Vivát Augustus! A molnárlegények végül nem verték meg Lyschkót, de az elkövetkező hetekben kiközösítették maguk közül. Senki sem szólt hozzá, senki sem válaszolt, ha kérdezett valamit. A kását és a levest Juro külön tálban hozta ki neki, merthogy "senkitől sem várhatod el, hogy egy tálból egyen egy csirkefogóval". Krabat ezt teljesen helyénvalónak találta. Aki befeketíti a pajtását a Mester előtt, az rászolgál a megvetésre.
Újholdkor, amikor megérkezett a "Komámuram" az őrölnivalóval, ismét dolgoznia kellett a molnárnak is. Úgy buzgólkodott, mintha csak meg akarná mutatni a legényeknek, mi is az a munka. Vagy talán a "Komámuram"-mal függött össze a dolog?
A Mester különben sokat volt úton a tél végén, néha lóháton, néha szánkón ment el. A legények nem sokat törődtek vele, miféle üzleteket is köt erre-arra. Amihez nem volt közük, arról nem kellett tudniuk, és amiről nem tudtak, az nem is okozhatott nekik fejfájást.
A hó közben már elolvadt, zuhogott az eső, és a legények örültek, hogy a zord időben a meleg szobában ülhetnek. Egyik este, József-nap táján a Mester hipp-hopp a kocsit követelte, méghozzá gyorsan, mert sietős a dolga! Krabat segített Petarnak a barnákat befogni, aztán gyeplőszárra fogta a nyergest, és "gyííía!", kivezette a fogatot az előtérre, míg Petar berohant a malomba, hogy jelentse a Mesternek, a kocsi útra kész. Krabat lópokrócot terített a fejére az eső miatt, s a Mester számára is előkészített néhány takarót, mert a kocsi nyitott, könnyű jármű volt.
Már csörtetett is kifelé a Mester, Petar viharlámpással világított neki. Bő köpönyeget viselt és a fekete, háromszögletű kalapját. Csizmáján sarkantyú pengett, köpenye alól kard villant elő.
"Megbolondult! gondolta magában Krabat, míg a Mester elhelyezkedett a bakon. Miért kell éppen ebben az ocsmány időben útnak indulni?"
A Mester beburkolózott a takarókba, és futólag megkérdezte:
Nem akarsz velem jönni?
Én?
Csak mert tudni akarod, miért indulok útnak.
Krabatban a kíváncsiság legyőzte az eső utálatát, és egy ugrással a Mester mellett termett.
Na, lássuk, tudsz-e hajtani? A Mester a kezébe nyomta a gyeplőt és az ostort. De egy óra múlva Drezdában legyünk!
Drezdában? Egy óra alatt? Biztosan rosszul hallott.
Gyerünk, indulj már!
Tovagördültek a rázós erdei úton. Sötét volt, mint egy kályhacsőben.
Gyorsabban! sürgette a Mester. Nem tudsz gyorsabban hajtani?
Felborulunk, Mester...
Ostobaság! Ide vele!
Ettől kezdve a molnár maga hajtott. De hogyan! A szélnél is sebesebben, ki az erdőből, egyenesen a kamenzi országútra. Krabat az ülésbe kapaszkodott, talpát erősen a lábtartóhoz szorította. Eső vágott az arcába, a szél majd lesodorta az ülésről.
Köd ereszkedett le. Belenyargaltak. Vastagon, sűrűn gomolygott körülöttük. De nem sokáig, mert kisvártatva kibukkant belőle a fejük aztán egyre lejjebb ért: már csak mellig, derékig, míg végül csak a lovak csüdjéig.
Az eső elállt, előlopakodott a hold, a talajt ezüstfehér ködfátyol borította, mintha hótakaró volna. Mezőkön száguldanak? Sem a patkók csattogását, sem a kocsikerekek zörgését nem hallotta. Egy ideje a rázkódás is megszűnt. Krabat úgy érezte, mintha szőnyegen gördülnének tova, havon vagy dunnákon. A lovak remekül húztak, lágyan rugózott a kocsi. Élvezet volt száguldani a hold alatt a széles mezőn.
