Hogyan lehet szárnyakon szállni


Ez a Lobosch! Az első naptól fogva mindenki kedvence lett. Még Merten is barátságos volt hozzá, bár neki sem szólt egy szót sem, de egy-egy főbólintással, pillantással, kézmozdulattal mégis az értésére adta, hogy kedveli.

A többiektől Merten továbbra is elzárkózott. Tette a dolgát, ahogy a dolgok napi folyása megkívánta, nem berzenkedett, nem szállt szembe a parancsokkal, akár a Mester, akár az öreglegény adta ki azokat, de nem beszélt. Soha, senkivel. Ezt a hallgatást még a péntek estéken is megőrizte, amikor a Mester a Koraktort kérdezte ki. Újév óta hallgatott. A Mester higgadtan vette tudomásul.

– Tudjátok – mondta a legényeknek –, hogy csakis rajtatok áll, mennyit és hogyan foglalkoztok a titkos tudománnyal. Engem nem érdekel!

Krabat aggódott Mertenért. Úgy érezte, hogy beszélnie kellene vele. Az egyik napon Petarral együtt a kamrába küldték őket, gabonát forgatni. Alig lendültek bele, máris jött Hanzo, és elvitte Petart az istállóba.

– Csináljátok addig ketten! – kérte. – Ha lent valaki elkészül, azonnal felküldöm.

– Rendben van – mondta Krabat.

Megvárta, míg Petar és Hanzo mögött becsukódik az ajtó; akkor a sarokba támasztotta a lapátot, és így szólt, kezét Merten vállára téve.

– Tudod, mit mondott nekem Michal? – Merten feléje fordult és ránézett. – A halottak halottak, mondta nekem kétszer is, és másodszor még ezt is hozzáfűzte: aki a koselbruchi malomban meghal, azt úgy elfelejtik, mintha sosem élt volna, mert a többiek csak így élhetnek tovább. Márpedig élni kell.

Merten nyugodtan hallgatta. Majd megfogta Krabat kezét, és szótlanul lesöpörte a válláról, aztán folytatta a lapátolást.


Krabat tanácstalan volt Merten dolgában. Hogyan viselkedjen? Tonda biztosan tudná, talán Michal is. De most Krabat önmagára volt utalva, és ez csöppet sem volt egyszerű.

Milyen jó, hogy ott volt neki Lobosch!

A kicsinek egy hajszállal sem volt jobb dolga, mint akármelyik előtte szolgáló inasnak. Aligha bírta volna ki az első időket a malomban, ha Krabat nem segít neki.

Krabat azonban segített.

Úgy intézte, hogy időről időre találkozzanak munka közben, nem túl sűrűn, csak mintha véletlen volna.

Megállt mellette, beszélgetett vele egy kicsit, s kezét a fiú vállára téve, erőt öntött belé, ahogyan Tonda tette, és ahogyan egyik péntek este megtanulta.

– De észre ne vegyék! – véste Lobosch eszébe. – Vigyázz, nehogy a Mester megtudja, és Lyschko sem, aki mindent besúg neki!

– Miért, tilos segítened? – kérdezte Lobosch. – Mi történik, ha valaki rájön?

– Ez – válaszolta Krabat – ne aggasszon. A fő dolog: el ne áruld magad!

Lobosch, amilyen kicsi volt, olyan élesen vágott az esze: rögtön felfogta, miről van szó. Roppant ügyesen játszotta a szerepét, amiről csak ők ketten tudták, hogy félig sem olyan borzasztó, mint amilyennek a többiek látják. Minden mozdulatra szívszaggatóan nyögött és jajgatott. Amikor esténként, rögtön vacsora után aludni indult, úgy tűnt, hogy a padláslépcsőn már alig bír felvánszorogni. Minden reggel olyan fáradtnak látszott, mintha azon nyomban leesne a székről.

De hogy nemcsak az esze volt éles és nemcsak remekül színészkedett, az majd két héttel később derült ki. Ekkor történt, hogy Krabat a malom mögött jeget feszegető Loboschoz lépett.

– Szeretnék tőled kérdezni valamit – kezdte a kicsi. – Válaszolsz?

– Ha tudok... – vonta meg a vállát Krabat.

– Segítesz nekem, mióta csak itt vagyok – mondta Lobosch –, méghozzá annak ellenére segítesz, hogy bajod lehetne belőle, ha a Mester megtudná. Ez világos, mint a nap...

– És ezt akartad kérdezni? – vágott a szavába Krabat.

– Dehogyis – vetette vissza a szót Lobosch. – A kérdés még csak ezután következik.

– És hogy szól?

– Mondd meg, hogyan viszonozhatnám a segítségedet!

– Viszonozni? – hümmögte Krabat, és már el akarta hárítani, de aztán eszébe jutott valami. – Egy napon – mondta – mesélni fogok neked a barátaimról, Tondáról és Michalról, akik mindketten halottak már. Ha akkor végighallgatsz, az épp elég köszönet lesz.


Január vége felé egyik napról a másikra beállt az olvadás. Tegnap még csikorgó fagy ült a szurdokban, ma a hajnali órákban nyugati szél támadt, az évszakhoz képest túlságosan is enyhe. Sütött a nap, s szinte egyik percről a másikra elolvadt a hó, hogy híre-hamva sem maradt. Már csak itt-ott, egy gödörben, vájatban, kocsinyomban maradt néhány piszkos hófolt. De hát mit számított ez a mezők barnájához, a vakondtúrások feketéjéhez, a száraz fű alól kibukkanó friss pázsit első zöldjéhez képest!

– Olyan az idő – mondogatták a legények –, mint húsvétkor!

