Az első világháborúban az olaszországi Conegliani frontszakaszán egy időben állóharc folyt hosszú heteken keresztül. A zászlóaljak mindkét oldalon beásták magukat a lövészárkaikba, kis bunkereket, ahogyan akkor nevezték, „rókalyukakat” készítettek maguknak, s volt olyan nap, hogy egyetlen lövést sem váltottak. A két lövészárok nem volt távolabb egymástól négyszáz-ötszáz méternél, a kettő között meg az úgynevezett „senki földje”.
Itt, középen, ezen a senki földjén egy tanya állt, a gazdája, idősebb paraszt, nem menekült el, hanem ott maradt a kis jószágon, ahogyan mondotta, „egyedül az Istennel”. Még annak idején, amikor az olaszok visszavonulóban voltak, a hatóság kiadta a parancsot, hogy mindenki rakjon szekérre, amit tud, és meneküljön az ország belsejébe. A hatóság, persze, ostoba volt, s azt hitte, hogy a paraszt is hatóság, s ha baj van, csak szedi a sátorfáját, s egyszerűen odébbáll. Maradtak a parasztok, és maradt közöttük a miénk is, akiről szó lesz.
A családját szépen leterelte a pincébe, a konyha alá, a disznóit leölte, s felfüstölte meg lesütötte az utolsó darabig.
Ugyanígy tett az aprójószágával, libát, kacsát, tyúkot mind levágott, eldugta a lisztet, zsákokat, vásznat, szerszámot, a bort – jó bortermő vidék volt –, úgyhogy nem maradt egy pokrócon és néhány edényen kívül jóformán semmi a házban. Mindössze egy kis hordó bort dugott be a szekrénybe, az ágya mellé.
A negyedik vagy ötödik napon véget ért a lövöldözés, csend lett a tanya körül, s esténként még nótaszót is hordott a szél, hol innen, hol onnan, az osztrák vonalak felől még harmonikaszót is.
Ült a paraszt egész nap a házban, időnként kinézett az ablakon, hol erre, hol arra, néha leszólt a pincébe, hogy nincs semmi baj, este meg hanyatt feküdt az ágyon úgy ruhástól, bakancsostól, s fülelt meg szundikált.
A kilencedik napon este, de inkább éjszakába hajlott már az idő, úgy tizenegy óra táján megzörgették az ajtaját.
Felugrott, kezébe kapta a fejszéjét, s odaállt az ajtófélfához. Kint suttogás, aztán zörgettek megint.
– Ki az?
– Jó barát! – mondták kintről. – Nyisd ki…
– Ki az?
– Nem hallod, hogy olaszok vagyunk? Nyisd ki, mert a Máriára mondom, szétlapítom a fejedet, ha nem nyitod ki azonnal…
– Nyisd ki, öreg – mondta más –, ne félj semmitől, nyisd csak ki nyugodtan!
A paraszt topogott egy keveset, egy pillantást a csapóajtóra vetett, mely a pincébe nyílt, aztán, mert arra gondolt, hogy úgyis bejöhetnek, ha akarnak, elhúzta a reteszt, s kinyitotta az ajtót.
– Biztos, hogy olaszok vagytok?…
– Bújj beljebb!
Két katona lépett be a holdvilágról. Magasak voltak, soványak és büdösek a földtől, izzadságtól.
– Megérdemelnéd, hogy szétverjem a fejedet, te naplopó – mondta az első. – Meddig kell könyörögni neked?
– Nyugodalmas jó estét! – mondta a másik. – Ne félj, öreg, csak a haragját adja ki, de rendes ember, akárcsak magam…
– Az ember tele van tetűvel, azt sem tudja, mikor fordul fel, ő meg mint a szállodákban: „ki az”, „mit akar”… mert alukált a lelkem. Mars beljebb!
A paraszt beljebb lépett.
– Már ne tessenek haragudni, de az ember sohasem tudhatja manapság…
– Ne járjon a szád!
– Nincs semmi baj, öreg – mondta a másik. – Ne félj semmitől!
– Hát… nem félek én maguktól, de ha odaát észreveszik, akkor ebből a házból semmi sem marad, ellenség az nem sokat teketóriázik…
– Most meg te ne teketóriázz sokat! Ételt, italt adj, de mozogj, mert ha én szolgálom ki magam, rosszabbul jársz!
