ismeretek minden elemét, Albert meggyőződése is egyre mélyebb, ékesszólása egyre lendületesebb lett. Miután Consuelo néhány kérdésére és ellenvetésére szerencsés választ kapott, már nem is arra gondolt elsősorban, hogy kielégítse természetes érdeklődését ez eszmék iránt, hanem teljesen átadta magát a fiatal gróf iránt érzett bámulata mámorának. Feledte a nap sok izgalmát, Anzoletót, Zdenkót s még a szeme előtt felhalmozott csontokat is. Valami igézet vett rajta erőt; és a fáklyák remegő fényében ez a regényes hely, e gyászos oltár, a ciprusok meg az ijesztő sziklák, valósággal elvarázsolt Elíziumnak látszottak, ahol fennkölt és ünnepélyes ködalakok sétálnak. Bár tágra nyitott szemmel nézett maga elé, mintha valami álom zsibbasztotta volna el figyelmét, amelyet művésztermészetéhez képest amúgy is túlságosan megfeszített. Már nem hallotta, mit mond Albert, hanem jóleső eksztázisba merülve ellágyultan gondolt a Sátánra, akiben most meglátta a félreismert nagy eszmét, és akinek szép arcát művészi képzelete máris maga elé idézte: sápadt és fájdalmas, akárcsak Krisztusé, s szelíden feléje hajol, a nép egyszerű leánya, az egyetemes család száműzött gyermeke felé. Egyszerre észrevette, hogy Albert már nem beszél, nem is fogja a kezét, és nem ül mellette, hanem két lépéssel előtte, a csontoltár mellett áll, és hegedűjén azt a különös muzsikát játssza, amely őt valamikor olyan nagyon meglepte és elbűvölte.

Albert először néhány régi éneket játszott. Szerzőik ismeretlenek nálunk, s talán már Csehországban is megfeledkeztek róluk, de Zdenko hűségesen őrizte az értékes hagyományt, s Albert sok tanulmány és elmélkedés után szövegüket is megtalálta. Szellemét annyira átitatták ezek az első hallásra barbárnak tetsző, de minden komoly és felvilágosult ízlés számára mélyen megható és csodálatosan szép dallamok, hogy hosszú ideig tudott improvizálni e motívumokra, saját ötleteivel gazdagította őket, megtalálta és továbbfejlesztette a mű alapvető érzését, s ugyanakkor átadta magát saját ihletésének, anélkül, hogy leleményes és elmélyült játéka meghamisította volna e régi dalok szigorú és szívet tépő eredetiségét. Consuelo nagyon figyelt, hogy megjegyezze a régi Csehország népművészetének e szenvedélyes és értékes emlékeit. De csakhamar belátta, hogy minden igyekezete hiábavaló, talán mert még mindig kissé kábult volt, meg azért is, mivel csak nehezen értette meg ezt a számára teljesen ismeretlen zenét.

Van muzsika, amelyet természetesnek nevezhetnénk, mivel nem a tudás és az elmélkedés szülötte, hanem az ihleté, és nem követi a szabályok és szokások szigorát. Ez mindenekelőtt a népzene, a parasztok zenéje. Hány szép dal születik, él és hal meg velük, anélkül, hogy végleges dallamformát kapna, s hogy bármikor is feljegyeznék. Az ismeretlen művész (és még ma is vannak, akár a legkevésbé festői vidéken is) a nyáj mellett vagy az ekeszarv fölé görnyedve rögtönzi mesterkéletlen balladáját, de nem mindig jegyzi meg és nem is rögzíti futó gondolatait. Balladáját aztán a többi énekmondó is átveszi, akik ugyancsak a természet gyermekei, és így száll a dal viskóról viskóra, kunyhóból kunyhóba, miközben mindenki hozzáad valamit sajátos tehetségéből. Ezért aztán e pásztordalok és románcok, amelyek olyan vonzók közvetlenségükben és olyan mélyek érzéseikben, többnyire elvesznek, és legfeljebb egy évszázadig élnek a parasztok emlékezetében. A művészet szabályain nevelt zenészek nem nagyon fáradnak a gyűjtésükkel. Legtöbbjük lebecsüli, mert nincsen hozzá érzékük, és érzelmeik nem eléggé fennköltek, hogy megértsék őket; mások meg, az első és hiteles változatot keresve, megrettennek a nehézségektől, mivel az eredeti formára talán már a szerző sem emlékszik, és akik éneklik és módosítják, bizonyára egyik változatát sem ismernék el véglegesnek és megváltozhatatlannak. Némelyek tudatlanságukban megrontják, mások fölényes tehetségükkel cifrázzák, gazdagítják, mivel nem kaptak művészi nevelést, és nem fojtják el ösztöneiket. Ők maguk sem tudják, hogy megváltoztatták az eredeti művet, és bámész hallgatóik még kevésbé veszik észre. A paraszt nem vizsgál, és nem hasonlítgat. Ha az Ég muzsikusnak teremtette, madarak módjára énekel, főleg úgy, mint a pacsirta, amely állandóan rögtönöz, bár végtelenül változatos énekének elemei mindig azonosak. Különben is a nép tehetségének termékenysége határtalan.^[40] Nincs szükség rá, hogy feljegyezze műveit; pihenés nélkül alkot, ahogy a föld, amelyet megművel; szünet nélkül dallamokat teremt, ahogy a természet, amely megihlette.

Consuelo szívében annyi ártatlanság és költői érzékenység élt, hogy megértette és szenvedélyesen szerette a népzenét. Valóban nagy művész volt, és a tudós elméletek, amelyeknek legmélyére hatolt, nem csökkentették tehetsége frisseségét és közvetlenségét, ami mindig az ihlet gazdagságát és a lélek fiatalságát bizonyítja. Mondta is néha Anzoletónak, Porporának persze sosem merte bevallani, hogy jobban szereti az adriai halászok nem egy barcaroláját, mint Padre Martini és maestro Durante minden tudományát. Anyja bolerói és énekei a költészet forrása volt számára, és mindig szívesen merített e drága emlékekből. Milyen hatással lehetett tehát rá Csehország zenei géniusza, e harcos és fanatikus pásztornép ihlete, amely erőt és mozgalmasságot és ugyanakkor elmélyült derűt is tükrözött, csupa olyan elemet, amely éppen újdonságánál fogva rázta meg. Albert e művészetet megteremtő nemzeti szellemnek és erőteljes, áhítatos érzésének mély megértésével fejezte ki ezt a zenét; improvizációiban pedig azzal a mély bánattal és szívet tépő fájdalommal is gazdagította, amelyet szolgasorsa miatt ő is, népe is átélt. A mélabú és dac, merészség és lemondás e keveréke, a hála himnusza, amely a kétségbeesés jajszava is volt, mélyen és maradéktalanul fejezte ki szegény Csehországot és szegény Albertot.

Joggal mondják, hogy a zene célja az érzelmek fölébresztése. Nincs még egy művészet, amely ilyen fennkölt módon keltené életre az érzéseket az emberi szívben; nincs még egy művészet, amely ily maradéktalanul érzékeltetné a természet pompáját, az elmélkedés örömét, a népek jellemét, szenvedélyei viharait, bánatuk csendjét az ember lelki szemei előtt. Sajnálkozás, remény, rettegés, áhítat, döbbenet, szenvedély, hit, kétség, dicsőség, nyugalom - a zene mindezt, és még többet is ad nekünk, és el is veszi tőlünk, géniuszának tetszése és a mi képességeink mértéke szerint. A dolgok képét is megteremti, és anélkül, hogy a hangzatok komolytalan csillogásához vagy a természetes zajok szolgai utánzásához folyamodnék, valami ködfátyolon keresztül, amely nagyítja és eszményíti őket, megjeleníti és képzeletünkbe idézi a külső tárgyakat. Egyes énekek ősi katedrálisok gigászi szellemképét idézik, s ugyanakkor azoknak a népeknek az érzésvilágát, amelyek felépítették őket, hogy oltáruk előtt leborulva, vallásos himnuszokat énekeljenek. Aki hatalmas erővel és keresetlenül ki tudná fejezni a különböző népek zenéjét, aki illő módon meg tudná hallgatni, annak nem kellene bejárni a földtekét, megismerni a különböző nemzeteket, felkeresni emlékműveiket, elolvasni könyveiket, bejárni mezőiket és kertjeiket, pusztaságaikat és hegyeiket. Egy jól előadott zsidó ének zsinagógába varázsol minket; egy igazi skót dallamban megtaláljuk egész Skóciát, és egész Spanyolországot egy igazi spanyol dalban. Sokszor jártam már így Lengyelországban, Németországban, Nápolyban, Írföldön, Indiában, és jobban ismerem e tájakat és embereket, mintha évekig tanulmányoztam volna őket. Egy pillanat elegendő volt, hogy odasegítsen, és feltárja előttem az ottani élet teljességét. Ennek az életnek a lényegét adta nekem a zene varázsa.

Consuelo már nem hallgatta, és talán már nem is hallotta Albert hegedűjét. Lelke azonban csupa figyelem volt; érzékei bezárulva a közvetlen észlelés elől egy más világra ébredtek, hogy szellemét ismeretlen tájakra és új lények közé repítsék. Kísértetalakokat látott egy ijesztő és ugyanakkor csodálatos ködképben: Csehország régi hősei csatáztak; segélyt hívón csengett a lélekharang a kolostorok tornyában, miközben vérre szomjazó taboriták ereszkedtek le erődjeikből, soványan, félig mezítelenül, vadul és félelmetesen. Aztán a halál angyalait látta felhőkön ülve, kehellyel és karddal a kezükben: felbőszülve a főpapok kapzsiságától, Isten haragjával öntözték e megátkozott földet. Hallani vélte súlyos szárnyuk suhogását, s aztán Krisztus vérét látta: nagy cseppekben hullott le mögöttük, hogy eloltsa a dühük által fellobbantott tüzeket. Hol az árnyak és a borzalom éjszakájában volt, csatamezőkön hörgő és sóhajtozó holttetemek között; hol égő napfényben, amellyel mégis szembe mert nézni, hogy meglátta, mint száguld villámszekerén a félelmetes vak, rozsdás páncélingben, kerek sisakkal a fején, véres kendővel szeme fölött. A templomok megnyíltak közeledtére; a szerzetesek a föld alá menekültek, kámzsájuk alá rejtve ereklyéiket és kincseiket. A győztesek most elcsigázott aggokat, Lázár-sebekkel borított koldusokat vezettek elő; bolondok rohantak mögöttük, énekeltek, nevettek, akárcsak Zdenko. Csöpögő vértől pirosló hóhérok, tiszta kezű, angyalarcú kisgyermekek, lándzsakötegeket és gyantafáklyákat cipelő katonanők, mindenki egy asztal köré ült, s egy sugárzón szép angyal, amilyent Albert Dürer festett apokaliptikus képén, az ajkukhoz közelítette a fakelyhet, a bűnbocsánat, a megigazulás, a szent egyenlőség serlegét.

Sok látomás villant fel Consuelo szeme előtt, s az angyal mindegyikben megjelent. Már megismerte: Sátán volt, a legszebb a halhatatlan Isten után, a legszomorúbb Jézus után, a legbüszkébb a legbüszkébbek közt. Maga után vonszolta széttört láncait, s rőt, megtört, tolla vesztett szárnyán az erőszak és a rabság nyomait. Fájdalmasan mosolygott a bűntől szennyezett emberekre, és szívére szorította a kisgyermekeket.

Consuelo egyszerre csak meghallotta Albert hegedűjét. A Sátán hangja szólt belőle, és így: "Nem, Krisztus testvérem sem szeretett benneteket jobban, mint ahogy én szeretlek. Eljött az idő, hogy megismerjetek, és ne az emberi nem ellenségének nevezzetek, hanem jóbarátnak, aki védelmezte harcotokat. Nem a démon vagyok, hanem a jogos lázadás arkangyala és a nagy küzdelmek pártfogója. Akárcsak Krisztus, én is a szegények, a gyengék, az elnyomottak Istene vagyok. Amikor ő Isten országát ígérte e földön, amikor bejelentette, hogy visszatér hozzátok, azt akarta mondani, hogy miután üldözést szenvedtek, elnyeritek jutalmatokat, és az ő meg az én segítségemmel meghódítjátok szabadságtokat és boldogságtokat. Együtt kellett visszatérnünk, és együtt is térünk vissza, olyan nagyon eggyé forrtunk, hogy már egyazon személy vagyunk, Ő az isteni elv, a szellem Istene, aki alászállt az árnyak birodalmába, ahová a tudatlanság vetett engem, és ahol a sóvárgás és méltatlanság lángjaiban ugyanazokat a kínokat szenvedtem, amelyeket ő a kereszten, minden idők írástudóinak és farizeusainak akaratából. Most már itt vagyok, gyermekeitek közt, és mindörökre; mert ő széttörte láncaimat, eloltotta máglyámat, megbékített Istennel és veletek. Ezentúl már nem a hamisság és a félelem, hanem a büszkeség és az akarat lesz a gyenge törvénye és osztályrésze. Ó, Jézus, irgalmas, szelíd, gyengéd, igaz: én is igaz vagyok, de ugyanakkor erős, harcos, szigorú, állhatatos. Ó, nép! nem ismered fel azt, aki, mióta csak létezel, szíved rejtekéből beszélt hozzád, és vigasztalt bánatodban, szólván: Keresd a boldogságot, ne mondj le róla! A boldogság a te osztályrészed, követeld, és megkapod! Nem látod-é homlokomon minden szenvedésedet, felsebzett testemen a téged béklyózó lánc nyomait? Igyál a serlegből, amelyet neked hoztam, az én könnyeimet találod benne, Krisztuséival és a tieiddel keveredve; égetőnek érzed őket, s üdvösségedet iszod!"

A látomás fájdalommal és szánakozással töltötte meg Consuelo szívét. Szinte látta és hallotta, hogy a bukott angyal mellette sír és nyög. Magas volt, sápadt és szép, hosszú haja ziláltan hullott villámsújtotta homlokába, s ő mégis büszkén, felemelt fejjel nézett az ég felé. A leány csodálta, s bár még borzongott benne régi félelme, azzal az áhítatos, testvéri szeretettel szerette, amelyet a súlyos balszerencsével szemben érzünk. Úgy vélte, egyenesen hozzá szól a cseh testvérek gyülekezetéből, szelíden szemére veti bizalmatlanságát és félelmét, s magához vonzza delejes tekintetével, amelynek nem lehetett ellenállni. Consuelo megigézve, szinte magánkívül, felugrott, tárt karokkal feléje indult, térde megcsuklott. Albert elejtette hegedűjét (amely felsírt, ahogy a földhöz csapódott), és a meglepetés, az öröm ujjongásával szorította magához a leányt. Mert őt látta és hallgatta Consuelo, amikor a lázadó angyalról álmodott: az ő arca, az elképzelthez hasonlatos arca vonzotta és igézte; az ő szívéhez szorította mellét, elhaló hangon suttogva: "Tiéd vagyok, tiéd, fájdalom angyala! Tiéd és Istené, mindörökre!"

De alig érintette meg Albert ajka az övét, jéghideg borzongás és forró reszketés dermesztette és tüzelte a leány szívét és agyát. Hirtelen felriadt káprázatából, és olyan szívszaggató fájdalom járta át egész lényét, hogy úgy érezte, azonnal meghal. Kiszakította magát barátja öleléséből, és az oltárra zuhant, melynek csontjai dübörögve omlottak össze felette. Amint ez emberi maradványoktól félig eltakarva Albertra nézett, akit előbb még a karjaiba szorított, s esztelen rajongása pillanatában bizonyos mértékig lelke és szabadsága urává tette, olyan rettentő szorongás és félelem vett rajta erőt, hogy zilált hajába rejtette arcát, és zokogva kiáltotta: "El innen! messze innen! Levegőt, napvilágot, az Ég szerelmére! Jóságos Istenem, szabadíts meg e sírból, add vissza a szabad ég fényességét!"

Albert, látva, hogy félrebeszél, és egyre jobban elsápad, odaugrott hozzá, hogy kivigye a föld alatti üregből. De a rémült leány nem értette meg szándékát, feltápászkodott, és a barlang mélyébe menekült. Csak rohant előre, mit sem törődve az akadályokkal, a forrás egyre kanyargó medrével, amely nem egy helyen igen nagy veszélyt jelenthetett.

- Ne arra, könyörgök - kiáltott Albert -, álljon meg! A halál leselkedik léptei előtt! Várjon meg!

De jajkiáltása csak növelte Consuelo félelmét. A leány egy őz könnyedségével kétszer is átugrott a patakon, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. Végül egy homályos, ciprusfedte helyen földbuckába botlott, s előrenyújtott karral a finom, nemrég felhányt homokra zuhant.

A váratlan ütés lecsillapította idegeit, s most valami döbbenet váltotta fel borzalmát. Zihálva lélegzett, nem értette, mi történt vele, hagyta, hogy a gróf utolérje és föléje hajoljon. Albertban még volt annyi lélekjelenlét, hogy rohanás közben letépjen egy fáklyát a sziklákról: a leány útját akarta megvilágítani a vizek labirintusában, ha mégsem érné utol az előtt a veszélyes hely előtt, amelynek irányába Consuelo szaladt. A szegény ifjú mélyen elszomorodott, s szinte összetört e váratlan és ellentétes érzések súlya alatt; nem mert a lányhoz nyúlni, s még szólni sem mert hozzá. Consuelo a földhalomra ült, amely megállította útjában, és ő sem mert beszélni. Zavartan a földre sütötte a szemét, mereven maga elé nézett. Egyszerre észrevette, hogy e földhalom nagysága és formája sírra emlékeztet, s ő egy nemrég befedett hanton ül, amelyet néhány alig megfonnyadt cipruság és száraz virág díszit. Rémületében felugrott, s mivel nem tudott úrrá lenni új izgalmán, felsikoltott:

- Albert! Kit temetett ide?

- Azt temettem ide, aki a legdrágább volt nekem e világon, mielőtt önt megismertem - felelt Albert fájdalomtól remegő hangon. - Ha szentségtörés volt, Isten megbocsátja, mert az őrület napján követtem el, és azzal a szándékkal, hogy szent kötelességet teljesítek. Majd később elmondom, milyen lélek lakott abban a testben, amely itt nyugszik. Most túlságosan megviselt, Consuelo, s szabad levegőre van szüksége. Jöjjön, távozzunk erről a helyről, ahol egy pillanatra a legboldogabb és legszerencsétlenebb emberré tett.

- Igen - kiáltott a lány -, menjünk innen. Nem tudom, miféle gőzök törnek elő a föld mélyéből, de érzem, hogy meghalok, és elhagy értelmem.

Megindultak, és nem beszéltek többé. Albert elöl haladt, minden kőnél megállt, és lehajtotta fáklyáját, hogy társnője meglássa és kikerülje. Amikor ki akarta nyitni a cella ajtaját, Consuelóban olyan emlék támadt fel, amely látszólag távol volt mostani gondjaitól, s amelyet csak a művész aggodalma magyarázhatott.

- Albert - mondta -, a forrásnál felejtette hegedűjét. Ez a csodálatos hangszer eddig ismeretlen élményeket adott nekem, és nem engedhetem, hogy ott pusztuljon el, magára hagyva a nedves helyen.

Albert közönyösen legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy semminek sincs már értéke számára Consuelón kívül. De a leány erősködött:

- Sok fájó érzést ébresztett bennem ez a hegedű, mégis...

- Ha csak fájdalmat okozott, hadd pusztuljon - felelt Albert keserűen. - Soha nem veszem már a kezembe. Ne is lássam többé.

- Hazudnék, ha csak ezt mondanám - sóhajtott Consuelo, ámulattal gondolva a gróf zenei tehetségére. - Az izgalom meghaladta erőmet; igen, így történt, s éppen a gyönyörűség érzése kábított el. Menjen vissza érte, barátom, majd én magam zárom gondosan a tokjába, s egyszer talán lesz annyi bátorságom, hogy megint kivegyem, kezébe adjam, és ismét meghallgassam játékát.

E váratlan remény felcsillanására a gróf olyan hálás pillantást vetett a lányra, hogy Consuelo meghatódott. A fiatalember engedelmesen visszament, s a lány néhány pillanatig magára maradva, már szégyenkezett bolond rémülete és irtózatos gyanúja miatt. Remegve és pirulva emlékezett arra a lázas mozdulatára, amellyel barátja karjaiba vetette magát, s ugyanakkor csodálta e szerelemtől lángoló férfi tisztelettudó szerénységét és tartózkodó félénkségét, hiszen arra sem használta fel ezt a pillanatot, hogy akár egy szerelmes szót suttogjon neki. Szomorú arca, megtört, lassú mozgása eléggé bebizonyította, hogy nem gondol merész reménységgel sem a jelenre, sem a jövőre. A leány hálás volt e finom szívbeli tapintatáért, s elhatározta, édes, szelíd szavakkal búcsúzik majd tőle, ha kiérve az alagútból, el kell válniuk.

De Zdenko emléke mint a bosszú árnyéka véges-végig kísérte, és a leány akarata ellenére is egyre Albertot vádolta. Az ajtóhoz közeledve, Consuelo szeme egy cseh nyelvű feliratra tévedt; egy kivételével mindegyik szavát értette. Egy kéz, amely csak Zdenkóé lehetett, krétával írta az alacsony, fekete ajtóra: Akit megtagadtak... neked. Consuelo nem értette az utolsó előtti szót, és mély nyugtalanság szorította össze szívét. Albert visszajött, kezében a hegedű, de a lánynak nem volt bátorsága, s talán nem is gondolt rá, hogy segítsen neki, ahogy előbb ígérte. Megint türelmetlenül várta, hogy kijussanak e föld alatti birodalomból. Amikor Albert erőlködve forgatta a kulcsot a rozsdás zárban, a lány szinte akarata ellenére kérdő tekintetével Alberthoz fordult, és ujját a titokzatos szóra tette.

- Ez azt jelenti - válaszolt Albert meglehetős nyugalommal -, hogy a megtagadott angyal, a szerencsétlenek barátja, akiről előbb beszéltünk, Consuelo...

- Igen, tudom, a Sátán; és a szó?

- Hogy a Sátán, mondom, megbocsát neked.

- Mit kell megbocsátania? - kérdezte a lány elsápadva.

- Hogy a fájdalmat megbocsássa - mondta a gróf mélabús derűvel -, ahhoz nekem sokat kell imádkoznom.

Elindultak a folyosón, és nem is szóltak többé, míg a Barát pincéjébe nem értek. De amikor a lombokon áttörő külső fény már az ég minden színében fürdette a gróf arcát, Consuelo látta, hogy hallgatag könnyek kettős árja záporozza arcát. Nagyon megsajnálta; mégis, amikor a fiatalember félénk arccal közeledett hozzá, hogy elvigye a kijáratig, inkább a zavaros vízbe lépett, csak ne kelljen karjára bíznia magát. A férfi fáradtságát és kimerültségét emlegette, s finom cipője már az iszapban gázolt, amikor Albert egyszerre csak eloltotta fáklyáját.

- Isten áldja, Consuelo - mondta. - Látom, irtózik tőlem, vissza kell hát mennem az örök éjszakába, s kísértetként visszafeküdnöm a síromba, amelyből egy pillanatra előhívott, de ahonnan csak félelmet hozhattam önnek.

- Nem, Albert, ne menjen! az élete az enyém - kiáltott Consuelo megfordulva, és visszatartotta a fiatal grófot. - Megesküdött, hogy nélkülem nem megy többé a barlangba, nincs joga megtagadni ígéretét.

