Címlap > A kívülálló (Kategória)

(Ezzel a regénnyel visszataláltam a régi Mersant-hoz, aki ezúttal közmegelégedésre az Arany Horda földjén kalandozik. - RR)

A két nojon békésen poroszkált az ólomszín ég alatt a Desti Kipcsak dimbes-dombos pusztaságán, melynek szürke egyhangúságát csak itt-ott törte meg egy-egy szúrósan meredező bokorfolt a szélvédett hajlatokban. Nem siettek hagyták meg-megállni a lovaikat, hogy pofájukat a földre hajtva belekóstoljanak a gyéren sarjadó, száraz fűbe. Az idősebbik, aki elöl haladt, bólogatva bóbiskolt a nyeregben, halk horkolása ütemesen rezegtette ősz bajuszszálait. A másik éberebbnek tűnt, fél kézzel a kengyelbe támasztott kopjaszárat markolta, és fásultan tekingetett körbe a kopár, barátságtalan vidéken. Pillantása időnként lopva előretévedt, társa páncélos hátára, de sohasem időzött el rajta sokáig. Szörnyen unta magát, szívesen beszélgetett volna egy kicsit ám a másik lovas magasabb rangú volt nála, káni tegezhordozó. Az íratlan sztyeppi illemkódex szerint őt illette a kezdeményezés joga ő azonban semmi jelét nem adta, hogy társalogni kívánna.
Az ifjú nojon végül nem bírta tovább. Előrerúgtatott, és hangosan megköszörülte a torkát.
Az öreg nem nyitotta ki a szemét, továbbra is kieresztett izmokkal billegett a nyeregben, ám a horkolást abbahagyta.
– Mi van már megint, Adzsübej fiam? – kérdezte krákogva.
– Bocsáss meg, hogy megzavartam elmélkedésedet, Börke bátya! – hajtotta meg fejét a fiatalabb lovas. – Nyomja a lelkem a magány. Gondoltam, szót váltanék veled.
Börke állkapcsa megfontolt, őrlő mozgásba kezdett, mintha alaposan meg akarná rágni társa kérését, mielőtt döntene az ügyben. Végül reszelőset harákolt, és maga mellé köpött a földre.
– A magány, az súlyos teher, kivált fiatalon. Én a te korodban a lovammal társalkodtam, ha járőrbe küldtek. Sohasem válaszolt, és ettől egy idő után nagyon rosszul éreztem magam – mondta. – Nekem most nincs kedvem hozzá, de azért beszélgethetünk, ha akarod.
– Köszönöm, bátya. – Adzsübej felsóhajtott, pillantását fásultan körbejáratta a sivár tájon. – Tudok én hallgatni, ha megmondják, miért kell. De most nem mondták meg még azt sem értem, egyáltalán mit keresünk itt.
– Betolakodókat – felelte az idős nojon, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. – Mióta kurtult meg így az eszed, fiam? A kán azért küldött minket, hogy figyeljünk a betolakodókra.
Ifjú társa szúrós tekintetet vetett rá.
– Csukott szemmel, bátya?
– Okos állat a lovam, magától is tudja, merre menjen – vont vállat Börke. – Egyébként meg mérföldes körzetben nincs itt senki rajtunk kívül.
– Persze, hogy nincs! – fakadt ki ingerülten Adzsübej. – Épelméjű ember nem jön az Ödügen közelébe!
– Akkor a kán bizonyára arra számít – bólintott az öreg rendíthetetlen nyugalommal –, hogy őrültek próbálkoznak.
Erre az ifjú nojon nem tudott mit válaszolni. Egy darabig némán poroszkált társa mellett, egyre aggodalmasabb oldalpillantásokat vetve rá. Tartott tőle, hogy ismét horkolni kezd nem akarta félbehagyni a beszélgetést, mely némi színt vitt az őrszolgálat egyhangúságába, de bizonytalankodott, hogyan vegye föl újra a fonalát.
– Harmadik hete járőrözünk, és még mindig nem történt semmi – szólalt meg végül.