A paraszt levette a kalapját. (Akkor tette a fejére, amikor megzörgették az ajtót. )
– Ne tessék már tréfálni velem! Honnan adnék, amikor nekem sincs, csoda, hogy éhen nem veszek ebben a nyomorúságban! Az Isten gondján vagyok én itt, tessék elhinni nekem…
– Úgy! Ó, hogy a Mária vigasztaljon meg nagy bánatodban!
Nekinyomta a puskáját a paraszt hasának.
– Kuss! Hol a disznód? Felfüstölted, mi? Még a körmeit is! Hol a borod? Elástad, mi? Kint van a trágya alatt! De azért egy hordócskával bizonyára hagytál idefent magadnak, hogy megöblögesd a torkodat, ha belefáradtál a semmittevésbe? Hogyne hagytál volna. Hol a hordó?
– Ó! Hát már ne tessék ilyesmit mondani…
– Kuss! Hol a hordó?
– Hiszen jött arra is parancs, hogy elfolyatni az egészet. Majd a lelkem szakadt bele, amikor folyt az udvaron a drága, csakúgy, mint a patak!
– Ne akard, hogy sírva fakadjak… – mondta a katona. – Istenemre mondom, még sírva fakadok! Hol alszol, te csirkefogó?
Ráordított.
– Mutasd az ágyadat!
– Az… ott bent e… – mutatott a szoba felé a paraszt.
– Na, indulj csak előre!
– Nyugodtan, öreg – mondta a másik –, nincs semmi baj, tréfás ember, ennyi az egész!
A belopózkodó világosságban, kint csillagos s többé-kevésbé holdas éjszaka volt, ha nehezen is, de ki lehetett venni a tárgyak körvonalait.
– Melyik ágyon alszol?
– Azon a!
– Hát az mi mellette?
– Az semmi… szekrény volna, de öreg az már, szétesik maholnap…
– Bizonyára annak sincs mit zabálni. Na, eredj csak, és vedd ki belőle a hordót!
A paraszt csak állt a küszöbön.
– Mozogj, mert odaszegezlek az ajtóhoz!
– Ne félj, öreg! De ne is bosszants sokáig, inkább kiveszem magam! – mondta a másik.
Odament a szekrényhez, s kigurította belőle a hordót. Megdobbant a földön, aztán – nyilván lejtős volt a talaj – odagurult az ajtóhoz a lábuk elé.
– Na, látod!… Mivel szívod?
A paraszt kinyújtotta a lábát, és megállította a hordót, mielőtt a küszöbnek ütődött volna. Aztán megmozdult, odament az ágyához, s a szalmazsák alól előhúzott egy gumicsövet.
– Evvel – mondta. – Ha megisszák, itt fogok megdögleni, mert vízért nem járhatok, s nekem ezzel végem lesz…
– Nagy baj, igen nagy baj – mondta a katona. – Na, szívd csak meg becsületesen!
Ittak, teletöltötték a kulacsaikat, aztán megint ittak, s újra töltöttek.
– Nekem ezzel aztán végem is van, uram – mondta a paraszt, s csak állt mellettük, fogta a szívót –, a tehenemet elhajtották, a lovakat meg már fél esztendeje, hogy jöttek s vitték, ez maradt nekem mindenemből, ez a kis hordócskám, víznek, az sem másnak…
– Tudjuk mi azt, angyalom, hogyne tudnánk, nem volt nektek, parasztoknak soha semmitek sem, nem is tudom, hogy éltek az Isten ege alatt, de hát ilyen az élet, tiszta nyomorúság!
– Úgy is van, ahogy mondani tetszik…
– Na, szívd csak meg még egyszer… Aztán ne sajnáld ezt a kis borocskát, úgy sincs mit enned, minek innod akkor? Igazam van?
– Ne tréfáljon velem, mert nem tréfa ez! Ha az a kis kenyerem elfogy, nem tudom, mi lesz, mert még egy sütetnyi liszt az van, annyi az egész, de azt se süthetem meg, még csak az hiányozna, hogy kimozduljak a házból… ami maradt, arra is jött parancs, felrakni a családot az útra, s ami volt, odaadtam, vigyék, ki tudja, mi lesz vélek… úgy vagyok én itt az Isten gondjában, az meg nem sok…
– Igazad van – mondta a katona. – Nem sokat ér ez az élet!