- Miért akarja az élet terhét kényszeríteni egy ember árnyékára? A magányos csak árnyalakja az élőnek, s akit nem szeretnek, egyedül van mindenütt és minden emberek között.

- Albert, Albert, ne gyötörje a szívemet. Jöjjön, vigyen ki. Érzem, ha a nap világába érünk, végre tisztán látom a sorsomat.

Albert engedelmeskedett; s amikor a Schreckenstein lábánál már az alsó völgyek felé ereszkedtek, Consuelo érezte, barátjának izgalma elcsitult.

- Bocsásson meg, hogy megbántottam - mondta, szelíden a férfi karjára támaszkodva -, most már biztos vagyok benne, hogy valami téboly szállt meg a barlangban.

- Miért gondol ilyesmire, Consuelo? Én sosem szóltam volna róla; tudom, szeretné kitörölni emlékezetéből. Én is igyekezni fogok, hogy elfelejtsem.

- Nem felejteni akarok, barátom, hanem bocsánatát kérni. Ha elmondanám, milyen különös látomásom volt, miközben e cseh dallamokat hallgattam, megértené, hogy nem voltam magamnál, amikor olyan nagy meglepetést és ijedelmet okoztam önnek. Remélem, nem gondolja, hogy józanságát és nyugalmát akartam próbára tenni?... Istenem! az Ég a tanúm, hogy akár most is az életemet adnám önért.

- Tudom, hogy nem ragaszkodik az élethez, Consuelo! És én érzem, nagyon szívósan ragaszkodnék hozzá, ha...

- Ha? Fejezze be!

- Ha úgy szeretnének, ahogy én szeretek.

- Albert, én úgy szeretem, amennyire jogom van szeretni. Biztosan érdeme szerint szeretném, ha...

- Ha? Maga is fejezze be.

- Ha legyőzhetetlen akadályok folytán nem volna bűn.

- Miféle akadályok? Hiába keresem őket élete körülményeiben, nyilván csak szíve mélyén és emlékeiben léteznek.

- Ne beszéljünk emlékeimről; gyűlölöm őket, s inkább meghalnék, semhogy újra kezdjem múltamat. De ha az ön nagyvilági rangjára, vagyonára, rokonai felháborodására és ellenkezésére gondolok: honnan merítsem akkor a bátorságot, hogy mindezzel szembenézzek? Nekem semmim sincs e földön, csak büszkeségem és önzetlenségem; mi maradna, ha ezt is áldozatul dobom?

- Megmaradna a szerelmem, és a tied, ha szeretnél. De érzem, hogy nincs így, s csak egy kevés szánalmat kérek tőled. Miért volna megalázó számodra, ha némi boldogság alamizsnáját vetnéd nekem? Melyikünk borulna le a másik előtt? És miért alacsonyítana le a vagyonom? Ha téged is úgy nyomaszt, mint engem, nem oszthatjuk-e szét a szegények közt? Hiszen már rég elhatároztam, hogy hitem és ízlésem szerint használom, vagyis megszabadulok tőle, amikor apám halála gyermeki fájdalmamat az örökség fájdalmával tetézi. Attól félsz, hogy gazdag leszel? Szegénységi fogadalmat tettem. Nevem fényét nem akarod vállalni? Hamis név csupán, az igazin pedig átok ül. Nem veszem fel, mert meggyaláznám apám emlékét, de abban a homályban, amelyben elmerülök, esküszöm, senki nem tartja majd káprázatosnak, és sosem lesz okod, hogy szememre vesd. Ami meg rokonaim ellenkezését illeti... Ó, bár ez volna az egyetlen akadály! Mondd, hogy ez az egyetlen, és meglátod...

- Ez a legnagyobb valamennyi közt, az egyetlen, amelyről legnagyobb odaadásom és hálám mellett sem feledkezhetem meg.

- Hazudsz, Consuelo! Meg mernél esküdni, hogy nem hazudsz? Nem ez az egyetlen akadály.

Consuelo habozott. Sohasem hazudott, mégis jóvá akarta tenni a fájdalmat, amelyet barátjának okozott, annak, aki életét mentette meg, és sok hónap óta egy gyengéd és okos anya szorgosságával vigyáz rá. Azt hitte, enyhíti elutasítása keserűségét, ha az akadályokról szól, amelyeket valóban legyőzhetetleneknek vélt. De Albert egyre ismétlődő kérdései megzavarták, s saját szíve is útvesztő volt, amelyben sehogy sem ismerte ki magát; mert nem állíthatta teljes biztossággal, szereti vagy gyűlöli-e ezt a különös embert, hiszen titokzatos és hatalmas rokonszenv kötötte hozzá, s ugyanakkor valami legyőzhetetlen szorongás, ami már az irtózattal volt rokon, a kötöttség puszta gondolatát is félelmetessé tette számára.

E pillanatban úgy érezte, hogy gyűlöli Anzoletót. Milyen visszataszítónak találta nyers önzését, alantas becsvágyait, gyávaságát és folytonos ravaszkodásait, ha a nagylelkű, emberséges, tiszta szívű Albertra gondolt, akit olyan kiválónak tartott fennkölt, nemes erényeivel. Egyetlen felhő homályosította el e ragyogó képet, Zdenko erőszakos halálának gondolata, amelynek lehetőségét sehogy sem tudta kiűzni elméjéből. De nem beteg képzeletének szülöttje volt-e ez a gyanú, amelyet néhány magyarázó szó mindjárt eloszlathatna? Elhatározta hát, hogy megpróbálkozik vele, s mintha nem is hallotta volna Albert utolsó kérdését, felkiáltott:

- Istenem! - és hirtelen megállva egy közelben haladó parasztra mutatott -, már azt hittem, Zdenkót látom.

Albert összerezzent, elengedte Consuelo karját, amelyet addig az övébe adott, és előresietett. Aztán megállt, visszajött a lányhoz.

- Téved, Consuelo - mondta. - Ez az ember cseppet sem hasonlít...

Nem tudta kimondani Zdenko nevét. Arca eltorzult.

- Pedig egy pillanatig ön is így vélekedett - mondta Consuelo figyelmesen nézve Albertot.

- Elég rövidlátó vagyok, különben is tudnom kellett volna, hogy nem lehet itt.

- Nem lehet itt? Hát olyan messze van?

- Elég messze, hogy ne kelljen félnie a tébolyától.

- Nem mondhatná meg, hogyan támadt benne ilyen hirtelen gyűlölet énirántam, mikor pedig már annyi tanújelét adta rokonszenvének?

- Álmot látott, már mondtam, előző éjjel, s álmában ön lejött a föld alá. Zdenko látta, hogy ön az oltár elé lép velem, készen arra, hogy hűséget esküdjön nekem; ott aztán a mi régi cseh himnuszainkat énekelte, olyan erővel, hogy az egész templom beleremegett. Miközben ön énekelt, Zdenko látta, hogy én elsápadok, majd lassan eltűnök a földben, és végül holtan fekszem őseim kriptájában. Akkor ön gyorsan eldobta menyasszonyi koszorúját, lábával egy kőlapot lökött rám, amely teljesen elfedett, táncolt e sírkövön, és szilaj, kegyetlen örömujjongással érthetetlen dolgokat énekelt valami idegen nyelven. Zdenko felbőszült, és önre vetette magát, de ön köddé vált, és kisiklott a kezéből. Szegény bolond csupa veríték volt, amikor felébredt, de még akkor is dühöngött. Engem is felébresztett, mert olyan hangosan üvöltözött és szitkozódott, hogy cellájának falai valósággal visszhangoztak. Nagy fáradságomba került, míg kiszedtem belőle álmát, és még nehezebb volt meggyőznöm róla, hogy ne jövő sorsomat lássa benne. Nem ment nagyon könnyen, mert engem is valami beteges képzelődés zavart, és amellett még sosem próbáltam Zdenkót arra bírni, hogy ne higgyen látomásainak és álmainak. Az izgalmas éjszakát követő napon mégis azt gondoltam, hogy már nem emlékezik álmára, vagy legalábbis semmi jelentőséget nem tulajdonít neki; mert nem beszélt többé róla, és amikor megkértem, hogy keresse fel és említsen meg engem, cseppet sem ellenkezett. Biztosan nem is gondolt arra, hogy ön lejöhet, hiszen ha akarná, sem tehetné meg, és tébolya csak akkor lángolt fel, amikor meglátta a föld alatti folyosón. Én csak akkor vettem észre, mennyire gyűlöli, amikor visszafelé menet a föld alatti elágazásnál találkoztunk vele. Ekkor rövid pár szóban cseh nyelven közölte azt a szándékát és elhatározását, hogy megszabadít öntől (ezt a kifejezést használta), és ha egyszer egyedül találja, azonmód elpusztítja, mivel ön az én életem csapása, és halálom meg van írva a szemében. Bocsásson meg, hogy elmeséltem tébolyult szavait, de most talán megérti, miért kellett eltávolítanom mindkettőnk közeléből. Ne beszéljünk többet róla, könyörgök; nagyon fáj nekem. Úgy szerettem Zdenkót, mint másik énemet. Tébolya alkalmazkodott az enyémhez, végül teljesen azonosult vele, s gondolatai, látomásai, még testi fájdalmai is hasonlítottak az enyéimhez. Ő ártatlanabb, tehát költőibb lélek volt, mint én; kedélye kiegyensúlyozottabb: az én kísérteteim ijesztők és fenyegetők voltak, az ő gyengédebb, derűsebb természete csupa szelíd, mélabús kísértetet látott. De a legnagyobb különbség az volt, hogy az én rohamaim váratlanul, szabálytalan időközökben ismétlődtek, ő pedig szüntelen valami lelkesültségben élt. Én hol tébolyom bilincseiben vergődtem, hol hideg döbbenettel szemléltem nyomorúságomat, ő viszont folytonosan az álmok révületében élt, s a külső tárgyak mindig jelképes formában mutatkoztak előtte, de olyan szelíd és szeretetteljes világban, hogy józan pillanataimban (ezek voltak számomra, persze, a legfájdalmasabbak) Zdenko békés és leleményes tébolyára volt szükségem, hogy magamhoz térjek, és kibéküljek az élettel.

- Ó, barátom, haragudnia kellene rám, mert én haragszom magamra, hogy megfosztottam ettől az értékes, odaadó barátjától. Nem lehetne véget vetni számkivetésének? Talán meggyógyult, és vad őrjöngése lecsillapodott...

- Meggyógyult... valószínűleg meggyógyult - mondta Albert különös, keserű mosollyal.

- Hát akkor - erősködött Consuelo, hogy megszabaduljon Zdenko halálának gondolatától - miért nem hívja vissza? Én, higgye el, minden félelem nélkül találkoznék vele; s ketten elég erősek leszünk, hogy eloszlassuk gyanakvását.

- Ne beszéljen így, Consuelo - mondta Albert leverten. - Zdenko nem jöhet már vissza. Feláldoztam legjobb barátomat, aki társam, szolgám, támaszom volt, előrelátó, dolgos anyám, egyszerű, tudatlan, engedelmes gyermekem; aki minden szükségemről, minden ártatlan és szomorú örömömről gondoskodott; aki kétségbeesésem pillanataiban önmagammal szemben védelmezett, és ha látta, hogy nem tudnám megőrizni méltóságomat és életemet az élők világában és az emberek társadalmában, erőszakkal vagy csellel akadályozta meg, hogy elhagyjam cellámat. Meghoztam ezt az áldozatot, anélkül, hogy visszatekintettem vagy lelkifurdalást éreztem volna, mert ezt kellett tennem; mivel ön szembeszállt a föld alatti világ veszélyeivel, és visszaadta értelmemet és kötelességeim tudatát, értékesebb, szentebb lett számomra, mint maga Zdenko.

- De hisz ez tévedés, Albert, s talán szentségtörés is. Egy pillanat bátorsága nem hasonlítható egy egész élet odaadásához.

- Ne gondolja, hogy önző és féktelen szeretet diktálta tettemet. Szívembe rejthettem volna ezt az érzést, s cellámba zárkózhattam volna Zdenkóval, mégis összetörtem a legjobb ember szívét és életét. De Isten hangja világosan szólt. Ellenálltam egyre parancsolóbb vonzalmamnak; menekültem ön elől, nem akartam többé látni, míg meg nem valósulnak azok az álmok és jóslatok, amelyek önben sejtették üdvösségem angyalát. Míg csak az a hazug álom meg nem zavarta áhítatos és szelíd természetét, Zdenko is osztozott vonzalmamban, félelmemben, reményeimben, vallásos vágyaimban. A szerencsétlen éppen azon a napon ismerte félre önt, amikor teljes valóságában megmutatkozott. A mennyei fény, amely addig szelleme titokzatos tájait megvilágította, egyszerre kialudt, s Isten ítélete az eszelősség és harag szellemét küldte rá. Nekem is el kellett hagynom, mert ön a dicsőség fényében jelent meg előttem, a csoda szárnyain közeledett felém, s olyan szavakat talált, hogy szememet felnyissa, amelyeket józan értelme és művészi nevelése sehogy sem sugallhatott, s így nem is készíthette elő őket. A szánalom és a szeretet adott önnek ihletést, s csodás hatásuk alatt mindent megmondott, amit tudnom kellett, hogy megismerjem és megértsem az emberi életet.

- Miféle bölcs és mély dolgokat mondtam, Albert? Nem is emlékszem, miről beszéltem.

- Én sem, de Isten jelen volt a hangja csengésében, tekintete derűjében, ön mellett egy szempillantás alatt megértettem mindazt, amit egymagamban egész életemen át hiába kerestem volna. Már tudtam, hogy életem csupa vezeklés és vértanúság: és az árnyékban, a magányban, a könnyekben, a méltatlankodásban, a tanulmányokban, az aszketizmusban és az önsanyargatásban kerestem sorsom beteljesedését. Ön más életet, más vértanúságot mutatott nékem, amely csupa türelem, szelídség, elnézés és szolgálat. Addig megfeledkeztem kötelességeimről, amelyeket, kezdve családi kötelezettségeimmel, olyan ártatlan, egyszerű szívvel vázolt fel előttem; családom meg csupa jóságból tűrte, hogy ne tudjak bűneimről. Jóvátettem őket, az ön segítségével; s mindjárt első nap olyan megbékélés szállt lelkembe, hogy tudtam, Isten e pillanatban mást nem kíván tőlem. Tudom, hogy ez nem minden, s várom Isten megnyilatkozását életem további folyásáról. De már bizakodom, mivel megtaláltam az orákulumot, amelytől felvilágosítást kérhetek. Ön ez az orákulum, Consuelo. A Gondviselés hatalmat adott önnek felettem, s én nem lázadok az Ég rendeletei ellen, s nem is menekülök előlük. Egy pillanatig sem habozhattam tehát az én újjászületésemre rendelt felsőbb hatalom és ama szegény, tehetetlen lény között, aki addig is csak bánatom részese, haragom kárvallottja volt.

- Zdenkóról beszél? De hiszen nem tudhatja, nem rendelt-e Isten arra, hogy őt is meggyógyítsam. Mondtam már, hogy volt valami hatalmam felette, hiszen egyetlen szóval meg tudtam győzni, amikor kezet emelt rám, hogy meggyilkoljon.

- Ó, Istenem, való igaz, kishitű voltam, féltem. Ismertem Zdenko esküit. Akaratom ellenére megesküdött, hogy csak értem él, s amióta létezem, be is tartotta, távollétemben csakúgy, mint visszaérkezésem után. Amikor megesküdött, hogy elpusztítja, nem remélhettem, hogy meg tudom gátolni szándékában, és ezért elhatároztam, hogy megbántom, száműzöm, összetöröm, őt magát pusztítom el.

- Elpusztítja, jóságos Isten! Mit jelent ez a szó a szájában, Albert? Hol van Zdenko?

- Úgy szól hozzám, mint Isten Káinhoz: Mit cselekedtél a testvéreddel?

- Ó, egek! Megölte, Albert?

Ahogy ez a borzalmas szó elröppent ajkáról, Consuelo megkapaszkodott Albert karjában, és rémülten, de ugyanakkor fájdalmas részvéttel nézett rá. Aztán hátralépett, mivel megrettent attól a büszke, hideg kifejezéstől, amelyet e sápadt arcon látott: mintha maga a fájdalom testesült volna meg e vonásokban.

- Nem öltem meg - felelte Albert -, s mégis elvettem életét. De felróhatja-e ezt bűnömül, hiszen önért talán saját apámat is ugyanígy megölném, minden lelkifurdalással szembeszállnék, összetörném a legdrágább kötelékeket, a legszentebb életeket. Inkább a fojtogató bűntudatot és megbánást választottam, csak ne kelljen rettegnem, hogy egy őrült meggyilkolja. Az ön szívében viszont olyan kevés szánakozás van, hogy egyre szememre veti ezt a fájdalmamat, s vétkemül rója fel a legnagyobb áldozatot, amelyet önért hozhattam. Önben is élnek hát a kegyetlenség pillanatai! Nincs emberi lény, akinek szívét nem rontaná meg a kegyetlenség?

Olyan emelkedett hangon mondta e szemrehányását, az elsőt, amellyel Consuelót illetni merészelte, hogy a leány lelkében félelem borzongott, s jobban, mint valaha, érezte, milyen rettegéssel tekint barátjára. Valami alázat, gyermekes, de a női szívben természetes érzés követte azt a szelíd büszkeséget, amely akaratlanul erőt vett rajta, amikor Albert szenvedélyes odaadásáról beszélt. Úgy érezte, hogy Albert megleckézteti, s talán félre is ismeri, mert hiszen ő csak azzal a szándékkal, vagy legalábbis azzal a titkos vággyal fürkészte titkát, hogy viszonozhassa szerelmét, ha beigazolódik ártatlansága. Most meg azt kellett látnia, hogy ő maga is bűnös szerelmese gondolatában mert ha barátja meg is ölte Zdenkót, ő az egyetlen lény, aki nem ítélheti el maradéktalanul, hiszen az ő életét váltották meg e másik élettel, amely pedig végtelenül értékes volt a szerencsétlen Albert szemében.

Consuelo nem tudta, mit válaszoljon; másról akart beszélni, de valósággal fojtogatta a zokogás. Könnyei láttára Albert megbánta szavait, s most ő akart megalázkodni. De a leány kérte, ne beszéljen többet e fájdalmas kérdésről, és keserű döbbenettel a szívében fogadkozott, hogy soha többé nem mondja ki ezt a nevet, amely olyan gyötrő izgalmat ébreszt mindkettőjükben, Útnak indultak, de kényszer és szorongás kísérte lépteiket. Hiába próbálkoztak más beszédtémával, Consuelo nem tudta, mit mond, és nem értette, amit hallott. Albert viszont nyugodtnak látszott, mint Ábrahám vagy Brutus az áldozat után, melyet a kegyetlen végzet parancsára teljesítettek. E szomorú, de mély nyugalom, amikor ilyen teher szorongatta a szívet, szinte a téboly jelének tűnhetett; s Consuelo csak azzal igazolhatta barátja ártatlanságát, hogy őrültnek véli. Ha egy útonállót öl meg nyílt harcban, hogy szerelmesét megvédelmezze, akkor csak újabb oka lett volna a hálára, s talán még csodálta volna is erejét és bátorságát. De ez a titokzatos gyilkosság, amelyet nyilván búvóhelye homályában követett el; ez a friss sír áhítata helyén és ez a konok hallgatás a válság után; e sztoikus eltökéltség, amellyel szerelmesét bűne színhelyére vezette, hogy ott a zene örömének hódoljanak, mindez túlságosan borzalmas volt, s Consuelo érezte, hogy nem tudja szívébe fogadni e férfi szerelmét.

"Mikor követhette el ezt a gyilkosságot? - tűnődött magában. - Három hónap óta egyszer sem láttam homlokán a lelkifurdalás árnyékát. Pedig volt egy pillanat, amikor vértől szennyezett kezét nyújtotta felém. Ó, borzalom! Kőből vagy jégből van-e a szíve, vagy talán megszállottsághoz hasonló a szerelme? És én mindig arra vágytam, hogy mértéktelenül szeressenek, és keserűen bánkódtam, mivel csak langyosan szerettek! Lám, ezt a szerelmet küldi az Ég kárpótlásul!"

Aztán megint csak azon törte a fejét, mikor követhette el Albert borzalmas tettét. Biztosan az ő súlyos betegsége idején, gondolta, amely közönyössé tette minden külső dolog iránt; s hogy most visszaemlékezett arra, hogy milyen gyengéden és odaadón ápolta őt Albert, sehogy sem tudta megérteni, hogyan lehet két ennyire ellentétes természet egy emberben, aki ráadásul minden más embernek is ellentéte.

E baljós gondolataiba merülve, remegő kézzel és gondterhelt arccal vette át a virágokat, amelyeket Albert útközben szedett, ahogy minden sétájukon is tette, mivel tudta, hogy Consuelo nagyon szereti őket. A lány még arra sem gondolt, hogy elváljanak, s ő egymagában térjen vissza a kastélyba, hogy ne vegyék észre e hosszú együttlétüket. Albert sem szólt róla, talán szórakozottságból, vagy talán azért, mivel már feleslegesnek tartotta, hogy titkolózzék családja előtt. Így történt, hogy a kastély kapuja előtt szembe találták magukat a kanonisszával. Consuelo (s valószínűleg Albert is) most először látta, hogy a harag és a megvetés valósággal eltorzítja az öreg hölgy arcát, amely pedig, éles és szabálytalan vonásai ellenére, a szívbéli jóság sajátos szépségét tükrözte.

- Ideje, hogy haza méltóztatott jönni, kisasszony - mondta a kanonissza a felháborodástól remegő és szaggatott hangon. - Már nagyon aggódtunk Albert gróf miatt. Apja nem akart nélküle reggelizni, mivel fontos beszédje lett volna vele, amit azonban kegyed jónak vélt megakadályozni. Ami meg a kisasszonyt illeti, van itt egy fiatalember, bátyjának mondja magát, és elég faragatlan türelmetlenséggel toporzékol a szalonban.

E különös szavak után szegény Wenceslawa asszony, megrémülve saját bátorságától, hirtelen sarkon fordult, és a szobájába sietett, ahol aztán egy álló óra hosszat köhécselt és sírdogált.

- Furcsa hangulatban van a néném - mondta Albert Consuelónak, amikor felmentek a kapu lépcsőjén. - Én kérek bocsánatot helyette, kedves barátnőm, s higgye el, még ma megmásítja modorát és szavait.

- Bátyám? - álmélkodott Consuelo. Annyira megdöbbent e hírtől, hogy nem is hallotta a gróf fogadkozását.

- Nem tudtam, hogy bátyja van - folytatta Albert, akit jobban foglalkoztatott nénje neheztelése, mint ez az újság. - Biztosan nagyon boldog, hogy viszontlátja, és én is örülök, Consuelo...

- Ne örüljön, gróf úr - mondta Consuelo, mert máris valami kínos sejtelem gyötörte. - Félek, talán csak bajt hoz rám ez a látogatás, és...

Remegve megállt. Tanácsot és védelmet akart volna kérni, de aztán megijedt, hogy túlságosan Alberthoz köti magát, s mivel sem fogadni, sem elkerülni nem merte azt, aki, lám, egy hazugság révén tör be életébe, egyszerre nagyon gyengének érezte magát, és sápadtan, erőtlenül az utolsó lépcsőfokok korlátjába kapaszkodott.

- Attól fél talán, hogy rossz hírt hall a családjáról? - kérdezte Albert, aki szintén nyugtalankodni kezdett.

