A csősznek a lánya, olyan tizenegy-tizenkét esztendős kisgyermek, minden reggel valamivel hét óra után feljött hozzám a szőlőbe, és letette a présház asztalára a tejet. Mázas kancsóban hozta, és szép vigyázva lépett vele, hogy meg nem löttyenjen.
A negyedik napon azt mondja nekem.
– Igaz, hogy maga pesti ember?
Nekitámaszkodott a présház oldalának, az egyik térdét magasabbra húzta, talpát a falnak vetette, a keze a háta mögött.
– Igaz! De azért megférünk mi egymással, ne veszekedjünk…
A nap friss volt, a víz a vederben hűvös és kemény, a törülköző a vállamon.
– Nem azért mondtam!
– Nagyszerű… Annyira nagyszerű, hogy ha nincs kifogásod ellene, akkor magamra veszem az ingemet…
Kedvesen megvonta a vállát.
– Felőlem felveheti!
Kiloccsantottam a vizet a homokra.
Az asztalon a kancsó mellett szalonna, kenyér, paradicsom és a késem.
– Gyere, egyél szalonnát!
– Maga igazi pesti?
– Nem eszel szalonnát?
– Maga nemcsak úgy odament, aztán már azt mondja, hogy pesti?
– Á… – mondta. – Én annyira pesti vagyok, hogy jobb nem is beszélni róla. Kapsz paradicsomot is.
– Mondja… látott ott hajót?
– Milyen hajót?
– Amék a vízen megy, rendes hajót?
– Ó, olyat? Én ne láttam volna? A fő hajóskapitány pontosan a mi házunkban lakik a szuterénben, mindennap együtt hajózunk a munkába!
A szalonna hasadt a késem alatt, akár a vaj, megnyílt a paradicsom is, és a szikkadt, illatos kenyérből levágtam egy karéjjal.
– Nem hiszed?
A kislány hallgatott. Állt a falnál, a feje kissé oldalt biccent, a szemei rajtam, az arca végtelenül komoly.
– Én igaziból akarok beszélni magával!
Állta a tekintetemet. Kék szeme volt, a haja, mint a mesékben, szőke vagy valóban olyan, mint a kalász, fehér ing, alatta piros, foltozott szoknya, a talpa meztelen.
– Bocsánatot kérek – álltam fel a helyemről –, becsületszavamra láttam hajót, még akkor is… ha a kapitány nem lakik nálunk!
Egy pillanatra a földre ejtette a tekintetét.
– És… egészen nagy hajókat is látott?
– Láttam! Formásak, és többnyire nagyon kedves nevük van, és két kéményük…
– De azt a hidak alatt behajlítják!
– Nem értem…
– Amikor a hidak alatt mennek, akkor behajlítják a kéményeket, mert másképpen nem férnek el…
– Ó! Te be akarsz csapni engem, barátom…
– Olyat látott, amelyik a víz alatt megy?
– Nem. Pedig már gyermekkoromban olyasmit szerettem volna kormányozni… De hát, ilyen az élet, ne is beszéljünk róla!
Elvette a talpát a faltól, egymás mellé helyezte a lábait, s míg sajátos mozdulattal elsimította magán a szoknyát, az ajka köré finom mosolygás gyűlt.
– Akkor olyat sem látott, amék magától megy!
– Hát… – mondtam. – Mármint amelyik mit csinál?
– Magától megy!
– Ja, olyat!?
– Olyat – mondta.
Egy kenyér, egy szalonna, egy paradicsom – huszár!
– Olyat nem láttam!
– Pedig van olyan!
– Mármint hajó, amelyik magától megy?
– Magától! Nem kell hozzá semmi, ami hajtsa, megy, csak úgy, magától!
Átvetettem a lábam a lócán, a kés a kezemben, kenyér, szalonna a másikban.
– Igazat mondasz?
Magasabbra emelte a fejét.
– Én igaziból beszélek magával.
