Címlap > Pokol - Martalék (Kategória)

(Bevezetés a sötétség birodalmába egy számkivetett kráni nomád látószögén keresztül, aki - főhős létére - meg sem szólal az egész regényben és a neve is titok marad. Az elbeszélő szerkezetet nem bonyolítottam túl, viszont tobzódtam a betegebbnél betegebb ötletekben. - RR)

A büyük valódi nevét hiába kutatnák a Sötét Háborúk krónikásai, nem találnák nyomát sem a nyilvános, sem a tiltott iratokban. Egy ilyen formátumú személyiségnél, akinek tevékenységét túlzás nélkül minősíthetjük történelmi horderejűnek, ez a körülmény legalábbis meglepő. A furcsa jelenség hátterében magának a büyüknek érthetetlen viselkedése áll, aki hosszú élete egyik fő céljának tekintette, hogy elfeledtesse nevét Ynev világával. Ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza, ami nemegyszer vezetett komoly bonyodalmakhoz, hiszen a legtöbb emberlakta ország törvényei szerint egy nomád vezér nevének puszta ismerete még nem elégséges ok valakinek a kivégzésére. Ám a csökönyösségéről hírhedt büyük ez ügyben is éppoly hajthatatlannak mutatkozott, mint annyi minden másban. Még a papok is hiába próbáltak a lelkére beszélni, hisz atyái sötét bálványait elvetette ugyan, ám új istent, isteneket sohasem választott magának és amikor egyes teológusok figyelmeztették, hogy holta után ezért a lelke ki fog vettetni az Örök Körforgásból, elégedett vigyorral vette tudomásul kilátásait. Anonimitásának megőrzését a Nyolc Sas Népe mind a mai napig szent feladatának tekinti, ezért az ilyen irányú kutatómunka nem csupán kilátástalan, hanem veszedelmes is, amint azt néhány pyarroni és lar-dori históriatudor korai halála tanúsítja.
A Dúlás korának történetírói így hát csupán a méltóságnevével utalnak a büyükre, ahol a témájuk szükségessé teszi ez különösen a Pyarron bukását megelőző évtizedek tárgyalásánál megkerülhetetlen. A személytévesztés szerencsére kizárt, mivel tudomásunk szerint sem azelőtt, sem azóta nem címeztette így magát egyetlen lovasvezér sem, legalábbis a Fekete Határ innenső oldalán. A büyük – ellentétben a nevével – gyakran és büszkén emlegette rangját, ám sohasem részletezte, hogy mikor kapta, miért és kitől.
A hagyományos délvidéki titulatúrában a büyük cím nem szerepel, a kifejezés jelentése homályos, a mérvadó szótárakban nem találni. A pyarroni hitű nomád törzsek állításuk szerint nem ismerik, ám ezen a téren a helyzet némi gyanakvásra ad okot. Az enysmoni szállásokon a büyüköt kezdetben fenntartásokkal fogadták, ami egy Krán mélyéről érkező renegát esetében tökéletesen érthető miután azonban megnevezte rangját, mindez tüstént gyökeresen megváltozott. Ettől fogva a legdölyfösebb és leghatalmasabb lovasvezérek is oly fokú tisztelettel bántak vele, mely kiáltó ellentétben állt cseppet sem megnyerő fellépésével. Ha ennek okáról kérdezték őket, legfeljebb annyit válaszoltak, hogy “ő egy élő büyük” és néhány kínos incidens után nyilvánvalóvá vált, hogy a további faggatózást sértésnek tekintik.
Nagy harci tapasztalatán kívül főként a személyét övező tekintély indokolta, hogy a szövetségi Nagytanács 3665-ben a büyüköt kérte föl az enysmoni városerőd hadparancsnokának. A Papi Szék, noha véleményével ezúttal kisebbségben maradt, élénken tiltakozott e döntés ellen. Nagy megkönnyebbülésükre a vén nomád elhárította magától a felkínált megtiszteltetést, bár az már kevésbé tetszett nekik, hogy ezt a kinevezési okmány átadását megkísérlő diplomata leköpésével tette.
