Egy hajgyűrű


A nyáron Krabat néhányszor élt előjogával, és vasárnaponként kiruccant. Nem is annyira saját szórakozására, mint inkább a Mester miatt; nehogy felkeltse gyanúját, vagy magára haragítsa. Továbbra is élt a gyanúperrel, hogy lépre akarja csalni.

Három hét múlt már el, mióta Juróra lőtt, azóta alig váltott vele pár szót a Mester. De aztán egy este, mintegy mellékesen, megjegyezte:

– Jövő vasárnap elmégy Schwarzkollmba, igaz?

– Hogyhogy? – kérdezte Krabat.

– Vasárnap búcsú lesz ott. Gondolom, szeretnéd megnézni.

– Majd meglátjuk – halogatta a döntést Krabat. – Hiszen tudja, hogy nem szívesen járok emberek közé, főleg, ha egy társam sincs velem.

Később megkérdezte Jurótól, mit tegyen.

– El kell menned – tanácsolta Juro. – Mi mást tehetnél?

– Ez túl nehéz próba – vélte Krabat.

– Sok forog kockán – mondta Juro. – De ez jó alkalom volna arra is, hogy beszélj a leánnyal.

Krabat meghökkent.

– Te tudod, hogy schwarzkollmi?

– Mióta a húsvéti tűznél ültünk. Nem volt nehéz kitalálni.

– Akkor... ismered is?

– Nem – mondta Juro. – És nem is akarom megismerni. Amit nem tudok, azt el sem árulhatom.

– De hogyan titkoljam el azt a Mester előtt, hogy találkozunk? – kérdezte Krabat.

– Hiszen tudod – nyugtatta Juro –, mi módon kell megrajzolni a varázskört. – Zsebébe nyúlt, és egy fadarabkát nyomott Krabat kezébe. – Fogd! Találkozz a szerelmeddel, és beszélj vele!


Szombat este Krabat korán lefeküdt. Egyedül akart maradni, hogy még egyszer nyugodtan átgondolja, találkozhat-e a Kántorkával. Vajon beavathatja-e máris mindenbe?

Az utóbbi időben egyre többször sikerült ellenállni Juro parancsainak. Néha Juro volt az, akit elsőnek vert ki a veríték. Bár, szokta mondani, ennek nincs túl nagy jelentősége, és Krabat nehogy elkövesse azt a hibát, hogy alábecsüli a Mestert. De mindent összevetve, nem áll rosszul a dolguk.

Krabat önbizalma nőttön-nőtt. Hiszen Pumphutt is legyőzte a Mestert. Akkor neki miért ne sikerülhetne? Juro segítségére is számíthatott, és a Kántorkáéra. Viszont éppen ez volt az, ami Krabatot még mindig kétkedéssel töltötte el: bevonhatja-e a Kántorkát a játékba? Ki jogosította fel erre? Ér-e annyit az ő élete, hogy a lányét is kockára tegye érte?

Krabat határozatlan volt. Részben igazat kellett adnia Jurónak: ha elmenne a búcsúba, az valóban kedvező alkalom lenne a találkozásra. Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom? Csak az a másik dolog ne aggasztotta volna, a bizonytalanság, hogy már holnap elmondjon mindent a lánynak, akkor, amikor még ő maga sem egészen biztos a dolgában.

"És mi lenne – jutott eszébe –, hogyha csak annyit mondanék el neki, amennyit feltétlenül szükséges, de a próba napját és óráját még nem említeném? – Krabat szíve egyszeriben megkönnyebbült. – Így a Kántorkának nem kell elhamarkodnia a döntést, én pedig időt nyerek a dolog kipuhatolására: végső esetben az utolsó percig."


A legények szemlátomást irigykedtek Krabatra, amikor vasárnap a reggeli után bejelentette, hogy a Mester elengedte a schwarzkollmi búcsúba.

– Búcsú! – kiáltotta Lobosch. – Már ha csak hallom is, kicsordul a nyálam! Máris óriási tepsik jelennek meg előttem, tele süteménnyel. És azok az édes kalácshegyek! Ugye, legalább hozol egy kis kóstolót!

"Hát persze" – akarta mondani Krabat, de Lyschko megelőzte, hogy mit is képzel Lobosch, hogy Krabatnak jobb dolga sem lesz Schwarzkollmban, mint hogy kalácson jártassa az eszét.