Hirtelen rándulás, csak úgy recsegett az összes ereszték. Fatönk? Szikladarab? Mitévők lesznek, ha eltört a tengely vagy a kerék?...
Megnézem, hol a hiba... Krabat már a felhágón áll, ekkor elkapja a Mester, és visszarántja.
Maradj ülve!
Lemutat, a köd felszakad. Krabat nem hisz a szemének. Alant tetőtarajok, temető: keresztek, sírdombok árnyékát vetíti ki a holdfény.
A kamenzi templomtornyon akadtunk fel mondja a Mester. Vigyázz, le ne ess a bakról!
Megrántja a gyeplőt, csattint az ostorral.
Gyía, előre! Egy második rántás, és a kocsi kiszabadult. További útjuk már zavartalan volt a levegőben, a fehéren, holdfényesen csillogó felhők között.
"És én gondolta Krabat -, én buta, még ködnek hittem..."
Fél tízet ütött az óra a drezdai templom tornyán, amikor a Mester és Krabat megérkezett. Nagy csikorgással ereszkedett le a kocsi a kastély köves udvarára. Istállófiú rohant elő, és megragadta a gyeplőt.
Mint rendesen, uram?
Ostoba kérdés!
A Mester pénzt hajított neki. Aztán leugrott a kocsiról, és felszólította Krabatot, hogy kövesse. Felsiettek a lépcsőn az előtérbe. Felérve, hatalmas szál tiszt állta el útjukat, széles selyem vállszalaggal, mellvértjén csillogott a hold.
Jelszó?
A Mester nem válaszolt, csak félretolta. A tiszt a kardjához kapott, ki akarta rántani, de nem tudta.
A Mester egyetlen ujjcsettintéssel lenyűgözte: mereven, mozdulatlanul állt ott a hosszú fickó, tágra nyílt szemmel, jobbja a kardmarkolaton.
Gyere! kiáltott a Mester. Ez biztosan új ember!
Siettek tovább a márványlépcsőn, a folyosókon, termeken át, a tükörfalak mentén és a súlyos, aranymintás függönyökkel takart, hatalmas ablakszárnyak előtt. Az ajtónállók és lakájok, akikkel útközben találkoztak, már ismerték a Mestert. Senki sem állta útjukat, senki sem tartóztatta fel őket kérdezősködéssel. Némán félrehúzódtak, és meghajolva várták meg, míg elhaladtak előttük. Krabat, mióta a kastélyba értek, azt hitte, álmodik. Teljesen elkápráztatta a főúri fényűzés, pompa, elviselhetetlenül piszkosnak érezte magát a molnárkötényében.
"Vajon kinevetnek-e a lakájok? gondolta magában. Fintorognak-e az ajtónállók a hátam mögött?"
Érezte, hogy elbizonytalanodik, s botladozni kezdett. Ez meg micsoda... hiszen egy kardban botlott el a lába... de kinek a kardjába, az ördögbe is! A tükörbe pillantott és visszahőkölt: amit látott, meghaladta az értelmét. Ezüstgombos, fekete apródköpeny pompázott rajta, magas bőrcsizma, és való igaz! kardszíj és egy igazi gyíkleső! És tényleg háromszögű kalap van a fején? És mikor került a fejére a fehérre rizsporozott, copfos paróka?
Mester! akarta kiáltani. Mi ez?
De nem volt ideje, mert hirtelen betértek egy gyertyáktól fénylő előszobába, ahol már több uraság álldogált, kapitányok, óbesterek, köztük néhány, kitüntetést viselő udvaronc.
Egy kamarás a Mesterhez lépett.
Végre megérkezett kegyelmed, a fejedelem már nagyon várta! Krabatra mutatva megkérdezte: Nem egyedül jött kegyelmed?
Az apródom mondta a Mester. Majd itt megvár.
A kamarás odaintett egy kapitányt.
Foglalkozzon kegyelmed a fiatalúrral!
A kapitány karjánál fogva behúzta Krabatot egy ablakmélyedésben álló asztalkához.
Bort vagy csokoládét, kedvesem?
