Tartalom Következő
Történet a Rongyos Hegyekből Az 1827-es évvége felé Charlottesville-ben laktam, Virginiában, s véletlenül alkalmam volt megismerkedni Mr. Augustus Bedloe-val. Minden tekintetben figyelemre méltó fiatal úriember volt, s bennem mély érdeklődést és kíváncsiságot keltett. Érthetetlennek találtam őt mind erkölcsi, mind fizikai vonatkozásában. Családjáról nem nyerhettem kielégítő felvilágosítást. Honnan jött? Sohasem tudtam meg bizonyosan. Még életkorában is noha fiatalnak mondom volt valami, ami nem csekély mértékben megzavart. Bizonnyal fiatalnak látszott, és különös előszeretettel beszélt fiatalságáról, de voltak percek, amikor erőltetés nélkül elhittem volna, hogy százéves. De semmiben sem volt oly sajátságos, mint személyes megjelenésében. Feltűnően magas és vékony volt. Válla nagyon előrehajlott. Tágjai rendkívül hosszúak és soványak. Homloka széles és alacsony. Arcszíne vértelen. Szája nagy és mozgékony, s fogai, bár egészségesek, vadul összevissza nőve, úgyhogy sose láttam még ily egyenlőtlen fogakat emberi fej üregében. S mégis, mosolyának kifejezése egyáltalán nem volt visszataszító, mint gondolná az ember; csak változatosság nem volt benne. Mély melankólia volt benne szüntelen és fázisokat nem ismerő ború. Szeme abnormálisán tág és kerek, mint a macskaszem. Pupillája is a fény minden növekvésére vagy csökkenésére összehúzódott vagy kitágult, mint ahogy a macskafajoknál meg lehet figyelni. Az izgalom perceiben a két szemgolyó szinte elképzelhetetlenül megfényesedett, mintha világító sugarakat bocsátanának ki, nem visszavert, hanem belsejükből jött fényt, akár egy gyertya vagy a nap; de rendes állapotuk oly fénytelen, ködös és tompa volt, hogy valami rég eltemetett holttest szemére emlékeztetett.
Úgy tűnt, hogy testi különösségei nagyon bántják; félig magyarázó, félig védekező hangon, folyton célzásokat tett rájuk, amelyek eleinte nagyon kellemetlenül érintettek. De nemsokára megszoktam, s kényelmetlen érzésem eloszlott. E célzásokkal, úgy látszik, azt akarta inkább sejtetni, mint határozottan állítani, hogy nem volt mindig olyan fizikailag, amilyen most, hogy neuralgikus rohamok hosszú sorozata rontotta le a szokottnál nagyobb testi szépség állapotából azzá, akit magam előtt látok. Sok éven keresztül kezelte őt egy Templeton nevű orvos egy körülbelül hetvenéves öregúr , akit Saratogában ismert meg, s akinek ottani ápolása, legalábbis úgy képzelte, nagyon jót tett neki. Ennek folytán Bedloe, aki gazdag volt, olyan megegyezést kötött dr. Templetonnal, amely szerint az utóbbi bizonyos bőséges évi járadék fejében ráállott arra, hogy idejét és orvosi tapasztalatait kizárólag ez egy beteg gondozására szentelje.