– Dehogynem, fiam. Rengeteg fontos dolog történt – csóválta a fejét Börke. – Fölkelt a nap, sütött ránk, lement. Fújt a szél. Ettünk, ittunk, aludtunk. Éltünk, holott meg is halhattunk volna.
– Meghalni? – Adzsübej bosszúsan körbeintett a kopár, néptelen pusztaságon, mely minden irányban a végtelenbe nyúlt körülöttük. – Mitől halhatnánk meg itt, bátya?
– Hát, például, ha erre téved egy őrült. Attól.
Az ifjú lovas halkan felhorkant, de visszanyelte a nyelvére kívánkozó replikát a kettejük közötti rangkülönbség nem engedte, hogy nyíltan hangot adjon véleményének e nevetséges gondolatról. Helyette inkább fölnézett az égre, s hunyorogva próbálta megbecsülni, hol járhat a nap az összefüggő, piszkosszürke felhőlepel mögött. Közben a térde hajlatába akasztotta a kopjaszárat, hátranyúlt szabaddá tett kezével, és megveregette a nyerge mögé göngyölt, rojtos imaszőnyeget.
– Ideje imádkozni az új istenhez – jegyezte meg, megállítva a lovát.
– Már megint? – sóhajtotta az öreg, és követte példáját, még mindig lehunyt szemmel. – Nagyon kotnyeles isten ez, fiam. Megszabja, mit együnk és mit igyunk épp akkor koplaltat, amikor levágjuk a csikókat a tejelő kancák alól ráadásul megköveteli, hogy folyton hajbókoljunk neki. Már arra is gondoltam, hogy nagyot hall de nem vagyok benne biztos, lehet-e egy isten süket. Talán csak egyszerűen hiú, az inkább illik az égiekhez.
– Jobban szeretnél kisgyerekeket hordani az Ödügen szellemeinek, mint a régiek? – Adzsübej rántott egyet a vállán. – Nekem nincs bajom sem az új istennel, sem az ulemáival. Amíg tisztelik a jaszak törvényét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak.
– A jaszakot a kán tartatja be, nem az új isten. Ha az ulemákon múlna, már rég más törvényünk lenne. Ezt onnan tudom, hogy ott voltam Szarájban, amikor a mecsetet építették. Akkor két ulema, egy szakállas meg egy zöld turbános, sokat szónokolt a piacon az embereknek arról, hogy új törvényeket hoztak a Hordának, és mostantól mindenki ezek szerint fog élni.
A fiatal nojon hitetlenkedve ráncolta homlokát.
– Biztos vagy ebben, bátya? Azok az ulemák, akik az ulusszal vannak, nem beszélnek ilyesmiket. Sem a mezítlábasok, akik a múltkorjában érkeztek, sem a régiek.
Ezen Börke eltűnődött egy kicsit.
– Szarájban a kán kitépette a szakállas ulema nyelvét, és nyersen megetette a zöld turbánossal. Gondolom, ez lehet az oka – vélte végül. – Özbek kán bölcs ember, fiam. És ha már itt tartunk: ő csak járőrözni küldött ide minket. Az imádkozást nem emlegette.
– Azt az ulemák mondták.
– Az ulemák is bölcs emberek, úgyhogy biztos igazuk van. Nagy kár, hogy ilyen kényelmesen ülök most a nyeregben. – Az öreg nojon sóhajtva megveregette hátasa porlepte nyakát. – Imádkozzál csak nyugodtan, fiam, megvárlak! Én majd bepótolom, ha le kell szállnom hugyozni.
Adzsübej megmarkolta a kápát, kihúzta bal lábát a kengyelből, és már éppen átlendítette volna a ló farán, amikor pillantása a nyugati látóhatárra tévedt, s megakadt egy sötéten gomolygó felhőfolton, mely élesen kirítt szürke társai közül, és szemlátomást nagy sebességgel közeledett.
– Vihar lesz – állapította meg.
– Vihar? Hisz alig van szél! – Börke végre álmos pislogással kinyitotta a szemét. Körülnézett aztán varázslatos hirtelenséggel kitisztult a tekintete. Keze a magasba lendült, vállon ragadta az ifjú nojont, amint leszálláshoz készülve fél lábbal egyensúlyozott a kengyelben. – Ülj vissza!
