Malomrend és céhszokás szerint


A Mester a következő napokban sem jelent meg, távollétében a malom sem őrölt. A molnárlegények fekhelyeiken heverésztek, vagy a kályhánál melegedtek. Alig ettek valamit, szólni is alig szóltak, Tonda haláláról pedig kiváltképp hallgattak. Mintha sohasem élt volna a koselbruchi malomban egy Tonda nevű öreglegény.

Valamikori fekhelye végén szépen összehajtogatva ott hevertek a ruhái: nadrág, ing, köpeny, öv, kötény és legfölül a sapka. Juro hozta fel újév estéjén a holmit, amin aztán a legények igyekeztek átnézni.

Krabat szomorú volt, elhagyottnak, nyomorultnak érezte magát. Hogy Tondának meg kellett halnia, és ez nem volt véletlen, minél többet gondolkodott ezen, annál világosabbá vált a számára. Kell itt lennie valami titoknak, amit a legények elhallgatnak előtte, amiről ő nem tudhat. Vajon mi ez a rejtély? Miért nem avatta be őt is Tonda?

Kérdések és kérdések tolongtak a fiúban. Legalább valami dolga lett volna! Ebbe a lődörgésbe végképp belebetegedett.

Ezekben a napokban egyedül Juro dolgozott annyit, mint máskor. Fűtött, főzött, gondoskodott arról, hogy az étel időben az asztalra kerüljön, bár most ennek a nagy részét érintetlenül vihette vissza a konyhára.

A negyedik napon történt, hogy megszólította Krabatot a folyosón:

– Segítenél nekem, Krabat? Fát kéne aprítani.

– Rendben – mondta Krabat, és követte Jurót a konyhába.

A tűzhely mellett egy halom gyújtósnak való gyantás fa hevert, felaprításra várva. Juro a szekrényhez lépett, hogy elővegyen egy kést, de a fiú azt mondta, van neki saját bicskája.

– Annál jobb! Nos, akkor rajta, de vigyázz, meg ne vágd magad!

Krabat nekiállt. Úgy érezte, mintha Tonda késéből eleven erő áradna. Elgondolkozva méregette a tenyerén. Újév éjjele óta először szedte össze a bátorságát, először érezte magát újra biztonságban.

Juro észrevétlenül mögéje állt, és a válla fölött nézegette a kést.

– Ez aztán a bicska! – dicsérte. – Ezzel bízvást mutatkozhatsz akárhol...

– Emlék – mondta a fiú.

– Talán valami kislánytól?

– Nem – rázta a fejét Krabat. – Egy baráttól, egy olyan baráttól, amilyen nem lesz több a világon.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Juro.

– Ebben – felelte Krabat – egyszer s mindenkorra biztos vagyok.


A Tonda temetését követő reggel a molnárlegények megegyeztek, hogy ezentúl Hanzo lesz öreglegény. Ebbe ő is beleegyezett.

A Mester vízkereszt előestéjéig nem mutatkozott. A legények már lefeküdtek, és Krabat éppen el akarta oltani a lámpát, amikor kinyílt a padlásajtó. A Mester állt a küszöbön, arca olyan sápadt volt, mint a meszelt fal. Körülpillantott. Úgy látszott, észre sem vette, hogy Tonda hiányzik.

– Dologra! – parancsolta. Aztán hátat fordított, és azon az éjszakán nem látták többé.

A molnárlegények megélénkültek. Felugráltak, ledobták a takarókat, sietve felkapkodták ruhájukat.

– Gyerünk – sürgette őket Hanzo. – A Mesternek hamar elfogy a türelme, hiszen ismeritek!

Petar és Staschko a malomtóhoz rohant, és kinyitották a zsilipet. A többiek az őrlőműhelybe siettek, feltöltötték a garatokat, és megindították a kereket. Amint a megszokott zörgés, nyögés, dörömbölés megkezdődött, a legények szíve is megkönnyebbült.

"Újra őröl!" – gondolta magában Krabat. – "Az idő megy tovább..."

Éjfélre elkészültek a munkával. Amikor beléptek a hálóterembe, látták, hogy Tonda helyén valaki fekszik: cingár kis legényke, vézna vállú, lángvörös üstökű. Körbefogták az alvót, és felébresztették, éppúgy, ahogyan annak idején, egy éve Krabatot. És éppúgy, ahogy akkor Krabat, most a vörös hajú rémült meg a "kísértetek" láttán.

– Ne félj! – mondta Michal. – Mi vagyunk itt a molnárlegények, tőlünk aztán igazán nem kell félned. Hogy hívnak?

– Witkónak. És téged?

– Michal vagyok. Ez pedig Hanzo, az öreglegény. Ez itt Merten, az unokabátyám, ez Juro...

Reggel, amikor Witko reggelizni jött, Tonda ruháját viselte. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Ő aztán nemigen törte a fejét, azt sem kérdezte, kié volt ezelőtt az öltözék. Jó volt ez így, legalábbis Krabatnak sokkalta elviselhetőbb.

