A pásztor – eléggé öreg ember volt már, talán hatvan-hatvanöt esztendős – fát vágott egy széles, magas tuskón. Mellette egy nyolc-kilenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat.
Mindketten hallották a lovak dobbantásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa sercenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna.
A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtekében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel-felcsaholó kutyát. Aztán keresztüljöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat.
Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből.
Telt az idő, csend volt – mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is, a pásztort is, meg a gyermeket is.
Amikor végigszívták a cigarettát, akkor az egyik fegyveres leakasztott egy nagy gumibotot, és rászólt az öregemberre.
– Te, öreg! – mondta.
A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéjét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a földre, lekapta a fejéről a kalapját, megfordult, s úgy, födetlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem is emelte fel a tekintetét, csak állt ott a ló előtt, meghajolva, a kalapja a kezében, könnyű, fehér haját meg azonnal meglebbentette a szellő.
A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte tovább a fát, és rakta kupacba, a többi mellé.
Telt az idő tovább, a fegyveresek nem szóltak, az öreg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant.
Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dobbantgattak, csavargatták a fejüket.
– Láttál valakit? – kérdezte.
Az öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét is letette maga elé, a földre.
– Nem láttam senkit!
A másik fegyveres közelebb léptetett.
– Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelé!
– Nem láttam embert errefelé! – mondta az öregember.
A tekintete a földön nyugodott, a bakancsát látta, füvet meg a ló patáját.
– Gyere közelebb! – mondta a gumibotos.
Odament egészen közel a lóhoz.
– Még közelebb!
Odaállt a ló lábához.
– Még!
Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt és a ló hasából egy darabot meg a füvet.
A fegyveres lenyúlt a gumibottal az öreg álla alá, és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt, a feje meg hátra a tarkójára, a szemét nem emelte fel, nézte a lovas térdén a nadrágot meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumibottól.
A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráfeszítette a térdére, úgy tartotta a gumibotot az öreg állához, és tartotta egyre magasra a fejét, és nézett bele az arcába.
Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára.
Csend volt.
– Mehetsz!
Az öreg megfordult, és gyorsan visszament a tuskóhoz, a fejére tette a kalapját, aztán vette a fejszét, magasba emelte, és vágta tovább a fát.
Amikor a negyedik vagy ötödik darabot ütötte széjjel, a fegyveres rászólt.
– Öreg!
Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme a földön – mindent pontosan úgy, mint az előbb.
– Hány éves a fiú?
– Nyolcéves a fiú…
– Te neveled?
– Én nevelem!
A másik is megszólalt.
– Mióta neveled?
– Egy éve nevelem!
– Hány éves a fiú?
– Nyolcéves a fiú!
– Te neveled?
– Én nevelem!
Közelebb léptetett.
– Láttál erre embert?
– Nem láttam erre embert!
– Mehetsz! – mondta a másik.
Hallgattak.
– Te fiú! – mondta a gumibotos.
A gyerek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakja a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy, meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az ő haját is. Látta ő is a lábát meg a füvet a földön.
– Hány éves vagy?
Azonnal – úgy, ahogyan ledobta maga elé a karjából a fát – válaszolt.
– Nyolcéves vagyok!
– Ez az öreg nevel?
– Ez az öreg nevel!
– Mióta nevel?
– Egy éve nevel!
– Ez az öreg? – kérdezte a másik.
– Ez az öreg!
– Nagyapád?
– Nagyapám!
– Gyere ide! – mondta a gumibotos.
Odament – akár az öreg – a ló elé.
– Közelebb!
Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a ló hasa alatt. Nem is látott egyebet, csak a füvet meg a cipőit.
A fegyveres megmozdította a lábát, a csizmának az orrát bedugta a gyerek feje alá, megkereste az állát, és megemelte a fejét.
– Feljebb! – mondta.
A gyerek magasra emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkójára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kívánságot érzett, hogy felemelje a szemhéjait.
Aztán lehunyta a szemeit.
– Nyisd ki!
Nézte tovább a meggyűrött bőrt a csizmán.
– Láttál erre embert?
– Nem láttam erre embert!
Tele lett az ő szája is nyállal.
– Azt mondtad, hogy az öreg nevel!
– Azt mondtam, hogy az öreg nevel!
Csend lett. Dobbantak a lovak patái, az öregnek csattogott a fejszéje.
– Fordulj meg! – mondta a fegyveres, és leengedte a csizmáját.
A gyerek megfordult.
– Nézz előre!
A gyerek felemelte a fejét.
– Mit látsz?
– Látok: arrébb hegyeket, eget, fákat, aztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok…
– Na, indulj előre!
Utánaléptettek ők is, hagyták, menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pásztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött néhány edény, jobbra kikötött kecske, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, hamvadt, reggeli tűz.
A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé.
– Ez mi?
– Ez kecske!
– Nézd meg jól!
– Megnézem jól!
A másik megszólalt.
– Mi ez?
– Kecske! – mondta a fiú.
A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához.
– Fordulj!
Ott volt arrább a nyáj, kolomp nélkül, egyetlen kolomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában.
– Hívd ide a kutyát!
A fiú odahívta a kutyát. Jött lassan, oldalogva, aztán odasompolygott, és leült a gyermek lába elé.
– Figyelj rám! – mondta a fegyveres. – Ez, ami itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda?
– Kutya – mondta a gyermek.
– Nem… Ez, ami itt fekszik a lábad előtt, kecske, nagy fehér kecske! Értesz engem?
A fiú hallgatott.
A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan középen szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemei előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, annyira, hogy csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához.
– Tehát?
A gyerek nézte a kutyát.
A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumibotját, és könnyedén ráfektette a vállára.
– Mondjad szépen…
– Tehát!… Mi ez itt, a lábad elölt?
A gyerek nézte a kutyáját.
– Kecske… – mondta.
– Nagy, fehér kecske!
– Nagy, fehér kecske!
A fegyveres elrúgtatott mellőle, a másik levette a fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút.
– Ez pedig… ez itt kutya! Értesz engem?
Ráfektette a botot a fiú fejére.
– Igen!
– Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutya!
– Igen! – mondta a gyermek.
– Hogy hívják?
A gyerek hallgatott.
– Hogy hívják ezt a kutyát?
– Cézár…
– Menj! – szólt a másik – és simogasd meg szépen, úgy, ahogyan szoktad, és mondd közben a nevét is…
A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátához vetve, óvatosan előretolta.
– Cézár – mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette a tenyerét a fejére, a szarvai közé. – Cézár!
– És mit szoktál még mondani neki?
A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön.
– Kiskutyám… – mondta.
Csend lett.
– Gyere ide!
Otthagyta a kecskét, és odament a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment egészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát. Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkára feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt.
– Mehetsz!
Amikor félúton volt a fiú az öreg felé, a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát.
– Láttál erre embereket?
– Nem láttam erre embereket! – mondta.
Még állt ott egy darabig. A fegyveresek rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mellé a lovaikkal.
– Mehetsz! – mondták aztán.
Az öreg egész idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében.
Ez a kettő meg ott állott a hátuk mögött – a gyerek szedte a fát –, amíg elszívták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskákat, mentek tovább.