KNUD RASMUSSEN – THULEI UTAZÁS

Kutyaszánon az eszkimók földjén

BUDAPEST, 1965

Világjárók 42

A mű eredeti címe: THULEFAHRT

FRANKFURTER SOCIETATS-DRUCKEREI FRANKFURT AM MAIN, 1926

Fordította: Detre Zsuzsa

A fordítást szakmailag ellenőrizte: Bodrogi Tibor

ELŐSZÓ

KNUD RASMUSSENRÖL

Az Északi-sarktól ezernégyszáz kilométerre, az északi szélesség 76° 33'-én, jéghegyek és gleccserek között kőből épített emlékmű áll:

KNUD RASMUSSENMUT

AVANERSSUARMIUT

ERKAISSUTIGSIAT

(Knud Rasmussennek állították a sarkvidéki eszkimók.)

Ki volt Knud Rasmussen és kik voltak azok, akik egy idegen, ”fehér ember” emlékére ezt az emlékművet állították? Előbb válaszoljunk a második kérdésre.

Az eszkimók családja földünk legészakibb táján élő negyvenezer főt számláló kis nép. Hazájuk földje viszont rendkívül nagy: Grönland keleti partjaitól a Baffin-földön és Alaszkán át egészen a Csukcs-félszigetig, Szibériáig terül el. Már az elmúlt évszázadban több kutató kereste fel e nép egyik-másik csoportját, először az amerikai Peary lépett érintkezésbe a grönlandi sarkvidéki eszkimókkal, de a XIX. század második felében többen is - tudományos kutatók, meg néhány kalandor -, gyors meggazdagodást keresve vezettek expedíciókat az eszkimók földjére.

Valamennyien együtt sem tettek azonban annyit az eszkimó népért, mint a dán Knud Rasmussen.

Felkutatta materiális létük és szellemi életük minden területét; külső környezetükkel és életkörülményeikkel, belső világukkal egyaránt megismerkedett, összegyűjtötte meséiket, dalaikat, részt vett ünnepeiken és hétköznapjaikon, a halászatokon és a vadászatokon, Egy eddig ismeretlen világot tárt fel, elkalauzolva az olvasót a nagy eszkimó hazába.

De ki is volt Knud Rasmussen?

1873-ban egy dán lelkész érkezett Grönlandba és Jakobshavenban telepedett le, hogy ott mint misszionárius dolgozzék. Krisztián Rasmussen lelkész őszintén szerette a rábízott népet, nyelvüket tökéletesen ismerte, olyannyira, hogy egy grönlandi nyelvtant és egy dán-grönland szótárt is írt. Kétévi jakobshaveni tartózkodás után Rasmussen megnősült: felesége részben eszkimó származású grönlandi nő, 1879. június 7-én születik meg legidősebb fiuk, Knud.

Knud gyermekéveit Jakobshavenban, az északi szélesség 69. fokán fekvő kis településen töltötte. Februárban nem ritka itt a -40°, és a nyár derekán sem emelkedik a higanyszál +5° fölé.

Knud játszótársai grönlandi eszkimó gyermekek, nyelvüket kisgyermekként, játszva tanulja meg. Az eszkimó a dán mellett második anyanyelve lesz. Kortársait mindenben megelőzi: jobban lő az íjjal, biztosabban veti a szigonyt, gyorsabban fut és birkózásban is legyőzi társait. Krisztián Rasmussen időnként magával viszi a kisfiút hivatalos utazásaira, aki így megismeri a vidéket. Máskor Knud elkíséri édesanyját az öreg Kulapakhoz. Kulapak fiatal korában nagyon szép volt, négyszer ment férjhez és négyszer maradt özvegyen. Most már öreg, nagyon öreg, szépségét a kor és a szenvedések tönkretették, de vidámsága, életkedve nem fakult meg és senki sem tud annyi szép régi dalt, mint ő. Félig kőből, félig hóból rakott kunyhója piszkos és szegényes, de akit meghív oda, szívesen eljön, gyakran több a vendége, mint amennyien a hálópadkán elférnek.

Mialatt a felnőttek jóízűen beszélgetnek, énekelnek vagy táncolnak, a gyermekek játszanak vagy ámulattal hallgatják az öregek dalait. A kunyhó falára az alig pislákoló halzsír-lámpás fura árnyékokat vetít. Ezeket az estéket sohasem felejti el Knud Rasmussen.

Néhány év múlva a Rasmussen család Jakobshavenból a délebbre fekvő Godthaabba költözik. Godthaabnak sincs több lakosa, mint Jakobshavennak, ám itt mégis pezsgőbb az élet. Nem ritkaság, hogy észak felé induló expedíciók vonulnak el a templom előtt és ilyenkor rendszerint megjelennek a lelkészlakban. Krisztián Rasmussen lelkészi teendői mellett az eszkimók oktatását is magára vállalja. Tanítványai közé tartozik saját fia, Knud is. A fiú egyszerre tanulja meg a dán és a grönlandi ábécét, és egy csomó olyan dolgot is, ami semmiféle tankönyvben nem szerepel. Hatéves korában már egyedül száll kajakba, egy évvel később, születésnapjára kutyák vontatta szánt kap. Az ajándékot az apa játéknak szánja, de sokkal több lesz ennél: Knud Rasmussen egész életének és legfőbb céljának jelképe. A tizenegy éves Knud egy alkalommal igen veszélyes helyzetbe kerül. Egyik eszkimó vadász magával viszi fókavadászatra s néhány pillanatra egyedül hagyja a szánban. A gyerek hirtelen észreveszi, hogy jegesmedve közeledik feléje, megragadja a vadászpuskáját és elsüti. Az állat megsebesül ugyan, de nem halálosan, és fájdalma csak növeli harci kedvét Knud ekkor másodszor is megnyomja a ravaszt és most az állat bal szemébe talál. A ragadozó a kisfiútól tíz méterre holtan rogy össze.

Knudnak a felnőtt grönlandiak között is sok barátja van. Elsősorban Inorajuk, aki a legpompásabb dolgokkal halmozza el: hajlékony íjjal, hegyes nyilakkal és szigonyokkal. De megtanítja olyasmire is, aminek később, az expedíciók során látja igazán hasznát: megtanítja, hogyan kell jégkunyhót építeni és minthogy Knud egy kutyaszán tulajdonosa, a kutyákkal váló bánásmód minden csínjával-bínjával megismerteti. Ebben az országban az eszkimó kutya nem csupán kedves háziállat, hanem az élet egyik elengedhetetlen és nélkülözhetetlen feltétele. Még napjainkban, a technikai fejlettségnek ezen a fokán sem nélkülözhetők a szánkutyák. Hát még a múlt században! Inorajuk mindent tud, amit a szánkutyákról egyáltalán tudni lehet. Megmutatja a fiúnak, hogy a leggazdaságosabb kutyaeledel a vastag, rágós rozmárbőr, amin a lenyúzásnál vékony szelet szalonna marad. Megmutatja neki, hogyan kell a kutyákat befogni erdei úton és a síkságon, hogyan kell az összegabalyodott istrángot -40, -50 fokos hidegben kesztyűtlen kézzel minél gyorsabban kibogozni, hogyan kell az örökké marakodó kutyákat megfékezni és az ostorral mindig azt a kutyát és mindig pontosan a szükséges helyen és a szükséges erővel megütni, amelyiket az ember akarja. Knud kajakot is tud építeni, egyetlen fatörzsből vájja ki, mint az eszkimók, és a kajak olyan könnyű, hogy szükség esetén a vállán vagy a feje fölé emelve hosszú úton is viheti, amíg ismét hajózható vízre akad. Megtanulja, hogy rozmárzsírt mindig kell magával vinnie, ha kajakozni megy: ha az ember keze meggémberedik a fagytól, ezzel keni be, ha a csónakon lyuk keletkezik, ezzel tömi be és szükség esetén még éhségét is csillapíthatja vele.

Knud sokat olvas, legszívesebben a grönlandi vadászok, halászok kalandjairól, de ugyanolyan szívesen hallgatja az öreg Mikro meséit, aki anyjának segít a háztartásban. Mikro képzeletét törpék és óriások népesítik be, akik a tenger, a sziklák, az ég és a sarkvidéki éjszaka megszemélyesítői Navagiagról mesél, a szorgalmas és ügyes vadászról, aki húst adott a szegényeknek, s akinek lelke halála után sok-sok állat testében vándorolt, míg végül ismét emberré vált. És Tornarssukról, a jó szellemről beszél, meg a tengerszem szelleméről, aki medve alakot öltött. Knud mohón hallgatja a történeteket és már maga is színesen és érdekesen meséli őket Legkedvesebb története azonban azokról az eszkimókról szól, akik magasan Északon, a világ peremén élnek, fókabőr ruhákat hordanak és nyers hússal táplálkoznak. Országukat mindig jég borítja és örökös sötétség uralkodik ott. Mikro "új népnek" nevezi lakóit és ez az "új nép" egyre többet foglalkoztatja a fiú fantáziáját.

Megpróbálja őket maga elé képzelni. Bizonyára egészen másmilyenek, mint a többi ember. Nemsokára felnőtt lesz és akkor elmegy és felkutatja az "új népet".

1888-ban nevezetes látogató érkezik a lelkészlakba. A norvég Fridtjof Nansen, akinek nevétől egész Godthaab visszhangzik, bejárta a "nagy jégmezőt", azaz Grönlandot, a keleti parttól nyugati partjáig, és útjának leírásával csak még jobban felkelti Knudban az utazás vágyát.

Knud Koppenhágába kerül gimnáziumba. Hollófekete haja miatt osztálytársai "eszkimó"-nak csúfolják. Ám Knud itt is a legerősebb mindenkinél és a csúfolódók hamarosan elhallgatnak. Meg azután Knud olyan sok érdekes dolgot tud, és olyan érdekesen mesél róluk!

Az egyetemen földrajzot, geológiát, néprajzot, botanikát, zoológiát, meteorológiát, történelmet, nyelvészetet tanul és még arra is jut ideje, hogy megismerkedjék a híres sarkutazók útjaival: Barnetts, Woods, Flawes, Ross, Franklin, Mac Clure, Nordenskiöld, Nansen expedíciójával. Ebben az időben ismerkedik meg dr. Henry Rinkkel és ez az ismeretsége egész életére döntő lesz. Dr. Rink geológusként került Grönlandba és e munkája során felébredt érdeklődése az eszkimók iránt. Gyűjteni kezdte meséiket és dalaikat, archeológiái kutatásokkal igyekezett felderíteni történelmüket és ha erre még egyáltalán szükség volt, csak még jobban megszilárdította Knudban azt az elhatározását, hogy maga is ennek a munkának szentelje életét.

Rasmussen 1900 nyarán Izlandba megy tanulmányútra, majd bejárja a Lappföldet is és tanulmányozza a rénszarvastenyésztést. Azzal a gondolattal foglalkozik, hogy Grönlandban is meghonosítsa.

Immár huszonnégy éves és gyermekkora óta foglalkozik a sarkvidéki eszkimókkal, életükkel, történetükkel s most eljött az ideje, hogy régi vágya teljesüljön és eljusson az "új néphez"; csatlakozhat a Dán Irodalmi Grönland-expedícióhoz, melynek vezetője a dán északsarkkutató, Mylius Erichsen. Kap-Yorkig akarnak eljutni, amely Grönland északnyugati partján, az északi szélesség 76. fokától egészen a 80. fokig, az un. Humbolt-gleccserig nyúlik. Az expedíció 1902 nyarán hagyja el Koppenhágát és Upernavik szigetén telel át. 1903 márciusában utaznak tovább hat kutyaszánnal Észak félé, hogy felkutassák a sarkvidéki eszkimókat. Az utazás nehéz és fárasztó. Mylius Erichsen kiváló tudós, de rossz szervező. A fiatal Rasmussen most visszaemlékezik azokra a dolgokra, amiket gyermekként Inorajuktól tanult. Júniusban elérik Kap-Yorkot. Elérkezik a várva várt pillanat: szembetalálkoznak az első sarkvidéki eszkimókkal. A település, ahol a sarkvidéki eszkimók kis csoportja lakik, Agpat. Öt jégkunyhóból és három kőkunyhóból áll. Agpat ezután hosszú hónapokra az expedíció lakóhelye lesz. Itt kerül először Rasmussen egészen közel az eszkimókhoz. Itt tanulja meg, hogy ha kitűzött célját el akarja érni, le kell vetnie az európai ember szokásait, de még ízlését is. Nem elég elviselni, szeretni is kell az eszkimók életét. Ettől az időponttól kezdve expedícióján eszkimók is részt vesznek. Hűséges, megbízható társak, akiket ugyan az expedíció célja nem érdekel, de maga a kaland és az utazás annál inkább, ha másért nem, hogy a hosszú téli éjszakákon legyen miről mesélniük. Rasmussen részt vesz vadászataikban és hosszú, fáradságos kirándulásokat tesz szánon vagy sítalpakon. Az expedíció 1904 nyarán tér vissza Koppenhágába.

Rasmussen már első expedíciója alatt sok mindent megtudott a sarkvidéki eszkimókról. Megállapította, hogy nemcsak nyelvükben, de életmódjukban, szokásaikban, erkölcseikben sem különböznek lényegesen délebbre lakó társaiktól. Visszautasíthatta a szóbeszédet, hogy a sarkvidéki eszkimók embert esznek. Már ekkor is tudja ugyan és a későbbiek során ismételten meggyőződik róla, hogy nagy éhínségek idején előfordulnak ilyen esetek, de csak az éhhalál küszöbén, amikor már nincs más lehetőségük

Rasmussen az expedíció befejeztével megkísérli, hogy a dán hatóságok figyelmét felhívja a Kap-York vidékén élő eszkimókra. De csupán annyit tud elérni, hogy megígérik, felszerelnek egy gőzöst, amely időről időre árut visz erre a területre. A következő évben azonban megtudja, hogy tizenkét hónap alatt egyetlenegyszer sem látogatott el hajó a sarkvidéki eszkimókhoz. Rasmussen nem akarja cserbenhagyni azokat az embereket, akiknek szükségük van rá és akiknek segítséget ígért. Saját erejéből szerez árut és szánokon a Melville öbölbe szállítja. Ujjongva fogadják, hiszen nem idegen, ismerik, becsülik és jó barátjuknak tekintik.

Két évig marad Rasmussen a magas Északon. Régi álma, hogy megtudja, hogyan jöttek az eszkimók egykor Grönlandba, milyen utakat használtak, hol van az őshazájuk? A feltételezett vándorlási út fontos állomásának tartja Ellesmere-földet, és elhatározza, hogy felkeresi a sarkvidéki Amerikának ezt a szigetét. Felszerelése erre az útra rendkívül szerény: egy üres szánból áll, amit tizenkét kutya húz és néhány puskából a hozzátartozó munícióval. Két eszkimót választ kísérőjéül, akik mindketten az Uvdloriaq - Csillag nevet viselik és szintén nem tesznek nagy előkészületeket a több mint kétezer kilométeres útra. Egyik napról a másikra határozzák el, hogy elkísérik Rasmussent. Pénzt, fizetséget nem fogadnak el és az egész expedíció alatt a legkitűnőbb bajtársaknak bizonyulnak.

1908-ban Rasmussen szoros barátságot köt Péter Freuchennel, aki, mint ő maga is, kedvét leli a kalandokban és szenvedélyesen érdeklődik Grönland és az eszkimók iránt. Freuchen eredetileg orvosnak készül, de csakhamar otthagyja az egyetemet, hogy részt vegyen Mylius Erichsennek egy 1906-ban indított expedícióján. Rasmussen apjától hall ismét Freuchenről, akit a Danmark-expedíció eszkimó tagjai nagyon dicsérnek. Rasmussen felújítja ismeretségét Freuchennel és közös terveket kovácsolnak. Először előadáskörútra indulnak együtt. Az előadásokat Rasmussen tartja és Freuchen vetített képekkel illusztrálja. Ennek azonban nincs nagy sikere. Egyikük sem ért a technikához, a képek rendkívül halványak és kínosan mulatságos jelenetekre kerül sor, amikor a képen egészen más jelenik meg, mint amiről az előadó beszél. Az előadókörút természetesen mindkettőjüknél csak intermezzo, pénzt akarnak szerezni egy újabb expedícióra, sőt Rasmussennek nagyobb célja is van: meg akarja menteni az eszkimókat a fehér kalandoroktól, akik gyors meggazdagodásuk érdekében az értékes prémekért értéktelen limlomot szállítanak az eszkimóknak. Rasmussen egy olyan kereskedelmi állomást akar felállítani, ahol az eszkimók valódi értékeikért valódi értékeket, a számukra valóban szükséges árukat tudják beszerezni, és ahová nyugodtan és bizalommal fordulhatnak. Először arra gondol, hogy a dán állam vállalja a költségeket, de a hivatalos szerveknél teljes elutasításra talál. Nem jár jobban a tőkéseknél sem. "Maradjanak itthon és keressenek maguknak valami tisztességes foglalkozást, lehetőleg olyat, ami után nyugdíjat is kapnak" - tanácsolják a két kutatónak. Itt-ott néhányan felajánlanak ugyan egy-egy nevetségesen kis összeget, csak azért, hogy nevüket az újságban kinyomtatva lássák. Végül ketten, egy koppenhágai hölgy és egy dán mérnök, akik becsületesen érdeklődnek az ügy iránt, lehetővé teszik, hogy Rasmussenék vállalkozása létrejöjjön. Kis hajót vásárolnak és azt megrakják árukkal. Rasmussen számára az utazás ezúttal nem könnyű: előző évben házasodott meg és fiatal feleségét most évekre magára hagyja. Az idő rendkívül kedvezőtlen, állandó viharok hátráltatják a kis hajót. A gépek leállnak, a vitorlák elszakadnak, s már-már a menekülés minden reménye elvész. Végül is a partról jön segítség és a kis hajót az öbölbe vontatják.

A hely, ahol Rasmussen kereskedelmi állomását felállítja, az északi szélesség 76. fokán és 33. percén, az Északi-sarktól ezernégyszáz kilométerre, jéghegyek és gleccserek között fekszik. Viharok tombolnak körülötte és a sarki éjszaka négy hónapig tart. A teleptől nem messze jegesmedvék tanyáznak. A "telep" egyetlen faházból és néhány kunyhóból áll. Még csak falunak sem nevezhető ez az előretolt település, amelyen összesen nyolc eszkimócsalád él. A hely jelképe egy 300 méter magas hegy, az "Urnának" (A szív) olyan, mint egy középen elvágott gúla, falai meredeken emelkednek és egyáltalában nem könnyű megmászni őket. Ide mászik fel Rasmussen és Freuchen és néz körül a kopár, puszta tájon. Egyikük sem tudja, hogy egykor itt fog állni az emlékmű:

KNUD RASMUSSENMUT

AVANERSSUARMIUT

ERKAISSUTIGSIAT

Hogyan nevezzék a felállítandó kereskedelmi állomást? És a görög tengerész, Pytheas szavával, aki "A helyet, ahol a nap lenyugszik" Thulénak nevezte, Rasmussen és Freuchen is Thulénak nevezi jövendő működési területét. Itt állítják jel a kereskedelmi állomást, innen indulnak együtt és - Freuchen betegsége után - egyedül az öt Thule-expedícióra.

BEVEZETÉS

Kora reggel van. A meredek Keleti-fok csúcsán, Szibéria előhegyeinek legkeletibb nyúlványán állok. Az új hó már ott fehérlik a hegyeken. Gondolataim összevegyülnek az ősz első hideg leheletével. A levegő tiszta és éles, a legenyhébb szellő sem borzolja a Bering-szoros tükrét, csak az áramlat sodorja lassan északnak a zajló jégtáblákat.

A táj fölött az erő nyugalma lebeg. Távol, kint a látóhatár fénypászmáiban, a Nagy Diomida-sziget csillog a tengerszorosban határkőként Ázsia és Amerika között. Arról a helyről, ahol állok, egyik világrészből a másikba látok, mert a Nagy Diomida-sziget mögött ködösen kéklő zátonyként másik sziget dereng elő, a már Amerikához tartozó Kis Diomida. Előttem minden a nap és a tenger vakító fényében fürdik, és éles kontrasztot alkot a mögöttem fekvő tájjal. Sík, mocsaras tundra terül el mögöttem, látszólag halott, egyhangú táj, a valóságban azonban élettel, állattal, hangokkal teli sztyeppe birodalom, végtelen síkság, amelyet egyetlen hegyvonulat sem tör meg. Folyók, tavak sokaságán át húzódik távoli, ismeretlen szélességekig, a Léna deltájáig és tovább, a Cseljuszkin-fokon is túl, olyan tájakig, amelyek már szülőhazám földjének közelében vannak.

A kilátómul szolgáló szikla lábánál csukcs asszonyok csapatát pillantom meg, különös szabású állatbőrökbe öltözötten, hátukon rénszarvasbőrből készült tarisznya, amelybe gyógyfüveket és bogyókat gyűjtenek. Olyan festőién illeszkednek a tájba, a nagy messzeség apró részecskéiként, hogy nem tudom levenni a szememet róluk, míg csak el nem tűnnek a völgy zöld lankái között. Egy keskeny földnyelven, amelyet egyik oldalról jégpáncél övez, a másik oldalról lagúna nyílt vize szegélyez, fekszik Whalen falucska. Lakói most ébredeznek; egymás után gyulladnak ki a tüzek a kúp alakú rozmárbőr sátrakban.

A falutól nem messze, egyik dombháton szelíd rénszarvasok csordája vonul, körvonalaik élesen kirajzolódnak a dombhajlat fölött, a mohát tépdesik, miközben pásztoraik rikoltozva terelik őket új legelőre.

Minden más ember számára rendes munkanap ez a mai - egy a hétköznapok sorában -, az én számomra több, élmény, s hinni sem merem, hogy valóság. Mert ez a táj és ezek az emberek azt jelentik, hogy Szibériában vagyok, az utolsó eszkimó törzstől is nyugatra, s az expedíció célját elértem.

A magas szirtről, amelyen állok, a kristálytiszta levegőben a messzi távolba tekinthetek, s látom szánjaink nyomát a fehér havon, a földgolyó szélén, a legészakibb emberlakta tájakon is túl. Látom az ezernyi, apró települést, amelyek expedíciónknak értelmet adtak. Nagy-nagy öröm fog el: találkoztunk a Nagy Kalanddal, amely mindig arra vár, aki meg tudja ragadni, mert Kaland volt valamennyi színes élmény, amit a világ legkülönösebb népének körében éltünk át.

Szívósan törtük magunkat előre a járatlan utakon, és mindenütt gyarapítottuk tudásunkat.

Milyen hosszú volt szánutunk - mindig csak előre, havas síkságokon, befagyott tengereken keresztül, hol embert kutatva, hol vadállatra vadászva. Húszezer német mérföld, ötezer dán mérföld, a föld fele átmérője! Teljesen mindegy - hiszen nem a távolság legyőzése volt utunk célja és értelme. Szánutunk sikerén érzett örömünkben gondolataim akaratlanul is Alaszkába szállnak, ahol a tavasz első napjaiban mindenki a földteke másik feléről érkező bátor repülők jöttére vár.

És egész szívemből áldom a sorsot, hogy olyan korban élhettem, amikor a kutyaszánt a sarkkutatás még nem nélkülözhette.

Hiszen valamennyi élményünk a táborhelyek állandó változtatásának öröméből, s abból fakadt, hogy minden egyes tartózkodási helyünk számtalan alkalmat kínált a tanulásra; és most megint látom világosan magam előtt szánjaink nyomának keskeny csíkját a végtelen fehér hóban.

És forró hálát érzek kitartó és igénytelen kutyáink iránt.

Együtt küszködtünk - úgy, ahogyan csak élő teremtmények tudnak összetartani - a jégtorlaszok úttalanságában, a vadászkirándulások vérpezsdítő hajszájában, túláradó vidámságában éppúgy, mint farkaséhesen, a hús utáni mohó vágytól elgyötörtén, amíg végre, távoli települést jelzett az ismeretlen nép szaga.

Mindenekelőtt ezekből az élményekből kell megszületnie ennek a beszámolónak, bár szinte dúskálhatunk az idegen tájak, idegen emberek sokaságában.

Ma úgy látom, hogy életem minden eseménye magától értetődően összefügg. A kutyáink iránti hálám grönlandi gyermekkoromért érzett hálává növekszik. A szán volt első igazi játékszerem, és vele vittem véghez életem legnagyobb feladatait; az eszkimó az anyanyelvem, míg más sarkkutatóknak először nagy fáradsággal kell elsajátítaniok; grönlandi vadászokkal éltem együtt, úgyhogy az utazás számomra még a legnehezebb körülmények között is csupán a munka természetes, megszokott formája volt.

Ezért érzem úgy, hogy az ötödik Thule-expedíció gyermekkorom és ifjúságom boldog folytatása. Nehezen tudnám megmondani, mikor fogamzott meg bennem a terve, hisz szinte együtt növekedtünk föl. De a végső lökést a hírneves kutatónak, dr. H. Rinknek az eszkimókról és földjükről szóló tanulmányai adták meg. Most már tudtam, mi a teendőm. Természetesen először Grönlandban kellett a feladatokat megoldani, és valamennyi utazásom - kezdve a Mylius Erichsen vezette 1902-1904-es Dán Irodalmi Grönland-expedíción, egészen a negyedik Thule-expedícióig - erre a célra irányult. De ezek az utak egyidejűleg sokéves kiképzést is jelentettek számomra tudományos munkamódszerből és utazástechnikából.

1909-ben vázolták fel első ízben a különböző földrajzi folyóiratok ennek az utazásnak körvonalait, amely később az ötödik Thule-expedíció néven vált ismertté. A tervet H. P. Steensby professzorral, egy olyan emberrel együtt dolgoztuk ki, akinek rátermettsége, türelmes segítő készsége különösen nagy jelentőségű volt a számomra; a terv már első, vázlatos formájában is nagyrészt azokat a feladatokat tartalmazta, amelyeket az expedíció később valóban megoldott. Ám csak egy évvel később, 1910-ben, amikor M. J. Nyeboe mérnökkel megismerkedtem, öltött szilárd alakot tervem. Aki valami olyasmit akar véghezvinni, ami kívül esik a megszokott kereteken, mindig keményen kell megküzdjön elképzelésének megvalósításáért. Ezért nem lehetek eléggé hálás, hogy sorsom olyan embert vezérelt utamba, akinek fantáziája és széles látóköre egy pillanat alatt felmért, befogadott mindent, és nagyszerű együttműködést eredményezett. Az ő segítségével épült fel a thulei sarki állomás. Erre támaszkodott a dánok munkája a sarki eszkimók között, s ez tette lehetővé, hogy Dánia később igényt támaszthasson Észak-Grönland felségjogára. Abban a súlyos válságban, amelyet a civilizációba való átmenet jelent minden természeti nép számára, a sarki eszkimók szilárd erkölcsi és gazdasági támaszpontra lelhettek kutatóállomásunkban. Mi pedig erről a bázisról a Thule-expedíciók hosszú sorát szervezhettük meg, amelyek közül négy Grönland belsejébe, az ötödik Amerika sarki területén át egészen Szibériáig vezetett. Thule-állomás költségvetése soha nem volt akkora, hogy az expedíciók kiadásait teljes mértékben fedezhette volna; együttműködésünk ezért olyan formában alakult ki, hogy míg Nyeboe Dániában dolgozott érdekünkben, nekem az a sokkal hálásabb feladat jutott, hogy kint a természetben tevékenykedjek.

Az, hogy az évek során fáradságos gonddal megtervezett és előkészített munka, az eszkimó népek átfogó és sokoldalú tanulmányozása valósággá vált. Boldoggá tesz, és a világ leghálátlanabb teremtményének erezném magamat, ha ebben a percben nem azokhoz szállna gondolatom, akiktől az expedíció sikere függött. A kutatóút költségeire kezdetben állami támogatásként százezer koronát kaptunk; később még harmincezer korona gyűlt össze magánadományokból a hajótörés következtében elpusztult Bele pótlására. Természetesen ilyen nagyszabású utazás összes kiadásának fedezésére ez az összeg nem volt elegendő, a hiányzó pénzt a Thule-kutatóállomásnak kellett előteremtenie.

És végül a munkatársak!

Rátermettségük és bajtársiasságuk kovácsolta egybe az expedíciót. Épp ezért szívből sajnálom, hogy az egység kedvéért, amely minden népszerű mű erőssége, sok-sok olyan apró részletet kell feláldoznom, amelyek méltóképpen megvilágíthatnák szerepüket. Az expedíció tagjai Péter Freuchen, kartográfus és természettudós, Therkel Matthiassen, régész és térképész, Kaj Birket-Smith, földrajz- és néprajztudós, Helge Bangsted, tudományos munkatárs és végül Peder M. Pedersen, az expedíció Tenger királya nevezetű motoroshajójának kapitánya voltak.

Ebben a beszámolóban mindannyiunknak - jómagamnak is - a háttérben kell maradnunk, mert különben az anyag teljesen elhatalmasodnék, és legnagyszerűbb élményem, az emberiesség, amelyben a sarkvidékek lakóinak körében volt részem, háttérbe szorulna.

A kutatóút később megjelenő tudományos feldolgozásában az expedíció minden tagja beszámol majd speciális munkájáról, s akkor ismét bajtársakként állunk egymás oldalán, ugyanúgy, mint az expedíció egész idején.

ELSŐ RÉSZ

HUDSON-ÖBÖL

I

GRÖNLAND - HUDSON-ÖBÖL, 1921

Ezerkilencszázhuszonegy szeptember 7-én indultunk útnak eszkimó kísérőinkkel a Tenger királya nevű kis motoroshajón Upernavikból Grönland keleti partjai felé; tizenegy napig küszködtünk hibás motorral az egyre szorosabbra záruló kora őszi jég között, magunk mögött hagytuk a Baffin-öblöt, átszeltük a Hudson-öblöt és végül, szeptember 18-án ismeretlen partvidéken kötöttünk ki.

Barátságos völgy előtt vetettünk horgonyt; a völgy tengerre néző oldala nyitott volt, a másik három oldalról szirtek zárták körül. Amint hajónk kikötött, nyomban a partra siettünk. A homokban friss medvenyomokat vettünk észre, épp azon a helyen, amelyet a házépítésre kiszemeltünk. Amikor felkapaszkodtunk a szirtre, egy nyuszival találkoztunk; olyan szelíd volt, hogy kézzel megfoghattuk volna.

A legmagasabb szikla csúcsáról aztán terepszemlét tartottunk: alattunk, kicsiny lapály közepén magányos rénszarvast pillantottunk meg. Gyors ügetésben közeledett felénk, és egyáltalán nem látszott félénknek. Eddig még egyetlen táborhelyemen sem tapasztaltam ekkora bizalmat az állatok részéről. Amikor végül a sziget másik oldalán ismét a nyílt tenger tárult szemünk elé, a vízből egymás után bukkantak fel a sima, fekete rozmárfejek.

Úgy tetszett, az elkövetkező idő gazdag kárpótlást ígér az elmúlt hónapok nehézségeiért. Ám hogy hol vagyunk tulajdonképpen, azt még mindig nem tudtuk, mert nem volt olyan részletes térképünk, amelynek segítségével megállapíthattuk volna szigetünk "kilétét".

Dán-szigetnek neveztük hát el, s ez lett az ötödik Thule expedíció kiindulási pontja.

Megérkezésünk után tüstént nekiláttunk a Tenger királya kirakásának, és egyidejűleg építeni kezdtük téli szállásunkat. Szeptember 23-án felszerelésünk utolsó darabja is a parton volt, és már állt a ház faváza, úgyhogy a Tenger királya 24-én kora hajnalban felszedhette horgonyát.

Egyedül maradtak hát az expedíció tagjai, csupán önmagukra utalva, az elkövetkező napok tennivalóival. Nagyon csábított bennünket, hogy mindenekelőtt azt derítsük fel: hol is vagyunk tulajdonképpen, hiszen csak annyit tudtunk, hogy valahol a Lyon-fjord közelében, egy kis szigeten, amelyet keskeny szoros választ el egy nyilvánvalóan nagyobb szárazföldtől. Ám, hogy ez a szárazföld sziget-e vagy már a kontinens része, arról fogalmunk sem volt.

Amint partot értünk, azonnal tábort vertünk, és mindaddig sátorban laktunk, amíg faházunk fel nem épült. Szeptember 26-án már tető volt a fejünk fölött, és a ház belső berendezése is úgy előrehaladt, hogy a király születésnapját az új házban ünnepelhettük. Kedélyes kis házikó volt. Nyomban el is kereszteltük "Szélmanónak". Rövid idő alatt kiderült ugyanis, hogy házunk nagyon széles helyen áll, s a tömítésre irányuló legkörültekintőbb kísérleteink is kudarcba fulladnak. Elnevezése tehát azt jelentette, hogy a huzatot aligha tudjuk kívül rekeszteni, legalábbis addig, amíg annyi hó nem esik, hogy házikónkat körülbástyázhassuk.

A hó ebben az évben korán leesett, s így már október elsején elkezdhettük felderítő útjainkat. Három kutyaszánon keresztülvágtunk a szigeten, hátunk mögött hagytuk a vastag sarki jéggel borított keskeny szorost, és újabb szárazföldre jutottunk, amelyet mintha csupa hatalmas táblából raktak volna össze, sima felületét csak itt-ott szakította meg egy-egy magasabb dombvonulat.

Hamarosan korábbi eszkimó építmények maradványaira bukkantunk; jellegzetes rénszarvas-rekesztők, vadászok számára épített figyelőállások és leshelyek kiterjedt rendszerére.

Mindenfelé medvenyomokat találtunk; egyikünk sem látott soha ennyi medvenyomot a szárazföldön, mert megszokott vadászterületeinken a jegesmedvék legszívesebben az új jégen tartózkodtak.

Egyik fennsíkon került szemünk elé az első rénszarvas, de mivel olyan helyet kerestünk, ahonnan jobb kilátás nyílik, a legnagyobb hegycsoport egyik gerincvonalát követtük felfelé. A jég még nem zárult össze a Dán-sziget körül, azt reméltük hát, hogy az a nagyobb szárazföld, amelyen most állunk, már a kontinenshez tartozik, és így a lehető leghamarabb hozzákezdhetünk az itt élő emberek felkutatásához. Sajnos nem így történt. Mikor felértünk, széles tengerszoros tárult a szemünk elé - még nem fagyott be -, és mögötte újabb hóborította szárazföld, amelynek elérésére egyelőre alig volt reményünk. A kilátás fenséges és lenyűgöző volt, de bennünket csak az érdekelt, hogy körös-körül mindenütt nyílt víz hullámzik, ezért számolnunk kell azzal, hogy egyelőre be vagyunk zárva.

Kis tó partján ütöttünk tábort, és mialatt a frissen lőtt rénszarvast feldaraboltuk és megfőztük, egészen átadtuk magunkat az új hó és az enyhe őszi fagyok sajátos hangulatának.

Jó hétig maradtunk a Vansittart-szigeten - legalábbis feltételeztük, hogy az -, és vadászatra használtuk fel az időt. Az utolsó napokban elég sok hó esett, s mivel ez a szánutazásra nem a legalkalmasabb, több csoportra oszlottunk, és a szigeten beljebb felállított sátortól indultunk útnak; rengeteg rénszarvast láttunk, de hihetetlenül félénkek voltak, ezért nagyon nehezen lehetett puskavégre kapni őket a sík terepen, amely a vadásznak semmiféle búvóhelyet nem nyújtott.

November elején újabb, jól megszervezett vadász- és kutatóútra indultunk a vélt Vansittart-sziget belsejébe; ezen az utazáson aztán sikerült véglegesen tájékozódnunk. Állomásunk kicsiny szigeten volt, az igazi Vansittart-szigettől keletre, pontosan az északi szélesség 65° 54' és a nyugati hosszúság 83°50'-én. A jég még mindig nem volt járható körülöttünk, és ezidáig még a Gore-öböl végéig sem tudtunk eljutni. Különben gyorsan telt az idő. Ismeretlen vidéken mindig nagyon izgalmas az utazás, mert az embernek mindenre fel kell készülnie: eddigi tapasztalataink pedig mások, mint amihez eddig Grönlandban hozzászoktunk. A szárazföld belsejében jegesmedvére vadásztunk, hegynek föl, völgybe le űztük a vadat, és amikor egyik este mindannyian összegyűltünk a Szélmanóban, váratlanul két jókora rénszarvast fedeztünk fel házunk előtt a jégtorlaszon. A kutyák is észrevették őket, és a fülsiketítő ugatásban képtelenség volt rendet teremteni köztük. Engednünk kellett ösztönüknek, és rövidesen láthattuk, hogyan tűnnek el a hatalmas agancsok a jégtömbök között, majd ismét felbukkannak egy-egy pillanatra, mikor az állatok a nagy jégtorlaszok fölött szökellnek át.

Aznap éjjel újra havazott, és amikor másnap reggel felébredtünk, láttuk, hogy a friss havat a házunk mögött levő tavacska körül és a domboldalon teljesen összetaposták a rénszarvasok. A környék tehát gazdag vadászzsákmányt ígért. A természet ránk mosolygott: amint a jég összezárul, színig tölthetjük hústároló vermeinket zsiradékkal és kutyaeledellel.

Már csak egy dolog maradt hátra: hogy megtaláljuk az embereket, akik miatt idejöttünk, és akikkel együtt akarunk élni.

II

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

November végére az utazási lehetőségek annyira megjavultak, hogy elindulhattunk első nagyobb szabású kutatóutunkra. Két szán Péter Freuchennel és a csónakmesterünkkel, meg két segélyszán Arqioqkal és "Dunnalúddal", eszkimó segítőtársainkkal, akik csak az út első szakaszán kísérik el őket, előre ment, és a Nunariarssuaq-szigetek egyikére tartott, hogy az ottani jégviszonyokat felderítse. A következő napon indultam én.

November 26-a köddel és hófúvással köszöntött ránk. Egész nap a jégtorlaszokkal küszködtünk, és nem találtunk rá a sima, friss téli jégre, amelyen máskor a Gore-öblöt átszeltük.

Másnap ugyanezt az utat követtük a Hurd-csatornáig, anélkül, hogy partot láttunk volna, bár biztosak voltunk abban, hogy jó irányban haladunk; sötétedésig sikerült is a Georginaszigetig eljutnunk.

A Hurd-csatorna keskeny szoros, amely a Vansittart-szigetet a szárazföldtől elválasztja. Szilárd téli jég csak a csatorna azon végén elterülő öblöket borította, ahol az áramlat olyan erős, hogy a még be nem fagyott Roes Welcome-szorosból 5-6 mérföldes sebességgel sodorja magával a súlyos jégtömböket.

Az utunkat álló magas hegyek járhatatlanok, ezért másnap reggel Arqioq kíséretében néhány szánnal nekivágok, hogy valamiféle hágót keressek. Szárazföldi utazásokra voltaképpen még korai az idő; a hó még túlságosan puha, a szél még nem terített elég vastag takarót a kiálló kőtarajokra; sok helyen, ahol télen kitűnő szánutat találni, most még nem lehetne átjutni; az üres szánokkal azonban könnyű dolgunk van. A kutyák, abban a hiszemben, hogy vadászkiránduláson vannak, izgatottan szimatolnak, mintha százféle szagot sodorna feléjük minden kis fuvallat. Fülüket hegyezik, s amint a szántalpak megcsikordulnak a kemény havon, vadászathoz idomult karcsú testük megremeg.

Hosszú és meredek sziklahasadékhoz érkezünk, hatalmas kövek között vergődünk előre, míg végül lapos fennsíkra jutunk ki, ahol egyik tó a másikat éri, csak keskeny, felpúposodó peremek választják el őket egymástól. Dülöngve táncolnak rajtuk szánjaink, és irgalmatlanul összerázzák egész belsőnket. Gyakori szelek söpörhetnek végig errefelé, mert a tavak jege is egészen csupasz, hómentes, tiszta; a kutyák szakadatlan vad iramban rohannak előre - vidáman és féktelenül, mert a szánok olyan könnyűek -, legyező alakban húzódnak szét szánjaink előtt és futás közben olyan erővel csapnak mancsukkal a földre, hogy körmeik késpenge módjára hasítják a kemény jeget.

Ez a mai olyan utazás, amit tájékozódó, felmérő útnak nevezünk: új vidékeken visz, és soha nem tudjuk, mikor kell váratlanul megtorpannunk egy szakadék szélén. Szüntelenül változik a táj - tavakon, szurdokokon át, hegynek fel -, majd ismét le a völgybe, egyforma iramban, mindvégig lelkes hangulatban.

De hirtelen észrevesszük - mindegyikünk a maga szánján -, hogy a kutyák szimatot kaptak. Farkukat leeresztik, nyakuk hosszúra nyúlik, pofájukkal szinte a havat súrolják, hogy minél jobban teleszívják magukat az új szaggal. Eddig egymás mellett futottak a szánok, úgyhogy beszélgetni is tudtunk, most meg hol az egyik van elöl, hol a másik: a futás egyenetlenné válik. Egy dombon robogunk keresztül, kis tengerszoroshoz ereszkedünk le; itt kutyáink hirtelen megtorpannak és zavarodottan tekingetnek körül. Keresztezték a nyomot; most már nem tudnak tájékozódni, és nincs remény, hogy a vadat vagy az eledelt, amit az előbb megszimatoltak, felkutathassák. De nekünk meg kell oldanunk a rejtélyt. Leugrunk szánjainkról, és egy kőrakáshoz futunk, ahol a kutyákat izgató titoknak kell rejtőznie. Kőről kőre ugrálunk, s most már gyenge szaglásunkkal mi is érezzük az édeskés illatot. Rothadó hús szaga, s valóban: egész fókát találunk gondosan megtisztítva még a múlt tavaszról, hatalmas méretű húsveremben.

Azt hiszem, az utazás legnagyobb varázsa az, hogy romlatlan gyermeki lélekkel tudunk örülni a nap eseményeinek, minden élményt mohón, élvezettel szívunk magunkba; egymásra nézünk Arqioqkal, és magától értetődően, egyszerre tör ki belőlünk a kiáltás: "Végre, végre, emberek!"

És újra, meg újra elismételjük, nevetve, boldogan, hiszen mióta szeptemberben partra tettük lábunkat, minden áldott nap. az októberi és novemberi vadászatok idején is ez volt egyetlen gondolatunk. Nem azért jöttünk ide, hogy grönlandi életmódunkat folytassuk, és ugyanazokat a vadászkalandokat éljük át, amelyek közepette szülőhazánkban felnőttünk. Emberekkel akartunk találkozni, és az új emberekkel együtt új sorsokat akartunk életünkhöz kapcsolni.

Egy jól megtömött húsverem még korántsem emberi lakóhely; de mégis, a jó úton vagyunk, s amint örömünk kicsit lelohadt és a kutyák is lehűtötték vöröslő torkukat a hideg hóval, folytattuk az utat, hogy olyan hágót találjunk, ahonnan áttekinthetjük a vidéket és kijelölhetjük útvonalainkat a következő napokra.

Mire a nap delelőjére ért, olyan messzire jutottunk, hogy a Frozen-szoros szabad vize fölött egészen a Southampton-szigetig elláttunk; jól kivehettük az újonnan képződött téli jég keskeny szalagját, amely mint valami fehér szegély húzódott végig a part mentén nyugatnak. Az út, le a jégig nem lehet nehéz, onnan pedig nem is egészen egy nap alatt átvághatunk a félszigeten.

A jó hírrel visszafordultunk bajtársainkhoz.

Ugyanolyan sebességgel kerültük meg az utolsó jégtorlaszt kint az öböl előtt, ahol hókunyhónk állt. mint ahogyan reggel elindultunk, és amikor bajtársaink előmásztak a kunyhóból fogadásunkra, integetésükből mindjárt láttuk, hogy ők is nagy újságot tartogatnak számunkra: Freuchen egy szánra bukkant, a híres Hudson-öbölben használt típusból, mégpedig egészen közel, egy kis öböl mellett, hókunyhónkkal éppen átellenben. Fantasztikus szán, hat méter hosszú, háromnegyed méter széles, szinte elképzelhetetlen, hogyan húzhatják közönséges szánkutyák. Ezenkívül a táborunk környéke tele van kőfalakkal, őrhelyekkel, sátorgyűrűkkel, s ha mindezek esetleg több száz évesek is lehetnek, a szán, amelynek egészen újak a kötései, és a mellette talált rénszarvasbőr- meg prémruharaktár arról tanúskodnak, hogy az itt lakó eszkimók közlekedési útjai mentén tanyázunk. E fontos újságok között teljesen elsikkadt az a hír, hogy a Hurd-csatorna hemzseg a fókáktól, s hogy Dunnalúd és a csónakmester zsíros vadászzsákmánnyal tértek haza. Ezen az éjszakán képzeletben valamennyien átéltük az elkövetkező expedíciós évek gyönyöreit, és senki sem tért közülünk nyugovóra, csak amikor már megvirradt, és a kint dühöngő hóvihar miatt gondolni sem lehetett az elindulásra.

A hóvihar, amely olyan időpontban tartott fel bennünket, amikor a tétlenséget valóságos fizikai fájdalomnak éreztük, kerek huszonnégy órán át tombolt. És amikor végre sikerült átszállítanunk málnánkat a nagy, hegy-völgyes félsziget másik oldalára, csalódottan láttuk, hogy a szél úgy összevissza harapdálta a jégszegélyt, amely felderítő utunkon oly sokat ígérőén nyúlt el előttünk, hogy valamennyi partcsücsök a szabad vízről felgomolygó sötét, jeges ködbe burkolózik. Egyik másik helyen nagy tömegben feltorlódott téli jég keresztezte utunkat, még nem hordta be a hó, éles tarajaik csupaszon meredeztek, ezért gyakran segítenünk kellett egymásnak, ha nem akartuk, hogy szánjaink ripityára törjenek. Mégis megtörtént egy ilyen nehéz útszakaszon, hogy a kutyák egy rénszarvas-csorda láttán megvadultak; Freuchen akaratlanul is akadályfutásra kényszerült, aminek az lett a vége, hogy szánja egy magas jégtömbről lebukfencezett. Odaverődött, mint a hajó, amelyet szirtekre sodor a szél, és összevissza töredezett. Sebtében rendbe hoztuk, míg aztán egy nagy öböl előtt - amint később kiderült, a Haviland-öböl volt - alkalmas táborhelyet találtunk, hókunyhót építettünk és megjavítottuk a szánt.

Míg társaim a szánnal bajlódtak, felkapaszkodtam egy magaslatra, hogy körülnézzek. Az öböl olyan széles volt, hogy alig lehetett látni a lapályos túlsó partot. A végét magasan kiugró előhegyek zárták le. A nyílt víz nem volt messze, s a fjordjég, amelyen a Repulse-öbölbe akartunk eljutni, sima volt és könnyen járható. Északnyugaton, legfeljebb 15 kilométerre tőlünk, függőleges fehér fal emelkedett; először azt hittem, hogy köd. Nem értettem a jelenséget, elővettem hát éles messzelátómat és most már felismertem, hogy gomolygó, kavargó hóoszlopok, amelyek fehér hajként lengik körül a hegycsúcsokat. Csak hóvihar lehet, amely nem messze előttünk tombol - és a félbeszakadt utazás miatt támadt bosszúságom nyomban elszállt.

Szelíd, minden oldalról védett öbölben ütöttünk tábort. Már alkonyodott, felhőtlen, tiszta kék ég borult fölénk. Az újhold egyik földnyelv mögül bukkant elő, és fénylő mázat vont a völgy friss fehérségére. Előttünk, az öböl széles szájánál a tenger a friss jég páncéljába dermedt, de kint a távolban, ahol a szél még kapaszkodót talált, a derengő hold tarajos hullámokon táncolt, amelyek még dacoltak a téllel. Nagy kövön ültem, és elnéztem, hogyan illeszkednek egymáshoz a hótömbök, amelyek éjszakára hajlékot adtak nekünk. Amint végleg tisztáztam magamban a következő napok útitervét, visszatértem a társaimhoz, hogy megetessük a kutyákat, és mindent előkészítsünk éjszakára.

Hideg lett. Az elmúlt napokban a viharos időben a hőmérséklet állandóan -10 és -15 C-fok között ingadozott. Most mélykék, tiszta csillagos éggel köszöntött be a hideg; mielőtt aludni tértünk, több mint -30 C-fokot mértünk. Másnap hajnalban egészen korán, még csillagfénynél ébredtünk, és öt órakor felhajtottunk egy csésze erős kávét. Lyukat vágtunk a kunyhó falába, és megállapítottuk, hogy a hóvihar elnyugodott; kivételesen teljes szélcsend honolt odakinn. A hőmérő -40 C-fokot mutatott, ami nagyon meglepett, hiszen még csak december elején jártunk. Furcsa nyugtalanság szállt meg bennünket, s egyikünk sem titkolta, hogy a mai naptól sokat vár, azt, hogy végre emberekkel találkozunk. Ezt persze csak amúgy tréfából mondogattuk, ennek ellenére valamennyien - csónakmesterünket kivéve, aki született flegmatikus volt - új prémruháinkat készültünk felvenni. A hiúságot még egy sarki expedíciónál sem lehet száműzni: a piszok és elhanyagoltság olyan idők maradványai, amikor még nem értettünk az utazáshoz.

Hét órakor már nem bírtuk tovább a várakozást. A nappal fehér fénye lassan elöntötte az égboltot, amelynek mélykékje mind világosabbá vált. A csillagok már nem ragyogtak kivilágított ablakszemekként; egyre jobban halványultak, s végül teljesen eltűntek; s mi a reggeli fényben, amely hosszú nappali utazás kezdetét hirdette, megraktuk szánjainkat, és befogtuk a kutyákat.

Alacsony hőmérséklettel párosuló teljes szélcsend idején van a leghidegebb, mert akkor a legcsekélyebb mozgás is szelet kavar, amely éles késként hasít az ember orrába; nincs menekvés, különösen akkor, ha sem a hajtó, sem a kutyák nem ismerik a terepet. Csapat, előre! S miközben úgy érzed, hogy ezer tű szurkálja az arcodat, s hiába dörzsölöd a bőrödet merev ujjaiddal, a következő pillanatban úgyis újra fehér és kemény lesz, még a kutyákat is irányítanod kell, nehogy letérjenek a helyes útvonalról.

Egyik óra a másik után telt, s mi még mindig a Haviland-öböl sík jegén futottunk. Freuchen kettéhasadt szánját ismét meg kellett erősíteni, de mivel ők ketten voltak, nem vártam rájuk; rövidesen teljesen elmaradtak mögöttem. Ma messze előre akartunk hatolni, s mindig az elülső szán az, amelyik az aznapi út hosszúságát megszabja.

Szembe fordulva a széllel, végigtekintettem a nyílt tengeren, egészen a látóhatár széléig, ahol a jeges köd lassan rőtes lángnyelvekké színesedett, és könnyű, vékony felhőkben derengett, mint füstfátyol tűzvész idején. Ujjatlan prémkesztyűmet magam alá tettem a szánra, és arcomat a kezembe rejtettem, hogy kicsit felmelegedjek, így ültem egy darabig, míg ismét visszatért belém az élet. Egy pipa dohány is megtette a magáét - az eszkimók szerint a meleg füsttől felenged az ajak, s ma igazán nagy szükségem volt erre.

Így merültem a figyelmetlenség édes bűnébe, és csak akkor ocsúdtam fel, amikor a kutyák hirtelen akkorát ugrottak, hogy a magasba repültem.

A legcsekélyebb kétség sem lehetett, puskalövés törte meg a csendet. Nyomban hátrafordultam, abban a hiszemben, hogy társaim akarnak figyelmeztetni, várjak, mert nem boldogulnak a szánnal; de ebben a percben már meg is pillantottam őket: két apró pontot messze mögöttem, amint gyors iramban közelednek. ők tehát nem lőhettek. Ekkor előre tekintettem és hirtelen nagy nyugalom szállt meg. mint az ideges embert súlyos lelki megrázkódtatásában; mozdulatlanul ülve maradtam, anélkül hogy bármilyen meggondolatlan cselekedetre ragadtattam volna magamat, mint ahogyan hittem, elképzelve a kanadai eszkimókkal való első találkozásomat. Előttem a fjord jegén három-négy kilométernyi távolságban végighúzódó fekete csíkot vettem észre. Azonnal megállítottam a szánt, mert abban biztos voltam, hogy nem valami csupasz szirt. Elő a látcsövet! Most már szánok egész sorát tudtam megkülönböztetni, rengeteg kutyával; a jégen álltak és a délről közeledő magányos szánt figyelték. Egy ember kivált a sorból, és futásnak eredt a jégen, hogy jobbról elém kerüljön. Ha nem állok meg önként, feltartóztatnak. Közbe-közbe egy-egy lövés is eldördült a szánok mellett összetorlódott tömegből.

Tudtam, hogy az expedíció egyik legnagyobb pillanata érkezett el. Ezek miatt az emberek miatt keltem útra. S türelmetlenségemben, hogy megtudjam, vajon a lövések és a férfi, aki szigonnyal a kezében rohan elém, a barátságot vagy harcot jelentik-e, megfeledkeztem kölcsönös ígéretünkről, hogy ilyen esetben munkatársaimmal bevárjuk egymást és megosztjuk az első találkozás nagyszerű élményét.

Gondolkodás nélkül ugrottam fel szánomra, a jégen futva közelgő férfira mutattam, és jelt adtam a kutyáknak az indulásra. E pillanattól menekülő vadnak tekintették a futót, és veszett iramban száguldottak feléje.

Amikor elérték, végképpen megvadultak. Idegen volt számukra a szaga, az öltözéke. Groteszk tánca, hogy kikerülje a tizenkét, harapásra tátott dühös szájat, szintén nem volt a legalkalmasabb eszköz, hogy lecsillapítsa őket.

- Nyughassatok! - kiáltottam a kutyákra, hatalmas ugrássál közéjük vetettem magamat, és átöleltem az idegent. A barátság e nyilvánvaló jelének láttán rögtön lecsendesedtek, lógó füllel a szán mögé oldalogtak, és halomra heveredtek.

E percben villámként futott át agyamon, hogy ez az ember minden szót megértett, amit odakiáltottam neki.

Mikor végre hozzájutottam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, jókötésű, magas férfit láttam magam előtt; hosszú haját és arcát a prémkapucni jóformán teljesen eltakarta, szájából hatalmas fehér fogak villogtak elő, amint sugárzó örömmel kacagott, és levegő után kapkodott felindulásában.

Így, ilyen nagy hirtelenséggel esett meg az első találkozásom a kanadai eszkimókkal.

Amint bajtársaim a közelembe értek, én is közelebb kormányoztam szánomat az embercsoporthoz, amely feszült érdeklődéssel figyelte ölelkezésünket. Új ismerősömet Papiknak (Papik a madár kormánytollát jelenti nyelvükön) hívták, és a vidék belsejében, a Lyon-fjord mellett lakott. Többet egyelőre nem sikerült megtudnom, mert okulva a tapasztalatokon, először a kutyákat akartam megfékezni, még mielőtt túl közel érünk az idegenekhez. A férfiak elénk sereglettek, csak a nők és a gyermekek maradtak a szánok mellett; kényelmesen elnyúltak a havon, mintha csak zöldellő mezőn heverésztek volna szép nyári napsütésben. Futólag láttam, amint az asszonyok mellüket nyújtják ölükben ülő, félmeztelen csecsemőjüknek. A napsugár végigcirógatta nevető barna arcukat; szinte lehetetlennek tetszett, hogy félórával ezelőtt még pillanatonként dörzsölgettem az orromat.

Ezek hát az akilinermiutok, a nagy tenger túlsó partján élő emberek, akikről annyit hallottam, mióta félig serdült ifjúként érdeklődés ébredt bennem az eszkimó mesék és mondák iránt. Nem találkozhattam volna velük festőibb körülmények között - egész karaván a jégmező közepén, fantasztikus viseletbe öltözött férfiak, nők, gyermekek; élő illusztrációk a belvidékek híres lakóiról szóló grönlandi történetekhez. Minden ruhadarabjuk ősz elején elejtett rénszarvasok finom, rövid szőrű prémjéből készült. A nők prémkapucnit és bő szoknyát viseltek, amely elől-hátul prémes nadrágjuk fölé borult. A férfiak különleges prémruhájának szabása a futáshoz idomult: elöl rövid volt, hátul farokszerűen hosszabbra nyúlt. Annyira elütött a mostanáig ismert viseletektől, hogy úgy éreztem, mintha emlékekkel teli legendás korba repítene valami varázserő, azután újra visszahozna a jelenbe, amely eddig teljesen idegen emberek és körülmények megismerésével kecsegtet.

A benyomások özönében mégis volt valami, ami egy csapásra régi ismerősökként fűzött össze bennünket: a nyelv. Jól tudtuk: a grönlandi és kanadai eszkimók ugyanazt a nyelvet beszélik, de soha nem sejtettem, hogy oly csekély a különbség, hogy nyomban megértjük egymást. Ők is távoli törzsbelijeiknek hittek bennünket, fentről, a Baffin-földről.

Bár összes cókmókjukkái együtt éppen úton voltak őszi táborhelyükre, a Lyon-fjord vidékére, egyelőre nem is gondoltak az út folytatására - mint minden eszkimó, testestől lelkestől a pillanat emberei voltak; felkerekedtek ugyan, de csak a közeli nagy hótorlaszokig, ahol néhány hókunyhót akartunk emelni, hogy megünnepeljük az első találkozást.

Ha ismeretlen néppel találkozik az ember, ugyanolyan érzése támad, mint amikor soha nem látott vidéken utazik; szüntelenül azt várja, hogy valami szokatlan, valami rendkívüli történjék, így volt ez most is. Olyan mindennapi dolog, mint a hókunyhó-építés, amit magunk is százszor és ezerszer csináltunk már, itt most újdonsággá vált a számunkra. Igaz, hogy még sohasem láttunk kunyhót ilyen gombamódra kinőni a hóból. A york-foki eszkimóknál az effajta építkezéshez két férfi kell; egyik csontkéssel kockákat vág ki a hóból, és kézre adja kunyhót építő társának. Itt ellenben csak egy ember dolgozik egy-egy kunyhó építésén: kivág néhány kockát a hótorlaszból, azon a helyen, ahol a kunyhóját fel akarja húzni, s a kockákat nyomban egymásra is illeszti, olyan boszorkányos gyorsasággal, hogy szemünk-szánk elállt a csodálkozástól. Az asszony meg ezalatt fog egy különleges alakú nagy hólapátot, amelynek a nyelén kívül még egy fogantyúja van magán a lapátrészen, és porhóval vastagon "bevakolja" a falakat. A laza hóréteg minden rést eltömít, és a kunyhót a legrosszabb időben is lakhatóvá teszi.

Főleg két technikai megoldás tetszett york-foki eszkimóinknak, akik maguk is nagy szakértők voltak a hókunyhó-építés terén. Az egyik a puha porhó alkalmazása volt, a másik a jő erősen ledöngölt tető, amelynek ezáltal még a hordképességét is megnövelték; ugyanis minél meredekebbre építik az iglu (hókunyhó) kupoláját, annál könnyebben bírják el a hókockák saját súlyukat. Nem telt belé háromnegyed óra, készen állt a három nagy kunyhó. Jóformán ugyanerre az időre elkészült a belsejükben körbefutó hópadka is, már égett az olajlámpás, és barátságos meleg terjengett a helyiségekben.

Ekkor mind a hárman bevonultunk saját iglunkba, egykettőre elrendeztük cókmókjainkat, és kényelembe helyezkedtünk a hópadkán. Házigazdáink a vendégbarátság szokása szerint lehetőségeikhez képest gazdag lakomával örvendeztettek meg bennünket. A rénszarvashúst a nagy olajlámpás tüzénél főzték meg; teájuk és lisztjük is volt: fehér embertől vásárolták valahol a Repulse-öbölben, táborhelyünktől nem messze.

Fontos volt ez az értesülés nekünk, mert azzal biztatott, hogy tavasszal postát küldhetünk haza.

Házigazdám, Pilakavsak, rokonszenves és barátságos férfi volt; felesége, Hauna ugyancsak buzgólkodott a lakoma érdekében, s hamarosan ott párolgott előttünk a friss rénszarvaspecsenye és a forró tea.

Evés közben egy csomó értékes felvilágosítást szereztem a környék települési viszonyairól. Ügy látszott, bármelyik irányban útnak indulhatunk "főhadiszállásunktól", mindenütt találunk településeket, s ha számuk nem is túl nagy, összetételük annál érdekesebb. A Dán-szigettől pár napi járóföldre nemcsak a Fury-and-Hecla-szoros mentén élő igdlulikokkal találkozhatunk, hanem az aivilikokkal, akik főként a Repulse-öböl és a Lyon-fjord környékét népesítik be, és az Északnyugati-átjáró partvidékéről való netsilik eszkimókkal is. Táborunktól félnapi útra pedig a Baffin-föld északi partvidékén fekvő Ponds-fjordról való család tanyázik.

A beszélgetés tartózkodóan indult, eleinte mindkét fél csak puhatolózott, mint általában az olyan emberek, akik még nem eléggé ismerik egymást. De hála annak, hogy beszéltük házigazdáink nyelvét és ezzel sikerült megnyernünk bizalmukat, mégis annyi hiedelmeikkel kapcsolatos kérdést érintettünk, hogy egykettőre tisztába jöttem vele: ezek az emberek, teájuk, lisztjük, kezdődő zománcedény-kultúrájuk ellenére, csorbítatlanul megőrizték gondolkodásmódjukban és szokásaikban őseik hitét.

Legújabb élményeink varázslatos új világot tártak fel előttünk, új munkalehetőségekkel, új feladatokkal. Ezek az emberek ugyanazt a nyelvet beszélték, amit én beszéltem gyermekkorom óta, és messzi földről jött testvéreikként fogadtak bennünket. Minden úgy történt, ahogyan reméltük.

De most az volt az első teendőnk, hogy megtudjuk, valóban van-e posta-összeköttetés a külvilággal a tavasz folyamán. Másnap reggel útra is keltünk.

Még világos nappal volt, amikor december 5-én megérkeztünk a Repulse-öbölbe, ahol az eszkimók elbeszélése szerint a fehér embernek laknia kellett. A kis öböl végében, hatalmas jégtorlaszok mögött jelentéktelen külsejű, sötét épületet pillantottunk meg; hókunyhók egész csoportja fogta körül. Rövidesen kiderült, hogy a híres "Hudson Bay Company of Adventurers"-nek, a világ egyik legrégibb és legnagyobb kereskedelmi vállalkozásának távoli kirendeltsége. Az egyik saroknál, ahol a ház jégtalapzata egyenesre volt vágva, befordultunk, és a feljárat elé hajtottunk; szinte még meg sem álltunk, felpattant az ajtó, és a telep vezetője, Cleveland kapitány sietett elő fogadásunkra.

Örömmel üdvözölt bennünket, aztán újból befordult a házba, hogy megtegye az előkészületeket az ünnepi vacsorához. Mi ezalatt visszatértünk szánjainkhoz, hogy rendbe szedjük holmijainkat. Az öreg kapitány éppolyan gyors, mint amilyen kitűnő szakácsnak bizonyult; még javában rakodtunk, már újból ott termett, és kiragadott bennünket a kíváncsiskodó bennszülöttek gyűrűjéből.

Az öreg tengerész viselkedéséből, magabiztos nyugalom áradt; minden szószaporítás nélkül adta tudtunkra, hogy e vidéken értékelik, ha kiszakadhatnak a mindennapok egyhangúságából. A ház nagy szobája hajóebédlőhöz hasonlított: egyetlen hatalmas asztal terpeszkedett benne, körös-körül székekkel. Az asztal közepén óriási tálban friss, ízletes rénszarvasszeletek párologtak és körülötte a fehér asztalterítőn a legkülönfélébb kaliforniai gyümölcsbefőttek tarkálltak, első pillantásra virágdíszítésnek hitte volna az ember.

George Washington Cleveland kiérdemesült bálnavadász több mint egy emberöltővel ezelőtt kötött ki ezen a parton, és azóta olyan remekül érzi magát az eszkimók között, hogy meg sem fordult fejében a hazatérés gondolata.

Vendég csak ritkán vetődik erre a tájra, a házigazdánk táncmulatságot akart rendezni a nagy esemény tiszteletére. A telep minden asszonyát megajándékozta hát egy darab pamutvászonnal, hogy báli ruhát varrhassanak maguknak. A kapitány ugyanis furcsa, serleg formájú nagy cserépkályhát állított fel a szobája közepén; a vörösen izzó hatalmas pipacs csak úgy ontotta magából a hőséget, és meleg prémjeikben az asszonyok nem szívesen perdültek volna táncra.

Mindnyájunk számára nagy élmény volt ez az este; soha nem felejtem el a pillanatot, amikor megszólalt a gramofon, amely mindenütt ott cincog a fehér ember nyomában, s Cleveland, hatvan esztendejével a táncolok közt termett, hogy eljárja a régi bálnavadász-táncokat. Az eszkimók az idők során már eltanulták tőle, s bár otthon, hókunyhóikban még ősi módra, szellemidéző énekeket dünnyögve, sámándob hangjaira hajlonganak ide-oda, Cleveland házában megízlelték, milyen élvezetet nyújtanak e számukra teljesen idegen mozdulatok. A körtáncokat olyan eksztázisban járták, hogy néha már-már úgy rémlett, a táncmulatság nyomban tömegverekedéssé fajul. Így telt el első esténk a fehér ember lakóhelyén.

Késő éjjelre járt, amikor a tülekedéstől és hőségtől teljesen elcsigázva visszavonultunk kunyhóinkba, s a kellemes hűvösségben végre újra magunkhoz tértünk. Égünk a kíváncsiságtól, szeretnénk minél többet megtudni a vidékről és lakóiról, de mivel még nem ismerjük az eszkimó neveket és kénytelenek vagyunk régi angol térképünk helymegjelöléseihez igazodni, csak nehezen boldogulunk, amíg váratlanul segítséget nem kapunk!

Egy hosszú fehérszakállas öregemberről, akinek szeme a sok hóvihartól már egészen elgyengült és örökké gyulladt, kiderült, hogy a törzs "geográfusa". Papírt, ceruzát veszünk elő, és a "vadember" - legnagyobb bámulatunkra - biztos kézzel, habozás nélkül felvázol egy több száz mérföld hosszúságú partvonalat a Repulse-öböltől föl egészen a Baffin-földig. Amikor a térkép kész, felsorolja az összes eszkimó helyneveket, s így végre hiteles adatok alapján kérdezősködhetünk a vidék népességéről és a települések megoszlásáról. És most ér a nagy meglepetés! A legtöbb név, amelyet leírok: Naujarmiut, Pitorgermiut, Nagssugtormiut, teljesen azonos a szülőföldem környékén, Grönlandban használatos földrajzi nevekkel; s bár sok száz mérföldet utaztam és idegen országban járok, amelynek a lakossága legalább egy ezredéve nincs összeköttetésben a grönlandiakkal, mégis minden szó otthonosan cseng a fülemben. Úgy érzem magam, mint a koppenhágai, akinek Charlottenlundot, Klanpenborgot és Skodsborgot emlegetik.

Mintha még a levegő is élményektől sűrűsödne körülöttem, s én tüstént tobzódni akarok ezekben az élményekben, amíg még tagjaimban érzem a tánc örömét és forróságát. Hogy megnyissam a beszélgetés zsilipjét, elmondok néhány régi grönlandi mesét, s lám, kiderül, hogy mindnyájan ismerik. Elképednek, hogy egy idegen, aki alig néhány órája érkezett közéjük, olyan meséket tud, amelyekről eddig azt hitték, csak ők ismerik. A ház egyszeriben megtelik emberekkel.

Az a feltevésem, hogy Ivaluartjuk, az öreg térképrajzoló egyik forrásom lesz, amelyből később még bőven meríthetek, helyesnek bizonyul. Bár kezdetben a háttérbe húzódik, látva, hogy milyen jól ismerjük népe múltját, mégiscsak nekibátorodik, s úgy véli, megilleti a jog, hogy ő is megszólaljon. Odajön, mellém telepszik. A mesék és a régi énekek különösen magukkal ragadják. Hosszú szakállával maga is olyan, mint egy mesefigura, s halk hangjával a mesék hangulata lopózik közénk. A legöregebb a házban, és az egyik legöregebb ember a törzsben. Már réges-régen özvegy lenne, meséli, és nem lenne semmilyen tisztsége az emberek között, de újra megnősült, elvette a nevelt lányát, s vett magának egy gyermeket is, egy szép fekete kutyáért, így segít az ember magán, s így próbál a sorsán enyhíteni. Ha visszagondol gyermekkorára, s újból átéli a régi emlékeket, felrémlik ifjúságának szépsége, minden nemes és jó volt, és egyetlen vad sem menekült meg fegyvere elől. Minden nappal újra kezdődött az élet, és minden este a pirkadattal ért véget. De most már csak a mesék és dalok maradtak számára.

Kérlelték, hogy énekeljen: nem szabadkozott, csak kissé hátrább húzódott a padkán: felesége közben rá is zendített, tisztán csengő hangon. Azon nyomban belekapcsolódtak a többi asszonyok is, hol fejhanggá élesedő, hol suttogássá halkuló monoton dallammal kísérve Ivaluartjuk énekét, amelyben ifjúkorára emlékezett:

Szúnyog és zord fagy,

E csapások

Soha nem egyszerre jönnek.

Nézd, elnyúlok kint a jégen,

Elnyúlok a hóban, jégen.

Míg a fogaim vacognak.

Ez vagyok én,

Aja - ója - ja.

Hírt adok most

Rég-időkről,

Rég-időkről,

Szúnyog rajzóit,

Rég-időkről,

Fagy harapott,

S az értelmet elkábította,

Míg tagjaim kinyújtottam

Kint a jégen -.

Ez vagyok én,

Aja - a ja - ja.

Ó, én énekein

Kell az erő,

Szavak után

Keresgélek.

Én, a ja - a ja - ja.

Aj, már sejtem, aj, már látom.

Miről fogok énekelni:

Széles patájú rénszarvasról.

Aj, nagy erővel dobtam

Dárdámat a hajítófával,

És a fegyver tűként fúródott

A bak remegő oldalába,

Reszketett a fájó sebtől,

Míg lerogyott

Elnémulva.

Ó, én énekem

Kell az erő,

Szavak után

Keresgélek.

Dalom nem más

Csak egy emlék,

S aki dalol,

Magam vagyok.

Aja - aja - haja - haja.

A szenvedélyes kitörésben az élettől búcsúzó öregember fájdalma zengett és mi némán hallgattuk.

Így zajlott le első találkozásunk az eszkimókkal. Egynapos pihenő után, december 7-én elbúcsúztunk új barátainktól. Freuchen, megbeszélésünkhöz híven tovább indult a Wageröbölbe, Berthie kapitányhoz, én pedig csónakmesterünkkel együtt haza akartam térni Szélmanónkba. Ám, ahogy átszeltük a Haviland-öblöt, véletlenül régi szánnyomra bukkantunk és elhatároztuk, hogy követjük az ismeretlen ösvényeken.

III

TAKORNAOQ, AZ "EMBERKERÜLŐ"

Nagy tó közepén öreg eszkimó asszony állt és pisztrángra halászott. Nemrégen köszöntött be a tél, de a jég már olyan vastag volt, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudott léket vágni rajta, amelyen keresztül leengedhette horgászzsinórját. Időnként hatalmas hólapáttal elhányta az útjában álló jégdarabokat, aztán hasra feküdt, hogy jobban hozzáférjen a lékhez, sőt még felső testét is keresztülpréselte a nyíláson, úgyhogy csak két prémbugyogós, görbe lába kalimpált a hótorlaszok közt a levegőben.

Hirtelen kis kölyökkutya szökkent fel a hóból, ahonnan eddig még az orra hegye se látszott ki - és vadul csaholni kezdett. Az öregasszony zavarodottan ugrott el a léktől, és szinte közvetlenül az orra előtt megpillantott engem és a csónakmestert. Kutyáink már régen észrevették őket, és mindenáron körül akarták fogni.

Az öregasszony kétségbeesetten fölvisított, nyakon ragadta a rémült kis állatot, és hanyatt-homlok rohanni kezdett hazafelé. De az eszeveszett menekülés csak még jobban megvadította a kutyákat; különben is megszimatolták már a közeli lakóhelyet, és a vad száguldásban alig volt annyi időm, hogy a menekülőt megragadjam és magamhoz rántsam a szánra.

Most ott kuporgott a csomagokon, szemében szörnyű rémület. Nevethetnékem támadt, s amint kitört belőlem a kacagás, láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Az öröm és a megkönnyebbülés, hogy barátok közt találta magát, megríkatta.

Az öreg Takornaoq volt, az "Emberkerülő"; hányszor emlegettük azóta nevetve, milyen "hathatós" módon kötöttünk egymással ismeretséget!

Ott ült szegény a robogó szánon, karjaival görcsösen magához szorítva szűkölő kutyáját. De a vonításon át hirtelen másfajta, meghökkentő hang ütötte meg a fülemet. Odahajoltam az asszonyhoz, óvatosan fellebbentettem prémjét, és jó mélyen, a puha szőrmébe fészkelve egy csecsemőt fedeztem fel; az asszony meztelen nyakába csimpaszkodott és versenyt visított nevelőanyjával és "fogadott testvérével".

Hamarosan feltűnt előttünk a település három magányosan álló kunyhója. Lakóik izgatottan tódultak elő, és nem tudták, hogy mit tegyenek: elénk vagy előlünk fussanak-e? De amint megpillantották a vidáman kacagó Takornaoqot, elénk jöttek, és örömteli csodálkozással fogtak körül bennünket. Takornaoqhoz nem illett az Emberkerülő név. Pergő nyelven beszélte el a velünk kapcsolatban szerzett új élményeit, - ez őt szemmel láthatólag megnyugtatta, a település lakóinak kíváncsiságát viszont annál jobban felajzotta. Mi valóságos húsból-vérből való emberek vagyunk - magyarázta -, csak olyan országból jövünk, amely, nagyon, nagyon messze van, a tenger túlsó partján.

Takornaoq, társai körében ismét teljesen biztonságban érezve magát, anyáskodó szeretettel vett pártfogásába, hogy megismertessen a falubeliekkel. Volt köztük egy öreg sámán. Inernerunassuaq (A Mindig Siető), aki az Északi mágneses-sark vidékéről származott. Szeme keskeny vonallá szűkült, ahogyan fürkészve vizsgálgatott a társalgás közben, és gondoskodott róla, hogy felfigyeljek sámán-övére, amelyen a legkülönfélébb rejtélyes állatcsontok zörögtek. Felesége, Oemmerten, kövér és együgyű teremtés volt, mint ahogyan olyasvalakihez illik, aki sorsát titkos dolgokban járatos férfiúhoz fűzte. Seregnyi porontyuk tüstént megrohant bennünket. Egyikük sem volt még annyi idős, hogy neve lett volna; szüleik egyszerűen rájuk böktek, ha meg akarták "szólítani" őket. Ott volt Talerortalik (a Békaember), aki Uvtukitsoq sámán (a Keskeny öl) lányát vette feleségül. Jelentéktelen embereknek látszottak, de később kiderült, hogy a sámánt egész családjával együtt ők tartják el. S végül ott volt Peqingassoq (a Púpos); Takornaoq szerint olyan buzgó pisztránghorgász, hogy örökké jeges a prémköténye, annyit hasal a lékek mellett. Peqingassoq most rám emelte okos szemét; érdekes, milyen jellemző az okos tekintet a nyomorékokra.

A többieket Takornaoq csak úgy futtában nevezte meg, mert szeretett volna mielőbb magával vinni a házába, egy jókarban tartott, csak éppen kicsit hűvös hókunyhóba, ahol bizony vacogott a fogunk, amíg az olajlámpást meg nem gyújtottuk. Alighogy a jó meleg rénszarvasprémekbe burkolózva a hópadkára kuporodtunk csónakmesterünkkel, háziasszonyunk is közénk telepedett - miután feltette a húst főni -, s avval a kijelentéssel lepett meg bennünket, hogy most mi vagyunk a férjei, mert az igazi férje, akit különben nagyon szeret, éppen vadászaton van. Aztán anyai büszkeséggel előhúzta a csecsemőt a háti tarisznyából, és belerakta egy másik nyúlprém-zsákocskába. A kisfiút Qasitsoqnak (Szopránhang) hívják - mesélte -, és egyik hegyi szellemről kapta a nevét. A fiúcska tulajdonképpen egy bizonyos Nagsuk (a Tülök) ikergyermeke, és egy kutyáért, meg egy serpenyőért vették. Ez bizony túlságosan magas ár ilyen kis semmi, csontbőr jószágért, s Takornaoq nem is állta meg, hogy el ne panaszolja: a Tülök csúful becsapta őt, és magának tartotta meg a kövérebbik ikret.

Az Emberkerülőből megállíthatatlan zuhatagban ömlött a szó, és nem kellett hozzá sok idő, hogy mindent megtudjunk róla. Nagyon büszke volt a származására - a Fury-andw Hecla-szoros mentén lakó igdlulik törzshöz tartozott, amelyből a leghíresebb halászok és a legkülönb asszonyok származnak -, s nem jó szemmel nézte, ha családfáját a falujabeliekével összetévesztették.

Ő és családja például éjjeliedényt használtak, míg a többiek egyszerűen a kunyhóba vizeltek.

Apámnak és anyámnak gyakran született gyermeke, de mind meghaltak - mesélte -. Apám nagy sámán volt, és mert nagyon szeretett volna gyermeket, elment a jégmadárhoz és megkérte, hogy segítsen rajta. Apám és anyám mesélték, hogy én a jégmadárnak köszönhetem világra jöttömet és életben maradásomat. A jégmadár akkor ölt ember alakot, amikor akar.

Születésem után nem sokkal ínség tört ránk: a vadászat nem sikerült és mindenkit nagy nyomorúság sújtott. Apám ekkor kiment a jégre egyik lékhez, s - így mesélték nekem - beszélni kezdett hozzá: "Ha lányom életben marad, maradj te is olyan, amilyen vagy; ha lányom meghal, zárulj össze és tartsd távol tőlünk a tenger minden fókáját. Add meg nekem ezt a jelet." - A lék nem mozdult. A jég nem záródott össze, és apám újból elkezdett fókára vadászni, mert tudta, hogy nem halok meg.

Így kezdődött az életem, míg eljött az a kor, amikor az ember néha mintha ébren is aludna, néha meg mintha álmában is ébren volna. Már emlékezni és felejteni is tudtam. Emlékszem egy napra: vígan futkározó és játszadozó gyerekcsapatot láttam, és nagy kedvem támadt, hogy én is velük játsszam. De apám, aki a titkos dolgok tudója volt, nyomban kitalálta, hogy halott testvéreim lelkével játszottam. Nagyon megijedt, hogy ez a játék veszélyt hozhat rám, és segítő szelleméhez fordult tanácsért; ettől kezdve, amikor oda akartam menni és játszani akartam a gyerekekkel, mindig fal nőtt ki a földből, közénk magasodott és én sohasem tudtam eljutni hozzájuk.

Arra is emlékszem, hogy az emberek gonosz szellemekről beszéltek, akik körülöttünk ólálkodnak, szerencsétlenséget és bajt hoznak ránk, és elrontják a vadászatot. Amikor ezt hallottam, félni kezdtem és nagyon sírtam. Emlékszem arra is, hogy mindannyian felkerekedtünk, és új hazát kerestünk; utaztunk, utaztunk, míg Qeqertaqba nem értünk (Ship Harbour a Haviland-öbölnél). Itt láttam először fehér embereket, csak később tudtam meg, hogy bálnavadászok voltak. Egy öregasszonyra is emlékszem, aki kölyökkutyát akart eladni a fehéreknek, de azok nem akarták megvenni, és én nagyon sajnáltam szegény öreget. Azt sem felejtettem el, hogy megpróbálta elvarázsolni a fehér embereket.

Ehhez a helyhez fűződő élményeimet mind elmosta a feledés; legközelebbi emlékeim már Malugsitaqból (Lyon-fjord) valók, ahol végül letelepedtünk. Megfigyeltem, hogy anyám mindig éjjeliedényt rakott párnának a feje alá, ha aludni akart. Ezt azért tette, hogy a vadászat szerencsés legyen. Egyszer szemtanúja voltam, hogyan verekedett össze apa és fia egy lakomán. Nagyon megrémültem és elszaladtam.

Minden, amit itt most elmeséltem, csak homályosan dereng emlékezetemben. Amire tisztán emlékezem, apám halála, abból az időből, amikor Uvkusigssalikban (a Wager-öböl mellett) laktunk. Röviddel ezután anyám összeházasodott Manapikkal (a

Legnagyobb Mértékben Jelenlevővel), de nem tudtak együtt élni. Csakhamar elváltak, és anyám újra férjhez ment egy emberhez, akit Sigsiknek (Mormota) hívtak.

Hamarosan útra keltünk és Orsorioqon (Márvány-sziget) telepedtünk le. Akkoriban sok ember élt ott és nagyon vidám volt az élet. A férfiak gyakran mérték össze erejüket ökölharcokban, és az egész település részt vett a nagy énekes ünnepségeken. Ebben az időben ismertem meg a Qaunermiutnál (Baker-tó) élő öregasszonyt. Azt beszélték, hogy ez az asszony látta meg először, hogyan lett a Márvány-szigetből föld. Valamikor ugyanis az idők kezdetén a sziget jéggé fagyott hullám volt. Csak később lett a jégből kvarc. Emlékszem, hogy amikor először a Márvány-szigetre érkeztünk, fel kellett másznunk a sziget csúcsára, és nem volt szabad felegyenesednünk, csak fent a csúcs legtetején, így kellett tenni, és így tesznek ma is, mert különben a kvarc újra jéggé válik, és mindannyian a tengerbe zuhanunk és megfulladunk.

Akkoriban sokan sodródtak ki jégtáblákon a tengerre és soha többé nem tértek vissza ...

Mire a hús megfőtt és lekerült a tűzről, és a tea is forrt már, az Emberkerülőt annyira magával ragadta váratlan látogatásunk fölött érzett öröme, hogy szavai önkéntelenül dallá formálódtak, amelyet ott a hópadkán, közöttünk kuporogva improvizált. Hangját legalább hatvan tél patinázta, de a meghatóan ártatlan dal ettől csak még jobban megszépült.

Ajaija - aja - jaija.

Szülőföldem körül a táj

Megszépül majd,

Ha jő a nap, s elhozza nékem a kegyet,

Hogy olyan arcokba tekinthessek,

Amelyeket még sohasem láttam.

Minden megszépül,

Minden megszépül,

S az élet hálaajándék lesz.

Vendégeim itt énnálam,

Dicsőséget hoznak házamra.

Ajaija - aja - jaija.

Nekiláttunk a vacsorának, de az Emberkerülő nem evett velünk. Ezt az áldozatot az ifjú Szopránhang miatt hozta, mert törzsében minden szoptatós nőnek saját külön főzőedénye van, amelyekből senki más nem ehet.

Amint az étkezést befejeztük, Takornaoq kinyitotta a kunyhó egyik mellékhelyiségét, egy rénszarvast hozott elő. Nevetve pillantott ránk, majd az állatra mutatott és így szólt:

"Csak azt teszem, amit a férjem tenne, ha itthon lenne. Menjetek és adjátok oda a kutyáitoknak."

Most fordult elő életünkben először, hogy asszonytól kaptunk eleséget a kutyáknak.

A szó ezután Patdloqra (az, aki a hasán fekszik), mostani férjére és tucatnyi előző házasságára terelődött.

Amikor annyira felnőttem, hogy már kedvemet leltem a fiatalemberekkel való játszadozásban, férjhez mentem. Első férjemet Angutianuknak (aki nem egészen férfi) hívták. A házasság nem sokáig tartott; elváltunk, s ő rövidesen éhenhalt.

Nem sok időbe telt, s újból férjhez mentem egy Quivapik nevű férfihoz, akitől rettegtek az emberek, mert folyvást azzal fenyegetőzött, hogy agyonüti őket. Amikor rénszarvasvadászatra indult a vidék belsejébe, én is vele mentem, hogy segítsek neki, és cipeljem a húst. Teljesen egyedül éltünk, az emberektől távol, és én gyakran sírtam emiatt. Egész nyáron ott maradtunk. Tüzet csak tűzkővel tudtunk csiholni. De egyszer elveszett a tűzkő, és nem tudtunk tüzet gyújtani.

Ekkor megidézte a szellemeket és azt mondta nekem: "Hunyd be a szemedet és nyúlj a levegőbe!" így is tettem, és amint a tűzkövek felém repültek a levegőben, elkaptam őket és megint volt tűzünk.

Elmúlt a nyár, megjött az ősz és az alászálló sötétségben néha ember alakú lények suhantak, de nem tudtuk, mik azok. Féltünk tőlük és hazaindultunk téli lakóhelyünkre, ahol akkor nagy volt az ínség. Ám, alighogy hazaértünk, elejtettek egy rozmárt, és megint volt bőven hús.

A kés akkoriban nagyon ritka kincs volt, és gyakran megtörtént, hogy a férfiak elveszítették. A férjemnek ekkor megint meg kellett idéznie a szellemeket, és segítségükkel meg is találta az elveszett késeket.

Amikor a Southampton-szigeten laktunk, szigonnyal megsebesítették a szemén és átdöfték az egyik combját, úgyhogy a szigony hegye a túlsó oldalon jött ki. De olyan nagy sámán volt, hogy még ebbe sem halt bele.

Egyszer egy halott lelkét próbálta elfogni, amely vissza akart térni az élők közé. Nagyon nehéz volt kézre keríteni, ezért másik sámánt is vitt magával. Azt mondta a férjem, hogy könnyen vissza tudta volna hozni a halottat az életbe, ha a hold megengedte volna. De a halott édesanyja új rénszarvasbőrből varrt ruhát, bár ez tilos a Márvány-szigeten; a hold ezért nem egyezett bele, hogy az asszony fia visszatérjen a földi világba.

Egy más alkalommal lazachalászaton voltunk kint, de egyetlen lazacot sem sikerült fognom. Akkor a férjem a lazachorgot a zsinórral együtt nemiszervéhez rakta, egy darabig ott tartotta, aztán lenyelte és újból előhúzta a köldökéből. Ettől kezdve rengeteg lazacot fogtam. Hét évig voltam a felesége, de azután megölték az ellenségei, akik féltek tőle. Tkumaq (a Láng) hókéssel leszúrta, engem pedig az asszonyává tett. Nem sokáig volt a férjem; utána Patdloqot választottam élettársamul. Nálunk férjeinket nem a rendes nevükön nevezzük; én Patdloqot Umagának hívom... (az, aki az életet tartja bennem).

Hosszú és élménydús este volt. A település lakói be-benéztek egy időre, hogy részt vegyenek a beszélgetésben. Mivel az Emberkerülő bizalmát megnyertük, ők is bizalmukba fogadtak, és sok őszinte felvilágosítást adtak.

Amikor végre az utolsó vendégek is elmentek, és csónakmesterünket elnyomta az álom, az öregasszony elmesélte élete legnagyobb élményét.

A táborra nyugodt csend borul, s a kunyhó félhomályában elmosódnak előttem Takornaoq öreg arcvonásai:

Gyermekségemtől öregkoromig sok földet bejártam, és a hosszú évek alatt bizony sokszor fordult életem kereke. Volt idő, amikor jólétben éltem, s voltak idők, amikor szükség látogatott. Hosszú életem folyamán találkoztam egyszer egy asszonnyal, aki úgy menekült meg az éhhaláltól, hogy felfalta férjét és gyermekeit. Éppen úton voltunk az igdlulikoktól (a Fury-and-Hecla-szorosból) a Ponds-fjord felé, amikor a férjem azt álmodta egyik barátjáról, hogy megették a hozzátartozói. Másnap, amikor tovább indultunk, szánunk egyre másra elakadt, de hiába kerestük az okát, semmit sem találtunk, így ment az egész nap; este Aunerit mellett vertünk tábort. Reggel egy hófajd telepedett sátrunkra; rozmárfogat hajítottam utána, de nem találtam el; akkor egy baltával vettem célba, most is hasztalan. Útra keltünk, de olyan mély volt a hó, hogy segítenünk kellett kutyáinknak a szánhúzásban.

Hirtelen kiáltást hallottunk, de nem értettük. Kimúló állat utolsó hörgésére emlékeztetett, aztán újra felhangzott a távolból. Közelebb érve kivehettük, hogy mégis emberi hang. Először nem értettük, mintha valahonnan még távolabbról jönne.

Szavak voltak, de mégsem szavakként csengtek, és a hang is szaggatott volt. Feszülten füleltünk, hogy az egyes szavakat meg tudjuk különböztetni egymástól, s végre sikerült az értelmüket kihámoznunk. A hang el-elcsuklott a szavak között, aztán mégis megpróbálta végigmondani:

"Én vagyok az, aki nem élhet többé az emberek között; én vagyok az, aki az övéit felfalta!"

Férjemmel együtt jól hallottuk, hogy asszonyi jajongás, és ijedten pillantottunk egymásra.

"Egy emberevő-nő! Mi lesz most?" Körülnéztünk és kicsiny, hóból meg egy rénszarvasbőr-takaró darabjaiból összetákolt káliban akadt meg a tekintetünk. A kunyhó mellett valami ember formájú állt, de hamarosan felfedeztük, hogy csak egy hóba dugott puska. A jajongás tovább tartott, és amint közelebb mentünk, levágott emberfej ötlött a szemünkbe. Aztán odaértünk a kunyhóhoz, láttuk, hogy emberi lény kuporog benne, és jöttünkre felénk fordítja arcát. Szemét véresre marta a rengeteg sírás.

"Kikaq (ó, én levágott lábszáram) - mondotta -, felfaltam idősebbik fivéremet és gyermekeimet." Férjét idősebbik fivérének, az én férjemet pedig Kikaqnak nevezte.

Csontjaira valósággal rászáradt a bőr, s úgy rémlett, egyetlen csepp vér sincs már benne; jóformán teljesen meztelen volt, mert a ruháit is megette.

Férjem föléje hajolt, s ő ezt suttogta:

"Megettem társadat, akivel együtt énekeltél a dalnokversenyen."

És a férjem így felelt neki: "Erős volt benned az élniakarás, és ezért életben maradtál."

Rögtön sátrat vertünk a kalibája közelében, levágtunk egy darabot függönyünkből, és kicsiny hajlékot mesterkedtünk belőle számára. Olyan piszkos volt, hogy nem lakhatott velünk egy sátorban. Mikor megpróbált felegyenesedni, visszaesett a hóba. Fagyasztott rénszarvashúst adtunk neki, de az első pár harapás után egész testében remegni kezdett, és egyetlen falatot sem volt hajlandó többé lenyelni.

Ezután felkutattuk kalibája környékét, és megtaláltuk férjének és gyermekeinek koponyáját. Az agyvelő már nem volt bennük. Sok lerágott csontot is találtunk.

Félbeszakítottuk utazásunkat és visszavittük magunkkal az igdlulikokhoz, ahol egyik bátyja élt. Most Igtussarssuának, a híres vadásznak a kedvenc felesége, bár másik asszonya is van.

Ez életem legszörnyűbb élménye ...

Az Emberkerülő volt az első, akit az új emberek közül megismertem. Egyetlen éjszakán feltárta előttem lelke legmélyét, az együgyűségnek és hősiességnek vad vegyülékét, s bár később még sokszor találkoztunk, soha nem felejtem el az első, álmatlan éjszakát, amelyen engem, az idegent megajándékozott bizalmával.

Másnap reggel csónakmesterünkkel együtt tovább indultunk, Szélmanónk felé.

IV

AUA SÁMÁNNÁL

Gyorsan teltek a téli hetek főhadiszállásunkon, a napról napra otthonosabbá váló Szélmanóban; tökéletesítettük felszerelésünket, néhanapján vadászkirándulásokat tettünk a környéken és mindenekelőtt pontosan kidolgoztuk az előttünk álló vállalkozások tervét. Hamarosan véget ért a sarki éjszaka, a nappalok egyre hosszabbodtak; nem volt vesztegetni való időnk, ha az első évre kitűzött tervet végre akartuk hajtani. Birket-Smith és Jákob Olsen már elindultak hosszú utazásukra és nagyon fontos volt számunkra, hogy a baffin-földi csoport is a lehető leggyorsabban készen álljon az útra. A Repulse-öbölben Therkel Mathiassen találkozott néhány öregemberrel, akik sok érdekes dolgot tudtak a Southampton-sziget ma már kihalt lakosságáról. Cleveland kapitánynál maradt hát, hogy majd onnan csatlakozzék a baffin-földi expedícióhoz. Freuchenre az a feladat várt, hogy időközben a Szélmanóban megtegye a szükséges előkészületeket. Az ő kísérőinek a york-foki Arqioqot és a csónakmestert szemeltük ki, feleségeikkel együtt.

Jókora készletünk volt a fő élelmezési cikkünket képező pemmikánból (szárított hús) mind az emberek, mind a kutyák számára: ezt kellett friss hússal és megfelelő kutyaeledellel kiegészítenünk. Ügy hírlett, hogy az Elisabeth-fok - a Lyon-fjordtól néhány napi szánútra északra - kitűnő vadászterület, ahol szinte hemzsegnek a rozmárok ebben az évszakban. Dunnalúddal és az itteni törzs két tagjával, név szerint Usuqtaoqkal és Tapartéval útnak indultam hát az elisabeth-foki Itibleriangba, hogy megkísértsem a vadászszerencsét. Egy későbbi időpontban ott kellett azután találkoznia az egész baffin-földi csoportnak.

Az indulás napja január 23-án volt. A vérpezsdítő rénszarvasvadászatok a jégen a vad hófergeteg ellenére is vidámmá tették az utazás első napjait. A hőmérséklet -50 C fok körül járt, s valahányszor puszta kézzel nyúltunk fegyverünkhöz, bőrünk a hideg acélhoz ragadt.

A Lyon-fjordnál több verem húst vásároltunk, amelynek kiszedése jó pár napot igénybe vett. Csak eztán folytattuk utunkat Észak felé, települések után kutatva. Hogy hol fekhetnek valójában, azt egyikünk sem tudta, mert az eszkimók még nem húzódtak ki a tengerpartra, hanem valahol beljebb, a szárazföldön táboroztak, ott, ahol az őszi rénszarvas-vadászatot éppen befejezték.

Január 27-e felhőtlen égbolttal és szép idővel köszöntött ránk, az aznapi utat mégis keservesen hosszúnak éreztük. Alig vártuk, hogy fedél alá jussunk anélkül, hogy nekünk kellene vesződnünk a felépítésével.

Nagy hirtelen hosszú szán száguld elő a sötétségből, szédítő iramban. Tizenöt vadul vágtató fehér kutya, hat férfival a szánon. Olyan közel és akkora lendülettel süvölt el mellettünk, hogy megcsap bennünket a szele. Egy bozontos szakállú kis emberke, arca ki sem látszik a rárakódott jégtől, leugrik a szánról, és odafut hozzánk. Megáll előttünk, fehér emberek módján a kezét nyújtja, és a távolba - hókunyhója irányába - mutat. Okos tekintete melegen pillant rám, s köszöntésében a szépen csengő eszkimó formulát idézi: "Üdvözlet a vendégnek, aki eljött közénk!"

Aua ő, a sámán.

Amikor látja, hogy kutyáink fáradtak a hosszú úttól, helyet kínál a szánján, és nyugodt méltósággal parancsot ad egyik fiatal kísérőjének, hogy vegye gondjaiba "járművemet". Aua kutyái az éhségtől és honvágytól gyötörtén hamarosan berobognak a településre. Milyen pompás a szántalpak vasalása! Aua szánja hét méter hosszú. Mindegyik szántalp egy réteg kőkeménnyé fagyott tőzeggel és vékony jégréteggel van bevonva. Míg a mi acél-szántalpaink csak nehezen, csikorogva csúsznak a nagy hidegben porrá omló havon, Aua nagy és súlyos szánja játszi könnyedséggel győz le minden súrlódási ellenállást, és szinte magától suhan a jégen.

Keskeny folyómedernél jutunk át a szárazföldre, s rövid, de annál nyaktörőbb utazás után nagy tóhoz érünk; a partján összebújó hókunyhók állatbél-ablakszemei meleg, sárgásrőt fénnyel hunyorognak felénk.

A telep asszonyai barátságosan fogadnak bennünket. Aua felesége, Orulo nyomban bevezet a házba. Ez az első alkalom, hogy belülről láthatok egy ilyen nagy, művésziesen egymásba kapcsolt hókunyhókból álló építmény-komplexumot; más szóval: a hóépítkezés egyik új formájával ismerkedem meg. Az öt félgömb alakú hókunyhó merész ívben helyezkedik el; az ív egész hosszában végigfutó tornác mentén sorakozik a számos éléskamra, amelyek azonban egyúttal önálló termekké vannak kiképezve. Bonyolult folyosórendszer ágazik szét helyiségből helyiségbe, úgyhogy mindenki meglátogathatja a másikat, anélkül, hogy ki kellene lépnie a szabadba. Tizenhat ember lakik az öt kunyhóban. Orulo padkától padkáig kísér, és néhány jellemző szóval bemutatja a "háztömb" minden lakóját. Már hosszabb ideje tanyáznak itt; a jól fűtött helyiségekben a meleg miatt a belső falréteg időnként felolvad és leválik. Hegyesen villogó jégcsapok csüngnek alá az ajtónyílásokról, és fel-felszikráznak az olajmécses bágyadt fényében. Az egész sokkal inkább cseppkőbarlangra, mint hókunyhóra hasonlít, bizonyosan "fagyosabb" benyomást keltene, ha a hópadkákat nem takarnák vastag, puha rénszarvas-prémek, amelyek szinte árasztják magukból a jóleső meleget. A szerteszét ágazó folyosókon, amelyeket takarékosan égő kicsiny olajmécsesek világítanak meg, sorra járunk minden helyiséget, hogy üdvözöljük lakóikat. Megismerem Aua legidősebb fiát, Nataqot, fiatal feleségét, Kingutivkarsukot (az Aprófogú) és legfiatalabb gyermeküket, Új Arakot (a Kő), aki tizenöt éves szeretőjével, Eqatdlijoggal (a Lazac) él együtt. A házban lakik Natseq (a Nőstényfóka), Aua idős testvérnénje fia, menye és unokái körében, s végül - a folyosó kinyúló végében - a vidám Kuvdlo (a Hüvelykujj) asszonyával és újszülött gyermekével.

Most első ízben nyílik alkalmam egy nagyobb eszkimó család életének tanulmányozására. A házban patriarkális viszonyok uralkodnak. Aua a család korlátlan hatalmú feje, minden és mindenki tőle függ. A hangnemet az a szívélyes, és tréfás mód szabja meg, ahogyan a ház ura és asszonya egymással érintkezik, és a családtagokkal feladataikat közli.

A nagy hidegben megtett egésznapos út után jólesik a forró tea, s amikor rövidesen egy frissen főtt, zsíros nyulat is elénk tesznek, kellemes bágyadtság kerít hatalmába bennünket, és alig várjuk már, hogy a jószagú, puha rénszarvasprémekbe burkolózva hálópadkáinkra kuporodjunk.

Vendéglátóinknak azt mondtuk, hogy rozmárra akarunk vadászni, nem is gondolva, milyen nagy örömet szerzünk ezzel az egész háznépnek. Nekik is éppen ez volt a szándékuk, és már nagyban készülődtek, hogy a hótorlaszokon túlra, a táborhelynek nagyon alkalmas Elisabeth-fokhoz vándoroljanak. A nyár szárazföldi vadászattal telt el, következésképpen a táborhely környékén még jó néhány verem színig volt hússal. Olajuk is bőviben volt még, hogy lakályossá varázsolhassák a hideg hókunyhót, csak a zsírtarisznyák voltak kiürülőben. Ügy döntöttünk tehát, hogy együtt indulunk vadászatra a tenger jegén.

A költözködés napján már jókor reggel talpon volt mindenki. A folyosókról főzőedények és tálak halmazait hordták ki a szabadba; mellettük hatalmas rénszarvasbőrkötegek tornyosultak és egész hegyek emelkedtek férfi és női ruhákból, meg gyermekholmikból. A kunyhók félhomályában ebből semmi sem látszott, mert valamennyi tárgynak és eszköznek megvolt a maga meghatározott helye és rendeltetése a hétköznapok rendjében. De itt kint, a szabadban éppolyan könyörtelen összevisszaság uralkodott, akár otthon költözködés alkalmával.

És amikor végre ott tornyosult a szánokon az embermagasságnyi rakomány, és már a kutyákat is befogták, tanúja lehettem, hogyan indul első szánútjára ezen a tájon egy újszülött. A ház hátuljánál lyukat vájtak, ezen keresztül kellett kimásznia Hüvelykujj feleségének, a csecsemővel a karján. A hókunyhó előtt aztán felállt és várt. Aua, aki mint varázsló, házanépe "lelkésze" is volt, óvatosan a gyermekhez lépett, kitakarta a fejecskéjét, és száját szorosan a gyermek arcához illesztve elmondott egy reggeli fohászt:

Éjszakai pihenőhelyemről

Sebes hollóként szárnyalok fel,

Felemelkedem

A nappal üdvözletére.

Wa - wa.

Arcom elfordul az éj sötétjétől

S a hajnalra tekint,

A fehér hajnalra.

Ez volt a gyermek első utazása és a nappali fényhez intézett himnusz - tulajdonképpen varázsige - mágikus erejével kellett biztosítani, hogy szerencse kísérje egész életében.

Le a síkságra, az új táborhelyig alig egy óra az út, mégis az egész nap eltelt az új szállás felépítésével és a berendezkedéssel. Nincs nagyobb öröm, mint hókunyhót építeni, és átélni azt a pillanatot, amikor kigyúl az olajmécses és imbolygó, fel-fellobbanó fénye visszaverődik a fehér kupoláról. Soha nem fogok belefáradni, hogy e primitív kunyhók sajátos meghittségét magasztaljam, azt a jólesőn eláradó meleget és ünnepélyességet, amely sehol másutt nem hatott rám ilyen megragadó erővel.

Még egy napba tellett, míg a vadászathoz szükséges eszközöket rendbe hoztuk, csak aztán tudtunk végre a tengerhez lemenni.

A parttól jó mérföldnyire húzódik a szilárd téli jég határa, közvetlenül mellette zajló jégtáblákat sodor fel-alá a szél és az áramlat. A szárazföldről fújó gyenge szél néhány repedést nyitott a jégben; a rozmárok előszeretettel keresik fel ezeket a nyílásokat, hogy a felszínre bukhassanak lélegzetet venni.

Auával, a többi vadászhoz hasonlóan, nagy jégtömb mögött keresünk menedéket a szél ellen, ahonnan pompás kilátás nyílik a jégre. Odakünn mindig történik valami, s egyszeriben életre kelti régi vadászélményeinket. A szilárd téli jég pereménél súlyos jégtáblák torlódnak össze, és súrlódnak egymáshoz; nyögdécselő, sóhajtozó hangjuk betölti a levegőt a tenger fölött. Amint egy-egy repedés támad, kék ködként gomolyog föl belőle a hideg pára, és nyomban felfedezhetjük a tengerből kibukkanó fényes, fekete rozmárhátakat is.

Az állatok hosszan szívják a levegőt - fújtatásuk idáig hallik -, aztán újra víz alá merülnek, hogy eleség után nézzenek.

Ember és állat közel állanak egymáshoz - jegyzi meg Aua -, ezért hitték őseink, hogy az ember állattá is átváltozhat.

Röviddel a sötétség beállta előtt elejtünk egy rozmárt. Nagy az öröm a táborban. A kifejlett rozmár hosszú időre elegendő húst és zsiradékot ad, s mi még csak egy napja kezdtük a vadászatot. Bőség köszönt a házba. Nem kell már takarékoskodnunk az olajjal a mécsesekbe, nekünk és kutyáinknak is lesz eleségünk.

A sikeres vadászatot az állat szívéből, májából és zsíros mellső részeiből készült lakomával ünnepeljük meg; húslevest ittunk, amely melegen árad szét tagjainkban. Aua nagyszerű elbeszélő, ám én azt akartam, hogy ismeretségünk az összes formák betartásával, szabadon, önmagától alakuljon ki. De azért ott kísért bennem a gondolat, hogy csak kérdeznem kellene, s ezek az emberek rögtön megnyitnák előttem szívüket, s egyszerűen és őszintén, primitív bölcsességgel beszélnének az emberiség őskorából fennmaradt, sok-sok csodálatos dologról.

Mindig újra meg újra lenyűgöz az az élmény, hogy rohanó napjainkban találkozhatunk még emberekkel, akik éppen csak hogy kiléptek az őstermészetből.

Auával a padka tetején trónolunk félmeztelenül - minden öltözékünk egypár puha rozmárbőr, és pipázunk. A ház többi lakói nagy körben helyezkednek el körülöttünk. Aua beleegyezett, hogy bármiről kérdezősködjem, és ígéretet tett, hogy mindenre válaszol. Vendégszeretőbb már nem is lehet házigazda. Most itt ülök, és súlyos kérdésekkel halmozom el, mert egészen pontosan akarom tudni, hogy vallási világképük alapvonalaiban megegyezik-e a grönlandiakéval. Vajon volt-e Auának valaha ilyen különös vendége?

A tengeri állatok úrnője az a természetfölötti lény, akitől az eszkimók a legjobban félnek. A tengerfenéken lakik, és ő okozza az élet minden baját és szerencsétlenségét. Milyen gyakran hallottam róla Grönlandban! Auához fordulok:

- Mit tudsz a tengeri állatok úrnőjéről? - A sámán kényelmesen elhelyezkedik, és élénken gesztikulálva, ütemesen emelkedő és süllyedő hangon, amelynek ritmusa mindnyájunkat magával ragad - beszélni kezd a legmélyebb igazságokról.

Élt egyszer egy lány, aki nem akart férjhez menni. Otthon lakott az apja házában, és minden férfit kicsúfolt, aki feleségül kérte. Egy napon, amikor az apja vadászaton volt, idegen férfi érkezett kajakon a házukhoz. Kikötött és bekiáltott a házba:

"Aki nem akar férjhez menni, jöjjön ki." - "Ez bizonyára én vagyok" - mondta a szűz, és ő, aki ez ideig minden hívásra nemmel válaszolt, szó nélkül kihozta a házból kicsiny táskáját - amely a rozmárvesét burkoló anyagból készült -, és beszállt az idegen kajakjába. A férfi magas ülésen ült, és hószemüveget viselt. A lány a kajakba telepedett, és az idegen tovaevezett vele. Amikor már elég messzire jutottak, egy jégtömbnél kikötötte a csónakot, s miközben kiszállt, gúnyolni kezdte a lányt:

"Látod-e most már, hogy zsámolyon ülök? Látod-e most már a szememet?" - És a lány látta, hogy a szeme vörös és csúf, és hogy egy alacsony emberke áll előtte, aki csak azért látszott magasnak, mert zsámolyon ült. Könnyekben tört ki, de a férfi kinevette. Viharmadár volt, emberalakban.

Ezután elvezette a lányt a hajlékába, aki ettől fogva itt élt vele, fiatal fókák fényes fekete bőréből varrt sátorban, amely vakítóan csillogott a napsugárban. Egy idő múlva a nő gyermeket szült.

Az apa eközben nagyon aggódott a lányáért, keresésére indult és egy szép napon, amikor a viharmadár kint a tengeren vadászott, rátalált és hazavitte magával. A viharmadár azonban felfedezte és utolérte a menekülőket. Az apa, látva, hogy közeleg, bőrrel takarta le a lányát. De a viharmadár körülrepülte és így kiáltott:

"Engedd, hogy legalább a kedves kis kezecskéit láthassam!"

Az apa csúfondárosan így válaszolt: "Van is kicsiny kezű asszonya egy olyannak, mint te! Csupa zsámoly vagy! Csupa pápaszem vagy!"

Akkor a viharmadár nagyon felbőszült, és az asszonycsónak (nagy, nyitott, hat-hét személy befogadására alkalmas csónak; hosszabb utakra használják) fölé repült. Olyan hevesen csapkodott a szárnyával, hogy vihar támadt. Magasra ágaskodott a tenger és hullámai a csónakba csaptak.

Ismét kiáltott a viharmadár:

"Csak a kezét, kedves kicsi kezecskéit hadd láthassam!"

De senki nem felelt.

Akkor a viharmadár ismét körülrepülte az asszonycsónakot, és amint mereven kiterjesztett szárnyakkal keringett fölötte, olyan erős szélroham száguldott alá szárnyáról, hogy a csónak majdnem felborult. Az apa szívét félelem fogta el, kidobta lányát a csónakból, és amikor a szerencsétlen a csónak szélébe kapaszkodott, az apa levágta ujjperecéit. Amint a csonkok a vízbe hullottak, fókák bukkantak föl a csónak körül, s mivel a szerencsétlen még mindig kapaszkodott ujjcsonkjaival, a többi ujjperecét is levágta a kezéről; ekkor szakállas fókák és rozmárok buktak ki a hullámokból. Végül csak karcsonkjai maradtak: most már nem tudott tovább kapaszkodni, és elmerült. Alámerült a tenger fenekére és a tengeri állatok úrnőjévé lett. Mi Takanaluk-arnaluknak (a Mélység Asszonyának) nevezzük.

Az apa, aki keservesen megbánta, hogy föláldozta lányát, hazament, lefeküdt a partra s hagyta, hogy a dagály elsodorja, így jutott el a lányához a tenger mélyére. És mialatt a lány az embereken tölti ki a bosszúját és éberen őrködik a víziállatok fölött, apja a hálópadkán hever, és azokat az emberi lelkeket bünteti, akik vetkeztek földi életükben. Először meg kell tisztulniok lent a tengerfenéken, mielőtt a halottak birodalmába költözhetnek.

