Edgar Allan Poe
(Babits Mihály fordítása)
Egyszer - únt
éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén,
ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre
ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban
ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan
küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban!
Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban
földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra;
könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra,
érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak,
kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan
zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem
ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem
önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten
ajtóm elõtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten
bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem
haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem,
ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és
ön oly halkan koppan:
S amint könnyû lépte dobban
- koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném"
- s ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva,
kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni
senkisem;
De a csöndesség töretlen, s
a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen
név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte
édesen
A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég,
a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már
nem is oly csöndesen.
"Valamitõl bizonyára megzörrent
az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára,
nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg
e rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát,
íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy õskort-látott Holló
szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak
jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent
s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár
megült ezen,
Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében
tolla,
Ahogy ott morc méltósággal
ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló"
- szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved
hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz
a plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy
egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem
is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élõ még
nem ért, hogy egy beszélõ
Madár ajtaja fölé jõ
s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik
peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez
egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csõrét nem
nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hû,
még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz
reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt
szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára
összesen;
Tán egy régi bús gazdája
oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró
szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához
nincs is jobb rím semmisem,
- Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"
De a bölcs madár mosolyra csalta méla
lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem
szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet
képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli
vészesen -
Ez a baljós vén vad holló
mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tûnõdtem magamban, noha egy
betût se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt
a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám!
S így fejem ledõlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám
fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen
óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellõ
kel s lengve titkos füstölõkkel
Angyaltánc a szõnyeg bolyhát
csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi
vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni
kedvesem:
Idd, óh idd e hûs nepenthét
és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ
kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy
vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva,
érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva
- mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhûl-e
zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ
kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s
egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra
messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése
odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak
odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!"
- szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban,
a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról
rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán
ülve peckesen!
Tépd ki csõrödet szivembõl
s hagyj magam, míg elveszem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül,
és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt
szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló
szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló
árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba
fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.