A szultán sasmadara


Gyanút fogott talán a Mester? Esetleg Lyschko segítségével kiszimatolt valamit Krabat és Juro körül? Nem tudni. De tény, hogy szeptember elején, egy este ivászatra hívta össze a molnárlegényeket, és amikor körülülték a mesterkamrában a nagy asztalt, a Mester telitöltötte a kupáját, és hirtelen felkiáltott:

– Éljen a barátság!

Krabat és Juro meghökkenten meredt egymásra az asztal fölött.

– Fenékig! – rikoltotta a Mester. – Mindenki: fenékig! – Aztán Loboschsal újratöltette a poharakat, és így szólt: – Az elmúlt nyáron meséltem nektek Jirkóról, a legjobb barátomról, és azt sem hallgattam el, hogy egy napon megöltem. Most megtudhatjátok, mi módon...

A nagy török háborúk idején történt. Akkoriban Jirkónak és nekem el kellett tűnnünk a Lausitzból, útjaink elváltak. Beálltam a császár seregébe muskétásnak, Jirko pedig, de én erről mit sem tudtam, a török szultán udvari varázslója lett. Császári hadvezérünk Szászország marsallja volt. Messze bevezetett bennünket Magyarországba, ahol aztán hosszú hetekig táboroztunk, szemben a török sereggel. Barát és ellenség megerősített táborokba sáncolta el magát, a háborúból alig észleltünk valamit az előőrsök csetepatéin és az ágyúgolyóbisokon kívül. Egy reggel aztán kiderült, hogy marsallunkat az éj folyamán a törökök, valószínűleg varázslat segítségével, elrabolták. Hamarosan lovas követ érkezett a sáncok alá: Szászország marsallja fogoly, élete a szultán kezében. Szabadon engedik, ha hét napon belül elhagyjuk a magyar földet, ellenkező esetben a hetedik napon selyemzsinórt csavarnak a nyakára. Nagy volt a felfordulás, és én, mert nem tudtam, hogy Jirko a török táborban van, önként vállalkoztam, hogy visszahozom vezérünket.

A Mester egyetlen húzással magába döntött egy kupa bort, majd a kupát újra megtöltette Loboschsal, azután folytatta:

– Bár a kapitányunk bolondnak nézett, azért mégis jelentette az óbester úrnak, az egy generálishoz vezetett, ez pedig a leuchtenbergi herceg színe elé vitt, aki a marsall helyett átvette a fővezérséget. Eleinte a herceg nem hitt nekem. Ekkor a szeme előtt változtattam papagájjá az összes törzstisztjét, a generálist meg, aki odavezetett, aranyfácánná. Több nem is kellett a herceg meggyőzéséhez. Sürgősen visszaváltoztatta velem az urakat, és arra az esetre, ha élve visszahozom a marsallt, ezer dukát jutalmat ígért. Aztán elővezettette a tulajdon paripáit, hogy válasszak közülük.

A Mester megint megszakította az elbeszélést, hogy igyék, és megtöltette Loboschsal a kupát.

– Mondhatnám tovább is – de eszembe jutott valami jobb. Játsszuk el, ami hátravan a történetből. Az én szerepemet Krabat alakítja, ő lesz a varázslásban jártas muskétás, aki ki akarja szabadítani Szászország marsallját, és kell még egy Jirko... – Egyik legényről a másikra nézett, vizsgálgatta Hanzót, vizsgálgatta Andruscht és Staschkót. Végül egyetlen szemének pillantása Jurón állapodott meg. – Talán te... Játszd el Jirkót, ha akarod...

– Jól van – egyezett bele Juro hidegen. – Valakinek úgyis el kell játszania.

Krabatot nem tévesztette meg az ostoba vigyor. Mindketten tudták: a Mester próbára akarja tenni őket. Nem szabad, hogy elárulják magukat.