Dr. Templeton ifjabb éveiben sokat utazott, s Párizsban nagy fokig híve lett Mesmer1 tanainak; a delejes gyógymód segítségével elérte, hogy páciensének éles fájdalmait könnyíthette; és sikere az utóbbiban természetesen bizonyos mértékű bizalmat keltett a vélemények iránt, amelyek ezt a gyógymódot sugallták. A doktor azonban, mint minden rajongó, keményen küzdött, hogy tanítványát egészen megtérítse, s annyiban el is érte célját, hogy a szenvedő hajlandó lett magát számos kísérletnek alávetni. E kísérletek gyakori ismétlése oly eredményt hozott létre, amely napjainkban már egészen közönséges, s csekély vagy semmi figyelmet sem ébreszt, de abban az időben, amelyről írok, még csak igen kevés esete volt ismeretes Amerikában. Arra gondolok, hogy dr. Templeton és Bedloe között lassanként igen határozott és erős rapport, azaz delejes viszony állott elő. Azt ugyan nem állíthatom, hogy ez a rapport az egyszerű delejes álmot előidéző erő határain túlterjedt volna, de maga ez az erő nagy intenzitásra emelkedett. Az első kísérletnél még csütörtököt mondott a hipnotizőr minden erőfeszítése, hogy a magnetikus önkívületet létrehozza. Az ötödik vagy hatodik alkalommal hosszabb próbálgatás után részben sikerült. Csak tizedszerre volt a diadal teljes. Ezután már a páciens akarata rohamosan az orvos akaratának hatása alá került, úgyhogy amikor én megismertem őket, a kísérletező egyszerű kívánságára pillanatok alatt beállt az alvás, még ha a beteg nem tudott is jelenlétéről. Még ma, 1845-ben is, amikor hasonló csodáknak ezrével vagyunk tanúi naponta, figyelemre méltó tényként merem állítani ezt a látszólagos képtelenséget.
Bedloe véralkata a legnagyobb mértékben szenzitív, izgékony, rajongó volt; képzelete különösen erős és termékeny; s bizonnyal még külön erőt nyert a morfium rendes élvezetétől, amelyet nagy mennyiségben vett be naponta, s amely nélkül lehetetlennek érezte volna az életet. Az volt a szokása, hogy minden reggel közvetlenül reggeli után vagy inkább, mert mást nem evett délelőtt, közvetlenül egy csésze méregerős kávé után bevett egy jókora adagot, s aztán hosszú sétára indult, egyedül vagy csak kutyájával, át a vad és komor dombok láncolatán, amelyek Charlottesville-től nyugatra és délre nyúlnak, s amelyeket a Rongyos Hegyek nevével tiszteltek meg.
Egy borult, meleg, ködös napon, november vége felé, az évszakok azon különös interregnuma idején, amelynek Amerikában indián nyár a neve, Mr. Bedloe útnak eredt, mint rendesen, a dombok közé. Elmúlt az egész nap, és nem tért vissza.
Este nyolc óra körül, mivel aggódtunk már hosszúra nyúlt távolmaradásán, éppen keresésére akartunk indulni, amikor váratlanul megjelent, nem rosszabb egészségben, mint rendesen, s talán a szokottnál még kissé jobban fölhangolva. Ahogyan útjáról beszámolt, s elmondta az eseményeket, amelyek visszatartották, csakugyan rendkívüli történet volt.
Talán emlékeztek mondta , reggel kilencre járt, amikor Charlottesville-t elhagytam. Lépteimet egyenest a hegyek felé irányoztam, és tíz körül egy völgytorokba értem, amely ismeretlen volt előttem. Nagy érdeklődéssel követtem a hegyszoros kanyargását. A táj, amely minden oldalról szemem elé tárult, fenségesnek alig lett volna mondható; de megvolt benne a vigasztalan komorságnak valami leírhatatlan s számomra gyönyörűséges hangulata. A magány tökéletesen szűznek látszott. Akaratlanul is azt kellett gondolnom, hogy a zöld hantokra s szürke kövekre, amelyeken jártam, még nem lépett előttem emberi lény lába. A szurdok bejárata oly teljesen elzárt, s valósággal csak a véletlenek egész sorozata révén fölfedezhető, hogy egyáltalán nem lehetetlen: talán csakugyan én voltam az első az első és egyetlen kalandkereső, aki valaha behatolt e rejtekbe.
