Szilárd Leó: A Mark Gable-alapítvány

Amikor láttam, hogy a nyúl hőmérséklete ismét normálissá válik, már biztos voltam benne, hogy megoldottuk a problémát. Huszonnégy óra hosszat tartott, amíg le tudtuk hűteni 1 C-fokra. Tízpercenként három adag dorminált injekcióztunk belé. Az alvási tünetek a harmadik és a negyedik óra között jelentkeztek, amikor az állat testhőmérséklete 26 fok alá csökkent. Huszonnégy óra múlva 1 fokon már teljesen megszűnt az anyagcsere. Ezen az alacsony hőmérsékleten tartottuk egy napig, majd miután befejeztük a méréseket, metabolin-injekciót kapott, és a hőmérséklete egy órán belül normálisra emelkedett.

Tudtam, hogy egyszer eljutunk idáig, és ha már sikerült testhőmérsékletét 1 fokra csökkenteni, ugyanúgy "altathatjuk" a nyulat egy hétig, egy évig, vagy akár száz éven át, mint most egy napig. Abban sem kételkedtem, hogy ha a nyúllal sikerült a dolog, a kutyával is sikerülni fog, és ha a kutyával sikerült, sikerül majd az emberrel is.

Mindig szerettem volna látni, miféle hely lesz ez a világ úgy háromszáz év múlva. Arra gondoltam, hogy amint tökéletesítettük a módszert, számomra is hasznos lesz a "visszavonulás az életből" (javaslatunkra így nevezték az eljárást), miután mindent elrendeztem annak érdekében, hogy 2260-ban "visszahozzanak". Úgy véltem, nézeteim és érzelmeim elég haladóak, és nincs okom attól félni, hogy túlságosan elmaradottnak számítok majd egy olyan világban, amely néhány száz évvel előbbre tart a mostaninál. Háromszáz évnél többre azonban nemigen mertem volna vállalkozni. Először úgy tűnt, egy év bőven elég lesz arra, hogy tökéletesítsük az eljárást, befejezzük az előkészületeket, és még az egy év lejárta előtt in statu dormiendi lehetek. Valójában alig hat hónap alatt elkészültem, csakhogy előre nem látott nehézségek támadtak. A közvélemény egy része határozottan ellenezte az "életből visszavonulás"-t, és egy ideig úgy látszott, hogy a Nyolcvanhatodik Kongresszus tiltó törvényt hoz ellene. Szerencsére erre nem került sor. Sikerült elérni, hogy bírói végzéssel megtiltsák a "visszavonulás"-t, mégpedig azzal az indoklással, hogy lényegében "öngyilkosságról" van szó, az öngyilkosságot pedig tiltja a törvény. Tekintettel arra, hogy in statu dormiendi a "visszavonult" személy saját akaratából nem hozható vissza az életbe - így fogalmazták az érvelést az aktában -, ebben az állapotban jogi szempontból az illető nem él.

A további jogi vita öt évig tartott. Végül is az engem képviselő Adams Lynch and Davenport ügyvédi irodának sikerült rábírnia a Legfelsőbb Bíróságot, hogy ők döntsenek. A Legfelsőbb Bíróság, három ellenvéleményt figyelmen kívül hagyva, megerősítette a bírói végzést. Davenport úr elmagyarázta nekem, hogy bár látszatra a Legfelsőbb Bíróság határozata kedvezőtlen, a valóságban tulajdonképpen nagyon szerencsésen alakítja a helyzetet számomra, mivel minden akadályt elhárít tervem útjából. A határozat ugyanis egyszer s mindenkorra rögzíti, hogy jogi értelemben senki sem tekinthető élőnek in statu dormiendi. Ezért - mondta - ha én most úgy döntenék, hogy az ő irodájuk tanácsai ellenére cselekszem, figyelmen kívül hagyom a bírói végzést, és nekilátok visszavonulni az életből, semmiféle jogi eljárás nem indítható ellenem, amíg a mostantól számított háromszáz év múlva "vissza nem hoznak". Akkorra viszont a vétkem már elévül. A legnagyobb titokban megtettem az előkészületeket, és az Adams Lynch and Davenport irodát bíztam meg vagyonom kezelésével. Utolsó huszadik századi estémet a barátaim által rendezett búcsúvacsorán töltöttem. Hatan voltunk, régi jó cimborák, de ezúttal valahogyan nem akart kialakulni a megszokott hangulat. Legtöbbjükön látszott, hogy úgy érzik magukat, mintha a temetésemen lennének, hiszen soha többé nem látnak életben. Nekem viszont úgy tűnt, hogy én vagyok az ő temetésükön, hiszen mire felébredek, egyikük sem lesz az élők sorában.


