Emlékezz: a Mester én vagyok!


A Mester egy jármot erősített a nyitott ajtó keretébe: vállmagasságban mindkét oldalon erősen odaszögezte. Amikor a legények visszaérkeztek, egyenként kellett alatta átvonulniuk, e szavakkal: "Meghajolok a Titkos Testvériség járma alatt!"

A Mester a folyosón várt rájuk. Mindegyiket pofon vágta jobb felől, és közben ezt kiáltotta:

– Emlékezz: a tanítvány te vagy!

Aztán balról is odasózott egyet, és hozzáfűzte:

– Emlékezz: a Mester én vagyok!

A legény köteles volt mélyen meghajolni a Mester előtt és megfogadni:

– Mindenben engedelmeskedni fogok neked, Mester, most és mindörökké.

Tondát és Krabatot is így fogadták. A fiú még nem sejtette, hogy ezzel végképp eladja magát a Mesternek, kiszolgáltatja magát testestül-lelkestül; életre-halálra, szőröstül-bőröstül az övé lesz. Elvegyült a többiek közé, akik a folyosó végén ácsorogtak, mintha csak a reggeli kására vártak volna, mindnek ott volt a jel a homlokán, akárcsak Tondának és neki.

Már csak Petar és Lyschko hiányzott.

De ők is hamarosan megjelentek az ajtóban, és miután átbújtak a járom alatt, megkapták a nyakleveseket, és letették a fogadalmat, nagy zajjal, zörgéssel megindult a malom.

– Gyerünk! – kiáltott a Mester. – Munkára!

A legények gyorsan kibújtak zekéjükből, futtában gyürkőztek neki a munkának, az őrlőműhelybe rohantak, gabonát vonszoltak oda, és már őröltek is vad sietséggel, amit csak fokozott a Mester türelmetlen ordítozása és hadonászása. "És még ezt – gondolta Krabat –, még ezt nevezik húsvétvasárnapnak! Éjjel nem alszol, üres a hasad, de robotolj három helyett is!"

Idővel még Tondából is kifogyott a szusz, és verejtékezni kezdett. De mindegyikük izzadt ezen a hajnalon, a homlokukról, halántékukról dőlt a verejték, a nyakukba folyt, le a hátukon, valósággal testükre ragadt ing és nadrág.

Meddig, kérdezte magában Krabat, meddig tart ez?

Ahová csak néz, keserves arcok. Mindenki nyög, liheg, fürdik a verejtékben és gőzölög. És a boszorkányszögek lassan elkenődnek a homlokokon, felolvadnak az izzadtságban, eltűnnek.

Ekkor valami váratlan dolog történt.

Krabat éppen egy zsák búzát vonszol fel lépcsőfokonként a dobogóra. Maradék erejét, maradék akaratát emészti fel az erőlködés. Már-már felbukik, összerogy a teher alatt, de hirtelen minden fáradtsága eltűnik: el a görcs a lábából, a fájdalom a vállából, már a lélegzés sem esik nehezére.

– Tonda! – kiált fel. – Ide süss!

Egyetlen ugrással fenn terem a dobogón, aztán lelódítja a zsákot a válláról, két csücskénél elkapja, és mielőtt még a tartályba ürítené, úgy lóbálja meg a levegőben hangos ujjongással, mintha nem is gabonával, hanem dunnatollal tömték volna degeszre.

A molnárlegények, mintha kicserélték volna őket: nyújtózkodnak, kacagnak, combjukat csapkodják. Még Kito, az öreg savanyújóska sem kivétel.

Krabat újabb zsákért indulna a magtárba.

– Ácsi! – kiáltja az öreglegény. – Megállj, elég lesz mára!

Ezt az adagot még lefuttatják a kövek közt, aztán Tonda megállítja a kereket. – Mára befejeztük!

Csikorgás, még egy utolsót zördül a kerék, aztán leáll, a legények kitisztítják a lisztkeverőket.

– Testvérek! – kiáltja Staschko. – Ünnepeljünk!

Egyszerre bor kerül elő hatalmas kancsókban, Juro nagy tál húsvéti édességet hoz, zsírban sült, aranybarna, édes süteményt: belseje túrót vagy szilvalekvárt rejt.

– Egyetek, testvérek, egyetek, de a borról se feledkezzetek meg!

Esznek-isznak, jól érzik magukat. Aztán Andrusch nótára gyújt, hangosan, jókedvűen. A többiek is legyűrik az utolsó falatokat, majd vörös borral öblítik le. Aztán körbeállnak, összefogódznak, és lábukkal dobbantják az ütemet.


