NNCL725-3EEv2.0

---

RAYMOND
QUENEAU

---

AZ ÉLET
VASÁRNAPJA

---

…az élet vasárnapja ez, amely mindent kiegyenlít, és minden rosszaságot eltávolít; olyan emberek, akik egész szívükből jókedvűek, nem lehetnek teljesen rosszak és alávalók.

HEGEL
(Szemere Samu fordítása)

A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekkel való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet.

---

1

Nem sejtette, hogy valahányszor ő, Brû katona elmegy a bolt előtt, a nő, a kereskedőnő jól megnézi magának. Fesztelen léptekkel haladt, vígan csálé katonasapkája alól szép katonásan nyírt haj fényeskedett elő, két keze a nadrág varrásán, a két keze közül az egyik, a jobb, szabálytalan időközönként fellendült tiszteletet adandó egy-egy felettes altisztnek, vagy viszonzandó valamely visszacivilizált egyén üdvözletét. Nem is gyanítván, hogy egy ámuló szempár mindennap rátapad, amint a kaszárnyából az ezrediroda irányába vonul, Brû katona, aki általában semmire se gondolt, de ha mégis, akkor a jénai csatára, Brû katona a jámbor gyanútlanok könnyedségével járta útját. Jámbor szürkéskék szemével és vádliján pompásan feszülő, jámbor gyanútlansággal feltekert lábszárvédőjével Brû katona magán viselte mindama jegyeket, amik csak elnyerhetik egy olyan kisasszony tetszését, aki nem egészen fiatal és nem egészen kisasszony. Ő ezt nem tudta.
  Julia belecsípett Chantal nővére karjába, és így szólt:
  – Ott jön, ni.
  Egy nem csekély spulni- és gombhalom mögött lapulva némán nézték, amint elhalad. Némaságukat vizsgálódásuk hevessége váltotta ki. Egyébiránt Brû katona úgyse hallotta volna, mit beszélnek.
  Szokásához híven befordul a Jules Ferry utca sarkán, és eltűnik egy időre. Amíg nem üt az ebéd órája.
  – Na? – kérdi Julia.
   – Na? – felel Chantal.
  Odaül a kasszához.
  – Mit szólsz?
  – Egy tucat tizenkettő az ilyenből – mondja Chantal.
  – És az olyanból, mint a te embered, talán nem egy tucat tizenkettő?
  – Ez nem érv.
  – Na látod!
  Julia epekedve nézte tovább a Jules Ferry utca sarkát.
  – Mit látok? – kérdezte Chantal.
   Julia a nővére felé fordult:
  – Ő, vagy senki.
  – Csinálj, amit akarsz.
  Chantal vállat vont, és megerősítve előző mondatát, így szólt:
  – Csinálj, amit akarsz.
  – Nincs más mondanivalód?
  Ha Julia férjhez megy, a Bolükra házaspár keresztet vethet az örökségre, már nem maguk miatt, hanem Marinette lányuk miatt, aki annak rendje és módja szerint átvehette volna a boltot, amikor a nagynéni annak rendje és módja szerint kezdett volna elvénhedni. Majd találnak valami mást Marinette-nek. A Bülokra családnak nincs szüksége a nagynénei bodegára. Nincsenek úgy oda érte. Hadd férjesedjék a Julia!
  – Nem gondolod, hogy egy kicsit fiatalka hozzád?
  – Mért, szerinted hány éves?
  – Huszonkettő-huszonhárom.
  – Na ne vacakolj!
  – Legfeljebb huszonöt.
  Nem azért mondta ezt Chantal, hogy eltántorítsa Juliát. De hát nagyon kis zsengének találta a bakát a nővéréhez, aki sokkal, de sokkal kevésbé volt az.
  – Szép férfi – mondta Julia –, nem gyerkőc.
  – Ahogy te tévedsz! Nagyon friss eresztés ez a te bundásod. Még rajta van a tojáshéj a popóján. Azt mondom, a popóján, mert elismerem, hogy csinos a kicsike.
  Julia hahotára fakadt.
  – Te aztán igazán jópofa vagy!
  – De te még sokkal jópofább – szólt Chantal. – Hülyére röhögöm magam1 rajtad, mert akkora butaságot fogsz csinálni, mint egy emeletes ház.
  – Mért, ha szabad kérdeznem!
  – Mert hozzámész egy nálad húsz-huszonöt évvel fiatalabb fiúhoz. Mi lesz ennek a vége, he? Mondd meg, mi lesz ennek a vége? – Kacéran megrázta a sörényét, és megválaszolta a saját kérdését: – Rossz vége lesz a te házasságodnak.
  Julia mélyen a nővére szemébe nézett, aztán mélyen a mellébe és végül mélyen a combjába, így szólt:
  – Szerinted ronda vagyok?
  – Dehogy, dehogy, egész jól tartod magad. De azért húsz-huszonöt év különbség, az már valami. Te még láthattad a piros nadrágos bakákat, amint elvonultak Fallière elnök előtt. Ő meg tán azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák azt a Fallière elnököt.
  – Először is köszönöm a célzást.
  – Ami igaz, az igaz.
  – Továbbá nincs húsz év különbség. Még továbbá nem érdekel. Válaszolj: ramaty vagyok?
  – Egy csöppet se.
  – A képem?
  – Nem rossz.
  – A didkóm?
  – Állja a sarat.
  – A virgácsom?
  – Okés.
  – Hát akkor?
  – Nemcsak a küllem számít – mondja Chantal –, a lelkiállapot is.
  – Ó, ó – mondja Julia –, ezt az ökörséget meg honnan szedted?
  – Én magam jöttem rá.
  – Na, akkor magyarázd meg!
  Chantal utalt a férfiak, a nős férfiak életmódjára és kiválólag az ő embere, Paul Bulingra életmódjára: megrögzött alkoholizmus és patologikus dohányzás, nemi tunyaság, anyagi középszerűség, lelki otrombaság. Igen ám, csakhogy Julia szerint a nővérével páratlanul mostohán bánt a sors a palija személyét illetően. Sorolni kezdte a palikat, akik csak vizet isznak, lásd a Trendelinóné férjét, nem dohányoznak, lásd a Foucolle-néét, izzanak, mint egy bedurrantott kályha, lásd a Panigère-néét, remekül keresnek, lásd a Parpillonnéét, és figyelmességük megannyi jelével halmozzák el hitvesüket, lásd a már említett Foucolle-né férjét. És akkor még szó se esett azokról, akik ki tudják cserélni a biztosítékot, cipelik a csomagokat, autót vezetnek, lesütik a szemüket, ha egy kurva akad az útjukba. Julia meg volt győződve róla, hogy az ő katonája ebből a fajtából való, és kéjesen mosolygott a gondolatra. Ami bosszantotta Chantalt.
  – Hát jó – engedett –, de amikor te hatvanéves leszel, ő harmincöt lesz. El fogod veszíteni.
  – Majd meglátjuk.
  – Csak hencegsz.
  – Nem fogom elveszteni.
  – Azt hiszed, hogy minden férfit ugyanazzal lehet magadhoz láncolni, te butuska?
  – Azt tudom, hogy őt mivel.
  – Még a nevét se tudod.
  – És akkor mi van?
  – Nem ismered a múltját, nem tudod, hány éves, mi a mestersége, sőt még azt se, hogy van-e végbizonyítványa az elemi iskola elvégzéséről.
  – Na és?
  – Jól van, fiacskám. Jól van. – Chantal nőiesen megrázta a hajzatát. És hozzáfűzte: – Jól van. – Majd levonta a végkövetkeztetést: – Hát rajta! Rajta!
  Julia végre beült a kasszába. Nem volt vevő a boltban, hát megtehette, mert amúgy nem helyes gyakorlat ez: a kliensnek nyomban eszébe jut cselekedetének pénzügyi következménye, és semmit se vesz. Nem érdemes megkockáztatni. Most tehát ott ül a rugós pénzmagbetakarító-tároló gép mögött, mely szép modern masina, mint amilyen a patikában és a zenés sörözőkben van, és mely, mármint a masina, komoly és fenyegető jelleget ad a Julia Julie Antoinette Ségovie szerény rőfösüzletének, ami igen alkalmas rá, hogy úrrá legyen az olajzöld szalagot és óaranyszín paszományt vásárló hölgyek tartózkodásán és bizonytalanságán.
  Elővett egy irattartót, azt, amelyikben ő, Julia, a számlákat tartotta, és tanulmányozni kezdte, hogy mikor járnak le. Az első alkalmat is beleszámítva már hetvenhétszer végigböngészte a hátralékokat, de az alaposság sosem árt. Ráadásul így nem kellett arra gondolnia, amivel nem foglalkozott. Miközben az ujja egy analfabéta igyekezetével rajzolgatta azokat a jeleket, amelyeket a Nyugat a radírgumi feltalálóinak köszönhet, Julia egy hasznos és célirányos kis szónoklaton törte a fejét, melyet a nővéréhez volt intézendő. Csakhogy megjött Ganière.

A rabszolga, akit megbíztak valami elintéznivalóval, hogy a hölgyvérek háborítatlanul tárgyalhassanak a kényes ügyről, a tervezettnél jóval korábban megtért a bodegába.
  – Ilyenek ezek – mondta Julia Chantalnak. – Ha itt kellene lenniük, az ember nem győzi kivárni őket, ha meg nem kell, hogy itt legyenek, lélekszakadva rohannak.
  Ganière buzgalma elkeserítette Juliát, aki röpke egy-két másodperc-milliméter alatt felmérte, micsoda távolság választja el az urat a szolgálótól és kivált az előbbi éleselméjűségét az utóbbi tohonyaságától. – Micsoda seggfej – mormolta, majd kimért hangon e szavakat hallatta:
  – Jó sokáig el volt!
  – De asszonyom – kezdte a lány.
  – Ne feleseljen – mondta Julia. – Már megint ellófrált.
  – De asszonyom – hebegett az illető.
  – Igenis lófrált. Huligánokkal lófrált. Sőt talán katonákkal.
  Pedig igazán gyorsan végzett. Ki érti ezt?
  – De asszonyom!
  – Ne feleseljen! Már megint elkapták egy fordulóra, mi? A kis szajha. Majd megmondom a mamájának meg a szegény nagymamájának. Ilyen fiatal, és máris mekkora lotyó.
   Julia felsóhajtott.
  – Valóságos hetéra.
  Az illető kinyitotta a száját, de nem adatott idő neki, hogy tiltakozzék. Julia az illető felé hajolt, és a kassza magas volt, a feslett nőszemély pedig akkorka, mint egy tökmag. Az illető reszketett.
  Julia leszállt a székéről, lebukott egy pult alá, egy apró csomagot halászott elő, és odalökte Ganière-nek.
  – Vigye el! Egyik lába itt, a másik ott!
  – De asszonyom…
  – Mi van már megint?
  – Ez Foucolle naccságának szól. Ső aszonta, hogy beugrik érte.
  – Mi köze hozzá?
  – Nem tom, de…
  – Akkor meg szedje a lábát! A véleménye hidegen hagy, fiacskám.
  Az illető főt hajtott, mielőtt újra kilépett volna a bordeaux-i külvárosba, majd miután főt hajtott, csakugyan kilépett az utcára.
  Ganière távoztával Julia visszamászott a székre, és így szólt:
  – Egyre nehezebb rendes személyzetet találni.
  – Nekem mondod? – szólt Chantal, akinek pedig csak egyetlen bejárónője volt.
  – Mert a kormány nem avatkozik bele.
  – Bizony.
  – Vagy talán mert túlságosan is beleavatkozik.
  – Nagyon igaz.
  – Pont mint a hivatalnokokkal.
  – A hivatalnokokat hagyd ki a játékból!
  Julia tehát kihagyta a hivatalnokokat a játékból, nem is annyira a sógora, Paul Breluga súly- és mértékellenőr, mint a nővére, Chantal Marie-Berthe Eléonore kedvéért, akinek a hitvese, egy bizonyos Broluga (Paul) munkája és buzgalma révén, számos szorongással teljes előzmény után elnyerte a súly- és mértékellenőri hivatalt Bordeaux-ban (Gironde megye). A közelmúltban pedig előléptették Párizsba a tizenötödik kerületbe, ami nem kis dolog, és ami ürügyül szolgált egypár bordeaux-i dínomdánomhoz, ahol csak úgy folyt a majonéz, csörgött az olvasztott sajt, és patakzott a veres bor. Nővére iránt való szeretetből tehát Julia kihagyta a játékból a hivatalnokokat, jóllehet valahányszor erre gondolt, erre a már említett kérdésre, mindannyiszor marhára bepörgött. Na mindegy.
  – Áh, tudod. A hivatalnokok – mondta.
  – Van még valami mondanivalód? – kérdezte Chantal.
  – Tényleg az a véleményed, hogy butaságot csinálok? De nem úgy nézett ki, mint aki komolyan kérdezi, amit kérdez.
  – Honnan tudod, hogy megteheted?
  A kicsinylő hangsúlyra Julia felnézett.
  – Ezt magyarázd meg!
  – Ugyan, mi van ezen magyaráznivaló? Világos.
  – Mi világos?
  Chantal felállt.
  – Most mennem kell.
  Elindult az ajtó felé, de Julia meg se moccant.
  – Magyarázd meg! – szólt.
  – Tegyük föl, hogy házasember.
  – Nincs karikagyűrűje – vágta rá Julia.
  – Nem akarlak megbántani, de előfordulhat, hogy nem tetszel neki.
  – Nem fordulhat elő.
  – Húsz év korkülönbség, az sok.
  – Nincs húsz év köztünk.
  – Fogadok, hogy van.
  – Csak ennyi kifogásod van?
  – Nem elég?
  Julia néhány másodpercig a számlákba temetkezett, majd rájuk csukta a dossziét, lecsusszant a székről, és odalépett a nővéréhez e szavak kíséretében:
  – Szomorú vagyok, hogy csak úgy ukmukfukk fölmész a fővárosba, hiányozni fogsz, nővérkém.
  – Már találtál valakit, aki majd elszórakoztat.
  – Egy nővért az se pótolhat.
  – Hát igen. A nővér, az pótolhatatlan.
  A hajzata lágyan ráhullámzott a kosztümje kissé kopott gallérjára. Chantal beletúrt a retiküljébe, és előszedte az arcrózsapírt, a púdert, a krémet, a kencét, az ajakrúzst, a púderpamacsot, a csipeszt.
  – Bizony, bizony. Egy nővért semmi se pótolhat. Nagy mázlid van.
  – Ugyan, Párizs nincs a világ végén.
  – Akkor is.
  Julia sóhajtott.
  Chantal kárminpírral vonta be ajakát, körbenyalogatta, majd mosolygott.
  – Majd meglátogatsz bennünket – mondotta.
  Julia is mosolygott.
  – Elmegyünk a Folies-Bergère-be.
  – Meg a Casino de Paris-ba.
  – Az Eiffel-toronyba.
  – Szédülni fogok.
  – És a Père-Lachaise-be.
  – Ahol a nagy halottak nyugszanak.
  Kezdtek elérzékenyülni.
  – Emlékszel – mondotta Julia Chantalnak –, emlékszel a Becsali közre?
  – Milyen találó neve volt!
  – Emlékszel az elemi kijáratára?
  – Igen. Mireille Bacroix-val és Sophie Bergier-vel becsalogattátok a fiúkat, és lerángattátok róluk a gatyát. Én csak néztem, mit csináltok, még kicsi voltam hozzá.
  – Halálra rémítettük a fiúkat. A dirinő meg megdicsért bennünket, amiért tiszteletet parancsolunk a gyengébb nem iránt.
  Hahotára fakadtak.
  – Hát az – folytatta Julia –, amikor eljegyezted magad, és elhitettük a mamával, hogy a sok dinnyétől puffadt fel a hasad.
  – Apólisbevette – fűzte hozzá Chantal zokacagva.
  – Az nem igaz, hogy milyen dinnyék tudnak lenni az emberek – foglalta össze Julia.
  Elcsitultak, majd Julia újra megszólalt:
  – És amikor kitaláltuk a kuruzslót?
  Újabb hahahota.
  – Így aztán – szólt Julia – szűzi tisztán mehettél férjhez.
  – Hihihi – hallatta Chantal. – Hahaha. Huhuhu.
   Le kellett ülni neki.
  Lihegve törülgette a könnyeit.
  – Hogy te milyen jópofa vagy! – nyögte ki.
  Olyan hosszadalmas izé a férjezetlen nővér örökségére spórolni. És Marinette majd csak elboldogul, hát nem? Különben is Marinette egyelőre az agyára megy. Életében nem látott ilyen csajt: folyton a micsodáját fogdossa, perverz, álnok, hazudozó, képmutató, lopós meg minden.
  – És emlékszel – vette át a szót Julia, és előre nevetett a csuda vicces közös emléken, amelyet mindjárt felidéz.
  Chantal közbevágott:
  – Ide figyelj! Muszáj mennem. Gyorsan mondd meg, mire akartál megkérni!
  Julia megpuszilta.
  – Szerbusz, húgocska. És aztán majd meséld el részletesen, hogy mit tudtál meg róla.

---

2

– Sejtelmem sincs, asszonyom – mondta az ezredes.
  Botugáné asszony lesújtott képet vágott.
  – De Bordeil százados bizonyára tájékoztatással szolgál majd önnek. Ezen nyomban telefonozok neki.
   „Hij, de nagyszerű a stílusom”– gondolta az ezredes, miközben Botegáné asszony felállt, és azt gondolta magában, hogy a francia hadseregben a tisztek nemigen ismerik az embereiket, és ez roppant sajnálatos alighanem.
  – Hódolatom, asszonyom.
  Mi a franccal töltik az idejüket a tisztek, ha nem elég nekik, hogy az embereiket nem ismerik, még ráadásul a nőkkel se próbálnak ismeretséget kötni? Ez itt, ez az ezredes, épp csak hogy udvarias. Semmi bók. Semmi.
  Bordeil százados semmivel se volt jobb. Nagyon gyanakvónak mutatkozott. Minél lejjebb jutott az ember a szamárlétrán, annál inkább vesztett a presztízséből Guyenne és Gascogne súly- és mértékigazgatójának Péter-Pál generálishoz, Bordeaux város helyőrségparancsnokához intézett ajánlólevele.
  – Egészen pontosan mit óhajt tudni, asszonyom? – kérdezte Bordeil százados, és magában ezt gondolta: „Hij, de nagyszerű a stílusom, a mindenségit!”
  Ki akarván használni a pillanatnyi előnyt, gyorsan magához ragadta a szót, amely még félúton lebegett a hölgy felé. Nos:
  – Már most be kell vallanom önnek, asszonyom, hogy roppant meg vagyok lepve, hogy Péter-Pál generális engedélyt adott rá, hogy bárminemű katonai jellegű tájékoztatást adjunk egy úgynevezett gyengébb nembeli, ámbátor kétségkívül bájos egyénnek.
  Bordeil százados lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy gondolkozzék, mert természetesen nem tudott beszélni is meg gondolkozni is egyszerre, és azt gondolta ki, hogy nyilván ez a szemrevaló fehérnép ihlette arra a selyemmondatra, amelyet az imént gombolyított le nagy nehezen a gubóról.
  Ezenközben Botruláné asszony, végre azt tapasztalván, hogy a francia hadsereg képes még időről időre gálánsnak mutatkozni, úgy döntött, hogy támadásba lendül. Jeanne d’Arc nagy tisztelője lévén, örömest merített a hadi szaknyelvből. „A nővéremért!”– kiáltott magában, és ezen muszáj volt röhögnie, de ez a bonyolult lelkiállapot a külső szemlélő számára csak egy bűbájos mosolyban mutatkozott meg, mely mosoly ágyúgolyóbis gyanánt zúzta pozdorjává a Bordeil százados által építgetett barikádot.
  – Százados – szólt Chantal –, biztosíthatom, hogy Péter-Pál generális kijelentette: mindent megtesz avégből, hogy a nővérem és jómagam megismerjük a szóban forgó katona személyazonosságát, pedigréjét, szolgálati éveinek számát, orvosi törzslapját és egyáltalán mindazt, ami jelentőséggel bírhat a reménybeli menyasszony családja számára.
  Bordeil százados úgy vélte, hogy a nőszemély stílusa se kutya. Ámulatában megvakarta a fejét.
  – Hát, mivel a generális – szólalt meg.
  – Igen-igen – sietett a felelettel Bodrugáné asszony –, a generális.
  – Nos, ha a generális.
  – Pontosan, a generális.
  – Hát, mivel a generális – válaszolta Bordeil százados. Chantal belső melegséggel árasztotta el a mosolyát.
  A százados lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha hasznos tevékenységbe merülne, ide-oda rakosgatta a papírokat, amelyek alkalmasint az alkalomra való tekintettel kerültek az asztalra.
  – Nos – mondta változatlanul szemlesütve.
  Ezt a hülyeséget, úgy ül a nő, hogy nem látni a lábát.
  – Nos – ismételte. – Hogy hívják az illető egyént?
  – A leendő sógoromra céloz, nemdebár, százados? Bordeil nem állta meg, hogy röpke pillantást ne vessen rá, bátortalant és bámulót. Van egyénisége a spinének, és szexepilje meg sármja is, és mindennek tetejébe pallérozott elme. Nem rossz. De talán egy kicsit vastag a bokája.
  – Bocsásson meg – szólt félszegen.
  – Szót sem érdemel – susogta Botukláné asszony, és szánta a tökfejt, hogy ilyen hígvelejű.
  – Nos, hogy hívják?
  – Nem tudjuk.
  Bordeil százados félénken nézett hölgyvendégére.
  – Talán nem ártana tudni – vetette fel óvatosan.
  – De hiszen – szólt Chantal – épp ez a maga dolga.
  – Hogy megtudjam?
  – Igen. Hogy megtudja. Brodugáné asszony szigorú arcot öltött.
  – Igaz – suttogta a százados –, igaz, én a harci állománnyal foglalkozom, de…
  – Mennyi?
  – Hogy? Tessék?
  – Azt kérdem, mennyi a harci állományuk.
  – Négyezer-hatszázötvenhét – hadarta a százados.
  – Igazán nem lehet nehéz dolog megtalálni egy embert négyezer-valahány közül.
  – Hatszázötvenhét.
  – Valahány.
  Csönd lett. Bordeil százados élt az alkalommal, és megtörülgette a homlokát. Chantal direkt leejtette a retiküljét, és amikor felvette, kellőképp hátratolta a székét, hogy a pasas láthassa a vádlij át, mármint az övét, a Chantalét. A százados még csak nem is mímelte, hogy fel akarna állni és a segítségére ugrani. Beérte a bámulással.
  – Nos? – kérdezte Brétogáné asszony.
  – De hát mégis, hogy néz ki? A személyleírása?
  Visszatért az önbizalma, mert, lám, támadt egy gondolata, amit annyival is nagyobbra tartott, mivel egy csöppet se törte rajta a fejét. Brotégáné asszony gondolkodni látszott.
  – Magas – mondta síri hangon, mint a kártyavetők –, haja barna, arca szabályos, öltözete khakiszínű…
  – Érdekes – mondta Bordeil százados –, érdekes.
  Töprengett, hogy mit kérdezhetne még, de hasztalan.
  – Talán érdekli a rendfokozata, nem? – kérdezte Chantal.
  – Úgy van! Pontosan. Rendfokozata?
  – Közlegény.
  – Ejjj! Hát ez baj. Baj bizony.
  – Már mért, százados?
  – Nagyon sok van belőle. Sóhajtott.
  – Hosszas kutató tevékenységre lesz szükség. Nagyon sokáig fog tartani.
  Már megint támadt egy gondolata, csak úgy magától:
  – Tényleg semmi mást nem tud róla?
  – Mindennap ott megy el a Gambetta utcában, és a lakatos boltjánál befordul a Jules Ferry utcába.
  Bordeil százados hátradűlt a karosszékében, a diadal ólomszürke színt és bamba kifejezést kölcsönzött arcának.
  – Egész egyszerűen a kiegészítő keretnél dolgozik.
  – Már épp a nyelvemen volt… Nos tehát, ki ez a fiú?
  – De hát nem tudom, asszonyom! Nem tudom! Őszintén lesújtottnak szeretett volna látszani, de Chantalt nem tudta meggyőzni, mert Chantal maga se tudta, miért, nem hitt a katonák csüggetegségében, és mivel nem akarta, hogy ez az álcsüggedtség túlságosan elhúzódjék, tüstént ajánlott is megoldást a problémára, amit a másik gondolkozás nélkül magáévá tett.
  Átvágtak a kaszárnyaudvaron, s a nemi gerjedelemmel eltöltött legénység elragadtatott füttyei kísérték őket. Chantalnak ez hízelgett, hát buzgón riszált, Bordeil százados pedig heves udvarlásba kezdett. Az automobilban, amely a kiegészítő kerethez vitte őket, tiszteletteljesen viselkedik, és tartja a három lépés távolságot. Az automobilban, mely visszahozza őket a kiegészítő kerettől, és amely megegyezik az előbb említettel, már egy árnyalatnyi szatirizmus színezi a viselkedését, arra buzdítja ugyanis Brétogáné aszszonyt, hogy tapintsa meg a pantallója, az ő, Bordeil pantallója kelméjét. Ismét átvágtak a kaszárnyaudvaron, s a hadfik, akiknek dévaj hajlandósága a jelek szerint nem csillapult egykönnyen, ismét csak füttyögettek.
  Az irodában Bordeil százados visszatért a vesszőparipájához, aki Valentin Brû névre hallgatott. Chantal egy szempillantás alatt azonosította a pótkeret-írnokocskák között. A lajstromokat lapozgatva a százados víg kedélyre kapott önnön ügybuzgalmától, és önfeledt fecsegésbe fogott:
  – Brû… Brû… Furcsa egy név, nem igaz?
  – Már mért lenne az?
  – Hát… nem is tudom… Bizonyos értelemben minden név furcsa…
  – Az enyém ugyan nem.
  – Persze, persze, nem is az önére gondoltam. De itt van például az én nevem…
  – Abban sincs semmi furcsa.
  – Csakugyan ez a véleménye?
  Kidüllesztette a mellét.
  Teltek-múltak a lajstromok.
  – Brû… Brû… sehol se találom…
  Az ívek jöttek sorra.
  S röpültek az ívek.
  – Brû… Brû… sehol se találom…
  Egy segítségül hívott zászlós böngészéshez és nyálazáshoz látott.
  – Brû… Brû… sehol se találom, szás úr…
  A zászlós által hívott őrmester böngészése és nyálazása se járt nagyobb sikerrel.
  – Brû… Brû… nem találom, zászlós úr.
  Az egész iroda legalacsonyabb rangú egyéne, egy közlegény következett. Roppant lelkiismeretesen böngészett és nyálazott a feljebbvalói tekintetének kereszttüzében. De ő sem bukkant rá a Brû névre.
  Bordeil százados hetvenkedő katonának minősítette beosztottjait, elzavarta őket, majd jókedvűen meghajolt Bodégáné asszony előtt:
  – Minden világos, asszonyom, nem szerepel az állományban, minek következtében nem áll módomban tájékoztatással szolgálni, de kárpótlandó a fáradságáért, ha megengedi, meghívom önt, jöjjön el valamelyik nap egy pohárka portóira a vadonatúj garzonomba.
  – Tisztességes asszonyka nem megy el a garzonba – válaszolta szórakozottan Butagáné asszony.
  – Bűbájos! Bűbájos! Nahát! Ez aztán szellemes!
  Valójában nem találja olyan viccesnek az élcet, de hát, istenem, szeretné meghódítani a nőt. Chantal pedig azon van, hogy hiánytalanul teljesítse, amit a nővére rábízott.
– Hogy lehet az? – kérdezte gépiesen. A követendő haditerv még kialakulatlan részletei foglalták le minden gondolatát.
  – Megfelelne, teszem azt, szombat, a vacsoraosztás időpontja, amelyet a civilek általában a Pásztor órájának neveznek?
  Bordeil százados szemlátomást el volt ragadtatva, hogy milyen választékosán fejezte ki magát. Brétagáné asszony gépiesen elővette az előjegyzési naptárát, s aggodalmasan megkérdezte:
  – Pásztorvacsora? Az meg hány órakor van?
  – Hát tizenhét óra tizenöt perckor. – S ő is aggodalmaskodva: – Lehetséges volna, hogy mostanáig nemigen volt dolga katonákkal, édes asszonyom?
  – Csak egypárral. S miután leszereltek. – Egyre azon törte a fejét, hogy mit is kell kiderítenie, és közben beírta a noteszába a légyott napját és óráját. Hirtelen eszébe jutott:
  – Százados! Még nem válaszolt a kérdésemre.
  – Miféle kérdésére, drága asszonyom?
  – Feltettem magának egy kérdést az imént, és maga nem válaszolt rá.
  – Határozottan emlékezni vélek, hogy én tettem fel az utolsó kérdést. Mégpedig a következőt: Mostanáig nemigen volt dolga katonákkal, édes asszonyom?
  – És előtte miről beszéltünk?
  – A Pásztor órájáról, aranyos.
  – És azelőtt?
  – Az én kis garzonomról. Részletesen leírtam önnek. Hát nem emlékszik? Bátorkodtam felidézni fűszerszámos illatát, s megjelenítettem a különböző bútordarabokat: a ruhafogast, az esernyőtartót, a citromfa asztalt, a szalmafonatú széket, a bidét, a szuszékot és a pamlagot, mely hallgat, mint a sír.
  – Nem emlékszem.
  Visszatette a noteszát a retiküljébe, és felállt. Kezet nyújtott.
  – Viszontlátásra, százados. És köszönöm a… Megvan, tudom már, mit akartam kérdezni. Csuda furcsa, nem igaz? hogy egyikünknek se jutott eszébe. Ez lenne tehát a kérdésem: Hogy lehet az, hogy Valentin Brû nem szerepel az állományban?
  – Hát honnan tudjam én azt, aranyos asszonyom? Ha szerepelne, meg tudnám mondani önnek, miként volna lehetséges, hogy ne szerepeljen, de mivelhogy nem szerepel, igazán el nem tudom képzelni, honnan tudhatnám, hogy miként volna lehetséges, hogy szerepeljen.
  – Ez igaz – ismerte el Chantal.

---

3

Bourrelier őrmester belökte a Cimborák kávéház ajtaját, és Brû katonával a nyomában belépett. Letelepedtek a törzsasztalukhoz, és Didine máris megjelent, kérés nélkül hozta a zöld posztót, a szürke kártyát, Arthur abszintját és Brû katona szirupos borát. Arthur és Brû zsugázni kezdett, egy jó óra hosszat alsóztak, és – mint mindig – az őrmester nyert. Azután szép komótosan beszivattyúzták az étvágygerjesztőt, kivált Brû kortyolgatott óvatosan, mert amióta megjárta a gyarmatokat, ahol mindig fennáll a májbaj, valamint a bambuszbottal való elnáspágoltatás veszélye, félt, hogy ha nem vigyáz, a fejébe száll a szesz.
  Amidőn végeztek, rokonszenvvel néztek egymásra, és az őrmester – rendes szokása szerint – azt indítványozta:
  – Még egy pohárral, jó?
  – Ha nagyon akarod.
  – A vesztes fizet.
  Játszottak, és Brû ismét vesztett. A második pohár italt még lassúdadabban szürcsölgette. Néhány korty után letette a poharat, és kerülve cimborája tekintetét bejelentette, hogy nem zupál be.
  – Jól meggondoltad? – kérdezte Bourrelier.
  – Jól. Nem zupálok be.
  – És mondd csak, mit fogsz csinálni a civil életben?
  – Hát ez az.
  – Nem tanultál ki semmit, igaz?
  – Nem ám.
  – Hát akkor?
  – Gondoltam, utcaseprőnek megyek.
  – Az utcaseprésnek nincs jövője. Nagyon fellendült a gépesítés.
  – Azért az aprómunkára mindig szükség lesz: vannak kis utcák, félreeső helyek, nehezen hozzáférhető zugok. Ott áll például egy autó, a gép tehetetlen, én viszont alá tudok nyúlni a söprűmmel, és a tisztaság szempontjából ez is valami. Szerintem még egyáltalán nem kell eltemetni a kézi erejű utcaseprést.
  – Hát lehet. De azért a gépesítésé a jövő. – Nem értek a gépekhez.
  – Ha tovább szolgálnál a táposoknál vagy a műszakiaknál, kitanulhatnál valami jó szakmát, a plakátokon is rajta van.
  – Megmondtam, hogy nem akarok bezupálni.
  Bourrelier őrmester sóhajtott:
  – Utcaseprésből nem lehet eltartani egy asszonyt meg a gyerekeket.
  – Ki mondta neked, hogy asszonyt meg gyerekeket akarok eltartani?
  – Mért, talán jobb szeretnéd, ha a feleséged tartana el téged?
  Brû tágra nyitotta a szemét, meg volt döbbenve.
  – Van ilyen?
  Arthur hahotára fakadt. Aztán elkomolyodott.
  – Sőt, találtam is neked egy ilyet.
  – Te? Egy milyet?
  – Erre inni kell! Hát ez nagy szám!
  – Köszönöm, nem kérek. Nekem elég volt.
  – Na, a kedvemért!
  – Hát jó.
  Némán várták, míg Didine kihozta az italukat: a harmadik rundnál mindig színültebbig volt a pohár. Az őrmester odakoccintotta a magáét a Brûéhez, és így szólt:
  – Igyunk a szerelmedre!
  – Na, hogy is van ez a dolog?
  Brû katona csak azért kérdezte ezt, hogy örömet szerezzen Bourrelier-nek, mert igazából nem érdekelte a dolog.
  – Beléd habarodott egy nő, ennyi az egész.
  – Hihetetlen – mondta Brû. – Na és ki az illető?
  Persze egy csöppet se érdekelte, de a társa megsértődne, ha nem kérdezősködik.
  – Emlékszel a rőfösüzletre, ott a Gambetta utcában, mielőtt befordulsz a Jules Ferry utca sarkán a kaszárnyából az irodába jövet?
  – Nem.
  – A kirakata tele van masnival meg gombbal meg ilyen kis izékkel, tudod, mindenfélével, ami a rőfösüzletek kirakatában lenni szokott.
  – Nem figyeltem meg.
  – Én igen.
  – Én viszont nem.
  – Na mindegy. Most majd megfigyeled.
  – Már mért figyelném meg?
  – Azért.
  Brû katona a figyelmes hallgatóság ülőhelyzetét vette fel.
  – Az a helyzet – vágott bele Bourrelier –, hogy a nő, aki beléd pistult, ennek a boltnak a tulaja.
  – Nem ismerem.
  – Majd megismered.
  – Már mért ismerném meg? Az őrmester az asztalra csapott:
  – Mi lenne, ha hagynád végre, hogy kibeszéljem magam?
  – Jó, jó, egy szót se szólok.
  Brû érezte, hogy a szirupos bor a fejébe száll.
  – Mondom – folytatta Bourrelier –, a tulaj beléd habarodott, és szeretne feleségül menni hozzád.
  – Honnan tudod?
  – A nővére mondta.
  – Ismered a nővérét?
  – Ne vágj folyton a szavamba, a hétszázát! Brû befogta a száját, és Bourrelier folytatta:
  – Délben, amikor eljöttünk az irodából, te jobbra fordultál, én meg elindultam a kantin felé. Épp az járt a fejemben, hogy vajon mi lesz a kaja, abban reménykedtem, hogy pacal lesz natúr spárgával, sőt még az is eszembe jutott csak úgy, hogy az legalább egy kis változatosság lenne az articsóka java sajtmártásban után, furcsa, mi? épp azt gondoltam magamban, hogy kezd elég lenni belőle, a múlt héten ötször volt articsóka java sajtmártásban, ez már igazán túlzás, és abban a szent pillanatban megszólított egy nőszemély, de nem ám akármilyen, hanem egy frankó, egy igazán príma bőr. „Hogy a ménkű – mondok magamnak –, ilyen korán nem szokás palit fogni”, de egészen másról volt szó. Mindjárt rólad kezdett el beszélni, érted?
  Brû biccentett, hogy igen, érti.
  – Beültünk egy pohárkára, és akkor ő megkért, hogy mondjak el rólad mindent, amit csak tudok, és akkor én elmondtam rólad mindent, amit csak tudok.
  – És mit tudsz rólam?
  – Hát hogy derék fiú-e, kérdi. Mire én: Hát dereknek derék. Hogy hány éves, kérdi. Mondom, huszonöt. Erre kérdi, hogy hivatásos katona-e. Mire én: Egy hónap múlva leszerel. És még hozzátettem, hogy: De könnyen lehet, hogy bezupál. Ó, kiált fel, mondja meg neki, őrmester úr, hogy eszébe ne jusson ekkora ökörséget csinálni, mert a nővérem teljesen odavan érte, és komoly a dolog, benősülhet az üzletbe, dőlni fog hozzájuk a pénz, és idővel még egy házat is megengedhetnek maguknak a zöldben. És akkor rázni kezdte a vállam, és könyörgött, hogy ne hagyjam, hogy a sereg miatt füstbe menjen az egész.
  – Csak ennyit mondtál rólam?
  – Ó, ez bőven elég volt neki. Hogy komoly ember vagy, és nem részeges, főleg hogy nem részeges: ez nagyon tetszett neki. Hogy árva vagy és Vésinet-be valósi, és hogy öt évet húztál le, és nemrég jöttél vissza Madagaszkárról. Hát ezeket. Nagyon meg volt elégedve. Főleg azzal, hogy nem vagy piás. Ez nagyon jó benyomást tett rá.
  – Azt nem kérdezte, hogy van-e nőm?
  Bourrelier őrmester gondolkozott.
  – Nem – szólt –, ilyesmiről nem esett szó.
  E megállapítás nyomán mindketten elrévedtek.
  – Te – szólalt meg Brû katona –, általában ezt nem a nők szokták csinálni.
  – Már hogy mit?
  – Hát az adatgyűjtést.
  – Dehogyisnem. A rokonok mindig utánanéznek egy kicsit a dolgoknak. Ez már így szokás. Márpedig az ő rokona az a nővére, aki baromi jó spiné, azt mondhatom, de ezt már mondtam is. Van nekik anyjuk is, de az fönt lakik a fővárosban. Így aztán a nővére foglalkozik a hírszerzéssel és elhárítással.
  – De azért általában mégis mindig a férfi teszi meg az első lépést.
  – Lehet, hogy Madagaszkáron így van, de Franciaországban változnak az idők. Már mért ne járhatnának a lányok is a fiúk után?
  – Nem is tudom.
  – Franciaországban gyakran előfordul a legénykérés.
  – Vegyem úgy, hogy megkérték a kezem?
  – Ezzel még várj egy kicsit! A nővér most megy, és elmond a nővérének mindent rólad, amit tőlem hallott, és ha a rőfösnőnek tetszik a móka, majd megkeres. Neked nincs családod, mi?
  – Nincs. De attól talán – mondta Brû katona szemlesütve – még én is utánaérdeklődhetnék a rőfösnőnek, nem?
  – Egy ilyen üzletet nem lehet kikosarazni. Szép saját háza van a jövendőbelidnek. Csukott szemmel elveheted.
  – Pont ettől félek. Az is lehet, hogy ronda.
  – Csak nem fogsz válogatni? Hiszen még szakmád sincs! Végighallgattam a dumádat. Hogy utcaseprőnek mész. Ezt nevezem életpályának! És most képes vagy fanyalogni, amikor az öledbe hull egy jól menő rőfösüzlet.
  – És mi van, teszem azt, ha kosár-némber?
  – Mi volna? Először is, van annál csúnyább is, másodszor pedig, ezt azért megmondta volna a nővére.
  – Szeretnék biztosat tudni.
  – Csak a fejedet fogják bekötni az anyakönyvvezetőnél, a szemedet, azt nem.
  Brû katona révedező tekintettel hörpintette fel a harmadik pohár szirupos borát. Egy kicsit szédelgett.
  – Hát ez vicces – mormolta.
  – Mázlista vagy – jelentette ki Bourrelier őrmester, és jó nagyot csapott a vállára. – Már úgy néz ki, hogy nyakig benne vagy a slamasztikában, és egyszer csak felajánlanak neked egy kellemes családi otthont. Igazán nincs okod panaszra, hát nem?
  Brû katona nem válaszolt.
  – Mi bajod már megint? – szólt Bourrelier. A társa tétovázott.
  – Semmi – mondta. – Semmi, semmi.
  Azért főtt a feje, mert válaszul Bourrelier rundjára, most az ő rundjának kellene következnie, de a negyedik pohár szirupos bortól menthetetlenül lerészegedik. Az illendőség úgy kívánja, hogy pohárra pohárral válaszoljon, és ráadásul igazán tartozik annyi hálával annak a férfinak, aki úgyszólván tálcán kínál fel neki egy kecsegtető házasságot (mint egy sült galambot), hogy akár a mámor kockázatát is vállalja.
  – Didine! – szólította a felszolgálót.
  – Hagyd csak – mondta Bourrelier –, én fizetek. Mármint a harmadik rundot. Az első kettőt a vesztes.
  – Erre muszáj inni.
  – Kösz, öregem, nekem elég volt. Elkések a kantinból, pedig igazán nem szeretnék lemaradni az első fogásról. Sejtheted ! Dubarry-leves az első fogás, azt pedig kár volna kihagyni. És még egyszer gratulálok. Hogy te milyen mázlista vagy!
  Távozás előtt energikus és baráti hátba veresben részesítette társát, miközben Brû várta a visszajáró aprót
  – Nyert a lutrin? – kérdezte Didine.
  – Hogy én? Dehogy. Sose veszek kontót.
  – Én mindig játszok. De kicsiben.
  – És nyertél?
  – Maga csak ne foglalkozzék velem, Brû úr! De a Bourrelier úr mér mondta magának, hogy piszok szerencséje van?
  – Szeretnéd tudni, mi?
  – Aha, én egy kis kíváncsi vagyok.
  – Hát azért, mert megnősülök.
  – Juj de szomorú!
  – Már mért lenne szomorú, ha szabad kérdeznem?
  – Hámmer sose látom többet.
  – Attól még eljöhetek.
  – De az már egész más.
  – Nincs ötért apród véletlenül?
  Szívesen adott volna neki öt frank borravalót egy fél frank helyett, de homályosan érezte, hogy ezzel a szertelenseggel nagyfokú tapintatlanságról tenne tanúbizonyságot.
  – Van egy furcsa izé – mondta Bourrelier, aki közben visszajött –, majd elfelejtettem mondani. Mintha nem szerepelnél a helyőrségi állományban.
  – Különben nem lep meg – mondta Brû katona.
  – Csak figyelmeztetni akartalak – mondotta Bourrelier. – Viszlát, most már rohanok.
  – Viszlát – mondotta Brû katona. – Hé! Honnan tudod?
  – A spinkó mondta.
  – Hé! Nem tudod, hogy hívják?
  – Nahát! Azt nem tudom.
  – És a másikat?
  – Azt se. De úgyis ott mész el az üzlet előtt, majd nézd meg, mi van kiírva. Na viszlát. Még lekésem a Dubarry-levest.
  – Viszlát – mondotta Brû katona.
  – Na, szóval kit vesz el, Brû úr?
  – Tudom is én – mondta Valentin higgadtan.
  – Az ilyesmit pedig tudni szokás.
  Ott állt mellette a lány, tizennyolc éve és a Cimborákban szerzett tudása minden tapasztalatával.
  – Elvileg – válaszolt ezúttal Valentin – egy illetőt… no nézd csak, még a nevét se tudom, tényleg, el is felejtettem megkérdezni, hogy is hívják az illetőt, aki hozzám akar jönni.
  – Lehet, hogy nevetséges neve van – mondta Armandine.
  Brû vele nevetett. Már ivott is, fizetett is, mégse úgy nézett ki, mint akinek mehetnékje van.
  Didine odaült mellé. A kávéház már elnéptelenedett, a tulaj lent volt a pincében az italokat megkeresztelni, borpálinkadohányfüstszag lebegett az összekaristolt asztalok fölött. Brû elmélyülten tanulmányozta a poharat, mely a szirupos bort tartalmazta volt. Egy kicsit nagy volt a nyomás a fejvezetékeiben, és az arca tökéletes kifejezéstelenséget fejezett ki.
  – Üzlete van neki? – kérdezte Didine.
  – Állítólag. Szeretne udvarolni nekem és megházasítani magával.
  – Szóval ő ismeri magát.
  – Alighanem. No nézd csak, ezt is elfelejtettem megkérdezni Bourrelier-től.
  – De hát csak van valami elképzelése róla, hogy ki az illető?
  – Igen. Rőfosüzlete van a Gambetta utcában, egy kicsivel az előtt, hogy befordulok a Jules Ferry utcába. Mindennap arra megyek a kaszárnyából az irodába, de sose figyeltem meg.
  – Hűhűha! – pukkadt ki Didine. – Tudom már. Ségovie kisasszony.
  – Ismered?
  – Még hogy ismerem-e? Hűhűha.
  Brû kedvesen elmosolyodott, és azt kérdezte:
  – Mi van? Bányarém a nő?
  Didine felpattant, a szája elé kapta a kezét, és elpirult.
  – Most meg mi lelt? – kérdezte Brû.
  – Bocsásson meg! Senkiről se akarok rosszat mondani. És senkit se akarok kicsúfolni se.
  – De hisz senkit se csúfoltál ki, Didine, és rosszat se mondtál senkiről se.
  – De majdnem.
  – Azért még nem házasodtam össze ezzel a kisasszonnyal… hogy is hívják?
  – Ségovie.
  – Ez úgy hangzik, mintha spanyol volna.
  – Nem tom.
  – Ki vele, mit tudsz róla!
  – De nem sértődik meg?
  – Ha ő érdeklődik énutánam, akkor én is érdeklődhetek őutána, hát nem?
  – Dehogynem.
  – Na, mondd!
  – Nem merem.
  – Na! Rajta! Mondd csak!
  – De biztos, hogy nem fog megharagudni rám, Brû úr?
  – Becsszó…
  – Hát…
  – Ne félj!
  – Hát szóval aggszűz.
  – És?
  – Szóval vénkisasszony. Úgy negyven-ötven és a halál közt.
  – Benne van a korban.
  – Hát az biztos, hogy nem mai csirke.
  – És?
  – Nem merem.
  – Ki vele!
  – Aggnak agg, de szűznek nem szűz.
  – Hogyhogy?
  – Aszongyák, hogy szerelmes volt egy paliba, aki meghalt a háborúban.
  – Melyikben?
  – Amelyikről a hősi emlékművek vannak. Nem tegnap történt. És azóta nem akart férjhez menni.
  – Szomorú história – mondta Valentin.
  – Bizony az.
  – És hogy néz ki a nő? Láttad már?
  – De még mennyire! Néha vásárolok nála ezt meg azt. Csuda jópofa, mindenféle vicceset mond az embernek, ki se nézné az ember egy ilyen boltosból, akinek még férje sincs, de igazán olyan jó vaskos dolgokat, amilyet a katonák szoktak. Énszerintem egy kicsit gyogyós, már ne is haragudjék, Brû úr!
  – Csak nyugodtan! Na és hogy néz ki?
  – Már mondtam. Nem egészen fiatal.
  Brû a szemébe nézett.
  – Mert te fiatal vagy, mi?
  – Hát persze hogy fiatal vagyok. A születési bizonyítványomat is megmutathatom.
  – És te mikor mégy férjhez?
  – Majd ha a csirkének foga nő.
  – Van olyan pipi, aki nagyon tud harapni.
  – Na látja, Brû úr, az ilyen viccekkel nagyon bevágódhat a Ségovie kisasszonynál. Csak egy kicsit jobban meg kell borsozni őket. Még egy pohár bort, Brû úr?
  – Köszönöm, most már megyek.
  – Úgy megy, mintha jönne.
  – Viszlát, Didine. Majd megjövök.
  – Jöjjön csak, Brû úr. Jöjjön csak!
  A Gambetta utca sarkán megállt, nem tudta, hogy mitévő legyen. Eredetileg az Ínyencek Örömébe akart menni vacsorázni, de akkor el kellene haladnia a szóban forgó rőfösüzlet előtt. Tétovázva toporgott, és roppant boldogtalan volt. A szirupos boradag nem hozta meg a bátorságát. Végül sarkon fordult. A Cimborák tulaja ott cigarettázott a küszöbén; odaintett Valentinnak, és ő visszaintett neki. Nem messze volt a Virágos Nyárilak vendéglő, de Brû nem mert betérni a feltehető ár miatt. Az Utak Vándora nagyon zajos, így hát a Párizsban Sem Különbre esett a választása, amely nyilván meglehetősen drága lesz, de mondd már. Egy ilyen napon, mint a mai! De mihelyt belép, meghátrál, és visszafordul, amerről jött. Ismét elhaladt a Cimborák előtt, amelynek a tulaja, még mindig cigarettázva, kíváncsian néz rá. Brû odaint neki, és a tulaj hangos szóval válaszol:
  – Szép esténk lesz.
  – De még milyen – válaszol Valentin jólnevelten.
  A Gambetta utca sarkán a rőfösüzlettel ellenkező irányba fordult, és elosont a hentesbolt felvágottkínálata előtt. Gyors léptekkel halad a villamosmegálló felé. Nem vacsorázik és kész. Aztán cél nélkül kószált, lötyögött egy nagyot Bordeaux-ban. Öreg este volt és sötét, mire visszaért a külvárosba. Megközelíti a rőfösüzletet. Zárva van. Egy sárgás fényű lámpa gyér világánál szemügyre veheti az inkább odahajigált, mintsem elrendezett gombosdobozokat, a kajlán feltornyozott szalagtekercseket.
  Jobboldalt egy orsó fehér cérna, baloldalt egy fekete. Mindenféle tárgyak hevernek szanaszét: kötőtűk, nadrágcsipeszek, egy varrógéphez való kis csavarhúzó, harisnyakötők, egy nyomott kendő, amelyen a Mont-Saint-Michel látható. Láthatván, ami látható, Valentin látta, és arra gondolt, hogy ezt a várat látni kell. Franciaországból csak Roanne-t, Clermont-Ferrand-t ismerte, meg Marseille-t, ahonnan Madagaszkárba indul az ember, és Bordeaux-t, ahova visszaérkezik. Nem emlékezett Vésinet-re, amelynek szépséges öléből már kétéves korában kiragadták, és ezt fájlalta is. Lehet, hogy egyszer majd turista lesz. És akkor ellátogat néhány nevezetes vidékre és természetesen a jénai csatamezőre.
  Hátralépett kettőt, hogy elolvassa a cégtáblát. Könnyűszerrel elolvasta; egyetlen egyszerű szó alkotta: „Rövidáru.” Az ajtó üvegén ezt a nevet silabizálta ki: Ja Ségovie, a vége kacskaringós volt. Milyen női név kezdődik jével és végződik aval? Valentin nem tudott rájönni.