A sűrű és különös köd vagy gőz, ami az indián nyarat jellemzi, s ami súlyosan csüggött minden földi dolog fölött, kétségkívül még mélyítette a határozatlan benyomást, amit ezek a földi dolgok keltettek. Oly sűrű volt ez a kellemes köd, hogy sose láttam az útból egyszerre több, mint egy tucat yardnyit magam előtt. Az út rendkívül kanyargós volt, s minthogy a nap elrejtőzött, hamarosan elvesztettem minden fogalmamat arról, hogy mely irányból indultam. Közben a morfium is megtette szokásos hatását az egész külső világot megragadó érdekességgel ruházta föl. Egy levél rezdülésében egy fűszál színárnyalatában egy lóhere formájában egy méh zsongásában egy harmatcsöpp csillanásában a szél lélegzetében a bágyadt illatokban, amelyek az erdőből jöttek ösztönzések egész mindensége áradt, vidám és tarka raja a rapszodikus és rendszertelen gondolatoknak.
Így elszórakozva jártam órák hosszat, mialatt a köd oly nagy mértékben mélyült körülöttem, hogy valósággal tapogatva kényszerültem keresni az utat. S most leírhatatlan rossz érzés lepett meg az ideges habozás és remegés egy neme. Már lépni se mertem, féltem, hogy valami mélységbe bukhatom. Azonkívül különös mendemondák jutottak eszembe a Rongyos Hegyekről s a félelemes és vad emberfajról, amely erdeiket s barlangjaikat lakja. Ezer határozatlan képzelődés szállt rám és zavart meg mennél határozatlanabb, annál aggasztóbb. S egyszerre figyelmemet hangos dobverés vonta magára.
Bámulatom, mint gondolható, óriási volt. Dobszó, ezek közt a vad hegyek közt, hallatlan jelenség. Az arkangyal trombitájának hangja sem lephetett volna meg különben. De a meglepetésnek és zavarnak új és még hökkentőbb forrása várt még rám. Vad csörgés vagy csilingelés hangzott, mintha egy nagy kulcscsomó zörögne, s abban a pillanatban egy sötét arcú, félmeztelen ember rohant el visítva mellettem. Olyan közel ért hozzám, hogy forró leheletét éreztem arcomon. Egyik kezében valami szerszámot tartott, amely egy csomó acélgyűrűből állt, s futás közben erősen csapkodta. Alig tűnt el a ködben, amikor utána lihegve, tátott szájjal és villogó szemmel egy nagy vadállat iramodott. Nem tévedhettem a fajtára nézve. Hiéna volt.
Ennek a szörnynek a látása inkább csitította, mint növelte félelmemet, mert most bizonyos lettem, hogy álmodom, s iparkodtam magamat éber öntudatra kelteni. Bátor és élénk mozdulattal előreléptem. Megdörzsöltem a szemem. Hangosan kiáltottam. Húsomba csíptem. S amikor egy kis forrás tűnt felém, fölébe hajolva megmostam kezemet, arcomat s nyakamat. Ez, úgy tűnt, eloszlatja az érthetetlen érzéseket, amelyek mindeddig gyötörtek. Új emberként keltem föl a forrás mellől, s szilárdan és bizakodva mentem tovább ismeretlen utamon.
Végre, elcsigázva a kimerültségtől s a légkörnek valami nyomasztó sűrűségétől, leültem egy fa alá. Éppen kivillant a napfénynek egy gyenge csilláma, s a falevelek árnyéka halványan, de határozottan kirajzolódott a fűre. Csodálkozva bámultam ezt az árnyékot percekig. Különössége szinte kábulatba meresztett. Fölnéztem. Pálma volt.
Ugorva szöktem föl, s a remegő izgalom állapotában az a föltevés, hogy álmodom, nem tudott megnyugtatni. Láttam, éreztem, hogy érzékeim fölött tökéletesen uralkodom, s ezek az érzékek most újra ilyen hihetetlen élményt nyújtottak lelkemnek. S a hőség egyszerre tűrhetetlenné vált. Furcsa illat tette terhessé a szellőt. Halk, folytonos moraj jutott fülembe, mint egy dagadt, de lassú folyóvíz moraja, keverve az emberi sokaság hangjainak sajátságos zümmögésével.