A feljegyzések szerint az alvási állapot kialakulása mintegy két órát vett igénybe. Én azonban az első óra eltelte után elvesztettem az eszméletemet.

Következő emlékem egy tűszúrás okozta fájdalom. Amikor kinyitottam a szemem, egy ápolónővért pillantottam meg, az egyik kezében injekciós fecskendő, a másikban mikrofon volt.

- Nem haragszik, ha arra kérem, hogy a mikrofonba beszéljen? - kérlelt kedvesen és a mikrofont a szám elé tartotta.

- Elnézést kell kérnünk öntől, uram, és magyarázattal is tartozunk - szólalt meg egy jól öltözött fiatalember, aki az ágyam mellett állt. Ő is mikrofont tartott a kezében. - Rosenblatt vagyok az Adams, Lynch, Davenport, Rosenblatt és Giannini ügyvédi irodától. Jogi természetű okokból szükségesnek tartottuk önt visszahívni az életbe, de ha úgy dönt, hogy mégis ragaszkodik eredeti céljához, a háromszáz éves visszavonuláshoz, reméljük, egy hónapon belül meg tudjuk tenni az ehhez szükséges előkészületeket.

Mielőtt szóhoz jutottam volna, bemutatta a mellette ülő urat:- McClintock, a város polgármestere - természetesen a demokrata párt tagja. McClintock úr hajlandó válaszolni az ön kérdéseire a televízió nyilvánossága előtt, természetesen, ha ön is hozzájárul. Az adásért befolyt összeget az Öregkori Leépülést Kutató Alapítvány részére utaljuk át. Arra az esetre, ha ön nemet mond, készenlétben tartanak egy másik programot. Ha viszont teljesíti kérésünket, egy perc múlva egyenes adásban sugározzák beszélgetésünket.

- Mielőtt erre válaszolnék - szólaltam meg -, lenne olyan szíves közölni, mennyi ideig aludtam?- Elnézését bérem, ezt már meg kellett volna tennem - felelte. - Kilencven évig volt "távol".

- Akkor - mondtam pillanatnyi töprengés után - már egyetlen barátom sem él, aki előtt titkolóznom kellene. Nincs kifogásom az adás ellen.

Amint a bemondó befejezte kissé hosszadalmas bevezetőjét, a polgármester vette át a szót.

- Mint az Öregkori Leépülést Kutató Alapítvány elnöke először is szeretném önnek megköszönni, hogy beleegyezést adta ehhez az interjúhoz. Az öregkori leépülés a legtöbb gondot okozó betegségeink egyike. Nyolc ember közül egy öregkori leépülés következtében pusztul el, és azoknak, akik elérik a százöt éves kort, több mint a fele. Tekintettel arra, hogy a kutatáshoz bőségesen állnak rendelkezésünkre anyagi eszközök, minden bizonnyal fel fogjuk fedezni a betegség okait. Ha pedig az okokat ismerjük, lehetővé válik az is, hogy a gyógymódot megtaláljuk. De nem akarom kisajátítani a műsort. Minden bizonnyal sok mindent szeretne tudni a mi társadalmunkról. Kérem, kérdezzen nyugodtan bármit!- Miért hoztak vissza az életbe?- Bizonyos vagyok benne - felelte a polgármester -, hogy Adams, Lynch, Davenport, Rosenblatt és Giannini urak készségesen adnak önnek erre nézve részletes felvilágosítást. Az ön felébresztését ők határozták el, és semmi kétségem sincs aziránt, hogy döntésük - a körülményeket figyelembe véve - bölcs volt. Jómagam nem vagyok jogász, de tájékoztathatom döntésünk politikai hátterét illetően. A politika ugyanis az én területem. Nem tudom, el tudja-e képzelni, mennyi bajt okozott az ön "életből való visszavonulási" eljárása a kormánynak. Az első néhány évben csupán kevesen követték az ön példáját, közülük is leginkább a politikai tudományok művelői és az antropológusok. Aztán a dolog hirtelen tömegőrületté fajult. Egy csomó ember egyszerűen csak azért vonult vissza, hogy a feleségét vagy a férjét bosszantsa. Sajnálattal kell beszámolnom róla, hogy jó néhány katolikus, aki nem tudott elválni, ezt a módszert választotta, hogy túlélje házastársát, özveggyé váljon és újra házasodhasson, amíg aztán a 2001-ben kiadott "Somnus Naturae Repugnans" pápai bulla véget nem vetett ezeknek a mesterkedéseknek. Az eljárás törvényes alkalmazásába az egyház természetesen nem avatkozott bele. A század végén az orvosok rábeszélték a rákosokat és más gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket, hogy vonuljanak vissza az életből, abban a reményben, hogy az eljövendő évek meghozzák betegségük gyógymódjának felfedezését, amikor is visszahozzák őket az életbe, és meggyógyulhatnak. Természetesen felléptek jogi bonyodalmak, különösen akkor, ha a páciens gazdag volt. Gyakran előfordult, hogy az örökösök kifogást emeltek, azzal az indokkal, hogy az életbe való visszahozás még nem teljesen biztonságos. Gyakran az örökösök is visszavonultak, hogy ezáltal a generációk természetes rendje ismét helyreálljon. Jelenleg körülbelül egymillió rákos beteg van in statu dormiendi, mintegy félmillió örökösükkel együtt.

