A kakastollas


A koselbruchi malomnak hét garata volt. Hatot állandóan használtak, a hetediket soha: ezért Holtgaratnak hívták. Ez az őrlőműhely hátsó részében volt. Krabat eleinte azt hitte, hogy a fogaskerék egyik foga tört el, esetleg a hajtómű akadt meg, vagy valami más műszaki hiba miatt nem használják, de egy reggel, söprés közben észrevette, hogy a Holtgarat kiöntője alatt, a padlódeszkán egy kis liszt maradt. Amikor alaposabban megvizsgálta, az őrlőládában is talált némi friss lisztet, mintha munka végeztével nem tisztogatták volna le elég alaposan.

Őröltek volna a múlt éjjel a Holtgaraton? Az csak titokban történhetett, míg mindenki aludt. Vagy talán nem is aludt mindenki olyan mélyen, mint ő maga?

Eszébe jutott, hogy a molnárlegények ma szürke arccal, karikás szemekkel jelentek meg a reggelinél, némelyik lopva ásítozott is; ezt most roppant gyanúsnak találta.

Kíváncsian mászott fel a falépcsőn a dobogóig, ahonnan az őrölnivalót zsákszámra öntik a tölcsérszerű garatba, melyből aztán a szemleeresztőn át a malomkövek közé csorog. A zsákok beöntésekor elkerülhetetlen, hogy ne hulljon néhány szem a padlóra, de most Krabat nem magokat talált a rázórosta alatt, ahogy várta. Ami ott a dobogón szétszóródott, első pillantásra apró kavicsnak tűnt: de a másodikra kiderült, hogy fogak hevertek ott, fogak és csontszilánkok.

A fiút elfogta a rémület, ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Hirtelen Tonda termett mögötte. Krabat nem vette észre, hogy mögéje lépett. Elkapta a fiú kezét.

– Mit keresel itt fent, Krabat? Gyere le, mielőtt még észrevesz a Mester, és felejtsd el, amit itt láttál! Hallod, Krabat, felejtsd el!

Aztán levezette a lépcsőn; és amint a fiú lába megérintette az őrlőműhely padlóját, minden, amit ezen a reggelen megélt, kitörlődött emlékezetéből.

Február második felében kemény fagyok jöttek. Minden reggel ki kellett szabadítani a zsilipet a jégből. Éjszakánként, amikor a malom leállt, a keréklapátokra is ráfagyott a víz: őrlés előtt ezt a vastag kérget is le kellett ütögetni.

Legveszedelmesebb a termésjég volt, ami a malomárok alján növekedett. Két legénynek időről időre le kellett szállnia és lecsákányoznia, nehogy megbénítsa a kereket. Ez aztán olyan munka volt, amiért senki sem lelkesedett. Tonda szigorúan vigyázott rá, hogy egyikük se húzza ki magát a munka alól. De amikor Krabatra került volna a sor, ő maga szállt le az árokba, mert ez nem neki való munka, mondta, könnyen pórul járhatna.

Mindenki egyetértett, egyedül Kito zsémbelt, mint mindig, Lyschko pedig kijelentette:

– Bárki pórul járhat, aki nem vigyáz magára.

Talán véletlenül, talán nem, éppen akkor jött arra a buta Juro, mindkét kezében tele moslékosvödröt cipelt, s amikor Lyschko mellé ért, megcsúszott, és tetőtől talpig leöntötte a disznóeledellel. Lyschko káromkodott, Juro kéztördelve sopánkodott, hogy meg tudná magát pofozni kétbalkezességéért.

– Ha elképzelem, hogy fogsz bűzleni egy darabig – mondta –, és hogy én vagyok az oka mindennek... Ajjajjajj, Lyschko, ajjajjajj!! Ne haragudj rám, Lyschko, nagyon szépen kérlek, hiszen szegény kis disznócskáimat is sajnálom!

