A sor végén A következő naptól fogva aztán nyugtuk volt a legényeknek. Csak a Michal nyakán végigfutó csík emlékeztetett arra, hogy a Mester hetekig gyötörte őket éjszakáról éjszakára. Mostanában megint napközben dolgozhattak, ami nem esett nehezükre, este pedig letették a munkát. Ilyenkor aztán azzal foglalkozhattak, amivel csak akartak: játszhattak a dorombon, történeteket mesélhettek, kanalat farigcsálhattak. Minden úgy volt, mint azelőtt. Kezükön a hólyagok felszívódtak, mellükön és hátukon gyorsan behegedtek a sebek. Ha péntekenként a molnár felolvasott a Koraktorból, megint szorgalmasan, eredményesen tanultak, a visszakérdezéskor legtöbbször csak Juro sült bele végképp, de hát ez is a régi nóta volt.
Mihály-nap után történt, hogy a Mester Hoyerswerdába küldte Petart és Krabatot, egy hordó sóért és mindenféle konyhai eszközért. A molnár sohasem engedte el a legényeit egyedül. Ha kint a világban kellett valamit elintézni, kettesével bocsátotta útnak őket, bizonyára megvolt rá az oka.
Hajnali szürkületben indultak el a szekérrel és a két pejkóval. A koselbruchi szurdokra köd telepedett. Az erdőt elhagyván, a köd szétoszlott, a nap is felkelt. Meglátták Schwarzkollmot.
Krabat erősen reménykedett, hogy találkozhat a Kántorkával. Ugyancsak forgatta a fejét, amikor beértek a faluba, de hiába. Nem látta a vödröket cipelő, fecserésző leányok között, sem az alsó, sem a felső kútnál. És másutt sem pillantotta meg ezen a reggelen.
Krabat nagyon szomorú volt, úgy szerette volna viszontlátni a leányt, oly messze volt már az a húsvét éjszaka.
"Vajon délután, ha visszafelé jövünk, szerencsém lesz-e?" mélázott magában. Talán jobb volna, ha feladná a reményt, akkor csalódnia sem kellene.
Ám délután Hoyerswerda felől jövet, ahonnan a sok kacatot meg a hordócska sót hozták, mégiscsak teljesült a kívánsága. Ott állt a Kántorka az alsó kúttól nem messze, szakajtóval kezében egy sereg baromfi között: éppen a tyúkokat etette.
Pi-pi-pi-pi!
Krabat első pillantásra ráismert. Odabólintott, ahogy a kocsival elzötyögött előtte, de csak úgy futólag, hiszen Petarnak nem volt szabad észrevennie. A Kántorka visszabólintott, barátságosan, ahogy idegeneknek illik, látszott azonban rajta, hogy a tyúkokkal, akiket etetnie kell, százszor jobban törődik.
A baromfinép között volt egy gyönyörű, vöröstarka kakas, aki gőgösen csipegette a magot a leány lába körül: úgy irigyelte most Krabat ezt a kakast, hogy ha lehetséges lett volna, hát azon nyomban cserél vele.
Hosszan elhúzódott az ősz, barátságtalan idő volt, hűvös és szürke, sok köddel, esővel. A legények azt a kevés, félig-meddig száraz napot arra használták, hogy befuvarozták télire a tőzeget. Máskor a malomban foglalatoskodtak, a kamrában vagy a csűrben, az istállóban vagy a hombárban. Örült, aki olyan elfoglaltságot talált, hogy nem kellett kimennie a locspocsba.
Witko tavasz óta nagyot nőtt, de továbbra is cingár maradt.
Téglát kéne a fejére tenni vélte Andrusch , mert még az égig nő!
Staschko pedig azt javasolta tömjék meg, mint a Márton-napi ludat, "hogy szalonna nőjön a bordájára és hús a hátsó felére, ne maradjon ilyen madárijesztő-forma".
Újabban már Witko állán és orra alatt is pelyhedzett a legénytoll: természetesen rókavörösen. Witko nem sokat törődött vele: Krabat annál többet. Witkón figyelhette meg, milyen is az, ha valaki a malomban egy év alatt hármat öregszik.
Az első hó elég későn, András-nap éjszakáján hullott le. A koselbruchi malom legényeit ismét elfogta a nyugtalanság, megint szófukarokká és harapósakká váltak. A legcsekélyebb ok miatt is egymásnak ugrottak, és hétről hétre ritkább volt az olyan nap, amikor ne rontott volna legalább egyikük ököllel a többiekre.
Krabat emlékezett arra a beszélgetésre, amit egy éve Tondával folytatott: vajon most is azért bújt a rettegés a fiúkba, mert valamelyikükre a halál vár? Hogy ez nem jutott előbb az eszébe! Hiszen járt már a Puszta Mezőn, látta a sírhalmok sorát, hét vagy nyolc, tán több is volt, nem számolta. Most már megértette a fiúk rettegését, sőt maga is szorongani kezdett. Ebben az évben, talán Witko kivételével, bármelyikük sorra kerülhetett. De ki? És miért? Krabat egyik társát sem merte megkérdezni, még Michalt sem.
