Edgar Allan Poe
A kút és az inga
(fordította: Babits Mihály)
Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent. [1]
Már beteg voltam -- halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek, éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet -- a rettenetes halálítélet -- volt az utolsó határozott hang, mely fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe -- talán asszociálva gondolatban valami malomkerék berregésével. Csak egy pillanatra -- mert nemsokára már semmit sem hallottam. De még egy darabig -- és micsoda túlzott közelségben! -- rettenetes tisztán! -- láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait. Fehérnek tetszettek -- fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors rendelése -- vagy ami az én számomra sors volt -- még egyre ömlött e szörnyû ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehetõ meglebbenését is. S akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Elõször az irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tûntek föl, akik mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörlés ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok érthetetlen, lángfejû rémekké váltak, s tudtam már, hogy tõlük nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetõben! Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú idõnek tetszett, míg teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltûnt elõlem; a magas kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami õrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és éj az egész mindenség.
Elájultam; de
evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett.
Mi maradt belõle, nem kísérlem meg definiálni;
még csak leírni sem; de nem tûnt el minden. A legmélyebb
álomban, sõt delíriumban, bármiféle
önkívületben -- nem! még a halálban sem
--, még a sírban sem tûnik el minden. Másféle
halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva
a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet
pókhálófonalait minden ébredésünkkel
széttépjük. De egy másodperc múlva már
-- oly finom tud lenni ez a háló -- nem emlékszünk
arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe
való visszatérésben két fokozat van; elõször
a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor
a fizikai lété. Valószínûnek látszik,
hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók
idézni az elsõnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan
beszélnének a küszöbön túli mélység
emlékeirõl. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük
meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok
-- amiket az "elsõ fokozat" hangulatainak neveztem -- nem is idézhetõk
vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul,
hosszú idõ múltán, úgyhogy csodálkozunk,
honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében,
az talál-e vajon különös palotákat és
ijesztõen ismerõs arcokat az égõ parázsban?
Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat,
melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltûnõdik-e
valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e
õrületbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése,
mely azelõtt sohasem vonta magára figyelmét?
Gyakran tûnõdve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerrõl álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy késõbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyû szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületérõl, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek -- borzalmas kíséret! -- végtelen leszállásukban túlhaladták
volna a határtalan határait, s megállanának erõfeszítésük végsõ kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán õrület -- a tilosban járó memória szörnyû õrülete!
Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltûnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül -- és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat -- egészen hirtelen -- és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erõs
vágy visszacsúszni
az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése
az eszméletnek, sikeres erõfeszítéssel egy
mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés:
a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok,
az ítélet, rosszullétem, az ájulás...
De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett;
mindannak, amit csak egy késõbbi nap és sok erõlködés
tett képessé határozatlanul visszaidézni.
Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktõl szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az elsõ pillantástól a körülöttem levõ tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól
kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegõ elviselhetetlenül sûrû volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézõpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idõ telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés -- bármit mondjanak is a regényírók -- teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k [2] alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem elõtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem
lehet az igazság. Áldozatokra sürgõs szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szûrõdött be.
Most egyszerre egy
szörnyû gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért,
s rövid idõre ismét visszaestem az eszméletlenségbe.
Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban
lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött
és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek
érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem,
nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság
verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt
meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tûrhetetlenné
vált, s óvatos mozdulatot tettem elõre, kinyújtott
karokkal; szemem szinte kidagadt gödrébõl a hiú
reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel
jutottam már tovább; de még mindig fekete és
üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább
bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem
az, ami rám vár.
És most, amint vigyázva még egyre elõrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felõl hökkentõ dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább õket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél -- éspedig a rendesnél keservesebb halál --, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? És a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat.
Kinyújtott kezem végre nekiütõdött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kõbõl építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltûnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kõmûvesmunka valamely alig észlelhetõ résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerû volt; noha fölizgatott képzeletemben elsõ pillantásra szinte leküzdhetetlennek tûnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyébõl, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, elõbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam elõre, végül megbotlottam, és elestem. Végsõ kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erõt vett rajtam az álom.
Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erõlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielõtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületû. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítõ fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról -- mert nem nevezhetõ másnak, mint sírboltnak.
Nem sok célom
volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem:
de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt,
hogy még folytassam õket. Elhagyva a falat, elhatároztam,
hogy átszelem az általa bekerített tér közepét.
Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert
a padló, bár látszólag szilárd anyagból
készült, nyálkás volt, és megcsalta az
embert. Késõbb mégis bátorságot vettem,
és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire
csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy
tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon,
mikor köntösöm megtépett szegélye lábam
közé keveredett. Ráléptem, és erõs
zuhanással arcra estem.
Esésem elsõ
zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentõ
körülményt, ami néhány másodperc
múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul
magára vonta figyelmemet. Ez a következõ volt: állam
a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felsõ
része, bár látszólag az állnál
alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegõt.
Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós
gõzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák
sajátságos illata ütötte meg. Elõrenyúltam,
s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére
estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát
persze egyelõre nem volt módom megállapítani.
A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült
leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam
a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem
ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz
ütõdött; végre tompa csobbanás hallatszott,
hangosan visszaverõdve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött
valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös
becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt
halvány fénysugár villant a homályon át,
s éppoly hirtelen el is tûnt.
Most tisztán
láttam a sorsot, amit számomra készítettek,
s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött
véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még
egy lépés, mielõtt elbotlom, és a világ
nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem,
épp olyan jellegû volt, amilyent mindig mesének és
hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló
elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak
szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek
és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás.
Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú
szenvedéstõl idegeim annyira elernyedtek, hogy már
a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas
médium voltam a különleges tortúrára, mely
rám várt.
Minden tagomban reszketve
visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább
ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam,
melyeket képzeletem most nagy tömegben és különbözõ
elhelyezéssel festett a börtön köré. Más
lelkiállapotban talán lett volna bátorságom
egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás
által e mélységek valamelyikébe; de most a
gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni,
amit e szörnyû helyekrõl hallottam: hogy az élet
hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak.
A belsõ izgalom
több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis
elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint elõbb, egy
kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam
mellett. Égõ szomjúság emésztett, s
egy hajtásra kiürítettem az edényt. Altató
lehetett benne, mert alighogy etettem, ellenállhatatlanul álmos
lettem megint. Mély álom hullott rám, mély,
mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen
nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem
levõ árgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes
fény, melynek eredetét az elsõ pillanatban nem tudtam
megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm
egész kiterjedését és berendezését.
Nagyságára
nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes
hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot.
Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges
tûnõdések egész özönébe merített;
igazán fölöslegesen -- mert mi lehetett lényegtelenebb
számomra a környezõ rettenetes körülmények
között, mint tömlöcöm puszta térfogata?
De szellemem betegesen érdeklõdött minden jelentéktelen
részlet iránt, s föltevést föltevésre
halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésrõl,
amit a számításban elkövettem. Végre felvillant
elõttem az igazság. Elsõ mérési kísérletemben
ötvenkét lépést olvastam elesésem idõpontjáig,
akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem
a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat
a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem,
valószínûleg megfordultam helyemben -- így gondolhattam
a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának,
mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni,
hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt,
s mikor folytattam, jobbra.
A helyiség alakjára
nézve is tévedtem. A tapogatózás közben
számos szögletre akadtam, s ebbõl különleges
szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes
sötétség hatása arra, aki álomból
vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány
jelentéktelen bemélyedés, vagy különbözõ
távolságokban vájt fülkék szögletei
voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott.
Amit kõfalnak gondoltam, az most vasnak vagy valami más fémnek
látszott, nagy táblákban, melyeknek határai
és eresztékei tették a szögletszerû behajlásokat.
Az ércfal egész elületét durván bepacsmagolták
mindazon utálatos és visszataszító festészeti
motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak
köszönik létüket. Fenyegetõ arcú ördögök
alakjai csontvázfigurákkal, és más, még
félelmetesebb képek borították és éktelenítették
el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai
eléggé élesek, de a színek halványnak
és elmosódottnak tûntek föl, mintegy a nyirkos
légkör hatására. Most észrevettem a padlót
is, amely kõbõl volt. Középen ásított
a kör alakú mélység, amelynek torkából
megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.
