A szultán sasmadara Gyanút fogott talán a Mester? Esetleg Lyschko segítségével kiszimatolt valamit Krabat és Juro körül? Nem tudni. De tény, hogy szeptember elején, egy este ivászatra hívta össze a molnárlegényeket, és amikor körülülték a mesterkamrában a nagy asztalt, a Mester telitöltötte a kupáját, és hirtelen felkiáltott:
Éljen a barátság!
Krabat és Juro meghökkenten meredt egymásra az asztal fölött.
Fenékig! rikoltotta a Mester. Mindenki: fenékig! Aztán Loboschsal újratöltette a poharakat, és így szólt: Az elmúlt nyáron meséltem nektek Jirkóról, a legjobb barátomról, és azt sem hallgattam el, hogy egy napon megöltem. Most megtudhatjátok, mi módon...
A nagy török háborúk idején történt. Akkoriban Jirkónak és nekem el kellett tűnnünk a Lausitzból, útjaink elváltak. Beálltam a császár seregébe muskétásnak, Jirko pedig, de én erről mit sem tudtam, a török szultán udvari varázslója lett. Császári hadvezérünk Szászország marsallja volt. Messze bevezetett bennünket Magyarországba, ahol aztán hosszú hetekig táboroztunk, szemben a török sereggel. Barát és ellenség megerősített táborokba sáncolta el magát, a háborúból alig észleltünk valamit az előőrsök csetepatéin és az ágyúgolyóbisokon kívül. Egy reggel aztán kiderült, hogy marsallunkat az éj folyamán a törökök, valószínűleg varázslat segítségével, elrabolták. Hamarosan lovas követ érkezett a sáncok alá: Szászország marsallja fogoly, élete a szultán kezében. Szabadon engedik, ha hét napon belül elhagyjuk a magyar földet, ellenkező esetben a hetedik napon selyemzsinórt csavarnak a nyakára. Nagy volt a felfordulás, és én, mert nem tudtam, hogy Jirko a török táborban van, önként vállalkoztam, hogy visszahozom vezérünket.
A Mester egyetlen húzással magába döntött egy kupa bort, majd a kupát újra megtöltette Loboschsal, azután folytatta:
Bár a kapitányunk bolondnak nézett, azért mégis jelentette az óbester úrnak, az egy generálishoz vezetett, ez pedig a leuchtenbergi herceg színe elé vitt, aki a marsall helyett átvette a fővezérséget. Eleinte a herceg nem hitt nekem. Ekkor a szeme előtt változtattam papagájjá az összes törzstisztjét, a generálist meg, aki odavezetett, aranyfácánná. Több nem is kellett a herceg meggyőzéséhez. Sürgősen visszaváltoztatta velem az urakat, és arra az esetre, ha élve visszahozom a marsallt, ezer dukát jutalmat ígért. Aztán elővezettette a tulajdon paripáit, hogy válasszak közülük.
A Mester megint megszakította az elbeszélést, hogy igyék, és megtöltette Loboschsal a kupát.
Mondhatnám tovább is de eszembe jutott valami jobb. Játsszuk el, ami hátravan a történetből. Az én szerepemet Krabat alakítja, ő lesz a varázslásban jártas muskétás, aki ki akarja szabadítani Szászország marsallját, és kell még egy Jirko... Egyik legényről a másikra nézett, vizsgálgatta Hanzót, vizsgálgatta Andruscht és Staschkót. Végül egyetlen szemének pillantása Jurón állapodott meg. Talán te... Játszd el Jirkót, ha akarod...
Jól van egyezett bele Juro hidegen. Valakinek úgyis el kell játszania.
Krabatot nem tévesztette meg az ostoba vigyor. Mindketten tudták: a Mester próbára akarja tenni őket. Nem szabad, hogy elárulják magukat.
A Mester szétmorzsolt egy csipetnyi növényport a gyertyaláng fölött: sűrű, kábító füst szállt a teremre. A legényeknek lecsukódott a szeme.
Hunyjátok csak le a szemeteket! parancsolt a Mester. Akkor megláthatjátok, mi is történt akkor Magyarországon. De Juro és Krabat azt teszi majd, amit annak idején Jirko és én tettünk a nagy török háborúban...
Krabatra ólmos fáradtság nehezedett, lassan elaludt. A Mester hangját már csak távolról hallotta.
Juro, a szultán varázslómestere a törököknél szolgál, felesküdött a félholdas zászlóra... és Krabat, a muskétás Krabat, a leuchtenbergi herceg oldalán nézegeti a lovakat, amelyeket elvezetnek előtte...
Krabat, a muskétás Krabat, fehér lábszárvédőben, kék katonazubbonyban a leuchtenbergi herceg jobbján áll, és nézegeti a lovakat, amelyeket elvezetnek előtte. Legjobban egy hollófekete mén tetszik neki, melynek homlokán boszorkányszöghöz hasonlatos jegy fehérlik.
Ezt kérem!
