Címlap > A kárhozott (Kategória)

(Feledhető könyv, egy kítűnő előzmény gyatra folytatása, bár mentségére szolgál, hogy erőteljes kiadói nyomásra két hét alatt íródott - ami persze a T. Nagyérdeműt nem boldogítja. Azért akadnak benne maradandó részletek, például az itt közreadott. - RR)

Guy de Laubardemont rettegett. Már születése óta.
A diófa asztal lapját intarziák díszítették, füzérbe rendeződő háromszögek, a párosak sötétek, a páratlanak világosabbak: felváltva fordultak hol kifelé, hol befelé, szaggatott keretbe foglalva a tizenkét zodiákusjegyet. A Szüzet és a Nyilast félig eltakarta a háromágú gyertyatartó öntöttbronz talapzata a kanócok hegyén hunyorgó lángok bizonytalan, imbolygó fénybe vonták a többit. A Halak és a Vízöntő körül a füzérkeret színösszhangja megbomlott, több világos háromszöget sötétre árnyaltak a Guy arcáról lehulló, kövér verítékcsöppek.
Reszketve ült az asztalnál, összefont karjai fölé görnyedve, mint akit váltóláz gyötör. Petyhüdt, tésztás képe betegesen sápadt volt, tojásdad koponyájához ritkás hajtincsek tapadtak, a szája sarkába biggyesztett két bajuszszál kimondottan harcsaszerűvé formálta megjelenését. Még élethűbbé tette ezt a benyomást golyvásan dülledő szeme s kicsiny orra, mely valósággal eltűnt arcának két irdatlan zsírpárnája között. Testes ember volt, a kitömött ujjú mente és a buggyos plundranadrág mégis lötyögni látszott rajta, annyira rázta a reszketés. Karimátlan kalpagja, a forgójába tűzött strucctollal, elárvultan hevert az asztal lába mellett. Izzadságtól fénylő feje búbja lúdbőrözött már, mégsem mert lehajolni érte, hogy fölvegye.
Álmában talán le tudná győzni a Fekete Embert. Álmában minden sikerülni szokott neki.
Csak ne rettegne annyira az álmoktól!
Kinyújtotta ápolt, kövérkés kezét a gyertyatartó felé, s belenyomta három ujját a szétfolyó gyöngymintázatokba rendeződő viaszba a talapzaton. Képlékeny volt még és forró megégette a bőrét. Guy lihegő sóhajjal fogadta a fájdalmat, lehunyta véreres szemét, s hagyta, hadd nyilalljon végig egész testén az érzés. Ujjai hegye pirulni kezdett még mélyebbre túrt velük. A fájdalom érthető, magyarázható jelenség volt, tényszerű dolog, aminek a bekövetkezésétől már nem kellett tartani, hiszen itt volt, fel-alá cikázott az idegein. Bizonyosság a rettegett bizonytalansággal szemben.
A fájdalom olykor segített neki elviselni a szakadatlan félelmet ezért tartott a hálótermében korbácsokat és szöges bilincseket. Egyszer, egy mámoros emlékezetű órában, kutyákkal maratta össze magát, és akkor néhány percre csaknem teljesen sikerült megfeledkeznie az egész életét betöltő rettegésről. Ám az egyik kutyában veszettség bújkált, s Guy hamarosan ágynak dőlt szárazlázzal, üvöltve forgatta a szemét, nyál habzott a szája körül. Csupán a jószerencsén múlt, hogy felépült a szörnyű nyavalyából.
Soha többé nem kockáztatta meg a kutyákat. Nem mert meghalni.
A rettegést az apjától kapta örökül, az meg az ő apjától, aki az övétől, s így tovább a Laubardemont-k homályba vesző nemzedékein keresztül, vissza egészen addig az ezerszer elátkozott emlékű ősig, akit a ködös múltban, valamikor Gundobad és Hilperich korában, a népvándorlás hullámai erre a tájra vetettek. Az ős gondolatai kapzsiságtól sárgállottak, amikor egyezségre lépett a tépett szakállú, dúlt tekintetű decurióval, aki a dombon álló kúriában, a mai lovagvár elődjében tartott udvart. A kúria egyetlen kardcsapás nélkül cserélt gazdát, a környékbeli népes és bőven adózó falvakkal együtt a parasztok önként hajtották igába a nyakukat, pedig szívós és makacs népségnek ismerték őket, akik fegyverrel kergettek már el nem egy hódítót. A decuriót az ős a biztonság kedvéért meg akarta gyilkoltatni, ám az megelőzte boldog mosollyal az arcán vízbe ölte magát.
Így vette kezdetét a Laubardemont-k örök strázsálkodása.
