A büyük nem volt képzett történetbúvár, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a városfalak közt lakók elképzelik. Ha az lett volna, most zsákutcába jut: még írni-olvasni sem tudott. Az ő népe másféle módon őrizte hagyományait. Elméletileg ez a sámánok feladata lett volna, ők azonban hajlottak rá, hogy a pártfogójuk szája íze szerint magyarázzák a múltat ezt a fajta önbecsapást pedig egyetlen valamirevaló lovastörzs sem engedhette meg magának. A gyepüvidéken százszorosan beigazolódott az ősi bölcsesség, hogy aki nem okul a régi hibákból, annak nem lesz alkalma elkövetni az újakat. Ezért minden nomád – a legutolsó lóvakaró is – gondot fordított rá, hogy kitanulja a sámánmesterség némely alapfogásait.
A fekete hajú nővel való találkozása másnapján a büyüköt még a Varjak szállásterületén érte az éjszaka. Itt nagyobb biztonságban érezhette magát, mint a Kránbérc óta bármikor nem habozott hát kihasználni az alkalmat. Letáborozott, lecsutakolta a csődört, és tüzet rakott. A vacsorát ezúttal kihagyta – amúgy sem maradt már sok ennivalója –, helyette letelepedett a tűz elé, keresztbe vetett lábbal, tenyerét a térdén nyugtatva. Akárcsak a Három Hold bégfi a tiltott kútnál, akit orvul megölt, mielőtt beteljesíthette volna bosszúját.
Dallamtalan, szavak nélküli énekbe kezdett, felsőtestét ütemesen előre-hátra ringatta, s hagyta, hadd járja át minden porcikáját a puszta hűs lehelete. Addig révedt a lángokba, míg a látvány kiüresedett, értelmét vesztette, s káprázó szemébe könnyek szöktek. Monoton kántálása egybemosódott a szél zúgásával, ritmusa a tűz szeszélyes pattogásához igazodott. A felszálló füstfodrok beleolvadtak az éjszaka sötét bársonyába, s a szélükön sistergő szikrákat nem tudta már megkülönböztetni a csillagoktól.
Maga elé képzelte az őseit: a férfiakat, a harcosokat. Az apját, aki béget ölt érte a Három Felhő Népének vezéri sátrában. A nagyapját, aki a hiúzról meg a medvékről szóló vadászhistóriát mesélte neki. A másik nagyapját, aki a tollkoszorús nyilakat útjukra bocsátó lovasíjat készítette. Az egyetlent a dédatyái közül – a vén
baturt –, akit szikkadt, köszvényes aggastyánként még ismerhetett. A többieket, akik csak puszta nevekként éltek az emlékezetében és az ő őseiket, akik már úgy sem, egy idő után.
Arcok ködlöttek föl a táncoló lángnyelvek hátterén – széles, napcserzette, vágott szemű arcok – és tudta, hogy akiket szólít, valaha ezeket az arcokat viselték. Egyiket sem láthatta soha élő-elevenen, hisz hosszú-hosszú évekkel a születése előtt elporladtak a földben mégis emlékezett rájuk, a húsában, a vérében, a csontjaiban őrizte őket.
Nem kellett magyarázkodnia nekik, hiszen egyek voltak vele, osztoztak minden titkában és gondolatában. Megértették néma kérdését megértették, és válaszoltak. Az arcok tengere hirtelen megszaporodott, a régiek mellett újak bukkantak fel, ismerős-ismeretlenek. A vágott szempárok állása ferdébbé vált a prémszegélyes süvegek között ódivatú, magas szőrkucsmák kezdtek feltünedezni. Hamarosan teljesen kiszorították őket, hogy aztán maguk is átadják helyüket a még avíttabb, rézveretes lovassisakoknak a borotvált arcok pedig meghátráltak a ritkásan burjánzó szakállak elől.