Letámasztotta a kulacsát a hordó mellé, megtörölte a száját.
– Igazad van! Na, most aztán jöhet a kolbász meg az oldalas, de siess vele, mert lejár az időnk!
– Micsoda kolbász…
A katona felállt a helyéről.
– Nem érted, hogy mit mondtam?! Kolbászt hozzál, meg oldalast meg sonkát!
– Nem kell félni, öreg! Hozd a kolbászt meg az oldalast, aztán letelik a mi időnk is, te meg lefekszel, és alszol nyugodtan…
– Honnan hozzak, uram, hát honnan hozhatnék…
Az első katona megcserélte a vállán a puskát, a jobb válláról a balra tette, s hatalmas pofont adott a parasztnak.
– Hol a disznód?
– Nincs! – kiáltotta a paraszt. – Nincs, semmim sincs.
– Fogd be a pofád, mert beléd fojtom a szuszt, te sátánfajzat. Kiabálni akarsz?…
Megfogták s hátracsavarták a kezét, bajonettet nyomtak az oldalának.
– Ha még egy hangos szót szólsz, vége az életednek! Hol a kolbász meg a hús?
– Nincs ahhoz joguk… – nyögte a paraszt – én is olasz vagyok…
– Hová dugtad, azt kérdeztük?
– Ne komédiázz, öreg! Neked se jó, ha mi kezdjük el keresni, és megtaláljuk közben a feleségedet vagy a lányodat, úgy, ahogyan elmentek innen. Eszünk egy keveset, aztán jóccakát!
A paraszt felnyögött, aztán megindult ki a pitvarba.
– Nagy disznója vagy a Máriának – mondta az első katona, amikor az ágy szélére ülve evéshez láttak. – Nagyon nagy disznója vagy! Az ember megdöglik miattad, hogy élhess szabadságban, hogy nyugodtan ülhess a fenekeden, s akkor ilyen cirkuszt csinálsz egy kis ennivalóért, nem sül ki a szemed? Ilyenek voltatok mindig, megennétek még a mocskotokat is!
A paraszt a pitvarajtóban állt, illetve a szobaajtó küszöbén, megmozdult, s leült a küszöbre.
– Nagyon nagy disznó vagy, de jó a kolbászod, jól készítitek… Magad csináltad? Beszélj, ha hozzád szólok, te?
– Magam, uram, magam… – mondta a paraszt. – Maga csinál mindent a paraszt: kenyeret, bort, húst, mindent maga csinál.
– Ne szavalj, inkább szívd meg a hordót!
Ittak, aztán befejezve az evést, a maradék ételt – két szál kolbászt meg egy fél oldalast – az oldalzsákba rakták. Meghúzták s megint megtöltötték a kulacsaikat.
– Ami pedig azt illeti, hogy te is olasz vagy – mondta a magasabbik katona –, jegyezd meg, hogy most nincs olasz vagy nem olasz, hanem háború van, ennyi az egész!
– Értem, uram, értem… – mondta a paraszt.
– S ha mi nem védenénk meg az ellenségtől, mi lenne veled, angyalkám? Na, eredj előre, és nyisd ki az ajtót!
Az ajtó előtt megálltak.
– Ide figyelj, angyalom! Holnap – nem mi, hanem mások – megint eljövünk. Ha velük is végigcsinálod ezt a cirkuszt, akkor kezdhetsz imádkozni az üdvösségedért, megértetted?
– Egyenek meg engem, uram, mert itt mást már nem találnak…
– Hová gondolsz, öreg? De ha valami nézeteltérés lesz holnap, akkor szétlőjük hajnalra a házacskádat…
– Véleményem szerint kő kövön nem marad – mondta a másik.
– Értem, uram – mondta a paraszt, s megnyitva az ajtót, kiengedte őket a házból. Másnap hárman jöttek, aztán négyen, s attól kezdve jöttek mindennap.
Még kétszer pofozták meg – az első két napon –, s megették az egyik disznót, s megittak egy hordó bort – ezeket hajnalonként ásta elő a paraszt a trágya alól –, s kapcát csináltak három lepedőből.
