Edgar Allan Poe
Az Usher-ház vége
(fordította: Babits Mihály)
Sitõt gu'on le touche il résonne" *
Egy egész, unalmas,
ködös, hangtalan napon át, az esztendõ õszén,
mikor a felhõk nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen,
utaztam egyedül, lóháton, egy különösen
sivár tájdarabon; és végre, mire az est árnyai
felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében.
Nem tudom, hogy történt, de az épület megpillantására
elviselhetetlen szomorúság érzése járta
át szellememet. Azt mondom: elviselhetetlen, mert ezt az érzést
nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes,
mert költõi hangulat, amilyenben rendesen fogadja a lélek
a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit
is. Úgy néztem az elõttem nyúló látványra
-- a csupasz házra s a birtok egyszerû tájrajzára,
a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra,
a néhány sor sásra és a néhány
korhatag fa halvány törzsére --, oly tökéletes
nyomottságával kedélyemnek, amit semmi más
földi érzéshez nem tudok hasonlítani, mint az
ópiumszívó másnaposságához: a
mindennapi életbe való keserû visszaesésnek,
a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami
jegesség volt, valami süllyedõ, émelyedõ
érzése a szívnek, valami könyörtelen zordonsága
a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése
nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az -
s megálltam a gondolatra --, mi volt az, ami úgy felzaklatta
idegeimet, mialatt az Usher-házat szemléltem? A rejtélyt
nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel,
melyek mindenfelõl megszálltak, amint így tûnõdtem.
Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítõ
konklúzióhoz, hogy míg egyfelõl kétségtelenül
léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi,
melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelõl
e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások
közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk
mélységeit. Lehetséges, gondoltam, hogy e táj
elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különbözõ
összeállítása módosítaná,
vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét
arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és,
e gondolat hatása alatt cselekedve, megrántottam lovam zabláját
egy halványfekete, komor tó meredek partjánál,
mely töretlen fénnyel nyúlt a ház elõtt,
és lenéztem -- de még didergetõbb borzongással,
mint az imént -- a szürke sás és a kísérteties
fatörzsek és a kifejezéstelen szemekhez hasonló
ablakok elváltozott és megfordított képmására.
Pedig a szomorúságnak
ebben a házában szándékoztam én most
tölteni pár hetet. Tulajdonosa, Roderick Usher, egyike volt
gyermekkorom legjobb pajtásainak; de utolsó találkozásunk
óta sok év telt el. Nemrég azonban egy levél
ért hozzám az ország egy távoli zugában
-- egy levél õtõle --, mely vadul sürgetõ
hangjával nem tûrt meg más választ, mint amit
személyesen lehet adni. A kézirat ideges izgalomról
tanúskodott. Írója heveny testi rosszullétrõl
beszélt -- s lelki zavarról, mely szellemét gyötörte
-- s komoly kívánságáról, találkozni
velem, mint legjobb, sõt egyetlen személyes barátjával
abból a célból, hogy társaságom derûjében
némi enyhülést próbáljon keresni bajára.
A modor, ahogy mindezt, sok más dologgal együtt, megírta
-- az a szív, mely nyilvánvalóan kísérte
kérését --: ez volt, ami nem engedett haboznom; s
ehhez képest azonnal teljesítettem azt, amit pedig elég
különös kívánságnak éreztem.
Ámbár
mint kisfiúk egészen bizalmas pajtások voltunk, mégis
igazában kevéssé ismertem barátomat. Túlzott
és megrögzött módon tartózkodó volt
mindig. Tudtam azonban, hogy rendkívül régi famíliája
idõtlen idõk óta nevezetes volt temperamentumának
különös érzékenységérõl,
mely hosszú korokon át egzaltált mûalkotásokban
nyilvánult meg, legutóbb pedig valami bõkezû
s mégis diszkrét jótékonyságnak ismételt
cselekedeteiben lelte kedvét, valamint a zenei tudománynak
nem annyira ortodox és könnyen felismerhetõ szépségeiben,
mint inkább útvesztõszerû bonyodalmaiban. Megtudtam
azt a mindenképp említésre méltó tényt
is, hogy az Usher-faj törzse, bármily tiszteletes régiségû,
sose hajtott tartós ágat; más szóval az egész
család egyetlen leszármazási vonalban nyúlt
a jövõbe, és nagyon csekély, ideig-óráig
tartó eltérésekkel így nyúlt már
emberemlékezet óta. Ez a hiány lehetett -- tûnõdtem,
míg gondolatban megállapítottam a hely tökéletes
összeillését lakóinak köztudatban levõ
karakterével, s okoskodni kezdtem a lehetséges befolyásról,
amelyet az egyik, századok hosszú során át,
a másikra gyakorolhatott --, ez a hiánya az oldalági
leszármazásnak, s a birtok és a név ebbõl
következõ töretlen egyenességû átadódása
apáról fiúra, ez volt az, ami végre annyira
azonosította a kettõt, hogy a birtok eredeti nevét
egészen elsüllyesztette ebbe a kétértelmû
és különös megjelölésbe: "Usher-ház"
-- amely elnevezés, úgy látszik, a parasztság
nyelvhasználatában egyformán jelentette a családot
és a családi házat. Mint elõbb mondtam, annak
a -- kissé gyermekes -- kísérletemnek, hogy lenéztem
a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette
az elsõ különös benyomást. Nem lehet kétség
felõle, hogy elõítéletem gyors erõsödésének
tudata -- miért ne nevezném elõítéletnek?