- Ezek szerint a rák még ma sem gyógyítható? - kérdeztem.

- Nem - felelte a polgármester. - De a kutatáshoz ma már olyan pénzösszegek állnak rendelkezésre, hogy a probléma megoldása csupán néhány év kérdése.

Az ön eljárásának legfontosabb, noha némileg ellentmondásos alkalmazása - folytatta - mintegy huszonöt évvel ezelőtt következett be, amikor a jelenlegi súlyos gazdasági depresszió kezdődött. A válság a republikánusok hetvenöt éves hozzá nem értő kormányzásának következménye volt. Ma demokrata párti elnökünk és demokrata párti kongresszusunk van.

- Akkor hát végre van egy valóban haladó párt az Egyesült Államokban? - kérdeztem.

- Igen - válaszolta a polgármester. - Haladónak tartjuk magunkat. A katolikus egyház támogat bennünket, és a szavazók nyolcvan százaléka katolikus.

- Mi okozta ezt a tömeges áttérést? - kérdeztem. - Semmiféle tömeges áttérés nem volt - válaszolta a polgármester. - Lengyel, ír és olasz eredetű családokban, amelyek jobban bíztak az amerikai életformában, mint az idősebb emigránsok, mindig több gyermek született; így aztán már bizonyos katolikus többségünk van. Most, hogy a demokrata párt vezető helyzete megszilárdult, nekilátunk, hogy megfelelő gazdasági módszerekkel leküzdjük a depressziót. A válság első éveiben a munkanélküliek száma tízmillióra nőtt. A helyzet reménytelennek látszott. Semmiféle közmunkaprogram vagy munkanélküli segély nem létezett, de a kongresszus olyan törvényt hozott - ez volt a 2025-ös Visszavonulási Törvény -, amelynek értelmében a szövetségi anyagi alapok terhére minden munkanélküli, aki kívánta, élhetett a lehetőséggel, hogy a depresszió időszakára visszavonulhasson az életből. Nekik tehát fel kellett hatalmazniuk a kormányt, hogy amint a konjunktúra nő, visszahívhatja őket az életbe. Alig egy év leforgása alatt hétmillió munkanélküli vette igénybe ezt a lehetőséget, az egyház tiltakozása ellenére. A következő évben a munkanélküliek létszáma megint hétmillióra emelkedett, közülük ötmillió vonult vissza az életből. És ez így ment tovább, míg végül is két évvel azelőtt, hogy pártunk átvette az irányítást, a szövetségi államsegéllyel visszavonultak száma elérte a huszonötmilliót. Hatalomra jutásunk után az első intézkedésünk az volt, hogy törvényellenesnek minősítettük az életből való visszavonulást: a következő lépésként pedig egy közmunkaprogram kidolgozásához láttunk.

- Milyen jellegű a közmunkaprogram? - kérdeztem. - Lakáshiány van?- Nem - válaszolta a polgármester. - Lévén, hogy huszonötmillió munkanélküli van in statu dormiendi, természetesen nincsen lakáshiány.

- És ezt a huszonötmillió munkanélkülit most vissza akarják hívni az életbe? - érdeklődtem.

- Csak fokozatosan - felelte a polgármester. - Az alvók többsége nem katolikus, és ha azonnal visszahoznánk őket, felborulhatna a politikai egyensúly. Azonkívül a huszonötmillió ember alvását biztosító nyilvános hálótermek hűtőberendezéseinek üzemben tartása is a közmunkaprogram része.

