Edgar Allan Poe
A vörös halál
álarca
(fordította: Babits Mihály)
A "vörös
halál" soká pusztította az országot. Soha pestis
nem volt oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja
és pecsétje -- a vér pírja és rettenete.
Éles fájdalom és hirtelen szédület, s
aztán erõs vérzés a pórusokon át,
és végsõ föloszlás. Skarlátfoltok
az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt
a pestisbélyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertársainak
rokonszenvébõl és irgalmából. S a kór
egész rohama, kifejlõdése és katasztrófája:
egy rövid félóra epizódja.
De Prospero herceg szerencsés volt és
bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor birodalmának
fele lakossága elpusztult, összehívott udvara lovagjaiból
és hölgyeibõl ezer egészséges és
könnyûvérû mulatótársat, s visszavonult
velük hajdani apátságokból átalakított
kastélyai egyikének mélységes magányába.
Az épület nagy volt és nagyszerû, a herceg különc
és mégis fenséges ízlésének szüleménye.
Erõs és magas fal övezte. A falban érckapuk.
Amint begyûlt az udvar népe, kohókat állítottak,
és súlyos pörölyökkel kovácsolták
össze a keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se
ki-, se bejárása a kétségbeesés és
õrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság
dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily
óvintézkedések után az udvar fittyet hányhatott
a ragálynak. A külsõ világ viseljen gondot magára,
ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni.
A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetõségérõl.
Voltak ott bohócok, rögtönzõk, és balett-táncosok,
voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt
a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül
-- a vörös halál.
Visszavonulásának ötödik
vagy hatodik havában, mialatt a pestis a legdühösebben
tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényû álarcosbált
adott ezer barátjának mulattatására. Csodás
pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade [1]. De elõször
hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét
terem volt -- királyi szobasor. Ám legtöbb palotában
az ily egymásba nyíló csarnokok hosszú és
egyenes allée-t [2] formálnak, míg a szárnyas
ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják
az összes helyiségek áttekintését. Itt
más volt az eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti elõszeretetétõl
várni is lehetett. A termek oly szabálytalanul sorakoztak,
hogy a látás egynél többet alig ölelt föl
egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc
lépésre, s minden fordulónál új hatás.
S minden fal közepén, jobbról és balról,
magas és keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt
folyosóra, mely a csarnoksor kanyargását követte.
Üvegfestésû ablakok voltak, és színezésük
változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának
uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti
szélen fekvõ terem falait például kék
szín borította -- és élénkkékek
voltak az ablakai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben
és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszínû.
A harmadik mindenestül zöld volt, s így zöldek ablakszárnyai
is. A negyediknek bútorzata s világítása is
narancsszín -- az ötödiké fehér -- a hatodiké
lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok sûrûje
takarta, végig csüggtek a mennyezetrõl, le a falakra,
súlyos redõkben hullva a hasonló anyagú és
színû szõnyegre. De ebben az egyetlen szobában
az ablakok színe nem harmonizált a dekorációval.
Az üvegtáblákat itt skarlát festette -- mély
tónusú vérszín. Mármost a hét
terem egyikében sem volt lámpa avagy kandeláber, noha
aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege
hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa,
se gyertya nem árasztott fényt a szobasor területén
belül. Hanem a folyosókon, melyek e szobasor mellett húzódtak,
minden ablakkal szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt tûzserpenyõt,
mely sugarait bedobta a színes üvegen, s így ragyogóan
megvilágította a csarnokokat. S ekként számos
hökkentõ és fantasztikus effektus keletkezett. S fõleg
a nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszínû
üvegtáblákon át a sötét függönyökre
behulló tûzsugár hatása rendkívüli,
s oly vad kifejezést festett minden belépõ arcára,
hogy a társaságból nagyon kevesen merészeltek
egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.
S épp ebben a szobában állt,
a nyugati falnál, egy óriási ében óramû.
Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat
a számlap körül, és ha az órát kellett
jelezni, oly hang tört elõ a gépezet érctüdejébõl,
amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen
zenei, de olyan hökkentõ hanggal és hangsúllyal,
hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál
pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani
produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringõknek
is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám
társaságon rövid zavar szállt át; s amíg
az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a
legvadabb tobzódó
is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz
kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tûnõdésben.
De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre
könnyû derültség hatotta át a gyülekezetet;
a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak,
mintegy a saját idegességükön és bolondságukon,
és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi
óraütés nem fog hasonló emóciót
elõidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után
-- ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza
a repülõ idõnek --, új órazengés
jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltûnõdés
követte, mint az elõbbit.
De, mindezek ellenére, vidám és
pompás mulatság volt ez! A herceget különleges
ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez
és színhatásokhoz, s megvetette a puszta divat dekórumát.
Tervei tüzesek és merészek voltak, elgondolásai
barbár fényben izzók. Vannak, akik õrültnek
gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem õrült. Hallani,
látni, érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy
nem õrült.
Nagy részben maga irányította
a hét szoba alkalmi díszítését e nagy
ünnepség céljaira; s az õ irányító
ízlése szabta meg a jelmezek karakterét. Egy bizonyos:
hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás és tündöklés,
és pikantéria és fantasztikum -- sok, amit azóta
a Hernani-ban láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal
s váratlan kosztümben. Delíriumos elképzelések,
mint beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok szeszély,
sok különcködés, valami ijesztõ is, de semmi,
ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán
át álmok raja lengett. Kígyóztak és
kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölöltve a termek
színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak lépteik
visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra,
mely a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden
elnémul és minden hallgat, csak az óra hangja zeng.
