Az ajánlat


Minél jobban közeledett a tél, annál lassabban, annál nehezebben múlt az idő, legalábbis Krabatnak így tűnt. November közepétől néha már-már úgy érezte, egyáltalán nem is halad előre.

Időnként, ha senki sem volt a közelében, meggyőződött arról, hogy a Kántorkától kapott hajgyűrű megvan-e még. Mihelyst megérintette a köpeny felső zsebében, azonnal nagy biztonságérzet töltötte el. "Minden sikerülni fog – gondolta ilyenkor. – Minden sikerülni fog." Mostanában ritkán fordult elő, hogy a Mester éjszakára is házon kívül maradt volna. Vajon megsejtette, hogy veszély fenyegeti? Hogy a háta mögött olyasvalamit forralnak, amitől jobb őrizkednie?

Azt a néhány éjszakát, ami még hátravolt, Krabat és Juro alaposan kihasználta, folytatták a gyakorlást. Krabat egyre gyakrabban szállt szembe eredményesen Juro akaratával.

Egyszer az történt, hogy míg az asztalnál ültek, elővette zsebéből a hajgyűrűt. Anélkül hogy bármit is gondolt volna, a bal keze kisujjára húzta. Juro következő parancsára aztán Krabat azonnal az ellenkezőjét tette: méghozzá meglepő gyorsasággal és minden nehézség nélkül.

– Hé! – kiáltotta Juro. – Ez úgy ment, mintha egyszerre megkétszereződött volna az erőd! Mi lehet az oka?

– Fogalmam sincs – mondta Krabat. – Talán véletlen volt?

– Gondolkozzunk csak! – Juro figyelmesen vizsgálgatta Krabatot. – Kell, hogy legyen valami, ami ilyen váratlan erőt adott neked!

– De mi lehet? – töprengett Krabat is. – A gyűrű, az biztosan nem...

– Miféle gyűrű? – kérdezte Juro.

– Hát ez a hajgyűrű. A leánytól kaptam, a búcsú vasárnapján. Az előbb felhúztam. De hát mi köze lehet a gyűrűnek az erőmhöz?

– Ne mondd ezt! – ellenkezett Juro. – Kipróbáljuk, úgy majd megtudjuk.

Kipróbálták a gyűrűt, és hamarosan kiderült, hogy semmi kétség: ha Krabatnak ujján volt a gyűrű, játszva legyőzte Jurót, ha nem, minden úgy volt, mint máskor.

– Hát ez világos – mondta Juro. – A gyűrű segítségével mindenképp fölébe kerekedsz a Mesternek.

– De hogy lehet ez? – kérdezte Krabat. – Úgy gondolod, hogy a leány is tud varázsolni?

– Talán másképp, mint mi – mélázott el Juro. – Van egyfajta varázslás, ami más, mint amit mi tanulunk fáradságosan a Koraktorból, jelről jelre, varázsigéről varázsigére. Van egy másfajta varázslat is, ami a szív mélyéből nő ki, abból az aggódásból, amit olyasvalaki miatt érzel, akit szeretsz. Tudom, ezt nehéz megérteni, de azt hiszem, rábízhatod magad, Krabat.


Másnap reggel – miután Hanzo felébresztette a legényeket, és a kúthoz indultak – látták, hogy az éjszaka havazott. Egészen fehér volt a világ, s erre újra elfogta őket a nagy nyugtalanság.

Krabat tudta, hogy csak egyvalaki van a malomban, aki az egészet nem érti: Lobosch, aki ittléte alatt alig nőtt valamicskét, de mégis a tizennégy éves gyerekből majd tizenhét esztendős legénnyé serdült.

Egyik reggel, amikor tréfából meghógolyózta Andruscht, az pedig mérgesen nekiugrott, s csak Krabat közbelépése mentette meg, hogy ki ne tekerje a nyakát, megkérdezte Lobosch, mi az ördög ütött a fiúkba.

– Félnek – felelte Krabat egy vállrándítással.

– Félnek? – kérdezte Lobosch. – De hát mitől?

– Légy boldog, hogy nem tudod – tért ki a válaszadás elől Krabat. – Idejében meg fogod tudni.

– És te? – kíváncsiskodott Lobosch. – Te nem félsz?

– Jobban, mint gondolnád – válaszolt Krabat. – És nemcsak magam miatt!


A karácsonyt megelőző hetekben még egyszer eljött a Komámuram. A molnárlegények kirohantak, hogy lerakják a zsákokat. Az idegen ezúttal nem maradt a bakon, ezen az újhold éjszakán leszállt a kocsiról és bebicegett a Mesterrel a házba. Látták, hogy az ablak mögött megvillan a kakastoll, mintha tűz lobbanna a szobában.

Hanzo fáklyákat hozatott. A legények hallgatagon vonszolták a zsákokat az őrlőműhelybe. Megőrölték a Holtgaraton, zsákokba töltötték az őrleményt, és visszarakták a szekérre. Hajnaltájban az idegen egyedül tért vissza a kocsihoz, felkapaszkodott a bakra. Mielőtt elhajtott volna, a legényekhez fordult.

– Melyiktek Krabat?

Hangja egyszerre volt izzó szén és csikorgó fagy.

– Én – mondta Krabat elszoruló torokkal, és előrelépett.

Az idegen alaposan megnézte és bólintott.

