Óév és újév között


Kemény idők köszöntöttek Krabatra: úgy érezte, mintha ismét legelső napjait élné a malomban. Minden zsák, ami öt vékát nyomott, valóban öt véka súllyal nehezedett a vállára, amikor az őrlőműhelyből a padlásra, a padlásról az őrlőműhelybe cipelte. Mióta elszállt a varázslótudománya, egyetlen izzadságcseppet, egy bőrkeményedést sem úszott meg.

Esténként kimerülten zuhant szalmazsákjára. Órák hosszat nem bírt elaludni. Aki tud varázsolni, az csak egy igét mond el, és máris olyan mélyen és annyi ideig alszik, ameddig csak akar.

"Lehet – gondolta Krabat –, hogy leginkább az elalvás tudománya hiányzik majd..." Ha aztán nagy nehezen mégis elaludt, rémes álmok gyötörték. Bizonyára nem véletlenül. Két ujján kiszámolhatta, ki küldte rá az álmokat.


Krabat, rongyos ruhában, egy nehéz kövekkel megrakott kocsit húz a nyári forróságban az úton. Szomjúság kínozza, kiszáradt a torka. Sehol egy kút és sehol egy fa, aminek árnyékában megpihenhetne.

Átkozzott taliga!

A kamenzi Ökrös-Blaschkéhoz kell vinnie éhbéréri. De hát valamiből meg kell élnie. Mióta a baleset érte Gerbissdorfban beesett az őrlőkövek közé, és fél karját könyökből elvesztette azóta Krabat boldog lehet, ha bárkitől, akár ettől az Ökrös-Blaschkétól is, munkát kap. Így aztán vonszolja azt a kocsi követ, és hallgatja a Mester rekedt hangján a tulajdon gondolatait: "Hogy tetszik a nyomorékélet, Krabat? Egyszerűbb, jobb életed lehetne, ha rám hallgatsz akkor, amikor az utódommá akartalak tenni a koselbruchi malomban! Vajon ha most megkérdeznélek, most is nemet mondanál?"


Éjszakáról éjszakára hasonló álmokat látott Krabat. Öreg volt vagy beteg, ártatlanul börtönbe vetették, a hadseregbe kényszerítették, és halálos sebet kapott; rozsföldön hevert, és néznie kellett, hogy festi kiömlő vére vörösre a ledőlt gabonát. És minden álma azzal ért véget, hogy a Mester hangján morfondírozott: "Megint csak nemet mondanál, Krabat, ha választanod lehetne, legyél-e utódom a koselbruchi malomban?"

A maga testi valójában csak egyszer jelent meg álmában a Mester, mégpedig épp a kitűzött határidő előtti éjszakán.


Krabat Juro kedvéért lóvá változott. A lengyel nemesembernek öltözött Mester száz guldenért megvette, nyergestül, szerszámostul: most kezében a paripa élete. Irgalmatlanul hajszolja keresztül-kasul a pusztán, árkon-bokron, tüskés-tövises cserjén és lápon át.

"Emlékezz: a Mester én vagyok!" Eszeveszetten csépeli az ostorral, sarkantyúját mélyen a húsába vágja. Csorog a vér Krabat lábán, érzi, hogy folyik le melegen a combja belső oldalán. "Majd én megtanítalak!" jobb galopp, bal galopp, aztán rajta, egyenesen a legközelebbi faluba. Egy rántás: a kovácsműhely előtt állnak.

Hé, kovácsmester! Hol az ördögben bujkál?

A kovács rohanvást jön, futtában a kötényéhez dörzsöli a kezét, kérdi, mit parancsol az úr. A Mester leugrik a nyeregből.

Verjen erre a lóra izzó patkókat! parancsolja.

A kovács azt hiszi, rosszul hall.

Izzó... patkót, uram?

Kendnek mindent kétszer kell mondani? Majd megmozgatom én kendet!

Barto! A kovács kihívja a segédjét. Fogd a szárat, tartsd meg a kegyelmes úr lovát!

A kovácslegény szeplős gyerek, akár Lobosch bátyja is lehetne.

A legnehezebb patkót válassza kend, ami csak van! mondja a molnár. Mutassa a készletét!

A kováccsal bemegy a műhelybe, míg a fiú tartja a lovat, és vendül beszél hozzá:

Nyugodj meg, lovacskám, nyugodj meg, hiszen te reszketsz!

