Történetek Pumphuttról Megint az ajtókeretre szögelt járom várta őket, és a pofonok és az eskü, hogy mindenben engedelmeskednek a Mesternek. Krabat csak félig figyelt oda. Követte őt a Kántorka szeme pillantása, pedig nem is reá nézett, csak egy húsvéti gyertyára.
"Legközelebb látható alakban lépek eléje határozta el. Tudnia kell, hogy én vagyok az, akit néz."
Befutottak a későn jövők is, a víz beömlött az árokba, a kerék megindult. A Mester az őrlőműhelybe, dologra hajtotta a tizenkét legényt.
Krabat úgy végezte a dolgát, mintha nem is ő emelgetné a zsákokat, nem ő öntené a garatba a szemet egy csomó mellé is pergett , és nem őróla kezdene lassanként csorogni az izzadtság. A Mester szavai mintegy falon át érkeztek el hozzá, fikarcnyit sem törődött velük. Néhányszor véletlenül össze is ütközött a többiekkel, mert a gondolatai messze jártak. Egyszer megcsúszott a legalsó lépcsőfokon, és alaposan lehorzsolta a térdét, de alig érezte, csak helyrerántotta a lecsúszással fenyegetett zsákot, és ment tovább.
Úgy dolgozott, mint az állat. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a lába elnehezedik, hogy gyötrődnie és kínlódnia kell az átkozott mérőzsákokkal, hogy csak úgy dől róla a verejték, ha megrázza magát. Ami ezen a reggelen a malomban történt, az arra a Krabatra tartozott, aki az éjszakát a fakereszt alatt töltötte, a másikat, aki Schwarzkollmban járt, mindez hidegen hagyta; az a fiú idegen volt itt, nem is értette az egészet.
Most Witko volt az, aki elsőként ujjongott fel, és ezzel jelt adott az általános örvendezésre.
Krabat csodálkozva megtorpant, aztán markába köpött, és fel akarta kapni a következő zsákot. De Juro oldalba vágta.
Krabat, abbahagyni!
Jókora ütés volt, éppen azt a helyet találta el, a bal vállgödörben, ahol a legérzékenyebb. Krabatnak kis időre még a lélegzete is elállt, aztán és ekkor már ismét egy volt a két Krabat így szólt fojtott, csukladozó hangon:
Hé, Juro, hát... hát én úgy... úgy csaplak hókon, hogy... te, te... bolondszél!
Nevettek, ették a zsíros, aranysárga húsvéti kalácsot, ittak, később táncra perdültek.
Nyehe-rehi-nyék!
Forog a kerék!
Vén mónár fejébe
korpakeverék.
Így érte meg épp
május elejét,
egy ifiasszonyra
Vetette szemét.
A' vót ám a szép,
de forog a kerék,
a fejibe korpa
se' marad elég!
Táncoltak, énekeltek, és Witko is úgy nekieresztette nyikorgó, éles hangját, mintha mindenkit a föld alá akart volna dalolni.
Később Staschko Andruschhoz fordult, és megkérdezte, nem volna-e kedve valamit mesélni: talán egy-két történetet Pumphuttról.
Na, jól van adta be a derekát Andrusch. De akkor bort ide! Hosszan meghúzta a kancsót, mielőtt belefogott a mesébe. Nos hát kezdte , Pumphutt egy szép napon beállított a schleifei molnárhoz, aki igencsak zsugori ember volt, biztosan hallottatok róla, hét faluban híres volt a kapzsiságáról.
Hirtelen eszébe jutott a mesélőnek, hogy Witko talán nem is tudja, kicsoda légyen ez a Pumphutt... Witko tényleg nem tudta, és amint kiderült, Krabat sem.
Akkor ezt előbb még elmesélem. És Andrusch megígérte a többieknek, hogy rövidre fogja a mondókáját. Pumphutt tehát folytatta vend molnárlegény, akárcsak mi; azt hiszem, Spohla környékéről származik. Vékony, magas fickó, a korát senki sem tudná biztonsággal megmondani. De ha találkoznátok vele, olyan negyven év körülinek vélnétek, öregebbnek nem. A bal fülcimpájában apró aranykarika van, olyan vékonyka, hogy csak akkor venni észre, ha a nap rásüt. Annál nagyobb a széles karimájú, hegyes kalapja, erről kapta a nevét is. Pumphutt annyit tesz, mint: "Karimás kalapos". Innen lehet felismerni de nem mindig ám, ahogy azt mindjárt meg is halljátok... Értitek?