A res silendát előbb az udvarház alagsorában őrizték, aztán II. Manassé, a nyolcadik Laubardemont – egy esetleges földrengéstől rettegve – kazamatát vágatott neki az anyakőzetbe. Gondozása a mindenkori családfő kötelessége volt, s ez két-három-naponta több órás munkát jelentett a téboly küszöbén. Az uraság – természetesen – sohasem hagyhatta el a birtokát a fiúgyermekeket konfirmálásuk napján avatták be a titokba, vérfagyasztó esküvétellel pecsételve meg a hallgatásukat. Ezt követően atyjuk személyesen kísérte le őket a pincébe, ahol egy roppant, lelakatolt vasajtó mögött szembesültek a nemzetségüket sújtó átokkal. Ahogy növekedtek, egyre gyakrabban kellett elkísérniük rendszeres földalatti útjaira a családfőt, hogy felkészülhessenek az örökség átadásának napjára, s elméjük ne roppanjon össze azonnal a rázuhanó teher alatt.
A res silendából szivárgó iszonyat az egész várat megfertőzte: a szolgák gyakran panaszkodtak lidércálmokra, kísértetjárásra, hátborzongató víziókra. Előbb-utóbb ingerlékennyé és fáradékonnyá váltak, hamar megöregedtek, hozzászürkültek a mohos kőfalakhoz. Az igazságot csak néhány bizalmi ember sejtette, akiknek az ősei nemzedékek óta álltak a család szolgálatában. Ezek, ha lehet, még a született Laubardemont-sarjaknál is megszállottabbak voltak. Aki egyszer elszegődött a várba, azt örökre idekötötte a sorsa, nem menekülhetett. Persze megesett néha, hogy egy frissiben fogadott lovászfiú vagy szolgálólány olyasmit tapasztalt, amitől hideglelős borzalom vett erőt rajta. Egyesek ilyenkor a kápolnában kerestek lelki vigaszt, a bölcs mosolyú, meleg beszédű, galambősz káplánnál, aki csendes őrült volt, s az olvasójával fojtotta meg őket. Mások szökni próbáltak, remek alkalmat nyújtva a púpos Matelot falkamesternek vadászszenvedélye kiélésére.
A kapzsi Laubardemont-ős sohasem tudta meg, hogy eredetileg kinek és mikor, miféle hatalom adta parancsba a res silenda őrzését. A szakállas decurio talán megmondhatta volna neki talán nem. Egy kései leszármazottja, II. Robert tanult ember volt, s elég sok időt szentelhetett kutatásainak, mert apja, szívós és robusztus férfi lévén, késő aggkoráig viaskodott a tébollyal meg az álmait kísértő szellemekkel. Pogány sírfeliratok és császári levéltárakból kimentett számadáskönyvek révén egészen a római polgárháborúkig vissza tudta nyomozni a decurio családfáját. Legrégibb ismert őse, bizonyos Imprecatius, még Julius Caesar hódító seregével érkezett Galliába. Egy krónikás elítélőleg említi nevét, mert közelebbről nem részletezett megállapodásra lépett néhány gall druidával, azon a dombtetőn építve udvarházat magának, ahol korábban az ő szentélyük állott. II. Robert ezt követően pénzt és fáradságot nem kímélve igyekezett nyomára bukkanni a druidáknak, vagy legalább valaki olyannak, aki biztosat tud mondani róluk apja ezalatt fogcsikorgatva, egyre apadó erőkkel vívta harcát a kazamatákban fészkelő iszonyattal. A druidák azonban halottak voltak, és az elgyötört aggastyán végül megadta magát a sorsnak. II. Robertnek fel kellett adnia kutatásait, hogy elevenen eltemetkezzék az ősi várban, ahol alig két év leforgása alatt testi-lelki nyomorékká roncsolódott, és végül álmában halt meg, olyan hangosan sikoltozva, hogy szétszakadtak a hangszálai.
A res silenda nem irgalmazott. Hiába száműzték a föld alá, a nyirkos és hideg sötétségbe, a belőle áradó gonosz miazma még így is a kövek gyökeréig átjárta a várat, megfertőzött minden lehunyt szemet, a halántékok mögé csepegtette a téboly mézédes mérgét. A strázsák nem menekülhettek előle: ha egyszer befészkelte magát a koponyájukba, a világ túlsó végére is követte őket. II. Manassé egészen Ultima Thuléig futott, s egy bálnavadászhajón érte utol a vég, jéghegyek és rőtszakállú tengerészek között üvöltve szenvedett ki, füléből és szeméből sugárban fröcskölt a vér. Nehéz idők voltak ezek a család történetében, mert II. Manassé csak egy serdületlen fiúgyermeket hagyott maga után szökésekor, akit a rangidős szolgáknak kellett lekísérniük a kazamatákba. Mondják, a csatlósfamíliák elöljárói ekkor gyűlést tartottak, s bizonyos fogadalmakat tettek, ám erről biztosat csak Matelot mester, Bigeaux anyó meg a káplán tudott. Guy megkérdezhette volna őket, ha nem retteg előre a válaszuktól.
