Egy húsvéti gyertyafényében


Ebben az évben későre, április második felére esett a húsvét. Nagypéntek estéjén Witkót is felvették a Feketeiskolába. Krabat még életében nem látott ilyen vézna, borzas varjút, sőt még egy vöröses árnyalatot is felfedezni vélt a tollazatán, de lehet, hogy csak képzelte.

Nagyszombaton "előlegbe" aludtak a legények. Késő délután hívta őket Juro a roskadásig terített asztalhoz.

– Egyetek csak, amennyi belétek fér – figyelmeztette őket Hanzo. – Tudjátok, ezzel jó darabig ki kell húzni.

Lyschkót csak most engedték újra a közös tálhoz, húsvét éjszakájának beállta előtt minden haragot, amit a molnárlegények egymás ellen tápláltak, el kellett temetni: ez volt a szabály.

Sötétedéskor kiküldte őket a Mester, hogy hozzák el a jelet. Minden ugyanúgy játszódott le, mint az elmúlt évben. Ismét kiszámolta őket a Mester: Krabat most Juróval került egy párba.

– Hová? – kérdezte Juro, amikor elhozták a pokrócokat.

– Bäumel Halálához, ha neked is jó.

– Nekem jó – mondta Juro –, csak az utat megtaláld. Rám éjszaka nemigen számíthatsz, örülök, ha kitalálok a házból az istállóig, anélkül hogy eltévednék.

– Majd én megyek elöl – ígérte Krabat. – Te csak arra ügyelj, hogy le ne maradj.

Az úton, amelyen végig kellett haladniuk, Krabat is csak egyszer járt; akkor, Tondával. A szurdokon átjutni még igazán nem volt nehéz. Csak kint, az erdőszélen zavarodhatott össze, amikor a Schwarzkollm mellett vezető utat keresgélte.

"Legrosszabb esetben – gondolta Krabat – átvágunk a földeken."

De nem volt semmi hiba. A sötétség ellenére is könnyedén megtalálták az ösvényt, mintha csak az kanyarodott volna eléjük. Átmentek a földeken – a falu fényei mindig bal kéz felől látszottak –, aztán elérték a kocsiutat a falu túlvégén, és azon mentek tovább a következő elágazásig.

– Valahol itt kell lennie – mondta Krabat.

Fától fáig tapogatózva haladtak az erdőszélen. Krabat boldog volt, amikor a kereszt szögletes törzse végre a kezébe akadt.

– Ide hozzám, Juro!

Juro sietve botorkált oda.

– Hogy csináltad ezt, Krabat? Ezt csinálja utánad valaki, ha tudja!

Acélt, kovát keresett a zsebében, azzal meggyújtott egy marék rőzsét. A tüzecske fényénél összeszedtek némi fakérget, száraz ágat.

– A tüzet rám bízhatod – mondta Juro. – Tűzzel és fával tudok bánni, addig még elér az eszem.


Krabat beburkolódzott a pokrócba, és leült a kereszt alá. Úgy ült ott, mint akkor egy éve Tonda: felhúzott térddel, hátát a keresztnek támasztva.

Juro történeteket mesélt, hogy valamivel agyonüsse az időt. Krabat hébe-hóba odavetett egy "igen"-t, egy "ó"-t, vagy egy "na nézd csak"-ot, de csupán találomra, anélkül hogy odafigyelt volna. De Jurónak nem is kellett több biztatás. Buzgón folyt belőle a szó, hol erről, hol arról mesélt, ami épp eszébe jutott. Egyáltalán nem törődött vele, figyel-e Krabat vagy sem.

Krabat Tondára gondolt, és ugyanakkor a Kántorka is eszébe jutott. Eszébe jutott, pedig nem is akart rágondolni. És már előre örült az éjfélnek, amikor meghallja a hangját a faluból.

És ha nem hallja meg? És ha idén más lány énekel? Azt vette észre, hogy nem tudja felidézni a Kántorka hangját. Kitörlődött az emlékezetéből, kioltódott, elmosódott. Vagy csak úgy tűnt volna? Ez bizony fájt neki, és ez a fájdalom, amit érzett, valami különös, számára új érzés volt: mintha olyan helyen sebezték volna meg, amelynek létezéséről eddig sejtelme sem volt.

