Botticelli, a vándorpiktor büszkén emeli a magasba az imént befejezett olajképet, diadalmas tekintetét körbehordozza az abbáziai strandon. Olyan győzelemittasan mutogat a madonnaarcú festményére, aztán a tintakék égre, mintha a napot is ő csalta volna elő a reggel óta kavargó gomolyfelhők közül.
Gruber Ida, a kövér bankárlány órák óta modellt ült – vagy inkább feküdt – a kényelmes nyugágyban a piktornak; most felállhat végre. Kontyba gyömöszöli sűrű haját, amely a fekete földhöz hasonlóan csillog, színes szalagokkal megtűzdelt fürdő sapkát tesz a fejére, úszni indul a zöld adriai vízbe.
– Meg sem tekinti a képet, kisasszony? – hördül utána Botticelli hangja; Schumann, az „Adria hegedűse” pár lépéssel odébb kaján vigyorral rázendít az Aida bevonulási indulójára.
A kövér debella lány megáll a homokfövenyen, akár egy nagy, lomha elefánt. Aztán visszakacsázik, vastag tuskó lábait egyenként veti előre, oldalazva imbolyog, a járása is olyan mint az elefántoké. Fürdődresszének szára térd fölött buggyan össze, bár messziről nemigen lehet megállapítani, hogy hol végződik a fürdőruha szára, mert a combjairól lelógó tekintélyes hurkák is ugyanilyen körkörösen pántolják a lábát. Megérinti a festő borostás arcát, aztán a bűvös ecsetet, s a festményre bámulva hálás hangon kérdezi.
– Tényleg ilyen szép vagyok, Botticelli?
A festő előtte térdepel a homokban; a festményt úgy tartja a nap felé két kézzel, mint papok az áldozókelyhet.
– Íme a bizonyság – bólint komoran. – A Szent Szűz reinkarnációja.
A szakállas Schumann úgy röhög pár lépéssel odébb, hogy kénytelen belefogni egy verbunkos nótába, amely a bugyborékoló röhögést lassan elnyomja. Rubál, az óriás termetű szerb csónakmester is feléjük lépdel csíkos trikójában, most már Rubál és Botticelli versenyt bizonygatja a terpeszben álló, kancaszerű farát kidüllesztő bankárlánynak, hogy nála tündéribb teremtést anya még nem szült e világra.
Schumann a „Csak egy kislány van a világon című dalt játssza, Botticelli hevesen gesztikulálva magyarázza Gruber Idának, hogy amióta őt megismerte, kizárólag brómmal és egyéb nehéz nyugtatókkal tud létezni, mert különben nem tudna a munkájára koncentrálni, nem volna képes festeni. Schumann megint tanúbizonyságot tesz arról, hogy lehet egyszerre röhögni és hegedülni; a kövér bankárlány nem vesz észre semmit, boldogan lépdel a homokos parti fövenyen át a tenger zölden csillogó vizébe. Két hatalmas keble önálló életre kel a sós tengervízben, lebegnek a dereka körül mint különleges, felfújt mentőtömlők. Ida maga párnás tenyerével tapsikol a vízben, zsírpárnás arcával, pelyhes bajuszkájával ráfekszik a tenger lágyan hullámzó tükrére, akár egy elégedett rozmár.
A nap úgy pörköli a fiumei-öblöt s az egész Quarnerót, mintha épp most készülne felrobbanni. Három tízéves forma kislány a homokozó felé tart bambuszrúd van átvetve á vállukon, játékvödrök himbálóznak rajta. Az elöl lépdelő szeplős lány rázendít egy csúfondáros dalra, s a másik kettő rögtön vele együtt fújja.
Édesanyám üzente
Kovács Panna cemende.
Szőke copfos kamaszlány startol ki erre vérvörös arccal az egyik kabinból. Berohan a kezében tartott törölközővel a tenger be, vastag kötelet sodor a vizes törölközőből, s a leánykák után iramodik vele. A három lányka ledobja a bambuszaidat és a játékvödröket a homokba, s menekülne, de csattognak hátukon a korbácsütések, bömbölés hangja nyomja el Schumann hegedűjének diszkrét cincogását.
Pozdor Matild, a cérnalábú postáskisasszony ront ki közben dúlt arccal a kabinsorból, egy csíkos alsónadrágot lenget a karján.
– Egy szatír járt a kabinomban! Elhagyta az alsógatyáját! Elájultam! Már el is ájultam!
Bumbauer, a Dob utcai fűszeres kétkedve csóválja fejét a nyugágyán.
– Tényleg a kabinjában találta ezt a gatyát a kisasszony?
– Mire céloz maga? Mire vetemedik? – hápog a piszkafa lábú, befelé nőtt mellű postáskisasszony. – Azt képzeli, hogy beengedtem egy férfit a kabinomba?
– Nem képzelek én semmit – dörmög a fűszeres. – Magával kapcsolatban tényleg semmit sem tudok elképzelni.
– Megint sérteget? – fújtat Pozdor Matild a fűszeres napfénytől, dalmát boroktól kipirult képe előtt.
– Mutassa a bűnjelet, kedvesem – Irina Drakovici hófehér lábfeje felemelkedik a szomszédos nyugágyból a levegőbe, ügyesen kiemeli a postáskisasszony kezéből a püspöklila csíkokkal ékes alsóneműt, hintáztatja húsos lábujjain, akár egy zászlót
– Na de, Irina – a szélesvállú, zöld úszódresszes Cavallini őrgróf már a fekete kontyos, különc életű román földbirtokosnő előtt áll, németül beszél hozzá. Egy szecessziós kerti asztalka mellől pattant fel, megkezdett levelet lóbál a kezében. – Talán adjuk vissza eme fehérneműt a jogos tulajdonosának, Pozdor kisasszonynak.
– Süket maga? – üvölt rá a németül kitűnően beszélő postáskisasszony a daliás termetű őrgrófra. – Nem hallotta hogy a kabinomban találtam a gatyát? Egy szatír hatolt be a kabinomba!
– Bocsánat. Azt hittem, valamilyen relikvia. Emlék vagy ilyesmi – kacsint az olasz őrgróf a sovány postáskisasszonyra.
Ebben a pillanatban a szél kikapja az őrgróf kezéből a levelet, s tovasodorja a homokon. Bumbauer, a Dob utcai fűszeres fürgén felkapja, s döbbenten olvassa a sorokat.
„Tisztelt Uram!
Felháborodva értesültem arról, hogy Ön mire vetemedett Irinával szemben. Vegye tudomásul, hiába férje Ön Irinának, nincs joga ahhoz, hogy e drága asszony szeméremtájékáról a szőrt gálád és erőszakos módon leborotválja. Ez a tájék, hogy úgy mondjam, közös tulajdonunkat képezi, s így felháborodva emelem fel szavam az ilyen atrocitások ellen…”
Az őrgróf vörös arccal tépi ki Bumbauer kezéből a levelet.
– Mit merészel? Két óra múlva elküldöm önhöz a párbajsegédeimet. Párbajképes ön egyáltalán?
– Na de, méltóságos uram… én csak belepislantottam ebbe a levélbe – Bumbauer az egyik lábáról a másikra áll rémületében, s enyhén hajlong térdben, mint aki már az asszózást próbálgatja.
– Kard vagy pisztoly? – Cavallini hangja korbácsütésként csattan.
– Ezzel az erővel a kézigránátot is választhatnám, méltóságos uram.
– Ne vicceljenek az urak – Irina Drakovici vaskosságában is formás lábáról Bumbauer felé repül az alsónadrág.
A fűszeres készségesen elkapja két kézzel a gatyát, de úgy valahogy, mintha mellúszásnak veselkedne neki; két karja beleszalad az alsónadrág száraiba.
Ebben a pillanatban nyílvessző suhan át a strandon, beleremeg a tollas vessző a kitárt szárnyú gatya közepébe; Bumbauert most már véglegesen odaszögezve az alsóneműhőz.
– Ön tényleg nem párbajképes, uram – néz rá megvetően Cavallini őrgróf.
Petike, az abbáziai strand réme rohan feléjük az íjával.
– Adja vissza a nyílvesszőmet a bácsi!
A hórihorgas Pirinkó, a Monte Maggiore bolgár hegyi kalauza is odasündörög hozzájuk, kihúzza a nyílvesszőt a gatyából, s a gatyát is lefejti Bumbauerről. Petikét már a vécés néni püföli a seprűvel, üvöltésük a kis öbölig is elhallatszik, ahol egy elegáns, szőke úr ücsörög vajszínű öltönyben tolókocsiban. Siegfried Nebelheim leharapja a szivarja végét, hosszan elnéz Fiume felé. Aztán a cápahálóig beúszott bankárlányt, Gruber Idát fürkészi kék, hideg fényű tekintete.
Gruber Ida belekapaszkodik a cápahálóba, s a párás víz fölött Fiume távolban vibráló házait s az öbölben ringó hajókat, vitorlásokat bámulja. Most háton lebeg a könnyű sós vízben, s arra gondol, hogy apja már nagyon öreg, anyja pedig semmit sem ért a bankszakmához; neki kell sokkal jobban beletanulnia a dolgokba, akármilyen szokatlan is az Magyarországon, hogy egy nő is aktív részese legyen a financiális életnek.
„Csak az a baj, hogy apa már öreg?” – Gruber Ida hanyattfekve lebeg a sós vizén, s nagyon rossz érzések kerítik be. Mert az az igazság, hogy amilyen életidegen, groteszk módon mozog a kövér bankárlány a társasági életben, olyan eleven a szelleme akkor, ha a pénzek, kölcsönök sorsát figyeli. És lehetetlen volt észre nem vennie azt is, hogy apjának valamilyen egyéb baja is van a szervezetét csúzzal s aritmikus szívdobogással fenyegető öregségen kívül. Apa szeme gyakorta elréved a távolba, a semmibe az íróasztala mellől; ilyenkor homályos, üveges a tekintete, mintha csak nagyon távoli képek párás igézetei úszkálnának benne. Aztán kitágul a pupillája, a lélegzete szaggatott lesz; zavarosak, nem e világra valók ilyenkor a váratlanul feltörő mondatai.
„Apa rászokott a kábítószerre” – döbben belé az igazság a vakítóan kék adriai ég alatt. Hasis lehet az a bódító illatú valami, amelyet a pipájába töm, s amelyet ő hosszú ideig dohánynak vélt. És ezzel egy időben, igen, a hasis szívásával egy időben kezdődött a pénz furcsa kiáramlása a bankból. Az üzleti életben teljesen ismeretlen urak jelentkeztek a fiumei bankjuknál jelentős tőkével, de ezek az összegek csak napokig voltak náluk-aztán elindultak a pénzek Marseille-be, Párizsba, Bombaybe, Calcuttába. Nem volt ebben semmi szabálytalan tulajdonképpen csak valahogy nagyon gyanús az egész. Olyan emberek tesznek be elképesztő ősszegeket a bankba, akiknek soha senki sem hallotta a hírét. S a bombayi, calcuttai, marseille-i átutalások, ezeknek is utána nézett: olyan pasasok nevére utalnak ezek az ismeretlen nevű, ismeretlen egzisztenciájú emberek elképesztő ősszegeket, akik az üzleti, társadalmi életben maguk is teljesen ismeretlenek Valamilyen összefüggés kell hogy legyen a városok között Calcutta, Bombay, Marseille. Párizs, Fiume. Honnan hozzák az ismeretlen urak a fiumei bankjukba a pénzt? Sosem utaltatják át, készpénzzel fizetnek. Egyszer azonban, egyetlen egyszer mindössze, az egyik férfi bekevert valahogy a svájci és francia frankok közé egy bankszámlamásolatot. Hatszázezer francia frankról szóló számla volt, egy ankarai bank töltötte ki.
Csónak húz el a cápaháló mellett; ismerős urak eveznek benne. A csónak orrában ülő, fekete szakállas Ferrari gróf megemeli a panamakalapját, a hajadonfőtt evező Guiliano és Ventura grófok is üdvözlik a bankárlányt. Gruber Ida rámosolyog a sűrű, fekete szakállas Ferrari grófra; a bankárlány kitűnően beszél olaszul, de a nők által meglehetősen körülrajongott Filippo Ferrarival és a két arisztokrata barátjával magyarul is sűrűn szokott csevegni, hiszen mindhárom úrnak Abbáziában vannak a nyaralóik.
Gruber Ida rááll a vízre, lágyan taposva azt, hogy a cinquecento dús vásznainak görög isteneire emlékeztető Ferrari gróf csak a hatalmas, medúzaszerűen duzzadó kebleit, s ne a terebélyes pocakját lássa. Már eltávolodott a kétevezős csónak: Ferrari gróf visszanéz hirtelen, s egy diszkrét csókot dob Idának.
Ida szíve hevesen feldobog, de aztán eszébe jut, hogy Filippo Ferrari kölcsönért járt a napokban az apjánál; ettől hirtelen nagyon kedvetlen lesz, megint ráfekszik hanyatt a vízre már nem érdekli, hogy a távolodó csónakból látják a fürdőruháját majd szétfeszítő pocakját.
„Az érdek mozgatja az egész kurva világot” – gondolja elkeseredetten, s nagyot nyel a sós vízből. A lábai között mintha mozogna valami. „Úristen, egy macskacápa vagy egyéb ragadozó hal jutott volna át a hálón?” Képtelenség, nyugtatja magát, ahogy a part felé úszik, de az a valami követi a víz alatt, most a combjához ér síkosan. Felsikolt, aztán segítségért kiáltana, de ebben a pillanatban az éles, hirtelen jött fájdalom érzetével együtt veszti el eszméletét; fogalma sincs arról, hogy hosszú tőr döfte át az alfelét.
A parton állók azért felfigyeltek a bankárlány száján félig kicsúszott sikolyra. Pirinkó, a Monte Maggiore hegyi kalauza és Irina Drakovici, a buja tekintetű földbirtokosnő azt is látni véli, hogy a vízen furcsán lebegő Ida testéből vér bugyog ki. Aztán még döbbenetesebb dolog történik; a tenger vizéből, a lebegő test mellől kimagaslik egy emberi kéz, amely hosszú pengéjű tőrt szorongat, felemelkedik, aztán az élével nyiszitel a tőr; lemetszi a bankárlány egyik apró fülét. Egy másodperccel később a vízben lebegő test másik oldalán is felemelkedik a tőr: a halott elveszti a másik fülét is.
A strandon kitör a pánik. De vannak, akik nem sikoltoznak, hanem cselekednek: Pirinkó, Cavallini őrgróf, Rubál. a csónakmester és Papadopulosz, a görög osztrigaárus szinte egyszerre ugrik be a tengerbe, s egyszerre ér a cápahálótól pár méterre lebegő lányhoz. Elkéstek persze, már csak a bankárlány élettelen, véres testét tudják a part felé vonszolni. A gyilkos eltűnt elnyelte az Adria vize; később felfedezik a cápahálón vágott hatalmas lukat amelyen át a nyílt tengerre kiúszott a kéjgyilkos.
Felbukkanni senki sem látta a tengerből, nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy borzalmas, értelmetlen tettét csak búvárfelszerelésben követhette el. Az abbáziai rendőrök, majd a Fiuméből megérkező nyomozók hiába vizsgálják át órákon keresztül Lovranától Voloskáig, a halászfaluig az egész partszakaszt a békaember már rég meglógott valamilyen irányban a vízen át.
Az egzotikus szépség, a kígyótestű Sabáta éjszakai mulatójában a történtek ellenére is telt ház van. Gyertyák égnek minden asztalon a nézőtérszerű helyiségben, a félig zárt szeparékban és a téglalap alakú pódium szegélyein is. A nem túl nagy színpadot színes körték világítják meg felülről: hol felvillannak a táncosnők testén a piros, rózsaszín, zöld fények, hol kihunynak egy-egy pillanatra; ilyenkor csak a gyertyák lángja lobog a különleges tökélyű testeken, idomokon.
Sabátáé a kígyó testű táncosnőé a Szoknyás Cápa nevű éjszakai lokál de Sabáta maga is fellép itt majd minden éjszaka A fiatal török nőnek térdig ér feketén szikrázó haja de ez egyáltalán nem zavarja a mozgásban; hosszú lábszárán, combján, karján olyan izmok feszülnek egyáltalán nem férfiasan hanem nagyon is izgatóan, kívánatosan, hogy a vendégeknek az az érzése támad: a rugókés pengéjének hegye is lepattanna róluk. A dereka olyan vékony, mint egy tízéves kislányé, csípője keskeny akár a bakfisoké, csak a tompora ugrik ki hátul a primőrként leszedett sárgadinnyék keménységével. Mellei teniszlabdaként ugrálnak produkció közben, mert csak egy kis trikót hord többnyire; a lábfeje meztelen, azúrkékre festett körmök csillannak meg rajta, mint apró gázlángocskák. Most felveti tánc közben a fejét, szénfekete szeme ébenszemöldök, seprűs szempilla alól süt ki ravaszkásan, szája úgy rándul meg egy-egy mozdulat közben, mint amikor a nagyszemű cseresznye húsát feltépik.
Minette, a francia táncosnő szintén különleges jelenség. Elképesztően fiatal, tizennyolc évesnek mondja magát, de a beavatottabb vendégek azt suttogják egymás között hogy Minette-nek, a Cicuskának hamis igazolványai vannak a tényleges életkora tizenöt év mindössze. Szép, szabályos arcát, parányi gödröcskét rejtegető állát hol dióbarna, hol mézsárga szemét hullámosan leomló gesztenyehaj keretezi, amely vidám cikcakkokban és huncutkákban bodorul bronzszínűre sült nyakára, vállára, amely olyan tapintású egyes vendégek szerint mintha valaki ananászgerezdeken csúsztatná végig az ujjait. Szép emlői bizony nem éppen a tizenöt éves bakfisoké, ha ugyan e szó egyáltalán illene a kacér Minette-re, a kis bestiára, aki fel szokta tenni telt izmos lábát a férfiak asztalára, s az öregurak szivarjait a lábujjaival szokta a szájukból kicsippenteni.
Thea, a thaiföldi lány olyan mint egy távolkeleti baba. Az első pillanatban nagyon törékenynek látszik Ám a látszat ugyancsak csal, az apró termetű, bájos Thea testének minden porcikája olyan feszes, mint a felhúzott rugó húrja. Apró lábfején haloványkék pókháló-erezet, mint a szőlőleveleken: lábujjai úgy villannak tánc közben, akár a hosszúkás alakú kavicsok a patak medrében.
Zamba, a fekete afrikai nő egészen más típus. Nagyon magas, szinte debella termetű, de a világ talán legszebben megmunkált testű debellája, robusztus szépségű testét mintha Michelangelo dolgozta volna ki, olyan tökéletes. Arányosan vastag combjára, kiugró vádlijára formás izomkötegek tapadnak; csípője viszonylag széles, szélesebb mint általában a néger nőké, hatalmas, fekete kagylóként öleli a parányi fényes nadrágkából kidomborodó vénuszdombot. Mellei nagyok, de körte alakúak; a trikó rafináltan vékony anyagában mint vidám harangok lengenek.
Most eltűnik a négy táncosnő a színpadról. A pincérek italokat szolgálna föl. Bumbauer úr, a Dob utcai fűszeres a színpad közelében ül nejével, Sárával, Edina nevű, nagy keblű, életvidám lányával és Pozdor Matild postáskisasszonnyal. Dalmát vörösbort isznak. Mellettük Cavallini őrgróf vacsorázik a buja pillantású, excentrikus életvitelű Irina Drakovicivel. Balról a három barát, Ferrari, Guiliano és Ventura grófok a szomszédaik.
– Nem esett ki a szemed, Adolf? – Bumbauerné súlyos szemrehányással néz a férjére. – Ahelyett, hogy ezeket a romlott nőszemélyeket bámulnád, inkább Matild kisasszonynak udvaroljál.
A póznaszerű vénlány rámosolyog a fűszeresre. Bumbauer felemeli a poharát, úgy tartja, akár egy serleget, a vörösbor mögé rejtőzik, hogy addig se lássa a postáskisasszonyt. Edina, a lányuk felvihog mellettük.
– Ne viháncolj! – förmed rá az anyja. – Nem az iskolában vagy, viselkedjél talán.
– Mama – röhög tovább Edina. – Mi lenne, ha meghúznám annak a férfinak a szakállát? – bök Ferrari gróf felé.
– Kis idióta – Bumbauer rá se néz a lányára. – Meddig kell ezt még nekem eltűrnöm? Délelőtt gyilkosság a strandon, most pedig ez az idióta. Az idegeimre megy, mondhatom.
– Nem más megy a te idegeidre, papa? – röhincsél tovább a nagy mellű lány.
– Édes fiam. Meggyilkoltak egy lányt – oktatja ki a vénkisasszony is. – Alig idősebb nálad pár évvel. Te meg itt viháncolsz folyton.
– Mi lett az alsónadrággal, Matild néni? – Edina a sarkainál fogva széthúzza a szemeit. – Így néz ki a gyilkos.
– Mit mondtál? – csuklik a vörösbortól Bumbauer. – Honnan veszed, hogy kínai a gyilkos?
– Onnan, hogy olyan püspöklila-csíkos alsógatyát csak kínaiak hordanak – jelenti ki a lány rejtélyesen.
– Szerinted az a férfi volt a gyilkos, aki Matild kisasszony kabinjában hagyta az alsónadrágját? – néz rá az anyja is.
– Ki más? – vágja rá Edina, s egy hirtelen mozdulattal felhúzza az asztal alatt combtőig a szoknyáját, úgy, hogy csak a reá bámuló Ferrari gróf láthassa.
Ferrari gróf félrenyeli a pezsgőt. A barátai. Ventura és Guiliano grófok a hátát ütögetik, a táncosnők közben újra kilibbennek a színpadra. Fodros szoknya leng rajtuk, alóla kicsiny feszes bugyogó villan ki, ahogy a kánkán ütemére fel-feldobják a lábukat; a keblükön viszont csak egy muszlinkendő leng mindössze, hátul szorosan megkötve.
Edina megint meglóbálja az asztal alatt a szoknyáját, ezúttal a kánkán ütemére; a szomszéd asztalkától kitűnően oda látó Ferrari gróf nemigen tudja eldönteni, hogy a színpadi vagy az asztal alatti produkciót nézze-e. Ferrari grófon kívül csak Irina Drakovici ül olyan szögben, hogy szintén odaláthasson a fűszeres lányára; cinkosan ráhunyorog, s utánozni, kezdi a bakfist. Mikor Edina kibújik a cipőjéből, Irina is lerúgja a szalagcsokros cipőjét, amikor a bakfislány az öléig rántja fel az asztal alatt a szoknyáját, ő is felhúzza, s narcisztikus örömmel gyönyörködik a saját, formásan telt combjában.
Ferrari gróf most már végképp nem tudja, merre pislogjon. Cavallini őrgróffal esze ágában sincs párbajozni, ezért a bakfis lány kövérkés combjaira szegezi mereven a tekintetét. Ám közben a színpadon is meglepő fordulatok követik egymást. A dübörgő kánkán záróakkordjaként spárgába buknak le sorba a lányok: s ahogy gyönyörű lábaik szétterülnek egymás után, egymással ellentétes irányban a deszkákon, ölükön meghasadnak rendkívül feszes, különleges anyagból szőtt bugyogóik. Ott pihegnek bizony a felsötétlő ölek egymás mellett a színpadon, karnyújtásnyira az asztaloktól.
– Ne nézz oda. Adolf! – sziszeg rá Sára a férjére.
Bumbauernek azonban esze ágában sincs másfelé tekinteni, így azt sem veszi észre, hogy leánya lehúzza alattomban a szoknyája alól a bugyogóját, s azzal integet át vidáman a szomszédba Ferrari grófhoz. Az ötvenhez közeledő, őszülő halántékú férfiú nehezen veszi a levegőt, majdnem letépi a fehér szmokingjához kötött pillangószerű csokornyakkendőt.
Minette kel fel elsőnek a spárgából egyet lép előre, s szoknyáját felhúzva már fel is teszi Bumbauer asztalára meztelen lábát.
– Ne merd megérinteni. Adolf! – Sára sziszegése még vészjóslóbb most.
Bumbauer szeme kidülled, akár a kecskebékáé. A neje és Pozdor kisasszony olyan mozdulatokat tesznek egyre sűrűbben, mintha legyeket akarnának elhajtani. Közben Sabáta és Thea is akcióba lépett; lábuk már Ferrari grófék és Cavallini őrgróf asztalának márványlapján pihen. A robusztus testű Zamba, a néger csillag azonban elsétál a bal hármas szeparéig, a kis lépcsőn át a strandon is feltűnt markáns arcú tolókocsis úrnak nyújtja a lábát. Siegfried Nebelheim most nem ül persze tolókocsiban, kényelmesen elhelyezkedett a szeparé kanapéján. Mellette titkára ül, a dadogó, előrefésült hajú, Abbáziában Demoszthenésznek becézett férfi. Rajtuk kívül még egy férfiú tartózkodik az asztalok felé részben nyitott szeparéban; félszegen álldogál Siegfried Nebelheim mellett, mint aki mondani szeretne valamit, de nem mer belevágni. Dr. Erera Kázmér, a Fő utcai trafikos ő, valaha takarékpénztári igazgató, ám a fáma szerint elsikkasztotta az árvák pénzét, s csak kiterjedt rokonságának köszönheti, hogy megúszta ennyivel.
A tolókocsijában is parancsoláshoz szokott Siegfried Nebelheim megsimogatja Zamba feketén csillogó lábán a kicsattanó izmokat Dr. Erera keze is megindul a táncosnő lába felé, de Zamba lesöpri a kezét.
– Maga nem. Savanyú a lehelete, barátom.
Dr. Erera Kázmér vérvörös arccal álldogál a táncosnő asztalra feltett meztelen lába mellett, s már nem meri a pazar combokat megérinteni. Nebelheim annál szakszerűbben simogatja az ébenfa csillámú lábszárat; Demoszthenész sem tétlenkedik, pocakjáig érő, vörhenyes színű szakállával csiklandozza a néger táncosnő izmos lábfejét, bokáját.
Lord Mortimer csóválja a fejét a szemközti szeparéban. Pakisztáni mindenese, Belzebár fehér turbánban ül mellette rezzenéstelen arccal. A rossz nyelvek szerint könnyű ilyen arcot vágnia eme helyzetekben, egy szipojfelkelés során a fellázadt indiai katonák állítólag megfosztották férfiasságától.
A gondnokság alá helyezett Bumbauer úr persze nem mer hozzányúlni Minette rózsálló lábszárához. Ventura és Guiliani grófok annál mohóbban hajolnak a kígyóderekú Sabáta térde vádlija fölé; a lokál tulajdonosnője percekig hagyja, hogy a lábát simogassák. Thea, a bankoki lány, felült Cavallini őrgróf és Irina Drakovici asztalának márványlapjára; most lerakja a földre az italaikat, egészen apróra összehúzódzkodva pörög a márványasztalon, a sarkán.
Elhallgat a zongora. A szemközti ház földszintiéről áthallatszik Papalov orosz vendéglőjének zenéje, amely hirtelen felerősödik, énekkel kísérve.
Áll egy ifjú nyírfa a réten,
Virágfürtös nyírfácska a réten
Dúli dúli a réten
Dúli dúli a réten.
Feltűnik Kutuzov, a Fehér Nyírfa csaposa a lokál ajtajában. Sabáta sziszegő pillantást vet a konkurencia kémjére, s int a főpincérnek, a tömzsi, oszlopos lábú Urgumnak, hogy kérdezze meg Kutuzovtól, mit akar. A tar fején kis kerek sapkát viselő Urgum mond valamit a Fehér Nyírfa csaposának Kutuzov felemeli az ajtóban a karját, mintha zeneművet vezényelne; diadalmasan beárad a nyitott ajtón az újabb orosz dal.
Messze, messze, nagy Oroszországban
Élt egy kislány. Katyusa neve…
– Ez háború! – áll fel az asztala mellől Schumann, az Adria hegedűse komor arccal. – Megengedi, művésznő? – hajol meg Sabáta a tulajdonosnő felé s álla alá kapja a hegedűjét.
Sabáta bólint, Schumann rázendít egy magyar nótára
Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi
Nékem nem parancsol senki
Sem a Jászság, sem a Kunság
Sem a karcagi bíróság.
A bivalyerejű Urgum elkapja a kitüremkedő ádámcsutkájával éppen menekülni készülő Kutuzovot, kényszeríti, hogy csárdást táncoljon vele. Sabáta már Bumbauerék asztalán áll.
– Török–magyar barátság! Török–magyar barátság! – kioltja csengő hangján ütemesen.
Bumbauer belebődül hirtelen a nótába, s lopva végigsimítja Sabáta kígyó-lábszárát. Sára asszony azonban észreveszi rálép a lakkcipőjére az asztal alatt. A fűszeres felszisszen. Edina az apjához simul, s amikor senki sem látja, belecsíp a neki háttal álló Sabáta combjába, mintha az atyja tette volna.
Hirtelen mindenki elhallgat. Olga Baranova, a Fehér Nyírfa nagy keblű énekesnője áll az ajtóban ősanyai méretű csípőjével; mögötte egy balalajkás. A hatalmas fenekű, szőke kontyos énekesnő zengő orgánuma azonnal betölti az egész lokált.
A Bajkálon túli vad sztyeppén
Egy bús szívű rab menekül
Kis zsákjával vállán elindult
A mély ólombányák felől
Hát megjöttem anyám, de hol jár
A testvérem, s jó apám?
Az anyjának könny szántja arcát
S választ a szél zúg csupán.
Sej, fű nőtte apádnak sírját
Kék zsályákat hint rá a szél
S ott túl, messze Szibériában
Rég rabláncon szenved öcséd.
A bolgár Pirinko, a szerb Rubál, a görög Papadopulosz és Botticelli, a vándorpiktor lelkesen tapsol. Többen követik őket lord Mortimer, a Belzebár nevezetű mindenese s még Siegfried Nebelheim is. Végül már mindenki tapsol; Sabáta mit tehet, kitöltet Urgummal egy nagy pohár pezsgőt, s gálánsan, a sarokban álló bárpult széléről felkapott ezüst tálcán maga szervírozza az énekesnőnek.
Olga Baranova lehúzza a pezsgőt, rá egy deci vodkát – ezt már Urgum szolgálja föl –, aztán búcsút int párnás kezévé1 mindenkinek, s visszalebben balalajkásával a Fő utca túlsó oldalára, a Fehér Nyírfába.
A négy táncosnő is eltűnik a színpadon át az öltözőbe. Pár perc múlva Urgum egy még hatalmasabb ezüst tálcán négy, elől felhasadt, monogramos bugyit szervíroz ünnepélyes arccal: az elsőt Bumbauer Adolf kapja, a másodikat Ferrari gróf, a harmadikat Cavallini őrgróf, a negyediket Siegfried Nebelheim. Az urak szemrevételezik a bugyikat, a fűszeres reszkető fejjel, a többiek nyugodt, derűs tekintettel. Bumbauer úr Sabáta bugyiját kapta Ferrari gróf Minette-ét, Cavallini őrgróf Theáét, Siegfried Nebelheim a néger táncosnőét, Zambáét.
– Ki kéne herélni a papát, nemde? – dől Edina az anyja és a postáskisasszony felé.
Bumbauer úgy morzsolgatja a bugyit, mintha rózsafüzér lenne, aztán észbe kap. s elsüllyeszti a zsakettje zsebében Sára asszony azonban követi a mozdulatot, s dühödten sziszegi – A tengerparton azonnal eldobod a bokrok közé! A pincérek szervírozni kezdik az éjszakai vacsorát, Bumbauerék schampit kértek à la Paris, a postáskisasszony szintén. Így egy hatalmas, közös tálban hozzák nekik a barna lében úszkáló, vörösre sült rákokat. Bumbauerné Pozdor kisasszonynak szed először az impozáns tálból. Pozdor kisasszony már csücsörit a finom falatokhoz, Sára asszony merőkanalán azonban egyszer csak fennakad valami egyéb is az aprócska schampikon kívül. Majdnem kerek alakú állatka ő, szintén szép vörösre van kisütve.
– A rákok hordanak fülbevalót? – szólal meg a döbbent csöndben Edina.
Most már tényleg egyértelműnek tűnik, hogy az inkább ovális formájú állatka aprócska briliánssal ékes.
– Ez nem tengeri állat! – öklendezik Sára asszony.
– Hát nem – Bumbauer már keservesen bánja, hogy nem a Tátrába mentek nyaralni.
Pozdor Matild felvisít. Háromszor egymás után. Edina mondja ki a döbbenetes igazságot.
– Gruber Ida hordott ilyen aprócska briliánst a fülében. Ez Gruber Ida füle.
Sabáta és Urgum az asztalukhoz rohan. Sabáta is belementi Matild kisasszony tányérjába a kanalat Az éjszakai lokál közönsége dermedten nézi a felemelt kanalat, s benne a bankárlány vörösre sült, apróra zsugorodott fülét.
Pozdor Matild postáskisasszony beesik a hegyoldalba épült Boldogasszony-templom kapuján, mint akit üldöznek. Még vet egy futó pillantást lefelé, a datolyapálmás térre, a strand tengerbe benyúló stégjeire, aztán oldal irányba, a sok erkélyes Abbázia szálló karamellsárga épületére, s besiet a padsorok közé.
Odabent, a félhomályban egy sekrestyés lebben át a padsorok között, a kupola alatt kivilágosodó térben megáll, felemeli lebegő karingét, mintha így, a kőkockákról készülne elrepülni a mozaiküveges ablakon át, a ferdén betűző nap fénysávjában.
Matild kisasszony leül az egyik megfeketedett padsorba: még sosem látta ezt a sekrestyést, pedig három hete rendszeresen jár a Boldogasszony-templomba. Úgy viselkedik ez a férfi, mintha kissé egzaltált volna, most is lebegteti a karjait, aztán a Szűz Mária szoborhoz siet, elrendezi a lábánál a virágokat. Végül eltűnik egy oldalajtón, egy másikon újra felbukkan – Matild kisasszony megfigyeli, hogy a lenhajú sekrestyés lábujjhegyenjár, arcán fura révület, akár a mennybe készülő szentekén.
Pozdor Matild elmond három miatyánkot és egy üdvözlégyet, keresztet vet, és kifelé iramodik a templomból. Vet még egy pillantást a Szent Szűz előtt térdeplő sekrestyésre, a férfi homloka a kőre bukik, tenyerei kifordulva érintik a földet.
A bankárlány briliáns fülbevalós füle a schampival teli tálban. És ő is annál az asztalnál ült! Jelent ez vajon valamit? Pozdor kisasszonynak mintha szú percegne a fülében. Vékony csirkenyaka visszafordul a szenteltvíztartó mellől, és akkor meghallja a furcsa hangokat. A sekrestyés feje még mindig a templom kövére van bukva, de valahonnan, biztos, hogy a Szűz Mária szobor felől féktelen, bugyborékoló röhögés hangzik föl, lassan betölti az oszlopsorok közötti hajókat
A vénkisasszony rémülten üget kifelé. Nézzen be a paplakba a tiszteleteshez? Mondja meg neki, hogy részeg a sekrestyése? Vagy őrült? Pár percig téblábol a templomkapu előtt, aztán mégis inkább leereszkedik a térre egy lépcsős, oleanderekkel szegélyezett utcán.
A fiumei postáskisasszony most arra a véletlenül lehallgatott telefonra gondol, Gruber Péter bankigazgató furcsa, rövid telefonjára. Azt mondta az igazgató akkor a telefonba a magát meg nem nevezett ismeretlen férfinak, hogy nem bírja tovább, nem csinálja tovább. Az idegen férfi erre csak annyit válaszolt, hogy akkor szerezze be máshonnan az igazgató úr az árut. Gruber igazgató erre elkezdett dadogni; ő nem tudta továbbhallgatni a beszélgetést, mert egy ismeretlen, szakállas férfi jött be a telefonközpontba, és a főnöke felől érdeklődött.
A Berkenye utca egyik lépcsőjén Pozdor Matild megcsúszik valamiben Először azt hiszi banánhéj, csak amikor a lába elé néz, veszi észre a jódsárga színű folyadékot. A kanálisból jön fölfelé, s csordogál a fehér cipője elé. Szúrós szag hatol az orrlukaiba, azonnal éles fájdalom hasít tőle a fejébe. Meg is tántorodik egy pillanatra, aztán minden erejét összeszedi, folytatja útját. „Mi ez a borzalmas. szúrós szag?” – baljósan, egyre szűkülőbb körben kereng a kérdés az agyában. „S hogy hogy a csatornából folydogált kifelé az a jódsárga zsíros folyadék? Máskor minden a csatorna felé folyik, sosem fordítva Mi történik itt?”
Már a mediterrán, lépcsős utcácska legutolsó villájának kerítése mellett jár. Szép, fényes levelű magnóliafák hajolnak rá a kőkerítésre. S akkor, a fényeszöld, hosszúkás levelű magnólia mögött felröhög valaki, vad csörtetés hallatszik a kertből, ahol fák, bokrok, kúszónövények tekerőznek egymásra buja kuszaságban. A vénkisasszony kiugró álla megremeg; szaporázza lépteit. A szálloda előtt kör alakú virágágyás terül el, benne piros kánnavirágok, pihegő margaréták. Matild kisasszony megkerüli a kavicsos sétányon a virágágyást, a kánnavirágokra bámul, s megpillantja levelei között a macskát. Az oldalán fekszik, élettelennek, dögnek látszik, de valami nagyon furcsa van rajta. Pozdor Matildnak hevesen ver a szíve, mikor rádöbben, hogy mi az a furcsa a kimúlt macskán: valaki levágta az állat fülét! A rákkal teli tálban talált vörösre sült, összezsugorodott fülre gondol, és sikoltva fut be a hotel kapuján; a portás értetlenül bámul utána, megemelve sapkáját.
„Van-e rendőr a szállóban?” – vonaglik agyában a kérdés, ahogy a piros szőnyeges, márvány karfájú lépcsőházban fölfelé tart. Elmondja neki, hogy… mit is mond el? Azt hogy a sekrestyés kitárt karokkal repülni akart a Boldogasszony-templomban? Aztán a kőre bukott a feje a Szűz Mária szobor előtt és röhögött? A kanális nyílásába nem befelé folyt az a jódszínű, szúrós szagú folyadék, hanem kifelé folyt onnan? Azt mondja el, hogy a magnóliafák mögül is röhögött a Berkenye utcában valaki? És a macska, amelynek levágták a fülét s aztán a kánnavirágok közé hajították a szálloda előtt!
Lezuhanyozik előbb, mert minden tagja remeg, őrültnek nézi az a házidetektív, ha van ilyen itt egyáltalán. Nyitja a fürdőszobás lakása ajtaját s felsikolt. A bugyija a dohányzóasztal vázájára van borítva, az öle, a két szár között felhasítva.
Hol látott felhasadt bugyikat? Tegnap este, úristen, tegnap este a Szoknyás Cápában. A táncosnők produkciója közben hasadtak el rafinált módon a bugyik. Aztán a rákokkal teli tálban Gruber Ida kisült füle. Benne az apró, briliáns fülbevaló.
Kirohan az erkélyre, mert úgy érzi, megfullad. Lenéz a partra, szerelmes pár csókolózik egy padon. Galambok burukkolnak, piros pala háztetők, lángoló színű virágok, pálmafák és tenger, a mindig csodálatos Abbázia. Hogy lehet ezen a fürdőhelyen félni?
Valami a fülét birizgálja. Egy légy röpült a fülének. Hátrakap valamit markol a keze. A Boldogasszony-templomban delet harangoznak. S ő tartja a kezében a cérnaszálon függő valamit a briliáns fülbevalóval szikrázó sárga fület Gruber Ida másik levágott fülét
Ebben a pillanatban kirántják felülről a markából a cérnával a fület. Sikolyát elnyomta a közeli harang zúgása; forgatja döbbenten a fejét, fölötte csak manzárdszobák vannak, de minden ablak csukva van, ahogy innen az erkélyről látja. Káprázott volna a szeme? Nem is lebegett semmiféle fül az imént cérnaszálon?
Nyöszörögve becsúszik a szobájába, pálcika lábai valósággal megmerevednek, úgy húzza őket maga után. Forró fürdőt kell vennie gyorsan. Az nagyon jó az idegeknek. Ledobja batisztingét, csöpp mellei ingerültén megrezzennek a tükörben. Szoknyáját, bugyiját is az ágyra hajítja, sovány lábaiból mintha minden erő elszállt volna. Kinyitja a fürdőszobaajtót, forró vizet enged a kádba. Úristen, bezárta vajon az ajtót? Lenyomja a kilincset, be van zárva. Vár egy kicsit. Aztán bebújik a forró vízbe. Mellei mint apró makkok lebegnek a kád vizében.
Át kell gondolnia mindent, mielőtt elmenne a rendőrségre. Még ebéd előtt elmegy, a szállodai detektívvel semmire sem menne. Ezek iszonyú dolgok, s valahogy kapcsolatban állhatnak a strandon történt gyilkossággal. Gruber Ida meggyilkolásával.
Hirtelen tör rá érzékszerveire a bűz. A szag, amely a Berkenye utca kanálisából jött föl. Már az orrluka is tele van a szaggal, a torka, a tüdeje is. Segítségért kell kiáltania. És akkor látja, hogy a combjai közül bugyog föl a jódsárga, zsíros folyadék, bugyog a kád lefolyónyílásából, amelynek dugóját kilökte ez az iszonyú massza. Kiugrik a kádból sikítva, a fürdőszoba ajtajáig jut el. Ott végigvágódik meztelenül a kövön. A falak imbolyogni kezdenek előtte, hol az egyik fal dől rá, hol a másik; a mennyezet beroggyan, polipszerű, kocsonyás állat tekereg be a hulló vakolatdarabok, nádfoszlányok közül. A polip karjai a kövön hanyatt heverő teste és az arca felé csapnak, a sovány nyakára tekerednek. Pozdor Matild alatt a fürdőszoba köve is megindul, elkezd jobbra-balra dőlni, akár egy hánykolódó hajó feneke. Közben sziszeg a bűz a szájába, torkába, szemébe majd szétreped már az agyveleje. Még annyit lát, hogy valaki rányitja a fürdőszobaajtót, a sekrestyés áll az ajtóban, s elégedetten vigyorog. Lázálmában, a halál miazmás párázataiban is megismeri a lenszőke hajat, az ugyancsak szőke, szokatlanul dús, pamacsos szemöldököt, a hosszú éles szemfogakat Aztán elveszti az eszméletét, nem látja többé a vigyorgó sekrestyést, sem a reá tekergő polipot.
Pár órával később a szobapincér talál rá a fürdőszoba kövén fekvő, halott Matild kisasszonyra. A szobapincér persze nem talál semmiféle polipot a fürdőszobában, nem lát beszakadt mennyezetet, bedőlt falakat sem, csak egy merev, feltehetően szívroham következtében elhunyt nőt, a meztelen Pozdor Matildot. Egy meghatározhatatlan, némileg szúrós szagot azonban érzékel a tisztára suvikszolt fürdőkád környékén a szobapincér, de nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. A hotel igazgatója telefonál a rendőrségre; addig a szobapincér kinyitja a fürdőszobát és a szobát összekötő ajtót, valamint az erkélyajtót és az ablakokat, a halott vendég kicsiny lakosztályát alaposan kiszellőzteti.
Kolozsi Izabella a bordó pamlagon pihenteti selyemharisnyás lábát a bécsi gyors egyik kupéjában. Vele szemben Sándor bácsi szuszog, a budapesti rendőrfőkapitány. Kánya Győző, a magyar külügyi titkosszolgálat őrnagya az ablaknál áll, zord arccal nézi az egyhangú kisalföldi tájat.
Izabella megbirizgálja formás lábfejével az öregúr térdét Sándor bácsi felnyög, csíkos nadrágjához kap, oda. ahol az inzultus érte.
– Ezt ne csináld, Izabellácska. Mert két dolog történhet Vagy egy vastag pokrócot kell mindjárt az ölemre dobnom, vagy pedig felpattanok, és kirohanok a mosdófülkébe akár a kamaszok.
– Nem szemtelenedsz te el egy kicsit, Sándor bátyám? – fordul meg az ablaknál Kánya. – Meg te is, Izabella?
– Ne törődjön ezzel az irigy, féltékeny emberrel – Izabella most úgy helyezkedik el, a pamlagon, hogy izmos combjából látszódjon egy darabka. – Nem csoda, hogy ilyen dúvad. A bika jegyében született.
– Rút dolog a féltékenység – bólogat a Kossuth-szakállt növesztett öregúr, Felnyúl a csomagtartóhoz, a fonott pálinkás butykosért, közben azonban fékez a győri állomáshoz közeledő vonat; a főkapitány Izabellára zuhan esés közben a combjára támaszkodik, s szemlátomást alig akarja elengedni.
– Ma d én leveszem a butykost, Sándor bácsi – pattan föl mellőle Izabella. – Ráállok az ülésre, így ni. De csak akkor; ha megígéri, hogy nem kukucskál közben a szoknyám alá Csak a vérnyomása miatt aggódom, mert egyébként felőlem nyugodtan kukucskálhatna.
Sándor bácsi Kánya Győzőre les, aztán Izabella karcsú lábikrájára vet mohó pillantásokat A fiatal nő hátranéz, s leszól odaföntről az öregúrnak.
– Ne így kukucskáljon, Sándor bácsi, így alig lát valamit Feküdjön le inkább a két pamlag közé a földre!
A kis pálinkás butykos körbejár. Izabella ugyanúgy meghúzza, mint a férfiak.
– Augusztusban, reggel szilvóriumot inni! Szép dolog, mondhatom – krákog a dióbarna szemű lány, s kirántja Kánya Győző kezéből a demizsont. – Megkínálom Charlotte-ot is.
Az öregúr képe vörös lesz a méltatlankodástól. Dühödten suttog.
– A konspiráció alapelveit sem tartod be, Izabella! Charlotte de Perella márkinő nem véletlenül utazik külön kupéban. Senkinek sem szabad látnia, hogy ő is hozzánk tartozik!
– Konspiráció… – Izabella visszaül az ülésre, s dühében visszagyömöszöli a lábszárára a batiszt szoknyáját – Tudjátok ki tudott ebben az országban utoljára konspirálni? A fonalas gyilkos.
– Ki is volt az a fonalas gyilkos? – röffen föl a főkapitány röhögése.
– Elmeséljem? – kérdi derűsen Izabella. – Úgy két éve történt. Mese indul. Bemegy egy diáklány a belvárosi rövidáru üzletbe. Fekete szoknyában, matrózblúzban, fehér cérnaharisnyában.
– Nekem is van egy történetem – vakkant fel Kánya Győző – 1912. augusztus 2-án a bécsi gyorson holtan tálaim egy fiatal, gesztenyehajú nőt Egyetlen, erőteljes szorítással fojtották meg.
– Augusztus 2-a van ma, leányom – vigyorog a főkapitány. – De azért mesélj csak.
– Nahát, bemegy a diáklányka, a filigrán kis bakfis a rövidáru-kereskedésbe, és azt mondja a kövér elárusítónőnek. – Egy vékony, erős fonalat kérek. – Milyen színben, kisasszony? – kérdi a kövér elárusítónő, a tulajnő húga. – Pirosat vagy vagy rózsaszínt – válaszolja a diáklányka, csak az a lényeg, hogy nagyon erős is legyen. – Milyen célra kell kislányom? – kérdezi tovább a kövér nő, még mindig behízelgő hangon. – A nénikém megzsinegelésere – mosolyog a diáklány. A kövér elárusítónő összecsapja erre a kezét, a tulajdonosnő melléjük lép viháncolva, még a harmadik asszony is majd megfullad a röhögéstől a kasszánál. – Hogy ezeknek a pesti lányoknak milyen újfajta humoruk van! – kiált fel az egyikük. Adnak neki vékony, erős, piros fonalat, ennyi uraim, a történet eleje. De a folytatás, az már nem nevezhető ilyen kedélyesnek.
– Halljuk, a folytatást! – kurjant közbe Sándor bácsi. – Mintha ismerős lenne ez a történet valahonnan.
– Másnap írják a reggeli lapok, hogy a Lipótvárosban megfojtottak piros fonállal egy idős matrónát. És akkor mindjárt váratlan fordulatot is vett az ügy. Mert odament sebtében nyomozni a tetthelyre egy mesterdetektív, egy főfelügyelő, és sorra tartóztatta le a családtagokat. No nem egyszerre, nem úgy, mintha mindnyájan fojtogatásra esküdtek volna össze. Egymás után tartóztatta le őket Miután az egyikről bebizonyosodott, hogy ártatlan, fehér, mint a karácsonyi hő, akkor jött a következő gyanúsított. Irány a kapitányság, vizsgálati fogság. Mit mondjak? Valaki mindig bent volt a kapitányságon a családból. De mondjam, hogy az a bizonyos főfelügyelő a szomszédokat sem kímélte? Hogy még a szomszédnő százhúszas pulzusára sem volt tekintettel? Nem is lett volna baj, hogy a főfelügyelő ennyi embert begyűjtött. Csak egy volt a baj. Az, hogy a gyilkos nem volt közöttük. Nem ismerős a történet, uraim? És főleg a főszereplője, a mesterdetektív főfelügyelő?
– Hallottam az esetről röhincsél a főkapitány, és Kánya Győzőre sunyít közben.
– Szóval így nyomozgatott a főfelügyelő. Hat darab gyanúsított, négy családtag, plusz két szomszéd, de a gyilkos valahogy sehogyan sincs közöttük! Egyszer aztán besétált a kapitánysága a főfelügyelőhöz egy matrózgalléros diáklány. Szép, verőfényes délelőtt volt. – Hé, maga ott! – bökött a diáklány az aktakupacok fölé görnyedő főfelügyelőre. – Annyit mászkált már minálunk, hogy meguntam a képét! Azonkívül zöld sportzakóhoz egyszer kanárisárga nyakkendőt vett fel! Az még csak rendben volna, hogy molesztálja a családomat. Hogy sorra tartóztatja le a nagybácsikámat, a két bátyámat és a házvezetőnőnket A két szomszéd is rendben volna. Úgysem kedvelem őket De azt a sárga nyakkendőt a kekizöld zakóhoz, azt sehogy sem tudom megemészteni. Ha még egyszer eljön hozzánk abban az öltözékben, én idegösszeroppanást kapok. Tudja mit, uram! Kerüljük el ezt! Inkább feladom magamat Merthogy a nénikémet végül is én zsinegeltem meg. Rossz napom volt akkor. Izabella kis, hatásvadász szünetet tart. Most suhan el Mosonmagyaróvár mellett a vonat.
– Így adta fel magát a gyilkos, a mesterdetektív legnagyobb bosszúságára. Merthogy először ki akarta vezettetni a pimasz, filigrán diáklányt a rendőrökkel. De aztán az argumentumok súlya alatt kénytelen volt meghajolni. A tények bizony önmagukért beszéltek. Az is kiderült hogy a meggyilkolt tanti jogilag bonyolult formában intézkedett a halála előtt a vagyonáról. Merthogy a pénzt a gyilkos leányka idősebbik, nagykorú bátyja örökölte. Akit a nyomozást sajátosan vezető főfelügyelő már éppen kezdett megint elővenni. S ezzel a jó bátyuskával a bakfis húgocska bizony összejátszott. Ám a zsinegelést magát a leányka követte el. Mivelhogy ő még nem volt nagykorú.
– Mégis csak jó irányba tapogatóztam először – dörmög Kánya. – De a kekizöld zakóhoz kötött kanárisárga nyakkendőt kikérem magamnak.
– Így történt az eset két évvel ezelőtt. 1910-ben a május 11-i reggeli lapok részletesen írtak a drámai végkifejletről. Mit mondjak még? Talán csak annyit hogy a hajnali pesti lapok késő délutánra értek le Abbáziába. Egy nyaralóvendég olyan röhögő-görcsöt kapott a cikktől a csónakban, hogy beleesett a tengerbe, és belefulladt. Mert még a habokban is röhögött
– Az ilyen kedélyes nőket szeretem én – csavart egyet a felesége fülcimpáján Kánya. – Vicceket gyárt a régi Pestről és Abbáziáról, miközben fogalma sincs róla, hogy tegnapelőtt tényleg ledöftek a tengerben egy nőt, egy bankárlányt azon a kedélyes abbáziai strandon.
– Gruber Idára gondolsz? – birizgálja meg most a férje térdét hosszú lábujjaival Kolozsi Izabella.
– Te olvasol újságokat? – csodálkozik Kánya.
– Ne paráználkodjatok a jelenlétemben, igen? – mordul fel a főkapitány. – Legalább a hajlott koromra és a vérnyomásomra legyetek tekintettel.
– Még a jelentéseket is átfutom időnként akármilyen megdöbbentő ez a számodra – Izabella lábujjai följebb csúsznak a kis mécsesként lángoló piros körmök mintha zongorázni kezdenének.
– Mondtam már, hogy csak azt tudom elviselni, ha velem paráználkodnak! – csattan fel megint Sándor bácsi.
– Gruber Idát a cápaháló közelében döfte le valaki az abbáziai strandon – néz rá Izabella. – A víz alól jött a döfés, utána a gyilkos levágta a bankárlány mindkét fülét és eltűnt. Az abbáziai rendőrök és a fiumei nyomozók hiába kutatták át az egész partszakaszt.
– Búváröltözékben lehetett a ganéj. Nyilván kiúszott a nyílt tengerre. S már rég kimászott valahol odébb, mire a rendőrség megérkezett – itt elhallgat a főkapitány, mert egy koromszemcse repült be az ablakon, Izabella batisztszoknyából kidomborodó csípőjén landolt s a vérmes öregúr megragadja az alkalmat hogy lopva megsimogassa a lányt miközben leveszi szoknyájáról a koromszemcsét.
– Bandázs nélkül, a végkimerülésig. A bécsi erdőben! – vakkant rá Kánya.
– Nem kapsz több pálinkát Győző, ha tiszteletlen vagy a régi feletteseddel – néz vele farkasszemet a huncut öregúr. – Csak azért nem állok ki veled kardpárbajra, mert gyászos halálod után el kéne vennem Izabellát feleségül. Szívesen tenném, de hajlott koromban már nem merek ilyen vállalkozásba belevágni.
– Jó, hogy azt nem mondja, Sándor bácsi, hogy nimfomán vagyok – mosolyog a fiatal, gesztenyehajú nő.
– Most dolgozunk, vagy disznólkodunk? – dörren rájuk Kánya Győző.
– Akkor ne simogasd a lábfejemet jó? Ott tartottunk, hogy elszelelt a gyilkos. S Gruber Ida mindkét fülét magával vitte.
– De este felbukkant az egyik fül! – Sándor bácsi hangja izgatott, nem lehet tudni, a gyilkosságtól vagy attól, hogy Izabellának már megint felcsúszott a batisztszoknyája. – A Szoknyás Cápa nevű éjszakai mulatóban láttak azt a fület! Belesütötték a rákokkal teli tálba!
– A briliáns fülbevaló – bólint a lány. – Ez egyértelművé teszi, hogy kié az a fül. De miért vágta le a gyilkos, ez itt a kérdés.
– Ha én levágnám Győző fülét párbajban, én is elküldeném neki a lábadozása közben.
– Ha nem futunk be gyorsan a Westbahnhofra, én végzek ezzel a vehemens öreggel. Legközelebb, ha megint egy kupéban utazol Izabellával, elviszlek előtte egy kuplerájba, hogy nyugton maradjál.
– Őrült ez az ember. Nem annyira mint te, Győző, de azért mégis – sopánkodik a főkapitány. – Egy fiatal lány füleit levágni! S egy rákokkal teli tálba dobni!
– Csak az egyiket dobta a schampik közé – Izabella most felváltva simogatja lábfejével Kánya Győző és a főkapitány térdét – A másik fület még nem találták meg.
– Hogy a francba jutott be a konyhába? Erre mit tudsz felelni, buja nőszemély? – Kánya nagyot csókol a fekete selyemharisnyán is átrózsálló talpakba.
– Tréfás kedvű ember ez a mi gyilkosunk. De majd elkapjuk, ha végeztünk Bécsben.
– Ezt komolyan mondod? – döbben meg a férje. – Tényleg azt hiszed, hogy nem csípik el addig, amíg mi Bécsben ügyködünk?
– Valami ezt súgja – réved el a lány tekintete. – Paul Lecoque-al mikorra is beszéltük meg a találkozót?
– Mi köze a párizsi barátunknak ehhez az ügyhöz? – csodálkozik a főkapitány.
– Nem tudom – rázza a fejét az őrnagy beosztottja és felesége. – Csak azt tudjuk, hogy Paul Lecoque, a párizsi rendőrkapitányság főfelügyelője egy Pierre Rombole nevű, nagyon veszélyes kábítószer-kereskedő után nyomozott. Pierre Rombole a Marseille-en keresztül érkező hasis- és ópiumkereskedelemben volt vastagon érdekelve. Két gyilkosság is terhelte a lelkét. Azért beszélek róla múlt időben, mert Pierre Rombole már halott. Halála előtt beszervezte a kábítószer-kereskedelembe az öccsét Yves Rombole-t is, aki valószínűleg nem egészen épelméjű. Hogy mennyire nem, azt ékesen bizonyítja, hogy bátyját a párizsi lakásukon leöntötte benzinnel és meggyújtotta. Pierre Rombole-nak csak a megszenesedett holttestét találták meg.
– Azonosították? – nézi Izabella lábát a főkapitány. – Tényleg azonos az elszenesedett tetem Pierre Rombole holttestével?
– Úgy tűnik, azonos. Paul Lecoque barátom legalább is azt állítja – veszi át a szót Kánya. – Az őrült Yves Rombole viszont Ausztria-Magyarországra szökött. Minden valószínűség szerint Abbázia környékére.
– Ezt honnan tudja Paul Lecoque? – bámul rá a főkapitány.
– Mert találtak egy Isztriai-félszigetet ábrázoló térképet a testvérek lakásán. S a térképen bizonyos városokat, fürdőhelyeket, szigeteket összeköthetett valaki ceruzavonalkákkal. A vonalakat kiradírozták, de az elefánt-radír foszlányainak a térképen talált darabkáiból erre lehet következtetni.
– Milyen városokat kötöttek össze? – hajol előre Sándor bácsi izgatottan, tenyerét atyásan Izabella térdére helyezi.
– Abbáziát Fiúméval. Abbáziát Veglia szigetével. Vagy Krk-szigettel, ahogy a dalmátok nevezik. Aztán Abbáziát Polával, s végül Abbáziát Mitterburggal és Rovignóval.
– Hol is van az a Mitterburg pontosan? – a főkapitány szigorúan nézi a saját, Izabella gömbölyű térdén nyugvó kezét.
– Az Isztriai-félsziget közepén. Az olaszok Pisinónak is nevezik. A horvátok pedig Pazinnak.
– De van még valami nyugtalanító Abbáziában – Izabella belekulcsolja a főkapitány kezébe izmos kis kezét aztán felemeli a térdéről, tartja egy kicsit kitolva, kitámasztva az öregurat végül kihúzza a kezét Sándor bácsi egyensúlyát veszítve előredől, s térdre esik a két pamlag közé.
– Ilyet tenni egy hajlott korú emberrel – a földről jön a panaszos hang. – Szeretném tudni, mi az, ami még nyugtalanító Abbáziában.
– A fiumei postáskisasszony, Pozdor Matild váratlan szívhalála másnap. Az Abbázia hotelben. Semmi nyom nem mutat erőszakos halálra. De Pozdor Matild is annál az asztalnál ült a gyilkosság estéjén, amelynél a rákokkal teli tálban talált fülcimpát felszolgálták. Ez lehetett egy őrült sajátos üzenete is. Merthogy Pozdor kisasszonyt másnap halva találták a 103-as apartman fürdőszobájának a kövén. S még valami. Egy bohózatba illő jelenet A fiumei bankárlány meggyilkolásának délelőttjén Pozdor Matild kisasszony egy püspöklila-csíkos alsónadrággal rohant ki a kabinjából, a strandon. Azt állította, hogy egy szatír tört be a kabinjába, az hagyta ott az alsónadrágját szándékosan.
– Ha ott vetkőzött volna le a kabinjában a gyilkos, akkor más ruhadarabokat is találtak volna – dörmög még mindig a földön térdepelve a főkapitány.
– Nem találtak – szól közbe Kánya. – Imádkozol talán ott a földön. Sándor bácsi?
– Keljen már fel, Sándor bácsi! – Izabella az öregúr fejére teszi a kezét anyáskodva. – Ha jól viselkedik, megengedem. hogy mellém üljön Bécsig. De csak módjával simogathat, rendben?
– Rendben – pattan fel az öregúr, s a fiatal nő mellé préselődik.
– Az az alsónadrág is az őrült üzenete lehetett – töpreng Izabella. – Lefüleljük a disznót, ha végeztünk Bécsben.
– Mikor végzünk mi Bécsben, leányom – a főkapitány nagyot sóhajt, s már megint eltéved a keze. – Sohanapján kiskedden, borjúnyúzó pénteken. Add ide a butykost, Győző. Te pedig, leányom, referálj arról, hogy mi a fenéért is megyünk mi hattagú csapattal Bécsbe.
– A levél miatt, Sándor bácsi.
– Ennyi az egész? És ha egy elmebeteg szórakozik velünk? Huszonhárom éve lezárt ügyről van szó!
– Rudolf trónörökösnek igazságot kell szolgáltatnunk.
– Nem mindegy Rezső királyfinak? Hiszen már huszonhárom éve halott.
– Halott vagy nem halott, tartozunk ennyivel az emlékének.
– De erőszakos vagy, Izabella – dörmög a főkapitány. – Még meg sem születtél, mikor Rudolf főherceg meghalt.
– Nem érdekes. Rokonszenves ember volt Szeretett minket, magyarokat. És művelt, európai elme volt. Sokfelé tájékozódott. Nem akarta a Monarchiát belezárni a német szövetség ketrecébe.
– Ha kiderül, amit gyanítunk, akkor Rudolf halála hivatkozási alap lehet – tűnődik Kánya Győző. – Akár ürügy is arra, hogy lazítsunk ezen a fojtogató német szövetségen.
– Messzire mégy, Győző – csóválja a fejét az öregúr, – Balkáni ügyekben kire számíthatunk a németeken és a törökökön kívül?
– Még nem késő ahhoz, hogy a Monarchia a franciák és az angolok felé is lépjen. S ők képesek arra, hogy leállítsák a balkáni szláv népeket hergelő oroszokat.
– Utópia ez. Győző. Már minden késő.
– Akkor miért vagy itt, Sándor bátyám, ha szabad kérdeznem?
– Mert a Választófejedelemhez címzett bécsi vendéglőben csapolják a legjobb sört Ausztria-Magyarországon. Továbbá azért, mert én is úgy érzem, hogy tartozunk ennyivel Rezső királyfi emlékének. Olvasd csak fel azt a levelet még egyszer!
Kánya előránt vászonzakója zsebéből egy borítékot.
„Tisztelt Főkapitány Úr!
Van szerencsém bejelenteni, hogy jelentős információkhoz jutottam Habsburg Rudolf trónörökös és Vetsera Mária baronesse 1889. január 30-án bekövetkezett kettős halálával kapcsolatban. Mint eddig is sejtettük, nem kettős öngyilkosság történt Meyerlingben. Gonoszul megszervezett gyilkosság volt ez a Német Császárság ügynökei követték el. Bizonyítékaim vannak erre Hogy miért csak most, huszonhárom év elteltével állok elő velük?! Azért, mert csak mostanában jutottam hozzájuk. Az életemet kockáztatom azzal, mélyen tisztelt Főkapitány Úr, hogy önhöz fordulok, mint ahogy Rudolf főherceg is az életét kockáztatta akkor, amikor megpróbált lazítani Ausztria-Magyarország és Németország szövetségén. Én nem félek, Főkapitány Úr, de szeretnék élni még egy keveset, ezért ugye nem veszi rossz néven tőlem, ha nem fedem fel a személyemet Nagyon jól tudom, hogy a Német Császárságnak Önöknél is vannak beépített ügynökeik, és azt is tudom, hogy a meyerlingi akcióban egy osztrák ügynök is közreműködött a külügyi titkosszolgálat részéről. Ferenc József császár tudta nélkül természetesen. Az akciót a ma alezredesi rangban levő Walter Balthazár irányította. Azt kérem öntől, Főkapitány Úr, hogy jöjjön át megbízható emberekkel Bécsbe. Szálljanak meg a Konprincben. Augusztus 3-án délután két óra és három óra között odatelefonálok. Önt fogom keresni. A kilétemet változatlanul nem fedhetem fel. De megmondom telefonon a helyet és az időpontot, ahol és amikor hozzájuthatnak a fontos dokumentumokhoz. Nem Rudolf trónörökös naplójára, Rudolf főherceg és Vetsera baronesse levelezésére és a búcsúlevelekre gondolok. Ezeket annak idején a belügyminiszter, Taaffe gróf minden bizonnyal megsemmisítette. A német titkosszolgálat jelenlegi alezredesének, Walter Balthazárnak a feljegyzéseiről van szó, ezt fogom átadni Önöknek.”
– 1889. január 30-án dördült el Rezső királyfi fegyvere a meyerlingi vadászkastélyban – gondolkodik el Izabella – Mindenesetre tény, hogy 1889. január 30-án holtan találták Rudolf trónörököst és Vetsera Mária baronesse-t a főherceg szobájában. Rudolf trónörökös a másnapra szervezett vadászatra vendégeket is hívott: Hoyos grófot és Coburg herceget. Valóban nagyon valószínűtlen, hogy azért hívta meg ezen urakat, hogy a halottkém szerepét betöltsék, Rudolf trónörökös szerintem nem akart öngyilkos lenni. És Vetsera Mária baronesse sem.
– Könyvtárnyi újságcikket írtak már erről a témáról. S nem jutottak semmiféle eredményre – csóválja a fejét a főkapitány. – Úgy tudom, Vetsera Mary baronesse barátnője, Larisch grófné is ír erről az Angliában megjelent könyvében. Marie Larisch grófné Erzsébet királyné udvarhölgye volt, Izabella.
– Tudom. Sándor bácsi – vonja fel szép, pillangó ívű szemöldökét Izabella. – Szinte már mindent elolvastam a témáról.
– Valaki nagyon elszédített minket – áll fel a főkapitány, mert már közeledik a Westbahnhofhoz a vonat. – De sebaj, kitűnő sört csapolnak a Konprinc szállóban is.
Bámulják az ablakból Bécs háztetőit. Akárcsak a Keleti pályaudvarra futna be a vonat. Pár perc múlva piros sapkás hordárok tolják a bőröndjeiket targoncákon. Kánya hátrapislant: Charlotte de Perella márkinő mögöttük lépdel széles, mályvaszínű kalapjában; azúrkék selyemruháján vidám csipkék lengenek. A férfi eltűnődik a puhán omló, lebegő anyagok és a magas, Diána-szerűen izmos test kontrasztján, s azon is, hogy ez a gyakorta megfeszülő akrobatikus test miként varázsolódik át lágy völgyek, hajlatok, domborulatok földjévé az átlényegülés óráiban s máskor is. Kolozsi Izabella és Charlotte de Perella most egymás mögött lépdel, aztán a „konspiráció” elemi szabályait sem tartják be – a pocakját a menet élén toló főkapitány legnagyobb megdöbbenésére. Charlotte beletúr hátulról Izabella rövidre vágatott gesztenye hajába, s széles ívű, kárminszínű szájából kiszisszen a jószívvel kimondott elismerés, olyasmi, amelyet csak egy nagyon szép nő engedhet meg magának.
– Szebb vagy nálam is, te kis dög!
Izabella megvárja, hogy Charlotte melléje érjen, aztán átkarolja a derekát, és belecsíp a fenekébe.
– Hogy lennék szebb nálad, hiszen erős a pofacsontom.
– Olyan vagy, mint egy trák vezér lánya, aki valahogy Bizáncba keveredett – súgja a fülébe Charlotte. – Ez az állad vonaláig érő haj, ahogy a kunkorodó fürtjeiden át villan elő az a szép, ravasz szemed. Ha férfi lennék, csak veled foglalkoznék. Milyen vékony derékból ugrik ki az az izmos, császárkörte formájú feneked!
Egy cilinderes, bajuszos úr egészen közelről hallgatja ezt a szöveget Megáll mellettük, tárva marad a szája.
Sándor bácsi dühödt pillantást vet rájuk, aztán előrecsörtet telefonálni. Tíz perc múlva megunják az ácsorgást a peronon, utána mennek az állomásfőnök barátjához. Sándor bácsinak Ausztria-Magyarország majd minden városában kebelbarátja vagy rokona az állomásfőnök.
A főkapitány egyedül ácsorog az állomásfőnök szobájában, s úgy tartja a telefonkagylót áhítattal, akár egy misekönyvet.
– Puszi, puszi. Juditkám! – lágy, pasztellszínű most az öregúr hangja – mindenhová puszi! A selymes hasikádra, a kis pázsitodra. És alatta arra a rózsaszín, húsevő virágocskára!
– Helló! – kocogtatta meg az öregúr vállát hanyagul Izabella.
– Micsoda indiszkréció! – néz hátra dühödten a főkapitány. – Kikérem magamnak! Nem neked mondtam, drága Juditom, hanem annak a nősténynek, aki itt áll a hátam mögött. Nem, nem a felségemnek. Az nincs itt. Bécsben vagyok, már mondtam. Puszi, puszi! – csapja le végre a kagylót
– Puszi a selymes hasikádra, a kis pázsitodra – harapdálja meg az öregúr fülét Izabella.
– És alatta arra a rózsaszín, húsevő virágocskára! Mindenhová puszil – Charlotte az öregúr másik fülét cirógatta.
– Pimasz szukák! – karolja át a két gyönyörű nő derekát a pocakos főkapitány. – Kiveszek egy háromágyas szobát a Konprincban, és ma éjjel mind a ketten velem alszotok. Győzőnek pedig veszek egy szép szál gyertyát a Szent István-dómban. Ő azt fogja tartani!
A főkapitány Kolozsi Izabellával a karfán csörtet előre a Mariahilfer negyedben, a Gumpendorfer utcában. Mögöttük Kánya Győző lépdel Charlotte de Perellával – úgy festenek így négyen akár a házaspárok.
A főkapitány beleszimatol a biedermeier bútorokat áruló üzlet kirakata előtt a levegőbe.
– A Duna-csatorna felől virsliszag jön, a Mariahilfer Strasse felől pedig komlóillat. Melyik irányt válasszuk?
– Egyiket sem – szólal meg a háta mögött Charlotte de Perella márkinő. – Megyünk egyenesen a Kapucinusok-templomába, a belvárosba.
– Ez már a világvége! – áll meg Sándor bácsi, s abbahagyja egy percre Izabella karjának simogatását is. – Egy újonc Parancsol a főkapitánynak.
– Charlotte nehezen nevezhető újoncnak – vigyorog Izabella. – Egy éve dolgozik a magyar külügyi titkosszolgálatnak Előtte pedig… hajaj! Aki a Párizs Réme című regényt elolvasta!
– Hallottam arról a regényről – szuszog a főkapitány. – De nem tudok franciául, mit csináljak. Remélem, előbb-utóbb lefordítják magyarra is.
Kánya Győző int egy lefelé, a belváros felé gördülő fiákeresnek. Bepréselődnek a négyüléses hintóba.
– Milyen volt a pasas hangja a telefonban? – kérdi az őrnagy halkan a főkapitánytól. – Középkorú férfi hangja volt inkább vagy öregé?
– Arra gondolsz, hogy élhetett-e Rudolf halála idején, mi? – suttog vissza az öregúr. – Kortalan hang volt szerintem. S mintha egy hordóból jött volna.
– Valamit a szája elé tarthatott, hogy elváltoztassa a hangját – véli Izabella.
Már ráfordultak a Bambengerstrassére, elgördülnek a Szépművészeti Múzeum vidám reneszánsz palotája mellett, az Opernring és Kärtner Strasse sarkán Kánya megállítja a fiákert.
– Itt nagyon jó lesz.
Gyalog mennek tovább a Kärtner Strassén. A járdán egy verklis tekergeti zenegépét vidám sramlizene árad mindenhonnan, csillognak az erős napfényben a szalagok a lányok, asszonyok hajában, kalapjában.
Befordulnak a Neuer Marktra, ahol a Kapucinusok-temploma van. Kánya hátranéz: a verklis jön a zeneszerszámával mögöttük. A főkapitány előresiet, az őrnagy leül a két nővel a tér túlsó oldalán lévő kávéház teraszára.
Egy kámzsás barát biccent a csukott kriptaajtó előtt a főkapitánynak, semmit sem kérdez, csak nyitja az ajtót, s megy előre a lefelé vezető lépcsőkön a kriptába. Az anonim barát fáklyát tart a kezében, a lángoló szövétnek foltokat hasít ki a sötétségből. Táncolnak a főkapitány remegő térdei előtt a Habsburg-sírok; a barát csak megy egyenletes léptekkel előre: a meggyilkolt Erzsébet királyné és az állítólag öngyilkosságot elkövetett fia, Rudolf trónörökös díszes szarkofágja kimagaslik a sötétből. Rudolf szarkofágja mellett megáll a barát: lefelé fordítja fáklyáját.
A főkapitány kiguvadt szemekkel vizslatja a sírt. És akkor felfedezi a rózsák közé csúsztatott borítékot, kihúzza, reszkető kezekkel zsebre vágja; a barát most már újra felfelé fordítja fáklyáját.
Felbukkannak a napvilágra. A barát meghajol, a templomba siet. Az Öregúr iszkol a kávéház terasza felé, zsebében a talán kincseket érő borítékkal.
Felbontják a borítékot. Két feljegyzést találnak benne más-más írással. Az egyiken ez áll: „Walter Balthazár, a német titkosszolgálat alezredese 1889. januárjában a Margaretenstrasse 10-ben, a földszinti hármas számú lakásban lakott. A házmester Josef Roth ma is abban a házban él, a földszint egyben. Josef Roth rengeteget tud. Sürgősen beszéljenek vele. Járjanak szerencsével.”
A másik, eléggé megsárgult papír régi feljegyzést tartalmaz. Oldalra döntött, szálkás betűk – olyan az egész, mint egy katonai akció vázlata.
„R. jan. 31-re tervezi a vadászatot. Ha egy nappal előbb kimegy M-be, akkor lecsapunk. Másnap már kockázatos, mert ott lesz H. és C. is. A revolver a lényeg, csak azt szabad használni. D-nek van már kulcsa a kastélyhoz, el tud ott előre rejtőzni, s hozzá tud férni R. revolveréhez. Ha január 30-án nem lehet megtenni, mert R. később megy ki, akkor várunk. De nem sokáig. W. B.”
– Döbbenetes – a főkapitány arca ugyanolyan sárga, mint Walter Balthazár feljegyzése. – H. az csak Hoyos gróf lehet C. pedig Coburg herceg. Az R. még a bíróság számára is csak Rudolfot jelentheti, az M. pedig Meyerlinget. Ki lehet az az átkozott D., aki Walter Balthazár parancsára meggyilkolta Rudolf trónörököst és a szintén ott tartózkodó Marie Vetsera baronesse-ét is? És kinek készülhetett ez a feljegyzés?
– Valószínűleg a német titkosszolgálat egyik vezetőjének – tűnődik Kánya. – De az is lehet hogy Walter Balthazár nem küldte el a feljegyzést.
– Talán saját maga számára írta – szól közbe Izabella. – Amolyan poroszos precizitással. Mint aki feljegyzi magának egy cetlire, hogy holnap fogorvos, aztán virág a felesége születésnapjára.
– A bíróság előtt bizonyítani kell. hogy ez Walter Balthazár írása – vakarja őszülő üstökét a főkapitány. – Csak az a kérdés, hogy milyen bíróság előtt. Na meg az, hogy miként szerzünk még valamilyen, Walter Balthazár tollából származó mai irományt. Nem lesz könnyű dolog.
– A házmester! – Charlotte eddig a kapucínerjét szürcsölgette csendben – Walter Balthazár házmestere! Hátha a rejtélyes telefonáló ott is tartogat számunkra valamilyen kellemes meglepetést.
Ebben a pillanatban a fehér, szoknya hosszúságú kötényt viselő pincér lép az asztalukhoz.
– Megbocsájtanak… Egy levél érkezett az önök számára.
– Ki hozta? – csap le rá Kánya.
– Egy vörhenyes bajuszú férfi. Azt mondta, azonnal kézbesítsem önöknek.
Kánya feltépi a levelet: „A Gabonapiac és a Duna-csatorna sarkán, a piac szélén egy ősz hajú, kreol bőrű kofa árul zöldséget. Fontos anyag van a kofánál az Önök számára.”
– Add ide azokat a feljegyzéseket is, Sándor bácsi. Jobb helyen vannak nálam – Kánya beteszi az irattárcájába Balthazár feljegyzését és a kapucinusok kriptájába küldött üzenetet is. – Először megkeressük azt a kofát, aztán irány a Margaretenstrasse 10!
– Legalább bekapok egy igazi bécsi virslit a piacon! – csillan fel a főkapitány szeme.
Újra végigsétálnak a Kärtner Strassén. Kányának feltűnik, hogy a sramlizenét nyekergető zenész eltűnt. A Duna-csatorna bal oldali partján a zöldségesek utcája nyitja meg a piacot Balról az első standon egy cigányos képű, markotányosnő külsejű asszony árul. Hatalmas sárgarépák az egyik farekeszben, olyanok mint az egymás mellé fektetett lövegek. A másik rekeszben kövér káposztafejek vigyorognak, akár a ráncos arcú csecsemőfejek.
Kánya a kofa elé lép, a főkapitány pár lépéssel odébb cövekel le a két nővel. Izabellának csiklandozza az előre hulló tincs a szemét. Hátraveti a fejét, s abban a pillanatban „Vigyázz, Győző!” kiáltással lerántja a kőre egyetlen mozdulattal Charlotte-ot és a főkapitányt. Már mind a hárman a földön fekszenek a krumplis ládák mögött, fölöttük puskagolyók süvítenek el.
A Kánya előtt álló kofa elképesztő gyorsasággal kikap a káposztafejek közül egy háromágú szigonyt, a férfi hasa felé döf vele. Kánya hátraveti magát a kőre, előrelendülő lába felrúgja közben a kofa kezében tartott szigony nyelét. A Linke Wienzeile szemközti háztetőjéről újabb lövések dörrennek. Már Kánya is a főkapitány és a két nő között hasal a krumplis ládák mögött A piacon kitör a pánik, sikoltozó, hosszú szoknyás asszonyok, vörös arcú kofák keresnek a bódék mögött menedéket A kreol bőrű kofa a Gabonapiac sarka felé rohan, nem tudják üldözőbe venni, mert záporoznak a szemközti háztetőről a lövedékek. Még látják, hogy egy csukott automobil áll be a Getreidemarkt sarkára, felveszi az asszonyt.
Abba marad a szemközti háztetőről a tüzelés. A Duna-csatorna másik oldalán sisakos lovasrendőrök közelednek.
– Tűnés! – pattan föl a krumplis ládák mögül a főkapitány. – A parancsnokuk megismerhet.
Bevetik magukat a piacon kavargó emberek közé. Aztán jobbra kanyarodnak a Mariahilfbe vezető első mellékutcán. A Gumpendorfer Strassén lassítanak csak le, bevágják magukat egy fiákerbe.
– A Gürtelre! – parancsolja a főkapitány kurtán a kocsisnak. – Onnan kanyarodjon be a Margaretenstrasse 10. felé.