A Laubardemont-k, legalábbis kezdetben, míg a századokon keresztül öröklődő átok meg nem nyomorította őket, nem voltak buta és gyenge emberek. Sokan és sokféle úton keresték közülük a szabadulást. I. Rénault megpróbálta elpusztítani a res silendát. Meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, s egy meteoracél karddal az oldalán, zsoltárokat énekelve szállt alá a kazamaták sötét mélyére. Nem maradt más belőle, csak feketére sült árnyéka a kőfalon, sikoltozó szelleme négy nemzedéken át kísértette leszármazottait rémálmaikban. III. Robertbe nem szorult ennyi lovagi szellem: ő csatlósokat küldözgetett le a pincébe, markos legényeket kőtörő kalapáccsal, zsoldosokat buzogánnyal és égő szövétnekkel, még egy hivatásos hóhért meg egy drága pénzen fogadott mór bérgyilkost is. Egyik sem jött vissza, s a végén már az egész vár úgy bűzlött, mint valami mészárszék a nagy sokára takarítani menesztett szolgákat valóságos hekatomba fogadta. A szokásos gondozás híján a res silenda a hullákból táplálkozott. Mikor ezt meghallotta, III. Robert megőrült, és az a rögeszméje támadt, hogy a sötétben lappangó iszonyat emberáldozatokat követel tőle. Parancsba adta csatlósainak, hogy raboljanak fiatal szűzlányokat legidősebb fia, I. Guy tőrt döfött a hátába, hogy elejét vegye a szörnyűségnek. Ő a maga részéről sem a gondozást nem folytatta, sem embereket nem küldött a kazamatákba. A rákövetkező héten vitustánc-járvány tört ki a környéken, s a vár lakói közt tucatszám támadtak ámokfutók I. Guy kénytelennek bizonyult visszakozni.
I. Manassé szentek ereklyéivel vette körül magát, zálogba csapta a birtokait, kölcsönöket vett fel lombard bankházaktól, csaknem minden vagyonát elherdálta kiszikkadt csontokra és fogakra. Amikor le kellett mennie a pincébe, magára aggatta összes szerzeményét, nyakában ezüstfiola lógott Szűz Máriának egy csepp tejével, reszkető kezében az Igaz Kereszt egyik darabját markolta. A végén már az ágyát is telerakta velük, s egy tavaszi reggelen a szolgák elkékült arccal, holtan találták: le akarta nyelni az Igaz Kereszt szilánkját, s az a torkán akadt. Utódja, III. Rénault okult a példáján: ő egy diabolistát hozatott drága pénzen Itáliából, Battistaldo nevezetűt. Az olasz egy kehelyre való spermát kért és kapott a várúrtól, majd kosfejekkel és szárított trágyával fekete misét celebrált a kápolnában társnője, egy öregedő római szajha pucér teste fölött. Ezután lement a kazamatákba, ahol megháborodott a res silenda látványától, megölte III. Rénault-t, ötéves kisfiát meg a római szajhát, majd mindkét szemét kivájta az ujjával, és levetette magát a várfalról. A szolgák rangidőse azonnal postagalambot menesztett Párizsba negyednapra rá megroskadt vállú, megtört tekintetű öregember lovagolt be az udvarra népes családja kíséretében. Robert de Laubardemont volt az, I. Manassé öccse, aki már mentnek hitte magát a családi átoktól Franciaország maréchaljának címéről mondott le, hogy visszatérjen ősei fészkébe, és rövidesen öngyilkos legyen, fiaira hárítva tovább a terhet. Az ő dédunokája volt IV. Manassé, Guy apja, aki összeroppant a szörnyű nyomás alatt, és megszökött a birtokról. Matelot mester utánament és visszahozta. A szolgák sohasem bocsátották meg uruknak az árulást aznap, amikor Guy betöltötte tizenhatodik életévét, IV. Manassét felkereste hálótermében a mosolygós, ősz hajú káplán.