- Nagyon köszönjük önnek a beszélgetést, polgármester úr - mondta a bemondó -, igazán remekül időzítette. Az adásnak vége - fordult felém magyarázólag.

A polgármester rám nézett. - Ha elég jól érzi magát, szeretném meghívni magamhoz ebédre. Csak néhányan leszünk, négy vagy öt vendég, a feleségem és a lányom, Betty. Szegény kislányomnak megszakad a szíve. Éppen most bontotta fel az eljegyzését, és mindent megtennék, hogy felvidítsam. Nagyon szerelmes a fickóba.

- Ha szerelmes belé, miért szakított vele? - érdeklődtem.

- A lányom egész baráti köre folyton csipkelődött Bettyvel, mert a vőlegénye fogakat visel - magyarázta a polgármester. - Természetesen ezt semmilyen törvény nem tiltja, csakhát az ember nem tesz ilyesmit, ugyebár.

Ebben a pillanatban tűnt fel, hogy az ápolónővérnek, aki egyébként csinos, fiatal teremtés, nincsenek fogai. Rosenblatt és a polgármester is fogatlan! Úgy látszik, időközben a fog kiment a divatból.

- Nekem vannak fogaim - mondtam.

- Persze, természetesen - sietett a válasszal a polgármester -, és méltósággal hordja őket. Ha azonban úgy döntene, hogy velünk marad, ön is meg akar majd szabadulni tőlük. Nem higiénikusak.

- De hát hogy rághatom meg az ételt? Önök hogyan rágnak? - érdeklődtem.

- Ami azt illeti - felelte a polgármester -, alig használjuk a kezünket, mert hiszen villanymeghajtású rágótányérokról eszünk. És mindent bekanalazunk.

- A hússzeleteket is? - kérdeztem.

- Mindent - hangzott a válasz. - De ne aggódjon, azért van otthon kés és villa, és olyan lapos tányér is, amilyenhez ön szokott. A lányom a vőlegénye számára szerezte be őket.


- Sajnálom, hogy a másik lányom nem lesz velünk ma este - mondta a polgármester, miközben elindultunk a kocsijával. - Kórházban van. Egyébként matematikát és kémiát hallgat. Vele tudományos témákról is beszélgethetett volna.

- De remélem, nincs semmi komoly baj - jegyeztem meg.

- Nem, semmi - mondta a polgármester. - Csak egy kis plasztikai műtét. Egy-két nap múlva otthon lesz.

- Egy szép új orral? - kérdeztem.

- Semmi baj sincs a kislány orrával - felelte a polgármester. - Mark Gable-orra van. Nem, egy újmódi operációról van szó. Bár a feleségem és én nem helyeseljük, a gyerek mindenáron lépést akar tartani a divattal. "Ösophagus kivezetés"-nek hívják a dolgot. Tudja, ezentúl senkinek sem kell ügyelnie arra, hogy mennyit eszik. Kedve szerint jóllakhat, csupán át kell kapcsolnia kivezetésre, és a lenyelt étel azonnal egy gumitartályba jut. Megpróbáltam a kislányt lebeszélni róla, de az én lányomnak mindenre akad válasza. "Apám - így érvelt -, a világon élelmiszerfelesleg van, nem? Ha mindenki kétszer annyit ehet, megoldódik a probléma!"- Talán igaza van - feleltem, miközben igyekeztem emlékeztetni magam arra, hogy mindig is a fiatalok pártján voltam.


Az asztalnál nagy várakozással néztem az ígért hússzelet elébe: már jócskán megéheztem. Csakhogy miután elém tették, hamarosan felhagytam a reménytelen kísérletezéssel: olyan rágós, hogy késsel és villával nem tudtam megbirkózni vele. Kénytelen voltam rágótányért kérni.

- A legjobb falatok mindig rendkívül szívósak - magyarázta a háziasszony.

- Mondják, kérem - érdeklődtem -, mikor kezdték az emberek kidobatni a fogaikat és miért?- Az így harminc éve lehetett. A Ford-féle rágótányérokat mintegy harmincöt évvel ezelőtt kezdték a televízióban reklámozni. És ha már az embereknek ott volt a rágótányér, ugyan mire kellett volna nekik a fog? Ha meggondolja, hogy régebben mennyi kárba veszett idő telt el a fogorvosnál, el kell ismernie, hogy nagyot haladtunk ezen a téren.

- És mi lett a sok fogorvossal? - kérdeztem.

