Pap és kereszt nélkül


A derűs őszre hamar megjött a tél. A mindenszentek utáni második napon leesett a hó, és ez már meg is maradt. Krabat megint lapátolhatott, hogy szabaddá tegye a malom bejáratát. A "Komámuram" mégis a behavazott mezőn át érkezett meg a következő újhold éjszakáján, de sem nyomot nem hagyott, sem el nem akadt a szekere a mély hóban.

A fiút nem nagyon zavarta a tél, főleg mert a sok hó ellenére sem volt hideg. Mégis úgy tűnt, a többieknek nyomasztotta a kedélyét: hétről hétre mogorvábbak lettek, és ahogy az év utolsó hete közeledett, úgy váltak egyre megközelíthetetlenebbekké. Sértődékenyek voltak, mint holmi kisasszonykák, és olyan könnyen haragra gerjedtek, mint a pulykakakas. A legkisebb dolog miatt is egymásnak ugrottak, még Andrusch sem volt kivétel.

Krabat erről akkor bizonyosodhatott meg, amikor egyszer – csak mert kedve kerekedett hozzá – leütötte hógolyóval Andrusch fejéről a sapkát. Erre a legény úgy nekiesett, hogy ha Tonda idejében szét nem választja őket, csúnyán összeveri a fiút.

– Hát nincs igazam?! – ordított szitkozódva Andrusch. – Még bajusza sem pelyhedzik a semmiházinak, és már szemtelenkedik. Na megállj csak, legközelebb úgy megtépázlak, hogy az eget is nagybőgőnek nézed!

A többiekkel ellentétben Tonda változatlanul higgadt és barátságos maradt, bár Krabat úgy látta, akárhogy titkolja is, egy kicsit szomorúbb, mint máskor.

"Talán a szerelme után búsul" – vélte Krabat, és akaratlanul is eszébe jutott a Kántorka. Már nagyon régóta nem gondolt rá, s úgy találta, jobb lesz, ha kiveri a fejéből. De hogyan is tudta volna elfelejteni?

Eljött a karácsony, de a molnárlegényeknek ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Szinte bénán, nyomott kedéllyel indultak dolgukra. Krabat fel akarta vidítani őket, behozott hát néhány fenyőgallyat, és feldíszítette az asztalt. A legények, amint az ebédnél megpillantották a díszt, éktelen haragra gerjedtek.

– Mi ez a kacat? – kiáltott Staschko. – Viszitek ki azonnal ezt a limlomot?!

– El ezzel a szeméttel! – kiabált akkor már mindenki.

– Ki vele! – Michal és Merten is káromkodott.

– Aki behozta ezt a mocskot – követelte Kito –, az tüntesse is el azonnal.

– Méghozzá gyorsan! – tette hozzá Hanzo. – Különben kiverem a fogait!

Krabat megpróbálta lecsillapítani őket, magyarázkodni akart, de Petar nem engedte, hogy akár csak megmukkanjon.

– Ki vele! – fogta be a fiú száját. – Vagy bottal kergesselek?

Krabat engedelmeskedett, de megnyugodni nem tudott. A manóba is, mi rosszat tett? Vagy nagyobb jelentőséget tulajdonít az esetnek, mint kellene? Hisz az utóbbi időben mindennapossá vált a veszekedés a malomban, és csupa semmiségen kaptak össze. Azonkívül – és erről sem volt szabad megfeledkeznie – ő még csak inas volt, s az inasnak bizony időnként le kell nyelnie a békát. Csak az volt furcsa, hogy eddig még semmi ilyesmit nem tapasztalt. Csak most tél óta gyűlt meg mindenkinek a baja ővele. Vajon a hátralevő két inasévében ez már mindig így lesz?

Krabat egyszer megkérdezte Tondát, mi történt a legényekkel.

– Mondd, mi ütött ezekbe?

– Félnek – jelentette ki Tonda, és elnézett a feje fölött.

– Mitől? – kíváncsiskodott tovább Krabat.

– Ezt nem mondhatom meg – válaszolta az öreglegény. – De idejében megtudod.

– És te? – kérdezte Krabat. – Te nem félsz?

– Jobban, mint gondolod – felelte Tonda, és megvonta a vállát.


Szilveszter este korábban tértek nyugovóra, mint máskor. A Mester egész napra eltűnt. Talán bezárkózott a Fekete Kamrába – ahogy azt gyakran megtette –, talán szánkóra ült és elment valahová. Senkinek sem hiányzott, senki sem emlegette.

A legények vacsora után szótlanul kuporodtak le szalmazsákjaikra.

– Jó éjt! – mondta Krabat, mint minden este, mert ez is az inas kötelessége volt.

De ma mintha még ez is rosszul esett volna a legényeknek.

– Fogd be a szád! – sziszegte Petar, Lyschko pedig hozzávágott egy facipőt.

– Hé! – ugrott fel az ágyáról Krabat. – Csak finoman! Már jó éjt sem szabad kívánni?