Guy kicsi gyermekkorában a várfalakból szivárgó ködpászmáktól rettegett, apja hörgésbe fúló dührohamaitól, haldokló anyja mártír-csendességétől, Bigeaux anyó fűkeverékeinek édeskés illatától, Matelot mester púpjától és a káplán szelíd mosolyától, a sekély bemélyedéstől a baloldali kapubástyán, amit állítólag a véres fővel, vonítva a halálába ugró Battistaldo lába hagyott. Konfirmálása napján félelme tárgyiasult és kijegecesedett. A birtok határát sohasem léphette át, erre nemcsak a csatlósok vigyáztak árgus szemmel, hanem másfél évvel fiatalabb öccse, Robert is. Korán elhízott, és sohasem volt bátor ember, egy időben mégis egymás után rendezte a vakmerőbbnél vakmerőbb vadászatokat, hátha valamelyikben halálát leli. Robert egy ízben az élete kockáztatásával mentette meg a sebzetten rátörő vadkantól más alkalommal, amikor záporeső lepte meg őket a határban, s a vacogva hazatérő Guynak lobot kapott a tüdeje, öccse az egész ráeső birtokrészt elzálogosította, hogy Montpellier-ből hozasson neki orvosokat. Jóval később, amikor Guy seblázban haldoklott a veszett kopó marása miatt, Robert – akire nem vonatkoztak a családfő kötelezettségei – Calais alatt hadakozott. Valószínűleg ükapjuk, az öreg maréchal sorsa lebeghetett a szeme előtt, amikor ordítva kitört a csatasorból, s roppant pallosával jobbra-balra kaszálva egymaga rontott az ostromló angolok sűrűjébe. Halálhírét postagalamb vitte meg a Laubardemont-házba, s a magatehetetlenül delirizáló Guy úgy megrémült tőle, hogy rövidesen felgyógyult.
Asszonyt csak nagy nehézségek árán tudott a várba hozni. Ez mindig is gondot jelentett a Laubardemont-knak néha úgy hidalták át, hogy saját közeli nőrokonaikat vették feleségül, de Guynak nem voltak lánytestvérei, és Robert hajadon lánya, akit az apja számos titokba beavatott, Írföldre menekült Matelot mester elől. Guy végül egy környékbeli kurtanemes gyermekét vezette oltár elé, akinek szemében a rangbéli gyarapodás lehetősége feledtette a Laubardemont-ház rossz hírét. Az asszony hamar megőrült, az ágyhoz kellett kötözni, hogy meg ne szökjön, és végül nem maradt más hátra, hívatták hozzá a káplánt. A következő feleségnél – ugyanannak az apának az ifjabbik leányánál – Matelot mester már semmit nem bízott a véletlenre. Ezúttal Bigeaux anyó segítségét kérte, aki nagy tudósa volt a fűben-levélben lakó ártó és segítő szellemeknek már az öreganyja is a Laubardemont-k szolgálatában állt, jelentős szerep jutott nekik a res silenda gondozásában. Az új asszonyt a várban töltött első napjától kezdve mákteával itatták, s e kúra hatására valóban elég békésen és engedelmesen viselkedett, csak néha törtek rá hisztérikus sírógörcsök.
Guy tudta, hogy kötelessége utódot nemzeni, s igyekezett is megfelelni az elvárásoknak, bár eléggé nehezére esett. A szüntelen rettegés minduntalan visszavetette buzgalmában. Valamivel könnyebben ment, ha közben fájdalmat okozott magának, és még inkább, ha az asszonynak is. Guy már régen rájött arra, hogy ha bántalmaz egy élőlényt, erejének tudata csökkenti benne a kiszolgáltatottság érzését, s ez mérsékli kissé a folytonos félelmet. A gond csak az volt, hogy szinte mindentől és mindenkitől félt, nem is merte hát bántani őket. A rosszullét környékezte a rémülettől, míg rá bírta venni magát, hogy eltaposson egy gilisztát vagy agyoncsapjon egy pókot hiába tudta, hogy utána a megkönnyebbülés mámoros percei következnek, az esetek többségében visszariadt a cselekvéstől. Feleségénél rettegése legfőbb tárgya a mákfőzettől fátyolos, semmibe révedő tekintet volt, amely mégis mintha vádlón szegeződött volna rá, valahányszor megütötte. Először azt követelte hát Matelot-tól, hogy szúrja ki a nő szemét végül megelégedett egy fekete selyemkendő alkalmazásával.
