Ahogy kihajolt a csúcsíves ablakon - majdnem egy magasságban volt a tornyokkal. Szeme végigvillant a kora őszi napsütésben fürdő Salamancán, s megállapodott a piactéren, melynek árkádjai földhöz szorították az alattuk nyüzsgő hangyaembereket. A fény beárnyékolta hatalmas koponyáját, s aureolát font kopaszsága köré. Lassan megfordult, így elérte társának, a dominikánusnak ujja szegélyét, s őt is az ablakhoz vonta.

- Atyám azt vitatja, hogy az Aranykor végtelen messzeségben fekszik megettünk, olyan messze, hogy néhány fóliánsból még a föld alól előszedegetett kődarabokból tudjuk csak bizonyítani létét... s mindaz, ami itt van körülöttünk - csak siralomvölgyébe illő barbár világ?

- Magister uram, vajon azért értünk volna mi el egy új Aurea Aetashoz, mert Aragon és Castilia most éppen egy nyoszolyában pihen? Vagy mert kegyelmed békésen lovagolhat végig a tengerpartig, anélkül hogy megsarcolnák valamelyik gróf várnépei? Mert a nagy melegek után minden ősszel egybegyűlünk, hogy megkezdjük a tanítómunkát, még nem látom, hogy Augustus világa támadt volna fel ezek között az öreg, piszkos falak között...

- Atyám megszokta az egyházjogban a szabatos formulákat. Én csak gyarló filológus vagyok, s örömömet találom abban, ha új jelenség halomra dönti a teóriáimat... De én most nem akarok kegyelmeddel disputálni, csak azért szóltam, mert ha lenézek innen, látom, mint cserélgetik egymást a diáknépek, ki jön, ki megy a lectiókról... úgy mondják, számuk meghaladja az ötezret, többen vannak már, mint a királyné zsoldoskatonái... Ha ezekre vetem tekintetemet, akkor nem tudok a siralomvölgyéről beszélni, melyet nem frissít az innen kiáradó gyér humanitás. Példaképp... nézze atyám ott, ahová mutatok... ott jön egy apa... kézen fogva hozza cseperedő legényfiát. Bizonnyal olyan kisvárosi hidalgóféle, ő maga talán csak hírét hallotta a betűnek... régi vitézre vall köpenye, kardja is olyan kétkezi... a fiú meg, kinőtt ujjasából... látszik, hirtelen nyúlt meg... a fogadóban bekötik a két öszvért, rajta mindaz, ami ráfér, a testi holmi... de elhozza ide az Universitasra a fiát... látja, atyám, én azt hiszem, hogy mégis ez a kezdete az Aranykornak.

- Magister uram mutat nékem egy esetlen vidékit s a hozzá hasonló fiát, egy ismeretlen medvebocsot. Véges elmém nem méri fel, miként kívánja ezekkel bizonyítani a felvetett tézist?

- ... csak ahogy jönnek... milyen megilletődötten, meghatottan keresgéli az öreg a bejáratot, talán még sohasem járt ekkora palotaházban... A fiú megszeppen, hisz estére egyedül marad azzal a pár arannyal, amelyet az apja tarsolyába csúsztat... Még azt sem tudják, hogy mit lehet itt tanulni, de már a fiú otthon mondja: szeretnék elmenni Salamancába az őszön, s az öregek bólintanak hozzá: menjél... olyasmire gondolnak, hogy tudós is lehet belőle... valamelyik szabad tudomány doktora... Ezért állítom én, atyám, hogy a betű kiszorul a kolostorokból, ahová elrejtőzködött számos évszázadok alatt, s ennyi fiatal közt mi is úgy érezhetnénk talán magunkat, mint másfél évezreddel ezelőtt a római professzorok.

Aelius Antonius Lebrija, a humanista, elhallgatott, a dominikánus visszament deszkaasztalához. A hosszú évek óta folyó vita megint megszakadt. Kopogtak. Valamelyikük »licet«-et mormogott, erre megnyílt az ajtó, félszeg óvatossággal bejött a vidéki, s megette levett baréttal nyurga, villogó szemű fia.

- Isten irgalma legyen kegyelmetekkel, tudós uraim. A nagy udvaron erre utasítottak engem a népek, hogy ide kell kerülnöm, ha az Alma Mater kenyerére szeretném rászoktatni a fiamat...

- Nem kenyér a tudomány, amice...!

A páter belemerült a kódexolvasásba, de Lebrija közelebb ment a jövevényekhez, s mélyen a fiú szemébe nézett.

- Kit tisztelhetünk kegyelmedben, nemesuram?

- Mi Estramadurából jöttünk, Medellin városából. Nekem Martin Cortés de Monroy a nevem, és a királyné csapatában voltam kapitány, míg el nem bánt vélem a betegség, amit felszedtünk a mocsarak között. Én magam ismerem a betűvetést, csak ujjaim bütykösek már ahhoz, hogy gyakoroljam e szép mesterséget. De Hernando fiamat nagyuraim gráciájába ajánlanám, s úgy végezem, mint talán minden atya, amikor arra kéri kegyelmedéket, hogy faragjanak különb embert belőle, mint amilyen ő maga volt.

- Én inkább azt kívánnám a legénynek, hogy legyen olyan derék, igaz ember, mint kegyelmed. Fiacskám, mondd csak, hogyan állunk a latin nyelvvel...?

- Nagyuram, Medellinben tavasszal és nyáron hangosak az utcák, télen meg hamar sötétedik... a szem lecsukódik az olajmécs fényénél. Elöljáróban mondom, hogy elnézését kérjem azért a kevésért, amit tudományban magammal hoztam. A bencés atyák tanítottak betűre és a latin nyelvre. Ha nincsen versbe szedve, elegendőképp értem a textust.

- Milyen fakultásra szeretné adni a fiát, Cortés uram?

- Úgy mondják, hogy a jogtudomány elkeríti a fényes elméket az egyszerű emberek tévelygő gondolatától, így én a jurisprudentiát választanám a fiamnak. Minden többit nagyuraimékra bíznék. Kérem, bánjanak véle érdeme szerint. A többi úgyis az Úristen rendelése.

- Vékonynak látszik a fiú... hirtelen nőtt, bírni fogja-e a diákleveseket?

- Nem kérkedésből mondom, megkövetem... erős fiú, nem rossz fajta, én az ő korában már Apuliában jártam... az anyja meg a Pizarro nemzetségből eredt, mely feles számban adott hősöket és jámbor lelkeket Castiliának... A gyereknek túl sokat meséltem harcokról és fegyverekről... Míg én táborban jártam - neki már hadjáratokon járt az esze, hordozta a szakadozott vasingemet, s pöttön gyerek volt, amikor már meghúzta a számszeríj idegét... Esztendeje meg hallom, engedelmükkel, hogy ezek a sihederek asszonynevekről sugdolóznak, úgy csapnak egymásra, ez náluk a virtus. Mi, a mi időnkben, ebben a korban már portyáztunk, s mórokra lestünk a vízmosásokban... mi másként, vitézi módra hűtöttük le magunkban a vért... de ezek már kedvtelve hallgatják az ördög incselkedéseit... Kemény, erős fiú ez, felnőtt...

- Fiam, tudnod kell, hogy Salamancában nem gyermekjáték a jogtudomány. Sok hónapig kell itt türelmesnek és szorgalmasnak lenned, míg elnyered a baccalaureatusok címét, pedig ez hol van még a doktori kalaptól! Itt nem gyakorolhatod a medellini erényeket, azokat, amikről tiszteletre méltó atyád beszélt. Virtussal nem megyünk sokra, s neked is meg kell tanulnod, hogy a gondolat gyorsabban repül, s néha bizony biztosabban talál, mint a nyílvessző vagy muskétagolyó, befúrja magát a vérted alá is, nem menekülhetsz tőle.

- Isten áldását kérem kegyelmedékre, s nézzék el nekem, hogy nem tudok kellőképp szólani a tudományok csarnokában. Én itt hagyom a fiamat.

- Az Úr kegyelmedet is megsegítette eddig. Ép értelmet s moralitást adott. Reméljük, nem fogunk csalódni a fiában, gondunk lészen rá.

Amikor halk dicséretekkel kimentek, a fehér kámzsás hátrahúzódott a dolgozóasztal mögé, lapozott a fóliánsokban. Lebrija ott maradt az ablaknál, és kinézett, aztán mintha magának beszélne, mondta:

- Úgy jönnek, mintha ez valami bűvös kastély lenne... maguk sem tudják, mit akarnak, csak hozzák a fiaikat, egyszerűek és faragatlanok, ezt érzik, s azt hiszik, mire kilépnek a szemben levő kapun, már nagy emberek lesznek... tudományosak és bölcsek...

- Miért foglalkozik kegyelmed épp ezzel az esettel? Naponta registrálunk az anyakönyvben ilyenforma fiatalokat...

- Olyan csillogó tekintete volt ennek a gyereknek. Ahogy rám nézett, nem sütötte le a szemét, megmarkolászta tőrét, mintha már lovag lenne... a hangja is szép volt, tiszta, dialektális formák nélkül beszélte a castiliai nyelvünket... Az öreg inkább olyan házőrző komondorféle, aki összerakja garasait, hogy legyen a fiúnak koszt-kvártélyra meg ruhára az iskolában... de a fiúnak volt valami a tekintetében...

A pap lapozott. Tiszta oldalt kezdett meg a matriculában, s a lúdtollal kanyarítani kezdte a szokásos iktató formát. Lebrija hallotta, amint lassan, betű szerint tagolja, hogy az új alumnus Hernando Cortés, aki az Úr ezernégyszáz és nyolcvanötödik esztendejében Medellin városában született.

- A rabszolga a rómaiaknál dolognak számított. Csak amikor felszabadították, akkor mondhatta először ura a klasszikusokban előírt mondatot: ego hunc hominem liberum esse aio - én ezt az embert szabadnak jelentem ki. Akkor már emberré válik.

- Addig csak dolog volt, magister uram?

- Addig csak tárgy, dolog módjára megszerezhető és elajándékozható.

- Van-e Hispániában még ilyen rabszolga?

- Ez nem tartozik a római jogra, fiacskám, de megvilágítván a kérdést, a klasszikus értelemben nincs nálunk rabszolga. Minden ember Istennek teremtménye, akit saját képére, hasonlatosságára alkotott. A mór világban hatalmas rabszolgavásárok voltak Granadában, s bizony, ez a szokás átszivárgott a spanyol urak közé is, akik Afrikából hozattak maguknak rabszolgákat. De a mi királynőnk még ezeknek a fekete, tudatlan lényeknek a lelki üdvével is törődött. Nem lehet a mi szolgáinkat a római rabszolgával azonos minősítés alá vonni.

A széles, gyalulatlan asztalnak támaszkodott, előtte papírlapok, hatalmas fólió-kötetek, az első padokban ültek az előkelőek, grandoknak fiai, nevelőkkel, a többiek a hátsóbb sorokban fészkelődtek, s unottan bajlódtak írószerszámaikkal. Aztán feláll a professzor, még lelkükre köti a tételt, a kenetes latin átcsap hazai nyelvre, egy percig még zsibonganak az alumnusok, aztán szétszélednek. Előtte megy a kis szeplős Gaspare, Olivarez grófjának elsőszülöttje, aki ezen az őszön vele együtt kezdte el a jogtudományokat. Mennek előtte, a nevelője piszkafa formájú udvari ember, meg nem áll az exhortálásban:

»Látja, don Gaspare, nem szabad könnyelműnek lenni a lelkiismeret vizsgálatában. Esténként, amikor átgondolja a napi tetteket, meg kell jegyeznie minden napközi gyarlóságot, s fel kell rónia gyónásainak eredményeit. Ha koldust lát, gondoljon arra, hogy jövedelmének egytizede a szegényeket illeti, de arra is, hogy szolgáinak ájtatosságáért mindig az úr felelős a Mindenható előtt. Ezért fontos a jó társaság megválasztása, olyan barátok kellenek, akiktől csak szép és nemes ideákat meríthet, akik nem legyezgetik gyöngéit, s nem hízelegnek hiúságának, nem akarják hitvány mulatozások meredélye felé vinni...«

- Úgy szeretnék labdázni - mondta Gaspare, és hátranézett. Szeme találkozott az iskolatárs mosolygó, vidám tekintetével, ahogy végigmérte az elmélkedő, száraz licentiatus urat. Megállt, szembefordult a fiúval, s miként az utolsó esztendőkben új szokásként cselekedtek egymás között a diákok, lekapta fejéről s mélyen, föld felé lendítette barétját, melyről hatalmas smaragdkő tüze villant: - Ha nem lennénk egymás terhére, nemesuram?

Hernando Cortés homályosan érezte, hogy most, ebben a pillanatban valami új világba került, e túl finom, selymes fordulatú beszéd, a barét lecsapódó íve, a mosoly... minden olyan csodálatos volt, igyekezett utánozni a mágnásfiút, melléje került, s most már ő vette át tőle a szót:

- Köszönöm, nemesuram, szíves szavadat, s én is örömmel ütöm véled a labdát... de ha szabadna ajánlanom... én ennél szebb játékot is tudok, azazhogy már alig nevezhető játéknak...

A két fiú karnyújtásnyi távolságban volt egymástól. A nevelő végignézte a jövevényt. Egyszerű kisnemes-sarjadék, semmi kivetnivalót egyelőre nem talált benne.

- Kinek a fia vagy, fiacskám?

- Martin Cortésnak, aki kapitány volt, engem Hernandónak hívnak, uram.

- Aztán milyen játékot akarnál te ajánlani, amely illenék a gróf úri habitusához s azokhoz az erkölcsi szabályokhoz, melyekhez mi itt igazodunk?

- Kegyelmedék hallottak-e Lebrija úrról, aki odaát a filológiát adja elő?

- Hol van itt a játék?

- ... Kegyelmed higgye el, hogy ez a legnagyszerűbb, amit ő csinál. Én már kétszer mentem velük, ásók és csákányok vannak a kezükben. Így mennek a meridai útra, amarra, a dombhajlások mögé, melyek egyszerre eltarkítják a pusztaságot. Tegnap tizenöten is voltunk, ő rámutat egy kődarabra, mi pedig ásunk... és akkor mindenféle csodálatos világ kerül elő, nagy temető, város is, tele római sírkövekkel, és aki először kikaparja, az olvashatja, hogy ki volt itt eltemetve, Lucius-e vagy Caius és hányadik légióból... meg olvashatja az erényét. A halottaknak már akkor is csak erényeik voltak... mindegyik versenyzik a másikkal, hogy mit talál a föld mélyében... ha valami nagy dolog, akkor egyszerre kezdjük, úgy ásunk. A napokban egy vízvezeték került elő... azon hozták a városba a vizet... tegnap egy cirkuszt kezdtünk kiásni, amelyben - azt mondja Lebrija úr, hogy - hajók úszkáltak és harcoltak egymással, és rabszolgák eveztek, tüzet és nyilakat szórtak...

- Te láttad mindezt, Hernando?

- Mindezt láttam, mert engem szeret Lebrija. Nekem szabad megnézni, amikor lehajol, hosszú éles késével eltakarítja a földet, és felcsillan a márvány, látom én is a régieket, amint itt jártak, rövid kardjukkal és hosszú lándzsáikkal... Kár, hogy ezek a nagy emberek mind pogány emberek voltak, nem ismerték Krisztus hitét... de azért én nagyon vágyódom arra, hogy én is ilyen nagy ember legyek, és az én koporsómra is valami szépet véssenek rá.

- Milyent olvastál?...

- Az egyiken... erre emlékezem, az volt: »nálamnál hűségesebb szolgád nem volt neked, uram, kinél nagyobbat nem ismert soha a világ...« ezt én találtam, és én betűztem, és amikor mentem, és hívtam Lebrija urat, ő megnézte, és mondta, hogy a nagy úr maga Traianus császár lehetett...

- Félek, fiam, hogy nem helyes végéről fogod meg a jogtudományokat. Ki hallott még ilyent, hogy valaki, aki prókátornak készül, csákánnyal kezében turkáljon a földben? Hátha parasztok jönnek arra, meglátnák, hogy a gróf úrfi trágya közt robotol... meg aztán, hogy vihetne Gaspare ásót a vállán?

- Gaspare nem vihet ásót?

Erre nem gondolt. Egy pillanatig elszomorodott. De a másik már magához vonta, s így megindultak a romváros felé.

Álltak térdig porosan az omladékban. A kő szétporzott, lágy porhanyó földréteg következett, Lebrija lehajolt, s óvatosan húzta elő a csontvázat, kőlapot vagy ókori fazekat. A nap delelőre hágott, lassan elpilledtek a tűző napban, megrohanták a puttonyos szamarat, vizet csurgattak, a fapohárba, s aztán a magányos olajfák árnyékában siestára leheveredtek.

A professzor mosolygott az új, lelkes adeptusokon:

- Látjátok, ott, a kőrakásnál, valahol ott lehetett a proconsul sátra. Előtte széles félkörben vertek tábort a légiók. Ma itt voltak, holnap a Dunánál vagy az Eufrátesz tövében... Mit tudjátok ti, fiaim, milyen csodálatos élet volt akkor, amikor a Római Béke uralkodott az egész ismert világon?

- Mi olyan kicsik és tehetetlenek vagyunk, nagyuram?