- Nincs családom - felelte Consuelo, s összeszedve maradék erejét, megindult a lépcsőn.

Majdhogy mondta, nincs bátyja; de valami meghatározhatatlan félelem megváltoztatta szavait. Amikor végigmentek az ebédlőn, egy csizma csikorgását hallotta a szalonból: a látogató türelmetlenül járt fel s alá. Consuelo akaratlan mozdulattal a grófhoz simult, belékarolt, magához szorította a karját, mintha az ő szerelmében keresne menedéket máris megsejtett szenvedése elől.

Albert döbbenten figyelte a leány viselkedését, és benne is szorongó félelem támadt.

- Ne menjen be nélkülem - mondta halkan -, érzem, s e sejtelmeim sosem csalnak meg, hogy az a testvér az ellensége, és az enyém is. Félek, reszketek, mintha gyűlölnöm kellene valakit.

Consuelo kiszabadította a karját, amelyet Albert görcsösen a melléhez szorított. A leány most már attól rettegett, hogy Albertban valami végzetes gondolat, hajthatatlan elhatározás születik, olyasmi, aminek Zdenko feltételezett halála adta gyászos példáját.

- Hagyjon magamra - mondta németül, mivel a szomszéd szobában már hallhatták szavait. - E pillanatban még nincs mitől félnem, s ha a jövőben fenyegetne valami, úgyis segítségét kérem, Albert.

Albert csak mondhatatlan ellenérzéssel engedelmeskedett a lánynak. Nem akart tapintatlan lenni, s ezért nem erőlködött többé; arra mégsem tudta elhatározni magát, hogy kimenjen az ebédlőből. Consuelo megértette habozását, s miután a szalonba lépett, mindkét ajtót becsukta, hogy barátja ne láthasson és ne hallhasson semmit.

Anzoleto (mert ő volt az: Consuelo mindjárt kitalálta, amikor merészségéről hallott, s lépteinek zaját is megismerte) arra készült, hogy tanúk jelenlétében találkoznak, és majd merészen, testvéri csókkal üdvözli a leányt. Amikor azonban egymagában látta Consuelót, sápadtan, de hideg és szigorú arccal, elvesztette bátorságát, és szótlanul a leány lábához vetette magát. Nem is kellett színlelnie örömét és gyengéd érzelmeit. Régi szenvedélye lobbant fel benne, hogy viszontlátta azt a lényt, akit árulása ellenére mindig is szeretett. Könnyekben tört ki, s mivel Consuelo nem engedte, hogy megfogja a kezét, ruhájának szegélyét borította el csókjaival és könnyeivel. A leány sosem gondolta, hogy így látja majd viszont. Négy hónap óta Anzoleto mindig úgy jelent meg álmaiban, ahogy szakításuk éjjelén látta: keserűn és gúnyosan, a leghitványabb és leggyűlöletesebb emberként minden emberek közt. Még aznap reggel is hetykén, s szinte cinikus arcátlansággal beszélt a vezetőjével. Most meg itt térdel előtte, bánatosan és megalázkodva, könnyeiben fürödve, mint valamikor régen, szenvedélyes megbékéléseik viharos napjaiban; szebb volt, mint valaha, kissé közönséges, de jól szabott útiruha feszült nyúlánk testén, s a szabad ég napsugara megbarnította csodálatos vonásait.

Consuelo pihegett, akár a keselyű karmai közt vergődő galamb; leült, kezébe temette arcát, hogy meneküljön e tekintet igézetétől. Anzoleto szégyenkezésnek vélte mozdulatát, és felbátorodott; feltámadtak aljas gondolatai, s csakhamar megtörték első izgalma ártatlan lendületét. Amikor Velencéből elmenekült, s szabadulni akart csalódásaitól, amelyeket saját hibái okoztak, egyetlen gondolat vezérelte csak: szerencséjét akarta megalapozni, de ugyanakkor azt a vágyát és reményét is egyre dédelgette, hogy megtalálja az ő drága Consuelóját. Ilyen ragyogó tehetség, gondolta, nem tűnhet el nyomtalanul, és bármerre járt, egyre érdeklődött, a szállodásokat, vezetőket, utasokat faggatta, mindenkit, akivel csak találkozott. Bécsben előkelő honfitársakkal hozta össze a sors, s Anzoleto bevallotta nékik merész kalandját és menekülését. Új ismerősei azt tanácsolták neki, utazzon minél messzebb Velencétől, míg csak Zustiniani gróf el nem felejti, vagy meg nem bocsátja meggondolatlan tettét. Megígérték, hogy szólnak érdekében, s ugyanakkor ajánlóleveleket adtak neki Prágába, Drezdába és Berlinbe. Amikor az Óriások kastélya mellett járt, Anzoleto nem gondolt rá, hogy vezetőjét kérdezze; de egy órai nyargalás után meglassította az iramot, hogy a lovak kifújhassák magukat, s ekkor megint beszélgetni kezdett a vezetővel, és a környék meg lakói iránt érdeklődött. A vezető természetesen a Rudolstadt-családról is szólt, furcsa életmódjukat, meg Albert bogarait is emlegette, mivel a fiatal gróf őrülete már senki előtt sem volt titok, főleg amióta Wetzelius doktor leplezetlen ellenszenvvel beszélt róla. Hogy teljessé tegye a környék botránykrónikáját, a vezető Albert legújabb hóbortjáról sem feledkezett meg, s elmondta, hogy a fiatalember nem akarja feleségül venni nemes húgát, a szép Amélie von Rudolstadt bárókisasszonyt, mert belehabarodott egy közepesen csinos kalandornőbe, akibe egyébként mindenki beleszeret, ha énekelni kezd, mert csodálatos szép hangja van.

Ez a két körülmény annyira illett Consuelóra, hogy utasunk mindjárt megkérdezte a kalandornő nevét; amikor megtudta, hogy Porporinának hívják, már egy pillanatig sem kételkedett a dolgában. Azonnal megfordult, s miután gyorsan ürügyet és jogcímet is talált, hogy bejusson ebbe a jól őrzött kastélyba, vezetőjétől még kipréselt néhány rosszindulatú pletykát. Mindazok után, amit hallott, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Consuelo a fiatal gróf szeretője, s hamarosan talán a felesége is lesz. Mert, így mesélték, az egész családot megbabonázta, s ahelyett, hogy elkergetnék, amint megérdemelné, valósággal elhalmozzák kegyeikkel, és sokkal jobban dédelgetik, mint Amélie bárókisasszonyt.

Ezek a hírek épp annyira, vagy talán még jobban ösztönözték Anzoletót, mint őszinte vonzalma Consuelo iránt. Már nemegyszer sóhajtozott régi élete után, amelyet a leány tett vonzóvá, nagyon jól érezte, hogy amikor elveszítette Consuelo tanácsait és irányító kezét, saját zenei jövőjét vesztette el, vagy legalábbis hosszú időre kockáztatta; de mindenekfelett valami mély, önző, legyőzhetetlen szerelem kötötte a leányhoz. Hiúsága is tüzelte: meg akart küzdeni e gazdag és nemes nagyúrral, hogy megakadályozza szerelme ragyogó házasságát, s aztán hírül adja a környéknek és az egész világnak, lám ez a tehetséges művésznő inkább a kóbor életet választotta az ő oldalán, mint a várúrnőét a grófi családban. Boldogan hallgatta hát vezetője fecsegését, hogy Porporina valósággal fejedelemasszonyként él Riesenburgban, s gyermekes tetszelgéssel gondolt arra, miket mesél majd ugyanez a vezető az utána érkező utasoknak arról a szép, fiatal idegenről, aki lóháton érkezett az Óriások zord kastélyába, s Julius Caesarral mondhatta: Veni, vidi, vici,^[41] mivel alig pár órával vagy pár nappal később diadalmasan távozott, oldalán az énekesnők gyöngyével, akit a nagyon tekintélyes és nagyon hatalmas Rudolstadt gróftól rabolt el.

E gondolatra lova vékonyába vágta sarkantyúját, és olyan ördögi módon kacagott, hogy a vezető már azon tűnődött, nem őrültebb-e útitársa Albert grófnál is.

A kanonissza gyanakvón fogadta a fiatalembert, de nem merte elutasítani, meg abban is reménykedett, hogy a látogató talán magával viszi állítólagos húgát. Anzoleto megtudta, hogy Consuelo éppen reggeli sétáján van, ami mód felett bosszantotta. Reggelit szolgáltak neki, az inasokat faggatta. Az egyik tudott valamelyest olaszul, s minden rosszhiszeműség nélkül elmesélte, hogy a hegyen látta a signorát a fiatal gróf úr társaságában. Anzoleto attól tartott, hogy volt jegyese gőgösen és hidegen fogadja majd. Ha csak menyasszonya a ház ifjú urának, gondolta, a helyzetére büszke hölgy fölényével beszél vele, de ha már kedvese, akkor talán kevésbé biztos a dolgában, s remegni fog régi barátja előtt, aki sok kellemetlenséget okozhat neki. Ha ártatlan, nehezebb lesz a harc, de dicsőbb a győzelem; ha már elbukott, éppen ellenkezőleg; de bárhogy legyen is, érdemes vállalkozni és reménykedni.

Anzoleto nem volt ostoba, és hamar észrevette, milyen bosszús és nyugtalan a kanonissza a fiatalok hosszú sétája miatt. Christian grófot nem látta, s így azt gondolhatta, hogy vezetője rosszul ismeri a helyzetet, s a család ellenérzéssel és aggódva figyeli a fiatal gróf szerelmét e kalandornő iránt, s ebből arra következtetett, hogy volt jegyese biztosan bűnbánattal fogadja majd.

Négy halálosan hosszú óra után, mialatt Anzoletónak éppen elég ideje volt további tűnődésekre, s saját erkölcseiből következtetve nagyon is egyértelműnek találhatta ezt a különös távollétet, a fiatalember már bizonyosnak vette, hogy Consuelót a leggyengédebb szálak kötik vetélytársához. Ez a gondolat még jobban felbátorította, s elfojtva türelmetlenségét, megvárta a leányt. Amikor végre szemben állt vele, s látva az első pillanat ellenállhatatlan ellágyulása után, hogy Consuelo megzavarodik, s lihegve egy székre rogy, azt hitte, hogy mindent merhet. Egykettőre megoldódott a nyelve. Vádolta magát múltbéli cselekedeteiért, képmutató módon megalázkodott, időnkint könnyekbe tört, máskor meg szenvedéséről és lelkifurdalásáról beszélt, olyan költői képet rajzolva róluk, ahogy alantas szórakozásai közben nem is érezhette; végül egy vérbeli velencei komédiás virágos nyelvén kérte a leány bocsánatát.

Consuelo eleinte meghatódott ettől a hízelgő hangtól, s már jobban félt saját gyengeségétől, mint Anzoleto csábító szavaitól; ám ő is sokat gondolkozott az elmúlt négy hónap alatt, s már elég világosan látott, hogy ebben az erősködésben és szenvedélyes ékesszólásban keserű emlékeit ismerje fel, mindazt, amit boldogtalan együttélésük utolsó idején olyan sokszor hallott Velencében. Mélyen bántotta, hogy a fiú ugyanazokat az esküket, ugyanazokat a könyörgő szavakat ismételgeti, mintha mi sem történt volna régi veszekedéseik óta, amikor ő még nem is gyanította Anzoleto gyűlöletes magatartását. Felháborította ez a sok merészség és szép szónoklat, mikor pedig a szégyenkezés csendjét és a megbánás könnyeit várta, s hogy véget vessen az ömlengéseknek, felállt, és hidegen válaszolt:

- Ne folytassa, Anzoleto; rég megbocsátottam önnek, és nem haragszom többé. Nincs már bennem méltatlankodás, csak szánalom, és hibáiról épp úgy megfeledkeztem, mint szenvedéseimről. Nincs már mit mondanunk egymásnak. Köszönöm figyelmét, hogy megszakítva útját, meg akart békélni velem. Látja, máris elnyerte bocsánatát, Isten önnel, s kérem, hagyjon magamra.

- Hogy elmenjek, elhagyjalak, megint elveszítselek! - kiáltott Anzoleto igaz rémülettel. - Nem, inkább parancsold azt, hogy szemed láttára vessek véget életemnek. Nem, nem élhetek többé nélküled. Nem tehetem, Consuelo. Megpróbáltam, s most már tudom, hogy hiába próbálkoztam. Ha nem vagy velem, nem találom meg az utamat. Nyomorúságos becsvágyam, utálatos hiúságom, amelyért feláldoztam szerelmemet, már csak gyötrelmet okoz, és egy pillanatnyi örömet sem ad nekem. A te képed követ mindenütt. Mindig előttem lebeg tiszta, ragyogó, gyönyörűséges szerelmünk emléke (te sem találhatsz hozzá hasonlót), s hiába menekültem mesterséges ködképekhez, csak undort ébresztettek bennem. Ó, Consuelo, gondolj szép velencei éjszakáinkra, bárkánkra, csillagainkra, véget nem érő énekeinkre, a te jó leckéidre s hosszú csókjainkra! és arra a kis ágyra, amelyben egymagam aludtam, míg te olvasódat morzsoltad az erkélyen! Hát nem szerettelek akkor? Képtelen volna-e igaz szerelemre az a fiatal férfi, aki mindig tisztelettel bánt veled, ha akár aludtál, s egy szobába volt zárva veled? Másokkal talán gyalázatosan viselkedtem, de nem voltam-e angyal mindig melletted? Pedig, Isten látja lelkemet, nem volt könnyű. Ne felejtsd el mindezt. Annyiszor mondtad, hogy szeretsz, és máris elfelejtetted volna? És én, aki pedig hálátlan vagyok, szörnyeteg vagyok, én egy pillanatra sem felejtettem el, s nem is akarok lemondani róla, ahogy te könnyedén és minden sajnálkozás nélkül lemondasz szerelmünkről. De sohasem szerettél, bár szent voltál; én pedig imádtalak, holott démon vagyok.

- Lehet - mondta Consuelo, akit meghatott e szavak őszinte csengése -, hogy őszintén sajnálja az elvesztett boldogságot, amelyet ön mocskolt be. Vállalnia kell büntetését, én nem oldhatom fel alóla. A boldogság megrontotta, Anzoleto, s szenvednie kell, hogy megtisztuljon. Most menjen, és emlékezzék rám, ha ez a keserűség jót tesz önnek. Ha nem, felejtsen el, ahogy én is elfelejtettem, mert nekem nincs mit megbánnom és jóvátennem.

- Vasból van hát a szíved! - kiáltott Anzoleto, akit meglepett s ugyanakkor mélyen sértett ez a rendíthetetlen nyugalom. - De ne gondold, hogy elkergethetsz. Lehet, hogy érkezésem zavarba hozott, s jelenlétem terhes néked. Nagyon jól tudom, hogy a rang és vagyon becsvágyának áldozod szerelmünket. De megakadályozom a tervedet. Nem megyek el innen, és ha mégis elveszítelek, előbb megküzdöm érted. Emlékezetedbe idézem a múltat, s ha kényszerítesz, új barátaid előtt is megteszem. Elmondom esküdet, amelyet haldokló anyád ágyánál tettél, és százszor is megismételtél a sírja felett, meg a templomokban, ahol egymás mellett térdeltünk a tömegben, hogy a szép zenét hallgassuk, s közben szép szavakat sugdossunk egymás fülébe. Most csak téged emlékeztetlek, alázatosan leborulva előtted, olyan dolgokra, amelyeket biztosan meghallgatsz; mert ha nem, jaj mindkettőnknek! Mert akkor új szeretőd előtt mondom el mindazt, amit még nem tud. Mert itt semmit sem tudnak rólad; azt sem, hogy színésznő voltál. Nos, majd én megmondom nekik, s akkor meglátjuk, marad-e még annyi értelem a nemes Albert grófban, hogy elvitasson egy komédiástól, barátodtól, sorstársadtól, jegyesedtől, szeretődtől. Ne kergess a végső kétségbe, Consuelo, különben...

- Fenyegetőzik! Eldobta álarcát, s az igazi Anzoleto áll előttem - mondta felháborodottan a leány. - Nos, bevallom, jobban tetszik ebben a szerepében, s nagyon köszönöm, hogy végre nyíltan beszél. Igen, hálát adok az Egeknek, mert nem kell többé szánnom és sajnálnom. Végre tudom, mennyi keserűség van a szívében, mennyi aljasság a lelkében, és gyűlölet a szerelmében. Nos, elégítse ki bosszúvágyát. Csak szolgálatot tesz vele nekem; de, ha ugyan nem tetézi rágalmakkal sértő szavait, aligha mondhat olyasmit, ami miatt pirulnom kellene.

E szavakra az ajtóhoz sietett, felrántotta, és ki akart menni, de Christian gróffal találta magát szemben. A tisztes aggastyán jóságos és méltóságteljes arccal közeledett feléje, megcsókolta a leány kezét, majd Anzoleto felé fordult. A fiatalember, aki, akár kényszerrel, akár jó szóval, de mindenképpen vissza akarta tartani Consuelót, most félénken meghátrált, és elvesztette fölényes biztonságát.

- Kedves signora - mondta az öreg gróf -, bocsásson meg, hogy nem fogadtam méltóbban bátyja urát. Megparancsoltam, hogy ne zavarjanak, mivel ma reggel rendkívüli elfoglaltságaim voltak, s szolgáim olyan hűségesen engedelmeskedtek, hogy nem értesítettek vendégünk érkezéséről, pedig én is, családom is igen nagy szeretettel fogadjuk. Legyen meggyőződve, uram - lépett most Anzoletóhoz -, hogy a legnagyobb örömmel köszöntjük a mi drága Porporinánk közeli rokonát. Arra kérem tehát, maradjon velünk, amíg csak kedve tartja. Gondolom, hogy e hosszú távollét után boldogan látták egymást viszont, és sok mindenről akarnak egymásnak beszámolni. Remélem, semmi sem feszélyezi örömüket, amelyben én is teljes szívvel osztozom.

Az öreg Christian szokása ellenére nagyon könnyedén beszélt ezzel az idegen férfival. A szelíd Consuelo mellett már rég elvesztette félénkségét; és azon a napon az életerő fényesebb sugara tündöklött az arcán, mint máskor, ahogy nyugta előtt néha a nap is megújult erővel csillog. Anzoleto meghökkent attól a méltóságtól, ami csak a derűs, egyenes lelkű és tisztes aggastyánok arcát ragyogja be. Nagyurak előtt mindig mélyen meggörnyedt, de magában gyűlölte és kigúnyolta őket. Igaz, abban a világban, ahol addig forgott, éppen elég okot talált, hogy megvesse őket. Eddig még sosem tapasztalt ilyen természetes fenséget és szívélyes udvariasságot, s szinte lelkifurdalásai támadtak, hogy csalárd módon jutott ehhez az atyai jóakarathoz. Különösen attól félt, hogy Consuelo leleplezi, és megmondja a grófnak az igazságot. Érezte, ebben a pillanatban nem volna ereje, hogy arcátlanul válaszoljon, és megbosszulja magát.

- Nagyon köszönöm gróf úr jóságát - mondta Consuelo rövid habozás után -, de bátyám, bármennyire értékeli is szívességét, aligha élhet vele. Sürgős ügyei Prágába szólítják, és éppen most vett búcsút tőlem...

- Hogyan! hiszen alig egy pillanatig látták egymást - mondta a gróf.

- Máris sok időt veszített azzal, hogy várnia kellett rám - folytatta a leány -, nem késlekedhet tovább. Nagyon jól tudja - tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve állítólagos bátyjára -, hogy egy pillanatig sem maradhat itt.

Ez a hideg makacsság visszaadta Anzoleto természetes bátorságát, és most már ügyesen feltalálta magát.

- Vigye az ördög az ügyeimet... akarom mondani - javította ki magát -, csak megsegít a jó Isten, mert bármit mond is az elővigyázat és a józan ész, mégsem hagyhatom itt ilyen gyorsan az én kedves húgomat: s mivel a gróf úr kegyesen megengedi, köszönettel veszem meghívását. Itt maradok. Legfeljebb várnak egy kicsit ezek a prágai ügyek, más baj nem lehet.

- Nagyon könnyelmű beszéd ez - mondta Consuelo sértődötten. - Vannak ügyek, amelyeket az érdeknél is jobban sürget a becsület.

- A jó testvér beszéde - vágott vissza Anzoleto. - Te pedig, kis húgom, mindig úgy beszélsz, mint valami királynő.

- Jóakaratú beszéd - tette hozzá az öreg gróf, és kezét nyújtotta Anzoletónak. - Nincs olyan ügy, amelyet nem lehetne másnapra halasztani. Igaz, sokszor szememre vetették közönyömet; én viszont mindig azt vallottam, hogy több kár származik a sietségből, mint a megfontolásból. Például, kedves Porporina, már jó néhány napja, sőt jó néhány hete szeretnék kérni valamit, és mindig csak halogattam. Azt hiszem, nem cselekedtem helytelenül, mert most jött el a kellő pillanat. Szeretnék beszélni önnel, és éppen kerestem, amikor jelentették, hogy bátyja ura is itt van. Úgy gondolom, nagyon szerencsés véletlen ez, s csak örülnék, ha ő is részt venne abban a megbeszélésben, amelyet javasolok.

- Mindig és bármely órában kegyelmességed rendelkezésére állok - felelte Consuelo -, de attól tartok, testvérem még valóságos gyermek, és meg kell gondolnom, mielőtt személyes ügyeimbe avatnám...

- Tudom - mondta hetykén Anzoleto -, de minthogy a kegyelmes gróf úr hozzájárult, nincs más engedélyre szükségem, hogy bizalmukba avassanak.

- Engedje meg - mondta Consuelo dölyfösen -, hogy én ítéljem meg, mi felel meg önnek és nekem. Gróf úr, szívesen követem lakosztályába, és tisztelettel meghallgatom szavait.

- Nagyon szigorú ezzel a derék fiatalemberrel, hiszen olyan őszinte, vidám képe van - mosolygott a gróf; majd Anzoletóhoz fordulva. - Ne türelmetlenkedjék, gyermekem - mondta. - Hamarosan ön is sorra kerül. Amit húgának mondani akarok, ön előtt sem maradhat titok, s remélem, Porporinánk hamarosan megengedi, hogy, amint mondja, bizalmunkba avassuk.

Anzoleto arcátlanul válaszolt az aggastyán túláradó jókedvére; nem engedte el a kezét, mintha vele akarna maradni, hogy ellesse a titkot, amelyből Consuelo kizárta. Annyi tapintata sem volt, hogy megértse, neki kellene elhagynia a szalont, s nem az öreg grófot erre kényszeríteni. Amikor aztán magára maradt, dühödten rugdosta a padlót, mivel attól félt, hogy a leány, aki ennyire meg tudta őrizni lélekjelenlétét, végül is meghiúsítja terveit, s minden ügyeskedése ellenére kiutasíttatja a kastélyból. Arra gondolt, hogy kioson a szalonból, és az ajtóknál leskelődik. Valóban ki is ment, egy ideig a kertben bolyongott, majd a folyosókon fürkészett, s ha egy szolgával találkozott, úgy tett, mintha a kastély szép építkezését csodálná. Három különböző alkalommal egy feketébe öltözött, nagyon komor férfival találkozott, s igyekezett elbújni előle: Albert volt, aki látszólag nem sokat törődött vele, de tulajdonképpen nem vesztette el szeme elől különös vendégüket. Anzoleto látta, hogy a ház fiatal ura egy fejjel magasabb nála, s mivel arcának komoly szépségét is megfigyelhette, hamarosan megértette, hogy Riesenburg bolond grófja nem olyan megvetendő vetélytárs, ahogy eleinte gondolta. Ezért elhatározta, hogy visszamegy a szalonba, s ujjaival szórakozottan ütögetve a csembaló billentyűit, szép hangját próbálgatta e tágas helyiségben.

