Nem fenékig tejföl


Nehéz idők jártak Krabatra, a Mester kegyetlenül hajszolta. "Merre vagy, Krabat? Ott az a pár zsák búza, vidd csak fel a padlásra!" vagy: "Krabat, gyere csak ide! Ott a szárítón a gabona, forgasd meg, de alaposan!" vagy: "Krabat, a liszt, amit tegnap átszitáltál, csupa pelyva! Vacsora után megint nekiállsz, és amíg nem tiszta, le ne merj feküdni!"

A koselbruchi malom mindennap őrölt, munkanap és vasárnap egyaránt, kora hajnaltól sötétedésig. Hetenként csak egyszer, pénteken végeztek korábban a legények, szombaton pedig két órával később keltek, mint máskor.

Ha Krabat nem hordott zsákokat vagy nem szitált lisztet, akkor fát vágattak, havat lapátoltattak vele; vizet hordott a konyhára, csutakolta a lovakat, hordta a trágyát a tehénistállóból. Egyszóval mindig akadt tennivalója; és esténként, ha végigdőlt a szalmazsákján, úgy érezte magát, mint akit ledaráltak. Fájt a háta, válláról lejött a bőr, keze-lába szinte elviselhetetlenül sajgott.

Krabat csodálkozott a többieken. Mintha nem is fárasztaná őket a nehéz napi munka; nem fáradtak el, nem panaszkodtak, nem fogyott ki belőlük munka közben a szusz, és még csak meg sem izzadtak.

Egyik reggel épp a kúthoz vezető útról lapátolta a havat. Előző éjjel szünet nélkül havazott, a szél befújta az utakat és ösvényeket. Krabat összeszorította a fogát, valahányszor megemelte a lapátot, szúró fájdalmat érzett a vállában. Akkor Tonda kijött hozzá, s miután megbizonyosodott, hogy egyedül vannak, a vállára tette kezét:

– Ne add fel, Krabat...

És a fiúba mintha új erőt öntöttek volna. Mintha elfújták volna a fájdalmat, megragadta a lapátnyelet, és nagy hévvel ismét hozzá akart látni, de Tonda megfogta a karját:

– A Mesternek nem szabad észrevenni – kérte a fiút –, és Lyschkónak sem.

Lyschko, ez a kóróvékony, hegyes orrú, szúrós tekintetű fickó már a kezdet kezdetén sem tetszett Krabatnak: amolyan szimatoló, leselkedő alak volt, egy pillanatra sem érezhette az ember magát biztonságban tőle.

– Jól van – mondta Krabat, és úgy tett, mintha a lapátolás szörnyű erőfeszítésébe és fáradságába kerülne. Nemsokára, mintha csak véletlenül történne, Lyschko jött arra.

– Na, Krabat, hogy ízlik a munka?

– Hogy ízlene – morogta a fiú. – Egyél egy marék kutyagumit, Lyschko, akkor megtudod!

Ettől kezdve Tonda többször is odament Krabathoz, és titkon a vállára tette kezét. Ilyenkor mindig úgy érezte a fiú, hogy átjárja a friss erő, és bármilyen nehéz volt is a munka, egy darabig könnyűszerrel végezte.

A Mester és Lyschko éppúgy semmit sem vett észre, ahogy a többi molnárlegény: sem Michal és Merten, a két unokatestvér, akik olyan bivalyerősek voltak, mint amilyen jóindulatúak; sem Andrusch, a himlőhelyes mókamester; sem Hanzo, akit vastag nyaka és rövid sörénye miatt csak bikának neveztek; sem Petar, aki szabad estéit kanálfaragással töltötte és Staschko sem, az ezermester, aki fürge volt, mint a menyét és ügyes, mint az a majom, melyet Krabat évekkel ezelőtt a königswarthai országos vásáron látott. De Kito, aki mindig olyan pofával szaladgált, mintha fél kiló suszterszöget nyelt volna, és a hallgatag Kubo sem vett észre semmit, és természetesen a bugyuta Juro sem.