---

4

– Szervusz, Julia – mondta a belépő Paul.
  Nagyon furcsa volt a képe.
  – Szervusz, Paul – válaszolta Julia, és megpuszilta.
  Hát igen. Valahányszor találkoztak, igazi jó sógor-sógornők módjára kölcsönösen cuppanós csókokkal látták el egymás orcáját kétfelől. E művelet eredményeképpen négy ízben is annak a zörejnek a szakasztott mását lehetett hallani, amelyet a tapadókorongban végződő játék nyílvesszők keltenek, amikor az ember leszedi őket a céltábláról. A búcsúzás pillanatában megismétlődött a ceremónia.
  Julia megtörölte a bal orcáját, melyet Paul egy kicsit nagyon összenyálazott, majd haladéktalanul megkérdezte, hogy mi a jó fenét keres itt az ő boltjában. Hát ő (Paul) csak azért jött, hogy hiteles fém végződéssel lássa el az ő (Julia) centijét, mielőtt még ő (Paul) elköltözik.
  – Te üldözöl engem – mondta Julia. – Három hónapja sincs, hogy hitelesítetted.
  – Most is rövidebb?
  – Ó, csak két centit vágtam ki belőle, a huszonhéttől a huszonkilencig.
  – Ej-haj – sóhajtott Paul, és egy kis szerszámtáskát vett elő az aktatáskájából.
  – Mért sóhajtozol?
  – Mi lesz veled, ha én már nem leszek itt? Csúnyán megjárhatod.
  – Mennyi a taksa?
  – Tizenöt év kényszermunka akár.
  Julia vállat vont.
  – Az ember összecsinálná magát ijedtében, ha komolyan venné, amit mondasz – mondta foghegyről.
  Paul kiállít egy hiteles súly- és mértékbizonylatot.
  Julia némán nézte a ténykedését.
  – Nem szégyelled magad? – kérdezte, amikor Paul átadta neki az igazolványt.
  Paul hökkenten bámult rá.
  – Ilyen alakokat neveznek ki a fővárosba – fűzte hozzá megvetően Julia. – Szegény hazánk!
  – Nem értem, mit hánysz a szememre.
  – Azt, hogy hamis bizonylatokat állítsz ki. De ne félj, nem árulom el senkinek.
  Julia felvihogott.
  Paul tétova mozdulatokkal visszarakta a holmiját az aktatáskájába. Kellemetlen volt neki, hogy így indult a társalgás. Egész kis szónoklat volt a tarsolyában, de erre a prológusra nem volt felkészülve.
  – Hát Marinette hogy van? – kérdezte a sógornője.
  – Köszönöm, remekül.
  – Még mindig akkora kurva?
  – Nana, azért ez túlzás!
  Paul most már felingerült. Még elfuserálja a hegyi beszédét, ha nem tudja megőrizni a hidegvérét. De Julia nem hagyta békén:
  – Hogyhogy „nana”? Udvariasabb is lehetnél. Én, ugye, nem kürtölöm világgá, hogy tisztességtelen hivatalnok vagy. Úgyhogy, ha kérdezek tőled valamit az én kis családomról, légy szíves, válaszolj rendesen. Ad egy. És ad kettő, csak nem akarod letagadni, hogy Marinette egy kis kurva?
  – Jó-jó, de most nem erről van szó.
  – Hogyhogy nem erről van szó? Ha én Marinette-ről dumálok neked, akkor Marinette-ről van szó, és nem a pityipalkóról.
  – Persze, persze.
  – Különben se a kicsike tehet róla. Rosszul neveled, nagyon rosszul. Meg aztán kiütközik belőle a Breloga-vér. Elég arra a degenerált pofádra nézni. Ó, ha Chantal anélkül szülhette volna Marinette-et, hogy elfajzította veled a Ségovie-vért!
  – Hát jó. Marinette egy kis kurva, az apja tisztességtelen hivatalnok, te viszont egy klimaxos vénkisasszony vagy, aki irdatlan nagy butaságot fog elkövetni.
  Julia felvihogott:
  – Na, csakhogy kibökted! Szóval ez feküdte meg a gyomrod, mi? Bejöttél, és én rögtön tudtam, hogy valami disznósággal fogsz előjönni, rá volt írva arra a lapátfüledre. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi van a bögyödben. Rá volt írva arra a lapátfüledre.
  – Tényleg hozzá akarsz menni ahhoz a fiúhoz?
  – Hozzá bizony.
  – Te megőrültél!
  – Az én dolgom.
  – De hisz több mint húsz évvel fiatalabb nálad!
  – Csak nem képzeled, hogy egy magadfajta vén kriplihez megyek!
  – Semmije sincs a mukinak, rajtad fog élősködni.
  – Te csak ne aggódj miattam!
  Diadalittasan az automata pénztárgépére tette a kezét.
  – Na látod – kiáltott Paul –, legalább akkora butaságot csinálsz, mint amikor az egész spórolt pénzedet erre a teljesen felesleges készülékre költötted.
  Ettől a masinától mindig dührohamot kapott. Sok ezer frankkal rövidítette meg Marinette-et. Gyűlölte ezt a szerkentyűt, még sok mondanivalója lett volna erről a tárgyról, de most visszatért jövetele tárgyára.
  – Egy szerencsétlen flótás, aki öt évig volt katona, és közlegényként szerel le.
  – Nem mindenki olyan törtető, mint te.
  – Még csak nem is szerepel az állományban.
  – Ki mondta neked, hogy őt is te súly- és mértékellenőrizd?
  – Ez meg hogy jön ide? Hülyeségeket beszélsz.
  – Tudod, mi a hülyeség? Az, hogy feleslegesen koptatod a szád. Mert ide figyelj!
  Odalépett szorosan Paul elé, hogy jól a szeme közé nézzen.
  – Mert ide figyelj! Nőül megyek Valentin Brûhöz, és ebben senki sem gátolhat meg. Még ő se.
  Paul két lépést hátrált, és azt motyogta: „Még ő se, még ő se!”
  – Hát az anyád – mondta, mert más nem jutott eszébe –, az anyád mit fog szólni?
  – Nem hinném, hogy az anyám, aki hatvanhét éves fejjel összeállt egy ócska alakkal, bármi kivetnivalót találhatna abban, amit csinálni fogok.
  – Szóltál neki?
  – Ha megkérdezne valaki, te hülye, azt válaszold, te marha, hogy semmit se tudsz, te ökör.
  – Na, majd én megírom a dolgot a Ségovie mamának.
  – És akkor mi van? Már régóta össze vagyunk veszve.
  – Akkor is az anyád.
  – Amíg él az a lókötő, nem az anyám.
  – Te pikkelsz rá.
  – Csak treffezek. Különben is, leperegnek rólam az ökörségeid.
  – A klimax elvette a józan eszedet.
  – Mit szólsz hozzá, nem vérzik a szívem a havivérzésért.
  – Gondolj Marinette-re!
  – Gondoljunk rá!
  – Hát nem emlékszel?
  – Emlékezzünk!
  – Nem tagadhatod, hogy megígérted neki, hogy ő fogja örökölni a boltot.
  – Orrod tőle fokhagymás.
  – És azt is mondtad, hogy tizenöt éves korában magad mellé veszed.
  – Még hogy egy hivatalnok lánya kereskedővé süllyedjen Pfuj!
  – Beszéljünk komolyan!
  – Rendben, dumáljunk komolyan!
  – Megígérted, vagy nem ígérted meg?
  – Megígértem. De meggondoltam magam.
  Paul széttárta a karját, hogy a szentséges isten verje meg, majd leejtette, kijelentvén, hogy kész szerencsétlenség, ha az embernek egy ilyen csökönyös szamárral van dolga. Hóna alá csapta az aktatáskáját, és távozása előtt még megpróbálkozott egypár érvvel. Közölte, hogy ez a fiú nyilvánvalóan ugyanolyan disznó, mint a többi gyarmatokról jött alak, mert azok mind az ópium rabjai, a testük csupa fekély a himlőtől meg a beriberitől, és úgy isznak, mint a gödény.
  – Nem igaz: ez nem iszik.
  – Mind ezt mondja. De dugiban megisszák a magukét.
  – Mert te nem iszol dugiban, mi?
  – Most nem rólam van szó.
  – Mért, ki tart mindig egy üveg konyakot az íróasztalfiókjában?
  Az anyját! Biztos valamelyik kliensétől tudja. Valószínűleg a Pradalier feleségétől. Gondja lesz rá, mielőtt Párizsba költözik: olyan minősítést ad róla, hogy megnézheti magát. És a többi beosztottjáról is. Miközben a bosszú tervét melengette, természetesen nem tudott válaszolni.
  – Megmondom – mondta Julia rendkívül nyugodtan –, hogy mi vagy: csaló, részeges alak. És még azt akarod, hogy meghallgassam egy ilyen tróger véleményét. Ezt ni – foglalta össze a mondanivalóját, és bal kezével a jobb könyökhajlatába csapott.
  Paul Bretuja néhány másodpercig azon gondolkozott, hogy ne terelje-e filológiai síkra a vitát. Nem bírta elviselni a rossz vagy stílustörő szóhasználatot, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy meg ne bírálja a sógornőjét, amiért az folyton a dumálni igével helyettesíti a helyénvalóbb beszélnit. De mivel még egyre ott motoszkált a fejében, hogy „senki se gátolhat meg. Még ő se… Még ő se”, végül is úgy döntött, hogy gyorsan visszavonulót fúj.
  – Hát jó – kiáltott legalább olyan ingerült, mint amilyen álnokul rezignált hangon –, csinálj, amit akarsz. Csak magadnak tehetsz majd szemrehányást.
  – Ebben egyetértünk.
  Paul részvevő pillantást vetett Juliára, és feljajdult.
  – Te szegény, te!
  – Te kópé – válaszolta Julia, és megcibálta a fülét.
  – Juj – szólt Paul.
  Kétfelől megcsókolták egymást.
  – Viszlát, Julia.
  – Viszlát, Paul.
  – Várj csak egy percet – mondta Julia –, van itt valami Marinette-nek.
  Előszedett egy szépen átkötött kis csomagot.
  – Hollandi csipkéből való nadrágocska a babájának. Ez legalább megmaradt neki az örökségből – fűzte hozzá szívélyesen nevetgélve.
  – Igazán kedves tőled. Úgy fog örülni neki.
  – Ugyan, hagyd el! Úgyse tudtam volna eladni ezt a hollandi csipkemaradékot. De igazi hollandi, el ne felejtsd!
  – Mondom, igazán kedves tőled.
  Ismét kétfelől megcsókolták egymást.
  – Viszlát, Paul.
  – Viszlát, Julia.
  És Bredéga ujjongva távozott, de oly nagyon ujjongva, hogy félt, hogy még meglátszik rajta.
  „A marha – mondta magában Julia, tekintetével követve Pault –, most megy a nagyokos, hogy megdumálja az én kis bakámat.”
  Magabiztosan vihogott egy sort, majd visszament a boltba sűrű „nyavalyás, nyavalyás, nyavalyás”-ozás közepette, amit Ganière-nek címzett, mert most, hogy megszabadult a sógorától, indokolatlanul hosszúnak érezte a lány távollétét.
  – ’napot kívánok – mondja Ganière Brodugának a Jules Ferry utca sarkán, ahol összefutnak.
  – Jó estét, fiacskám – válaszol Paul szórakozottan.
  Gépiesen hátrafordul, és megbámulja a fruska vékonyka vádliját, majd a kiegészítő keret felé veszi útját. Tíz óra negyvenhárom perc. Megüzeni Brû katonának, hogy egy illető várja tizenegykor a kapuban. Nagyon fontos ügyben. Azután megvizsgálja a szomszédos piáldákat, és a Cimborák kávéházat választja.
  Egy csinos fiatal lány szolgálja fel a konyakját, de ő észre sem veszi a nagy boldogságtól. Most, hogy kinevezték a fővárosba, ekként jutalmazva alapos és főképpen semmilyen eszköztől vissza nem riadó tevékenységét (amelyből egyébként Chantal is aktívan kivette a részét), igazán balfácánság lenne, ha hagyná, hogy egy piszkos kis kalandor rátegye a mancsát a Julia nyanya dohányára. Paul kedvesen magára mosolygott, annyira el volt bűvölve a tervezett beszélgetéstől, de annyira, hogy eszébe se jutott, hogy felkészüljön rá. Hirtelen összeszorult a torka. A fene! erre nem is gondolt: egy hónap múlva elhagyja Bordeaux-t, és Julia itt marad egyedül. Amit ma ő, Paul, elér, mert nem is kétséges, hogy eléri, annak a sikeres végrehajtásánál már nem lesz jelen egy hónap múlva. És ha sikerül is rávennie a fickót, hogy szolgáljon tovább még öt évig, nincs rá biztosíték, hogy Julia, felügyelet nélkül maradva, nem megy hozzá a szóban forgó taknyoshoz.
  A felismeréstől kis híján sírva fakadt. Felhajtott még egy konyakot, majd egy harmadikat, de a kétségbeesése csak nem akart csillapulni. A negyedik konyaknál tizenegyet ütött az óra. Gyorsan fizetett, és elenyésző borravalót hagyva maga mögött, a kiegészítő keret kapujához sietett. Egy csomóan jöttek kifele. Az egyik pali jobbra-balra nézegetett. Nyilván ő Brû. Meg kell hagyni, szép fiú. Marcona, ez a helyes kifejezés. A lexikográfiái sikerélmény egy kis önbizalmat adott Botukának.
  – Brû úr?
  Csak udvariasan, de nem kell túlzásba esni.
  – Személyesen. Maga keresett?
  Na, ez is együgyű alak. Bizonyára szívesen él a szóhalmozás és -szaporítás nyelvi fordulataival.
  – Én, személyesen.
  Ez túlságosan atyaian hangzott. Eresszük lejjebb a hangot:
  – Jules Bodrugának hívnak.
  Nem szabad időt adni rá, hogy olyan képet vágjon, mint aki fel akar idézni magában egy tulajdonnevet, de hasztalanul. Fűzzük gyorsan hozzá:
  – A menyasszonya sógora vagyok. Ez megvolna.
  Paul kezet nyújt a katonának. A katona nem nyújt kezet Paulnak.
  – Nekem nincs menyasszonyom, uram.
  S mondja ezt olyan egyszerűen és semleges hangon, hogy Brokula megirigyli. Paul tiszta vizet önt a pohárba:
  – Vagyis hát annak a hölgynek a férje vagyok, akivel tegnap találkozott.
  – Miféle hölgyről beszél
  Paul kezd ideges lenni:
  – Arról a hölgyről, aki a maga Ségovie kisasszonnyal való esetleges házasságáról beszélt magának.
  – Világos – mondja Valentin. Egy ideig feszülten hallgat, majd hozzáfűzi: – Most már értem.
  – Nos, kedves Brû uram, nagyon szeretnék megbeszélést folytatni magával.
  Brû katona változatlanul kimérten viselkedik.
  – Csakhogy az van, hogy nekem ebédezni kell menni.
  – Higgye el, hogy nem alkalmatlankodnék, ha nem volna olyan fontos az ügy.
  – Ja, az más.
  Tölcsért csinál a kezéből, és odakiált egy haverjának, aki már az utca végéig jutott, hogy tetesse félre az ebédjét. Aztán Brodoga és ő megállapodnak, hogy,egy pohár ital mellett folytatják le a fentebb említett beszélgetést, és beülnek a Cimborák kávéházba.
  – Mit iszik? – kérdi Paul már megint túlzott szívélyességgel.
  – Egy pohár szirupos bort.
  – Az uraságnak meg – teszi hozzá Didine – a szokásos konyak lesz.
  Brû katona jól megnézi magának. Még sose látta itt. Pedig a pasasnak rendkívüli méretű füle van. Biztosan nem akkor jár ide, amikor a katonák. Brû elégedett magával, hogy erre ilyen gyorsan rájött, és szeretetreméltóan mosolyog Paulra, aki nem kevésbé szeretetreméltóan mosolyog vissza rá, mert a pincérlány megjegyzésétől teljesen paffá lett, és mert ráadásul most jön rá, hogy egyáltalán nem készült fel a rohamra: rendezetlenek a sorai. Meg se mukkannak, amíg fel nem szolgálják nekik az italt.
  – Egészségére – mondja Brodulla az orra magasságába emelve a poharát.
  Majd egy picit lejjebb ereszti, és egy slukkra lezúdítja a tartalmát.
  – Egészségére – feleli Valentin.
  Épp csak beledugja a nyelvét a szirupos borba.
  Paul csak nézi: ez nem jött be. A fickó megjátssza magát.
  – Nem valami jó, mi? – mondja cinkosán. – Nem olyan jó, mint az abszint, igaz?
  Valentin elfintorodik, megrántja a vállát, és beszélgetőtársa lenyűgöző fülére függesztve a tekintetét, így szól:
  – Ennek fog a legjobban örülni Ségovie kisasszony, ha megmondja neki…
  – Már micsodát?
  – Hát hogy nem vagyok oda az abszintért.
  – Persze, persze.
  – A neje őnagysága mondta.
  Idegesíti a pasas tekintete, amelytől egyre jobban vöröslik a füle, és amelyet sehogy se sikerül elkapnia a délelőtt megivott rengeteg konyaktól párás szemével. Zavarában megpróbál kitépni egy szőrszálat az orrából, amely csiklandozza. Valentin nem hagyja annyiban a dolgot:
  – És nemcsak hogy az abszintért nem vagyok oda, hanem egyáltalán a szeszes italokért. Tegyük föl, meghív egy pohár konyakra, evés előtt. De evés után ritkán fordul elő.
  Kiül az arcára a feszült gondolkodás.
  – Úgyszólván soha – zárja le a témát.
  És a fül után az orrcimpát veszi szemügyre. Paul szerint ez már tényleg több a soknál, ezt a szemét alakot, hülyének néz a piszok, de majd én megmutatom ennek a szemétnek. Te piszok alak, te. Te piszok.
  De hirtelen, mintegy varázsütésre, a tarsolyában levő viccek közül eszébe jut egy csuda jópofa dolog, amit még annak idején latinórán ötlött ki, és amelynek az üdesége még mindig elbűvöli: Mea maxima culpa, megállj, nagyszemű pulyka! – mondja magában, és jókedvre derülve bekapcsolódik a társalgásba:
  – Hallom, hogy Madagaszkár szigetén harcolt.
  – Igen a malgacsmalájok ellen.
  – Nem volt tréfadolog, mi?
  – Hát.
  – Szép lehet az a Madagaszkár.
  – Nem csúnya. Meglehetősen hegyes vidék.
  – És a bennszülöttek.
  – Hát bennszülöttek aztán vannak.
  – Hej! Szép dolog is világot látni, és milyen sokat lehet tanulni belőle!
  – Na látja, világot látni, azt én is nagyon szeretnék.
  – Magának aztán igazán nincs oka panaszkodni! – kiáltott fel Bredula alázatos szívélyességgel.
  – Dehogyis panaszkodok én – tiltakozott Valentin.
  – És hova szeretne eljutni, katona?
  – Jénába – felelte habozás nélkül Valentin.
  – Hova?
  – Jénába. A jénai csatamezőre.
  – Németországba? – kérdezte Paul megriadva.
  – Járt arrafelé?
  – Be kell vallanom – mondta Paul gyáván mosolyogva –, hogy még csak eszembe se jutott…
  – Ó! – vágott a szavába Valentin. – Franciaországban is van sok látnivaló: a Mont-Saint-Michel, az Eiffel-torony, a Mont-Blanc.
  – Látom, szereti a magasan fekvő helyeket – mondta Paul szándéka ellenére ostobán nevetgélve. – Julia, a sógornőm, vagyis Ségovie kisasszony viszont ki nem állhatja őket.
  Úgy föl volt dúlva, hogy meredek kanyarral visszatért a vesszőparipájához. A lendülettől tovább sodortatva megragadta Valentin kezét, mely éppen egy pohár felé nyúlt, és könnyes szemmel szorongatta, tapogatta:
  – Ne vegye feleségül! – makogta. – Ne vegye el a sógornőmet! Fogadja meg az önzetlen jó tanácsot, hallgasson a sógori szóra, egy családapa rimánkodik magának, kérve kérem, esedezem, ez nem smafu, halálkomolyan mondom. Ne vegye el, katona! Ne vegye el!
  Pityergett. Valentin újra a pasas fülét kezdte tanulmányozni: ha meglengetné, biztosan a levegőbe tudna emelkedni az ürge. Felnézett, és tekintete a Didine tekintetével találkozott; odakacsintott neki, és miközben Bradéga a könnyeit morzsolta, Valentin szamárfület mutatott.

---

5

Végül úgy ment minden, mint a karikacsapás. Három hónap múlva összeházasodtak: Brû, a kiszolgált katona és a rőföskisasszony. Azután fölvetődött egy fontos dolog, igen ám, csakhogy már októbert mutatott a naptár; nem lehet bezárni a boltot a szezon közepén. Hosszasan beszélgettek róla: Brû, a kiszolgált katona és a rőfösasszony. Szembe kellett nézni a valósággal: és tényleg, csak úgy özönlött a fehérnép gyöngyházgombot, paszományt meg ragtapaszt vásárolni: és vétek lett volna nem kihasználni, hogy ilyen jól megy a bolt.
  Nem, hát persze, mondta Valentin. Na ugye, mondta Julia. Pedig, mondta Valentin, pedig ez szorosan hozzátartozik, a nászutazás. Elvileg, mondta Julia, elvileg nem mondom. Na ugye, mondta Valentin. Nem lehet letagadni, mondta Julia, nem lehet letagadni, hogy nászút nélkül egyszerűen nincs házasság. Nincs, mondta Valentin, nincs bizony. Igen, mondta Julia, igen, de a szezon az szezon és nem fazon, ez már így van. Mi lenne, ha jövő nyárra halasztanánk a nászutat, javasolta Valentin. Jó, jó, vetette ellen Julia, de akkor mikor megyünk szabadságra? És erre nem volt mit válaszolni.
  Végül is az egyetlen lehetséges megoldást választották, az egyetlenegy lehetséges megoldást, azt tudniillik, hogy Valentin egyedül megy nászútra, egyes-egyedül. Julia tovább viszi a boltot, és besöpri a pénzt. Az elvi alapokban megállapodván, meghatározták az időtartamot: két hetet elegendőnek tartottak. A meghittségből is megárt a sok, és a szerelmeskedésbe, az állandó szerelmeskedésbe egy idő múlva belefárad az ember: két hét elég lesz a gyönyörhöz és kevés a csömörhöz. Azután kitűzték az úticélt: a jénai harcmezőt egy későbbi időpontra tartogatván, Valentin a Mont-Saint-Michelt javasolta, de Juliának közelebb állt a szívéhez Zeebrügge, ami ott van a mocsárvidék közelében, és nem tévesztendő össze a két kilométerre levő másik Brüggével. Valentint meghatotta az a javaslat, amelyből a családneve iránti gyöngéd figyelmet vélte kiolvasni, és csatlakozott az előtte szólóhoz. Most már csak az útvonalat kell meghatározni : Párizst természetesen érinteni kell; huszonnégy óra a fővárosban, az mindig nagy öröm, életre szóló élményekkel gazdagodhat az ember. A Brébagráékat nem érdemes meglátogatni, még alig melegedtek meg az új lakásukban, csak zavarná őket az ember, és különben is, hosszú az élet, lesz még alkalom találkozni velük. Ellenben a Folies-Bergère-t, azt muszáj látni. Ez az útiterv nemigen tetszik Valentinnak. Állítólag az valami fantasztikus, hogy milyen könnyű eltévedni Párizsban. És ráadásul elgázolják, kizsebelik, lesittelik az embert. Jól nézünk ki, vélekedik Brû, a kiszolgált katona, de nem mert vitába szállni Julia jogos óhajával. Ha el kell mennie a Folies-Bergère-be, hát elmegy és kész. így aztán szépen egyetértettek mindenben.
  Julia kikísérte az állomásra; már korábban foglalt neki egy ablak melletti helyet harmadosztályon, de azt nem kötötte ki, hogy a menetiránnyal szemben legyen, mert köpött rá: nem olyan fajta asszony volt, akinek minden csip-csup apróságtól felmegy a vérnyomása. Felszállt Valentinnal a vagonba; szép vagon volt, hosszú folyosó futott végig a kupék mellett, és a két végén pompás toalettek voltak, amelyek használatát Julia melegen ajánlotta Valentinnak. Majd ugyancsak az ő tanácsára Valentin lefoglalta a helyét a kalapjával és egy szabados sajtótermékkel, amelyet ugyancsak ő vett neki a cél érdekében. Sose lehet elég óvatos az ember, mondta ugyancsak ő, és ádázul körbehordozta a tekintetét, mindig vannak olyan szemét alakok, akik oda ülnek, ahová nincs joguk nekik. Sőt még olyanok is vannak, fűzi hozzá Julia, akik letépik a helyjegykártyát az ülésről. Hát nem disznóság az ilyen, most mondják meg, hölgyeim!
  Szavait a kupéban tartózkodó két utashoz intézte, két parasztasszonyhoz, akik megszeppenten és fél fenékkel ültek a kupé két le nem foglalt ülésén. A többi helyjegyes, biztos lévén a dolgában, nem rohant ki az állomásra. Valentinnak viszont sikerült huszonöt perc előnnyel érkeznie. És ebben a pillanatban sikerült neki felrakni a hálóba egy alumíniummal felvértezett súlyos izét, azt a gyarmatokat is megjárt ládát, amely ezúttal bőrönd gyanánt fog szolgálni. Juliának volt egy szép kofferja a szabadságra, de azt kár lenne elkoptatni. Valentin elragadtatottan nézett Juliára, hogy ilyen sikeresen működött.
  – Hú, de ronda – mondta az utóbbi az egyik parasztasszonynak, és megtapogatta a kendőjét. – Bóvli. Lefogadom, hogy egy vándorárusnál vette. Igaz?
  Az ámulva mosolygott, meg volt döbbenve a hölgy éleslátásától.
  – Ha jó minőségű holmit akar vásárolni, valami örök darabot, hozzám jöjjön el: Julia kisasszony, Bordeaux, Bouscat-negyed, Gambetta utca. Olcsón megszámítom.
  – Köszönöm szépen, asszonyom.
  -Jössz? – kérdezte Julia. – Csak nem fogunk itt rohadni az indulásig! – Visszafordult a bugrisok felé, és odakiáltott nekik: – Vigyázzanak a helyére! Értik?
  – Hogyne, hogyne, asszonyom. Számíthat ránk, asszonyom, számíthat ránk.
  A peronról megnézték maguknak a vonatot: szép gyorsvonat.
  – Csuda jó dolog utazni – mondta Julia roppant elégedetten. – Szerintem az utazással semmi se veheti fel a versenyt, még a mozi se olyan jó. Különben is, az esetek nagy részében a mozi a szájtátiknak való. Nem igaz?
  – De – mondotta Valentin. Julia végigmérte.
  – Nincs valami jó kedved – jegyezte meg.
  Valentin nem felelt azonnal, három egyként igaz válasz közül kellett választania: „Dehogyis nincs jó kedvem, csak nem látszik rajtam. Hát nincs nagyon jó kedvem, mert nem jössz velem. Félek, hogy elfoglalják a helyem.”
  – Hozzád dumálok – szólt Julia. – Alszol, vagy mi? Mondom, nincs valami jó kedved.
  – Nekem?
  – Neked, neked, hát persze hogy neked. Nem is a szomszédnak.
  Majd a mellettük álló urasághoz fordult, aki úgy csinált, mintha ugyan nem is hallgatózna:
  – Nem, uram, nem! Nem magához dumálok, hanem a fiúkámhoz.
  A pasas gyorsan továbbállt.
  – Nos – szólalt meg Valentin. Julia a szavába vágott:
  – Ne beszélj butaságokat, és érezd jól magad. Megvan a pénzed?
  – Igen, megvan.
  – Vigyázz rá, nehogy megcsapják! Ki lehet húzni vele két hétig, majd meglátod. Pezsgős vacsorára persze nem telik belőle.
  – Nem, arra nem.
  – És küldjél nekem képeslapokat, el ne felejtsd.
  – Nem, azt nem felejtem el.
  Fel és alá járkáltak a vonat mellett. Az étkezőkocsi kivívta a csodálatukat.
  – Egyszer ezt is ki kellene próbálnunk- mondta csak úgy Valentin.
  – Azt mondják, nagyon rossz a konyhájuk – mondta Julia. – Többet ér egy kosárka hazai elemózsia.
  – Na persze – mondta Valentin.
  Most jutott eszébe, hogy nem hozott magával egy kosárka hazai elemózsiát. De úgyse volt éhes.
  -Jó sokan vannak – állapította meg Julia. – Vissza kéne menned a helyedre.
  Megcsókolták egymást.
  Néhányan a folyosón telepedtek le. Valentin félt, hogy alkalmatlankodik, de úgy érezte, hogy kénytelen zavarni őket. A kupéjában senki se foglalta el a helyét: a parasztasszonyok vitézül visszaverték a rohamokat. Az összes többi ülésen ültek. A kalap probléma volt; Valentin úgy oldotta meg, hogy föltette, mármint a kalapot. Kinézett a peronra, hogy integessen a zsebkendőjével, de ez utóbbit nem kellett elővennie. Julia háta egyre távolodott.
  Ekkor tanulmányozni kezdte az úgynevezett szórakoztató újságot. A címlapon egy félmeztelen fiatal nőt lát, amint éppen egy márványfaun szakállát simogatja. Valentin figyelmesen szemléli a szaloncukor-rózsaszín képet, és a magazin grafikusa, valamint főszerkesztője elképzelésének megfelelően arra gondol, hogy a pucérkodó fiatal nőnek igen vonzó tulajdonságai vannak. Főleg a domborzatát csodálja meg, és kíváncsi mutatóujja végigfut az idomokon. De a rajz lapos: a segg csak művészi káprázat. Valentin alattomban körbepillant: a két parasztasszony ellágyulva lesi, de egy kövér uraság majd átdöfi a tekintetével. Valentin gyorsan lapoz egyet. A mozdulatlan peronról ítélve, még mindig Bordeaux-ban tartózkodnak.
  Valentin belefog a következő oldal olvasásába: óvszert,
  előnyös házasságot ajánlanak az olvasónak, meg hogy hogyan nőjön nagyra, és hogyan védje meg magát az utcán. A következő két oldal ugyanezeket a kérdéseket taglalja, továbbá gyarmatokon szolgáló katonák keresnek hadfitámogató pót-keresztanyát. Madagaszkáron is szórakozott ezzel egypár haver, de a kimenő után mind azt mondta, hogy szart se ér az egész. Valentin – fel nem foghatván, hogy az írás valótlanságok közlésére is szolgálhat – meg se próbálkozott a trükkel. Megint körbepillantott. Most már mentek. Mozdonyok vesztegeltek félkörívben, és takarító személyzet pucolta tisztára a leszolgált szerelvényeket. Csökkent a vágányok száma, a gyors kiválasztotta a magáét, és célirányos robogáshoz látott. Megy a vonat. Beérvén a puszta ténymegállapítással, Valentin újra a képeslapba temetkezett. Az ötödik oldalon, fent egy rajz volt látható. Valentin szemügyre vette; szegényesen és régiesen öltözött, beesett arcú egyének álltak sorfalat a képen. A képaláírás ez volt: „Soh Seba szikh szerzetes hívei körében”, ami rendkívüli módon megdöbbentette Valentint. Bár a Diégo-Suarezben eltöltött idő alatt az első oldaltól az utolsóig elolvasta az egykötetes A francia nyelv értelmező szótára és lexikon-t (beleértve a két részt elválasztó rózsaszín lapokat a latin idézetekkel), és az felnyitotta lelkében a tudás zsilipéit, nem volt annyira biztos a Soh Seba szikh értelmében, hogy mulatságosnak találja az elébe tárt képet. Talán a szemközt ülő kövér uraság meg tudná neki magyarázni, és akkor a közös kacagás után megkérdezhetné tőle, hogy ez-e a párizsi gyors.
  A ménkűbe, kiáltott fel némán Valentin, tényleg, jó lenne tudni, hogy a párizsi vonatra szálltam-e fel. Megnézte a tájat : a közönséges növényzet semminemű felvilágosítással se szolgált. Útitársai felé fordult: a kövér uraság változatlanul rokonszenvtelenül méregette. Isten őrizz, hogy megkérdezze tőle. A parasztasszonyok kolbászoztak. A többi személy is felépítette a maga barikádját. Valentin gondolkodóba esett, hogy mit csináljon: csak van a vonaton olyan kellőképpen felkészült alkalmazott – ha más nem, hát a mozdonyfűtő –, aki meg tudja mondani. Igen ám, de hogy lépjen érintkezésbe vele? Ki kellene menni a kupéból, megzavarni a parasztasszonyok falatozgatását, felriasztani a folyosón levő embereket, csupa olyasmi, amire Valentin képtelennek érzi magát. Már-már egy picit búskómorságba esett, amikor eszébe jutott, hogy úgy emlékszik: több ízben megállnak Párizs előtt, ha tehát rossz vonatra szállt, egyszerűen leszáll a legközelebbi állomáson; ha a párizsi vonaton van, egyszerűen felszáll a következő vonatra, így aztán senkinek se kell kellemetlenkednie. Szemére húzta a kalapját, és azon nyomban elaludt.
  A kövér pasas szendvicset és egy üveg sört vett egy alant álló személytől. Valentin felpattant. Megragadta az utazóládáját, a félénkség legkisebbjele nélkül végigcsúsztatta a többi utas combján, és hamarosan az állomás kijáratánál állt. Hátlappal felfelé nyújtotta oda a jegyét az alkalmazottnak, mert félt, hogy magyarázat kéretik tőle; annyi mindenesetre biztos volt, hogy nem Párizsban van. Még balfácánnak vagy gonosztevőnek nézik, hogy csak úgy vaktában leszállt. Legszívesebben elfutott volna, amikor utánaszóltak, de a csomagja megakadályozta benne, hogy rekorddöntéssel kísérletezzék. Visszafordult hát, és nem csekély érdeklődéssel vette tudomásul, hogy megtarthatja a jegyét, és az továbbra is érvényes Párizsig. Oly nagynak tűnt fel neki az alkalmazott jósága, hogy úgy érezte, nem él vissza vele, ha megérdeklődi, hány órakor indul a következő szerelvény az említett város felé, és kérdésére példásan pontos választ kapott. Lehet-e felhasználni az alkalmat, hogy ilyen végtelenül kedves emberre akadt? Bizalmasan közli újdonsült barátjával, hogy úgy hallotta, minden állomáson van egy hely, ahol az ember elhelyezheti a csomagját, bőröndjét vagy tarisznyáját, és nem kell tartania az eltulajdonítás veszélyétől, mert a vasúti hivatal, nagy kedvességről téve tanúbizonyságot, gondoskodik a megőrzéséről, és teszi ezt egy szerény összeg ellenében.
  Nyilván a terhére vagyok, gondolta Valentin, látván, hogy micsoda képet vág a pasas. A pasas a hüvelykujjával egy kicsit feljebb tolta sapkarózsával ékesített ellenzős sapkáját, hogy tüzetesebben szemügyre vegye az utast; három másodpercnyi hallgatás után visszatette eredeti helyére a főfödőjét, majd részletekbe menően jelezte, hogyan lehet a csomagmegőrzőbe jutni.
  – Ezer köszönet – válaszolta Valentin az események kedvező fordulatától felvidulva.
  És a talán egy kicsit szárazra sikerült köszönetet még megtoldotta egy jópofa tréfával, amely eleddig pusztán hivatalos kapcsolatukat az emberi melegség simogató nedveivel árasztandja el.
  – Már megbocsásson, ha elnézést kérek! – vetette oda a vasúti embernek kedves mosollyal.
  A vasúti ember nem rejthette véka alá roppant ámulatát.

