Rauol Renier: Kárpáthia mélyrégiói

Mióta csak eljegyeztem magam a fantasy „műfajával”, még valamidőn boldog emlékezetű kamaszkoromban, folyton kísértett a vissza-visszatérő gondolat, milyen remek ötlet volna egy képzelt világot alkotni a pogány magyar mondák alapján, melynek színpadán epikus ívű regényfolyamok játszódhatnának. Elvégre a klasszikus fantasy csaknem valamennyi időtálló írásműve valós kultúrhagyományokra épül. A háttér kidolgozásakor a szerzők igazi legendákból, igazi mítoszokból merítenek, s ugyanezen kútfőből való a cselekményt összetartó habarcs: az apró hangulatfestő részletek sokasága, a jellegzetes beszédfordulatoktól kezdve a hősi (és kevésbé hősi) magatartásmintákon keresztül az ódon bestiáriumokból visszaköszönő szörnyfajzatokig. A kelta ihletésű fantasy-könyvek éppoly ékes példával szolgálnak erre, mint azon pálya- és vetélytársaik, melyek a késő középkori lovagregények hangulatát igyekeznek életre támasztani; és szabadjon rámutatnom, hogy Tolkien életműve, amely manapság a népszerűség csúcsait ostromolja, hasonlóképpen az ógermán (elsősorban angolszász) mondavilág mélyreható ismeretére és kiaknázására támaszkodik. De írtak már fantasyt a görög, a római, a mezopotámiai, a perzsa, az arab, a hindu, a skandináv, a szláv, a kaukázusi, a finn és a cigány hősregékre alapozva, a zavarbaejtő sokaságban burjánzó távol-keleti adaptációkról nem is beszélve.
    Miért éppen a magyar tradíció maradjon ki a sorból? A gondolat – azonfelül, hogy kézenfekvő – számos tovább gombolyítható szálat fiadzik; a vállalkozó kedvű kiadó számára megannyi ínycsiklandó lépvessző. Egy ilyen művet a külföldi olvasók szükségképpen egzotikusan vonzónak találnak, a hazaiak pedig remélhetőleg örömmel ismerik föl benne saját kultúrájuk ősi hagyományelemeit. További támogató érvek: újszerűség, szokatlanság, fordulatosság, pergő iram. Hiszen honfoglaló és kalandozó eleinknél mozgékonyabb hőstípust elég nehéz elképzelni; talán csak a vikingek, a szaracénok és a mongolok vetekedhettek velük... Mire várt hát a piac, mire vártak a szerzők?
    Nos, a csábító kilátások mellett nem árt számba venni a feladat nehézségeit sem. Kezdjük a legelején: egy valós tradíció feldolgozása és adaptálása irdatlan munka – aki nem próbálta, nem is sejti, mennyire. Mindenekelőtt a lehető legalaposabban el kell mélyedni a szóban forgó mondavilágban, töviről hegyire megismerni és megemészteni, átérezni sajátos ízét és hangulatát. Ehhez természetesen elengedhetetlen a regék táptalajául szolgáló történelmi kultúra ugyanilyen beható ismerete. Elvégre ebben a közegben fejlődtek ki, következésképp szervesen gyökereznek benne: ez határozza meg világfelfogásukat, társadalomképüket, erkölcsiségüket; a cselekmény általános ívét, a konfliktushelyzetek típusait, a hősök (és antihősök) jellemét, érzéseit és indítékait; de még az olyan „mellékes” tényezőket is, hogy miként harcolnak, min közlekednek, mit esznek-isznak és hogyan szólítják egymást. A fáradságos alapozómunkától visszahőkölő szerzőt persze sziréndalként csábítja a lehetőség, hogy nagyvonalúan napirendre térjen az efféle „apróságok” fölött, hisz később majd írás közben (hadd ne mondjam: kutyafuttában) könnyűszerrel kidolgozhatja őket. Alapszabály azonban, hogy ennek a kísértésnek sohasem szabad engedni – utólag ugyanis, ahogy a szövegben egyre jobban elszaporodnak az ordas következetlenségek, irtózatosan megbosszulja magát.
    Végezetül – ám korántsem utolsósorban – külön témakört képez a mágia, hisz minden mondavilágnak koherens koncepciója van a természetfölötti hatalmakról, illetve az ember javára történő kihasználásuk különféle módozatairól. Talán ez az előkészületek legnehezebb fázisa, mivel az ilyesfajta koncepciókba csak úgy tudunk megfelelő mélységben belehelyezkedni, ha ideiglenesen felfüggesztjük modern berögződéseinket, és megpróbálunk egy „primitívebb” ember fejével gondolkodni, akinek egészen más fogalmai vannak a világról, mint nekünk. (Jóllehet csekélyebb mértékben, de ugyanez áll a társadalomképre és az erkölcsiségre is.) Az olcsóbbik megoldás – hogy tudnillik némi toldás-foldással átvesszük valamelyik nagy előd, ne adj’Isten egy szerepjáték mágiarendszerét – óhatatlanul tönkreteszi minden eddigi munkánkat.
    A fönt elősorolt nehézségeket az ősmagyar mondai tradíció esetében tovább tetézi a forrásanyag hézagossága – némely téren alkalmasint nemlétezése. Elvégre ha – teszem azt – a görög hősregék alapján szándékozunk fantasy-regényt írni, viszonylag könnyű dolgunk van: „mindössze” Homérosz klasszikus eposzait és a nagy drámaíró triász munkáit kell fellapoznunk, azok kimeríthetetlen kincsestárul szolgálnak számunkra. A pogány magyar hagyományból azonban, hála a kereszténység jótékony működésének, a szó szoros értelmében csak töredékek maradtak ránk, egy valaha volt színpompás mozaik szétszórt szilánkjai. A régmúltunkat búvárló tudósok évszázadok óta fáradoznak, hogy többé-kevésbé összefüggő képet rekonstruáljanak belőlük, meglehetősen siralmas eredménnyel. Hogy csak egyetlen beszédes példát hozzak föl: tulajdonképpen a mai napig halvány fogalmunk sincs a honfoglaló magyarok hitvilágáról (ami azért elég lényeges összetevője a kultúrának), a tudományos föltevések távoli analógiákra és különböző forrásokból összegereblyézett félmondatokra alapoznak. Ha tehát továbbra sem tántorodunk el vakmerő elhatározásunktól, miszerint fantasyre adaptáljuk pogány őseink mondavilágát, először is át kell rágni magunkat az ellentmondásoktól és kölcsönös vagdalkozásoktól hemzsegő történeti szakirodalmon, majd alkotó képzeletünk segítségével áthidalni a gyér tényanyagban tátongó szakadékokat, lehetőleg olyasformán, hogy közben szigorúan következetesek maradjunk.