-- csak még inkább gyorsította ezt az erõsödést.
Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye
minden oly érzésnek, melynek alapja: félelem. S csak
ez okból történhetett, hogy mikor újra felemeltem
szememet magára a házra annak a vízben tükrözõ
képérõl, különös képzelõdés
támadt lelkemben -- igazán oly nevetséges agyrém,
hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések
eleven erejét, amelyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat,
hogy valósággal azt hittem, az egész házat
és birtokot valami külön légkör veszi körül,
amilyen nincs máshol, csak itt és a közvetlen szomszédságban;
külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi
levegõhöz, hanem ami a korhadó fákból
és a szürke falból és a néma tóból
gõzölgött fel -- fertõzõ és misztikus
párakör, nehéz, lomha, halványan látható
s ólomszínû.
Lerázva lelkemrõl
azt, ami nem lehetett más, mint álom, pontosabban szemügyre
vettem az épület valóságos képét.
Fõ-fõ jellegének látszott valami szertelen
régiség. Hatalmas korszakok fakították. Apró
gombák fonták be az egész külsejét, mint
finom hálózat csüggve az ereszekrõl. De mindez
nem jelentett semmiféle különösebb omlást.
A kõmûvesmunkának egyetlen darabja sem hullt le; s
szinte érthetetlennek tûnt fel az ellentét részeinek
tökéletes állapota, s az egyes kövek porlatag mivolta
között. Volt ebben valami, ami engem régi famûvek
tetszetõs egészben maradására emlékeztetett,
melyek hosszú éveken át valamely elfeledett pincében
korhadtak a külsõ levegõ minden leheletétõl
tökéletesen elzárva. De az általános bomlás
e látszatán kívül az építmény
alig adta jelét mulandóságának. Talán
a kutató szemlélõ tekintete felfedezett volna valami
éppen hogy észrevehetõ hasadékot, amely a homlokzat
tetõrészétõl kiindulva, útját
a falnak lefelé vette, zegzugos irányban, mígnem eltûnt
a tó komor vizében.
Míg ezeket a
dolgokat megfigyeltem, egy kurta, kavicsos úton a házhoz
érkeztem. Egy várakozó szolga átvette lovamat,
s én beléptem a hall gótikus íve alatt. Onnan
egy halk léptû komornyik több sötét és
tekervényes folyosón keresztül elvezetett gazdájának
dolgozószobájába. Ezen az úton is sok olyasmit
láttam, ami, magam sem tudom mivel, hozzájárult, hogy
megerõsítse azokat az érzéseimet, amelyekrõl
már beszéltem. Bár körülöttem minden
-- a mennyezet faragványai, a falak sötét tapétái,
a padlók ébenfeketesége és a fantasztikus címertrófeák,
melyek minden lépésemre megcsörrentek -- csupa olyan
dolog volt, amikhez, vagy hasonlókhoz, gyermekkorom óta hozzászoktam,
és, bár nem haboztam elismerni, mily ismerõs mindez,
mégis csodálkozva vettem észre, hogy ezek a meghitt
képek mily idegenszerû képzeteket keltettek fel. Az
egyik lépcsõfordulón találkoztam a család
orvosával. Arckifejezése -- úgy tûnt fel elõttem
-- kicsinyes ravaszság és állandó zavar bélyegét
viselte. Zavartan szólt hozzám, és továbbment.
Az inas most kitárta az ajtót, s betessékelt gazdája
színe elé.
A terem, amelybe léptem,
rendkívül tág és magas volt. Az ablakok hosszúak,
keskenyek, csúcsosak s oly nagy távolságra a fekete
tölgyfa padlótól, hogy belülrõl egyáltalán
nem lehetett õket megközelíteni. Vörösre festett
fény gyenge csilláma tört utat a rácsozott üvegtáblákon
át,
s jó volt arra, hogy a legkiemelkedõbb tárgyak körvonalait
tûrhetõen kirajzolja; de azon már hiába erõlködött
a szem, hogy a szoba távolabbi szögleteit vagy a boltozatos
és fafaragványos mennyezet rejtekeit elérje. Sötét
drapériák csüggtek a falakról. A bútorzat
általában pazar, kényelmetlen, antik és kopott
volt. Sok könyv és hangszer hevert elszórva, de képtelen
volt élénkíteni a színt. Éreztem, hogy
a bánat atmoszféráját lélegzem. Zord,
mélységes, könyörtelen ború hangulata borult
mindenre és járt át mindent.