Meredtre fagyva állanak az álmok. Ám az óraütés
ekhói elhalnak -- csak egy pillanat volt --, és könnyû,
félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint
földagad a zene, s az álmok megélednek, s vígabban
kígyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a tarka
ablakoktól, melyeken beáramlanak a lángos háromlábak
sugarai. De a legnyugatabbra fekvõ terembe a hétbõl
egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már
végére jár; s a vérszínû üvegen
rõtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák
feketesége sápaszt; s aki lábát az éjszõnyegre
teszi, annak fülébe ünnepélyesebb hangsúllyal
küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét,
mint bárkiébe jut, ki feledkezve élvezi más
termek távolabbi vígságait.
De a többi termet sûrû nép
zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan
lüktetett. És a tobzódás örvénylett
tovább, míg végre éjfél verése
kezdõdött az órán. S akkor a zene megszûnt,
mint leírtam; s a keringõk forgása megjuházott;
s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az elõbbi alkalmakon.
De most tizenkettõt kellett ütnie az óra harangjának;
és talán így történt, hogy e hosszabb
idõ alatt több méla gondolat lopózhatott eltûnõdéseibe
azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb természetûek
voltak. S talán így történt az is, hogy mielõtt
az utolsó óraütés ekhói elmerültek
volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg között, akik
idõt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét,
melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg.
S amint ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé,
végtére az egész társaságon moraj és
zsibongás futott át, mely meglepetést és visszatetszést
fejezett ki -- sõt lassanként rémületet, borzalmat
és undort.
Fantazmák gyülekezetében,
amilyet lefestettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket
nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban,
a jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán
majdnem határtalan volt; de a szóban forgó alak Heródesebb
Heródesnél, s meghaladta még a herceg ízlésének
szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzéketlenebb
szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az érintés
emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsõkig
jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa
már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan,
az egész társaság szemmel láthatólag
érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl
van az ötlet és az illendõség határain.
A jelenség sovány és magas volt, s tetõtõl
talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca,
mely az arcot takarta, oly tökéletes
hûséggel
utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy
a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni
a csalást. De mindez talán még elnézésre,
ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez õrült tombolók
körében. A mímes merészsége azonban odáig
ment, hogy egyenesen a vörös halál képét
öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték
-- és széles homloka, arcának minden vonásával,
a skarlát iszony nyomait viselte.
Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties
alakra esett -- aki, talán hogy jobban megmaradjon szerepében,
lassú és ünnepélyes mozgással lépdelt
ide-oda a keringõ táncosai között --, látták,
hogy az elsõ pillanatban erõs borzadás, rémület
vagy undor borzadása vonaglik át rajta; de a következõ
percben homloka haragtól pirult ki. - Ki merészkedik -- kérdezte
rekedt hangon udvaroncaitól, kik közelében álltak
--, ki merészkedik ily istenkísértõ gúnnyal
sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok
le álarcát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére
a bástyaoromról!
Prospero herceg a keleti vagy kék szobában
állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja zengõn és
tisztán szállt a hét termen át, mert a herceg
erõs és határozott jellemû férfi volt,
és a zene egy intésére elhallgatott.
A herceg hát a kék szobában
állt, s oldalán sápadt udvaroncok csoportja. Szavára
elõször gyáva, tóduló mozgás indult
e csoportból a betolakodó irányába, aki e percben
szintén közel volt, és most céltudatos és
meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélõhöz.
De valami névtelen borzadály következtében, mellyel
az álarcos õrült jelmeze eltöltötte az egész
gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki kezét, hogy megragadja
a vakmerõt; úgyhogy akadálytalanul közelítette
alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész
társaság, mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepébõl
a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül
vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem, de
avval az ünnepélyes és kimért lépéssel,
mely kezdettõl fogva megkülönböztette, a kék
terembõl a bíbor terembe -- a bíborból a zöldbe
-- a zöldbõl a narancssárgába -- s ezen keresztül
ismét a fehérbe -- s még innen is a lila szobába,
hogy föltartóztassa. De ekkor Prospero herceg, õrülten
a dühtõl és pillanatnyi gyávaságának
szégyenétõl, vadul átrohant a hat csarnokon,
noha senki sem követte, mert mindenkit halálos félelem
lepett meg. A herceg kirántott tõrt vitt magasra emelt kezében,
és eszeveszett rohanásában négy vagy öt
lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez,
éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen
megfordult, és szembenézett üldözõjével.
Éles kiáltás hallatszott -- s a tõr csillanva
hullott a holló szõnyegre, amelyre egy pillanat múlva
holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés
vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész
tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az
álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul
állott az ébenóra árnyékában,
kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették,
hogy a síri köntösök és hullaszerû álarc
alatt, melyre oly vad erõszakossággal csaptak le, nem rejlik
semmiféle tapintható forma.
S ekkor felismerték a vörös
halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában.
S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk
vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat,
ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában.
S az ébenóra élete kimerült a legutolsó
tivornyatárs életével. S a háromlábak
lángja kialudt. És sötétség és
pusztulás és a vörös halál vette át
korlátlan uralmát.
[1] masquerade -- álarcosbál (francia)
[2] allée -- sétány (francia)