Címlap > Orgyilkos (Kategória)

(Az itt bemutatott hős később - szigorúan XIII századi eszközökkel - kikészíti a Terminátort. - RR)

A szikár, turbános-leples alak sebes hiúzléptekkel osont az éjszakában. Az ütött-kopott, macskaköves sikátorok sötétje némán és cinkosan befogadta. Régi ismerősei voltak ők egymásnak, a turbános alak és a sötétség meghitt barátságuk évtizedes múltra tekinthetett vissza már. Persze nem fellengzős érzelmek, valamiféle plátói szerelem fűzte őket össze, hanem kőkemény érdekkapcsolat: mindkettőnek szüksége volt a másikra. A sötétség bújtatta és elrejtette a férfit, elnyelte lopakodó léptei neszét, menedéket nyújtott neki az életére törők elől a turbános alak pedig hűségesen végezte a sötétség rendelését.
Mert halálosztó volt ő, a szó igazi és legteljesebb értelmében, az életlángok kioltásának avatott kezű művésze. Kevesen ismerték nála jobban ezt az ősrégi és nagy tiszteletnek örvendő mesterséget Outrémerben pedig – ebben biztos volt – egyenesen senki.
Befordult a következő sarkon, egy pillantást vetett az elébe táruló látványra, majd gyakorlott mozdulattal a rücskös kőfalhoz simult. Normann sisakot viselő strázsa rótta fárasztó köreit a hófehér homokkőből emelt épület körül, csörömpölő sodronyingben, vállán széles fejű alabárddal, kezében vörösen lobogó szövétnekkel. Ébersége bizonyára lankadófélben lehetett már vesperás után a harmadik órában, amikor a hold már a láthatár felé hanyatlik, ám a napkorong kelésére még hosszan kell várakozni, az emberi érzékszervek elfásulnak, elködösülnek. Alvásra való idő ez, s akinek mégis ébren kell átvészelnie, bizony nem sok örömét leli a feladatában. Ezért választotta a turbános árnyék éppen ezt az időpontot.
A homokkő épület elkülönült a többitől. Szűk sikátorok helyett széles, csikorgó kaviccsal felszórt sétány futotta körül, fehér falai szinte világítottak az éjszakában. Mögöttük: tág belső udvar, gazdasági épületek, középen pedig a donjon, az öregtorony, amely gőgös hűbérúrként magasodott a tövében megbúvó műhelyek és istállók fölé. A falakat cédrusfából ácsolt gyilokjáró és csipkés pártázat szegélyezte – utóbbi itt-ott kicsorbult, fekete koromfoltok éktelenítették. Árok, felvonóhíd ugyan nem látszott sehol – elvégre nem lovagvár volt ez, csak városi rezidencia –, a szárnyas bronzkaput azonban roppant reteszgerendákkal erősítették meg belülről, s biztonságát két kurta fiatorony védte jobb- s balfelől. Egy közönséges városban alighanem furcsán festett volna ez az épület, bármilyen nagyúr is rendelkezik vele a civitas szabad polgárai felháborodottan tiltakoztak volna jogaik lábbal tiprása ellen. Aszkalon azonban nem volt közönséges város, évente vették ostrom alá hol a keresztények, hol a szaracénok akik lakták, s hosszabb ideig meg is maradtak benne, akarva-akaratlan keménykötésű fegyveresekké váltak, s ugyancsak örültek neki, hogy ha a falak elesnének, van még hová visszavonulniuk. Legalább egytucat ilyen kisebbfajta vár emelkedett a városon belül, százévesnél nem régibb egy sem farkastörvények szerint élő tengermelléki bárók téli rezidenciái, akik – óhazai testvéreiktől eltérően – valóban vérük hullatásával szereztek jogot elhódított birtokaikra. Mind közül a legnagyobb azonban ez a fehér homokkőből emelt épület volt. Így is volt ez rendjén, hiszen nem kisebb ember rendelkezett fölötte, mint Onofroi de Toron lovag, a boldog emlékezetű Fulkó király veje, egy ideig maga is a jeruzsálemi trón várományosa.