Amint beléptem,
Usher felemelkedett egy szófáról, amelyen teljes hosszában
feküdt, és élénk melegséggel üdvözölt,
amiben, így gondoltam elsõ pillanatban, volt valami túlzott
szívélyesség, egy 'ennuyé' világfi keresett
erõlködése. De egy pillantás arckifejezésére
meggyõzött teljes õszinteségérõl.
Leültünk; s néhány másodpercig, míg
õ szótlan maradt, én félig részvét,
félig tisztelet érzésével néztem. Bizony,
soha ember oly rettenetesen meg nem változott, s ily rövid
idõ alatt, mint Roderick Usher! Csak nehezen tudtam rávenni
magamat, hogy elfogadjam ennek a sápatag lénynek, aki elõttem
állt, azonosságát kezdõ kamaszkorom hû
társával. Pedig arcának karaktere mindig különös
volt. Valóságos hullaszerû arcszín; nagy, nedves
és hasonlíthatatlanul fényes szemek; kissé
keskeny és nagyon halvány, de páratlanul szép
hajlású ajkak; finom, héber mintájú
orr, de az ilyen formáknál szokatlanul széles orrlyukakkal;
gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi
energia hiányáról beszélt; pókhálónál
lágyabb és vékonyabb hajzat; mindezek együtt
s még hozzávéve valami szabálytalan kiszélesedést
a homlok környékén, oly kifejezést adtak, melyet
nem egykönnyen lehet elfelejteni. De most éppen e vonások
uralkodó jellegének s megszokott kifejezésüknek
túlzott érvényesülése oly változást
eredményezett, hogy kételkedtem: kivel beszélek? A
bõrnek most már kísértetes sápadtsága
és a szemnek most igazán csodaszerû ragyogása
mindennél jobban meghökkentett, sõt megfélemlített.
A selyem hajat is hagyta szabadon nõni, s ahogy az, mint õszi
ökörnyál, vad, olvatag szövevényben inkább
lebegett, mint omlott az arc köré, ezt az arabeszk benyomást
még erõltetve sem tudtam összekapcsolni a rendes emberi
kifejezés fogalmával.
Barátom modorában
az elsõ pillanatra megütött valami szaggatottság,
valami bizonytalanság; s nemsokára rájöttem,
hogy ennek az eredete a gyönge és hiábavaló erõlködés
folytonos ismétlõdése volt, úrrá lenni
egyfajta megszokott remegésen, a túlzott, ideges izgatottságon.
Hiszen valami ilyesmire már el voltam készülve, egyrészt
a levelébõl, másrészt, mert visszaemlékeztem
bizonyos gyermekkori jellemvonásaira, s következtettem is különleges
fizikai alkatából és vérmérsékletébõl.
Mozgása fölváltva volt élénk és
csüggeteg. Hangja gyorsan ment át valami reszketeg határozatlanságból
-- mely a kedély teljes lefokozottságára látszott
vallani -- az energikus kurtaságnak abba a fajtájába,
abba a szaggatott, súlyos, sietség nélküli és
tökéletesen tagolt kifejezésmódba, abba az ólmos,
jól egyensúlyozott és tompán zengõ torokhangba,
amelyet a megrögzött iszákosnál, vagy az ópium
javíthatatlan élvezõjénél figyelhetünk
meg legintenzívebb mámorainak periódusában.
Ily hangon beszélt
látogatásomnak céljáról, s hogy mily
komolyan kívánt engem látni, s mennyire remélte,
hogy jelenlétemben könnyebbülést talál.
Bizonyos részletességgel terjeszkedett ki arra, hogy milyennek
gondolja betegsége természetét. Szervi, családi
bajnak mondotta, aminek gyógyíthatóságában
nem bízott; pusztán ideges bántalom, tette rögtön
hozzá, bizonnyal hamarosan elmúlik magától.
Tünetei közt szerepelt a természetellenes érzések
egész raja. Egyik-másik ezek közül, amint részletezte,
érdekelt s megzavart; ámbár talán elbeszélésének
szavai és általános modora is megtették ebben
a maguk hatását. Sokat szenvedett érzékeinek
valami beteges élességétõl; csak a legsemlegesebb
ízû ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésû
ruhát tûrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat
számára nyomasztó volt; szemét még a
gyönge fény is gyötörte, és csak kevés
hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást
lelkének.
De különösen
egy fonák neme a rettegésnek tette õt rabjává.