Krabat mostanában sokat járt Tondával és a többiekkel az erdőre fát vágni. Ahogy vastagon bebugyolálva, a reggeli kásával jóllakottan, kucsmájukat fülükre nyomva ott ültek a szánon, a hideg és fagy ellenére is jól érezte magát, úgy vélte, egy fiatal medvének sincs jobb dolga. A kidöntött fákat ott helyben legallyazták, lekérgezték, megfelelő hosszúságúra vágták és máglyákba rakták, szép szellősen, keresztfákkal, hogy alaposan kiszáradjon, mire a közelgő tél előtt a malomhoz szállítják gerendának, deszkának vagy pallónak felvágva.

Így telt-múlt az idő, hétre hét jött anélkül, hogy Krabat életében bármi is megváltozott volna. De a körülötte zajló élet néha elgondolkoztatta. Különös volt például, hogy a malomba sohasem hoztak őrölnivalót. Vagy a környék parasztjai kerülték volna a malmot? De hiszen a garatok nap mint nap jártak, a tartályokba zsákszámra öntötték a gabonát; árpát, zabot, hajdinát őröltek.

De vajon az a liszt és dara, ami napközben a zsákokba kerül, éjjel nem változik-e vissza gabonává? Krabat ezt egyáltalán nem tartotta lehetetlennek.

Március első hetében megváltozott az idő. Nyugati szél támadt, szürke fellegeket terelt az égre.

– Hó lesz – morogta Kito –, érzem a csontjaimban.

És tényleg havazott is egy keveset, kövér, vizes pelyhekben; de aztán hamarosan megérkeztek az első esőcseppek is, a havazásból zivatar lett, csak úgy zuhogott.

– Tudod mit? – fordult Andrusch Kitóhoz. – Vegyél egy levelibékát, a csontjaidban nem lehet már megbízni!

Micsoda ítéletidő volt! Vihar söpörte a szakadó esőt, a hó és jég hamar elolvadt, a malomtó fenyegetőn feldagadt. Ki kellett menniük a locspocsba, hogy karókkal erősítsék meg a zsilipet.

Vajon ellenáll-e a gát az áradásnak?

"Ha így megy tovább, három napba se telik, és itt fulladunk malmostul" – gondolta Krabat.

A hatodik nap estéjén megcsöndesedett az eső, a felhőtakaró felszakadt, és pár pillanatra felizzott a fekete, nedvesen csepegő erdő az esti nap fényében.

A következő éjszaka furcsa álom ébresztette fel Krabatot: a malomban tűz ütött ki. A molnárlegények felpattantak szalmazsákjaikról, zajongva letódultak a lépcsőn; de ő, Krabat, úgy feküdt ágyán, mint egy fadarab, képtelen volt megmozdulni.

Már a gerendákat emésztették a lángok, már az arcába pattogtak az első szikrák, amikor egy kiáltással talpra ugrott. Szemét dörzsölgette, ásított, körülnézett. Akkor hirtelen meghökkent, nem tudta, jól lát-e. Hol vannak a többiek? A szalmazsákokon senki, látszott, hogy nagy sietséggel hagyták el őket: sebtiben félredobált takarók, gyűrt lepedők. Itt egy gyapjúmellény hevert a földön, amott sapka, sál, egy nadrágszíj, és mindezt a csúcsíves ablak előtt villódzó vörös fény világítja meg.

Igazán égne a malom?

Krabat egy csapásra magához tért, feltépte az ablakot. Kihajolva látta, hogy a malom előterén súlyosan megrakott, esőtől fekete ponyvájú szekér áll hat lóval, mind a hat hollófekete.

A bakon felhajtott gallérú ember ült, kalapját a szemébe húzta, maga is koromfekete volt. Csupán a kakastoll, melyet a kalapjára tűzött, csak ez a toll világított és vöröslött. Tűzlángként lobogott a szélben: hol fellobbant, rikítóan, harsányan, hol lelohadt, mintha ki akarna aludni. Olyan erősen világlott, hogy cikázó fénye egészen betöltötte a malomudvart.