A strázsa nehézkesen tovább baktatott, elhaladt a hatalmas kapu mellett, majd eltűnt a téglalap alakú külső fal kanyarulata mögött. A turbános árnyék előtt szabaddá vált az út, ő azonban nem mozdult, a roppant falakat fürkészte szemét résnyire húzta közben, hogy korommal feketített arcából ki ne villanjon a fehérje. Orgyilkos ösztönei azt súgták neki, hogy maradjon veszteg egyetlen árva strázsa vigyázná csupán Onofroi lovag éjszakai nyugodalmát? Outrémer nem az irgalom s a lelki béke földje volt, s a vén Európától eltérően itt nemcsak a nyomorult pórok rettegték nap mint nap a néma kaszás suhintását, hanem a koronás fők, a legkevélyebb nemesurak is. Ettől a büszke palotától alig tíz perc járásra esett az a hely, ahol Étienne de Blois, a francia király unokatestvére egy gyilkos csetepatéban visszaadta lelkét a teremtőjének. A keresztény főrangok minden lehető módon igyekeztek gondoskodni a biztonságukról, s gyakran ez sem mentette meg őket. A messzi Türosz falai dacoltak a hódító Szaladin hadseregével Monferrati Konrád őrgrófot, a léha Guy király örökösét mégsem tudták megvédeni a szívét átjáró gyilkos tőrtől.
A turbános alak persze nagyon jól tudta ezt. Hiszen annak a tőrnek ő volt a forgatója.
Kitartó várakozása végül meghozta gyümölcsét. Homályos árny mozdult fönt, a pártázat sötétjében a lebukó hold ezüstös fénye egy pillanatra megcsillant sodronycsuklyáján, s a vállára vetett görbe kürtön. Vagy úgy! A lenti strázsa ezek szerint csalétek csupán, az orvtámadók nyugalmát elaltatandó. Az igazi őrszemek odafent posztolnak a bástyafalon, és nem szabad tüzet gyújtaniuk, nehogy felfedjék magukat. Ha bármi rendelleneset tapasztalnak – netán látnák, amint a lenti őrszem nyílvesszőtől átfúrt torokkal hanyatlik a földre –, kürtszóval adnak jelet a riadóra. A bevett szokástól eltér az is, hogy egyesével őrködnek, és egy helyben, nem pedig a falakat járva. Akkor viszont elég sokan lehetnek, egymáshoz közel elhelyezve, hogy szükség esetén bajba jutott társaik segítségére siethessenek.
A titokzatos férfi tekintete lassan végigvándorolt a falon. Nem siette el a dolgot tüzetesen megvizsgált minden fülkét, kiszögellést és beugrót. A fáradt, fáklyás strázsa még kétszer haladt el a bélletes kapuzat előtt, mire az orgyilkos végzett a felméréssel. Kurtán, elégedetten biccentett magának a sötétben. A fakó hold nem sok világosságot adott, ám neki ez is elegendő volt szeme, akár a macskáé, gyűjtötte össze környezetéből a leghalványabb fénysugarakat. A bejárat felé eső falszakaszt öt katona őrizte, egymástól tíz-tizenöt láb távolságban, a bástyafokok mögött megbújva. Oldalt és hátul nyilván kevesebben vannak a kapu környékét tartják a legsebezhetőbbnek.
A hivatásos tolvajok alapelve úgy szólt: mindig ott kíséreld meg a behatolást, ahol a leggyatrább a védelem.
Csakhogy a turbános alak nem volt közönséges tolvaj. Az ő mesterségében legalább olyan fontos volt a sokkhatás, az áldozatok halálra rémítése, mint az észrevétlenség. Ezért hát ennek az alapelvnek épp az ellenkezőjét vallotta.
Felhő sodródott a sápadt holdkorong elé. Mire odébb vonult, az idegen már nem volt a szomszéd ház mellett. Hogyan csinálta, rejtély de egyetlen kavicsszem sem csikordult meg meztelen talpa alatt, amikor két sebes szökkenéssel átvágott a széles sétányon, és behúzódott az egyik külső támpillér árnyékába.