- Hol van a halottak birodalma? Hová kerülnek az emberek haláluk után? - faggatom Auát.

- Ha az emberek meghalnak, lelkük elhagyja a földet. Két helyre is juthat a lélek. Egyesek az égbe kerülnek, és udlormiuttá (a nappal népe) lesznek. Országuk ott fekszik, ahol a nap kél. Mások alámerülnek a tenger mélyére, és keskeny földcsíkra jutnak, amelyet két oldalról tenger fog közre, őket qimiuojautnak (a keskeny sáv népe) nevezik. Mind a két világban jó dolguk van a lelkeknek: kedvükre dúskálhatnak az élelemben.

A nappal országába csak azoknak a lelkei kerülhetnek, akik a tengerbe fulladtak vagy gyilkosság áldozatául estek. Ez a vidám és boldog lelkek országa; tágas legelőin rengeteg a rénszarvas, és népe csak az örömnek él. Örökké játszadoznak, tréfálkoznak, labdáznak, rozmárkoponyával rugdalóznak, vidám nevetgélés és énekelés közepette. Olyan ügyesek a játékban, hogy valahányszor belerúgnak a rozmárkoponyába, az mindig az agyarára esik. A földről is látni lehet a lelkek labdajátékát a rozmárkoponyával: ez a sarki fény. Ezért van a sarki fénynek hangja is: sustorgó, sziszegő, sivító hangja, amelyet a lelkek mozgása kelt. Ha az ember sarki fényben éjszaka kint áll és hallja ezeket a szellemhangokat, csak bele kell fújni a furulyájába, a fénysugarak egyszeriben egybefolynak és közelebb jönnek.

Földünk nagy sámánjai gyakran meglátogatják a nappal népét, csak úgy szórakozásból. Az ilyen sámánt Pavungnartutnak nevezzük (az, aki felhág az égbe). Ha égi utazásra indul, állatbőrből készült függöny mögé rejtőzik a hópadka végében az egybegyűltek szeme elől. Kezét hátrakötik, fejét bőrszíjakkal a térdéhez hurkolják. Csak nadrág van rajta, felsőteste és lábszára teljesen csupasz. A segítője, miután megkötözte, a lámpából kevés parazsat vesz a kés hegyére, a sámán feje fölött köröket rajzol vele a levegőbe, miközben így szól: "Niossnarniastoq aifale" (aki utazni készül, készen áll, hogy elvitessen).

Azután valamennyi lámpát eloltják, és a jelenlevők behunyják a szemüket, így ülnek hosszú ideig, a kunyhóra boruló mélységes csöndben. Egy óra is eltelik, s ekkor előbb halk, majd mindjobban erősödő idegen hangokkal telik meg a kunyhó, sivítást hallani, amely mintha valahonnan fentről, nagyon messziről érkezne. A morgó, vijjogó hangok áradatában a sámán hirtelen teljes erejéből elkiáltja magát:

"Halála - halálaié, halála - halálaié!" A vendégeknek ugyanebben a pillanatban szintén fel kell kiáltani: "Álé-álé- álé!"

Zúgás morajlik végig a kunyhón, most már tudják, hogy nyitva áll a kapu a sámán lelke előtt; ezen, a fókák légzőlyukához hasonló nyíláson keresztül száll fel a lélek az égbe, és a csillagok, akik valaha emberek voltak, mindannyian segítenek neki. A lelkek mind ott röpködnek a lélekúton fel-alá, hogy a sámán számára szabaddá tegyék az utat, és a levegőben süvítés és vijjogás visszhangzik: "Pfft, pfft, pfft!" Ezek a csillagok, akik a sámán lelkéért vijjognak; a ház vendégeinek most ki kell találni a csillagok embernevét, amelyet akkor viseltek, mikor még a földön éltek. Ha ez sikerül, két kis rövid füttyentést lehet hallani: "Pfft, pfft", s utána gyenge, de éles hangot, amely elvész valahol fent a magasban.

Így válaszolnak a csillagok s így köszönik meg, hogy az élők még gondolnak rájuk. Gyakran megtörténik, hogy a sámán hosszan elidőzik a másik világban; ezalatt a vendégek ősi énekeket énekelnek - mindig csukott szemmel. Mesélik, hogy nagyon örülnek odafönt, ha sámán érkezik látogatóba. Rendszerint nem veszik észre azon nyomban, annyira elmerülnek a játékban, tréfálkozásban, labdázásban. Hirtelen kiáltás harsan a tájon "niorruarsiut-niorruarsiut". (látogató, látogató!), és az emberek egyszerre előtódulnak házaikból.

A kunyhóknak nincs se folyosójuk, se be- vagy kijáratuk, a lelkek tetszés szerint jönnek-mennek, ahol épp a kedvük tartja, a falon vagy a tetőn keresztül. Egyszerűen keresztülhatolnak a falakon, s hiába vannak a szemed előtt, mégsem látod őket; és ahol kijöttek, nem marad lyuk a falon! Boldogan a jövevény elébe sietnek, hogy üdvözöljék és hódoljanak neki, mert azt hiszik, hogy - hozzájuk hasonlóan -, ő is halott lélek. Csak akkor fordulnak el tőle csalódottan, amikor így szól "putdlalinvunga" (én még hús-vér vagyok).

Odafönt a nappal birodalmában maguktól lehullanak a sámán kötelékei, és a halottak, akiknek örökké csintalanságon jár az eszük, labdázni kezdenek a szíjakkal. Valahányszor magasra hajítják, messzire repül a levegőben, és különféle élőlényeket, hol rénszarvast, hol medvét, hol pedig embert formáz.

Miután a sámán egy ideig a vidám lelkek körében mulatozott, visszatér földi lakóhelyére. Az egybegyűltek, akik csukott szemmel, mozdulatlanul várakoznak, egyszerre hangos puffanást hallanak hátul a hópadkán, és a szíj, amivel a sámán össze volt kötözve, sivítva szeli át a levegőt. Nem a függöny mögött esik le, hanem a várakozó házbeliek közé süvít.

A sámán teljesen kifulladt, fáradt és erőtlenül ismételgeti:

"Pjuh-he-he-he!"

Miután végre kipihente magát, elmeséli utazásának élményeit.

A keskeny földcsíkra azok jutnak, akik valamilyen betegségben haltak meg otthon, a kunyhójukban vagy sátrukban. ők nem mehetnek egyenesen a holtak birodalmába - mint a többiek -, mert nem tisztította őket erőszakos halál; először le kell szállniuk a tenger mélyére, a tengeri állatok úrnőjéhez, hogy levezekeljék vétkeiket. Az asszonyoknál a legsúlyosabb bűn a titkos szülés, a férfiaknál ugyanilyen vétek, ha állattal vagy magával az anyafölddel voltak szégyenletes kapcsolatban. A bűnösöknek egy évet, esetleg még többet kell eltölteniük a tenger asszonyának apjánál, aki mindenféle módon - nevezetesen nemiszerveikre mért ütésekkel - gyötri és kínozza őket. Miután vétkeikért megbűnhődtek, ők is feljuthatnak a nappal birodalmába, és éppolyan boldogságban élhetnek ott, mint a bűntelenek.

A keskeny földcsík országa tengeri birodalom, ahol csak úgy hemzsegnek a tengeri állatok, a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal térnek meg és mindenki bőségben és boldogságban él.

- A nappal birodalmába vagy a keskeny földcsík országába utazni valóságos élvezet. De nem indulnak-e a sámánok másfajta túlvilági utazásra is, amelynek valami meghatározott célja van? - kérdezem Auától.

Barátságosan válaszol: Dehogynem! Ha nem sikerül a tengeri vadászat, a sámánnak le kell "ereszkednie" az alsó világba, a tengeri állatok úrnőjéhez, hogy elragadja tőle az állatokat, amelyeket a gonosz szellem fösvényen őriz. A tengerfenékre történő sámánutazás előkészületei semmiben nem különböznek a nappali birodalomba történő utazás előkészületeitől. A kunyhóban összegyűlteknek csukott szemmel kell ülniük a szertartás egész ideje alatt, és semmit sem szabad feszesre húzniuk öltözékükön: meg kell oldaniuk prémingük szíját és csizmáik bőrfűzőjét is. Ezután a sámán leül a helyére; ha tél van és hókunyhóban laknak, a fal mentén körbefutó padkán, leghátul, a csupasz hóra telepszik le; nyáron, amikor sátorban tanyáznak, a bejárattal szemben, a puszta földre ül. Egy ideig ülve marad és sorra hívogatja segítő szellemeit, szüntelenül ismételgetve: "Tagfa argitinilerpoq - tagfa nernvtulerpoq!" - (készítik már számomra az utat - az út megnyílik előttem).

Mire a jelenlevők kórusban válaszolnak rá:

"Taimalilerdle!" (Úgy legyen!)

Mikor a segítő szellemek végre mind összegyűltek, megnyílik a föld a sámán alatt - néha nyomban össze is zárul megint -, s az útra készülő így kiált fel: "Már nyitva van az út előttem!" Amire a házban levők megint kórusban felelnek :

"Maradjon nyitva az út előtte!"

Most ugyanaz a kiáltás hangzik fel, először a padka alól, valamivel később a bejárat, végül a föld alól:

"Halala-he-hehe, halala-he-he-he."

A hang mindjobban távolodik, aztán teljesen elhal. Ez azt jelenti, hogy a sámán már úton van a tengeri állatok úrnőjéhez.

Ezalatt az egybegyűltek szellemekről szóló énekekkel töltik el az időt. Ilyenkor megtörténhetik, hogy a ruhadarabok, amelyeket a sámán ledobált magáról, megelevenednek és ide-oda röpködnek a lehunyt szemmel ülő jelenlevők feje fölött.

Közben a régen elhaltak lélegzése és mély sóhaja hallatszik. Ezek a sámán segítő szellemei, akik hívására megjelentek. Amint valódi nevükön szólítják őket. a sóhajok egyszeriben megszűnnek, halálos csend honol a kunyhóban, míg csak egy másik halott nem kezd sóhajtozni.

Minden fényt kioltottak, a sötétségben csak a nyögés, hörgés és a holtak lélegzése hallatszik tompán és visszafojtottan, mintha a szellemek - mint a tengeri állatok - a vizekben tartózkodnának; néha egy-egy loccsanást is hallani lehet, nyomban utána a lélegzetet szedő állat fújtatását. Közben a vendégsereg folyvást ugyanazt az éneket ismételgeti. Csak a legöregebbeknek van joguk, hogy rákezdjenek:

Kezünket kinyújtjuk,

Hogy segítsünk feljöveteledben,

Nincs már, amit együnk,

Zsákmányunk elfogyott.

A vizek nyílásában, a kapuban, az ajtóban

Bukkanj föl, jelenj meg.

Bukkanj föl, jelenj meg.

Nincs már, amit együnk.

És ím, most lefekszünk

És kezünket kinyújtjuk,

Hogy segítsünk feljöveteledben.

A legnagyobb sámánok előtt magától megnyílik az út a földön keresztül a tenger mélyébe, - akadály nélkül "utazhatnak", mert a segítő szellemek nyitva tartják a nyílásokat, hogy a varázsló azon keresztül térhessen vissza a földre. Ha a sámán a tenger asszonyának házához érve szélfallal találja magát szemben, tudja, hogy a szellem ellenséges indulattal viseltetik az emberek iránt. Ekkor nyomban meg kell rohamoznia a falat, fel kell rá jutnia és földig kell rombolnia. A tenger úrnőjének háza ugyanolyan, mint az emberek háza, csak a teteje hiányzik; fölül egészen nyitott, hogy fekvőhelyéről a lámpa világánál szemmel tudja tartani az emberek hajlékait. A lámpától jobbra, egy üregben hevernek halomban és fújtatva lélegzenek a vadászható tengeri állatok: fókák, szakállas fókák, rozmárok, bálnafókák, bálnák. Levegőt vesznek és légbuborékokat engednek. Csak a cápáknak van külön lakóhelyük, a szellem éjjeliedényében tanyáznak, ezért van a cápahúsnak vizeletszaga.

Annak, hogy a sámán bejusson a házba, egyetlen akadálya van: egy hatalmas kutya, amelyik végignyújtózik a küszöbön és elzárja előle az utat. Azt beszélik, hogy a tengeri szellem, mielőtt a viharmadár elrabolta, a kutyával élt együtt. A kutya vészesen morog és vicsorít, mint a dühös vadállat, ha megzavarják; gyakran hever ott még élő ember csontjait ropogtatva. A sámánnak minden habozás és a félelem legcsekélyebb jele nélkül félre kell taszítania útjából és be kell ugrania a házba. Itt az apába ütközik, aki meg akarja ragadni, hogy a vezeklő lelkek közé zárja. Ekkor csak annyit kell mondania: "Én még hús-vér vagyok!" - és semmi baja nem történik. A tengeri állatok úrnője - haragja jeléül - háttal ül a lámpának és valamennyi állatnak, amelyeket máskor felküld a mélyből az eszkimók partjaihoz. Arcába és szemébe hulló haja ijesztően kócos és rendetlen. A sámánnak belépése után nyomban vállon kell őt ragadnia, arcát az állatok felé, a lámpa fényébe kell fordítania, és kedvesen le kell simítania a haját. Azután így szól:

"Azok ott fent már nem segíthetik ki a fókákat a tengerből elülső uszonyaiknál fogva."

A tenger asszonya erre azt feleli: "Saját bűneitek és asszonyaitok könnyelmű szülései zárják el az utat."

A sámánnak most minden tudományát latba kell vetnie, hogy lecsillapítsa haragját. Amikor végre megenyhül a szellem, az állatok után nyúl, és egyenként a földre ereszti őket. Hirtelen szél támad, mintha örvény kavarogna a házban, és az állatok eltűnnek a tengerben. Ez gazdag fogást jelent.

És most elérkezett az ideje, hogy a sámán visszatérjen izgatottan várakozó társaihoz. Már messziről hallani, amint sietve közeledik. A jöttét jelző zúgás egyre erősödik és mind közelebbről hangzik, végül hangos plu-a-he-he hanggal bukkan fel helyénél, a függöny mögött, mint valami nagy tengeri állat, amely hatalmas tüdejét összepréselve bukik felszínre a mélyből.

Egy pillanatig csend van. Senki sem törheti meg a hallgatást, míg a sámán meg nem szólal: "Közölnöm kell valamit!"

Az összegyűltek egyszerre kiáltják: "Mondd, ó mondd hát!"

- És a sámán a szellemek ünnepélyes stílusában így folytatja:

- "Keljen életre a szó!"

Ekkor megkezdődik az általános "gyónás": a jelenlevőknek sorra be kell vallaniuk, ha megszegték a tabut és bűnössé váltak.

"Lehet, hogy az én vétkem! Talán az enyém!" - kiáltoznak egymás szavába vágva a sikertelen vadászattól és éhségtől rettegő férfiak és asszonyok, és versengve sorolják elő vétkeiket. Valamennyi házban levőnek gyónnia kell; ily módon sok minden kiderül, amit addig senki sem sejtett és mindenki megtudja a többiek titkait. Ám a varázsló, mintha vakon tévelyegne a napvilágra kerülő bűnök erdejében, gyakran közbevág: "Az okot abban keresem, ami meg sem történt, a sötétben tapogatózom!"

Egyszerre csak előrukkol egyikük, titkos vétkét vallja be, amit el akart tagadni, és a varázsló megkönnyebbülten kiált fel: "Ez volt az! Ez volt az!" - Gyakran egészen fiatal lányok, fiatal férfiak vagy asszonyok a vétkesek abban, hogy balsors sújtja a települést. De ha fiatal a nő és nagy zokogás közepette töredelmesen megbánja bűnét, ez annak a jele, hogy derék teremtés, mert a megbánás már megbocsátást is jelent. Nagy öröm tölti el a szíveket, hogy a szerencsétlenséget sikerült elhárítani és most már biztosak benne, hogy hemzsegni fognak vizeikben a fókák és rozmárok. Végül majdnem még hálásak is a bűnösöknek.

- Minden sámán érti a módját, hogy leszálljon a tengeri állatok úrnőjéhez és bő eleséget szerezzen az embereknek? - kérdezem Auát.

Nem, csak nagyon kevesen, és csak a legnagyobbak. A leghatalmasabb, akit ismertem, női sámán volt: Uvavnuk. Amint egy sötét téli estén kiment vizelni, hirtelen fénylő tűzgolyó jelent meg az égen és épp ott ért földet, ahol Uvavnuk guggolt. Az asszony menekülni akart, de futás közben hirtelen eltalálta a golyó; érezte, hogy bensője lángolni kezd, elveszítette eszméletét, és e pillanattól nagy sámán lett. A tűzgolyó szelleme költözött beléje; mesélték, hogy ez a szellem félig állat, félig ember formájú; egyik fele medve, a másik fele ember, emberi fejjel, de olyan fogakkal, mint a medvéé.

Uvavnuk félig eszméletlenül berohant a házba és egy dalt énekelt; ebből lett a varázsigéje, mindig ezt idézte később, amikor a közönséges halandók elől elrejtett dolgokat kutatta, hogy így is segítsen az embereken. Amikor énekelt, szinte mámoros lett az örömtől; a házbelieket eksztázis ragadta magával, megtisztították értelmüket minden tehertől, megszabadultak minden bűnüktől. Karjukat felemelték, messze hajítottak maguktól minden gyűlölséget és gonoszságot, elfújták, mint porszemet a tenyerükről.

Azt énekelték:

A tenger árja elringat engem,

Az áramlat engem hátára vesz,

És mint algákat a sebes folyam tovasodor.

Az ég boltozatja mozgásba lendít

s a nagy levegőég a magasba emel,

majd a porba hajit:

örömtől reszketek.

Felcsigázva hallgattuk Auát, senki nem vette észre, hogy az asszonyok elmulasztották kötelességüket, és az olajmécsesek már-már alig pislákolnak.

A széles hópadkákon körös-körül férfiak és nők hevertek, mozdulatlanul, moccanás nélkül, az est varázsa rabul ejtette őket. Egy hívő sámán fellebbentette a fátylat az ismeretlen világról, amelyet csak ő ismert.

V

ÚJ BARÁTOK

A Dán-szigeten tanyázó fehér emberekről szóló hír gyorsan elterjedt a környező településeken, és sokan eljöttek, hogy lássanak bennünket. A belvidékek törzseihez tervezett utazás előtt szerettem volna kicsit közelebbről megismerni a parti eszkimókat; szívesen vettem tehát ezeket a látogatásokat, mert közben kutyáim kipihenhették magukat. Két családot is odavonzottunk: Patdloqot és a feleségét, Takornaoqot és a netsilik Tapartét asszonyával, Apákkal és Aua egyik lányával, aki értett a varráshoz.

Szélmanónkba való visszatérésünk után kénytelenek voltunk újra megkezdeni a rozmárvadászatot, mert Elisabeth-foknál dolgozó társaink csekély eredménnyel fáradoztak a számunkra hátrahagyott húskészlet kiegészítésén.

Egyik nap váratlanul beállított Hüvelykujj, és annyi húst vitt el magával az éppen hazaszállított zsákmányból, amennyit csak elbírtak Aua könnyű futású, óriás-szánjai, így persze jócskán megcsappant húskészletünk, és nem maradt más hátra, minthogy újra felkeressük a Vansittart-szigetet. Több hétig vadásztunk délkeleti részén, míg végül elejtettünk egy rozmárt.

Egészen kint, a jég szegélyénél építettük fel kicsiny vadászkunyhónkat, hogy mindig készenlétben legyünk, ha egy rozmár felbukkanna a friss jég között. A napok lassan és kínosan teltek, csak a jégkunyhókban töltött esték voltak örömteliek. A jóleső meleg átjárta dermedt tagjainkat, a közös étkezés megoldotta nyelvünket. Ezekben a lefekvést megelőző órákban sok-sok félig elfeledett élmény elevenedett fel. Patdloq sokat beszélt fogadott gyermekéről, Szopránhangról, aki nem fejlődik normálisan. Míg mi a padkán heverésztünk és az esték gondtalan nyugalmát élveztük, Patdloq órák hosszat álldogált egy helyben mozdulatlanul kiegyenesedve, behunyt szemmel s furcsa, kevés szóval régi varázsigéket dúdolt. Olyan gyakran ismételgette, hogy a rövid szöveg végül formát öltött, s az élet erejét, de annak mulandóságát is éreztük belőle, ahogy egyhangúan dünnyögött, újra meg újra maga elé:

Te Föld, te roppant Föld,

Látod-e a fehérlő

Csontok iszonyú halmait,

Az elaszott csontvázat,

Amely porrá omlik szét

A hatalmas világtér

Leheletének

Erejére

He - he - he!

A szavak ütemesen peregtek ajkáról, és a láthatatlan szellemekkel folytatott hosszú párbeszédekbe olvadtak bele. Egyszerre csak elérte célját, mert hirtelen összecsapta a tenyerét, friss leheletével ráfújt és felkiáltott: - Megvan! Megvan! - Taparte nyomban ráfelelte: - Hála, hála legyen, hogy megvan!

Patdloq most hozzánk lépett, és megmagyarázta, hogy Szopránhang az elmúlt nyáron volt egy tengeri utazáson. A csónakon halott ember vitorláját használták. A halottak országából érkező fuvallat érintette a gyermeket, aki azóta beteg, elvágyik az emberek közül.

Megkérdeztem, hogyan születtek varázsának furcsa szavai, amelyek egyre új meg új gondolatokat sugallnak neki. Azt válaszolta, hogy apjától származnak. - Apja szerette a magányt, és amint egy napon a szabadban bolyongott, elrepült felette egy holló, a madarak legbölcsebbje. Lenyilazta, és amikor az állat haláltusájában ott vergődött előtte, akkor mondta ki először e szavakat a halandó lényekről. Maguktól tolultak ajkára és csak később váltak varázsformulává, amelyet aztán Patdloqra hagyott örökül...

Elnyújtóztunk a hópadkán, s vártuk, hogy a kondérban megfőjön az étel. Az esték hosszúak voltak, bőven volt időnk, ezért az olajlámpáson főztünk, hogy takarékoskodjunk a petróleummal. Az olaj lámpás egyszerre világosságot és meleget árasztott, étvágyunkat is fokozta, mert háromszor annyi ideig tartott rajta a főzés. A lámpa fölött szigonyt szúrtunk a hófalba, azon függött a kondér a mohából sodort kanóc hegyes, sárga lángnyelvei fölött. Éhesek voltunk a jégen töltött hosszú nap után, a beszélgetés egyre jobban akadozott, tekintetünk a vörös húsdarabokra esett, amelyek - úgy látszott - sohasem akarnak megfőni. Egyszerre csak megmozdul és himbálózni kezd a kondér. A szigony a melegtől meglazult a falban és lejjebb csúszott, s a húsdarabkák összevissza kavarognak a levesben.

Patdloq még a szellemidéző ének hatása alatt, felugrott helyéről, s azt követelte, hogy tüstént tegyük át táborhelyünket a szárazföldhöz közelebb, a szilárd régi jégre. Túlságosan is közel tanyázunk a nyílt tengerhez, undorító bűzünkkel beszennyeztük a rozmárok lakmározóhelyeit, a tengeri állatok úrnője megharagudott, s hogy értésünkre adja nemtetszését, élővé varázsolta a húsdarabokat! Ez olyan figyelmeztetés, amely előtt meg kell hajolnunk!

Nekünk persze semmi kedvünk sem volt, hogy az esti sötétségben felszedelőzködjünk; jó néhány órába telt volna, míg újra berendezkedünk, és csak további hosszú órák múltán juthattunk volna valami ennivalóhoz. Maradtunk hát, ahol voltunk és miután dugig ettük magunkat, nagy lelki nyugalommal másztunk be hálózsákjainkba.

Nem is sejtettük, milyen igaza volt Patdloqnak! Másnap reggel aztán teljes elégtételt kapott. Amikor felébredtünk, rémülten vettük észre, hogy vékony repedés szeli ketté kunyhónk padlóját. Bár keskeny volt, de ahhoz mégis elég széles, hogy a sós tengervíz fölfröcsköljön rajta. A hókunyhó teteje a bejárati nyílásnál egészen beroskadt, s amikor egyik hótömböt eltávolítottuk, a sötét hullámok közvetlenül lábunk előtt csapkodtak. A jégtábla, amelyen kunyhónk állt, leszakadt az összefüggő jégmezőről, de ahelyett, hogy kisodródott volna a tengerre, szerencsére egy kis dombnál összetorlódott magas jégtömbök közé ékelődött.

Ez alkalommal senki sem tiltakozott, amikor Patdloq lebontotta a tábort, és nagy sietve átköltözködtünk néhány szirt védelmébe, amelyek a régi jeget széttörhetetlen bilincsként tartották össze.

Pár órával később ismét kint voltunk a jég szegélyénél. A szél elült, de hosszú utóhullámok úgy felkorbácsolták a tengert, hogy a nagy hideg ellenére sem tudott friss jég képződni. A víz színén keletkezett ugyan vékony jégréteg, de nem volt ideje megszilárdulni; valahányszor a hullámverés felcsapta a tetejére a vizet, felolvadt és eltűnt.

A szegély legszélén jégtömbök fedezékébe rejtőzve lestünk a rozmárokra. Órák teltek el, a könnyű szél hideg havat szórt ránk, és meleg prémruháink ellenére is úgy átfagytunk hamarosan, hogy az volt az érzésünk, mintha meztelenül álldogálnánk a hófúvásban.

No végre! Izgatottan füleltünk fel a puha jég recsegésére: rövidesen egy rozmárhát nyomakodott keresztül a jég kérgén, néhány pillanatra megpihent, aztán az állat feje is kiemelkedett, és hosszú, nehéz lélegzetet vett. Messzebb volt tőlünk, semhogy a szigonyai elérhettük volna, legfeljebb azzal vigasztalódhattunk, hogy egyenesen leshelyünk felé tart. Az állat nem láthatott bennünket, mi viszont rejtekünkből minden mozdulatát szemmel kísérhettük. Apró, éles szeme szinte kimeredt a gyönyörűségtől, hogy végre friss levegőt szívhat, és csak agyarainak fehér villanását láttuk, amint lassan meghajlott a háta és nyaka, hogy ismét alábukjék.

Ügy látszik, a vihar megzavarta lakmározásában, mert olyan sokáig maradt lenn, hogy a várakozás ideje egész örökkévalóságnak tetszett. Hang nélkül lapultunk, még lélegzeni sem mertünk; végre a jég alól felszálló óriási buborékok jelezték közeledését. Olyan alaposan felkészültünk fogadására, hogy még lélegzetvételre sem maradt ideje, Dunnalúd szigonya máris függőlegesen meredt fel a vízben, mélyen a rozmár oldalába fúródva. Tajték és langyos vér fröcskölt ránk - s már tova is tűnt az állat. De a szigony zsinórja fogva tartotta, és amikor felbukkant, hogy levegőt vegyen, puskagolyó vetett gyors véget halálküzdelmének.

A szél közben ismét feltámadt, s mivel a múlt éjszaka tapasztalatain okulva, nem bíztunk többé a nyílt vízzel érintkező jég szilárdságában, a kutyák segítségével olyan messzire bevonszoltuk az elejtett rozmárt, ahol már biztonságban nyúzhattuk meg. Kellemetlen hideg volt, -45 C-fok, s amikor felbontottuk az óriási állat gyomrát, olyan erővel csapott arcunkba a forró vér és hús fullasztó szaga, hogy majdnem rosszul lettünk. De ki kellett használnunk amíg még meleg az állat, iparkodtunk hát a feldarabolásával. A késünkre percenként ráfagyott a vér, vastag, kemény rétegben, úgyhogy nem tudtunk vágni vele; újra meg újra a meleg húsba kellett dugnunk, hogy felolvadjon. A kezünket gőzölgő vérben melengettük munka közben. Egy órai megfeszített igyekezettel az egész zsákmány ott feküdt előttünk feldarabolva, külön a hús, a zsírja és a vastag bőre.

Amikor elkészültünk, jókora jégtömbön akadt meg a szemünk; elszabadulván vitorlázott kifelé a nyílt Frozen-szorosra. Épp onnan jött, ahol reggel vadásztunk; elővigyázatosságunk tehát megmentett bennünket egy utazástól, amely minden bizonnyal utolsó utunk lett volna.

Ilyen barátságtalan körülmények között igazán meg kellett elégednünk ezzel az egy rozmárral is; most már elutazásunkig elegendő kutyaeledelünk volt.

Március 11-én Helge Bangsted visszaérkezett Aua táborából; végre komolyan nekiláthattunk hosszú távú expedíciós utunk előkészületeinek. Siettettük az indulást, mert tapasztalatból tudtuk, hogy az arktikus tavasz sok meglepetést tartogat az utazóknak.

VI

EXPEDICIÓS ÚTON

A szánokon magasra tornyosult a súlyos teher, s a kutyák, a hosszú pihenéstől és bőséges táplálkozástól kicsattanó erőben, rángatták szerszámaikat, és türelmetlenül várták az indulást. Helge Bangsted, Dunnalúd és Arnaruluk már előbb útnak indultak; engem az utolsó tennivalók még egy napra visszatartottak az elnéptelenedett Szélmanóban. Taparte, Apák és a csónakmester engedélyt kaptak, hogy egy darabig elkísérjenek; a Szélmanót Takornaoq, az Emberkerülő és férje felügyeletére bíztuk.

Végre elérkezett ez a nap is! Szánjaink dél felé száguldottak, a barren-groundi szárazföldi eszkimókhoz; első úti célunk Chesterfield volt, a Hudson-öböl vidékének "fővárosa".

Amikor a Szélmanóból elindultunk, azt hittük, a Grönlandban megszokott vas szánsíneket használhatjuk itt is. De már az utazás első napján kitűnt, hogy nem válnak be; a szánok olyan nehezen csúsztak, hogy a kutyák csak lépésben tudtak haladni. Emiatt hamar lelohadt volna munkakedvük, de ezt el akartuk kerülni, mert a legrövidebb időn belül és leggyorsabban minél messzebbre kellett eljutnunk. Jégsíneket erősítettünk hát a szántalpakra - ez a módszer volt a legelőnyösebb.

Amíg a hó nedves és nem túl hideg a levegő, a vas- és acélsínek is könnyen siklanak. De mihelyt a hőmérséklet -20 C fok alá süllyed, betapadnak a hóba, és minél nagyobb a fagy, annál nehezebben csúsznak. A hideg annyira kiszárítja és porhanyóssá teszi a havat, hogy úgy érzi az ember, mintha homokon siklana. A szán fülsértőén csikorog a nagy súrlódás következtében, s a legkönnyebb rakománnyal is csak lassan, fáradságosán jutunk előbbre. A régebbi időkben az eszkimók természetesen nem ismerték a vassíneket; rozmáragyar-, bálnacsont- vagy agancsdarabokból rakosgatták össze a futósíneket, egyenletesen összeillesztve és lecsiszolva erősítették a szántalpakra. Ezeknek a művésziesen kidolgozott síneknek ugyanolyan tulajdonságaik voltak, mint a vasnak vagy acélnak.

Természetesen azt is megfigyelték, hogy a jég csúszik legkönnyebben a havon! Az volna tehát a legjobb, ha jégcsíkot tudnának a talpakra erősíteni! Igen ám, de hogyan? A jég sem a vasra vagy acélra, de a csontra vagy a fára sem erősíthető! Csak lassan jöttek rá, hogy vízből és tőzegből kevert pépet rakjanak a talp és a vékony jégréteg közé. Ez a módszer kiválónak bizonyult, szemben a sok-sok expedíció számtalan egyéb kísérletével, amelyek mind igen körülményesek voltak, és egyáltalán nem vezettek célra.

Elsősorban tehát tőzeg kell hozzá, vagy ha az nincs, rénszarvas-zuzmó vagy moha. A tőzeget teljesen megtisztítják a homoktól és apró kövektől. Felengedése után langyos vízzel sűrű masszává gyúrják, s mint valami hócipőt, a szántalpakra húzzák, a legvastagabb rétegben elöl, ahol a talp felgörbül. Erős hidegben is várni kell egy napot, míg a tőzeg tökéletesen átfagy, csak akkor lehet egy bőrdarabka segítségével vízzel jól végigkenni.

Legcélszerűbb langymeleg vizet használni erre a célra, mert a hirtelen lehűlés következtében a jég keményebbre fagy és tartósabb lesz. Ezzel a burkolattal a legsúlyosabb rakományt s a legnehezebb utat is könnyen bírja a szán. Napokig tartó hosszú utazáson persze többször is leválik a vékony réteg, ezért jó, ha vizet is visz magával az ember, hogy jég vagy hó felolvasztásával ne kelljen az időt fecsérelni.

A dühöngő viharban lehetetlen volt kimenni és tőzeget keresni, másképpen kellett segítenünk magunkon. Tőzeg helyett lisztből és vízből gyúrtunk pépet. Felháborító pazarlásnak tűnhetik "liszten szánkázni" ezen az isten háta mögötti tájékon. Megnyugtatásul hadd tegyem hozzá, hogy a kutyáink később, amikor megenyhült az idő, s már nem volt szükség a jégsínekre, megették, és így különleges ínyencfalatokhoz is jutottak.

Három szánunk könnyedén siklott a Repulse-öböl keményre fagyott, sima jegén; kutyáink sehogyan sem értették, miért lettek a szánok egyszerre ilyen könnyűek, s olyan iramban száguldottak előre, hogy hamarosan a Repulse-öböl túlsó, nyugati részén elterülő eszkimó táborhelyhez értünk. Mint mindig, most is barátságosan fogadtak bennünket. Egy öreg házaspár éldegélt itt gyermekeivel és legközelebbi hozzátartozóival. Amikor a hókunyhó hosszú alagútján keresztül bemásztunk hozzájuk, legnagyobb ámulatunkra azt láttuk, hogy rózsafüzérek függnek az olajlámpásokon, és feszületeket dugtak a hófalakba. Az öreg házigazda, mintha csak kitalálta volna gondolatainkat, elmondta, hogy messze lent délen találkozott egy katolikus misszionáriussal, aki egész családjával együtt megtérítette. Unszolás nélkül beszélt arról, hogy hosszú élete során mily sok bálnavadásszal és prémkereskedővel találkozott, s hányszor lakott velük egy fedél alatt. Ezeket az embereket kizárólag munkabírása és eladó áruja érdekelte; a katolikus lelkész volt az első, aki legbensőbb gondolataival is törődött, ő valaha sámánként végigjárta a szenvedések és félelmek útját, míg elérkezett odáig, hogy feltárult előtte a jövendő. Becsületes ember volt, hitt emberfeletti képességében és elhivatottságában, hogy idegen sorsokba avatkozzék. De attól a pillanattól kezdve, amikor először meghallgatta az idegent, mintha valamennyi segítő szelleme elhagyta volna. Lelkében kétely támadt, magányosnak és nyomorultnak érezte magát, megtorpant a feladatok előtt, amelyekből ifjúsága erejét merítette. Megkeresztelkedett, s azóta újra visszanyerte lelki nyugalmát. Családja is követte példáját, s most mindenáron azon voltak, hogy meggyőzzenek bennünket: ők egészen mások, mint azok a "pogányok", akikkel ezidáig találkoztunk. Törzstársaik majulasutnak nevezték el őket: ez annyit jelent, hogy "emberek, akik felkapaszkodtak", vagyis, hogy már életükben elszakadtak a földtől és a szabadulást keresik abból az életből, amelybe beleszülettek. A pogányok és megkereszteltek viszonyát különben türelem jellemezte: mindenki abban hitt, amit a legjobbnak vélt. A megkeresztelkedettek roppant kitartóak voltak az imádkozásban; olyan pergő nyelven olvasták a rózsafüzért, hogy Dunnalúdnak és a Kis Asszonyembernek a lélegzete is elállt, hisz ők csupán egy-két összefüggéstelen szót mertek kinyögni, amikor istenhez fohászkodtak.

Másnap korán szedelőzködtünk, mert a Beach Point melletti széles földnyelven akartunk átvágni. Nagy volt az izgalom. Vajon hogyan állják majd első próbájukat az új "jégveretek" a szárazföldön?

Jó iramban haladtunk a szárazföld belseje felé! A szánok nehéz terhükkel is olyan könnyedén suhantak a tavon, hogy a dimbes-dombos terep dacára lankadatlanul erős ügetésben futottak a kutyák. Öröm volt látni, milyen kevés fáradsággal húztak: ha egyszer megindultak a szánok, szinte maguktól siklottak, csak hébe-hóba kellett egyet rántani a gyeplőn, hogy mozgásban maradjanak.

Alig vártuk már, hogy éjszakai tábort találjunk, amikor rénszarvas-csorda került az utunkba. Kettőt puskavégre is kaptunk közülük.

Szép idő volt, csak nagyon hideg, s mivel folyvást kövekre bukkantunk és sokat kellett a szánok mellett futnunk, nem tudtuk egyidejűleg arcunkat is óvni a hidegtől. S mialatt testünk szinte gőzölgött a forróságtól, néhányunk arcát megcsípte a fagy. Kis tó partján építettünk éjszakára hókunyhót. A kutyák bőséges eledelt, friss húst kaptak, s a mi fazekunk is ínycsiklandozó falatokkal telt meg a frissen elejtett rénszarvasok jóvoltából.

A jellegtelen, sík tájék, amelyen keresztülutaztunk, a lenyugvó nap fényében egyszerre megéledt, s szépsége elűzte egyhangúságát.

Reggel ötkor indulunk tovább a zord vidéken. Itt minden egyforma, a mai utazás hajszálra olyan, mint a tegnapi volt, itt nincsenek hegyek, csak dombok, lapályok és tavak. Tipikus morénavidék, sok-sok kővel, de eddig még valamennyit sikerült baj nélkül kikerülnünk. Déltájt magasabb dombvonulathoz érünk; meredeken ereszkedik le minden oldalon, úgyhogy nincs más választásunk, a széles, kőgörgeteges folyómederben kell haladnunk. Ijesztőnek látszik, el sem tudjuk képzelni, hogy menthetjük meg liszt-síneinket a lépten-nyomon fenyegető éles kövektől. Végül mégis találunk itt-ott keskeny, hóval befútt csapásokat, s egyesült erővel valahogy keresztülvergődünk. Ha másképp nem megy, rénszarvasbőröket terítünk a kövekre. Mindez természetesen sok időt rabol el, de a jégveretek ezen a nehéz terepen is kiállják a próbát, s az elvesztegetett időt is egykettőre behozzuk, amint ismét kedvező terepre érünk.

Egész csapat rénszarvas szökell el szánjaink mellett, és teljesen megbolondítja a kutyákat, de nem nyúlunk puskáinkhoz; van elég húsunk. Ezen a vidéken, ahol az eszkimók állandóan ide-oda vándorolnak, a rénszarvasok általában félénkek, s már messziről menekülnek; de ha felőlük fúj a szél, és nem kapnak szimatot, egészen a közelükbe juthatunk a szánnal, mert olyan gyenge a látásuk, hogy a kutyákat messziről rénszarvasoknak vélik.

Április 3-án délben megállunk Berthie Harbourban a Wager-öböltől valamivel északra, a jég közé fagyott Fort Chesterfield mellett. A hajó körül már egész táborra való népség gyűlt össze az odasereglett netsilik eszkimókból, kihasználom hát az alkalmat, s rövid látogatást teszek náluk. A törzs legöregebb tagja Manilaq, egy viking aggastyán, az Északi mágneses-sark vidékéről. Neve azt jelenti, hogy "Torlódó jég". Amint beszélgetésünk során tréfálkozva nevére terelem a szót, elmeséli: Torlódó jégnek valóságos értelme volt, míg futotta erejéből, hogy a többi férfival megverekedjék. Ifjúsága idején ugyanis nagyon kevés volt a nő a településeken, és sok vetélytársat kellet legyőznie ahhoz, hogy asszonyt kapjon. S ő mégsem elégedett meg eggyel: mindig két felesége volt, amíg csak el tudta őket látni élelemmel. Ma már csak régi dicsőségének emlékeiből él. Fiaival és unokáival lakik együtt szokatlanul nagyméretű jégkunyhóban. Családtagjai még most is tisztelik, s ő elesettsége dacára úgy parancsolgat nekik, akár egy törzsfőnök. De tulajdonképpen már nem törődik a hétköznapok gondjával-bajával. Legszívesebben törzsének kalandos múltjában időznek gondolatai. Kiváló mesemondó volt, és mindig népes hallgatóság gyűlt össze körülötte. De mindennél jobban szerette vad dalait hazájának, a nagy Netsilik-tó vidékének, ahol lazacok surrannak a folyók vizében, és a vándorló rénszarvasok kövérre zabálják magukat a termékeny síkságokon.

Sajnos, nem volt időm, hogy emlékei forrásából bővebben merítsek. Tovább kellett indulnom, hogy minél messzebbre haladhassanak a barren-ground belsejébe, amíg a tél tart. Azzal vigasztalódtam, hogy bizonyára találkozom még vele. De nem így történt. Röviddel elutazásom után, egész családja szeme láttára megölte magát. A holtak örök vadászmezőire kívánkozott, a halált választotta, mert megöregedett, és már csak teher volt számára az élet.

Gyorsan telt az idő, mert csak egyetlen gondolat foglalkoztatott bennünket: tovább, egyre tovább. Ahol lehetett, lerövidítettük az utat, bár minden szárazföldi útszakasz újabb izgalmakat okozott, hiszen még korántsem volt kellő gyakorlatunk a jégsínek használatában. Berthie Harbour sík vidékét keresztülszeltük, élesen nyugatnak fordultunk a Wagerfjordba; a fjord szája sohasem fagy be az erős áramlás miatt.

Innen újból a szárazföldön utaztunk tovább, s április 10-én elértük a Roes Welcome-szorost egy kis öbölnél, amelyet "Baba" Iterdlaknak nevezett. Innen egészen Chesterfieldig a partvonalat követhettük. Az unalomig egyhangú táj ellenére akadt min csodálkoznunk. Mindenütt, ahol egy-egy kiugró földnyelvet meg kellett kerülnünk, őstelepülések nyomaira bukkantunk. Izgatott érdeklődéssel kutattuk át ezeket az épületmaradványokat. Nem a ma élő lakosság művei voltak, hanem egy korábban itt élt, magas kultúrájú törzstől származtak, amelynek a jelek szerint fejlett kőépítészete lehetett. A romok, - házfalak, éléskamrák, sátorgyűrűk maradványai - mind-mind kőből valók. A széles kőcölöpökhöz hasonló állványokon minden bizonnyal a kajakokat és az asszony csónakokat tartották éppen úgy, ahogy Grönlandban szokásos, hogy a kutyák éles fogaikkal ne férkőzhessenek a bőrhöz. Valószínűleg mindenfajta tengeri állatra nagyban vadásztak, legalábbis erre következtethetünk a mérhetetlen mennyiségű sokfajta csontból, amelyet a széltől tisztára söpört csupasz helyeken láttunk. Rengeteg húsvermet is találtunk; nagyságukról ítélve nagy bőségben éltek itt valamikor. Minden földnyelvet kőoszlopok szegélyeztek, olyan közel egymáshoz, hogy távolról embereknek látszottak, akik fogadásunkra sereglettek össze. Meghatározott, irányban húzódtak a szárazföld felé és egykor bőrcsíkok csattogtak rajtuk ijesztésül, hogy a part felé szorított rénszarvasok tovább meneküljenek, be a tengerbe. Ott már vártak rájuk a kajakjaikkal lesben álló vadászok, űzőbe vették és mihelyt eléggé bemerészkedtek a vízbe, dárdáikkal nyomban leszúrták a menekülő állatokat.

Baba elmondotta, hogy ezek a romok a tumínak nevezett, legendás néptől származnak. A látottakból majdnem teljes bizonyossággal arra következtethettünk, hogy ez a magas kultúrájú, kajakokkal és asszonycsónakokkal rendelkező parti nép azonos azzal az eszkimó törzzsel, amely ezer évvel ezelőtt vándorolt el erről a vidékről Grönlandba. Hisz Dunnalúd és Arnaruluk is - mindketten grönlandiak - egészen otthonosan érezték magukat e tájon. S míg a ma élő embereknél ezidáig sok mindent láttak, ami teljesen idegen volt számukra, itt most mindent otthonról már rég megszokott, kedves ismerősként üdvözöltek.

Április 16-án elhaladtunk a Fullerton-fok mellett; néhány épület álldogál itt elhagyatottan, a bálnavadászat hőskorára emlékeztetve. Már alkonyodott, s a kései napsugár hívogatóan rőt fénybe vonta a Fullerton-fokot. Ha itt maradunk, fedél lenne felettünk és rendes házban alhatnánk. De azt hallottuk, hogy Depot Islandnél emberek tanyáznak, s a vágy, hogy találkozzunk velük, erősebbnek bizonyult kényelemszeretetünknél. Folytattuk hát utunkat, míg a leszálló sötétség arra kényszerített bennünket, hogy letáborozzunk a híres romváros, Inugssivik mellett. Valaha kiterjedt település állt itt. A mindenfelől idehordott hatalmas kőtömbök azt tanúsítják, hogy egykori lakóik még a legnehezebb munkától sem riadtak vissza.

A vezetőnk, Inujaq mesélte, hogy a régmúlt időkben örökös háború dúlt e nép és a Repulse-öbölnél lakó törzsek között. Az ellenségeskedés sok-sok évig tartott, s csak a település lakóinak teljes kiirtásával ért véget.

Másnap virradatkor, messze délen a jégsivatag közepén, kis szirtcsoportot pillantottunk meg. Depot Island sziklaszigete volt, amely úgy emelkedett ki a végtelen fehér síkságból, mint lélegzetvételre felbukkanó kicsiny fókafej. A jelentős távolság ellenére is reméltük, hogy még napvilágnál odaérünk. Sokáig kíméltük kutyáink erejét; most az egyszer igazán nekidurálhatták magukat. A jó hajtónak értenie kell hozzá, hogy idegekkel is hasson a fogatra, s ha arra kerül a sor, a kutyák megérezzék izgalmát és akaratát, így volt ez nálunk is. Sebes vágtában haladtunk, s a megkönnyebbedett szánok - jócskán fogyott a kutyaeledel, mióta a Repulse-öbölből elindultunk -, úgy repültek a jégen, hogy a hámszíjuk erős rántásaitól gyakran egészen oldalra dőltek, s mi alig tudtuk az egyensúlyukat megtartani. Alig múlt el dél, már majdnem a szigetnél jártunk; átlagsebességünk óránként tíz kilométer volt.

Hamarosan friss szánnyomra bukkantunk, és követtük a szárazföld felé, anélkül, hogy egyetlen embert láttunk volna. Azután leviharzottunk egy meredek lejtőn és egyenesen nekiszaladtunk annak a néhány iglunak, amelyek félig a hóba temetve csoportosultak a lejtő alján. A szabadban faállványokon bőrök száradtak és a kunyhók lakói prémeket fehérítettek a napon. Két kövér kutya futott elénk nagy ugatással bizonyságául, hogy amit kerestünk, megtaláltuk. Dunnalúd az izgalomtól szinte magánkívül rohant az egyik ablakhoz és lekiáltott a mélybe:

"Itt vagyunk! Végre megérkeztünk!"

A hókupac mélyéből női hangok s kiáltások hallatszottak, keveredve az alagútban végigsiető gyors léptek zajával, s a hóbarlangból kiugrott - egy néger lány!

Ez volt a legmeglepőbb találkozásom az egész expedíció során. A látvány éppolyan váratlanul érte Dunnaludat is: szemét tágra nyitotta, és néhány lépést visszatántorodott meglepetésében.

Messziről, Grönland legészakibb részéről utaztunk idáig, hogy emberekre bukkanjunk a világ legtávolabbi településein, s íme, elénk toppan egy lány a fehér hóból, akinek bőre a dél napsugarától barna. Ö is éppen úgy meglepődött, akárcsak mi, és nyomtalanul el is tűnt ismét a kunyhóban. Izgatottan várakoztunk odakint, míg újból felhangzottak a léptek és a néger lányka három eszkimó nő kíséretében visszatért.

Sajnos, a rejtélynek olyan természetes magyarázata volt, hogy a mese egyszeriben szertefoszlott. A legöregebbik asszony odalépett hozzánk és megkérdezte, kik vagyunk. Miután úgy-ahogy sikerült megmagyaráznunk, elmondta, hogy férje vadászaton van, de délutánra hazavárják. Sorra bemutatta a többi asszonyt és amikor a néger lányhoz ért, nagy büszkén mesélte, hogy az ő édeslánya. Apja, akinek hazájában soha sincsen tél, rendkívüli ember volt: soha nem ment vadászni, mindig azzal foglalatoskodott, hogy finomabbnál-finomabb ételeket készítsen a többiek számára. Nagy hajón jött és itt, az ő földjükön telelt át. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a nap országából való férfiú egy amerikai bálnavadász-hajó néger szakácsa lehetett.

A lakótelep három egybeépített hókunyhóból állt: valamennyi nagyon tágas volt. Lakói nyáron és ősszel a szárazföld belsejében rénszarvasra vadásztak, csak a téli hónapokra költözködtek ide ki, hogy a jég szélén rozmárra vadásszanak. Jó fogást csináltak, s különben is mindenfajta élelmiszernek bőviben voltak. Éléskamrák egész sorát építették a lakóhelyiségekbe, csak egy hótömböt kellett eltávolítani, hogy a kívánt húsféleséghez jusson az ember. Nagy mennyiségű rénszarvashúst meg lazacot halmoztak fel a legkényelmesebben hozzáférhető módon, és távolabb, a főfolyosó egyik melléképületében egész hegyek tornyosultak rozmárhúsból. Tüstént fel is szólítottak bennünket, hogy annyi kutyaeleséget vigyünk magunkkal, amennyi csak tetszik. Míg a kutyákat elláttuk, bent a kunyhó belsejében három fazék került az olajlámpások lángja fölé; kedvünkre választhattunk a különböző fogások között.

Délután valóban hazaérkezett a házigazda. A neve Inugpasugssuk: a "Törpe" volt, s amint kiderült, táborbelijeivel együtt a netsilikekhez tartozott. Rövid idő alatt meleg barátságot kötöttünk. Hisz éppen közvetlenségük és nyíltszívűségük segíti elő munkámat. Mert vajon a világnak melyik táján eshetnénk be szinte ajtóstól egy vadidegen házba, vajon hol mesélhetnénk el, hogy olyan országból jövünk, amelynek még a hírét sem hallották, és kérdezősködhetnénk rögtön magától értetődően olyan dolgokról, amelyek az ittlakók legbensőbb magánéletéhez tartoznak?

A Chesterfield-fjordig már csak egy napi út volt hátra, s mivel a rozmárvadászat ragyogó kilátásokkal kecsegtetett, úgy döntöttem, hogy maradunk. No meg a Törpe is jobban érdekelt, semhogy nyomban rá tudtam volna szánni magamat a továbbutazásra. Nyolc napot töltöttem iglujukban, s ezalatt egész mondavilágukon végigkalauzolt anélkül, hogy a türelmetlenségnek legcsekélyebb jelét tapasztaltam volna nála. Amikor már több száz mondát hallgattam végig, megegyeztünk, hogy elkísér Chesterfieldbe, ahol nyugalmasabb körülmények közt írhatom majd le valamennyit.

Miután Dunnalúd két rozmárt is elejtett, elhatároztam, tovább indulunk Chesterfieldbe. Törpe két szánja segített hústartalékunk elszállításában. Meleg, napsütéses, szélcsendes időben keltünk útra a fehér emberek települése felé, amelyről már oly sokat hallottunk. Röviddel célunk előtt hirtelenül mégis olyan hóviharba kerültünk, hogy pillanatok alatt elveszítettük egymást. A sötétségben és tomboló fergetegben minden keresés hiábavaló lett volna. Három különböző helyen éjszakáztunk hát, és fogalmunk sem volt, melyikünk hol lehet.

VII

A FEHÉR EMBEREK TELEPÜLÉSÉN

Ha az ember váratlan hóvihar után derült időben ébred, mindig ezer meglepetésben van része. A táborhelyre ugyanis véletlenül sodródik, hiszen az orráig sem lát, és csak másnap világosban derül ki, a cikcakkban futó nyomból, hogy a sötétségben és süvítő orkánban ide-oda vergődött szánjával. Éjszaka néhány kis szigetecske és sziklaszirt közé vetődtünk, végigtapogatóztunk egy-két meredek jégtorlaszon meg tenger járás vájta szakadékon, és végül lapos földnyelven kötöttünk ki, ahol beástuk magunkat a hófúvásba és kunyhót építettünk.

A reggeli nap fényében fürdött az egész vidék. A friss áprilisi levegőben szinte szikráztak a szirtek és dombocskák. A legtávolabbi fok mögött délre rejtőzött a település, amelyet a hóförgetegben nem találtunk. Nem vártuk be a többieket, hanem nyomban felkerekedtünk, és lassan küszködtünk előre az öblöt borító mély hóban. Körülbelül a parttal egy vonalban váratlanul felfedeztük tegnapi szánnyomainkat, és csodálkozva láttuk, hogy egyenesen Chesterfield felé tartottunk, amikor a viharos szél vad ostorával nagy ívben eltérített utunkból.

A parti jégszegélynél sűrű lábnyomokra futottunk, s kutyáink hamarosan megszimatolták az embereket és hajlékukat. Teljes iramban vágtattunk át néhány dombocskán, de csak a félsziget legmagasabb fennsíkjáról pillantottuk meg a telep házainak kis csoportját.

Különösen feltűnt és városias jelleget adott a településnek a kis tó partján álló fatemplom. Karcsú tornya magasan a többi épület fölé nyúlt, s abban a pillanatban, amikor a tó jegére léptünk, mély zúgással megkondult a harang. Hangjától megilletődtünk, mintha ezer évig éltünk volna a természetben, és most hirtelen a kereszténység és civilizáció közepén találnánk magunkat.

A kanadai rendőrség barakkjában csak egy Small nevű tizedest találtunk; az állomás vezetője, Douglas őrmester valahol a szárazföld belsejében nyomozott egy eszkimó által elkövetett kettős gyilkosság ügyében. A járőrtől hallott utolsó hírek szerint a jégviszonyok a lehető legrosszabbak; mély havat jelentettek, a kutyák és az eszkimók éheznek. Ez nem a legbiztatóbb volt számunkra, hisz mi is ugyanezen az úton akarunk utazni, s ráadásul még messzebb.

A kis harang, amely oly hangulatosan üdvözölt bennünket érkezésünkkor, a katolikus misszióé volt. A missziót Turquetil atya vezette, két fiatalabb szerzetes segítségével. Mindhárom pap művelt, rendkívül érdekes egyéniség volt. A legnagyobb vendégszeretettel bocsátották rendelkezésünkre házukat, és sok tanulságos estét töltöttem társaságukban. Turquetil atya tudós ember volt, aki éppoly jól beszélt az eszkimók nyelvén, mint latinul, egész emberöltőt töltött ezen a vidéken, és nagy bizalmat élvezett az eszkimó lakosság körében.

Pompás elbeszélő volt, s minthogy több mint harminc évig élt indiánok és eszkimók között, kimeríthetetlen forrásnak bizonyult. Magam is emlékszem a sarkrepülő Andrée sorsáról szóló eszkimó híradásra, amely sajátságos bizonyíték arra, milyen gyorsan terjednek a hírek a világnak még ezen a legtávolabbi, elhagyatott táján is. Ezért mondom el én is.

1900-ban Turquetil atya a Nagy-Rénszarvas-tótól északra fekvő Dubawnt-tó vidékére utazott, ahol még sohasem járt fehér ember.

Kora tavaszra járt az idő, ilyenkor vonulnak a rénszarvasok az erdőkből a kopár tengermellékre. Egyik napon nagy eszkimó településre ért, amelynek lakói még íjjal és dárdával vadásztak. Kíséretével néhány napot elidőzött itt, hogy az embereket megismerje. Egyik este elébe járultak a törzs férfitagjai és megkérdezték tőle, szoktak-e a fehér emberek nagy, madár formájú sátrakat csinálni - hatalmas sátrakat, amelyek fel tudnak emelkedni a földről és repülni is tudnak? Igen, felelte Turquetil. Az eszkimók erre komoly képpel sokáig tárgyaltak egymás közt, de Turquetil nem sokat értett a beszédjükből, mert akkoriban még csak úgy félig-meddig ismerte az eszkimó nyelvet.

Tudni szerette volna, láttak-e az eszkimók valaha ilyen repülő sátrat, de ők nem válaszoltak a kérdésére, hanem láthatólag zavarba jöttek, és újból hosszasan suttogtak egymással. Azt hitte, hogy valamilyen titkuk van, amit nem szabad elárulniuk. Ám az eszkimók még többet akartak tudni: a sátrak nem valami egészen vékony anyagból készültek-e, amely állati bőrhöz hasonlít, de mégsem állattól származik? Ez megerősítette Turquetil föltevését. Aztán tovább faggatták, vajon a sátornak azon a részén, ahol a fehér emberek tartózkodni szoktak, használnak-e valamilyen vékony fehér vasát. Turquetil atya, aki rögtön tudta, hogy alumíniumra gondolnak, erre a kérdésre is igennel válaszolt. Ezek a felvilágosítások szemmel láthatólag megijesztették és elgondolkoztatták őket, s még maradék bátorságukat is elvették attól, hogy Turquetil kérdéseire feleljenek.

Néhány évvel később újra felkereste a misszionárius ezt az eszkimó törzset; s mivel most már bizalmuk volt iránta, megtudta, hogy abban az időben két fehér ember érkezett a földjükre óriási, repülő sátorban, s hogy egy kis kutyájuk is volt. Közöttük éltek, míg egy idegen törzs tagjai meg nem gyilkolták őket. Ez pedig a következőképpen történt:

Egyszer menekülő rénszarvas tévedt a táborhelyre; egyik eszkimó becserkészte, és nyilával leterítette. Ugyanakkor nagy messzeségből az egyik fehér ember is tüzelt rá, és szintén eltalálta. A leterített állathoz futottak; az eszkimó nyila szívébe fúródott, de egy különös kis sebet is találtak az állat oldalán, amelyből friss vér szivárgott. Veszekedés támadt, mert az eszkimó azt állította, hogy övé a zsákmány, a fehér ember pedig kijelentette, hogy az ő golyója érte előbb, mint a nyílvessző. Az eszkimók nem ismerték a lőfegyvert, és sehogy sem értették, hogy állatot ilyen messziről is meg lehet ölni; féltek az idegen fehér emberektől, akiknek szavát sem értették és megölték őket.

Turquetil atya úgy vélte, hogy az eset összefüggésben lehet Andrée eltűnésével, jelentést küldött haza, de soha nem kapott választ. Esztendők múlva találkozott a Hudson Bay Company egyik alkalmazottjával, aki szóról szóra ezt a történetet hallotta annak idején. Ö is jelentette, de neki sem válaszoltak. Ügy látszik, valószínűtlennek tartották az esetet.

Később, valahány eszkimó törzzsel csak találkoztam, a barren-groundi belvidéki eszkimóktól kezdve az Északnyugati-átjáró mentén lakókig, mindenütt kérdezősködtem, hogy a híresztelés megerősítésére találjak, de senkivel sem sikerült találkoznom, aki valami biztosat tudott volna. Az egyetlen emberrel, aki valami ilyesmiről hallott, két év múlva találkoztam, bizonyos R. Jensen volt Koppenhágából, a Hudson Bay Company kent-félszigeti telepének alkalmazottja. Valaha a Mackenzie folyó mentén élt; ott találkozott eszkimókkal, akik ballon vászonnal takarták le szánjaikat, hogy a rakományt megóvják a hófúvástól. Hogy a ballont honnan szerezték, soha nem tudta meg. (És ezzel szerte is foszlik ez az északi-sarki legenda a tejfehér arktiszi ködben.)

Jó meleg házunk, ahol még asztal és szék is volt - ismeretlen fényűzés ez a hókunyhókban és rozmárbőr-sátrakban -,szorgalmas munkára ösztönzött bennünket. Jákob és én feljegyeztük a hallott mondákat. A munkát rendszerint már kora délután befejeztük: ilyenkor Arnaruluk rozmárhússal teli jókora fazekat akasztott a tűz fölé. Ezzel jeleztük, hogy mindenkit szívesen látunk, özönlöttek is a vendégek a környező hókunyhókból, s mivel a lakosság részben a belvidéki, részben a parti eszkimókból állt, ezek a délutánok nagyon értékesek voltak kutatómunkám szempontjából. Most első ízben találkoztunk olyan eszkimókkal, akik a fókának és a rozmárnak sem a húsát, sem a zsírját nem ették. Tabu volt a számukra.

Esténként, amikor végre egyedül maradtunk, korán bebújtunk hálózsákjainkba. Kedélyes órák voltak ezek: akinek kedve kerekedett, előző expedíciójának élményeit mesélgette, Arnaruluk közben még egy csésze kávét is főzött.

Minden nappal melegebbre fordult az idő; május eleje olyan szokatlanul enyhe volt, hogy indulni készültünk.

Bár repulse-öbölbeli tartózkodásunk idején kutyáinkat elkülönítve tartottuk, egy részük mégis járványos betegséget kapott. Hat kutyánk pusztult el Chesterfieldnél. S mivel az ország minden részéből újabb járványos megbetegedésekről érkeztek hírek, úgy határoztunk, hogy kevesebbet kockáztatunk: Jákob Arnarulukkal és Babával egyik szánunkon hazatér a Szélmanóba, Helge Bangsted, Dunnalúd meg én tovább utazunk a többivel.

Kellemes időben ütöttük fel táborunkat május negyedikén a kora reggeli órákban. Szélcsend volt, és majdnem egy fok meleg. Ez az első alkalom utunk során, hogy sátrat verhetünk; áldjuk is érte a nyarat. Mindez annyira szokatlan itt és olyan csábító, hogy a többórás utazás ellenére sem vonzanak hálózsákjaink. Felkapaszkodunk a hegyoldalra s körülnézünk. Elhatároztuk ugyanis, hogy a Chesterfield-fjord keskeny szalagját követjük a Baker-tóig, és nem keresünk rövidebb utat a dimbes-dombos, ismeretlen tájon.

Körös-körül a sziklákon az olvadástól apró, tiszta vizű tócsák képződtek; letérdelünk, úgy iszunk a földről. A hegyek déli lejtőin már teljesen elolvadt a hó. A zöldellő rekettyék és bokrok dús szőnyegére vetjük magunkat, és marékszám tömjük magunkba a kökényt és vörösáfonyát, miközben jókora hógolyóhoz hasonló kotkodácsoló hófajdok röpdösnek körülöttünk.

Tudtuk, hogy ki kell használnunk a tél végét és a hó utolját: gyors iramban haladtunk nap nap után - csak néhányszor akadályozott bennünket hóvihar, és május 12-én, különösebb kalandok nélkül megérkeztünk a Baker-tó kis szigetére, ahol Birket-Smith már egyre türelmetlenebbül várta érkezésünket. A Hudson Bay Company legnyugatibb előőrse működik itt. Mivel ez a hely a barren-groundtól, a Hikoligjuaqtól és a Kazán folyótól a Black Riverig és a Nagyhal folyóig elterülő vidék eszkimó törzseivel folytatott mindennemű kereskedelem csomópontja, Birket-Smithnek elegendő alkalma volt, hogy a legkülönbözőbb törzsek embereivel beszélhessen. A telep vezetője, a labradori születésű Henry Ford, remek tolmácsnak bizonyult, s így joggal lehetett elégedett az elért eredményekkel, amelyekről büszkén számolt be nekünk.

Alighogy megérkeztünk, örömmel értesültünk, hogy a vidék belsejébe vezető út a lehető legjobb, de csak ha éjszaka utazunk. És ami éppilyen döntő volt előrehaladásunk szempontjából: a rénszarvasok vándorlása délről északra megkezdődött.

A legnehezebb dolog lesz embereket találni. Azt tanácsolták, hogy a Kazán folyását kövessük messze a vidék belsejébe, ahol két belvidéki törzs él. A közelebbiek harvaqtormiutnak nevezik magukat (az örvény népe); még beljebb a szárazföldön, a nagy Yathkied-tó vagy más néven a Hikoligjuaq vidékén laknak a padlermiutok (a nyíl népe). Azt, hogy az egyes családok hol tartózkodnak, senki sem tudta biztosan; nyilván a rénszarvasok vándorlásának útvonalát követték a barren-ground belsejébe.

A kocka el volt vetve: semmi okunk nem volt többé, hogy a Baker-tó menti eszkimókra áldozzuk időnket; ezek az úgynevezett quarnermiutok már régen kapcsolatban álltak a bálnavadászokkal, úgyhogy ősi eredetiségükből vajmi kevés maradt. Elhatároztuk tehát, hogy haladék nélkül az expedíció legérdekesebb feladatának szenteljük magunkat. Május 15-én búcsút intettünk Henry Ford kicsiny telepének, és nagy várakozással vágtunk neki az ismeretlen szárazföldnek.

A sötéten látók figyelmeztetése ellenére célhoz fogunk érni. Ám, hogy hogyan térünk majd vissza, ha elolvad a hó, és a folyók, tavak jégkérge fölenged, az még a jövő zenéje.

VIII

A RÉNSZARVAS-ESZKIMÓK KÖZÖTT

A TUNDRÁN

Május 16-május 28

Mintha vadászportyán lennénk! Utunk a barren-groundon keresztül vezet; amerre a szem ellát, vad fennsík, úttalan utak! Még hó takar sziklát és sziklahasadékot, s a folyótól alig lehet megkülönböztetni a szárazföldet. Minden fehér, a hegyek déli lejtőjét kivéve. Itt már előcsalogatta a nap a barna testű földet. Állandóan az az érzésünk, hogy eltévedtünk, s ellenkező irányba törtetünk. Pedig ellenkező irányról szó sem lehet, hiszen az első naptól, amióta a tengerpartot elhagytuk, világos volt, hogy még a szomszédos lakóhelyek sem tudnak egymásról semmiféle felvilágosítást adni. A vad örökké vándorol és a vadászattól függ, hol vernek tábort az emberek.

A barren-ground, vagy ha úgy tetszik, a "pusztaságok" közepette járunk; régi idők óta így nevezik ezeket a Hudson-öböltől az Északnyugati-átjáróig terjedő óriási kopár területeket. S bár ezek a pusztaságok a hatalmas amerikai kontinens részei, mégis a földgolyó legtávolabbi és leghozzáférhetetlenebb területei közé tartoznak; ezért reméljük, hogy itt fogunk ráakadni a legprimitívebb, legérintetlenebb eszkimó törzsekre.

A természeti viszonyok még a vállalkozó kedvű prémvadászok és kereskedők benyomulása elé is olyan leküzdhetetlen akadályokat gördítenek, hogy a vidék csak nagy általánosságban ismert. Északról a sarki tenger nyúlványainak jégtorlaszai zárják el az utat; délen és részben nyugaton is járhatatlan, sűrű őserdők terülnek el, amelyek hosszadalmassá és nehézzé teszik az utazást, mert jóformán csak a teljesen ismeretlen folyómedreket követheti az elszánt kutató. Csak a Hudson-öböl felől közelíthető meg a barren-ground keleti partvidéke; de még itt is úgy el vannak jegesedve a hajózható vizek, hogy évente legfeljebb két-három hónapig közlekedhetnek rajtuk hajók. Ezek a természeti viszonyok azonban, amelyek másnak akadályt jelentenek, nekünk segítőtársaink.

Május 18-án magas hegyvonulat csúcsán ütöttünk tábort; az előttünk elterülő táj - legalábbis, ameddig hó borítja - sokban emlékeztetett Grönland belvidékének jégmezőire. Csak itt morénák vannak jég helyett. A számtalan kis tó és folyó közt emelkedő szirtek, a grönlandi nunataqokra, a jégpáncélon keresztülfurakodó sziklacsúcsokra emlékeztetnek. A panorámát hegyvonulatok teszik mozgalmassá, éppúgy mint Grönlandban, egészen addig, amíg az ember a vidék legbelsejébe ér, ahol hatalmas sztyeppévé simulnak a hegyek.

Kint állunk sátrunk előtt és valóban a pusztaságban érezzük magunkat. Életnek semmi jele: mintha minden vad kipusztult volna ebben az évszakban. Idáig még nem jutott el fehér ember, legfeljebb valami bűncselekmény folytán a mindenütt jelenlevő kanadai rendőrség. Röviddel ezelőtt találkoztunk néhány bennszülöttel, akik Douglas őrmester utolsó gyilkos üldözéséről meséltek. A leghidegebb időszakban járt erre. A tomboló északnyugati szelek miatt jellegzetesen kontinentális klíma uralkodik itt; a föld kevés pontján mérnek ennél nagyobb hidegeket. Douglas mindenütt éhező emberekkel találkozott, akik hiába kóboroltak ide-oda, hogy valami eleséget szerezzenek. A rénszarvasok eltűntek, a lazacok elhagyták a folyókat és a tavakat, és az eszkimók vadászkísérletei reménytelen kudarcba fulladtak. Az őrjárat embertelenül nehéz körülmények közt tette meg útját, és csak keserves nélkülözések árán érte el a tengerpartot; a kutyák az éhségtől már-már elhullottak, pedig Douglas őrmester igazán ügyes és tapasztalt utazó volt.

A lenyugvó nap fény-árnyék játéka ajándékozott meg bennünket a szépség első benyomásával. De amikor a napkorong eltűnt és újra a fehér hőhullámokba veszett minden, ismét a régi kép: a végtelen szárazföldi jégmező képe merült fel előttünk. Ameddig a Chesterfield-fjordot, később pedig a Baker-tó partvonalát követtük, sohasem hatott ránk így a végtelenség; de itt, ahol csak földet lát a szem, rádöbbentünk, micsoda pusztaságba vetődtünk.

Május 19-én értük el a harvaqtormiutoknak, az örvény népének első települését. Abban egyeztünk meg, hogy a belvidék valamennyi eszkimó törzsét gyűjtőnéven rénszarvas-eszkimónak fogjuk nevezni, mert a rénszarvasok döntő szerepet játszanak életükben. A szánút kitűnő; az éjszaka képződött jégkéreg alatt a hó olyan szilárd, akár a talaj, de mivel négyen ültünk a súlyosan megrakott szánon, úgy gondoltam, jobb lesz, ha sível előremegyek. Egyik dombhátról nagy meglepetésünkre váratlanul emberi települést pillantottunk meg egy kis tó partján; lakói fejvesztetten szaladgáltak ide-oda a hókunyhók között.

Felbukkanásunk óriási izgalmat keltett. Mire odaértünk, valamennyien eltűntek. A nőket és gyerekeket bekergették a házakba, csak két férfi maradt kint, akik felénk fordulva egy hótömbön üldögéltek szorosan egymás mellett. Szemmel láthatóan barátságtalanul fogadtak bennünket. Grönlandi szánjainkkal és kutyáinkkal idegenek voltunk számukra, akár az északi partvidékről való kitdlinermiutoknak, vagy a vidék belsejéből való indiánoknak is tarthattak bennünket. Mindkét törzs ellenségük volt, s amint később megtudtuk, különösen az indiánoktól féltek nagyon. Az évszázadokon át tartó, és mindkét részről egyforma kegyetlenséggel folyó háborúskodás még élénken élt az emlékezetükben.

A Baker-tónál összeakadtam egy északi partvidékről származó eszkimóval, aki elmondta, hogyha véletlenül a belvidékek lakóival találkozik, különleges formulával köszönti őket. Ez a partlakó hosszú utakat tett meg fáért az Északnyugati átjárótól az erdőövezet határáig.

Köszöntése így hangzott:

"Illorrainik tikitunga!"

Vagyis: A helyes oldalról jövök!

Most én is ezt kiáltottam feléjük teli torokból. Alighogy meghallották, a két férfi hangos üdvrivalgással leugrott a hótömbről és elibénk futott. S egyszeriben kitódultak a település többi lakói is hókunyhóikból.

Megtudtuk, hogy telepüket Tugdliuvartaliknak hívják (tó a sok jégmadárral). A tél szokatlanul kemény volt, az emberek és kutyák sok helyen éhen pusztultak. A telep lakóinak téli tábora a Kazán folyó keleti partján volt, s most nyugatnak tartottak, hogy találkozzanak a délről jövő, fölfelé vonuló rénszarvasokkal. Két szánt Nahigtartorvikba (Kilátás), egy közeli településre a Kazán folyóhoz küldtek, ott szoktak ugyanis az első rénszarvas-csordák feltűnni. Amint közelebbi híreket kapnak, fölkerekednek és jobb vadászterületre költözködnek.

Az ijedelem, amelyet megjelenésünk okozott, fékevesztett, s már-már terhes vidámságba csapott át. Olyan tolakodóak és kíváncsiak voltak, hogy amint egy percre hátat fordítottunk, máris holmijaink között turkáltak, hogy lássák, mi mindenünk van. Nagy mennyiségű rókabőrt fehérítettek a napon, és mindenáron kereskedni akartak velünk. S bár csak néhány napi járásra voltunk a Baker-tó menti kereskedelmi állomástól, nem egy olyan nő és gyermek akadt köztük, aki most látott először fehér embert.

Néhány órára félbeszakítottuk az utat, teát főztünk, rántottat sütöttünk, és az egész telepet megvendégeltük. A dáridó kellős közepén váratlanul megjelent a két felderítésre küldött szán. Már messziről hallottuk kiáltozásukat: Jönnek a rénszarvasok, jönnek a rénszarvasok! A telepen fellángolt a lelkesedés és elragadtatás. A tél elmúlt, jönnek a rénszarvasok és velük a nyár és a bőség!

Megérthetjük, mit jelent ez olyan embereknek, akik az egész telet fagyos hókunyhókban küszködik át, épp csak annyi élelemmel, hogy éhen ne haljanak.

A Baker-tótól a szárazföld belsejébe vezető utunk során nagy ívben délkeletnek kanyarodtunk, mert lebeszéltek bennünket, hogy a Kazán folyó alsó folyását kövessük. Mégis le kellett térnünk a folyóhoz, ha emberekkel akartunk találkozni. Egy fiatal eszkimó, aki éppen most érkezett haza, felajánlotta, hogy elkísér bennünket a legközelebbi telepig. Segítségével hamarosan kijutottunk a folyóhoz, amely itt elég széles. Ott keltünk át, ahol néhány nappal ezelőtt a tábor állt, de üresen találtuk: lakói rénszarvas-vadászatra mentek. Fiatal vezetőnk azonban nem akart a kudarcba belenyugodni, s amikor mi aludni tértünk, nekiindult, hogy megkeresse az embereket.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy három idegen arc csodálkozik ránk. A sátor nyílásában térdeltek, s térdeplő helyzetükben szakasztott úgy festettek, mint az Allah-hivők imádkozás közben. Hilitoq (a Kövér) volt és két lánya. Elmondták, hogy valamennyi társuk rénszarvas-vadászatra ment, mert már nincs mit enniök. Gyorsan főztünk nekik egy kis rénszarvashúst, s annyi teát ihattak, meg annyi kekszet ehettek, amennyi csak beléjük fért. Beláttuk, hogy olyan helyen, ahol az emberek ekkora szükséget szenvednek, nincs mit keresnünk, s nyomban tovább is indultunk Nahigtartorvikba, ahová április 20-án estefelé érkeztünk meg.

Ennek a településnek a lakói is a Kazán folyó mentén élő rénszarvas-eszkimók törzséhez tartoznak. Minthogy azzal biztattak, hogy most már nap nap után nagy rénszarvas-csordák vonulnak itt végig, egyelőre ott maradtunk.

A nahigtartorvikiak voltak az első igazi belvidéki eszkimók, akikkel találkoztunk, s jóllehet fő feladatom a legtávolabb élő padlermiutok tanulmányozása volt, tőlük is sok értékes adatot és felvilágosítást szereztem. Azt mondták, legokosabb, ha a Kazán folyót követjük, és onnan teszünk kirándulásokat keleti és nyugati irányban: így van a legtöbb esélyünk arra, hogy emberekkel találkozzunk. Volt a táborban egy öreg házaspár, Aqiggaq (Hófajdkakas) és felesége Arnaqik (az asszony, aki újjászületett). Sok mondát tudtak, s mivel szerettem volna hosszabb időt tölteni velük, úgy állapodtunk meg, hogy Birket-Smith és Helge Bangsted Dunnalúddal egy napi járóföldre előremegy, és a felszerelés egy részét is magával viszi. Dunnalúd aztán visszajön értem és a hátralevő csomagokért. Enyhe idő volt. A hó már éjszaka sem fagyott keményre, s az olvadástól a folyók jegén összegyűlt a víz. Nem vesztegethettük soká az időt, ha célunkat el akartuk érni. Birket-Smith és Helge Bangsted május 25-én, ködös, esős időben indultak útnak. A hirtelen időjárás-változás nyárias hangulatot hozott magával. Rengeteg sirály körözött a tábor fölött, s még több hófajd tanyázott fent a lapos szirteken; darvakat is láttunk, a húsvermek mellett varjak üldögéltek szép sorjában, és az apró madarak csivitelése betöltötte a levegőt: a pusztaság megéledt.

Én meg közben mondákat írok le. Az egyetlen nehézségem - bármilyen tréfásan hangzik is -, hogy ezeknek a mondáknak legnagyobb részét már ismerem Grönlandból, s amint a leghalványabban is sejtetem ezt, rögtön kacagni kezdenek - roppant mulatságosnak találják, hogy fehér ember ismeri történeteiket -, de nem hajlandók tovább mesélni. Főként a két öreget faggatom, akik ifjúságukban a legkülönbözőbb kereskedelmi utakon vettek részt, és egészen Fort Churchillig lejutottak. Hosszú ideig készülődtek egy-egy ilyen kereskedelmi utazásra, amely ősszel kezdődött és rendszerint csak közvetlenül a tavasz beköszöntése előtt ért véget, hogy még hazaérjenek, mielőtt olvadni kezd a hó és megindul a folyókon a jég. Gyakran kerültek útjukba indiánok, akik mindig ellenségesen viselkedtek, és veszélyt jelentettek számukra. Abban az időben az indiánok nem kevesebb, mint négy eszkimót raboltak el, köztük az öreg Arnaqik húgát is. ők is ugyanúgy nevezték az indiánokat, ahogyan Grönland-szerte: itqigdliteknek. Furcsa érzés volt olyan emberekkel beszélni, akik a grönlandi mondákban oly gyakran szereplő indiánokkal valóban érintkeztek. Itt nem mese volt ez, hanem valóság; még néhány évvel ezelőtt is portyáztak erre indiánok, szétzavarták a rénszarvas-csordákat, és rátámadtak a békés eszkimó telepekre.

Két nap múlva visszatért Dunnalúd, és a maga mókás módján elmesélte, hogyan tettek szert társaink saját házra. Ugyanis csak egyetlen sátrunk volt, és azt én használtam, mivel ilyenkor tavasszal már nem lehet a hókunyhóban dolgozni: egyszerűen elolvad az ember feje fölül. Dunnalúd ezért kövekből és rénszarvas-zuzmóból valami kalibát mesterkedett össze maguknak, afféle szélfogót, aminek épp csak teteje volt. Ketten, szorosan egymás mellett fekve, elfértek benne. Elegendő élelmük volt, és ha vigyáztak, hogy a bejáratnak tisztelt lyukat a szél irányának megfelelően mindig átrakják, nem kellett aggódni értük, fütyülhettek az egész világra. Mégis szerettem volna már másnap többi holminkkal együtt csatlakozni hozzájuk, de Dunnalúd megérkezése után iszonyatos ítéletidő kerekedett. Mióta Szélmanónktól búcsút vettünk - az egyetlen hóvihartól eltekintve -, szokatlanul egyenletes volt az időjárás, de most a tavasszal együtt beköszöntött a szeszélyes időjárás, hol veszettül mar a hideg és hófergetegek dúlnak, hol olvad és esik az eső. S ha az ember téli ruhájában utazik és hidegre van berendezkedve, minden nedvesség nagyon árt a holmijának. Május 26-án váratlanul vihar lepett meg bennünket; megszakítás nélkül cikáztak a villámok a folyó széles tükre fölött. Szakadt az eső, az orkán néhány óra leforgása alatt olyan erejűvé fokozódott, hogy az ember inkább maga döntötte volna fel a sátrát, minthogy a vadul csapkodó sátorlapokkal küszködjön.

Mondhatom, nem a legkellemesebben éreztük magunkat az összeomlott sátor alatt, amelynek nyirkos ponyvája folytonosan fülünkbe klaffogott, de kénytelen helyzetünk sokkal kevésbé foglalkoztatott bennünket, mint az, vajon mi lehet most két társunkkal, akik szűk kőlyukban húzzák meg magukat, egyetlen rénszarvasbőr-fedél védelme alatt.

A tábor teljesen felbomlott: mindenütt süppedek, sáros latyak, amit az eső még jobban fellazított, az olvadó hó feneketlen iszapja, és számtalan forrás, amelyek csörgedezve vájtak maguknak utat minden lehetséges irányban.

Valahányszor ki kellett másznunk, hogy rendbe hozzuk a sátrat, és még több követ hordjunk a meglazult ponyvára, nehogy a szél elröpítse a fejünk fölül, fókabőrcsizmáink cuppogva ragadtak bele a latyakba. Viszonylag mégis sokkal elviselhetőbb volt a helyzetünk, mint eszkimó társainké, akik csak egyetlen nyers, frissen lenyúzott rénszarvasbőrrel befedett hókunyhóban laktak. A falak, mintha piszkossárga porcukorból lettek volna: a széltől korbácsolt eső újabb és újabb lyukakat vágott rajtuk, amelyeket hasztalan próbáltak befoltozni régi lábbelikkel, bőrnadrágokkal és prémdarabokkal.

Ebben az ítéletidőben egyszerre kiáltás harsant, és álmélkodva láttuk, hogy két eszkimókkal megrakott szán fordul be a táborba nagy robogással. Egyik szomszédos, éhező településről jöttek, hogy megkérjék részüket az aznap elejtett rénszarvasokból. Még a vihar kitörése előtt indultak útnak. Az újonnan jöttek között első pillantásra felismertem Kövért, akit azonban időközben az éhség és túlerőltetés kóróvá aszalt. A férfiak nagy üggyel-bajjal "kikötötték" a kutyáikat néhány nagyobb kőhöz, a nők meg eközben felverték a rénszarvasbőrökből varrt sátrat. Elég okosak voltak ahhoz, hogy csak félmagasságig feszítsék ki; bámulatosán rövid idő alatt készen állt a tábor, és prémmel bélelt hálózsákjaikat is biztonságba helyezték a sátorban.

Teltek az órák, besötétedett, s én annyira elfáradtam attól, hogy egész nap összekuporodva hevertem a nedves sátorban, hogy szinte jólesett kicsit kimenni és utánanézni, nem szorul-e segítségre valamelyik táborbeli. Először a jövevényeket kerestem fel. Amikor megérkeztek, mákszemnyi száraz hely sem volt a testükön, és kíváncsi voltam, hogyan tűrik a viszontagságos időt. Sátruk mögé osontam hát, hogy bekukucskáljak a számtalan lyuk egyikén. Odaérve, nem akartam hinni a fülemnek: bentről vidám énekszó szűrődött ki.

Elfelejtettem elmondani, hogy a Kövérnek két felesége volt. Most ott ült a két asszony között, a gyerekek meg a sátor mélyében körben helyezkedtek el. A földön két nyers, de ínycsiklandó rénszarvaslapocka hevert: táborunk ajándéka. Lám, amint megszabadultak az éhség gyötrelmeitől, máris kedvük támadt az éneklésre. A fiatalabbik asszony vezette az éneket: vadság és büszke méltóság párosult lényében, hosszú hajából csörgött a víz. Egy nagy kő mögé rejtőztem, és sikerült elcsípnem a dal foszlányait:

Aja - aja - a ja.

Azt kérdezed, szívem kié, íjászoké, íjászoké,

Nyíllal lövő férfiaké!

Derekukon tegezt hordó,

Vállukon íjjal pompázó

Kopár sztyeppén kóborlóké!

Aja - aja - aja!

Aja - aja – aja!

Azt kérdezed, szívem kié szarvassal versenyt futóké szarvascsordát legyőzőké!

Derekukon tegezt hordó

Vállukon íjjal pompázó

Kopár sztyeppén kóborlóké!

Aja - aja - aja!

Az ének minden szakaszát vérbő humorral adták elő. Nem, ezeknek az embereknek nincs szükségük segítségre. Rá se hederítettek a viharra! Tovább menteni az egyik legjobban megrongálódott hókunyhóhoz, ahol öreg mesemondóim laktak. Ahhoz, hogy meg tudjam közelíteni a bejáratot, jókora tavon kellett volna keresztülgázolnom, amely egyre mélyült; megelégedtem hát azzal, hogy az egyik falon tátongó lyukon át nézzek be hozzájuk. Nem akartam hinni a szememnek: valahányan csak voltak, öregek és fiatalok, szenvedélyesen kártyáztak a Winnipegből importált finom kis játékkártyával. Nevetés és vidám közbeszólások csendültek fel a mennydörgések szünetében; megértettem, hogy ezeknek az embereknek, akik ilyen időjárási viszonyok közé születtek, meg se kottyan ez a kis kényelmetlenség.

A vihar két teljes napig tombolt, a harmadik napon hidegbe és hóförgetegbe csapott át. A szél olyan veszettül dühöngött, hogy csak 28-án késő este indulhattunk útnak és csatlakozhattunk társainkhoz. Még mindig erős szélvihar tombolt, hordta-kavarta a havat, szinte az orrunkig sem láttunk, s a rénszarvas-csordák mit sem sejtve vonultak el kutyafogatunk előtt. Csak a legnagyobb fáradsággal tudtuk a helyes irányt tartani, s amikor felriadt rénszarvasok fogtak körül bennünket, kutyáink úgy megvadultak, hogy szánunk hajszál híján ripityára tört a hóból kiálló köveken. Jócskán meg voltunk rakodva, ezért nem akartunk újabb rénszarvast lőni. mielőtt megtaláljuk társainkat. A rénszarvasok vándorlásának fő idénye volt. Csorda csordát követett, s még hosszú ideig nem fog nehézséget okozni a szükséges húsmennyiség biztosítása. Nehezen találtuk meg bajtársaink menedékhelyét, mert a hófúvás elzárt előlünk minden kilátást. Nem maradt más hátra, minthogy a régi száncsapást követve próbáljunk nyomukra jutni. Végre, tizenkét órai utazás után a kutyák szimatot kaptak, és egyenesen berontottak a táborba, természetesen vad ugatással és lármával, s ugyancsak ki kellett eresztenünk a hangunkat, hogy lecsillapítsuk a türelmetlen állatokat.

Két társunkat a szó szoros értelmében ki kellett ásnunk. Minden holmijukból csöpögött a víz, és csontjuk velejéig át voltak fagyva. Nyomban sátrat vertünk és minden felszerelésünkkel behurcolkodtunk. Barátaink száraz ruhát váltottak, gőzölgő teát és párolt rénszarvashúst kaptak erős húslevessel. Nem telt sok időbe, s az átélt viszontagságoknak az emléke is feloldódott a vidámságban.

Az utolsó napok cudar időjárása kemény figyelmeztetés volt a számunkra: arra intett, hogy a tavasz nem a legkellemesebb a barren-groundban. Kétszeresen is siettettük hát a továbbindulást, hogy végre-valahára érdekesebb foglalatossággal cserélhessük fel az utazás taposómalmát.

Amióta Szélmanónkból elindultunk, állandóan az volt az érzésünk, hogy csupán "átutazóban" vagyunk, még akkor is, amikor emberekkel találkoztunk. Sehol sem volt elegendő időnk, hogy kényelmesen berendezkedjünk, és alaposabban megismerkedjünk az eszkimók életével. Alig vártuk hát, hogy a tudományos munkához szükséges nyugodt körülmények közé jutva, végre a jelenségek mélyére hatolhassunk.

Könnyű szánon legfeljebb egy-két napi járóföldre lehetett a Hikoligjuaq, amelynek környékén feltehetőleg már padlermiutok vagy más néven "a nyíl-népéhez" tartozó eszkimók laknak. Ügy döntöttünk, hogy Helge Bangsted és Birket-Smith egyelőre a táborban maradnak, s felszerelésünk nagyobbik részét is otthagyjuk, mi pedig Dunnalúddal gyorsszánon a padlermiutok keresésére indulunk. A szeszélyes időjárás megtanított bennünket, hogy ebben az évszakban veszélyes dolog sátor nélkül utazni, jobb híján, sebtiben összetoldottunk egykét hálózsákhuzatot, és május 30-ának délutánján, ködös, hófúvásos időben nekivágtunk az útnak. Csak két fok hideg volt, de a goromba szél visszavarázsolta a telet.

MEGÉRKEZÉS

Május 31

A pusztaságon úgy felpezsdült az élet, hogy a vadászathoz szokott kutyákkal jóformán képtelenség volt előrehaladni. Kisebb-nagyobb rénszarvascsordák ügettek el mellettünk-előttünk: tizenöt, huszonöt, ötven, olykor kétszáznál is több állat. De nem a csordák nagysága volt a csodálatos ebben a vándorlásban, hanem az, hogy szüntelenül újabb és újabb csapatok tűntek fel minden irányból, minden dombháton és dombhajlatban. Csak úgy feketélltek a lapályok a legelésző állatoktól: mintha millió mákszemet szórtak volna szét a fehér havon.

Az ég derült, újból visszatért a tél. A hó megint keményre fagyott, óriási lepényként terül szét a tájon, s a szán megsokszorozott sebességgel siklik rajta tova. A folyó kanyarulatait követjük a sík terepen, ahol a meder gyakran tóvá szélesedik. Azután átkelünk a keleti partra, és tábort ütünk. Kora reggel van, s a nap már a sátorponyván keresztül is melegít. Ez mindig álmosítóan hat ránk, de ma egyhamar nem térhetünk nyugovóra, öt rénszarvast lőttünk a tábor közvetlen közelében, s mivel nyalábszám hever itt a rozsé, tüzet gyújtunk és reggelit főzünk magunknak. Két dombocska közti mélyútban táborozunk. Kelet felé tágas sztyeppére látunk ki, ahol csak úgy nyüzsög a tömérdek rénszarvas. Sokszor százával jönnek egészen a közelünkbe, egy pillanatra visszahökkennek, megtorpannak és nagy, nedves szemükkel ránkcsodálkoznak. A szél felőlük fúj, ezért nem kapnak szimatot és nem ijednek föl. A kutyák, amelyek egész nap a szarvasokat hajkurászták, végre beleuntak, és most pukkadásig zabálják magukat hússal. Noha száz és száz pata csikorgása veri fel a csendet körülöttünk, már jóformán fejüket sem fordítják a megszokott látvány felé.

A napkeltével együtt a madártársadalom is megelevenedik: nesztelen szárnycsapásokkal baglyok húznak el felettünk meglepően nagy számban. Alkalmas magaslat után kutatnak, ahonnan egyetlen lemminget (egérhez hasonló rágcsáló) sem szalasztanak el. Dunnalúddal a sátorba kell behúzódnunk, mert ha a szabadban maradunk, sohasem alszunk el. Legszívesebben nyomban tovább indulnánk, de a nap melegétől máris olvad a hó, s minden út járhatatlanná válik, míg a jéghideg éjszaka újból simára nem fagyasztja.

De nincs türelmünk sokáig egy helyben ülni: a kora délután már úton talál bennünket. Alig teszünk meg pár mérföldet, egyik folyókanyarulatból magányos szán bukkan elénk három emberrel. Tüstént megállunk és integetni kezdünk, de amikor meglátják grönlandi viseletünket, a kutyák közé csapnak ostorukkal és eszeveszett iramban menekülnek a legközelebbi dombhajlat mögé. Ha követjük őket, könnyen félreérthetnek és ellenségnek vélhetnek: nyugodtan továbbhajtunk hát, abban reménykedve, hogy hamarosan rábukkanunk táborukra. Elkanyarodunk a folyótól, és nem sokkal később nagy tóhoz érünk; terjedelméből ítélve csak a Hikoligjuaq lehet. Idáig a folyó keleti partján jöttünk, ahogyan tanácsolták, s most egy közeli dombtetőn végre embert pillantunk meg: nagy figyelemmel fürkész bennünket. Ismét megállunk, karlengetéssel üdvözöljük, s amikor válaszul és barátsága jeléül széttárja karját, szánunkat egyenesen közeli lakóhelyére kormányozzuk.

Végre célhoz értünk: a padlermiutok, a nyíl népe között vagyunk! Táboruk kicsi, e pillanatban mindössze három sátor, de - Igjugarjuk, így hívták a férfit - ellentétben e szélességi fokon élő testvéreivel, szívélyes bizalommal sietett elénk. Nyílt, joviális mosolyával egy csapásra megnyerte szívünket. Amikor elmeséltük, hogyan menekült el előlünk a három fiatal férfi, elnézően nevetett; bizonyára indiánoknak néztek bennünket, magyarázta. Mielőtt a Hudson Bay Company megszervezte kirendeltségeit a barren-ground területén, az eszkimók és indiánok még kevésbé voltak helyhez kötve, mint ma; s ameddig csak visszanyúlnak a hagyományaik, mindig gyilkos ellenségeskedés dúlt közöttük. Hallomásból - elsősorban a Kazán mentén élő legközelebbi szomszédaink elbeszéléséből már kissé ismertem Igjugarjukot -, s hallottam arról is, hogyan szerezte első asszonyát. Enyhén szólva drasztikus módon, még ha a lánykérés eszkimó szokásaihoz mérjük is eljárását. Kikosarazták, erre fivérével megjelent a hókunyhó bejáratánál és sorra lelőtte apósát, anyósát, sógorait és sógornőit - vagy hét-nyolc embert -, míg végül csak az az egyetlen teremtés maradt meg, aki nélkül nem tudott élni.

Annál jobban meglepődtem, hogy ilyen vérmérsékletű ember tüstént a méltóságával hozakodik elő: tán még le sem kászálódtam a szánról, máris egy papirost nyomott a kezembe a kanadai kormány pecsétjével, amelyet 1921 áprilisában, egy gyilkos utáni nyomozás alkalmával állítottak ki lakóhelyén, és a következőképpen hangzott: "Az alábbiak igazolják, hogy emez okmány birtokosa, bizonyos Ed-joa-juk (Igjugarjuk) a She-ko-lig-jou-ak tó partjáról, alulírott Albert E. Reames, őfelsége kegyelméből az északnyugati terület békebírója által a mai nappal fenti terület rendőrségi megbízottjává neveztetett ki, és azzal a feladattal bízatott meg, hogy a kétrendbeli gyilkossággal vádolt Uanguaq nevű padlermiut eszkimót felkutassa és bíróság elé állítsa."

Illő komolysággal olvastam el az írást, és cserébe csomagolópapírnak használt régi újságot adtam neki; méltóságteljes képpel vette át, és ugyanolyan figyelemmel tanulmányozta, mint én az ő igazolványát. Ettől a pillanattól fogva barátok voltunk, akik a legteljesebb bizalommal viseltetnek egymás iránt.

Ám Igjugarjuk korántsem volt csaló: ha visszagondolok mindazokra, akikkel Grönlandból Szibériába vezető hosszú utazásom folyamán találkoztam, kiemelkedő helyet foglal el közöttük. Eszes volt, önálló gondolkodású, intelligens és a táborbeliek szemében magas rang birtokosa. Nyomban meginvitált a sátrába: mint nagy emberhez illik, természetesen két felesége volt. Kivkarjukot (a lerágott csont), az idősebbiket - őérte rendezte a fent említett vérfürdőt -, azóta már letaszította trónusáról az Atqaralaq (a kicsi, aki leszáll a férfihoz) névre hallgató fiatalabb szépség. Magától értetődik, hogy az ő sátrába vezettek.

Az éhséget - amire felkészültünk - nagy örömömre már régen bőség váltotta fel. A sátor előtti kis térségen egész hegy tornyosult még meg sem nyúzott rénszarvasokból; szerüket számukat sem lehetett tudni. Micsoda ünnep az itteni eszkimók számára, ha megindul a rénszarvasok vándorlása. Látták, mennyire megörülök a sok pompás húsnak, s elmesélték, hogy alig egy hónapja még majdnem éhen haltak. Hiába vadásztak szakadatlanul; nem akadtak egy fia vadra sem! S bár száznál több fehér rókaprémjük volt, sem a kutyáknak, sem az embereknek nem volt elég erejük, hogy a Baker-tóig vezető hosszú utat megtegyék és élelmet vásároljanak a prémért cserébe. Ekkor, a végszükségben Igjugarjuk idősebb asszonya, Kivkarjuk kicsiny neveltfiával magahúzta szánon útnak indult. Még kemény télidő volt, és ők egy messze-messze fekvő tavacskáig akartak eljutni, hogy lazacot fogjanak. Élelem és hálózsák nélkül vonszolták el magukat a tóig, a rövid pihenők idejére hideg hókunyhóban húzódva meg. A tó tele volt hatalmas lazacokkal és Kivkarjuk az egész települést megmentette az éhhaláltól. Meggyötört arcukról még most is lerítt az átélt szenvedés.

De most már minden jóra fordult!

Igjugarjuk nyomban parancsot adott, hogy pompás lakomával kedveskedjenek nekünk, s két nagy rénszarvas máris ott rotyogott a tűz fölött a cink üstökben.

Azt vártam, hogy a civilizációtól teljesen érintetlen, természeti emberek közé kerülünk, de amit most láttam, keserves csalódással töltött el. A legsilányabb pléh- és konzervdoboz-kultúra kellős közepén találtuk magunkat. Mindez a Hudson Bay Company távoli telephelyeire tett kereskedelmi utazások következménye volt. Ha jellegzetesen eszkimó külsejüket figyelmen kívül hagyom, sokkal inkább indián táborban, mint eszkimók között érezhettem magamat. Csúcsos rénszarvasbőr-sátraik, tetejükön a füstnyílással, az indián tipik szakasztott másai voltak, s minden sátorban ott égett az uvkak, a nyílt sátor tűz. A nők prémruhájuk fölött ugyanolyan hímzett sálakat viseltek, mint az indián lányok, s nagy meglepetéssel vettem észre, hogy nyakukban óra fityeg. Persze az órákat teljesen szétszedték: némelyek csak az üres tokot hordták, mások a szerkezet egy-egy alkatrészével büszkélkedtek.

Az egyetlen, ami hamisítatlanul eszkimó volt - s ezért munkánk egyetlen alapját képezhette - nyelvük. Nekik is, nekem is egyforma örömet okozott, hogy a grönlandi nyelvet nyomban megértették, ha a kiejtésben és a dialektusban vannak is természetes különbségek. Igjugarjuk hízelegve jelentette ki, hogy én vagyok az első fehér ember, aki egyben eszkimó is.

A vidám tereiére közepette egyszerre kiáltás harsant végig a táboron: "Megfőtt a hús! Megfőtt a hús!"

A hosszú ideje éhező ember roppant étvágyával sereglettek a férfiak Igjugarjuk sátrába; az asszonyok csak akkor léphettek be, mikor férjeik már befejezték az étkezést. A két rénszarvas földi maradványai fatálakban szétporciózva gőzölögtek a sátor padlóján, s mivel a házigazda nagy bölcsen úgy vélekedett, hogy szokásaink némely tekintetben talán eltérnek az övéktől, a mi adagunkat külön tálon nyújtotta át. Az eszkimók éhes farkasokként vetették magukat a húsra. Mindenki a legjobb falatokat igyekezett megkaparintani, s bár már hozzászokhattam testvéreik közt a lakmározás barbár módjához, ilyen féktelen mohóságot még sehol nem tapasztaltam. Csak az öregebbek használtak kést, a fiatalabbak mohó falánksággal fogukkal szaggatták le a csontokról a húst. Valamikor az ősember is így marcangolhatta szét a zsákmányát. A két rénszarvason kívül több állatfejet is megfőztek. Az expedíció minden tagja kapott egyet, de megengedték, hogy a sátrunkban fogyasszuk el, mert már egy falat sem ment volna le a torkunkon. Csak egyet kellett megígérnünk: vigyázunk, nehogy a maradékhoz az asszonyok vagy a kutyák hozzájussanak. Az állat szájrésze ugyanis szent eledelnek számít, és nem szabad tisztátalanná válnia.

Ezután következett a csemege: de ezt már képtelenek voltunk elfogyasztani. A rénszarvasbögöly kövér lárvái voltak, amúgy nyersen, ahogy a frissen lőtt állatok szőréből kikaparták őket. Ott nyüzsögtek egy hatalmas húsos tálon, óriási kukacok, s ha beléjük haraptak, halk roppanás hallatszott. A mindig figyelmes Igjugarjuk észrevette zavaromat:

- Senki nem fogja rossznéven venni, ha nem ízlelitek meg étkünket - szólt barátságosan. - Minden embernek megvan a maga szokása. - De aztán tréfálkozva hozzátette: - Különben ti is megeszitek a rénszarvashúst, és vajon mi mást eszünk most, ha nem a kicsiny tojásokat, amelyeket a rénszarvas életnedve táplált és növesztett.

Kora délután egész csapatnyi szán érkezett a Yathkied-tó egyik nagy szigetéről. Fura felvonulás volt ez azoknak a szemében, akik a parti eszkimók kutyaszánjainak látványához szoktak. A hat súlyosan megrakott szánból harmat-hármat egymáshoz kötöztek; minden szán elé két kutya volt befogva, de férfiak és asszonyok is segítettek a kutyáknak a húzásban. Csak egyetlen múmiaszerű vénasszony ülhetett fel a rakomány tetejére; nagy tudása és a tabu ismerete okán általános tiszteletet élvezett a padlermiutok körében, s az, hogy mindemellett még Igjugarjuk anyósa is volt, csak növelte tekintélyét.

Egy nap sem telt el, máris otthonosan éreztük magunkat e különös emberek között. Minden jel arra mutatott, hogy teljes bizalommal vannak irántunk, és bármit kérdezünk, igyekeznek a kíváncsiságunkat kielégíteni. Este megpróbáltam a magam "vadászterületére" csalogatni Igjugarjukot, aki a barren-ground síkságain tapasztalt sámán hírében állt. Bizonygattam, milyen nagy jelentőségű lenne, ha megismerhetném a világról és az életről alkotott képzeteit, hitét és mondáit. Itt azonban áttörhetetlen falba ütköztem. Kurtán visszautasított, mondván, hogy ő tudatlan ember, aki nem ismeri népe múltját, s hogy az emberek hazudnak, ha sámánnak híresztelik.

Beláttam, hogy elsiettem a dolgot, s még hosszú utat kell végigjárnom, míg valóban elnyerem Igjugarjuk bizalmát.

Ezen az éjszakán nem sokat aludtam. A sátorfüggöny félre volt húzva és az enyhe, világos tavaszi éjszaka beosont a sátorba. Fekhelyemről jól láthattam a sátrak közt világoló nagy tüzeket, amint mérgesen pattogtak, lobogtak az óriási fazekak alatt. Tudtam, hogy ezek a fazekak a tiszteletünkre készülő ünnepségek nyitányának főszereplői. Zsírt főztek ki a porrá tört csontokból; egész éjszaka rotyogniok kellett, hogy a húsleves igazán finom legyen.

A sátrak mellett kisgyermekek játszadoztak, akik nem ismertek különbséget nappal és éjszaka között; a sátrunk mögött emelkedő kis dombon csapatban üldögéltek a fiatalok, ifjak és lányok, hol vad énekeket, hol meg szomorkás kis dalokat dünnyögve, amelyek összekeveredtek gondolataimmal, s végül álomba ringattak.

TÁBORHANGULAT

Már dél felé járt az idő, amikor másnap felébredtünk. Igjugarjuk felajánlotta, hogy megmutatja a birodalmát. Közvetlenül a település mögött magas dombvonulat húzódott, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni. A tó végtelennek tűnt, az alacsony partok helyenként a látóhatár ködébe vesztek, s az embernek az volt a benyomása, hogy nem is tavat, hanem tengert lát. Yathkied-tónak csak az indiánok nevezik, eszkimó neve Hikoligjuaq (a nagy tó, amelynek a jege soha meg nem olvad). A tó közepén ugyanis szinte sohasem olvad fel a jégpáncél.

Igjugarjuk elképesztő biztonsággal rajzolta fel a tópart térképét naplómba, és minden településnek megjelölte a nevét is. Néhány emberöltővel ezelőtt még vagy hatszáz ember lakott itt; ma alig száz. A lőfegyverek megjelenése megváltoztatta a rénszarvasok vándorlási útvonalát. Az állatok most elkerülik a legtöbb régi úsztatóhelyet, és a vadászterületüket vesztett eszkimókra éhínség vár.

Csodaszép időnk van. A szeszélyesen változó, hol hóviharral, hol zivatarral ránktörő időjárás mára teljesen megbékélt. A folyó torkolatánál felengedett a tó jégpáncélja és a vastagon összetorlódott téli jég közepén tátongó nyílást meleg párafátyol rejti. Üsző madarak seregei hancúroznak itt, és nagy kerregéssel, kiáltozással fogadják az újonnan érkezőket.

Körös-körül az olvadó hó. mintha dudorászna, és a tó fehér felületéről olyan élesen verődik vissza a nappali fény, hogy belefájdul az ember szeme. A barren groundba megérkezett a tavasz; hamarosan virágok dugják ki fejüket a hóból.

Kis csapat vándorló rénszarvas jön a közelünkbe, de ma csupán állatbarát szemlélődök vagyunk, nem fűt bennünket a vadászszenvedély, amikor lőtávolságon belül elügetnek előttünk. Egyelőre van húsunk, elég.

Mindenütt jelzőköveket, rénszarvas-rekesztőket, íjászleshelyeket és sok-sok kis figyelőállást látunk - annak az időnek maradványai, amikor még rendszeresen űzték a rénszarvasvadászatot és az állatokat az úsztatóhelyekre szorították, ahol azután a kajakban várakozó vadászok dárdával elejtették őket.

Igjugarjukot megrohanják régi emlékei. Elmeséli, hogyan ereszkednek le a rénszarvasok már április közepén az erdőkből. A Baker-tó fele vándorolnak, ott aztán szétszóródnak a partvidéken. Amint a nap melegebben kezd sütni, titokzatos vándorlási ösztön űzi ki az állatokat az erdők védelméből. Sokszor túl korán kerekednek fel, s a hirtelen hóvihar visszatérésre kényszeríti őket, de mire újból nekiindulnak, számuk megszaporodik, s most már óvatosan nyomulnak előre az ismerős ösvényeken; tudják, hogy ahol a legkevésbé várják, ott leselkedik rájuk a veszély. Ezért, ha pihenőt tartanak vagy legelnek, mindig éberen figyelő őrszemek veszik körül a csapatot.

Miközben lgjugarjukkái visszafelé tartunk a táborba, távol, a látóhatár szélén sötét sáv vonja magára tekintetünket; a nap sugarai azonban úgy esnek, hogy nem tudom biztosan, vajon dombvonulat-e vagy az erdő külső szegélye. Igjugarjukhoz fordulok. "Az a Napartut (aki feláll) - feleli. Ezek nem azok az erdők, ahonnan a fát hozzuk hosszú szánjainkhoz, azok sokkal messzebb vannak. Mi úgy hisszük, hogy az erdő fái élőlények, csak éppen nem tudnak beszélni; ezért nem is szívesen éjszakázunk közöttük. Azok, akik egyszer kénytelenek voltak az éjszakát az erdőben tölteni, azt mesélték, hogy hallották, amint a faágak egész éjjel valamilyen érthetetlen nyelven suttogtak és nyöszörögtek."

Minden állat hódol a tavasznak a maga néma és alázatos módján. A nyulak és lemmingek, hermelinek és mormoták összegombolyodnak a magas fűben, s nem törődve az evéssel, csak a fényt és meleget élvezik, örök nyárról álmodnak, s úgy átadják magukat a tavasz gyönyörűségének, hogy ellenségeikről is megfeledkeznek. Még a farkasokat, a cselvetés nagy mestereit is csak a család szaporodásának gondjai érdeklik. Tizennégy nap múlva tele lesz a barlang kicsinyekkel, és akkor új lakóhelyet kell keresni, mert a rókáknak pompás orruk van, és minden ivadékot tüstént megszimatolnak, akármilyen melegen süt is a nap.

Lent a folyónál sirályok, halászkák és récék fecsegnek egymással; sehogyan sem tudják megérteni, miért sír mindig a jégmadár, hogyha jókedve is van. Ó, mily csodás az élet áldott növekedésében, amint a fagyos föld kigőzölgi első leheletét, hogy megolvassza a jégburkot s előcsalogassa a növények csíráit!

A folyópart fövénye úgy csillog, mint a hó, siető darvak hagyják rajta lábnyomukat; ezer meg ezer madár csőre zengi gondtalanul a maga szólamát a természet nagy kórusában, amikor fehér vadliba-csapat nagy csobbanással a vízre csap, s a lárma néma csönddé dermed. A tavasz hangjai semmihez sem hasonlíthatók: csak színek és csengések; az emberek, akik szeretik hazájukat, meg sem próbálják visszaadni, csak némán, teli tüdővel szívják magukba a sarj adás illatát. Igaza van-e a jégmadárnak, amikor tagadja a szépség létezését? Nem, nincs igaza. Egy kisfiú, aki egyszer addig futkározott a Hikoligjuaq partján, míg nagyon elfáradt, lepihent és e szavakat dudorászta, s mi együtt érzünk vele:

Szépséges tó, szél űzte hullámok

Napfény és jég!