Krabat a fiú vállához dörzsöli a fejét. "Ha meg tudnék szabadulni a kötőféktől gondolja , akkor még megmenthetném az irhámat..."

A fiú észreveszi, hogy a ló megsérült, a szíj feldörzsölte a balfülénél.

Na, várj csak! nyugta ja. Meglazítom egy kicsit a szíjat, mindjárt meglesz...

Megengedi a szíjat, áthúzza a kötőféket a ló fején. Krabat, mihelyst megszabadul, varjúvá változik. Károgva a levegőbe emelkedik, és Schwarzkollm felé veszi az irányt.

A faluban süt a nap. Odalent a Kántorkát látja, amint a szakajtóból a tyúkokat eteti. Ekkor árnyék vetődik rá, egy héja árnyéka. Vijjogást hall. "A Mester!" cikázik végig Krabaton.

Nyílsebesen, összecsapott szárnyakkal zuhan a kútba, hallá változik. Most megszabadult?! Túl későn ismeri fel, hogy inkább foglyul ejtette magát: innen nincs kiút.

"Kántorka gondolja , minden erejét összeszedve, segíts ki innen!" A leány a kútba meríti kezét, Krabat keskeny aranygyűrűként az ujjára fonódik, így tér vissza a felszínre.

A kútnál, mintha csak az égből pottyant volna, félszemű lengyel nemes áll, vörös, ezüstzsinóros lovaglózekét visel, fekete paszománnyal.

Ugyan mondja már, kisasszonykám, honnan van ez a szép gyűrűje? Hadd nézem már meg közelebbről...

Már nyújtja is a kezét a gyűrűért, hogy lerántsa a lány ujjáról, de Krabat rozsszemmé változik. Legurul a Kántorka ruháján a szakajtóba. A leány a következő marék maggal együtt a baromfi elé szórja.

A vörös zekés hirtelen eltűnik. A magokat egy félszemű fekete kakas kezdi gyorsan csipegetni, de Krabat fürgébb nála: előnyét kihasználva, sebesen rókává változik. Villámgyorsan ráront a fekete kakasra, és átharapja a torkát. Úgy csikorog a csontja a foga közt, mint a szecska, mint a szalma. Mint a szalma és mint a szecska.


Krabat valósággal fürdött az izzadságban, amikor felébredt. A foga közt a szalmazsák csücskét csikorgatta, és lihegett. Eltartott egy darabig, míg megnyugodott.

Jó jelnek vette, hogy álmában sikerült a Mester fölé kerekednie. Ettől fogva teljesen biztos volt a dolgában. Úgy gondolta, a Mester napjai meg vannak számlálva. Ő majd véget vet üzelmeinek, mert ő hivatott arra, hogy megtörje a Mester hatalmát.

Este bement a mesterszobába.

– Nem vonom vissza! – kiáltotta. – Tegyél utódoddá, akit akarsz! Én, Krabat, nem fogadom el az ajánlatodat!

A Mester higgadtan fogadta szavait.

– Menj a fáskamrába – parancsolta –, és fogj ásót meg kapát. Sírt kell ásnod a szurdokban. Ez lesz az utolsó munkád.

Krabat nem válaszolt, megfordult és kiment a kamrából. Amikor a fáskamrához ért, egy alak vált ki az árnyékból.

– Már vártam rád, Krabat. Elmenjek a leányhoz?

Krabat kivette mellényzsebéből a hajgyűrűt.

– Mondd meg neki – kérte Jurót –, hogy te vagy a követem, és hogy holnap, az év utolsó napján, eljöhet a molnárhoz, és kikérhet, ahogy megbeszéltük. – Leírta közben a házat, ahol a Kántorka lakott. – Ha megmutatod a gyűrűt – folytatta –, tudni fogja, hogy az én megbízásomból mész. De ne felejtsd el megmondani, hogy rajta áll, eljön-e a Koselbruchba. Ha eljön, rendben van, ha nem, úgy is jó. Akkor már teljesen mindegy, mi történik velem.

Átadta Jurónak a gyűrűt, és átölelte.

– Megígéred, hogy okos leszel? És hogy nem beszéled rá a Kántorkát olyasmire, amit inkább nem tenne meg?

– Megígérem – mondta Juro.