S míg így hallgatóztam, mélységes bámulattal, amelynek leírását meg sem kell kísérelnem, egy erős és rövid szélroham, mint egy varázspálca legyintése, elvitte a tájra nehezedő ködöt.
Magas hegy lábánál találtam magamat, lenézve egy tág rónaságra, amelyen át méltóságos folyam kanyargott. A folyam partján keleties formájú város állt, amilyenekről az Ezeregyéjszaká-ban olvasunk, de még sokkal sajátságosabb jellegű, mint bármelyik ott leírt hely. Onnan, ahol álltam, magasan a város szintje fölött, minden zugát és szögletét láthattam, akárcsak térképen kirajzolva. Utcája szinte számtalannak látszott, minden irányban szabálytalanul keresztezve egymást, de inkább hosszú, kanyargó sétányok voltak, mint utcák, s valósággal hemzsegtek a néptől. A házak vadul festőiek. Mindenfelé balkonok, verandák, minaretek, fülkék és fantasztikusan faragott erkélyek vadona. Bazár is rengeteg; s kirakva dús áruk, végtelen változatosságban és bőségben, selymek, csalánszövetek, pazar késesáruk s a legpompásabb ékszerek és gyöngyök. Ezek mellett minden oldalról zászlók és palankinok, gyaloghintók sűrűn lefátyolozott, délceg hölgyekkel, gazdagon nyergeit elefántok, groteszk művű bálványszobrok, dobok, lobogók és gongok, lándzsák, ezüst- és aranybuzogányok voltak láthatók. És a tömeg közt, a lárma s az általános keveredés és zavar közepette, a fekete és sárga emberek, turbánok, kaftánok, libegő szakállak közt fölpántlikázott szent bikák megszámlálhatatlan sokasága csatangolt, a mocskos, de megszentelt majmok hatalmas légiói pedig zsivajgva s visítozva kúsztak föl a mecsetek párkányaira, s kapaszkodtak a minaretekre s erkélyekre. A nyüzsgő utcáktól a folyam partjáig fepcsők számtalan emeletei ereszkedtek, fürdőkhöz vezetve, maga a folyam szinte nehézséggel látszott utat törni a fenékig megrakott hajók hatalmas flottái közt, amelyek széltében-hosszában ellepték felszínét. A város határain túl sűrűn és fenséges csoportokban nyúlt égnek a pálma és a kókusz, egyéb óriás és egzotikus öreg fák között; s itt-ott rizsföldeket lehetett látni, egy parasztnak zsúptetős kunyhóját, tavat vagy magányos templomot, cigánytelepet vagy egy bájos leányt, amint vödörrel a fején, egyedül, a fenséges folyam partja felé igyekezett.
Természetesen most azt mondjátok, hogy álmodtam; de nem álmodtam. Amit láttam amit hallottam amit éreztem amit gondoltam abban semmi sem volt az álom félreismerhetetlen hangulatából. Minden szigorúan összefüggött. Először kételkedve, hogy valóban ébren vagyok-e, egy csomó próbát tettem, amelyek hamarosan meggyőztek, hogy igenis ébren vagyok. Ha valaki álmodik, s álom közben gyanítja, hogy csak álom, a gyanú kivétel nélkül igaznak bizonyul, és az alvó majdnem mindig azonnal fölébred. Novalis2 eszerint nem téved, amikor azt mondja: "Ha azt álmodjuk, hogy álmodunk, már közel vagyunk az ébredéshez." Ha a látomás megtörtént volna velem, pontosan úgy, ahogy leírtam, de egy pillanatig sem gyanakodtam volna rá, hogy álom, akkor teljességgel álom lehetne; de úgy, ahogy volt, rögtön meggyanúsítva és próbák alá vetve: másfajta tünemények közé kell sorolnom.
