Emlékül


Október második felében újra melegebbre fordult az idő, akárcsak nyárutón. A legények kihasználták a szép időt, elindultak néhány fuvar tőzegért. Juro befogta az ökröket, Staschko és Krabat megrakta a szekeret deszkákkal, pallókkal, s két taligát is vittek. Aztán Tonda is felszállt és elindultak.

A tőzegfejtő Koselbruch felső végén volt, a Fekete-vízen túl. Krabat a nyár legforróbb napjaiban már dolgozott itt néhány társával. Még gyakorlatlan volt a tőzegfejtő vas és kés használatában, ezért Michalnak és Mertennek segített: a fekete, zsírosan fénylő tőzegtéglákat talicskázták fel a gödörből és rakták halomba.

Sütött a nap, az útszéli pocsolyákban visszatükröződtek a nyírfák. A láp tetején már megsárgult a fű; a hanga rég elvirágzott. A cserjéken, mint vércseppek, itt-ott bogyók vöröslöttek. Néhol, a gallyak között egy-egy pók kései hálója feszült, ezüstösen csillogva.

Krabat a régi időkre gondolt, Eutrichben töltött gyermekkorára: ilyentájt mindig rőzsét és fenyőtobozt gyűjtögettek az erdőn. És néha még októberben is találtak gombát: tölcsérgombát, rizikét, galambicát. Vajon van-e most is gomba? Elég meleg van hozzá...

A tőzegfejtő tetejére érve, Juro megállította az ökröket.

– Rakodjunk le, megérkeztünk!

A legények átfektették a pallókat a Fekete-víz egy keskenyebb szakaszán, és alaposan lerögzítették. Aztán deszkát deszka mellé téve, afféle pályát szerkesztettek, amit Staschko még tuskókkal is megtámogatott, nehogy felbillenjen vagy elsüllyedjen a mocsaras helyeken. De a stégtől messzebbre esett a lelőhely, mint gondolták. Juro már ajánlkozott is, hogy visszamegy és hoz néhány pallót, de Stachko úgy vélte, ez nem szükséges. Letört egy nyírfagallyat, aztán végiglépdelt a pályán, és közben egy varázsige ütemére megcsapkodta a deszkákat. Erre a palló nőni kezdett, és egészen addig nyújtózott, míg el nem érte a lelőhelyet.

Krabatot teljesen lenyűgözte a varázslat.

– Mondjátok – kiáltott fel –, miért dolgozunk mi egyáltalán, ha egyszer mindent elővarázsolhatunk, amit különben a két kezünk munkájával kell előteremtenünk?

– Az biztos – válaszolta Tonda. – De gondold csak el, mennyire beleunnál az ilyen életbe! Semmi munka, hát azt sem lehetne ám sokáig bírni, meg aztán előbb vagy utóbb amúgy is ebek harmincadjára kerülsz.

A tőzegfejtő mellett állt egy kis bódé: abban voltak a tavaly összerakott tőzegtéglák. A legények talicskaszám hordták a szekérhez, ahol Juro átrakta a szállítmányt. Amikor a szekér megtelt, Juro felmászott a bakra, s elkiáltotta magát:

– Gyííía! – És az ökrök lassú imbolygással megindultak a malom felé.

Tonda, Staschko és Krabat, míg Juro visszatért, a kunyhóba cipelték a nyárról itt maradt tőzeget, és gondosan kupacokba rakták. Nem volt sietős a dolguk, hát Krabatnak támadt egy ötlete. Megkérdezte az öreglegényt és Staschkót, elengednék-e egy kis időre.

– Hová?

– Gombászni. De csak füttyentsetek, akkor rögtön visszajövök.

– Ha azt hiszed, találsz...

Tonda beleegyezett és Staschko is.

– Remélhetőleg – kiáltott utána Tonda – van nálad hosszú kés!

– Ha volna késem, biztosan nálam lenne! – válaszolta Krabat.

– Addig megkapod az enyémet – mondta Tonda. – Tessék, de el ne veszítsd! – Megmutatta a fiúnak, hogyan ugrik ki a penge a nyélből, egyetlen nyomásra. Kipattant és fekete volt, mintha Tonda égő gyertya fölött kormozta volna be. – Most jössz te! – adta át a bicskát a fiúnak. – Hadd látom, boldogulsz-e vele!

