Címlap > A hitehagyott (Kategória)

(Egy nagyon `dark` és nagyon karakteres varázsló története a középkori Európából. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a honi fantasy irodalom egyik klasszikusa. - RR)

A tomboló vihar egybeszakadó esőfüggönnyel terítette be a hegyek között megbúvó alpesi kolostort. A zegzugos szurdokokból és szakadékokból elősüvöltő szél dühöngve-bömbölve ostromolta a sziklás ormokat, s hullámokban kergette a rücskös szirtfalaknak a jéghideg esővizet. Mintha a mennyek gátjai szakadtak volna át messze odafönt, a felhők magasában. A félelmetes égiháborúhoz az eget-földet reszkettető villámcsapások szolgáltatták a taktust, melyek kurta pillanatokra vibráló visszfénybe vonták a délidőben is estéli homályba burkolózó havasok éles kontúrjait.
A kolostor nagytornya szürkén és mogorván állta az elemek rázúduló haragját. Sokat tapasztalt, századokban megfáradt épület volt, kijutott neki jóból, rosszból egyaránt. Valaha rég Matild nagyasszony adta parancsba az építését, a kevély toszkán őrgrófnő, aki fanatikus tűzzel a szemében fogadta a mezítláb, vezeklőingben elébe járuló Henrik császár megalázkodását, mint a pápa rangban legelső vazallusa. Előbb barna csuhás bencés barátok lakták, akik a napfényes Itáliából vonultak imádkozni és munkálkodni a zord hegyek közé, ám az ő életerejüket megapasztotta a barátságtalan klíma, a csontig ható szelek és a telente beköszöntő fogcsikorgató fagy. Számuk lassan fogyatkozásnak indult, s egy szép napon, nem sokkal az olvadás beállta után, a hűbéres járandóságukkal a kolostorba zarándokló parasztok holtan találták az utolsó kettőt közülük a kápolnában ajkuk hátborzongató vigyorba dermedt, arcuk szederjes-kék színekben játszott, s a testük kopogósan kemény volt, akár a szikkadott fa. A pápa egy kegyvesztett gorzei szerzetest nevezett ki apátúrnak, s szigorúan meghagyta neki, hogy azonnal keljen útra új otthonába, ő azonban nem kért a megtiszteltetésből, s addig húzta-halasztotta az indulást, míg a helyzet mindenki általános megelégedésére meg nem oldódott.
A szaracénok ekkoriban morzsolták fel végérvényesen a szentföldi keresztes államok utolsó maradékát is, s a hontalanná vált Karmel-hegyi barátok az apostoli szék elé járultak, hogy kegyeskedjen nekik valami zugot kijelölni Európában, ahol letelepedhetnek. A karmeliták nem örvendtek túl jó hírnévnek magasabb egyházi körökben, mivel kolduló rend létükre alapításukat követően rövid idő alatt mérhetetlen vagyont halmoztak föl, és konok nyakassággal megtagadták, hogy – ferences és dominikánus testvéreikhez hasonlóan – kivegyék részüket a szent inkvizíció üdvös munkálkodásából. Így hát amikor száműzetésbe kényszerültek, a legromosabb és legelhanyagoltabb kolostorok jutottak nekik, ahol csak az izomszakasztó robotnak lehettek bőviben, a javadalmaknak már korántsem s éltető elemétől, a városok és egyetemek nyüzsgésétől elszakítván a rend csakhamar hanyatlásnak indult.
A gazdag déli lapályokon a minden földi jóban dúskáló egyházfejedelmek nem sokat törődtek vele, hogy él-e, hal-e ez a jelentéktelen hegyvidéki kolostor pedig talán üdvösebb lett volna részükről, ha több gondot fordítanak az ügyeire – megkímélhették volna magukat az elkövetkezendő évek lidércnyomásaitól...


* * *


Grégoire apát gyilkosa és örököse a komor, barlanghomályos refektóriumban állt, és kifürkészhetetlen tekintettel szemlélte az odakint dühöngő ítéletidőt. Az ablaknyílás födetlen hasítékán becsapó esővíz finom párává porlott a kőpárkányon, átnedvesítette hollófekete haját, s ezüstösen csillogó szemcsékben telepedett sápadt, hosszúkás arcára. Karóvá száradt bal karja magatehetetlenül lógott az oldala mellett jobbjában talpas aranyserleget tartott, s most lassú mozdulattal az ajkához emelte. Fűszeres vörösbor volt benne, nehéz zamatú, már-már olajosan sűrű talán saját híg vérét vélte feldúsítani vele. Az efféle italt forralni szokás télvíz idején, hogy megmelengesse a testet, s erőt öntsön az elgémberedett tagokba ő azonban mindig jéghidegen itta, még havat is hordatott belé a sziklás lejtőkről.