---

6

Járt egy nagyot Angoulême utcáin, amelyek aznap éppen rendkívül néptelenek voltak, aztán kivette a kofferját a csomagmegőrzőből, derűsen csodálkozva, hogy ott van, ahol hagyta, és pontban hajnali négy órakor felszállt egy gyorsított személyre, amely inkább személy volt, mint gyorsított. Talált egy üres kupét, és boldogan elaludt.
  Később több útitársa is akadt, de mulandónak bizonyultak, mivel általában csak négy-öt állomásnyi út megtételére vették igénybe a vasutat. Sűrű cserélődésük révén Valentinnak alkalma volt megfigyelni a francia lakosság sokféleségét és egységességét, és mivel huszonnégy órán belül már másodízben vonatozott, atyai jóindulattal szemlélte a legtopisabbakat. De Párizs közeledtével visszatért a szerénysége.
  Az Austerlitzi pályaudvaron hagyja sodortatni magát az emberáradattal, mely akkora, hogy szinte hihetetlen, hogy befért a vonatba, és mely szemlátomást határozott céllal iparkodik valamerre. Valentin végighalad egy hosszú folyosón, és hirtelen megpillant egy metróbejáratot. Rémülten visszahőköl. El fog tévedni. A metróban mindig elkeveredik az ember. Sarkon fordul, és ládája fémsarkait belevágja a káromkodásra mindig kész hepciások térdkalácstájába. Mindenféle furcsa jelzővel illettetik, és nagyon elszégyelli magát, ami pontosan egybevág ezeknek az undokoknak a szándékával. Imigyen megzavarva Párizs aluljáróinak pompás közlekedési rendjét, egy járdán találja magát. A földre teszi ruhatárát, és ráül.
  Októberi öt óra volt. Mindenfelől özönlöttek a gyalogosok, és az úttesten mindenfelé özönlöttek a járművek. Zűrzavaros kavargás lendített görcsös mozgásba állatot, embert, automobilt, és ezt az egész összevisszaságot jobbára fülsiketítő zajok kísérték. Egy szakállas vak orrhangú fuvolát fújt, a hitványka melódiát beburkolta a tovasiető emberek és tárgyak dübörgése és csikorgása. A rikkancsok olyan ádáz dühvei kínálták az esti újságokat, hogy Valentin azt hitte, kitört a háború. (Ami késik, nem múlik.) Még csak ez hiányzik máma! De nem, nem törhetett ki a háború, mert akkor trombitán játszana a vak.
  Itt nem maradhatott. A járókelők, sietős dolguk ellenére, meg-megálltak előtte egy pillanatra. A végén még törvénybe ütköző csoportosulást fog okozni. Felállt, és határozott karmozdulattal felkapva ládáját, útnak eredt. Hamarosan egy folyóhoz ért, alkalmasint a Szajnához, és megpillantott egy hatalmas órával ékesített harangtornyot, amelyről úgy vélte, hogy egy pályaudvar tartozéka, sőt, ha szerencséje van, a Gare du Nord-é.
  Nem lévén szerencséje, továbbmasírozott, és pontban hat órakor az Italie térre ért, ahol éppen vidám búcsú tombolt. Megáll egy percre, hogy megcsodálja a forgalmas teret övező díszes épületek szép elrendezését, majd fáradhatatlanul és hősiesen, határozott léptekkel megindul a Châtilloni-kapu felé, ahova negyvenöt perc múlva haladéktalanul meg is érkezik. Meglátva a széles külső körutat, úgy véli, hogy végre a nagykörúton van, másrészt félve, hogy lekési a vonatját, amelynek nem is tudja az indulási idejét, kimerülten a ruhásláda-trógerolástól és az éhségtől, melyet az utazás során nem tudott hogyan csillapítani, úgy dönt, hogy taxiba ül, nem kerülhet sokba, hiszen – véli ő – az útnak legalább a háromnegyedét már gyalogszerrel megtette. De ellentétben az elképzelésével, a fent említett út rendkívül hosszúnak bizonyult, már csak azért is, mert a taxisofőr került egyet a Bois de Boulogne felé, majd kacskaringózott egy jót a Caulaincourt utcában. Valentint az aggasztotta a legjobban, hogy mennyi-mennyi időt veszteget el miatta a derék taxis, aki nyilván jobban kedveli a rövidebb és egyszerűbb utakat.
  A Gare du Nord előtt Valentin kioperálta a bőröndjét a kocsiból, és a taxiórára pillantott; nem hitt a szemének, de olyannyira nem, hogy ennek imigyen ad néma hangot: „Nem hiszek a szememnek.”
  – Jó messze volt – mondotta a sofőrnek.
  – Meghiszem azt – válaszolta a másik.
  – Itt várjon meg – tette hozzá gyorsan Valentin. – Beteszem ezt az izét a megőrzőbe, aztán elvisz a Casino de Paris-ba.
  – Még korán van hozzá – jegyezte meg a taxisofőr egy őszinteségi rohamában. De látva, hogy az utast mennyire bántja a dolog, gyorsan helyesbített: – De korán oda kell menni, hogy helyet kapjon az ember.
  Miközben a taxikrata azon tépelődött, hogy Párizs délkeleti vagy délnyugati csücske felé tegyen-e kitérőt, Valentin – augoulême-i kalandja emlékéből erőt merítvén – elébb újfent megízlelte azt az örömet, mely minden utast eltölt, amidőn tisztességes és rendszerető alkalmazottak kezébe teszi bizonyos időre az útipoggyászát, majd (Valentin) két különböző kasszánál kétszer egymás után megérdeklődte, hogy mikor indul a brüggei vonat. A válaszok egybevágtak. De azért ellenőrzésképpen (Valentin) megnézte azokat a sárga színű táblákat is, amelyek a vonatok indulási idejét tüntették fel az utazóközönség okulására. Most már többékevésbé megbizonyosodván felőle, hogy pontban nulla óra tizenhét perckor alighanem foganatosíthatja az indulását, végre elindul egy kapu felé, amelyre az van kiírva: „Kijárat”. Egy lépcsősorban végződő sötét kis utcán találja magát, és habozás nélkül nekivág. A lépcső tetején találomra balra fordul. Hamarost ismét a pályaudvar előtt áll. Az imént valahogy egész máshogy nézett ki ez a pályaudvar; Valentin belép, és nem ismer rá a pénztárak elhelyezésére, sem a dohány- és cukorkaárudák építészeti stílusára. Egy hatalmas freskó, mely a 14-es hadbavonulókat ábrázolja, Valentin tudomására adja, hogy a Gare de l’Esten tartózkodik. Részletekbe menően megcsodálja a művészi alkotást, és közben az jár a fejében, hogy hamarosan újat kell alkotni, új művészi alkotást, mert úgyse lehet megúszni az újabb háborút, ami hamarosan ki fog törni, ha háború lesz.
  Szomorú gondolatokba merülve hagyta el ezt a gyászos helyet, mégpedig egy olyan kapun át, amelyre az volt írva, „Bejárat”, hiszen előzőleg, amikor a kijáraton át távozott, alaposan eltévedt. Nem bánta meg az elhatározását, mert egy fényárban pancsoló csudás körutat pillantott meg az orra előtt. Számos, minden kényelemmel ellátott vendéglő csalogatta a járókelőket terasza varázsosságával és ülőkéi puhaságával. Mivel már huszonnégy órája nem evett, Valentin úgy döntött, hogy megenged magának egy vacsorát. Miután nyolc ízben elhaladt egy rakáson levő hat étkeztetési intézmény előtt, és minden alkalommal elolvasta az étlapot az első sortól az utolsóig, egy olyan kisvendéglőre esett a választása, mely minden jel szerint egyesítette magában a kényelem és a szerény árak előnyeit. Időközben vásárolt négy képeslapot és ennek megfelelő számú bélyeget.
  – Na – mondta megnyerő modorban a pincérnek –, mi jót főztek máma?
  Lassan csak kinyílik a csipám, gondolta elégedetten.
  – Ottaturistamenü – válaszolta a csálinger, és (puszta kíváncsiságból) a plafon mintázatát kezdte tanulmányozni.
  – Lássuk csak – mondta Valentin.
  Hogy a fene essen belé, hol az a rohadt turistamenü, sehol se találja az ember.
  A pincér lejjebb eresztette a tekintetét, és észrevette a kedves vendég zavarát.
  – A másik oldalon – közölte megvetően. – Hét frank ötven.
  Valentin hallgatott a jó szóra, megfordította az étlapot, és azt tapasztalta, hogy ezért az összegért, mely még nem minősül túlzott költekezésnek, fogyasztásra kínálnak neki szárazkolbászt, sertésbordát fehérbab körettel, ementáli sajtot és almakompótot. És még egy negyed liter vörös bort is adnak hozzá. Repeső öröm töltötte el a szívét, és megindult a nyálképződése. Egyvalami felhőzte csak a boldogságát, de a pincér olyan felsőbbséges eleganciával vetette elé az evőeszközt meg a felszeletelt kenyeret tartalmazó kosarat, hogy nem merte megkérdezni tőle, vajon miféle tevékenységgel tölti az időt az olyan taxisofőr, akinek az utasa nem megy vissza fizetni. A kétségei nem akadályozták meg benne, hogy az utolsó falatig be ne kebelezze a vacsorát, beleértve és -számítva a kolbász bőrét, valamint a sajt héját is. Végezetül minden cseppet elfogyasztott az almabefőtt felszolgálására rendszeresített gazdag mintázatú üvegalkalmatosságból, majd egyik zsebéből elővette a ceruzáját, a másikból pedig a képeslapokat. Mind a négy a Gare de l’Estet ábrázolta.
  A legkevésbé légyszennyezettet választotta ki Juliának. Megnyalta a tintaceruza hegyét, majd tétovázás nélkül és lendületesen ezt írta rá: Párizsban, nélküled. Szeretettel párod. Aláírás: Valentin. Aztán elővett egy papírfecnit a címzés végett, mert még nem tudta betéve. Már úgyis benne volt az írásban, hát belevágott a második képeslap megszövegezésébe is, és aránylag könnyűszerrel végzett a fogalmazással: Szívélyes üdvözletét küldi a fővárosból az új sógor. Aláírás: Valentin. Az előzőleg használt papírfecniről leolvashatta a Bratagáék címét is. A harmadik képeslapra már csak azt írta, hogy: Üdvözöl Párizsból a haverod. Aláírás: Valentin. Ez Bourrelier-nek szólt. A Didine-nek szánt negyedik képeslapra Valentin ezt írta: Na ki?, és nem írta alá. Felragasztotta a bélyegeket, majd zsebre vágta a négy helyzetjelentést.
  A számla kiegyenlítése minden bonyodalom nélkül zajlott le. A borravaló, amit az asztalra tett, szemlátomást teljes mértékben kielégítette a pincért, és – örvendezve, hogy az illető egyén kedvében járt – Valentin a krumplira nézett, amelyet Juliától kapott házassága alkalmából, és úgy ítélte meg, hogy bőven van ideje sétálni egyet, mielőtt újból keresni kezdené a Gare du Nord-t.
  Első blikkre úgy látta, hogy az üzletek egészében véve elég rendesek, habár nem olyan fényűzőek, mint a bordeaux-i Intendance úton levők. Az első üzlet, amelyik igazán magára vonta a figyelmét, drótnélküli távírókészülékeket árusított. Valentin arra gondolt, hogy Julia biztos örülne neki, ha volna neki egy ilyen izéje, ami télen-nyáron jó nagy zajt tud csapni. Odalenne tőle. Megnézte az árat. Sokallta. Látva, hogy a bolt szerencsére zárva van, arra gondolt, hogy milyen boldog lesz Julia, ha megtudja, hogy nem pazarolta a pénzét egy ilyen masinára, amely folyton hülyeségekkel traktálja az embert. Egész felvidult, hogy örömet szerzett oldalbordájának, és már éppen tovább akart indulni, amikor észrevette, hogy ott áll mellette egy fiatal hölgy, és mosolyogva néz rá. Miután körkörös pillantással meggyőződött róla, hogy a mosoly igenis őneki szól, udvariasan megemelte a kalapját, és e szavakkal adott hangot gondolatainak:
  – Elnézést, kisasszony, de nem jut eszembe, honnan ismerem önt. Remélem, hogy nem haragszik meg ezért rám.
  A kisasszony meghökkent, elfojtotta a mosolyát, és gyanakvóan végigmérte.
  – Tudom – folytatta Valentin –, hogy a hölgyek megsértődnek, ha az ember nem tud rögtön nevet aggatni az arcukra, és én a jelen pillanatban egyetlen dolgot kívánok, mégpedig azt, hogy meg ne sértsem kegyedet véletlenül. Ezért nagyon kérem önt, kisasszony, hogy tegyen meg egy szívességet a kedvemért: juttassa az eszembe, hogy milyen körülmények között találkoztunk!
  A lány még mindig nem jutott szóhoz, Valentin hát továbbra is magánál tartja a szót, és ekként folytatja:
  – Azt hiszem, tudom már. Nem bordeaux-i kegyed véletlenül?
  – Én? Bordeaux-i? – kiált fel a lány, aki még sose hallott ekkora marhaságot, és kivált nem a Gare de l’Est vidékén.
  – Igen. A Bouscat-negyedből. Lefogadom, hogy a feleségem vevője.
  – Szóval nős vagy, mi?
  Ügyet se vetve a tegezésre, Valentin így felelt:
  – Igen, és épp most vagyunk nászúton.
  – Ja, értem! Mért nem ezzel kezdted?
  És sarkon fordult más kuncsaft után nézni. De Valentin utánaszaladt.
  – Kisasszony! Miért fut el, kisasszony? Csak nem ijesztettem meg?
  De a hölgy változatlanul majdnem szigorúan nézett rá.
  – Te?!
  – Ugye, meghívhatom egy pohár italra?
  A lány habozott, de mivel úgyse nagyon ment az üzlet, úgy döntött, hogy érdemes vállalni a kockázatot, és elfogadta a meghívást. Egy nagyon szerény presszóba vitte be Valentint, idejárt egypár kolléganője is erőt gyűjteni a strichelés folytatásához.
  A lány egy mentalikőr elfogyasztására vállalkozott, Valentin egy pohár szirupos bort rendelt.
  – Szóval – mondta a lány a társalgás megindítása végett, és hogy tisztában legyen a helyzettel – nászúton vagy?
  – Igen – szólt Valentin sallangmentesen.
  – És hol a feleséged?
  – Bordeaux-ban.
  E párbeszéd hallatára két barátnő, aki a pultnál kávézott, odalépett Valentin asztalához, és leplezetlenül fülelt.
  – Hülyéskedsz velem – mondta a lány.
  – Isten őrizz! – tiltakozott Valentin. – Ez a színtiszta valóság. Amit az is bizonyít, hogy Zeebrüggébe megyek. Tényleg, le ne késsem a vonatomat!
  – Hánykor indul?
  – Tizenegy óra tizenkettőkor – válaszolta Valentin óvatosságból.
  – Akkor bőven van időd lehúzni egy numerát.
  – Mit kell lehúzni? – kérdezte Valentin.
  A két barátnő közbeszólt:
  – Hát csak vesztegesd az időd – mondta az egyik –, ha nincs jobb dolgod.
  – Mado – mondta a másik –, nem tudtam, hogy ennyire hülye vagy. Hát nem látod, hogy szórakozik veled?
  És sopánkodva, hogy micsoda idők járnak, és mit meg nem kell érnie az embernek, visszatették a poharukat a pultra.
  Mado dühtől sápadva az asztalra könyökölt, és Valentin képébe hajolva azt kérdezte:
  – Jössz vagy nem jössz?
  – Nem megyek.
  – Nem tetszem neked?
  – Dehogynem!
  – Nem tetszik az alakom?
  – Dehogynem!
  – Azt hiszed, hogy nem csinálom olyan jól, mint a szüzikéd?
  – Nem tudom.
  – Hát akkor?
  – Nem megyek – mondta Valentin. – Én csak egy pohár italra akartam meghívni kegyedet. Mert az olyan kedves dolog.
  A lány a barátnéihoz fordult, és tanúskodásra szólította fel őket:
  – Halljátok, mit mond ez a seggfej? Hát mit szóltok ehhez a seggfejhez?
  – Halljuk – mondják rezignáltán azok ketten. – Halljuk.
  – Hát ez igazán kellemetlen – dünnyögte Valentin.
  Mado az asztalra vágott:
  – Már vagy tíz perce hallgatom az ökörségeidet, és én nem ingyen dolgozom ám! Nincs igazam? – kérdezte attól a kettőtől.
  – Jól néznénk ki – mondta az egyik.
  – Ha hagynánk magunkat – mondta a másik.
  – Meghívhatnám egy pohárkára a hölgyeket? – próbálkozott Valentin.
  – Na viszlát – mondták a hölgyek Madónak.
  Aprópénzt vetettek a pultra, és távoztak.
  – Jól itt hagyták magát – jegyezte meg tárgyilagosan Valentin.
  – Elbánok én veled egyedül is – mondta Mado.
  – Csak azt ne! Csak azt ne! Inkább megtérítem a kárát.
  – Hogyan?
  – Adok magának annyit, amennyit akkor adtam volna, ha lehúztam volna a cipőmet az ön társaságában.
  – Hát te dinka vagy!
  – Ne is tiltakozzék! Mennyivel tartozom?
  – Hé, hé, kisapám, csak nem képzeled, hogy csak úgy elfogadok pénzt, amiért nem dolgoztam meg? Minek nézel te engem?
  A tulaj felé fordult, aki időtöltés végett úgy próbálta olvasni az újságját, hogy fordítva tartotta.
  – Hallja ezt, Grégoire úr? Sérteget a pasas!
  – Fogadd el a dohányt, és tűnjetek el mind a ketten – jelentette ki lakonikusan Grégoire, pillantásra se méltatva őket.
  – Na ugye – mondta Valentin Madónak. – Mennyivel jövök?
  – Harminc frankkal – válaszolta jobb meggyőződése ellenére Mado.
  Valentin a jobb kezével a bal tárcája felé nyúlt, de hirtelen mozdulatlanná merevedett, és hozzá meglepett füttyöt hallatott.
  – A fenébe is! – mondta köntörfalazás nélkül. – Drága.
  – Csak nem gondolod, hogy neked árkedvezményt adok! – nevetett a képébe Mado.
  – Nem, de akkor is az a véleményem, hogy drága. Majdnem mint a taxi.
  – Na, ne mondd! – mondta Mado. – És különben is, minek jár taxival, aki ilyen zsugori.
  – Nagy volt a bőröndöm, borzasztó nehéz volt.
  – Mi a francot csináltál vele?
  – Beraktam a poggyászmegőrzőbe, de kijövet nem találtam meg a taxit.
  – Na és aztán.
  – Nem fizettem ki a sofőrt.
  Grégoire úr és Mado hahotára fakadt.
  – Azt mondta neki, hogy a poggyászmegőrzőbe megy? – kérdezte a tulaj, végre bekapcsolódva a társalgásba.
  – Természetesen – mondta Valentin.
  – Hát akkor biztosra veheti, hogy ott várja magát.
  Valentin megvakarta a fejét.
  – Jól benne vagy a szarban – mondta nevetgélve Mado.
  Valentin segélyt kérőén nézett rá.
  – Lenne egy megoldás! – kiáltott fel Grégoire úr. – Mado kivehetné azt a koffert maga helyett.
  Mado rásandított a tulajra.
  – Hát persze – bólintott elkomolyodva.
  Valentin láthatólag azt fontolgatta, hogy mi szól a dolog mellett, és mi szól ellene, aztán hirtelen felállt, és mielőtt a másik kettő közbeléphetett volna, átvágott a termen, mondván: „Ez az, megyek és hívok egy taxit.” Az ajtóból visszafordul, és kacsint egyet: „Remélem, nem ugyanabba a sofőrbe botlok.” Amin Grégoire úr és Mado jót nevetnek. Kimegy, az első utcasarkon befordul, nyargal a következő sarokig, és a végén egy ezer fényben ragyogó széles útra ér, amelynek a sarkán tényleg ott egy taxiállomás. Meg se várva a sofőr engedélyét, beszáll az elöl álló kocsiba, és úticél gyanánt a Gare du Nor d-t nevezi meg. A sofőr nem indít, hanem hátrafordul az utasa felé:
  – Azt nem – mondja.
  Valentin tépelődik egypár másodpercig, hogy megkérdezze-e, hogy miért, de a másik máris folytatja:
  – Minek szórni a pénzt? Itt van kétlépésnyire a Gare du Nord. Öt perc gyalog.
  – De három perc múlva indul a vonatom – tesz ellenvetést meggyőződés nélkül Valentin.
  – Nem igaz. Nem indul vonat három perc múlva a Gare du Nord-ról. Fejből tudom, hogy mikor indul vonat Párizs minden pályaudvaráról. Képzelheti, harminc éve taxizok. Tudja, mi volt az első kocsim: egy Brasier. Hogy az micsoda autó volt! Akkoriban még kevesen voltunk. Sportból csináltuk. És én a Marne-nál is ott voltam, uram, ott bizony, Joffre és Gallieni parancsnoksága alatt. Maga talán már nem is tudja, mit vittünk végbe mi, a marne-i taxisok!
  – De, de tudom. A marne-i csata – mondta álmodozva Valentin. – Érdekes csata volt, de engem főleg Jéna érdekel, a jénai csata.
  – Amiről a hidat is elnevezték – vágta rá a sofőr. – Meg a teret meg az utat. Sőt még Jénai köz is van, nem messze a Champerret-i-kaputól.
  Valentin egy fénysugár felé hajolva a krumplijára pillant.
  – Ha akarja, elugorhatunk megnézni ezeket a helyeket – javasolja a sofőr.
  – Szívesen benne volnék – válaszol Valentin máris meggyőzve –, de nem tudom, van-e rá időm.
  – Lefogadom, hogy a tizenegy-harminchetes boulogne-i gyorsra száll.
  – Hát ezt meg hogy találta ki?
  – Ó – mondja szerényen a taxis—, rögtön tudtam én. Attól fél, hogy lekési a vonatát, igaz?
  – Igaz.
  – Mondom, rögtön tudtam. Na, elvigyem a Jénai közbe? Aztán az Étoile érintésével végigmegyünk a Jénai úton, át a Jénai téren, a Jénai-hídon, a rakparton visszajövünk a Szent Mihály térig, ott átjövünk a Szajnán, és akkor már csak a Sébastopolon kell végigjönnünk. Mit szól hozzá? Nem kell majrézni, idejében ott lesz a pályaudvaron.
  Valentin lelkesedik az ötletért, de még tétovázik:
  – És mibe fog kerülni? – kérdezi meg nagy bátran.
  – Húsz frank lesz az egész móka.
  – Az egész autókázás?
  Valentinnak kételyei támadtak a másik taxisofőr becsületességét illetően.
  – Hát persze – válaszolta a másik. – És tudja, mit, üljön ide mellém, és útközben beszélni fogok a főváros szépségeiről, mert azt is rögtön láttam, hogy nem idevalósi. Igaz?
  – Igaz.
  Valentin, engedelmeskedve a parancsnak; a számára kijelölt ülésre telepedett.

---

7

Az elbűvölő sétakocsikázás végeztével Valentin forrón kezet szorított a taxisofőrrel. De mivel hajszálpontosan a féltizenkettes boulogne-i gyorshoz ért vissza a pályaudvarra, bevette magát a vécébe, ahonnan csak öt perccel a saját vonata indulása előtt óvakodott elő. Gyorsan jegyet váltott, és még éppen elérte a vonatát, valamint azt, hogy senki ismerőssel se találkozzon.
  Brüggében apróbb kellemetlenségei támadtak a poggyásznélküliség miatt. Mindennap előre ki kellett fizetnie a hotelt, nem tudott fehérneműt váltani, és másnaponként borbélyhoz ment. így telt el a tizenkét nap.
  Párizsba való visszatérése után úgy döntött, hogy lemond a bőröndjéről, még ha fájó szívvel is, hiszen vele volt a malgacsmalájok elleni hadjáratban. Majd azt mondja, hogy ellopták. Ilyesmi bárkivel előfordulhat. Még csak átlagon felüli marhának se kell lenni hozzá. És így legalább szabad a keze, ami nagyon kellemes, ha sokat akar gyalogolni az ember. És tényleg sokat gyalogolt, és alig kerülte el az Austerlitzi pályaudvart, hiszen három órával a Gare du Nord-ról való távozása után már nagyban a Charenton utcán masírozott. Ez a hosszú és változatos útszakasz rendkívüli mértékben megragadta a figyelmét. A 306-os számú ház falára erősített tábla pedig Párizs egyik nagy látványosságának tűnt fel a szemében: „Ezen határon túl és kívül szigorúan tiltva van mindennemű építkezés stb. 1726.” Micsoda hülyeség! Bizonyítékul ott az a csomó ház a „határon túl”. Valentin megcsodált egy távoli méltóságteljes kupolát, amelyet a Sacré-Coeurnek tulajdonított, de amely valójában a Szentlélek-templomé volt, és jobb kéz felől hamarosan megpillantott egy káprázatos teherpályaudvart.
  Mivel lassú léptekkel haladt, hiánytalanul kiélvezendő a táj kínálta szépségeket, megelőzte egytemetési menet; szerény menet volt: se pap, se posztó; az egyszerű vonalaival tüntető halottaskocsi előtt sovány gebe, mögötte alig tízfős sokaság. Azt mondják, érdekes dolog ismeretlen emberek gyászolóihoz csatlakozni; roppant különös ismeretségekre tehet szert az ember. Valentin tudta, hogy ez is csak afféle közhely, amelyet megszokásból mondogat az ember, de amely néha kiállja a gyakorlat próbáját, mint például az, hogy: „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt”, és mivel nemigen volt ismerős neki a terep, úgy döntött, hogy hitelt ad az ősi közmondásnak, amelyet egy gyönyörű falvédőn látott: „Igyuk meg az áldomást, a temető is csak állomás.” Beállt hátra a csoport végére, és lötyögött tovább. Még senkivel se elegyedett beszédbe, és máris kiértek a reullyi temetőbe. Egy nagy fülű pasas ment előtte, és homályosan emlékeztette valakire vagy valamire, de már-már feladta a gyanakvását, megállapítva magában, hogy ez a közmondás is csak humbug, ugyanúgy, mint a többi, amikor az egyik élen haladó személy megfordult (vajon mire volt kíváncsi?!), és Valentin Juliára vélt ismerni az illetőben.
  És tényleg ő volt. Ő bizony. A koporsó (kit vagy mit tartalmazott?) leereszkedett a sírgödörbe, minekutána az öt főt számláló család egyenes vonalban felsorakozott fogadni a gyászmenet többi öt tagjának részvétnyilvánítását, amit azok végrehajtván, eltávoztak, minekutána előlépett egy hatodik személy, forrón megszorította a Bretaga kezét, majd meghatottan a Chantalét, és végül Juliával akart feldúltan lejattolni, de ekkor ez utóbbi megismerte őt.
  – Nahát ilyet – kiáltott fel –, hisz ez Valentin!
  És a nyakába ugrott.
  – Hát szerbusz, drágaságom! Szerbusz, utyuliputyulim!
  Majd a másik kettő felé fordulva:
  – Ehhez mit szóltok?
  – Hát ilyet – mondta Paul.
  – Jó kis meglepetés! – jelentette ki Chantal.
  Kacagtak, főleg Julia.
  – De mi a francot keresel errefelé! – kérdezte Paul.
  – Sétálgatok – felelte Valentin.
  – Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
  – Erről jut eszembe – kiáltott fel Valentin-, van itt valami nektek.
  Belenyúlt a zsebébe, és egy gyűrött képeslapot bányászott elő, amely a Gare de l’Estet ábrázolta. Ellenőrizte a címet, aztán átnyújtotta a lapot Brutagáéknak.
  – Ezt nektek hoztam – mondotta.
  Aztán egy másik lapot húzott elő, de azt nyomban visszatette a zsebébe, megállapítván, hogy Bourrelier őrmesternek van címezve. Remélte, hogy szerencséje lesz, és nem a Didine-nek szánt lap kerül a kezébe. De persze pont az került a kezébe. Aztán újra a Bourrelier őrmesteré.
  – Mi van, nekem nem írtál? – kérdezte Julia jót mulatva.
  – Várj egy picit – mondotta Valentin.
  – Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk – mondták kórusban Brebugáék, miután kisilabizálták a levelezés számára fenntartott részt a képeslap hátoldalán.
  – Szót se érdemel – viszonozta Valentin fesztelenül.
  Végre megtalálta a Juliának szóló lapot.
  – Jaj de aranyos vagy, mókuska! – bődült el a hitves. Elolvasta a szöveget, és nevetve hozzáfűzte: – Nem erőltetted meg magad.
  Valentin vele nevetett, a másik kettő meg velük.
  – Hát Brügge? – kérdezte Julia. – Csakugyan voltál Brüggében?
  – Amint látod – válaszolta Valentin.
  – Szép hely?
  – Attól függ, hogy nézzük.
  – De nem bántad meg?
  – Neem, dehogy.
  Julia újra megcsókolta, majd hátralépett.
  – Hé – jegyezte meg –, hiszen te büdös vagy.
  – Én?
  – Te hát. Nem is a római pápa.
  Valentin összevonta a szemöldökét, de kisvártatva roppant elégedett mosoly jelent meg az ajkán.
  – Tudom, miért – kiáltott fel diadalmasan. – Két hete nem váltottam fehérneműt.
  – Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
  – Pedig volt veled elég ümög – jegyezte meg Julia.
  – Elvesztettem a bőröndömet – mondta Valentin. – Igazából nem vesztettem el. De olyan, mintha elvesztettem volna.
  – Hol van?
  – A Gare du Nord poggyászmegőrzőjében.
  – Elvesztette az elismervényt? – kérdezte Paul.
  – Nem.
  – Akkor egyszerűen ki kell váltani.
  – Tényleg – mondta Valentin.
  Egy pillanatra mindannyian elhallgattak.
  – Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
  Egy sírásó lépett oda hozzájuk, és megkérdezte, hogy sokáig maradnak-e még. Nem mintha zavarnák őket, mármint a hozzátartozók a sírásókat, csak most van nekik az ebédidejük, és csak kajálás után fogják betömni, mármint a sírásók a gödröt.
  – Ebédeljenek csak nyugodtan, emberek – mondta Paul. – Jó lesz ez így is, nem mászik ki a pasas.
  Mindenki udvariasan nevetett a viccen.
  – Kopjunk le – mondta Julia.
  – Meg vagytok híva hozzánk – jelentette ki Chantal. – Te is jössz?
  Az illető, akihez a kérdést intézte, mozdult egyet, amit mindenki beleegyezésnek minősített.
  – Fogni kéne egy kocsit – mondta Paul, és távozáshoz látott.
  Valentin elmosolyodott. Amit most már nem tudott a taxikról, az belefért egy mogyoróhéjba.
  – Maga szerint nem fogunk találni? – kérdezte tőle Paul sógori érzékenységgel.
  – Nem tudom – válaszolt Valentin egyszeriben elkomorodva.
  Ők ketten haladtak elöl, nyomukban a három nővel. Valentin úgy gondolta, hogy szeretetreméltónak kell mutatkoznia, hát társalgást kezdeményezett.
  – Ismeri az imént elhantolt személyt? – kérdi ünnepélyesen.
  – Nem – felel Paul. – Sose találkoztam vele.
  – Én is így vagyok.
  – Sejtettem – válaszol Paul halkan felnyerítve.
  – Gyakran szokott így gyászmenethez csatlakozni?
  – Mikor hogy. Maga még sose figyelte meg? Előfordul, hogy az ember két-három évig nem megy temetésre, máskor meg majdnem hogy hetente megnéz egy-egy elhantolást.
  – Ez most temetés volt vagy elhantolás?
  Paul elbizonytalanodva Valentinra sandít a szeme sarkából.
  – Egyik se: ez itt egy dög elkaparása volt.
  Most Valentin sandít Paulra a szeme sarkából, meg van döbbenve az erőteljes stílustól.
  – Tyűha – szól, és megjegyzését elismerő füttyel kíséri.
  – Ahogy mondom.
  És Bratragra szerényen lesüti a szemét.
  Valentin kifújja magát, majd egy amúgy logikus kérdéssel folytatja a faggatózást:
  – De hisz akkor maga ismerte az illetőt! Azt mondta az imént, hogy nem ismerte.
  – Ismerni, és ismerni nem ugyanaz – szűrte a foga közt a szót Paul –, mint ahogy más temetni és más elhantolni.
  – Ez nem világos- mondta Valentin bosszúsan.
  Paul megtorpan, és megragadja sógorát a kabátja hajtókájánál fogva, ami Valentint megállásra kényszeríti.
  – Csak nem képzeli – mondja Brébága –, hogy én, hogy mi úgy követtem, úgy követtünk egy gyászmenetet, hogy azt se tudtuk, ki van a négy szál deszka közt!
  – Hat – szállt-vitába Valentin.
  Néhány kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan érti a dolgot, egyszersmind kiszabadult a sógora kezéből, aki nem erősködött tovább.
  – Igaza van – mondta Paul. – A hat szál deszka közt.
  – Na ugye.
  És Valentin szeretetre méltó arcot vágott.
  A hölgyek utolérték őket, és Paul azt javasolta, hogy sétáljának el a külső körútig, ott majd biztos sikerül taxit fogni. A javaslat kedvező fogadtatásra talált, és a két férfi ismét a menet élére állt, a nők pedig, kissé lemaradva, folytatták ételekről való élénk eszmecseréjüket.
  Valentin lemondott az elhunyt személy kilétének firtatásáról, és új mederbe terelve a beszélgetést, az iránt érdeklődött, hogy kicsoda az a hölgy, aki Chantal és Julia között halad. Paul gépiesen hátrapillantott, és így felelt:
  – A pápa.
  Valentin is hátrapillantott, és határozottan, bár illő szerénységgel kijelentette:
  – Na, ezt már nem hiszem el magának.
  Paul kuncogni kezdett, és a világ legtermészetesebb hangján azt mondta:
  – Pedig így van.
  Hirtelen abbahagyta a nevetést és a menést, és rácsapott a homlokára. Valentin kettőt lépett hátrafelé, nehogy a másik megint a kabátgombjába csimpaszkodjon, mert azt ki nem állhatta.
  – Nahát, tényleg! – kiáltotta. – Még ilyet! – Az arca csak úgy ragyogott a felismeréstől, de azért a tétovázás is tükröződött rajta: röhögőgörcsben törjön ki, vagy érje be további szóbeli közlésekkel. – Hogy én milyen buta vagyok! – mondta, a második megoldást választva.
  – Kár mondanod, anélkül is tudjuk – mondta Chantal, aki közben a másik két hölggyel egyetemben utolérte őket.
  – Mi lesz már azzal a taxival? – kérdezte Julia. – Látom, hogy nekem kell kézbe venni a dolgot.
  – Hölgyeim! Nem vettek észre valamit? – kérdezte Paul sunyiskodva.
  – Teszek az észrevételeidre – mondta Chantal.
  – Meghalok, ha nem falok – mondta Julia.
  – Jobb sír mellett falni, mint fal mellett sírni – mondta síri hangon a harmadik nő.
  Valentin figyelmesen szemügyre veszi. Hajdani szépségét zsírréteg fedi, és gyászruhája se mentes az említett anyagtól származó pecsétektől. Leplezetlenül óvakodik tőle, hogy embertársaira nézzen, legalábbis azokra, akik jelenleg a társaságában tartózkodnak. Inkább a földön heverő tárgyak szemlélésébe merül, vagy nagy, nemes veretű feje mozdítása nélkül tekintetével követi egy-egy arra szálló madár röptét.
  Kihasználva, hogy közbeszólása csöndet teremtett, hangos ásítást hallat.
  – Mi lesz? – kérdezi hátat fordítva a társaságnak.
  Majd ismét feléjük fordul, és zajosan rájuk ásít.
  – Mi lenne, ha innánk egyet – javasolja elvékonyodott hangon Paul.
  Beleegyeztek, jóllehet ez nem vitte előbbre a dolgokat, és mivel Párizsban voltak, kávézóban, borozóban igazán nem volt hiány, legfeljebb a bőség zavarában szenvedhettek.
  Még elég szép idő volt, hogy élvezhessék a terasz kellemeit, letelepedtek hát egy asztal köré.
  – Na, kis bogaram – mondta Julia hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve Valentin orcáját –, minden rendben van?
  – Minden – válaszolt szélesen mosolyogva Valentin
  Ezenközben odalép hozzájuk egy csálinger. Türelmes és fensőbbséges. Más dolgokra gondol, mint amik körülveszik. Sietség és undor nélkül várja a rendelést. Paul leereszkedően megszólítja:
  – Mondja, errefelé nem tudják, mi az a taxi?
  – Mi köze hozzá – válaszolja higgadtan a pincér.
  – Valami közöm csak van hozzá, öcskös. Taxiba akartunk szállni.
  – Mért nem ezzel kezdte? – Hirtelen érdekelni kezdi a gyászuk: – Családtag? – kérdi részvétteljesen.
  – A fiúja – felel Chantal, és hüvelykujjával az öregasszony felé bök.
  – Nem fogja elhinni – mondja Julia –, hatvanhét éves fejjel állt össze azzal a trógerral. Mit szól hozzá? Hatvanhét éves fejjel.
  – A szerelem csapongva száll, de útja néha gyász – válaszol oktatólag a pincér.
  – Maga szerint nem nevetséges?
  Juliát nagyon meglepi a pincér engedékenysége. A pincér elmosolyodik:
  – A szerelemben semmi sem nevetséges, kisasszony.
  – Hallottad ezt? – csíp a húga karjába Julia. – Kisasszonynak nevezett!
  Mutatóujjával megfenyegeti a pincért:
  – Maga csibész – prüntyög –, maga nagy csibész!
  – Hogy ez mennyi hülyeséget össze tud hordani! – mondja Paul.
  Az öregasszony, aki eddig a pincér tálcájának körkörös kiképzését látszott elmélyülten tanulmányozni, az öregasszony lassan ráfüggeszti a tekintetét valakire, és ez a valaki Paul. Paul elsápad, és úgy csinál, mintha az utcát figyelné, hátha arra megy egy taxi.
  – Végül is mindegy – mondja a pincér befejezésül –, ami történt, megtörtént, így aztán – fűzi hozzá keresetlen egyszerűséggel a vén skatulya felé fordulva – a hölgy másodszor is megözvegyült.
  – Nem özvegyülhetett meg – mondja Chantal megvetően –, nem voltak összeházasodva.
  – És az előző emberem után talán nem vagyok özvegy? – vág vissza a nyanya fenyegetően.
  – De, de – siet elismerni Chantal. Valami nem fér Julia fejébe.
  – Mondja csak, mért mondta, hogy „Így aztán a hölgy másodszor is megözvegyült”? Honnan tudta?
  – Semmit se tudott – mondja Chantal –, hiszen csak egyszer özvegyült meg.
  – Talán rendelhetnénk valamit – mondja ingerülten Paul, magához térve a nagy izgalom után. – Kezd késő lenni. Szétfő az ebéd.
  – Te meg az idegeinkre mész – mondja Julia.
  – Jó lenne enni is valamit a közeli napokban – mondja az öreglány.
  Paul győz. Magára vonja a figyelmet: pattint az ujjával, ahogy a kiskölkök szoktak:
  – Pincér! Hozzon nagyon gyorsan öt ribiszkelikőrt!
  De Julia nem engedi el ilyen könnyen a pincért; alaposan meghányta-vetette magában a fickó kijelentését. És most kitör belőle a harag:
  – Maga egy szennyes orrú rohadt kurafi – mondja neki. – Kisasszonynak nevezni engem, amikor pedig itt a férjem!
  Valentin megemelkedik egy picit a székén, jelezve, hogy róla van szó.
  – Azt hiszi talán, hogy a szeretőm ez az úr – fűzi tovább a szót Julia—, és hogy vadházasságban élünk! Ilyen sértést még nem vágtak a fejemhez. Egy percig se maradok itt tovább – jelenti ki végül, és nem moccan.
  – Jó kis cirkusz – jegyzi meg halkan Paul.
  Valentin feláll, és – mintha mindenki követné – nekiindul.
  Elmegy.

---

8

Amikor Ganière megérkezett, hogy kinyissa az üzletet, ott talált előtte egy pasast, aki egy alumíniummal felvértezett utazóládán üldögélt. A szóban forgó személy – jóllehet borostás volt – módszeresen pucolta a körmét egy fogpiszkálóval. Ganière rögtön megismerte a főnöknő hitvesét. Megilletődve köszönt neki.
  – Erre jártam – mondta nyugodtan a férfi –, sajnos nem volt nálam kulcs. Zavarom?
  – Dehogy – dadogta Ganière megfélemlítve. Megpróbálta bedugni a kulcsot a kulcslyukba, de remegett a keze. Valentin a segítségére sietett.
  – Tetszik tudni – mondta Ganière –, az asszonyom nincs itten. Elutazott.
  – Na és hová?
  – Annak a zúrnak a temetésére, aki össze volt állva az anyjával Párizsba – hadarta Ganière.
  – Ühüm – mondta Valentin szórakozottan. – Tegye nyugodtan a dolgát, mintha itt se lennék. Fölviszem a bőröndöt, megborotválkozom, és visszajövök.
  – Ezt fogja csinálni? – kérdezte Ganière elborzadva.
  – Nem is vitás– válaszolt Valentin kósza pillantást vetve a lányra. – És aztán – tette hozzá saját magának – fehérneműt váltok. – Rámosolygott, és kacsintott: – Büdös vagyok – mondta magyarázatképpen.
  Úgy tett, ahogy mondta, és félóra múlva visszajött az emeleten levő lakásból. Ganière ott állt az üzlet közepén; a jelek szerint meg se moccant időközben.
  – Hogy megy a bolt? – kérdezte tőle Valentin, és leült egy székre.
  Ganière összerezzent, a szeme tágra nyílt.
  – Az asszonyom nincs itten – kezdte eszelősen mondani a magáét.
  – Megvárom.
  Valentin körbepillantott.
  – Egész csinos kis üzlet ez – jegyezte meg, hogy a leány kedvében járjon. – Mostanáig nemigen néztem körül. Nagyon el voltam foglalva – tette hozzá mosolyogva. – Pedig hozzá kell majd szoknom.
  A lány csak állt ott tátott szájjal. Valentin folytatta:
  – Kevesebb lesz a dolga, ha én is itt leszek. Nem fogok ölbe tett kézzel üldögélni. Majd meglátja, milyen jól besegítek magának.
  Felállt, amire Ganière gyors visszavonulásba kezdett az ajtó irányába. Valentinnak a szeme se rebbent; odalépett a polcokhoz, ahol különféle gombokat tartalmazó dobozok tornyosultak. Mindegyik dobozra rá volt varrva egy vagy több mintapéldány, attól függően, hogy hány méretben volt kapható az illető gomb.
  – Vannak szépek is köztük – mondta Valentin figyelmesen megszemlélve őket. – Ezek itt például.
  Ezüstös csíkozású rózsaszín üveggombokra mutatott. Nem kapván választ, hátrafordult, és észrevette, hogy Ganière közben olajra lépett. Különösebben nem aggasztotta a dolog, folytatta hát vizsgálódását, sőt odáig merészkedett, hogy még a fiókokat is kinyitogatta, megnézni, hogy mi van bennük. Aztán áhítattal megszemlélte az automata pénztárgépet.
  Egyszer csak belépett egy hölgy. Nyugtalanul körbepillantott, s azon töprengett, hogy megszólítsa-e ezt az úriembert. Mivel az úriember beérte annyival, hogy kíváncsian, de némán rábámult, a jóasszony úgy dönt, hogy ő teszi meg a kezdő lépést, s e szavakat hallatja:
  – Ségovie kisasszony nincs itt?
  – Ségovie kisasszony nincs többé.
  – Mit mond? – jajdul fel a hölgy, keblére szorítva mindkét kezét.
  – Nyugodjék meg, asszonyom, nyugodjék meg! Csupán azt akartam mondani, hogy Ségovie kisasszony Brûné asszony lett.
  – Ja, vagy úgy! Ezt már mindenki tudja, fiatalember. Csak nem képzeli, hogy magától fogom megtudni! De Ségovie kisasszony Ségovie kisasszony marad minden vevője számára.
  – És ön hűséges vevő, ahogy mondani szokás.
  – Úgy bizony. És tudja, miért, fiatalember?
  – Nem, de néhány másodperc múlva tudni fogom. A hölgy megzavarodott:
  – Honnan fogja tudni? – kérdezte.
  – Öntől, asszonyom.
  A hölgyet gyanakvás kerítette hatalmába, és néhány másodpercig törte a fejét, de mivel nem tudta min törni, elvesztette a szónoklata fonalát.
  – Mit is mondtam? – kérdezte.
  – Semmit se mondott – válaszolta Valentin.
  A hölgy nyugtalanul elhallgatott.
  – És hogy van a férje? – kérdezte Valentin.
  – Rosszul – vágta rá a másik. – Vedel.
  – Még egy alkoholista – sóhajtott fel Valentin.
  – Hogy találta ki?
  Valentin szerényen lesütötte a szemét. A jóasszony el volt képedve.
  – Várjon csak – mondta Valentin, és felállt –, ha akarja, megmutatom, micsoda gombok vannak itt.
  Elővette az ezüstös csíkozású rózsaszín üveggombokat tartalmazó dobozt, és kinyitotta.
  – Szépek,mi?
  Megcsillogtatta őket a sápadt októberi nap sugarában. Aztán becsukta a dobozt, és visszatette a helyére.
  – Nincs kedvem eladni őket -jelentette ki. – Nagyon ragaszkodom hozzájuk, a gyűjteményem miatt. Gombokat fogok gyűjteni. Innen – mondta, és széles mozdulattal az üzlet polcaira mutatott – hiányzik egypár gomb, például a gyarmati hadtest tizenharmadik ezredéé, amelybe tartozni volt szerencsém.
  – Az én kisfiam meg villamosjegyet gyűjt – mondta a hölgy.
  – Az is érdekes – ismerte el Valentin.
  Kotorászni kezdett a zsebében, és egy papírgalacsint vett elő belőle. Gondosan kisimította.
  – Nahát, ezt a szerencsét! Itt van, ni, egy brüggei villamosjegy. Ritka példány. Az öcsike gyűjteményének egyik legszebb darabja lesz.
  – Ó, ezt nem fogadhatom el.
  – Dehogyisnem, dehogyisnem.
  – Igazán nagyon kedves.
  A hölgy tisztelettel nézett a fecnire:
  – Brügge – suttogta. – És használta is?
  – Igen, asszonyom.
  – Jó magának, hogy ennyit utazott.
  – Ó, nem volt az olyan sok.
  – Nana. Én, én sose jutottam Royanon túl.
  – Az se csekélység.
  – Tudja, mit szeretnék nagyon megnézni? A Mont-Saint-Michelt.
  – Azt én is szeretném, de főleg Jénát.
  – Nem tom, mi az.
  – Egy csatamező.
  – Na nem, abból nem kérek. Egyszer úgy alakult, hogy elmehettem volna megnézni a tizennégy—tizennyolcas háború lövészárkait, és képzelje el, hogy én, aki pedig nemigen láttam világot, én azt mondtam: háborúból épp elég volt, és nem mentem el.
  – Erre mondják, hogy volt mersze kiállni a meggyőződése mellett.
  – Nagyon igaz.
  Mindketten hallgatnak egy kis ideig. A vevő szólal meg:
  – Maga aztán csudaszépen tud dumálni!
  Csábos-csábult tekintetet mereszt rá.
  – Drága kincsem! – üvölti egy illető. – Nyuszikám! Prüntyimüntyim!
  Julia Valentin nyakába ugrik, és cuppanós puszikkal borítja orcáját. Nyomában egy idős hölgy lép be, csillogó ruhája püspöklila, indigókék, zöld, sárga, narancssárga és piros színekben játszik. Ez a személy legott odaül a kasszagéphez, nekikönyököl, és a mennyezetre függesztve tekintetét, a szezonvégi legyek jövés-menését nézi.
  Julia, miután kiosztotta Valentinnak a neki járó pusziadagot, a vevő felé fordul:
  – De hisz ez a mi kedves Panigère-nénk! Jó napot, kedves Panigère-né! Na, hogy ityeg a fityeg? Még mindig olyan jól áll a Panigère úrnak? Hohó, kedves Panigère-né! Nagyon karikás a szeme máma. Nagy hancúr volt az éjszaka, mi? Ne, ne, ne! ne tiltakozzon! Biztos vagyok benne, hogy Panigère úr nem panaszkodhat magára. Lefogadom, hogy még repetát is kér, maga kis hamis. Ne, ne, ne, ne is tiltakozzon, na és mit szól az én kis férjecskémhez? Szép fiú, mi? Hohó, kedves Panigère-né, ne méregesse így rá a szemét, mert úgy kirúgom, mint a pinty. Az én kis férjecském csakis az enyém. Ne nyulka-piszka! Világos? Mi van, a Panigère úr már nem a régi talán? Kezdem azt hinni, kedves Panigère-né, hogy szeretőt keres. Ne, ne, ne, ne is tiltakozzon! De mondok én magának valamit, teszek rá, hogy felszarvazza-e Panigère urat vagy se, de engem maga nem fog felszarvazni, de nem ám! Különben is úgy, úgy, de úgy szeret engem az én kis Valentinom, hogy az csuda. Igaz?
  – Persze – mondta Valentin.
  – Ide figyeljen, kedves Panière-né, mindjárt be is bizonyítom ezt magának. Eltemettük azt a trógert, akinek még a nevét se akarom a számra venni, ezért is nem voltam itt, Párizsba kellett mennem a gyászszertartásra.
  – És csak azért utazott fel Párizsba, hogy eltemessen egy trógert, ahogy maga mondja? – kérdezte lenyűgözve Panigère-né.
  – Bizony, bizony. Hiába, a családi összetartás. Egy szó, mint száz, tegnap délelőtt történt a dolog. Először is, egy jópofa izé: kiérünk, ugye, a temetőbe, és észrevesszük, hogy valaki követte a gyászmenetet, és észre se vettük, hogy követte, na, találja ki, ki volt az? Hát az én Valentinom.
  – Még ilyet! – mondta Panigère-né, aki egy kicsit lassú észjárású lévén, nemigen értette, mi olyan mulatságos ebben.
  – Na, mit szól? Fantasztikus, mi?
  – Nem mondom – egyezett bele Panigère-né.
  – Aztán megyünk, hogy na, iszunk egy pohárkával, világos? Szépen letelepszünk egy teraszon, na és akkor jön a pincér, és sértéseket vág a fejemhez. Én meg, ugye, nem vagyok egy lekvár, mondom: egy percig se maradok tovább ebben a koszos kocsmában, menjünk a francba. No, kérem, az egyetlen, aki fogta magát, és tényleg elment a francba, az az én Valentinom volt. Hát nem kedves tőle?
  – Dehogynem – mondta Panigère-né.
  – És ne felejtse el, hogy egyedül ő ment el.
  – Volt neki mersze kiállni a meggyőződése mellett mondta Panigère-né.
  – Hohohohó – szólt Brûné –, mondja csak, kedves Panigère-né, csak nem fűzte meg máris magát az én Valentinom? Ő szokott ilyen ökörségekkel előjönni. Vigyázzon, kedves Panigère-né! Vigyázzon! Mert nagyon megharagszom. Tényleg, mit óhajt, kedves Panigère-né?
  – A pasztellszínű blúzomhoz keresnék gombot, Ségovie kisasszony.
  – Épp a napokban kaptam egy nagyon szépet. Üveggomb. Rózsaszín, ezüst csíkkal. Mindjárt megmutatom.
  És már ment is érte. Panigère-né csöndben, nagyon figyelmesen nézi a gombot.
  – Szép gomb – mondta végül –, de azt hittem, nem akarja eladni.
  – Még hogy én? Hogy nem akarom eladni?
  A puszta gondolat szégyent hozott a fejére.
  – Az úr mondta – állította Panigère-né Valentin felé intve a fejével, de gondosan ügyelve, hogy rá ne nézzen.
  – Ő? Neki fogalma sincs a dolgokról.
  – Sőt az összeset meg akarja tartani. – Panigère-né némi megvetéssel fűzi hozzá: – Gombgyűjteményt akar.
  – Ha nincs ellene kifogásod – mondja Valentin.
  – Még hogy nincs ellene kifogásom? De még mennyire, hogy van ellene kifogásom! Az Isten se látott olyan kereskedőt, aki megtagadná, hogy eladjon bármilyen portékát.
  – Gondolod? – kérdezte Valentin kényszeredetten.
  – Hogy gondolom-e? De még mennyire, hogy gondolom! És különben se fogsz nekem gombot gyűjteni! Vagy bármi mást.
  – Nem ragaszkodom hozzá okvetlenül – mondta Valentin.
  – Látja? – mondta Julie Panigère-nénak. – Látja, milyen aranyos és szófogadó? Ezt nevezem én férjecskének. Hány kellene?
  – Az egész dobozzal – válaszolta Valentin.
  – Sok lesz az egy blúzhoz – jegyezte meg Julia a pénztárgéphez lépve.
  – Az almazöld blúzához is ezt veszi a hölgy – mondta Valentin.
  – Jé, azt a blúzát nem is ismerem—mondta Julia a gombok becsomagolásába merülve.
  Hirtelen megrázkódott.
  – Hát Ganière? Hol van Ganière? Hol az a szajha? Tizennyolc frank lesz, kedves Panigère-né, ne, ne sokallja, az egész dobozzal, az olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának. De meglátja, remekül be fog válni, és ez garantáltan párizsi áru. Tessék, kedves Panigère-né. Én köszönöm. Viszontlátásra, kedves Panigère-né. És ne hajszolja halálra a férjét, kedves Panigère-né! Ne, ne, ne, ne is tiltakozzék! Ja igen, hol a piszok Ganière? Biztos megint elkapták egy fordulóra-a kis kurváját. Meséld el, mi volt veled! Az első vonattal hazajöttél? Na, erre fogadni mertem volna. Szóval tizenegykor megérkeztél. Az állomáson aludtál? Nem volt pénzed, hogy szállodába menj? És a bőröndöd? Kiváltottad? Akkor jó.
  Leült egy székre, szétvetette a lábát, és elégedetten mosolygott. Az öreg hölgy elébb megragadó biztonsággal beütött valamit a pénztárgépbe, majd tovább figyelte a legyek vonulását a plafonon. Valentin szórakozottan babrál egy méterrudat, mely a pulton hevert.
  – Na mit gondol? – kérdezte az idős hölgy.
  – Két centivel rövidebb – vágta rá Valentin. Julia hitetlenkedő pillantást vetett felé.
  – Ne ámuldozz, Nanette! Én mondtam meg neki. Tényleg – tette hozzá ültő helyében nyújtózva egy nagyot –, még nem is ismeritek egymást.
  Unottan kinyújtotta a bal kezét: – A hitvesem, Valentin Brû, leszerelt másodosztályú közlegény. – Majd a jobbot: – Anyám, Nanette. A tegnapi özvegy. – Ásítva hozzátette:
  – És a holnapi. – Majd témát változtatva: – Álmos vagyok. Nem bírok aludni a vonaton. Te nem vagy álmos?
  – Nem – felelte Nanette kerek perec.
  – Na jó, én megyek, fölveszek egy másik cipőt, aztán alszom egyet ebédig. Ha vevő jön, küldjétek a francba. Ganière-nek meg mondjátok meg, ha visszajön, hogy várjon meg, beszédem van vele.
  A parancsosztás után felment lefeküdni.
  Nanette és Valentin csöndben folytatta korábbi ténykedését: az előbbi a legyekkel, az utóbbi a centikkel volt elfoglalva.
  Valentin időnként az öregasszonyra sandított, és kifigyelte, hogy izzadságkarika van a hóna alatt, hogy egész bazáráruda fityeg a nyakában, és minden ujján vastag és csillogó gyűrűk vannak.
  Belépett egy hölgy. Meglepődött, hogy nem látja a tulajt, a tekintete ide-oda cikázott a pénztárosnő és a méterrudat babráló pasas között. Végül is a pasast választotta: fiatal és rokonszenves férfi.
  – Szeretnék egy hetvenöt centis cipzárat – mondta neki.
  – A hölgy és jómagam – felelte szeretetreméltóan Valentin – nem vagyunk felkészülve rá, hogy kiszolgáljuk önt. Az intézmény igazgatónője ma délelőtt nem óhajt kereskedelmi tevékenységet folytatni.
  – Mi? Micsoda? Hol van Ségovie kisasszony?
  – Alszik.
  – Maga viccel.
  – Esküszöm. Feltételezem, hogy nem ismeri az édesanyját. Az a hölgy az, aki ott ül a kasszában. Szerénységem pedig a férje.
  – Mi? Ségovie kisasszony férjhez ment?
  – Én vagyok rá az élő bizonyíték. De ugyan foglaljon már helyet.
  – Köszönöm, leülök, mert mindjárt összeesek. Ő, aki folyton azt mondogatta, hogy minden férfi tróger és strici és iszákos.
  – Változatlanul ez a véleménye – mondta jelentőségteljesen Valentin. – Nem igaz, Nanette?