Krabat és Witko bólintott.
Azt még tudnotok kell Pumphuttról, hogy varázsló is, talán a legnagyobb, aki valaha is élt a Lausitz környékén. Ez pedig nagy szó! Mi, akik itt ülünk, összesen nem tudunk annyit, de még félannyit sem, mint amennyi a Pumphutt kisujjában van. Mégis egyszerű molnárlegény maradt egész életére. Biztosan nem volt kedve mesternek állni másutt; bírónak, hivatalnoknak vagy udvaroncnak meg főleg nem. Ami csak akar, az lehetett volna, de nem akart. Hogy miért nem? Hát azért, mert így szabad legény maradt, és az is marad mindig. Nyaranként malomról malomra jár, kedve szerint, senki sem dirigál neki, sem ő nem parancsol. Jó ez így neki, és az ördögbe is, ha választhatnék, bizony én is ezt tenném!
A molnárlegények egyetértettek Andruschsal. Nekik is ínyükre lett volna a Pumphutt-féle élet; magad urának lenni, senki füttyére nem táncolni, kiváltképp ma érezték ezt így, amikor megújították a Mesternek tett esküt, hogy újabb egy évig a malomban maradnak.
De most már gyerünk azzal a történettel! kiáltotta Hanzo.
Igazad van, testvér, épp elég volt a bevezetőből! Adjátok csak ide még egyszer azt a kupát, aztán figyeljetek...
Egyszer tehát kezdett a beszédbe újból Andrusch Pumphutt a schleifei főmolnárhoz állított be, aki, mint már mondtam, párját ritkítóan zsugori ember volt. Kenyérről a zsírt, levesből a sót is sajnálta. Ezért aztán állandóan gondban volt a legényei miatt, hiszen ilyen helyen senki sem akart megmaradni. Tudjátok: sok munkát rossz ételek mellett nem lehet kibírni.
Megérkezik tehát Pumphutt a malom elé, és kérdi, van-e munka.
Munka, az van mondja a molnár, aki voltaképp fölismerhette volna, ki is áll előtte a hegyes kalapban, fülében az aranykarikával. De épp itt van a kutya elásva: akinek Pumphuttal gyűlik meg a baja, mindig későn veszi észre, hogy már rég észre kellett volna vennie... hát a schleifei molnár sem vett észre semmit, és Pumphutt el is szegődött hozzá három hétre segédnek.
A malomban volt még két legény és egy inas, mindhárom vékony, mint a cérnaszál, s a sok vízivástól dagadt a lábuk. Mert víz, az van elég a felsőmalomban, ez az egyetlen, amit nem sajnál tőlük a molnár. Kenyeret alig kapnak, kását még kevesebbet, húst, szalonnát egyáltalán nem, csak hébe-hóba egy darab sajtot vagy füstölt heringet.
A szegény ördögök dolgozgatnak, jól-rosszul, ahogy bírják, adósa a molnárnak mindegyikük, ezért aztán meg sem szökhetnek.
Pumphutt meg csak figyel egy ideig. Hallgatja, hogy az inas esténként olyan éhes, hogy csak hosszas sírdogálás után bír elszenderedni. Látja, hogy a két legényen, amikor reggelente a kútnál mosakszanak, szinte átsüt a nap, olyan véznák.
Egyik délben aztán éppen nagy zaj volt a kamrában, hisz a kerék tovább forgott, mert ebéd előtt feltöltöttek még egy adag hajdinát a garatra, hogy közben darává őrlődjön , egyik délben, mondom, jön a molnár. Nézi, ahogy ott kanalazzák a híg levest, amit csalánból meg labodából főztek, öt-hat köménymag is úszkált benne, na jó, lehetett hét is. Eljött az a pillanat, amikor Pumphutt móresre taníthatja a molnárt.
Hé, mester uram kiáltja és rámutat a tálra két hétig néztem, mit etetsz az embereiddel! Nem gondolod, hogy kissé soványka koszt ez? Kóstolj csak bele! És odatart eléje egy kanállal.
A molnár tetteti magát, mintha a nagy zajtól nem értené a szót. Fülére mutogat, fejét rázogatja, és vigyorog hozzá.
