Nem fenékig tejföl Nehéz idők jártak Krabatra, a Mester kegyetlenül hajszolta. "Merre vagy, Krabat? Ott az a pár zsák búza, vidd csak fel a padlásra!" vagy: "Krabat, gyere csak ide! Ott a szárítón a gabona, forgasd meg, de alaposan!" vagy: "Krabat, a liszt, amit tegnap átszitáltál, csupa pelyva! Vacsora után megint nekiállsz, és amíg nem tiszta, le ne merj feküdni!"
A koselbruchi malom mindennap őrölt, munkanap és vasárnap egyaránt, kora hajnaltól sötétedésig. Hetenként csak egyszer, pénteken végeztek korábban a legények, szombaton pedig két órával később keltek, mint máskor.
Ha Krabat nem hordott zsákokat vagy nem szitált lisztet, akkor fát vágattak, havat lapátoltattak vele; vizet hordott a konyhára, csutakolta a lovakat, hordta a trágyát a tehénistállóból. Egyszóval mindig akadt tennivalója; és esténként, ha végigdőlt a szalmazsákján, úgy érezte magát, mint akit ledaráltak. Fájt a háta, válláról lejött a bőr, keze-lába szinte elviselhetetlenül sajgott.
Krabat csodálkozott a többieken. Mintha nem is fárasztaná őket a nehéz napi munka; nem fáradtak el, nem panaszkodtak, nem fogyott ki belőlük munka közben a szusz, és még csak meg sem izzadtak.
Egyik reggel épp a kúthoz vezető útról lapátolta a havat. Előző éjjel szünet nélkül havazott, a szél befújta az utakat és ösvényeket. Krabat összeszorította a fogát, valahányszor megemelte a lapátot, szúró fájdalmat érzett a vállában. Akkor Tonda kijött hozzá, s miután megbizonyosodott, hogy egyedül vannak, a vállára tette kezét:
Ne add fel, Krabat...
És a fiúba mintha új erőt öntöttek volna. Mintha elfújták volna a fájdalmat, megragadta a lapátnyelet, és nagy hévvel ismét hozzá akart látni, de Tonda megfogta a karját:
A Mesternek nem szabad észrevenni kérte a fiút , és Lyschkónak sem.
Lyschko, ez a kóróvékony, hegyes orrú, szúrós tekintetű fickó már a kezdet kezdetén sem tetszett Krabatnak: amolyan szimatoló, leselkedő alak volt, egy pillanatra sem érezhette az ember magát biztonságban tőle.
Jól van mondta Krabat, és úgy tett, mintha a lapátolás szörnyű erőfeszítésébe és fáradságába kerülne. Nemsokára, mintha csak véletlenül történne, Lyschko jött arra.
Na, Krabat, hogy ízlik a munka?
Hogy ízlene morogta a fiú. Egyél egy marék kutyagumit, Lyschko, akkor megtudod!
Ettől kezdve Tonda többször is odament Krabathoz, és titkon a vállára tette kezét. Ilyenkor mindig úgy érezte a fiú, hogy átjárja a friss erő, és bármilyen nehéz volt is a munka, egy darabig könnyűszerrel végezte.
A Mester és Lyschko éppúgy semmit sem vett észre, ahogy a többi molnárlegény: sem Michal és Merten, a két unokatestvér, akik olyan bivalyerősek voltak, mint amilyen jóindulatúak; sem Andrusch, a himlőhelyes mókamester; sem Hanzo, akit vastag nyaka és rövid sörénye miatt csak bikának neveztek; sem Petar, aki szabad estéit kanálfaragással töltötte és Staschko sem, az ezermester, aki fürge volt, mint a menyét és ügyes, mint az a majom, melyet Krabat évekkel ezelőtt a königswarthai országos vásáron látott. De Kito, aki mindig olyan pofával szaladgált, mintha fél kiló suszterszöget nyelt volna, és a hallgatag Kubo sem vett észre semmit, és természetesen a bugyuta Juro sem.