Sajgó fáradtság nyűgözi testem

Pihennék rég!

De semmi ár ez oly örömért,

Mit partod varázsa ígér.

A nap már a látóhatár szélére hanyatlott, az égbolt és az egész vidék rőten lángol sugaraiban.

"Meghalt egy fiatalember, és az égbe költözik - szólal meg Igjugarjuk. - Az ég és a föld nagy szelleme vörös ünnepi ruhát ölt, hogy illendően fogadja lelkét."

Július 2-ára újra együtt van az expedíció; megérkezett Helge Bangsted és Birket-Smith hátralevő csomagjainkkal. -10 C-fok hideg van, az égbolt tisztán ragyog, de heves hófergeteg dúl.

A MINDENNAPI ÉLET

Az első ismeretség után néhány napig vadászgattam és apróbb néprajzi tárgyakat cseréltem. Megértettem: időt kell adjak az eszkimóknak, hogy megerősödjék bizalmuk. S bár legtöbben már hozzászoktak a fehér emberrel való érintkezéshez, féltve őrizték legbensőbb gondolataikat az életről, halálról, és nem óhajtották idegenek előtt feltárni.

Olyan emberek voltak, akiket semmi nem mozdít ki nyugalmukból. Most, hogy egész rénszarvas-hegyek magasodtak sátraik előtt, jócskán alábbhagyott a vadászszenvedélyük. Egyik nap múlt a másik után anélkül, hogy bármihez kezdtek volna. Korlátlan szabad idejüket azzal töltötték, hogy a sátrunk körül vagy a sátrunkból ki-be sétálgattak. A parti eszkimóknál mindig együtt laktunk vendéglátóinkkal: így egy csapásra bekerültünk mindennapi életük sodrába, s azzal, hogy családjuk tagjainak tekintettük magunkat, elnyertük bizalmukat. Most azonban úgy határoztunk, hogy saját sátrunkban maradunk; nemcsak azért, mert így szabadabban gazdálkodhattunk az időnkkel, hanem azért is, mert tapasztalatunk szerint új ismerőseink elviselhetetlenül förtelmes piszokban éltek.

Már beszámoltam a tiszteletünkre rendezett ünnepi lakomáról. Akkor rögtön kiderült, hogy képtelenség mindent megenni, amivel kínálnak, bár az eszkimók között töltött hosszú évek során igazán sok mindenhez hozzászoktunk. Itt azonban jobbnak véltük, ha a magunk szakácsai leszünk, míg ez nem okoz haragot. Egyik leggyakoribb és igen kedvelt eledelük erős csontleves volt, amit a napi étkezések után összegyűjtött, lerágott csontokból főztek óriási fazékban. A kövekkel szétmorzsolt csontpépet kevés vízzel felhígították, és a rénszarvas patáival együtt főzték meg. A patákon rendszerint ürülékmaradványok is voltak, amelyek ugyan sajátos színt, viszont nem éppen kellemes ízt adtak a levesnek. Teljes éjszakába tellett, míg az erő kifőtt ezekből a csontokból; az ügyeletet a gyerekekre bízták, mialatt a felnőttek aludtak. A gyerekek ugyanis - hasonlóan a földkerekség összes gyerekeihez - este soha nem akartak ágyba menni, s a leleményes szülők ezért rájuk ruházták a szakács tisztét. Ez különben olyan remek mulatság volt a számukra, hogy mi sem tudtunk aludni tőlük.

De nem az ennivaló volt az egyetlen, ami bizonyos távolság megtartására kényszerített bennünket, hanem az eszkimókon élősködő rengeteg tetű is. Ha rövid ideig hálópadjaikon üldögéltünk, utána tüstént haza kellett mennünk, hogy "tetűvizitet" tartsunk. Az volt a benyomásunk, egyenesen kedvelik az apró élősdieket, mert azok is, éppúgy, mint a rénszarvasok, a nyár hírnökei. A meleggel s a napsugarakkal együtt jelennek meg; télen, a hideg hókunyhókban nem tudnak elszaporodni.

Nagyon kapóra jött nekünk, hogy a férfiaknak nem volt semmi dolguk: így bőven volt alkalmunk, hogy valóban sok értékeset megtanulhassunk tőlük. Ha mindennapi életük dolgairól faggattuk őket, szívesen válaszoltak. A legmélyebb benyomást az tette ránk, hogy a tengertől teljesen függetlenül éltek. Kereskedelmi útjaik révén néhányan már kapcsolatba kerültek a partvidéki eszkimókkal, de sokan még sohasem látták a tengert. Azt hiszem, ebben kereshetjük valamennyi tengeri állatra kiterjedő szigorú tabu okát is. Az öregemberek úgy tudták, hogy őseik mindig a belvidékeken éltek, s a rénszarvasok, madarak és lazacok képezték létük egyetlen alapját. Foglalkozásaik közt sem találunk olyasmit, ami arra mutatna, hogy valaha is a tenger partján éltek. Az utolsó emberöltő alatt élénkebbé vált az érintkezés a szomszédos törzsekkel, mint azelőtt, és bizonyosfajta kivándorlás is megindult a Hikoligjuaq déli csücskétől a nagy tavakon át Eskimo Point partvidékéig. Korábban szárazföldi törzsek éltek azon a tájon, de mostani vendéglátóink sehogyan sem tudták megérteni, hogy akadhatnak egyáltalán emberek, akik többre becsülik a zsírtól fénylő, bűzlő tengeri állatokat a barren-ground gyönyörűségeinél.

Valamennyi vadásznak modern lőfegyvere volt: a muníció beszerzéséhez szükséges rókaprémeket ugyanis könnyen összegyűjtötték. Azzal azonban nem számoltak, hogy éppen a veszélyes tűzfegyverek okozzák gyakori nélkülözéseiket. A régebbi időkben a vadászat sokkal inkább bizonyos évszakokra korlátozódott, de az eszkimók fortélyos vadfogó-eszközei és vadászmódszerei rendszerint olyan gazdag zsákmányt biztosítottak, hogy éhezés nélkül vészelhették át a téli időszakot, ha a vadászati idény alatt jól megtöltötték húsvermeiket.

A vadászat első feltétele az volt, hogy a táborhelynek a rénszarvasok vándorlási útvonalain kellett feküdnie. De mivel a tavaszi és őszi vonulás útjai nem estek egybe, a lakosság nomád életmódot folytatott, bár újra meg újra visszatértek a régi táborhelyre, mert a vadászat nagy előkészületeket igényelt. Nyílt terepen az íjjal és nyíllal történő vadászat csekély eredménnyel járt; szorosan az állatok közelébe kellett férkőzni a vadásznak, s ez sokszor napokat vett igénybe. Még ha csordaszámra vonultak el mellette és a szerencse is melléje szegődött, akkor is legfeljebb egy-két állatot tudott leteríteni.

A rénszarvas félénk állat, s a nyíl csak rövid távolságról talál biztosan és halálosan. A nehézségeket a következő módon oldották meg: hosszúkás köveket állítottak fel két sorban, egymással szemben. A tetejükre gömbölyű agyaggöröngyöt illesztettek, amelyek messziről emberfejeknek rémlettek. A két kősor közötti út egyik vége olyan széles volt, és úgy illeszkedett a terepbe, hogy a dombhátról menekülő rénszarvasok váratlanul a kősorok közt találták magukat. Asszonyok és gyerekek szaladtak mögöttük, állatbőröket lóbálva és farkasok módjára üvöltve. Az állatok azt hitték, hogy a vadászok mögöttük és mellettük jönnek, s nem maradt más választásuk, minthogy előre próbáljanak kiutat találni a mindjobban szűkülő kősorból. E riasztó kőrakások mögött kőleshelyeiken várakoztak a vadászok. A vad tehát arra kényszerült, hogy egészen a közelükben fusson el, kitérni vagy kitörni nem tudott. Ily módon az íjászok szünet nélkül lőhettek az ügető állatokra.

Ugyanezt a kőoszlopos vagy rekesztéses módszert alkalmazták a folyóknál és tavaknál, az állatok étkezőhelyeinél. A különbség csak annyi volt, hogy itt a vadászok a parton rejtőzködtek, és csak akkor támadtak a csordára, amikor az a vízben keresett menedéket. Kajakokon utánuk eveztek, s mivel a rénszarvasok nem úsznak gyorsan, könnyen beérték és dárdájukkal halálra döfték őket. Széles átkelőhely és nagy csordák esetén ez a vadászmódszer olyan hatalmas zsákmányt hozott, hogy az állattetemek szinte eltorlaszolták a folyót.

A téli rénszarvasfogás leleményes módja, amikor mély vermeket ásnak a hóban. A verem száját rőzsével és vékony hóréteggel fedik be, amire kutyavizelettel lelocsolt rénszarvaszuzmót szórnak. A vizeletszaggal odacsalogatott rénszarvasok a verembe esnek, és többé nem tudnak kiszabadulni.

A rénszarvasvadászat mellett az élelemszerzés minden más módja eltörpült. A halakat szigonnyal és horoggal fogták, a madarakat, nyulakat, lemmingeket és mormotákat hurokkal. Madarakra elsősorban ősszel szoktak vadászni, amikor a madarak vedlenek és nem tudnak fölrepülni. Ilyenkor kajakon követik őket a vízen, és kis szigonnyal ejtik el.

Sajnos, a lőfegyverek ma már egyre fölöslegesebbé teszik a kajakokat, s nincs messze az az idő, amikor csupán a múlt emlékei lesznek. Pedig a puskával való vadászat legfeljebb pillanatnyi, s nem tartós előnyt biztosít. Igaz, roppant csábító, hogy használata független a rekesztőktől és átkelőhelyektől, s a csordákat, bárhol bukkannak rá, könnyen be lehet cserkészni lőtávolságra. No meg a vadászat ideje is meghosszabbodott, s kiterjedt mindazokra a hónapokra, amikor a rénszarvasok a barren-groundban tartózkodnak; nevezetesen április közepétől július elejéig, majd a késő nyár időszakában, augusztus közepétől októberig. Azt azonban teljesen elfelejtették, hogy a nyíl és a dárda nem üt zajt, és azok az állatok, amelyeket nem találtak el, nem riadnak meg. Ezért a rénszarvasok évszázadokon át ugyanazokon az ösvényeken vándoroltak le az erdőkből a barren-groundba, és tértek ismét vissza. Ám amióta elterjedtek a lőfegyverek, az állatok mindegyre újabb utakat keresnek, hogy elkerüljék a régi településeket, s ennek következményei az egyre gyakoribb éhínségek. Az utóbbi években a hosszan tartó éhínség némelyik vidéken utolsó szálig kipusztította a lakosságot.

A rénszarvas-eszkimókat sújtó másik csapás, hogy a rénszarvasok késő nyári és őszi tömeges vándorlása épp arra az időre esik, amikor legnehezebben járható a terep. A tundra teljesen járhatatlan, s a folyók mind meghatározott irányt követnek, nagyon gyakran a rének vándorlási útvonalaitól félreeső területeken. Az eszkimók mégis megtalálták az utazás módját: a kutyákat felmálházzák, ők maguk cipelik a legnehezebb terheket; így azonban nem jutnak messzire és a rénszarvasok mindig a mesék kék ködébe vesznek előlük. Csak késő ősszel indulhatnak hosszabb utazásra, amikor beállnak a folyók, tavak és már hó borítja a tájat. De akkor aztán nincs párjuk a kitartásban! Mielőtt a Baker-tó partján és Eskimo Pointban kereskedelmi állomást létesítettek, délen egészen Fort Churchillig nyomultak le, nyugaton pedig a Schultz-tóig s az Aberdeen-tó vidékéig kalandoztak el. Itt gyülekeztek a Thelon folyó mentén, a nagy tavaktól délre húzódó magas hegyvonulat, a híres Akilineq lábánál. Ez volt kedvenc tartózkodási helyük tavasszal és nyáron, amikor se szeri, se száma nem volt a rénszarvasoknak, s a madárélet a maga teljes változatosságában bontakozott ki. A szánok, kajakok építéséhez szükséges és sátorrudaknak alkalmas fát a Tivsalik-tó partjáról hozták, ahol halomban hevertek a folyók által lesodort és partra vetett hatalmas fatörzsek. Az Akilineq volt a Bakertótól és Kazán folyótól érkező eszkimók gyülekezőhelye; itt találkoztak a messzi Északnyugati-átjáró törzseivel, akik szintén fáért jöttek erre a vidékre. Ezeket a találkozásokat a legkülönfélébb csereügyletek lebonyolítására használták föl. A belvidéki eszkimók Fort Churchillben beszerzett árukat - főként késeket - cseréltek a számukra értékes fókabőrszíjakért.

A tavak közelében erdőségek is terjeszkedtek, de mivel az eszkimók élőlényeknek tartották a fákat, ritkán merészkedtek sűrűjükbe.

Az a hiedelem, hogy a fák nem bírják az emberek jelenlétét tíz éjszakánál tovább elviselni, még őseiktől hagyományozódott rájuk.

A belvidékek lakóinak egyetlen téli hajléka a hókunyhó, de mivel sem olajuk, sem fóka- vagy halzsírjuk nincs, egyáltalán nem tudják fűteni a hókunyhót, jóllehet a hőmérséklet a téli időkben gyakran -50 C-fok alá süllyed. A hosszú, sötét estéken rénszarvaszsírral átitatott mohából sodort kanóccal világítanak, de ezek az emberek már úgy megedződtek, hogy soha nem szenvednek a hidegtől, bármily kegyetlen is az időjárás. Hóviharok ellen kunyhóikat hógátakkal védik.

Rendszerint a tó partjára építik hajlékukat, hogy mindig legyen ivóvizük. A tó jegébe vágott léket egész télen nyitva tartják, s védelmül kis hókunyhót húznak fölébe. A belvidékek lakói, akárcsak a többi, kizárólag hússal táplálkozó eszkimók, elképzelhetetlenül sok vizet isznak.

Májusban elolvadnak a hókunyhók és lakóik a sátrakba költöznek. A sátrak rudakra feszített rénszarvasbőrből készülnek, nagyobbrészt tágasak és díszesek. A háziasszony helye előtt van a tűzhely: itt főznek meg minden ételt, mert az időjárás rendszerint nagyon viharos. Ha valaki ezek után azt hiszi, hogy meleg és kényelmes ez a hajlék, nagyon téved. A sátorban való főzés azt eredményezi, hogy az ember vagy mindig huzatban ül - mert egyik ajtófüggöny hiányzik, vagy a sűrű füstben. Néha már fuldokolva ugrottunk ki a szabadba, hogy levegőhöz jussunk, miközben a sátor többi lakóját ez szemmel láthatólag a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Nos, körülbelül így telnek a napok itt, a világ minden bizonnyal legedzettebb embereinél. Földjük kegyetlen életfeltételeket szab nekik, mégis úgy érzik, hogy nincs ennél jobb élet a földkerekségen. Az éles ellentétek ötlenek szemünkbe leginkább: vagy a legembertelenebb nyomorúságban élnek, vagy olyan mesés bőségben, hogy minden szenvedésükről megfeledkeznek; arról is, ami már mögöttük van, s arról is, ami az eljövendő tél homályában leskelődik rájuk.

HIEDELMEK ÉS BABONÁK

Igjugarjuk, aki határozottan kijelentette, hogy ő nem sámán, és semmit nem tud népe múltjáról, látva milyen komolyan foglalkoztatnak ezek a kérdések, megváltozott, ahogy bizalmába férkőztem. Segítségével sikerült bepillantanom egy olyan kultúrába, amely sok vonatkozásban egészen új volt a számomra.

Ezeknek az eszkimóknak a zűrzavaros vallási képzeteiben hiába kerestem összefüggést: amint valami elvontabb, nem kézzelfogható dologról kérdeztem őket, ellentmondó felvilágosításokat kaptam. Senki nem tudott semmi határozottat, s azon sem ütköztek meg, hogy a törzs vénei is ellentmondanak egymásnak. Csak egy volt biztos: ugyancsak nehéz lesz ezekből az értesülésekből a lényeget kihámozni. A túlvilági életről alkotott képzeteiket legjobban a következő, Kivkarjüktől hallott mítosz tükrözi:

Az égbolt nagy ország, amelynek sok-sok nyílása van. Ezeket a nyílásokat nevezzük csillagoknak. Sok ember él ott fönt, s ha valami folyadékot kiöntenek, az a csillagokon át a földre hullik eső vagy hó alakjában. Az égi birodalomban élnek a halottak és a megölt állatok szellemei, az ég uránál Tapasum Inuánál.

Az emberek és állatok lelkeit a hold hozza le a földre. Ez akkor történik, amikor a holdat nem lehet látni az égen: ilyenkor éppen úton van a lelkekkel a földre. A halál után nem kell megtartani a léleknek földi alakját: így pl. az emberi lélek bármilyen állattá változhat. Pinga őrködik az állatok élete fölött, s nem nézi jó szemmel, ha sokat megölnek közülük.

Semminek sem szabad elvesznie az állatból: ezért kell a vért és a zsigereket elrejteni, ha rénszarvast ölnek.

Így lesz örök az élet, csak azt nem tudja senki, milyen alakban támad fel újra.

A legegyszerűbb a sámánok faggatása volt. Az Igjugarjukkal folytatott hosszú beszélgetések során végül mégis sok érdekeset sikerült megtudnom. Világképe a maga egyszerűségében és közvetlenségében meglepően modernnek hatott. Az egészet össze lehet foglalni következő szavaiban: "Az igazi bölcsesség az emberektől távol rejtőzik, kint a nagy magányosságban, és csak szenvedéssel érhető el. Egyedül a nélkülözés és szenvedés tárhatja fel az emberi értelemnek azt, ami mások elől el van rejtve."

Senki nem lehet sámán a maga akaratából, csak ha a misztikus erők kint a világmindenségben értésére adják, hogy kiválasztott: a kinyilatkoztatás álom útján megy végbe.

A misztikus erőt, amely az emberek sorsát irányítja, Silának nevezik, és nehezen lehet meghatározni. A szónak három jelentése van: mindenség, időjárás (jó vagy rossz) és az egészséges értelem, ész és bölcsesség vegyüléke. Vallási értelemben Sila olyan erőt jelent, amely emberekbe is beköltözhet, és Sila Inuában, vagyis szó szerint az Erő Urában testesül meg. Gyakran használják a Pinga megjelölést is: Pinga nőszellem, aki valahol a földöntúli világban él, és csak akkor jelenik meg, ha valakinek szüksége van rá. Nincs világos és határozott elképzelésük arról, hogy ő teremtette-e az embereket, vagy a vadászható állatokat, de valamennyien félnek tőle, mint valami szigorú gazdasszonytól, aki az emberek minden cselekedetét figyelemmel kíséri és különösen arra vigyáz, hogyan bánnak állataival.

Minden tabu Silával kapcsolatos, és arra irányul, hogy e természetfölötti erőhöz való viszonyukat egyensúlyban tartsa: s mivel Silának az emberekkel szemben támasztott követelményei nem túlságosan szigorúak, tán épp ezért bünteti olyan keményen, ha megszegik: rossz időt küld rájuk, elűzi az állatokat a törzs vadászterületeiről, röviden: azzal a csapással sújtja őket, amitől a legjobban rettegnek, így kerülnek a rénszarvas-eszkimók állandó konfliktusba Silával és önmagukkal. Ebben az elképzelésben olyan tudatos bölcsesség nyilvánul meg, amely minden tiszteletünket kiérdemli.

A sámán a közvetítő Sila és az emberek között. Fő feladata a betegek meggyógyítása s az emberek megszabadítása egyéb bajaiktól. Ha egy beteg ember meg akar gyógyulni, összes tulajdonától meg kell válnia. Holmiját kihordják a kunyhójából jó messzire, és otthagyják, mert ha az ember nagy szellemet idéz, nem lehet egyebe csak a lélegzete.

Igjugarjuk fiatal korában sok álmot látott, amelyeket nem tudott magának megmagyarázni. Különös, ismeretlen lények jelentek meg előtte és beszéltek hozzá, s amikor felébredt, olyan elevenen éltek benne továbbra is az álomképek, hogy társainak mindenről be tudott számolni. Miután ily módon az egész közösség előtt világossá vált, hogy a szellemek elhívták, az öreg Perqanaoq lett tanítómestere. A tél kellős közepén, a leghidegebb időben szánra ültette Igjugarjukot - éppen csak akkorka volt a szán, hogy egy ember rákuporodhatott -, s elhúzta a tábortól jókora távolságra, a Hikoligjuaq túlsó partjára. Ott kellett ülnie a szánon, míg az öreg sámán hókunyhót épített számára. A kunyhó olyan kicsi volt, hogy csak guggolni lehetett benne. Igjugarjuknak nem volt szabad a havat lépéseivel bemocskolnia, ezért az öregember - az ő lábnyoma tisztának és szentnek számított - karon vitte be a kunyhóba. Csak egy darabka bőrt kapott, hogy legyen min ülnie, de semmiféle eleséget, se frisset, se szárazát. Az öreg sámán lelkére kötötte, hogy csak a nagy szellemre gondoljon, segítő szellemére, aki el fog jönni hozzá, azután magára hagyta.

Öt nap elteltével visszatért az öreg, egy ital langyos vizet hozott neki. Most újabb tizenöt napig éhezett Igjugarjuk: ekkor ismét kapott egy korty langyos vizet egy falatnyi hússal, de utána kerek tíz napig megint böjtölnie kellett. Végül hosszú éhezés után az öreg varázsló visszavitte otthonába. Igjugarjuk elmesélte, a hideg kunyhóban töltött harminc nap úgy kimerítette, hogy mindvégig félig halott volt. Egész idő alatt csak a nagy szellemre gondolt, s az embereket és a hétköznapok gondjait száműzte elméjéből. Csak a böjt vége felé jelent meg egy segítő szellem női alakban. Akkor suhant be, amikor aludt, és ott lebegett fölötte. Ettől kezdve nem álmodott róla többé, és segítő szelleme lett. Az éhezés és fagyoskodás e véget nem érő hónapja után még öt hónapig igen szigorú tabukat kellett megtartania az étkezésben és nem volt szabad asszonnyal érintkeznie.

Aztán mind gyakrabban ismétlődtek a böjtök, s mind fogékonyabbá vált, hogy felismerjen olyan dolgokat, ami mások elől rejtve marad. A valóságban soha nem ér véget a tanulóidő, mert az embertől függ, mennyit tud és akar szenvedni és tanulni.

Minden sámánnak van varázsöve, amely fontos kellék a szellemek megidézésében. Szerencsém volt és egy Kinalik (az Álarc) nevű nősámántól sikerült ilyen övet szereznem. Közönséges bőröv volt, amelyen a következő tárgyak függtek: egy puskatusról lefaragott szilánk, ezt azért viselte, mert agyonlövés útján vált sámánná, egy sátorrudak összekötözéséhez való zsinórdarabka, amelyet szellemidézés alkalmával használtak, egy szalag, amellyel valaha egy csomag dohány volt átkötözve, egy prémdarab halott fivérének a sapkájából - a fivér volt segítő szelleme -, egy darabka fehér rénszarvasbőr, néhány összefont vessző, egy kenumodell, egy rénszarvasfog, egyujjas prémkesztyű és egy kis fókabőrcafat. Ezeknek a tárgyaknak csak azért volt erejük, mert olyan emberektől kapta ajándékba, akik a javát akarták.

Minden ajándék erőt ad. Nem fontos, hogy nagy és drága legyen, mert nem az adomány értéke ad erőt, hanem a hozzáfűződő gondolat.

A sámánövet a sámánbottal együtt használják. A botot az övhöz erősítik, azután egy bőrdarabbal letakarják, s a sámán egész szertartás alatt erősen markolja a bot végét. A sámán hívására a szellem előjön a földből, az övbe költözik, és a bot úgy elnehezül, hogy a sámán nem bírja fölemelni. Csak amikor a szellem ily módon megjelentette magát, fordulhat hozzá a sámán és tudakolhatja meg tőle, hogy mit kíván.

Kinalik igen értelmesnek látszó fiatalabb nő volt, s hozzá még tiszta, barátságos, bizalmat ébresztő és közlékeny is. Egyszer azt álmodta, hogy törzséből az egyik férfi megbetegedett. Ezt sámáni elhivatása jelének tekintette, mert szellem sugallta neki az álmot. A sógornője volt Igjugarjuknak, s mesterének is őt választotta. Sámánná avatásakor a falu lakóit összehívták az egyik házba, a ház előtt néhány sátorpóznát szúrtak a hóba és Kinalikot a rudakra kötözték. Itt kellett függenie öt álló napon át, hogy elméje fogékonnyá váljék. A tél kellős közepén jártak, kemény hideg, vad hófergeteg dühöngött, de Kinalik mégsem fagyott meg: a szellem megoltalmazta. Öt nap múlva levették a póznáról, bevitték az alagútba, és egy prémtakaróra fektették a főzőhelyiség előtt. Ekkor Kinalik öreg édesanyja felszólította Igjugarjukot: lője le lányát, hogy ily módon érintkezésbe kerüljön a természetfölötti lényekkel. A puskát megtöltötték puskaporral, de golyó helyett apró kavicsot tettek bele, hogy Kinalik ne haljon meg, hanem a kő örökre a földhöz láncolja. Igjugarjuk a táborbeliek jelenlétében a szívébe lőtt és Kinalik élettelenül rogyott össze. Ekkor nagy dalos ünnepséget tartottak tiszteletére, miközben egész éjjel holtan hevert. Nem szenvedett: a szellemek őrködtek fölötte, s másnap reggel, amikor Igjugarjuk éppen indulni akart, hogy újból életre támassza, magától felébredt.

A halál által képessé vált a szellemek befogadására. Segítő szelleme elhalt bátyja, Qaluvseraut lett.

Táborukban élt egy fiatal férfi, Aggjartoq, aki szintén Igjugarjuk segítségével vált sámánná. Nála a szenvedésnek egy harmadik módját, nevezetesen a megfulladást alkalmazták. Sámánná avatásakor Igjugarjuk és egy Ulivfak nevű öregember hosszú sátorrúdhoz kötözték, és kivitték a tó közepén vágott lékhez, így a rúdhoz kötözve, fejjel lefelé lemerítették, úgyhogy a feje a tó fenekét súrolta. Öt napig hagyták a vízben, és amikor újra kihúzták, a ruhája olyan száraz volt, mintha egy csepp víz sem érte volna. Nagy sámán vált belőle, mert legyőzte a halált. Segítő szelleme meghalt édesanyjának a lelke volt.

A rénszarvas-eszkimókat nemigen foglalkoztatják a halállal kapcsolatos gondolatok: hitük szerint minden ember újjászületik, mert a lelkek életről életre vándorolnak. A jó emberekből újra emberek lesznek, a gonoszak állatalakban térnek ismét vissza, s ily módon népesül be a föld: mert nem semmisülhet meg és pusztulhat el semmi, ami egyszer már élt.

AZ ŐSESZKIMÓK

Rövidesen világossá vált előttünk, hogy a rénszarvas-eszkimóknál olyan kezdetleges kultúrával állunk szemben, amely a belvidéken keletkezett. Nemcsak a legősibb volt mindazok közül, amelyekkel expedíciónk folyamán találkoztunk, hanem - s ez még izgalmasabb volt számunkra - az itt szerzett adatok mind arról győztek meg bennünket, hogy a legjobb úton haladunk kutatóutunk legfontosabb feladatának megoldása felé. Hitük például jellegzetesen a szárazföldi élet meghatározta képzetkomplexus tükre volt, és lényegesen különbözött a parti törzsek hitvilágától, különösen a tengerparton uralkodó tabuk vonatkozásában, amelyek a belvidéken ismeretlenek. A viszonylag igen kevés tabu előírás és a születéssel és halállal kapcsolatos szokások egyszerűsége azt tanúsítja, hogy az eszkimók számára a tenger valami újat, valami addig ismeretlent jelentett. És ez tükröződik a partlakók zűrzavaros vallási képzeteiben is.

A belvidéki eszkimók egyetlen szerszáma sem mutat arra, hogy őseik valaha is a tengerparton éltek.

Ugyanakkor az is hamarosan kiviláglott, hogy nemcsak sok hagyományuk közös a grönlandi eszkimókéval, hanem mondáik nagy része is megegyezik, tartalomban és formában egyaránt. Abból az ötvenkét mondából, amelyet a Hikoligjuaq mentén élő padlermiutoknál jegyeztem föl, kerek harminc azonos a Grönlandban hallott mondákkal. És évezredek óta nincs összeköttetés a két törzs között!

Már a megboldogult H. P. Steensby professzor is azon a véleményen volt, hogy az eszkimók eredetileg szárazföldi nép voltak, akik az észak-kanadai Nagy tavak környékéről vándoroltak le a tengerparton, s a tavaknál és folyóknál született kultúrájuk később a tenger és az új életmód követelményeihez idomult.

Sajnos, nincs lehetőség arra, hogy elmélyedjünk azoknak a tudományos érveknek a boncolgatásában, amelyek arra az eredményre vezettek bennünket, hogy ennél a primitív népnél a legősibb kultúra maradványaira bukkantunk: olyan kultúrára, amely a parti kultúra kialakulását megelőző időkből származik. Más szóval az eszkimók eredetének nagy kérdésére próbáltuk megtalálni a választ, amely - a korábbi tudományos feltételezésekkel ellentétben - azt bizonyítaná, hogy ez a nép amerikai és nem ázsiai eredetű.

A látottakból és tapasztaltakból levont következtetéseinket, amelyeket a későbbiekben Mathiassen archeológiái kutatásainak eredményei is alátámasztottak, a következő gondolatmenetben lehetne röviden összefoglalni: Az eredeti őseszkimó kultúra kizárólag a belvidékek folyóihoz és tavaihoz kapcsolódik. A rénszarvasok vándorlását követve, esetleg az ellenséges indián törzsek elől menekülve az eszkimók később eljutottak a sarki tengerek partjaira, ahol eszközeik a tenger jég szabta követelményekhez alkalmazkodtak, és itt kultúrájuk az óeszkimó kultúrává alakult át. A Hudson-öböl partjával párhuzamosan vonuló rénszarvasok feltehetően egészen a Coronation-öböl és a Boothia-félsziget közt elterülő vidékig vezették őket, ahonnan azután két ágban rajzottak tovább, nyugat felé Alaszkába, kelet felé pedig Grönlandba.

A Hudson-öböltől nyugatra húzódó széles tundraövezet azonban a rénszarvas-eszkimók néven ismert egész csoportot feltartóztatta: visszamaradtak a belvidékeken és így őrződött meg itt az őseszkimó kultúra.

A Bering-szorosnál később az újeszkimó kultúra fejlődött ki, és ezen a területen a tengeri állatokra, nevezetesen a bálnára és rozmárra való vadászat umiaqból (bőrcsónakból) és kajakból páratlanul felvirágzott. Alaszkának erről a vidékéről azóta ismét vándorlás indult meg kelet felé, amely az Északnyugati-átjárón, a Hudson-öblön, Baffin-földön és Labradoron át egészen Grönlandig gyűrűzött. A partvidéken minden szilárd téli hajlék ennek a kultúrának az emléke.

Végül, aránylag késő időkben vándoroltak ki - csak most a belterületekről a tengerpartok felé - azok az eszkimó csoportok, amelyekkel mi találkoztunk és ezek kultúrája a Hudson-öböl vidékén kioltotta az előző, úgynevezett alaszka-kultúrát.

Bárki feltehetné a kérdést, vajon elképzelhetetlen-e, hogy ezek a belvidéki eszkimók olyan emberek leszármazottai, akik valaha a tengerparton éltek, csakhogy nagyon távoli időkben, és ezért még az emléke is szertefoszlott. Ez nem valószínű, mert ha a hagyomány esetleg nem is őrizte volna meg ennek a tengerpartról befelé irányuló vándorlásnak az emlékét, kultúrájukban feltétlenül megtalálnánk a parti periódus nyomait. Ha egy törzs a partvidékről a szárazföld belsejébe nyomul, eszközeik egy része természetesen magától eltűnik, hiszen a fókavadászathoz használt szigonyokra, úszóhólyagokra (A fóka levegővel felfújt húgyhólyagja, amit a szigony zsinórjára kötnek, hogy késleltessék lesüllyedését. ) és ehhez hasonlókra a tundrán nincs szükség: de a parti eszkimóknak sok olyan eszközük is van, amelyet a belvidékek lakói nem ismernek, holott ők is igen jól hasznát vennék. Ha a rénszarvas-eszkimók például sem halászhálót, sem keresztbaltát, sem más hasonló, a parti eszkimók által korábban vagy ma is ismert eszközt nem használnak, nyilvánvaló, hogy ezeket soha nem is ismerték, mert ugyan miért hagytak volna fel a készítésükkel, amikor a szárazföldön éppolyan hasznosak, mint a tengeren?

Feltevésünk helyességének legdöntőbb bizonyítéka azonban az a körülmény, hogy a belvidékek lakói nem használnak olajlámpást. Kétségtelen, hogy a tundrán nem tudnak fókára vadászni, ám mindenképpen módot találhatnának arra, hogy a parti eszkimóktól fókazsírt vásároljanak. De nem teszik. Fűtetlen hókunyhókban fagyoskodják át a telet, bár a hőmérséklet rendszeresen -50 C-fok alá süllyed.

Az indián kultúrákból is átvettek a rénszarvas-eszkimók bizonyos elemeket, például meghatározott díszítő motívumokat, a bőrfestés módszerét és hasonlókat, de ennek sincs jelentősége. Az indiánokat valóban jellemző szokások jó része soha nem honosodott meg a rénszarvas-eszkimóknál, így például sem az úszó rénszarvasokra való vadászat módszere, sem a bőrkészítés indián módja, az agy velő használata a cserzésben, és a füstölés, sem sok egyéb. Ezzel megdől annak a lehetősége is, hogy a rénszarvas-eszkimók a partvidékről húzódtak az ország belsejébe, és itt átvették az indiánok életmódját. Véleményünk szerint az egyetlen helyes magyarázat marad: a rénszarvas-eszkimók az őseszkimók utolsó maradékai.

MÍTOSZOK ÉS MONDÁK

Az őseszkimó mondákról az előzőkben már sok szó esett. Ezek a mítoszok és mondák arról tanúskodnak, hogy az eszkimók értelme képes az anyagi lét fölé emelkedni, és gondolataiknak költői kifejezést kölcsönözni, amelynek egyszerűségében is megragadó ereje és epikus megjelenítési módja őszinte csodálatra késztet bennünket.

A bagoly megkéri a hópinty kezét

Volt egyszer egy kis hópinty, amelyik fűcsomócskán üldögélve keservesen sírdogált, mert elveszítette a párját. Arra jött egy nagy, kövér bagoly és így énekelt neki:

Kis bolond, mondd, miért siratod fűszál-dárdás

Apró férjed?

Leszek én helyette párod.

A hópinty meg így válaszolt:

Ki akar téged párjául?

Otromba vagy tollbundádban,

Horgas csőrrel Vastag lábbal,

Valiban ülő kerek fejjel!

A bagoly a csúfondáros dal hallatára olyan méregbe gurult, hogy lecsapott a pintyőkére, s csőrével a mellére vágott. És amikor a kismadár keservesen csipogott fájdalmában, így kiáltott a bagoly: "Nézzétek csak az asszonyt, aki fájdalmat érez, és mégis ilyen éles nyelve van."

(Kivkarjuk elbeszélése)

Az indiánok és fehérek származásáról

Volt egyszer egy leány, aki az összes férfiakat kigúnyolta. Végül az apja úgy megharagudott rá, hogy kutyájával együtt csónakba ültette, és kievezett vele a Haningajok-tó egyik szigetére. A kutya lett a lány férje, és ott éltek együtt kint a szigeten. Egy idő múlva a lány teherbe esett, és sok kis kutyakölyköt szült. A lány apja húst hordott nekik a szigetre, hogy éhen ne haljanak. Amikor a kölykök felnövekedtek, anyjuk így szólt hozzájuk: "Ha nagyapátok újból eljön, ússzatok eléje és borítsátok föl a kajakját!"

A kutyák így is tettek, és nagyapjuk a vízbe fulladt, így állt bosszút a lány az apján, amiért arra kényszerítette, hogy kutyával éljen együtt. De most, hogy az öregember meghalt, senki sem hozott többé húst a kutyáknak. Ekkor anyjuk levágta szőrmecsizmái talpát, bedobta a vízbe, egy varázsigét mondott fölötte, néhány kutyát ráültetett, és így szólt:

"Menjetek ki szerte a világba, és legyetek tökéletesek minden mesterségben." A kutyák eleveztek a szigettől. Amikor kijutottak a tóra, a talp hajóvá változott. Elvitorláztak a fehérek országába, és ott fehér emberekké változtak. Azt mondják, valamennyi fehér ember tőlük származik.

A többi kutyát másik csizmatalpra ültette a lány, ellökte őket a szigettől és ezt a varázsigét mondta el fölöttük: "Bosszuljátok meg, amit nagyapátok velem művelt és legyetek az inuitok népéből valók vérszomjas ellenségei." A talp idegen országba sodródott, a kutyák bevándoroltak az ország belsejébe és itqidlitekké lettek. Tőlük származnak az indiánok, akiktől őseink úgy rettegtek, mert az indiánok minden inuitot megöltek, akit hatalmukba tudtak keríteni. És mindaddig így cselekedtek, amíg testvéreik, a fehér emberek le nem telepedtek országukban az Anarnigtoq-tó partján és meg nem szelídítették őket.

(Igjugarjuk elbeszélése)

Az emberalakba bújt farkasokról és rozsomákokról

Volt egyszer két ember, akik elhatározták, hogy útra kelnek és látogatóba mennek. Vándorlásuk közben egy olyan helyre értek, ahol farkasok és rozsomákok laktak emberek alakjában. A farkasok éppen nagy dalos ünnepséget tartottak, és a két utasnak úgy hozta a sorsa, hogy egyikük egy farkas, másikuk egy rozsomák házába került.

Az az ember, aki a farkasok hókunyhójába tévedt, még a kunyhó földjére sem tehette a lábát - abban a pillanatban, amikor fejét bedugta az ajtón, és még egyetlen porcikája sem érte a földet, széttépték és fölfalták a farkasok. Útitársa, aki a rozsomák kunyhójába tért be, csak az asszonyt találta otthon. Férje és felnőtt fia elment a farkasok ünnepségére. Az asszony barátságosan fogadta a vendéget, aki odaadta a szőrmecsizmáját és megkérte, hogy tegyen rá új talpat, fizetségül pedig neki ajándékozta a kését. Az asszony az éléskamrába vezette és meghagyta neki, hogy jól rejtőzzön el, mert a farkasok, ha megszimatolják, nyomban fölfalják.

Az idegen elbújt az éléskamrában, ahol sok emberi és rénszarvasfejet talált.

Amint az ünnepségnek vége volt, hazajöttek a rozsomákok.

- Emberszagot érzek! - mondta az apa.

- Emberszagot érzek! - mondta a fiú is.

Az asszony így felelt:

- Megkért, hegy varrják új talpat a csizmájára és fizetségül nekem adta a kését. - A kés, mivelhogy szép volt és éles, nagyon megtetszett az öreg rozsomáknak.

- Varrjál csak új talpat a csizmájára - mondta a feleségének. - Varrjál csak új talpat a csizmájára - mondta a fiú is. Alighogy ez megvolt, farkasok érkeztek hozzájuk látogatóba. Körülszaglásztak a házban. De mivel féltek a rozsomákoktól, nem mertek az éléskamrába betörni.

Este, amikor a vendégek elmentek, így szólt az öreg rozsomák az idegenhez:

- Ma éjjel, ha a farkasok nyugovóra tértek, menekülnöd kell, mert különben szétszaggatnak. Ám mielőtt elmenekülnél, minden kötést vágj keresztül a szánjaikon. De a szántalpak közt mesd át, ne pedig kívül: így majd nem veszik észre.

Éjszaka, amikor a farkasokat elnyomta az álom, az idegen elmenekült, miután mindenben úgy cselekedett, ahogyan az öreg rozsomák tanácsolta. Az öreg rozsomák azonban annyira örült a késnek, amit a felesége kapott, hogy búcsúzóul' még egy varázsbotot is ajándékozott az idegennek, e szavak kíséretében: - Ha a farkasok üldöznének, csak szúrd le ezt a botot a hóba és állj mögéje, akkor nem esik bántódásod.

Az idegen tehát elmenekült. Sietségében azonban néhány szánon nem jól vágta át a kötéseket. A farkasok, amint megszimatolták, tüstént a szánokhoz rohantak, hogy üldözőbe vegyék. De mindegyik szán összeroppant, annak a néhánynak a kivételével, amelyeken a kötések nem voltak teljesen átvágva. Nem sok időbe telt, s a farkasok utolérték a szökevényt. Az teljesen fegyvertelen volt, mivel kését a rozsomákoknak ajándékozta. Ekkor - a rozsomák tanácsához híven - a hóba szúrta a botot, és mögéje állt. S íme a farkasok csak a botot látták, az embert mögötte nem. Ügy tettek, ahogyan a kutyák szoktak, a bothoz szaladtak, fölemelték a hátsó lábukat, a dolgukat elvégezve hazaindultak, mintha mindent elfelejtettek volna. Az ember pedig szerencsésen hazaért az övéihez, és elmesélt mindent, amit az úton átélt.

(Kivkarjuk elbeszélése)

A barnamedve, aki köddé vált

Volt egyszer egy barnamedve, aki emberi alakban járt-kelt, és gyakran ellátogatott az emberek lakóhelyére, hogy holttesteket raboljon. Eközben néha-néha élő embereket is elragadott, de soha nem látta senki, és nem tudtak rájönni, ki lehet a rabló. Végre az egyik embernek pompás ötlete támadt; holtnak tetette magát, és belefeküdt egy sírgödörbe. Jött is a barnamedve, elrabolta a gödörből, és hazavitte magával a házába. Fejjel lefelé vette a hátára, s valahány bokor mellett csak elhaladtak, az ember mindig erősen belekapaszkodott az ágakba, úgyhogy a medvének minden erejét meg kellett feszítenie, hogy tovább tudja vonszolni. Végre hazavergődött. Itt a padra fektette megint csak fejjel lefelé, hogy fölengedjen. Az ember ugyanis annyira megmerevítette a tagjait, hogy a medve azt hitte, megfagyott.

A medve úgy elfáradt az úton, hogy tüstént lefeküdt a padra pihenni. A gyerekek közben ott játszottak körülötte a padlón. Hirtelen felkiáltottak:

- A halott kinyitotta a szemét!

- Hagyjatok békén! - szólt rájuk a medve. - Ma minden bokorba belekapaszkodott, ahány mellett csak elhaladtunk, úgyhogy alig tudtam idáig vonszolni.

Ám ekkor talpra ugrott az ember, aki először halottnak tetette magát, fölragadott egy fejszét és megölte a medvét. Aztán a barlang folyosójába vetette magát, hogy meneküljön. Itt azonban a medve feleségébe ütközött, aki a főzőhelyiségben állt, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy zsírt töltsön egy emberbőrbe. Az ember, ahogy elfutott mellette, lyukat hasított a bőrbe, úgyhogy az összes zsír kifolyt.

Az asszony szerette volna a zsírt megmenteni, ezért nem tudott rögtön utánairamodni. De amikor fölfedezte, hogy mi történt, űzőbe vette és egyre jobban közeledett hozzá. Amikor már szorosan a nyomába ért, az ember ujjával egy vonalat húzott a földbe, és a karcolás helyén abban a szempillantásban hatalmas folyó szökellt elő a mélyből, nagy erejű tajtékzó vízár.

- Hogyan jutsz át a folyón? - kérdezte a medveasszony.

- Kiiszom a vizet - felelte a férfi. Ekkor az asszony lehasalt a földre és ivott, ivott, amíg szétpukkadt. S ahogy szétpukkadt, a rengeteg víz, amit megivott, páraként gomolygott elő a hasából, és maga is köddé változott. Ügy mesélik, belőle lett a köd.

A folyót, amit a férfi varázsolt elő, "a régi időkben keletkezett"-nek nevezzük. Rendszerint átszeljük, amikor kereskedni megyünk Fort Churchillba.

(Atqaralaoq elbeszélése Hikoligjuaqból)

A gyermekek, akik hófajddá változtak

Volt egyszer egy sereg gyerek, akik együtt játszottak, és kövekből kicsiny hálópadkákat építettek. Egy asszony, aki kint járt a tundrán tüzelőért, nesztelenül a gyermekek mögé lopakodott, és amikor már egészen közel volt, váratlanul előugrott és összecsapta a tenyerét. A gyerekek úgy megijedtek, hogy riadtan rebbentek szerteszét. Hirtelen szárnyaik nőttek, hófajddá változtak, és fölemelkedtek a földről. A falu lakói utánuk eredtek és megpróbálták elfogni őket - mindhiába. A megrémült gyermekek lelkeiből származnak a hófajdok.

(Kivkarjuk elbeszélése)

A medve és a bagoly

Volt egyszer egy medve, aki vándorlása közben a mezőn egy baglyot pillantott meg. A bagoly némán ült egy földhányás tetején és lemmingekre lesett. A medve így szólt a bagolyhoz:

- No lám, megint itt kuksolsz szokás szerint, és lemmingekre vadászol?

- No lám, és te megint erre cammogsz szokás szerint, rövid lábaidon? - válaszolt vissza a bagoly.

A medve felhorkant:

- Mit mondasz? Mit mondasz? Olyan kerek a szemed, hogy mindjárt elgurul! - Ekkor a bagoly felröppent a földről, magasra szárnyalt a levegőben és lekiáltott a medvének:

- Nosza, fogjál meg! Nosza, fogjál meg!

(Kivkarjuk elbeszélése)

HALÁLOS ELLENSÉGEK

Egy ősi eszkimó szólásmondás szerint, a régi időben a nyelvnek hatalma volt. Ritkán van kimondott szónak olyan hatása, mint akkoriban, amikor az eszkimó lány cipőtalpra tette ki indiántól nemzett porontyát, s azt kívánta, hogy ellenségként, háborúban éljen minden szomszédjával.

Grönland kereskedelmi és kulturális gócpontoktól távol fekvő kis településein még ma is az "indián" szó hordozza a legfélelmetesebb jelentést. Nyugati partokon végig, a Yorkfoktól délre a Farewell-fokig, azután megint föl a kelet-grönlandi partvidéken Angmagssalikig, a gyerekek mindenütt a nálunk is ismert rabló-pandúr sajátos változatát játsszák: az indiánok a félelmetes rablók, s az inuitok a hős katonák, akik legyőzik őket.

Ha ehhez még a grönlandi mondákat is hozzávesszük, egész sor történetet találunk bennük a vérszomjas indiánokról, akik békés településeket rohannak meg, legszívesebben akkor, amikor a férfiak vadászaton vannak és csak az asszonyok és gyerekek őrzik a házat.

És ezek a mondák ezer év óta fennmaradtak, noha Grönlandban soha nem éltek indiánok!

Az a várakozásom, hogy itt a rénszarvas-eszkimók között sok, indiánokkal vívott harcokról szóló történetet fogok hallani, egészen természetes és indokolt volt, hiszen az indiánok közvetlen közelében éltek. Hamarosan be is teljesült: itt is kegyetlen viszálykodásról szóltak a mendemondák és tudósítások, és arról, hogy amíg a kereszténység gyökeret nem vert az indiánok között, elképzelhetetlen volt, hogy a két nép vérontás nélkül keresztezze egymás útját.

Amikor azonban a mondák forrása után kutattam, meglepetésemre nagyon gyér anyagot találtam. Részben talán az lehetett az oka, hogy a két nép túlságosan is közel él egymáshoz s a valóságos események ezért nem szívódtak át a mondákba: de az is elképzelhető, hogy a Grönlandba bevándorolt eszkimók olyan időpontban hagyták el kanadai őshazájukat, amikor az ellenségeskedés a legvéresebb dühvel tombolt a két nép között. Sok minden mutat arra is. hogy az első eszkimó törzsek a győztes indiánok elől menekültek a belvidékekről a tengerpartra, de azóta a hátramaradottak javára fordult a hadiszerencse.

Az viszont tény, hogy az eszkimók földjével szomszédos területeken élő indiánok éppúgy félnek az eszkimóktól, mint azok őtőlük. Az is bizonyos, hogy az indiánok, akik a régebbi időkben egészen mostani tartózkodási helyünkig kiterjesztették vadász-expedícióikat, mostanában már sohasem hagyják el az erdő-övezetet. Amikor az angol Sámuel Hearne 1771-ben a Hudson Bay Company egyik expedíciójának vezetőjeként átszelte a Hikoligjuaqot, csak indiánokkal találkozott ezen a vidéken. A kanadai J. B. Tyrrel, aki 1893- 1894-ben járt erre, s Dávid Hanbury angol utazó az 1898- 1901-es években azonban már csak eszkimókat talált ugyanezen a tájon. Az is különös, hogy a régi térképeken csaknem valamennyi, ma már kizárólag eszkimók által lakott belterületnek indián neve van, egykori ittlétük utolsó tanúságaként. Ha az eszkimók alkalomadtán még összeakadnak indiánokkal, megvetően lenézik őket úgy vélve, hogy egy legyőzött fajta nem érdemel jobb elbánást.

Ha az évszázados viszálykodás okairól faggatjuk az eszkimókat, a felelősséget természetesen az ellenségre hárítják, mint ahogyan történeteikben is mindig az indiánok húzzák a rövidebbet. E tekintetben cseppet nem különböznek ezek a természeti emberek bármelyik kultúrnéptől. Mindig az elbeszélő a győztes.

Jönnek az indiánok

Egyszer egy indián rátört egyik településre, ahol csak gyermekek és egyetlen felnőtt nő volt otthon. Az asszony a gyermekeket gyorsan maga mögé sorakoztatta, és kiterjesztett karjával oltalmazta őket. De az indián olyan vérszomjas volt, hogy egyik gyermeket a másik után húzta elő, és szúrta agyon. Végül már egyetlen gyermek sem volt életben.

- Nem baj - mondta az asszony -, nem haragszom, nem haragszom.

- De én nagyon haragszom - üvöltött az indián. Ekkor az asszony előrántotta görbe kését, és az indián szemébe döfte. Az vakon tántorgott ide-oda és így kiáltozott:

- Ki vakított meg? Ki vakított meg?

Ez a régmúlt időkben történt, s ma már csak játék a gyerekek közt. A játék neve: "Jönnek az indiánok!" Elöl áll az asszony és mögötte sorakoznak a gyerekek, akiket az indián hiába próbál kiragadni a sorból.

(Kivkarjuk elbeszélése)

Akkoriban csak úgy juthattak a fehér ember áruihoz, ha megölték az indiánokat

Valamikor régen sok-sok ember jött a Hikoligjuaq partjára, hogy rénszarvasra vadásszon. Egy napon indiánsátrat fedeztek fel a közelben. Lakóit a munkában megtámadták, megölték, és így sok kincs birtokába jutottak.

Ez azokban az időkben történt, amikor még csak az indiánok kereskedtek a fehér emberekkel, s az eszkimók csupán úgy juthattak a fehér emberek áruihoz, ha megölték az indiánokat.

Egy év múlva harcosokkal teli nagy indián kenu érkezett a Hikoligjuaqra, hogy bosszút álljon a meggyilkoltakért, de egy asszony észrevette őket. Ez az asszony még soha életében nem nyelt le egyetlen darabka infonalat sem, pedig ez könnyen megesik azoknál, akik varrni szoktak, ezért bűvös erő lakozott a nyelvében. Imádkozott a nagy szellemhez, hogy pusztítsa el ellenségeiket, s a tó hullámai hirtelen összecsaptak a kenu fölött és a bennülők mind megfulladtak.

(Kivkarjuk elbeszélése)

Eddig a mondák és hagyományok, de a gyűlölködés még ma is lobog, a kereszténységgel meghonosodott szelídebb szokások ellenére is. Már említettem, hogy menekültek mindenütt előlünk, ha indiánoknak véltek bennünket. S hogy a bizalmatlanság még mindig burjánzik, azt a következő esemény is tanúsítja, amely Igjugarjuk állítása szerint nemrégiben történt a Kazán folyó felső folyásánál:

Egy Qakhamik nevű eszkimó kereskedelmi úton volt néhány indiánnal. A mély hóban nagyon nehezen tudtak előrejutni. Három szánnal utaztak, mindegyikben két-két indián, a harmadikon pedig az eszkimó egyedül. Egyik napon összevesztek, mert az indiánok meg akarták vásárolni egyik kutyáját, ő viszont nem akart az alkuba belemenni, mert úgyis kevés kutyája volt, és napról napra jobban lemaradt az indiánok mögött. Esténként szabad tábort ütöttek az erdőben és nagy tüzet gyújtottak, hogy átnedvesedett mokaszinjaikat megszárítgassák. Egy este, amikor az eszkimó megérkezett a táborba, egyik indián félrevonta és elárulta, hogy a társai gálád tervet forralnak ellene, mert nem volt hajlandó eladni a kutyáját: elhatározták, hogy adandó alkalommal megölik. Még néhány napba beletelik, míg szándékukat végrehajtják, nyilván azért, hogy az eszkimó minél közelebb fuvarozza áruját a lakóhelyükhöz, s így nagyobb haszonnal foszthassák ki.

Qakhamik megrémült a hír hallatára, de a barátságos érzelmű indián megnyugtatta: jelt ad neki, ha a meggyilkolásra kijelölt nap elérkezik. Tovább utaztak. Egyik este, amikor Qakhamik, mint rendesen, ismét később érkezett a táborhelyre, hatalmas fatönkökből rakott máglya lobogott a tisztáson, jóval nagyobb a szokásosnál. Olyan éles fényt lövellt az erdő fái közé, hogy egészen elvakította azt, aki a sötétből a tűz közelébe lépett. Az eszkimó nyomban megsejtette, hogy a nagy tűzön őt akarják elégetni. S amikor barátja jelt adott neki, már biztos volt benne, hogy rátámadnak: úgy tett azonban, mintha semmit sem vett volna észre, odalépett hozzájuk, fogott egy kannát, s azt mondta, vizet hoz a teához. Amint beért az erdőbe, szánjához rohant, előhozta a puskáját és lelőtte a három ellenséges indiánt. Azután élete megmentőjével tovább folytatta az utat, és szerencsésen haza is érkezett az övéihez.

Soha nem sikerült megtudnom, mennyi az igazság ebben a történetben, de azt hiszem, ez az előbbiek szempontjából közömbös is.

VISSZATÉRŐBEN

Június 14-22

Hikoligjuaq menti tartózkodásunk alatt úgy osztottuk fel a munkát egymás között, hogy Birket-Smith az anyagi kultúrát tanulmányozta, én pedig a szellemit. Helge Bangsted néprajzi tárgyakat gyűjtött a különböző sátrakban tett napi látogatásai során. Dunnalúd meg arról gondoskodott, hogy mindig elegendő húsunk legyen nekünk is, meg kutyáinknak is. Ez a munkamegosztás tette lehetővé, hogy aránylag hamar felmérjem a kis településen fellelhető folklóranyagot, s mivel úgy hallottam, a tó déli partján nagyobb sátortábor áll, elhatároztam, hogy szemügyre veszem.

Ehhez a kiránduláshoz később egészen más terv is kapcsolódott. Már említettem, hogy a belvidékek lakóinak egy része a közelmúltban lehúzódott a Hudson-öbölig, Eskimo Point környékére. Magától értődő volt tehát, hogy a belvidéken végzett kutatásaink után kapcsolatot keressünk velük, mert különböző természetű megfigyeléseinket nagyban elősegítette volna a szárazföldi és a parti kultúra közti átmenet tanulmányozása.

A Hikoligjuaq déli végétől ősi kereskedőút vezetett néhány nagy tóhoz, amelyek összeköttetésben voltak Eskimo Pointnál a tengerbe torkolló folyóval. Ezt kellett követnünk, de ebben az évszakban kenu nélkül elképzelhetetlen volt az utazás. Egy puskáért szereztünk is egyet: nem sokat ért ugyan, mert több volt rajta a lyuk, mint az ép bőr, de úgy-ahogy megfoltoztuk, és így most már útra kelhettünk.

A tábor lakói vigasztalhatatlanok voltak, hogy el akarjuk hagyni őket, és mindenképpen megpróbáltak eltéríteni szándékunktól, mondván, hogy kész öngyilkosság ebben az évszakban útnak indulni. Az egyetlen ír a bánatukra az volt, hogy Birket-Smith és Helge Bangsted még ott maradtak: csak július elején akartak a Kazán alsó folyásához leutazni az egyik táborbeli eszkimó kíséretében, aki a Baker-tóhoz készült, hogy a prémjeit eladja. Ez volt az egyetlen lehetőség gyűjteményünk elszállítására; meg aztán szívesen folytatták is a munkájukat itt olyan emberek között, akiknek bizalmát sikerült megnyerniük. Elutazásunk előtti napon a táborbeliek nagy dalos ünnepet rendeztek Igj ugarjuk sátraiban. Délután annyian gyűltek össze, ahányan csak befértek. Az énekes csukott szemmel állt a sátor közepén, az ének ütemére ide-oda ringatva csípőjét. A padokon összezsúfolódott asszonyok helyenként be-bekapcsolódtak az éneklésbe, s csengő hangjuk összevegyült a dalnok mély orgánumával, íme néhány dal, amit énekeltek:

IGJUGARJUK DALA

Jai - jai - jai

Ja - ajai - ja.

Futottam, ahogy csak bírtam,

S beértem őket a mezőn.

A fényes, fekete szőrű ökröket

Hajai - ja - haja.

Most láttam őket először,

Mezők virágai közt legelve,

Messzi hegycsúcsról, ahol álltam.

És nagy-balgán azt gondoltam:

Ó, mily aprócskák,. soványak!

De a földből, ím kinőttek,

Amint puskámmal közelebb osontam,

Óriásnál-óriásibb állattá,

Távol a falu sátrától,

A tundra határán,

Víg nyári vadászatok földjén.

AVANE DALA

Ó, fürkészek, ó, figyelek.

Türelmetlen-türelemmel,

Rénszarvasra a dombok közt.

öreg lettem és erőtlen

Hogy hiába állok lesben?

Én, ki eddig nem hibáztam,

Sem az íjjal, sem a nyíllal,

Állva lőttem, támaszték nélkül,

Míg a széles pofájú hím

Holtan hullt a hegyoldalról,

S földdel lett tele a szája.

Az asszonyok ritkán énekelnek maguk költötte dalt: a sajátos szokások szerint ugyanis csak az a nő lehet dalköltő, akit a sámán kijelölt erre. Rendszerint be kell érniük azzal, hogy a férfiak dalait énekeljék.

Ám, ha szellem szólít fel éneklésre asszonyt, az előléphet a kórusból, és szabadon követheti képzeletének szárnyalását.

A településen a nők között mindössze kettő volt, akit a szellemek kiválasztottak. Az egyik Igjugarjuk első eltaszított asszonya, a másik Akjartoq, Kinalik öreg édesanyja.

KIVKARJUK DALA

Csak egy kicsiny asszony vagyok,

De robotolok szívesen,

Szívesen boldog örömmel

Cipekedem, munkálkodom.

Vidámsággal tölti lelkem,

Hogy hasznosan élek, szolgálok.

Szürke fűzfabarkát szedek

Nagy farkas bajszához hasonlót.

Szívesen megyek bárhová,

Bárhová is, messze-messze.

Cipőm talpa is kilyukad,

Amíg a fűzfaágakról,

Fehérszürke barkát szedek,

Nagy farkas bajszához hasonlót.

AZ ÖREG AKJARTOQ DALA

Mélyről szállt föl lélegzetem,

Nehezen szakad ki mellemből,

Nehezen tör elő az ének...

Baljós hírt hallani

Éhező falvakról hallani,

Nincs egy fia vad se, azt hallani...

Szárnyalj föl te ének,

Föl a magasba!

Hajaja - hajaja.

Felejtsd el agg keblem

Nehéz lélegzeted,

Ha a vidám régi időkről dalolok,

Mikor fürge kezem három nagy szarvasbikát

Rabolt meg prémjétől,

Három nagy szarvasbikát

Ej, a nap nehezen találja meg útját

Föl az égboltra.

A szokásos vadász- és alkalmi énekeken kívül gúnydalaik is vannak, amelyek könyörtelen szigorral ostorozzák a település lakóinak botlásait és bűneit. Rendszerint két férfi "énekli ki", vagyis leplezi le a legkíméletlenebbül egymás hibáit. Nevezetesen és főként a kegyetlenség, hitszegés és erkölcstelenség - ezen szodómiát vagy vérfertőzést értenek - bűnével szokták vádolni egymást valamennyi barátjuk jelenlétében, olykor ökölharccal is nyomatékot adnak szavaiknak. Csodálatosképpen a leleplezést mindig nyugodtan tűrik, de a "gonosz vagy dühös szavaknak" gyakran szomorú következményük van.

A következőkben Utahaniának bizonyos Kanaijuaqról szóló gúnydalát idézem. Szinte szó szerint lefordítható, mert a történet legapróbb mozzanatait is ismerteti. Kanaijuaq összeveszett a feleségével, és el akarta hagyni, jobban mondva azt tervezte, hogy sorsára hagyja a pusztaságban. Az asszony azonban nemcsak jól elagyabugyálta, hanem a tetejében ő hagyta faképnél a férjét saját "jószántából", és a kisfiát is magával vitte.

Hírt hallottam Két emberről,

Egy férfiről meg egy nőről,

Kik egymássál hajba kaptak.

A szóbeszéd ennyit mond csak?

Nem: az asszony nagy mérgében

Széttépte az ura ingét

Azután csónakba ugrott,

Nagy bőszen tovaevezett

Kisfiával csónakjában.

Aj - aj, mondjátok emberek,

Kik gúnydalom hallgatjátok,

Talán csak nem irigylitek

A nyomorult férfinépet,

Haragban nagyot,

Erőben csekélyt,

Tehetetlen-tépetten üvöltőt?

De ki kezdte?

Ő maga volt.

Ki szándékkal viszályt szított,

S szidalmat buta gőggel tetézett.

Kanaijuaq a gúny dalra feleletül vérfertőzéssel vádolta meg énekében Utahaniát. Az éles szavak azonban szemmel láthatólag egyáltalán nem csorbították barátságukat. Egészen másképp hatott "a szavak mérge" Utahania nevelt fiára, akit a nevelőapja egy napon így szidalmazott:

- "Bárcsak halott lennél! Még az ennivalót sem érdemled meg, amit megeszel!"

A fiú úgy a szívére vette ezeket a szavakat, hogy ettől fogva egy falatot sem evett. S hogy a hosszú kínlódást megrövidítse, egy éjjel meztelenül feküdt a hálóprém alá a csupasz hóra és megfagyott.

Az ünnepség közben tudtunkra adták: Kinalik magához akarja hívni segítő szellemét, hogy utunkból minden veszélyt elhárítson. Silától, a főszellemtől is tanácsot és segítséget akart kérni.

Az énekszó elnémult, a sámánnő csukott szemmel, mozdulatlanul állt a sátor közepén. Semmilyen varázsigét nem mondott, de arca rángatózott a fájdalomtól, és egész testében remegett, így tárultak fel révületében a jövendő napok titkai előtte. Erejét megfeszítette, gondolatait arra összpontosította, hogy jókívánságával minden balszerencse ellen felvértezze az utazni szándékozókat.

Igjugarjuk, aki minden alkalmat kihasznált, hogy törzsét a "sósvízi eszkimók" rovására földicsérje, elmondta, hogy az ő sámánjaik sohasem ugrándoznak összevissza, és nem végeznek bűvészmutatványokat. Nem sötétségben vagy valamilyen szellemidéző énekben keresik a révülést. Az egyetlen, amire súlyt helyeznek, a hit és az igazság: egyikük sem alacsonyodik odáig, hogy mint valami eszelős körbetáncoljon és a "szellemek nyelvén" locsogjon, csakhogy hallgatóságával jövendölés címén mindenféle képtelen zagyvaságot el tudjon hitetni.

Amikor Kinalik akarata és gondolati koncentrációja elérte csúcspontját, megkértek, hogy menjek ki a sátor elé, álljak a hóba olyan helyre, amit emberi láb még nem érintett, s addig ne mozduljak, míg újra be nem hívnak. Ezen a tiszta, szeplőtlen helyen kellett Silára várakoznom, némán, alázatosan, lesütött szemekkel, és azt kellett kívánnom, hogy az ég, az időjárás és a természet erői méltassanak figyelemre és vegyenek pártfogásukba.

Az áhítatnak különös formája volt ez, és itt találkoztam vele első ízben, mint ahogyan Silával, a jó istenség fogalmával is itt ismerkedtem meg.

Miután egy ideig kinn álldogáltam, újra beszólítottak. Kinalik közben visszanyerte természetes arckifejezését, és sugárzott róla a vidámság. Elmondta, hogy a nagy szellem meghallgatta kérését: minden veszély elhárult utunkból, s valahányszor húsra lesz szükségünk, szerencse kíséri majd vadászatunkat.

Ezt a kinyilatkoztatást a jelenlevők valamennyien nagy örömmel és tetszéssel fogadták. Valósággal meghatott bennünket, ahogy ezek az emberek a maguk egyszerű és ártatlan módján minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a fölső hatalmak áldását megnyerjék számunkra. Hittem a szavuknak, és gyöngyöket adtam áldozati ajándékul.

Másnap éjjel már teljes iramban száguldott szánunk a Hikoligjuaq télies jégtükrén. A szilárd jégre puha, nedves hó vékony rétege tapadt, amely lágyan simult a kutyák talpa alá. A hosszú pihenés, mialatt zavartalan nyugalomban tölthettek meg bendőjüket friss hússal, duzzadó erőt halmozott fel bennük, igazi ünnep volt számukra, hogy végre újra szán előtt futhatnak. Két fiatal eszkimó is velünk jött - Igjugarjuktól kölcsönkapott szánon -, hogy az utat mutassák, de hamarosan lemaradtak és teljesen eltűntek szemünk elől. Utunkat arrafelé vettük, amerre településeket sejtettünk.

Különös és szokatlan utazás volt ez június közepén. A szán tetejére felraktuk a hosszú kenut, amellyel a folyókon akartunk leereszkedni. A csónak fenekére terített puha rénszarvasprémekre heveredtünk, és kutyáinkat az ösztönükre bíztuk. A fartőkére, integető barátainknak szóló utolsó üdvözletül, kitűztük a dán zászlót. A vörös zászló ünnepélyesen piroslott elő a fehér jég hátteréből, s vidáman lobogott a száguldás kavarta szélben.

Kora reggel, még mielőtt melegen sütött volna a nap, elértük a Hikoligjuaq déli partját, és egy barátságos völgyben vertünk tábort. A kutyákat virágzó füzesben kötöttük ki, ahol minden bolyhosán duzzadó rügy a tavaszt dicsőítette.

Délután körülnéztünk a környéken. Alighogy beljebb kanyarodtunk a tó partjától, magányos rénszarvasvadászt pillantottunk meg: egyik szirt csúcsáról figyelt bennünket. Éppen menekülésre fogta a dolgot, mikor két lemaradt kísérőnk utolérte szánunkat, és felismerve a vadászt, nevén szólították; lett is nagy nevetés, örvendezés. Elmondta, hogy alig néhány óra járásnyira a vidék belsejében öt sátor áll, amelyet a hómentes terepen is könnyen megközelíthetünk. Meghívtuk táborunkba, de ő inkább előre sietett, mert tudósítani akarta társait a különös találkozásról. Nem jutottunk messzire, máris szembetalálkoztunk a tábor férfilakóival: olyan kíváncsiak voltak ránk, hogy nem győzték kivárni, míg megérkezünk. Bár a kenu nem nyomott többet ötven kilónál, a kutyák csak üggyel-bajjal vonszolták a dimbes-dombos vidéken. De a sík útszakaszokon sem volt jobb a helyzet: mindenütt vízben tocsogtunk, s a tundra hepehupás talaja sehogy sem tetszett kutyáinknak. Segítő kézben azonban nem volt hiány, s így vidám terefere közepette lassan mégiscsak előbbre jutottunk. Válaszolni is alig győztünk a mindenfelől ránk záporozó kérdésekre. A végtelen, titokzatos sósvíz elérhetetlenül messze ringott ezektől a tundralakóktól, s amikor elmeséltük, hány tengeren kellett átkelnünk, míg elérkeztünk hozzájuk, a csodák fénye ragyogta be érkezésünket. Igazat kellett adnunk nekik: valóban csoda volt, hogy ilyen könnyen megértjük egymást.

Egy óra múlva föltűntek a sátrak: azt a helyet, ahol a tábor állt, "Kőhalom"-nak nevezték. Ezeknek az embereknek a hangulatai és érzései gyorsan változnak. Mihelyt tábort ütöttünk, elkunyerálták síléceinket, és gyerekek módjára csúszkáltak egy szélhordta hódombon. Még sohasem láttak sítalpat, és most kitörő vidámsággal fogadták a "sízőket", akik minden lesiklásnál keresztül-kasul bukfenceztek egymáson.

A tábor a rénszarvasok nagy vándorlási útján kívül esett, legfeljebb ha véletlenül vetődött erre egy-egy eltévedt csapat. Ezért a táborban gyakori volt a húshiány. Most is éppen éheztek, és magától értetődőnek találták, hogy hozzánk forduljanak húsért meg teáért. Sajnos, szűkösen kiszámított készletünkből a legjobb akarattal sem adhattunk nekik. Nem cipelhettünk magunkkal annyi élelmet, most mikor már a hó is elolvadt szántalpaink alól, hogy egy egész tábort etethessünk; meg aztán csak néhány mérfölddel keletebbre vagy nyugatabbra kellett volna vonulniuk és kifogyhatatlan éléskamra közepén találják magukat. El is határoztuk, hogy már másnap reggel tovább indulunk.

Június 19-én szemléletes képet kaptunk arról, milyen gyorsasággal változik itt az időjárás. Napok óta nyári meleg uralkodott, a hó elolvadt, s most hirtelen hóvihar támadt ránk, pár fokos hideg kíséretében. A vidék újból fehérbe öltözött, s a kis tavakat vékony jéghártya vonta be. Dunnalúddal kihasználtuk a havat, hogy minél előbbre hatolhassunk a vidék belsejébe, és három rénszarvas elejtésével biztosítottuk a teljes húsmennyiséget, amely jómagunknak meg kutyáinknak kellett a visszatéréshez.

Június 21-e már ismét a Hikoligjuaq jegén talált: még téliesebb kép fogadott bennünket, mint indulásunkkor. Egyvégtében tettük meg a hazafelé vezető utat, s közben vidám kalandban is volt részünk, a jég kellős közepén. Jó iramban futott szánunk, amikor a kutyák egyszerre csak izgatottan tekintgettek körül: hátranéztünk, s látjuk ám, hogy nagy rénszarvas-csorda üget a nyomunkban. Az állatok ugyanis bennünket, jégen mozgó sötét pontokat, másik rénszarvascsapatnak véltek, és most azon igyekeztek, hogy beérjék. Egyetlen mozdulattal előrántottuk a puskát és a lőszert, de ugyanabban a pillanatban, amikor megálltunk, az állatok is észrevették tévedésüket, és eszeveszetten menekültek az ellenkező irányba. A kutyák utánuk vetették magukat, de a vad rohanásban úgy dülöngélt szánunk a hosszú kenuval, hogy csak két állatot sikerült puskavégre kapnunk. Közben a csorda utolja is átgázolt a széles parti vízen (Parti víz - az a keskeny vízcsík, amely időjárás-változáskor a part és a szilárd jégpáncél között képződik) és eltűnt a tundrában.

A következő napon, június 22-én napkeltekor elértük társaink sátortáborát. Még soha nem láttam ilyen fantasztikus színekben tündöklő égboltot. Az északi horizonton, a tó tükréről visszaverődő fényben vastag fehér felhőpad terpeszkedik, de szegélye alatt a zöld leghalványabb árnyalataiban szivárványló keskeny szalag bomlik ki. A táj éles körvonalakban rajzolódik körénk. Hirtelen tűznyelv csap elő a világoszöld csíkból, és a rőtes lángok vörösre festik az égboltot. Rózsaszín felhőfátylak lengedeznek fejünk fölött, s a jeget halványlila fények csíkozzák. A tómenti vidék még mélyebb színekben izzik, mint eddig, s a látóhatáron tűzvirágok feslenek, mintha szikrázó csillárokat gyújtanának föl egymás után. Óriási, lángoló-lobogó tűzze egyesülnek, s mire a napkorong a látóhatár fölé emelkedik, az éles rőt fény minden más színt magába olvaszt, és arcunkat is bíborpirosra festi.

Olyan az egész, mintha égő városba vonulnánk be, s csak akkor ocsúdtunk föl a varázslatból, amikor a kutyák ugatása és az örömrivalgás hoz bennünket vissza a földre, frissen pezsgő, lármás reggeli táborunkba.

UANGUAQ. MONDA EGY GYILKOSRÓL

Sátrainktól mindössze pár óra járásra, lent a parton, ahol a Kazán sodró árja hömpölyög, magányos sír domborodik; az elmúlt télen lejátszódott nem mindennapos szerelmi dráma záróköve.

Élt a Hikoligjuaq déli partján egy fiatal és bátor rénszarvasvadász; Uanguaqnak hívták. Minden évben sok-sok rénszarvast ejtett el, de magányos volt és nem volt senkije, aki sátrában a tüzet felszítsa és fazekában az ételt megfőzze, mire fáradtan és éhesen megtért a hosszú vadászatból. A többi családtalannal együtt kénytelen volt a rendszertelen közös étkezéseken részt venni, és soha nem jutott osztályrészéül az az öröm, hogy saját sátrában, a puha prémtakarókon heverészve várja, míg egy gondos feleség a zsírtól illatos, öblös fatálon elébe tálalja a forrón párolgó hússzeleteket.

Még csak kilátás sem volt rá, hogy Uanguaq valaha is megnősülhet; a táborban nem volt korban hozzáillő nő, akit megkérhetett, idegen törzsnél pedig hiába próbált volna szerencsét; hiszen hogyan is kívánhatta, hogy bármelyik szülő olyan férfihoz adja a lányát, akinek nincsenek szülei. Éppen ez volt Uanguaq szerencsétlensége; nem volt családja, nem voltak fivérei, akik tekintélyt szereztek volna neki a kicsiny közösségben, ahol élt; mit ért hát, hogy minden férfifoglalatosságban ügyesebb volt legtöbb társánál?

Ugyanezen a településen élt két fivér: mindkettő házasember. A fiatalabbiknak szép ifjú felesége volt, aki Uanguaqkal együtt nőtt fel. Ha véletlenül összetalálkoztak, sokáig beszélgettek, talán valamivel hosszabban is, mint ahogyan az illem megengedte, és amikor elváltak, Uanguaq kétszeresen nehéznek érezte a nyomasztó egyedüllétet. Szörnyű gondolatok gyötörték, melyektől maga is megijedt. Ha a nyugtalanság megrohanta, fogta a puskáját és kiment a pusztaságba, mialatt a többiek pihenőre tértek. Ezeken a kószálásokon nemigen ügyelt a vadra; az is inkább véletlen volt, hogy a fegyverét magával vitte; céltalanul kóborolt a tundrán, nyugtalanul, mintha csak levegő után vágyna, így űzte lelkét a nyomasztó gond, míg másnap a hőségtől eltikkadva egy szikla árnyékában összeroskadt és álomba merült.

A legtöbb rénszarvas-eszkimó írni is tud kezdetleges jelírással, amely a távoli Baffin-földről, a parti eszkimók közvetítésével jutott el hozzájuk. Egy misszionárius állította össze ezt a kezdetleges ábécét igen egyszerű és könnyen megtanulható jelekből. A hieroglifákat azután az utazók terjesztették törzsről törzsre. A tundra belsejébe a Baker-tó vidékének lakói közvetítették, akik a téli bálnavadászat idején a Chesterfield-fjord környékén együtt éltek a parti eszkimókkal. Nem sok időbe telt, és a többi rénszarvas-eszkimó sajátította ezt a művészetet a Baker-tóhoz tett kereskedelmi útjaik során. Csodálatos dolognak találták, hogy ily módon akkor is hallathatják szavukat, amikor nincsenek jelen. A levélírás roppant népszerűvé vált ezeknek az embereknek a körében, akik szabad idejüket ezidáig csak tánccal és énekléssel tudták eltölteni.

Egyik napon Uanguaq levelet talált a prémkesztyűjében; amikor feltépte és elolvasta, kiderült, hogy a táborában élő két fitestvér ifjabbika írta. A levél egészen kurta volt; csak annyi állt benne, hogy nyomban tűnjön el a vidékről, mert különben megölik.

A rénszarvas-eszkimók egyszerű értelme nincs fontolgatásra berendezve: döntő cselekedeteiket nem hosszas meggondolás előzi meg, hanem hirtelen kirobbanó gondolatok vezérlik.

Uanguaq is nyomban elfogadta a kihívást. Megértette, hogy amit tesz, az csupán az önvédelemnek egyszerű következménye. Elmenekülni nem akart, asszonyt viszont nagyon is akart, de ezt csak úgy tudott szerezni, ha fenyegető ellenségeit megelőzi. Később azután a szeretett asszonnyal együtt még mindig elmenekülhet. A fivérek sátrai szorosan egymás mellett álltak. Másnap hajnalban - még mindketten aludtak - Uanguaq megjelent hajlékuknál és lelőtte őket. A törzs ősi szabályai szerint ehhez joga volt. A halál errefelé csak halál, bármilyen formában következik be. A szokások nem követeltek nyílt harcot, csak gyors leszámolást.

A kis települést lövések zaja és a két rémült asszony jajveszékelése verte fel álmából. Amikor a férfiak még az álomtól kábán kirohantak sátraikból, hogy megnézzék, mi történt, Uanguaq lent állt a nagy tó partján, füstölgő fegyverrel kezében. Arca fehér volt, mint a tó jege; mintha nem is hallaná a hozzá intézett kérdéseket, egyfolytában átható hangon kiáltozott, hogy az egész táborban hallani lehetett: "Ma nagy zsákmányt ejtettem! Friss hús van a táborban, két vad, két lövésre!"

A tábor asszonyai és gyerekei iszonyattal nézték a tó partján őrjöngő férfit, aki zavarodottan meredt a távolba, mintha valahol messze-messze kutatna valamit tekintetével; háta meggörnyedt, vállai ernyedten, akarat nélkül csüngtek alá.

A táborban senki sem gondolt arra, hogy Uanguaqot tettéért felelősségre vonja. Ő maga ítélkezett, s mivel a két testvérnek nem volt rokonsága, senki sem törődött a dologgal. Uanguaqot megfenyegették, de sikerült megelőznie ellenségeit, akik kétszer olyan erősek voltak, mint ő. Csupán ennyi történt, és a törzs ősi szabályait, amelyek a férfiak közti viszályok eldöntését magukra a viszálykodókra bízzák, nem sértették meg.

De ekkor különös dolog történt: Uanguaq elveszítette lába alól a talajt. Mindaz, ami elhatározásában közrejátszott, kisiklott tudatából. Nem volt érzelgős, és nem bánta meg tettét, mert tudta, hogy az életéért harcolt. De azt, ami eddig az életénél is fontosabb volt számára, megbénította lelkében a kettős gyilkosság. Uanguaq nem volt rossz ember, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy minden gyilkosságnak megvan a visszahatása. De nem tudott az érzéstől szabadulni, hogy mégsem olyan egyszerű két vadászcimborát megölni, még ha asszony van is a dologban. Zavarodottsága nőttön nőtt, és képtelen volt valóra váltani, amit eltervezett. A táborbeliek sanda szemmel néztek rá, az asszonyok és gyermekek kitértek útjából. Mintha a táj színei is megváltoztak volna, még a napfény is bántotta, s amikor végéhez ért a nap és a tábor már megnyugodott, Uanguaq fogta a puskáját és ment, amerre a lába vitte. Elhatározta, hogy lemond az asszonyról, aki minden szerencsétlenségének oka volt, s mégis az egyetlen, aki boldoggá tehetné. De miközben a tundra vad sziklái közt bolyongott, rádöbbent, hogy minden másképp történt, mint ahogyan elképzelte.

Következő őszön a chesterfieldi lovasrendőrség valamiképpen értesült a kettős gyilkosságról, s mihelyt a hóviszonyok lehetővé tették, őrjáratot küldtek ki a gyilkos kézre kerítésére. Uanguaq ez időben egy Kazán menti településen lakott. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy nagybátyja, Igjugarjuk elfogja és kiszolgáltassa a rendőrségnek. S ettől kezdve a fehérek törvénye szabta meg a sorsát. Uanguaq csodálkozva tapasztalta, hogy olyan emberek előtt kell számot adnia tettéről, akikkel eddig az égvilágon semmi dolga nem volt. Ezek a nagy, erős katonák semmilyen rokonságban nem álltak a meggyilkoltakkal, mégis azt mondták, hogy bűnéért felelősségre fogják vonni. A fehér emberek nem kérdezték, hogy "miért?" és "mivégre?", amikor gyilkosságról volt szó, s bár soha még csak eszükbe sem jutott, hogy a szerte kóborló rénszarvaseszkimókat megtanítsák, mi a jogos és mi a jogtalan, most mégis magától értetődő határozottsággal jelentették ki, hogy az eszkimó törvények és szokások csak a mindennapi életben érvényesek, de nyomban érvényüket vesztik, mihelyt valami szokatlanabb dolog történik.

Uanguaqot a chesterfieldi rendőrőrsre hurcolták, s amint a nyár megolvasztotta a Hudson-öböl jegét, a Nelson folyón Winnipegbe szállították és bíróság elé állították. Uanguaq nem tudott angolul, ezért vajmi keveset értett abból, amit a sok komoly férfiú szónokolt. Időközben letartóztatásával kapcsolatban a legkülönbözőbb formalitásoknak kellett eleget tenni; a fehérek törvénye többek között előírja a tanúkihallgatást, még akkor is, ha a vádlott csak egy eszkimó, az isten háta mögötti barren-groundból. Tanúkról azonban elfeledtek gondoskodni. Uanguaq egy pillanatig sem tagadta tettét, hiszen törzsének felfogása szerint nem követett el bűnt. Egészen természetesnek találta hát, amikor közölték vele, hogy visszautazhat Chesterfieldbe, persze a rendőrség foglyaként. A rendőrök szívélyes, derék emberek voltak, akikkel Uanguaq örömmel maradt együtt; hogy ő rab, annak még most sem volt tudatában.

Uanguaq tehát fogoly volt, de minthogy a kis telepnek nem volt börtöne, szabadon járhatott-kelhetett, csak az étkezésekhez kellett visszamennie és este őreivel együtt kellett nyugovóra térnie. A rendőrségi barakkok főnöke, megértő, humánus ember lévén, belátta, hogy egy tundrán élő természeti embert mégsem lehet közönséges bűnözőkkel egy kalap alá venni. Minden elképzelhető szabadságot megadott hát neki, egyidejűleg azonban figyelmeztette, hogyha visszaélne a rendőrség bizalmával, rögvest bilincsbe vereti, és szigorúan őriztetni fogja.

Uanguaq nem félt a haláltól, de a szabadságot mindennél jobban szerette. Még ha meghatározott helyhez volt is kötve, az adott keretek között ezidáig élvezni tudta szabadságát. A bilincsbeveretés gondolata azonban még a bitófánál is - amelyet a fehérek bölcsességének eredményeképpen egyszer talán még itt is bevezetnek -. jobban gyötörte, kínozta. A rendőröknél látott már bilincset, és az ember végső lealacsonyításának tartotta, hogy vasláncok és a csuklón összecsapódó acélpánt segítségével tegyék védtelenné. És furcsa módon, Uanguaq, akinek eddig eszébe sem jutott, hogy megszökjék az igazságszolgáltatás elől, ettől kezdve egyre a menekülés tervét forgatta agyában. Inkább kitaszítottan pusztuljon el, semhogy csapdába szorítsák, mint a rókát.

Azokban a napokban, amikor a menekülés terve megérett benne, a rendőrségi barakkot éppen átépítették, és a három főből álló legénység a katolikus plébánián kapott ideiglenes szállást. Itt aludtak foglyukkal együtt, a templom padlójára terített hálózsákokon.

Hogy mennyire dolgozta ki Uanguaq előre a menekülés tervét, soha nem derült ki; csak annyit tudnak, hogy amikor a rendőrök egyik reggel üvöltő hóviharra ébredtek üresen találták a hálózsákját. Először föl sem merült bennük az a lehetőség, hogy esetleg elmenekült, s az eszkimók kunyhóihoz indultak, abban a biztos hitben, hogy ott találják a kora reggeli viziten. De rövidesen felfedezték, hogy a rendőrség legkönnyebb szánja és leggyorsabb kutyái is eltűntek, s amikor jobban körülnéztek, azt is megállapították, hogy több puska és muníció is jócskán hiányzik. Egyidejűleg a településről többen jelentették, hogy téli szőrmeruháik és hálóprémjeik egy részének szintén lába kelt. Többé nem lehetett kétség: Uanguaq nem bírta tovább viselni a rabságot, és a hóvihar leple alatt megszökött. A rendőrség néhány eszkimóval nyomban üldözésére indult, de összes tekintélyének latba vetésével sem tudta az eszkimókat sietősre ösztökélni. Uanguaq csak azt cselekedte, amit hasonló esetben ők is cselekedtek volna, s amellett meg voltak győződve róla, hogy a szökevény - még ha be is érik - drágán fogja adni az életét. Kiváló lövész volt, de ráadásul nála voltak a telep legjobb fegyverei. A rendőrség megtette, ami tőle telt, de a kutyák, amelyeket Uanguaq otthagyott, jóformán mind használhatatlanok voltak, s ráadásul a vadul dühöngő hóvihar minden követhető nyomot elsöpört. Fel kellett hagyni az üldözéssel, míg az idő jobbra nem fordul.

Egy héttel később a rendőrség teljes számban megjelent a Baker-tó egyik kereskedelmi telepén, s amikor az eltűnt Uanguaq után kérdezősködött, a telep vezetője elmesélte, hogy több nappal ezelőtt járt arra, a telepnél megállt és a rendőrség nevében élelmet követelt, azon az ürügyön, hogy az ő megbízásukból van úton. Mivel a telepvezető felismerte a szánt is meg a kutyákat, sőt a fegyvereket is, lépre ment anélkül, hogy a legkisebb gyanú felötlött volna benne. És most már bottal üthették Uanguaq nyomát.

Azonnal értesítették a barren-ground valamennyi települését, amelyekkel összeköttetésbe tudtak lépni, és egész télen kutattak Uanguaq után - hiába. Tavasszal aztán, amikor a napsugarak már megolvasztották a hótakarót, egy rénszarvasvadász leroskadt iglura bukkant. Tüstént megismerte a rendőrség szánját és az elkötött kutyák tetemét. A kunyhó belsejében holtan hevert Uanguaq. Lakott hely közelébe nem merészkedett, s mivel télen a barren-groundban nincs rénszarvas, vadászni sem tudott. Egy ideig a Baker-tónál szerzett élelemből élt, s amikor az elfogyott, az éhség és hideg megkönyörült rajta és elvezette törzsének örök vadászmezőire, ahonnan a világ minden hatalma sem tudja többé visszahozni.

Igjugarjukkal elzarándokolunk a sírhoz. A rénszarvasok vándorlása most éri el a tetőfokát. S mialatt a sámán fojtott hangon meséli Uanguaq történetét, a tavaszi táj szinte kacag körülöttünk. Hová lett a téli pusztaság, amely legyőzte e vakmerő szökevényt?

A halott férfi sírja körül pezseg az élet. Hermelinek szökdécselnek a kövek közt madártojásokat keresve, a lemmingek fölöltötték könnyű és finom nyári ruhácskájukat, és kéjesen nyújtózkodnak a napsütésben a kis hóbuckákon; még a félénk mormoták is előmásztak vackaikból, pedig a nesztelenül suhanó baglyoktól rettegve csak nagy ritkán merészkednek a napvilágra, és kiegyenesedve üldögélnek hátsó lábaikon, mint apró emberkék. Vaksin hunyorognak a fénybe, és nyárköszöntő örömükben vígan kalimpálnak mellső lábacskáikkal.

Fent a magasban vadászölyv köröz, a rénszarvascsordát figyeli; a tehenek még nem borjaztak meg, de már előre örül a lágy húsú, kövér borjacskáknak, amelyek a hosszú téli alvástól elpilledve, egyelőre még anyjuk méhében kuporognak.

IX

VISSZA A TENGERPARTRA

Június 26-július 30

Nyugtalanság rezgett a levegőben; a folyók jégpáncélja felengedett, rénszarvasok vonultak a tábor mellett. Igjugarjuk már régóta mondogatta, hogy kenuval lemegy a Baker-tóhoz; a rókaprémjeit akarta eladni. Mivel az őszi vadászatok idejére már újra otthon szeretett volna lenni, mielőbb fel akart készülni az útra. Egy napon kenu tűnt föl Hikoligjuaq szabad parti vizén; hamarosan kiderült, hogy a délre fekvő sátortáborokból való régi barátaink voltak, akik szintén a Baker-tóhoz tartottak. Jó alkalom volt számunkra, hogy mi is nyélbe üssük végre az utazásunkat. Az újonnan érkezett kajak vezetője Uniguajoq bátyja, Equmeq volt. Elhatároztuk, hogy Birket-Smith és Helge Bangsted néprajzi gyűjteményünk nagyobbik részével csatlakoznak az eszkimókhoz. A hátralevő rész elszállítását Igjugarjuk vállalta magára.

A távolság a Baker-tóig önmagában nem volt különösebben nagy - az általunk tervezett útvonalon talán, ha négyszáz kilométer -, a nehézséget azonban az okozta, hogy Dunnalúddal az egész utat felpuhult, ingoványos tundrán kellett megtennünk, hisz tizenkét kutyánkat semmiképpen sem tudtuk volna a kis kenukba behajózni. De csak úgy szabadon sem vihettük őket magunkkal, mert ez azzal a kockázattal járt volna, hogy faképnél hagynak, mihelyt utunkba kerül egy rénszarvascsorda és elkapja őket a vadászszenvedély.

Az emberek csak a fejüket csóválták, látva, hogy valóban szánnal akarunk keresztüljutni a járhatatlan tundrán, méghozzá nyáron. De mi bíztunk erős vasalású, kitűnő Kap York-i szánunkban, és nem kételkedtünk abban, hogy vállalkozásunkat véghez tudjuk vinni. Az egyedüli nehézséget a Kazán számtalan, utunkat keresztező mellékfolyója okozhatja. Jól tudtuk, hogy ebben az évszakban a legapróbb csermely is rohanó árrá dagad, amelyen sem átgázolni, sem átúszni nem lehet. Megbeszéltük hát a mindig készséges Igjugarjukkal, hogy mindenütt megvár bennünket, ahol csónakra lehet szükségünk.

Néhány hetes kalandos utazás után tábort vertünk a Baker-tó partján. Nagy halom rozsét és fűzfagyökeret hordtunk össze, és hatalmas tüzet gyújtottunk; füstje fehér oszlopként csavarodott a csendes délutáni levegőben. Nyolc órán keresztül égettük a tüzet, de amikor már a nap is leszállt, s a megmentő csónak mégsem tűnt fel a tavon, erre a napra feladtuk a várakozást. Huszonnyolc órája voltunk talpon egyfolytában, és egyáltalán nem volt kedvünk, hogy a naplementében gyönyörködjünk.

Az este szokatlanul enyhe, senkinek sincs kedve a sátrat fölállítani. A földre heveredünk, a kutyák közé, míg a többiek megérkeznek. Szemem már elnehezedik a fáradtságtól, mégsem állom meg, hogy körül ne jártassam tekintetemet a környező tájon, mielőtt végleg elnyom az álom. Ahogy bealkonyul, az égbolt világoskékké halványul, olyan, mint egy óriási harangvirág, és az alábukó napkorongot élénkzöld árnyalatok fonják körül. A Süveghegy lábánál táborozunk, amely szigorú csőszként őrködik a végtelen síkságon, a rénszarvasok földjén. Ezer kis tó csillog a szürkületben, mint megannyi tágranyitott szem, és amikor a nap eltűnik a látóhatáron, egyszeribe elhallgatnak a madarak is. Még a hófajdok kihívó kacagása is elnémul.

Másnap délben elszakad türelmünk fonala. Egy alkalmas jégtömböt használunk tutajnak és síléceinket evezőknek. Pár óra múlva megérkezünk a kereskedelmi telepre, ahol Ford, Bangsted és Birket-Smith - mindketten négy nappal ezelőtt érkeztek - fehér kenyérrel, vajjal, sajttal, kávéval és kaliforniai gyümölccsel várnak bennünket. Mögöttük is rendkívül megerőltető utazás áll.

A Baker-tónál ebben az évszakban teremtett lelket sem találni, következésképp munkaterület sincs számomra. Birket-Smith és Helge Bangsted még maradnak - teljes botanikai gyűjteményt szeretnének összeállítani a termékeny kis szigetről - én pedig egy csöndes napon tovább utazom Chesterfield .irányába. A Baker-tó jó részén még szánnal lehet közlekedni, de sok helyen már olyan törékeny a jég, hogy jobbnak látjuk kenut bérelni és a nyílt parti vízen leevezni Chesterfieldig. Bajtársaink később, amint hajózhatóvá válik a tó, motorcsónakon követnek majd bennünket. Chesterfieldben augusztus első heteire várják a Hudson Bay Company nagy gőzhajóját, a Nascopie-t. Sok minden múlik azon, érintkezésbe tudunk-e kerülni a hajóval. Nemcsak postát kell hoznia számunkra, hanem leveleinket és az elmúlt tél tudományos munkájával kapcsolatos beszámolónkat magával is kellene vinnie.

Hosszú és viszontagságos utazásunk a Baker-tavon, sok tekintetben pontos mása a Kazán folyón megtett útnak. Csak a tulajdonképpeni Chesterfield-fjordban jutunk először nyílt vízre, közben oly gyakran és oly sok minden tartóztat föl bennünket, hogy csak július 30-án érjük el utunk végcélját, Chesterfieldet.

X

NYÁRI UTAZÁS A SZÉLMANÖBA

Július 31-szeptember 18

Előző alkalommal a hóviharok idején jártunk Chesterfieldben, amikor mindenre a szigorú sarki tél véste rá vonásait; még az ajtó elé sem mehettünk ki, mert vállalnunk kellett volna a veszélyt, hogy a kegyetlen hideg belemar arcunkba, lefagyasztja orrunkat és megdermeszti ereinkben a vért. Annál jobban csodáltuk, hogy a bennszülöttek milyen kitűnően alkalmazkodtak hazájuk rideg éghajlatához.

Már előzőleg hallottunk csodálatra méltóan szerkesztett, hótorlaszok mélyébe vájt hókunyhóikról, amelyek biztos oltalmat nyújtanak a szél és az időjárás viszontagságai ellen. Sajátos ruházatuk, amelynek minden darabja puha rénszarvasbőrből készül, nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek és gyermekeknek is lehetővé teszi, hogy bármilyen időben a szabadban tartózkodhassanak, s ha mindennapi élelmüket meg tudják szerezni, a legcudarabb tél sem foghat ki rajtuk.

De most nyáron jöttünk el újra, s közben minden megváltozott. Az eszkimók fajtájukhoz és környezetükhöz illő szép rénszarvasbőr-ruháikat filléres kacatokra cserélték be a Társaság boltjaiban. A férfiak pulóverben, és szövetnadrágban feszítettek, a ferdén fejükbe csapott elmaradhatatlan sportsapkával hosszú, lobogó hajukon; az asszonyok pedig alakjuk minden báját és szépségét gondosan elrejtő, esetlenül bő, otthon varrt mintás kartonruhákkal cserélték föl elragadó, dupla-kötényes prémszoknyájukat, szőrmecsizmájukat és kacér kis prémbugyogójukat.

Nagy fehér vászonsátrakban laknak, amelyek sokkal inkább cserkésztáborra, semmint eszkimó településre emlékeztetnek, s ha az ember a közelükbe téved, biztos, hogy valami modern technikai csoda lármája üti meg a fülét: hol egy gramofon recsegése, hol egy varrógép kattogása.

Most első ízben figyeltem meg, milyen talaj vesztettnek érzik magukat a belvidékek egykori lakói, akiknek többsége a Baker-tó környékéről költözött ide a tenger partjára. S bár a fókák ott vonultak a Chesterfield-fjord szájánál benyúló földnyelv mögött, s a rozmárok seregei a közeli Márvány-szigetnél gőzölögtették forró leheletüket, senki nem indult vadászatra. Ezek az emberek a sportbajnokokat és akrobatákat is megszégyenítő ügyességgel siklottak törékeny kis kajakjaikban a sebes folyók örvényei fölött, de itt szívesebben éltek teán és fánkon, s egyetlen tevékenységük abból állt, hogy ha friss pisztrángra fájt a foguk, közvetlenül sátruk előtt kivetették a hálót az öböl vizébe. A rendőrség ugyan néha napján kiküldte embereit rozmárvadászatra, de csak azért, hogy a téli szánutazásokra elegendő kutyaeledelről gondoskodjék. A rozmárok elejtése sem okozott különösebb örömet a település lakóinak: húsuk és zsírjuk vagy tabu volt, vagy egyáltalán nem kedvelték. Az elejtett pár jegesmedvét is csak bundájáért vitték magukkal; húsát, amely a grönlandiaknak a legfinomabb csemege, a sok rikoltozó sirály nagy meglepetésére és örömére otthagyták a vad elejtésének színhelyén.

Csak rénszarvasvadászaton, amikor a csónakok legénysége a fjordok belsejébe hatol, támad fel a zsákmány láttán az eszkimók közismerten pompás étvágya. Különben ez az időszak kedvező a rénszarvasokra: téli szőrüket már elhullatták, húsuk tömör és ruganyos, ízletes faggyújuk hófehér rétegben borítja a zsíros vesepecsenyét. Ezeknek az embereknek a közömbössége a vadászható tengeri állatok iránt nem lustaságukban gyökerezik, sokkal inkább ősi belvidéki kultúrájuk kései hajtása. Rénszarvasvadászat nélkül nem tudnak élni, és nemzedékeken át uralkodott köztük az az elképzelés, hogy a szárazföldi és a tengeri állatokat nem szabad egyszerre vadászni, mert akkor a szárazföldi vadakat elveszítik. Annál meglepőbb ez, mivel náluk jobb csónakosokat keresve sem találhattak a bálnavadászok. Ezt csak úgy tudom magyarázni, hogy a tengeri vadászatot nem eredeti, hanem a fehérektől átvett foglalkozásuknak tekintik, amiért felelősségre vonhatják őket a mindenség büntető hatalmai. S bár a bálnavadászat már régóta csak legenda ezen a vidéken, minden férfi nagyszerű tengerész; chesterfieldi utazásomon gyakran megcsodáltam azt a fölényes biztonságot, amellyel bálnavadász-csónakjaikat heves viharban is, a nagy vitorla ellenére kormányozták. Minden valamire való férfinak van saját csónakja, ez az egyetlen szállítóeszköz a tengerpart és a Baker-tó között, mivel az asszonycsónak vagy a bőrcsónak ismeretlen ezen a tájékon, a kajakot pedig, amely különben is egyre ritkább lesz a tengeren, soha nem használják.

Chesterfieldben valamennyi, még a télről ismert régi barátommal találkoztam, nagy vendégszeretettel fogadtak a rendőrség barakkjaiban éppúgy, mint a lelkészlakban vagy a Hudson Bay Company telepén. De, akárcsak a múlt alkalommal, most sem adtam fel külön háztartásomat, hogy minél több időt tölthessek az eszkimókkal. Sátramat is az ő hajlékaik között ütöttem fel.

Augusztus 9-én friss árukészlettel és a régen várt postával megérkezett a Nascopie a Hudson Bay Company gőzöse. A váratlan hajózási lehetőséggel élve, augusztus 20-án északnak fordítottuk a kormányt, és három nappal később horgonyt vetettünk a Repulse-öbölben.

Itt megtudtuk, hogy Péter Freuchen és Therkel Mathiassen nagyszabású baffin-földi szánexpedíciójukat sikeresen végrehajtották, és fényes földrajzi és néprajzi felfedezésekkel a tarsolyukban júniusban hazatértek. Freuchen most a Dán-sziget körül elterülő vidék feltérképezésével foglalatoskodott, Mathiassen pedig, miután két hónapig egy Naujan nevű ősi településen folytatott ásatásokat, Jákob Olsennel együtt elutazott a Southampton-szigetre, hogy ezen az érdekes helyen folytassa archeológiái kutatásait. A meglepően eredményes naujani házrom-ásatások nyomán - amelyekről később még szó esik - 2500 régészeti lelet került felszínre eddig teljesen ismeretlen, régi eszkimó kultúrából.

Nekünk most az volt a legfontosabb, hogy a lehető leggyorsabban összeköttetésbe kerüljünk főhadiszállásunkkal, és nyári munkatervünket ott készíthessük el, mivel a jégviszonyok semmi jóval nem kecsegtettek. Az eredeti terv szerint Freuchennek jelenleg a Repulse-öbölben kellett volna tartózkodnia, hogy az expedíció kis motorcsónakján, amely speciálisan a nyári utazások céljaira szolgált, hazafuvarozzon bennünket, de a jégviszonyokról kapott hírek mind arra mutattak, hogy lehetetlen a Dán-szigetről elszabadulni. A Foxe-csatornában összezsúfolódott hatalmas jégtömegek az egész Frozen-szorost eltorlaszolták, s a hajózásra vonatkozó kilátások nagyon is kétségesek voltak. Therkel Mathiassen és Jákob Olsen augusztus 14-én költözködtek át a Southampton-szigetre, vagyis olyan időpontban, amikor a Repulse-öböl téli jégpáncélja még nem szakadt le. De minthogy most már megindult a zajlás, a Frozen-szorosból kiszabaduló jégtömbök s a téli jégnek a Roes Welcome-szoroson fölfelé sodródó maradványai összetorlódtak, és az egész partot körülfogták. Egyedül a Repulse-öbölben tört meg a jég, de amint a Haviland-öblöt elhagyta az ember és kelet felé követte a partvonalat, már újra mindent jég borított. A Hurd-csatornánál nagy nehézségekre számítottunk, másfelől azonban az a reménység kecsegtetett, hogy a keskeny szoroson keresztülhaladó erős áramlat kellőképpen mozgásban tartja a jeget, s valahogy mégis átvergődünk majd a Vansittart-szigetre. Nem akartunk idegen segítségre szorulni, ezért Chesterfieldben egy nagy kenut vásároltunk, de hamarosan beláttuk, hogy túlságosan veszélyes lenne más közlekedési eszköz nélkül, a jég között átvitorlázni. Kutyáinkat is épségben szerettük volna hazaszállítani. Egy bálnavadászcsónakot is béreltünk a southampton-szigeti Autdlanaoqtól, vagy a kereskedők által jobban ismert nevén John-Elltől. Ö költöztette át Mathiassent is a York-öbölbe. Bizonykodott, hogy éppen úgy tud segíteni nekünk is, mivel a jég a hazafelé vezető útját elzárta.

John-Elit eredetileg csak néhány napra fogadtuk fel, de végül a tél nagy részében velünk maradt, s így alkalmam volt olyan embert megismerni benne, aki messze kiemelkedett az átlag közül. A bálnavadászhajók fedélzetén nőtt föl, s nemcsak folyékonyán beszélt angolul, hanem a csónakvezetésben és a jég közötti hajózásban is bámulatos jártasságra tett szert. Tekintélyt sugárzó fellépése, parancsolni tudása szinte törzsfőnöki hatalmat biztosított neki honfitársai között. Amellett tehetős ember is volt. Nagy és erős kutyafogatán, s a különböző típusú szánokon kívül jól felszerelt bálnavadászcsónakkal, s - ami bizony igen ritka az eszkimók között - még motorcsónakkal is rendelkezett, melyet hetvenöt rókabőrért vásárolt. Kiterjedt levelezést folytatott a partvidék egész lakosságával - a már említett jelrendszer segítségével - és pénztárkönyvet vezetett évi bevételeiről és kiadásairól. A legkülönösebbnek azonban azt tartottam, hogy ez az ember, aki olyan sokat élt fehérek között, és annyi mindent elsajátított kultúrájukból, egyidejűleg híres sámán is volt.

A nyár, amely után annyira sóvárogtunk a téllel vívott, napról napra megújuló küzdelmünk közepette, egyszerűen elmaradt, ha csak a belvidéki eszkimóknál töltött felejthetetlen tavaszi napokat s azt a néhány napsütéses chesterfieldi napot nem számítjuk, amelynek derűs egét a szúnyogfelhők ugyancsak elsötétítették. Augusztus enyhe hangulata ellenére hóvihar hóvihart követett, s a partoknál egyre vastagabbra torlódó jég hideg lehelete arra kényszerített bennünket, hogy prémruháinkba bújjunk. Aztán hóförgetegek száguldottak el, söpörtek végig fölöttünk, s az egész vidék fehérbe burkolózott, hogy pár nap múlva, amint a nap egy kicsit kisüt, megint barna, nyárias ruhát öltsön.

így múlt nap nap után, s hiába türelmetlenkedtünk, már a szeptember is eljött, mire a friss parti széllel végül ki vitorlázhattunk a tengerre. Közvetlenül a part mellett kellett maradnunk, ha keresztül akartunk jutni a jégen, de gyakran olyan szorosan körülfogott bennünket, hogy nem győztem bámulni azt a biztonságot, amellyel John-Ell a csónakját minden akadályon átvezette. Rákövetkező nap elértük a Hurd-csatornát, de csak azt állapítottuk meg, hogy a jég itt áthatolhatatlan vastagon összetorlódott. A kis szigetek közt kanyargó egyik-másik keskeny szorosban azonban nagy csapatokban vonultak a fehér bálnák, elhatároztuk hát, hogy kikötünk és szerzünk valami eleséget kutyáinknak. A kutyák egészen megvadultak, amikor szabadjára eresztettük őket; itt nem volt szükség arra, hogy megkössük, mivel egyedül voltunk, s hetekig élvezhették a teljes szabadságot, mialatt mi kenuból vadásztunk a fehér bálnákra. Sajnos, reményeink nem váltak be, mert az állatok olyan félénkek voltak, hogy sehogy sem tudtunk közelükbe jutni szigonyainkkal. Néhányat megpróbáltunk puskával elejteni, azok meg lemerültek. Szép számmal zsákmányoltunk viszont különböző fajta fókákat, köztük egy hatalmas szakállas fókát, s bár kutyáink annyit ehettek, amennyi csak beléjük fért, még jelentős húskészleteink voltak, amikor bajtársaink szeptember 12-én visszatértek.

A Repulse-öbölből érkezett csónak nagy újságot hozott. Az alatt az idő alatt, amíg ott vesztegelt, elejtettek egy bálnát, és John-Ell is részt vett a vadászaton egész legénységével együtt. Ez valóban nagy esemény volt, amire már érdemes a szót vesztegetni. Azt jelentette, hogy elegendő zsír jut a környező települések valamennyi lámpájába, s az eszkimók nagy húskészlethez és fönséges bálnabőrhöz jutnak, ami a legkedveltebb, semmi máshoz nem fogható lukulluszi csemege.

Mint már említettem, a bálnavadászat egykor fontos szerepet játszott a Chesterfield és Lyon-fjord közti vidéken. Sok bálnavadászhajó telelt itt át, és igénybe vette a vadászatnál a bennszülöttek segítségét.

Az utolsó cetvadászok egyike, aki itt szokott áttelelni, George Comer kapitány, a neves néprajzi gyűjtő, több amerikai múzeum megbízottja volt. John-Ell tőle tanulta tengerésztudományát. Nem győzte dicsérni a kapitányt azért a kitűnő bánásmódért, amelyben a nála dolgozó eszkimókat részesítette. De a bálnavadászhajókkal együtt eltűntek azok a modern vadászeszközök is, amelyek alkalmazását az eszkimók elsajátították. A mostani zsákmányt az öreg Cleveland kapitány felszerelésével ejtették. Az itteni eszkimók, a belvidéki és a partvidéki eszkimók közötti átmeneti életformájuk következtében nem rendelkeznek a bálnafogáshoz szükséges eszközökkel, bár Therkel Mathiassen ásatási leletei tanúsítják, hogy a cetvadászat ezen a vidéken, már évszázadokkal a fehér ember megjelenése előtt kiterjedt foglalkozási ág volt. De az amerikai bálnavadászat hőskorának technikája még olyan élénken él az emberek emlékezetében, hogy óriási jelentősége volna, ha akár a kanadai kormányzat, akár a Hudson Bay Company újra megkezdené a vadászatokat, mielőtt a jó csónakosok és szigonyosok végleg kihalnának. A bálnavadászat a halcsont (vagyis szila) jelenlegi alacsony ára mellett nem sok pénzbeli haszonnal járna, de felmérhetetlen jelentősége volna a bennszülött lakosság számára. Majdnem minden évben hús- és zsírhiánnyal küszködnek, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudják élelmezni szánkutyáikat. Ha egy-két bálnát elejtenének nyaranta, már az is biztosítaná az egész körzet téli hús ellátását, és ez lehetőséget adna a prémvadászatra is; most ugyanis azzal telnek a téli hónapok, hogy apróbb fókákra vadásznak, amelyek csak a legszűkösebb táplálékot szolgáltatják, de pénzt nem hoznak a házhoz.

John-Ell magával hozott néhány jókora darabot az elejtett bálna bőréből. Az eszkimók - ezt már Grönlandból tudjuk - a bálnabőrt finom és ritka csemegének tartják, ezért elhatároztuk, hogy a váratlan ajándékból nagy ünnepi lakomát rendezünk, amelyre Usugtaqot is meghívjuk, egész házanépével együtt.