Úgy jöttek mindig tizenegy óra tájban, s éjfél körül álltak tovább.
Az ötödik napon késő éjjel, már elmentek régen az olaszok, megint zörgött az ajtó. Akkor már nyitotta a paraszt az első zajra. Felkelt az ágyáról, s elhúzta a reteszt. Kint három osztrák állt, puska a kezükben, az egyiknek a csövét azonnal a melléhez nyomták.
– Befelé – mondta egy hang rossz, idegen olaszsággal.
– Van olasz katona? Felemelni, felemelni a kezet!…
A paraszt felemelte a karját, a puskacső még egyre a hasának feszült.
– Magam vagyok – mondta –, magam egyedül, nincs itt egy lélek sem, nem tettem én maguknak semmi rosszat…
– Na, beljebb menni, beljebb menni…
Az egyik osztrák kint maradt, kettő meg bement, s betette maga után az ajtót.
– Enni adsz, meg bor! Értesz engem? – mondta a katona, nyilván határvidéki, vagy ki tudja, hol tanult meg valamit olaszul.
– Enni? Honnan adjak én, uram…
Többet nem is mondhatott, a másik osztrák előrelépett, s tiszta erővel pofon vágta.
– Kiabál, meghalsz, tudod…?! – ugrott hozzá a másik.
– Enni! – mondta, amelyik pofon vágta. – Gyors! Enni!
Amikor az egyik hordó tetején ülve enni kezdtek, azt mondta a paraszt: akárhogy is van, de én nem vagyok katona, nem bántottam én magukat soha, mégis kiforgatnak mindenemből…
– Was sagt er? – kérdezte a másik, aztán megvonta a vállát, a két falat között a szájához emelte a kulacsot.
– Mondd meg neki, hogy háború van, s fogja be a száját!
– Fogd be a szád, akárhogy forgatod, ellenség vagy, örvendj, hogy ennyivel megúszod!
– Igaza van – mondta a paraszt –, nagyon igaza van, akár így forgatjuk, akár úgy, igazsága van…!
Az osztrák eléje nyújtotta a kulacsát, mire felállt, s a hordó felé hajolva megszívta a bort.
Másnap, amikor az olaszok – négyen – megérkeztek, a paraszt egy levelet adott át nekik.
– Mit akarsz vele?
– Olvassák el… az osztrák küldi!
A katonák a fegyverükhöz kaptak.
– Miféle osztrák?
– Akik a tegnap éjjel itt voltak.
– Hol voltak, itt?
– Itt, ahol most maguk ülnek, úgy jöttek éjjel, úgy két óra körül, hárman…
A katonák egymásra néztek.
– Mit akartak itt nálad, mert keresztüllőlek!
A paraszt a küszöbön ült, bicska a kezében, vágta a körmeit. Felnézett.
– Mit akartak volna? Enni akartak, meg inni, meg elvitték egy pokrócomat, az egy szált, ami volt…
– S ez a levél micsoda?
– Maguknak küldik… mert mondták, hogy megint jönnek éjszaka, s én mondtam, hogy maradjanak csak, mert magukat itt találják, aztán baj lesz, akkor írták ezt a levelet, volt egy köztük, aki gagyogott valamit, érteni lehetett, az írta, a másiknak a szavára, hogy adnám oda maguknak…
– Ha elárultál minket, meghalsz, te fapofájú Krisztus. Eredj ki, Giuseppe, és maradj az udvaron… Miért járt a pofád, hogy mi ide jövünk, mi?
– Hogy ne jöjjenek egyszerre, s ne verekedjenek az én házamban, ne találják itt egymást, s ne lövöldözzenek, meg arra is gondoltam, hogy többet nem mernek jönni, ha megmondom, hát azért!
A katona káromkodott, felbontotta a papírt, aztán a sarokba kuporodva gyufát gyújtott, és elolvasta.
– Menj, hívd be Giuseppét – szólt a társára, amikor visszatért a helyére.
Ahogy elment a paraszt előtt, rácsapott a tenyerével a fejére.
– Te pedig szívd meg a hordódat, te siralomvölgye!
– Mit akarsz? – kérdezte Giuseppe, ahogy belépett a szobába. – Menjen ki valaki helyettem!