A herceg felnyergelteti, felszerszámoztaja számára a mént. Krabat megtölti puskáját, vállára veszi, és nyeregbe pattan. Könnyű poroszkálással megkerüli a díszteret, aztán galoppra sarkantyúzza a paripát, és úgy ront a hercegre és kíséretére, mintha a földbe akarná taposni őket. Az urak rémülten rebbennek szét, de Krabat elhúz fehérre rizsporozott fejük felett, és általános megrökönyödésükre a paripa meredeken felszáll vele a levegőbe. És ez még nem elég! Ló és lovasa veszett sebességgel távolodnak. Szabad szemmel már nem is láthatók. Gallas gróf, a főtáborszernagy sem látja őket, pedig övé a császári hadsereg legélesebb messzelátója.
Krabat úgy vágtat a szédítő magasságban, mint más a mezőn. Egy szétlőtt falu szélén hamarosan megpillantja az első törököket. Tarka turbánjaik tündöklenek a napfényben. Látja a sánckosarak mögött felállított lövegeket, az őrszemek közt ide-oda portyázó őrjáratot. De őt és lovát nem láthatják. A törökök lovai prüszkölnek rémületükben, a kutyák behúzott farokkal vonítanak.
A török tábor felett a próféta zöld zászlaját lengeti a szél. Krabat lefelé irányíja paripáját, óvatosan ér földet. A szultán pompázatos sátra közelében egy másik, valamivel kisebb sátrat vesz észre, amit vagy húsz, állig felfegyverzett janicsár őriz.
Lovát kantárszáron vezetve belép, és valóban: egy tábori széken, fejét a kezébe temetve, ott kuporog a nagy hős, a "drezdai törökfaló". Krabat láthatóvá válik, megköszörüli a torkát, a marsallhoz lép. És megriad. A táborparancsnok bal szemét fekete bőrkötés takarja!
Mi van? károg Krabatra varjúszerű, rekedt hangon. Kend török szolgálatba állt? Hogy jött be a sátramba?
Alázatosan jelentem mondja Krabat , parancsot kaptam, hogy excellenciádat kivigyem innen. A lovam útra kész. Most a ló is látható alakot ölt. Ha exellenciádnak nincs kifogása... Nyeregbe lendül, és int a marsallnak, kapaszkodjon mögéje. Aztán kiszáguldanak. a sátorból.
A janicsárok az elképedéstől mozdulni sem bírnak. Krabat szüntelen "Helyet!" kiáltással nyargal régig a táboron a megszabadított marsallal. Még a szultán núbiai gárdája is elejti fegyverét, amikor megpillanja őket.
Gyí! kiáltja Krabat. Kapaszkodjon méltóságod!
Senki sem merészeli útjukat állni. Már a táborkapunál járnak, hamarosan elérik a szabad mezőt. Ekkor Krabat a levegőbe röppenti a táltost. A törökök csak most kapnak észbe, lövöldözni kezdenek rájuk. Golyók süvítenek el a fülük mellett. Krabat remek kedvében van, nem fél a török lövedékektől.
Ahhoz, hogy eltaláljanak mondja a csodálkozó marsallnak , aranygolyóbissal kellene lőniük. Minket nem fog a vas- és ólomgolyó, de még a nyílvessző sem.
A pufogtatás abbamarad, a törökök beszüntetik a tüzet. A tábor felől azonban sebesen közeledő suhogást, surrogást hall a két lovas. Krabat a légi lovaglás alatt nem fordulhat hátra: a marsallt kéri meg, pillantson már vissza. A marsall hatalmas, fekete sast lát, mely üldözésükre indult.
Mindjárt lecsap ránk, hátán a nap, csőrét fenyegetően ideirányítja! kiabálja kétségbeesetten.
Krabat elhadar egy varázsigét. Nyomban hatalmas szürke fellegek tornyosulnak a sas és a két lovas közé vastagon, valóságos heggyé sűrűsödve.
A sas azonban áttör rajta.
Ott van! károg a marsall. Rohamra készül!
Krabat rég megértette, miféle sasmadár követi őket. Csöppet sem csodálkozik, amikor az emberi hangon szólal meg.
Forduljatok vissza kiáltja , vagy halálfiai vagytok!
Ezt a hangot ismeri Krabat. De honnan? Nincs ideje gondolkozni rajta! Intésére félelmetes vihar kerekedik, mely hatalmas erővel löki vissza a sast. Igazából le kellene söpörnie az égről, mint egy tollpihét, de a szultán sasmadara minden orkánnal szembeszáll!
Forduljatok meg! kiáltja ismét. Adjátok meg magatokat, amíg nem késő!
Ez a hang, ismeri fel most már Krabat, Juro hangja, az egykori baráté, akivel valaha, sok-sok éve, a koselbruchi malomban dolgozott.
A sas! rikolt közben a marsall. Mindjárt utolér. Hirtelen az is eszébe jut Krabatnak, hogy ez a hang kié, amelyik most a fülébe károg. A flintája, muskétás! Miért nem lövi kend agyon a szörnyeteget?!
Mert nincs nálam arany, amivel rálőhetnék feleli, és boldog, mert még igazat is mondott. De a szász marsall vagy kicsoda is az, aki mögötte ül, leszakít egy aranygombot a zubbonyáról.
Töltse ezt a flintájába, és lőjön már kend!