- El fogok pusztulni
-- mondta --, bele kell pusztulnom ebbe a siralmas bolondságba.
Így, így, és nem másképpen fogok elpusztulni.
Rettegek a jövõ eseményeitõl, nem önmagukban,
hanem hatásukban. Borzadok a gondolatra, hogy valamely, bár
csak a legközönségesebb történés is,
fölrázza tûrhetetlenül izgatott lelkemet. Tulajdonképpen
nem a veszélytõl félek, hanem csak annak kikerülhetetlen
hatásától -- a rémülettõl. Ebben
a zaklatott, ebben a szánalmas állapotban, érzem,
elõbb-utóbb eljön az idõ, amikor életemet
és eszemet egyszerre kell elveszítenem valami kétségbeesett
küzdelemben a vad fantommal, amelynek neve: FÉLELEM.
Megfigyeltem azonkívül,
közben-közben, s tört és kétértelmû
célzások alapján, lelkiállapotának egy
másik jellemzõ sajátosságát is. Bizonyos
babonás érzések láncolták a házhoz,
melyben lakott, s amelybõl hosszú évek óta
egyetlenegyszer sem merészkedett kimozdulni; valami titkos befolyás,
melynek állítólagos erejét sokkal ködösebb
kifejezések jelezték, hogysem itt ismételni tudnám
-- befolyás, melyet a családi ház formájának
és matériájának bizonyos sajátosságai
nyertek, mint mondta, hosszú gyötrõdés eredményeként,
szelleme fölött; hatás, mellyel a szürke falak és
tornyok fizikuma, a sötét tóval együtt, melyben
mindenütt tükrözõdtek, idõk folytán
megbélyegezte lényének pszichikumát.
Mindazonáltal
elismerte, bár némi habozás után, hogy a különös
borúnak eredetét, mely lelkére szállott, vissza
lehet vezetni egy természetesebb és kézzelfoghatóbb
okra: s ez nõvérének hosszú és súlyos
betegsége, már láthatóan közelgõ
fölbomlása egy gyöngéden szeretett életnek,
aki egyetlen társa volt hosszú éveken át, utolsó
és egyetlen rokona a földön.
Az õ halála
-- mondotta oly keserûséggel, melyet sohasem tudok elfeledni
-- úgy hagyna engem, gyöngén, reménytelen, mint
utolsót az Usherek régi törzsökébõl.
Mialatt beszélt,
Lady Madeline -- mert ez volt a neve -- lassan átment a terem egy
távolabbi részén, s észre sem véve jelenlétem,
eltûnt. A legnagyobb fokú bámulattal néztem,
melybõl nem hiányzotta félelemnek némi árnyalata
sem, noha ez érzések okairól lehetetlen magamnak számot
adni. Valami kábulásféle szállott meg, amint
szemem követte visszavonuló lépteit. Mikor végre
az ajtó becsukódott mögötte, tekintetem ösztönszerûleg
s mohón leste a fivér arckifejezését -- de
õ fejét kezébe temette, s csak annyit figyelhettem
meg, hogy a rendesnél még sokkal nagyobb sápadtság
önti el vékonyult ujjait, melyeken keresztül szenvedélyes
könnyek szivárogtak.
Lady Madeline betegsége
régóta gúnyolta orvosainak tudományát.
Valósággal állandósult apátia, a test
fokozatos elsorvadása, s gyakori, bár múló
rohamok, részben kataleptikus jelleggel: ez volt a szokásos
diagnózis. Mindeddig állhatatosan ellenállt a betegség
nyomasztó hatásának, s nem esett végleg ágynak;
de a házba való megérkezésem estéjén
-- mint fivére az éj folyamán kimondhatatlan izgalommal
elbeszélte -- megadta magát a romboló hatalom erejének,
s így megtudtam, hogy a futó pillantás, melyet lényérõl
nyertem, valószínûleg az utolsó volt, amit valaha
nyerni fogok; hogy a ladyt, legalább elevenen, nem fogom látni
többé.
A következõ
néhány napon át nevét sem Usher nem említette,
sem én; s ez idõ alatt buzgón törekedtem barátom
mélabúját enyhíteni. Festettünk és
olvasgattunk együtt; vagy, mintegy álomban, hallgattam beszédes
gitárjának vad rögtönzéseit. S ekként
míg egyre szorosabb és szorosabb bizalmasságunk mindjobban
megengedte, hogy tartózkodás nélkül behatoljak
lelkének rejtekeibe, csak annál keserûbben láttam
be, mily hiábavaló kísérlet fölvidítani
egy lelket, melybõl a sötétség mint egy lényegéhez
tartozó pozitív tulajdonság árad ki az erkölcsi
és fizikai világ minden tárgyára, a ború
szüntelen kisugárzásával.