- Anyánk, Izabella, kezdte tágítani ennek a világnak határait, de a szárnyunk lankad a Pireneusoknál. Mi még, fiacskám, barbárok vagyunk. Talán neked, aki trónhoz közel álló ember leszel, ha felnősz, Olivarez grófja... neked talán sikerülni fog meggyorsítani a lépést, mely minket, spanyolokat a második aranykorhoz elvezet.

- És én, nagyuram...

- A munkád olyan, Cortés, hogy napok alatt utolérheted a legjobb famulusaimat. De... őszintén beszélvén, fiam, ne tápláljuk magunkban túlontúl a nagyravágyást, akármennyire spanyol erény. Te egyszerű kisnemes vagy. Bejuthatsz valamelyik nagyúr vagy püspök kancelláriájába, elmehetsz belső apródnak, ha elvégzed a jogtudományokat - felfogadhatnak prókátornak. Mondd csak, fiam, mit szeretnél te a legjobban?

- Amikor magister uram beszél velünk, akkor minden szétárad bennem. Ellep a tűz, és szeretnék megindulni a Szentföldre, feláldozni magamat Krisztusért, vagy amerre a portugálok mennek, a legfeketébb Afrikába... Még mindig hallom, amit Julius Caesar mondott errefelé a katonáknak, a szavát, melyet magister uram tegnap olvasott, s arra gondoltam, hogy hogyan ért rá győzni és könyvet írni?

- Cortés fiam, nem lehet mindenkiből Julius Caesar...

- Nagyuram, kit tart legnagyobb embernek Hispániában?

- Nehéz neked felelni. Ha csak a lélek békéjét nézném, akkor legnagyobb lenne az a szelíd, kámzsás barát, akit nem bántanak többé a világi gondolatok. A világban élők közül választhatnék katonákat, hadvezéreket vagy studiózusokat, akik kutatják a mennybolt csodáit, a kövek titkát, szétszedik az emberi testet, mint mostanság Toscanában, vagy elrejtett világok után leselkednek, miként mi most, valamennyien. Mégis, ha szívem szerint felelek, én Columbus admirálist mondom a legnagyobbnak, mert Izabella anyánkon kívül nem hitt benne senki sem, amikor elindult, s hitének erejével szerzett földeket, melyeknek nincsen sem eleje, sem vége.

- Nagyuram, elgondolom, mennyi világ van. Itt, alattunk, pár arasznyira, hallgatnak őseink, a rómaiak. Ha még mélyebbre ásunk, ott már kerekebbek a koponyák, még régebbi őseink vannak. Ezeket mi találtuk meg elsőnek. Ugyanekkor spanyol hajók mennek el új világok felé, és Krisztus lámpását viszik a hitetlenek közé, és mi mentünk el Granadába, és átkeltünk a tengerszorosokon. Vajon mi, castiliaiak, felmagasztalt népe lettünk az Urnák?

- A Mindenható kiválaszt egy népet magának. Ideig-óráig fénybe és bíborba takarja, nagy dolgok eredőit rejti el bennük... aztán lehamvad a dicsőség, mint mécsesnek kanóca. Miként a zsoltár mondja: solvet saeculum in favilla...

Medellinben esténként megeredt a szomszédok közt a panaszkodás. Erkélyek alatt, emberek-asszonyok összeverődnek, mondják, hogy nincsen ára az olajnak, rosszabbak lettek az ezüstpénzek, a posztót drágábbra tartják, mióta az új világból tavaszon és őszön hazaszivárog a sok kincs és arany, így állnak don Martin háza előtt, s hallgatják, amint emlegeti Salamancát... A fiam baccalaureatus lett... Nagy sor, mondják, ha láncnyi föld is ment rá ez alatt a három esztendő alatt.

Már hetek óta megkapta a pecsétes írást, mely úgy szól, hogy a fiún nem fog többet a jogtudomány. Isten irgalmával elérte a baccalaureatusságot, de tovább kár lenne prédálni a kollégium kenyerét.

»Poétaféle« - mondta a római jog professzora, amikor útra bocsátotta a fiát. Mosolyogva kísérték a barátok a város kapujáig, integettek, míg ő riadtan és hallgatagon poroszkált végig az úton Hernandóval, s hánytorgatta magában a mondást. Ki nem állt, gitárral kezében erkélyek alatt...? amikor Szicíliában jártak, télvíz idején ő is faragott madrigálokat, s alkalmi postás vitte Catalina Pizarro ablakához... de ki merte volna mondani róla, hogy poéta? amolyan züllött, csavargó figura, aki végigkóborolja a világot, egybeáll feslett némberekkel, vers van szájában, iszákjában méreg, leselkedik s nyalakodik úri házak körül... vajon ilyen poétát gondolt-e professzor uram?

Hazaértek. A szomszédok miatt büszkélkedni kellett, mutatni a láncot, melyet ajándékba adott Olivarez gróf úrfi, s a könyvet... melyet Lebrija professzor küldött Hernando szállására... De lényegében ázott varjúnak érezte magát. Ledobta a kollégiumi köntöst, felrakta színes barétját, válogatott apja pengéi között. Komoran és magányosan sétált az erkélyek alatt. Plutarkhosz hőseire gondolt, akik közül egy sem akadt, aki ne vitte volna többre tizenkilenc esztendős korában, aki ne lett volna különb, mint e letört, szárnyaszegett salamancai diák.

Az egykori pajtások kitárták karjukat és átölelték... aztán beszélni kezdett, a szava idegenül, diákosan csengett, választékos volt és túl finom, alkalmi tréfáikra elvonta száját, s mindenre tudott tudósabb kádenciát. Nevettek rajta magukban, ujjuk hegyén mutatták, látod, a gróf úr ott hánytorgatja a büszkeségét.

Az asszonyok már észrevették, amint vasárnaponként Szent Mihály templomában szálfaegyenesen, feketében odatámaszkodott az egyik gót pillérhez. Mögötte Szent Sebestyén nyílátverte figurája volt, s a legyezők alól kivillanó szem észrevette, miként hasonlít egymásra e két fiatal vitéz.

Bársonydolmányában, melyre a kis Olivareznek ajándéklánca esett, hosszú egyenes kardjával, felbodorított sötét hajával, mély tekintetével állt ott, s elkalandozó pillanatokban hercegnőkről, udvari dámákról ábrándozott, oly erősen, hogy eltörpült a kisváros, hamuvá estek a csipkemantillák, s elzsugorodott az imakönyvben meghúzódó füzetes lovagregény.

Ez idő tájt a dámák írástudók voltak, a kaland végtelen kútjából merített rejtett pillanatokban, az olvasás félbűnös öröméért, így járta meg az ágyasházakat egy-egy durva papírra nyomtatott román, melyet valamelyik lovag csempészett be veszedelmek között, s alig volt benne másról szó, mint egy másik, idegen lovag szerelmes veszedelmeiről.

Keményen, mereven állt, kisvárosi gavallér, aki első komoly kalandját átgondolja. Salamancában már elvezették az ivópajtások a lányokhoz, ahol kispénzért szórakozhattak a diákok, idehaza egy-egy béreslány oltotta el a szomjúságát. Ezekben nem volt semmi izgalom, semmi veszélyes vagy gáláns fordulat. Azt hitte, el kell enyésznie e szörnyű semmittevésben, míg sorsa nem hozta össze a hajlékony, asturiai sötétszőke asszonnyal, aki a királyi jegyzőnek volt a felesége. A templomból jövet látta először, aztán majdnem naponta, minden reggel, istentisztelet után. Ment utána, beérte lábnyomait, s egy nap egy apró papírszeletet vett fel, amelyben csak annyi állt, hogy madonna várja őt ma este során.

A jegyző sokat utazott, körös-körül a falvakban szerződéseket, végrendeleteket kellett meghiteleznie, ezalatt doña Elvira ablaka megzizegett, a súlyos árnyékú sziluett egy pillanatra elvillant a függöny megett, előbújik a hold, most látja, amint könnyű sarujában ott kúszik a hat láb magas fal omladékos rovátkái között, átnyergeli a tetőn meghúzódó tüskebozótot, kardját szájába veszi, hogy ne zörögjön, így ugrik le a kerítésről, kémlelve, hogy kutya vagy kertész nem riasztja-e meg magános útját...

Már hajnalodik... az asszony ébren van és mosolyog. »Milyen fiatal« mondja magában, amint kócosan, csapzottan, kisfiúarccal szunnyad mellette, bal arcán végigvonul egy vágás, szája dacos, két csuklója karcsú, keze is arányos, szépmívű... »Szeretőm...« gondolja Elvira, s a komótos királyi jegyzőre gondol. Hajnalodik... ahogy felrázza, szembetalálja magát idegen, kutató, mélységes tekintetével. Idegen ember, az ajka keményen egybehajlik, már átugrik az erkélyen, az asszony utánanéz, milyen óvatos, hogy lép lábujjhegyen, az ágyások között, hogy sarujának nyoma se akadjon, kidobja a könnyű hágcsót, melyet magával hozott, most a meredek vízmosás fölé ereszkedik le, egy kiálló kőhöz hozzáköti a kötéllétrát, így hág lefelé... az asszony látja, hogy egyszerre meglazul az egész párkány, a kő felbillen, a kertészlakból valaki kiált egyet, a kutyák felneszelnek, fénycsóva csap végig a rácson, a hágcsó sisteregve perzsel végig tenyerén, kapaszkodnék, de már magával ragadja az omladék, behunyt szemmel zuhan az árok aljára, riasztott testében verdes a lélek, így ér földet tompa és veszett zuhanásban, a köpeny alig enyhíti az esést, bokája felett éles, reccsenő fájdalmat érez.

Mögötte kutyaugatás, a kerítésen túl emberek zaja, alig van jártányi ereje, megfordítja kardját, mint mankóra támaszkodik, így vonszolja testét a hajnalban, szeme körül tűzkarikák... s a hajóra gondol, mely mához tíz napra indul el az Antillák felé, s most tört lábbal, teli bűnnel botorkál a kertek megetti mellékutcán, harangoznak, eszelősen mormolja: mea culpa... sarkában érzi a kisvárosiak kacaját, látja anyját, amint keményen és szigorúan felemeli feléje kezét... a fájdalom megtüzesíti az araszokat, Julius Caesar ködképe ott libeg előtte, ahogy összeszorítja fogát, cipeli e béna, megzúzott testet a Cortés-portához, s ájultan esik össze a ház küszöbén.

Felcser és javasasszony nyújtotta egyenesre a lábát, így feküdt, fakalodában, unalmas, fekete napokon át, késő őszön, mellette apja, aki szórakozásként meséli fiának tábori történeteit. Minden szóban ott reszket a szó: kaland. A mórok ellen... már készülnek Afrika felé... ha nem lenne anyánk, Izabella oly öregecske... mehetnénk berber partok ellen... az Újvilágból... az Antilla-szigetekről hírek jönnek, jó hír és rossz hír, kell ott a vitéz, kétkezi ember, mert többek a földek és tengerek, mint valaha sejtette az Admirális... Catalina asszony ilyenkor kötést tesz a lábadozó homlokára, és megvizsgálja a sérült ízületet. Mire felgyógyul, tavaszodik. Lázas és delirál a türelmetlenségtől, titokban levelet ír Toledóba, ahol meg kell találnia don Gasparet, félretesz néhány aranyat, ruhát és fegyvert rendel. Anyja könnyes szemmel mondja egy este: Hernan, miért nem maradhatnál mivelünk, néztem lányt a te számodra...

Forró, fullasztó estremadurai nyár, port hozó, baljós szeleivel, bicegő lábbal próbálja a járást, s nem néz fel az erkélyek felé, nem keresi az alkalmi szeretőt.

A fegyverkovácsnál őgyeleg naphosszat, aki atyja vásott vértjéből s sodronyingéből új páncélruhát alakít. Esténként elővette Olivarez őkegyelmességének levelét, melyben Hispaniola szigetének kormányzójához beajánlja fiának ifjú barátját, a nemes Hernando Cortés baccalaureatus urat. A kisvárosi utcák eltűnnek szeme elől, s az arcok ismerős vonalától megriadt: már nem vagyok veletek... nem vagyok veletek...

Kora őszre tették az indulás idejét a kalmárhajók. Egyre rövidültek a napok, Afrika felől forró, porszemet cipelő szél jött, amikor Medina del Campo felől végigvágtattak az utakon a lovas legények az északi világ felé. »Nagyasszonyunk halállal küszködik« ijedeztek az egybegyűlt népek, templomban könyörögtek az alázatosak, feketére fordult a litánia a gót ívek alatt.

Október közepén megjött a parancs: harangozzatok! Az öregebbeknek, katonáknak és nemeseknek, mindjének volt valami emléke felőle. Lovagolt, harcolt, könyörgött, kormányzott, hódított és szült Izabella, végigrohant csapataival az utakon, letelepedett ital-vízre a keresztúti kálváriánál, eldöntött falusi határpereket, s elosztotta a csatorna vizét évtizede perlekedő falusiak között... Így látták, ritkábban királyi bíborában, legtöbbször feketén, aranyak nélkül, utolsó köveit is zálogba vetve, lovag legények élén, akik végigrohannak a városokon: katonát... katonát... és megeredtek Granada felé, kifüstölték a rablólovagokat, jöttek az eretnekégetések, s jaj volt a hatalmasoknak, ha sarcolták, eleik módjára, az úton járó szegényeket.

Mise után, vasárnap, felolvasta az apátúr a királyné testamentumát. Az idevalók nem sokat értettek belőle, mert igen-igen sok volt benne az Indiákról, azoknak sötét bőrű, különös népéről, akiket Izabella ártatlan tévelygőkként a korona kitárt két karja közé szorított, s bólogattak, hogy azok is, az antipodusokon, mégiscsak emberek lehetnek, ha a királyné róluk mindenki előtt gondoskodott...

Megállt minden Hispániában. A hajók megvárták a gyászt, az élet megmerevedett azokon a napokon, amikor megindult a halott Izabella gyászmenete, gyalogszerrel koporsót cipelő nagyurak harminc napja alatt, miként ezt egy burgundi képfaragó sötét, csillogó bronzba formálta... ahogy viszik kámzsába öltözött hercegek, püspökök és grófok a déli végekről észak felé a halott, felejthetetlen Izabellát... s a népek messze-messze utakra elébe mennek, letérdelnek, és fülüket a földre hajtva hallgatóznak, mikor ér el hozzájuk a bevont dobok fekete szava, s mikor hinthetnek virágot az országot keresztüljáró gyászmenet elé. Hernando állt a határban, és nézte, mint távolodik el a ködös, párás reggelben a hűségesek gyalogmenete, míg szemével a madarakat követte, amint hosszú, elnyúlt ék alakban szállnak a tenger felé.

A szíve hangosan dobogott, amikor megállt a hatalmas sor eukaliptusz előtt, látta a kormányzói palotát, melynek első lakója Columbus admirális volt. Még benne volt fülében a hajósok elnyúlt tengeri szavának ritmusa, a végtelen kékség, mely Cadiztól San Domingóig elkísérte, látta a népeket, különös tarka egyvelegükben, feketéket, karikákkal orrukban, az áru mocskos illatú, fekete tömegcikkét, s egy fároszt, mely utolsó fényt dob, mint a hazai partok villanó, kihunyó szeme. Kalmárok között gunnyasztott a fedélzeten, felfordult émelygéssel gyomra körül, ha meglóbálta a hajótest, s inogó íveket írtak le a vitorlák.

Három napja, egy karcsú, fehér madár repült a mestervitorla szélére. Spiritus Sanctus. A hajósok felrepítették újból a fáradt madarat, lesték az útját... Így értek el Hispaniolába, melyet némelyek, bennszülöttek szavával Haiti szigetének kezdenek nevezni.

Most itt áll... jobbik, fekete udvari ruhájában, mellén a vékonyka aranylánccal, a fojtott lankasztó melegben, kezében tekercsbe csavart pergamennel, kesztyűsen, hosszú fekete harisnyanadrágjában, csipkegallérral... Tétovázik, a palotát elönti a tintaszag, a kitárt ablakokon át látni az írnokokat, amint fóliákra hajolva körmölnek tropikus tollaikkal.

Két őrálló katona nézegette végig, unalommal. »Az Excelencia hadjáratot vezet...« vetették oda. A hűvösre sötétített belsőbbik folyosó mélyén találta meg az udvari titkárt. Magas, szikár, borotvált arcot látott, a szem tüzelt, a száj két oldalán mély, ironikus ránc húzódott végig, finom fehér kéz, mely kecsesen fogta a kiteregetett pergament. »Néhány évvel idősebb nálam« gondolta Cortés - míg a szemben levő elnézte pelyhedző állát, a vágást ajka körül, lassan kinyújtotta kezét, megfogta a jövevény karját, mosolygott.

- A kormányzó úr lázadó törzseket ment büntetni, nemesuram, kegyelmednek gyakorolnia kell majd a türelem erényét...

- Vajon hadjáratra mentek?

- Kegyelmed, fiataluram, ne úgy képzelje ezt el, mint otthoni harci menetet, ahol vonulnak a lándzsások, karéjba állnak, és megütköznek... Itt erdők ellen harcol a kormányzó. A szárazföld veszedelmes a szigeten, sziklák vannak, lápok, nehezen járható vidékek.

- Vajon kik ellen kellene itt hadakozni?

- A törzsek főnökei lázadtak fel, azok, akiket mi kacikáknak nevezünk. Beveszik magukat az őserdőbe, és onnan küldenek egymásnak dobok hangjával üzenetet. A kormányzó most kelet felé vonult, egy asszonyfőnök ellen, akinek udvarába összefutottak, híreink szerint, a conspiratio szálai.