A mónár ült,

a malma várt,

klabuszter-klabaszter,

klabumm!

Egy hetyke fickó

meg arra járt,

klabuszter-klabaszter,

csak arra járt,

klabuszter-klabaszter,

klabumm!


Ezt a "klabuszter-klabaszter"-t együtt fújták, aztán Hanzo kezdte a következő strófát, és így folyt a nótázás tovább, közben körtáncot roptak, hol balra, hol jobbra fordultak, azután be a körbe, ki a körből. Utoljára Krabat került sorra, ahogy az inashoz illik. Behunyta a szemét, és bátran elfújta az utolsó strófát:


De nem vót az buta,

rest legény,

klabuszter-klabaszter,

klabumm!

Nyakon csípte a

mesterét,

klabuszter-klabaszter

mesterét,

klabuszter-klabaszter,

klabumm!


Ekkor abbahagyták a nótázást, és megint nekiültek az ivásnak. Kubo, a máskor oly hallgatag legény, magához húzta Krabatot, és megveregette a vállát.

– Milyen szép hangod van, Krabat, egy kántor veszett el benned.

– Bennem? – álmélkodott Krabat.

És csak most, hogy Kubo szóba hozta, csak most vette észre, mi is történt vele: újra tudott énekelni, bár mélyebb hangon, de szilárdan, biztosan, nem zavarta már az a kínos kaparászás a torkában, ami a múlt télen még annyira gyötörte.


Húsvét hétfőn a legények megkezdték a rendes heti munkát. Visszazökkentek a megszokott kerékvágásba: azzal a különbséggel, hogy Krabatnak nem kellett annyit küszködnie többé. Bármit követelt is tőle a Mester, most már könnyűszerrel elvégezte. Úgy tűnt, maga mögött tudhatja azokat az időket, amikor estéről estére holtfáradtan zuhant az ágyba.

Krabat hálásan fogadta ezt a változást. Sejtette, hogyan ment végbe. Amikor legközelebb sikerült négyszemközt maradnia Tondával, meg is említette.

– Igazad van – szólt Tonda. – Amíg a boszorkányszög a homlokunkon van, úgy kell dolgoznunk, mint az igavonó baromnak, mindaddig, mígnem az utolsó legény is leizzadja a jelet. Ettől kezdve aztán minden munka, amit napközben végzünk, egész évben könnyűvé válik.

– És közben? – kérdezte Krabat. – Úgy értem, munka után?

– Akkor nem – válaszolt Tonda. – Akkor rajtad áll, hogyan birkózol meg a feladatoddal. De nyugodj meg, Krabat! Először is, nem fordul elő gyakran, hogy kiugrasztanának az ágyból, másodszor pedig, hát valahogyan azt is ki lehet bírni.

A húsvét éjszakáról és Tonda szerelmi bánatáról nem esett több szó köztük, még célzás sem. De Krabat mégis sejtette, hol járt akkor Tonda, amikor mintegy halottként ült a tűznél, és a távolba meredt. Krabatnak, valahányszor csak Worschula történetére gondolt, rögtön eszébe jutott a Kántorka, vagy inkább csak a hangja, ahogyan akkor, éjfél körül hallotta Schwarzkollmból. Ettől egy kicsit meghökkent, és nem akart többé rágondolni, de ez nem sikerült.

Hetenként egyszer, pénteken vacsora után a molnárlegények összegyűltek a Fekete Kamra előtt, varjúvá változtak – ebbe Krabat is hamarosan beletanult –, és leereszkedtek a rúdra. A Mester ilyenkor felolvasott egy részletet a Koraktorból, háromszor, elejétől a végéig, aztán a legények felmondták, amit megjegyeztek belőle, mindegy volt, mit és mennyit: a Mester ebben nem kicsinyeskedett.

Krabat azon buzgólkodott, hogy lehetőleg mindent megtanuljon, amit csak tanít a Mester: időjárást alakítani, jégverést csinálni, bűbájjal lenyűgözni, varázsgolyókkal bánni, elsajátítani a láthatatlanná válás és a "magából kiszállás" művészetét, mindazt, ami csak sorra került. Napközben a munkánál, de még éjszaka, elalvás előtt is szüntelenül ismételgette a szövegeket és a bűvös igéket, hogy jól megjegyezze.