A Mester szétmorzsolt egy csipetnyi növényport a gyertyaláng fölött: sűrű, kábító füst szállt a teremre. A legényeknek lecsukódott a szeme.

– Hunyjátok csak le a szemeteket! – parancsolt a Mester. – Akkor megláthatjátok, mi is történt akkor Magyarországon. De Juro és Krabat azt teszi majd, amit annak idején Jirko és én tettünk a nagy török háborúban...

Krabatra ólmos fáradtság nehezedett, lassan elaludt. A Mester hangját már csak távolról hallotta.

– Juro, a szultán varázslómestere a törököknél szolgál, felesküdött a félholdas zászlóra... és Krabat, a muskétás Krabat, a leuchtenbergi herceg oldalán nézegeti a lovakat, amelyeket elvezetnek előtte...


Krabat, a muskétás Krabat, fehér lábszárvédőben, kék katonazubbonyban a leuchtenbergi herceg jobbján áll, és nézegeti a lovakat, amelyeket elvezetnek előtte. Legjobban egy hollófekete mén tetszik neki, melynek homlokán boszorkányszöghöz hasonlatos jegy fehérlik.

Ezt kérem!

A herceg felnyergelteti, felszerszámoztaja számára a mént. Krabat megtölti puskáját, vállára veszi, és nyeregbe pattan. Könnyű poroszkálással megkerüli a díszteret, aztán galoppra sarkantyúzza a paripát, és úgy ront a hercegre és kíséretére, mintha a földbe akarná taposni őket. Az urak rémülten rebbennek szét, de Krabat elhúz fehérre rizsporozott fejük felett, és általános megrökönyödésükre a paripa meredeken felszáll vele a levegőbe. És ez még nem elég! Ló és lovasa veszett sebességgel távolodnak. Szabad szemmel már nem is láthatók. Gallas gróf, a főtáborszernagy sem látja őket, pedig övé a császári hadsereg legélesebb messzelátója.

Krabat úgy vágtat a szédítő magasságban, mint más a mezőn. Egy szétlőtt falu szélén hamarosan megpillantja az első törököket. Tarka turbánjaik tündöklenek a napfényben. Látja a sánckosarak mögött felállított lövegeket, az őrszemek közt ide-oda portyázó őrjáratot. De őt és lovát nem láthatják. A törökök lovai prüszkölnek rémületükben, a kutyák behúzott farokkal vonítanak.

A török tábor felett a próféta zöld zászlaját lengeti a szél. Krabat lefelé irányíja paripáját, óvatosan ér földet. A szultán pompázatos sátra közelében egy másik, valamivel kisebb sátrat vesz észre, amit vagy húsz, állig felfegyverzett janicsár őriz.

Lovát kantárszáron vezetve belép, és valóban: egy tábori széken, fejét a kezébe temetve, ott kuporog a nagy hős, a "drezdai törökfaló". Krabat láthatóvá válik, megköszörüli a torkát, a marsallhoz lép. És megriad. A táborparancsnok bal szemét fekete bőrkötés takarja!

Mi van? károg Krabatra varjúszerű, rekedt hangon. Kend török szolgálatba állt? Hogy jött be a sátramba?

Alázatosan jelentem mondja Krabat , parancsot kaptam, hogy excellenciádat kivigyem innen. A lovam útra kész. Most a ló is látható alakot ölt. Ha exellenciádnak nincs kifogása... Nyeregbe lendül, és int a marsallnak, kapaszkodjon mögéje. Aztán kiszáguldanak. a sátorból.

A janicsárok az elképedéstől mozdulni sem bírnak. Krabat szüntelen "Helyet!" kiáltással nyargal régig a táboron a megszabadított marsallal. Még a szultán núbiai gárdája is elejti fegyverét, amikor megpillanja őket.

Gyí! kiáltja Krabat. Kapaszkodjon méltóságod!