Este, mikor az új inas már halálra fáradt és lefeküdt, a Mester magához hívatta kamrájába a legényeket, köztük Krabatot is. Fekete köpenyébe burkolózva ült a karosszékében: előtte az asztalon két szál gyertya égett, köztük egy szekerce hevert, és a Mester háromszögletű kalapja, ami szintén fekete volt.

– Iderendeltelek benneteket, a malomrend szerint – szólalt meg, amikor a legények összegyűltek a szobában. – Ha van köztetek inas, lépjen elő!

Krabatnak hirtelen nem is jutott eszébe, hogy róla van szó. Petar oldalba bökte, erre aztán észre tért, és kilépett a sorból.

– A nevedet!

– Krabatnak hívnak.

– Ki vállal kezességet?

– Én – mondta Hanzo, Krabat oldalára lépve. – Kezeskedem e fiúért és a nevéért.

– Egy, az semmi – kifogásolta a Mester.

– Ez így van – szólt Michal, miközben Krabat másik oldalára állt. – De kettő, az már egy pár, egy pár pedig épp elég a kezességre. Ezért én is kezeskedem e fiúért és a nevéért.

Ekkor a Mester és a Krabat oldalán álló két legény között gyorsan pergő párbeszéd bontakozott ki, melynek kötött szabályai és fordulatai voltak. A Mester feltette a kérdést, hol és hogyan tanulta ki Krabat a molnárságot, azok pedig biztosították, hogy a fiú kellőképp megtanulta az összes mesterségbeli fogást és fortélyt.

– Kezességet vállaltok-e ezért?

– Ezért kezességet vállalunk – mondta Michal és Hanzo egyszerre.

– Nos tehát, akkor ezt a Krabat molnárinast a malomrend és céhszokás szerint felszabadítjuk!

Felszabadítjuk? Krabat azt hitte, rosszul hall. Lejárt volna a tanulóidő, már most, az első évben?

A Mester felemelkedett, fejébe nyomta a háromszögletű kalapot. Aztán megragadta a szekercét. Miközben az élével megérintette Krabat fejét és vállait, ezt kiáltotta:

– A céh nevében, Krabat! Én mint tanítód és mestered eme egybegyűlt molnárlegények színe előtt ezennel felszabadítlak eddigi inasságod alól! Mától fogva egyenrangú legény vagy a legények között, és a malomrend szerint segédet megillető bánásmódban lesz részed.

Evvel Krabat kezébe nyomta a szekercét – övbe tűzve ez a felszabadult legények jelvénye volt –, aztán elengedte őket.

Krabat megilletődött és összezavarodott, erre igazán nem számított. Utolsóként hagyta el a szobát, és behúzta maga mögött az ajtót. Itt a legények hirtelen egy zsákot dobtak a fejére, elkapták kezét-lábát.

– Gyerünk, vigyük az őrlőműhelybe! – kiáltotta Andrusch.

Krabat megpróbált kiszabadulni, rúgkapált, de hiába. Nevetve, zajongva cipelték a legények az őrlőműhelybe, rádobták a lisztesszuszékra, és alaposan gyúrogatni kezdték.

– Inas volt – kiáltotta Andrusch –, tegyük a kövek közé, testvérek, egy molnárlegénynek makulátlannak kell lennie, egy szem pelyva se maradjon benne!

Úgy meggyömöszölték, mint a tésztát, ide-oda görgették a szuszékon, hogy csak úgy kóválygott bele, ököllel dömöckölték, valaki pedig teljes erővel a fejét kezdte püfölni, míg Hanzo közbe nem lépett:

– Hagyd abba, Lyschko! Csak fel akarjuk avatni, arról nem volt szó, hogy agyon is verjük!

Amikor végre elengedték, Krabatnak valóban úgy tetszett, mintha malomkövek között őrlődött volna. Petar lehúzta a zsákot a fejéről, Staschko pedig egy marék lisztet csorgatott rá.

– Megőröltük! – jelentette be Andrusch. – Köszönöm, testvérek! Most aztán helyre molnárlegény lett belőle, színtiszta búzából való, nem kell szégyenkezni miatta!

– Fel vele! – kiáltott Petar és Staschko, akik Andrusch mellett a fő hangadók voltak. – Fel a magasba!

És Krabatot ismét megragadták kezénél-lábánál fogva, feldobták, elkapták, háromszor egymás után. Aztán Jurót a pincébe szalajtották borért. Krabatnak mindenkivel koccintania kellett.

– Egészségedre, testvér, élj boldogan!

– Egészségedre, testvér!

Aztán a többiek tovább iszogattak, Krabat pedig leült egy zsákkupacra. Nem csoda, hogy zúgott a feje azok után, amit ma este átélt. Később Michal odatelepedett melléje.

– Úgy látom, nem értesz itt bizonyos dolgokat.

– Nem bizony – mondta Krabat. – Hogyan szabadíthatott fel a Mester? Vége a tanulóidőmnek?

– A koselbruchi malomban az első esztendő háromnak számít – magyarázta Michal. – Ha nem vetted volna észre, Krabat, a megérkezésed óta idősebb lettél, pontosan három évvel.

– De hát ez lehetetlen.

– Nem – állította Michal. – Ebben a malomban sok minden lehetséges, ezt időközben magad is észrevehetted.