A nemzedékek hullámverése miriádszám vetette föl a rég elhalt ősöket, elfeledett sorsfordulók szemtanúit s cselekvő részeseit. A távlat egyre szédítőbbre nyílt, évszázadok forogtak, majd csaptak át az évezredes határon s az örvény itt sem ért feneket, még mélyebbre kavargott, mind sötétebb és vadabb korok felé. A lángvásznon tarkálló arcok rohamosan zsugorodtak, hogy férőhelyet adjanak az utánuk következőknek, előbb körömnyivé, aztán tűhegynyivé. Az egyes vonások kivehetetlenné váltak és az öntudat pislákoló szikrája, ami a büyükből a révület perceiben megmaradt, nem bánkódott emiatt. Mert ilyen irdatlan időre visszatekintve már nem mindegyik őse volt pusztai nomád és nem is mindegyik emberi lény.
A kép egyszerre csak kitisztult, az arcok óceánja szikrázóan kék égbolttá olvadt össze. A nap delelőn állt, sugarai fölényesen hessentették el útjukból az eltévedt felhőfoszlányokat. A lankás dombok friss fűtől zöldelltek, a háttérben húzódó vonulatot gyér sarjerdő borította. Lombjai takarásából bővizű patak kanyargott elő, átvágta magát két szomszédos magaslat között, s ezzel olyannyira felemésztette a hegyekből öröklött nekibuzdulását, hogy nem sokkal lejjebb kényelmes-lomhán szétterült pihenni, gázló- és itatóhelyet kínálva mindenféle lábasjószágnak. Bal partján nomád lovastábor emelkedett, nem különösebben népes, inkább amolyan peremszállásnak tetsző pedig vezéri székhelynek kellett lennie, mert tanácsfája is volt, a patak sodrát fékező egyik dombtetőre tűzve. Ismeretlen törzsi jelvény díszlett rajta: négy megsárgult bölényszarv, gyöngyös zsinórra fűzve egy hatalmas, vörösokkerral bemázolt vadkanfő alatt.
A büyük tudta, hogy a pusztai tavasz, amely révületében megnyílt előtte, már több mint ezerháromszáz éve elvirágzott. Néma köszönetet rebegett az ősök segítő szellemének aztán összehúzta a szemét és figyelt. Sejtelme sem volt róla, mit lát de biztosra vette, hogy valami fontosat.
* * *
A Négy Szarv Népe azok közé törzsek közé tartozott, ahol az öregsámánok az idők során ravasz intrikákkal szinte teljesen kiszorították a hatalomból a béget és tanácsadóit, s lényegében zsarnoki önkénnyel vezették a közösséget. Épeszű pusztai lovas nem vitatta a sámánok előjogait ám ez a berendezkedés sehol sem bizonyult igazán életképesnek. A tapasztalat azt mutatta, hogy amelyik törzsben a gyeplő az öregsámánok kezébe kerül, az előbb-utóbb óhatatlanul megindul lefelé a lejtőn. Hiába övezte őket rettegéssel határos tisztelet, a világi ügyekben nemigen ismerték ki magukat, mint ahogy egy bégfi sem tudna mihez kezdeni a sámándombon. Esetlenül csetlettek-botlottak a politika és a hadvezetés szövevényes útvesztőiben, nem utolsósorban azért, mert a hiányzott belőlük a türelem s a belátás: a legtöbb fölmerülő problémát erőszakkal vagy megfélemlítéssel próbálták rendezni. Mivel a gyepüvidéken csak akkor érdemes fenyegetőzni, ha az ember tettekkel is kész megtámogatni fellépését, ez a gyakorlat napról napra elviselhetetlenebb terhet rótt a törzs erőforrásaira – ami idővel törvényszerűen tekintélyvesztéshez vezetett, vagy a harctéri vereségek, vagy a nagy szavakból való sietős kihátrálás miatt.