Mint az eddigiekből is kitűnik, a büyük nem tartozott a könnyű természetű emberek közé. Sem külseje, sem viselkedése nem volt rá alkalmas, hogy rokonszenvet vagy bizalmat ébresszen maga iránt igaz, ilyesmire nem is törekedett. A Nyolc Sas Népének szilaj nyargalói ennek dacára bármikor az életüket adták volna érte meg is tették nemegyszer. Furcsa rigolyáit viszontagságos múltjával mentegették, amelyről ők maguk is meglehetősen ködös ismeretekkel rendelkeztek csupán, annyit azonban biztosan tudtak, hogy nem igazán volt méltó egy pusztai lovasvezérhez. Így például rebesgették, hogy ifjabb éveiben a büyük – valami szörnyű félreértésből kifolyólag – kalandozóként tevékenykedett.
Ez a felfogás persze nem állja meg a helyét, hiszen a büyük a kráni gyepüvidéken született és nevelkedett, ahol nincsenek hagyományos értelemben vett kalandozók legfeljebb külországból téved be olykor egy-kettő, s az ilyenek élete fonalát a sors ritkán nyújtja hosszúra. Mégsem vitathatjuk el teljesen az igazságot a Nyolc Sas Népének lovasaitól kétségtelen ugyanis, hogy későbbi uruk néhány kurta hétig azt a szerepet vállalta magára, amely a Kosfejes Úr törvényeit valló világban a legközelebb áll a kalandozókéhoz. Valamikor húsz-huszonöt tavaszt látott ifjú korában – az ilyesmit nemigen tartják számon arrafelé – martalék lett belőle.
És – hogy a híres edorli regélők szavajárásával éljünk – ez az a pont, ahol véget ér a történelem, és kezdetét veszi a legenda.


* * *


A sokak sorsát új mederbe terelő félreértés egy régi-régi tavaszon esett meg, amikor a Három Sas Népének pelyhedző bajszú suhancai férfipróbára indultak az Öt Daru Népe ellen bégjük egyszülött fia és örököse vezette őket. Az ilyesmi bevett szokásnak számít a déli pusztákon mindenütt, legfeljebb az Égi Fény hűségét valló tartományokban kevesebb vérrel jár, mint ahol a Legnagyobb Úrnak hódolnak a törzsek. A lényeg itt is, ott is ugyanaz: a nyájak, gulyák, ménesek gyarapítása, némi fegyvergyakorlattal körítve.
A portyázó ifjak különösen jó fogást csináltak aznap: a ménest, amit kiszemeltek maguknak, nem sokkal az érkezésük előtt támadta meg egy elvadult beyzid. Ezeket a bestiákat a hadúri tartományokban házijószágként tartották, s néha egy-egy szökött példány áttévedt a Fekete Határ túloldalára gyakoribb eset volt azonban, hogy khatif gazdáik eresztették őket szabadjára a gyepüvidéken, merő szórakozásból. Mire végeztek vele, a beyzid széttépte a csikósok felét, a túlélők pedig még a szétugrasztott lovak összeterelésével bajlódtak, úgyhogy szinte nevetségesen könnyű volt levágni őket, majd befejezni helyettük a munkát. A Három Sas ifjak tetejébe még a döglött beyzid bőrét és tülkeit is hazavihették, s annyira belemámorosodtak az ölükbe hullott diadalba, hogy megfeledkeztek a kicsiny koruk óta beléjük sulykolt aranyszabályról: a Legnagyobb Úr semmit nem ád ingyen.
A bőséges zsákmánnyal hazatérő portyázók csupán rövid ideig élvezhették az ujjongást, a dicsérő szavakat: a lovak számba vételekor ugyanis kiderült, hogy két kanca és két csikó az Öt Daru öregsámán személyi billogát viseli magán. A saját öregsámánjuk csak azért nem ölte meg ott helyben az ünneplésből hirtelen kicsöppenő ifjakat, mert meg tudták engesztelni a beyzid-tülkökkel: ezek kapóra jöttek neki bizonyos éjszakai szertartásokhoz, amiket nagy ívben került a tábor apraja-nagyja. A dolog persze ezzel még korántsem volt elintézve: egy idegen öregsámán megsértése ugyanis egészen más elbírálás alá esett, mint a lovasnépek között folyó mindennapos virtuskodás. Utóbbi legrosszabb esetben odáig fajulhatott, hogy két törzs csúnyán összekap, és a megtépázott vesztes odébb hurcolkodik pár legelővel. A századévenként egyszer-kétszer kitörő sámánháborúk viszont óhatatlanul az egyik fél teljes pusztulásával végződtek, hacsak át nem csaptak véletlenül a Fekete Határon. Ilyenkor előjöttek a hadúri tartományokból a felbőszült khatifok, és mindenkit kiirtottak, akit csak találtak.