Megpróbált szabadulni az érzéstől, azt mondta magában: "Hiszen sohasem törődtem a lányokkal, és ehhez akarom tartani magam a jövőben is. Mi hasznom származna belőle? Egy nap még úgy járnék, mint Tonda. Aztán itt ülnék, a szívem nehéz volna a bánattól, és éjszakánként, ha pillantásom a holdfényes pusztára esne, néha kiszállnék magamból és felkeresném azt a helyet, ahol a pázsit alatt nyugszik az, akire a szerencsétlenséget hoztam..."

Krabat időközben megtanulta a "magából kiszállás" művészetét. Ez azon ritka varázslatok közé tartozott, amitől a Mester óva intette a legényeket, mert könnyen megeshet, hogy aki elhagyja a testét, nem talál vissza. Jól agyukba véste a Mester, hogy az ember csak napnyugta után szállhat ki magából, és csak napkelte előtt térhet vissza. Aki hosszabban elidőzött és elkésett, annak számára nem volt visszaút. Teste nem fogadta vissza, s halottként temették el, míg neki magának örökké kóborolnia kellett élet és halál között, nyughatatlanul. Képtelenül arra, hogy beszéddel vagy valamiképp jelt adjon létezéséről, és ennek az állapotnak épp ebben rejlett különösen kínzó volta: hiszen még a legnyamvadtabb csoszogó kísértet is legalább zöröghetett, csörömpölhetett a fazekak közt, vagy akár hasábfákat csapkodhatott a falhoz. "Nem – gondolta Krabat -, őrizkedem ettől, nem szállok ki magamból, bármi csábítana is rá."


Juro közben elcsendesedett, a tűz mellett kuporgott, alig mozdult. Ha néha, nagy ritkán nem tol egy-egy ágat beljebb a parázsba, és nem kotor bele valami kéreggel, Krabat még azt hihette volna, hogy elnyomta az álom.

Így érkezett el az éjfél.

Megint megkondultak a távoli, húsvéti harangok, és ismét rázendített Schwarzkollmban a leányhang, az a hang, amire Krabat várt, amit ismert, amire oly hiába próbált visszaemlékezni. Most azonban, amint meghallotta, hihetetlennek érezte, hogy valaha is megfeledkezhetett róla.


Feltámada

Krisztus újra.

Halleluja!

Halleluja!


Krabat feszült figyelemmel hallgatta a falubeli lányok énekét, ahogyan az az egy és a többiek felváltva énekelnek. Amikor a kórus szólt, ő már megint csak arra várt, hogy az az egy hang felcsendüljön.

"Vajon milyen a haja a Kántorkának? – találgatta. – Talán barna, fekete vagy búzaszín?"

Mindenáron meg szeretné tudni. Látni akarja a lányt, akinek a hangját hallja, vágyódik utána.

"És ha kiszállnék magamból? – gondolja. – Csak néhány pillanatra, csak addig, míg az arcába nézek..."

Már mondja is a varázsigét, már érzi, hogy feloldódik a testétől, kilélegzi magát a sötét éjszakába. Visszapillant a tűzre: Juróra, aki úgy gubbaszt, mint aki minden pillanatban elbóbiskolhat, önmagára, ahogy egyenes derékkal támaszkodik a keresztnek, és se nem holt, se nem eleven. Most minden, ami Krabat életét jelenti, kívülre került. Szabad, könnyű, súlytalan, és nagyon éber, minden érzéke élesebb, mint valaha. Még tétovázik, magára hagyja-e a testét. Még egy utolsó kötést kell megoldania: nehezére esik, mert tudja, hogy a válás örökre szólhat. De mégiscsak elfordítja a fejét arról a fickóról, aki a tűz mellett ül, és az ő nevét viseli, és a faluban terem.

Senki sem láthatja, senki sem hallhatja Krabatot. De ő maga olyan élesen lát és hall, hogy elcsodálkozik rajta.

A leánycsapat lámpásokkal, húsvéti gyertyákkal fel-alá vonul a faluban, tetőtől talpig fekete úrvacsorai ruhában, csak egyetlen homlokpánt fehérlik középen elválasztott, szorosan hátrafésült hajukon.