Mindezt csak határozatlanul
és nagy erõfeszítéssel tudtam meglátni,
mert személyi állapotom nagyot változott alvásom
alatt. Most hátamon feküdtem, teljes osszúságomban,
valami alacsony faállványon. Ehhez erõsen le voltam
kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló
szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte
tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak
fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel
tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem
llt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy
a vizescsöbröt lvitték. Rémületemre, mondom,
mert tûrhetetlen szomjúság mésztett. úgy
látszik, ezt a szomjúságot gyötrõim szántszándékkal
éleszteni akarták, mert a tálban levõ étel
borsosan fûszerezett hús volt. Most fölfelé tekintve,
börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc
vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy
alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán
különös ábrázolás kötötte
le teljes figyelmemet. A vén Idõ festett alakja volt, ahogy
rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében
valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének
gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De
volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben
vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam
fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy
képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva
ez a képzelet -- valónak bizonyult. Lengése rövid
volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem,
kissé megijedve, de még inkább csodálkozva.
Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás
követésétõl, szemem a cella egyéb tárgyaira
irányítottam.
Valami gyönge
nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva,
több óriási patkányt láttam átszaladni.
A kút felõl jöttek, amely jobbról éppen
látókörömbe esett. Még mialatt néztem
is, csapatostul másztak elõ, rohanva, éhes szemekkel,
a hús szagától csábítva. Nagy erõlködés
és éberség kellett, hogy el tudjam õket hessegetni.
Vagy félóra
telhetett el, talán egy egész óra is -- mert az idõ
folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam
alkotni --, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit
akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének
hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény
gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami
leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az
inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is
láthattam -- fölösleges mondanom, milyen borzalommal --,
hogy alsó széle csillogó acél félholdat
formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül
egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek,
s a félhold alsó éle láthatóan oly éles
volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak
is látszott, mint egy borotvakés, élétõl
fölfelé szilárd és széles acélmasszává
vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész
alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegõt.
Nem lehetett kétséges
tovább elõttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni
számomra készített. Az inkvizítorok közegei
rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról
-- a kútról, melynek borzalmainál nem szánhattak
csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerõ renitensnek
--, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának,
s melyet a kósza hír is minden kínzásmesterségük
Ultima Thuléjának tekintett. A kútba zuhanást
a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a
meglepetés -- kínok csapdájába ejteni az áldozatot
-- fontos részét ette e tömlöcbeli kivégzések
groteszk fantasztikumának. Minthogy nem estem bele magamtól
a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt
az, hogy belelökjön; s így -- nem lévén
egyéb alternatíva --, más szelídebb pusztulás
várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim
között, mikor e szónak ilyen alkalmazására
gondoltam.
Mi célja volna
beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú,
hosszú óráiról, míg az acél suhogó
lengéseit számláltam! Hüvelykrõl hüvelykre,
vonalról vonalra -- körömhegynyi esésekkel, amelyeket
csak évszázadoknak tetszõ idõközök
múltán lehetett észrevenni -- szállt lejjebb
s egyre lejjebb! Napok múltak -- s valóban lehet, hogy több
nap múlt el, míg oly közel ért fölém
lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent
acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem -- az
eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon
le! Majd különös õrület fogott el, s hosszasan
próbálgattam erõszakkal föllebb emelni magam,
a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam,
és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra,
mint a gyermek valami ritka játékszerre.
Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehetõ haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat -- ó! kimondhatatlanul fáradtnak! --, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyû napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erõlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdõ gondolata az örömnek -- a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt -- sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielõtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierõmet. Gyengeelméjû hülye lettem.
Az inga lengésiránya
testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy
a pengének szívem környékét kell átmetszeni.
Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán
visszaleng, és megismétli vágását újra
meg újra. Ijesztõen tág kilengése ellenére
-- mely harminc láb is megvolt, vagy még több már
-- és esése sziszegõ ereje ellenére, mely akár
e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül,
munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám
szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam.
