Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva,
mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát
akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke
kar,
Szeszélyes éneket.
Ezer isten-formájú báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jõ, s puszta bábként megy
vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erõk mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!
Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy ûzi folyton a tömeg
S nem éri fantomát,
És körben ûzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bûn, õrület és szenvedély:
Ebbõl áll a mese!
De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Elõgyürûz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - Jön! - és a bábok
soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.
A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegõ
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedõ.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával
idõz:
"Ez az >>Ember<< címû dráma
volt,
S a Gyõztes Féreg a hõs."