Lóvásár


Húsvét után megvizsgálták a malom összes fa alkatrészét. A Mester Staschkót bízta meg, aki mindnyájuk között a legügyesebb volt, segítségül Krabatot és Kitót jelölte ki. A lisztkamrától a tetőig mindent alaposan szemügyre vettek, ami csak fából készült. Ahol valami hibát találtak, akár egy oszlop összerogyással fenyegetett, akár egy illesztésnél kicsúszott az ék, vagy a rejtett padló deszkájába szú esett, azt ők hárman helyrehozták: kicserélték vagy megjavították, aládúcolták, gerendákkal megtámogatták. A malomárok zsaluzatán is akadt kitoldanivaló, a gátat is újra kellett ácsolni, sőt már egy új malomkerék is elkelt volna.

Staschko és segédei majdnem mindent meg tudtak oldani a szekercéjükkel, ahogyan ez illik is az olyan molnárlegényekhez, akik adnak magukra. Fűrészhez csak akkor folyamodtak, ha végképp megszorultak, de akkor is csak vonakodva, fanyalogva.

Krabat boldog volt, hogy sok dolga akadt, ami megakadályozta, hogy "más dolgokon", azaz a Kántorkán járassa a gondolatait. Mégis gyakran eszébe jutott, és néha már attól félt, a többiek is észreveszik rajta. Lyschko már pedzett valamit: egy napon megkérdezte, mi baja van.

– Nekem? – kérdezte Krabat. – Hogyhogy?

– Mert mostanában alig figyelsz, ha szólnak hozzád. Ismertem egy legényt, aki egy leány miatt szomorkodott, az volt ilyesformán.

– Én pedig – válaszolt Krabat olyan nyugodtan és elfogulatlanul, ahogyan csak bírt – ismertem egy legényt, aki azt hitte, hallja, ahogy nő a fű, pedig csak a szalma zörgött az esze helyén.


A Feketeiskolában Krabat nagyon szorgalmas volt, hamarosan lehagyta legtöbb társát. Már csak Hanzótól és Mertentől maradt el a titkos tudományokban, és mindenekelőtt Michaltól, aki az év eleje óta mestertanítványnak számított, és messze túlszárnyalta a többi legényt.

A molnárnak tetszett Krabat buzgalma, gyakran megdicsérte és ösztökélte a továbbhaladásra.

– Már látom – mondta egyik májusi pénteken, tanítás után –, hogy sokra viszed még a titkos tudományokban. Bizony, ritka jó képességekkel vagy megáldva. Gondolod, hogy másképp velem jöhettél volna a választófejedelemhez?

Krabatnak feszítette a mellét, hogy a Mester elégedett vele. Csak az a baj, hogy nincs több alkalma varázslótudományának gyakorlására!

– Azon könnyen segíthetünk – mondta a Mester, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Holnap elmégy Juróval Wittichenauba, a vásárra, és ötven guldenért eladod mint hollószőrű lovat. Csak aztán nehogy valami bajt keverjen az az ostoba fickó!

Másnap Krabat Juróval együtt elindult Wittichenauba. A kamenzi Ökrös-Blaschke esete járt a fejében, és fütyörészett. Vidám dolog lesz ez a lóvásár. Annál inkább elkomorodott, amikor észrevette, hogy Juro egyre jobban lógatja az orrát.

– Mi bajod?

– Hogyhogy?

– Hát, csak úgy lépdelsz itt, mint akit akasztani visznek.

– Az meglehet – mondta Juro, és két ujjával kifújta az orrát. – Krabat, én ezt nem tudom megcsinálni. Még sohasem változtam lóvá.

– Nem olyan nehéz az, Juro, majd segítek.

– De mit használ az nekem? – Juro szomorúan megállt. – Átváltoztatunk engem lóvá, rendben. Ötven guldenért el is adsz, és ezzel vége a mesének. De csak neked, Krabat! Nekem nem! És miért nem? Egészen egyszerű: hát hogy bújok én ki a lóbőrből, a segítséged nélkül? Már-már azt gondolom, ezt az egészet azért sütötte ki a Mester, hogy megszabaduljon tőlem.

– Eh! – legyintett Krabat. – Mit össze nem hordasz!

– De, de – bizonykodott juro. – Nem tudom megcsinálni, túlságosan ostoba vagyok hozzá.

És csak állt ott, fűlét-farkát eleresztve: maga volt a megtestesült búbánat...

– És... ha szerepet cserélnénk? – javasolta Krabat. – A Mesternek úgyis csak a pénz a fontos, ha azt megkapja, rá se ránt, hogy ki kit adott el.