Adzsübejt váratlanul érte a lökés, kis híján átesett a ló túloldalára, ám az utolsó pillanatban sikerült úgy csavarintania a derekát, hogy a nyeregbe huppanjon vissza, s csizmaorra még épp idejében talált bele a kengyel nyílásába.
– Mi baj? – kérdezte, marokra kapva tiltakozva félretáncoló hátasa kantárszárát.
– Az nem vihar – bökött Börke a feketéslila felhőgomolyra. – Túl gyorsan jön. És egyedül.
Az ifjú nojon résnyire húzott szemmel fürkészte a különös tüneményt. Valóban: az előbb még, amikor észrevette, öklömnyinek tűnt csupán, ám azóta pár szívdobbanás alatt gyermekfej nagyságúra nőtt. Ha az égboltozatot borító szürke fellegekhez viszonyította, rögtön látszott, hogy jóval alacsonyabban száll náluk azazhogy nem is száll, hanem valósággal száguld.
– Egyenesen felénk tart – nézett a társára. – Ki tudunk még térni előle, bátya?
Az ő szeme volt a jobb, de tudta jól, hogy amikor ilyen dolgokat kell kutyafuttában megbecsülni, többet számít a tapasztalat. Börke ajkát csücsörítve méregette a sebességet és a távolságot.
– Szerintem nem, fiam.
Adzsübej vállat vont.
– Akkor akár maradhatunk is.
Forró légáramlat kélt körülöttük, felborzolta a nyugtalankodó lovak sörényét, hullámokat szántott a Desti Kipcsak szárazon barnálló füvébe. Az ifjú nojon hosszú nyakú bőrtömlőt oldott le a nyerge oldaláról, a kápára könyökölve jókorát kortyolt belőle, majd odanyújtotta társának.
– Mekkora lehet?
– Valamivel nagyobb egy hadseregnél. Az árnyékát figyeld, ahogy a dombokra vetül innen már elég jól látni. – Börke is leeresztett a torkán egy hatalmas adag italt, s mély, kéjes sóhajjal megtörölte utána a száját. – Derék kumisz ez!
– A mi asszonyaink beleköpködnek köpülés közben az adja az erejét. – Adzsübej az orrát fintorgatva helyére szíjazta a visszakapott tömlőt. – Érzed ezt a szagot, bátya?
– Pézsmának tűnik.
Rohamosan sűrűsödő homály telepedett a pusztára körülöttük, mintha napfogyatkozás készülődne. A forró léghuzat viharos széllé erősödött, vadul szaggatta bő szárú gyapjúnadrágjukat, a lófarkdíszt a kopjáikon. A lovak riadtan nyihogtak, a szemük forgott, fülük hegyesen fölmeredt.
– Ha ideér, meg fognak ugrani.
– Az enyém herélt, vele nem lesz baj. A tiédre viszont ügyelj, fiam, nehogy a fogára vegye a zablát!
Bömbölő légörvény zúdult rájuk, mintha egyszerre szabadult volna el a sztyepp valamennyi szélrikoltó ördöge. Adzsübej prémszegélyes süvegét felragadta az egekbe Börke markából hitvány pálcikaként tépte ki a kopját. A lovak nyerítve megiramodtak. Egy pillanatra minden áthatolhatatlan, pézsmaillatú sötétségbe borult majd vakító villámlás vonta éles, kék-fehér fénybe a tájat. Szörnyű dördüléssel sújtott le a szomszédos dombhát mögé megrendült a föld, a feketére perzselt rögök valóságos gejzírként lövelltek a magasba, a környező gerinceken cikcakkos repedések kígyóztak szerteszét.
Aztán csend lett, süket, élettelen csend, olyan hirtelen, hogy szinte belefájdult a fül. A sötét viharfelhő nem száguldott tovább: minden erejét kiadta magából abban az egyetlen, iszonyatos mennykőcsapásban. Maradványai kósza, elrongyolt füstpászmákként foszlottak szét a szürke nappali világosságban a forró szélörvényt, ami hajtotta, fölszippantották a magasabb légrétegek.
