Edgar Allan Poe
Egy hordó amontillado
(fordította: Babits Mihály)
Tûrtem, ameddig lehetett,
Fortunato ezernyi sértését, de mikor végre
inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal
ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem
fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam
volna ajkamon! Elõbb-utóbb eléri bosszúm; ez
véglegesen eldöntött dolog volt -- de az az eltökéltség,
ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve
kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell -- de büntetlenül
kell büntetnem!
A bántalom nincs megtorolva,
ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen
úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló
mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta.
Meg kell értenetek, hogy
sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy
jó szándékom felõl kételkedjék.
Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam,
és nem vette észre, hogy most feláldozásának
gondolatára mosolygok.
Volt egy gyenge pontja ennek a
Fortunatónak -- bár más tekintetben olyan ember volt,
akit tisztelni, sõt félni kellett. Nagyra volt borokban való
mûértésével. Kevés olaszban van meg az
igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire
idõ és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják
az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és
a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai,
csupán szédelgõ volt: de a régi borok dolgában
õszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem
lényegesen tõle; magam is jól ismertem az itáliai
bortermelést, s bõségesen vásároltam,
amikor tehettem.
Alkonyat felé volt, a farsangi
évad legbolondabb tombolásának egy estéjén,
mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel
szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt.
Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején
ott ült a hegyes csörgõsipka.
Annyira örültem, hogy
láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét
szorongatni. Igy szóltam hozzá:
- Drága Fortunatóm,
jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó
színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos
amontilladót, s kételyeim vannak.
- Hogyan? -- szólt õ.
- Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang
közepén!
- Kételyeim vannak -- feleltem
--, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontillado-árat,
mielõtt téged megkérdeztelek volna a dologról.
Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.
- Amontillado!
- Kételyeim vannak!
- Amontillado!
- És meg kell magamat nyugtatnom.
- Amontillado!
- Minthogy te el vagy foglalva,
már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön:
õ az. Õ megmondja nekem.
- Luchresi nem tudja megkülönböztetni
az amontilladót a sherrytõl.
- S mégis azt mondják
némely bolondok, hogy az õ ízlése vetekszik
a tieddel.
- Gyere, menjünk.
- Hova?
- A pincédbe.
- Nem, barátom; nem akarok
visszaélni jóságoddal. Látom, találkád
van. Luchresi...
- Nincs találkám
-- gyere.
- Nem, barátom. Nem a találka,
hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve.
A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom.
- No, csak menjünk azért.
A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És
ami Luchresit illeti, õ meg nem különbözteti a sherryt
az amontilladótól.
Igy szólva, Fortunato hatalmába
kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot,
s szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hogy
hadd vonszoljon palazzóm felé.
A cselédség nem volt
otthon; megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére.
Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett
parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs,
jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltûnjenek egytõl
egyig, mihelyt hátat fordítok. Kiemeltem két fáklyát
tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva,
végigbókoltam õt több szobán a bolthajtásig,
mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és
kanyargós lépcsõn, figyelmeztetve õt, hogy
óvatosan jöjjön utánam.Végre a lépcsõ
aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok
katakombáinak nyirkos talaján.Barátom járása
ingatag volt, és sipkájának csörgõi csilingeltek
minden lépésnél.
- A hordó? -- kérdezte.
- Még messzebb van -- feleltem
--, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekrõl
a barlangfalakról levillog.
Felém fordult, és
szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekbõl
a mámor nyálkája szivárgott.
- Salétrom? -- kérdezte
végtére.
- Salétrom -- feleltem.
- Mióta van már rajtad a köhögés?
- Uff! uff! uff! -- uff! uff! uff!
-- uff! uff! uff! --
uff! uff! uff! -- uff! uff! uff!
Szegény barátom képtelen
volt válaszolni néhány percen át.
- Semmi az egész -- mondta
végre.
- Gyere -- mondtam határozott
hangon --, visszamegyünk; az egészség drága.
Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint
én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát
megéreznék. Én -- én nem számítok.
Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelõs.
Azonkívül, itt van Luchresi...
- Elég -- mondta --, a köhögés
semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.
- Igaz, igaz -- feleltem --, és
igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül
megijesszelek, de élned kell az illõ óvatossággal.
Egy korty ebbõl a medocból jó védelmünk
lesz a nyirkosság ellen. Kihúztam egy palackot földön
heverõ társainak hosszú sorából, s leütöttem
a nyakát.
- Igyál -- mondtam, feléje
kínálván a bort.
Kancsal vigyorral emelte ajkához.
Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém,
mialatt csörgõi megcsörrentek.
- Ürítem boromat --
mondotta -- erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.
- És én a te hosszú
életedre.
Megint karon ragadott, s továbbmentünk.
- Ez a pince -- mondta -- nagy
kiterjedésû.
- A Montresor família --
feleltem -- nagy és kiterjedt család volt.
- Nem emlékszem a címeretekre.-
Nagy arany emberláb, azúr mezõben; a láb egy
csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába
mélyednek.
- És a mottó?
- Nemo me impune lacessit. *
- Kitûnõ! -- mondta
rá.
A bor csillogott szemében,
s a csörgõk csörögtek. Az én fantáziám
is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú
falai közt, melyek akós és hektós hordókkal
váltakoztak, katakombáink legbensõbb mélyéig
hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot
vettem karon fogni Fortunatót a könyöke fölött.
- A salétrom! -- mondtam.
- Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg
a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk.
A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere,
menjünk vissza, míg nem késõ. A köhögésed...
- Az semmi -- mondta --, gyerünk
tovább. De elõbb még egy kortyot a medocból.
Föltörtem és kezébe
adtam egy flaska De Grƒve-ot. Egy lélegzetre kiürítette.
Szeme vad tûzben lobogott. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegõbe
a palackot, melyet nem értettem.Meglepve néztem rá.
Õ ismételte a mozdulatot -- groteszk volt.
- Nem érted? -- kérdezte.
- Nem én -- válaszoltam.
- Tehát nem tartozol a testvérek
közé.
- Hogyhogy?
- Nem vagy kõmûves.
- De igen -- mondtam, de igen,
de igen.
- Te? Lehetetlen! Kõmûves
vagy?
- Kõmûves -- feleltem.
- Jelet mutass - mondta --, jelet
mutass.
- Itt a jel -- válaszoltam,
elõhúzván dominóm redõi közül
egy vakolókanalat.
- Tréfálsz -- kiáltott,
pár lépést hátrálva. - De menjünk
az amontilladóhoz.
- Legyen -- szóltam, visszadugva
a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva.
Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk
utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor
alacsony ívbolton, s lépcsõn le, s tovább,
és újra lépcsõn le, egy mély kriptába
értünk, melynek poshadt levegõjében fáklyáink
inkább csak izzottak, mint lángoltak. A kripta legmesszebb
végén egy szûkebb kripta tûnt elibénk.
Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal
voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily
módon volt ékesítve e belsõ kripta három
oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták,
s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt
meglehetõs nagyságú dombot formálva. A csontok
széthányásával ekképp csupaszon maradt
falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk,
mélységben mintegy négy láb, széltében
három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik,
önmagában semmiféle különös célt
nem szolgált, csupán hézagot képezett a katakombák
tetõzetének két óriási oszlopa között,
s hátul kemény gránitból épült
körfalaiknak egyike zárta el.
Fortunato, fölemelve elködlõ
fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe
pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá,
hogy a végét belássuk.
- Menj elõre -- mondtam
--, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...
- Õ hatökör ahhoz
-- vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett
elõrébb, míg én közvetlen sarkába
hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt,
s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba
zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz
láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt
ki, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira.
Ezek egyikébõl egy rövid lánc csüggött,
másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc
karikáit, csak néhány másodperc mûve
volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem
ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkébõl.