Csodálatos este volt. Felkapaszkodtunk a hegyre, mert tájékozódni akartunk a jégviszonyokról, és örömmel fedeztük fel, hogy a Hurd-csatorna délnyugati torkolatában már eléggé széttöredezett a jég ahhoz, hogy a következő napokban átjussunk rajta. Az öbölben szellő sem rezdült, csak kint a szigetek előtt fújdogált a gyenge parti szél, távol tartva a jeget a partszegélytől. Sötétedni kezdett, a tábortűz erős fénye bevilágította az öblöt. A derűs nyugalom órája volt ez; e légkörben jóérzés tölti el a szívet, s az ember, anélkül, hogy okát tudná adni, közlékennyé válik. Tudtam, hogy John-Ell igen járatos népe ősi hagyományainak világában, megkértem hát, fűszerezze az ünnepi vacsorát néhány régi szokás elmondásával. John-Ell soha nem kérette magát, s mialatt a márványszürke bálnabőr ínycsiklandóan finom falatjaiban dúskáltunk, a következőket mesélte nekünk:

Réges-régen rengeteg bálna élt e partvidék mentén, és olyan közel úsztak a pártokhoz, hogy a férfiak mindig készenlétben tartották szigonyaikat. A szigony zsinórját szilárd sziklaszirthez erősítették, a szigony meg dobásra készen feküdt mellette. Amint meghallották a bálna fújtatását, csak oda kellett szaladnia a vadásznak, és beledöfnie a szigonyt az állatba, olyan közel merészkedtek a bálnák a parthoz, mert nem féltek az embertől.

Ám egyszer két férfi feleséget akart cserélni éjszakára. Ennek az volt a módja, hogy ők otthon maradtak, asszonyaikat pedig elküldték egymás sátrába. Éjszaka volt, minden ember aludt, s amikor a két asszony összetalálkozott, beszédbe elegyedtek; hát amint beszélgetés közben kinéztek a tengerre, látják ám, hogy óriási bálna úszik a part mellett. Nem akarták a férfiakat fölébreszteni, hanem ők maguk futottak a szigonyokhoz, s az állat hátába vágták, így ejtett el két asszony egy óriás bálnát, de azt mondják, azóta félnek a bálnák az emberektől, és már soha többé nem jönnek a part közvetlen közelébe, hanem kint maradnak a nyílt tengeren.

Az érett nőket és anyákat ettől kezdve tisztátalanoknak tekintik; nem szabad a bálnavadászatban közreműködniük, s hogy a bálnákat kiengeszteljék, megnyugtassák és visszaszerezzék bizalmukat, új szokásokat honosítottak meg. Ha elérkezett a vadászat ideje, a nőknek fehér kvarcból való homlokdíszt kellett ölteniök, hogy a bálnákat az emberek közelébe csalogassák, de a csónakban ülő férfiaknak is nagyon óvatosan kellett viselkedniük: sem a csónakba, sem a vízbe nem köphettek. S ha semmiképpen nem tudták elkerülni, csak saját magukat köphették le. Azonkívül azzal sem szennyezhették be a bálnák lakóhelyét, a tengert, hogy beleengedik vizeletüket: e célra külön edényeket kellett magukkal vinniök.

Ha egy bálnát megszigonyoztak, valamennyi férj és asszonynak a sátorban kellett maradni: nem mutatkozhattak a szabadban, nehogy elijesszék az állatot. A hálópadkára kellett feküdniük, lazán kinyújtott tagokkal, s ruhájukon minden övet és kötést meg kellett oldaniok. Ha nem így tesznek, a bálna villámgyorsan legombolyította volna a szigonyzsinórt, és magával rántotta volna a csónakot a mélységbe.

Minden szárazföldi ténykedésnek csodálatos hatása volt a bálnára, ezért sok-sok szokás fűződött hozzá. Pl. a fiúgyerekeket kettesével összekötözték, egyikük jobb lábát a másik bal lábához, s így kellett a szárazföld felé ugrálniok, amilyen gyorsan csak tudtak, míg a szirtek fedezékébe nem értek, ahol már nem láthatta őket a bálna. Ha páratlan volt a fiúk száma és az utolsónak már nem jutott pár, az összekötözött párok után kellett szaladnia és földre kellett döntenie őket. Minél többször elestek, és minél nehezebben jutottak előre, annál nehezebben mozgott a bálna is. Az öregasszonyoknak is különböző mutatványokat kellett végigcsinálniok a bálna kiengesztelésére. Lábukat valamivel a bokájuk fölött szintén összekötözték, így ugráltak a part felé, miközben gyakran fölbuktak és legurultak a kis meredélyeken. Mozdulataik befolyásolták a bálna mozdulatait; minél nehezebben vergődtek előre, annál lassabban úszott a bálna is, és nem húzta magával a csónakot a part közeléből.

A kimúlt bálnát vonszoló csónak közeledtére a fiatal anyáknak ki kellett jönniök a sátrakból, és a bálna elé szaladniuk. Versengtek, hogy ki ér oda elsőnek, és ki tud messzebbre bemenni a vízbe. Azt tartották, hogy ez ügyes bálnavadásszá teszi gyermeküket.

Ha a csónak már hajítótávolságra megközelítette a partot, nagy korongokat kanyarítottak ki az ízletes bálnabőrből; a gyerekek fölsorakoztak a parton - külön a fiúk, külön a kislányok -, s a vadászok odadobták nekik az ínyencfalatokat. Minden gyerek azon igyekezett, hogy elsőnek kaparintsa meg és falja be a bálnabőrt; a bálna lelke ugyanis örül, ha azt látja, hogy az emberek azon versengenek, ki fogyassza el legelőbb.

Mindezek után nekiláttak a bőr lefejtésének, s a munkában részt vevők pillanatok alatt a felismerhetetlenségig összekenték magukat vérrel és zsírral, mert a tengeri állatok úrnője jónéven veszi, ha az emberek nem szégyellik, hogy bemocskoljak magukat kedvenc állatai megnyúzása közben.

Végül nagy kövekből kört formáltak, s a középre egy lapos követ tettek. Itt foglaltak helyet a férfiak és költötték el az ünnepi lakomát a legöregebb asszonyok társaságában, s amikor már pukkadásig jóllaktak, az éjszaka hátralevő részében a sámándob hangjaira ropták a táncot. A fiatalasszonyok és a gyerekek nem vehettek részt a lakomán; részüket külön e célra szolgáló edényekben kellett megfőzniök; de erre csak akkor kaptak engedélyt, ha a bálna hátgerince már át volt vágva. Ezt azért tették, mert egykor fiatalasszonyok űzték el a bálnákat a part közeléből.

Bálnahúst sohasem szabad rőzselángon megfőzni, csak halzsírral kevert állati csontokból rakott tűzön vagy olajlámpáson, és szigorúan őrködtek azon is, hogy a bálna elejtése után három napig minden munka szüneteljen.

Mindezeket a szokásokat gondosan betartották, mert féltek, hogy megbántják a bálna lelkét; ezenkívül az a hiedelem is élt bennük, hogy a megölt bálna föltámadhat, és az emberek ismét elejthetik. Ezért nagyon fontos, hogy semmiképpen se bántsák meg ...

Szeptember 12-én végre átjutottunk a Hurd-csatornán. A jég nagyon zajlott, és állandóan csáklyázni kellett. Mivel az áramlat nagy erővel sodorta magával a jégtömböket, "utazásunk" inkább menekülés volt egyik jégtábláról a másikra. A csatorna torkolatánál egy nagy szigeten kényszerpihenőt tartottunk, mert be kellett várnunk a legközelebbi apályt, s mialatt itt időztünk, szünet nélkül vonultak közelünkben a fehér bálnák. Sűrű csapatokban nyüzsögtek a jég között, de amint csónakunkat ellöktük a parttól, hogy megkíséreljük a vadászatot, egyszeriben nyomtalanul eltűntek.

A jéggel vívott végső és megfeszített küzdelem után végre sikerült a csatornán keresztüljutnunk és elérni a szárazföldet, éppen az utolsó pillanatban, mielőtt a sötétség életveszélyessé tett mindenféle utazást a zajló jégtáblák között.

Végre a Vansittart-szigeten voltunk hát, és tudtuk, hogy már csak napok kérdése, s hosszú hónapok után ismét otthon leszünk, kedves Szélmanónkban ...

Másnap korán reggel John-Ell búcsút vett tőlünk. Egyik szirt csúcsáról követtük tekintetünkkel, amint teljes vitorlázattal kiszáguldott a Maistrom örvénylő sodrába, s egy utolsó istenhozzádot kiáltva, sapkáját lengetve eltűnt a jégzajlásban.

Mintha csak játék lenne mindez e fürge hajósnak, ennek a kemény tekintetű, biztos kezű varázslónak. Lenyűgözve bámultunk az ördöngös fickó után, aki e nagyerejű áramlat vad forgatagában fogócskát játszik a jéghegyekkel.

A Vansittart-szigetet szilárd, messzire nyúló jégmező fogta körül; nemcsak a Frozen-szorosból idesodródott régi jégtáblák, hanem a most képződött friss őszi jég is, amely olyan erős bilincsbe szorította a jégtömböket, hogy gondolni sem lehetett a Dán-sziget csónakkal való megközelítésére. Ezért egyelőre minden holminkat hátrahagyva, friss erőben levő kutyáinkkal nekivágtunk a hómentes vidéknek. Vad iramban törtettek előre, s csak attól rettegtünk, hogy szétzúzzák a szánt a sziklás terepen.

Szeptember 15-én este elértük a keskeny szorost, az utolsó akadályt, amely a Dán-szigettől még elválasztott bennünket. Ügy beszéltük meg bajtársainkkal, egy csónakot mindig készenlétben tartanak itt a számunkra, hogy bármikor átkelhessünk a szigetre. Kerestük-kutattuk egészen besötétedésig - hiába; végül szeretett Szélmanónktól félóra távolságra dohogva-morogva tábort kellett ülnünk.

A hajnal első világosságánál szemügyre vettük a helyzetet, és megállapítottuk, hogy apály idején átjuthatunk az összetorlódott jégre. Sikerült; félóra múlva a Dán-sziget földjére léptünk. Erre vágyódtunk, mióta barren-groundban befejeztük munkánkat, és hazafelé fordítottuk szánjaink orrát. Nemcsak a Szélmanó után sóvárogtunk, hanem azután is, hogy viszontlássuk végre bajtársainkat, s hogy minél ünnepélyesebbé tegyük a régvárt találkozást. Egészen gyermekes módon viselkedtünk: levetettük régi, viseltes "útiruhánkat", és az utolsó őseszkimó divat szerint készült, vadonatúj ruhát öltöttünk. A ház előtt emelkedő nagy szikla fedezékében lopakodtunk előre. Szánunkat hátrahagytuk, és csak a legnagyobb fáradsággal tudtuk a kutyákat féken tartani; már régen felfedezték, hol vagyunk és sehogyan sem értették, miért ilyen körülményes megérkezésünk. Mint a vadat becserkésző vadász, nesztelenül kúsztunk végig az utolsó dombháton, s egyszerre ott álltunk a fából épült fészer előtt, amely az elmúlt egy esztendő után is oly sok emléket ébresztett bennünk.

Hangos kiáltásba törtünk ki, de torkunkon akadt a szó, látva, hogy híre-hamva sincs a kutyáknak. És messzeségből visszhangzó kiáltásunkra sem jelent meg senki a ház előtt. Lógó orral, megkeseredett szívvel baktattunk le a hegyről, s a házba lépve már csak abban reménykedtünk, hogy legalább egy levelet találunk. Egy szó nem sok, annyi sincs! Az állomás naplója száraz rövidséggel tudatta, hogy valamennyien vadászni mentek a Frozen-szorosba, a "Napos Sziklákhoz".

Nem volt csónak a szorosban! Nincs levél a házban! Hát teljesen elfelejtettek bennünket?

XI

TALÁLKOZÁS BARÁTAINKKAL

Szeptember 17-október 4

Az első, amit Szélmanónktól a hosszú távollét után kaptunk, édes, zavartalan, tizennégy órás alvás volt. Valahányszor egy utazás befejeződik, minden tagjában ólmos fáradtságot érez az ember. De amint felkeltünk, a hosszú pihenéstől még kicsit kába fejjel, az elmúlt napok csalódását feledve, máris új tervek foglalkoztattak bennünket. Az első napot azzal töltöttük, hogy megszárogattuk holminkat, és bebarangoltuk a meghitt helyeket, a hazatérés örömével csordultig telve. Azután újra útra készülődtünk, hogy felkeressük vadászhelyünket a Napos Szikláknál.

Már múlt télen elhatároztuk, hogy nyáron vadászni megyünk a Frozen-szorosnál benyúló hosszú, lapos földnyelvre, mely az általunk Napos Szikláknak elkeresztelt kis sziget előtt kapaszkodott ki a tengerből, s a Dán-szigettől egynapi járóföldre nyugatra feküdt. Az eszkimók szerint ott mindig lehet rozmárokat találni, s nekünk elsősorban azért fájt a fogunk rájuk, mert húsuk kiadós kutyaeledel. A Gore-öböl és a Lyon-fjord torkolata azonban annyira el volt jegesedve, hogy csónakból vagy kajakból nem lehetett vadászni. Birket-Smith a táborban maradt - haladéktalanul meg akarta kezdeni meteorológiai megfigyelőszolgálatunkat -, mi pedig, Dunnalúddal 18-án felkerekedtünk, és ismét átkeltünk a keskeny szoroson.

Kemény munka volt, mert utunk nemsokára magasra torlódott, majd friss jégen vezetett, amely nyugtalanítóan recsegett-ropogott alattunk. Alig győztük a sok és újabb nehézségeket elhárítani, s jóformán még arra sem értünk rá, hogy körülnézzünk.

Már majdnem átvergődtünk a túlsó oldalra, amikor olyan ordítás reszkettette meg a levegőt, hogy a sziget szellemének is becsületére vált volna.

Az iszonyú hangra felkaptuk a fejünket, s az egyik magasra torlódott jégtömb tetején óriási alakot pillantottunk meg. Mellette tömzsi kis figura álldogált, aki épp olyan kereknek látszott, mint amilyen hosszúnak a másik. Péter Freuchen volt és öreg barátunk, Baba, aki a tábor húsosfazekai mellett a felismerhetetlenségig elhízott. Majdnem egy órába telt, míg összeölelkezhettünk, mert a köztünk levő csatorna jege nem bírt el bennünket, s jégtáblákon kellett a kásás helyen áteveznünk. Végül mégis elérkezett a viszontlátás boldog pillanata, a nagy ölelkezés, s ahogyan az már lenni szokott, mindenki egyszuszra akart mindent elmesélni.. Egyvalami azonban már az első pillanatban kiderült; az, hogy mindenki elégedett az elért eredményekkel.

Tüstént tábort ütöttünk. Az éjszaka a hírek kicserélésével telt el. A jégviszonyok a Dán-sziget körül teljesen kilátástalanok; még augusztus elején is kutyaszánnal lehetett közlekedni a tenger jegén, ezért nem vártak bennünket és nem küldtek elénk csónakot a szorosba, sem üdvözletet nem hagytak számunkra a Szélmanóban. Engem e pillanatban legjobban a baffin-földi utazás eredménye érdekelt. A kellemes éjszakát nem volt szívünk alvásra szánni.

Ha Freuchen belemelegszik, páratlanul ékesszóló lesz, előadása csupa íz és humor. Mint már említettem, a baffin-földi csoport tagjaitól február 16-án az Elisabeth-foknál váltam el, de a kutyák élelmezésével kapcsolatos különböző nehézségek miatt ők csak 28-án tudtak elindulni észak felé. Ennek az északi "különítménynek" Freuchen. Therkel Mathiassen, a york-foki "Csónakos", Arqioq a feleségével, valamint a vidéket kitűnően ismerő Aua, asszonyával és kis fogadott fiával voltak a tagjai. E vidék lakói nem szívesen mennek hosszabb útra családjuk nélkül. Ezenkívül Usugtaq és Aua Qelitaik (a Prémruhás) kísérte el őket kisegítő szánon az út első szakaszán.

Freuchen és Mathiassen a Melville-félsziget keleti partja mentén északnak tartottak, majd elváltak, s mialatt Freuchen a Fury-and-Hecla-szorost térképezte fel, Mathiassen az Admiralitás-fjordban végzett fontos geológiai és térképészeti munkát. Ezek a friss hírek, valamint személyes élményeink, amelyeket természetesen szintén el kellett mesélnem, bő témát szolgáltattak egész éjszakára. Azok, akik nem szoktak utazni, rendszerint azt hiszik, egy expedíció tagjai oly szorosan össze vannak láncolva, hogy végül már látni sem bírják egymást. A valóságban azonban mindenkinek rengeteg a tennivalója a maga munkaterületén, s még arra sem igen jut ideje, hogy amúgy istenigazában kibeszélgesse magát. Ezért jelent mindig ünnepet a viszontlátás, különösen akkor, ha az elmúlt időszakban minden óhajunk szerint sikerült.

Az északi csoport visszatérésekor a jég még kitűnő állapotban volt, úgyhogy tíznapos rövid pihenő után, ami a fényképfelvételek előhívásával, számítások készítésével, térképrajzolással, egyszóval mindenféle olyan munkával telt el, amelyet útközben nem tud az ember elvégezni, újra felkerekedtek.

Therkel Mathiassen a Repülse-öbölben végzett ásatásokat; az ottani házromok sok vonatkozásban elméleteink alapját képezték, s ugyanazt bizonyították, amit azóta közös anyagunkból kikövetkeztettünk. Freuchen egészen lent járt a Wager-öbölben, és ellenőrizte ennek a területnek a térképét is. Nagyon hiányzott Therkel Mathiassen, különösen nekem, mert még karácsony előtt szerettem volna megkezdeni az Északnyugati-átjárón keresztül vezető utazásomat.

Dunnalúd segítségével összefogtuk tizennégy kutyánkat, s most szélviharként söpörtünk végig a york-foki eszkimók vadásztáborához vivő alacsony síkságon. Már messziről észrevettük őket. Éppen rénszarvasvadászatról tértek haza, s puszta megjelenésük mély benyomást keltett bennünk. Mindannyian, férfiak és nők york-foki viseletben voltak, s egy pillanatra úgy rémlett, mintha az egész viharos, jégborította Kanada helyett Grönlandban lennénk, az egyik meghitten ismerős öreg falucska felé vezető úton. Láttuk a sziklákat, a szépség és méltóság megtestesítőit e kopár, arktikus partokon, hallottuk a jégmentes partszegélyen megtörő hullámok tajtékozását, mialatt kis kajakflottillák part felé vonszolták a vadászzsákmányt. Gyerekek játszadoztak és futkároztak köröskörül, s a szorgalmas asszonyok már mindent előkészítettek a vadászok és a zsákmány illő fogadtatására.

Barátaink ugyancsak meghökkentek szánunk, meg a sok kutya láttán; ezen a vidéken már egyetlen kutyafogatot sem lehet találni. Amikor végre felismertek, mintha egyszeriben megelevenedett volna alattuk a föld: a levegőbe ugráltak, karjukat lóbálták, hogy kifejezhessék azt, amire kevés a szó: a hazai rögtől messze szakadt szabad vadászok közösségét és igaz barátságát.

A MÁSODIK ÁTTELELÉS

A sarkvidéki ősz nem kellemetlen, mint ahogyan általában gondolják. Az ember egy szép napon észrevétlenül kilép az életet fakasztó nyárból, s a jéggédermedt természetben találja magát anélkül, hogy a féléves sötétségre gondolna, amely már közeleg, vagy a viharokra, melyekkel meg kell majd küzdenie. Ellenkezőleg, minden érzékét az első hó, s az első jég ígérete köti le. A tél nem ellenség, hanem nagy segítő, aki hidakat ver a tengereken, betakarja az éles köveket, eltünteti a szakadékokat. S amint a szánutak lehetővé teszik a hosszabb utazást, sóvárgás fogja el a lelket, új tervek születnek, s az ember türelmetlenül várja a kemény hideg beköszöntét.

így üdvözöltük ezúttal is a telet, expedíciónk második telét. Mindennap több sínyom vezetett kilátónkhoz, a Dán-sziget legmagasabb hegyének ormára. Láttuk, hogy csökken napról napra a még nyitott lékek fölött gomolygó fagy pára. A jég a Gore-öböl torkolatánál még fel-alá sodródott, ahogy az áramlat és a szél hajtotta, de már nem messze az idő és járható lesz.

Mindannyian útra akartunk kelni, hogy mielőbb nekifoghassunk munkánknak, amelyet még a Hudson-öböl elhagyása előtt be kellett fejeznünk. Csak az nehezítette indulásunkat, hogy nem volt összeköttetésünk Therkel Mathiassennel és Jákob Olsennel. Enélkül pedig nem indulhattunk hosszabb útra. Különböző terveink is úgy kapcsolódtak, hogy egyiküket sem nélkülözhettük. Péter Freuchennek, Mathiassennek és Bangstednek együtt kellett a Baffin-földre utazniuk, hogy az elmúlt télen megkezdett munkát folytassák.

Birket-Smith meg én viszont nyugati utunk első részét szintén együtt akartuk megtenni. S ha a várakozási idő esetleg túlságosan is hosszúra nyúlik, s a többieknek mindenképpen fel kell keresniök munkaterületüket, én akkor sem hagyhatom el a Dán-sziget környékét Mathiassenék visszatértéig. Nem aggódtunk a sorsuk miatt. Mégsem utazhattam el anélkül, hogy valami bizonyosat ne tudjak róluk, hiszen egy-két tél könnyen elmúlhat, míg az Északnyugati-átjárón vezető utamon hírt kapok felőlük. Ügy látszott, terveink elakadnak. Egyelőre lehetetlen volt, hogy véglegesen összehangoljuk és lezárjuk őket; meg kellett elégednünk a környéken tett kisebb kirándulásokkal.

Ettől kezdve egy ideig bizony nagyon egyhangú volt az életünk. Egyesek a Napos Szikláknál vadásztak rozmárra, mások a Szélmanóban tettek-vettek. A Vansittart-sziget volt a legtávolabbi pont, ameddig elmehettünk. Október 18-án, mielőtt még sejtettük volna, hogy az út szigetünk és a szárazföld között járható, Helge Bangsted váratlanul visszaérkezett a Wager-öbölből. Remek színben volt, csak úgy sugárzott róla az egészség, jót tett neki a szabad levegő s a nomád életmód, és rögtön megörvendeztetett bennünket azzal, hogy sikerült megszereznie azt az etnográfiai gyűjteményt, amely útjának célja volt. Ezenkívül néhány kutyát is vásárolt egy labradori embertől, bizonyos Lukastól, aki a Wager-öbölben töltötte a telet.

A téli postát, amelyet január 1-én indítanak útnak a Repulse-öbölből, rövidesen el kellett készítenünk. Elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Mathiassenre, hanem Péter Freuchen, Bangsted és a két grönlandi, Arqioq és Patdloq kíséretében elindul Baffin-földre. Közvetlenül újév után én felkeresem Aua faluját, hogy eleséget szerezzek a kutyáknak az útra. Aua, mint mindig, most is segített: négy szakállas fókát kaptunk, többet, mint amennyit az északi különítmény a Szélmanóból származó rakomány mellett egyáltalán magával tudott vinni.

Már napok óta hideg és viharos volt az idő, a hőmérséklet -40 és -50 C-fok körül ingadozott. Január 9-re, az Elisabeth-foktól való indulás napjára azonban kiderült, fényesen ragyogott az ég és mindössze -18 C-fokot mértünk. Semmi sem lehet szűziesebb és barátságosabb, mint egy ilyen sokat ígérő reggel, amikor két hóvihar között megnyugszik a természet. A szenvedést és kínlódást hamar elfelejti az ember, s úgy érzi, az utazás minden napján sütni fog a nap, s a szélcsendes, sima utat a kutyák víg ugatása kíséri majd.

Régi bajtársakhoz illő meghitt búcsút vettünk egymástól. Ha minden jól megy, csak Dániában látjuk viszont egymást; addigra Freuchen befejezi hosszú szánútját a Hudson-öböltől Grönlandig, én pedig beutazom az amerikai kontinens északi részét.

Gyors ügetésben futottak a kutyák a súlyosan megrakott szánokkal a sima jégen. Még egy utolsó búcsúkiáltás - s már messze jártak.

Január 13-án ismét a Szélmanóban voltam, és nyomban nekifogtam, hogy elrendezzem gyűjteményeinknek azt a részét, amelynek a Dán-szigettől való végleges búcsúnkig készen kellett lennie.

Január végére annyira előrehaladtam munkámban, hogy szakíthattam egy kis időt, és felkereshettem a Lyon-fjord torkolatánál fekvő vadásztábort: egyrészt öreg barátomat, Auát akartam meglátogatni, no meg néprajzi kutatásaimat is szerettem volna befejezni.

A jég szilárd volt s mivel Mathiassen hazatérésére most már mindennap számítani lehetett, ebben a körzetben mielőbb be kellett fejeznem a munkámat, hogy útrakészen álljak, és tüstént elindulhassak az Északnyugati-átjáró felé, mihelyt a körülmények lehetővé teszik.

Január 29-én fagyosan szikrázó, derült nap volt; ilyenkor nyugtalanság fogja el az embert, és nem bír megmaradni a négy fal között. A csillogó havon már félúton járhattam a Lyon-fjord felé, amikor erős kutyafogatú szánokat vettem észre; egyenesen nekem tartottak. Megálltam és egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek; csak grönlandi kutyák lehettek, könnyen felismerhettem őket, mert az itteniek hámszíjai nem egyforma hosszúak. Gyorsan közeledtek, és most már világosan láttam, hogy egy grönlandi hajtó pattogtatja ostorát.

Errefelé egyetlen szánunk sem indult útnak, kivéve a baffin-földi csoportot, de hát azok meg mit keresnének itt? Hosszas találgatásokra azonban nem maradt idő, mert máris egymás mellett voltunk. Az első szánon Argioq ült Freuchennel, valamivel mögöttük jött Helge Bangsted és Patdloq. Három fogatukat kettőbe fogták. Mikor megálltunk, rögtön felfedeztem, hogy Freuchen egyik lába hatalmas pólyakötésbe van bugyolálva. Valami baj történhetett, mert tudomást sem vett találkozásunkról, továbbra is mozdulatlanul ült háttal nekem. Csak Argioq ugrott le a szánról, odafutott hozzám, és néhány szóval elmondta, hogy Freuchen lába megfagyott.

Nem tagadom, szomorú érzésekkel álltam a csoport előtt, akiktől oly sokat reméltem. Az öröm azonban, hogy Péter a szerencsétlen kalandot élve megúszta, túlszárnyalta a csalódás minden fájdalmát. Viszontlátásunk bensőséges volt, bár nem sok szó esett. Keserves dolog az olyan férfinak, aki nem egykönnyen adja fel a harcot, ha útiterveit bizonytalan időre el kell temetnie. Szerencsére Péternek csak az egyik lába fagyott meg, de mivel máris fellépett az üszkösödés, a baj így is épp elég nagy volt.

Meleg otthonunk alig pár óra távolságra volt, ezért nem kellett sietnünk, kényelmes pihenőt tartottunk a szép csendes napsütésben. Szélfogó falat emeltünk hóból, jeget olvasztottunk a teafőzéshez, s közben megtudtam a szomorú eset részleteit is.

A fagyás történetét hamar elmesélték. Freuchen nagy és súlyos teherrel utazott, s amikor a jégről a szárazföldre értek a Wilson-fok és Usurgarssuk között, a puha, mély hóban már nem tudott a másik két szánnal lépést tartani. Közben a szél is felélénkült, s hogy a többieket utolérje, lerakta szánjáról a teher egy részét; így épp akkor érkezett meg a táborba, mikor társai a hókunyhó építéséhez fogtak. A hátrahagyott holmik csak egy órányira voltak, s mivel azt hitte, nem fenyeget komolyabb hóvihar, rögtön visszafordult a rakományért. Jó óra alatt oda is ért, megrakta a szánt, s már éppen hazafelé indult, mikor teljes erővel kitört a vihar. Olyan helyen kellett éjszakáznia, ahol nem tudott magának kunyhót építeni, s Péter elkövette azt a kimerültségével magyarázható, de mégis megbocsáthatatlan könnyelműséget, hogy a szán alá bújt, és ott elaludt. Tragikus volt, hogy éppen legkiválóbb hókunyhó-építőnk esett áldozatul ennek a kísértésnek, mivel hóviharban szilárd fedél nélkül aludni életveszélyes, és erre a tapasztalt Freuchen mindig maga figyelmeztette az expedíció újoncait.

De a továbbiakról számoljon be ő maga:

Az orkán süvöltőit, a hó arcomba vágott. Hihetetlenül rövid idő alatt elveszítettem a tájékozódást, kiszolgáltatva a pont szembe fújó szél kényének-kedvének. Nagyon nehéz a kutyáknak hófúvással szemben haladni, mi pedig, akik jóval magasabbak vagyunk náluk, még lélegzetet is bajosan tudunk venni. Előre nézni lehetetlen, semmit sem lehet látni, ember és állat vakon tévelyeg. A kutyák tudták, hogy a tábor, felé tartunk, de egyszerűen képtelenek voltak húzni. Csak vergődtek a hóban, mert a szán vitorlaként feszült a szélnek, és visszafelé húzta őket. Nem maradt más hátra, mint hogy lerakodjak, feltornyozzam a ládákat, hogy könnyebben megtaláljam majd és hazameneküljek. Csak azt a zsákot tartottam magamnál, amelyben a sífelszerelésem volt, ráfeküdtem a szánra, hogy csökkentsem az "ellenállást, és megpróbáltam a kutyákat előre hajtani - csigafogat a hóförgetegben. Aztán leugrottam a szánról, s egy darabig a kutyák előtt mentem. Néha .úgy rémlett, a délelőtti nyomot látom, majd ismét elveszítettem, görgetegkövek közé tévedtem, aztán mély hóba jutottam, s emlékeztem, hogy ma még nem jártunk erre. Egyszerre csak úgy nekiiramodtak a kutyák, mintha szimatot kaptak volna. Lelki szemeimmel már láttam a hókunyhót, fényt és ennivalót. Ehelyett azonban egy kőrakás tetején kötöttünk ki, s itt a kutyák már megint közömbösek lettek. Talán egy rozsomákot vagy rókát szimatoltak meg, de engem mindenesetre úgy megzavartak, hogy többé nem tudtam a helyes irányt megtalálni. Csak hű kutyám, Alberti, amely sok bajból húzott már ki, törekedett állhatatosán bizonyos irányba. Szabadon engedtem és követtem, hátha megtalálja az utat. De mivel a szántól sem merészkedhettem túlságosan messzire, hamarosan vissza kellett fordulnom. Tovább hajtottam a helyesnek vélt irányba. Mentünk, mentünk, Alberti mellettem futott, aztán hirtelen megugrott. Követni akartam, de rögtön eltűnt a fehér kavargásban.

Hogy tombolt a förgeteg! Grönlandban megéltem már erős széllökéseket, amelyek szinte ledöntik az embert a lábáról, de ilyen iszonyú erejű állandó szelet még soha. Az volt az érzésem, mintha egy falat tolnánk folyvást magunk előtt, hogy a hidegről ne is beszéljek. A szél és a hó befurakodott prémbundámba, s a kucsmám alá; beláttam, hogy menet közben képtelenség melegen tartani a testet. Bebújok valahová, gondoltam magamban. Éppen egy nagy kő mellett haladtunk el; a szél mély üreget vájt előtte a hóba. A kutyák, mintha csak megérezték volna szándékomat, beleugrottak és összekuporodtak; így kerestek menedéket a vihar elől. Megpróbáltam kunyhót építeni, de alig tudtam késemet a keményre tapadt hóba vágni. Be kellett látnom, hogy ebből a hóból nem lehet kunyhót építeni, ezért elhatároztam, hogy várok. Járkálni kezdtem, fel és alá.

Milyen végtelenül hosszú az éjszaka, különösen, ha az ember fázik!

Huszonöt lépést tettem előre, ugyanannyit hátra, így járkáltam egyfolytában, míg annyira elálmosodtam és kimerültem, hogy a szán alatt kerestem menedéket. Árkot ástam a hóba, egészen az említett kőnél levő üregig, aztán föléje húztam a szánt, s laza hóval betömködtem a keresztlécek közti hézagokat, hogy ne érjen a vihar. Kis darabka medvebőrt terítettem magam alá, s hordzsákommal eltömtem az üreg nyílását. Végre védve voltam, a vihartól, és nyugodtan lélegezhettem! Csupa hó voltam, de a bundám jó meleg. Milyen jólesett lepihenni! A hely természetesen nagyon szűk volt, de a fáradtságtól hamarosan elnyomott az álom, és remekül aludtam. Néhány óra múlva felébredtem, mivel fáztam, és szerettem volna kimenni, hogy dermedt tagjaimat kicsit megmozgassam. Ám amikor hordzsákomat megpróbáltam félrelökni, rájöttem, hogy a hó teljesen behordta a nyílást. Ahhoz, hogy kijussak, egész vackomat széjjel kellet volna dúlnom, ezért úgy gondoltam, inkább alszom még egy keveset.

A hideg voltaképpen pompás altató, s én nemsokára újra elszunnyadtam. Nem tudom, mennyi ideig alhattam, de amikor felébredtem, sajgó fájdalmat éreztem lábamban. Belerúgtam a zsákba, de az meg sem mozdult. Megpróbáltam a szán alatt térdre kuporogni, de túl alacsony volt. Aztán ki akartam kaparni magamat. Az üreg falai azonban olyan kemények voltak, akár a fa, és puha prémkesztyűimmel semmire sem mentem. Csak most döbbentem rá, milyen súlyos helyzetbe kerültem. Nagy keservesen hasra fordultam, majd feltérdeltem és hátamat a szánnak feszítve megpróbáltam fölemelni. De hiába: túlságosan nehéz volt, hisz magam fedtem be hóval, hogy ne engedje át a szelet. Ott feküdtem hát, élve eltemetve és tisztában voltam azzal, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés árán szabadulhatok ki. Ha egyáltalán kiszabadulok! S ahogy múlt az idő, egyre hidegebbek lettek a lábaim. Szerencse, hogy a medvebőr nálam volt. A még kikészítetlen, jó vastag és kemény bőrt ásó alakúra hajtogattam, és megkíséreltem, hogy lyukat kaparjak vele a hóba, ott, ahol a bejárati nyílást sejtettem. Munka közben egészen összetekeredve kellett feküdnöm, mint valami kötélgöngyölegnek, és a kényelmetlen helyzetben nagyon lassan haladtam előre. Fogalmam sincs, mennyi ideig áshattam. Egész örökkévalóságnak rémlett, de mivel az életem forgott kockán, nem is gondoltam pihenésre. Milyen boldog voltam, mikor végre sikerült rést ütnöm hókriptám falán! A nyílás azonban korántsem volt elég nagy ahhoz, hogy kiférjek rajta. Rettegés fogott el, hogy megfagyhatok; a lábaimat már egyáltalában nem éreztem, erőm egyre jobban elhagyott. Maradék energiámat még egyszer, utoljára összeszedve tovább ástam, de a lyuk már teljesen megtelt a kikapart hóval; ismét meg kellett próbálnom, hogy kitörjek. Ügy meggörbültem, mint egy kukac, átpréseltem a nyíláson a fejemet, majd az egyik vállamat is, de aztán se előre, se hátra. De legalább kinézhettem végre, s láttam, hogy egész hóhegy tornyosul odúm fölött. Vissza nem mászhattam, mert a bunda felgyűrődött volna rajtam. Kijátszottam utolsó kártyámat: hatalmas lélegzetet vettem, amennyire csak lehetett, felemelkedtem és erőm végső megfeszítésével sikerült a szánt kicsit elmozdítanom. Aztán még egyszer, majd még egyszer! És így folytattam, amíg mind a két vállam és karom kiszabadult. A többi már gyerekjáték volt. Nemsokára a szabadban, barlangom mellett ülve ocsúdtam fel, s levegő után kapkodtam, mintha nagyon messziről rohantam volna idáig.

Miután kicsit kifújtam magamat, tovább kellett indulnom. A hóvihar alábbhagyott, kisütött a nap is. Tudni szerettem volna, hol vagyok. Feltápászkodtam, hogy körülnézzek, de alig tettem egy lépést, összerogytam. Ekkor vettem csak észre, hogy a bal lábam teljesen érzéketlen és erőtlen. Ha ráléptem, úgy éreztem, mintha vízbe lépnék; nem fájt, de egyszerűen elestem. Négykézláb mászva kapaszkodtam föl egy kis dombra, ahol szétnézhettem. A távolban észrevettem egy kutyát, s bár rögtön eltűnt újra, arra vettem az irányt. Félóra leforgása alatt a táborban voltam. Patdloq és Bangsted forró teával, ennivalóval és őszinte örömmel fogadott.

Kiderült, hogy azon az éjszakán, amit a szabad ég alatt töltöttem, -54 C-fokig süllyedt a hőmérséklet. Ettünk, meséltünk, kényelembe helyezkedtünk. Patdloqot küldtük ki a csomagokért, amelyeket félórányira hagytunk a hókunyhótól, én pedig lefeküdtem aludni. Közvetlen megérkezésem után semmi nem látszott a lábaimon, s már-már azt hittem, megúsztam az ijedtséggel. De néhány óra múlva nagy fájdalomra ébredtem; a lábfejem teljesen eltűnt, s helyébe óriási labda nőtt; egy hatalmasra dagadt, fölfújt hólyag, amely járásra teljesen alkalmatlan volt. Először azt hittük, hogy egész lábfejem elveszettnek tekinthető. Nem maradt más hátra, vissza kellett fordulnunk, hisz ezzel a lábbal sehova a világon nem utazhattam. Mathiassen számára pemmikánt, petróleumot és csereárukat hagytunk hátra, és megkönnyebbedet szánjainkkal hazaindultunk.

Patdloq útközben csonkákról és nyomorékokról szóló történetekkel szórakoztatott. Egy nőismerősének mindkét lába lefagyott, ezért néhány év múlva agyonverték. Fent északon találkozott egy férfival, akinek hiányzott az egyik keze, mert elveszítette a prémkesztyűjét stb., stb. A történetek között meg ráénekelt a lábamra. Némelyik dal nagyon szomorú volt és Patdloq rettenetesen ordított, hogy friss erő költözzék a lábujjaimba; nagyon sokáig kellett énekelnie, mondta, hogy valamennyi lábujjamat meg lehessen menteni. Most itt vagyok, és a Szélmanóban keresek gyógyulást, így végződött hát 1923-as tavaszi utazásom!

A Szélmanóban érthetően nagy izgalmat keltett megérkezésünk. De mindannyiunknak meg kellett békülnünk azzal, hogy a veszély remélhetőleg elmúlik. Birket-Smith és Bangsted vállalták, hogy a beteget legjobb tudásuk szerint ápolni fogják, s mivel a kezelést maga Freuchen, a tapasztalt orvos vezette, jelenlétem teljesen fölöslegessé vált.

Másnap tehát folytattam félbeszakadt utamat.

XII

BAFFIN-FOLD PRÓFÉTÁJA

Egyik délután, amikor a nap már-már a látóhatár alá szállott, és aranyos fénnyel vonta be a hókunyhók csillogó-villogó kupoláit, megérkeztem Aua vadásztáborába, mely messz3 kint, a Lyon-fjord jegén épült.

Várták már jöttömet. Mindegyik hókunyhó tetején apró fehér zászlócskát lobogtatott a szél, annak jeléül, hogy lakóik mind egy szálig elhagyták ősi hitüket, s áttértek az újra, melyet "égi hitnek" neveztek. A zászlók fehér színe a havat és a tisztaságot jelképezte.

Valamennyi férfi, asszony és gyermek kiszaladt, s hosszú sorban odaálltak Aua hókunyhója elé. Mihelyt megállítottam a kutyáimat, amelyek vadul megrohamozták a kunyhók bejáratait, a tábor lakói zsoltárba kezdtek. A dallam meglehetősen eltért az ősi szellemdaloktól, s ezért a kórus kissé ügyefogyottan és félszegen hangzott, üdvözlésük azonban olyan őszinte áhítatot sugárzott, hogy mindennek ellenére meghatott.

Megálltam kutyáim között és vártam, míg sorra vették valamennyi strófát. Az ének végeztével odajöttek hozzám, és szívélyesen kezet ráztak velem, önkéntelenül is arra gondoltam, hogyan zajlott le találkozásom ugyanezekkel az emberekkel alig egy esztendeje az Elisabeth-foknál. Akkor csak úgy viharzott körülöttem az életöröm, örömükben magasra ugrottak, s a vidék vidám kiáltozásuktól visszhangzóit. S most ezek az aggódó, gondterhelt arcok! Szerencsére azonban hamarosan elmúlt a szertartásos komolyság, s újra felragyogott régi vidámságuk. Kutyáimnak egy fókát dobtak eledelül, s miközben azok a véres húst habzsolták, az eszkimók beszámoltak első vadászsikereikről.

Szánkómat magas hótömb-állványra helyezték, majd végre beléphettem a házba, hogy megmelegítsem dermedt tagjaimat. Orulo, Aua anyáskodó és igen csinos, vonzó felesége, most is, mint mindannyiszor, párolgó teáskannát tartott készenlétben számomra, s miután megittam a teát és felmelegedtem, örömmel elbeszélgettem régi barátainkkal. Természetesen hamarosan áttérésükre terelődött a szó, s amit ennek során megtudtam, figyelemre méltó és jellemző bizonyítéka volt annak, hogyan törnek utat szellemi irányzatok a sarkvidéki pusztaságokon át.

Egy baffin-földi férfi, Noratlaq, az Admiralitás-öböl vidékén megölt egy kereskedőt. Az eszkimók ezt távolról sem tekintették bűnténynek. Véleményük szerint ugyanis a kereskedő veszedelmes ember volt, akitől semmi jót sem várhattak. Amikor azután egy napon odáig fajultak a dolgok, hogy késsel fenyegette meg Noratlaq öreg apját, ez a törzs szokásai és jogfogalmai szerint elegendő okot szolgáltatott a fiú számára a bosszúhoz.

Honfitársai hálájuk jeleként ajándékokkal árasztották el Noratlaqot, s noha lelkiismerete tiszta volt, tudta, hogy az ilyen önbíráskodás igen veszedelmes dolog, különösen ha az áldozat véletlenül fehér ember. Elhagyta tehát a falut, és Igdlulik közelében telepedett meg, távol azoktól a partoktól, ahol hajók is kikötnek. Igdlulik az egész Foxe-medence legnagyobb és leggazdagabb faluja. A vadászati feltételek rendkívül kedvezők itt, s különösen a nagy és veszedelmes rozmárokra való vadászat kínál előnyös lehetőségeket a bátor vadászok számára. Mivel Noratlaq javakorabeli óriás volt, hamarosan nagy tekintélyt szerzett új bajtársai körében. Parancsoló természet volt, aki a vérbosszú szerezte tekintélyét jól fel is tudta használni. Ehhez járult még az is, hogy új vallás hirdetőjeként lépett fel. Sokat látott ember volt, aki hosszú vándorlásai során gyakran akadt össze misszionáriusokkal és megkeresztelkedett eszkimókkal, s mindig figyelmesen elraktározta magában azokat az újdonságokat, amelyeket tőlük hallott. Régi sámánként, tapasztalatból tudta, hogy honfitársai senkit sem tisztelnek jobban, mint a vallási nézetek hirdetőit. Azzal is tisztában volt, hogy ősi hagyományok, bonyolult tilalmi és elviselhetetlen taburendszerükkel, nem örvendenek túlságosan nagy népszerűségnek az életvidám falvakban.

Noratlaq most már a szeretet vallását hirdette, amelyben ismeretlen volt a tabu, s amely teljes egészében a csodálatos és felfoghatatlan kegyelem fogalmára épült, s ebben a kegyelemben minden hívő részesülhetett. A tengeri állatok anyja helyett, amelynek veszedelmes szeszélyeit csupán számtalan étkezési előírás szigorú betartásával lehetett kordában tartani, az eszkimók most egy jóságos istennel találták szemben magukat, aki az embereknek csak a legeslegjobbat akarta, csak higgyenek benne ...

Noratlaq tehetségéhez mérten, a szentírás alapján próbálta elmagyarázni a kereszténység lényegét. Vadászat után gyűléseket tartott. Minden alkalmat megragadott "az ige hirdetésére", s az általa teljes egészükben vagy csak részben leírt zsoltárokat minden összejövetel kezdetén és végén elénekelték. A biblia történeteit, akárcsak saját pogány mondáikat, szó szerint értelmezték, s a régi amulettek sokféleségét csak annyiban egyszerűsítették, hogy kicsiny, megható fakeresztekkel helyettesítették, amelyeket hordalékfából faragtak, és a ruhájuk alatt, mellükön hordtak. S amint régen az embereket és az állatokat az amulettek titkos ereje, hitük szerint minden szerencsétlenséggel szemben megvédte, most ugyanannyira magától értetődőnek tartották, hogy a kutyáknak is feszületet kössenek a nyakukra.

Amikor 1922 telén expedíciónk északi csoportja elérkezett Igdlulikba, Noratlaq nem csupán papként mutatkozott be, aki valamennyi szellemi és vallási ájtatosságot irányított, hanem csoportunk tagjait törzsfőnökként is üdvözölte, aki a vadászzsákmányt a település lakói között elosztotta. Felszólítás nélkül kezdett gyilkosságáról mesélni, sőt, Péter Freuchennek még írásos beszámolót is átnyújtott erről. A saját kezűleg írt beszámoló szó szerinti szövege az alábbi:

Megérkeztem a fehér ember házához, és sok férfit láttam, aki hangosan beszélt egymással, öt is megpillantottam. Azt ordította, hogy az eszkimók csak saját magukra és a zabálásra gondolnak. Azt kívánta, bárcsak lőnék agyon valamennyi kutyájukat. De még az eszkimókat is, egytől egyig. Azt gondoltuk, jobb lenne, ha inkább ő halna meg, s az emberek azt mondták, jó lenne, ha megölnék. Erre lelőttem, amikor kilépett házából. Minden földim azt mondta, derék cselekedet volt.

Auára már akkor nagy hatást gyakorolt az, hogy valamennyi rokona és régi barátja az égi hit követője lett. Mégis, közel egy esztendőbe tellett, amíg ő maga is hátat fordított segítő szellemeinek. Az utolsó őszön tért át, amikor repulse-öbölbeli tartózkodása során összetalálkozott az aivilik törzs néhány családjával, akik egyik hókunyhóban tartották istentiszteleteiket. Már hallottam valamit erről az áttérésről, s most roppant kíváncsi voltam, vajon olyan mértékben felrúgta-e régi hitét, hogy törzsének ősi hagyományait és életszabályait is teljesen semmibe veszi. Ezért nyomban elmondtam neki jövetelem okát, azt a reményemet fejeztem ki, hogy áttérése nem gátolja majd együttműködésünket. Legnagyobb örömömre azt válaszolta, hogy erről szó sincsen. Elmagyarázta, hogy jó szellemeit ugyan szélnek eresztette, hiszen mostantól kezdve semmi szüksége se lesz rájuk, de éppen ezért mondhat el nekem most már minden titkot, még azokat is, amelyek azelőtt túlságosan szentnek tűntek ahhoz, semhogy nyilvánosságra lehessen hozni őket. Hithű sámán nem ismertetheti életének titkait anélkül, hogy ezáltal meg ne gyengüljenek kapcsolatai a természetfeletti erőkkel. Ez volt az oka korábbi tartózkodásának. Most azonban rendelkezésemre áll minden ismeret, s rendkívül örül az előttünk álló sok-sok esti beszélgetésnek. Ezután néhány hetet Aua és Orulo vendégeként töltöttem itt, s ezalatt terjedelmes anyagot rögzíthettem az eszkimók szellemi kultúrájáról, amely a későbbiek során alapvetőnek bizonyult más törzsek között végzett munkámban is.

Az újonnan megtértek nagy kínnal-keservvel rengeteg zsoltárt tanultak meg; ezeket különböző papírszeletkékre írták le, majd maszatos kis könyvecskékké fűzték össze őket. Akadtak közöttük a Baffin-földről eredő zsoltárok is, ezek protestánsok voltak, mások meg katolikus zsoltárok, messze tájakról, egészen Chesterfieldtől jutottak el idáig. Mindez azonban édeskevéssé érdekelte az eszkimókat, buzgón énekelték őket együtt. Ezek a térítések igen jó mércéül szolgáltak annak megállapítására, milyen rendkívüli hatással volt Noratlaq, a gyilkos, honfitársaira, akik egyébként féltő gonddal, vakon és hagyománytisztelően (ami a babonás hitvilág következménye volt) ragaszkodtak az őseiktől örökölt eszmei hagyatékhoz. Amit egyetlen misszionárius sem tudott volna sok éven át megvalósítani, azt ő egyetlen tél alatt elérte. Noratlaqot később bíróság elé állították és tízévi fegyházra ítélték. A büntetés végrehajtását azonban rövidesen fel kellett függeszteni, mert tüdőbajt kapott, mire visszaküldték törzséhez.

XIII

BESZÉLGETÉSEK SÁMÁNOKKAL

Az esztendő legnehezebb időszakában érkeztem a lyon-fjordi vadászhelyre. A nyáron felhalmozott készletek már kifogytak, és napról napra újból gondoskodni kellett az emberek és az éhes kutyák élelmezéséről. A fókavadászatot részint a légzőlyukaknál, részint a jégszegély menti nyílt vizeken űzték. Cudar, viharos volt az időjárás, szinte naponta tomboltak hófergetegek, és a hőmérséklet állandóan -50 C fok körül mozgott. A napok rövidek voltak, s hogy a fényt minél jobban kihasználhassák, még sötéttel indultak vadászni, és csak sötétedés után tértek haza. A zsákmányt nyomban feldarabolták és szétosztották a tábor lakói közt, s mivel rendszerint épp csak annyi volt, hogy a legtöbb házban együltükben megették, mindenki feszült izgalommal leste a vadászok visszatértét. Amikor a vadász, az elejtett fókát maga után vonszolva kibukkant a homályból, és belépett a hókunyhók fénykörébe, asszonyok és gyermekek vidám serege köszöntötte, s amint meggyőződtek róla, hogy ismét kerül hús a fazékba és olaj a lámpásukba, féktelen örömmel rohantak be hideg kunyhóikban s magasra szították az olaj lámpások lángját. Nyár költözött a szívekbe, és simogató meleg a kicsiny hóhaj lékokba, ha egy kövér, fényes szőrű fóka az alagúton át besiklott a hókunyhóba és ott feküdt a földön, megadóan várva sorsát. Süvölthetett a szél odakint, tombolhatott a fagy, mit számított, ha az olaj lámpás melegétől könnyezni kezdett a hókupola, mintha május lenne.

Ezeket a meghitt esti órákat, amelyek jóleső nyugalmat loptak a szívekbe és még a némák nyelvét is megoldották, használtam fel arra, hogy elbeszélgessek Auával és a táborbeliekkel.

A folklór-kutatás sikere egyedül és kizárólag azoktól a forrásoktól függ, amelyekből a kutató anyagát meríti. Olyan elbeszélőket kell találni, akik nemcsak gazdag tudással és színes képzelőerővel rendelkeznek, hanem készséggel hajlandók az együttműködésre is. Ezenfelül megbízhatóknak is kell lenniük, hogy az ember fenntartás és kételkedés nélkül hihessen nekik. Csak így lesz a közléseknek hiteles hangulatuk, s így kapják meg azt a színt, mely az egész idegen és ismeretlen anyagot élővé varázsolja. Aua, a felesége és köztem olyan barátság kovácsolódott, amelyre minden körülmények közt építhettem, és a két öreg pompásan kiegészítette egymást mindannak elbeszélésében, amit hosszú és nehéz életük során hallottak és tapasztaltak, láttak és átéltek! Olvasóm már ismeri Auát elisabeth-foki, mesebeli hópalotájában tett első látogatásom óta. Akkor a halál utáni életről, "a nappal birodalmáról", s "a keskeny földcsík országáról" és a sámánok égi utazásának vagy a tenger alatti állatok úrnőjénél tett látogatásának leírásában tanúságot tett a természeti ember festőién gazdag képzelőerejéről.

Megkértem Arnaqaoqot, egy fiatal netsiliket a King William-szigetről, rajzolja le nekem néhány szellemlátomását. Először vonakodott: félt, hogy ezzel megsérti a természetfölötti erőket. De amikor jó fizetséget ígértem neki, amellyel megengesztelheti segítő szellemeit, beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a rajzokat egyetlen táborbelijének sem mutatom meg. Arnaqaoqnak még soha életében nem volt a kezében ceruza és papír, de meg kell mondanom, hogy az igazi művész őszinte alázatával fogott munkához. Senki se higgye, hogy gondolkodás nélkül odakapart valamit a papírra. Órák hosszat ült csukott szemmel, hogy újból felidézze látomásait, és csak amikor már világosan és élőn álltak előtte képzeleteinek alakjai, próbált meg formát adni nekik. Olykor-olykor különösen erősen rohanhatták meg ezek a látomások, mert egész testében remegni kezdett és abba kellett hagynia a rajzolást. Mindez azt a határozott meggyőződést keltette bennem, hogy Arnaqaoq hívő lélek. Lehetséges, hogy egyszer-egyszer ő maga mázolta össze magát fóka vagy rénszarvas vérével, s azután annál nagyobb hévvel mesélt a szellemekkel vívott harcáról. De még ha tudatosan kenekedett is be a vérrel, bizonyosan hitt abban, hogy élménye valóság. Ez is olyan megnyilvánulás, amely a "civilizált" agy számára teljes képtelenségnek tetszik, s ezért lehetetlenné teszi a primitív észjárás megértését. De ha megpróbáljuk a természeti ember helyébe képzelni magunkat, és a látomásaikat olyasminek tekintjük, amit nem tudunk megmagyarázni, legtöbb esetben könnyebben megértjük, hogyan lehetséges, hogy egy sámán tudatosan csal, s ugyanakkor mindvégig őszintén hisz önmagának.

Arnaqaoq rajzai az eszkimó sámánok képzeletének túláradó bizonyítékai voltak.

Ebben a vonatkozásban Arnaqaoq fivérét, Ivaluartjukot is az expedíció legjobb "munkatársai" közt kell megemlítenem. A Repulse-öbölnél találkoztunk vele először, és egyik dalát közöltük is a könyvben. Csak szükség esetén folyamodott varázsláshoz. Népe mondáinak nagy ismerője volt; több mint ötven mondát jegyeztem fel elbeszélése alapján. Sajnos, közlésük túlságosan is sok helyet igényelne olyan könyvben, amelynek elsősorban útiélményekről kell beszámolnia és embereket kell ábrázolnia. Ám, hogy a Hudson-öböl eszkimó népeinek szellemi kultúráját oly érzékletesen tükröző elbeszéléseket mégse mellőzzük teljesen, megpróbálok rövid áttekintést adni róluk.

A közös nyelv és a természeti környezet oly bensőségesen összekapcsolja valamennyi eszkimó népet, hogy a mitológiájukban és vallási képzeteikben megnyilvánuló azonosság természetesen mondáikon is végighúzódik. A múlt emlékei szinte elképesztő módon egybevágnak, akár Grönland, akár Kanada arktikus vidékének mesemondóit hallgatjuk. Ezek a mondák, hacsak nem kifejezetten helyi eseményről szólnak, a közös őskor azonos epizódjait dolgozzák fel, s felépítésükben ugyanaz a képesség nyilatkozik meg, amelynek ezek az emberek örök időkre a legnagyszerűbb megfigyelők hírnevét köszönhetik. A fantasztikus elemekkel kevert állat- és gyermekmesék eredeti és művészi teremtőerő és vérbő humor tanúságai, amit elbeszélőjük élénk hanglejtésével és arcjátékával csak még jobban kidomborít. Találó megfigyeléseket tartalmaznak az állatok és emberek életéből, az ínséges idők és vidám napok ábrázolása egyaránt helyet kap bennük, s mindezt drasztikus képek tarkítják, amelyek lebilincselnek nyers szókimondásukkal és tömörségükkel.

Hadd álljon itt mutatóban az Ivaluartjüktől hallott, de Grönlandban is széltében-hosszában ismert egyik-másik monda rövid tartalma:

A világ teremtését követő első napokban asszonyok vándoroltak a földön és a bokrok sűrűjében fickándozó embergyerekekre találtak. A föld gyermekei voltak ezek, általuk sokasodtak az emberek és benépesültek a falvak.

Volt egyszer egy Kaugjagjuk nevű árva fiúcska, aki nem tudott megnőni, s a falujabeliek mindenféle gonoszságot műveltek vele. Kihúzták a fogait, hogy ne tudjon enni, és kilökték a kutyák közé az alagútba. De egy éjszaka a hold magához szólította az apátlan-anyátlant, feloldotta a gonosz varázslatot, amely a növésben akadályozta, és erős férfivá tette, hogy bosszút állhasson a falubelieken kegyetlenségeikért.

Élt egyszer egy ember, Igimarajugjuk, aki egy nagy éhínség idején megette a feleségét, hogy saját életét megmentse. Ettől kezdve úgy gyötörte a vágy az emberhús után, hogy mindig fölfalta asszonyait, valahányszor megnősült. Végül azután egy sámánnőt vett feleségül, aki kitalálta gonosz szándékát, hazamenekült a fivéréhez, aki azután agyonütötte az emberevőt.

Egy öregasszonyt szívtelen törzstársai kis unokájával együtt magukra hagytak, hogy éhen pusztuljanak. De az öregasszony értett hozzá, hogy minden állatot odacsalogasson, és amikor a gonosz táborbeliek visszatértek, hogy megnézzék, mi történt az elhagyottakkal, elképedve látták, hogy nagy bőségben élnek, jobbnál-jobb falatokban, finom prémekben dúskálnak.

Volt egyszer két testvér, egy fiú és egy lány. Az anyjuk, egy gonosz pára, örökké éheztette a fiút, mivelhogy a szerencsétlen gyermek vak volt. A fiú kétségbeesésében a jégmadárnál keresett gyógyulást, és vissza is nyerte a szeme világát. Hogy megbosszulja anyja gonoszságát, szigonyzsinórját a mellére tekerte, azzal az ürüggyel, hogy így segítségére lehet az anyja, és fogva tarthatja azokat az állatokat, amelyeket ő a jég szegélyénél megszigonyoz. Azután megszigonyozott egy bálnát, amely magával rántotta az asszonyt a tengerbe és az megfulladt. Az anyagyilkosság miatt szégyenében a két testvér elbujdosott, s a pusztaságban vándorolva különös néppel találkoztak, akik nem olyanok voltak, mint a többi emberek. Mind a ketten beházasodtak az idegen törzsbe, de aztán az történt, hogy a fivér beleszeretett húgába, s egy éjszaka, míg a többiek egy dalünnepen voltak, meglátogatta. Amikor az asszony felfedezte, hogy a fivére volt, aki szerette őt, levágta a két mellét és fivére arcába hajítva így kiáltott:

- Ha ennyire szeretsz, edd meg ezeket is! - Aztán fáklyát gyújtott és kimenekült az éj sötétjébe. De a bátyja is meggyújtott egy fáklyát és üldözőbe vette őt. Miközben a hókunyhók között kergetőztek, egyszerre csak mindketten fölemelkedtek a földről, és fölszálltak az égbe. Itt nap és hold lett belőlük. A lánytestvér az egész földet bevilágítja, és melegíti fáklyájával, de fivére csak világít, mert amikor a földről fölemelkedett, megbotlott és fáklyájának tüze kialudt; ezért a hold csak fénylik, míg a nap éget.

Egy öregember állt a légzőlyuknál, a jégszegély közelében, arra várva, hogy fölbukkanjon egy fóka. A fogásban megzavarta a közeli sziklahasadékban játszadozó gyermeksereg, és a fóka elmenekült. Az öregember haragjában varázslathoz folyamodott, a sziklahasadék bezárult és a gyermekek éhen haltak.

Néhány mondát említettem itt azok közül, amelyek egész Grönlandban jól ismertek, ennélfogva abból az időből kell származniuk, amikor Grönland még lakatlan volt és valamennyi eszkimó néptörzsnek Kanada volt a hazája. Nem lehet pontosan megállapítani, mikor vándoroltak be az eszkimók Grönlandba, de ha ismereteink nem csalnak, körülbelül ezer éve.

A hagyomány olyan aprólékos pontossággal őrizte meg és adta át ezeket a mondákat nemzedékről nemzedékre, hogy nemcsak az elbeszélés váza maradt változatlan, hanem gyakran a kérdések és feleletek is ugyanazokkal a szavakkal hagyományozódtak tovább. Természetesen legszívesebben sámánokkal dolgozom együtt, s ennek az az oka, hogy ezek az emberek a legjáratosabbak a törzset érintő valamennyi kérdésben; s bár a mondák jól tükrözik az eszkimók képzeletvilágát, szellemi kultúrájuk összképe egyoldalú maradna, ha nem próbálnánk hitükről és hiedelmeikről is kimerítő ismereteket szerezni. Csak ily módon tudhatjuk meg, mi foglalkoztatja valójában a természeti emberek gondolatait. Minden, ebből a forrásból táplálkozó elképzelés és szemlélet tapogatózó és messzire ágazó, s talán éppen ezért ez az ősi mag, amelynél tovább már nem juthatunk.

Szerencsémre Auát éppen ezek a kérdések érdeklik leginkább, míg a mondákat tulajdonképpen dajkameséknek tartja, amelyek csak azért születtek, hogy nyugalmat teremtsenek a hókunyhókban, ha a gyerekek már túl sokat sírtak. A következőkben ezért ő veszi át a szót, mi többiek megelégszünk azzal, hogy egy-egy közbeszólással buzdítsuk-ösztökéljük, különösen, ha olyan ponthoz érkezik, amelyet behatóbban szeretnénk tanulmányozni.

Első témája:

Hogyan lettek az első sámánok?

Az emberek mindig féltek a betegségektől, és már a legősibb időkben akadtak férfiak, akik megkísérelték, hogy eligazodjanak az embert körülvevő érthetetlen dolgok szövevényében. Akkoriban még nem voltak sámánok, s az emberek még nem ismerték az életnek azokat a szabályait, amelyek tiszteletére később a veszélytől és gonoszságtól való félelem tanította meg őket. Az első amulett egy tengeri sün tüskepáncélja volt. A rajta levő lyukról itegnek (végbél) nevezték el, és különleges gyógyítóerőt tulajdonítottak neki. Ha egy férfi megbetegedett, valaki leült melléje, s miközben a beteg testrészre mutatott, szellentett egyet. Azután fölkelt és kiment, s ezalatt valaki más a beteg testrészen tartotta a kezét, a lélegzetét pedig közben a másik tenyerébe kellett fújnia. Azt hitték, hogy ily módon a szélben és a lélegzetben az emberből kiáradó erők olyan hatalmas és titokzatos erővé egyesülnek, amely gyógyítani is képes.

Akkoriban tehát még minden ember orvos is volt egyszemélyben, s ezért nem volt szükség sámánokra. Egy napon azonban szükség és éhínség tört Igdlulik vidékére. A vadászat nem sikerült, sokan éhen pusztultak, s az emberek tanácstalanok voltak. Ekkor történt, hogy egy ízben, amikor sok ember gyűlt össze valamelyik házban, egy férfi azt követelte - anélkül, hogy a többiek tudták volna az okát -, vigyék a hálópadkára, a prémfüggönyök mögé. Azt mondta, le akar szállni a tengeri állatok úrnőjéhez. A házbeliek nem értették őt, és senki nem hitt neki. De teljesítették kívánságát, és hátravitték a függöny mögé. Ott azt mondta, olyat fog művelni, ami nagy hasznára lesz az embereknek, de eközben senki nem láthatja őt. Ám nem kellett sok idő, a kíváncsiak és hitetlenek föllebbentették a függönyt, s álmélkodva látták, hogy a férfi alábukik a földbe. Már olyan mélyre süllyedt, hogy csak a talpa látszott ki. Hogy jutott ez az ember erre a gondolatra, senki nem tudta megmondani, ő maga azt állította, hogy a szellemek segítettek neki, akikkel kint a nagy világűrben kötött szövetséget, így lett az első sámán. Leszállt a tengeri állatok úrnőjéhez, és visszahozta az állatokat az embereknek. Az ínséget bő fogás követte, és az emberek ismét boldogok és elégedettek voltak.

Ettől kezdve tökéletesítették a sámánok tudásukat a titkos dolgokról, és sokféle módon segítettek az embereken. Külön, mágikus nyelv birtokába jutottak, amelyet azonban csak szellemidézéskor használtak, a mindennapi beszédben sohasem.

Ha egy fiatalember sámán szeretne lenni, oda kell ajándékoznia valamit a tulajdonából annak a varázslónak, akit tanítómesteréül választott. A fa különösen nagy értéknek számít az igdlulikoknál, ezért lassan az a szokás alakult ki, hogy a jelölt egy sátorpóznát ajándékoz "oktatójának". A sátorpóznához sirályszárnyat kötöztek, annak jeléül, hogy a sámáninas úgy szeretne repülni a levegőben, mint a madarak. Az adományt a sámán háza előtt állították fel a segítő szellemeknek szánt áldozatul. Este azután meg kellett esküdnie a sámánnak segítő szellemei jelenlétében, hogy a jelölt testét és lelkét egyaránt megtisztítja. A jelöltnek a táborbeliek előtt be kellett vallania minden bűnét és a tabu előírások megszegését. A megtisztítási szertartás alatt folyvást ezt kiabálta: "Mindezt azért teszem, hogy látóvá válhassak!"

A tanítómester ezalatt egy függöny mögött rejtőzött a hálópadkán, a sámánok szent tartózkodási helyén. Amikor a jelölt minden bűntől megtisztult, ő is beléphetett a függöny mögé. Itt, a kíváncsi tekintetek elől elrejtőzve kellett a sámánnak tanítványa szeméből, agyából és zsigereiből a lelket kivenni. Ezáltal - amint mondták - világos lesz a test belseje, s egy sámánt fénynek kell öveznie és áthatnia. Ha a sámánjelölt férfi volt, három napig lehetett meg a szeme, agya és belső része lélek nélkül, ha asszony volt, négy napig. Ezen idő alatt semmit nem csinálhattak a kunyhóban, és a tanítványnak egyfolytában a függöny mögött kellett tartózkodnia. Hiedelmük szerint szemének, agyvelejének és zsigereinek ereje ezekben a napokban jövendő segítőszellemeibe költözött, hogy ne féljen majd tőlük, ha egy napon meglátja őket. S mindez csak az emberektől távol, kint a magányosságban mehetett végbe. Mert csak a magányosságban közeledhet az ember a szellemekhez. Azoknak azonban, akikből sámánok lesznek, nagyon korán kell kezdeniök, sőt gyakran már születésük előtt.

Auát sámánná avatják

Még csak kicsiny mag voltam anyám méhében, amikor az aggódó emberek már résztvevőén kérdezősködtek rólam. Anyám valamennyi gyermeke, akiket előttem szült, keresztben feküdt és halva jött a világra. Amikor anyám észrevette, hogy gyermeket hord a szíve alatt, aki egyszer majd én leszek, így szólt a házabéliekhez: "Megint olyan gyümölcsöt érlelek, amelyből soha nem lesz ember."

Mindnyájan osztoztak fájdalmában, és az Artjuaq nevű sámán asszony még aznap este megidézte a szellemeket, hogy anyámon segítsen. Már a következő napon észrevették, hogy növekedem, de ez nem szolgált a javamra, mert a sámánnő elfeledkezett arról, hogy a varázslást követő napon anyám semmilyen munkát nem végezhet, és mégis megfoltozott egy prémkesztyűt. A tabu előírásnak ez a megszegése nyomban énrám ütött vissza. Anyámra időnek előtte jöttek a fájások, s én fickándoztam és ugrándoztam, mintha az oldalán kívánkoznék ki a testéből. Egy újabb varázsszertartás azonban, amelynél minden előírást gondosan betartottak, anyámat is, engem is megszabadított a bajtól. Egy napon apám, aki éppen vadászatra készülődött, igen haragos, rossz kedvében volt, s anyám, hogy lecsillapítsa, segített neki a kutyák befogásában. Elfelejtette, hogy az ő állapotában mindenféle munka tabu a számára. Alighogy lehajolt a hámszíjakért és fölemelte egyik kutya mancsát, hogy befogja, abban a szempillantásban megindultam és mindenképpen ki akartam jutni a köldökén keresztül. Megint csak sámánhoz kellett fordulni, hogy segítsen rajtunk.

Bölcs öregemberek akkor ezt mondták anyámnak, a tabu előírások megszegése iránti nagy érzékenységem azt bizonyítja, hogy élni fogok és nagy sámán lesz belőlem. De még nagyon sok veszély leselkedik rám, és sok-sok vesződség lesz velem, míg megszületem.

Apám vemhes rozmárt ejtett el; amikor ki akarta vágni belőle a magzatot, nem gondolva arra, hogy anyám is viselés, ismét fickándozni kezdtem az anyaméhben, ezúttal már komolyan. Ám abban a pillanatban, amikor a világra jöttem, minden élet elszállt belőlem, s holtan feküdtem ott. A köldökzsinór nyakamra tekeredett és megfojtott. Nyomban Artjuaqért rohantak, aki a szomszéd faluban lakott, anyámnak meg külön házat építettek. Amikor a sámánnő megérkezett és látta, hogy szemgolyóim kidüllednek, egy hollóbőrrel megtisztogatott anyám vérétől, és kicsiny kabátkát varrt a számomra ugyanebből a madárbőrből.

- "Azért született meg, hogy meghaljon, de élni fog" - mondotta.

És Artjuaq ottmaradt anyám mellett, míg vissza nem tért belém az élet. Anyámnak nagyon szigorú étrendet és kemény tabu előírásokat kellett betartania. Ha például evett egy rozmárból, ez a rozmár a többiek számára már tabu volt. Ugyanez történt a fókák és rénszarvasok esetében is. Külön edényei voltak, amelyekből senki más nem ehetett; asszonyok nem látogathatták meg, csak férfiak. Ruhácskáimat egészen különleges módon varrták. A prém szőrszálai nem állhatták sem fölfelé sem lefelé, csak keresztbe futhattak a testemen, így éltem a szülőházban, anélkül, hogy sejtelmem lett volna a körülöttem folyó nagy gondoskodásról.

Kerek egy esztendeig kellett anyámmal egyedül élnünk, csak apám látogathatott meg nagy ritkán bennünket. Bár, mint kiváló vadász örökké portyán volt, egyszer sem fenhette meg maga a kését; ha mégis megtette, megdagadt a keze, és én megbetegedtem. Születésem után egy évvel magunkhoz vehettünk egy lakótársnőt, de valahányszor ki kellett mennie, óvatosságból fejére kellett borítania prémcsuklyáját, a csizmát meztelen lábra kellett húznia, és prémszoknyáját csak egy kézzel emelhette fel.

Már nagy gyermek voltam, amikor anyám először mehetett látogatóba. Mindenki barátságosan fogadta, és valamennyi falunkbéli meghívta magához. De túlságosan sokáig elmaradt. A szellemek nem nézik jó szemmel, ha egy asszony, akinek kis gyermeke van, sokáig távol marad otthonától, s úgy álltak bosszút rajta, hogy lehámlott fejéről a bőr. Én, bár akkor még semmit sem értettem, kis ökleimmel ütöttem-vertem testét, és hazafelé menet a hátára vizeltem.

Aki ügyes vadász vagy nagy sámán akar lenni, nem maradhat sokáig idegen házban látogatóban. Ugyanez vonatkozik az asszonyra is, amíg gyermekét hátán prémzsákjában hordja.

Telt-múlt az idő, s már annyira megnőttem, hogy a felnőttekkel együtt részt vehettem a légzőlyukaknál folyó fókavadászaton. Azon a napon, amikor az első fókát megszigonyoztam, apámnak csupasz felsőtesttel a jégre kellett hasalnia, és a fókámat végig kellett húzni a hátán, míg el nem szállt belőle a pára. Csak férfiak ehettek első zsákmányomból, és egy falat sem maradhatott meg belőle. A lenyúzott bőrt és a fejet kint a jégen kellett elrejteni, hogy újra elejthessem majd ugyanezt az állatot. A lakomán részt vevő férfiak három napig nem mehettek vadászatra, és semmiféle más munkát sem végezhettek.

Legközelebbi vadászzsákmányom egy rénszarvas volt. Szigorúan megtiltották, hogy lőfegyvert használjak, íjjal és nyíllal kellett leterítenem. Ezt az állatot is csak férfiak fogyaszthatták el, nő még csak nem is érinthette. Aztán, bizonyos idő elteltével már olyan nagy és erős voltam, hogy a rozmárvadászaton is részt vehettem. Amikor első rozmáromat elejtettem, apám teli torokból így kiáltott: - "Most van hús minden ember számára!" -, s felsorolta valamennyi ismerős falubelije nevét.

A rozmárt partra vonszolták, még élet volt benne, és csak a szárazföldön ölték meg. Miután ezt a rozmárt elejtettem, ehettem az addig tiltott ínyencfalatokból, még a belső részekből is. Most már a nők is falatozhattak zsákmányomból, a gyermekágyasok kivételével. Csak anyámnak kellett még sokáig nagyon óvatosnak lennie, és valahányszor varrnia kellett, külön hajlékot építettek neki. Egy kis szellemről Auának neveztek el, s azt mondták, azért kell anyámnak ilyen sok előírást betartania, hogy meg ne sértse őt; ő volt az én védőszellemem, s gondosan ügyelt arra, hogy semmiféle tiltott dolgot ne tegyek, így sohasem volt szabad olyan hókunyhóban tartózkodnom, ahol fiatalasszonyok lefekvéshez készülődve, éppen vetkőztek. Ugyanígy nem igazíthatták meg a hajukat jelenlétemben.

Házasságom után is még jó ideig szigorú tabu kapcsolódott vadászzsákmányomhoz. Ha gyermekágyas asszonyok laktak a közelünkben, feleségem csak olyan állatból ehetett, amelyet én öltem meg. Az általam elejtett rozmárok belső részeiből a tabu szerint nő nem ehetett, és ez a tilalom mindaddig érvényben maradt, míg négy gyermek apja nem lettem. S tulajdonképpen csak most, hogy megöregedtem, szűntek meg e tiltó szabályok, amelyeket az öreg sámánnő állított föl egykor, hogy életben maradjak.

S noha már akkor, amikor még anyám ménében szunnyadtam, el volt készítve számomra minden, mégis hiába kíséreltem meg, hogy mások segítségével váljak sámánná. Ez soha nem sikerült. Sok híres sámánt kerestem föl, nagyszerű ajándékokat adtam nekik, amit ők tüstént továbbadtak másoknak. Ha megtartják, meghaltak volna a gyermekeik. Azután a magányba menekültem, és kedvem elborult. Misztikus úton-módon törtem ki panaszos átokban, és szerencsétlennek éreztem magam, anélkül, hogy tudtam volna az okát. Majd hirtelen, mintha az egész világ megváltozott volna, hatalmas és megmagyarázhatatlan öröm töltött el, s olyan erővel ragadott magával, hogy nem tudtam uralkodni rajta: dalolnom kellett, s sodró erejű dalban csak egyetlen szónak volt helye: Öröm! öröm! öröm! S e titokzatos, lenyűgöző gyönyör közepette váltam sámánná, öntudatlanul, nem is tudom, hogyan. De azzá lettem, s e pillanattól mindent egészen új módon láttam és hallottam.

Minden igazi sámánnak éreznie kell, hogy bensejében valami fény lángol, a koponyájában vagy a homloka mögött, világít, mint a tűz, s képessé teszi arra, hogy lehunyt szemhéja mögül a sötétségbe, a rejtett dolgokba s a jövőbe lásson, s behatoljon más emberek legmélyebb titkaiba. Éreztem, hogy e csodálatos képesség birtokában vagyok.

Első segítő szellemem a nevem, a kicsi Aua lett. Amikor eljött hozzám, mintha a bejárati folyosó és a háztető megemelkedett volna és olyan látóképesség költözött belém, hogy keresztülláttam a falakon, beleláttam a föld mélyébe és felláttam az egekbe. A kis Aua gyújtotta meg bennem ezt a belső világosságot, s fölöttem lebegett, mialatt énekeltem. Aztán megállt kint, az alagút egyik szögletében, mindenki más számára láthatatlanul, de mindig készen, hogy hívásomra megjelenjen.

Az Aua kis női szellem, aki lent lakik a tengerparton. Sok ilyen parti szellem él ott, fel-alá futkároznak hegyes kis prémsipkáikban, medvebőrből varrt kis nadrágjuk bohókásan rövid. Fekete mintás, hosszú csizmát és fókaprémet viselnek. Lábfejük fölkunkorodik, mintha a sarkukon járnának. Kezüket úgy tartják, hogy hüvelykujjuk mindig a tenyerükhöz simul. Karjukat összekulcsolt ujjaikkal a magasba emelik, mintha folyvást a fejük búbját simogatnák. Féktelenül vidámak és elégedettek, ha szólítják őket s leginkább, kedves, kicsiny, élő babákra hasonlítanak, mert teljesen kiegyenesedve sem nagyobbak karhosszúságnál.

Második segítő szellemem egy cápa lett. Egy napon kint jártam kajakommal a tengeren; odaúszott hozzám, az oldalára feküdt és nevemet suttogta. Nagyon meglepődtem, mert még sohasem láttam addig cápát. Nagyon ritkák idefönt. Azóta minden vadászatomon segített, és mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá.

ők ketten, a parti szellem és a cápa voltak legfőbb segítő szellemeim és mindent megtettek, amit kértem tőlük. Az ének, amellyel hívni szoktam őket, kevés szóból áll, és a következőképpen hangzik:

Öröm! Öröm!

Öröm! Öröm!

Látom a kis parti szellemet,

Saját nevemet.

Öröm! Öröm!

E szavakat addig ismételtem újra meg újra, míg végül könnyekben törtem ki. Azután egész testemben remegni kezdtem, miközben így kiáltottam:

Ah - A - A - A -

Öröm! Öröm!

Most hazamegyek

Öröm! Öröm!

Amikor elveszítettem egyik fiamat, azt hittem, soha nem tudom azt a helyet elhagyni, ahol eltemettem. Olyan voltam, mint egy hegyi szellem, aki retteg az emberektől. Nagyon sokáig éltünk a szárazföld belsejében és segítő szellemeim elhagytak. Egy napon azonban az öröm dala egészen váratlanul megint fölzendült bennem. Vágyakozni kezdtem az emberek után és segítő szellemeim visszatértek hozzám.

Ismét magamra találtam. Ettől a naptól fogva mindig ezt a dalt énekelem, ha megidézem őket.

Ez történt velem, míg anyám ménéből eljutottam addig a napig, amikor sámánná lettem. Most, hogy megkeresztelkedtem, segítő szellemeimet elküldtem nőtestvéremhez, Baffin-földre. De ha még többet akartok tudni a sámánokról, beszélhetek unokafivéremről, Niviatsianról, akit csodálatos módon hívtak el a szellemek, hogy nagy sámánná legyen.

A szellemek elhívják Niviatsiant

Niviatsian sok más férfival együtt rozmárvadászaton volt Igdluliknál. Néhányan előtte mentek, mások a háta mögött. Egyszerre csak közvetlenül előtte egy óriás rozmár bukkant föl a jégből, megragadta hatalmas mellső uszonyaival, ahogyan egy anya veszi karjába kisgyermekét, és magával ragadta a mélységbe. A többiek odasiettek a jégben tátongó nyíláshoz, amelyen keresztül a rozmár eltűnt, s még láthatták, ahogy Niviatsiant szorosan magához ölelve, agyaraival keresztül akarja döfni. Egy idő múlva elengedte áldozatát, és a felszín felé igyekezett, hogy lélegzetet vegyen. Niviatsian, aki közben eltávolodott a léktől, ahonnan lerántotta a rozmár, erősen dolgozott karjával-lábával, hogy újból felszínre jusson. A férfiak szemmel kísérhették mozdulatait, gyorsan újabb lyukat vágtak a jégbe ott, ahol körülbelül fel kellett bukkannia, s apámnak valóban sikerült is kihúznia. Niviatsian kulcscsontján mély seb tátongott, s ezen keresztül lélegzett. A seb egészen tüdejéig terjedt. Több bordája összeroppant, és a törések helyén egyik tüdejébe ékelődtek, úgyhogy nem tudott fölegyenesedni.

Niviatsian sokáig feküdt eszméletlenül. Amikor magához tért, segítség nélkül fölállt. A kulcscsontján levő seb volt az egyetlen súlyosabb sérülése. A rozmár agyarainak nyomát a fején és a testén mindenütt látni lehetett, de úgy tűnt, mintha az állat nem tudta volna megsebezni. Az öregemberek azt mondták, a rozmárt a tengeri állatok úrnője küldte bősz haragjában, mert Niviatsian felesége eltitkolta az elvetélését, hogy ne kelljen alávetnie magát a tabu előírásoknak. Niviatsian követte társait a szárazföldre, de csak a többiektől bizonyos távolságra lépkedhetett a jégen, ott, ahol még nem voltak lábnyomok. A parton, a tengerhez közel kis hókunyhót építettek, ide zárták be Niviatsiant; kis darabka fókaprémre ültették, azonmód csuromvizesen. Itt ült étlen-szomjan három napon és három éjen át. így kellett tennie, ha életben akart maradni, mert ha az őt ért bántalom után nyomban a tisztátalan emberi hajlékokba tér meg, nem kerülhette volna el a halált.

A falu sámánja egész idő alatt, míg Niviatsian magányos hókunyhójában kuporgott, avval volt elfoglalva, hogy Niviatsian asszonyát és öreg édesanyját megtisztítsa bűneiktől, amelyeket a nyilvánosság előtt be kellett vallaniuk, hogy kiengeszteljék az élet és halál fölött uralkodó hatalmakat. Niviatsian a három nap leforgása alatt tökéletesen meggyógyult, és nagy sámánná lett. A rozmár, aki hiába próbálta megölni, ettől kezdve segítő szellemeként szolgálta, így kezdődött.

Egy másik alkalommal, rénszarvas-vadászaton egy rozsomák vackába tiport. A rozsomáknak éppen kicsinyei voltak, ezért dühödten rátámadt. Egy teljes napon és teljes éjen át küzdött vele, és csak akkor engedte el, amikor a nap ugyanazon a helyen állt, ahol a küzdelem kezdetekor. De éles fogai és karmai ellenére sem tudta a rozsomák megsebezni, egyetlenegy helyen sem tudott beleharapni, csak egy kevés bőrt karmolt le róla. így lett segítő szelleme a rozsomák.

Harmadik segítő szelleme Amajorsuk lett, egy óriásasszony, aki hatalmas zsákot hordott a hátán: ebbe rakta az elrabolt embereket. Olyan hirtelen ragadta meg Niviatsiant, hogy máris a zsákban találta magát, mielőtt még bármit tehetett volna. A nyílás nyomban összecsukódott fölötte: be volt zárva. De kése a nyakában lógott, és azzal az óriásasszonynak a lapockája alatt úgy a hátába szúrt, hogy az holtan rogyott össze. A zsák olyan vastag volt, mint a rozmár bőre, és hosszú időbe telt, míg keresztülvágta magát és kiszabadult. Ámde ekkor észrevette, hogy anyaszült meztelen. Sejtelme sem volt, mikor vetkőztethették le, azt sem, hogy hol történt ez, csak annyit tudott, hogy valahol nagyon-nagyon messze, a szárazföld belsejében kell lennie. Csak a tenger közelében találta meg a ruháit, és szerencsésen haza is ért. De egész teste bűzlött a rohadt hínártól, és az undorító szag házába is bevette magát. Fél évig tartott, amíg megszűnt. Ez az óriásnő is segítő szelleme lett, és Niviatsiant ettől fogva a legnagyobb sámánként tisztelték az emberek.

Aua szerint tehát két módon válhat valakiből sámán; vagy ő keresi fel a szellemeket kint a nagy magányosságban, vagy a szellemek maguk jönnek el hozzá, mégpedig valami titokzatos, félelmetes módon, és váratlan rémületben válik látnokká. Valamennyi segítő szellem közt a legfélelmetesebb a tengeri hermelin. Ugyanolyan mint szárazföldi rokona, csak karcsúbb, hajlékonyabb és gyorsabb, s olyan hirtelenséggel bukkan elő a tengerből, hogy a védekezés lehetetlen. A bőre fényes és fekete, teljesen szőrtelen, csak a farka hegyén és a fülcimpáján van kevéske szőr. Ha egy férfi kajakjával megjelenik a tengeren, villámsebesen fölbukkan a mélységből és besiklik a ruhaujjába; ahogy meztelen testén végigfut, olyan rémület fogja el a szerencsétlent, hogy csaknem eszét veszti.

A képzett sámánok feladata a betegek gyógyítása, az, hogy "elutazzanak" a halottak birodalmába, s az elveszett lelkeket felkutassák, leszálljanak a tengeri állatok úrnőjéhez és a vadászható állatokat társaik szigonyai elé tereljék, káprázatos bűvészmutatványokat hajtsanak végre, amelyek bámulatba ejtik az embereket, és meggyőzik a sámán természetfölötti képességeiről.

Szinte valamennyi betegséget a lélek elrablása okozza. Ez kiindulhat ellenséges sámánoktól, vagy olyan emberektől, akik maguk is foglalkoznak varázslással. Az ilyenek hamar haragra gerjednek, és gonosz indulatukban kipréselik a lelket a testből. Ha nem szerzik vissza az elrabolt lelket, a beteg meghal. A kisgyermekek betegségét rendszerint az okozza, hogy anyjuk megsértette a tabu előírásokat és a sámán feladata, hogy kitalálja, miben áll ez a sértés.

FÉLÜNK

Több estén keresztül beszélgettünk az életszabályokról és a tabuk megsértéséről. Anélkül, hogy hosszasan és részletesen felsorolták volna, hogy mit szabad és mi tilos, mindenki pontosan tudta, hogy adott esetben hogyan kell eljárnia. Ha azonban feltettem a kérdést, "miért" vagy "mivégre"? - adósok maradtak a válasszal.

Ügy látszik, sehogyan sem volt az ínyükre, hogy nemcsak vallási képzeteikkel, hanem azok gyökereivel és magyarázatával is meg akarok ismerkedni.

- Minden szokásunk az életből ered és az életért keletkezett, semmit nem magyarázunk, semmit nem hiszünk, de abban, amit most ismertettem előtted, benne van egész válaszunk - jelentette ki Aua, aki szokás szerint a szót vitte.

- Félünk a föld viharaitól, amelyekkel harcolnunk kell, hogy megszerezzük élelmünket a szárazföldtől és a tengertől. Félünk a hideg hókunyhókban leselkedő ínségtől és éhségtől. Félünk a betegségtől, amely folyvást körülöttünk ólálkodik; nem a haláltól, hanem a szenvedéstől. Félünk a halottaktól és a megölt állatok lelkétől. Félünk a föld és a levegő szellemeitől.

Ezért fegyverezték fel apáinkat az ő apáik az ősi életszabályokkal, amelyekben hosszú nemzedékek életbölcsessége és tapasztalata ölt testet. Nem tudjuk, miképp, nem sejtjük, miért, de követjük és betartjuk őket, hogy gondtalanabbá tegyük életünket. És ilyen tudatlanok vagyunk, bár vannak sámánjaink, mert mindentől félünk, amit nem ismerünk. Félünk attól, amit magunk körül látunk, és félünk attól, amit elődeink elbeszéléseiből és mítoszaiból ismerünk. Ezért ragaszkodunk szokásainkhoz, s ezért tartjuk be a tabut.

így hangzott Aua magyarázata. Mint mindig, most is világosan fejezte ki gondolatait, és én megpróbálom a sámán pogány üzenetét tolmácsolni.

Minden tabu és vele kapcsolatban levő életszabály alapvető különbséget tesz a szárazföldi és tengeri állatok között. Éspedig azért, mert mind a kettőnek megvan a maga sajátos feladata. El kell tehát különíteni őket egymástól, mert hitük szerint kölcsönösen bemocskolják egymást, s ezáltal szerencsétlenséget hoznak az emberekre.

Aua a rénszarvasok anyjáról szóló mítoszt a következő szavakkal adta vissza:

Mesélik, hogy abban az időben, amikor a tengeri állatok megszülettek, rénszarvas még nem élt a földön. Ekkor egy öregasszony elvándorolt, messze a szárazföld belsejébe, és megteremtette őket. Szőrüket a prémnadrágjából csinálta, úgyhogy a rénszarvasok szőrzetének olyan a mintája, mint nadrágjáé. Fogakat is kapott a rénszarvas éppúgy, mint a többi állat. Kezdetben még agyarai is voltak. Veszélyes vadállat volt, s ez hamarosan kiderült, amikor egy embert megölt a vadászaton. Ekkor nagyon megijedt az öregasszony, újra elvándorolt a szárazföld belsejébe, és mind egybegyűjtötte a rénszarvasokat, amelyeket ő teremtett. Agyaraikat szarvakká változtatta, elülső fogaikat kiütötte, és azt mondta nekik: - Szárazföldi állatoknak, amilyenek ti vagytok, távol kell tartaniuk magukat az emberektől, és félniük kell tőlük! - Aztán a homlokukba rúgott; így keletkezett az a mélyedés, amely minden rénszarvas homlokán megtalálható. A rénszarvasok futásnak eredtek, és azóta igen félénkek.

Hamarosan kiviláglott azonban, hogy túlságosan is gyorsak. Egyetlen ember sem tudta utolérni őket, és az öregasszonynak újból össze kellett őket gyűjtenie. Ezúttal a szőrükön változtatott; hogy ne egy irányban simuljon valamennyi szőrszál. A hátgerincükön, a nyakuk alatt és a marjukon most már különböző irányban futottak a szőrszálak. Ezek után újból szabadon engedte állatait. S bár még mindig gyorslábú volt a rénszarvas, többé már nem szelte oly könnyen a levegőt, az emberek beérték, és el tudták ejteni. Az öregasszony később a rénszarvasok közt telepedett le, és azóta a rénszarvasok anyjának nevezik.

Minden élőlényben vannak titokzatos erők, amelyek az emberek által elfogadott életszabályok iránt rendkívül fogékonyak. Ezek az erők a lelkekben és a nevekben rejtőznek.

A lélek, vagyis Inusia határozza meg az élőlények külsejét. Az embereknél egy aprócska ember, a rénszarvasoknál icipici rénszarvas, és így tovább, minden állatnál annak kicsinyített mása, aki egy levegővel teli hólyagban tanyázik a has alsó részén. Ö formálja a külsőt, ő sugalmazza a gondolatokat, ő adja az erőt és az életet, ő teszi az embert emberré, a rénszarvast rénszarvassá, a rozmárt rozmárrá, a kutyát kutyává és így tovább. Ha erőszakot alkalmaznak ezzel a lélekkel szemben vagy megsértik a tabu megszegésével, gonosz szellemmé válik és szerencsétlenséget, halált hoz az emberre. Aua kifejezése szerint: "Az élet legnagyobb veszedelme, hogy az ember a lelkek sokaságával táplálkozik." Ami más szóval azt jelenti, hogy minden elejtett állatot, amelyből ruha vagy táplálék lesz, egészen különleges elővigyázattal kell kezelni, mert mindegyiknek van lelke.

A lelken kívül azonban a névre is ügyelni kell; ezt a következőképpen magyarázták el nekem: a névvel együtt mindenki a név egykori viselője erejének és képességeinek birtokába jut. Minthogy azonban mindazok a lények, akiknek azonos a nevük, ugyanabból a misztikus életforrásból nyerik erejüket, a testi és szellemi tulajdonságot is öröklik azoktól, akik valaha, a homályos ősidőkben ugyanezt a nevet viselték. Minden ember mögött szellemek hatalmas serege áll, segít és őrködik mindaddig, míg pontosan betartja a szabályokat. Ám, ha megsérti a tabut, vagy valami olyat tesz, ami nem tetszik a halottaknak, láthatatlan barátai ellene fordulnak, és a nyomorult menthetetlenül elveszett.

A vallási szabályok tarka összevisszasága észrevétlenül, szinte automatikusan fonódik mindennapi életük láncába, s gyakran nagyon nehéz kihámozni ebből a szövevényből. Felbukkannak és újra eltűnnek, ahogy éppen a szükség kívánja, s hiába kérded, nem tudják felsorolni vagy rendszerezni őket. Nagy nehézségeket okozott tehát mind Auának, mind nekem, oly módon egyberendezni ezeket a szabályokat, hogy hiteles képet nyújtsanak arról, mily sűrűn szövik át a valóságot.

KÜZDELEM A HALOTT EMBEREK ÉS ÁLLATOK LELKEI ELLEN

Július táján, a nyár beköszöntével, amikor a téli jég többé már nem alkalmas fókavadászatra, az eszkimók minden tulajdonukat elrejtik valahol a parton, és útra kelnek a szárazföld belsejébe, hogy megkezdjék a rénszarvasvadászatot. A Melville-félszigetnél fölbukkanó szarvasok a barren-ground erdeiből kiözönlő óriási sereg előőrsei. De abban az időszakban, amikor észak felé vándorolnak, vedlenek. és szőrük teljesen értéktelen; csak nyáron, júliusban, augusztusban és szeptemberben kapják meg azt a bundájukat, amelyre az eszkimóknak meleg téli öltözékükhöz szükségük van. A július és augusztus elejei, egészen vékony szőrű prémet alsóneműként, közvetlenül a testükön viselik, s a későbbi vastag szőrből készítik prémruháikat. A vidék éghajlata olyan, hogy a meleg ruha életszükséglet. Régi hagyományok arról regélnek, hogy a rénszarvasok lelke fél mindattól, ami a sós vízzel vagy a sós vízben élő állatokkal van összefüggésben, ezért az eszkimók a tengeri vadászathoz szükséges eszközöket és felszerelést a parton hagyják. Persze fordítva is így áll a dolog: nem szabad például olyan lábbeliben a tenger jegére lépniük, amit rénszarvasvadászaton használtak. Ami a szárazföldön nyomot hagyott, nem hagyhat nyomot a jégen. A következőkben a lehetőségekhez képest igyekszem erről Aua és Orulo szavaival beszámolni:

Ügy hiszik, hogy a rénszarvasok különösen érzékenyek minden, asszonnyal összefüggő dologgal szemben, mert az asszonyokat a menstruáció és a szülés mindörökre tisztátalanná teszi. A nő tabu alá esik attól a naptól fogva, amikor első vérzését megkapta. Ezért minden asszony számára az első, és legnagyobb tabu parancs így szól: a nők a rénszarvasvadászat idején, tehát attól a perctől fogva, hogy júliusban partra léptek, novemberig, míg az első hóviharok be nem köszöntének, nem készíthetnek ki fókabőrt, egyetlen öltést sem tehetnek ilyen prémen, mert ez abszolút tabu. Ez alól az előírás alól csak azok az asszonyok képeznek kivételt, akiknek nincs kicsiny gyermekük. Ők varrhatnak lábbelit fókaprémből, de csak akkor, ha a bőr már ki volt szabva, mielőtt a szárazföldre tették a lábukat. De soha nem szabad a sátorban varrniuk, csak a szabadban, a tábortól bizonyos távolságra. Ezek a nők szükség esetén a régi ruhákat is megfoltozhatják, de soha nem használhatják hozzá az olyan állatok bőrét, amelyet abban az időszakban ejtettek el. Ha mégis megteszik, eltűnnek a rénszarvasok.

Ha egy rénszarvast megölnek, vigyázni kell, hogy egyetlen csontját se törjék el. Az állatot oly módon kell megnyúzni, hogy a szeme és a nemiszerve körül egy kis bőrcsík rajta maradjon. Ha a bőrt valamikor nő fogja megszárítani és kikészíteni, a rénszarvast nagyon bántaná, ha testének ezeken a helyein érintené. Nyúzás után egy kis darabka faggyút és egy darab húst valahol a közelben egy kő alá rejtenek, a halottaknak szánt áldozatul, így akarják jóindulatukat megnyerni, azt kívánva, hogy a lakomáért cserébe csalogassák a rénszarvasokat az ő vadászterületükre. A halottak lelkei éppúgy képesek segíteni, mint ártani.

Kínosan ügyelni kell arra, hogy a rénszarvasvadászat idején a kutyák ne jussanak rénszarvascsonthoz. Ez fájna a rénszarvasok lelkének, és az emberek többé nem tudnának egyetlen állatot sem elejteni. Az új téli ruhák varrásához csak ősszel foghatnak hozzá - amikor már vége a vadászatnak, s hó borítja a vidéket -, úgyhogy kiköltöznek a sátorból és hókunyhót építenek.

A tengeri állatokat két csoportra osztják: vannak veszedelmes, különleges elővigyázatot igénylő állatok, és veszélytelenek, amelyeket egyszerűen megölnek és megesznek. Az előbbiekhez tartozik a bálna, szakállas fóka és a medve.

A közönséges fóka ártalmatlan állat, mégis sok tabu előírás fűződik hozzá. Amikor felépült a hókunyhó, s kezdetét veszi a vadászat, egészen korán kell fölkelni, különösen az első időkben. Erre azért van szükség, hogy bebizonyítsák a fókáknak, mennyire sóvárognak utánuk, különben nem jönnének a légzőlyukakhoz. Ha a fókát beviszik a házba, a következőkre kell ügyelni: míg fel nem darabolják, az ablak jégtábláiról nem szabad a deret lekaparni; a derékaljul szolgáló fonott vesszőnyalábokat nem szabad megérinteni; a rénszarvasbőr hálótakarókat nem szabad a padlóra rázni; a férfiaknak minden fa-, kő- vagy vasmunkát abba kell hagyni. Az asszonyok ezalatt nem fésülködhetnek. nem moshatják meg az arcukat és nem akaszthatják fel a csizmáikat száradni. Abban a pillanatban, amikor a fókát leteszik oda, ahol majd megnyúzzák, egy marék havat merítenek a vizesedénybe, aztán a fóka szájába csöpögtetik. A sós vízben élő állatok mindig szomjasak, s az eszkimók ily módon oltják a fóka szomját. Amikor majd újból fókává változik, szívesen engedi, hogy az a vadász megölje, aki vizet adott neki. Nyáron az asszonyok mindig vízzel telt fatálat állítanak a partra, ha férjük először száll tengerre, újonnan bevont kajakján. A szomjas fókáknak ivóvizet készítenek.

Ha már a szalonnát is lefejtették a fókáról, friss havat szórnak arra a helyre, ahol a feje hevert, és jó keményre tapossák. A lélek ugyanis nem szereti, ha tisztátalan emberek lépnek oda, ahol a fej feküdt.

Fókavadászat után a szigonyt és szigonyhegyet a lámpa mellé állítják, és otthagyják egész éjjel. Ezalatt a lélek ott csüng a szigonyhegyen, és nagyon jólesik neki a meleg.

Azon a napon, amikor az ifjú első fókáját elejti, semmiképpen sem verheti le ruhájáról a havat, mert ezzel elijesztené jövendő zsákmányát.

Új holdkor minden kisgyereknek el kell szaladnia a kunyhótól bizonyos távolságra, ahol még tiszta a hó, és nincsenek lábnyomok. Itt fölkapnak egy marék havat, és így kiáltanak a holdnak: - Hozz nekem vadat! - aztán visszafutnak a házba, és a havat a víztartó edénybe dobják.

Ha egy kisfiú, akit még hátán hord az anyja, először tekint a holdra, az anyának vizet kell hintenie a hold felé, mert ez jó vadászatot biztosít.

Ha új vadászterületre vonulnak, az elejtett fókák koponyáit úgy kell sorba rakni, hogy szemüregükkel az út irányába mutassanak, mert akkor ezek lelkei eljönnek ide, és itt ismét leteríthetik őket.

Az emberek születéséről

A viselős asszony mindig gyorsan fusson ki a sátorból vagy kunyhóból, ha hívják, mert akkor könnyen fog szülni. Ugyanígy, mindig legyen buzgó a segítésben, hogy születendő gyermeke is segítőkész ember legyen. Egy halott prémvakarójának a fanyeléből faragjon ki két kis babát, és amulettként viselje alsó prémingében, a hóna alatt, így magzatát könnyen fogja kihordani. Amikor először megmozdul a gyermek, hajfonatát ki kell bontania, hogy lazán omoljon le a nyakszirtjén, így kell járnia három napig, ha azt akarja, hogy gyorsan szüljön. Egy élő mehet le kell gurítani meztelen hátán és ott elrejteni. Ha az újszülött ezt a hajszalaggal összekötözött mehet amulettként viseli, hosszú életű lesz.

Amint jelentkeznek a szülési fájdalmak, nagy sietve el kell hagynia lakótársait, hogy kint a magányban szülhessen. Senkinek nem szabad segítenie a szülésben. Nyáron kicsiny sátrat vernek föl számára, télen szülőkunyhónak nevezett hóhajlékot építenek. Itt szül, vagy félig oldalára fordulva, két karja alatt egy hótömbbel, hogy legyen mire támaszkodnia, vagy a földön térdelve, ugyancsak egy hótömbbel, aminek karjait nekifeszítheti. Télen a hóba, nyáron a földbe mélyedést vájnak alája; ide csúszik be a gyermek. Lassú szülésnél szíjat teker jó szorosan testére. Még nehéz szülés esetén sem vehet igénybe segítséget. Csak annyit engednek meg a szokások, hogy ezalatt a sámán a lakóházban segítségül hívja a szellemeket. Fizetségül vadászszerszámokat és egy hímkutyát kap. Nyomban a szülés után az asszonynak hóval le kell mosnia testéről a vért meg a szennyet, és aztán a gyermekágyas házba kell menekülnie, egy nagy hókunyhóba, amelyet kizárólag az ő számára építettek. Itt egy-két hónapig egyedül kell élnie. Ez alatt az idő alatt tisztátalannak tekintik, nem járhat fedetlen fővel és nem nézhet állatra. Megengedik, hogy látogatókat fogadjon, de neki szigorúan tilos idegen házba belépni.

A gyermekágyas házban töltött tilalmi idő leteltével valamennyi falujabelit meg kell látogatnia. Kis fa-merítőedényt visz magával, s minden házban beleraknak egy darabka húst, amit otthon meg kell főznie. Csak miután mind megette, olthatja szomját hideg vízzel, és mozoghat végre szabadon az emberek között.

A halálról

Ha egy ember halálán van, összeszedik a ház lakóinak valamennyi hálóprémjét meg szőrmetakaróját, és kiviszik a folyosóra, mert a halál mindent beszennyez. Amikor a haldokló már-már kileheli a lelkét, az egybegyűltek így kiáltanak: - "Mindjárt vége van!" - és hangos jajveszékelésben törnek ki. Aztán felöltöztetik az elhunytat halotti díszbe, vagyis prém alsóruhába és harisnyába, és becsavarják a lepedőjébe. Ha férfi volt, lelke még három napig marad a testében. Az asszonyi lélek egy nappal tovább marad. Ezalatt minden munka szünetel, és a halott hozzátartozói nem mozdulhatnak el a holttest mellől. Ezután kiviszik a holttestet a házból; a férfit a rendes bejáraton, a nőt a kunyhó oldalfalába vágott nyíláson keresztül. Télen a lábfejéhez kötözött szíjon vonszolják a hullát utolsó nyughelyére, nyáron egyik hozzátartozója viszi oda a hátán, miután a sátor oldalán kiemelték. Az alatt a három-négy nap alatt, míg a lélek még a testben tartózkodik, a halotti tabu uralkodik. Itt is körültekintő gonddal kell eljárni, hogy a tabut meg ne sértsék. Ha a faluban elég hús van, senki sem mehet vadászatra. Ha szükséget szenvednek, elmehetnek ugyan vadászni, de csak gyalogszerrel. A szánok és kutyák lármája ugyanis elriasztja a lelkeket.

Ha a haláleset idején fókahús volt a házban, a húst megehetik, de a fóka bőréből nem varrhatnak ruhát. Azok a férfiak és nők, akik megérintették a holttestet, nem vághatják bele a húst a fazekakba, a szomszédokat kell elhívniuk segítségül. A legbékésebb ember lelke is veszedelmes lehet a halál után. A falu lakóinak éjszakára fejük alá kell tenniük amulettjeiket, míg a halotti tabu érvényben van. Ezekben a napokban kerülni kell mindenféle lármát. A többi hókunyhóban sem szabad dalünnepet rendezni vagy a kutyákat megetetni. Az embereknek vigyázniuk kell testükre is: senki sem mosakodhat, fésülködhet, és nem vághatja le a körmét.

Ha a halotti tabu időszaka véget ér, kutyaürüléket hordanak körül a hókunyhóban, "tu-tu-tu!" hangok kíséretében. Ha sátorban történt a haláleset, megtisztítják a levegőt, miközben szikrákat csiholnak egy tűzkőből. Ezután mindenkinek meg kell mosakodni, fésülködni és a körmeit levágni; miközben a körmeikkel pöccintenek, a következő szavakat kell mormolni: "Umh - umh - umh!" Csak ezek után lehet a holttestet kijelölt nyugvóhelyére szállítani. Itt egyszer körbejárják miközben a halott arcát borító kendőt meglengetik a nap felé. Ezért a halott hálából szép időt ajándékoz a hátramaradottaknak. Egyidejűleg elvágják a halotti leplet összetartó kötelékeket, és a faluba visszatérve keserves jajveszékelésbe kezdenek. Sohasem teszik a halottat sziklaüregbe, hanem szabadon, a nyílt mezőn hagyják, legfeljebb néhány követ raknak a fejére, vállára és lábaira. Télen kis védőtetőt is emelnek föléje hóból és jégből.

Mielőtt a holtat utolsó útjára kísérik, elkészítik mindannak kicsinyített mását, amire életében szüksége volt: ha férfi, kajakot, szánt, kutyát, íjat, szigonyt; ha nő, tálakat, fazekakat, olajlámpást, főzőüstöt, varrótűt, gyűszűt. Ezeket a miniatűr használati tárgyakat a halott lábaihoz helyezik, hogy a halottak országában mindene meglegyen.

Látogató nem tartózkodhat a házban, amikor a haldoklóból elszáll az élet. A halál percében minden idegennek ki kell mennie a folyosóra. Ha kisgyermek hal meg, anyja rögtön kiviheti a házból. A halotti tabu ilyen esetben csak az anyára vonatkozik, a többi házbeli szabadon járhat-kelhet és sem a hálóprémekkel, sem a házban levő ruhafélékkel nincs gondjuk.

Azok, akik belefáradtak az életbe, és fel akarják akasztani magukat, csak akkor tehetik meg, ha egyedül vannak a házban, és csak a szárítóállványra köthetik a kötelet; a lámpákat sem szabad eloltaniuk, hogy a házba lépő rögtön felfedezhesse őket.

Ha egy férfi eszét veszti, annak rendszerint az az oka, hogy tisztátalan asszony evett a vadászzsákmányából. Ha asszony őrül meg, ez azért történik, mert egy fontos tabut megszegett, vagy valamikor látta a Jerqatnak nevezett hegyiszellemeket, esetleg egy gyermekágyas nőt látogatott meg. Ezt nem tűri a Jerqat.

Olyan asszonyokat, akik valamilyen közeli hozzátartozójukat veszítették el, egy teljes évig tisztátalannak tartják. Ez alatt az idő alatt nem végezhetnek semmilyen rénszarvasbőrrel kapcsolatos munkát és a vadászható állatokat csak a sámánok különleges nyelvének szavaival nevezhetik meg. Nem szabad a vadakra utalniuk, vagy a szerencsés fogás feletti örömüknek kifejezést adniuk. A férj felesége halála után egy esztendeig nem utazhat kutyafogattal, és nem ütheti meg kutyáit. Minden asszony tisztátalannak számít havi vérzése idején. Ezt mindig közölniük kell a falubeliekkel és ilyenkor nem járhatnak szabadon a férfiak között, mert ezzel a vadászat sikerét veszélyeztetnék. Varrniuk sem szabad, rénszarvasbőrrel sem dolgozhatnak, és olajat sem sajtolhatnak a lámpákba.

Az egyetlen mód, hogy a tabu megszegésének következményeit elkerüljék, a bűn nyilvános és azonnali bevallása. Ezt azonban a legtöbben szégyellik megtenni, ezenkívül a tilos és megengedett dolgok meghatározása olyan bizonytalan, és annyi csapdát rejt magában, hogy egyáltalán nincsenek tudatában, ha valami helytelent cselekednek is. A veszély abban rejlik, hogy ezek a látszólag teljesen jelentéktelen kihágások a legvégzetesebb következményekkel járnak, amelyek aztán a mit sem sejtő ártatlanokat sújtják. Ez az oka, hogy az emberek állandó veszélyben érzik magukat, és a sámánok dolga, hogy a veszedelmet elhárítsák.

AMULETTEK, SZELLEMIDÉZŐ- ÉS VARÁZSSZAVAK

A szerencsétlenség elhárításához azonban nem elegendő csupán a régi törvényeknek engedelmeskedni. Ezzel legfeljebb sorsának nyugalmát biztosíthatja az ember, de ez nem jelent haladást. Ki kell nyújtania kezét a szerencse után, és ekkor segítenek az amulettek és varázsigék.