---

9

Nanette remekül nézett ki a felkötött állával. Gondosan becsomagolták, és kivitték a reullyi temetőbe.
  Kezet szorítottak környékbeli kereskedőkkel, mindenféle névtelenekkel, majd ezek szétszóródtával a családtagpótlókkal.
  – Ha belegondol az ember, hogy alig fél év telt el – sóhajtott Paul.
  – A gyászhuszárok lassan törzsvendégként üdvözölnek bennünket – mondta Valentin.
  Ezúttal autót béreltek, hogy ne kelljen taxi után rohangászni.
  – Nem gondoltam volna a múltkor, hogy ilyen rövid idő múlva megint itt leszek – mondta Paul ünnepélyes komolysággal.
  – Emlékszik, mit mondott nekem a múltkor? – mondta Valentin. – Hogy a baj sose jár egyedül.
  – Nem lep meg, hogy ekkora marhaságot mondtál – mondta Julia, majd hozzáfűzte: – Úgy látszik, nem hoztál neki szerencsét.
  Paul felhorkant:
  – Azért ez már mégiscsak túlzás! Jó, hogy nem mondod, hogy én öltem meg.
  – Ki tudja? – mondta Julia szenzációs rosszhiszeműséggel. – Minden előfordulhat.
  – Legfeljebb téged lehetne ilyesmivel gyanúsítani. Ki húz hasznot belőle, hogy Nanette bekrepált? Ki ápolta az utolsó időkben?
  – Mi – felelt tárgyilagosan Valentin mindkét kérdésre.
  – Na ugye – mondta Julia Paulnak –, te is belátod, hogy mi ápoltuk. És ha ápoltuk, akkor nem ölhettük meg.
  – Máskülönben – mondta Chantal – alaposan kibasztatok velünk.
  – Ne légy már ilyen trágár! – mondta Julia.
  – Nevén kell nevezni a gyereket – vágott vissza Chantal. – Gyakorlatilag az egész örökségre rátettétek a kezeteket. Először a Brèche-aux-Loups utcai üzletre. Aztán meg mindenre, amit sikerült kicsalnotok tőle azóta.
  – Mindez csak feltételezés – mondta higgadtan Julia.
  – Majd meglátjuk a közjegyzőnél – mondta higgadtan Paul.
  – Majd meglátjátok a közjegyzőnél – mondta higgadtan Julia.
  – Talán hagyott végrendeletet, amely majd igazságot szolgáltat – mondta izgatottan Paul.
  – Arra ugyan számíthatsz, kisapám – mondta higgadtan Julia.
  Kiszállnak a kocsiból, Valentin kifizeti a sofőrt, az árban már előzőleg megállapodtak, Brûéknél lesz a gyászuzsonna, hiszen legutóbb a Bratugráéknál volt. Julia a szobájába megy másik cipőt húzni, Valentin észreveszi, hogy elfogyott a rövidital, és elszalad, hogy vegyen.
  – Hát tudod – mondja Chantal félhangon –, piszkosul kitoltak velünk.
  – Nekem mondod? – bólogat keserűen Paul.
  – Főleg a pasas – mondja Chantal.
  – Meg kell hagyni, úgy az ujja köré csavarta az öreglányt, ahogy én sose tudnám.
  – Mit tudsz te!
  – Figyeled? Hat hónap alatt kidumálta belőle a boltot is meg a lóvét is.
  – Levette a lábáról.
  – És a tetejébe akkor dobja fel a papucsot a spiné, amikor a vejének már nincs rá szüksége.
  – Gondolod, hogy megmérgezték?
  – Nincs kizárva.
  – Exhumáltatni kellene.
  – Sokba kerül.
  – Mindenféléket mondsz, és aztán bemajrézol. Szerinted megölte, vagy nem ölte meg?
  – Nem hiszem.
  – Na látod! -Mit látok?
  – Hogy ökörségeket beszélsz. Valentin a légynek se árt.
  – Te csak hallgass, te bele vagy esve.
  – Na ne viccelj!
  – Akarom mondani, téged is az ujja köré csavart, mint Nanette-et. Alapjában csodálod, hogy milyen ügyesen kibabrált velünk. Pedig hát jól elhalászta előled az anyád örökségét. Tudod, mi marad neked az örökségből? A csirkecomb, amit ma itt bekajálsz. És az is rágós lesz, mert Juliánál mindig pocsék a kaja.
  – Ez igaz – mondta Valentin, és egy palackot tett az asztalra. – A szakácsnők nem melegednek meg nálunk. Elég, ha megkérdezik tőlem: az úr a borjúhúst vagy a disznóhúst szereti jobban, és Julia máris kirúgja őket. Hihetetlenül féltékeny – jelentette ki elnéző derűvel. – A fenébe! nincs itt a dugóhúzó. Biztos a konyhában lesz. Látták már az új lányt?
  Közel hajolt hozzájuk, és azt suttogta:
  – Bányarém.
  Paul szemügyre vette a butykost.
  – Hű, de rázzák a rongyot! – mondta megvetően. – Sandeman portói. Hogy nem szégyellik magukat! A Nanette dohányából vették a portóijukat. A mi dohányunkból! Hej! a fűzfán fütyülő, jégen kopogó rézangyalát, mért is nem akadályoztuk meg ezt a házasságot! Én legalább megpróbáltam. De te! te mindent megtettél, hogy összeboronáld őket. Még Bordeil századossal is lefeküdtél. A többi alkalommal mindig volt valami mentséged. De Bordeil százados! Csak azt érted el vele, hogy elúszott az örökséged. Ilyet is csak egy ostoba liba csinál.
  – Nem értem, mi ütött Juliába, hogy elmesélte neked.
  – Nincs más hátra, még keményebben kell dolgoznom – szónokolta Paul. – Hogy a leányunknak legyen hozománya.
  – Hogy te milyen maradi vagy – mondta Chantal, és kisimította a harisnyáját Bordeil százados emlékezetére.
  Paul összevissza rángatta a vállát. Önnön áldozatkészségétől meghatódva, minden ízében remegve fogdosta a portóis üveget.
  – Hol a fenébe marad ez a Valentin? – zsörtölődött.
  – Bassza a bányarémet – felelte Chantal.
  – Folyton azon jár az eszed – állapította meg keserűen Paul. – Hohó – kiáltott fel –, támadt egy ötletem.
  Chantal nem mondta, hogy: ez igazán meglepő; türtőztette magát. Julia viszont nem bírta magába fojtani a megjegyzését. Csakhogy ő nem volt jelen, hogy megjegyzést tegyen; cipőt váltott, Így aztán Bataga általános csönd közepette vette elő a zsebéből a bicskáját, melynek harminchét pengéje, valamint egy dugóhúzója volt.
  – Rajta, ne zavartassa magát – mondta a keresett tárggyal visszatérő Valentin. – Mindegy, hogy milyen a dugóhúzó, az számít, hogy mi van az üvegben. Nem igaz?
  Letelepedett, és nézte, ahogy a sógora nekivörösödve birkózik a makrancoskodó üveggel.
  – Alaposan bedugaszolták, mi? – szólt részvéttel.
  Chantal felé fordult.
  – Még a végén sérvet kap.
  – Ne aggódjon – mondta Chantal. – Nem az üvegnyitás szokott megártani neki.
  – Nahát, hogy magának milyen pöpec retikülje van, Chantal! Csuda divatos.
  – Honnan tudja, hogy divatos? – nevetett Chantal.
  – Láttam a Marie-Claire-ben.
  –Miféle retikül? – kérdezte Paul felfüggesztve a dugóhúzást.
  Odapillantott. Vadonatúj. Észre sem vette. Újra a munkájába merül.
  Chantal Valentin felé hajol, és combközépig felhúzza a szoknyáját.
  – Nem volt rendes hozzánk – susogja.
  – Hát ez igaz – mondja Valentin könnyedén.
  – Nem is tudom, nem kellene-e pert indítanunk maga ellen.
  – A mindenségét.
  – Az örökségelsikkasztás miatt.
  – Jópofa lenne – mondta Valentin. – Sose képzeltem volna, hogy a bíróság padján találom magam.
  – A vádlottak padján – szólt Paul, miközben a portói azt mondta: ppakk.
  – Na persze, a bírói székben még jópofább lenne – ismerte el Valentin. – Egyébiránt mint bejegyzett kereskedő esküdt is lehetek: olvastam az újságban.
  – De előbb még pereskedhetnénk egyet – mondta Chantal.
  – És muszáj ügyvédet fogadnom? – nyugtalankodott Valentin. – Jobb szeretném magam ellátni a védelmet.
  – Maga már rendesen ellátta magát – mondta Chantal neheztelően.
  – Ugyan, ki haragszik érte? – tette fel a kérdést Paul, aki kóstolás címén már felhajtott egy tele pohár Sandemant, és újra is töltött magának.
  Jól megisszuk a portóijukat nekik, ismételgette dühödten magában. A bosszúnak ez a neme annál is inkább az ínyére volt, mert semmiféle akadályba sem ütközött.
  – De még mennyire, hogy haragszunk érte – mondta Chantal.
  Paul egy-egy teli poharat nyújtott oda nekik, majd gyorsan kiürítette a magáét, hogy harmadszor is teletölthesse.
  Chantal és Valentin koccintott egymással. Valentin Chantalra mosolygott.
  – Ugye, nem fog kellemetlenkedni nekem? Higgye el, mindent megtettem érte, ami emberileg lehetséges, de tényleg. És hát mit csináljak? Nanette megszeretett, és átadta nekem a boltját.
  – Potom áron – mondta Paul.
  – Nem potom áron, hanem olcsón. És én nem akartam bánatot okozni neki. Már úgyis elég szomorú volt a fiúja halála miatt. Egyébként fél évvel se élte túl. Hát nem megható?
  – Az ő korában már megengedhette magának – mondta Chantal.
  – Nem hiszem, hogy te a síromon fogod kilehelni a lelked – mondta Paul egy kicsit már portói-rózsaszínben látva a világot, ami sokkal barátságosabb szín, mint az abszintzöld, amelyben mindig van egy adag agresszivitás.
  – És maga? – kérdezte Chantal Valentintól.
  – Azt hiszem, hogy én se Paul sírján fogom kilehelni a lelkem.
  Ez a vicc megkacagtatta őket.
  – Hanem tán a Juliáén? – kérdezte Chantal.
  Valentin gondolkodóba esett.
  – Ha már itt tartunk, sietek tiszta vizet önteni…
  – A bögrébe… sárga börge, göbre börge – jegyezte meg zárójelben Paul.
  – … a pohárba: a házassági szerződésünk értelmében mindent a túlélő házastárs örököl. Úgyhogy ne is tápláljanak hiú reményeket.
  – Hagyjuk ezt a témát! – mondta Paul kedélyesen. – Keresztet vethetünk az örökségre. A szó szoros értelmében – fűzte hozzá ravaszkás képpel.
  Az ötödik pohár portóit is kitöltötte magának, és boldogan állapította meg, hogy még ebéd előtt sikerül végezni az üveggel.
  – Maradt még belőle? – kérdezte a belépő Julia.
  Kiürítette a poharat, amit Paul odanyújtott neki, majd leült egy karosszékbe, szétvetette a lábát, és fújt egy nagyot.
  – Miről dumáltatok? – kérdezte mérsékelt kíváncsisággal.
  – A mamáról természetesen – mondta Chantal.
  – Szegény mama – mondta szórakozottan Julia. – Szegény Nanette – tette hozzá egy kicsit több melegséggel. – Szegény mama – ismételte heves fájdalommal. – Szegény Nanette. Szegény mama.
  Végül csukladozva zokogott:
  – Mama! Mama!
  – Jól van, na – szólt Chantal. Odaült a fotel karfájára, és magához szorította a nővérét.
  – Őt már nem támasztja fel a sírás– mondta Paul derűlátóan.
  – Ki tudja – szólt Valentin. – Lehet, hogy eddig csak azért nem sikerült senkinek, mert senki nem sírt elég sokáig.
  – Tartsátok meg magatoknak a baromságaitokat mondta Chantal. – A végén még mindenfélét bebeszéltek szegénykémnek.
  A bányarém jelent meg az ajtóban.
  – Lehet enni – mondta.
  – Már kezdtem éhes lenni – mondta Paul.
  – Gyere – mondta Chantal a nővérének –, neked is jót fog tenni az evés.
  Julia szipákolva felállt.
  – Most már igyuk meg a maradékot – javasolta Paul.
  Mindenkinek töltött a portóiból, és diadalittasan magának tartotta meg sűrűjét. Jól kitolt Brûékkel, semmi se maradt az ő jussából vásárolt portóijukból.
  – Egészségükre! – kurjantotta.
  Koccintottak (a Sandeman rögtön jobbacska kedvre derítette Juliát), majd átvonultak az ebédlőbe, mely kicsi volt, ámde hamisítatlan XXXV. Lajos stílusú bútorokkal volt berendezve. Valentin már a küszöbről megpillantotta az asztal közepén levő halmot, és kiguvadt a szeme. Osztriga!
  Leleményes hallgatással mindmostanáig sikerült elérnie – noha már a telet is maguk mögött hagyták –, hogy Julia egyszer se vegye fel az étlapra ezt a tenyésztett kagylóállatot.
  Még épp csak kezdte kimódolni magában a követendő akciótervet, amikor három asztaltársa már fejenként egy fél tucat osztrigát beszürcsölt.
  – Mi van, nem eszel? – kérdi Julia. – Isteni finom.
  – Nem vagyok éhes.
  – Az osztrigaevéshez nem kell éhesnek lenni.
  – Ez már nagyon az utószezonja.
  – Áh, még csak április van.
  – Nem láttam friss árut a környéken.
  – A Bastille térről hozattam.
  – Én a csirkére spórolok.
  – Nincs csirke. Hagymás párolt marha van.
  – Remek – mondta Paul, és csak úgy nyelte a kagylóbelet.
  Pompás hangulatban volt. Elméje csacska gondolatok óceánján siklott, röpült.
  – Mondd csak, Valentin, vannak rododendronbokrok Madagaszkárban?
  – Kit érdekelnek a rododendronjaid – mondta Julia. – Hanem mondd csak, Valentin, lehetséges volna, hogy nem szereted az osztrigát?
  – Nem nagyon – válaszolt gyáván Valentin.
  – Vagyis utálod.
  – Sosem eszem osztrigát.
  – Mért, ha szabad érdeklődnöm?
  – Mert él.
  Valentin asztaltársai megdermedtek, szigonyuk, amelyen egy-egy kocsadékos puhatestű remegett, megállt a levegőben.
  – Mit mondsz? – kérdezte Julia elvékonyodott hangon,
  – Azt, hogy él. És én nem zabálok eleven állatot.
  – Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez az izé él?
  – Alig-alig él – mondta Paul.
  – Éppolyan eleven, mint te vagy én – mondta Valentin.
  – Fura hasonlataid vannak – mondta Julia.
  – De ha mondom – erősködött Valentin –, igenis él az osztriga. Akárcsak én. Nincs különbség. Csak a holtak és az élők közt van különbség.
  – Egy csöpp tapintat sincs magában – mondta Chantal.
  – Csak azt nem értem – mondta Paul Valentin kapcsán –, hogy Chantal meg te mért nem tegezitek egymást.
  – Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez él mondta Julia figyelmesen szemlélve az átszúrt állatot –, nincs is szeme neki.
  – A tengeri sünnek sincs – vágott vissza Valentin.
  – Ez nem állat – érvelt Julia –, mert senki se nevezi állatnak. Minden rendes osztrigakereskedő boltjára az van kiírva : tengeri ínyencségek.
  Bekapta az osztrigát.
  – Állat vagy nem állat – fűzte hozzá nevetve –, védekezni nemigen tud. Úgy lecsúszik, mint a pinty.
  Chantal és Jules – ha lanyhuló lelkesedéssel is – szintén bekapta a maga osztrigáját.
  – Nézze csak meg – mondta Valentin Chantal felé hajolva, aki éppen citromot nyomott a tányérjában heverő lemezes kopoltyús testére –, na mit mondtam: összerándul, amikor a sav rácsöppen.
  Chantal borzadva nézte a jelenséget.
  – Na de ilyet – suttogta.
  – Ebben a kérdésben nem szállók vitába Valentinnal – mondta Paul messzire eltartva magától kiszemelt áldozatát –, tökéletesen igaza van: ez itten egy állat, mégpedig eleven állat.
  Letette a villáját, és feltette a rododendron madagaszkári honosságára vonatkozó kérdését. Hogy mi erről Valentin véleménye:
  – Nem hiszem, hogy láttam volna ottan – válaszolta amaz.
  – Hát mit látott ottan? Mármint milyen növényeket.
  – Egy csomó egzotikusat – mondta Valentin.
  – Ritkán mesél Madagaszkárról – jegyezte meg Chantal.
  – Mért nem tegezed már – mondta Paul –, hiszen a sógorod? És a sógor az olyan, mint a testvér.
  – Igen – mondta Chantal Valentinnak –, ritkán mesélsz Madagaszkárról.
  – Hát ha tényleg érdekel – mondta Valentin Chantalnak –, én nem bánom.
  Azzal mindketten néma tegeződésbe burkolóztak.
  – Mi van – nézett körül Julia –, nem esztek több osztrigát?
  – Ööö, izé – szólt Paul.
  – Csak nem vette el az étvágyatokat a Valentin hülyéskedése?
  – Remek ez a kis fehér bor – mondta Paul.
  – Mi ez a szamárság? Úgy csináltok, mint aki életében most látott először osztrigát. Először is, jó, rendben van, lehet, hogy ezek a kis állatkák élnek, de az biztos, hogy félóra múlva egytől egyig megdöglenek. Mert amit én meghagyok, meg amit a lány meghagy, ne felejtsünk el neki is hagyni egypárat, szóval ami megmarad, az megy a szemétbe. És akkor jó sokáig kell szenvedniük szegénykéimnek. Hát nem lenne ez sokkal nagyobb kegyetlenség tőlünk?
  – Van benne valami – mondta a könnyen befolyásolható Paul.
  Chantal még tétovázott.
  – Rajta – biztatta Julia –, ne hagyd, hogy pocsékba menjen!
  És mindhárman újra belemerültek a nyers puhatestűek élvezetébe. Miközben Valentin azzal próbálta elütni az időt, hogy a villájával vakargatta az orra hegyét, a többiek úgy belelendültek a kannibalizmusba, hogy alig tudtak erőt venni magukon és meghagyni néhány osztrigát a szakácsnőnek. A boldogság nehéz köde lebegett az asztal fölött.
  Mutatóujj a körmével a foga közeit piszkálva, Julia hanyagul megkérdezte a Bátagra házaspártól:
  – Hát Marinette hogy van? Még mindig olyan kis kurva?

---

10

Meghívtak egy csésze kávéra néhány környékbeli kereskedőt: úgy kívánta az illendőség. Julia azt is tervezte volt, hogy a temetési menet végighaladjon az egész XII. kerületen, végtére is nem árt egy kis reklám, de erről le kellett mondani, mert sokba került volna. A Brûék szalonjában ott szorongott Panneton úr és neje, Balustre úr és neje, Verterelle úr és neje, Poucier úr és neje, valamint Houssette úr és Virole úr, akik egyedül jöttek, és kimentették háztartási, pontosabban boltosi tevékenységük miatt akadályoztatott hitvesüket.
  A kórus Nanette dicséretét zengte, sőt a legbalfácánabbak a Chignol úrét is, de a Brû család oda se bagózott, vagy alig bagózott oda. Julián megint erőt vett a görcsös zokogás, amit a vendégek úgy igyekeztek csillapítani, hogy egy szót se ejtettek többé az elhunytról, és a jó társaság néma leplét borították az emlékezetére.
  Julia olyan eltökélten nyeli a könnyeit, mint az osztrigát, és azt javasolja, hogy igyanak egy pohár konyakot.
  – Nincs itthon konyak – mondja Valentin –, megyek, hozok.
  – Ugyan, ne fáradjon – csicsereg a kórus, és magában megállapítja: „Szép kis vircsaft!”
  – Dehogyisnem, menj csak – köti az ebet a karóhoz Julia, és arra gondol: „Néha muszáj egy kis áldozatot hozni.”
  – Rohanok – mondja Valentin.
  – Veled megyek – mondja Paul.
  Vették a kalapjukat, és a lépcsőn lefelé menet Valentin megvallotta a sógorának, hogy zavarban van:
  – Nem tudom, hogy Houssette-hez vagy Virole-hoz menjek. Valamelyiket mindenképpen megsértem.
  – Vegyél két üveggel, te málé! Ennél is egyet, meg annál is egyet.
  – Ötletnek nem rossz – mormolta Valentin –, csakhogy nincs elég pénzem hozzá.
  – Meg akarsz vágni?
  – Nem, komolyan. Egyre is épp hogy futja.
  – Naponta kapod a zsebpénzedet Juliától?
  – Hetente. Ma reggel külön adott pénzt a gyászhuszárok borravalójára, a kocsira, az üveg portóira és a konyakra. De csak egy üveg konyakra, nem kettőre.
  – Tudod, mit – mondta Paul virágos jókedvében –, én veszem az egyik üveget.
  – Jó gondolat – mondta Valentin.
  Bementek Houssette-néhez, illedelmesen köszöntek, és Paul vett egy üveg Courvoisier-t, majd elmentek Virolenéhoz, aki a fűszerüzletben egy kis talponállót is üzemeltetett. Virole-né csak egyféle konyakot tartott, és Paul nem ismerte ezt a márkát. Okvetlenül meg akarta kóstolni. Bár a Csimanampecsocsa-tó vize alaposan kikészítette volt a gyomrát, Valentin nem hárította el Paul meghívását.
  – Kiváló – csettintett Paul. – Kérek egy üveggel, Virolené asszony, és még két pohár lesz. Te csak hallgass, fiacskám! Különben tényleg majdnem az apád lehetnék.
  – Mért csak majdnem? – kérdezte Valentin. És a kocsmárosnéhoz fordulva: – Olyan nincs, hogy majdnemapa, az ember vagy apa, vagy nem, igaz, Virole-né asszony?
  – Igaz, igaz. Ez úgy van, mint a felszarvazással. Vagy fel van szarvazva az ember, vagy nincs.
  – Már bocsánat – vetette ellen Paul. – Előfordulhat, hogy csak majdnem van felszarvazva.
  – Hohó, látom már, hogy hova fog kilyukadni – kiáltotta Virole-né –, malacságokkal akar traktálni engem!
  – A malacságok hozzátartoznak az ember életéhez – jelentette ki Paul –, és igenis állítom, hogy van olyan, hogy csak majdnem van felszarvazva az ember.
  – Ez egy majdnemista – humorizált Valentin, hogy magára vonja Virole-né figyelmét.
  De a hölgy ügyet se vetett rá.
  – Kuss! – mondta Brubala. – Téged senki se kérdezett, te majdnem-szüzike.
  – Mit mondtam? – mormogta Valentin.
  – Hogy az én saját példámnál maradjunk – folytatta Paul –, én egyszer teljesen fel vagyok szarvazva, másszor meg csak majdnem.
  – Hohohó – szólt Virole-né.
  – Még egy rundot, Virole-né asszony!
  – Én nem kérek – mondta Valentin. – Kifizetem az üveget, és megyek haza.
  – Nem olyan sürgős – dörmögte Paul. Mindkét pohár konyakot felhajtotta.
  – Mivel tartozom? – dadogta.
  – Az üveggel együtt? – kérdezte Virole-né.
  – Természetesen.
  Valentin az ajtóban várta.
  – Na gyere, szedd a lábad, majdnempapa – mondta Valentin, és magával vonszolta.
  – Válaszoltál már a kérdésemre a madagaszkári fennsíkok rododendronizáltságát illetően?
  – Természetesen.
  – Na és egyetértesz velem?
  – Teljes mértékben.
  – De tényleg egyetértesz velem?
  – Tökéletesen.
  – Akkor te egy testvér vagy.
  – Egy szesz.
  – Egy szesztestvér sógor, az olyan, mint egy testvér. Én a házassági rokonság híve vagyok.
  – Van benne ráció.
  – És ha én a testvéred vagyok, akkor Chantal is az.
  – A sógornővérem – felelte Valentin, akit a két konyak következtében cserbenhagyott a józansága.
  – Na látod – mondta Paul –, ha megprütykölnéd Chantalt, az vérfertőzés lenne.
  – Szó se lehet róla.
  Paul belekapaszkodott Valentinba, és zokogva a vállára borult:
  – Ne vérfertőzz nagyon, Valentin, ne vérfertőzz nagyon!
  Valentin nagy nehezen tett néhány lépést Paullal a vállán.
  – Megérkeztünk – mondta Valentin.
  Paul elővette a zsebkendőjét, és megtörülte a szemét. Aztán jó alaposan kifújta az orrát.
  – Most már jobban vagyok – mondta.
  Beléptek a szalonba.
  – Jó sokáig el voltatok – mondta Julia, és aggodalmasan összevonta a szemöldökét a két üveg konyak láttára.
  – Virole-né asszony és Houssette-né asszony üdvözletét küldi önöknek, uraim – mondta Valentin Housette-nek és Virole-nak.
  Az illető urak tüstént elértették Brû úr célzását, és megfogadták magukban, hogy hűséges vevői lesznek ennek az igen-igen jól nevelt fiúnak. Brû úr miniatűrökhöz és fotográfiákhoz való képkereteket árusított. Elődje, Chignole úr, csak miniatűrkeretekkel foglalkozott; egy Saint-Martin utcai kisiparos kizárólag neki dolgozott. Ám ennek a művészetnek – mármint a miniatűrnek – a hanyatlása (mely hanyatlás a nyomda felfedezésével kezdődött, aminek az időpontját, legalábbis Nyugaton, nem lehet pontosan megállapítani, de annyi bizonyos, hogy megelőzte a tizenötödik század második felét, és a fotográfia 1839-be visszanyúló felfedezésével tetőzött) tekintélyes mértékben megcsappantotta Chignole úr vásárlókörét. A Népfront aztán végképp betette neki a kaput, mivel a kisiparosa belépett a szakszervezetbe, és olyan árakat állapított meg, amelyek figyelemre méltó emelkedést mutattak az ezerhyolcszázkilencvenkettő óta alkalmazottakhoz képest. Ez az árulás undorral töltötte el Chignole-t, és nem kis mértékben siettette a nevezett polgár halálát.
  Amidőn Valentin, Nanette irányítása alatt, átvette a boltot, szemrebbenés nélkül magáévá tette a miniatűrök és kereteik eszméjét. Csakhogy a heveny aggkorral sújtott szállító immár mindösszesen három vagy négy keretet gyártott évente, és ebből bajosan lehetett volna eltartani három személyt, valamint az esetleges gyermekeket. Ekkor Nanette azt javasolta, hogy vessék bele magukat a modernségbe, azaz a fényképkeretbe. A fényképkeret csakugyan jogos reményeket kelthetett a klientúra számottevő bővülését illetően az önmagukat továbbra is miniatürizáltatni óhajtó vevőkörhöz képest. Valentin tehát a legkiválóbb gyártókhoz fordult, például a León Leville művekhez, és ténykedése nyomán hamisítatlan díszműáruval örvendeztethette meg a díszműkedvelőket. Hamarosan az egész XII. kerület Valentin Brûnél a Brèche-aux-Loups utcában keretezte be a szerelmesét és az emlékeit. „Valentin Brû, Rabelais keretezője” – hirdették a reklámkártyái, és ez a kitüntető cím nagy hatást tett a lakosságra a Lyoni pályaudvartól egészen a Poniatowski körútig. Valentin más eszközökkel is szerette volna népszerűsíteni magát, és kivált a híradó utáni reklámrajzfilmhez fűzött vérmes reményeket, de Nanette lebeszélte róla a költségek miatt.
  Hat órakor kelt, és maga készítette el a reggelijét, mivel a szakácsnőnek titulált takarítónő hat órakor még nem volt ott. Aztán lement a boltba, és levette a táblát az ajtóról, de még nem nyitott ki. Egy ideig a munkába siető embereket nézte, majd újra fölment az emeletre, megmosdott, felöltözött, így ütötte el az időt fél nyolcig. Akkor ruhástul visszafeküdt, és nyolcig aludt. Julia – ha korán ébredős napja volt – ilyenkor kezdte nyitogatni a szemét. Rögtön a reggelijét sürgette, amit az időközben megérkezett bányarém vitt be neki. Akkor Valentin lement, átugrott a szomszéd virágüzletbe, és vett egy szál rózsát vagy egy csokor ibolyát, amit a pénztárgépen levő kis mázas vázába tett (nagyon jól mutatott), és ezúttal már, pontban kilenc órakor, annak rendje és módja szerint kinyitotta miniatűr- és fotográfiakeret-boltját.
  Valamennyi jelenlevő tőle szerezte be a felmenői és a lemenői díszpofakeretét. Az életének különböző pillanataiban megörökített Marinette fémvályúba szorított üveglapok közül nézett szembe a Babagra szülőkkel, Pannetonék és Poucier-ék viszont – másokkal egyetemben – változatlanul a bronz virágpompát kedvelték, amely nyomban művészi hangulatba helyezi a megképmásított illetőt.
  Konyakospoharukat kiürítvén, a környékbeli kereskedők udvarias bókok közepette búcsúzkodni kezdtek, de az eszük már másutt járt. Juliának köszönhetően jó néhány estét betöltő beszédtémával gazdagodva távozhattak. Zamatos beszédmodora és történeteinek trágár jellege megdöbbentette őket. Mostanáig alig ismerték Juliát; ritkán jelent meg a boltban, ez az új üzletág, amelyhez vajmi kevés köze volt a réginek, egy csöppet se érdekelte.
  Chantal és Paul – mint családtagok – utolsóként távoztak. Elhatározták, hogy hamarosan újra találkoznak a fehér asztal körül Batrügáéknál.
  – És Marinette is velünk fog vacsorázni – mondta Julia.
  – Már-már azt kell hinnem, hogy rejtegetitek előlem.
  A Bütrága házaspár nem tett ellenvetést: sokkal egyszerűbb lesz majd akkor mentséget találni. Aztán általános puszizkodás következett. Jules árgus szemekkel nézte, ahogy Valentin szűzies ajka épp csak hogy megérinti Chantal rózsapírpúderes orcáját, és közben ifjúkora egyik slágerét dúdolta, azt, hogy „hiába keresem a szád”, ami derűs kacajra fakasztotta Juliát.
  Bütagráék léptei egyre halkultak a lépcsőn.
  – Arról szó se lehet, mit képzelsz! – mondta Julia konyakot töltve magának.
  Bügratáék becsapták maguk mögött az utcára nyíló ajtót.
  – Miről? – kérdezte Valentin szomorúan nézegetve a rúzsfoltokkal eléktelenített meg hamuban tapicskoló kávéscsészéket.
  Batratráék léptei egyre távolodtak az utcán.
  – Hogy összeszűrd a levet Chantallal – mondta Julia.
  – Óóó – szólt Valentin döbbenten. – De hát arról tényleg szó sincs, ahogy mondod.
  – Addig-addig mondogatjuk, hogy a végén még elültetjük a gondolatot a fejedbe. Vagy a farkadba. Lefogadom, hogy Paul csak azért ment veled, hogy erről dumáljon.
  – Ez igaz – ismerte el meglepve Valentin.
  – És mit mondott?
  – Részeg volt.
  – Hadd halljam!
  Valentin megdörzsöli a fejét a tenyerével.
  – Azt mondta, hogy néha teljesen fel van szarvazva, néha meg csak majdnem.
  – Ugye, mondom, szinte rábeszél.
  – Mire beszél rá?
  – Hát még? Mit mondott ezenkívül?
  Valentin már rég elfelejtette, mit mondott még Paul, de hogy Julia kedvében járjon, így válaszolt:
  – Még azt is mondta, hogy a Chantalnak ilyen didije van, ni.
  És mutatta, hogy milyen kemény.
  Julia a combjára csapott:
  – Na ne röhögtessen, a köldökéig lóg neki a csöcse. Csúnyán vihogott. Majd hirtelen fordulattal:
  – Erről jut eszembe, hogy is van ezzel a két üveg konyakkal? Te vetted őket?
  – Egyet én, egyet ő – válaszolta Valentin, és elhatározta, hogy vesz magának egy malacperselyt, vagy betétkönyvet nyit a takarékpénztárban.
  Persze lehet, hogy a takarékbetéthez szükséges a házastárs hozzájárulása.
  – Mi jár a fejedben?
  Julia figyelmét egyetlen arcrándulás sem kerülte el:
  – Mind a kettőt ő fizette, mi?
  – Azért annyira nem volt részeg.
  De csúnya dolog is hazudni, gondolta Valentin, miközben Juliát szemlátomást más problémák foglalkoztatták.
  – Hiszel az asztaltáncoltatásban? – kérdezte váratlanul.
  – Nem is tudom.
  – Verterelle-né azt mondta, hogy nem humbug.
  – Na és mire jó?
  – Kapcsolatba lehet lépni a holtakkal.
  – Tyűha!
  Valentin behúzta a fejét.
  – Kapcsolatba léphetnénk Nanette-tel – folytatta Julia. – Tanácsokkal láthatna el. – Valentin szemébe nézett: – Nincs kedved hozzá?
  – Hát nem nagyon.
  – Mért?
  – Nem tetszik a dolog. Madagaszkárban például…
  – Az agyamra mész az örökös madagaszkározásoddal. Ez itt nem Madagaszkár, hanem Párizs. Megpróbáljuk. Ennyit igazán megtehetsz a kedvemért.
  – Jó, jó – mondta Valentin, mivelhogy az asztaltáncoltatástól kevésbé irtózott, mint az osztrigától.
  – Hozd ki a kerek asztalkát a hálószobából. Verterelle-né azt mondta, hogy pont ilyen kell.
  – Nem lesz egy kicsit korai ez Nanette-nek? Kár lenne megzavarni.
  – Ellenkezőleg. Örülni fog, hogy most, frissiben gondolunk rá.
  Valentin kihozta hát az asztalt, és – magánszorgalomból – becsukta a zsalugátereket.
  – Mit kell csinálni?
  – Az asztalra tesszük a kezünket, így ni. És várunk. Valentin az asztalra tette a kezét, így ni, és várt.
  – Van itt valaki? – kérdezte Julia szokatlan hangon. Az asztalka felemelkedett, és koppantott egyet.
  – Látod, van itt valaki – suttogta Julia megrendülve. – Most kérdéseket fogunk feltenni neki. És számoljuk, hogy hányat koppant, azaz az ábécé hányadik betűjét jelenti.
  – Borzasztó sokáig fog tartani – mondta Valentin.
  – Hallgass!
  Julia a mennyezet felé fordította az arcát, behunyta a szemét, és mély hangon ezt mondta:
  – Hogy hívnak, szellem?
  Nyolc koppantás volt a válasz.
  – H – mondta Valentin és Julia egyszerre, ujjaikon számolván a betűket.
  – Ez nem név – tette hozzá Valentin.
  – Hallgass!
  Húsz koppantás következett.
  – U – állapították meg. Aztán tizennyolc.
  – S!
  Aztán huszonkettő.
  – Hogy ez mit összekopog! – mondta Valentin. Az asztal nagyot dobbantott.
  – A végén még türelmét veszti a türelmetlenséged miatt – mondta Julia.
  – Az már biztos, hogy nem Nanette az.
  – Várjuk ki a végét.
  Olyan kitartással, amelyre bármely más esetben képtelen lett volna, Julia végre megtudta, ki jelent meg Nanette helyett : „Huszár vagyok, a nevem Brû.”
  – Biztos valamelyik ősöm – mondta Valentin.
  – Kérdezd meg tőle te magad – mondta sértett önérzettel Julia, amiért az asztal a Brû famíliát választotta és nem az övét.
  – Az egyik leszármazottad vagyok? – kérdezte Valentin.
  – A dédunokám fia.
  – Adj isten, nagyapó! – mondta Valentin.
  – Szervusz, öcskös – felelte az asztal.
  – Elzászi kiejtése van az ősödnek – suttogta Julia.
  – Melyik ezredben szolgáltál? – kérdezte Valentin.
  – A kilencedikben kezdtem. Ott voltam a jénai csatában. Lannes seregében, Treilhard tábornok parancsnoksága alatt.
  – És mit csináltál ottan?
  – Kardomat suhogtatva komolyságot vittem a német filozófiába.
  – Ezt nevezem – mondta Valentin.
  – Jó estét – mondta az asztal, és egyetlen koppantást se lehetett többé kihúzni belőle.
  Valentin kinyitotta az ablakokat. Mentegetőzött:
  – Nem is tudtam, hogy az egyik ősöm részt vett a jénai csatában 1806. október 14-én.
  – Honnan tudod, hogy pont akkor volt?
  – A fali kalendáriumban olvastam – válaszolta óvatosan Valentin.
  – Az mindenesetre biztos, hogy nem dumálunk többet az ősöddel.
  – Felőlem, tudod…
  – Tudom – mondta Julia. – És most mit csináljunk? – fűzte hozzá ásítva.
  – Szívesen kinyitnám a boltot, de az ma rosszul venné ki magát. Mi lenne, ha moziba mennénk?
  – Megnézni valami baromságot? Mint amire a múltkor is elvittél, és ami olyan tré volt. Mi is volt a címe?
  – Modern idők.
  – Az az. Ki nem állhatom a te Chaplinedet. És különben se illene, hiszen gyászban vagyunk.
  – Hát akkor nézzünk meg egy szomorú filmet – javasolta Valentin.
  – Ha kitudódna a környéken, hogy alighogy eltemettem az anyámat, moziba mentem, kibeszélnének az emberek.
  – Akkor hagyjuk az egészet – mondta Valentin előzékenyen.
  – Szarok én rá, hogy mit beszélnek az emberek. Magasról szarok rájuk. De nézzünk meg valami jót. Nem játsszák valahol A kantinosnő három szeretőjé-t?
  – Nem – mondta határozottan Valentin,.
  – Add csak ide az újságot! Mit mondtam? Még nagy reklámot is csapnak neki. A Rexben megy. Imádom a Rexet, gyönyörű az az orgona meg a csillagos égboltozat, meg minden. Isteni egy hely.
  – Mi érdekes van az ilyen katonahistóriákban?
  – De furcsa vagy! Oda vagy a büszkeségtől, hogy az a matuzsálemed kardcsörtető volt, a maiakat meg nem akarod megnézni.
  Valentin beletörődött a sorsába, és elment megfésülködni: a Rexbe mégse lehet akárhogy elmenni.
  Julia felhúzta a cipőjét.
  Az előszobában észrevett egy kendőt. Valamelyik kedves vendég vagy a neje veszthette el.
  – Nem tudod, kié?
  – Nem – mondta Valentin. – Talán a Verterelle-néé.
  – Útközben beadjuk neki – mondta Julia. – Örülni fog.
  – Jó gondolat.
  Julia a kezébe vette a kendőt, és hirtelen megjelent a szeme előtt egy utca, alkalmasint egy párizsi utca, de hát alig ismerte Párizst. Egy nő ment az utcán, nyilván Verterelle-né. Hirtelen összerogyott. A járókelők odarohantak. És Julia tudta, hogy meghalt.
  Valentin feléje fordult:
  – Mi bajod?
  Julia nem válaszolt.
  – Itthon maradhatunk, ha akarod. Ne menjünk a Rexbe? – kérdezte Valentin feléledő reménnyel.
  – Beugrunk Verterelle-néhez ezzel a ronggyal, aztán pedig megnézzük A kantinosné három szeretőjé-t. Biztos vagyok benne, hogy ez a film Nanette-nek is tetszene.