Villámcsapás hasította keresztbe az eget tompa dörejjel, pengeéles árnyékokat villantva fel a kolostor új urának márványarcán.
– Miért nem bűvölöd el innen a vihart? – kérdezte egy mogorva, pincemély hang a terem belsejéből. – Hatalmadban állna, vagy nem?
Keskeny mosoly fodrozta Mersant le Sinistre ajkát, ahogy lassan hátat fordított az ablakrésnek, hogy szembenézzen az egyetlen teremtett lélekkel, akitől valaha is kért valamit.
Steinhardt rosszkedvűen üldögélt a néptelen padsorok közt, fekete mókusprémmel szegett mentéjét fázósan összehúzta széles vállán. Zömök, tagbaszakadt férfi volt, sebhelyes képű, vasszürke hajú a kolostor fénykorában ugyancsak kirítt volna az ájtatosságra gyülekező barátok közül. Bütykös markában fedeles ónkupát szorongatott, amelyben fél meszely karcos, gégemaró rozspálinka lötyögött, bőven elegendő ahhoz, hogy egy harminc évvel fiatalabb férfit az eszméletlenségig lerészegítsen. Steinhardtnak azonban legfeljebb a leheletét büdösítette meg az erős ital, az elméje sohasem borult el tőle a jólesőn bizsergető melegnek viszont nagyon is szükségét látták öreg csontjai. A refektórium roppant tűzhelyének bendőjében csupán egy halom hamu hirdette a pattogó lángok letűnt emlékét.
– Kérdeztem valamit! – mordult fel ingerülten a kapitány. – Garabonciás volnál, vagy mi a pokol. Akkor meg miért kell tűrnünk ezt az ítéletidőt?
Mersant megforgatta hosszú ujjai között a filigrándíszes aranykelyhet.
– A mágia nem játékszer – mondta halkan. – Okos ember csak akkor folyamodik hozzá, ha feltétlenül muszáj. Nem bonthatom meg múló szeszélyből a természet egyensúlyát, csak mert te kényelmetlenül érzed magad.
– Kényelmetlenül? – horkant fel Steinhardt méltatlankodva. – Ember, majd megvesz az Isten hidege!
– Mozogj. Járkálj. Csapkodj a karoddal – tanácsolta neki Mersant, s fakókék szemében halvány derű bujkált. – Minek használjak varázserőt, ahol a köznapos módszerek éppúgy beválnak?
A kapitány olyan pillantással mérte végig, mintha valami különösképp undorító varangyfajzat lenne, aztán vaskos hüvelykujjával felcsapta az ónkupa fedelét, és egyhajtásra fenékig ürítette. Vérvörös pír futotta el viharvert képét, egész a nyaka tövéig könny szökött a szemébe, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Aztán földöntúli vigyor terült szét az arcán, mintha legalábbis az angyalok harsonái zengenének a fülébe rekedten krákogva tette le a kupáját, és elégedetten felsóhajtott.
– Ez is egyfajta megoldás – bólintott a hitehagyott. – Gyanítom azonban, hogy kevésbé tartós a hatása.
Steinhardt bosszúsan legyintett.
– Ejh, mit tudhatnak a magadféle úri kurafiak az igazi italokról? Csak üldögéltek a harmatgyenge borocskátok mellett, holdkóros trubadúrdalokat hallgattok hozzá, és ha a fejetekbe száll a szesz, csecsszopók módjára bőgtök egy fehérnép szoknyája után!
– Maradjunk inkább az érző női kebelnél, te barbár germán! – igazította ki Mersant. – Bár nagyapám, az Oroszlán valószínűleg kardot rántana rád, ha hallaná, miket fecsegsz itt össze a rendjebéliekről.
– És a tulajdon apám szintúgy – sóhajtotta a kapitány. – Csupánhogy mi élünk, ők pedig nem szó ne illesse hát a holtakat!