Amulettként különböző állatok bizonyos részeit viselik a ruhájukba varrva. Az igdlulikok a netsilikekkel ellentétben nagyon kevés amulettet hordanak, bár hatásukat éppolyan nagyra becsülik. Általában nem sokat töprengenek a belőlük áradó varázserő mibenléte felett. Épp ezért nem volt könnyű ennek a kérdésnek a mélyére hatolni. Erre vonatkozó beszélgetéseinket a következőkben summázom:

Nem magának az amulettnek, hanem az állat lelkének van mágikus segítő ereje. Ám korántsem mindegy, hogy az állat mely részét hordják amulettként. Ellenkezőleg, ez mindenkor a legszigorúbban meghatározott. Egy gyermekágyas asszony például csak hollókarmot használhat csatként amauíja (hordzsák kisgyermekeknek) szíjaihoz. A gyermek aztán megkapja a karmot amulettként, hogy életerőt és szerencsés vadászatot biztosítson neki. S noha ez a jótevő erő nem magából a karomból sugárzik, hanem a holló lelkéből, az állat más testrészéből való amulett mégis hatástalan maradna. Az amulett ugyanis misztikus módon hat, s ezért nincs kizárólagosan ahhoz a személyhez kötve, aki viseli. Varázserejében más is részesülhet, de csak abban az esetben, ha az új tulajdonos viszontajándékot ad. Ez az oka, hogy elveszíthetik az amulettet, és ereje mégsem szűnik meg. A rénszarvas-eszkimóknál az amulettek csak akkor érnek valamit, ha távollakó emberektől származnak. Ugyanabban a faluban lakóktól csak fizetség ellenében szabad amulettet szerezniük. Nagyon elterjedt az a szokás, hogy egy öregember, aki már nem tud részt venni a vadászatokon, szigonyhegyet ad ajándékba. Ily módon a vadászszerencse, amely eddig az öreget kísérte, a vadászszerszám új tulajdonosához pártol. A fókák szívesen öletik meg magukat bizonyos eszközök által. Egyes ruhadarabokhoz is fűződhet szerencse. Az igdlulikoknál egy férfi, aki mindig kudarcot vallott a rénszarvasvadászaton, megvette a fiának egy elaggott, de valamikor kiváló rénszarvasvadász ujjasának kötését. Ö maga még sohasem ejtett el egyetlen állatot sem, mert a rénszarvasok nem hagyták, hogy megölje őket. Most a fia megkapta a nagyhírű vadász ujjaskötését a ruhaujjához varrva, és valahányszor új prémruhát csináltak neki, az ócska, elnyűtt, zsíros ujjakötés átkerült az új öltözékre - és nagyszerű rénszarvas-vadász lett belőle.

Az igdlulikok legjellegzetesebb amulettjei közül elsősorban a következőket kell megemlítenem:

Újszülött hermelin ürüléke. A harisnyájukba teszik úgy, hogy a bőrhöz érjen. Kitartó gyaloglóvá tesz és mindenféle lábfájást megakadályoz.

A prém-alsónemű vállrészére néhány csíkot varrnak a rénszarvas fehér hasi szőréből. Melegítőnek nevezik, és azt tartják, hogy aki ezt hordja, sohasem fog fázni.

Az alsóruhába varrt szárított köldökzsinór darabka megoltalmaz a gonosz szellemektől.

A fiúgyermek prémharisnyájának lábfejére varrt rókalép megóvja attól, hogy beszakadjon alatta a vékony jég.

Lassú tűzön megfüstölt és a női prém-alsónemű mellrészébe bevarrt nyúlcsecstől sok és zsíros anyatej lesz.

A prémcsuklyához varrt, rénszarvasagancsról letépett bőrdarabkától hosszúra nő a haj, a hosszú haj pedig erős lelket ad. Aki a haját levágja, lelkéből is levág egy darabot.

A kajak tőkéjébe szalonnabőrt tesznek, hogy tengerálló legyen a kajak, és erős tenger járáskor se boruljon föl.

A rozmár nemiszervének kiálló kemény csonthegyéből művésziesen kifaragott, embert ábrázoló szobrocska, a fiú alsóruhájára erősítve megvédi viselőjét a rénszarvasvadászatokon a Jerqatnak nevezett veszedelmes hegyi szellemektől.

A bejárati folyosóban és a házban szétcseppentett lámpaolaj biztos oltalom gonosz szellemek ellen.

Hiedelmük szerint nemcsak a mesebeli szörnyek és kint, a természetben élő hegyi szellemek árthatnak gonosz szándékkal az embereknek, hanem a holtak lelkei is veszedelmesek lehetnek, ha valaki megsértette a halotti tabut.- Ilyenkor a sámánnak kell ártalmatlanná tennie a gonosz lelket; rendszerint rozmárszigonnyal vagy rozmáragyarból faragott hókéssel viaskodik ellenük. Leggyakrabban Jerqat, a "Szörnyszemű" okoz bajt. Azért nevezik így, mert egészen fura módon, keresztbe hunyorog. Gyermekeket és felnőtteket rabol és magával hurcolja a mély sziklahasadékokban levő otthonába. Nagyszerű futó és foglyait ugyanilyen kiváló futókká teszi; sós vízben áztatja a lábaikat, míg csontig lemarja róluk a só a húst. Aua így beszélt róla:

Apám rénszarvasvadászaton volt, és éppen hozzálátott a négy elejtett rénszarvas megnyúzásához, amikor valami megragadta a figyelmét. Alkonyodott. Négy alak vonult át egy dombháton, körvonalaik élesen az égre rajzolódtak. Először azt hitte, rénszarvasok, de amikor közelebb értek, látta, hogy szörnyszeműek. Olyanok voltak, mint a többi ember, csak a szemük hunyorgott különösen, s orrlyukaik a rénszarvasokéra hasonlítottak.

Két apa volt a fiával, valamennyien nagyok és erősek. A legöregebb férfi nagyon felindult volt, apámra vetette magát, mellének feszítve a kezét. Apám nyugodtan állva maradt. Erős volt és nem tudták elmozdítani. Akkor így szólt a dühös ember:

- Gonoszát forgatsz a fejedben? - Nem kell félned tőlem - válaszolta az apám.

Akkor a szörny azt javasolta, üljenek le egy kőre és beszélgessenek, a fiai meg közben megnyúzzák a rénszarvasokat. A két fiú puszta kézzel húzta le a bőrüket, mintha lemmingek lettek volna, és sokkal gyorsabban dolgoztak, mint mi a késeinkkel. Az öregek meg letelepedtek és beszélgetni kezdtek. Elmesélték apámnak, hogy Piling vidékéről jöttek, s ott ők is rénszarvasvadászatból éltek. A prémruhájukon levő zsebben két kis követ őriztek. A rénszarvasok után futottak és ezekkel a kövekkel ütötték agyon őket. Az öregember, aki apámat az előbb megtámadta, egyik elveszett fiát kereste. Azt hitte, hogy apám ölte meg. De amikor apám megmondta neki, soha nem látta a fiát, megnyugodott és útjára ment a többiekkel. Már jó darabot mentek, amikor hirtelen észrevehettek valamit, mert futásnak eredtek és olyan villámgyorsan eltűntek, mint a könnyű prém, amit magával ragad a fergeteg.

A mágikus erőforrások közül legnehezebb a varázsigékkel bánni. Ezek régi dalok töredékei, amelyeket őseiktől örököltek. Csak úgy lehet ezek birtokába jutni, ha magas árat fizet érte az ember, vagy haldoklótól kapja örökségül. De senki másnak nem szabad hallani, csak aki használni akarja, mert különben elveszíti a varázserejét. Azon a napon, amikor a varázsigéhez folyamodnak segítségért, nem ehetnek állati belsőrészt. Ha férfi mondja el, prémsapkáját a fejére kell tennie, a nőnek pedig egészen arcára kell húznia csuklyáját.

Aua kora ifjúságában sok varázsigét tanult meg egy Qeqertuanak nevű öregasszonytól. Qeqertuanak nagyon-nagyon öreg volt már, és családja nemzedékről nemzedékre örökölte ezeket a mágikus szavakat. Szóról szóra meg kell őrizni őket az emlékezetben, különben elvesztik erejüket. Az értékes tanításért hálából egész hátralevő életében ruházta és táplálta az öregasszonyt. Valahányszor el akarta mondani a varázsigéket, először az adományozó nevét kellett kiejtenie, csak általa váltak hatékonnyá, és suttogó hangon kellett beszélnie, mint mikor az ember titkát a levegőre bízza.

Varázsszó, amely a nehezet is megkönnyíti

Nehéz teherrel megrakott szán fölött kell elmondani. A szán orrára kell állni és előre, a szerszám felé fordulva kell végigmondani. Akkor is alkalmazzák, ha hosszabb utazásra indulnak, hogy könnyű legyen a lábuk és sohase fáradjanak el.

Ügy mondom el, mintha Qeqertuanak nyelvével beszélnék:

"Lábizmaim erősebbek legyenek, mint a rénszarvasborjúcska sípcsontján az inak."

"Lábizmaim erősebbek legyenek, mint a kis nyúl sípcsontján az inak. Óvakodom, hogy a sötétség elébe menjek. A világosság elébe megyek."

Varázsszó fölkeléskor

Ha betegség uralkodik a faluban, de te egészséges maradtál rokonaid között, fogj egy gyermek-alsóruhát, csuklyáját húzd a fejedre, karodat dugd a gyermekruhácska ujjába, mintha magadra akarnád venni, és ejtsd ki a következő szavakat kora hajnalban, mielőtt bárki a padlóra lépett volna:

"Fölemelkedem a táborból a szürke sirályok reggeli dalának szárnyán. Fölemelkedem a táborból a szürke sirályok reggeli dalának szárnyán. Óvakodom, hogy a sötétségbe tekintsek. Tekintetemet a világosság felé fordítom."

Varázsszó, ha egy gyermek beteg

Kicsiny gyermek, anyád emlője duzzad a tejtől. Menj és vedd el a mellét, menj és igyál, menj föl a hegyre. A hegy csúcsán egészségre találsz, a hegycsúcsról életet hozol.

Varázsszó vérzés csillapítására

Ez a verébfióka anyjának vére, száradjon fel! Ez a vér fadarabból folyt, száradjon fel!

Zsákmányszerző varázsszó

Állata a tengereknek, jöjj és kínálkozz fel a kedves hajnalnak, állata a tág sztyeppének, jöjj s kínálkozz fel a kedves hajnalnak.

Ezek a szűz hóból halkan a levegőbe susogott együgyű, pogány imádságok, az eszkimók számára szent szavak, amelyek segítséget hoznak nekik a titkok útján. Ám bármily gyermekesnek tűnjenek is sokak szemében, aki nem látja meg a bennük rejtőző gondolatot és szépséget, nem értheti meg azt sem, mit jelent egy hatalmas természetben kicsinynek és veszendőnek érezni önmagunkat.

ORULO ÖNÉLETRAJZA

Aua felesége olyan asszony volt, aki egész életét házának és környezetének szentelte. Soha nem fáradt bele a munkába, és hihetetlenül sokat dolgozott. Legszívesebben varrt, de szüntelen gondoskodnia kellett a vadászatokon elnyűvődő felszerelések kijavításáról is. No és ezenfelül hányféle kötelesség hárult rá! Havat kellett olvasztania, hogy a víztartó mindig tele legyen. A jéggé fagyott húst fel kellett puhítani, eleséget készíteni a kutyáknak, mire a férfiak hazatérnek, szalonnát fagyasztani és jól kiverni, hogy elég folyós legyen a zsír a lámpába, és azt olyan ügyesen megtisztítani, hogy sohase füstöljön. Ha túlságosan meleg volt a hókunyhóban, és csöpögni kezdett a víz a mennyezetről, friss havat kellett tapasztania az olvadás helyére. Ha a meleg a tetőn vagy a falban lyukat olvasztott, ki kellett menni, hogy a nyílást kiigazítva helyére új hótömböt illeszthessen. A nyers fókabőrről le kellett fejtenie a szalonnát, mielőtt a lámpa fölé feszítette száradásra, és a talpbőrt, amely olyan kemény, mint a fa, fogaival kellett puhítani. De mindezek a tennivalók pompásan illeszkedtek szorgos napjaiba, vidám dalok halk zümmögésének kíséretében, és amikor a vadászokat hazavárták, mindig párolgó üstök és fazekak csendes rotyogása keveredett a dal hangjaiba.

így teltek órái ezerféle munkával, mégsem feledkezett meg soha, hogy átkukkantson a szomszédok házába, nem kell-e azoknak valami, s mindig kisegítette őket, hol egy falatnyi hússal, hol egy darabka szalonnával, ha ott a szükség volt a szakács. Sokszor kérleltem, mesélje el az életét, abban a sorrendben, ahogy élményeire emlékszik. Mondjon el mindent, kis és nagy eseményt, amelyek nyomot hagytak benne, de mindig elütötte a dolgot tréfával, mondván, hogy semmi nem történt vele, amit érdemes volna elmesélni. De én csak nem hagytam annyiban. Végül egy napon, amikor egyedül voltunk a házban, mert a többiek vadászatra mentek, megoldódott a nyelve. Szokott helyén, a lámpa mögött ült, keresztbe rakott csupasz lábszárakkal és éppen egy pár vízhatlan csizmát varrt; váratlanul odafordult hozzám és félbeszakítva munkámat minden bevezetés nélkül visszaugrott a múltba:

Orulónak, a "Sokterhűnek" hívnak, de az igazi nevem "Kis Hófajdcsibe".

Az Admiralitás-fjord szájánál születtem. Kicsiny gyermek voltam, anyám még a hátán hordozott, amikor szüleim otthagyták a Baffin-földet és Igdlulik közelében telepedtek le.

Az első dolog, amire emlékszem, hogy anyám egyedül lakott egy kicsiny hókunyhóban. Sehogyan sem értettem, miért lakik az apám másik házban. Később megmondták, hogy azért, mert anyámnak gyermeke született és tisztátalan, én azonban meglátogathattam, ahányszor csak akartam. Valahányszor elmentem hozzá, soha nem találtam meg a hókunyhó bejáratát, mert még olyan kicsi voltam, hogy át sem láttam a hótömb fölött, amelyen a többiek keresztülléptek, ha be akartak jutni; kint álldogáltam hát és torkom szakadtából kiabáltam: "Anyám, anyám, be akarok menni!" - míg valaki jött és beemelt az alagútba. És amikor végre bent voltam anyámnál, úgy tűnt nekem, hogy a hópadka, amelyen üldögél, elérhetetlenül magas, és soha nem tudok felmászni rá, hacsak valaki föl nem emel. Ilyen kicsi voltam, amikor eszmélni kezdtem.

Következő emlékem Pilinghez, a Baffin-föld egyik nagy vadászterületéhez fűződik. Emlékszem, egy nagy-nagy madárlábról rágtam le a húst. Később mesélték, hogy dunnaréce volt, de mivel én addig csak hófajdot ettem, úgy képzeltem, ez valami iszonyatosan nagy madár lehet.

Itt kihunynak az emlékeim és csak egy jóval későbbi napra emlékszem újra. Egy "Hegy" nevezetű helyen ütöttünk tábort. Apám megbetegedett, valamennyi szomszédunk rénszarvas-vadászatra ment, egyedül mi maradtunk otthon. Apám mellét és tüdejét hasogatta a fájdalom és egyre jobban elgyengült. Teljesen egyedül voltunk, anyám, a két kisöcsém meg én. Anyám nagyon kétségbe volt esve.

Egy napon ugrándozva rohantam be a sátorba: - Fehér emberek jönnek! - kiabáltam. Láttam valamit, amiről azt hittem, hogy fehér emberek. De apám mélyen fölsóhajtott szavaim hallatára: "Ó jaj, azt reméltem, még élhetek egy ideig, de most már tudom, hogy soha többé nem vadászhatok."

A férfiak, akiket láttam, szörnyszerűek voltak. Akkoriban még nem jártak fehér emberek az országunkban, és apám a hegyi szellemek föltűnését közeli halála előjelének tartotta.

Anélkül, hogy különösebben megfontoltam volna, helyesen cselekszem-e, nem csináltam titkot a látomásokból. Kisebbik öcsém, Sequsu azonban nem így tett, s halállal lakolt érte. Soha nem szabad a szellemlátomást eltitkolni.

Apám egyre betegebb lett, és amikor megértettük, hogy már nincs sok ideje hátra, felkerekedtünk, és szánon elhúztuk a szomszéd faluba, ahol egy "Verébfiók" nevű ember élt feleségével, "Nagyszigettel". Itt halt meg az apám. Még emlékszem, hogy egy prémtakaróba csavarták, kivitték a faluból, és otthagyták a szabad mezőn, arcát nyugatnak fordítva. Anyám azt mondta, azért tettek így, mert már öregember volt, és az öregeknek mindig azon égtájak felé kell nézniük, ahonnan a sötétség jön. A gyermeknek keletre kell tekinteni, a fiatalembernek pedig arrafelé, ahol a nap delel. Ekkor tudtam meg, hogy az emberek félnek a halottaktól és ez különös cselekedetekre készteti őket. Én azonban nem féltem apámtól, aki mindig jó volt hozzám. Nagyon sajnáltam, amiért takaró nélkül kell a szabad ég alatt feküdnie, és aggódtam, hogy fázni fog. Anyám azonban megmagyarázta, hogy apámat többé már nem testi mivoltában kell magam elé képzelnem. Lelke elröppent a holtak birodalmába, ahol megszűnik minden fájdalom.

Apám halála után egy öregember házában telepedtünk meg, aki anyámat második feleségeként vette maga mellé. Hamarosan megbetegedett a fivérem, Sequsu; gyomorgörcsei voltak, megdagadt a mája és kis idő múlva meghalt, mert eltitkolta szellemlátomását.

ősszel, amikor leesett az első hó, Verébfiók elhatározta, hogy feleségével és fiával útra kel a vidék belsejébe. A fivéremnek kellett őket elkísérnie. Emlékszem, anyám akkor nagyon mérges volt, mert nem bízott benne, hogy az öregember, aki csak a nyíllal és íjjal való vadászatban volt jártas, zsákmányt tud ejteni. De ő nem tudott egymaga táplálni bennünket, ezért nem tehetett mást, beleegyezett, hogy a fivérem velük menjen.

Nemsokára valami különös történt. Anyám rozmárbordát főzött, ott ült és éppen egy csontot szopogatott, amikor a csont hirtelen sípoló hangot adott. Anyám úgy megijedt, hogy tüstént abbahagyta az evést, és messzire hajította a csontot. Arca elfehéredett, és fájdalmasan felkiáltott: "Szerencsétlenség érte a fiamat." És valóban, néhány nappal később, késő este megérkezett Verébfiók a faluba, és mielőtt a házunkba lépett volna, megállt az ablakunk előtt és bekiáltott: "Kedves kicsikém, én vagyok a bűnös, hogy többé nincs fiad!" Kedves kicsikém - ez volt anyám beceneve. Aztán bejött és elmesélte a történteket.

Nem volt szerencséjük a vadászatban és napokig a rénszarvas ganajával kellett beérniük. Rettenetesen kimerültek, s ráadásul, amikor végre arra a vidékre értek, ahol egyik előző vadászat alkalmával egy rénszarvast rejtettek el, sehogy sem tudták megtalálni a rejtekhelyet. Kettéváltak: az asszony ment az egyik irányba, Verébfiók és a fivérem a másikba. De minden keresés hiábavaló volt, csak nem találták meg a húsvermet. Leesett az első hó, hideg szél fújt, hordta-kavarta a havat, és nekik vékony és elnyűtt volt a ruhájuk. Kövekből valami menedéket tákoltak, és az alatt kerestek védelmet, hogy kicsit kipihenjék magukat. Mindnyájan erejük végén jártak. A nappal rövid volt, az éjszaka annál hosszabb, s meg kellett várniuk a világosságot, hogy folytathassák a keresést. Másnap az asszony megtalálta a húsvermet, de nem tudta, hogy a többieket hol keresse; aggódásában alig evett, beérte azzal, hogy a hátizsákjában üldögélő kisfiának kezébe nyomott egy darab húst. Akárcsak a többiek, ő is összerótt magának valami menedékfélét, lefeküdt és kicsit el is szunnyadt, de hirtelen felriadt, fivéremről álmodott. Egészen világosan látta maga előtt, halottsápadt volt, reszketett a hidegtől és így szólt: "Néném, nem látsz többé. A föld tetve megharagudott ránk, mert megettük az inait és ürülékét, még mielőtt egy év eltelt volna apám halála óta." Azért emlékszem minderre olyan pontosan, mert akkor hallottam első ízben, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket egy haláleset után nem szabad megtennünk. A rénszarvasokat a sámánok nyelvén "a föld tetveinek" nevezik. Az asszonyt annyira nyugtalanította álma, hogy az éjszaka hátralevő részében szemhunyásnyit sem aludt. Nagyon szerette a fivéremet és varázsigéket is mondott fölötte, hogy erős férfivá legyen.

Másnap reggel, amint kivilágosodott, fivérem olyan gyenge volt, hogy nem tudott a lábára állni, és társában sem volt már annyi erő, hogy vinni tudta volna. Betakargatta hát egy vékony rénszarvasprémmel, és otthagyta egyedül. Később megtalálta az asszonyt és a húsvermet, de az öcsémért nem mentek vissza. Megfagyott.

Mostohaapámnak volt egy vénségesen vén anyja. Vak volt, és emlékszem, hogy nagyon féltem tőle, mert valamikor, egy éhínség idején, emberhúst evett. Egy sámánnő varázslat útján megpróbálta visszaadni a szeme világát. Már látott is egy kicsit, de akkor szalonnát evett és többé senki sem segíthetett rajta.

A következő tavaszon fölkerekedtünk és elmentünk az Admiralitás-fjordhoz. Amikor odaértünk, az emberek már éppen készülődtek, hogy a partról beljebb vándoroljanak rénszarvasvadászatra, s elrejtették szánjaikat és téli vadászfelszerelésüket. Volt köztük egy "Ferde" nevezetű férfi. Asszonya, Kunauluk röviddel azelőtt vételt el, és ezért nem kísérhette el a vadászokat. Anyám lépett a helyére és én követtem. Egész nyáron a vidék belsejében tanyáztunk. A férfiak gazdag zsákmányt ejtettek, és mi segítettünk nekik a húst a vermekbe hordani, vagy a csontokról lefejtett színhúst vékony csíkokra vágtuk és kövekre raktuk száradni. Az volt csak a vidám élet! Dúskáltunk a finom falatokban, s a napok mintha játékkal teltek volna. Emlékszem, egyik napon egy asszony hangja riasztott fel bennünket; sátra előtt állt és így kiáltozott: "Nézzetek ide, nézzetek csak ide!" Odaszaladtunk, s láttuk, amint egy pók ereszkedik le a földre. Nem értettük, honnan jöhet. Ügy tetszett, mintha egyenesen az égből ereszkedett volna le. Valamennyien láttuk és egyszeriben csend borult a táborra. Mert az égből aláereszkedő pók a halál hírnöke. Ügy is volt! A partról jövő emberek hírül hozták, hogy négy ember a hullámokba veszett kajakjával. Köztük volt mostohaapám is, így ismét elhagyottá és otthontalanná váltunk.

De nem sok időbe telt, anyám újból férjhez ment, mégpedig egy nála jóval fiatalabb férfihoz. Együtt éltünk, míg egy korban hozzáillő fiatal asszonyt hozott a házhoz. Ekkor eltaszította az anyámat, s mi megint egyedül maradtunk. Anyám ezután egy Aupila, "Vörös" nevű emberhez ment feleségül és újból volt, aki gondoskodjon rólunk. Aupila a Ponds-fjordhoz készült, hogy fehérekkel találkozzék. Azt hallotta ugyanis, hogy nyaranként bálnavadászok szoktak ott megfordulni. Anyám is elkísérte; engem a "Farkas" családjánál hagytak. De nem sokáig maradhattam ott, mert Farkas úgy vélekedett, túl sok szájat kell etetnie. Másik családhoz kerültem. Ekkor jött Aua, elvitt magával, s ezzel véget is érnek viszontagságaim. Mert aki boldogan él, avval nem történik semmi, s én valóban boldogan éltem és hét gyermeknek adtam életet.

Orulo mély gondolataiba merült, de én még többet akartam tudni:

- Meséld el egyszer legvidámabb élményedet! - kérleltem.

- Akkor történt, amikor először visszatértem Baffin-földre, nem sokkal azután, hogy férjhez mentem. S engem, a szegény árvát, aki eddig mindig ide-oda hányódtam, most valamennyi korábbi ismerősöm és szomszédom ünnepélyesen fogadott. A férjem azért jött, hogy egyik társát kihívja dalversenyre, s ebből az alkalomból egész sor ünnepséget tartottak, ünnepségeket, amelyekről már sokat hallottam, de még sohasem láttam.

- Beszélj ezekről az ünnepségekről!

- A tivajuk vagy az asszonycsere-játék a legnagyobb öröm ünnepe. Nagy táncházat építenek hóból, de egyetlen pad sincs benne. A terem közepébe két hótömböt állítanak; az egyiket, amelyik egy férfi derékmagasságáig ér, ugrótömbnek, a körülbelül ember magasságú másikat lámpatömbnek nevezik. Két férfi, akik az öröm szolgáit testesítik meg, maskarát öltenek, az egyik nőnek öltözik. Mindketten álarcot viselnek, a ruhának, mindazokon a helyeken, ahol különben lazán és bőven hordják, jó szorosnak és feszesnek kell lennie, hogy mulatságos külsejükkel is megnevettessék a nézőket.

A táncház belsejében közben a falu valamennyi férfija és nője összegyűlik, a két táncos megjelenésére várva. Hirtelen beugrándoznak, a férfi kutyakorbáccsal, a nőnek öltözött maszka húsverővel. Hatalmas ugrással az alacsonyabb hótömb tetején teremnek, és minden férfit kivernek a helyiségből, úgyhogy csak az asszonyok maradnak ott. A maszkák némák, csak mozdulatokkal és taglejtésekkel beszélnek és olykor-olykor nagy harsogással fújják ki tüdejükből a levegőt. Fürgén ide-oda szökdécselnek az asszonyok között, azt fürkészve, nem rejtőzik-e a teremben valaki a férfiak közül. Utána kiszaladnak az ajtó előtt gyülekező férfiakhoz, ahol az egyik odalép hozzájuk, és nevetve a fülükbe súgja annak a nőnek a nevét, akinek a kegyeire áhítozik. Egy szempillantás alatt bent terem a két álarcos a táncházban, és korbácsukkal vagy a húsverővel megérintik a kiválasztott nőt. Nagy öröm támad erre az asszonyok között, hogy egyiküket megkívánta egy férfi. A maszkák mulatságosán groteszk, hosszú ugrással átszökellnek a hótömb fölött, valahányszor belépnek vagy elhagyják a kunyhót. A kiszemelt nőt kivezetik, de nyomban vissza is tér a párjával. Soha nem szabad tudnia, ki az, akihez kimegy. Mindkettőjüknek komoly arccal kell belépniök, s úgy kell tenniök, mintha a többiek jókedvét észre sem vennék. Ha együtt nevetnének velük, rövid lenne életük. "Unu-nu - nunu-nu!" - kiabálják mindnyájan szüntelenül, de a legkülönbözőbb hangsúllyal, ami rendkívül mulatságosán hat. A férfi kétszer körülvezeti párját a lámpa-hótömb körül, mialatt a házban levők ezt éneklik:

Maszkatáncos,

Fürge lábú maszkatáncos,

Perdülj, fordulj, ropd a táncot!

Adjál neki ajándékot,

Száraz mohát a kanóchoz!

Maszkatáncos,

Fürge lábú maszkatáncos!

A dal közben a két álarcos átöleli egymást, de megint csak olyan komikus módon, hogy mindenki hasát fogja nevettében. A játék mindaddig folytatódik, amíg valamennyi férfi asszonyt nem választott; utána hazamennek.

Egy másik ünnepnek, amelyet csak akkor szoktak megtartani, ha sok ember gyűlik össze, qulungertut a neve. Azzal kezdődik, hogy két férfi a párharc valamennyi formájában megmérkőzik, kint a szabadban, és az ünnepházban fejezik be. Az ellenfelek - késsel a kezükben - átölelik és megcsókolják egymást. Ekkor két csoportra osztják az asszonyokat. Egyik csoport vég nélkül ismétlődő hosszú-hosszú dalt énekel, miközben a másik csoport felemelt sirályszárnyakat lobogtat - s az a győztes, aki legtovább bírja. A dal egyik részlete így hangzik:

Látjátok, jönnek,

Tarkán, vígan, új prémekben,

nők, nők, szép ifjú asszonyok

Kesztyűs kicsiny kezükben

Sirályszárnyat lobogtatva,

S hosszan csüngő prémszoknyájuk

Lágyan ring a lépteikre.

Asszonyok, ifjú asszonyok,

Ki nem ismer meg titeket

Ha nevetve lehajoltok

A díjat váró győzteshez.

A vesztes csoport asszonyai ekkor odalépnek társaikhoz és egy körbe zárják őket, a férfiak pedig megpróbálják elfogni és megcsókolni őket.

Ezt a játékot nyíllövés követi. A céltáblát hosszú rúdra erősítik. Aki elsőként talál a célba tízszer egymás után, az a győztes. Aztán különböző labdajátékokat játszanak és vidám ökölharcokat vívnak, s a napot egész éjszakán át tartó dalünnep zárja be.

Itt közlöm Aua néhány dalát:

ROZMÁRVADÁSZÁT

Nem hagy aludni a tenger,

Itt csillámlik ajtóm előtt.

Kievezek, és egyszerre

Fölbukkan egy lomha rozmár

Közvetlen a csónak mellett.

Közelebb, mint hajíthatnék.

Szigonyom lágy véknyába döföm

És a fölfújt úszóhólyag tovatáncol hullámokon.

De máris újra kibukkan,

Uszonya a dühtől feszül

Könyökként a víz színére.

És fejével nagy dühödten a lebegő hólyaghoz kap.

Ám ájultan engedi el,

Mert egy lemmingmagzat bőre

Védi szerszámom varázserővel.

Vad szuszogással szív most új erőt,

De oda kormányozom csónakom,

S halálkínjának gyors véget vetek.

Ide, távoli partokról ti férfiak,

Kiknek hangja gyakran önnön dicséretüktől dagad

Zengjetek most más dalt

Teli tüdőből,

Dicsőítsétek más vadászok tetteit!

MEDVEVADÁSZAT

Megláttam egy medvét

Zajló jégtáblákon.

Mint a barátságos kutya

Szimatolva ugrált elém.

Hej pedig de fölfalt volna

Bosszúsan szaglászott körül.

Gyorsan elugrottam útjából

Kergetőztünk, fogócskáztunk,

Reggeltől majdnem napnyugtáig,

Míg beleunt, kedvét vesztve,

S fáradtan feladta harcát

S én dárdámat szívébe döftem.

RÉNSZARVASVADÁSZAT

Kúsztam a mocsaras tundrán.

Fogam közt az íjjal-nyíllal.

Széles a mező, jeges a víz,

És semerre sincs fedezék.

Lassan kúsztam.

Csuromvizesen, de láthatatlanul

És lőtávolságra jutottam.

A szarvasgím a párjával

Veszélyt nem sejtve legelészett,

S a sebesen surranó nyíl

Már ott rezgeti a mellében.

A gyanútlan sztyeppelakók közé vágott a rémület.

A csorda szerteszét ugrott,

Gyors iramlás, s már eltűntek

Dombok, hajlatok rejtekében.

Komoly hangon mesélt Orulo az életéről, láttam, hogy minél mélyebbre merült múltjában, egyre jobban magukkal ragadták emlékei, s végül teljesen foglyul ejtették. Elbeszélése végén, mintha keserves bánat nyomasztaná, váratlanul könnyekben tört ki. Faggattam felindulása okáról, mire így válaszolt:

"Ma ismét gyermekké lettem, s ahogy neked elmeséltem az életemet, az egészet újraéltem. Mindaz, amit valaha átéltem, a valóság erejével támadt föl ma bennem. Sok mindenre nem gondolunk addig, míg emlékké nem válik. Most hát megismered egy öregasszony életét, születésétől a mai napig. Az pedig, hogy sírok, csak a boldogságtól van; mert én boldog voltam egész életemben."

XIV

HAZATÉRÉS ELŐTT

Eljött az ideje, hogy feloszlassuk dán-szigeti főhadiszállásunkat. Therkel Mathiassen és Jakob Olsen is visszatért már nem egészen önkéntes teleléséről a Southampton-szigetről, s magam is befejeztem a Lyon-öbölben Aua sámánnal folytatott eszmecserémet. Készülődnünk kellett, hogy az előttünk álló világos tavaszt hosszabb utazásokra használjuk fel. Eredeti terveink szerint expedíciónk néhány tagjának már a második év végével haza kellett térnie. Amikor expedíciónk első ízben gyűlt össze teljes létszámban megbeszélésre, a következőket határoztuk:

Therkel Mathiassen, akinek régészeti kutatásai már eddig is ragyogó eredményekkel jártak, kutyaszánon a Ponds-fjordhoz utazik, és a Baffin-földön folytatja munkáját, amely egyéb néprajzi és térképészeti feladatokhoz kapcsolódik.

Kaj Birket-Smith, akinek főfeladata a rénszarvas-eszkimók területére terjed ki, magával viszi Jákob Olsent tolmácsnak, és újra meglátogatja ezt a törzset, mégpedig Eskimo Point vidékén. Onnan terjeszti kutatási területét az eszkimók szomszédai, a Churchill mellett élő csippeva indiánok területéig.

Peter Freuchen a Dán-szigeten marad, és tavasszal elszállítja expedíciónk gyűjteményeit a Repulse-öbölbe. Onnan egy bálnavadászcsónakon indul útnak, hogy egészen Chesterfieldig ellenőrizze a régi térképeket, odaérve pedig kezeltesse beteg lábát.

Főhadiszállásunknak még egy álló őszön és a tavasz egy részén át kellett födelet adnia expedíciónknak, de ezzel aztán véget is ért a Szélmanó hőskölteménye.

1924 esztendejének első világos heteiben Freuchennek a york-fokiakkal együtt el kell indulnia a Ponds-fjord felé, majd onnan a Lancaster-szoroson és a Jones-szoroson át Grönlandba. Amennyiben a Lancaster-szorosban feltorlódott jégtömegek túlságosan sok nehézséget támasztanak, meg kell várniuk a Ponds-fjordban a jégmentességet. Tenger királya nevű hajónkat minden körülmények között odaküldjük, hogy segítségükre legyen. Mihelyt megtettünk minden szükséges intézkedést, magam is útnak akartam indulni az Északnyugati-átjárón keresztül, esetleg már március 10-én. Ügy terveztük, hogy Helge Bangsted elkísér a Pelly-öbölig, a nyarat a Vansittart-szigeten tölti, hogy kiásson néhány régi házromot. Ezután kiegészíti gyűjteményeinket a barren-groundban, végül Chesterfieldben ellenőrzi valamennyi csomagunk behajózását, és Churchillen meg Winnipegen át tér haza.

Ezzel vágyaink beteljesülése előtt álltunk. Az a kiváló munka, amelyet társaim szakterületükön végeztek, indokolttá tette, hogy expedíciónk utolsó szakaszában önálló utazásokat tegyenek. Az eddigi tapasztalatok s a bebizonyított képességek reálisnak és megvalósíthatónak mutatták ezt a tervet.

Ha sikerült ilyen hosszú, átfogó utazásokat véghezvinnünk, ez nem utolsósorban annak a nagyszerű munkának köszönhető, amelyet elődeink, száz esztendővel ezelőtt végeztek ezen a vidéken. Két angol tengerésztiszt, Perry és Lyon volt az, aki Fury és Hecla nevű hajójával 1821-ben átvitorlázott a Foxe-csatorna jégtömegein, majd a Southampton-szigetet észak felé megkerülve a Melville-félsziget partja mentén a Repulse-öböltől egészen Igdlulikig küzdötte át magát, s itt töltötte a telet. Azóta sem ismételte meg senki ezt a teljesítményt, még a gőzhajók idejében sem. Tettük értékét még növeli, hogy olyan korban hajtották végre, amikor a sarki navigáció még gyermekcipőben járt, s ráadásul olyan hajókon vitorláztak, amelyeket egyszerűen kiemeltek az angol flottából, és nem láttak el semmiféle különleges felszereléssel. Az ő térképüket vettük alapul expedíciónkhoz, s rengeteg tudományos megfigyelésük nagy segítséget jelentett abban, hogy véghezvigyük a lehetetlent.

Az ötödik Thule-expedíció tehát a Dán-szigetnél öt önálló expedícióra oszlott, s mindegyiknek megvolt a maga sajátos feladata; így indultunk neki utunknak Kanada sarkvidéki partjainál. Egy későbbi időpontban közzéteendő tudományos beszámolóban mindegyik expedíció megírja majd tapasztalatait. A Szélmanóban 1921. október 1-től 1923 márciusig fenntartott kis háztartásunkat most már fel kellett oszlatnunk.

Mindannyian éreztük, hogy ezzel nemcsak a munkánk egy szakasza zárult le, hanem életünknek olyan fejezete is, amely expedíciónk minden egyes tagja számára értékes és feledhetetlen marad. Senki sem kívánhat nagyobb boldogságot, mint hogy zavartalanul és kedvező körülmények között temetkezhessek kedvenc foglalatosságába. A zord klíma okozta nehézségek s azok a vesződségek, amelyek minden utazóra idegenben várnak, csupán fűszerezték munkánkat. Most, az indulás előtti órákban az eredmények örömén kívül éreztük, felejthetetlen lesz számunkra az a bajtársiasság, amely expedíciónk legelső napjától egészen az utolsóig valamennyiünket - grönlandiakat és dánokat - összefűzött. Hálával tartozom bajtársaimnak, mert a Szélmanóban töltött időre mindig úgy emlékezhetem, hogy ott soha egyetlen visszás szó sem hangzott el.

Véget ért hát a bajtársi és közös munkában töltött együttlét, s nem csoda, hogy kicsit valamennyien szomorkodunk emiatt.

Legszívesebben kis tábor-otthonunk egyik utolsó estéjének hangulatát idézem fel: a nyílt tenger jegén tett kirándulásról tértem haza. Az esthomályban megkerültem a déli partcsúcsot, s egyszerre csak feltűnt előttem a Szélmanó. Az ablakokból meleg fény áradt ki a hóra, rávetődött a kinyújtózva alvó kutyákra, amelyek, mintha csak tudatában lettek volna, hogy a pihenés óráit alvással használhatják fel a legjobban. Fáklyák fényénél több csoport tevékenykedett az új szánok körül, amelyeket hamarosan fel akartunk használni. A nappal rövidnek bizonyult, s a szorgos munkát, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna a fáradtság, kora hajnaltól az éjszakába folytatták. A kalapácsok csattogtak a szánsínek acélján, a gyaluk ütemesen simították a dongákat.

E munkatempótól csak úgy zengett az öröm ritmusa, s a téli éjszaka szépsége és békés hangulata telepedett a szorgosan dolgozó emberekre. A fehér síkságból két domb feketéllett, amelyek csúcsára oszlopokat állítottunk azok emlékére, akiket a halál az indulás küszöbén ragadott el. A kupolás hókunyhó jeges ablakai csillagokként hunyorogtak a két domb lábánál.

Robogó fogatom felzavarta az alvó kutyákat, s amikor megálltam a szokásos helyen, a szélfogó fal mellett, föntről a kis tó felől, ahonnan rendszerint jégszükségletünket fedeztük, fülembe csendült egy dal, amelyet mintha csak nekünk szántak volna, nekünk, akik nemsokára újabb utakra kelünk és szétszóródunk a végtelen partok mentén:

Csak a szálló szellemek tudják Mi vár rám a hegy mögött. S mégis hajtom kutyaszánom Csak előre, Csak előre.

MÁSODIK RÉSZ

KUTYASZÁNNAL AZ ÉSZAKNYUGATI-ÁTJÁRÓ JEGÉN

XV

A NAGY BÁLNAK ORSZÁGÁBAN

Egy márciusi reggelen búcsút vettünk társainktól, hogy megkezdjük nagy szán-expedíciónkat. Előttünk állt a sarkvidéki tavasz, amely oly sok izgalmas eseményt tartogatott számunkra.

Nem hiszem, hogy valaha is ünnepélyesebb kézfogásokkal búcsúztak volna férfiak egymástól, mint mi.

Vidám búcsúkiáltásaink az indulás általános zűrzavarában vesztek el, s mielőtt még valójában észbe kaphattunk volna, az útilázban égő kutyák már messze száguldottak velünk régi barátainktól, és tudtuk, hosszú, nagyon hosszú ideig mérhetetlen jeges csend választ el tőlük. Új munka, új feladatok felé törekedtünk, két világrész intett felénk, két világrész tárul fel előttünk, mielőtt újra hazaérnénk. Valamennyien úgy éreztük, a sors szele legyintett meg bennünket; így érez minden vadász és utazó, amikor elindul hosszú útjára. Kiáltásaink egybevegyültek s kutyák csaholásával, nehéz szánjaink pedig csak úgy repültek a hullámos hómezőkön.

Dunnalúd és a Kis asszonyember még egyszer visszapillantottak aivilik barátjaikra, akiket soha többé nem látnak viszont, s ezzel lezárult életük egy sajátos, kalandos szakasza.

Az volt a feladatom, hogy másfél év leforgása alatt felkeressem a Jeges-tenger partján élő valamennyi eszkimó törzset. A számunkra legérdekesebb embereknél kívántunk tábort ütni. Ugyanakkor azonban egyetlen pillanatra sem téveszthettük szem elől, hogy végig kell járnunk az Északnyugati-átjáró partvidékét, és az amerikai kontinens egész északi partját, s ezalatt mind a magunk, mind kutyáink ellátásáról egyaránt nekünk kell majd gondoskodnunk.

Nyugati irányba legtávolabbi végcélunk az Alaszkával szemben fekvő Keleti-fok volt, messze kint a Bering-szorosban, ahol véget ér a mérhetetlen ázsiai szárazföld. Terveink szerint utunk első állomásának Arviligjuaqnak (a Nagy Bálnák Országának) kellett lennie; ez a Pelly-öböl eszkimó neve, itt volt a netsilikek legtávolabb, keleten élő tagjainak a vadászterülete.

Hosszú sarkvidéki utazáson nagyon fontos, hogy a lehető legkevesebb ember vegyen részt az expedícióban. Ezért csak hármasban vágtunk neki a nagy útnak. Egyik társam Quavigarssuaq Miteq, más néven Dunnalúd, fiatal thulei férfi, aki épp hogy betöltötte huszonkettedik életévét. Ismertem abból az időből, amikor kisfiúként még az édesanyja hátán hordott prémzsákjából kukucskált ki; ordításával és minden képzeletet felülmúló neveletlenségével zsarnokoskodott felettünk, amikor 1904 telén szüleinél töltöttem a telet az Inglefield-öbölnél. Húsz év elmúltával türelmes és segítőkész férfivá serdült, aki a lehető legkellemesebb útitársnak bizonyult. Apja fehérember lévén, ő f él vér volt, és a félvérek minden előnyös tulajdonságával rendelkezett: nem ismerte a félelmet, bátor és kitartó vadász volt, megelégedett a pillanatnyi helyzet adta lehetőségekkel, azzal, ami éppen volt, keveset gondolt az elkövetkező napokra. Kiválóan irányította a kutyaszánt, sohasem kímélte önmagát, ügyes, erős volt és bármilyen terhes feladatot szívesen vállalt. Mindehhez járult még derűs kedélye, amely különösen esténként, amikor tábort ütöttünk és lefekvéshez készülődtünk, sok vidám percet szerzett nekünk.

Másik útitársam Amarulunguaq volt, a Kis asszonyember. ö is thulei születésű. Huszonnyolc éves volt, és unokaöccséhez, Dunnalúdhoz hasonlóan, eredeti humorral rendelkezett, amelyet még az utóbbi évek súlyos gondjai sem tudtak teljesen aláásni. Egyik bátyja, akin őszinte szeretettel csüggött, s akinek ugyancsak részt kellett volna vennie expedíciónkon, röviddel indulás előtt meghalt, a férjét pedig, aki bátyja szerepét vette át az expedícióban, közvetlenül a dél-grönlandi Godthaabból való indulásunk előtt ragadta el a tüdőgyulladás. Amikor arról volt szó, hogy esetleg vissza kellene emiatt fordulnia, határozottan kijelentette, erről szó sem lehet. Korábban az expedíciónak volt szüksége őrá, meg a férjére, mondotta, most meg ő az, aki nem tud meglenni az expedíció nélkül. Velünk kell jönnie, hogy felejtsen.

S most itt volt, a valaha is megtett leghosszabb szánúton, ahol egész nap férfiként kellett kínlódnia, dolgoznia, esténként pedig ráadásul még a háziasszony tisztét is be kellett töltenie: vacsorát főzött, s mihelyt felépítettük hókunyhónkat, ruháinkat is rendbe szedte. Mindkét szerep kitűnően illett hozzá. Az, hogy ő is részt vett expedíciónkban, teljesen függetlenített bennünket a helyi lakosságtól.

Mennyire kiszámíthatatlan az élet! Amarulunguaq lett népének első asszonya, aki bejárta mindazokat a vidékeket és területeket, ahol rokontörzsek laktak, pedig törzsének szokásai szerint egy ízben már halálra ítélték, amikor alig ötéves korában elveszítette apját. Szerencsétlen anyja már a kötelet is átvetette nyakán, amikor kisöccse zokogásba tört ki, mert nem akarta elveszíteni nővérét, s ezzel megmentette az életét.

Ez a feleslegesnek tartott és árva lány indult most velünk arra a hosszú útra, amely távoli északi népének szomszédain át egyenesen a civilizáció szívébe kellett hogy vezesse.

ők voltak tehát kísérőim. Tudtam, náluk alkalmasabb társakat nem találhattam volna.

Felszerelésünk igen egyszerű volt, pontosan amilyen egy ilyen jellegű utazáshoz szükséges. Két Hudson-öböl típusú, hat méter hosszúságú szán, amelyre tőzeg- és jégfutósíneket szereltünk. Mindegyiket tizenkét kutya húzta. A szánokra 500-500 kilogramm súlyú málhát raktunk. Ennek körülbelül kétharmada kutyaeledel volt, a többi tea, kávé, cukor, liszt, dohány és különféle kereskedelmi célokra szánt árucikk, amelynek fejében néprajzi szempontból értékes tárgyakat akartunk vásárolni; ezenfelül egy évre való ruhát, fegyvert és lőszert is vittünk magunkkal. A Pelly-őblön akartunk áthaladni nyugat felé; erre a célra különleges élelmiszer- és árucikk szánrakományt állítottunk össze, amit Helge Bangsted és Arnaqaoq kísért. Velünk jött egy régi barátom, Taparte is, hogy a szárazföldön megtett első útszakaszon, amikor rakományunk még a legsúlyosabb, minden szánon ketten legyünk.

Cleveland kapitány, a Repulse-öbölben, mindvégig vendégszerető és segítőkész házigazdának bizonyult, fiatal segéde, Jimmy Thorn pedig egészen Gibson Cowe-ig elkísért bennünket: itt kezdtük meg utunkat a Rae-szoroson át. Március 20-án, hajnalban, metsző hidegben, szélvihar közepette vettünk búcsút egymástól.

Számomra ez nagyon fontos nap volt. Ettől fogva senki sem hall majd rólunk egy árva szót sem, amíg el nem érünk valahol Alaszkában egy távírdát.

Most már szánjainkra szíjaztuk mindazt, amitől az elkövetkező időkben sorsunk és létünk függött. Mindez azonban alig nyomott valamit, és éles vágtában robogtunk át az Északisark folyón.

Szüntelen hóviharok és ellenszél közepette megtett nyolcnapos út után, március 28-án, hatalmas hóvihar közepette találkoztunk első ízben emberrel. Éppen megállapodtunk abban, hogy ilyen időben teljesen értelmetlen tovább indulnunk, amikor Arnaqaoq, aki kiment, hogy megjavítsa hókunyhónkat, hirtelen eltolta a ház bejáratát eltorlaszoló hótömböt, és bekiáltotta, hogy embereket látott.

Ezen a vidéken az eszkimók mindig nagyon komoly dolognak tartják, ha idegenekkel találkoznak. Nem lehet tudni, vajon barát vagy ellenség-e az illető, ezért érthető, hogy mind Arnaqaoq, mind Taparte rettenetesen izgatott lett, pedig éppen azért jöttek, hogy távoli rokonaikkal találkozzunk.

Még sohasem öltöztem fel ilyen gyorsan csak azért, hogy kirohanjak a hóviharba. S valóban, két jól megtermett férfi közeledett lassú léptekkel hókunyhónk felé, de három-négyszáz méter távolságban megálltak és tanakodni látszottak. Nyomban megindultam feléjük. Tudtukra akartam adni, hogy barátok vagyunk, s ezért fegyvertelenül menten, noha mindketten hosszú hó-késekkel és fókaszigonyokkal állig fel voltak fegyverkezve. Roppant meglepődtek azon, hogy ilyen isten háta mögötti vidéken fehér emberbe botlanak, ámulatuk pedig egyenesen döbbenetté fokozódott, amikor saját nyelvükön így szóltam hozzájuk:

- Rakjátok csak le fegyvereiteket, békés emberek vagyunk, akik csak meg akarják látogatni országtokat.

Az idősebb férfi erre így válaszolt:

- Mi egészen egyszerű emberek vagyunk, akiktől nem kell tartanotok. Hókunyhónk valamivel távolabb áll, s amikor megláttuk itt a ti kunyhótokat, ahol máskor a mieink közül senki sem táboroz, eljöttünk, hogy megnézzük, kicsodák-micsodák vagytok. Fegyvereink nem ellened irányulnak. Itt fenn északon mindig fegyvert viselünk, ha idegenekkel találkozunk.

Ezután visszatértünk hókunyhónkba, s a két idegen, aki kezdetben rendkívül félénken és szinte ijedten viselkedett, újra visszanyerte jókedvét, és már mosolygott is. Apa és fia volt. Az apát Orpingaliknak (Fűzfaág) hívták, a fiút pedig Kanajoqnak. Kérdésekkel halmoztak el bennünket, a legkisebb részletre is kíváncsiak voltak utazásunk célját illetően. Tapartéval és Arnaqaoqkal, akikkel hosszú évekkel ezelőtt egyszer már összeakadtak, most rendkívül szívélyesen üdvözölték egymást. Természetesen főképpen a két grönlandi iránt érdeklődtek, akiknek a nyelve azonos volt az övékével, noha országuk olyan messze esett egymástól, hogy fel sem tudták mérni a távolságot. Mihelyt kielégítettük kíváncsiságukat, elmondották, ők maguk miért indultak neki a hosszú vándorlásnak. A Repulse-öbölhöz tartottak, ahol hetvenöt rókaprém fejében új fegyvereket akartak vásárolni. Elmúlt tavasszal ugyanis egy folyón való átkelés során szerencsétlenül jártak, s elveszítették egész vagyonukat.

A hóvihar dacára elhatároztuk, hogy azonnal tábort bontunk, és átköltözünk az ő hókunyhójukhoz. Tomboló szélben indultunk el, s három órai elszánt küzdelem után, hó- és szélvihar közepette értük el Fűzfaág táborát a Committee-öbölnél. Két egybeépített hókunyhóban laktak, ahol a kint tomboló ítéletidő ellenére meleg és kedélyes volt. Három olajlámpás melegített odabent, a padokat pedig szép új rénszarvasbőrök borították. Az oldalpadon a rénszarvashús és lazacok hevertek, hogy felolvadjanak. Az emberek és kutyák között láthatóan rendkívül bensőséges volt a viszony. A kutyák bent tartózkodhattak a házban, sőt néhány fiatal kutya a fekvőhelyeken tanyázott.

Szokatlanul jóképű és jól megtermett emberek voltak, külsejük sokban eltért a szokványos eszkimó típustól. Magas és karcsú termetük, valamint arcvonásaik sokkalta inkább indiánokra, semmint eszkimókra emlékeztettek. Csak széles, egész arcukon elömlő mosolyuk, nyílt, közlékeny természetük volt az, ami kétségtelenül eszkimó jelleget kölcsönzött nekik. Nem telt bele sok idő, és már szoros barátságot kötöttünk.

Amíg társaim azon szorgoskodtak, hogy átszállítsák az odaát hagyott rakományt, megragadtam az alkalmat, és Fűzfaággal munkához láttam. Megkíséreltem megállapítani, hányat ismer azokból a mondákból, amelyeket már az igdlulikoknál leírtam, és sikerült is vagy száz mondát megtárgyalnunk. Hasonlóképpen számos ritka varázsigét tanultam tőle, s ezeket néhány olyannal viszonoztam, amelyeket már korábban, Aua elbeszélései nyomán jegyeztem fel. Ez a csereüzlet szabályosnak számíthatott, mert az egyik fél fehér ember lévén, az üzlet nem sérthette meg a szellemeket.

Varázsigék lefordítása rendkívül nehéz feladat, mert gyakran lefordíthatatlan szavakból állnak, vagy erejük éppenséggel olyan szavakban rejlik, amelyek egymáshoz kapcsolva semmiféle értelmet nem adnak. Erejük a sámán által értett misztikumban rejlik. A varázsigéket csak suttogva szabad elmondani, ugyanakkor azonban ügyelni kell arra, hogy a szavakat tisztán és nyomatékkal ejtsék ki. A varázsformulák ritmusa lassú, minduntalan rövid szünetek szakítják meg. Leírásukkor ezeket a szüneteket mindenütt új sor kezdésével jeleztem. Előfordul, hogy homályosságuk ellenére is megközelítik a mindennapi beszédet, íme egy varázsformula, amelynek kedvező vadászatot kell biztosítania idegen országban tartózkodó férfiak számára. Amikor Fűzfaág rám bízta ezt a varázsigét, kijelentette, hogy most már majdnem testvérek vagyunk. Közös dalunk így hangzik:

Szégyenlem magam,

Szorongat valami, zavarban vagyok,

Nagyanyám küldött,

ö küldött ki, hogy keressek valamit.

Sorsom szüntelen

A kedves vad után hajt,

A vándor róka nyomában hajt.

De jaj, talán épp elriasztom,

Amit keresek.

Szégyenlem magam,

Szorongat valami, zavarban vagyok.

őseim és nagyanyám

küldtek, hogy keressek valamit.

Sorsom szüntelen a vad után hajt,

A drága rénszarvas nyomában hajt.

De jaj, talán csak elriasztom,

Amit keresek.

Télen, amikor a lámpákból fogyni kezd az olaj, s félő, hogy rövidesen utolsót pislákolnak, friss zsákmányhoz juthat az ember, ha kora reggel, még hajnalhasadás előtt az alábbi szavakat mormolja:

Te apátlan-anyátlan,

Te kis szegény árva,

Adjál nekem prémcsizmát,

Juttass nekem adományt, zsákmányt azokból,

Amelyekből olyan pompás vérleves készül.

Vadászzsákmányt a tenger mélyéről

Ne a szárazföldi mezőkről.

Te szegény kis árva.

Juttassál adományt.

Ezt az imádságot fókavadászat előtt mondják el, ezzel szemben mielőtt rénszarvasra indulnának, az alábbi járja:

Rénszarvas,

Földi tetű,

Hosszú lábú

Hosszú fülű

Nyakadon bozontos szőrű,

El ne menekülj előlem!

Bőrt hozok neked, talpnak valót,

Zuzmót hozok mécsnek valót,

Gyere csak bátran ide hozzám,

Ide hozzám,

Ide hozzám!

Fűzfaág -nemcsak híres varázsló volt, de termékeny képzelőereje és fogékony lelke egyúttal neves költővé is tette. Ha éppen nem foglalatoskodott valamivel, minduntalan énekelgetett, s dalairól azt mondotta, ezek társai a magányban. Az alábbiakban közlök egyet, címe: Lélegzem. Csak a vers elejét fordítottam le, mégpedig úgy, hogy Fűzfaág minden egyes szót megismételt és elmagyarázott. Ezt a verset valamikor régen, rosszkedvében költötte, amikor hosszú betegség után sehogy sem tudott talpra állni.

Énekelni szeretnék egy dalt,

Rövid kis dalt magamról.

ősz óta betegen fekszem,

Gyenge vagyok, mint egy kisgyerek.

Unaja - unaja!

Bánatomban azt kívánom,

Bárcsak más, távoli házban élne asszonyom,

Olyan férfi házában,

Aki támasza,

S oly erős, rendíthetetlen,

Mint a jég decemberben.

Bánatomban azt kívánom,

Bárcsak távol élne feleségem,

Jobb oltalmazó oldalán,

Amikor nekem még annyi erőm sincsen,

Hogy felkeljek fekhelyemről.

Unaja - unaja!

Ismered a sorsomat?

Itt fekszem gyengén, moccanni sem bírok,

Csak a gondolataim szárnyalnak.

Amikor megkérdeztem Fűzfaágtól, hány verset költött, így felelt:

"Nem tudom megmondani, hány dalom van. Az ilyesmit nem tartom számon. Csak azt tudom, hogy sok, s itt bent, bennem minden csupa dal. Ügy énekelek, ahogyan lélegzem."

Nem Fűzfaág volt azonban e vidék egyetlen költője és dalosa. Ezek az eszkimók nem is tudnának meglenni dalok nélkül: a nap minden szakában énekelnek. Az asszonyok nemcsak férjeik dalait zümmögik, hanem saját verseiket is. Fűzfaág megtanított feleségének egy versére. Feleségét sohasem nevezte nevén, mindig "kis húgom"-ként emlegette. Volt egy fiuk, Igjivalitaq (Fagyedzett), aki néhány évvel ezelőtt megölte egyik vadásztársát, és most száműzöttként bujkált a kanadai rendőrség elől a Pelly-öböl menti hegyekben. Az anya fia sorsa felett keseregve szerezte ezt a dalt, amelynek a Kis nap éneke címet adta:

Ejaja - eja,

Felismerek egy kis éneket,

Ember vagyok

Hát elteszem.

Ejaja - eja.

Talán bizony szégyelljem gyermekem,

Saját gyermekem,

Akit én hordoztam hátzsákomban?

Szégyelljem tán magam,

Mert menekülnie kellett az emberek falvaiból?

Ejaja - eja!

ó, szégyellem bizony magam

De csak azért, mert fiam anyja

Nem volt makulátlan, mint a kék ég,

Nem volt bölcs, híján minden ostobaságnak.

Most már az emberek mordulásából tanul,

S a rossz hír fejezi majd be nevelését.

Ó igen, szégyellem magam,

Olyan gyermeket szültem,

Akinél sohasem húzhatom majd meg magam.

Ó, mennyire irigylem mindazokat,

Akik maguk mögött érzik barátaik seregét,

Akik a jégmezőre kiállva integetnek,

Amikor az ünnepi búcsú után útra kelnek.

Én is emlékezem egy télre,

A "Kanosai-szigetről" indultunk.

Enyhe volt a szél,

Az olvadó hó zengett a szántalpak alatt,

S akkor még szelíd rénszarvasként

Jártam az emberek között.

De jött azután a hír:

Gyilkosság és menekülés.

A világ hegyes ormú vadonná vált,

Egy csúcs élén álltam

És meginogtam.

Fűzfaág elmondotta, hogy Arviligjuaqnál sok emberrel találkozhatunk; hosszabb ideig ott akartunk maradni náluk, ezért rengeteg kutyaeledelt vásároltunk tőle: nagyobb mennyiségű lazacot és néhány rénszarvast, amelyek Fűzfaág közlése szerint a Pelly-öbölbe ömlő folyó alsó folyásán egy rejtett húsveremben találhatók. Ha hozzá akartunk jutni ezekhez a készletekhez, mindenekelőtt Fagyedzettet kellett felkeresnünk. Nehéz dió volt ez, mert a szilárd szánutaktól távol rejtőzött. Aprólékosan leírták nekünk a terepet, s elhatároztuk, hogy felkeressük a fiút. Apa, anya és fivérek valamennyien biztosítottak bennünket arról, hogy nincs mitől tartanunk, ha fegyvertelenül közelítünk hókunyhójához. A feladat azonban mégsem ígérkezett annyira egyszerűnek. Mindenekelőtt nem könnyű dolog megtalálni egy fehér hókunyhót a fehér táj hóval befútt dombjai között. Ezenkívül nem túlságosan biztonságos érzés fegyvertelenül találkozóra indulni egy gyilkossal, akiről tudja az ember, hogy puskával és szigonnyal rendelkezik. Mégis úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a találkozást.

Április 5-én meghatottan búcsút vettünk Fűzfaágtól és családjától, majd folytattuk utazásunkat. Már indulófélben voltunk, amikor utánunk kiáltott:

"Utazzatok valamennyien biztonságosan, a gonosz szellemek kerüljenek el benneteket!" (Tamavta tornaqarata ingerdlasa!)

A part mentén haladunk, elhagyjuk a Weynton-fokot meg a Beaufort-fokot. Itt azután elkanyarodunk a Committeeöböltől, és a Simpson-félszigeten átvágva a Pelly-öbölnek tartunk. A szánutak nagyon rossz állapotban vannak. Mély a hó, jeges kéreg fedi, amelyen csak üggyel-bajjal vergődnek át szánjaink. Az eszkimók ezt a félszigetet Saitaqnak (a Lapos) nevezik.

A mérhetetlen, hóval fedett steppe ugyanolyan egyhangú, mint a jégmező. Csak itt-ott bukkannak elő kisebb gnájsz sziklák.

Április 8-án nagy, széles folyam torkolatához érünk. A folyó a Pelly-öbölbe ömlik. Itt hókunyhót építünk egy Kitinguja nevű hegyszoros meredek lejtőjén.

Könnyen megtaláltuk a lazacokat, közvetlenül ott ásták el őket hókunyhónk szomszédságában. Meglepett bennünket a készlet nagysága. Kitűnt, hogy fél kilogramm teáért, fél kilogramm cukorért és húsz darab préselt dohányért, valamint egy kis zsebkésért az alábbi áru birtokába jutottunk: száz darab nagy tengeri pisztráng, összesen körülbelül háromszáz kilogramm súlyban, ezenkívül két bajszos fóka és négy rénszarvas, ezeket azonban csak Fagyedzett utalhatta ki nekünk. Alaposan megetettük kutyáinkat a csemegeszámba menő lazaccal, azután magunknak is annyit főztünk belőle, amennyi csak belénk fért. Hosszú alvásra készültünk, mert úgy terveztük, másnap reggel elindulunk, és megkeressük a gyilkost.

Az óvatos Fűzfaág azt tanácsolta nekünk, hogy csak kettesben keressük fel a fiát. Ha többen mennénk, már távolról felfedezne bennünket, és azt hihetne, ellenségei jönnek.

Gyönyörű, napsütéses időben indulok az izgalmasnak ígérkező kalandra; Arnaqaoq kísér. Elérjük a folyam deltáját: amfiteátrum felejthetetlen hatását keltő, hatalmas agyaglejtők lépcsőzetesen mennek át a lapos síkságba. Innen sík vidéken folytatjuk utunkat a szárazföld belseje felé, s közben minduntalan a friss havat fürkésszük, nem pillantunk-e meg lábnyomokat. Végre szimatot kapnak a kutyák. Sebes vágtában repítik a szánokat a tavon át. Partján kis hókunyhót veszünk észre, s alig néhány perc múlva már ott is vagyunk. A kutyákat a kunyhótól kissé távolabb állítjuk meg, de amikor a kunyhó közelébe érünk, nagy csalódásunkra friss szánnyomokat veszünk észre, amelyek déli irányba vezetnek. Fagyedzett nyilván már előző nap meglátta kutyáinkat, mert a nyomok arról tanúskodtak, hogy feleségével és nevelt fiával körülbelül akkor menekült lakhelyéről, amikor elértük a folyópartot. Ez csak amiatt történhetett, mert két szánra való kutya etetése sajnos nem megy végbe néma csendben. Átkutattuk az elhagyott hókunyhót, s megállapítottuk, hogy a szökevény csak a legeslegszükségesebbet vitte magával. Még az értékes szalonnás-zacskót, benne a lámpához szükséges fókazsírral is hátrahagyta. Ezt megelőzően valószínűleg sokáig táborozott itt. A hókunyhó mögött hatalmas hótömbökre bukkanunk: ilyeneken gyakorolják magukat az eszkimók a nyíllövészetben. Arnaqaoq bent a padkán régi íjat talál, keres hozzá egy nyílvesszőt, s nyomban bemutatja, véleménye szerint hol és hogyan gyakorolt a Fagyedzett. A céltáblához és onnan a kilövő helyhez visszavezető rengeteg lábnyom arról tanúskodott, hogy emberünk egyetlen alkalmat sem mulasztott el a nyilazásra, karjának, szemének erősítésére. Nincs azonban vesztegetni való időnk, s miután túltettük magunkat első csalódásunkon, kutyáinkat nekieresztettük a friss nyomnak, s a szökevények után eredtünk; még nem járhatott messze. A nyom hamarosan a tenger jegére vezet bennünket, s nem telik bele sok idő, a távolban megpillantunk két fekete pontot. Amint közelebb jutunk hozzájuk, két férfi körvonala bontakozik ki; bizonyára már régen figyelnek bennünket. Időnként leugranak figyelőállásukról és hókunyhójukhoz szaladnak. A hangulat nagyon ideges lehet odaát. Arnaqaoq kihúzza hüvelyéből a hosszú hókést, és a szánkóra szíj ázott málhára helyezi; nem árt, ha kéznél van. Nevetek aggodalmán, de ő ezt válaszolja:

- Jobb, ha felkészülünk. Fagyedzett kemény férfi, fenegyerek, s ha azt hiszi, hogy a rendőrség küldött minket üldözésére, támadni fog, hogy megelőzzön bennünket.

A kutyák ma már másodszor kaptak szimatot, s úgy látszik, nem akarnak újra csalódni, mert inuk szakadtából vágtatnak.

Mind közelebb jutunk a két alakhoz, s amikor már mindössze vagy egy kilométer választhat el bennünket, egyikük felénk szalad.

- Ez a nevelt fia - mondja Arnaqaoq. - Fagyedzett nyilván ki akarja puhatolni, mit tartogatunk számára, s ezért őt küldi követnek.

Szánunk azonban olyan vadul robog, hogy eközben tárgyalni lehetetlenség. A kutyák az istennek sem állnak meg, és csak nagy üggyel-bajjal sikerül annyira lefékeznem őket, hogy odaugorhassak a fiatalemberhez és megkérhessem, üljön fel a szánomra, hogy minél előbb célhoz érhessünk. Még éppen sikerül felvetnünk magunkat a szánra, amikor kutyáink türelmetlen csaholással már újra nekilódulnak, s pillantás alatt a hókunyhóhoz repítenek bennünket, ahol egy feltüremlő jégtábla tetején Fagyedzett áll őrhelyén. Mihelyt a kutyák megállnak, nevetve indulok feléje, s ugyanazokkal a szavakkal szólítom meg, amelyekkel alig néhány napja édesapja fogadott bennünket:

- Mi egészen egyszerű emberek vagyunk, akiktől nem kell tartanod.

Fagyedzett ugyanígy viszonozza köszöntésemet, s nyilván meglepi az a ceremóniamentes mód, amellyel közeledünk hozzá, hiszen még alig néhány perce arra gondolt, hogy ha kell, életét áldozza szabadságáért. Hangos örömujjongásban tör ki, felesége is kiszalad a kunyhóból, vidám hangzavar uralkodik.

Elmondom Fagyedzettnek, hogy néhány napja találkoztam apjával meg öccsével, s ők írták le nekem rejtekhelyét. Feszült éberségét most túláradó, szinte bolondos öröm váltja fel, és amikor megtudja, kik vagyunk, s mit akarunk, nyomban meghív házába és gazdagon megvendégel. Szárított rénszarvashúst meg halzsírt tálalnak, s miközben begyújtjuk a petróleumfőzőt, hogy teát készítsünk, felesége, Taliotsoq, az olajlámpa felett megfőzi a lazacot. Jó időbe telik, míg házigazdánk egészen feloldódik. Sokáig szinte szóhoz sem jut a meghatottságtól. Miután azonban már egy ideje együtt ülünk, beszélgetünk s megérti, hogy szüleitől mindent tudok róla, szemmel láthatóan úgy véli célszerűnek, ha beavat történetébe; és tüzetesen elmondja, mi késztette arra, hogy távol tartsa magát embertársaitól. Még egy órája sincs, hogy betértünk kunyhójába, mikor felszólítás nélkül belekezd történetébe.

Másoktól már hallottad, miért élek családommal egyedül. Jobb, ha most mindent magam mondok el neked. Néhány fókára akartam vadászni, s ugyanakkor közelebb kerülni azokhoz a helyekhez, ahol fegyvert és lőszert lehet a fehér emberektől vásárolni.

Az új vadászterületen volt egy vadásztársam, akivel gyakran versengtünk. Egyforma gyors és biztos vadászok voltunk, de ő felülmúlt erőben. Mindig együtt gyakoroltuk magunkat, s társam, aki a futásban nem volt annyira kitartó, mint én, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy éreztesse velem, nem fél tőlem. Egy napon azután, hogy bebizonyítsa fölényét, összekent ürülékével, s ezt a sértést nem tudtam megbocsátani. Ha egy férfi ilyen gúnyt űz a másikból, ez nálunk azt jelenti, hogy szeretné megölni. A sérelem annyira bántott, kínozott, hogy senkinek sem tudtam elmondani. Elöntött a gyűlölet, s ahányszor csak megláttam a rénszarvasvadászaton társamat, mindig elfogott az utálat. Gondolatok hatalmasodtak el rajtam, amelyeken nem tudtam úrrá lenni, s egy napon, amikor egyedül voltunk a hegyekben, agyonlőttem.

Ez minden, más elmondani valóm nincs. A meggyilkolt nős volt, s a vidék szokásai szerint feleségül vehettem özvegyét. Nem tettem. Taparte, aki, mint hallom, veled van, vette oda asszonyául.

Ha nem lennének fehérek országunkban, a meggyilkolt családjának kellett volna bosszút állnia rajtam, ettől pedig nem féltem. De azután azt mesélték nekem, hogy Chesterfieldből fehérek jönnek majd, hogy elvigyenek, s törvényeik szerint ítélkezzenek felettem. A mi országunkban a fehér emberek az urak, elvinnének az ő országukba, ahol számomra minden idegen és ijesztő. Ettől nagyon tartottam; visszatértem régi vadászterületemre, s azóta is a hegyekben rejtőzöm, olyan vidéken, ahová fehér ember még eddig be nem tette a lábát.

Amikor az előbb felénk közelítettetek, azt hittem, ti is azok közé tartoztok, akiket az aivilikok rendőröknek neveznek. Azt hittem, azért jöttök, hogy elvigyetek, és inkább meg akartam halni, semmint hogy akaratom ellenére elhurcoljanak. Ezért hordtam össze minden fegyveremet, hogy felkészülten várjalak benneteket; láthatod, még itt hevernek. Ehelyett azonban barátként jöttetek, s tudhatod, hogy amíg nálam vagy, mindenem, amim van, a tied is.

Rákövetkező napon lazacrakományunkat a rejtekhelyről elszállítottuk Fagyedzett kunyhójához, s miután kutyaeleségünket rénszarvas- és fókahússal pótoltuk Fűzfaág raktáraiból, tovább indultunk az arviligjuarmiutok egyik hókunyhó-táborába, amely kint feküdt a mélyen benyúló tengeröböl partján. Az arviligjuarmiutok rokoni és házassági kapcsolatban állnak a netsilikkel, mégis elkülönülnek azoktól, mert legszívesebben a Lordmayor- és a Committee-öböl közötti területen táboroznak. Ezen a télen számuk nem haladta meg az ötvennégyet, férfit, nőt és gyermeket együttesen számítva, s három faluban laktak: kettő a Pelly-öböl jegén épült, a harmadik meg a Simpson-félsziget nyugati partján. Az Arviligjuaq elnevezést a Pelly-öböl egész környékén ismerik, eredete pedig a közeli hegyvonulatok alakjával magyarázható: a távolból ugyanis bálnákra hasonlítanak.

Az arviligjuarmiutok, akiknek földje teljesen kívül esik a fehérek útvonalain, életüket úgy rendezték be, hogy teljesen és kizárólag csak azokból az anyagokból készítik szerszámaikat és fegyvereiket, amelyeket kopár vidékükön meg tudnak szerezni. Nyúzókésnek sárgásfehér kovakövet, a haviorarnatot használják. Ebből készítik a nők különleges kését, az ülőt is. Tüzet tűzkővel vagy pirit segítségével gyújtanak: szikrát csiholnak és zsírral átitatott mohára hullatják, ami könnyen tüzet fog. A kovakövet távolról, a Backs folyó partjáról szállítják ide.

Az a fajta faragható puha kő, amelyből lámpákat és edényeket készítenek, csak a Pelly-öböltől délre található, közel a Nagy Folyam árterületéhez.

A legtöbb nehézséget a fahiány okozza. A Boothia-öblöt télen-nyáron elzáró rengeteg zajló jég miatt a fahordalék sohasem jut be a mélyre nyúló öblökbe. A vidéken lakó eszkimóknak le kell menniük érte egészen az Adelaide-félszigettől nyugatra eső partvidékig, s onnan fuvarozzák fel a hordalékot. Az emberek többségét azonban a szükség megtanította, hogyan lehet fa nélkül is élni. Hosszú, karcsú szigonynyeleket faragnak szaruból, ezt meleg vízben egyengetik és darabonként illesztik össze, míg csak el nem éri a kívánt hosszúságot. Hasonlóképpen készülnek a sátorrudak is. Mivel a vas meg a tűzkő ritka kincs, a szigonyhegyeket a medve kőkemény sípcsontjából faragják.

A nyár múltával, amikor a sátrak már túlságosan hidegek, szánokat készítenek belőlük. Ez a következőképpen történik: a sátorbőröket vízben áztatják, s amikor már teljesen megpuhultak, sokszorosan összehajtogatják, majd szán-váz alakjára formálják, és így fagyasztják meg. Hasonlóképpen dolgozzák fel a pézsmaökör bőrét is. E fagyasztott bőr-vázakat még azáltal is megerősítik, szilárdabbá teszik, hogy a hajtogatásokba pisztrángokat vagy sovány húst gyömöszölnek, s a kettőt összefagyasztják. Tavasszal, amikor beköszönt az enyhe idő, és a szán kezd felolvadni és megroggyanni, a kutyákkal megetetik a sátorlapokat, a "tölteléket" pedig maguk a tulajdonosok eszik meg. Ezeknek a szánoknak a védőburkolatát rendszerint tőzegpépből és jégből állítják elő. A keresztrudak összekötözött rénszarvasagancsok. Jó néhány ilyen szánt láttam használat közben, s megállapítottam, hogy hideg téli időben több száz kilogrammos súlyt is könnyűszerrel elbírnak. Az eszkimók egészen áprilisig utaznak ezeken a szánokon. Amikor májusban már használhatatlanná válik, medve vagy szakállas fóka bőréből készítenek új szánt. Az egész szánkó, a málhákkal együtt, ilyenkor olyan, mint egy óriási batyu, amelyet szíjak tartanak össze. A bundát fordítják kifelé, s a szán így rendkívül könnyen siklik az olvadó havon. Mihelyt a nap már melegít, a hó általában megpuhul, s a bunda szőre egész tavaszra elegendő.

A másik használati tárgy, amelynek elkészítése, illetve beszerzése a vas bevezetése előtt súlyos nehézségekbe ütközött, a varrótű. Tűket kemény madárszárnycsontból repesztettek le annak idején. Rénszarvasbőrruhák varrásához finom, vékony tűre volt szükség, a vízhatlan borjúfókabőr-csizmákra varrott talp számára meg egy ágfélét kellett varrótűként felhasználni. Vastag fonalra is szükség volt. Erre a célra szinte művészi módon sodorták meg a rénszarvasinakat, s ezeknek még az a kiváló tulajdonságuk is volt, hogy a szúrások helye önmagától összehúzódott, mihelyt a csizmát nedvesség érte.

Csodálatra méltó ügyességgel és leleményességgel segítettek minden helyzetben magukon. A legügyesebb vadászok azonban, akik húskészleteket is tudtak gyűjteni, mégis hosszú utakat tettek meg csak azért, hogy bizonyos nagy vonzóerőt gyakorló értékeket cseréljenek. Eredetileg két kereskedelmi útvonalon érintkeztek a távol lakó törzsekkel, amelyektől fát meg vasat szereztek be.

Edzett emberek voltak; akár egyéves szánútra is vállalkoztak luxuscikkek beszerzéséért, amiket egyébként könnyen nélkülözhettek. Ennek fejében viszont különleges dicsfény övezte mindazokat, akik kés vagy faszán birtokában voltak, az asszonyokat pedig, akik férjüknek vas vagy acél varrótűvel varrhatták ruháit, irigyelték társnőik. 1829-ben váratlanul hatalmas hajó futott be egy késő délután a Lordmayor-öbölbe, és Sarfaq falu közelében vetett horgonyt a téli kikötőben. Az angol John Ross sarki expedíciója volt. Itt telelt át, és ez a továbbiakban óriási hatást gyakorolt az itt lakó eszkimók szerszámkultúrájára. Az expedíció téli kikötőjét mind a mai napig Quilanartutnak, a "Boldog Várakozások Partjá"-nak nevezik.

Általánosan elterjedt nézet, hogy a Franklin-expedíció hajóroncsai jelentős szerepet játszottak az Északnyugati-átjáró eszkimóinak életében, s hosszú ideig nem szenvedtek hiányt fában és vasban. Sehol sem tudtam nyomára bukkanni semmiféle erre vonatkozó bizonyítéknak, ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a Committee-öböltől egészen a Backs folyóig, a King William-szigettől a Kent-félszigetig az eszkimók mindenütt rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyek eredete még a John Ross-féle expedícióra vezethető vissza. A Pelly-öböl környékén lakók körében még számos emlék él erről az expedícióról, s az a nyugodt józanság, amellyel a közel százéves eseményekről beszélnek, fényesen bizonyítja, mennyire megbízható az eszkimók emlékezete, ha olyan emberekkel akadnak össze, akik megértik őket. Utazók gyakran azt állítják, az eszkimókat rá lehet venni arra, hogy azt mondják, amit az ember akar. Ezt a teljesen alaptalan vádaskodást világosan megcáfolják az arviligjuarmiutok elbeszélései arról, hogyan jutottak érintkezésbe a fehér emberekkel. Még a Franklin-expedícióról is, amely pedig vadászterületeiktől távol pusztult el, érdekes emlékeik vannak. Egyik öregember erről a következőképpen számolt be:

Apám két vadásztársával a King William-sziget nyugati felén vadászott fókákra, amikor egyszerre csak kiáltásokat hallottak, és három fehér embert pillantottak meg, akik kint álltak a parton és integettek feléjük. Tavasz volt. A part mentén már hullámzott a víz, ezért nem juthattak el hozzájuk az apály beállta előtt. A fehérek csont és bőrre soványodtak, arcuk beesett, és betegnek látszottak. Európai ruhát viseltek, kutyáik nem voltak, és maguk húzták szánjaikat. Fókahúst meg szalonnát vásároltak, és egy késsel fizettek érte. Mindkét fél nagyon örült a cserének, a fehérek azonhelyt megfőzték a húst meg a szalonnát, és mohón nekiestek. Végül elkísérték apámat a sátrához, ott éjszakáztak, majd visszatértek saját kis sátrukhoz, amely nem állati bőrből készült, hanem fehér volt, mint a hó. Akkoriban már megérkeztek a rénszarvasok a King William-szigetre, de az idegenek csak madárra vadásztak. Rengeteg volt a dunnalúd meg a hófajd. A föld még nem ébredezett, a hattyúk még nem jöttek meg. Apám és szomszédai szívesen segítettek volna a fehér embereken, de nem értették meg a beszédüket. Megkísérelték, hogy jelek útján érintkezzenek, s ily módon sok mindent meg is tudtak róluk. A fehérek korábban sokkal többen voltak, de most már alig maradt belőlük. Hajójukat a jégben hagyták. Déli irányba mutogattak, s apámék ebből megértették, hogy a szárazföldön át szeretnének hazajutni. Soha többé nem látta őket senki sem, és nem tudni, mi lett a sorsuk.

Az öreg, hogy megerősítse az elmondottak hitelességét, felsorolta valamennyi falujabelijének a nevét, aki annak idején jelen volt a találkozásnál.

Az itt járt kutatók közül emlékeznek még John Rae látogatására 1847-ben, valamint Schwatka 1879-i King Williamszigeti nyári táborozására.

Elismerem, hogy ezek a visszaemlékezések nem különösen izgalmasak, de éppen ezért bizonyítják hitelesen az eszkimók kitűnő emlékezőtehetségét és szavahihetőségét. A fehér emberekkel való említett találkozások csak egészen futólagosak voltak, s nem nyújtottak módot nekik, hogy közelebbről megismerkedhessenek az idegenekkel. S mégis, annyi év elteltével, ma is őrzik ezeknek az élményeknek a tradícióit, száraz, józan megbízhatósággal beszélnek róluk. Ha utána lapozunk a megfelelő expedíciós beszámolókban, kitűnik, hogy a régi szájhagyomány szerint továbbadott történetek pontosan egybevágnak az útleírásokkal.

Pelly-öbölbeli tartózkodásunkat nyugati utazásom miatt csak rövidre szabhattuk, de a rendelkezésemre álló néhány nap alatt (április 13-23) mégiscsak elértem, amit akartam. A lakosság ritkán jutott érintkezésbe fehérekkel, s így még számos érdekes néprajzi ritkaságra bukkantam, amelyet megszereztem gyűjteményünk számára. Kielégítő betekintést nyertem anyagi és szellemi kultúrájukba, s amikor felvirradt a búcsú napja, meghatott az érzés, hogy ismét felélesztettem egy maroknyi csoportot az ismeretlenség homályából. Az utolsó napot különféle sportjátékokkal ünnepelték, amelyek közül főképpen a férfi és női hóbábukra való nyilazás volt igen hatásos.

Rákövetkező reggel különböző irányban indultunk útnak. Fagyedzett, aki egész idő alatt velünk volt, feleségével és nevelt fiával a Beecher folyótól délre húzódó hegységbe utazott. Noha a fókavadászat éppen ez idő tájt gazdag zsákmányt hozott, Fagyedzett szemmel láthatóan nem érezte jól magát az ilyen forgalmas helyen. Senki sem sejtette, hol fog végül is letelepedni. A búcsúzásnál közölte, hogy hurokkal mormotákat akar fogni, mert ezek az állatok éppen most - amikor a nap már melegíteni kezd - ébredeznek téli álmukból, és előtűnnek a folyók lejtős partjain.

Helge Bangsted visszatért a Dán-szigetre, ahonnan kiindulva nyáron archeológiái ásatásokat akar folytatni a Vansittartszigeten. Mihelyt a téli fagy beálltával az öblöcskék és folyók járhatók, az utolsó leleteket a Repulse-öbölben levő hajókikötőhöz viszi, hogy hajóval elszállítsák, majd Chesterfielden át a Baker-tó mentén élő rénszarvas-eszkimókat kell felkeresnie, hogy gyűjteményünket e fontos vidékek anyagával kiegészítse.

Az áprilisi nap játékosan csillogott-villogott a Pelly-öböl hótorlaszain, amikor utoljára szorítottunk kezet. Egy éven át megosztottuk a mozgalmas útiélet minden izgalmát, és őszinte barátságot kötöttünk. Tudtam, hogy szívesen vett volna részt a nagy nyugati utazásban, s hogy nehéz szívvel tett eleget kötelességének, amely éppen ellenkező irányba szólította.

Felugrottam szánomra, mert kutyáim már türelmetlenkedtek, s amikor még egyszer hátrafordultam integetni, jóleső érzés fogott el. Jókívánságokkal indultunk útnak. Felejthetetlen élményekben volt részem: örökké gondolni fogok rá. A vad vágta közepette egyszerre végtelen nyugalom fogott el, s megszólalt bennem egy hang: köszönet a barátságért!

Sohase feledd az elmúlt szép napokat a jövendő kedvéért!

XVI

AMULETTVADÁSZATON AZ ÉSZAKI MÁGNESES-SARKON

Elhatároztam, hogy amulettvadászatra indulok az Északi mágneses-sarkon, ahol állítólag nagy kiterjedésű hókunyhó-település található, s lakói élénk, mozgalmas életet élnek.

Ezt megelőzően azonban intézkednem kellett, mert közelgett a tavasz. El akartam jutni a Nagyhal folyóhoz, amelynek lakosságát eddig még senki sem írta le, csak futólag látták őket. Utoljára a Schwatka-expedíció járt ott 1879-ben. Hallottam arról is, hogy egyik nagy törzs tagjait, akik egészen távol, fenn a Bellot-szoros mentén, a Boothia-félsziget és a Somerset-sziget között élnek, a tavasz utolsó napjaiban a King William-sziget közelében találhatom. Számolnom kellett azzal, hogy a Maud királyné-öbölbe ömlő folyók idén nagyon korán jégmentesekké válnak, tehát úgy kellett felkészülnöm, hogy a legjobb munkafeltételeket biztosító helyen tölthessem el a nyarat. Minél távolabb jutottam nyugatra, annál ismertebbek a népek, annál érezhetőbbé válik a civilizáció hatása. Ezzel szemben itt, az Északnyugati-átjáró közepén, a világ legjárhatatlanabb vidékén, komoly esélyeim voltak. Ne habozzunk, ha változtatni kell terveinken - s így egyetlen délután folyamán a következő utasításokat dolgoztuk ki:

Dunnalúd egy netsilik kíséretében egészen Kent-félszigetig utazik, ahol a Hudson Bay Companynek állomása van. Az eddig gyűjtött tárgyakat a jó tavaszi jégen odaszállítják, visszafelé meg hozhatnak magukkal különféle holmikat, amelyek vásárlását már régóta terveztem. Az itteni lakosok közül soknak volt puskája, lőszernek viszont híjával voltak, s együttműködésünk elég nehéznek bizonyult, ha nem tudtam őket kisegíteni. Lőszerünk egy része, amelyet eredetileg saját használatra szántunk, ily módon mái gazdát cserélt. Miközben én úton vagyok a nagy hókunyhó-település felé, Dunnalúd gondozza a kutyákat, fókákra vadászik, s alaposan felhizlalja a szánvontató kutyákat. Arnaqaoq eközben rendbe szedi tavaszi ruháinkat, hogy felkészülten nézhessünk a napos, meleg időszak elébe.

Időm legnagyobb részét a netsilikek amulettjeinek tanulmányozása töltötte ki, mert egyetlen más törzsnél sem használtak ennyit.

Május 11-re véget értek előkészületeim, búcsút vettem társaimtól, s elindultam északnak a Rae-szoroson át. Kísérőm egy Alorneq (Talp) nevű férfi volt; legjobban azzal jellemezhetem, hogy fogai szüntelenül előcsillantak, annyit mosolygott.

Fogalmam sem volt arról, hol akadunk majd emberekre. Senki sem tudja, hol tartózkodnak az eszkimók tavasszal, amikor a fókákat a légzőnyílásnál fogják. Egyelőre északnak tartottunk, meg akartuk kerülni a Matty-szigetet, majd behatolva a Wellington-szorosba addig haladni, míg szánnyomokra nem bukkanunk. Csak ezután foghattunk neki a tulajdonképpeni keresésnek. Itt fenn, a messzi északon azonban nagyon bonyolult dolog az útkeresés és egy meghatározott útirány betartása. Az Északi-sark közelsége miatt az iránytű használhatatlanná válik, a King William-sziget és a Franklin-szoros délkeleti partjának síkságai szinte sohasem különböztethetők meg a tenger jegétől, s a kevés dombvonulaton mindig hóvihar tombol. A leghalványabb tájékozódási lehetőség nélkül haladunk két napon át ugyanabban az irányban előre. Végre észrevesszük a Boothia-földszoros délnyugati partjának keskeny sávját, s a harmadik napon a Ross-szoroson át folytatjuk utunkat; megállapítjuk, hogy télen itt emberek tartózkodtak. Friss északkeleti szél fúj, amikor elhagyjuk a Matty-sziget északi partját. A Wellington-szorosban medvék után tartunk szemlét; gyakran jönnek ide fókavadászatra. Fehér felhők száguldanak fölöttünk, folyton változó alakzatban, s itt, ahol a táj annyira fárasztóan egyhangú és sík, azzal szórakozunk, hogy figyeljük az égen a szél, a felhők és a nap alkotta fantasztikus alakzatokat. Ezek azonban nem sok jóval biztatnak. Tudjuk, hogy a délnyugati vihar előhírnökei, s hogy az orkán alig néhány óra múlva már utolér bennünket.

Közvetlenül az Északi mágneses-sark előtt, az Adelaidefoknál járunk, amikor néhány eldugott hókunyhót veszünk észre. Nemsokára tehát megpillantjuk azokat az embereket, akiknek keresésére indultunk. Követjük a nyomokat, és az utat mutató fókakoponyák szakadatlan sora mentén haladunk. Előbb öt kunyhóból álló csoporthoz érünk, majd három, később tizenkét, s végül újabb tizenkét kunyhót érintünk.

Talp éles szimatú, akár egy kopó. Felismeri az embereket arról, hogyan építették fel hókunyhójukat, hogyan aludtak a padkán vagy éppenséggel lábnyomukról is. így már jóval azelőtt, hogy akár egyetlenegyet is láttunk volna közülük, tisztában vagyunk azzal, milyen emberek felé közeledünk. Hajnali két órakor belátjuk, hogy kutyáink, de mi magunk is megérdemlünk néhány óra pihenőt. Éppen csak arra futja még időnkből, hogy felépítsük kunyhónkat, amikor utolér bennünket a már tegnap óta fenyegető vihar.

Másnap délelőtt tizenegy órakor befogunk, s noha a hófúvásban alig néhány méterre látunk csak, útnak indulunk, hogy kihasználjuk a hátszelet. Fura indulás ez: a szánok gyakran a kutyák elé kerülnek, amelyek roppant óvatosan kúsznak a jégen, nehogy a szél elseperje őket. Arcunk, szemünk, orrunk, szájunk és fülünk tele hóval - egy lépésre sem látunk. Csak itt-ott fedezünk fel elvétve egy-egy nyomot, azt is csak úgy, hogy lehasalva kotorászunk a hóban, s míg Talp a nyomon szaglászva halad előttünk, alig győzöm visszatartani a kutyákat és kormányozni a szánkót. Pontosan öt órakor egyszerre csak valamennyi kutyánk, mintegy varázsütésre eltűnik előlünk, s amikor jobban körülnézünk, látjuk, hogy egy kunyhó alagútján tűntek el. A falu közepén találjuk magunkat, amelyet már napok óta kerestünk. Természetesen senki sem veszi észre érkezésünket, de Alorneq házról házra jár, nevüket kiáltja, s most egymás után tűnnek fel a meleg jéglyukakból a hókunyhók lakói, vidáman, meglepetten, segítőkészen, amire nekünk ezen a napon nagyon is szükségünk volt.

Kettős hógátrendszerrel hókunyhót építünk magunknak. Először ugyanis magas hófalat kell felhúznunk, hogy egyáltalában hozzáfoghassunk a munkához anélkül, hogy a szél szüntelenül kifújná kezünk közül a havat.

Megkezdődhetett hát a nagy amulettvadászat. Világosan láttam azonban, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárnom.

A tudomány nevében kellett megkísérelnem felvásárolni a bennszülöttektől mindazokat a kis ártatlan ereklyéket, amelyeket állandóan testükön hordtak. De ezt oly módon kellett véghez vinni, hogy később, amikor már nem vagyok köztük, ne engem átkozzanak mindazokért a megpróbáltatásokért, amelyek esetleg falujukat érik.

Ezeknek az embereknek vallási képzeteik a láthatatlan gonosz szellemekkel való szakadatlan harcon alapulnak; ezek a szellemek különböző módon, leginkább betegségek és sikertelen halászat formájában avatkoznak be mindennapi életükbe. Ez ellen csupán amulettjeik szolgálnak védelmül, tabujaikhoz és varázsformuláikhoz kapcsolódva. Tisztában voltam azzal, hogy kényes feladatra vállalkozom, s mindent elrontanék, ha túlságosan gyorsan próbálnék eredményt elérni. Első napomat tehát azzal töltöttem, hogy sorra jártam a házakat, és számos fagyasztott lazacból, rénszarvasgyomorból és fókahúsból készített lakomán vettem részt. Az emberek sokban hasonlóak. Mindenütt a világon egy közös étkezés közelebb hozza őket egymáshoz. Jó időbe tellett, míg fehér emberként kezeltek; azt hitték ugyanis, hogy a Victoria-szigetről érkezett kereskedő vagyok. Ezúttal azonban kénytelen voltam felhasználni a fehér ember tekintélyét, és hosszasan beszéltem nekik arról a távoli országról, ahonnan ide utaztam.

Időközben Talp kicsomagolta kunyhómban a magunkkal hozott kereskedelmi cikkeket. Akadtak itt gyönyörű, csillogóvillogó varrótűk, amelyeket a nagyobb hatás kedvéért kiszedtünk papír borításukból; kés, gyűszű, szög, dohány, gyufa - mindaz a létfontosságú apróság, ami nekünk természetes, de a civilizációtól távol élő embereknek a legnagyobb érték, örömmel figyeltem, milyen tömegesen sereglenek házamhoz, s bizonyos voltam abban, kizárólag azért jönnek, hogy megtekintsék kiállításomat.

Elhatároztam, hogy az estét a falu elöljárójánál, egy híres, öreg sámánnál töltöm, aki valamikor ereje teljében féktelen életet élt, most azonban már megtörte a kor. A padon feküdt, amikor beléptem. Rám mosolygott. Arca annyira fénylett, hogy első pillantásra azt hittem, valamilyen bőrbetegségben szenved. Kiderült azonban, hogy csak halzsírral mosakodott. Elmélyedtünk komoly kérdések megvitatásába, s nem sok időbe tellett, míg rádöbbent, hogy annyira jártas vagyok az élet titkos erőinek birodalmában, mint ő maga. Kiváltképpen az amuletteket és jelentőségüket tárgyaltuk meg, s kollégákként megállapítottuk, hogy e téren ugyancsak hozzá mérhető szakembernek számítok.

Amikor késő este hazatértem, házam zsúfolva volt. Férfiak, nők vegyesen tolongtak, s valamennyien kelendős cseretárgyakat hoztak magukkal: fehér rókát, rozsomák-irhát, medvebőrt és más árukat. Csalódott morajlás hangzott fel a kunyhóban, amikor nyomban közöltem, hogy nem vagyok szokásos értelemben vett kereskedő. Elmeséltem: azért vágtam neki ennek a hosszú útnak, hogy idegen törzsek szokásait és életmódját tanulmányozzam, s azért kerestem fel éppen őket, mert megtudtam, ők rendelkeznek a legerősebb amulettekkel. Olyan országból jövök, magyaráztam nekik, amely annyira távol van, hogy a személyemre vonatkozó valamennyi tabu teljes biztonsággal felfüggeszthető. Ezután hosszú, ünnepélyes szónoklatot tartottam nekik az amulettekről és azok helyes használatáról - közben minduntalan helyi prófétájukkal folytatott beszélgetésemre hivatkoztam, állításaimat pedig más eszkimó országok hírneves sámánjainak kijelentéseivel támasztottam alá. Igaz ugyan, hogy ezek nevét most hallották első ízben, szavaimnak mégis kellő hitelt biztosítottak. Hangsúlyoztam, hogy saját varázslójuk nézete szerint az amulett birtokosa megtartja az amulett által biztosított védelmet akkor is, ha elveszíti magát az amulettet. Az amulett mágikus ereje viselőjéhez kapcsolódik, mégpedig gyermekkora óta. Legfőbb bizonyítékom erre az volt: ha egy elveszített amulett, ami semmire nem használható, ezután is védelmet nyújt, akkor hasonlóképpen áll a dolog azzal az amulettel is, amelyet tulajdonosa elad, és azzal valóságos hasznot hoz neki. A megvásárolt amuletteket én nem akarom hordani, mágikus erejükre nincs szükségem, csak a tárgyat szeretném megszerezni, és a hozzá fűződő történetet megismerni.

A kereskedelemnek ez a formája nyilvánvalóan meglepte őket. Hiábavalónak bizonyult minden kísérletük, amely arra irányult, hogy rámtukmálják szőrmeáruikat. Hajthatatlan maradtam, s áruimra mutatva egyre csak azt ismételtem szenvtelenül, hogy csak rajtuk múlik, kötünk-e üzletet holnap, vagy sem. Ezután felkértem vendégeimet, hagyják el a házamat, mert Talp és jómagam is fáradtak vagyunk, pihenni kívánunk. A hófalba vájt kémlelő nyíláson át megfigyelhettem, hogy kis csoportokba verődve öreg sámánjukhoz igyekeztek, akinek elnyertem bizalmát és megértését.

Sokáig aludtunk, s már jócskán dél felé járt, amikor eltoltuk este a bejárat elé állított jégtömböt, jelezvén, hogy aludni akarunk. Amíg ezt el nem távoli t jak, tapintatlanság a házban lakókat zavarni. Talppal teát főztünk, fókahúst ettünk hozzá, de a vendégszeretőén kitárt ajtó ellenére sem érkezett fia vendég sem. Már-már feladtam a harcot, amikor fiatal lány közelgett a bejárat felé; előző este észrevette, hogy az áru között néhány gyöngy is akad. Habozva megállt, nem tudta, bekússzon-e vagy sem. Szóltunk hozzá, s erre bemászott az alagúton. Elhozta valamennyi amulettjét, amelyet eljövendő fia boldogsága érdekében hordott. Asszonyok csak ritkán hordanak olyan amulettet, amely nekik nyújt védelmet. Az eszkimók életfelfogása szerint a létért való küzdelmet a férfi, nem pedig az asszony folytatja, s ennek természetes következménye, hogy már a parányi, öt-hat éves kislányok is majdan megszülető fiaik védelmére szolgáló amuletteket hordanak. Hiszen minél régibb az amulett, annál erősebb. A fiatal lány kis bőrzacskót nyújtott át; ebben tartotta mindazokat az amuletteket, melyeket eddig felső és alsó ruházatában a legkülönbözőbb helyeken viselt. Kibontottam a zacskót: ártalmatlan, avas szagot árasztó tárgyak kerültek elő, amelyeken egyáltalában nem látszott, milyen hatalmas és szent erő lakozik bennük. Hosszú, fekete hattyúcsőrt húztam elő a zacskóból, és megkérdeztem, ez vajon mire szolgál? Leírhatatlanul szemérmesen és bájosán sütötte le szemét és így felelt: - "Hogy az első gyermek, amelyet szülök, fiú legyen."

Ezt követte egy hófajd feje, amelyre még a karmát is rákötötték. "Ez arra jó - magyarázta a lány -, hogy fia a hófajd tulajdonságait örökölje, gyors és kitartó futó legyen majd a rénszarvas-vadászatokon. Egy medvefog pompás fogsort és jó emésztést, egy hermelinprém erőt és ügyességet biztosított, egy kis lepényhal pedig megóvott minden veszélytől, amikor az ember idegen törzsekkel akadt össze."

Ez volt minden, amitől megválhatott. Maradt ugyan még néhány darabja, de ezeket a biztonság kedvéért meg akarta tartam. Időközben több fiatal férfi és asszony gyűlt össze a hókunyhóban; vigyorogva támasztották a falat, ami még inkább zavarba ejtette a lányt. Gúnyos vigyoruk azonban lefagyott, amikor meglátták, mit kapott a fiatal lány cserébe: nemcsak egy kis nyakláncra való üveggyöngyöt, de ráadásul még két varrótűt és egy csillogó gyűszűt is. Amikor eltávozott (a sikerült üzlet felett érzett örömét nem is tudta egészen palástolni), vele együtt hanyatt-homlok kifelé igyekeztek mindazok, akik alig pár perce még gúnyolódtak rajta. Most fogtam csak fel, hogy a kislány ártalmatlan bűnbeesése pontosan az örök Éva azon szolgálata, amelyre a többiek elcsábításához szükségem volt.

Néhány óra leforgása alatt olyan tömegesen tódultak házamhoz, hogy már-már attól tartottam, szétszedik, kiemelik alapzatából. Mire elérkezett a lefekvés ideje, kijelenthettem: "minden elkelt". Ennek fejében azonban a maga nemében egyedülálló, több száz amulettből álló gyűjtemény került a tulajdonomba.

A legértékesebbek és leghasználatosabbak a következők voltak: a halászka, a legmerészebb és legbiztosabb szemű halász megtestesítője; jégmadárláb, viselőjéből kitartó kajak-evezős válik; hollófej karommal, amely nagy zsákmányhoz juttatja a vadászt, hiszen a holló mindig megjelenik, ahol zsákmányt ejtenek; rénszarvasfogak ruhába varrva nagyszerű rénszarvasvadásszá teszik a férfit. Méh, költésével együtt bőrbe varrva éles ésszel áldja meg az embert, míg a légy sebezhetetlenséget biztosít, mert a legyet nehéz eltalálni; a fekete csíkbogár révén a halánték erős fejlődésnek indul. A kevés valóban női amulett között tartottam számon egy lazacbőr pikkelycsíkját: kicsi, erős öltéseket biztosít varrásnál.

Talppal együtt a lehető leggondosabban elcsomagoltuk az amuletteket, s minden egyes amulett jelentését feljegyeztem naplómba. Ezután megtettük az előkészületeket, hogy hajnalhasadtával útnak induljunk. Arra azonban nem számítottunk, hogy az utolsó pillanatban az öreg sámán, latba vetve egész jóstekintélyét, közbelép.

Pirkadni kezdett, amikor száncsikorgásra és hangokra lettünk figyelmesek. Az öreg sámán volt; fiával szánon kunyhónkhoz vontatta magát, s most tárgyalni óhajtott velem. Belépett, s miközben egyszerű reggelinket fogyasztottuk, elmondotta, rólam nyert benyomásában bízva megengedte gyermekeinek és unokáinak, hogy amuletteket adjanak el nekem. Igaz, hogy európai árucikkek ritkán jutnak el ide, s noha az amulettekre vonatkozó elméleteink kétségtelenül helytállók, mégis vitathatatlan tény, hogy az amulett örökre amulett marad. Mindabból, amit elmondottam neki hosszú utazásaimról és a megszámlálhatatlan fehér meg eszkimó törzsről, amelynél jártam, úgy látja, különlegesen nagy életerővel kell rendelkeznem, hogy mindezt véghezvigyem. A legerőteljesebben növekedő része az embernek a haja; ezért azt javasolta, hogy a szeszélyes szellemek haragjának mérséklésére adjak mindenkinek, akitől amulettet vásároltam, egy tincset a hajamból.

Nyomban beláttam, hogy tökéletesen igaza van. Másrészt azonban kegyetlenül hideg tél volt, s bizonyos jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy ne teljesen kopasz ín hagyjam el a falut. Abban egyeztünk meg végül is, hogy csak azok kapjanak egy tincset, akiktől a legértékesebb amuletteket vásároltam. Miután ezt megmagyaráztam a sámánnak, úgy vélte, hogy ruházatomnak bizonyos darabjai is felhasználhatók lennének amulettként, s így egy ócska bundámat meg egy ingemet is átengedtem neki. Ezek után mindenki elégedett volt, s a délelőtt folyamán az öreg feldarabolta és kiosztotta a bundát meg az inget - az igazságos elosztás kedvéért a naplómba feljegyzett amulett-listát vettük alapul. A hajam elosztása úgy ment végbe, hogy az öreg varázsló, cseppet sem gyengéden, tompa vadászkéssel lemetélte egy-egy hajtincsemet és odaadta a legértékesebb amulettekért. Ollóról mit sem hallottak még ebben a faluban.

Miután ezen a ceremónián is átestem, külsőm már távolról sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a koppenhágai borbélyok gentlemanekkel szemben támasztanak.

Déltájban végre sikerült a lakosság búcsúkiáltásai közepette felkerekednem, s megállapítottam, hogy nemcsak egyedülálló gyűjteményre tettem szert, hanem olyan barátokat is szereztem, akik meg voltak győződve arról, hogy többet kaptak tőlem, mint amennyit adtak nekem.

XVII

NYÁR A KING WILLIAM-SZIGETEN

Meglátogattuk a Nagyhal folyó mentén élő belföldi csoportokat, s most olvadó hómezőkön, mély kátyús és tavas vidékeken haladva lassan átkeltünk a Simpson-szoroson, és június 13-án Malerualiknál elértük a King William-szigetet. Ezen a ponton kellett megállapodásunk értelmében találkoznunk Dunnalúddal, amikor visszatérőben volt a Kent-félszigetre tett expedíciójáról. Dunnalúdnak azonban még nyomát sem láttuk. Találkoztunk viszont régi barátainkkal, Qaqortugneqkel (a Fehér) és két feleségével, akikhez legújabban még egy harmadik is társult. Ö ugyan Dunnalúd kísérőjének volt a felesége, de férje távolléte idejére átmenetileg, három gyermekével együtt, őt is átvette a Fehér. Amikor ezen a vidéken egy férfi hosszabb útra indul, háztartását feloszlatja, s asszonya másik háztartásba megy át.

A Fehéren kívül egy Itqilik nevű férfival is találkoztunk itt, aki családjával együtt messze északról, a Ballot-szoros és Észak-Somerset vidékéről érkezett, ahol több évet töltött. Éppen ezekkel az emberekkel akartam találkozni, s mivel ugyanakkor megerősítették azt a hírt, hogy az Adelaide-félsziget és a Boothia folyó között tanyázó egész netsilik törzs a King William-szigeten gyülekezik, jobb híján úgy döntöttem, itt töltöm a nyarat.

Már régóta vágytam rá, hogy alaposan és közelről megismerkedjem valamelyik primitív eszkimó törzzsel. Az a körzet, amelyben most tartózkodtam, a legkevésbé volt megközelíthető valamennyi eszkimó terület közül, s felismertem, hogy ennél gazdagabb és kecsegtetőbb munkaterületet nem is kívánhatnék magamnak.

Természetesen nem új területet fedeztem fel, hiszen előttem már Schwatka, Roald Amundsen és Godfred Hansen is jártak itt. Elődeim azonban merőben más feladatokat tűztek maguk elé, mint jómagam, s anélkül, hogy egyébként kimagasló munkájukat lebecsülném, azt talán állíthatom, hogy szellemüket tekintve teljesen "új emberek" közé kerültem.

A jég már olvadt, s mivel Dunnalúd távolléte még sokáig elhúzódhatott, nem kockáztathattuk meg, hogy kései indulás miatt lakatlan területeken tartóztassanak fel bennünket a megáradt folyók.

Expedícióm ideje alatt most fordult elő első ízben, hogy munkámat szélesebb alapokra helyezhettem, s eszerint tettem meg intézkedéseimet. Hihetetlenül jóleső érzés volt, hogy az utóbbi hónapok hajszája után kifújhattuk magunkat. Ügy éreztem magam, mint az az ember, aki váratlanul szabad idővel rendelkezik, körülnézhet és élvezheti a semmittevést.

Július 20-án tettem meg első kirándulásomat a szárazföld belsejébe. A tavasz harsogva törte át a jeget, az olvadás tetőfokára ért, s mozgásnak indult a talaj. A vidék terasz-szerűen húzódott a régi parti sávokon felfelé, a mélyedésekben pedig megszámlálhatatlan keskeny, hosszúkás tavacska keletkezett, amelyeket az olvadó hótorlaszokból fakadó számtalan patakocska táplált. A King William-sziget ugyanakkora, mint a dániai Seeland, s annak ellenére, hogy itt-ott dombvonulatok szelik át, a tenger felől jövet egyetlen hatalmas füves sztyeppe benyomását kelti.

A mocsaras, ingoványos, tavaszi táj felett sajátos hangulat terjengett; anélkül, hogy magyarázatát adhattam volna, állandóan éreztem, hogy különleges élményben lesz részem. A mezők felett ezernyi madár dalolt, ujjongott, örült az életnek. Füvet látok, vadludaktól és vadkacsáktól hemzsegő tavakat; mihelyt közeledem feléjük, zajongva és csattogva emelkednek a levegőbe, hogy azután a legközelebbi tó tükrére újra alászálljanak. Az ingoványos réteken millió vízimadár építi fészkét, költi tojásait, s mindezek a hangok egyetlen, mindent átfogó, hatalmas kórussá egyesülnek, amely arról dalol, hogy újra beköszöntött e földre az élet. A hómentes kövek-sziklák között már mindenütt kidugta fejét a kőtörőfű piros virága; s elsőként köszönti valamennyi virág közül a napot, a meleget, a tavaszt.

Kutyák kísérnek utamon, kedvükre rohangálnak a sztyeppén, begázolnak a tavak sekély vizébe, hogy lehűtsék magukat. Felhőtlen az ég, izzón süt a nap, s a mezők fölött meleg pára úszik. Körös-körül minden sarjad, s még a köves talaj is a közelgő nyár előhírnöke. A rénszarvasok szakadatlan sorban kelnek át a jégen; párosával jönnek az Admiralitás-félszigethez, hogy a szigeten, a hatalmas mezőkön töltsék el a nyarat. Megmagyarázhatatlan ösztön űzi őket északnak, s amikor földre érnek, még csak legelésre sem szakítanak időt, hanem tovább ügetnek, mindig csak befelé, a sziget keleti partja irányában.