A Négy Szarv Népe kezdetben nem sok kárát látta az öregsámánok uralmának, mert egy kirívóan vad és vérszomjas hatalom pártfogolta őket, amely valósággal tobzódott az ölés mámorában, s félelmetes pusztító erővel ruházta föl választott szolgáit. Ez valamelyest ellensúlyozta a hadvezéri és diplomáciai képességek hiányát: a Négy Szarv Népének olyan veszett híre támadt, hogy a többi törzs nem kockáztatta az összetűzéssel járó véráldozatot, inkább okosan taktikázva kitért előlük. Persze évtizedek kérdése volt csupán, hogy kihívó törtetésük mikor kelti fel valamelyik bércvidéki klán figyelmét, akik úgy döntenek, megérett az idő a móresre tanításukra. Amikor ez végül bekövetkezett, a fél törzs belepusztult a Tíz Bivaly Népétől kapott megrovásba. Amazoknak egyetlen nyargalója öttel felért az övéik közül, pártfogójuk pedig kevésbé volt ugyan ádáz, ám hatalommal bírt a nyílvesszőket röptető szelek fölött.
Most kellett volna visszavonulniuk, hogy soraikat rendezzék és erőt gyűjtsenek. Okos szervezőmunkával még meg lehetett volna őrizni a Négy Szarv megtépázott hírnevét. Sötét patrónusuk érdeklődése azonban, ahogy mind mélyebben átlényegítette az egymást követő öregsámánokat, egészen más irányba fordult. Egyre inkább elhanyagolta az érdemi vezetést, és egyre gyakrabban parancsolta sátrába a fiatal, kívánatos fehércselédeket. Potomság, vélhetné bárki, hiszen ezt koronkint minden bég megteszi, legfeljebb a bölcsebbek mértéket tartanak. Így gondolkodtak a Négy Szarv lovasai is vesztükre.
Ahogy teltek az évek, a kényszerű pásztorórák egyre szaporodtak, s egy idő múlva ez már cseppet sem volt tréfadolog. Az öregsámánon oly mértékben megmutatkoztak patrónusának testi jegyei, hogy az ölelése szörnyű fájdalommal járt, és bizony nem minden hajadon élte túl. Mások, akik viselősek lettek tőle, a szülésbe vagy a magzat kihordásába haltak bele. Az ivadékai sohasem jöttek a világra természet szerint, pengékkel és fogókkal kellett utat nyitni nekik – méghozzá sietve, nehogy kifogyjanak a türelemből, és a maguk módján induljanak meg kifelé. Amelyik anya élve és ép ésszel átvészelte a vajúdást, az soha többé nem érezhette nőnek magát és ha ránézett a gyermekére, aligha telt öröme a látványban.
A pusztai törzseknek nem szokásuk a panasz, a siránkozás tudják jól, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és szívesebben foglalkozik azzal, mint a másokéval. Ám azért érző emberek ők is, s ha túl sokáig gyűl-gyülemlik bennük a keserűség, előbb-utóbb átszakítja lelkük láthatatlan gátjait. A Négy Szarv Népénél ez akkor következett be, amikor az öregsámán egyik ágyasa húsz órás gyötrelem után fiút szült neki. A fiatal anya – maga is szinte gyermek még – nem láthatta magzatát, mert a vajúdás tizenhatodik órájában elájult, és önkívületben hozta a világra. Nem tért magához utána sem, és a vén füvesasszony – egy meddő méhű boszorka, aki nem hódolt titkos pártfogónak, csak a földben-fában szunnyadó szellemeknek – két napon keresztül harcolt az életéért. Nehéz küzdelem volt, mert sok vére folyt el, nem is mind kifelé ám az egészséges, fiatal test végül lebírta a halált.
Nagyon sápadtan tért eszméletére de még jobban elsápadt fertályóra múlva, amikor az öregsámán magához hívatta. A füvesasszonyra támaszkodva vánszorgott el a vezéri sátorhoz a bejárat előtt megköszönte a segítséget, mély lélegzetet vett. Reszketés rázta, halántékán veríték gyöngyözött ám a nyíláson egyenes derékkal lépett be, s a szeme száraz maradt.