De hamarosan lefagy ám a vigyor az arcáról! Pumphutt, aki nemcsak a kenyérpusztításhoz ért, tenyerével az asztalra csap, abban a pillanatban kopp, a malom megáll, mégpedig egy csapásra, nem ám nehézkesen, hanem a kerék egyetlen nyikordulása nélkül. Csupán a víz zubog a malomárokban, és csapkodja a keréklapátokat: a zsilip körül semmi hiba nem lehet.
Biztosan a felvonóműben akadt el valami, csak nehogy a fogaskerék legyen, vagy a tengely! A molnár, amint felocsúdik első ijedségéből, hadonászni kezd.
Gyerünk! kiáltja. Gyorsan! Fiú, te a zsilipet erősítsd meg, mi meg szaladjunk, keressük meg a hibát! De gyerünk, gyerünk már!
Csak ne olyan hevesen mondja Pumphutt, és most ő vigyorog.
Micsoda? kérdi a mester.
Merthogy én állítottam meg a malmot.
Teee-e?
Én vagyok Pumphutt!
És egy napsugár, mintha csak megrendelte volna, bekukkant a kamra ablakán, és az a bizonyos fülbevaló megcsillan abban a bizonyos fülcimpában.
Te Pumphutt vagy?
A molnár minden porcikája remegett, mintha kocsonyává vált volna. Hiszen nagyon jól tudja, hogyan bánik el Pumphutt a legényeiket kínzó, gazember molnárokkal. "Te jóságos ég! gondolja magában. Hogy is nem vettem észre rögtön, amikor elszegődtettem! Hát egész idő alatt vak voltam?"
Pumphutt papírért, tintáért szalasztja. Aztán diktálja, mi jár mostantól fogva a molnárlegényeknek.
Naponta jó fél font kenyér. Reggelire zsíros kása búzadarából vagy kölesből, de lehet borsófőzelék is, tejes habarással, vasárnaponként és ünnepnapon cukrozva. Ebédre hetente kétszer annyi hús és zöldfőzelék, hogy mindenki jóllakjon, más napokon borsópüré vagy sólet, esetleg gombóc vagy más tápláló étel, kellőképp fűszerezve, jókora adaggal...
És a molnár körmöl szorgalmasan, az egész papirost teleírja. Pumphutt pontosan meghatározza azt is, mivel tartozik a jövőben a legényeinek.
Most még írd alá a nevedet mondja, amikor a lista elkészül. Aztán esküdj meg, hogy betartod!
A molnár tudja, nincs kiút. Tehát aláír és megesküszik.
Akkor Pumphutt feloldja a bűvöletet. Puff! Odaüt az asztalra, és a malom újra jár. A listát odaadja az egyik legénynek megőrzésre, aztán így szól a molnárhoz, aki a nagy zaj ellenére is kiválóan megérti.
Aztán nehogy hiba történjék, mester uram: amit esküdtél, az eskü volt ám! Őrizkedj a megszegésétől, ha továbbmegyek is, mert különben... Hopp! És már megint állt a malom, megállt, hogy egyet se nyekkent tovább, és a molnár hátán a hideg veríték csurgott végig a rémülettől. Különben folytatta Pumphutt akkor aztán bezárhatod a boltot, mert többé senki sem indítja el ezt a romhalmazt! Ezt jól jegyezd meg! Ezzel feloldozta a malmot, és ment a maga útján.
Azóta, úgy beszélik, a schleifei molnárlegényeknek aranyéletük van. Megkapják, ami kijár nekik, nem éheznek, és a lábuk sem dagad fel többé.
Tetszett a fiúknak Andrusch meséje Pumphuttról.
Még! követelődztek. Mesélj még róla! Igyál egy kortyot, aztán folytasd!
Andrusch felemelte a kancsót, megolajozta a gégéjét, és mesélte tovább a Pumphuttról szóló történeteket; hogyan leckéztette meg a bautzeni, sokrani, rumburgi, schluckenaui mestereket, az ottani molnárlegények nagy nevetségére és hasznára.
Krabatnak saját Mesterükre kellett gondolnia, eszébe jutott a drezdai utazás a választófejedelemhez, és elmélázott azon, vajon milyen eredménynyel csapna össze ez a Pumphutt az ő Mesterükkel, ha véletlenül egymásba botolnának. Melyikük győzne egy ilyen viadalon?
![]()