- Leányom - mondta Christian gróf, miután dolgozószobájába vezette Consuelót, majd egy aranyrojtokkal díszített, vörös bársony karosszéket tolt feléje, ő maga pedig egy kis összehajtható székre ült -, nagy kéréssel kell kezdenem, s nem is tudom, milyen jogon, hiszen nem ismerheti még szándékomat. Csak abban reménykedem, hogy ősz hajam, ön iránt érzett gyengéd tiszteletem, s nevelőapja, a nemes Porpora mester irántam tanúsított barátsága elég bizalmat ad önnek, hogy tartózkodás nélkül megnyissa előttem a szívét.

Consuelo meghatódott, de kissé meg is rémült e szavaktól. Ajkához emelte az aggastyán kezét, és szíve szerint válaszolt:

- Igen, gróf úr, úgy becsülöm és szeretem, mintha önben tisztelhetném apámat, és minden aggodalom és tartózkodás nélkül felelhetek kérdéseire, amennyiben rám vonatkoznak.

- Mást nem is kérdezek, kedves leányom, és nagyon köszönöm ígéretét. Higgye meg, sosem élnék vele vissza, s abban is biztos vagyok, hogy állni fogja a szavát.

- Így lesz, gróf úr. Kegyeskedjék kérdezni.

- Nos, gyermekem - kezdte a gróf ártatlan és bátorító kíváncsisággal -, hogy hívják tulajdonképpen?

- Nincs nevem - felelte Consuelo minden habozás nélkül. - Anyám is csak a Rosmunda nevet viselte. A keresztségben Vigasztaló Máriának neveztek; apámat sohasem ismertem.

- A nevét sem tudja?

- Nem, gróf úr, sohasem hallottam róla.

- Porpora örökbe fogadta? Törvényes végzéssel adta önnek a nevét?

- Nem, gróf úr. Művészek közt ez nem szokás, és nem is szükséges. Nagylelkű mesteremnek nincsen vagyona, tehát nincs mit rám hagyományoznia. Ami meg a nevét illeti, mai helyzetemben mindegy, hogy a szokásjog alapján viselem-e, vagy törvényesen. Ha némi tehetséggel igazolom, jogosan az enyém lesz; ha nem, olyan megtiszteltetésben részesültem, amelyre nem voltam méltó.

A gróf néhány pillanatig hallgatott; aztán megfogta a leány kezét.

- Válaszainak nemes őszintesége - mondta - csak növelték értékét a szememben. Nem azért érdeklődtem e részletek iránt, hogy jobban vagy kevésbé becsüljem születése és rangja szerint. Azt akartam tudni, van-e ereje bevallani az igazságot, és látom, hogy őszintén felelt. Nagyon hálás vagyok érte, és lelkében nemesebbnek tartom, mint amilyenek mi címünkben vagyunk.

Consuelo látta, mennyire meglepődik a gróf, hogy ő könnyen, pirulás nélkül bevallja ezeket a dolgokat, s kissé mosolygott is az öregúr jóhiszeműségén. Christian gróf csodálkozása persze azt is mutatta, hogy maradt még benne valami előítélet, s annál szívósabban, minél nemesebben küzdött ellene. Látszott, hogy még gyötri ez az előítélet, és ki akarja vetni magából.

- Most még kényesebb kérdést szeretnék feltenni, kedves gyermekem - folytatta -, és minden jóindulatára szükségem lesz, hogy megbocsássa merészségemet.

- Egy pillanatig se aggódjon, gróf úr - mondta a lány -, hasonló nyíltsággal válaszolok bármely kérdésére.

- Nos, gyermekem... férjnél van?

- Nem, gróf úr, tudtommal nem.

- És... nem özvegy? Nincsenek gyermekei?

- Nem vagyok özvegy, és nincsenek gyermekeim - felelte Consuelo, majdnem nevetve, mivel sehogy sem értette, mit akar a gróf megtudni.

- Nem is tett ígéretet senkinek? - folytatta az öregúr.

- Bocsásson meg, gróf úr, haldokló anyám beleegyezésével, sőt egyenes parancsára elígérkeztem valakinek, egy fiúnak, akit gyermekkorom óta szerettem, és akinek jegyese is voltam, míg el nem hagytam Velencét.

- Kötve van tehát? - mondta a gróf a sajnálkozás és az elégedettség valami különös keverékével.

- Nem, gróf úr, teljesen szabad vagyok - felelte Consuelo. - Akit szerettem, méltatlanul elárulta esküjét, s én örökre elhagytam.

- Pedig szerette, ugye? - mondta a gróf kis szünet után.

- Teljesen lelkemből, így igaz.

- És... talán még mindig szereti...

- Nem, gróf úr, nem szerethetem.

- Nem örülne, ha viszontlátná?

- Inkább gyötrelem volna számomra.

- És sohasem engedte meg neki... nyilván ő sem merte volna... De biztosan azt gondolja, hogy tapintatlan vagyok, és túlságosan sokat akarok megtudni.

- Értem, gróf úr; mivel azért vagyok itt, hogy mindent megvalljak, s mivel nem akarom becsülését megtéveszteni, a legkisebb részletet sem hallgatom el, hogy aztán dönthessen, megérdemlem-e, vagy sem. A fiatalember sok mindent megengedett magának, de csak azt tette, amit én is megengedtem. Így gyakran ittunk ugyanabból a csészéből, vagy pihentünk ugyanazon a padon. A szobámban aludt, miközben én olvasómat forgattam. Ápolt, amikor beteg voltam. Nem kellett aggályoskodóan vigyáznom magamra. Mindig egyedül voltunk, szerettük egymást, egybe akartunk kelni, tiszteletben tartottuk egymást. Megesküdtem anyámnak, hogy, amint mondják, tisztességes lány maradok. Megtartottam a szavamat, ha ugyan tisztesség az, hogy hiszünk egy férfinak, aki megcsal, s annak adjuk bizalmunkat, szeretetünket, megbecsülésünket, aki semmit sem érdemel mindebből. Amikor nem akart többé testvérem lenni, pedig még nem volt a férjem, védekezni kezdtem. Amikor hűtlenné vált, örültem, hogy megvédtem magam. Ez a becstelen ember könnyen állíthatja az ellenkezőjét; nem jelentős dolog ez egy magamfajta szegény lány életében. Csak ne énekeljek hamisan, mást nem kívánnak tőlem. Csak lelkifurdalás nélkül csókolhassam meg a feszületet, amelyre megesküdtem anyámnak, hogy tiszta maradok, s nem gyötrődöm azzal, mit gondolnak rólam az emberek. Nincs családom, amelynek pironkodnia kéne miattam, sem testvérem vagy unokatestvérem, akinek helyt kellene állni becsületemért...

- Nincs testvére? De hiszen...

Consuelo szerette volna megvallani az igazat, persze a titok pecsétje alatt, az öreg grófnak. De gyávaságnak tartotta volna, ha másnál keres menedéket az ellen, aki olyan gyáván megfenyegette. Arra gondolt, egymagában is elég erősnek kell lennie, hogy védekezzék, és megszabaduljon Anzoletótól. De szívének nemes hajlandósága sem engedte, hogy kiűzzék a házból a fiatalembert, akit ő olyan áhítatosan szeretett. Bármilyen udvariasan utasítaná ki Christian gróf, és bármennyire bűnös is Anzoleto, Consuelo sehogy sem akarta ilyen megaláztatásnak kitenni. Azt felelte tehát az aggastyánnak, hogy esztelennek tartja a testvérét, és mindig úgy bánt vele, mint egy gyerekkel.

- De nem gonosz, ugye? - kérdezte a gróf.

- Talán gonosz is - felelte a lány. - A lehető legkevesebbet érintkezem vele; jellemünk és véleményeink nagyon különbözők. A gróf úr láthatta, hogy nem igyekeztem visszatartani.

- Legyen, ahogy kívánja, gyermekem; megbízom az ítéletében. Most, hogy már mindent elmondott nekem, és olyan nemes őszinteséggel...

- Bocsásson meg, gróf úr - szólt közbe Consuelo -, még nem mondtam el magamról mindent, mivel nem kérdezett többet. Nem tudom, mi az oka, hogy ma életem iránt kegyeskedik érdeklődni. Gondolom, valaki többé-kevésbé kedvezőtlen módon beszélt rólam, s most meg akarja tudni, nem hozok-e szégyent a házra. Mivel eddig csak felületesen kérdeztek beszélgetéseink során, helyzetemmel össze nem férhető szerénytelenségnek tartottam volna, ha engedélyük nélkül a magam személyéről szólok. Mivel azonban gróf úr most alaposan meg akar ismerni, meg kell említenem egy körülményt, amely talán rossz színben fog feltüntetni. Többször kegyeskedett említeni azt a lehetőséget, hogy egyszer talán színpadra lépek; ez nem csupán lehetőség (bár most semmi kedvem ilyesmire), hanem valóság is, mivel a múlt évadban már énekeltem Consuelo néven egy velencei színházban. A közönség Zingarellának hívott, és egész Velence ismeri arcomat és hangomat.

- Hogyan mondja! - kiáltott a gróf, egészen elkábulva ettől az új vallomástól. - Ön volna hát az a csoda, aki körül tavaly olyan lármát csaptak Velencében, és akinek nevét az olasz lapok olyan magasztalva emlegették? A legszebb hang, a legnagyobb tehetség, amely emberemlékezet óta színpadon jelentkezett...

- A San Samuele színházban léptem fel gróf úr. A dicséretekben biztosan sok túlzás volt. De kétségtelen, hogy én vagyok ez a Consuelo, több operában énekeltem, tehát színésznő vagyok, vagy, ahogy elnézőbben mondják, énekesnő. Kegyeskedjék eldönteni, megérdemlem-e ezek után jóindulatát.

- Mily különös dolgok, milyen rendkívüli életsors! - mondta a gróf elgondolkozva. - Beszélt erről... másnak is, gyermekem, vagy csak nekem vallotta be?

- Nagyjában mindent elmondtam az ifjú gróf úrnak, bár nem említettem ezeket a részleteket, amelyeket most kegyeskedett hallani.

- Albert tehát ismeri származását, régi szerelmét, hivatását?

- Igen, ismeri, gróf úr.

- Rendben van, kedves signora. Nem is találok elég hálás szavakat, hogy kifejezzem köszönetemet egyenességéért, s ígérem, sohasem lesz oka megbánni. Most pedig, Consuelo... (igen, emlékszem, Albert is így hívta, már az első pillanatban, amikor spanyolul beszélt önnel) engedje meg, hogy egy kissé összeszedjem a gondolataimat. Szeretnék egy kissé lecsillapodni. Sok mindent kell még egymásnak mondanunk, gyermekem, s meg kell bocsátania, ha kissé zavarban vagyok egy közeledő fontos döntés előtt. Nagyon lekötelezne, ha néhány pillanatig várna rám.

Christian gróf kiment, és Consuelo az arannyal szegélyezett üvegajtókon át követhette lépteit: az aggastyán kápolnájába vonult vissza, s itt térdre vetette magát.

A lány izgatottan tépelődött, hogy milyen következményei lehetnek ennek az ünnepélyesen bejelentett beszélgetésnek. Először arra gondolt, hogy Anzoleto már türelmetlen várakozása közben megtette azt, amivel később fenyegetőzött; talán már beszélt a káplánnal vagy Hanzzal, és olyan dolgokat mondott róla, hogy komoly aggályokat ébreszthetett vendéglátóiban. Ám Christian gróf nem tudott színlelni, s magatartása és szavai inkább megnövekedett rokonszenvéről, nem pedig bizalmatlanságáról tanúskodtak. Egyébként is látszott, hogy Consuelo őszinte válaszai valóban újat mondtak neki, az utolsó pedig egyenesen villámcsapásként hatott rá. Most meg imádkozik, arra kéri Istent, világosítsa meg, vagy segítse nagy elhatározása végrehajtásában. "Vajon azt kéri-e majd tőlem, hogy én is menjek el innen testvéremmel együtt? - tűnődött magában a leány. - Vagy talán pénzt ajánl fel? Óvjon meg az Úristen ettől a gyalázattól! De nem, hiszen tapintatos, jó ember, és biztosan nem aláz meg. Mit akart kezdetben mondani, és mit fog most mondani? Nyugtalanná tehette ez a hosszú sétánk, és meg fog szidni. Talán meg is érdemlem, és elfogadom korholó szavait, mivel nem válaszolhatok őszintén azokra a kérdésekre, amelyeket Alberttal kapcsolatban tenne fel nékem. Milyen nehéz nap! Ha sok hasonlót kéne átélnem, nem vitathatnám el többé az énekművészet pálmáját Anzoleto féltékeny szeretőitől. Érzem, hogy szívem lázasan dobog, torkom egészen kiszáradt."

Christian gróf hamarosan visszajött. Nyugodt volt, sápadt arcán a jó győzelmének fénye ragyogott.

- Leányom - mondta Consuelo mellé ülve, miután visszakényszerítette a pompás karosszékbe, amelyet a leány át akart neki adni, és amelyben most akarata ellenére és félénk arccal trónolt -, ideje, hogy én is olyan őszintén szóljak, ahogy ön beszélt velem. Consuelo, a fiam szereti önt.

Consuelo elvörösödött, elsápadt. Válaszolni akart. Christian gróf félbeszakította.

- Nem kérdés volt ez - mondta. - Nem volna jogom megkérdezni, s talán önnek sem felelni rá, mivel tudom, hogy semmiképp sem bátorította Albert reményeit. Mindent elmondott nekem; hiszek neki, mivel még sohasem hazudott, ahogy én sem hazudtam soha.

- Én sem - felelt Consuelo, s az ártatlan büszkeség kifejezésével az arcán az ég felé tekintett. - Albert gróf bizonyára megmondta önnek...

- Hogy a gondolatát is elutasította a vele való házasságnak.

- Így kellett tennem. Ismerem a világ felfogását és szokásait. Már azért sem lehetek Albert gróf felesége, mivel senkinél sem tartom magam alacsonyabb rendűnek Isten előtt, és senki kegyét vagy jóakaratát nem fogadhatom el a világ szeme előtt.

- Ismerem jogos büszkeségét, Consuelo. Ha Albert teljesen független volna, túlzottnak vélném; de mivel ön azt hitte, hogy semmiképp sem fogadnám el ezt a frigyet, csak úgy válaszolhatott, ahogy tette.

- Most pedig, gróf úr - mondta Consuelo felemelkedve -, már mindent értek, és nagyon kérem, kíméljen meg attól a megaláztatástól, amelytől mindig féltem. Elhagyom a házát; már rég elhagytam volna, ha nem félek tőle, hogy távozásom ártalmára lehet Albert gróf értelmének és életének, mivel nagyobb befolyással vagyok rá, mint magam is kívánnám. Mivel gróf úr tudja, amit nem lett volna jogom feltárni, már vigyázhat rá, megakadályozhatja elválásunk káros következményeit, s nálam több joggal gondolhat vele. Ha talán túlzásba vittem jó szándékomat, Isten biztosan megbocsátja a bűnömet, mivel tudja, milyen tiszta érzéssel cselekedtem mindezt.

- Mindent tudok - felelt a gróf. - Most Isten szólt lelkiismeretemhez, ahogy előbb Albert szívemhez. Maradjon tehát ülve, Consuelo, s ne ítélkezzék ilyen gyorsan szándékaim felett. Nem azért kértem e beszélgetést, hogy kiutasítsam a házamból, hanem hogy összetett kézzel könyörögjek, maradjon itt élete végéig.

- Életem végéig? - dadogta Consuelo, és visszaesett a székére, mert bár örült, hogy büszkesége méltó elégtételt kapott, mégis megrémült ettől az ajánlattól. - Életem végéig! Gróf úr talán nem is tudja, hogy mit mond e szavakkal.

- Nagyon jól tudom - felelt az öreg gróf mélabús mosollyal -, és érzem, sosem kell megbánnom. Fiam mondhatatlanul szereti önt, s önnek teljes hatalma van lelke felett. Ön adta vissza nekem, amikor érte ment egy titokzatos helyre, amelyről fiam nem akar nekem szólni, de ahová, így mondotta, csak egy anya vagy egy szent mert volna behatolni. Ön az életét kockáztatta, hogy megmentse halálos magányától és tébolyától. Önnek köszönhetjük, hogy fiam nem okoz többé gyötrő nyugtalanságot távollétével. Egyszóval, ön adta vissza neki nyugalmát, egészségét, értelmét. Mert Albert, ne áltassuk magunkat, őrült volt, és bizonyos, hogy már nem az. Csaknem az egész éjjelt azzal töltöttük, hogy ezekről a dolgokról beszélgessünk, és ő mélyebb bölcsességgel szólt, mint én. Tudtam, hogy ma reggel együtt lesznek. Én engedtem meg neki, hogy azt kérje öntől, amit ön nem akart meghallgatni... Félt tőlem, kedves Consuelo, azt hitte, hogy a vén Rudolstadt megcsontosodott nemesi előítéleteiben, és szégyellené, ha önnek köszönhetné a fiát. Nos, tévedett, drága gyermekem. A vén Rudolstadt talán csupa gőg és előítélet volt; talán most sem teljesen mentes e hibáktól, s nem is akar a valóságnál szebb arcot mutatni önnek. De megtagadja őket, és a túláradó hála érzésével köszöni önnek, hogy visszaadta utolsó, egyetlen gyermekét.

És Christian gróf, bevégezve szavait, két kezébe fogta, csókjaival borította, könnyeivel öntözte Consuelo kezét.

Consuelót mélyen meghatotta az öreg gróf hálálkodása, amely igazolta magatartását, és megnyugtatta lelkiismeretét. Sokszor félt már tőle, hogy túlságosan könnyelműen engedett nagylelkűségének és bátorságának; ezekben a pillanatokban elnyerte a jutalmát. Örömének könnyei elvegyültek az aggastyán könnyeivel, és sokáig szólni sem tudtak nagy meghatottságukban.

Consuelo nem értette igazán, mit jelentenek Christian gróf szavai, az aggastyán viszont azt hitte, hogy elég világosan beszélt, s a leány hallgatását és könnyeit a hála és beleegyezés tanúságának vélte.

- Elmegyek a fiamért - mondta végül -, hadd jöjjön ide, hogy lábai elé vesse magát, és velem együtt mondjon köszönetet mérhetetlen boldogságáért.

- Várjon, gróf úr - kiáltott Consuelo megrémülve a sietségtől. - Nem is értem, hogy mit kíván tőlem. Helyesli Albert gróf irántam érzett szeretetét, és azt az odaadást is, amelyet én érzek iránta. Megtisztel bizalmával, és tudja, hogy sosem élnék vissza vele. De hogyan vállalhatnám azt, hogy egész életemet e barátságnak szenteljem, hiszen ez a vonzalmunk olyan bonyolult. Látom, az időre és az én értelmemre hagyatkozik, hogy megóvjuk az ifjú gróf lelkének épségét, és enyhítsük irántam érzett szeretete hevét. De hiszen azt sem tudhatom, tartós lesz-e ez a befolyásom; és ha állandó együttlétünk nem is volna veszélyes egy ilyen túláradó képzeletű fiatalember számára, sehogy sem áll módomban, hogy egész jövőmet e dicső feladatnak szenteljem. Nem vagyok szabad.

- Szent egek! mit hallok, Consuelo? Hát nem értette meg a szavaimat? vagy megtévesztett volna, amikor azt mondta, hogy szabad, hogy nincs szívbeli vonzalma, sem kötelezettsége, sem családja?

- De gróf úr - szólt döbbenten Consuelo -, hiszen van életcélom, hivatásom, foglalkozásom. A művészet irányítja életemet, neki szentelem magam már gyermekkorom óta.

- Mit mond, jóságos Isten! Vissza akar térni a színpadra?

- Nem tudom, de igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy nem vágyom oda. Eddig csak borzalmas szenvedéseket éltem át e viharos pályán; mégis érzem, vakmerőség volna tőlem, ha örökre lemondanék róla. Ez lett az életsorsom, s az ember talán nem is másíthatja meg eleve elrendelt jövőjét. Akár visszatérek a színpadra, akár zeneórákat vagy hangversenyeket adok, mindenképpen énekesnő vagyok, és annak is kell maradnom. Mi másra volnék alkalmas? Hol találnám meg függetlenségemet? Mivel foglalkoztathatnám munkára szokott, és a tevékenység izgalmaira szomjazó szellememet?

- Ó, Consuelo, Consuelo! - kiáltott fájdalmasan Christian gróf. - Mindez igaz. De azt hittem, szereti a fiamat, s most látom, hogy nem szereti.

- Mit mondana, gróf úr, ha olyan szenvedéllyel szeretném, hogy akár önmagamról is lemondanék? - kiáltott Consuelo is türelmetlen izgalmában. - Úgy gondolja talán, hogy egyetlen nő sem szeretheti meg Albertot, hiszen azt kéri tőlem, hogy életem végéig vele maradjak?

- Hát olyan érthetetlenül beszéltem volna, hogy teljesen esztelennek vél, kedves Consuelo? Hiszen én szívét és kezét kértem fiam számára, törvényes és kétségtelenül tisztes házasságot ajánlottam fel önnek. Ha szeretné Albertot, ebben az új életében kárpótlást találna dicsősége és diadalai elvesztéséért. De nem szereti, mivel nem tartja lehetségesnek, hogy lemondjon arról, amit életsorsának nevez.

Ez a magyarázat már későn jött, bár a jó Christian gróf ezt nem tudta. Csak rettegve és halálos ellenérzéssel a szívében áldozta fel fia boldogságáért élete minden eszményét, kasztja minden elvét; és miután az Alberttal és önmagával vívott hosszú és gyötrelmes harc után meghozta az áldozatot, a végzetes elhatározást megpecsételő szavak mégsem szakadtak fel könnyen szívéből.

Consuelo érezte vagy talán kitalálta küzdelmét; mert amikor Christian már láthatóan lemondott róla, hogy megnyerje a leány beleegyezését, a kábult döbbenet mellett valami akaratlan öröm is sugárzott az arcán.

A leány egy szempillantás alatt megértette a helyzetet, s talán legyőzhetetlen női büszkesége arra ösztönözte, hogy ne fogadja el a felkínált házasságot.

- Azt akarja, gróf úr, hogy Albert gróf felesége legyek - mondta még kissé kábultan ettől a különös ajánlattól. - Azt akarja, hogy az ön lánya legyek, hogy a nevét viseljem, hogy bemutassanak rokonainak, barátainak... Ó, milyen nagyon szereti a fiát, s mennyire szeretnie kell e fiúnak az apját!

- Csak azért talál mindebben végletes nagylelkűséget, mivel szíve nem tudna ehhez hasonlót átérezni, vagy mert a célt nem véli elég méltónak.

- Gróf úr - mondta Consuelo, miután pár pillanatig kezébe rejtette arcát, hogy elrendezze gondolatait -, mintha álom volna minden. De büszkeségem akaratom ellenére is fellázad, amikor arra gondolok, mennyi megaláztatás érne, ha el merném fogadni ezt az áldozatot, amelyet atyai szíve sugall.

- Ki merné megalázni, Consuelo, ha egyszer az apa és a fiú a házasság és a család védőpajzsával takarná?

- És a nagynéni, gróf úr? A nagynéni, aki itt valóságos anya, ő nem pirulna szégyenében?