Az öregsámán díszvánkosán ülve fogadta, térdén a gyermekkel. Szigorú szavakkal megdorgálta, gondatlan, önző anyának nevezte lám, a kisfia már kétnapos, és neki még eszébe sem jutott, hogy emlői tejével csillapítsa éhét! Gonosz dolog ez, a legszentebb asszonyi kötelesség hitvány eltagadása tán cédának vagy hontalan ribancnak tartja magát, hogy nem akar erős harcosokat nevelni a Négy Szarv Népének? A büntetés nem fog elmaradni, ígérte baljósan a vezér addig is ráparancsolt, hogy azonnal vigye a sátrába magzatát, és szoptassa meg.
A sápadt leány a gyermekére nézett – az ő húsa, az ő vére, a törzs törvénye szerint –, s egy pillanatra szemmel láthatóan összeborzadt, akár a sudár fenyőszál, ha szél simít végig a lombjain. A gyepüvidéken nem szokás ellentmondani egy öregsámán parancsának, legkevésbé akkor, ha apaként intézi a fia anyjához mit sem számít, mennyire emlékeztet még emberi lényre.
A leány tisztelettudóan lehajtotta a fejét. Halk hangon szólalt meg, kissé tán fátyolosan, de tisztán érthetően. Nem tagadta vétkét, elismerte, hogy jogosan sújthatják súlyos büntetéssel. Kész volt eleget tenni az utasításnak, csak a gyöngesége miatt mentegetőzött. Nyomban megszoptatja a gyermekét, suttogta ám a karja reszket, fél tőle, hogy útközben elejtené, s még baja esne. Engedélyt kért, hadd hozathassa maga után a füvesasszonnyal.
A vezér kegyesen beleegyezett. Ő sarkon fordult, szinte futva indult kifelé a sátorból. Fejét még mindig lehorgasztotta selymes, fekete haja előrehullott, eltakarta az arcát, a pillái alól párban kigördülő, cseppforma csillogást. Egyedül az odakint várakozó füvesasszony látta ezt, ő is csak szívdobbanásnyi időre mert a sápadt leány megszaporázta lépteit, s oda sem nézve szaladt el mellette, mintha szörnyek járnának a nyomában.
A bejáratban az öregsámán jelent meg, karján kétnapos fiával. A füvesasszony hallotta, miről beszéltek odabent, mégsem merte elkérni tőle a gyermeket ő pedig semmi jelét nem mutatta, hogy át akarná adni neki. Együtt indultak a sápadt leány után, aki épp ekkor tűnt el a tanácstér túloldalán, a sátra nyílásában. Lassan, kényelmesen haladtak, az iramot a vezér diktálta. Háromszor húsz szívverésbe telt, míg odaértek.
Beléptek. Az ifjú anya – tizenhat tavaszt sem látott még – hanyatt feküdt a szőnyegeken, szétnyíló köntöse látni engedte teste sápadt mezítelenségét. Jobbjában kés, mindkét csuklója hosszában felhasítva. A nedvesen vöröslő sebekből ütemes lüktetéssel bugyogott a friss vér, szeszélyes mintázatokat rajzolva fehér karjára. A ködösülő szempárban egyre halványabbra fakult az élet enyésző fénybogara.
Az öregsámán felröhögött, csúf, öblös, reszelős röhögéssel vadkan horkanthat így. Aztán megdicsérte ágyasát, amiért lám, mégis szerető anya, nem feledkezik meg egyszülött kisfiáról. Igen, ő is ilyen etetésre gondolt, pontosan ilyenre!
A sápadt leány még élt, amikor az öregsámán odalökte mellé a gyermekét, s az mohón csillogó szemekkel ráhajolt fölmetszett csuklójára, a szomját oltani.