– Rendben. – Aztán meglengette az ostort, és elhajtott.

A molnár három napra bezárkózott a kamrájába. A negyedik este aztán, karácsony előestéjén behívatta Krabatot.

– Beszédem van veled – kezdte. – Úgy gondolom, nem lesz meglepő számodra. Még szabadon dönthetsz: velem vagy ellenem.

Krabat megpróbálta az ártatlant játszani.

– Nem tudom, Mester, miről beszélsz.

A molnár azonban egy szavát sem hitte.

– Ne felejtsd el, jobban ismerlek, mint szeretnéd. Néhányan már megpróbáltak fellázadni ellenem, hogy csak Tonda és Michal nevét említsem. Az ostobák, a bohók! De rólad, Krabat, azt hittem, okosabb vagy. Ha az utódom akarnál lenni itt a malomban, minden tulajdonságod megvan hozzá!

– Elmész? – kérdezte Krabat.

– Elegem van – mondta a Mester, és meglazította a gallérját. – Végre szabad ember akarok lenni. Két-három év múlva átvehetnéd tőlem az iskola vezetését. Ha beleegyezel, minden a tiéd lesz itt, a Koraktor is.

– És te? – kérdezte Krabat.

– Én az udvarba megyek – válaszolta a Mester. – Államminiszternek, hadvezérnek, talán a lengyel korona kancellárjának, aszerint, mihez lesz kedvem. Az urak félnek majd tőlem, a hölgyeket ujjam köré csavarom, mert gazdag leszek és befolyásos. Minden ajtó kitárul előttem, mindenki az én tanácsomra hallgat, az én pártfogásomért esedezik. Aki ellenem mer szegülni, azt egyszerűen lerázom a nyakamról, hiszen tudok varázsolni, és a tudományomat, elhiheted, Krabat, alkalmazni is fogom!

Nekitüzesedett szeme égett, a vér arcába szállt.

– Te is – folytatta aztán nyugodtabban –, te is követhetnéd a példámat. Tíz-tizenöt év múlva, amikor megunod a koselbruchi iskola vezetését, keresel magadnak egy utódot a legényeid közül, átadod neki ezt az egész hitvány malmot, és aztán szabad vagy, életed végéig nagyúri pompában dőzsölhetsz!

Krabat igyekezett hideg fejjel gondolkodni. Felidézte magában Tondát és Michalt. Talán nem esküdött bosszút értük és a többiekért, akik a Puszta Mezőn pihennek, meg Worschuláért és Mertenért, aki ugyan még élte a maga ferde nyakú életét, de hát miféle élet volt az?!

– Tonda halott, és Michal is halott. Ki biztosít, hogy nem én vagyok a következő? – ellenkezett Krabat.

– Én ígérem meg neked. – És a molnár odanyújtotta bal kezét. – Szavamat adom rá, és egyben a Komámuramét is, aki külön felhatalmazott erre.

Krabat nem csapott bele a kinyújtott kézbe.

– Ha nem én pusztulok el – kérdezte –, akkor kit ér el a végzet?

A Mester úgy mozgatta a kezét, mintha az asztalt tisztogatná.

– Valakit – válaszolta. – Valakit mindig elér. De mostantól fogva együtt dönthetnénk el, ki tegyen a soros. Vegyünk olyant, akiért nem kár, például Lyschkót.

– Lyschkót utálom – mondta Krabat. – De ő is a társam, és arra, hogy bűnössé vagy bűntárssá váljak a halálában, hiszen nem nagy a különbség, arra sohasem kényszeríthetsz, molnár. Soha! – Krabat felugrott, iszonyodva kiáltott a Mesterre. – Tedd utódoddá, akit akarsz! Nekem semmi közöm ehhez, én el akarok menni!

A Mester nyugodt maradt.

– Akkor mész, ha megengedem. Ülj vissza a székre, és hallgass végig.

Krabatnak igen nehezére esett ellenállni a kísértésnek, hogy már most próbára tegye az akaraterejét. Végül mégis engedelmeskedett.

– Megértem – atyáskodott a molnár –, hogy megzavart a javaslatom. Ezért időt akarok adni neked, hogy nyugodtan meggondolhasd a dolgot.

– Minek? – kérdezte Krabat. – úgyis csak nemet fogok mondani.

– Kár. – A Mester fejcsóválva nézegette Krabatot. – Ha nem egyezel bele, a biztos halál vár rád. Tudod, hogy a kamrában már készen áll egy koporsó.

– Az még elválik, hogy kié lesz.

A Mesternek arcizma sem rándult.

– Tudod, mi lenne a következménye, ha megvalósulna, amiben reménykedsz?

– Tudom – felelte Krabat. – Nem tudnék többé varázsolni.

– És ezt is feláldoznád? – tette fel a Mester a kérdést. Azután egy pillanatig mintha elgondolkodott volna, hátradőlt a székében, és így szólt:

– Na, jó! Adok nyolc nap gondolkodási időt. Lesz gondom rá, hogy ez idő alatt megérezd, mit jelent az, ha nem tudsz varázsolni. Ettől az órától elfelejtesz mindent, amit az évek során nálam megtanultál! Ha a hét lejárt, szilveszter előestéjén utoljára fogom megkérdezni, nem akarsz-e az utódom lenni. Akkor majd kiderül, kitartasz-e a döntésed mellett.