– Ugyan már! – vágott vissza Lobosch. – Ennél jobb semmiféle búcsún nincs!

Olyan határozottan jelentette ezt ki, hogy mind elnevették magukat. Krabat kért egy kenyérkendőt Jurótól, olyant, amilyenben az erdei munkához vagy a tőzegfejtéshez szokták magukkal vinni az ennivalót. Ezt aztán összehajtogatta és a sapkája alá tette, majd így szólt:

– Várd csak ki, Lobosch, türelemmel, mi marad neked...

Krabat kiballagott a házból, át a szurdok felső végén, és rátért arra a mezei útra, amelyik az erdő túlsó szélén Schwarzkollmba vezetett. Azon a helyen, ahol húsvétkor találkozott a Kántorkával, megvonta a varázskört, és leült. A nap sütött, az évszakhoz képest kellemes meleg volt. Egyszóval, igazi, búcsúhoz illő idő. Krabat átpillantott a faluba. A kertek gyümölcsfáit már megszedték, a hervadó lomb közül csak néhány ott felejtett alma kandikált ki pirosan, sárgán. Félhangosan elmondta a varázsigét, aztán minden gondolatát a Kántorka felé irányította.

– Ül itt valaki a fűben – adta értésére a lánynak –, akinek beszélnie kell veled. Szabadulj el otthonról egy időre, megígérem, nem tart sokáig. Senkinek sem szabad megtudnia, hová mégy és kivel találkozol: erre kér téged valaki, és reméli, hogy eljössz.

Tudta, hogy egy darabig még várnia kell. Hanyatt feküdt, karját összekulcsolta a feje alatt, hogy még egyszer átgondolja, mit is mond a Kántorkának. Az ég áttetszően kék és tiszta volt, amilyen csak késő ősszel lehet. Krabat addig-addig bámulta, míg lecsukódtak a pillái.

Amikor felébredt, a Kántorka mellette ült a pázsiton. Hirtelen nem is értette, hogy kerül ide a lány. Ott ült, türelmesen várakozva, ünnepi rakott szoknyájában, tarka, virágos nyomású selyemkendőjével a vállán, haját csipkés fehér vászonkendő fedte.

– Kántorka, régóta itt vagy? – kérdezte. – Miért nem ébresztettél fel?

– Mert ráérek – felelte a lány. – Úgy gondoltam, jobb, ha magadtól ébredsz fel.

Krabat felkönyökölt.

– Régen nem láttuk egymást – mondta.

– Igen, régóta. – A Kántorka a kendőjét gyűrögette. – Csak néha, álmomban voltál velem. Fák alatt sétáltunk, emlékszel?

Krabat mosolyogva nézett rá.

– Igen, a fák alatt. Nyár volt, meleg nyár... világos kötény volt rajtad... Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.

Én is.

A Kántorka bólogatott, majd arcát feléje fordította.

– Mi az, amit meg kellene beszélnünk?

– Ó – kiáltott fel Krabat –, majd elfelejtettem!! Arról van szó, hogy ha akarnád, megmenthetnéd az életemet...

– Az életedet? – csodálkozott a lány.

– Igen – bólogatott Krabat.

– És hogyan?

– Mindjárt megtudod.

És elmondta, milyen veszély fenyegeti, és hogyan menthetné meg ettől a lány: feltéve, ha felismeri a varjak között.

– Hát ez nem lehet túl nehéz, ha segítesz – vélte a lány.

– Nehéz, nem nehéz – ismételte Krabat. – De azzal tisztában kell lenned, hogy a te életed is elveszett, ha nem állod meg a próbát...

A Kántorka egy pillanatot sem tétovázott.

– A te életed felér az enyémmel. Csak azt mondd meg, mikor menjek a molnárhoz, hogy kikérjelek tőle.

– Ezt ma még nem mondhatom meg – felelte Krabat. – Ha eljön az ideje, meg fogom üzenni egy barátommal.

Aztán megkérte, írja le a házat, ahol lakik. A lány részletesen elmagyarázta, aztán megkérdezte, van-e kése.

– Itt van – mutatta Krabat.

Odaadta neki Tonda kését. A penge fekete volt, mint az utóbbi időben mindig, de a Kántorka kezében újra kifényesedett.