Száraz zörgés támadt, ahogy a villámlás által az egekbe szórt földgöröngyök kezdtek visszahullani a talajra. Némelyikük a lovával birkózó két nojon vállán koppant. Előbb az öregnek sikerült megfékeznie a magáét de mire a furcsa záporeső elült, Adzsübej is zöldágra vergődött a csődörrel.
– Ez közel volt! – vigyorgott a társára, mikor az odaügetett hozzá.
– Panaszkodtál, hogy nem történik semmi. – Börke elgondolkodva szemlélte a dombgerincet, amely mögé a villámcsapás lesújtott. Egész hosszában megpörkölődött és fölrepedezett, mint a behasogatott szalonna a parázson. – Nézzük meg! – horkantotta, s a lova véknyába bökte csizmasarkát.
Az emelkedő tetejére érve megálltak, hogy fölmérhessék az elébük táruló látványt. A sekély völgyteknő kiégett, salakos kráterré változott. Zsíros, sűrű füst szállt föl a talajából, de nem a jól ismert, torokfojtó bűzzel: tömény pézsmaillat terjengett körös-körül.
A pusztulás közepén nyúlánk férfialak állt, háttal nekik. Talpig feketében volt, a fejét előrehajtotta. Köpenye ráncain kékesfehér villanások futkároztak sisteregve. Hosszú, sötét hajában szikrák miriádja táncolt, megannyi fel-alá zümmögő fényszúnyog gyanánt. Egyenes, kétélű kard lógott az oldalán.
– Tessék! – mondta Börke. – Megjött az őrültünk.
Adzsübej megvakarta a fejét.
– Akkor most meghalunk?
Az öreg homlokát ráncolva szemügyre vette a kráter alján álló idegent, és hosszan emésztette a kérdést, mielőtt tárgyilagos hangon választ adott rá.
– Elég valószínű, fiam.
– Kár – sóhajtotta a fiatalabb nojon. – Mégiscsak el kellett volna mondanom azt az imát.
Különváltak, és ferde vonalban megindultak lefelé a villámsújtotta völgybe, egyikük jobbra, másikuk balra tartva. Még nem távolodtak el messzire egymástól, amikor odalent a sötét ruhás férfi megmozdult, és lassan szembefordult velük.
Olyan fehér bőre volt, mintha vér helyett kancatej keringene az ereiben: az öreg Börke soha életében nem látott még ennyire sápadt embert, a kivérzett holtakat is beleértve. A szeme viszont egybefüggő feketében csillogott, ami hátborzongató kifejezéstelenséget kölcsönzött vonásainak. Bal karja bénán csüngött az oldala mellett hosszú szárú bőrkesztyűt viselt rajta, középső ujján hatalmas, ametisztköves gyűrűvel. Jobbját behajlítva tartotta a mellkasa előtt, tenyérrel kifelé. Hanyagul begörbített ujjai között apró, kék villámok cikáztak.
– Ödügen – mondta magas, tisztán csengő hangon. – Az Ödügent keresem.
Adzsübej keze összerándult a kantáron, mikor azonban látta, hogy társa nyugodtan ereszkedik tovább, ő sem fogta vissza a hátasát. Hogy hová igyekszik a betolakodó, azt mindketten jól tudták ezen a sivár, terméktelen vidéken semmi sem volt az Ödügenen kívül, ami bárkit bármiféle okból érdekelhetett volna. És Börkét az sem lepte meg, hogy az ő nyelvükön szólalt meg. A kiejtése a német lovagokéhoz hasonlított, akik a lápvidékről kereskednek Novgoroddal egyébként azonban nem tűnt közülük valónak.
– Az Ödügent keresem! – ismételte meg az idegen, ezúttal kihívóbb hangsúllyal, és fölvetette a fejét. Kékesfehér szikrák pattogtak a hajából. Az öreg nojon észrevette, hogy van egy ősz fürtje is, a halántéka fölött.