Úgy számolta, huszonkét szívverésnyi ideje lehet még, amíg a rezidencia körül járőröző strázsa visszatér. Őt nem szabad bántania ha elmaradna, nem folytatná tovább magányos útját, az az összes őrszemet riadóztatná a gyilokjárón. A turbános idegen szorosra tekercselt selyemzsinórt oldott le az övéről, mutatóujjával kipróbálta a kötél végére erősített horgas acélcsáklya élét, és fölfelé sandított. Nem messze volt az épület bal sarkától, közvetlenül a legszélső strázsa alatt.
Gondosan kiszámított ívben meglendítette a kötelet. Egyetlen lehetősége volt csupán, nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Az acélcsáklya megvillant a holdfényben, szisszenve hátralendült – és belefúródott a döbbent őrszem torkába a sodronying fölött.
Az orgyilkos fél lábát a falnak vetette, gyorsan ráfogott a kötélre, és teljes erejéből megrántotta. Az őrszemnek odafönt nem maradt ideje kiáltani valami olyasféle hangot hallatott, mint egy kiszúrt marhahólyag. A horgas acélhegy széthasította a gégéjét, a légcsövét, majd megakadt az alsó állkapcsában, és a pártázatnak rántotta. Sodronyinge halk, fémes zörejjel csattant a fal kövének.
– Giles? Giles, valami baj van?
A strázsa már nem felelhetett a társának. Gyorsan üvegesedő szemekkel meredt az éjszakába, miközben átvágott nyakából forró folyamban bugyogott a gyilokjáróra az élénkpiros vér. Nem esett el, nem hanyatlott a földre a selyemzsinórra hirtelen valami nagy súly nehezedett, és a pártázatnak szorította, de olyan erővel, hogy a csáklya kis híján letépte az állkapcsát. Távolról nézve úgy tűnt, mintha fáradtan a falnak dőlt volna, pihenni.
A turbános alak már javában mászott felfelé az őrszem torkába akaszkodó kötélen. Ügyelt rá, hogy végig a támpillér árnyékában maradjon. A selyemzsinór könnyű volt és cérnavékony, mindössze három szálból sodorták össze, s könyöknyi távolságban apró csomókat kötöttek rá. Más ember aligha tudott volna fogást találni ezen a selyemkötélen, az orgyilkos azonban meztelen lábujjaival kapaszkodott a kis csomókba.
– Giles, alszol? Mi ütött beléd, a Krisztusát?
Az aggodalmaskodó őrszem homlokát ráncolva közelebb lépett. A szeszélyes hold keskeny, ezüstös fénypászmát vetett halott bajtársa arcára. A katona borzadva megdermedt, keze a vállán lógó kürt után kapott.
Egy turbános fej bukkant elő a bástyafok mögül. Az orgyilkos könnyed, már-már hanyagnak tetsző mozdulattal kést hajított a második őrszem torkába, és a gyilokjárón termett. Fél lábát a megcsáklyázott holttetemnek feszítette, nehogy összeessen, közben pedig puha mozdulattal felfogta második áldozatának elhanyatló testét, és óvatosan végigfektette a gyalulatlan deszkákon. Villámgyors, mégis takarékos mozdulatokkal dolgozott visszaszerezte tőrét, a pártázat mellé fektette a másik holttestet is, majd sebesen felhúzta és alkarjára tekerte a selyemzsinórt – másodpercekkel azelőtt, hogy a fáklyás strázsa befordult volna odalent a sarkon.
Tudta, hogy nincs sok ideje. Bármilyen elővigyázatosan is járt el, a másik három őrszem bizonyára felfigyelt a halk neszekre. Gyorsan kell végeznie velük, különben riadót fújnak, és küldetése kudarcot vall. Már látta is a közelgő árnyakat, hallotta a sodronyingek csörömpölését.
– Hé! Mi történik ott?
Az orgyilkos hosszú, üreges, kérges hánccsal bevont facsövet oldott le a derekáról, és az ajkához emelte. A mérgezett nyilakat a szájpadlásába szúrva tartotta, közvetlenül a fogsora mögött. A szarvasvipera mérge pillanatok alatt végez egy felnőtt emberrel – az orgyilkos azonban immunis volt rá, kicsi gyermekkorától apró dózisokban adagolták neki, hogy hozzászokjon a szervezete. Gondot csak az jelenthetett, hogy összesen két nyila volt.