– Ellenkezőleg illesse csak! – szólt a hitehagyott, s tekintete hirtelen elkomolyodott.
Steinhardt azonnal teljesen éberré vált ravasz ráncok jelentek meg a szája sarkában.
– Gondolhattam volna, hogy nem dőre fecsegésre hívsz – mondta halkan. – Jó okod volt rá, úgy-e, hogy ebben az istenverte kutya időben idáig rángass a kantonokból?
– Úgy van. – Mersant újra az ablak hasítéka felé fordult, szembe a kintről besüvítő hideggel a borral telt serleget lazán, csípőmagasságban tartotta maga előtt. Hollóhaja fekete glória gyanánt lobogta körül sápadt arcát. – Mit tudsz a rendemről, zsoldos?
A kapitány hegyeset köpött a terem kőpadlatára.
– Többet, mint kedvem szerint való lenne – felelte kedvetlenül. – Varázslók vagytok, pokoligézők, valami pogány istenség örökösei. A világtól elvonulva éltek, rejtőző domíniumokban, mint ez itt. Halált és pusztulást olvastok ellenségeitekre, de a barátaitok jutalmazásával nem törődtök, mert nincsenek barátaitok. Aki ismeri a fajtátokat, retteg tőletek. – Szürke acélszeme résnyire szűkült. – Jól válaszoltam, francia?
– Tartalmilag igen grammatikailag helyesbítésre szorulsz. Vagy a jelen időt használtad rosszul, vagy a többes számot. – A hitehagyott lassan belekortyolt a borába. – Egyedül maradtam, zsoldos ezen a világon nincsenek már hozzám mérhetők. A mágusok nemzetsége kiveszett Európából.
– Dögvész rájuk és kárhozat! – morogta Steinhardt. – Mit törődsz vele, francia? Így legalább terád hagyományozták minden hatalmukat!
Mersant sarkon fordult, és kimért léptekkel a kapitány előtt húzódó padhoz sétált. Amennyire lehetett, kényelembe helyezte magát a gyalulatlan fenyődeszkákon, s italát letette az imádkozáshoz használt térdtámaszra.
– Bárcsak így lenne! – mondta. – De sajnos más a helyzet.
Steinhardt dideregve összébb húzta magán a prémszegélyes mentét. A pálinka hatása múlóban volt.
– Beszélj! – vakkantotta kurtán.
– A mágusok varázsereje az írott hagyományból táplálkozik. – A hitehagyott fakókék tekintetébe különös, messzerévedő kifejezés költözött. – A rend mesterei hosszú évszázadokon keresztül vaskos fóliánsokba fektették a titkos tudást, hogy átörökítsék utódaikra a tapasztalataikat. Bűvigék, ráolvasások, misztikus ábrák gyűjteményei ezek a könyvek segítenek eltájékozódni a Művészet ezerfelé ágazó ösvényei között. A tanítványnak, ha mentora nyomdokaiba akar lépni, a fél életét rá kell szánnia a tanulmányozásukra. – Tűnődve végigsimított borotvált állán. – Én bizonyos értelemben még csupán varázsinas vagyok, zsoldos. Meglehet, a legjobb a valaha születettek közül, de akkor is csak varázsinas. Amit tudok, azt hallomásból tanultam, vagy laikus fővel, morzsánként szedtem össze, mielőtt Hermész adeptusai közé fogadtak volna. És ezen nem változtatott a beavatás rítusa sem hiszen rögtön utána enkezemmel öltem meg a mesteremet.
– Legalább egy gazemberrel kevesebb rohasztja a levegőt – vont vállat a kapitány bosszúsan. – Mire akarsz kilyukadni, francia?
Mersant mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.
– A páriáktól nincs félnivalóm. A fejedelmi udvarokban az alkimisták lóhúgyot és emberi ürüléket párolnak a retortáikban, így akarják összekotyvasztani a Bölcsek Kövét. A falusi boszorkányok eszelős vénasszonyok, akik lemészárolt csecsemők zsírjából főznek maguknak repülőkenőcsöt. A szláv sámánokat, akik elrabolták tőled a gyermekkorod, egy elkorcsosult démon szolgálatába kényszerítette a vak kétségbeesés. Alsóbbrendű lények, alsóbbrendű vágyakkal mindannyian a saját külön magánpokluk foglyai. Fölöttük állok, és előbb-utóbb az írmagjukat is kipusztítom ebből a világból. Ám az igazi céljaim valóra váltásához ez nem elég többre van szükségem.