Mindig magamban fogom
hordani azoknak az ünnepi óráknak emlékét,
melyeket egyedül töltöttem az Usher-ház urával.
De a kísérlet, hogy pontos fogalmat adjak a tanulmányok
vagy foglalkozások természetérõl, melyekbe
belevitt vagy belebonyolított: nem sikerülne. Fölcsigázott
s nagy fokban beteges idealizmus vetett minderre valami kénes fényt.
Hosszú, rögtönzött gyászdalai örökké
fülemben zengenek. Többek közt fájdalmasan õrzök
emlékemben egy különös változatot s továbbfejlesztést
Von Weber utolsó valcerének vad dallamából.
A festmények közül, amelyeken komplikált fantáziája
pepecselt, s melyek vonásról vonásra valami olyan
ködösségbe nõttek, hogy annál inkább
borzadtam rájuk nézni, mert magam sem tudtam, mért
borzadok; ezek közül a festmények közül -- bármily
élénken állnak ma is elõttem -- hiábavaló
törekvés volna leírni többet, mint egypárat,
ami az írott szó lehetõségeit túl nem
haladja.
Végletes egyszerûségével
s rajzának meztelenségével megállította
és megbabonázta a figyelmet. Ha valaha halandó eszméket
tudott festeni: ez a halandó Roderick Usher volt. Számomra
legalább -- és akkori környezetemben -- ezekbõl
a tiszta absztrakciókból, amiket ez a kedélybeteg
ember vásznaira tudott varázsolni, a félelmes szuggesztiónak
oly tûrhetetlen ereje áradt, amilyennek még árnyékát
sem éreztem, mikor például Fuseli tagadhatatlanul
izzó, de nagyon is konkrét fantazmagóriáit
szemléltem.
Egyikét mégis
barátom fantasztikus kompozícióinak -- amelyben nem
uralkodott oly mereven az absztrakció szelleme -- megpróbálhatom,
bármily gyengén is, szavakban visszatükrözni. Egy
kicsi kép egy végtelen hosszú és szögletes
pince vagy alagút belsejét ábrázolta alacsony,
sima, fehér, töretlen és díszítés
nélküli falakkal. Bizonyos járulékos részletei
a rajznak azt a gondolatot keltették föl, hogy ez az üreg
rendkívüli mélységben nyúlik a föld
felülete alatt. Végeérhetetlen hosszának egyetlen
pontján sem lehetett kijárást látni, és
semmiféle fáklya vagy más mesterséges fényforrás
nem volt felfedezhetõ; mégis mindenfelé erõs
sugarak árja hömpölygött, az egészet valami
kísértetes és érthetetlen fényben fürösztve.
Az imént beszéltem a hallóidegnek arról a beteges állapotáról, amely minden zenét elviselhetetlenné tett a különös beteg fülnek, kivéve a húros hangszerek bizonyos effektusait. Talán éppen a szûk korlátok, amiket ez okból gitárjára parancsolt, okozták nagymértékben játékának fantasztikus karakterét. De 'impromptu'-inek izzó könnyûségét ez nem magyarázta. Ez, vad ábrándjainak zenéjében és szövegében egyaránt -- mert játékát gyakran rímes költõi rögtönzésekkel kísérte --, annak az erõs szellemi feszültségnek és koncentráltságnak eredménye volt, amelyre már elõbb céloztam, s amelyet csupán a legmagasabb mesterséges izgalom különös pillanataiban lehet megfigyelni. Egy ilyen rapszódiának szövegét könnyûszerrel megjegyeztem. Talán annál nagyobb benyomást tett rám, ahogy õ elõadta, mert jelentésének misztikus áramában elõször véltem észrevenni Usher részérõl teljes tudatát annak, hogy felséges értelme megingott trónusán. A vers, melynek címe 'A kísértetes palota', körülbelül, ha nem is tökéletes pontossággal, így hangzott:
I
Legzöldebb
völgyünk ölében
-- Jó angyalok laktak ott --
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörûbb torony fölött.
II
Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gõgös, víg-arany,
Mindez rég volt -- tûnt koroknak
Távolaiban!
Ahány enyelgõ játszi szellõ
Ment arra át,
A dús, bokrétás bástya
mellõl
Mint szárnyas illat szállt tovább!
III
Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón elõtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül
fény
Árasztott méltó ünnepet.
IV
És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe: -- rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm: örökké
királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.
V
De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk õt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin
át!
S háza körül a halk dicsõség
Ma már csak oly-
Mód zengi õt, mint rege hõsét,
Kit elhantolt a kor.
VI
S csak rémes árnyak bálja,
melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás -- de nincs mosoly.