Rábízta magát a lovára, puhatolja ki önállóan a lefelé vezető utat a fölperzselt, füstölgő völgyoldalban. A betolakodó kezdi türelmét veszíteni, és ezt nem szabad hagyni. Le kell kötni a figyelmét, még egy kis ideig. És ez a feladat őrá hárul: ő az idősebb, a tapasztaltabb, ő tudja ravaszabbul fűzni a szót.
– Te varázsló vagy? – kiáltotta le a kráter közepére.
– Ostoba kérdés – felelte a fekete ruhás jövevény.
– Ez igaz – bólintott Börke. – Közel jársz az Ödügenhez. De az szent hely, nem a magadfajtának való.
Az idegen gúnyosan felkacagott.
– Látom a nyerged mögött az imaszőnyeget! Mióta hódolnak a mecsetekben az Ödügen halotti szellemeinek?
Börke a szeme sarkából gyors pillantást vetett oldalra, hogy ellenőrizze, mennyire távolodtak el egymástól Adzsübejjel.
– A kán parancsára őrizzük az Ödügent – kiáltotta vissza. – Tudnunk kell, mit akarsz ott csinálni, különben nem vezethetünk el oda!
– Az nem tartozik sem rád, sem a kánodra!
Az öreg nojon ráérősen elővette az íját a tegezből, keresztbe fektette maga előtt a nyeregben, s a hüvelykujjával pendített egyet a húron.
– Tetszett az a száguldó felleg. Félelmetes, igazán – jegyezte meg. – De vihart kavarni biztos időbe telik. A nyíl szerintem gyorsabb.
– Tégy próbát! – mosolyodott el hidegen a betolakodó. Sápadt arcán halványkék villanás cikázott keresztül, a járomcsont vonaláról a szemöldökívre ugorva.
Börke nyílvesszőt húzott elő a puzdrájából, gondosan megvizsgálta a tollazatát, kicserélte egy másikra. Ezt már megfelelőnek találta, fölajzotta vele az íjat, s lovaglás közben ellenőrzésképpen ráemelte egy-két útba eső kődarabra. Aztán derékból oldalt fordult, füléig húzta az ideget, és hunyorítva célba vette a nyugodtan várakozó varázslót. Mintha márványmaszkra készült volna lőni, a szeme helyén csiszolt ónixgyöngyökkel.
Az idegen háta mögött, a katlan túloldalán Adzsübej kicsiny, elmosódott alakja poroszkált be a látóterébe.
Az öreg sóhajtva leeresztette az íját.
– Hátha mégis meg tudunk egyezni! – mondta s miközben visszacsúsztatta a nyilat a puzdrába, takarásban lévő térdével finoman oldalba bökte a lovát.
Most a kiégett kráter két átellenes pontján voltak, ő meg a társa. Nem ereszkedtek tovább, hanem lassú, egyenletes iramban körözni kezdtek. Ha a sápadt betolakodó szemmel akarja tartani egyiküket, hátat kell fordítania a másiknak és persze forognia a saját tengelye körül. Szoktak vajon szédülni a varázslók? Remélhetőleg.
– Elkísérünk az Ödügenhez, és végignézzük, mit művelsz – kiáltotta le neki.
– Megmutatjátok az utat, és életben hagylak titeket – érkezett az ellenjavaslat.
– Hazudsz megölnél minket.
– Te is hazudsz csapdába vezetnétek.
– Gyere velünk a kánhoz ha szándékaid tisztesek, nincs mitől tartanod.
Ezt az ajánlatot a jövevény mintha fontolóra vette volna legalábbis néhány szívdobbanásnyi időre elhallgatott, és ráncok jelentek meg a homlokán. Aztán fölemelte jobbját. A kékesfehér villanások egyszerre iramodtak meg az egész testén, sziszegve fölcikáztak a karján, s mikor mind összegyűltek a tenyerében, vakító szikrazáport röptettek az ég felé.
– Elegem van a szócséplésből – közölte indulat nélkül, szinte udvariasan.