- Ő is csatlakozna a kérésünkhöz. Consuelo, ha megcsillogtatná előttünk a reményt. Ne kívánjon többet, mint amit az emberi természet elviselhet. Egy szerelmes, egy apa vállalhatja a visszautasítás alázatát és fájdalmát. Nővérem nem vállalná. De ha biztosak volnánk a sikerben, ő is tárt karokkal jönne ide, leányom.

- Gróf úr - mondta Consuelo remegve -, mondta Albert gróf, hogy szeretem?

- Nem! - felelte az öreg gróf, miután felidézte magában éjjeli beszélgetésüket. - Albert azt mondta, hogy az ön szívében lesz a végső akadály. Ezt százszor is elismételte, de én nem akartam hinni neki. Tapintatával és becsületességével magyaráztam az ön tartózkodását. S azt gondoltam, ha egyszer eloszlatom aggályait, nekem megteszi azt a vallomást, amelyet fiamtól megtagadott.

- És mit mondott reggeli sétánkról?

- Nagyon keveset: "Próbálja meg, apám; csak így tudhatjuk meg, hogy mi zárja el előlem a szívét, a büszkeség-e, vagy az idegenkedés."

- Ó jaj, gróf úr, hogyan vélekednék rólam, ha azt felelném, magam sem tudom?

- Azt gondolnám, hogy nem szereti, kedves Consuelo. Ó, fiam, szegény fiam! Milyen borzalmas a sorsod! Egyetlen nőt szerettél csak, mást talán soha nem is szeretsz, s ez a nő nem szeret téged. Ez már az utolsó csepp életünk keserű kelyhében.

- Ó, Istenem! biztosan gyűlöl, gróf úr. Nem értheti meg, hogy az én büszkeségem még mindig ellenáll, holott ön feláldozta a sajátját. Egy magamfajta leány büszkeségét biztosan kevésbé tartja indokoltnak; de higgye meg, szívemben most épp oly heves csata dúl, amilyen az a küzdelem volt, amelyben ön győzedelmeskedett.

- Értem. Ne higgye, signora, hogy nem becsülöm eléggé szemérmét, egyenességét, önzetlenségét, e páratlan erényeket, amelyek tiszteletre méltó büszkeségét indokolják. De amit az apai szeretet le tudott győzni (látja, teljes őszinteséggel szólok önhöz), azt egy nő szerelme is legyőzheti. Nos, ha akár Albert egész élete, meg az öné és az enyém is, egyetlen harc volna csupán, mert, gondolom, valóban így volna, a világ előítéletei ellen; ha mindhármunknak, és nővéremnek is velünk együtt, sokat és sokáig kellene szenvednünk, nem maradna-e meg nekünk kölcsönös gyengédségünk, tiszta lelkiismeretünk, odaadó segítőkészségünk, s nem tenne-e minket erősebbé az egész világnál? A nagy szeretet könnyűvé teszi a bajokat, amelyeknek nagy a súlya, ha egyedül viseljük el. Saját szívében keresi, Consuelo, izgatottan és aggódva, ezt a nagy szeretetet, de nem találja, mivel nincs mit találnia.

- Ó, igen, ez itt a kérdés - mondta Consuelo kezét görcsösen a szívére szorítva -, semmi más nem számít. Nekem is voltak előítéleteim; az ön példája bizonyítja, hogy nekem is kötelességem legyőzni őket, nekem is meg kell próbálnom, hogy olyan nagy és hősies legyek, mint ön. Ne beszéljünk többé az én ellenérzésemről, hiú szégyenkezésemről. Jövőmről és művészetemről se beszéljünk többé - tette hozzá mély sóhajjal. - Művészetemet is meg tudom tagadni, ha... ha szeretem Albertot! Mert éppen ezt kell tudnom. Hallgasson meg, gróf úr. Százszor is megkérdeztem magamtól, de soha azzal a biztonsággal, amelyet csak az ön áldása adhatott volna nekem. Hogyan is fürkészhettem volna szívemben, ha maga a kérdés is őrület és bűn volt a szememben? Most azonban, érzem, már megismerhetem magam, és dönthetek. Csak néhány napot kérek, hogy magamba szálljak, és megtudjam, vajon ez a roppant odaadás, amelyet iránta érzek, ez a határtalan tisztelet és nagyrabecsülés, amelyet erényei táplálnak bennem, ez a hatalmas vonzás, ez a különös varázs, amely szavaiból árad felém, hogy mindez a szerelem vagy a bámulat gyermeke-e. Mert mindez bennem van, de állandó harcban valami meghatározhatatlan rettegéssel, mély bánattal, és hogy semmit sem titkoljak, ó, nemes, nagylelkű barátom, harcban egy kevésbé szenvedélyes, de szelídebb és gyengédebb szerelemmel, amely semmiképp sem hasonlítható emehhez.

- Különös és nemes leány! - felelt Christian gróf meghatottan. - Mennyi bölcsesség és mennyi zavar szavaiban és gondolataiban! Sok vonásában az én szegény Albertomra hasonlít, érzelmeinek nyugtalanító bizonytalansága meg feleségemre, az én nemes, szép, szomorú Vandámra emlékeztet... Ó, Consuelo, nagyon gyengéd és nagyon keserű emléket idéz fel bennem. Azt szeretném mondani önnek: "Küzdje le határozatlanságát, vesse el ellenérzését, ne hallgasson másra, csak erényére, nagylelkűségére, vonzalmára, áhítatos és buzgó irgalmára, és szeresse ezt a szegény fiatalembert, aki imádja, s talán boldogtalanná teszi önt, de aki önnek köszöni majd üdvösségét, és egykor szószólója lehet a mennyei Atyánál." De ön emlékezetembe idézte anyját, ezt a nagyszerű asszonyt, aki kötelességtudatból és baráti érzésből lett az enyém. Mivel én egyszerű, gyámoltalan, félénk fiatalember voltam, az én drága Vandám nem egyesíthette velem a képzeletében lángoló szenvedélyes lobogást. Mégis hű és odaadó feleségem volt utolsó percéig; de milyen sokat szenvedett. Szeretete, sajna, öröm és fájdalom volt nekem; állhatatossága büszkeséggel és lelkifurdalással töltött el. Elpusztult gyötrelmeiben, és az én szívem örökre összetört. Ne csodálkozzék hát most, Consuelo, hogy jelentéktelen ember vagyok, halott, mielőtt eltemettek volna; szenvedésemet senki sem értette, senkinek sem mondtam el, s most is csak remegve vallom be. Ó, nem kérhetek öntől ilyen áldozatot, nem biztathatom Albertot, hogy fogadja el, inkább zárja le szememet a fájdalom, pusztítsa el fiamat a sors kegyetlen csapása! Nagyon is jól tudom, mi az ára annak, ha erőszakot teszünk a természeten: és megtagadjuk a lélek kielégíthetetlen szükségét. Ne siessen hát döntésével - tette hozzá az öreg gróf, ziháló melléhez szorítva Consuelót, és atyai csókot lehelve e nemes homlokra. - Talán jobb így. Ha mégis visszautasításban lesz részünk, Albertot előkészíti rá nyugtalan várakozása, és nem villámcsapásként éri a rossz hír, ahogy most érné, ha mindjárt közölnénk vele.

E végső és bölcs észrevétel után elváltak, s Consuelo reszketve ment végig a folyosókon, mivel félt, hogy Anzoletóval találkozik. Amikor már a szobájába zárkózott, szinte összeesett az izgalomtól és a fáradtságtól.

Pihenni szeretett volna, hogy kissé megnyugodjon. Érezte, teljesen össze van törve. Az ágyára vetette magát, s csakhamar valami tompa kábultság vett rajta erőt, de nem enyhülést, hanem inkább új gyötrelmeket hozott neki. Albert képével szeretett volna elaludni, hogy ezt a gondolatot érlelje magában, az álom titokzatos megnyilatkozásai során, mivel ezekben néha gyötrő gondjaink prófétai értelmét véljük megtalálni. Sok órán át kergették egymást álmainak foszlányai, de mindig Anzoleto képe jelent meg, s nem Alberté. Mindig Velence és a Corte-Minelli; mindig első szerelme, e nyugodt, derűs, költői szerelem. És valahányszor felriadt, Albert emléke a sötét barlangéval társult, ahol a hegedű búgása, e magányos üreg visszhangjaival versengve, a halottakat szólította, és Zdenko frissen hantolt sírján zokogott. Erre a gondolatra a félelem és a szomorúság megtörte szívében a szeretet lendületét. A felkínált jövő csak hideg árnyak és véres látomások zűrzavarában mutatkozott, a múlt termékeny fényei viszont kitágították keblét, megdobogtatták szívét. E múltról álmodva mintha saját hangját hallotta volna: végtelen térségeken száll, betölti a természetet, lebeg és ugyanakkor az ég felé emelkedik; amikor viszont a barlang hegedűjének fantasztikus zenéjét hallotta, üres és tompa lett a hang, és halálhörgésként hullt a föld mélyébe.

Ezek a zavaros álmok annyira kimerítették, hogy felkelt, mert szabadulni akart tőlük; és mivel a harang első csengése már jelezte, hogy félóra múlva ebédhez ülnek, öltözködni kezdett, de még mindig ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták. Ám különös dolog! Először életében figyelmesebb volt a tükör előtt, gondosabban foglalkozott hajával és ruhájával, mint azokkal a komoly kérdésekkel, amelyekre választ keresett. Maga sem vette észre, hogy csinosítja magát, csak érezte, hogy szép akar lenni. Nem azért lobbant fel benne e leküzdhetetlen kacérság, hogy felébressze a két vetélytárs vágyait és féltékenységét; csak az egyikre gondolt, csak egyre tudott gondolni. Albert még egyetlen szót sem mondott neki arcáról. Szenvedélye mámorában talán szebbnek vélte, mint amilyen a valóságban volt; de gondolatai olyan emelkedettek voltak, s szerelme olyan mérhetetlen, hogy szentségtörésnek tartotta volna, ha a szerető mámoros tekintetével vagy a művész kutató elégedettségével szemléli a leányt. Mintha ködfátyol borítaná Consuelót, amelyen szeme nem mert áthatolni, s amelyet gondolatban ragyogó dicsfény is övez. Akár jó színben volt, akár rosszban, Albert mindig ugyanannak látta. Látta már soványan, sápadtan, fonnyadtan, harcban a halállal, kísértetként egy női testben. Ilyenkor a végzetes kór többé-kevésbé ijesztő jeleit kereste vonásaiban, elmélyülten, szorongva, de azt nem látta, hogy rút-e, és sohasem gondolta, hogy irtózattal vagy utálkozással kell-e e torz arcra nézni. És amikor a leány ismét fiatalsága és életereje fényében ragyogott, megint nem vette észre, hogy szebb-e vagy rútabb, mint betegsége előtt. Neki Consuelo mindig, életében és halálában, a fiatalság, a felsőbbrendű, az egyedülálló és hasonlíthatatlan szépség eszménye volt. Ezért a leány nem is gondolhatott őrá, valahányszor tükre előtt csinosította magát.

Mennyire más természet volt Anzoleto. Milyen aprólékos gonddal vizsgálta, figyelte, elemezte képzeletében, amikor Consuelo rútságáról beszéltek előtte. Mennyire számon tartotta minden varázslatos vonását, s legkisebb erőfeszítését is, hogy tessék az embereknek. Mennyire ismerte haját, karját, lábát, járását, arcának ragyogó színeit, ruhájának legjelentéktelenebb redőjét. És milyen túláradó lendülettel tudta dicsérni, milyen borzongó ellágyulással nézni. Az ártatlan leány akkor még nem értette szíve izgatott remegését. Most sem akarta megérteni, pedig még hevesebben érezte, ha arra gondolt, hogy nemsokára megjelenik a fiú szeme előtt. Haragudott önmagára, arca égett a szégyentől és a bosszúságtól, s egyre erőlködött, hogy csak Albert kedvéért szépítse magát; mégis azt a hajviseletet, azt a szalagot, sőt azt a tekintetet akarta megtalálni, amely Anzoletónak tetszenék. "Ó jaj! - sóhajtott, amikor végre elkészült, és elszakadt a tükörtől -, mégis igaz, hogy csak őrá tudok gondolni, és elmúlt boldogságom jobban magával ragad, mint mai megvetésem és egy új szerelem ígérete! Hiába tekintek a jövőmbe, nélküle csak félelmet és kétséget találok ott. De mi lenne a sorsom, ha vele maradok? Hiszen sosem jöhetnek már vissza a szép velencei napok, sohasem élhetünk többé ártatlan egyetértésben, Anzoleto lelke mindörökre megromlott, simogató keze bemocskolna, s szégyen, féltékenység, félelem, bánat mérgezné életem minden óráját."

Consuelo könyörtelenül vizsgálta magát, s el kellett ismernie, hogy nem hisz ábrándos álmoknak, s szívében sem él titkos vonzalom Anzoleto iránt. Nem szerette már a jelenben, feltételezett jövőjükre pedig csak rettegéssel és gyűlölettel gondolhatott, mert tudta, hogy Anzoleto bűnös hajlamai csak erősödni fognak. De ha múltjába tekintett vissza, olyan nagyon szerette a fiút, hogy sem lelke, sem élete nem tudott elszakadni tőle. Úgy látta most volt jegyesét, mint valami arcképet, amely egy szeretett lényre és hajdani boldog napokra emlékeztet. És akár egy özvegyasszony, aki elrejtőzik új férje elől, hogy a réginek a képét csodálja, ő is érezte, hogy ez a halott az élőnél is élőbb a szívében.

Consuelo nagyon értelmes volt, gondolkodása is emelkedett, és így jól tudta, hogy e két érte lobogó szív közül kétségtelenül Alberté az igazabb, nemesebb, értékesebb. Amikor tehát szembekerült velük, az első pillanatban már azt hitte, hogy legyőzte ellenségét. Ahogy Albert mély, lelkéig hatoló tekintettel nézett rá, s becsületes kezével lassan, erőteljesen megszorította az övét, a leány mindjárt megértette, hogy a fiatal gróf már tudja apjával folytatott beszélgetésük eredményét, és hálával, alázattal várja a döntést. Albert többet kapott, mint amennyit remélt, s mivel benne nyoma sem volt Anzoleto önhittségének, a lány határozatlansága is kedvesebb volt neki, mint a biztosra vett elutasítás. Anzoleto viszont keményen elszánta magát a végsőkig. Már sejteni kezdte, mi történik körülötte, és elhatározta, hogy körömszakadtáig harcol, ha akár szolgákkal dobatják is ki a kastélyból. Fesztelen magatartása, merész, gúnyos tekintete mély undort ébresztett Consuelóban; és amikor a fiatalember helykén közeledett hozzá, hogy karját nyújtsa neki, a leány elfordította a fejét, és Albert karjára támaszkodva ment az asztalhoz.

A fiatal gróf szokása szerint Consuelóval szemben foglalt helyet, a leány pedig az öreg Christian balján, Amélie régi helyén, ahol a bárókisasszony távozása óta mindig is ült. Consuelo mellett, a másik oldalon, rendesen a káplán telepedett le, de a kanonissza most az állítólagos testvért ültette kettejük közé; így Anzoleto egyenesen a leány fülébe sugdoshatta csípős megjegyzéseit, s tiszteletlenségével ugyanakkor az öreg papot is megbotránkoztathatta, mivel ez is szándékában volt, és már próbálkozott is vele.

Anzoleto nagyon egyszerű tervet eszelt ki. Mivel sejtette, hogy kik ellenzik a házasságot, az ő szemükben akart gyűlöletes és kibírhatatlan lenni, hogy bárdolatlan modorával, tolakodó viselkedésével, otromba beszédével rossz véleményt ébresszen bennük Consuelo környezete és rokonsága iránt. "Majd meglátjuk - mondta magában -, lenyelik-e azt a testvért, akit én játszom meg nekik."

Anzoleto tökéletlen énekes volt, s a tragikus szerepekben is eléggé középszerű, de ösztöneiben kiváló komédiás. Már elég sokat forgott jó társaságokban, hogy utánozni tudja az előkelő emberek választékos modorát és csiszolt beszédét; de ha most ezt a szerepet választja, csak megbékítette volna a kanonisszát a menyasszony póri családjával, s ezért az ellenkező végletbe csapott, ami nem is esett nehezére, mivel természetében rejlett a durvaság és közönségesség. Miután megfigyelte, hogy Wenceslawa asszony, aki ugyan csökönyösen németül, vagyis az udvar és a hithű alattvalók nyelvén beszél - minden olaszul mondott szavát érti, hetet-havat összehordott, váltig magasztalta a kitűnő magyar bort, és jóllehet nagyon is megedződött hozzá, mivel rég megszokta már a részegítő italokat, egyre féktelenebbül viselkedett, hogy megrögzött iszákosnak tartsák.

Terve csodálatosan sikerült. Christian gróf először jóindulatúan nevetett a fiatalember bohóckodásán, aztán csak erőltetetten mosolygott, s végül már minden nagyúri fölényére, sőt apai szeretetére szüksége volt, hogy ne utasítsa rendre fiának jövendő és izgága sógorát. A felháborodott káplán szinte táncolt a székén, s németül időnkint ördögűzéshez hasonló igéket mormogott. A kanonissza alig leplezett megvetéssel és nyilvánvaló elégtétellel hallgatta vendégük arcátlan megjegyzéseit. Anzoleto minden újabb baklövésére Christian gróf tekintetét kereste, mintha tanúságul hívná; a jó öreg viszont lehajtotta a fejét, és mindannyiszor valami ügyetlen megjegyzéssel akarta elterelni a hallgatók figyelmét. Ilyenkor a kanonissza Albertra nézett; de Albert mereven ült a székén, mintha nem is látná és nem is hallaná e vidáman ficánkoló vendégüket.

Mindannyiuk között szegény Consuelo szenvedett legkegyetlenebbül. Eleinte azt hitte, hogy Anzoleto züllött életmódja során szokta meg ezt az eszeveszett féktelenséget és cinikus gondolkodást, mert hiszen még sohasem viselkedett így a társaságban. A lány annyira megdöbbent és olyan nagyon felháborodott, hogy el akarta hagyni az asztalt. De amikor észrevette, hogy csak hadicsellel van dolga, ártatlanságának és emberi méltóságának tudata visszaadta hidegvérét. Ő sosem kutatta e család titkait, sosem kereste barátságát, és nem cselszövésének köszönhette kiváltságos helyzetét. Mai rangja egy pillanatig sem hízelgett becsvágyának, s tiszta lelkiismerettel nézett szembe a kanonissza titkos vádjaival. Látta, tudta, hogy Albert szerelme és apjának bizalma felette áll e nyomorú próbatételnek. Csak megvetéssel gondolt Anzoleto gyáva és gonosz bosszúvágyára, és ez még erősebbé tette. Tekintete csupán egyszer találkozott Albertéval, és mindjárt megértették egymást. Consuelo azt mondta: Igen, és Albert így válaszolt: Mindennek ellenére!

- Várjuk meg a végét! - súgta a lánynak Anzoleto, aki elleste és a maga nyelvére fordította ezt a tekintetet.

- Nagyon kedves - felelt Consuelo -, szívből köszönöm.

Szinte mozdulatlan ajakkal beszéltek, azon a gyors velencei tájszóláson, amely mintha csak magánhangzókból állna, s olyan hiányosan ejti a szavakat, hogy római vagy firenzei olaszok sem nagyon értik első hallásra.

- Elképzelem, mennyire utálsz ebben a pillanatban - folytatta Anzoleto -, és biztosan azt hiszed, hogy mindig is gyűlölni fogsz. De most a markomban vagy!

- Túlságosan gyorsan leplezte le magát - mondta Consuelo.

- De nem túlságosan későn - vágott vissza Anzoleto. - Csak rajta, padre mio benedetto^[42] - fordult most a káplánhoz, aki éppen ajkához emelte a poharát, és úgy meglökte a könyökét, hogy a bor fele a szent férfiú mellfodrára fröccsent -, csak bátran nyakalja ezt a kitűnő nedűt, a szent mise bora sem ad több erőt testnek és léleknek! Kegyelmes gróf úr - emelte poharát az aggastyán felé -, valami sárga kristályflaskót látok ott a szíve oldalán, fénylik, mint a nap, s biztos vagyok benne, ha csak egy cseppet is ihatnék a benne rejtőző nektárból, a félistenek ereje szállna minden tagomba.

- Ne legyen könnyelmű, gyermekem - szólalt meg végre az öreg gróf, gyűrűkkel ékes ujjait a flaskó rovátkolt nyakára téve -, az aggastyánok bora néha elnémítja a fiatalok száját.

- Mérgedben úgy ragyogsz itt, mint egy csinos ábrázatú kobold - szólt most Anzoleto Consuelóhoz, de tiszta, csengő olasz nyelven, hogy mindenki megértse. - Galuppi Diavolessá-jára emlékeztetsz, milyen jól játszottad tavaly Velencében. Mert igaz, ami igaz, kegyelmes gróf úr, meddig akarja még itt tartani húgomat, ebben a selyemmel bélelt aranykalitkában? Énekesmadár ő, hadd figyelmeztetem, és egy madár, ha nem engedik énekelni, hamarosan a tollait is elveszti. Nagyon jól érzi magát itt, mi sem természetesebb; de aki egyszer megszédítette a közönségét, azt mindig visszaköveteli a közönség. Én meg azt mondom, akár a nevét adná nekem, meg a kastélyát és pincéjének valamennyi borát, és még a tiszteletre méltó káplán urat is ráadásul, én bizony nem hagynám ott a koturnust meg a rivaldafényt, és még kevésbé szép futamaimat.

- Ön is komédiás? - kérdezte a kanonissza fagyos, fölényes gúnnyal.

- Komédiás, avagy csepűrágó, szolgálatára, illustrissima - felelt Anzoleto minden zavar nélkül.

- Tehetséges? - kérdezte az öreg Christian Consuelótól szelíd, jóakaratú nyugalommal.

- Nem nagyon - felelt Consuelo, és szánakozva nézett Anzoletóra.

- Ha így van, önmagadat vádolod - mondta Anzoleto -, mert a te tanítványod vagyok. De - folytatta velencei nyelven - annyi tehetségem még van, hogy megzavarjam a kártyáidat.

- Csak önmagának árthat vele - felelt Consuelo ugyanabban a tájszólásban. - A rossz szándék beszennyezi a szívet, s az öné többet veszít ebben a játékban, mint amennyit nekem árthat mások szívében.

- Örülök, hogy elfogadod a kihívást. A porondra hát, szép harcosom. Hiába engedted le a sisakrostélyt, csak látom a méreg és a félelem villámait szemedben.

- Nem láthat ott mást, sajna, csak mélységes szánalmat. Azt hittem, elfelejthetem, hogy megvetéssel kell önre gondolnom, s most mindent megtesz, hogy emlékeztessen rá.

- A megvetés és a szerelem gyakran édestestvérek.

- Csak romlott lelkekben.

- A legbüszkébb lelkekben is. Ez mindig így volt, és így is lesz.