Az asszony kétszer megfogant és mindkétszer elvetélt, Bigeaux anyó szerint az erős máktea sűrű fogyasztása miatt. Az adagokat viszont nem lehetett csökkenteni, mert ez a sírógörcsök megszaporodásához vezetett, amiktől Guyt olyan torokszorító rémület fogta el, hogy reszketve menekült a vár legtávolibb zugába – egyszer a kecskeólban vacogva találtak rá –, és utána napokig nem mert a felesége elé kerülni. Megkezdődött tehát a kísérletezgetés Bigeaux anyó egyre újabb teákkal és balzsamokkal állt elő, amit részben az asszonnyal, részben az urával itatott meg, Matelot mester pedig a korbácsok, kötelek és pálcák tárházát gyarapította néhány saját találmányú darabbal a hitvesi lakrészben. Időközben azonban Guy betöltötte negyvenkettedik esztendejét, és tökéletesen tehetetlenné vált semmiféle fondorkodás és afrodiziákum nem segített rajta többé. A ki tudja, hányadik tüzetes vizsgálat után Bigeaux anyó lemondóan tárta szét vén karját.
– Szervi bajok, uram. Megöregedtél – mondta Guynak, aki kis híján összevizelte magát ijedtében. Iszonyúan félt az öregségtől.
Fölvetődött az ötlet, nem kellene-e ettől az asszonytól is megszabadulni, és harmadikat hozni a házhoz, Bigeaux anyó azonban ellenezte. Az uraság már megszokta ezt a feleséget, érvelt, ha hirtelen egy másikat találna az ágyában, megrendülne a változástól, és hosszú időbe telne, míg meg tudna barátkozni vele. Addig pedig a helyzet csak tovább romlana.
Sürgős megoldást kellett találni, mert Guy volt a család utolsó férfisarja. Robert-nek ugyan született egy lánya, férjhez is ment azóta Írországban valami előkelő rablóvezérhez, sőt – Matelot mester értesülései szerint még gyerekei is születtek, köztük néhány fiú. Ezt a lehetőséget azonban a legvégső esetre tartogatták, több okból kifolyólag. Egyrészt a száli törvények értelmében, amit a Valois-házi roi trouvé trónutódlása óta nagyon komolyan vettek Franciaországban, a birtok nőágon történő átörökítése súlyos problémákat vetne fel, különösen mivel a kedvezményezett külországban él. A szaglászó fiskálisok nyilván megpróbálnák rátenni a kezüket a korona nevében a Laubardemont-birtokra, veszélybe kerülne a titok, s ez katasztrófához vezethet. Másrészt az unokahúg hálátlan és önző viselkedése arra vallott, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a családi teherből való részvállalását, és föltehetőleg erőszakkal kellene Burgundiába hozatni. Ez pedig meglehetősen kockázatosnak ígérkezett.
A problémára a megoldást végül a vakvéletlen hozta meg. Guy de Laubardemont természetesen egyáltalán nem élt társasági életet, Matelot mester azonban a maga szintjén igen. Elég tisztes tekintélynek örvendett a környék rablói, vadorzói és csempészei között, s komaságban volt néhány hasonszőrű fővadásszal és erdővigyázóval, akiknek segítségét gazdáik olykor sötétebb üzelmekhez is igénybe vették. Így esett, hogy fülébe jutott a vén Thibault le Bressan ellen tervezett merénylet híre. Ez a kapzsi öreg gazember Berzé, Saint-Roux és Chateaux-Bossart örökös ura volt, és már évek óta az ágyat nyomta, felülni sem bírt előrehaladott köszvénye miatt. Általános vélekedés szerint a végét járta. Alig egy hónapja azonban, Szent Mihály arkangyal ünnepén, mindenki meglepetésére kilovagolt szarvasra vadászni egy másik hírhedt rablóbáróval, René de Roches-Corbonnal. Akik látták, égre-földre esküdöztek rá, hogy a vén patkány vigyorgott és nevetgélt, ivott, mint a kefekötő, három szarvast nyilazott le futtában, és úgy ülte meg a lovát, mintha húsz évvel fiatalabb lenne. Egyesek váltig állították, hogy még a haja is visszasötétedett. A hír osztatlan felháborodást keltett Thibault úr örökösei között, akik minden reményüket szertefoszlani látták, és most titkon fegyvereseket toboroztak, hogy makacs vén kuzinjukat átnoszogassák a túlvilágra.
Matelot mester legelsősorban is feladta a merénylőket az öreg rablólovagnak, s miután ily módon előkészítette a maga számára a talajt, puhatolózni kezdett a csodálatos megifjodás ügyében. Nem került sok fáradságába kihámozni a suttogva terjengő szóbeszédből a valószínű igazságot és mivel a Laubardemont-várban élt, nem esett nehezére elhinni a történet természetfölötti elemeit sem. Ezután lázas sietséggel nekilátott kinyomozni, hogy megölte-e már Thibault úr a vándor alkimistát, akinek birtokában van a fiatalító varázsszer receptúrája. Mert abban egy percig sem kételkedett, hogy az öregnek ez az eltökélt szándéka. A kérdés csak az, van-e annyi józan esze, hogy előbb megpróbálja kiszedni a fickóból a titkot ez esetben ugyanis Matelot mesternek jó esélye volna rá, hogy még viszonylag élve kaparintsa meg az illetőt.