Élénken
emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenetelhez
vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyõzõdése
nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem --
hisz mások is gondolkoztak hasonlóan --, hanem mert megingathatatlan
makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyõzõdés,
általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyészõ
dolog egyúttal érzõ is. De az õ szertelen fantáziájában
ez az eszme még merészebb formát öltött,
s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait
is átlépte. Nincs szavam leírni meggyõzõdésének
teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta
magát neki. E hite azonban -- mint már elõzõleg
céloztam rá -- õsei házának szürke
köveivel függött össze. Úgy képzelte,
hogy itt az érzõképesség feltételeinek
eleget tett e kövek elhelyezésének módszere --
rendjük metódusa éppúgy, mint a sok 'fungus',
amely bevonta õket, és a korhadó fák, melyek
körös-körül álltak --, s mindenekfölött
ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása
s megkettõzõdése a tó csöndes vizeiben.
S hogy ez nyilvánvaló -- hogy érzõképességük
nyilvánvaló, az kitûnik -- mondta, s itt összerezzentem
szavaira -- abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk
sûrûsödött a vizek és a falak körül.
Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes
s mégis erõszakos és rettenetes befolyásban,
ami századokon át alakította családja végzetét,
s õt is azzá tette, aminek ma láttam -- amivé
lett. Ily meggyõzõdések nem szorulnak kommentárra,
s nem is kommentálom.
Könyveink -- a
könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének
nem csekély részét formálták -- mint
gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel.
Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt,
mint a Gresset-féle 'Ververt et Chartreuse'; a Machiavelli 'Belphegor'-ja;
a 'Menny és Pokol' Swedenborgtól; 'Nicolaus Klimius föld
alatti utazása', Holberg mûve; a 'Kézjóslás
tankönyvei', Robert Fludd, Jean d'Indaginé, De la Chambre mûvei;
'Utazás a kék messzeségbe' Tiecktõl; és
Campanella 'Napváros'-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt
a 'Directorium Inquisitiorum'-nak, Eymeric de Gironne dominikánus
szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása;
s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az õs
afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek
fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva.
De fõ gyönyörûségét mégis egy
rendkívül ritka és különös, negyedrétû,
gót betûs könyv olvasásában lelte -- egy
elfeledett egyház manuáléjában -- a 'Vigiliae
Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae'-ben. Önkéntelenül
ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínû
hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen
értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé,
szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet,
végleges eltemetés elõtt, két héten
keresztül az épület alapfalába vájt számos
boltozott fülkék egyikében akarja õrizni. De
a világi ok, amelyet e különös eljárás
mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva
ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra,
mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult
betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltûnõ
és nyomatékos kérdései, s a családi
temetkezõhely távoli és exponált fekvése.
Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós
magatartású férfiút, akivel megérkezésem
napján a lépcsõházban találkoztam, nem
volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobban esetben ártalmatlan,
de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak
tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem
neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben.
Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük,
kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük
-- s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink,
félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek
mélyébe hatni --, szûk volt, nyirkos, és semmiféle
bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetõs
mélységben feküdt, közvetlen az épületnek
azon része alatt, amelyben az én hálószobám.
Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás
legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s a késõbbi
idõkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami
nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának
egy része s a mélyébe vezetõ hosszú
ívbolt egész belsõ felülete gondosan rézzel
volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás
védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles,
csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.
Letévén
gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztõ
helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak
még le nem szögezett födelét, s egy pillantást
vetettünk a benne fekvõnek arcára. Most elõször
ragadta meg figyelmemet a meglepõ hasonlóság fivér
és nõvér közt; és Usher, talán
kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott,
melyekbõl megtudtam, hogy az elhunyt és õ ikrek voltak,
s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia
volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent
a hullán -- mert nem tudtunk ránézni borzadály
nélkül. A betegség, amely ezt az elõkelõ
hölgyet érett ifjúságában sírba
döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetû
betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét
a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár
mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban.
Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra
a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó
lépcsõkön, a ház felsõ részének
alig kevésbé homályos termei felé. És
most, ahogy lefolyt a keserû bánat elsõ néhány
napja, barátom szellemi betegségének arculatán
észrevehetõ változás jelentkezett. Megszokott
modora eltûnt. Rendes foglalkozásait elhanyagolta vagy elfeledte.
Szobáról szobára bolyongott sietõs, egyenlõtlen,
céltalan léptekkel. Arcának halványsága,
ha lehetséges, még kísértetibb árnyalatot
öltött -- de szemének fénye teljesen kialudt. Régi
hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött
elõ; s kiejtését valami vibráló reszketegség
jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sõt
voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott
lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani
önmagával küzd a szükséges bátorságért.
Máskor ismét mindezt a tiszta õrület megfejthetetlen
szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák
hosszat láttam õt bámulni a semmibe, a legmélyebb
figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra
fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett -- s egyúttal
meg is fertõzött. Éreztem már, mint lopózik
belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az õ
fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.