Amikor Krabat kicsattintotta, a penge fényes volt, folttalan.

– Valami baj van? – kérdezte Staschko.

– Se-semmi – válaszolt Krabat. Talán csak a szeme káprázott.

– No, akkor gyerünk, gyerünk – sürgette Tonda. – Mert még megszimatolják a gomba urak a veszélyt, és elszelelnek.


Négy napot töltöttek a tőzegen a legények, Krabat négyszer ment gombászni. De mindössze néhány érdesnyelű tinórut talált, amolyan matuzsálemeket, amelyek már barnák voltak és szívósak.

– Ügyet se vess rá – vigasztalta Staschko. – Ilyenkor már nem követelheted a természettől, hogy adjon valamit. Persze, ha segítettél volna egy keveset...

Elmondott egy varázsigét, miközben karját széttárva kétszer megpördült maga körül, ekkor a tőzegből hirtelen vagy hetven gomba sarjadt ki. Úgy bújtak elő a földből, akár a vakondok, kalap kalap mellett a boszorkánykörben: vargánya, vöröstinóru, érdesnyelű tinóru, kékhátú galambgomba, egyik frissebb, ropogósabb, mint a másik.

– Ó! – ámult Krabat. – Taníts meg erre a varázslatra, Staschko!

Előrántotta a bicskát, és rá akarta vetni magát a gombákra. De azok, még mielőtt hozzájuk érhetett volna, összezsugorodtak és visszahúzódtak a talajba, mintha madzagon húzták volna őket.

– Állj! – kiáltott a fiú. – Álljatok meg!

De ekkorra már az összes gomba eltűnt és elő sem bújt többé.

– Rá se ránts! – vigasztalta Staschko. – Az ilyen varázsolt gomba keserű, mint az epe. Csak a gyomrodat rontanád el vele. Tavaly nem sok híja volt, hogy kinyúljak tőle.


A negyedik este Staschko Juróval együtt ült a bakra, hogy hazafuvarozzák az utolsó rakomány tőzeget, Tonda és Krabat viszont gyalog indult a malom felé, egy rövidebb úton, a lápon át. A zsombékok, pocsolyák fölött már köd gomolygott. A fiú boldog volt, amikor kiértek a szilárd útra, a Puszta Mező közelébe.

Innentől már egymás mellett mentek. A molnárlegények egyébként messze elkerülték ezt a vidéket, Krabat nem tudta, miért.

Aztán eszébe jutott álma a menekülésről. Nem erről a helyről és Tondáról álmodott? Mintha ide temették volna az öreglegényt.

De Tonda hál'istennek élt, itt ballagott az oldalán.

– Szeretnék neked adni valamit, Krabat. – És az öreglegény elővette rugós kését. – Emlékül.

– Hát elhagysz bennünket? – kérdezte a fiú.

– Lehet – mondta Tonda.

– És a Mester? Nem hiszem, hogy csak úgy elengedne.

– Vannak dolgok, amiket nem hisz az ember, mégis megtörténnek – mondta Tonda. – Mit tehetsz ellene?

– Ó, ne beszélj így! – kiáltott Krabat. – Legalább az én kedvemért maradj! Nem tudnám a malmot elképzelni nélküled.

– Vannak dolgok az életben – ismételte Tonda –, amiket az ember el sem tud képzelni, Krabat. De mégis megtörténnek, és bele kell törődni.

A Puszta Mező egy négyszögletű terület volt, alig nagyobb egy szérűskertnél, peremén elcsenevészesedett törpefenyőkkel. A fiú egy sor hosszúkás, sima dombot vett észre az alkonyi fényben: mint egy elhagyott temető sírjai, hangával benőtt, gondozatlan halmok, kereszt és sírkő nélkül. Vajon ki nyugszik alattuk?

Tonda megállt.

– Fogadd el – nyújtotta Krabatnak a kést. A fiú megértette, hogy most nincs helye a habozásnak. – Ennek a késnek – mondta Tonda – az a különleges tulajdonsága, hogy ha veszély, komoly veszély fenyegeti a gazdáját, akkor a kipattintott penge elszíneződik.

– Akkor... megfeketedik? – kérdezte Krabat.

– Igen – bólintott Tonda. – Mintha csak gyertyával kormoztad volna be.