Pap és kereszt nélkül A derűs őszre hamar megjött a tél. A mindenszentek utáni második napon leesett a hó, és ez már meg is maradt. Krabat megint lapátolhatott, hogy szabaddá tegye a malom bejáratát. A "Komámuram" mégis a behavazott mezőn át érkezett meg a következő újhold éjszakáján, de sem nyomot nem hagyott, sem el nem akadt a szekere a mély hóban.
A fiút nem nagyon zavarta a tél, főleg mert a sok hó ellenére sem volt hideg. Mégis úgy tűnt, a többieknek nyomasztotta a kedélyét: hétről hétre mogorvábbak lettek, és ahogy az év utolsó hete közeledett, úgy váltak egyre megközelíthetetlenebbekké. Sértődékenyek voltak, mint holmi kisasszonykák, és olyan könnyen haragra gerjedtek, mint a pulykakakas. A legkisebb dolog miatt is egymásnak ugrottak, még Andrusch sem volt kivétel.
Krabat erről akkor bizonyosodhatott meg, amikor egyszer csak mert kedve kerekedett hozzá leütötte hógolyóval Andrusch fejéről a sapkát. Erre a legény úgy nekiesett, hogy ha Tonda idejében szét nem választja őket, csúnyán összeveri a fiút.
Hát nincs igazam?! ordított szitkozódva Andrusch. Még bajusza sem pelyhedzik a semmiházinak, és már szemtelenkedik. Na megállj csak, legközelebb úgy megtépázlak, hogy az eget is nagybőgőnek nézed!
A többiekkel ellentétben Tonda változatlanul higgadt és barátságos maradt, bár Krabat úgy látta, akárhogy titkolja is, egy kicsit szomorúbb, mint máskor.
"Talán a szerelme után búsul" vélte Krabat, és akaratlanul is eszébe jutott a Kántorka. Már nagyon régóta nem gondolt rá, s úgy találta, jobb lesz, ha kiveri a fejéből. De hogyan is tudta volna elfelejteni?
Eljött a karácsony, de a molnárlegényeknek ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Szinte bénán, nyomott kedéllyel indultak dolgukra. Krabat fel akarta vidítani őket, behozott hát néhány fenyőgallyat, és feldíszítette az asztalt. A legények, amint az ebédnél megpillantották a díszt, éktelen haragra gerjedtek.
Mi ez a kacat? kiáltott Staschko. Viszitek ki azonnal ezt a limlomot?!
El ezzel a szeméttel! kiabált akkor már mindenki.
Ki vele! Michal és Merten is káromkodott.
Aki behozta ezt a mocskot követelte Kito , az tüntesse is el azonnal.
Méghozzá gyorsan! tette hozzá Hanzo. Különben kiverem a fogait!
Krabat megpróbálta lecsillapítani őket, magyarázkodni akart, de Petar nem engedte, hogy akár csak megmukkanjon.
Ki vele! fogta be a fiú száját. Vagy bottal kergesselek?
Krabat engedelmeskedett, de megnyugodni nem tudott. A manóba is, mi rosszat tett? Vagy nagyobb jelentőséget tulajdonít az esetnek, mint kellene? Hisz az utóbbi időben mindennapossá vált a veszekedés a malomban, és csupa semmiségen kaptak össze. Azonkívül és erről sem volt szabad megfeledkeznie ő még csak inas volt, s az inasnak bizony időnként le kell nyelnie a békát. Csak az volt furcsa, hogy eddig még semmi ilyesmit nem tapasztalt. Csak most tél óta gyűlt meg mindenkinek a baja ővele. Vajon a hátralevő két inasévében ez már mindig így lesz?
Krabat egyszer megkérdezte Tondát, mi történt a legényekkel.
Mondd, mi ütött ezekbe?
Félnek jelentette ki Tonda, és elnézett a feje fölött.
Mitől? kíváncsiskodott tovább Krabat.
Ezt nem mondhatom meg válaszolta az öreglegény. De idejében megtudod.
És te? kérdezte Krabat. Te nem félsz?
Jobban, mint gondolod felelte Tonda, és megvonta a vállát.
Szilveszter este korábban tértek nyugovóra, mint máskor. A Mester egész napra eltűnt. Talán bezárkózott a Fekete Kamrába ahogy azt gyakran megtette , talán szánkóra ült és elment valahová. Senkinek sem hiányzott, senki sem emlegette.
A legények vacsora után szótlanul kuporodtak le szalmazsákjaikra.
Jó éjt! mondta Krabat, mint minden este, mert ez is az inas kötelessége volt.
De ma mintha még ez is rosszul esett volna a legényeknek.
Fogd be a szád! sziszegte Petar, Lyschko pedig hozzávágott egy facipőt.
Hé! ugrott fel az ágyáról Krabat. Csak finoman! Már jó éjt sem szabad kívánni?