Nagy ívben haladok át a síkságon, s a legközelebb eső parti sávokat követve igyekszem hazafelé, táborhelyemre. Alig néhány kilométerre onnan hirtelen egy eszkimó kőházakból álló rom-faluba jutok. Hallottam ugyan már az eszkimóktól, hogy a King William-szigeten ilyen másutt is található, de saját szememmel most láttam először. Ezen a vidéken mind ez ideig nem találtak állandó használatra épített kőházakat, s a Hudson-öböl környékén megkezdett széles körű archeológiái ásatásaink szempontjából rendkívül nagy jelentőségű volt e házak tüzetes vizsgálata. E célra nem is választhattam volna meg előnyösebben nyári táborhelyemet. Néhány nappal felfedezésem után kirándulást tettem a Maud királyné-öböl délkeleti partja előtt elterülő Nunariarssuaq-szigetre, ahol néhány család, útban a King William-sziget belseje felé, ideiglenesen tábort ütött. Útközben érintettem az Admiralitás-félszigetet is, hogy rénszarvasra vadásszak. Itt is mélységes hatással volt rám a nyár ébredése. A tavak jege olvadni kezdett már, a partok mentén széles vízsávok csillogtak, és gyakran találkoztunk vadhattyú-csapatokkal, amelyek itt is, meg a King William-szigeten is költenek. A tavak és dombok között mindenütt figyelőállásokra, rénszarvas-karámokra és leshelyekre akadtunk - mindmegannyi bizonyítéka egy szorgalmas, létéért küzdő nép élniakarásának.

Nunariarssuaqnál hat sátor állott: néhány rénszarvasbőrből, a többi fókabőrből, de valamennyi hegyes fajta, amellyel egyébként csak a szárazföldi eszkimóknál találkozunk. Lakóik barátságos emberek voltak, akik igen szívélyesen fogadtak.

Alig melegedtem meg náluk, máris nyugati szomszédaikról, a kitdlinermiutokról kezdtek beszélni, akiktől valamennyien rettegtek. Veszélyes emberek azok, úgy vélték, soha többé nem látjuk Dunnalúdat és kísérőjét, bizonyára réges-rég megölték már őket.

Ameddig a szem ellátott, mozdulatlan volt még a jégtükör, s szemmel láthatóan jó szánút kínálkozott a Maud királyné-öblön keresztül. Semmit sem tudtam viszont arról, mikorra várható a nagy folyamok zajlása, s amikor azt mondtam, hogy a korán beköszöntött tavasz miatt késik Dunnalúd, mindannyian fejüket rázták. A magam részéről azonban nem osztottam aggodalmukat, mert szerintem Dunnalúd olyan ember, aki a legnehezebb helyzetből is kivágja magát. Első ízben kellett azonban számolnom azzal az eshetőséggel is, hogy ha az ősz beállta előtt nem érkezik meg, s így esetleg teljesen magamra maradok, egyedül kell élelmeznem Arnarulukot és tizenhét kutyánkat. Ugyanakkor minden egyéb dolgot is magamnak kell elvégeznem. Éppen ezért figyelmesen hallgattam vendéglátóim beszámolóját a King William-sziget belsejében található, lazacoktól hemzsegő tavakról. Az egyik öreg embernek, "Hüvelykujj nékülinek" volt még öt nagy, lazacokkal teli verme, a múlt halászatok idejéből, s puskapor ellenében hajlandó volt ezeket átengedni. Sajnos azonban lőporfelesleggel sem rendelkeztem mindaddig, amíg Dunnalúd meg nem érkezik.

Eddigi utazásaim során szinte megszakítás nélkül saját sátramban laktam, egyrészt, mert így nyugodtabban dolgozhattam, másrészt, mert nem tudtam megszokni az eszkimók példátlan mocskosságát. Alkalmi látogatásoknál sátorról sátorra jártam, és részt vettem az eszkimók étkezéseiben. Azokban az időszakokban, amikor könnyűszerrel szerezhették meg élelmüket, minden étkezés közös volt. Abban a sátorban, amely-, ben aludni szoktam, egész nap egy kisfiú meg egy kölyökkutya játszadozott a prémes ágytakarókon. Mindketten ágyamon végezték el mindennemű szükségüket. Ilyen alkalmakkor ágyamat mindig ugyanazzal a késsel vakarták gondosan tisztára, amellyel a húst darabolták fel. Az anya a kis fickót bundája ujjával "tette tisztába", kezével még egyszer megbizonyosodott, száraz-e, majd azon mocskos kézzel kezdett neki a hússzeletek kiosztásának.

Étkezés után a férfiak koszos, hústól véres ujjaikat késeikkel tisztogatták meg, majd gondosan lenyalták a késpengéket. Érthetetlen, miért kellett ilyen koszos szertartással végezni minden étkezést - de ez volt a szokás.

Néhány napot a faluban töltöttem, hogy megtehessem legfontosabb intézkedéseimet a nyárra. Fizetési eszközeink elfogytak, lőszerünk is alig maradt, hiszen szüntelenül etnográfiai tárgyakat vásároltunk, és lőporral meg tölténnyel fizettünk, noha ezeket eredetileg saját céljainkra akartuk felhasználni.

Dunnalúd elmaradása miatt már most határozott tervet kellett az elkövetkező nyárra kidolgoznunk, s egyáltalán nem volt ellenemre, hogy időmet kizárólag néprajzi és régészeti munkámnak szenteljem. Az "Ember" nevű eszkimó, aki elkísért a Nagyhal folyóhoz, megígérte, hogy feleségével és két mostohafiával velem marad. Tizenhét kutyánkra való tekintettel a továbbiakban még egy fiatalembert is felfogadtam a faluból. "Putká"-nak hívták és nős volt. Ember egész lőszerkészletét rendelkezésemre bocsátotta, Putkának viszont jóformán semmi lőszere sem volt. Megegyeztünk, hogy az én lőszeremmel vadászhat, ellenszolgáltatásként pedig ellátja kutyáimat hússal. Teljesen belátásom szerint rendelkezhettem embereim idejével, bármilyen, véleményem szerint szükséges munkával megbízhattam őket, kivéve a romok kiásását, ez ugyanis tabu volt számukra. Megállapodásunk szerint, ha egyszer fölvergődöm és jómódba jutok, megjutalmazom őket segítségükért.

Mihelyt nyélbe ütöttük ezt a megállapodást, valamennyien visszatértünk Malerualikba. Velünk egy időben kerekedett fel Hüvelykujj nélküli, hogy átköltözzék lazacvermeihez, összesen nyolcan voltak, továbbá három kutya meg tekintélyes mennyiségű holmi, amelyet szánokon szállítottak. Az öreg anyóka a legfiatalabb gyerekekkel a kutyák előtt haladt, a rakomány legtetején pedig prémekbe burkoltan, a poggyászhoz kötözve a legkisebb lány ült. A többiek a kutyákkal együtt húzták a szánokat, így haladtak lassan az olvadó jégmezőkön. Semmi különös sem volt a meneten, az ő szemükben mindennapi életük megszokott rendje volt ez, mégis sajátosan mély benyomást hagyott bennem, amint lassan tovatűntek a ködben. Ügy éreztem, a népvándorlás kései hullámának vagyok tanúja.

Július 1-én Arnaqaoqkal nekifogtunk a Malerualik melletti eszkimó falu feltárásához. Az a néhány ember, aki még a táborban tartózkodott, rosszallóan figyelte tevékenységünket. Meggyőződésük szerint nemcsak a holtakat kell békében hagyni, de hátrahagyott holmijukat sem szabad bolygatni. Tudták azt is, hogy ezen a vidéken nagyon nehezen találunk majd élelmet, hiszen ebben az évszakban vadnak itt nyoma sincs. Az eszkimók mind a szárazföld belsejében levő halászhelyekre özönlöttek, s megkezdték a pisztrángfogást. Az első időben szinte naponta néztek be hozzánk eszkimók, akik éppen akkor fejezték be a fókavadászatot. Nevetgélve számoltak be arról, milyen zűrzavar uralkodott táborbontáskor. Addig-addig halogatták as elindulási, amíg a jég szinte már járhatatlanná vált, s azok, akik csak fagyasztott bőrszánokkal rendelkeztek, nem vihették magukkal szalonnás-zacskóikat, noha ezek képezték téli "üzemanyagukat". Július 5-én látogattak meg az utóvéd utolsó, elmaradt tagjai, s ezután magunkra maradtunk azzal a két családdal, amely megígérte, hogy kitart mellettünk. Az egyik közeli folyóba kivetettük a Repulse-öbölből magammal hozott lazachorgot, s ettől kezdve egész nyáron át naponta két-három nagy sósvízi pisztrángot vihettünk innen kis táborunk számára. Ez, noha nagyon kedvelt étel volt, nem sokat osztott vagy szorzott ellátásunk szempontjából. Embert és Putkát kutyáimmal naponta fókavadászatra küldtem, miközben én a házromok között mászkáltam, összesen azonban alig egy tucat borjúfókát sikerült elejteniük - sokkal kevesebbet, mint amennyit reméltünk. Meglepően kevés fóka tűnt fel a mi körzetünkben, s ráadásul itt, a Simpson-szorosban, ahol a jég gyorsan olvad, a napozásra felbukkant fókák száma csekély.

Július 25-én tarthatatlanná vált helyzetünk. Hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítésünk, hogy kutyáinknak elegendő élelmet szerezzünk, amíg archeológiái munkánk olyan vidékhez köt bennünket, amelyen vadnak híre sincs. Ha megkíséreltem, hogy a kutyákat a vadászok mellé adjam, mindannyiszor kiszabadították magukat, és visszajöttek a táborba. Csak velem akartak maradni. Szerencsére eddig olyan buzgón, folytattuk ásatásainkat, hogy most már nyugodtan megszakíthattuk munkánkat, és emberlakta, vadban gazdag vidékre költözhettünk.

Tekintélyes csapatot alkotott karavánunk: nyolc embert és tizenhét kutyát számlált, s hogy expedíciónk időtartamát ne kelljen korlátoznunk, két sátrat, prémhálózsákokat, főzőedényeket és lábbeliket vittünk magunkkal. A kutyák is segítettek a teherszállításban: ez volt az első alkalom, hogy ilyen célra is felhasználtuk őket. Kezdetben ezért sok bajunk is volt velük. Nem könnyű munka málhanyerget rakni kutyára; az állat háta két részre osztja a terhet, s a két résznek hajszálnyira egyenlő súlyúnak kell lennie. Ha az egyik oldal akárcsak gondolatnyival is nehezebb a másiknál, máris lecsúszik. Ráadásul a kezdők, amelyek még nem szokták meg a teherhordást, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy lerázzák terhüket. S ha már semmiképpen sem tudnak tőle megszabadulni, léleknyugalommal belegázolnak egy tavacskába, s ott a hátukra fekszenek. Nagy üggyel-bajjal elindultunk, de alighogy pihenőt tartunk, a poggyász máris összekeveredik, amint a kutyák lefeküsznek, s elölről kezdhetjük a csomagolást és málházást. Érthető, hogy az első napokban némileg problematikusnak véltem négylábú teherhordóink segítségét. Mihelyt azonban a kutyák hozzászoknak ahhoz, hogy hátukon teher van, minden leegyszerűsödik; egy kifejlett kutya könnyűszerrel elvisz huszonöt-harminc kilogrammot. S amikor hús szállításáról van szó, ez a segítség egyenesen nélkülözhetetlen.

Utunk változatos: szárazföldön, sziklás, teraszos vidéken, dúsfüvű mezőkön és nehezen járható mocsarakon át vezet, míg elérjük a Douglas-öböl túlsó végét. Itt az eső már annyira elviselhetetlenné válik, hogy tábort ütünk, és a süppedékes ingoványon rénszarvasvadászatra indulunk; távcsövünkön át ugyanis csoportra szakadt csordákat fedeztünk fel.

Az időjárás továbbra is nedves és hideg, az átlaghőmérséklet egész júliusban alig néhány fokkal haladja meg a fagypontot. Ennek viszont az az előnye, hogy színét sem látjuk az egyébként oly kínzó szúnyogoknak. A napot csak ritkán pillantjuk meg, de helyette pompás pirosassárga fényben úszik az északi horizont. Most vagyunk a nyár közepén, de a mezőkön őszi hangulat terjeng. Már nem élvezzük a június elején annyira lenyűgözően pezsgő életet. Nappal minden néma és kietlen, mintha még a madarak is szunnyadoznának, s csak este ébredeznek a dalosok. Ilyenkor a vidám csiripelés keveredik a tengeri fecskék és sirályok féktelen kiáltozásával, de mindezeket az örömteli hangokat túlharsogja a jégmadarak és kicsinyeik jajongása - olyan ez, mint a halálveszélyben forgó ember sikoltása.

A vidék egyhangú, a sztyeppe a végtelenség érzetét kelti, s mivel sohasem követünk egyenes utat, hanem vadászataink során szüntelenül jobbra-balra letérünk, egyre inkább elhatalmasodik ez az érzés. Csak a vad jelent némi változatosságot. Egyik nap hatalmas vadlibacsapatra bukkanunk, nem tudnak felszállni, mert éppen vedlenek. Lőszerünkkel nagyon takarékosan kell bánnunk, ezért kutyákat szabadítunk rájuk. Alig néhány másodperc alatt tucatnyi libát hurcolnak elénk.

Augusztus 1-én nagy tóhoz, a Ququertaligarsukhoz érkezünk, s elhatározzuk, hogy letáborozunk. Egész nap köves-sziklás terepen haladtunk, s lábaink rettenetesen sajognak. A táborhely mellett régi rénszarvas-veremre bukkanunk; állítólag kétéves. Feltörjük, és megetetjük kutyáinkat. Ezen a vidéken az a szokás, hogy az egy évnél régibb verem azé, aki megtalálja. A hús már zöld, s amikor felvágjuk, telis-tele van hatalmas kukacokkal. Megdöbbenésemre kísérőim késsel kiszemelgetik a legnagyobb kukacokat, és látható élvezettel csámcsognak rajtuk. Amikor ízlésüket kifogásolom, nem minden logika híján így válaszolnak: - "Te magad is nagyon szereted a rénszarvashúst. Mi egyéb a kukac, mint élő rénszarvashús. Íze olyan, mint a húsé, tehát kellemes és friss."

Az idő kitisztult, az augusztus szikrázóan kék éggel és vérvörös naplementével köszönt be, amely élénk színűvé varázsolja az egész tájat. Kint, a nagy tavon, a sátrak előtt szépséges hattyú úszkál. Nem ismerek más állatot, amely annyira megnemesítené egész környezetét, mint ez a büszke tartású madár. A vad hegyi tó és a puszta vidék fölé szinte egy park hangulatát lopja; önfeledten élvezzük a fehéren vitorlázó hattyú látványát, s pillanatra sem jut eszünkbe, hogy megöljük.

Augusztus 5-én elérjük az Amitsoqot, a King William-sziget leghíresebb halászhelyét. Az utóbbi hónapokban annyit dicsérték nekem ezt a helyet, hogy amikor megpillantottam, csalódást okozott. Az egész tábor összesen öt sátorból állt, s maga az Amitsoq is teljesen jellegtelen, hosszúkás tó, amelyet egy ötszáz méter hosszú, tizenkét-tizenöt méter széles folyócska köt össze egy másik névtelen tóval. Ennyi az egész. A környék lapos és köves; az egyetlen változatosságot néhány dombvonulat jelentette délnyugaton. A halászhelyről semmiféle kilátás sem nyílott, s ez újabb csalódást okozott: abban reménykedtem ugyanis, hogy jó néhány héten át kiadós rénszarvasvadászatokra indulhatok innen. A tábor lakóiban egytől egyig régi ismerősökre találtunk; ez volt egyébként az egyetlen vigasztaló mozzanat. Itt volt a Hüvelykujj nélküli egész családjával, meg Szamik, akit tavasszal ismertem meg a Murchison folyó menti hókunyhó-táborban. Akkoriban fókabőrt vásároltam tőle, s elutazásomkor nála felejtettem; hosszú vándorlásai során mindenüvé magával cipelte, hogy átadhassa nekem, ha valamikor esetleg újra összeakadnánk valahol. Rajtuk kívül még néhány fiatalember és vénasszony tanyázott itt - összesen vagy harmincan.

A befutott jelentések nem voltak túlságosan biztatóak: kevés a rénszarvas, kevés a lazac, nincs kutyaeledel. Túlságosan korán érkeztünk, a halászat csak augusztus 15-e után kezdődik, s a hónap végén éri el csúcspontját. Egész nyáron át híján voltak az élelemnek, s mivel hír sem érkezett felőlem, már az utolsó készleteket is réges-régen felélték. A legközelebbi lakott helyen körülbelül százötven ember élt; de elszórtan a különböző halászhelyeknél táboroztak. Nekem is el kellett osztanom embereimet, hogy sikeresen vadászhassanak, magam pedig nekiültem, hogy leírjam az összegyűjtött eszkimó mondákat.

Az utóbbi napokban, derült időben viharos szél fújt észak felől. Közvetlenül a sátortáborba történt megérkezésünk után alábbhagyott a szél, s hosszú idő után először élveztünk teljes szélcsendet, de a jeget megolvasztó meleg előcsalogatja a szúnyogokat mocsaras rejtekhelyeikről. A szép idő felderíti a kedélyeket, s az eszkimók a hőség ellenére mindenféle játékkal szórakoznak a sátortábor melletti réten. A zord, viharos időjárás miatt egy hónapon át dideregtünk, s így most különösen derűs látványt nyújtanak a kergetőző, sőt a tóban is fürdőző meztelen gyermekek.

Nyolc napot töltöttünk az Amitsoq mentén, ezalatt több mint ötven mondát írtam le, és sok mindent megtudtam régi eszkimó szokásokról és erkölcsökről. Sikerült hat rénszarvast is elejtenünk, s a zsákmányból nemcsak a kutyák, hanem tábor-szomszédaink is fejedelmien éltek.

Soha életemben nem találkoztam még olyan féktelen és gondtalan, vidáman éhező és kedélyesen fázó, nyomorúságosán és rongyosán öltözött emberekkel, mint itt. Sohasem feledem Szamik fiait, akik ugyanolyan féktelenül ugrándoztak a játszótéren, mint a jeges vízben, mindig döbbenetesen rongyosak voltak, lábszáruk, combjuk és kezük vörösre és dagadtra marva a fagytól - s minderről tudomást sem vettek. Ezek az emberek a mennyországot olyan helynek képzelik, ahol örökös a jókedv, és egész nap játszanak. Ügy látszik, ezt az eszményt igyekeznek már a földön, a lazacfogó helyeken is megvalósítani, mert napkeltétől napnyugtáig, de legkevesebb öt-hat órán át mindkét nembeli és legkülönbözőbb korú eszkimó önfeledten játszott.

Napjaik általában így teltek: először jött a munka, amivel napi élelmüket kellett megszerezni. A munkát azonban napi háromszor tíz percre korlátozták. De még ezt a tízperces munkát is harsány kiáltozás és fülsiketítő kacagás közepette megtartott futóversenyek formájában végezték el.

A lazacokat a két tavat összekötő folyócskából fogták ki. Nyárutón, de még inkább ősz elején az Amitsoq fantasztikus halbőséggel szolgál; minden család alig tizennégy nap leforgása alatt olyan fogásra tehet szert, hogy három-négy nagy vermet is feltölthetett jó zsíros lazaccal, és télre tárolhatta. Egy-egy verembe két-háromszáz kiló hal fért be.

Az Amitsoq mentén nagy nehézségbe ütközik a tüzelőanyag beszerzése. Kassziopék itt nem nőnek, nedves dryával kell beérni, amelyek ebben az évszakban virágoznak. Tartós tüzet azonban nehéz rakni belőle, szüntelenül fújni kell a lángot. Ettől nemcsak elfullad az ember, de szemét is marja a füst, különösen, ha a minden füstelvezetés híján levő sátrakban még főznek is. Egy másik probléma még elemibb: hogyan lehet egyáltalán tüzet gyújtani? Az eszkimóknak rendszerint nincs gyufájuk. Ügy csinálnak tüzet, hogy kovakövet vasdarabhoz ütögetnek, s a szikrákat száraz, vékony, zsírozott mohára hullatják. Ha a moha felparázslik, gyorsan fújni kell mindaddig, amíg tüzet nem fog. Ezután a tüzet száraz szénával kell táplálni, de amíg magát a tüzelőanyagot lángra lobbant jak, rendszerint jó fél órába is beletelik. Mihelyt valakinek sikerült tüzet gyújtani, megjelenik valamennyi szomszéd, hogy parazsat vigyen. Ha tehát figyelembe vesszük mindezeket a nehézségeket, nincs mit csodálkozni azon, hogy az ételek zömét, legyen az hal vagy hús, nyersen fogyasztják. Amitsoqnak öt órájába tellett, hogy egy lábasnyi húst megfőzzön, s egy üst vizet felforraljon. Ugyanez a művelet kassziopéval, amely gyorsan lángra lobban és jóval nagyobb a tüzelőértéke, mindössze egy órát vett igénybe.

Míg a nyers húst igen ízletesnek találtam, sohasem szoktam rá a nyers, frissen fogott hal fogyasztására. Jó ideig eltart, amíg az ember megszokja a pikkelyek undorító, nyálkás ízét.

Ezt a halászhelyet, amely hatalmas halbőségével az élelem alapja, s balszerencsés rénszarvasvadászatok esetén a zord időkben a létfenntartást szolgálják, az eszkimók szent helynek tekintik, akárcsak a rénszarvasok úsztatóit. A halászatot szigorú tabu előírások szerint bonyolítják le, s ezek megszegése, a bennszülöttek nézete szerint végzetes hatással lenne a jövőbeni táplálékkeresésre. Nem szabad például velőscsontot enni. Az ínyenc nem örvendezhet a frissen elejtett rénszarvas agyvelejének, mert a fejeket, mihelyt a húst lefejtették róluk, el kell süllyeszteni a szomszédos kis folyó medrébe, amelyben nincsenek halak. A tabu főképpen a nőkre vonatkozik: ebben az időszakban semmiféle varrási munkát nem végezhetnek, ugyanakkor a férfiak sem foglalkozhattak halászszerszámaikkal. Szigorú tabu volt bármilyen prém varrása, függetlenül attól, hogy újonnan, vagy régen elejtett állattól származott. Ez volt az oka annak, hogy az elnyúzott téli ruházat ilyenkor már rongyokban lógott mindenkiről. Egyetlen lyukat sem volt szabad megstoppolni, egyetlen szakadást sem megfoltozni. Nem vonatkozott a tabu a csizmatalpak felvarrására, vagy a csizmák rendbehozatalára, de csakis akkor, ha a part elhagyása előtt már kiszabtak minden szükséges kelléket. Ezeket a kivételes varrómunkákat, valamint a halászati eszközök javítását a szabadban, a tábortól távol, az úgynevezett munkahelyen kellett elvégezni, egy hatalmas kő által védett, szélmentes helyen. Amikor nem játszottak vagy aludtak, az eszkimók leginkább itt töltötték napjaikat.

Játékaik, amelyekbe sohasem untak bele, egyszerűek és naivak voltak. A célnak, tehát a test melegen tartásának és az állandó mozgás biztosításának viszont ragyogóan megfeleltek.

Különösen kedvelt játékuk: valamiféle átmenet a bujócska és a fogócska között. A részt vevők lehajtott fejjel szoros kört alkotnak, miközben egyikük elbújik. Ha felfedezik búvóhelyét, üldözni kezdik, s aki elsőként érinti meg meztelen testét, az bújik el, s az egész játék elölről kezdődik. Másik szórakoztató játékuk, hogy hosszú sorban leülnek, s egyikük végighaladva a sor előtt, megrugdalja az ülők talpát. Ezután lábujjaikon sétál végig, majd sípcsontjaikon, s ahányszor sikerült így végighaladnia a soron, fejével megböködi a többiek hasát. Végül körbejárja őket, mindegyiket megcsiklandozza lábával, és elszalad. Erre valamennyien felugranak és üldözőbe veszik; amikor utolérték, kitép egy szőrcsomót bundájából, egyik üldözője markába nyomja, s most már ez veszi át a szerepét. Leggyakrabban azonban a "hallgató játékot" játsszák, szorosan zárt ajakkal. Aki először neveti el magát, gúnynevet kap, s erre kell hallgatnia egész nap. Máskor meg "medvét" játszanak, s megtámadják a többieket; a megtámadottak ide-oda ugrálnak, míg a "medvék" négykézláb rohangálnak. Igen népszerű egyfajta labdajáték is, amelyben akármennyién vehetnek részt. Párosával állnak fel, s társuknak dobják a labdát. A többiek igyekeznek ezt megakadályozni. Mindenféle cselt alkalmazhatnak. Szabad verekedni, gáncsolni, hatalmas kurjongatás és nevetés közepette hátulról fellökni az ellenfelet. Ha már jól belelendültek a játékba, amelyben a tábor apraja-nagyja részt vesz, akár egész nap is változatlan hévvel folytatják anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét észlelnénk rajtuk. Rákövetkező nap folytatják a játékot. Leggyakrabban házastársak a partnerek, és csodáltam komoly és gyengéd magatartásukat, amit egymás iránt tanúsítottak. Ritkán akadtam emberekre, akik annyira dicsérték volna feleségüket, mint az eszkimók, de fordítva is: az asszonyok is állandóan magasztalják férjük kiváló tulajdonságait.

A gyermekek között különösen nagy népszerűségnek örvendett a "tunanguszartut" (szellemjáték) nevű sajátos játék, amelyben kiváló humorérzékkel a sámánok tanácskozását és a gonosz szellemektől való általános félelmet utánozták és figurázták ki. Ennek során tökéletes és teljesen valósághű szellemidézéseket mutattak be. A gyermekek pontosan úgy vívódtak a képzelt ellenséggel, mint a felnőttek, sőt, szóról szóra azokat a varázsformulákat mormolták, amelyeket a tényleges veszély és rettegés perceiben lestek el szüleiktől. Noha ez a játék teljes istenkáromlásnak tűnhetett, a felnőtt nézők mégis hasukat fogták a nevetéstől, mintha csak bizonyos elégtétellel látnák, hogy az élet kegyetlenségét és kíméletlen ridegségét most kifigurázzák. Amikor egyik barátommal, a Hüvelykujj nélkülivel megtárgyaltam ezt, s megkérdeztem, vajon helyénvaló-e gúny tárgyává tenni a szellemeket, őszintén elcsodálkozott, és kijelentette, hogy a szellemek értik a tréfát.

Sajnáltam, hogy már augusztus 12-én útnak kellett indulnom, mert minden itt töltött nap új meg új benyomásokkal gazdagított ennek a primitív népnek irigylésre méltó életkedvét illetően. Amennyiben gondtalanul, a pillanatnak élni helyes dolog, úgy a boldog emberek országában voltam. A halászatban egymást érték a kudarcok, a rénszarvasok a sziget másik részében rejtőzködtek, az eső meg a vihar sem kímélt bennünket. Gyakran még annyi élelmünk sem volt, hogy tisztességesen jóllakhassunk. De nyár volt még, a vadászszerencse ránk mosolyoghat, és különben is, ki gondol a holnappal? Ráadásul a törzs ősi hagyománya szerint a szellemek sohasem segítik a kesergőt és jajveszékelőt.

Induláskor, ellátási okoknál fogva, kétfelé kellett osztanom csapatunkat és kutyáinkat. Ember és családja Gjöahafen irányába tartott, hogy ott kísérletezzék vadászattal, Putka meg a felesége, Arnaqaoq és jómagam pedig visszatértünk Malerualikba. Már annyira a nyár végén jártunk, hogy joggal remélhettük, találkozunk majd a Simpson-szoros mentén egyedül kóborló rénszarvasokkal, amelyekre most már égető szükségünk volt. Számításaink be is váltak. Alig meneteltünk néhány napja, s máris gyakran láttunk vadat. A rénszarvasok azonban rendkívül félénkék voltak, s nagy nehézségekbe ütközött lőtávolságnyira megközelíteni őket. Fél napba tellett, amíg közelükbe lopódzhattunk. Előfordult, hogy e vadászatok során olyan messzire elkalandoztunk táborhelyünktől, ahol az asszonyokat, sátrainkat és kutyáinkat hátrahagytuk, hogy alig találtunk vissza. A táj itt ugyanis annyira egyhangú, hogy ha nem akartunk teljesen utat téveszteni, pontosan be kellett tájolnunk magunkat a síkságok egyhangúságát megszakító néhány dombvonulatra. E vonulatok legmagasabb csúcsán rendszerint megfigyelőhely épült. De mivel ezek is hajszálra egyformák, nem szabad útjelzőnek tekinteni őket.

Augusztus 17-én újra elértük malerualiki régi lakóhelyünket, és raktárunkat teljes rendben találtuk. Mihelyt sátrat vertünk, és előszedtük mindazt a sok apróságot, amelyről legutóbbi kirándulásunk során le kellett mondanunk, ismét tökéletesen otthonosan éreztük magunkat. Ahogyan az eszkimó mondás tartja: "újra saját dolgaink szaga lengett körül bennünket". Előveszem málhászsákomat, amelybe öt kis tábla dohányt rejtettem; eredetileg ezeket a nyugat felé vezető utamon akartam olyan időben elszívni, amikor még a lélegzet is ráfagy az emberre. Most azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, s az egyiket előlegezem magamnak. Kiülök a sátor elé, s áhítatosan szívom egyik pipát a másik után. Milyen gyönyörű is újra a tengert nézni, gyors egymásutánban változó színeit és hangulatát figyelni. Az utolsó jégtábla is elolvadt már, a tenger mozdulatlanul feküdt a Simpson-szoros előtt, színe az olvadt ólom fehérjére emlékeztetett. A rengeteg kis sziget körvonalai kirajzolódtak a világos esti égboltra.

Nyomban megérkezésünk után kivetettük horgunkat a folyóba, s mielőtt, még nyugovóra tértünk volna, már megjelent Arnaqaoq két kövér pisztránggal, amelyet azonnal elkészítettünk. A szabadban főzünk, kassziopéból rakott nagy tűz fölött, s nem tudjuk elszánni magunkat, hogy bemenjünk a sátorba. Egyike ez azoknak a rendkívüli estéknek, amelyekre egy életen át emlékezünk.

Rákövetkező nap Arnaqaoqkal megkezdjük a házromok kiásását, erről azonban majd másutt számolok be. Gondoskodtunk arról, hogy ellátásunk és kutyáink élelmezése folyamatos legyen. Már augusztus 25-én ránk tör a vihar északkeletről, és leesik az első hó. A talaj megfagy, a kis tavakat vékony jégkéreg borítja. Addigra azonban már tizenkét házromot kiástunk, és sikerült összehordanunk az általunk feltárt új kultúra-réteg vizsgálatához szükséges anyagot.

Küszöbön áll az ősz, s mivel szeretném az indulásunkig hátralevő időt, a törzs öregeinek segítségével, írásos feljegyzések készítésének szentelni, elhatározzuk Arnarulukkal, hogy észak-grönlandi, york-foki típusú kőházat építünk. Kétszer annyit írhatok, ha meleg házban nyugodtan dolgozhatom, és hókunyhóhoz való "nyersanyagra" október előtt amúgy sem számíthatunk. 29-én este nekigyürkőzünk a házépítésnek. Én cipelem a köveket a romoktól, Arnaruluk pedig, aki mestere a házépítésnek, gondoskodik a többi tennivalóról. Ezen a vidéken majdnem mindig az asszonyok építik fel a téli lakásokat, miközben a férfiak őszi vadászaton vannak. A romok egyikében ásom ki az alapokat, s mivel nyári munkánk során nagy gyakorlatot szereztünk a kövekkel való foglalatoskodásban, 31-én el is készülünk a kőfallal, s most már csak tőzeget kell kivágnunk - ezt alkalmazzuk hőszigetelőnek. Ekkor betoppan három, tavasszal szerzett barátunk, közöttük Alorneq. Döbbent csodálkozással konstatálják, hogy kövekkel dolgozunk, mikor éppen most kezdődik a rénszarvasok vándorlása. De szerencsére annyira hatásom alatt állnak, hogy bosszúságuk segítőkészségbe csap át. Estére befejezzük a tőzeg vágást, s készen áll a ház. Körülményeinkhez képest fényes avatási ünnepséget rendezünk, megvendégeljük barátainkat rénszarvas pecsenyével, lazaccal és szárított hússal. Most újra alkalmunk nyílik megcsodálni mesébe illő étvágyukat. Még sohasem találkoztam olyan netsilikkel, aki akárcsak egyetlen falatka húst is meghagyott volna. A beszélgetés egyébként a közelgő tél kilátásairól folyt, és különböző találgatások hangzottak el Dunnalúd elmaradásával kapcsolatban.

Másnap tovább indultak vendégeink, előzőleg azonban ellenőrizték azt a néhány sátrat, amelyet még tavasszal rendeztek be sátraink közelében. Búcsúzásnál mindegyik megajándékozott egy kis dohánnyal, amelyet első találkozásunk alkalmával vásároltak tőlem. Mélyen meghatott ajándékuk, mert tudtam, hogy dohánykészletük felével kedveskedtek nekem. S ráadásul mindhárom szenvedélyes dohányos volt.

Nemsokára újra a primitív természeti életmódot folytattuk. Gyufakészletünk fogytán volt, mégpedig azért, mert amulettvásárlásaim során minduntalan "tűzzel" kellett fizetnem. Most azután már magunk is megismertük, mit jelent a gyufa hiánya, mert Kentböl várt utánpótlásunk egyre késett. A napi adag két gyufaszál volt, de Arnaqaoq megoldotta a problémát, s egész nap izzította a házromokból odaszállított tőzeget a tűzhelyen. Ily módon általában sikerült egyik napról a másikra átmenteni a tüzet. Tüzet egyébként mindig lehet csiholni, ha az ember visszatér a kőkorszak primitív eszközeihez. Ezzel szemben fenyegetőnek ígérkezik a lőszerhiány, mert már szeptember van, s a tél küszöbén állunk.

Szeptember 3-án beköszönt az az idő, amelyet már hetek óta annyira vártunk. Enyhe fagy, derült ég, fuvallatnyi nyugati szélei. Az ilyen napok annyira ritkák itt fenn, a messzi északon, hogy mindig azt az érzést keltik, valami egészen rendkívüli van készülőben. Elhatározzuk, hogy átköltözünk egy domb vonulatra, amely néhány órányi járásra húzódik táborhelyünktől, hogy a havazás beköszönte előtti héten tüzelőt gyújtsunk. A magaslaton ismertünk néhány helyet, ahol kassziope nő. Arnaruluknak akkor nem kell majd naponta órákat töltenie azzal, hogy a főzéshez szükséges tüzet felszítsa. Éppen tábort akarunk bontani, amikor megjelenik Ember néhány kutyám társaságában, amelyeket roskadásig megrakott hússal. Alig végzett a málhák leoldásával, s a kutyák kikötésével, amikor rénszarvas-csorda üget el közvetlenül a tábor mellett. Ember nyomban űzőbe veszi őket, mi pedig elhalasztjuk utunkat.

Délutánra jár. Arnurulukkal egyedül maradunk a sátrak körül. Kissé csalódottak vagyunk, hogy mégsem sikerült elindulnunk. Ülünk, bámuljuk a végtelen vizet, amikor Arnuruluk egyszerre csak izgalomtól remegő hangon felkiált:

- Nézd csak, nézd, azt hittem, apály van, s most egyszerre csak egy fekete szirt tűnt elő, amelyet még soha életemben nem láttam. Nézd, most megmozdult!

Az Etah-szigettől nyugatra benyúló lapos földnyelvre meredünk, s most mindketten világosan látjuk, hogy egy nagy kenu közeledik felénk. Errefelé kajakokat csak édesvízben használnak, a tengeren sohasem látható csónak. A kajakban két ember ül - más nem lehet, csak Dunnalúd meg a kísérője!

Június óta lestük őket, nap mint nap kémleltük a tengert, jönnek-e már, és most, amikor végre megpillantottuk őket, annyira meghatódtunk, hogy azt hittük, izgalmunkban eláll a szívverésünk. Előkapjuk távcsöveinket - nyomban felismerjük őket. ők azok, semmi kétség. Nem telik el egy óra, és kikötnek. Odarohanunk hozzájuk, boldogok vagyunk, hogy élve és egészségben viszontláthatjuk őket, de fojtogat bennünket az izgalom azért is, vajon elhoztak-e mindent, amit annyira nélkülöztünk. Sajnos csalódás is vegyül a viszontlátás örömébe, mert Dunnalúd mindent megelőzve így kiált:

- Nem hoztunk sem lőszert, sem dohányt, sem teát, sem cukrot vagy kávét, de élünk és kutyabajunk, és ez nem annyira magától értetődő, mint ahogyan hinnétek!

A csónak nekiütődik a parti kavicsoknak. Dunnalúd partra ugrik és boldogan öleljük meg egymást.

Beszámolója rövid volt. Amikor május végén elhagyták a King William-szigetet, a szárazföld mentén annyi jégtáblába ütköztek, hogy útjukat a Victoria-szigeten át folytatták, s végre átvergődtek a Maud királyné-öböl déli partjára. Utazásuk során két ízben is találkoztak kitdlinermiutokkal, akik rendkívül ellenségesen fogadták őket. Kezdetben csak asszonyokra akadtak, a férfiak a tábor körül lesben álltak, készen arra, hogy bármely pillanatban rájuk vessék magukat. Rendszerint gyorsan megbarátkoztak, de egyes táborokban annyira zordak és titokzatosak maradtak, hogy Dunnalúdék ajánlatosabbnak tartották, ha nem alszanak náluk. Hogy a támadásoknak elejét vegyék, kutyáikat nagy körben sátruk körül pányvázták ki, úgy hogy mindig felébredtek, amikor valahonnan meglepetésszerűen meg akarták közelíteni őket. A gyűjteményeket kifogástalan állapotban adták át a Hudson Bay Company képviselőjének Kent-félszigeten. Ebben a körzetben azonban olyan sikeres volt az idén a rókavadászat, hogy az áruraktárak készletei teljesen kimerültek. Éppen csak annyi lőszerhez jutottak, hogy elindulhattak vele visszafelé. A Maud királyné-öbölbe torkolló folyókon a jégzajlás már június elején megkezdődött. Csónakot kellett kölcsön venniük, hogy egyáltalában előre jussanak. Valamennyi kutyát az Ellice folyó mentén lakó eszkimóknál hagyták, ahol ők is álló hónapot töltöttek, amíg az olvadás lehetővé tette, hogy a part mentén felfelé evezzenek. Mindenütt rengeteg vadat láttak, s az Ellice folyóhoz egészen közel óriási csordába ütköztek, amelynek elvonulása három napig tartott. A táj mindenütt megéledt, nyüzsgött, minden szakadatlan mozgásban volt. Amikor nyár elején végre nekiindulhattak csónakkal az útnak, olyan irdatlan zajló jégtömeg torlódott a part mentén, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült törékeny kajakjukkal előrejutni.

A leverő hírek ellenére is a viszontlátás öröme uralkodott a táborban. Boldog voltam, hogy nem kell majd csupa idegen között élnem, ha a lőszer hiányában eljön az az idő, amikor küzdenem kell a kutyák megtartásáért. Ha elveszítjük kutyafogatunkat, lemondhatunk a Nőméig tervezett hosszú szánexpedícióról. Effelől semmi kétségem sem volt.

A rénszarvasok rendszeresen betartják szokásaikat, minden évben pontosan megállapítható vándorlásuk kezdetének és végének időpontja. A szeptemberi első havazás idején rendszerint 25-100 főnyi, vagy még ennél is népesebb csordákba verődnek. Miközben a jég a tavakon fokozatosan összefüggő páncéllá zárul, lassan levándorolnak a Simpson-szoros menti partokon, míg csak a fokozódó hidegben, általában október elején, beáll a teljes fagy, és megadja a jelet a nagy vándorlásra: ilyenkor vaddal telik meg a Malerualik tája. A romfalutól kissé északnyugatra fekszik Etah szigete, pontosan a víziút közepén, ez nagymértékben megrövidíti a rénszarvasok víziútját. A különböző csordák valami titokzatos módon kapcsolatban állnak egymással, mert alig tűntek fel az első csoportok a parton, hogy kifürkésszék az átkelőhelyeket, társaik már a sziget minden zegéből-zugából özönlenek: vagy egyenesen a partnak tartanak, vagy pedig keletről a part mentén északnyugatnak, vagy pedig a Herschel-fok hegyláncaiból érkezve vonulnak a víz felé. Pontosan meghatározott utakat követnek; ezzel magyarázható, hogy a parton meg fent, a magas hegyszorosokban rengeteg leshelyre meg vadászállásra akad az ember, ahol a régmúlt időkben íjjal meg nyíllal vadásztak az eszkimók rénszarvasra. Akkoriban az egész falunak össze kellett állnia, közösen kellett vadásznia, s mégha ez a vadászat meglehetősen lassú is volt és nem eredményezett hatalmas húskészleteket, mégis, nemzedékről nemzedékre fennmaradt a törzs. Viszont nem került sor olyan méretű tömegmészárlásokra, mint ott, ahol az eszkimók mostanában korszerű fegyverek birtokába jutottak, és már-már kiirtással fenyegetik a vadállományt.

Malerualik eszményi feltételeket biztosít a nagybani rénszarvasvadászat számára, s most, amikor a férfiak rendelkeznek már lőfegyverrel, nagy várakozással tekintettek a vadászidény elé. Ez a vidék ugyanis évek óta lakatlan, és bizonyosra vehették, hogy irdatlan tömeg rénszarvas gyűlik össze.

Az emberek, akik nyáron át szétszóródva éltek a szárazföldön, idesereglettek most a partra, és gombamódra szaporodtak körülöttünk a táborok. Még olyan nagy távolságokból, mint az Adelaide-félsziget is, eljöttek, így például szeptember 11-én meglepetésszerűen partra szált egy nagyobb csoport llivilermiut, akik rendkívül eredeti tutajokon hajóztak át a Simpsonszoroson. A tutajok összevarrt rénszarvasszőrmékből készültek: méretük hosszúságban két bőr, szélességben egy bőr volt. Hálótakarókkal meg ócska ruhákkal dagadtra tömték őket, majd szorosan összevarrtak az egészet. Jelentős teherbírásuk volt, s kettesével összekötözve, vagyis a kajakhoz erősítve, úszótámokként is alkalmazták őket. Ily módon vagy harmincan keltek át a szoroson, s veszélyes vetélytársakként jelentek meg a vadászterületen.

December 15-én a már száznál is több főt számláló falunkon pánik lett úrrá. Kiáltás harsant, s amikor mindnyájan kirohantunk sátrainkból, megpillantottuk az első nagy rénszarvascsordákat, amint a falutól keletre eső dombvonulatokon lefelé ügettek. Távolról hatalmas lovashadseregnek tűntek, amely ötven-száz állatból álló láncokban biztos ösztönnel haladt az Etah úsztatói felé. Mindenki rohant a fegyveréért, és vadászzsákjáért, s nem telt bele egy perc, már a fedezékekben feküdtek a sziklák mögött, ahol az állatoknak el kellett haladniuk. Ez volt a legelső őszi rénszarvasmészárlás, és ezért az állatok gyanútlanul, szabályos, gyors ügetésben igyekeztek a part felé, amíg fülsiketítő sortűz fel nem tartóztatta őket. Egy pillanatig dermedten, mozdulatlanul álltak, tanácstalanul meredtek ellenségeikre, akiket nem is láthattak, s pillanatnyi tanácstalanságuk a sok vadásznak kiváló lehetőséget adott. Lövést lövés követett, egymás után roskadtak össze a rénszarvasok az ijedtségtől dermedt társaik között, míg az egész hatalmas tömeg, mintegy vezényszóra, kis csordákra bomlott, és visszanyargalt a sziget belsejébe.

Dunnalúd meg én nem vettünk részt ezen a vadászaton, mert kettőnknek mindössze hetvenöt töltényünk volt. Takarékoskodnunk kellett a végsőkig, hiszen minden egyes töltény kincset ért. Nem kockáztathattuk meg, hogy bennünket is elkapjon a vad szenvedély, amelynek minden vadász könnyen áldozatául esik, amikor arról van szó, hogy versenyt lőjön a többiekkel.

A nagy nekiindulást követő első napokban alig-alig mutatkozott néhány vad. Beletelik bizonyos időbe, amíg elmúlik az ijedtség, s ismét nagyobb tömegben kockáztatják meg az átkelést. A vadászok azonban nyugodtan várnak, mert tudják: a rénszarvasoknak más útjuk nincs.

Most már esett annyi hó, hogy szánon közlekedhetünk, és 18-án reggel Dunnalúddal elindulunk a szárazföld belseje felé, hogy falubeli társainktól jó messzire kezdjünk el vadászni. Pompás időnk van, a nap szikrázik a szűz havon, ragyogó fényben úszik az egész vidék. Mihelyt a parttól beljebb hatolunk a szárazföldön, mindenfelé látunk rénszarvascsordát. Az állatok nyugtalanok, tudják, most kell gyülekezniük a nagy útra, de mégis, nehezen szakadnak el a nyári legelőktől. Az egyes csapatok között állandóan ide-oda cikáznak a hatalmas agancsú öreg apaállatok, és az ijedt szarvastehenek borjaikkal. Talán csatatervet dolgoznak ki, vagy éppenséggel a fiatal állatokba igyekeznek bátorságot önteni. Dunnalúd meg én csak arra ügyelünk, olyan csordát válasszunk ki, amelyet lőtávolságra megközelíthetünk anélkül, hogy felfedezzenek bennünket. A kutyákat sziklához kötözzük, és sokáig élvezzük a gyönyörű állatok látványát; a fehér őszi havon a legszebb vad képét nyújtják, amelyet ember elképzelhet.

Amikor alkonyatkor hazafelé vesszük utunkat, hosszú szánunkra hét vadat kötözhetünk. A legkövérebbeket választottuk ki, s meggyőződtünk róla, hogy valamennyinek vastag faggyúréteg borítja ágyékát.

Szeptember 21-én bekövetkezik a csoda.

Éppen táborhelyünk felé igyekezem, amikor hirtelen szokatlanul élénk mozgolódás hullámzik át a falun. Pillanatok alatt kiözönlenek a sátrakból férfiak, asszonyok, gyermekek és kiáltoznak:

"O - o - o!"

Eleinte valamennyien szinte megbabonázva, földbegyökerezett lábbal állnak, de azután újra mozgásba lendül a tömeg, felém rohannak, élükön az egyébként oly rendíthetetlen nyugalmú Niunuaq. Arra gondolok, hogy szokatlanul nagy rénszarvas-csorda tart felénk, és kölcsön akarják kérni puskámat. Már előre nemet kiáltok, mert most már feltétlenül takarékoskodnunk kell a lőszerrel. Niunuaq közvetlenül elém ugrik, mielőtt még összeszedhetném gondolataimat, és egy szót is szólhatnék. Azután széles mozdulattal mutat a Simpson-szoroson túl Etah szigetére, és minden magyarázat nélkül felkiált:

- De hát nézzed, nézzed csak! Hát nézzél már oda!

Körülnézek és látom, hogy - nem, nem merek hinni a szememnek: teljes sebességgel hajó tart a falunk felé. A körém sereglett eszkimó fiatalok számára, akik némán merednek a tengerre, a nagy csodát jelenti. Életükben sohasem láttak még hajót. Csodálatos, hogyan repül, száguld a vízen! Honnan vehették ezt a rengeteg fát? Akár egy hatalmas madár, úgy siklik a hullámokon! A nagy vitorla fehér szárnyként dagadt az árbocon.

Meghatott az őszinte csodálat, amely a fiatalok lelkes kiáltozásából kicsengett, s anélkül, hogy meggondolkoztatott volna, vajon kik a jövevények és mit akarnak, egyszerre csak átcikázott agyamon, hogy a kis hajó hozza nekünk mindazt a lőszert, amelyre oly égető szükségünk van, és ezért vitorlázik ide, szinte a világ végére.

Eszkimó kunyhóm előtt, összekötözött sílécekre felvontuk a dán és a brit lobogót. Alig egy óra múltán az idegen hajó horgonyt vetett falunk előtt, s motorcsónakja két fehér embert szállított partra. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás; vendégeink Péter Norberg és Henry Björn voltak, a dániai Hernösandból, illetve Prastőből.

Milyen mérhetetlenül nagy, s ugyanakkor milyen kicsi a világ!

A két dán azt a feladatot kapta, hogy a King William-szigeten új állomást létesítsen a Hudson Bay Company megbízásából. Hajójuk, az El Sueno - ósdi, kiszolgált San Franciscó-i luxusjacht volt. Hajótól elszokott szemünk már-már fregattnak látta, pedig nem volt húsz tonna sem. Ezen a dióhéjon, amely még motorral sem rendelkezett, ráadásul még egy súlyos csónakot is vontatott, hatolt át Péter Norberg az Északnyugati-átjáró legveszélyesebb szakaszán, a Maud királyné-öblön, s ezzel olyan hajósteljesítményt vitt véghez, amiről magának sem volt fogalma. Még csak tengeri térképeik sem voltak, nem is szólva technikai segédeszközökről, amelyek megkönnyítették volna számukra a tájékozódást, de hát - mondotta Péter Norberg - a vér nem válik vízzé, nemhiába való északról és a vikingek leszármazottja! Annak idején, amikor az Északnyugati-átjárót keresték, negyven hajó közül egy sem tudott áthatolni ezeken a víziutakon. Elsőként Roald Amundsennek sikerült kis Gjöa nevű hajóján, másodikként Péter Norberg követte őt egy olyan vízijárművön, amely jóformán még hajónak sem volt nevezhető, hiszen eredetileg csak a Golden Gate-öbölbeli rövid luxusutakra építették.

Nem telik bele tíz perc, már vitorlásukon vagyok, és mohón eszem egy narancsot. Azután leülök, és bámulok a csészében gőzölgő illatos kávéra. Az asztalon kenyér, sajt és vaj, de mindehhez hozzá sem nyúlok. Megelégszem azzal, hogy sűrű füstfelhőbe burkolózom: pipázom. Amikor kicsit magamhoz térek első ámulatomból, észreveszem, hogy egy ládán ülök: ötezer töltény van benne, méghozzá pontosan olyan kaliberű, amilyenre puskáinkhoz szükségünk van, s szinte álomnak tűnik, amikor megígérik, hogy az egész lőszer a mienk.

Ilyen váratlanul, egyik pillanatról a másikra fordulhat a kocka egy északi-sarki expedíción. Kitekintettem a nyitott kajütablakon: sütött a nap, milliónyi parányi kristály szikrázott a fehér havon, száz meg száz rénszarvas ügetett gyanútlanul dél felé - a pusztulásba.

XVIII

A NETSILINGMIUTOK VAGY FÓKAESZKIMÓK

Jeges tengerektől és mérhetetlen, járhatatlan vadontól

Jövezetien egy maroknyi embercsoport, amely fókaeszkimónak nevezi magát, kiharcolta a természettől a jogot, hogy kedve szerint élhessen, s mindmáig sikerült távol tartania magától mindennemű idegen behatást, ők maguk a következő törzsi felosztást ismertették:

Az arviligjuarmiutok a Pelly-öböl körül: 32 férfi és 22 nő; a tulajdonképpeni netsilingmiutok a Boothia-földnyelven: 39 férfi és 27 nő; a Murchison folyó menti kungmiutok: 22 férfi, 15 nő; az arvertormiutok a Bellott-szoros mentén és ÉszakSomerseten: 10 férfi és 8 nő, végül pedig az ilivilermiutok az Adelaide-félszigeten: 47 férfi és 37 nő.

Tehát mindössze 259-en vannak; július közepétől egészen késő decemberig ezek az emberek a szárazföld belsejében élnek, rénszarvasvadászatból és lazachalászatból tartják fenn magukat, az év többi hónapjában meg kint, a végtelen jégmezőkön fókára vadásznak. Nem azért kapták a fókaeszkimó nevet, mert sok fóka él ezen a területen; erről szó sincsen. Nevük inkább onnan származik, hogy régebben a szárazföldön éltek, de később a tengerparton telepedtek meg, és ellentétben a rénszarvas-eszkimókkal, tengeri állatok vadászatára tértek át. Ez valószínűleg viszonylag késői történelmi időszakban ment végbe.

Noha számuk elenyészően csekély, vadászterületük mégis vagy 12500 négyzetkilométerre rúg, ami hozzávetőlegesen háromszorosa Dániának és megfelel egész Nyugat-Grönland jégmentes területének.

Fél éven át éltem együtt ezekkel az emberekkel, alaposan megismertem őket! Ezalatt magam is teljesen primitív életet éltem, ugyanúgy, mint ők. Mindennapi életünkben osztoztunk jóban-rosszban, és ez lehetővé tette, hogy bizalmas viszony alakuljon ki közöttünk.

Alig akad a világon még egy táj, amely ennél zordabb, ridegebb és kietlenebb, s annyira híján lenne mindannak, amit létfontosságúnak ítélünk. Mégis a fókaeszkimók nemzedékeken át sikeresen vívják harcukat létükért, olyannyira, hogy a közéjük vetődő idegennek önkéntelenül is az a benyomása támad, ez a nép csakis és kizárólag ehhez a vadászterülethez ragaszkodik, nem cserélné el semmiért a világon. Itt alakították ki őseik sajátos kultúrájukat, amelyet nemzedékről nemzedékre híven tovább adnak.

Életük nagy részét a szigorú, s mindamellett szeszélyes télben élik le, amely már szeptemberben beköszönt, és július közepéig is eltart. A téli hónapokban -30, -50 C-fokos állandó hideggel küzdenek, tavasszal pedig, amikor végre melegnek kellene lennie, annyira zord és viharos az időjárás, hogy élelmet gyakran csak a legnagyobb nehézségek árán tudnak szerezni. Májusban, júniusban, júliusban és augusztusban nagy ritkán néhány napig élvezik a meleget: ilyenkor a természet is felébred dermedtségéből és mindenütt élet sarjad. Olyan enyhe az időjárás, hogy felejteti a bajt és nehézséget, s úgy tűnik, gyönyörű az élet. De a bársonyos fuvallatok mindössze néhány napig lengedeznek, s újra eluralkodik a hideg, amely ellen csak meleg ruhával, egészséges, edzett szervezettel lehet siker reményében felvenni a harcot.

A havazás szeptemberben köszönt be, s júniusig nem olvad el a hőtakaró. Októberben már jégpáncél borítja a tengert, amely csak augusztusban tűnik el.

Az eszkimóknak ezen a vidéken soha sincsen élelmiszerfeleslegük, s abban a rövid időszakban, amikor több a vadászzsákmány, mint amennyi a pillanatnyi élelemszükséglet, készleteket kell gyűjteni a hosszú ínséges hónapokra, amikor vadászni lehetetlen. Ha nem sikerül elegendő húskészletet felhalmozni, még az év vége előtt elkerülhetetlenül beköszönt az éhínség - mely emberéletet is követelhet.

Április elején kerestem fel a fókaeszkimók hókunyhóit; itt még javában tartott a tél, s elcsodálkoztam, hogyan őrizték meg ragyogó kedélyüket ezekben a jeges, zsírtól csepegő és kényelmetlen hajlékokban. A helyzet májusban sem változott jelentősebben; igaz, hogy nem volt túlságosan hideg, de az időjárás annyira viharosan alakult, hogy a hókunyhó-tábort majdnem mindig befújta a hó. Mihelyt kitisztult kissé az idő, és a nap is előbújt, még érezhetőbb lett a hideg a hókunyhókban, s ráadásul a tető is olvadni kezdett a gondtalan lakosok feje fölött.

A mostoha természet szeszélyeinek kitett fókaeszkimók távolról sem elgyötört emberek: szinte kivétel nélkül magasak és erős testalkatúak, a férfiak a 170 centiméteres magasságot is elérik. Nemcsak vidámak, hanem egészségesek is. Az egyetlen betegség, amelyet ismernek, a tavasszal meg ősszel rájuk törő járványos meghűlés.

Nincs nép, amelyet lakóhelyétől elvonatkoztatva lehet tanulmányozni. A környezet óhatatlanul kihat az erkölcsökre, a szokásokra, formálja gondolatait és érzelmeit. Semmi csodálatos sincs abban, hogy a fókaeszkimók nemcsak edzett emberek, hanem szokásaik között sok durva, kőkorszakbeli maradványt is találhatunk.

A FÓKAESZKIMÓK TÖRTÉNETE

A fókaeszkimók, a hagyomány szerint bevándorolt nép, amely elhódította az országot az őslakosságtól. Az őslakosság neve, akárcsak a Hudson-öböl menti népeké, tunit. A mondák szerint a tunit nép tette lakhatóvá az őserdőkben ezt a területet. ők voltak azok, akik felfedezték a rénszarvas-úsztatókat, szerte az országban őrtornyokat, vadászleshelyeket építettek, s arra kényszerítették az állatokat, hogy meghatározott útvonalat kövessenek, ahol azután könnyűszerrel elejthették őket. Hasonlóképpen ők találták meg a halban bővelkedő folyókat, ők tanulták meg elsőként, hogyan kell a kőgátakról és töltésekről szigonnyal halászni.

Az ország első lakói ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a fókaeszkimók; bizonyos táj szólás jellegű különbség fennállt ugyan, és ez egyes hagyományos szövegekben mindmáig fennmaradt. A nemzedékről nemzedékre szálló elbeszélések szerint magas, erős testalkatú, jóindulatú emberek voltak, akik könnyen megrémültek, és gyorsan megfutamodtak. Nyáron és ősszel pontosan úgy éltek a szárazföldön, mint a fókaeszkimók. Ez azonban csak a vadászatra és halászatra vonatkozik, mert a mai lakossággal ellentétben a jégmentes tengert szerették, és a legszívesebben olyan helyeken települtek meg, ahol várhatóan sok bálna, rozmár és fóka fordult elő; ezekre kajakokból vadásztak. Kitűnő pézsmaökör- és bátor medvevadászok voltak.

Az őseszkimók barren-groundi első vándorlása, a nagy tavak és folyamok vidékéről, sok-sok nemzedékkel azelőtt végbement. A jelenlegi lakosság, amely jóval később érkezett ide a szárazföld belsejéből, sohasem ismert kőházakat, kizárólag hókunyhókban tanyázik, kajakot pedig csak a kis tavakon, rénszarvasvadászat céljára használ.

A vándoreszkimók első hulláma részben keletre és északra, részben meg nyugati irányba vonult. Alaszka partjain, a Bering-szoros irányában, új part menti kultúra alakult ki, amelynek alapját a tengeri vadászat főfoglalkozássá történt fejlesztésével járó újszerű vadásztechnika szolgáltatta.

Erről a területről indul meg a következő népvándorlási hullám, ezúttal nyugatról keletre; a vándorlók az úgynevezett tunitok, órájuk akadtak a fókaeszkimók jelenlegi területükön. A tunitok kevesen voltak, elűzték őket falvaikból, mire tovább vándoroltak keleti irányban, a Hudson-öböl menti vidékre, a Baffin-földre, majd észak felé, a Bellot-szoroson és az Ellesmere-földön át egészen Grönlandig.

A kultúra e fejlődésmenetének, valamint a Kanada és Alaszka partjai mentén vezető vándorlási útvonalak felderítése volt expedíciónk egyik leglényegesebb feladata.

Néprajzi és régészeti kutatásaink eredményei jelentős mértékben hozzájárultak annak tisztázásához, milyen úton-módon népesült be Grönland szigete. Ásatásaink olyan kulturális leleteket és szerszámtípusokat tártak fel, amelyek fényt derítettek az eszkimó nép fejlődésére a kezdeti időszaktól a különböző fejlődési fokokon át egészen a jelenlegi időkig.

A LÉTFENNTARTÁSÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM

Említettük már, hogy a fókaeszkimók sohasem rendelkeznek élelemfelesleggel. Természetesen akad olyan időszak, amikor gazdagabb a zsákmány, nem tudnak mindent elfogyasztani - mégpedig az őszi nagy rénszarvasvadászatok idején, vagy akkor, ha a lazachalászat kivételesen jól üt be. Ha figyelembe vesszük azonban, hogy télen hosszú hetek is eltelnek anélkül, hogy élelemszerzésre akár csak a legcsekélyebb lehetőség is nyílnék, érthetővé válik, hogy a húskészletek felhalmozása az életfeltételek közé tartozik. A fókaeszkimók élete így szinte megszakítás nélküli küzdelem a létért, és gyakran végzetes éhínség is sújtja őket. Három esztendővel érkezésem előtt a Simpson-szorosban például tizennyolcan haltak éhen. Az Adelaide-félszigeten teleltek, de a rénszarvasvadászat balul ütött ki, karácsonyra felélték összes készletüket. A fókák olykor szintén igen rendszertelenül jelennek meg, s éppen ezen a télen sikertelen volt a légzőlyukaknál folytatott halászat is. A hóviharok szinte szakadatlanul követték egymást, s noha az időjárás legcsekélyebb javulása esetén is elindultak a vadászok, gyakran üres kézzel tértek haza. Ráadásul még sajátos betegség támadta meg az embereket, altestük hirtelen teljesen megbénult, úgy, hogy a jégtáblákon összecsuklottak és megfagytak. Nem volt élelmiszertartalékuk, amely átsegítette volna őket az ínséges időn, nem volt már annyi erejük sem, hogy elmeneküljenek e vidékről, olyan falvakba, ahol kedvezőbb halászati lehetőség volt. Könyörtelenül el kellett pusztulniuk. Előző évben hét ember éhen halt a Britannia-foktól északra. Az évszakhoz képest korán kivonultak a jégre, mert sem hús-, sem lazactartalékuk nem volt, amelyet felélhettek volna. Egyszerre csak megenyhült az idő. A jégmezők, amelyeken a légzőlyukak mentén halászni akartak, megrepedeztek, rájuk sem lehetett lépni - és bekövetkezett a katasztrófa. Huszonöt ember talán nem is sok, de ha tekintetbe vesszük, hogy az összlakosság mindössze kétszázötvenkilenc fő, óriási az éhenhaltak arányszáma. S minden télen, amikor a rénszarvasok elhagyják ezt a vidéket, újra meg újra fenyeget az éhínség réme. Esetenként sikerül átvészelni ezeket a hónapokat sarki tőkehallal, amelyet a Boothia-földszoros vizeiben és a Simpson-szorosban halásznak. A tőkehal azonban csak ritkán fordul elő nagyobb tömegben, s olyan apró, sovány hal, hogy éppen csak az éhenhalástól ment meg. Ráadásul csak nyersen ehető. Mivel a balszerencsés halászat idején gyakran semmivel sem tudják melegíteni a kunyhókat, gyakran az éhség és a hideg győzedelmeskedik a szerencsétlenek felett. Nem csoda tehát, ha az emberevés nem ritka kivétel. Mindenki kényszerült esetnek tekinti, s ha megemlítem, nem azért teszem, hogy ítélkezzem a fókaeszkimók felett, hanem csak azt akarom szemléltetni, milyen kegyetlen néha az élet. Az alábbiakat Szamik szavai alapján írom le; Szamik kiváló vadász és elismert sámán volt.

Sokan ettek már közülünk emberhúst, de senki sem kedvtelésből, hanem csak hogy a puszta életét megmentse, amikor az éhség már olyan régen gyötörte, hogy szinte eszét vesztette. Az éhség maga az iszony, gyakran álmok és rettenetes látomások kísérik, amelyek a legerősebb férfit is megtörik, és olyan tettekre ragadtatják, amelyektől egyébként utálkoznék. Ezért sohasem ítéljük el ezeket az embereket - csak sajnálatot érzünk irántuk. Törzsünkben már annyian ettek emberhúst, hogy még a tabu előírásaink is kitérnek ezekre; szigorúan őrködünk ugyanis, hogy az ilyen ember soha többé ne egyék medve- vagy hollóhúst.

Ismered Tuneqet, Itqilik bátyját. Találkoztál már vele és jelenlegi feleségével, laktál is együtt velük, és láthattad, hogy vidám férfi, aki szívesen nevet, és mindenkor gyengéd a feleségével.

Régen, egyszer télen nem sikerült a halászat. Napok múltak, és egy falat nem sok, annyi sem került a szánkba. Az emberek hullottak az éhségtől, megfagytak, az életben maradtak pedig a halottakat ették. Tuneqnek ekkor hirtelen elborult az agya. A szellemekhez fordult tanácsért, s röviddel ezután már azt mesélte, hogy feleletet kapott a levegőből: mentse saját életét, egye meg a feleségét. Először csak felesége ruháiból vágott le kis darabkákat, és ezeket ette meg. Mindazok, akik látták, azt mesélik, úgy viselkedett, mintha a gonosz szellemek szállottak volna meg. Egyre nagyobbak lettek a levágott darabok, s nemsokára feleségét már több helyen lemeztelenítette. Azután hirtelen leszúrta késével, és a húsából élt. Csontjait halomba gyűjtötte a padkán, hogy eleget tegyen a tabunak, amelyet minden haldoklótól megkövetelünk, a halott azonban kísérteni kezdett. Ott feküdtek csontjai, éjjelente zörögtek, s a szerencsétlen embert most már szüntelenül rémképek gyötörték és majd' meghalt a félelemtől. A többiek, akik vele együtt aludtak a padon, néha arra ébredtek, hogy valami lenyomja őket a földre, és senki sem tudta, mi történt.

Ó, ti idegenek, mindig csak vidámnak meg gondtalannak láttok bennünket! De ha ismernétek a borzalmakat, amelyekben oly gyakran van részünk, megértenétek, miért szeretünk annyira enni, énekelni és táncolni. Senki sincsen közülünk, aki még ne élt volna át a rossz vadászat meg halászat miatt éhínséges telet, amikor körülöttünk sokan éhen vesztek, s magunk is csak valamilyen véletlen szerencse folytán maradtunk életben. Láttam egyszer, amint egy éhhalál küszöbén álló vénember felakasztotta magát. Az utolsó pillanatig megőrizte józan eszét, úgy vélte, jobb, ha még idejekorán véget vet életének. Előzőleg azonban leszopogatott fókacsontokat vett a szájába; azt hitte, ilyen módon biztosítja, hogy a holtak országában mindig bőségesen jut neki hús.

A legszörnyűbb, ami életemben megesett, Nagfaqkal, Inugszak anyjával történt. Egyszer balszerencsés halászat idején szült gyermeket, miközben körülötte haldokolva hevertek az éhínségtől legyengült emberek. Mit kezdjenek ilyen körülmények között egy csecsemővel? Hogyan maradhatott volna életben, ha az anya, aki világra szülte, maga is napról napra aszott és fogyott?

Nagfaq megfojtotta csecsemőjét, megfagyasztotta, végül pedig megette. Egy nappal később elejtettek egy fókát, és megmentették az életét. Ettől a naptól fogva azonban megbénult, még a vizeletét sem tudta visszatartani. Ez pedig azért történt - így tartották -, mert saját testének darabját ette meg.

Ilyen csapások érhetnek embereket, ennyi szenvedést okozhat az élet. Mi azonban, akik tanúi voltunk mindennek, és tudjuk, hová taszíthatja az embert a nyomorúság, mi nem ítéljük el őket, noha, amikor jóllakottak és vidámak vagyunk, már meg sem tudjuk érteni, hogyan tehették meg azt. De hát hogyan is erezhetné át az egészséges és jóllakott ember az éhség őrjöngését? Csak azt tudjuk, hogy valamennyien élni akarunk, élni!

Csodálatos-e ezek után, hogy emberek, akik ilyen feneketlen mélységbe pillantottak, s akik évszázados tapasztalatok alapján tudják, hogy mindennap rájuk törhet a váratlan vész, mindenáron igyekeznek a kíméletlen sors ellen védekezni? Azt hiszik, hogy erre a célra az amulettek a legmegfelelőbb eszközök. Ennek a védekezési szándéknak a legmeghatóbb megnyilvánulási formáját figyelhettem meg azokban az amulettekben, amelyeket egy kisfiúra aggattak szerető szülei. A kisfiú még hétéves sem lehetett, de alig tudott játszani, mert a szülői gondoskodás nyolcvan amulettet akasztott rá.

Érthetetlen az a hit, amelyet a nevek erejének tulajdonítanak, összeakadtam olyan férfival is, akinek tizenhét neve volt, s azt mondották róla, hogy halott elődeinek neve óvja és erősíti őt. A nevek száma betegség esetén még növelhető. Mennyiben segítettek azonban a nevek szerencsétlenségek elhárításában és nehézségek legyőzésében - ez mindmáig rejtélyes számomra.

A létért folytatott küzdelem legélesebben abban nyilvánult meg, ahogyan a gyermekek születését is a leggazdaságosabban igyekeztek kihasználni. Kizárólag gazdasági megfontolások alapján alakult ki ugyanis az a szokás, hogy a lányokat mindjárt születésük után megölik - hacsak már jó előre nem ígérték oda őket egy családnak, amelyben a felserdülő fiúnak feleségre van szüksége. A gyermekgyilkosságokat távolról sem elvetemültségből követik el, nem is azért, mintha lebecsülnék a nők jelentőségét a közösségben; a fókaeszkimók is tisztában vannak azzal, hogy a nők nélkülözhetetlenek. Azért történik csak meg, mert a létért folytatott kíméletlen harc ebben az országban már nemzedékek óta arra a felismerésre vezetett, hogy a halászat-vadászat kizárólag a család legfontosabb tagjait képes eltartani. A lány csak gondot okoz és költségekbe veri a családot, amíg nem hoz hasznot. Attól a perctől kezdve pedig, amikor már ő is hasznára lehetne a háztartásnak, férjhez megy, s elkerül a családjától. Ezért van szükség erre a kegyetlen születésszabályozásra, s ennek következménye, hogy a fiúkat előnyben részesítik.

A férfiaknak számolniok kell azzal, hogy viszonylag csak rövid ideig bírják azt a rendkívül kemény munkát, amelyet a sarkvidéki vadászat jelent. Késhegyre menő a versengés, s ha az embernek nincsenek különleges adottságai és rendkívüli szervezete, nem kell aggastyánnak lennie, hogy ne tudjon lépést tartani a fiatalokkal. Ha a vadásznak fiai vannak, úgy azok rendszerint segítik, amikor már nem bírja az iramot. A könyörtelen élet tanította tehát az eszkimókat arra, hogy lehetőleg minél több fiú legyen. Ez az egyetlen biztosíték, hogy ne kényszerüljenek túlságosan korán hurkot kötni a nyakukba; általános szokás ugyanis, hogy a magatehetetlen öregek felakasztják magukat. Minden gyermeket legalább három éven át szoptatnak, s ezalatt az asszonyok rendszerint nem esnek teherbe. A szülők tehát jobbnak látják, ha nem vesztegetnek három évet egy lánygyermek szoptatására, mert közben esélyük lehet egy fiú születésére.

Régebben feltételezték, hogy az eszkimók nem szapora nép. Ez csak annyiban helytálló, hogy a szokatlanul hosszú szoptatási idő következtében a szülések között több esztendős szünet van.

Táblázatos kimutatást készítettem: tizennyolc házasságból kilencvenhat gyermek született, ebből harmincnyolc leányt megöltek. Egyébként önmagáért beszél az, hogy a netsilik törzs kétszázötvenkilenc tagja közül mindössze százkilenc a nő a százötven férfival szemben. Bármilyen szaporodóképes is a törzs, ki fog halni, ha folytatódik a leánygyermekek következetes kiirtása.

Bárhogy is vélekedjék és ítéljen az ember a gyermekgyilkosság barbár módszeréről, kétségtelen, hogy van benne józan megfontolás, s ahelyett, hogy kegyetlensége miatt egyszerűen elítélnénk, sokkal inkább a létért folytatott kemény küzdelem rettenetes következményének kell tekintenünk. Szerencséjükre az anyák szemmelláthatóan semmiféle érzést nem táplálnak újszülött lányaik iránt, hiszen jóformán nem is látják őket megfojtásuk előtt.

Mivel a fókaeszkimók ilyen súlyos körülmények között kénytelenek élni, csodálatra méltó módszert alakítottak ki élelmük megszerzésére. Valamennyi vadászmódszer közül a legcsodálatosabb; a légzőlyukaknál történő szigony ős vadászat. Az összes eszkimó törzs közül kimagaslanak e téren. Érdemes alaposabban leírni az ennek során alkalmazott leleményes módszereket.

Amikor a tenger befagy, a fókák karmaikkal kis lyukakat kaparnak a jégpáncélba, s ide jönnek fel lélegzeni. Amíg a jégréteg vékony, nem okoz különösebb nehézséget a fókának légzőlyukon át történő megszigonyozása; a légzőlyuk messziről felismerhető domború harang alakjáról a sima jégen. Ez a kis kúp részben úgy keletkezik, hogy a fóka légzés előtt fejét nekiüti a vékony jégrétegnek, részben meg alulról meleg leheletével kivájja a jeget. Rendkívül gondosan őrzi és gondozza a légzőlyukat - közben azonban lassan vastagodik a jég, mégpedig lefelé. Fent azonban a kis kupola vagy harang továbbra is levegővel teli térként marad meg a víz, a jég és hó között. Rövid idő múlva hó fedi be a légzőlyukat, de a fóka meleg lélegzete áthatol a havon és lyukat képez. Ezáltal a jég mélyén rejtőző légzőlyukba állandóan szabad levegő áramlik, még akkor is, ha néha vékony hóréteg borítja a nyílást.

Amíg tehát vékony a jégtakaró, könnyű szigonnyal megcélozni a fókát, de amikor a jégpáncél télen két-három méter vastagságot ér el, a feladat már jóval bonyolultabbá válik. A fóka szakadatlanul nyitva tartja a légzőlyukat, amely most már csőként hatol át a legvastagabb jégen is. Átmérője hatvan-hetven centiméter, a fókának tehát elegendő helye van a szabad mozgásra. Mindegyik fóka több légzőlyukkal is rendelkezik, hiszen csak úgy juthat táplálékhoz, ha a lehető legnagyobb körben bizton számíthat légzőnyílásra.

Csak az hiheti, hogy a légzőlyukon át történő fókavadászat könnyű mesterség, akinek fogakna sincsen arról, tulajdonképpen hogyan is megy ez végbe. Megkísérlem érzékeltetni, mennyi nehézséggel járó vadászat ez.

Hajnalban, amikor még alig pirkad, felkeltenek engem meg Inugtukot: egy vödör párolgó fókavért állítanak elénk. Félálomban hörpintjük fel a forró vérlevet, bőségesen eszünk hozzá halzsírt is, mert tapasztalatból tudjuk, hogy az első tíz-tizenkét órában nemigen számíthatunk más táplálékra. Azután gyorsan prémruhánkba bújunk, és kitámolygunk a hókunyhóból. Szokás szerint éles szél fúj, a hidegnek foga van. Vadásztársaink már készen állnak, s tizenöt főnyi csapatunk megkezdi vadászatát a jégen.

A vadász felszerelése a következőkből áll: egy hókés, amelyet rövid madzaggal a fogantyúba fúrt lyukon át szarugombhoz kötnek, a gombot a vadász hátára erősítik. A vállon átvetve fehér rókaprémből készített vadásztáska, ebben viszik a fókavadászathoz szükséges különféle szerszámot és tartozékot. Bal kézben fogják a szigonyt és a légzőlyuk-vizsgálót. Jobb kézzel pórázon vezetik a kutyát: finom szimatával ő fogja megtalálni a légzőnyílást. Kutya nélkül rábukkanni a lyukra szerencsejáték.

A King William-szigettől délre és keletre, a Shepherd-öböl és a Ross-szoros között, egészen az Északi mágneses-sarkig mindenütt a fókavadászatnak ezt a módját űzik, és ez folytonos vándorlásra készteti az eszkimókat.

Mihelyt felfedezték az első légzőlyukat, valamennyi vadász odasereglik, és versengve igyekeznek szigonyukkal eltalálni. A vadászat joga ugyanis azé, aki elsőnek találja el a hóban rejtőző kis nyílást. Három órába tellett, amíg megtaláltuk az elsőt. Inugtuké lesz, én meg hozzá társulok. Társaink szétoszlanak a jégmezőn, s a nap folyamán látjuk, amint lesben állnak más légzőlyukaknál. Néhányan olyan messzire kerülnek tőlünk, hogy már csak apró fekete pontoknak tűnnek a fehér havon.

Inugtuk nagy hozzáértéssel kezdi meg előkészületeit. Először lehántja a legfelső hóréteget, s szabaddá teszi a kemény jégben a parányi kis légzőlyuk-kupolát. A szigony nyelében elhelyezett jégvésővel átüti a jeget, pontosan azon a helyen, ahol a fóka is meg szokta nyitni a harangot, majd a lyukat kitöltő kis jégdarabkákat pézsmaökör szarvából faragott kanállal meri ki. Mihelyt ezzel is elkészült, előveszi légzőlyukvizsgálóját, bedugja a nyílásba, hogy megállapítsa pontosan, milyen alakú a "cső" vagy a "jégteknő" legfelső szakasza, közvetlenül a légzőlyuk alatt. A légzőlyuk-vizsgáló nem egyéb egy görbe szarubotocskánál, amellyel ki lehet "tapogatni" a jég alatt, hogy a légzőlyuk nyílása a "jégcső" felett középpontosan vagy ferdén helyezkedik-e el, hiszen itt tartózkodik a fóka légzés közben. Ez lényeges, mert ennek alapján számítják ki, milyen irányban vágják be a szigonyt. A fóka ugyanis mindig háttal jön fel a jéghez, s mivel nem tölti ki teljes egészében a csövet, könnyen megeshetik, hogy a szigony mellétalál, ha a vadász nem számította ki valamelyest az irányt. Mihelyt az előzetes vizsgálatok befejeződtek, a vadász újra kis hóharangot épít a légzőlyuk fölé, pontosan olyat, amilyen az eredeti volt. Ezután a szigonnyal lyukat fúr a havon át, pontosan a nyílás fölött. Ezáltal a döntő pillanatban a szigony nem ütközik ellenállásba.

Most kerül elő a finom, szellemes szerkezetű "pehelytapogató". Ez egy merevített rénszarvasín, alakja nyújtott karú és lábú kis játékbabára emlékeztet. A kifeszített "lábak" közé egy hattyúpelyhet szerelnek, majd a "pehelytapogatót" a havon át fúrt lyukba dugják oly módon, hogy a lyuk szájában "karjainál" fogva fennakad, míg a hattyúpelyhes "lábak" felülről pontosan megfigyelhetők. Mihelyt a fóka orra megjelenik a légzőnyílásban és levegőt szippant, a hattyúpehely vibrálva kileng - elérkezett a pillanat a szigony elhajítására.

E "pehelytapogatón" kívül még egy másik, ügyesen szerkesztett szerszámot is alkalmaznak. Ez bizonyos fokig regisztráló szerkezethez hasonló, és egy kis, keskeny szarubotból áll, amelynek egyik vége gombban végződik. Ennek az indikátornak a felső végét ínfonállal kötik össze egy másik szarurudacskával, amelyet a légzőnyílás mellett szúrnak le a hóba. Az indikátort a légzőlyukon át lebocsátják, fent pedig a kis szarugomb tartja meg, mert erősebb fagy esetén a légzőnyílás vizében annyi kis jégdarabka úszkál, hogy a szarubotocska minduntalan beszorul közéjük. Amikor a fóka felmerül, hogy levegőzzék, beleütközik az indikátorba, amelyet természetesen nem láthat, oldalra löki, s ezzel mintegy jelt ad a vadásznak a szigony bevágására.

A jégszigony egészen rövid fanyelének alsó végébe erősítik a vésőt: ezt használják a jég feltörésére. Felső végéből mered ki a hosszú szigony; régebben rénszarvas szarvából készítették, manapság azonban rendszerint már gömbvasból készül, és legalább egy méter hosszú. Erre szerelik a szigony-hegyet, amelyet ínból sodrott kétméteres zsinór tart. Abban a szempillantásban, amikor a szigony eltalálja a fókát, a szigonyhegy kiugrik a nyélből, s a fóka úgy lóg a zsinóron, mint hal a horgász zsinegén. A vadász odahúzza a nyíláshoz, s újabb szigony döfessél végez vele.

Mihelyt megtettük a szükséges előkészületeket a vadászatra, Inugtuk kiterítette vadásztáskáját a légzőlyuk előtt, és ráállt. Ez a lábalátét megakadályozza a hó csikorgását, de a vadász lábát is védi a hideg ellen. Inugtuk most már szoborrá merevedve állt szigonyával, szemét rebbenés nélkül a hattyúpihére függesztette, amely épp hogy csak kivehető volt a hónyíláson keresztül. Órák teltek el így. Most értettem csak meg, milyen mérhetetlen türelem és edzettség kell ehhez a vadászathoz, amelyet az eszkimók a legvadabb szélviharban, gyakran -50 fokos hidegben folytatnak. Négy óra telt el, s úgy rémlett, már egy örökkévalóság óta ott állunk, odacövekelve; mégis, akadtak emberek, akik teljes tizenkét óra hosszat sem mozdultak el a légzőnyílás mellől, mert éhező családjuknak húst kellett hazavinni.

Éppen elhatároztuk, hogy hazatérünk, amikor megpillantottunk egy vadászt, aki az imént ejtett el egy fókát. Mihelyt a szerencsés ember jégre vontatta zsákmányát, odasiettünk, hogy együtt fogyasszuk el a vadászlakomát - ennek szinte kultikus jelentősége van az eszkimóknál. Valamennyien letérdeltünk, a fókát elejtő férfi az állat jobb oldalán, mi pedig a bal oldalán. A szerencsés vadász egészen piciny kis lyukat vág a fóka szügyébe, kiemeli a májat meg egy darabka szalonnát. Mihelyt ezt elvégezte, újra elzárja a lyukat sebösszefogó tűkkel, hogy egyetlen csepp vér se folyjék ki, s menjen veszendőbe. A májat meg a szalonnát apró kockára vágja, s térdelve fogyasztjuk el. Ahányszor csak részt vettem ilyen áldozati lakomán, mindig megragadott az a bensőséges mód, ahogyan a jég fiai megünneplik sikeres vadászatukat.

Csak a kutyák nem kapnak soha semmit, pedig éppen ők azok, akik megtalálják a légzőlyukat. Szigorú tabu tiltja azonban, hogy a kutyákat olyan helyen etessék, ahol fókát öltek meg. Éppen ezért csodálatos, hogy ezek az okos állatok, akiknek éles szaglása teszi lehetővé a zsákmány elejtését, továbbra is szimatolnak, noha semmiféle közvetlen jutalmat nem kapnak.

A mai napnak csak egyetlen fóka volt az eredménye, pedig a tizenegy órás vadászaton tizenöt férfi vett részt, s társaim még annak is örültek, hogy kivonulásunk nem volt egészen kárba veszett fáradság, hisz ez is gyakran előfordul.

A húshiány okozza azt is, hogy az eszkimó falvakban kevés a kutya. Egyszerűen nincsen elég élelem a számukra, s az év jelentős részében az állatoknak meg kell elégedniük azzal, hogy az emberek által már lerágott csontokat ropogtassák. A kutyafogatok kicsik, egy-egy családra átlagosan legföljebb két kutya jut. Egészében az eszkimók nagyon jól bánnak kutyáikkal. Télen nemcsak az alagútban, de még magában a hókunyhó belsejében is megtűrik őket. A fiatal kutyakölyköket gyakran nagy szeretettel ajnározzák, egészen különleges elbánásban részesítik, hogy felnőve minél jobban eleget tehessenek a nagy követelményeknek. Születésük percétől kezdve naponta bizonyos féle tornát végeztetnek velük: mellső és hátsó lábukat lökésszerűen kinyújtják. Ettől erőteljesebb növekedésnek indulnak. Ezután következnek a futógyakorlatok, közben feltámasztják a kutyák farkát: ez jó kedvre deríti őket. Mielőtt még futni tudnának, felszerszámozzák őket, s úgy tesznek, mintha valami súlyos terhet vontatnának; ez teszi a kutyákat szorgalmas vontatókká. A fiatal szukák vackára bagolytollat raknak; azt tartják, ettől válik jó anyaállattá. Reggelente az eszkimók tisztára szívják a kutyák orrát, hogy szabadon lélegezzenek, ezáltal javul szimatuk és biztosabban fedezik fel a légzőlyukakat. A betanítás további foka, amikor kis málhatartó szíjakat kötöznek rájuk, s hátuk mindkét oldalára egy-egy kovakő darabot kötnek, így edzik a kutyákat jó teherhordókká. Amulettként fókafogat aggatnak nyakukba, hogy a verekedésnél erős legyen az állkapcsuk. Amikor már olyan nagyok, hogy önállóan tudnak enni, mihelyt jóllaktak, végbelükön keresztül levegőt kell a gyomrukba fúvatni. Ettől, mire kifejlett kutyákká növekednek, hosszú ideig képesek napi egyszeri táplálkozással meglenni anélkül, hogy megéheznének. Végül talpukat szalonnával és zsírral kenegetik, hogy védjék őket a borotvaéles tavaszi jégszilánkok ellen.

Megható, hogy az eszkimók kutyáikat jó barátaik, vagy éppenséggel közeli és különösen szeretett rokonaikról nevezik el. így például az öreg Katsarsuk egyetlen kutyáját egy távoli faluban élő leányáról Qipajuaqnak nevezte el. Amikor megkérdeztem, miért tette, így válaszolt:

- Tudod, amikor szólítom a kutyámat, úgy érzem, mintha a lányom lenne itt a közelemben, amikor pedig etetem, lányomnak adom gondolatban a legjobb falatokat. A kutyámmal lányomat idézem, s így nap mint nap szeretettel és jóleső érzéssel gondolok rá.

KEDÉLY ÉS ERKÖLCS

A fókaeszkimók kedélye hasonló annak a rengeteg kis tavacskának a felszínéhez, amely ezen a vidéken minduntalan megszakítja a szárazföldet. Az eszkimók könnyen felindulnak, de ugyanolyan gyorsan le is csillapodnak. Becsületbeli ügyüknek tekintik, hogy megőrizzék lelki egyensúlyukat, s a legsúlyosabb csapások idején is higgadtan viselkednek; szinte sohasem panaszkodnak. Szerencsés tulajdonságuk, hogy észlelik ugyan a bajokat, de nem lázadoznak ellenük. A tényleges katasztrófáknál csendesen csak azt mondják: - "így kellett történnie."

Mindenkinek, aki az eszkimókat felkeresi, az a benyomása, hogy gondtalan boldogságban élnek. Könnyedek, derűsek, s nehéz életük ellenére békés légkör veszi körül őket.

Férj és feleség jó bajtársakként élnek. Noha az asszonyt egy szánért, egy kajakért, talán csak egy darab vasért, sőt esetleg néhány rozsdás szögért vásárolták, egyáltalában nem valamiféle tárgyként kezelik, amelyre nem kell tekintettel lenni. A férfi elvben ugyan szabadon rendelkezik asszonya élete-halála felett, a családi életben azonban szó sincsen elnyomásról. Az asszony fellépése otthon nagyon is öntudatos, s nemcsak élénk meg beszédes, hanem méltóságteljes is, különösen idősebb korában.

A gyermekekkel jól, egyenesen megható gyengédséggel bánnak, s az ínséges időkben a szülők kész örömmel vállalnak minden nehézséget a kedvükért, természetesnek veszik, hogy éhezzenek, csak a kicsinyeknek jusson étel. A csekély ellenérték fejében szerzett nevelt gyermekeket ugyanabban az elbánásban részesítik, mint édesgyermekeiket. A semmibe se vett, nyomorult, rongyos árvagyerek, akibe Grönlandban úton-útfélen belebotlunk, itt merőben ismeretlen fogalom.

Minden munkát természetes munkamegosztás alapján végeznek. A férfi szerzi be az élelmet, az asszony látja el a háztartást. Munkáját nagyra becsülik, s a szorgalmas, ügyes nő, aki jól varr, tekintélynek is örvend. Az asszony saját tulajdonnal rendelkezik; az ő vagyonának tekintik a lámpát, edényt, kést, varrótűt, fatálat, víztartályt, végül a főtt hús és leves kimérésére szolgáló, szaruból faragott nagy merőkanalat. Mindezeket mintegy hozományként hozza a házasságba, s válás esetén is nála maradnak. Gyermektelen házasságok esetében általános jelenség a válás, s a nők néha hét-nyolc alkalommal is kötnek házasságot, amíg végre révbe jutnak. Az utód érkezése hallatlanul nagy örömet kelt, és szoros kapcsolatot teremt a szülők között.

Poligámia is előfordul, de a nőhiány miatt elég ritka. Ha egy férfinak több felesége van, ez mindig tekintélyének és rendkívüli vadászképességének a jele. Noha a féltékenység távolról sem ismeretlen fogalom, a feleségek igen jól megférnek egymással. Poliandriával is találkozhatunk; nem ritka eset, hogy egy asszonynak két férje is van. Hiszen a felnőtt férfi teljesen magatehetetlen, ha nincsen senkije, aki megvarrná holmiját. Éppen ezért előfordul, hogy a férfi felszólítja közeli, magányosan élő barátját, osztozzék vele a feleségén. Az ilyen házasságok azonban, ha a férfiak fiatalok, gyakran úgy végződnek, hogy az egyik férj megöli a másikat. Az asszony sohasem ajánlhatja fel egy jó barátnak, hogy társként lépjen be házasságába. Erre kizárólag és egyedül a férfinak van joga.

Gyakran fordul elő, hogy a férfiak rövid időre elcserélik feleségüket; különösen olyan férfiak között szokás ez, akik vetélytársak voltak a dalosversenyen. A férfiak nagyon szabadok a házaséletben, s mindenki természetesnek tekinti, hogy amikor csak alkalmuk nyílik rá, viszonyt létesítsenek idegen asszonyokkal. A nagy vadászatok alkalmával ezért a sátrakban hátrahagyott asszonyok meglehetősen kockázatos életet élnek, mert szüntelenül megkörnyékezik őket az idegen férfiak. Ha az asszony enged a kísértésnek, férje gyakran szigorúan megbünteti. Előfordul azonban az is, hogy a szeretőt vonják felelősségre, s ilyenkor a vetélkedést ököllel intézik el. Éppen ezért minden férfi kemény és gyakorlott ökölvívó.

A férfiak szabadsága nem illeti meg az asszonyokat. Ebben a különleges esetben a feleség a férj tulajdonának számít. Feleségcsere esetében ezért sohasem kérik ki előzetesen véleményét, s még ha kifejezetten csak a férjével akarna élni, akkor sem veszik figyelembe kívánságát, sőt ellenkezését büntetik. Az ilyen viselkedés ugyanis lázadás a szellemek akarata ellen.

A fókaeszkimóknak nagyon fejlett a szexualitásuk, s gyakran nem rettennek vissza a szodómiától sem, csakhogy kielégüljenek. Nem ritka a kutyákkal, vagy lelőtt rénszarvasokkal, fókákkal való közösülés.

Egy ízben megkérdeztem a törzs két legkiválóbb férfitagját, Qaqortugneqet és Nakasukot, vajon volt-e dolguk valaha is állatokkal. Gondolkodás és minden szégyenkezés nélkül azt válaszolta Qaqortugneq, hogy kétszer kísérelte meg, Nakasuk meg háromszor, mindketten kutyáikkal. - Nevettek, és kijelentették, a férfiak túlnyomó többsége megtette ezt. Kísérletnek tekintették, amin át kellett esni. Senki sem tartja szégyennek, csak abban az esetben, ha valaki el akarja titkolni. Nem ismeretlen a homoszexualitás sem; hallottam azonban, hogy egy férfi, aki ilyen kapcsolatot létesített, másnap szégyenében felakasztotta magát.

Bizonyos esetekben a természetellenes kapcsolat az eszkimók hite szerint természetfeletti erőt kölcsönözhet. Egy férfi, aki nemi viszonyt folytatott saját anyjával, éppen ezáltal lett nagy és híres sámánná. Egyébként azonban a vérfertőzést rendkívül becstelen dolognak tartják.

Az eszkimók felfogására a két nem viszonyát illetően jellemző, hogy a gyermekek játékában nagyon gyakoriak a szexuális vonatkozások. A falvakban mindenütt találunk kis kőházikókat, amelyekben a gyerekek "papást-mamást" játszanak. Az ilyen kalyibákat "kujaguarfit"-nak nevezik, ami szabad fordításban azt jelenti, hogy "a gyermekek nászágya". E játékok nem keltenek felháborodást, ellenkezőleg, csak mulattatják a felnőtteket.

Azt hihetne az ember, hogy ezek a vad erkölcsök rányomják bélyegüket a férfira, nőre egyaránt. Szó sincs róla. Az eszkimók kifelé bizonyos szemérmességet és olyan primitív ártatlanságot tanúsítanak, amely megóvja őket mindennemű lealjasodástól, és sohasem válnak közönségesekké vagy durvákká. Szellemileg a kőkorszak fokán állnak, s a mi számunkra idegenül értelmezik az olyan fogalmakat, mint házasság, tisztesség és felelősség.

Említettem már, hogy a férfiak megküzdenek az asszonyokért. A nőhiány természetes következménye, hogy a fiatal, erős férfi csak erőszakkal jut asszonyhoz, ha csak szüleik nem voltak annyira előrelátók, hogy valamelyik újszülöttet eljegyezték.

A Bellot-szoros mellett épült kis falut is olyan férfiak alapították, akiknek már forró lett a talaj a talpuk alatt, mert asszonyaikat rabolták, s a harc hevében a férjeket véletlenül a másvilágra küldték. Az asszonyrablás azonban nem végződik feltétlenül halállal.

A közösségen belüli primitív, nyers szokásokkal szükségszerűen együtt jár az idegenekkel szembeni ridegség és ellenséges bizalmatlanság; nem kell világjárt utazónak lenni, hogy tapasztaljuk ezt. A régmúlt időkben alapjában véve minden idegen törzzsel, tehát mindazokkal, akikkel nem volt közös a vadászterület, hadiállapotban éltek, és se vége, se hossza azoknak a történeteknek, amelyek viszályokról, gyilkosságokról, vérfürdőkről szólnak. Amikor a fehérek benyomultak a Hudson-öböl vidékére, a keleti törzsek békét kötöttek egymással, de a nyugati törzsek között még ma is vannak villongások; különösen a Victoria-sziget lakosságával feszült a viszonyuk.

Az lenne az ésszerű, hogy ezen a zord és magányos vidéken az emberek örülnek, ha egymásra találnak, eltársaloghatnak, - de távolról sem áll így a helyzet. Éppen ezért még ma is az a szokás járja, hogy ha valaki egy faluhoz ér, nem hajt be egyenesen. Az effajta formaságot nélkülöző fellépés ijedtségre és félreértésre adhatna okot, s ez pillanatok alatt ellenségeskedéssé fajulhatna.

Régen a bizalmatlanság egészen megdöbbentő arányokat öltött, s ez csakis az évszázados tapasztalatokkal magyarázható. Ennek alátámasztására egyik öreg vadász egyszer a következőket mondta el nekem:

Amikor nagyapáink idejében valaki tábort bontott, s egyik halászhelyről a másikra költözött át, a szánok hosszú sorban követték egymást, s mindig az első vágta a nyomot. Mivel nagyon kevés volt a kutya, mind a férfiak, mind az asszonyok segédkeztek a vontatásban. Az ilyen költözésekkor mindenki kezében tartotta hókését, s rendszerint még a fókaszigony is nála volt. A férfiak számára már az is komoly veszéllyel járt, ha vontatás közben egy pillanatra kiálltak vizelni, hiszen az előtte haladó könnyen arra a gondolatra juthatott, hogy valamilyen oknál fogva hátulról le akarják döfni. Már maga a gyanú is elegendő volt a vérontásra. Senki sem bízott a másikban; még azok között is bizalmatlanság uralkodott, akik látszatra a legjobb barátságban voltak. Nem csoda tehát, hogy még fokozottabban óvatosak voltak, ha idegenekkel akadtak össze. Mihelyt valaki egy kilométerre megközelítette az idegen falut, egy asszonyt küldött be a házakhoz, hogy vigye hírül érkezését, s közölje, nincsenek ellenséges szándékai. Csak ha a békeküldöttet barátságosan fogadták, vált szabaddá az út.

Egy ízben, amikor látogatóban jártam az ilivilermiutoknál, sikerült meghallgatnom a kitdlinermiutoknál tett egyik látogatásuk leírását, s ez a forrás annál is értékesebb, mert nem nekem, hanem egymásnak mesélték. Az Adelaide-félszigeti Nakasuk, aki éppen akkoriban érkezett haza, mesélte:

Rengetegen szaladtak felém, de nem ijedtem meg, egyenesen közéjük hajtottam és így szóltam:

- Csak én vagyok, nem sokat számítok; ha meg akartok ölni, szabadon megtehetitek, nem is kockáztattok sokat, mert senkim sincsen, aki megbosszulna.

Ezt a köszöntőt nagy nevetéssel fogadták, s az egyik idegen odalépett a szánomhoz, és megkérdezett:

- Félsz?

Mire azt feleltem:

- Már kinőttem abból a korból, hogy féljek bárkitől is. Láthatod, hogy egészen egyedül jöttem falutokba; ha gyáva volnék, bizonyára otthon csücsülnék.

Szavaim nagyon tetszettek, és egy öreg, fehér hajú ember a következőképpen üdvözölt:

- Kemény fickó vagy, úgy is beszélsz, mint aki nem ijed meg a saját árnyékától. Nyugodtan maradjál csak nálunk, hajad szála sem görbül meg.

Nakasuk középkorú férfi volt, két feleséggel, néhány fiúgyermekkel, más szóval, a körülményekhez képest jelentős ember.

Éppen az ellenkezője volt tehát igaz mindannak, amit magáról az idegennek mondott.

A fenti kis párbeszéd nagyon jellemző arra a hangnemre, amely az efféle találkozásokkor dívik. Éppenséggel nem abból indulnak ki, hogy jó barátok.

Az eszkimó, aki gyilkosságot követ el, törzsének törvényei szerint jár el, és távolról sem tekintik bűnözőnek. Ellenkezőleg, harcban áll asszonyáért, a legértékesebb és legnélkülözhetetlenebb kincsért, s ahányszor csak harcba keveredik érte, á lehető legnagyobbat kockáztatja. A tét nemcsak a saját élete, hanem fiaié és rokonaié is, s azzal jár, hogy a vérbosszú veszélye kíséri egész életén át.

VILÁGNÉZET ÉS KÉPZELŐERŐ

Nalungiaq mesélte a következőket:

Egyszerű ember vagyok, ismereteimet nem magam szereztem. Sohasem voltam beteg, nem szoktam álmodni, ezért azután nem is lett sámán belőlem. Amikor bemegyek a szárazföldre fát gyűjteni, csak örülni tudok a nap melegének; a kislány koromból oly ismerős mezők, ha viszontlátom őket, sok-sok emléket ébresztenek bennem. Ha egyedül vagyok, soha semmi sem történik velem. Ha mások beszélgetnek, csak hallgatom őket. Ezért azután mindent, amit tudok, öreg bácsikámtól, Unaraluktól, a varázslótól tanultam. Segítő szellemei elhunyt szülei, a nap és egy kutya voltak. E szellemek segítségével tudott mindenről, ami a földön, a föld alatt, a tengerben és az égben van. Amit azonban én most itt elmondok, azt minden gyerek tudja, akit anya ringatott ezen a vidéken.

ősidőkben nem volt fény a világon. Mindent sötétség borított. Nem lehetett látni a vidéket, sem a vadakat, pedig már ekkor is éltek emberek és állatok a földön. De akkoriban még nem volt különbség közöttük, összevissza élt mindenki: ember állattá, állat emberré változhatott. Voltak farkasok, medvék és rókák, de mihelyt emberré váltak, mind egyformák lettek. Szokásaik különböztek ugyan, de valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanolyan házakban laktak, és egyazon módon indultak vadászatra.

Így éltek itt a földön ősidőkben. Ma már senki sem érti meg ezt. Akkoriban keletkeztek a varázsigék. A véletlenül elejtett szónak egyszerre csak olyan ereje lett, hogy amit az ember nagyon kívánt, váratlanul megvalósulhatott anélkül, hogy ezt valaki meg tudta volna magyarázni.

Ezekből az időkből származik a róka és a nyúl közötti beszélgetés is, amelyet az öregek adtak szájról szájra:

- Taoq - taoq - taoq: sötétség - sötétség - sötétség - mondotta a róka, aki szerette a sötétséget, mert lopni akart az emberek húsvermeiből.

- Uvdloq - uvdloq - uvdloq: nappal - nappal - nappal - mondotta a nyúl, aki viszont jobban szerette a nappali világosságot, mert könnyebben talált magának táplálékot.

És egyszerre csak minden úgy történt, ahogyan a nyúl kívánta. Az ő szava lett erősebb. Jött a nappal, felváltotta az éjszakát, s amikor elmúlt az éjszaka, újra nappal lett. S a fény meg a sötétség azóta is váltogatják egymást.

Ebben az időben még nem éltek tengeri állatok a nagy vizekben. Az emberek nem értettek ahhoz sem, hogyan kell olajat égetni a lámpásokban. Akkoriban még a frissen hullott hó is égett, a rendkívül finom, fehér, puha hókupacok, amelyek ott gyűlnek össze a kemény hófalak tövében.

A föld? A világ?

Nem, erről mit sem tudunk. Senki sem mondta el nekünk, hogyan keletkezett a föld. Mióta népünk emlékezni tud, olyan, mint amilyen ma. A nap, a hold és a csillagok, a villám meg a mennydörgés azonban emberek, akik valamikor a világűrbe kerültek.

Hogy miért?

Ezt nem lehet megmagyarázni. Mi magunk sohasem firtatjuk.

És mégis van ennek oka. A gonosz tettek és a tabuk megszegése szellemekkel népesítette be a levegőt. A nap és a hold megölték anyjukat, s noha testvérek voltak, egymásba szerettek. Ezért azután megszűntek embereknek lenni.

A mennydörgés és a villám ugyancsak testvérek voltak: Két szegény árva, akinek senkije sem volt az égvilágon. Valaha a netsilik-földön éltek, de mivel egyszer rénszarvas-vadászat alkalmával a törzsnek nagy folyamon kellett átkelnie, hátrahagyták őket, hogy éhen pusztuljanak. Mindenkinek csak terhére voltak, senki sem szólt egy jó szót hozzájuk. A két szerencsétlen testvér odavánszorgott egy szemétdombhoz, hátha ott talál valami ennivalót, s íme, kovakövet és egy rénszarvasbőrt leltek. Kezükbe vették a kovakövet meg a kemény, száraz rénszarvasbőrt, és így szóltak egymáshoz:

- Mi legyen belőlünk?

- Mennydörgés és villámcsapás!

Egyikük sem tudta, mit jelent ez, de egyszerre csak a levegőbe emelkedtek, az egyik tűzkövével szikrákat csiholt, a másik meg dobolt szárított rénszarvasbőrén, hogy csak úgy dongott bele az égbolt. Ekkor villámlott és mennydörgőit első ízben a földön; a falu fölé röpültek, ahol azok az emberek laktak, akik elkergették őket. S azok mind meghaltak sátraikban, még a kutyáik is. A halottak épségben feküdtek, sebhely sem látszott rajtuk, csak a szemük volt vérvörös, de ha hozzájuk ért az ember, összeomlottak és hamuvá váltak.

Így keletkezett a villám és a mennydörgés.

Később jött azután a szél és az eső, a hó és a vihar.

Honnét?

Ennek is külön története van.

Mindenki ismeri Inugpasugssukot, a híres óriást. Olyan irdatlan nagy volt, hogy fején a tetűk akkorára nőttek, mint a mezei egerek. A régmúlt időkben az emberek között vándorolt, sőt még egy fiút is fogadott magához.

Amikor egy ízben az óriás és fogadott fia úton voltak, találkoztak az óriás ellenségével, Inuarugdligasukssukkal, az "óriás törpével". Ez még nála is nagyobb és erősebb volt. A két óriás egymásnak rontott, és az "óriás törpe" bizonyára megölte volna vetélytársát, ha annak fogadott fia nem vágta volna el térde alatt az ínszalagokat, miközben birkóztak, így azonban őt ölték meg, de haláltusájában még hatalmas segélykiáltást küldött a hegyekbe. S a következő pillanatban fent a dombon megjelent a felesége, aki éppolyan hatalmas volt, mint ő maga. Mellei két hatalmas fókaként domborodtak testén, s amikor megragadta az óriást, ezek olyan erővel, olyan súllyal lengtek felette, hogy majdnem elesett. De a fiú neki is átvágta térde alatt az ínszalagokat, s így őt is megölték. A nagy sietségben az óriásnő elveszítette csecsemőjét, akit hátán hordott prémzsákjában, amikor az óriás ráakadt, a fűben feküdt és bömbölt. Az óriás ott hagyta az útfélen, hadd pusztuljon el. Ez a gonoszság azonban egyszerre csak erőt öntött a csecsemőbe; prémjeibe csavarodva felemelkedett a levegőbe, és szellemmé változott. Bosszút állt azokon, akik megfosztották szüleitől, szelet zúdított a földre, amely nyáron esőt, télen havat hoz. Mi Narsuknak nevezzük őt. Amikor leoldja szíjait a prémpelenkákról, amelyeket maga köré tekert, fent a levegőben olyan iszonyú huzat keletkezik, hogy viharok támadnak belőle. Minél lazábbra bontja a pelenkáit, annál erősebbé válik a vihar. Végül azután az emberek már vadászni-halászni sem mehetnek és éhezniük kell. Ilyenkor azután a sámánoknak el kell zarándokolniuk Narsukhoz, hogy újra erősen rászíj ázzak a pelenkákat.

Így keletkezett tehát a vihar - gyilkosság és egy csecsemővel szemben tanúsított szívtelen kegyetlenség idézte elő. Mi módon történt ez? Nem tudunk erről mást, csak azt, hogy a régi időkben az emberi akaratnak és az emberi szónak titokzatos ereje volt. Egyetlen gondolat, egyetlen szó, és máris a legmegdöbbentőbb dolgok történhettek. Halljátok csak:

Amajorsuk gonosz varázslónő, akitől minden gyermek reszket. Mi anyák, ővele ijesztgetjük kicsinyeinket, ha nem akarnak szótfogadni. Amajorsuk hátán hordalékfából készült és moszattól bűzlő hatalmas tartályt cipel. Azelőtt ugyanis azt hittük, hogy a tenger fenekén erdők nőnek, s hogy ezért találunk mindenütt a part mentén hordalékfát. Ügy hittük, ezeket a fákat a tengeri áramlatok szakították ki a tengerfenékből, és sodorták a partra. Ezért árasztott a varázslónő prémzsákja tenger- és moszatszagot.

Amajorsuk gyermekeket rabol, bedugja őket szörnyű bugyrába, ahonnan nincs többé visszatérés. Amikor egyszer portyázni indult, hogy gyermekeket fogjon, egy kisfiúra meg egy kislányra bukkant, akik teljesen elhagyatottan üldögéltek fenn egy hatalmas szikla tetején. A kisfiún rongyokban lógott a ruha, csizmájából meg kikandikált a nagyujja. Amikor a varázslónő már egészen a közelükbe ért, a kisfiú egyszerre csak elkezdte előre-hátra mozgatni nagyujját a csizmában. A varázslónő megtorpant és megkérdezte:

- A nagyujjad olyan, mintha élne. Mit eszik?

- Embert! - rikkantotta a kisfiú.

- Tartsd vissza! Tartsd vissza! - ordította a varázslónő, és rohant, amennyire csak a lába bírta.

Így mentette meg a kisfiú egyetlen ötlettel, egyetlen szóval az életét.

Hogyan, miképpen történt ez, senki sem tud rá magyarázatot. De annyit kérdeztek, hogy egészen megfeledkeztem arról, amit tulajdonképpen mesélni akartam.

A férfi előbb jött a világra, mint a nő; először két férfi élt a földön, két nagyhatalmú varázsló. De nem tudtak szaporodni, ezért az egyik nővé változott, így szaporodtak el az emberek a földön.

Mesélik azt is, hogy az első gyermekeket a föld szülte. A földből, füves dombokból bújtak elő, csupa olyan domborulatból, amely hasonló az emberi fej alakjához. A világon minden a földből jött - még a rénszarvasok is.

Volt egyszer egy sziklaszellem, aki házasságra lépett egy fehér rókával, örökké otthon ült a feleségénél, sohasem ment vadászni; a rókák pedig, akik szorgalmas vadászok voltak, gúnyolták ezért nővérüket, csúfolódtak rajta, milyen tossz férj jutott neki. Ekkor a sziklaszellem nekiindult, kiment a vidékre és a földbe lyukat vágott, ugyanúgy, ahogyan a jeget lékelik. S íme, a föld mélyéből szárított rénszarvashúst és zsíros faggyút húzott elő. Azt mondják, ez a rénszarvasok eredete.

Minden a világon a földből jön. Még az emberek is a földből éltek. Ha hosszú vadászútra indultak, és tábort ütöttek, nyomban nekifogtak valamennyien, túrták a földet, nem találnak-e valami táplálékot.

Akkoriban nem léteztek még állatok, amelyekre vadászni lehetett volna, s az embereknek fogalmuk sem volt a szigorú taburól.

Nem fenyegette őket semmiféle veszedelem, igaz, hogy a napi munka után örömök sem várták őket. Ekkor történt, hogy Qingmertoqnál, a Shermann-öböl menti nagy falunál, a tengerbe dobtak egy kis árvalányt. Éppen tábort bontottak, s arra készültek, hogy összekötött kajakokkal átkeljenek az öblön. Senki sem törődött az árva kislánnyal, s amikor megkísérelte, hogy a kajakflottára osonjon, belelökték a tengerbe. Megpróbált megkapaszkodni, de levágták az ujjait - s ettől fogva léteznek a tengeri állatok. Ujjperecéi fókákká változtak, amelyek a kajakok körül bukkantak fel a vízből.