S ebben nem vagyok biztos, hogy nincs igaza jegyezte meg dr. Templeton , de kérem, folytassa. Ön tehát fölkelt, és lement a városba.
Fölkeltem folytatta Bedloe, mély csodálkozás kifejezésével nézve a doktorra , fölkeltem, ahogy mondja, és lementem a városba. Utamban nagy néptömeg közé kerültem, amely minden útról egyetlen irányban tolongott, s minden mozdulatában izgalmat árult el. Különös hirtelenséggel, s mintegy érthetetlen impulzus folytán furcsa, személyes érdeklődés járta át lelkemet az iránt, ami itt folyamatban volt. Mintha éreztem volna, hogy fontos szerepet kell benne játszanom, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mi az. A tömeg ellen azonban, amely körülvett, mély gyűlöletet éreztem magamban. Visszahúzódtam közülük, s gyorsan, kerülő úton, elérve a várost, beléptem. Itt mindenhol zaj és küzdelem tombolt. Egy kis csapat ember félig indus, félig európai ruhában, s részben brit uniformist viselő tisztek vezetésével, csatába bocsátkozott a szövetségesek nyüzsgő csőcselékének nagy túlerejével. A gyengébb félhez csatlakoztam, fölfegyverkezve egy elesett tiszt fegyvereivel, s a kétségbeesés ideges vadságával küzdve, magam sem tudtam, ki ellen. Nemsokára erőt vett rajtunk a sokaság, s egy kioszkféle épületben kényszerültünk menedéket keresni. Itt elbarikádoztuk magunkat, s egyelőre biztonságban voltunk. Egy lőrésen át, a kioszk csúcsáról, nagy tömeget láttam dühös izgalomban, amint körülvett s vadul ostromolt egy vidám palotát, ami kiszögellt a folyam fölött. S most ennek a palotának egyik toronyablakából egy elpuhult, nőies alak ereszkedett le kísérőinek turbánjaiból font kötél segítségével. Egy csónak volt ott készenlétben, azon szökött a folyam túlsó partjára.
S most új cél kerítette hatalmába lelkemet. Társaimhoz pár sietős, de erélyes szót szóltam, s miután sikerült néhányat közülük megnyerni szándékomnak, kirontottunk a kioszkból kétségbeesett kirohanással. Áttörtünk a tömeg között, ami körülvette. Először meghátráltak előttünk. Majd újra összeszedelőzködtek, őrülten viaskodtak, s megint meghátráltak. Közben messze vetődtünk a kioszktól, s eltévedtünk, összegabalyodtunk a magas, kiszögellő házak sikátorai közt, amelyeknek rejtekeibe sohasem süthetett be a nap. A csőcselék vadul szorongatott; lándzsáikkal s nyilaik záporával borítottak el. Ezek a nyilak nagyon érdekesek voltak, és sok tekintetben a malájok csavart nyilaira hasonlítottak. A csúszó kígyó testét utánozták, hosszúak voltak és feketék, mérgezett szakállal. Egy ilyen nyíl a jobb halántékomba csapott. Megszédültem és elestem. Rögtön, rettenetes rosszullét fogott el. Küzdöttem... lihegtem... meghaltam...
No most már aligha fogsz ragaszkodni ahhoz az állításodhoz szóltam én mosolyogva , hogy nem csak álmodtad az egész kalandodat. Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy halott vagy?
Mikor ezeket a szavakat mondtam, természetesen valami tréfás választ vártam Bedloe-tól; de nagy bámulatomra habozott, remegett, félelmetesen sápadt lett, és néma maradt. Templetonra néztem. Ő fölegyenesedett, mereven ült székén, fogai vacogtak, és szeme majd kiugrott.
Tovább! mondta végre rekedten Bedloe-nak.