- Kegyelmedben kit szabad tisztelnem, nagyuram?

- Secretáriusa vagyok a kormányzónak, Andrea del Duero a nevem. Nem tisztem, hogy hazulról jött ifjú urakat instruáljak, különösen nem azokat, akik otthon azt álmodták, hogy Hispaniolában marékszámra lehet egybekaparni az aranyat... De azért boldog lennék, ha kegyelmedben másféle, derék, munkás embert küldött volna hozzánk Castilia.

- Én szívemet és kardomat hoztam. Talán a hadjáratban szolgálhatnám a kormányzó urat?

- Tudja kegyelmed, mi itt a hadjárat? Összecsődül kétszáz spanyol, adószedést színlel, vagy épp vendégségbe megy. Amikor körbetáncolják a törzsek őket, csóvát vetnek kunyhóikba, s a vezetőket kardélre hányják. Aki megmenekül, beveti magát a vadonba, s fák tetejéről reánk nyilaz. Ez a hadjárat. Lovakkal, vizslákkal mennek, visznek magukkal sütővasakat. Akit megragadnak, tomporára verik a kormányzó izzó címerét.

- Kegyelmed fekete képet fest virtusukról. Ha mindez így lenne, miért nem segíti őket igaz útra?

- Én csak a számadásokat vezetem. Mondhatnám, ezért nem mentem el a kormányzóval. De nézze, don Hernando, én baszk földön születtem, úgy mondják rólunk, mi lennénk az óvilág őslakói. Erre gondolok, amikor néha, magamban megsajnálom ezeket, az Újvilág pusztuló őslakóit. Ilyenkor örülök, hogy nekem csak könyvek s elencusok maradtak, nem kell számba vennem e szedett-vedett nép testvéri gaztetteit.

- Kegyelmed valami szörnyű, kietlen világot tár fel...

- Egy hónap múlva kerülni fog engem... óvni fogják Dueró-tól, hallani fogja, hogy ereimben tinta és epe folyik. Talán meg is égetnének, eretnekhíremet keltve, ha nem állanának mögöttem a Jeromos-rendi barátok, akik a legfőbb bírói instanciát jelentik a szigeten.

- Itt is csak acsarkodnak az urak egymásra, mint odahaza, minálunk?

- Kegyelmedéknél város van, utcák, templomok, öregek és asszonyok. Mindez úgy-ahogy megköti a féktelen indulatot. De itt... hátad megett, kőhajításnyira az őserdő. A levegő órák alatt rothaszt, nem látja, nem hallja senki, kit teszel el láb alól.

- Atyámnak összeszedett tallérjaival jöttem ide. Vitézi virtusban keresem a boldogulást. Nem akarok gyilkos lenni, sem útszéli dologkerülő.

- Írásaiból olvasom, hogy Salamancában fejére rakta a baccalaureatusok süvegét. Kegyelmed különbnek látszik azoknál, akiket utóbbi években ideengedett Castilia.

- Hol lelhetném, kegyelmed tanácsa szerint, a boldogulásomat?

- A kormányzó kedvenc familiárisa, Velazquez úr a szomszédos szigetre, Cubára készül, amelyet elsőnek az Admirális látogatott meg. Velazquez úr régi terve, hogy a derekabb s ifjabb hidalgókkal átmegy Cuba szigetére terjeszteni a spanyol korona jogát.

- Kegyelmed is velük menne?

- Ha a burgosi püspök úr így rendeli!

- Mi dolga mivélünk a püspök úrnak?

- Fonsecának hívják, őkegyelmessége áll az Indiatanács élén. Úgy mondják, száraz, májbajos ember. Elásta magát a régi szabályok közé, s úgy szeretne igazítani minket, mint kétszáz évvel ezelőtt Aragonból az athéni katonakompániát. Mihelyt valami nem illik be a regulába, áthúzza, s »obstat«-ot ró a legtöbb propozíció alá. Tanácslom kegyelmednek, kérje a dicsőség istennőjét, hogy ne kelljen megosztani a burgosi püspökkel sohasem triumfusait.

- Mindenről tud, ami a világ második oldalán történik?

- Minden egybefut az ő kezében. Minden papír és pergamen. De indiánt talán csak hetet látott... azokat, akiket Columbus elsőknek magával cipelt. Ahogy nem tudja, milyenek a szigetlakók, úgy nem látta, milyen egy aloépálma, mikor érik be a nád, mikor törik meg a tengerit. Csak ül, secretáriusai között, s sokasítja számunkra a regulát. Tudja-e, kegyelmed, hogy mikor vehetik fel jog szerint a harcot a támadó indiánokkal?

- Hálás szívvel veszem, ha tanít kegyelmed!

- Királyi jegyző nélkül nem indulhat meg expedíció. Egyik kézben kard, másikban protocollum. A jegyzőnek háromszor harsány hangon kell hirdetni a spanyol korona elvitathatatlan jogát. De, nehogy tévedés essék - nem a hazai, hanem a diák nyelven. Utána karddal kell keresztet rajzolni, a katonák mondják rá az áment, a secretarius diplomába foglalja, s az írástudókkal meghitelteti... Ha közben aztán a vadak mégis támadnának, még mindig nem szólalhat meg a muskéta, nem húzhatja meg a számszeríj ravaszát, míg a királyi jegyző nem ismétli meg a szó szerint előírt formulát. Ha mindez hiábavaló marad, akkor járhat el kegyelmed, az Indiatanács szerint is, háboríthatatlan jogaiban.

- Örvendenék, ha megszolgálhatnám valaha kegyelmednek szíves indulatát. Azt hiszem, sokszor, nagyon sokszor lesz reá szükségem, hogy eligazodhassam becsület szerint e kanyargós újvilági ösvényeken.

- Szeretném, ha barátjának tartana engem, don Hernando!

Nicolas de Ovando felemelkedett székéről. Mellén szélesen, lazán esett előre Alcantara rendjének szalagja. Magas, vékony ember volt, ahogy ráhajolt a törvényt mutató pergamenekre, elfedte őket fekete köpenyével. Feltette fejére kalapját, a kormányzói tisztek, tanácsosok utánozták az ünnepélyes aktus alatt. Szemben velük ott állt a húszesztendős hidalgó, ő is talpig feketében, kalaposan, kardosan, alig pelyhedző, selymes szakállával. Az arisztokrata hang olvasni kezdett.

- Don Fernando legkegyelmesebb királyunk és urunk múlt esztendő augusztus havának 9. napján Valladolid városában kelt elhatározatában így rendelkezett... »... eltelve azon szándékoktól, hogy kedvelt alattvalóink minél nagyobb számban népesítsék be az Indiákat - úgy határoztunk, hogy adassék számukra lakóháznak, kertnek, földbirtoknak való uratlan terület, melyet e célra a kormányzó kijelöl. A kormányzó pedig vessen számot, vajon milyen rendbeli az igénylő, vajon földműves-e vagy lovagi rendű, mérlegelje, kinek-kinek mi hasznát veszi? Rendeljük, hogy ha ezen kiadott földek négy teljes, egymást követő esztendőn át, erkölcsös életmód mellett, kifogástalanul műveltetnek, úgy birtokosuk jogosult legyen úgy bánni velük, mint tulajdonával. Feljogosítjuk ezenfelül a kormányzót, hogy a szükséghez képest számára munkáskezekről gondoskodjék, kiosztván számára indián szolgákat, akiknek tekintetében fennmaradnak korábbi királyi rendeleteink...«

Most felemelte a kormányzó a hangját, s újabb pergament vett elő.

- Ennélfogva én, Nicolas de Ovando, Alcantara rendjének nagykeresztese, a király kegyelméből Hispaniola kormányzója - a koronától reám ruházott jogomnál fogva kegyelmednek, Hernando Cortés, kiosztom az Acuánnak nevezett város határában levő felmért területeket. Fenntartom magamnak, hogy az indiók száma és személye felől a birtokbavétel után kormányzói jogomnál fogva intézkedjek. Így legyen.

Az urak levonták gyűrűiket, és belenyomták a lágy, aranyszínű viaszba, a toll végigszántott a pergamenen, melyet a királyi jegyző ellenjegyzett. Utána levették kalapjukat, mindnyájan meghajoltak ifjú birtokostársuk, a pelyhedző állú Cortés fiú előtt.

Nyugtalanul kóborolt. Végtelenül egyedül érezte magát az első tropikus éjszakában, távol a tengerparti településtől, az ősbozót torkában, kis főzőkunyhó előtt, melyet hatalmas pálmalevelekből róttak össze. Az éjszaka úgy esik le a trópusokon, mint a kő vagy a rontás. Még villan egyet a nap... és percek múlva már fekete minden, világítóbogár rebben el, egybeolvad fénye az erdőszéli emberek esti tüzeivel... furcsa, zümmögő hang szalad szét, mintha az erdő énekelne, ilyenkor kórusok elfojtott, tompa zaja kúszik végig a nedves füveken. Anya ringatja gyermekét, talán mesél neki, aztán átcsap rikoltó, panaszosra a hangja, mintha tébolyodott féltéssel rángatná el a rontás szelétől... Kőhajításnál most nem merne messzebbre menni... olyan idegen minden, és olyan végtelen magányosság borul rá... déltájban még itt lakmároztak a birtokba iktató urak, még traktálták jó gyarmati szokás szerint... szolgái napok alatt cipekednek szegényes holmijával, hozzák a szerszámokat, csak ő jött ki egyedül.

Indiánokat kapott, akik felől a kegyes királyné úgy rendelkezett, hogy személyükben szabadok. Csakhogy... a lelkük körül van a baj. A királynő testamentuma meghagyja, hogy spanyol uraik fogják őket irgalmas kezükkel, s vezessék ki hitbéli tévelygéseikből, így legyen ez új földön Isten országa. Izabella kegyes volt, szeretettel gondolt rájuk, mint felnőtt gyerekekre, akik majd követik engedelmesen az Igét. Így gondolhatta... de Cortés már Duerótól hallotta a hitelesebb verziót: korbácsok csattanását, vizslák nyüszkölő hangját, tomporra szorított vaspecsétek sistergését, állati sorba kényszerített szegény, gyermeteg emberek jajszavát.

Vagy kétszázötvenen lehettek az övéi. Épp, hogy megkezdhesse velük a munkát. Gyermekkorában lebzselt a Medellin határában levő tanyán, megkapálta az olajfák alját, ott volt az aratók közt, amikor levágták a rozsot, de belekezdeni egyedül, tudatlanul e tejjel-mézzel folyó, irtatlan őstalajba? Nem ért semmihez. Kasznárra nem telik, nem tud egy szót sem az indiánok nyelvén. Első gondolata az volt: ha kiadná az indiánoknak felesbe a földet? Duero nevetett rajta: kegyelmed, látszik, nem ismeri az itteni népet. Az indiánok nem tennének kapavágást sem. Nem tudják ezek, mi a holnap.

Közelebb ment a tüzekhez. Hullámzó vonal formájában kanyarodott a rőzseláng, egy-egy folt kiesett a feketeségből, parázs fénye végigcsapott a szoptató asszony bronzemlőjén.

Húsz esztendős volt, hetek óta fojtotta magába az incselkedő ördögöt. Most közelebb ért hozzájuk, birodalmának látta népét, gyenge embereket, alacsony csenevész fiúkat, fakó, ijedős asszonyokat, szurtos, meztelen porontyokat, amint ijedten húzódnak egymáshoz: jelek vagy ember elől.

Arany... Szeretett volna hangosan felkacagni. Ahogy otthon álmodta és ahogy álmodhatta ugyanakkor tíz és tízezer fiatal legény Castiliában. Aranyat keresel...? De mit csinálsz holnap? hogy kezdesz dolgozni ezekkel az emberekkel, akiknek nem érted nyelvét, nem érted a lelkét, idegenek, babonások a gondolataik, mintha más planétáról kerültek volna. Üresen és bambán mered rá a fehér emberre tekintetük, vagy talán megborzad e sápadt természet ijesztő csodáján? Végigment közöttük, még ünnepi zekében, fegyvertelenül. Nem hajtották meg fejüket előtte, nem dörzsölődtek, szolganépek módjára, nem vigyorodott el tekintetük, mint az Aranypart szerecseneinél, jobb konc, jobb szó, elkapott rézpénz után. Fél-mese, félvirág világukba zárkózva visszahúzódnak, ha elcsattan az utolsó korbácsütés. Babonák közt morzsolják rövid árnyéknapjaikat, ha végére érnek: ámen. Soha, sehol sem látta, hogy ilyen könnyű, egyszerű legyen a halál. Lehunyják szemüket, tegnap még jártak is, csak egy sóhajtás: egy indióval kevesebb. Mintha minden fehér ember mérges csírát lehelne... úgy, ahogy Duero mondja, magukban hordják a rontást, az indiánok csak pislákolnak, kiégett olajú népek halódó mécsese lehet bennük.

Duero mondta: »kegyelmed húsz esztendős, még nem kezdte ki talán az Ördög.« Krisztus gondolata vibrált benne. Szentlélek katonája, aki megállítja a kárhozatot. Félsötétben, villózó fények megetti árnyékban vizsgálta végig magát. Kapzsi ördög-e, aki vérrel elegyest kotorja össze az aranyat... vagy kéjre leső, aki megbolygat asszonyok testén a köntöst?

Felmentette magát. Sajnálta ezeket a riadt, idegen embereket. Nem jár közöttük vérebekkel, keze ügyében nincs is korbács. Ha nem ő kapta volna - rosszabb, embertelen úrra találhattak volna. Végignézett az árnyékszerűen keskenyedő, feketébe fulladó jeltüzeken. Négerekre gondolt, amikor kikötöttek, hemzsegve, tolakodva, étel után nyúló kezükkel, mintha örök-egy gyermekek lennének, egymással marakodva. Az indiánok zártak és merevek, mint a szobor. Ha közébük vetné az urak mai traktamentumát, kihozná boroskorsóit, nem nyúlnának hozzá, otthagynák. Mondanák, kutyáknak és fehéreknek való étel: sápadt döghús.

Odakerült egy anya mögé, amint szoptatta a csecsemőt. A mell féloldalvást merev, egyenes vonalban szaladt be a gyermek szájába, az anya haja sima, szurokszerű tömegében hátra volt kötve, faháncsokkal. A gyerek arcát kereste. A felszított parázs fénye egyszerre beleszúrt a szembogarába. Nézte az evő gyereket. Amikor kis szájából kifordult a bimbó, az anya tenyere lesiklott a gyermek homlokára, ügyetlen, darabos mozdulattal megsimogatta. A karonülő végighordozta üres, meredt tekintetét, aztán az anya riadt fel, ösztönös rémülettel kapta el az idegentől... de a gyermeknek tetszett a csillogó ruhadísz, ránevetett. Az asszony visszafordította fejét az úr felé, és halkan, majdnem énekelve mondott valamit, mosoly rebbent végig az arcán. Ez volt talán az első barátságos arc, mellyel Cortés találkozott az Újvilágban.

Estefelé volt, mire lóháton megérkezett a Velazquez-rezidenciához. Fogadóteremmé alakult át a fából épített, gyarmati kastély nappalija, a dámák szépítik magukat, a jobb növésű indiókat tarka ruhákba bújtatják, s a szolgák felveszik vasárnapi köntösüket. Mintha minden otthon lenne, Hispániában, az illem úgy kívánja, hogy nem szabad észrevenni a trópusokat, a forróság nem oldja meg a toledói kelmék zárt, merev szabását, s a padlózat szélén végigfutó hangyarajok tömege elől mindenki szótlanul kapja fel lábát.

A hölgyek után magas, szikár dominikánus atyának mutatták be:

- Bartolomeus de Las Casas atya házunknak még az óvilágból jó barátja, ő az első pap, akit már Hispaniolában szenteltek fel magasztos hivatásának. Amint tudom, ő is Salamancából hozta magával a bölcsességet.

- Boldog vagyok, atyám, hogy megismerkedhetünk. Nekem kevés volt a buzgóságom, hogy elmélyedhessek a tudományokban. Itt meg, irtások, ültetvények közt amúgy sem segítene sokat a jurisprudentia.

- Cortés uram, vessen pillantást a hölgyek felé, akik várják a lovagokat.

A sarokban világos színekbe öltözött leányok ültek, és szürcsölték a jéghideg, habos kakaóitalt. Szemük egymásra villant, ahogy kimosolygott a legyező mögül, megint édes, otthoni, kisvárosi szavak estek. Velazquez kedves, fiatal húgocskái, a Xuarez kisasszonyok. Míg fecsegtek, megütötte fülét a dominikánus gyönyörű, mély férfihangja. Mindenki önkéntelenül Las Casas atyára figyelt, a szó szárnyalni kezdett a csendben, mint remekbe formált spanyol soliloquia.

- ... ahogy említem, don Diego, a véletlenen múlt, hogy Isten köntösében itt lehetek most kegyelmetek között. Apámnál kell kezdenem, aki járt ezen a szigeten, Columbus admirálissal. Második útján ment vele, amikor hazajött esztendők múlva, nem szűkölködött többet a Las Casas család. Nekem egy játszótársat hozott. Tizenkét-tizenhárom esztendős kis indio gyereket. Tizenöt esztendős voltam akkoron, fiú módjára néztük az ijedt, félénk kis legényt, aki hajóslegények levetett rongyaiban didergett az asztalunk előtt. Anyám nem akarta beengedni hajlékába a pogányt, de atyám nevetve térdre nyomta előttem, a kezemet odaerőltette a gyerek szájához.