Így folytatódott a csatározás az egész ebéd idején. Amikor a szalonba mentek, a kanonissza, aki láthatóan a maga céljaira akarta felhasználni Anzoleto arcátlanságát, megkérte vendégüket, hogy énekeljen valamit. A fiatalember nem kérette magát; és miután inas ujjai erőteljesen suhantak végig az öreg csembaló felnyögő billentyűin, egy formás kis dalba kezdett, olyasfélébe, amilyenekkel egykor Zustiniani meghitt vacsoráit vidította. Szövege elég sikamlós volt. A kanonissza nem értette, s csak az énekes ördögi lendületén szórakozott. Christian grófot meglepte Anzoleto szép hangja, bámulatos könnyedsége, s ártatlanul átadta magát a zene élvezetének. Amikor Anzoleto végzett, új dalt kért tőle. Albert Consuelo mellett ült, érzéketlenül, mintha süket volna, és egyetlen szót sem mondott. Anzoleto azt hitte, hogy mérgelődik, mivel most vetélytársa került előnybe. Elfelejtette eredeti szándékát, hogy zenei malacságokkal rémisztgesse hallgatóit, s mivel látta, hogy úgysem értik a szöveget, akár jóhiszeműségük miatt, akár a tájszólás nehézségei okából, már csak azt akarta, hogy csodálják, és teljesen átadta magát az ének örömének. Consuelónak is szerette volna megmutatni, mennyit fejlődött utolsó együttlétük óta. Lehetőségein belül valóban gazdagabb lett a hangja: talán elvesztette első frisseségét, és a sok mulatozás érdessé tette fiatal, bársonyos színét, de jobban uralkodott a hatásos részeken, és hajlékonyabban győzte le azokat a nehézségeket, amire érzéke és ösztöne mindig is serkentette. Szépen énekelt, s Christian gróf meg a kanonissza valósággal elhalmozta dicséreteivel, sőt a káplán is nagy élvezettel hallgatta Anzoleto futamait, annál is inkább, mivel Consuelo énekét túlságosan egyszerűnek és természetesnek találta, és ezért nem is becsülte.

- Azt mondta, hogy nem tehetséges - fordult most Christian gróf Consuelóhoz. - Nagyon szigorú vagy talán nagyon szerény, mivel tanítványáról van szó. Én inkább tehetségesnek találom, és örülök, hogy van valami, amiben önre hasonlít.

A jó Christian gróf Anzoleto e kis diadalával akarta jóvátenni azt a megaláztatást, amelyet modora állítólagos húgának okozott. Egyre magasztalta tehát a fiatal énekest, akit már fárasztott hálátlan szerepe, hiszen inkább csillogni szeretett volna, és máris visszaült a csembalóhoz. Albert gróf egyre jobban elgondolkozott. A kanonissza, aki a hosszú zenedarabok alatt kissé elbóbiskolt, egy új velencei dalt kért, s Anzoleto most több ízléssel választott. Tudta, hogy a népdalokat énekli legjobban. Consuelo sem fejezte ki olyan közvetlen természetességgel a tájszólás sajátos varázsát, mint ő, aki a lagúnák gyermeke és vérbeli énekes-színész volt.

Annyi bájjal és kedvességgel utánozta hol Isztria halászainak nyers, közvetlen modorát, hol a velencei bárkások derűs, szellemes könnyedségét, hogy mindenki nagy érdeklődéssel figyelte és hallgatta. Csinos, mozgékony, vonzó arca hűségesen kifejezte a nép énekes fiait: hol komoly és büszke volt, hol meg vidám és kedvesen csúfolódó. Kacéran ízléstelen ruhája, amely már messziről elárulta Velence fiát, csak növelte az illúziót, s ebben a helyzetében inkább növelte, semmint rontotta személyes varázsát. Consuelo először hidegen hallgatta, de aztán erőlködnie kellett, hogy közönyösnek és gondterheltnek lássék. Egyre jobban erőt vett rajta az izgalom. Velencét találta meg Anzoletóban, és ebben a Velencében a régi Anzoletót, jókedvével, ártatlan szerelmével, gyermekes büszkeségével. Szeme könnybe lábadt, és ez a vidám arc, amely a többieket megnevettette, mély ellágyulást lopott a szívébe.

A dalok után Christian gróf egyházi énekeket akart hallani.

- Mi sem egyszerűbb - legyintett Anzoleto -, mind ismerem, amit Velencében énekelnek. De ezek kettősök, s ha húgom, aki szintén ismeri őket, nem hajlandó velem énekelni, nem lehetek kegyelmességtek szolgálatára.

Mindjárt kérték Consuelót, hogy ő is énekeljen. A leány sokáig vonakodott, pedig nagy kísértésben volt. Ám a jó Christian gróf, hogy megbékítse bátyjával, maga is teljesen megbékélt a fiatalemberrel, és addig kérlelte Consuelót, míg a leány Anzoleto mellé ült, s remegve belefogott az egyik hosszú, háromsoros strófákra osztott kettős énekbe, amilyeneket az ájtatosság idején egész éjjeleken át hallani Velencében, a keresztutak madonnái előtt. Ritmusuk inkább élénk, mint szomorú; de valami édes mélabú van a refrének egyhangú ismétlődésében, a szöveg kissé pogány csengésű áhítatában, ami egyre jobban meghatja, s végül teljesen hatalmába keríti a hallgatót.

Consuelo szelíd, fátyolos hangon énekelt, ahogy a velencei nők szoktak, Anzoleto pedig az ottani fiatalemberek kissé rekedt torokhangján. Közben halk, egyenletes, friss kíséretet rögtönzött a csembalón, s a lány úgy érezte, mintha a kőkockákhoz csapódó vizet, a szőlőlevelek közt zizegő szellőt hallaná. Mintha Velencében lett volna, szép nyári éjszakán, egyedül egy magányos kápolna mellett, szeszélyesen tekergő indák árnyékában, s előtte, a csatorna szelíden gyűrűző vizén egy lámpa gyenge, remegő visszfénye. Ó, mennyire más hangulat, mint az a baljós, szívet tépő izgalom, amely reggel gyötörte. Albert hegedűjét hallgatva, egy másik, mozdulatlan, néma, fekete víztükör mellett, kísértetektől körülvéve; most Velencében volt, szelíd dallamok zsongtak körülötte a tiszta égbolt alatt, s a tengeren egymással versengtek a bárkák cikázó fényei és a csillagok örök fényei. Anzoleto adta vissza neki ezt a csodálatos látványt, amelyben az élet eszméje és a szabadság eszméje egyesült. A másik oldalon meg a barlang sötét ürege tátongott, az ősi Csehország furcsa, szilaj énekei zengtek, gyászos fáklyafényben csonthalmazok emelkedtek a víz partján, s talán a mélyében is, s mindennek központjában pedig Albert aszketikus, sápadt, átszellemült arca, egy ismeretlen világ tükre, jelképes látomások áradata, érthetetlen igézet fájdalmas izgalma - mindez túlságosan súlyos volt Consuelo békés, egyszerű lelkének. Hogy az elvont eszmék e tájaira hatoljon, roppant erőfeszítésekre volt szüksége, s élénk képzelete alkalmassá is tette erre, de ugyanakkor olyan titokzatos szenvedés és fárasztó bűvölet gyötörte, hogy egész lénye összetört. Déli szervezete még megszokásainál is jobban tiltakozott a misztikus szerelem e zord szertartásai ellen. Albert az Észak géniusza volt számára, mély, hatalmas, olykor fenséges, de mindig szomorú, mint a fagyos éjszakák szele, vagy a téli patakok föld alatti morajlása. Álmodó, kutató lélek ő, akinek minden dolog kérdés és jelkép, a viharos éjszakák, az égitestek mozgása, az erdő vad harmóniája, az ősi sírok elmosódott feliratai. Anzoleto viszont maga a déli élet, a napsugarak, a verőfénytől megperzselt és megtermékenyített anyag, aki csak saját pezsgésének erejéből meríti költészetét, saját szervezete gazdagságából büszkeségét. Az érzelmek világa ez, a gyönyör mohó vágyával keveredve, a művészek gondtalan, mának élő eszmélése, amely közönyösen szemléli s szinte nem is ismeri a jó és a rossz fogalmát, feledi vagy megveti az elmélkedést, s csak a könnyű boldogságot keresi, vagyis ellensége és ellentéte az eszmének.

A két férfi, s a bennük élő két ellentétes világ közt úgy vergődött Consuelo, akár egy testétől elszakított lélek, mint akinek szinte megbénul cselekvő- és akaratereje, s szinte már élni sem tud. Szerette a szépet, szomjazta az eszményt. Albert ezt tanácsolta, ezt tanította neki. De Albert géniuszának fejlődését valami beteges elv törte meg, s így túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított az értelem világának. Olyan kevéssé ismerte a való élet szükségleteit, hogy gyakran saját létezésének érzése is kialudt benne. Nem tudta elképzelni, hogy azok a baljós eszmék és tárgyak, amelyekkel lassankint megbarátkozott, a szerelem és az erény hatására más érzéseket is ébreszthetnek jegyesében, nem csupán rajongó hitet és nyugodt boldogságot. Nem látta, nem értette, hogy olyan világba ragadja a leányt, ahol ez az érzékeny teremtés elpusztul, akár egy délszaki növény az északsark örök alkonyában. És azt már sehogy sem értette, milyen erőszakot kéne tennie Consuelónak saját természetén, hogy az övével azonosuljon.

Anzoleto viszont, bármennyire megsebezte Consuelo lelkét, s a leány értelme bármennyire lázadozott is szinte minden kérdésben őellene, a fiatalember magában hordozta, s a Dél termékenyítő szeleitől kitágult, hatalmas melléből egyre árasztotta az élet levegőjét, amelyre éppúgy szüksége volt e szépséges spanyol virágszálnak, ahogy a fiú annak idején nevezte, akár a valóságos levegőre. Anzoleto a tudatlan, de gyönyörűséges állati lét szemléletét példázta neki, a természetes, könnyed, vidám dallamok világát, a múltat, amely csupa nyugalom, gondtalanság, mozgás, munka nélküli ártatlanság, erőfeszítés nélküli becsület, tépelődés nélküli áhítat. Hasonló egy madár életéhez. De nincs-e némileg madártermészete minden művésznek, s nem kell-e az embernek is innia minden lény közös életének kelyhéből, hogy teljessé váljon léte, és jól sáfárkodjék értelme kincseivel?

Consuelo egyre szelídebb és meghatóbb hangon énekelt, s ösztöneiben élte át mindazt, amit most helyette én fogalmazok meg, s nyilván kissé terjedelmesen. Bocsáss meg, jó olvasóm! Mert hogyan érthetnéd enélkül Consuelo érzelmeinek végzetes megváltozását: ez az okos, komoly leány, aki alig egy negyedórája még joggal gyűlölte az álnok Anzoletót, annyira megfeledkezett magáról, hogy most remegő gyönyörűséggel hallgatta a hangját, érintette a haját, lélegezte a leheletét. A szalon nagyon tágas volt, s tudjuk, nem lehetett jól megvilágítani; egyébként is alkonyodott. A kottatartó, amelyen Anzoleto nyitva hagyta a hangjegyfüzetet, eltakarta a fejüket, s a hallgatók elég távol ültek tőlük; a két fej egyre jobban közeledett egymáshoz. Anzoleto már csak egy kézzel játszotta a kíséretét, a másikkal átfogta barátnője hajlékony testét, és észrevétlenül magához szorította. Fél év haragja és fájdalma múló álomként foszlott szét a leány lelkében. Velencében hitte magát; a Szűzanyához imádkozott, hogy áldja meg szerelmét, szép vőlegényét, akit anyja adott neki, és aki most vele imádkozik, keze a kezében, szíve a szíve fölött. Albert kiment, Consuelo nem vette észre, de a levegő könnyebb lett, s az alkony szelídebb körülötte. Egyszerre egy strófa végén hajdani jegyese forró ajkát érezte a száján. Még el tudta fojtani sikolyát, de aztán sírva borult a csembalóra.

Albert ebben a pillanatban lépett be, hallotta Consuelo zokogását, látta Anzoleto hivalkodó örömét. A gyors jelenet többi tanúja cseppet sem lepődött meg, hogy a fiatal művésznő elérzékenyülése ily gyors véget vetett az éneknek. Senki sem látta a csókot, és mindenki természetesnek vélte, hogy a leány gyermekkora emlékeit és szeretett művészetét siratja. Christian gróf kissé szomorkodott e miatt az érzékenység miatt, mivel arra következtetett, hogy Consuelo nagyon fájdalmasan ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz, amelyekről le kéne mondania. A kanonissza és a káplán viszont örült, mivel azt hitték, hogy a leány nem tudja meghozni ezt az áldozatot. Albert még sosem tette fel magának a kérdést, vajon Rudolstadt grófné megmaradhat-e művészi pályáján, vagy vissza kell-e vonulnia a színház világától. Ő maga mindent elfogadott, mindent megengedett, sőt megkövetelt volna, csak legyen boldog és szabad szíve választottja, akár családi körében, akár a társas élet forgatagában vagy színpadon. Olyan önzetlen volt, annyira ment minden előítélettől, hogy a legegyszerűbb lehetőségeket sem mérlegelte. Sohasem gondolt arra, hogy a leány bármi áldozatot vállalhatna érte, hiszen ő soha semmit nem kívánt. De ha ezt az első mozdulatot nem is látta, mint mindig, most is távolabbra látott. Gondolata a fa szívébe hatolt, és ott észrevette a roncsoló férget. Egy szempillantás alatt világossá vált előtte Anzoleto jogcíme Consuelóra, az igazi cél, amelyre ez az állítólagos testvér törekedett, az igazi érzelem, amelyet ébresztett. Figyelmesen nézte a fiatalembert, s ellenszenvesnek találta; mindeddig kerülte tekintetével, mivel nem akarta gyűlölni Consuelo testvérét. Egyszerre meglátta benne a merész, erőszakos, veszedelmes szeretőt. A nemes Albert nem gondolt önmagára; szívében nem támadt gyanú, sem féltékenység. Consuelót fenyegeti veszély; mert ez a férfi, akinek tétova pillantása és érzékeny tekintete nem viselte el a napfényt, aki nem látta a formákat és színeket, világos szemmel olvasott a lelkek mélyén, és jövőbe látásának rejtelmes hatalmával a gonosz és agyafúrt emberek legtitkosabb gondolatait is kitalálta. Természetes módon nem tudom megmagyarázni ezt a különös adományát, amely nem mindig nyilvánult meg. Egyes képességei (amelyeket a tudomány még nem vizsgált elég alaposan, és nem határozott meg) érthetetlenek voltak hozzátartozói számára, és érthetetlenek annak is, aki most elmondja őket, és e dolgok megítélésében száz év elmúltával sem tudósabb, mint századának nagy szellemei. Albert meglátta vetélytársa önző és hiú lelkét, de nem azt mondta magában: "Ez az én ellenségem"; hanem azt mondta: "Ez az ember Consuelo ellensége." Senkinek sem szólt felfedezéséről, de elhatározta, hogy vigyáz a leányra, és megóvja minden bajtól.

Mihelyt megtehette, Consuelo kisietett a szalonból, és a kertbe ment. A nap már lenyugodott, és az első csillagok derűsen, fehéren ragyogtak a nyugaton még rózsaszín, keleten már fekete égen. Szép ősz eleji este volt, s a fiatal művésznő megbékélést keresett a friss tiszta levegőn. Valami kéjes zsibbadás vett erőt rajta, pedig küzdött ellene, és lelkének minden erejét segítségül hívta. Ő is elmondhatta volna: "Csak tudnám, hogy szívem gyűlöl-e vagy imád."^[43] Egész testében remegett, mert már úgy érezte, hogy bátorsága éppen most, élete legveszedelmesebb válságában hagyja cserben; először történt vele, hogy nem találta meg ösztönösen a helyes cselekvést, nem élt benne az a szent bizalom szándékai iránt, amely eddigi megpróbáltatásaiban mindig megsegítette. Azért szaladt ki a szalonból, hogy Anzoleto csábító igézetétől meneküljön, de ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan vágyat is érzett, bár a fiú is kijönne utána. Lassan hullottak a fák levelei. Ahogy ruhája szegélyével súrolta őket, Consuelo lépteket vélt hallani a háta mögött, nem mert megfordulni, s bár szökni akart, valami mágikus erő valósággal megdermesztette.

Valóban járt valaki mögötte, de nem mert és nem is akart mutatkozni: Albert volt. A fiatal gróf nem ismerte azt a társasági játékot, amit illendőségnek hívnak, s mivel mérhetetlen szerelme felmentette minden hamis szégyenkezéstől, a leány után ő is elhagyta a szalont, hogy tudta nélkül megvédelmezze, és meghiúsítsa a csábító terveit. Anzoleto észrevette az ifjú gróf ártatlan sietségét, de nem nagyon törődött vele. Jól láthatta Consuelo zavarát, és már biztos volt győzelmében. Könnyű sikerei önhitté tették, s ezért elhatározta, hogy nem sietteti a dolgot, nem rémíti meg szerelmesét, és nem botránkoztatja meg a családot. "Lassan járj, tovább érsz - mondta magában. - A harag megkettőzné erejét. Ha viszont fájdalmas, levert képet vágok, azt a kevés mérgét is elfelejti, amit még irántam érez. Szelleme büszke, támadjuk hát érzékeiben. Biztosan nem olyan vad már, mint Velencében volt; itt nyilván megszelídült kissé. Mit bánom én, ha vetélytársam ma este még boldognak érzi magát. Holnap Consuelo az enyém lesz; talán már ma éjjel! Majd meglátjuk. Ha megrémítem, kétségbeesésében végletekre ragadtathatja magát. Nem árulta el a titkomat. Szánalomból tette-e, vagy félelemből, nem tudom, de belement a játékba, és én még mindig a testvére vagyok. A rokonok pedig, bármi bolondságot csinálok is, az ő kedvéért minden eltűrnek. Változtassunk hát taktikát. Máris többet értem el, mint amennyit reméltem. Pihenjünk egy keveset."

Christian gróf, a kanonissza és a káplán nagy meglepetésére Anzoleto egyszerre megváltozott: nagyon udvarias és szerény lett, kedvesen, előzékenyen társalgott. Ravaszul a káplán fülébe súgta, hogy nagyon fáj a feje, mivel nem szokott inni, s ez a magyar bor, amelynek nem ismerte erejét, teljesen megzavarta a gondolatait. Néhány pillanattal később a szent férfi már németre fordította a vallomást, s Christian gróf kegyesen fogadta e bocsánatkérő szavakat. Wenceslawa asszony kissé megmakacsolta magát, de a komédiás olyan ügyesen hízelgett neki, annyi tisztelettel emlegette a nemesség érdemeit, olyan csodálattal szólt a kastély rendjéről, hogy egykettőre lefegyverezte ezt a jóindulatú és haragra képtelen lelket. Az öreg hölgy eleinte csak azért társalgott vele, hogy unalmát elűzze, de aztán érdeklődéssel hallgatta, és végül már megegyezett bátyjával, hogy vendégük derék, elragadó fiatalember. Egy óra telt el, míg Consuelo visszajött sétájáról, és Anzoleto nem vesztegette idejét. Annyira megnyerte a család kegyét, hogy biztos volt benne: a kastélyban maradhat, amíg csak el nem éri a célját. Nem értette, hogy mit mondott az öreg gróf németül Consuelónak, de mivel mindenki ránézett, a leány arcán pedig meglepetés és zavar mutatkozott, kitalálta, hogy a jó Christian maradéktalan dicsérettel szól róla, s talán szelíden korholja is Consuelót, miért nem törődik jobban ezzel a kedves testvérével.

- Kedves signora - mondta a kanonissza, aki, ha neheztelt is Porporinára, mégsem kívánt neki rosszat, s amellett úgy érezte, hogy a vallás parancsát követi szavaival -, ebéd közben haragudott bátyjára, és az igazat megvallva, akkor meg is érdemelte. De mégiscsak jobb lélek ez a fiatalember, mint amilyennek első pillanatban mutatkozott. Nagyon szereti önt, s többször is meleg ragaszkodással, sőt tisztelettel beszélt önről. Ne legyen szigorúbb, mint mi vagyunk. Biztos vagyok benne, ha bátyja visszaemlékezik mámorára, nagyon szégyelli magát, és főleg ön miatt. Mondjon hát neki néhány jó szót, és ne nehezteljen rá, hiszen édestestvére. Én például, bár öcsém, Friedrich báró nagyon izgága volt fiatal korában és nemegyszer felbosszantott, sosem voltam vele haragban egy óránál tovább.

Consuelo nem merte megerősíteni, sem cáfolni a jó Wenceslawa asszony tévedését. Szinte földbe gyökerezett a lába, annyira megrémült Anzoleto új támadásától, amelynek erejét és ügyességét azonnal felismerte.

- Nem érti, ugye, hogy mit mondott a nővérem? - fordult Christian gróf a fiatalemberhez. - Majd pár szóban lefordítom. Szemére veti Consuelónak, hogy túlságosan anyáskodik önnel, és biztos vagyok benne, hogy jó húga szíve mélyén már szeretne megbékélni. Csókolják hát meg egymást, gyermekeim. Nos, fiatalember, önnek kell megtenni az első lépést; és ha vétkezett volna húga ellen, vallja be hibáját, hogy Consuelo megbocsáthasson önnek.

Anzoleto nem kérette magát; megfogta Consuelo remegő kezét, és a lány nem mert ellenkezni.

- Igen - mondta a fiatalember -, sokat vétkeztem ellene, és most olyan keservesen bánom bűneimet, hogy ha olykor igyekszem is megfeledkezni róluk, csak a szívem szakad belé. Ő is tudja; s ha nem acélból volna a lelke, ő maga meg gőgös, mint a hatalom, könyörtelen, mint az erény, rég megértette volna, hogy már eléggé megbüntetett a lelkifurdalás. Bocsáss meg, édes húgom, add vissza szeretetedet; mert ha nem, elbujdosom innen, világgá megyek, de tudom, sosem hagy már el a kétségbeesés, a magány, a fájdalom. Idegen leszek mindenütt, támasz, tanács és szeretet nélkül élek majd. Istenben sem tudok majd hinni, és e sok tévelygésem a te fejedre hull majd vissza.

A szép szavak nagyon meghatották a grófot, és könnyeket csaltak a jó kanonissza szemébe.

- Hallja, Porporina! - kiáltott Wenceslawa asszony. - Milyen szép és igaz dolgokat mond a bátyja! Káplán úr, meg kéne parancsolnia a vallás nevében a signorának, hogy béküljön ki a testvérével.

A káplán már be akart avatkozni, de Anzoleto nem várta meg a szent igéket, hanem átölelte Consuelót, és a lány ellenállása és rémülete ellenére szenvedélyesen megcsókolta. A káplán bólogatott, mindenki örült, de Consuelo annyira felháborodott ezen az arcátlan színlelésen, hogy nem akart többé cinkosa lenni.

- Hagyja abba! - kiáltotta. - Gróf úr, hallgasson meg...

Mindent be akart vallani, de ekkor bejött Albert. A lány váratlanul Zdenkóra gondolt, és a szó megfagyott ajkán. Ha segítségül hívja, könyörtelen pártfogója talán ettől az ellenségétől is megszabadítja, csendesen és minden habozás nélkül. Consuelo elsápadt, fájdalmas szemrehányással nézett Anzoletóra, de ajka néma maradt.