A molnárlegények a ház és a szekér közt rohangáltak ide-oda, lerakták a zsákokat, bevonszolták az őrlőműhelybe, majd rohanvást újabbakért jöttek. Lázas sietséggel, némán játszódott az egész. Egyetlen kiáltás, egyetlen káromkodás sem hallatszott, csak a molnárlegények lihegése. A fuvaros néha odacsördített ostorával a fejük fölé, olyan közel, hogy érezhették a szelét. Ez kettőzött sietségre ösztökélte őket. Maga a Mester is buzgólkodott. Ő, aki egyébként soha egy szalmaszálat sem mozdított meg a malomban, ma éjjel még ő is dolgozott. Versenyt loholt a többiekkel, mintha fizetnék.

Egyszer egy kurta pillanatra abbahagyta a munkát, de nem azért (ahogy Krabat rosszmájúan feltételezte), hogy kifújja magát, hanem felrohant a malomtóhoz, és miután a gyámfákat elrakta az útból, felhúzta a zsilipet.

A víz harsogva ömlött a malomárokba; lezuhogott és nagy csobogással-hullámzással megtöltötte a csatornát. A kerék nyögve megfordult. Eltartott egy darabig, amíg megszokott ütemét elkapta, de aztán már vígan járta a táncát. Most a garatok tompa zörömbölése következett volna, de csak egy indult be, és ennek a hangját nem ismerte a fiú. Úgy hangzott, mintha a malom leghátsó szögletéből jönne ez a zajos csörömpölés és csikorgás, valami szörnyű visító hang kíséretében, ami hamarosan tompa, fülkínzó vonításba csapott át. Krabatnak eszébe jutott a Holtgarat, érezte, hogy lúdbőrös lesz a háta.

A munka eközben tovább folyt odalent. Már lerakták az egész kocsit, ekkor a legények egy szusszanásnyi szünetet tarthattak, de nem túl sokáig, mert kezdődött minden elölről, csak most a házból kellett a zsákokat a kocsira hordani. Bármit tartalmaztak is eddig, most lisztté őrölve vihették vissza. Krabat meg akarta számlálni a zsákokat, de elbóbiskolt. A kocsikerekek zörgésére ébredt, első kakasszókor. Az idegen, ennyit még látott a fiú, nagy ostorpattogtatással hajtott tova a nedves réten át az erdő felé, és különös módon a súlyos szekér nem hagyott nyomot a fűben.

Egy pillanattal később lezárták a zsilipet is, a kerék leállt. Krabat visszasurrant az ágyára, és fejére húzta a takarót. A legények támolyogva jöttek fel a lépcsőn, fáradtak, meggyötörtek voltak. Szó nélkül lédőltek fekhelyükre, csak Kito dünnyögött valamit a háromszor átkozott újholdéjszakákról és a pokoli csőcselékről.

Reggel Krabat alig bírta összeszedni magát, zúgott a feje, a gyomra reszketett. Reggelinél a legények arcát vizslatta; álmos, másnapos volt valamennyi. Kedvetlenül hajigálták magukba a kását. Még Andruschnak is elment a mókás kedve; sötéten meredt a tálba, és egy szót sem szólt.

Reggeli után Tonda félrevonta a fiút.

– Rosszul aludtál?

– Ahogy vesszük – felelte Krabat. – Hiszen nekem nem kellett robotolnom, én csak néztelek benneteket. De ti! Miért nem keltettetek fel, amikor elment az az ember? El akartátok titkolni előttem, mint annyi mindent, ami itt a malomban történik, amiről nekem mit sem szabad tudni. De hát: sem vak, sem süket nem vagyok, és főleg: nem ejtettek a fejemre, egyáltalán nem!

– Senki sem állította ezt – mondta Tonda.

– De úgy tesztek! – kiáltotta Krabat. – Szembekötősdit játszotok velem, miért nem hagyjátok már végre abba?

– Mindennek megvan a maga ideje – felelte nyugodtan. Tonda. – Hamarosan megtudod, hányadán áll a dolog a mesterrel meg a malommal. Közelebb van már a nap és az óra, mint gondolnád: addig pedig légy türelemmel.