A kislány pedig alászállt a tenger fenekére, és valamennyi szárazföldi meg tengeri állat anyjává lett. Ö, aki mindig nyomorúságban élt, adott táplálékot az embereknek, de bosszút is állt szívtelenségükért. Valamennyi szellem közül tőle rettegnek a legjobban. Noha ő ad bőséges eleséget az embernek, ha haragszik, mindent el is vesz tőlük. Ö okozza az éhínséget és a kudarcba fulladó halászatokat, őmiatta jöttek létre a tabu előírások is. Neve Nuliajuk.

A tenger mélyén élő sajátos lények szabják meg az ember sorsát. Nuliajukon kívül itt él Isarrataitsoq is, "a kar nélküli lény". Közös férje van Nullájukkal, s ez a férj nem más, mint egy putka. Gyermekei nincsenek, ezért fogadott gyermeket nevel, egy csecsemőt, akit Nuliajuk egykor ellopott alvó anyjától, akinek férje kint volt a légzőlyuknál fókafogáson. Ungaq, á gyermek, nem növekszik, de szüntelenül ordít. A bejáratnál manó lakik, a "Bejárat szelleme". Mindent tud, ami a földön történik, s elmondja mindazokat a vétkeket Nuliajuknak, amelyeket az emberek a tabuk megszegésével elkövetnek. Ha Nullájuk haragos lesz, bezárja a tengeri állatokat lámpatartályába. A ház bejáratát hatalmas, fekete kutya őrzi - sohasem alszik. Ez és a bejárat szelleme rémi tik a sámánokat, amikor leszállnak a tenger mélyére, hogy vadászzsákmányért könyörögjenek Nullájuknak.

Hatalmas a világ, elférnek rajta az emberek akkor is, amikor már meghaltak, s már nem láthatók a földön. Haláluk után három helyre juthatnak. Az első Angerdlartarfik, "a Vidám Hazatérés örök Falvai"; ez az öröm országa, s valahol fent van az égben. Itt az év minden napján nagyszerű vadászatokat rendeznek, s azt mesélik, még a hold is segíti az embert a vadászatban. Amikor éppen nem vadásznak, játszanak: a házakból ének és nevetés hallatszik, s a falvak körül messze körben keményre taposták a havat a vidáman labdázó emberek. Ide csak a szorgalmas és sikeres vadászok, meg azok az asszonyok jutnak, akiknek szép a tetoválásuk.

Egy sámán, aki meglátogatta őket, hallotta, amint egyik öregasszony felkiáltott:

- Ó, bárcsak tudtam volna, hogy a legjobb fiatalon meghalni!

Azért kiáltott így, mert mindenki azt a kort tartja meg, amelyben meghalt. Akik tehát öreg korukban halnak meg, azoknak nehéz lépést tartani a többiekkel. Ezért nem szabad szomorkodnunk, ha valaki fiatalon hal meg. Az öregeknek meg az szolgál vigaszul, hogy mindenkor igen bőségesen jut nekik táplálék, rengeteg a rénszarvas, és teljesen ismeretlen az ínség.

Azután itt van mindjárt a föld kérge alatt Noqumiut, vagy a "Fejet Lógatok Földje". Ide azok a férfiak kerülnek, akik világéletükben hanyag vadászok-halászok voltak, meg mindazok az asszonyok, akiknek nincsen tetoválásuk, örökké csak lógatják a fejüket, álluk egészen belemélyedt a mellükbe. Szüntelenül éhesek, mert egyetlen táplálékuk a pillangó. Egész nap guggolnak lógó fejjel és csukott szemmel, csak amikor egy pillangó száll el fölöttük, emelik fel lassan fejüket, s úgy kapnak utána, mint a fiatal madarak a legyek után. Ugyanebben a pillanatban füst csap ki a torkukból, mintha egy pöfeteg pukkadna szét.

Végül az utolsó állomás az alvilág.

Volt egyszer egy híres varázsló, Angnaituarsuknak hívták. Amikor az emberek egy szép napon ott álltak Malerualiknál, meglátták a Simpson-szorosban, amint siklik a vízen. A tenger tükörsima volt, s pontosan úgy tűnt, mintha jégmezőn szaladna. Ez a varázsló híressé vált az alvilágban tett utazása révén. Annyira jól érezte magát odalenn, hogy végül is örökre ottmaradt.

Első ízben véletlenül jutott Agdletba, vagyis a "holtak országába", mélyen a föld alá. Egyik segítő szelleme meg akarta mutatni neki az alvilágot. Éppen úton volt hazafelé, amikor egyszerre csak a bejáratnál elesett. Zuhanás közben zúgott, sistergett, dörgött minden körülötte, és tökéletesen sötét volt. Azután egyszerre csak világosodott, s látta, hogy a Fejét Lógatok Földjére jutott. Látta, amint körben ülnek, s úgy tűnt, mintha álluk belenőtt volna mellkasukba. Semmi kedve sem volt ittmaradni, ezért továbbutazott az alvilágba. Az emberek világában tél volt, itt azonban nyár uralkodott. Egyik folyónál rengeteg ember gyűlt össze lazacfogó villákkal felfegyverkezve. Lármáztak, nevetgéltek, jókedvükben bolondoztak. A sámán tovább haladt mellettük, anélkül, hogy megállította volna fogatát, mégis felismert sokakat a halottak közül. Azután egy sátorba jutott, öregember ült benne, és éppen íjhúrját feszítette. Miközben kinyújtotta karját, véletlenül hozzáért a sámánhoz, megfordult és akkor vette észre. Tetőtől talpig végigmérte: először a lábait, majd pillantása felsiklott lassan lábszárain, testén, fején, azután átfogta egész alakját.

- No csak, vendéget kaptam? - szólalt meg, s barátságosan üdvözölte az idegent. Elmondotta, hogy rénszarvasvadászatra készül, s a közelben nagyon sok a rénszarvas. A folyók is hemzsegnek a lazactól, s általában minden állat bőségesen található a vidéken. Azt javasolta, kísérje el. Ebben a pillanatban fiatal, mosolygós képű nő lépett be. Leült az oldalpadra, ami azt jelentette, hogy még nincsen férjnél. Az öregember nyomban felszólította a varázslót, maradjon náluk, aludjon a nővel, de a varázsló félt, hogy esetleg megfeledkezhet a hazautazásról. Ezért azután a sátor tetejét nézte, és felköpött a levegőbe. Segítő szellemei erőt kölcsönöztek a köpésének, az átütötte a sátorlapot, és kis lyukat vágott benne. A varázsló követte köpésének útját, s ily módon kiszabadult a sátorból. Ezután sirállyá változott, átrepült a folyamon, amelynek partján sok vidám embert látott. Sirály módra kifeszített szárnnyal ott körözött a halászhely felett, nyugodtan vitorlázott a levegőben, amíg az emberek meg nem látták.

- Nézzétek, sirály, sirály! - kiáltozták, rénszarvashúst dobtak csaléteknek, és már feszítették is íjaikat. A varázsló azonban nyugodtan odaszállt, felkapta a húst, s noha valamennyi nyíl feléje repült, egyik sem találta el.

- Ez bizonyára nem volt közönséges sirály! - hallotta maga mögött a holtak kiáltását. Ezután újra visszarepült a földre, és elmesélte élményeit az embereknek.

így hallottunk először az alvilágról.

- Ez minden, amit elmondhatok neked a világról. Ha álmodni tudnék, többet ismernék belőle, hiszen azok az emberek, akik álmodnak, sok mindent hallanak és látnak. Hiszünk az álmokban, és hisszük, hogy az emberek mindennapi életükön kívül áloméletet is élhetnek. Azt, hogy az álmok igazak, régi monda is bizonyítja, amelyet anyám sokszor elmesélt nekem.

Volt egyszer egy fiatalember, aki azt álmodta, hogy világosan hallotta valakinek a szavait. Figyelt, s egészen érthetően így szólt egy hang:

- Apsuaq füle cseng!

Felébredt a hangtól, félrehúzta a sátorlapot, s látta, hogy lehullott a hó. Fehéren terült el a mező, s a rénszarvasok előreláthatóan hamarosan megkezdik vándorútjukat dél felé. A férfi újra elaludt, s aludt mindaddig, amíg újra meg nem hallotta a hangot:

- Itt jön Ajulersaks, de Inugpasugssuk visszafordult.

Ezt annyira tisztán hallotta, hogy újra felébredt, s amikor félrehúzta a sátorlapot, két rénszarvast pillantott meg, egy anyaállatot borjával, amelyek egészen lassan sátra felé ügettek. Valamivel arrébb két másik rénszarvast látott: ezek ellenkező irányban haladtak, de nyomuk a hóban világosan mutatta, hogy csak röviddel azelőtt fordulhattak vissza.

A fiatalember a valóságot élte át álmában, s noha ez a jelentéktelen élmény nagyon-nagyon régi, mégsem ment feledésbe, nemzedékről nemzedékre szállt. Én is anyámtól hallottam, és tovább meséltem gyermekeimnek. Mindez azt bizonyítja, hogy az álmok nem hazudnak, és ezért mi hiszünk az álmoknak.

A halhatatlan Kivioq kalandjai

Láttad-e már Kivioqot? Feltétlenül bele kellett botlanod utazásaid során! Nincsen olyan ország, amelyben ne járt volna, s csodálatos történetek keringenek kalandjairól. Kivioq inuit, pontosan olyan eszkimó, mint jómagam, de ugyanakkor ezer élete van. Még abban az időben született, amikor a jég sohasem zárult be a tenger felett, s az emberek nem tudták, mi fán terem a légzőlyukas-vadászat, abban az időben, amikor kajakból vadászták a fókákat, amikor ismeretlen volt a köd, amikor a vidéket nem borította jég - egyszóval akkor, amikor az állatok még gyakran emberekké váltak, s amikor a farkasok még nem tanulták meg, hogyan kell utolérniük a gyors rénszarvast.

Kivioq meglátogatja Iviglarsuaqot, a varázslónőt

Mifelénk úgy kezdik Kivioq történetét, hogy csónakjával kisodródott a tengerre. A vihar elhajtotta a hazai partokról, s ismeretlen országba jutott. Meglátott egy házat, partra szállt; nagy ház volt, nem hasonlított semmihez, amit eddig látott: felül nyitott, nem volt rajta tető.

Óvatosan tette partra kajakját, s úgy rendezte a dolgokat, hogy veszély esetén gyorsan beleugorhassék és elmenekülhessen. Azután odament a házhoz. Ablak nem volt rajta, úgyhogy fel kellett másznia a falán, hogy bepillanthasson. Nesztelenül, amennyire csak tellett tőle, felkapaszkodott, s mit látott: bent a házban vén varázslónő ült és emberbőrt cserzett, ö volt a "Nagy méh" nevű varázslónő. Kivioq hosszan elnézte; s várta, mikor fog felpillantani - de hiába. Ekkor leköpött melléje a földre, és gyorsan elrejtőzött.

Nagy méh fel akart nézni, de hatalmas szemhéja súlyosan lógott le, egészen befedte a szemét. Felemelte fejét, s mivel nem látott semmit, azt mondotta:

- "Igdlu kuserpangigkaluartoq, uvdlume kusilerpoq" (A ház, amelynek tetejéről sohasem csepegett, ma elkezdett csepegni.)

Azután tovább foglalatoskodott a szárított emberbőr cserzésével.

Kivioq újra csak leköpött mellé, de ezúttal Nagy méh már fel sem pillantott, hanem kése után nyúlt és lenyisszantotta szemhéját; s Kivioq egyszerre csak olyan iszonyú szempárra meredt, hogy azt hitte, menten szörnyethal. A varázslónő most már észrevette Kivioqot, gyorsan kiszaladt a házból, és behívta. Kivioq követte. A varázslónő látszólag nagyon vendégszerető volt és készségesen felajánlotta, hogy megszárítja ruháit. Kivioq oda is adta neki nedves holmiját, az asszony felaggatta a szárító kampóra, 6 meg felmászott a hálópadra. A varázslónő ezután vette kését és kiment, hogy tűzifát hozzon a lábasa alá.

- Héj-haj - gondolta Kivioq -, bizonyára hamarosan fölfal. Mihelyt Kivioq magára maradt á házban, nyomban körülnézett, és alaposan megvizsgált mindent. S ekkor észrevette, hogy a pad alatt lerágott koponyák sorakoznak. Ebben a szempillantásban az egyik koponya megszólalt:

- Siess, menekülj, mert különben te is úgy jársz, mint mi.

Kivioq leugrott a padról, de nem tudta elérni a ruháit. Valahányszor utánuk nyúlt, a szárítókampó félreugrott, felperdült úgy, hogy sohasem kaphatta el ruháját. Kivioqnak azonban volt segítő szelleme, egy hósirály, s amikor segítségül hívta, az berepült a házba, s szárnyával leseperte a kampóról a ruhákat. Kivioq ezután kirohant a házból, és csónakjával szerencsésen kijutott a nyílt tengerre. Nagy méh azonban meglátta menekülését; üldözőbe vette, s nagy igyekezetében észre sem vette, hogy mélyen begázolt a vízbe. Amikor már látta, hogy így nem foghatja el a szökevényt, késével behasított egy hatalmas gránitsziklába - mintha csak húst szelt volna.

- Uh, így szeleteltelek volna fel téged is!

Kivioq megragadta szigonyát, keresztül döfött egy nagy sziklát, amely kimeredt a vízből, és szilánkokká repesztette.

- Így vágtam volna beléd a szigonyomat! - kiáltotta.

A Nagy méh most már látta, milyen szörnyű ereje van Kivioqnak, ezért odakiáltott neki:

- Akarsz a férjem lenni?

- Nem - válaszolta Kivioq - és tovább evezett, miközben a varázslónő hasztalan tombolt kint a parton. Végül kését is a csónak után vágta, de az nem talált célba, csak ide-oda táncolt a vizén, végül jégtáblává változott. Ettől a jégdarabtól származik minden jég a tengeren, s ekkor tanulták meg az emberek a légzőlyukon keresztül folytatott vadászatot.

Mielőtt ez meg nem történt, sohasem fagyott be a tenger.

Az óriáskagyló, amely át akarta vágni Kivioq kajakját

Kivioq tovább evezett hát sértetlenül a tengeren, végül pedig a part mentén haladt. Amikor egy ízben kőoszlop mellett evezett el közel a parthoz, a kőoszlop egyszerre csak beszélni kezdett, és lekiáltott neki:

- "Uviloqio tigunavatit!" (A kagyló bekap!) Ekkor a kagyló is megszólalt, és így kiáltott:

- "Kuvdluroq savdluroq!" (A kőoszlop hazudik!)

Kivioq körülnézett és egy óriáskagylót pillantott meg, amely már kinyitotta héját, s éppen össze akarta csappantani kajakja felett. Inaszakadtából evezett, és szerencsésen megmenekült.

Az óriáskígyó a Nagy méh egyik segítő szelleme volt, de Kivioq olyan hatalmas varázsló volt, hogy még a kőoszlop is meg tudott szólalni, és idejekorán figyelmeztette a veszélyre.

Kivioq meglátogat két ember formájú nőstény pókot

Kivioq tovább evezett a nyílt tengeren, a part mentén, és végül elérkezett egy faluba, ahol csak két nőt talált otthon. Férjeik vadászaton voltak. Kivioq ott maradt a két asszonynál, akik emberbőrbe bújt pókok voltak, és velük hált. A pókoknak sok-sok szépséges gyöngyük volt, és amikor Kivioq felkerekedett, hogy tovább utazzon, az összes gyöngyöt magával vitte. Megtöltötte mindkét kesztyűjét és rénszarvasbőr-csizmáját, a két pókasszony meg keservesen sírt.

Kivioq elvetődik a szalonkák országába, ahonnét álmában cipelik haza

Tovább evezett Kivioq a nyílt tengeren, s végre elérkezett a sarfratok országába. Kis szalonkák voltak ezek, emberi alakban, ügyes csónakosok. Kivioq így szólt hozzájuk:

- Hosszú-hosszú ideje evezek már a tengeren és a part mentén. Elfáradtam és álmos lettem, aludnom kell már. Ülve akarok a kajakomban aludni, ti pedig szállítsatok haza. Csak akkor ébreszthettek fel, ha megpillantjátok régi otthonomat.

A szalonkák neki is feküdtek az evezőknek, húzták az alvó Kivioqot, s csak amikor megpillantották régi otthonát, ébresztették fel. Kivioq örömében hangos kiáltásokban tört ki:

- Hűi - hűi -hűi - ezt Aviulaqilersoqnak nevezik, s körben a hegyek visszhangozták kiáltását.

Kivioq szülei kínt ültek sátruk előtt és meghallották. Figyeltek, kémlelték a tengert, ahogyan nap nap után tették, mióta eltűnt a fiúk, s végül megszólalt az öregember:

- Ez úgy hangzik, mint Kivioq diadalmi ujjongása; így szokott kiáltani, ha vidáman, zsákmánnyal megrakodva hazafelé tartott!

Kivioq ekkor újra kiáltott, még hangosabban, mint először. Az öregek most már felismerték fiukat, s olyan öröm fogta el őket, hogy megállt a szívverésük és holtan estek össze. Kivioq kikötött a parton, barátai mind megjelentek fogadására. De közöttük csak egyik feleségét fedezte föl, pedig kettő volt neki, amikor a vihar elsodorta csónakját. Ebből megtudta, hogy másik felesége új férjet választott. Kivioq ezután szétosztotta a gyöngyöket, amelyeket a kis pókasszonykáktól vitt el, s a falu valamennyi asszonyának jutott belőle. Csak az a felesége nem kapott semmit, aki más férjet választott. Amikor meghallotta, hogy a többi asszony mind értékes gyöngyöt kapott, keserves könnyeket hullajtott.

Kivioq nőstényfarkast vesz feleségül

Kivioq azonban nem sokáig időzött régi falujában.

Merre tartott? Efelől semmi biztosat sem tudunk. Családja kihalt, és ő újra távoli utakra indult, talán a messzi Aivilik felé. Mesélik, útközben egy házhoz ért, amelyben két asszony lakott, két nagy, erős asszony: anya és lánya. Farkasok voltak, emberbőrbe bújt farkasok. Kivioq ottmaradt náluk, s azok elkísérték, valahányszor rénszarvasvadászatra indult. Megtanította őket, hogyan kell űzőbe venni a rénszarvast, s tőle tanulták el a farkasok a rénszarvasvadászatot.

A fiatalabb asszony elég gyors volt ahhoz, hogy kövesse a rénszarvasokat, s utol is érje őket. öreg anyja azonban lemaradt, nem tudott zsákmányt ejteni. Ekkor Kivioq asszonyává tette a fiatalabbikat és vele élt. Nyaranta fenn laktak egy nagy tó mellett a száraz földön, s mihelyt a rénszarvasok kiúsztak a tóba, Kivioq kajakból vadászott rájuk. Amikor azután a rénszarvas-zsákmányt kajakja után kötve hazaérkezett, fiatal felesége eléje jött, jó darabon begázolt a tóba, s átvette a rénszarvasokat. Vállára dobta őket, mert olyan erős és nagy volt a fiatal nőstényfarkas, hogy még a legnehezebb zsákmány terhe alatt sem reszketett térde-ina.

Az öreg nőstényfarkas irigykedni kezdett lányára, s egy napon, amikor Kivioq kajakból vadászott rénszarvasokra, megölte őt, lehántotta arcáról és kezéről a bőrt, s ráhúzta öreg, ráncos arcára, csontos kezére. Azután kiment Kivioq elé, ahogyan a lánya szokta tenni. Kivioq azonban nyomban megismerte az öreg nőstényfarkast, s mivel nem gázolt bele a vízbe, hanem kint maradt a parton, így kiáltott neki "Miért nem jössz a vízbe, ahogyan szokásod, miért nem viszed a zsákmányt házunkba?"

Az öreg nőstényfarkasnak erre le kellett húznia csizmáját és ki kellett caplatnia, s Kivioq meglátta kövér, ráncos, lottyadt bőrű lábát. Amikor felemelt egy rénszarvast, hogy hazacipelje, remegett a térde, sokáig imbolygott előre-hátra, amíg egyet lépni tudott.

Kivioq sokáig gyászolta fiatal, erős feleségét, és soha többé nem ment vadászatra. Amikor azután egy napon újra elindult, örökre elhagyta a vén nőstényfarkast, és elvándorolt idegen országokba.

Kivioq meglepi az emberi alakot öltött vadludakat és egyiküket feleségül veszi

Egyszer Kivioq egy tó mellett haladt el, amelynek partján sok asszony játszadozott. Meztelenek voltak, nevetve rohangásztak, sikongtak és fürödtek. Ruhájuk kint hevert a parton. Kivioq észrevétlenül a ruhákhoz kúszott, s a legszebben varrt ruhát elvitte. Ezután felállt, hogy mindenki megláthassa. Az asszonyok sikítva rohantak a partra, magukra kapkodták ruhájukat, vadludakká váltak és elszálltak. Csak az, akinek Kivioq elvette ruháját, nem tudott elmenekülni, és zokogva állt egy helyben.

- Add vissza a ruhámat!

- Nem adom, feleségül akarlak venni - felelte Kivioq, és magával vitte a fiatal nőt a sátrába, és együtt éltek. Két fiuk született. De amikor az asszony megszülte fiait, nyugtalan lett. Arra tanította fiait, hogy sohase egyenek húst, levezette őket egy közeli tóhoz, s ott homokot, kavicsokat meg füvet etetett velük.

- Egyétek a rénszarvasok húsát, azért ejtem el őket - mondotta nekik Kivioq, de a fiúk nem hallgatták rá.

Az asszony azután madártollakat kezdett gyűjtögetni, ezeket a fiúk ujjai közé tűzdelte, majd vállukba és karjukba is, s magával ugyanezt tette. Ily módon vadludakká változtak, s elrepültek a tó felett, ahol Kivioq éppen lazacra halászott. Ott köröztek felette, amikor az anya így kiáltott:

- Most hazarepülünk fajtámhoz! - és ezzel már el is tűntek a távolban.

Kivioq nagyon elszomorodott, felkerekedett és kutatásukra indult. Átvágott a szárazföldön, abban az irányban, ahol felesége és fiai eltűntek, s végül egy emberre akadt, aki baltájával hordalékfát hasogatott. Eqatdlisoq volt a férfi, aki pisztrángokat csinál. Hordalékfából hasította ki őket. A szertepattogó szilánkok halacskákká változtak, s sorra beugráltak a folyócskába.

Szörnyűség volt a férfira nézni. Teljesen átlátszó volt: ha fenekén benéztél, száján kiláttál. Alighogy megpillantotta Kivioqot, így kiáltott:

- Melyik oldalról jössz?

- Elölről - felelte Kivioq.

Amikor a férfi ezt meghallotta, megnyugodott, mert szégyellte magát, ahányszor valaki hátulról meglátta.

- Nem láttál egy ludat két kicsinyével erre szállni? Dehogyis nem látott, még is mutatta az irányt. Óriási víz állta azonban Kivioq útját, amelyen sehogy sem tudott átkelni.

- Segítened kell rajtam - mondta Kivioq.

Ekkor a pisztrángok atyja egy iloqot hívott, hatalmas óriáslazacot. A lazac kiúszott a nagy tó partjához.

- Ülj rá farkuszonyomra, és hunyd be a szemedet - parancsolt rá Kivioqra. Alighogy Kivoq ezt megtette, a lazac megindult vele abba az irányba, amerre a vadludak eltűntek.

- Ha sekély vízbe értek, és meghallod, hogy a lazac hasával a tó fenekét súrolja, ugorj le -. kiáltotta még utána a férfi.

Kivioqnak zúgott a füle, majd szétrepedt a halántéka, olyan szélsebesen száguldott vele a lazac a hullámokon. Fogalma sem volt, mennyi ideig tartott a vad hajsza. Már-már elveszítette eszméletét, amikor meghallotta, hogy a hal hasa a tó fenekét súrolja: gyorsan leugrott, és a partra gázolt. Visszapillantott és látta, hogy az óriáslazac olyan sebesen szeli a vizet, hogy az habosán tajtékzik a feje körül.

így érkezett Kivioq a vadludak hazájába; s nemsokára beért abba a faluba, ahol a vadludak ember alakban éltek. Fiai ott játszadoztak egyik sátor előtt. Amikor meglátták apjukat, elébe rohantak, de Kivioq elrejtőzött, mire a fiúk beszaladtak a sátorba, s ezt kiáltozták:

- Megjött apánk, megjött apánk!

Anyjuk azonban, aki újra férjhez ment, így válaszolt:

- Ne higgyétek, hogy apátok eljöhet ide, idegen országban hagytuk, messze-messze innen.

Ekkor Kivioq felíedte magát, s a férfi, aki elvette feleségét, annyira megijedt, hogy még szerszámos batyuját is ottfelejtette, úgy tántorgott ki a házból. Az asszony pedig könnyekben tört ki. így nyerte vissza Kivioq feleségét.

Kivioq elköltözik a fehér emberek országába

Végül, így mesélik, Kivioq elköltözött a fehér emberek országába. Gyilkosságot követett el hazájában, ezért nem akart oda visszatérni. A fehér emberek között azonban nagy úr lett belőle, rengeteg birtokot adományoztak neki. Ügy beszélik, öt hajója is van, s nagy néha meglátogatja Tununeqet, a Bonds-öbölben, a Baffin-földön.

Kivioqnak sok élete volt, de most már a végét járja. Azelőtt úgy állt a dolog, hogy amikor befejezte egyik életét, álomszerű állapotba süllyedt, s amikor felébredt, megkezdte új életét, javakorú férfiként. De minden új életben öregebb és öregebb lett az arca, s most már állítólag visszataszító a külseje. Amikor földijei utoljára jártak nála, halálra rémültek külsejétől. Éppen ezért elfedi arcát, mert most már egészen sötét színű, mohalepte, köves, akár egy szikla.

Mióta Kivioq a fehér emberek országába elutazott, nem tudunk róla mesélni. Csak azt hallottuk, hogy még a mai napig is él, s mielőtt bevégzi legutolsó életét, még egyszer látni akarja szülőföldjét.

(Az iluileqbeli öreg Kuvdluitsoq elbeszélései)

XIX A MAUD KIRÁLYNÉ-ÖBLÖN ÁT KENTBE

Az El Sueno megérkeztével egy csapásra megváltozott az életünk. Vége volt a lőszergondnak, s hála Péter Norberg nagylelkű segítőkészségének, no meg hitelemnek a Hudson Bay Companynál, módom nyílott arra, hogy bőségesen kárpótoljam azokat az eszkimókat, akik a szűkös időkben kisegítettek bennünket. Saját háztartásunk számára kellő mennyiségű lisztet és teát, kávét és dohányt szereztünk be, s noha mindezek természetesen nem létfenntartásunkhoz kellettek, mégis kellemes változatosságot jelentettek mindennapi életünkben.

De nemcsak nekünk vitte fel isten mostanában dolgunkat. A Hudson Bay Company nagy összegű hitelt nyújtott azokra a rókákra, amelyeket az eszkimók a tél folyamán szándékoztak fogni, s így minden vadász ellátta magát a szükséges lőszerrel. Ennek következtében a sziget valamennyi rénszarvascsordája szüntelen hajsza közepette száguldozott, s reggeltől estig ropogtak a puskák a hófedte tájakon.

Már szeptember végén sikerült mindent előkészítenünk az év első szánútjára. Egy hét leforgása alatt elég rénszarvast lőttünk ahhoz, hogy fedezte itt-tartózkodásunk és utazásunk szükségleteit. A különleges szán úti élelmezését úgy készítettük el, hogy a combokról meg a szügyekről levágtunk minden színhúst, elkevertük faggyúval, majd nyers állatbőrökbe csomagoltuk. Egy-egy ilyen zsák ötvenkilós volt. Expedíciónk három szánból állt, mert gyűjteményeink miatt pótszánra és még két emberre volt szükségünk a King William-szigettől Kentig terjedő útvonalon. Ez a távolság, az összes kerülőket beleszámítva, ebben az évszakban hatszáz kilométer volt. Mindegyik nyolc kutya vontatta szánra kétszáz kilogramm húst számítottunk. Csak tizennégy napos úttal számoltunk, mert a rénszarvashús egyáltalán nem kiadós kutyaeledel.

Közismert, hogy a sarkvidéken lezajlott egyik legszörnyűbb tragédia éppen itt, a King William-szigeten zárult le 1845-ben. John Franklin két büszke vitorláshajóján, az Erebuson és a Terroron elindult Angliából; a hajók legénysége 129 főt számlált. Céljuk az Északnyugati-átjáró, az Atlanti- meg a Csendes-óceánt összekötő, nagy tengeri út felkutatása volt. Nyílt víz helyett azonban csak csatornákra és tengerszorosokra találtak, amelyeket vastagon zajló jégtömegek borítottak. Első itt eltöltött telük után a jég körülzárta őket. El kellett hagyniuk hajóikat, s amikor megkísérelték, hogy a Nagyhal folyón hazajussanak, a betegségektől még megkímélt emberek rettenetes szenvedések közepette, az utolsó szálig elpusztultak. A negyvenkét mentőexpedíció ellenére, évekig tartott, amíg a fókaeszkimók révén bizonyosságot sikerült szerezni a szerencsétlenül járt expedíció sorsáról.

Beszámoltam már arról, hogyan találkoztam a Pelly-öbölnél Iggiararsukkal, akinek szülei találkoztak a Franklin-expedíció tagjaival. Most itt Malerualiknál is összeakadtam számos idős emberrel, aki érdekes részletekkel szolgált a szerencsétlenül járt expedícióról. Megkíséreltem mindent összegyűjteni, s amit hallottam, itt közlöm Qaqortugneq szavaival.

Valamennyi eszkimó sajátos és furcsa módon mesélte el emlékeit. A hangsúlyt nem a fehér emberek tragédiájára helyezték, hanem inkább arra, hogy milyen keveset tudtak elődeik a fehérekről. Elbeszéléseik során igyekeztek az esemény komikus vonásait minél jobban kidomborítani. A rövidség kedvéért nem említem a rengeteg eszkimó nevet, mert Qaqortugneq azzal igyekezett szavahihetőségét alátámasztani, hogy minden egyes szereplőt nevén nevezett.

Egyszer két testvér fókavadászatra indult a King Williamszigettől északnyugatra. Tavaszra járt, amikor a hó már elolvadt a fókák légzőlyukai körül. Messze kint a jégen egyszerre csak valami hatalmas fekete tömeget pillantottak meg, amely semmiféle állatra sem hasonlított. Közelebbről is szemügyre vették, és megállapították, hogy hajó. Hazairamodtak, beszámoltak a falubelieknek, és másnap a falu apraja-nagyja kivonult az elhagyott hajóhoz. Elhatározták, hogy mindent elhordanak, ami csak mozdítható rajta. De soha senki sem találkozott még fehér -emberekkel, és sejtelmük sem volt arról, mire használhatják majd mindazt, amit ott találtak.

Egyikük megpillantott egy csónakot, amely a korlát fölé volt függesztve. Felkiáltott: "Teknő, óriásteknő, az nekem kell!" Még sohasem látott csónakot, ezért azt hitte, hogy húsosteknőre bukkant. Átvágta a csónakot tartó kötelet, mire az lezuhant a vastag jégre, és szilánkokká tört.

Puskákat is találtak a hajón, s mivel nem tudták elképzelni, mire szolgálhatnak, az acélcsöveket leverték róluk, és szigonyokká kalapálták. Annyira ismeretlen volt a puska, hogy a hajón talált gyutacsokat gyűszűcskéknek nevezték, s valóban meg voltak győződve afelől, hogy a fehéreknél ilyen törpe nemzetség él, amelynek ujjara ez a gyűszű éppen ráillik.

Kezdetben nem mertek bemenni a hajó belsejébe, de hamarosan felbátorodtak, és leszálltak a fedélzet alatti helyiségekbe is. Halott férfiakat találtak itt, a hálófülkékben. Végül bemerészkedtek a hajó közepén levő nagy helyiségbe. Vaksötét volt, de hamarosan kezükbe akadt valamiféle szerszám, amellyel kivájták a hajótestet, hogy utat nyissanak a fénynek. Az ostobák azonban, akik mit sem értettek a fehér emberek dolgaiból, a lyukat egészen a vízszintnél vágták. Bezúdult a víz, a hajó elsüllyedt, magával vitte a tengerfenékre a rengeteg kincset, amiből alig tudtak valamit megmenteni.

Ugyanebben az évben, későbbi időpontban, már ősz is lehetett, három vadász indult útnak King William-szigettől a Kentfélsziget irányába, hogy rénszarvasborjakra vadásszanak. Csónakra akadtak, benne hat férfi hullájával. A csónakban fegyverek, kések, rengeteg élelem volt, ami azt bizonyítja, hogy valamiféle betegség végzett velük.

Nem ritkaság ezen a vidéken, hogy egy expedíció tagjainak csontjaira bukkan az ember. Magam is jártam Kuvdlunarsiorfikon, az Adelaide-félsziget egy földnyelvén, szemben azzal a hellyel, ahol az Avance áttelelt. Egészen a legutóbbi időkig idejöttünk, valahányszor csak ólom- meg vasdarabok után kutattunk. Azután itt van még Kangerarfigdluk, egészen közel, kissé nyugatra partirányban.

Ez minden, amit "pelrartut"-ról tudok; így nevezzük mi a fehéreket, akik valaha meglátogatták országunkat és elpusztultak, anélkül, hogy apáink megmenthették volna őket.

Egyik napon, röviddel azelőtt, hogy a jég bezárult, Péter Norberggel és Qaqortugneqkel kivitorláztunk az Adelaide-félsziget keleti partján fekvő helyre. Pontosan azon a helyen, amelyet az eszkimók megjelöltek, rengeteg emberi csontot találtunk, amelyek kétségtelenül a Franklin-expedíció szerencsétlenül járt tagjainak földi maradványai voltak. Az ugyanitt talált néhány apróság és cipőmaradvány is arról tanúskodott. Most, közel nyolcvan évvel haláluk után, a vadállatok az egész félszigeten széthurcolták a fehér, napszítta csontokat, s ezzel elmosták a szörnyű haláltusa nyomait.

Gondolom, mi voltunk első bajtársaik, akik valaha is felkeresték ezt a helyet, összegyűjtöttük a csontokat, kőoszlopot emeltünk föléjük, félárbocra engedtük rajta az angol meg a dán zászlót, s némán megadtuk nekik a végtisztességet.

Ide, a magányos, lapályos földnyelvre vezetett a fáradt emberek utolsó útja, távol hazájuktól, távol honfitársaiktól; lábnyomaikat azonban nem törölte el az idő, mások jöttek nyomdokaikba és tovább folytatták munkájukat.

A Franklin-expedíció hőseinek emléke ma is él mindenütt, ahol harcolnak Földünk megismeréséért és meghódításáért.

Október 1-én végre felvirradt a búcsú napja. A netsilikekkel bajtársi közösségben eltöltött hónapok, s a munkám jellegéből akaratlanul is adódó hosszú, komoly beszélgetések olyan szorosan összekapcsoltak bennünket, hogy nehezünkre esett az elválás.

Egyelőre az volt a célunk, hogy a lehető leggyorsabban elérjük Kentet. Az évszak sajnos nem kedvezett versenyfutásszerű utazásunknak. A nappalok rövidek, az utak rosszak voltak. Nappali világosságot csak két és három óra között élvezhettünk, de mihelyt csak egy kissé is tájékozódnunk kellett, könnyen egy egész napot elveszíthettünk. Választhattunk, vajon szorosan a part mentén, biztos jégen haladunk-e, vagy pedig átvágunk a Maud királyné-öblön, s megpróbálkozunk a rövidebb úttal - bizonytalan jégen. Már utazásunk másodnapján emellett döntöttünk.

Izgalmas hét volt: Dunnalúd meg én naponta inunk szakadtáig dolgoztunk. A kísérő szán a két netsilikkel messze elmaradt mögöttünk, mert kutyáik nem tudtak velünk lépést tartani. Esténként izgalmas órákat éltünk át, amíg az expedíció teljes egészében, sértetlenül összegyűlt a táborhelyen.

Az alkonyat beálltával Dunnalúddal hatalmas faggyúgyertyákat gyújtottunk, hogy hátvédünknek jelezzük az utat. Sötét estéken gyakran csodálatos képet varázsoltak ezek a tüzek. A vidék kopáran és szürkén terült el körülöttünk; az északi fény visszaverődése, meg a pislákoló csillagok miatt sohasem volt vaksötét. Fölöttünk hatalmas kupolaként domborodott az égbolt, mintha körülzárt volna bennünket, és a mérhetetlen csendben tisztán kivehettük a távoli nyílt tenger felől a torlódó jégtáblák surrogó sóhajtozását.

A hajszás napok és a sajátosan izgalmas éjszakák azonban szerencsésen végződtek, mert már november 9-én elértük a szárazföldet az. Ogden-öböltől nyugatra, nagyjából a Kugssuak folyónál, ahonnan meglehetősen egyenes vonalban követhettük a partot egészen a Melbourne-szigetig. A folyó mély benyomást keltett bennünk, becslésünk szerint torkolatánál legalább 2025 kilométer széles volt.

A Maud királyné-öböl menti part meglehetősen ismeretlen, pedig a legérdekesebb tájak egyike Kanada északi partvidékén. Az alacsonyan fekvő szárazföldet ezernyi simára gyalult gnájsz szigetecske védelmezi a tenger és a hatalmas jégtömegek ellen; e szigetecskék láncolatán belül éppen ezért nagyszerű utunk nyílott anélkül, hogy a jégtorlaszoktól tartanunk kellett volna. A szárazföldön mindenütt rengeteg a vad, csak a megfelelő évszakot kell kiválasztani. Az volt a benyomásunk, hogy a rénszarvasok tavaszi és őszi vándorlása ezen a vidéken még teljességgel zavartalanul folyik. A portyázó rénszarvasvadászok jól felhasználhatják a számos, mélyen benyúló folyót közlekedési útnak, egyes helyeken pedig egyenesen ragyogó pisztrángfogó helyek találhatók. Mi azonban teremtett lélekkel sem találkoztunk, mert amikor a partnál jártunk, az eszkimók még a szárazföld belsejében tartózkodtak. Bizonyos voltam benne, hogy később, a tél folyamán, legtöbbjükkel Kentben össze fogunk akadni, ezért úgy döntöttem, nem keresem fel őket, hanem az eddigi szédületes iramot folytatjuk, amíg csak élelmünk és kutyaeledelünk tart.

Már 10.-én átkeltünk az Aulatsivigsüaíjofi (angol neve White Bear Point), egy keskeny földnyelven, amely tizenöt kilométer mélyen nyúlik be a tengerbe. Átkelésünk során a vidék rendkívül termékenynek tűnt, ellentétben a keleti tartózkodásunk idején megszokott kopár, kietlen, kis terjedelmű parti területekkel; meglepődtünk, mikor a hó alól mindenütt fű ütközött ki. Még aznap este tábort vertünk, közvetlenül a Kunajuk (más néven az Ellice folyó) torkolata előtt; az édes vizű folyó itt hatalmas, legalább 30 kilométer széles deltát képez. Kicsiny sziget mellett táboroztunk, ahol a rókák kiásták az egyik szalonnavermet, és egész nyáron át lakmároztak belőle. A szigeten meg a jégen mindenütt egymást érték a nyomok, mintha népes falu közelében lennénk, ahol a havat játszadozó gyermekek keményre taposták.

Eredeti terveink szerint most néhány napos kitérővel a szárazföld belsejébe kellett volna elkanyarodnunk, hogy elhozzuk a kutyákat, amelyeket Dunnalúd elmúlt nyáron egy faluban hátrahagyott. Mivel azonban az eszkimó, aki elvállalta gondozásukat, megígérte, hogy maga hozza el őket a jég beálltával a Kent-félszigetre, inkább folytattuk utunkat.

November 13-án elhagytuk a Melbourne-szigetet. A Maud királyné-öböl és az Arctic Sound között találkoztunk az első kitdlinermiuttal. Találkozásunk távolról sem volt ünnepélyes. Éppen felkapaszkodtam egy hegyre, hogy alaposan körülnézzek, amikor váratlanul fiatal férfit pillantottam meg, aki a jégen állva tőkehalra halászott. Amint észrevett, gyorsan kihúzta zsinegét, nyaka közé szedte a lábát, s eltűnt egyik kiugró mögött. Egy pillanat múlva azonban újra megjelent, ezúttal egy 1920-as típusú vadonatúj gépfegyverrel, szemmel láthatóan elszántan arra, hogy ha nem barátként közelítenék, habozás nélkül használja a civilizáció ezen vívmányát. A félreértés azonban hamarosan elsimult, mosolyogtunk, s már régi ismerősként vonultunk be a faluba. A hókunyhók felszerelésén és házi eszközein világosan lemérhettük, hogy a legközelebbi kereskedelmi állomás nem lehet túlságosan messze. Körben a padokon a Hudson Bay Company legjobb minőségű finom gyapjúszőnyegei voltak kiterítve, részben pótolva az éghajlatnak és vidékének sokkalta jobban megfelelő rénszarvasbőröket. Zománcozott edények váltották fel a zsírtól fénylő szép fatálakat, amelyek általában hordalékfából készültek. A súlyos kőedények helyét alumínium lábasok foglalták el, s a puha kőből faragott szép olajlámpák is átadták helyüket a fényes pléhtartályoknak.

Fent a padon, törökülésben fiatal asszony ült, pompás rénszarvasbundában, amelynek gyönyörű színeit teljesen elfedte a rikítóan vörös kartonblúz. Kezét elborították a talmi köves gyűrűk, ujja között pedig, a filmsztárok fölényességével egy illatos Lucky Strike cigarettát tartott. Füstjét fontoskodó arckifejezéssel fújta ki orrán, miközben kifogástalan kiejtésű "How do you do"-val köszöntött bennünket.

Rádöbbentem, milyen szerencsés is voltam, hogy a kereskedelmi állomások létesítése előtt járhattam a King Williamszigeten, amikor az ott lakó eszkimók még teljesen elődeik szokásai szerint éltek.

XX

A PÉZSMAÖKÖR-NÉPNÉL

November 14-én, csendes, derült időben, mielőtt a hűvös őszi nap lebukott volna az ég pereméről, behajtottam a kis kereskedelmi állomásra, amely védett öbölben, közvetlenül a nagy fjord torkolatában épült. Sohasem felejtem el a fogadtatást: hosszú idő után első ízben találkoztam megint honfitársakkal.

Az állomást Clarké úr vezette; értelmes és rokonszenves fiatalember volt, akit a Hudson Bay Company azért küldött erre az isten háta mögötti helyre, hogy a Baillie-szigettől keletre új kereskedelmi állomásokat létesítsen. Segéde, R. Jensen, dán gépész, már vagy húsz esztendeje önálló prémvadászként élt itt fenn északon, a Mackenzie-delta vidékén, most a társaság szolgálatába szegődött. Leginkább annak örültem azonban, hogy a sors összehozott Leó Hansen filmoperatőrrel, aki azért utazott ide, hogy velem találkozzék, s a rákövetkező télen jóban-rosszban osztozzék sorsomban. A Repulse-öbölből 1923 telén hazaküldött postában írtam a Bizottságnak, s kértem, küldjenek egy filmest, mert meggyőződésem szerint szakembernek kellene kiegészítenie expedíciónk anyagát. A Bizottság vezetői teljesítették kívánságomat, s most Leó Hansen itt volt Kentben, a kereskedelmi állomáson - pontosan azon a helyen, amelyet Dániába küldött levelemben találkozási helyünknek megjelöltem. Számomra, aki most már hosszú évek óta el voltam vágva a civilizált világtól, szinte fantasztikusnak tűnt, hogy ezen a kietlen vidéken, az Északi mágneses-sark közelében olyan emberre akadtam, aki még májusban koppenhágai barátaimmal és ismerőseimmel volt együtt.

Ezt megelőzően soha életünkben nem találkoztunk, mégis azzal a szívélyes örömmel üdvözöltük egymást, amit csak azok éreznek, akiknek közösen kell valamely nagy és fontos feladatot teljesíteniük. Mielőtt azonban megkezdtük együttműködésünket, kutyáinkat egy ideig pihentetnünk kellett, s nekem is szükségem volt néhány napos zavartalan kikapcsolódásra, hogy az éppen akkor beérkezett hatalmas tömegű postát átolvashassam és megemészthessem. Clarké igen előzékenyen, egy pillanatnyilag éppen lakatlanul álló házat utalt ki számunkra. Nagyon megörültünk a felkínált szokatlan kényelemnek, és beköltöztünk a kis fabódéba.

Hosszú tartózkodásról azonban szó sem lehetett. Küszöbön állt a féléves sötétség, s számolnunk kellett azzal, hogy decemberben már nem lesz elegendő a fény filmfelvételekhez. Amikor márciusban újra beköszönt majd a világos évszak, már messze járunk az Északnyugati-átjárótól, s ott tanyázunk valahol a Mackenzie-delta táján a félig civilizált eszkimók között. Éppen ezért alaposan ki kellett használnunk az elkövetkező napokat.

Ezen a vidéken azok az eszkimók laktak, akiket valamennyi keleti törzs kitdlinermiut néven ismer. A fókaeszkimókhoz hasonlóan egyetlen törzset alkotnak, valamennyien személyesen ismerik egymást, s gyakran találkoznak is a különböző halászhelyeken. Mégis, akárcsak rokonaik, ők is különféle törzsi jelekkel különböztetik meg egymást, s ezek az elnevezések mindig azokhoz a vidékekhez kapcsolódnak, ahol táboroznak.

Victoria-sziget lakoságának nyáron és ősszel a rénszarvasvadászat és a lazachalászat a fő megélhetési forrása; a tavaszi rénszarvasvándorlás, amely a szárazföld felől indul meg, itt nem játszik olyan fontos szerepet. A tulajdonképpeni rénszarvasvadászat a Victoria-sziget belsejében zajlik le, s néha még az északkeleti partra is áthúzódnak az eszkimók, a rénszarvasok nyári legelőire. A vadászat itt sohasem annyira kiadós, mint a szárazföldi partokon, s gyakran előfordul, hogy a bennszülöttek augusztusban, amikor "a madárfiókák már felnőttek", egészen áttérnek a lazachalászatra.

A Kent-félsziget és Victoria-sziget között a nyílt jégen folyik a fókavadászat, amely néha nyugat felé is kiterjed, úgyhogy az itt vadászó eszkimók összetalálkoznak a Bathurst-öböl környéki törzsekkel. Előfordul, hogy ellenkező irányba, keletnek vonulnak, s ilyenkor a Lind-szigeten megtelepült törzsekkel akadnak össze.

Az ahiarmiutok júniusban hagyják el a partot, s az Ellice folyó mentén a szárazföld belseje felé tartanak, vagy pedig valamelyik folyamot követik odább keleten. A nagy rénszarvascsordákkal még vedlés előtt találkoznak, s egész nyáron át folytatják a vadászatot az úsztatóknál és gázlóknál; itt még használják a kajakot is. Ezek az eszkimók szemmel láthatóan igen körültekintőek, s meglehetősen nagy szárított húskészleteket raktároznak fel télire, ősz táján a partoktól messze táboroznak, gyakran tizenkét napi járóföldre a tengertől; különösen az Eqaluarpalik nevű nagy tavat kedvelik, mert ennek környékén töltik a rénszarvasok novemberben az üzekedés időszakát. November vége előtt nemigen térnek vissza a jég borította tenger mellé: itt az Ellice folyó és a Melbourne-sziget között fókavadászatból élnek. Tavasszal a többi vadásztörzs nyomában a Lind-sziget irányában vonulnak.

Valamennyi eszkimó törzs közül éppen az ahiarmiutok a legjellegzetesebben nomádok, következésképpen ők a legtapasztaltabb és legedzettebb vándorok is. Néha a Victoria-sziget legészakibb csücskében, az Albert Edward-öböl mentén töltik a nyarat, máskor meg olyan mélyen behatolnak a szárazföldre, hogy még azokon a nagy kereskedelmi vásárokon is részt vesznek, amelyek a kereskedelmi állomások fölállítása előtt az Akilineq hegységben, messze lent a barren-groundban, az eszkimók őshazájában, annyira népszerűek voltak. Ugyanekkor nem egy esetben egészen az erdőhatárokig is eljutottak, s innen szerezték be a csónak- és szánkészítéshez szükséges fát.

Nemcsak a legügyesebb, hanem a legharciasabb eszkimókként tartják számon őket. A nagy nőhiány, hetven férfira mindössze negyvenhat nő jut, arra enged következtetni, hogy ez a hírük nem is egészen alaptalan. (Valójában több lány születik, mint fiú.) A nagy nőhiány újabb meg újabb ürügyet szolgáltat a törzsek közötti harcokra és a nőrablásra.

Az umingmagtormiutok élénk kapcsolatot tartanak fenn a Bathurst-öböl vidékének lakóival, s bizonyos évszakokban még vadászterületeiket is megosztják velük fókavadászat céljára. Tavasszal azonban újra elválnak útjaik, mert májustól októberig a szárazföldön rénszarvasra vadásznak. Felkeresik a Reménység-öböl körül elterülő, meglehetősen magas hegyvidéket, ahol valamikor pézsmaökörcsordák éltek. Innen ered a törzs neve is. A nagy tavak irányából felhúzódó megszámlálhatatlan rénszarvascsorda innen széledt szét a nagy félszigeten, amely a Bathurst-öböl és a Melbourne-sziget közé ékelődik. Az Ellice folyón átkelő rénszarvascsordák olyan számosak voltak még az elmúlt nyáron is, hogy a folyamdeltán három nap és három éjjel tartott szakadatlan átvonulásuk.

Most döntenünk kellett, melyik törzzsel kívánunk foglalkozni. Kezdetben arra hajlottam, hogy "a gazdag lazacfolyók népeihez" utazzam. Mivel azonban Vilhjalmur Stefansson, meg Diamond Jenness is jártak már Victoria-szigeten, s leírták a teljesen azonos természeti feltételek között élő északnyugati törzseket, úgy döntöttem, hogy a pézsmaökör-népet keresem fel. ők éppen ez idő tájt vertek tábort a szigeten, Kent közelében, s éppen ekkor tették meg az előkészületeket a téli fókavadászatra. Azt reméltem, itt olyan emberekre akadok, akiket előttem még soha senki sem tanulmányozott. S nem is bántam meg elhatározásomat.

November 22-én értük el Malerisiorfikot, ahol az eszkimók egy hegy lábánál, védett helyen építették fel hókunyhó-táborukat. Hóvihar tombolt, s noha fülsiketítő kutyaugatás fogadott bennünket, mégis jó időbe tellett, amíg az eszkimók egyáltalában észrevettek bennünket, olyan sűrű hőhullámok borították el szánjainkat. Ekkor azonban nyomban odasiettek a település férfilakói, s nekiláttak, hogy kis hókunyhót építsenek számunkra. Az asszonyok kísérőnőmet vették pártfogásukba, s bevezették a meleg lakásokba, ahol olyan túláradó és udvarias vendégszeretettel fogadták, amely olyan asszonynak jár ki, aki beszéli ugyan az ország nyelvét, de elképzelhetetlenül távol eső faluból érkezett. Mihelyt beköltöztünk új hajlékunkba, a telep valamennyi asszonya sorban ellátogatott hozzánk, és húst vagy lazacot hozott a szívesen látott vendégeknek. Szerényen megkíséreltük elhárítani a bőséges élelmet, amely már ott tornyosult a padokon, de ez mit sem használt. Senki sem akarta megszegni a vendégekkel kapcsolatos törzsi szokásokat. Ez a szívélyesség és segítőkészség egyetlen percre sem lankadt ott-tartózkodásunk egész idején.

A következő napon elmagyaráztuk új barátainknak feladatunkat, s noha célkitűzéseink távolról sem voltak szokványos jellegűek, minden különösebb nehézség nélkül megértették, miben rejlik munkánk lényege. Kezdetben ugyan némi fennakadás mutatkozott a filmfelvételek körül, mert nem ment a fejükbe, hogyan elevenedhetnek meg ezek a képek anélkül, hogy elrabolnák a lefényképezett emberek lelkét. Ezt a nehézséget is áthidaltuk azzal, hogy bemutattunk nekik néhány már kidolgozott filmszalagot, amelyen megfigyelhették, hogy a legparányibb mozgást is rögzíti a filmfelvevő. Amikor pedig elmagyaráztuk, hogy mindezeket a képeket sokszorosan felnagyítva vetítjük le, meglepően gyorsan megértették ezt a technikát. Mivel ugyanakkor megígértem azt is, hogy Leó Hansen "az én lelkem elrablásával" kezdi majd munkáját, hamarosan eloszlattam aggályaikat.

A nap most már olyan mélyen járt az égbolton, hogy csak a déli órákban emelkedett a látóhatár fölé. Szerencsétlenségünkre éppen ezekben a napokban vad hideg köszöntött be, erős szél kíséretében; a hőmérő higanyszála -40, -50 C-fok között mozgott - ez volt a legalacsonyabb novemberi hőmérséklet, amelyet valaha is megéltem. Néhány perces felvételezés után a felvevőgép mindannyiszor befagyott; ilyenkor be kellett vinnünk a kunyhóba, hogy felengedjen, és Hansen folytathassa munkáját. Hiábavalónak bizonyult az a kísérletünk, hogy hókunyhót építsünk a gép köré, és közvetlenül alatta kis petróleumkályhát égessünk; csak nagy ritkán készíthettünk öt-hat percnél tovább tartó felvételeket. Ilyenkor a gépezet beragadt, a forgattyú használhatatlanná vált. Leó Hansen számtalan kísérletet tett, ujjai újra meg újra odafagytak a jéghideg géphez, amelynek szabadon álló csavarjait csak puszta kézzel lehetett beszabályozni. De minden próbálkozás kudarcba fulladt; ötpercenként rendszeresen meg kellett szakítanunk a felvételeket, s fel kellett melegíteni a gépet. Mivel a nappali fény céljainkra legfeljebb másfél óráig volt megfelelő, e megszakítások kétszeresen is zavaróan hatottak. Az operatőr nagy dicsőségére szolgál tehát, hogy a legnagyobb nehézségek ellenére is sokféle embertípust és a mindennapi élet számtalan kis jelenetét rögzítette a filmszalagon.

Alig néhány napja tartózkodtam a pézsmaökör-népnél, s máris felfedeztem a köztük, meg az általam ismert, keletebbre lakó törzsek közötti észrevehető különbséget. Szembeszökő jellemvonásuk volt a magával ragadó élénkség. Nemcsak pompás humorral rendelkeztek, hanem már-már kihívóan öntudatosak voltak, viselkedésük pedig annyira gátlástalan volt, hogy egyiküket-másikukat le is kellett intenünk. Valószínűleg ez a rendkívül határozott fellépés idézte elő azt a félelmet, amelyet a többi, kevésbé temperamentumos törzsek a kitdlinermiutokkal szemben éreztek. Egyébként öntudatuknak volt is alapja, mert életmódjuknál fogva vállalkozóbb kedvűek és erősebb akaratúak voltak mindazoknál az eszkimóknál, akikkel Kanadában találkoztam. Már szerszámaik, főképpen íjaik és nyilaik megmunkálása is arra utalt, hogy ezek az emberek komoly igényeket támasztanak önmagukkal szemben.. Csodálatra méltó volt rendszeretetük, tisztaságuk, s noha igen szűkiben voltak rénszarvasbőrnek, viseletük nemcsak ápolt, hanem jóformán elegáns volt. Az asszonyok mesterien varrtak, s jóval több munkát meg gondot fordítottak ruháik elkészítésére és díszítésére, mint a netsilikek és a Hudson-öböl környékén lakó eszkimók. Már maga az is az újdonság erejével hatott rám, hogy a napi vadászathoz és házimunkához viselt ruhán kívül még külön ünneplőjük is volt, amelyet kizárólag a táncházban viseltek. Az asszonyok rendkívül kitartók és szívósak voltak a munkában, addig fel nem keltek a varrás mellől, míg az utolsó öltés is el nem készült. E tekintetben bizony erősen elütöttek a netsilik nőktől, akik gyakran hetekig rostokoltak egy-egy megvarrandó ruha fölött, s képtelenek voltak annyira összeszedni magukat, hogy befejezzék. Ezen erényük mellett még olyan beszélőkével is megáldotta őket a sors, hogy ha kinyitották a szájukat, senki szóhoz nem jutott. Ám mivel mindig jókedvűek és minden pajkosságra kaphatók voltak, a pézsmaökör-nép asszonyai nagyon szórakoztató társaságnak bizonyultak.

E törzsnél különösen az emberek temperamentuma, gyors felfogóképessége, s az a sajátosság ragadja meg a kívülállót, ahogyan kedélyüket dalaikban és mondataikban kifejezésre juttatják. Valamennyi általam ismert törzs közül ők a legtehetségesebbek, s dalaik nem csupán vadászkalandok és hőstettek epikus ábrázolására korlátozódnak - egyébként rendkívül büszkék e teljesítményeikre -, hanem eredeti tehetségük van a hangulatok szavakba öntéséhez is.

Temperamentumuk két módon is kifejezésre jut: nemcsak erős művészi hajlamukon mérhető le, amelyre a későbbiek során még visszatérünk, hanem olyan cselekményekben is, amelyek semmiképpen sem egyeztethetők össze a fehér ember erkölcsi szabályaival. 1913-ban két amerikai tudós, Radford és Streat szánútra indult a barren ground-on át a sarkvidéki partokra. A Bathurst-öbölben, ahol kísérőket kértek további nyugati útjukhoz, nézeteltérésük támadt a helybeliekkel. A vita azzal végződött, hogy a falu férfiai leszúrták mindkét kutatót. Radfordról az a hír járta, hogy heves természetű ember volt, aki korbáccsal vágott végig egy eszkimón, amikor az vonakodott őt tovább kísérni, s így kétségtelenül önmaga okozta a katasztrófát. Éppen ezért figyelemre méltó az a jellemzés, amelyet a rendőrjárőr parancsnoka adott az eszkimókról. Magát a gyilkost nem találta meg, csupán a törzs többi tagját, akiket az alábbi szavakkal jellemzett: valamennyien született tolvajok, félelmetes hazudozók és annyira megbízhatatlanok, hogy egy cseppet sem csodálkoznék, ha rövidesen újabb gyilkosságról értesülne, mert mindegyik eladná még a lelkét is egyetlen puskáért.

Furcsa módon Leó Hansennel körülbelül egy hónapot töltöttünk Malerisiorfiknál két körözött gyilkossal; egyikük ráadásul jó ideig a házigazdánk is volt. Készséges és segítőkész embereknek ismertük meg őket, akik teljes odaadással álltak mellettünk, és a legjobb emlékeket hagyták bennünk.

Az ilyen emberekkel szemben túlságosan meggondolatlanul dobálódzunk a "gyilkos" szóval. Az eszkimók az élet és halál közötti különbséget távolról sem tekintik olyan ünnepélyes dolognak, mint a fehérek. Szokásaik és erkölcseik merőben különböznek a mieinktől; nevezetesen a "fölösleges leánygyermekek" kiirtásának iszonyú hagyománya gyökeresen felforgat mindennemű közösségi fogalmat. A nőért folytatott harc és a rengeteg vérbosszú erősen különleges erkölcsöt hívott életre a természet e könnyelmű és temperamentumos gyermekeinél. Clarke-kal egy ízben megvizsgáltuk egy alig tizenötcsaládos kis hókunyhótábor viszonyait, s arra az eredményre jutottunk, hogy egyetlen felnőtt férfi sincs közöttük, aki ilyen vagy olyan módon ne lett volna részese már gyilkosságnak. Végső fokon ez annak a nomád erkölcsnek az eredménye, amelyet számtalan nemzedék hagyománya szentesített.

Mielőtt azonban alaposabban megismertem volna e népet, s komolyan nekifogtam volna írásbeli munkámnak, vargabetűt tettem a Bathurst-öböl menti egyik nagy faluba. Benyomásaimat talán leginkább azzal érzékeltethetem, ha leírom ezen utazásom élményeit, s azt a hangulatot, amely annyira jellemző volt az itteni eszkimókkal végbement találkozásomra.

DALOSÜNNEP A NAGY HÓCSARNOKBAN

Egy szép napon, éppen abban az időpontban, amikor a fényviszonyok és a kegyetlen hideg véget vetettek munkánknak, fiatalember érkezett futva a faluba. Három kutyától vontatott, kis szánja is vele volt. E vidék szokásai szerint azonban nem ült a szánon, hanem közel két napon át megállás nélkül szaladt kutyái előtt. A Bathurst-öböl egyik nagy falujából jött,

S elmondotta, hogy a lakosság már felkerekedett észak felé, hogy megkezdjék a nyílt tenger jegén a légzőlyukaknál a vadászatot. A Nagyhal folyó felső folyásánál kiváló eredménnyel zárult a rénszarvasvadászat, és sikerült olyan hatalmas szárítotthús-készleteket gyűjteni, hogy már most megindulhattak, rövid napszakaszokat megtéve, észak felé.

"A hosszú tengeröböl végén lakó nép" már régtől fogva izgatta képzeletemet. Éppen ők voltak azok, akiket French rendőrfelügyelő 1917-ben meglátogatott, amikor az említett gyilkosokat kereste. Mivel Leó Hansen még további filmfelvételekkel akart próbálkozni, Dunnalúdnak meg élelmet kellett gyűjtenie a kutyák számára, elhatároztam, hogy egyedül látogatom meg őket. Egyetlen kísérőm egy "Fóka" nevű eszkimó volt, aki egyébként a legkiválóbb monda-elbeszélőnek bizonyult.

December elején jártunk, szokatlanul zord volt az időjárás: a hőmérő higanyszála gyakran -50 C-fokra süllyedt. A fényviszonyok igen siralmasak voltak, mert már hajnalban, holdfény mellett kellett elindulnunk, hogy maximálisan kihasználjuk az előttünk álló napot. A metsző északkeleti szél havat hozott és a hideg megkétszereződött, amikor a sötétség átváltozott nappali fényre. Magát a napot már nem is láttuk, csak vörös visszfénye hatolt át egész fénypompájában a felhőkön. De az ördög sem törődött a nap színpompájával, mert elég bajunk volt azzal, hogy arcunkat védjük a megfagyás ellen. Ügy éreztük, tüzet lélegzünk be, és a távozó jeges levegő szikraként perzseli orrunkat.

A Bathurst-öböl hegyektől övezett hatalmas bevágás. Az egyhangú keleti síkságok felől érkezőre jótékony hatással van ez a táj. Grönlandra emlékeztet, és bennem az otthon emlékét idézte fel. Hangulata ennek ellenére más: minden, még a vidék jellegét illető közvetlen benyomás is valamiféle keménységet és jeges hideget lehel.

Fókával alig váltottunk szót. Semmi sem ösztönzött bennünket közlékenységre. Eltartott tehát utunk első estjéig, amíg közelebbről megismertük egymást. Találtunk egy kényelmes hótorlaszt, ahol felépíthettük éjjelre hókunyhónkat.

Eltettem néhány cigarettát rendkívüli alkalmakra, s mivel rénszarvashúsból és forró kávéból álló vacsoránk után úgy gondoltam, elérkezett a lukulluszi dőzsölés pillanata, rágyújtottam egy cigarettára és adtam egyet Fókának is. Főztünk még egy csésze kávét, s megkértem kísérőmet, beszéljen el néhány mondát. S hogy pompás közérzetünket még tovább fokozzuk, bebújtunk hálózsákjainkba, előbb azonban légmentesen elzártuk kunyhónk bejáratát, s egész kunyhónkat laza hóréteg alá temettük.

Fóka sohasem eresztette bő lére történeteit, ezzel szemben teletűzdelte őket csattanókkal, amelyek derültséget keltettek, vagy további beszélgetés kiindulópontjául szolgálhattak, íme, néhány történet:

Ne vesd meg a kicsiket

Élt egyszer egy egészen piciny kis szúnyog, aki kirepült a nagyvilágba. Olyan kicsi volt, hogy azt hitte, az emberek még csak észre sem fogják venni. Amikor megéhezett, rátelepedett egy fiú kezére, s miközben ott üldögélt, hallotta, amint a fiú így szólt: "Micsoda utálatos szúnyog. Agyoncsapom, agyon én!"

De ekkor egyszerre csak megtanult beszélni a szúnyog. Olyan hangosan válaszolt, hogy még a fiú is meghallotta: "Ö, kíméld meg életemet, kíméld meg életemet! Kis unokám van otthon, sírni fog, ha nem térek haza."

Gondoljátok csak el - ilyen piciny, s máris nagyapa!

A két ember, aki meg akarta számolni a farkas és a rénszarvas szőrszálait

Volt egyszer két férfi, aki összetalálkozott a vadászaton. Az egyik farkast fogott csapdájával, a másik meg rénszarvast ejtett el nyilával, így baktatott mindegyik, hátán az elejtett vad bőrével.

Az egyik így szólt - Micsoda gyönyörű rénszarvasbőröd van.

A másik így válaszolt: - Micsoda gyönyörű farkasbundád van.

Azután elkezdtek beszélgetni a két bőrről, azok szőrzetéröl, a szőr fekvéséről, s az egyik azt mondta: - A rénszarvasnak van több szőre. - Nem - kötötte az ebet a karóhoz a másik -, a farkasnak van több szőre.

És úgy belemelegedtek a vitába, hogy letelepedtek a földre, és a rénszarvasprém tulajdonosa elkezdte a szőrszálakat számolni, szálanként tépdesve ki; mellette pedig ott ült a másik ember a farkasprémmel és ő is számolni kezdte, hány szál szőre van a farkasnak.

De mi mindnyájan tudjuk, milyen megszámlálhatatlanul sok szőre van a rénszarvasnak is, a farkasnak is. Teltek-múltak a napok s a két ember még mindig ott ült, egyenként tépdesték ki a szőrszálakat és számoltak, számoltak.

- Szerintem a rénszarvasnak van több szőre - mondta az egyik.

- A farkasnak van több szőre - válaszolta a másik.

S mivel egyik sem akart engedni, s mind a ketten kitartottak a maguk igaza mellett, végül éhen haltak.

Így jár az, aki idejét haszontalan és értelmetlen dolgokkal fecsérli, amelyek semmire sem vezetnek.

Másnap reggel még sötéttel indultunk útnak, keresztülvágtunk a fjord jegén, és a szárazföld felé irányítottuk szánjainkat. Már alkonyodott, amikor egy partkiszögellést megkerülve, váratlanul magányos hókunyhóra bukkantunk, öreg házaspár sietett elő fogadásunkra. Tavasz óta nem láttak emberi lényt, és nyomorúságos módon a néhanapján terítékre kerülő mormotákon tengődtek. Húst adtunk nekik, és megetettük csontig soványodott kutyáikat is. Hálából segítettek hókunyhónkat felépíteni, hogy mielőbb tető legyen a fejünk fölött. Amikor másnap reggel lyukat vágtunk kunyhónk oldalfalába, örömmel vettük tudomásul, hogy hosszú idő óta először végre nyugodt, szélcsendes fagyban folytathatjuk utunkat.

Még néhány hideg napot, s csendes, nyugalmas éjszakát töltünk frissen épített hókunyhónkban, azután elérjük a fjord végét, ahol a gyilkos társaságnak rejtőznie kell. Az utolsó napon délfelé három rőzsével megrakott szánnal találkozunk; barátságos emberek, fiúk és lányok kísérik, ők mondják meg nekünk, merre találjuk meg a falut: Inuit Amigáitűt (Emberek Világa) a neve. Nem is tudjuk, mikor jártunk utoljára kitaposott szánúton. Egy ilyen út az élet hírnöke, az emberi közelség bizonyítéka. Izgatott türelmetlenségünkben vidám kurjantásokkal biztatjuk kutyáinkat. Már estébe hajlik az idő, kiugró földnyelvhez érünk, és egyszerre az új emberekkel való találkozás élménye nyűgöz le bennünket. Váratlanul egy, az eszkimó viszonyokhoz képest óriási falu előtt állunk. Tán harmincnál is több hókunyhó sorakozik egymás mellett amfiteátrumszerűen elhelyezkedve a domboldalon, s a márványfehér épületek közül ünnepélyes csillogással magaslik ki a hatalmas táncház vakító fehér kupolája. Az öröm és az ünnep temploma a végtelen hósivatag közepén!

A rőzsetűz csípős füstje facsarja orrunkat. A kunyhók fehér tetejéből csúf kéménykürtők nyúlnak elő, megbontják a hókunyhók stílusát és harmóniáját, kárpótlásul viszont annál több meleget adnak a fázóknak. Még nem kezdődött meg a fókavadászat, s addig kis bádogkályhákban rőzsével fűtenek, ahogyan a vidék belsejében nem messze lakó indiánoktól tanulták. Erre nem voltam elkészülve, hiszen utazásaim során mindeddig a szerény kis olaj lámpásokhoz szoktam, s bár furcsán hatott, de kényelmes. Meleg, fehéres füst és az erdők finom illata terjeng a házakból. Milyen otthonossá és kényelmessé varázsolt mindent!

Hosszú ideje mindig csak néhány kunyhóból álló településeket láttunk, és tucatnyi ember már tömegnek tűnt a szemünkben. Most örömkiáltásoktól zengett a "metropolis", a hóbarlangok csak úgy ontották magukból az embereket, és hamarosan a nevetés, vidám lárma és kíváncsi kérdések forgatagába keveredtünk. Élénk, tolakodó, szívük mélyén gyermekien jó, de gesztusaikban vad, gyors és találó feleletekre mindig kész emberek között vagyunk. Hol gátlástalanul megpróbálják kitapasztalni, meddig mehetnek el, hol visszahúzódnak, ha leintem őket. Az itteni eszkimók nem azok a békés, könnyen kezelhető emberek, akiket Grönlandból ismertünk. Ezek az emberek valamennyi embertársukkal, tehát a fehérekkel is minden ünnepélyesség nélkül érintkeznek. Ha fehér ember kerül elébük, szívesen ingerkednek vele, csakúgy, ahogy mi is gyakran ingereljük a rács mögött levő vadállatot.

Egyikük megpróbálja a pipát kiszedni a számból - au, többé nem fogja megpróbálni! Egy másik utolsó york-foki "divat" szerint készült rövid prémszoknyámat rángatja - au, bocsánat, csak tévedés volt! És amikor lerakodom a szánról, hogy megetessem kutyáimat, szalonnát kérnek. Az asszonyok is előmerészkednek, ők is szalonnát kunyerálnak, mivelhogy - amint már mondtam - még nem kezdődött meg a fókavadászat. Mindnyájan nagy ínyencek és bolondulnak a fölséges, friss, keményre fagyott, ínycsiklandóan rózsaszínű szalonnáért. - Azt hiszitek, azért jöttem ide olyan messziről, hogy szalonnával etesselek benneteket? - mondom nekik. - Ez kell a kutyáknak, van itt elég férfi, menjetek ki a jégre és kezdjétek meg a légzőlyukas fókavadászatot, ha szalonnára fáj a fogatok.

Harsány nevetés a válasz minden oldalról.

- Ki vagy te? Kereskedő, aki rókaprémet akar venni?

- Azért utaztam ide, hogy lássalak benneteket és megnézzem, hogyan éltek.

Újabb viharos nevetés.

Idősebb férfi válaszol, kicsit zavartan, mert nem tudja, komolyan beszélek-e vagy tréfálok: - Hát ha azért jöttél, itt sokféle embert láthatsz. Akadnak köztünk szépek is, de a legtöbben csúnyák és kinézésük nem sok örömet fog okozni neked.

Mulattatott ez a bárdolatlan őszinteség, de éreztem, hogy gátat kell vetnem tolakodásuknak. Tennem kell Valamit, hogy bebizonyítsam ezeknek az embereknek: egyáltalán nem félek tőlük. Teli torokkal ordítom hát: - Én bizalommal jöttem közétek, bár nem a legjobb a híretek. Alig egypár éve, hogy két fehér embert agyonütöttetek, s a rendőrség bizony nem hízelgőén beszélt rólatok. De láthatjátok, nem félek, hiszen egyedül jöttem.

E szavakkal a falu mellett emelkedő két magas domb közé ékelt kis völgyre mutattam, ahol az amerikai expedíció két tagját néhány évvel ezelőtt meggyilkolták.

- Nem mi, a fehér emberek maguk kezdték a viszálykodást. Mi jóakaratú, vidám emberek vagyunk. Szeretünk énekelni és nevetni, és nem gondolunk rosszra, ha csak a félelem nem kényszerít rá! Te a barátunk vagy, és nem kell félned.

Így beszélt a gyilkosok bandája.

A szállásomul kijelölt hókunyhóba vezettek. A háziasszony, Qermertoq (a Fekete) nagy vendégszeretettel fogadott Fókával együtt. Később megtudtam, hogy az asszony férjét Fóka apja, Fóka apját viszont az asszony édesapja ölte meg. Ez a kis elintézetlen számadás azonban, úgy látszik, egyáltalán nem gátolta őket abban, hogy a legbarátságosabban viselkedjenek egymással. Ennek ellenére rideg maradtam, hogy lehetőleg távol tartsam magamtól az asszonyt, de ő odajött hozzám, vállamra tette a kezét, egyenesen a szemembe nézett, és így szólt: "Mondd, idegen, kicsalt már belőled nő valaha is egy mosolyt?" Erre hangosan elnevettem magamat. A barátság új ismerőseimmel meg volt pecsételve.

Két asszony kíséretében, akik egy tapodtat sem tágítottak mellőlem, indultam látogató-körutamra, úgy látszik, a fejükbe vették, hogy mindenkit ezen az egy délutánon kell megismernem. Magasabb termetűek és szebbek voltak a többinél, és hosszú hajfonatukkal inkább indiánlányokra, mint eszkimókra hasonlítottak. Olyan világos és finom bőrük volt, amely tulajdonképpen csak a szőkék sajátja; érdekes, hogy e vidéken milyen sok emberre jellemző ez a világos bőrszín. Este nagy ünnepségre hívtak meg a táncházba, amely olyan tágas volt, hogy hatvan ember is kényelmesen elfért benne. A hatalmas hó- csarnokot kifejezetten ünnepségek és nagyobbszabású összejövetelek céljára építették. Kétoldalt, a termekből nyíló páholyok módján két kis mellékszárny csatlakozott a nagy csarnokhoz, ahol az ünnepségek résztvevői gyülekeztek. Mind a két szárnyban laktak. Egyik szárnyban egy fiatal anya tartózkodott két kicsi gyermekével, akik folyvást azon mesterkedtek, hogy a varrószerszámot megkaparintsák. A helyiségben nagy zsírkőlámpa árasztott világosságot és meleget, s az ember önkéntelenül megcsodálta a padkákon a gyönyörű, puha prémek hívogató kényelmét. Az oldalpadon sarki tőkehal, lazac és szárított hús volt fölhalmozva, láthatólag abból a célból, hogy ha valaki megéhezik az ünnepségen, haraphasson valamit. A másik szárny ugyanígy volt berendezve, de a házaspár, amelyik különben ott lakott, a karénekesekhez csatlakozott. Most csapatnyi fiatal lány tolongott a padokon - nekik kellett a lámpákra ügyelni -, és kíváncsian bámulták az ünnepi közönséget. Fönt a csarnok kupolájának hajlatában apró fülkéket vágtak a hóba; itt égtek a kicsiny olajlámpások, amelyek titokzatos-varázslatos fényt vetettek a furcsa gyülekezetre. A csarnok közepén az énekkart alkotó férfiak és nők gyűrűjében állt az előénekes és táncos, hatalmas dobbal a kezében. Ezek a dobok gyakran olyan nagyok, hogy egy teljes rénszarvasbőr kell a bevonásukra. A dob kávájának nagyon szilárdnak és tartósnak kell lennie, ezért egy ilyen dob, amit pedig kézben kell tartani, tetemes súlyú. Természetes hát, hogy nemcsak fizikai erővel, hanem nagy gyakorlattal is kell rendelkeznie annak, aki egyidejűleg az énekes, dobos és táncos szerepét tölti be ezeken az ünnepségeken és "fellépése" gyakorta egy óra hosszat, sőt még tovább tart. Az ugrásokból, vonaglásokból, heves csípőmozgásból álló táncok, amelyek ritmusát a dob könyörtelen pergése diktálja, annyira igénybe veszik és kimerítik a táncosokat, hogy mutatványuk végeztével a szó szoros értelmében szinte feloldódnak a verejtékben.

A résztvevők mindent elkövetnek, hogy a táncházban töltött órák ünnepélyességét a lehetőségek határáig fokozzák. A férfiak és asszonyok felöltik fehér hasi bőrből kivarrt, szép mintájú rátétekkel dúsan ékesített ünnepi viseletüket. A férfiak vállán átvetve hófehér hermelinprém pompázik, amely minden mozdulatukra lágyan hullámzik ide-oda. Nagy gondot fordítanak a férfi és női csizmákra; fehér és piros bőrcsíkokkal díszítik. Fejükön bőrdarabokból összevarrt sisakot viselnek; hegyéből fura díszkampóként jégmadárcsőr mered elő.

A kórus közepén álló táncos és dobos egyszemélyben az élőénekes is. Az ő feladata az énekkar összehangolása és irányítása. Ez a mély basszusokból és éles szopránokból álló énekkar frenetikus hatást tud kiváltani hallgatóságából. A kis hangközökben mozgó dallamok soha nem keltik az egyhangúság érzetét, mert a hol felgyorsuló, hol ismét lelassuló ütem állandó változatosságot nyújt. Ezeket az énekeket hallgatva úgy érzi az ember, mintha meredek sziklaparton megtörő hullámok moraját hallgatná.

Minden férfinak és szinte valamennyi nőnek vannak maguk költötte dalai, amelyek saját élményeikből fakadnak. Ezeken kívül sajátos "szellemhimnuszokat" is énekelnek a táncházban, amikor a tengeri állatok úrnőjét akarják megidézni. Az aqiwtitokban, ezekben az ünnepélyes szellemhimnuszokban Hilap inuéhez, a levegő szellemeihez fohászkodnak, mert hitük szerint ők az egyedüliek, akik az embereken segíteni tudnak. Szövegük és dallamuk egyaránt ősrégi, s nemzedékről nemzedékre öröklődik. A varázsformulák érthetetlenné homályosítják a szövegeket, de soha senki nem is próbálja megérteni, mert azt hiszik, hogy éppen a képzelet és misztikum erejével hatnak.

Végül, vannak ingilrait pisének nevezett énekeik, vagyis a "halottak dalai". Ezek is szájról szájra hagyományozódnak, s bár nemegyszer meghatározott névhez kapcsolódnak, senki nem sejti, hogy valójában milyen régiek. Az újabb keletű dalok rendszerint valami tettet magasztalnak vagy rendkívüli élményt örökítenek meg. Velük ellentétben, az elhunytak dalai sokkal érzelmesebbek, s gyakran valamilyen életbölcsességet próbálnak kifejezni.

Az ünnepség egész éjszakán át tartott, s most, amikor oly hosszú idő után megkísérlem fölidézni azt a megmagyarázhatatlan erőt, amely szavakat, dallamokat és mozdulatokat az életöröm egyetlen égig csapó hullámában olvasztott össze, a gyönyör éjszakai túláradásában, az eksztázisba hulló tudat magafeledésében, rádöbbenek, hogy az ilyen éjszaka hangulatát csak a maga varázskörében lehet megérteni. Soha nem hallottam még előtte szellemidéző énekeket kórusban előadva, megkértem hát az énekeseket, hogy törzsük egy-két ilyen dalát recitálják el a kedvemért. Később, az éjszaka folyamán váltakozva énekeltek új és ősi énekeket, letűnt idők halhatatlan dalnokainak dalait. Sikerült később valamennyi éneket leírnom, s a következőkben némi ízelítőt adok belőlük olvasóimnak. Hogy a fordítás módját érzékeltessem, egyik-másik eredeti szövegét is közlöm. A szöveg, amely itt elég kurtának tetszik, a dallam szárnyán mind magasabbra és mind messzebb szárnyal, s ily módon egy alig pár soros, rövid szöveg félóráig vagy még hosszabb ideig tartó ének anyagául is szolgálhat. (Dániából való elutazásomkor úgy terveztem, hogy az eszkimó énekek dallamát fonográfon örökítem meg. Sajnos, expedíciónk kezdetén elveszítettük a felvevőkészüléket és egész utunk alatt nem sikerült helyette újat szerezni. )

SZELLEMHIMNUSZOK

I

Szelleme a levegőnek,

Gyere, gyere, jöjj sietve.

Sámán-híved

Szólít téged.

Gyere, s a bajt harapd halálra,

Szelleme a levegőnek,

Gyere, gyere, jöjj sietve,

Fölállok én,

Fölállok a szellemek közt

A sámánok segítenek,

Szellemek közé állítanak.

Gyermek, gyermek, te nagy gyermek,

Állj föl, siess ide hozzám.

Gyermek, gyermek,

Te nagy gyermek, gyermekecske,

Állj fel itt miközöttünk.

II

(E dal éneklésekor mindenkinek meztelennek kell lenni)

Emberek, emberek, itt vannak

Az állat lábnyomai

Külsőin nagy farkas külseje

Belsőm zsigerei.

Emberek, emberek, itt vannak

Az állat lábnyomai

Külsőm rozsomák külseje

Belsőm zsigerei.

Emberek, emberek, itt vannak

Az állat lábnyomai

Külsőm a medve külseje

Belsőm zsigerei.

Emberek, emberek, itt vannak

Az állat lábnyomai.

III

Hová bolyongtál el én lelkem?

Jöjj haza, ő, jöjj haza!

Messze délre utazott el,

Délen lakóknál délebbre,

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Hová bolyongtál el én lelkem?

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Messze keletre utazott el,

Keleten lakóknál keletebbre,

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Hová bolyongtál el én lelkem?

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Messzi északra utazott el,

Északon lakóknál északabbra,

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Hová bolyongtál el én lelkem?

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

Messze nyugatra utazott el,

Nyugaton lakóknál nyugatabbra,

Jöjj haza, ó, jöjj haza!

- Az eredeti szöveg: -

Tarnak humun autdlartuk,

Ailagit - ailagit!

Kivagdliata kivagdUnut autdlartuk.

Ailagit - ailagit.'

Tarnak namun ivkua autdlartuk?

Kilugdligta kilugdllnut autdlartuk.

Ailagit - ailagit!

Humun ivkua autdlartuk tarnagka?

Uvagdligta uvagdlinut autdlartuk.

Ailagit - ailagit!

Humunk ivkua tarnagkale autdlartuk?

Tunugdligta tunugdlinut autdlartuk.

Ailagit - ailagit!

Humun ivkua tarnagkale autdlartuk?

Avagdligtale avagdlínut auídlartufc.

Ailagit - ailagit!

IV

Meg akarok látogatni,

Ismeretlen asszonyokat,

Meg akarom fejteni mind

Titkait a férfiaknak.

- Ne fűzd szorosra a csizmád - Keress férfiban,

Keress a nőben.

Simítsd el a nők ráncait

Simítsd el a csúf ráncokat!

A tengernek jegén jártam.

- Fókák fújtattak a léknél - S álmélkodva hallgattam

A tengernek az énekét

S ahogyan a friss jég sóhajt.

Menj, menj,

Erős szettem egészséget

Hoz minekünk a táncházba.

HALOTT FÉRFI ÉNEKE (Aljuk dala, amelyet Paulinaoq álmodott meg)

Öröm tölti el szívemet,

Mikor feldereng a hajnal

És a nap óriás korongja

Csöndben felsiklik az égre.

De máskor félve-rettegve fekszem

Rémiszt a férgek serény nyüzsgése!

Befurakszanak kulcscsontom üregébe

S mind a két szememet kirágják.

Fekszem, félek s gondolkodom

Mondd, hát olyan szép volt a földön?

Gondolj a télre

Mikor a gond mart,

Honnan szerzel talpat cipődre,

Honnan szerzel bőrt a csizmádra,

Igazán olyan szép volt az élet?

Félsztől gyötörtén, szorongva fekszem

Nem mindig csak a gond volt a részem?

Még sugaras szép nyár idején is

Mikor hiába mentem vadászni

Tenyérnyi prém sem akadt a házban,

Amiből ruhát varrhattunk volna,

Akkor is olyan szép volt az élet?

Félsztől gyötörtén, szorongva fekszem,

Nem mindig csak a gond volt a részem,

Mikor a tenger jegén halásztam

S megőrjített a balszerencse,

Mert lazac horgomra nem akadt egy se?

Vagy tán olyan szép volt az,

Mikor részegen - vörösen - zavartan

Álltam a táncház sokadalmában

S a kórus csúfolva kacagott rajtam,

Mert a dalomba jaj, belesültem?

Akkor is olyan szép volt az élet?

Mondd, hát olyan szép volt a földön?

Itt öröm tölti el szívemet,

Mikor felragyog a hajnal,

És a nap óriás korongja

Csöndben felsiklik az égre.

De máskor félve-rettegve fekszem,

Rémiszt a férgek serény nyüzsgése

Befurakszanak a kulcscsontom üregébe,

S mind a két szememet kirágják.

EGY RÉGI DAL A NAPRÓL, HOLDRÖL ÉS A MAGÁNYTÓL VALÓ FÉLELEMRŐL

Milyen keserves,

Magányra vágyni,

Vidám baráti társaságból.

Az emberektől messze vágyni!

Ijaija - ja - jó.

Mily boldogság

A nyarat várni,

Amely eljön a nagy világra,

A napot látni.

A déli napot s az éjféli napot,

Amely régi nyomát követi!

Ijaija - ja - ja.

Milyen keserves

A telet várni,

Amely eljön a nagy világra,

A holdat látni,

A félholdat s a teliholdat,

Amely régi nyomát követi!

Ijaija - ja - ja.

Hová visz az út?

Keletre vágyom,

És többé már sohase látom

Apám idősebbik bátyját!

Ijaija - ja - ja.

MÍG A SZÉL SÜVÍT ... (Egy elfeledett ember dala, amit még énekelnek)

Vajh' hova fut a déli szél,

Mikor elsüvít mellettünk?

Azokhoz az emberekhez,

Kik tőlünk északra laknak?

Tudjátok-e, hogy hová fut,

Mikor elsüvít mellettünk?

Hová fut a keleti szél

Mikor elsüvít mellettünk?

Azokhoz az emberekhez,

Kik tőlünk nyugatra laknak?

Tudjátok-e hogy hová fut,

Mikor elsüvít mellettünk?

Hová fut az északi szél

Mikor elsüvít mellettünk?

Azokhoz az emberekhez,

Akik tőlünk délre laknak?

Tudjátok-e, hogy hová fut,

Mikor elsüvít mellettünk?

Hová fut a nyugati szél,

Mikor elsüvít mellettünk,

Azokhoz az emberekhez,

Kik tőlünk keletre laknak?

Tudjátok-e hogy hová fut,

Mikor elsüvít mellettünk?

- Az eredeti szöveg: -

Ai jai ja - i ja, huvakiaq ihumangalungule nigerarjuk kangma ithuarorpagdlorpa?

Ualinguvdle haukua inuarjue ihumangalungit ithuarorpagdlorpa?

Ai jai ja - t ja.

Huvakiaq ihumangalungule pikangnarjuk kangma?

Ithuarorpagdlorpa ?

Tununguvdle - qa - haukua inuarjue haukua ihumangalugitdle ithuarorpaydlorpa ?

Ai jai ja - i jo.

Csak hajnaltájban tudtam az ünnepségről elszabadulni. Még egyszer egybe kellett gyűjtenem a szívemben mindezeket a rendkívüli arcokat, amelyekre a szabad, de zord élet véste rá jellemző vonásait, a szépséges rénszarvasbőrökbe öltözött férfiakat és nőket, e különös jellemeket és egyéniségeket, e töretlen kedélyeket, akik magafeledten tudják élvezni a pillanat gyönyörűségét, ezeket a nyílt, örömre hangolt természettel megáldott embereket, akik feledhetetlen fogadtatást készítettek számomra. Született hazudozók, bűnözők, gyilkosok voltak-e ezek az emberek?

A falut övező dombok fölött a sarki fény széles szalagja villódzott. A színek játékos, fénylő szikrákként röppentek elő az égi tűzvész rőt hátteréből. A nappal és az éjszaka szépségétől lenyűgözve bámultam a rejtélyes lángolást, miközben a faluból az ünnepi himnuszok hangjai szűrődtek el hozzám, s a bátor szívekből feltörő dallamban ott fénylett-ragyogott az északi fény egész színpompája.

S ekkor vakító világossággal villant át rajtam, hogy ezen a hidegtől szikrázó éjszakán itt, ezen a talpalatnyi helyen a boldogság harsonáját hallhattam - és körülöttem eszkimók voltak, vidámak és hírhedtek, gyilkosok, emberek!

XXI

HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁVAL KENTBÖL A MACKENZIE-DELTÁIG .. .

1924. január 16-április 17

Végre összegyűlt hát a pézsmaökör-népről írandó monográfia anyaga. Négy fontos csoportot tanulmányoztam: a nyílvessző-népet, vagy a rénszarvas-eszkimókat, a Hudson-öböl mentén élő törzseket, a fókaeszkimókat, végül pedig a pézsmaökör-népet. Most már csak kiegészítő anyagot kellett gyűjtenem a Mackenzie-deltában, az Alaszkában, a Bering-szorosban és a Szibériában élő nyugati törzsekről. A felsorolt munkaterületek közötti útvonalat a Stefansson-expedíciók, legutoljára pedig különösen behatóan a kanadai sarkköri expedíció (1913-1918) néprajzos szakértője, dr. Diamond Jenness ismertette. Utolsó munkaterületemtől a legközelebbi munkaterületemig nem kevesebb, mint 2200 kilométeres utat kellett megtennem - mégpedig a lehető leggyorsabban. Útközben azonban itt-ott mégiscsak megálltam, ismerkednem kellett a lakossággal, hogy párhuzamot vonhassak és összehasonlíthassam megfigyeléseimet hatalmas naplóanyagommal. Nagyon megörültem ezért annak, hogy kutyáink a hosszú pihenő és Clarké által biztosított kitűnő ellátás következtében pompás erőben voltak, mert a sarkvidéki utazásokon sokkal fontosabb a kutyáknak nyújtott vendéglátói ellátás, mint az, amit az ember maga élvez.

Tekintettel arra, hogy jelentős terhet kellett szállítanunk, kutyáinkat két, viszonylag kis fogatra osztottuk. Én Amarulunguaqkal utaztam, s meg kellett elégednünk a hat legjobb kutyával. Ennek fejében viszont én kaptam a kisebbik szánt és a könnyebb rakományt, amely azonban még így is háromszáz kilogrammot nyomott. Dunnalúd ezzel szemben tíz kutyát kapott Leó Hansen és roppant súlyú filmfelszerelésének szállítására. Becslésem szerint e szán terhelése elérte az ötszáz kilót is, de hála a tőzeg- és jégburkolatnak, már utazásunk legelső percétől kezdve, amikor pedig a legsúlyosabb volt még a rakományunk, olyan iramban száguldhattunk, hogy pontosan az előre megállapított határidőre fejeztük be hosszú szánutazásunkat.

Utazásunk gyorsasága természetszerűleg kihat leírásának részletezésére is. Noha minden röpke nap önmagában is egész korszak volt, olyan élmény, amely örök időre bevésődött emlékezetünkbe, a továbbiakban átsiklunk efelett, mert a megelőző fejezetekben talán túlságosan is hosszadalmasán időztünk a részleteknél. Az elbeszélő könnyen beleesik a bőbeszédűség hibájába, s mindenekelőtt az ragadja meg, ami ünnepélyességével hatott rá, s ami jókedvre derítette. Ma már egész utamat egyetlen kis, Kentből származó, eszkimó dalba tudom sűríteni:

S most emlékezem

Életem apró-cseprő gondjaira,

Most, amikor a tengeri szél

Tovahajtja csónakomat,

S úgy gondoltam, veszélyben forgók.

És ekkor gondjaim,

Jelentéktelen bajaim oly nagyoknak tűntek,

S nagynak tűnt a vesződség,

Amellyel a mindennapra valót előteremtem.

S mégis létezik egy valami,

Egyetlen nagy dolog:

Nagy útjaimon, útmenti kunyhókban

Megélni a nagy napot,

A felvirradó napot,

A világot elárasztó fény eljövetelét.

Kentből -42 C-fok hidegben, jeges hófúvásban indultunk útnak. Régi tartózkodási helyünk, Malerisiorfik felé indultunk; ott tároltuk rakományunk egy részét, s ezt akartuk még felvenni. A dermesztő szél átjárt bennünket, és meglehetősen megviselt állapotban vonultunk be egy tágas hókunyhóba. Egész délután egyik látogató a másik sarkát tapodta: mindenki szeretett volna még egyszer elbúcsúzni tőlünk, vagy legalábbis utolsó pillanatban valami üzletet kötni velünk.

21.-én értük el a Barrow-fokot, s miután jó néhány órán át követtük a lapos gránitpartot, utunkat egy magasan fekvő, meredek előhegységnek vettük, amelyet azonban csak a rákövetkező nap délutánján értünk el. Az idő napok óta derűs, kellemesen langyos volt, de most hirtelen hóvihar közelgett. Az egész tájat vágtató ködgomolyagok borítják, s éppen abban a pillanatban, amikor a tájékozódás már-már lehetetlenné válik, a kutyák idegen embereket szimatolnak. Szédítő iramban vágtatunk előre, s három órára elérünk egy falut a jég kellős közepén; lelkes fogadtatásban részesítenek bennünket. A falu lakossága 46 ember, ebből 25 férfi és 21 nő, s a lakosság elbeszélése alapján a helység neve Agiaq, ők maguk pedig agiarmiutoknak nevezik magukat.

Az utóbbi időben már résen voltunk az emberek tolakodó üdvözlésével szemben; kellemes meglepetésünkre itt csendes, szinte szerény és udvarias emberekre bukkantunk, akik nyomban felajánlották segítségüket, hogy a lehető leggyorsabban felépíthessük hókunyhónkat. Éppen ránk tört a hóvihar. A hegyeken felborzolt hajként szökkentek a magasba a hóförgetegek, örvénylő hóoszlopok száguldottak át az ormokon - nem volt vesztegetni való időnk. A falu közelében találtunk egy hótorlaszt, s mivel már leereszkedett a sötétség, meg kellett elégednünk ezzel a valójában építéshez kissé túlságosan puha hóval. Alig egy órával rá már tető volt a fejünk felett, s majdnem egy időben olyan tomboló hóvihar zúdult ránk, amely 22-én délutántól egészen 26-ig hókunyhónkban fogva tartott bennünket. Ezalatt a szó szoros értelmében be voltunk zárva ideiglenes hajlékunkba, amely minden percben azzal fenyegetett, hogy egyszerűen elszáll a szelek szárnyán fejünk fölül, mert az "építőanyag" túlságosan puha volt. Szüntelenül ki kellett kászálódnunk, hogy toldozzuk-foldozzuk házunkat, ez pedig a heves vihar közepette távolról sem bizonyult könnyű munkának.

A hókupacokból kivágott hótömbök kezünk között olvadtak szét. Minden látogatónknak hókést kellett magával hoznia arra az esetre, ha netalán valami baj történne. Alig ötperces út vezetett csak kunyhónkhoz, mégis életveszélyt jelenthetett, ha valaki eltévedt. Ennek ellenére házunk egész idő alatt nem fogyott ki a vendégekből, férfiak, asszonyok, gyermekek, de még háton hordott csecsemők is megjelentek látogatásunkra - újra meg újra meg kellett csodálnom, mennyire alkalmazkodnak ezek az emberek a természet viszonyaihoz. Képzeljük csak el: házunktól ötpercnyire lakó barátainkat kívánjuk meglátogatni, de ha utat tévesztünk, az már szinte a biztos halált jelenti, még akkor is, ha hókést viszünk magunkkal, és végső esetben kunyhót építünk.

Szánjaink és minden poggyászunk olyan mélyen feküdtek a hó alatt, hogy magunk sem igen tudtuk, pontosan hol lehetnek, de még kutyáink is eltűntek, és csak a hóban emelkedő halmocskák jelezték, hol fekszenek. A hó viszont melegen tartotta őket, és kényelmesen érezték magukat. Mindent beborított a hóköd, s ritka kivételnek számított, amikor egy ízben az Agiaq-fok meredek sziklafalai nagy fekete állatokként átderengtek a hófúváson. Ügy tetszett, fehér hullámverés ölel körül bennünket, amely megfullaszt, mihelyt kidugjuk orrunkat a bejáraton.

Az emberek azonban nem hagyták magukat zavartatni, és szüntelenül látogattak bennünket. A vendég érkezésének első hallható jele a tüsszentés volt: a bejáratban ki kellett fújnia orrából-szájából a havat. Ezt követően ruháját verte le, ami oly sok időt vett igénybe, hogy azt hittük, bundáján már egyetlen szál szőr sem maradt. Most azután végre feltűntek a látogatók, mosolyogva, vidáman, kipirult arccal és deres szemöldökkel. Nemcsak egyszerűen látogatóba jöttek, hanem kutyáink számára élelmet kínáltak: nyers fókabőrt és fókahúst. Araik rendkívül mérsékeltek voltak, s nagyon megörültek, amikor a kért ellenértéket kifizettük nekik. Az eszkimók nagyon nehéz nyarat vészeltek át. Területükön, amely egészen a kereskedelmi állomások felállításáig a Coronation-öböl környékén a leggazdagabb rénszarvas vadászterületnek számított, ezen a nyáron szinte nem is lehetett vadat látni. Rénszarvassal még elvétve sem találkoztak. Nagy nehezen sikerült csak kóbor pézsmaökrök, tengeri halak és hófajdok elejtésével fenntartani a törzset. Mindez azonban csak igen sovány tápláléknak számít egy eszkimó háztartásban. Mihelyt befagyott a tenger, megkezdődött a fókavadászat, s most már feledve volt a rossz nyár, minden visszhangzóit az eszkimók vidám kacagásától, noha a felnőttek többségének arcán mély nyomokat hagyott az éhínség.

A hóvihar harmadik estéjén ünnepélyesen meghívtak bennünket egyik hókunyhóba, ahová szellemidézésre gyűltek egybe. Vendéglátónk kifejezetten szőke eszkimó: feje kopasz volt, vöröses körszakállt növesztett, szeme pedig kissé kékbe játszott. Kingiunak hívták.

A vihar most érte el tetőpontját. Hármasával összefogódzva kellett járnunk, hogy egyáltalában lábon tartsuk magunkat. Azzal is számolnunk kellett, hogy az ünnepség közelében esetleg hókunyhót kell építenünk. Valamennyien hatalmas hókésekkel láttuk el magunkat, s így nyomultunk, mélyen a jégpáncél fölé görnyedve a kis falu felé, ahol az ünnepséget tartották. Engem Kingiuna és társa karon fogott.

"Nem más ez, mint Narsuk, a csecsemő, aki sír, s a vihar átfütyül pelenkáján." - S ezzel elmesélték az ősi mítoszt az óriás fiáról, aki bosszút állt az embereken, apja és anyja gyilkosain és felszállt az égbe, hogy ott vihar alakját öltse. Ma éjjel megkísérlik megtudakolni a gyermek haragjának okát, és lecsillapítani a vihart. A szél olyan vad erővel cibált bennünket, hogy időnként mozdulatlanul megálltunk, egymásba kapaszkodva, nehogy a vihar a körülöttünk feltornyosuló jég közé sodorjon bennünket. A szárazföld felől érkező hatalmas széllökések ostorként vágtak végig rajtunk; csak miután három-négy ilyen roham elviharzott, kísérelhettük meg a továbbhaladást, míg a heves szélroham, a viharcsecsemő ordítása közepette újból megállított, s majdnem a jégre tepert bennünket. Azt hiszem, az alig félkilométeres út egy teljes órát vett igénybe. Hogy megörültünk, amikor végre megpillantottuk az ünnepi csarnok ragyogó jégtábla-ablaka mögött a zsírlámpák meleg fényét! A bejárat körül tülekedő kutyák mérges morgása, fogcsattogtatása közepette jutottunk be a hosszúkás alagútba, majd az ünnepi csarnokba, ahol addigra már minden helyet elfoglalt a falu mindkét nembeli lakossága.

Az ünnepi csarnok két. egybeépített hókunyhóból állt. Az egyiknek a házigazdája fogadott itt rendkívül szívélyesen, s helyemre vezetett. A négy méter széles és hat méter hosszú háznak olyan magas volt a mennyezete, hogy az építőmesternek két hordalékfából faragott gerendával kellett aládúcolnia: a két gerenda pompásan festett a fehér hócsarnokban. Lent a földön annyi hely volt, hogy valamennyi szomszédunk gyermekei vidáman fogócskát játszhattak az ünnepi előkészületek alatt az oszlopok körül.

Az ünnepséget étkezés vezette be, amely szárított lazacból, szalonnából, fagyasztott és nyúzatlan fókahúsból állt. Nagy baltákkal lendületesen csapkodták a feltálalt húst, hogy csak úgy röpködtek a húscafatok. A melegtől kipirultak a vihar és hócserzett arcok, és az egybegyűltek hatalmas étvággyal vetették magukat a húsdarabokra, amelyekre előzőleg kicsit ráleheltek, nehogy a jeges hús lehántsa szájukról és nyelvükről a bőrt.

- Nagy ínyencek ezek, mindig kaphatók a lakomára - suttogta fülembe fagyott vérrel teli szájjal Dunnalúd.

S valóban, nemcsak erős gyomor kellett ehhez a koszthoz, de rendíthetetlen kedély is, hogy az ilyen hóvihart ünneppé tudják változtatni. Esténk sámánja Horqarnaq volt, okos tekintetű és gyors mozgású fiatalember. Arca nyílt, őszinte, s talán éppen ezért is tartott a szokásosnál hosszabb ideig, míg eksztázisba esett. Elmagyarázta nekem, hogy csak kevés segítő szelleme van: elhunyt apjának a szelleme, valamint annak segítője, egy mondabeli óriásmanó, akinek olyan hosszúak a karmai, hogy akár egy ember testét is átfúrhatja velük, ha csak egy kicsit megvakarja. Azután volt itt egy figura, amelyet ő maga alkotott hóból: emberhez hasonló alak, egy szellem, aki mindig megjelent, valahányszor csak szólította. Negyedik segítő szelleme egy Aupilalanguaq nevű sajátos vörös kő volt, egyszer rénszarvasvadászat közben bukkant rá. Tökéletesen úgy festett, mint egy nyakon ülő fej. Amikor a közelében elejtett egy rénszarvast, a kő köré a rénszarvas hosszú nyakszőréből fejpántot hurkolt. Ily módon saját segítő szellemét tette varázslóvá, s ezzel megkétszerezte annak erejét.

Most ezeket a segítő szellemeket kívánta felidézni. Az összejövetelt szerény szónoklattal kezdte, amelyben azt állította, hogy képtelen megfelelni ennek a feladatnak. A falu valamennyi asszonya körben állt, s üres locsogással biztatta: "Dehogynem tudod, s ezért megy olyan könnyen neked, mert annyira erős vagy." A sámán azonban újra meg, újra csak ezt ismételgette: "Nehéz, nagyon nehéz dolog kimondani az igazságot, súlyos dolog felidézni a titkos erőket."

Sokáig megőrizte komolyságát és kihívó megközelíthetetlenségét, de az őt körülvevő asszonyok csak nem hagyták abba. Addig buzdították, míg végül is lassan eksztázisba esett. Ebben a pillanatban odaléptek a férfiak is. egyre szorosabbá zárult körülötte a gyűrű, valamennyien tüzelték, elismerő szavakat kiáltottak feléje képességeiről és erejéről.

Horqarnaq pillantása egyre vadabb lesz. Kitágult pupillával a messzi távolt kutatja. Időnként megperdül a sarkán, légzése szaggatottá válik, most már nem ismeri meg a falubelieket.

- Kik vagytok?

- A szomszédaid - válaszolják neki.

- Mindnyájan itt vagytok?

- Mindnyájan, kivéve azt a kettőt, aki keletre utazott, rokoni látogatásra.

De mintha semmit sem hallana. Újra meg újra megismétli:

- Kik vagytok? Mindnyájan itt vagytok?

Egyszerre csak vad tekintetet vet Dunnalúdra meg rám, és felordít:

- Ki ez a kettő? Nem ismerem arcukat.

- Férfiak, akik beutazták a világot, férfiak, akiket kedvelünk, barátok, akik szintén szívesen meghallgatnák, milyen bölcsességet közvetítesz nekünk.

Újra megpördül a fiatalember, belebámul minden egyes szempárba, egyre merevebben és vadabbul tekint maga kóré, majd fáradt öregemberként, aki hosszú utat tett meg, ezt ismételgeti: - Nem tudom, nem tudom!

Ebben a pillanatban gurgulázó hangot hallat. - Segítő szellem költözött a testébe. Rajta kívül álló erő szállta meg, többé már nem önmaga, nem ura a szavainak. Táncol, ugrál, a nézők lába között földre veti magát, elhunyt apját szólítgatja, aki rossz szellemmé vált. Apja alig egy esztendeje halt meg, s anyja, az özvegy, aki még gyászolja élettársát, feljajdul, és nehezen lélegezve próbálja csitítgatni tomboló fiát. A többiek azonban összevissza kiáltoznak, hogy beszéljen csak tovább, ismételje meg bátran a szellem szavait.

A fiatalember halott emberek szellemét nevezi meg, akiket itt lát az élők között. Leírja külsejüket, öreg férfiakét és nőkét, akiket soha életében nem látott, s követeli, mondják meg, kik ezek.

Tanácstalanság, csend, végül az asszonyok suttogva megbeszélést kezdenek. Habozva furakodik előre valaki, és megnevezi egyik vagy másik elhunytat, akire ráillik a szellemidéző leírása.

- Nem, nem, nem, nem az.

Némán, várakozásteljesen állnak a férfiak, miközben az asszonyok éles. magas hangon rikoltanak. Már nem tanácstalanok, csak felajzottak. Nyomon vannak, keresik a titok nyitját. Csak annak a halott férfinak az özvegye, akinek állítólag itt kellene lennie, sóhajt kétségbeesetten, és sírva ingatja fejét előre-hátra. Egyszerre csak felugrik egy vénasszony, aki mindeddig némán húzódott meg padkáján, és azoknak a nevét kiáltja, akikét a többiek nem merték kiejteni: egy nemrégen meghalt házaspár nevét, sírjuk még egészen friss.

- Quanorme! Quanorme!

- Ők azok, ők azok! - kiáltja metsző hangon a sámán, és e szavakra érthetetlen ijedség szállja meg valamennyi vendéget, mert ezek az emberek alig néhány nappal ezelőtt még közöttük jártak-keltek.

ők váltak gonosz szellemekké, akik vihart és zord időt zúdítanak a falura. Rémület lesz úrrá a házon. Az élet titokzatossága misztikus homályt borított értelmükre. Valami érthetetlen megy végbe, ami zavarba ejti valamennyiüket.

Kint tombol a vihar, az ember nem lát az orráig. Még a kutyák is, akiket egyébként kirugdalnak a házból, most ott maradhatnak a védett melegben az izgatott emberek lába között. Harmadik napja tart a förgeteg. Holnapra már nincsen hús, nincs semmi, ami meleget adna, s egyszerre csak kézzelfoghatóvá válik a fenyegető veszedelem. A viharcsecsemő sír, az asszonyok jaj vészekéinek, a férfiak érthetetlen szavakat mormolnak. A szellemidézés vagy egy órája tartott már, s eddig csupán az ismeretlen erőket idézték fel. Vad ordítás közepette most olyasmi történik, ami bennünket, akik sohasem voltunk eddig tanúi a viharisten lecsillapításának, megijeszt. Horqarnaq előreugrik, megragadja az öreg, jóindulatú Kingiunát, aki éppen jámbor énekkel szólítja a tengeri állatok anyját, fojtogatni kezdi, és ide-oda rángatja a legbrutálisabb módon. Kezdetben mindketten jajongó torokhangokat hallatnak, Kingiuna azonban lassanként fulladozni kezd, s már egy hangot sem képes kiadni. Váratlanul azonban suttogás tör elő szájából, s ugyanebben a szempillantásban már ő is áldozatul esik az eksztázisnak. Feladja az ellenállást, követi a sámánt, aki még mindig nem engedte el a torkát, s mindketten értelmetlenül és cél nélkül tántorognak széltében-hosszában a csarnokban. A férfiak kénytelenek a hatalmas zsírlámpások elé állni, nehogy a tántorgók felborítsák vagy szétzúzzák azokat, az asszonyok gyorsan felrángatják gyermekeiket a padokra, nehogy megsérüljenek az általános zűrzavarban, így folytatódik ez még jó ideig, amíg Horqarnaq látszólag kipréselte a szuszt ellenfeléből, akit most élettelen rongyként hurcol maga után. Csak ezután lazít a szorításon, és Kingiuna a földre zuhan.

Így ölte meg képletesen a vihart. A levegő kavargása azonban életért kiált, s a sámán újra megragadja Kingiuna élettelen testét, teljes erőből tarkójába harap, és fogai közt ide-oda rázza, akár egy kutya legyőzött vetélytársát.

Néma csend üli meg a házat. Egyedül Horqarnaq folytatja vad táncát, míg érthetetlen módon újra nyugalom tükröződik szemében. Letérdel a "halott" előtt, gyúrni-gyömöszölni kezdi testét, simogatja, hogy újra életre keltse. Lassan visszatér az élet Kingiunába. tantorogva lábra áll, de alighogy teljesen magához tért, elölről kezdődik a tánc.