---

11

Jó napot kívánok, asszonyom. Szép időnk van, igaz? Mindjárt itt a nyár. Miniatűrhöz vagy fényképhez lesz? Fényképhez? És mekkorához? Nem tudja? Önnél van a kérdéses fotó? Nincs? De kedves asszonyom, akkor honnan tudhatnám, hogy milyen keretre van szüksége? Csak úgy, szemmértékre akarja kiválasztani? Ne tegye, asszonyom, ne tegye! Túl nagyot vagy túl kicsit fog választani. És én ragaszkodom hozzá, hogy a kedves vevő jót kapjon. Én, kérem, adok a szakmai becsületre. Az a jó, ha a keret a fotográfia szerves tartozéka. Valóban bűn valami vacakba belerakni a szívünknek kedves lény képmását. Mert ugye kedves a szívének az illető, akit… A fia? Na látja. Ha tudnánk a pontos méretet, ezt ajánlanám önnek, ez olyan fiatalos. Mert nyilván kisfiúcska még. Egy ilyen fiatal anyának nem is lehet nagyfia… de, de, komolyan… Tizenhárom éves? És tudja már, hogy mi akar lenni? Ó, mérnök. Szép hivatás. Motorbiciklit tervezni meg dugóhúzót meg gátakat. Úgy hallom, mostanában nagy szükség van gátakra a Csendes-óceánnál. Ezt a keretet választja inkább? Igen, ez nagyon divatos. Ha pedig nem illik a kis Pierre… pardon, Jean… fényképéhez, nyugodtan hozza vissza. Kicserélem. Ugyan, asszonyom, mi sem természetesebb. Tizenkilenc frank kilencvenöt lesz. Lenne szíves meghagyni a címét, asszonyom? Elküldöm majd az árucikklistámat, és értesítem, ha érkezikvalami új, ami számot tarthat az érdeklődésére. Máris jegyzem: Lornier-né, Madagaszkár utca 12, igen, Madagaszkár, jól ismerem. Hogy itt van a közelben? Hát, ahogy vesszük. Én köszönöm. Viszontlátásra, asszonyom.
  Jó napot kívánok, kedves Foucet-né. Fogadok, hogy a kisasszonyka elsőáldozási fényképéhez lesz a keret. Na ugye, kitaláltam. Csak azért mondok kisasszonykát, mert az valami hihetetlen, hogy milyen nagylány a korához képest. Egész nőies már az alakja? Hű, nem mondom! És nem viselte meg? Hát igen, nagyon odavolt. Fel kellett volna készítenie rá, Foucet-né, ez bizony az anya feladata. A Marie-Claire minden egyes száma figyelmezteti az anyákat. Hiába, az ilyesmi velejár a gyengébb nemmel. Nincs magánál a fénykép? De hát, Foucet-né, hogy adhatnék el magának egy keretet csak úgy találomra! Én, kérem, nem végzek kontármunkát. Tudom, bízik a szemmértékében, de meglátja, Foucet-né, túl nagyot vagy túl kicsit fog választani. Ha nagy a keret, akkor elvész benne a fotó, ha meg kicsi, akkor le kell vágni belőle, és az valóságos bűn. Ugorjon be holnap a pontos mérettel, Foucet-né, jó? Persze szerette volna, ha már ma este megvan? Megértem, hogy sürgős, megértem. Tudja, mit? Vegyen kettőt. Egy nagyot meg egy kicsit. A másiknak később is hasznát veheti. Vagy ki is cserélhetem. Ezt a két modellt választotta? Tökéletesen egyetértek magával: ragyogó és finom mind a kettő. Negyvenegy frank öt centimé lesz, az öt centime-ot elengedem magának. Én köszönöm.
  Jó napot kívánok, uram. Miniatűrhöz vagy fényképhez? Fényképhez. Szülők? nővérek? menyasszony? Dehogynem, uram, de még mennyire, hogy rám tartozik, nem adhatok el magának akármit. Maga fiatal. Tizenkilenc éves… Pardon, húsz. Április 14-én volt a születésnapja. De… mondja csak, nem az Houssette úr unokaöccse véletlenül? Tehát jól gondoltam. Van valami családi vonás. Az édesanyja Houssette úr nővére? Hát persze, az Houssette úr bátyjának a felesége. Ezek szerint magát is Houssette-nek hívják. Szép név, és nem nagyon gyakori. Van testvére? Egy nővére. Remek, remek. A nagybátyja jó barátom. Őszinte lehet hozzám. Egy kis barátnő fényképéről van szó? Nem? Hát akkor? Értse meg, Pierre… pardon, Jean úr, hogy csak akkor tudok tanácsot adni, ha tudom, hogy kit fog keretezni a keret. Egy bicikliversenyzőt? Lapébie-t? Az aztán a bajnok! Van jövője a fiúnak. Még a Tour de Franceot is megnyerheti. Magánál van a fényképe? Nagyszerű. Ezt nevezem ideális vevőnek. Nézze csak, a Léon Leville műveknek ezt a kis exkluzív modelljét szívből ajánlhatom: rozsdamentes acélból van a bicikli, és az első kerék direkt úgy van megcsinálva, hogy a fotót bele lehessen tenni, az üveg benne van az árban, a hátsó kerék meg dísz, ugye. Hogy tetszik? Drága egy kicsikét? Nincs gond, megegyezünk, máris csomagolom, Így ni. Harmincegy frank lesz. Sok? Tudja, mit? Most kifizeti a felét, és ráér holnap vagy holnapután rendezni az adósságot. Ugyan, szóra se érdemes. Tizenöt frank, én köszönöm. Hohó, de hisz magának maradt még tizenöt frankja. Hogy este szórakozni megy? Higgye el, jobb rögtön megadni az adósságot, csak így lehet meggazdagodni. Legalább nem fő a feje miatta. Tizenöt meg tizenöt az annyi, mint harminc. Én köszönöm. Viszontlátásra, Pierre úr. És hajrá, Lapébie!
  Jó napot kívánok, asszonyom. Ööö… Gache-né, igen, persze. Szóval túl nagy a keret. Mi sem egyszerűbb, kicseréljük, kérem. És a fénykép? Ja, hogy benne hagyta. Hű, de szép fiú, a mindenségét! Egy Adonisz. A kedves férjeura? Nem kell pirulni, asszonyom. Én, kérem, ahogy egy gyóntatóatya mondaná, néma vagyok, mint a sír, és titoktartó, mint a piramisok. Hát igen, tényleg elvész benne a fotó. Mindjárt keresek magának valami megfelelőt. Nézze csak, ezt a modellt a Marie-Claire is melegen ajánlja. Engedelmével a két üveglap közé illesztem ezt a dzsentlement. Nos, mit szól hozzá? Ezt választja? Egy kicsit drágább, mint a másik, nem baj? Hogy visszaveszem-e a másikat? Természetesen. Ez ugye harminckettő-kilencvenöt lesz. Levonok belőle tizenhat-tízet, az annyi, mint… Hogy huszonötért vette? Már ne is haragudjon, asszonyom, de nézze meg ezt a karcolást. Nem látja? Pedig tisztán látszik. Itt. Itt, ni. Ez a dísztárgy némileg meg van rongálódva. Önnek akartam szívességet tenni vele, hogy visszaveszem, de az ön érdekében azt kell javasolnom, hogy tartsa meg, előbb-utóbb biztosan akad majd egy nagyobb méretű fénykép, ami pontosan beleillik. Nem fogja megbánni, hogy hallgatott a jó tanácsra. Nos tehát harminckettő-kilencvenöt. Tudja, mit? Eltekintek a centime-októl, és odaadom harmincháromért. Csak tréfáltam. Öt centime az harminchárom, meg kettő az harmincöt, meg tizenöt az ötven, én köszönöm.
  Vannak lanyhább időszakok, mindennap jut idő portörlésre, tisztítgatásra, rendezgetésre. Valentin mindent megcsinál, még a kirakatot is lemossa. És még így is marad ideje. A kézköröm- és fülpucolászati munkálatokat oly mértékben el lehet húzni, hogy azt még csak nem is sejtik a kérdésben nem kellőképpen járatos egyének. De ez se tart a végtelenségig. Valentin fájlalja, hogy a pedikűrözésre nincs módja ; két ízben megpróbálkozott vele, de mindkétszer azt kellett tapasztalnia, hogy elszalasztottá a vevőt. Sose szabad elhamarkodottan általánosítani, de nagyon úgy fest, hogy a mezítlábra vetkőző és bütykeibe temetkező kereskedő alárendelt helyzetbe kerül a vevővel szemben. Valentin úgy döntött hát, hogy olvasni fog. De mit? És hogyan? Újságot böngészve várni a vevőket: hogy néz az ki? A könyvvel se jobb a helyzet. Valentin egy jól ismert megoldást választ: a művet vagy kiadványt egy dossziéba csúsztatja, amire szép kerek betűkkel az van ráírva: Számlák. Persze vigyázni kell, nehogy túlságosan belemerüljön az olvasmányába. Feltéve, hogy a hogyan kérdésre ez a megfelelő megoldás, hátravan még a mit megválaszolása. Valentint semmi nem vonzza különösképpen. Jó, ott vannak a lapok által ajánlott új könyvek, csakhogy elég sokba kerülnek, akár tizenkét-tizenöt frankba is. És ott vannak a régi szerzők, az ő műveiket könnyen megtalálhatni a kerületi könyvtárban, csak az a baj, hogy rengeteg van belőlük. Kin kezdje a sort? Visszamenjen évszázadokkal, vagy érje be egypár nemzedékkel? Valentin egy igen gyakorlatias módszert tesz magáévá: a legközelebbieket választja, vagyis azokat, akiknek utcájuk van a XII. kerületben: Charles Baudelaire, Taine, Diderot, Ledru-Rollin. A XII. kerületi könyvtár, fájdalom, egyetlen Ledru-Rollin-művel sem rendelkezik: a kudarc kedvét szegi Valentinnak. És közben új gondolata támadt: leteszi az érettségit. Nem levelező úton, az pénzbe kerülne, hanem magántanulóként. Tervét elújságolja Juliának, aki tüstént talál tizenkét szükséges és elegendő okot, bizonyítandó a vállalkozás hiú voltát. Valentin belátja.
  Marad a barkácsolás. Megpróbálkozhatna asztalosmunkával, lakatosmunkával – még kereteket is csinálhatna! Új stílust alkothatna, egyedi modelljei lennének, megrendelésre gyártaná őket. Csakhogy nincs elég hely hozzá. Tervéről szívfájdalom nélkül lemond, már csak azért is, mert előre tudta. A probléma tehát továbbra is megoldásra vár. Egy ízben azzal kísérletezett, hogy bezárta a boltot, és kitett egy kis táblát: „Öt perc múlva itt vagyok”, aztán egy óra hosszat csatangolt, de utóbb megtudta, hogy Mentonnet-né, a tisztítós, akit nem is hívtak meg a kávézásra, távollétében ott járt, és kijelentette, hogy ő ugyan nem fog többé potyára fáradni, és kár is a gőzért, Brû keresztet vethet rá, Mentonnet-néra mint képkeretvásárlóra.
  Hétkor zárás. Valentin ráfordítja a kulcsot, és olajra lép. Az ajtótáblákat csak kilenc körül teszi fel, vacsora után. Hét óra öt perckor belép a Wattignies utcában levő Cimborák kávézóba. A környék összes bisztrója közül ezt kedveli a legjobban: a neve miatt. Nem ül le, ott marad a pultnál, egy csomó embernek kezet ad, és már kérés nélkül hozzák neki a Dubonnet-t. A szirupos bortól átpártolt ehhez a legalább olyan egészséges, de férfiasabb italféleséghez. Megy a duma, ő hallgat. Aztán ő is dumál egy kicsit, nehogy tartózkodónak lássék. A 37-es Világkiállításról folyik a szó, amely meg se fog nyílni talán a sztrájkok miatt, de amely fel fogja lendíteni az üzleti forgalmat, ha mégis megnyílik. Spanyolország meg a Népfront is szóba kerül. A fő téma a biciklisport, a futball és a lófajnemesítés. Valentin bólogat, mosolyog, elismétel egy-egy, az újságban olvasott mondatot, aminek általában nagy sikere van, és ez mindig meglepi Valentint, hiszen a többiek is elolvassák az újságot. Végül pedig a környék csip-csup eseményeiről beszélgetnek; Juliát kizárólag ez érdekli.
  – Mennyi volt máma? – kérdi Valentintól.
  – Kétszázharmincnégy frank. Jó nap volt.
  – Mi a fene ütött a népekbe, hogy folyton bekereteztetik magukat? – zsörtölődik Julia, és félreteszi a bevételt.
  – És ez még semmi. Meglátod, mi lesz a Világkiállítás alatt.
  – Ez is micsoda ökörség, sose fog megnyílni ez a hülye kiállításuk.
  – Azt mondják, hogy de.
  – Majd meglátod. Ugyanolyan hiszékeny balek vagy, mint a kocsmai haverjaid. Mit mesélnek máma?
  Valentin az utolsó csepp zöldséglevest is kikanalazza: jó sűrű leves, olyan, mint a csiriz. Megnyalja utána a száját. Aztán kezdi kis kockákra aprítani a kenyeret.
  – Verterelle-né feldobta a talpát – újságolja. – Az utcán. Sétálgatott, és egyszer csak puff, szívrohamot kapott, összeesett, úgy szedték föl a járdáról, de már meg volt halva.
  Valentin fogja a tányérokat, és kimegy a második fogásért, a délről maradt raguért.
  – Kíváncsi vagyok, bebújik-e az asztalba, hogy dumáljon velünk egyet.
  Valentin egy csöppet se bánja, hogy ugyanazt eszi vacsorára, amit ebédre. Sőt. Estére jobban meg van főzve az étel, ízesebb, zamatosabb. Váltakozva ízlelgeti a birkahúsdarabkákat meg a szaftjával átitatott kenyérdarabkákat. Időnként nagyot kortyint a borból, teljessé téve ekként az ízharmóniát. Hogy ma este miért élvezi ilyen rendkívüli módon az evést? Őbenne is felködlik a kérdés, de szerencsére csak akkor találja meg rá a választ, amikor már olyan fényesre van törülve a tányérja, hogy kész vízpocsékolás lenne elmosogatni.
  Fölemeli a tekintetét, és a szeme elé táruló különös látványtól még a szája is tátva marad egypár másodpercig. Julia nem táplálkozik. A ragu ott vesztegel a tányérjában, ahelyett hogy lefele haladna az emésztőcsatornájában.
  – Nem szereted? – kérdi hitedenkedve Valentin.
  És mivel Julia nem válaszol, egy másik, hasonlóképpen valószínűtlen feltételezésnek ad hangot:
  – Csak nem a Verterelle mama halála hozott ilyen állapotba?
  – Ezt te nem értheted – hangzik a villámgyors válasz, és Julia pillanatok alatt eltünteti a kaját. – Mondd tovább – mondja megtörülve a száját, miközben Valentin feltálalja a sajtot és az aprósüteményt.
  – Nem tudok mást. Holnapután lesz a temetés.
  – Reullyben?
  – Nem, Bagneux-ben.
  – Elmegyünk.
  – Valamelyikünknek a boltban kell maradnia. Menj egyedül.
  – Egyedül nincs kedvem.
  – Nem zárhatok be megint egy egész délelőttre.
  – Fölvehetnél egy inast. Fizetés nincs, ebédet kap.
  – Nem hiszem, hogy menne a dolog az új törvényekkel.
  – Szarok én a Népfrontra meg a törvényeire.
  – Különben sincs senkire se szükségem.
  – Hány vevőd volt ma?
  – Négy. Foucet-né, Houssette unokaöccse, egy hölgy a Madagascar utcából, ezt nevezem véletlennek.
  – Miért? – kérdezte Julia.
  – Csak úgy. Meg egy Gache nevű hölgy, aki visszahozott egy keretet kicserélni.
  – Remélem, semmit se cseréltél ki.
  – Persze hogy nem.
  – És miket mondtak?
  – Az Houssette unokaöccse húszéves, van neki egy nővére, és odavan a biciklisportért. Elhozta a Lapébie fényképét.
  – Az ki?
  – Biciklibajnok, azt akarta bekereteztetni. Amúgy egész jóképű a gyerek, barna haj, barna szem, ovális arc. Különös ismertetője: a bal mutatóujjának első perece deformálódva van. Érdekel?
  – Talán. És Foucet-né?
  – A kislánya most volt elsőáldozós neki. De formás is már a kicsike.
  – Az anyja meg deformált – vihogott Julia.
  – A Gache nevű hölgy behozta a fiúja fényképét. Azt a jampecet!
  – Hogy néz ki a nő?
  – Egész jól.
  Valentin tartózkodott a túlságosan lírai leírásoktól; szíve szerint ugyanis azt mondta volna: jó bőr, egy kicsit érett, de jó bögyös.
  – Bővebben!
  – Hát szőke. De asszem, mesterséges szőke.
  – Kora?
  Valentin megvakarta az orra hegyét. A kor mindig kényes kérdés Juliával.
  – Harminc – bökte ki.
  – Hogy volt öltözve?
  – Kabát volt rajta, ha jól emlékszem.
  – Milyen színű?
  – Nem figyeltem meg. Egy rubintos gyűrűt meg jeggyűrűt viselt.
  – Ez nem elég, hogy megismerjem – mondta elgondolkozva Julia.
  – Minek neked megismerni? – kérdezte csodálkozva Valentin.
  Julia nem válaszolt.
  Valentin piskótát mártott a borába: az a nagy művészet, hogy addig kell benne hagyni, amíg jól meg nem szívja magát, de még nem mállik szét, pont amikor az ember kiszedné a pohárból. A nagy figyelmet követelő tevékenység következtében Valentin nem vette észre, hogy Julia bájos mosolyt vet rá.
  Egy sípcsontra mért rúgás aztán megtette a magáét.
  – Szeretem, amikor az emberekről mesélsz – mondta Julia. – Olyan kedves tőled.
  – Tényleg? Nem untatlak?
  Csüggedten nézte, ahogy a piskótája szétúszik a borban.
  – Csak épp több részletet kellene mondanod. Konkrét dolgokat. Apróra leírhatnád őket. Nem tudnál fényképet szerezni a vevőidről?
  – Hogy tudnék?
  – És a kocsmai haverjaid nem avatnak a bizalmukba?
  – Annyira nem vagyunk jóban.
  – Még egy-két pohár megoldaná a nyelvüket. De te hallgass! Sose dumálj, ez a legfontosabb.
  – Csak nem arra biztatsz, hogy iszákos legyek?
  – Dehogy, dehogy, bogaram, de hát értsd meg!
  – Mit értsek meg? Julia nem válaszolt.
  – Mi van emögött? – kérdezte Valentin.
  – A székem támlája – nézett hátra Julia, és kényelmesen elterpeszkedett a fotelban.

---

12

A vasárnap volt a legnehezebb nap; idő múltával a mozinál kötöttek ki, és hogy ne támadjon vita belőle, hogy melyikbe menjenek, mindig ugyanabba mentek, már csak azért is, mert Crampon úr, a moziigazgató mindig fenntartott nekik két helyet.
  – Mi a ménkű ütött Chantalba? – dohogott Julia. – Hogy pont vasárnap! Pont vasárnap kell neki teára hívni bennünket! A feje lágyára esett ez a lány. És pont amikor a Tarzan megy a moziban.
  – Hát ez tényleg pekk – bólogatott Valentin, aki pedig nagyon is örült, hogy teázni mennek.
  Azt hitte, hogy a teázás, az csak a Marie-Claire-ben létezik.
  Csak kétszer kellett átszállniuk a metrón, és meg is érkeztek Butugráékhoz.
  – Valami rosszban sántikálnak – mondta Julia. – Majd meglátod.
  – Jót tesz egy kis változatosság– mondta Valentin békítőleg. – Így legalább jól megéhezünk, és este is jól fog esni a pacal.
  – Túrót! – mondta Julia. – Mindent bezabálok, amit csak az asztalra tesznek.
  – Egyedül is el fogok boldogulni a pacallal – mondta Valentin.
  – Lehet, hogy kölcsön akarnak kérni tőlünk.
  – Úgy néz ki, hogy jól megy nekik.
  – Ne hidd! A tisztviselők éhenkórászok, és mindig a pénzen jár az eszük. A tisztviselő-feleségeknek meg az izélésen. Ismerem az én kis Chantalomat.
  – Mit csinálunk, ha meg akarnak pumpolni?
  – Tiszta sor: annyi az adó meg az adósság, hogy egy vasunk sincs.
  – Nem is beszélve a gázszámláról – jegyezte meg Valentin.
  – A gázszámlát hagyd a fenébe! Elég az adóról meg az adósságról beszélni. Világos?
  – Az nem igaz, hogy az idén micsoda adót varrtak a nyakunkba! Még a tavalyinál is többet. Mi lesz ebből?
  – Ez az. Szép dolog szociális törvényeket hozni, de ebből is a hivatalnokok húznak hasznot, a kereskedőknek meg felkopik az álluk.
  – Ez az. Azt hiszem, nem lesz baj – mondta Valentin derűlátóan.
  – És ne hagyd, hogy Chantal, a kis szerelmed, behúzzon a csőbe.
  – Miféle csőbe?
  Csöngettek. Egy kellemdúsan szubrettnek álcázott fiatal teremtés nyitott ajtót nekik. Julia szúrós szemmel mérte végig.
  – Ez valami új – mondta. – Régóta szolgál itt, fiacskám?
  – Egy hete, asszonyom.
  – Ezek a fejük lágyára estek – sóhajtott Julia.
  A kellemdúsan szubrettnek álcázott fiatal teremtés megszabadította őket a kabátjuktól és a fejfedőjüktől, majd kinyitott előttük egy ajtót, és utat mutatott nekik.
  – Ismerjük a járást – morgott Julia. – Előbb ismertük, mint te.
  Chantal egyedül várta őket. Valentin gyors pillantást vet körbe, nézi, hol vannak a teáscsészék meg az aprósütemény, de semmi effélét nem tud felfedezni. Nyilván később fogják behozni. Más vendégek nincsenek, meg bridzsasztalok se. Megpróbált egyedül megtanulni bridzsezni, de nem ment, és le is tett a szándékáról, mert rájött, hogy egyetlen ismerőse se ismeri ezt a kártyajátékot.
  – Min ábrándozol, Valentin?-kérdezte Chantal, és megpuszilta.
  Ma olyan nagyon szende volt és egy csöppet se démonias.
  – Mondd csak – kérdezte tőle Julia –, ki ez a kurva, akit kiküldtél ajtót nyitni?
  – A szobalány.
  – Sokba fog még kerülni neked. Nemcsak a bére miatt. Sz-sz-sz… nem vagyok kíváncsi, mennyit adsz neki. De a képéről ítélve, benne van a szakszervezetben a csaj. És majd nézd csak meg, mit fog elszámolni, ha bevásárolni küldöd!
  – Az a fontos, hogy nagy segítség nekem.
  – Nem volt elég a takarítónő?
  – Azt is megtartom.
  Julia feldúlt képpel Valentin felé fordult; a szeme majdnem kiugrott üregéből, és a parkettára pottyant.
  – A disznók! – bömbölte. – Ezek nyertek a lutrin! Chantal szívből és kedvesen felkacagott:
  – Ugyan, dehogy – mondta –, ugyan, dehogy. Odalépett egy asztalkához, elvett róla egy rézcsengettyűt ugyanolyan fémből való hosszú nyéllel, és kecsesen megrázta. A ténykedése nyomán felhangzó vígan gyöngyöző csengettyűszó örömmel és reménységgel töltötte el Valentin szívét.
  Rögtön megjelent a kellemdúsan szubrettnek álcázott és változatlanul mosolygós fiatal személy.
  – Catherine! Jelentette az úrnak, hogy megérkeztek a vendégek?
  – Igen, asszonyom.
  – Akkor hozhatja a teát és a süteményt, Catherine. És portóit is hozzon az uraknak, hátha inkább azt isznak.
  – Melyik üveg portóit hozzam, asszonyom?
  – Talán az 1878-as évjáratú Sandemant, Catherine.
  – Igenis, asszonyom.
  Julia tátva maradt szájjal, arcán a legrémesebb bárgyúság valamennyi jelével, némán hallgatta a párbeszédet.
  – Nos, Valentin, hogy megy a bolt? – kérdezte Chantal fesztelenül, és a sógora felé fordult.
  Valentin, akit – éppen ellenkezőleg – fellelkesített a Chantal-Catherine párbeszéd, így válaszolt:
  – Remekül! Mint a karikacsapás! Tegnap például kétszázhatvanegy frank meg egy hamis ötfrankos volt a bevétel. Pedig ritkán lehet átvágni ilyesmivel. Tényleg, elhozhattam volna, hogy megmutassam Paulnak, talán érdekelte volna.
  – Azt hiszem, ez nem tartozik az ügykörébe – mondta Chantal igen jóságos mosollyal –, az pedig biztos, hogy ha érdekli is, most már nem sokáig.
  Julia, akihez vastag-vastag köd- és vattarétegen át jutottak el a társalgás foszlányai, a nővére utolsó szavainak hallatára nagyon lassan felhúzta a szemöldökét. Ebben a pillanatban táncos kedvvel és táncos léptekkel belépett Paul.
  – Á, á, üdvözöllek, kedves Julia, üdvözlöm, kedves Valentinom – harsogta hamisan csengő hangon.
  Két-két tálcával megjelent Catherine és a bejárónő. Az aprósütemény mennyisége és változatossága, valamint a Paul új öltönye szövetének a minősége csak növelte Julia elképedését, azt hitte, mindjárt megőrül.
  – Megpróbálom a teát – válaszolta Valentin az egyik hozzá intézett kérdésre –, még sose ittam.
  Hogy süteményt kér-e? De még mennyire! Rögtön az első csak úgy szétolvadt a szájában, bizonyítékul, hogy nemhiába volt optimista. Egyre újabb és újabb süteményt választott ki, választék aztán volt, és ez volt a legszórakoztatóbb az egészben.
  – Jól megy a bolt? – kérdezte tőle Paul.
  – Fantasztikusan. Tegnap kétszázhatvanegy frank meg egy hamis ötfrankos volt a bevétel. Épp mondtam Chantalnak, hogy az esetleg magát is érdekelné.
  – Nem. A pénz az egyetlen olyan területe a metrikus rendszernek, amely nem tartozott az ellenőrzésem alá. Hozzá kell tennem, hogy két hete jómagam sem tartozom a súly- és mértékhivatal ellenőrzése alá.
  Julia, aki mindmostanáig úgy viselkedett, mint akit főbe kólintottak, magához ragadta a szót, és reménytől duzzadva, gyászos hangon azt kérdezte:
  – Kirúgtak?
  – Nem, én mondtam fel.
  Julia markolt egy nagyot a süteményből, és nekiveselkedett: a szárazakat gyorsan szétmorzsolta, a töltöttekből elébb kiszívta a krémet, majd a szájüreg hátsó fertálya felé irányuló nyelvcsapással a tésztájukat is lenyelte.
  – Hát Marinette? – kérdezte, eltökélve, hogy nem foglalkozik többet Paullal. – Hol van Marinette?
  – Sétálni ment a nörsszel – felelte hanyagul Chantal. – Elragadó teremtés, dán, és egy szót se tud franciául. Bűbájos.
  – A végén még kimeríted az uradat, ha ennyi sok szép lányt szerzel be neki – mondta Julia, elhatározva, hogy nem hagyja elkápráztatni magát.
  – Könnyű megtartani a férjünket, ha csupa bányarémmel vesszük körül – mondta Chantal.
  – Mindenkinek megvan a maga módszere – vágott vissza Julia.
  Valentin zavarban volt, Paulra nézett, és bambán rámosolygott.
  – Ne is törődjön vele – mondta Paul könnyedén. – Ezek a női dolgok nem ránk tartoznak. Kér egy szivart, Valentin?
  Julia kikapta a kezéből a szivartokot, megtapogatta a bőrt, és hirtelen egy műhely képe jelent meg a szeme előtt: szorgos munkások, esztergagépek, hajtószíjak, egy kép a Két elzászi gyerek bejárja Franciaországot című könyvből, amelyet gyerekkorában, még a tizennégyes háború előtt olvasott: csakhogy most látta, ahogy forognak a kerekek, sürögnek-forognak a munkások, még a műhely lármáját is hallani vélte. Aztán eltűnt a kép.
  – Köszönöm- mondta Valentin. – Én legfeljebb két vagy három cigarettát szívok el naponta.
  Julia visszaadta a szivartokot Paulnak, és így szólt:
  – Na, hadd halljuk a mesét! Alig bírod már magadban tartani. Szóval fogtad magad, és felmondtál?
  – Igen, otthagyom az államigazgatást.
  – Az iparban helyezkedsz el – mondta Julia. Paul hökkenten és ijedten nézett rá.
  – Honnan tudod? – kérdezte.
  – Nem tudom.
  – Most mondtad.
  – Kitaláltam.
  – Mondd meg, honnan tudod! – próbált szigorú hangot megütni Paul.
  – Mi a franc! – tört ki Julia. – Ki tilthatja meg, hogy kitaláljak valamit?
  Chantal kíváncsian fürkészte a nővére arcát. Valentin, nos, Valentin épp felfedezett egy olyan fajta aprósüteményt, amelyet még nem kóstolt.
  – Hát – mondta Paul elkedvetlenedve –, kitaláltad. Igen, az iparban helyezkedem el. Elfogadtam egy igazgatóhelyettesi állást…
  – Csak helyettes? – mondta Julia.
  – …egy puskatusgyárban.
  – Puskatusgyárban? – kiáltott fel elragadtatva Valentin.
  – Igen, puskatusgyárban. Châtellerault-ban van.
  – Ki a csudának van szüksége puskatusra? – kérdezte Valentin.
  – A puskagyártóknak adjuk el – válaszolta Paul.
  – Mért, ők nem tudnak maguk gyártani tust a puskáikhoz?
  – Mi erre vagyunk specializálódva.
  – Na – kurjantott Valentin –, akkor kapóra jön maguknak az új háború.
  – Ne dumálj olyasmiről, amihez nem értesz! – mondta Julia. – Nem lesz háború, és a puskagyártók Paullal együtt nemsokára tönkremennek.
  – Elfelejted – mondta Paul –, hogy Európán kívül is kitörhet háború, másrészről pedig a háborún kívül is sokféle tevékenység van, amely nem nélkülözheti a puskát, példának okáért a vadászat és a csendőrség.
  – Na de azért – kötötte az ebet a karóhoz Valentin – főleg az új háború fogja fellendíteni a forgalmukat.
  – Már most se panaszkodhatunk a forgalomra – mondta Paul öntelten. – Ha békét akarsz, készülj a háborúra! Fegyverkezünk.
  – Az más – mondta egy kissé homályosan Julia.
  Valentinhoz hasonlóan ő is úgy képzelte, hogy csak akkor kezdenek puskát gyártani, ha már megvolt a hadüzenet.
  – Akkor is el tudjátok adni a puska tust, ha nem lesz háború? – kérdezte még mindig nem értve egészen a dolgot.
  – Természetesen. Vannak megrendeléseink.
  És Paulnak véletlenül sikerült egy füstkarikát bodorítania. Minden téren diadalmaskodott.
  – És hogy találtad ezt az állást?
  – Nem most fordult elő először, hogy a nagyiparosok, akik tisztában vannak a képességeimmel, állásajánlatot tesznek. Eddig mindig elutasítottam. De ezúttal olyan szép volt a menyasszony, hogy nem mondhattam nemet.
  Kedélyesen kacarászott.
  – Én is így voltam vele – mondta komolyan Valentin. – Amikor felajánlottak egy rőfósüzletet, nem tudtam nemet mondani.
  – Szép posztot találtál neki – mondta Julia Chantalnak. – Mennyit fog keresni?
  – Úgyse hinnétek el – mondta Paul.
  – Azért csak mondd!
  – Csupán az a kellemetlen, hogy ki kell költöznünk Châtellerault-ba – mondta Chantal.
  – Ebből még nem tudom, hogy mennyit keres – mondta Julia.
  – De gyakran jövünk majd Párizsba. A kocsival gyorsan megy.
  – Miféle kocsival? – kérdezte Julia.
  – Hát géperejűvel – felelte Paul a tőle telhető legközönyösebben.
  – Autótok is lesz?
  – Nem tudtuk eldönteni, hogy Renault-t vagy Citroent válasszunk-e, végül is egy Delage-unk lesz.
  Julia az ég felé emeli a karját:
  – Ezek a fejük lágyára estek. Szeretnéd tudni, Valentin, milyen az a pénzkidobás? Hát nézd meg jól magadnak ezeket itten! Egy fél év múlva a betevő falatjukra se lesz pénzük, és hozzánk jönnek majd koldulni.
  – Remélem, nem fogsz elkergetni minket – mondta Chantal.
  – Nem – mondta Julia. – Annyira fogok örülni, hogy úgy látlak benneteket, hogy egy állati nagy kaját csinálok a tiszteletetekre, és ti betegre, sőt halálra fogjátok zabálni magatokat, mert az az összement koldusgyomrotok nem bír majd bevenni egy rendes vacsorát.
  – Egyelőre azonban én hívlak meg benneteket vacsorára.
  – Elfogadjuk – mondta Julia. – Örömmel elfogadjuk.
  – És mi lesz az ebédről maradt pacallal? – aggodalmaskodott Valentin.
  – Szarok rá. Nem utasítunk el egy vacsorameghívást. Már csak azért se, mert Brébagra úr valami jó helyre akar elvinni bennünket. Igaz, Paul?
  – Pontosan. A kiállítás német pavilonjának éttermére gondoltam.
  – Maga ugrat minket – mondta Valentin. – Az a legdrágább hely. Az újság is megírta.
  – Bízd rá! – mondta Julia. – Nem látod, hogy nem tud micsinálni azzal a rengeteg pénzével? És így legalább a kiállítást is látni fogom.
  – Még nem voltál a kiállításon? – kérdi Chantal.
  – Azt hiszed, volt rá időm?
  Valentin érdeklődve néz a feleségére. Már jó ideje nem fér a fejébe, mi a fenét csinál naphosszat.
  – Olyan sok munkád van a bolttal? – kérdi Chantal.
  – Mért, asziszed, magától megy? Ez nem úgy van, mint a gyárban, ahol a munkások melóznak, mint az állatok, a gyárosok meg malmoznak egész nap.
  – Nocsak, milyen népfrontos lett a mi kis Juliánk – nevetgélt kedélyesen Paul.
  Catherine bejött a lepusztított tálcákért.
  – Szaladjon le taxiért! – utasította Chantal.
  – Hát a kocsitok, a Delamicsoda? – kérdezte Julia.
  – Az még nincs meg – mondta Chantal.
  – Látod? – mondta Julia Valentinnak. – Csak nagyzoltak.

---

13

Valentin roppant figyelemmel szemlélte a katonát, aki hosszan fejtegette jövetele közvetlen és közvetett okait.
  – Tudod – mondta a katona –, csak nem megyek el úgy a kiállításra, hogy be se köszönök az én Valentin barátomnak. Ilyet mégse tehetek.
  – Rendes tőled – mondta Valentin körültekintően. Örülök, hogy nem felejtettél el.
  – Egy ilyen havert? Soha!
  Valentin szerényen lesütötte a szemét. A katona elismerő bólogatás közepette szemügyre vette a helyiséget.
  – Csinos kis bolt.
  – Mindennap kisöprök – mondta büszkén Valentin.
  – Azt mindig is szeretted. Sőt utcaseprő akartál lenni a civil életben.
  – És a port is letörlöm, ha van egy kis időm.
  – Látszik is. Minden ragyog. Hasznát látod, hogy olyan kiváló másodosztályú közlegény voltál.
  – És hamarosan még több hasznát fogom látni.
  – Már mért?
  Bourrelier láthatólag meg volt lepve.
  – Hát mert jön a háború – válaszolta Valentin.
  – Te begolyóztál. Ki a fene ellen harcolnánk?
  – Nem tom – mondta óvatosan Valentin. – De érzem, hogy közeleg.
  – Mi? A háború?
  – Naná.
  – Hé, neked odalett a jókedved, amióta rendes mesterséged van!
  – Ugyan dehogy! Dehogyis! – És jókedvűen felkacagott.
  – Ide figyelj – mondta Bourrelier. – Nem léptünk bele a spanyolországi darázsfészekbe. Egy okkal kevesebb a háborúra, nem igaz? Meg aztán Hitler nem bolond, nagyon jól tudja, hogy ha háborút indítana, akkor kitörne a forradalom odahaza nála, hát majd bolond lesz, érted? Jó, meghuzigálja majd a Sztálin fülét, de az nem a mi dolgunk. És kész. És elhiheted, hogy olyan valakivel állsz szemben, aki konyít egy kicsikét a kérdéshez.
  Azzal odadugta a karját Valentin orra alá.
  – Most látom csak – szólt Brû, a hajdani katona –, hogy egy karsávval kevesebbed van.
  – Hát igen, öregem. Előrukkoltam zászlóssá.
  – Örülsz, mi?
  – Még jó.
  – Látod, én sose vittem volna ennyire – mondta Valentin. Bourrelier jól meglapockatja a lapogóját.
  – Meghiszem azt! De a másodosztályúak nélkül nem lehet megvédeni Franciaországot.
  Valentin megfontolásra méltónak találja ezt a bölcs mondást, de Bourrelier nem hagy neki időt rá.
  – Erről jut eszembe. Hogy te milyen mázlista vagy! Mivel részt vettél a malgacsmalájok elleni hadjáratban, nem kell részt venned a kiképzésben. Benne van a Közlönyben. És ha mégis ki akarnak képezni, jogod van fellebbezni.
  – Hogy te mi mindent tudsz – mondta Valentin. – Megérdemled, hogy még jobban előléptessenek. A háborúban még tábornokságig is viheted.
  – De ha mondom, hogy nem lesz háború!
  Valentin nem forszírozza a dolgot, és Bourrelier-nak szemlátomást nincs több mondanivalója.
  – És – fűzi hozzá –, és.
  – He? – mondja Valentin.
  – Egyedül vagy a boltban?
  – Amint láthatod.
  – És? És?
  – He? – mondja Valentin.
  – És Brûné őnaccsága?
  – Brûné otthon tartózkodik. Valentin a plafonra mutat.
  – Ott fönt van a lakásunk – magyarázza. – A feleségemnek nincs ideje az üzlettel foglalkozni. Különben tudod, mit, bezárom a boltot. Gyerünk, igyunk egy pohárkával.
  – Benne vagyok – mondja Bourrelier.
  – Majd meglátod, egy olyan kávézóba megyünk, amelyet jól ismersz.
  – Ki van zárva – mondja Bourrelier. – Sose jártam errefelé. Isten háta mögötti környék ez itten, hallod-e. Van egy haverom, aki párizsi, és amikor mondtam neki, hogy megyek, meglátogatom egy haveromat, aki Párizsban lakik a Brèche-aux-Loups utcában, nem hitte.
  – Most aztán megnézheti magát – mondta Valentin.
  – Hej, te betyár Valentin! És most mesélj! A házasság? A meló? Meg a többi? Nincs semmi hézag? Jól mennek a dolgok?
  – Lassacskán.
  – Azt meg hogy érted, hogy lassacskán?
  – Észrevehetted, hogy ez itt már nem rövidáruüzlet.
  – Észre is vettem. Tudod, én nem értek a kereskedéshez, de mondd, a képkeretből is meg lehet élni?
  – Élek, nemdebár? Tényleg, adok neked ajándékba egyet. Egy képkeretet.
  – Köszönöm szépen.
  – Látod? Cimborák kávézó. Pont mint Bordeaux-ban.
  – Jó, jó, Cimborák kávézó, pont mint Bordeaux-ban. De ez mégse az. Ezt itt nem ismerem. Miért akarod bemesélni?
  – Hú, de szőrszálhasogató lettél, amióta zászlós vagy – jegyezte meg Valentin.
  – A Cimborákról jut eszembe – szólt Bourrelier –, Didine szeretne Párizsban elhelyezkedni. Nem tudsz valamit?
  – Ajjajaj, a feleségem hallani se akarna róla.
  – Mért?
  – Hogy az milyen féltékeny!
  – De azért, ha tudsz segíteni Didine-nek, tudod, milyen rendes lány!
  – Persze, persze, küldd csak el hozzám! Csak lesz valami a környéken.
  Helyet foglalnak, és hangot adnak óhajuknak.
  – Mi a szösz – jegyzi meg a zászlós –, áttértél a Dubonnet-hoz. Meglátod, abszinttal fogod végezni. De térjünk vissza a tárgyra! Az oldalbordád? Mesélj! Bevált az asszonyka?
  – Minden rendben – mondta Valentin.
  – Na látod, ez a legfontosabb.
  Negyven másodpercig hallgatnak.
  – Szóval fogtad magad, és feljöttél a kiállításra – szól Valentin.
  – Nem akartam kihagyni. Az ilyen élmények egy egész életre szólnak.
  – És mi szépet láttál?
  – Várjál, várjál, még csak ezután megyek.
  – Én velem már egy hónapja megnézették.
  – Akkor legalább tudsz tippeket adni, hogy mit érdemes megnézni.
  – Hát, tudod, annyi minden van. Rendkívül érdekes a Miniatűrök Pavilonja. A Fotomontázs szárnyat is érdemes megnézni. Aztán ott a Fejlődés Keretei, de az talán egy kicsit túl szakmai dolog neked. Én persze megnéztem a Madagaszkári Pavilont is, de semmit se ismertem meg. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy jártam-e valaha is Madagaszkáron. De majd meglátod. A társaságomban levőknek persze azt mondtam, hogy „teljesen ilyen volt”, meg hogy „egy csomó mindent eszembe juttat”, a sógorom meg kioktatott, hogy nem helyes azt mondani, hogy „csomó minden”. Te tudtad ezt, zászlós?
  – Hát persze. Mit gondolsz, kivel dumálsz itten?
  – Na látod, a sógorom most kioktatna, hogy úgy kell mondani: „kivel beszélsz”.
  – De nagy seggfej lehet a sógorod, hallod-e!
  – Te csak ne féltsd, gyáriparos lett belőle. Majd felveti a dohány. Annak a hölgynek a férje, aki kifaggatott engem illetően.
  – Aha.
  – Mit is mondtam? Ja, igen, szóval ott voltunk mind a négyen a kiállításon. Paul, Chantal, aranyos neve van, mi, és Julia, az a feleségem, és persze összevissza faggattak. Hogy például mi a különbség a szakaláv meg a hova törzs közt. Te tudod?
  – Tudtam, de elfelejtettem.
  – Hát én tudtam. Még szerencse, hogy mindenkit untatott a dolog, úgyhogy továbbmentünk. Aztán megnéztük az orosz pavilont, ami csuda méltóságteljes és nagyon érdekes. Például látni lehet egy autót, amit ők csináltak teljesen egyedül.
  – Mi az, kommunista lettél?
  – Isten bizony, majd meglátod: igazi gépkocsi.
  – Azt is láttad, hogy megy?
  – Nem.
  – Na látod. Csalás az egész. Egy rakás bádog. Ha azt hiszed, hogy amilyen rendszerük nekik van, két csavart is össze tudnak csavarozni, hát nagyon tévedsz.
  – Akkor hogy csinálták? – kérdezte Valentin.
  Bourrelier egy kicsit hátradűlt, hogy jól megnézze, milyen pusztítást vitt végbe a bolsevizmus egykori alárendeltje fizimiskáján.
  – Biztos, hogy nem vagy egy kicsit bolsevista?
  – Én csak bodegista vagyok – válaszolt Valentin.
  – Jó, jó, de hogy tessél a vevőidnek?
  – Nem kell, hogy én tessek, elég, ha az áru tetszik nekik. Aztán a német pavilonba mentünk vacsorázni.
  – Micsoda?
  – A német pavilonba mentünk vacsorázni.
  – A svábokhoz mentél vacsorázni?
  – Istenem, hogy bezabáltunk! – sóhajtott Valentin.
  – Undorító. Én semmi pénzért be nem tenném oda a lábam. És mit kajáltál? Káposztát?
  – Piszok menő volt és állati drága. Paulnak igazán tele van a brifkója mostanában, de még ő is vágta a pofákat, amikor meglátta az étlapot. Ettél te már kaviárt?
  – Azt se tudom, mi az.
  – Mi meg akartuk kóstolni, Julia meg én. Julia a feleségem. Az a keresztneve, hogy Julia Julie. Egyszer így hívom, másszor meg úgy. A változatosság kedvéért. Szóval ott tartottam, hogy Julie meg én meg akartuk kóstolni a kaviárt. Már csak azért is, mert egyeden adag annyiba került, mint az én egész napi bevételem.
  – Na ne hantálj!
  – Az adólevonás után? A tiszta bevétel? Nehogy azt hidd. Na szóval Paul azt mondta, hogy ezt a moslékot csak az oroszok bírják megenni. Végül is lemondtunk róla, még Julia is, pedig Juliának elég, ha Paul mond valamit, ő rögtön az ellenkezőjét állítja. De ebben a kaviár-ügyben Paul túljárt az eszén, nem győztem csodálni. De ez eltartott egy jó darabig, és közben a pasas, akit németül főpincérnek neveztek, ott várt egy kis notesszal meg egy ceruzával. Nem tom, mit fogott fel az ökörségeinkből, de oda se bagózott, csak állt ott mereven, mint egy faszent, és olyan komoly volt, mint a falióra percmutatója. A kismutató, az sokkal jópofább, az olyan kis pocakos, és nem izgatja magát, a fordulóban úgyis elkapja a másikat. A pénztár mellől pont odalátok az órás faliórájára, ott van az üzlete fölött. Ha éppen nincs más dolgom, azt szoktam nézegetni.
  Elhallgatott.
  – Azelőtt nem voltál ilyen nagy dumás – mondta Bourrelier zászlós.
  – Hol is tartottam?
  – Még mindig a kaviárnál.
  – Igen, szóval a pasasnak a szeme se rebbent, tuti, hogy kém, Julia meg is akarta kérdezni tőle, de Paulnak sikerült megakadályoznia. Azt el is felejtettem mondani, hogy ez az étterem állatira pipec, elegáns, meg hogynenaccságosasszonyomos, tömve van köldökig kidekoltált nyanyákkal meg direkt az alkalomhoz illően kinyalt-kifalt ürgékkel, pont mint a moziban, csokornyakkendővel, hogy le ne malackodják a szósszal. Szó, ami szó, mi elég csórón néztünk ki közöttük, főleg szegény Julia, aki szó, ami szó, nem valami sikkes teremtés, először azt is hittem, hogy nem fognak beengedni minket, de végül aztán találtak nekünk egy asztalt, ahol senki se fog zavarni bennünket, és beültettek egy ilyen bemélyedésbe, ami úgy el volt dugva, hogy a pincérek néha egy félóráig keresgéltek, mielőtt megtalálták volna.
  – És végül mi finomat ettél?
  – Káposztát.
  – Nem megmondtam?
  – Paul langusztát rendelt amerikai módra, Chantal angolos vegyestálat, Julie meg marhaszeletet burgundi mártással, hát én féltem, hogy megsértem őket, ha nem a nemzeti ételüket választom.
  – Én juszt se ettem volna a kolbászukból. Amíg vissza nem adják Elzász-Lotaringiát!
  – Hát nem vettük vissza tőlük tizennyolcban?
  – Tényleg, el is felejtettem. De újra vissza akarják venni.
  – És még azt állítod, hogy nem lesz háború?
  – Még mindig nem érted. Az elzásziak, azok németül beszélnek, igaz? Mi meg megtartjuk magunknak a lotaringiaiakat. Békésen el fog intéződni, Hitler megmondta.
  – Hogy te mi mindent tudsz! – dörmögte Valentin.
  – És a káposzta után? – kérdezte Bourrelier, aki nem akart visszaélni diplomáciai síkon elért győzelmével.
  – Utána? Majd kipukkadtam. Olyan finom volt, hogy idáig belaktam belőle.
  Egyik kezét az ádámcsutkájához emelte.
  – Már csak azért is – folytatta –, mert ilyen púpos volt a tányér.
  Másik kezét harminc centiméterrel az asztal síkja fölé emelte.
  – Utána – fűzte hozzá – épp csak hogy le tudtam nyomni egy ekkora szelet tortát.
  Mindkét keze segítségével egy tíz centiméter magas, húsz centiméter sugarú, százhúsz fokot bezáró köralapú hasábcikket rajzolt a levegőbe.
  – Ha nincs az az isteni kis bor – mondta végezetül –, még megfulladtam volna, annyit zabáltam. Johannisbergi bor, ahogy ők mondják.
  – Eh, ez csak propaganda – szólt Bourrelier. – Közelébe se jöhet a Beaujolais-nak. A svábok nem tudják, milyen a jó bor.
  – Csuda vidáman jöttünk el, még Paul is, aki pedig jó nagy dohányt hagyott ott.
  – Mennyibe került?
  – Több mint száz ruppó volt fejenként.
  – Olyan nincs.
  – Paul megmutatta a számlát. Mivel ő hívta meg a társaságot, nem akarta, hogy azt higgyük, hogy valami lepra helyre fizetett be bennünket. Kérlek szépen, majdnem ötszáz frankot hagyott ott.
  – Hogy mik vannak! Hanem, tudod, mocskos dolog így letejelni a sváboknak.
  – Aztán elsétáltunk oda, ahol mindenféle vicces dolgok vannak. Például egy torony, és le lehet ugrani róla ejtőernyővel.
  – Milyen magas a torony?
  – Hát úgy húsz-harminc méter.
  – És nem törik össze magukat a pasasok?
  – A zsinórok megtartják őket.
  – És a zsinórok nem szakadnak el?
  – Nem láttuk, hogy elszakadtak volna.
  – Te is ugrottal?
  – Julia nem engedte volna.
  – Én le fogok ugrani.
  – Jól teszed. Jó időtöltés és nem veszélyes. Utána felültem a hullámvasútra. Állati jót tesz a káposzta után. Ilyen meredekek vannak.
  A karjával egy kilencvenöt fokosat mutat.
  – És nincs karambol?
  – Nem láttam, hogy lett volna. És ez még semmi.
  – Na, mesélj!
  – Hát szóval, képzeld el, előre kell bocsátanom, hogy Chantal meg én szem elől vesztettük Pault meg a nejemet, Chantal a sógornőm, tudod, az a hölgy, aki mindenféléket kérdezgetett tőled.
  – Ezt már mondtad – mondta Bourrelier türelmetlenül. – Meséld már, érzem, hogy most jön a java. Sejtem, hogy mi következik.
  – Mit sejtesz? – kérdi Valentin, és csodálkozva néz a zászlósra.
  – Majd aztán megmondom. Előbb meséld el.
  – Julie is mindent kitalál: hogy hány pohárral ittam, hány vevőt szolgáltam ki, hány újságot olvastam el.
  – Sokat olvasol?
  – Leginkább a hetilapokat. A Marie-Claire-t, anélkül nem lehet meglenni az üzlet miatt. Azonkívül főleg a Hop-là-t és a Robinson-t. A napilapok közül a Le Petit Parisien-t veszem meg Julie-nek és az Autó-t magamnak.
  – Mi az, sportember lettél?
  – Muszáj, a vevők miatt.
  – És milyen sportot űzöl?
  – Semmilyet. Én csak tájékozódok. Különben igaz is, egész jó időtöltés lenne vasárnapra.
  Az álmok szárnyaitól a képzelet rétjére röpítve, Valentin békésen kérődzött frissen született ötletén.
  – Mondd tovább a történetet! – szólt Bourrelier.
  – Szóval, ott tartottam, hogy Julia is mindent kitalál. Még ha téved is, akkor is kitalál valamit a dologból. És van, hogy semmit se talál ki belőle.
  És Valentin tovább legelészett az álom lucernaföldjein.
  – Hé, még nem fejezted be a másik történetet – mondta Bourrelier. – A sógornőddel a hullámvasúton.
  – Ez igaz. Elmondom töviről hegyire.
  – Rajta!
  – Na szóval elvesztettük a többieket, és akkor kettesben Chantallal felültünk egy menetre. Szűkek azok a kis vagonok, meg aztán sikítoztunk is, és az ilyesmi közelebb hozza az embert egymáshoz. Érted.
  – Értem.
  – Még egy menetre befizettünk. Ettől még közelebb kerültünk egymáshoz. Utána sétafikáltunk, állati jól szórakoztunk, és már nem is nagyon törtük magunkat, hogy megtaláljuk a többieket. Már most mondom neked, hogy a kiállítás tele van sötét zugokkal, csuda érdekes volt, hogy mennyi sötét zugot találtunk. És akkor egy kicsit átfogtam a derekát az egyik karommal.
  Vizsla tekintetet vetett a zászlósra, és megkérdezte:
  – Világos?
  – Folytasd csak, folytasd!
  – És aztán megcsókoltam.
  – Előre tudtam! – kiáltott Bourrelier diadalmasan.
  – Tényleg erre gondoltál?
  – Pontosan.
  – Akkor jó. Mert még nincs vége.
  – Folytasd csak, folytasd!
  Valentin néhány másodpercig hallgatásba burkolózott, majd a mennyezetre emelve tekintetét, áhítatos hangon közölte :
  – Jó szagú fogkrémet használ.
  Bourrelier kiguvadó szemmel, cserepes ajakkal, elvékonyodó hangon rimánkodott:
  – Folytasd, folytasd!
  – Utána, mivel már fájt a virgácsunk a sok menéstől, kerestünk egy izét, ahova leülhetünk, és így fedeztük fel a varázsgondolát. Berakják az embert egy gondolába, ami magától megy, illetve úszik, és ráadásul sötétben. Tisztára olyan, mint egy föld alatti csatornában. Időnkint aztán egy kivilágított hogyishívják előtt halad el az ember, ami Velencét ábrázolja, de amúgy végig sötét van. És senki más nincs a gondolában. El tudod képzelni?
  – Hogy el-e? – nyögte ki Bourrelier, és megtörölgettc a fejét.
  Zászlós lévén, rendkívül fejlett volt a vizuális memóriája, és gyakran előfordult, hogy Chantalt képzelte átlagon felül ronda szeretői helyébe.
  – Na és? Na és?
  – És én levettem a csukámat, mert piszkosul szorította a lábam.
  – Kész?
  Valentin lassan a végkifejlethez közeledett:
  – És valami nagyon furcsa történt.
  – Micsoda?
  – Valami üzemzavar vagy mi lehetett, mert a gondola hirtelen befutott egy kivilágított terembe, és ott állt egy csomó ember, és röhögtek rajtunk.
  – Mért, mit csináltatok?
  – Mindketten a lábunkat masszíroztuk.
  – Nem mondom – mondta Bourrelier felzaklatva.
  – És akkor felvettük a cipőnket, és kimásztunk, és az emberek meg tapsoltak. Jól szórakoztunk. Nem messze onnan találkoztunk a többiekkel, akik minket kerestek. Ennyi. Neked is kellemes estéd lesz a kiállításon, majd meglátod.
  Valentin előszedte a pénztárcáját, és hívta a tulajt.
  – Örülök, hogy végre találkoztunk, de most muszáj ebédelni mennem. Brûné már vár, és nagy balhét fog kiverni, amiért így elkések. De biztos kitalálja, hogy mért kések. Talán. Tényleg, a varázsgondolánál semmit se talált ki.
  – Na és a sógornőd meg te? Igen?
  – Azóta se találkoztunk. Egy hónapra rá kiköltöztek Châtellerault-ba Paullal. Hagyd csak! Én fizetem a cehhet, főnök. Katonának ingyenes. Erről jut eszembe, nézd ezt a prospektust, a német pavilonban osztogatták.
  Bourrelier felolvasta a szöveget:
  „A Francia–Német Közeledés Bizottsága. Turisztikai osztály. A napóleoni csatamezők Németországban, jutányos áron, luxusbuszon. Kizárólag francia győzelmek: Ulm, Eckmühl. Lützen. Auerstadt. Jéna.”
  – Egyszer befizetek rá – mondta Valentin. – Csak az zavar egy kicsit, hogy engem csak Jéna érdekel.