Juro, a sas-Juro már csak néhány szárnycsapásnyira van. Krabatnak álmában sem jutna eszébe agyonlőni. Úgy tesz, mintha betöltené a csőbe az aranygolyóbist; a valóságban azonban észrevétlenül a földre ejti.
Lőjön már kend! sürgeti a marsall. Lőjön már!
Hátra sem fordul, úgy tüzel Krabat a sasra, bal vállán át, vaktöltettel. A csőben csak por van. Az aranygomb nincs benne. Eldörren a lövés. Hirtelen fülsértő halálsikoly remegteti meg a levegőt:
Krabat! Kra-baa-aaat!
Krabat megrémül, elejti a muskétát, kezébe temeti arcát, és felzokog.
Krabat! visszhangzik a fülében. Kra-baa-aaat!
Krabat kétségbeesetten ugrott fel az asztaltól. Hogy került ide? Mit keres itt Andrusch, Petar, Merten és a többiek? És milyen zavartan bámulnak rá! És miért kapják el a tekintetüket, ha Krabat rájuk néz?
A Mester halottsápadt arccal ült a helyén, hátradőlve, mintha a távolba fülelne.
Juro sem mozdult. Az asztalra borulva feküdt, széttárt karokkal: néhány pillanattal ezelőtt ezek a karok még zúgó, suhogó sasszárnyak voltak. A kupája feldőlt, mellette az asztallapon sötétvörös folt. Bor vagy vér?
Lobosch hangos zokogással vetette magát Juróra.
Meghalt, meghalt! kiáltotta. Megölted, Krabat!
Krabat torka elszorult. Két kézzel tépte fel ingét. Aztán azt látta, hogy Juro megmozdul. Előbb az egyik, aztán a másik karját emeli meg. Úgy tűnt, lassan visszatér belé az élet. Megtámaszkodott, lassan felemelte arcát, homlokán, kétujjnyira az orrgyök fölött, kör alakú folt vöröslött.
Juro! A kis Lobosch megragadta a vállát. De hisz te élsz, Juro, hiszen te élsz!
Miért, mit gondoltál? kérdezte Juro. Hiszen csak eljátszottuk a dolgot. Csak éppen a koponyám zúg Krabat lövésétől. Játssza Jirkót legközelebb, aki akarja. Nekem elegem van, megyek aludni!
A molnárlegények megkönnyebbülten nevettek fel. Andrusch mindnyájuk véleményét mondta ki, amikor így szólt:
Menj, testvér, eredj csak! Az a lényeg, hogy megúsztad!
Krabat megkövülten ült a helyén. A lövés és a sikoly és most egyszerre ez a nagy zsinatolás. Hogy jön ez össze?
Abbahagyni! vetette közbe magát a Mester. Hagyjátok abba! Ezt nem lehet elviselni. Üljetek le és hallgassatok! Egyik kezével az asztalra támaszkodott, a másikkal úgy markolta meg a kupát, mintha össze akarná roppantani. Amit ti láttatok kiáltotta , az csak lidércnyomás volt! Lázálom, amiből felébred az ember, és kész... De én nem álmodtam ezt a történetet Jirkóval, ott, Magyarországon. Én megöltem a barátomat. Meg kellett ölnöm, ahogy Krabat tette, ahogy az én helyemben mindenki megtette volna, mindenki!
Öklével az asztalra csapott, csak úgy táncoltak a boroskupák. Aztán megmarkolta a kancsót, ivott féktelenül, mohón. Majd falhoz vágta, és ordítani kezdett:
Kifelé! Mindenki kifelé, gyorsan! Egyedül akarok maradni! Egyedül! Egyedül!
Krabat is egyedül akart maradni. Kilopódzott a malomból. Holdtalan, de csillagos éjszaka volt. A harmatos mezőkön átgázolva, a malomtóhoz ment. Amint lepillantott a fekete vízre, melyen visszatükröződtek a csillagok, hirtelen fürödni támadt kedve. Gyorsan nekivetkőzött, beleereszkedett a tóba, és néhány karcsapással eltávolodott a parttól.
A víz hideg volt: kitisztult tőle a feje, de szüksége is volt rá az esti események után. Vagy háromszor bukott le, majd újra fel, aztán prüszkölve, fogvacogva fordult vissza a part felé.
Juro várt rá egy törülközővel.
Megfázol, Krabat! Gyere már ki! Miféle bolondság ez?
Partra segítette Krabatot, becsavarta a törülközőbe, hogy szárazra dörzsölje. Krabat kibújt a keze közül.
Nem értem, Juro mondta. Nem értem, hogy lőhettem rád!
Hiszen nem lőttél rám, Krabat. Legalábbis az aranygombbal nem.
Te tudtad?
Tudtam, hogy így lesz, hiszen ismerlek. Juro oldalba bökte. Az ilyen halálsikoly, meglehet, szörnyen hangzik, de igazán nem kerül semmibe.
És a folt a homlokodon? kérdezte Krabat.
Ó, a folt! nevetett Juro. Ne felejtsd el, hogy egy kicsit én is jártas vagyok a titkos tudományokban, erre még épp futja.
![]()