Nem mertem továbbmenni tûnõdésemben. Makacs
figyelemmel idõztem e ponton, mintha e vesztegelés által
meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését.
Kényszerítettem magam, hogy a félkörû penge
hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi , arra
a különös, borzongó érzésre, melyet
a daróc éles köszörülése kelt az idegekben.
Annyira elmerültem a haszontalan képzelõdésbe,
hogy idegességem a tetõfokára hágott.
Lefelé, megállás
nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge.
Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát
lengése gyorsaságával szembeállítani.
Jobbra, balra, tágan és szélesen -- egy kárhozott
szellem sivításaival, de a szívem felé egy
tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam
és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés
lett agyamban uralkodóvá.
Lefelé -- halálos
biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három
hüvelyknyire vibrált már mellemtõl! Kétségbeesve,
dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal
karomat. Egyelõre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem
-- nagy nehezen -- a táltól ajkamig, de nem tovább.
Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm
fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és
megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam
volna egy guruló lavinát megállítani!
Lefelé -- egyre
-- szüntelenül -- kikerülhetetlenül lefelé!
Föllélegzettem, és új erõfeszítést
tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen
összehúzódtam, ha fölöttem söpört
el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés
mohóságával követte röptét oldalt
és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott,
mikor elszállt: noha eghalni csak megkönnyebbülés
lett volna -- ó, mily kimondhatatlan megkönnyebbülés!
Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül
csekély süllyedés a gépezetben elég volna,
hogy azt az éles, csillogó kést a mellembe vágja...
idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta
össze. A remény -- mely diadalmat ül a kínpadon
--, mely még az inkvizíció börtöneiben is
biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.
Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már
tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt
ruhámmal -- s e megállapítással egyidejûleg
szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles,
koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák
-- vagy tán napok -- óta elõször: gondolkodtam!
Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötõfék,
amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat
nem nyûgözték külön kötelékek.
A beretvaéles penge elsõ vágása a szíj
bármely részén eléggé fölold arra,
hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemrõl. De
milyen félelmes közelségét jelenti ez máris
a szörnyû acélnak! A legkisebb mozdulat következménye
mily halálos lehet! S aztán valószínû-e,
hogy kínzóim poroszlói ne látták volna
elõre ezt a lehetõséget, s ne intézkedtek volna
erre az esetre is? Valószínû-e, hogy a mellemet keresztezõ
szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy
ez a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet
füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem
kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta
tagjaimat és törzsemet minden irányban -- kivéve
a metszõ penge útját.
Alig ejtettem vissza
fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen
nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele
volt annak a mentõ ötletnek, amire elõbb céloztam,
s ami elõbb, mikor az ételt égõ ajkamhoz emeltem,
csak határozatlanul lebegett lelki szemeim elõtt. Most az
egész elõttem állt, gyengén, nem nagyon józan
színekben, nem nagyon határozottan, de mégis -- egészben.
Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés
energiájával, megkísérelni végrehajtását.
Az alacsony faalkotmánynak,
amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több
órán át valósággal nyüzsgött
a patkányoktól. Vadak, vakmerõk, éhesek, vörös
szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák,
hogy mozdulatlan maradok -- hogy zsákmányukul tekinthessenek.
"Micsoda táplálékhoz
szokhattak hozzá a kútban?" -- gondoltam.
Bármennyire
iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam õket, tányérom
tartalmát jóformán egészen fölfalták.
Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre,
gépies hadonászásra a tál körül;
s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is
egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok
falánkságukban gyakran mélyesztették éles
fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem,
alaposan bedörzsöltem az olajos és fûszeres hús
megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról,
lélegzetvisszafojtva vártam. A mohó férgek
elõször visszahõköltek, megijedve a változáson
-- a mozgás megszûnésén. Rémülten
szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak
egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra.
Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettõ a
legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni
kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános
rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felõl. fölmásztak
a fára -- túl a fán --, és százával
ugráltak testemre.Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb
mértékben sem zavarta õket. Pályáját
elkerülve, a megkent kötelék körül mûködtek.