A Három Sas Népének ősz bégje megőrizte lélekjelenlétét. Sok vezér első ijedségében a vétkes ifjakon töltötte volna ki a dühét ő későbbre halasztotta megbüntetésüket, amikor az indulatok majd lecsillapodnak. Ezzel szemben azonnal sorshúzást rendelt el közöttük: a vesztesre várt a feladat, hogy a négy tévedésből elkötött lovat visszavigye az Öt Daru Népének. A vénebb nyargalók ugyan kételkedtek benne, hogy ezzel a gesztussal meg lehet békíteni egy haragvó öregsámánt, mivel azonban a vezér nem kérte ki a véleményüket, óvakodtak tőle, hogy nyíltan hangot adjanak neki.
A bég zsámolyt hozatott a tanácsfa alá, és letelepedett rá. Egy fogatlan aggastyán annyi szál szalmát számolt le a csizmája elé, ahányan a portyázók voltak. A vezér összenyalábolta és szablyával nyílvesszőhossznyira vágta őket, aztán kivett egyet, letörte a felét és visszadugta a többi közé. A szalmaköteget a térdére fektette, s cserzett markával tartotta, hogy szét ne hulljon. Innen húztak a vétkes portyázók, akik libasorban vonultak el előtte.
Az egyszülött fiának jutott a rövid szál.
Az ifjú nyitott tenyeréről az apja rezzenetlen arcába nézett, s tekintetük egy kurta pillanatra összekapcsolódott. Az a nomád, aki előtte állt a sorban, még nem távolodott el a tanácsfától épp csak odébb lépett, hogy szusszanjon egyet megkönnyebbülésében, a hosszú szalmaszálat szorongatva.
A bégfi kígyósebesen kapott oda s ragadta ki a kezéből. A meglepett harcos összerezzent, hátranézett – és ösztönös mozdulattal nyúlt a két ujj közt letört szálnegyed után, amit a társa visszafricskázott neki. Már a kezében volt, amikor rádöbbent, milyen rútul rászedték. Fekete szemében gyűlölet lobbant dühösen kapott a szablyája után, ám karja félúton mozdulatlanná dermedt. Mindenfelől meztelen pengék villantak körülötte.
A vezér fia gúnyosan mosolygott rá, miközben lassan az ő negyed szála mellé emelte a maga fél szálát.
– Kié a rövidebb? – kérdezte kihívó hangon.
– Nem a tiéd, fiam. – Az ősz bég mogorva mordulással állt föl székéről, s odalépett közéjük. Egyszerre csapta félre az útjából mindkét kinyújtott kezet a két szalmaszál – a félbe vágott és a negyedbe tört – pörögve szállt el a levegőben. – Látta a törzs tanú a törzs!
A fia harsány kacajra fakadt, túlságosan is harsányra a meg-megbicsakló fejhangokban hisztérikus megkönnyebbülés bujkált. A Három Sas Népében gyáva ember nem érte meg a felnőttkort de hogy valaki védtelenül kiszolgáltassa magát egy öregsámán dühének, ahhoz több kellett egyszerű bátorságnál. Néhány nomád tétován, félszívvel csatlakozott a nevetéshez, a többség azonban óvatosan hallgatott. Az ő figyelmüket nem kerülte el, hogy az apa arca borús maradt.
Az ősz vezér szembefordult a rászedett harcossal. Alacsony, széles vállú, hajlott lábú nomád volt, arcán fiatal kora dacára itt-ott már ráncok mutatkoztak. Amikor a bég ráemelte zord tekintetét, a szemhéja megrebbent egy pillanatra, de nem nézett félre, állta a kihívást fekete szeméből ádáz gyűlölet szikrázott az ember felé, aki becsapta és pusztulásba küldte.