A meleg nyugati szél napról napra nyomasztóbbá vált. Fáradtakká, kótyagosokká váltak tőle a legények, ahogy Andrusch mondta: "mintha leitták volna magukat".

Nyugtalanul aludtak, vad dolgokat álmodtak össze, és hangosan beszéltek álmukban. Időnként felébredtek, és sokáig hánykolódtak álmatlanul a szalmazsákjukon. Csak Merten nem mozdult soha, és még álmában sem szólt egy szót sem.

Krabat ezekben a napokban sokat gondolt a Kántorkára. Elhatározta, hogy húsvétkor feltétlenül beszél vele. Addig még, ezt jól tudta, sok időnek kell eltelnie. Ennek ellenére jártában-keltében is csak ez foglalkoztatta. Az utóbbi éjszakákon kétszer-háromszor is azt álmodta, hogy elindult a Kántorka felé, de sohasem érhette el, valami mindig közbejött, valami, amire később nem emlékezett.

Mi lehetett ez? Mi tartóztatta fel útjában?

Az álom kezdete teljesen világos volt előtte. Egy kedvező alkalommal sikerült megszöknie a malomból, senki sem vette észre. Nem a rendes úton indult Schwarzkollmba, hanem azon a csapáson, amin Tondával mentek a tőzeggyűjtéskor a lápon át. Eddig minden világos volt, de hogy ezután mi történt, arra nem tudott visszaemlékezni. És ez gyötörte Krabatot. Egészen addig, míg egy éjjel, felriadva a szalmazsákján a szél süvöltésére, újból ezen kezdett gondolkodni. Makacsul ismételgette az álom kezdetét, harmadszor, negyedszer, hatodszor: míg végül elaludt, és most végre végigálmodta az egészet.


Egy alkalmas pillanatban sikerül megszöknie a malomból. Senki sem veszi észre. Nem a rendes úton indul Schwarzkollmba a Kántorkához, hanem azon a csapáson, melyen Tondával mentek a tőzeggyűjtéskor a lápon át. Kint a lápon hirtelen elbizonytalanodik. Köd ereszkedik. le, alig lát valamit. Tétovázva tapogatózik előre, ingadozik lába alatt a talaj.

Letévedt az ösvényről?

Hirtelen azt veszi észre, hogy a mocsár szívja lefelé, minden lépésnél mélyebbre süpped... bokáig... aztán fél lábszárig. Egy lápi gödörbe léphetett. Minél jobban erőlködik, hogy visszataláljon a szilárd talajra, annál jobban süllyed.

A láp hideg, mint a halál: nyúlós, ragadós fekete massza. Már a térdeit fogja körül, aztán a combját, csípőjét. Érzi, itt fog pusztulni nyomorultul.

A mellkasa még szabad, segítségért kiált. Tudja, hogy nincs sok értelme. Ki is hallgathatná meg itt távol az emberektől? De mégis egyre kiáltoz, torkaszakadtából.

Segítség! sikoltja. Mentsetek meg, elsüllyedek, mentsetek meg!

A köd megsűrűsödik. Így történhet, hogy Krabat csak akkor veszi észre a két közeledő alakot, amikor azok már csak néhány lépésnyire vannak tőle. Úgy látja, Tonda és Michal az.

Álljatok meg! kiáltja. Lápi gödör!

A két alak most eggyéolvad a ködben. Ez különös. Most ez az alak, akivé a kettő összeolvadt, kötelet hajít neki, melynek végén keresztléc van. Krabat elkapja, megkapaszkodik a lécben, aztán érzi, hogy az alak kihúzza a mocsárból a szilárd talajra.

Gyorsabban ment, mint gondolta. Máris megmentője előtt áll, és hálálkodni akar.

Hagyd csak mondja Juro, és Krabat csak most ismeri fel, hogy ő az. De ha legközelebb Schwarzkollmba akarsz menni, hát inkább repüljél!

Repüljek? csodálkozik Krabat. Hogyhogy repüljek?

Hát, ahogy repülni szoktak. Szárnyakon.

Ez minden, amit Juro válaszol, aztán elnyeli a köd.

"Repülni gondolja Krabat. Szárnyakon szállni..." Meglepődik, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Máris varjúvá változik, ahogyan péntek esténként, nyitja szárnyát, és felszáll. Néhány szárnycsapással a köd fölé emelkedik, és elszáll Schwarzkollm felé.

A faluban süt a nap. Meglátja a Kántorkát, ahogyan az alsó kútnál, szakajtóval a kezében épp tyúkokat etet. Ekkor árny vetődik rá, héjarikoltást hall, aztán valami sustorgást, sivítást, s Krabat az utolsó pillanatban széles szögben jobbra elfordul. A héja egy hajszálnyira suhan el mellette, de csak az üres levegőbe markolhat.

Krabat tudja, hogy az életéről van szó. Villámgyorsan, szárnyait behúzva zuhan a mélybe. A Kántorka mellett ér földet, a szétrebbenő baromfinépség között. A földön aztán felveszi emberi alakját, most már biztonságban van. Hunyorogva néz az égre. A héja sehol, eltűnt, talán más irányba repült.

De hirtelen a Mester terem ott a kút mellett, balját haragosan Krabat felé nyújtja.

Gyerünk! parancsolja.

Miért? kérdi a Kántorka.

Mert ő az enyém!

Nem mondja a lány. Csak ezt az egyetlen szót, ezt viszont olyan hangon, ami ellen nincs "hogyha" és "de". Karjával átfonja Krabat vállát, és beburkolja gyapjúkendőjébe. Lágy és meleg a kendő, akárcsak egy védőburok.

Gyere mondja Krabatnak. Gyere, menjünk...

És elmennek, vissza se néznek.