S kivált akkor
tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor
hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében
elhelyeztük, késõ éjjel nyughelyemre tértem.
Álom nem jött ágyam közelébe -- s az órák
múltak, múltak. Erõlködtem, hogy kiokoskodjam
magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem
elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is
egészen, a szoba komor bútorzatának lenyûgözõ
hatása -- a sötét és tépett függönyök,
amelyek valami kezdõdõ vihar leheletétõl mozgásba
zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül
zizegtek az ágy díszítései körül.
De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként
visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat;
s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület
lidérce. Zihálva s minden erõmet megfeszítve
leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve
a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam
-- ok nélkül, csak valami ösztönös erõ
késztetett fülelni -- bizonyos halk és határozatlan
hangokra, melyek hosszú idõközökben áttörtek
a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen
s mégis tûrhetetlen borzalom érzésétõl
leigázva, sietõsen magamra hánytam ruháimat
-- mert éreztem, hogy az éjjel többet nem fogok aludni
--, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból,
amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam
a szobában.
Alig fordultam ily
módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsõházból
könnyû lépés zaja állította meg
figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit.
Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon,
és belépett, lámpást emelve kezében.
Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt -- de valami
õrült élénkség is jelentkezett a szemében
-- szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész
magatartásában. Viselkedése megrémített,
de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt,
mely oly sokáig nehezedett rám, s még az õ
megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.
- És te nem
láttad? -- kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig
némán bámult maga köré. -- Te eszerint
nem láttad? de megállj! látni fogod.
Így szólva
és gondosan beárnyékolva lámpáját,
az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.
A berontó szélroham
vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros,
de komorságában is gyönyörû éj volt,
vadul különös rettenet és szépség éjszakája.
Szomszédunkban nyilván valami légörvény
gyûjtötte erejét, mert gyakori és erõs
fordulatok voltak érezhetõk a szél irányában;
s a felhõk rendkívüli sûrûsége --
melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait
nyomták -- nem gátolta, hogy észre ne vegyük
az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak
rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még
rendkívüli sûrûségük sem gátolta,
hogy ezt észrevegyük -- pedig egy villanást se kaptunk
holdból vagy csillagból --, s egyetlen villámfény
sem lobban föl. De a szélvert, nagy páratömegek
alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk,
egy halvány fényû, de élesen látható
gázexhaláció természetellenes fényében
villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.
- Neked nem kell --
nem szabad ezt nézned! -- szóltam borzadva Usherhez, amint,
gyöngéd erõszakkal, az ablakból egy székhez
vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak,
mind egészen közönséges elektromos tünemények
-- vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó
poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegõ
hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban.
Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te
hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémes
éjet.
A régi könyv,
amelyet fölvettem, Sir Launcelot Canning írása volt:
'Az õrült találka'; de inkább szomorú
tréfából mondtam Usher kedves regényének,
mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan
terjengõssége kevés érdeket nyújthatott
barátom magas és szellemes idealizmusa számára.
De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében;
és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom,
mely ezen az éjszakán egész testében rázta
idegbeteg barátomat, enyhülést találhat -- hisz
a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel
-- éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni
akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség
kifejezésébõl ítélhettem, amellyel a
mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam
magamnak szándékom sikeréhez.
A történetnek
addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred,
a találka hõse, hiába keresve békés
bebocsátást a remete lakásába, erõszakhoz
fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni
fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:
"És Ethelred,
'ki természettõl bátor lelkû vala, 's annakfelette
a' bûvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni
szívében, immár nem potsékola több idõt
és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak makats és
gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain
a' záport 's rettegvén a' Zivatar jövetelét,
rögvest fölemelé buzogányát, és sûrû
dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon
vaskeztyûs kezének; 's avval osztán konokul rángatva,
összevissza tépte, hasíttá, repeszté,
olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának
zaja föllármázta az erdõség ekhóit..."
A mondat végére
jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert
úgy tûnt föl -- bár azonnal megállapítottam,
hogy csak izgatott fantáziám játszik --, úgy
tûnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli
részébõl, elmosódottan, oly hang érne
fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével,
a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó
és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne,
noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös
összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak
kereteinek zörgése s a folyton növekvõ zivatar
különbözõ természetes hangjai között
magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami
érdekelhetett vagy megzavarhatott volna. Tovább folytattam
a fölolvasást: "Ám a' derék bajnok Ethelred,
minekutána így az kapun béhatolt volna, nyomát
sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött
nagy Düh és Tsodálat fogta el; mert az Remete helyén
egy pikkelyes és rengeteg testû Sárkány ült
õrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély
elõtt: 's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs
lógott, ilyetén fölírással:
TE KI BELÉPSZ ITTEN, MEGVÍVTAD AZ HARCOT; ÖLJED MEG A SÁRKÁNYT, MEGNYERED A PAJZSOT!...