Egy varjú, csőrében a hajgyűrűvel, sebesen Schwarzkollm felé repült. Krabat bement a fáskamrába. Koporsó az ott a sarokban?! Vállára vett egy ásót meg egy kapát, aztán végiggázolt a szurdokon a hóban, míg a Puszta Mezőre nem ért.

Talált egy helyet, amely sötét négyszögével elütött a környezettől. Vajon saját magának vagy a Mesternek készíti a sírt?

"Holnap ilyenkorra – gondolta, ásóját a földbe vágva – már minden eldőlt."


Másnap reggeli után Juro félrevonta barátját, és visszaadta a hajgyűrűt. Beszélt a leánnyal, minden a megbeszélés szerint történik.

Estefelé, mikor már besötétedett, a Kántorka megjelent a malomban, fehér homlokpánttal, úrvacsorai ruhájában. Hanzo fogadta, megkérdezte, mi járatban van. A lány azt felelte, a Mesterrel akar beszélni.

– A molnár én vagyok. – A legényeket félretolva, a Mester a Kántorka elé lépett, fekete kabátban, háromszögletű kalapjában, viaszfehér arccal. – Mit akarsz?

A Kántorka félelem nélkül pillantott rá.

– Add ki a legényemet! – válaszolta határozottan.

– A te legényedet? – A molnár nevetett. Olyan volt a nevetése, mint valami gonosz kecskebak mekegése. – Nem ismerem a legényedet.

– Krabat az – mondta a Kántorka -, akit szeretek.

– Krabat? – A Mester igyekezett megfélemlíteni. – Ismered egyáltalán? Képes vagy arra, hogy kiválaszd a többi legény közül?

– Ismerem – állította a Kántorka.

– Ezt bárki mondhatja! – A Mester a legényekhez fordult. – Menjetek be a Fekete Kamrába, álljatok föl egy sorba, és ne moccanjatok!

Krabat azt várta, hogy majd varjúvá változtatja őket.

Andrusch és Staschko között állt.

– Maradjatok ott, ahol vagytok, és senki meg ne mukkanjon! Te se, Krabat! Az első szavadra meghal a leány! – A Mester fekete kendőt vett elő a mellényzsebéből, bekötötte a Kántorka szemét, aztán bevezette. – Ha meg tudod mutatni a legényedet, akkor viheted!

Krabat megrémült, erre nem számított. Most hogyan segítsen a lánynak? Itt még a hajgyűrű sem használ!

A Kántorka ellépkedett a legények sora előtt egyszer, kétszer. Krabat alig bírt állni a lábán. Érezte, az élete véget ért! És a Kántorkáé is! Félelem fogta el, olyan félelem, amilyent még sohasem érzett. "Én vagyok az oka... – villant át az agyán –, hogy meg kell halnia. Az én bűnöm..."

Aztán vége lett.

A Kántorka harmadszor is végiglépdelt a legények előtt és Krabatra mutatott.

– Ő az – mondta.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

És ezzel minden eldőlt.

A Mester a Kántorkához lépett, és leoldozta szeméről a kendőt.

– Szabad vagy.

Ezzel a falnak tántorodott. A legények csak álltak, mintha jéggé dermedtek volna.

– Hozzátok le a holmitokat a padlásról, és menjetek Schwarzkollmba! – mondta Juro. – Ott megalhattok a kocsma padlásán!

A molnárlegények kiosontak a kamrából. Mindannyian tudták, hogy a Mester nem éri meg újév napját. Éjfélkor meg kell halnia, a malom pedig porig ég.

A ferde nyakú Merten megszorította Krabat kezét.

– Megbosszultad Michalt és Tondát meg a többieket.

Krabat egy szót sem bírt szólni, mintha megkövült volna. Akkor a Kántorka a vállára tette kezét, és beburkolta gyapjú vállkendőjébe. Meleg és puha volt a kendő, mint egy védőburok.

– Menjünk, Krabat.

Krabat hagyta, hogy a lány kivezesse a malomból, át a szurdokon, Schwarzkollm felé.

– Mondd, Kántorka, hogyan ismertél fel? – kérdezte, amikor a fák között már itt is, ott is látni lehetett a falu fényeit.

– Megéreztem, hogy félsz, hogy féltesz – mondta a lány. – Erről ismertem rád.

Ahogy a házak felé lépkedtek, szállingózni kezdett a hó, könnyű, finom pelyhekben, mintha csak liszt hullana rájuk valami óriás szitából.