Krabat egy pohár vörös bor mellett döntött. Míg a kapitánnyal koccintgatott, a Mester eltűnt a választófejedelem lakosztályában.
Reméljük mondta a kapitány , sikerül neki!
Micsoda? kérdezte Krabat.
Ezt, uracskám, kegyelmednek kellene a legjobban tudni! Hát nem azon fáradozik a kegyelmed gazdája már hosszú hetek óta, hogy meggyőzze őfelségét arról, hogy tanácsadói, akik meg akarják kötni Svédországgal a békét, buta szamarak, és el kell zavarni őket a fekete fenébe?
De, persze hagyta rá Krabat gyorsan, bár minderről fogalma sem volt. Az óbester és kapitány urak, akik köréjük gyülekeztek, nevettek, és koccintásra emelték a poharaikat.
A svéd háborúra! kiáltozták. Arra, hogy a választófejedelem folytassa a háborút! Győzelem vagy vereség, mindegy, csak háború legyen!
Éjfél körül tért vissza a Mester. A választófejedelem kikísérte őt a várószoba küszöbéig.
Köszönöm kegyelmednek mondta. Kegyelmed tudja, hogy tanácsa drága és értékes számunkra, és bár eltartott egy ideig, míg érveit és indokait elfogadhattuk, most meghozatott a döntés: a háború folytatódik!
A várószobai urak kardjukat csörtették, kalapokat lengettek.
Vivát Augustus! kiáltották. Dicsőség, tisztelet a választófejedelemnek! Halál a svédekre!
A szász választófejedelem súlyos, húsos, tyúk formájú ember, válla, akár egy kovácsé, öklét akármelyik matróz megirigyelhette volna egy kézmozdulattal köszönte meg az uraknak az ujjongást. Aztán a Mesterhez fordult, és még néhány szót váltott vele, ami a várószoba zajában elveszett, de amit nem is szánt idegen füleknek, és végül elbocsátotta őket.
Az udvar és a hadsereg emberei ott maradtak, Krabat pedig a Mesterrel kifelé tartott. Ugyanazon az úton távoztak, amelyiken jöttek: az ablakos és tükrös falak mellett, a termeken, folyosókon át, le a márványlépcsőn a bejárathoz, aztán az udvari lépcsőn, ahol még mindig ott állt a szálfatermetű tiszt, tágra meredt szemmel, jobbja a kardmarkolaton, mereven, mozdulatlanul, akár egy ólomkatona.
Oldd fel, Krabat! mondta a Mester. Krabatnak ez csak egy ujjcsettintésébe került, ahogyan a Feketeiskolán tanulta.
El kegyelmeddel! parancsolta. Jobbraaaaa át!
A tiszt kivonta kardját, és tisztelgett a fényes pengével. Aztán, ahogy parancsolták, jobbraátot csinált és elmasírozott.
A kastélyudvaron már készen állt a kocsi. Az istállószolga jelentette, hogy a parancs szerint ellátta a lovakat.
Ajánlom is! mondta a Mester.
Aztán beszálltak, és Krabat csak most vette észre, hogy ismét a régi ruháiban van. Jó is volt ez így, mert mit kezdett volna a malomban háromszögletű kalpaggal, apródmentével, szablyával? Átgördültek az Elba kőhídján. Amint kijutottak a városból, és elérték a folyó túloldalán emelkedő kaptatót, a Mester a mezőre fordította a lovakat. Ekkor ismét a levegőbe emelkedtek, és ott folytatták útjukat.
A hold már meglehetősen alacsonyan nyugaton járt, s hamarosan le is ment az égbolt peremén. Krabat gondolataiba merült. Lepillantott a falvakra és a kis városokra, a földekre és erdőkre, tavakra és vízmosásokra, a mocsaras, homokgödrös pusztára, mindarra, ami fölött csak átrepültek.
Milyen békés vidék, sötét, csendes.
Mi jár a fejedben? érdeklődött a Mester.
Azon gondolkodom felelt Krabat , hogy milyen messze juthat az ember a mágiával. Olyan tudomány ez, amivel még hercegek, királyok fölött is hatalmat nyerhetünk.
![]()