Egyre sűrűbben vette elő Tonda kését, felkattintotta, nézte a pengét. De az fényes volt és az is maradt. Tehát őt egyelőre nem fenyegeti veszély, de ez már akár holnapra megváltozhat.
A fáskamrában egy koporsó hevert. Krabat véletlenül fedezte fel, amikor a szenteste előtt fáért ment. A koporsót kocsiponyvával takarták le. Krabat észre sem vette volna, ha arra haladtában belé nem üti a sípcsontját.
Ki csinálta a koporsót? Mióta lehet itt, és vajon kire vár? Krabatot már nemcsak napközben nyugtalanította ez a kérdés, hanem még álmában is elkísérte.
Krabat koporsót talál a fáskamrában: fenyőfából készült, és kocsiponyvával takarták le. Óvatosan kinyitja és belenéz: a koporsó üres. Elhatározza, hogy szétveri. Elviselhetetlennek érzi, hogy csak hever itt és vár valakire ez a koporsó. Baltával esik neki. Szétszedi a deszkákat, felhasogatja, amilyen apróra csak lehet. Aztán széltében is felvagdossa, majd kosárba akarja rakni és bevinni Juróhoz a konyhára.
De amint szétnéz egy kosár után, a koporsó csatt! összeáll: újból ép és egész. Akkor Krabat ismét nekiesik, aprófát csinál belőle. De alig készül el, megint csatt! összeáll a koporsó. Most már dühtől tajtékozna, harmadszor is nekimegy. Egészen parányi gyújtósra hasogatja, csak úgy röpködnek a szilánkok. De mit használ? Csatt! és már megint ép a koporsó. Egyetlen repedés sem látszik rajta, és várja azt, aki beléfeküdni rendeltetett.
Krabatot iszonyat keríti hatalmába, kirohan a szurdokba. Sűrűn zuhog a hó, alig lát tőle. Nem is tudja, merre fut. Fél, hogy üldözni fogja a koporsó. Egy idő múltán megáll, és hátrafelé fülel. Nem hallja a fatalpak koppanását, a kongó hangokat, amire számított... Pár lépéssel előtte azonban csikorgás, kaparászás, mintha valaki fagyott homokban ásna. Krabat a zaj irányába fordul. Elindul, és a Puszta Mezőre ér. A hózuhogásban egy alakot pillant meg, aki kapával és ásóval gödröt ás, a halmok sorának végén, az erdőszélhez közel, ott, ahová nyáron az a megmaradt szál virág hullott.
Krabatnak ismerősnek tűnik az alak. Tudja, hogy az egyik molnárlegény ás ott, de hogy melyikük, azt a hóviharban nem tudja kivenni.
Hé! akarja kiáltani. Ki vagy? A hangja azonban elakad, egyetlen szó sem hagyja el száját. És lépni sem tud. Mintha odacövekelték volna. Talpa a talajhoz fagyott, nem képes felemelni. A mindenit! káromkodik. Hát megbénultam? Meg kell tennem azt a pár lépést... meg kell... kell...
Verítékben fürdik, utolsó erejét is megfeszíti. A lába nem engedelmeskedik. Hiába erőlködik; a talpa nem szabadul el a talajról. A hó meg egyre hull, csak hull... és lassan belepi őt is...
Krabat csuromvizesen ébredt. Ledobta magáról takaróját és gőzölgő ingét. A padlásablakhoz lépett és kinézett.
Elérkezett karácsony napja. Szenteste havazott; és a hóban most Krabat egy friss lábnyomot vett észre, mely a szurdok felé vezetett.
Amikor mosakodni indult a kúthoz, Michal jött vele szemben, kezében ásóval és kapával. Görnyedten vonszolta magát, arca beesett volt. Amikor Krabat meg akarta szólítani, csak legyintett. Szavak nélkül is megértették egymást.
Azóta mintha kicserélték volna Michalt. Elzárkózott Krabattól és a többiektől, még Mertentől is. Mintha fal emelkedne köztük, mintha már messze járna.
Így érkezett el a szilveszter napja. A Mester reggel óta nem mutatkozott. Aztán eljött az este, s a legények aludni tértek.
Krabat megfogadta ugyan, hogy nem alszik el, de a többiekkel együtt őt is csak elnyomta az álom. Éjfélkor aztán felébredt, és hallgatózni kezdett. A házban, lent tompa zörgés egy sikoly -, aztán csend. Merten, a széles vállú medve, felzokogott, akár egy gyermek. Krabat a fejére húzta a takarót, a szalmazsákba vájta ujjait, és azt kívánta, bár halott lehetne.
Újév reggelén megtalálták Michalt. A lisztkamra padlóján hevert; a mérleg gerendája zuhant le a mennyezetről, az zúzta halálra. Egy deszkán nyújtóztatták ki, és a cselédszobába vitték, hogy búcsút vegyenek tőle.
Juro adta meg neki a végtisztességet, levetkőztette, megmosta és belefektette a fenyőfa koporsóba, feje alá szalmacsutakot tett. Délután a legények kivitték a Puszta Mezőre. Leeresztették a sírgödörbe a sor felső végén, az erdő széléhez közel. Sietve temették be a gödröt, egy pillanattal sem időztek tovább a sírnál, mint az szükséges volt. E gyedül Merten maradt ott.
![]()