- Sokan a rágótányériparban helyezkedtek el - magyarázta a polgármester. - VI. Henry Ford minden szakképzett munkásnál nagyobb kedvezményt biztosított a számukra. De közülük sokan más foglalkozást választottak. Itt van például Mark Gable úr - a polgármester a jobb oldalamon ülő, ötven év körüli, rendkívül kellemes megjelenésű férfira mutatott. - Az egyetemet ő is fogorvosként végezte: ma pedig már a legnépszerűbb donor és a leggazdagabb ember az Egyesült Államokban.

- Ó! - mondtam. - És mivel foglalkozik?- Az Egyesült Államokban több mint egymillió fiú és lány az ő ivadéka - felelte a polgármester. - És ez az igény egyre nő.

- Akkor ön nagyon elfoglalt ember lehet, Gable úr - mondtam, mert el sem tudtam képzelni, mi egyebet mondhatnék.

Alighanem nagy bakot lőttem. Gable úr felesége elpirult, a polgármester pedig felnevetett.

- Gable úr boldog házasságban él - magyarázta. - A csírasejteket huszonnégy éves korában adományozta. A tenyészet élettartama végtelen, ámbár lehet, hogy az igény megváltozik majd. A Legfőbb Sebész úgy rendelkezett, hogy az Egyesült Államokban egyetlen olyan csírasejt sem hozható forgalomba, amely huszonöt évesnél idősebb donortól származik.

- Hoztak valamilyen törvényt, amely a Legfőbb Sebészt ezzel a hatalommal felruházza? - érdeklődtem.

- Nem - felelte a polgármester. - A törvényjavaslatot a szenátusban obstrukcióval elvetették. A Legfőbb Sebész azonban a Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer Törvény értelmében intézkedik.

- Milyen módon teheti ezt? - kérdeztem.

- Harminc évvel ezelőtt a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött - fejtegette a polgármester -, hogy minden olyan mérhető anyag, amelynek az a rendeltetése, hogy az emberi test bármely nyílásán át a szervezetbe kerüljön, e törvény alá esik. Külön törvényt erre vonatkozólag sosem hoztak. Minden asszony, aki a férfjétól kíván gyermeket, tökéletesen jogosult arra, hogy így cselekedjen. A gyermekeknek több mint tizenöt százaléka ilyen módon jön a világra: a legtöbb asszony azonban inkább donort választ magának.

- És hogyan választják ki? - kérdeztem.

- Nagyon egyszerűen - mondta a polgármester. - A magazinok tele vannak a donorok képeivel. Láthatja őket a televízió-képernyőkön és mozikban is. Aztán vannak persze divatos donorok. Manapság a donoroktól származó gyermekeknek több mint a hetven százaléka a harmincöt legnépszerűbb donor ivadéka. No persze, a divatos donorokat jól meg kell fizetni. Gable úr egy csírasejtjének ára ma ezer dollár: de nagyon jó tenyészetből való csírasejtet lehet kapni már százért is. A divatok persze változnak, de Gable úr már régen nem lesz közöttünk, amikor örökösei még javában árusítani fogják csírasejtjeit az igénylőknek. A számítások szerint a következő századokban a Gable-vagyon évente több mint harmincmillió dollárral gyarapodik.

- Én rengeteg pénzt kerestem - fordult hozzám Gable úr -, nagyon kevés munkával. És most azon gondolkozom, hogy valamiféle alapítványt létesítek. Szeretnék valamit tenni, ami valóban elősegítené az emberiség boldogságát, de nagyon nehéz eldöntenem, mihez is kezdjek a pénzzel. Amikor Rosenblatt úrtól hallottam, hogy ön ma este itt lesz, megkértem a polgármestert, engem is hívjon meg. Valóban nagyra értékelném az ön tanácsát.

- Szándékában volna például a tudomány fejlődéséért tenni valamit? - kérdeztem.

- Nem - felelte Gable úr. - Szerintem a tudomány fejlődése már így is túlságosan gyors.