Legnagyobb meglepetésére nemcsak azt derítette ki, hogy Thibault le Bresson egy ujjal sem nyúlt az alkimistához, hanem azt is, hogy úgy fél tőle, akár a tűztől. Ez egy ilyen minden hájjal megkent vén lator esetében legalábbis elgondolkoztató volt. A következő logikus lépéstől, vagyis a Fekete Ember becserkészésétől, Matelot-t megkímélte a Fekete Ember maga. Látogatása teljesen váratlan volt, és súlyos megrázkódtatást jelentett a púpos falkamester számára. Alig néhány szó után azon kapta magát, hogy izzadva térdre roskad a rejtélyes alkimista előtt, és dadogva magyarázza neki a Laubardemont-ház hétpecsétes titkait, csupa olyasmit, aminek a hallgatólagos sejtetéséért is megölt már nem egy óvatlan fecsegőt. Befejezésül akkora összeget ajánlott fel a szolgálataiért cserébe a Laubardemont-vagyonból, amekkorát csak mert ez pedig egész tisztes összeg volt, hiszen lényegében Matelot számított a birtok teljhatalmú intézőjének. Bizonyos körülmények között a falkamester nem tartotta elképzelhetetlennek magáról, hogy így viselkedjék e körülmények azonban igen hathatós kényszerítő eszközök alkalmazását tételezték volna föl. A Fekete Ember által alkalmazott egyetlen kényszerítő eszköz a tekintete volt.
Az alkimista megérkezése a várba furcsa módon némi könnyebbséget hozott Guy de Laubardemontnak, mintha a vállát nyomasztó mázsás koloncok közül több is párává ködlött volna. Eddig ahhoz az állapothoz volt hozzászokva, hogy ő fél mindenkitől ez továbbra sem változott ugyan, viszont nagyon jólesett látni valakit, akitől mindenki más ugyanúgy retteg. E sajátos jelenség visszaadta Guy-nak félelemérzete szilárd elvi alapjait, s egyúttal valamicske emberi méltóságot is. Matelot mester alázatoskodva csúszott-mászott a Fekete Ember előtt, a lepcses szájú Bigeaux anyó mukkani sem mert a jelenlétében, az ősz káplán pedig, miután egyetlen pillantást vetett rá, bezárkózott a kápolnájába, és többet elő se dugta onnan az orrát. Ha valaki elhaladt a csukott ajtó elől, tompán hallhatta a bentről kiszűrődő szakadatlan zsolozsmázást.
A Fekete Ember nemes egyszerűséggel “kis féreg”-nek titulálta a várurat, minden indulat nélkül, szinte barátságosan Guy földöntúli gyönyörrel, kocsonyaként reszketve fogadta a megszólítást. Ugyanakkor felfedezte, hogy most már különösebb szorongás nélkül tapossa agyon a kertben a hangyákat, és a szolgákkal is másképpen beszél, olykor csaknem határozott hangot üt meg velük szemben. Rádöbbent, hogy ha sikerül rettegését egy magasan kiemelkedő célszemélyre összpontosítania, a mindennapos életben lényegesen magabiztosabbá válik. Egy este, példátlan vakmerőséggel, még a felesége ágyába is belopakodott, hátha nem is lesz szükség a visszafiatalodásra szomorúan kellett azonban tapasztalnia, hogy túlbecsülte ennek az újfajta félelemnek a hatásfokát.
A csatlósok beavatott elöljárói, akik nemzedékek hosszú láncolatán keresztül örökölték a bizalmi posztokat a Laubardemont-várban, régóta beltenyészettől elfajzott korcsok voltak már, az elmebaj szélén tántorgó testi-lelki torzszülöttek. Ezek a züllött és elaljasult páriák, akik a kinti világban előbb-utóbb mind akasztófán vagy tébolydában végezték volna, csak a kíméletlen erőszak nyelvét beszélték, hiába szajkózták Guynak unalomig az őseiktől rájuk maradt, udvarias szóvirágokat. Az ő nyavalyatöréssel határos bámulatukat és tiszteletüket a Fekete Ember akkor vívta ki, amikor az érkezését követő éjszaka egy szál magában alászállt a kazamatákba, megtekinteni a res silendát. Amikor egy óra múlva visszatért, karcolás sem látszott rajta talán mintha valamivel sápadtabb lett volna a szokásosnál, bár az ő esetében ezt nem volt könnyű megállapítani. Szokásos jeges nyugalmán is repedések mutatkoztak: kissé dühösnek és szomorúnak látszott. A rangidős szolgák számára azonban ez maga volt a csoda. Ők ahhoz voltak szokva, hogy aki eltűnik a pinceboltozat alatt, az vagy egyáltalán nem jön vissza újra, vagy olyan szánalmas ronccsá silányul, mint a gazdájuk.