Hét órakor megint asztalhoz ültek, hogy megvacsorázzanak. Ha e gyakori étkezések elveszik törékeny olvasónőim étvágyát, ne feledjék, hogy a koplalás divatja abban az időben és abban az országban még nem volt érvényes. Azt hiszem, már említettem: Riesenburgban lassan, kiadósan és gyakran ettek. A napnak szinte a fele az asztalnál telt el; s bevallom, hogy Consuelo, aki gyermekkora óta megszokta, mert mi mást tehetett, hogy napjában pár kanál vízben főtt rizzsel elégedjék meg, halálosan unalmasnak találta ezeket a homéroszi lakomákat. De először történt meg vele, hogy nem is tudta volna megmondani, egy óráig, egy pillanatig vagy egy évszázadig tartott-e étkezésük. Ő is olyan kevéssé élt, mint a barlangja magányában meghúzódó Albert. Úgy érezte magát, mintha részeg volna, mert teljesen elkábította a szégyen, a szeretet, a félelem. Nem is nyúlt az ételhez, semmit sem hallott, sem látott maga körül. Mint aki megretten egy mély szakadék szélén, s érzi, hogy egymás után eltörnek a gyenge ágak, amelyekbe kapaszkodni próbál, hogy megmeneküljön a zuhanástól, Consuelo is balsorsa örvényébe nézett, és a szédület már elhomályosította tekintetét. Anzoleto mellette ült; ujjával a leány ruháját simogatta, könyöke és lába görcsös erőszakkal a leány könyökét és lábát kereste. Szolgálatkész sietségében keze minduntalan a leány kezével találkozott, s egy-egy pillanatra meg is fogta; e gyors és forró szorításban egy egész évszázad heve izzott. Lopva kábító szavakat sugdosott Consuelo fülébe, éhes tekintettel nézte formáit. Egy alkalmas pillanatban villámgyorsan kicserélte poharát a leányéval, hogy ajkával érinthesse a kristályos üveget, amelyet pár perccel korábban a leány ajka érintett. És azt is meg tudta tenni, hogy miközben csupa tűz volt Consuelo mellett, jéghideg márvány maradt a többiek szemében. Tartózkodón viselkedett, udvariasan társalgott, csupa figyelem volt a kanonisszával, tiszteletteljes a káplánnal, akinek a legjobb húsdarabokat kínálta, s maga szeletelte őket, a nagyvilági vacsorákhoz szokott ember kecses gyakorlottságával. Már azt is megfigyelte, hogy a szent férfi nagyon szereti a gyomrát, de félénksége miatt ritkán jut jó falatokhoz; s a derék káplán annyira megörült a fiatalember figyelmességének, hogy már azt kívánta, bár maradna náluk élete végéig ez az új éthordó apród.

Mindenki megfigyelhette, hogy Anzoleto csak vizet iszik; s amikor a káplán, hogy viszonozza szolgálatait, borral kínálta, az agyafúrt velencei hangosan hálálkodott, hogy mindenki hallhassa.

- Nagyon köszönöm, de már vigyázok magamra. Ez a kitűnő bor csalfa barát, s előbb nála kerestem vigasztalást. De már nincs okom bánkódásra, s visszatérek a vízhez, mert ez az én megszokott italom és hűséges társam.

Kicsit tovább maradtak együtt, mint máskor. Anzoleto megint énekelt, és most Consuelónak énekelt. Régi szerzőinek legkedvesebb dalait választotta, azokat, amelyekre a leány tanította; és olyan gonddal, az ízlésnek és finom árnyalatoknak azzal a tisztaságával adta elő, amelyet Consuelo mindig megkövetelt tőle. Ezzel is művészetének és szerelmének legdrágább és legragyogóbb emlékeit idézte fel a lányban.

Mielőtt elhagyták a szalont, Anzoleto egy alkalmas pillanatban gyorsan a lányhoz hajolt.

- Tudom, hol a szobád, az enyém is ugyanazon a folyosón van - mondta neki halkan. - Éjfélkor az ajtódhoz térdelek, és hajnalig ott maradok a földre borulva. Ne utasíts el, hallgass meg egy pillanatra. Nem merek már a szerelmedben reménykedni, nem érdemlem meg. Tudom, nem szerethetsz többé, mert boldog vetélytársam van, s el kell mennem. Kétségbeeséssel a szívemben megyek el innen, s egész életemben a fúriák martaléka leszek, de ne űzz el egyetlen szánakozó szó, egyetlen búcsúszó nélkül. Ha nem hallgatsz meg, virradatkor elutazom, s nem lesz többé értelme életemnek.

- Ne mondjon ilyet, Anzoleto. Most kell elválnunk egymástól, és búcsút mondani egy egész életre. Megbocsátok önnek, és azt kívánom...

- Kellemes utat kíván, ugye? - vágott közbe a fiú gúnyosan, de aztán megint képmutató hangján folytatta. - Könyörtelen vagy, Consuelo. Azt akarod, hogy tönkremenjek, hogy egyetlen jó érzés, egyetlen jó emlék se maradjon bennem? Mitől félsz? Nem adtam már ezer bizonyítékát tiszteletemnek, önzetlen szerelmemnek? Aki halálosan szerelmes, rabszolgája szíve választottjának, s te is tudod, hogy egyetlen szavaddal megfékezhetsz, és gúzsba köthetsz. Az Ég szerelmére, ha nem vagy kedvese annak a férfinak, akinek felesége leszel, ha nem ura a szobádnak és elkerülhetetlen társa éjszakáidnak...

- Nem az, és sohasem is volt - felelt Consuelo a büszke ártatlanság hangján.

Jobban tette volna, ha elfojtja önérzetének e jogos kiáltását, amely veszélyesen őszinte volt ebben a pillanatban. Anzoleto nem ijedt meg saját árnyékától, de szerette az életet, és ha azt hiszi, hogy elszánt őrre talál Consuelo szobájában, békében maradt volna. Mivel azonban érezte, hogy a leány válasza egyenesen szívéből tört elő, most már végletesen felbátorodott.

- Így nem teszem kockára jövődet - mondta. - Olyan óvatos és ügyes leszek, olyan halkan osonok a szobádhoz, olyan suttogva beszélek, hogy egyetlen folt sem éri jó híredet. Egyébként is testvéred vagyok. Hajnalban kell elutaznom, mi sem természetesebb tehát, mint hogy búcsút mondok neked.

- Nem, nem! ne jöjjön! - mondta rémülten Consuelo. - Albert gróf lakosztálya nincs messze, s ő talán máris mindent tud... Anzoleto, ha kockáztatja... nem állhatok jót életéért. Komolyan beszélek, már e gondolatra is megdermed a vér ereimben.

Anzoleto valóban érezte, hogy a leány keze, amelyet az övében szorongatott, a márványnál is hidegebb lett.

- Ha vitázol, ha akadékoskodsz az ajtód mögött, csakugyan kockára teszed az életemet - felelt a fiatalember mosolyogva. - De ha nyitva áll az ajtód, ha némák maradnak csókjaink, semmit sem kockáztatunk. Emlékezzél csak arra, hogy egész éjszakákat töltöttünk együtt a Corte-Minellin, s egyik szomszédot sem ébresztettük fel, pedig elég sokan voltak. Ami meg engem illet, ha nincs más akadály, csak a gróf féltékenysége, és más veszély, csak a halál...

Consuelo észrevette, hogy Albert gróf tekintete, amely általában olyan tétova volt, most világosan és hidegen Anzoletóra tapad. A fiatal gróf nem hallhatta, miről beszéltek, de mintha a szemével hallott volna. A leány elvonta kezét Anzoletótól, s fojtott hangon suttogta:

- Ha szeretsz, ne ingereld ezt a rettenetes embert.

- Magadat félted? - kérdezte Anzoleto gyorsan.

- Nem, hanem mindazt, ami közeleg és fenyeget.

- És tedd hozzá, aki imád. Rendben van. Meghalni a szemed láttára, meghalni a lábaidnál, ó, álmodni sem tudnék szebb halálról. Éjfélkor ott leszek; ha ellenállsz, a halálomat sietteted.

- Holnap elutazik, és nem búcsúzik el senkitől? - mondta neki Consuelo, látva, hogy Anzoleto elköszön a gróftól és a kanonisszától, anélkül, hogy távozásáról szólna.

- Nem búcsúzom - mondta a fiatalember -, mert visszatartanának, és ha egyszer mindenki összeesküszik, hogy minél hosszabbá tegye haldoklásomat, akaratom ellenére is engednék. Majd te kimentesz náluk, és átadod búcsúüdvözleteimet. Parancsot adtam a vezetőnek, hogy reggel négy órakor álljon elő a lovakkal.

Anzoleto most nem hazudott. Már jó néhány órája megfigyelte, milyen különös szemmel néz rá Albert. Elhatározta, hogy vállalja a kockázatot; de a menekülésre is gondolt, ha valami baj érné. Lovai felnyergelve vártak az istállóban, s a vezető parancsot kapott, hogy ne feküdjön le aznap éjjel.

Amikor Consuelo a szobájába ért, valami iszonyat szorongatta a torkát. Nem akarta Anzoletót fogadni, s ugyanakkor félt tőle, hogy nem tud majd eljönni hozzá. Sehogy sem szabadulhatott ettől a kettős, ellentétes érzéstől, amely értelmét gyötörte, szívét pedig szembeállította lelkiismeretével. Még sohasem érezte magát ilyen magányosnak, elhagyatottnak, szerencsétlennek ezen a földön. "Ó, mesterem, Porpora, hol van most? - kiáltotta. - Csak ön menthetne meg; csak ön ismeri balsorsomat és a rám leselkedő veszélyeket. Csak ön elég kemény, gyanakvó, szigorú, egyetlen barátom és jó apám, csak ön tarthat vissza e szakadék szélén, amely egyszerre vonz és taszít... De hisz itt is vannak barátaim. Nem szerető apám-e Christian gróf? Talán a kanonissza is jó anyám lenne, ha volna bátorságom, hogy szembenézzek előítéleteivel, és megnyissam neki szívemet? És nem támaszom és testvérem-e Albert, talán férjem is, csak egy szót kellene mondanom! Igen, ő megmenthet engem, és mégis félek tőle, elutasítom magamtól... Hozzájuk kell sietnem - tette hozzá, s hirtelen felugrott, s izgatottan fel-alá járt a szobában. - Velük kell egyetértésre jutnom, az ő védelmező karjukat keresnem, ez őrangyalok szárnyai alá rejtőzködnöm. Náluk megtalálom a nyugalmat, méltóságot, becsületet; Anzoleto mellett csak iszonyat és kétségbeesés vár rám. Igen, hozzájuk kell mennem, bevallanom e nap minden borzalmát, elmondanom belső harcaimat, hogy pártfogásukba vegyenek, és önmagamtól is megvédjenek. Esküvel kell hozzájuk kötnöm magam, kimondanom azt a rettenetes igent, amely áthághatatlan akadályt emel közém és végzetem közé! Megyek is..."

De nem ment, hanem kimerülten egy székre rogyott, és elvesztett nyugalmát, megtört erejét siratta.

"Mit tegyek? - tűnődött magában. - Újabb hazugságot mondjak nekik? Egy megtévedt lányt, házasságtörő asszonyt mutassak nekik, mert szívemben az vagyok, és e szájon, amely maradéktalan hűséget esküdne a legőszintébb embernek, most is egy másik férfi csókja ég; szívem pedig, ha csak gondol rá, valósággal remeg a tisztátalan gyönyörtől. Ó, nemcsak Anzoleto változott meg, hanem iránta való szerelmem is. Nem nyugodt és szent vonzalom már, amelyben égből letekintő anyám karjainak ringatását éreztem. Inkább gyáva és féktelen szenvedély, amilyen az a lény, aki ihleti. Semmi sem nagy, semmi sem igaz már a lelkemben. Ma reggel óta magamnak is hazudok, másoknak is hazudok. Miért ne hazudnék ezentúl is, életem minden órájában. Akár itt lesz, akár távol, lelkemben mindig Anzoletót fogom látni; már arra a gondolatra is, hogy holnap el kell válnom tőle, fájdalom tépi a szívemet, s róla fogok álmodni, amikor egy másik férfi keblére hajtom fejemet. Mit tegyek, mit válasszak?"

Az idő rettentő sebesen, rettentő lassan múlt. "Beszélek vele - gondolta. - Megmondom neki, hogy gyűlölöm, megvetem, nem akarom többé látni. De nem, megint hazudok; mert nem mondom meg neki. Vagy ha mégis lesz bátorságom, egy pillanattal később megmásítom szavamat. Érintetlenségemben sem bízhatok többé; ő már nem hiszi, nem is lesz tehát már kímélettel irántam. És én sem hiszek már önmagamban, semmiben sem hiszek már. Félelmem miatt bukom majd el, sokkal inkább, mint gyengeségem miatt. Ó, inkább haljak meg, csak ne veszítsem el önbecsülésemet, ne engedjem, hogy mások cselszövése és mohó vágya diadalmaskodjon azokon a szent ösztönökön és nemes szándékokon, amelyeket Isten oltott belém."

Az ablakhoz ment, és valóban a mélységbe akarta vetni magát, hogy halálával tisztuljon meg attól a gyalázattól, amely, úgy érezte, hogy már beszennyezte. Miközben e gyászos kísértéssel küszködött, azon gondolkozott, mi más módon menekülhetne. Voltak még lehetőségei, de mindegyik újabb veszélyeket rejtett magában. Először elreteszelte az ajtót, amelyen keresztül Anzoleto bejöhetett. De csak félig ismerte ezt a hideg és önző embert, s bár testi bátorságának nem egy jelét látta már, nem tudta, hogy teljesen híján van annak az erkölcsi bátorságnak, amely, hogy vágyát elérje, a halállal is szembeszáll. Consuelo arra gondolt, hogy Anzoleto elég merész lesz, eljön, erősködni fog, hogy meghallgassa, talán lármát is csap; és azt is tudta, hogy Albert a legkisebb zajra idesiet. Szobája mellett kis fülke volt, rejtett lépcsővel, mint a kastély csaknem valamennyi lakosztályában; de ez a lépcső az alsó emeletre, a kanonissza szobájához vezetett. Ez volt egyedüli menedéke Anzoleto arcátlan merészsége ellen; de hogy a lenti ajtó megnyíljon, mindent meg kellene vallani, és tüstént, nehogy botrány törjön ki, mert a jó Wenceslawa asszony első rémületében nehezen értené meg a helyzetet, és csak növelné a bajt. A kertbe is kimehetne, de ha Anzoleto, aki láthatóan nagyon alaposan kifürkészte a kastélyt, éppen ott volna, akkor Consuelo egyenesen a vesztébe rohanna.

Ahogy így álmodozott, szobája ablakából, amely egy hátsó udvarra nyílt, fényt látott az istálló közelében. Egy ember szorgoskodott lenn, bement, majd kijött az istállóból, nem keltette fel a többi szolgát, és nyilvánvalóan indulásra készülődött. Consuelo felismerte a ruháját: Anzoleto vezetője volt, a lovakat nyergelte parancsának megfelelően. A kapuőrnél is égett a lámpa, s a lány arra következtetett, hogy a vezető szólt távozásukról, amelynek időpontját még nem rögzítették. Ahogy e részleteket figyelte, és ezer lehetőséget meg tervet forgatott az agyában, Consuelo elég különös és nagyon merész elhatározásra jutott. Mivel ez az elhatározás, bármilyen meghökkentő volt is, közbülső megoldást jelenthetett a két egyaránt félelmetes véglet között, s ugyanakkor új távlatot is adhatott élete eseményeinek, Consuelo az Ég valóságos sugallatának is vélhette. Arra nem volt ideje, hogy minden körülményét és következményét megvizsgálja. A körülményeket a Gondviselés adta véletlen alakította, a következményeket pedig, így érezte, ő maga irányíthatja majd. Asztalához ült, és írni kezdett, nagy sietséggel persze, mivel a kastély órája már tizenegyet ütött.

Albert, el kell mennem. Tudja, ugye, hogy teljes lelkemből szeretem? De egész lényem csupa ellentét, fájdalom, lázadás, amit sem önnek, sem magamnak nem tudok megmagyarázni. Ha most itt volna mellettem, azt mondanám, megbízom önben, önre hagyatkozom jövő életem minden gondjában, s beleegyezem, hogy a felesége legyek. Talán azt is mondanám, hogy így akarom. És mégis megtéveszteném, vagy túlságosan merész volna ez az esküm: mert szívem még nem tisztult meg eléggé régi szerelmétől, s nem lehetek már most és félelem nélkül az öné, nem vállalhatom lelkifurdalás nélkül az ön szerelmét. Menekülök; Bécsbe megyek, hogy felkeressem vagy megvárjam Porporát, aki már ott van, vagy hamarosan odaérkezik, ahogy apjához írt levelében nemrég jelezte. Esküszöm, hogy a feledést és a múlt gyűlöletét keresem mellette, és egy jobb jövő reményét, amelynek ön marad számomra biztos alapja. Ne kövessen; annak a jövőnek a nevében tiltom meg, amelyet türelmetlensége veszélyeztetne, s talán romba is döntene. Várjon meg, s legyen hű esküjéhez, amellyel fogadta, hogy nélkülem nem megy vissza... Tudja, mire gondolok. Számítson rám, így parancsolom, mivel azzal a szent reménységgel szívemben távozom, hogy hamarosan visszajövök, vagy pedig önt hívom magamhoz. Ebben a pillanatban rettenetes álmot látok. De érzem, ha magamra maradok, felébredek, és méltó leszek önhöz. Nem akarom, hogy testvérem velem jöjjön. Meg fogom téveszteni, hogy az enyémmel ellentétes irányban menjen. Mindenre kérem, ami legdrágább a szívének, ne keresztezze semmiképp tervemet, és higgye el, hogy maradéktalanul őszinte vagyok. Ezen fogom lemérni, hogy valóban szeret-e, s pirulás nélkül áldozhatom-e szegénységemet az ön gazdagságának, póri származásomat az ön rangjának, tudatlanságomat az ön szellemi kincseinek. Isten vele! de mégsem: viszontlátásra, Albert. Hogy bebizonyítsam, nem visszavonhatatlanul távozom, azzal bízom meg, nyerje meg kitűnő és kedves nénjét frigyünknek, és őrizze meg számomra apjának, e legjobb és legtiszteletreméltóbb embernek a jóindulatát. Számoljon be neki mindenről, amit tud. Majd Bécsből írok.

Talán merész gondolat volt, de mégsem ésszerűtlen, hogy e halálosan szerelmes férfit levelével meggyőzze és megnyugtassa. Consuelo érezte, hogy írás közben újra életre támad akaratereje és jellemének következetessége. Amit leírt, úgy is gondolta. Amit elmondott, meg is akarta tenni. Erősen hitte, hogy Albert szinte maradéktalanul megérzi a dolgokat, mivel valami delejes erő fejlődött ki benne; egy pillanatig sem remélhette, hogy meg tudja téveszteni; biztos volt benne, hogy Albert hisz neki, s a fiatal gróf jellemét ismerve, arról is meg volt győződve, hogy pontosan engedelmeskedik neki. Ebben a pillanatban minden dolgot, és magát Albertot is, olyan magasságból ítélt meg, ahogy Albert szokta.

Összehajtotta, de nem pecsételte le levelét, vállára dobta úti köpenyét, sűrű, fekete fátyolba burkolta fejét, erős cipőbe bújt, magához vette kevés pénzét, kis csomagba kötötte fehérneműjét, majd lábujjhegyen, hihetetlen elővigyázattal lement a lépcsőn, s amikor Christian gróf lakosztályához ért, besurrant a kis kápolnába, ahol az aggastyán, mint tudta, minden reggel hat órakor imádkozik. Arra a vánkosra tette a levelet, amelyre az öreg gróf imakönyvét szokta helyezni, mielőtt letérdel. Aztán sikerült kijutnia az udvarra, anélkül, hogy bárkit felébresztett volna, és egyenesen az istálló felé tartott.

A vezető kissé szorongva ült a helyén, mert nem érezte magát biztonságban a magányos éjszakában és e sötét kastélyban, ahol már mindenki aludt, s nagyon megrémült, amikor meglátta e kísértetként közeledő fekete női alakot. Nem mert megszólalni, még kiáltani sem, s az istálló mélyébe rejtőzött; Consuelo sem akart egyebet. Amikor biztos volt benne, hogy nem láthatják és nem hallhatják (egyébként is tudta, hogy sem Albert, sem Anzoleto ablakai nem nyílnak erre az udvarra), a vezetőhöz fordult:

- Annak a fiatalembernek a testvére vagyok, akit ma reggel idehoztál. Megszöktet innen. Most beszéltük meg. Tégy gyorsan női nyerget a lovára, találsz itt nem egyet. Kísérj el Tustába, de vigyázz minden szavadra és léptedre, nehogy a kastély lakói szökésemről tudjanak. Kétszeres jutalmat kapsz. Csodálkozol? Inkább siess. Mert mihelyt a városba érkezünk, ugyanezekkel a lovakkal vissza kell jönnöd, hogy testvérem is útnak indulhasson.

A vezető megrázta a fejét.

- Háromszoros jutalmat kapsz.

A vezető beleegyezően bólintott.

- Aztán lóhalálában Tustába siettek, ott várlak benneteket.

A vezető megint megrázta a fejét.

- Az utolsó utadért négyszer annyit kapsz, mint az elsőért.

A vezető engedelmeskedett. Egy pillanat alatt női nyerget tett arra a lóra, amelyre Consuelónak kellett ülnie.

- Ez még nem minden - mondta Consuelo, a lóra ugorva, még mielőtt a vezető a kantárt megerősíthette volna -, add ide a kalapodat, köpenyedet meg dobd az enyémre. Csak pár pillanatra kérem.

- Értem - felelt a vezető -, a kapust kell félrevezetni. Mi sem egyszerűbb. Nem először szöktetek kisasszonyt. Szerelmese biztosan jól fog fizetni, pedig csak a testvére - tette hozzá gúnyos arccal.

- Előbb én fizetlek meg, és busásan. Hallgass már. Kész vagy?

- A lovamon ülök.

- Indulj elsőnek, és mondd meg, hogy engedjék le a hidat.

Végigkocogtak a hídon, majd kis kerülőt tettek, hogy ne a kastély falai alatt haladjanak el, s egy negyedóra múlva már elérték a homokos országutat. Consuelo még soha életében nem lovagolt. Szerencséjére erőteljes, nyugodt lovon ült. Gazdája csak csettintett a nyelvével, s a ló máris puha, egyenletes vágtába kezdett. Alig két óra hosszat nyargaltak erdőkön, mezőkön át, és máris meglátták a várost.

A város kapuja előtt Consuelo megrántotta a kantárt, és leugrott a lováról.

- Nem akarom, hogy meglássanak - mondta, és odaadta a vezetőnek a pénzt, amelyet a maga és Anzoleto nevében ígért. - Gyalog megyek a városba, vannak itt ismerőseim, tőlük kapok kocsit, amellyel Prágába mehetek. Sietni fogok, hogy még virradat előtt elhagyjam a vidéket, mert itt ismernek. Később megállok, és megvárom a testvéremet.

- De hol?

- Nem tudom. Mondd meg neki, hogy az egyik pihenőállomáson. De csak akkor érdeklődjön, ha már tíz mérföldre lesz a várostól. Keresse mindenütt Wolfnét; ezt a nevet mondom majd, ne felejtsd el. Csak egy út vezet Prágába?

- Csak egy, egészen...

- Rendben van. Állj meg a külvárosban, hogy a lovak kipihenjék magukat. Vigyázz, hogy ne lássák meg a női nyerget; takard le a köpenyeddel. Ne felelj, bármit is kérdeznek, és aztán indulj vissza. Egy pillanat, még valamit: mondd meg a testvéremnek, hogy ne habozzon, ne késlekedjen, s tűnjön el, anélkül, hogy meglátnák. Halálos veszély fenyegeti a kastélyban.