Senki sem merészeli útjukat állni. Már a táborkapunál járnak, hamarosan elérik a szabad mezőt. Ekkor Krabat a levegőbe röppenti a táltost. A törökök csak most kapnak észbe, lövöldözni kezdenek rájuk. Golyók süvítenek el a fülük mellett. Krabat remek kedvében van, nem fél a török lövedékektől.

Ahhoz, hogy eltaláljanak mondja a csodálkozó marsallnak , aranygolyóbissal kellene lőniük. Minket nem fog a vas- és ólomgolyó, de még a nyílvessző sem.

A pufogtatás abbamarad, a törökök beszüntetik a tüzet. A tábor felől azonban sebesen közeledő suhogást, surrogást hall a két lovas. Krabat a légi lovaglás alatt nem fordulhat hátra: a marsallt kéri meg, pillantson már vissza. A marsall hatalmas, fekete sast lát, mely üldözésükre indult.

Mindjárt lecsap ránk, hátán a nap, csőrét fenyegetően ideirányítja! kiabálja kétségbeesetten.

Krabat elhadar egy varázsigét. Nyomban hatalmas szürke fellegek tornyosulnak a sas és a két lovas közé vastagon, valóságos heggyé sűrűsödve.

A sas azonban áttör rajta.

Ott van! károg a marsall. Rohamra készül!

Krabat rég megértette, miféle sasmadár követi őket. Csöppet sem csodálkozik, amikor az emberi hangon szólal meg.

Forduljatok vissza kiáltja , vagy halálfiai vagytok!

Ezt a hangot ismeri Krabat. De honnan? Nincs ideje gondolkozni rajta! Intésére félelmetes vihar kerekedik, mely hatalmas erővel löki vissza a sast. Igazából le kellene söpörnie az égről, mint egy tollpihét, de a szultán sasmadara minden orkánnal szembeszáll!

Forduljatok meg! kiáltja ismét. Adjátok meg magatokat, amíg nem késő!

Ez a hang, ismeri fel most már Krabat, Juro hangja, az egykori baráté, akivel valaha, sok-sok éve, a koselbruchi malomban dolgozott.

A sas! rikolt közben a marsall. Mindjárt utolér. Hirtelen az is eszébe jut Krabatnak, hogy ez a hang kié, amelyik most a fülébe károg. A flintája, muskétás! Miért nem lövi kend agyon a szörnyeteget?!

Mert nincs nálam arany, amivel rálőhetnék feleli, és boldog, mert még igazat is mondott. De a szász marsall vagy kicsoda is az, aki mögötte ül, leszakít egy aranygombot a zubbonyáról.

Töltse ezt a flintájába, és lőjön már kend!

Juro, a sas-Juro már csak néhány szárnycsapásnyira van. Krabatnak álmában sem jutna eszébe agyonlőni. Úgy tesz, mintha betöltené a csőbe az aranygolyóbist; a valóságban azonban észrevétlenül a földre ejti.

Lőjön már kend! sürgeti a marsall. Lőjön már!

Hátra sem fordul, úgy tüzel Krabat a sasra, bal vállán át, vaktöltettel. A csőben csak por van. Az aranygomb nincs benne. Eldörren a lövés. Hirtelen fülsértő halálsikoly remegteti meg a levegőt:

Krabat! Kra-baa-aaat!

Krabat megrémül, elejti a muskétát, kezébe temeti arcát, és felzokog.

Krabat! visszhangzik a fülében. Kra-baa-aaat!


Krabat kétségbeesetten ugrott fel az asztaltól. Hogy került ide? Mit keres itt Andrusch, Petar, Merten és a többiek? És milyen zavartan bámulnak rá! És miért kapják el a tekintetüket, ha Krabat rájuk néz?

A Mester halottsápadt arccal ült a helyén, hátradőlve, mintha a távolba fülelne.

Juro sem mozdult. Az asztalra borulva feküdt, széttárt karokkal: néhány pillanattal ezelőtt ezek a karok még zúgó, suhogó sasszárnyak voltak. A kupája feldőlt, mellette az asztallapon sötétvörös folt. Bor vagy vér?