- Tapogasd meg -- szóltam
-- a falat: meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon
nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza.
Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De elõbb
kötelességemnek érzem megadni neked mindazt az apró
figyelmet, ami módomban áll.
- Az amontillado! -- nyögte
ki barátom, még akkor sem ocsúdva bámulatából.
- Igaz -- feleltem --, az amontillado.
Mialatt e szavakat mondtam, az
elõbb említett csonthalmok között kotorásztam.
Félrehányva õket, föltakartam egy csomó
építõkövet és vakolatot. Evvel a matériával
és kõmûveskanalam segítségével,
buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát. Alig
raktam le az elsõ sor követ, mikor észrevettem, hogy
Fortunato mámora nagymértékben elpárolgott.
Az elsõ jele ennek, ami hozzám jutott, halk, nyögõ
kiáltás volt a kõrejtek mélyébõl.
Ez a kiáltás nem vallott részeg emberre. Aztán
hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam
a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s
akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang percekig
tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam,
abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor
végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem
a vakolókanalat, s félbeszakítás nélkül
fejeztem be az ötödik, a hatodik és hetedik sort. A fal
ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem,
s föltartva a fáklyát kõmûvesmunkám
fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül
rejlõ emberi alakra.
Néhány hangos és
éles kiáltás, egymás után, hirtelen
szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha
erõszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig
haboztam, remegtem. Kivonva tõrömet, elkezdtem ide-oda böködni
vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott.
Kezem a katakomba szilárd épülettömbjén
nyugtattam, s elégedettség töltött el.
Újra közelebb mentem
a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire.
Visszaekhóztam, segítettem neki, hangom túltett az
övén terjedelemben és erõben. S amint ezt tettem,
a kiáltó elcsöndesedett.
Már éjfél
volt, s munkám vége felé haladt. Befejeztem a nyolcadik,
a kilencedik és a tizedik sort. Elkészítettem a tizenegyedik
és az utolsó sor legnagyobb részét is; s még
csak egyetlen kõ maradt, várva, hogy beillesszem és
bevakoljam. Küszködtem súlyával, s félig-meddig
már a kívánt pozícióba helyeztem. De
most a fülkébõl halk kacagás tört elõ,
melytõl égnek meredt minden hajam szála. Utána
nyomorúságos vinnyogás következett, amelyben
csak nehézséggel ismertem föl a nemes Fortunato hangját.
A hang így szólt:
- Ha! ha! ha! he! he! he!... nagyszerû
tréfa, csakugyan... kitûnõ bolondság. Pompásan
mulatunk majd rajta a palazzóban
-- he! he! he!... a borospohárnál...
hi! hi! hi!
- Az amontilladónál!
-- szóltam én.
- He! he! he! hi! hi! hi!... igenis
az amontilladónál. De nem lesz már késõ?
Nem várnak már ránk a palazzóban, Fortunato
grófnõ, s a többiek? Menjünk.
- Jól van -- mondtam --,
menjünk.
- Az isten szerelméért,
Montresor!
- Igen -- mondtam --, az isten
szerelméért!
De ezekre a szavakra, hiába
füleltem, nem jött válasz. Türelmetlen lettem. Hangosan
kiáltottam:
- Fortunato!
Semmi felelet. Újra kiáltottam:
- Fortunato!
Még mindig semmi válasz.
A megmaradt nyíláson belöktem egy fáklyát,
s hagytam, hogy beessen. Feleletképpen csak a csörgõk
halk csilingelése hallatszott. Gyomrom megfordult; a katakomba fülledtsége
tette. Siettem véget vetni munkámnak. Betuszkoltam az utolsó
követ végleges helyzetébe; bevakoltam. Az új
fal elébe visszahalmoztam a csontok régi bástyáját.
Egy fél század óta halandó nem zavarta meg
õket. In pace requiescat! **
* Nemo me impune
lacessit. -- Senki sem támadhat meg büntetlen (latin, Horatius)
** In pace requiescat! -- Nyugodjék
békében! (latin)