Komoly, szigorú volt a hangja. Aztán kis idő múlva megint apró mosolygás lebbent az arcára, s éppen csak rám pillantva, úgy kérdezte a homokon tartva a szemét.
– Azt sem tudja, hogy ha magától megy, akkor miért tud menni?
– Nem tudom…
– Mert az egy nagy találmány!
Felemelt fejjel, hangosan mondta. De a tekintetében apró kis ijedség bujkált, dacos és kedves, egészen apró kis ijedség.
– Nagy találmány! – mondta még egyszer, de már szigorúan és határozottan.
– Így már más – mondtam. – Tökéletesen más az egész! Tudod: nincsenek is hajós barátaim! De azért ne haragudj rám!
Ugyanúgy vonta meg a vállát, mint az előbb.
– Maga ezt nem tudta?
– Hát…
– Olyan nagy városban lakik, és mégsem tudja?
A tej még őrizte a szűz meleget, a szám és a kancsó között vékony erecskékben szaladt a nyakamra. A kancsó koppant az asztalon.
– Hogy is mondjam…
– Tudta vagy nem tudta?
– Hát, őszintén szólva, úgy némiképp…
– Az mit jelent, hogy némiképp?
A szeme nagyra nyitva az arcomon, s a homlokán ott a kis vonás a két szemöldöke között.
– Azt jelenti, hogy félig-meddig tudtam…
– Az a némiképp?
– Az!
Csak a pillái alól nézett rám.
– Igaziból beszél?
– Igaziból!
Lassan a tőkékre fordította a fejét, aztán még egyre összevonva a szemét, rám rebbent a pillantása, s azt mondta:
– Én is tudtam! Szokom is mondani mindig… Csak – rebbent a tekintete. – Csak akartam tudni, hogy maga tudja-e?
Az arca piros volt, mint a pipacs vagy a rózsák. Hátrahajlította a fejét a falhoz, mint az előbb tette.
– Hát tudta némiképp?
– Nem hiszed? Hiszen igaziból beszélgetünk.
– Akkor mondja meg, hogy mitől megy magától?
– Hát!… Az úgy magától megy, mert nem hajtja semmi, mert ha hajtaná valami…
– Olaj vagy szén! – mondta, és megbiccent a feje, mint a virágok a szellőben.
– Persze, persze…! Ha azok hajtanák, akkor nem menne magától, és akkor… akkor nem volna nagy találmány!
Miközben beszéltem, elmozdult a faltól, és ment az ösvény felé kissé oldalt hajlított fejjel, rám figyelve. A nap lent, a szőlő aljából már a fák fölé emelkedett, és gazdagon locsolta a földet.
– Nézze meg, amit mutatok! – áll meg előttem, az asztal túlsó oldalán. – Igaziból nézze, úgy, ahogy én mutatom…
A kancsót arrább tettem, köréje a kenyér, szalonna, paradicsom. Felkönyököltem.
– Koncentrálni fogok!
Rám nézett.
– Most azt figyelje… amit én mutatok!
Feltérdelt a lócára, ott, a másik oldalon, és apró kavicsokból kis kört rakott ki az asztal lapjára, s a kör közepére odahelyezett egy nagyobbat.
– Azt mondja meg, hogy ez mi! – lépett le a lócáról, és a háta mögé rakta a kezét.
– Hogy ez mi?
– Ez! Attól mén a hajó magától.
– Ez itt egy kör kavicsból kirakva, közöttük egy nagyobb kavics!
– Na… Azt ott, azt a nagyobbat középen, hogyan nevezik?
Az arcán figyelem, szigorúság és kedves nagyképűség.
– Nem tudom, mire gondolsz…
– Arra, amitől a hajó magától megy…
– Aha… Akkor az ott: mag!
– Nemcsak úgy mondják – rázta meg a fejét –, hosszabb annak a neve!
– Akkor atommag!
– Most találta ki, vagy tudta?
– Tudtam…
Felpillantott az arcomba.
– De amit most kérdeznék, azt nem tudná megmondani?