---

14

Elkezdett filmtekercset árusítani, de hamarosan felkereste őt a Durance utcai fényképész, kifejtette, hogy milyen tisztességtelen konkurrencia ez, és Valentin senkivel se akart tisztességtelenül konkurrálni. Aztán azt gondolta ki, hogy tisztítószerosztállyal egészíti ki áruházát, de Balustre, a háztartási bolt tulajdonosa haladéktalanul közölte vele, hogy mennyire bántja ez őt, és Valentin senkit sem akart bántani. És amikor arra az elhatározásra jutott, hogy díszmű- és dísztárgykereskedésbe fog, Panneton úr, aki a Reully Bazárt igazgatta, legott lebeszélte tervéről, kimutatva, hogy a viszály magvait hintené el a negyedben, márpedig Valentin sehol sem akarta elhinteni a viszály magvait.
  Lemondott hát róla, hogy kibővítse árukínálatát, és ezzel végképp tétlenségre kárhoztatta magát. Nem maradt neki más, csak az idő végtelen űrje. Akkor megpróbálta az idő múlását fülön csípni, ami éppoly nehéz vállalkozás, mint megfigyelni az elalvás pillanatát. Ott ült a pénztárgépnél, nézte a Poucier úr boltja fölött levő nagy órát, és a nagymutató járását figyelte. Látta, ahogy ugrik egyet, aztán még egyet, aztán még egyet, és hirtelen negyedórával később találta magát, a nagymutató pedig kihasználta az alkalmat, és alattomban előreszaladt. Hogy hol járt ő, Valentin, ezenközben? Olykor Madagaszkár tájain barangolt, olykor újra átélte kedvenc képregényhősei, Flash Gordon, a szuperman, és Mandrake, a mágus egy-egy kalandját, olykor meg egyszerűen újra jóllakott egy jó ebéddel vagy – többé-kevésbé töredékesen – újra látott egy filmet.
  Kéthónapi fáradozás eredményeképpen odáig jutott, hogy három mutatóugrást is észlelt, de négyet soha, és erre az időtöltésre csak később emlékezett vissza, amikor egy kacagtató vicclapot olvasgatott, vagy amikor, mint egy rossz lemez, egyre ismételte-ismételte magában az Houssette-tel, Virole-lal vagy valamelyik másik szomszéddal való amúgy érdektelen társalgását. Hiába volt minden: valami mindig ott motoszkált a fejében.
  Persze az is előfordult, hogy éppen amikor a perc halni készült, átváltozni azzá a kis fehér térközzé, amelyet egy arra hivatott festő két egyenlő hosszúságú fekete vonás közé szorított az óra kerületén, belépett egy illető, illetve egy illetéktelen, és rámaügyekkel árasztotta el Valentint, akit ez az idétlenség időtlenné tett egy időre. Vevői iránt való szívélyessége komoly klientúrát biztosított számára, és Valentin lassan-lassan azt is felfedezte, hogy a kör két kisebb körre oszlik: egy komoly vevőkörre és egy nem kevésbé komoly nemvevő-körre. Ez utóbbi természetszerűleg nem járult hozzá az üzleti forgalom fellendítéséhez, hanem mint bizalmasához járult Valentinhoz.
  Kezdettől fogva kellemes társalgónak, kellemes egyéniségnek, kellemes kereskedőnek találták Valentint. És amikor – Julia buzdítására – kérdezgetni kezdte az embereket, diszkréten persze, a mesterségük, a gyermekeik és a gyermekeik gyermekbetegségei felől, később pedig a szerelmi életükről és anyagi helyzetükről, készséggel válaszoltak neki, és hamarosan már azzal se kellett fáradnia, hogy vallomásra sarkallja őket; csak úgy, maguktól, özönlöttek a legbizalmasabb közlések, és a nők, amikor életükben először betették a lábukat a Valentinhoz, rögtön kitálaltak neki, hogy hány szeretőjük van, és hogy hogy állnak anyagilag. A kávéházban még a legzárkózottabb törzsvendégek is a fülébe sugdosták kisded titkaikat, és mielőtt valami fontos döntést hoztak volna, apróra elmondták neki a probléma mibenlétét, habár tanácsot azért nem kértek tőle. Rájött, hogy minél nagyobb figyelemmel kíséri az idő futását a nagy óra puszta porondján, annál jobban elárasztják a csip-csup ügyek, banális esetek és titkok, amiket aztán Julia mohón szív magába az ő, Valentin tolmácsolásában.
  Este, a délről maradt ebédmaradék elpusztítása után, Valentin kivitte a konyhába a maradék maradékát, Julia pedig nekifogott kávét inni; a fekete nedű álmosító hatással volt rá. És miközben Valentin beszélt, Julia szürcsölve megivott belőle két-három jól megcukrozott csészével. Ő, Valentin pálinkát töltött magának egy kúp alakú, vastag és nehéz pohárkába, amelyet nagyon kedvelt, és amelyet csak az est végén ürített ki, egy hajtásra.
  – Bajok vannak Virole-éknál – szólt Valentin.
  – Nahát! Mi történt?
  – Áll náluk a balhé. Most hallom Virole-tól.
  – Felcsinálta a cselédlányt?
  – Nem egészen. Vagyishogy igen, de nem most. Van neki egy tizenhat éves lánya, akiről eddig nem tudott a Virole mama. Az esküvőjük után három évvel született. Virole szépen kitaníttatja, most fog érettségizni. Az anyát se ejtette, ad neki egy kis apanázst.
  – Aha, most már világos! Szóval ezért hiányzott mindig a havi pénzből, Virole-né meg sose értette, hogy lehet az.
  – Honnan tudod?
  A monológ egyre gyakrabban vált dialógussá, és Valentinnak nem fért a fejébe, honnan a csudából szedi ezt vagy azt a pletykát, amikor pedig ki se mozdul otthonról, és senkivel se találkozik. Mindig ugyanazt a választ kapta:
  – Nem emlékszel? Te magad mondtad.
  Ezúttal nagyon is jól emlékezett. Soha nem mondott ő effélét. Sőt most oda is figyelt:
  – De mért mondtad, hogy Aha, most már világos? Miért aha?
  Sőt odáig merészkedett, hogy fürkész pillantásokkal méregette Juliát. Julia tudta, hogy Valentin egyszer úgyis rájön a dologra, vagy legalább megsejt valamit, de igyekezett késleltetni a pillanatot, és ez remekül elszórakoztatta. Meg aztán így Valentin nem fog mindent egyszerre megtudni, az elhullajtott morzsák is kielégítik egy ideig, a többi pedig rejtve marad előtte a következő elszólásig, sőt talán egész életére. Hirtelen megrohanta a gondolat, hogy a Valentin egész élete nyilván hosszabb lesz, mint az övé; már ha az egész életet mostantól kezdve kezdi számítani. „Még olyan kis fiatal” – gondolta, és félelem, irigység és szánalom szorította össze a torkát, és a szíve lassabban kezdett verni, a balsors lassúdad ütemére.
  – Nos? – szólt Valentin.
  Julia még sose hallotta ilyennek a hangját, volt benne valami kis ingerültség és erőszakosság, ami nagyon férjhez illővé tette. És mivel Julia komolyan vette a kettejük kapcsolatát, ezt roppant mulatságosnak tartotta.
  – Miket képzelsz be magadnak? – válaszolta nevetve.
  És mivel Valentin nagyon szégyellte, hogy olyan férji hangon tette fel a kérdést, lesunyta a fejét, és azt válaszolta:
  – Semmit.
  Julia visszatért Virole-néra.
  – Hogy fedezte fel a dolgot?
  – Zafir asszony vezette nyomra.
  – Kicsoda?
  – Zafir asszony, a Taine utcai látnok. Úgy fél éve telepedett itt le, és az összes környékbeli nőszemély jár hozzá. Te nem voltál nála?
  – Én nem vagyok nőszemély – mondta Julia.
  – Az biztos – folytatta Valentin, nem firtatva tovább a kérdést –, az biztos, hogy Virole-né az egész kerületet rá fogja szabadítani. Engem is mindenáron el akart küldeni hozzá.
  – Miért?
  – Mindenért. Egészség, üzlet, szerelem, szerencse. De én nem hiszek benne, és ráadásul tojok rá.
  – Igazad van.
  – Te sose voltál nála? – ismételte meg a kérdést félénken Valentin.
  – Gondolom, szóltam volna róla – igyekezett sértődött hangot megütni Julia, de Valentin elengedte a füle mellett a választ, és távolba vesző tekintettel kijelentette:
  – Én csak azon csodálkozom, hogy az emberek hogy nem fáradnak bele az életük mesélésébe. Amikor meghallottam, hogy az a jósnő itt telepedett le a környéken, azt gondoltam magamban, hogy na, énrám most már nem lesz szükségük, de pont ellenkezőleg. Egyre többen és többen jönnek, úgyhogy néha már azt gondolom, eltévesztették a címet.
  – Remélem, te nem mondod meg nekik a jövőjüket – mondta nyugtalanul Julia.
  – Hát persze hogy nem jósolok nekik.
  Majd hozzátette:
  – Tulajdonképp nem kéne csodálkoznom. Ez más. Nálam észre se veszik, hogy kiteregetik a magánéletüket.
  Megint gondolkozott egy sort:
  – Attól a Taine utcai jósasszonytól meg azt várják, hogy ő teregesse ki nekik a magánéletüket. A jósnál nem adhatják elő a csip-csup meséiket, ott majd ő mondja a mesét.
  Levonta a végkövetkeztetést:
  – Ez más.
  – Persze hogy más – bólogatott hevesen Julia, aki szorongva figyelte Valentin gondolatainak menetét.
  Julia nem sejtette, hogy Valentin, ha akarja, leplezni is tudja a gondolatait, és e téren szerzett gazdag tapasztalatait a gyakorlatban is kamatoztatja. Igaz, az üzletmenetet meg a cimborákkal kölcsönösen fizetett rundok számát illetően nem volt képes megtéveszteni Juliát, lassanként mégis rájött, hogy az asszony azért nem lát a fejébe, és ha a gégefőből egyenesen az agyba futó belső hang azt mondja valamiről, hogy fekete, fennhangon nyugodtan kijelentheti ugyanarról a dologról, hogy fehér, Julia nem veszi észre a turpisságot.
  – És még mi volt? – kérdezte az asszony. – Összesen hatan voltak ma nálad, nem?
  Csakugyan hatan voltak nála.
  Akkor egyenként előhalássza őket emlékezete hálójából, lehántja róluk mindennapi létük apró pikkelyeit, majd visszadobja őket az emlékek fenekeden tavába.
  Küldetése mára bevégeztetett. Julia mehet lefeküdni. És ő is.
  Lassan elszívja második aznapi cigarettáját. Megkérdi:
  – Nincs valami ötleted, hol tölthetnénk idén a szabadságunkat?
  – Nincs. Nem érdekel.
  – Az első évben egyedül voltam Brüggében. – Az nem szabadság volt.
  – Te nem is vettél ki szabadságot. Tavaly itthon maradtunk a kiállítás miatt. Nem volna kedved kettesben elutazni valahova?
  – Dehogyisnem, bogárkám. Van valami ötleted?
  Azt kitalálta, hogy van neki valami ötlete, de azt nem, hogy miféle, és – mint minden ilyen esetben – Valentin meglehetősen büszke volt magára.
  – Mi lenne, ha Németországba utaznánk?
  – Én benne vagyok – vágta rá Julia. – Nekem tökmindegy, hogy hova megyünk.
  – Tudok egy rendkívül érdekes turistautat – mondta Valentin, és egy papírt vett elő a zsebéből. – Egy hét luxusbusszal, és nem is drága. Mit szólsz hozzá?
  – Mondom, hogy nekem tökmindegy. Ha nem túl drága, befizetünk.
  -Jaj de örülök – mondta Valentin. – Szóval rendben van?
  – Igen, bogaram.
  – Különben – mondta Valentin – nem hiszem, hogy el fogunk menni. Előbb fog kitörni a háború.
  – Mit beszélsz ilyen hülyeségeket! Én mondom neked, hogy nem lesz háború. Nem is értem, honnan szeded ezt az ökörséget.
  Valentin régebben el-elejtett egy-egy ilyen jellegű megjegyzést, de mostanában megtartotta magának a véleményét. És ez még szeretetreméltóbbá tette őt az emberek szemében.
  Most hanyatt feküdt, és megpróbált rájönni, hogy mi különbség van aközött, ha az ember csukott szemmel semmire se gondol, vagy ha álomtalanul alszik. Mint rendesen, ez az erőfeszítés most is nyomban felébreszti kilenc órával későbben, és egész délelőtt söpröget, pucolgat, port törölget, sőt még árusítgat is néha-néha. Főleg délután van módja rá, hogy belemerüljön az óramutató járásának figyelésébe; agyából, melyben kusza gondolatfoszlányok kergetik egymást, megpróbálja kimosni a mindennapok lerakódott hordalékát. Gépies mozdulatok és megfakult tárgyak sistergő hangnyalábok szabdalta kietlen birodalma ez, de nem pusztaság. Balustre reggel azt mondta: „Príma kályhafestékem van az ezüstrámáihoz”, és a mondat – a hangsúly nyomatékától röpítve – olyan lidérces állhatatossággal zeng, visszhangzik, mint a hollandi menyecskék kakaóreklámja. Valentin hallgatja a torz visszhangot, mely hirtelen eltávolodik; egy ismeretlen, személytelen, kongó hang tolakszik a helyébe, mely ellentmondást nem tűrően „radírt, radírt, radirt!” követel, és mely maga is távolodni kezd két, csupa egyforma Balustre-ből álló sorfal között, majd az üres vödörbe hulló felmosórongy puha neszével elhal a messzeségben. A hangokat elnyeli a saját árnyékuk, a Balustre-öket eltakarják Párizs látképei vagy az újságok fotói, és emezekre is ólomszürke fényű közömbös és ismeretlen tájak nyomódnak rá; erdők teliholdnál vagy az óceán vihar előtt. Valentin megfigyeli, hogy sosem esik az eső. Most éppen semmit sem figyel meg. Mereven néz egy faágat vagy egy gömbölyű kavicsot, és szem elől veszti az időt. Az idő tíz perccel előbbre lökte a mutatót, és Valentin nem tudta megfigyelni, hogy csinálta. És a faág, a kavics óta semmi sem történt. Előfordul, hogy – önkéntelenül – újra az órára függeszti tekintetét, és az is, hogy már javában beszél valakivel, de még mindig a villódzó káprázatok foglyának érzi magát.
  A vásárló és a nem-vásárló klienseken kívül (az utóbbiak száma napról napra gyarapszik az előbbiek rovására) ott vannak a vigécek, a kifutófiúk, a különböző hatóságoktól jövő hivatalnokok, a koldusok (Valentin közéjük sorolja az apácákat, az alamizsnát gyűjtőket, a biblia- és ceruzaárusokat, a keleti szőnyeggel és a próféta lányának átokűző szent ezüstkezével házalókat is). Semmit se vásárol, de szívesen ad alamizsnát. A bibliaárus már kezd dühbe gurulni: rendszeresen bejár a boltba, de még egyetlen evangéliumot se sikerült elsütnie. Pedig már azt is felajánlotta, hogy ha Valentin nem talál minden problémájára megoldást benne, visszaveszi. Valentin hallani se akar róla, de szívesen ad egy frankot; az árus duzzogva távozik, és nem fogadja el a pénzt. Az arab már feladta a hiábavaló szócsatát; néha már be se megy a boltba, csak elhaladtában odamosolyog. A környék koldusai viszont rendszeresen megjelennek; négyen vannak, és persze nem terjesztik el Valentin jó hírét Picpus utcai vagy Aligre téri kollégáik körében, így aztán a lokálpatriotizmus határt szab Valentin bőkezűségének. Valentin nem tartja pontosan számon, de hétfőtől péntekig mindennap egy frankot és szombaton kettőt ad Pommier atyának, Csupacsontnak és Thimothée-nak; Miss Párizs beéri heti öt frankkal, amit egy összegben vesz fel, pénteken tizenöt óra tájban. Miss Párizs, cserébe, kézbe veszi Valentin zenei nevelését; negyven évvel azelőtt volt neki egy-két fellépése, és kornyika-repertoárjában kizárólag olyan dalok szerepelnek, amelyek a tizennégyes háború utolsó puskalövéseivel feledésbe merültek. A zeneórák mérhetetlenül untatták Valentint, de úgy gondolta, hogy ez nyilván így megy Párizs-szerte; ha hinni lehet az újságoknak, minden sanzonművész így végzi. Meg is próbálta meggyőzni róla Miss Párizst, hogy nem áll egyedül az esetével, de aztán nem erőltette a témát, mert látta, hogy bánatot okoz vele a művésznőnek.
  A teljes jogú koldus és az ócskaságárus közt ott volt átmenetnek Fejenincs János, akit Valentin őszintén a szívébe zárt. Az ádáz kedélyű és enyhén idegengyűlölő Fejenincs János nem szerette, ha új arc tűnt fel a környéken. Valentin már több mint egy éve boltoskodott a Brèche-aux-Loups utcában, mire megtisztelte a látogatásával. Azóta kölcsönös rokonszenv alakult ki köztük, és mindent őszintén megtárgyaltak egymással.
  Így aztán a vevők számának csökkenésével egyenes arányban fogyott a tétlenséggel tölthető órák száma is. Ez utóbbi védelmében Valentin megreformálta a reggeli menetrendjét. Öt órakor kelt, hétkor nyitotta ki a boltot, és így nyert két órát, amit – üde reggeleken és ködös hajnalokon – az idő figyelésének szentelhetett.

---

15

Egy csomó cirokseprűvel megrakodva belépett Fejenincs János. A seprűt gondosan a pultra helyezte, és Valentin felé nyújtotta a kezét.
  – Cigaretta – mondta, nem határozva meg pontosan, hogy parancs vagy kérés esete forog-e fenn.
  Valentin odaadta neki a cigarettát, és egy skatulya gyufát is csatolt mellé.
  Fejenincs János szívott egyet a cigarettából, az orrán keresztül kifújta a füstöt, majd figyelmesen megszemlélte a parazsat.
  – Blü, blü, blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü.
  – Mit ettél ebédre? – kérdezte Valentin.
  – Tesárut – felelte Fejenincs János. – Tesárut, blü, blü.
  – Tyűhű – szólt Valentin –, akkor jól belaktál.
  Fejenincs János a combját csapkodta.
  – Beszarásig – mondta, és majd megfulladt a kacagástól. – Beszarásig.
  Ujját felemelve csendet intett, felemelte a fél lábát, és fingott egyet. Aztán két ujja közt elnyomta a cigarettát, és lassan rágni kezdte.
  – Mingyá meglátod – mondta, ügyet se vetve rá, hogy a bagóié őszbe vegyülő szakállára csordul.
  Benyúlt a zsebébe, és egy mindkét végén megkezdett hurkát húzott elő.
  – Tesáru! – mondta. – Tesáru!
  Két szembefordított tenyerével mutatta, hogy a hossz mintegy hetvenöt centiméter volt, gyors körkörös csuklómozdulattal, hogy csórta, majd hüvelykujjával bizonyos irányba bökött, jelezve, hogy az áldozat egész egyszerűen Verterelle, akinek három üzlettel odébb van a hentesáruboltja.
  – És onnantól idáig meg is etted? – kérdezte Valentin.
  A másik intett, hogy: hogyne, természetesen.
  – És nem láttak meg?
  Fejenincs János kacsintott. Fogta az egyik söprűjét, és úgy csinált, mintha a nyelét rágná, közben pedig mohón nyelte a maradék hurkát.
  – Nagy kópé vagy te – mondta Valentin elragadtatva. Fejenincs János is ezen a véleményen volt; bólogatott és – immár majdnem jóllakottan – leült.
  – Na és hogy van, Brû úr, hogy van Brû úr, hogy hogy hogy van Brû úr.
  – Még mindig nem bírom négy percnél tovább követni a nagymutatót – mondta Valentin, tekintetét a Poucier nagy órájára irányítva.
  Fejenincs is arrafelé nézett, és eltátotta a száját, de mihelyt Valentin megszólalt, hevesen visszafordult:
  – Négy percen túl olyan, mintha elaludnék, már nem tudom, min gondolkozok, és az idő kicsúszik az ellenőrzésem alól, vagy pedig megrohannak a képek, lankad a figyelmem, és ugyanúgy, mint az első esetben, már tovább is szaladt az idő, és nekem nem sikerült fülön csípnem.
  Fejenincs János megértőén bólintott.
  – Blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü.
  Majd elgondolkozva megismételte a mondatot.
  – Őrködöm az idő felett – mondta Valentin –, de néha megölöm. Pedig ezt nem akarom.
  Beszélgetőtársa égnek emelte, majd fáradtan és együttérzően leejtette a karját.
  – Főleg a képek zavarnak – folytatta Valentin. – Mindenfelől rám rohannak. Még olyan is van, amelyet nem is ismerek. Olyan tájakról, ahol sose jártam, s amelyek tán nincsenek is.
  – Kocsival – mondta Fejenincs –, kocsival, kocsival.
  Felállt, és több ízben körbevonatozta a székét. Aztán gyorsan véget vetett eme tevékenységének, leült, és visszavedlett figyelmes hallgatósággá. Valentint meghatotta ez a közjáték, mely arról tanúskodott, hogy beszélgetőtársa mély érdeklődéssel kíséri az ő időpróbálkozásait. Tovább fűzte a szót:
  – Meg aztán ott vannak a hangok, a zajok, a szavak, mindaz, ami az ember fülébe hatol. Vannak nagyon távoliak; mintha rádió bömbölne egy hegy túloldaláról. És vannak mondatok, amelyek hülyén ismétlődnek és ismétlődnek.
  Elhallgatott, igazán nem akart tapintatlan lenni.
  Fejenincs János bólintott, és felállt.
  – Cigaretta – mondta.
  Ez azt jelentette, hogy távozni készül.
  Kifújta a füstöt az orrán keresztül, és odanyújtott egy söprűt Valentinnak.
  – Vedd meg! – mondta. – Vedd meg!
  Valentin átvette tőle a söprűt, és azt kérdezte:
  – Te csináltad?
  A barátja intett, hogy igen.
  – Messze – mondta –, messze.
  – Mennyi? – kérdezte Valentin.
  – Húsz frank.
  – Hohó, ez milliomosnak való seprű!
  – Húsz frank.
  Valentin elgondolkozott rajta, hogy Julia ki fogja-e találni, hogy képes volt egy ciroksöprűért húsz frankot adni egy félkegyeiműnek. Talán nem. A söprű nemigen tartozik a kedvenc területei közé.
  Odaadta a húsz frankot Fejenincs Jánosnak, aki nem tudott különbséget tenni húsz centimé, húsz frank és húszmilliárd között, de Valentin most az egyszer nem akarta a méltányos árat fizetni. A húsz frank méltóságteljesen zsebre vágatott. Fejenincs János távozott a söprűkkel a vállán, ment az orra után.
  Valentin rokonszenvvel szemlélte szerzeményét. Kapóra jött neki, hogy egy járókelő floki pont arra a járdadarabkára rondított, amelyet Valentin a sajátjának tekintett, és amelynek a köztisztasága végett gyakorta együttműködött Párizs város arra hivatott alkalmazottaival. Kipróbálta a szerszámot, és az eredmény kielégítőnek bizonyult. Houssette kint állt az üzlete előtt (az utca túlfelén, öt házzal odább, balra), és odakiáltott neki:
  – Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak!
  Valentin nem hallotta tisztán a javaslatot, amely ellen pedig nyilván tiltakozott volna, ha felfogja az értelmét, és válaszképpen vidáman meglengette a söprűjét, mint egy lobogót. Ami megnevettette Houssette-et, aki – a többi környékbeli kereskedőhöz hasonlóan – elnéző jóindulattal volt Valentin iránt.
  Köztisztasági küldetése bevégeztével Valentin, maga után húzva a söprűjét, visszament a boltba, és némiképp homályos eszmefuttatásba bocsátkozott a környékbeli ebeknek potyadékuk színe és halmazállapota szerint való azonosíthatóságát illetően. Berakta új szerzeményét az üzlet hátsó fertályában levő faliszekrénybe, majd előrejött, a pénztárgép elé ült, és a Poucier-féle nagy órára emelve tekintetét, várta, hogy ugorjon egyet a nagymutató, ami kezdete lesz a versenyfutásnak, a mozdulatlanság (Valentin) és a körbeszaladás (a mutató) párviadalának.
  Mindig az első perc a legkönnyebb. De a második percben már jön az Houssette mondatának értelme. Mit is kiabált oda a fűszeres? Vékonyka, de jól érthető babahang hatol Valentin fülébe: „Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak!” Szegény kutyák. Ha legközelebb találkozik Houssette-tel, azt fogja mondani neki: „Nem dugót kéne a fenekükbe rakni nekik, hanem egy kosárkát a farkuk alá.” Ez kutyaságosabb, és Houssette jót fog nevetni rajta. Valentin még nem vesztette szem elől a nagymutatót, de már érzi, hogy nem bír sokáig kitartani: maguk alá temetik a szavak és a képek. És amikor megjelenik Houssette, és úgy tántorog, mint tavaly július tizennegyedikén, Valentin megérti, hogy miért adta neki Fejenincs János ezt az ajándékot. Tudja már, hogy ajándékot kapott, és Fejenincs csak tapintatból kért érte húsz frankot.
  Szemét egyre az órára függesztve látja magát, amint hátramegy a söprűért. Visszajön, és egyetlen lendülettel kisöprűzi Houssette-et. Beletaszajtja a járdaszegély mentén csordogáló folyókába, és a víz elsodorja a mosolygó fűszerest. Aztán eltünteti a házakat a seprűjével, aztán a járdát és végül a szennyvízfolyókát. Eléri a negyedik percet, és még mindig nem hullott ki az időből. Arra biciklizik egy csendőr. Elsöpörve. Egy másik gyalog jön. Az is elsöpörve. Visszajön Houssette, két csendőr közt. Mért fogja közre két csendőr szegény Houssette-et? Mögöttük feltűnik két csendőrtől közrefogva Houssette, és őket meg Houssette követi két csendőrtől közrefogva. Valentin elfelejtette elsöprűzni őket, és lám, máris annyi van belőlük, mint a nyű. Tovább haladva ezen a nyomon egy Fejenincs János-sereget pillant meg, amint éppen megostromolnak egy dombot; a védők mindegyike le van nyakazva. Valentin nagyot söprint, de már késő, képhulladék tapad a cirokszálakra, és hiába erőlködik, a hulladék képmássá tapad össze. Ezt hogy fogja eltüntetni! Minden izmát és módszerességét latba vetve sikerül helyreállítania a pusztaságot, de ekkor észreveszi, hogy közben eltelt öt perc, és ő nem tud számot adni róluk.
  Első próbálkozásra ritkán sikerül célt érnie az embernek. Valentin most már ismeri az elméletet, de még nem tett szert kellő rugalmasságra a gyakorlat terén, és főleg nagyobb gyorsaságra, hajthatatlanságra lenne szüksége. Nem szabad várni a söprűzéssel. Reszketős hang kezd dúdolni a tarkójában : „Pacsirta szól a”, puff, letaglózza, a hang kinyúlik, és kész. Már az előbb is ezt kellett volna csinálnia. A füle mögé csúsztatja a söprűt, és megfogadja, hogy legközelebb ügyesebb lesz.
  Belép egy csendőr. Miért nem kettő? A nevezett kérdésére Valentin Brû azt válaszolja, hogy igen, ő Valentin Brû. Nahát akkor itt van Valentin Brû új mozgósítási besorolása. Az új mozgósítási lap rózsaszínű, meglehetősen vidám színárnyalatú. Valentin még egy kicsit kóválygó fejjel veszi tudomásul, hogy a mozgósítás kezdetétől számított tizedik napon kell bevonulnia Nantes-ba, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő keretébe.
  – Most már biztos – mormolja Valentin.
  – Mi biztos? – kérdezi a csendőr. Repes az örömtől, hogy így le van sújtva a miniatűr- és fényképkeret-kereskedő.
  – A háború – felel Valentin.
  A csendőr nevet:
  – Nem holnap fog kitörni.
  – De nemsokára.
  – Nem azért jöttem, hogy politizáljak magával.
  A csendőr kezd mérges lenni a leendő másodosztályú közlegényre.
  – Meg aztán – fűzi hozzá ádázul – magának nincs oka panaszkodni. Csak a tizedik nap kell bevonulnia, és akkor is Nantes-ba. Vegye tudomásul, hogy vannak öregebbek magánál, akiknek rögtön a Maginot-vonalhoz kell bevonulni, és rögtön az első napon!
  Valentin tisztában van vele. Megpróbálja megokolni, miért fogadta kegyeibe az igazságtalanság.
  – Talán hogy én részt vettem a malgacsmalájok elleni hadjáratban – vélekedik.
  – Az nekem tökmindegy – mondja a csendőr. – Viszont be kell szednem az előző lapját.
  – Odafent van. Itt lakom az emeleten.
  – Na és nem tud fölmenni érte?
  – De igen. De akkor senki se marad az üzletben.
  – Majd én itt megvárom. Remélem, nem tart sokáig.
  Valentinnak szemlátomást nemigen volt ínyére ez a megoldás. Hogy néz az ki, egy csendőr az üzletben? Mi lenne, ha vevővé alakítaná át?
  – Nincs szüksége véletlenül egy szép rámára? – kérdi.
  – Nincs időm nekem viccelődni, kérem – mondja a csendőr. – Menjen, hozza le az előző lapját, itt megvárom.
  Valentin már elszokott a katonaélettől, ízetlen dolognak tartotta, hogy valaki csak így parancsolgat neki. Hát igen, mindjárt itt a háború.
  – Megyek – mondta kurtán.
  Fölment a lépcsőn, belépett az otthonába (az ajtó, várakozásának megfelelően, nyitva volt), és senkit se talált otthon, csak a konyhában szunnyálladzó bányarémet, vagyis hát – miként sejtette – Julia elment hazulról. Könnyűszerrel megtalálta a katonakönyvét, mely gondosan el volt dugva a lepedők közé, és lement. Megejtették a mozgósítási lapok cseréjét.
  – Na, ezzel megvolnánk – mondta szellemesen a csendőr.
  – Senki se jött, amíg nem voltam itt? – kérdezte Valentin.
  – Senki.
  – Gyengén megy az üzlet mostanában – sóhajtott Valentin. – Mindenki a háborúról beszél.
  A csendőr némán tisztelgett, és távozott. Houssette-hez vezetett az útja. Valentin türelmesen várt hét óráig, majd átsétált a fűszereshez, és szívélyesen azt indítványozta neki, hogy igyanak egy pohárkával a Cimborákban.
  – Maga is megkapta az új mozgósítási lapját? – kérdezte Valentin.
  – Ó, az nem jelent semmit – válaszolt a fűszeres.
  – Már milyen értelemben?
  – Hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy háború lesz.
  – Hát persze.
  – Nem lehet úgy élni, hogy folyton arra gondol az ember.
  – Természetesen – mondta Valentin. – Nekem nincs okom panaszkodni, Nantes-ba megyek.
  – Az nem jelent semmit – mondta a fűszeres. – Onnan tovább is küldhetik.
  – Na persze.
  – És különben is, ha kitör a háború, mindenütt bombázni fognak. Párizs is megkapja a magáét, figyelje csak meg!
  Derűlátóan felnevetett.
  – Maga Párizsban marad? – kérdezte merészen Valentin.
  – Maga csak ne féltsen engem – válaszolt kitérőén Houssette, ami elszomorította Valentint.
  – Így legalább nem unatkoznak a csendőrök – mondta Valentin.
  – Szép idő volt máma, mi? – kérdezte Houssette.
  Valentin nemigen vette észre, hogy szép idő lett volna.
  Júniusban ez természetes. Találomra válaszolt:
  – Csudaszép.
  Az idő, a múló idő, sose szép vagy csúnya: mindig egyforma. Néha talán átvonul egy-egy másodperc-zivatar, és lehet, hogy a délután négyórai napsütés visszaránt néhány percet, ahogy a megbokrosodó lovakat szokták. A múlt talán nem mindig tudja megőrizni azt a szép rendet, amit a ketyegő óra ad a jelennek, és lehet, hogy rendezetlen sorokban ront elő a jövő: a pillanatok lökdösődve furakodnak előre, hogy minél hamarább felszabdaltassanak. Lehet, hogy malaszttal teljes bűverő vagy rút ördögi akarat rántja görcsbe az időt, és lövelli ki belőle a múltat s az eljövendőt. Lehet. De Valentin sohasem bocsátkozott efféle feltételezésekbe. Ehhez még nem volt elég tudása. Ő beérte volna egy különböző hosszúságú válaszokra szabdalt, de mindig egynemű azonossággal, melyet nem akart megfesteni az ősz színeivel, megfürdetni március jeges záporában, lebegtetni az illékony felhők foszlányai közt.
  – Rosszul van? – kérdezte Houssette.
  – Én? Dehogy!
  Beléptek a Cimborákba, mindenkit üdvözöltek, majd leültek. Egy-egy abszintot rendeltek.
  – A papír miatt van úgy oda? Énnekem már harmadszor cserélik ki a mozgósítási lapomat, mégse tört ki a háború.
  – Addig jár a struccmadár a kútra, amíg meg nem kopasztják – jegyezte meg Valentin.
  – Ehh! Igyon egy jót, az majd rendbe hozza.
  Koccintottak, és Valentin elfintorodott.
  – Nahát, nem láttam még franciát, aki fintorgott volna az abszinttól – mondta Houssette.
  – Csak azok miatt a nyavalyák miatt, amiket a gyarmatokon szedtem össze – mondta Valentin.
  – Mért nem rendelt valami mást?
  – Ki akartam próbálni, hogy még mindig rosszul esik-e.
  Houssette gondterhelten nézett rá.
  – Furcsa egy fickó maga – foglalta össze a véleményét. Valentin csöppet se akart ilyen színben feltűnni az emberek előtt.
  – Nem furcsább, mint bárki más – vágott vissza némi hévvel.
  – Ó, nem akartam én megsérteni.
  – Én se magát. Kortyintottak egyet a méregből.
  – Na és jól megy a bolt? – kérdezte Houssette.
  – Nem. Egyre rosszabbul. Nem tudom, hogy mászunk ki a csávából.
  – Nem kell világgá kürtölni – tanácsolta Houssette.
  Ez igaz. Julia is folyton ezt mondogatja neki: „Ne dumálj ! Te sose dumálj!”
  – Nagy baj nincs azért –jelentette ki elégedetten.
  Most persze minden szempontból ajánlatos ugyanazt a kérdést feltenni Houssette-nek. Ez nyilvánvaló.
  – Hát magának? – kérdezte.
  – A zaba – mondta Houssette megvetően –, a zaba, az mindig jól megy. Ha jól boldogul valaki, akkor örömében zabál, ha meg baj van, akkor vigaszul.
  – Maga szerint ha szomorú az ember, akkor jó étvágya van?
  – Gondoljon csak a temetés utáni nagy zabálásokra.
  – Lehet, hogy örömükben esznek.
  A válasz hallatán Houssette megint fürkész pillantást vetett Valentinra.
  – Maga szerint mindenki szemétláda? – kérdezte a fűszeres.
  – Ugyan dehogy!
  – Hát akkor?
  Valentin nem tudott mit válaszolni.
  Houssette leplezetlen kíváncsisággal méregette tovább, és Valentin azon tépelődött, hogy miért látta őt nemrégen két csendőr között. Afféle megsejtés ez, amilyet Julia szeret művelni, vagy puszta fantaziálás, aminek semmi köze ehhez a jelenlevő Houssette-hez?
  Néhány másodpercig mindketten hallgattak. Szemlátomást nem zavarta őket a csend.
  – Hogy van a felesége? – szólalt meg a fűszeres. – Ritkán látjuk mostanában.
  – Ritkán – mondta Valentin, csodálkozva, hogy most őneki tesznek fel kérdéseket, őneki, aki oly sok bizalmas vallomást szedett ki a környékbeli emberekből, sőt idegenekből is.
  Elismételte magában a julianus alapszabályt: „Te sose dumálj!”, de aztán mégis úgy gondolta, hogy a kurta „ritkán” egy kicsit udvariatlannak tűnhet.
  – Sose megy el hazulról – jegyezte hát meg.
  – Agorafóbiája van neki? – kérdezte szabatosan a fűszeres.
  Valentin nem emlékezett, hogy olvasta volna-e ezt a szót a Larousse kislexikonban. Nyilván elfelejtette Diégo-Suarez óta. Ha nem foglalná le annyira az idő, újra elolvashatná.
  – Egy kicsit – válaszolta Valentin.
  – Olyan nincs, hogy egy kicsit – vitatkozott Houssette. – Vagy van neki, vagy nincs. Bármelyik orvostól megkérdezheti.
  – Igen – mondta Valentin. – De ő külön eset.
  Úgy gondolta, hogy ügyesen megfelelt. Az is igaz viszont, hogy egy kicsit talán túl sokat beszélt.

---

16

– És természetesen a mi vendégeink vagytok – mondta Paul.
  – Mint mindig – mondta Valentin.
  – Mindig? Egy év alatt most másodszor – jegyezte meg Julia. – Elég idő eltelt a kiállítás óta, most már talán arra is futja neki, hogy kaviárra fizessen be minket.
  A bolt előtt egy igen hosszú Delage várta őket. Egypár környékbeli kereskedő vette magának a fáradságot, és köréje sereglett, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A gyerekek álmodozva nézték az autócsodát.
  – Én ebbe bele nem ülök! – sikított Julia.
  Valentin viszont alig várta, hogy beleülhessen.
  – Meg fognak dobálni bennünket – folytatta Julia. – És egyáltalán, el tudod te kormányozni ezt a masinát?
  Paul nem méltatja válaszra; a kormányhoz ül. Valentin hátul foglal helyet. Julia is rászánja magát, hogy beszálljon.
  Méltóságteljes csöndben indulnak el, és Valentin visszaint a némán álló barátoknak és ismerősöknek. A kocsi eltűnik, és az emberek szó nélkül hazamennek.
  Az utazás alatt Julia ki se nyitotta a száját, Paul pedig időnként egy-egy kérdést vetett hátra, ilyesféléket: „Milyen volt Németországban? Na, majd mesélsz róla. Hogy megy az üzlet?Hova szeretnétek menni?”, de Valentin átadva magát a passzív autósport gyönyöreinek, csak tagolatlan félszavakkal válaszolt.
  Chantal a Champs-Élysées-n található piszok menő Kis Hazug vendéglőben várta őket. Annyi vásárolnivalója volt szegény asszonykának, hogy nem volt ideje elkísérni az urát a tizenkettedik kerület távol eső és kietlen tájaira.
  – Hát Marinette? – kérdi Julia.
  – Intézetben van, Bouffémont-ban.
  Julia nem esik hasra a hírtől.
  – Még mindig olyan kis kurva?
  – Kezd javulni– mondta Paul higgadtan, mert érzi, hogy Julia inkább csak megszokásból tette föl a kérdést. – Mit isztok? – kérdezi asztaltársaitól.
  – Én egy koktéltot – mondja Julia.
  A Bubraga házaspár mukkanni se tud a döbbenettől.
  – Milyet kérsz? – kérdezi tőle jót derülve Valentin, aki a Marie-Claire receptjeiből ismeri ezt a szakkifejezést.
  – Dryt? Manhattant? Rose-t? – sorolja a csálinger.
  – Rose-t – válaszolja Julia habozás nélkül.
  – Négyet – siet hozzátenni Paul.
  – Nem, nem! – tiltakozik Valentin. – Én dzsúszt kérek.
  – Gépfrut? Ananász? Paradicsomdzsúsz? – kérdezi a csálinger cinkos mosollyal, azt gondolva, hogy jópofáskodik a kedves vendég.
  – Melyik most a legdivatosabb? – kérdi Valentin.
  – Azt hiszem, a gépfrut – válaszol a csálinger, elbűvölve a kedves vendég szellemességétől.
  – Akkor hozzon nekem egy gépfrutdzsúszt!
  A Butraga házaspárra néz, akik ők maguk is őt nézik. Jól megnézi magának a sógor fülét, a sógornő lábát, majd Julia felé fordul:
  – És mondd csak, tudod te egyáltalán, mi az a róz?
  – Azt hiszed, hasra esek tőle?
  Jön a főpincér a dossziéival, és kezdődik elölről az egész.
  – Mindenkinek kaviárt, jó? -javasolja Paul.
  Julia tétovázik. Lehet, hogy Paul azért ajánlja a kaviárt, hogy visszautasítsák. De az is lehet, hogy nem, és akkor ő, Julia, nem Paullal, hanem saját magával tol ki, ha hagyja, hogy rátukmálják ezt a szart. Kényes kérdés. Julia mindig attól fél, hogy Paul túl akar járni az eszén. Valentin viszont nem tétovázik. Mintha egy álló hete csak azon gondolkozna, hogy mit rendeljen ma este. És ez így is van.
  Kíváncsian vizsgálja a Rose-koktélt, és kísérleti célzattal szürcsölgeti a gépfrutdzsúszt. Nagyon savanyúnak találja egy dzsúszhoz képest. Chantal szemlátomást kínosan érzi magát. Julia rosszkedvű. Ezt mindhárom asztaltársa megállapítja magában, és próbálják megfejtem az okát. A sógor hirtelen meggazdagodása már nyilván nem bosszantja annyira. A közös családi étkezések hangulata mindenesetre megváltozott, és senki sem tudja, hogy miért.
  – Na és milyen volt Németországban? – kérdezi Paul Valentintól.
  Még szerencse, hogy itt ez a németországi utazás, különben miről beszélgethetnének? Már megint csak a politikáról: a belről, és Paul most már osztja Julia véleményét a hivatalnokokat, adót, társadalombiztosítást és minden egyebet illetően; a külről, és akkor előbb-utóbb óhatatlanul ugyanoda lyukadnak ki, Hitler titkos szándékaihoz, amiket mindannyian világosan látni véltek, meg a puskatushoz, amely – függetlenül egyesek derű- és mások borúlátásától – egyre kelendőbb árucikk a világpiacon.
  – Egy hét buszon – mondta Valentin illő komolysággal.
  Gyengéd és hálás pillantást vet Juliára, aki megajándékozta őt ezzel az utazással. Júniusban, amikor megvonta az üzleti mérleget, azt kellett tapasztalnia, hogy kevesebb, mint háromezer-ötszázharminchét frank 50 centime-ot keresett egy év alatt. Józanul végiggondolva a dolgot, tekintve az összeg csekélységét, nem engedhették meg maguknak Juliával, hogy elutazzanak nyaralni. De az asszony roppant egyszerűen megoldotta a kérdést, először is olyan pénzösszeget teremtett elő, amelynek a forrását sűrű homályban hagyta (talán a nanette-i örökségből maradt), továbbá pedig lemondott az utazásról: ő – az elmúlt évekhez hasonlóan – nem fog kimozdulni otthonról. Valentin nagy nehezen hagyta meggyőzni magát, majd elment a német utazási irodába, ahol olyan mázlija volt, hogy még éppen elcsípte az utolsó jegyet, mert a körutazásnak óriási sikere volt.
  – Az összes utasnak ősz kecskeszakálla volt – mondta Valentin –, és néhányuknak felesége is.
  – Nyugdíjas katonatisztek, ez nyilvánvaló – mondta Paul.
  – Pontosan – mondta Valentin –, és egytől egyig bonapartisták. Én leghátul ültem, és aztán Strasbourg érintésével átkeltünk a Rajnán. Szép folyó.
  – Volt útleveled? – kérdezte Paul.
  – Persze – mondta Valentin.
  – Hogy váltottad ki? – kérdezte Paul.
  – Azt hiszed, agyalágyult? – mondta Julia.
  Paul nem válaszolt.
  Valentin elmosolyodott, és tovább fűzte a szót:
  – Először Elchingenben és Ulmban voltunk. 1805-ös hadjárat. Egy pasas mindent elmagyarázott. A kisöregek főleg a térképet nézték. Nekem nem volt, úgyhogy kölcsönadtak egyet, de aztán, amikor továbbmentünk…
  – Berchtesgadenban is voltatok? – kérdezte Paul.
  – Nem. Mért lettünk volna?
  – Ne szólj folyton közbe! – mondta Chantal. – Tetszett Németország?
  – Vannak régi városok. Jéna, Weimar. De előbb még elmentünk Eckmühlbe. 1809-es hadjárat. Ezek, ugye, az osztrákok elleni győzelmek, mint ismeretes.
  – Osztrákok, németek, az most ugyanaz – mondta Paul.
  – A körutazás nem érinti Austerlitzet, mert az Csehszlovákiában van – mondta Valentin.
  – Mi a véleményük a Szudétákról? – kérdezte Paul.
  – A svábokkal nem dumáltunk. Istentelenül nagy hazafi volt az összes kisöreg, én meg, tudod, nem tudok németül.
  – Furcsa egy ötlet a németektől, hogy pont egy ilyen utat szervezzenek – mondta Paul.
  – Azt mondják, a népek közeledése végett. De senkit se hozott közelebb. Várd csak ki a végét.
  – Hagyd már, hogy nyugodtan kibeszélje magát! – mondta Chantal.
  – Jó itt a kaja – jegyzi meg közbe vetőleg Julia, és ettől a jóindulattól Paulnak leesik az álla.
  – Igen, nem rossz hely – bólint. Nem állja meg, hogy hozzá ne fűzze: – Párizs egyik legjobb vendéglője.
  – El is hiszem – mondja Julia, akinek a nyájassága most már tényleg túlmegy minden határon.
  Paulnak majdnem elmegy az étvágya tőle.
  – Ott viszont nagyon rossz a kaja – mondja Valentin.
  – A fenébe is – mondja Paul –, vagy vaj, vagy ágyú. Göring is megmondta. Vagy Göbbels?
  – Na látod – mondja Julia Paulnak –, ha sok puskatust adsz el, mi is moslékot fogunk zabálni.
  – Ki mondta, hogy Valentin ágyúkereskedőkkel evett egy asztalnál ottan? – vág vissza Paul.
  – Hát nemigen – mondja Valentin. – Legfeljebb talán Regensburgban, ahol jó volt a kaja, és ahol együtt ettem egypár némettel. Regensburg után felmentünk Bayreuthba, ahol nagy zenei élet van, majd végigmentünk a Saale völgyén, ugyanúgy, minta Napóleon hadserege. Jénában megmutatták nekünk egy német filozófus házát, aki a csata napján a Világ Lelkiismeretének nevezte.
  – Kit nevezett így? – hangzott a kérdés.
  – Napóleont.
  – El kell ismerni, hogy Napóleon nem volt akárki – mondta Paul.
  – Hát igazán nagy marha az olyan, aki ennyi cirkuszt csinál azért, hogy a végén Szent Ilonán dobhassa fel a talpát – mondta Julia.
  Másnap megmutatták nekik a harcmezőt, ahol 1806. október 14-én Napóleon tönkreverte a porosz sereget. Auerstadtba is elvitték őket, ahol ugyanazon a napon Davout is győzedelmeskedett. És az éjszakát Weimarban töltötték. Másnap látogatás Goethe házában.
  – Ja igen, Goethe! – mondta Paul.
  – Ki is volt az? – kérdezte Julia. – Már mondtad, de mindig elfelejtem.
  – A Faust, a Werther és a Mireille alkotója.
  – Tehetséges ember volt – mondta Paul.
  – Azt mondják, konyított a költészethez – mondta Valentin. – Kavicsokat meg régiségeket is gyűjtött, telezsúfolta vele a házát. Elmesélték nekünk, hogy imádta Napóleont, és a poroszok veresége után kijelentette: nincs más hátra, be kell hódolni, és jóba kell lenni a franciákkal, mert ők az okosabbak és erősebbek. Mert hogy Jénában akkora ruhát kaptak a poroszok, hogy olyat még nem látott a világ. A porosz királyságot megette a fene, és a poroszok már csak azon golyóztak, hogy hogyan lehetnének puszipajtások a franciákkal.
  – Ez nagyon is a németekre vall – mondta Paul.
  – Csakhogy azért voltak olyan poroszok is, akik nem kértek a franciákból, és nagyban készülődtek, hogy a pofájukra másszanak. Goethe ki nem állhatta ezeket. Különben Napóleon személyes jó barátja volt, és a Becsületrendet is megkapta tőle.
  Paul elpirult. Igenis ő is meg fogja kapni a következő becsületrendosztáskor!
  – Az a jénai pasas is utálta az ilyen hepciáskodó poroszokat. 1813-ban, amikor elkezdtek megint ugrálni, a jénai pasas azt mondta, hogy a németek szívesebben elszállásolnak hat franciát, mint egy orosz disznót, és három oroszt, mint egy német önkéntest.
  – Mért mesélték el nektek ezt az egészet? – kérdezte Julia felcsillanó józansággal.
  – Biztos a francia-német közeledés végett – mondta Valentin. – Csakhogy a kisöregeket ezzel se tudták megpuhítani, a markukba röhögtek, és mind azt mondták, hogy a németek írói meg filozófusai rongy emberek, bezzeg a franciák sose voltak ilyen nyámnyila alakok, még a Százéves Háború idején se.
  – Na és Cauchon? – mondta Chantal.
  – A németek mindenesetre megsértődtek – mondta Valentin –, és azután már, Lützen kivételével, csupa vereséget láttunk. Még Rossbachot is meg kellett néznünk.
  – Ott mi volt? – kérdezte Paul.
  – Alaposan elnáspángolták a franciákat 1757-ben.
  – 1757-ben? De hisz akkor nem lett volna szabad bevenni a programba!
  – Nagy szemétség volt tőlük – mondta Valentin. – És legvégül jött Lipcse, ahol megmutatták a Népek Csatája emlékművét. 1813. október 16-tól 19-ig tartott. És a franciák utána már sose tudtak átmenni a Rajna jobb partjára. A kisöregek sírtak mérgükben.
  – Hiába, ha egyszer benne volt a programban – mondta Julia egyre hajmeresztőbb józansággal.
  – Végig azt remélték, hogy a szászok nem állnak át, és hogy Napóleon végül győzni fog.
  – Ezt a gyerekességet! – mondta Julia.
  – Roppant tanulságos – mondta Paul.
  – Nem olyan nagyon – mondta Valentin.
  – Akkor meg minek mentél el a társasutazásra? – kérdezte Chantal.
  – Halálra untattalak benneteket az utazásommal, mi? – mondta Valentin.
  – Többet meséltél róla, mint Madagaszkárról – mondta Chantal.
  – Madagaszkárban átültetik a holtakat – mondta váratlanul Valentin.
  – Micsoda? – hitetlenkedtek a többiek.
  – Eltemetik, aztán bizonyos idő múlva előszedik, és máshova temetik őket – mondta Valentin.
  – Micsoda vademberek! – mondta Julia.
  – Pont olyan, mint a történelem – mondta Valentin. A győzelmek és a vereségek sohasem ott érnek véget, ahol lezajlottak. Bizonyos idő múlva előszedik őket, rontsák máshol a levegőt!
  – Nagy kár, hogy olyan kevés iskolája van neki – mondta Julia. – Az újságokba is írhatott volna.
  – Nem akartad, hogy megpróbáljam letenni az érettségit – mondta Valentin.
  – Kész időpocsékolás lett volna – mondta Julia. – Rámakereskedő, maradj a rámáidnál, és utazgass, ha kedved van. Persze ne túl gyakran – fűzte hozzá.
  – Nagyon megváltoztatok mind a ketten – mondta Paul.
  – Szerintem is – mondta Chantal.
  – Ti is – mondta Julia.
  Némán méregették egymást, miközben a főpinccr sebészi műgonddal babrált a kacsasültben.
  – Ha Paul megkapja a Becsületrendet, az se lesz feltűnő, hogy mekkora nagy füle van – mondta Julia.
  – Honnan tudod, hogy erre gondoltam? – pirult el Paul.
  – Na látod – mondta Chantal Juliának –, régebben biztos odafordultál volna a pincérekhez, hogy „Igaz, uraim?”.
  – Ezt mondom én is. Öregszünk. Nem igaz? – kérdezte Julia a pincértől, aki püspöki műgonddal bort töltött a poharába.
  – Ó, asszonyom! – válaszolt az ember.
  – Más nem jut az eszébe?
  – Hagyd békén! – mondta Chantal.
  – Nem bántom én – mondta Julia. – Csak megjegyeztem, hogy nem valami beszédes.
  – Te Valentin – szólt Paul, aki babonából szerette volna elkerülni, hogy visszatérjenek az „ő” Becsületrendjére –, mit akartál mondani azzal a halotthistóriával?
  – Őszintén be kell vallanom, hogy néha nem gondolom meg, mit beszélek – mondta Valentin.
  – Nem vagy te próféta véletlenül? – mondta Paul.
  – Remélem, nem gúnyolódsz Valentinnal! – háborodott fel Chantal.
  – Dehogyis. Komolyan kérdem, annál is komolyabban, mivel én nem hiszek a prófétákban.
  – Én sem – mondta Valentin.
  – Nem a jövőre akart vonatkozni, amit mondtál? – erősködött Paul.
  – Nem tudom, miről beszélsz – mondta Valentin.
  – Mire akartál kilyukadni azzal a Jénával? Hogy háború lesz, és meg fognak verni minket?
  E szavak hallatára a Butagra úr asztaltársasága körül sürgölődő csálingerhad borzadva megmerevedett.
  – Egy filmről beszélgetünk – mondta Paul, és bárgyú mosollyal meredt a semmibe.
  A szolganépség felderülve szorgoskodott tovább.
  – Igen – mondta Paul Valentinnak. – Hova akartál kilyukadni? És mit bizonyít az egyáltalán? Mi volt hetvenben? Meg a tizennégy-tizennyolcas háborúban? Azt elfelejted?
  – A kákán is csomót keresel – mondta Chantal.
  – Idegeskedik – mondta Julia.
  – Egy puskatus-kereskedőnek talán csak joga van idegeskedni, ha a mindennapi kenyeréről van szó! – mondta Paul. Valentinra szegezte a mutatóujját: – Csak nem azzal rágalmazol, hogy rosszak a puskatusaim?
  – Egyetlenegyet se adtál ajándékba – mondta Valentin.
  Paul erre már nem tudott mit felelni.
  – Tényleg – mondta Valentin –, nem is rossz ötlet. Igazi puskatus, amibe egy érem van beleillesztve. Egy ilyen kerethez jól illenének a katonafényképek, nem igaz?
  – Ebből ugyan nem fogsz meggazdagodni – mondta Julia.
  Valentin jóízűen felkacagott, Paul pedig elrévedve végzett az utolsó falat kacsasülttel.