- Ez a te rabszolgád, fiam!

Álltam és néztem. Nálunk, Asturiában még senki nem látott rabszolgát. Kérdeztem apámat.

- A tied, fiam. Mintha kutyád vagy paripád lenne. Ha megkereszteljük, te adsz majd neki nevet. Taníthatod nyelvünkre, s akkor megérti, hogy te vagy az ura, akár meg is ölhetnéd. De neked azt mondom, bánjál vele jó keresztények erkölcse szerint.

A fiú érezte, hogy most róla beszélnek, lehet, hogy az út alatt felszedett néhány szót már spanyolul. Anyám félt, nem akart újabb hiábavaló szájat, apám nevetett, tudta, hogy Hispaniolából sok-sok aranyat hozott. A fiú végül is nálunk maradt. Ruhámba bújtattuk, lassan megszokta a saruviselést is, bár ez ment neki a legnehezebben. Jó, szelíd gyerek volt, csodálatosan ragaszkodó, nevetett és megölelt, ha látott, így múlt el a nyár. Őszön mondta atyám, hogy tanult embert kívánna faragni belőlem, s amit nem ér el az otthoniak véges elméje, azt bizonyára jobban tudják Salamancában a magister urak. Az öreg egyszerű ember volt, úgy emlékszem, a nevét tudta csak lerajzolni, felettébb tisztelte a tudós férfiakat. Ketten mentünk a kis inasommal, akinek keresztségben Camillo nevét választottam. Míg én jártam a lectiókra, ő otthon ült szállásomon, rakosgatta a könyveket, és nézte a képeket az imakönyvemben, játszott magában. De engem mindenki irigyelt Camillóért, egy Mendoza fiú egyszer türkizgyűrűt kínált érte, ha odaadnám. Én mondtam neki: nem eladó Camillo.

Egy nap levél jött atyámtól. Írta, hogy a királynő törvényt hozott. Azok a népek, akik az Újvilágban pogányságban leledzenek, nem vethetők rabszolgaságba; s személyük szerint, bárhol lennének is, szabadok, így hát, fiam - írta -, te is menjél el Salamancában a városbíróhoz, dobd ki a fiút, csináljon vele, amit akar, ha ez a királyné törvénye. Kár volt azért az aranyreálért, amit a hajón a kapitánynak fizettem.

Felöltöztünk mind a ketten, így mentünk a városbíróhoz. Az én inasom volt az egyetlen indián egész Salamancában. A fiú számára nagy levelet szerkesztettek, melyben a Korona lerögzíti szabad állapotját. Az alcalde elmondta előtte, hogy szabad, mehet, amerre akar... Amikor kimentünk, Camillo reszketett és köhögött. Mindig fázott az utóbbi hónapokban. Én bort adtam neki... még inkább emelkedett a láza, beszélni kezdett, ahogy még én nem hallottam, kiáltva, hogy én őt most el akarom űzni a sápadt emberek közé. Nyugtattam, hogy ő lesz az én fizetett szolgám. Nem értette, szüntelen hajtogatta, hogy el akarom kergetni... Köhögött, és akkor kibuggyant a száján piros sugárban a vér.

Éjszaka félrebeszélt. Spanyolul mondott mindent... ami mélyen, emlékek közt, ott feküdhetett a lelkén... Én mellette ültem... és hallottam, én hallottam, amint elmesélt minden szörnyűséget... ahogy maga magának mesélhette, az üres, egyedüli órák alatt... ahogy jöttek a spanyolok, a Szigeten, megrohanták falujukat, kutyákkal és lovakkal, és öldököltek, és felkúszott a tűz, és mindenütt vér... aranyat és ékszert keresnek, visszaverik a szaladókat a tűzbe... Azon az éjszakán megértettem, miért csendesek a spanyolok, ha térdre esnek Guadelupi Mária előtt... Megértettem, miből hozott aranyat az apám. Miből jöttem én Salamancába... miből ez a hirtelen gazdagság... Mondta delíriumban, mint törtek rá a zsoldosok a házakra, rávetették magukat a fejletlen, kis serdülő lányokra, kitépték a fülcimpákból a parányi aranyéket... Egész éjjel ültem, és hallgattam Camillót, vizes ruhát tettem testére, könyörögtem az Úristennek, nyugtassa. Keresztet adtam kezébe, és papot hívtam, aki gyóntatni próbálta. De Camillo nem értette mindezt, ijedt hangok bugyborékoltak a torkában. A karjaim közt aludt el örökre.

Amiután eltemettük, beszéltem a dominikánus atyával. Mondtam neki, tudom már, honnan a tudomány, honnan a ruha, honnan a szállás és a szolga.

Egyszerű pap volt, azt mondta, elvisz a priorhoz, az majd megnyugtatja a lelkemet. A ruhát tőlük kaptam, a doktorkalapot közöttük szereztem meg.

- Mikor jöttél először ki, miközénk?

- Négy éve. Én akartam idejönni, hogy saját szememmel lássam, amit a haldokló indiánfiú elmesélt. Láttam... micsoda embereket láttám itt, söpredéket, mindjénél felszabadult minden aljas emberi indulat, ki gyilkos lett, ki kéjenc, ki rabszolgatartó... a hét bűn hétszer hét rétre szakadhat, akkor sem tudná vétkeiket befogadni. De ti tudjátok-e, hogy az indiók minek látnak titeket: nagy, undok, tisztátalan állatoknak, szörnyűnek, vérszomjasnak, ösztöneiteknél fogva kegyetlennek... Higgyenek nektek...? Hiszel te egy tigrisnek, hogy az megjuhászodik, és szépen odafarol majd hozzád? megnyalja a kezed, mint a macska? Miért vártok ti... miért vár kegyelmed, don Diego, nagyobb ragaszkodást azoktól, akiknél egyiknek gyermekét tiporták le, másiknak apját, asszonyát tépték ki kezéből a katonák... kívánjátok, hogy szeressenek benneteket, Mária nevével jöjjenek, amikor azok, akik a keresztet hordják, szelindekekkel mennek ellenük?

- Bartolomé, miért mondod ezt nekem? Én Itáliában harcoltam, verekedtem a mórok ellen. Ha kívánod, számold meg sebeimet. Én gondozom birtokom, rendet tartok. Én nem sütöttem még meg élve egyetlen indiót sem.

- Kegyelmességed jobb a többinél, nem is kegyelmednek szólok, hanem azért, mert körünkben üdvözlünk ma egy újonnan jött nemesurat... hogyan is tiszteljem...?

- Hernando Cortés, szolgálatára...

- Látja, don Hernando, kegyelmed fiatal, tanult ember, mint új birtokost összetett kézzel kérem, ne feledkezzék meg arról, hogy mi mindnyájan az Isten teremtményei vagyunk, akármiféle a színünk... minden lélek egyformán számol el az Úristen ítélőszéke előtt... De ne gondolja, hogy elég, ha kegyelmed nem tépeti szét őket a vérebeivel... kegyelmednek meg kell fogni szomszédjának, kasznárjának kezét is, amikor felemeli a korbácsot... Gondoljon arra, hogy ezek a szerencsétlenek sohasem dolgoztak, nem tudják, mi a bozótirtás és mi a házépítés... még sohasem láttak kecskét, tehenet, vonós szekeret. Ha azt látja, hogy fehér szolgája szomszédja behozat egy fejletlen szomorú kislányt, letépi róla az inget, hátraszorítja kezét... úgy gyalázza, néha holtra is gyötri... letérdelnék kegyelmed előtt, úgy kérem, ne engedje...

- Atyám, én nem akarom Gyehennára vinni a lelkem. De... ahogy kegyelmed mondja, itt minden sarokban ezer és ezer bűn van elrejtve, s egész napunk azzal telnék, hogy azt gyomláljuk, irtogassuk... minden csak bűnre serkentő alkalom... De hát miért adta az Úristen akkor nekünk, spanyoloknak, ezt a földet, ha mi e világi életben bajt és szenvedést hozunk, s a túlsóban elveszítjük a lelkünket... Vajon ez lehetett-e az Úrnak plánuma? Nem az, hogy kereszteljünk... hogy terjesszük az ő Igazságát?

- Don Hernan, ha kegyelmed ma megsüttet vasával egy indiót, s holnap lehűti homlokát szenteltvízzel, azt hiszi, ez tetszik Istennek?

Diego Velazquez mosolyogva ölelte át a két disputálót.

- Las Casas atya holnap is térítheti fiatal vendégünket, mindennapra akad közöttünk gyomlálnivaló. De a hölgyek mást is szeretnének hallani... új szokásokat s új módot, mely divatozik most a régi hazában.

A legyezők fel és le villantak, mint mosolyos, játékos pillangók. A trópusi este meghozta a felüdülést, mintha rettenetes nyomás alól szabadultak volna fel emberek és kertek, egyszerre mindenki lélegzeni kezdett, kilehelte magából a forróságot. Kimentek a tornác szegélyére, ahol terítettek a szolgák. A házigazda bort rendelt a férfiaknak, az asszonyok frissítőket kaptak. Milyen más itt minden, mint az óhazában, ahol szelíd, ezüstös olajfák integetnek, sárgul a narancs, törpe cserjék szegélyezik a parkokat, szerényen. Itt egy éjszaka alatt óriási bokrok nőnek, kaktuszok fenyegető sziluettje emelkedik a levegőbe, pálmák adják egymásnak a forróságot, s a páfrányok alja mérges gőzökkel, rovarokkal, kígyókkal lehet telve. A napsugár alig fér hozzájuk, beljebb, egy kőhajításnyira, az ősrengetegben, bizonytalan örök-szürkéje kúszik és rothad a mirigyeknek, millió apró hulla, amint humusszá dagad, s ráhull új és új súlyával a következő erdőréteg. Csak ahol gyomlálnak, a ház mögötti kertben, ahol otthoni virágok magvát vetette el a háziasszony, ott szerénykedik egy darabka virágos Hispánia, mintha óriások nemzettek volna kis, fehér asszonyokkal: hatalmas levelű dáliák, óriási azaleák, a szegfűknek és rózsáknak oly hódító, tropikus illata van, annyi méz csurog ki belőlük, mint soha otthon, Andalúziában.

A fiatalok sétálni mentek. A señorita magas, karcsú figura, rózsaszín ruhában, könnyű cipőben, kemény merev csipkegallér nyakán, magasra tornyolt haj, lebbenő, könnyű fátyol... Catalina Xuarez félkomolyan-féltréfásan kérdi:

- Van csinos rabnő a lányok közt, don Hernando?

- Én szívem és sorsom csak kegyelmed apró, fehér kezébe rakom le...

Sötét van, a csók elsiklik a szalmalegyező szegélye mögött.

- Ne olyan hevesen... don Hernando!

Késő este volt, amikor boros fővel nyeregbe szállt. Ösztönére hagyta, hadd találjon haza az állat. A szokatlan italtól (bor ritka kincs volt ez idő tájt a trópusokon) egyszerre hős volt és roskatag, mártírként szeretett volna tűzbe rohanni, ha óriás vagy kóbor lovag jönne elébe, mint írják a kalandos könyvek, vívna vele a tisztás szélén... de remetelélekkel barlangba is menekülne, miként tán megkívánná tőle Las Casas atya. Isten országa hallgat a földön, melyen átvezet a keskeny, erdei ösvény, puha avarszőnyeg, minden néma és sejtelmes körülötte. Megrémült az egyedülléttől, megsarkantyúzta lovát, s így vágtatott, belenyúlva az éjszakába. Szállása köré ért, melyet néma félkörben ölelt át az indián kunyhók karéja. Emberek ültek a tűz mellett és sodortak a dohánylevelekből, elvagdosták kőkéseikkel, parazsat vetettek tetejébe. A parázs lassan, halványan izzani kezdett a levélcsomó felett, az ember szájába vette, feküdt, a lomha, füstölő jószág helyén apró tűzfoltok villantak, alattuk fekszik az ember, és maga módja szerint boldog.

Végigment közöttük s keresett. Egy folt, vénasszony, már túl lehet a harmincason, amott gyereklány, két összebújt test, valakinek szemét keresi... A szomszéd kiküldi szolgáját friss lányért, darab üvegcseréppel fizet. Az árnyékok lomhák, nyúlósak, személytelenek, se elejük, se végük. A tanya szegélyéről ösvény vezet a patakparthoz. Megizzadt a vágtától, bortól, a vágytól. Ledobta ruháját, meztelenül lépett be a vízbe. Egy kőhajításnyira csobbanást hallott: indián lányok riadnak fel, meglátják, felugranak a bozót szélére, elmerülnek az őserdőben. Egyik visszanéz, a félfényben látja csillogni szembogarát... A lány jön közelebb, már elkaphatja a karját... Fiatal, barna test vidám vonala... eltakarja arcát, amint meglátja a mellette fújtató irtózatos fehérséget... ujjával megkaparja mellét: ruha-e vagy festék... lehet-e, hogy urát hullafehérre mosdatta a titokzatos, idegen isten? Ahogy összeérnek, a lány már nem fél tőle. A patakpart felett egybe borulnak.

Indiánszag. Pára vagy alom szaga, talán az alattuk villózó millió trópusi élet lehel ki ilyen fülledt, éjszakai illatot. Hanyatt dobja magát, már megint egyedül van, a lány visszakúszott, eggyé vált újra az őserdővel. Holnap, napvilágnál ki tudná már, melyikük volt? Magán érzi egyszerre Bartolomé atya nehéz, kemény tekintetét: ha gyermeklányt lát, akit leteper... kegyelmed szomszédja... Így aludt el, álom-ébrenlét küszöbénél, patak csobogása közben, meztelenül. A lányok, akik észrevétlenül ráleselkedtek a fák és bozót mögül, kilopóztak a rejtekhelyről, nesztelenül, mintha lábuk nem érné a földet. Fölébe hajoltak, és nézték. Fehér isten.

A kormányzót hazahívták. Az Admirális elsőszülöttje, Diego Colón végre elismertette a koronával öröklött alkirályi rangját, s most ő ült udvart Hispaniolában, ünnepeltetve sápadt, törékeny asszonyát, Alba hercegnének húgocskáját. Mindketten trónszék-szerű emelvényen ültek, ékszerektől, díszruháktól roskadozva. Előttük fél térden a nagy, kövér Velazquez, aki udvari etikett szerint köszönte meg az alkirályi kegyet.

»Az alkirály elengedi kegyelt hívét Cuba szigetére.« A bennfentesek tudták, hogy Velazquez pártfogója, Burgos püspöke Cubáról akarja sakkban tartani a bizonytalan vérű génuait. Mindketten ismerték egymás szándékát, de spanyolok voltak: hajlonglak és ünnepeltek. A nyugtalanabb szellemek, kalandvágyók Velazquezzel tartottak. Hernando Cortés titkárként serénykedett a leendő cubai kormányzó körül. Eladta birtokát, ahol már virágban álltak a földek, s öt hosszú, nehéz év kezdte teremni gyümölcseit. Ahogy búcsúzott, kijöttek elébe az indiánok, a lányok virágot fonva énekeltek. Szerették?

Miért ment el a békés Haitiből, kérdezte magában. Marék tallér minden vagyona, kis pénz, ezredrésze annak, amit otthon, Medellinben megálmodott. Kisember, törpesége fojtott, nehéz szagával, önmagával, gondokkal küszködő. A fiatalabb hidalgók átka, a trópusi asszonytalanság beleette magát az idegekbe. Komor, barna cselédek félórái nem hűtötték le a vérét, mindnyájan fülledten sóvárogtak kékvérű, fehér spanyol dámák után, selymek és bársonyok zizegését neszelték, amikor megrezzent az ősbozót, s nagy, szerelmes macskák viaskodtak az éjszakában.

Cubában is járomba hajló baromi nép lakott, csak a Hispaniolából menekült bennszülöttek bujtogattak a spanyolok ellen a primitív falvak lakói között. Míg együtt voltak az új telepesek - Las Casas rájuk kényszerítette az irgalom szavát. De hamar szétszéledtek, a telepesek gomba mód sokasodtak, hispaniolai minta szerint osztogatták az indiánokat, s minderről, ami errefelé történt, nem tudott már többet Las Casas atya. Aztán egy nap jöttek... lányok, eltorzult, mételyes arccal, öregek pálinkás csobolyóval, mások szertekorbácsolt testtel... megint lányok, akiknek testét szétroncsolta a morbus gallicus. Az atya látta őket, és nap nap után átkokat mondott.

Ez a haláldal kergette vissza Las Casas atyát az óvilágba. A makacsokat kedveli az Isten, ez volt egyetlen útipoggyásza. Sevillában ajtótól ajtóig küldték, elunták a püspökök, tanácsosok, provinciálisok. Ekkor indult el a távoli, mesés Flandriába, hogy megkeresi ott urát, Carlost.

Hercegekkel és lókötőkkel akadt össze, latinul szidta a flamand kocsmárosokat, végül elfutott Gentbe, s kitérdelte, kikönyörögte az ötperces ritka audienciát.