A vén füvesasszony látta egyedül, hogyan halt meg és azt is, milyen kifejezés ült ki a tekintetébe utolsó perceiben. Ám ő még aznap este elmondta néhány harcosnak a törzsből. Elmondta, pedig az öregsámán utána szembefordult vele, és vadkanként morgott rá. Még a kezét is a vállára ejtette, súlyos, sokat ígérő mozdulattal – vagyis hát, ami valaha a keze lehetett. A füvesasszony azonban túl sok tavaszt látott, és már nem félte a halált.
A sápadt leánynak volt apja két bátyja még jegyese is, mielőtt az öregsámán a vánkosára parancsolta. Szótlanul hallgatták a füvesasszonyt és ha valaki közben a szemükbe néz, halált látott volna benne. Mikor a vénség befejezte beszédét, egyszerre álltak fel mindannyian. Késpengék villantak a sátor füstös félhomályában. A férfiak két-két mély vágást ejtettek előbb a bal, majd a jobb arcukon, egyet hosszában, egyet keresztben.
Az első: a gyász jele. A második: vezeklés a hosszan tartó gyávaságért. A harmadik: emlékeztető bélyeg, hogy soha ne feledjék, amit most éreznek. A negyedik: bosszúesküvés.
A jegyes ezután maga elé emelte véres kését, s halk mormolásba kezdett valami ismeretlen nyelven, ami nem volt az övé, akadozva beszélte. Ám az apa – deres hajú, csatákban edzett nyargaló – félreütötte a kezét, és szigorú nemet intett. Megkérdezte tőle, miért akar újabb gyászt, újabb halált és azt is mondta még, hogy a külső fajzatok idegenek, nem tartják a puszta törvényeit. Ostobaság olyasmit fogadni ellenük, amin ők csak nevetnek, de az eskütévő kezét megköti.
Másnap reggel a négy férfi kilovagolt a táborból, hogy elhagyják a törzs szállásterületét, noha vezérüktől nem kértek engedélyt rá. Ezzel hitszegőkké váltak, hontalan földönfutókká, eldobták maguktól a Négy Szarv zászlaját. Egyikük sem nézett hátra.
Megkeresték a pusztában a Kilenc Ölyv Népét, akik nem voltak ellenségeik, de barátaik sem. A jegyes és az egyik báty másfelé szerettek volna menni, mert tagjai voltak egy titkos szablyatestvériségnek ám az apa emlékeztette őket, ki ellen harcolnak. Neki is vannak még szablyatestvérei, mondta, talán többet is érnek holmi pelyhes állú sihedereknél. Erős szavak fűzik egybe őket ám ha testvérei arra kérnék, hogy vonjon pengét egy öregsámánra, bizony nem állna kötélnek. Milyen jogon várjon hát el tőlük hasonló szolgálatot?
A báty nem szólt többet, hiszen az apja utasította rendre a jegyes viszont kijelentette, hogy az ő szablyatestvérei nem ilyen ijedősek. Az apa erre annyit felelt, hogy akkor nyilván hülyék vagy halottak, tehát semmiképpen nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani. Ellenben a Kilenc Ölyv tanácsfája alatt él egy okos ember, aki valóban nem fél az öregsámánoktól, mert történetesen maga is az és ő ennek az embernek harminc esztendővel ezelőtt megmentette az életét. A jegyes elég hosszúnak vélte ezt az időt, és hírhedten feledékenynek a Kilenc Ölyv Népét, ám az apa nem folytatta a társalkodást.
Később találkoztak egy lovas járőrrel, akik először rabszíjra akarták fűzni őket aztán meglátták az arcukon a friss vágásokat, és elálltak szándékuktól. Csak az íjukat meg a szablyájukat vették el, és két nyargalót adtak melléjük a Kilenc Ölyv táboráig. A bég vén harcos volt, jól ismerte az apát, akivel több csatában is sebeket cseréltek, ezért visszaadatta a fegyvereiket. Szavak nem estek közöttük a forradások elég ékesen beszéltek. Senki nem emelt acélt az apára, amikor maradásra intette társait, és elindult a törzsi sámándomb felé. A koponyákkal koszorúzott magaslaton kéregálarcos növendékek vettek körül egy zömök, karikalábú, gyér bajszú öregembert ráncos arca, akár a napszítta nyeregbőr. Őt kereste.