A nyelvével kipiszkálta az ínyhúsából a lövedékeket, és betolta a fúvócső furatába. Két halk szisszenés – valaki fojtottan felnyögött. Egy test tompa puffanással zuhant végig a gyilokjárón – a másikat viszont futtában érhette találat, mert egetverő csörömpöléssel bucskázott alá a belső udvarra.
A turbános férfi arca elfelhősödött. Megbocsáthatatlan hibát követett el.
Az utolsó strázsa rohamát lefékezte társai halála. Elbizonytalanodva botladozott előre, a kezében tartott kardon remegés futott végig. Az életösztön azt súgta neki, ne kapjon a kürthöz – fegyveresen talán van még esélye, hogy megúszhatja a dolgot. Néha azonban az életösztön is téved.
Az orgyilkos természetesen hamarabb pillantotta meg a katonát, mint az őt. A használhatatlanná vált fúvócsövet eldobta, arra azonban már nem volt idő, hogy elővonja tőrét. A bal karjára tekert kötél végén ott lógott a borotvaéles csáklya, de ellenfele páncélt viselt, és a dobáshoz nagyon rossz volt a szög. Maradt tehát maga a selyemzsinór.
Pillanatok műve volt csupán, hogy két kézre kapja kötelet, és egy kecses szaltóval átvesse magát a közelgő strázsa feje fölött. A kifeszített zsinór beakadt a katona álla alá. A turbános alak puhán talajt fogott a gyilokjárón, kettőt tekert a kötélen, csípővel alátámasztott, és a hátára emelte nála jóval testesebb ellenfelét.
A kikötői sikátorok aljanépe számtalan különböző fojtófogást ismer, ez azonban mind közül a leggyorsabb és leghatékonyabb: az áldozat nem megfullad, hanem kitörik a nyaka. Ha lemezpáncélt visel, a katona megmenekülhetett volna a sodronying azonban hajlékony és rugalmas, enged a cérnavékony zsinór szorításának.
Az őrszem haláltusája két szívdobbanásig tartott csupán. Az orgyilkos lelökte magáról a rángatózó testet. A kötél kitartott, nem pattant el ennél jóval nagyobb terhelést is elbírt már nemegyszer.
Kiáltások harsantak az udvarházban a belső udvaron fáklyalángok gyúltak. A gyilokjáró döngött a vasalt csizmák alatt, ahogy a hátsó és oldalsó falszakaszok strázsái a gyanús zajok felé siettek.
Az orgyilkos egyetlen pillanatig sem tétovázott. Egyre szélesedő ívben meglengette a feje fölött a csáklyát, majd tévedhetetlen pontossággal betalált vele a donjon egyik keskeny, lőrésre emlékeztető ablakába. A menekülés kérdése nem foglalkoztatta tudta, hogy a hirtelen támadó zűrzavarban könnyűszerrel kereket oldhat, hiszen egész falszakaszok maradtak őrizet nélkül. A fontos csak az volt, hogy legyen ideje elvégezni a feladatát.
Suhanó kísértetalakként lebbent át a selyemkötélen a felbolydult belső udvar fölött a félhomályban észrevétlen maradt, a falakra siető katonák csak bajtársaik tetemét fogják találni. A becsapódás erejét inas lábával rugózva tompította, majd majomfürgeséggel kúszott fel a falon az ablakig. A nyílás szűk volt és keskeny, egy kisgyermek is csak üggyel-bajjal fért volna be rajta. Az orgyilkos sovány, vézna ember volt ugyan, de meglehetősen magasra nőtt. A lábával befurakodott a nyíláson, térde hajlatával megkapaszkodott a kőpárkányba. Aztán kiakasztotta a csáklyát, feltekerte a kötelet, és bedobta az ablakon. Végül egy görcsös rándítással kiugrasztotta a helyéből mindkét vállízületét, és bekígyózott a donjonba, mintha gumiból lennének a csontjai.
