Tûrtem, ameddig lehetett, Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Elõbb-utóbb eléri bosszúm; ez véglegesen eldöntött dolog volt -- de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell -- de büntetlenül kell büntetnem!
A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.
Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felõl kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.
Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak -- bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sõt félni kellett. Nagyra volt borokban való mûértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idõ és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgõ volt: de a régi borok dolgában õszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tõle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bõségesen vásároltam, amikor tehettem.
Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgõsipka.
Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni. Igy szóltam hozzá:
- Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.
- Hogyan? -- szólt õ. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!
- Kételyeim vannak -- feleltem --, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat, mielõtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.
- Amontillado!
- Kételyeim vannak!
- Amontillado!
- És meg kell magamat nyugtatnom.
- Amontillado!
- Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: õ az. Õ megmondja nekem.
- Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytõl.
- S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az õ ízlése vetekszik a tieddel.
- Gyere, menjünk.
- Hova?
- A pincédbe.
- Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi...
- Nincs találkám -- gyere.
- Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.
- No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Luchresit illeti, õ meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól.
Igy szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot, s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hogy hadd vonszoljon palazzóm felé.
A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltûnjenek egytõl egyig, mihelyt hátat fordítok. Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam õt több szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsõn, figyelmeztetve õt, hogy óvatosan jöjjön utánam.Végre a lépcsõ aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgõi csilingeltek minden lépésnél.
- A hordó? -- kérdezte.
- Még messzebb van -- feleltem --, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekrõl a barlangfalakról levillog.
Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekbõl a mámor nyálkája szivárgott.
- Salétrom? -- kérdezte végtére.
- Salétrom -- feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés?
- Uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! -- uff! uff! uff! --
uff! uff! uff! -- uff! uff! uff!
Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át.
- Semmi az egész -- mondta végre.
- Gyere -- mondtam határozott hangon --, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én -- én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelõs. Azonkívül, itt van Luchresi...
- Elég -- mondta --, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.
- Igaz, igaz -- feleltem --, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illõ óvatossággal. Egy korty ebbõl a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen. Kihúztam egy palackot földön heverõ társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.
- Igyál -- mondtam, feléje kínálván a bort.
Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgõi megcsörrentek.
- Ürítem boromat -- mondotta -- erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.
- És én a te hosszú életedre.
Megint karon ragadott, s továbbmentünk.
- Ez a pince -- mondta -- nagy kiterjedésû.
- A Montresor família -- feleltem -- nagy és kiterjedt család volt.
- Nem emlékszem a címeretekre.- Nagy arany emberláb, azúr mezõben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.
- És a mottó?
- Nemo me impune lacessit. *
- Kitûnõ! -- mondta rá.
A bor csillogott szemében, s a csörgõk csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensõbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.
- A salétrom! -- mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késõ. A köhögésed...
- Az semmi -- mondta --, gyerünk tovább. De elõbb még egy kortyot a medocból.
Föltörtem és kezébe adtam egy flaska De Grƒve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szeme vad tûzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegõbe a palackot, melyet nem értettem.Meglepve néztem rá. Õ ismételte a mozdulatot -- groteszk volt.
- Nem érted? -- kérdezte.
- Nem én -- válaszoltam.
- Tehát nem tartozol a testvérek közé.
- Hogyhogy?
- Nem vagy kõmûves.
- De igen -- mondtam, de igen, de igen.
- Te? Lehetetlen! Kõmûves vagy?
- Kõmûves -- feleltem.
- Jelet mutass - mondta --, jelet mutass.
- Itt a jel -- válaszoltam, elõhúzván dominóm redõi közül egy vakolókanalat.
- Tréfálsz -- kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.
- Legyen -- szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsõn le, s tovább, és újra lépcsõn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegõjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak. A kripta legmesszebb végén egy szûkebb kripta tûnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belsõ kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetõs nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák tetõzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.
Fortunato, fölemelve elködlõ fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.
- Menj elõre -- mondtam --, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...
- Õ hatökör ahhoz -- vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett elõrébb, míg én közvetlen sarkába hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikébõl egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc mûve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkébõl.
- Tapogasd meg -- szóltam -- a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De elõbb kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.
- Az amontillado! -- nyögte ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából.
- Igaz -- feleltem --, az amontillado.
Mialatt e szavakat mondtam, az elõbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva õket, föltakartam egy csomó építõkövet és vakolatot. Evvel a matériával és kõmûveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát. Alig raktam le az elsõ sor követ, mikor észrevettem, hogy Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott. Az elsõ jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögõ kiáltás volt a kõrejtek mélyébõl. Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kõmûvesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlõ emberi alakra.
Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erõszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tõrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén nyugtattam, s elégedettség töltött el.
Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erõben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.
Már éjfél volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik és az utolsó sor legnagyobb részét is; s még csak egyetlen kõ maradt, várva, hogy beillesszem és bevakoljam. Küszködtem súlyával, s félig-meddig már a kívánt pozícióba helyeztem. De most a fülkébõl halk kacagás tört elõ, melytõl égnek meredt minden hajam szála. Utána nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját. A hang így szólt:
- Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerû tréfa, csakugyan... kitûnõ bolondság. Pompásan mulatunk majd rajta a palazzóban
-- he! he! he!... a borospohárnál... hi! hi! hi!
- Az amontilladónál! -- szóltam én.
- He! he! he! hi! hi! hi!... igenis az amontilladónál. De nem lesz már késõ? Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato grófnõ, s a többiek? Menjünk.
- Jól van -- mondtam --, menjünk.
- Az isten szerelméért, Montresor!
- Igen -- mondtam --, az isten szerelméért!
De ezekre a szavakra, hiába füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan kiáltottam:
- Fortunato!
Semmi felelet. Újra kiáltottam: - Fortunato!
Még mindig semmi válasz. A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát, s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgõk halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége tette. Siettem véget vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját. Egy fél század óta halandó nem zavarta meg õket. In pace requiescat! **
 

* Nemo me impune lacessit. -- Senki sem támadhat meg büntetlen (latin, Horatius)
** In pace requiescat! -- Nyugodjék békében! (latin)