– Maradj csak a fenekeden. Tudod, mit akar az osztrák? Azt írja, hogy ők éjfél után jönnek mindig, mi meg úgy, ahogy eddig, és éjfélre menjünk a fenébe…
– Hogyan? – mondta Giuseppe.
– Úgy, ahogy érted! – vigyorgott a katona. – Ha máskor jönnénk, szétlövik a házat, s akkor „ti se esz, mi se esz”, így írták!
– Az anyjukat! – mondta Giuseppe, tátva maradt a szája, csak nézte a másik katonát. – Az anyjukat! – mondta később ismét.
– Ez már így van! – mondta a katona. – Most aztán törd a fejedet, vagy te se esz, én se esz, vagy mi legyen?
– Az anyjukat!
Hallgattak.
– Már mégiscsak olasz ez a paraszt – szólalt meg a harmadik. – Minekünk több jogunk van hozzá!
– Jog, nem jog… szétlövik a házat, aztán te se esz, én se esz!
– Az anyjuk!
Hallgattak.
– Ide figyelj, te paraszt! – mondta a katona. – Hallottad, mit írtak?
– Nem sül ki a szemük!? – állt fel az öreg.
– Ne prédikálj, ne prédikálj! Húzd meg a bort, aztán hallgass…
Szótlanul ittak, aztán ettek, végül megtöltötték kulacsaikat. Az ajtóban, mielőtt kiléptek volna, azt mondta a katona.
– Mondd meg nekik, hogy rendben van! Mit mondasz?
A paraszt hallgatott. Az egyik odalépett hozzá, s megdobva a vállán a fegyverszíjat, megfogta a paraszt mellén a kabátot.
– Azt kérdeztük: mit mondasz?
– Hogy rendben van… – mondta a paraszt.
– Jól jegyezd meg, ahogy belépnek, rögtön szólsz nekik, hogy rendben van… Egyébként ha elfelejtenéd megmondani nekik, holnap szétlövik a házadat úgy, hogy kanállal sem szeded össze soha, mert lőni, azt tudnak! Megértetted?
– Megértettem – mondta a paraszt.
Nem zárta be utánuk az ajtót, hanem kiállt a küszöbre, s zsebre rakta a kezét, belelógatta mélyen a zsebébe a kezét, s nézte az udvart, aztán a fákat meg a holdat.
Három hét múltán aztán szétlőtték a házát, nem maradt belőle semmi, csak a füstölgő négy fal, az istálló meg teljesen leégett. Két napig lőtték egymást a zászlóaljak, aztán hirtelen csend lett, rohamra indultak az osztrákok. A paraszt lent volt a pincében, ott volt az egész család, két menye, öt unoka meg a felesége. Onnan hallgatták a kiabálást, a lábak dobbanását, a kézigránátok csattanását, s aztán az olaszok ordibálását, ahogyan kergették az osztrákokat.
– Elég legyék már! – mondta a paraszt, amikor a ház körül sírni kezdett a három asszony.
Zsebre tett kezekkel állott az udvar közepén, a kalapja a szemébe húzva, oda se nézett, amikor csendre intette őket. Hordozta a tekintetét a házról az istállóra, istállóról szét az udvaron. Odalépett a házához, s a pitvar oldalán a tenyerével megdöngette a falat, úgy járta s döngette, próbálta körbe az egészet, ami megmaradt a házból. Néhol megdőlt a keze alatt a fal, de javarészt állott még elég erősen.
Aztán visszatért az asszonyokhoz, a rászólt a feleségére.
– Ereszd őket, hadd szedjenek, amit találnak…
Az asszony hóna alatt egy tyúk meg egy kakas volt, egyik erről, másik arról. Leengedte őket a földre, s szét is szaladtak mindjárt. Később azt mondta a feleségének.
– Ha a két fiú itthon volna, könnyebben hozzáláthatnánk.
Az asszony sírni kezdett. Eltakarta a kendőjével a szemét, csak sírt. S különös módon, amikor úgy két hét, fél hónap után megkapták az értesítést – az egyiket nagyon hosszú késéssel éppen a front miatt, amely a házuk körül húzódott –, hogy mind a két fiú elesett, akkor csak leült az udvaron az egyik gerendára, ült, ölébe tette a kezét, s nem hagyta el a száját egy hang sem, csak ült, s nézett maga elé egy hang nélkül.