Krabat azt teszi, amit látható alakjában is tenne: a falusi legények közé vegyül, akik az utca kétoldalán összeverődve, tréfálkozva, csipkelődve nézik a lányokat.

– Nem tudtok hangosabban énekelni? Alig hallani a hangotokat!

– Vigyázzatok a lámpással, meg ne égessétek az orrotokat!

– Gyertek ide, hadd melegítsünk meg benneteket, egészen kékre fagytatok már!

A lányok nem vesznek tudomást a csúfolódó legényekről. Ez az ő éjszakájuk, egyedül az övék. Nyugodtan folytatják útjukat, énekelve, fel és alá az utcán.

Később betérnek az egyik parasztházba melegedni. A legények utánuk tódulnak, de a gazda visszaparancsolja őket. Akkor az ablakhoz szaladnak, onnan leskelődnek befelé. A lányok körbeállják a kemencét, a gazdasszony húsvéti kaláccsal, forró tejjel kínálja őket. A legények többet nem láthatnak, mert a gazda ismét kijön, de most már furkósbot van a kezében.

– Sicc! – kiáltja, mintha csak zajongó kandúrokat űzne. – Takarodjatok, különben megnézhetitek, mit kaptok!

A legények feleselve elhúzódnak az ablaktól, Krabat is, pedig neki nem kellene. A szomszédban várják meg, míg a lányok elhagyják a házat, és továbbmennek.

Krabat most már tudja, hogy a Kántorka haja világos, ő maga karcsú, magas növésű, járása, fejtartása büszke.

Tulajdonképpen már vissza is térhetne Juróhoz a tűz mellé, és vissza is kellene térnie. De eddig úgy esett, hogy csak a távolból figyelgette a Kántorkát, az utca széléről, most már a szemébe akar nézni. Krabat eggyéválik a Kántorka kezében égő gyertya lángjával. Most közel került hozzá, olyan közel, ahogy eddig még egyetlen leányhoz sem. A homlokpánt és a haj keretében nagyon szép, fiatal arcot lát. A nagy szelíd szemek épp őrá pillantanak a gyertyafényben, de nem látják őt. Vagy talán mégis?

Tudja, hogy legfőbb ideje visszatérni a tűzhöz. De a leány szeme – ez a pillák koszorúzta, világos szem – megbabonázta: nem tud szabadulni. Már csak a távolból hallja a Kántorka hangját, ez azonban nem is olyan fontos, mióta a szemébe nézhetett.

Krabat tudván tudja, hogy közel a virradat: mégsem bír szabadulni. Tudja, hogy eljátszotta az életét, ha nem tér vissza kellő időben; tudja, és nem bír szabadulni. Egészen addig, míg egy hirtelen, éles fájdalom belé nem hasít: úgy éget, mint a tűz, és egykettőre messze röpíti.


Krabat az erdőszélen, Juro mellett tért magához. Keze fejét egy parázsszem égette. Gyorsan lerázta.

– Ó, Krabat! – kiáltotta Juro. – Igazán nem akartam! Olyan furcsának láttalak, olyan másnak, mint egyébként. Ezzel a hasábbal az arcodba világítottam. Ki tudhatta, hogy a kezedre esik a parázs... Mutasd, nagyon fáj?

– Nem olyan veszélyes – nyugtatta meg Krabat.

Az égés nem izgatta. De azt sem mutathatta Juro előtt, milyen hálás neki ezért az ügyetlenségért. Biztos, hogy enélkül most nem üthetne itt. Egészen biztos. A keze fejét égető fájdalomnak köszönhette, hogy villámgyorsan visszatért a testébe, egyetlen pillanattal sem később, mint kellett.

– Pirkad – szólt Krabat. – Hasítsunk szilánkot.

Lehasították a szilánkokat, és megszenesítették a parázson.


Megjelöllek, testvér,

fakereszt szenével,

megjelöllek

a Titkos Testvériség

jelével.


Hazafelé, a malomba vezető úton ismét találkoztak a korsóvivő lányokkal. Krabat egy pillanatig gondolkodott, megszólítsa-e a Kántorkát. De aztán csöndben maradt, mert Juro is ott volt, és mert nem akarta megijeszteni a lányt.