– Az atyamestereid varázskönyveire? – kérdezte Steinhardt megvetően. – Hamuvá porladt valamennyi a Szent Hivatal lángjai nem kímélték őket.
– Nem valamennyi. Egyet magam égettem el Nevers városában, miután a tartalmát az emlékezetembe véstem. Tudományom java része ebből való.
A kapitány a homlokát ráncolta.
– És miért égetted el, ha ilyen nagy hasznát láttad?
– Hontalan földönfutó voltam akkor, akinek se otthona, se társai. Flamel naplója csak veszélyt jelentett volna rám. Idővel, ha lesz rá egy szabad évszakom, majd újra pergamenre vetem, emlékezetből.
– Kezdem már érteni, hová vezetnek a gondolataid. – Steinhardt roppant öklére támasztotta az állát. – Ahol egy volt, ott több is lehet. Az őseidet elpusztította az egyház de az örökségük drágább volt nekik az életüknél, ezért gondosabban óvták.
– Habent sua fata libelli – bólintott Mersant, ügyet sem vetve a latin szót nem értő kapitány rosszalló fintorára. – Mi grimoire-oknak hívjuk ezeket a könyveket. Sok közülük a máglya üszkén hamvadt el, s velük együtt ment veszendőbe a bennük őrzött, kincset érő tudás. Másokat megmentett az emberi kapzsiság démona avatatlan kezek vették őket magukhoz, hátha megcsapolhatják a hatalmukat. Ez persze hiú remény, de az ember olyan állatfajta, amelynek lelkéből nem lehet kiölni a bizakodást. Megint másokat – s hitem szerint ezek a legszámosabbak – a domíniumok mágusai rejtettek el, amikor megérezték a vesztüket. Némelyekre tán rátaláltak azóta a kincsvadászok, a többség azonban máig felfedezetlenül lappang, az ősi hagyomány átvállalójára várva.
– Hány ilyen könyv lehet Európában? – kérdezte Steinhardt tűnődve.
A hitehagyott vállat vont.
– Talán ötven, talán száz, egyesek több példányban. Az outrémeri domíniumok grimoire-jai minden bizonnyal a szaracénok kezére jutottak nekik is megvannak a saját mágusaik, bár ők nem a Háromszor Nagy Hermészhez, hanem Salamon királyhoz vezetik vissza az örökségüket. Egyes könyveket a Biblia addendumainak álcáztunk szentesítést persze nem nyertek ezáltal, bizonyos fokú védettséget azonban igen. Ezek akár a keresztény kolostorok bibliotékáiban is rejtőzhetnek a jámbor barátoknak fogalmuk sincs róla, miféle írásokat másolnak verejtékes munkával. Gyanítom, sok grimoire-t őrizhetnek a zsidók is – köztudott, milyen értéket tulajdonítanak az ősi iratoknak –, mások pedig az ispotályos rendre szállhattak, amikor a zsarnok Fülöp feloszlatta a templomos lovagokat. A leghatalmasabbak azonban mindmáig rejtve maradtak: kulcsok és pecsétek védik őket, béklyóba vert szolgák, akiket csak titkos igékkel lehet megzabolázni.
Steinhardt megborzongott, és nem csupán a hidegtől.
– Nincs ínyemre nekem az ilyesmi – dörmögte kedvetlenül. – Ezeket a könyveket nyilván a rended nagyjai rejtették el hajdanán te pedig az imént egyszerű varázsinasnak nevezted magad. Javíts ki nyugodtan, ha rosszul fűzöm a gondolataimat, de én ebből azt sejdítem, hogy ha a közelükbe merészkednénk, ugyanolyan veszedelmeknek tennénk ki magunkat, mint bármely közönséges halandó.
Mersant aprót biccentett.
– Katonaészjárás – mondta. – Gyakorlatias és földközeli visszahúz a fellegekből. Folytasd csak szükségem van a meglátásaidra.
A kapitány töprengve dörzsölgette barázdált homlokát.
– Ötven vagy száz különböző célpont, egész Európában szerteszórva – morfondírozott. – Túl sok megosztja és szétforgácsolja a rendelkezésünkre álló erőket.