A Fekete Ember kiadta az utasításokat Matelotnak a szertartás előkészítésére. Az áldozat beszerzését a falkamester nem intézte személyesen, mivel túl kockázatosnak ítélte, különösen akkor, amikor értesült róla, hogy a holttestet vissza kell majd juttatni a családnak. Érintkezésbe lépett hát egy ismerős vadorzóval, a Sans-Nez csúfnevet viselő Antoine Ribadeaux-val. A tárgyalás során elkövette azt a hibát, hogy megpróbált ráijeszteni a Fekete Ember emlegetésével. Sans-Nez sohasem találkozott az alkimistával, nem látta hát okát, hogy tartson tőle. Matelot félelmét viszont észrevette, és arra használta föl, hogy a szokásosnál több információt szedjen ki belőle. Ezt feltehetőleg zsarolási alapnak tekintette nem tudhatta, hogy sohasem lesz alkalma élni vele.
A szertartásra a pincében került sor, a res silenda traktusának szomszédságában. Miután megfelelő módon előkészítették, a Bigeaux anyó főzeteivel elkábított kislányt egy félbevágott boroshordóba állították. Matelot mester végignézte az első néhány tánclépést, aztán rosszul lett és elájult. Guy de Laubardemont-t csak a Fekete Embertől való rettegése tartotta vissza ettől. Úgy játszotta végig a szerepét, mint valami dróton rángatott fabábu. Üveges szemekkel hörpölte a forró, habos vért a hordóból révülten és sután fűrészelte le a haldokló gyermek fejét zsibbadt kábaságban úszva szürcsölte ki az agyvelőt, nyelte le a szemgolyókat, rágcsálta szét a még langyosan rángó nyelvet. Egész lénye egyetlen hatalmas, víztisztára kristályosult félelemgóccá vált.
Utána hányni szeretett volna, de a Fekete Ember fenyegetésére elállt a szándékától. Homályos emlékeket őrzött róla, hogy magára maradt a mészárszékké vált pincegádorban, a szörnyűségesen megcsonkított gyerektesttel meg Matelot mesterrel, aki szürke arccal, mozdulatlanul feküdt a padlón. Arra gondolt, hogy az alkimista átment a res silendához, de közönyösen napirendre tért a dolog fölött: ezt a rettegést már nem lehetett fokozni. Ekkor hirtelen elemi erővel tört rá az éhség, és körülnézett valami harapnivaló után. Kétfélét is talált az egyik ismerősnek tűnt, nem igazán ízlett neki, és már azon volt, hogy belekóstoljon a másikba is, amikor visszatért a Fekete Ember, és szó nélkül belerúgott. Aztán talán kimentek a folyosóra, legalábbis nyirkos, salétromot izzadó falak imbolyogtak előtte a fáklyafényben, és valaki a nyakravalójánál fogva rángatta. Mintha még valami lépcsők rémlettek volna neki, mielőtt elájult.
Másnap húsz évvel fiatalabban ébredt. Kellemes érzés volt, bár a félelem szintje változatlan maradt. Később, a hálóteremben, múlhatatlan örömmel töltötte el a kézzelfogható bizonyosság, hogy ismét férfi lett belőle. Igaz, attól a réveteg, kibuggyanni készülő könnyekben úszó tekintettől most is tartott, így hát nagyon erősen szorította a kendőt az asszony szemére, olyan erősen, hogy az mindenfélét kiabált, és egészen összenedvezte a kendőt valami áttetsző nyálkával, de neki ettől csak még jobban kedve támadt a dologhoz. Talán ha azt fogja mondani Matelotnak, hogy a Fekete Ember parancsa, legközelebb hajlandó lesz kiszúrni a felesége szemét.
Az alkimista nem költözött ki a várból. Pontosabban szólva olykor eltűnt ugyan, s ezek a távollétek néha több naposra nyúltak, de előbb-utóbb mindig visszajött. Guy kezdetben kimondottan örült ennek, ahogy azonban telt az idő, egyre inkább nyugtalanítani kezdte.