Már repült is a másik cipő, és a vállát súrolta, a harmadikat Tonda fogta fel.

– Hagyjátok békén a fiút! – parancsolta. – Ez az éjszaka is csak elmúlik!

Aztán Krabathoz fordult.

– Feküdj le, gyerek, és maradj csöndben.

Krabat engedelmeskedett. Hagyta, hogy Tonda betakargassa, és homlokára tegye a kezét.

– Aludj csak, Krabat, és érkezz meg szerencsésen az új esztendőbe!

Krabat rendszerint addig aludt, míg reggelente a többiek föl nem keltették. De ma éjjel még éjfél előtt felébredt. Csodálkozott, hogy ég a lámpa, és hogy mindenki, amennyire csak meg tudta ítélni, ébren volt.

A legények csendben feküdtek ágyaikon, és mintha csak vártak volna valamire. Még lélegzetet venni, moccanni is alig mertek.

A házban mély csend honolt, mint egy kriptában, a fiúnak hirtelen úgy tűnt, mintha megsüketült volna. De nem süketült meg, hiszen egyszerre csak meghallotta a kiáltást, aztán a zajt a folyosón, majd azt, hogy a legények felnyögnek: félig iszonyodva, félig megkönnyebbülve.

Szerencsétlenség történt?

Ki sikoltott ily iszonyatos halálfélelemmel?

Krabat nem sokat tétovázott. Egyetlen lendülettel talpon termett. A padlásajtóhoz rohant, hogy felszakítsa, és leszaladjon a lépcsőn megnézni, mi történt. Az ajtót kívülről bezárták. Nem engedett, bárhogy is rázta, feszegette.

Akkor valaki a vállára tette a kezét, és mondott valamit. Juro volt, a buta Juro, Krabat felismerte a hangját.

– Gyere – szólt Juro. – Feküdj vissza a szalmazsákodra.

– De az a sikoltás – lihegte Krabat. – Az az előbbi kiáltás!

– Azt hiszed – kérdezte Juro –, mi talán nem hallottuk? – És visszavezette Krabatot az ágyához.

A molnárlegények az ágyukon kuporogtak. Halálos csendben, tágra nyílt szemmel meredtek Krabatra. De nem, nem is őrá! Elnéztek mellette, az öreglegény fekhelyére.

– Tonda... nincs itt? – hebegte Krabat.

– Nincs – mondta Juro. – Láthatod: üres a helye. Feküdj le és próbálj aludni. És nehogy bömbölni kezdj itt, hallod? Sírással semmin sem változtathatsz.


Újév hajnalán megtalálták Tondát. Arccal a föld felé, a padláslépcső alján hevert. A molnárlegényeken nem látszott meglepődés; egyedül Krabat nem bírta felfogni, hogy Tonda meghalt. Zokogva borult rá, nevén szólongatta és könyörgött:

– Szólalj meg, Tonda, szólalj már meg!

Megragadta a halott kezét. Tegnap elalvás előtt még érezhette ezt a kezet a homlokán. Most merev volt és hideg. És idegennek tűnt, nagyon idegennek.

– Állj fel – mondta Michal. – Nem hagyhatjuk itt.

Unokatestvérével, Mertennel bevitték a halottat a cselédszobába, és kinyújtóztatták egy deszkán.

– Hogy halt meg? – kérdezte a fiú.

Michal csak nagy nehezen adott választ.

– Kitörte... – mondta vontatottan – kitörte a nyakát.

– Akkor biztosan megcsúszott... a lépcsőn... a sötétben.

– Lehet – vonta meg a vállát Michal.

Lezárta a halott szemét, nyaka alá szalmacsutakot tett, amit Juro hozott.

Tonda arca fakó volt. "Mint a viasz" – gondolta Krabat. Nem bírt könnyek nélkül ránézni. Andrusch és Staschko bevitte őt a hálóterembe.

– Maradjunk itt – mondták –, lent csak útban volnánk.

Krabat, az ágy szélén gubbasztva, megkérdezte, mit csinálnak most Tondával.

– Hát, amit ilyenkor szoktak – felelte Andrusch. – Juro rendbe teszi – nem először csinál ilyesmit –, aztán majd eltemetjük.

– Mikor?

– Úgy gondolom, délután.

– A Mester nélkül?

– Annak itt semmi keresnivalója! – mondta Staschko nyersen.

Délután fenyőfa koporsóban vitték ki Tondát a malomból, ki a szurdokba, a Puszta Mezőre. A sír már meg volt ásva. Falait zúzmara borította, a kilapátolt rögöket hó födte. Sebesen, minden körülményeskedés nélkül eltemették a halottat. Pap és kereszt nélkül, gyertya és siratóének nélkül. A legények egy pillanatig sem időztek a sírnál, csak ameddig feltétlenül szükséges volt.

Egyedül Krabat maradt ott.

El akart mondani Tondáért egy miatyánkot, de elfelejtette az imát: akárhányszor fogott is bele, nem állt össze a fejében. Vendül sem sikerült, németül meg végképpen nem.