– Van időnk – jegyezte meg a hitehagyott.
– Hiszed te, francia! – Steinhardt határozottan megrázta a fejét. – Abszolút fogalmakban gondolkodsz, és ez hátrányodra válhat. Ezekben a feladatokban személyesen kellene eljárnunk, vagy neked, vagy nekem, vagy kettőnknek együtt. Külső ágensekben nem bízhatunk, a mi embereink pedig híján vannak a szükséges képességeknek. El mernéd például nyugodt lélekkel küldeni egy ilyen grimoire visszaszerzésére a Latort?
Mersant szótlanul nemet intett a fejével.
– Ebből az következik, hogy mindennek magunknak kell utánajárnunk. Átokette nyomozómunka ez, amely rengeteg időt vesz igénybe. Márpedig a domínium biztonságát úgyszólván kizárólag a mi jelenlétünk garantálja.
– És a zsoldosaid? – ráncolta a homlokát Mersant.
– Megállapodtunk benne, hogy nem lenne bölcs dolog idevezényelni őket. A kolostort a te egy szem maradék embereden kívül csak a környékbeli falusiak védik, akiket megbabonáztál. Ha az inkvizíció a nyomodra bukkan – amire jó esély van, hiszen Lombardi bíboros alig tíz mérföldre innen lelte halálát, a te kezedtől –, alig hinném, hogy két-három napnál tovább kitartanának.
– Alábecsülöd a bűbáj hatalmát.
– Ez nem varázserő kérdése, hanem fegyverzeté és harci kiképzésé. Nincs az a fanatizált csőcselék, amely a siker reményében szállhatna csatába az ispotályos lovagokkal vagy egy tapasztalt condottieri seregével. A Lator talán alkamas volt egy hegyi rablóbanda vezetésére, de mitévő lesz, ha ostrom alá veszik a domíniumot? Onagereket és ballisztákat fognak hozni, hétpróbás aknászokat, akik aláássák a támfalakat és megmérgezik a kút vizét.
– Mire megtehetnék, már ideérnének a te embereid is – mondta a hitehagyott.
– Ha magam vezetem őket, igen másként aligha. – A kapitány elkapta Mersant pillantását, és elvigyorodott. – Nem, nem kell aggódnod ha valamit utasításba adok nekik, azt úgy tekintik, mint Mózes népe a tízparancsolatot. Késedelem nélkül fegyverbe állanának, és elindulnának a domínium felmentésére. Csakhogy jártak már itt egyszer az apátúr bukása óta és a félelem, amit akkor megízleltek, béklyót vetne a lépteikre, melyet egyedül én tudok feloldani. Ha nem személyesen állok az élükre, későn érkeznének.
– Mit javasolsz hát? – kérdezte Mersant.
– Szerintem előbb a domíniumot kell megerősíteni. Hadinépet toborozni szolgákat nevelni pénzt szerezni. A pokolravaló irományaid várhatnak.
– Bár úgy lenne! – A finoman ízelt ujjak a sápadt halánték táján kalandoztak, szórakozottan játszadoztak az ősz hajtinccsel. – Ennek a domíniumnak én vagyok a lelke a szíve a lényege. Nélkülem semmivé lesz velem a hatalom magasába emelkedik. Egy a sorsunk. Csak akkor gyarapodhat, ha én is azt teszem és együtt tespedünk el, ha tétlen maradok. Nem fogadhatom meg a tanácsodat, zsoldos.
Steinhardt vállat vont.
– Szíved joga. De nem okolhatsz engem a bukásodért.
– Van még egy megoldás – suttogta Mersant, s szeme hasítéka késpengényivé keskenyült. – Beszélnem kell a régi mesterekkel...
A kapitány arca elborult lassan megnedvesítette az ajkát, de nem szólt.
– Föltárom előttük a rend szorult helyzetét, és a segítségükért folyamodom – folytatta a hitehagyott elgondolkodva. – Látni fogják, hogy igazat beszélek és megmondják nekem, hová rejtették el a grimoire-okat. A küszöbön túlról nem oldhatják föl a hajdan tett kötéseket de azt elmagyarázhatják nekem, hogyan foghatok ki rajtuk. Nem kell kutatni, nyomozni, fáradozni egyszerűen elmegyünk a tiltott könyvekért, és birtokba vesszük őket...
– Képes vagy erre? – kérdezte Steinhardt szárazon.