Carlos úgy nézett rá e fiatal papra, aki Szent Domonkos köntösében elébe esett, mint új eszelősre, akit megszállott az Újvilág. De Bartolomé atyában nem volt semmi alázatos. Izabella testamentumával kezdte, melynek egyik passzusában ott szerénykednek az indiók. Felegyenesedett, egyforma magasságban állt a trónszék magasságában ülő Károly úrral, szembenézett vele és mondta: »Alteza, a kiontott, ártatlan vér rozsdaként tapad a koronára.« Az ajtónálló urak tuszkolták volna kifelé, de lelkében belekapaszkodott a császári palást bíborába, s Carlos nem adta még meg az elbocsátó jelet. »Felséged lelke veszélyben van... Carlos nevével mennek odaát, túl az Óceánumon - égetni, gyilkolni, gyalázni a castiliaiak. Alteza, ezek az emberek, akiket űznek és felnégyelnek, nem szívósak s erősek, mint az Aranypartok négerei... nem énekelnek, ha enni kapnak, meghalnak, ha szolgák lesznek...«

Carlos felemelte ujját: "Várj! Így mondod: a négerek szívósabbak?" A flamand titkárok ismerték urukat. Ha megragad egy ideát összehúzódik kicsit szűk homlokán a harántránc, vastag alsó ajka előrebiggyed. Ilyenkor ül tanácsot felséges önmagával.

Las Casas tanácstalanul állt, egy percre érezte, idegen erők forgószelébe került, s valaki szó szerint fogta a papos példabeszédet. »A gyenge szigetlakó nem olyan, mint az erős szerecsen...« Kiküldték várakozni az anticamerába. Mire visszahívták, már a trónteremben sürgött néhány fekete ruhás referendárius. Carlos flamand nyelven beszél, még nehezen töri a castiliai idiómát. Az atya hallgatja a tolmács szavait.

- Atyám világosságot gyújtott elmémben. Szavából megértettük az Óceánumon túl levő birtokainkban elharapózott számos visszásság okát. Megértettük, hogy gyenge, erőtlen az ott talált emberiség. Nem alkalmas az ültetvényes munkára, melyet jobban ellátnak Afrika bennszülöttei. Köszönjük hívünknek, hogy figyelmeztetett a korona kötelességére, és megvilágította Istennek tetsző módon véges elménket.

Úgy ment ki a genti palotából, mint eszelős. Vajon az ördög ejtette hatalmába, amikor elmondatta véle a végzetes hasonlatot? Las Casas bement Szent Bavo templomába, s zokogva borult le a hatalmas, csodatévő oltárkép előtt.

Ezen az estén százszámra adták és vették a rabszolgaszállító privilégiumokat, s papíron előjegyezték a portékákat, akik még békés tudatlanságban ott sütkéreznek a fekete, háborítatlan tájékok között.

A kormányzó képviseletében ott állt Cortés a hajóhídnál, amikor megérkezett Cubába az első szerecsenrakomány. Látta a szigetlakó rézbőrűek néma irtózatát, amint csattogó korbácsokkal terelték kifelé, s hintették meg a hajóhídon szenteltvízzel a szegény, gyapjas hajú ördögöket. Mint a kormányzó titkára árkuspapírral kezében ott állt, s vigyázta, hogy egyik után se maradjon el a hatóságokat megillető, gubernális ötöd.

Belenőtt a cubai életbe, s a fiatalabbak megsüvegelték, mint tekintélyes »ősfoglalót«. Tanyája egyike a leggondozottabbaknak, ökreit mindenfelé ismerik a szigeten, cukornád-ültetvényein szívesen dolgoznak az indiánok, mert több ételt kapnak, kevesebb korbácsütést. Kormányzó titkára, szabad óráiban. Ilyenkor készséges, nyájas, leereszkedő, kihez miként, rangja szerint. Ha egyedül van, elkapja a trópusi láz vacogása, valahogy aggnak, elveszettnek érzi magát, céltalannak a küzdelmes gyarmati világot s örök-idegennek e sötét múltú, tudatlan kalandorok között, így lett Hernando Cortés harminc esztendős, és még nem történt vele semmi, amit feljegyezhetne a történelem.

Hispaniolából átjöttek vendéglátogatóba a Xuarez kisasszonyok, s a kormányzó erre az estére megnyitotta a fából épített, de toledói ízlés szerint díszített trópusi palotát.

Mélyen meghajolt Catalina Xuarez, a régi ismerős előtt. A lány megnőtt, nem nagyon szép, kicsit sápadt, de sötétszőke haja dúsan ömlik végig rajta, kecses mozgású, túlontúl halvány arcú, de milyen szép ez a világosbarna tekintet annyi sötét szemű, sötét bőrű rableány után. Melléje került. Megenyhült borongós kedve, egy pillanatra érintette a lépcsőn harisnyanadrágja Catalina taft-szoknyáját. Velazquez kis-Madridot játszik, vacsora után udvari bál. »Emlékszik, doña Catalina, legutóbb is ilyen szép est volt, csak itt még szebbek, pompásabbak az orchideák...«

A tágas, estébe nyúló tornác lépcsőkarfáját beborították puha, színes és mákonyos illatú liliomfélékkel, melyek ott tenyésznek, vadon a lapos őstalajon. Mint kísértők, úgy markolják össze kettőjüket az illatukkal, egymásba esett törzseket, fagerinceket kell ugrálva kikerülni, már túljutottak a kerten, melynek nincsen sehol sem vége, indák szalagteste gyűrűzik észrevétlen a kerti padok köré, reggelre felfalja őket is az előttük szaladó trópus... erek cseregnek végig az esős évszak után, a füvek ilyenkor selymesek, lágyak, mint a leggondozottabb pázsit, csak hajnaltájt szalad át ezüstharmat. Mintha álomban vándorolnának, úgy megy Catalinával, már ő jár csak, mert forró, pihegő testének egész súlya ott reszket karja között, hosszú, magános, fehérasszonytalan évek szomjúsága ott fakad fel a száján, magába öleli, magába vési testének hajlását, reszkető kislányos keble odatapad a hollandi inghez, haja kibomlik, sötétszőke, spanyol és mégis északi, keskeny, fehér kéz cibálja meg fekete szakállát, kedves és fölényes, gyámoltalan, ahogy telhetetlen, bódult erejében viszi magával erdőbe, kárhozatba... Még nagyon-nagyon messziről idehallatszik a dobverő, befejezték az ünnepi madrigált, s újra táncra állnak fel a párok, de őket elmosta a fekete, tömény éjszaka, fa tetejéről felpislogó tűzbogarak lángszeme látja csak őket. Kiszöksz hozzám, Catalina, holnap is, ha utánzom a vadgalamb szavát... holnap is, azután is... mindennap, drágám...?

Catalina lefúrta fejét a fülledt, könnyes fűalom közé. Húsz éves múlt, most lett asszony.

Leverte magáról a véres sarat, úgy támolygott be az Úr szentélyébe. Behúzott kapufélfa mögött kopók ugatása, fegyveresek kemény szitokszava. Rossz, szerelmes komédia, amilyent Medellinben játszottak a vásári csepűrágók. Harmadnap hajnalban, amikor elnyelte őket megint a kiserdő, a mohás ösvény felől fogdmegek, szolgák törtek elő... Mint a rontás, úgy jött az egész. Menekült, az erdőn, melynek ismerte útvesztőit, messziről kutyák csaholtak, muskétalövések fúródtak be a fák és ágak közé, nyomában útnak-eresztett, vért szagoló szolgahad, ő meg könnyű dolmányban, fegyver nélkül, szétbomlott ingelejével, rohan e pitymallatban, csak ösztöne diktálja az utat. Torkában liheg lelke, a liánok közt százszor is felbukhat, érzi a mögötte leselkedő vér ízét, tüdeje alig bírja, de látja már Szent György templomának alacsony kőmellvédjét, még beveti oda magát, véresre horzsoltan, patrónusának oltára elé.

A hely szent volt és sérthetetlen, örökös átok tapadt volna arra, aki fegyveres kézzel, bakószándékkal kihurcolja. De tíz arany volt fejére tűzve, s ezenfelül a kormányzónak kegye. Tíz aranyat ér feje, melyben most ott kóvályog, ziláltan s riadtan a rajtakapatás szégyene. Körülnézett a szentélyben. Elhagyatott templomocska, a hajnal alig hatolt be a szűk, magas ablakok közé. Kezével tapogatott végig egy-egy szenteltvíztartón, faragott padon, kis szobrocskán. Aztán visszakúszott az oltárkőig, s halálnehéz álomba esett.

Két napig élt itt. Kint az őrök váltották egymást. Kiitta a szenteltvíztartóból a vizet, elrágcsálta a bőrdarabokat, s a leégett gyertyákat szopogatta. Bűnbánó szeme előtt megjelent Catalina, amint megtépett ruhával hull ítéletet ülő nagybátyja elé, készül az utolsó vezeklőútra, hogy bánatos menyasszonyként elnyeljék az égig meredő zárdafalak.

Minden óra drága, egyre erőtlenebb lesz. Hajnalban, amikor elszunnyadhatnak az őrök - kilopózott. Már osonni kezdett, amikor felszűkölt egy vizsla, talpra ugrottak a fogdmegek, egy darabig még gyengén, erőtlenül viaskodott, de már bilincs került kezére, s tuszkolták végig az ösvényen Velazquez darabontjai, így jutottak a kikötőbe, csónak vitte a rabhajóra, belökték egy odúba a hajófenék raktártermei közé. A porkoláb lazított valamit a láncon, hogy elkaphassa a leveses szilkét, melyet jó szándékkal elébe adott, így esett darabjaira szét az idő, ólomszínben egybeolvadtak a napszakok. Az őr néha belátogatott hozzá, szál gyertyával, szánakozva nézte a fiatal nemesurat, akit bujasága most a halál árnyékába taszigált. Amikor kiment, meghúzta a láncbilincs eresztékeit, s ilyenkor keze újból merev csonkként tehetetlenül verdesett. Szeme megszokta a negyedvilágosságot, s füle kivette a csoszogó patkányok selymes talpának szinte észrevehetetlen neszét. Aztán lassan-lassan megmozdult benne az életösztön. Végtelen idő telhetett, míg újra és újra lazítani próbálta a bilincset. Bal csuklójában véres sarlót vágott, de lassan-lassan engedett. Percekig vagy órákig tépdeste magáról? Végre ott állt szabad kézzel, s eszközzé engedelmeskedett marka közt a bilincs kínzó vasa. Felágaskodott. Kis, rácsos szellőzőablak szolgáltatott valami levegőt. Sötét volt, éjszaka lehetett. Felkúszott a fabordák között, és szétfeszítette a vaspálcikákat. A szellőzőn valahogyan átpréselte magát, s kint a hajótesten, a barokkfaragásos cirádák közt megkapaszkodott. Felette lanterna égett, mely még mélyebb feketeségbe borította a sötéten maradó lejáratot. Lenézett: alatta a tenger, körülbelül negyed mérföldnyire a parttól, örvényes, s gyakran úsznak erre alligátorok. Mászni kezdett lefelé, zsibbadó, véres tenyérrel, végig a hajó oldalán, aztán meglapult, amikor elért a víz színéig, ott egy lökéssel elrúgta magát. A vízszín alatt suhant tovább, míg ki nem ért a hajólámpa köréből, s félöntudatlanul, éhezéstől legyöngült testtel, ijesztően kalimpáló szívvel úszott ki, a part felé. Homokpadok között bukdácsolt, nyakig iszaposan, egy kőrakás mögött megbújt, kémlelve, nem jön-e arra a kikötőőrség őrjárata? Foszló, csuromvíz ruhában kezdett szaladni, amennyire bírta meztelen lába. Nem volt messze a Cortés-tanyától, s idők múltán elérte hazai ösvényeit. Az indiánok behúzódtak a szeles estében, spanyol nem járt erre, kutyái ismerték. Az öregasszony, aki háztáját gondozta, rémváró szemmel ült fent még, és pergette a hatalmas, fekete szemű olvasót.

Bebújt a fekete bársonyba, újra kard volt oldalán, kesztyű kezén. Néhány óra az élet. Addig él és addig kell cselekedni, reggelre megindul újra a hajsza, most már szomjasabbak lesznek a fogdmegek. Mohón dobott magába néhány ételdarabot. Tekintete ráesett a feszületre. Mereven és némán nézte, odaesett a térdeplőre. Pillanat alatt végigszaladt rajta minden, a kedves, otthoni gyermekévek. Salamanca. Haiti szigete, egy halvány női árnyék, az édesanyja. A mécses meglobogott a szélben.

Lovagolt a kormányzói palota felé. Merészsége volt egyetlen kincse, melyből e reménytelen pillanatokban még pazarolhatott. Éjszaka közepében ért oda. Ma megint lakoma lehetett Velazquez udvartartásában, mert idegen csatlósok, fegyverhordók horkoltak a kapubejárás alatt. A folyosókra rőt fényt vetettek a kialvófélben pislogó, vaskarikákba zárt fáklyák. A teremnek első részében széles asztal állt, melyre lerakták az urak fegyvereiket, hogy ne legyen penge könnyen kéznél, ha valakit elragad az italos indulat. Még kívülről hallotta, hogy folyik a vidám kacagás, ónosan zörrentek a kupák, valaki valami borsosat mond, mire rákurjant a kórusban felszökő kacagás. Épp a kinyalt udvari titkár tartotta az asszonyokról elöljáró beszédét, amikor a bolthajtás mögött megvillant a könnyű barét, feltűnt egy sziluett, melynek rossz híre komoran húzódik végig a palotán. Mint jelenés, meghajtja magát, s halk szóval kíván jóestét az ittasoknak. Velazquez elsápad, önkéntelenül övéhez kap, de az ő pengéje is ott fekszik a másik teremben, védtelen. Cortés oldalán ott a kardja... s hátha mögötte jönnek csatlósai: s megindul valami fekete palotaforradalom?

Cortés ott állt a kormányzó előtt. Szembenézett vele. Valamikor finom, hajlékony lovag lehetett - most véreres szeme, vastag arcán lecsüng a háj, duzzadt kezét elborítja csillanó ékszerek köve, lánca vastagon, szélesen esik végig hatalmas pocakján.

- Kegyelmességednek rabja, talán halálraítéltje vagyok, tegnap még híve voltam, s kitüntetett azzal, hogy néha barátjának nevezett. Kegyelmességed honunk törvényei szerint engem mint nemesembert, nem vethet ítélet nélkül pribékek kezére, kezemre nem húzhat vasakat. De férfirokon módjára megítélhet, és ezért jöttem ide, hogy épp kegyelmességed érdekében kiköszörüljem a csorbát, ha megsértettem volna Castilia törvényeit. Engedtessék meg nekem, hogy alázatos, bűnbánó szívvel magam adjam át kardomat a kormányzónak, akit szabadon elfogadok bírámnak, s kérem, hogy hazánk szokásai szerint bánjék velem irgalmasan. Így láthatja Excelencia, hogy mindketten egyformán fegyvertelenek vagyunk, nincsenek támadó szándékaim, s csak azért jöttem, hogy Krisztus urunk jogán megkövessem kegyelmességedet, mert bemocskoltam házának tisztaságát. Eljöttem most kegyelmedhez, e pillanatban még mint szabad ember és castiliai nemes, hogy megkérdezzem kegyelmedtől, elfogadja-e jóvátételem, és nekem adhatja-e tiszteletre méltó Catalina Xuarez kisasszony kezét?

Egy italos vivátot dörmögött az asztalvégen. A hidalgók egymásra néztek, kedvükre való színjáték volt, ahogy az éjszakában elhangzott e komor, férfias monológ. Csak Velazquez pislogott még nedves bal szemével. Küszködött benne a nagyúr felfortyanó pulykamérge s a sokat próbált udvari ember békekovács indulata. Valami igaza is volt: tettenérés nélkül nem lehet Castilia nemesét vasra verni. Megvillant benne húgocskájának sápadt, agyonsírt ábrázata, ahogy eped halálra tartott szerelmeséért, s készítgeti köntösét az örök vezeklésre, s hallja, amint az asszonyok szobájában nem fogy ki a jajveszékelés. Rábízta magát ösztönére, s az elhízott, öreges mágnás beszélni kezdett azon a finom, hűvös hangon, mely nagy urak és magas hivatalbeliek sajátsága Castiliában.

- Don Hernando, nem kérdem, miként került kegyelmed szabadlábra, vajon vérrel vagy csellel váltotta meg rabságát? Nem kérdem, mert itt van, hajlékomban, s én kegyelmedet ősi szokásaink szerint vendégként fogadom. Kérem, üljön le, és töltsön magának a kupából. Velazquez háza salva guardia kegyelmednek. A kormányzó nem ítél éjszaka.

A részegek az asztalvégen nevettek és öklendeztek, tréfa az egész, Cortés elcsavarta annak a kislánynak fejét... megtörtént mással is, igyunk raja... Ittak. Cortés a kormányzó balján, mert ellensége e hellyel kínálta. Valamit érzett, amint felemelte ónpoharát.

Cortés ügyelt, hogy alig érintse a kupát. A játékot megnyerte félig, de most mindnyájan részegek, az éjszaka kurta, hajnalban megsavanyodik a gyomor, epés a szájíz. Levonta ujjáról a faragott köves gyűrűt, felállt, meghajolt, és letette a kormányzó elé. Velazquez felnézett rá. Ismerte emberét, e szívós, fekete kisnemest, jobb és keményebb fából van faragva, mint az ideverődött hidalgók, akik bűnös karjukkal dologtalanul ostromolják a Gondviselést. Egy pillanatra végigvillant benne minden. Aztán nagy nehezen felállt, ahogy súlyos teste bírta, s a megnémult asztal felett csendes szóval határozott.