---

17

München után még jobban megcsappant a képkeretkereslet, csak karácsonyra élénkült meg egy kicsit a forgalom. Napok teltek el úgy, hogy egyetlen vevő se tért be a boltba, és a környékbeliek – nem lévén más meséinivalójuk, csak a megélni való történelem – egyre ritkábban látogatták meg Valentint, és egyre jelentéktelenebb részleteket mondtak el harsogó újságcímek jegyében csordogáló életükből. Továbbá a képkeret-kereskedő németországi útja is nyugtalanította a szomszédságot. Mindenféle találgatásokba bocsátkoztak a rendkívüli kiruccanás valódi okait illetően, és még a kém szó is elhangzott. Nagyon rejtélyes volt a dolog, ráadásul hiába is faggatták Valentint: válaszai csak növelték a kérdezők tanácstalanságát. Végezetül köztudomású volt, hogy Valentin – bár újabban bölcsen hallgat róla – elkerülhetetlennek tartja a háborút, és az elhúzódó béke miatt egyesek szemében vesztettek hitelükből az ő mégoly általánosságban megfogalmazott nézetei, sőt egyes egyesek úgy vélték, hogy Valentin szándékosan alakított ki ilyen véleményt maga körül. Ha nem tart ki mellette néhány olyan tiszteletre méltó kereskedő barátja, mint Houssette, Virole, Crampon és Poucier, alighanem úgy eluralkodik az ellenséges érzület, hogy azt az üzleti sikertelenség egymagában nem tudja eloszlatni. Ezzel szemben a Taine utcai jósnő, aki békét jósolt híveinek, olyan tekintélyre tett szert, hogy még a tizenhatodik kerületi dámák is elzarándokoltak hozzá Reullybe.
  Újév után ismét teljesen leállt a kereteladás. Január ötödikéig kellett várni az első vendégre. Fejenincs János leült, és azt mondta:
  – Cigaretta!
  Valentin adott neki egy cigarettát. Fejenincs Jánosban azt találta a leglenyűgözőbbnek mostanában, hogy München idején behívták katonának. Fejenincs János pedig bevonult, mint bárki más, de sőt, vissza is jött. A seregben való egyhetes vendégeskedése a jelek szerint idillikus volt, és szavaiból arra lehetett következtetni, hogy végig részeg volt. Valentinban gyanú támadt, hogy Fejenincs szimuláns, és ahogy tartalékosi tevékenységéről faggatta, úgy érezte, olyan, mint a környékbeli kereskedők, mikor éppen kérdésekkel halmozzák el őt, Valentint, a németországi útját illetőleg.
  – Boldog új évet – mondta.
  Fejenincs János a combjára csapott, mintha valami ínyencnek való viccet hallott volna.
  – Hát igen – mondta Valentin. – Ezt az évet már nem ússzuk meg.
  Fejenincs János megunta a füstölést, egyszersmind sürgető vágya támadt, hogy táplálkozzék, és mivel nem volt más a keze ügyében, csak a szivarka, nekilátott, hogy elfogyassza.
  Valentin figyelmesen nézte, és arra a felismerésre jutott, hogy lám, Fejenincs már csak kicsike csikkeket eszik.
  – Azért szívni jobb, nem? – szólalt meg.
  Fejenincsnek nem volt kialakult véleménye a dologról.
  – Boldog új évet– mondta. – Boldog új évet. Boldog új évet. Blü-blü-blü-blü-blü-blü-blü-blü. Boldog új évet.
  Valentin követte a példáját, és nagy vígan a combjára csapott.
  – Boldog új évet – folytatta Fejenincs János, és begörbítve a mutatóujját, hozzáfűzte: – Tak-tak-tak-tak-tak-tak-taktak-tak. Bumm-bumm! – üvöltötte, de olyan vadul, hogy megijedt tőle, és gyorsan egy szék mögé bújt.
  – Nagy hecc lesz – sóhajtott Valentin.
  Fejenincs János némán reszketett rejtekhelyén, mint egy kutya.
  – Hát aztán! – mondta Valentin.
  A barátja lassan felegyenesedett, és két csuklóját összetéve, a volgai hajóvontatók lassú lépteivel odament hozzá. Megállt a pénztárgép előtt, amely mögött Valentin ült, és kezét a Chignole idején aranypénzt is látott divatjamúlt rézlapra helyezve azt suttogta:
  – Enni! Enni!
  Valentin bólintott.
  – A környék többi kereskedőjének is el fogod mondani?
  Fejenincs János ravaszkásan elmosolyodott, és vékony hangon hadarva szavalni kezdett:

A Tücsök dalolt egyre, bár
  Izzott a nyár,
  Hát ment is a Hangyához át
   Elpanaszolni nyomorát.
   Akkor ma táncolj, szaporán*

  – Nem hagytál ki véletlenül néhány sort? – kérdezte Valentin.
  – Bumm-bumm! – dördült el ismét Fejenincs János, majd reszketve egy szék mögé lapult.
  – Már megint lidérces álmom volt az éjjel – mondta Valentin. – Valami füves pusztában mentem egy eldugott falu felé, és már messziről bűzlött. Aztán beértem a faluba, és körös-körül elhagyott kunyhók voltak, és döglött állatok hevertek az utcán. Már egy csomószor álmodtam ilyesmiket.
   Fejenincs János még mindig ott kuporgott a szék mögött, és csendesen sírdogált.
  – Mért nem ülsz le? – kérdezte Valentin.
  A barátja egy kézmozdulattal jelezte, hogy jobb neki így.
  – A söprűdnek köszönhetően—fűzte tovább a szót Valentin – több mint hét percig követni tudtam az időt, csak az időt. De most már tudom, hogy nem követnem kell, hanem meg kell ölnöm az időt. Mit gondolsz, amikor sikerül kiszabadulnom, és már nem kell feszülten figyelnem, és ugyanott vagyok, ahonnét egypár perce mozdulatlanul elindultam, az nem olyan, mint amikor az ember álomtalanul alszik?
  Fejenincsjános egy szót se szólt.
  Belépett egy csendőr.
  Rendkívül udvariasan üdvözölte a tulajt, és közölte vele jövetele célját: Brû (Valentin) mozgósítási lapját szándékozik kicserélni. Imigyen tudtul adván óhaját, mely annál is inkább jogos volt, mert nem egyéni szeszélyből, hanem a hon védelme megmásíthatatlan terveiből fakadt, a csendőr szórakozottan körbepillantott, és meglátta a szék mögött lapuló Fejenincs Jánost, aki a nemtelen majré minden jelét magán viselte. A csendőr – bár látott már egyet s mást életében – meglehetősen meglepődött, s alkalmasint módszeres nyomozáshoz látott volna, de akkor azt kellett hallania, hogy megkérdezik tőle: kívánja-e elvinni a régi mozgósítási lapot. Még szép, hogy kívánja, hiszen ez küldetése fontos részét képezi! Oldaltáskájából elővette az új lapot. És Valentin megtudta, hogy a mozgósítást követő tizenegyedik napon kell jelentkeznie Nantes-ban a 10. kiegészítő keretnél. Nyert tehát egy napot, de minek?
  Minden sértő szándék nélkül azt mondta a csendőrnek:
  – Hát ezzel nem sokat nyerek.
  – Mi közöm hozzá? – felelte derűsen a csendőr.
  Mindazonáltal a szék mögött lapuló személy miatt a hadfi nem teljesíthette háborítatlan örömmel a küldetését. Valentin észrevette ezt.
  – Vigyázz! – kiáltotta el magát.
  Fejenincs János talpra szökkent, és vigyázzállásba merevedett, egyébiránt a csendőr is végrehajtotta a parancsot.
  – Jobbra át! Lépés in-dulj! Egy, kettő! Egy, kettő! Ajtót nyit! Egy, kető! Egy, kető!
  És Fejenincs János, a csendőr nyomában, kimasírozott az üzletből.
  Valentin nézte, ahogy távolodnak. „Vissza fog jönni – gondolta –, mármint a csendőr.” Bezárta az utcai ajtót, és fölment a katonakönyvéért.
  A lakás üres volt, mint általában, pontosabban, mint mindig, ha nagy ritkán felment. Valentin ezúttal nem nézett ki a konyhába, hogy futó pillantást vessen a bóbiskoló bányarémre, hanem egyenesen a hálószobába ment, hogy elővegye a szekrényből az ágyneműhalom alól a katonakönyvét, és egyszer csak a padlón találta magát. Valami puhában botlott el.
  Juliában.
  Ott hevert az asszony, elterülve, és pontosan úgy viselkedett, mint egy hulla.
  „Már csak ez hiányzott” – gondolta Valentin, és nem mozdult. Aztán az futott át az agyán: „megváltozik az életem”, majd: „az övé is”. Ebből mindjárt levonta a következtetést: „Nem is vagyok olyan egoista, hiszen őrá gondolok.” Villanásnyi idő múlva már azon töprengett, hogyan tolakodott ez a szó, az egoista, a gondolatai közé. Akkor aztán átugrott Julia testén, és lefutott a lépcsőn. Odalent beleütközik a mérgeskedő csendőrbe.
  – Meghalt a feleségem – mondja –, rohanok orvosért.
  Faképnél hagyja a hadfit, aki elgondolkozik, szabályszerű-e mozgósításilap-csere közben bekrepálni.
  Valentin rohan. Valójában nem orvoshoz rohan, mert egyetlen orvost se ismer. Julia mindig makkegészséges volt, és ő, Valentin se betegeskedő fajta. Poucier-hez szalad segítséget kérni. Poucier és a felesége ott lohol Valentin mögött, hamarosan Houssette és a virágáruslány is csatlakozik hozzájuk. A csendőr is felmegy: az elsőbbség végett. Most már ketten szorulnak orvosi segítségre, a bányarém ugyanis, mihelyt kilép a konyhából, epilepsziás rohamot kap, felfedve így a kórt, amelyet mindeddig sikerült ellepleznie.
  Valentin körül tevékeny és hatékony tömeg sürög-forog, olyan a lakás, mint egy ördögtanya. Váratlanul befut egy orvos. Valentint magával ragadja a cselekvés szelleme, gyorsan megejti a mozgósításilap-cserét, a csendőr dolgavégezetten távozik, és Valentin meg van elégedve magával, mert lám, fel tudott emelkedni a feladat nagyságához.
  Kisvártatva odalép hozzá a doktor, és tapintatosan közli vele, hogy a hölgy nem halt meg.
  – Apró plekszia – mondja. – Valószínűleg béna marad. A cselédje viszont egyszerűen epilepsziás. Vegyen fel valaki mást, fiacskám, az édesanyja ápolására. Húsz frank lesz, de ne féljen, jövök még.
  – Rohadt egy ügy – mondta Julia néhány nappal később, amikor újra beszélni tudott. – Szarban vagy, mi, tündérbogaram?
  – Á, minden rendbejön – mondta Valentin.
  – A francokat—mondta Julia—, nincs mese, nekem lőttek.
  – Mondom, hogy minden rendbejön.
  – Annak a marhának is pont most kellett becsavarodnia! Rúgd ki, és keress valakit, aki ápolni tud!
  – Nem lehetne őt is megtartani? – próbálkozik Valentin, mert a szíve szakad meg a gondolatra, hogy ki kell rúgnia szegény bányarémet, és különben is tudja, hogy ő képtelen lenne lefolytatni az eljárást.
  – És miből fogod fizetni őket?
  Valentin lekókad.
  Julia nézi, nézi.
  – Szegény kicsikém – sóhajt fel. – Na jó, tudod, mit csinálunk? Fogsz egypár ekkora papírlapot, ráírod, hogy cselédlányt keresünk, és kiteszed az ismerős boltosoknál.
  – Ez aztán az ötlet! – mondja Valentin.
  És tüstént munkához lát.
  – Kiírjuk, hogy mennyit adunk?
  – Megőrültél?
  – Csak tudnám, miből fogjuk fizetni – mondja Valentin –, változatlanul nem megy az üzlet.
  – Van egy kis dugipénzem – mondja Julia. – De sokáig nem húzzuk belőle.
  Valentin megvakarja a fejét.
  – Talán mást is árusíthatnánk, nemcsak képkeretet mondja. – Ha jobban nekiveselkedek, talán kijön belőle valami.
  – Szűkecske neked az agyad ahhoz – mondta Julia, és megsimogatta Valentin haját.
  Katonaruhában látja. De nem amint elhalad a rőfösüzlete előtt: teherautón ül a katonatársai közt, és lógázza a lábát. Vajon a múltra vagy a jövőre vonatkozik a kép?
  – Esetleg bevonulhatnék – javasolta Valentin –, megkapnám az önkéntesi jutalmat. Olyan mindegy, hogy most rögtön húzom-e föl az angyalbőrt vagy három hónap múlva…
  – Buta vagy – mondta Julia.
  Valentin nem erősködik. Más ötletei is vannak:
  – Paul talán el tudna helyezni munkásnak a gyárában. Igaz, nincs kedvem hozzájárulni a világ felfegyverzéséhez – teszi gyorsan hozzá.
  – Na ugye.
  – De talán tud valami kényelmes és jól fizető állást.
  – Arra ne számíts! Úgy csinál, mintha a haverod volna, de igazából rohadt egy alak.
  – Gondolod?
  – Nagyon a bögyében vagy, amióta megcsöcsörészted Chantalt a Világkiállításon.
  – Meglátott minket?
  – Chantal mondta el neki.
  – És te honnan tudod?
  – Nekem is elmondta.
  Miket beszélhettek róla a háta mögött! Valentint szerfölött bántotta a dolog. Felcsillant előtte egy reménysugár:
  – Megláttatok minket?
  – Csak amikor összetalálkoztunk.
  Valentin rnegvakarta a fejét.
  – Kitaláltad?
  – Minden lehetséges. – Julia elmosolyodott. – És te? Te kitaláltad már?
  – Mit kellett volna kitalálnom? – kérdezte Valentin meglepődve.
  Julia nem válaszolt.
  – Megyek, kiosztom a cetliket – mondta Valentin.
  Beletelt egy időbe, mire végzett, mert mindenütt be kellett számolnia a felesége betegségéről. Olyan sokszor kellett elismételnie ugyanazt a szöveget, hogy egy kicsit fáradtan ért már haza. Julia ezzel fogadta:
  – Szeretnélek megkérni egy szívességre.
  – Mondd csak nyugodtan.
  – Fogj egy ekkora kartonlapot, ni, és jó olvashatóan írd rá: „„Holnap jövök”, aztán menj el a Taine utca tizenkettőbe, hátsó lépcső, második emelet, bal oldali ajtó, és négy rajzszeggel tűzd ki a feliratot, jó?
  – Igenis, értettem! – mondta Valentin.
  Nagy műgonddal megcsinálta a feliratot, és művében gyönyörködve így szólt:
  – Kész is. Megyek. Taine utca tizenkettő, hátsó lépcső, második emelet balra?
  – Igen. De várj még egy percet! Menj le az udvarra! Van hátul egy ajtó. Egy kis közre nyílik, amely egészen a fatelepig és a rézműves raktáráig vezet. A raktár előtt befordulsz jobbra. Néhány lépés, és egy kékre festett ajtó előtt találod magad. Benyitsz, és máris ott vagy a Taine utca tizenkettő udvarán. A kulcs a fiókban van, abban ott, ni. Vadonatúj kulcs. El ne veszítsd!
  – Nem vesztem el. De mit csinálok, ha valaki meglát, amint éppen felrajzszegezem a feliratomat az ajtóra, és megkérdi, hogy mi a fenét keresek ott?
  – Senkivel se fogsz találkozni.
  – De hiszen lakói is vannak annak a háznak.
  – Csak ügyesnek kell lenni, akkor senkivel se találkozik az ember.
  – De én nem vagyok ügyes.
  – Hát ügyeskedj!
  – De ha mégis meglát valaki, akkor mit mondjak?
  – Küldd el a francba! Szabad országban élünk, vagy nem?
  – Már nem sokáig – mondta Valentin.
  – Magadtól jöttél rá?
  – Semmire se jöttem rá. Mindennap ezzel vannak tele a lapok.
  – Tudsz olvasni az emberek arcából?
  Valentin nem válaszolt.
  – Nem ördöngösség – mondta Julia.
  – Én azt látom, ami nincs rávésve az idő számlapjára.
  – Azzal semmire se mész – mondta Julia.
  – Egyszer két csendőr közt láttam Virole-t – mondta Valentin. – Nem, Houssette volt az. Igen, Houssette, nem Virole. Annyi biztos, hogy sose következett be.
  – Virole-né mögött ott ólálkodik a halál – mondta Julia.
  – Megmondtad neki?
  – Tudja.
  – Én nem akarok beleavatkozni az emberek életébe – mondta Valentin.
  – Ahogy gondolod.
  – Ezt hogy érted?
  – Zafir asszony nagy pénzeket keres. Te fogod helyettesíteni, amíg gyengélkedik.
  – De én nem hiszek a jósnőkben! – tört ki Valentin. – És különben is, isten bizony nincs tehetségem hozzá.
  – Bármit összefecseghetsz.
  – De az emberek Zafír asszonnyal akarnak találkozni, nem pedig velem.
  – Zafír asszonnyal fognak találkozni.
  – Csak nem azt akarod, hogy nőnek sminkeljem magam?
  – Nem kell kisminkelned magad. Anélkül is szép leszel.
  – De a hangom, az alakom…
  – Elfátyolozod az arcodat. Van nekem egy szép fátylam az összes állatöv jegyével. Egy kicsit összehúzod magad a széken, és úgy változtatod el a hangod, hogy ne lehessen megismerni.
  – Az új kliensekkel még csak-csak sikerülhet a dolog. De a törzsvendégek gyanakodni fognak.
  – Nyugi – mondta Julia. – Ha egyszer az emberek be akarják venni a maszlagot, lehetetlen észhez téríteni őket. Az ökörségnek nincs határa.

---

18

Plakát az ajtón: Madame Zafir. Múlt. Jelen. Jövő. Be lehet menni, ha nincs kulcsra zárva. Tessék húzni egy Bűvös Számot az asztalon és várni, hogy a nevezett Számnak megfelelő számú csöngetés beszólítsa. Méltányos tarifák. Valentin rárajzszögezte a maga feliratát a plakátra, közben nem győzte csodálni, hogy milyen világosan vannak megfogalmazva az utasítások, és hogy Julia erre képes volt. Egyébként csodálkozott, hogy egyáltalán csodálkozik még valamin.
  Lement a lépcsőn (senkivel se találkozott, ahogy Julia előre megmondta), átvágott a Taine utca tizenkettő udvarán, újra végighaladt a folyosón, majd a fatelep mellett húzódó sikátoron, kulcsra zárt maga mögött egy ajtót.
  Ily módon belekóstolván Párizs rejtelmeibe, máris otthon találta magát. Úgy döntött, hogy iszik egy pohárkával, mielőtt felmenne jelenteni, hogy küldetését sikeresen teljesítette. A lépcsőházon át kiment az utcára.
  Arra lett figyelmes, hogy csődület van Virole-ék előtt egy kis teherautó körül, odasietett a bámészkodókhoz, de már csak azt látta, hogy a teherautó elporzik.
  – Mintha ugyan nem lenne más baja az embernek manapság, amilyen időket élünk! – mondta valaki.
  Valentin meglátta Houssette-et.
  – Mi történt?
  – Virole megölte a feleségét – mondta Houssette.
  – Még ilyet – mondta Valentin.
  Gépiesen elindultak a Cimborák felé. Valentin azon gondolkozott, hogyanjöhetett volna rá, hogy az „Houssette két csendőr közt” azt jelentette: „Virole rabkocsiban”. Az is megfordult az agyában, hogy ha Julia nem bénul meg, vajon Zafír asszony figyelmeztette volna-e Virole-nét a rá leselkedő veszélyre, és egyáltalán elkerülhető lett volna-e a baj. És végül azon is eltöprengett – amire eddig még nem gondolt—, hogy vajon Zafír asszony megjósolta-e magának a betegséget, mely derékba törte pályafutását.
  – Hát, kérem – mondta Houssette, mihelyt helyet foglaltak –, az angol király Párizsba látogat.
  – A háború jele – mormogta Valentin.
  De máris magával ragadta őket az általános társalgás hulláma. Hogy történt pontosan? Ki a hibás? Igaz, az idegeire ment a nő, de azért még nem kellett volna megölnie. Egy ilyen derék asszonyszemélyt! Egy ilyen derék férfiembernek! Micsoda korban is élünk, hogy egy ilyen derék férfiember egyszer csak megöl egy ilyen derék asszonyszemélyt!
  – Pedig a Taine utcai jósnő idejében figyelmeztette, Virole-né mondta is Balustre-nének, aki aztán továbbmondta nekem. Azt mondta Balustre-nének: „Tudja, Balustre-né, nagyon gyanakszom az uram iránt.” Zafír asszony is megmondta : „Vigyázzon, Virole-né – azt mondja –, könnyen lehet, hogy nem az ágyában fog meghalni a férje miatt.” Nahát, ezt mondta Zafír asszony Virole-nénak, ahogy Balustre-nétől hallottam.
  Valentin a jól tájékozott személy felé fordult. Az illető Verterelle-nek bizonyult, akit őszinte özvegysége hosszú ideig távol tartott a kocsmáktól. Julia Verterelle-nének is megmondhatta volna, hogy az ágyában fog meghalni. De ő, Valentin, mi a csudát mondhatott volna meg Virole-nénak meg Verterelle-nének? Hogy nyerni fognak a lottérián, és százéves korukig fognak élni egy tengerparti villában? Örömet szerzett volna nekik, de attól ők még nyugodtan feldobták volna a talpukat.
  Valentin körül víg röhincsélésbe torkollott a társalgás, már ahogy ez nagy sorscsapások alkalmával lenni szokott. Valentin látta magát, amint ott lépdel a házak mögött nyíló sikátorban, amelynek létezéséről eddig nem is tudott, majd megy fölfelé a Taine utcai ház lépcsőjén, olyan biztonságban, mintha láthatatlan volna. Egyetlen pohár lőrétől beleszédült ebbe az alattomos, sötét világba, ahol furcsamód nagyon is otthonosan érezte magát. Igazán nem lenne ildomos, ha nem fogadná el a Julia ajánlotta új hivatást!
  – Elgondolkoztatja az embert ez a história, mi? – szólalt meg Houssette.
  – Más is van – mondta Valentin. – Még egy változás lesz a kerületben. Becsukom a boltot.
  – Csak nem?
  – Nem megy az üzlet. Találtam egy állást. Bent a központban. Aztán majd meglátom.
  Látta, hogy Houssette elhiszi a mesét. Ettől úgy megzavarodott, hogy legszívesebben megmondta volna neki az igazat. Ámult, hogy milyen könnyen el tudta ültetni ezt a kis hazugságot a fűszeres józan elméjében. Mostanáig azt hitte, hogy a beszéd az igazság kimondására, a hallgatás pedig az elrejtésére való. Az, amit Zafír asszony ügyfeleinek fog mondani, nem is tévhiteket kelt majd, hanem olyan téveszméket és ábrándokat, amelyek egész a sírig elkísérik az illetőt.
  A legelső kliensnek azt fogja mondani, hogy egy hindu herceg veszi feleségül. Nem biztos, hogy az lesz az első házassága, sőt, az se, hogy a második, így a lehetőségek tág tere nyílik meg a hölgy előtt: víg bizakodásban töltheti életét a szenilitás végső határáig. Az első ügyfele egy fiatal nő volt.
  – Hamarosan férjhez megy – mondta Valentin fejhangon, és a saját hangja hallatára majdnem elnevette magát.
  – Egy hete volt az esküvőm – mondta a páciens.
  – Ugye, megmondtam. Minekünk nem számít az idő. Mi az, hogy tegnap vagy holnap az örökkévalósághoz képest?
  „Na, ezzel biztos sikerült bepaliznom” – gondolta Valentin gyönyörködve önnön ékesszólásában. De a leányzó szívós fajta volt:
  – Nem mondom, szép dolog az örökkévalóság, csakhogy engem nem a tegnap érdekel, hanem a holnap.
  – A tegnap is fontos – mondta Valentin. – A tegnapok nélkül nem lennének holnapok.
  – Akárhogy is, egy hete férjes asszony vagyok.
  – Mit kíván tudni?
  – Mindent.
  – Az bizony sok – mondta Valentin komoran.
  – Kerül, amibe kerül.
  „A fene egye meg – gondolta Valentin –, nem is olyan könnyű ez. Julia jól kitolt velem: el kellett volna próbálnunk, mielőtt bedob a mély vízbe. Persze már az is szép tőle, hogy kitalálta ezt a dolgot.”
  – Most koncentrálni fogok – közölte megfellebbezhetetlenül.
  Az ifjú hölgy ezt természetesnek találta.
  „Bevessem neki a hindu herceget? – töprengett Valentin. – Ez az egyetlen, amit én találtam ki, saját erőmből, de nem biztos, hogy a nő beéri vele.” Rádöbbent, hogy nem lesz többé alkalma rekordot dönteni a Poucier nagy óráján. Pedig már éppen kezdte valamiképpen meghódítani az időt, bár azt még mindig nem tudta felfogni, hogy bizonyos számú másodperc ide vagy oda miképpen tudja befolyásolni azt, ami csak a végtelennel mérhető. És ha tíz perc néha egyeden szempillantássá zsugorodott, ez a szempillantás mindig egy emberi életre vonatkozott, olyan életre, melynek kezdete és vége van. Lehetséges volna, hogy az élet trambulinja valójában mérleghinta? Valentin lebillent.
  Visszatérve csillagjós-fátyla mögé, Valentin észrevette, hogy a páciens alszik. Megkocogtatta az asztalt, és jó hangosan kijelentette:
  – Tíz frank lesz, asszonyom.
  Az asszonyka felriadt, leszurkolta a tíz ruppót, és réveteg tekintettel távozott. Valentin büszke volt magára. „Kezdetnek nem rossz” – gondolta, majd követve Julia utasításait (amelyek, ugye, oly világosan voltak megfogalmazva az ajtón), kétszer megrázta a csengettyűt, hogy jelt adjon a kettes számúnak. De senki se lépett be. Valentin megvakarta a fejét; három lehetőség volt: a kettes számú elaludt; a kettes számú elment, de kint vár a hármas számú; és végül, hogy nincs kettes számú, vagyis se kettes, se hármas, se senki nem vár. Az első esetben nemigen valószínű, hogy az újabb csengettyűzés inkább fölébreszti az illetőt, mint az előző: a második esetben három csöngetés a megoldás; a harmadik esetben mindegy, mit csinál. Valentin tehát hármat csöngettyűzött. Egy úr lépett be, letette az asztalra a sorszámát, a kettes számot, majd ravaszkásan mosolyogva leült.
  „Csuda agyafúrtnak képzeli magát – gondolta Valentin –, az a baj, hogy nem tudom, hogy járjak túl az eszén. Micsoda szakma!”
  – Tehát nem tudta, hogy nem mentem el – mondta az agyafúrt. – És elárulhatom, hogy nincs harmadik kliens. A jelek szerint ezt se tudta.
  – Kettő vagy három, az minekünk egy és ugyanaz – mondta Valentin. – Az idő kettős: múltra és jövőre oszlik, és egyszersmind hármas is, hisz a kettő közt ott a jelen.
  – Ha a konzultáció három frankba kerül – szólt az agyafúrt –, de én csak kettőt adok magának, be fogja látni, hogy kettő vagy három nem ugyanaz.
  – Húsz frank a konzultáció – mondta Valentin eltökélve, hogy jól megfeji ezt a piszok alakot. – Előre kell fizetni.
  A fickó leszurkolta a húsz ruppót, és Valentin szemérmesen letakarta a pénzt az illető Bűvös Számával. Csakhogy eközben láthatóvá vált a kézfeje, és a pasas nagy érdeklődéssel stírölte azt a kezet. Valentin rögtön rájött, hogy zsaruval van dolga, és megállapította magában, hogy egykettőre lefülelték. És most le fogják csukni? Börtönbe csukják-e az embert jóslásért?
  A pasas türelmesen várt, magabiztos volt, és enyhén ironikus.
  „A rohadt disznó! – gondolta Valentin. – Julia persze könnyen elbánt volna vele. Én meg csak lejáratom a szakmát.” Nagyot sóhajtott.
  – Nos? – kérdezte a kettes számú.
  – Van egy kollégája, aki rosszakarója magának – vágott bele Valentin.
  – Hogy néz ki? – kérdezte a pasas most már kihívó gúnnyal.
  – Barna hajú, bajuszos, keménykalapot visel, folyton magával cipeli az esernyőjét, és akkora csukája van, mint egy hegedűtok.
  – Forradás van neki a jobb arcán? Valentin nem esett bele a csapdába.
  – A balon – mondta.
  – Ő az – suttogta döbbenten a páciens.
  – Le fogja pipálni magát egy ügyben, amellyel mindketten meg vannak bízva.
  – A tányértolvajok ügyében?
  – Pontosan. Legyen résen, különben nagyon behúzza a csőbe.
  – Mit csináljak?
  – Tíz frank a tanács – mondta Valentin.
  A pasas máris fizetett.
  – Holnap reggel hétkor menjen a Sacré-Coeur elé, és meglátja, mit kell tennie.
  – A Sacré-Coeur elé?
  – A Sacré-Coeur elé.
  A pasas meg volt rökönyödve.
  – Maga hülyének néz engem – bökte ki végül.
  – Mondja meg, mit kockáztat vele, ha odamegy a Sacré-Coeur elé?
  – Hát az igaz.
  – Mondok én magának még valamit.
  – Igen?
  – A feleségével van kapcsolatban. A maga egyik kollégája legyeskedik körülötte.
  – Hogy néz ki?
  – Barna hajú, bajuszos. Keménykalap, esernyő. Nagy lába van neki.
  – Biztos benne?
  – Látom.
  – Anatole! Sejtettem.
  – Vigyázzon vele, nagy csibész. Sajnálom, de most már búcsúznom kell magától. Jöjjön el újra, ha segíthetek valamiben. Legközelebb már csak tíz frank lesz a konzultáció.
  – Köszönöm. – A jagaló gondolkozott valamin. – Kesztyűt kellene felvennie – mondta végül.
  – Én köszönöm – mondta Valentin.
  A jagaló távozott.
  Valentin az ablakhoz ment, és látta, ahogy a pasas áthalad az udvaron. Érezte, hogy kliense meg se áll a Sacré-Coeurig.
  Csöngetett hármat, aztán négyet, de nem volt foganatja. Kinézett a váróterembe: senki. Mese, amit Julia mondott, hogy valóságos aranybánya ez. Hogy mindig tele a váró. Egy álló órát kellett várnia a hármas számúra, Miss Párizsra. Ez már ismerős terep lesz.
  – Mit kíván tudni? – kérdezte Valentin teli torokból. Tényleg, vajon mit kíván tudni szegény bolond? Ha a múltját szeretné hallani, jó helyen jár: ő, Valentin alaposan felkészült a témából.
  – Ha ön jósnő – szólt Miss Párizs odahajolva Valentinhoz és majd átfúrva tekintetével a fátylat –, ha ön jósnő, akkor tudnia kellene, hogy én mit kívánok tudni.
  „Még csak az hiányzik, hogy ez a szerencséden öreglány is kételkedjen! – sóhajtott Valentin. – Na de majd én megmutatom neki!”
  – Azt kívánja tudni, hogy mit hoz a jövő – mondta tagoltan.
  – Ez az! – bólogatott diadalmasan Miss Párizs.
  Most, hogy elnyerték a bizalmát, nem titkolta tovább, hogy mi jövetele célja:
  – Egyetlen dolgot szeretnék tudni – mondta. – Azt, hogy lesz-e háború.
  Szóval ez a nyomorult öreg liba képes kidobni tíz frankot az ablakon, csak hogy ünnepélyesen meghallja azt, amit minden józan elmétől ingyen is megtudhatna. „Furcsák az emberek” – gondolta Valentin, és hirtelen rádöbbent, hogy valójában mindegy, a háborút jövendöli-e meg vagy a hindu herceget. Mindig jön a háború, hacsak be nem adja a kulcsot az ember, még mielőtt kitörne. Valentin most valami újjal próbálkozott.
  – Nyugodjon meg, asszonyom – jelentette ki tökéletes eunuchhangon –, nem lesz háború.
  Miss Párizsnak elsötétedett az arca.
  – Pedig úgy reméltem! – suttogta.
  – Mért? – kérdezte kíváncsian Valentin, kizökkenve a szerepéből, de Miss Párizs semmit se vett észre, és így válaszolt :
  – Mert jól betenne a rohadt szemeteknek. Egy jó kis háború, nagy rakás halottal, az aztán adna a pofájukra nekik! Hogy dögölne meg minden boltos meg tulaj, zsaru, tisztviselő, filmsztár, pap, biciklista! bombát a fejükre, bumm! hogy szakadnának miszlikbe a rohadtak! Tavaly, München előtt, odavoltam a boldogságtól. Minden pénzt megért, amilyen savanyú pofákat vágtak. Beszari rongy alakok. És aztán a leggyávább közülük, a Daladier, elsimította a dolgot. De én azért reméltem, hogy csak elnapolták a háborút. Tényleg azt hiszi, hogy nem lesz háború?
  – Nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki Valentin.
  – Na persze – mondta Miss Párizs porig sújtva.
  – Csupán ennyit kívánt megtudni?
  – Igen, asszonyom.
  – Nos, akkor én még valamit elárulok magának: anyagi természetű csalódás fogja érni pénteken. Nem kapja meg az összeget, amelyre számít.
  – Még ilyet!
  Valentin nem tudta eldönteni, mi döbbenti meg jobban a hölgyet: a jövendőmondó precizitása vagy a rámakereskedő pálfordulása.
  – El nem tudom képzelni, mért tagadná meg tőlem Brû úr a zsebpénzt – mondta Miss Párizs támadó éllel.
  „Szóval egyedül én adok neki rendszeresen húsz frankot péntekenként”- gondolta Valentin, és hirtelen agyába hasított a felismerés: ha Miss Párizs zárva találja a boltot, képes és fölmegy az emeletre.
  – De nehogy erősködni próbáljon! – tette hozzá rémisztőén. – Szörnyű nagy baj érné, szörnyű!
  Miss Párizs rémülten hallgatott egypár másodpercig, aztán sírós hangon azt mondta:
  – Ha ezt tudom, hát el se jövök. Csupa rossz hírt tudtam meg magától.
  – Van azért egy jó hírem is.
  – Micsoda?
  – Magának kivételesen ingyenes a konzultáció.
  – Jaj, köszönöm szépen, asszonyom! Köszönöm szépen.
  És Miss Párizs pánikszerűen távozott, nehogy Zafír asszony megbánja a jószívűségét, és az utolsó pillanatban kivasalja belőle a dohányt. Az ilyenektől minden kitelik.