Adzsübej támadott. Hirtelen szöktette neki lovát a füstölgő lejtőnek, amilyen iramban csak merte a bizonytalan terepen a pányva kétszer körbelendült a feje fölött, majd kiröppent a markából. A kéken villámló, magasba nyújtott kar oly csábító célpontot kínált, hogy tán még szándékosan sem tudta volna elvéteni. A kötélhurok a vékony csuklóra hullott a csúszócsomó sebesen siklott fölfelé.
Éles sercenés hallatszott. A varázsló kezéből szemsajdító ívfény lobbant a pányvaszárra, végigsistergett rajta, s egy szívdobbanásnyi időre kísérteties, kékesfehér ragyogásba burkolta a rohamozó nojont. Adzsübejnek minden haja szála égnek meredt. Talán kiáltani is akart a száját mindenesetre szélesre tátotta. Hang viszont már nem hagyhatta el a torkát, mert a következő pillanatban csupán zavaros, fekete pernyefelhő kavargott ló és lovasa helyén.
A kéklő lidércfény kihunyt, a szertecikázó szikrák semmivé enyésztek. Az idegen, aki hátra sem nézett egész idő alatt, lassan leeresztette karját, s lefújt a ruhaujjáról egy keskeny, szürke porcsíkot: az elhamvadt kötélhurok nyomát.
– Aj! – kiáltotta Börke, hátrébb táncoltatva riadozó heréltjét. – Ez jó csel volt!
A sápadt betolakodó fölnézett rá. A furcsa feketeség kitisztult a tekintetéből, s most már látszott, hogy az ő szeme is olyan, mint a többi emberé: ugyanúgy van bogara, írisze, fehérje. Ám pillantása ettől szemernyit sem vált barátságosabbá. Talán hideg, fakókék színe tette talán Adzsübej maradványainak látványa, amint lassan a földre szállingóznak mögötte.
– Kössünk alkut! – javasolta az öreg. – A jaszak szerint.
A varázsló hátravetette hosszú, fekete haját a gyilkos szikrák alaposan szétzilálták.
– A jaszak szerint? – kérdezte. – Rendben.
Félrevonta prémszegélyes köpenyét a jobboldalon. Régi, kiszáradt trófea függött a derékövén: egy pusztai lovas kifüstölt feje, a varkocsánál fogva felakasztva.
– Hazahoztam Nogájt – mondta.
Börke közelebb noszogatta lovát a kiégett lejtőn. Kíváncsian nézte a fejet Nogáj híres vezér volt, sokat daloltak róla.
– Most már értem, miért mész az Ödügenhez – bólintott. – Kár, hogy megölted Adzsübejt. Ő nogáj volt, nagyon örült volna, ha láthatja. Persze nekem is megtiszteltetés bár mi, kereitek a kánért harcoltunk Kügenliknél.
– Hallottam róla, hogy a törzse fölvette a nevét. – A fekete köpenyszárny a helyére hullott. – Rajtad a sor.
Az idős nojon a völgykatlan széle felé intett.
– Eredj északkeletnek, és kelj át három nagy dombvonulaton! Aztán fordulj északnak, és tartsd az irányt, míg a keselyűfej alakú sziklához érsz. Onnan már nem lehet eltéveszteni. Jó lovon másfél napi járóföld.
– A többi járőr... – pillantott föl az idegen. – Találkozni fogok velük?
– Csak ha azt hiszed, hogy hazudtam, és más utat választasz. Ha mirajtunk túljutsz, már ott vagy a belső vonalakon.
A sápadt jövevény megoldotta a nyakzsinórját, és lazábbra engedte a köpenyt a vállán.
– Most mihez kezdesz majd? - kérdezte halkan.
– Elmegyek a kánhoz, és jelentem neki, mit tudtam meg rólad. – Börke tűnődve végigsimított a bajszán. – Persze csak ha hagyod.
– Nem fogom – felelte a varázsló halvány félmosollyal.
Az öreg nojon felsóhajtott.
– Magam is így gondoltam.
Vad csatakiáltással indult rohamra kirántott szablyája élén, ahogy oldalvást a magasba emelte, szikrát vetett a napfény. A kantárszárat nem eresztette szabadra, igyekezett jobbra-balra szökkenteni a lovát, de csak mérsékelt sikerrel, a lejtő adta lendület miatt. Tulajdonképpen nem fűzött nagy reményeket a dologhoz képzett gyalogvitéz számára mi sem könnyebb, mint kitérni egy magányosan vágtázó lovas elől.