- Isten akaratából s húgom nevében - ha ő maga nem mond ennek ellent - elígérem kegyelmednek, Hernando Cortés, unokahúgomnak, Catalina Xuareznek kezét, s ajánlatát úgy fogadom, mint töredelmet. Ihattok urak, vivát Cortés.

Ahogy kigyűltek az indiánok a mezsgye két szélére, panaszos ének rebbent fel, egyik elkezdte, a többi átvette magányosan, kórus nélkül folyt szájukból az egyhangú ritmus, észrevétlenül lett ének a szóból. Ilyenkor megszépült kemény vonású arcuk, szemüket selymesen zárta le a hosszú, fekete pilla. Énekeltek, ahogy urukat várták asszonyával, s újra és újra felrebbent az ismeretlen nászdal, amint elvillant a ló hátán ügető, fehér fátyolos Catalina, egyik kezében kantár, másikban legyező, szája előtt.

Násznapok a rengetegben. Minden bútor gyantaszagú az összetákolt ültetvényesházban, a gerendák párolognak a levegőben, mintha még átvennék kívül, szabadon álló testvérüknek szerelmes leheletét. Az indák befurakodnak a parányi eresztéken, reggelre gyökeret vernek az ágyak, s egymáshoz gubancolódnak az asztalok. Így ébred Hernando, hajnali szürkületben, és nézi sápadt, álomba borult asszonyát. Míg szomjasan sóvárgott fehér teste után, úgy hitte, ezzel a gyönyörrel nem lehet sohasem betelni, s most megint feljajdul benne mindaz a nyugtalanság, melyet reggelről reggelre elhoztak a régi csendes kis napok.

Ha felriadt asszonya, félálomban dajkáját hívogatta. Ő meg számolt. Lélekben rakosgatta aranyait, a tehenek árát, kifőzött pálmaszesz s az áloépálinka akóinak számát. Kalmárlét. Eltakarta kezével szemét, s valami fájdalmasan szívébe szúrt. Plutarkhoszának hősei bánatosan csörgetik fegyverüket, míg ő vékaszám tengerilisztet számol.

Catalina nem látott semmit. Mint öntudatlan kis méh döngicsélt virágok között, megcsapta a harmat, ilyenkor köhögött. Nézte asszonyát: vajon mindezzel el kell-e temetni sóvárgásait, s nem irigyelheti-e többé azoknak csodálatos kalandorsorsát, akik Velazquez akaratából nyugat felé hajóztak, hogy felleljék azt az aranyföldet, melyről annyi kósza hír szállong a szigetek között?

Egy reggel ágyúdörgésre ébredt. Nyugtalanul levágtatott a kikötőhöz, ahol már egybegyűltek kíváncsiak és hivatalosak, hogy tanúi legyenek a naplemente felé küldött Grijalva-flottácska szerencsés megérkezésének. A hét kis brigantin kint horgonyzott le az öböl bejáratánál, s csónakok hozták a hajórakományt. Bálákban szövetgöngyölegeket, hordókban fűszerfélét, kalickákban ismeretlen madarakat, szépen kicserzett szarvasbőröket, s utolsónak érkezett lezárt ládákban, fegyveresek közt, a csodálatos, zsákmányolt arany.

A parton ott feketéllett a nép, hajósok asszonyai, akik keresték urukat, s rendre szólítgatták a sápadt arcú, borostás, sebhelyes matrózokat.

A tisztek az öreg Grijalva kapitánnyal együtt bevonultak a kormányzói palotába, ahol megkezdődött a terjedelmes beszámoló. Velazquez eleinte szelíden, majd egyre élesebben korholta az öreg mesterségbeli tengeri embert. Miért volt annyira óvatos, lám, megijedt saját árnyékától, s móroknak nézte az indiókat, mintha mindent csak csereberélni lehetne, s nem lenne néha jobb alkudozó a meztelen pengét mutató kéz? Grijalva csendesen megcsóválta fejét.

- Kegyelmességed téved. Mi is vesztettünk harminc embert ott, annál a veszedelmes foknál, ahol két esztendővel ezelőtt Cordoba úr vérében összeesett. Higgyen nekem, nagyuram, hogy muskétalövésnél mélyebben nem lehetett a partoktól eltávolodnunk, s minden jel arra mutatott, hogy szárazföld az, amerre jártunk; s ezeken a vidékeken töméntelen harcias nép lakik. Tolmácsaink sem voltak, azért hoztunk magunkkal két indián fiút, hogy tanulják meg addig a mi nyelvünket, amíg megint visszamegyünk.

Visszamegyünk? Velazquez ült, s nézte az elébe szórt ritkás, réztartalmú aranyat. Az öreg Grijalvával küldeni még egy expedíciót? Körös-körül csillogó szemű, fiatal tisztjei álltak, akik sóváran hallgatták e hősi kaland minden részletét. Cortésnek egyszerre keserű lett a szája. Kiment a tanácsszobából; s leballagott a kikötő felé, ahol még az érkezés lázában csereberéltek a katonák.

Megállt az ismerős főkormányos előtt, barátsággal üdvözölte Alaminost, aki nélkül Columbus óta nem indulhatott meg nyugat felé hajós expedíció. A főpilóta bemutatta osztályostársát, pelyhedző állú ifjú legénykét, akinek Bernal Diaz volt a neve, s a körülállók hangosan dicsérték versfaragó poétatermészetét. Percek múlva mindhármukat elnyelte egy csapszék, ahol megkóstolták a kocsmáros vékony borát.

- Nagyuram, úgy undorodom már a pulque-pálinkától, számba se tudom venni, érzem a pálma mocskos levét, amint a kérgébe fúrt lyukba lecsepeg, s napokon át benne erjed. Kegyelmed egészségére ajánlom az első boritalt.

- Nézd, Alaminos, azok, bent a tanácsban csak kufárkodnak, egyik sem mondja végig gondolatját, amikor kezdenék, menten közibük hull egy másik kérdés. Én azt hiszem, te tudod megítélni legjobban, hogy tényleg nagy szárazföldek feküsznek ott a partok mögött?

- Én Columbus admirálissal voltam, amikor utolsó útjára ment. Dél felé hajóztunk, s akkor elértük a hatalmas földet, mely nyugat felé kanyarodott. Az admirális dél felé haladt, mi most napnyugat felé mentünk. A föld egybefüggő. Nem sziget. Népei is mások, mint az Antillákon. Nem ilyen bolond, meztelen vadak. Isteneket tisztelnek, ruhában járnak, jó nyilaik, lándzsáik vannak. A sűrűből már láttuk kőházaikat. A partra érve tudtuk meg, hogy ezek templomok, melyekben áldoznak bálványaiknak. A határokat faragott kövekkel jelzik, melyek időt is mutatnak. Talán legcsodálatosabbak fertelmes bálványaik. Ezek a fiúk keresztet vetettek, elfordultak tőlük. De én már sok földet jártam, szeretek megnézni mindent, magam szemével. Megtapogattam őket. Fényes, sima kövekből állatfők vannak kifaragva rajtuk, díszekként nyilak és kígyók. Gyerekkoromban őgyelegtem eleget bátyámnak kőfaragó műhelyében, ismerem a fogásaikat. Találtam szerszámot is mellette. Nem dolgoznak ezek vassal. Kővésőjük van, fekete tűzkőből, azzal csinálják a finomabbját, de leltem rézvégű bunkót, úgy látszik, azt használják kalapácsnak...

- Bementem egy templomukba. Bálványforma képek és faragások voltak benne. Ott leltünk valami aranyat, csatokat, tollal egybeszőve. Egy kis szigeten volt. Ezt neveztük el az Áldozatok szigetének, mert itt bizony szertenyesett emberi tagokat találtunk, az ő véres oltáruk előtt, kint a templomuk előtt halom volt, fehérre aszalódott emberkoponyákból, némelyik kifestve, csakúgy mint a templomházuk fala, ijesztő, bolondos alakokkal, ragyogtak rajtuk a színek. Ezt azért mesélem, nagyuram, hogy lássa, nem egyszerű indio-ördögökkel van teletömködve az a távoli világ, azok ott másfélék, másféle hiten élhetnek, ahogy ezen már tengerészember nem is csodálkozhat. Csak Velazquez úrék gondolják: indio, indio - egyforma mindegyik, elszalad, ha meglát, fél a puskalövéstől...

- Gondolod-e, Alaminos, hogy ország lenne az, királlyal vagy kánfélével?

- Nem tudtak beszélni velünk, csak mutogattak. Ki érti meg a jeleket? Az urak csak aranyra vadásztak, senki sem mert beljebb menni. Azt, hogy miként élnek, nem kérdezte tőlük senki sem.

- Mögötte ország lehet?

- Én néztem embereiket. Ha kettő összeakadt, hajlongtak egymás előtt, köszöngettek. Voltak főrangúak köztük, és voltak szolgák, láttunk olyant is, akit fonott, tollal borított székfélén cipeltek. Amikor elment, lesütötték szemüket, meg földre is vetették előtte magukat a szegényebbek. Ahogy egybegyűltek és másnapra szétszéledtek, majd a következő partszakaszon tűntek fel, rendezett ezerekben, akkor úgy gondolom, csak országféle lehet. Az urak ezzel nem törődtek, de a tengeri ember sok világot lát, felemel egy úszó ágat a tengeren, megnézi a madár reppenését...

- Grijalva úr nem mert továbbmenni?

- Kevesen voltunk, azt mondták. Pedig Pedro de Alvarado kapitány, aki a második hajónkat vezette, tusakodott véle. Szeretett volna ottmaradni. Mondta, adjanak nekem pár legényt, három ágyút, elsáncolom magam, míg ti visszajöttök. Ne szaladjunk el innen, szégyenszemre. De Grijalva ingatta fejét, és mondta: haza kell menni, Pedro.

- Sok ember kellene oda?

- Egy ember kellene, aki viszi a katonákat, és tudja, hogy mit akar csinálni. A többi, nagyuram, menne utána, ha látja, hogy kapitánya megindul.

- Engedelmével, alcalde uram, hogy ifjú legény létemre én is beleszólok, de azt hiszem, hogy a partvidéken túl vannak ám az igazi, gyönyörű vidékek.

- Miért gondolod, Bernaldo Diaz úrfi?

- Ahogy néztem őket, ültetvényeket láttam, meg apró csatornákat, ahogy bevezetnek a szárazföldre. Egy hatalmas, kőből épített házat is észrevettem, ebben rengeteg tengerit találtunk. Ilyen házak minden negyedmérföldnyire vannak. Ez mind arra mutat, nagyuram, hogy ez ország. Ha kérdeztük tőlük, mi van arra, csak forgatták szemüket, nyögtek a tisztelettől s különös szavakat mondtak, olyasfélét, hogy Mexi... meg Tenotit... ilyen szavakat, de nem tudtuk, hogy városuk vagy királyuk neve lehetne?

- Szeretnének még egyszer odamenni a legények?

- Szívesen mennének, nagyuram, egész emberrel. Ha valaki úgy készülne, hogy nem áll meg tétovázni a tengerparton, fiatal lenne, jóvérű... Istenemre, boldogan visszamennék, s ha ilyen ember kitűzné a toborzózászlót, százával sereglenének hozzá az épkézláb legények.

Cortés elnézett, s tekintete beleütközött a kocsma alacsony homlokfájába.

Mintha rászakadna e kicsiny, szűk, nyomott világ, s magában pedig, ótestamentumbéli próféta módjára angyalokkal, ördögökkel csatázna szüntelenül. Amikor kiment az ajtón, Alaminos utánamosolygott.

- Láttad, Bernal, hogy pedzette... Ügyes fickó, jóvérű, csak kevés, nagyon kevés a pénze...

- Vele mennél?

- Vele mennék!

A száraz, baszk ember, Duero, kijött a Cortés-haciendára. Haját kicsit megezüstözte az idő, s eltanulta a bennszülöttektől, miként kell szívni az összesodort tabacolevelet, amitől aztán szépen megsárgult a foga.

Vasárnap volt, a széles tornácon, ahová nem érhettek el a csúszómászók, elheverészett. Nézte a dohánylevél-csomón izzó parazsat.

- Látja, don Hernando, azok, akik eddig expedíciókat vezettek nyugatra, alig jobbak a marhahajcsároknál, amikor a Sierrákon át terelik a gulyát. Minden elhullott darabért levonnak a bérből, az a fő, hogy a gazda meg legyen elégedve... Számolják a tallérokat, együtt, minden este ott ül a királyi jegyző a kapitány mellett, mögötte a számtartó, a kölcsönpénzesek sáfárja, a hajótulajdonosok prókátora, micsoda harc, és micsoda kaland az, ahol előbb mérlegre teszik a puskaport, és csak aztán merik hozzádugni a kanócot...? Gúzsba kötött kezekkel navigálni? Merni kellene... ha másnak nem, a főkapitánynak. Érezze, hogy ha sikerül, ha beleharap valami szépséges földbe, még őbelőle is alkirály lehet, de ha rosszul sikerül munkája - szégyenszemre kiebrudalják. De ezek mindig ugyanazokat a csengőket viszik, mint ide, a szigetekre, ugyanazokat a tolmácsokat... nekik mindegy, hogy afrikai az, aki vadember, indus-e vagy indio... Nem tudnak semmit.

- Miért mondja mindezt nekem, don Andrea?

- Látom, hogy kegyelmedben is miként fúrnak a férgek. Hírét vettem, hogy igen-igen hallgatja széltében-hosszában a legényeket. Opinio publica az, don Hernan, hogy kegyelmed kezében erősebben állana a kormánykerék.

- Ne áltassuk magunkat, uram, én szegény, egyszerű telepes vagyok.

- Eladhat mindent, vagy zálogba vethet. Legszebb birtokok egyike ez Cubában.

- Ha mindent odadobnék, akkor sem maradna több, mint egy hajóra való pénz.

- Hát akkor vénüljön meg itt kegyelmed, s szégyenkezzék, hogy különb ember az apja, aki legalább sebeket hozott magával Granada alól. Úgy vélem, nem meri felállítani a plánumát... még akkor sem, ha mások segítenének benne.

- Segítene nekem, don Andrea?

- Az én szavam a San Domingó-i atyák szava. Ellenükre nem indulhat el nyugat felé egy csónak sem. Azok ismerik a világi igényeket, tudják kegyelmed viselt dolgait. Megenyhültek, hogy csillapodott a vére, s megül most békén saját úrasszonya szoknyáján. Az atyák nagyobbrésze... asturiai, nem szívelik ők sem a délieket... szóval, valahogy összejövünk. Ha kegyelmed pénzzé tesz mindent, én sem restellnék egy-két aranyat a kútba vetni.

- Miként képzeli, hogy engem szemelne ki a kormányzó, aki csak kényszerűségből lettem a familiárisa?

- Tegnap mise után szót váltottam vele. Megegyeztünk abban, hogy Grijalva öregecske. Mondtam, olyan kapitányt válasszon, aki még mindent nyerhet és mindent veszíthet. A nagy név sem fontos, olyan kapitányt keresnénk kegyelmességed helyébe, aki nincsen Toledónak lekötelezve, mindent csak a Velazquez-szónak köszönhet.

- A válasz?

- Félig lehunyta halszemét, ilyenkor gondolkodik. Én sem rejtettem véka alá, ő is tudja, hogy kire gondolok. Példálózott, hogy kegyelmed eddigelé jórészt csak idegen nyoszolyában vitézkedett, indiánjaival sem bánik olyan kemény kézzel, mint ezt megkövetelné a közfegyelem. Végül tőlem kérdezte, hogy vajon megadnák-e ily - megkövetem - névtelen ember küldéséhez a placet-ot a Jeromos-rendi atyák? A kormányzó tudja, hogy én bírom a páterek szavát.

- Velazquez szava nagy szó, de nem pénz.

- Épp ezért igyekezzék kegyelmed gyűjteni. Míg tartanak az esők, még nem tud senki a vállalkozásról, olcsóbb kamatra vehet kölcsönt. Ha valami együtt lészen, beszélünk az én részemről is.

- Don Andrea, kegyelmed reám bízza tallérját?

- Emlékezem az első reggelre, amikor láttam, Hispaniolában. Azóta kegyelmeden van szemem. Ha nem kötne itt a király akaratából a tisztem, szívesen mennék el kegyelmeddel. Pénzeim felét bírja.

- Ennyit csak éjszakánként hánytorgattam magamban, amikor rám jött a forróság, s asszonyom felriadt a köhögéstől. De, megvallom, nappal kergetem magamtól a gondolatot. Nagy kapitányunk után, az admirális után hogy merjek vezetni én hajóhadat? Kegyelmed ad nékem biztatást, s ezért kérem, segítsen plánumaimban. Beszéljek már nyíltan a kormányzóval?

- Tavasszal ő mindenképp indíttatni akar. Ahogy én hiszem, más vitézre nem esett még választása. Várjon, Hernando, míg ő adja fel kegyelmednek a textust.

Pergamenre cseppenő égő viasz szaga terjengett végig a kancelláriában. Már szövegeztek. Hosszú asztal fején ült a kormányzó, mellette titkárai, a korona jegyzője, kincstárnoka, a hajótulajdonosok, armátorok, szállítók és puskamívesek. Egyre többen vették fel a dohányzás pogány szokását, s lassanként az alkudozókat beborította a füst. Cortés ült szemben a kormányzóval. Elsőnek dobta be szavát, zálogba vetett birtokának, eladott marháinak árát, Catalina asszony ékszereit, kölcsönöket, barátok pénzét... mind egy serpenyőbe. A kormányzó felíratta mindazt, ami Grijalva útja után haszonként rámaradt. De a kereskedők zárkózottak maradtak, s egyikük, aki a szárított húst szállította volna, halkan megkérdezte don Hernandót, mondja el, miként tervezi az expedíciót?