Pár percig folytatta Bedloe egyetlen érzésem, egyetlen érzékletem a sötétség és léttelenség érzése volt, a halál tudatával. Végre... heves és hirtelen ütés szakadt keresztül lelkemen... mintha megrázta volna... mint egy villamos ütés. Ezzel visszatért a rugalmasság és a fény érzése. A fényt éreztem nem láttam. Egy pillanat alatt... mintha fölemelkedtem volna a földről. De nem volt testi, nem volt látható, hallható vagy tapintható létem. A csőcselék eltűnt. A zsivaj elnémult. A városban aránylag nyugalom volt. Alattam hevert a holttestem, a nyíl jobb halántékomban, s egész fejem szörnyen földagadva és eltorzulva. De mindezeket éreztem nem láttam. Semmi sem érdekelt. Az a hulla is valami idegen dolognak látszott, amihez semmi közöm. Akaratom nem volt, de mintha mozgásban lettem volna, s úszva lengtem el a városból, a kerülő út vonala mentén, amerre bejöttem. Mikor elértem azt a pontot a hegyszakadékban, ahol a hiénával találkoztam, újra mintha galvánelem ütése rázott volna meg; a súly, az akarat, az anyag érzése visszatért. Megint az lettem, aki voltam eredetileg, s mohón irányoztam hazafelé lépteimet, de a történtek nem vesztettek semmit a valóság elevenségéből, s még most sem tudom, egy pillanatra sem, arra kényszeríteni értelmemet, hogy álomnak tekintsem...
Nem is volt álom mondta Templeton ünnepélyes arckifejezéssel , de nehéz lenne megmondani, hogy mi más névvel kellene neveznünk. Ismerjünk el egyelőre annyit, hogy a mai ember lelke bámulatos pszichológiai felfedezések küszöbén áll. Elégedjünk meg ezzel a feltevéssel. A többire nézve némi magyarázatot tudok adni. Itt van egy vízfestésű rajz, amit előbb meg kellett volna mutatnom, de mindeddig valami érthetetlen borzalomérzés megakadályozott benne, hogy megmutassam.
A képre néztünk, amit elénk tartott. Én semmi különöset nem láttam rajta; de Bedloe-ra csodálatos hatással volt. Majdnem elájult, amint meglátta. Pedig nem volt egyéb, mint miniatűr portré igaz, hogy csodálatosan pontos portré a saját nagyon is jellegzetes arcvonásairól. Legalábbis én ezt gondoltam, míg szemléltem.
Láthatják szólt Templeton , hogy ennek a rajznak a dátuma itt van, alig kivehetően, ebben a sarokban 1780. Abban az évben festették. Egy elhunyt barátom arcképe a neve Mr. Oldeb , aki nagyon közel állt hozzám Kalkuttában, Warren Hastings3 kormányzósága idején. Akkor nem voltam több, mint húszéves. Mikor önt, Mr. Bedloe először megláttam Saratogában, a csodálatos hasonlóság e kép és az ön vonásai közt arra bírt, hogy önhöz közeledjem, barátságát keressem, és megkössem önnel azt a szerződést, amelynek eredménye, hogy most az ön állandó társa vagyok. Részben, s talán főleg, elhunyt barátomnak fájdalmas emléke ösztönzött erre, de másrészt valami gyötrő s némiképp borzalmas kíváncsiság is az ön személye iránt.