és Ethelred
ismét fölemelé buzogányát, 's a' Sárkány
fejire üte, 'ki is rögvest elvágódott elõtte,
's kiadta dögvészes lehelletét, olly rémes és
harsány, és egyszersmind metszõ sikolytással,
hogy Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni
a' vérfagylaló hang elül, amihez hasonlót senki
azelõtt nem hallott volt a' földön..."
Itt megint hirtelen
megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével
-- mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal
hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból,
egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott
és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot
--, tökéletes 'pendant'-ját annak, amit képzeletem
éppen fölidézett, hogy a regényíró
által leírt sárkány természetellenes
visítását magam elé fesse.
De bár e második
s oly rendkívül valószínûtlen összeesés
ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt
a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak
uralkodók, mégis eléggé megõriztem lélekjelenlétemet,
hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny
idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban,
hogy a szóban forgó hangokat õ is megfigyelte; bár
az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös
változás állt be viselkedésében. Velem
szemközt elfoglalt helyzetébõl fokozatosan úgy
húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának
fordulva üljön; s így csak részben láthattam
vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha
ki nem vehetõ szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt
-- de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének
tág és merev nyíltságán láttam,
hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének
mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de
állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve
mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését,
amely így ment tovább:
"És mostan
a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó
dühétõl és megemlékezvén a' rézpajzsról,
hogy a' személyén nehézkedõ Varázst
megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt,
s' az ezüst pallón át nagy-bátran az Kastély
felé tartott, azholott a Pajzs lógott az falon; s bizony
mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla
lábaihoz az ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes
Tsöngésnek hangjával..."
Még el sem hagyták
az utolsó szótagok ajkamat, mikor -- mintha csakugyan épp
ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami
ezüstpadlóra -- éles, mély, érces és
zengõ, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre
lettem figyelmes. Teljesen elvesztve önuralmamat, talpra ugrottam;
de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan
maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen
maga elé szögezte, s egész tartásán valami
megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára
helyeztem, erõs borzongás futott át egész testén;
ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam,
hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással,
s mintha nem is tudna jelenlétemrõl. Szorosan föléje
hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm
szavainak rémséges tartalmát:
- Nem hallom? -- de
igen, hallom és hallottam. Régen -- régen, régen
-- hány perce, hány órája, hány napja,
hallottam! -- de nem mertem -- ó, szánj meg engem, oly nyomorult
vagyok! -- nem mertem -- nem mertem beszélni! Elevenen tettük
õt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon
élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az elsõ
gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam --
hány, hány napja hallottam --, de nem mertem -- nem mertem
beszélni! És most -- ma éjjel -- Ethelred -- ha! ha!
ha! --, a remete kapujának föltörése és
a sárkány halálsikoltása és a pajzs
csengése! -- mondd inkább: az õ koporsójának
fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása,
s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott!
Ó, jaj, hova fussak? Nem lesz õ itt mingyárt? Nem
siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e
lépteit a lépcsõn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni
szívének nehéz, borzasztó ütését?
ÕRÜLT!
-- ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait,
mintha ebben az erõfeszítésben lelkét is kiadná:
-- ÕRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ
ELÕTT!
Mintha kijelentésének
emberfölötti energiájában valami varázserõ
rejlett volna -- a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai
közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak
súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörõ
szélroham mûve volt -- de az ajtó elõtt csakugyan
ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott
alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott
testének minden porcikáján a keserû küzdelem
nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda
szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk,
nyögõ kiáltást hallatva, teljes súlyával
beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos
agóniájában magával rántotta õt,
mint egy holttestet, mint az általa elõre látott borzalmak
áldozatát.
Én rémülten
menekültem ebbõl a szobából és ebbõl
a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett
út keresztezésénél, még a zivatar teljes
dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény
lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan
jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy
ház és árnyékai voltak mögöttem.
A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból
jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan
alig észrevehetõ hasadékon, amirõl elõbb
elmondtam, hogy az épület tetejérõl, zegzugos
irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam,
a hasadás rohamosan tágult -- s jött a forgószélnek
egy dühös rohama -- egyszerre a földet kísérõ
égitest egész kövér kereksége meztelen
tárult szemem elé -- agyam elszédült, amint a
hatalmas falakat szétesni láttam -- hosszú, viharos,
robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna
-- s a mély és poshadt tó vize lábam alatt
komoran és némán zárult össze az Usher-ház
romjai fölött.
* Függõ lant a szíve -- ha megérintik, megpendül
(Pierre Jean de Béranger, francia költõ, Le Refus címû versébõl.)