Edgar Allan Poe
Az áruló szív
(fordította: Babits Mihály)
Ó, igen! Ideges
-- nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért
akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy
õrült vagyok? A betegség érzékeimet még
megélesítette... nem ölte meg... nem tompította
el. Kivált a hallás érzéke lett éles.
Égen és földön minden neszt hallottam. És
sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát õrült?
Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul...
milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.
Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az
elsõ gondolat agyamban: de amint egy megfogant, kísértett
éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem.
Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg.
Pénzére nem vágytam. Talán a szemében
lehetett valami! Igen, az volt. Keselyûszeme volt -- halványkék,
hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott
bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú
átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg
életét, s evvel megszabadulok a szemétõl örökre.
Most már: ez a dolog lényege. Ti
azt hiszitek, hogy õrült vagyok. Az õrült nem tud
semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, milyen
okosan jártam el, mily óvatosan, mily elõrelátóan,
mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb
az öreghez, mint az elõtte való héten -- mielõtt
megöltem. És minden éjjel, éjfél felé,
megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam -- ó,
egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam,
hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát,
zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény
sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó,
nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be!
Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg
álmát. Egy teljes órába került, míg
a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam,
amint az ágyán feküdt. Ha! Tudott volna egy õrült
ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán
benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan
-- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele
csikorgott \ kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka
ráesett a keselyûszemre. Ezt tettem hét hosszú
éjszakán át -- minden éjjel pontosan éjfélkor
--, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen
volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én
utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött
a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerõen
beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén
szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte
az éjet? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs
öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem
rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg
aludt.
Nyolcadik éjjel még óvatosabban
nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója
nem mozog olyan lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelõtt
nem éreztem ennyire biztosnak erõmet és okosságomat.
Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt
vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s õ még
csak nem is álmodik titkos szándékaimról...
tetteimrõl! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra,
s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán,
mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam?
Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sûrû
sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan
bezárta, mert félt a betörõktõl --, s
így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását,
és csak löktem tovább, tágabbra,tágabbra.
A fejem már benn volt, s éppen
ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott
a sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült
az ágyban, elkiáltva magát:
- Ki jár itt?
Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem.
Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat,
s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt
volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve;
pont ahogy én szoktam, éjrõl éjre, hallgatva
a szú percegését a falban. Most halk nyögést
hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése.
Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó,
nem! --, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl
a lélek fenekébõl, ha csordultig tölti az iszonyat.
Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívembõl
is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ
aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette
a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem.
Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár
szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelsõ
csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta
folyton nõtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak
látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban
-- mondta magának --, egér szaladt át a padlón",
vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen,
megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni
magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden
hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete
árnyat vetve maga elé, s árnyába borította
áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos
befolyása alatt megérezte -- noha se nem látta, se
nem hallotta --, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.
Miután sokáig nagyon türelmesen
vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni,
elszántam magam, hogy egy kicsi --
igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán.
Kinyitottam hát -- nem is képzelitek, milyen lopva, lopva
--, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint
egy pókfonál, kiszökött a résbõl,
s teliben ráhullt a keselyûszemre.
Tárva találta -- tágra,
tágra tárva --, s amint ránéztem, fölgyûlt
bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa kék
volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velõt
csontjaimban; de az öreg arcából vagy testébõl
nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerûleg,
pontosan az átkozott helyre irányoztam.
S nem mondtam már nektek, hogy amit ti
õrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott
élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa,
sebes hang ütõdött, amilyet egy vattába csavart
óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének
dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés
tüzeli a katona bátorságát.
De még mindig visszatartottam magam, és
csöndben maradtam.Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam,
meddig
tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani.
Közben a szív pokoli dobogása erõsbödött.
Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden
pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb
lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb!
-- figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgyis
van. És most az éjszaka halálórájában,
ennek a régi háznak rémes csöndje közt,
egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe
ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam,
némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb!
Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új
félelem szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd!
Ütött az öreg utolsó órája! Hangos
kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és
beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy pillanat
alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a
súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy
ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív
még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban
már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre
megszûnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat,
és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen,
mint egy kõdarab. Kezemet a szívére tettem, és
rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kõ.
Többet nem bosszant a szeme.
Amennyiben még mindig õrültnek
hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom
a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése
céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én
gyorsan, de csöndben mûködtem. Elõször is szétdaraboltam
a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és
a lábakat.
Aztán fölfeszítettem három
deszkát a szoba padlójából, és mindent
betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem
a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem --
még AZ sem -- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi
feltûnõt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle
folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én!
Minden egy dézsába ment -- ha! Ha!
Mikor ezt a munkát befejeztem, négy
óra volt -- még mindig sötét, mint az éjfél.
Amint a toronyban elütötték az órát, az
utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyû szívvel
mentem le kinyitni -- mert mitõl félhettem most? Három
férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal
bemutatkoztak, mint rendõrtisztek. Egy szomszéd sikoltást
hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bûntény
történhetett; feljelentést tett a rendõrségen,
s õket küldték ki helyszíni szemlére.
Mosolyogtam -- mert mitõl félhettem?
Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntõlem
származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr,
jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat
az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak
meg mindent alaposan. Végre az õ szobájába
vittem õket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban,
hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket
hoztam a szobába, s megkínáltam õket, pihenjék
ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes
diadal vad vakmerõségében, a saját székemet
pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt az áldozatom
hullája nyugodott.
A rendõrök nem gyanakodtak többé.
Modorom meggyõzte õket. Feltûnõen nyugodt voltam.
Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg
én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem,
hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már
elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de
õk még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem
csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem,
hogy megszabaduljak az érzéstõl; de csak nem akart
véget érni, s egyre hangosabb lett -- míg végre
úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.
Kétségkívül nagyon
sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem,
és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erõsbödött
\ és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába
csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegõ után -- de
a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben,
de a hang állandóan erõsbödött. Fölugrottam,
s vitatkozni kezdtem csekélységekrõl magas hangnemben,
s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erõsbödött.
Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón,
nehéz lépésekkel, mintegy földühödve
a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan
erõsbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam
-- dühöngtem -- káromkodtam! Fölkaptam a széket,
amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a
zaj mindent elnyomott, és folyton erõsbödött. Hangosabb
lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek
és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna?
Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették!
-- tudták! -- gúnyt ûztek borzalmamból! -- gondoltam,
és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél
a kínnál! Akármi tûrhetõbb, mint ez a
gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat!
Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most
-- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! Hangosabb! Hangosabb!
-
Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek
magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok
föl a padlót! itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!