A lány leoldozta főkötőjét, levágott egy fürtöt a hajából, keskeny gyűrűt csavart belőle és átadta Krabatnak.

– Ez legyen a jelünk – ajánlotta. – Ha a barátod ezt felmutatja, akkor tudni fogom, hogy amit mond, valóban te üzened.

– Köszönöm. – Krabat a köpenye belső zsebébe rejtette a gyűrűt, majd így szólt: – Most vissza kell menned Schwarzkollmba. Később én is utánad megyek. De ne feledd: a búcsúban nem ismerjük egymást.

– És ez a "nem ismerjük egymást" azt is jelenti, hogy nem táncolhatunk egymással? – kérdezte a Kántorka.

– Voltaképp nem – mondta Krabat. – Illetve nem túl gyakran, hiszen érted...

– Igen, értem.

Ezzel a Kántorka felállt, lesimította szoknyája ráncait, és elindult Schwarzkollmba, ahol a zenészek már húzni kezdték a búcsúsoknak a talpalávalót.

Amikor Krabat megérkezett, a fiatalság már buzgón ropta a vendéglő előtti tánctéren. Körben asztalokat és padokat állítottak fel. Az öregek kényelembe helyezték magukat, úgy nézegették a lányokat, legényeket. A férfiak pipával, söröskancsóval, egyszerű barna vagy kék vasárnapi öltözékükben szinte elvesztek az asszonyok között, akik ünnepi ruhájukban olyanok voltak, mint megannyi terebélyes, tarka kotlóstyúk. Édes kalács, mézes tej mellett üldögéltek, és jóízűen pletykáltak a tánctéren kavargó fiatalokról: ki kihez illik, ki kihez kevésbé vagy egyáltalán nem, és hogy hallották-e már, ez meg amaz hamarosan egybekel, míg ellenben a kovácsék legkisebbje meg a Bartoschék Frantója között mindennek vége.

A muzsikusok magas pódiumról nyekergették szerszámaikat. Négy üres hordón állt ez a furcsa dobogó, ami nem volt más, mint a csűrkapu egymásra rakott két szárnya. Maga a bíró hozatta ide erre az alkalomra. Egyszóval a zenészek buzgón húzták a szárazfán, fújták a klarinéton a talpalávalót, hogy a nagybőgő brum-brummjáról meg ne feledkezzünk. Ha olykor-olykor letették a hangszert, hogy belenyalintsanak a sörükbe, mely megillette őket, máris minden oldalról röpködtek feléjük a kiáltások:

– Hé, ti, ott a magasban! Miért vagytok itt: hogy vedeljetek, vagy hogy játsszatok?!

Krabat elvegyült a fiatalok között. Minden lánnyal táncolt, válogatás nélkül, ahogy jött: egyszer ezzel, másszor amazzal fordult egyet. Nagy néha a Kántorkával is táncolt, ugyanúgy perdültfordult vele is, mint a többivel, bár elég nehezére esett átengedni őt a többi legénynek. A Kántorka megértette, hogy nem szabad elárulniuk magukat. Úgy beszélgettek, ahogy tánc közben szokás: csupa csacskaságot. Csak a szeme mondott többet Krabatnak: de ezt egyedül ő vette észre. És éppen mert észrevette, hacsak lehetett, el is kerülte a pillantását.

Így aztán az asztaloknál ücsörgő vénasszonyok sem foghattak gyanút; ez alól még az a félszemű vénség sem volt kivétel, akit Krabat csak most pillantott meg. Ettől kezdve azonban mégsem merte táncra kérni a Kántorkát.

Hamarosan beesteledett. A parasztok hazaindultak feleségeikkel, a fiatalság a zenészekkel együtt bevonult a csűrbe, ott ropta tovább. Krabat kint maradt. Okosabbnak tartotta most, ha hazatér a malomba: a Kántorka biztosan megérti, miért hagyja magára. Búcsúzásul magasba hajította a sapkáját, s ekkor valami meleget és puhát érzett a fején.

"Lobosch!" – kapott észbe. Összecsomózta a kendő átellenes csücskeit, aztán az elhagyott asztalokról annyi kalácsot, süteményt tömködött a batyuba, amennyi csak belefért.