A fekete ruhás idegen azonban semmi jelét nem adta, hogy félre akarna mozogni az útjából. Igaz, nem is próbált fejvesztve menekülni, ahogy egy tapasztalatlan harcos tette volna a helyében, visszavonhatatlanul megpecsételve ezzel a sorsát. A kardját ugyan kivonta, ám egyébként higgadtan várakozott, csak a köpenyén igazított valamicskét egy vállrándítással.
Börke összeharapta a fogát, s lejjebb engedte kitartott fegyverét, nagyjából torokmagasságba. A betolakodó nyugodtan álló alakja ugrálva közeledett a látóterében. Az utolsó pillanatban fog elugrani, éspedig bal felé, hogy ne a béna oldalát mutassa a szablyavágásnak. Akkor kell lesújtania, keresztben maga előtt. Nehéz lesz de ha jól időzít...
Megpörkölt földrögök csapódtak fel a ló patái alól. Az idegen félreszökkent, jobbra. A fekete köpenyszárny suhogva csavarodott Börke kezére a vágás elakadt a fókaprém szegélyben. A varázsló megroggyantott térddel belépett a támadó kar alá, és fölfelé szúrt, hónaljba, a vértezet eresztékei közé. Ahogy kiegyenesedett, a tovarobogó ló csúnyán megpenderítette a tengelye körül, ám a köpeny végül nagy csattanással kiszabadult, magával rántva a pörögve elszálló szablyát. Ekkor féltérdre ereszkedett, kardját félhosszig a földbe döfte az arcába hulló hajfürtök árnyékában enyhe pír színezte vonásait.
A ló tovább haladt még a túlsó emelkedőig, vágtából előbb ügetésre, majd poroszkálásra váltva, aztán megállt egy háromfelé repedt sziklatömb előtt. Lovasa mind bizonytalanabbul billegett a nyeregben itt végül lefordult a hátáról, s tehetetlen zuhanással, akár egy liszteszsák, elterült a földön. Az állat fölvetette a fejét, megrázta sörényét, és kérdőn felnyihogott. Mikor csupán egy fájdalmas nyögést kapott válasz gyanánt, aggodalmasan megfordult, és megbökdöste orrával gazdáját.
A varázsló kihúzta a völgy talajából a kardot, és odasétált hozzájuk. A ló gyanakvó fújtatással fogadta, füle hegye az égnek meredt a kék szempár villanására azonban riadtan táncolt odébb.
Az öreg nojon nyöszörögve hanyatt fordult. Jobb válla alatt rohamosan terjedő, élénkpiros tócsába gyűlt a vér. Egy másik keskeny patak a szája sarkán buggyant ki, bajsza vonalát követve futott tovább, és a nyakába csöpögött.
– Nem panaszkodhatom. Jó életem volt – zihálta gyilkosa felé, kinek fekete ruhájába belekapott a szél, ahogy komoran fölébe magasodott. – Ismered... ismered a jaszakot?
A sápadt betolakodó nemet intett.
– Idegen vagyok – felelte. – De azt hiszem, érzem. Itt belül.
S kezét a kardmarkolattal lassan a szívéhez emelte.
Börke ködösülő tekintete az égre siklott, a bágyadtan világoló napot kereste a szálkás, szürke felhőlepel mögött mikor rátalált, véres ajka mosolyra rándult. Elgyötört mosoly volt, meg-megszaggatta a fájdalom valahogy mégis derűsnek és elégedettnek tűnt.
– Ez így túl sokáig fog tartani – hörögte. Ádámcsutkája kínlódva fel-le járt vér bugyborékolt a légcsövében. – Ha befejezed, neked adom a lovamat. Derék jószág... hasznát veszed még...
A varázsló rábólintott, súlyos és zord mozdulattal, akár az omló sziklák zuhanása.
– A jaszak szerint – mondta, miközben ütésre emelte kardját.