Folyton növekvõ csapatokban rajzottak, nyüzsögtek
rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó
nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben,
s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet,
amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem,
hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem
a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már
több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló
elszántsággal, tovább feküdtem mereven.
Számításomban
nem csalódtam, s nemhiába tûrtem. Végre éreztem,
hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemrõl.
De az inga verése már mellemen súrolt. Már
elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta
az alatta levõ fehérnemût. Két lengést
tett még, s metszõ fájdalomérzés hasított
minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítók
egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek
szét. Egy meggondolt mozdulattal -- óvatosan, rézsút,
összezsugorodva, lassan, lassan -- kivontam magam bilincsem ölelésébõl
s a lengõ bárd útjából. Egy percre legalább
szabad voltam.
Szabad! -- az inkvizíció
kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról
a börtön kõpadlójára, mikor a pokoli masina
mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan
erõ visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke
volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem
szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?!
Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés
egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája,
mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal
idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon,
melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag
volt valami újdonság -- valami változás, amit
az elsõ pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni.
Az álmatag, remegõ szórakozottság több
percén át haszontalan és összefüggéstelen
találgatásokban erõltettem értelmemet. Ez idõ
alatt jöttem elsõ ízben tudatára a cellát
bevilágító kénes fény eredetének.
Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk
szélességben a falak alján teljesen körülvette
a börtönszobát, s ekként úgy látszott,
és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen
külön állnak a padlótól. Megpróbáltam
átkémlelni, de persze hiába.
Amint e kísérlet
után fölálltam, a változás rejtélye,
mely a szobában érezhetõ volt, egyszerre megvilágosult
bennem. Elõbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek
körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek
elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek
most percrõl percre jobban hökkentõ és erõs
fényruhát öltöttek, amely a kísérteties
és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy
az enyémnél erõsebb idegeket is megborzongatott volna.
Démoni szemek villogtak rám vad s túlvilági
élénkséggel, minden irányból, ahol elõbb
még semmit sem láttam, s valami különös tûz
kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni
antáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.
Valótlannak?
-- Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gõzének
lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a
börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról
pillanatra mélyebb tûzben égtek! A festett borzalmak
véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai
ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett
kétség kínzóim szándékáról
-- ó! Mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál
démonibb emberek! Az izzó fémek közelségébõl
a cella közepébe húzódtam. A forróság
által fenyegetõ pusztulás rémképei között
a kút hûvösségének gondolata balzsamként
lopózott elkembe. Odarohantam halálos kávájához.
Mélyébe vetettem erõlködõ pillantásomat.
A kigyulladt tetõ tüzes visszfénye bevilágította
legbensõbb rejtekeit. Mégis, egy õrült másodpercen
át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak,
amit ott láttam. Végre kényszerítettem -- utat
vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó
értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani!
-- ó, rettenet! -- ó! akármi, csak ez ne! Rémült
sikollyal tántorodtam vissza a kútszélrõl,
s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.
A hõség
gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a
hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb
változás volt -- most a formája változott meg.
Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni
vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká
maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút
sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem:
nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával.
A terem elõbb négyzet alakú volt. Most észrevettem,
hogy a vasfalak által képezett szögek közül
kettõ hegyesszöggé vált -- a másik kettõ
következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség
gyorsan növekedett mély, nyögõ vagy dörömbölõ
hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt
rombusszá cserélte formáját. De a változás
itt nem állt meg -- nem is reméltem, nem is kívántam
megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes
alakat, mint az Örök Béke köntösét.
Halált inkább! -- mondtam --, akármilyen halált... csak azt ne, ami a kútban vár! -- Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott idõt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen egszélesebb átmetszésû része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul elõrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végsõ sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen -- elfordítottam szememet... Emberi hangok iszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak isszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dõltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.
Az inkvizíció
ellenségeinek hatalmába került.
[1] A kínzók istentelen csapata sokáig táplálta
õrjöngését az ártatlanok vérével, és nem elégült ki.
Most, hogy szülõhazánk biztonságos már, a halál
barlangja beomlott; ahol szörnyû halál dúlt, most
élet és
egészség virul. (latin)
[2] autodafé -- máglyahalál (portugál)