– Miért kerülünk ekkorát? – néz hátra a zilált ruházatú társaságra a fiákeres.
– Mert imádjuk a Gürtel forgatagát – mosolyog rá Izabella. Kiszállnak a Margitvárosban a Margaretenstrasse 10. előtt Akár Pesten is lehetne ez a bérház. Komor, szakállas kőfejek bámulnak le rájuk az ablakpárkányokról.
Becsöngetnek a földszint 1-es lakásba. Senki sem nyit ajtót.
– Otthon van a házmester! – kiált le egy aszott öregasszony az első emeleti gangról. – Nyomják csak erősen a csengőt!
– Csak nem lett rosszul Josef? – ősz szakállú aggastyán rezegteti a lábait mellettük, egy kulcsot tart aszott ujjai között – Nekem van kulcsom a lakásához. Én ápoltam, amikor tüdőgyulladást kapott.
Kinyitják az udvari szoba ajtaját. Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy Roth urat nem kell többé ápolni. A gipszgirlandba masszívan ágyazott kristálycsilláron lóg, a szegényes lakás egyetlen kiváló darabján, puffadt nyelve kilóg vértelen szájából.
Körbepillantanak. Mintha azt várnák, hogy felfedezzenek végre valamiféle, a halott élőkorából származó üzenetet. De semmi sincs, csak a barátját gyászoló aggastyán hörgő, elfúló zokogása.
Kánya gondol egyet, benyúl krémszínű vászonzakója zsebébe. Háttal áll a zokogó aggastyánnak, kis üvegcsét húz elő, bőségesen önt belőle a zsebkendőjére. Visszadugja az üvegcsét a zsebébe, megfordul. Behízelgő hangon mondja a sírástól görnyedező öregúrnak.
– Őszinte részvétem, uram. Egészen összemaszatolódott a sírástól az arca. Ha megengedi, letörlöm a könnyeit ezzel a zsebkendővel.
Törölgeti a sírástól rázkódó aggastyán arcát, száját, orrát a zsebkendővel. Nem kell sokáig törölgetnie, a kloroformos zsebkendő hamar megteszi a magáét az aggastyán belezuhan a háta mögött álló, rozzant karfájú fotelbe.
Munkához látnak. Módszeresen átkutatnak minden szekrényt, fiókot. Nem találnak semmi figyelemre méltót. Közben csöngetnek az ajtón.
– Roth úr? – kérdezi egy bajuszos, az állán szakállpihéket is hordó asszonyság.
– Elszenderült – válaszol az ajtót nyitó Charlotte de Perella márkinő.
– Akkor nem zavarom – töpreng a bajuszos asszonyság. – Mondja meg neki, legyen szíves, hogy…
– Nagyon elszenderült – vág közbe Charlotte. – Nem tudom sajnos átadni az üzenetet. Én az unokahúga vagyok. De most már el kell sietnem valahova.
– Az unokahúga? – csodálkozik a szakállas asszony. – Én a szomszéd házban lakom, de még soha sem láttam magát.
– Grazban élek – nyugtatja meg Charlotte de Perella. – Megyek is. ne haragudjon, mert indul a vonatom.
Becsukja az asszonyság orra előtt az ajtót. Tovább nem kutathatnak a lakásban, már így is túl nagy kockázatot vállaltak.
Ott hagyják a csilláron lógó Roth urat és a fotelben szendergő aggastyánt, behajtják maguk mögött az előszobaajtót. Egy fülkéből felhívják a bécsi rendőrkapitányságot. A nevüket nem mondjak be persze, csak tájékoztatják őket, hogy a Margaretenstrasse 10-ben, a földszinti l-es számú lakásban egy öregember hullája lóg a csilláron. S még valamit közölnek az ügyeletes detektívvel. Azt, hogy nem a fotelben szendergő aggastyán a gyilkos. Mert hogy gyilkosság történt, az kétségtelen; Josef Roth csuklóján látszanak a szorítás nyomai. Akkor keletkezhettek, amikor lefogták, hogy felemeljék egy székre, amelyet aztán nyilván kirúgtak alóla. Mindezt Kánya tömören, szabatosan közli az ügyeletes tiszttel, s leteszi a kagylót.
Nem a Koprincbe hajtanak, hanem a Neubau negyedben lapuló csendes Apollo gasse felé. Itt bújt meg a magyar külügyi titkosszolgálat két embere egy panzióban: Beniczky Beáta és féltestvére, a félig román származású Mirella. Beátának iszonyatos bevetése volt nemrég, egy Déli-Kárpátokban meghúzódó kastélyban: itt vesztette el a román titkosszolgálattal vívott harcban az ikertestvérét Erzsébetet úgy, hogy a bucsecsi halálkastélyban ledöfött húgát el sem tudta temetni, mert a megszerzett dokumentumokat sürgősen át kellett a határon juttatni. Mirellával csak abban a borzalmas kastélyban ismerkedett meg Beáta, a halálkastélyban, ahol vérmedvéket tartottak láncon, föld alatti tömlöcökben. A lányok csak itt tudták meg, hogy féltestvérek, itt szerették meg egymást a halál kapujában; a megmenekülésük után Mirella is belépett a magyar külügyi titkosszolgálatba.
A Mariahilfer Strassén Kányáék megállítják a fiákert A főkapitány tovább sétál a Mariahilferen Izabellával és Charlotte-tal a Westbahnhof felé; Kánya ellenkező irányba indul, belevegyül a tömegbe, hirtelen átvág egy átjáró házon, már a Neubau negyedben jár. Körülnéz: nem követik. Gyorsítja lépteit s eltűnik végül az Apollo gasse egyik házában.
A két hosszú, egy rövid után újra két hosszú csengetésre a sötétszőke, széles csípőjű Beniczky Beáta nyit ajtót Mögötte féltestvére, a hollóhajú Mirella áll; fekete tüzű, mélyen ülő szemei kivilágítanak a tejfehér arcból. Pillái alá kék árnyékot terít a fény, meggyszínű felső ajka mint kitárt szárnyú lepke piheg az érzéki húsú, vastag alsó ajkon.
Kánya csak bámulja kicsiny ideig a két lányt s átsuhan agyán: vajon neki is köze van ahhoz, hogy a magyar titkosszolgálat névtelen munkáját az utóbbi időben ilyen különleges szépségű nők végzik?
– Bejössz, Győző? – villan rá Beáta szürke macskaszeme.
– Nem lehet lányok Lapuljatok még itt egy ideig. Erre az anyagra nagyon vigyázzatok – a férfi a zsebébe nyúl, átadja Beniczky Beátának a borítékba zárt feljegyzéseket.
– Ezzel be tudjuk bizonyítani, hogy a poroszok ölték meg Rudolf trónörököst? – kérdi Mirella nagyra tágult szemekkel.
– Talán. Ha megszerezzük hozzá Walter Balthazár mai kézírását. Amivel össze lehet ezt a szöveget hasonlítani. Ugye megígéritek, hogy nem mozdultok ki innen? Minket egy fél órája már megpróbáltak lepuffantani a piacon.
– Győző… – Beáta hangja megremeg. – Az ikerhúgomról tudsz valamit?
– Emlékszel még Mironra, a falusi sírásóra? Jelentős összeget kapott titokban, hogy hantolja el az erdőben Beniczky Erzsébetet. Csak rövid időre persze. Addig… amíg a magyar kormány át tudja szállítani hivatalosan a holttestet.
– Köszönöm, Győző.
– Én köszönök mindent, Beáta. Az elképesztő bátorságodat, amellyel kitartottál abban a borzalmas kastélyban. És hadd mondjam meg, hogy már úton van a kitüntetésed és a főhadnagyi kinevezésed. És neked is nagyon köszönök mindent, Mirella – fordul a fekete hajú lány felé. – Olyan jó látni, hogy annyi hányódás után végre rátaláltatok egymásra. Te máshonnan jöttél, Mirella, de ez egyáltalán nem baj. Így legalább tárgyilagos tudsz lenni a munkádban.
– Mikor ünnepeljük meg Beáta kinevezését? – karolja át féltestvére derekát Mirella.
– Később, lányok. Ha végeztünk Bécsben. Rendben?
– Rendben. Nagyon vigyázzatok magatokra.
– Ti is. Lehetőleg ne mozduljatok ki innen, amíg nem jelentkezem.
– Szórakoznak velünk, Győző – Izabella az óriáskerék előtt áll a vurstliban, a férjével és Charlotte-tal. – Azt mondod, hogy egészen más hang hívta föl Sándor bácsit.
– Más hang, Bella. Előfordulhat, hogy a poroszok – Kánya a csípőssé vált nyári időben üresen álló, szórakozni vágyó vendégekre hiába váró óriáskereket nézi és a kék kötényes mestert, aki bánatosan ücsörög egy szál magában a széken. – Lehet, hogy csak egy százalék esély van arra, hogy kapunk valamilyen információt itt. De akkor is meg kell próbálnunk.
– Induljunk ki abból, hogy az ismeretlen barátunk kissé ütődött – Charlotte szőke kontya felszikrázik a felhők közül kibújó nap fényében. – A kapucinusok kriptájába csalja Sándor bácsit, Rudolf sírjának virágai közé dugja a német alezredes, Balthazár feljegyzését. Romantikus alkat lehet ez a pofa, mondhatom. Ha elfogadom a különcségeit, akkor az is feltételezhetem, hogy valamiféle jelt akar adni nekünk, amikor mi éppen az óriáskerék tetején lengünk.
– Messzire el lehet látni az óriáskerék tetejéről – néz rá sunyin Izabella. – Csak az a kár, hogy a szőke kontyoddal kitűnő célpont leszel.
– A frufrus nők is kiváló célpontot kínálnak – csíp bele Izabella muszlinszoknyából kirajzolódó, császárkörte formájú fenekébe Charlotte.
– Hát igen – sóhajt fel Kánya. – Lehet, hogy alulról leszednek titeket Lepottyantok, mint érett gyümölcs a fáról.
– Ha nem lenne haszonállat, bizony már miskároltuk volna ezt az alakot. Jól mondom, Charlotte?
– Jól mondod. De hasznot hajt mit csináljunk.
– Mielőtt felmennénk, kérek mindkettőtöktől egy csókot. Mert lehet, hogy tényleg nem látlak többé benneteket – vigyorog a férfi.
– Ez alaposan visszaél a nagyvonalúságunkkal – néz a barátnőjére Izabella. – Adjunk neki egy puszit?
– Ne adjunk. A múltkor is megharapta a szánkat Egy vadállat ez az ember.
– Te Charlotte! – bújik a szőke nőhöz Izabella. – Van egy ötletem. Ott hagyjuk ezt a méltatlanná vált férfit és egymással kezdünk viszonyt.
– Ragyogó ötlet – pislog Kányára Charlotte. – Mikor kezdjük?
– Elég volt a szellemeskedésből, jó? – horkan föl a férfi. Már korántsem vigyorog. – Munkára!
Odamennek a bánatosan ücsörgő mesterhez. Befizetik a pénzt, felülnek az egyik nyitott kalitkába. Lassan megindul az óriáskerék. Fölemelkedik a magasba, kitárulkozik előttük az egész vurstli, aztán a Práter a kocsikázóutakkal és a Duna, a hosszúkás alakú szigettel.
– Pompás látvány – néz le Charlotte, szőke kontyán aranyszínben lebegnek a fényben a hajszálak.
– Csak az a baj, hogy senki sem ad le semmiféle jelzést sehonnan sem – bólint Izabella.
Ebben a pillanatban Kánya lerántja a két nő fejét maga mellé az ülésre. A levegőt tollas nyílvessző hasítja át belerezeg a két nő között az ülés fatámlájába. Kánya kezében megvillan a browning, Charlotte és Izabella is előkapja kézitarsolyából a pisztolyát.
– Most már nyilvánvaló, hogy nem a barátunk telefonált – suttogja Izabella. – Honnan jött a nyílvessző?
– A szellemvasút épületének tetejéről – Kánya hangja ingerült. – Hé, mester! – üvölt le a kék kötényes férfinak. – Tegyen le minket gyorsan!
A szellemvasút szomszédos épületének tetején már senki sincs. A tűzoltólétrán viszont lefelé mászik egy kopasz, tömzsi férfi. Olyan fürgén mozog akár egy óriási pók. Egyik kezében az íját tartja, a másik kezével a vaslétrába kapaszkodik. Pillanatok alatt eltűnik egy szellőzőablakon át.
– Kiváló célpontot nyújtott – már Izabella is a támla mögött kukucskál, kezében browningot tart. – Nagy önuralmamba került, hogy ne puffantsam le.
– A ma reggeli lapok bő terjedelemben írtak a piaci lövöldözésről. És az elszelelt áldozatokról – Kánya hangja is szomorú. – Muszáj megtartóztatnunk magunkat.
Kánya kirántja a nyílveszőt az ülés fatámlájából, s az óriáskereket megállító mester kezébe nyomja.
– Souvenir a Práterből. Itt találtuk a fülke padlóján.
– A játékpisztolyaikat nem adják nekem? – kiált utánuk a mester.
– Mintha azt akarta volna a tömzsi kopasz, hogy utána menjünk a szellemvasútba – töpreng Kánya, ahogy a kísértetvasút feljárójához közelednek. A férfi zsebében tartja kezét a pisztoly markolatán, a két nő táskája is ki van nyitva, mindketten úgy tesznek, mintha keresnének bennük valamit.
Itt egy alattomos képű suhanc szedi a pénzt, és indítja a sínen gördülő villamoskocsikat. Most száll be egy baka egy csíkos harisnyás cselédlánnyal. A vaslemez ajtó csikorogva kivágódik a kétüléses kocsi előtt, s azután becsapódik mögötte.
– Láttad, hogy kell indítani a kocsit? – súgja a férfi a felesége fülébe.
Izabella bólint Kánya megragadja a suhancot, s leteríti a sínre, úgy, hogy a villannyal működő kocsi pont az ádámcsutkáján gördülne át, ha megindítanák.
– Izabella, légy szíves – szól át a kocsi rúdját megmarkoló feleségének.
– Ne! – hörög a sínre szorított kamasz. – Mit akarnak?
– Hányan vannak odabent? Pontos választ kérek!
– Ketten. Egy tömzsi, majomképű férfi… olyan tökkopasz. És egy borostás arcú, soványabb forma.
– Mennyi pénzt kaptál?
– Ötven forintot – nyögi a kamasz. – Engedjen el, kérem.
Kánya végigtapogatja a kamasz ruháit Aztán felrántja a földről.
– Csinálj úgy, mintha semmi sem történt volna. Szedd a pénzt ha van vendég, és indítsd a kocsikat Most két üres kocsit indítsál egymás után.
A két üres kocsi mögött összecsapódik a vaslemez ajtó. A kocsik után Kánya is megindul a két nővel a sötét folyosóban. Foszforeszkáló csontváz fogadja őket az első kanyarban. Bólogat a kocsiknak a halálfejével. Tapogatják a sötét folyosó falát úgy surrannak nesztelenül előre. Egy barlangszerű benyílóban koponyahegyek gúlákba rakva. A koponyahegyek felé robognak az üres kocsik. Nem ütköznek bele a koponyahalomba, hirtelen oldalra kanyarodik a sín. Elsötétedik a koponyahegy. Nem látni, csak hallani a süvítő nyílvesszőket. Még nem vették észre, hogy üresek a kocsik.
Tovább surrannak a fal mellett. Most Charlotte kerül előre épp a kivilágosodó koponyahalom elé ér, amikor valaki lasszót vet a fülkéből a nyakába. De Perella márkinő már akkor a nyaka elé kapta a bal öklét amikor még csak a vállát érintette a tág hurok, amikor még nem szorult össze. Jobbjával megrántja a kőtél szárát eléje bukik a fülkéből egy férfi. Charlotte még mindig a megfeszülő hurokban tartja a bal kézfejét jobb tenyerének éle viszont lecsap az ismeretlen férfi torkára. Az rázuhan elengedi a lasszó csomóját. Charlotte kibújik a hurokból s még egyet üt tenyéréllel a hirtelen feltérdepelő, feléje kapó alak torkara. A borostás arcú férfi a földön hever, nem sok élet van benne. Újra elsötétül a fülke, koromsötét lesz a folyosón, csak a tovagurult kocsik gördülése hangzik.
– Megölted? – suttog a sötétben Kánya.
– Azt hiszem, igen – súgja vissza Charlotte. – Megijedtem a kötéltől. Lehet hogy szétvertem a gégéjét.
– Hol tanultad ezeket a karateütéseket?
– Még Lotaringiában, amikor a németek képeztek ki. Volt ott egy japán karatemester. Az tanított engem is.
Tovább csúsznak a fal mellett a fölfelé emelkedő folyosón. Már az emeleten járnak. Megint megvilágosodik egy fülke, akasztott viaszember lóg benne, az álláig ér szederjes nyelve.
A sötét folyosó végéből feléjük süvít egy nyílvessző. Most már a sín mellett kúsznak tovább a deszkapadlón. A kővetkező nyílvessző alacsonyan suhan, beleáll a földön fekvő Izabella karjába.
Kánya előreveti magát, úgy tüzel, felvillan a sötétben a browning torkolattüze. Megvilágosodik a folyosó jobb oldali benyíló fülkéje. A háromkörmű, iszonyatos lábakon álló, tőrfogú sárkánygyík mellől egy köpcös férfi teste zuhan ki. A szemét és az arccsontját fúrták át Kánya browningjának golyói.
Charlotte óvatosan kirántja a nyílvesszőt Izabella karjából, a sebszájat belocsolja a táskájából kivett kölnivel. Szerencsére csak a felső kar deltaizomzatát fúrta át a nyílvessző; így is vérpatakocska szökken ki a kezdetleges műtét nyomában. Kánya már a vetkőző Charlotte mellett áll a nadrágszíjával; elszorítják a sebet, aztán átkötik, ahogy tudják a márkinő selyemruha alatt viselt, széttépett ingének csíkjával.
Elhaladnak a köpcös, kopasz Robin Hood mellett; a hatott bérgyilkos még a földön fekve is szorítja az íját Izabella vérző karja miatt túl gyorsan, óvatlanul gyorsan haladnak a kijárat felé; szerencsére a német titkosszolgálat ezúttal csak két bérgyilkost küldött a nyakukra. Ez egyébként egyáltalán nem jellemző rájuk; általában maguk szokták elintézni az ügyeiket De most óvatosságból alvilági alakokat szabadítottak rájuk, erre Kánya a halott pofájának szemrevételezése alapján azonnal meg mert volna esküdni.
A hűvös, szeles idő miatt szerencsére kevés ember van a vurstliban ma délelőtt. A vérző karú Izabellával így is feltűnést keltenek. Kánya int a céllövölde mellett várakozó fiákeresnek, bemondja a Zsófia Kórház címét.
Kánya áthajol az éjszakai kávéház márványlapja fölött Izabellához, s egy csókot nyom karjának hegedő sebére. Szépen gyógyul a seb, a Bécsbe újra betört kánikulában Izabella már rövid ujjú nyári ruhát is hordhat Charlotte de Perella márkinő rájuk mosolyog, aztán ő is megcsókolja Izabella karját.
A kávéház földszinti része felől egy vénséges öregasszony közeledik hozzájuk, rájuk villantja sárga, csonka fogait Mintha az idők mélyéből jönne ez a pergamen bőrű vénasszony, fekete ruhája furán lebeg aszott testén, ahogy feltornássza magát az emeletre vezető lépcsőkön; mintha minden fényt magába szívna, s elnyelne ez a fekete ruha itt most a kávéház emeleti részén.
– Nem csodálkoznak, hogy az újságok nem írtak a szellem-vasúton talált halottakról? – az öregasszony már az asztaluk mellett áll mozdulatlanul, fenyegetően.
– Ki maga? – bámul rá Kánya. – És miféle halottakról beszél?
– Tudják azt maguk. Szép munkát végeztek a szellemvasút folyosóin, mondhatom. Másnak kellett maguk után takarítani.
– Ezért nem írtak az újságok az esetről? Mert bizonyos emberek takarítottak utánunk? – Kánya úgy méregeti az öregasszony lúdnyakát mint aki azt fontolgatja, hogy kibírná-e ez a vénség, ha felemelné a nyakánál fogva.
– Nagyon igyekeztek ott a takarítással – a vénasszony felnevet, sárga szemfoga mint csorba tőr áll ki a szájából. – Nem is csoda, hiszen maguk egyszer már célpontok voltak a piacon. Sok galibát okoznak nekünk, kedveseim. Volna egy ajánlatom.
– Hogyan talált meg minket?
– Mindenhol megtaláljuk magukat – az előre hajolt Charlotte-nak úgy tűnik, parányi koponya vigyorog az öregasszony fekete pupillájában. – Tudjuk, hogy a Koprincből eliszkoltak kedveseim. Hogy hová, majd azt is kiderítjük. S amint látják, ma éjszaka is egymásra találtunk ebben a kávéházban.
– Mit akar, anyóka? – Kánya megfogja aszott vállánál az öregasszonyt Mintha besüppednének ujjai a porló húsba. – Miért küldték?
– Walter Balthazár feljegyzéséért – nyerít fel a banya. – Nem sikerült a piacon visszaszereznünk maguktól. Ha visszaadják a feljegyzést akkor valamennyien sértetlenül elutazhatnak Bécsből. A főkapitány úr is.
– Viccel velünk, anyóka? – Kánya marka úgy indul meg, mintha tényleg fel akarná emelni a banyát a nyakánál fogva a levegőbe.
A vénasszony meglepő fürgeséggel ugrik hátra. A nyakában lógó tarisznyába csúszik a keze.
– Mutatok valamit maguknak, kedveskéim. Ne kapkodjanak a revolvereik után, nem gyilkoló szerszámot veszek elő.
Kánya és a lányok elengedik a zakóban és táskákban megmarkolt pisztolyaik agyát. Az öregasszony egy elképesztően lapos, egészen szokatlan formájú üveget tart a kezében, majdnem olyan, mint egy lepényhal. Kidugaszolja, eléjük önti a folyadékot a márványlapra, s abban a pillanatban ő maga hátraugrik, s már a földön gurul tovább egy gyarmati kommandós katona fürgeségével.
Kánya és a két nő nem tudja követni. Valami az asztalhoz ragasztja őket. Az asztal márványlapjáról szúrós szag árad szájukba, orrlukaikba, megrepednek előttük a kávéház falai, kárpitjai, a girlandos mennyezet mintha rájuk készülne zuhanni kánya iszonyú erőfeszítéssel nyúl zakója belső zsebébe, hogy elővegye a pisztolyát szinte milliméterről milliméterre halad dermedt keze, s közben nézi a lépcsőn lefelé guruló öregasszony hátát, egymás felé görbülő kések nőnek ki abból a hátból. A férfi kirántja kezét a zsebéből, az aludni látszó Izabellához és Charlotte-hoz közeledik inkább; a nők úgy ülnek a székeken akár a téli álmukba dermedt kőszobrok.
Kánya testéből valahonnan belülről, nagyon mélyről jön a veszélyérzet parancsa. Még tudja, hogy nem nőhetnek ki kések egy menekülő öregasszony hátából, azt is tudja, hogy a falak sem készülnek reájuk dőlni. Eszébe jut a mögöttük lévő mosdó, kezéből már kiengedett valamennyire a zsibbadás. Egyik markával Izabellát, a másikkal Charlotte-ot ragadja meg, húzza őket a mosdó felé. Senki sem tud segíteni, senki sincs az éjszakai kávéház emeleti részén rajtuk kívül. Végre a mosdóban van a két nővel, lemossa, ledörzsöli arcukat, halántékukat, nyakukat a hideg vízzel. Mindketten magukhoz térnek, csak erősen fáj a fejük; Kánya befogja az orrát, s kinyitja a Ringre néző kávéház hatalmas ablakait A márványlapon álló, kiürült, nagyon lapos üveget begyömöszöli egy zsebkendőbe és zsebre vágja; odalent fizet a főpincérnek.
A főúrnak csak annyit mond, hogy nagyon rossz a levegő odafönt, ki kéne alaposan szellőztetni. Már a Schubert Ringen járnak, Izabella és Charlotte is egészen jól van.
– Az volt a szerencsétek, hogy a mosdóba hurcoltalak benneteket – simogatja meg a karjukat a férfi.
– A te szervezeted miből van, Győző? Ólomból?
– Én is rosszul lettem egy percre. Azt láttam, hogy befelé görbülő, karomszerű kések nőnek ki a menekülő banya hátából.
– Én pedig amiatt kaptam frászt, hogy a mennyezeti gipszgirlandon röpködő pufók Ámor fütyköséből egy félelmetes dárda nő ki. Alászállt az Ámor, de akkor már denevérfeje volt, s át akart döfni a dárdájával – borzong meg Charlotte.
– Jó vicc Lefogadom, hogy ezt csak kitaláltad, Charlotte.
– De én tényleg hallucináltam, Győző – simul a férjéhez Izabella.
– Mi lehetett ebben az átkozott üvegben? – kap a zakója zsebéhez Kánya. – Valamilyen hallucinogén anyag. Pesten laboratóriumba küldjük ezt az üveget. Kíváncsi vagyok az eredményre.
Körülnéznek a Ringen – úgy tűnik, senki sem követi őket. Beszállnak egy fiákerbe. Átköltöztek az Alsergrund-negyedbe, a Mariannen gasséba, de elővigyázatosságból megállítják a Schottenring elején a fiákert, gyalog mennek tovább. A főkapitány már várja őket a kapualjban. – Újra telefonált az emberünk! Megszerezte Walter Balthazár kézírását a teljes névaláírással együtt! 1889-ből származó papírról van szó! Balthazár meghatalmazott valakit akkor egy pénzösszeg felvételével. Fantasztikus dolog lenne, ha a birtokunkba kerülne ez a meghatalmazás!
– Hol adja át ismeretlen barátunk a papírost? – néz rá kétkedően Kánya. – Megint a kapucinusok kriptájában?
– Hát ez az. Ez a baj egyedül. Lehetetlen helyszínt jelölt meg Egy női divatáruház első emeletét. Állítólag ma éjjel kettőkor ki fog nyílni az áruház személyzeti ajtaja.
– Rossz vicc ez. Sándor bátyám.
– A kapucinusok kriptája is az volt. Mégis a birtokunkban van Balthazár ominózus feljegyzése. Nem a helyszín a baj, Győző. Ezt meg tudta a barátunk indokolni. Azt mondta, a rokonai tulajdonában van a női divatáruház. A baj inkább ott van, hogy nem tetszett nekem a barátunk hangja.
– Lehet, hogy utánozták a hangját?
– Nem utánozták. Az ő hangja volt. Mégsem tetszett nekem. Ez egy begyulladt ember hangja volt. Mintha revolvercsövet nyomtak volna a hátába telefonálás közben.
– Egyedül megyek – Kánya már terelgetné befelé a két fiatalasszonyt, de mindkettő makacsul lecövekel a kapualjban.
– Nekem már tökéletesen kitisztult a fejem – tiltakozik Izabella.
– Nekem is. Nem rázol le minket, Győző – csatlakozik Charlotte is.
– Te leitattad a munkatársainkat? – néz Kányára a főkapitány szemrehányóan.
– Őket leitatni? Jobban bírják az italt, mint te vagy én. Csak beszívtak egy kis hallucinogén anyagot. Most nincs időm elmagyarázni. Mindjárt két óra.
Gyalogosan indulnak a közeli Gürtelen lévő áruházba. A Gürtelen már alig jár ember, csak egy sisakos rendőr pislant rájuk gyanakodva, ahogy megállnak a női divatáruház kirakata előtt. Selyemtükörbársony- brokát- és csipkeruhák a széles kalapos próbababákon. Kánya a zsebórájára pislant, egy perc múlva két óra. Bemennek a mellékutcába, ahol a személyzeti bejáró van. A rendőr odább sétál a Gürtelen. Az ajtó nem akar kinyílni. Izabella végül lenyomja a kilincset, nincs bezárva a személyzeti kapu. Felmennek a személyzeti lépcsőn az emeletre. Csak itt ég a villany, a lépcsőház fordulóiban, odafönt hiába próbálják felgyújtani a villanyt, csak kattan a kapcsoló, de sötét marad a hatalmas raktár.
Valami csekélyke fény azért felszűrődik alulról, a lépcsőház felől; csupasz próbababák lebegnek vigyorogva a félhomályban. A hatalmas teremben számtalan bábú, a női divat érzéki testű gipszkatonái. Meztelen didik emelkednek előttük, olyanok, mintha valódiak lennének, pirosra festett lábkörmök, hosszú combok, élethűen mintázott fenekek. Némelyik próbababa kopasz, másokon gyönyörű haj lebeg, szikrázó konty, hosszan szétterülő sörény; van amelyik széles kalapot visel, szalagokkal, madártollakkal megtűzdelve. A legtöbb próbababa meztelen, de egyiken-másikon ruha vagy bunda lóg, úgy, hogy a ruha fölött és alatt vagy a szétnyílt bunda szárnyai között látszik a bábuk testszínű anyaga.
Egyébként nincs ember a homályos teremben. Kánya rávilágít a gyufával a zsebórájára: két óra múlt öt perccel. S ebben a pillanatban halk lépés neszét hallják. Egyetlen lépését. Szemük már hozzászokott annyira a félhomályhoz, hogy a próbababák közötti összes járatot áttekinthessék és figyeljék közben a bejáratot is; a teremben nem mozdulhatott egy lélek sem, és nem is surranhatott be senki.
Kánya áll középen, Izabella és Charlotte szorosan mellette. Mindhárman feszült figyelemmel forgatják körbe-körbe a browningjuk csövét, de nincs akit célba vegyenek szerencsére. Charlotte de Perella márkinő arca azonban egyszer csak megdermed, úgy pislog, mint aki nem akar hinni a szemének. Az egyik, középen álló próbababa festett körmű keze nagyon lassan megmozdul, centiméterről centiméterre csúszni kezd a fehér cobolybunda zsebe felé. Most ér a kéz a bunda zsebéhez, s szemmel láthatóan megmarkol ott valamit.
Charlotte de Perella pisztolya eldördül. Kétszer egymás után. A próbabábú felsikolt, és előre zuhan. De a terem végéből ekkor már rájuk is tüzelnek. Hasalnak a próbababák alatt. A két nő viszonozza a tüzet. Kánya kúszva próbál a tüzelő ellenség hátába kerülni a raktárterem szélének keskeny járatában.
Kánya észrevétlenül halad előre a sűrűn elhelyezett próbababák fedezékében. Mikor eljut az utolsó babasorig, kicsit felegyenesedik, s szeretné megdörzsölni a szemét. Kopasz próbababa térdepel egy álló baba mögött, s a terem elején hasaló lányok testét keresi revolverének csövével. Kánya most már egész közel kúszott hozzá, célba veszi a bordáit.
– Dobja el, mert agyonlövöm!
A próbababa kiejti a revolvert a kezéből. Kánya hozzárohan, s odébb rúgja a revolvert, Izabella és Charlotte is feléjük futnak: a testén és fején a próbababák anyagából gyártott gipszréteget és maszkot viselő lány szótlanul tűri, hogy a kezét hátra szorítsák.
A másik orgyilkos lány maszkjára borulva fekszik a babák közti járatban. Hagyják, hogy a sovány lány tépje le róla szakértelemmel a rejtett cipzárokkal működő maszkot és a bőrutánzatot alatta meztelen a hátára fordított nő, már nem lehet rajta segíteni, egyik golyó a torkát, a másik pedig a gyomrát fúrta át.
– Velünk jön! Igyekezzen! – sziszeg rá Kánya a sovány lányra.
A próbababák maszkját viselő lány vetkőzni kezd, pillanatok alatt lehántja magáról félelmetes öltözékét. Sovány teste már meztelen, belebújik fehérnemű nélkül egy valódi próbababáról leemelt selyemruhába.
A személyzeti lépcső felől fölfelé rohanó rendőrcsizmák dobogása hallatszik.
– Nem lépek le, ne féljenek. Jöjjenek utánam – a sovány lány már Charlotte kezét fogja, húzza maga után.
A terem végén van egy kicsike ajtó. Csigalépcsőn jutnak fel a padlásra. A sovány macskához hasonlító lány kitűnően ismeri itt a járást. Elrohannak a padlás födémgerendái mellett, galambok röppennek szét jöttükre. A rövid hajú, húsz év körüli lány kinyit egy padlásablakot. Kicsúsznak a tető bádogszegélyére. Alattuk egy vaslétra vezet le a tűzfalon; üres grund húzódik meg a divatáruház mellékutcáig nyúló része és a következő ház között. Feltornyozott téglák, malteros ládák közé érkeznek. A vadon nőtt füvet még nem tették tönkre, látszik, hogy csak most fognak nekigyürkőzni az építkezésnek. Kikukucskálnak a téglarakások közül: egyetlen rendőr áll a személyzeti kapu előtt, háttal feléjük.
– Mehetünk – súgja a sovány, borzas macska. – Inkább magukkal megyek, mint a rendőrséggel.
Kapualjtól kapualjig surrannak, másik utcába fordulva végre kikerülnek a rendőr látószögéből. Kánya int egy álmos, hazafelé tartó fiákeresnek, bemond egy josefstadti címet, utcával, házszámmal, pisze orrú foglyuk egy csöppet sem ellenkezik A fiákeres megáll a Feldgasse 12. előtt. Nagyokat pislog a pisze lány meztelen lábfejére. Kánya kifizeti a fiákerest, s amikor a távolodó kocsis visszanéz, úgy tesz, mintha megnyomná a kapu csengőjét.
Gyalog mennek át az Alsergrundba, a Mariannen gassére. Pisze orrú, rövid hajú foglyuk békésen ballag velük. A házmestert nem kell felcsengetniük, van kulcsuk a kapuhoz. Felkanyarodnak az első emeleti, lépcsőházból nyíló lakáshoz. A főkapitány már csíkos pizsamában toporog az előszobában, ott várra őket.
– Vedd le a ruhádat, és feküdj be meztelenül Izabella ágyába. Ide, a jobb oldali ágyba – parancsol rá a hálószobában Kánya a lányra. – Így legalább nem kell állandóan, szemmel tartanunk. Pucéran mégsem mászkálhatsz a bécsi éjszakában.
– Mit akarnak tőlem? – a lány már meztelenül áll előttük apró kis melleivel és sovány bordáival. – Fölösleges kínozniuk két okból is. Kábítószeren élek, közönyös vagyok a fizikai fájdalommal szemben – a lány itt hirtelen elhallgat.
– S mi a másik ok, ami miatt fölösleges téged kezelésbe vennünk? – Kánya igyekszik a legmegnyerőbb modorát elővenni.
– Az, hogy úgy is beszélek. Magamtól is elmondok mindent.
– Miért?
– Linda miatt. Akit maguk lelőttek. Linda halott. Nekem már minden mindegy.
– Téged hogy hívnak?
– Ellának. Schmidt Ellának.
– Miért akartatok megölni minket?
– Megparancsolták – a lány fásultan ejti ki a szót, s nem a kérdező férfi szemébe néz, hanem Charlotte-ot és Izabellát keresi a tekintete.
– A németek?
– Igen.
– Mondj el mindent Ne kelljen már minden egyes szót harapófogóval kihúzni belőled.
Ella magára húzza Izabella paplanát. Csak derékig, úgy látszik, ott fázott csak, csöpp kis melleit nyugodtan lengeti felkönyökölve előttük.
– Adjanak egy stabot!
Kánya a cigarettatárcáját kínálja a lánynak, tüzet is ad neki. Ella az arcába fújja a füstöt, aztán ránéz az apró mellek látványától kissé gutaütéses arccal álló főkapitányra.
– Maga pedig valamilyen piát hozzon. Gondolom, kábítószert nem tartanak itthon.
– Mit szoktál szedni, leányom? – kérdi a főkapitány ünnepélyes hangon.
– Ahogy jön – von vállat a lány. – Ópiumos cigarettákat szívok, morfiumot fecskendezek be magamnak, hasist rágok.
– Ezeket a gyönyöröket mellőznöd kell nálunk – Charlotte de Perella leül a lány mellé, megsimogatja a haját. – Nagyon-nagyon sajnálom a barátnődet, Lindát. Ha nem tüzelek, ő lő le minket. S micsoda trükkel!
– Linda a legjobb céllövő volt a csapatban – bólint Ella. – Én pedig a második.
– Miféle csapatban? – szól közbe Izabella, Sándor bácsi karmoló hazai kisüstit tölt mindenkinek.
– Mindketten árvaházban nőttünk fel Bécsben. Barátnők voltunk. Tizenhárom évesek lehettünk, amikor egy jól öltözött úr jött az árvaházba, és kiválasztott öt lányt Lindát és engem is. Azt mondta, munkás kezekre van szüksége a felső-ausztriai birtokán. De nem oda vitt minket, hanem teherautóra rakott, s még aznap éjszaka átcsempészett Ausztria-Magyarország és Németország határán. Augsburg mellé kerültünk egy birtokra, de egyetlen napig sem kellett mezőgazdasági munkát végeznünk. Ez a farm egy titkos kiképzőtábor volt. Megtanítottak minket a hírszerzésre, az üzenetek továbbításának technikájára. Elég könnyű dolgunk volt ezután hosszú ideig, hiszen gyereklányokra senki sem gyanakodott De még ott, a farmon kiképeztek minket a fegyverek használatára is. Linda valóságos mesterlövész lett, puskával, pisztollyal, revolverrel egyaránt eltalálta a levegőbe feldobott pénzdarabot is.
– Hány éves vagy most? – a főkapitány a kicsi, kerek emlőket nézi némileg kiguvadt szemekkel.
– Tizennyolc. Linda is ennyi volt. Linda és én nagyon jó barátnők lettünk. Nemcsak lelkileg, hanem másként is. Együtt aludtunk, együtt gyakorlatoztunk, kettesben mentünk az első akcióra. Így aztán nagyon megszerettük egymást, s megszoktuk, hogy hamar feltámadt vágyainkat egymással elégítsük ki.
– Nem elég, hogy gyilkos, még buzi is – sóhajt Kánya Győző.
– Győzőm, drága! – simogatja meg a férje arcát Izabella – Csak egyetlen szót szeretnék neked mondani. Mondhatom?
– Mondjad, Bellácska! – somolyog rá a főkapitány.
– Kuss! – néz Kánya Győző szemébe a fiatalasszony. – Csak ennyit akartam mondani. A kihallgatás vezetését Charlotte és én vesszük át, te pedig hallgatsz. Világos?
Kánya nem replikázik, leül egy fotelba. Izabella most tényleg szeretettel karolja át a nyakát; nagyon sokra tartja azt az emberi tulajdonságot, ha hülyeséget csinál vagy mond valaki, azt be is képes ismerni.
– Folytasd, Ella – nyomja meg a lány pisze orrának hegyét a mellette ülő Charlotte.
A csöpp mellű lány elkapja Charlotte hosszú ujjú, izmos kézfejét, megfordítja, és belecsókol a tenyerébe. A szőke asszony nevetve visszahúzza a kezét, egyáltalán nem haragszik.
– Leszbikus futamok éjszakája! És Juditom nincs itt mellettem! – pattan föl a fotelből Sándor bácsi. – Én ezt hogy bírom ki, nem mondanátok meg?
Még Kánya is felnevet, oldódik a hangulat.
– Megöltetek már valakit? Te meg Linda – kérdi Izabella szinte derűsen.
– Nem – rázza a fejét Ella. – Ez lett volna az első eset. Eddig csak hírszerzéssel foglalkoztunk.
– Hol működtetek?
– Ausztriában, Magyarországon, Olaszországban, Franciaországban. Ahogy bekerültünk az Augsburg melletti farmba, azonnal nyelveket kellett tanulnunk.
– Az augsburgi kiképző tábor vezetőjét hogy hívták? – ezt a főkapitány kérdezi a lánytól.
– Hartmannak. Olyan robusztus, zömök testű férfi. Kefefrizurája van, már őszül is. Azt is tudom véletlenül, hogy Balthazár az igazi neve. Én és Linda nagyon sok hírszerző lányt ismertünk még a táborból. Így aztán sejtem, hogy maguk ez után a Balthazár után kutatnak. Ezért kellett volna meghalniuk.
– Miért jöttél önként velünk? – fogja meg a lány kezét Charlotte. – S miért mondasz el mindent?
– Kapok még piát? – Ella ledobja a paplanát, a mozdulattól megrezzennek kis emlői.
– Kapsz – a főkapitány már tölt is a lánynak.
– Egészségükre! – a lány egy hajtásra lehúzza az erős szilvóriumot. – Egész jól érzem itt magamat. Magát hogy hívják? Nagyon jó szaga van – simogatja végig tekintetével a márkinő alakját. – Persze hülyeségeket kérdezek. Hiszen nem mondhatja meg az igazi nevét.
– Charlotte-nak hívnak – mindenki megdöbbenve néz a gyönyörű szőke nőre. – Charlotte de Perella márkinőnek. Két okból mondom meg neked a nevemet. Egyrészt azért, mert érzem, hogy velünk maradsz. Másrészt meg a főnökeid úgyis ismerik a nevemet.
– Mondanék még valamit – Ella Charlotte testére sandít. – De csak akkor jutna igazán eszembe, ha megcsókolhatnám magát.
– O tempore, o mores! – nyög fel izgatottan a főkapitány. – Micsoda idők, micsoda erkölcsök!
– Csókolj meg – fordul a lány felé Charlotte de Perella nyugodtan.
A sovány macska szája rátapad Charlotte kárminpiros, húsos ajkára. A márkinő egy kicsit a száját is megnyitja a követelődző ajkaknak, hogy a lány a nyelve hegyét is megcsókolhassa.
– Most már biztos, hogy magukkal maradok – kuncog Ella. – Szóval azt akarom mondani, hogy Balthazár Abbáziába utazik rövidesen. Ott él a szeretője, egy Minette nevű táncosnő.
– Csak ezért utazik Balthazár Abbáziába?
– Nem csak ezért. Azt rebesgetik a csapatban, hogy különös dolgok készülődnek arrafelé. Nem éppen Abbáziában, hanem az Isztriai-félsziget közepén valahol. Talán egy várban vagy kastélyban. Nem németek laknak abban a várban csak ennyit tudok. De a német titkosszolgálatot nagyon érdekli az, ami a várban történik. Valamilyen kísérletek folynak ott. Gázzal vagy kábítószerrel, vagy talán valamilyen gyógyszerrel kísérleteznek.
– Kik kísérleteznek ott? – szól közbe Kánya.
– Tényleg nem tudom. Csak valami olyasmit vettem ki az elejtett szavakból, hogy olyan emberek, akik nem kifejezetten ellenségei Németországnak. S ezt a titkos anyagot talán már meg is osztották a németekkel.
– Tényleg velünk akarsz maradni? – Izabella is leül Ella mellé az ágyra.
– Igen. Linda halott Nincs kedvem visszamenni hozzájuk Maguk egészen mások. Magukkal akarok maradni – most szemmel láthatóan Izabella karcsú bokáit fürkészi.
– Még egy órája sincs, hogy meg akartál ölni minket. – Izabella csodálkozva néz dióbarna szemeivel az ártatlanul mosolygó lányra.
– Nem ismertem magukat. S nem volt választási lehetőségem. Ha megtagadom, kinyírnak. Megszökni nem könnyű egy olyan lánynak, mint én vagyok. A kémkedésen kívül semmihez sem értek.
– Tudsz még valamit? – érinti meg a csupasz vállát Izabella.
– Igen – bólint Ella. – Ha magát is megcsókolhatom, s megmondom.
Izabella felnevet Charlotte de Perella is.
– Te mindenkit zsarolsz? – fogja meg a kezét Izabella.
– Csak az ilyen szép nőket – pislog rá Ella.
– Engem is megcsókolhatsz. Győző! Hunyd be a szemedet! Ella mohón hajol Izabella ajkaira Most már teljesen elszemtelenedik, a feszes kerek melleket is megsimogatja.
– Szóval?
Kánya az óráját nézte közben. Pont egy percig tartott a csókolózás.
– Az a férfi halott, aki segített maguknak Azután ölték meg, hogy ide telefonált. Elhurcolták a lakásáról, és kényszerítették, hogy elcsalja magukat ma éjjel a női divatáruházba. Aztán kinyírták. Már a Dunában úszik valahol.
– Ki volt ez az ember?
– Nem tudom. Csak gyanítom, hogy valamikor a bécsi rendőrségnél dolgozhatott.
– Tudod, hogy milyen ügyben nyomozunk Bécsben?
– Igen. Kiszivárgott a hírszerző lányok körében. Rudolf trónörökös halálának ügyében kutatnak.
– Arról is hallottál, hogy megszereztük Walter Balthazár 1889-ből származó feljegyzését? Annak az embernek a segítségével, aki már halott szerinted.
– Ezért meg fogják ölni magukat, ha nem tűnnek el innen azonnal. A telefonszámukat már ismerik, a lakást is megtalálják nagyon hamar. Akkor is, ha titkos a szám. Megvannak a kapcsolataik Bécsben.
– Igazad van – szól közbe Kánya –, öltözzél villámgyorsan!
– Itt egy cipő – Izabella már nyújtja is neki az őzbőrből készült magassarkú szandálját. – Hozom az inget és a bugyit is. Ruhád már van.
– Ha bizonyítja ez a feljegyzés, hogy a németek gyilkolták meg Rudolf trónörököst, akkor már csak Balthazár leveleihez kellene hozzájutniuk.
Kánya elismeréssel néz a nagyon gyorsan öltöző lányra.
– Jól vág az eszed. Pontosan így van.
– Én megszerzem maguknak Balthazár leveleit. Abbáziában, Minette-től.
– Szoktak levelezni?
– Azt hiszem, nem szoktak. Olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy kénytelenek legyenek levelezni.
– Úgy látom, nagy hasznodat fogjuk venni – dörmög Kánya. – Tényleg át akarsz állni hozzánk?
– Örömmel. De mit kapok, ha megszerzem Balthazár saját kezű leveleit? – néz a lány először Charlotte-ra, aztán Izabellára.
– Azt majd eldöntik a lányok, hogy mit adnak neked – válaszol gyorsan Kánya, mielőtt Izabella és Charlotte kinyithatná a száját. – Tőlem pénzt kapsz, ha hasznodat vesszük. S nem is keveset.
Medveczky Endre, a Pola melletti, nagyon fiatal földbirtokos nehezen veszi a levegőt a Terra Rossa nevű éjszakai bár különszobájában. Kihajol az ablakon, szemben a háromemeletes amfiteátrum félköre finoman lebegni látszik a párás, fűszeres adriai éjszakában.
A kártyaasztal melletti kanapéról a vörös hajú, félmeztelen táncosnő a terpeszben álló, részeg férfi combjai közé csúsztatja a selyemharisnyás lábfejét A fiatal férfi megvonaglik a gyönyörtől, rögtön jobban érzi magát Megfordul, végigperzseli cserepes szájával a harisnyás lábat rábukik részegen; Loló felnevet lehajol a férfihoz, szájába dugja hegyes, parázna nyelvét.
– A kártyaasztalnál ülő füstösképű férfi alattomos mosollyal figyeli Medveczky arcát.
– Oszthatok, Endre? – szól oda a táncosnő mellett tántorgó részegnek.
– Várjál! Először iszunk egyet! – nevet fel Loló. – Bontsátok ki ezt a pezsgőt is!
Durran a palack dugója. A füstősképű, keskeny szemű Lundorf mindhármuknak tölt. A részeg Medveczky kezében remeg a hosszúnyakú pohár, kiloccsan az ital a táncosnő mélyen kivágott ingére, befolyik a dús keblek halmai közé. Loló kiveszi a poharat Medveczky kezéből, kiissza belőle a pezsgőt a saját poharából pedig a részeg fiatalembert itatja meg. Újabb adag ital csurran a táncosnő ingére, Loló leveszi a pezsgőtől lucskos fehérneműt mellei hegyesen ágaskodnak fölfelé.
– Sosem kártyázunk már? – röhög Lundorf, s osztani kezdené a lapokat – Van még nálad pénz, Endre?
Medveczky előveszi az irattárcáját. Nincs abban már egy fillér sem. Részeg kábulatában már arra sem emlékszik világosan, hogy az utolsó tízezer koronáját vette ki a polai bankból, s hozta el magával. Most bambán vigyorog, forgatja az üres tárcát.
– Ne búsulj azon, hogy elfogyott a pénzed – áll mellé a táncosnő, már csak a parányi bugyi, a csokros harisnyakötő és a selyemharisnya van rajta. – Azért megcsókolhatod a mellem. Medveczky rábukik a hegyes emlőkre. Pár perc után Lundorf elunja magát, visszaráncigálja cimboráját a kártyaasztalhoz.
– Nincs pénzem, mit csináljak – motyog Medveczky bűntudatosan. – Nem tudom, hová lett. Úgy látszik… mindent elvesztettem.
– Dehogy vesztettél el mindent! Van még neked birtokod, Endre. Mi lenne, ha dupla vagy semmit játszanánk? Mennyit ér a Pola melletti birtokod, szerinted?
– Kitűnő fekete föld. Megterem rajta minden. Minden, minden.
– Mennyit ér szerinted?
Medveczky megvonja a vállát. Patakokban folyik az izzadság a szépfiús arcáról.
– Ha el akarnám adni, kétszázezer koronát. Még nincs megterhelve. Még nincs.
– Mutatok neked valamit, Endre. Idenézz! – a füstösképű felemel az asztal alól egy degeszre tömött táskát. – Van itt kétszázezer korona, még több is. Behívjuk az ügyvéd urat a bárból, s leszámolok előtte az asztalra kétszázezer koronát Te viszont írást adsz arról, hogy az enyém a birtokod, ha elveszíted ezt az osztást.
– Ha ideülök melléd, szerencséd lesz – Loló a részeg fiatalember arcához érteti a keblét. – Egy egész vagyont nyerhetsz, Bandikám. Ez a tróger úgysem érdemli meg, hogy ennyi pénze legyen.
– Honnan van… van… neked ennyi pénzed? – Medveczky most már egyre veszettebbül dadog.
– Van annak, aki el nem issza – Lundorf rejtélyesen mosolyog. – Ne félj, nem raboltam ki senkit. Örököltem a Svájcban élő nénikémtől.
– Én miért nem öröklök senkitől? – Medveczky remegő kézzel lehúzza a lány bugyiját, s egy csókot nyom a rózsálló fenekére.
– Hívhatom az ügyvédet, Endre? Még egy tanút keresünk a biztonság kedvéért A patikus azt hiszem, jó lesz.
– Hívjad csak őket cimbora.
Lundorf a lányra villantja szemét A vörös hajú táncosnő másodpercek alatt felöltözik. Mikor végez a toalettjével, Medveczkyhez lép, s a fülébe dugja kígyózó nyelvének hegyét.
– Nyerni fogsz, Endre. Ha besöpröd a pénzt eltűnünk kettesben Velencébe. Jó lesz?
– Jó lenne – motyog a fiatalember. – De Violetta … én szeretem Violettát.
– Azért két hétre csak meg tudsz szökni? – a táncosnő egészen rátapad Medveczkyre.
– Talán… talán. Nem is tudom.
Jön vissza Lundorf a két úrral. A vézna, folyton fehér öltönyben járó polai patikussal, akiről azt rebesgetik, hogy morfiumkészlete mindig rejtélyes módon megcsappan a raktárában, és a tarkóján kopaszodó, életvidám ügyvéddel. Lantosek úrral. Lantosek rendszeresen hajózik át Dél-Itáliába, Nápolyba, Calabriába és Szicíliába is, hogy miért azt csak ő tudja a polaiak szerint, meg a dél-olaszországi maffiózók.
Lundorf kirakja az asztalra a kétszázezer koronát Az ügyvéd papírt tollat tesz Medveczky elé, diktálja neki az írást amely igazolja, hogy Pola melletti birtokát az Egrest tette fel a kétszázezer korona ellenében. Csúnyára sikerült az írás, de azért olvasható, Medveczky jobbra-balra dőlt a betűk vetése közben. Aláírja a papírt az ügyvéd és a patikus is.
Medveczky fel sem fogja alkoholos bódulatában, hogy az egész egzisztenciáját tette fel részegen erre az egyetlen leosztásra. Lundorf már ki is vágja a huszonegyet, a tízest, a nyolcast és a királyt az asztalra, az ittas fiatalember egy hetest egy nyolcast és egy kilencest szorongat izzadt markában.
– Nem volt szerencséd, barátom – Lundorf a zakója zsebébe süllyeszti az írást. – Holnap bemutatom a nyilatkozatodat a közjegyzőnek. Jó volna, ha minél előbb kiköltöznél a birtokomról.
– A te birtokodról? – Medveczky úgy érzi, hogy rókáznia kell mindjárt.
– Lundorf úr birtokáról, igen – szólal meg az alacsony, kopasz ügyvéd, széles cimpájú orrát kurta ormányként előretolva; a vézna patikus lelkesen bólogat mellette. Úgy festenek most egymás mellett, mint egy röfögő vaddisznó és egy baromfiólat leső róka. – Addig hogyan lenne értékesíthető Lundorf úr birtoka, amíg maga is benne lakik a feleségével?
– Pá, szívem – búcsúzik Loló Medveczkytől, legyezőjével könnyedén megérintve az arcát.
– Nem megyünk Velencébe? – dadog a fiatalember, s a táncosnő keze után kap.
– Nem lehet Bandikám – rázza a fejét a vörös nő. – Nem keveredhetem családi afférba. Gondolnom kell a jó hírnevemre. S a feleségedre is.
Medveczky Endre a Polából Rovignóba tartó kis gőzös orrában áll a feleségével, Violettával, a szirtfokra épült középkorias városka, Rovigno óvárosát nézik.
– Látod a Szent Eufémia-templom harangtornyát a domb tetején, s alatta az egymáshoz préselődött házakat? – hajol a férje felé a kreol arcával, csigás hajával egy görög pásztorlányra emlékeztető Violetta.
– Nem vagyok vak – Medveczky nem mer a felesége szemébe nézni, a zöldesszürke hullámok fölött röpködő sirályokat bámulja mereven.
– Úgy dörgölőznek ezek a házak a dómhoz, akár a birkák a veszedelem idején a pásztorhoz.
– Nagyon plasztikus hasonlataid vannak – a fiatalember rápislant a felesége arcára, zöld villámokat lövellnek abban a smaragdszemek.
– Tudod, ugyebár, miért mondtam ezt? Mi is így fogunk Saskihoz dörgölőzni, hogy mentsen meg valahogy bennünket.
– Komoly üzleti ajánlata van Saski grófnak – dadog Medveczky. – Az én Albert barátomnak. Bevesz a rovignói bankjába vagy valamelyik trieszti vagy fiumei vállalatába. Légy kedves hozzá, ha megérkezünk, jó?
– Te szemét! – Violetta kis ökle a fiatalember állán csattan, Medveczky megtántorodik az ütéstől.
Az atlétatermetű, elképesztően magas Avarone báró nesztelenül hozzájuk lép a hajó tatja felől; elégedetten rájuk vigyorog.
– Bravó! Ezt hirdetem én! A teljes esélyegyenlőséget! Egy nőnek ugyanannyi joga legyen, mint a férfinak! Ne az számítson, hogy férfi-e vagy asszony-e valaki! Hanem az, hogy alkalmas-e a legkegyetlenebb életküzdelemre is! Gratulálok, maga alkalmas rá, asszonyom!
– Ismerjük az elveit, báró úr – néz vissza rá fagyos arccal Violetta. – Fölösleges kifejtenie.
– Felgyorsult az élet, barátaim. Nekünk is gyorsaknak kell lennünk. Úgy kell élni az életünket, mintha állandóan egy versenyautóban ülnék. Csak teljes sebességgel előre, mindig, nyugodtan elüthetjük közben a hitványakat, akik nem méltók az élet csodálatos adományára. Csak semmi lelkiismeretfurdalás az ökölcsapásaink osztogatása közben! Azok a népek maradnak fenn, amelyek kegyetlenül erősek és kegyetlenül intelligensek. Nem akar belépni abba a szövetségbe, amelyet nemrég alapítottam Rómában, asszonyom? A Vér és Erő Bajtársi Szövetségbe. Önt nem veszem be, Medveczky úr, ha nem haragszik meg érte.
– Ön is vendége lesz Saski grófnak, báró úr? – Violetta finom metszésű állán megremeg a kis gödröcske széle.
– Persze. Az én Albert barátom birtoka felé tartok én is. De szemérmetlenül fiatalok maguk! Alberttel együtt Ugye osztálytársak voltak valamennyien Fiumében? Ön, Medveczky úr, Saski gróf meg a porosz Johann Frideric, aztán Cavallini őrgróf és egy Szénási meg egy Szekeres nevű fiatalember. Akik párosával járnak mindenhova az érettségi óta is, holott nem is buzeránsok.
– Én pedig a szomszéd utcába jártam a leánygimnáziumba. Három osztállyal Saski gróf és a férjem alatt.
– Nagyszerű! Hogy az én Albert barátom így összetoborozza a régi fiumei diákkompániát a tízéves érettségi találkozóra! Csak azt nem tudom, hogy mit keresek én ennyi tacskó között. Na de semmi baj, barátném – érinti meg Violetta batisztblúzának vállát. – A maga diadalmas fiatalsága miatt elnézem eme tacskók pimasz fiatalságát.
– Kit hívott még meg Saski? – Medveczky Avarone báró mindig enyhén dülledt szemeit fürkészi.
– Egy bizonyos Konrád Facsimile nevű tudós urat Egy ütődött embert aki bele van bolondulva a különböző mágiákba és a középkori haláltánc-témába. Aztán ott lesz Angela Parmela is, a színésznő. De a személyzet is érdekes figurákból áll, mondhatom. Az a Hermina nevű, téglaszín hajú szobalány például. Saski időnként úgy bánik vele, minta menyasszonyával. Aztán Hovicija, a jószágigazgató. Masszívan embergyűlölő. Csak az agarait, vizsláit szereti. Várjunk csak! Pitekről, a cseh komornyikról se feledkezzünk meg. Anarchista barom. Nem tudom Albert barátom miért tűri meg maga mellett Pitek előszeretettel szokta mondogatni a személyzet körében, hogy egyszer majd „elvermeli az urakat”. A kertész albán. Egy vadember. Flambárnak hívják. De a lánya, barátaim! A fehér arcú, nagy fenekű Flávia! Meztelenül szokott a holdfényes parkban mászkálni. Belehempereg pucéron a virágágyasba. Az a gyanúm, hogy a fákkal, virágokkal szokott szeretkezni. Mert a férfiakkal, sajna, nemigen. Az apja egyébként is árgus szemekkel figyeli. Na, de sokat fecsegek. Miért olyan sápadt barátom?
Medveczky a hajókorláthoz támaszkodik, görcsösen markolja a fehérre festett vasrudat.
– Szédülései vannak. Amióta elkártyázta a birtokunkat – néz a férjére, majd a báróra Violetta. Már eltűnt a düh a szeméből, csak szánalom van benne, de zöld szempárjában őrökre kialudtak a férje iránti szerelem fényecskéi is.
Már közelről látszik Rovigno kikötője. Halászbárkák mellett siklik be a kis gőzös a mólóhoz. Nyugaton, a Szent Katalin-sziget mögött lebukik a napgolyó, az Adria vize most lilás, rózsaszínes tónusban játszik a kikötő mentén. Halak ezüstpikkelye villan meg a tenger tükrén nyugtalanul, északról, Parenzo felől viharfelhők közelednek.
A horvát jószágigazgató, Hovicija várja őket a kikötőben. Az óratorony mellett parkolt a piros, nyitott automobillal. Hovicija udvariasan elhelyezi bőröndjeiket a csomagtartóban, aztán indítja a kocsit. Végiggördülnek az ernyős kávéházak során, a korzón, majd ráfordulnak a sziklás tengerpart mellett, a déli irányba vezető útra. Ahol az országút elkanyarodik az Adriától, hogy megkerülje a tengerbe hosszan benyúló félszigetet, ott Hovicija hirtelen hátranéz, a szótlanul ücsörgő házaspárt, majd a mellettük ülő Avarone bárót vizslatja az autósszemüvege mögül.
– Tényleg nem látták a hajón a fekete szakállas Ferrari grófot? Tudják, akinek Abbáziában van a nyaralója.
– Most kérdezi ezt először, barátom – Avarone báró, a Vér és Erő Bajtársi Szövetségének elnöke megütközve néz a jószágigazgatóra.
– Nem kérdeztem akkor is, amikor kiszálltak a hajóból? – Hovicija megállítja az automobilt a megdöbbenéstől, lerántja az autósszemüvegét, félelem van a szemében.
– Nem kérdezte bizony, Iván – Violetta is csodálkozva néz a volán mögött ülő, májfoltos arcú férfira.
Iván Hovicija arcán izzadságcseppek gördülnek lefelé. Letörli a zsebkendőjével, s csak ennyit mond, amikor indítja a kocsit.
– Nem tudom, mi van velem mostanában. Egész egyszerűen elfelejtem azt is, ami negyedórával ezelőtt történt. Valamilyen idegfáradtság törhetett rám. Emlékezetzavarral vagy mivel. Saski méltóságos úr azzal bízott meg. hogy hozzam be Ferrari gróf urat is, ha ott van a polai hajón. Ezek szerint nem látták őt.
– Nem! – Avarone válasza kurtán, ingerülten csattan. – Nem is tudtam, hogy Saski és Ferrari grófok jó barátok.
– Egyáltalán nem azok, uram – a jószágigazgató sápadt arccal vezeti a kocsit a cédrus- és feketefenyő-erdő mellett. – Ferrari gróf úr még sosem volt házunk vendége.
– Akkor minek köszönheti a meghívást épp most? Amikor úgy tudom, meghívta a régi osztálytársait a találkozóra? Meg a legjobb barátját, engem?
– Nem tudom, uram – Hovicija hegyes orráról hatalmas izzadságcseppek gördülnek le. Mondják a rovignóiak, hogy amióta Hovicija beleszerelmesedett a vadászfalkájába, azóta lefogyott, még az orra is megnőtt, olyan foltok jelentkeztek az arcán mint az orosz agár fején, egy agárhoz hasonlít már teljes egészében is.
– De csak sejt valamit? Faggatja tovább Avarone. – Előttem beszélhet, nagyon jól tudja, hogy Albert a legjobb barátom.
– Annyit tudok, hogy már indítani készültem a kastély előtt az automobilt, amikor meghallottam az ablakból a gazdám hangját. Láttam is a fejét az ablakban, onnan szólt le nekem. Csak az volt a furcsa, ahogy beszélt. Szavanként, tagolva ejtette ki a mondatokat, úgy beszélt, olyan fakó, kongó hangon, akár egy felhúzott automata gép. S mintha nem is az emeletről, hanem a pincéből jött volna a hangja. Azt parancsolta, nagyon-nagyon lassan, tagolva, hogy hozzam be a kastélyba Filippo Ferrari grófot, ha a polai hajón van. Csak az a furcsa, hogy korábban egy szó sem esett az abbáziai villájában nyaraló Ferrari grófról.
– Ismerik egymást egyáltalán? – Avarone báró szeplői valósággal világítanak most. – Albert és Ferrari gróf ismeri egymást?
– Fogalmam sincs, uram. Csak annyit tudok még hozzáfűzni az elmondottakhoz, hogy amikor gazdám parancsa után elindítottam az automobilt, még egyszer felnéztem az emeletre. Az emeleti ablakból akkor ketten néztek le rám, báró úr. Mert Saski méltóságos úr mellett ott volt az a bogaras tudós ember, Facsimile úr is az ablakban.
A félszigetet elhagyva kikanyarodik a tengerhez az út. Elhaladnak egy elhagyatott kápolna mellett A kereszt tetején vörösen fénylik valami. Olyan, mint egy hatalmas zsebkendő vagy kisebb lepedő, törülköző. Lobog a kereszten az észak felől fúvó, viharossá vált szélben, s a lebukó nap fényében tisztán látják, hogy itt-ott vérpiros színű, pontosan olyan, mintha valaki egy vödör állati vérbe mártott volna bele egy fehér zsebkendőt.
Violetta megérinti Hovicija vállát.
– Látja azt a véres kendőt a kereszten, odafönt? – suttogja.
– A harangtoronyból sem könnyű elérni azt a keresztet – Hovicija is suttogni kezd önkéntelenül. – Ki lehetett az? Ki mászott fel a toronyba, hogy véres kendőt tegyen a keresztre?
– Micsoda jelkép, barátaim! – harsog Avarone báró – Véres kendő a szeretet jelén, Jézus testén! Ellopom ezt az ötletet az itt kóborló őrülttől! A mozgalmam szimbóluma lesz ez a kereszten lobogó, véres kendő!
Kis öböl mentén kanyarodik az út. Hovicija lemutat a tengerre, amely egy szakaszon hálóval van az öböl mentén elkerítve.
– Saski méltóságos úr murénatelepe!
– Ez igen! – Avarone gyönyörködve csapja össze a kezét. – Albert már akkor tervezgette a murénatelepet, amikor utoljára nála jártam. Tudják, hogy a római időkben mennyi murénatelep volt az isztriai-félszigeten? – fordul a hallgató házaspár felé. – A rómaiak imádták a muréna húsát A tengerbe hajigált rabszolgákkal etették őket, hogy ízesebb legyen a húsuk. Fabricius lovagnak épp itt volt ilyen murénatelepe a Krisztus utáni harmadik században a fáma szerint, ahol most a barátom kerítette el az öbölnek azt a kis csücskét, ott.
Violetta megborzong, a vihar előtti kábító hőség ellenére is. A kígyótestű, hatalmas murénára gondol, az anakondához hasonlítható, csak kurtább törzsére, a tőrszerű fogakkal vicsorgó, gonosz, négyszögű szájára, hüllőszemére, őskori szörnyekre emlékeztető fejére.
Átrobognak egy kis fahídon. Violetta csodálkozva látja, hogy Saski a tengerből vezető csatornával is elkerítette félkaréj alakban a búvóhelyét. Kőfal viszont nincs. Dzsungelszerű őstenyészet mellett surrannak tovább a kavicsos úton. Az óriáspáfrányok behajolnak az útra, leveleik az arcukat cirógatják Aztán legyezőpálmák, datolyapálmák, citromfák, hatalmas levelű banánfák mellett haladnak el. Kitárulkozik előttük az eredetileg téglaszínű várkastély, amelynek falait kívülről újrafestették nemrég, de sehogy sem találták el az eredeti színt, most szinte vörösek, vérezni látszanak a falak a búcsúzó alkonyi fényekben.
Kiszállnak az automobilból, Saski gróf eléjük siet a teraszról. Nem egyedül jön, Angela Parmela, az olasz színésznő is mellette lépdel. Violetta döbbenten látja, hogy Angela ugyanolyan csigás fürtökben hordja a haját, mint ő, ugyanolyan a színe is, s ahogy az övéhez rendkívül hasonlító, karcsú, nyúlánk testével feléje lépdel, ugyanazt a kék selyem, rezedamintás ruhát viseli, amelyről mindenki tudja Polában, hogy az ő kedvenc nyári ruhája is.
– Tapintatlanság volt ettől a barom Saskitól, hogy olyan szobákat adott nekünk, amelyek a murénatelepre néznek – Medveczky fel-alá rohangászik Violetta szobájában, feldönt a mahagóni asztalkát körülkerítő kecses faragású biedermeier székek közül egyet.
Violetta az ablaknál áll. Nem húzza el a csipkefüggönyt hanem felemeli, rádobja gesztenyeszínben fénylő hajára; olyan az arcán, nyúlánk testén lebegő tüll, mintha menyasszonyi ruhába öltözött volna. A szirtfokra épült kastély tenger felőli frontjának falai meredeken zuhannak alá a sziklákra, amelyeket hol lágyan csobogó, hol dühödten tajtékzó hullámok mosnak, s odébb, balra, ott van a hálóval elkerített murénatelep. A zöld csillámú vízből néha felbukkan egy-egy szörnyhal feje; a nagyra tátott, vérengző szájban több tucat hegyes fog, tövükben a láthatatlan, de az adriai emberek által jól ismert és félt méregmirigyek.
– Miért fogadtad el Saski meghívását? – Violetta mélyen ülő, zöld szeme férje italtól véreres szempárjába fúródik A férfihez lép, ujjainak begyei lágyan megtapintják az arcát. – Hogy tévedhettem akkorát! Miért hittem azt hogy a szép férfiarc mögött e mögött, a magas homlok mögött akarat és értelem is van? El fogsz rohadni, Endre, elevenen.
– Te beszélsz? Te mért fogadtad el a meghívást? Mindenki tudja Fiumében és az egész Isztriai-félszigeten, hogy Saski Albert szerelmes volt beléd!
– Erre spekulálsz, mi? – Hogy a régi szerelemnek még mindig nem tépődtek ki a gyökerei. Hogy Saski barátod miattam téged is kihúz a pácból. Ugye, azt is elnéznéd, ha a szeretője lennék te hősszerelmes! Egyáltalán nem bánnád, igaz?
– Miket beszélsz, Violetta, kicsikém – nagyon hamisan csengenek a remegő kezű fiatalember szavai. – Én… én csak elfogadtam ezt a meghívást a találkozóra. Gondoltam, Albert segít rajtunk önzetlenül. Elvégre barátok és osztálytársak voltunk De hogy a te testeden keresztül hozzam rendbe a dolgaimat… ez nagyon fáj nekem, hogy ilyesmit feltételezel rólam.
– Nagyon fáj neked? – Violetta szavaiban keserű gúny van. – És ha nem a szeretője leszek Saskinak hanem elhagylak, és hozzámegyek? A szemén láttam, amikor megérkeztünk hogy ma is megörül értem!
– Ne! – a fiatalember felsikolt, belekapaszkodik az ablaknál álló fiatalasszony csigás hajára dobott csipkefüggönybe, aztán a hosszú, karcsú lábszárába, úgy rogy le mellette a padlóra.
– Ne? – fordul meg Violetta, két kis kezével összecsípi a fiatalember petyhüdt arcát, úgy néz egészen közelről a most is italtól zavaros szemekbe. – Miért szerettem beléd hat évvel ezelőtt, istenem? Kicsinyesség, haszonlesés van csak a szemedben, és én a lélek nemes fényének véltem ezeket a sunyi szikrákat, amelyek most is átvillannak a szemeden! Azon a gonoszkék szivárványhártyádon.
– De bezzeg Saskit tudnád szeretni? – jajong a földre rogyott Medveczky, úgy kapaszkodik Violetta karcsú lábába, mint gyerek az anyja szoknyájába.
– Szánalmas alaknak tartottam – néz le rá a felesége. – Olyan embernek, aki valamilyen perveltált kéjjel hagyja, hogy pojácát csináljanak belőle. A barátai, az osztálytársai. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Mert hogyan is lehet egy tizenhét, tizennyolc éves fiú esetén emberről beszélni. Hogyan lehet egy sráctól egy férfi jellemét számon kérni. Mondd csak! Te annak idején nem követtél el Saski ellen semmi disznóságot az iskolapadokban?
– Én mindig védtem őt. Sosem értettem, miért szórakoznak vele. Ő volt az osztály bohóca. Mintha tetszelgett volna magának ebben a félig bohóc, félig mártír szerepben.
– Úgy gondolod, hogy megváltozott? Már nem az a pojáca, aki volt?
– Szerintem egészen más ember lett belőle. Határozott, céltudatos. Nagyon ráfizetne most az, aki szórakozni merne vele.
Violetta kibámul a tengerre. Motorcsónak közeledik a murénahálóhoz. Hovicija, az albán kertész, Flambár és Avarone báró ül benne. Hovicija leállítja a csónak motorját a murénaháló kis, vaslemezes kapuja előtt, szétnyílnak a vaslemezek, a motorcsónak besurran a haltelepre. Hovicija és Flambár hálóval dolgoznak szakszerűen, húsz percen belül három, tátongó szájú, kígyószerű dög vergődik a csónak hálóiban. Avarone a nagy távolság ellenére is észreveszi a kastély ablakából figyelő Violettát; tölcsért formál a tenyeréből, felkiabál hozzá.
– Estére murénahúst eszünk! Csak az a baj, hogy Albert barátom birtokán nincsenek rabszolgák. Mennyivel ízletesebb lenne pedig úgy a vacsora! A muréna húsa!
Violetta gyomra összerándul. Avarone báró nem morbid viccelődésnek szánta ezt, úgy tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Csak sajnálkozás és szemrehányás volt a Vér és Erő Bajtársi Szövetség alapítójának hangjában, amely annak szólt, hogy ebben a dekadens, humanista korban teli élnie, a huszadik század elején.
A várkastély vadásztermében Saski gróf volt osztálytársai gyülekeznek a vacsora előtti italokra. Szénási Ernő és Szekeres Antal, a két jóbarát, egy bankban dolgozó fiumei tisztviselő egyszerre érkezik, az italokat töltögető Fláviától, az albán kertész lányától mindketten vilmoskörtét kérnek. A kiskereskedő családból származó Szénási hórihorgas, halk szavú fiatalember, gyakorta köhécsel, mielőtt megszólalna, igazán csak barátja, a nagyhangú, rusztikus humorú Szekeres jelenlétében oldódik fel. A bácskai parasztivadék, Szekeres már szemlátomást kinézte magának a széles csípőjű, kemény mellű Fláviát, s most nem minden hátsó gondolat nélkül arra karja rábeszélni, hogy igyon meg vele egy körtepálinkát.
A nőfaló hírében álló Cavallini őrgróf, aki Abbáziában hagyta a szeretőjét, Irina Drakovicit, úgy tűnik, szintén kivetette a hálóját Fláviára. Felpattan a köralakú, Arthur királynak és lovagjainak szellemét idéző asztaltól, s ingerülten rászól sétája közben Szekeresre.
– Ne itasd ezt a szép lányt, Tóni! Flávia nincs hozzászokva az ilyen durva pálinkákhoz. Egy ilyen selymes bőrű lányt pálinkával itatni! Jobban járna a kisasszony, ha velem inna egy kis diólikőrt. Johann Frideric, a porosz dragonyoskapitány kék-fehér egyenruhában feszít a lovagasztalnál, megvetően néz szúrós szemével hajdani barátaira, akik nem átallanak egy pórias származású hölgy kegyeiért versengeni.
Medveczky Endre most lép be az ajtón, karján Violettával. Albert Saski gróf, a házigazda velük érkezik, kezét atyaian a vállukon nyugtatja, ahogy az asztalhoz invitálja őket. Saski gróf karvaly arcú, vékony nyakú, beesett mellű fiatalember, ő nem ül le, hanem ide-oda surran a lovagasztalnál ülő vendégei között, akár egy alattomos mozgású menyét.
Avarone báró áthúzódott az asztal másik oldalára, ahol csak Konrád Facsimile, a cingár tudós és Angela Parmela, a színésznő ül rajta kívül. Mintha Saskinak az asztal másik oldalán ülő őt osztálytársával és a titkos szerelmével szemben a színésznő és a fekete mágiák tudora között elhelyezkedve, csak azért is valamilyen „asztalfőt” keresne a kerek asztal, mellett magának. Violetta piros selyemruhába öltözött a vacsorához, mindenki döbbenten látja, hogy ugyanolyan a ruha, mint amilyenben Angela Parmela húsz perccel ezelőtt a lovagasztalhoz ült.
Pitek, a cseh komornyik is megjelenik az ajtóban. Hosszú szárú, méregzöld zsakettben, csíkos nadrágban áll ünnepélyes arccal, ádámcsutkája föl-le mozog, miközben kettőt koppant valamilyen színházi kelléktárból lophatott díszes ajtónálló bottal.
– Filippo Ferrari gróf Capuából.
A fekete szakállas, délceg gróf már fel is tűnik fehér frakkban az ajtóban. Saski eléje siet, úgy markolássza a kezét, mintha a nála sokkal idősebb Ferrari gróf is régi osztálytársa lenne.
– Jól utazott, kedves Filippo?
– Kitűnően. Automobillal jöttem át Abbáziából.
– Ha megengedi, bemutatom a vendégeimnek. Bár azt hiszem, önt mindenki ismeri Abbáziából.
Ferrari gróf kezet csókol Violettának és Angélának, sőt, a társaság legnagyobb meglepetésére a Szekeres által erőszakosan asztalhoz ültetett Fláviának is. A férfiakkal kezet ráz, Avarone báró jelentőségteljesen a szemébe néz közben.
– Rómában mi újság, barátom?
– Honnan tudjam, kedves Maffeo. Ön jött Rómából, nem én. Én már hónapok óta Abbáziában tartózkodom.
– Nono – Avarone ravaszkásan hunyorog Ferrari grófra. – Azért csak átrándult közben Rómába ezért-azért.
– Nem tudom, mire gondol, Maffeo. A Capua melletti birtokom ügyeinek természetesen utánanéztem közben. Arról beszéljen inkább, hogyan áll a Vér és Erő Bajtársi Szövetség ügye. Mennyi a taglétszám jelenleg?
– Ötezer fő – Avarone büszkén sodor egyet vörhenyes bajuszán. – Egész ki hadsereg már. Mert ugyebár a többség fegyverviselt férfi, gondolhatják.
– Kit fog megtámadni ezzel a hadsereggel? – Angela Parmela Avarone báróra villantja fehér ragadozó fogait. – Victor Amanuel királyunkat vagy a Guiliotti-kormányt?
– Mindkettőt, művésznő – nevet Avarone, szeplői világítanak az arcán. – Mindenkivel szembeszállok, aki nem képviseli méltóan Olaszország igaz érdekeit.
– Ön szerint mi Olaszország igazi érdeke? – Ferrari gróf halántékán lüktet az ér. – Szerintem az, hogy várjon és erősödjön.
– Dekadens történelemszemlélet. Már ne is haragudjon, de az ilyen kivárás-filozófia juttatta a mai káoszba Itáliát Délen az emberek olyan szegények, akár a templom egerei. Nincs földiük nincs munkájuk, mert Calabriában vagy Szicíliában még az ipartelepítések is alig indultak meg. Fel fog robbanni Itália, a szegények és a gazdagok ellentéte darabokra szaggatja. Hacsak nem szívunk életerőt máshonnan, ezeken a kimerült tartományokon túl elterülő országokból. Át kell szervezni az erő és az akarat jegyében a világot, barátaim! S az átszervezést Itáliával kell kezdeni! De addig semmit sem lehet csinálni, amíg az olasz intelligencia vissza nem nyeri az önbizalmát. És az önbizalmat csak a hódításokkal lehet manapság visszaplántálni az emberekbe. Mert a Risorgimento diadalmas fényei rég ellobbantak már, uraim és hölgyeim. Nagyobb térben, nagyobb dimenziókban kell ezeket a régi fényeket újra fellobbantani. A Risorgimento, Itália múlt századi egyesítésének mámora ma már annyi erőt sem ad az embernek, hogy a boroskancsóját felemelje. Életterekre van szükségünk! És meg is szerezzük azokat!
– Milyen területekre gondol, kedves báró úr? – Violetta kíváncsian néz a szónokló Avaronére.
– Itt van az Isztriai-félsziget például. Trieszt, Rovigno, Fiume, Abbázia, hadd ne soroljam. Önök is tudják, hogy mennyi olasz él ezekben a városokban. S mégis, kié a félsziget, kérdem én? Az Osztrák-Magyar Monarchiáé, úgy bizony.
– Elég volt ebből. Maffeo! – Saski gróf úgy áll föl az asztaltól, mintha nem létező kardját akarná kihúzni hüvelyéből. – Ausztria-Magyarország területeire spekulálnál? Vége a barátságunknak, ha ezt még egyszer előadod!