Juro, ez a zömök, kurta lábú legény, lapos, szeplős holdvilágképével Tonda után a legrégebben szolgált itt a malomban. Nemigen volt alkalmas a molnárságra, mivel – ahogy Andrusch csúfondárosan ugratni szokta – "butaságában még a korpát sem tudta megkülönböztetni a liszttől". És hogy nem botlott meg és nem zuhant már rég az őrlőkövek közé, azt csak annak köszönhette, hogy butaság és szerencse gyakran járnak együtt kéz a kézben.

Juro már megszokta az ugratásokat. Türelmesen hagyta, hogy Andrusch évődjön vele; szó nélkül behúzta a nyakát, ha Kito valami semmiségért pofonokat helyezett kilátásba; és ha a legények – amint az gyakran megtörtént – a bolondját járatták vele, vigyorogva tűrt, mintha csak azt mondaná: "Mit akartok még, úgyis tudom, hogy én csak az ostoba Juro vagyok."

Egyedül a házimunkához nem volt túl buta Juro. És mert valakinek ezt is el kellett végeznie, hát mindenki elégedett volt, hogy Juro leveszi vállukról ezt a terhet: a főzést, a mosogatást, a kenyérsütést, a padlósúrolást és a lépcsősikálást, a portörölgetést, a mosást, a vasalást és minden egyéb házi– és ház körüli munkát. Ezenkívül ellátta a tyúkokat, libákat és disznókat is. Hogy miképpen tudta ezt mind elvégezni, az rejtély maradt a fiúk előtt. Valahogy természetesnek vették, a Mester pedig úgy bánt Juróval, mint egy utolsó szeméttel.

Krabat ezt egyáltalán nem tartotta helyénvalónak. Egyszer – épp egy kosár fát vitt a konyhára, és Juro hálából, egyébként nem először, egy darab kolbászt dugott a zsebébe – kereken meg is mondta a véleményét.

– Nem értem, miért tűröd ezt.

– Én? – kérdezte Juro csodálkozva.

– Igenis, te! – válaszolta Krabat. – A Mester úgy ugráltat, hogy az már szégyenletes, a fiúk meg csúfot űznek veled.

– Tonda nem – vetette ellen Juro. – És te sem.

– Mit segít ez! – feleselt Krabat. – Én a te helyedben tudnék magamon segíteni. Védekeznék, nem hagynám, hogy paprikajancsit csináljanak belőlem, sem Andrusch, sem Kito, sem akárki! Érted?

– Hm... – morogta Juro, tarkóját vakargatva. – Te, Krabat, talán te... De ha az ember egyszer ostoba?

– Hát akkor szökj el innen! – kiáltott a fiú. – Fuss el, és keress olyan helyet, ahol jobb dolgod lesz!

– Elszökni? – Juro egy pillanatra mintha nem is látszott volna tökkelütöttnek, csak fáradtnak és csalódottnak. – Próbálj csak meg egyszer elfutni innen!

– Nekem nincs rá okom.

– Nincs – dünnyögte Juro. – Biztosan nincs, reméljük, hogy nem is lesz...

Egy kenyércsücsköt dugott a fiú zsebébe, elhárította a köszönetet, és kituszkolta az ajtón, bután vigyorogva, ahogy szokott.

Krabat estig őrizgette a kolbászvéget és a kenyeret. Kevéssel vacsora után, mikor a molnárlegények kényelmesen elhelyezkedtek a közös teremben, Petar előszedte a vágószerszámait, a többiek pedig történeteket mesélgetve ütötték agyon az időt, a fiú kivált a körből, és felmászott a padlásra, ahol ásítva a fekhelyére dobta magát. Megette a kenyeret és a kolbászt, és mialatt így hanyatt fekve rágicsált, önkéntelenül is Juro járt az eszében meg az a konyhai beszélgetés.

"Megszökni?" – villant át a fején. – "De mi elől? Hát a munka, az bizony nem fenékig tejföl, és ha Tonda nem segítene, ugyancsak meggyűlne a bajom. De az ennivaló jó és bőséges, tető van a fejem felett, és ha reggelente fölkelek, tudom, estére van hova lehajtanom a fejem, méghozzá meleg, száraz és meglehetősen puha fekhelyen; bolha, tetű nem csíp. Hát nem több ez, mint amit egy koldusfiú valaha is kívánhat magának?!"