Úgy érezte, a szertartás nemcsak fiatalabbá, hanem erősebbé is tette. Mikor harmadnaponként teljesítette kötelességét, és megjelent a kazamata tiltott traktusában, hogy gondját viselje a res silendának, a szíve valahogy kevésbé görcsölt az iszonyattól, mint korábban. Könnyített rajta a Fekete Embertől való határtalan rettegés. Lassanként mindinkább meggyőzte magát, hogy ura a helyzetnek a várban, képes felmérni a problémákat és megoldást találni rájuk. Lám, a múltkor is odaosont az istállóhoz, ahol belerúgott egy öszvérbe, egy egészen nagy öszvérbe, és nem is volt olyan nehéz! Ha így halad tovább, előbb-utóbb a res silenda sem jelenthet gondot neki. Ráncba szedi azt is.
Csak... ez a Fekete Ember.
Kezdetben nagyon örült az állandó jelenlétének, most már viszont egyre terhesebbnek érzi. Igaz, ő szabadította meg a kicsi félelmeitől. Igaz, ő adta neki vissza a fiatalságát. Igaz, ő oltott belé új önbizalmat.
Csakhogy Guy de Laubardemont önálló, felnőtt férfi, nem függ senkitől, nem szorul senki gyámkodására! Minden dolgát maga intézi, ahogy az példás hűbérúrhoz illik. Az asszonyt az ágyban. Az öszvért az istállóban. A res silendát a kazamatákban.
A Fekete Ember kerékkötőjévé vált az egyénisége kiteljesítésének. Elnyomja a benne rejlő lehetőségeket. Ha megszabadulna tőle, akár még... mi is?... például király is lehetne! Igen, király! Az nagyon nagy rang, igazán méltó egy Laubardemonthoz. Tulajdonképpen bármi kisebb megalázó lenne.
Beszél majd Matelot-val ebben az ügyben. A Fekete Ember ügyében. Matelot azt csinálja, amit ő parancsol neki, nem? Matelot a szolgája. Matelot gyenge. Elájult a pincében.
És voltaképpen egyáltalán nem fél Matelot-tól. Nem ő. Nincs oka félni. Matelot az alattvalója. Mióta fél egy király az alattvalójától?
Mindjárt be is bizonyítja, hogy nem fél. Persze, először mindent a kisebb dolgokkal kell kezdeni. Itt van például ez a kalpag a földön. Rossz helyen, hiszen teljesen máshová való. Guy király most megmutatja, hogy nem ijed meg, ha fel kell vennie a kalpagját a földről!
Beharapta az ajkát, húsos állkapcsa elszántan megfeszült. Lassan, határozottan lefelé fordította harcsatekintetét, a padlón heverő kalpagra. Majd végtelen óvatosággal megmozdította a karját, hüvelykről hüvelykre kényszerítette az asztalperemen túlra, az üres levegőbe. Aztán nekilátott kiegyenesíteni a könyökét, s közben zihálva odébb csusszant a széken, hogy ha végez, a keze pontosan a kalpagra mutasson. Hurkás ujjai reszkettek halántékán, nyakán veríték gyöngyözött.
Így ni! Most már csak oda kell nyúlni érte. Egy király nem fél a lehajlástól. Nem fél attól, hogy orra esik.
A rézfogantyúra járó ajtó csattanva kicsapódott. Hideg léghuzat söpört végig hullámban a szobán, kioltva a három gyertya lángját, sötét leplet borítva Guy királyra. Valahol hátul csörömpölve tört be egy drágamívű ablaktábla.
A megifjodott Laubardemont rémülten visítva zuhant hanyatt, magával rántva karosszékét. Szíve vadul kalimpált. Mintha az éjszaka bársonya telepedett volna a hirtelen kihűlő helyiségre csak egy halálkék szempár villogott valahol az ajtó közelében.
– Kis féreg! – zúgta tengermorajként a Fekete Ember hangja. – Hoztam neked valamit. Akarsz beszélgetni?
Guy de Laubardemont görcsösen behunyta a szemét. Nem bírt nyelni, a torka teljesen kiszáradt. Nagyon szerette volna, ha lenne a keze ügyében egy pók, amit agyonüthet.
Ajtócsapódást hallott. Aztán valami halk, sistergő neszt, s csukott szemhéjain túl a szobában újra felpislákolt a fény.
Vacogó fogakkal nyitotta ki a szemét. Az intarziás asztalkán megint imbolygó lánggal égett a háromágú gyertyatartó, bár a kanócok még vonakodva sercegtek és füstölögtek.
Amikor megpillantotta az asztal túloldalán az éj színébe öltözött férfialak jól ismert, antik szépségű arcát, a körülötte kígyózó hosszú, hollófekete fürtökkel, Guy de Laubardemont vinnyogva nyöszörögni kezdett kínjában.