Mert időközben megértette Krabat: aki járatos a tudományok tudományában, az elnyerte a hatalmat az emberek fölött. És olyan vagy annál is nagyobb hatalmat szerezni, mint amilyen a Mesternek volt: ez lett legfőbb célja, s ezért tanult és tanult és tanult.


A húsvét utáni második héten történt, hogy a molnárlegényeket éjszaka kirángatták az ágyukból. A hálóterem ajtajában ott állt a Mester, kezében gyertyával.

– Munkát hoznak, jön a Komámuram, mozgás, mozgás!

Krabat a nagy izgalomban még a cipőjét sem találta, mezítláb loholt a többiek után, ki a malom elé.

Újhold volt, az éjszaka olyan sötét, hogy a molnárlegények az orruk hegyéig se láttak. A nagy tolongásban valaki Krabat meztelen lábára taposott a facipőjével.

– Hé! – kiáltott fel a fiú. – Nem tudsz vigyázni, te elefánt?

Hirtelen egy kéz fogta be a száját.

– Egy szót se többet! – suttogta Tonda a fülébe.

A fiúnak feltűnt, hogy egyikük sem szólalt meg, mióta kizavarták őket az ágyból. Némák maradtak egész éjszaka: Krabat nemkülönben. Nem volt nehéz kitalálni, miféle munka vár rájuk. Hamarosan megérkezett, lobogó kakastollal a kalapján, az idegen is, zörgő társzekéren. A legények a kocsihoz rohantak, feltépték a fekete ponyvát, és elkezdték a zsákokat behordani a házba, az őrlőműhely leghátsó sarkába, a Holtgarathoz.

Minden pontosan úgy ment, mint négy hete, amikor Krabat még a csúcsíves ablakból figyelte a legényeket, csak most a Mester is fellódult az idegen mellé a bakra. Ma ő pattogtatta az ostort: olyan közel a fejükhöz, hogy a legények behúzták a nyakukat, ha érezték a közelgő ütés szelét.

Krabat már majdnem elfelejtette, milyen nehéz is egy ilyen degeszre tömött zsák, és milyen gyorsan kifogy az emberből a szusz cipekedés közben.

"Emlékezz: te vagy a tanítvány!" Ezek a Mester szavai... de minél többet rágódott rajtuk, annál kevésbé voltak ínyére.

Az ostor pattogott, a legények rohantak, a malomkerék megindult, a Holtgarat csikorgása és vonítása betöltötte az egész házat. Vajon mi van a zsákokban? Krabat futó pillantást vetett a tartályba: a tető alatt himbálódzó lámpa gyér világánál semmit sem ismert fel. Lótrágya volt, amit kiöntött a zsákból vagy fenyőtoboz? éppúgy kövek is lehettek, kerek, mocskos kövek...

A fiúnak nem maradt sok ideje a nézelődésre, már jött Lyschko, lihegve, a következő zsákkal. Könyökével oldalba taszította, ellökte Krabatot.

Michalnak és Mertemnek a kifolyónál volt a helye: ők töltötték az őrleményt a zsákokba, majd bekötözték a zsákok száját. Ugyanúgy ment minden, mint akkor... Első kakasszóra újból megrakták a szekeret, ráhajtották a ponyvát és szorosan lekötötték. Az idegen felkapta az ostort, és elrobogott a kocsival, olyan sebesen, hogy a Mester majd a nyakát szegte, amikor leugrott.

– Gyere – szólt Tonda Krabatnak.

Míg a többiek eltűntek a házban, ők ketten fölmentek a tóhoz, és lezárták a zsilipet. Hallották, ahogy lent megállt a malomkerék, és minden elcsöndesedett, csak a kakas kukorékolt s a tyúkok kotkodácsoltak.

– Gyakran jön? – kérdezte Krabat, és fejével abba az irányba intett, amerre a fogat eltűnt a ködben.

– Minden újhold éjjelén – mondta Tonda.

– Te tudod, hogy ki ő?

– Csak a Mester tudja. Ő Komámuramnak nevezi, de fél tőle.

Lassan ballagtak a harmatos mezőn a malom felé.

– Valamit azért nem értek – szólt Krabat, még mielőtt beléptek volna a házba. – Legutóbb a Mester is dolgozott, amikor itt volt az idegen, de most?

– Akkor – mondta az öreglegény – be kellett ugrania, hogy kilegyen a tucat. De húsvét óta ismét tizenketten vagyunk a Feketeiskolában, most megengedheti magának, hogy az újholdas éjszakákat ostorpattogtatással töltse.