Aki a felhőkben jár Loboscht elnyomta az álom az erdő szélén. Nagy szemeket meresztett, amikor Krabat felébresztette.
Megtaláltad?
Micsodát?
Hát a kést!
Ó, persze! mondta Krabat.
Megmutatta Tonda kését, kikattintotta a pengét: fekete volt.
Le kéne tisztítanod javasolta Lobosch. És alaposan bekenni, lehetőleg kutyahájjal.
Igen hagyta rá Krabat , azt kéne.
Aztán nyakukba szedték a lábukat. Hazafelé, félúton Witkóval és Juróval találkoztak, ők a Gyilkos-Keresztnél jártak, és ugyancsak elkéstek.
Na mondta Juro -, vajon megússzuk-e a zivatart? És Krabatra pillantott, mintha valamit hiányolna róla.
A boszorkányszög!
Krabat megrémült. Ha a jel nélkül tér vissza, a molnár feltétlenül gyanút fog. Akkor pedig mindketten rosszul járnak ő is, a Kántorka is. Krabat kiforgatta zsebeit, bár tudta, hogy úgysem talál egy körömnyi szenet sem.
Gyerünk már! sürgette Juro. Fussunk, mert olyant kapunk, hogy megemlegetjük. Szaladjunk, szaladjunk!
Abban a pillanatban, amikor a fiúk kiértek az erdőből, és a malom felé vették az irányt, kitört a zivatar.
Witko és Krabat sapkáját messzire ragadta egy erős széllökés, és olyan zápor kerekedett, hogy Lobosch felvinnyogott. Úgy értek a malomba, mint az öntött ürge.
A Mester már türelmetlenül várta őket. Meghajoltak a járom alatt, megkapták a pofonokat.
Hol a jel, akasztófáravalók?
A jel? mondta Juro. Hát itt és a homlokára bökött.
Ott ugyan semmi sincs! kiáltott a Mester.
Akkor lemosta az eső...
A Mester egy darabig tétovázott, mintha fontolgatott volna valamit.
Lyschko! kiáltott aztán. Hozz egy darab faszenet a kályhából, de mozogj!
Durva vonásokkal odavéste a négy legény orra tövébe a boszorkányszöget. Égetett, mint a tűz.
Most aztán munkára!
Ezen a reggelen tovább és keményebben kellett dolgozniuk: egy fél örökkévalóság telt el, míg mind a négyen leizzadták a jelet homlokukról. De aztán ez is megtörtént, és Lobosch, a kis Lobosch egyszerre csak felkapott egy színig telt zsákot, és meglengette a feje felett.
Juhé! kiáltott. Nézzétek, milyen könnyen megy a munka! Nézzétek, milyen erő költözött belém!
A molnárlegények a nap hátralévő részét a húsvéti kalács és bor mellett töltötték, énekeltek, táncoltak. Történeteket meséltek, Pumphuttról és másokról. Majd Andrusch, aki már meglehetősen becsípett, szónokolni kezdett arról, milyen nagyszerű fickók is a molnárlegények, és hogy minden mestert pokolra kell küldeni, a pokol mélységes fenekére.
Erre koccintsunk! kiáltott. Vagy van valaki, aki nem ért egyet?
Nincs! kiáltották mind és felemelték poharukat.
Egyedül Staschko tiltakozott, hogy ő ezzel ugyan nem ért egyet.
Még hogy pokolra küldeni? méltatlankodott. Jöjjön maga a Sátán, az vigye a mestereket! Mindegyiknek csavarja meg krrrr! alaposan a nyakravalóját. Ez az én véleményem!
Igazad van, testvérem! ölelte át Andrusch. Igazad van. Vigye az ördög az összes molnárokat, de legelőször a mienket!
Krabat a sarokban ült. Elég közel a többiekhez ne mondhassák rá, hogy félrehúzódik , de azért mégiscsak magában üldögélt itt a kavargás szélén, és míg a legények daloltak, nevetgéltek és nagy beszédeket vágtak ki, ő a Kántorkára gondolt: hogyan találkoztak ma reggel a hazafelé vezető úton, hogyan álltak meg beszélgetni egymással.
Emlékezett minden szóra, minden mozdulatra, a lány minden pillantására, és még órákat elüldögélt volna gondolataiba merülve, anélkül hogy az idő múlását érzékelte volna, ha Lobosch oda nem tolakodik mellé a padra, és oldalba nem böki.
Te, meg kell kérdeznem valamit!
Igen? és Krabat igyekezett palástolni bosszúságát.
Lobosch csupa aggodalom volt.
Te, amit most Andrusch mondott, és Staschko! Ha a Mester fülébe jut...
Áh! legyintett Krabat. Hiszen csak bolondoznak, nem látod?
De a Mester! aggodalmaskodott Lobosch. Ha Lyschko beárulja... Elképzelheted, mi lesz ezzel a kettővel...
Semmi sem lesz velük, az égvilágon semmi...
Ezt magad sem hiszed! kiáltotta Lobosch. Majd éppen ő tűrne el ilyesmit!
Ma igen mondta Krabat. Ma szidhatjuk, mint a bokrot, átkozhatjuk pestissel, kolerával, sőt, ahogy hallottad, még a Sátánnal is: most nem veszi rossz néven. Sőt! Épp ellenkezőleg.
Tényleg? csodálkozott Lobosch.
Aki évente egyszer kiengedi a haragja gőzét mondta Krabat , az a többi napokon jobban elviseli mindazt, amit megkövetelnek tőle. Márpedig és ezt a saját bőrödön is észrevehetted követelmény, az jócskán akad a koselbruchi malomban.