A sámán ugyanazzal a vad mozdulattal torkon ragadja áldozatát, ugyanaz a fékezhetetlen tombolás dúl a teremben, ugyanaz a nyögés és fulladozás hallatszik, míg a szerencsétlen ember újra csak élettelen rongybabaként zuhan a kunyhó hópadlójára. Ilyen módon háromszor ölik meg: az embernek be kell bizonyítania a fölényét a viharral szemben. Amikor Kingiuna azonban harmadszor is feléled, rajta a sor, hogy eksztázisba essék. Horqarnaq a földre roskad. Az öreg sámán - komikus, kissé hájas méltóságában - felmagasodik, s mégis szemének vad kifejezésével és a sok ütés következtében kísérteties vöröseskékben játszó arcával mindenkit hatalmába kerít.

Valamennyien úgy érzik, olyan ember áll előttük, akit szemük láttára legyintett meg a halál szele. Akaratlanul egy lépést hátrálnak előle, amikor Horqarnaq mellére helyezve lábát a nézőkhöz fordul és megdöbbentő szóbőséggel ecseteli látomásait. A meghatottságtól elbicsakló hangon kiáltja a hókunyhóba :

Az egész eget megtöltik a mezítelen lények, akik ide-oda repkednek a levegőben. Meztelen emberek, meztelen férfiak, meztelen nők, akik vihart és hófúvást idéznek elő.

Halljátok, hogy zúg? Akár hatalmas madarak szárnycsapásai odafent a légben. Ez a meztelen emberek félelme, ez a meztelen emberek menekülésének zaja! A levegő szellemei vihart fújtatnak, a levegő szellemei hajtják a száguldó havat a föld felett, és Narsuk, a védtelen viharcsecsemő megremegteti a levegőt sírásával.

Halljátok a csecsemő zokogását a szélben? S lássátok: a meztelen menekülők seregében egyetlenegy akad, egy férfi, akit átlyuggatott a szél. Teste olyan, mint a szita, s a lyukakon át sivít a szél: tju-tju-u, tju-tju-u-u! Halljátok? ő a leghatalmasabb valamennyi szélkeltő között!

De az én segítőszellemem feltartóztatja, feltartóztatja mindannyiukat. Nyugodtan, győzelme biztos tudatában látom közeledni. Győzni fog, győzni fog. Tju-tju-u! Halljátok a szelet? Pszt, pszt, pszt! Látjátok-e a szellemeket, az időt, a vihart, amely hatalmas madárszárnyakhoz hasonlatos suhogással zúg el felettünk?

E szavaknál Horqarnaq is feltápászkodik a földről, és a két sámán, akinek arca a lendületes vihar-prédikáció közben átszellemült kifejezést öltött, egyszerű, rekedt hangon énekel a tengeri állatok anyjához:

Anyánk, hatalmas anyánk ott lenn a mélyben!

Távolítsa el, ó távolítsa el tőlünk a rosszat,

Jöjj, jöjj mélységek szelleme!

Földi gyermekeid egyike.

Szólít.

Harapd halálra ellenséged!

Jöjj, jöjj mélységek szelleme!

Mihelyt a két szellemidéző befejezte himnuszát, valamennyi többi jelenlevő, mintegy panaszolva kiáltó kórusként lépett be az énekbe. Senkinek fogalma sem volt, tulajdonképpen miért szólítják a szellemet, senki sem imádkozott valami meghatározottért, de az elődök ősi dallama erőt kölcsönzött érzéseiknek. Másnapra már nem volt mit enni adni gyermekeiknek. Imádkoztak derült időért, hogy vadászhassanak és enni adhassanak kicsinyeiknek.

S egyszerre csak úgy éreztük, mintha a természet életre kelne körülöttünk. Látjuk, amint a vihar meztelen szellemek között süvöltve vágtat az égen, látjuk, amint a menekülő holtak seregét a hóvihar hullámai magukkal sodorják, s a látomások meg a hangok belesűrűsödnek a hatalmas madár szárnycsapásaiba, amelyet Kingiuna látomásában elénk varázsolt.

Ezzel bevégződött a két sámán küzdelme a viharral. Mindketten megnyugodva és vigaszt merítve verekedhettek haza magukat hókunyhóikba, bízvást álomra hajthatták fejüket, hiszen holnapra kétségtelenül szép nap virrad.

S valóban, hajnalra kelve szikrázó napsütésben vágtatunk a vihar söpörte hómezőkön át nyugat felé, s délután már elérjük Tree Kivert: itt állomásozik a Hudson Bay Company és a kanadai lovasrendőrség is.

Mac Gregor úr a Társaság nevében szívélyesen fogadott bennünket. Egy napra az ő vendégei voltunk. Számunkra, akik már egy álló esztendeje a kőkorszak gondolatvilágába zárt eszkimók között éltünk, s csak most érkeztünk kelet felől, jótétemény számba ment fehér emberekkel találkozni, akik már láttak világot és gazdag tapasztalatokkal rendelkeztek. A két fehér ember, akivel a Tree Kivernél összeakadtunk, nem tartozott az általában itt élő fehérek szokványos típusába. William Gibson, a lovasrendőrség fiatal helyi képviselője ír származású volt, részt vett a világháborúban, mégpedig azokon a helyeken, ahol különösen heves harcok folytak, például a Somme-nál és Ypernnél. Kétszer is megsebesült. Mac Gregor ezzel szemben skót volt, aki ugyancsak végigjárta a világháború kemény iskoláját Franciaországban és Szalonikinél. Élményeiket már feledve, megértéssel beszéltek hajdani ellenségeikről, elismeréssel adózva bátorságuknak.

Tree River barátságos, szép hegyektől övezett hely, keleti végállomása a Hudson Bay Company nagy gőzhajójának. Rendszerint két esztendőre való készletet halmoznak itt fel a kisebb kereskedelmi állomások számára, amelyek elszórtan létesültek körös-körül, s amelyeket abban az egyetlen hónapban, amikor e jéggel teli és veszélyes vizeken mód nyílik a hajózásra, egy kis motoros hajó segítségével látnak el.

Január 28-án a Coronation-öblön átvágva elindulunk a Kruzenstern-fok irányában, amelynek északi partján meglehetősen nagy eszkimó tábort találunk; lakói nuvungmiutoknak nevezik magukat. Február 1-én vonulunk be Bernard-kikötőbe, ahol a Hudson Bay Company ugyancsak kereskedelmi állomást tart fenn. Ezután gyorsan folytatjuk utunkat egy a Delfin- és az Union-szoros közötti nagy vadásztáborig, amelyet az eszkimók Ukatdlitnak hívnak. Jó hétig maradunk itt, s én kiegészítem naplófeljegyzéseimet. A mintegy húsz tágas, nagy hókunyhóból álló tábor kis sziget közelében épült, amely a grönlandi Ahongahungaoq néven ismeretes, lakói pedig a hely neve után ahongahungarmiutoknak nevezik magukat. E tábor egész lakossága nyolcvanhárom fő volt, ebből negyvenhat férfi és harminchét nő, tehát meglehetősen nagy falunak számít. A lakosság zöme a Victoria-szigetről származott, de mert azon a vidéken a rénszarvas lassanként már ritkaságszámba ment, ezek az eszkimók átköltöztek a szárazföldre. Itt a beljebb fekvő területeken, a Nagy Medve-tó és a Stapylton-öböltől északra húzódó tengerpart közötti vidéken vadásznak.

A Delfin- és Union-szorosnál - eddigi utam során, a legjobb fókavadász-terület - ér véget az úgynevezett keleti eszkimók tartózkodási helye. Az Inman folyó és a Baillie-szíget közötti szakaszt ugyanis kizárólag prémvadászok vagy bevándorolt alaszkai eszkimók lakják. A Baillie-szigetnél merőben más jellegű eszkimó kultúra kezdődik, amely szorosan a tengeri halászathoz kapcsolódik, s anyagi feltételei ennek következtében jóval magasabb szintűek a többinél. A tőlük keletre lakó törzsek a parti kultúrához vezető lépcső legalsó fokán állnak, de még rendkívül közel a rénszarvas-eszkimók fejlődési szintjéhez.

Az Északnyugati-átjáróban élő eszkimó törzsek valószínűleg viszonylag későn érkezhettek a tengerpartra; mielőtt a kereskedők meg a prémvadászok behatoltak országukba kelet és nyugat felől, állandó kapcsolatban álltak egymással, mégpedig az igdlulikokon kezdve az aivilikeken keresztül egészen a netsilikekig, s innen kezdve az összeköttetés Victoria-szigeten át a Maud királyné-öböl mentén folytatódik. Állandó kapcsolat állott fenn az ős- vagy rénszarvas-eszkimókkal, mégpedig azoknak a nagy kereskedelmi útvonalaknak a felhasználásával, amelyek részben az Ogden-öblön, részben az Ellice folyón át vezettek az Akilineq-hegységnél tanyázó padlermiuteszkimókhoz. Hasonlóképpen egészen a legutóbbi évekig állandó összeköttetés állott fenn a Bathurst-öböl környékén lakók és a Nagyhal folyó felső folyása mentén, valamint a Schultz-tó partján épült falvak népe között.

A fentiekben leírt területen a réz tiszta alakban fordult elő, és ez mind a Bathurst-öbölben, mind Victoria-sziget egyes partjain, különösen a Prince Albert-tengerszorosnál, az egész vidéknek jólétet biztosított. Rézből készítettek késeket, jéglékelőket, szigonyhegyeket és női késeket, amelyek mind rendkívül nagy értéket jelentettek az idegen törzsek szemében. Teljes joggal nevezte tehát Diamond Jenness mindezeket a bennszülötteket "rézeszkimóknak". Ezek ugyanazok, akik néhány évvel ezelőtt "szőke-eszkimók" néven hirtelen világhírnévhez jutottak. S mivel eddig már megszámlálhatatlan tanulmány foglalkozott ezzel a kérdéssel, szeretnék röviden én is hozzászólni, mert jómagam is végiglátogattam mindezeket a törzseket, és éppen most készülök elhagyni területüket. A szóban forgó törzseket az Északnyugati-átjáróhoz indított első expedíciók idején fedezték fel, de területük hozzáférhetetlensége következtében az utóbbi évtizedekben szinte tudomást sem vettek létezésükről. 1905-ben azonban egy Klinkenberg nevű dán prémvadász és kalandor a Herschel-szigetnél egy útra sónert bérelt, s ezzel együtt nyomtalanul eltűnt. Később kiderült, hogy a vihar keleti irányban eltérítette útjából, s Victoria-szigeten keresett kikötőt, amelyről a későbbiek során kiderítették, hogy azonos a Minto-kapuval. Amikor rákövetkező évben újra megjelent a lakott részeken, sajátos népről számolt be, amellyel ott találkozott, olyan népről, amely eszkimó nyelven beszél és eszkimó szokások szerint él ugyan, egyébként azonban teljesen skandináv külsejű.

Ezt a mesebeszédre emlékeztető beszámolót nyilván figyelemre sem méltatták volna, ha nem hallja meg olyasvalaki is, aki rögtön felfigyelt rá. A később világhírnévre szert tett Vilhjalmur Stefansson volt, aki ekkor vezette első expedícióját eszkimóföldön. Klinkenberg beszámolója adta meg a döntő lökést Stefanssonnak, hogy Martin Anderson zoológus kíséretében újabb expedíciót szervezzen, amely 1908-1912-ig járt a sarkvidéken, s amelyről My Life with the Eskimos (Életem az eszkimók között) című útleírásában számol be.

Vilhjalmur Stefansson a Langton-öbölben ütötte fel főhadiszállását, s innen kiindulva mindaddig utazott keleti irányban, míg végül a Bexley-foknál emberekre nem bukkant.

Ekkor történt az a meghökkentő eset, hogy ezek az emberek, pusztán csak azért, mert Stefansson eszkimó nyelven beszélt, eszkimónak tartották, anélkül, hogy a csodálkozás legcsekélyebb jelét is mutatták, vagy külseje alapján fehér embernek ítélték volna. Amikor később azt kérdezte tőlük, mi az oka annak, hogy nem látták meg rajta azonnal, hogy nem eszkimó, azt válaszolták, külseje semmiben sem különbözik a Victoria-sziget lakosaitól, hiszen azoknak is többnyire szürke a szemük és világosbarna a szakálluk. Ez a különös élmény, valamint hosszas kutatásai, mérései és kísérletei arra az elméletre vezették Stefanssont, hogy esetleg a késői középkorban Grönlandban eltűnt norvégek egy része költözött erre a vidékre, s összekeveredett az őslakos eszkimókkal. Magam is elismerem, hogy a rézeszkimók között számos olyan típus akad, amely elüt a szokványos eszkimó külsőtől, anélkül azonban, hogy valamiféle szembeszökő hasonlatosságról lehetne beszélni az európai fajtákkal. Ez a tény azonban nemigen támasztja alá azt a feltevést, hogy itt a régi grönlandi norvégek utódairól lenne szó.

Tökéletesen kizártnak tekinthető az a feltevés is, hogy a Franklin-expedíció egyes résztvevőivel történt vérkeveredés esete forogna fenn, mert a Franklin-expedíció sorsa ma már tökéletesen tisztán áll előttünk, továbbá az is elképzelhetetlen, hogy az ilyen vérkeveredés úgy ment volna végbe alig egy nemzedékkel ezelőtt, hogy erről számos friss elbeszélés ne keringene a törzs körében.

Vilhjalmur Stefansson azt állítja, a Grönland és Victoriasziget közötti távolság valójában olyan csekély, hogy ez gyakorlatilag semmiféle akadályt nem támaszthatott a hajdani északiaknak az útjában. Ez esetben azonban nem érthetek egyet a kiváló kutatóval. Kétségtelen, hogy a hajdani norvégek kiváló tengerészek voltak, akik kis hajóikon valóban messze felhatoltak északra. Semmiképpen sem voltak azonban jártasak a szánutazásban, nem ismerték a téli életformát, enélkül pedig ezen a vidéken nem élhet meg az ember. Északi határuk biztos nyomait az upernaviki runaírásos kőleleteken túl nem tudjuk követni, s noha mindennek ellenére lehetséges, hogy néhány vadász a Melville-öbölig is eljutott, mások meg esetleg a Jones-öbölig is elhatoltak, ahol Sverdrup vélekedése szerint tőlük származó kőoszlopokat talált, eddig még egyszer sem bizonyították be hitelt érdemlő formában e feltevéseket, s az ilyen elméletek alapja túlságosan is bizonytalan. Azokon a grönlandi tájakon, ahol a norvégek éltek, szubarktikus klíma uralkodik, és semmi jel sem mutat arra, hogy elsajátították volna az eszkimók szántechnikáját. A sarkköri utazási technika ismerete nélkül azonban a Grönland és Victoria-sziget közötti távolság végtelenül megnő, és az Északnyugati-átjáró felfedezésére indított számos expedíció sorsa mindennél világosabban tanúsítja, mennyire lehetetlennek bizonyult volna a skandinávok számára a hajózás e tengereken. Végül pedig, ha mégiscsak olyan jelentőségű bevándorlásra került volna sor, amely ennyire rányomta az eszkimó lakosság külsejére is a bélyegét, úgy semmiképpen sem lehet szó csupán egy-két útját tévesztett hajó legénységéről. Ebben az esetben nagyobb arányú kivándorlásnak kellett volna végbemennie, erről pedig nemigen lehetett szó. Minden tiszteletem a hajdani norvégek bátorságáé, mégsem hiszem, hogy sikerült volna nekik asszonyokat és gyermekeket is elszállítani ilyen távoli vidékekre.

Végezetül pedig mindezeket az érveket még egy tisztára hagyományon alapuló érv is alátámasztja. Elképzelhetetlen, hogy ilyen óriási horderejű esemény akár ezer évvel később is ne éljen annak a népnek az emlékezetében, amely annyira híven őrzi tradícióit. Grönlandban számos monda él még a skandinávokról és az eszkimókkal folytatott harcaikról, s természetesnek kellene feltételeznünk, hogy hasonló esetben Victoria-sziget lakossága körében is élnek ilyen mondák.

Az e területen lefolytatott antropológiai mérések sem mutatnak semmit, ami idegen beütésre engedne következtetni. A szőke-eszkimók valamennyi test- és arc-aránya kifejezetten eszkimó jellegű, s a vérkeveredésnek legcsekélyebb jelét sem sikerült kimutatni. Valójában ez a "szőke típus" nemcsak a Victoria-szigeten sajátos, hanem mind a King William-szigeten és a Nagyhal folyó mentén, mind pedig a pézsmaökörnép körében is találkoztam típusokkal, akik ugyanezekkel a külső jellegzetességekkel rendelkeztek: világos arcbőrük, vöröses vagy barna hajuk, szürke, gyakran majdhogynem kék szemük és meglepően erős szakálluk volt, ami egyébként az eszkimóknál merőben szokatlan. Mindezt tehát felleltem más törzseknél is, amelyek ugyancsak semmiféle tradíciót sem őriztek valamiféle vérkeveredésről, s akik olyan mérhetetlenül távol élnek a szóban forgó rézeszkimóktól, hogy az e területekről történő befolyásolás kizártnak tekinthető. Meggyőződésem tehát, hogy e "szőke típusok" eredetét tisztára biológiai okokban kell keresni, amelyek a véletlentől függenek, s amelyeket illetően semmiféle képlet nem dolgozható ki.

Most tehát a prémvadászok országán utaztunk át. Csak a Lyon-foknál ütköztünk bele az első alaszkai eszkimó bevándorlókba, akik fehér prémvadász társaikhoz hasonlóan most éppen vad rokonaik hazájában próbáltak szerencsét. Rendkívül vendégszeretők voltak, folyékonyán beszéltek angolul és kiváló üzleti érzékről tettek tanúbizonyságot. Nyomban megéreztük a bőrünkön, hogy már a hatalmas dollár országában járunk. Hamarosan folytattuk utunkat nyugat felé. Egyre inkább meg kellett nyújtanunk napi út-távolságunkat: most már ötven, sőt, közel hatvan kilométert is megtettünk egyetlen nap alatt. A kutyák reggeltől estig, szinte megállás nélkül ügettek. Mi magunk a szán mellett szaladtunk, csak előre, minél gyorsabban előre. Elhagytuk a Perry-fokot, ahol öt rénszarvast ejtettünk; kénytelenek voltunk erre a célra egy pihenőnapot tartani, hogy a kutyák, de mi magunk is egyszer már istenigazában jóllakjunk a pompás húsból. Másnap elhagytuk a Langton-öblöt, és március 15-én megérkeztünk a Horton folyóhoz.

Március 17-én elértük a Baillie-szigetet, ahol a Hudson Bay Company kereskedelmi állomást tart fenn. Azt hittük, egy merőben más országba érkeztünk. A kis hókunyhókból álló települések, amelyeket annyira megszerettünk, eltűntek, és helyüket gerendakalibák, faépületek vagy tufatéglából rakott házak foglalták el. A rengeteg hordalékfát magával sodró Mackenzie folyam meghatározza a környező területek életformáját. Itt már nem a tengeri halászat-vadászat a létfenntartás egyedüli eszköze. A pénz és az arany utáni hajsza gyökerestül felforgatta az emberek közötti kapcsolatokat. Tovább, tovább, mindig nyugat felé rohantunk. Elhatároztuk, hogy megrövidítjük utunkat, s átvágunk a Liverpool-öblön, egyenesen Atkinson Point irányában. Az utóbbi napokban a táj jellege teljesen megváltozott. Mindenütt fű zöldellt, megélénkült a vidék. A völgyeket sűrűn benőtték a bokrok.

Számunkra nagyon fontos, hogy még mielőtt elérnénk Alaszkát, megálljunk valahol kanadai területen, s befejezzük munkánkat. Legalkalmasabb erre a célra a Herschel-sziget, amelyet április 17-én érünk el. A szigetnek kitűnő természetes kikötője van: ez az egyetlen használható kikötő Teller meg a végtelen sarkvidéki part között elnyúló hosszú utunkon. Csak 1848-ban fedezték fel, de nyomban a Mackenzie és a Baillie-sziget közötti, sőt távolabb fekvő keleti vizeken űzött bálnavadászat központjává lett.

Eszkimó felfogás szerint a Mackenzie-eszkimók hajdanában nagy nép volt. Azt tartják, hogy számuk a XIX. század közepén kétezerre rúgott, s a törzsnek nagyjából a fele Kitigarssiut körül lakott. A járványok azonban olyan szörnyűséges módon megtizedelték ezt a népet, hogy ma már csak négyszázan maradtak. Ráadásul ezeknek a fele későbbi években vándorolt csak be Alaszkából. Régen, mielőtt még a Hudson Bay Company felállította kereskedelmi állomását a deltában, az évente megismétlődő kereskedelmi utazások útvonala a Mackenzie folyón felfelé vezetett, egészen Fort Macphersonig, néha még ennél is messzebb, mélyen be a szárazföldre. S noha ma már az eszkimók minden szükségletüket a part mentén beszerezhetik, mégis akadnak családok, akik felvonulnak egészen a Vörössark folyóig: a prémvadászat és a nagyszerű lazacfogó helyek vonzzák ide őket.

A szárazföld belsejébe tett utak során az eszkimók már a legrégebbi időkben érintkezésbe kerültek az indiánokkal. Az eszkimók azonban szemmel láthatóan szorgalmasabbak és vállalkozóbb kedvűek rézbőrű szomszédaiknál. Mindenesetre eddig meglepően keményen tartják magukat a fehér emberrel folytatott kereskedelmi versenyben. Ezzel szemben az indiánok képtelenek voltak olyan bevételekhez jutni, amelyek oly nagy urakká tették volna őket, mint a part menti eszkimókat. Míg ősi bajtársaik és halálos ellenségeik elegáns kis sónerekben vitorláznak felfelé a folyón, az indiánok még mindig nagy, esetlen bőrcsónakjaikkal jelennek meg, amelyek építésüket tekintve erősen emlékeztetnek a grönlandi asszonycsónakokra, azzal a különbséggel, hogy borításuk nem erős szakállasfókabőrből, hanem a jávorszarvas bőréből készül.

Első találkozásunk a nyugati eszkimókkal tehát éppen akkor történt, amikor három esztendei itt-tartózkodás után elhagytuk Kanada területét. A rendelkezésre álló hely korlátai miatt nem írhatom le mindazt az újat, amit ezeknél az embereknél tapasztaltunk: a bőrcsónakból és kajakból nagybani vadászatot folytató eszkimók korszerű értelemben vett tengerészekké és prémvadászokká fejlődtek. A földből és kőből emelt, belül hordalékfával bélelt eszkimó házak átadták helyüket a villa stílusban épült gerendaházaknak, de ezektől a külsőséges átalakulásoktól eltekintve is, ősi hitüket a kereszténységgel cserélték fel. Tévedés lenne azt hinni, hogy ilyen körülmények között akárcsak a nyoma is fennmaradt annak az összetartozásnak, amely régebben kétségtelenül fennállott köztük és keleti rokonaik között. Mégis, a régmúlt időkre emlékező elbeszéléseikben fellelhetők ennek a nyomai. Több mint száz régi mondát foglalnak írásba, s meglepően nagy hányaduk ismert volt, mert változataikat már hallottuk Kanada keleti vidékein és Grönlandban.

Véget ért tehát utunk a lakatlan pusztaságokon; egyre gazdagabb vidékeken haladtunk át, egyre magasabb fokú és fejlettebb civilizációkkal találkoztunk. Mielőtt elhagytam Kanadát, hálásan megköszönteni a sorsnak, hogy olyan időben juttatta osztályrészemül ezt a feladatot, amikor az eszkimók még saját, régi életüket élték. Egész hosszú utazásunk alatt annak az élményanyagnak a hatása alatt álltam, amely újra meg újra az emberi életért folytatott küzdelemről tanúskodott. Nagy várakozásokkal indultam útnak, s most, expedíciónk végén minden eddiginél mélyebben tiszteltem ezt a népet, amelynek megismeréséért vállaltuk hosszú és nehéz utazásunkat.

XXII

NOME FELÉ

Május 5-én hajnalban érkeztünk meg Alaszkába. A sík vidék egyhangúan terjedt a hófelhőbe borult Irrit hegységig. Rövid időt töltöttünk a határt jelző embernagyságú köveknél. "Kanada" olvasható kelet felé mutató oldalukon, "United States of America" a másikon. Ez a kőbe vésett hivatalos határ jelzés sűrűn ismétlődik, 1000 km-eken át sztyeppéken, hegyeken, folyókon keresztül, s különösen hat itt a hósivatagban, ahol semmi más nyoma sincs az emberi életnek.

Még egy lépés és Alaszkában vagyunk.

önkéntelenül érezzük a nagy kaland szelét ebben a hatalmas, fehér birodalomban, amely százezreket pusztított el cserébe azért a néhányért, akiknek kedvezett a szerencse. A többség számára az ábrándok, csalódások és bukások országa, és csak keveseknek az utolsó lehetőségek beteljesülésének eldorádója.

A tavaszi pirkadatban harmatos fűszálak hajladoznak a szélben és kristálytiszta hópelyhek milliói táncolnak a fényben. Anélkül, hogy tudnánk, hogyan válunk e csoda részesévé és átélőivé, a kék ég alatt táguló tüdővel érkezünk meg az új országba.

Utunk következő célja Point Barrow és az alaszkai eszkimók. Nyolcszáz kilométeres utat kell megtennünk a kontinens sivár tengerpartján, hogy ismét letáborozhassunk. Nyugati irányban az Amerika északi sarkvidékéig húzódó tundrákon át haladunk.

A szánút általában kitűnő. A kontinens partján a keskeny homoksávok lagúnákat képeznek. Ezek jégtükrén vezet utunk. A part mentén néhol szinte fallá magasodnak a sarki tenger egymásra torlódott jégtáblái, s kétszeres örömet okoz, ha az akadályokat ügyesen kikerüljük.

A kutyák a megszokott iramban futnak. Csak ritkán csapnak át féktelen ügetésbe. Még így is gyorsan haladunk, mert ha idegen szánok tűnnek fel, ugyancsak fokozniuk kell az iramot, hogy követni tudjanak bennünket.

Már tökéletesen hozzászoktunk, hogy egész nap a szán mellett fussunk sítalpainkon, bár könnyű rakományunk egyre inkább lehetővé tenné, hogy felüljünk a szánokra.

Az egyes napi útszakaszokra előre elkészítjük a tervet. A vidék már nem tartogat semmiféle meglepetést, mivel Leffingwell amerikai geológus kitűnően feltérképezte. Tavaszodik. Ha a lagúnák partján tábort ütünk, körülöttünk énekesmadarak röpködnek, csicseregnek. A tundra nyári zöld selyemruhája kivirít a hófúvások fehér leple alól, s ha a napsugár egyenesen a hatalmas Endicott hegységre tűz - amely egész délnek vezető utunk folyamán a sztyeppe hátterét alkotja -, a jégmentes folyamok és a napégette hegyoldalak visszaverik a fényt.

Az eszkimók a part mentén elszórt kis településeken laknak. Néhány fehér emberrel, dánokkal, svédekkel, norvégekkel is találkozunk; egyesek kis sónereken indulnak vadászni, mások csak a puszta késükkel, meg egy szánrakomány rókacsapdával. A falvak közötti távolságot az határozza meg, milyennek ígérkezik a prémesállatok vadászata. Ha aztán a "trapping season", vagyis a csapdás vadászat március derekán a vége felé közeledik, s a rénszarvasok és hegyi juhok leereszkednek a hegységekből, az új vadásztáborokat a hegyláncok lábánál verik fel. Ezek a vadászatok addig tartanak, míg a jég felszíne megtelik alvó fókákkal. Ekkor az eszkimók újból visszatérnek a tengerpartra, hogy a következő tél fókavadászatához szükséges szalonnát és fókazsírt megszerezzék. Éppen ebben az időszakban tartózkodunk itt. Amerre járunk, mindenütt találkozunk emberekkel. Ha sok a dolgunk, és utunk nehezen járható, mindig akad, aki néhány napig kisegít bennünket.

A Harrison-öbölben mély hóba jutunk, amely hátralevő utunkon végig kitart. A kutyák mancsát felsebzik az összetapadt hó kemény csomói. Legjobb állataink lábanyomán vöröslik a havas út. Elővesszük a hócipőket és minden lehető módon megpróbálunk a kutyákon segíteni. Megrövidítjük a napi menetidőt. Újból taposómalomba kerülünk, hosszú órák megfeszített munkája árán is csak keveset haladunk előre. Az utazás elveszti ünnepélyes jellegét, noha egyszer-kétszer medvevadászattal élénkítjük, ami elfeledteti kutyáinkkal fájdalmukat. Amint kicsit letértünk a tenger irányába és az összetorlódott jégtáblák közt futunk, a puha hóban egymást követik a mély medvenyomok: a medvék is tavaszi fókalesen vannak.

Végre, május 23-án kitaposott szánúton megérkezünk Amerika legészakibb lakóhelyére, Point Barrow-ba. 1921 óta első ízben vagyunk ismét városban. Megérkezésünk a távoli keletről nagy feltűnést kelt a lakosság körében. Mindnyájuknak van annyi iskolai ismerete, hogy a magunk mögött hagyott távolságokat kellőképpen tudják értékelni. Olyan nagy érdeklődéssel vesznek körül bennünket, hogy a megérkezésünket követő napon előadást kell tartanom az iskolában Grönlandról és a többi vidékről, amelyeken keresztül utaztunk. Grönlandi dialektusomat nehézség nélkül megértik, és ez kedvező kilátásokkal kecsegtet arra az időszakra, amelyet Alaszka legészakibb részén szándékozom eltölteni.

Point Barrow-ban körülbelül 250 bennszülött és néhány fehér ember lakik. Nagy raktárak és boltok vannak itt. A legfeltűnőbb épületek: az iskola, a kórház és a templom. Ez az első iskola, amelyet három év óta láttunk. Világos, ünnepélyes épület, fiatal hollandus tanít benne, aki nagy vendégszeretettel fogad bennünket.

Arra számítottam, ha Kanadát elhagyom, gyűjteményemet le kell zárnom. Alaszka közel fekszik a nagyforgalmú utakhoz, s ezért nem gondolhattam arra, hogy itt új munkaterületet találok. Ámde rövidesen kiderült, amikor a lakossággal elbeszélgettem, hogy feltevésem nem volt helyes. Különösen a folklór és a mitológia területén kínálkoztak kecsegtető lehetőségek. Itteni "tudósítóim" - férfiak 'és asszonyok - nem voltak olyan közömbösek, mint a Mackenzie-deltánál lakó ismerőseim, s elhatároztam, hogy ezt kihasználom. Értelmetlenné vált versenyfutást folytatni a tavasszal. Ott kellett maradnom, ahol valami tennivalóm akadt, később, ha munkámat befejezem, folytathatom majd utamat.

Point Barrow mindig az eszkimók bálnavadászatának központja volt, s egyben két olyan pont között feküdt, amelyek az egész arktikus partvidék cserekereskedelmének fő központjai voltak a fehérek megjelenése előtt. Dél felé a Kotzebueszoros partjára, értékes dohány, fegyver, lőszer árukészleteket szállítanak a norton-szorosbeli St. Michaelből, Szibériából pedig - a minden eszkimó számára legnagyobb kincset érő fehérfoltos rénszarvasszőrmét. Ezeket az árukat a Noatak és Colville folyókon az ország északi csücskéig szállítják asszonycsónakokon. Kelet felé a Barter-sziget a gyűjtőhely. Oda vonulnak nagy csónakflottáikban - gyakran egyszerre negyven bőrcsónakon is -, hogy más törzsbeli eszkimókkal, és az indiánokkal is találkozzanak. Néhányan a folyón felfelé egészen Fort Macphersonig folytatták útjukat. Ezek a kereskedelmi utazások két-három évig is eltartottak. Áruik azonosak a kotzebue-szorosbeliekkel: fehérfoltos rénszarvasbőr és orosz dohány. Maguk számára a sarki róka és torkos borz szőrméket, továbbá a Hudson Bay Company raktáraiból származó ócska puskákat keresik. A Barter-szigetre tartó indiánok majdnem mindig gyalogosan vándoroltak Rampart House vidékéről az országon keresztül. Különböző szőrmeárukat hoztak magukkal, és szibériai rénszarvasbőrre, dohányra, rozmáragyarra és bőrszíjakra cserélték el. A vásárok idején közös megállapodás alapján béke uralkodott. Ez áthághatatlan törvény volt. Csak a vásár lezárulása után fordulhatott elő, hogy a régi viszályok feléledtek, és mivel rendszerint az eszkimók voltak többen, az indiánok húzták a rövidebbet. Gyakran az összes férfiakat megölték, az asszonyokat rabszolganőnek vagy szolgafeleségnek hurcolták el. Még a nyolcvanas évek végén is, amikor Brower éppen Point Barrow-ban tartózkodott, két nagy csata zajlott le az eszkimók és az indiánok között: meglepetten hallottam, hogy Brower maga is látott fogoly indián nőket dolgozni az eszkimók házában. Az öregek azt állítják, hogy a vérkeveredés nem ritka e vidéken, s különösen a belvidékek lakói között jó néhány férfi és nő kifejezetten indián típus. Az anyagi és szellemi kultúrára, mindenekelőtt a mítoszokra és mondákra, a Yukon és mellékfolyói mentén élő indián törzsek nyomták rá bélyegüket.

Alaszka általában nagy fejlődés és nekilendülések színtere, hála a természeti körülményeknek és a nagy vadászatok új lehetőségeinek. Ha elgondoljuk, mint vonultak az őseszkimók családostul, nagy seregekben erre a területre és folytatták útjukat a Baillie-szigeten és a Mackenzie-deltától Point Barrow és Point Hope felé, megértjük, hogy ennek során forradalmasították a magukkal hozott technikát. Amikor ebbe az országba érkeztek és megpillantották a nyílt tengert, ahol nemcsak fókák, hanem medvék, jegesmedvék és rozmárok kínálkoztak vadászzsákmánynak, nem sokáig teketóriáztak, hogy a kajakot, melyet eddig az édesvizű folyókon használtak, a. tengerre bocsássák és kezdetben nyilván mély tisztelettel tekintettek az úszó húshegyekre.

Új találmányokat kellett bevezetniük, hogy a zsákmányt megszerezzék, és nemzedékről nemzedékre fejlesztették tovább technikai készségüket, hogy az állatokat, amelyeket őshazájukban egyáltalán nem ismertek, foglyul ejthessék.

Alaszkában a természeti körülmények .alakították ki az egyes foglalkozási ágak elkülönülését. Ekképpen lettek medve- vagy rénszarvasvadászok.

A tengeri állatok fogása határozott időszakhoz van kötve, amely kizárta a messzire terjedő vándor életet. A rénszarvasok és a hegyi juhok olyan hatalmas kiterjedésű területen élnek, hogy a vadak vándorlása nehezen követhető, különösen ha bálnára is akarnak vadászni. A lakosok egy része bőrcsónakokban a folyón fölfelé utazott és a belvidéken telepedett le. Kapcsolatukat azonban nem szakították meg a tengerrel. Egyszer egy évben leutaztak a tengerpartra, és fókaprémmel meg szalonnával tértek vissza, ami a világításhoz, fűtéshez és táplálkozáshoz nélkülözhetetlen volt. Cseretárgyként rénszarvasbőröket és prémeket vittek magukkal.

A cethalak nagy vándorlása április elején kezdődött és június első hetéig tartott. A vadászat a szilárd téli jégréteg szélén bőrcsónakokban folyt. A vadászat hónapjaiban a férfiak a gátló tabu előírások ellenére a jégszegélyen laktak. Itt meg volt tiltva a sátorverés, és bőrökből készített szélernyőkkel, vagy a csónak alatti menedékkel kellett beérniük. Továbbá tilos volt a ruhákat megszárítani, minden nyers táplálék is tabu volt, a húst meg kellett főzni. Ezen időszak alatt az asszonyok és a gyermekek nagy izgalomban éltek a téli házakban. Amint egy cethalat elejtettek, az asszonyok érte mentek és hazavitték. Húsát nagy föld alatti jégpincében helyezték el, ahol egész nyáron átfagyott állapotban maradt.

A jégszegély közel volt a lakótelephez, és így könnyű volt a vadászat kimenetelét követni. A csónakokkal ott ütöttek szállást, ahol a kis öblöktől csipkézett part a viharok erejét megtörte. A cethalak a jégszegélyt követték, s mindig beúsztak a kis öbölbe, ahol könnyűszerrel szigonyvégre kaphatták őket.

A szigonyok hegyei palából és kovakőből készültek, és eléggé hegyesek voltak ahhoz, hogy az állatok vastag szalonnarétegén keresztül hatoljanak.

A szigony-zsineg szabály szerint 20-25 öl hosszú, és három ága van, egy a zsineg végén, a két másik összekötve kb. 5 öl távolságra a szigony végétől.

Egyetlen tavaszi idény alatt ezekkel a primitív, kőkorszakbeli szerszámokkal egyedül Point Barrow-nál huszonkét cethalat ejtettek el. Ha meggondoljuk, hogy mit jelent ez a zsákmány húsban, szalonnában és bőrben, megértjük, miért éppen ezen a területen volt lehetőség a kulturális felvirágzásra.

Tervünk szerint Dunnalúddal és Amarulunguaqkal minél előbb tovább akartam utazni, hogy az Utorqaq folyónál levő nagy lakóhelyen telepedjek le, ahol, mint hallottam, a régi belvidékiek törzséből származó férfiakat és .asszonyokat fogok találni.

A keskeny jégsávot kellett követnünk, amely a tengerparton nyúlt végig. Mivel a hó iszappá és vízzé változott, sem gyűjteményünket, sem terjedelmes fényképanyagunkat nem tudtuk tovább szállítani. Amint a cethalvadászat véget ér, Point Barrow-nál nagy ünnepségeket szoktak rendezni, amelyek dús lakomákból, sportjátékokból, rókaugrásból és dobtánccal összekötött dalosversenyből állnak. Elhatároztuk, hogy Leó Hansen itt marad, hogy megörökítse a népi életnek ezeket a ritka és egyedülálló jeleneteit, s amint a nyári hajózás megindul, teljes gyűjteményünkkel útra kel és Nome-ban találkozunk.

A FARKAS-ESZKIMÓKNÁL

Június 8-án elértük az Icy (Jeges)-fokot, amelynek eszkimó neve, Qajaerserfik, azt jelenti, "a kajakok pusztulásának helye". Bár tavasz volt, a hóviharok még javában tomboltak. Az ismert kereskedelmi és misszióstelep, Wainwright, a szó szoros értelmében elsüllyedt a hóban; még a házakba is alig lehetett bemenni. Jim Allan, a kiérdemesült öreg bálnavadász és a falu népe már április óta itt tanyázott, de hiába, még egy rozmárt sem tudott elejteni. Az Icy-foknál vadászok nagyobb szerencsével jártak; sikerült egy cethalat szigony végre kapniuk. Ezért a falu hemzsegett az idegenektől, sokan átjöttek egyik szomszédos rénszarvasvadász táborból, méghozzá éppen abból, amelynek a meglátogatását tervbe vettük. Most azonban a nagy bálna-ünnepre készülődtek. Az ünnepséget június 10-ére tűzték ki; szerencsére pompás idő köszöntött be. A férfiak, nők és gyermekek mind a nagy alkalomra készült vadonatúj ruhákban feszítettek. Már kora délután gyülekezni kezdtek a vendégek a qaqsében: így nevezik az Alaszkában mindenfelé megtalálható ünnepi és gyűlésházakat.

Az éjszaka folyamán rengeteg szán érkezett a szomszédos településekről, és szép számú vendégsereg gyűlt egybe. A bálna farkát erre az alkalomra tartogatták, karikákra vágták, és az ünnepi lakoma fő fogásaként szerepelt. Később rókaugrást játszottak a kifeszített rozmárbőrökön, s a nyaktörő játékban, amely rendszerint kartöréssel végződik, minden korosztály részt vett. Két jókora rozmárbőrt összevarrnak, a szélére fogókat erősítenek, hogy minél többen tudják tartani, és erről haj igái jak levegőbe a vállalkozót. Az igyekszik egyenes tartását megőrizve, minél könnyedebben és elegánsabban visszaérni. Mihelyt talpra esett, tüstént újra földobják még magasabbra. Ha valaki fejjel lefelé zuhan vissza, azt gúnyos örömrivalgás fogadja. Ez a játék órák hosszat eltart, s csak azután kezdődik meg az ünnepi lakoma, amely a nap hátralevő részét kitölti, sőt belenyúlik az éjszakába. Csak az éneklés és tánc szakítja meg olykor. Tíz dobos ül körben és veri a taktust dübörgő hangszerén. Nőkből és férfiakból álló nagy kórus fogja körül őket, és az énekesek félkörébe egymás után ugranak be a táncosok, rendszerint két nő és egy férfi. A táncoknak nincs epikus tartalmuk, csupán az életöröm kifejezői. A férfiak mozdulatai erőt sugároznak. Szép, harmonikus mozgásukkal testi erejüket és ügyességüket juttatják kifejezésre, s ha a kórus is bekapcsolódik és a dal szövege alkalmat ad rá, kar- és testmozdulataikba vérbő humort visznek. A férfiak állandó mozgásban vannak, a nők viszont alig mozdulnak helyükről, csak csípőjük lágy ringásával hol lábujjon, hol sarkukon és karjuk mozgatásával követik a zene ritmusát. Az ő feladatuk, hogy a bájt, a szépséget és a nőiességet testesítsék meg. S valóban, félig lehunyt, hosszú szempillákkal fátyolos tekintetükkel, bájosán könnyed mozdulataikkal elbűvölik a nézőket, és roppant hatásos ellentétet képeznek a férfiak izom-produkcióihoz. A dallamok ugyan nagyon egyhangúak, de a férfiaknak és nőknek egyaránt megvan az a különös képességük, hogy egyszerre kétféle hangon énekeljenek, s ez megtöri az egyhangúságot. Állhatatosság és erő árad minden jelenetből, és valami lenyűgözően egyszerű ünnepélyesség. Csak a dalok szövege okoz csalódást: a folyton visszatérő azonos rímű sorok valamilyen személyes élményre vonatkoznak, és mások számára semmit sem jelentenek. Költészetet és színészi alakítást - mint az Északnyugati-átjáró primitív törzseinél tapasztaltuk - ezektől az énekesektől nem várhatunk.

Humor és kitartás jellemezte a hosszú ünnepséget, s csak a mozgalmas éjszaka után hurcolkodhattunk át a beljebb fekvő faluba, ahol egyelőre le akartunk telepedni. Az öregembereken és asszonyokon kívül csak néhány fiatal rénszarvaspásztort találtunk itt, akik éppen azon fáradoztak, hegy egy körülbelül nyolcszáz állatból álló csordát összetereljenek. A tavasszal született borjakat kellett megjelölni: gazdájuk túl aj dón jegy ét a fülükbe bélyegezték.

A Noatak folyónál élő eszkimók tavasszal a Sepping-fokhoz és a Kotzebue-szoroshoz vándorolnak, ahol a partlakók fehér bálnára vadásznak. Az Utorqaq folyó mentén lakó utorqarmiutok pedig az Icy-foknál tevékenykedő bálnavadászokhoz csatlakoznak.

Az utorqarmiutokat azért nevezik "farkasnépnek", mert télen elhagyják földjüket, és akárcsak a farkasok, a rénszarvasokkal együtt vándorolnak. A vándorlások október és március között mennek végbe; útjuk a befagyott folyókon vezet, amelyek számtalan mellékfolyójukkal úton-útfélen keresztezik a sztyeppe sűrű bozótosait és a hegyek völgyszakadékait. Az élelemszerzés roppant nehézségei miatt alig pár kutyát visznek csak magukkal, úgyhogy a férfiak és nők maguk húzzák a szánt. Jóformán mindig békében élnek egymással, és ugyanilyen jó viszonyban vannak a partlakókkal, akikkel kereskedni szoktak. Csak a távolabb lakó törzsekkel állnak szakadatlan háborúságban, úgyhogy a férfiak még éjszaka is kezük ügyében tartják a fegyvert.

Számunkra, akik a barren-ground legkezdetlegesebb fokon élő törzseit is meglátogattuk, nagy élmény volt olyan emberek közé kerülni, akik a parti eszkimókkal együttműködésben mind anyagi, mind szellemi tekintetben meglepően magas fokú kultúrát fejlesztettek ki. Vadfogó módszereik tanúskodnak arról, milyen bámulatos ügyességgel tudnak alkalmazkodni az állatok szokásaihoz és az emberek szükségleteihez. A vadfogásnak több mint húszféle módját jegyeztem föl náluk.

De ezeknél az embereknél is, akik pedig sokkal kedvezőbb létfeltételek közt élnek, mint keleti rokonaik, a vallási képzetekben és formákban, abban, hogy misztikus és természetfölötti erők segítségéhez folyamodnak a mindennapi élelem megszerzéséért vívott küzdelmükben, ugyanaz a világkép tükröződik, mint amelyet már az előbbiekben ismertettem. Csakhogy mindez a létfenntartási technikáikhoz hasonlóan, magasabb fokon áll, és az indiánok révén új képzetek és hatások is érvényesülnek benne; világfelfogásuk legbelső magva azonban az ősi taburendszer, és az önmagát gyengének érző ember menekülése a segítő varázsigékhez és amulettekhez. Eddig általában az volt a vélemény, hogy ezen a vidéken kezdetleges totemizmus található, s a munkaeszközeiken úgynevezett, totem jelek kimutathatók. A kérdéssel behatóan foglalkoztam, és arra az eredményre jutottam, hogy a nyílhegyeken, szigonyvégeken és késeken látható jelek, amelyeket korábban totemjeleknek tartottak, egyszerű tulajdonjegyek, és kizárólag a könnyebb megkülönböztetés céljára szolgálnak.

Itt is kérlelhetetlen elővigyázattal ügyelnek, nehogy megsértsék az állatok lelkét, .amelyek tönkretehetik és elpusztíthatják az embert, ha nem tartja be szigorúan a tabu előírásokat. Hogy érzékeltessem, miként jelentkeznek itt a keleten tapasztalt szokások, csak egy dolgot említek: itt sem szabad a nyár folyamán új ruhát varrni, és a rövidszőrű őszi prémeket csak a havazás megindulása után szabad feldolgozni. A belvidékek asszonyai számára szigorúan tabu mindenféle varrási munka végzése a folyó deltájánál, a tenger közelében. Ezenkívül nem szabad a táborban olyan helyen kikészíteni a fókaprémet, ahonnan látni lehet a folyót. Egészen különleges előírások vonatkoznak a hurokkal fogott rénszarvasokra. A nyúzáshoz soha nem használhatnak vasból készült kést, csak széles kovakő- vagy palapengét. Húsát csak faformába öntött agyagfazékban főzhetik meg. A fazekasmunkának, amely ily módon a vallási képzetekkel érintkezik, a következő fázisai vannak: -az agyagmasszát vékonyra nyújtják, halzsírral keverik és kevés tollpihét gyúrnak hozzá a hófajd hasaaljából, ahol a legfinomabbak és legapróbbak a tollak. A pihe tartja össze az agyaggyurmát, amelyet, miután a kívánt formát megkapta, kívülről és belülről halzsírral kennek be, majd lassú tűzön kiszárítanak. A faformát akkor távolítják el, amikor az agyag még nedves, és utána az edényt fókabőrrel csavarják körül, melyet vastag rovátkák díszítenek. Ezek a rovátkák belenyomódnak az agyagba; ily módon díszítik edényeiket.

Más törzsektől már ismert szokások mellett sok új és jellemző vonásra bukkantam. Legsajátosabb a veszélyes ragadozókhoz fűződő, átfogó kultusz. A következőkben csak a farkasokkal és rozsomákokkal kapcsolatos hiedelmeket vázolom. Ezeket általában "luxusállatoknak" tartják - húsukat ugyanis nem eszik meg és prémjüket csak a rénszarvasbőrruhák díszítésére használják -, de csapdába ejtésük igen nehéz és fáradságos, ezért a szerencsés vadászokat tisztelet és irigység övezi.

Azok a férfiak, akik farkasra vagy rozsomákra akarnak vadászni, egész télen nem vágatják le a hajukat és egyetlen korty meleg leves sem mehet le a torkukon. Házukban a vadászati idő alatt nem tarthatnak semmiféle kalapácsot; sem' a csontok összetörésére szolgáló kis kőkalapácsot, sem kézműves munkához való szerszámkalapácsot.

Ha egy farkasvadász frissen fogott farkas bőrével a vállán tér haza falujába, a nap járásával megegyező irányban körül kell kerülnie házát. Ha hímfarkast ejtett el, sarkát négyszer a ház falába kell vágnia, ha pedig nőstényt, akkor ötször. Ez a szertartás arra utal, hogy a hímfarkast négynapos tabu illeti, a nőstényt azonban öt. Abban a pillanatban, amikor a falon koppanó rúgásokat meghallják, a házban tartózkodó nőknek le kell horgasztaniuk a fejüket, és nem szabad az ajtó felé pillantaniuk. Ugyanakkor egy férfinak végig kell járni a település valamennyi házát, hogy a sikeres fogás hírét mindenkinek megvigye. Ekkor valamennyi férfi összesereglik, késükkel a kezükben, abban reménykedve, hogy a farkas lelkének, amely még a prémben tartózkodik, megtetszenek a kések, és ezért a következő alkalommal is szívesen megfogatja magát.

Minden házban legalább két állvány van; egyik a hús, másik a bőr szárítására. A farkasvadásznak most - vállán a prémmel - oda kell mennie a szárítóállványhoz. Mialatt a bőrt kifeszítik és felakasztják, egy fiatalember rénszarvasbőrdarabot hoz futva a farkasvadásznak, aki leteszi a földre maga elé, rávizel, és aztán egymás után veti le a ruhadarabjait, míg végül anyaszült meztelenül áll a hóban. Ekkor egész testét ledörzsöli a rénszarvasbőrrel, és a tábor fiatal férfiai nagy tüzet gyújtanak, hogy füstjétől még jobban megtisztuljon a teste. A vadász kését, íját és nyilait a farkasbőr mellé akasztják, és hangosan így kiáltanak:

"Most már nálunk alszik!" - Ez a farkas lelkére vonatkozik, amely ezt az egyetlen éjszakát az emberek között tölti, s ennek az éjszakának valamennyi áldozati ajándéka őt illeti. Természetesen nem viszi őket magával, mert ezek az ajándékok a vadász tulajdonát is képezik.

Mindeme szertartások után a vadász végre beléphet hajlékába és helyet foglalhat felesége oldalán. Az asszonyok még mindig lehajtott fejjel ülnek, arcukat félrefordítják. Féltett kincseikkel felékesítik a ház belsejét: késeket, ulokat és baltákat akasztanak ki, amelyek közül némelyik vasból, egyik-másik tűzkőből vagy jádéból készült, néha gyöngydíszeket vagy szerszámokat is, röviden mindazt, amire büszkék, s amit egy farkas megkívánhat. Hamarosan megérkeznek a tábor férfilakói. Azért jöttek, hogy meghallgassák a dicső tett történetét, s a vadásznak mondákat kell elbeszélnie, persze korántsem a célból, hogy hallgatóságát megörvendeztesse, hanem hogy a farkas lelkét elszórakoztassa. Nevetni vagy akárcsak mosolyogni szigorúan tilos, mert a farkas lelke nagyon gyanakvó, s még azt hihetne, hogy a fogukat vicsorgatják rá. Legalább két történetet kell elmondania, mert egy nem elég. Csak ezután térnek haza a látogatók, hogy álomra hajtsák fejüket.

Másnap reggel, a hajnal első sugarával útjára bocsátják a farkas lelkét. A vadász, kezében fehér kőkalapáccsal a tűzhely mellett letérdepel, és varázsigét mond, miközben négyszer vagy ötször felüvölt "uhu, uhu!" Attól függően, hogy hímfarkas a zsákmány vagy nőstény, négyszer vagy ötször rácsap a földre kalapácsával. Azután gyorsan kirohan a házból, s a háztetőn az ablakhoz mászik, miközben másik férfi foglalja el helyét a tűznél. Féltérdre ereszkedve leselkedik, a másik pedig, a tűzhelynél, így szól: "hány?", mire a vadász négy vagy öt koppantással felel. A házban levő üvölteni kezd: "Uhu, uhu, uhu, uhu!" Ezt a szertartást valamennyi házban megismétlik. A helység férfilakosai ezután odajárulnak késeikkel a kezükben a farkasprém elé, s így kiáltanak: "Jó lélekként hagyj el bennünket, erős lélekként hagyj el bennünket!"

A szertartás a vadász házában rendezett nagyszabású ünnepi lakomával ér véget. Amit itt elfogyasztanak, az a megölt farkas útielesége. Az egész húst apró falatokra kell vagdalni, mert bár valamennyi vendégnek van kése, sem kést sem tányérokat nem használhatnak. Az ételt rénszarvasbőrön tálalják. A fogásokat nagy művészettel állítják össze, minden elképzelhető ínyencfalatot megtalálni köztük. Semminek sem szabad megmaradni. Ha mégsem tudnak mindent megenni, a maradékot tüstént a kutyák elé kell vetni.

Egy vadászszezonban egy vadász nem foghat többet öt farkasnál vagy öt rozsomáknál. Ha a megengedett számot elérte, az összes csapdákat fel kell szednie. Ha ezt elmulasztja, a zsákmányt elveszíti, vagy ragadozók támadják meg, hogy megbüntessék telhetetlenségéért. A lelkek tisztelete s az a hiedelem, hogy az élet a halál után titokzatos és veszélyes módon folytatódik, számos, a bölcs elődök tanácsait és figyelmeztetését tartalmazó mítoszban jut kifejezésre. A legtöbb mítosz hangsúlyozza, milyen csekély a különbség ember és állat között, s folyton és fáradhatatlanul azt az időt eleveníti föl, amikor az állatok még emberekké változhattak, és az emberek gyakran állatalakot öltöttek.

Folytatnunk kell utazásunkat. Egyvalami különösen nehézzé teszi az indulás perceit: búcsút kell vennem szinte valamennyi régi kutyámtól, amelyek oly hűségesen szolgáltak a hosszú szánutazáson. De hiába, mindegyiket nem vihetem haza magammal, ezért olyan helyen akarom hagyni őket, ahol jó dolguk lesz. Ez az oka, hogy egy kereskedőnek ajándékoztam őket az Icy-foknál. Csak négyet tartok meg, arra az esetre, ha nem tudnánk utunkat csónakon folytatni, hanem arra kényszerülnénk, hogy málháinkkal a szárazföldön vágjunk át.

AZ ICY-FOKTÓL A KOTZEBUE-SZOROSIG

Minden vészbagoly azt huhogta a fülembe, hogy ebben az évszakban teljesen lehetetlen Alaszka partjai mentén előrehaladni, ezért felkészültem a legrosszabbra. Meg kell hagyni, hogy a figyelmeztetéseknek volt némi alapjuk. A téli jég még vastag rétegben borította a szárazföld lapos homoksávjait, de mivel a folyótorkolatok már megtisztultak a jégtakarótól, s egyik-másik helyen megindult a zajlás, valóban vakmerő vállalkozás volt szánnal nekivágni az utazásnak. Ügy határoztunk hát, hogy a lagúnákon keresztül megyünk. Ezekről már eltűnőben volt a friss jég, és négy kutyánk a partról vontathatta csónakunkat, mi pedig a part vonulatához igazodtunk, amelyet szerencsére nem szakítottak meg túlságosan mély bevágások. A kutyák hosszú kötélen vontatták járművünket, olyan erős iramban, hogy a csónak orra csak úgy fröcskölte a tajtékot. Különben ez a hajókázás a lagúnák sekély vizén gyakran egészen sajátságos formát öltött. Néha a parttól jó messzire kellett kiszállnunk a csónakból, s addig gázoltunk a vízben, míg ismét mélyebb részhez értünk, ahol már nem feneklett meg útialkalmatosságunk. A fáradságos előrejutás ellenére sem mondtunk le a különös táj élvezéséről. A keskeny homokszigetek hosszúsága olykor az öt vagy több kilométert is meghaladja, de ritkán szélesebbek 15-100 méternél. Ha kikötöttünk rajtuk, egyik oldalon a végtelen, jég borította tengert láttuk, ahol még háborítatlanul uralkodott a tél, a másik oldalon pedig, néhány méternyi távolságban a lagúnák csillogó vízcsíkja szegélyezte a termékeny tundrát, amelyen már régóta teljes pompájukban virítottak a nyár virágai.

Ezen az utamon ismerkedtem meg közelebbről Alaszka szeszélyes, esetleg napjában többször is változó időjárásával. Néhány órás csendes napsütés után váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül tomboló szélvihar kerekedik. Szerencsénkre a jégtömegek vastag réteggé torlódtak a part mentén, és óriás hullámtörőként verték vissza a tenger támadásait. Különösen szerencsések voltunk akkor is, amikor a Lisburne-fokot hajóztuk körül, amely hosszú szakaszon meredeken ereszkedik a tengerbe, és semmiféle lehetőséget nem ad a kikötésre. A Lisburne-fok az egyik legnagyobb és legnépesebb madárszikla az egész világon; lummák, sirályok, viharmadarak és tengeri papagájok milliói fészkelnek rajta.

Július 16-án elértük Point Hope-ot, mely lapos földnyelven fekszik, a nagy lagúnákon túl. Point Hope vagy Titkaraq, "a mutatóujjként kiugró orr" egyike a legérdekesebb településeknek Alaszka partján és a legnagyobb, ismert eszkimó romváros. A régi, ma már elhagyott helység jelenleg huszonkét nagy házból áll. Mivel a tenger egyre újabb és újabb darabokat szakít le a földnyelvből, ez a szám semmit nem árul el abból, mekkora lehetett egykor a város. Csupán gazdag vadászterületén és legközelebbi környékén legalább kétezer ember élhetett, annyian, amennyit ma az Északnyugati-átjáró egész partvidékén, az Északi mágneses-sark és Herschel szigete között találunk. Régi sírok hevernek elszórtan a földnyelven, a bálnavadászat aranykorából, amikor a törzsfőnökök az általuk elejtett bálna felálló állkapcsai közé temettették magukat. Ezenkívül mindenütt emberi csontok fehérlenek, olyan tömegben, hogy a helybeli misszionárius az elmúlt esztendőben több mint négyezer koponyát ásott el.

ELEVEN SZELLEMHÁZ POINT HOPE-BAN

A tengeri vadászathoz kapcsolódó eszkimó kultúra véleményem szerint sehol sem ért el olyan magas fokot, mint Point Hope-ban. Aki megkísérelte, hogy a lenyűgöző házromokat felkutassa, és meghallgatta az öregek meséit a letűnt időkről, hatalmas és gazdag kor kapuján lép be. Egyik mesemondóm, Qalajaoq volt az első, aki néhány misztériumba beavatott, amelyek Alaszka népeit - a többi eszkimó törzstől eltérően - csodálatos egységbe foglalták. A vallási szertartások nagy ünnepségek keretében kapnak formát, ahol az őszinte hit, gazdag képzelet és művészet legbámulatosabb változatai kápráztatnak el. S most ismerkedjünk meg közelebbről is az alaszkaiak képzeletvilágával, maszkjaival és figuráival.

A sámán elmegy a szellemek birodalmába, s a soha nem látott, különös arcok és természetfölötti élmények friss benyomásaival tér haza utazásából. De nem elégszik meg azzal, hogy mindezt csupán elmesélje, hanem a látottakat megpróbálja maszkok és misztikus szertartások segítségével visszaadni, amelyeken - mint mondják - maguk a szellemek is jelen vannak. Álarcokat farag: ezek ábrázolják azokat az embereket, akikkel égi utazásán találkozott. De mivel sok álarcra van szükség, s minden faluban akad jó pár ügyes fafaragó, szomszédaihoz fordul segítségért. Ily módon azután egészen sajátságos művészet fejlődik ki, amelynek az a célja, hogy a varázsló élményeit közvetítse a többieknek. A fafaragók a sámán meghatározott kívánsága szerint készítik el munkájukat, így keletkezik a számtalan különféle fantasztikus, gyakran groteszk álarc. De a sámán nem elégszik meg a külső ábrázolással. A szellemeknél tett látogatás során új énekeket, varázsszövegeket és táncokat is tanult, és ezeket szintén beleszövi az ünnepségbe, oly módon, hogy valamennyi maszk megkapja a maga külön szerepét, és éppen úgy kell megjelennie, beszélnie, mozognia, mint azon az ünnepségen, ahol a sámán első ízben találkozott vele.

Ez hát az álarcos ünnepségek eredete. Ezenkívül általános szokás volt, hogy házaikat szobrokkal díszítették, amelyeknek megvolt a maguk meghatározott helye az ünnepházban. Ezek a szobrok rendszerint fából készültek, durva kézi faragással, de annál élőbbek voltak, s jószemmel nézték, ha áldozatot mutattak be nekik. Nem voltak egyformán követelőzők: egyesek igazi húsáldozatot kívántak, nagy szelet sülteket, amelyek ott rohadtak meg a tiszteletükre. Mások beérték a jószándék örömével, és az adományozó megtarthatta áldozati ajándékát, finom lakomát csapva belőle. A szellemek ellenszolgáltatás nélkül is segítették a vadászatban, és jó egészséggel ajándékozták meg híveiket. A faszobrok már azáltal is megkapták táplálékukat, hogy ugyanabban a teremben tartózkodtak, ahol a hús volt, és ugyanabban a légkörben, amelyben az ünneplő emberek. Nem csoda, hogy ezeket a szerény, megelégedett szellemeket nagyra becsülték.

Minden évszaknak és minden vadnak megvolt a maga ünnepe. Most csak arról a nagy hálaadó ünnepségről beszélek, amelyet ősszel tartottak a megölt bálnák lelkeinek tiszteletére. A "nagy suvdlut-ünnep"-nek nevezték, arról a fejdíszről, amelyet a legelőkelőbbek viseltek az ünnepségen. Az evezőtoll formájú és bálna képével díszített fejeket fehérre cserzett rénszarvasbőrből készítették. Erűnek a szimbólumnak a jegyében pompázó hódolattal adóztak az emberek minden állatok legnagyobbikának. Az ünnepséget a qaqséban tartották, amely máskülönben a férfiak gyülekező helye volt, különleges alkalmakkor azonban a falu egész lakossága itt ünnepelt. A terem hátsó falának felső részére félkörbe az ég és a csillagok képét festették. Hosszú utakat tettek meg, hogy kék, zöld, sárga vagy fehér színű puha köveket találjanak, amelyeket porrá zúztak és vízzel meg olajjal keverve festékként használtak. Ily módon ragyogó kék eget varázsoltak elő, és fénylő csillagokkal hintették tele; ez a díszítés az ember életét ábrázolta a két napszakban.

Magasan fent a két oldalfalon, egymással éppen szemben, két művésziesen kidolgozott állatodút építettek, kicsiny, kerek bejárattal, amilyet a nyest váj magának. Egyik lyuktól a másikig vékony zsinórt feszítettek ki a termen keresztül; egy szakállas fóka levegővel telt húgyhólyagja csüngött rajta.

A ház sarkába szépen kifaragott famadarat akasztottak, amely elmés szerkezet segítségével mozgatni tudta a szárnyait, és felváltva csapkodott a körülötte elhelyezett négy dobra. A terem közepén feküdt a kiapsaqnak nevezett pörgettyű. Sok helyen át volt lyuggatva, a lyukakba tollbokrétákat dugdostak. A tollakkal ékesített bozontos pörgettyű fölül szép, széles sastollzászlóban végződött.

A földön baba állt, amelynek nem volt alsóteste, mellette pedig, a jobb sarokban, magas emelvényen, hogy minden oldalról jól lássák, bőrből készült nagy bálnavadászcsónak, minden szükséges felszereléssel. Körülbelül egy méter hosszú volt, s még az evezősök sem hiányoztak belőle.

Estére az ünnepség valamennyi résztvevője összegyűlt a férfiházban - vadonatúj ruhákban -, és elfoglalta kijelölt helyét. A terem hátsó részében álló pad a főnökök feleségeinek volt fenntartva, a főnökök pedig közvetlenül előttük félkörben telepedtek le. A bejárat mellett kétoldalt a földön ültek a nézők.

A törzsfőnökök kara vezette be az ünnepséget a szent fejdísz himnuszával: "Elhoztam nektek életlelkemet, elhoztam nektek életlelkemet!"

Ennél a refrénnél a jelenlevők lassan felemelkedtek a földről, és négyszer megringatták csípőjüket; először a szárazföld felé, aztán a tenger felé, majd ismét a szárazföld irányába s végül megint a tenger felé. Ezután a pörgettyű, a nyest, és a bőrcsónak éneke következett, mindig ugyanabban a sorrendben. Ezek kultikus dalok voltak, varázsformulák, amelyeket csak mormogniuk volt szabad, hogy a hallgatóságból senki se értse.

Alig enyésznek az utolsó titokzatos szavak halk suttogásba, a főnökök ismét fölemelkednek helyükről és régismert dalba fognak. A kórus is bekapcsolódik, s e pillanatban valami olyasmi történik, amitől a szívek hevesebben dobognak. Minden tekintet megmerevedik, s a félhomályban úgy megsűrűsödik a csend, hogy a gyors lélegzetvételek szinte zúgássá erősödnek. Egy férfi ugrik elő, szájában bőr díszes fagyűrű, és táncolni kezd. Egy pillanatra minden figyelem különös mozdulataira irányul, de a közben végbemenő csodák eksztázisában teljesen elfelejtkeznek róla.

Az ünnepházban a figurák egyszerre mind-mind megelevenednek. A szellemek hajlékában vagyunk, s az emberek nevetnek, zokognak, kiáltoznak boldogságukban és félelmükben; valami váratlan, megnevezhetetlen érzés fogja el a jelenlevőket. A tető alatt a famadár vadul csapkod szárnyaival, és fenyegetően harsogó ütemben veri a dobokat. A pörgettyűt inakból sodort zsinórral mozgásba lendítik, a tollak kiröpülnek a lyukakból, s mint apró szárnyasok szanaszét szálldosnak. Csak a hegyébe tűzött sastollak maradnak helyükön, lobogó zászlóként, amelyet szétterít a surrogó forgás.

Most működésbe lép a kis bőrcsónak legénysége is. A tenger viharaihoz és a hosszú úthoz öltözött csöppnyi emberkék nagy erővel mozgatják evezőiket, ide-oda, ide-oda, s a kormányos kormánylapátjával irányítja őket. Halad a csónak, az élet buzgalma költözik beléjük, bél-viharzubbonyukat vitorlaként duzzasztja a gyors légáramlat. A bejárat előtt áll az alsótest nélküli emberbaba; integet a vendégeknek és üdvözli az asszonyokat. Karját szétterjeszti, mintha körös-körül minden a tulajdona volna, és barátságosan bólogat mindenfelé.

És most következik a legcsodálatosabb dolog. Előjön a nyest. Eddig senki sem látta, senki nem vette észre, de most kidugja fejét odújából, hirtelen visszahúzódik, majd újból megjelenik. Csak egy pillanatig habozik, aztán előugrik és végigszalad a kötélen másik lakásába, .a szemben levő oldalfalra. Senki sem kételkedik, hogy élő állat.

Lába úgy mozog, mintha felugrana a levegőbe -- senki nem látja a vékony zsinórt, amelyet maga után húz. Aztán eltűnik a másik odúban, újra előjön és újból átfut a termen. Útja közepén a zsinóron csüngő húgyhólyag után kap, és továbbüget zörgő zsákmányával barlangja felé. Mindnyájan lélegzetvisszafojtva figyelik, mert tudják: ha nem sikerül a hólyagot épségben hazavinnie a barlangba, a jelenlevők közül valakinek meg kell halnia, még mielőtt az esztendő véget ér.

De lám csak, szerencsével járt. Mindenki kacag, ugrál féktelen jókedvében.

Senki nem tudja, mennyi idő múlt el, mióta ide jött. De most véget ér az ünnep, és finom bálnabőr-csemegét osztanak szét a nézőközönség között: felnőtt, gyermek, mindenki kap belőle, mert utána el kell hagyniuk a házat, ahol csak a főnökök és a ház tulajdonosai maradhatnak.

Így frissítette föl emlékezetében Qalajaoq gyermekkori élményeit, arra az estére gondolva, amikor először hódolhatott a cethal lelkének. Elbeszélése mint letűnt és vissza nem térő időkből érkező lágy fuvallat legyintett meg bennünket.

Július 31-én a jég erősen olvadásnak indult. Mivel már valamennyi mondát leírtam, s az eszkimók segítségével sok archeológiái leletet sikerült kiásnom az ősi romok alól, úgy véltem, nem halogathatom tovább az indulást. Az oldalmotorral felszerelt új vitorláscsónak zöldellő, füves lejtők mellett vitt bennünket a meredek Thompson-fok partja mentén, ahol a mezők egészen a tengerbe szakadó sziklafalak pereméig nyúlnak. Alkák és tengeri papagájok csaptak le, mint zuhanó kő, a madársziklákról a tengerre, és nyomukban megcsendült a levegő kicsiny csónakunk fölött.

Rövid, napi szakaszokra osztott, élményekben gazdag utazás ez a part mentén. Mindenütt meglátogatjuk a rénszarvaspásztorokat, akik most, a szúnyogok rajzása idején a parttól messze tartózkodnak csordáikkal. Vendégül lát bennünket a híres Elektuna is. aki az eszkimók közül elsőnek szelídített rén-

Szarvast. Jelenleg nyolcszáz állata van, amelyeket két fiával őriz. Az életfeltételek itt szemmel láthatóan ideálisak. Nyaranként az eszkimók lehúzódnak egészen a tengerpartra, és cethalra vadásznak, mialatt a fiatalok a csordát őrzik; télen pedig az erdőségekben keresnek menedéket a metsző szelek ellen, ahol bőségben találnak tüzelésre alkalmas fát is.

Augusztus 7-én átkelünk végre a Kotzebue-szoroson. Vize sekély és teljesen édes, mert három folyó is torkollik belé: a Noatak, a Kuvak és a Silivik. Nagy kerülővel követjük a jégben levő hasadékokat és csak késő este kötünk ki az aranyásók, kereskedők és eszkimó lazachalászok lakta Ms helységnél.

Augusztus 7-augusztus 31. Kotzebue utazásunk fontos mérföldköve. Három év óta most először léphetek közvetlen kapcsolatba a külvilággal. Kotzebue Amerika legészakibb távíróállomása. Azt hiszem, érthető, hogy a kikötés után első utam a távírászhoz vezet; alig várom már, hogy az első hírt hazaröpíthessem hosszú szánutazásom szerencsés véghezviteléről.

Kotzebue, eszkimó nevén Qeqertarsuk, a legnagyobb város, amelyet utunk során eddig érintettünk. Van temploma, iskolája, postahivatala, távíróállomása és öt-hat kereskedő is él itt, valamennyien nagy üzletek tulajdonosai. Az állandó lakosokon kívül aranyásók tarka serege nyüzsög az utcákon, akik vagy a vidék belsejéből jönnek, vagy az odavezető utat tudakolják; akad köztük angol, német, lengyel, görög, japán és kínai - fura és kétes egzisztenciák, akik nem sokat teketóriáznak, ha elő kell kapni a kést. Már első este szemtanúja voltam egy verekedésnek, amely azzal végződött, hogy a küzdő felek végül a tengerbe gurultak. Itt végre éreztem, hogy Jack London Alaszkájában vagyok!

Alaszkában minden missziós tevékenység magán jellegű. A misszionáriusok Amerika ezerféle különböző vallási felekezetéből toborzódnak, ennek következtében az eszkimó egyház sem egységes. Point Barrow-ban presbiteriánusok, Point Hope-ban az episzkopális felekezet hittérítői, itt Kotzebue-ban pedig a kvékerek működnek, az úgynevezett "The Friends" (a Testvérek) gyülekezete, egy Seattle-ből való egykori üzletember vezetésével. Míg eddig mindenütt a misszionáriusok önzetlen és hasznos tevékenységének eredményeit tapasztalhattam, itt homlokegyenest az ellenkezőjét. A kvéker misszió az örömtelen élet fanatikus hirdetője, és tűzzel-vassal irtja az eszkimók ősi szokásait. A dobokat, melyek egykor vidám ünnepségekre hívták a falu lakóit, elégették, az éneklést és táncolást megtiltották; nem voltak könyörületesebbek a labdajátékokhoz és különböző sportokhoz sem; az eszkimóknak olyan szigorúan meg kellett tartóztatniuk magukat az élvezetek minden fajtájától, hogy még a dohányzást sem engedték meg nekik. A tabutilalmakhoz a fanatizmus egész sor komor tilalma kapcsolódott: vasárnap például semmiféle munkát nem végezhettek, legkésőbb szombat délután valamennyi lazachálót fel kellett tehát szedni a fjord vizéből, és hétfő reggelig nem volt szabad újra lerakni. A halak sűrű tömegben vonultak a part mentén, ívás ideje volt, és a halrajok vonulásának rövid időszakát a lehető legjobban ki kellett volna használni. Emellett minden halásznak legalább heti harminc dollár veszteséget jelentett, hogy vasárnap nem húzhatta be és nem vethette ki horgait. Hihetetlen, hogyan terjedhetett el effajta kegyeletes tanítás ezen a földön, ahol a végtelen látóhatár egyetlen hatalmas tiltakozás mindenféle kicsinyesség ellen. Valamennyien rohannak a templomba, ha megszólal a harang, és napjában legalább egyszer biztosan megszólal. De csak át kell evezni a fjordon és máris az episzkopális egyház tagjai közt találja magát az ember, ahol a dobszót, éneklést és táncot nem tartják az üdvözülés akadályának.

Elutazásom előtt kirándultunk még Voorvikba, a Bureau of Education mesterségesen létesített eszkimó telepére. A települést ellátták minden kényelemmel, iskolával, kórházzal, villanyvilágítással. Augusztus 20-án indulunk el Nome-ba az Ezüsthullám nevű kis postahajóval, amelynek norvég kapitánya volt. Viharos út után, augusztus utolsó napjának hajnalán futunk be a városka kikötőjébe.

NAGY ESZKIMÓ TALÁLKOZÓ NOME-BAN

Nome zöldellő, nedves talajú tundra közepén fekszik, a háttérben termékeny hegylejtőkkel; mindenkire, aki a fehér sivatagból érkezik, imponáló benyomást tesz. Két grönlandi társam tágra meresztette a szemét, s láthatólag újból megerősödött respektusuk a fehérek iránt, akik saját hazájuktól távol, ilyen magas települést alapítottak.

Harminc évvel ezelőtt csak néhány eszkimó család élt itt, akik vakmerő vállalkozásokon ejtették el a megélhetésükhöz szükséges tengeri állatokat. Az Alaszka északnyugati részébe tartó hajók nagy ívben elkerülték e barátságtalan vidéket, és tovább sietlek olyan helyek felé, ahol több ember élt és nagyobb lehetőségek nyíltak iá kereskedésre. Ekkor történt, hogy 1900-ban aranyat találtak Nome környékén, és mintegy varázsütésre város nőtt ki a tengerparton, akkora, hogy akár tízezer embert is befogadhat. A házak stílusa és anyaga, valamint az, hogy minden tervszerűség nélkül, szanaszét elszórva fekszenek a folyóvölgyben és a mocsaras tundrán, arról vall, hogy olyan emberek építették, akiknek nem volt idejük a kényelemre és szépségre gondolni. Azt mondják, Nome-ban és környékén minden talpalatnyi föld aranyat rejtett, -és a szerencse, amely csak egészen kevesek vágyálmait váltotta valóra, óriási embertömeget vonzott ide. A legprimitívebb módokon kutattak az arany után. Egyesek mindenütt, ahová csak léptek, ásni kezdtek a homokban, mások hosszú sorokban álltak a parton, s a dagálykor elöntött részekről maguk próbáltak aranyat mosni. Ma már nem látni ilyesmit. A régebben kézierővel végzett munkát most hatalmas gépek látják el. A tarka seregben ideözönlötteket, akik közül mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő lesz az egyetlen, akire ránevet a szerencse, a szükség kijózanította. A bizonytalanságnál és a reménytelen küszködésnél többre becsülik a biztos és magas bért, amit a nagy vállalatok fizetnek.

Nome-ban rövid a szezon. Június első felében tisztul meg a tenger a jégtakarótól annyira, hogy megindulhat a hajózás, és október végén vagy legkésőbb november legelején tér vissza az utolsó hajó délre. Mindössze kétezer - legnagyobb részben fehér - ember él itt nyáron, és legfeljebb kilencszáz tél víz idején. A letelepült 'eszkimók száma nem haladja meg a százat sem. A városka Északnyugat-Alaszka fővárosának fontos szerepét tölti be. Számos kereskedelmi expedíciót szerelnek itt fel. Ez, valamint az emberáradat, amely a nyár rövid hónapjaiban elözönli, teszi csak lehetővé a sok 'kisebb-nagyobb üzlet fenntartását.

Kedvező időpontban érkeztem Nome-ba. Alaszka minden vidékéről sok eszkimó gyűlt itt egybe: King Island egész lakossága, az úgynevezett ükiuvangmiutok, a Seward-félszigeten lakó qavjasamiutok, a kingingmiutok a Prince of Wales-fok környékéről, a St. Lorenz-szigeti ungalardlermiutok és végül a távoli Nunivak-szigetről való eszkimók. Azért gyűltek egybe, hogy kihasználják a turistaszezont. A legtöbben régi, de célszerű bőrcsónakokon érkeztek, mások kis kétárbocos vitorláshajókon.

Voltak, akik fabódékban laktak a város szélén: ezekét a bódékat valamikor a már régen eltűnt aranyásók tákolták össze maguknak, s most nyaranként bérbe adták az ideiglenesen szállást keresőknek. A legtöbb eszkimó azonban saját sátrában lakott, s a város mindkét végét nagy sátortáborok szegélyezték, amelyekben reggeltől estig nyüzsgött az élet. A bennszülöttek "különlegességeket" kínáltak a turistáknak eladásra, rozmáragyarból faragott mindenféle mókás kis tárgyat. Ez a kézügyesség egy-egy szezonban három-négyszáz dollárt is jövedelmezett, úgyhogy ezen a pénzein beszerezhették a legszükségesebbeket a hosszú télre.

Nome aztán igazán tarka város. Modern üzletek, kedélyes eszkimók, aranyásók, akik a vidék belsejébe tartó utazásra készülődnek, a téli hajsza után nyári pihenőjüket töltő kutyafalkák. Nome máskülönben is az alaszkai kutyafogatos utazás központja; amikor a város még virágkorát élte, és ezer meg ezer kutya csaholása töltötte meg lármával, a kutyafuttatás remek sport volt, amely az évi nagy kutyafogatversenyben érte el csúcspontját. A futtatások több mint 750 kilométeres távon történtek, s ez, a pihenő időket is beleszámítva, körülbelül 80 órai utazást jelentett. Ám ez az aranykor már rég elmúlt. Ennek ellenére állandóan az az érzése az embernek, hogy fővárosban van. A Bureau of Education nagy nyilvános iskolát tart fenn az eszkimók számára, s egy másikat a fehérek gyermekeinek. Ezenkívül néhány templom, kórház s egy eszkimó gyermekeknek létesített otthon is van a városban.

Itt töltött első napjainkat istenigazában kiélveztük. Délutánonként moziba, "az álomszínházba" jártunk - képzelhetik olvasóim, milyen felejthetetlen élmény volt ez grönlandi bajtársaim számára -, este meg autót béreltünk és kimentünk a város szélére, ahol az eszkimók nagy dalünnepségeiket tartották, a távoli falvakból összesereglett ismerősökkel és ismeretlenekkel történt találkozásuk megünneplésére. Nem volt mindennapi látvány, hogyan ütközött össze itt a természet és civilizáció, s mégis örömmel állapítottam meg, hogy ezek az ünnepek valódi, ősi szokások, és nem a kíváncsi turisták szórakoztatására szolgáló attrakciók voltak.

Hamarosan kiszámítottam, hogy egész hónapot tölthetek ezen a vidéken, még akkor is, ha a Keleti-fokhoz akarok utazni. A hajó, amelynek Seattle-be kellett szállítani bennünket, csak október elején indul, így kényelmesen tanulmányozhatom az alaszkai eszkimó típusokat anélkül, hogy utazásra kellene vesztegetnem időmet.

A BELVIDÉKI ESZKIMÓK NAGY CSEREÜNNEPSÉGEI

Az egyik legsajátosabb alaszkai eszkimó ünnepség egy ősi mondára épül, amely azt beszéli el, hogyan tanította meg egy öreg sas az embereket a táncra és dalra. Egész sor mutatvány és jelenet foglalja keretbe a nagy vásárt, amely a qavjasamiutoknál már-már népi játék jellegét öltötte. De meséljen erről Aransungaq, aki ifjúkorában maga is részt vett ezeken a nagy vásárokon:

A régi időkben még nem voltak üzletek, mint manapság, és nem jártak áruval megrakott hajók a part mentén, hogy minden szükségessel ellássák a falvak lakosságát. Mindenről sajátmagunknak kellett gondoskodnunk, s mivel a vadászat feltételei a települések környékén nem voltak egyformák, egyes helyeken bőség uralkodhatott olyan termékekből, melyeket máshol nehezen nélkülöztek. Az emberek azonban nagy távolságokra éltek egymástól, s veszélyes volt saját szakállukra útnak indulni, hogy beszerezzék a hiányzó termékeket. Pénzünk sem volt, mint manapság, és nagyon nehéz is volt az egyes áruk értékét megállapítani; az ár mindig a kereslettől és az eladó hangulatától és segítőkészségétől függött.

Elődeink azonban tudták, hogy az emberek szíve megnyílik az ünnepségeken, az öröm és vidámság nagy egyesítő, a lakmározás, tánc és dalolás rabul ejti lelküket, így jutottak a gondolatra, hogy nagy ünnepségeket rendezzenek egyes falvakban, az öreg sas mondájában foglaltak szerint. A termékek kicserélése így vált ünnepi alkalommá, s az emberek szükséglete az ünnepházban vidám nevetés közepette kielégített kívánsággá.

Mindent elmesélek, amit átéltem, amikor cifgraqként (küldött, követ) vettem részt a kivgerssuaqnak (nagy küldetés) nevezett csereünnepségen.

Akkoriban Igdlótól kicsit északra laktunk. Egyik esztendőben a vadászat szokatlanul szerencsésen sikerült. Rengeteg farkas-, rozsomák- és vörösrókabőrünk volt, s a rénszarvasvadászat szintén bő zsákmányt hozott. Elhatároztuk hát, hogy megüzenjük a kingrngmiutoknak, a "hegyormok népének", akik a Prince of Walles-foknál laktak. Tudtuk, hogy ők is szerencsével vadásztak: rengeteg cethalat ejtettek el, és hatalmas szalonnakészleteket halmoztak fel, amire nekünk nagyon nagy szükségünk volt. Nagy mennyiségű rozmáragyarral és bőrzsinórral is rendelkeztek, amihez a vidék belsejében nem tudtunk hozzájutni. Ezenkívül fehérfoltos rénszarvasszőrméjük is volt, amit a Keleti-foktól nyugatra lakó csukcsoktól vásároltak.

Nekem, meg egy másik fiatalembernek kellett a Prince of Wales-fokhoz elmennünk, hogy a kingingmiutokat meghívjuk a vásárra. Egy dalünnepségen mindenkinek a nevét felsorolták, akiket meg akartak hívni. Mindkettőnknek meg kellett tanulnunk valamennyi nevet, s ez bizony nem volt könnyű feladat, mert a legtöbbet nem is ismertük. S minden névnél még azt is meg kellett jegyeznünk, hogy ki a meghívó, mert mindig két ember cserélte ki egymás között termékeit. Ezek unokatestvéreknek nevezték egymást, és a vásár idejére feleséget cseréltek. Küldetésünk jelképéül mind a ketten sastollas botot kaptunk, amelyet vörös okkerrel festett körök díszítettek. Mindegyik kör egy-egy nevet jelzett, és nagy súlyt fektettek rá, hogy ugyanolyan sorrendben nevezzük meg őket, ahogyan nekünk elsorolták.

Kora ősszel indultunk útnak, élelmünket és hálóprémjeinket kicsiny, magunk vontatta szánon vittük magunkkal. Tíznapi utazás után érkeztünk meg, s amint megláttak, rögtön tudták, mi járatban vagyunk. A falu férfilakói mind sietve összegyűltek a férfiházban, az egyetlen olyan helyen, ahol a követeket fogadhatták. Tüstént bevezettek bennünket a tágas, nagy terembe, ahol azonban egyetlen embert sem láttunk, mert valamennyien elrejtőztek a termet kettéosztó nagy bőrfüggöny mögé. Ezt azért csinálták, hogy a követ emlékezőtehetségét próbára tegyék: úgy kellett felsorolnia a meghívottak neveit, hogy közben nem láthatta őket. Csak amikor már teljesítettük megbízatásunkat, magunk költötte dallammal és szöveggel élénkítve a felsorolást, húzták félre a függönyt, és üdvözölhettük végre személyesen is a meghívottakat. Ezután részt vettünk az ünnepi lakomán, amelyet időközben az asszonyok már előkészítettek.

Soha nem maradtak a követek sokáig a faluban, még akkor sem, ha nehéz, fáradságos utazás állt mögöttük. A lehető leghamarabb haza kellett indulniuk, mert a falubeliek már türelmetlenül várták a választ. Otthon ugyanúgy fogadtak bennünket, mint nem sokkal előbb a másik faluban. A férfiak a bőrfüggöny mögé rejtőztek, s nekünk pattogó, vidám dalokban kellett elbeszélnünk utazásunk élményeit. Amint a meghívottak beleegyező válaszát átadtuk, a tetőablakon keresztül hosszú póznán egy kitömött sast dugtak be az ünnepházba. A vásár ideje alatt a sasnak áldozatokat kellett bemutatni.

A vendégek ritkán jöttek meg a tél kezdete előtt. Meg kellett várniuk, míg a szánutak megfelelőek, mert a szánok súlyosan meg voltak rakva hússal és más termékekkel, amelyeket a nekik szükséges cikkekre akartak elcserélni. Amikor közeledett a vendégek érkezésének ideje, állandó őrszem fürkészte az irányt, ahonnan jönniük kellett. Szokás szerint a falutól kb. egy napi járásra fiatalemberekből összeválogatott úgynevezett futárok fogadták, és a vendéglátók nevében külön-külön üdvözölték őket. Ugyanannyi futárt kellett tehát küldeni, ahány vendéglátó volt a faluban. Nagy megtiszteltetés számba ment, ha valakit futárnak választottak. A futárok a legügyesebb sportemberek közül kerültek ki, akik gyorsaságukkal, kitartásukkal és erejükkel különösen kitűntek. Homlokukat bőrszalag ékesítette, amelybe sastollat dugtak, és üres szánt húzó fiatalasszonyok kísérték őket. Minden futár botot vitt a kezében: a bot végére különleges ínyencfalatot tűztek a jövevény számára, valami drága csemegét, annak bizonyítékául, hogy milyen epedve várják a vendéget. A szánkaraván és a mellettük menetelő férfiak, nők és gyermekek nyomban megállnak, amint a futárokat megpillantják; sorba állnak és rázendítenek egy dalra. Amikor elnémul a dal, kiterjesztett karral előugrik a futár, és annak a háta mögé áll, akinek a fogadására küldték. Hangosan megnevezi a meghívottat és a meghívót:

"Bagoly" küldött "Mormota" elébe.

És Mormota leveszi a csemegét a bot végéről, s jóétvággyal bekebelezi.

Ez az első üdvözlés. Ezután a gyerekek - vendéglátóké és vendégeké egyaránt - versenyt futnak az ünnepházig, az üres szánt húzó fiatalasszonyok pedig mögöttük szaladnak, és fölszedegetik a futás közben ledobott ruhadarabokat. Gyakran csak a csizma és az alsó prémnadrág marad rajtuk a végén, meztelen felsőtestükön dérré fagy a veríték. Megérkezésüket dallal, tánccal és lakomával üdvözlik. A külön meghívott vendégek másnap követik az első csoportot. Lassan jönnek súlyos teherrel megrakott szánjaikkal, asszonyaik, gyermekeik kíséretében, valamennyien szép és finom ünnepi viseletben, amelyet erre az alkalomra vettek fel első ízben. A falutól bizonyos távolságra megállnak, és bevárják az üdvözlésükre elébük siető öregeket és fiúgyermekeket, akiknek az a tisztük, hogy megtudakolják, mit óhajtanak a vendégek enni, amikor megérkeznek.

Ezután a vendégek felállnak hosszú sorban, s velük szemben a falu egész lakossága, szintén ünnepi ruhákban, dobjaikkal. A sas a végtelen szabad ég madara, ezért az ünnepség szabad ég alatt, erre az alkalomra költött dallal kezdődik. Abban a pillanatban, amikor megszólalnak a dobok, két félmeztelen férfi lép ki az ünnepházból, égő fáklyával a kezében. Karjuk meztelen, a lábszáruk lábfejtől lágyékig úgyszintén, csak néhány elnyűtt, szőrehagyott prémdarab csüng rajtuk.

Az ünnep új idő kezdetét jelenti, az ünnep megújítja az embert. A két, rongyokba öltözött férfi a maguk mögött hagyott viszontagságok és kellemetlenségek megtestesítője. A lobogó fáklyát magasra emelve futnak el a résztvevők sorfala előtt, míg fáklyájuk ki nem alszik.

Feldübörögnek a dobok, és ismét megjelenik két félmeztelen, feketére mázolt férfi, csizmájuk térdkalácsig, nadrágjuk szára lágyékig fölgyűrve; hosszú, nagy táncugrásokkal siklanak be a sorfalak közé, misztikus félelmet gerjesztve összemázolt, leírhatatlanul ócska rongyaikban. Kezükben íj és nyíl, hegye élesre van csiszolva. Föl-alá táncolnak a sorok között, aztán hirtelen megállnak a legmagasabb férfi előtt, nyílvesszejüket az íjra fektetik, és átlőnek a feje fölött. Ebben a pillanatban mindenki magasba emeli a karját, hogy messzire elkergessék a gonoszságot és a veszélyeket az ünnepségről. Énekek csendülnek fel, dobszó kíséretében, aztán az emberek szétszélednek a házakba, ahol már minden vendéget várja a kívánt étek.

Csak most lehet a vendégeket az ünnepházban fogadni. Az egyik követ, fején tarka tolldísszel, vezeti be őket, és mindenkinek megmutatja a helyét. A szokások szerint értékes prémeket terítenek le, és mindenki arra a prémre ül, amelyet magának megkívánt. Abban a percben, amikor rátelepszik, a szőrme az ő tulajdonába megy át.

A terem végében háttal ülnek a vendéglátók. Fejükön színesre festett tollakból készült koronát viselnek, szemük fölött fekete csík fut a homlokukon. Ez a szerencse jele. Köztük, a terembe lépőknek szintén háttal, hatalmas termetű dobos ül, s valahányszor egy vendég belép, nagy dübörgéssel beleüt a dobba. A dobot fából készítik, nincs bőrbevonata. Felső káváját éles, merészen ívelő cakkok csipkézik, azoknak a hegyes sziklacsúcsoknak a szimbólumaként, ahol a mondabeli ifjú először találkozott az öreg sassal, akitől megtanult énekelni és táncolni. Nagy művészettel úgy készítették el a dobot, hogy ütései a sas szívverésére emlékeztessenek. A vendéglátók mögött állnak asszonyaik és a kórus, lehetőleg minél több közönséges, tambura formájú dobbal felszerelten. Most mindnyájan a vendégek felé fordulnak. Előttük férfit ábrázoló fabábu ül, csillogó gyöngy-ajakdísszel, fején hosszú szőrű farkasprémből készült pánt, kétoldalt két-két madártollal. A zsinórral mozgatható bábunak, amelyet a mögötte ülő férfi irányít, valahányszor egy asszony belép, megmozdul a feje, karja, s ráüt a dobjára.

Amikor már mind egybegyűltek, még egy utolsó harsány dobütés, a vendéglátók behajlított térdekkel lassan felemelkednek helyükről és megfontolt, nyugodt ugrásokkal megindulnak a teremben. Minden újabb dobütésre kicsit magasabbra emelkednek, míg végül teljesen fölegyenesedve megállnak közvetlenül a vendégek előtt. Ekkor kapcsolódik be a nagy kórus egy dallal: "Mialatt az öreg sas szíve dobog." A vendéglátók a dob ütemére tapsolni kezdenek, míg egy minden eddiginél erősebb dobütésre valamennyien térdre vetik magukat, és ebben a helyzetben maradnak, fejüket lehorgasztva, míg csak a dob hangja táncba nem hívja a jelenlevőket.

Ezzel be is fejeződnek az ünnepség bevezető szertartásai. Előállnak a vendéglátók, egyik a másik után, és mindegyik külön dalban mondja el kívánságait, amelyeket, bármilyen költségesek legyenek is, a vendégnek teljesítenie kell. Aztán a vendégeken a sor, hogy válaszoljanak. Most ők is előadják óhajaikat. Ily módon cserélnek gazdát a legkülönbözőbb termékek a két falu lakói között, és mindenki hozzájut a szükséges dolgokhoz.

Az "ajándékok" cseréje több napig tart. Mindennek nagyszerűen és lenyűgöző pompával kell végbemennie, hogy legyen miről beszélni a hosszú sarki tél hátralevő részében, és sohasem szabad arra gondolni, hogy esetleg kevesebbet kapott valaki, mint amennyit adott. Csak amikor befejeződött a csere, kezdődhet a nagy ünnepi lakmározás. ötször egymás után annyi ennivalót hordanak fel, hogy elborítja az egész padlót, és valamennyi fogás válogatott ínyencségekből áll. Annyit esznek, amennyit csak magukba bírnak tömni, anélkül, hogy az ételek halmaza észrevehetően fogyna, mert mindig pótolják. A szokások szerint ugyanis a dáridó végén a maradékot fölpakolják a vendégek szánjaira. Ezután a vendégek következnek: viszonzásul ők is ötször töltik meg ennivalóval az ünnep- házat: ily módon cserélik ki a szárazföldi és a .tengeri állatok húsát.

Az ünnepség utolsó napján minden futárbotot, fejéket, tolldíszt halomba hordanak, a mozgatható fabábut, sőt még a kitömött sast is közibe, nagy tüzet gyújtanak és a szent szimbólumokat mind a tűzbe vetik. Ezzel ér véget a csereünnep.

A vendégek hazatérnek, s mindenki készülődni kezd a téli vadászatokra.

És itt véget ér az én tudósításom is az alaszkai eszkimókról. Számuk valamivel nagyobb, mint grönlandi rokonaiké: kb. tizennégyezer. A ma élő eszkimók összlétszáma tehát a következőképpen oszlik meg: Grönland tizenháromezer, Kanada ötezer, Szibéria ezerkétszáz, Alaszka tizennégyezer, összesen körülbelül harmincnégyezer.

A létfenntartás módja Alaszkában majdnem teljesen olyan, mint amilyennel a Point Barrow-ban, Point Hope-ban és a benti nagy folyók mentén élő népeknél találkoztunk. A technika magától értetődően a helyi viszonyokhoz idomult, de lényegében minden a rég ismert módszerekre épül fel. A jégen folytatott vadászat ezeken a vidékeken, akárcsak Grönland nagy részében, a második helyre szorult. Természetes tehát, hogy az Északnyugati-átjáró környékén a legfejlettebb, ahol ez a fókavadászat egyetlen formája. Itt viszont a keletebbre teljesen ismeretlen hálós fókavadászat igen fejlett. Még ma is készítenek hálót vékony fókabőrszíjakból, amit a nyílt tenger közelében a sík jégmezők hasadékaiba eresztenek le. A tengeri vadászat legjellemzőbb formája mégis a nyílt vízen űzött vadászat, s ennek következtében természetesen az egész partvidéken ez érte el a legmagasabb fejlettségi fokot. A nyíltvízi vadászat különböző módjai a Bering-szoros mentén élő eszkimóknál is erősen fejlettek, de hogy ez az eszkimók saját kultúrájának köszönhető-e, vagy idegen hatások eredménye, teljes bizonyossággal nem lehet eldönteni.

Az eszkimók elterjedési területének déli határa jelenleg a Bristol-öböl keleti partja, és a Kodiak-sziget a Csendes-óceánban; korábban a Prince of Wales-szorosig és a tőle délre fekvő partvidékig nyúlt. Itt éltek az északnyugat-amerikai indiánok legészakibb előőrsei, a tlingitek; az eszkimók magas kultúrára bukkantak, amely az általuk is jól ismert és vadászott állatok elejtésére épült. Nagyon valószínű, hogy itt erős behatások érték őket. Bizonyíthatóan ez áll fenn sok mondájuk, elsősorban a holló-mítosz, maszk-kultúrájuk és bonyolult ünnepi szertartásaik esetében. Mindenesetre jellemző, hogy mindezek a sajátos alaszkai szokások éppen ezen a déli vidéken virágoznak leginkább.

Szolgáljon a kutatók vigasztalására, hogy a legátfogóbb expedíció sem tud teljes munkát végezni, mert kutatásai során egyre újabb munkaterületeket tár fel. A jövő fogja csak eldönteni, hogy az itt felvetett problémákra az alaposabb, elmélyültebb kutatások választ tudnak-e majd adni.

XXIII

A BÜCSÜ

"Az igazi bölcsesség az emberektől távol rejtőzik, kint a nagy magányosságban, és csak szenvedéssel érhető el. Egyedül a nélkülözés és szenvedés tárhatja fel az emberi értelemnek azt. ami mások elöl el van rejtve.

(Igjugarjuk, rénszarvas-eszkimó)."

Ezerkilencszázhuszonnégy október végének egyik reggelén utoljára ébredtem kicsiny nome-i faházamban, amely több mint egy hónapig volt otthonom. Délre a nagy turistagőzös fedélzetén leszek, hogy Seattle-be utazzak, s ezzel véget érnek az eszkimók között töltött hosszú évek.

Az eredményes munka boldog öröme töltött el, s most gondolatban még egyszer búcsút vettem a fenséges partoktól, amelyeket bejártunk, az emberektől, akikkel találkoztunk. S nagy-nagy bánat fogott el, hogy immár minden véget ér. Tudtam, hogy a hátam mögött hagyott boldog korszak soha többé nem tér vissza, és a végtelen ég alatt, különös és páratlan emberek között töltött szabad, egészséges életet egyhangú munkásnapok váltják fel, s én megkísérelem majd, hogy gazdag élményanyagomból legalább valamit visszaadjak.

De mi a száraz szó a lüktető élethez képest!

Kilépek a reggeli napfénybe, arcomon érzem a tenger felől fújó szellő frissességét. A tavak már befagytak, s az első szánok is nekivágtak már a tundrának. A városka télre készülődik, a fehérek megírják utolsó leveleiket, még mielőtt a jég végleg lezárja az utat. Az eszkimók egymás után kerekednek fel, hogy visszatérjenek téli falvaikba.

A sors úgy akarja, hogy ezen az utolsó reggelen egy sámánt lássak vendégül, egyikét annak a néhány varázslónak, akik még ezen a tájon élnek. S mivel ő az utolsó eszkimó, akivel találkozom, az ő portréjával fejezem be munkámat. A neve Najagneq; amikor először találkoztam vele, hontalan üldözöttként bolyongott Nome utcáin. Nagy feltűnést keltett, s nem is alaptalanul, mert úgy festett, mintha valamilyen idegen égitestről pottyant volna ide. Sámán az előkelő turisták, elegáns üzletek és tülkölő automobilok világában! Külseje félelmet keltett: szúrós kis szemei vadul forogtak, és alsó állkapcsa laza kötésben fityegett: ellensége, aki meg akarta ölni, csúfította el így az arcát. Különös dolgokat meséltek róla. Házából erődítményt csinált, és egymaga vette fel a harcot egy egész törzs és a fehérek ellen. Több embert megölt, s mivel környezete számára egyre veszélyesebbé vált, egy hajóskapitány egy szép napon csellel rajtaütött, és Nome-ba szállította. Itt egy évig fogva tartották, de bizonyítékok hiányában végül is szabadon kellett bocsátani. A vélemények megoszlottak róla. Egyesek azt mondták, hogy félbolond, semmi más, ezért veszélyes embertársaira. Mások azon a nézeten voltak, hogy népét a fehérek elleni harcba akarta vezetni, ezért fordult azok ellen az eszkimók ellen, akik nem ismerték fel saját létérdeküket. A börtönben megtiltották neki, hogy anyanyelvét használja, s mivel egy szót sem értett angolul, álló esztendeig hallgatott. Akkor tíz tanút hoztak a falujából Nome-ba, de azok, amint szembesítették őket, minden vallomásukat visszavonták. Tudták, hogy Najagneq nagy sámán, s egyetlen ember sem akadt, aki ellene mert volna vallani, így a hatóságok nem tehettek mást, szabadon kellett engedniük és vissza kellett juttatniuk Nunivak szigetére.

Szabadonbocsátása után szinte nyomban érintkezésbe kerültem vele, s mivel ezekben a napokban éppen földijei között végeztem tanulmányokat, kitűnő alkalmam nyílt megfigyelésére. Vonakodás nélkül elmesélte fogságának élményeit, s láttam, hogy titokban mulat kicsit a falujabelieken, akik - bár szívük mélyén azt kívánták, bárcsak megfékezné a fehér ember veszélyes excentricitását - szégyenlősen lesütötték a szemüket, amikor a tanúk padján szembetalálták magukat vele.

Fantáziája a nagy városban új táplálékra talált, ő, aki eddig csak a földkunyhót, a szánt és kajakot ismerte, jóformán teljesen közömbös maradt a hatalmas házak, tengerjáró gőzösök és autók láttán, de egy nehéz teherkocsit húzó fehér ló izgalomba hozta képzeletét. Bámuló falubelijeinek azt mesélte, hogy a fehérek tízszer ölték meg az elmúlt télen, de tíz segítő szelleme volt, tíz fehér ló, akiket egymás után áldozott fel, s így megmentette az életét. A magányos cellában töltött hosszú idő nem törte meg erejét. A nagy vadászatok megtanították, hogy a sötétséggel is tudjon beszélgetni. Diadalmaskodott az egyedülléten, s most, amikor végül kiszabadult, újra hozzá kellett szoknia a szabadsághoz, a beszéd lehetőségéhez, az emberekhez. A férfi, akiben tíz ló ereje egyesült, középtermetű volt, haja már deres, de szemében vad tűz lobogott, szavai erőt sugároztak, s az embereket, akikhez csak egyetlen szót szólt, nyomban leigázta akaratával. Feltűnően vonzódott és ragaszkodott hozzám, s amikor kettesben voltunk, őszintén bevallotta, hogy törzsbelijeit kissé becsapta. Nem volt csaló, csak egy magányos lélek, aki megszokta, hogy szemben áll a tömeggel és ehhez szüksége volt az apró trükkökre. De amint apáinak ősi hitére és történetére terelődött a szó, rendíthetetlen komolyság áradt szavaiból, válaszai rövidek és világosak voltak. Nem szerette a köntörfalazást, és súlyt fektetett rá, hogy nyomban a lényegre térjek. A következőképpen zajlott le egyik beszélgetésünk:

- Miből áll az ember?

- Testből, mint láthatod, névből, amely egy elhaltról száll rá örökül, s még valamiből, egy titokzatos erőből, a lélekből, amit mi yutirnak nevezünk: ő adja minden élőlénynek az életet, alakot és külsőt.

- Hogyan élnek szerinted az emberek?

- Széthullnak, mert minden összekeveredik bennük, gyengék, mert arra sincs erejük, hogy egyszerre egyetlen dolgot véghez vigyenek; egy nagy vadász nem lehet egyben nőcsábász. De senki sem hagyja a magáét. Az állatok kiismerhetetlenek, ezért azoknak, akik belőlük élnek, nagyon óvatosnak kell lenniök. De az emberek amulettekkel vértezik föl magukat és megmaradnak gyermekességükben. Egy faluban mindig sok különböző amulettnek kell lennie. Az egyformaság szétforgácsolja az erőket, az egyenlőség védtelenné tesz.

- Honnan tudod mindezt?

- A sötétségben kutattam. A nagy, magányos, néma sötétségben én is néma maradtam. Látomások és álmok útján váltam sámánná, találkoztam a repkedő szellemekkel. Apáink idejében a sámánok magányos férfiak voltak. Ma mind papok és kuruzslók, időjósok vagy bűvészek, akik elővarázsolják a vadat, vagy ravasz kereskedők, akik fizetséget akarnak. A régiek a mindenség egyensúlyának fenntartásáért áldozták fel magukat, nagyszerű, mérhetetlenül és megfoghatatlanul nagy dolgokért.

- Hiszel akár egy erőben is, amelyekről beszélsz?

- Hiszek egy erőben, amelyet mi silának nevezünk, és egyszerű szavakkal nem is tudunk megmagyarázni. Erős szellem, a világmindenség, az idő, az egész földi élet ura. Olyan hatalmas, hogy nem közönséges szavakkal szól az emberekhez, hanem a viharban, hófergetegben, zivatarban, a tenger háborgásában, mindazokban az erőkben, amelyektől az ember legjobban fél. De más módon is megnyilatkozik: a napsugárban, lágyan fodrozódó, szelíd hullámokban, vagy ártatlanul játszadozó kicsiny gyermekekben, akik még semmit sem értenek a világból. Csak egy halk, félénk hangot hallanak, az édesanyjuk hangjához hasonlót. A titkok hangján szól hozzájuk sila, de olyan kedvesen, hogy nem ijednek meg, csak azt hallják, hogy veszély fenyeget. A gyermekek ugyanolyan egyszerűen mesélik el otthon, s az már a sámán dolga, hogy a fenyegető szerencsétlenséget elhárítsa. Jó időkben a silának nincs megjelenteni valója, eltűnik a végtelen semmiben, s nem is jelenik meg, míg az emberek nem fajulnak el, hanem tisztelettel övezik mindennapi táplálékukat.

Silát még senki sem látta, lakhelyét senki nem ismeri: egyszerre van itt közöttünk és mérhetetlenül távol.

Legyenek ezek a szavak egyben könyvemnek is utolsó szavai, amelyben megkíséreltem az eszkimó lelket és eszkimó képzeletet megeleveníteni. Néhány év múlva e hit már csak legenda lesz, a fehér ember mindent uralma alá hajt: a földet és az embereket, gondolataikat, ábrándjaikat és hitüket.

Boldog vagyok, hogy az lehetett a sorsom, hogy faluról falura vándoroljak olyan időkben, amikor az ősi lélek még elevenen élt. Ezért élhettük át a csodát, hogy Grönlandtól a Csendes-óceánig nyúló hatalmas területen, nemcsak egy egy nyelvet beszélő, egységes népet találtunk, hanem egységes kultúrát is, amely örök időkre az emberi fogékonyság, erő és szépség hirdetője marad.

Najagneq szavaiban az öreg sámánok bölcsessége visszhangzóit, amelyet úgy megcsodáltunk a zordon King William-szigeten és Aua hópalotájában, a Hudson-öbölben és az ős-eszkimó Igjugarjuknál, akinek szavai e fejezet mottóját alkotják.

Egy hónappal később egy felhőkarcoló tetejéről tekintettem le New York kőrengetegére. Dunnalúd és Amarulunguaq ott álltak az oldalamon, és nem találtak szavakat a hihetetlen kifejezésére, amely eléjük tárult.

- Ö - suttogta alig hallhatóan Amarulunguaq -, s mi mindig azt hittük, hogy a természet a legnagyobb és legmegfoghatatlanabb minden dolgok közül. És most itt állunk egy hatalmas hegységben, mély szakadékok és magasba törő csúcsok között, és mindez emberkéz alkotása. A természet nagy; sila, a természet, a mindenség, a világ, minden együtt, amiről sámánjaink azt hitték, hogy egyensúlyban tarthatják, s én, aki sohasem akartam ezt elhinni, most itt látom magam előtt. A természet nagy, de vajon az ember nem nagyobb nála? A sok kicsiny, apró teremtmény, aki ott lent a mélyben nyüzsög? Kőfalak között élnek, maguk építette kő-pusztaságon. Kövek, kövek és kövek! Nem látni itt vadat, és mégis élnek és megszerzik táplálékukat. Vajon az állatoktól tanulták ezt, amelyek a földbe ássák magukat, mint a mormoták, vagy a levegőben lebegnek, mint a pókok, repülnek, mint a madarak, víz alá merülnek, mint a halak, s azt hiszik, mindent legyőztek már, ami ellen nekünk harcolnunk kell?!

Az expedíció véget ért. A mi nagyszerű élményeink ideje alatt két grönlandi bajtársam megszokott, mindennapi életét élte. Most kezdődött meg az ő expedíciójuk. S miközben magammal vittem őket az új világ csodái közé, az én gondolataim minduntalan visszatértek a végtelen tundrán vándorló népekhez, akiktől nemrég búcsút vettünk, és én sohasem fogom elfelejteni a férfiakat és az asszonyokat, akik oly egyszerűen és mégis megragadó erővel tudtak beszélni a legnagyobb és legapróbb dolgokról, éhségről és az élet szépségéről, balsorsról és szerencséről, ünnepekről és hétköznapokról. Hangjuk mindig tisztán és igazul csengett, és itt, a zűrzavar és káosz világában is igaz maradt Amarulunguaq .álmélkodó kitörésében.

A természet nagy, az ember még nagyobb.

Kiadja a Gondolat a TIT kiadója.

Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója.

Felelős szerkesztő: Réti Lászlóné.

Műszaki vezető: Kálmán Emil.

Műszaki szerkesztő: Novák László.

A borító és kötésterv Csorgezán Pál munkája.

Megjelent 35 500 példányban, 23,25 (A/5) ív + 36 old. mell. Terjedelemben.

Ez a könyv az MSz 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült,

GO-256-b-6566 64.4165

Athenaeum Nyomda, Budapest.

Felelős vezető: Soproni Béla igazgató