Már repült is a másik cipő, és a vállát súrolta, a harmadikat Tonda fogta fel.
Hagyjátok békén a fiút! parancsolta. Ez az éjszaka is csak elmúlik!
Aztán Krabathoz fordult.
Feküdj le, gyerek, és maradj csöndben.
Krabat engedelmeskedett. Hagyta, hogy Tonda betakargassa, és homlokára tegye a kezét.
Aludj csak, Krabat, és érkezz meg szerencsésen az új esztendőbe!
Krabat rendszerint addig aludt, míg reggelente a többiek föl nem keltették. De ma éjjel még éjfél előtt felébredt. Csodálkozott, hogy ég a lámpa, és hogy mindenki, amennyire csak meg tudta ítélni, ébren volt.
A legények csendben feküdtek ágyaikon, és mintha csak vártak volna valamire. Még lélegzetet venni, moccanni is alig mertek.
A házban mély csend honolt, mint egy kriptában, a fiúnak hirtelen úgy tűnt, mintha megsüketült volna. De nem süketült meg, hiszen egyszerre csak meghallotta a kiáltást, aztán a zajt a folyosón, majd azt, hogy a legények felnyögnek: félig iszonyodva, félig megkönnyebbülve.
Szerencsétlenség történt?
Ki sikoltott ily iszonyatos halálfélelemmel?
Krabat nem sokat tétovázott. Egyetlen lendülettel talpon termett. A padlásajtóhoz rohant, hogy felszakítsa, és leszaladjon a lépcsőn megnézni, mi történt. Az ajtót kívülről bezárták. Nem engedett, bárhogy is rázta, feszegette.
Akkor valaki a vállára tette a kezét, és mondott valamit. Juro volt, a buta Juro, Krabat felismerte a hangját.
Gyere szólt Juro. Feküdj vissza a szalmazsákodra.
De az a sikoltás lihegte Krabat. Az az előbbi kiáltás!
Azt hiszed kérdezte Juro , mi talán nem hallottuk? És visszavezette Krabatot az ágyához.
A molnárlegények az ágyukon kuporogtak. Halálos csendben, tágra nyílt szemmel meredtek Krabatra. De nem, nem is őrá! Elnéztek mellette, az öreglegény fekhelyére.
Tonda... nincs itt? hebegte Krabat.
Nincs mondta Juro. Láthatod: üres a helye. Feküdj le és próbálj aludni. És nehogy bömbölni kezdj itt, hallod? Sírással semmin sem változtathatsz.
Újév hajnalán megtalálták Tondát. Arccal a föld felé, a padláslépcső alján hevert. A molnárlegényeken nem látszott meglepődés; egyedül Krabat nem bírta felfogni, hogy Tonda meghalt. Zokogva borult rá, nevén szólongatta és könyörgött:
Szólalj meg, Tonda, szólalj már meg!
Megragadta a halott kezét. Tegnap elalvás előtt még érezhette ezt a kezet a homlokán. Most merev volt és hideg. És idegennek tűnt, nagyon idegennek.
Állj fel mondta Michal. Nem hagyhatjuk itt.
Unokatestvérével, Mertennel bevitték a halottat a cselédszobába, és kinyújtóztatták egy deszkán.
Hogy halt meg? kérdezte a fiú.
Michal csak nagy nehezen adott választ.
Kitörte... mondta vontatottan kitörte a nyakát.
Akkor biztosan megcsúszott... a lépcsőn... a sötétben.
Lehet vonta meg a vállát Michal.
Lezárta a halott szemét, nyaka alá szalmacsutakot tett, amit Juro hozott.
Tonda arca fakó volt. "Mint a viasz" gondolta Krabat. Nem bírt könnyek nélkül ránézni. Andrusch és Staschko bevitte őt a hálóterembe.
Maradjunk itt mondták , lent csak útban volnánk.
Krabat, az ágy szélén gubbasztva, megkérdezte, mit csinálnak most Tondával.
Hát, amit ilyenkor szoktak felelte Andrusch. Juro rendbe teszi nem először csinál ilyesmit , aztán majd eltemetjük.
Mikor?
Úgy gondolom, délután.
A Mester nélkül?
Annak itt semmi keresnivalója! mondta Staschko nyersen.
Délután fenyőfa koporsóban vitték ki Tondát a malomból, ki a szurdokba, a Puszta Mezőre. A sír már meg volt ásva. Falait zúzmara borította, a kilapátolt rögöket hó födte. Sebesen, minden körülményeskedés nélkül eltemették a halottat. Pap és kereszt nélkül, gyertya és siratóének nélkül. A legények egy pillanatig sem időztek a sírnál, csak ameddig feltétlenül szükséges volt.
Egyedül Krabat maradt ott.
El akart mondani Tondáért egy miatyánkot, de elfelejtette az imát: akárhányszor fogott is bele, nem állt össze a fejében. Vendül sem sikerült, németül meg végképpen nem.
![]()