Lobosch hangos zokogással vetette magát Juróra.

– Meghalt, meghalt! – kiáltotta. – Megölted, Krabat!

Krabat torka elszorult. Két kézzel tépte fel ingét. Aztán azt látta, hogy Juro megmozdul. Előbb az egyik, aztán a másik karját emeli meg. Úgy tűnt, lassan visszatér belé az élet. Megtámaszkodott, lassan felemelte arcát, homlokán, kétujjnyira az orrgyök fölött, kör alakú folt vöröslött.

– Juro! – A kis Lobosch megragadta a vállát. – De hisz te élsz, Juro, hiszen te élsz!

– Miért, mit gondoltál? – kérdezte Juro. – Hiszen csak eljátszottuk a dolgot. Csak éppen a koponyám zúg Krabat lövésétől. Játssza Jirkót legközelebb, aki akarja. Nekem elegem van, megyek aludni!

A molnárlegények megkönnyebbülten nevettek fel. Andrusch mindnyájuk véleményét mondta ki, amikor így szólt:

– Menj, testvér, eredj csak! Az a lényeg, hogy megúsztad!

Krabat megkövülten ült a helyén. A lövés és a sikoly és most egyszerre ez a nagy zsinatolás. Hogy jön ez össze?

– Abbahagyni! – vetette közbe magát a Mester. – Hagyjátok abba! Ezt nem lehet elviselni. Üljetek le és hallgassatok! – Egyik kezével az asztalra támaszkodott, a másikkal úgy markolta meg a kupát, mintha össze akarná roppantani. – Amit ti láttatok – kiáltotta –, az csak lidércnyomás volt! Lázálom, amiből felébred az ember, és kész... De én nem álmodtam ezt a történetet Jirkóval, ott, Magyarországon. Én megöltem a barátomat. Meg kellett ölnöm, ahogy Krabat tette, ahogy az én helyemben mindenki megtette volna, mindenki!

Öklével az asztalra csapott, csak úgy táncoltak a boroskupák. Aztán megmarkolta a kancsót, ivott féktelenül, mohón. Majd falhoz vágta, és ordítani kezdett:

– Kifelé! Mindenki kifelé, gyorsan! Egyedül akarok maradni! Egyedül! Egyedül!

Krabat is egyedül akart maradni. Kilopódzott a malomból. Holdtalan, de csillagos éjszaka volt. A harmatos mezőkön átgázolva, a malomtóhoz ment. Amint lepillantott a fekete vízre, melyen visszatükröződtek a csillagok, hirtelen fürödni támadt kedve. Gyorsan nekivetkőzött, beleereszkedett a tóba, és néhány karcsapással eltávolodott a parttól.

A víz hideg volt: kitisztult tőle a feje, de szüksége is volt rá az esti események után. Vagy háromszor bukott le, majd újra fel, aztán prüszkölve, fogvacogva fordult vissza a part felé.

Juro várt rá egy törülközővel.

– Megfázol, Krabat! Gyere már ki! Miféle bolondság ez?

Partra segítette Krabatot, becsavarta a törülközőbe, hogy szárazra dörzsölje. Krabat kibújt a keze közül.

– Nem értem, Juro – mondta. – Nem értem, hogy lőhettem rád!

– Hiszen nem lőttél rám, Krabat. Legalábbis az aranygombbal nem.

– Te tudtad?

– Tudtam, hogy így lesz, hiszen ismerlek. – Juro oldalba bökte. – Az ilyen halálsikoly, meglehet, szörnyen hangzik, de igazán nem kerül semmibe.

– És a folt a homlokodon? – kérdezte Krabat.

– Ó, a folt! – nevetett Juro. – Ne felejtsd el, hogy egy kicsit én is jártas vagyok a titkos tudományokban, erre még épp futja.