Ön a látomás részletes elbeszélésében, ami a hegyek közt tűnt ön elé, a legaprólékosabb pontossággal írta le Benares indiai várost a Szent Folyam partján. A zavargások, az ütközet, a mészárlás a Cheyte Sing-féle felkelés valóban megtörtént epizódjai voltak, ami 1780-ban folyt le, amikor Hastings életét is veszély fenyegette. A férfiú, aki a turbánokból font kötélen menekült, maga Cheyte Sing volt. A kioszkba szorult csapat szipoj katonákból4 és brit tisztekből állott, élükön Hastingsszel. Ebben a csapatban ott voltam én is, és mindent megtettem, hogy megakadályozzam annak a tisztnek elhamarkodott és végzetes kirohanását, aki a zsúfolt utcák közt egy bengali mérgezett nyilától találva elesett. Ez a tiszt a legjobb barátom volt: Oldeb. Ebből a kéziratból láthatja itt a beszélő egy jegyzőkönyvet húzott elő, amelynek több lapja nyilván egészen friss írással volt írva , hogy pont abban az órában, amikor ön ezeket a dolgokat a hegyek közt átélte, én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy részleteiket itthon papírra vetettem...
Körülbelül egy héttel ez után a beszélgetés után a következő hír jelent meg egy charlottesville-i lapban:
"Fájdalmas kötelességet teljesítünk, amikor Mr. Augustus Bedlo halálát jelentjük. A megboldogult úriembert szeretetre méltó modora és számos kiváló tulajdonsága régóta népszerűvé tette Charlottesville polgárai előtt.
Mr. Bedlo-t néhány év óta erős neuralgia gyötörte, ami gyakran fenyegetett végzetes kimenetellel; de ezt halálának csak közvetett okául lehet tekinteni. A közvetlen ok rendkívül különös volt. Néhány napja kirándulást tett a Rongyos Hegyekbe, s könnyű náthát és lázt kapott, amelyet az agynak nagy vérbősége kísért. Hogy ezt enyhítse, orvosa, dr. Templeton helyi vérelvonást alkalmazott. Piócákat raktak a halántékára. S mikor a páciens félelmetesen rövid idő alatt elhunyt, kitűnt, hogy a piócákat tartalmazó edénybe véletlenségből belekerült egyike azoknak a mérges, féreg formájú vérszopóknak, amelyek olykor a környékbeli mocsarakban előfordulnak. Ez a teremtmény egy kis érre tapadt a jobb halántékon. Nagy hasonlatossága a gyógypiócával okozta, hogy a tévedést csak későn vették észre.
NB. A charlottesville-i mérges piócát mindig megkülönbözteti a gyógypiócától fekete színe s különösen vonagló vagy féregszerű mozgása, ami feltűnően hasonlít a kígyó mozgásához."
Éppen erről a figyelemre méltó balesetről beszéltem a szóban forgó hírlap szerkesztőjével, amikor eszembe jutott megkérdezni, hogyan történt, hogy az elhunyt nevét Bedlo-nak szedték.
Felteszem mondottam , hogy volt valami okuk erre az írásmódra. Én mindig azt hittem, hogy ezt a nevet e-vel írják a végén.
Okunk?... nem felelte. Csupán sajtóhiba. A név Bedloe, e-vel; az egész világon így írják, és sohasem láttam másképp életemben.
"Akkor mondtam magamban, míg továbbmentem , akkor csakugyan úgy van, hogy az igazság néha különösebb, mint minden fantázia mert Bedloe, e nélkül, mi más, mint Oldeb, megfordítva? S ez az ember azt mondja, hogy csak sajtóhiba."
Footnotes:
1Franz Anton Mesmer (1733-1815) svájci származású osztrák orvos; hisztériás betegen elsőként alkalmazott a modern európai gyógyászatban hipnózist. Magnetikus ("delejes") módszerét róla nevezték el "mesmerizmusnak".
2Friedrich Leopold von Hardenberg (1772-1801) német romantikus költő, regényíró.
3Warren Hastings (1732-1818) Brit-India (Kelet-India) első angol tábornok-kormányzója. 1774 és 1785 között a Kelet-indiai Társaság alkalmazottjaként sikeres hadjáratokat vezetett a franciákkal szövetséges marathíak és Majszur ellen. Az ország kegyetlen kifosztása tette nevét hírhedtté.
4Az indiai angol hadseregben szolgáló bennszülött katonák (perzsa).
Tartalom Következő