Juro, ez a zömök, kurta lábú legény, lapos, szeplős holdvilágképével Tonda után a legrégebben szolgált itt a malomban. Nemigen volt alkalmas a molnárságra, mivel ahogy Andrusch csúfondárosan ugratni szokta "butaságában még a korpát sem tudta megkülönböztetni a liszttől". És hogy nem botlott meg és nem zuhant már rég az őrlőkövek közé, azt csak annak köszönhette, hogy butaság és szerencse gyakran járnak együtt kéz a kézben.
Juro már megszokta az ugratásokat. Türelmesen hagyta, hogy Andrusch évődjön vele; szó nélkül behúzta a nyakát, ha Kito valami semmiségért pofonokat helyezett kilátásba; és ha a legények amint az gyakran megtörtént a bolondját járatták vele, vigyorogva tűrt, mintha csak azt mondaná: "Mit akartok még, úgyis tudom, hogy én csak az ostoba Juro vagyok."
Egyedül a házimunkához nem volt túl buta Juro. És mert valakinek ezt is el kellett végeznie, hát mindenki elégedett volt, hogy Juro leveszi vállukról ezt a terhet: a főzést, a mosogatást, a kenyérsütést, a padlósúrolást és a lépcsősikálást, a portörölgetést, a mosást, a vasalást és minden egyéb házi és ház körüli munkát. Ezenkívül ellátta a tyúkokat, libákat és disznókat is. Hogy miképpen tudta ezt mind elvégezni, az rejtély maradt a fiúk előtt. Valahogy természetesnek vették, a Mester pedig úgy bánt Juróval, mint egy utolsó szeméttel.
Krabat ezt egyáltalán nem tartotta helyénvalónak. Egyszer épp egy kosár fát vitt a konyhára, és Juro hálából, egyébként nem először, egy darab kolbászt dugott a zsebébe kereken meg is mondta a véleményét.
Nem értem, miért tűröd ezt.
Én? kérdezte Juro csodálkozva.
Igenis, te! válaszolta Krabat. A Mester úgy ugráltat, hogy az már szégyenletes, a fiúk meg csúfot űznek veled.
Tonda nem vetette ellen Juro. És te sem.
Mit segít ez! feleselt Krabat. Én a te helyedben tudnék magamon segíteni. Védekeznék, nem hagynám, hogy paprikajancsit csináljanak belőlem, sem Andrusch, sem Kito, sem akárki! Érted?
Hm... morogta Juro, tarkóját vakargatva. Te, Krabat, talán te... De ha az ember egyszer ostoba?
Hát akkor szökj el innen! kiáltott a fiú. Fuss el, és keress olyan helyet, ahol jobb dolgod lesz!
Elszökni? Juro egy pillanatra mintha nem is látszott volna tökkelütöttnek, csak fáradtnak és csalódottnak. Próbálj csak meg egyszer elfutni innen!
Nekem nincs rá okom.
Nincs dünnyögte Juro. Biztosan nincs, reméljük, hogy nem is lesz...
Egy kenyércsücsköt dugott a fiú zsebébe, elhárította a köszönetet, és kituszkolta az ajtón, bután vigyorogva, ahogy szokott.
Krabat estig őrizgette a kolbászvéget és a kenyeret. Kevéssel vacsora után, mikor a molnárlegények kényelmesen elhelyezkedtek a közös teremben, Petar előszedte a vágószerszámait, a többiek pedig történeteket mesélgetve ütötték agyon az időt, a fiú kivált a körből, és felmászott a padlásra, ahol ásítva a fekhelyére dobta magát. Megette a kenyeret és a kolbászt, és mialatt így hanyatt fekve rágicsált, önkéntelenül is Juro járt az eszében meg az a konyhai beszélgetés.
"Megszökni?" villant át a fején. "De mi elől? Hát a munka, az bizony nem fenékig tejföl, és ha Tonda nem segítene, ugyancsak meggyűlne a bajom. De az ennivaló jó és bőséges, tető van a fejem felett, és ha reggelente fölkelek, tudom, estére van hova lehajtanom a fejem, méghozzá meleg, száraz és meglehetősen puha fekhelyen; bolha, tetű nem csíp. Hát nem több ez, mint amit egy koldusfiú valaha is kívánhat magának?!"
![]()