– Megpróbáljuk – mondtam, és néztem én is a kavicsokat.
– Mert annak a neve már nehezebb… Olyan, hogy az ember akár el is felejtheti!
– Hát, halljuk csak…
– Nem olyan könnyű azt mindig észbe tartani…
– Nocsak…
– S ha egyszer az ember elfelejti, akkor várhatja, míg eszébe jut…
– Hadd halljuk!
– Én tudom – mondta. – Nem hiszi?
Piros volt megint az arca, mint a pipacs.
– Dehogynem… Most meg azt akarod tudni, hogy én tudom-e!
– Aha! – mondta, és beharapta kissé az ajkát.
– Na, mondjad!
– Hát, azokat – és rámutatott a sok kis kavicsra az egyetlen nagyobb körül –, azokat meg tudná-e mondani, hogy nevezik?
Átkönyököltem a másik karomra.
– Nehéz dolog!
Megszeppent.
– Nem tudja?
– Hát… Hogy is mondjam csak?
– Magának azt tudni kell, ha pesti!
– Persze, persze…
– Van olyan újság, amiben az benne van…
– Mi van benne?…
– Annak a sok kicsinek a neve… az újságban!
– Na, várjál csak!
Ráncba húztam a homlokomat.
– No!… Gondolkodjon csak… – mondta, és szemben velem, csakúgy, mint én, beletette az arcát a tenyerébe. – Csak gondolkodjék…
A homlokán neki is apró ráncok.
– Gondolkodjék csak!…
– Megvan!
– No!! – s előrehajolt, a szemei, mint a csillag, felragyogtak.
– Elektron! – mondtam.
Lassan visszahajolt a helyére. A szája körül mosolygás támadt, s míg bújócskázott az arcán, ránézett az asztalra, a kis kő elektronokra.
– Én is tudtam! – s elkezdte sepergetni az összegyűlt morzsát az asztalról. – Én is tudtam! Tudtam a másikat is… Minden ilyenből van, s ha ezeket megpiszkálják, hogy másképpen álljanak össze, akkor attól mén a hajó is!
– Még jó, hogy eszembe jutott…
– Mert elfelejtette! – mondta. – Mert nem tudta megtartani a fejében… Pedig mekkora nagy feje van!
Kacagni kezdett.
– Na, isten áldja… Holnap hozom megint a tejet.
Nyújtózkodtam.
– Áldjon meg téged is, szép húgom, az isten…
A kancsó már a kezében volt, töltötte át a lábasomba. Megállt a keze.
– Én azt csak úgy köszönésből mondtam!
– Micsodát?
– Az istent! Hogy isten áldja…
– Elhiszem…
– De maga komolyan gondolta, azért mondta olyan hosszan…
– Nem értem…
– Mert azt csak úgy szokás mondani… mert az nincs!
– Micsoda nincs?
– Isten – mondta. – Ilyenekből van minden! Ezekből a kicsikből meg a nagyból, amék középen volt!
– Komolyan mondod?
– Hát!
Odaléptem hozzá.
– Nem tréfálsz?
– Maga nem tudta?
Elvettem a kezéből a kancsót, és lassan áttöltöttem a tejet a lábosba.
– Nagyon különös gyermek vagy…
– Lány vagyok én, nem gyermek… – mondta –, mert ezt így mondják minálunk a falusiak, tudja… – tette hozzá.
– Különös gyermek vagy!
– No, isten áldja! – köszönt, s paskolva a talpával a homokot, lement az ösvény felé, s lóbálta a kancsót a kezében. – Holnap későbben jövök, mert viszek sót a marháknak, ha elmenne, hagyja kint a lábosát!
Eltakarta a tőkék zöldje. Én meg felvettem a kavicsokat a földről. Forgattam a tenyeremben. Aztán kiraktam őket az asztalra a tej meg a kenyér mellé, úgy, ahogyan ő rakta volt, szép karikára. Felkönyököltem, néztem őket, mintha soha nem láttam volna.