Juro boldog volt.

– Ó, testvér, hogy ezt megteszed értem!

– Hagyd csak – mondta Krabat. – De ígérd meg, hogy egy szót sem szólsz senki emberfiának, az a másik dolog már nem lesz nehéz.

Fütyörészve ballagtak az úton, míg meg nem pillantották a wittichenaui háztetőket. Akkor letértek az útról, be egy mezei csűr mögé.

– Ez jó lesz – jelentette ki Krabat. – Itt senki sem láthatja, amint fekete lóvá változom. De tudod: ötven guldenen alul senkinek se adj. És mielőtt kiadnál a kezedből, vedd le a kötőféket, különben életem végéig gebéskedhetek, annál pedig jobbat is tudok!

– Ne félj – mondta Juro –, jól az eszembe véstem! Mert ha ostoba vagyok is, annyira azért mégsem!

– Helyes – hagyta rá Krabat –, ebben maradunk.

Varázsigét mormolt, és abban a szempillanatban pompásan felnyergelt, felszerszámozott fekete paripává változott.

– Azannyát! – kiáltott Juro. – Hiszen belőled táltos paripa lett!

A wittichenaui vásáron a lókupecek szemeszája elállt a csodamén láttán, rohanvást csődültek köréje.

– Mibe kerül?

– Ötven tallér.

Csak rövid időbe telt, és máris akadt egy bautzeni lócsiszár, aki kezét-lábát törte, csak már kifizethesse az árat. De amikor Juro már "topp"-ot akart kiáltani, jelezvén, hogy áll az alku, egy idegen avatkozott a vásárba. Lengyel sipka volt a fején, vörös, ezüstpaszományos lovaglómente feszült rajta: talán valami nyugalmazott óbester vagy más efféle méltóság lehetett.

– Itten épp az történik – magyarázta Jurónak rekedt hangján –, hogy kend belemegy egy rossz boltba. Ez a ló ötven guldennél jóval többet ér, és megadom érte a százat is!

A bautzeni kereskedő dühöngött. Miért kellett ennek a kótyagosnak éppen most idetévedni? És kicsoda egyáltalán? Az idegent, aki nemesembernek látszott, bár nem az volt, senki sem ismerte, Krabaton kívül. Ő azonnal felismerte a bal szemét fedő flastromról és a hangjáról. Fújtatott, táncolt. Csak figyelmeztethetné Jurót! De Juro semmit sem vett észre a Krabat nyugtalanságából. Csakis a száz guldenre gondolt.

– Mit tétovázik kend? – sürgette az idegen. Elővett egy erszényt, odahajította a legénynek. Juro mélyen meghajolt.

– Ezerszer köszönöm, uram!

A következő pillanatban az idegen megragadta a kantárszárat. Kitépte a meghökkent Juro kezéből, egy ugrás, és máris Krabat hátán termett. Olyan erővel vágta sarkantyúját Krabat véknyába, hogy az nyihogva felágaskodott.

– Ne menjen még, uram! – kiabált Juro. – A kötőfék! A kötőféket itt kell hagynia!

– Eszem ágában sincs! – Az idegen nevetésben tört ki, most már Juro is ráismert. A Mester a lovaglóostorral nekiesett Krabatnak. – Előre! – És Juróra ügyet sem vetve, tovanyargalt.


Szegény Krabat! A Mester keresztül-kasul űzte a pusztán, árkon-bokron, csaliton és vizesárkokon, tüskeösvényen és mocsáron át.

– Majd megtanítlak, hogyan kell szót fogadni!

Ha Krabat kissé ellankadt, a Mester azonnal végighúzott rajta az ostorral. Úgy megsarkantyúzta, hogy a legény tüzes szögeket érzett a húsában. Megpróbálta lerázni a Mestert, ficánkolt, rángatta a kantárt, ágaskodott.

– Ficánkolj csak! – kiáltott a Mester. – Engem le nem dobsz!

Ostorral, sarkantyúval gyötörte Krabatot. Az utolsó lázadási kísérlet is kudarcba fulladt. Ekkor Krabat feladta a harcot, és engedelmeskedett. Szügyéről patakzott a verejték, a szája is habzott. Egész teste gőzölgött, minden ina remegett. Vér csurgott a véknyából, érezte, ahogy melegen végigfolyik a combja belső oldalán.

– Jól van! – A Mester összeszedte a ló-Krabatot, aztán lassú ügetést parancsolt. Utána jobb galoppot, bal galoppot, ismét könnyű vágtát visszafelé, egy darabig lépést, aztán állj.