– Háború lesz – Medveczky megborzong a ki tudja hányadik pohárka szilvóriumtól. – Mindjárt kitör a balkáni háború a törökök ellen.
– Világháborúvá fog ez szélesülni – vigyorog Avarone. – S akkor mi is kikanyarítjuk az antant oldalán a részünket Nemde, barátom? – néz a hallgató Ferrari grófra.
– Nem tudom – Ferrari sűrű, fekete szakálla hegyét nézi. – Én pacifista vagyok.
– Egy lószart fogja Olaszország elvenni tőlünk az isztriai-félszigetet! – az asztal mellől felpattant Szekeres, majd a barátja, Szénási is. Avarone széke mellett áll, közrefogják az impertinens bárót, mintha le akarnák tartóztatni.
– Párbajképesek az urak? – néz végig rajtuk Avarone.
– Itt nálam senki sem fog párbajozni. Matteo! – süvít fel Saski gróf hangja.
– Mindig csak az a primitív háborúsdi. Nem beszélhetnénk végre másról is? – Konrád Facsimile játékos hangjában mintha láthatatlan sugárzás lenne, mert mindenki felkapja a fejét, s a fenyegetőző báró mellett ülő tudósra néz.
– Tényleg, Facsimile úr – Angela Parmela épp úgy néz a fekete mágia tudorára, alulról, mélyről csillantva fel szeme fényét, mint ahogy Violetta szokta felvetni kíváncsi pillantását. – Meséljen már a különös tanulmányairól!
– Egy pillanat! – Johann Frideric, a dragonyos kapitány a falról leemelt vadásztőr pengéjével koccintgatja konyakos pohara nyakát. – Mielőtt lezárnánk eme kellemetlen témát, mondanék valamit. Csupán annyit akarok mondani katonás egyszerűséggel, hogy a Német Császárság sohasem fogja cserbenhagyni az Osztrák-Magyar Monarchiát, ha valamely hatalom a területének akármely darabjára is spekulálna. Ausztria-Magyarország úgy érezheti magát Németország szövetségében, mint a tigriskölyök az anyatigris mellett a dzsungel mélyén. Ürítem poharam az osztrák nép nagy császárára és a magyarok apostoli királyára, őfelségére, Ferenc Józsefre! Éljen nemzeteink dicsőségére még nagyon sokáig!
– Én pedig II. Vilmos német császárra emelem poharam – áll fel Saski gróf ünnepélyes arccal. – Kívánom, hogy tovább erősödjön népeink megbonthatatlan szövetsége.
Avarone báró is jobbnak látja, ha emeli pálinkás poharát, mert Frideric kapitány még mindig a markában szorongatja a vadásztört.
– Most már elég volt a politikából, urak! – a színésznő hangja makacsnak tűnik. – Facsimile doktort akarom hallani!
– Érdektelenek az én tanulmányaim, művésznő – a pergamenbőrű Konrád Facsimile úgy somolyog, akár egy ketrecbe zárt farkas. – Az ember az érdekes, aki tévutakon szédeleg. Én a sehová nem vezető sikátorokban bolyongó emberek felszabadításával foglalkozom. Nincs ennél nagyobb és nemesebb ügy századunkban.
– Ön próféta vagy költő? – Violetta az asztal másik oldaláról figyelmesen vizsgálja Facsimile farkasmosolyát, s hasonmásával, Angela Parmelával találkozik közben a pillantása. A színésznő lesüti egy pillanatra a szemét aztán felnéz a fiatalasszonyra, bocsánatkérés, mentegetődzés van a tekintetében.
– Tudós vagyok, asszonyom – Facsimile most szerényen mosolyog. – Sokan úgy fogják föl, hogy a halállal és a túlvilággal foglalkozom. Merthogy a spiritizmustól, a halottak lelkével való érintkezéstől a középkori mágiákig és a haláltánc-motívum művészi ábrázolásáig terjed az érdeklődésem. Én azt mondom ezek csak szerény részletek, amelyek az emberi lét és a halál szoros kapcsolatáról vallanak. A lényeg az, uraim és hölgyeim, hogy emberi létünk csak árnyélet ahogy már Platón is megmondotta. Csak halovány, elmosódott tükörképe, rossz lenyomata valaminek, az igazi képnek, amely igenis, létezik valahol! E földi létünkben? Vagy máshol, az univerzumban? Nem tudhatjuk biztosan. De azt tudjuk, hogy mégis csak sugárzik ez a másfajta kép, az igazi valahonnan. A nyavalyás földi létünkön túlmutató valódi élet, bizony, a megsűrűsödött idő kosarában ring valahol. Ebből a kosárból, az ismeretlen térben ringó idő kosarából, csak morzsák, szilánkok, fények, simogatások érkeznek testünkhöz, lelkünkhöz, érzékszerszerveinkhez, de ezekből a jelzésekből mégis tudjuk, hogy létezik a másfajta, más minőségű élet. A mi földi mozdulataink, még a szerelmes öleléseink is, csak suta, tétova mozdulatok, létünk hiábavaló ágálás, hogy isten fényes kosarát elérjük. Az emberi léten túl azonban várakozik ránk valaki, hogy a földi létet a titkok világától elválasztó határmezsgyén átvigyen. A halálról beszélek, uraim és hölgyeim, a halálról, amelyet ostobán retteg mindenki. Pedig a halál csak akkor ostoba, ha a kecskék mekegéséhez hasonló bárgyú életünk után ugyanilyen bárgyúan hagyjuk lemészárolni magunkat vagy engedjük szétrohasztani egyéniségünket. S akkor is értelmetlen a halál, ha önként gyáván odavetjük neki magunkat. Az igazi halál azonban nem halál, mert egy silány életből lépünk át az igazi lét kapuján, ahol a természet ismeretlen anyagába vegyülve, azzal feltöltődve, megsokszorozódnak képességeink, lehetőségeink. Ismeretlen fényeket színeket fogunk ott látni, egyszerre hallunk zenét és beszédhangot agyunk egyszerre, egyidejűleg látja át a világ dolgait nem olyan tökéletlenül fog működni, mint idelenn. Szerelmi gyönyörünk is megsokszorozódik, testünk egyszerre fog átsiklani más testekbe, és azok is belénk, egyszerre leszünk jelen a tenger hullámaiban, a szél simogatásában és a fűszálak harmatcseppjeiben, mint az istenek. E felé az állapot felé kell tehát elmozdulnunk, a más dimenziókban mozgó létet kell kikövetelnünk magunknak, nem csekély erőfeszítés árán! Mert csak a primitív ember hiheti azt hogy bevesz húsz szem altatót mondjuk, s akkor már át is lépi a nagy kaput s a titkok kitárulkoznak előtte. Meg kell szenvedni a halálunkért, nem adják azt ilyen olcsón. E földi életünk szüntelen utazás legyen a halál felé, uraim és hölgyeim. Mikor pattanásig feszítjük az idegeinket, hogy az odaátról érkező sugarakból érzékeljünk valamint, amikor a halál kihívásait kiélezett helyzetekben vállaljuk, akkor mindig teszünk lényeges lépéseket előre, hogy ne tudatlanul, felkészületlenül lépjük át a nagy küszöböt majdan. Közben számtalanszor eljutunk persze e küszöbig, a halál pitvaráig életünk folyamán, s számtalanszor megtorpanunk ott. Megtorpanunk, mert még nem készültünk fel teljesen a halálra, megyünk a hívó hang után, de megállunk még útközben erőt gyűjteni, elmélkedni, de akárhányszor a halál udvaráig merészkedtünk, mindig lépést tettünk közben önmagunk kiteljesítése felé, titkok sejtői, ha nem is tudói lettünk, kispapok, novíciák a felszentelés előtt Ha érdekli önöket ez az igazi élet, akkor majd lehet, hogy meg fogom hívni magukat is erre a szédítő, gyötrelmesen szép utazásra.
– Maga ugyanazt hirdeti, mint én! Csak misztikus filozófiába csomagolja! – nyerít fel a tar homlokú Facsimile mellett Avarone báró. – Én is azt mondom, veszélyesen kell élni. Szüntelen harcban és száguldozásban! Vállalni kell a veszélyt, akkor is, ha a halál vicsorog ránk közben!
– Óriási a különbség a nézeteink között, báró – mosolyog fel az ülve is hatalmas szomszédjára a tudós; az orra tövéből lefutó két hatalmas árokból úgy gyűrődik állára a sárga arcbőr, mint ahogy a ravatalon terül szét a gyászlepedő. – Ön a mindennapi élet gyakorlatában keresi a megoldást, én pedig az átlagember érzékszerveivel látszólag felfoghatatlan, transzcendens tartományokban. Ön a földön akar diadalmaskodni, báró, én meg más minőségű, izgalmasabb létben. S ez alapvető különbség közöttünk.
– Ha csak a kiválasztottaknak adatik meg, hogy az ön világából megsejtsenek valamit, akkor mi lesz a hétköznapok emberével? – kiált át az asztal túlsó feléről Violetta.
– Rájuk is gondolok, asszonyom – mosolyog Konrád Facsimile. – Idegsejtjeiket, érzékszerveiket alkalmassá teszem a halálon túli világ üzeneteinek befogadására.
– Ezt meg hogy érti, tudós uram? – bámul rá csodálkozva Violetta.
– Valójában minden ember alkalmas a túlvilági üzenetek felfogására. Kondicionálás kérdése az egész.
Medveczky a Pietro Cavallini mellett ülő régi osztálytársára, Johann Frideric dragonyos kapitányra pislog közben, s áthajol Szénásihoz és Szekereshez.
– Mi az isten történt Johannal? Én már igaz, hogy tíz éve nem találkoztam vele, az érettségi banketten láttam utoljára De elképesztő, hogy mennyire megváltozott. Már külsőleg úgy értem. Mert egyébként ugyanaz a hang. ugyanaz a pattogó ágálás, ugyanaz a mentalitás, mint az érettségi idején. Nektek nem tűnt fel?
– Dehogynem – súgja vissza Szénási. – Lefogyott az arca, nagyobb lett az orra, s van az a kis májfolt a bal halántéka fölött, amely nem volt ott korábban.
– S a válla – hajol közéjük Szekeres is. – Csapottabb lett a válla. Nem vettétek észre? Egy dragonyos tisztnek hogy a francba megy össze tíz év alatt a válla? Úgy tudom, érettségi után mindjárt visszament a szüleihez Németországba. Berlinben végezte el a hadiakadémiát. Ott aztán ugyancsak kemény lehet a kiképzés, gondolom.
– A szeme sem olyan kék, mint régen – Medveczky a poharát emeli a társaságra. – Isten éltesse a régi barátokat! És a szép hölgyeket! – kurjantja vidáman. – Inkább szürke a szeme, mint kék, figyeljétek csak meg – úgy súgja ezt Szénásinak, akárcsak régen az iskolapadban, alig mozog közben a szája.
– Mit sugdostok ti itt a hátunk mögött? – Cavallini őrgróf megrovóan néz a barátaira. Johann Frideric is rájuk pislant; a régi osztálytársaknak úgy tűnik, hogy düh és félelem, egyszerre villan a szemében.
Ekkor furcsa dolog történik. Violetta és Angela Parmela hiába faggatta volna közben továbbra is Facsimile urat a halálon túli világa felől, a tudós makacsul, szinte sértő módon elhallgatott; az eddig némán ülő Saski gróf viszont felemelkedik az asztal mellől, egy szót sem szól, csak Johann Fridericre néz mereven, aztán vissza is ül mindjárt a székére.
A dragonyos tiszt kábán feláll, nem lehet tudni, hogy berúgott-e, vagy pedig csak ünnepi pohárköszöntőre készülődik. Albert Saskira bámul, derűs gúny suhan át a tekintetén.
– Emlékeztek, barátaim, arra a régi tornaórára? Amikor jógaülésben kellett megmerevednünk félórán keresztül? Mert annak a barom tornatanárnak, az Indiában bolyongott Hendrinek ez volt a mániája? Nem volt szabad mozdulnunk, mert a lélek tisztaságára kellett koncentrálnunk közben.
– Az anyagtalan éterbe, a nirvánába libbentünk át akkor – röhög föl Cavallini őrgróf. – Nekem meg egy szálka szúrta közben a fenekemet.
– De aztán annál nagyobbat röhögtünk a végén, cimborák – Johann Frideric szinte nyerítve folytatja –, mert egy egeret csúsztattam közben Albert barátunk klottgatyájába. Egy kis tarisznyában tartottam az egeret, a seggem mögé dugtam, hogy Hendri ne vegye észre. Aztán kibontottam észrevétlenül az iszákot, és zsupsz be az egeret a farkánál fogva Saski Albert gatyájába. Ő pedig kitartott még vagy tíz percen keresztül, pedig az egér véresre harapta a seggét, mert úgy tisztelte Hendrit, akár egy hindu bálványt, s nem akart csalódást okozni neki.
Senki sem mert nevetni. Legkevésbé Medveczky. Kínosan fészkelődnek a székeken. Csak Saski Albert vigyorog egyedül.
– Látjátok, pajtások – szólal meg kedvesen. – Én tudok derülni saját magamon. Ugyan ez elmondható vajon rólatok is? Majd meglátjuk, meglátjuk. Nézzétek, itt van Pitek. Jó hírt hoz szerintem. Az ebédlőben már fel van tálalva a ház specialitása, a legfinomabb murénafalatok várnak rátok. Fáradjunk át talán az ebédlőbe. Jó étvágyat mindenkinek.
Zavartan, kusza érzések által bekerítve hömpölyög át a népes társaság a vadászteremből nyíló ebédlőbe. A földszinti ebédlő tágas ablakai szintén a murénatelepre néznek, mint az ebédlő fölött Medveczky és Violetta szobái. Az ablakok között, s odébb, a falak mentén hatalmas akváriumok, bennük kizárólag murénák úszkálnak; nagyra tátott szörnyszájuk rájuk mered, mintha várná őket. A hosszú ebédlőasztalon ovális tálakban roston sült murénák, omló, zsíros húsú falatokként felszeletelve.
– Lássatok hozzá, barátaim! – Saski gróf harsogva invitálja az asztalhoz a társaságot. – Nézzétek el nekem, hogy kivételesen nem szolgáltattam föl előételt. Ennek a pazar murénahúsnak az aromáját nem szabad semmilyen más ízzel keverni szerintem!
Mindenki helyet foglal. Pitek isztriai vörösbort töltöget, nekiveselkednek a murénának. Kevés beszéd mellett már egy negyedórája esznek, amikor Hermina, a vörös hajú szobalány ront be kisírt arccal az ebédlő ajtaján.
– Gróf úr… – zihálja Saski felé. – Bocsánat, de Flambár véres emberi csonkokat halász ki éppen a murénatelep vizéből! Valami borzalmas szerencsétlenség történhetett!
Felpattannak az asztal mellől, a torkukon akad a falat. Az ablakhoz tódul mindenki. Odalenn, a csónakból kihajolva, az albán kertész most húzza be a vízbe merített hálóját. Innen, a magasból is jól látják, hogy egy bokánál elrágott emberi lábfej vergődik a hálóban. A lábujjak szétnyíltak a sós tengervíztől és a murénák harapásától, az egész úgy fest, mint egy sárga és piros színű, különös alakú szivacsállat.
Rémült, izgatott hangzavar az ebédlőben. Többen a mosdóba rohannak. Csak Avarone báró ül vissza nyugodtan az asztal mellé, jóízűen befejezi a murénavacsorát.
Violetta a murénatelepre néző ablak alatt alszik meztelenül az ágyán; csigás fürtjei mint megvadult kígyók verdesik verejtékező halántékát, arcát, ahogy dobálja magát sikoltozva álmában.
A pamlag fejénél hatalmas virág áll kőcserépben a földön, szinte eltakarja a mögötte guggoló, a papagájzöld levelek fedezékéből suttogó férfit. A monumentális kőcserépből kinövő virág egy méter hosszú száron leng. polipszerű kelyhének átmérője is legalább fél méter. A sárgás, barázdált testű virág lassan Violetta álomban nyöszörgő arca felé fordul; az állati testként egybeolvadó sziromzat közepén zölden csillog a kehely, olyan formájú, mint egy strucctojás.
– Te csak az igazi férfiakat tudod szeretni! – suttog az eszelős hang a papagájzöld levelek mögül. – Az olyan férfiakat, mint én vagyok. Akik erősek és intelligensek. És minden körülmények között győznek. A világban az erő az energia. A harang nyelve a harang testében. Leng a tested a világ burkában, a lét harang-burkában, s már tudod, hogy az én akaratom lengeti ingaóra módjára a testedet.
Violetta Saski Albert karvalyarcát látja maga előtt álmában. Göcsörtös ágaival önmagába csavarodott, szomorú cédrusfa tetején gubbaszt Saski gróf, akár egy megsebzett, erőt gyűjtő dögevő madár. Horgas orra hatalmas csőrként mozog le s föl, akár a papagájoké, de a szemei, a két sasszem staccatosan dobálja felé a fényt, szakaszosan, mint ahogy a szemaforok hunyorognak, vagy ahogy a bakterek jeleznek egymásnak a lámpával.
Lüktet a fény Violetta szembogara előtt, hánykolódik a fiatal asszony nyúlánk, verejtékező teste az ágyon; álmában forog a teste a cédrusfán ülő Saskimadár előtt, mint ahogy az óriáskerék forog a vurstliban. Saski horgas csőréből vékony fonál ereszkedik alá, pókhálófonál, parányi emberke lóg rajta, nem nagyobb, mint egy játékkatona. Arca is van a picike ólomkatonának, Johann Friderichez, a dragonyos tiszthez hasonlít. Most újra lövell a fény, szaggatottan, egyre vadabbul a sasszemekből, a kicsike katonaember lehull a cédrusfa alá a fűbe, egy nyitott, asztalformájú sakktáblára. Sok kis katonaember üli körül a sakktáblát a fűben, a levegőben forgó Violetta döbbenten látja, hogy az ő kicsinyített mása is ott van a sakktáblaasztal mellett. Kés, villa van az ólomkatona emberkék kezében, elfogyasztják a Saski horgas csőréből lehullott dragonyos tisztet.
Violetta hatalmasat sikít, s kábán ébredve belehasít körmével a lepedőbe, ahogy felugrik a pamlagon. Rábámul szép keskeny arcával a lassan visszahúzódó óriási virágkehelyre; a besütő hold fényében látja a fantasztikus méretű virág közepén a strucctojás formájú szemet, a baljósan villogó polipszemet.
Csapódik a szobája ajtaja. Megnyomja az ágy melletti csengőt kétszer majd háromszor egymás után; tíz perc telik el körülbelül, mire Hermina borzas feje megjelenik az ajtóban. Violetta a hálóingét sem kapja magára, úgy fogadja a szobalányt, aki csak egy könnyű pongyolát visel a testén. Csodálkozva látja, hogy a vörös hajú Herminának is épp olyan az alakja, mint az övé, mellének selyemköntös alatt megrezzenő halmai ugyanolyan feszesek, kerekek; szelíden kanyarodnak le a nyúlánk combokra csípőjének lágy hajlatai is, s a magassága, igen a magassága, Violetta esküdni merne, hogy Hermináé is százhetven körül lehet.
– Parancsol, asszonyom? – néz rá kérdőn Hermina, Violettának úgy tűnik, parányi gúny is van a szemében.
– Vetkőzz le, Hermina, légy szíves. Most azonnali Látni akarom a meztelen testedet!
– Na de. asszonyom! Ez aztán nincs benne, hogy úgy mondjam, a béremben.
– Persze, persze. De más azért nagyon is benne van a béredben, igaz?
– Nem tudom, mire gondol, asszonyom – süti le a szemét az enyhén szeplős arcú szobalány.
– Vetkőzzél, légy szíves. Engem csak a férfiak érdekelnek, nyugodj már meg. De valami miatt muszáj, hogy lássam a meztelen testedet Dobd már le azt a köntöst!
Hermina felvonja a szemöldökét, s ledobja magáról a selyemköntöst. Bugyit nem visel alatta, tejfehér bőr szikrázik föl a csillár égői alatt.
– Fordulj meg! Mutasd a feneked is!
Hosszúkás, lányos fenék néz rá a csillár alól, az izmok a popsi vágása mellett domborítják finom alakzatban a hátsóját, s képeznek meredek partokat a tenyérél szélességű szoros mellett.
– Fantasztikus – suttog Violetta. – Még a feneked is épp olyan, mint az enyém. Csak az arcod és a hajad más. Felveheted a köntösödet.
– Tudom, mire gondol most, asszonyom. De én igazán nem tehetek róla.
– Tudom, hogy nem tehetsz róla. Mindketten tudjuk, ki tehet róla. Ismersz egy hatalmas kelyhű, sárga szemű egzotikus virágot? Itt volt az előbb a szobámban. Legalább fél méter széles a kelyhe.
– Még sosem láttam eddig. Pedig Flambár üvegházában is minden virágot ismerek. Igaz viszont, hogy van egy üvegháza Saski grófnak is. Úgy értem, egy olyan üvegháza, ahová csak ő léphet be. Mindig zárva van. Még Flambár, a kertészünk is ki van onnan tiltva.
Ki hozhatta be azt a dög, polipszerű virágot? Saski gróf ezt nem bírta egyedül becipelni! Akkor hozták be, amikor már aludtam, s mire felgyújtottam a villanyt, már kivitték. Hallottam az ajtó csapódását is.
– Semmit sem tudok, asszonyom. – Hermina úgy emeli a tenyerét, mintha rontás ellen védekezne.
– Szólítsál Violettának, kérlek! És tegezzél. Jó?
– Én, a nagyságos asszonyt?
– Ragaszkodom hozzá. A személyzet kinyomozott valamit az öbölben talált, murénák által széttépett holttestről?
– A birtokról senki sem hiányzik, Violetta.
– Ezt én is tudom. Sőt, azt is tudom. Hovicijától. hogy a murénatelepre vezető vasajtó be volt zárva. A hálót is meg vizsgálta Hovicija és Flambár, végig a félkör mentén. Sehol sincs kiszakadva. Baleset tehát nem történhetett. Ki van zárva, hogy egy idegen véletlenül beúszott oda.
– Márpedig a birtokról senki sem hiányzik, ez tény. Flambár megtalálta a fejet is. Amikor ti már lefeküdtetek. A hullámok besodorták a törzs nélküli fejet a kicsike fjordba. Oda, látod, a függőlegesen lezuhanó sziklafalak közé. ahol az a szurdokszerű hasadék van a két sziklatömb között – Hermina mutatja is a helyet az ablakból. – Nem lehet tudni, hogy… kié a fej. Mert a murénák már lerágták a húst az arcról. A koponyán viszont egy hatalmas vágás tátong. Mintha valaki bárddal kettémetszette volna felülről. S még valamit talált Flambár. A kettéhasított koponya egy vérrel átitatott, eredetileg fehér színű kendővel volt letakarva. Azért maradt meg a koponyán, mert a szélei mélyen begyűrődtek a szétvágott koponya hasítékába. S Flambár azt állítja, hogy nem csak tengeri víz és alvadt vér szaga volt az emberi fejet borító kendőnek, hanem kloroform szaga is. Persze lehet, hogy Flambár csak képzelődött
– A véres kendő a kápolna harangtornyának keresztjén! Ott lobogott a szélben, amikor elmentünk mellette az automobillal.
– Én is tudok róla, Violetta. Avarone báró nagy kéjjel beszámolt róla a személyzetnek. De nem tartom valószínűnek, hogy ugyanaz a kendő volt, mint amelyet azon az iszonyatos fejen találtak.
– Akarsz a szövetségesem lenni, Hermina? – Violetta megfogja a szobalány izmos kis kezét. – A barátnőm?
– Egy földbirtokos felesége és egy szobalány. Komolyan gondolod ezt, Violetta?
– Egyszerű polgárcsaládból származom én is. Apámnak egy kis patikája van Fiumében És már egyáltalában nem vagyunk földbirtokosok. A férjem mindenünket elkártyázta. Arra felelj, Hermina drága, hogy van-e egy barna színű parókád a szobádban. Olyan csigás fürtökkel, mint ahogy én hordom a hajamat. Ugye azért ilyen rövid az a szép vörös hajad, mert időnként fel kell venned a parókádat!
– Az állásomat kockáztatom, ha beszélek erről – süti le a szemét Hermina.
– Én nem tudok neked pénzt ajánlani azért, hogy beszélj. Semmim sincsen. Rövidesen nekem is ugyanúgy munka után kell néznem, mint a férjemnek. Mégis arra kérlek, hogy mondj el mindent Tudnom kell, hogy mi folyik ebben a kastélyban.
– Gyere le a szobámba – Hermina kézen fogja a fiatal asszonyt – Megmutatom a parókámat. És mesélek neked egypár dolgot. Nesztelenül járjunk, nehogy felfigyeljen ránk valaki.
Violetta magára kapja a pongyoláját. Halkan nyitják és csukják a folyosóra nyíló ajtót. Üveges szemű rókák néznek le rájuk a falakról. A hátsó lépcső felé igyekeznek, amely levezet a személyzeti traktusra. Saski grófnak nagyon sok pénze lehet, mert még a cselédlépcsőháznak is márvány karfája van, s a cédrusfából készített lambéria fölött finom fafaragások, szobrocskák díszítik a földszinti személyzeti folyosót is.
A hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő tükör a legkülönösebb Hermina tengerre néző tágas szobájában. A szobalány mindjárt előveszi az öltözőasztalka fiókjából a dióbarna színű, csigás fürtökkel leomló parókát. Felteszi, a tükör elé lép, zöldeskék festékkel kihúzza a szemhéját s a szeme alatti finom árkot, amelytől valahogy mindjárt más csillámúnak s mélyebben ülőbbnek tűnik a szempárja. Violetta döbbenten látja, hogy Herminának még az arca is elkezd az övéhez hasonlítani. Most ledobja a szobalány a köntösét, ott áll meztelenül a tükör előtt Violetta is leveti a pongyoláját, odalép Hermina mellé, mintha az ikerhúgához simulna.
– Angela Parmelát is azért szerződteti, hogy engem helyettesítsen, igaz? – karolja át a szobalány karcsú derekát.
Hermina bólint. Aztán még hozzáteszi.
Csak az a különbség, hogy Parmela művésznő beszélhet is közben. Nekem sosem szabad megszólalnom, amikor az a dög Saski játszadozik velem. Angela Parmela azért beszélhet közben, mert tökéletesen tudja utánozni a hangodat.
– Sokat kell vele szenvedned?
– Hát… fizikai értelemben tulajdonképpen egyáltalán nem. Nagyon gyöngéden bánik velem, Violának, Violettának becéz. Mindig azzal kezdi, engedjem meg, hogy levegye a cipellőmet és megcsókolhassa a lábfejemet Ettől aztán annyira begerjed, hogy ezután csak fejhangon képes lihegni. Tudod, hiába bánik velem gyöngéden, még a belém hatolást is finoman csinálja, olyan az egész, mintha egy csupasz csiga mászna rám.
– A hiúságodnak sem hízeleg, hogy ilyen rajongással veszi körül a testedet?
– De annak igen. Csak az zavar, hogy nem nekem szól ez a rajongás, hanem neked. Néha már nem is én vagyok, azon kapom rajta magam, hogy úgy becézem a saját testemet mintha te gyönyörködnél saját magadban, te simogatnád a tükör előtt a saját, feszesen álló melledet. Kérhetek valamit? Állj még szorosabban mellém, úgy, hogy egymáshoz érintethessük oldalról a kebleinket. Most pedig fogd meg a saját melledet. Aztán az enyémet Megteszed?
– Meg – nevet Violetta, s marokra fogja a tükör előtt a saját hegyes bimbóval rezzenő mellét aztán megfogja Hermina mellette ágaskodó mellét is, a duzzadt bimbót is megsimogatja.
– Mit éreztél? – a szobalány párás szemmel nézi oldalról.
– Azt éreztem, mintha a saját mellemet fogtam volna meg. Furcsa. Döbbenetesen furcsa.
– Ebbe csak bedilizni lehet Gyere, mutatok még valamit Vegyük föl a köntöseinket.
– Hová viszel?
– A pincébe. Nagyon óvatosan közlekedjünk a folyosón.
– Mi van a pincében?
– Majd meglátod. Van kulcsom a pince ajtajához. De nehogy valami borospincére vagy fáskamrára gondolj. A pince szó csak annyiban igaz, hogy a föld alatt van ez a több teremből álló pincerész. Mert azt kitalálhatod, hogy az igazi pincék, a borospince, a fáskamrák és a raktárak odébb vannak.
– Kíváncsivá tettél, mondhatom.
– Gyere utánam. S ne beszéljünk többet.
Csigalépcsőn surrannak lefelé. Vörös selyemmel bélelt, a padlótól a mennyezetig betapétázott folyosón mennek tovább. Jobbra monumentális méretű terem nyílik. Violetta lába gyökeret ver a kitárt ajtóban.
A falakon hatalmas méretű fotók. Saját magát látja sok-sok példányban. Kristálycsillárok égnek a teremben, a fényképek között óriási tükrök; villogtatják a terem túlsó oldalán levő arcképeit és a teljes alakú fotográfiáit is. Széles karimájú kalapban, kosztümben, fürdőruhában, lovaglóöltözékben és meztelenül a polai fürdőszoba kádjában. Ez mind ő. A teremben három sorban életnagyságú bábuk Mindegyik arc az ő arcát tükrözi, csak a ruha más-más a bábukon. Van köztük olyan, amelyiken csak kis ingecske és bugyogó s szalagcsokros selyemharisnya feszül, s olyan életnagyságú bábu is van, amelyik meztelen, s tökéletesen megmintázott akár egy szobor.
A teremből szélesre tárt ajtó vezet á másik terembe. Hermina megszorítja Violetta kezét nesztelenül lopakodnak a bábuk sorfala között előre. Belesnek az ajtón egy-egy Violetta-bábu fedezékéből; látják a pódiumon a baldachinos, grófi koronás nyoszolyát, s az élethűen kimunkált, testszerű anyagból készített női szobrot az ágyon, a csipkés párnára omló csigás hajat, a Saski lihegő teste által félresodort takarón pihenő lábat, amelyen a körmök gyöngyházszínben csillannak meg.
A meztelen Saski most hatol bele a Violetta-testmásba, s valahonnan, mintha a föld alól jönne hang, talán gramofon lemezéről, a fiatalasszony igazi hangja kezd el szerelmetesen suttogni.
– Ölelj, drága, ölelj! Még szorosabban! Itasd fel a verítékemet a száddal. Csókolj mindenütt, mert én is kívánom minden porcikádat. Ugye, édes a nyálam? Azért édes, hogy örömöd teljen benne. A keblemen a bimbók is érted keményednek. S az ágyékom is érted lüktet!
– Ez tényleg az én hangom – suttogja Violetta Herminának. – Jó pár évvel ezelőttről. Amikor még szerelmes voltam Bandiba a férjembe. Hogy vette fel ez az átkozott?
– Fogalmam sincs – suttog vissza a szobalány. – De azt tudom, hogy ez a gazember technikai zseni. S olyan körökkel áll kapcsolatban, akik a pénzéért a legmodernebb műszaki berendezéseket szállítják számára.
A meztelen Saski gróf hatalmasat bömböl a Violetta-bábut ölelve. Ernyedő teste lassan lecsúszik a szoborról, most a testmás lábait öleli, csókolja reszkető fejjel.
– Köszönöm, szerelmem, köszönöm. Köszönöm a gyönyört; amellyel megajándékoztál – sipítja magas fejhangon. Eunuch-hangjára mindjárt válasz is érkezik, valahonnan a falból.
– Csodálatos volt, kedves – Violetta hangja gyöngéden simogató. – A nap minden órájában itt feküdnék veled, hogy a szánk és a testünk egy percre se szakadjon el egymástól.
– Őrület! – súgja Violetta a széles karimájú kalapot viselő bábu mögött. – Most mit csináljak?
– El akarod fogadni tőle a férjed számára az állást? Azt tudod, ugye, hogy nagyon nagy lesz az ára.
– Nem akarok tőle semmit – szorítja meg Hermina kezét a fiatalasszony. – Semmit sem fogadok el ettől az őrülttől.
– Gyere, eleget láttunk. Visszamegyünk hozzám.
Visszalopóznak Hermina szobája felé. A személyzeti folyosón kinyílik csikorogva egy ajtó. Violetta az ajtóhoz ugrik nesztelen, benéz az ajtórésen. Hatalmas élelmiszerkészlet van odabent felhalmozva. Zsákokban liszt, cukor, kakaó, kávé, és polcok dobozaiban keleti fűszerek, édességek, hosszú rudakon kolbászok, füstölt sonkák. Senki sincs az élelmiszerraktárban, csak egy egér kapirgál a sarokban. Már be akarják csukni a raktár ajtaját, amikor meghallják a nyöszörgést. A cukros bálák mögül jön a ziháló hang.
Visszarohannak a bálákhoz. Liza néni, az idős szakácsnő kuporog a bálák fedezékében. Felrántják a földről, de Liza néni csak nyöszörög.
– Jaj istenem… de jó, hogy rám találtak, kedveskéim. Szörnyű dolog történt velem. Arra riadtam fel éjszaka, hogy keserves álmot álmodok. Én ott fekszem az ágyamon, és akkor egy olyan durva, erőszakos hang megszólal a fejem mellett. Ott jártál a murénatelep partján, az öbölnél tegnap. Liza! Annak a kis szurdoknak a bejáratánál álltál, amelyik kivezet a murénatelepre. Délután négy és öt óra között, emlékezzél csak! Miért vitted magaddal a bárdot? Hová dugtad addig, amíg a koroformos kendőt lobogtattad a kezedben? Ugye ráborítottad a kendőt az arcára? És amikor térdre rogyott, lesújtottál a bárddal! Aztán behúztad a testét a tengerbe, hagytad, hogy fölfalják a murénák!”
– Hogyan tudja ezt az összefüggő szöveget így elmondani, Liza néni? – csodálkozik Violetta. – Az álmából többnyire csak töredékes mondatokra emlékezik az ember.
– Azért kedveskéim… – kapaszkodik bele a törékeny kis kézbe a lapátkezű szakácsnő –, mert nagyon sokszor elmondta az a férfi álmomban ugyanazt. Mindig ugyanazt.
– Emlékszik a férfi arcára?
– Nem volt arca. Nem emlékszem rá – nyöszörög a szakácsnő. – De úgy éreztem, én édes istenem, hogy nem is az álmomban beszél az a férfi, hanem valóban ott áll az ágyam mellett a sötétben. Arra ébredtem fel, hogy sikoltok. Igen, a saját sikításomat hallottam, amikor felkapcsoltam a villanyt. Senki sem volt a szobában. Bemenekültem ide. Reszkettem attól, hogy visszajön ez a férfi.
– Álmodta azt a férfit, Liza néni – csóválja a fejét Hermina. – Felejtse el ezt az ostoba álmot.
– Liza néni! Így mondta az az álombeli férfi, hogy „koroformos kendő”? Koroformot mondott, nem kloroformot?
– Nem tudom, mi az a koroform – nyögi a szakácsnő. – Lehet, hogy kloroformot mondott.
– Menjen vissza a szobájába. Liza néni kedves – sóhajt Violetta. – Csak egy rossz álom lehetett, felejtse el.
– Gondolja, kedveském? – a szakácsnő hitetlenül csóválja a fejét.
Bekísérik a szakácsnőt a szobájába. Megvárják az ajtó előtt amíg belülről ráfordítja a zárra a kulcsot.
– Te elhiszed, hogy csak álmodta ezt Liza néni? – Hermina ledobja magáról a meleg éjszakában a köntösét végigfekszik meztelenül az ágyán.
– Nem hiszem, hogy álmodta. Borzalmas dolgok történnek ebben a házban. Meggyilkolt és murénákkal felfalatott holttest tegnap. A kápolna keresztjén lobogó véres kendő, amikor megérkeztünk. Angela Parmela és te, akik engem helyettesítetek Saski Albert őrületében. Az a felém hajoló óriási virág ma éjszaka a szobámban. És most Liza néni ijesztő álma. Előtte az én lidérces álmom. Nem lehetnek ezek véletlenek.
– Most mit csinálsz, Violetta? itt maradsz, és elfogadod hogy Saski helyezze el az egyik fiókvállalatánál a férjedet?
– Nem ezért vagyok itt. Semmit sem fogadok el Saskitól. Nem is tudom, miért mondom el neked. Egyedül csak neked. Egy férfi miatt kell itt maradnom. Nem a férjem miatt, gondolhatod. Már régóta csak közönyt érzek iránta. Amióta pedig elkártyázta Polában a birtokunkat… azóta semmi kőzöm nincs hozzá többé. Hanem azt a férfit, akit ide várok… az az őrület, hogy nem is ismerem igazából.
Megdördül a sötét égbolt a kastély fölött. Villám hasítja át az eget odafent. Aztán még közelebbről jön a fültépő hang, valahová az öbölbe csapott bele a villám.
– Gyere mellém. Félek… Vedd le te is a köntösöd. Melegítsük egymást a bőrünkkel – Hermina nagyra tágult, könyörgő szemekkel néz az emlékezésbe révedő Violettára.
A fiatalasszony ledobja magáról a köntösét. Minden szégyenkezés nélkül lefekszik újdonsült barátnője mellé. Hermina átkarolja a nyakát, fejét a kulcscsontja alá fészkeli.
– Most mesélj, Viola.
– Polában ültem a Tengeri Csillag teraszán. Egyedül, mert át akartam gondolni sok mindent Kevesen voltak akkor délelőtt, én behúzódtam a terasz szélén ültetett babérfák levelei mögé, onnan néztem a tengert, a kikötőt, a hatalmas hadihajókat. Akkor persze még nem tudtam, hogy Endre mindent el fog kártyázni, csak valami rossz sejtelem kerített be. Néztem a mozdulatlan, komor hadihajókat a nyílt tengerre irányzott nagy kaliberű ágyúkat, és úgy éreztem, hogy a mi boldog békevilágunknak vége van, a terasz a fehér szecessziós székeivel együtt lesüllyed valahová a tenger fenekére. S akkor Ferrari gróf vágott át egy harmincvalahány éves férfival a teraszon, egyenesen az én asztalom felé tartott. Én alig-alig ismertem Filippo Ferrarit, csodálkoztam is, hogy mit akar tőlem, de csak egy másodpercig suhant ez át az agyamon, mert annak a fiatal férfinak a pillantásával találkozott a tekintetem. Félszeg, kisfiús fények voltak a szemében, és mégis nyugalom, erő áradt belőle, a terasz kockás abroszainak színei, az oleanderek rózsaszín fürtjei, a cipruslombok sötétzöld koloritjai, a tenger kékje újra élni kezdett hirtelen; lánykorom kerti uzsonnáinak ízét éreztem, pedig csak bemutatkozott, és megcsókolta a kezemet. Én mintha a diófa törzséről csúsztam volna, le hirtelen, apám Fiume mellem parányi birtokának diófájáról, belepirultam a tekintetébe, mert azonnal szégyellni kezdtem, hogy ezzel a hitvány jellemű, gyönge emberrel, Medveczky Endrével élek együtt. És akkor a francia férfi, Jules Miryade-nak hívják, azt mondta, hallotta, hogy Rovignóba megyek a férjemmel. Albert Saski gróf kastélyába, ő is odatart rövidesen.
– Nem is hallottam róla. Saski gróf nem is említette a személyzetnek, hogy meg fog látogatni bennünket. Milyen nyelven beszéltetek?
– Franciául. A Kossuth Zsuzsa leánygimnáziumban tanultam franciául.
– De jó neked, Viola. Engem még csak meg sem érintett életemben a boldogság. Én ide vagyok cövekelve ehhez a nyomorult Saskihoz. Két-három évet még ki kell bírnom, mert szükségem van a pénzre. De azért nem irigykedem rád. Mi a foglalkozása Jules-nek?
– Sportrepülőgépeket tervez.
– Szegény kicsim – Hermina részvéttel megcsókolja Violetta meztelen vállát. – Az nem igazán jó. Ugye nem haragszol meg érte, hogy az igazat mondom? Manapság nem hiszem, hogy vannak sportrepülők meg egyéb repülők. Csak egyféle repülők vannak. Mert mindegyiket fel lehet háborús célokra használni. Márpedig háború lesz, sajnos. Előbb utóbb kirobban. S a te Jules Miryade-od az ellenkező oldalon fog állni. A franciák és az angolok meg az oroszok oldalán.
– Buta vagy, Hermina. Miért lenne háború? S mi köze Jules-nek a háborúhoz meg a harci gépekhez? Ő egyszerűen csak sportrepülőket épít. Olyanokat, amelyek mostanában versengenek egymással, hogy minél nagyobb távolságokat hódítsanak meg.
– Adja isten, hogy így legyen. Nézd, elcsitult a vihar!
Bámulnak ki az ablakon a sötét éjszakába. A sziklákról odalent kövek gurulnak le. Mintha járna valaki az ablakuk alatt.
Apró, kapirgáló neszt hallanak az ajtó felől. Rémülten megfordulnak, az ajtó alatt most csúszik be egy borítékba tett levél. Mozdulatlanná dermednek a félelemtől. Mire Violetta bátorságot gyűjt, és feltépi az ajtót, már senki sincs a folyosón.
Nézik a levelet Nagyságos Nagybátonyi István földbirtokosnak címezte a levélíró. A feladó Nagybátonyi Ervin. Aláírásként is ez szerepel.
Olvassák a feltépett borítékból kivett levelet.
„Kedves Apám!
Röviden írok, mert temérdek a dolgom. Elvállaltam egy nagyon fontos és nehéz szerepet, nagyon őrültem neki, mert sok pénzt hoz a konyhára. Nagyon ránk fér, tudod, hogy a népszínházi állás nem jött be Pesten. Remélem, még meg lesz a birtokunk maradéka, mire lélegzethez jutok, s meglátogatlak Nagykállón.
1912. augusztus 10. Rovigno, Saski birtok.
Csókol a Te szerető fiad, Ervin”
– Csak nem ez a Nagybátonyi Ervin a halott? – Violetta mereven nézi Herminát.
– Higgyél nekem, Viola. Sosem lakott nálunk semmiféle Nagybátonyi Ervin.
– Úristen! Már értem! Az a gyanúm, hogy Johann Frideric. Saski és az én férjem osztálytársa annál inkább!
– Nem értelek – rázza meg a fejét a szobalány. – Mit akarsz ezzel mondani? Az a dragonyos kapitány ott ült ma este a vacsoraasztalnál. Őt aztán nem ölte meg senki!
– De megölték, Hermina. Az álmomban is megölték. Az igazi Johann Fridericet vágták fejbe a bárddal, s dobták oda a murénák közé. Tudod most már kicsoda Nagybátonyi Ervin? Johann Frideric hasonmása Aki azért utazott ide, hogy eljátssza Johann Frideric dragonyos tiszt szerepét.
Dr. Erera Kázmér, a Fő utcai trafikos a nyelvét is kidugja az izgalomtól, úgy les kifelé, a parkon át a tengerparti sétány felé. Csak a színes napernyők alá pislog a kirakat dohányáruin keresztül, míg végül meg is pillantja azt, akit oly epedve várt: Minette, a kacér kis bestia, az ínyencfalat Cicuska jön a tenger felől sietős léptekkel a Fő utca felé.
Dr. Erera kiránt az egyiptomi cigaretták közül egy sárga színű üvegcsét; belefújja az illatos szájvizet a mohón csikorgó fogai közé. Minette nyitja a trafik ajtaját, csilingel az ajtó felső sarkára szerelt parányi csengettyű; mintha fénykarikák gurulnának be a villogó napfényből jövő fiatal lánnyal együtt, s fényszemcsék milliárdjai lebegnének Minette türkizkék selyemszoknyája után.
– Minette drága! Már azt hittem, hogy nem is jön. – A kancsal férfi egyik szeme a fiatal lány csípőjére tapad, a másik az osztrák színésznő, Frida Golán falon függő fényképét pásztázza, holott a trafikos esetében szó sincs poligám érdeklődésről; a lány csípőjére irányult mindkét vizenyőskék szem eredetileg.
– Itt vagyok, Kázmér – mosolyog a remegő térdekkel eléje jövő férfira a rossz nyelvek szerint mindössze tizenöt éves, de már az éjszakában táncoló bestia. – Gyűjtött valamit számomra?
Dr. Erera cserepes ajka rátapad Minette puha kézfejére. Aztán egy borítékot tesz elé a pultra. A lány megtapogatja a lezárt borítékot, kétkedő, gunyoros mosoly suhan át az arcán.
– Nem valami vastag, barátom. Nem hiszem, hogy Nebelheim úr oly nagyon elégedett lesz majd.
– Fotók, feljegyzések – dadog a férfi. – Nyugodtan állíthatom, hogy igyekeztem.
– Maga tudja, Erera úr – a lány úgy néz keresztül a trafikoson, akár az üvegen.
– Megveszek érted, te bestia! – a trafikos szája újra a lány kézfejét ostromolja, vékony nyálcsík csorog a kék erekkel pulzáló csuklóra. – Hol van a jutalmam, amit ígértél? – a férfi mohón megmarkolja a selyemszoknyán keresztül a lány egyszerre lágy és kemény húsú csípőjét.
– Hé, te! – Minette tenyere lecsap a trafikos verejtékben fürdő homlokára. – Legközelebb itatóst is hozok magammal, hogy felszívathasd a nyáladat!
– De durva kis dög vagy te, hallod-e! – a trafikos most a lány mellébe markol bele.
– Te pedig egy perverz állat. Ereszted el a cicimet?
– Azt mondtad a múltkor, hogy számba vehetem a melledet, ha igyekszem a munkámmal. Én aztán igyekeztem, itt a bizonyíték rá. Gyere be a raktárba, és azonnal emeld fel az ingedet!
– Ne parancsolgass te nekem, mert tökön rúglak. Megértetted? Ha szépen kérsz, talán kapsz valamit. Először is feküdj le a lábam elé a padlóra, és nyald meg a cipőm orrát. Értetted, amit mondtam, kisfiam? Akarsz cicit, vagy nem akarsz cicit?
A férfi a sarokba támasztott kampósbotra pislog. Lehúzza a redőnyt vagy ne húzza le?
– Feküdj le szépen, kérlek – a lány hangja szinte alázatos most. – Én nem kérem, hogy ugassál négykézláb, azt sem kérem, hogy nyivákoljál, mint a begerjedt kandúrok a háztetőn. Én csak azt kérem szépen, hogy nyald meg a cipőm orrát. Vagy azt akarod mondani, hogy ennyit sem kérhetek tőled?
A férfi vet még egy tétova pillantást a kampósbotra, aztán a kirakat dohányáruinak fedezékében hasra veti magát ruhástul a lány cipője elé. Megcsókolja a barna antilop topánka hegyét, majd felkönyökölve, a cipőt lerántva, Minette piros körmű, kicsit tömzsi lábujjait is.
– Felkelhetsz – néz le rá Minette. – Kapsz cicit a raktárban.
A raktárban a lány felrántja a batisztingét a szivaros ládák között. Az oldal irányban is nehezülő, asszonyos bujaságú kebleken a hatalmas bimbók kicsattanó, rózsaszínű udvara szinte külön melleket képez. A trafikos szomjasan hajol a mellekre, simogatja begörbülő, karomszerű ujjaival és az oldal irányban sebesen mozgó nyelvével.
– Elég volt! – engedi vissza a lány az ingét. – Ne akard a sikkasztás bűntettét még liliomtiprással is gyarapítani.
– Liliom? Hol van itt a liliom? Oltári kurva vagy, de megveszek érted! Mikor leszel már az enyém, nem bírom ezt tovább! – a trafikos szinte bömböl a raktárban.
– Türelem rózsát terem – búgja Minette odakint a boltban, s Dr. Erera markába nyom egy kézitarsolyából elővett, madzaggal átkötött selyempapír csomagot.
– Mi van benne? – remeg föl a férfi hangja.
– A selyembugyim. Fészekmeleg. Fél órával ezelőtt vettem le. Pá, pá! Majd jövök.
Minette kilibben a csilingelő ajtón. Dr. Erera magára marad a selyempapírból kicsomagolt bugyival. Rózsaszínű, horgolt tünemény. Csipkerózsika-álmában szendereg a pultra terítve. Dr. Erera áhítattal hajol föléje, két száránál fogva felemeli, s az arcára csúsztatva nagyot szippant belőle az ominózus helyen. Ebben a pillanatban vad trüszkölés veri fel a trafik csendjét; a bugyiba szórt tüsszentőpor megtette a magáét. Erera Kázmér fuldokolva tüsszög, rágörnyed a pultra, görögnek szeméből a könnyek. Nem is hallja az ajtóra szerelt csengettyűt. Napernyős öregasszony nyomakodik befelé, egérarca már ott is van a pultra görnyedt trafikos feje előtt. Erera felnéz, s egy újabb tüsszögési rohamában telefröcsköli nyállal az idős hölgyet Az döbbenten áll a napernyőjével, aztán megpillantja a pultra kiterített rózsaszín bugyit. Felemeli az ernyőt, s nyelével verni kezdi a Fő utcai szatír fejét.
Ludwig, az Abbázia szálló osztrák szobapincére a vendégek cipőjét pucolja a második emeleti személyzeti szobában. Különös, töpreng, hogy a strandon történt morbid gyilkosság s a bankárkisasszony fülének barbár feltálalása óta egy csöppet sem csökkent Abbáziában és környéken a nyaralók száma. Sőt, az aberrált fülvadász tevékenysége mintha inkább újabb meg újabb érdeklődőket vonzott volna a nyaralóhelyre, s Pozdor Matild váratlan szívhalála sem vetette vissza a legkevésbé sem a szálloda forgalmát.
Valami úgy dong cipőpucolás közben Ludwig agyában, mint egy félálomban szuszogó arcra bukórepülésben leszálló, tovazümmögő, majd újra lecsapó légy; az ember már-már visszaaludna az édes álomba, amelyből az agresszív rovar felébresztette, de az álom küszöbén mégis valahogy érzi, hogy a mohó, tisztátalan légy úgyis vissza fog jönni. Nem lehet kiverni a fejből a gondolatot – milyen gondolatot is, gyötri az agysejtjeit a szobapincér, s akkor rádöbben, újra emlékezik a szagra. Igen, a szag, amikor benyitott a postáskisasszony szobájába, érzett valamiféle szúrós szagot egy-egy pillanatig, olyan volt az egész, mintha valaki vonaton suhanna el egy disznóhizlalda mellett, s hol lerántaná, hol feltolná közben sebesen az ablakot. Mert a szagot nem érezte állandóan az alatt a pár perc alatt, amíg a halott Pozdor Matild kisasszony mellett az apartman fürdőszobájában tartózkodott; csak egy-egy pillanatra hatolt be orrlukaiba a förtelmes bűz, de akkor, legalábbis most, utólag így érzi, beleszúrt belülről még a koponyacsontjába is.
Senkinek sem beszélt a szagról. Kellett volna? A fiumei detektív, aki kihallgatta, semmiféle összefüggésre nem utalt szavaival a strandon történt gyilkosság és Pozdor Matild halála között. Valaki kopog a személyzeti szoba ajtaján. Két hosszú és egy rövid kopogás. Blanka lenne? Hát mégis odaadja magát ez a csodanagy farú lány? Felrántja az ajtót, nincs mögötte senki, üres a folyosó. Blanka bújócskázik vele? Azért sem megy utána, becsukja belülről az ajtót. Vár egy-két percet, iszonyúan kíváncsi, hogy visszajön-e.
Mozdulatlanná dermed az ajtó előtt. Csak á csíkos nadrágjában moccan meg valami, látja maga előtt a lány dús hónaljszőrzetét ahogy levesz egy dobozt a felső polcról, érzi a kölni illattal keveredő izgató leánytest szagot. Gondolatban már a lányt öleli hátulról, belecsókol a konty alatt a nyakába, szájával a finom pihéket cirógatja, amikor kénytelen valami egészen mást is érzékelni: a kulcslukon át befelé nyomuló förtelmes szagot. Az egyszer már érzett szagot, amely azonban most nem szakaszosan, s némileg mértéktartóan hatol az orrlukaiba, mint a múltkor, hanem a torkát kaparja, a szemét csípi, a homlokát veri. Halántékán kidagadnak csomósan az erek, térdre esik az ajtó előtt, majd elterül a földön akár egy rongykupac.
A földről megpróbálja felemelni a kezét, hogy az ajtó kilincsét lenyomja, de remegni kezdenek kidülledt szemei előtt a falak, hullámok gyűrűznek át a falon, a tenger morajával kísérve, halak síkos testét sodorják be a szobába a hullámok.
Egy csapóajtó fölött fekszik hajó gyomrában, zubog testére, arcára felülről a víz, de nem is tengervíz, hanem zsíros, sárga lé, már az álláig ér, aztán az orráig. Ludwig üvölt, de hallucinogén világában, a semmiben üvölt, mert a valóságban nem jön ki hang a torkán. Most a szerelme, Blanka arcát látja egy pillanatra, ördögi vigyor van ezen az arcon. Aztán a lány rózsaszín talpát látja, égő gyertya van a felemelt lábfején, a két lábujj között; a végét az ő szájába nyomja Blanka: agyvelőcafatokat, koponyadarabokat spriccelve robban szét a feje.
Kívülről látja önmagát, a személyzeti szoba padlóján heverő fej nélküli törzsét, a földön tekergő zsíros agyvelődarabokat, de fönt is ő van, a ki sem hűlt teteme fölött lebegve, háton úszva a plafon alatt, az üres levegő légpárnáján.
Most lezuhan kék fénnyel foszforeszkáló kísértet teste a padlóra, s a szétfröccsent, halott teste emelkedik a magasba; fölötte lebegnek a szürkésfehér agyvelődarabkák mint a tengervízi szivacsállatkák.
Ludwignak nyitva van a szeme, s még él, s még látja is a lenhajú férfit, aki megáll fölötte az ajtóban, majd lehajol hozzá, kicsike, tömzsi botot vesz elő a zakója zsebéből. A végét az ő koponyájához illeszti, a kurta bot végén megnyom egy gombot. S azt már nem látja Ludwig, hogy egy vastag, éles injekcióstű ugrik ki a tömzsi botból, s koponyacsontját és agyvelejét a másodperc töredéke alatt acélfonalára fűzi.
Sára asszony, a Dob utcai fűszeres neje hatalmas sétákat szokott megtenni a Voloskától Lovranáig vezető tengerparti úton. Jelenleg éppen Voloskában jár, a halászcsónakokat, jachtokat ringató öbölben; leül egy kávézó teraszára, kapucínert rendel. Sötétzölden csillog mellette a tenger vize, a halászcsónak hálójában homárok vergődnek, ollójuk olyanok, mint a mesék óriásainak hatalmas méretű, kettős gyökerű fogai, piros csápjuk fonalai riadtan remegnek, úgy, mint a hőscincérek csápjai. Odébb sárga testű, rovarszerű garnélarákok tekeregnek egymáson, egy másik hálóban tömzsi, zöld színű, polipszerű tarisznyarákok.
Sára asszony Rubálra gondol, a szerb csónakmesterre; a férfi tegnap óta nyilvánvaló, feltűnő érdeklődéssel fordult feléje. Bumbauerné egy franciakrémest is kér a pincérnőtől, felemeli a krémes kakaóbarna, csokoládés páncélját, alatta fehéren remeg a tejszínhab és sárgán a vanília krémje. Bumbauerné a szájához emeli a kiskanalat, benne a tejszínnel keveredő vaníliakrémet, és mohón bekapja. Édes gyönyör a szájában, és édes gyönyör a vaskos combjai között a bugyija is nedves lesz hirtelen a napokig aléltan pihegő, Bumbauer által is kímélt puncijából, a szeméremajkak réséből feltörő nedvektől. Rubál vadállatiasan izmos testére gondol, ha most hatolna belé, úgy, hogy beleülne a férfi nemi szervébe, s Rubál szinte fölnyársalná, miközben ő a franciakrémest kanalazgatja. Megnyalja vastag szája szélét, s még tovább, még merészebb képek felé röppen a fantáziája; ha Rubál nyalná ki szétnyílt szeméremajkai közül a franciakrémes sárgán vergődő masszáját, miközben ő a szájába venné a férfi keményre duzzadt, a tejszínhabtól mégis puha és édes nemi szervét. De jó volna Rubál hímtagját szopogatni férje félálomba húzódott fütyköse, bíborlila makk-kalapot már csak ritkán emelő pénisze helyett!
Bumbauerné már tudja, hogy a sziklák fedezékében megbújt csónakban minden kéretés nélkül oda fogja magát adni Rubálnak. Felkattintja a medalion tokját, megnézi óráját, tizenöt perc van még a randevúig, amelyet csak félig fogadott el tegnap, amikor a csónakmester az abbáziai strandon azt kikönyörögte. Nem itt beszélték meg a Voloskai-öbölben a találkát, ahol ismerősök is láthatják őket, hanem párszáz méterrel odébb, a Fiume felé kanyarodó partszakaszon.
Sára asszony fizet, s elindul a sziklás partszakasz felé vezető úton. A kocsiútról hamar letér a sziklák közé kanyargó ösvényre, tamariszkuszbokrok hálóján át fürkészi a vizet, meg is pillantja a csónakkal közeledő Rubált. A csónakmester felsőtestén kidagadnak az evezéstől a trikóban az izmok, a széles vállak deltaizmai, s a hónalj alatt a kemény csíkú fűrészizmok; Bumbauerné teljesen elveszti a fejét, a legszívesebben levenné a bugyiját, szoknyáját, s úgy rohanna csupasz fenékkel a férfi elé. Hogy adja tudtára diszkréten s mégis félreérthetetlenül, hogy nem szabad most várnia, udvarolnia, mert ő egy negyedórát sem bír már várni, évek óta nem elégítette ki egyetlen hím sem becsületesen. Mégsem foghatja meg a férfi ágyékát a csónakban, valamit azért kitalál; a bő blúz alatt csupasz a melle, nincs rajta fűző, letépi fölül ezt a gombot, la, s elkezd majd panaszkodni, hogy elveszett az az átok gomb.
Rubál beáll a kis szikla alá a csónakkal, s beemeli a termetes asszonyságot a combja és a dereka alá nyúlva; közben Bumbauerné úgy manipulál a leszakított inggomb alatti második gombbal, hogy a blúza teljesen szétnyíljon. Aztán persze a melléhez kap a csónakban, remegő hangon panaszolja, hogy elveszítette a gombját, „most mit csináljon”, kérdi, s majdnem sírva fakad, úgy himbálja a testét, hogy az egyik melle teljesen kibukjon.
Rubál azonnal átlát a gyöngécske színjátékon. Szájával az asszony szájára tapad, tenyerével a vidám napraforgóként feléje forduló emlőre, megharapdálja a vágytól duzzadó sötétbarna bimbót, behunyt szemmel körbecsókolja, nyalogatja. Benyúl az asszony szoknyája alá, a bugyi selymén átgyöngyözött a vágy harmata, felrántja a szoknyát, lehúzza az engedelmesen szétnyíló kövér combok közéről a bugyit, megsimogatja a vénuszdomb buja szőrzetét, mielőtt az alatta szétnyílt húskehelybe belecsókolna.
Nagy testével az asszony nem mer erőteljesebb akcióba kezdeni a sziklák alatt ringó csónakban. A hátsó ülésnek támasztja párnás hátát, két lábát a másik ülésre rakja, hogy a férfi szomjas szája kedvére dézsmálhassa a húsvirágot, a szeméremajkak kettős sziromzatát, a húsredőből előbújó, vadul tüzelő csiklót és a hüvely nyálkásan csillogó barlangját. A férfi nyelve, szája, foga hosszan birtokolja a szeméremtestét, míg végül az asszony felkönyököl, s a férfi fehér vászonnadrágjának sliccét kigombolva, a négerbarna hússzerszám elé térdepel. Élvezettel itatja fel nyelvével, szájával a pénisz kupakjából szivárgó előnedveket, aztán az egész szerszám eltűnik a porcelánfehér, ragadozó fogak között. Rubál felhördül a kéjtől, gyönyöre még erősebb lesz, mikor párnás kezével is segíti a húsos szájak szívó mozgását az asszony; pár perc kell csak a férfinak, s örömének spriccelő csődörteje már is szétárad a nő szájában.
– Most ülj bele, Sára. lovagold meg! – adja ki a parancsot egy cigaretta elszívása után a csónakmester.
Sára asszony még egyszer körülnéz a kihalt partszakaszon, aztán leveti fűzöld selyemszoknyáját, lenyűgöző méretű feneke mint valami fehér ementáli-korong szikrázik a napban. Begyűrődések, parázna üregek vonaglanak a kövér, hófehér hústömegben; Rubál élvezettel harapdálja a nő monumentális seggét, mielőtt újra ágaskodó dárdáját beledöfné.
Már le-föl liftezik Bumbauerné feneke a férfi hímveszőjén, kibuggyant melleit hátulról markolássza Rubál tenyere, a hónaljszőrzet haragossötét, átizzadt pamacsába is belecsókol, a női izzadság verejtékízétől szerszáma még egy centivel növekszik, amikor váratlanul, a több parázna sikolyt követő elélvezés után ezt lihegi az asszony.
– Mi volt az a fekete doboz, amit tegnap láttam a kezedben? A csónakban. Tudod, délelőtt, amikor erre sétáltam. Nyomjad, Markó, így, röpíts fel újra az égbe! Jaj de isteni! Te mintha valamilyen billentyűket bizgettél volna azon a dobozon.
Választ most nem vár az asszony, mert zihálva, sikítva nemsokára megint elélvez. A férfi combjának megfeszülő izomkötegei fel-feldobják az asszony alfelét még magasabbra, már a férfi is hörög a kéjtől, aztán a hörgés átcsap oroszlánbömbölésbe; az asszony combján még akkor is csurog lefelé a férfi nedve, amikor Rubál, felhúzva magát a felettük levő sziklán, körülnéz a biztonság okáért odafönt.
– Sehol egy lélek – szól le az öltözködő asszonynak odaföntről.
– Vigyél vissza Abbáziába, a Korona Szálló strandjánál majd kiraksz. Ott nem lakik ismerősöm.
– Kiraklak, húsom – vigyorog a csónakba visszaereszkedett férfi, s az asszony egy másodpercig sátáni vigyort vél átrángani a csónakmester sötéten fénylő arcán.
– Nem válaszoltál még arra, amit azzal a dobozzal kapcsolatban kérdeztem.
– Milyen dobozról beszélsz?
– Arról, amelyiken gombokat nyomogattál. Akkor is egy szikla mögé húzódtál a csónakoddal.
– Mindjárt elmesélem, mi az a doboz. De szép a nyakad, öröm simogatni.
Bumbauerné hálásan néz fel a reá mosolygó férfira, s megcsókolja a simogató kezeket, A csónakmester az ajkára hajol, s amikor az asszony nyelvét a szájába szívja, durva erejű kezei rápántolódnak a nő fehér nyakára. Bumbauerné harapni próbál kétségbeesésében, de az erős ujjak egyre mélyebben vájnak bele húsába, gégéjébe. Sára asszony szeme kidülled, egyre homályosabb lesz; a férfi ujjai lassan lecsúsznak az élettelen testről.
Rubál elővesz a nadrágja farzsebéből egy kicsiny, kinyitható borotvát. Kedvetlenül készülődik a hentesmunkához, az asszony mindkét fülének levágásához. De muszáj Bumbauerné füleit levágnia s az egyik abbáziai sétány virágtartójába elrejtenie őket, mert az őrült módszerének lekoppintása látszik a legegyszerűbb megoldásnak.
A csónakmester vízhatlan zacskóba rejti a levágott füleket, az asszony testét pedig belelöki a csónak széléről a tengerbe. Már a nyílt tenger felé evez, hogy egy nagy kerülő után térjen vissza Abbáziába. Elégedetten szeli evezőjével a hullámokat, ritkán van az embernek ilyen szerencséje, hogy a kellemest összekötheti a hasznossal, gondolja.
Bumbauer Adolf a Fehér Nyírfa nevű orosz vendéglő teraszán ül a lányával, Edinával. Bumbauer előhúzza a zsebóráját, s ránéz szemrehányóan a lányára.
– Lassan vacsoraidő lesz, s anyád még sehol.
– Anya elcsatangolt. Talán Rubállal, a csónakmesterrel – Edina a szájára csap, már gyömöszölné vissza a kis fehér fogai mögé a mondatot, de már késő, apja homlokán egymás alá vonaglanak a ráncok az ingerültségtől.
– Mit mondtál? Rubállal találkozott?
– Dehogy találkozott… csak úgy gondoltam – dadog a lánya. – Hülyeségeket beszéltem.
– Most már magyarázd meg, amit az előbb mondtál.
– Nincs semmi jelentősége, apa, kérlek. Igazán semmi. Csak azért mondtam, mert láttam, hogy tegnap anya körül sündörgött a csónakmester a strandon. De ebből még nem következik az, hogy anya belement egy randevúba. Rubál különben is egy vadember szerintem.
– Ebből a tegnapi sündörgésből nagyon is következhet az, hogy anyád beleegyezett a randevúba – Bumbauer maga sem érti, miért nyílik meg a lánya előtt ilyen keserűen.
A Demoszthenésznek csúfolt, dadogó Kornfeld úr tolja el az asztaluk mellett az ősz halántékú, tiszteletet parancsoló Siegfried Nebelheimet. Nebelheim vet egy tűnődő pillantást Bumbauerre és a lányára, ahogy elgördül a székeik mellett.
– Elnézést – Nebelheim megállítja végül a totókocsit, úgy szól vissza a fűszeresnek. – Nem látták véletlenül a strandon Rubál urat, csónakmestert? Délután szerettem volna csónakázni egyet, de sehol sem találtam.
– Nem láttam, uram, sajnos – Bumbauernek szomorúan kong a hangja.
– Sajnos? – vonja föl a szemöldökét a tolókocsiban Nebelheim.
– Igen. mert a nejem is szeretett volna csónakázni.
– Rubál úrral?
– Ő a csónakmester, nem?
– Persze, ő a csónakmester. Temperamentumos ember ez a Rubál. Nem gondolja, Kornfeld?
A vörös szakállú Demoszthenész kajánul bólogat a tolókocsi mellett. Edinából kirobban a düh, valósággal rákiabál a tolókocsis úrra és a titkárára.
– Látták az anyámat vagy sem? Nyögjék már ki!
Ebben a pillanatban kis papírrepülő surran át az asztalok fölött, s Bumbauer úr vállán landol. A fűszeres csodálkozva veszi kézbe a papírrepülőt, úgy fogja, mintha békát tartana a markában.
– Valami van ennek a játékrepülőnek a farában.
Edina kikapja apja kezéből a repülőt, ő is megtapogatja a hajtogatott farát. Aztán kibontja a papírost. Két sárga fül hull ki a játékrepülő farából, koppannak az asztal lapján, mint a fáról levert ringlószemek.
– Hál’ istennek nem a mama fülei! Ezek szőrös férfi fülek!
Az emeleti terasz alatt, az utcán felsikolt egy nő, visítása nem akar abbamaradni.
– Női fülek vannak a virágtartó edényben! Rendőrség! Rendőrség!
– Biztos, hogy női fülek? – üvölt le Bumbauer a terasz korlátjáról.
– Két aranykarika lóg bennük, uram! Iszonyat, iszonyat!
Bumbauer lecsúszik a kőkorlát mellett a földre. A Nádor szálló felől két sisakos rendőr fut a helyszínre.
Marianne Vallée és Michel Laçon, a francia titkosszolgálat hadnagya és alhadnagya már több mint egy nap óta hasal a Plomini fjord fehér sziklái között, a félelmetes szorost éjjel-nappal szemmel tartva. Két oldalról meredeken zuhannak alá a fjord mélyen benyúló keskeny vizére a sziklák; az ember előtti elemek gigantikus harcát idéző táj kihaltnak látszik most. Tegnap sirokkó süvített végig az Adria mentén, fojtó meleggel bénítva meg még az állati mozgást is e partszakaszon, most az augusztusi pitymallatban sűrű, fehér köd ereszkedik alá a karsztokra, tejbegrízszerű masszaként ömölve végig rajta, a surranó, gyíkszerű mozgásokat és a déli növényzet erjedésének nedveit az ember előtti idők tájainak fehér csendjébe csomagolva. Van valami nyugtalanító, idegeket bénító kontraszt ebben a várakozásban, Marianne Vallée hadnagy és Michel Laçon alhadnagy lapuló várakozásában, hiszen a sűrű köd alatt úszó testük verejtékével keveredő növényi kigőzölgések illata, a fjord alattuk szürkén fodrozódó vize, a kövek élettelen nyugalma kívül helyezi őket az időn, téren, már-már a reális emberi életen is, belemossa őket a szerves és szervetlen létezés kozmikus nyugalmába. S ugyanakkor minden idegszálukkal összpontosítva, a feladatra koncentrálva ki kell szakítaniuk magukat ebből a békéből, az öntudatlan létezés harmonikus rendjéből, hogy az ember diszharmonikus világába tapogassanak idegvégződéseikkel, halló- és szaglószerveikkel, a felé a világ felé, ahol a brutális halál leselkedik rájuk, és ahol halált osztanak ők maguk is. Talán azért, mert mint annyi embernek rajtuk kívül, nekik sincs bátorságuk átlépni a hívó, vonzó, ezerféle jellel üzenő kozmikus lét csendjébe, az anyagtalanság vagy inkább más minőségű anyagiság, más felépítésű matéria mozgásterébe, így aztán inkább kihívják a halált, amelyet emberi értelmükkel elutasítanak ugyan, de lázadó, kíváncsi idegeikkel nem.
Marianne Vallée és Michel Laçon három napja nem mosakodtak, és semmiféle módon nem részesültek abban, amit a civilizáció áldásainak szoktunk nevezni. Figyeltek és szeretkeztek, de ölelni is úgy ölelték egymást a sziklák rései között, hogy közben állandóan szemmel tarthassák a fjordot odalent. Mintha a testük, az érzékszerveik, de még a testükön levő erotikus zónák között is valamiféle különös munkamegosztás jött volna létre; mikor Michel élvezett, akkor Marianne szinte érzéketlen maradt, csak a fjord vizét figyelte; a fiú hiába harapdálta a mellbimbóit, hiába csiklandozta ujjával, nyelvével klitoriszát, kemény vesszőjével hüvelyét, érzéketlenek maradtak Michel lihegő gyönyörében ezek a máskor oly izgékony tájak. És fordítva, mikor Marianne sikoltotta gyönyörét Michel Laçon szájába, akkor a fiatal alhadnagy nem tudott élvezni, csak gépiesen mozgott a szeretett nő testén akár egy felhúzott automata, mert Marianne helyett ő figyelte a vizet, hogy mikor tűnik fel a hajó. Furcsa, hogy erekciója mégsem szűnt meg közben; úgy szeretkezett, mint aki izgalmas újságcikk olvasása közben emeli a falatokat a szájába.
Lent, a fjord szürke vizén eddig semmiféle mozgás nem látszott. A pirkadati köd csak nem akar feloszlani, inkább egyre ijesztőbben terjeng a hasadék örvénylő vize felé is. Michel belecsókol Marianne nyakába. A vörös hajú nő átkulcsolja a fiú tarkóját, s úgy szorítja le arcát kedves erőszakkal széttárt combjai közé. Michel beletúr nyelvével a vörösesszőke ágyékbozótba, a bíborhasadékba, amelyben, mint patak medrében a felkavart homok, három napi párzásuk közös nedvei ülepedtek le. Marianne a fiú verejtékét csókolja a homlokához pár perc múltán lehajolva, az izzadságot, amelyet a pirkadat csípős levegője sem tudott felitatni.
Lépések hallatszanak a ködben, nem lopakodó, hanem határozott léptek, valaki egyenesen feléjük tart, már fel is bukkan egy kreol bőrű, fekete hajú, fiatal tömzsi férfi, ládát cipel a hóna alatt.
Michel és Marianne már célba vették a férfit a mannlicherekkel, a tömzsi alak egy csöppet sem hátrál meg ettől, leteszi a ládát a sziklára, s felemelt kézzel folytatja feléjük útját.
– Ha az Isztriai-félszigeten eluralkodik a rettegés, akkor Franciaországban is eluralkodhat – mondja a jelszót franciául, s már előttük áll, karját még mindig a magasba tartva.
– Hogy hívják? – csattan Marianne hangja.
– Étienne Vadimière.
– Milyen nemzetiségű?
– Szíriai vagyok. De már Franciaországban születtem.
– Ki küldte?
– Lavalle alezredes.
– Mit hozott?
– Robbantó anyagot. Dinamitrudakat. Lavalle alezredes szerint önöknek szükségük lehet rá. Csak most tudtam idejönni. Ahogy a rádióadásukat vették, ahogy megmondták, hol helyezkednek el, engem rögtön indítottak Velencéből. Polából automobillal jöttem.
– Nem hallottunk automobil zajt. – Michel először szólal meg. – Pedig ugyancsak kifinomult a fülem, Vadimière úr.
– Nem is hallhattak. Jóval odébb parkoltam le.
– Miért?
– Azért, mert ha valahonnan Mitterburg felől jönnek azok, akikre önök várnak, akkor megláthatták volna a kocsit.
– Melyik városban éltek a szülei, Vadimière úr? – Marianne arca már felengedett, szinte derűs mosolyt sugárzik.
– Avignonban.
– Akkor ön nyilván Avignonban nőtt fel, jól mondom?
– Igen. Avignonban éltem húszéves koromig.
– Ismeri a Glória szállót, amely a vasútállomástól tíz percre van gyalogosan?
– Hogyne ismerném.
– Talán a tulajdonosnőt is ismeri? A kövér Françoise nénit, aki olyan jókat tud nevetni minden apróságon?
– Nem egyszer ültem az ölében gyermekkoromban. Apámnak az állomás közelében volt a fűszerboltja.
– Kitűnő, barátom. Most már tökéletesen megbízom önben – Marianne elégedetten veregeti meg a tömzsi férfi vállát, másik kezében kés villan. Még mielőtt egy mozdulatot is tehetne a jövevény, a kés pengéje már átszakítja a gyomorfalát.
– Üdvözlöm a jó kedélyű Françoise nénit – súgja a sziklára lecsúszó férfi arcába.
– Ki volt ez? – Michel dermedten figyelte a jelenetet.
– Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy Françoise néni nem létezik. Én is éltem fél évig Avignonban. Azt a szállót a sánta Pierre Maurière vezeti ma is. Az ő felesége pedig egy keszeg, életunt nő. Akkor hallották csak nevetni, amikor az anyósa rálépett egyszer a vízben egy tengeri sünre.
A haldokló férfi vászonzubbonya alját egyre táguló vérfolt üti ár. Még él a tömzsi idegen, hörögve ejti a szavakat.
– Kötözzenek… be… elvérzek…
– Kinek dolgozik? Gyorsan feleljen! – hajol le a haldokló férfi szájához a vörös hajú nő. – Akkor bekötözöm, és automobillal orvoshoz viszem.
– A törököknek.
– Honnan tudta a jelszót?
– Megölték… az összekötőjüket…
– Hol van az isztriai központjuk?
– Mitter… burg mellett…
– Köszönöm, barátom – Marianne pillantása szinte gyengéd. – Sokat segítettél.
A véres pengéjű kés még egyszer megvillan. A haldokló férfi torka fölött. Az elmetszett gégéből úgy spriccel ki a vér, mint amikor egy kisebb szökőkutat indítanak be. Marianne már elugrott a halott török kém mellől, a fehér sziklát öntözi a férfi vére.
Odalentről motorzúgást hallanak. Már látják is a kis hajó előtt haladó motorcsónakot.
– Még ne használjuk a rakétapisztolyt, Michel. Megpróbálunk mással jelezni – Marianne a sziklán fekvő hullát nézi mereven.
Michel azonnal megérti. Fémbőröndjükből előkerül a benzines palack. A fiú meglocsolja a török ügynök hulláját bőségesen. A motorcsónak a fjord kijárata, a tenger felé kinyíló sziklatömbök felé rohan. Már közeledik ahhoz a ponthoz, amely felett ők helyezkedtek el figyelőállásban. A motorcsónak mögött a kis gőzhajó halad öt-hatszáz méterrel lemaradva. Michel Fejjel lefelé lógatja alá az ügynök benzinnel lelocsolt hulláját, Marianne a gyufás skatulya széléhez szorítja a gyufaszálat. Öt-hat méterre van az ügynök sziklatömbről lelógó fejének vonalától a motorcsónak, Marianne most gyújtja meg a hullát, s Michel ebben a pillanatban már el is engedi a lángoló emberfáklyát. Pörög lefelé az eleven emberfáklya az iszonyatos tengeri szakadékba, s rázuhan a rohanó motorcsónakra. A felrobbant tartály darabokra tépi a csónakot a benne ülőkkel együtt, a lángcsóva úgy csap fel a fjord vizén, mintha egy benzinkút égne.
Pár perc telik el, s már hallatszik is a repülőgép motorjának berregése. A repülő szinte rásiklik a támadást a fjord bejárata, a nyílt tenger felől, vagy felülről, a sziklatömbök pereméről váró matrózokra, géppuskája végigveri a fedélzetet. Ebben a pillanatban felröppen Marianne kezéből a rakétapisztoly világító lövedéke is, ez jelzi a pilóta és a géppuskás számára, hogy több kilométeres körzetben feltehetően tiszta a levegő. A repülő leír egy kört, s aztán újra a kis hajó fölé repül. Most már nem száll le olyan mélyre, mint az előbb, de ahhoz elég alacsonyra, hogy a pilóta kioldja a gép kis bombáját A gőzhajó darabokra szakad a robbanás erejétől, a detonáció hangját a függőlegesen alázuhanó sziklafalak megsokszorozzák.
Két túlélő maradhatott az égő, süllyedő hajóroncson, mert csak két férfi veti bele magát a fjord szürke vizébe. A repülőgép föléjük siklik, a géppuskalövedékek átverik az úszó emberek koponyáját, A robbanás által kibelezett hajó teste már alámerült a fjord vizébe, zsíros, jódsárga színű, szúrós szagú folyadék úszik a lesüllyedt roncs fölött. Marianne Vallée hadnagy és Michel Laçon alhadnagy még odafönt is érzik a különös, szúrós szagot, hátra is hőkölnek tőle: úgy szúr a magasból belélegzett szag, mintha apró injekciótűket döfködtek volna az orrlukaikba.
Villognak a színes fények a Szoknyás Cápa nevű mulató színpadán, de a színpad üres egyelőre, mindegyik vendég az asztalok között kifeszülő drótkötelet nézi, amely fölülről, a színpadi padlástérből kígyózik ki, és homorú ívben köti össze a színpadteret az éjszakai lokál hátsó falának magasan fekvő, ki tudja hová nyíló ablakával.
Elindul a drótkötél a színpad padlásteréből, öblösen lebeg az asztalok fölött a meztelen táncosnők súlya alatt, elöl a kígyótestű Sabáta leng, mögötte a botrányosan fiatal Minette, aki úgy első blikkre akár a liliomtiprás képzetét is felidézheti egyes vérmes urakban. Aztán Thea, a törékeny testű ázsiai baba lebeg el a színpad fölött mint egy karcsú, sárga liliom, végül a robusztus testű kávébarna szépség, Zamba tűnik fel az erotikus látomás utolsó pucér tündéreként. A drótkötél nagyon lassan mozog, a vendégek felugrálhatnak közben a székekről, simogathatják, csókolhatják a fölöttük ellebegő táncosnőket, úgyis csak a lábukat érik el.