---

19

Valentinnak olyan hamar feltámadt az érdeklődése a szakmája iránt, hogy másnap reggel hétkor már ott állt a Sacré-Coeur előtt. Fél hatkor kelt, felültette Juliát az ágyban, hogy az asszony lássa a bányarémet, ha megjön, aztán átszaladt Zafír asszonyhoz, és kitűzött egy cetlit, amelyen tudatta a kliensekkel, hogy csak kettőkor kezdődik a rendelés. Megvette a Marie-Claire-t, majd metróra ült. Úgy elmerült az olvasásban, hogy kétszer is tovább ment, mint ahol át kellett volna szállnia, viszont mi mindent meg nem tudott! Valósággal lenyűgözte a hölgyek közkedvelt lapjának az az oldalpárja, mely arra volt hivatva, hogy meggyőzze az olvasót: vajmi keveset tud Párizsról, a város történelméről, topográfiájáról és nevezetességeiről. Valentin rádöbbent, hogy e tárgyban mérhetetlen az ő tudatlansága. Hiszen mostanáig csak azt a néhány pályaudvart ismerte meg a tömérdek párizsi negyed egyikének egypár utcáját (igaz, az összes Jénáról elnevezett közúti egységet is), a Charenton utca 306. falán levő emléktáblát és a reullyi temetőt… még mit is?… futólag és felületesen a nagykörutat meg a Champs-Élysées-t; ezenkívül homályosan emlékszik a Világkiállítás – azóta lerombolt – pavilonjaira, és kész; fogalma sem volt azonban Camulogène gall vezér létezéséről és arról, hogy Isoré óriás sosem létezett, és még azt se tudta, hogy milyen hosszú a földalatti vasút, amelynek éppen most élvezi szolgálatait. Arról is csak most értesült, hogy nem a Montmartre Párizs legmagasabb pontja (micsoda csalódás!), a név alkalmasint azt jelenti, hogy Mars hegye, és túlzás nélkül feltételezhető, hogy azokban az időkben, amikor még mindenki latinul beszélt, egy Mars-szentély emelkedett azon a helyen, ahol utóbb, az 1870-es háború után és a 71-es vereség következményeként felépítették a bazilikát. Harmadik kísérletre végre sikerült az Abbesse állomáson kiszállnia, minekutána – váltig ámuldozva, hogy mennyi mindent tudott meg a hölgyek közkedvelt magazinjából – némi bolyongás árán a Sacré-Coeurt is megtalálta. Megcsodálta a nagyszabású építészeti remeket (bár többre becsülte nála a reullyi Szentlélek-templomot), majd hátat fordított a bazilikának, és megpillantotta Párizst, mely vidáman borzongott a júniusi napban. Sose gondolta volna, hogy ilyen nagy ez a város, és egykettőre belátva, hogy hasztalan volna a Brèche-aux-Loups utcai kis házát keresgélni a szemével, minden figyelmét a kupolákra és tornyokra irányította, bár éppoly kevéssé tudta megnevezni őket, mint az égbolt csillagait. Meg is feledkezett róla, hogy azért jött ide, hogy – kíváncsiságtól és új mestersége jobb megismerésének vágyától hajtva – ellenőrizze, követi-e a tanácsát a kliens. Egyébként meg se fordult a fejében, hogy felismerhetik, lévén hogy úgy volt öltözve, mint mindig, kivéve az előző napot, vagyis férfinak.
  Gondtalanul szemlélte tehát a várost, és némi szomorúsággal arra gondolt, hogy hamarosan semmi se marad belőle. A két előző háború nem okozott jelentős károkat. De hogy most mi lesz! Megfordult, hogy alaposabban szemügyre vegye a Sacré-Coeurt, és vállat vont. Nem hisz ő a papokban meg a meséikben. Csupán azt ismeri el, hogy van némi érzékük az építőművészethez és – na jó! – a zenéhez. Megint hátat fordított a bazilikának, és megpróbálta azonosítani a műemlékeket. Az Eiffel-torony jól látható, de hol az Invalidusok palotája? Hát a Diadalív? a Panthéon? az École Militaire? a Val-de-Grâce-templom? a Notre-Dame-des-Victoires? Csupa olyan építmény, amellyel kapcsolatban csuda érdekes részleteket ismertet a Marie-Claire. És amelyek egytől egyig valamilyen háborús okból vagy céllal épültek; hát nem különös? Még a Sacré-Coeur is a fegyvereknek köszönheti létét. Lehetséges volna, hogy Párizs mindig is Mars istennek áldozott? Magára és párizsi barátaira gondolt (Houssette-től Fejenincs Jánosig), és a lelke mélyéig megrendítette ez a felismerés.
  Egy kicsit később azzal tért magához a kábulatból, hogy megállapította: itt él a világ közepén, és erre még sose gondolt. Persze egy kicsit nevetséges, hogy ez pont most, a főváros tetőinek szemlélése közben jut az eszébe. Valentin elgondolkozott a dolgon, és úgy találta, hogy nincs miért megváltoztatnia véleményét. Megint hátat fordított a városnak a bazilika szemrevételezése végett, és azt tapasztalva, hogy már ily korai órán is sorra jönnek a hívek, úgy ítélte meg, hogy a vallás nyilván nem rossz időtöltés, és arra is jó, hogy a kicsit magányos vagy elhagyott személyek ne érezzék egyedül magukat. Egyébként ezzel csak Julia véleményét szajkózta, úgyhogy eltöprengett, nincs-e esetleg saját véleménye is a kérdésről, és igenis hogy volt, mégpedig az, hogy egy külön egyéni vallásnak is meglehet a maga vonzereje. A reményteljes perspektíva hatására elmosolyodott, és mivel ebben a szent pillanatban meglátta a jagalót, beletelt bizonyos időbe, míg a mosoly leolvadt az ajkáról.
  Az ügyfél különben igen gyorsan eltűnt, és Valentin még csak meg se tárgyalhatta magában kedvére a jelenséget, mivel (újabb felfedezés!) egy szobrot pillantott meg egy fák övezte térségen, és olyan különös volt az a szobor, hogy érdemesnek látszott odamenni hozzá, amit Valentin haladéktalanul meg is cselekedett. A szoborban megörökített személy helyzete és a talapzatot ékítő felírás a végsőkig csigázta Valentin érdeklődését, annál is inkább, mert semmit se tudott La Barre lovag életéről és eszméiről. Felvilágosítást keresendő fellapozta a Marie-Claire-t, amelyet még mindig a kezében szorongatott, de a lap egy árva szót sem írt erről a nevezetességről. Mivel nyilván nem ok nélkül állították fel ott a szobrot, ahol felállították, és mivel egy lovagról volt szó, tehát (és megint csak) katonaféléről, Valentin némi habozás után feltételezte, hogy – tekintve a szobor helyét – alighanem a megláncolt Marsot ábrázolja a mű, és nyomban úgy érezte, hogy ez a legmegfelelőbb istenség az ő külön vallása számára.
  Ekkor nyolc órát harangoztak, és Valentin sietve hazaindult a Brèche-aux-Loups utcába, hátha visszhangra talált az apróhirdetése; igaz, ennek vajmi kevés esélye volt, mivel a Virole-né meggyilkolásával az embereknek bőven volt meghányni-vetnivalójuk. Az utcasarokra érve a legcsekélyebb jelét se látta, hogy sorba állnának a kapu előtt a jelentkezők, ezzel szemben megpillantotta a Brabagáék kocsiját.
  Ennek előbb-utóbb be kellett következnie, mivelhogy megírta nekik, mi történt. Nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen, benézett hát a környékbeli kereskedőkhöz, azzal az ürüggyel persze, hogy szeretné tudni, van-e érdeklődés a hirdetménye iránt. Látogatása eredményeképpen főleg azt tudta meg, hogyan vélekednek az emberek a Virole-né meggyilkolása felől (a vélemények nemigen különböztek az előző napiaktól). Végre rászánta magát, hogy hazamenjen. Chantal és Julia éppen remekül szórakozott valamin.
  Valentin szívélyesen üdvözölte Chantalt, majd megkérdezte :
  – Senki se jelentkezett szobalánynak?
  – Senki – válaszolta nevetve Julia.
  – Ugye, milyen jól van? – fordult Valentin Chantalhoz.
  – Remekül – mondta Chantal. – Nagyon megijesztettél a leveleddel.
  – Na, azért mozdulni, azt nem bírok – sietett közölni Julia.
  – Hogy van Paul? – kérdezte Valentin.
  – Rengeteg munkája van a fegyverkezéssel – mondta Chantal. – Azt állítja, hogy a francia hadseregben nemsokára két puska fog minden katonára jutni.
  – Az egyiket majd a lábuk között hordják – mondta Julia.
  – Rajtad mindig halálra nevetem magam – mondta Chantal.
  – Tudod, min röhögtünk, mikor megjöttél? – kérdezte Julia.
  – Nem – mondta Valentin. – Na min?
  – Azon, hogy sose vettük észre, hogy epilepsziás a cselédlányunk. Hát nem fantasztikus?
  – Tényleg vicces a dolog – mondta Valentin.
  – És pont aznap jövünk rá, amikor én megbénulok.
  – Nagy nap volt – mondta Valentin.
  – Hogy micsoda véletlenek vannak! – mondta Chantal.
  – Valentin szeretné, ha megtartanánk – mondta Julia.
  – Nem szabad ilyet csinálni – mondta Chantal Valentinnak. – Először is nem neki való ez a munka. Mi lesz, ha egy szép napon ráesik a tűzhelyre, vagy leesik a létráról? Másodszor meg lefogadom, hogy nem vagytok biztosítva.
  – Nem őrültünk meg – mondta Julia. – Na látod – tette hozzá Valentinhoz intézve a szavait.
  – Hát igen – ismerte el Valentin. De közben már talált egy jó megoldást: Zafir asszony igazán felfogadhatná a bányarémet takarítani meg ajtót nyitni a klienseknek. A csöngettyűzés és a Bűvös Szám-módszer nem tökéletes: ő majd megreformálja a dolgot.
  – Hogy megy az üzlet? – kérdezte Chantal.
  – Rosszabbul már nem is mehetne – mondta Valentin. – Különben láthatta: bezárjuk a boltot.
  – És miből fogtok élni? A betegség nagyon sokba kerül.
  – Gondolom, tőled is kérhetünk kölcsön valamicskét – mondta Julia.
  – Hát persze, persze – mondta Chantal.
  – Ne ijedjen meg- mondta Valentin. – Találtam munkát. A két asszony kíváncsian, bár más-más okból kíváncsian, meredt Valentinra.
  – Miféle munkát találtál? – kérdezte Julia. El nem tudta képzelni, milyen hazugságot fog kitalálni a férje, és előre mulatott rajta.
  – Még te se tudod? – csodálkozott Chantal.
  – Egy kártyavető jósnőnél helyezkedtem el – mondta Valentin.
  – Miket beszélsz? – hitetlenkedett Chantal.
  Juliából kitört a nevetés.
  – Az illető jósnő nem győzi egyedül a munkát, ezért átpasszolja nekem az ügyfelei egy részét – mondta Valentin.
  – Ez valami svindli – mondta Chantal. – Még sose hallottam olyanról, hogy férfi kártyát vetett volna.
  – Nőnek öltözöm – mondta Valentin.
  Julia fuldoklott a kacagástól.
  – És ezt el is higgyem neked, mi? – mondta Chantal.
  – Nyugodtan elhiheted- mondta Valentin, és nagyon élvezte a feljavított igazság nyújtotta örömöket.
  – Hisz nem is tudsz olvasni a kártyában – mondta komolyan Chantal.
  – De tudok – mondta Valentin.
  – Na ne mondd!
  Valentin elővett egy pakli kártyát, megkeverte.
  – Emelj! – mondta.
  – Kétszer szokták elemeltetni – mondta Chantal.
  – Énnálam csak egyszer kell emelni.
  Valentin kirakott öt kártyát: a treff ászt, a káró királyt, a kör királyt, a treff kettest és a pikk kettest.
  – Szőke férfi – mondta Valentin, és a treff ászra bökött.
  – A treff ász soha a büdös életben nem jelentett szőke férfit – mondta Chantal.
  – Nekem külön módszerem van – mondta Valentin.
  – Hogy te milyen hülye liba vagy! – mondta Julia. – Hát nem látod, hogy a bolondját járatja veled?
  – Piszok alak! – dühöngött Chantal. – Már majdnem elhittem neki.
  – Amint találunk egy jó cselédlányt, Valentin kinyitja a boltot – mondta Julia.
  – Nem akarod tudni, mit mond még a kártya? – kérdezte Valentin Chantaltól.
  – Hagyj engem békén! – mondta Chantal. Csöngettek.
  – Na, ez biztos egy cselédlány lesz – mondta elégedetten Valentin, és máris ment ajtót nyitni.
  – Ráhagyod, hogy ő válassza ki a cselédet? – csodálkozott Chantal. – Nem ismerek rád.
  – Persze hogy nem ismersz rám – mondta Julia –, ez a roham cefetül betett nekem.
  – Nem úgy gondoltam.
  – Na mindegy – mondta Julia.
  – Keresek neked egy specialistát – mondta Chantal.
  – Tudod, mit csinálj a specialistáddal – mondta Julia. – Az orvosok annyit se érnek, mint a jósnők.
  – Mondd csak, van valami igazság a Valentin meséjében?
  Valentin visszajött.
  – A Virole-né koszorújára gyűjtenek a kereskedőtársak nevében. Te mennyit adtál volna?
  – Semmit – vágta rá Julia –, hiszen már nem is vagy kereskedő.
  – És ha újra kinyitja a boltot? – mondta álszent arccal Chantal.
  – Tíz frankot adtam nekik – mondta Valentin.
  – Te meg vagy őrülve – mondta Julia.
  Húsz frankot adott, és lám, Julia nem találta ki. Lehet, hogy soha semmit se fog már kitalálni, és ő, Valentin, egész életére Zafir asszony marad. Furcsa élet lenne – de hát ki tudja, mit hoz még a jövő. El kéne talán menni egy jóstárshoz; nem is lenne rossz.
  Julia látta, hogy Valentin mosolyog magában, és pusztán lélektani érzékére hagyatkozva azt mondta:
  – Lefogadom, hogy húsz frankot adtál.
  – Annyit hát – nevetett Valentin. Chantal ingerülten nézett rá.
  – Hozzánk kellene költöznöd – mondta Juliának. – Nagy kertünk van. Megfelelő ápolást kapnál. Nálunk rendes személyzet szolgál, nem olyan némberek, akikre egyszer csak rájön az elmebaj. Úgyse találsz cselédet, és pláne nem olyat, aki ápolónőként is megállná a helyét. Azonkívül van egy remek orvos Châtellerault-ban.
  – Már megint az orvosaiddal jössz – mondta Julia, akinek szemlátomást tetszett az ötlet.
  Csöngettek.
  – Na, ez már csak cselédlány lesz – mondta elégedetten Valentin, és máris ment ajtót nyitni.
  – Van valami igazság a meséjében? – kérdezte Chantal, mihelyt Valentin kiment.
  – És hogy jutok el hozzátok? Mozdulni se bírok.
  – Berakunk a Delage-ba. Semmiség az egész, majd meglátod.
  – Gondolod?
  – Hát persze. Különben is, ez így van rendjén. Most, hogy mi vagyunk gazdagok, igazán tartozom ennyivel a nővéremnek, hát nem?
  – Meg akarsz alázni, mi?
  – Jaj, de buta vagy!
  – Ha jól meggondoljuk, soha semmit nem tettem érted.
  – Aranyos voltál hozzám, amikor kicsi voltam.
  – De később.
  – Ugyan, ne töprengj már annyit!
  – Szóval, szerinted gyagya vagyok?
  – Jaj de buta vagy!
  – Mit csinál ennyi ideig? – szólt Julia.
  Ebben a pillanatban belépett Valentin.
  – A gázleolvasó volt – mondta. – Kifizettem a számlát.
  – Mi az, már ehhez is értesz? – mondta Chantal.
  – Nem mintha szórakoztatna a dolog – vetette oda Valentin.
  – Nemcsak szórakozás van az életben – mondta Chantal.
  – Nem bizony – mondta Valentin –, ne feledkezzünk meg a Delage-ról meg a selyemharisnyáról se!
  – Hogy ez milyen hülye lett – mondta Chantal, amin Juliának kacagnia kellett.
  Valentin ügyet se vetett a személyét illető megjegyzésre, amelyet egy olyan hölgy tett, akinek annak idején, réges-régen, oly üdének találta a leheletét és forrónak a kebelét, ügyet se vetett rá, mert két, Zafír asszonnyal kapcsolatos probléma foglalkoztatta: pro primo, keresni fog-e valaha annyit a jósnő, hogy vehessen magának egy géperejű kocsit, pro szekundó, hordani fog-e valaha is selyemharisnyát. Mert egyelőre ócska pamutharisnyát hord, harisnyakötő gyanánt pedig spárgát használ. Nem volt ideje kellőképpen elmélyedni e kérdések tanulmányozásában, mert megint csöngettek.
  – Na, ez már csak cselédlány lesz – mondta elégedetten Valentin, és máris ment ajtót nyitni.
  – És Valentin? – mondta Julia Chantalnak. – Vele mit kezdünk?
  – Sejtheted, hogy Paul nem fogja kitartani – mondta Chantal.
  – Ó, egyedül is el fog itt boldogulni – mondta Julia.
  – Látod, milyen vagy? Titkolsz előttem valamit.
  – Hosszú mese – mondta Julia. – Egyszer majd elmondom.
  – Hát ha van neki miből eléldegélni, hagyd itt a fiút.
  – Hülyeségeket fog csinálni, ha egyedül marad.
  – Egypár hülyeség ide vagy oda, mit számít az?
  – Eddig még nem is csinált olyan sokat – tiltakozott Julia.
  – Tönkretett. A te üzletedből meg a Nanette üzletéből csak egy bezárt üzlet maradt.
  – Nehéz idők járnak – mondta Julia.
  – Na jó. Válassz! A te dolgod, ha itt akarsz megpenészedni, mert úgy gondolod, hogy egy kártyavető jobban tud ápolni, mint én.
  Julia elnevette magát a kártyavető szó hallatára.
  – Kezded hinni a dolgot, mi? – mondta.
  – Mert látom, hogy titkolsz valamit. És különben is, te is megpróbálkoztál vele, nem?
  – Döntöttem – mondta Julia. – Odaköltözöm hozzád, amíg jobban nem leszek.
  – Csakhogy megjött az eszed!
  – Talán inkább elment, hogy így egyedül hagyom Valentint.
  – Ugyan már! – szólt Chantal. – Még csak le se fog feküdni a cselédlánnyal. Nincs mitől félned.
  – Gondolod? Ha te így gondolod, akkor én is. Ebben te vagy a szakértő.
  – Hát értek hozzá egy picikét – mondta Chantal.
  Valentin visszajött.
  – Felfogadtam egy cselédlányt – mondta, és csak úgy sugárzott az arca.

---

20

Pusztán a véletlenre és a negyedben felcsipegetett bizalmas közlésekre támaszkodva Valentin jobb eredményeket ért el, mint Julia. Zafír asszony nem vesztett jó híréből, sőt új hűséges ügyfeleket szerzett, például Tortoni főfelügyelőt, aki mihelyt a Sacré-Coeur grádicsára hágott, rájött a tányértolvajok rejtélyének nyitjára, valósággal felfénylett előtte a megoldás, és ő az érdemet Brûnek tulajdonította. A felügyelő könnyűszerrel megállapította Zafir asszony személyazonosságát, és engedélyt szerzett a főkapitányságon (méghozzá díjtalanul), hogy Brû női ruhában mutatkozhasson, amiért Valentin rendkívül hálás volt, és szolgálatáért cserébe megjósolta neki a lutri nyerőszámait és a nyerő lovakat. A vesztőket is megjósolta, de Tortoni elfelejtette a kudarcokat, és csak a sikereket jegyezte meg; egyébiránt a többi ügyfél is ugyanilyen jóindulatú volt, ami ugyancsak kellemessé varázsolta a jósmesterséget.
  Azokon a közszerepléseken kívül, amiket a helyi élet eseményeiről tájékozódandó Valentin Brûként kellett megejtenie a környékbeli bisztrókban, Zafir asszony most már mindig jósnő képében mutatkozott, sőt – a nyilvánvaló kockázat ellenére – otthon sem öltözött át. Jósnői ruhában ment el minden vasárnap a Sacré-Coeurhöz imádkozni a város fölé magasodó leláncolt Mars előtt. Hamarosan megerősödött szívében a hit, óriási csalódás volt hát számára, amikor megjelentek a mozgósítási plakátok. A lanyhább forgalmú augusztus után most újra özönlöttek hozzá az ügyfelek, és Valentin az olyan ember cinizmusával csöpögtette beléjük a béke ópiumát, aki már megint világosan látja, hogy nem hoz semmi jót a jövő. Mihelyt megtörtént a hadüzenet, Zafir asszony eltűnt. Valentin adott egy kis pénzt a bányarémnek, bezárta a jósdát, és leszedte a feliratot.
  Másnap reggel kalappal a fején, bepakolt bőrönddel várta Didine-t.
  – Didine, hű szolgálóm – szólt ünnepélyesen Valentin –, köszönöm neked, hogy megőrizted titkomat. Tessék egy kis pénz, ebből eléldegélhetsz, amíg új helyet nem találsz. Ha nem félsz a bombázásoktól, nyugodtan ellakhatsz itt is. Én most elmegyek a feleségemhez, aztán pedig jelentkezem az alakulatomnál Nantes-ban.
  Didine kétfelől arcon csókolta, és békés háborúzást kívánt neki. Ami nem is váratott sokáig magára. Valentin azóta se szállt vonatra, amióta Párizsba jött átvenni a Chignole-cég irányítását. Alaposan megváltoztak az idők. Jegyváltásról szó se volt, s mintha ez volna a világ rendje, dugig voltak a folyosók, sőt még az ütközőkön is lógtak. Talány, hogyan jutottak ülőhelyhez azok, akik ültek, és olthatatlan gyűlölet támadt a sors kegyeltjei és a függőlegesek közt; általában ez utóbbiak diadalmaskodtak, oly módon, hogy folyamatosan megszállás alatt tartották a vécét. Valentint az döbbentette meg a legjobban, hogy a serdületlen korú gyermekeket leszámítva minden jelenlevő emberi lény megkülönböztetett tiszteletre tartott igényt, és betegesen önérzetes volt, pedig hát civilek voltak még, sőt olyik hadszolgálatra alkalmatlan személy. Úgy viselkedtek, mintha a hadüzenet (amely egyébként következmény nélkül maradt egyelőre) láthatatlan Becsületrend viselésérejogosította volna fel őket ama sebesüléseik jutalmaképpen, amelyeket hiú érzékenységük miatt kellett elszenvedniük. „Ezeket kellene összeugrasztani, hadd tépjék egymást!” – gondolta Valentin, miközben a nők a Maginot-vonal hőseiről beszéltek nagy lelkesen, azok a férfiak, akik Toulouse környékén kívánták meghúzni magukat, azt fejtegették, hogy ha kell, csúzlival is meg lehet védeni a hazát, azok pedig, akiket Limoges-ba küldtek, megvetően méregették az előbbieket, hiszen ők, a limoges-iak, valósággal a frontharcok viharában fognak élni, és kedvükre ékelődhetnek majd a toulouse-i dekkolók rovására.
  Valentin, noha sűrűn megzavarták a pisilni vonulók, megpróbált az időölésbe menekülni a csöppet sem kedvére való jelenetek látványa elől. De valahányszor már-már sikerült elrévednie és lefaragnia egypár percet a vonat menetidejéből, jött egy kólikás kiskölök, és ott vonszolta el az ő orra előtt házsártos anyukáját, ideges apukáját vagy durcás és pipiskedő nővérét. Néha egy-egy teljes család vonult fel jajgatva és hétrét görnyedve a katasztrófa előszelétől.
  Valentin döbbenten vette észre, hogy kezd ellenséges érzülettel viseltetni útitársai iránt. Miféle magasabbrendűség nevében nevet ő az önérzetességükön, és érzi sértőnek ostoba felfuvalkodottságukat?Jó-jó, ő az egyetlen letéteményese a leláncolt Mars kultuszának, ő a világ egyetlen férfi jósnője, ő Julia Ségovie egyetlen hitvese, de mindezek a címek nem jogosítják fel rá, hogy különbnek tekintse magát ezeknél a fajankóknál, vén spinéknél és taknyosoknál.
  „Pont olyan vagyok, mint ők – gondolja magában –, hat éve félek, hogy jön a háború, a fronttól ezer kilométerre van az állomáshelyem, és jobb szeretnék ülni, mint állni.” Megpróbált beszélgetésbe elegyedni egyik utastársával, egy fancsali képű magányos férfival.
  – Gyönyörű idő van-szólalt meg Valentin, kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, amikor az ember hajlamos azt hinni, alaptalanul, hogy a kupé összes belei és húgyhólyagjai kiürültek, és most végre nyugta lesz egy darabig.
  A férfi komor pillantást vetett felé.
  – Na igen – felelte.
  – Kellemesebb szép időben felhúzni az angyalbőrt, mint ha zuhog az eső – fűzte tovább a szót Valentin.
  – Én nem vagyok behíva – mondta megvetően a férfi.
  – Én se- válaszolja Valentin, mert nem akarja megbántani. Gyorsan témát változtat: – Nicsak, már egy ideje nem zavarnak minket a vécére menésükkel.
  A komor pillantású férfi, akinek, úgy látszik, túlságosan elvont téma volt a meteorológia meg az egyetemes történelem, a tárgyszerű megjegyzés hallatára tüstént baráti hangot üt meg:
  – Nézze meg ezeket a mocskosokat – mutat a fülke nyolc padhoz ragadt utasára. – Meg nem mozdulnának egy fél véka tökmagért!
  – Azért túlozni nem kell – mondta Valentin.
  – Egy csipetnyi emberség sincs bennük – folytatta a férfi. – Csak magukra gondolnak. Ó, szegény Franciahon! És én? Én mért nem ülhetek le? Én is fáradt vagyok, kérem. Ez persze eszükbe se jut nekik, egyiknek se jut az eszébe.
  – Egoisták, igaz? – mondta Valentin.
  – Bizony így van, csakis magukra gondolnak, énrám nem.
  – Mért, azt hiszi, hogy énrám gondolnak? – mondta Valentin.
  – Mi közöm nekem ahhoz? – Gyanút fogott: – Mi az, belém akar kötni? Korábban kell ahhoz felkelnie, tisztelt uram!
  – Előfordul, hogy másra is gondol, nemcsak magára?
  – Na de uram!
  – Nem mondom, magunkra is nehéz gondolni – folytatta Valentin. – Tudja, uram, én az időre szoktam gondolni, már nem az időjárásra, mert minek az, ha egyszer mérsékelt égöv alatt él az ember, hanem a múló időre, és mivel ez az idő mindig azonos önmagával, én mindig ugyanarra gondolok, vagyis végül is semmire.
  A férfi csodálkozva nézett rá. Valentin kedvesen hozzáteszi:
  – Lélekemelő dolog.
  Az egyik ülő utas elővett egy butykost, és egy fogmosópohárba töltve a vörös bort, körbekínálta a társaságot. Aztán megbízott egy kisfiút, hogy vigyen a folyosón álló két pasasnak is.
  – Csak ön után – mondta Valentin.
  A férfi felhajtotta a borocskát, és csettintett a nyelvével.
  – Isteni! – kiáltott oda a jótevőnek. – Igazán kedves magátol. Egy pohárka borocska, és máris otthon érzi magát az ember. Mi, franciák, már csak ilyenek vagyunk!
  A hátulgombolós most Valentin adagját hozza, és ő egy pillanatra arra gondol, hogy mi lenne, ha átengedné honfitársának a bort; „á, még megsérteném” – fut át az agyán; iszik, visszaadja a poharat, és azt mondja: – köszönöm szépen –, és érzi, hogy gyáván viselkedett, és miközben a pasas a testvériség érzetétől nekibuzdulva leül a kiskölök helyére, és elkezd fecsegni, ő, Valentin elveszti a gondolatmenete fonalát, és képtelen meghatározni, mi is a gyávaság.
  Julia már járni is tudott, igaz, botra támaszkodva, és el volt ragadtatva, hogy milyen jólétben él. Chantal nem volt otthon. Paul, tartalékos tiszti minőségben, bevonult, de hamarosan leszerelik, mert szükség van rá a puskatusgyártásban.
  – Nem felejtetted el elzárni a gázt? – kérdezte Julia.
  – Fölösleges lett volna – mondta Valentin –, ott maradt a cselédlány.
  – Hogyhogy? Nem bocsátottad el?
  – Nem. Derék lány, felszolgáló volt a Cimborákban, tudod, az volt a kedvenc bisztróm Bordeaux-ban. Már vagy két-három éve fel akart jönni Párizsba dolgozni. Pont aznap érkezett, amikor cselédlányt kerestünk, és úgy gondoltam, hogy nem lenne szép tőlem, ha rögtön elbocsátanám.
  – Na, ezt még sose mesélted.
  – Nem volt jelentősége.
  – Talán még azt a boszorkányt is megtartottad.
  – Őt Zafir asszony fogadta fel.
  – Kiteszem a lábam, és te máris csak úgy szórod a pénzt. Két cselédlányt tartani!
  – Mégis sikerült félretennem valamit. Ide nézz! Kinyitotta a bőröndjét, és elővett belőle egy kis bőrtáskát, amely telis-tele volt különböző címletű bankókkal.
  – Tedd el! – szólt Valentin. – És küldj néha pénzes utalványt!
  – Jól dolgoztál – mondta Julia.
  – Zafir asszonynak kialakult klientúrája volt – mondta Valentin.
  – Féltékeny vagyok – mondta Julia gyors fejszámolás után, több pénzt hoztál össze, mint én. A két cseléd ellenére. Hogy néz ki ez a másik?
  – Semmi különös. Armandine-nak hívják.
  – Hány éves?
  – Huszonegy-huszonkettő.
  – Tudta, mivel keresed a pénzt?
  – Hát persze.
  – És nem fecsegte ki?
  – Á!
  – Nem csináltad fel véletlenül?
  – Hova gondolsz!
  – Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy le se feküdtél vele!
  – Pedig így volt.
  – Nekem mindent be lehet mesélni.
  – Mért? Már nem találod ki a dolgokat?
  – Nekem befellegzett – mondta Julia. – Mozogni már tudok, sőt ezen a téren egyre javul az állapotom. De soha többé nem leszek jó Zafir asszony.
  – Ugyanolyan jó Zafir asszony leszel, mint én. Egyenlők vagyunk.
  – Hát lehet. De te vagy az első az egyenlők között. Te fogod folytatni.
  Valentinnak nincs ellenére, hogy a háború után újra Zafir asszony szerepét kell majd alakítania, hiszen őneki úgyse lesz háború után. Pontosabban semmi se lesz a háború után. Még pontosabban elképzelhetetlen az egész. Egy ilyen háború után nem lesz háború után.
  A rendkívül sajátos események menete hamarosan megerősítette Valentint a véleményében. Bevégezvén három tahiti, egy hindu és öt, csak a fonok nyelvén beszélő dahomeyi kartotéklapjának iktatását, teljes tétlenségre lett kárhoztatva, már csak azért is, mert ezeket a gyarmatiakat a legváratlanabb pillanatokban különböző állomáshelyekre helyezték át, és az emiatt megcsappant létszámot nem töltötték fel. Valentin, tíz gyalogostársával együtt, egy százados, két főhadnagy, egy zászlós, három őrmester és hat káplár irányítása alatt várta, hogy a hon jobban kihasználja a képességeit, s tartalommal töltse meg beosztása kereteit.
  Egy olyan rendkívül kifinomult bürokratikus védelmi rendszer demokratikus és bajtársias kidolgozása után, melynek révén az alakulat úgyszólván illegalitásba vonult, tisztek, altisztek és közkatonák boldog és békés életvitelre rendezkedtek be. Egyesek maguk után hozatták a feleségüket és gyermekeiket, mások a kártyának és alkoholizmusnak szentelték magukat, megint mások a háziasszonyi szenvedélyüket élték ki, és a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő keretének jól táplált tagjai kellemes gőzfürdővé varázsolt körletekben óhajtották átvészelni a rendkívül kemény telet. A csontig hatoló fagyok még vonzóbbá varázsolták ezt a gyöngyéletet, amely egyáltalán nem kecsegtetett azzal a reménnyel, hogy alapjául szolgálhat az eljövendő háború valamely krónikájának.
  A tél közepe táján Valentin elhatározta, hogy szentté válik. A vállalkozás könnyűnek ígérkezett, hiszen ő csak egy álistenben, mégpedig jelentéktelen álistenben hitt, és nyilván tetemes előny a szentté avattatásra áhítozó keresztény kollégákkal szemben, hogy az ő tetteire a leendő megjutalmazás leghalványabb reményének árnyéka sem vetődik. Foinard nevű semmittevő-társa, aki plébános volt civilben, szívességből bőségesen ellátta a tárgyra vonatkozó ismeretterjesztő irodalommal. Foinard-nak eleinte sikerült majdnem valamennyi bajtársát elcipelnie a misére; de hát akkor még senki se tudta, mi fog történni. Most már, hogy látni való volt, hogy semmi se történik, és még sokáig, talán évekig nem fog semmi se történni, a kényelem langy vizeire evező istenfélők hitbuzgalma alábbhagyott; a templomba járás már csak a vasárnapi szertartássorozat egyik olyan tartozéka volt, mint a reggeli kifli, a déli négyszeres adag aperitif és az estéli mozi. Foinard mi mást tehetett, várta, hogy propagandája számára kedvezőbb idők jöjjenek, vagyis egy kicsit kiadósabb katasztrófák, mint amilyen a Nantes-vidéki kellemdús táborozás.
  Amidőn Valentin – meg akarván ismerkedni a mások módszerével—megkérte, hogy szerezzen neki szentek életéről szóló műveket, Foinard eleget tett a kívánságnak, de valamiféle elfajult irodalmi ízlésnek tulajdonította a témaválasztást. Valentin egyetlenegyszer volt ott a misén, és annyira unatkozott, hogy soha többé nem ment el, pedig félt, hogy bánatot okoz Foinard-nak. Foinard egyébként egy csöppet se bánkódott: nem voltak illúziói. És most se ringatta magát hiú reményekbe, mert el nem tudta képzelni, miért fogamzott volna meg az istenhit éppen most ennek az élvhajhász barbárnak a lelkében, de mivel jó cimborának akart mutatkozni, összeszedett egypár, együgyű elmének szánt füzetet, és odaadta őket Valentinnak. Az arsi plébános, lisieux-i Kis Teréz, lourdes-i Szent Bernadette, Jeanne d’Arc, IX. Lajos francia király, Dionysos Aréopagita, valamint Donatius, Rogatius és néhány helyi szent alkotta a példaképválasztékot, de Valentin egyiket se választotta. Szent Terézt talán még csak-csak követte volna, de végül is úgy döntött, hogy a saját feje után megy.
  Arra hivatkozva, hogy ő semmi másra nem használható (valójában azért, hogy ne tűnjön hivalkodásnak a többiek érdekében való fáradozása), a legszarabb melókat vállalta magára, például a söprést, krumplihámozást, hólapátolást, mosogatást. Az volt a nehéz, hogy közben lepleznie kellett önzetlen odaadását. Amikor már mindennap ő pucolta a klotyót, és Foinard ezt észre se vette, Valentin elégedetten nyugtázta, hogy hűhó nélkül eljutott az önmegtagadás egy bizonyos szintjére. Most már az volt a feladat, hogy az efféle önelégültségről is lemondjon, ami nem ment egykönnyen. És amikor azon kapta magát, hogy őszinte örömét leli a hóeltakarításban vagy szemétláda-kiürítésben, rádöbbent, hogy nem az övé az érdem, következésképpen egyetlen lépést se tett a szentté avattatás útján.
  A csökkentett létszámú alakulat életvitele egyébként nemigen adott alkalmat a ritka erények csillogtatására. A dohányzásról vagy az asztali vörösről, a kártyázásról vagy a heti moziról való lemondás hívságos kérkedés lett volna. Valentin eltöprengett, hogy mit is tehetne. Kérvényt intézett a századoshoz, melyben azért folyamodott, hogy küldjék a Maginot-vonalra: a százados rimánkodott neki, hogy tartsa féken magát, és ne tépje ki derék bajtársait feleségük és hölgyismerőseik karjaiból, ami pedig bekövetkezne, ha ráirányítaná valamely ügybuzgó följebbvaló figyelmét az ő szerény kis egységükre. Valentinnak meg kellett hajolnia a százados érvei előtt. Most aztán már igazán nem tehetett mást, mint hogy ölte az időt, és söprögette magában annak a világnak a képeit, amelyet a történelem most készült letörülni.

---

21

Paul Batragra diadalmas arccal lépett be a szobába, egyébként gyalogos századosi mundér feszült rajta, amit teljes joggal viselt.
  – Megtaláltam.
  – Ne viccelj! – mondta Chantal.
  – Találkoztál vele? – kérdezte Julia.
  – Nem, de tudom, hogy hol állomásozik az alakulata.
  – Már megint csak hencegsz – szólt Julia.
  – Most mondd meg, hogy mért ne lenne az alakulatánál!
  – Lehet, hogy fogságba esett – mondta Julia.
  – Rövidesen kiderül. Különben az se lenne olyan nagy baj. A németek egy héten belül szabadon engedik őket.
  – Lehet, hogy megölték – mondta Julia.
  – Ez azért túlzás – mondta Chantal.
  – Ne nézd hülyének! – mondta Paul.
  – Mért? Mi is majdnem feldobtuk a papucsot, amikor egy német odapörkölt a géppisztolyával – mondta Julia.
  – Na és én, a Saar-vidéken, amikor pont az autóm előtt robbant fel egy akna? – mondta Paul.
  – Az életben nem felejtjük el – mondta Chantal.
  – Arról nem is beszélve, hogy csak úgy fütyültek a golyók a fülem mellett – mondta Paul.
  – Hát ha valakinek ekkora füle van! – mondta Julia. – Gyönyörű céltábla.
  A két nővér hahotában tört ki.
  – Hogy ti milyen ostobák vagytok! – mondta Paul.
  – Hé, hé! – mondta Julia.
  – Akarod tudni, vagy nem akarod tudni, hogy hol van Valentin? Illetve, hogy hol lehet Valentin? Hogy hol az alakulata?
  – Hát persze hogy szeretném megtalálni az én kincsemet! – mondta Julia.
  – Nos, kérem, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő kerete tőlünk tíz kilométerre délre állomásozik.
  – Jól meghúzták a csíkot – mondta Julia –, még nálunk is messzebb futottak.
  – Nem hiszem, hogy jobb, ha egy nem harcoló alakulat hagyja elfogni magát – mondta Paul.
  – Te magad mondtad, hogy a németek úgyis elengedik a hadifoglyokat – mondta Chantal.
  – Csak pocsékolták a benzint – mondta Julia.
  – Nem az ilyen felesleges viták fogják felemelni a hazát – mondta Paul.
  – Hát, ami azt illeti, egyelőre tényleg jó mélyen van a haza – mondta Julie jókedvűen.
  – Na jó– mondta Paul –, azt mondd meg, hogy találkozni akarsz-e Valentinnal vagy sem.
  – Hát ha már itt van a szomszédban!
  – Jó. Odamenjünk?
  – Hát persze hogy odamenjünk, te majd szépen elviszel.
  – Kettőkor indulunk – mondta Paul.
  – Ej, de sürgős neked! – mondta Chantal.
  – Alig várja, hogy elmesélje neki, mivel érdemelte ki a hadikeresztet.
  Bretaga megvonja a vállát.
  – De tényleg – mondja Chantal –, az embernek az az érzése, hogy ha egyedül lennél, máris rohannál hozzá.
  – Lehet – mondta Paul.
  – Nagyon fenn hordod mostanában az orrod – mondta Julia.
  – Csak most érthetjük meg, miért foglalkozott annyit Valentin a jénai csatával – mondta jelentőségteljesen Paul. – A clemenceau-i Franciaországnak ugyanolyan sors jutott osztályrészül, mint II. Frigyes Poroszországának.
  – Mondd csak, hékás – szólt Julia –, csak nem a marsall szónoklatai vették el az eszedet?
  Paul merev tekintettel folytatta:
  – Megcsinálja-e Hitler Európát, sikerül-e neki az, amibe Napóleon belebukott? Vagy az oroszok és angolok segítségével feltámad Franciaország, ugyanúgy, mint Poroszország 1813-ban?
  – Mi ment neki jobban az agyára, a Saar-vidék vagy a menekülés? – kérdezte Julie Chantaltól.
  – Akárhogy is, kell várni vagy hat évet, míg kiderül – suttogta elgondolkozva Paul. – Nagyon hasznos lenne tudnom – tette hozzá, most már csak saját magának.
  – És gondolod, hogy Valentin meg tudja mondani neked? – kérdezte Chantal.
  – Valentin próféta volt – felelte Paul, és ujját a zenit felé emelte.
  – Talán jóst akartál mondani – mondta Julia.
  És a két nő megint nevetőgörcsöt kapott.
  A tanya, ahová irányították őket, ötszáz méterre volt a falutól. A külső kerítésre egy falap volt rászögezve, rajta egy festett horgony és ez a felirat volt látható: „Gy. Hds. 10. kieg. ker.” A kapuban egy új-kaledóniai bennszülött (a francia hadsereg másodosztályú közlegénye) bóbiskolt egy padon. Ő aztán az alakulat parancsnokához, egy századoshoz vezette a vendégeket. Megtörtént a bemutatkozás.
  – Bordeil? – mondta homlokát ráncolva Paul. – Ismerős nekem a név.
  – Még sose volt alkalmam találkozni önnel – mondta Bordeil irigyen sandítva Paul hadikeresztjére, közben pedig ezt gondolta magában: „Micsoda mázlija van a mocsok tartalékosnak! Végigcsinálta a Saar-vidéket vagy Dunkerque-et.”
  – Nekem viszont alkalmam volt találkozni önnel – szólalt meg Chantal.
  „Nahát ilyet – gondolta Bordeil százados –, de hisz ez…!”
  – Bordeil százados úrnak köszönhetjük, hogy Valentin leszerelhetett négy évvel ezelőtt. Emlékszik, százados úr? Nem volt létszámba véve, és ezért élete végéig a seregben maradt volna, ha maga nem lép közbe.
  – Hogy emlékszem-e! – mondta Bordeil százados.
  – Nos – mondta Paul szárazon –, most ismét Brû közlegény ügyében kerestük fel önt. Ha jól tudjuk, az ön alakulatába tartozik.
  – Igen, illetve csak tartozott.
  – Meghalt? – sikoltott Julia.
  – Nem, leszereltem.
  – És mikor távozott? – kérdezte Paul.
  – Tegnap.
  – Ej – kiált föl Paul –, igazam volt, hogy sietni kell.
  – De nem siettél eléggé – mondta Chantal.
  – És hova ment? – kérdezte Julie.
  – Toulouse-ba költözött az egyik bajtársához, de az a szándéka, hogy visszamegy Párizsba… Csuda egy pasas – tette hozzá Bordeil.
  – Miért „csuda egy pasas”? – kérdezte Paul szigorúan.
  – Tényleg, miért? – mondta Bordeil.
  – Én kérdezem – mondta Paul.
  – De hiszen a maga sógora – mondta nagy ravaszul Bordeil százados –, maga legalább úgy ismeri, mint én, ha nem jobban.
  – Nem mondta, mit akar Párizsban csinálni? – szólt Julia.
  – Nem az.
  – Egészséges volt?
  – Kiváló egészségnek örvendett. Figyelemre méltó áldozatkészséggel tűrte nehéz visszavonulásunk minden gyötrelmét.
  – Lőttek magukra géppuskával? – kérdi Julia.
  – Azt azért nem mondhatnám.
  – Na látja! Minket viszont nem kíméltek – mondta Julia. – Pedig mi csak civilek vagyunk, ezt ne felejtse el! Ott feküdtek a hullák az út mentén. Látott már maga hullákat, százados úr?
  – Hogyne láttam volna, asszonyom!
  – Na jó, lehet – egyezett bele Julia. – De civil hullákat?
  – Tudja, asszonyom – magyarázkodott Bordeil –, Marokkóban például elég nehéz megkülönböztetni a bennszülötteknél a civileket meg a katonákat.
  – Hát ez az – mondta Julia –, ezek a rohadt németek araboknak néznek bennünket.
  – És hogy vélekedett a háborúról? – kérdi Paul.
  – Megjósolta magának a jövőt? – kérdezte Julia.
  – Micsoda ostoba kérdés! – mondta Paul.
  – Mit szól, hogy beszél a sógornőjével? – fordult Julia Bordeil felé. – Százados létére olyan neveletlen, mint a disznó. Az ilyenek miatt kaptunk a pofánkra.
  – Elfelejted – mondta Paul –, hogy én, én német földre tettem a lábam.
  – Nem maradtál sokáig.
  – Hagynád végre szóhoz jutni a százados urat?
  – Szarok én a meséjére – mondta Julie, és felállt. – Azonnal vigyél el Toulouse-ba, hogy megkeressem az én kis Valentinomat.
  – Nagy az a Toulouse – szólt Chantal.
  – Majd a százados úr megmondja, hol lakik az a haver – mondta Julia.
  – Remélem, hogy a nyomozása ezúttal több sikerrel jár, mint legutoljára – mondta Chantal.
  – Ó, asszonyom – mondta a százados –, én egyetlenegy katonát se hagytam el ebben az egész háborúban, és biztosíthatom róla, hogy nekem érdemeim vannak a visszavonulásban.
  – Nyugodjon meg – mondta Julia –, ki fogják tüntetni. Nos, hol az én kis Valentinom?
  – Valentin Brû azt nyilatkozta, hogy Teulat-né asszonynál keres szállást, Raymund várgróf utca 10 – olvasta Bordeil. – A Raymund várgróf utca a Matabiau pályaudvar közelében található, és Teulat-né asszony Foinard abbénak, az egyik bakámnak az édesanyja. Brû és Foinard együtt távoztak. Tegnap.
  – Csodálkozom, hogy Valentin egy pappal haverkodott össze – mondta Julia.
  – Ebben a háborúban minden előfordul – mondta Chantal.
  – Na igen – mondta Paul –, és hogy vélekedett a háborúról?
  – Brû?
  – Igen, Brû. Hát persze hogy Brû. Mi Valentin Brû véleménye a háborúról, ezt szeretném tudni. – Paul a kényszeredetten nevetgélő Bordeilhez hajolt. – Nos?
  – Nos, azt mondta, hogy az angolok fognak győzni, mert ők a legerősebbek.
  – Hihetetlen – nyögött fel Paul.
  – Nagy kópé ez a Brû, csuda nagy kópé – mondta Bordeil, és nyájasan a hölgyekre mosolygott.
  – Biztos, hogy jól értette? – kérdezte Paul.
  – Na de százados, csak nem néz hülyének!
  – És azt nem mondta, hogy mikor fognak győzni az angolok?
  – A kedves férje, úgy látszik, hisz ezekben az ökörségekben – mondta még mindig mosolyogva Bordeil Chantalnak.
  – Feleljen – mondta Paul –, fontos.
  – Azt mondta, hogy még eltart egy darabig.
  – Ó – mondta Paul.
  – Minek ez a sok duma? – mondta Julia. – Az idegeinkre mész a hülyeségeiddel, kit érdekelnek?
  – Na és az amerikaiak? – mondta Paul. – Róluk mit mondott? Ők mit fognak csinálni?
  – Egy bomba jó murit – válaszolt Julia. – Na gyere már! – mondta, és magával vonszolta a sógorát, aki el volt keseredve, hogy nem tudhat meg többet az egyetemes történelemről. – Már nagyon szeretném látni az én kis férjecskémet.
  Csakhogy a kis férjecske már elment.
  – Mindjárt ebéd után – mondta Foinard abbé, aki már visszavette a reverendát. – Az állomásra ment. Állítólag van egy vonat Párizsba.
  – Én is elmegyek vele – mondta Julia.
  – Nincs is itt a bőröndöd – mondta Chantal.
  – Szarok rá. Gyerünk!
  – Bocsánat, tisztelendő úr – mondta Paul –, ön, ugye, igen jó barátságban volt Valentin Brûvel?
  – Ó, hogy barátok lettünk volna, azt azért nem merném mondani, inkább, ahogy mondani szokás, „katonacimborák” voltunk.
  – Na, mi lesz – szólt Julia Paulnak –, jössz már?
  – Ez a kissé, hogy úgy mondjam, hűvös hang talán meglepi önt egy papi személy, sőt egyáltalán egy keresztény ember részéről. De hát, nemdebár, ön ugyanúgy, sőt jobban ismeri őt, mint jómagam, hiszen, mint említette, a sógora, ugye, úgyhogy biztos érti, igaz?, hogy mit akarok mondani.
  – Na, most többet tudsz – mondta Julie Paulnak. – Lekéssük a vonatot.
  – Attól nem kell félnie, asszonyom, hét óra előtt biztos nem indul, de alighanem éjfél is lesz abból.
  – Na látod – mondta Paul.
  – Igen, csakhogy én – mondta Julia –, én ülni akarok. Mert tudja – tette hozzá az abbé kedvéért –, most azt látja, hogy szépen járok, de tavaly béna voltam. Úgyhogy muszáj ülőhelyet találnom. Különben – fordult Chantalhoz – majd a mankómmal megyek, és akkor csak akad egy seggfej, aki átadja nekem a helyét.
  – Na de Julia! – szólt rá erélyesen Chantal. – Hogy beszélsz a tisztelendő úr előtt!
  – Eh, különbet is hallott már – mondta Julia.
  – Mi tagadás – ismerte el Foinard.
  Balukra, kihasználva a tizedmásodpercnyi csöndet, gyorsan megkérdezi:
  – És hogy vélekedett a háborúról?
  – A háborúról vagy a fegyverszünetről?
  – Kezdődik elölről – mondta Julia.
  – Hát szóval arról, hogy mi lesz most – mondta Paul.
  – Ugyanúgy volt vele, kérem szépen, mint mindenki: fogalma se volt, hogy mi lesz.
  – Gondolja? – mondta Paul.
  – Az ön sógora – mondta az abbé – a maga módján, mondhatni, afféle, azt azért nem mondanám, hogy szent, hiszen az csak a mi, mint ismeretes, apostoli és római vallásunkban fordul elő, de hogy is mondjam, aszkéta volt.
  – Micsoda? – fortyant fel Julia.
  – Hallgass! – mondta Paul.
  – Azért se hallgatok – mondta Julia.
  – Biztos benne, hogy sose beszélt magának a jövőről? – kiabálta túl Juliát Paul.
  – Ha az ön sógora – szólt az abbé – megpróbálkozott is avval, amit, hogy úgy mondjam, bizonyos fajta aszkézisnak nevezhetnénk, ami egyébiránt roppant veszélyes az ateistára nézvést, mivelhogy avval a következménnyel járhat, hogy, mondjuk, visszavezeti őt az istenhit útjára, amit persze mi, istenfélő keresztények nemigen fájlalnánk…
  – Na, bassza meg – mondta Julia.
  – Dicsértessék – köszönt vissza az abbé. – …vagy éppen örökre eltávolítja tőle, és meg kell mondanom, hogy a Valentin Brû-féle jámbor ateista örökre el van távolodva tőle, ha tehát a bajtársam, ismétlem, megpróbálkozott is bizonyos fajta aszkézissal, soha, legalábbis tudtommal soha nem áhítozott a prófétaság adományára.
  – Ahogy maga téved – mondta Julia.
  – Errare humanum est – mondta az abbé kenetteljesen.
  – Hallottad?– mondta Julie Paulnak. – Minek macerálod szegényt a kérdezősködéseddel, csak vesztegeti rád a latinját. Na gyere! Siess már! Azért köszönjük – szólt oda Foinardnak.
  – Ne felejtse el a mankót – felelt az abbé.
  De a mankóra nem volt szükség. Valentin még egy üres vonaton is nehezen talált volna ülőhelyet, Julia azonban a zsúfolt és csak egyre zsúfolódó szerelvényen is az ablak mellett terpeszkedett. Paul és Chantal összevissza rohangáltak, hátha felfedezik Valentint a tolongásban, de nem lelték. Julia ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy még így, a poggyásza nélkül is felutazzon Párizsba, hiszen Valentin is oda tart, és ha ma nem találja meg, hát majd megtalálja holnap.
  A peronon változatlanul óriási tömeg tolongott, de a szomszéd vágányra váratlanul egy üres szerelvényt tolattak, és megindult a roham. Ádáz küzdelem bontakozott ki a légtornászok, az erőművészek és a kis fifikások közt, vitézül hadakoztak az aggastyánok és a terhes asszonyok is. Julia élvezettel szemlélte a jópofa látványt, és hirtelen megpillantotta Valentint. A férfi rendíthetetlen nyugalommal, mozdulatlanul nézte a komédiát. Julia már-már odakiáltott neki, de sikerült uralkodnia magán. Valentin ugyanis mozgásba lendült, és körültekintő hadműveletbe kezdett. Három, érthetetlen módon alpinistának öltözött lány – kihasználva ruházata szemérmes voltát – megpróbált az ablakon át bemászni az egyik fülkébe. Valentin szolgálatkészen a segítségükre sietett.
  Julia felkacagott: Valentin azért csinálta az egészet, hogy megfogdossa a feneküket.

---

* Összefüggéstelen sorok Lafontaine A tücsök és a hangya című verséből, Kosztolányi Dezső fordításában.