– Hát ezt remélem, hogy megemlegeted! – A molnár leugrott a lóról, eloldozta a kötőféket. – És most változz vissza emberré!

Krabat visszaváltozott, de a kék foltok, zúzódások, sebek és ostornyomok megmaradtak.

– Vedd ezt úgy, mint engedetlenséged büntetését! Ha megbízlak valamivel, akkor azt tedd, amit parancsoltam, és ne változtass rajta! Legközelebb nem úszod meg élve, ezt vésd jól az eszedbe. – A Mester, ez nem volt kétséges, halálos komolyan beszélt. – És még egyet! – Most egy kicsit megemelte a hangját. – Senki sem akadályoz meg abban, hogy bosszút állj Jurón, nesze!

Ezzel Krabat kezébe nyomta a lovaglóostort. Aztán megfordult és elindult, majd néhány lépés után a levegőbe emelkedett sebesen tovasuhanó héjamadárként.


Krabat kínlódva sántikált hazafelé. Szinte minden lépés után meg kellett állnia. A lábát mintha ólomsúly húzta volna, minden porcikája különkülön fájt, minden izma sajgott. Amikor elérte a wittichenaui utat, lerogyott az első fa árnyékába, hogy pihenjen egy keveset. Vajon mit szólna most a Kántorka, ha látná?

Kis idő múlva Juro tűnt fel az úton, lassan bandukolva, lehorgasztott fejjel, mint akinek rossz a lelkiismerete.

– Hé, Juro!

Az ostoba legény majd halálra rémült Krabat kiáltásától.

Te vagy az, Krabat?

– Igen – mondta Krabat –, én vagyok az.

Juro egy lépést visszahátrált. Egyik kezét az arca elé emelte, a másikkal a lovaglóostorra mutatott.

– Most megversz, ugye?

– Azt kéne – bólogatott Krabat. – Legalábbis a Mester számít rá.

– Akkor gyorsan – mondta Juro. – Rászolgáltam, az igaz, és hát legyünk túl rajta, mielőbb.

Krabat kifújta haját a homlokából.

– És úgy gondolod, attól gyorsabban meggyógyulnának a sebeim?

– De a Mester!

– Nem parancsolt az nekem semmit – mondta Krabat –, éppen csak tanácsot adott. Gyere, Juro, ülj ide mellém a fűbe!

– Ha úgy gondolod – rebegte Juro.

Egyik zsebéből előhúzott egy fadarabot vagy valami hasonlót, aztán nagy kört vont köréjük; a körre három keresztet és egy boszorkányszöget is rajzolt.

– Mit csinálsz? – érdeklődött Krabat.

– Ó, semmit – tért ki a válasz elől Juro –, ez csak amolyan szúnyogriasztó... Tudod, nem szeretem, ha a fülembe zsinatolnak. Mutasd csak a hátadat! – És feltűrte Krabat ingéi. – Ó jaj, téged aztán jól elintézett a Mester!

A foga között fütyörészve a zsebeiben kotorászott.

– Van itt valahol egy gyógyír, amit mindig magammal hordok, a receptje még a nagyanyámtól való, bekenhetlek vele?

– Ha használ valamit... – hagyta rá Krabat, Juro pedig biztosította, hogy "ártani semmiképp sem árt".

Óvatosan kente be Krabat hátát a gyógyírral. Kellemesen hűvös volt, és szinte pillanatok alatt megszüntette a fájdalmakat. Krabat úgy érezte, mintha új bőre nőtt volna.

– Hogy micsoda szerek vannak! – kiáltott meglepődve.

– A nagyanyám – büszkélkedett Juro – nagyon okos asszony volt. Egyáltalán, mi nagyon okos család vagyunk, engem kivéve. Krabat, ha én elképzelem, hogy az én butaságom miatt az egész életedet végiggebéskedhetted volna... – Megrázkódott, forgatta a szemeit.

– Hagyd már abba – kérte Krabat. – Látod, hogy szerencsénk volt.

Nagy egyetértésben ballagtak hazafelé. Már majdnem átértek a szurdokon, a malom elé, amikor Juro sántikálni kezdett.

– Krabat, neked is bicegned kell!

– De hát miért?

– Mert a Mesternek nem szabad tudnia a balzsamról. Egyáltalán senkinek sem szabad tudni róla.

– És te? – kérdezte Krabat. – Miért sántítasz?

– Mert alaposan elvertél, ezt el ne feledd!