Minette, a kacér kis bestia megkavarja egy kicsit lebegése közben lábujjaival a középen ülő, ősz szakállú öregúr kávéját, a, mellette ülő férfiú felugrik az asztal lapjára, így várja Minette-t, aki nyúlánk combjai közé veszi egy pillanatra a férfiú busa fejét.
Charlotte de Perella márkinő a lokál egyik szeparéjában ül Balázs Sándor főkapitány és a borzas, rövid hajú, Bécsben felszedett Ella között. Charlotte aranykontyát gyémántdiadém fogja össze, mélyen dekoltált fekete estélyi ruhájából úgy emelkedik ki hófehér mellének két kúpja, mint ahogy a lágyan kerekülő csúcsok törnek a fennsíkból az égre. Ella apró kis keze eltűnik az asztal márványlapja alatt, s Charlotte hosszú szoknyája alá benyúlva, a selyemharisnyás lábszáron végigkúszva a pazarul megfeszülő, majd elernyedő combokig hatol föl mohó tenyere. Perella márkinő mosolyogva tűri a simogatást, finom ujjai csak akkor fogják présbe Ella kézfejét, amikor a fiatal lány érdeklődése már a bugyi alatti tartományokra is kiterjedne.
Siegfried Nebelheimet ezekben a pillanatokban támogatja be a Demoszthenésznek becézett titkára a lokál másik oldalán levő szeparéba; Charlotte ránéz az őszülő halántékú, markáns arcú férfira, Zsebelhetőimre, s az orrcimpái finoman megremegnek Rémületet nem tükröznek fegyelmezett vonásai, csak a szeme alatt mélyül el lilás kontúrral az árnyék.
– Valami baj van? – a vadóc Ella érzékszervei különlegesen érzékeny antennaként műkődnek.
– Majd később – Charlotte úgy mosolyog, mintha valamilyen adomát készülne előadni. – Most csak annyit, hogy a volt német főnököm ez az úr. Már délután, a tengerparti sétányon is eltűnődtem, honnan ismerem.
– Nem tévedsz? – a főkapitány szemében csodálkozás van.
– Nem tévedek Az Ezredes ül odaát a szeparéban. Kozmetikai műtétje lehetett, mert nagyon megváltozott az arca.
– Győző szitává lőtte tavaly a lábát a milánói gyors tetejéről, amikor az Ezredes felkapaszkodott a kötéllétrán a Zeppelinre.
– Tudom. Sándor bácsi. De nem lőtte szitává a lábát. Csak két browninggolyót engedett bele.
– Szeretem ezt a pontosságot. Az ágyban is ilyen pontos vagy, Charlotte?
– Ott is. Most például azt is tudom, Sándor bácsi, ahelyett, hogy az agyát tornáztatná, a nadrágjában moccanó erekciójával foglalkozik.
– Te aranyhajú dög – röhincsél a Kossuth-szakállas főkapitány. – Láttam, hogy ez a kis leszbika simogatja az asztal alatt a combodat.
– Hadd simogassa, ha jól esik neki. Talán térnénk vissza az Ezredesre. Kétszer találkoztam vele mindössze, de a szemén láttam, hogy felismert.
– Én nem ismerem azt a pofát, akiről beszéltek – Ella úgy dörgölődzik Charlotte felsőtestéhez, hogy a megrezzenő, hatalmas szépségű emlőkhöz érhessen egy pillanatra. – De azt az alakot, aki betámogatta, azt igen. Kornfeldnek hívják.
– A strandon valaki Demoszthenésznek nevezte a háta mögött – tűnődik Charlotte de Perella. – Nézzük csak. Dadog, tehát Demoszthenésznek csúfolják. De természetesen nem az Ezredes, aki Siegfried Nebelheimnek nevezi itt magát. Szemtől szembe senki sem meri ezt a pofát Demoszthenésznek gúnyolni. Csak a háta mögött hívják így az abbáziaiak.
– Egyszer az Augsburg melletti táborban is Demoszthenésznek szólították – Charlotte és a főkapitány egyszerre kapják fel a fejüket Ella közlésére. – Egy leszerelt felderítő tiszt szólította így, valakit meglátogatott akkor a táborban. Kornfeld erre ököllel vágott az arcába. Szétválasztották őket nem került sor verekedésre.
– Elképesztő! – Charlotte ajkának érzéki húsába harap izgalmában. – Megvan a másik emberünk! Mert nyilvánvaló, hogy akkor is dadogott. Mikor huszonhárom évvel ezelőtt Walter Balthazár parancsára megölte Rudolf trónörököst és Vetsera Mária baronesse-t. Erről van szó! Akkor Demoszthenész lehetett a fedőneve. Valamelyik szellemeskedő főnöke találhatta ki ezt a nevet számára. De a kettős gyilkosság után fedőnevet változtatott mindenkinek megtiltották, hogy Demoszthenésznek nevezzék A felderítő munkába belevitt szellemeskedés mindig megbosszulja magát. Nem lett volna szabad annak idején Demoszthenésznek nevezniük. Mert például most itt is. Abbáziában, magától értetődően kezdték el Demoszthenésznek gúnyolni.
– Jó volna, ha a barátaink záróráig maradnának Mit csinálsz, te kis buzi lány! – Sándor bácsi izgatottan rágja bajuszát – Megnyaltad Charlotte tenyerét.
– Ha jó lesz Sándor bácsi, éjszaka megnézheti, hogy csókolom végig Charlotte lábát – a bécsi külvárosi lány kidugja a nyelvét a főkapitányra.
– Kuss! Igen? Legalább a hajlott koromat tiszteld. Ha már kenyeret adtunk neked. Te mit szólsz ehhez a kis nőfaló szörnyhöz? – simogatja meg Charlotte dekoltált ruhából kivillanó hónalját.
– Nem tudok a munkámra koncentrálni, ha kétfelől taperoltok. Lehet így dolgozni, kérdem én? Egy buja, agg szatír és egy homokos kamaszlány kereszttűzében?
– Ella! Megengedem, hogy szájon vágd a márkinőt! Én tudod, hogy nem ütök meg nőket.
Odaát a szemközti szeparéban Siegfried Nebelheim leejt véletlenül a földre egy papírlapot A titkára nem veszi észre. Annál inkább a szeparéhoz közeli asztalnál ülő Ventura gróf. Felkel barátja, Guiliano gróf mellől, s előzékenyen nyújtja az asztallapról lehullt papirost Nebelheimnek. Az őszülő férfiú köszönetet biccent a fejével.
– Vigyázzunk – súgja Charlotte. – Ez a Ventura gróf nagyon is elolvasta, hogy az Ezredes mit írt arra a papírra.
A meztelen táncosnők most lebegtek át utoljára az asztalok fölött Minette tűnik el utolsóként a hátsó falba épített magas ablakban, búcsút int kezével és lábfejével a férfiaknak.
A főkapitány fizet. Kimennek a forró abbáziai éjszakába, megállnak a mulató portáljától húsz méterre egy ciprusbokor mögött.
– Biztos, hogy gyalog szokott hazamenni? – kérdezi izgatottan a főkapitány.
– Biztos. Öt percre lakik a mulatótól.
Húsz percet kell várniuk, amíg Minette nyúlánk alakja felbukkan a tengerparton. Egyedül van a lány, az imént még meztelen bőrére fűzöld szaténruhát öltött. Charlotte és Ella két oldalról körülveszik Minette-et. Másodpercek alatt játszódik le az egész.
– Szállj be az automobilba – int hátra a fejével Charlotte. – És egy hangot sem, mert a barátnőm szétlövi a csinos fejecskédet.
– Helló! – mosolyog Minette-re Ella browning pisztollyal a kezében. – Igyekezzél, kicsi baba.
Sándor bácsi helyeslően bólogat mindehhez egy méterrel odébb. Minette-et betuszkolják az automobilba, már Charlotte is szállna be a vezetőüléshez, amikor Ventura és Guiliano grófok lépnek a márkinő mellé, mintha a földből nőttek volna ki.
– Mit akarnak ezzel a lánnyal? – Ventura gróf kérdésében kétségtelenül sok agresszivitás van.
– Csak elbeszélgetünk Minette-tel, uram – Charlotte csücsörit ajkával a férfi felé, s bal könyökének hegye mint egy karó vágódik bele Ventura gyomorszájába. Jobb tenyerének éle Guiliano gróf halántékára csap le, a férfi úgy zuhan a földre, akár egy letaglózott ökör. Az előregörnyedt Ventura a zsebéhez kap, de Perella márkinő lába kirúgott már közben; cipőjének orra az ágyékán találja a férfit Ventura megint előregörnyed, még fájdalmasabb arccal, mint az előbb, ám nem sokáig görnyedezik így, mert a szőke nő tenyerének éle újból lecsap, ezúttal a szinte felkínált tarkóra.
Ventura és Guiliano grófok egy-egy rongycsomónak tűnnek a földön, amikor Charlotte indítja az automobilt.
– Hová visznek? – Minette olyan arccal nézte végig a két arisztokrata ronggyá verését, mint aki nem akart hinni a szemének.
– Megtudod mindjárt. Egy kicsit elbeszélgetünk veled, leányom – dörmög a főkapitány. – Régi barátaid várnak rád. Ne türelmetlenkedj, ha mondom.
A villanegyedben kapaszkodik föl az automobil, majd ráfordul a Monte Maggioréra vezető útra. Csavart ágú cédrusfák és tömött lombú ciprusfák között berreg fölfelé az automobil. Aztán pineák és olajfák törzsei között haladnak. Bekanyarodnak egy kis feketefenyő-erdőbe. A villa ebben az erdőben van, patak folyik el a kerítés mellett.
– Kendőt sem borítottak a szememre. Nem örülök – Minette körülnéz a villa homlokzata előtt. – Ez azt jelenti, hogy itt akarnak tartani a végtelenségig.
– Meglátjuk, leányom – dörmög a főkapitány szelíd hangon. – Szálljál ki szépen.
– Fantasztikusan verekszel – Ella megkörmöli Charlotte tenyerének közepét – Egyre jobban bukom rád, tudod?
Minette ránéz a sovány macskához hasonlító Ellára, aztán felröhög.
– Egy leszbikus lánnyal fognak őriztetni? Szép perspektíva, mondhatom!
– Kuss! – Ella akkorát csavar Minette fülén, hogy a táncosnő térdre rogy a fűben a fájdalomtól. – Ha sértegetsz, elvágom a torkodat te német spion!
Charlotte nagyokat kuncog közben. Megsimogatja Ella rövid haját s azon derül, hogy egy héttel ezelőtt még Ella is német spion volt „Hogy lehet megbízni Ellában?” – kérdi a logikusan gondolkodó énje. S válaszol rá a másik, az érzelemember, az ösztönember: „Megbízhatsz benne, Charlotte.” A kábítószerről is leszokott. Most már csak iszik, de azt is mértékkel. Nem is volt olyan veszélyes az a kábítószerezés. Több volt benne a hencegés, mint az igazi függés.
A villa oszlopsoros teraszán leültetik a táncosnőt.
– Mit akarnak tőlem? – zihál Minette.
– Csak egy kis segítséget – mosolyog rá Charlotte de Perella. – Írsz egy levelet Walter Balthazárnak, hogy ma éjszaka elraboltak, s egy villába hurcoltak. Váltságdíjat fognak követelni tőled, de nem most hanem majd később. Hogy miért csak később, azt nem tudod. Az elrablóid megfigyelték, hogy fontos kapcsolataid vannak, ezért joggal gondolták, hogy szép pénzt fognak érted fizetni. Addig is azonban, amíg sor kerül erre, írsz a szeretett férfinak, mert félsz és vágyódsz utána. Az elrablóid megengedték, hogy írjál neki, sőt azt is megengedték, hogy Walter Balthazár válaszoljon neked. A tengerparton a Quarnero szálló terasza mellett levő tamariszkusz bokrok közé rejtse a levelet négy nap múlva, szombaton reggel 9 és 10 óra között A terasz kőkorlátjának végébe ültették a tamariszkusz bokorsort nem lehet eltéveszteni, mellette négy datolyapálma van. Megértetted, hogy mit kell írnod?
– Mit akarnak Balthazártól? Ezek szerint tudják, hogy az Otto Hartmann csak álnév.
– Tudjuk. Azt szeretnénk, ha Walter Balthazár levelet írna neked.
– Az írására van szükségük. Bizonyítékként akarják felhasználni.
Senki sem cáfolja Minette állítását. A táncosnő végignéz rajtuk, aztán megrázza a fejét.
– Nem teszem meg.
– Dehogynem teszed meg – Charlotte hideg mosolya nem sok jót ígér. – Fordulj csak meg!
Kánya Győző, Kolozsi Izabella és Paul Lecoque, a párizsi rendőrkapitányság főfelügyelője áll Minette mögött.
– Ismerősök az urak? És a hölgy is? – kuncog Sándor bácsi. Minette sápadtan bámul Lecoque bajuszos, vidám arcába.
– Igen. Ez az ember tartóztatott le tavaly szeptemberben Nizzában. Ez a másik pedig lelőtte Vanda von Sickingent.
– Ki volt Vanda von Sickingen, mondd szépen! – Kolozsi Izabella hangja felettébb behízelgő.
– Úgy is tudják, minek mondjam?
– De mi a te szádból szeretnénk hallani.
– Vanda von Sickingen a német titkosszolgálat tisztje volt – nyel egyet Minette.
– És a nizzai Zöld Fátyol mulatóban elkövetett tömegmészárlás egyik szervezője és végrehajtója. Az azóta szintén halott Schliemann őrnaggyal együtt.
– Nekem semmi közöm ahhoz, ami a Zöld Fátyolban történt! Azért is nem ítéltek börtönre, csak javítóintézetre.
– Ahonnan megszöktél – szólal meg Kánya barátja, Lecoque. – Most pedig itt táncolsz Abbáziában. Pedig még tizenöt éves sem vagy. S a német titkosszolgálatnak dolgozol. A német titkosszolgálat alezredese, Walter Balthazár a szeretőd. Mit gondolsz, milyen sors vár rád, ha visszaviszlek Franciaországba?
Minette hallgat Kánya Győző szólal meg.
– Megírod a levelet?
– Megírom – bólint Minette, s a könnyei elerednek.
– Melyik táncosnő dolgozik még a németeknek rajtad kívül?
– A németeknek egyik sem. Keveset tudok róluk. Csak sejtem, hogy időnként rejtélyes útjaik vannak. Különösen Sabátának.
– Ki dolgozik még Abbáziában a németeknek?
– Dr. Erera Kázmér, a Fő utcai trafikos. Takarékpénztári igazgató volt de sikkasztott. A rokonai elintézték, hogy ne csukják le. Így lett belőle trafikos és német ügynök.
– Ererának mi a feladata?
– Az, hogy az abbáziai ellenkémek mozgását figyelje. Különös tekintettel a mindjárt kirobbanó balkáni háborúra.
– Úgy beszélsz, mintha nem is kamaszlány lennél – Izabella figyelmesen nézi Minette-et a Cicuskát – Felnőtté érlelt az a rothadás, amiben élsz.
– És maguk mit csinálnak? Milyen alapon leckéztetnek pont engem? Maguk talán nem ugyanúgy hírszerzéssel foglalkoznak, mint én?
– Mi igyekszünk emberi ügyet is szolgálni. A nemzeti önvédelmi céljaink mellett. De ugyanez nem hiszem, hogy elmondható rólatok is. Magyarországon és Franciaországban is alkalmam volt látni az utóbbi évben, hogy milyen módszerekkel dolgoztok. És milyen célokat követtek. Most pedig ezek az embertelen kísérletek az Isztriai-félsziget közepén valahol – Kánya hirtelen elhallgat fürkészve nézi a lány rezzenéstelen arcát – Erre még visszatérünk, Minette. Most menjünk tovább. Dr. Erera Kázméron kívül kik dolgoznak még a németeknek?
Minette most makacsul hallgat Kánya látja az arcán a félelmet
– Menjünk sorba. Walter Balthazár hol van most?
– Bécsben.
– Ismered a címét?
– Több címe is van. De egyik helyen sem lakik, azt hiszem. Meg fogja kapni a levelemet ne aggódjanak.
– Az Ezredes Abbáziában van? Ugye nem most hallod először ezt a nevet?
Minette beharapja a száját.
– Megöl, ha kiadom.
– Nem tud megölni, ha okosan választasz.
– Vagyis csak egyetlen lehetőségem van. Az, hogy magukra bízom a sorsomat.
– Pontosan így van. A részleteket majd megbeszéljük Más országba mész, ahol kiszállhatsz őrökre ebből a veszélyes partiból. A költségeidet fedezzük természetesen.
– Nem akarok kiszállni a partiból. Megszerettem ezt a munkát De el kell majd tűnnöm innen. Itt maguk sem fognak tudni megvédeni.
– Megbeszéljük a részleteket De előbb mesélj. Mindent mondj el. Szerelmes vagy Walter Balthazárba?
– Nem vagyok szerelmes. Akkor nem segítenék maguknak tőrbe csalni őt Walter remek férfi az ágyban. Ez minden, ami hozzá köt.
– Siegfried Nebelheim. A tolókocsis férfiú – Charlotte de Perella int Kányának, hogy ő akarja folytatni a kihallgatást. – Mi a véleményed róla?
– Ő az Ezredes. A szemeden látom, hogy te is tudod.
– A Demoszthenésznek gúnyolt titkára?
– Most hallom először, hogy Demoszthenésznek gúnyolják, Kornfeldnek hívják egyébként. Ő is a németeknek dolgozik természetesen.
– Hány német ügynök van még Abbáziában és a környéken?
– Ferrari gróf, Ventura gróf, Guiliano gróf. És van még egy olasz barátjuk. Boldoninak hívják. Ő is arisztokrata. De ő bizonytalan pont a németek szemében.
– A te dolgod mi volt Abbáziában?
– Erera Kázmérral tartottam a kapcsolatot. Azonkívül önállóan is szereztem híreket.
– Ererától milyen anyagot kaptál? És kinek továbbítottad? Az Ezredesnek?
– Igen. Mindig lezárt borítékban adta át az anyagot. Nekem sem volt szabad felbontanom. Az Ezredesnek az az elve, hogy nem szabad támaszkodnom más ügynökök információira. Magamnak kell mindent kinyomoznom. Ezzel, gondolom, Erera munkáját is ellenőrizte. De én mindig felbontottam a leveleket. Tudnom kellett, hogy mi van bennük. Képtelenség úgy élni, hogy az ember nem tudja, honnan leselkedik rá a veszély.
– Mit tudtál meg?
– Rubál, a szerb csónakmester ügynök. Belgrádnak dolgozik. A bolgár Pirinkó, aki a Monte Maggioréra szokott túrákat vezetni, Szófiába jelentget, Papadopulosz, az osztrigaárus Athénba. Az orosz vendéglő, a Fehér Nyírfa az orosz felderítők bázisa.
– Kik dolgoznak a Fehér Nyírfában?
– Papalov, a tésztaképű tulaj. Aztán Olga Baranova, a nagyseggű énekesnő. Olyanok a mellei mint a görögdinnyék. Kutuzov, a kitüremkedő ádámcsutkájú csapos. S végül Dumcsev, a keszeg pincér is orosz ügynők.
– Sabáta, a főnököd? A kígyótestű táncosnő kinek dolgozik?
– Nem tudom. De nagyon valószínű, hogy olyan hatalomnak, amelyik valamilyen módon együttműködik a németekkel.
– Minek tulajdonítod ezt az elképesztő nyüzsgést Abbáziában és az Isztriai-félszigeten? S az Ezredesnek mi a véleménye erről?
– Valami készülődik az Isztriai-félszigeten valahol.
– Mitterburgban? – csap le Kánya.
– Talán ott. Vagy a környékén. Két várról van szó. Béta és Gamma. Így emlegetik őket. Valamilyen kísérletek folynak ezekben a várakban. Még annyit tudok, hogy a kísérleteknek erősen közük van a kábítószer-kereskedelemhez és a Balkánhoz. S ehhez a rövid időn belül kitörő balkáni háborúhoz.
– Holnap meg kell írnod a felmondóleveledet is, Minette. Azt írod majd benne, hogy sürgősen vissza kellett térned Franciaországba. Sabátának címezed a levelet, ő ott a tulajdonosnő.
A hold hideg fénye csak a rózsák között szüremlik be a lugasba, ahol Kolozsi Izabella és Paul Lecoque ülnek egymás mellett egy padon. A rózsák deresedő levelei között fellátni a milliárdnyi csillagot hunyorogtató augusztusi égboltra, alatta oly parányi és jelentéktelen tragikomikus ágálásaival az ember.
Kánya Győző és Charlotte de Perella odébb sétálgatnak a telihold által megvilágított parkban. Paul Lecoque rágyújt egy cigarettára, Izabella látja, hogy enyhén remeg a francia főfelügyelő keze.
– Feszültség van benned, Paul – a magyar nő francia barátjuk kézfejére csúsztatja a tenyerét egy pillanatra.
– Lehet – sóhajt Lecoque. – Ronda ügybe másztam megint bele. Valahogy nincs szerencsém mostanában. Szeretem a munkámat, jól tudod. Talán értek is hozzá valamelyest. Az emberi szabadság ellen elkövetett bűn minden formája gyűlölettel tölt el. De hogy lehet tiszta szívvel nyomozni egy olyan ügyben, amelyről hamar kiderül: nem közönséges bűntények sorozata. Olyan erőcsoportok érdekei, hátborzongatóan aljas érdekei keresztezik itt egymást, hogy szinte lehetetlen az igazságot kihámozni. Arról nem is beszélve, hogy ezek az erők egyszerűen eltaposnak engem, ha beleavatkozom a játszmájukba.
– Nem vagy egyedül, Paul. Mondj el mindent, amit tudsz.
– Úgy is elmondtam volna mindent. Nem kellett volna ezt a minden szót úgy megnyomnod.
– Most megsértődtél?
– Nem. Ne haragudj. Úgy látszik, betegesen érzékeny vagyok. Tavaly szeptemberben nem az állásommal játszottam, amikor hagytam, hogy Charlotte de Perella márkinőt Marseille-ből Olaszországon át Budapestre szöktessétek? Meg segítettem is nektek, jól tudod.
– Köszönöm. Paul, hogy ezt tetted. Charlotte kiváló ember. Fantasztikus képességei vannak és tiszta a szíve. Nem is tudom már elképzelni, hogy milyen keserűség vihette annak idején a németek táborába. – Izabella keze újra Paul kezéhez ér, a férfi felemeli a lány karját, s megcsókolja a halványkék erekkel pulzáló vékony csuklót.
– Hasonlít ez az eset egy kicsit Párizs Rémének tavalyi históriájához. Csak még sokkal félelmetesebb és mocskosabb. Akkor viszonylag egyszerűbb volt a képlet. Felbukkan Párizsban egy őrült, akinek az a mániája, hogy sorra mészárolja le a kiválasztott intelligens embereket. Férfiakat és nőket vegyesen, s aztán lakmározik a gyilkosság után a nyers agyvelőjükből. Mert azt hiszi, ettől ő is okosabb lesz. Eddig a pontig egyszerűnek látszott az ügy. Csak el kellett Párizs Rémét kapnom. De utána, Izabella! Mikor a német titkosszolgálat rájött, hogy Párizs Rémét kiválóan fel tudják használni a politikai és katonai indítékú gyilkosságaikhoz. Attól kezdve nagyon összekuszálódtak az ügyek. Már nem is nyomozó voltam, hanem úgy éreztem magam munka közben, hogy én is valamiféle ügynök vagyok.
– Az mégis egyszerűbb munka volt, mint ez a mostani. Te Párizs Rémét hajszoltad, a német Ezredes és a társai felhasználták őt a céljaikra. Mi is az Ezredest és Vanda von Sickingent üldöztük. A céljaink találkoztak.
– És Korompay Aliz? Az ő esetében is találkoztak a céljaink? Hiszen ti azt a Korompay Alizt akartátok elhurcolni és magyar bíróság elé állítani, aki akkor már francia állampolgár és a francia titkosszolgálat hadnagya volt!
– Tudom mit akarsz ezzel mondani, Paul. Nem szoktál te ilyen régi dolgokon rágódni. Ha mégis ezt teszed, okod van rá. Mert most is ellentétbe került egymással a nyomozói munkád és a patriotizmusod.
– Pontosan erről van szó.
– És nálunk nem erről van szó? – Izabella hangja csattan a sötét lugasban. – Mi Bécsben kezdtük a nyomozást a huszonhárom éve meggyilkolt Rudolf trónörökös és Vetsera Mária baronesse ügyében. Már akkor tudtuk, amikor elkezdtük a nyomozást, hogy Rudolf főherceget és Vetsera Máriát a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. A szövetségeseink. S mi mégis elmentünk Bécsbe. A te kötelességed talán nem ugyanez? Nem ugyanígy kell neked is gondolkodnod?
Paul Lecoque hallgat a sötétben. Kezei rákúsznak Izabella széles besenyő arcára, szája a nő ajka fölé hajol. Izabella ajkai szétnyílnak, egymás ínyét, nyelvét, fogait keresik némán, moccanatlanul. Aztán kezük lehull egymásról, egymásra tapadt szájuk visszahőköl hirtelen. Hallgatnak. Nem kommentálják az eseményeket.
– Elmondok mindent, Izabella – szólal meg hosszú hallgatás után Paul Lecoque. – Az előzményeket már ismered. Pierre Rombole-t hajszoltam az utóbbi időben. Kábítószercsempészet plusz két gyilkosság. Rájöttem, hogy Pierre Rombole az öccsét, Yves Rombole-t is beszervezte a kábítószer ügybe. Nagy volumenű ügynek látszott ez az első perctől fogva. Az indiai kenderültetvényekig, a törökországi mákföldekig nyúltak vissza a szálak, Marseille-en, Párizson, Szicílián, Velencén át jöttek a szállítmányok, főleg az Isztriai-félszigetre. Mikor rájöttem, hogy az Isztriai-félsziget valamiféle központ, lerakodóhely, megdöbbentem. A félszigetet, de főleg a félsziget belsejét a nemzetközi kábítószerláncolat sosem érintette. Egyáltalán nem alkalmas lerakodásra, elosztásra. Megértettem, hogy nem elosztásról van szó, hanem arról, hogy valamilyen célból az Isztriai-félsziget belsejében tárolnak nagy mennyiségű kábítószert. A kábítószercsempészeket Konstantinápolyból és Ankarából fizetik. A megrendelők törökök. Egy török cég használja fel a kábítószert valamilyen célra. Hogy nem kábítószerélvezőkhöz juttatják el az ópiumot, a morfiumot és a hasist, az biztos. S mikor erre rájöttem, akkor történt egy váratlan fordulat. Pierre Rombole-t szénné égett állapotban találtuk meg a lakásán. Az öccsével közös lakásán. Yves Rombole megszökött. Térképeket találtunk a lakásukon. Az Isztriai-félszigetre vezettek a szálak. Azt már tudtam, hogy a Rombole-fivéreknek Abbáziában élnek az összekötőik. Azt hittem, nektek is azt mondtam, hogy Pierre Rombole-t az öccse gyilkolta meg. A bűnügyi orvosszakértő azonban nemrég derítette ki a fogsor alapján, hogy az elszenesedett holttest nem Pierre Rombole-é, s nem is Yves Rombole hulláját találtuk meg. Az orvosszakértőnk a Rombole-fivérek közös fogorvosánál nézett utána a testvérek fogsorának. Egyik sem egyezik a benzinnel leöntött hulla koponyájának fogsorával. Pierre Rombole tehát él. Itt van valahol az Isztriai-félszigeten. Talán éppen Abbáziában. S azt a bankárlányt, Gruber Idát, az Abbázia szálló szobapincérét és Bumbauernét éppen ő gyilkolta meg. S nyilván itt bujkál vele az öccse, Yves Rombole is.
– Bumbauernét nem a Rombole-fivérek gyilkolták meg. Fiuméből megjött a szakértői vélemény. Más kést használtak, amikor lemetszették a füleit, és egészen más a vágás iránya is. Alulról fölfelé metszett a fültőnél a kés, a másik két esetben pedig fölülről lefelé. Persze nem lehet kizárni, hogy a bankárlányt és a szobapincért az egyik Rombole fivér gyilkolta meg, Bambuernét pedig a másik. De valahogy nem hiszek ebben. Két, egymástól független ember gyilkolt itt, egészen más céllal. Bumbauerné megláthatott, megtudhatott véletlenül valamit Abbáziában hemzsegnek most a kémek. Valakit leleplezhetett akaratlanul is. Őt ezért gyilkolhatták meg.
– A többi gyilkosság is érthetetlen. A levágott fülekről pedig végképp nem tudom, mit mondjak.
– Gruber Ida apja az Isztria Bank igazgatója. Rejtélyes pénzek vándorolnak át a bankon, ezt már kinyomoztuk. A bankárlány gyanakodhatott valamire. Talán neki ezért kellett meghalnia.
– És a szobapincér?
– Ő fedezte fel a Pozdor Matild nevű fiumei telefonközpontos kisasszony holttestét az Abbázia szállóban. A szobapincér meggyilkolása után már bizonyos vagyok abban, hogy Pozdor Matildnak sem véletlenül állt meg a szíve. Elősegíthették ezt az infarktust valamivel. A szobapincér tudhatott valamit. Amit nem akart megmondani a rendőrségnek. De az is lehet, hogy egyszerűen nem számolt be valamilyen részletről. Mert nem tartotta lényegesnek. A gyilkosa viszont nagyon jól tudta, hogy ez a részlet fontos és számára veszélyes lehet, ha a fiú mégis elkezd emlékezni erre.
– Bumbauerné esetében pedig csak el akarták hitetni velünk hogy ugyanaz az őrült gyilkolt. De vajon őrültek-e az első számú gyilkosaink? Ez itt a kérdés. Őrültek-e a Rombole fivérek?
– Ezt neked kell tudnod, Paul.
– Nem tudom. Ez a fülmetélés nem illik a képbe. Az sem, hogy Yves Rombole asszisztáljon a bátyjának a gyilkosságokhoz. Gyönge jellemű, akaratú ember, de nem gyilkos típus. A kábítószer-kereskedelemben is piti szerepet játszott Franciaországban.
– Miért gondoltad először azt, hogy ez a piti bűnöző gyilkolta meg a bátyját, s öntötte le a holttestét benzinnel?
– A ruhafoszlánya. A cipőmaradványa. Pierre Rombole ruhájába öltöztették a hullát. De nemcsak ezért gyanakodtam Yves Rombole-ra. Az eltűnése előtt furcsa dolgokat művelt. Egy abbét felpofozott Párizsban a Medici kávéházban. Teljesen értelmetlenül, mert a papot nem is ismerte. S a kávéházban sem volt a pofonok elcsattanása előtt semmiféle afférjuk.
– Paul! Azt hiszem, nyomon vagyunk! Meséld el, hogy történt az eset!
– Akkor már figyeltettük a Rombole-fivéreket. Így nemcsak a tanúk meséltek az esetről. Az egyik emberünk a saját szemével látta a pofozkodást A két Rombole-fivér a kávéház sarkában ült valahol. Az abbé középen. Az emberem szerint Pierre Rombole egyszer csak ránézett mereven az öccsére, valahogy úgy, mintha szuggerálni akarná. Yves Rombole felállt, falfehér volt az arca, imbolygó léptekkel az abbé asztala felé tartott és se szó, se beszéd, lekent két pofont neki.
– Részeg volt a fickó?
– Dehogy. Mindössze egy-egy pernaud-ot ittak a bátyjával.
– Itt van valahol a rejtély kulcsa! Ebben az imbolygó járásban. Pierre Rombole igazán erős egyéniség?
– Azt hiszem, igen. De azért nem annyira, hogy szuggerálni, hipnotizálni tudná az öccsét ha erre gondolsz.
– Hát akkor?
– A kábítószerből előállított anyag. Csak erre gondolhatok. Ti talán nem erre a gondolatra jutottatok egy egészen más ügy kapcsán Bécsben?
Izabella újra látja maga előtt a banyát az éjszakai kávéház emeletén. Érzi az asztal márványlapjáról áradó szúrós szagot amely úgy hasogatja a nyálkahártyáját mint a kés hegye. Újra látja a púpos, egylábú szörnyeket feléje szökkenni, nyál és vér habzik a szájukból, szörcsögve, röhögve nyeldesik, ahogy egyetlen lábukon szökdécselve gyűrűt fonnak köréje.
– A német titkosszolgálat szerzett ebből a szerből. Valamilyen hallucinogén anyagról van szó. Először szúrós szagot érez az ember, aztán szörnyű látomásai lesznek, s a végén valószínűleg meghal. Ha Bécsben Győző nem vonszol be Charlotte-ot és engem a mosdóba, s nem tartja fejünket a csap alá, lehet hogy már nem is élünk.
– Iszonyat az egész. Izabella. S elképzelni is rettenet hogy hányféle variációja lehet ennek a szemek. S hogy milyen emberek akarják miféle célokra felhasználni.
– Kiknek a kezében lehet ez az isztriai központ? A Béta? Meg a másik vár, a Gamma? Szerinted a németek állítják elő ezt a gyilkos anyagot?
– Nem hiszem. Nincsenek rá bizonyítékaim – rázza a fejét Paul. – Szerintem a németek csak szereztek nagy pénzekért belőle.
– Honnan tudod ezt?
– Francia információból.
– De nem a Quài des Orfèvre-ről, igaz? – Izabella hangja némileg ironikusan cseng most.
– Nem. A francia titkosszolgálattól. Egy magáncég állítja elő az anyagot. Pénzért, de mégsem pusztán üzleti célból kívánják eladni. Csak bizonyos köröknek juttatnak belőle. S ezek a körök nem mi vagyunk. A franciákat és az antant-országokat nem keresték meg ebben az ügyben.
– Látom, nem vesztetted el a humorérzékedet attól, hogy megcsókoltál.
– Ha úgy vesszük, te is megcsókoltál engem.
– Mit csináltam volna, nem mondanád meg? Talán segítségért kiáltottam volna, mikor rám tapadt a szád?
– Most nem fogsz segítségért kiáltani? – a férfi ajka először a nő kézfejét, majd a száját, nyakát, s végül az ingecske két felső gombját kipattintva az előugró kerek emlőjét érinti meg.
Izabella megsimogatja a férfi fejét Paul belefúrja az arcát a meghullámzó mellek közé, felemeli a padról a fiatalasszonyt. Már Izabella öle is vonaglik, csípőjének kagylója ráfeszül a férfi izmos combjára, kemény ágyékára.
– Egy éve várok erre, Izabella. És nagyon szégyellem magamat Győző miatt.
– Istenem, Paul. Én is sokat gondoltam rád. És nagyon kívánlak. Én még csak egyetlen férfié voltam életemben. Pedig amióta a magyar külügyi titkosszolgálathoz átléptem, bármelyik pillanatban meghalhatok. Győzőt még mindig szeretem. Sőt. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. De Győző sem úgy hűséges, ahogy azt az emberek meg szokták kívánni egymástól. Győzőnek egy éve viszonya van Charlotte de Perellával. Nem vagyok féltékeny, hidd el nekem. Bármilyen gyönyörű és okos nő is Charlotte. Az a furcsa, hogy Charlotte-tal is igazi barátok lettünk. Több mint barátok. Győző úgy él velünk, mint két nővérrel. Mintha két nővér lenne egyszerre a szeretője.
– Izabella! Ugye nem azért leszel az enyém, hogy rekompenzáld ezt? Hogy valamilyen formában elégtételt vegyél?
– Ezt nem lett volna szabad kérdezned. Paul. Mert sértő a kérdésed rám nézve. Nem akarok bosszút állni, ha így értetted Nincs miért bosszút állni. Győző ugyanúgy szeret mint amikor az övé lettem tavaly nyáron Abbáziában. Csak egyszerűen ilyen a természete. Meg a tiéd is. Hiszen csak egy éve szerettél bele Louise-ba.
– Bocsáss meg, te keleti arcú, szép pogánylány. Nem kérdezek többé ilyen hülyeséget.
– Charlotte olyan már, mintha a testvérem lenne. Amikor Győző megcsókolja a száját az én szájamon is érzem a csókot. Fel tudod ezt fogni?
– Azt hiszem, igen. Van ennyi képzelőerőm.
– Fejezzük be először a beszélgetést Paul – a fiatal nő csípője, karja leválik a francia férfi testéről. – Úgy dong az agyamban minden, mintha egy szúnyog röpködne az arcom körül. Úgy szeretnélek ölelni, hogy elengedhessem magamat.
– Akkor folytassuk. Most jön még csak a java. Szerintem Pierre Rombole és Yves Rombole ennek az Isztrián rejtőzködő társaságnak dolgoznak. A Béta és Gamma váraknak, ahogy ez a kis kurva nevezte a bázisokat. Yves Rombole változatlanul rejtély számomra. Józan ésszel el nem tudom képzelni, hogy tudta a bátyja rávenni erre. Azaz, csak egyféleképpen tudom elképzelni.
– A gyilkos szer.
– Igen. A gyilkos hallucinogén anyag. Pierre Rombole szerintem dróton rángatja az öccsét Yves Rombole olyan, mint egy marionett-bábu. Vele is kísérleteznek. Mert itt egy óriási kísérlet folyik. Démoni játszadozás az emberrel. Az Isztriai-félsziget váraiban lapuló cég hadi célokra akarja felhasználni, eladni sátáni kísérleteinek eredményeit Merthogy többféle hatású anyagról van szó, arra a nyakamat teszem.
– A törököknek dolgoznak, ugye? S akkor Sabáta abbáziai mulatójáig vezetnek a szálak.
– Szerintem is a törököknek adták el az anyagot. A titkosszolgálatuknak. De a németek is beléptek a buliba. Amit ti Bécsben tapasztaltatok, az egyértelművé teszi ezt
– A törökök nagy bajban vannak. Az ellenük alakult balkáni szövetség bármelyik pillanatában megtámadhatja őket. A törökök kapkodnak fűhöz, fához, de még az Osztrák-Magyar Monarchiától sem kapnak jó szónál egyebet szerintem. A németek pedig közömbösek a balkáni ügyekben. Ha titokban ígérgetnek is valamit a törököknek, Ausztria–Magyarország és Törökország érdekei pedig megegyeznek hosszú távon is. De Ferenc József és a Belvedere palota, a külügyminisztérium nem akar kockáztatni. A törökök most magukra fognak maradni. Ezért mindenre el lehetnek szánva.
– Szerbia. Bulgária, Görögország, Montenegró. Mind a négy ország a töröknek fog esni. Még az sincs kizárva, hogy Románia is beszáll. Mindegyik ország ki akar magának hasítani egy új részt a Balkánból.
– Így van, Paul. Törökország kétségbeejtő helyzetben van. S aki kétségbeejtő helyzetben van, az könnyen elveszti a fejét. Nem tudom, hogy ezt a borzalmas anyagot fel lehet-e használni tömeges célokra. De az biztos, hogy az is ördögi, ami egy-egy emberrel szemben történik itt.
– Nem tudjuk pontosan, milyen kísérletek folynak azokban a várakban. Egyelőre sötétben tapogatózunk. De nagyon félek, hogy nem annyi lesz a dolgom mindössze, hogy letartóztassam és hazahurcoljam Pierre Rombole-t és Yves Rombole-t.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a francia titkosszolgálat is lépett.
– Lépett Már itt is van egy kommandó valahol. Felderítésre és a Balkán felé szállítandó anyag megsemmisítésére kaptak parancsot Azóta már valószínűleg akcióba is léptek valahol. Ez rendben is volna, Izabella. Még akkor is, ha korántsem szabályos a dolog. Az Isztria Ausztria–Magyarországhoz tartozik. De jó ügy érdekében, azt hiszem szemet hunynátok a franciák eme akciója felett Hiszen ti sem azt nézitek, hogy a németek is megszerezték az anyagot vagy annak legalábbis egy részét. S ez milyen jól jön nektek, hiszen a németek a szövetségeseitek. Ti sem akarjátok megszerezni ezt a borzalmas anyagot. Amelynek puszta léte is merénylet az emberiség ellen. S gondolom, azt sem hagyjátok, hogy a törökök játszadozzanak el a balkáni háborúban ezzel a gyilkos, diabolikus szerrel.
Paul Lecoque itt elhallgat Izabella megsimogatja ujjbegyével a szemhéját.
– Mondd ki, ami a bögyödben van. Paul. Akkor is, ha borzasztó ez neked.
– Emlékszel ugye. Lavalle alezredesre, Párizsból. Akkor még őrnagy volt.
– Hogyne emlékeznék. Nagyon fújt ránk Párizsban, amikor megtudta, hogy Budapestre szöktettük Charlotte-ot Csak azért nem tartóztatott le engem és Győzőt, mert Vanda von Sickingen és Schliemann őrnagy csapata ellen nem kíméltük az életünket Charlotte nagyon izgalmas regényt írt erről a tavalyi francia országi históriáról. Párizs Réme a címe.
– Schliemann őrnagy szörnyeteg volt, Vanda von Sickingennel együtt. A nizzai Zöld Fátyol mulatóban rendezett vérfürdőt sosem lehet elfelejteni.
– Schliemann őrnagy háborút akart provokálni. Azonnali háborút Németország és Franciaország között. Az Ezredes ezért adta fel őt, mert az ő akaratával és a katonai vezérkar akaratával is szembeszegült.
– Tavaly, 1911 szeptemberében. De vajon az idén sem akar az Ezredes háborút? Valószínűleg még nem. De jövőre? Vagy az azt követő évben?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt hogy látom a Franciaországra leselkedő veszélyt.
– Tudod mit mondok erre én? Én meg a Németországra leselkedő veszélyt látom. Meg az Ausztria–Magyarországra zuhanó lavinát. Mert a franciák legalább annyira készülnek a háborúra mint a németek. A gyarmatok és Elzász-Lotaringia miatt. Hagyjuk ezt a nacionalista siránkozást Paul. Így nem jutunk előbbre. Most felejtsük el, hogy magyarok és franciák vagyunk. Mert ebben az isztriai ügyben nyugodt lélekkel elfelejthetjük. Csak arra szabad gondolnunk, hogy milyen borzalom vár itt egész Európára. Talán az egész világra. Mert ha ezek a kísérletek folytatódnak… ha ez az anyag teljesen kiszabadul a palackból!
– Igazad van. Joggal pirítottál rám. Azért marcangol az önvád, mert elég ha a szemedbe nézek… a szemedbe, amelynek fényét még ebben a sötét lugasban is látom. És akkor tényleg elfelejtem, hogy francia vagyok. Mert ebben a sötét ügyben te is elfelejted, hogy magyar vagy. S én nemigen szeretnék mögötted lemaradni.
– Tehát? – Izabella keze Paul tenyerébe simul, nyelvének hegye bekúszik a férfi megnyíló szájába.
– Lavalle alezredes már vakarja a fejét Párizsban, hogy megsemmisítő parancsot adott a kommandónak. De már nem tudta a parancsot visszavonni, mert fogalma sem volt róla, hogy hol állomásoznak az emberei.
– Nyögd már ki, édes Paul. Egész éjszaka kerülgetted, mint macska a forró kását
– Lavalle most már inkább megszerezni szeretné az anyagot, mint megsemmisíteni. Érted?
– Lehet ezt nem érteni? Még egyszer megkérdezem, hogy melyik oldalon állsz?
– A te oldaladon, Izabella. Az emberiség oldalán.
– Kik dolgoznak a franciáknak Abbáziában? Meg a környéken persze?
– Csak Zambáról, a néger táncosnőről tudok. Arról fogalmam sincs, hogy a különleges francia kommandó hol rejtőzködik.
– A Szoknyás Cápa. Sajátos táncosnő csapat. Sabáta, a főnökasszony a törökök embere. Minette német ügynök. Zamba a francia titkosszolgálatnak dolgozik. Most már csak azt kéne tudnunk, hogy Thea, a thaiföldi lány kinek az oldalán áll.
– Az a gyanúm, hogy az angoloknak kémkedik.
– Csókolj meg, Paul. Aztán vetkőztessél le. A tiéd akarok lenni.
Lehull a kis blúz és a hosszú selyemszoknya a fűre. Aztán a vaníliaszínű bugyogó is a padon vergődik már mint kitárt szárnyú lepke. Paul Lecoque letérdel Izabella lába elé a fűbe; olyan ez a nyúlánk, jószagú lábszár, mint egy fehér lobbanás az éjszakában, amely felível a gyönyör izzadsággyöngyeitől iszamós ligetbe, puhán verejtékező asszonyi fűszálak domború pázsitjához, egymásba kunkorodó szőrszálak pamacsához. Lecoque szerelmet és örömöt kereső szája felkúszik Izabella lábszárán, a nyúlánk combok rózsaszín húsán, a vonagló ölhöz ér, amely olyan, mint a bíbor megadásában szétnyíló virág. Izabella karcsú lába a padon a férfi dereka körül, arcuk egymáshoz simul, mint víz tükrén a hullámok; a park felől a lekaszált fű illatát hozza feléjük a szél, s rájuk teríti az illatot akár egy takarót.
Irina Drakovici szemébe élesen vág bele a fény, ahogy a kendőt hirtelen leveszik a szeméről; kiszáradt patakmeder mellett támolyog egy árnyékos, vadromantikus völgyben. A patakmeder fölfelé emelkedik mint egy kaptató a hegy gerincére, a két török gorilla, Urgum és Osztopán szótlanul lépdel a román földbirtokosnő mellett.
A brutális altató még nem tisztult ki teljesen a szervezetéből a kloroformmal átitatott kendő zsibbasztó csiklandozását még most is az arcán, ajkain érzi. A szállodai szobájában kapták el a dögök, pedig gondosan bezárta az ajtót, arra ébredt az ágyában hogy kloroformos kendőt szorítanak az arcára. Hogyan rakták be az automobilba fényes nappal az elalélt testét? Ez a másik kendő viszont, amivel bekötötték az előbbi percekig a szemét, talán jelent valamelyes reményt. Ha fontos volt nekik, hogy ne ismerje meg a rejtekhelyük felé vezető utat akkor ez csak egyet jelenthet nem akarják likvidálni. Végignéz a két mogorva, rövidre nyírt hajú gorillán, túl sok jót azért nem ígér az arcuk.
A szerb titkosszolgálat jött rá erre az isztriai disznóságra. Rögtön értesítették a balkáni szövetségeseiket a szerb Rubál után a bolgár Pirinkó és a görög Papadopulosz is Abbáziába érkezett. Az ő felderítésüket persze senki sem értesítette, véletlen szerencse volt hogy megfejtettek egy szikratáviratot Abbázia és Belgrád között Ők most nem fognak belépni a török elleni háborúba. Nincs miért sietni. Románia megvárja, miként alakulnak a balkáni fronton az események. Majd akkor lép a színre, amikor lehet már valakitől valamilyen komoly koncot szerezni.
A kiszáradt patak medrét fahidacskák ívelik át sűrűn, hol az egyik, hol a másik parton vezet fölfelé az út; Irina megfigyeli, hogy olyan fák, tölgyek, bükkök hajolnak föléjük, mint akár otthon, az Olt völgyében. Szeme sarkából a kísérőire sandít. Az egy tömbből faragott, köpcös Urgum megtörli kopasz koponyáját ökléről már törölné vajszínű nadrágjára a verejtéket de aztán meggondolja magát, az ő csupasz, kiszolgáltatott arcába és a tömött kibomlott fekete hajába dörzsöli izzadtságát. A pocakos Osztopán is rávigyorog, válaszul beleköp az arcába; a török férfi nem törli le a köpést hanem a selyemblúzához hajol, a köpést rádörzsöli a blúzból kirajzolódó mellbimbójára.
Reves, fekete várfalak, komor vártornyok törnek föl a hirtelen elkanyarodó patak kiszáradt medre fölött az égbe; középkori lovagvár, meglehetős épségben. Három bástyát és egy templomtornyot számol meg a szurokszínű falak sarkain. A várárok felett keskeny híd ível át, felettük lebeg a kapu kihegyezett leengedhető vaskarókból álló rostélyzata. Mintha vonzaná valami a szemét, felnéz a magas bástyafalra: iszonyú kiáltás jön valahonnan a bástya belsejéből, s a csúcsos bástyaablak magasságából, nézni is iszonyat piros vér csorog alá a szurokfekete falra.
Megdörzsöli a szemét, azt hiszi hallucinált újra rámered a bástyára: az ablakból már nem bugyog alá semmi sem, csak a fekete bástyafalon látszik egy vörös színű csík. Kicsi várudvarra érnek, kísérői átvonszolják rajta; látszik, hogy a vár régóta nem szolgál hadicélokra, mert egy másik kapun át közvetlenül buján virágzó parkba érnek ki. Meredek partú völgy lehetett itt valamikor, a kapuval áttört várfal alatt, ezt a völgyet az idők folyamán nyilván feltöltötték. A park szélén három, frissen ásott sírgödör tátong a várfal alatt a fűben, a középsőnek sima kereszt a fejfája, a másik kettőnek bizánci kereszt, gömböcskékkel a végén.
Sikítani szeretne, mert egy harang is megkondul vékonyan valahonnan. Kísérői már hurcolják is vissza a kapun, csigalépcsőn kaptatnak fölfelé, a bástya reves gyomrába. Kisebb bolthajtásos terembe érnek: Sabáta áll előttük szétnyíló, lenge pongyolában, a felvont, szénfekete szemöldök alatt gúny csillan a szemében.
– Irina Drakovici, földbirtokosasszony. A román titkosszolgálat ügynöke. Érezd jól magad szerény várunkban. Ugye megengeded, hogy tegezzetek?
– Ti a törököknek dolgoztok? – ahogy kimondta, már érzi is, hogy hülye kérdést tett fel Sabátának.
– Itt én kérdezek. Majd kérdezek. De most ne politizáljunk, jó? Üljél le erre a kényelmes kerevetre. Engedd el magad.
A kerevetnek nevezett ágyon akár hat ember is elférne. Osztopán rálöki a sötétzöld selyemhuzatra.
– Szép ruhád van – Sabáta már egy vékonypengéjű késsel áll az ágy előtt, követni sem lehetett, olyan gyorsan kapta föl a kést valahonnan. Ő bambán bámulja a szisszenő pengét, amely először az ágyékáig, aztán a két emlője közötti völgyig hasítja fel meggyszínű szoknyáját, aztán a selyemblúzát – Itt nem lesz szükséged ruhára – Sabáta elégedetten nézi a szétnyílt szoknyából és blúzból kibomlott testet. – Jó illata van a testednek. Akár egy pompás süteménynek.
– Mit akarsz tőlem? – mintha nem is az ő hangja volna ez a nyögdécselés.
– Semmit Mit is akarnék. Urgum ad neked egy injekciót. Hogy magadhoz térj egy kicsit abból a kloroformos bódulatból. Szegény kicsi asszony – a török nő a mellbimbója fölé hajol, cuppanós csókot nyom rá. – Lefogadom, hogy nem szereted a kloroform szagot.
– Az injekciót sem szeretem. Pláne, ha tőletek kapom.
– Jó hatással lesz rád. Fel a fejjel, megbízhatsz bennem.
– Mit akarsz ezzel mondani? Talán azt, hogy tapintatosan küldesz át a másvilágra?
– Miket beszélsz – ingatja lapos kis konttyal ékített hosszú fekete fonatokkal körbezárt arcát Sabáta. – De azért örülök hogy van fantáziád. Szükséged is lesz rá. Hogy átérezd azokat a nagy élményeket amelyek itt várnak rád.
Urgum már a karjába nyomja az injekciós tűt. Szakszerűen csinálja a tömzsi tőrök; egy csöpp fájdalmat sem érez. Sabáta gyöngéden lehántja róla a ruha maradékát és a rózsaszín bugyogóját.
– Pazar melleid vannak – súgja a fülébe. – Már duzzadnak a vágytól, ha te még nem is tudsz róla. Két nagy emlő. Két kíváncsi bimbó a rózsaszín holdudvarral. S felettük a kék erek halovány csermelyei. Gyönyörre születtél, Irina. Arra, hogy visszaússzál az elvesztett éden iszamós, lágy melegü csendjébe.
Sabáta hosszú ujjai érzékien simogatják a melleit. Aztán a lágyan kerekülő, fényes hasát köldökbarlangját s a vénuszdomb férje borotvája által meghagyott szeméremszőrzetének maradékát.
– Széles a csípőd, vastag a combod – Sabáta mintha már énekelné a mondatait. – Magad is ősanya vagy, befogadsz mindannyiunkat, A csípőd széles kagylójának melegébe. És téged is befogadunk majd közös gyönyörünk nedveinek melegébe. – Sabáta ujjai már a szeméremdombja alatt surrannak, ő érzi, hogy a rémülettől eddig ugyancsak száraz hüvelyét meleg nedvek öntik el, váratlanul feltörő búvópatakok. A török nő a szeméremteste fölé hajol, eperszínű nyelve fürge gyíkként siklik végig a klitoriszán és a lágy redőkben szétterülő szeméremajkain.
Arcán szégyen ég, de hüvelyének fészkéből meleg nedv szivárog. Sabáta Urgum mellé lép, kigombolja a nadrágját a férfi fölfelé meredező, hatalmas méretű szerszámát egy erélyes mozdulattal az ő szája felé irányítja. Félrerántja az arcát a kővetkező másodpercben éles csattanás az arcán; Sabáta révült mosolyát látja maga előtt mintha nem is ő ütötte volna meg.
– Vedd be a szádba – súgja a füléhez tapadva, nyelve be is kúszik a fülkagylójába. – Vesszél el benne. Ő hatol beléd, mégis te fogsz elveszni benne. Az egész világ eltűnik. Csődőrtej-eső hull mindjárt az égből. Nem kell sikoltanod, ott állsz pucéran a kozmikus ég alatt s a testeden csorgó nedveket a saját bőrödnek érzed. Valld be. már régóta szerettél volna meleg nedvekben hemperegni. Elvesztettél valamit kiszorultál egy boldog világból, de most visszatalálsz oda.
Urgum már a szájába nyomta hatalmas péniszét. Széttárt combjai közé a meztelenre vetkőzött Osztopán hatol be. Sabáta oldalról kúszik rá, a hasát és a mellbimbóit csókolgatja. Osztopán vad lökései mintha taszítanák át valahova. A férfi lökésétől hátraránduló teste egyre kerekülőbb ritmusban, csípő-ringásban mindig visszatér attól a létet és nemlétet elválasztó határmezsgyétől, mégis érzi, hogy teste utazik előre, utazik valahova. Szitáló tejporban vakító csillagok közé zuhan, meleg hókristályok tapadnak a bőrére, piros folyadékot lát az űr fekete odvaiból előcsorogni, ráúszik a piros folyóra. A szája fölött hörgő Urgum nedvei előspriccelnek, már az ő ajkából csöpögnek lefelé arcára, állára, mellére. Lejjebb Osztopán hörög; combján már csorog lefelé gyönyörének nedve. Most Sabáta combjai nyílnak szét a szája fölött. Megmarkolja Sabáta csípőjét, ujjbegyéből, a török asszony pórusaiból fehér csillagok szikráznak ki. Beletemetkezik a nő ölébe, elvész benne mint az anyaföldben.
Irina Drakovici a várfal tövében ültetett szivarfa hatalmas, kerek levelei alatt imbolyog a frissen megásott sírok mellett. Irina mellett Urgum és Osztopán áll, a várkapun át előszédelgő férfit, a Fehér Nyírfa pincérét, a keszeg Dumcsevet a félelmetes termetű, izomzatú Akhbár támogatja. Dumcsevre hosszú fehér hálóinget adtak, a mögötte támolygó Belzebárra, lord Mortimer pakisztáni mindenesére úgyszintén. Belzebárnak az Ujdár nevű gorilla a felügyelője; töppedt birkózó füleivel szorosan Belzebár mögött áll, nyájas hangon invitálja a fakír külsejű pakisztánit az ágyába, a gondosan megásott sírgödörbe.
Sabáta a fejfák mögül irányítja a műveleteket. A középső fejfa sima kereszt, lila tüllfátyolkendő lobog rajta, ez az ágy, a rózsaszínű paplannal minden oldalról kibélelt sírgödör-ágy jut az anglikán egyház hitére áttért Belzebárnak. A másik két ágy a görögkeleti vallású Irina Drakovicié és Dumcsevé a szintén lila fátyollal borított bizánci keresztek alatt. Természetesen párna is van a sírgödör-ágyakban s paplan, nemcsak lepedőként, tapétaként, hanem takaróként is.
– Álmodjanak szépeket, uraim és hölgyeim! – Sabáta mezzoszoprán hangja akár egy csengettyű szól. – Ilyen kényelmes ágyban már régen aludtak.
– Szép este után szép ágy és szép álom – a négy török gorilla egyszerre, kórusban mondja ezt.
– Szebb éjszakájuk lesz, mint a mesében – tódítja Sabáta is.
Irina Drakovici is belép a paplannal feltöltött sírgödörbe, megigazítja a feje alatt a párnáját. Szép ágyban fekszik, valóban ezt gondolja, nem lát sírgödröt keresztet, a fejfán a kendő akár egy baldachin, óvón borul rá. Kezét az ölére kulcsolja, kislánynak képzeli magát. Már látja is anyukáját. Sabáta az, s mielőtt álomba zuhanna, kinyújtja felé begörbített kisujját.
A reggeli nap fénye staccatósan, szakaszosan lövell az ébredő Irina szemébe, felsebzi szemhártyáját. Szúró fájdalommal a szemében körbeforgatja kábult fejét, aztán ledobva paplanát, csodálkozva látja, hogy a feneke alatt is paplan van, sőt, oldalt, az ágya bölcsőszerű széle is rózsaszín paplannal van kibélelve. Felugrik, s már sikolt is, látja, egy sírgödörben áll. Ebben a pillanatban azonban Urgum már mellé is lopakodik nesztelenül, s a karjába döfi az injekcióstűt. A sikoltás hangjára felébredt Belzebár és Dumcsev sem sokáig nézelődhetnek sajátos ágyukból, ők is azonnal megkapják Osztopántól és Ujdártól az injekciót.
– Sírgödör – nyöszörgi Irina a föléje hajoló Sabátának. – Azt álmodtam, hogy egy sírgödörben fekszem.
– Micsoda álmai vannak az én kis mókusomnak! – Sabáta ujjai már a vékony hálóing alá benyúlva simogatják a combját. – Ebben a szép, kényelmes ágyban sírgödörről álmodni! Nézz csak körül, drágám! Mit látsz, mondjad szépen.
– Mit kéne látnom? A parkot látom. Meg a várfalat.
– De az ágyadról is beszélj. Kényelmes volt?
Irina körbenéz véreres szemével. Bíborlila pamlagot lát zöld vízen úszni. Rámosolyog Sabátára.
– Nagyon jó kis ágy. S valamilyen zenét is hallok. Mintha a föld alól jönne. A föld alatt hárfázik valaki.
– Lehetséges bizony. A baldachin hogy tetszik? – Sabáta a fejfa, a gömböcskékben végződő bizánci kereszt felé mutat, amelyen most is ott lebeg a reggeli szélben a tüllfátyol.
– Tetszik – bólint Irina. – Sírgödröt mondtam az előbb? Azt mondtam, hogy sírgödörről álmodtam?
– Igen, azt mondtad – bólogat a török nő.
– Csak a saját mondatom hangja cseng a fülemben. Nem emlékszem semmiféle sírgödörre.
– Hát ne is emlékezz ilyen borzalmakra – Sabáta már vezeti is Irinát a kezénél fogva. – Egy kis reggeli séta nem árt ilyenkor. Megnézzük az üvegházamat. Majd utána reggelizünk. Szép jó reggelt uraim! – kiált a sírokból előtápászkodó, már beinjekciózott Belzebárnak és Dumcsevnek. – Hogy aludtak?
– Nagyon jól, köszönöm – Belzebár úgy beszél, hogy a szemét sem nyitja ki közben. – Megmondaná, hol vagyok?
– Kitűnő helyen, Belzebár úr. Mindjárt szervírozzák a reggelit – Ne lustálkodjon, hé! – szól rá a sírba visszazuhanó Dumcsevre, a keszeg pincérre. – Ilyen verőfényes reggelen lustálkodni! Nézze meg az ember!
Dumcsevet Osztopán támogatja ki a sírból. Sabáta a park mélyén meghúzódó üvegház felé irányítja Irinát. A hatalmas rózsakert közepén pagodaszerűen emelkedik fel az üvegház; Sabáta már nyitja is az ajtaját a köntöse zsebéből elővett kulccsal. Fülledt, trópusi meleg van odabent. Különös formájú kaktuszok sorfala között haladnak. Aztán egyszerre csak felbukkan egy kőcserépbe ültetett, különös formájú virág. Mintegy fél méter átmérőjű, sárga kelyhe olyan, mint a polip teste, a közepén ovális alakú, zöldessárga polipszem.
– Különleges virág – szólal meg az óriáscseréptől jó két-három méterre Sabáta. – A kertészem kísérletezte ki. Szagold meg az illatát. Lépj hozzá közelebb.
Irina szemét vonzza a félelmetes virág. Fölhajol, beleszagol a kelyhébe. Illatot nem érez, csak valamilyen szúrós szagot, aztán mintha kattanna az agyában valami. Sabátára néz, aki széttárja a kezét, de a következő pillanatban már eltűnik a kígyómozgású török nő, egy másfél méteres kereszt áll a helyén.
– Hová tűntél? – sikolt fel Irina.
– Mit látsz? – mintha a föld alól jönne Sabáta hangja.
– Egy óriási keresztet. Akkora, mint te vagy. S már téged is látlak, igen. Dereng az arcod a kereszt mögül.
Irina Drakovici fenekére esik az üvegházban. A polipszerű óriásvirág kelyhéből piros, emberi nyelv kúszik feléje. Behatol a szájába, az orrlukába, a fülébe. Végigkígyózik a hálóinge alatt, a combjai bíbor hasadékát ostromolja. Irina teste vonaglik a földön a kéjtől, még mindig a virág emberi nyelvét látja, mikor már Sabáta feje temetkezik az ölébe.
A vörös, meredek sziklákra már nyugatról terül rá a fény, az alászálló nap nagy, bíborhasú állatokká változtatja a felhőket. A felhők közelebb jönnek a sziklákhoz, lebegnek a Saski bírtok felett. Alattuk lila csillámokkal fodrozódik a tenger, mint lomha vízimadár úszik a rovignói kikötő felé egy kis vitorláshajó.
Szénási Ernő és Szekeres Antal Hovicija agarait és vizsláit bámulják; a kutyák a tengerparti szikláktól idébb. a dús pázsiton rohangálnak, a jószágigazgató egyenként tanítgatja őket különböző produkciókra, amelyeknek nem sok közük van a vadászathoz. Az egyik tejeskávébarna vizsla elrohan Szekeres mellett, s rávicsorít közben, visszafelé futtában megtorpan Szénási előtt, a lábikrája felé kap. Szénási sápadt arccal hátrál, a kutya morogva, vicsorítva lopakodik utána. Szekeres felkap egy követ, s az acsargó vizsla oldalába vágja. Hovicija úgy rohan a két barát felé, olyan kétségbeesetten, mintha őt dobták volna meg egy sziklakővel. Már messziről üvölti.
– Állatgyilkosok! Hóhérok!
– Megbolondult, Hovicija uram? – Szekeres döbbenten nézi az előttük vöröslő arcot.
– Hogy merészelték megdobni a kutyámat? Ezek a nemes jószágok többet érnek mint maguk!
– Most már elég volt a pofátlanságból, igen? – bömböl a bikanyakú Szekeres is. – Nem elég, hogy megtámadott ez a dög, még sérteget is? Szólok Albert barátomnak, s maga a taknyán csúszik ki innen a birtokról!
– Takarodjanak erről a rétről, mert nem állok jót magamért. Ötig számolok. Ha nem tűnnek el ötig, a kutyáim ebeledelnek fogják tekinteni a seggüket!
– Ezt még megbánja, Hovicija úr! – már Szekeres is úgy vicsorít akár a kutyák.
– Egy. Kettő. Három. Négy…
Nem kell tovább számolnia. Szekeres és Szénási már a kastély felé rohan. Az üvegházak mellett beleütköznek a Cavallini őrgróffal és Avarone báróval csevegő Saski Albertba. Odébb egy padon Violetta ül Herminával, a szobalánnyal.
– Elképesztően pofátlan a jószágigazgatód, Albert! – lihegi Szekeres a barátja fülébe.
– Persze hogy az. Tóni. A régi időkről beszélgettünk az előbb Pietróval. Fújjátok már ki magatokat, a jó istenit!
– Legközelebb széttépem Hoviciját! Majdnem ránk támadt a kutyája! S láttad volna azt az agár pofáját! Még neki állt feljebb!
– Felejtsd el, Tóni – Cavallini őrgróf belekarol Szekeresbe, a másik kezét Szénási vállára teszi. – Gyertek már egy kicsit odébb. Ezt a jó kis sztorit a hölgyeknek is hallaniuk kell. A fiumei pincérnőről beszélgettünk. Tudjátok, a vörös Rebekáról.
A hórihorgas Szénási és a bikanyakú Szekeres kérdően néz Cavallinire. Cavallini megvárja, amíg Saski ellépdel Avarone báróval előttük, aztán súgja oda nekik.
– Albert teljesen megváltozott. Nem vettétek észre? Most már nyugodtan mesélhetjük a régi sztorikat előtte, ő röhög a legjobban rajtuk.
– Már ne is haragudj – Szénási is nagyon halkan beszél –, de nekem semmi kedvem sincs ezeket a régi hülyeségeket felidézni. És azt hiszem, Tóninak sincs.
– Akkor majd elmondom én – Cavallini addig mesterkedik, amíg Violetta és Hermina padja felé nem kormányozza a barátait. – Üdvözlöm a hölgyeket a demokrácia igazi paradicsomában – emeli meg a panamakalapját Medveczkyné és a szobalány előtt. – Itt aztán eltűnnek hál’ istennek az átkos osztálykülönbségek. Öröm nézni, milyen jó barátnők lettek.
– Örülök, hogy ilyen vidám, Pietro – Violetta tekintete haragosan siklik végig az olasz fiatalember kisportolt alakján. – Megölnek valakit a barátunk birtokán, fejbe vágják bárddal, a murénák közé dobják, maga jóízűen befalatozza a lemészárolt, murénák által lenyelt idegent a halakkal együtt vacsorára, s lám, mégis ilyen vidám.
– De csípős kedvében van, asszonyom – Avarone akár egy torony áll a két fiatal nő padja mellett – Én még életemben nem ettem olyan finom murénahúst, mint azon a három nappal ezelőtti vacsorán. Kétségtelenül érződött azokon a halakon, hogy nemes táplálékot is vettek magukhoz.
– Maffeo, Maffeo – a horpadt mellű Saski Albert könnyed rosszallással csóválja a fejét. – Egy kicsit elgaloppírozod magad, azt hiszem.
– Albert! Mikor hívod már ki a rendőrséget? – Violetta makacsul néz Saskira, nem akarja elengedni a tekintetével.
– A te kérdésed mindig parancs számomra, Violetta – hajol meg a fiatalasszony előtt a kastély ura. – Csak az a probléma, ne haragudj, hogy ezúttal a barátaimra, a régi osztálytársaimra is tekintettel kell lennem. Márpedig ők nem akarnak nyomozást szimatoló idegeneket a birtokon, azt szeretnék, hogy az eddigi intim körben ápoljuk továbbra is az emlékeinket.
– Szóval nem szóltál a rendőrségnek.
– Nem. Már ne is haragudj meg érte. Valaki betört a birtokomra. Egy ismeretlen férfi. Nyilván üldözték, amolyan leszámolásféle történhetett Mi közöm hozzá, nem mondanád meg? Ha fél kilométerrel odébb ölik meg a parton, az már nem az én birtokom. Most azért vétsek a vendégbarátság ellen, azért robbantsam szét ezt a vidám kompániát mert az az üldözött ki tudja miféle pasas éppen az én birtokomra esett be? S a murénatelep mellett a sziklák között lapult meg? Tudod, hogy tényleg bármit megtennék érted. Violetta. Szó szerint bármit Csak azt az egyet ne kérd, hogy üldözzem el a barátaimat A tízéves érettségi találkozón.
– Én is azt mondom, hogy ne foglalkozzunk azzal a csavargóval – szól közbe Avarone. – Lehet hogy mindössze annyi dolga volt a világban, hogy a vacsoránk murénafalatjait megízesítse. Ne is vesztegessünk rá több szót.
– Maga egy torzszülött szörnyeteg, báró! – Violetta a platánfa levelei között vibráló fényfoltokat nézi. – S a legnyomasztóbb az egészben az, hogy nem is morbid viccelődésnek szánja mindezt hanem nagyon is komolyan gondolja.
– Egy szépasszony viperaszavai sosem csíphetnek bele egy igazi férfibe – Avarone le akar hajolni, hogy kezet csókoljon Violettának, de a fiatal nő undorodva löki el a kezét.
– Hozzám ne érjen, mert biz isten elhányom magam. Ebbe azért belesápad Avarone, Cavallini gyorsan belevág egy régi történetbe.
– Arra is emlékszel, Albert, amikor Szekeres és Szénási elcipelt a vörös Rebekát meglesni?
– Hogyne emlékeznék – mosolyog a karvalyorrú, vékony arcú Saski. – Csak akkor frissiben tűnt bizarrnak a jelenet Utólag nagyon jól szórakoztam rajta.
– Talán maga is emlékszik még, Violetta a vörös Rebekára, Fiuméből. A Három Huszárhoz címzett vendéglőben volt pincérnő.
– Nagy, kancaszerű fara van – néz fel Cavallinire Hermina is. – Nem kerek, hanem inkább hosszúkás.
– Pontosan. Nahát, ez a két úr gyakorta megleste a pincérnőt mosakodás közben – mutat a zavartan ácsorgó Szénásira és Szekeresre. – Állandóan ott lebzseltek a Három Huszárban. Nemcsak azt tudták, hogy Rebeka mikor szabadnapos, hanem még azt is, hogy mikor szokott mosakodni. Olyankor fellopakodtak a hátsó lépcsőn az emeletre, ahol Rebeka lakott, s fél órákon át lestek a kulcslukon meg a gangra néző ablak felől. Egyszer elvitték a mi Albert barátunkat is leskelődni. Nahát, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Albert még kupiban sem járt akkoriban. Rebeka lavórban mosdott odabent, ma is emlékszem, hogy ugráltak a lavór fölött a mellei. Szóval, Albert barátunk kidülledt szemmel leste a kulcslukon át, s ugyancsak bezsongott közben. De hát minek szépítsem a dolgot. Rebeka ajtaja elé csak egyetlen udvari ablakból lehetett odalátni. De az a család nyaralt akkoriban. S ezt a mi Albert barátunk is tudta. Így tehát leskelődött szárazon egy pár percig, aztán egyszer csak se szó, se beszéd, elővette a fütykösét. Szekeres és Szénási ismerték Rebeka ama szokását, hogy nem szokta bezárni a konyhára nyíló lépcsőházi ajtót. A két jóbarát várt egy-két percet, s mikor Albert férfiassága már semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, akkor hirtelen lenyomták a kilincset, belökték az ajtót, s a megnyílt résen bizony az elfoglaltságába merült Albertet is. Sajnos, a nyújtódeszka volt az első, ami Rebeka keze ügyébe került. Így aztán Saski Albertnek olyan cipók voltak hetekig a fején, hogy öröm volt nézni.
– Igazán nagyszerű történet – Violetta, Hermina s a pad mögött közben megálló Medveczky egyaránt Saski Albert arcát fürkészi. – Hogyhogy nem irritálnak már ezek a vaskos ugratások, Albert?
Saski nem válaszol. Viola inkább csodálkozó, mint gúnyos szemét nézi. A zöld fénnyel irizáló szempárt. Aztán Medveczkynek mondja, de a fiatalasszony gödröcskében végződő állát, összeszorított száját bámulja közben, a szép, feledhetetlen szájat, amelyet egyszer csókolhatott meg diákkorában, s amelyet mintha az ő mohó pillantása zárt volna most ennyire össze.
– Nagyon jó állásom volna számodra, Bandi, Polában, a bankomnál. Mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, Albert – rebegi Medveczky. – Tudtam, hogy nem feledkezel meg a régi barátodról.
Violetta undorodva nézi a férje hálálkodó arcát. Nagyon messzire, fényévekre távolodott már tőle az a hálálkodó, Saski barátja vállára roskadó emberpacni, aki nemcsak az ura, hanem a szerelme is volt valamikor.
Ferrari gróf bukkan eléjük a park mélyének hortenziabokrai közül; lepkehálót tart a kezében, olyan ünnepélyesen viszi mint ministránsgyerek a csengőt, A tenyérrel befogott hálócsapdában egy Afrikából átröppent pillangóritkaság, a halálfejes lepke vergődik. Saski Albert a pillangó törzsén kirajzolódó halálfejet bámulja, s nem túl derűs a nevetése, inkább mintha valamilyen gödörből jönne a hangja.
– Remélem, nem valamiféle üzenet ez a lepke, Filippo.
Saski várkastélyának pártázatára vörösen ömlik a felkelő nap fénye. A meredek falak pártázata fölött három csúcsos torony szökken kardszerű díszeivel az égbe, mellettük, alattuk az északi, nyugati és déli szárnyak zömök bástyái, mint kövér őrök terpeszkednek el.
Violetta és Hermina a számos belső udvar egyikén áll egy nagyon mély várkút kávája előtt; ez az udvar a kápolnát és a déli szárnyat köti össze a keleti fekvésű főépület három tornyú, bástyaszerű tömbjével. Odaföntről, valamelyik torony ablakából magnézium fénye villan, valaki lefényképezte őket a magasból.
Violetta Hermina arcához szorítja arcát; kócos, álomszagú hajának fonatai még őrzik az alvás nedveit. Megfogja barátnője kezét, a csigalépcsőn lefelé tartanak a várkapu felé. Átmennek a várárok fölött ívelő fahídon, már a hatalmas park ősfái között járnak.
– Elképesztően fura ez a birtok – Violetta a véget érni nem akaró park bokrait fürkészi. – A várárokban nem folyik víz, de az egész, sokhektáros park körül van kerítve hatalmas költséggel tengervízzel. Látszik, hogy egy őrült regnál ezen a birtokon.
– Mikor jön a francia férfi, Violetta?
– Nem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy testem minden sejtjével várom. És féltem őt.
– Saski vagy Ferrari miatt?
– Ferrari grófról semmit sem tudok. Ő hívta meg ide Jules Miryade-ot, De ez a Saski, az őrült szerelmével… ha észreveszi, hogy köztem és Jules között…
– Eddig még nem közeledett hozzád?
– Még nem. Mintha várna valamire.
– Medveczkyre bezzeg nem féltékeny Saski. Mert látja a szemedben az undort.
– Én megszököm Jules-lel. Hermina. Amint megérkezik, beszélek vele, s eltűnünk innen.
– Tudtál a szeméből olvasni? Hiszen alig-alig beszéltetek egymással.
– Láttam az arcomat a szembogarában. Tudom, hogy sosem tűnik már el onnan az arcom.
– Romantikus nő vagy te. Violetta. Nem jársz egy kicsit a fellegekben?
– Nem ismered a szerelmet. Azért mondod ezt. Egymásba égett a tekintetünk. Tudom, hogy ő is akar engem. Nem tehet mást, csak azt, hogy eljön ide, hozzám.
Kicsit odébb megrezzennek az aranyciprus bokrok. Hermina lerántja barátnőjét a csipkés ágú tamariszkuszok mögé.
– Kerüljük meg a bokorsort – súgja Violettának. – A széléről beláthatunk az aranyciprusok mögé.
Négykézláb lopóznak a tamariszkuszbokrok mögött A szélső bokorból már be lehet az aranyciprusok mögé tekinteni. Cavallini őrgróf ölelkezik a széles csípőjű, meztelen Fláviával, az albán kertész lányával; Flávia vaskos lába most fonódik rá a fiatal férfi derekára.
– Tudod, hogy Fláviának nem volt eddig dolga férfival? – suttog Hermina. – Flambár úgy őrizte akár egy sárkány.
– Nem ránk tartozik ez. Hermina, menjünk.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem tartozik ránk. Most már minden ránk is tartozik, ami a birtokon történik. Még ez az ölelkezés is. Résen kell lennünk. Jól tudod, hogy az igazi Johann Fridericet lemészárolták a birtokon, s eledelül vetették a murénáknak.
– Ne, kérlek, ne! Rosszul leszek. Én is ettem vacsorára abból a murénából.
– Te biztos vagy benne, hogy Saski a gyilkos? Tényleg azt hiszed, Viola?
– Nem tudom. Nem tudom kinek állt érdekében megölni Fridericet Saskin kívül.
– A klottgatyájába tett egérre gondolsz? Frideric régi csínytevésére? Döbbenetes volna, ha valaki egy rossz vicc miatt gyilkolna. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy az igazi Johann Firderic-e a murénák által széttépett halott. Lehet, hogy Saski csak egy tréfának szánta az ál-Frideric vendégszereplését A Nagybátonyi nevű színészét.
Már maguk mögött hagyták a rejtőzködő szerelmeseket, Violetta egy pillanatra visszanéz az aranyciprus bokrokra.
– Azt tudod-e. Hermina, hogy Saski már a kezemet is megkérte?
– Mikor?
Nem sokkal az érettségije után. Sosem felejtem el egy padon ültünk Fiumében egy parkban. Saski a kezemet fogta, szerelmet vallott hosszan, áradozva. Cavallini épp arra jött a kavicsos úton, elsétált mellettünk, s könnyedén ráütött Saski szalonkabátjának zsebére. Apró reccsenés hallatszott s Albert zsebéből iszonyú bűz áradt ki, még az én ruhámba is beivódott a bűz, hiába ugrottam föl a padról. Saski csak forgolódott verejtékezve, a körmével próbálta a zsebébe rejtett záptojás masszáját kikanalazni.
Hatalmas páfrányok, banánfák, pálmák dzsungelébe vész bele a part, keskeny utak vezetnek az ősfák között. Az őstenyészet hirtelen ér véget az irtásnál, ahol a mesterséges folyócska medrét kialakították; de az ősfák aljnövényzete már kezd tovább terjeszkedni az irtás helyén, a bokrok, kúszónövények ágai már belelógnak a patak medrébe. A szelíden lejtő patak partján túl folytatódik a dzsungel, ez a rész már nem Saski Albert birtoka.
A patakon több híd ível át nem messze van ide az a szépen faragott fahíd is, ahonnan az út a várkastély bejáratához vezet Violetta és Hermina rálépnek a kis fahídra, de átmenni nem tudnak rajta; a patak túlsó partjának banánfái mögül kövér, koszos zubbonyos férfi lép rá a hídra, mellén keresztbe fekteti puskáját.
– Ki maga? – kiált rá döbbenten Violetta. – S milyen jogon állja el az utunkat?
A kövér férfi csak vigyorog, s a puskájával int hogy menjenek vissza a birtokra.
– Vajon a többiek is tudják, hogy foglyok a birtokon? – Violetta hangja megremeg, ahogy visszahátrálnak a birtok ősfái közé. – S mi lesz, ha ez az állat lepuffantja Jules-t amikor megérkezik?
– Nekem is az az érzésem, hogy Jules Miryade-ot nem véletlenül hívták meg ebbe a kastélyba. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy valaki őrizteti ezt a birtokot.
– Valaki? Úgy érted, hogy mások is diszponálhatnak Saski birtoka fölött?