A füstben úszó férfihang először kicsit fátyolos volt, aztán kitágult, s végigdöngött a bolthajtásos szobán.

- Az utolsó valódi flottát még az admirális vitte dél felé. Mindaz, ami Columbus után történt - gyermekjáték volt ahhoz képest, amit én merészelek. Ki jutott az öböl nyugati oldalánál az első néhány fokon túl, arrafelé, amerre lakhatnak az idegen népek királyai? Én Krisztus szent nevére fogadom, hogy ha elérek odáig fél marék arannyal nem fogok visszatérni. Ha hitemet kérditek az én bizodalmam olyan, mint az admirálisé volt, aki több dolgot tudott, mint mi valamennyien, s élete végéig kereste a nagy kánt, aki túl lakozik az Óceánumon. Én országokról, földekről, királyokról beszélek - ti azt kérditek tőlem, urak, hogy mi is lészen az aranyakkal, melyeket adtok nékem, amikor nékem ígéritek a portékáitokat? Ti mind tudjátok, hogy az a pénz, melyet én viszek magammal - tanyámnak ára, asszonyom minden ékessége. Ha kudarcot vallok, úgy kell visszajönnöm - koldusként, senki és semmi leszek. Kérdezem tőletek, emberek, kell-e biztosításul többet is mondanom nektek, akik magatok is egyszer elölről kezdtétek, mindent kezetek munkájával szereztetek?

- Recte - bólintott mosolyogva Duero.

Az öregebb kufárok összenéztek: még fiatal... Szemük rátapadt a lázban égő finom, halvány arcra. Mindnyájan tudták, a szigeten kevés az alkalom busás haszonra, egyikük sem kockáztat sokat, s Hernando úr mindenkit része erejéig osztályos társául fogad. Számoltak, így kapott ágyút, puskákat, hajót és ennivalót.

A kormányzó felállt. Hívta Cortést vacsorára. Ott terítettek, a kertben, hatalmas sycomore-fa árnyékában. Cortés az Excelencia baljára került, s ez már majdnem annyit jelentett, mint a vezérkapitányi kinevezés. Asztalbontás után egyezkedett vele Velazquez. A hódítandó területek felett a kormányzóé a felsőbbség joga. Ezenfelül megilleti a köteles ötöd. Ugyanannyi jut Cortésnek és a királynak, míg a megmaradt két rész marad a többieknek. Cortés ad ötezer castellanost, ezenfelül úri s lovagi becsületét.

Catalina rosszkedvűen tagadta. Émelygés kínozta, a tornácra bemásztak a hangyák, az indián szolgálólányokkal temérdek a vesződség, holnap megint gyomlálni kell a kertben. Bólintott, tekintete elrévedezett a messzeségben. Az asszony bement az ágyasházba, bevetette magát a magasra tornyolt párnák közé, s szenvedte a körös-körül rothadozó trópusi liliomok szívfájdító szagát. Leste urát, aztán hallotta, amint jár fel-alá, hallotta félálomban két csizmasarok óvatos koppanását. Valaki bejön melléje, nagyot sóhajt, mellén összeteszi kezét, mindezt hangtalanul, hogy ne verje fel elszunnyadt asszonyát. Doña Catalina párnái közt elmosolyodott. Nem rossz ember Hernan - gondolta, és lecsukta szemét.

A hír szélsebesen szalad a szigeten. Harmadnapra talán már az összes Antillákon tudják, hogy Hernando Cortés kibontott fekete bársony zászlajára ráhímeztette Constantin császár jelmondatát. A toborzók bejárják a lakott vidékeket, kürtszó hirdette mindenütt jöttüket, míg a tekintélyesebb hidalgóknak lovas legények vitték szét Cortés meghívólevelét. A kikötő előtti hadiszálláson naponta háromszor harsant el a herold szava, amint zsoldot, zsákmányt, tisztségeket, birtokot és rabszolgákat ígérgetett.

A pénz fogyott. Elnyelte Cortés aranyait, a barátok kölcsönét, de háromszáz ember már odasereglett zászlaja alá. A nemesek eleinte kicsinyellték Cortés méltóságát, aztán megenyhültek, nem akartak kimaradni az osztogatásból, kénytelen-kelletlen elfogadták a vezéri parolát.

Lázas két hónap volt, amíg ennyire jutott. Naphosszat ott ült, arannyal hímzett fekete vezéri köntösében, diákoknak levelet diktált, tanácskozott a hajókormányosokkal, fogadta a jelentkezőket, kipróbált ágyúkat, fegyvereket. Mintha ezer keze, ezer akarata nőtt volna, egyszerre szép lett, tartalmas az élet.

Az esős időszak beállta után kellett elindulnia a flottillának. Mindenről jelentést tett a kormányzónak, s pontról pontra megvitatta vele a terveket. Egy nap feltűnt valami ironikus mosolygás Velazquez szája sarkában. Ezek alatt az évek alatt megtanulta, miként kell olvasni az arcvonásokból. Próbálta emberét, de a nagyúr ma nem vitatkozott, mindenre ráhagyta: jól van, ahogy csinálod! Jeges hidegség kezdett benne szétszaladni. Feszülten figyelte a kormányzóhoz bejáratos udvari emberek szavát.

Leereszkedés, kárörömféle, gúnyos mosolygás mindenfelől. Akik hetekkel ezelőtt még irigyelték parádés sorsát - most túláradó fraternitással biztatták a serénykedésre. Ösztöne mondta, hogy valahol valami baj van. Hispániában könnyen megfordul emberek sorsa.

Vásárnap, templomból jövet elkacagta magát Velazquez torz, udvari bolondja. Piszkafakardjával hadonászva lengette Velazquez felé tyúktollas kalapját, s kiáltotta »... öreg sógor, Diego sógor... te ugyan helyes legénykét választottál, Medellinben fenegyerekek teremnek... gyorsan tudnak vitorlázni, könnyen elszáll ám a vitorla szemed elől... Excelencia... Medellinből erős szelek fújnak...« A cercle egy percre megakadt, az urak egymásra néztek; ki adhatta a bolond szájába e reggeli textust?

Vasárnap este volt, ilyenkor áll a toborzás, halálos csend fekszik erre a fülledt partvidékre. Duero megzörgette a hacienda ablakát.

- Hernando, kegyelmednek el kell hinnie, hogy javát akarom, és féltem. Beszéltem Laresszel, a számtartóval. Őt megszólította a kormányzó, miként halad a toborzás? Mellesleg, vetette oda, lassúnak találja a tempót, bánni kezdi, hogy nem ékesebb, kipróbáltabb hidalgót bízott meg a kapitánysággal, mintha nem jönnének nevesebb emberek, csupa gyülevész nép... így mondta. Kérdezte, vajon nem lenne-e okosabb, ha kegyelmedet jó barátai rábeszélnék, hogy lépjen vissza a kommandótól, meg fogja kapni utána a jutalmat, a korona nyilván nem lesz hálátlan, ha mindennek a végére érnek. Úgy gondolja, megteszi kegyelmedet királyi jegyzőnek jövőre, bővebben fognak csorogni a castellanosok... Lares tőlem kért tanácsot, mit mondjon, kinek a parolájára jegyezze magát?

- Mint citromot: kifacsar, és azt hiszi, elhajigálhat.

- Én nem tehetek mást, mint hogy protestálok. A hispaniolai atyák felhatalmazása törvényerejű, és az kegyelmedet nevezi meg vezérkapitánynak. Ha másra akarná Velazquez ruházni e tisztet - újból meg kellene változtatni a barátok szentenciáját. Én újból írhatok nékik, és kérhetem súlyosabb szavukat... de ha kegyelmed belsőbb, barátibb tanácsot akar...

- Don Andrea, tudja, hogy szívemet és hitemet bírja!

- Én kegyelmed helyében nem vennék semmit sem észre. Megkettőztetné buzgóságát, lassanként mindent a hajókra rakatna, gyakorlatoztatna, mintha bőségesen telnék a hátralevő időből... Ha mindent egybehordott, egy szép reggel megfúvatná a trombitákat... Még kezében van a felhatalmazás, még senki sem másította.

- Ha felszedem a horgonyt, mi lesz azután?

- Vagy sikerül kegyelmednek mindaz a plánum, melyet elméjében forgat. Akkor nem lesz egyedül. Hispániában annak, akinek aranya és lovagi becsülete van - igazat adnak. Ha meg nem úgy lesz, akkor nem mindegy-e az már, hogy milyen okból éri kegyelmedet disgratia? Kegyelmed beszélt az arany világról... ott áll a küszöbén, vajon hősei abban az elnyűtt, vastag könyvben olyan sokat haboztak-e, amikor át kellett lépni a Rubicont?

Naphosszat alkudozott. A cassave-kenyeret túlságosan kisütötték. Írásban jelentette a kormányzónak. A lőpormalomnak kifogytak készletei: felszaladt a palotába. Hívta a kormányzót, hogy legyen jelen három nap múlva az első parádén, amikor bemutatják emberei, hogy mennyire tudják már a verhetetlen spanyolos gyalogosregulát. Velazquez mosolygott, s bólintott: jól van... Mindenki helyeselt, mindenki dicsérte: bene... bene... Amikor este lett, szállásán gyűltek egybe a vezető emberek. Itt levetette a csendes, hunyászkodóan alázatos illendőséget. Kemény szavakat osztott, másnapra, éjszakára való parancsokat. Akik itt átlépték a Cortés-portát; szófukar, komor veteránok voltak, ezek utálták a nyugodalmat és békét; s mint makacs kockázók, meg akarták kísérteni még egyszer szerencséjüket.

Este egy öregasszony kereste. Jamaicából hajózott át Cubára, s egyenesen hozzá vezette az útja. »Nagyuram, mondta, kegyelmed útjának híre elfutott hozzánk. Én tíz esztendővel ezelőtt a Darien-szorostól Jamaicába voltam menendő. Fiammal együtt, aki ifjú licentiatus volt, Jeronimo de Aguilar volt a neve... Amikor elkapott a vihar, a yukatani partoknál... leeresztették a csónakokat, külön az asszonyok, külön a férfiak. Még láttam fiamat, amint a szárazföld felé veti a csónakot az ár... elkapta... minket meg kisodort a tengerre, és a Madonna kegyelméből megmenekültünk. De a fiamat odavitte, a partok felé, amerre még Krisztus-hívő ember nem járt sohasem. Kegyelmedhez jöttem... nagyuram... a fiam nem volt egyedül, több férfi... talán tízen, tizenketten is lehettek a csónakban... Ha arra hajóznék kegyelmességed, keresse nyomukat. Az Úristen művelhet csodát, és életben tartja azokat, akik nem káromolják az ő szent nevét...«

Amikor elbocsátotta biztató szóval, felnézett az égre. Keresni valamerre, a távoli, ismeretlen világban egy elkallódott teológust? Valami volt az öregasszonyban, ami anyjára, Catalina Cortés y Pizarro asszonyra emlékeztette. Még milyen szép, egyenes asszony volt, milyen tiszta szemű, fekete hajú, amikor Medellinben búcsút vettek. Ahogy kint állt, szemben az őserdővel, felette a kékből feketébe türemlő csillagos mennybolt, arra gondolt, hogy nem megy soha vissza Medellinbe üres kézzel. Bent, a nappali szobában vitába fordult a tervezgetés. A tisztek, kormányosok, kapitányok rekedten, indulatosan argumentáltak. Megállt a küszöbön. Mindenki elhallgatott.

- Lovag uraim, határoztam. Nincsen út visszafelé. Az igazság ezen a parton van, s ezt tanúsítják a hieronimita atyák. Aki elsőnek megszegte, nem én voltam, hanem Velazquez uram. Holnap készülünk. Mindenki üzenjen kompániájának embereihez, hogy kapitányuk éjszakai gyakorlatozást tervez. Holnap felveritek az embereket. Mindenkit beszállíttok a kijelölt hajóba. Hajnalhasadáskor felszedjük a horgonyt, kiszaladunk a nyílt tengerre, s onnan küldünk a kormányzónak búcsúszót és üzenetet. Lovag uraim, a szó férfiaké, és én vagyok a vezéretek. Esküdjetek, hogy nem áruljátok el a Cortés-parolát.

Az esős évszak kiadta utolsó mérgét. Szörnyű, tropikus égiháború zuhant le a szigetre. Az égzengés különös kíséret volt, a felvillanó villámok fényénél körbeülték a sápadt, sokforradásos katonák és martalócok az asztalt, s Cortés szavával imába kezdtek.

Xilonen istenasszony tiszteletére kezdték meg a nyolcadik hónapot. Először az öregek kaptak a mézespogácsákból, akik már csak körültotyogták a táncot. A fiatalok hosszú, virágokkal dúsan feldíszített gyapotzsinórt tartottak kezükben, jobbról a fiúk és balról a lányok, középen az asszony, akinek ma meg kell halnia. Kora reggel kezdődött a holdhónap kezdőnapja - délig megmámorosodtak az erjesztett italoktól, s az idősebbek körbeülve, árnyékos fa alatt majszolták a kukoricalepényeket. Az ételt a tehetősek adták össze, mert az év e kései hónapjában a szegényeknek alig volt betevő falatnyi tengerilisztjük. Az asszonyok ma hófehér, körös-körül hímzett, tollal átszőtt köntösökben parádéztak, hajuk mereven, egyenesen hullott hátra, dísz nélkül, mert ezt így követelte az ünnep. A tánc... a törzsek komoly, szertartásos ünneptánca alkonyatfelé kezdődött el. A párok fáklyákat kaptak kezükbe, úgy ringták körül a kopállal illatosított templom-tüzet. A leányok és legények egymás kezét fogták, s átölelték sorban az asszonyt, akinek ma meg kell halnia. Egész éjjel és egész nap énekeltek körülötte, cicomázták, mint menyasszonyt, aki estére egy lesz Xilonen istennővel. A lányok körültáncolták, meséltek a gazdag vőlegényről, akinek meg kell érkeznie este, az ő számára ékesítik arannyal és tarka madarak tollával a testét, így készülődtek az áldozatra. Az istenasszony papja tengerilisztet szórt a szentek szentjéhez vezető lépcsők elé, és egész éjszaka virrasztott és várt. Hajnalban felneszelt, kiment a lépcső elé. Rámutatott az alig leheletnyi lábnyomokra, és mondta: »megérkezett...« Ebben a pillanatban megszólaltak a hangszerek. Először a több rőfnyi hosszú, égetett agyagból formált trombiták verték fel a félálom-félébrenlét küszöbén elpilledt ünneplőket, utána kórusban felriadtak a kagylókürtök, s a fák és bozótok között visszhangzott a faüregek fölé feszített vékony állatbőrökön az ütemes, skálaszerű csattanás. A lányok kórusa kísérte a zenezajt, azoké a lányoké, akik alázatosan lesütött szemmel mentek be, megmosni a bálvány-asszony oltárkövét. Így indultak meg, a hatalmas, külső lépcsőkön felfelé, a fokok oly keskenyek s meredekek voltak, hogy őzlábon kellett szökelleni szinte, míg feljutottak, körbe-körbetáncolva a menyasszonyt, aki nem láthatott semmit. Elérték a felső platót, ahol elvégződött a lépcsőzet, s a hatalmas kőlap szegélyén arccal előre a napnak álltak a papok. A menyasszony feljutott a felső fokig, akkor négy fekete kar kinyúlt érte, a lányok kórusa felzengett diadalmasan, köntös reccsenése hallatszott, elfojtott sikoltás, a főpap kezében megvillant az obsidiánkés, s a következő percben reszkető, verdeső szívet mutatott az ujjongó, örömittas sokaság felé.

Lezáródott az áldozattal a törzsünnep, s most mindenki visszatérhetett saját meghitt családi ünnepéhez. Xilonen istennő hónapja volt, a rügyfakadásé, e napon avatták fel azokat a lányokat, akiket már meglátogatott az élet piros virága. A hajadonok hajnaltól kezdve böjtöltek, egész nap fonták a virágdíszeiket, a koszorút, hiszen este megint táncba fognak menni, s fehér virággal illik ékesíteni fejüket. Mindenki kedves volt velük, de nekik hallgatniuk kellett, mert így írta elő az illendőség, s tudták, hogy ez a nap az ő ünnepnapjuk is. A barátnők jöttek el délebéd előtt hozzájuk, egyik sem érkezett üres kézzel, apró ajándékokat hoztak, kolibrimadár tollából font övet, türkizcsatot, kristálygombokat, megálltak a leányka előtt és úgy mondták: ma nálatok ünnep készül!