Mersant összerezzent, mintha álomból riadt volna.
– Hogy szót fogok-e érteni a mesterekkel? – kérdezte. – Talán. Nem közönséges lelkek ők: emésztő tűz süt belőlük, vének és gőgösek. Sokan megkeseredtek közülük, és még többen megtébolyodtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik-másik nem próbál majd magával rántani az örök kárhozatba. De azt hiszem, elbírok velük.
– Nem így értettem – morogta borús képpel a kapitány. – Szót csak azzal válthatsz, aki elibéd járul.
– Vagy úgy! – Fakó mosoly futott át a hitehagyott arcán. – Amikor Moncrif mesterrel a Pireneusokban számba vettük a rend legősibb hagyatékát, találtunk egy féregrágta könyvlajstromot, amelyben említés esett egy nagyhírű grimoire-ról. Úgy tartják, Orpheusz írta még az ősidőkben, miután visszatért az alvilágból, és valójában ez volt a bűne, amiért a pogány istenek elevenen tépették szét őt a menádokkal. Ezt a könyvet használta az endori boszorkány, amikor megidézte Saulnak Sámuel szellemét. Az eredeti példány a Thanatikon címet viselte ezt már akkor is az elveszett iratok között tartottuk számon, amikor Caesar Róma ellen vezette a légióit. Készültek azonban belőle másolatok, és ezek közül néhány átvészelte a korok viharait. A latin átiratot Liber tenebris néven emlegették, és több fordításnak is alapul szolgált az ezredforduló táján. A könyvet az én nyelvemen La téte noir-nak hívják, a tiéden pedig Todtenzwangnak.
– Lenyűgöző – mondta Steinhardt mogorván. – És miféle dögvészes pogányságot kell művelni hozzá, hogy a holtak szellemei megjelenjenek neked?
– Aligha szolgálna javadra, ha részletezném – mosolyodott el hűvösen Mersant. – Nem foglak azzal terhelni, hogy részt vegyél a szertartásokon. Többet kockáztatnál az életednél.
A kapitány bosszúsan felhorkant.
– Eszem ágában sincs belefolyni a sötét mesterkedéseidbe! – mondta. – Fölteszem, inkább a pokolbűzös könyved megszerzésében számítasz rám.
– Úgy van! – bólintott a hitehagyott nyugodtan, és amennyire tehette, hátradőlt a hitvány imapadon. Ép keze a borral félig telt aranyserleg után nyúlt. – A rendnek még fénykorában is kevés nigromanta beavatottja volt a Művészetnek ez az ága különösen baljós veszedelmekkel terhes. Ezek a mesterek általában egymás társaságát keresték a többiek nem szívesen közösködtek velük. Az utolsó nigromanta domínium, amelyről tudomásom van, Észak-Itáliában volt, a Pó síkságán. Az ő könyvtárukat vette számba az a bizonyos lajstrom, amit Moncrif mesterrel találtunk.
– Tovább! – Steinhardt türelmetlen mozdulatot tett a kezével.
– Itália mindig is azok közé a területek közé tartozott, ahol a rendünk nehézségekkel küszködött – folytatta Mersant. – Azt hiszem, itt vette kezdetét a hanyatlás. A domíniumok túl közel estek Szent Péter sírjához, és ahogy a názáreti hatalma erősödött, úgy gyengült a miénk. Ráadásul kevés volt a vad vidék, a félreeső hely, ahol a mesterek feltűnés nélkül meghúzódhattak. Julianus Apostata halála óta állandó üldöztetést szenvedtek, és nem tudtak hová visszavonulni, hacsak ide, az Alpokba nem. – A hitehagyott lassan belekortyolt jéghideg borába. – A nigromanták székhelye eredetileg Ravenna környékén volt, de miután Charlemagne leverte a longobárd hercegeket, mind északabbra kényszerültek. Amikor utoljára hírt kaptunk róluk, jogtudós collegiumnak álcázták magukat Milánó városában, és a Credenza védelmét élvezték. – Az üres serleg talpa koppanva állapodott meg a térdtámaszon. – Ennek már jó hetven éve.
– Milánó... – A kapitány töprengve ráncolta bozontos szemöldökét. – Vannak kapcsolataim arrafelé...
– Magam is ebben reménykedtem – felelte Mersant mosolyogva.