– Ha felnyergeltél, a sátramban várlak! – vetette oda neki a bég.
Aztán megfordult és ütött, csontrepesztő erővel. A fia nevetésére kurta pontot tett a törött áll reccsenése eszméletlenül zuhant a tanácsfa tövébe, estében felborítva a zsámolyt.
Csend lett. Nagyon gyors csend de hiába. A vezér pontosan tudta, melyik harcosa milyen hangon nevet. Most lassan körbehordozta rajtuk pillantását némelyiken rövid időre megállapodott, mintha emlékezetébe akarná vésni valamiért.
– Aki röhögött, húsz botot kap! – vakkantotta végül. Állával ájultan fekvő fiára bökött. – Ő kezdte, ő negyvenet!
Nem várt a kiadott parancs tudomásul vételére öles léptekkel megindult kifelé a tanácstérről. A tanácsfa mögött két testőre strázsált, de csak az egyik követte a másiknak maradnia kellett, hogy elszenvedje büntetését a rosszkor jött kacajért. Azt nem tudta, hogy bele fog halni a botozásba – egy félrecsúszott ütés a nyakszirtjén találja majd –, s helyét végleg átveszi az a harcos, akit a bég útközben a szeme villanásával rendelt magához a kevésbé jókedélyűek közül.
A vezéri sátor a tábor hátsó végében állt, a félelmesen zord Kránbérc hideg árnyékában, amely a Három Sas Népének a világ határát jelentette nyugat felé. A csúcsát koszorúzó kopjákról trófeapajzsok és gyönggyel fonott lófarkdíszek lógtak, köztük egy-egy zsugorított emberfej, a varkocsánál fogva felaggatva. Húsz férfilépés távolságban nyílt térség övezte mindenfelől. Ennek szélén a bég megállt, és magához intette a sátornyílást őrző két nyargalót. Velük négyre szaporodott a testőrei száma.
A bég mondott nekik egy jól ismert nevet.
– Ennél közelebb – mutatott maga elé a földre – csak ő jöhet most a sátorhoz. Ha bárki más próbálkozik vele, megölitek. – Tekintete ostorcsapásként vágott körbe rajtuk. – Egymást is.
A nomádok néma főhajtással fogadták parancsát. A bég megvárta, míg elfoglalják őrposztjukat a térség négy átellenes sarkában, csak utána sietett a sátrához. Odabent félregördítette a tűzgödör egyik szegélykövét, két arasznyi, villás végű acélrudat vett elő alóla – a vendégbográcsa tartónyársait –, és a helyükre szúrta őket. Ezzel jelképesen lemondott arról a jogáról, hogy figyelmeztetés nélkül megölhessen bárki idegent, aki a hajlékán tartózkodik. Hímzett vezéri vánkosát átvitte a hátsó falhoz, szemben a bejárattal – ez volt a sátor legsebezhetőbb pontja –, majd keresztbe vetett lábakkal letelepedett rá, és gondolataiba merült.
Mikor megérkezett, akit várt, intéssel jelezte neki, hogy helyet foglalhat a szőnyegen, a tűzgödör túloldalán. Aztán belenézett a fekete szempárba a gyűlölet továbbra is ott izzott benne, ám parazsát ezúttal értetlenség és kíváncsiság fátyolozta.
– Én már öreg vagyok, hamarosan megtérek az ősökhöz – mondta az ősz bég szenvtelenül. – Vezér nélkül a három sas nem vadászik közösen, hanem összemarakodnak és széttépik egymást. Ezért fogsz most te meghalni az egyszülött fiam helyett. – Sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Nagy baj, hogy a fiamból nem lesz jó vezér. A jó vezér nem csal a sorshúzásnál, mert tudja, hogy ha nem elég hosszú a szalmaszála, a lovasok önként törik kurtábbra a magukét.
Miközben a bég beszédét hallgatta, a gyűlölet lángja egyre halványabban fénylett az ifjú harcos szemében, s az utolsó szóra végleg kilobbant. Ekkor kurta torokhangot hallatott, s derékból meghajolva a szőnyeghez érintette homlokát, a bocsánatkérés ősi pózában.