– Nem tudom. Violetta. Csak azt tudom, hogy foglyok vagyunk ebben a rohadt várkastélyban.
– Nem mindegy neked? Úgyis itt akartál maradni Saski pénze miatt.
– Most már nem akarok itt maradni. Ha én is veled tarthatok, akkor hármasban szökünk meg innen. Amint Jules Miryade megérkezik. Én szerzek fegyvert is, van Saskinak elég. Az a francia férfi biztos ért a fegyverekhez.
– Ne próbálkozzunk a következő hídnál is?
– Nézzük meg, de azt hiszem, felesleges. Az a gyanúm, hogy ott is egy borzalmas alak fogad minket.
Saski gróf előzékenyen kivágatott két-két, egymástól egyforma távolságban levő fenyőfát Flambárral a parkban, hogy Szénási és Szekeres kedvükre hódolhassanak a kivételesen sík terepen kedvenc szenvedélyüknek, az egyérintőnek. A két-két, frissen levágott fatönk a kapufát képezi emígyen, egymással szemben, futball-labda is került a kastély valamelyik raktárából. A két barát már el is felejtette a Hovicija okozta sérelmet, a kutyák elöli szégyenteljes futást, vidáman egyérintőznek a fatönkök között. Az egyérintő játék roppant egyszerű, ugyanakkor a teniszhez hasonló rugalmasságot, reflexet igényel: a fatönkök által képezett gólvonaltól kell a labdát a szemközti kapu felé rúgni, majd a másik félnek visszapasszolni, úgy, hogy mindkét játékos csak egyetlen egyszer érhet közben-lábával a labdához.
Három-három állásnál az inas, sovány Szénási rúgáshoz készülődik. Nem rúgja meg a labdát erősen, sarokra, hanem, gentleman módjára az egyre nehezebben szuszogó barátja elé passzolja. Szekeres középen várja a labdát, hatalmasat rúg bele rüszttel. Szénási bal lábbal eléri, vissza is vágja nagy nehezen, de ebben a pillanatban a barna futball-labda elkezd furcsa módon gőzölögni, mintha mérges miazmák, mocsárgázok szállnának ki a Szekeres elé gurult labda gömbölyű testéből. Szénási is odarohan, mint akinek a szeme káprázik: már sárga, zsíros, bűzölgő folyadék bugyog ki a futballlabda szétnyíló fűzői közül, maga a labda pedig egyre jobban zsugorodik össze a fűben. Mérges, szúrós szag ömlik a két fiatalember orrába, torkába, szemébe; forog velük a park, lerogynak a fűbe. Fölöttük a hatalmas fenyőóriások pörögni kezdenek velük együtt, feléjük suhint derekuk. A légen fojtó, párás sirokkó süvít át, olyan lesz a levegő körülöttük a parkban, mintha túlhevített kazán készülne felrobbanni. „Véres sirokkó” – mondják ki mindketten egyszerre az agyukat, torkukat feszítő kínban, a fűben fetrengve. Mert látják is, hogy vér csorog lefelé a fenyőfák koronájáról, vér hull rájuk az égből, véres esőt hozott a sirokkó.
Még nyitott szemmel vergődnek a fűben, mikor magas, szélesvállú, barna bőrruhát viselő férfi lép melléjük nesztelenül egy hatalmas bárddal. Az atléta termetű férfi gázálarcot visel a fején, a gázmaszk lefele álló, ormányszerű csőrével mintha a lidérces álomban hörgő fiatalembereket szaglászná. Majd megfogja Szénási testét a bőrruhás férfi, az egyik „kapufa” felé húzza. Ott szépen ráhajtja a fatönkre a fejet, a hatalmas bárd lecsap a nyakra. Szénási feje gurul egy métert a fűben, iszonyatot tükröző a szemei talán még mindig a véresőt látják. Most Szekeres köpcös, élettelen testét húzza a tönk felé a gázálarcot viselő férfi, újra lecsap a bárd, s aztán még egyszer, mert a bivalyszerű nyak ellenállt az első csapásnak. Már Szekeres nyitott szemű feje is a barátjáé mellett szemlélődik a fűben, gyilkosuk egymáshoz a gurítja a két fejet, mintha csak futballozna ő is.
Nagybátonyi Ervin, az állás nélküli színész a szobája ablakában áll, s a tengert fürkészi. Már nem olyan diadalittas a Johann Frideric dragonyos kapitányt alakító színész, mint az első napokban. Hiába bújt bele tökéletesen Frideric személyiségébe, bőrébe, a régi osztálytársak közül már többen is gyanakodni kezdtek. Szénási és Szekeres már leplezetlenül szimatol utána, váratlan keresztkérdéseket is tesznek fel, már rég lebukott volna, ha nem mesélnek el neki a régi fiumei diákéletről mindent részletesen. Medveczky Endre is sandán néz rá pár napja, de ő nem kérdez semmit. Egyedül Cavallini őrgróf kedélyeskedik gyanútlanul vele; talán már nem is emlékezik az igazi Frideric arcára, vagy a kertész lánya iránt feltámadt érzéki szerelme miatt észre sem vesz olyan apróságokat, hogy az orra hosszabb, vagy a szája metszése nem egészen egyezik meg a fotográfiákról nagyon is ismert Johann Fridericével.
„Jó volna már felmarkolni a dohányt, és lelépni innen”, csak ez a gondolat jár a fejében napok óra. Háta mögött koppan valami a földön, megnyílik a szobája ajtaja, pedig ő bezárta az ajtót. A kulcs a földön hever, barna bőrruhát, gázmaszkot viselő férfi nyomakodik befelé, behajtja maga mögött az ajtót.
– Írja meg a búcsúlevelet, s tűnjön el azonnal, Nagybátonyi úr! Itt van a járandósága. Még meg is toldottam ezer koronával. – Az atlétatermetű férfi felhúzta beszéd közben a gázmaszkja ormányát.
– Mit írjak? – a színész kezében remeg a gázmaszkostól kapott papiros.
– Azt, hogy Saski gróf megbízta önt ezzel a tréfás kis vendégszerepléssel. Mivel Johann Frideric barátját nem tudta az asztalhoz ültetni.
– Így írjam szó szerint, hogy „nem tudta az asztalhoz ültetni”?
– Szó szerint így – nevet a gázmaszkos, az álarc ormánya furcsán hintázik a levegőben. – Írja meg továbbá, hogy szívesen vállalta a nem csekély honorárium fejében a szerepet, de mostanra már kétségbeejtő helyzetbe került a gyilkosság miatt. Erős a gyanúja, hogy a murénatelep mellett bárddal agyonvágott, a halakkal megetetett férfi azonos azzal a Johann Friderickkel, akit később maga alakított. Magát azért fogadták fel minden valószínűség szerint, mert az igazi dragonyos kapitányt Saski birtokán megölte valaki.
– De hát, uram… – dadog a színész. – Ez a levél ugyancsak kompromittáló lehet Saski nagyságos úrra nézve.
– Ne törődjön ezzel – néz rá az ormányával a gázmaszkos. – Írja, amit mondok. Ön kétségbeejtő helyzetbe keveredett, s joggal érzi úgy, hogy valamilyen módon szintén felelős az igazi Johann Frideric haláláért. Ezért nem tehet mást mint azt hogy a büntetőjogi felelősségre vonás előtt egy velencei szállodában mondjuk, önkezével vet véget az életének. De mielőtt elhagyná a birtokot közzéteszi mindezt a hátrahagyott búcsúlevélben. Világos a feladat Nagybátonyi úr?
– Miféle feladat?
– Az, hogy mindezt villámgyorsan lekörmöli erre a papírra, s eltűnik innen. Tegye már el a pénzét!
A színész a bőröndjébe rejti a pénzt, s körmölni kezdi az íróasztalon a levelet. A gázálarcos türelmesen várakozik mellette. Amikor már aláírás és dátum is kerül a fura búcsúlevél végére, a gázmaszkos előránt a barna bőrruhája zsebéből egy injekciós tűt mielőtt a színész felocsúdhatna, már beleszalad alkarjába a tű hegye.
A színész előtt forogni kezd a szoba fala. Hatalmasra nő a gázmaszkos szörny ormánya, az arca felé közeledik az ormány, mintha darabokat akarna kitúrni, kiharapni belőle. Ugyanakkor azt is látja, hogy a gázmaszkos egy széket húz a csillár alá, kötelet ránt elő a zsebéből, csomót vet a nyakába. Az ocsmány ormány beletúr az arcába, röfögésszerű hanggal együtt sárgászöld, bugyogó massza fröccsen ki az ormányból. Valaki szerencsére a segítségére siet, így érzi legalább is, felemeli testét a székre, ahol a szörnyű ormány már nem éri el. Az ormány ott röfög körülötte a levegőben, mikor a széket kirúgják alóla; reccsen a nyakcsigolyája, ahogy teste megpördül a hurokban.
A gázmaszkos a bőrruhája alá rejti a búcsúlevelet. Még egyszer felnéz a csilláron lógó hullára, aztán elhagyja a szobát.
Saski gróf a csilláron hintázó férfit bámulja, mögötte felsorakoznak s még egyre gyűlnek a várkastély vendégei és a személyzet is.
– Nézzétek meg az orrát! Még jobban megnyúlt a halálban! Hát ilyen volt Johann orra? Pietro! Bandi! Csak emlékeztek még az igazi Johann Fridericre?
– Mit akarsz ezzel mondani? – Cavallini őrgróf döbbenten áll a barátja mellett ő is a csilláron himbálódzó hulla arcát fürkészi. Medveczky Endre is melléjük lép, felnéz a halott kidülledt szemeire, aztán lehajtja fejét a földet bámulja.
– Azt mondom ki, amit eddig is gyanítottam! Csak nem akartalak idegesíteni benneteket Ez az ember, aki itt lóg a csilláron… ez nem Johann Frideric. Bandi! Ugye te is tudtad ezt? Ne is tagadd, kérlek, látom a pofádon!
– Nem is tudom, Albert… – Medveczky kínosan nyögdécsel. – Mi hárman… Ernő, Tóni és én… már az első nap gyanítottunk valamit. Annál az átkozott murénavacsoránál, tudod. De hát tíz éve láttuk utoljára. Tíz év alatt eléggé megváltozhatott.
– De hát a hangja, meg a beszédmodora – néz rájuk csodálkozva Cavallini. – Már a gimnáziumban is olyan kardcsörtető, poroszos modora volt, mint itt nálad.
– Miféle őrültségeket beszéltek? – az atlétatermetű Avarone báró az ajtóból nézi őket; Ferrari gróf, Konrád Facsimile, Hovicija jószágigazgató és Pitek, a komornyik ott állnak szorosan mellette és mögötte. Mikor Avarone kettőt lép előre, a többiek is önkéntelenül követik, mintha a báró kísérői volnának. – Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy ez az öngyilkos fickó nem Johann Frideric, a német dragonyos kapitány?
– Nem hiszem, hogy öngyilkos lett ez a fickó – Saski gróf nagyon furcsán ejti a mondatot, mindenki felkapja rá a fejét.
– Ezt meg hogy érted. Albert – szól közbe Violetta.
– És ki ez az alak, egyáltalán!
– Menjünk sorjában. Mikor szegény Ernőt és Tónit lefejezték … két órája sincs, hogy rátaláltunk a testükre, te jó Isten…
– Ne részletezze, nagyon kérem! – Angela Parmela könyörgő hangja szinte felsikít Violetta és Hermina mellett az ajtóban.
– Egy átkozott gyilkos van közöttünk. Egy őrült, aki labdázik az emberfejekkel. – Saski karvalyorra körbeszimatol a vendégeken és a személyzeten, végül makacsul Avarone bárón állapodik meg a tekintete. – Mikor azt a szerencsétlent megölték az első este a birtokomon, és a murénák közé vetették, én még nem gyanakodtam semmire és senkire, becsületszavamra mondhatom. Ostoba malőrnek fogtam föl az esetet, iszonyú pechnek, hiszen mit tehetek én arról, hogy egy idegen csavargó besurran a birtokomra, s az üldözői itt mészárolják le. Persze én is észrevettem, hogy Johann Frideric egy kissé megváltozott, elsősorban az arca, mert a hangja, tartása ugyanilyen volt a gimiben, de eleinte nem tulajdonítottam ennek sem különösebb jelentőséget. Csak aztán beszélgettem vele négyszemközt is, barátaim. S feltűnt egy-két apróság, ami nem stimmelt. De még mindig nem voltam biztos a dolgomban, ezért nem akartalak feleslegesen idegesíteni benneteket. Hiszen azért jöttünk itt össze, barátaim, hogy a régi emlékeinknek adózzunk, felhőtlen hangulatban.
– A halál árnyéka már azon a murénavacsorán ránk vetült, uraim és hölgyeim – a tudós Konrád Facsimile kontratenor hangja mintha a csillárról jönne, az akasztott ember szájából, mindenki azonnal elhúzódik mellőle ösztönösen.
– Ha megengedi, Facsimile úr, folytatom. Gyanút fogtam bizony, barátaim, figyelni kezdtem Johann Fridericet. Bár akkor még nem is mertem arra gondolni, hogy szegény Johann már nem is él, hogy a személyzet, ha némi metamorfózis után is, őt szolgálta fel nekünk azon a bizonyos murénavacsorán. Elhatároztam, hogy nem értesítem a rendőrséget, magam veszem kézbe a dolgot, figyelem az eseményeket. És akkor döbbenetes dolog történt, drága vendégeim. Szénási Ernő és Szekeres Tóni brutális kivégzésére gondolok természetesen. Szándékosan használom a kivégzés szót, mert a gyilkos is annak szánta tettét, szinte középkorias ceremóniával végrehajtott kivégzésnek. Amikor Ernő és Tóni levágott fejét és törzsét a fatönk mellett megtaláltuk, akkor már tudtam, hogy a vacsorára megevett murénában szegény Johann is benne volt.
– Nem fogalmazhatna emberibben? – Violetta szeme villámokat szór Saski felé.
– És akkor gyanakodni kezdtem valakire – folytatja Saski a Violetta felé vetett, elnézést kérő fejbiccentés után. – Abból indultam ki, hogy ez a gyilkosságsorozat csak egy őrült műve lehet. Persze hadd tegyem hozzá a teljesség kedvéért, hogy Ernő és Tóni lefejezése után Hovicija jószágigazgató úr is gyanúba keveredett.
– Mit merészel, gróf úr! Sokat enged meg magának! – hosszú orrával, májfoltos arcával Hovicija úgy fest most, akár egy csaholó agár.
– Egy pillanat, barátom! Nem állítom, hogy maga a gyilkos. Sőt. Biztosan tudom, hogy nem maga az. Én csak azt állítottam, hogy gyanúba keveredett. Mert nagyon sokan hallották bizony, hogy tegnap este életveszélyesen megfenyegette Szénási Ernőt és Szekeres Antalt, amikor azok megdobálták a vizsláját. Talán nem így történt?
– Én csak azt mondtam nekik… azt mondtam nekik… ha nem tűnnek el, amíg ötig számolok, a kutyáim ebeledelnek fogják tekinteni a feneküket. Bocsánat. Ezer bocsánat. Akkor még nem tudhattam, hogy valaki le fogja fejezni őket.
– Tudja mit mondok magának, Hovicija úr? – Saski tűnődve nézi a jószágigazgató agárképét. – Ha a mi brutális gyilkosunk előre tudhatta volna, hogy maga ilyen csúnyán össze fog veszni Ernővel és Tónival, akkor lehet hogy egészen másképp építette volna fel a tervét. Talán egyszerűbben, s nem ilyen sátánian, mint ahogy kivitelezte.
– Beszéljen már, Albert! – csuklik föl Parmela Angela hangja. – Azt állítja, hogy itt van a gyilkos közöttünk?
– De mennyire, hogy ezt állítom! Egy őrült van közöttünk, aki imádja a kiontott vért. Ennek az embernek az a mániája, hogy a fölösleges emberek pusztuljanak el! S azok még inkább, akik ellenségei az ő eszelős szövetségének. Matteo Avarone báróra gondolok! Itt áll a gyilkos maguk előtt!
– Te szemét! – Avarone egyetlen hatalmas lépéssel Saskihoz szökken, felemeli a gallérjánál fogva. De kénytelen azonnal letenni, mert Ferrari gróf és Konrád Facsimile frommer pisztolyának csöve szinte egyszerre lökődik a hátába. – Megőrültek? – néz hátra a termetes báró dühöngve. – Ezt még megkeserülik, arra megesküszöm!
– A sarokba. Matteo! – Saski sovány karja kinyúlik a feltűrt ingujjból. – Ferrari gróf és Facsimile úr nem fog habozni, ha el kell húzni a ravaszt, mert tudják, hogy gyilkos vagy! Négy embert öltél meg, Matteo! Csak úgy szórakozásból, az őrült agyad logikája szerint. Mert hárman közülük Itália ellenségei voltak szerinted. Johann Frideric, a német dragonyos kapitány. És Szénási Ernő meg Szekeres Antal, akiket te magyar nacionalistáknak tekintettél. Ennek a szerencsétlen pojácának pedig azért kellett meghalnia, mert véget ért a szerepe itt – Saski a csilláron lógó halott mellett hadonászik. – Sokat tudott volna mesélni, ha elkezd beszélni.
– Te vagy az őrült, Saski! – sziszeg a pisztollyal sarokba kényszerített Avarone. – De nem foglak bíróság elé állíttatni! Magam foglak párbajban szétkaszabolni!
– Mire alapozod ezeket az abszurd vádakat, Albert? – Violetta hangja élesen csattan fel.
– Mindnyájan ismerik Matteo Avarone báró mentalitását. A Vér és Erő Bajtársi Szövetséget is azért hozta létre, hogy ha eljön az idő, kedvére gyilkolhasson. Ez egy szadista szörny, és én nagyon szégyellem, hogy hosszú ideig a barátom volt. Mentségemre szolgáljon, hogy korábban nem tárulkozott fel a sötét jelleme ilyen brutálisan.
– A Vér és Bajtársi Szövetsége még nem bizonyíték – Angela Parmela, a színésznő döbbenten ingatja a fejét.
– Tudom. Mindjárt rátérek a konkrét bizonyítékokra. Matteo Avarone báró négy férfit akart egymás után hidegre tenni. Négy férfit akart a maga módján likvidálni, hogy addig se tétlenkedjen, amíg az őrült szövetségének hadseregét megindíthatja. Mind a négy férfi ellensége Olaszországnak, szerinte. Mert Avarone báró, mint minden szadista, morális, nemzeti ügynek akarja álcázni szörnyeteg tetteit. Az külön kapóra jött neki, hogy a murénatelep sziklái mellett meggyilkolt Johannt odavethette a halaknak, s a murénafogást fel is tálaltathatta a velem történt megbeszélés alapján vacsorára. Mert így a régi, cinikus tervét is megvalósíthatta, kipróbálhatta, hogyan ízesül a muréna húsa az emberi testi által. Emlékezhetnek, hogy ezzel kapcsolatban nem átallott Avarone báró többször is a „humanista korunkra” panaszkodni.
– Széttéplek, te torzszülött! – Avarone megindul Saski felé, de Ferrari és Facsimile pisztolycsöve előtt megtorpan.
– Négy embert akart likvidálni Avarone, más-más módszerrel persze. Az első az igazi Johann Frideric volt, akiben vak gyűlöletében csak a német dragonyos tisztet látta, őt még az első este megölte a sziklás fjordnál, a murénatelepet szegélyező öbölnél. Testét bevetette a murénák közé, s aztán maga is segédkezett a murénafogásnál. Mert tőlem tudta meg, hogy murénát akarok első este a vendégeimnek szervírozni. Az ál-Johann Frideric már itt lapulhatott közben a birtokon. Őt nyilván azzal bízta meg Avarone, hogy helyettesítse Johann Fridericet, foglalja el a szobáját attól a perctől kezdve, amikor ő jel ad neki. Ez a cinikus szörny, szónoklatot mondatott az asztalnál ezzel a szegény fickóval – mutat Saski a beáramló tengerparti széltől lágyan himbálózni kezdő halottra –, s bizony. Johann Frideric képében szónokolt, adomázott ez a fickó, miközben mi az igazi Johann Frideric maradványaiból falatoztunk. De elképesztő cinizmusát még csak tetézte Avarone báró azzal, hogy kiszemelte magának Szénásit és Szekerest, e két derék magyar patriótát akik az asztalnál az első este olyan hevesen védték meg vele szemben az isztriai magyar érdekeinket. A negyedik kiszemelt áldozata minden bizonnyal Cavallini őrgróf volt. Bizony, te voltál kedves Pietro. – Saski elnéző mosollyal teszi barátja vállára a kezét. – A színészt kényszerűségből, és nem kedvtelésből ölhette meg. Ez a gyilkosság lehet, hogy nem is volt betervezve.
– Mit beszélsz? – Cavallini úgy ugrott odébb az előbb, mintha darázs csípte volna meg.
– Hát igen. Most jön a lényeg – sóhajt föl Saski. – Mert Avarone báró nem tudott volna emígyen játszadozni itt, ha nem az én állítólagos sérelmeimre építi a tervét. Mert azért annyira mégsem hülye Avarone báró, hogy szadista játszadozásai után börtönbe vonuljon, s ott várja meg, hogy a Vér és Erő Bajtársi Szövetségének serege szabadítsa ki onnan. Matteo Avarone engem akart bemártani a gyilkosságaival, ezért kellett volna Pietro Cavallinit is megölnie. Akit mellesleg szerintem szintén szívesen gyilkolt volna meg, mert Pietro Cavallini a hedonista, élveteg, dekadens Olaszországot jelentette számára. Azt az Olaszországot, amellyel bizony nagyon szívesen leszámolt volna. Aztán én lettem volna a következő áldozat, én fizettem volna a cechet, én ballaghattam volna helyette a börtönbe és a vesztőhelyre.
– Nincs maguk között egy igazi férfi? – üvölt a sarokból Avarone báró. – Fegyverezzék már le ezeket az őrülteket!
– Kuss legyen, Matteo! – vakkant a sarokba Saski. – Most én beszélek. Igazán nem szívesen teszem. Bár ami igaz, az igaz, elismerem, hogy zseniális gondolat volt az állítólagos sérelmeimre és őrültségemre alapoznod a tervedet.
– Ezt megmagyaráznád részletesebben? – Violetta úgy nézi a csilláron lógó hullát, mint valami rémálmot. – Levágná már valaki ezt a szerencsétlent a csillárról végre?
Hovicija és Pitek akcióba lép. Levágják az ál-Frideric testét a csillárról, lefektetik egyelőre a földre. Saski gróf a fejét csóválja közben, aztán majdnem derűs hangon folytatja.
– Avarone báró arra alapozta a tervét, hogy Johann Frideric, Szénási Ernő, Szekeres Antal és Pietro Cavallini állítólag kegyetlenül megaláztak engem még gimnazista korunkban. Az esetekről hallhattak a napokban, felidézgettük őket, s azt is tapasztalhatták, hogy én személy szerint milyen derűsen hallgatom ezeket a régi történeteket. Ha más nem, akkor ez a derű meg kellett volna hogy fékezze a gyilkost, hiszen kénytelen volt tapasztalni, hogy számomra ezek csak régi sztorik, magam is jót nevetek utólag rajtuk. De hiába, Avarone báró akkor már nem tudta a szadista gerjedelmeit megfékezni. Igaz, a kocka is el volt vetve, hiszen akkor már meggyilkolta az igazi Johann Fridericet, mondhatnánk, bemelegítésképpen. Itt vannak Avarone báró sajátkezű feljegyzései. Közülünk többen is ismerik az írását, tudják azonosítani – Saski egy kis jegyzettömböt húz elő a vászonzakója zsebéből. – Tagadod talán, Matteo, hogy ez a te írásod? – tisztes távolságból Avarone báró elé tartja a jegyzet tömböt.
– Mit bizonyít az, hogy ez az én írásom? – üvölt Avarone báró. – Egyszerűen leírtam a régi sztorijaidat. Amikben te nagyszerű balek voltál. Érdekeltek ezek az esetek! Kíváncsi voltam, hogy tényleg meg tudtad-e emészteni őket!
– Kíváncsi voltál. No jó. Nézzék, uraim és hölgyeim! Avarone báró itt pontokba szedve írja le a velem megtörtént diákkori csínyeket. Amelyeknek én voltam az áldozata. A történeteket már ismerik. De körbeadom a noteszt, nyugodtan feleleveníthetik valamennyi esetet.
A notesz körbejár. Olvassák Johann Frideric csínytevését, a klottgatyába dugott egér históriáját, aztán azt a sztorit, amikor Szénási és Szekeres belökték a leselkedő, önkielégítést végző Saskit a fiumei pincérnő ajtaján, s végül a szerelmi vallomás előtt a zakózsebbe csempészett, s ott brutálisan feltört záptojás esetét, Cavallini őrgróf leleményes merényletét.
– Most pedig arról beszéljünk, hogy szegény Ernő és Tóni meggyilkolása után mit látott Flávia a parkban. S nem sokkal ez után Medveczky Endre is. Persze akkor még nem tudtunk a barátaink haláláról.
A széles csípőjű, nagy mellű, jelenleg nagyon fehér arcú Fláviát ügy kell a folyosóról betuszkolni a szobába. Flambár, az apja komoran áll mellette, tekintete találkozik egy pillanatra Cavallini őrgróf pillantásával. Többen is látják, hogy izzó gyűlölet van az albán kertész szemében.
– Mit láttál a parkban két órával ezelőtt, Flávia? Ismételd meg.
– Egy nagyon magas termetű, barna bőrruhás férfi rohant át a parkon – Flávia a tenyerébe temeti az arcát, ujjai rácsain át nézi a sarokban fújtató Avaronét. – Valamilyen borzalmas maszk volt a fején. Talán bőrből volt az is, s az orr-részén olyan szörnyűség lógott lefelé, mint amilyen az egyes állatok ormánya. S a kezében egy hatalmas, véres bárdot vitt.
– Még mondtál valamit korábban, Flávia. Valami nagyon lényegeset. Gondolkozzál csak nyugodtan.
– Igen. Magas volt a férfi, és rendkívül széles vállú. Atlétatermetű. Ez látszott abban a szörnyű bőrruhában is.
– Ugyanezt látta egy perccel később Medveczky Endre is. Bandi! Megismételnéd, amit az előbb mondtál Ferrari grófnak és nekem?
– Ugyanezt láttam én is. Pontosan ugyanezt.
– Elég, ha ránéznek Avarone báró termetére, a rendkívül széles válláról nem is beszélve – Saski szemrehányóan néz eddigi barátjára. – Most pedig egy kis szemlére megyünk Avarone báró szobájába. Nem csinálok titkot belőle: Ferrari gróf, Medveczky Bandi, Facsimile úr, Pitek és én már sajnos tudjuk, hogy miért megyünk oda. Mert mi öten már jártunk az előbb Avarone báró szobájában. Indulj előre. Matteo! S ne próbálj megszökni vagy ellenállni, mert úri becsületszavamra mondom, lepuffantunk akár egy ebet szokás.
Már Saski Albert kezében is browning van, három pisztoly terelgeti Avarone bárót a hosszan kanyargó folyosón át, majd föl a csigalépcsőn a szobája felé. A többiek rémülten nyitottak utat nekik, s most Avarone és a három fegyveres férfi mögött lépdelnek óvatosan, komor gyászmenetet képezve.
Avarone szobája a déli szárny végi bástyában van, a több bástya tömbjéből álló főépületet az alacsonyabb déli szárnnyal összekötő várudvar közelében. A báró vicsorgó arccal lép be saját szobájába, Ferrari és Medveczky azonnal a díszesen faragott intarziás szekrényhez lépnek. A szekrényben Avarone báró ruhái lógnak: nyári zsakettek, sportöltönyök, frakk és redingott. A ruhák alól egy utazóládát húznak elő, kinyitják cipők vannak benne Kiborítják a ládából a cipőket, a vak is látja, hogy túl magasan ér véget a láda feneke, még egy rekesznek kell alatta lenni. Rövid próbálkozás után Ferrari és Medveczky megtalálják a titkos reteszt nyitó szerkezetet, a láda lemeze lefelé hajlik. Oldallapjára döntve az utazóbőröndöt, kihalásszák belőle a véres bárdot, a barna bőrruhát és a gázmaszkot.
– Ti tettétek bele. átkozottak! – Avarone artikulátlan hangon üvölt. – Azt a rekeszt az irataimnak csináltattam! Ott tartottam a Vér és Erő Bajtársi Szövetség iratait. Hová tetté… – tovább nem tudja mondani, mert fehér hab csorog ki a szájából, s végigvágódik epilepsziás rohamában a földön.
– Vizet hozzatok! – kiált föl Saski gróf. – Bezárjuk a szobájába, amint magához tér. Így végre nyugalmunk lesz, már nagyon ránk fér. Megbeszéljük, mit tehetünk, ahogy urak szokták egymás között. Aztán majd értesítjük a rendőrséget. Most már szerencsére nem olyan sürgős a dolog.
Az afrikai szél, a sirokkó már órák óta fojtogatja párás melegével a Rovigno menti partvidéket. Dél felől most már a fekete viharfellegek is megjelennek az égen, szürke köd borul az Adriára. Flambár, az albán kertész eszeveszetten hajtja a part mentén csónakját, izmai kidagadnak, ahogy evez, csorog a víz homlokáról, hónaljáról. Csak szürke foltokat lát már maga körül, de azért ösztönei tartják a helyes irányt, aztán mintha óriási, sárga színű vattába kerülne, orra, szája telemegy a felkavart parti homokkal. Az eső is rázuhan, súlyosan, mintha korbácsütések zuhognának a testén és a csónakon.
Csónakjának orra súrolja a kis öböl szikláit, szinte semmit sem lát már a szakadó esőben. Tapogat az evezővel, majd a kezével, behúzza az evezőket, elérte a vízi barlang csónaknyi szélességű bejáratát. Leugrik vízhatlan ruhájában a mellmagasságig érő tengervízbe betolja a csónakot a sziklák rejtette szűk bejáraton. Visszahúzódzkodik a csónakba, vízhatlan ruhája rejtekéből előveszi a fáklyát, a csónak orrában levő karikába tűzi, meggyújtja. Evezőjével lassan hajtja előre az alacsony mennyezetű barlangban a csónakot; hatalmas vízibarlangtermen siklik át, kétfelé nyíló sziklatömbök között evez be egy másik terembe. Fáklyájának szövétneke csak kevés fényt hint szét a barlang sötétjében, tompán hallatszik be a barlangba az ég dörgése. Egy nagyobb dörrenés után kéken szikrázó fény sistereg át a barlang homályán, mintha idebent is villámlana. Flambár a szívéhez kap rémületében, mert a kék villámlás végigcikázik a barlang sötét vizén is.
„Mi az isten ez?” – kering agyában a rémült kérdés, mert nagyon jól tudja, hogy zárt barlangtérben nemigen lehet szó villámlásról.
A sötétből madarak röpülnek feléje. Flambár üvöltve veti le magát a csónak fenekére, mert tisztán látja, hogy a két, kitárt szárnyú madárnak fogai vannak a csőrében. A madarak átrepülnek felette, szinte emberi nyelven kárognak le rá; „gyere, gyere”, valahogy ezt károgják. Mintha a barlang falai is izzadnának, nemcsak az ő, vízhatlan ruha alatt verejtékező teste. A madarak megfordultak, mert megint hallja surrogó röpülésüket. Olyan kicsire húzza össze magát a csónak fenekén, amilyen kicsire csak tudja, de az egyik dögmadár így is beleharap a karjába a fogával. Üvöltve evez tovább, a következő barlangterembe. Már messziről látja a víz közepén hánykolódó csónakot. Közelebb evez, rávilágít a fáklyával a csónakra. Cavallini őrgróf és Flávia meztelenül fekszenek egymáson a csónakban, hosszú pengéjű karddal van a testük átdöfve, az örökkévalóság enyészetéig összefűzve.
Flambár lelkében elhal az átkozódás, folynak szeméből a könnyek. A kard vasa szeretkezés közben sújthatott le rájuk, először Cavallini testén hatolt át a penge, aztán Flávia hasán is, s a hátán kibukva épphogy csak karcolta a csónak fenékdeszkáját. A zokogó Flambár egészen közel húzza csónakját a halott szerelmesek csónakjához, amikor észreveszi a testük mellett kinyílt különös virágot. Igaz, inkább gombának tűnik, gyökerével a csónak oldalához tapad, de gombaszerű fején virágszirmok vannak. Flambár döbbenten pislog, szakképzett kertész létére bizony nem látott még ilyen virágot. A barnafejű, piros szirmú gomba fölé hajol, s ebben a pillanatban megszédül a különös növényből áradó szagtól. Egymás felé rohanó vonatokat lát, hol elsötétülő, hol kivilágosodó pályaudvaron. Borzalmas csattanással kattognak a váltók, mint őslények dermesztő fejei, villannak a szemaforok, kidülledt szemű sárkányfejek a szemaforok, rávicsorít az egyik szörny, a csónak végébe hátrál előle, rángatózni kezd a feje, megtántorodik, belezuhan a barlang vizébe.
A hideg vízben semmit sem lát, csak azt érzi. hogy olyan az agya, mintha ólomból öntötték volna ki. De a váltók borzalmas kattogása megszűnik fejében, felnyúl karja a csónak peremére hogy kapaszkodjon, az életét mentse. A vízből nem látja hogy egy másik csónak síklik az ő csónakja mellé, sovány tökkopasz férfi ugrik át az egyik csónakból a másikba. Már mindkét keze a csónak peremét markolja, már fel is húzná magát, mikor megvillan a barlang homályában a bárd lemetszi csuklóból az egyik kézfejét, aztán a másikat is. Visszacsúszik a barlang vizébe, lemerül akár a döglött halak; a kopasz férfi kihajol a csónakból, a szövétnek fényénél látja és hallja a vízből felszálló bugyborékokat.
Hovicija hármat füttyent a parkban kedvenc orosz agarának, a Potykának. Ez a füttyszó Potykának szól egyedül, a többi agár és vizsla úgy van idomítva, hogy tudomást se vegyenek erről az egy hosszú- egy rövid- egy hosszú füttyszóról. Hovicija már fel is tette a pálcát a földbe szúrt favillákra, ma egy-két centivel emelni akarja a magasságot, Potyka megérett már erre.
Már vágtat is felé a fehér-fekete foltos nemes agár, átcsörtetve a hortenziabokrokon. „Mitől ilyen piros Potyka szeme?” – villan Hovicijába. „S miért nem csóválja a farkát, mint máskor szokta, ha magamhoz hívom?”
Megsimogatja az agár hosszúkás, elegáns fejét, a kutya mordul egyet, s olyan mozdulatot tesz, mintha a kezéhez akarna kapni. Hovicija megrázza a fejét, még nem ébredt fel, a fenébe is, vagy ez a tömény borzalom a kastélyban ennyire kikezdte az idegeit? Nem elég a memóriazavara az utóbbi időben, még hallucinál is?
Feszülten figyeli Potykát, az agár beáll most a léc előtt vagy öt méterrel „startállásba”; a kurva idegei csak, hiszen semmi rendkívüli nincs ezen a kutyán, hogy érthette ennyire félre a nyilván barátinak szánt fejmozdulatot? Csak a szeme piros az agárnak, talán belement valami, remélhetőleg nem valamiféle szembetegség ez, mert akkor át kell mennie Rovignóba az állatorvoshoz. Ez a hülye Saski is abbahagyhatná már a lelki életet a vendégeivel és a megmaradt barátaival, nagyon ideje lenne már a rendőrséghez fordulni; Saski gróf nem fog ezért jó pontot szerezni Rovignóban és Fiumében, ha megtudják, hogy csak most értesíti őket.
Potyka a startvonalnál áll, ő jelt ad neki. A kutya megindul a léc felé, de korántsem úgy, mint máskor szokott. Inkább mintha csak vánszorogna; nem ugrik fel, az anyja úristenit, ilyet még sosem látott, egyszerűen átcsúszik a dög a léc alatt. A korbácshoz kap, pedig csak díszként lóg az a korbács az övében, használni nemigen szokta, végigver vele a fűbe suvadó Potykán. A kutya felkapja a fejét, és furcsa hangot ad, akár a holdra vonyítana, vagy még inkább olyan ez a hang, mintha egy gyerek sírna. Még egyszer ráüt dühében, mert a kutyának esze ágában sincs visszakullogni a startvonalhoz, s akkor Potyka felemelkedik, mintha egy fenevad ugrana rá, lerántja a földre. Ez nem igaz, harapja a dög, ahogy egymáson át hemperegnek a fűben. Hovicija hiába üvölti közben a dresszírozás évek óta ismételt szavait, a kutya belemar az oldalába, s már a torkát keresi a fogaival a fűben. A férfi satuba fogja az állat nyakát, leszorítja a földre, miközben érzi bordái tájáról hogyan csöpög meleg vére a fűbe. A megvadult állat szemébe néz, zavarosak a máskor tiszta szemek, égnek mint két gonosz lámpás.
Vad csaholás hangzik Hovicija háta mögött, feléje rohan az egész kutyafalka. A férfi megpördül a döbbenettől a fűben, már a megvadult Potykával sem törődik, a rohanó kutyák már csak egy méterre vannak tőle. De olyan is van köztük, amelyik iszonyúan lassan csúszik, araszol felé a fűben; Hovicija üvölt a félelemtől; ezek nem az ő kutyái, pedig a másodperc töredékein át is felismeri őket. A kutyák beléje marnak, a mellébe, az oldalába, a nyakát védő karjába. Lehullnak karjai, nyaka szabad préda marad; vicsorgó, hörgő, pirosló szemű kutyák pofája alatt folyik el a vére.
Violetta és Hermina a várkastély felső szintjén lapulnak a gótikus lovagterem árkádos galériájának oszlopa mögött Hermina egyetlen revolvert tudott lopni Hovicija szobájából, ezzel, s egy tőrrel vannak felfegyverkezve, amelyet a lovagterem faláról emeltek el. A várkastély termei, udvarai, parkja teljesen kihaltnak látszanak most, mintha mindenki, a gazda, a vendégek és a személyzet a föld alá bújt volna.
– Megnézzük Avarone szobáját, Violetta?
Violetta bólint. Hosszan kanyargó folyosón lopakodnak előre, a csigalépcsőn leereszkednek az alsóbb szintre. Átmennek a könyvtárszobán s egy hálószobán, amelyet szemlátomást nem használ már senki. Újabb csigalépcsőn át a több bástyatömbből álló főépületet az egyik szárnnyal összekötő udvarra érnek ki; fölnéznek, senki sincs az ablakokban. Beugranak a kőajtón, felmennek a csigalépcsőn, megállnak Avarone szobája előtt. Lenyomják a báró börtönajtajának kilincsét, be van zárva az ajtó. Hermina félretolja a zár nyelvét, beles a tágas helyiségbe: senki sem tartózkodik a szobában. Avarone báró eltűnt kényelmes börtönéből. Azt még látja Hermina a kulcslukon át, hogy a bástyafalba vágott ablak tárva-nyitva van.
– A bástyafalon csak hegymászó felszereléssel tudott volna lemenni – Hermina döbbent csodálkozással néz a barátnőjére.
– Én másra tippelek. Valaki kinyitotta neki az ajtót. Aztán egyszerűen bezárta, amikor a báró már kiszökött.
– Siessünk, Violetta drága – a szobalány megszorítja barátnője kezét, aztán az arcát is megcsókolja.
– Mi volt ez? Búcsúcsók? – Violetta zöld szempárja idegesen rebben.
– Tényleg rászántad magad arra, hogy kiszökünk a birtokról ezzel a pisztollyal és a tőrrel?
– Most már aztán különösen. Hogy Avarone szobája üres.
– Avarone gyilkolt itt szerinted?
– Nem tudom. Most, hogy kiszöktette valaki Avaronét, már egyáltalán nem vagyok biztos benne.
– Azt tudod, ugye, hogy lőnöd kell, amikor az őrhöz érünk? Lesz bátorságod hozzá?
– A kettőnk életéről van szó, Hermina. És Jules Miryade életéről is.
– Tényleg értesz a pisztolyhoz? – a tőrt szorongató Hermina riadtan pislog a barátnője kezébe zárt browningra.
– Apám birtokán gyakran lőttem célba.
– A másik oldalszárnyon át menjünk ki a parkba. Az a szárny teljesen üres, régóta nem lakja senki.
Leereszkednek a bástyáról, átmennek a várudvaron. Már a hatalmas, bástyatömbös főépület folyosóján járnak. Csak Ferrari gróf szobája előtt nyílik ki és csukódik be közben az ajtó. Nem törődnek a szakállas gróffal, tovább mennek a főépület folyósóján. A díszes lépcsőház egy másik udvarra vezet. Besurrannak az oldalszárny csúcsíves kapuján.
– Majdnem mindegyik szoba zárva van – súgja Hermina.
– Gondolod… – Violetta habozva megáll –, hogy valami borzalmas van ott az ajtók mögött?
– Nem tudom. De ez már nem is érdekel minket. Egy órán belül túl leszünk árkon-bokron.
– Csak Rovignóig megyünk, Hermina. Jules Miryade hajóval jön Polából. Megvárjuk a kikötőben.
– És ha más irányból jön, s elkerüljük egymást? Mi lesz, ha bejön ebbe a kastélyba, s azt sem tudja, hogy mi vár itt rá?
– Ne őrjíts meg, Hermina, kérlek! Ha itt maradunk, nem sok hasznunkat fogja venni. Nagyon félek attól, hogy éjszaka álmunkban…
– Én is félek. Mintha maga a kastély őrült volna meg.
– Ezt hogy érted?
– Eddig itt volt Saski gróf az őrültségeivel. Ezek kiszámítható dolgok voltak. Mindig rád irányultak tulajdonképpen. Szeretkezés velem, miután felöltöztetett a ruháidba, szeretkezés a színésznővel, Angela Parmelával. Ő izgalmasabb lehetett Saski számára, mert a hangodat is tudta utánozni. Aztán a Violetta-bábuk a pincében. De most már… minden megváltozott Ez már nem az az őrület, ami volt. Azt el lehetett viselni. Saski pénze segített elviselni. De most mintha az alvilágból emelkedett volna fel ez a kastély. Borzalmas árnyéletre.
– Hermina… Saski mindegyik bábuval tudott szeretkezni?
– Nem mindegyikkel. Csak egyetlen eggyel. Egyetlen egyet csináltatott úgy, hogy olyan legyen, mint egy igazi nő.
– S a ruháimat… azt a temérdek ruhát hogy szerezte be?
– Láttad azt a sok tucat képet a pince falain. Állandóan szaglászott utánad, s fotografáltatott titokban. Semmit sem vettél észre?
– Időnként feltűnt hogy fényképeznek. Polában a parkban, az utcákon és a strandon is. De nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
– Nem csoda. Olyan vagy. mint egy szép görög lány a Parnasszus hegyről.
– Ha engem dicsérsz, magadat is dicséred. Mert nem véletlenül választott ki épp téged Saski.
Már a park ősfái között járnak. Gyönyörű ez a buja ősvadon, csak a szellő jár lágyan a fák lombjai között.
– Liza nénit nagyon sajnálom. Szomorú, hogy ott kellett hagynunk a konyhában.
– Majd érte jövünk, Hermina. A rendőrséggel.
Megtorpannak. Iszonyú bűzt hoz hirtelen a lágy délutáni szellő. Áttörnek a bokrokon, hatalmas tisztásra érnek ki. Neki kell támaszkodniuk az egyik fa derekának, mert összegörnyednek a borzalmas bűztől és látványtól. Hovicija háton fekszik a fűben, vagy legalábbis annyi fekszik ott belőle, amennyit a kutyák meghagytak a testéből. S mellette, körülötte, a pázsiton mindenhol széttépett agarak és vizslák tucatjai. Mindegyik torkán, testén számtalan harapás, mintha egymást tépte volna szét a falka. Egyetlen agáron nem látszanak fogak marcangolta véres sebek: odébb hever a mogyoróbokrok között Közelebb mennek hozzá, s látják, valaki golyót eresztett a koponyájába.
Iszonyodva rohannak tovább a park mélye felé. A banánfák előtt megtorpannak. Széles, mély gödör tátong a földben. S a gödör aljáról a komornyik kínba torzult arca néz fel rájuk. Pitek egy vaskaróban ül, amelynek jó része teljesen elvész a testében, a borzalmas karónak csak a gödör aljába cövekelt része látszik ki.
Sikítva futnak a patak felé. A browningot és a tőrt görcsösen markolják kezükben. Újra megtorpannak. A hatalmas legyezőpálma törzse előtt áll valaki. Magas, páncélos alak támaszkodik a fa törzsének. Az arca nem látszik, rostélyos sisak takarja. Most mintha feléjük mozdulna. Violetta vaktában tüzel, valahonnan az ősfák mögül gunyoros nevetés bugyborékol föl, mintha tölcsérből jönne a hang. A vasember megint megmozdul. Violetta térdre ereszkedik a fűben, most már gondosabban céloz. Ebben a pillanatban felcsapódik a vasember sisakjának rostélya. Csakúgy magától, mert mégsem mozdul a páncélos karja. A felcsapódott vasrostély alatt Avarone báró arca tűnik fel. Vagyis inkább az, amit egy hatalmas bunkócsapás meghagyott belőle.
– Gyere, Hermina! Gyere, drága! – Violetta megpróbálja sokktól rángatózó barátnőjét felrántani a fűből. Ebben a pillanatban megszólal a hangszóró. A fák mögül vagy valamelyik fa tetejéről jön az eltorzult hang, Saski eszelős suttogása, amelyet felerősít a hangszóró.
– Violetta! Szerelmem! Ne félj tőlem, szerelmem! Ne fuss a patak felé, mert halál vár ott rád. És én nem akarom, hogy meghalj!
A két nő már a patak felé rohan. De szemből, a patak partját szegélyező aranyciprusok mögül jódsárga színű, csípős szagú porló folyadék szitál, mintha vízágyúból permetezné valaki a patak túlsó partjáról.
– Hatalmas az erőm, de mégis véges – suttog a fejük felett a hangszóró. – Fordulj vissza. Violetta, mert nem mindenkinek tudok parancsolni.
A szitáló, jódsárga színű köd rájuk ereszkedik. Az orrukba szájukba hatol a borzalmas szag, megtántorodnak tőle. Nem tudnak továbbmenni, szédülnek, hányingerük van. Hermina végigzuhan a füvön, Violetta megpróbálja felemelni, de ő is rázuhan. A jódsárga esőzés megszűnik, egy férfi lépdel feléjük. Gumicsövet húz maga után, tiszta vizet enged bő sugárban az arcukra.
Violetta kábán, nehéz fejjel ébred az ágyon. Rémülten felpattan, magas ravatalozón fekszik, körben hatalmas gyertyák kandeláberekben; a ravatalozó a kastély homályos kápolnájában van. A kis szentély lépcsőin életnagyságú fotográfiái alkotnak függőleges falakat, mindegyik kép előtt egy-egy szál gyertya ég. A fotográfia falak ék alakban vezetnek az oltár felé, a melynek lépcsőjén két ember nagyságú, talán ronggyal kitömött bábú térdepel; Violetta már hátulról is látja, hogy menyasszony és vőlegény ruhákba öltöztették a bábokat.
– Csak álom volt az eddigi életed – valahonnan eszelős hang suttog egy hangerősítőből. – Ébredj igazi életre. A legkülönb férfi, Saski Albert vár rád. Előtted térdepel, hogy az oltár elé vezessen.
Az oltár mögül erős lámpafény süt a szemébe. Pár pillanatra szinte megvakul tőle. Aztán kialszik az agresszív fény, a két bábú eltűnt közben az oltár lépcsőjéről. Helyettük az igazi Saski térdepel az oltár lépcsőjén fekete frakkban, megismeri nyakába omló göndör hajáról.
A revolverét elvették. Hol lehet Hermina? Leugrik a borzalmas emelvényről, kifelé lopakodik a szentélyből.
Nem jut messzire. Kövér, zubbonyos férfi áll a szenteltvíztartó mellett, ugyanaz, aki pár napja a patak túlsó partjáról puskával visszaparancsolta őket. Saski is felemelkedik közben az oltár lépcsőjéről, int a zubbonyos szörnyetegnek, hogy távozhat.
– Mi ez az őrület, Albert? – Violetta nem mer közelebb menni a férfihez. – Mi történt veled?
Saski gróf lép egyet előre. Az utóbbi napokban iszonyúan lefogyott, arcán horpadások ránganak át.
– Emlékszel még arra a régi napra, amikor megkértem a kezedet? Szerdai nap volt, augusztus 26-a. Épp kilenc évvel ezelőtt történt. Ma is augusztus 26-a van.
– Mit akarsz ezzel. Albert? Miért nem engedsz el ebből az átkozott kastélyból? Hová tetted Herminát? Él még egyáltalán?
– Hermina él. És élni is fog. Ő a te barátnőd lett. Ezért a személye sérthetetlen.
– Lemészárolt emberek mindenütt! Vágóhíd lett a birtokod! Miért tetted ezt, Albert? Kik azok a szörnyetegek, akikkel együtt gyilkolsz?
– Emlékszel arra a napra, Violetta? Arra a kilenc évvel ezelőtti nyári délutánra?
– Emlékszem.
– A parkban ültünk egy padon egymás mellett. Szerelmet vallottam neked. Te nem voltál persze szerelmes belém, de mégis meghallgattál. És akkor ott a padon, először éreztem azt, hogy nem csak meghallgatsz, nemcsak eltűröd a jelenlétemet, a szememből tüzelő szenvedélyt és az odaadó alázatot, hanem érdeklődve is nézel rám. Igen, ma is látom a szemed zöld csillogását a padon, picike fény gyúlt benne, amelyet először láttam meg, s amely csak nekem szólt egyedül. Akkor úgy éreztem, hogy igent fogsz mondani nekem, hozzám jössz feleségül, ha nem is vagy szerelmes belém: talán a rangom és a vagyonom vonzott egy pillanatig, a társadalmi pozícióm, amelyet már olyan fiatalon is megszereztem, hiszen a nagybátyám elintézte, hogy nagykorúsítsanak.
– Albert… ezt nem mondhatod komolyan, hogy miattam kellett ennyi embernek meghalnia!
– Csak néztelek akkor a padon, fehér selyemruha volt rajtad. De mintha selyemként suhogott volna minden, a szavaid, a fák lombjai, a napernyőt tartó karod. Éreztem, hogy igent fogsz mondani, hogy hozzám jössz feleségül. És én elkezdtem beszélni, megkértem a kezedet. Te elnéztél a tenger felé valahova, tűnődtél egy kicsit, de tudtam, hogy ez a tűnődés nem az elutasítás szavainak keresgélése volt, aztán felém fordultál, tudom, hogy igent akartál mondani. De abban a pillanatban Cavallini felém csörtetett, valósággal futott, már messziről is lehetett a kavicsok ropogását hallani. Te már semmit sem szólhattál, nem válaszolhattál nekem, mert az az állat ráütött a zakóm zsebére, aztán már csak a szemedet láttam, és nem kérdeztem többé semmit. Mert a szemedben megvetés és utálat volt, s ez az utálat, pontosan tudtam akkor, nemcsak a zsebemből előterjengő szörnyű bűznek szólt, a záptojás bűzének, hanem nekem is, a szánalmas pojácának, az örök baleknak.
– Cavallinit is megölted?
– Ő is megbűnhődött alaposan. Azt akartam, hogy lásd mivé lettem. Olyan férfivá váltam, aki könyörtelenül összezúzza azt, aki szándékosan vétett ellene.
– Te őrült vagy, Albert! Menjél orvoshoz, kérlek! Hiszen azok ártatlan diákcsínyek voltak!
– Nem voltak ártatlan diákcsínyek! S Cavallini tette végképp nem volt az! Összetiport előtted! Nevetségessé tett!
– Johann Fridericet is te ölted meg, Albert? – a lány a kápolna bejárata felé hátrál.
– Ne fuss el, kérlek! Hallgass meg végre. Neked is jobb, ha meghallgatsz. Úgysem jutnál messzire. Amit Cavallini vétett ellenem, az jóvátehetetlen volt. Elveszítettelek örökre. De Cavallini sosem merte volna ezt megtenni, ha ezek a dolgok… amiket te csak diákcsínyeknek nevezel, nem válnak olyan gyakoriakká az osztályban. Johann Frideric nyitotta meg az ellenem irányuló gonosztettek sorát, aztán Szénási Ernő és Szekeres Antal következett. Ezeken a hecceken bátorodott fel az a gazember Cavallini, ezért merte a záptojást belecsúsztatni a zakózsebembe, amikor a parkba indultam, hogy a kezedet megkérjem.
– Honnan tudta volna ezt Cavallini?
– Tudta. Megmondtam neki. És most meg akartam mutatni neked, Violetta, hogy már nem az az ember vagyok, aki voltam. Aki szótlanul tűrte a sértéseket.
– Ezt alaposan megmutattad, Albert. Életed végéig ülhetsz majd az őrültekházában. Ha a rendőrség már kivizsgálta ezeket a borzalmakat.
– Az őrültekházáról ne beszélj többet jó? – Saski gróf hangja magasan csattan. – Nem vagyok őrült és nem is fogok közéjük kerülni. Szabad ember leszek veled együtt.
– Hogy érted ezt hogy velem együtt?
– Mit gondolsz, miért sújtottam le Cavallinire? És a többiekre is? Fridericre, Szénásira és Szekeresre. Gondolod, azért mutattam meg neked az erőmet hogy utána elveszítselek? Csak hozzám tartozol most már, Violetta, örökre.
– Mikor ölted meg Johann Fridericet?
– Ahogy megérkezett aznap. A sziklás fjordnál, a murénatelep mellett. De akkor már bekvártélyoztuk a kastélyba a másik Johann Fridericet is. A színész Nagybátonyit. Aki a murénavacsoránál olyan frappánsan elevenítette fel azt az egér-históriát. Miközben ti az igazi Johann Friderickkel táplált muréna húsából falatoztatok.
– Egy szörny lett belőled, Albert. Iszonyodom tőled.
– Az jó, ha iszonyodsz. Az iszony már nem közöny. Hanem a szenvedély kapuja. A szerelem felé vivő szenvedély pitvara. Csak iszonyodj tőlem. Violetta. Mérd föl a monstrum voltomat Ma még iszonyodsz tőlem, holnap már a szolgálólánya lehetsz… ennek az akaratodat kioltó, téged felszabadító szörnynek. Biztos vagy abban, hogy benned nem tombolnak démoni erők? Lehunyt szemhéjad alatt nem csúszkálnak kifent kések, amelyek döfni akarnak? Bosszút állni akarnak? Én segítek neked abban, hogy mindig azt tehesd. amit akarsz. Akár a legborzalmasabbat is. Büntetlenül megtehetsz bármit érted? A felelősség terhét leveszem rólad. Ölhetsz és ölelhetsz tetszésed szerint. Mert a lelkiismeret koloncát örökre elveted majd.
– Te fejezted le Szénásit és Szekerest! Hogy csináltad, hiszen sokkal erősebbek nálad!
– Nagyon tévedsz, szerelmem. Én vagyok az erősebb. Én voltam az a szélesvállú férfi, akit Szénási és Szekeres meggyilkolása után a parkon átrohanni láttak. Barna bőrruhában voltam és gázmaszkban. Csak egy kicsit ki kellett tömnöm a vállamat De a színészt nem én akasztottam föl. Más tette. Szintén gázmaszkban és kitömött vállakkal. A pokolba szálltam le ezért az erőért, Violetta. Hogy megmutassam neked: mivé tudok válni a magam képességeiből!
– A te képességeidből? A te erőddel? Azt akarod mondani, hogy egyedül csináltad mindezt? És ez a kövér briganti, aki az előbb még itt állt a templomban? És a patak partját őrző fegyveresek?
Saski gróf felkapja a fejét a kérdésekre. Most először látszik zavar furcsán csillogó, kidülledt szemeiben.
– Fridericket Szénásit, Szekerest és Cavallinit egyedül öltem meg.
– Hol van Cavallini teste?
– Egy csónakban. Nem messze innen egy vízibarlangban. Flávia ismerte azt a helyet oda szöktek ki Cavallinivel. Éppen ölelkeztek… amikor elértem őket. Csak az volt a baj, hogy túl nagy erővel döftem le felülről a karddal. Fláviát nem akartam megölni, de az ő testébe is beleszaladt a penge hegye. Nagyon szenvedek ma is ettől, Violetta. Fláviát kedveltem. Nem tehetek róla, hogy Cavallini meztelen teste alatt volt.
– Miért rendezted meg ezt a komédiát Avaronéval? Hiszen nem volt ennek semmi értelme.
– De volt. Én egy jól felépített színjátékot írtam, kedvesem. Ördögi dramaturgiával. Azt akartam, hogy Szénási és Szekeres halála után mindjárt… fel is lélegezzenek a vendégeim. Hogy megnyugodjanak: lakat alatt van a tettes. Ez is a tervemhez tartozott. Hogy aztán annál nagyobb legyen a döbbenet amikor az igazi színjáték megkezdődik.
– Amiben te csak statiszta vagy. Vagy inkább dróton rángatott bábú.
– Ezt ne mondd még egyszeri – Saski ijesztően sovány arcán rángatóznak az üregek, horpadások.
– A jódsárga színű eső a parkban. Amely egyszerre volt undorító permetlé és fojtogató porfelhő. Hovicija véres teste a fűben, és az egymást széttépett kutyák A karóba húzott Pitek és a bivalyerejű Avarone, akinek szétverte valaki a fejét. Nálad nagyobb erők rángatnak itt téged. Vagy azt akarod talán mondani, hogy ezeket a szörnyűségeket is te követted el?
– Én csak négy embert akartam megbüntetni. Nem tehetek róla, hogy Flávia is meghalt. A többi halál… nem az én lelkemen szárad.
Saski gróf lesüti a szemét a fejét is lehorgasztja mélabúsan, mintha szégyenkezne ez utóbbi vallomás miatt.
– A többi gyilkossághoz semmi közöd sincs? Ezt akarod mondani?
– Én…. én… nem tudtam volna megölni őket – dadog Saski. – Csak azt a négyet. Én egy bogarat sem tudnék eltaposni. Csak azt a négy embert tudtam megölni. Azokat meg kellett ölnöm. Ez egy parancs volt a bensőmben. Te ezt nem értheted. A tarkómban lüktetett ez a parancs, annak az embernek a parancsa, akivé lettem. De csak azt parancsolta ez az új ember bennem, hogy álljak bosszút Fridericen, Szénásin, Szekeresen és Cavallinin. Flávia halála nem tudom, hogy történt. Ahogy az előbb is mondtam, baleset lehetett.
– És az a színész, aki Johann Frideric szerepét játszotta? Őt nem te kötötted fel?
– Nem én voltam.
– És a többiek? Azokat biztos, hogy nem te ölted meg? Az nem lehet hogy megölted őket csak nem tudsz róla?
– Nem vagyok őrült, Violetta. Emlékszem mindenre.
– Zavaros a beszéded. Ha a többi gyilkossághoz semmi közöd sincs, akkor miért dicsekedtél az előbb, hogy az igazi színjáték csak később kezdődött el?
– Ezt nem értheted meg, szerelmem. Csak később fogod megérteni. Ha az asszonyom leszel, s én megbízom benned, akkor majd beleláthatsz a lelkembe. Én nem tudok ölni. Az a négy ember, az más. Az csak egyszerű igazságszolgáltatás volt. Saját kezűleg nem tudnék mást megölni, érced? De ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem… ezt a pokoli, sötét tónusú színjátékot. A halálvágy ott van bennünk. Csak elő kell hívni a parancsot. Te az asszonyom leszel, Violetta. Az eleven testedet fogom ölelni. De ha szembeszállsz velem, ha megtagadod az ölelést tőlem, akkor a halott testedet fogom ölelni. Mert az az új erő, amely belém költözött, hogy parancsoljon nekem, öt halál kiosztását engedélyezte számomra. Négy embert megöltem. Te vagy az ötödik. S ha ellenállsz, téged is megöllek, mert én nem tudok most már úgy élni, hogy ne ölelhessem a testedet. Én szeretni akarlak, Viola! Akár az élő, akár a halott testedet!
Saski egyre közelebb nyomul a fiatal nőhöz. Kinyúlnak felé furcsán csápoló kezei. Ránganak mint a polip karjai. Violetta vár még egy másodpercet. Csak akkor rúgja föl teljes erejével a térdét, amikor Saski rángatódzó arca már ott szuszog előtte. Az összegörnyedő férfi homloka az ő fejének búbjára zuhan; taszít egyet rajta, s most a cipője orrával rúg bele az ágyékába. A kápolna ajtajából látja, hogy Saski a földön fetreng. Átrohan az udvaron, a kövér zubbonyos eltűnt valahova. Medveczky viszont ott áll a kápolna udvarán, belekapaszkodik a felesége karjába, nem engedi azt el.
– Ez lemészárol minket is, ha nem vagy jó hozzál – lihegi, süt az arcából a félelem. – Láttad a hullákat a parkban! Legyél jó hozzá, és akkor megmenekülünk!
Kirántja a karját a férje szorításából, kis öklével belevág az arcába. Rohan fölfelé a bástya csigalépcsőjén, Medveczky ott liheg a sarkában. Az utolsó lépcsőfordulónál elfogy a lélegzete. A torony hatalmas, csúcsíves ablakának középső oszlopához támaszkodik. Medveczky itt éri utol, megint kétségbeesett erővel ráncigálja a karját.
– Feküdj le vele, Viola! Tedd meg ezt nekem! Tedd meg mindkettőnkért hiszen téged is megöl, ha nem színleled, hogy képes vagy szeretni!
Megpróbálja ellökni a reszkető férget. De Medveczky belekapaszkodik a ruhájába. A selyemruha is szakad, ahogy kitépi magát, férje a hatalmas gótikus ablakot felező oszlopnak veti a hátát, úgy kap a dereka után. Ő kinyújtja a hüvelykujját, a férje szeme felé löki. Medveczky elcsúszik az oszlop mellől, egy lépést hátrál, az ő kinyújtott hüvelykujja még mindig a szeme előtt van; Medveczky hátratántorodik, s alázuhan a bástyaablakból. Violetta rémülten dugja ki a fejét az ablakon: férje magasból lefelé pörgő teste most csapódik be iszonyú döngéssel a várudvar kiszáradt kútjának fenekébe.
Irina Drakovici baldachinos ágyon fekszik a lovagvár egyik termében; a leányderekú Sabáta nesztelenül siklik az ágy mellé, ráhajol a román asszony dús emlőire. Irina kicsit megemeli az emlőit; mintha meg akarná Sabátát itatni, a török nő szájon csókolja, aztán összenyomja izmos kis kezével a lomhán terjengő, kiteltségükben is szép melleket oldal irányban kígyózó nyelve hol az egyik, hol a másik bimbót nyalogatja. Aztán végigsiklik nyelve a fénylő hason, az enyhén domborodó pocakon, a csípő lágy, zománcos hajlatán; megsimogatja a külső szeméremajkak kábán szétterülő bőr- és húsvirágait rásimul a csikló rózsaszín, vérbő pöckére, s kígyózó mozgással eltűnik a hüvelyben.
Pár perc múlva bukik csak fel Sabáta feje Irina öléből, fekete fürtjei röpködnek homlokán, halántékán, ahogy a tömzsi, kopasz Urgumot a szobába parancsolja. Urgum fehér selyemzubbonyban, fehér tengerésznadrágban meg is jelenik az ajtóban; a meztelen Sabáta végignéz rajta, s csak ennyit mond kurtán.
– Nyomd belém hátulról, te állat! A fenekembe!
Urgum le sem vetkőzik, csak kigombolja nadrágját húsz centis, kőkemény dorong szökken elő belőle. A férfi kedvtelve játszik vele, peckesen le-föl ugráltatja, aztán megmarkolva az izmos fenekű nő csípőit, egyetlen mozdulattal bedöfi a szerszámot a popsi félgömbjeinek meredek partjai közé, a parányi barna nyílásba.
Sabáta hosszú körmei Irina vaskos combjaiba vájódnak, úgy élvez; nyelve, foga cirógatásától közben felfakadnak a román asszony nedvei is. Sabáta és Irina szája hosszú, érzéki csókban forr össze; Urgum a török nő gömbölyű, izmos fenekét harapdálja. de Sabáta hátrarúg a sarkával, állon találja a férfit, Urgum vicsorogva lekászálódik az ágyról.
– Most csodálatos gyönyörben lesz részed, drága – súgja Sabáta Irina fülébe. – Olyan férfi fog meglátogatni, aki a keleti testi kultúra minden fortélyát ismeri.
Sabáta biccent Urgumnak, pár perc múlva a török a tántorgó, révült szemű Belzebárral tér vissza. A pakisztáni férfi megáll az ágy szélénél, s az ágy rúdját fogja, hogy el ne szédüljön. Sabáta leugrik Irina mellől. A szédelgő Belzebár szemébe néz, aztán Irina széttárt combjai közé, majd újból a férfi zavaros szemeit keresi metsző pillantása, majd megint Irina ölét, egészen addig, amíg a pakisztáni férfi szeme rá nem szegeződik mereven a román asszony ágyékára.
– Öleld meg ezt a csodálatos asszonyt – súgja végül Belzebár szájába egész közelről Sabáta. – Te pedig alázattal fogadd ezt a pompás szeretőt, Irina, hisz el fog sodorni ölelésével a semmi közelébe.
Ugrum villámgyorsan Irina karjába nyomja az asztalkáról felkapott injekciós tűt. Belzebár úgy vetkőzik akár a holdkórosok, lába beleakad a nadrágja szárába, hanyatt is vágódik közben. Végül sikerül magáról minden ruhát lehántania, pénisze megadóan csüng lefelé két dió nagyságú heregolyója mellett.
– Mutasd meg, milyen férfi vagy, Belzebár! – biccent felé Sabáta bátorítólag.
Belzebár ráfekszik a kíváncsi szemű asszonyra, a kajszibarack érettségét és nedveit ígérő húsra. Irina átfogja hosszú, vaskos combjaival, telt lábszárával; Sabáta jól látja a fotelből, hogy a férfi puha, töpörödött pénisze megadóan csúszkál a pocak köldök-barlangja és a hüvely közötti járaton.
Sabáta Irina mellé lép, megfogja a kezét.
– Add át magad a gyönyörnek, Irina. Ne zavarjon, hogy Urgum és én itt vagyunk. Engedd ki szép fogaid közül a kéj hangjait Ugye, hogy ilyen férfival nem volt még dolgod? Belzebár felemel a nirvánába. Kopár bérc tetején szeretkezel, Irina, kétezer méter magasan. Egyedül vagy, csak Belzebár, a gyönyör istene van veled. Most még följebb szállsz, háromezer méter fölött vagy. Már alig van levegőd. Belzebárral együtt szállsz fölfelé, miközben ágyékodban érzed hímtagjának lüktetését. Már ötezer méter magason vagytok. Semmit sem látsz, felhő úszik át rajtatok. Nincs levegőd. A férfi száján át lélegzel. Ő pedig a te szájadon. Nincs ember rajtatok kívül. És Isten sincsen. Mert te vagy az Istennő, Irina, és Belzebár az Isten.
Belzebár és Irina szája egymásra ahogy önkívületben zihálnak. Egymáson csúszkál, majd előre-hátra mozog testük, de Belzebár összezsugorodott fütyköse csak az asszony vénuszdombját kapirgálja. Sabáta Irina gyönyört lihegő arca mellett térdel, s fojtott hangon mondja, akár varázsigét suttogna.
– Ágyékodból fölszakadnak a gyönyör nedvei, most érsz a még vadabb, még kopárabb csúcsra! Kinyújtod lábfejed, talpad a csillagot éri. A tejút pora fagyott Belzebár hímtagjára, most olvad el ágyékod forró őskútjában. Csodálatos érzés, üvöltve élvezel. Sikolts, most nyársal fel Belzebár hatalmas hímtagja!
Irina sikolt a gyönyörtől. Belzebár is felhörög. Az asszony harapja a férfi száját, csípője vonaglik, mintha áramütés érte volna.
Sabáta int Urgumnak. A zömök, kopasz fickó megragadja hátulról Belzebárt, letépi az asszonyról. A pakisztáni megint ide-oda tántorog az ágy előtt. Urgum felmarkol egy másik, előre kikészített injekciós tűt, a cső tartalmának felét belenyomja Belzebár alkarjának vénájába. Aztán a már halkabban nyöszörgő Irina mellé lép Urgum, az ő karjába injekciózza a maradékot.
– Ismered ezt az asszonyt. Belzebár? – mutat Sabáta Irinára.
– Igen. Irina Drakovicinek hívják. A román titkosszolgálat ügynöke.
– Ismered ezt a férfit, Irina?
– Igen. Lord Mortimer titkára, Belzebár. Mindketten az angol titkosszolgálatnak dolgoznak.
– Beszéltetek már egymással valaha is?
– Sohasem – rázza fejét Irina.
– Akkor öltözzetek fel mindketten. Mert gondolom, szégyenkeztek itt meztelenül. Hiszen vadidegenek vagytok egymás számára, nem? Nem is értem, hogy miért és hol vetkőztetek le.
– Én sem – csodálkozik Irina, a tenyerét az ágyéka elé kapja. – Szűzanyám! Nem is emlékszem, mikor vetkőztem le.
– Mit tud a román titkosszolgálat a Mitterburg melletti lovagvárról? Koncentrálj, Irina!
– Kábítószerből előállított vegyi anyagok: csak ennyit tudunk – Irina minden mondat előtt gondolkodik, mint aki az emlékezés nagyon mély kútjába ereszkedik le a szavakért. – Valahol itt van a bázis, a törökök bázisa az Isztriai-félsziget közepén.
– Belzebár! Az angol titkosszolgálat mit tud a vegyi anyagról? Szedd már össze magad!
– Talán Mitterburg közelében van a kísérleti hely. Esetleg egy várban. A törökök hallucinogén anyagokkal kísérleteznek itt. A kábítószereket vagy a kábítószerek alapanyagait használják fel. De azt senki sem tudja, mit kevernek hozzá. Az áldozatok hallucinálnak a szertől, aztán meghalnak. A törökök a mindjárt kitörő balkáni háborúban akarják felhasználni a szert A németek is beszálltak, ők is kaptak az anyagból. Eredetileg egy kábítószercsempész banda fogott össze egy török céggel. Aztán a török cég eggyé vált a török titkosszolgálattal. Az Isztria a kísérletező központ.
– Tudtok egyet s mást. De korántsem mindent. Ha felöltöztetek, akkor mesélek nektek. Igyekezzetek!
Belzebár felráncigálja az ingét, gatyáját, vászonnadrágját. Aztán a zakóját is. Irina is magára kapkodja batiszt ingét, bugyogóját, selyemszoknyáját. Sabáta int Urgumnak, hogy táguljon odébb. A török a modern bútorokkal berendezett boltíves lovagterem egyik puffjára telepszik a sarokban, Sabáta az asztalt körülvevő fotelek felé invitálja Irinát és Belzebárt. Mindhárman leülnek. Irina és Belzebár felöltözve, Sabáta meztelenül.
– Mesélek nektek az anyagról – Sabáta előrehajol, s megfogja Irina és Belzebár kezét, mintha csak a testvérkéi lennének. – Én kábítószercsempész voltam, aztán lokáltulajdonos Törökországban. A lokálomban ismerkedtem meg egy jeles tudóssal. Mindketten szoros kapcsolatba kerültünk a török titkosszolgálattal, s meglehetősen szabad kezet kaptunk a kísérleteinkhez. Azt tudjátok, hogy a Balkánon rövid időn belül háború lesz. A balkáni államok szövetsége katonai túlsúlyban van velünk szemben. Így hát nem csodálkozhattok azon, hogy minden eszközt felhasználunk a védekezésre. És a támadásra is. Szó szerint minden eszközt A kiváló tudósunk, akiről az előbb beszéltem, rájött arra, hogy a kábítószerekből kivont oldatokat pompásan lehet különböző vegyszerekkel keverni. Kémiai képletekkel nem untatlak benneteket. Csak annyit mondanék bevezetésképpen, hogy ez a szer kiválóan alkalmas a lakosság és a hadsereg tömeges és egyenkénti demoralizálására, manipulálására és megsemmisítésére is. A meghódítandó területeken felmorzsolja, megőrjíti a lakosságot és a hadsereget utána már könnyű dolga van a támadó csapatoknak. A megszállt vidékeken rettegésben tartja az embereket és fásulttá, élőhalottakká változtatja őket. Az anyag tömény alkalmazása kábulatot, őrjítő hallucinációkat okoz, amelyeket rövidesen exitus követ vagy olyan eszméletlen, kómás állapot amelyben nagyon könnyű végezni az ellenséggel. De kiválóan be lehet vetni a szert individuális esetekben is. Hadd mondjak pár példát! Egy nem messzi birtokon, nevezzük Gamma-várnak, kinyomoztunk a birtok tulajdonosának életéről minden lényegeset. S rögtön szembetűnt hogy az életrajzban a látszólag elhanyagolható, jelentéktelennek tűnő mozzanatok a legérdekesebbek. Ezt a fiatalembert ugyanis számos bosszúság érte abban a fiumei gimnáziumi osztályban, ahol érettségizett, Az osztálytársai otromba évődéseinek céltáblája volt bizony kilenc, tíz, tizenegy évvel ezelőtt ez a fiatalember. Több durva diákcsínyt is elkövettek ellene, ezek közül a legsúlyosabb az volt, hogy akkor csempésztek a zakója zsebébe egy záptojást s ütöttek rá a zsebére, amikor a fiatalember élete nagy szerelmének próbálta megkérni a kezét egy padon. Ez a csínytevés talán egy kicsit erősnek tűnik a ti szemetekben is. Csakhogy ne feledjük el, egy egészségesen fejlődő fiatal szellem kiveti magából az ilyen sérelmeket mint gyógyuló seb a vart egyszerűen elfelejti és meggyógyul, ha ugyan egyáltalában traumának lehet nevezni az ilyen esetet Csakhogy mi közbeléptünk, barátaim. Nem hagytuk, hogy a fiatalember felejtsen. Elkezdtük kezelni tudós barátunk segítségével speciális anyagokkal, injekciókkal. A sérelmek elkezdtek burjánozni az agyában, az idegsejtjeiben, mint testben a rákos szövetek. Rövid időn belül a fiatalembernek az lett az életcélja, hogy a diákcsínytevések elkövetőit sorra legyilkolja, s ezzel a hatalmát, diabolikus erejét a volt szerelmének megmutassa. Ez az ember csak az osztálytársait képes megölni, azok közül is persze azokat akik szerinte vétettek ellene. Ezenkívül még egy embert tud megölni: a szerelmét hogy a halálban váljon eggyé vele. Ez az ember, mint látjátok, speciális, de korlátozott feladatokra van beprogramozva. Ennek az esetnek az analógiájára viszont elkezdhetünk sérelmeket burjánoztatni bárkiben, vagy bemesélhetjük a szer segítségével bárkinek, hogy valaki részéről támadás, gonosz szándék fenyegeti. Ti kémek vagytok, gyermekeim, velem együtt így aztán nagyon is fel tudjátok mérni, hogy mit jelent ez. Ha valakihez nem tudunk hozzáférni, vagy nagyon kockázatos lenne hozzáférni, akkor ellenséget tenyésztünk ki számára, aki majd végez vele, anélkül, hogy minket veszélyeztetne. De az is lehet hogy nem végzünk vele, csak megőrjítjük. Ám maradjunk gyakorlati síkon, kedveseim, hadd mondjak újabb példákat. Egyszer három formás sírt ásattam három kedves embernek egy parkban. A három emberkém kapott egy-egy fincsi injekciót, aztán zsupsz be az ágyikóba a sírgödörbe. Mert a speciális anyagtól bizony azt hitték ezek a jóemberek, hogy csodás ágyban szunyáinak, s a fölöttük komorló, fátyollal borított sírfa nem más, mint az ágyikó díszes baldachinja. Európában ugyebár el sem hinnék ezt a történetet? Pedig itt történt az eset Európában. De eme barátaink közül eggyel az is megesett, hogy csodás üvegházam meglátogatása közben hallucinálni kezdett: az apokalipszis véres és kopár tájának képzelte a buja trópusi üvegházat Aztán az is megtörtént, hogy két barátom, hadd áruljam el, hogy az egyik nő volt, a másik meg férfi, úgy szeretkezett a szer hatása alatt egymással, hogy a férfi gyógyíthatatlanul impotens volt közben. A nő – és a férfi is – mégis átélte az éden minden gyönyörét eme szeretkezés közben. De sokat beszélek. Nem untatlak titeket, gyermekeim?
Irina és Belzebár döbbenten ülnek a fotelekben. A török nő int Urgumnak. A kopasz, selyeminges férfi újabb injekciókat nyom a román és az angol ügynökökbe. Irina és Belzebár csak bágyadtan tiltakozik. Két perc múlva már kábán, letargikusan ücsürögnek. Sabáta rájuk pislant.
– Alukálni szeretnének a gyerekek. A játék véget ért. Jön a hajcsika. Az örök álom-hajcsika.
– Ö-rök-á-lom haj-csi-ka… – Irina iszonyú lassan, tagolva ejti a mondatot, akár a szellemileg elmaradott gyerekek.
– Igen. Ágyat vetünk a gyerekeknek – gyöngyöz föl Sabáta nevetése. Megsimogatja Irina és Belzebár kezét. – Milyen esti mesét meséltem nektek, gyerekek?
– Nem tudom… nem emlék-szem…. – Irina hangja messziről, egy másik bolygóról jön.
– Tedd hozzá, hogy anyuka. A te gondoskodó anyukád. És Belzebár gyerkőcé is.
– I-gen, anyuka – ásít Irina. – megyek hajcsi-kálni…
– Kicsi gyerek vagy, csecsemő – a török nő közelről suttog a román asszony fülébe. – Talán éhes is vagy, mintha bömböltél volna az előbb. Akarod, hogy megszoptassalak?
Sabáta teniszlabdaszerűen ugráló melle Irina szájához ér. Irina behunyja a szemét, és nagyra tátja a száját. A török nő hosszúkás, a virág bibéjéhez hasonlatos mellbimbója eltűnik Irina ajkai között. Sabáta a szintén szunyókálni látszó Belzebárt szuggerálja éles, sárgafényű szemével.
– Te ne aludj el, kisfiam. Neked látogatód lesz.
Sabáta felkel az alvó Irina mellől. Meghúzza a boltíves ajtókeret mellé szerelt csengő zsinórját. Osztopán vigyorogva jön a pocakjával szinte sodorja maga előtt a keszeg orosz pincért Dumcsevet. Urgum tétován keresgél az asztal nikkel tálcájára kikészített injekciós tűk között de Sabáta megrázza a fejét a pohárszékre mutat. Urgum a pohárszék üvege mögül varázsolja elő az újabb injekciós tűt, lágyan beledöfi Dumcsev alkarjának vénájába, az egész adagot belenyomja a vérbe.
– Te orosz ügynök vagy, Dumcsev – Sabáta hangja nagyon aggódó, részvéttel teli most. – Sokat bujtogattad a török ellen a balkáni népeket. Te azt hiszed, ugye, hogy ez a szunyókálni látszó, békés úr itt a fotelben angol ügynök. Mondok én neked valamit, Dumcsev. Ez az úr még csak nem is pakisztáni, nemhogy angol. Csak befurakodott az angol ügynökök közé, valójában a török titkosszolgálatnak dolgozik. Lelkes török hazafi, sosem bocsát meg annak, aki a népe ellen vétkezett.