A domb tövébe érvén leborult előtte, mindenki füle hallatára a nevén szólította. Az öregsámán emlékezete nem fakult meg harminc év alatt. Nem tiporta el arcátlanságáért, noha jogában állt volna. Apró szeme első villanásával elparancsolta magától a tanítványait a másodikkal gallyfalú jurtájába invitálta látogatóját. Tekintélyes ember volt, és az ilyenek mindig örülnek, ha alkalmuk nyílik egy régi adósság lerovására mert nem szeretnek tartozni senkinek.
Az apa életében először lépett tilalmas sámánjurtába. Tegnap még nem minden szolgált volna tetszésére, amit odabent talált ám azóta arcára került a kés jele. A vén, szakállas nomád hellyel kínálta valamin, ami nem is olyan rég még lélegzett és gondolkodott. Leült, a pillája se rebbent. Aztán nyugodt, cifrázatlan szavakkal elmondta, mi történt a Négy Szarv Népének táborában.
* * *
A büyük verítékezve riadt fel éber álmából. Perzselő forróság csapta meg, közvetlen közelről önkéntelenül hátrahőkölt ültében, reszketve kortyolt bele a hűs pusztai szélbe. Sokáig volt révületben, a tűz közben parazsáig égett ő pedig bódultan követte a lohadó lángokat, akár a fényre gyűlő éjlepkék, melyek most is ott verdestek körülötte tenyérnyi, szőrös szárnyaikkal. Önkívületében egyre mélyebben görnyedt a tűzgödör fölé, a végén olyan közel hajolt az izzó zsarátnokhoz, hogy bőre pirosra égett, szemöldöke megpörkölődött. Ha a látomás pár perccel tovább tart, belebukik a vörös parázsba.
Hanyatt vágta magát a kemény, kavicsos földön, és zihálva meredt az égbolt sötét kupoláján sziporkázó csillagokra. A kék hold már magasan járt, sápadt ragyogását ezüstszínűre szűrték az előtte lebegő ködfátylak. Csak egy keskeny karéj hiányzott hozzá, hogy kikerekedjen talányosan mosolygott alá az éjszakai gyepüvidékre. A büyük szeme káprázott. Két arcot vélt látni, amint egy kurta pillanatra kibontakoznak a sejtelmes derengésből, majd megfoghatatlan párafodrokká foszlanak, beleolvadnak a kéklő holdkorongba. Ráncokkal tördelt, kemény férfiarcok, az egyik fiatal, a másik halántékát már belepte a dér. Tekintetük hidegen villanó acél járomcsontjukon keresztforma, páros forradások.
Az apa és az ifjabbik fia az, aki nem mondott ellent neki.
Vajon hány nemzedék választotta el őket ágyékuk kései sarjától, aki becsületét áldozta egy nagyszerű, kegyetlen vízióért, s a Varjak pusztáján a lángokba révedve idézte magához szellemüket? A büyük a nevüket sem tudta, mégsem érezte idegennek őket: sötét dacuk, vad elszántságuk ott lüktetett az ő vérében is. Évezrednél régebben elporladtak már, de tovább éltek benne és általa. És amikor visszavonhatatlanul magára maradt, amikor egyedül kellett szembeszállnia az egész gyepüvidékkel – akkor feltámadtak az éjszaka homályából, átnyúltak a feledés ködfátylain, és segítő kezet kínáltak neki.
A büyük hálája forrón és szavak nélkül szárnyalt az ezüstleplekbe rejtező hold felé.