- Erre vonatkozólag azonosak az érzelmeink - feleltem meggyőződéssel. - De hát akkor miért ne tenne valamit a tudomány fejlődésének hátráltatása érdekében?- Nagyon szívesen - vágta rá Gable úr. - De hogyan kezdjek hozzá?- Azt hiszem, ez nem lehet nehéz. Sőt, úgy vélem, nagyon is egyszerű. Létesíthetne egy alapítványt, amelynek évente harmincmillió dollárt biztosít. Azok a tudományos kutatók, akiknek anyagi támogatásra van szükségük, az alapítványhoz fordulhatnának, feltéve, hogy meggyőzően bizonyítják elképzelésük realitását. Létesítsen tíz bizottságot, mindegyikük álljon tizenkét tudósból, és a bizottságok feladata legyen a kérések elbírálása. Emelje ki a legaktívabb tudósokat a laboratóriumaikból, és csináljon belőlük bizottsági tagokat. A tudományág legjobb szakembereit pedig alkalmazza a legjobb szaklapok elnökeként, fejenként ötvenezer dolláros fizetéssel. Körülbelül ez minden tennivalója. Ügyvédei könnyen megszövegezhetik az alapítólevelet. Tulajdonképpen a Hetvenkilencedik és a Nyolcvanadik Kongresszus által létesített Nemzeti Tudományos Alapítványok alapító okiratának bármelyikét használhatják mintaként.

- Azt hiszem, meg kellene magyaráznia Gable úrnak, tulajdonképpen hogyan akadályozná meg ez az alapítvány a tudomány fejlődését - szólalt meg egy szemüveges fiatalember az asztal távolabbi végén, akinek a bemutatkozáskor nem jegyeztem meg a nevét.

- Azt hittem, ez magától értetődő - mondtam. - Mindenekelőtt, a legjobb tudósokat kiemelik a laboratóriumokból, és a támogatási kérelmeket elbíráló bizottságokban foglalkoztatják őket. Másodsorban, a tudományos kutatók - akiknek támogatásra van szükségük - olyan feladatokra fognak koncentrálni, amelyekből biztos eredményeket produkálnak. Néhány évig feltehetően nagy fellendülés következik be a tudományos közlemények terén, ám leginkább a könnyen bizonyítható feltételezéseket választják, s így a tudomány hamarosan elsorvad. Valamiféle csevegési fórum válik belőle. Egyes témákat érdekesnek találnak majd, másokat nem. Lesznek majd divatos témák. Akik a divatnak hódolnak, anyagi támogatást kapnak. Akik pedig nem - azokat nem támogatják, így aztán igen gyorsan alkalmazkodnak majd a divathoz ők is.

- Nem maradna itt velünk - fordult hozzám Gable úr kérően -, segíteni egy ilyen alapítvány létrehozásában? - Szívesen megtenném, Gable úr - válaszoltam. - Már néhány éven belül megláthatnánk, beválik-e az elképzelésem. De ha Gable úrnak mégsem sikerülne tervét megvalósítani, akkor alighanem azt választom, hogy most a huszonegyedik században élem le az életemet - önökkel. Mi a véleménye erről, polgármester úr? - mondtam. - Adna nekem valamilyen munkát, ha úgy döntenék, hogy maradok?- Önnek nincsen szüksége rá, hogy munkát vállaljon - felelte a polgármester. - Bizonyára még nem ébredt tudatára annak, hogy ön nagyon híres ember.

- És az, hogy híres vagyok, milyen módon biztosítja a megélhetésemet? - kérdeztem.

- Többféle módon is - felelte a polgármester. - Például donor lehet. Most, hogy munkavállalóinknak több mint a fele orvos, egyre több asszony szeretné, ha gyermekének tudományos képességei lennének.

- De polgármester úr - vágtam közbe -, én már elmúltam huszonöt éves.

- Persze - felelte a polgármester. - A csírasejtjeit külföldön kellene forgalmazni. Az átszámítás ugyan nem túlságosan előnyös - folytatta -, de azért így is gondtalan életet biztosítana önnek ez a jövedelem, ha úgy döntene, hogy velünk marad.

- Nem is tudom, polgármester úr - mondtam. - A gondolat kissé újszerű számomra, de feltételezem, hogy megbarátkoznék vele.

- Meggyőződésem, hogy így lesz - válaszolta a polgármester. - Mellesleg, ha bármikor úgy döntene, hogy meg akar szabadulni attól az ócskaságtól ott a szájában, örömmel összehozom önt Elihu Smithtel, a fogtalanítóval. Ő kezelte minden gyermekünket.

- Nagyon köszönöm a kedvességét, polgármester úr - feleltem udvarias mosollyal, és megpróbáltam elrejteni a hirtelen rám rohanó pánikérzetemet. Egész életemben rettegtem a fogorvostól és a foghúzástól, és most egyszerre rádöbbentem arra a fájdalmas tényre, hogy semmiféle tudomány nem képes többé visszajuttatni a a huszadik századba.

Simóné Avarosy Éva fordítása