- Isten áldja, szép leányzó - mondta a vezető, amikor ujjaival kitapogatta a pénzdarabot. - Ha beledöglenek is a szegény lovaim, örülök, hogy szolgálatára lehettem... A fene vinné el - tette hozzá, amikor Consuelo már eltűnt a sötétben -, legalább az orra hegyét mutatta volna. Szeretném tudni, elég csinos-e, s érdemes volt-e megszöktetni. Hogy megrémültem tőle, amikor egyszerre csak elém toppant, azzal a fekete fátylával meg határozott lépteivel, előtte pedig annyi fura történetet meséltek a konyhában, hogy azt sem tudtam, hol a fejem. Micsoda együgyű, babonás népség ez itt, a kísérteteikkel, meg azzal a fekete emberrel Schreckenstein tölgyfája alatt. Ugyan! én százszor is elmentem alatta, de még sohasem láttam. Pedig jól körülnéztem, és még a vízmosásba is bekukkantottam, valahányszor a hegy lábánál jártam.

E jámbor tűnődések után a vezető megabrakolta lovait, ő maga meg, hogy felébredjen, egy nagy korsó méhsört ivott a szomszéd kocsmában, aztán megindult Riesenburg felé, nem nagyon sietve, ahogy Consuelo gondolta és remélte, bár lelkére kötötte, hogy ne késlekedjék. Minél messzebb jutott tőle a derék fiatalember, annál jobban törte a fejét ezen a regényes kalandon, amelyben ő ilyen nagy szerepet játszott. Az éjszaka köde, s talán az a köd is, amelyet az erjesztett ital okozott, még csodásabb színben mutatta neki a kalandját. "Mulatságos volna - mondta magában -, ha kiderülne, hogy ez a fekete nő tulajdonképpen férfi, mégpedig a kastély kísértete, Schreckenstein fekete szelleme. Azt mondják, gyakran megtréfálja az éjjeli utasokat, és az öreg Hanz esküdözik, hogy tízszer is látta már az istállóban, amikor pirkadatkor megabrakolta az öreg Friedrich báró lovait. Nem is volna olyan mulatságos, hogy az ördög vinné! csak bajt hoz az emberre, ha ilyen alakokkal találkozik. Ha az én szegény almásszürkém magát a Sátánt vitte ma éjjel, biztosan egykettőre elpatkol. Máris látom, hogy lángot lövell orrlyukából, csak meg ne bokrosodjon. Az istenit, bár a kastélyban volnék már, hogy lássam, nem száraz falevél van-e a zsebemben a pénz helyett, amelyet ettől a nő formájú ördögtől kaptam. Ha ott meg azt hallom, hogy signora Porpora nyugodtan alszik az ágyában, és nem a prágai országúton menekül lélekszakadtában, akkor kit csaptak be, az ördögöt, vagy engem? Igaz, ami igaz, nyargalt ez, mint a szélvész, és olyan gyorsan tűnt el a szemem elől, mintha a föld nyelte volna el."

Anzoleto pontban éjfélkor felkelt, övébe dugta tőrét, illatszert hintett magára, és eloltotta gyertyáját. De amikor óvatosan ki akarta nyitni ajtaját (már megfigyelte, hogy a zár könnyen és minden zaj nélkül működik), nagyon csodálkozott, hogy a kulcs nem mozdul. Majd az ujját törte már ki, úgy erőlködött, és még rázta is az ajtót, nem törődve vele, hogy felébresztheti a szomszédokat. De hiába fáradozott. Szobájának nem volt más kijárata, ablaka a kertre nézett, ötven láb magasságból, a fal teljesen csupasz volt, minden kapaszkodó nélkül: Anzoleto már a puszta gondolattól is szédült, hogy errefelé próbálkozzék.

"Nem lehet véletlen - mondta magában, miután hasztalan igyekezett, hogy kiemelje az ajtót. - Akár Consuelo tette (bár ez jó jel volna, hiszen félelme gyengeségéről árulkodnék), akár Albert gróf, kegyetlenül meglakol érte mindkettő."

Elhatározta, hogy megint elalszik. De bosszúságában nem jött álom a szemére, s valami rettegéshez hasonló rossz érzés is furdalta. Ha Albert műve ez az óvintézkedés, akkor ő az egyedüli ember a kastélyban, aki átlátott a testvéri komédián. Amellett Consuelo olyan rémülten kérlelte, hogy óvakodjék ettől a rettenetes embertől. Hiába mondta magában Anzoleto, hogy a fiatal gróf bolond, s így nem is cselekedhet következetesen, másrészt meg előkelő származása miatt nem verekedhet meg egy komédiással, hiszen a kor előítéletei ezt nem engedik; a sok okoskodás nem nagyon nyugtatta meg a kalandvágyó fiatalembert. Albert túlságosan kiegyensúlyozott bolondnak látszott, aki ura cselekedeteinek; ami meg az előítéleteket illeti, nem nagyon gondolhatott velük, ha egy komédiásnőt akar feleségül venni. Anzoleto tehát komolyan aggódni kezdett, hogy a fiatal gróffal találja magát szemben, mielőtt még a célját elérné, és végül is hiábavaló bonyodalomba keveredik. De inkább a megszégyenüléstől félt, s nem valami életveszélytől. Elég jól forgatta a kardot, és biztos volt benne, hogy bármelyik nemesúrral szemben is megállja a helyét. Mégsem tudott megnyugodni, és nem aludt el.

Hajnali öt óra felé lépéseket vélt hallani a folyosón, s néhány pillanattal később ajtaja minden zaj és nehézség nélkül kinyílt. Még elég sötét volt, s hogy valaki minden formaság nélkül betör a szobájába, Anzoleto már azt hitte, elkövetkezett a döntő pillanat. Egy párduc gyorsaságával ugrott ki az ágyból, és megragadta a tőrét. De vezetőjét ismerte fel a virradat halvány fényében; a jó ember még intett is, hogy beszéljen halkan, és ne csapjon lármát.

- Mit akarsz, te fajankó, és miféle pofákat vágsz? - mondta Anzoleto bosszúsan. - Hogyan tudtál bejönni?

- Hogy jöttem volna, ha nem az ajtón át, jó uram?

- Kulcsra volt zárva.

- De künn hagyta a kulcsot.

- Ostobaság, hiszen itt van az asztalon.

- És aztán? biztosan volt egy második kulcs.

- Ki csinálta velem ezt a rossz tréfát, hogy bezárt a szobámba? Te tetted volna, amikor a bőröndömért jöttél?

- Esküszöm, nem én voltam, nem is láttam a kulcsot.

- Akkor biztosan maga az ördög volt. De minek vágsz ilyen titokzatos, fontoskodó arcot? Nem hívattalak.

- Hogy mondjam el, ha nem jutok szóhoz? De talán elég, ha lát, hiszen biztosan tudja, miért jöttem. A kisasszony minden baj nélkül Tustába érkezett, én meg itt vagyok a lovakkal, ahogy parancsolta.

Pár pillanatig tartott, míg Anzoleto felfogta, miről van szó; de szerencséjére elég gyorsan megértette a helyzetet, különben a vezető, akinek babonás félelme az éjszaka árnyaival együtt oszlott el, megint csak az ördög incselkedésére gondolt volna. A fickó azzal kezdte, hogy alaposan megvizsgálta, majd az istálló kövén is megpengette Consuelo pénzdarabját, és megállapította, hogy nem kötött rossz üzletet a pokollal. Anzoleto meg arra következtetett a vezető szavaiból, hogy a lányt is figyelték, s ezért nem értesítette szándékáról, hogy a féltékeny vőlegény talán megfenyegette, kétségbe kergette, de Consuelo egy alkalmas pillanatban kijátszotta őrzője éberségét, megszökött, és most már messze jár.

"Bárhogy történt is - mondta magában -, világos a dolog, s nincs mit fontolgatni. Consuelo nagyon egyértelmű és pontos tanácsokat üzent ezzel az emberrel, aki a prágai országútig vitte. Győzelem! csak mehessek már utána, anélkül, hogy a kardomat kéne használnom."

Állig felfegyverkezett, s mialatt gyorsan elkészült, előreküldte a vezetőt, hogy nézze meg, szabad-e az út. Amikor a fickó visszajött, és jelentette, hogy mindenki alszik, csak a kapuőr nem, aki előbb beengedte, Anzoleto nesztelenül lement, hogy lóra üljön. Csak egy lovásszal találkozott az udvaron, magához intette, egy pénzdarabot dobott neki, nehogy szökésnek véljék távozását.

- Te jóságos Szent Vencel! - mondta a lovász a vezetőnek. - Hát nem különös? Most jönnek ki a lovak az istállóból, és olyan izzadtak, mintha egész éjjel nyargaltak volna.

- Biztosan a maga fekete ördöge csutakolta meg őket - felelte a vezető.

- Hát ezért hallottam egész éjjel valami borzalmas lármát - hüledezett a lovász. - Nem mertem idejönni, hogy megnézzem, mi történik; de hallottam, hogy csikorog a kapurács, lecsapódik a függőhíd, olyan igaz, ahogy magát látom. Azt hittem, maga ment el, és sosem gondoltam volna, hogy virradatkor még találkozunk.

A függőhídnál viszont a kapuőr álmélkodott.

- Hát két példány van uraságodból? - mondta szemét dörzsölgetve. - Éjfélkor láttam elmenni, és most megint látom.

- Csak álmodott, jó ember - mondta Anzoleto, és neki is adott valamit. - Hogy mentem volna el, anélkül, hogy megkérjem, igyon egy kortyot az egészségemre?

- Uraságod nagyon megtisztel - felelt a kapuőr, aki kissé törte az olaszt.

- No, mindegy - mondta most anyanyelvén a vezetőnek. - De szent igaz, hogy kettőt láttam belőle ma éjjel.

- Holnap meg próbálj négyet látni - vágott vissza a vezető, s Anzoleto nyomában ő is átnyargalt a hídon. - A fekete ördög játszik így a magadfajta álomszuszékokkal.

Anzoleto mindent pontosan megtudott a vezetőtől, és hamarosan Tusta Taus városába ért, mert azt hiszem, ez a két név ugyanazt a helységet jelöli. Itt elbúcsúzott a vezetőtől, a város másik végén postalovakat bérelt, folytatta útját, de sehol sem kérdezősködött, míg csak tíz mérföldet meg nem tett; e távolság határán aztán megállt, hogy reggelizzen (már nem bírta tovább), és Wolfné iránt érdeklődjék, akinek kocsin kellett ide érkeznie. Senki sem tudott neki felvilágosítást adni, ami persze nagyon érthető.

Élt ugyan a faluban egy Wolfné, de ötven évvel ezelőtt telepedett itt meg, s egy rőfösüzletet vezetett. Anzoleto azt hitte, hogy Consuelo nem állt meg ezen a helyen. Teljesen kimerült, összetörte a hosszú lovaglás, és kocsit akart bérelni, de nem talált. Megint csak lóra kellett ülnie, és tovább nyargalnia a menekülő leány nyomában. Anzoleto lehetetlennek tartotta, hogy ne fedezze fel hamarosan a jótékony kocsit, amelyben végre kinyújtózkodhat, és kárpótolhatja magát sok szorongásáért és fáradságáért. De nagyon kevés utassal találkozott, és egyik kocsiban sem látta Consuelót. Végül már teljesen kimerült, és, mivel sehol sem talált bérkocsit, dühében elhatározta, hogy nem megy tovább; egy városkában állt meg, az országút mentén, s itt akarta megvárni Consuelót, mivel meg volt győződve, hogy megelőzte a lányt. Volt elég ideje, egy egész nap és a rákövetkező éjjel, hogy a nőket, a fogadókat, a féltékenyeket és az utakat átkozza. Másnap arra jött egy postakocsi, s Anzoleto ezen folytatta útját Prága felé, de itt sem volt több szerencséje. Hagyjuk magára, amint éppen észak felé robog, féktelen dühvel, halálos és mégis reménykedő türelmetlenséggel a szívében. Nézzünk be egy pillanatra a kastélyba, hogy lássuk, milyen hatással volt lakóira Consuelo távozása.

Könnyen elképzelhetjük, hogy aznap éjjel Albert gróf sem aludt többet, mint e váratlan kaland két főszereplője. Miután megszerezte Anzoleto szobakulcsának mását, kívülről rázárta az ajtót, s nem törődött többé a fiatalember próbálkozásaival, mivel tudta, hogy csak Consuelo szabadíthatja ki. Ennek a lehetőségnek még a gondolatára is megremegett, de végletes tapintatában nem akarta ellenőrizni a leányt.

"Ha ennyire szereti - gondolta magában -, nincs miért küzdenem: teljesedjék be a sorsom. Hamarosan mindent megtudok, mert Consuelo őszinte lélek, s holnap már nyíltan utasítaná vissza azt az ajánlatot, amelyet ma tettem. Ha pedig csak e veszedelmes ember tolakodásáról és fenyegetéseiről van szó, legalább ma éjjel nem háborgathatja áldozatát. Bármilyen elfojtott neszt hallok tehát a közelben, nem mozdulok, s nem teszem magam gyűlöletessé; ha megmutatkoznék előtte, a szégyen keservével tetézném e szerencsétlen leány szenvedését. Nem, nem játszom a gyáva kém, a gyanakvó féltékeny szerepét, hiszen ő mindig tartózkodó és határozatlan volt velem, és semmi jogom hozzá. Csak egy dolgot tudok, ami megnyugtatja ugyan becsületemet, de a kínok keservét okozhatja szerelmemnek: Consuelo nem fog megcsalni. Szerelmesem lelke, aki egyszerre élsz a legtökéletesebb nő lelkében és az egyetemes Isten méhében, ha áthatolsz az emberi gondolat titkain és árnyain, és most bennem olvasol, belső érzésed megmondhatja neked: mérhetetlenül szeretlek, s azért nem kételkedhetem szavadban."

A nagylelkű Albert hűségesen megtartotta önmagának tett ígéretét; s bár Consuelo lépteit vélte hallani az alsó emeleten (a leány éppen akkor menekült), s egy másik, kevésbé érhető zajt is észlelt, a várkapu felől, csak szenvedett, imádkozott, ziháló melléhez szorította két egybekulcsolt kezét.

Amikor megvirradt, hallotta, hogy valaki Anzoleto szobája felé megy, és kinyitja az ajtót.

"A gyalázatos - mondta magában -, minden szégyenkezés és óvatosság nélkül hagyja el a leány szobáját. Mintha csak hivalkodni akarna győzelmével. Ó, mit sem törődnék a nekem okozott szenvedéssel, ha szerelme nem szennyezne egy másik, az enyémnél sokkal drágább, sokkal értékesebb lelket."

Abban az órában, amikor Christian gróf fel szokott kelni, Albert apja szobájába ment, nem azzal a szándékkal, hogy elmondja neki, mi történt, hanem hogy megkérje, beszéljen megint Consuelóval. Biztos volt benne, hogy a leány nem hazudnék. Arra gondolt, hogy Consuelo maga is kívánja ezt a beszélgetést, ő pedig szerette volna kisegíteni e zavarából, megvigasztalni szégyenkezésében, és azt is elhatározta, hogy színlelt egykedvűséggel könnyít elválásuk keserűségén. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy mi következik e végzetes pillanat után. Érezte, hogy értelme vagy élete összeroppan e csapás súlya alatt, s nem félt az erejét meghaladó fájdalomtól.

Apját kápolnája küszöbén találta. Egyszerre pillantották meg a vánkosra helyezett levelet. Együtt ragadták meg, együtt olvasták el. Az aggastyán megrendült, mivel attól tartott, hogy fia nem tud szembenézni e végzetes esemény következményeivel; de Albert nagyobb bajra készült, s nyugodtan, megadón, szilárd bizakodással nézett apjára.

- Ártatlan - mondta -, és szeretni akar engem. Érzi, hogy szerelmem igaz, és hitem rendíthetetlen. Isten megóvja minden veszedelemtől. Fogadjuk jó szívvel ígéretét, és ne cselekedjünk. Ne féltsen, apám; erősebb leszek fájdalmamnál, s féken tartom nyugtalanságomat, ha gyötörni akarna.

- Fiam - mondta az aggastyán megindult hangon - apáid Istenének képe előtt állunk. Te más hitet fogadtál el, s tudod, hogy ezt sosem vetettem szemedre a keserűség hangján, bár szívem vérzett tőle. Most leborulok Isten képe előtt, itt, ahol előző éjjel megígértem neked, hogy mindent megteszek, amit csak tehetek, hogy szerelmed meghallgatásra találjon, és szent kapocs által erősítessék meg. Megtartottam, és most megújítom ígéretemet. Imádkozom a Mindenhatóhoz, hogy teljesítse kívánságodat, és szívem kívánsága nem lesz ellentétben kérelmemmel. Nem imádkoznál velem ebben az ünnepi órában, amely talán döntést hoz az égben földi szerelmed sorsáról? Ó, nemes gyermekem, akiben az örökkévaló minden erényt megőrzött, bár kemény próbára tette első hitedet, aki gyermekkorodban mellettem térdeltél anyád sírjánál, s fiatal angyalként imádkoztál a Mindenhatóhoz, akiben akkor nem kétkedtél, hajlandó vagy-e most hozzá emelni szavad, hogy az enyém se legyen haszontalan?

- Apám - felelt Albert karjaiba szorítva az aggastyánt -, ha hitünk különbözik is formáiban és dogmáiban, lelkünk egységes egy örök, isteni elv felismerésében. Ön a bölcsesség és jóság Istenét szolgálja, a tudás, a tökély, az igazságosság eszményét, akit én is mindig imádtam. Ó, te keresztre feszített isteni lény - mondta apja mellé térdelve és Jézus képéhez fohászkodva -, akit az emberek Igeként imádnak, én pedig az egyetemes szeretet legnemesebb és legtisztább földi megnyilvánulásaként tisztelek, hallgasd meg imámat, hiszen gondolatod örökké él Isten és miközöttünk! Áldd meg az igaz ösztönöket és őszinte szándékokat! Szánd a diadalmaskodó romlottságot, és védelmezd a küszködő ártatlanságot! Ne legyen más boldogságom, csak amit Isten ad! De, ó, emberi Isten, vezesd, lelkesítsd a szíveket, akiknek nincs más erejük, nincs más vigaszuk, csak a te földi utad és példád!

12. Rögtönző költő. ^[VISSZA]

13. Az olasz commedia dell'arte fehérbe öltözött, lisztes képű alakja, aki rögtönzött, vidám jeleneteket adott elő. ^[VISSZA]

14. Az ügyvéd, a német és az ördög voltak a jelenetek visszatérő szereplői. ^[VISSZA]

16. Barátnő, szerető. ^[VISSZA]

20. Énekre és zeneszerzésre tanította a szász választófejedelem leányát, aki később a francia trónörökös felesége, XVI. Lajos, XVIII. Lajos és X. Károly anyja lett. ^[VISSZA]

21. A roppant ég beszéli
      Dicsőségét az Úrnak
      A mindenségbe küldi
      Hírét a tiszta mennybolt,
      Hogy mily csodálatosak
      Jobbjának alkotási. ^[VISSZA]

23. Zenekedvelők. ^[VISSZA]

24. Fehér (bőrű), göndör (hajú), kövérkés. ^[VISSZA]

28. Itt: első férfiénekes. ^[VISSZA]

32. Kiváló, mélyen tisztelt, nagybecsű. ^[VISSZA]

33. O mors, quam est amara memoria tua hominibus injustis, viro quieta cuius omnes res fiunt ordinatae et ad hoc. A Bibliából kölcsönzött bölcsesség ez (Prédikátor könyve, XLI. fejezet, V. I. és 3.). De a Biblia gonoszok helyett gazdagokról, igazak helyett szűkölködőkről szól. ^[VISSZA]

34. Velence egyik szigete, ahol temető is van. ^[VISSZA]

35. A mélységből kiáltok hozzád. ^[VISSZA]

39. Az iszlám vallásban az ördög, aki elpártolt Istentől, és a rossz szellemek, a dzsinnek vezére. ^[VISSZA]

40. Ha figyelmesen hallgatják dudajátékosainkat, akik Közép-Franciaország vidékein a falusi zenészek szerepét töltik be, meglátják, hogy legalább két-háromszáz egyforma nemű és egyforma jellegű dalt ismernek, de ezek mind különböznek egymástól; és azt is megállapíthatják, hogy három éven belül ez az óriási dalkészlet teljesen megújul. Nemrég a következő beszélgetést folytattam egy vándormuzsikussal. "Tanult valami zenét?" "Persze, hogy tanultam; megtanítottak, hogyan kell a bordó-dudán meg a pásztordudán játszani." "Hol tanult?" "Bourbonföldön, az erdőkben." "Ki volt a mestere?" "Egy erdei ember." "Ismeri a hangjegyeket?" "Hogyne ismerném." "Milyen hangnemben játszott most?" "Hogyhogy milyen hangnemben? Mit jelent ez?" "Nem D-dúrban játszott előbb?" "Nem ismerem a D-dúrt." "Hát akkor hogy hívják a hangjegyeit?" "Hangjegyeknek, nincs külön nevük." "Hogyan jegyzi meg ezt a sok különböző dallamot?" "Megfigyelem őket." "Ki szerzi ezeket a dallamokat?" "Sokan, a jó muzsikusok az erdőben." "Sokat költenek?" "Csak ezt csinálják, sosem hagyják abba." "Semmi mást nem csinálnak?" "Fát vágnak." "Favágók?" "Majdnem mind favágó. Nálunk azt mondják, hogy a muzsika erdőben terem. Ott lehet megtalálni." "Maga is ott keresi?" "Minden évben odamegyek. A kis muzsikusok nem mennek. Meghallgatják, amit az országutakon énekelnek, és elismétlik, ahogy tudják. De az igazi hangsúlyt csak Bourbonföld favágóitól lehet megtanulni." "És ők hogyan tanulják?" "Maguktól, az erdőben járva, vagy amikor este hazamennek, meg vasárnap pihennek." "Maga is szerez dalokat?" "Valamelyest, nem sokat, nem is nagyon jók. Ehhez erdőben kell születni, és én a síkságról jöttem. A hangsúlyt senki sem tudja nálam jobban, de a kitaláláshoz mi nem értünk, és jobb, ha nem is csináljuk."

Meg akartam tudni, hogy mit ért hangsúlyon. De sehogy sem boldogultam vele, talán mert ő nagyon is jól értette, engem meg méltatlannak tartott arra, hogy megértsem. Fiatal volt, komoly, és olyan fekete, mint egy kalábriai vándordudás, ünnepségről ünnepségre járt, egész nap játszott, és már három éjjel nem aludt, mivel hat-nyolc mérföldet kellett megtennie napkelte előtt, hogy egyik faluból a másikba érjen. Mégis pompásan érezte magát, teli kannákból vedelte a bort, és sohasem panaszkodott, mint Walter Scott trombitása, hogy kifogy belőle a szusz. Minél többet ivott, annál komolyabb és büszkébb volt. Nagyon jól játszott, és igaza volt, hogy büszkélkedett a hangsúlyával. Megfigyeltük, hogy ugyanazt a témát vég nélkül váltogatta játékában. Egyik témát sem lehetett volna leírni, ha nem jegyzünk fel ugyanakkor legalább ötven változatot... Nyilván ebben van a tehetsége és művészete. Válaszaiból azt is megtudtam, mi az eredete a bourrée szónak, ahogy a mi vidékünk táncait hívják. Bourrée egyben rőzseköteget is jelent, és Bourbonföld favágói így nevezik zenei szerzeményeiket, ahogy Adam mester viszont a kulcs nevet adta dalainak. (A szerző) ^[VISSZA]

41. Jöttem, láttam, győztem. ^[VISSZA]

43. Racine: Andromaché, V. felv. I. jel. (Szabó Lőrinc fordítása). ^[VISSZA]

---