Krabat nem volt többé a régi, mintha kicserélték volna. A következő napokban, hetekben olyan volt, mint az alvajáró, vagy mint aki a felhőkben jár. Tette a dolgát, szót váltott a legényekkel, válaszolt, ha kérdezték, de a valóságban messzire került mindattól, ami a malomban történt. Gondolatban a Kántorkával volt és a Kántorka ővele, és a világ napról napra fényesebb és virulóbb lett.
Krabat eddig még soha nem figyelte meg, mennyiféle zöld létezik: százféle fűzöld, nyírfa- és fűzfazöld, közötte mohazöld, kékes árnyalattal, a malomtóparton friss lángzöld, és minden nyárfán, minden bokron más és más. Más volt a szurdéki fenyőfák öreges, visszafogott zöldje is, mely néha sötét, fenyegető és majdnem fekete volt, de néha, különösen estefelé, fellángolt és aranyos fényben csillogott. Ezekben a hetekben néha, bár nem túl gyakran, Krabat éjszaka is a Kántorkával álmodott. Nagyjából mindig ugyanaz az álom ismétlődött.
Sétáltak az erdőben vagy egy öreg ligetben, nyár volt, meleg, a Kántorka világos kötényt viselt. A fák alatt haladtak, és Krabat a lány vállára tette a kezét. Ő oldalra hajtotta a fejét, haja Krabat arcát simogatta. Kendője kicsit hátracsúszott a nyakába, és Krabat nagyon szeretett volna megállni, hogy az arcába nézhessen. De egyszersmind azt is tudta, hogy jobb, ha nem teszi: mert így az sem ismerheti fel a lányt, akinek hatalmában állhat, hogy az álmait együtt álmodja vele.
A legények előtt sem maradhatott titok, hogy valami történt Krabattal, ami alapvetően megváltoztatta, és megint csak Lyschko volt, aki a nyulat ki akarta ugrasztani a bokorból.
Pünkösd utáni első héten történt. Krabatot és Staschkót Hanzo megbízta egy malomkő megfenésével. A követ az őrlőműhely ajtajában állították fel, és vésőjüket a csigavonalban kifelé húzódó barázdába illesztették. Óvatosan ütögették, szép sorjában, hogy a peremek élesek maradjanak. Aztán Staschko elment, hogy kicsorbult vésőjét megélesítse. Ez eltartott egy ideig. Arra jött Lyschko egy csomó üres liszteszsákkal a hóna alatt. Krabat csak akkor vette észre, amikor megállt mögötte, és megszólította. Lyschko mindig csöndben surrant ide-oda, ha kellett, ha nem.
Na? kérdezte kacsingatva. Hogy hívják? Szőke, barna, netán fekete?
Kicsoda? kérdezte vissza Krabat.
Na bizalmaskodott Lyschko , hát ő. Akin újabban állandóan az eszedet járatod. Vagy azt hiszed, vakok vagyunk, és nem vesszük észre, hogy elcsavarták a fejedet. Talán álmodban, vagy hogyan... De tudok egy módszert, hogy találkozhass vele... Tudod, vannak ám az embernek tapasztalatai... Gyorsan körülnézett, aztán Krabathoz hajolt, és a fülébe suttogta: Csak a nevét mondd meg, és én egy csapásra mindent eligazítok...
Hagyd már abba! szólt rá Krabat. Azt sem tudom, miről beszélsz. Csak feltartasz a munkában a karattyolásoddal.
A következő éjjel megint ugyanazt álmodta Krabat a Kántorkáról. Megint a fák alatt sétáltak, meleg nyári nap volt; de most az erdő közepén egy tisztásra leltek, és amint a fák alól kiértek, árnyék vetődött rájuk. Krabat a Kántorka fejére dobta a zekéjét.
El innen, gyorsan, nem láthatja meg az arcodat!
És visszarángatta a lányt a fák közé. Héja rikoltása hangzott fel, élesen, mintha kést döftek volna a szívébe. Erre aztán felébredt.
Másnap este a Mesterhez hívatták. Kellemetlenül érezte magát, ahogy ott állt előtte, és egyetlen szemét az ő tekintetébe fúrta.
Beszédem van veled. A molnár úgy ült a karosszékében, összefont karral, kővé vált arccal, mint egy bíró. Tudod mondta , hogy sokra tartalak, Krabat. Olyan sokra viheted a titkos tudományokban, mint csak kevesen. De az utóbbi időben kétségeim támadtak afelől, hogy megbízhatom-e benned. Neked valami titkod van, valamit el akarsz hallgatni előttem. Nem volna okosabb, ha magad kérdeznél és válaszolnál, anélkül hogy kényszerítenélek, vagy nyomoztatnék utánad? Nyíltan mondd el, miről van szó, akkor még gondolkodhatunk, és megtehetjük, ami tőlünk tellik: még van időnk.
Krabat nem tétovázott a válasszal.
Semmi mondanivalóm nincs, Mester.
Valóban nincs?
Nincs mondta Krabat szilárd hangon.
Akkor eredj, de ne panaszkodj, ha kellemetlenségeid támadnak!
Kint a folyosón Juro álldogált, mintha Krabatra várt volna. Behívta a konyhába, és bezárta az ajtót.
Van itt valami, Krabat... Egy apró tárgyat nyomott a markába: kis, madzagon lógó, összeszáradt gyökér volt, a zsinór, amin függött, hármas fonatú. Fogd ezt, és akaszd a nyakadba, mert még mindenféle zöldséget összeálmodsz...
![]()