– Én lenni angol felderítő tiszt – tiltakozik bágyadtan Belzebár törökül.
– Látod, hogy gügyög törökül? – folytatja Sabáta németül. – De kit csap be vele, mondd! Mindketten tudjuk, hogy folyékonyan beszél törökül, hiszen ez az édes anyanyelve. Én már sokat figyelmeztettem ezt az ál-Belzebárt. Hogy hagyjon neked békét Egy titkosszolgálatban rendnek kell lenni. De falra hányt borsó minden szavam. Látod Belzebár szemét csak úgy izzik az irántad érzett gyűlölettől! Ennek az embernek a fegyelem smafu, szinte látom, hogy csúszik ki napról napra a kezeim közül egyre jobban. Vigyázz az életedre, Dumcsev! Óvjad, mert csak egy van belőle. Én nem lehetek folyton a sarkadban. Neked kell magadat megvédened! Terád még szükségünk lesz sokáig. Drága nekünk az életed. Ezt a kettős ügynököt Belzebárt pedig… alighanem el kell bocsájtanunk megátalkodott fegyelmezetlensége miatt a török szolgálat kötelékéből.
A szalonkabátban feszítő Osztopán elsétál az asztal mellett, s mintegy véletlenül az asztalra csúsztat a zakója belső zsebéből egy hosszú, kifent kést. Sabáta mereven nézi a kést, aztán Dumcsev vizenyős szemeit.
Dumcsev karja nagyon lassan kinyúl a kés után, tétován, akár az álomkórosoké, de már fogja is a kés nyelét, Sabáta bátorítóan biccent feléje. Irina a másik fotelben horkol, apró nyálcseppek csurrannak le a szája sarkából. Belzebár felnéz, zavaros szemekkel bámul a nyakához közelítő kés hegyére. Dumcsev először csak a kés hegyét böki be Belzebár torkába, épp csak a bőr alá, mintha próbálgatná az élét, aztán megtolja a hosszú kést, s csodálkozva nézi a tarkó alatt hátul kiszaladt hegyét.
– Ez őrület, Dumcsev úr! – Sabáta a keszeg ügynök előtt áll, szikrákat szórnak a szemei. – Brutálisan meggyilkol egy angol kémet az én házamban! Megöl egy embert, aki szövetségese magának. Maga nem gondol a szívélyes szövetségre, az entente cordiale-ra! Csupa vér minden a szobámban! Mondhatom gyalázat, amit művelt. Temesse el gyorsan Belzebár urat, vagy ezt a feladatot talán nekünk szánta?
Sabáta újra megrántja a csengőzsinórt A majd kétméteres hústorony, Akhbár lép a szobába.
– Segítsél ennek az állatnak! – veti oda neki Sabáta. – Meggyilkolta a bajtársát. Cipeld ki a hullát a várfalhoz, és dobd bele a sírba. Ez a gyilkos majd eltemeti. Tartsd szemmel, hogy fürgén lapátoljon. Aztán majd mossátok fel a vért. Most aztán lezárathatom a szobát, amíg egy kárpitost találok, aki a fotel huzatát kicseréli.
Akhbár ölbe kapja a vérző halottat. A kést nem húzza ki a torkából, ide-oda billen a nyakból kiálló penge hegye, ahogy Belzebárt lefelé cipeli a csigalépcsőn. Dumcsevet Osztopán taszigálja maga előtt az alvó Irinát a másik fotelben hagyják. Urgum és a pongyolát felkapott Sabáta zárja Osztopán mögött a sort.
Átmegy a menet a várudvaron. Kimennek a park felé vivő várkapun. Akhbár leteríti a sír mélyére a holttestet, Dumcsev szótlanul lapátolni kezdi a földet. Eltart egy ideig, amíg púposodni kezd Belzebár sírja. Sabáta felkiabál a gyilokjáróról szemlélődő Ujdárnak.
– Konyakot kérünk! Jó sokat! Dumcsev úr megérdemel egy kis itókát Eleget dolgozott.
Pár perc múlva Ujdár vigyorogva bukkan fel a sír mellett. Két-két üveg konyakot cipel a karjai alá szorítva. Urgum kiveszi az egyik üveget a karjából, a kimerültségtől földre rogyott Dumcsev szájába tölt belőle. Kevés jut az italból Dumcsev szájába, annál több az arcára, állára, nyakára, ingére. Ujdárnál már csak egy üveg konyak van, mert Akhbár és Osztopán is magához ragadott egyet, a fűben ülő Dumcsev mellé állnak szorosan, úgy húzzák meg az üvegeket. Úgy tűnik, pár korty elég nekik, de azért újra emelgetik szájukhoz az üvegek nyakait, s mintha azzal sem törődnének, hogy az üvegek tartalmának legnagyobb része, a szesz Dumcsev fejére, testére csorog közben. Ujdár is melléjük lép az üvegével, ő is iszik egy keveset, aztán megint iszik Dumcsev arca, inge nadrágja bőségesen.
– Nem akarsz rágyújtani, Urgum? – Kérdezi a zavaros szemekkel ücsörgő Dumcsev mögött álló zömök kopasztól Sabáta.
– Kitaláltad a gondolatomat Sabáta – Vigyorog Urgum, s felkattintja a cigaretta tárcáját, a szájába nyom egy cigarettát.
– Majd én adok neked tüzet, Urgum – Sabáta gyufát vesz elő a pongyolája zsebéből. Meggyújtja a török cigarettáját. Úgy látszik, Urgum cigarettája nem ég rendesen, mert Sabáta meggyújt még egy gyufaszálat. De ebben a pillanatban el is ejti; az égő gyufaszál rárepül az alkohollal átáztatott Dumcsev ingére. Dumcsev azonnal lángba borul: a kőoszlop-lábú Akhbár rúg egyet rajta, épp akkorát, hogy lángoló teste belehemperegjen a második kiásott sírgödörbe.
– Oltsátok el azt a tüzet! – csóválja a fejét Sabáta.
– Máris Sabáta – Akhbár felmarkol egy lapátot. A másik három török is követi a példáját.
Hullanak a göröngyök az odalent ordító Dumcsev lángoló testére. Oltják a tüzet Sabáta parancsára, aztán tovább lapátolnak, egészen addig, amíg púposodni nem kezd a sírhant.
Mintha villámok cikáznának Irina fejében, selymes füvű réten jár álmában. Megy mezítláb a harmatos, illatos réten, sárga, tölcséres gyűszűvirágok himbálóznak előtte a fűben. Lefekszik a rétre, elvész a magas fűszálak tövében, a nap forrón melegíti meztelen hátát. A „béke völgye”, döbben beléje, „oly hosszú vándorlás után rátaláltam a béke völgyére”.
A nap hirtelen elbújik a felhők mögé. Haragosan gomolygó felhők fölötte, mint megduzzadt hasú, szörcsögő állatok, úgy gyülekeznek. Aztán kisüt a nap újból, de nem felülről jön a fény, hanem mintha egy réten álló óriás dobálná nyalábokban a fénysugarakat; végigver testén a fény, akár a reflektor kévéje. Lüktet a fény egyre bántóbban; az óriás ember hol kilöki tenyeréből, hogy bezárja abba a fénysugarakat. Staccatósan lüktet a fény az álomban nyöszörgő Irina retinahártyáján is, egy hatalmasan lobbanó, a réten hullámszerűen végigsöprő fénynyaláb kötényes öregasszonyt sodor eléje. Mintha a tenger alól jött volna az öregasszony, ősz kontyán csigák, korálok ülnek, kinyitja a kötényét, s eléjük szórja a kocsonyásan remegő kis embereket. Nagy fejük és parányi testük van a körülötte toporgó gnómoknak, karjuk, lábuk kocsonyás uszályként lebeg mellettük. Felugrik, ordítana, mert a kis törpék a bokájába mélyesztették apró fogaikat, kitátott szájukból tályogként türemkednek ki a fogak méregzacskói.
A törpék körülállják. A banya parancsára szoros gyűrűt fonnak köréje. Áll a kör közepén, amikor az egyik törpe kirántja a saját fogát. Apró, hegyes kés csillog a fog gyökere helyén. Már mindegyik gnóm kezében gonosz kis kés villan. A banya int, megkezdődik a célba dobás. Ágyékába, mellébe apró kések pengéi állnak. Nem fájnak a sebek, és nem is véreznek. Amikor már olyan, akár egy sündisznó, a banya a kötényébe veszi, és behengergeti egy gödörbe.
Hirtelen ébred fel. Üres teremben alszik, csak egy vaságy van a szobában. Pirkad az ég alja odakünn. S a vár kis kápolnájából vékonyan szól a hajnali mise harangja. Magára kapja ruháit, megy a harang hangjának irányába. A kerek, zömök sarokbástyával szemben van a kápolna, lemegy a kikoptatott köveken. Üres az egyhajós templomocska, az oltáron viszont égnek a gyertyák. Észreveszi a kápolna bejáratával szemközti oldalon a kis lépcsőt, lefelé tart rajta, majdnem alázuhan a csúszós lépcsőkön.
Az altemplomba érkezik, vaskos román oszlopok között sötét homályba burkolódzik a hajó, és nem kap elég fényt a szentély sem. Az oltárszekrény nyitva. Mintha misézni készülne itt valaki. Az oltáriszentség sugarasan szikrázik a homályban, Irina közelebb megy a szekrényhez, s akkor látja, hogy az oltáriszentség aranylemezén egy nagy lukat fúrt valaki. Belebámul a nyitott szekrényben álló oltáriszentség fura, szentségtörő lukába, s abban a pillanatban egy sárga fényű szemmel találkozik a szempárja. „Az oltár mögött áll valaki!” – döbben Irinába. „Valaki, aki az oltárszekrény hátsó falát is kifúrta!”
Rémülten hátrál a szentélyből, most pontosan tudja, kicsoda ő, s azt is, hogy miként került ide, s arra is emlékszik, hogy iszonyatos napokat élt át itt a várban.
Sikoltva hátrál, s akkor az oltár mögül szintén felhangzik egy sikoly, a sikolyt szinte azonnal nevetés követi, bugyborékol a hang az altemplom hajójában. Újra hallja a sikolyt, aztán rögtön rá a nevetést, ugyanaz a hang, mintha ugyanaz az ember sikoltana és nevetne egyszerre. Az altemplom hajójából egy ajtó is vezet valahová. Irina feltépi az ajtót, nyitva van, egy dohos folyosóra vezet. A torkában dobog a szíve, ahogy végigrohan a nyírkos. kihalt folyosón, az alagút végén megint ajtó következik, s akkor hallja meg a morgó, sziszegő és kelepelő hangokat, amikor a kilincset már lenyomta.
Hosszú terembe vezet az ajtó, s a kinyitott ajtó mögött kinyújtott kezű, kibomlott hajú asszonyok állnak. Csak állnak feltartott karokkal; öregek és fiatalok egyaránt vannak köztük sziszegő, morgó és kelepelő hangokat adnak, csak tartják felemelve karjukat, mintha el akarnának röpülni. Iszonyú hosszú a v-alakokba, madár-alakzatokba rendeződött csapat, a végét sem látni a kibomlott hajú, egy helyben álló menetnek; a terem végében meztelen öregasszony áll a sarokban, kukoricacsutkát szorít az aszott combjai közé, s forog önmaga körül réveteg arccal.
Irina hátrálni kezd. Nem mer futásnak eredni, mert ösztönösen érzi, hogy akkor a bomlott hajú nők csapata rávetné magát hátulról. Így is megindultak, egészen közel nyomulnak hozzá, egy kövér asszony, akinek fél melle kibuggyant elszakadt blúzából, tömzsi hüvelykujját az orra felé böki. Irina hátrakapja a fejét, de akkor tizenhat éves forma lány hasal a lábához, szagolgatni, majd rágcsálni kezdi a Sabátától kapott selyemszoknyáját. Egy másik őrült asszony a hátába kerül; éles, karomszerű körmével úgy vágja fel hátul a blúzát, mintha késpengék lennének az ujjain. Ketten letépik róla az elszakadt blúzt, egy öregasszony eléje áll, a zacskószerű melleit az ő mellbimbójához érinteti.
Könyökkel belevág egy nő gyomrába, még látja, hogy a nő hosszan lelógó zsíros, ősz haját szorítja a gyomrára, mintha sebet kapott volna, s a hajával akarná a sebszájat betömni. Most már rohan a folyosón visszafelé, izzadó arcát hátra- hátraveti közben: az őrült nők károgó, rikácsoló hangon követik, s úgy csápolnak közben a karjukkal, mint szárnyukkal a nehéz testű tyúkok, amelyek próbálnak, de nem tudnak felrepülni.
Már az altemplom homályában van újból, becsapja a folyosóajtót a rikácsoló nők csapata előtt. Egy pillantást vet az oltárra, az aranyozott szekrény ajtaja most be van zárva, de az aranyozáson átvöröslik valami, valaki az oltárszekrényre festette vérrel a lefelé fordított keresztet, a sátán jelét.
Térdre bukik a rémülettől. Az egyik némber utoléri, érdes, reszelős nyelvével megnyalja a nyakát hátulról. Visítva ugrik fel, rohan fölfelé, a felső templomba vezető lépcsőn. Majdnem teljesen kitisztult már a feje, pontosan tudja, hogy mi az ő szerepe ebben a halálvárban, tudja, hogy a kísérleti nyúlénál is borzalmasabb sors vár rá, s már azokra a borzalmakra is emlékezni kezd foszlányosan, töredékesen, amelyen keresztül ment. Felér a várudvarra. Már reggel lehet, de a nap most szürke felhőrongyok között bujdokol. Nekidől a bástya falának, mert teljesen kifulladt, egy-két másodpercig erőt gyűjt. Merre meneküljön? Úgy néz körül a várudvaron, mintha először látná ezt a várat.
Fojtó, meleg sirokkó fúj át a várudvaron. Csorog a verejték a melléről, hasáról, hónaljáról. Megint pirkad odafönt az ég? Az lehetetlen, hiszen már korábban pirkadt A szél sötétvörös színű porfelhőt terít az udvarra. Olyan az egész, mintha egy őrült óriás rengeteg megalvadt vért őrölt volna fel a mozsarában, s az udvarra terítette volna. Kavarog a vér színű por az udvaron, kavarja a fojtó sirokkó, a véres sirokkó. Irina haját, arcát, ruháját belepi a porfelhő, bőrének pórusai magukba szívják a kavargó, alvadt vérszínű gomolyagok miazmáit. Látja, hogy a templom kapuja felől feléje özönlenek a rikácsoló nők, de már egy csöppet sem fél tőlük. Hatalmas erő költözött karjaiba, vaskos lábai mintha egy szobor lábai lennének, tömör, vastag ércből öntött szobrok, csak éppen oly könnyen tudja mozgatni őket. Ereiből szinte megszökni, kispriccelni készül a lüktető, dübörgő vér; öklét emeli a kibomlott hajú asszonyok felé.
A kibomlott hajakra, a hosszú, zsíros ősz, szőke, barna, fekete és vörös hajakra szintén ráhull az alvadt vér színű por, hajtja, kavarja a permetet a szél, a véres sirokkó; belélegzik az őrült asszonyok a port, s eddig csak zavaros, agresszíven kíváncsi szemeikből a gyilkolás vágya lobban ki. Ennek ellenére most lelassul a tébolyult menet mozgása. Öt asszony megy elöl, már nem sietnek, egy csöppet sem sietnek. Az öt asszony elöl szinte egyszerre emeli lábát, aztán rakja le, s emeli újból, mintha díszlépésben mennének.
„Katonalányok” – villan át Irina elhomályosuló, vérrel teli agyán. – „Ezek valaha, valahol katonalányok voltak.” Aztán kilobban agyából az utolsó gondolat is, már csak érez, a testében feszülő erejét érzi, olyannak véli ezt a szétrobbanni készülő testet, mintha egy óriásnő, egy emberiséget szülő ősanya gigantikus erejét birtokolná.
A menetelő asszonyok már ott állnak az arca előtt, ketten ott is maradnak, hárman az oldalába és a hátába kerülnek; ő forog saját testének tengelye körül körbe-körbe, öklével kaszálja a fogaikat vicsorító nők arcát, vállát. Két kinyújtott mutatóujj közeledik a szemei felé, beleharap a fenyegető ujjakba, hátulról ő is harapást érez a nyakán, de fájdalmat nem érez, csak azt hogy csorog lefelé a meleg vére. Most az oldalába harap valaki, átszakítva a ruhája selymét ő belevág egy kövér asszony arcába, egy másiknak a gyomrába rúg teljes erejéből. Újra üt és újból rúg, egészen addig, amíg le nem söprik az udvar kövére. A kövön már számtalan nő marcangolja, harapja; gomolyognak az asszonyok megvadult falkában egymáson is. Egy lógó mellű, zsíros hajfonatú nő egész darab húst harap ki a vállából, s négykézláb iramodik a véres húscafattal a templom kapuja felé.
Már rég halott amikor a megbomlott nők a vállukra veszik. A véres sirokkó már nem permetez; a halottas menet megindul a park felé, a harmadik, még üres sír előtt lerakják a holttestet. Ketten megfogják a karjánál, ketten pedig a lábánál fogva, szinte gyöngéden leeresztik a sírba. Hullanak a göröngyök Irina Drakovici holttestére, aztán már szabályos sírdomb púposodik ki az asszonyok ütemes lapátolása nyomán.
A nők körbeállják a sírhantot katonásan tisztelegnek a kezükkel. Egy kövér asszony beszívja a száját aztán hatalmasat pukkant vele. Ezt megismétli még kilencszer, s mindig utána mondja: bumm-bumm-bumm! A többiek szájából is kipukkan a díszsortűz, pattognak a szájak, az elvágott hangszálú gégék: bumm-bumm-bumm!
A lenhajú, szőke pamacsos szemöldökű férfi a fiumei Isztria Bank előtt áll; a kovácsoltvas kapu fölött méltóságteljes oszlopok tartják a második emeleten kiugró hatalmas erkélyt. A tengerparti úton sárga villamos csilingel, most indul ki a megállóból, s tovagördül a kikötő dokkjai felé.
A lenhajú férfi még egyszer körülnéz, aztán bemegy a kapun. Érdeklődik az aranysapkás portásnál: merre van Gruber Péter igazgató úr szobája. Felmegy a lifttel a második emeletre, benyit az Igazgatóság feliratú helyiségbe. Vörös hajú nő mosolyog rá, hosszú körmei megcsillannak a ferdén betűző nap fényében; a férfinak az jut eszébe róluk, hogy olyanok, mint a sebből lecsurranni készülő vércseppek.
– Kit keres, uram? – a titkárnő mosolya változatlanul megnyerő.
– La Rochefoucauld vagyok – mondja németül a férfi. – Az igazgató úr már vár engem.
– Parancsoljon, uram – tárja fel a teremnyi nagyságú igazgatói szoba ajtaját a titkárnő, s becsukja a len hajú férfi mögött a párnázott ajtót.
– Kicsoda ön? – méltóságteljes barokk íróasztal mellől áll fel az igazgató, szemhéja neuraszténiásan rángatózik.
– Én jöttem. La Rochefoucauld a nevem. Csak én nem írok aforizmákat.
– Mindjárt gondoltam. Melyik vállalattól is jött, uram?
– A délkeletre expediáló társaságtól. Ismeri ugyebár a céget, igazgató úr.
– Elhozta az anyagot? – Gruber igazgató mohón nyújtja a tenyerét, már az arca is rángatózik, nemcsak a szemhéja.
– Csak sorjában, igazgató úr. Először talán beszéljünk másról.
– Persze – nyel egyet a szemüveges direktor. – Foglaljon helyet ebben a fotelben.
– Megsemmisített minden dokumentumot, amelyeknek az elégetését kértük?
– Igen.
– Tehát semmi nyoma többé annak, hogy Ankarából és Isztambulból utaltattunk át ide jelentős összegeket?
– Eddig sem volt ennek semmiféle nyoma. Úgy kezeltem ezeket az ügyeket, mintha itt fizették volna be az összegeket készpénzben.
– S a kifizetéseink?
– Azoknak sincs már semmi nyoma. Most már senki sem tudja megállapítani, hogy önök Bombay-be, Calcuttába, Marseille-be, Párizsba és Velencébe utaltattak át nagyon rövid idő elteltével a pénzeket. Ezzel egy időben persze a fiumei készpénz befizetések nyomait is eltüntettem. Így az egész tranzakció semmivé vált papíron.
– Papíron?
– A valóságban is. Hiszen az önök által hozott pénzből már egy fillér sincs a bankban.
– Egyedül csinálta a nyomok eltüntetését? Úgy, ahogy megbeszéltük?
– Igen.
– Ki tud még önön kívül a tranzakcióról?
– Kovács Lajos, osztályvezető.
– Rendben van. Itt van a gyógyszere, uram – La Rochefoucauld lapos, lepényhalra emlékeztető üveget vesz elő a zakója zsebéből. Sűrű, barna massza van az üvegben.
– Ez nem hasis! – ugrik fel a fotelből az igazgató. – Mi a fene ez?
– Újfajta kábítószer – nyomja vissza Gruber Pétert a székbe a lenhajú, s a kidugaszolt üvegcse nyakát az orra alá tartja. – Rendkívüli a hatása, mondhatom.
Az igazgató három lenszőke fejet lát az arca felé nyomulni. Mindhárom fej kegyetlen szájából duzzadt, lila nyelv lóg ki, himbálódznak akár a harangok nyelvei.
La Rochefoucauld elégedetten nézi a direktor homályosuló szemét. Visszadugaszolja az üvegcsét, s egy dróthurkot, a két végén fakallantyúval ellátott garrôtét húz elő a zakója belső zsebéből. Egyetlen mozdulattal térdre kényszeríti az igazgatót, hátulról a nyakába veti a dróthurkot. Az éles drót másodpercek alatt elvágja Gruber Péter gégecsövét.
A lenszőke, elöl picike, hegyes drakulafogakat viselő férfi most a borotvát veszi elő. Gondosan lemetszi a direktor füleit, egy kis vízhatlan zacskóba rejti őket. Kinyitja a bőrtapétás ajtót, a vörös hajú titkárnő csodálkozva emeli föl a fejét, mivel nem látja a vendég mögött az igazgatót. A lenszőke fickó rámosolyog a titkárnőre, s egy revelli pisztolyt szegez a halántékának.
– Két kérdésem van mindössze, csillagom, s már itt sem vagyok. Nehogy eszedbe jusson sikoltani!
– Kérdezzen, uram – rebegi a lány, iszonyodó szemét a pisztolycsőre szegezve.
– Kovács Lajos osztályvezető szobája merre van?
– Tőlünk balra a második ajtó.
– A második kérdésem az, hogy hol tartja ennek az ajtónak a kulcsát – mutat a bejárat felé a férfi.
A titkárnő benyúl a fiókjába, kiteszi az asztal lapjára a kulcsot. A lenhajú köszönésfélét mormol, s a pisztolyt zsebre csúsztatva villámgyorsan a lány nyakába veti a dróthurkot. A titkárnő feje előrezuhan az íróasztal lapjára. A lenhajú behúzza az élettelen testet az igazgató szobájába, aztán gondosan fölé hajol; a titkárnő füleit is leborotválja. A kis vízhatatlan zsákocskába kerül a két fül, a direktor sárga, vékony cimpájú fülei mellé.
A lenhajú becsukja az igazgató szobájának kipárnázott ajtaját. Felmarkolja a titkárnő asztaláról a kulcsot; körülnéz a folyosón, nem látja senki, bezárja az igazgatóság feliratú ajtót zsebre vágja a kulcsot. Lenyomja a folyosón a második ajtó kilincsét, nagyorrú, villogó szemű férfi bámul kifelé az ablakon a tengerparti út forgatagára.
– Kovács Lajos osztályvezető úr? – kérdi halkan a lenhajú.
– Én vagyok. Kicsoda ön?
– La Rochefoucauld, tisztelettel. A Délkeleti Expedíciós Társaságtól. Hallott már rólunk, gondolom.
– Boldogabb lennék, ha semmit sem hallottam volna önökről – a hosszú orrú a vendégre villogtatja fogait és szemeit. – Szebb lenne az álmom, állíthatom.
– Hoztam önnek egy kis ajándékot A társaságunk küldi tisztelettel.
– Tartsák meg az ajándékukat – a nagy orrú olyan undorral nyújtja ki a kezét mintha a lenhajú férfi leprás lenne.
– Könyörgöm. Legalább nézze meg, tisztelt uram – a lenhajú egy hosszúkás, henger formájú bőrtokot lóbál a kezében.
– Mi a fene ez? – pislog érdeklődve az osztályvezető. – Csak nem bőrbe csomagolt aranyrúd?
– Ér annyit, mint egy aranyrúd – mosolyog a lenhajú, s az osztályvezető halántékához hajolva, megnyomja a bőrhenger végén a szinte láthatatlan gombot. Hegyes acéltű szökken ki a hengerből, mint valami félelmetes csövű injekciós tű, az osztályvezető csak egy fájdalmas szisszenést hallat, elvágódik kidülledt szemekkel a földön.
Az osztályvezető fülei is a vízhatlan zsákocskába kerülnek. A lenhajú végigmegy a folyosón, nem vár a liftre, leszökken a lépcsőn. Az aranysapkás portás tiszteleg neki a bank portálja előtt.
A lenhajú a korzó forgataga felé veszi az útját. Narancssárga, bordó és zöld ernyők mindenütt, bazárok, kocsmák, vendéglők és elegáns üzletek. A lenhajú férfi bemegy a Zöld Ász cégérű kocsmába, csapolt sört kér, belekortyol a jéghideg italba, s a mosdót keresi tekintetével. Hátrasétál; bezárkózik a fülkébe. Színes madzagot és kicsike párnából tűt ránt elő a zsebéből, előveszi a lemetszett füleket tartalmazó vízhatlan zacskót is. Leül a vécékagylóra, hogy elmélyültebben tudjon munkálkodni: a füleket egyenként felfűzi a bordó madzagra, akárha gyöngyök lennének. Zsebre vágja a különös gyöngysort, visszamegy az asztalához. Lehúzza a sörét, fizet.
Már odakint ténfereg a korzón. Hamis gyöngyök, övek, olcsó karkötők lógnak az egyik bazár ernyője alatt színes fonalakon. Széles vállú őrmester válogat az asztalkára tett hamis köves gyűrűk között nagy fenekű cselédlány dörzsöli hozzá csípőjét A lenhajú férfi beáll az őrmester széles válla mögé, s amikor a bazáros beszédbe elegyedik egy madártollas kalapos asszonysággal, s még két asszony odatüremkedik az asztalkához, a füleket himbálóztató madzagot a hátuk mögött gyorsan felköti a hamis gyöngyök mellé, a gazdag bizsukínálat legszélére.
Gyorsan iszkol a bazár mellől; átvág az első keresztutcán. Visszanéz, már távolról hallja a sikoltozásokat; gyorsítja lépteit. Kiér a kormányzósági palotához, a várfal alatti park felé oson. Schumann, az „Adria hegedűse” egyedül ücsörög a parkban egy padon. A magas tamariszkuszbokrok félkör alakban kerítik el a padot, a lenhajú körbepillant, sehol egy lélek a közelben.
– Sikerült Yves? – néz rá a szakállas Schumann figyelmesen.
– Igen, Pierre. Persze, a titkárnőjét is meg kellett ölnöm. És a Kovács Lajos nevű osztályvezetőt is. Mert ő is tudott a dologról.
– Nagyszerű munkát végeztél, Yves. Itt is, és Abbáziában is. És a fülek lemetszése mindenütt! Mondhatom, briliáns ötlet.
– A te ötleted volt, Pierre. Nem te mondtad, hogy vágjam le, és dugjam el nyilvános helyeken a füleiket?
– Mert csak így tudtuk elhitetni, hogy egy őrült mészárol mindenhol.
– Tessék?
– Őrültet mondtam, Yves – Pierre kezében kés villan meg, és szalad bele a lenhajú férfi gyomrába –, mert hogy az vagy a világ szemében.
– Átko… – több szótagot nem tud Yves Rombole kinyögni, mert vérzuhatag spriccel ki a száján.
Schumann, alias Pierre Rombole fürgén elugrik a vérpatak elől.
– Nincs már szükség rád, öcsike – súgja a padra zuhant haldokló fülébe. – Te elvégezted a dolgod, az abbáziaiak fellélegezhetnek. Kinyírták a füleket vagdosó őrültet.
Yves Rombole felemeli fejét haláltusájában a padról. Mintha mondani akarna valamit. De mindjárt vissza is zuhan a feje, nem tud már egy szót sem kinyögni.
– Veszélyes lett volna, ha továbbra is itt lófrálsz Abbázia környékén. Ezt ugye belátod, öcsike? Hadd mondjak még valamit Nem is kedveltelek. A mama kedvence voltál. Te öt ruhát kaptál a mamától, amíg én egyet. Gondolod, hogy el tudom ezt felejteni? Csak baleknak kellettél az Isztriára, öcsike, kipróbáltam rajtad, mint ahogy te másokon, a szert. Pojáca voltál, ócska bábú, én rángattalak madzagon. Fantom voltál, én hívtalak életre. Mert korábban csak egy szürke egérként kapirgáltál a világban. Én csináltam belőled valakit, mert nagyon kellettél mind ez ideig Abbáziában. Kitűnő dolog volt, hogy veled foglalkozott mindenki. Ez alatt a Bétában és a Gammában nagyszerűen tudtak dolgozni a barátaim.
Yves Rombole teste utolsót rándul, fennakad a szeme. Az „Adria hegedűse” ránéz, megcsóválja a fejét.
– De kár, hogy ilyen hamar megdöglöttél, öcsi. Még akartam mondani valamit. Olyan frappánsan kidolgoztam a halálod módját! Sajnos, te már nem tudod élvezni a trouvaille-jaimat.
Az „Adria hegedűse” a bokrok közé csörtet, kibont ott egy hatalmas rongyzsákot. Átlőtt homlokú, sebhelyes arcú férfi hullája bukkan elő a zsákból. A hullát a pad elé húzza Schumann, arccal előre fekteti le a kavicsokra.
– Ez Fiume legkrakélerebb verekedője, öcsi. Közelről lőttem bele a homlokába, a vak is láthatja. Azaz te lőttél bele, öcsike. Innen a padról. Csak elkéstél a lövéssel egy kicsit. Túl közel engedted magadhoz ezt az alakot. Mert amikor megnyomtad a ravaszt, akkor a briganti késének hegye már a gyomrodban volt.
A kesztyűt viselő Pierre Rombole revolvert húz elő a zsebéből. Kifeszíti a halott markát, belekényszeríti a revolvert. Átvizsgálja az öccse zsebeit, kiveszi a jobb zsebből testvére revolverét. A zsákot összehajtja, belegyömöszöli kövér aktatáskájába. A véres kés nyelét belepréseli a másik halott markába, aztán becsúsztatja Yves Rombole gyomrába, a vérző sebbe.
– Pá, öcsike. Még a lövés szögét is kiszámítottam. Ha közelről lőtted homlokon a pasast, épp ide kellett pottyannia. Mindenki azt fogja hinni, hogy te durrantottad le. És képzelheted, hogy fognak annak örülni, hogy már nem tudtál kitérni a kése elől!
Olga Baranova, a Fehér Nyírfa énekesnője a tükör előtt áll a vendéglőhöz tartozó magánszobák egyikében. Felemeli kurta hálóingét, ősanyai méretű emlői mint hatalmas, lomha állatok ereszkednek le a szinte kötelező énekesnői pocak domborulatára; alatta a szeméremtájék vörösesszőke, dús szőrzete szinte szikrázik a reggeli abbáziai napfényben. Olga Baranova megfordul a tükör előtt, hátrapislantva rendkívül széles csípőit, fenekének paráznán remegő húsát fürkészi.
– Itt vagyok, Szergej! – szól ki a folyosóra, mert egy magas vékony alakot lát az ajtó előtt elsuhanni.
Szergej Kutuzov feje felbukkan az ajtó résében. Rábámul Olga Baranovára, aki úgy engedte vissza a hálóingét, hogy mellének pazar tömegéből minél több kandikáljon ki a kivágott éjjeli fehérneműből. A csapos hosszú nyakán izgatottan mozog föl s alá a kiugró ádámcsutka.
– Gyere közelebb. Szergej. Úgy látszik, vak is vagy, nemcsak süket. Nem gondolod, hogy elképesztően sértő a viselkedésed egy olyan asszonyra nézve, mint én vagyok?
– Hogy érted ezt, Olga? Csak nem…
– Még ostoba is vagy, nemcsak vak és süket. Már rég olvasnod kellett volna a szememből.
– Olga! Olga! – Kutuzov már Baranova művésznő párnás kezeit csókolgatja, majd nagy sóhajjal ráhajol a felkínált élveteg ajkakra. Olga Baranova öle hozzátapad a férfi ágyékához, a vékony, tüllszerű hálóingben majdnem meztelen az asszony; szeméremdombját apró, köröző mozgással dörzsöli egyre sebesebben Kutuzov mocorgó hímvesszőjéhez.
Kutuzov felemeli a hálóinget. Térdre ereszkedik a vörösesszőke ágyékbozót előtt. Karjával átöleli a párnás combokat, száját rászorítja a szeméremajkakra, nyelvével rést üt rajtuk. Olga lehúzza a hálóingét, anyásan lehajol az odalent munkálkodó férfiúhoz, mellei súlyosan ránehezülnek Kutuzov fejére ettől a mozdulattól. Kutuzov feláll, az elképesztő méretű emlőkre pislog, mintha bocsánatot akarna kérni tőlük, hogy eddig ilyen rútul elhanyagolta őket Vékony kezével nem is éri át a melleket, a birtoklásukat csak részletekben tudja megcselekedni a tenyerével.
– Meg sem csókolsz? – Olga szemrehányóan néz az egyre lelkesebb férfiúra, aki most kinyílt szájával az énekesnő vastag ajkai fölé hajol, de az asszony dugja át végül a nyelvét a férfi szájába. Az izmos, széles, Kutuzov szájának barlangjában fölfelé kunkorodó nyelv azt a képzetet kelti a férfiban, ebben a nőben olyan elképesztő erő van, hogy még a nyelvével is fel tudná őt emelni, ha akarná, a szájpadlásánál fogva.
Olga Baranova párnás, de nagyon is izmos ujjai határozottan fonódnak rá Kutuzov hímtagjára. Ezzel egyidejűleg a művésznő hátrahanyatlik a széles franciaágyra. Kutuzov megduzzadt szerszáma úgy tűnik el a bíbor hasadékban, hogy szinte parázslik a kérdés a levegőben: Csak ennyi volt? A vaskos combok, lábszárak ráfonódnak a férfi derekára, némileg meg-megroppantva azt. A nem csekély műveltséggel rendelkező Kutuzovnak az jár közben az eszében, hogy bizony igaza volt Freud doktornak, minden férfi vágyik arra titokban, hogy elvesszen egy ölben, amely az anyaméh ringását ígéri, a magzatvízbeli kegyelmet, meleg ősóceán lágyan csobogó nyugalmát, az ősállapot reprodukálását.
Szergej Kutuzov előre-hátra csúszik Olga Baranova combjai között; az énekesnő hol a mellbimbóját, hol a kövérkés ujjait dugja közben a szájába. Párnás, iszamós forróságban csúszkál Kutuzov, úgy érzi, mintha gyógyfürdő kútja csordogálna hímvesszője táján. Szemei is kidüllednek a gyönyörtől, nagyot harap Olga vállába, ahogy a hüvelyébe élvez; az asszony is felsikolt a kéjtől hosszan. Kutuzov büszke hím-elégedettséggel gyönyörködik Olga kéjtől eltorzult arcában, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozik az asszony arckifejezése; gyönyörnek most már nyoma sincs a széles arcon, helyette kegyetlenség és diadalérzés süt ki rá a szemekből.
Kutuzov teste villámgyorsan megperdül az ágyon. Csak annyit ér el vele, hogy nem a hátába, hanem a gyomrába szalad bele a kötényes óriás, Papalov kése. Kutuzov keze ráfonódik a kés markolatára, mintha ki akarná a testéből rántani. Papalov hatalmas ökle ferdén csap le Kutuzov vékony kézfejére, Olga kicsúszik az utolsót rángó Kutuzov teste alól.
– Ügyes voltál. Olgi – dörmög Papalov. – A szekrényében rejtette el az ellopott filmet. Amíg te bujálkodtál vele, az egész szobáját átkutattam. Szerencsére még nem volt ideje megsemmisíteni a filmet.
Az ablakon át beömlő napfény felé tartják a filmet. Jól látszanak a polai kikötőben állomásozó német tengeri szörnyek, a dreadnought-ok és a felmerülő tengeralattjárók is.
– Kapóra jött nekünk ez a baráti flottalátogatás, te szörnyeteg – nevet Kutuzov véres holtteste mellett a meztelen Baranova, s megmarkolja őrömében az óriás combját. – Német hajók Ausztria-Magyarország hadikikötőjében!
– És a műszaki adataik! A tervrajzuk! – röhög a kötényes Papalov, miközben elégedetten tartja a fény felé a filmet.
– Hogy juttatjuk el Moszkvába? Dumcsev már aligha viszi el. Rég kinyírták szerintem.
– Ez a patkány csalta tőrbe – rúg egyet Papalov az ágyon heverő hullába. – Dumcsevnek nem volt semmi dolga aznap Voloskában, amikor eltűnt. Csak ez a szemét küldhette el őt Voloskába.
– Az biztos, hogy Dumcsev Voloskában tűnt el?
– Egy megbízható vendég mondta, hogy látta aznap Voloskában.
– Most már a pincérünk után a csaposunk is szabadságra ment. Nem túlzás ez szerinted?
– De az – röhög Papalov. – Ideje, hogy mi is útra keljünk.
– Majd Velencéből küldjük el az anyagot Moszkvába. Rádión üzenünk, hogy jöjjenek érte hajóval vagy vonattal.
– Azért sajnálom itt hagyni Abbáziát – Papalov tétován ingatja busa fejét – Arról a Mitterburg melletti átkozott várról… jóformán nem tudtunk meg semmit.
– De azt sejtjük, Papalov, hogy a franciák készülnek valamire. Sabáta és Minette után Zamba és Thea is felszívódott a lokálból. Öt napja zárva van a Szoknyás Cápa! A néger Zamba biztos, hogy a franciáknak dolgozik.
Ha a franciák tényleg készülnek valamire, akkor fordulat várható az ügyben. A törökök fel fogják adni ezt a közép-isztriai bázist. Nem háborúzhatnak itt a franciákkal, ez képtelenség. Persze a franciák sem sokat ugrálhatnak itt az Osztrák–Magyar Monarchia területén.
– Papalov! Csak most közlöm veled, mert most jött el az ideje, hogy nem véletlenül megyünk mi éppen Velencébe.
– Gondoltam, hogy nem nászútra megyünk. De jó volna pedig, anyám, tudod? – markolja meg Baranova súlyos melleit Papalov röhincsélve.
– Vidd innen a mancsod! Azt majd én mondom meg, hogy mikor nyúlhatsz hozzám. Most kinyitod szépen a szád, mintha csak egy legyet akarnál bekapni. Tudom, hogy ez nálad a koncentrálás jele. Hallottál már Boldoni grófról?
– Boldoni… Ferrari… Ventura és Guiliano. Valamennyien arisztokraták. Itt vannak Abbáziában a nyaralóik. Nagyon jó barátok. És valamennyien a németeknek kémkednek.
– Boldoni és a másik három gróf már nem is olyan jó barátok. Olaszország politikai hintázásával együtt Boldoni gróf is hintázni kezdett. Most már kettős ügynök a derék gróf. Egyszerre dolgozik az olasz titkosszolgálatnak és a németeknek, de jó pénzért másfelé is ad el információkat, Egy zsák pénzért nekem is adott egy briliáns ötletet. Volt barátja, Filippo Ferrari gróf Saski Albert Rovigno melletti várkastélyának vendége. Boldoni szerint érdemes áttelepedni Velencébe, mert ott nyugalmat élvez az ember, s azonkívül hajóval közel van Rovignóhoz is. Saski gróf Rovigno melletti birtokán történik valami. S még inkább történni fog a közeljövőben. Saski Albert és Ferrari barátunk ottani tevékenysége egészen biztosan összefügg a törökök által kikísérletezett idegméreggel.
– Hadd mondjak valamit, Olga. Hírszerző vagyok, s nem kommandós katona. Ha azt várod tőlem, hogy veled édes kettesben üssünk rajta Saski várkastélyán, akkor azt mondom, hogy ébredj föl.
– Én meg azt mondom, hogy kuss legyen! Majd akkor szólj, ha kérdezlek. Most indulunk Velencébe Fiuméből vonattal. A többit majd meglátjuk. Előtte azonban takarítsd el ezt a dögöt! A véres lepedővel együtt.
– Elégetem a konyha kemencéjében. Mire megjönnek a szakácsok, már csak a csontváza marad meg.
– Ha ezt viccnek szántad, ne várd, hogy díjazzam. Ha pedig komolyan gondoltad, akkor azt mondom, életveszély veled dolgozni. Már Fiumében leszednének ezért a vonatról.
– Várjál. Hallgass végig. Nem úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak bedugom a kemencébe, aztán elégetem, és passz. Hanem úgy, hogy feltolom a kemencén át a testét a kéményig. Beállítom szépen a kéménybe, s úgy égetem el. Tudod, mikor találják meg a csontvázát? Ha majd egyszer kemencét tisztítanak. Mi már akkor rég Velencében fogunk gondolázni.
Olga Baranova a halott vékony testét fürkészi.
– Tényleg befér ez a kéménybe?
– Te nem férnél be, anyukám – röhög a kötényes Papalov. – De az egyszálbélű Kutuzov befér.
– Akkor húzzad, mire vársz? A lepedővel együtt. S vedd már le ezt a hülye kötényt! Úgy nézel ki benne, mint egy buzeráns.
Papalov ölbe veszi a véres lepedőbe csomagolt Kutuzovot. Viszi a személyzeti lakrész folyosóján át a konyhába. Kinyitja az óriási kemence ajtaját, egyelőre becsúsztatja Kutuzovot. Aztán ő is bemászik mellé a kemencébe, keservesen préseli be magát a hatalmas ajtón.
– Mit csinálsz ott? – nézi Olga Baranova a hulla mellett guggoló Papalovot.
– Nem tudok felállni – nyöszörög ki a kemencéből az óriás. – Viszont van bent elég fa. Na, isten neki. megmozdult. A feje már bent van a kéményben.
– Ha egy mód van rá, csak akkor gyújtsd meg Kutuzovot ha kijössz a kemencéből. Még szükségem van rád.
– Fent van a válla is – jelenti Papalov suttogva. – A seggénél fogva nyomom fölfelé. A csípőjénél megakadt. Ez a Kutuzov derékban szélesebb, mint vállban. Kisanyám! Mi ez a zaj odakint?
Már Olga Baranova is megfordult riadtan. A dadogó, vörhenyes szakállú Demoszthenész, Siegfried Nebelheim titkára és egy kefefrizurás férfi áll mannlicher puskákkal a konyha ajtajában. A kefefrizurás, őszülő hajú férfi odébb löki a meztelen asszonyt a puska csövével. Demoszthenész lehajol, benéz a kemence ajtaján, s mindjárt be is csapja a kemenceajtót Papalov kétségbeesetten dörömböl odabentről.
– Csak Papa… pa… lov úr tata… tartózkodik odabent? – kérdi Olga Baranovához fordulva Demoszthenész, gyérülő, vörhenyes haját simogatva.
A meztelen énekesnő bólint.
– S mi célból tartózkodik odabent Papalov úr, ha szabad megkérdeznem? – veszi át a szót a kefefrizurás, őszülő halántékú úr. – Csak nehogy azt mondja, hogy fázott. Feleljen, mert addig a kemenceajtó rostélyát sem nyitom ki, s még meg talál fulladni az a jóember odabent.
– Megölt valakit – nyögi az énekesnő. – Azt akarta feltolni a kéménybe.
– Zseniális ötlet. Szabad megkérdeznem azt is, hogy ki az az úr, akit fel akartak tolni a kéménybe?
Olga Baranova makacsul hallgat. Demoszthenész az asszony combjai közé nyomja a mannlicher csövét.
– Csa… csak nem Ku… Ku… Ku… tuzov urat?
– Azt kérdezi a barátom, hogy nem Kutuzov urat akarták-e felnyomni a kéménybe? – fordítja le Demoszthenész mondatát a kefefrizurás, férfi.
– De őt – bólint megtörten Olga Baranova.
– Gondolom, felesleges kihalásznunk – bólogat a kefefrizurás, eszterházikockás öltönybe öltözött férfi. – Már nem él, ugyebár?
– Nemigen – nyögi az énekesnő.
– Megmondaná nekünk, művésznő, hogy hol találjuk a Polában állomásozó hadihajóinkról készített fényképeket és a tervrajzokat? Csak beugrottunk a filmért átvesszük, s már itt sem vagyunk. Láthatja jóindulatomat A barátjának is adok egy kis levegőt – a kefefrizurás lehajol, kinyitja a kemence ajtajának rostélyát.
– Nem tudom, milyen filmről beszél – rázza a fejét Baranova. – Egyikünk sem járt Polában, biztosíthatom.
– Nincs időnk keresgélni, asszonyom. Kornfeld! Ugye jól látja ön is azokat a gyertyákat a polcon?
– Ha… meg… meg gyújtjuk öö… őket ég… nek ám szé… pen – bólogat Demoszthenész. – Tehát, asszonyom?
Olga Baranova hallgat. A kefefrizurás biccent Demoszthenésznek. A vörhenyes szakállú gyomorszájon üti az asszonyt a puskatussal. A kőre zuhant nőt a kefefrizurás kényszeríti a puskája csövével, hogy hanyatt fekve maradjon a földön. Demoszthenész meggyújt két szál gyertyát, a kövön fekvő asszony talpa alá tartja őket. Egyelőre még nem égeti a bőrt és a húst, csak nagyon szordínósan érteti a láng hegyét a rózsaszín talpakhoz.
– Akar még állva énekelni, művésznő? – kérdezi a kefefrizurás szinte szemrehányó hangon.
– Állatok! – sziszeg a fájdalomtól az énekesnő. – Ha átmegy az egyikük a személyzeti lakrészbe, akkor abban a szobában találják meg a filmeket és a tervrajzokat, ahol az a nagy tükör van. Ott van az anyag a toalettasztalka fiókjában.
A kefefrizurás int Demoszthenésznek. A vörhenyes szakállú, szeplős arcú fickó elfújja a gyertyákat, és kiront a folyosóra. Pár perc múlva visszajön, bólint a társának. Az rámosolyog a földön vergődő énekesnőre.
– Szerencséje van, művésznő. A megpróbáltatásai véget értek.
Ebben a pillanatban Demoszthenész már Olga Baranova mellei közé nyomta a térdét. Jobbjában bajonett villan meg, a nadrágjába varrt tokból húzta elő. A bajonett hegye átdöfi a sikoltó asszony torkát; a kemencéből Papalov rémült üvöltése süvít ki a rostélyon át.
Demoszthenész felmarkolja az olajos kannát a sarokból. A kefehajú felrántja a kemence ajtaját. Demoszthenész már zúdítja is be az olajat a fahasábokon guggoló Papalovra. Már repül befelé egy égő gyufaszál is, a kétségbeesett, négykézláb lapító Papalov a szájával kapja el az égő lángocskát, akár egy kutya a csontot. A következő gyufaszálat azonban már nem tudja elkapni, iszonyú ropogással és üvöltéssel égni kezd minden odabent.
Demoszthenész pár percet vár a ropogó kemence előtt. Aztán a társa felé fordul.
– Legjobb lesz, haha a nőt is be… be… dobjuk, aaz… tán el… tűnünk in… nen, Wa… Walter.
Kánya Győző őrnagy nagyon komoran áll a Fehér Nyírfa konyhájának hatalmas kemencéje előtt. Mellette nyombiztosítók, fényképészek sürgölődnek, az egyik fiumei hekus épp most mászik ki a kemence ajtaján.
– Két férfi és egy nő csontváza – jelenti szinte diadalmasan. – Az egyik férfi hatalmas termetű lehet, de nagyon erőteljes a nő csontozata is. A legérdekesebb az a dologban, hogy a másik férfit félig begyömöszölték a kéménybe. Be akarták oda állítani, csak mégsem ment valahogy a dolog.
– Gondolom, a halála után, mert különben neki is lett volna egy-két szava hozzá – Kánya a konyhában bámészkodó Charlotte de Perellához és Kolozsi Izabellához intézi a szól Sándor bácsi, a főkapitány, az újonc Ella és a különleges jogkörrel felruházott vendég, Paul Lecoque a bérlő Papalov és az alkalmazottak szobáiban kutakodnak.
– A nagydarab csontváz kétségtelenül Papalové – bólogat Izabella. – Az „erőteljes” női csontváz pedig Olga Baranováé. S miután Dumcsev már korábban eltűnt, nem nehéz kitalálni, hogy a soványabb alkatú férfi csontvázához nemrég még a csapos Kutuzov derűs egyénisége is szervesen hozzátartozott. Hacsak…
– Hacsak? – visszhangozza Kánya.
– Hacsak a nemrég eltűnt Dumcsev nem a kéményben tartózkodott egy hétig.
– Tudom, hogy ebben a melegben végképp nem fog az agyatok – Kánya rágyújt egy szivarra, a két nő arcába fújja a füstöt. – De azért játsszunk egy kis logikai játékot. Két ember a kemencében. Papalov és Olga Baranova. Egy harmadik férfi félig a kemencében, félig a kéményben. Az első kérdésem: honnan tudhatjuk egészen biztosan, hogy Kutuzov csontvázával állunk szemben? Tekintve, hogy Dumcsev is felettébb szikár alkatú volt.
– Onnan, hogy a négy orosz kém közül csak Kutuzov volt kettős ügynők – nyújtja ki a nyelvét Kánya felé Charlotte. – Kutuzov ugyanis a németeknek dolgozott.
– Ezt meg honnan tudod? – döbben meg Kánya.
– Elzász-Lotaringiából. Strasbourgból. Emlékszem a pofájára. Egyszer meglátogatott valakit a kiképzőtáborban.
– Ez az előnye annak, ha valaki hajdanán német ügynök is volt – karolja át Charlotte de Perella márkinő karcsú derekát álnokul Kolozsi Izabella.
– Márpedig a kéményben csak az köthetett ki, aki valójában német ügynök volt – folytatja a tengerkék szemű márkinő. – Dumcsev nem időzhetett a kéményben, mert az kizárt, hogy Papalovék tétlenül nézték volna végig eme begyömöszölési kísérletet. Dumcsev ugyebár az ő emberük volt. Nyilvánvaló, hogy Papalov és Olga Baranova családi körben végeztek az áruló Kutuzovval. Aztán valamelyikük megpróbálta begyömöszölni őt a kéménybe. Feltehetően azért, hogy később találjunk rá. S nekik legyen idejük elszelelni.
– És mit szólsz Olga Baranova s Papalov csontvázához? Talán megbánták galád tettüket, és a saját testükből is máglyát raktak a kemencében?
– Papalovot és az énekesnőt a németek ölhették meg. De ők nem vesződhettek azzal, hogy Dumcsevet begyömöszöljék a kéménybe, ez kizártnak tűnik. Csak Papalovéknak volt idejük és alkalmuk ezzel bíbelődni. Addig legalábbis, amíg meg nem jelentek a németek. A kéményben álló csontváz tehát csak Kutuzové lehet.
– Pola – szól közbe Izabella. – A Polából eltűnt dokumentáció. A baráti látogatásra jött német csatahajók műszaki rajza.
– Nem is vagytok ti egészen hülyék – bólogat Kánya. – Húsz évet sem adok rá, és már meg is közelítetek engem.
– Megfojtsuk ezt az embert? – néz Izabellára Charlotte. – Aki csak ránk tekeredik mint a folyondár a fára. S parazita módon kiszívja a tehetségünket!
– Olga Baranova szobájában egy cédulát találtunk – Sándor bácsi diadalittasan ront be a konyhába Ellával és Paul Lecoque-al. – „A Tüzes Gondoláshoz címzett fogadó”. Csak ennyi van a cédulán. Én ismerem ezt a velencei fogadót. Ott lakik a lagúnák városának legkövérebb kurvája! Falból persze. Mert egyébként férfiak nyújtják ott a szolgáltatásokat Selyem fiúk és buzikurvák.
– Tehát Velencébe akartak elszelelni – foglalja össze a tényállást Kánya. – Lefogadom, hogy a Polából kijuttatott dokumentumok a Fehér Nyírfában kötöttek ki. Kutuzov talán megpróbálta megszerezni ezeket a rajzokat, ezért végezhettek vele. De Olga Baranova és Papalov sem jószántukból másztak be a kemencébe. Őket a németek tüzelték el.
– A Fehér Nyírfa tulajdonosa tiszta? – kérdezi Sándor bácsi.
– Már korábban érdeklődtem utána Fiúméban Teljesen makulátlan. Erre az idényre adta bérbe a vendéglőjét Papalovnak.
– Velencébe készülődött az orosz csapat – simogatja dús Kossuth-szakállát a főkapitány. – És eltűnt a tolókocsis Ezredes, aki Siegfried Nebelheimnek adta ki magát. Hűlt helye a Fő utcai trafikosnak, Dr. Erera Kázmérnak is. De kámforrá vált a bolgár ügynök Pirinkó, a Monte Maggiore hegyi kalauza is.
– És a görög kém is elszelelt – jelenti Izabella. – Papadopulosz, aki osztrigaárust játszott itt a parton.
– A Szoknyás Cápa pedig öt napja zárva van – fecserészik a sovány macska, Ella. – Sabáta után a néger Zambát és azt a thaiföldi leányzót is elette a fene.
– Az oroszok Velencébe készültek. A legújabb, pánikszerű abbáziai menekülés irányáról egyelőre csak ennyi konkrétumot tudunk – szögezi le Kánya. – Egyébként azt javaslom, hogy artikuláltan vizsgáljuk ezeket az eltűnéseket. Merthogy nem egyféle, nem egy célú és irányú mozgásról van szó, az biztos. S nem is egyszerre tűntek el ezek az emberek. Először felszívódott Dumcsev, a fehér Nyírfa pincére. Őróla tudjuk, hogy orosz kém volt. Vele nagyjából egy időben tűnt el a pakisztáni Belzebár is, lord Mortimer személyi titkára. Már azt is tudjuk, hogy ő a gazdájával együtt az angol titkosszolgálatnak dolgozik. Úgy szintén Dumcsevvel és Belzebárral egy időben vált kámforrá az a román földbirtokosnő, Irina Drakovici is. Ez a három eltűnés összefügg valahogy egymással. A törökök vagy a németek keze van a dologban. Egészen más eset viszont a bolgár Pirinko. Aztán a görög Papadopulosz. A törököknek dolgozó Sabáta. A francia ügynök Zamba. A bangkoki táncosnő, Thea, akiről csak sejtjük, hogy az angoloknak kémkedik. De kereket oldott az előkelő lord Mortimer is. Ő biztos, hogy angol felderítő tiszt. Aztán a németek. Siegfried Nebelheim, az Ezredes. Az ügynökük, a beszervezett trafikos, Erera Kázmér. És végül e kemence lakóinak gyilkosai: Demoszthenész, az Ezredes dadogó titkára és maga Walter Balthazár is.
– Honnan tudod, hogy ők gyilkolták meg Papalovot és az énekesnőt? – a főkapitány szemei kissé kidüllednek az elrontott gyomra miatt megivott több kupicányi gyógyitaltól, a dalmát pelinkováctól.
– Mert délelőtt szerettem volna elcsevegni dr. Erera Kázmérral. A lehúzott redőny előtt egy öregasszony ácsorgott, a napernyőjének nyelével verte a redőnyt dühében. Szóba elegyedtem vele, s kiderült, hogy a szóban forgó hölgy két férfit látott ma reggel a Fehér Nyírfából kisietni. Jól megnézte a két férfit, mert hosszú vászontokokat hurcoltak magukkal. Az egyik férfi kétségtelenül a gyérülő hajzatú, vörös szakállú Demoszthenész volt. Akit egyébként a hölgy már látott is Abbáziában. A másik férfi egy kefefrizurás, őszülő halántékú, széles vállú, ötven és hatvan közötti úriember. Megmutattam neki Walter Balthazár húsz évvel ezelőtti fényképét, amelyet még a katonai elhárítástól szereztem be Pesten, és az idős dáma felismerte benne a Fehér Nyírfából kirontott másik férfit.
– Óriási, Győző! – a főkapitány rágyújt kedvelt havannájára. Kánya szájába is akar nyomni egyet, de az őrnagy már régóta füstölög, ezért benyomja a zakója zsebébe. – De kár, hogy nem tudtuk megszerezni Balthazár Minette-nek írt levelét! Balthazár jól hintára ültetett minket.
– Nem tehetek róla – húzza be a nyakát a sovány macska, Ella. – Én adtam egy tippet, többet nem tehettem.
– Nem te tehetsz róla, vadmacska – karolja át a sovány lány derekát Charlotte. – Már akkor is tudtuk, amikor belefogtunk ebbe a levelezés-ügybe, hogy egy százalék esélyünk is alig van.
– Győző! Olvasd csak azt a levelet, amelyet a Quarnero szálló terasza mellett találtál a virágcserépben! – a főkapitány hangja szinte rimánkodó.
Kánya dühödt arccal veszi elő zakója zsebéből az írógéppel írt levelet.
„Úgy látszik, hülyének néznek. Gondolják, hogy egy kis ribanc miatt besétálok ilyen átlátszó csapdába?”
– Aláírás persze nincs – röhincsél a főkapitány. – De talán találtál a papíron ujjlenyomatokat. Megvizsgáltattad az ujjlenyomatosokkal. Győző?
– Tudod kivel szórakozzál, Sándor bátyám? – csúsztatja vissza a zakója zsebébe a csúfondáros papírost Kánya. – A szép kövér nejeddel. Vagy a lipótvárosi szerelmeddel, Judittal.
– Hogy beszélsz te egy becsületben megőszült főkapitánnyal? – néz a férjére szemrehányóan Izabella. – Vedd tudomásul, hogy mától Sándor bácsi kárpótlásul engem tekinthet asszonyának. Meg Charlotte-ot is.
Kánya Győző Izabellára néz, aztán a konyha hátterében hallgatagon, bűntudatosan ácsorgó Lecoque-ra. Már válaszra nyitná a száját, de aztán becsukja. Nem replikázik, súlyosan hallgat.
– Most mi lesz Minette-el? – vág közbe gyorsan Ella aki vadóc ösztönével pontosan érzékeli a levegőben lévő feszültséget.
– Mi lenne? – von vállat Kánya. – Beáta és Mirella őrzik továbbra is. Fel fogjuk használni a későbbiekben is. Ha már biztosan tudjuk, hogy Balthazár és Demoszthenész hová mentek. Csak taktikát változtatunk persze. Minette-et egyszerűen leültetjük valahol egy park közepén vagy egy teraszon, és megvárjuk, amíg Balthazár érte jön. Most már nem az az átkozott írása kell nekem, hanem maga Balthazár.
– Véres randevú lesz az, Győző – szólal meg végre Lecoque. – Isten ments, hogy beleszóljak egy speciális magyar ügybe. De biztos lehetsz benne, hogy Balthazár egész kommandóval fog abba a parkba Minette-ért jönni.
– Ezt én is tudom. De ha elkapom Balthazárt, akkor már tudok tárgyalni vele. Most követett el a Monarchia területén két gyilkosságot. Tanúm is van rá, hogy Demoszthenésszel együtt jött ki ma reggel a Fehér Nyírfából. És semmilyen nyomásra nem fogom kiadni őt a németeknek. Ezt meg fogja érteni Balthazár. Inkább fogja vállalni a jogilag már lassan elévült gyilkosságok megszervezésének vádját, mint a Fehér Nyírfa kemencéjében végzett amatőr szakácskodást. Amelyért egész biztos, hogy felkötnék.
– Merész a terv, de jó – bólint Izabella – És az a legnagyobb előnye, hogy végre összekapcsolódik a Rudolf trónörökös meggyilkolásának ügye és az Abbázia táján elkövetett mészárlássorozat.
– Ezt hogy érted? – kapja föl a fejét Kánya.
– Azt tudod, hogy hajnalban jöttünk vissza Sándor bácsival és Paullal Fiuméből. Fantasztikus dolgok derültek ott ki. Paul elképesztően sokat segített. Először is azonosította a ledöfött Yves Rombole-t. Yves Rombole lenszőkére festette a haját és a szemöldökét, és az elöl hiányzó szemfogai helyébe apró, hegyes Drakula-fogakat tetetett be. Az teljesen egyértelmű, hogy az Isztria Bank igazgatóját, az igazgató titkárnőjét és a Kovács Lajos nevű osztályvezetőt ő gyilkolta meg. A füleiket levágta, madzagra fűzte, és egy bazár rúdjára akasztotta őket a hamis gyöngyök mellé a korzón. Azt tudod, hogy a parkban találtunk egy második számú hullát is. Browninggal lőtték át a homlokát Yves Rombole a padon hevert, a gyomrából egy kés nyele állt ki. A pad lábánál pedig ez a második számú halott feküdt hanyatt, a Stefán Vukisics nevű helybéli fickó, akit többször ítéltek már el garázdaságért. Úgy nézett ki a dolog, hogy Vukisics belekötött Yves Rombole-ba, s váratlanul kést rántott. Yves Rombole is nagyon gyorsan vehette elő a browningját, és azonnal lőtt, de Vukisics kése akkor már a gyomrába szaladt. Legalábbis így festett a dolog. A halott Yves Rombole kezéből csak egy kicsit csúszott ki a revolver, amikor a járókelők rájuk találtak. Vukisicsot Yves Rombole browningjának golyója ölte meg. A fiatalabb Rombole-fivér gyomrába szaladt kés nyelén viszont ott volt Vukisics ujjlenyomata. Úgy festett a dolog, hogy egyszerre ölték meg egymást. Persze ez meglehetősen ritkán fordul elő a gyakorlatban, de azért adódott már ilyen eset. Még a lövedék behatolási szöge és a pad alatt heverő hulla pozíciója is stimmelt. De akkor Paulnak feltűnt valami különös Vukisics ruházatán. A többit ő mondja el, így fair.
– Vukisics ruhája enyhén gyűrött és koszos volt mindenütt – folytatja Lecoque –, de a nadrágján, valamivel a hajtóka fölött volt egy különösen éles gyűrődés, ami elgondolkodtatott. Mintha rácsaptak volna egy ajtót a lábára. Vagy inkább egy automobil csomagtartójának a fedelét a fityegő, alul is bő nadrágjára. Mert akkor már a zsigereimben éreztem, hogy Vukisicsot korábban lőtték le, s autón hozták a parkba. Azonnali boncolást kértünk, hátha megtudunk valami érdekeset, gondoltuk. És Vukisics gyomrában valamilyen kábítószerhez hasonló anyag maradékára bukkantak. Nagyon valószínű, hogy Vukisicsot valamilyen ismeretlen, kábítószer hatású méreggel intézték el, s csak később lőtték fejbe, amikor már haldoklott, amikor már indult vele az automobil a parkba, hogy a két haláleset időpontja még az orvosi vizsgálat után is egybeessen. De a legizgalmasabb fordulat még csak ezután következett Éjszaka jelentkezett egy szemtanú a fiumei rendőrségen, aki látta a parkból kicsörtetni a szakállas Schumannt az „Adria hegedűsét”. Schumannt, aki főleg az abbáziai strandon és a korzón szokott cincogni. Schumann egy fekete automobilba ült a szemtanú szerint, azzal hajtott el.
– Schumannt jó ideje alig lehetett látni Abbáziában – gondolkodik el Kánya. – Körülbelül azóta, amióta mi megérkeztünk. Tudtam róla, mint az abbáziai élet jellegzetes figurájáról, de egyáltalán nem gyanakodtam rá.
– A szemtanú elég jó leírást adott Schumannról. Sajnos én nem találkoztam az Adria hegedűsével – folytatja Lecoque. – Úgy látszik, a barátunk szakállt növesztett.
– Micsoda? Mutasd csak még egyszer Pierre Rombole fényképét! – kiált fel Kánya izgatottan.
Körbeállják a Lecoque kezében tartott fényképet Pierre Rombole középen elválasztott oldalra fésült hajat visel a fotográfiákon. Az arca persze simára van borotválva. Vékony metszésű, kegyetlen szemén kívül hegyes orra a legfeltűnőbb a fényképen.
– Megmutattam persze Pierre Rombole fotóját a szemtanúnak is. Azt mondta, ez nem Schumann, az Adria hegedűse. Schumannak kicsike, majdnem pisze orra van.
– Megoperáltatta az orrát – nézi a képet figyelmesen Charlotte. – Pedig láttam a strandon ezt az átkozott Schumannt. És megnéztem a fényképet is. De csak most jövök rá, hogy az Adria hegedűse azonos Pierre Rombole-lal.
– Mi is arra gondoltunk Paullal, hogy megoperáltatta az orrát. És széthúzatta a bőrt a szeme alatt Pénze aztán volt a műtétre, az nem lehetett probléma.
– Yves Rombole hat gyilkosságot követett el Abbáziában és Fiumében – folytatja Lecoque. – Az abbáziai gyilkosságainak nincs szemtanúja, csak a levágott fülek jelzik az útját. Látszólag értelmetlen ez a gyilkosság sorozat. A fülek lemetélése pedig végképp érthetetlennek tűnik. Csakhogy az Yves Rombole által elkövetett mészárlásokkal a megbízója több legyet is ütött egy csapásra. S hogy ez a megbízó a bátyja volt az világos számomra. Pierre Rombole, aki a halálanyag segítségével bábuként rángatta az öccsét. S miután Yves Rombole elvégezte a hóhérmunkákat őt is elérte a végzete. A saját bátyja végzett vele. Ez viszont nemcsak Pierre Rombole teljes gátlástalanságát bizonyítja, ha nem azt is, hogy Pierre-nek és Pierre főnökeinek már nem volt többé szükségük Yves Rombole-ra.
– Az Isztria Bankban semmit sem találtunk – veszi át a szót Izabella. – De egészen biztos, hogy az Isztria Bankkal függ össze ez a gyilkosság sorozat. Először megölték Gruber Idát az igazgató lányát. Tudhatott valamit a bankba beáramló és onnan tovaáramló rejtélyes pénzekről. A tranzakció dokumentációja eltűnt. De nyilvánvaló, hogy az idegmérget termelő és azzal kísérletező török szervezet bonyolított le az Isztria Bankban jelentős tranzakciót. Feltehetően az igazgató, Gruber Péter is benne volt a dologban. Az alkalmazottai szerint furcsán viselkedett az utóbbi időben. Valószínűleg kábítószeren élt s azzal zsarolhatták. Az alkalmazottak egyébként tudnak valamit a tranzakcióról. De nem ismerik a bankba áramlott pénzek gazdáit, mint ahogy az Isztria Bankból történt átutalások címzetteinek nevét sem. Talán benne volt az üzletben Kovács Lajos osztályvezető is. A kettőjük feladata lehetett a tranzakció nyomainak eltüntetése. Miután ezt megtették. Yves Rombole megölte őket. A titkárnő azért halt meg, hogy Yves Rombole simán kijuthasson az igazgató szobájából.
– A postáskisasszony, Pozdor Matild is tudhatott valamit a fiumei telefonközpontban dolgozott – töpreng Kánya. – Neki azért kellett meghalnia. A szobapincérrel pedig azért végzett Yves Rombole, mert a fiú észrevehetett valami gyanúsat Pozdor Matild lakosztályában.
– Több célt szolgáltak a gyilkosságok – folytatja Izabella. – Először is eltüntették azokat az embereket, akik a tranzakcióról tudtak. És azokat is, akik a gyilkosságok közben rájöhettek valamire. Másodszor: kipróbálták az idegmérget.
– Erre nincs bizonyíték – szól közbe Kánya.
– De van. Charlotte-al tegnap délelőtt felbontattuk mesteremberekkel az Abbázia szállóban lezárt apartman fürdőkádja alatti lefolyót. Félelmetes dolgokra bukkantunk.
– S ezt csak most mondjátok?
– Mindenki a dolga után járt tegnap. Csak itt tudtunk ezelőtt az átkozott kemence előtt végre összejönni. Szóval, a lefolyóban valamilyen sárga massza nyomai látszanak. Félelmetes lehet ez az anyag, mert valamilyen hatásra, talán hőhatásra valószínűleg mozgásba jön, eredeti térfogatának sokszorosára dagad. Mert csak így képzelhető el, hogy felbugyogott vagy felszivárgott az anyag alulról, a kád lefolyójából, és gyilkolt. Pozdor Matild kisasszony minden valószínűség szerint így halhatott meg.
– Ezek szerint a gyilkos vagy a megbízói összejátszhattak valakivel a szálloda személyzetéből. Különben hogyan tudták volna a kád alá csempészni az idegmérget?
– Ez biztos. Az Abbázia Szálló egyik portása eltűnt. Három napja nem jelentkezett Markos Oszkárnak hívják. Abbáziában bérelt egy szobát, onnan is eltűnt. A szállásadónője semmit sem tud róla.
– A csapathoz tartozhat – bólint Kánya. – Ehhez a törők-német vegyesvállalathoz.
– Ott tartottam, hogy az volt a mészárlás sorozattal a másodlagos céljuk, hogy a gyilkos szert is kipróbálhassák közben – folytatja Izabella. – De volt egy ezzel összefüggő harmadik céljuk is. Pierre Rombole a saját öccsén keresztül kísérletezte ki, hogyan lehet egy embert tökéletesen manipulálni. Mert Yves Rombole volt a gyilkosságok médiuma szerintem. Ezt támasztja alá a füllevágások ténye is. Pierre Rombole és megbízói arra voltak kíváncsiak, hogy meddig lehet egy kábulatban tartott ember ördögi manipulálásában elmenni, úgy tűnik nincsenek határok ezen a területen.
– Fel kell boncoltatni Yves Rombole hulláját is! – kiált fel Kánya. – Szinte biztos, hogy a bátyja ezzel a sátáni szerrel kezelte.
– Már intézkedtünk, Győző – Lecoque belenéz Kánya szemébe, de aztán nyugtalanul hunyorogva el is kapja mindjárt a tekintetét. – De eltart egy darabig, amíg valamilyen eredményre jutunk.
– Budapesten is vizsgálják a Bécsben szerzett zsákmányt. Az éjszakai banya ajándékát. De a kábítószer alapanyagokon kívül még mindig nem tudtunk rájönni a gyilkos szer összetételére.
– Ez volt a negyedik céljuk a gyilkosság sorozattal. Egy embert őrült fülmetsző gyilkossá manipulálnak a szerrel úgy, hogy közben eltereljék a figyelmet magáról a gyilkos szerről. Az Isztriai-félszigeten folyó kísérletekről. Ördögi ötlet. Az egész rendőrség egy ámokfutó őrültet kerget, miközben valahol innen nem messzire folynak a halálanyaggal a kísérletek. – Izabella itt hirtelen elhallgat, mert férje villámokat szóró szemével találkozik a tekintete.
– Hol folynak a kísérletek? – kapja föl a fejét Lecoque.
– Azt még nem tudjuk pontosan – most Kánya nem néz a barátja szemébe. – De meg fogjuk tudni rövidesen.
Az Abbázia melletti halászfalu, Voloska felé robog az automobil. Charlotte de Perella márkinő keze végigsimít a volán mögött ülő Kánya Győző combján.
– Szenvedsz Izabella miatt?
– Azt hiszem, nem – nyögi hosszú hallgatás után Kánya. – Várható volt, hogy be fog következni ilyesmi.
– Izabella még mindig szerelmes beléd, szerintem.
– Akkor miért feküdt le Paullal!
– Nagyon durván leegyszerűsítenéd a dolgot, ha azt hinnéd, hogy bosszúból. Ha egy szerelmes nő tartósan azt látja, hogy a szeretett férfinak meglehetősen bensőséges viszonya van egy másik nővel, s ez a kapcsolat sehogy sem akar véget érni, akkor az az asszony egész egyszerűen elkezd másképp gondolkodni. Rákényszerül hogy másképp lássa a világot. Az önbecsülése is megköveteli ezt Ha én nem lépek be az életetekbe, Győző akkor biztos vagyok benne, hogy Paul Lecoque csak egy érdekes színes egyéniség marad Izabella számára. Egy olyan férfi, akivel szívesen elbeszélget bármikor, akivel szívesen barátkozik. De a mi viszonyunk hozzászoktatta Izabellát ahhoz a gondolathoz, hogy másképp is lehet nézni egy igazi férfira. Márpedig Paul Lecoque igazi férfi. Ha a monogám szerelem gátja eltűnik, mert a harmadik személyt kizáró hűség eleve nem feltétel, akkor egészen természetes jelenség a női kíváncsiság felerősödése. Ti kölcsönösen megállapodtatok abban, hogy nemcsak szerelmesek, hanem szövetségesek is lesztek, de ugyanakkor nem korlátozzátok egymás szabadságát. Ez csak egy elvi megállapodás volt, talán nem több, mint két modern, nyitott gondolkodású ember eszmecseréje, szellemi társasjátéka. De aztán jöttem én, s az elméleti játékból valóság lett. Emlékszel, mit mondtam egy évvel ezelőtt abban a marseille-i szállodában, ahol megismerkedtünk?
– Azt mondtad a Belles Fleurs-ben, hogy csak egy icipicit fogsz belépni az életünkbe.
– Így is tettem. Győző. Pedig nem volt könnyű. Nagyon-nagyon akartalak. De jó ideig önmagam korlátoztam a szerelmemet, olyan volt ez, mint amikor a saját húsából tép ki egy darabot az ember. De mederben tartottam a a kapcsolatunkat, Győző, nagyon is mederben tartottam. Nem én tehetek róla, hogy te sokkal többet akartál ennél. Azt akartad, hogy folyton ott legyek melletted. S közben persze Izabellát ugyanúgy szeretted, mint régen. És Izabella is beletörődött ebbe. Sőt. A legdöbbenetesebb az egészben az, hogy meg is szeretett. S akkor már én sem hadakoztam a szerelmed ellen, Győző. Mert azért nekem sincsen vasból az akaratom. És hidd el, ha olyan fontos valaki számára egy férfi, mint amilyen fontos vagy te nekem, akkor e mellett eltörpülnek olyan érzések, mint a hiúság és az önbecsülés, s annak a latolgatása, hogy nem megalázó-e a másodhegedűs szerepét betölteni egy férfi életében.
– Nem vagy te másodhegedűs, Charlotte. Te is tudod.
– Igen, most már tudom. A te zenekarodban két elsőhegedűs van, úgy tűnik nekem. S mivel ezt Izabella is nagyon jól tudja, nem értem, miért csodálkozol azon, hogy most már őt is köti valami Paulhoz. Talán érzelem is, és nem csupán testi kíváncsiság. Ha egy gyerek meglát egy helyes kutyát a játszótársa szüleinek kertjében, örömmel simogatja meg a fejét, a bundáját. De ha azt érzi meg a saját szülei szemén a gyerek, hogy nem bánnák, ha ő is hazahozna egy kutyát, akkor ez a gyerek attól fogva egészen más szemmel nézi a pajtásánál azt az állatot. Úgy simogatja, mintha az övé lenne az a kutya. Mert tudja, hogy neki is lehet kutyája. Ez történt Izabellával is, Győző. Felbukkant az életében egy izgalmas férfi, és ő már akkor tudta, hogy másképp is nézhet arra a férfira, hogy magába fogadhatja azt az erőt, amely belőle árad.
– Jól megvigasztalsz te, mondhatom.
– Szembe kellene nézned az igazsággal. Van annyi erőd, hogy megtegyed. Hiszen olyan nagy az erőd, hogy két nőt tudsz lekötni vele. Lekötni, de nem megbénítani. Mert Izabella is képes arra, hogy két erőforrásból táplálkozzon.
Szűk utcában kanyarognak, aztán beér Voloska kikötőjébe az automobil. Leparkolnak a vendéglő előtt Leülnek a teraszra, a pincérnő kíváncsi szemekkel siet feléjük.
– Kánya Győző főfelügyelő vagyok, a Budapesti rendőrkapitányság különleges ügyosztályáról. Ő a munkatársnőm, Charlotte de Perella felügyelőnő.
– Nagyon örvendek, hogy megtiszteltek minket – biccent kontyos fejével a pincérnő. – Elfogták már az őrültet, aki úgy ritkítja Abbázia és Fiume lakóit?
– Sor kerül rá rövidesen – tér ki a téma elől Kánya. – Hol találom azt a hölgyet, aki állítólag látta a gyilkost?
– Bent kucorog a konyhában. Nem mert kijönni. Azt mondja, úgy hallotta, a tanúkat is megölik.
– Küldje ki, legyen szíves. Nem fogja senki sem bántani. És kérek két korsó sört is. A benti hölgynek is hozzon valamit. Kérdezze meg tőle, hogy mit szeret inni.
A fodros szoknyás, duzzadó fenekű pincérnő tovalebben. Kánya tűnődve néz utána.
– Nagyon könnyelműek vagyunk. Charlotte, hogy egyszerűen csak úgy megmondjuk a nevedet. Igaz, hogy a németek úgyis tudnak rólad, de akkor is.
– Balthazár és Demoszthenész foglyul ejtésére gondolsz? – Pontosan. Hozzánk álltál, eddig a németek betartottak egy íratlan játékszabályt. Sosem vadásztak rád külön. Talán azért sem, mert végső soron mégiscsak szövetség van a két ország között De ha mi letartóztatjuk Balthazárt és Demoszthenészt azzal a váddal, hogy megöltek két orosz kémet, az ellenséges szövetségi rendszer két emberét, akkor ezután minden megtörténhet. S ezen az sem változtatna, ha havonta átkeresztelnénk téged.
– Hagyjuk ezt. Győző. Amikor beléptem a magyar külügyi titkosszolgálatba, tisztában voltam vele, hogy mit vállalok.
– Rendben van. Charlotte. De a Balthazárék elleni akció megindításától fogva külön védőőrizetet kapsz mindig és mindenhol.
– Nincs ennek értelme. Ilyen alapon Izabellának is biztosíthatnál külön testőrséget. Az Ezredes és Walter Balthazár nagyon jól tudja, mit jelent számodra Izabella. Ne haragudj, hogy ezt mondom. De ha nem lesznek többé gátlásaik, akkor ezen a téren is könyörtelenek lesznek. A gyengéidet fogják keresni és célba venni.
Fejkendős nénike közeleg. Félve lépeget, mintha valamilyen rajtaütéstől tartana.
– Üdvözlöm, kedves… – áll fel az asztaltól Kánya.
– Radákné vagyok, aranyoskáim. Bözsi néni.
– Meghívhatom egy pohár italra?
– Nem nagyon iszom én alkoholt, aranyoskáim. Legfeljebb egy kis pálinkát. Nem bánom, egy törköly igazán jót tenne most.
– Egy fél törkölyt is lesz szíves – int Kánya a néne mögött feltűnő pincérnőnek.
– Lehet az egy egész is, ha már benne vagyunk. Úgyis elmúlt már dél. A harangszó előtt, tudják, nagyon ellenzék mindenféle italozást.
– Mit látott, néni? Elmondaná nekünk?