Sziszifuszi vállalkozás, és még mindig csak az előmunkálatoknál tartunk, a tervezett regényből egyelőre egy árva sor sincs készen. Most következik a feladat írói-iparosi része (kedvenc különbejáratú kifejezésemmel élve: a széklábfaragás), amelyről tapasztalataim szerint kivált fantasy-berkekben tartja úgy a széles körökben elterjedt vélekedés, hogy megy az, mint a karikacsapás, csak gazdag képzelőerő kell hozzá, némi tehetséggel tetézve. Nos, kénytelen vagyok kiábrándítani e nézet hirdetőit: súlyos tévedésben vannak.
    Először is, rengeteg fantasy-szerző ringatja magát abba a kártékony illúzióba, hogy neki gazdag képzelőereje van, holott legföljebb unalomig koptatott klisék ismételgetésére telik tőle. (A díszes társaságban hivatásosak és műkedvelők egyaránt képviseltetik magukat, a nemzetközi gárda néhány agyonajnározott állócsillagát sem kivéve.) Ami a tehetséget illeti, az valóban alapkövetelmény, sajnos azonban eléggé ritka madár, ráadásul önmagában túrót sem ér. Párosulnia kell ugyanis egy harmadik előfeltétellel, amit következetesen ki szoktak felejteni a felsorolásból: a szakmai felkészültséggel.

Az írás ugyanolyan szakma, mint a fazekasság vagy a cipőfelsőrész-készítés. Megvannak a maga alapelemei, műhelytitkai és mesterfogásai, amelyeket a legtehetségesebb kezdőnek is el kell sajátítania; és egy bizonyos szint fölött csak kellő gyakorlati tapasztalat birtokában űzhető. Miután fáradságos munkával összegyűjtögettük az alapanyagot regényfolyamunk háttérvilágához, majd tömérdek fejtörés árán koncepcionális egészet gyúrtunk belőle, még előttünk áll a feladat, hogy szavakban és mondatokban is adekvát módon letükrözzük, hasonló hangulatot ébresztve az olvasóban, mint amilyen bennünk kialakult az előmunkálatok során. Hiába élnek a szereplőink ragyogó elevenen az agyunk mélyén, ha nem vagyunk képesek írásban is életre varázsolni őket; hiába szövünk színpompás fantáziakárpitot világméretű konfliktusokról és eget-földet rengető háborúkról, ha nem tudunk érzékletes képet festeni róla az írott szövegben; hiába népesítjük be képzeletünket rettentő szörnyetegekkel és félelmetes antihősökkel, ha nincs elég rutinunk hozzá, hogy tolmácsoljuk sötét kisugárzásukat egy könyv száraz papírlapjain. Megesik olykor, hogy a szakmai felkészültség elméretezése a leggondosabb alapozómunkát is meddővé silányítja.