Szűk, dohos csigalépcsőn találta magát a fokok olyan magasak voltak, mintha nem is embereknek tervezték volna őket, és nem sokkal a feje fölött, egy csupasz falifülkében, tartókarba szúrt fáklya égett. Az orgyilkos óvatosan helyére ugrasztotta az ízületeit ajkát egy pisszenés sem hagyta el, de boltozatos homlokán víztiszta gyöngyökben kiütött a veríték. A selyemkötelet gondosan a derekára tekerte, övéről pedig leoldott egy feszülő marhahólyagot. Késével felhasította, és a benne lévő naftával sietve fellocsolta a lépcsőt. Amikor megindult felfelé, kikapta a tartókarból a fáklyát, és a háta mögé hajította. Vérvörös lángok lobbantak mögötte, perzselő hőséget árasztva ebből az irányból egy darabig nem kell támadástól tartania.
Az udvarház urát a lovagteremben fogja találni, ebben biztos volt. Ha sikerül észrevétlenül behatolnia, ágyában alva érhette volna a frank nemeseknek azonban az a szokása, hogy támadás esetén hajlékuk legjobban védhető pontjára húzódnak vissza, leghívebb csatlósaikkal körülvéve, amíg a veszedelem természete nem tisztázódik. Akkor aztán az embereik élére állnak, hogy személyesen mutassanak példát csatlósaiknak a harcban. Az orgyilkos sosem kérdőjelezte meg a frank urak bátorságát.
Az első lépcsőfordulóban megölt egy sikoltozó komornát a másodikban egy félelemtől elvadult tekintetű szolgát, aki konyhai nyárssal esett neki. A harmadikban – közvetlenül a nagyterem bejárata előtt – három páncélos lovag várta.
A turbános férfinak csak egy görbe kése volt, és semmilyen vértezetet nem viselt, mégsem ijedt meg tőlük. Jól ismerte a lovagi harcmodor hátulütőit, és nem habozott kihasználni őket. A három fegyveres keresztény csatakiáltásokat harsogva rontott neki, minden taktikai megfontolás nélkül nehézkes páncéljukban egymást akadályozták a szűk térben. Így is valóságos csoda volt, hogy sikerült idejében felfegyverkezniük.
Az orgyilkos szemen köpte az első támadót a sisakrostélyon keresztül, hogy az elvakult egy pillanatra. Aztán hasmánt átcsusszant a lába között, és hátulról elmetszette a térde inát. A második lovag leszegett fejjel indult rohamra, mint valami felbőszült bika. A turbános férfi nem tartóztatta, egyszerűen utat engedett neki, még taszított is rajta egy jókorát. A frank vitéz csörömpölve zuhant le a szűk csigalépcsőn nehéz páncéljában csak két szinttel lejjebb állapodott meg. A harmadik harcos eldobta fegyverét – nehéz, kétkezi csatabárdot forgatott meglendíteni sem tudta a szűk falak között –, és sápadtan nekihátrált egy díszes szőttesnek.
– Asszasszin! – suttogta iszonyodva. – Irgalmazz, hitetlen mindenem a tiéd!
Az orgyilkos ráborított egy nehéz vasból kovácsolt kandelábert ha túl is éli az ütést, egyhamar nem kászálódik ki alóla.
Aztán átlépte az első lovagot, aki megnyomorított lábát markolva vonaglott az élénkpiros vértócsában, szörnyű átkokat szórva gyáva bajtársa fejére, és benyitott a nagyterembe.
Zord, boltozatos helyiség volt, a roppant kváderkövekből még ezen az enyhe mediterrán estén is csontig ható hideg sugárzott. A falakat csatajeleneteket ábrázoló kárpitok, kevély címerpajzsok és keresztbe akasztott fegyverek díszítették. A lakomaasztal mögött faragott faszék állt díszemelvényen ebben ült vörösbrokát köntösében Onofroi de Toron lovag, és az ölében tartott csupasz kard pengéjét simogatta. Amikor az orgyilkos belépett, felemelte busa, ősz fejét, és fölnézett rá. Szigorú, kemény tekintete volt, hideg-kék tűz sugárzott belőle.
– Alamutból jöttél – mondta. Nem kérdés volt ez kijelentés inkább.
A turbános idegen bólintott. Szabad bal kezével – jobbjában a tőrt tartotta – szétvonta mellén a fekete leplet, fölfedve a szíve fölé tetovált vérvörös sasmadarat.
– A Hegyi Öreg ítélt feletted – szólt.
Onofroi de Toron igazi lovag volt megpróbált védekezni.