– Szörnyű dolgokat, kedveskéim. Annak az asszonynak a halálával kapcsolatos a dolog, akinek a holttestét innen, a voloskai kikötőtől pár percnyire vetette partra a víz.
– Bumbauernének hívták az asszonyt. Bumbauer Adolfnénak.
– Róla beszélek. Ismertem ezt az asszonyt Majd minden nyáron itt szoktak nyaralni Abbáziában. Ő, a férje és az Edina nevű lányuk. Ezt az asszonyt, a Sára asszonyt én láttam aznap.
– Mikor?
– Amikor meggyilkolták. Itt ült a kikötőben egyedül. Annak a kávéháznak a teraszán, ott, la. Aztán fizetett és a Fiume felé vezető úton ment tovább gyalogosan. De nem sokáig ment azon az úton, mondhatom. Hamar letért a tengerparti sziklák felé.
– Ne csigázzon már tovább minket, Bözsi néni. Kivel találkozott Bumbauerné a sziklák között?
– Rubállal. A szerb csónakmesterrel. Azzal az emberrel, aki az idén tűnt fel Abbáziában.
– Mit látott Bözsi néni? Mindent meséljen el.
– Azt teszem, kedveskéim. Jön már az a kis pálinka?
A pincérnő leteszi eléjük a deci törkölyt és a két korsó sört.
– Na, egészségünkre. Isten, isten. Ott tartottam, hogy éppen volt egy kis időm. Így aztán kíváncsi lettem, hogy Sára asszony mit csinál ott a parton. Követtem a sziklák közé. Hogy az az asszony mit művelt Rubállal a csónakban! Azt én el sem mesélhetem maguknak!
– Gondolom, szeretkeztek – szól közbe Charlotte.
– Szeretkeztek? Inkább csak basztak. Ahogy az az asszony Rubál furkóját lovagolta! Halottról vagy jót vagy semmit! De Sára asszony bizony még szopni sem átallott. Én beszélni is szégyellek ilyesmiről. Ahogy az az asszony bekapta azt a vastag furkót! Akár a kacsa a nokedlit!
– Nem bánnám, ha ugrana egyet Bözsi néni – Kánya az óráját nézi.
– Ahogy az ugrált a furkón! Nem akart róla leszállni! Aztán mégiscsak leszállt azt hittem, abbahagyják végre az istentelenkedést. De nem, az istennek sem. Akkor meg nekiálltak csókolózni. Akár a kamaszok, mondtam magamban. Ez már a világ vége.
– Bözsi néni… – Kánya hangja egyre könyörgőbb, erőtlenebb.
– Szóval csókolóztak. Rubál simogatta az asszony kövér nyakát És akkor, reccs. Én még mindig azt hittem a sziklák mögött hogy csak simogatja. De hallottam a reccsenést. Kicsi reccsenés volt de reccsenés. Aztán azt is láttam, hogy az asszonynak furcsán félrebillen a feje. És akkor… hinni sem akartam a szememnek. Rubál elővett egy disznóölő kést és lemetszette az asszony mindkét fülét A holttestet pedig egyszerűen belökte a tengerbe.
– Miért csak most mondja el nekünk, a jóistenit! – fakad ki Kánya.
– Mert meg voltam győződve róla, hogy Rubál a fülmetélő gyilkos. Aki hetek óta mészárolja Abbázia lakóit. Ez a gyilkos erősebb, mint a rendőrség. Ne szólj szád, nem fáj fejed, Bözsi – gondoltam. Lapulj meg a konyhádban, mint svábbogár a kövek résében. Akkor nem lesz bántódásod.
– S hogy hogy most mégis elmesélte ezt nekünk?
– Mert tegnap történt az a tömeges gyilkosság Fiúméban. Ott is levágták az áldozatok füleit. Tegnap viszont többször is láttam Rubált itt a környéken. Így aztán megértettem, hogy nem ő a fülmetélő gyilkos. Most már nem félek tőle. Rubál csak egy svihák Utánozza az abbáziai gyilkost.
– Köszönjük, Bözsi néni – húzza le sörét Kánya Győző. – Nagyon köszönjük, de most rohannunk kell.
– Elkapják Rubált? – csillan fel az öregasszony szeme. – Rend is van a világon. Egy csónakmester ne döntse föl a csónakázó asszonyokat. Itt van a kutya elásva! Hogy meg is fojtotta, azzal csak cifrázta a dolgot.
Kánya maximális sebességgel, kilencven kilométerrel vezeti vissza az automobilt. Az abbáziai strand előtt fékeznek le, végigpásztázzák a fürdőzők tömegét Rubál egy fekete hajú asszonnyal beszélget a kabinsor feljárata előtt. Kánya és Charlotte belépnek egy kabinsor felé tartó házaspár háta mögé, s két oldalról veszik közre a csónakmestert.
– Dragutin Rubál úr? – szólal meg derűs hangon Kánya. – Megbocsát de egy kis beszédünk lenne önnel.
Rubál Kányának löki a fekete asszonyt, és rohan a kabinok felé. Charlotte kordont von karjával a menekülő Rubál és a kabinok felé robogó kíváncsiskodók közé. Kánya a csónakmester után veti magát Rubál felrohan a kabinsor belső lépcsőjén, s bemenekül az egyik emeleti kabinba, bevágja maga mögött az ajtót.
Charlotte követi Kányát s gyors reflexekkel tereli el az embereket közben, biztosítja az utat az emeleti kabinsor felé. Kánya is felrohan a lépcsőn, browninggal a kezében oldalról közelíti meg a kabint.
– Dragutin Rubál! Jöjjön ki! Reménytelen a helyzete, körül kerítettük a strandot.
Golyó süvít ki a kabin deszkáján válaszul.
– Feküdjenek hasra! – csattan fel a lépcső alatt Charlotte de Perella hangja.
Hatalmas reccsenés odafönt. Rubál kitörte a kabin tetődeszkáit. Most mászik fel a kabinsor tetejére, kúszva folytatja útját.
– Jöjjön le azonnal, mert lelövöm! – kiált fel a kabintetőre Charlotte.
Rubál teste megmerevedik a kabinsor tetején.
– Megadom magam! – sziszeg le a hangja, de abban a pillanatban egy félfordulattal már lő is, pár centivel Charlotte feje mellett süvít el a golyó.
Már Kánya is felkapaszkodott Rubál kabinjából a tetőre.
– Álljon meg! – üvölt a kabinsor tetején rohanni kezdő Rubál után.
Rubál leugrik a kabintetőről, s már a sziklákon kapaszkodik fölfelé. Fél kézzel kapaszkodik, a jobbjában szorongatott revolverével. Kányát próbálja célba venni. Kánya megnyomja a ravaszt, s megfojtott asszonyra gondol ebben a pillanatban. De gondol ezzel egyidejűleg az „Egyesülés vagy halál” nevű szerb terrorista mozgalomra is, amelynek Rubál az egyik vezető embere. A revolver eldörren, Rubál teste lefelé pörög a szikláról. A golyó a halántékát ütötte keresztül.
Guiliano gróf abbáziai villája kihaltnak látszik a Monte Maggiore oldalában. A zsalugáteres ablakok becsukva, a kert is mozdulatlan, Kánya Győző hiába ütögeti a kopogtatót a kapu fájához, még egy kutya sem fut át az egyenletesen nyírt pázsiton.
Perella márkinő lenyomja a kapu kilincsét amíg Kánya a kopogtatóval bajlódik, s a férfi legnagyobb megdöbbenésére besétál a kertbe.
– Jössz? Vagy ráncigálod még a kopogtatót? – szól hátra az oleanderbokrok közül Charlotte.
– Az egész villa kihalt a kapu mégis nyitva – fújtat mögötte a férfi. – Nem tartod ezt különösnek?
– Mindjárt kiderül – Charlotte széles csípője csodálatosan ring a férfi előtt a harang alakú batisztszoknyában. – Ha a belső kapu is nyitva van, akkor nem stimmel itt valami.
Lenyomják a hatalmas sárgaréz kilincset, a kapu könnyedén nyílik. Charlotte kiveszi a kézitarsolyából a browningot Kánya is előveszi. Oszlopos fogadóterembe érnek, márvány lépcsőház vezet föl az emeletre. A földszinten senki sem siet eléjük. Átvágnak a fogadótermen, aztán az ebédlőn és a dohányzón. Sehol egy lélek. Számos jel mutat viszont arra, hogy a személyzet a villát ugyancsak sebtében hagyhatta el.
A könyvtárszobában találnak rá Guiliano grófra. Az íróasztala mögött ül a karosszékben, karjai természetellenes mozdulattal lógnak le a karfák mellett. Nyelve kibuggyant lilába játszó arcából, friss halott lehet; még ki sem hűlt egészen a teste. A legfurcsább rajta a piros festékkel vagy rúzzsal vastagon kikent szája: kilógó nyelve ellenére vigyorogni látszik az arc, akár egy groteszk viaszbábu.
Ebben a pillanatban megszólal a sarokban a papagáj. Olaszul] rikácsol valamit. Kánya tanácstalanul néz Charlotte-ra, nem érti a dél-olasz tájszólást.
– Kirúzsozom a szádat, te szemét! – fordítja Perella márki nő. – Nehogy megérintsd a száját. Győző!
– Nem hülyültem meg. Én is sejtem, hogy nem rúzs van rajta. Először leütötték egy lapos tárggyal. Látszik a púp fején. Aztán bekenték a száját valamilyen méreggel.
– Azt hiszem, igyekeznünk kell a barátjához, Ventura grófhoz.
– Én is így vélem. A személyzet pánikszerűen hagyta el a villát. Még a kapukat sem zárták be maguk után. De nem a rendőrségre siettek, ez nyilvánvaló.
– Ezek szerint az egész személyzet a németeknek dolgozik. Nem igazán örömhír ez. Ki nyírhatta ki szerinted Guilianót? Egy újabb aberrált bukkant fel Abbáziában?
– Több esélyes ügy. De én mégis az olasz titkosszolgálatra tippelek. Ez az egész, Nápoly környéki baráti kör már régóta a bögyükben lehetett. Guiliano, Ventura és Ferrari grófok.
– A baráti kör negyedik tagja, Boldoni gróf, ugye kilépett a német buliból?
– Ki. Őt majd a németek fogják egyszer kinyírni. Ferrari grófot viszont jó ideje nem látta Abbáziában senki.
A papagáj megint rikácsolni kezd.
– Mondott valami újat? – érdeklődik kifelé menet Kánya.
– Csak azt ismételgeti, hogy „kirúzsozom a szádat”.
– Szerencsére Ventura itt lakik a szomszéd utcában, a Liliom közben.
Ventura gróf villájának kerítésén át semmit sem lehet látni a kovácsoltvas rácsot befutó liánoktól.
– Más ruhát nem tudtál volna fölvenni? – vizslatja Charlotte harangszoknyáját a férfi.
– Leveszem, s odabent visszabújok belé – nevet a mézszőke kontyos nő, s két másodperc múlva már röpül be a liánok közé a harangszoknya. Charlotte villámgyorsan átmászik a kerítésen azúrkék bugyogójában, de Kánya is fürgén követi, már csak azért is, hogy egy csókot nyomhasson közben szív formájú fenekére.
A liánok mögött Charlotte visszabújik a szoknyájába. Térden kúszva lopakodnak előre a fűben az oleanderek, tamariszkuszok fedezékében. A bejárati ajtó előtt egy bóbitás szobalány fekszik hanyatt a fűben; szoknyája combtőig felcsúszott, a gyomra táján hatalmas vérfolt látszik.
A földszinti ablakok nyitva vannak a, kétségbeesett üvöltés hangzik ki egy ablakból hirtelen.
– Ne! Könyörgöm! Jóváteszek mindent! Csak ezt ne!
Kánya és Charlotte de Perella emelik fel a browningjukat az ablakpárkány alól. Ventura gróf az ajtó szemöldökfáján lógó gyűrűhintához kötözve vergődik eltorzul arccal. Botticelli, a vándorpiktor egy széken állva ördögi vigyorral közeledik hozzá piros festékbe mártott ecsetével.
Kánya és Charlotte browningja egyszerre dördül el. A vándorpiktor a gyűrűhintán lógó gróf combjára zuhan, a lágyan himbálódzó Ventura odébb rúgja a térdével.
– Vegyenek már le! – hörög a hintán lógó gróf az ablakpárkányon át beugró Kánya és Perella márkinő felé.
Kánya végignéz Ventura grófon. A madárarcú, félrebillent fejű férfit a csiklójánál fogva kötözte a vándorpiktor a hinta gyűrűihez; a lábát is összehurkolta alul becsületesen.
– Kiváló hinta – Kánya nem is hallja a Ventura dühödt lihegését, csak a gyűrűhintával van elfoglalva. – Nagyon szépen leng – egy kicsit meg is löki a grófot horpadt hasának közepénél, s közben odébb rúgja a széket.
– Vegyen már le, maga állat! – sziszeg Ventura.
– Ilyen hintára vágytam mindig gyermekkoromban. Vajon elég erősek ezek a karikák a szemöldökfában?
– Vágjanak már le! Könyörgöm!
– Mit gondolsz, Charlotte, merre nyaralhat Ferrari gróf? – Kánya nagyot lök a hintán lógó Venturán.
– Fogalmam sincs, Győző. Abbáziából ugyancsak eltűnt – Charlotte a másik szobából visszalöki az egyre dülledtebb szemű Ventura grófot.
– Nagyon tudnám értékelni, ha valaki megmondaná merre találom Ferrari grófot – Kánya kiveszi a földön fekvő Botticelli markából az ecsetet, felemeli, forgatja a gyűrűhintán lengő Ventura arca előtt.
– Mit csinálsz azzal az ecsettel, Győző? – szólal meg Charlotte feddő hangon. – Nem teszed le azonnal?!
– Itt van ez a szimpatikus ember, Ferrari gróf – morog Kánya, az ecsetet könnyedén forgatva Ventura arca előtt. – És én hetek óta nem tudok egy szót sem váltani vele.
– Ne izgasd fel magad, Győző! – Charlotte hirtelen megállítja a hintát a gróf lábánál fogva. – Tudom, milyen indulatos ember vagy! Felmegy a vérnyomásod, aztán csak össze-vissza hadonászol ezzel az ecsettel!
– Könyörgöm, mindjárt rám csöpög a méreg!
– Miféle méreg? – néz rá Kánya. – Csak nem ijedt meg ettől a piros olajfestéktől? – lehajol, bepingálja az ecsettel a halott Botticelli száját, aztán figyelmesen várakozik. Pár perc múlva lila foltok jelennek meg a hulla arcán.
– Hogy mit tud ez az ecset! – csodálkozik Charlotte de Perella. – Piros és lila színt produkál egyszerre.
– Bűvös ecset, valóban. Az ember szinte kényszert érez, hogy fessen vele – Kánya most merően bámulja Ventura fehér arcát.
– Mire kíváncsiak? – üvölt a gyűrűhintán lógó gróf.
– Ha megmondaná valaki, hol találom Ferrari grófot, és azt is, hogy mit csinál ott, akkor biz’ isten leraknám ezt az ecsetet, hogy minél előbb szót válthassak a gróf úrral.
– Ferrari Rovignóban van – hörög a hintáról Carlo Ventura. – Gróf Saski Albert birtokán.
– Mit csinál ott a gróf úr? Megtudhatnám?
– Vendégeket várnak Saski Alberttel – nyögi Ventura.
– Mégis, kiket?
– Három franciát. Nem tudom a nevüket.
– Mi a foglalkozása ezeknek az uraknak?
– Kettő közülük harci gázok előállításával foglalkozik. A harmadik repülőgép-tervező.
– Nekem van egy olyan gyanúm, Charlotte, hogy ezeknek a francia uraknak nem lesz zavartalan a nyaralása Saski grófnál.
– Én is gyanítom, Győző. Ha meg tudná valaki mondani, hogy a francia férfiak mikor látogatnak el Saski Alberthez…
– Meg tudná valaki mondani? – ismétli meg a kérdést Kánya is.
– A napokban. Nem tudom pontosan. Higgyenek nekem!
– Valaki beszélt nekem egy speciális idegméregről. Az Isztrián kísérletezik vele egy török szervezet. De már vidáman kollaborálnak bizonyos németajkú emberekkel is. Te is hallottal erről, Charlotte?
– Hallottam bizony, Győző. Csúnya história. Ha valaki felvilágosítást tudna adni arról nekünk, hogyan keveredett ebbe bele Saski gróf…
– De hát senki sem akarja elmesélni ezt nekünk – mondja a két perces csönd után Kánya szomorúan. – Ha nem mesélnek nekem, akkor én elkezdek festeni.
– Ne! – üvölt Ventura. mert az ecset már ott köröz a szája előtt. – Mindent elmondok, amit tudok! Saski Albertet valaki befolyásolja ezzel a szerrel. Azt tesz, amit az agyába táplálnak. Jó pár embert megöltek már ott a birtokon. Legalábbis Ferrari ezt mondta nekem az elutazása előtt.
– Miért ölték meg ezeket az embereket? Kik voltak az áldozatok?
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Saski valamiféle médium. Rajta keresztül kísérleteznek.
– És a franciák?
– Velük is kísérletezni fognak. Kiszedik a titkaikat, aztán megölik őket.
– Ki van még Ferrarin és Saskin kívül a birtokon?
– Törökök. És németek is érkeznek oda rövidesen. Csak ennyit tudok.
– Walter Balthazár is?
– Ezt nem tudom. Engedjenek már el!
– Tényleg eleget hintázott, barátom – Kánya lerakja végre az ecsetet, s a bicskájával elvágja Ventura kötelét. – Egészséges sport a gyűrűhintázás, de ami túlzás, az túlzás.
Ventura a csuklóit tapogatja sziszegve. Kánya mély részvéttel nézi.
– Utazzon el Abbáziából örökre, gróf úr. A birtokát majd az ügyvédjei segítségével eladja Nápolyból. Ha ezt megteszi nekem, és soha többé nem teszi be a lábát az Osztrák-Magyar Monarchia területére, akkor megígérhetem önnek, hogy mostantól amnéziás zavarok fognak beállni nálam. Úgy elfelejtkezem az ön tevékenységéről, mintha csak álmodtam volna. És még valami, gróf úr. Ausztria-Magyarországról való örök időkre szóló száműzetésének letöltését csak pár nap múlva kezdje meg, amikor én majd üzenek magának. Addig megkérhetem, ugye, hogy tartózkodjon a villájában, s a telefonját se vegye igénybe. Hogy megkönnyítsem a dolgát, hogy ne érezzen kísértést, két fiumei nyomozót most rögtön ön mellé rendelek. Merre találom a telefont?
Ventura a szomszéd szoba felé biccent elkínzott arccal. Kánya átmegy a telefonhoz Charlotte-tal, az ajtót nyitva hagyják, hogy szemmel tarthassák a grófot.
– Itt Kánya Győző őrnagy a magyar külügyi titkosszolgálattól. Két nyomozót kérek Ventura gróf villájába, a Liliom köz 3-ba. Itt várom őket. Köszönöm.
Charlotte Kányára néz, halkan kérdezi.
– Először a Mitterburg melletti lovagvár vagy a Saski birtok?
– Először a lovagvár – sóhajt Kánya. – Aztán rögtön a Saski birtok.
– Ezért bújócskáztál tehát Paul Lecoque-kal.
– Jó ürügyem is volt rá, ismerd el. Paul igazán nem tudhatta, hogy nem neheztelek-e rá.
– Nem egészen fair ez így, Győző. Eddig mindent megbeszéltünk Paullal. S ő is elmondott nekünk mindent.
– Így van, kedves. De nem akartam Pault lehetetlen helyzet be hozni. Ezért hagytam ki a lovagvár-ügyből. Paul is elítéli azt, hogy a francia titkosszolgálat újabban nem megsemmisíteni, hanem megszerezni akarja a halálanyagot. De azt akkor sem várhatom tőle, hogy asszisztáljon ahhoz, ami most következik. Iszonyú mértékben megterhelné ez a lelkiismeretét, egy olyan ember, mint ő, ezt már nehezen tudná elviselni.
– A franciák faltörőkos szerepére gondolsz?
– Pontosan arra. Kemény erődítmény ez a lovagvár. És katonaságot nem akarok bevetni, mert az nagyon komplikálná a helyzetet Azt hiszem, teljesen jogos, hogy azok kockáztassák az életüket, akiknek a szándéka nem éppen becsületes.
– Eszelős terv – Marianne Vallée, a francia titkosszolgálat hadnagya lenéz a holdfényes éjszakában a léggömb kosara alatt elsuhanó közép-isztriai tájra. – Itt hagyjuk a fogunkat.
– Óriási a tét, Vallée hadnagy, kockáztatnunk kell – Ravelle százados a chauchat kézi golyószóróját szorongatva fehér arccal bámul le a kosárból.
– Azért kell a csapdába röpülnünk, mert meg is akarjuk szerezni azt az anyagot – szólal meg Michel Laçon alhadnagy is. – Tudom, hogy azért hozta magával azokat a rohadt gumikesztyűket és dobozokat.
– Így van, Michel. Van valami kifogása talán ellene?
– Nagy tét, nagy halál. Fineszes halál – vigyorog rájuk a néger táncosnő, Zamba. – Nehogy már verekedni kezdjenek, uraim, a léggömb kosarában.
A három kommandós katona szobormereven áll mellettük. Röpül a meleg sirokkó hullámain az éjszakában a léggömb. Erdők felett lebegnek, mint óriási fekete tűk állnak ki a fenyőfák csúcsai a holdfényes tájból. Már látszik is a lovagvár komor fala, három zömök sarokbástyája és negyedikként a kápolna tornya. Átsiklanak a várárok felvonóhídja felett, leereszkednek a sötét ablakok mellett a várudvarra.
Loup, Ours és Serpent, a három kommandós katona ugrik ki először a kosárból, mindhárman tüzelésre készen tartják chauchat kézigolyószóróikat. A három katona az északkeleti bástya csigalépcsője felé lopakodik a kihalt udvaron, már úgy néz ki hogy akadály nélkül jutnak el a lépcsőhöz. A bástya előtt azonban szinte mindhárom katona egyszerre kapja fel fejét, az erős holdfényben látják is, nemcsak érzik a rájuk terülő, arcuk, testük körül kavargó jódsárga színű porfelleget. Loup és Ours térdre rogy a bástyafeljáró előtt, Serpent megáll mögöttük merev terpeszállásban.
– Ti balra, gyorsan! – üvölt fel jóval mögöttük Ravelle százados, s Zambát a délnyugati bástya kapuja felé löki. Marianne Vallée és Michel Laçon is bezuhan zúgó fejjel az északnyugati bástya kapuján.
Loup és Ours már a várudvar kövén fekszik. Kavarog testükön a sűrű, jódsárga színű por. Fújja a véres sirokkó a szúrós szagú ködfelhőt a terpeszállásba merevült Serpent arcába is. Serpent hatalmas, vérszínű jégtömböt lát a bástya helyén, a bástya közelebb lépdel hozzá, mintha egy mesebeli óriás, egy ijesztő monstrum lenne; úgy szakadnak le róla véres téglafalai több rétegben, akár a parasztasszonyok rokolyái. Az alvadt vér színű bástyának már csak csontváza van, akkora, mint az őshüllők szkelete, két kidülledt gömbszeme van a csontváznak, gonosz lámpásként villog mind a kettő. A katona felemeli a chauchat kézigolyószóróját, úgy mozog akár egy alvajáró, meg kell ölnie az óriás termetű halált, csak ez a gondolat lökődik ravaszra fonódó ujjainak idegvégződéseibe.
Serpent fegyvere eldördül kétszer egymás után; az óriás termetű, gázálarcot viselő Akhbár szemeit lövik ki a vastag üvegen keresztül a golyók. A tömzsi, kopasz Urgum is értetlenül bámul gázálarcában a bástya kapujából; a halálszerrel szemben ilyen akaraterővel még nem találkozott.
Már Serpent is a várudvar kövén fekszik, két méterrel Akhbár óriási teteme előtt, chauchat kézigolyószórója mellette hever a kövön. A köpcös Urgum most lép az udvaron vergődő katonák felé, először Loup és Ours fejébe ereszt egy-egy revolvergolyót, aztán a nagyra tágult szemekkel fekvő Serpent homlokába.
Michel és Marianne a téglalap alakú vár északi szárnyában rohannak előre az északkeled bástya felé vezető folyosón. Elérik a bástya gyomrába felkúszó csigalépcsőt. Kis termek nyílnak egymás fölött a különböző szintekből. Sehol senki. A legfelső teremben petróleumlámpa ég egy asztalkán. Az asztalkán kívül csak egy széles franciaágy van a teremben. Szuronyos puskájukkal óvatosan közelednek az ágyhoz. Már látszik, hogy senki sem rejtőzött el a takarók alatt. Már két lépésre vannak az ágytól, amikor Michel lába mellett golyó süvít el. Michel és Marianne egyszerre vetik magukat az ágyra, puskájuk szuronyával lefelé döfnek, üvöltés a válasz odalentről, ahogy a szuronyok átdöfik a matracot és a deszkákat. Kirántják a szuronyukat az ágydeszkákból. Mindkét szurony csöpög a vértől. Most már nyugodtan kandikálnak be a franciaágy alá, nem tudják persze, hogy Ujdárnak hívják azt a férfit, aki az ágy alatt fekszik, és csurog a vér a szájából, de a revolverét még mindig szorongatja a kezében. Michel most oldalról döf be a szuronyával, az ágy lába felől. A szurony felnyársalja a török férfit.
Michel Laçon megy elöl, mögötte egy lépéssel Marianne Vallée. Ereszkednek le a csigalépcsőn a bástyáról. A keleti szárnyba érnek, amelynek lejárata kivezet az udvarra, a kápolna elé. Felkapcsolják a villanyt. Rögtön látják, hogy a lovagvár laboratóriumában járnak, de azt is látják, hogy a barna, jódsárga és vörös színű masszával, porral belepett hatalmas lombikok, tégelyek üresek, a halálanyagot már nem itt állítják elő.
Végigrohannak a szerteszét kígyózó üvegcsövek között. A harmadik teremben iszonyú női hullák úszkálnak kék folyadékban üvegvitrinekben. Meztelen testük kocsonyás, s mégis átlátszó, látni lehet a bőrnek nemigen nevezhető fehér, zselészerű anyag alatt a vérereket A halottak feje óriásira dagadt, a vízfejekből kocsányon lógó, döglött halszemek düllednek ki.
A szemközti teremből valahonnan golyózápor süvít feléjük. Már a vitrin mögött hasalnak, amikor hatalmas csattanással eltörik a monstrum-üveg. A kék színű folyadékból feléjük úszik egy vízfejű hulla, kocsonyás teste érinti egy pillanatra Michel puskát szorongató karját.
Marianne tüzel a vitrin mögül. Michel puskája is dörögni kezd. Egy női alakot és egy pocakos férfit látnak egy pillanatra felbukkanni, a csövek, lombikok erdejében az építmény vége felé rohannak. Mindketten gázálarcot viselnek, onnan tudják, hogy az egyik nő, mert hosszú, fekete haj omlik alá a gázálarc alól. Aztán egy tömzsi, kopasz férfi is utánuk rohan, kezében sűrű masszát tartalmazó tégelyt szorongat, rajta nincs gázálarc.
– Állj! – üvölt rá Marianne németül. – Álljon meg, mert agyonlövőm!
A köpcös továbbrohan. Michel golyója a füle mellett süvít el. Erre megáll a török férfi, szembefordul velük, bal kezét a levegőbe emeli, jobbjában a tégelyt szorongatja.
– Rakja le az üveget a földre! Nagyon lassan, mert keresztüllövöm! – Marianne a várudvarra néző ablakhoz lép, a fekete hajú nő és a kövér férfi most rohannak be a kápolna kapuján. Fölülről, a déli szárny felől dörögnek Ravelle és Zamba mannlicherei, a lövedékek a gótikus, fekete redőkkel mélyülő templomkapu kövébe fúródnak be.
A tömzsi kopasz feltartott kézzel áll a szuronyos puskák előtt. A tégely a laboratórium kövén pihen, sűrű, barna színű folyadék van benne. Marianne Vallée átkiabál Ravelle-nak és Zambának az ablakból.
– A kápolnából nem tudnak kijönni! Rögtön jövünk mi is.
Ravelle bólint a dél szárny ablakában, mannlicherének csöve a kápolna bejáratára irányul fölülről; fekete arcán fehér kendővel Zamba már tüzelőállást vett fel odalent a délnyugati bástya kapujában.
– Hasalj a földre az üveg mellé! – kaján fény csillan meg Marianne Vallée szemében. – Dugaszold ki a tégelyt és szagolj bele! Legalább két percig szagold, ha életben akarsz maradni!
A török arcán átráng a félelem. Marianne és Michel hátrálnak vagy tíz métert, onnan szegezik puskájukat a kövön hasaló férfira
– Mi lesz? Ötig számolok. Ha nem szagolsz bele, átküldünk Allah paradicsomába. Egy, kettő, három…
A török kidugaszolja a tégelyt rányomja az orrát az üveg nyakára. Marianne és Michel tisztes távolságból szemlélik a jelenetet. A tömzsi, kopasz ügynök feltérdel, szemgolyói fehéren világítanak. Megindul feléjük térden csúszva, vértelen szájából kicsusszan közben a nyelve.
– Kutya vagy! Ugassál! – röhögi el magát Marianne, Michel Laçon is csatlakozik az egzecírozáshoz.
– Négykézláb! Ugassál, te dög!
Urgum vicsorít, és ugat mint egy szőrét hullajtott alvilági kutya. Marianne gondol egyet.
– Madár vagy, nem kutya! Dögkeselyű vagy! Szárnyaid vannak, lóbáljad őket! – közelebb megy Urgumhoz, szinte a szájába suttogja. – Emelgesd a szárnyaid, dögkeselyű madár!
Urgum lengeti karjait a földön. Olyan mintegy baromfi, amely nem tud fölröpülni.
– Repülj a sziklák fölé, dögkeselyű! – Marianne a várudvarra néző ablak felé mutat – Repülj a hegyekbe, az a te világod!
A tömzsi, kopasz Urgum teste felemelkedik a földről. Az ablak felé tart tántorogva, a karját emelgetve.
– Huss madár! – üvölt fel Michel Laçon.
Urgum már az ablakpárkányon áll. Szemgolyói még jobban kifordulnak. Iszonyút üvölt, s kitárt karokkal aláhull az ablakból, akár egy döglött madár. Csattan teste az udvar kövén, csak olyan már felülről, mint egy rongycsomó, amelyet a szemétbe hajítottak.
– Majd visszajövünk a tégelyért – Marianne zsebkendőt szorít az orrára és a szájára. Michel úgyszintén. Átrohannak a termen, az északkeleti bástya gyomrában ereszkednek lefelé. A kapuból a vörös hajú nő int Zambának és Ravelle-nek, a néger táncosnő és a százados is átrohan a várudvaron. Becsúsznak a csúcsíves kapu oldalán a kápolnába.
– Odalent vannak az altemplomban – suttog Ravelle. – Csak ott lehetnek.
Koromsötét, az altemplom. Csúsznak a kövön, fogalmuk sincs, milyen irányban, szorongatják előreszegezett puskáikat. Revolver dörren valahonnan, Ravelle látja is a torkolattűz villanását a sötétség fekete masszájában.
– Balra! – súgja a mellette fekvő Zambának és Marianne-nak.
A két nő hangtalanul kúszik előre a sötétben. Függőleges, érdes kőlapot tapint a tenyerük. Olyan, mint egy szarkofág. Marianne már érzi is a szarkofág peremét, aztán a semmit markolja tenyere, nincs kőlap a szarkofágon, mintha levették volna a tetejét. Úgy emelkedik fel, hogy a legparányibb neszt sem hallatja, jobbjában döfésre készen emeli a szuronyos puskát. Zamba is ott lapul mellette. Teljes a sötétség, még a szarkofágot sem látják. Pár másodpercet kell várniuk. Akkor meghallják a parányi moccanást odalentről. Jobbról. Csak annyi az egész, mintha valaki kőlapot karcolna a körme hegyével. Marianne szuronya ledöf. Nem koppan, hanem sercen a szurony hegye. Nem kőlapot ér, hanem emberi testet. Húsba hatolt bele.
– A zseblámpát! – kiált fel Marianne.
Ravelle százados rávilágít a szarkofágra. Az izmos Marianne már ki is emeli a pocakjánál fogva átdöfött férfit a szarkofágból, a szuronyára tűzve.
Osztopán már nem látja a fennakadt szemeibe világító zseblámpa fényét. Marianne kihúzza a hasából a szuronyt a törökből úgy spriccel ki a vér, mint disznóvágáskor a leszúrt kocából.
A fekete hajú nő sehol sincs. A szarkofág fedezékéből pásztázzák zseblámpával az egyhajós altemplomot. Elkúsznak az oltár mögé is, ott sincs senki. Felfedeznek viszont egy ajtót, szemben a csigalépcsővel. Zamba feltépi az ajtót abban a pillanatban erős fény és alvadt vérszínű porfelhő dől rájuk. Ravelle kétségbeesetten tüzel, a mögötte álló Marianne és Michel is. De Ravelle csak kétszer tudja mannlicherét elsütni, mert a kitárt ajtó mögül egész falka nőstény ront rájuk; hulla zuhan Ravelle testére, aztán nagyon is élő kezek, fogak marcangolják, rántják le a földre. Marianne és Michel hátrálva lövik az őrjöngő nők csapatát Zamba szuronyába is belerohan egy csapzott hajú asszonyi szörny. A kivilágított folyosó felől azonban újabb és újabb szörnyek rohannak feléjük, már a néger táncosnő is az altemplom kövén fekszik, bomlott hajú, barázdált arcú asszonyok hemperegnek rajta.
Michel és Marianne már fél méteres távolságból tüzelnek. Előre zuhannak a hullák, de mögülük, mellőlük hármasával ugranak a nők rájuk. Michel egy krétafehér arccal vicsorító asszony arcába vágja a puskáját Marianne gyomron rúgja a másikat egy másodpercnyi idejük marad arra, hogy a reménytelen küzdelmet feladva a csigalépcső felé rohanjanak.
Amikor a várudvarra érnek, főnökük, az össze-vissza rugdalt és vert Ravelle százados már húsz-harminc harapástól is vérzik a halálfolyosóra vezető ajtó előtt. Zambát nem ölik meg az őrjöngő nők, csak ráfekszenek az altemplom kövén fekvő testére, odapréselik a kövekhez teljesen; az ájult Ravelle nyakára viszont ráhajol egy emberre alig-alig emlékeztető asszonyi szörny, zsíros, ősz sörénye ráterül a férfi arcára, ahogy sárga agyarai a nyaki ütőerébe mélyednek.
Ravelle már halott amikor az őrjöngő nők beemelik Zambát a fedél nélküli szarkofágba, két asszony bemászik melléje, feltépik rajta a ruhát szájukba veszik a kibuggyanó fekete emlőket A táncosnő teste kétségbeesetten rángatózik alattuk, még akkor is, amikor Zamba már megérzi, hogy nem akarják megölni. Egy harmadik asszony késsel a kezében hajol a-szarkofág fölé, felvágja a hegyével Zamba terepszínű nadrágját Fiatal, csorgó nyálú nőstény a fogaival tépi le a táncosnő bugyogóját „fekete szagú nő!” – hörög föl a szarkofágból, s szájával ráhajol a lemeztelenített ölre.
A folyosó ajtaján kilépő gázálarcos Sabáta is megáll egy pillanatra a szarkofág mellett browninggal a kezében. Az őrült nők őt is körbeveszik, Sabáta hiába üvölt rájuk a gázálarcát letépve, elkezdik egészen közelről szagolgatni. Sabáta visszarántja a gázmaszkját, gyomron lövi az előtte álló nőstényt, s felrohan a csigalépcsőn. Körülnéz a várudvaron, aztán nekivág az északkeleti bástyának. Onnan a laboratórium felé kanyarodik, megtalálja a zsíros, barna folyadékkal teli tégelyt. Hóna alá veszi az üveget, lerobog vele a a várudvarra, átmegy a várárok fölött átívelő hídon, s eltűnik a sötét, éjszakai erdőben.
Marianne Vallée és Michel Laçon is a saru erdőben bolyong, amikor Zamba meztelen testét kiemelik az örült nőstények a szarkofágból. A szentélyhez cipelik, ráfektetik az oltárra, meggyújtják a gyertyákat. Ravelle százados széttépett és Osztopán átdöfött testén kívül hat lelőtt és szuronnyal átszúrt asszony hullája hever az altemplom kövén kificamodott tartásban. Az őrült nők a padsorokhoz cipelik a hullákat beültetik őket a megfeketedett padokba, hátradöntik testüket összekulcsolják kezeiket – olyanok a halott asszonyok, mintha imádkoznának.
A meztelen Zamba nem mer felkelni az oltárról, mert attól fél, hogy egyetlen mozdulatára őt is széttépik az őrült nők, akár Ravelle századost. Mozdulatlanul fekszik az oltáron, a bomlott hajú nőstények eléje térdepelnek.
– Fekete hús, csillogó fekete hús – kezdi el mormolni az egyik térdeplő asszony.
– Fekete hús, fekete istennő – mormolja tovább az őrültek kara. – Ugye adsz a fekete húsodból, hogy erőd belénk költözzön? Ugye adsz a húsodból, fekete istennő?
Marianne Vallée és Michel Laçon a patakmeder mellett haladnak dél felé az éjszakai erdőben. A telihold kerek, sárga pofája felülről vigyorog rájuk, miközben a behajló ágak minduntalan az arcukba csapnak. Átkelnek a patakot átszelő fahídon, a másik parton folytatják útjukat bükkfák fényes teste csillan meg mellettük a holdfényben. Egy pillanatra megállnak, Michel rágyújt egy cigarettára. Ekkor két zseblámpa fénye vágódik arcukba, s már csattan is a kiáltás.
– Föl a kezekkel!
Hunyorgó szemekkel engedelmeskednek. Charlotte de Perella márkinő Marianne elé lép, mellette Kolozsi Izabella áll. Browningjaik csöve a francia hírszerzőkre szegeződik.
– Üdvözlöm. Marianne Vallée – mosolyog a francia nőre Charlotte. – Sétálunk, sétálgatunk? De rég beszélgettünk utoljára! Pedig milyen jókat dumáltunk tavaly a charentoni elmegyógyintézet parkjában.
Kánya Győző és a sovány macska, Ella a francia hírszerzők mögé lép a fák közül, gyakorlott mozdulattal tapogatják végig testüket s veszik el a fegyvereiket Kardos Arnold, a különleges ügyosztály főfelügyelője és Bárdos Artúr, a külügyi titkosszolgálat tisztje is kicsörtet a bokrokból.
– Mi újság odabent a Béta-várban? – kérdez tovább Charlotte franciául.
– Maga kinek dolgozik, márkinő? – kérdez vissza Marianne.
– Úgyis tudja, kedves barátnőm. Pontosan tudja, hogy a magyarok szöktettek meg tavaly a marseille-i szállodából, a Belles Fleurs-ből. Arra feleljen inkább, amit az előbb kérdeztem. Mi újság odabent?
– Ketten maradtunk életben.
– Nem tudtak megbirkózni azokkal a fránya törökökkel?
– Az őrült nők csapata is ránk rontott Nem tudtuk, hogy tele van a vár pincéje őrült nőkkel.
– Ezek azok? – Kánya fényképeket tart Marianne Vallée arca elé, nagyon alacsonyról készült légi felvételeket. Zseblámpával megvilágítják a képeket.
Eltorzult arcú asszonyok rohangálnak a kinagyított képekért. A várudvaron és a parkban. Marianne Vallée szeretne Kánya arcába ütni, de nem tartja tanácsosnak. Azt azonban nem tudja megállni, hogy ne bukjon ki száján a vád.
– Maguk rendkívül aljasok! Elvégeztették velünk a piszkos munkát s közben tudták, hogy le fognak mészárolni minket.
– Marianne Vallée! – Kánya őrnagy hangja kurtát csattan. – Maguk behatoltak Ausztria-Magyarország területére. Török ügynököket gyilkoltak meg a Plomini-fjordban. Elsüllyesztettek egy hajót és egy motorcsónakot Úgy, hogy közben még bombázórepülőt is bevetettek. Úgy viselkednek az Osztrák-Magyar Monarchia területén, akár a hadat viselő ellenség. S mindezt egyszer elnéztük önöknek. Pusztán azért mert jó ügyet szolgáltak. Akkor még jó ügyet szolgáltak. Mert megsemmisítették azt az ördögi szállítmányt amely egész Európát fenyegette. De most rabolni jöttek a Béta-várba. A titkosszolgálatuk már nem megsemmisíteni, hanem megszerezni akarta az idegmérget. A rohadt halálanyagot. Amivel emberek ezreit lehet likvidálni vagy manipulálni. Így aztán igazán nem várhattak tőlünk gáláns magatartást.
– Hányan haltak meg maguk közül? – szól közbe Kolozsi Izabella.
– Öten.
– Ravelle százados és a néger táncosnő, Zamba is?
– Zamba talán még élt, amikor felrohantunk az altemplomból. Ravelle századost akkor már leteperték és széttépték az őrült nők.
– A halálfegyvert is bevetették?
– Be. A három kommandós katonánkat azzal ölték meg. Valamilyen ismeretlen fegyverből spriccelték ki az idegmérget. És az őrült nőket is valószínűleg valamilyen alvadt vér színű porral hergelték fel.
– Hány törököt, öltek meg?
– Négyet. És egy rakás őrült nőt. Aztán el kellett menekülnünk, mert minket is széttéptek volna.
– Marianne Vallée és Michel Laçon – Kánya hangja ünnepélyesre sikeredik. – El fogják magukat kísérni a fiumei kikötőbe, ott felszállnak a Marseille-be induló hajóra. Ha még egyszer beteszik a lábukat Ausztria-Magyarország területére, akkor hosszú börtönévek várnak magukra. Ezt értessék meg odahaza Lavalle alezredessel is. Egyébként szeretettel üdvözlőm az alezredes urat. Volt vele egy közös akciónk Párizsban. Az agyvelő lakmározó őrült és Vanda von Sickingen ellen. Ez a két úr most mindjárt elkalauzolja önöket az automobilhoz, amellyel Fiumébe gurulnak. Au revoir, monsieur és mademoiselle.
A francia hírszerzők megindulnak Kardos Arnold és Bárdos Artúr előtt a patak medre mellett dél felé. Kányáék begyalogolnak a fák sűrűjébe. Félórás gyaloglás után egy erdei tisztásra érkeznek. Ezüst testű Zeppelin léghajó várakozik a réten, olyan, mint egy hatalmas torpedó. A pilóta mellett Beniczky Beáta áll, a magyar külügyi titkosszolgálat főhadnagya. Beáta féltestvére, Mirella a fűben ül, sűrű, barna folyadékkal teli tégely van a lábai között.
– Rálőttünk Sabátára – néz végig az erdőből érkező csapaton Beáta. – A török táncosnő elhajította az üveget a fűbe, és bevetette magát a bokrok közé. Csörtettünk utána egy ideig, rá is lőttünk még egy párszor, hadd higgye azt, hogy komolyan üldözzük.
– Óriási szerencsénk van, hogy ez a tégely különleges üvegből készült, s nem tort el, amikor Sabáta menekülés közben elhajította. – Mirella felemeli a fűből az üveget. – Elküldhetitek a pesti laboratóriumba.
– Biztos, hogy Sabáta megette ezt? Elhitte, hogy tényleg nyomát veszítettétek az erdőben? – Kánya hangja nagyon aggódó. – Tudjátok, hogy ettől függ a továbbiakban majdnem minden.
– Már Mirella is profi, nemcsak én – karolja át a félig magyar, félig román lány derekát Beáta nevetve. – Jól csináltuk a dolgot, azt hiszem.
– Akkor beszállás, hölgyeim a kosárkába – adja ki a parancsot Kánya.
A Zeppelin felszáll, hang nélkül hasít át a holdfényes éjszakán. Alacsonyan röpül, fölülről már látják is a várudvaron égő tüzet, hatalmas kondér alatt lángol a tűz, csapzott hajú alvilági árnyak gomolyognak a kondér körül. A Zeppelin leír egy kört, aztán visszakanyarodik a várudvar fölé. Beniczky Beáta gumicsövet tart a kezében, a tartályt Kánya fogja, spriccelik a kloroformot a várudvaron őrjöngő asszonyokra. Még egy kört megtesz a léghajó. Újra permetezik a kloroformot a várudvarra. Az őrült asszonyok már nagyon csöndesek, fekszenek az udvar kövén akár a hasábfák.
A Zeppelin a Béta-vár körül kering. Csak a tűz ropog a kondér alatt az udvaron. Most felemelkedik a léghajó, Kánya és a nők felcsatolják az ejtőernyőket. A ropogó lángok fölött ugranak ki a magasból. Zuhannak lefelé, aztán lebegve érnek a várudvarra, olyanok, mint a nagyra nőtt mesebeli gombák. Csak a szerény kiképzést kapott Mirella akadt föl a vár északi szárnyának mellvédjén, de sikerül letornásznia magát a gyilokjáróra.
Kihámozzák magukat a kötelekből. Az udvaron mindenki alszik rajtuk kívül. A kondér mellett heverő meztelen Zamba is, akit feltehetően elevenen készültek megfőzni. És örök álmukat alusszák a halottak is: Akhbár, a kilőtt szemű óriás, a véres rongycsomóvá változott Urgum, és a három francia kommandós is. Kánya gondosan megszámolja a kőre hanyatlott asszonyokat a néger táncosnőn kívül huszonötén vannak.
A kápolnában senki sincs. Leereszkednek a sötét altemplomba. Zseblámpával végigpásztázzák az ijesztő templomot, körbejárják az oltárt, benéznek a fedél nélküli szarkofágba is. Osztopán a szarkofág mellett fekszik szuronnyal meglékelt gyomrával. Ravelle százados teste úgy néz ki, mintha eleven szolgált volna táplálékul az őrjöngő asszonyoknak. Hat lelőtt és ledöfött nő a padban ül egymás mellett, a támlának támasztották hátukat, hogy előre ne essenek.
Az altemplomból folyosó nyílik. Megtalálják a villanykapcsolót. Hatalmas földalatti terembe érnek, harminchárom matracot számolnak meg a földön, rajtuk durva takarók. Benyitnak a vécébe is. Meztelen, lógó mellű nő ül a vécékagylón, előtte egy sovány, majdnem kopasz, szintén meztelen lány áll; kiálló bordáival, kiugró arccsontjával olyan, mint egy csontváz. Egy rózsaszínű női bugyogót markolnak mind a ketten, rikácsolva húzkodják, megpróbálják elragadni egymástól.
Izabella elővesz egy üvegcsét a zsebéből. Ella és Charlotte tartják a zsebkendőjüket; Izabella meglocsolja a zsebkendőket kloroformmal, a bugyiért viaskodó őrült nők ügyet sem vetnek rájuk. Charlotte a csontvázszerű nő szájára nyomja hátulról a zsebkendőt, Ella a vécén ülő asszony arcára. A lógó mellű asszony hátradől az ülésen, aztán lassan lecsúszik a másik tébolyult mellé a földre.
Végigjárják a kiürített laboratóriumokat. Megtalálják Ujdár testét is a franciaágy alatt. Visszamennek a laboratóriumba.
– Bezárjuk a lovagvárat – dörmög Kánya. – Őriztetjük, amíg megérkeznek a szakembereink Budapestről. Átvizsgáltatunk itt centiméterről centiméterre mindent.
– A vak is látja, hogy befejezték itt a kísérleteket – nézegeti a kígyózó csöveket, lombikokat Izabella. – De annyi idejük nem volt, hogy mindent leszereljenek.
– A halálanyagot elszállították – Perella márkinő a kék folyadékban úszkáló vízfejű, kocsonyás testű hullákra mered. – Többféle hatású idegméreg lehetett itt nagy mennyiségben.
– Szörnyet halnék, ha rám úszna egy ilyen kocsonyás dög – Ella is a különös akváriumok előtt görnyedezik. – Jaj, istenem, mindjárt hányok!
De Ellának esze ágában sincs hányni. Inkább kihúzza magát Charlotte de Perella márkinő mellett, hogy kislányos dereka fölött labdaként ugorjanak elő a szűk blúzban feszes kis mellei. A haját kicsit megnövesztette, a homlokára, halántékára simuló Kleopátra-frizura remekül áll neki. Szorosan Charlotte-hoz préselődik, csöpp farát az asszony Combjához dörzsöli.
– Csak úgy bírom ki ezt a látványt, ha hozzád érhetek – simul hozzá még szorosabban.
Charlotte megsimogatja a fényes Kleopátra-frizurát. Beáta és Mirella jóízűen nevetnek a hátuk mögött.
– Puszit nem adsz ennek a kis buzilánynak? – csap Ella csöpp fenekére Bea. – Pedig megérdemelné. Meséld el, Ella, a Plomini-fjordnál mit tudtunk meg.
– Beátáé és Mirelláé az érdem. Én csak tegnap ugrottam át oda. De Beáta és Mirella napok óta figyelték a fjordot Éjszaka is.
– Beszéljetek már! – néz a lányokra Kánya.
– Albániába szállítottak! Durazzóba! – Mirella mélyen ülő szemei Kányára villannak, akit a vérmedvék kastélyában, a román titkosszolgálattal vívott küzdelem után, a dákoromán kontinuitás-elmélet hamisított dokumentumainak megszerzéséért léptettek elő a titkosszolgálat őrnagyává. – Rádión értesítettük a repülőteret amikor a Plomini-fjordból kifutott az Adriára a török hajó. A repülő követte a felségjelzés nélküli hajót Durazzóban kötött ki a gőzhajó! De kár, hogy nem bombázhattuk szét a hajót. Tudom persze, hogy most a balkáni háború kitörése előtt nem tanácsos ilyesmibe bocsátkoznunk. Pláne nem a törökök ellen.
– Biztos, hogy török hajó volt? Biztos, hogy a halálanyagot szállította?
– Megkaptuk a légi felvételeket – Beáta egy csomag fotográfiát vesz elő katonai zubbonya zsebéből. – Hasonlítsd össze a hajó fedélzetén látható arcokat a lovagvárról készült légi felvételekkel.
Kánya is elővesz egy fényképcsomagot. A francia hírszerzők által megölt törököket megtalálja a fényképein. Bámulja Beáta fotóit: látszanak a kinagyított fotókon még a matrózok arcai is. Ismeretlen arcok. Egyik sem szerepel a halálvárról készített felvételeken. A hajó kapitánya is feltűnik az egyik fotográfián. Őt sem ismeri Kánya. S akkor, az egyik képen, a hajó tarjában felvillan egy bajuszos, két oldalra fésült hajú férfi. Ez a férfi egyetlen légi felvételen a Béta-vár parkjában is látható. Kánya nagyon gondosan összehasonlítja a két arcot kétségtelen, hogy ugyanarról az emberről van szó.
– Átmentették a rohadt anyagot Albániába! Ez azt jelenti, hogy a balkáni fronton fogják, bevetni. Amikor a szerb-bolgár-görög-montenegrói szövetség megtámadja az Albániában és Macedóniában állomásozó török csapatokat.
Ezek szerint Saski Albert Rovigno melletti birtoka tényleg csak kísérleti terep. Van ott annyi idegméreg, amely a kísérletekhez kell. Mert Rovignóba már nem kellett szállítani – töpreng Charlotte.
– Én is tudok érdekes újságot, Győző. Tegnap megint felmentünk Paullal Fiumébe – Izabella egy picit lesüti nagy őzszemeit. – A tolókocsis ezredes és Dr. Erera Kázmér beszálltak Fiumében a Velencébe tartó hajóra.
– Az oroszok is Velencébe igyekeztek! – csókolja szájon feleségét az őrnagy. – Már ott is lennének, ha Balthazár és Demoszthenész el nem tüzeli őket! Nem lehet véletlen ez!
– A Saski birtokon lesz a török-német akció – gondolkodik Charlotte. – Vagy már meg is kezdődött. Az ügynökök ezért sereglenek szerintem Velencébe. Rovignóba mégsem mehetnek. Rovigno parányi város. Pillanatok alatt lefülelnék őket. Már Abbáziában is forró volt a lábuk alatt a talaj.
– Így van, Charlotte – Kánya őrömében a szeretőjét is szájon csókolja. – Lecsapunk rövidesen! Mert a kibicek Velencében lesznek, az igazi játékosok viszont előbb-utóbb Saski várában gyülekeznek. Lehet, hogy nem is lesz szükség arra, hogy Minette hamvas bájait bevessük.
– Balthazár szerinted a Saski birtokon lesz?
– Ő is, és Demoszthenész is. S talán Pierre Rombole, az „Adria hegedűse” is. Ez már német akció elsősorban. Francia mérnökök ellen irányul.
– Ezek szerint Paul Lecoque-ot is visszük végre magunkkal – Izabella hangja kétségtelenül csípős most.
– Visszük. Nem hiszem, hogy Paul szemeinek kedves lett volna ez a ma éjszakai látvány. Ezt ugye megérted, Izabella.
– Paul oda megy, ahol Schumann van. Pierre Rombole Paul Lecoque ügye.
– Pierre Rombole talán mégis inkább Velencébe ment – töpreng Kánya. – Majd meglátjuk.
– Megint sátáni ötleted támadt, lefogadom! – Néz a férje szemébe Izabella.
– Dehogy, dehogy. Csak éppen rándult egyet a gyomrom.
– Mitől rándult meg a gyomrod, Győző?
– Arra gondoltam, hogy el kell tüntetnünk ezt az idegmérget a földről. Nemcsak Ausztria–Magyarország területéről. Albániában is lépni fogunk, és máshol is, ahol csak szükséges. De a szimpla harci gázt vajon szeretjük-e. kérdem én?
– Elképesztően nagy gazember vagy, Győző! – csapja össze a kezét Izabella álmélkodva. – Hát ezért nem rohantál azonnal Rovignóba!
– Annyi dolgom volt – sóhajt Kánya. – Meg aztán itt kellett várakoznom. Egy dolog azért aggaszt, bevallom. A repülőgép-tervezés egészen más műfaj. S a gyilkos harci gázt előállító két francia mérnök mellett lesz egy francia repülőgéptervező is a Saski birtokon.
A Santa Maria Formosa térről nyíló pikáns szállodában, a Tüzes Gondolásban óriási ilyenkor szeptember elején a forgalom. Dr. Erera Kázmér a szobája ablakában áll merev részegen, s lebámul a Rio del Mondo Nuovon gondolázó vidám turistákra. Az Abbáziából való megmenekülésének örömére itta le magát Erera Kázmér, épp időben szelelt el a fiumei kikötőből, mert hullottak már az ügynökök, akár a legyek, s elkezdődtek a letartóztatások, kiutasítások is. A trafik helyiségét bérelte, csak az otthagyott árukészletét sajnálja módfelett, talán ennek tudható be, hogy a másfél liter könnyű chianti után áttért a Napóleon konyakra. Nem igazán használt neki eme keveredés, ezt a részegség ködén át ő maga is érzi egy-egy pillanatra; most például pajzán női kacarászást hall a szomszédos szoba vékony falán át, s a legszívesebben kibontaná a téglákat a falból, hogy ő is beszálljon.
Mi lenne, ha kukkolna egyet? Kinyitja a szobája ajtaját, senki sincs a folyosón. Leveszi cipőjét, harisnyásan lopakodik a szomszéd ajtóig. Megfordítja a zár nyelvét, belülről nincs kulcs a zárban. Kitűnően be lehet látni a szobába. Ötven körüli kövér asszony fekszik széttárt, vaskos combokkal az ágyon, a talpa a plafon felé mered; karcsú derekú, pattanásos ülepű fiú – vagy kamasz? – előre-hátra mozogva döfködi. A legdöbbenetesebb azonban a széles ágy fejénél kibontakozó látvány: két meztelen fickó gondolás kalapban térdel az ágy fejénél, s meredező szerszámukat felváltva nyomják be a kövér nő hörgő, hatalmasra tátott szájába. Az asszony combjai közé ékelt fiú ülepe serényen tolat előre-hátra, a kövér nő elengedi kezével, szájával a vöröses bajszos gondolás farkát, hogy az olajos képű szerszámát vehesse teljesen birtokba. A vörös bajszú gondolás leül a fotelbe, s rágyújt egy szivarra; az asszony sikoltozni kezdene az egyre hevesebb lökésektől, ha tudna, ha nem töltené ki szájüregét az olajos képű szerszáma majd bőséges nedve. Az asszony élvezettel nyeldekel, miközben alfelét dobálja, aztán az arca előtt himbálódzó egy szál szerszámra mered, s megszólal nyöszörgő, szemrehányó hangon.
– Hol a harmadik? Hová tűnt el a harmadik?
Dr. Erera a zsebében matat kezével a kulcsluk előtt. Körülpislantva a folyosón, aggódó arccal zsebhokizik. Megpillantja a kanyarból feltűnő kötényes szobacicust. Elugrik az ajtó mellől, kezét védekezőn ejti enyhén púposodó nadrágjára. A szobalány már messziről kacag, Dr. Erera megszólítja remegő hangon.
– Nem hozna be nekem egy üveg behűtött pezsgőt?
– Szívesen, uram – pukkan megint a szobalány nevetése. – Azonnal hozom.
Dr. Erera visszaront a szobájába. Kölnivizet permetez a szájába egy üvegcséből. Aztán lázas fésülködésbe kezd. A feje búbja már kilyukadt. Fehér, kopasz folt világít rajta. Ráfésüli hosszúra növesztett haját, kis tükröt tart a kezében, háttal állva a falitükörnek, vizslatja a végeredményt.
Kopognak az ajtón. Jön a pirospozsgás arcú szobalány a champagne-nyal.
– Megkínálhatom egy pohárral? – esdekel rögtön a trafikos hangja.
– Egy pohárral elfogadok, uram – pukedlizik a szobalány, s leül az asztalka melletti fotelbe.
Dr. Erera reszkető kézzel tölt a lánynak. Aztán saját magának is. Koccintanak, a trafikos lehúzza a champagne-t. Ettől végképp berúg. Megragadja a szobalány kezét, nyáladzó csókot nyom a tenyere közepére.
– Na de, uram – a szobacicus csak akkor szólal meg, amikor Erera Kázmér a szoknyáját felhúzva, már a térdét nyalogatja. – Viselkedjen tisztességesen!
– Megőrülök a térdkalácsodtól! A fehér combodtól! – liheg a trafikos. – Engedd meg, hogy megcsókolhassalak mindenütt! Mibe kerül ez neked?
– Nem lehet, uram. Én nem olyan lány vagyok.
– Nem azt kénem, hogy legyél az enyém. Csak annyit kérek, hogy megcsókolhassalak mindenütt. Attól nem lesz gyereked, mitől félsz? S ugyanúgy megfizetlek érte, mintha hagytad volna magad megbibizni! Sokat fizetek neked! Ugye, nem kapálódzol? Engedd szét a lábadat!
– Ismerem már ezt, uram. Most csak ennyit kér, aztán ha leveszem a bugyim, hirtelen belém nyomja.
– Dehogy nyomom! – könyörög Erera. – Ennyi pia után különben is hogy nyomnám be? Tudja, mennyit szlopáltam én ma, kedvesem?
– Na jó – pattan fel a fotelből a szobalány. – Ha megígéri, hogy jól viselkedik, akkor levetem a szoknyám.
– Hé! Hová mégy? – kiált az ajtó felé induló nő után a trafikos.
– Rögtőn jövök. Csak egy gyógyszerért megyek. Nem bízom igazán a szavában.
Dr. Erera boldogan dörzsölgeti tenyerét. Fúj még egy kis kölnit a szájába. Öt perc múlva visszajön a tenyeres-talpas, kicsattanó húsú szobalány, visszaül a fotelbe. A trafikos a lány elé térdepel, először a szoknyáját hántja le, aztán a rózsaszínű bugyogóját. Élvezettel markolássza közben a kövérkés combokat, s ráhajol mohó szájával a bozontos ágyékszőrre. Nyelve eltűnik a szeméremajkak között, egész szájával birtokba veszi, a lány punciját, csorog a nyála a széthúzott hüvelybe.
Ekkor döbbenetes dolog történik. A lány puncija veszettül habzani kezd, a széttárt vaskos combok között valóságos habfürdő csorog; dagad kifelé az ágyékából. Dr. Erera szája, arca, homloka habos lében úszik, a szobalány úgy röhög a térdeplő, káromkodó férfi fölött a fotelban, hogy majd megfullad. Aztán a lány hátralöki a részeg férfi homlokát, s felpattan a fotelből.
– Megmondtam, uram, hogy én nem olyan lány vagyok. Legyünk őszinték, rászolgált erre a kis tréfára.
– Cafka! – hörög Erera, s törli a dagadó habot a pofájáról.
– Vigyázzon, uram, mit beszél! Én nem vagyok kapható semmire. De ha abbahagyja a sértegetést, szerzek lányt magának. Van itt a szállóban elég.
– Mit kér érte? – Dr. Erera levakarja a hab utolsó maradványait is, és megpróbál mosolyogni, de csak részeg vigyor sikeredik a mosolyból.
– Igyunk még egy pohárral, uram. Tíz perc múlva itt lesz a lány önnél.
A trafikos teletölti nagy nehezen a két poharat A saját magáét megint lehúzza. Már tántorog, belekapaszkodik az ágy rúdjába, aztán végigzuhan a lepedőn.
– Na még eggyel. Az egészségemre, uram! – A szobalány beletölti a pezsgőt az ágyon fekvő férfi szájába. – Mindjárt jön a lány. A házi tündérünk. El ne aludjon addig.
A Fő utcai trafikos sajgó fejjel és fenékkel ébred az ágyán pár óra múlva. A fejfájáson nem csodálkozik, eszébe villan a temérdek ital, amit megivott. De a valaga! Iszonyúan lüktet, fáj a seggének luka, mintha fenekénél fogva karóba húzták volna.
Elvánszorog a csengőig, a fenekét valósággal húzza maga után. A szobacicus decens mosollyal az arcán érkezik, s megkérdezi tőle.
– Jól aludt, uram?
– Mi az isten történt velem? – fakad ki a trafikos, s fájdalmasan lüktető fenekét tapogatja.
– Mi történt volna? – csodálkozik a szobalány. – Sokat ivott, uram aztán megkért engem, hogy szerezzek önnek egy lányt. Mivel hogy én nem voltam kapható a dologra, ha még emlékszik rá, uram.
– Erre emlékszem… de a többire? Egy lány is járt magán kívül a szobámban?
– Hogy is mondjam, uram – köhécsel a szobalány. – A Tüzes Gondolás szállóban csak fiúkat alkalmazunk ilyen célra. Őket hívjuk diszkréten lányoknak. Ön nem tudta ezt? Hiszen a szálloda nevében is benne van ez. Ezért száll meg nálunk annyi öregasszony. Hány nagymama nyüzsög itt ilyenkor, szeptemberben, mikor a gondjaikra bízott unokákat végre lerakhatják. De megfordulnak itt persze homoszexuális férfiak is szép számban. Ön lányt kért, tehát lányt kerestem önnek. De a lány szerepét játszó fiúk mind foglaltak voltak. Így hát csak férfi szerepet játszó fiút tudtam önnek küldeni. Tudja, olyat, aki fiú és fiú között a férfit alakítja. Gondoltam, kedvezek önnek. Mindjárt kettőt is küldtem.
– Mars ki! – üvölt Dr. Erera. – Takarodjon innen, mert széttépem!
– Na de, uram… – hátrál a szobalány. – Így beszélni velem, mikor én szívességet tettem önnek. Ha ezt a barátai megtudnák, hogy ezért ilyen durva hangot ütött meg… – a szobacicus ezzel villámgyorsan becsukja maga mögött a hotelszoba ajtaját.
Erera Kázmér zokog dühében és szégyenében. Aztán beáll a fürdőszoba kádjába, mert eléje villan Siegfried Nebelheim kemény arcéle; már rég el kellett volna intéznie azt az ügyet, át kellett volna kutatnia a Veronába utazott bangkoki táncosnő, Thea holmijait.
Hideg vizet enged a fejére. Lassan kitisztul az agya, csak a feneke sajog iszonyatosan, ölni szeretne, de a félelem lassan az ösztöneiben, kilobbantja idegsejtjeiből a dühöt.
Lázasan öltözik. Fehér szmokingban lopakodik a harmadik emeletre. Kinyitja az álkulccsal Thea szobájának ajtaját, behajtja maga mögött. Üres aszóba, a táncosnő bugyijai, selyemharisnyái laza rendetlenségben sorakoznak az ágyon. A fürdőszobába is benéz a biztonság kedvéért, az is üres. A zsebéből kivett kulcscsomóval dolgozik, nekilát a fésülködő asztalka bezárt fiókjainak módszeres átkutatásához. Egy dosszié alatt megtalálja a keresett rajzokat Gróf Saski Albert birtokát ábrázolja az egyik rajz, a fjorddal, a sziklákkal, a murénateleppel, a parkkal s az egész birtokot körülölelő mesterséges patakkal. A másik rajz a várkastély részletes tervrajza. A két rajz alatt egy halom fotó, a várkastély, a kertészet, a park különböző szögekből.
Dr. Erera kidugja a nyelvét az örömtől, s a zsebébe süllyeszti a rajzokat és a fotókat. Már a segge sem sajog annyira. De öröme korainak bizonyul. A szekrény ajtaja hang nélkül kinyílik, Thea mezítláb, párductalpakon lopakodik ki belőle. Olyan mint egy gyereklány, de a látszat ugyancsak csal; baljában díszpárnát szorongat, jobbjában aprócska frommer-babyt. Erera Kázmér csak a párna puhaságát érzi a tarkóján, mire megfordulna, a párnán keresztül két pisztolygolyó hatol a kisagyába, csak két kicsi pukkanást hallatva.
A trafikos rázuhan a fésülködő asztalra, magával rántja esés közben a fésűket, rúzstégelyeket, hajcsatokat. Thea megfordítja apró kis lábfejével a hullát: méltatlankodó, üveges szemek merednek rá. A thai táncosnő kiveszi a dokumentumokat Erera zsebéből, berugdalja a hullát az ágy alá, aztán sebesen csomagol. Kulcsra zárja az ajtót, a recepción kifizeti a számláját.
Velence pazar fürdőhelyén, a Lídón, vibrál a melegtől a levegő; az azúrkék ég alatt negyven fokot mérnek árnyékban. Kihalt a plage-hoz vezető pálmafás Elisabeta sétány, a villák, szállodák délutáni álmukba dermednek. Csak Siegfried Nebelheim gördül végig a kihalt sétányon, magas felsőteste kimagaslik a tojókocsiból. Egy-egy, a plage-ról a kikötő felé tartó ember jön csak vele szemben, akik kinn heverésznek a tengerparti homokon, azok még ilyenkor nemigen mennek haza.
Siegfried Nebelheim bekerekezik egy még csendesebb, oleanderbokrokkal teleültetett utcácskába, s Boldoni gróf lídói villája mellett betolat kocsijával a tamariszkuszbokrok közé. Fél órát kell várakoznia a zöld fátyolos tamariszkusz ágak fedezékében, a kerítésről piros tölcséres trombita folyondárok lógnak a fejére. Nagyot szippant közben a fűszeres illatokból, hajdani szeretője, a budapesti bordélyházban meggyilkolt Beöthy Emese testének aromáját véli felfedezni a buja virágok illatában.
Fél óra elteltével kinyílik a villa kapuja, elegáns vajszínű öltönyében gróf Luigi Boldoni lép ki rajta. Enyhén pocakos, középkorú férfi; egy pillanatra megáll, hogy rágyújtson szivarjára, mielőtt elindulna a kikötő felé.
– Luigi, barátom! De rég láttam! – kerekezik ki a bokrok mögül Nebelheim. A joviális külsejű férfi bosszús arccal fordul feléje.
– Pihenek, Nebelheim úr. Remélem, nekem is szabad egy kicsit pihennem.
– Hogyne, hogyne, barátom. Egy kis szabadság sohasem árt a Lídón – Nebelheim szorosan a kövérkés gróf elé kerekezik. – De azért megkérdezhetem, ugye, hogy azt a polai hadikikötőben dolgozó pacákot ki hozta össze Papalovval és Olga Baranovával?
Hosszú acéllánc röpül ki Siegfried Nebelheim kezéből. Követni sem lehet a mozdulatot. Az acéllánc már Boldoni nyakában lóg; Nebelheim ránt egyet rajta. Boldoni gróf szeme kocsányon lóg, az Ezredes lazít egy picit a lánc szorításán.
– Azt is elfelejtette megmondani, barátom, hogy a Guiliotti-kormány külügyminisztere miről tárgyalt titokban Párizsban.
– Az antant-szövetségbe való belépés feltételeiről – hörög Boldoni gróf.
– Mikor aktuális a dolog?
– Talán… rövidesen. Németország semmiképp sem… számíthat Itáliára, ha háború lesz.
– És az antant? – az Ezredes egy picit összébb húzza a kövérkés nyakon a láncot.
– Ők igen… Itáliának szüksége van Dél-Tirolra, Karintia déli részére és az egész Isztriára. Továbbá…
– Köszönöm, barátom. Elég volt a földrajzórából – az Ezredes kétfelé rántja erős kezével a láncot.
Luigi Boldoni gróf szemei kidüllednek üregeikből. Aztán a nyelve is kicsurran a szájából, ő maga rázuhan a tolókocsira. Nebelheim megragadja a hulla zakóját belöki az élettelen testet az oleanderek közé.
Az Ezredes visszakarikázik az Elisabetára. A fagylaltos előtt megáll, vesz egy négygombócos tölcsért. Tovább karikázik a homokos plage felé, a Piazzale Bucintorón Schumann, az „Adria hegedűse” cincog szakáll nélkül egy posztamens előtt. A posztamensen hegedűjének tokja, alatta réztányér az aprópénzeknek.
Az Ezredes nyalja a gombócokat vár. Már végzett a vaníliával, éppen az eper következik. Közben jobbra pislant, a pálmafák mellett az Elisabeta felől lord Mortimer közeledik galambszürke öltönyben. Két vidám barát is a tér felé tart az Elisabeta túlsó oldalán, egymásba fogódznak enyhén tántorogva, mint akiknek a nagy melegben a könnyű olasz borok is megártottak. Lord Mortimer jobbról közeledik a tér közepén cincogó Schumannhoz, a két pityókás alak balról; úgy tűnik, gyönyörködni akarnak a játékában.
A fagylaltot nyalogató Nebelheim megfigyel még valami érdekeset. Az Elisabeta úttestén csukott, fekete automobil gördül a tér felé nagyon-nagyon lassan. Nebelheim eldobja a maradék fagylaltot, Schumann, alias Pierre Rombole észreveszi a mozdulatot mintha aprót bólintana is hegedülés közben a fejével.
A fekete automobil most hajt rá a térre. Egyetlen ember ül a volánnál. Már a pityókás cimborák is a téren vannak, lord Mortimer pedig megnyújtja nyurga lábával lépteit a piazzale szélén, mint aki tovább akar a tengerpart felé sietni. Schumann éppen befejezi Schubert Heidenrösleinjét, s kinyitja a posztamensen heverő tokot úgy tűnik nyugovóra akarja helyezni hegedűjét A tér közepén megállt automobil újra megindul, még az előbbi tempónál is lassabban gurul az „Adria hegedűse” felé. A két cimbora is ott tántorog Schumann előtt, az egyik a zsebébe nyúl, mintha a tárcáját vagy a lapos üvegét keresné.
Schumann kezében megvillan a hegedűtokból előrántott lefűrészelt csövű puska. A két cimbora mellkasát lövedékek szaggatják végig, oldalról lord Mortimer tüzel, de posztamens mögé guggoló Pierre Rombole-ban nem tesznek kárt a revolver-golyók.
A két cimbora véres teste a posztamens előtt hever. A fekete automobil sofőrje gázt ad, hogy keresztülhajtson a posztamensen és a mögötte guggoló Schumannon. Ebben a pillanatban az Ezredes lehúz valamit tolószéke karfájáról. Lerepül a tolószék karfájáról a gumihenger. A tolószék csőszerű karfája eldörren, láng csap ki belőle, a beépített gépfegyver golyói kivágják a hátsó ablak üvegét a sofőr szétlőtt tarkóval a kormányra bukik De az automobil rohan tovább, elsodorja a posztamenset, s azt maga előtt tolva berohan a kávéház teraszának szerencsére üres székei közé. Schumann már elugrott a posztamens mellől, lord Mortimer a tengerpart felé rohan. Az Ezredes utána karikázik, s vagy harminc negyven méter távolságból leteríti a tolószék karfájának gyilkos lövedékeivel.
Schumann már az Ezredes mellett fut a lefűrészelt csövű puskával. A kávéház pincérjei s a teraszon ülő három vendég berohantak a belső helyiségekbe. A tengerpartra vezető pár perces úton mindenki rémülten tér ki előlük. Az Ezredes nem a strand felé karikázik, hanem jobbra, ellenkező irányba. Motorcsónak szeli át Malemocco kikötő felől az Adriát, a csónak lágyan a homokos föveny mellé siklik. Schumann és a motorcsónakból kiugró férfi becipelik az Ezredest tolószékestül, indítják a motort; a csónak sebesen szeli a vizet A plage-on hasaló bámészkodók pár perc múlva már csak egy apró, Isztria felé tartó vonalkát látnak.
– Gyereket akarok tőled, Győző. Rövidesen. Amint az isztriai munkánk lehetővé teszi ezt – Charlotte de Perella a mályva színű pongyola szétnyíló szárnyai közé vonja Kánya Győző fejét a rovignói szálloda tengerre néző szobájában.
A férfi úgy dörgölődzik oda a fehér, kupolásan rezzenő emlőkhöz, hogy érzéki szájával, arcával, homlokával, de még a hajával is érezze a pazar melleket és a nagy, holdudvaras bimbók kíváncsian figyelő, rózsaszínű nyusziszemeit is. Szerelemmel és bámulattal csókolgatja a kerek kupolacsodákat; aztán bólint egy kicsit markáns, szomorúnak is tűnő fejével.
– Akarod, Győző? Igazán akarod?
– Persze hogy akarom. De… mit mondjak még? A mi helyzetünk, Charlotte…
– Ne mondj semmit. Ölelj át. Nagyon szorosan, el akarok veszni benned.
Kánya letérdel a gyönyörű márkinő teste előtt. Fejét most kislányosan lapos hasára, gyöngyházként derengő köldökére hajtja, karjával átfonja a derekát szorosan. A mályvaszínű pongyola lecsúszik Charlotte-ról, felfénylik gazdag csípőjének kagylója. A férfi keze végigkúszik a minden pórusából gyönyört lehelő bőrön, a lágyan kerekülő csípőn, a feszes húsú tomporon, a hosszú, izmos combok bódítón lélegző húskehelybe, pinavirágba vezető ívén. Arcát Charlotte gyapjas ágyékszőrzete csiklantja, az ázsiai szantálfa aromájára emlékeztető fűszeres, egzotikus illat szivárog a harci mének orrlukaihoz hasonlóan táguló cimpáiba; megcsókolja szájával, nyelvével a szeméremajkak szétnyílt szírmait, a csikló érzékeny húsát, a síkosodó hüvely barlangocskáját, aztán rásiklik szája a combok feszes ívére, s a tompor vakítóan kiugró csodájára.
Charlotte keze lágyan becsúszik Győző pizsamájába, ujjai megcirógatják az izgékony zacskókat, a lüktető vérrel pulzáló hímvesszőt; minden asszony legkedvesebb játékát. Apró puszikat ad a farok gyönyörre bólintó, bíborlilán bólintó makkjára, kalapjára, nyelve hegyével felitatja a kiszüremlő előnedveket, végignyalogatja a megduzzadt szerszámot teljes hosszában, majd meggyhúsú, szövetének minden sejtjével gyönyört osztó ajkai közé veszi. A nyelve, az ajkai, a fogai egyszerre munkálkodnak lassan, lágyan, mindketten be-be-hunyják a szemüket a sikamlós gyönyörtől közben, aztán egyre gyorsulóbb tempóban, egy kicsit az ujjak ritmikus mozgásával is besegítve, egészen addig, amíg Charlotte szájába nem spriccel, majd bugyog a férfi eksztatikus őrömének nedve bőségesen.
Most Győző hajol rá az asszony ölére, fogaival, szájával, nyelvével veszi a kis, izgékony pöcköt birtokba, ujja a hüvelybe siklik közben, s a popsi gyűrűsen vonagló lukat simogatja Charlotte is elsikoltja őrömét rövidesen; a férfi felemeli a gyönyörű asszonytestet a levegőbe, átfonja izmos karjával derekát, a szép hosszú lábak rákulcsolódnak az ő derekára, szerszámával belehatol, hintáztatja a pazar testet állva, hosszan, egyre nagyobb kilengésekkel röpül a hinta, sikoly bukik ki Charlotte zománcos csillámú fogainak sövénye mögül. A férfi rásiklatja az asszony testét az ágyra, a combjai közé fekszik anélkül, hogy a szerszámát kivette volna; nyelvük kígyózva keresik egymást, miközben újra sikolt hosszan a márkinő, s gyönyört hörög a férfi a levegőbe szökkent szép lábak gyertyái között.
A kacér kis bestia, a hetek óta fogságban sínylődő Minette most teljes szabadságot élvez az Adria szíve nevű rovignói kávéház teraszán. Jó nagy adag fagylaltot kanalaz a tengerre néző teraszon, öt gombócot tejszínhabbal; régi szokása szerint a fagylalt francia-konyakkal van átitatva bőségesen.
Fehér szmokingos, vászonöltönyös urak, zsirardi kalapos kisasszonykák és széles karimájú, madártollas kalapot viselő dámák fagylaltoznak, nyalakodnak körülötte a színes ernyők alatt. Az öbölben azúrkéken remeg a meleg, sziesztázó délutánban a béke, sirályok követik a kikötőbe besikló vitorlásokat. Halk mormoláshoz hasonló zajok szüremlenek csak át a forró levegőn, mintha hatalmas üvegbúra kupolája alól jönnének a hangok.
S ebbe a csöndbe, békébe egyszer csak velőtrázó sikoly hasít bele; fiatal nő csapkodja kétségbeesetten a tenger vízét, leeshetett az odébb magasodó szikláról. A vendégek felugrálnak az asztalok mellől, mindenki a habokkal viaskodó, úszni nyilvánvalóan nem tudó nő csapzott fejét bámulja döbbenten; egy csíkos trikós férfi már be is veti magát a vízbe a kikötőben ringó vitorlás fedélzetéről, gyors tempóban a fuldokló nő felé úszik.
Minette is feláll az asztala mellől. Ő is a tengerben fuldokló nőt bámulja. De lát egyebet is: a tengerparti terasz felé egy Peugeot közeledik sebesen, két álarcos férfi ugrik ki az automobilból, a part mellett összeverődött, kavargó tömeg közé csörtetnek. Minette belevetné magát ösztönös mozdulattal a tömegbe, de vasmarkok perdítik meg, a két álarcos már a Peugeot felé vonszolja. Olyan gyorsan történik mindez, hogy a fuldokló nő kimentéséért drukkoló tömeg még fel sem ocsúdhat közben, ösztöneik még nem is tudnak a másik irányba fordulni, tájékozódni.