– Tudom, hogy nem fogod visszavinni a lovakat, hanem megszöksz. - Az ifjú riadtan kapta fel a fejét a szőnyegről a bég intett neki, hogy felülhet, de maradjon nyugodtan. – Ez jó. Így mindkét törzs becsületvesztőnek kiált ki, és együtt indítanak hajszát utánad. Közös vadászatra vonulnak sámánháború helyett. Minél tovább tart, annál jobban összeszoknak ha szépszerén nem, hát muszájból. És a párban forgatott szablyák, ha külön kerülnek, megérzik egymás hiányát. – A lovasvezér szeme összeszűkült mintha két élesre fent kés hasított volna arca cserzett pergamenjébe. – A darvakkal csak az öreg sas barátkozik az öreg, ravasz sas, akinek túl sok tollát tépte már ki idegen csőr. A fiatal sas tolla még ép ő prédát lát a darvakban, és nekik támad. Ő erősebb, amazok többen vannak ki tudja, mi lesz a vége? Talán se sasok, se darvak, csak egy halom véres toll. – Tanácstalanul vállat vont, majd tűnődő képet vágott. – Az öreg sas kevesebb zsákmányt ejt, viszont biztosabb fészket épít. Ha a fiatal sas három sast kap örökül, nekiesik velük az öt darunak, és szétrúgják a fészket. Ezért az öreg sas megpróbál három sasból meg öt daruból... nyolc sast csinálni.
A bég elhallgatott. Mintha minden érdeklődését elvesztette volna az ifjú iránt, előrehajolt hímzett díszvánkosán, és lassú, gondos mozdulatokkal nekilátott, hogy kilazítsa a vendégbogrács üresen árválkodó tartóvilláit. Bár nem lógott rajtuk edény, felállításukkal a házigazda azt fejezte ki, hogy készen áll látogatók fogadására eltávolításuk ugyanezen gondolatlánc szerint a vizit berekesztését jelentette. Az ősz nomád aprólékos műgonddal kiemelte és letisztogatta előbb az egyik, majd a másik acélrudat, aztán gyolcsba göngyölte őket, s a kis csomagot visszatette a helyére, a tűzgödör köve alá. Közben egész idő alatt egy pillantást sem vetett a túloldalt ülő nomádra, mintha csak valami bútordarab lenne. Dolga végeztével felállt, odament hozzá, és a vállára tette jobbját.
– Hosszú vadászatra van szükségem – mondta csendesen. – Nagyon-nagyon hosszúra.
A harcos felnézett rá fekete szénszemével tekintetük találkozott. Éveket öregedett ez a szempár, mialatt a bográcsvillák a helyükre kerültek még a koravén ráncok is mélyebben vágtak körülötte az arc bőrébe. A sötét fény, mely nemrég a gyűlölet lángjával perzselt, már nem lobogott benne, de el sem enyészett. Nem hunyt ki: megfagyott. Így volt ez jó – a jég többet bír a tűznél, mert kemény és kitartó. Lassabban pusztít, de megfontoltabban és alaposabban.
A fiatal nomád bólintott a bég pedig eleresztette bal kezével a köntöse alá rejtett tőrt, amit arra az esetre tartogatott, ha a tűz maradt volna fölül.
– Baturrá nem emelhetlek – mondta. Ezzel a kitüntető címzéssel a pusztai lovasvezérek a törzs érdekében véghezvitt haditetteket jutalmazták a baturok a nomádnép legdicsőbb hősei és bajnokai voltak. – Igaz emléked sírba száll majd velem, nevedhez örökre gyalázat és megvetés tapad. De van egy másik méltóság, a hozzád hasonlóknak erről csak a bégek tudnak, akik nem beszélnek róla, meg a viselői, akik nem élnek sokáig. Szent a pusztákon ez a szó, bár a sámánok nem ismerik... vagy talán épp azért.
Lehajolt az ifjú harcoshoz, jobbját továbbra is a vállán nyugtatva.
– Büyük – súgta a fülébe. – Martalék...