Úgy vélem, elég részletes áttekintést nyújtottam róla, milyen akadályokat kell leküzdenie annak a szerzőnek, aki az ősmagyar mondavilág átplántálását tűzi ki célul a fantasy-irodalom termőtalajára. Egyszersmind azt is megokoltam, jómagam miért nem veselkedtem neki soha a feladatnak, még egy futó novella erejéig sem, noha a gondolat – mint említettem volt – idestova másfél évtizede bolyong a fejemben. Óvatosságra intett az előttem próbálkozók sorsa is – mert persze nincs új a nap alatt, ez az ötlet sem itt és most fogant meg először. Angolszász nyelvterületen már többen kísérleteztek vele, értelemszerűen csupa magyar gyökerű szerző. Általánosságban elmondható róluk, hogy fölöttébb mérsékelt sikerrel jártak – és még véletlenül sem azért, mert az alapötlet gyatrán szolgált volna. Esetük azt az evidenciát példázza, hogy egy ennyire nagy volumenű elképzelést sokkal könnyebb elrontani, mint megvalósítani. Tom Moldvay klasszisokkal jobban bevált szerepjáték-fejlesztőnek, mint írónak; Steven Brustot pedig egyik regénye jóvoltából – mely hajdan a Griff Könyvek emlékezetes sorozatában látott napvilágot – a hazai olvasóközönség is ismeri, az ő minősítését így hát rájuk hagyhatom.

Halogató taktikázásom, némi léha kárörömtől sem mentesen, egészen az ezredfordulóig tartott. Eme jeles esztendővel bezárólag nyugodtan áltathattam magam az öntelt gondolattal, hogy íme a nagy feladat, amibe eddig még mindenkinek beletört a bicskája, de csak egyszer teremtsek elegendő időt magamnak, én majd nekilátok és jól megmutatom, olyat fogok villantani, hogy attól aztán…

A kétezredik évben reményeim mindenestül a porba omlottak. Sértett megrökönyödéssel meredtem a markomban szorongatott könyvre, melyet immár másodjára olvastam át, s konok kitartással igyekeztem a kákán is csomót keresni benne. Alapvetően hiába.

Nincs mese, Raoul. Megelőztek. Leköröztek. Felülütöttek.

A könyv – kell-e mondanom? – Az ezeréves háború volt, a Nomádkirály-ciklus első kötete, amit én kezdettől fogva Kárpáthia-ciklusnak tituláltam, mivel rögtön láttam, hogy jóval több potenciál rejlik benne egyetlen cselekményvonalnál, legyen bár mégoly grandiózus ívelésű. Az azóta kiadott Cherubion-műhelyantológiák, legújabban a minap megjelent ötödik Kárpáthia-kötettel kiegészülve, maradéktalanul igazolták várakozásaimat.

Hölgyeim és Uraim, jelen elemző eszmefuttatásom igazi főhőse, akit csupán merő írói féltékenységből mulasztottam el mindeddig néven nevezni – BÁN MÓR. Ő az a szerző, aki magára vállalta valamennyi ijesztő feladatot, melynek buktatóit föntebb kitárgyaltam, egymás után mindet sorra vette, és – alighanem kifogyhatatlan energiáktól hajtva – sikeresen meg is birkózott velük. Ezzel mérföldkövet fektetett le a hazai fantasy-irodalom történetében, sajnálatos módon éppen azt, amit eredeti terveim szerint én szándékoztam elhelyezni. Ám a dédelgetett vágyaknak az a természetük, hogy nem mindig teljesülnek; sebzett önérzetemre pedig gyógyírként szolgál, hogy Bán Mór olyan stílusban, olyan felfogásban, olyan megközelítéssel oldotta meg feladatát, amit nem csupán kritikailag elemezve találok élvezetesnek, hanem merőben szubjektíve, saját személyes ízlésem szerint is.

Csak így tovább, pályatárs, jó irányban taposod az ösvényt! És mielőtt búcsút vennék úgy tőled, mint a T. Olvasóktól, hadd adjak még hangot titkos reményemnek, hogy ha egyszer valahára személyesen is megismerkedünk, alkalmasint találni fogsz nekem egy csücsköt Kárpáthiában, amit a saját elmeszüleményeimmel népesíthetek be…