A két álarcos már lökné be Minette-et az automobilba, amikor a tér fölötti háztetők egyikéről eldördül a mesterlövész Ella vadászpuskája; a lövedék a Minette karját markoló álarcos homlokába hatol, csinos lukat ütve rajta. Ebben a pillanatban Minette belerúg a másik álarcos ágyékába; a férfi rágörnyed a kocsi oldalára. A szintén álarcot viselő sofőr abban a pillanatban indít, cimboráját behúzva maga mellé az ülésre, de felülről megint eldördül Ella puskája, a sofőr rábukik a volánra, halántékából véres csík szivárog le.
A másik álarcos úgy ragadja magához a volánt, hogy halott társát kinyomja közben az ajtón egyetlen lendülettel; a másik háztetőről is puskalövések hangzanak, az automobil tetején kopognak a golyók, a Peugeot már megugrik a tengerbe nyúló félsziget mellett vezető úton.
Kilencvennel megy a Peugeot, Maximális sebességgel. Walter Balthazár lerántja magáról az álarcot, amely alatt már csorgott a víz az arcára. Hátranyúl a lefűrészelt csövű puskájáért, maga mellé helyezi a másik ülésre. Éles kanyar következik. Az azálea bokrok mögött hasal valaki. Szemben, a másik bokorsor mögött is. Ő ismerős Balthazár számára, felismeri Kardos Arnoldot. Mindez két másodperc alatt villan át a látómezején. Az ismeretlen férfi feltérdel a bokorban, hogy jobban tudjon célozni. Walter Balthazár félrerántja a kormányt, a nyitott ablakon át torkon lövi a feltérdeplő férfit, s aztán hanyatt vágja magát az üléseken.
Kardos Arnold mannlicherjének golyói a feje fölött süvítenek el. Balthazár újra céloz, Kardos Arnold karját és vállát végigpörkölik a lövedékek. Balthazár visszatekeri a kormányt, s megugrik az automobillal a Pola felé vezető úton.
Kardos főfelügyelő vállából és karjából ömlik a vér, de fehér arcával is áttántorog a másik bokorsor mögött fekvő bajtársához. Bárdos Artúr hanyatt fekszik a fűben, Kardos tapintja a pulzusát, már nem él.
Pár perc múlva érkezik a helyszínre Kánya automobilja. Négyen ugranak ki belőle. Kányán kívül Charlotte, Izabella és Ella. A vérző Kardosnak elszorítják a sebeit rögtönzött kötésekkel; visszahajtanak a városba.
Lecoque és Mirella már rég levették a kávéház terasza mellett heverő hullák álarcát. Az egyik holttest a vörhenyes szakállú bérgyilkosé, Demoszthenészé, a másik német ügynök hullája azonosíthatatlan.
– Kicsit elbaszintottad, Ella – dörmög nagyon szomorúan Kánya. – Demoszthenészt élve kellett volna elfognunk.
– Megzavart az álarc – von vállat a sovány lány. – S nem volt sok időm a célzásra.
– Ezzel az erővel Balthazárt is lelőhetted volna. Akkor aztán abba is hagyhattuk volna a Rudolf-ügyet.
– Ez a hülye álarc új helyzetet teremtett – Izabella hangja határozott. – Ella kitűnő munkát végzett, elképesztőek a reflexei. Azt sem tudhatta, hogy Balthazár és Demoszthenész az álarcosok között van.
Minette, a kacér kis bestia Mirella mellett álldogál. Vagy inkább fordítva. Mirella álldogál Minette mellett? Kánya végignéz rajtuk, s furcsán konstatálja, hogy a nem is oly régi szeretőjét tökön rúgott Minette-re már nem is kell olyan nagyon vigyázni.
– Szerinted kibe rúgtál bele, Minette? – kérdezi tőle alattomos hangon.
– Jó keresztkérdés. Felelek rá. Walter Balthazárba rúgtam bele. A szeretőmbe – Minette kidugja az őrnagyra a nyelvét – Megismertem az álarcban is a tartásáról, a fejformájáról.
– Nem féltél, amikor megragadtak Demoszthenésszel?
Szabályosan bepisiltem a félelemtől. Na nem nagyon, csak egy kicsit. Balthazár széttépett volna az árulásomért. Lehet, hogy először leteper, mert biztos ki volt már rám éhezve. De utána hidegvérrel vágta volna el a nyakamat.
– Bíztál bennem? És a többiekben is? – a Kleopátra-frizurás mesterlövész lány kíváncsian néz Minette-re.
Minette zavartan bólint, mert Ella valósággal levetkőzteti a parázsló tekintetével. A megérkezett rendőrök már kordont vontak közéjük és a hullák közé. Beniczky Beáta most töri át egy csapzott hajú, csuromvizes ruhájú fiatal nővel a kordont.
Kánya ránéz a csöpögő ruhás nőre. Németül kérdezi tőle.
– Mesél nekünk valamit, kedvesem? Lefogadom, hogy jobban úszik nálam.
A nő hallgat. Gyűlölet van a kék szemében.
– Tényleg! Milyen érzés volt tökön rúgni a szeretődet? – faggatja Minette-et a rovignói Katharina szálló szobájában Ella.
– Nagyon kellemes – Minette az ágyon heverészik, csak egy kék bugyogó van rajta. Nem az a bugyogó persze, amelyikben a kávéház teraszán ücsörgött pár órával ezelőtt. Kitelt melleit picit oldalra húzza súlyuk, formás lábát gyertyaállásba emeli, aztán krallozik velük.
– Neked a félelemtől lett nedves a bugyid – Ella hangja fojtott, a krallozó, rózsálló lábakat nézi mereven. – De nekem most egészen mástól.
– Ne mondd! – Minette abbahagyja a krallozást, gonoszkodó lesz a hangja. – Szeretnéd végigcsókolni a lábam, mi?
– Olyan formás a lábad, te szép dög – Ella izmos kis keze már Minette combjának belső felületét simogatja.
– Mit csinálsz, kis buzilány? – Minette csóválja a fejét, de azért hagyja, hogy Ella a bugyi alá is benyúljon. – Nem mész onnan? Három hete nem voltam férfival. Még a végén felizgatsz.
Ella Kleopátra-frizurás feje ráhajol Minette ölére, a fogaival tépi a bugyiját mint egy kis vadállat. Minette nevetve szemléli a combjai között kezdődő munkálkodást, de aztán belefagy a nevetés, mert Ella olyan szakértelemmel játszik a csiklójával, hogy egészen más hangok tőrnek elő a szájából.
– Jaj de jó! – ismeri el egy idő után Minette, most már szavakkal is. – Vetkőzz le te is! Mutasd azt a sovány seggedet!
Ella másodpercek alatt ledobál magáról mindent boldogan.
– Fordulj meg! – vezényel Minette. Nézi a parányi popsilabdákat, aztán megint a kicsike, kemény melleket. – Ezt aztán nem gondoltam volna magamról! Hogy egy lány így felizgasson! Aki olyan, mint egy kiéheztetett macska!
A két meztelen lány egymás előtt áll. Ringatják egymás derekát összedörzsölik a punciszőrüket.
– Én is kinyallak – dönti el rövid habozás után Minette. – Még úgysem csináltam ilyet életemben.
Letérdel a sovány lány öle elé. Megcsókolja a vékony, izmos combokat aztán a széthúzott szeméremajkakat Besiklik a lucskos hüvelybe is a nyelve, s hosszan, örömmel elidőz ott. Ella lehajol Minette kezéért s hálásan, szerelmesen megcsókolja.
Fekszenek egymáson az ágyon. Nyelvük hegyét összedugják. Aztán bedugják a nyelvüket egymás fülkagylójába, hónaljába is. Csúszkálnak egymás testén, szájukkal, tenyerükkel tapogatóznak. Olyan a két lány egymáson, mintha vékonypengéjű kardvirág fonódna buja szirmú dáliára.
Ella a szájába veszi Minette apró lábfejét. Először az egészet végül egyenként a lábujjait. Aztán a vékony bokát csókolja, majd az izmos, szőke pihés vádlit s a térdkalács mögötti fehér, kék erekkel átszőtt tisztást. Megfordulnak egymás testén, hogy minél nagyobb örömet varázsolhassanak elő egymásból. Minette nyelve Ella csiklóján siklik, kerek popsija a mesterlövész lány szája fölött köröz. Ella behunyja szemét a gyönyörtől, csak a nyelve nem tétlenkedik; besurran a hüvelybe, ráfonódik a csiklóra, majd a popsi barna gyűrűjét simogatja.
– Buzilány! Kis buzilány – Ella combjai közül jön Minette hangja. – Két áruló kurva, egymáshoz illünk. Jaj de jól csinálod, kis buzilány!
Marianne Vallée és Michel Laçon motorcsónakja a Szent Katalin-sziget kis öblébe síklik. Michel a csókban marad, Marianne a közeli fehér villa felé indul. A nagy melegben könnyű köpenyt visel, de ez nem zavarja abban, hogy villámgyorsan átmásszon a kovácsoltvas rácson. A bokrok között letérdel, hosszan matat a köpenye alatt. Annak a szobának az ablaka alá lopakodik, amelyben ég a lámpa, benéz egy pillanatra az ablakon: a tolókocsiban ülő Ezredes és Walter Balthazár nem veszik észre.
Nesztelenül közeledik a villa ajtajához. Lenyomja a kilincset, be van persze zárva az ajtó. Álkulccsal hangtalanul nyitja a zárat, ellopakodik a dolgozószoba ajtajáig. Fülel egy kicsit, aztán berúgja az ajtót. A kinyílt ajtóban áll széthúzott selyemköpennyel: a köpeny alatt teljesen meztelen, csak egy fűzőszerű széles öv van a derekán, rajta kioldott kézigránátok lógnak.
– Ki vannak oldva! – csattan Marianne hangja. De maguktól nem robbannak fel! Speciális gránátok. Csak mechanikai hatásra robbannak! – Ne kapkodjanak a fegyvereik után! – Marianne a két férfi előtt áll két méterrel. – Maradjanak pontosan ott, ahol vannak.
– Frioul szigetén már találkoztam magával – az Ezredes megőrzi hidegvérét. – A tengeralattjáró tornyából néztem magát.
Walter Balthazár a zsebébe nyúl. Marianne Vallée hadnagy gúnyosan mosolyog.
– Szart sem ér a revolvere. Ha rám lő, magukkal együtt robbanok fel. A revolverével nyugodtan hadonászhat tőlem. Csak azt nem ajánlom, hogy egy fél lépést is eltávolodjon innen. Mert abban a pillanatban a földhöz vágom magamat. Láttam, a maguk idomított cinkosai, az őrült nők hogyan tépték szét a lovagvárban a főnökömet. Nekem nincs vesztenivalóm. Én akkor cserben hagytam a feljebbvalómat.
Balthazár kiveszi zsebéből a kezét. Látja a vörös hajú nő szemén, hogy nem viccel. Eszelős elszánás van ezekben a kék szemekben. Az Ezredes megszólal rekedt hangon.
– Nem tudom, milyen várról beszél. És miféle szövetségesekről. Mit akar itt? Miért jött ide?
– Az a lovagvár már nem érdekes. Nem ezért jöttem. Maurice Taupicine. Honoré Picas. Jules Miryade. Mondanak ugye ezek a nevek önöknek valamit?
– Még csak nem is hallottam ezekről az urakról – néz a lánnyal farkasszemet az Ezredes.
– Én sem – teszi hozzá sietve a kefefrizurás Balthazár.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hol tartózkodnak most ezek az emberek.
– Mondtam már, hogy nem ismerem őket – von vállat a tolókocsiban az Ezredes.
– Nem értjük egymást – Marianne szomorúan ingatja a fejét. – De bízom abban, hogy egy percen belül mégis szót értünk. Ajánlatom a kővetkező. Ön, uram. vegye elő a revolverét, és szegezze rám nyugodtan. S ön is felém fordíthatja a tolókocsija karfáját Ezredes úr. Hallottam róla, hogy a Lídón remekül működött ez a tolókocsi. Ha rám szegezik a fegyvereiket ezzel biztosítják az életüket így már érdemes lesz beszélniük. Mert önök számára ez lesz a garancia. Hogy kis mondókájuk után ne végezhessem ki magukat.
– Leleményes egy nő maga! – Az Ezredes elismerően biccent a fejével. – Mit akar tehát?
– Csak azt, hogy hol találom az említett urakat. Ha nem kapok választ két percen belül, magukkal együtt robbanok fel. – Marianne kiveszi a nyakában lógó medalion tokjából az óráját. – Mostantól számolom a két percet uraim.
Balthazár már a vörös nőre szegzi a frommer pisztolya csövét. Csorog a víz a homlokáról. Az Ezredes is izzadni kezd a tolókocsiban. Némán telik el egy perc. Az Ezredes a lány hidegkék szemeit fürkészi. Érzi, hogy beszélnie kell, ha nem akar megdögleni. Rekedt hangon szólal meg.
– Velencében vannak.
– Ott nem lehetnek. Ferrari gróf valahová meginvitálta őket. Újra számolom az időt. De most már csak egy percet. Többet nem hazudhatnak.
Az Ezredes hirtelen elmosolyodik.
– Maga tetszik nekem. A barátai Saski Albert gróf Rovigno melletti birtokán vannak. A Pola felé vezető út mentén van a várkastély. Pár kilométerre Rovignótól.
– Miért mondta meg? Megpróbálkozhatott volna még egy hazugsággal.
– Jó emberismerő vagyok – válaszol a tolókocsiból az Ezredes. – Maga rájött volna, hogy hazudok. S én a tolókocsiban is szeretem az életet.
– Csak ezért mondta el?
– Maga vállalta a halált. Mert sokat tudott, ha nem is mindent. De ahhoz eleget, hogy tudja: mikor vágja magát végig az átkozott gránátjaival a földön. De nemcsak ezért mondtam meg magának az igazat. Maga meg akart halni. Most alkalmat adtam magának rá. Mégiscsak jobban örülnék annak, ha nem velünk együtt halna meg.
– Nagyon biztos a dolgában. Ezredes. Ennyi erő összpontosult volna Saski várkastélyában?
– Próbálja ki, kisasszony. Férfias munka lesz.
– Köszönöm a beszélgetést. Ezredes – Marianna Vallée nagyon lassan hátrál az ajtó felé. Az ajtó kinyílik mögötte, Michel Laçon áll ott chauchat kézigolyószóróval a kezében.
– Nehogy lőj, Michel – Marianne hátra sem néz. – Az Ezredes tolókocsijának karfájába kis tűzerejű géppuska van beépítve. – A lány benyúl a köpenye zsebébe, már mindkét kezében revolver van. – Csak tartsuk sakkban egymást. Ez mindnyájunk életét garantálja.
A karosszék karfája Marianne-ra mered. Walter Balthazár frommer pisztolyának csöve Michel Laçonra. Szemből a chauchat kézigolyószóró és a két revolver irányul a németekre. Marianne lehajol. Lerak a földre óvatosan a két német elé egy kioldott gránátot, úgy, hogy közben a revolvereit is fogja.
– Maradjanak a helyükön! Így! Michel, te a gránátokra célozz!
– Hogyan tovább? – mosolyog az Ezredes, a karfa csöve Marianne-ra mered. – Érdekelne, hogy szervezte meg.
– Michel, vigyázz a gránátokra! – Marianne megint lehajol, egymás után rakja le a földre ék alakban a gránátokat. Aztán az ajtó felé hátrál, ahol Michel Laçon áll.
– Gránátmező! Remek! – az Ezredes a halálfélelmét is felejti, csak a katona elismerő hangja szól belőle.
– Egyforma távolságra vagyunk a gránátoktól – szólal meg kis csend után Marianne. – Egyikünknek sem tanácsos átlépni rajta. Ha most lelövünk valakit, rázuhan a gránátokra. Hátrálni persze lehet. Távolabbról lőni. De a tűzerőnk egyforma. Egy chauchat kézigolyószóró és két revolver egy kiskaliberű géppuskával s egy pisztollyal szemben. Meg akar valaki halni? Szerintem kössünk fegyverszünetet.
– Hogyan? – csattan az Ezredes hangja a karosszékből.
– Mindenki lassan elkezdi emelni a fegyvere csövét Az Ezredes úr a karfát amelyről már régen levette a gumihengert. Akkor kezdjük, amikor szólok. Közben mi hátrálunk a folyosó felé, önök a másik ajtó felé. Rendben?
– Rendben – egyezik bele az Ezredes.
– Most kezdjük! – vezényel Marianne. – Rajta! Milliméterről milliméterre!
Milliméterről milliméterre emelkednek a fegyvercsövek, közben Marianne-ék a folyosó felé hátrálnak. Az Ezredes visszafelé tolat a kocsijával, Balthazár is hátrafelé araszol.
Michel és Marianne már a bokrok között fut. Csak Balthazár tüzel utánuk az ablakból, de nem találja el őket. A parton már biztonságban vannak, Marianne elindítja, Michel a kézigolyószóróval vigyázza a motorcsónakot. De nincs szükség arra, hogy tüzeljen, a csónak már Rovigno felé száguld.
– Erre, uraim, erre – Saski gróf úgy hajlong vendégei előtt mintha ő lenne a komornyik. – Hogy telt eddig a vakáció? Nézzék el nekem a személyzet szerény létszámát. Sajnos haláleset történt, meghalt a főkomornyikom öccse, aki szintén nálam dolgozott jó ideig, a személyzet nagy részét elengedtem a temetésre. De az itt maradt személyzet kiváló. Nem fognak önöknek csalódást okozni. Holnap már meg is kezdhetjük a murénavadászatot.
Eme kis szónoklat után Saski már a várkastély vadásztermének nyitott ajtajához ér vendégeivel: Maurice Taupicine és Honoré Picas vasúti mérnökökkel, valamint Jules Miryade repülőgép-tervezővel. Odabent már egész kis társaság várja őket a hatalmas, Artúr király lovagjainak szellemét idéző asztal körül.
– Bánáti Mihály, bácskai földbirtokos – mutatja be a tolókocsis urat a francia mérnököknek. – Bánáti úr leesett egyszer a vadászaton a lóról – teszi hozzá, felfogva a francia férfiak sajnálkozó pillantását. – A barátjukat Ferrari grófot ismerik hál’ istennek. Ezért vagyok olyan szerencsés, hogy itt üdvözölhetem önöket a házamban. Ez itt Johann Vogel erdőmérnök úr – mutat a tolókocsis jobbján álló kefefrizurás férfira. – Vogel úrnak a lepkegyűjtés a szenvedélye, itt aztán vannak pillangók a birtokomon, mondhatom. Sabáta, kedvesem, engedje meg, hogy bemutassam önnek az urakat. Sabáta nagyszerű énekesnő és táncosnő – kacsint Honoré Picasra, akinek már kocsányon lóg a török nő láttán a szeme. – Konrád Facsimile barátom az isztriai haláltánc-motívum ábrázolásának kiváló kutatója. S végül Schumann úr, a hegedűművész. A másik hölgyvendégünknek. Medveczky Endre barátom feleségének, Violetta asszonynak sajnos nem tudom önöket bemutatni. Violetta asszony éppen gyengélkedik, a szobájában van.
Abulda, a sovány, kopasz török pincér körbehordja az italokat. Megindul az egymáshoz hajoló kis csoportokban a társalgás. A kefefrizurás Johann Vogel a mérnökkollégák mellé ül, a vasútról és az erdőgazdálkodásról beszélgetnek elmélyülten.
Saski gróf feláll, emeli francia konyakkal teli poharát.
– A holnapi murénavadászat sikerére, uraim!
Derűs arccal lehúzzák a nemes italt. Csak a hosszú hajú Jules Miryade tekintete szórakozott nemes metszésű arca az ablak felé mereng, de csak a kék Adriát látja az ablakon át, és még közelebb az elkerített murénatelepet.
– Engedjék meg, hogy megmutassam önöknek házam legféltettebb kincsét Konrád Facsimile barátom szerzeményét, amelyet az ebédlő melletti helyiségben helyeztem el – invitálja át a vendégeit ünnepélyes arccal Saski gróf a hatalmas terembe. – A 16. századi festészet remeke. Ismeretlen festő műve.
Hatalmas vásznon döbbenetes atmoszférájú olajkép látványa fogadja őket. Két lábon járó s álldogáló medvék és farkasok zenélnek: az egyik medve lantot penget elmélyülten, a másik tamburán dobol, a farkas sátáni vigyorral csellózik a sarokban. A kép másik oldalán farkasok visznek rúdra kötözött, azon vonagló meztelen embert egy medence felé, amelynek lépcsőjén róka hegedül; a medence vízéből egy majdnem csontig lebomlott húsú halálfej kandikál ki.
– Hogy tetszik a kép, uraim? – Konrád Facsimile hangja felszökken a magasba, aztán hirtelen lehull akár egy bunkó.
– Nyomasztó alkotás – vakarja üstökét a kreol bőrű, körte fejű Honoré Picas.
– Élet és halál szimbolikája – harsog Konrád Facsimile diadallal. – Egyszerre van rajta jelen az Élet és a Halál. A Szépség és a Rútság. A Jóság és Gonoszság. Hóhér és Áldozat A szerepek felcserélhetők, uraim. Mindnyájunkban ott van az isten és a sátán.
– Hol van itt a jóság? – fürkészi a képet Jules Miryade.
– A róka arcában például. A medence lépcsőjén hegedülő róka arcában. Tudja, mi vár a rúdra kötözött áldozatra, de ez nem zavarja abban, hogy átadja magát a zene éteri élvezetének.
– Ezt inkább elképesztő cinizmusnak nevezném – Miryade hangja most már élesebb.
– Ugyan, tisztelt uram. Hallgasson csak meg. Ez a róka tud valamit Mint ahogy a medvék és a farkasok is. Földi értelemben vett gonoszságot legfeljebb a csellózó farkas ábrázatán láthat. Amolyan ördögi vigyort De ez csak a helyzet fonákságának szól uraim. A szituáció groteszkségének. Hiszen a rúdon cipelt áldozat nem tudja azt, amit ők pontosan tudnak. Azt, hogy a medence vízében újjá fog születni. A halál az igazi élet kapuja, uraim. Emelem poharam a megváltó Halálra!
Abulda már újra körbe hordozta a konyakos poharakkal teli tálcát A három francia mérnök zavartan emeli poharát a Facsimile szónoklatát ünneplő társaságra.
– Most pedig engedjék meg, hogy a művésznő bemutassa produkcióját – mutat a házigazda a színpadszerű, elég tekintélyes méretű pódiumra. Senki nem vette észre, hogy Sabáta eltűnt a különös festmény szemlélgetése közben. Most a hastáncosnő öltözékében libben elő: könnyű lepel borítja testét alatta csak bugyogó és melltartó van.
Schumann hegedűjátékára Sabáta lassú, könnyed mozdulatokkal táncolni kezd, ledobja fátyolszerű leplét Felfénylik sima, bronzszínű hasa, parányi köldöke, kígyózik a gyereklányokéhoz hasonló dereka, izmos csípője.
Ferrari gróf egészen közel dugja sűrű, fekete szakállát Jules Miryade-hoz.
– Jöjjön, barátom, mutatok valamit Ne ijedjen meg, nem súlyos Violetta asszony betegsége. Kövessen feltűnés nélkül, akkor láthatja is egy percre.
A francia fiatalember zavartan ballag Filippo Ferrari után. A gróf visszavezeti a vadászterembe, aztán a folyosóra, amelyből lépcső nyílik az egyik sarokbástyához. Már fent járnak a bástya tetején, Ferrari odahúzza Mirade-ot az ablakhoz.
– Innen kiváló kilátás nyílik a túlsó bástyákra. Ne az udvart nézze, barátom! Oda nézzen balra, a szemközti bástyatömb ablakára! Mit lát a pártázat alatti középső ablakban?
Jules Miryade még jobban kihajol a négyszögű bástya ablakán, s hevesen kezd el verni a szíve. A szemközti bástyatömb ablakában Violetta áll, messziről is megismeri barna, csigás hajfürtjeit zölden irizáló szemét görögös szépségű arcát.
– Violetta! De örülök, hogy látom, Violetta! – kiált át a főépület bástyatömbjének ablakába.
– Jules! – boldog sikoly szalad ki az ablakban álló fiatal nő száján. – Már annyira vártam!
– Mikor láthatom. Violetta? – könyörgő kiáltás száll a négyszögű bástya ablakából.
– Rövidesen, Jules. Ez a nátha legyengített. Még lázam is van. De remélem, egy-két nap alatt felépülök.
A fiatalember megdörzsöli a szemét az ablakban. A gomolyfelhők közül hirtelen bukik ki a nap, fénye szinte fellobbantja, megvilágosítja a szemközti bástyaablakban a képet. Mintha nem is Violetta állna az ablakban. Ugyanaz a kedves, játékos hang, ugyanaz a csigás, barna haj, s az arc is hasonlít, de mégsem ugyanaz, keményebb vonású. Csak egy pillanatig tart ez az őrjítő káprázat, mert a fiatal nő már el is tűnik az ablakból.
Jules Miryade az ablakban várakozik. Ilyen rövid idő alatt nem változhat meg egy szép nő arca. Még akkor sem, ha betegség gyötri. Vagy egyszerűen káprázott volna a szeme a hirtelen kisütő nap fényétől, s ugyanazt a képet látta az imént, mint korábban, a homályos ablakban?
Bámulja a szemközti ablakot, nem figyel fel a mögötte álló Ferrari gróf mozdulataira. Ferrari egy fecskendőt húz elő a nyári szmokingja zsebéből, s a tű hegyét a fiatalember karjába vágja. Mire Miryade megfordulna, a szakállas gróf már bele is nyomta a karjába az injekciós cső tartalmát, a szürke, zavaros színű folyadékot.
Jules Miryade már nem is tiltakozik. Csak bámul Ferrari gróf mosolygó arcába.
– Mi… mi ez?
– Egy kis erősítő, barátom – kaján vigyor Ferrari arcán. – Minden kastélyunkba érkező vendég ezt kapja. Idegerősítő. Ezt kapják a barátai is.
A szép metszésű férfiarcban zavarossá válnak a barna szemek. Ferrari figyeli az arcát.
– Jöjjön, barátom, meglátogatjuk Violettát.
– De hát beteg… nem?
– Csak egy kis nátha. Nagyon fog örülni magának. Jöjjön!
Ferrari belekarol Jules Miryade-ba. A fiatalember engedelmesen ballag a karján, akár a bábmester által ráncigált bábú. Leérnek a várudvarra, felkanyarodnak a bástyatömbökhöz. Fal mellett álló, középkori páncélosok sorfala mellett haladnak el. Felkanyarodnak a csigalépcsőn, Ferrari kopog az ajtón. Violetta ruhájában, a haját utánzó parókában Angela Parmela, a színésznő mosolyog rájuk.
– Hogy vártam már, Jules! – a színésznő a fiatalember melléhez tapad.
– Violetta… – ismétli Jules Miryade, s lassan lecsúszik a színésznő meztelen lába mellett a földre.
Miryade előtt, körül gonosz fénygömbök kezdenek szikrázni; átkarolja fektében szerelme lábát. De hosszú farkaskörmök nőnek ki a fiatalasszony lábujjaiból, a karját karistolják, a tenyerébe vájnak. Lángnyelv csap ki az asszony föléje hajoló szájából, a lángnyelv végigperzseli az arcát. Jules Miryade a földön fekszik, s verítékben úszva hempereg a farkaskörmű asszonnyal.
Honoré Taupicine és Maurice Picas merev tekintettel botorkál át a vadásztermen. Taupicine megérkezéskor pirospozsgás, vidékies arca most falfehérnek tűnik, rá se néz a barátjára. Picasra, aki mereven ingatja körtefejét és csomósan összetapadt, az elegáns választéknak már csak a maradványát őrző hajzatát. Együtt mennek, s mégis úgy járnak, mint az egymásról mit sem tudó holdkórosok, akik valamilyen éjszakai sugallatra egyszerre másztak ki a tetőre, de odafönt észre sem veszik egymást Az ebédlő melletti hatalmas teremből zene szűrődik ki.
– Bee-tho-ven – a körtefejű Picas külön pengeti száján a szótagokat aztán hirtelen elhallgat.
– He-ge-dű – vélekedik Taupicine, s még hozzádadogja – Cse-csel-ló is.
Odabent egész zenekar játszik a monumentális méretű festmény alatti dobogón. Állatok zenekara. Az embernagyságú farkas Beethovent játszik csellón a pódium sarkában, ő az egyedüli egyébként, aki valóban Beethovent játszik, mert a többi csak vadul cincog össze-vissza, aléltan veri a tamburát és kegyetlen hangokat présel ki a hárfából. A szintén ember nagyságú róka úgy öleli a hegedűt mint egy kerek sajtot a tamburát verő medvének nemcsak a mancsa üt a dobra, rá-rákoppan a homloka is és a lant is sajátosan peng; a medve mancsa el-eltűnik időnként a húrok között s szemlátomást alig tudja utána kirántani onnan.
– Dé-dur! – a szó utolsó szótagját a révült arccal álldogáló Picas valóságos lövedékként lövi fel szájával a levegőbe.
– Sajnos hézagos a zenekarunk a Beethoven-szimfóniához, uraim, – Konrád Facsimile elnézést kérő arccal néz a vendégekre. – De azért szépen játszanak, igaz?
– Na-gyon szé-szé-pen – dadog Taupicine. – Kü-kü-lönö-sen a far-kas.
– Ön igazi műértő, uram – Bánáti Mihály „bácskai földbirtokos” közelebb kerekezik a tolókocsijával. – Én azt hallottam, hogy önök is kitűnően muzsikálnak.
– Ne-em igen – vélekedik a körtefejű Picas. – Mé-ég so-sosem ját-szot-tunk.
– Ideje, hogy elkezdjék – tűnődik a kefefrizurás „lepkegyűjtő”, Johann Vogel. – Mindjárt intézkedem.
– Hogy tetszenek az állatok? – érdeklődik Konrád Facsimile mohó tekintettel, sovány arcát egészen beszívja, úgy várja a választ.
– Szé-szé-pek – bólogat Honoré Picas.
– Akarnak önök is ilyenek lenni? Meg akarnak indulni a csodálatos átváltozás útján? Meg akarják ismerni a metamorfózis csodáját? A misztériumot, amely az örökélethez vezet?
Taupicine és Picas bólogat a székeken. Abulda, a török pincér és Omár, a komornyik már hozzák is a francia vendégek farkasbundáit. Taupicine-t és Picas-t felállítják, meztelenre vetkőztetik. Aztán felhúzzák rájuk a farkasbundákat, akár a kezeslábasokat. Taupicine-nek a kezébe nyomnak egy hegedűt, Picas-t az üresen álló zongoraszékhez invitálják. Sabáta a csellót tartó farkashoz fordul.
– Mit játszanak, maestro?
– Újra Beethovent, a D-dúr szimfóniát. Még gyakorolnunk kell. A farkas int a vonójával, akár egy karmesteri pálcával. Iszonyú cincogás, kaotikus hangzavar tör fel a zeneszerszámokból. A farkasbőrbe bújtatott Picas ráborul a zongorára, a könyökével veri a billentyűket Taupicine hegedűjének vonója becsúszik a lantot tépő medve hónaljába, a francia mérnök hörögve próbálja kiráncigálni onnan.
– Megy ez, uraim! – tapsol Konrád Facsimile, beesett arcával úgy vigyorog, akár egy elégedett halálfej.
Tovább harsog a zenei káosz. Egyszer csak a „bácskai földbirtokos” a zenekar felé karikázik.
– Gyönyörű volt, uraim. De kérhetek most egy egészen másfajta zenét? Megkérhetem Honoré Picas urat, hogy zongorázza le nekem az új francia harci gáz vegyi képletét? Talán Taupicine úr is írhatná a vonójával. Persze előtte frissítőket szolgálunk fel.
A török pincér hozza is egy tálon a frissítőket Két darab injekcióstűt. Belevágják a hegedűvel tántorgó Taupicine és a zongoraszéken kornyadozó Picas mancsa fölé. A csuklóba, amelyet szabadon hagyott egy-egy helyen a szőrös farkasbunda A zongora előtt ülő Picas kiegyenesedik a széken. Taupicine is elszántabban markolja a hegedűjét.
Omár, a nagydarab komornyik lecsukja a zongora fedelét, jókora papírt tesz a koporsószerű fedélre. A ceruzát Picas markába nyomja. A pódium sarkán ücsörgő farkas csellóján felcsendül a Beethoven-dallam. Csengő szoprán hangján Sabáta énekli is a szimfóniát.
„Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít, testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.”
Konrád Facsimile Picas mellé lép, mereven nézi a farkasálarc két keskeny lukát, a szemét. Picas felemeli a ceruzát, s írni kezd szaporán: rövidesen szerves vegyületek bonyolult képleteivel telik meg a papíros. Facsimile Picas mellé állítja Taupicine-t. Taupicine átnézi a képleteket, bólint a fejével. A bácskai-földbirtokos összehajtogatja a papírost, eltünteti zakója zsebében.
– Nem így egyeztünk. Ezredes Úr! – Sabáta hirtelen abbahagyja az éneklést, keményen cseng a hangja. – A török szolgálat is igényt tart a képletekre.
– Megkapják róla a fotómásolatot két napon belül.
– Török szolgálat? – Picas Sabátára bámul farkasfejével, az ordas arc mélyéből jön a hangja. – Én francia mérnök vagyok, harci gázokkal foglalkozom.
– Maga nem francia – néz rá megrovóan Facsimile. – És nem is mérnök. Maga egyszerűen farkas. Világos, amit mondok?
– Igen, farkas vagyok – hanyatlik le a zongora fedelére Picas szőrös feje.
– Maga micsoda? – üvölt rá a hegedűjét markoló másik farkasra Facsimile.
– Farkas. Én is farkas vagyok – Taupicine egy kicsit gondolkodik, aztán hozzáteszi. – Francia farkas.
– Nem francia farkas, csak egyszerűen farkas. Muzikális farkas. Önök, medvebarátaim, kitűnően játszottak – fordul a tamburás és a lantos barnamedvéhez. – Megérdemelnek egy kis felfrissülést. Igazi felfrissülésben, újjászületésben lesz részük, megígérhetem.
Abulda és Omár lerántják a két medve bundáját. Feltűnik a bolgár Pirinkónak, a Monte Maggiore hegyi kalauzának elcsigázott, semmibe meredő arca. A másik bunda alatt a görög osztrigaárus, Papadopulosz rejtőzött, ugyancsak nem jószántából. A lepkegyűjtőt alakító Walter Balthazár megrántja a csengő zsinórját. Pár perc múlva terepszínű ruhát viselő szőke férfi lép be, két vastag rudat és kötélcsomókat cipel a hóna alatt Abuldával és Omárral hozzákötözik a bolgár és a görög ügynökök meztelen testét a rudakhoz. A csuklójuknál és a bokájuknál fogva.
– Egy kis fürdés sohasem árt – vezényel a cingár, horpadt arcú Facsimile. – A farkas urak megtisztulnak a medence vizében. A két farkas viszi Pirinko medvét! – mutat Picas-ra és Taupicine-ra. – A róka úr és a csellózó ordas pedig lesz szíves Papadopulosz medvét cipelni.
A farkasok és a róka ellenkezés nélkül megragadják mancsaikkal a rudak végét. Megindul a menet lefelé, a pince felé. Konrád Facsimile megy elől, mutatja az utat. A két farkas viszi mögötte Pirinkót. A Monte Maggiore langaléta, lecsüngő fejű hegyi kalauzának rángatózik a rúd alatt az ádámcsutkája. Mögöttük Papadopuloszt cipelik; a rúd elülső végét a róka fogja, a hátsó felét pedig a csellózó ordas. A vendégsereg némán kíséri őket még az Ezredes is utánuk gördül a tolókocsijával, a lépcsőkön Omár és Abulda segít neki. Papadopulosz lecsüngő feje irányából is motyogás hallatszik. Sabáta lehajol, hogy értse mit motyog a görög.
– Fü… röd… ni… pan… csikálni…
Saski gróf szerelmi őrületének föld alatti birodalma mellett van egy másik pinceterem is odalent. Az ajtaja nyitva, kisebb úszómedence tárulkozik fel a pinceteremben. Lépcső vezet a medencébe, az elöl haladó két farkas megáll egy pillanatra a lépcsőkön a rúdon cipelt utasával.
– Fürödni! – vezényel Facsimile. – A farkasoknak is jót tesz a fürdő!
Taupicine lelép az utolsó lépcsőről a szürkésfehér, zavaros színű folyadékkal teli medencébe. Azonnal elmerül bundástól a sósavban, a rúdon rángatódzó meztelen Pirinkót s a rúd végét fogó, szintén ordasbőrbe öltöztem Picas-t is magával rántva. A két ordasbundás és a rúdra kötözött Pirinko eltűnik a szúrós szagú sósavban; a két farkas már rég elengedte a rudat lebegnek a maró enyészet vizében.
A másik rúd elejét cipelő, a lépcső előtt megállt rókából artikulálatlan üvöltés tör föl. Egy ideig nem lehet érteni, mit üvölt aztán a kísérő hóhérok mégis megértik a rókaszáj odvából előtörő szavakat.
– Filippo! Segíts, Filippo!
Filippo Ferrari gróf sápadt arccal bámul a rókabundásra. A zakója belső zsebéből előrántott késsel felmetszi a rókafej-álarcot A széthasadt szőr mögül Ventura gróf halálverejtékben úszó arca tűnik elő. Ebben a pillanatban azonban a rúd végét markoló ordas lök egy nagyot a rúdon. A rókabundás Ventura gróf rázuhan a lépcsőre a rúdon lógó görög ügynökkel együtt Az ordas lehajol a lépcső legfelső fokán, megint megragadja a rúd végét. Hatalmasat taszít vele a sósavval teli medence szintje előtt fetrengő Venturán. Közben Papadopulosz rúdra kötözött meztelen teste is csúszni kezd lefelé. Ventura arca már pár centiméterrel a sósavszint felett van, rókakörmével próbál megkapaszkodni a kőben. Az ordas megint felemeli a rúd végét Papadopulosz rángatódzó testével együtt s behengergeti az üvöltő rókát, Ventura grófot a fehéresszürke, zavaros színű folyadékba, a sósavban lebegő Pirinko és a két farkasruhás mérnök teteme mellé. Most már Papadopulosz feje is belelóg a sósavba, az ordasbundás belerúg a testébe; a görög ügynök is eltűnik a sósavban a rúddal együtt.
Az ordas fellépdel a lépcsőn, letépi magáról a farkasbundát Schumann, alias Pierre Rombole rejtőzött a csikaszruha alatt.
– Carlónak miért kellett meghalnia? – Ferrari gróf a medence szélére rogy, két karjával támasztja magát úgy hány bele a sósavba, miközben az alatta úszó, foszló arcú barátját nézi.
– Ventura gróf áruló lett. Köpött – az Ezredes hangja kurtán pattog a tolókocsiból. – Elégedjen meg ennyivel, barátom.
Hermina szobájában fekszenek mindketten a széles ágyon, odalent a főszárny földszintjén. A hold fényes sárga pofája rájuk vigyorog az éjszaka sötét áthatolhatatlan masszájából, csak a park felől jövő apró, gonosz neszek verik fel a démoni erőket újra meg újra felszabadító éj várakozó rezzenéstelenségét.
A folyosó felől surranó léptek hallatszanak. Violetta körmének Hegye barátnője karjába vájódik a félelemtől.
– A banya – suttogja. – Az alvilági rém. A múltkor azzal kérkedett, hogy már Bécsben is használta a halálszert. Egy éjszakai kávéházban.
– Istenem – suttog vissza Hermina. – Vajon meg tudtuk téveszteni? Elhitte, hogy hat ránk az idegméreg?
– El kellett hinnie. Eddig mindenkire hatott.
– Ha Flambár nem tenyészti ki azt az indián gyökeret az üvegházában, már rég végünk lenne. A kertész mindent tudhatott. Ez a gyökér volt az ő védekezése.
– Mégis meghalt. Váratlanul eltűnt Csak azt nem értem, ha mindent tudott, miért nem hagyta itt a birtokot korábban?
– Talán a lánya miatt. Flávia szerelmes lett Cavallini őrgrófba.
– Mindenki meghalt – Violetta felül a sötétben rettenetében. – Drága Jules. Őt is megmérgezték. Ugye sikerülni fog, Hermina? Nem élem túl, ha Jules Miryade is a többiek sorsára jut.
– Nekünk az a szerencsénk, Viola, hogy Saski őrült szerelme olyan, mint egy erdőtűz a dzsungelben. Nem lehet eloltani. Már rég nem élnénk, ha Saski kiábrándult volna belőled.
– Sejtenek valamit. Ugye, Hermina, sejtenek valamit? Különben miért kellett volna Angela Parmelának helyettesítenie engem, amikor Jules-ék megérkeztek?
A folyosó kövét karistolja valami. Mintha egy állat karmolná patájának körmével a követ.
– Hallgatózik – suttog megint a sötétben Violetta.
Résnyire nyílik az ajtó. Fény vág be a folyosóról. Lehunyt pilláik résén át látják a fekete kendős öregasszonyt. Sárga, pergamen-szerű a bőre, fonnyadt szája olyan vékony, hogy szinte nem is látszik a kikandikáló, agyaras fogak mellett. A banya hatalmas virágcserepet tart a kezében.
Milliméterről milliméterre, nagyon-nagyon lassan fordítják el a testüket, egészen addig, amíg arcuk rá nem tapad a párnára. A rém talán nem vette észre a követhetetlenül lassú mozgást. Megáll az ágyuk mellett, a halálvirág kelyhét feléjük fordítja. A homályban is látják a polipszerű virág sárga szemét. Mintha őket nézné, miközben hódítóan vad illatot lövell feléjük.
A banya kisurran a folyosóra. Hermina zsebkendőt szorít az arcára, úgy hajol le az ágy alá rejtett gyökérért Mindketten rágják az indázó indiángyökeret, amely ellenanyagot visz be a szervezetükbe az idegméreg ellen. Elsurrannak a tágas konyha mellett. Lujza néni, a szakácsnő kék folyadékban úszik hatalmas akváriumban. Teste kocsonyás, amőbaszerűen duzzadt az elkocsonyásodott szövetek között alatt látszanak a vérpályák kék erei.
A monstrum konyhának két bejárata van a folyosóról. Már a második ajtó vonalánál járnak, amikor kivágódik az ajtószárny. A banya vigyorog rájuk, hosszú konyhakést tart a kezében.
Rohannak visszafelé. Hermina megáll a másik konyhaajtónál, belöki Violettát is. A banya is robog utánuk a folyosón egy kamaszlány fürgeségével. A több teremből álló konyha első helyiségében megállnak. A tűzhelyen óriás kondérban fortyog valami. A kemence mellett van egy kis vasajtó. Hermina kétségbeesetten megrántja, nincs bezárva. Laboratóriumba, kígyózó csövek, barna, jódsárga, és rozsdavörös folyadékokkal teli lombikok közé zuhannak be. A banya utánuk csörtet a késsel. Most nyitja a vasajtót Hermina felmarkol egy barna masszával teli kicsiny tégelyt letérdel a csövek mellett s a feléjük rohanó banya arcába zúdítja a barna pépet.
A banya mozdulatlanná merevül. Aztán elkezd nagyon lassan forogni a saját tengelye körül, a kést kiejti kezéből. Hermina és Violetta gyűlölettel nézik, Hermina fojtott hangon megszólal, közelről sziszegi a rém arcába.
– Vissza, a konyhába!
A fekete kendős banya elindul előre. Hermina a fortyogó, hatalmas fazékra mutat.
– Tegyél elé egy sámlit!
A banya holdkóros mozdulatokkal engedelmeskedik. Odahúzza a sámlit a magas tűzhelyen fortyogó fazék mellé.
– Állj fel rá!
A banya teste remeg a sámlin. Hermina megint megszólal.
– Ég az arcod a láztól! Az egész fejed tüzel a láztól! Csillapítsd le a hideg vízzel! Nyomd a fejed a fazékba, a jó hideg vízbe!
A banya hirtelen belenyomja a fejét a fortyogó fazékba Mintha a sámli egy trambulin lenne, ahonnan fejest lehetne ugrani a medencébe. A fortyogó folyadék masszája által tompított üvöltés felhörög a fazék mélyéről, egyetlen hörgés, amelyet nem követ más hang. Az előrebukott banya feje vállig bent van a fazékban. A fazék pereme tartja a vállát, nem engedi lebukni a sámliról.
Hermina felmarkolja a konyhakést a konyha kövéről. Felrohannak a lépcsőn, Jules Miryade szobája felé tartanak Az emeleti folyosót nem őrzi senki, a francia férfi szobája sincs bezárva. Jules Miryade sápadt arccal fekszik az ágyon, meleg, gesztenyebarna szeme tompa fényű, zavaros most pupillája tágulni-szűkülni látszik a sugaras fényvesszőcskék közepében. Violettára bámul a szépmetszésű férfiarc, de lehet, hogy meg sem ismeri őt. Hermina szétfeszíti az érzéki szájat. Violetta a férfi fogai közé csúsztatja az indiángyökeret.
– Harapjad, édes Jules! – könyörög Violetta, sejti, hogy jelen állapotában a férfi minden felszólításnak engedelmeskedik. Jules Miryade távolba merengő arccal rágja a gyógyító gyökeret, valahogy úgy, mint aki nincs is tudatában annak, mit is cselekszik. Violetta hevesen pulzáló szívvel nézi közben az arcát. Megtörténik a csoda: megszűnik a szembogár ritmikus tágulása-szűkülése, már fényesedik, tisztul a szivárványhártya is, az arcába vér szökik, az orrcimpák sem remegnek szimatolóan.
– Violetta! – néz a fiatalasszonyra Jules. – Mi történt velem?
– Elkábítottak Jules. Különleges idegméreggel. Olyan emberek mérgeztek meg, akik valószínűleg valamilyen titkos szolgálatnak dolgoznak. A barátaid mivel foglalkoztak?
– Harci gázokkal – ül fel az ágyon rémülten a fiatalember. – Hol van Maurice és Honoré?
– Meghaltak. Jules. Megölték őket. El kell tűnnünk innen azonnal. Tudsz járni?
– Már jobban érzem magam. Hogy vártam erre a találkozásra. Violetta!
– Én is régóta várok rád, Jules. Úgy érzem most, amióta megszülettem, rád vártam.
Ujjhegyek keresik egymás száját, szemét. Tapogatódzó ujjhegyek, a szerelem idegvégződései. Ajak simogat szájat, szájak érintenek szemeket Hermina gyöngéden az ajtó felé húzza őket.
A behúzott ajtó résnyire nyílik, mielőtt Hermina lenyomná a kilincset. Saski gróf eltorzult, gyűlölködő arcából szisszen ki valamilyen érthetetlen szó az ajtó résében. Aztán Saski üvöltve hátrál a folyosón, s most már értik is az üvöltését.
– Mégis! Mégis meg kell tennem! A halálba ölellek, Violetta! Ott már csak az enyém leszel! Csak én fogom becézni a testedét! Nem fogsz emlékezni senkire sem! Csak engem fogsz látni az örök sötétségben!
Már a folyosón rohannak ellenkező irányba. A katonazubbonyos, kövér Omár bukkan föl a kanyarban. Megtorpannak. Hermina Violetta és Miryade mögé ugrik a késsel. Omár eléjük lép, csodálkozva bámul rájuk.
– Nem kaptatok elég adagot, báránykáim? Sürgősen pótoljuk a mulasztást.
Ebben a pillanatban Hermina hosszú konyhakése kiszisszen az egymás mellett álló Violetta és Miryade dereka között. Csak a hegye szalad Omár gyomrába. Omár a kés pengéjéhez kap, de Miryade már markolja és tolja előre Hermina kést szorító kezét. A kés pengéje legalább öt centit halad előre. Omár keze lehull a pengéről; Miryade most már markolatig nyomja a török gyomrába a kést. Kirántják a folyosó kövén fekvő, üvegesedő szemű hulla testéből a konyhakést, lefelé futnak a lépcsőn. A park felé nyíló kapuban nem áll senki. Berohannak a dzsungelszerű őstenyészet bokrai, fái közé.
Saski gróf kirántja Angela Parmela szobájának ajtaját a színésznő az ágyán fekszik meztelenül. Violetta csigás haját utánzó parókában.
– Megcsaltál, szuka! – Saski karvalyorra legörbül a szenvedéstől, szájából habzó nyál csorog lefelé.
– Megőrültél, Albert? – Angela rémülten felül az ágyon, de rángatózó arcával Saski már ott áll előtte.
– Figyelmeztettelek, Violetta! A füledbe kiáltottam, hogy csak az enyém lehetsz! És ha nem leszel elevenen az enyém, akkor az enyém leszel holtan!
– Mit csinálsz? Hagyjál, kérlek! – Angela hasztalanul próbálja lecsavarni a torkára fonódó ujjakat.
– Az enyém leszel az örök sötétségben – suttog Saski gróf eszelősen. – Egyetlen szerelmem, Violetta!
– Én Angela Parmela vagyok… – a színésznő csak ennyit tud kipréselni a torkán.
– Violetta vagy. Halott márványtested mindjárt hozzám fog simulni engedelmesen.
– Ange… la… va… gyok – hörgi a színésznő, mikor egy pillanatra enyhül nyakán a szorítás. – Te is tudod!
– Violettám! – az őrült médium vasmarka újra szorít Angela Parmela szemei kidüllednek üregeikből. – Most lettél végleg az enyém!
Angela Parmela szeme fennakad. Fekszik mozdulatlanul, nyakán a lila, halálos pánttal. Saski gróf föléje hajol, megsimogatja az arcát.
– Bocsáss meg, Angela. Tudom, hogy nem Violetta vagy, csak Angela Parmela. Nem vagyok örült. Bocsáss meg nekem, Angela. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam Violettát megölni. Meg kellett volna tennem, de képtelen voltam rá. De egyszer még ölnöm kellett utoljára. Úgy járkáltam a szobámban, mintha kétfelé feszítené a testemet valami. Meg kellett szabadulnom ettől az őrjítő nyomástól! Ettől a feszítéstől! Te haltál meg Violetta helyett Te, a hasonmása. És én megkönnyebbültem.
Saski gróf leveszi a falról a keresztet, Angela Parmela halott keblei közé rakja. Némán térdepel a holttest mellett.
Marianne Vallée és Michel Laçon már jóval odébb kikapcsolták a csónak motorját. Egy darabig még csendben eveznek a nappal szemben, aztán leereszkednek a csónak mellett az Adria kék vizébe. Vízhatlan zsákjaikat viszik magukkal, karjuk közé szorítják őket, úgy úsznak apró mozdulatokkal a murénatelep hálója mellett. Amikor elérik a sziklapárkányt, amely felett a várkastély függőleges fala szökken felfelé, Marianne rááll Michel vállára a vízben. A zsákból kihúzza a kalapácsot és a cöveket, a kötélcsomót ráhurkolja a derekára Az üres zsákot behajítja a vízbe. Rést keres a sziklapárkányon, beveri a kalapáccsal az éket. Rátámaszkodik kezével az ékre, mellette beveri a másikat is. Eléri a sziklapárkány tetejét, a függőleges téglafalba üti a következő éket, ráköti a kötél végét, ledobja Michelnek. Már a fiú is ott liheg mellette a sziklapárkányon, Marianne beveri felül a soron következő ékeket is, az alsóra rááll, így halad kínlódva egyre följebb. Amikor eléri az alagsori ablakot, megint megköti a kötél végét és ledobja Michelnek. A fiú is felhúzza magát a közben kifeszített ablak párkányáig.
Az alagsor folyosóján ég a lámpa. Lépcső vezet a pincébe. Michel kérdőn Marianne-ra néz, a vörös hajú nő a pince mellett dönt. A pincefolyosóról hatalmas terem nyílik. Ki van tárva az ajtaja. Medencét látnak, s a következő pillanatban megpillantják a foszló arcú holtakat; lebegnek a szúrós szagú sósavban. Marianne előveszi Taupicine, Picas és Miryade fényképét. A sósav azonban gyilkos munkát végzett: a lemart húsú arcokat szinte lehetetlen azonosítani. Két arcot mégis felismernek a sósavban lebegő hullák közül. A szürke, szőrös farkasbundához hasonló prém már széthasadt, amellyel az egész testüket borították be érthetetlen módon; alatta látszik a foszlani kezdő, de még felismerhető arc. A sósavból Picas és Taupicine bámul rájuk, szájuk nincs, csak fogsoruk, az orruk is lemart heg csupán, csak az arcuk egy része maradt meg darabosan s a szétrohadt farkasálarcból kicsüngő hajuk; lebegnek a sósavban, s a két francia hírszerzőre vigyorognak, mint az alvilág ordasai.
– Picas és Taupicine… – mormolja Marianne, s gyilkos düh lobban a szemében. – Taupicine-nek feltűnően széles arccsontja van a képen, Picas-nak pedig körtefeje. A másik három holttest közül valamelyik Jules Miryade. szerintem.
– Hiába nézzük őket, teljesen felismerhetetlenek – Michel keresztet vet honfitársai holtteste mellett, Marianne követi a mozdulatot.
Lépteket hallanak a pincefolyosó felől. Az ajtó melletti falhoz tapadnak két oldalról. Abulda, a sovány, kopasz ügynök kukkant be a pinceterembe, browningot szorongat a kezében.
Marianne elhajítja a kését. Beleszalad a penge a török füle alatt a nyakba. A vörös nő lehajol a kőre zuhant férfi mellé, kirántja füle alól a kést s egy metszéssel elvágja a torkát. A hullát elhúzzák a medence széléig, s berúgják a sósavba.
Nesztelenül lopakodnak a pincefolyosón. Egy ajtó mellett kaparászó hangot hallanak. Benyomják az ajtót, bal kezükben revolver, jobb kezükben kés, a revolvert csak akkor akarják használni, ha nincs más megoldás.
Hatalmas fotográfiák a pinceterem falán. Az égő kristálycsillárok fényében a tükörből is visszaverődnek a képek. Ugyanannak a szép, fiatal nőnek a fotográfiái. S a három sorban elhelyezkedő életnagyságú bábok is az ő arcát és alakját mintázzák. Óvatosan mennek előre a bábuk sorsfala között, az őrület birodalmában. Patkány rohan át a bábuk lábai között Talán csak a patkány neszét hallották az előbb.
– Fel a kezekkel! – rekedt hang dörren váratlanul rájuk. – A hátuk mögött állok, ne próbálkozzanak semmiféle trükkel!
Marianne és Michel megáll a női bábuk sorfala között A hátuk mögül jött a hang, kétségtelen.
– Dobják le a fegyvereiket azonnal! Különben szitává lövöm magukat!
Marianne érzékeny füle felismer valami bizonytalanságot, valami hamisat a hangban. A revolverét ledobja, de a kést a jobb markában tartja. Hirtelen megfordul. Michel már elhajította a fegyvereit.
A titkosszolgálat által készített fotográfiák alapján megismeri Saski grófot Filippo Ferrari gróffal együtt fényképezték le őket Abbáziában. Saski Albert most ott áll velük szemben, browningjának csöve rájuk szegeződik.
– Dobja el a kését is, kisasszony! – Marianne finom füle megint kiszűri a félelem felhangjait. – Dobja el, nagyon kérem, mert mindkettőjüket lelövöm!
Marianne jobb kezében lazán lóg a kés. Egy másodperc, míg felemeli, egy másodperc, míg Saski torkába hajítja. Saski előbb lövi le.
– Dobja le a kést! – ismétli meg a parancsot a gróf.
Marianne lép egyet előre. Saski nem lő. Ellenben gyorsan megszólal reszkető, fuldokló hangon.
– Ne jöjjön közelebb! Én nem akarok ölni. Én elvégeztem, amit kellett! Többet nem tudok ölni. Nem tudok ölni. Ne jöjjön közelebb…
Marianne kése kirepül. Beleáll Saski torkába. A gróf belekapaszkodik a mellette álló Violetta-bábuba. Lassan lecsúszik a fűzőt, csokros harisnyakötőt, selyemharisnyát viselő bábu teste mellett a földre. Már a bábu lábát karolja, a bábu meginog, ledől a kőre.
Marianne és Michel döbbenten nézik a látványt Saski gróf a bábu lábát karolja, a torkából kilóg a kés nyele, de szájával még érinteni szeretné a női lábat utolsó erejével. Vér bugyog Saski torkából, de szája megindul a bábu harisnyás lába felé, csak a kicsusszant nyelvének hegye éri el a harisnya selymét, Saski teste egy utolsót ráng, aztán mozdulatlanná dermed a földön.
Michel lehajol a földön heverő browningért.
– Nem értem. Meg van töltve.
– Csak egy magyarázata lehet – néz rá Marianne. – Saski gróf médium volt. Az idegméreggel történt kísérletek médiuma. Láttam a félelmet a szemében. Nem mert rám lőni. Képtelen volt minket kinyírni. Mert sosem gyilkolt életében. Kivéve persze azokat a gyilkosságokat, amelyekre médiumként kapott parancsot.
Marianne kirántja kését Saski gróf torkából. Lépteket hallanak a pincefolyosó felől. Elrejtőznek a Violetta-bábuk mögé. Filippo Ferrari gróf áll az ajtóban. Ferrari bepillant a bábuk közötti folyosóra, nem veszi észre őket Jobbra kopognak léptei. A medence felé tart. Hang nélkül lopakodnak utána, a szakállas gróf a medence szélén áll, egy sósavban lebegő, foszló húsú hullát bámul mereven.
– Isten veled, Carlo – suttogja. – Én nem tehetek semmiről.
Marianna macskaléptekkel közeledik Ferrarihoz. Közvetlenül mögötte szólal meg.
– Ugrás, barátom a medencébe!
Ferrari üvöltve fordul meg. Marianne emeli a kését. Ferrari hátrál a kés elől, megbotlik a medence peremében, egyik lába becsúszik a sósavba. Marianne utánanyomul a késsel. Az üvöltő Ferrari könyökre esve próbálja kirántani agyonmart lábát a sósavból, a vörös hajú nő taszít egyet a férfi homlokán, Ferrari hanyatt zuhan a sósavba.
– Ezt rosszul csináltad, Marianne – izzadságcsöppek gördülnek alá Michel homlokáról. – Hang nélkül kellett volna megölnünk. Mi lesz, ha meghallották az üvöltését? A francia mérnökök borzalmas halála miatt elragadott a gyűlölet téged.
Marianne némán bólint Aztán hozzáteszi.
– Igazad van. Most már jobb kézbe a revolvert!
Mennek előre a pincefolyosón. Felkanyarodnak az alagsorra. Hirtelen végigsüvít a folyosón valami. Gyilkos szél fúj, barna ködgomolyag száll, terjeng szét az alagsorban. Marianne megtántorodik, Michel térdre esik.
– Nem vettük fel a gázálarcot – hörög Michel.
Azokon van gázálarc, akik közelítenek feléjük. Elveszik fegyvereiket végighúzzák testüket az alagsoron. Aztán a lépcsőkön s a park kavicsán. Becipelik őket egy üvegházba, furcsa, polipszerű növények közé. Kannákból benzint locsolnak szét az üvegházban.
Walter Balthazár leveszi gázmaszkját. A többiek is. Bekarikázik az üvegházba tolókocsijával az Ezredes is.
– Ugye mondtam, kisasszony, hogy más körülmények között fogunk találkozni rövidesen?
A benzint még nem gyújtják meg, de Marianne Vallée mégis ropogó lángokat lát. Lobognak a lángnyelvek, olyanok akár a betűk, ezt az egy szót formálják ki: NEM.
Marianne Vallée iszonyú erőfeszítéssel feláll. Húzza fel a földről Michelt is. Michel visszaesik, ő is rázuhan. De Marianne Vallée hadnagy mégis felkel a földről, s felrántja Michel Laçont is.
Az Ezredes mereven nézi őket a tolókocsiból. Ott áll mellette Walter Balthazár, Schumann, Sabáta és Facsimile is. És akkor a tántorgó Marianne Vallée énekelni kezd. Először nehezen, akadozva, aztán egyre erősebb, tisztább a hangja. A Marseillaise-t énekli.
– Gyújtsátok meg a benzint! – üvölt az Ezredes; s kifelé tolat a kocsijával.
Már Michel Laçon is énekel. Ropog a láng, a valódi tűz, Balthazár behajtja az üvegház ajtaját.
Ropog a láng. de bentről egyre harsányabban szól a Marseillaise. A füstön és a lángokon át.
Ellenünk tört a kény uralma
Vérben áztatja zászlaját
Vérben áztatja rút zászlaját
Halljátok már, küldi a zsarnok
Vad, bősz, ölni kész rab hadát
Letörnek népet és hazát,
Bosszút állnak ifjon s gyönge lányon,
Hajrá, fegyverbe hát
Ma harcba hív hazánk
Csak jöjj, csak jöjj
Öntözze hát
Rút vérük a határt.
Lángok törnek föl a kertészházból, olvad az üveg. Abbamarad az ének. Az Ezredes maga elé dörmögi a tolókocsiból.
– Jó katonák voltak.
– Megbízhatóak ezek a masinák? – Kánya őrnagy a reflektorokat és a kábelek fekete kígyóit vizslatja a fogyó hold gyönge fényében.
A magyar katonai elhárítás hadnagya bólint. Emberei kúszva ügyködnek körülötte a magas fűben. Valamennyien gázálarcban vannak. Kánya csapata is.
Izabella, Mirella és Lecoque három katonával együtt a jeladásra várnak, ők majd akkor kelnek át a várkastélyt félkörben ölelő patakon. Paul Lecoque, a párizsi rendőrkapitányság főfelügyelője Pierre Rombole személye miatt ragaszkodott ahhoz, hogy katonai értelemben is részt vegyen az akcióban.
Kánya, Charlotte, Beáta és Ella feladata speciális. Nekik kell az idegméreg-fecskendőket kezelő török ügynökök hátába kerülniük.
Kánya Győző és Charlotte de Perella megkezdik fekete színű katonai vászonöltözékükben az átkelést. Száz méterrel odébb Beniczky Beáta főhadnagy és Schmidt Ella ereszkednek alá hangtalanul a patak vizébe. Mind a négyen pontosan tudják, hol van a két fecskendő, kúszva kerülnek a török ügynökök hátába.
Odaát felvillannak a speciális katonai reflektorok. A fénykévék olyan erősek, hogy átvágnak a tamariszkuszbokrok fátyolos lombjain, a mögöttük rejtőzködő török ügynökök belevakulnak az iszonyú fénybe. Kánya Győző és Charlotte de Perella azonnal rávetik magukat a törökökre. Kánya kése belefúródik egy párnás hátba, Charlotte a tenyerét használja. A tarkón vágott férfi rárogy a tamariszkuszbokorra, a márkinő tenyerének éle még egyszer lesújt a tarkó alá, eltöri a nyakcsigolyát.
Beniczky Beáta és Schmidt Ella is hangtalanul dolgoznak száz méterrel odébb. Bea kést hajít a fűben hasaló férfi szíve alá. Ella fúvócsövéből mérgezett nyíl röppen ki. Az egyik török még él, hörögve, vért hányva próbálja a hátából kirántani a kést. Beniczky Bea segít neki, kihúzza előzékenyen a pengét, s fültől fülig elmetszi vele a török ügynök torkát.
A reflektorok már kialudtak. A patak várkastély felé eső partjának mindkét irányából vad csörtetés hallatszik. Német és török ügynökök rohannak a pár másodpercig égett reflektorok fényforrásai felé. Az éjszakába újra belehasítanak a reflektorok kévéi. Megvilágítják a rohanó ügynököket A gázmaszkos Kánya és Beáta két oldalról beindítják a fecskendőket. Jódsárga színű permetlé zúdul a gázálarc nélkül futó ügynökökre. Kánya és Beáta vigyáz, hogy ne adagolja túl az idegmérget csak éppen hogy megkóstoltassa a törökökkel és a németekkel.
A fegyveres férfiak már támolyognak az idegméregtől. Némelyik térdre rogy a fűben, valamelyik mereven áll egy helyben, van aki cikcakkban tántorog, akár a részegek. Izabella, Lecoque és Mirella az egyik csoport hátába kerül. A másik irányból a három magyar katona fegyverezi le az ügynököket. Összesen nyolcan vannak. Egy kupacba terelik őket Kánya mereven figyeli az ügynököket a gázmaszk üvege mögül. Zseblámpával pásztázza az arcukat.
– Elindultok a kastély felé. Világos, amit mondok?
– El-elindulunk – dadog az egyik német.
– Te egy fényszórót viszel legelöl! – kiált Kánya a németre. – Ismételd meg, amit mondtam!
– Fé-fényt viszek. Fé-fényes vagyok – válaszol a német engedelmesen.
– Itt vannak a puskáitok! – Kánya kiosztja közöttük a mannlichereket amelyekből közben gondosan kiszedték a töltényeket. – Gázmaszkot is kaptok! Indultok a kastély ellen!
Levetkőztetik a foglyokat. Fekete katonai ruhákba öltöztetik őket. Gázmaszkot húznak a fejükre.
– Indíts! A kastély ellen! – vezényel Kánya. – Fél méteres távolságban kövessétek egymást!
Megindul a mannlichereket lóbáló gázmaszkos menet. Elöl a német ügynök tántorog a kisebb méretű, hordozható fényszóróval. A katonai elhárítás emberei a kavicsos út melletti bokrokból görgetik utánuk az akkumulátoros kocsit. A kastély ablakaiból lehetetlen észrevenni, hogy a hordozható fényszóró kábele oldal irányban, a bokrok felé kígyózik el.
A kerek fényszóró maga is úgy remeg, tántorog, mint egy napgolyóbis az űrben, amely az idejét leszolgálva most készül éppen felrobbanni. A fénykéve hol az oldalszárny ablakait világítja meg, hol felkúszik a négyszögű bástyára. Kányáék csapata és a katonai elhárítás emberei a park őstenyészetének bokrai, fái között kúsznak előre két oldalt, puskáikból keményen tüzelnek a falakra és a sötét ablakokra.
Felvillan a torkolattűz a várkastély ablakaiban. Csörömpöl az elöl haladó német kezében a reflektor, ő maga is végigzuhan több golyótól szaggatott testével a kavicson. A mögötte haladó gázmaszkos, puskás ügynökök azonban továbbtántorognak előre. Újabb puskalövések dörrennek odaföntről. Két ügynök végigvágódik az úton. A többi csak tántorog előre, mintha erjedő gyümölcsöt befalt, berúgott libák topognának egymás mögött. Már elérik a várkaput, egyet még kilőnek közülük felülről. Négy gázmaszkos azonban már betántorgott a kapun.
Kányáék megvárják, amíg elhallgatnak a fegyverek, s akkor rohamozzák meg a bokorsor mögül a kaput. De eszük ágában sincs követni a főépület felé tartó gázmaszkosokat; várnak a négyszögű bástya csigalépcsőjén.
A négy gázmaszkos közül kettő már elhagyta puskáját. A másik kettő még szorongatja, az egyikük a csövénél fogva tartja a mannlichert, a puska tusát próbálja előreszegezni. Golyók süvítenek el mellettük. Aztán újabb dörrenések: az elöl botladozó ügynököt szinte cafatokká tépik szét a lövedékek.
– Várjatok! – üvölt rá a tolókocsiból az Ezredes az újabb lövésre készülődő Balthazárra és Schumannra.
Az Ezredes a furcsa menet elé karikázik. Rájuk világít zseblámpája fényével. A három ügynök nem siet eléje, már menni is alig képesek, inkább csak pörögnek egymás körül.
Balthazár letépi a gázmaszkjukat. Elég egy pillantást vetni az arcukra, s rögtön látják, mi a helyzet.
– Ezek már használhatatlanok – szól hátra az Ezredesnek.
– Azonnal tűnjünk el! – adja ki a parancsot Siegfried Nebelheim. – Facsimile! Magára bízom őket.
A két német testőr hátulról fedezi a kastélyszárny szélső bástyája felé menekülő tolókocsit Walter Balthazár is követi őket.
Csak Konrád Facsimile, Sabáta és Schumann marad a teremben. Facsimile a tántorgó ügynökök elé lép, zseblámpájával belevilágít az arcukba.
– Menjetek fürdeni a medencébe! Piszkosak vagytok. Meg kell fürödnötök azonnal!
A három támolygó ügynök engedelmesen bólint Az alagsor felé vánszorognak. Meg-megcsúsznak a lépcsőkön, gurulva folytatják útjukat. Elérik a pincefolyosót A medence ajtaja nyitva van.
– Te-tenger – nyújtja előre a karját az egyikük eksztatikus arccal, ahogy a medence szürke vizét megpillantja.
– Fürödni – hörög a másik, s ő is belép kinyújtott karral a medence vizébe. – Mások is fürdenek – mutat a sósavban lebegő, szétrohadt hullákra.
– Fi-finom a víz? – kérdezi a harmadik a lépcső alatt lebegő társaitól. Azok nem válaszolnak, csak az egyik bámul rá a sósav által kimart szemüregével, ahogy lassan megperdül a vízben.
A harmadik ügynök is alászáll a sósavba.
– Szúr a víz! – kiáltja, amikor meztelen nyakáról már lemarta a húst a sósav.
Csupasz ujjperecek érnek a szájához. Méltatlankodna, de már nincs mivel, nincsen szája. Csak fogai vannak, azokon keresztül nyel egy pár korty sósavat. Aztán már gégéje és tüdeje sincsen. Csak egy kívülről-belülről megrágott húscsomó, amely követi társait az alvilági áramlatokban.
Lecoque és Izabella átrohannak a sötét vadásztermen. A szomszédos teremből halk nesz hallatszik, olyasféle, mint amikor valaki nagyon halkan behajt egy ablaktáblát. Paul Lecoque és Kolozsi Izabella az ajtófélfához simul a sötétben. Izabella kitapogatja a terem csillárjának kapcsolóját. Lecoque előreszegezi a vadászpuskájának csövét. Már Beáta és Ella is ott áll mögöttük tüzelésre készen.
Kattan a kapcsoló, kigyúl a csillár az ebédlőben. Schumann, az „Adria hegedűse” az ablakpárkányon áll; kívülről behúzta magára az üvegtáblákat, keze kifelé tapogatódzik a várfal irányában.
Mind a négyen az ablakhoz lépnek, vadászpuskáikat Schumannra szegezik az ablaküvegen át. Izabella fordít egyet az ablak kilincsén, az „Adria hegedűse” kint reked a párkányon.
– Ha meggondolta magát, Pierre Rombole, csak szóljon – Lecoque hangja felettébb derűs most. – Szívesen kinyitjuk az ablakot.
Pierre Rombole mintha nem is törődne velük. Iszonyú üvöltést présel ki torkán. Rögtön látják, hogy nem nekik szól ez az üvöltés; Schumann várfal felé tapogatódzó keze vadméhek fészkébe ütközött. A rozsdabarna potrohos, sárga testű bundás méhek már ott röpködnek a feje, arca körül, kegyetlenül beléje marnak. Pierre Rombole kétségbeesetten kaszál a kezével, de a fal üregéből kibolygatott bundásméheket nem tudja elűzni.
– Ha esetleg kinyitnád az ablakot, Izabella – Lecoque olyan halkan beszél, mintha berekedt volna.
– Bízzuk talán a sorsra – válaszol Izabella. – Kijöhet éppen az üvegen át is.
– Bonyolult bírósági tárgyalás lenne ez, az már igaz. S milyen gubancos nemzetközi összefüggésekkel – sóhajt Lecoque, amikor Pierre Rombole a vadméhek újabb rohama miatt elveszti az egyensúlyát, s alázuhan a mélybe.
Kinyitják az ablakot, levilágítanak a meredek sziklákra a zseblámpával. Pierre Rombole sátáni szelleme már csak a tettei következményeivel van jelen a világában, maga a test egy véres rongycsomó a sziklapárkányon.
Zseblámpájuk kutató fénye azonban észrevesz egyéb érdekességet is. Egy tolókocsi gurul a hold gyönge fényében a parkban, három árnyalak kíséri a tolókocsit.
– A park felé menekülnek, Győző! – kiált az ablakból Izabella a négyszögű torony felé.
Mirella és a magyar katonai elhárítás három embere a földszinti helyiségeket járják közben végig. Megpillantják a hatalmas akváriumot, s benne a kék folyadékban lebegő szakácsnőt. Még idejük sincs arra, hogy a borzalmas látvány képétől megszabaduljanak, amikor a konyhából nyíló második, üres teremben felfedeznek két hullát. Boncasztalon fekszik mindkettő meztelenül, az egyik fekete hajú, rendkívül vékony derekú szép nő, a másik középkorú, horpadt arcú férfi.
A folyosó végéről hallják a rohanó lépéseket. Mirella kinéz a folyosóra, s a parkra néző kapu irányába vágtató Izabelláék után.
– Izabella! Te gyere ide egy percre!
Lecoque, Ella és Beáta továbbrohan a folyosón. Izabella már ott áll a hullák előtt.
– Ez Sabáta – fogja meg a kígyótestű táncosnő pulzusát. Megmérgezte magát valamivel. A másik is. Neki sincs pulzusa. Ezt a férfit nem ismerem. De valószínűleg ő az, aki az egész kísérletezést irányította.
Az egész csapat kirohan a folyosóra, a park felé néző kapu irányába. Mikor már eltávolodtak a futó lépések, fiatal török férfi mászik be az üres teremből nyíló kamra ablakán. Injekciós tűket tart a fogai között, az egyik tűt Sabáta vénájába döfi bele, a másikat Konrád Facsimile csuklójába.
A két játékos hóhér felébred tetszhalálából. Sabáta a fiatal török férfira néz.
– Ugye tudod, hogy mi a dolgod?
– A halál – bólint a török. – Vállaltam.
– Csörtess át a parkon, jobbra, Minél nagyobb zajjal. Mi balra törünk ki közben.
A fiatal török lopakodik elől, mögötte Facsimile és Sabáta. Úgy festenek egymás mellett meztelenül, mint filmvásznon a halál és a szerelem szimbólumai.
A fiatal török kitör a park felé. Már egy magnóliabokor mögött hasal, onnan nyit tüzet browningjából a parkot átfésülő magyar katonákra. A katonai elhárítás emberei viszonozzák a tüzet A meztelen Sabáta és Facsimile épp akkor tűnnek el balra a park őstenyészetében, amikor a fiatal török férfi a bokor mögé zuhan: az egyik lövés a vállát érte, a másik golyó a fájdalomtól kitátott szájába fúródott bele. A török ügynök a fűben fekszik holtan a fogyó hold görbe teste alatt: a magnólia virágainak rózsaszín szirmából is a kitátott szájába préselt egy darabkát a puskagolyó.
Az Ezredes a patak partja felé menekül. Két testőre és Walter Balthazár előtte és mögötte lépdel mannlicherekkel. Úgy tudják, a patak partján várakozó motorcsónakban ott ül az emberük. A német ügynök valóban ott van a csónakban, csak éppen nem ül, hanem fekszik. Átvágott torokkal.
Szemből mintha megrezdülnének a bokrok. Aztán fényszóró pásztázza végig a menekülő csapatot. Az Ezredes tolókocsijának karfája ugatni kezd: a kiskaliberű géppuska köpi a bokorra a lövedékeit. A magyar katonai elhárítás egyik embere kizuhan a bokorból, de többen rejtőznek ott, a golyók leterítik az Ezredes testőreit.
Az Ezredes begördül kocsijával a bokrok közé. Balthazár kúszva követi. Ötven méterre lehet innen a kis öböl – latolgatja a verítékben úszó Ezredes. Üldözőik messziről lopakodnak utánuk. Aztán már egyre közelebbről hallatszanak a sötétben a fák, bokrok visszacsapódó ágainak csattogásai. Hangszóró süvít bele az éjszakába. Kánya őrnagy hangja.
– Ezredes Úr! Walter Balthazár alezredes! Reménytelen a helyzetük. Adják meg magukat!
Balthazár felugrik és tüzel a banánfa törzse mögül, de ahogy visszakuporodik a fűbe, a combján találja el egy golyó. Az Ezredes visszanéz a tolókocsiból, hallja Balthazár fájdalmas nyögését. Azonnal eszébe villan Rudolf trónörökös meggyilkolásának ügye, s benne Balthazár szerepe. Balthazár nem erős jellemű ember. Sokszor látta már félni. Hátrafelé csavarja a tolókocsi karfáját: egész sorozatot lő bele Balthazár fűben fetrengő testébe.
Gördül a tolókocsi a parti sziklák felé. Kijut a bokrok közül, a kis ösvény már csak tíz méterre van a sziklák közötti, emberszélességű fjordtól. Fényszóró pásztázza végig az ösvényt. Hátulról és oldalról is.
– Megállni! Ez az utolsó figyelmeztetés! – csattan egy katonás hang.
Az Ezredes továbbgördül a tolókocsival. Golyó süvít a vállába. Azért tovább hajtja a kocsit, s kiveti magát belőle az emberszélességnél alig tágasabb fjordhasadék vizébe.
Kánya Győző már az öböl szikláin áll. A reflektorokat az öböl vizére irányítják a katonai elhárítás emberei. A hálóval elkerített murénatelepre.
Az Ezredes sérült válla ellenére is kijutott az öböl vizére. Jobb kézzel szeli a vizet, balját alig tudja mozdítani. Feje bele-belebukik a vízbe. Tudja, mi vár rá, de nem az ellenfelek golyójától akar elpusztulni. Először a sérült bal vállába harap bele egy kilátott szájú, vámpírfogú szörny. Mintha a golyó szaggatta parányi sebszájat akarná nagyobbá tágítani. Aztán szemből és a másik oldalról is felbukkannak a kitátott szájú murénafejek, s alulról is belemarnak a hasába, ágyékába. Eddig merev lába rángatózni kezd a kíntól. Majdnem egy éve, hogy utoljára mozdult meg ez a láb. Most meggyógyult a sokktól. De az Ezredes már nem tud örülni az érthetetlen csodának. Egyre nagyobb darab húsok szakadnak ki testéből, arcából.
Kánya vár, amíg az Ezredes véres teste eltűnik, elfogy a murénaöböl vizében.
– Rudolf trónörökös meggyilkolásának ügyét sajnos lezárhatjuk – fordul Izabellához és Charlotte-hoz. – Balthazárt cafatokká lőtte az Ezredes, Demoszthenész is halott.
A magyar katonai elhárítás emberei fűszálakkal, levelekkel borított ruhájú, hajú két fiatal nőt és egy férfit kísér Kánya őrnagy elé. Violetta és Jules Miryade karcsú testei egymásba fonódnak, mint az őspark liánjai. Mögöttük Hermina lépdel; megállnak Kánya előtt. Az őrnagy a szerelmeseket nézi, aztán külön Jules Miryade sápadt, nemes metszésű arcát, s lesüti egy pillanatra a szemét.
– Örülök, hogy megmenekült, uram. Ön ugyebár Jules Miryade, francia repülőgép-tervező. S az önök megnyugtató állapotának is szívből örülök, hölgyeim – Kánya kezet csókol a két nőnek.
Keresztülvágnak az iszonyat parkján. Amelyen már nem süvít többé végig a véres sirokkó. Kánya Győző átkarolja Izabella és Charlotte derekát, belesúgja a fülükbe.
– A repülőgép-tervezés mégiscsak más dolog, mint a harci gázok előállítása.
– Azért ez nem egészen rajtad múlott, hogy ilyen finom különbséget tudsz most tenni. Hogy élő és holt foglalkozása között ilyen párhuzamot tudsz vonni – csavar egyet a férje fülén Izabella.
– Jártatok már Albániában? – tűnődik Charlotte de Perella márkinő.
– Ideje lesz oda is elnézni – dörmögi Kánya, s nagyot szippant az ősfák leheletének fűszeres illatából.