Kirakta apró szerszámait, csonttűket, kőkést, hímzőrámát. Külön voltak a színes gyapotfonalak, pálmarostok, külön a tollak, melyekkel remekbe hímezte Malinalli virágos, szeszélyesen tarka avatóruháját. A vendégek sorban megcsodálták a lágyan redőző, ujj nélküli köpenykét, majd magasra tartották a mézserrel teli szilkét, s egy kortyot ittak belőle. A leány ült, egy helyben, lekuporodva, nem volt szabad szüleire emelnie szemét. Várnia kellett, míg el nem jön a délidő, amikor a szolgák behozzák az alacsony, fehér szőnyegekkel beborított asztalra az ünnepi, virágdíszes pulykát. Ekkor illett először felvetnie szemét. A családtagok mélyen meghajoltak a leány előtt, mert most ér eladósorba. Az apa csendes hangon mondta a szokás szentelte ünneplő beszédet:

»Leánykám, te becsesebb vagy előttem, mint a legfinomabb aranyszemcse, többet érsz a quetzal-madár tollánál: te az én véremet viszed ereidben, és az én képmásomat hordozod. Az istenek megnyitották értelmed kapuját, ismered őseink szavát: örömmel karban fonva sétál a bánat... te már tudod, hogy nem lehet akkora a szomjúság, hogy ne ízlelnéd valami örömét. A Mi Urunk adta a mosolygást és az álmot, ő adott ételeket és italokat, ő rendelte, hogy férfierőnkből új élet bokrosodjék. Ő engedte, hogy ne kelljen minden percben halálunkra gondolnunk, hanem vinnünk kell az életet, házakat építünk, hogy tető legyen fejünk felett, s a férfiak asszonyt keresnek, akit odavesznek gyékényük mellé, a lányok meg saját házukba mennek, s ott maradnak öregségükben. Malinalli: te nagy ősök ivadéka vagy, tiszta és becses, mint a jadekő vagy a safirkékje. Nem vagy többé gyermek, így itt kell hagynod labdázó lánypajtásaidat, a sárból épített palotákat, a kiégetett agyagbabákat... Nő lettél, Malinalli, és neked imádkoznod kell, hogy adjon neked az istenasszony állhatatosságot. Mellettünk nőttél fel, és vigyáztunk reád. Ezentúl magad is egy kicsit apa és anya lettél, és neked kell vigyáznod önmagadra: be ne szennyezd őseid emlékét. Óvnod kell magad, Malinalli, a te jövendő embered számára, aki remélem, főnöki sorból való lesz... akitől fiad fog születni, s aki nem lesz más, mint énutánam a te életednek egyetlen és igazi, parancsoló ura...«

A kegyes szokás úgy kívánta, hogy az apa beszéde után vágják fel a tolldíszében pompázó hatalmas szárnyast. A vendégek alacsony, zömök fatörzs-székeiken elterpeszkedtek. A szolgálóleányok behozták az ünnepségre készített ételeket. Vékonyra kinyújtott kukoricalepényeket, tollal átszőtt kosarakban apró fehér halacskákat, melyeket darált cseresznyemag porával fűszereztek. Megkóstolták az egészen gyenge kukoricát is. Hatalmas kőfazekakban pulykalevest tálaltak, lapos tányérjukra pástétomot tettek a lányok, melyet húsból, veresborsból, tökdarából és paradicsom levéből gyúrtak össze. Italként kakaót ittak, a nagy nap örömére lépes mézzel, vaníliával, fűszerekkel illatosítva. Amikor sorban felkortyintották a meleg, habzó italt, felemelkedett székéről Malinalli mostohaanyja, s megkezdte ő is az ősöktől megszentelt beszédet, melyet ura felé fordulva szemlesütve kellett mondania a himnuszt éneklők imádkozó ritmusában.

»Kis galambom, látom, szívedben forgatod a te jó apádnak szavát. Olyan szépek és olyan bölcsek, mint ritka drágakövek. Jegyezd meg az ő szavait, de az enyémeket is, hiszen te is tovább fogod adni gyermekeidnek, akiket felnevelsz, ha az istenek is úgy kívánják. Én nem hordtalak téged szívem alatt, míg kilencedfélszer megfordul a holdvilág, csak térdemen ringattalak, amikor nagyocska voltál, és nem volt már szülőanyád. Nem vagy többé gyermek, Malinalli, neked most már tudnod kell, hogy főnök leánya vagy, és úgy kell viselned magad, mint ahogy rangodhoz illik. Ha végigmégy az utakon, ne emeld magasra fejed, mert úgy mondják akkor, mi nem neveltünk helyesen. Lelkednek hullámzását ne lehessen olvasni arcodon, csendes, nyugodt derűvel menj mindig, ne nevess ok nélkül, s ne szomorkodj. Az alsóbb rangúak durva szavát ne vedd észre, tégy úgy, mintha nem hallottad volna, ezek úgysem alkalmasak a te épülésedre, Malinalli... Csak az istenasszony előtt rakjál festéket arcodra, ha az illem úgy kívánja, de emberek előtt töröld le, a tarkán rikító ábrázat rossz asszonyok szokása, azoké, akik eladják magukat, s ezekre te nem hasonlíthatsz... Óvjad, galambocskám, lányságod kincsét, ne engedj magadhoz senkit sem közelebb, hisz tudnod kell, ha e kincs nélkül vesz majd urad a gyékényére, nem lesz sohasem hozzád igaz szeretettel. Épp így nézz fel majd uradra, és légy hozzá hűséges: aki megtöri a frigyet, annak meg kell halnia, Malinalli... Mi még itt maradunk veled, galambocskám, és ügyelünk, a magunk öregebb módján a te utadra. De neked is szépen és szelíden kell ebben a világban élni, s ügyelni arra, hogy Virágos Kapu leánya vagy, nagy és nemes ősök ivadéka, akiknek emlékét te soha be nem szennyezheted. Hogy mindez így legyen, boruljál le Xilonen istenasszony előtt, és imádkozzál, Malinalli...«

Az illendőség szerint lehajolt először apja, aztán anyja előtt, alázatosságának jeleképp meg kellett simítania előttük a földet, aztán átölelhette lábukat, de szólnia hozzájuk ezen az ünnepen nem volt szabad, így kellett alázkodnia mindenik távozó előtt, amikor a vendégek oszladoztak, hiszen mindenki készült a nagy, esti körtáncra. Egyedül maradtak. Malinalli megrázta fejét, a virágfüzérek megzizzentek sötét hajában, arca kicsit halavány volt a hosszú böjttől. Kibújt a szertartásos köpenyből, csak ujj nélküli gyapoting volt rajta, fiús figurája most olyan volt, mint ifjú jaguáristené, aki kígyókkal viaskodik a templom falán. A szülők a ház előtt búcsúztatták a vendégeket, egyedül volt: vége a böjtnek. Eladó lány lett, mint a többi. Körülnézett, a füstölőben elpernyedt már a kopál, halavány kéklő párája kígyózott csak, fonnyadt virágok, bálványtestű gyümölcskosarak között... Egész teste telve volt nyugtalansággal. A füst fölé hajolt, beszívta mákonyos, bódító szagát. Minden könnyű lett egyszerre, mintha temérdek pulquet ivott volna, megtántorodott, s táncolni kezdett.

Kint, az erdő szélén álló templomövezetben megszólaltak megint a dobok. Megjött az istenasszony, de most már nem lágy lépésű, őztestű menyasszony alakjában, diadalmas, forró és lázban égő volt, mint aki most szakadt el szerelmese gyékényéről. Ezen az estén, az év egyetlen ünnepén ezért eljöhettek azok az asszonyok is, akik naphosszat s éjszakánként árulják a testüket. Most előszivárogtak városvégi kunyhócskáikból, magasra feltornyozott hajjal, apró réztükreiket csillogtatva. Hajnal óta készültek erre a napra, kora reggel megfürödtek, bekenték arcukat illatos olajokkal, s erre tették rá az élénk arcfestéket. Fogukat bíborbogár héjával festették veresre, voltak, akik hajukat szétválasztották, s két kis szarvat formáltak fülük mögött. Jó szagú gyökereket is rágicsáltak, hogy leheletük üde és illatos legyen, asszonyok hoztak kosárszámra virágot hozzájuk, válogattak, melyik díszítse köntösüket. Némelyiküknél ott állt kis cseréptálacskában a mézben kifőzött gomba, hogy izgató, mámorbakorbácsoló erejével megnyissa a szerelmi paradicsomot. Ma szépek, izgatók, eksztatikusok voltak, a hetérák napja volt, szeszélyes virágokkal tarkán hímzett köpenyekbe hurkolhatták testüket. Amikor alkonyodott, akkor jött el az ő órájuk, ők hozták az áldozatot az istenasszony szobra elé. Kezükben megvillant a parányi füstölő, a kopál először veresen izzott a serpenyőben, aztán barnába keveredett füsttel szórta a bálványképet. Az istenasszony egybeszorította fogait, hatalmas fejéke félig eltakarta arcát, csak szájának kegyetlen mosolya ért le a magasságból az alázkodó rossz-teremtésekig. A testüket áruló leányok keze elsuhant az istenasszony virágból font dereka felett, ilyenkor sírtak és jajveszékeltek, s saját meddő méhük panaszát vetették a szobortest redői felé.

A város népe most nem húzódott el előlük, mint az év közönséges napjaiban, hatalmas körbe formálódva nézték a rosszlányok fájdalmas, engesztelő táncjátékát. Malinalli a serdült lányok köntösében ott állhatott a többi ünneplő között. Most mintha mind testvérek lettek volna, egyetlen napján az évnek, félve a hajnaltól, amikor minden tűnő semmiség leheletét újból vissza kell vinniük zárt, félelmetes odújukba... Malinalli hallott nemegyszer Xilonen istenasszony alantas szolgálóleányainak sorsáról, de most tágra nyílt szemekkel nézte a tisztátalanokat, s magában köszönte az istennőnek, hogy főnök és harcos leánya, s soha-sohasem keveredhet ilyen szánalmas sorsú leányok közé.

A bokrok felébredtek a fáklyafénytől, riadt madarak keresték párjukat, a harkályok kopácsolása összefolyt a rostokat rágó öregek különös csettintő zörejével. Ezen a napon megszűnt minden tilalom. Az aloeszesz - harcosoknak és nagyon öregeknek férfiitala - most kézről kézre vándorolt, hatalmas mázas korsókban, melyeknek istenfejét mohón ragadták meg a fiatal leányok. Minden élő ember a templomtér körül nyüzsgött, az őrök is megritkultak a határos erdőszélen. Minden környező törzs tudta, hogy ma Painalá-ban kinyílnak a virágok, s a lányok testét megsimogatja forró leheletével az istenasszony, a mai nap béke és barátság ünnepe.

A gyepük szélén nem voltak őrök, így észrevétlenül közeledhetett feléjük a Rontás. A templom előtti tánckör közepén férfiak járták az erdei táncot, ritmikus szárnylebbenéssel párját kereső madarat példáztak, zöld és veres tollak szállingóztak a levegőben. A sercenő parázs jelére tapsolni kezdtek, így körülöttük nem hallotta senki sem a zajt, hiszen a szédületet elkapták tőlük a fiatalok, virágos füzérekkel egymáshoz fűzve, köpenyek nélkül, könnyű rövid gyapotingeikben keringtek önfeledt gyönyörűséggel, még akkor is, amikor a körön kívül levők látták, hogy közelít a végzet, melyet nem lehet emberi erővel elfordítani.

Az Ünneprontók előtt négy gyorsfutó nyargalt. Kezükben hosszú rúdra erősített parádés légycsapót cipeltek. Ha megrázták a farostokból egybeszőtt szerszámot - furcsa, kerepelő zajt adott, mely átütött a tömeg zsivaján, aki ismerte, tudta, hogy hallatára menten arcra kell borulnia: e misztikus csergőbotok a távoli, végtelen hatalmú úrnak, Tenochtitlán urának személyét jelképezték - ezzel indította útnak a világ minden tája felé induló követségeit.

A népek ijedt alázatba görbítve fejüket várták, míg a távoli harag hulláma valahogy elvillan felettük. A merev arcú, tollkoronás legények pedig csak rázták, zörgették a tömeg felett a félelmes hatalom szimbólumát. Utánuk érkezett két hordszék, aranyrudakkal, tollbeszövésekkel, madárszárnyakkal egybeszerkesztve, mint valóságos udvari díszhintó. Két bálványmerevségű arc tekintett végig az ünnepében riasztott sokaságon. Nem volt bennük semmi emberi. Bálványok papjai: maguk is bálvánnyá keményedtek, s külső habitusukban is hasonulni kezdtek azokhoz a faragott figurákhoz, melyek előtt bemutatták a szívek titokzatos véráldozatát.

Painala békés, völgyi népek csendes kisvárosa volt. A távoli nagyúr sok-sok évvel ennek előtte harc nélkül, békésen vette birtokába, s e szegényes, jámbor tájékokra sohasem küldött fegyvereseket, hogy kétszeresen hajtsák be a nagyúrnak járó, talán elfeledett adót. Mindnyájan tudták a Távoli létét, de Tenochtitlán istenkirálya messzi, félelmes démonfajta lénnyé alakult át, akinek ünnepét illett volna szentelni, ha maradt volna még szabad rovás a kalendáriumkövön, annyi temérdek ünnep között.

A két, hordszékében félelmes merevséggel pihenő követ nem hajlott meg az istennő személye előtt, miként ezt megkövetelte volna a törzsek egymás közötti illeme. Hitük szerint alantas, bozótbeli bálványt táncoltak körül szolganépek, ennek az istennek nevét nem jegyezte fel a hivatalos ünnepi sor. Olyan csend volt, hogy felrebbenő madár, síró kisgyerek hangja is kiütközött a gyapotingekben némán szorongó sokaságból. Csak az ottfelejtett füstölők felhőztek tovább, befonták az istenasszony merev arcát: a faragott, kegyetlen képből nem látszott ki más már, mint időtlen, ajkára fagyott torz mosolya.

A követ urak helyett a tolmács vitte a szót. A két nagyúr egy-egy halk szóval kormányozta, melynek értelmét amúgy sem foghatták fel a körülállók. Ez a nyelv papok és főurak egymás közötti titkos idiómája volt, ezt beszélték Tenochtitlán palotájában, s ezt a nyelvet használta a Haragos Úr, ha istenné vált őseivel áldozat közben tanácskozott. A tolmács kezébe vette az összehajtogatott, agavelapra rótt göngyöleget. E pillanatban megszólaltak újból az udvari légycsapók, jelképezve, hogy küldötteinek szavával most maga a Nagyúr beszél. Adószedők rendes szokása szerint beszámolt arról, mi esik gyapotban, kopálban, kakaóbabokban e környék lakóira. A tolmács egy pillanatnyi szünetet tartott. Aztán hangja felemelkedett, egyre ünnepélyesebb magasságokba szárnyalt.

- Tudjátok meg, e föld lakói, hogy a végtelen hatalmú úr nagy útra készül. A déli vizek felé élő törzsekhez visz az ösvény, fegyveres kézzel fogja bemutatni előttük isteneinek tiszteletét. Tudjátok-e, hogy minden diadal a harc istenének, Huitzilopochtlinak keze között nyugoszik, de Huitzilopochtli ritkán mosolyog azokra, akik háborúba vezetik seregeiket? Sok-sok szív áldozatát kell előtte felmutatni, erekben és patakokban kell folydogálnia a vérnek, hogy felénk fordítsa kegyes indulatát. Ezért szól általunk a Haragos Úr! Kegyes és elnéző volt, nem törődött vele, hogy sok esztendő óta elhanyagoltátok hozzávezetni a kiválasztott áldozatokat. A Haragos Úr eddig nem törődött veletek, mert hadai évről évre diadalmasan, emberzsákmánnyal bővülten érkeztek haza. De most elérkezettnek tartja az időt, hogy megpróbálja a ti hűségeteket. Épp ezért, Painala lakói, hallgassátok, mit kíván adótokon felül tőletek a Nagyúr...

Három helyi főnök görbült derékkal, alázatosan elősompolyodott.

- Nagyuraim, ti kaptatok a föld termékeiből, amit a mi népünk serény keze megszőtt, kiformált, amit elővetettek szikláink és hegyeink. De ti tudjátok, hogy mi csak igen-igen nagy ünnepeken hozzuk meg a reszkető, felmutatott szív áldozatát, inkább virággal, füsttel, imádsággal tiszteljük a hatalmas Tenochtitlánnak és a mi törzseinknek isteneit. Ti nem kívánhatjátok tőlünk...

- A Nagyúr nem kíváncsi beszédetekre. Ha estig nem készítitek előírt áldozataitokat elő - mi eltávozunk, s három nap múlva leég városotok, magatok erdő vadjainak hányva, gyermekeitek rabszolgasorban hajszolódnak a Haragos Úr elé. A szent szám, melyet követelünk - a hold körül forgó fényes csillag tűnésének rendjéből lett papjainktól bölcsen megszerkesztve. Vidéketeken csak rövid ideig pihent az árnyék, kisebb lett áldozati részetek. A szám huszonnégyszer huszonnégy lett. Legyetek büszkék, vigadjatok, hogy férfimagotoknak s anyaméheteknek ennyi gyümölcse vígságban és fényességben fog egyesülhetni a háború istenurával. Ha szabad ember teste vonaglik meg az áldozati kövön, s szíve ott reszket a főpap kezében: sorsa betelt, diadalban és dicsőségben, részévé vált az istenségnek, s szelleme megtér a boldog patakok lakói közé. A Nagyúr fele számban ifjakat kér, akik ki tudják feszíteni az íjat, fele számban leányokat, akiken már kivirult az élet első, piros virága, de ők maguk még ártatlanok. Gondos kézzel válogassátok, hogy Huitzilopochtli mosolyra derüljön fiaitok s leányaitok testének töretlen szépsége felett...

- Mikorra... mikorra akarjátok?

- Elvezettek tanácsházatokba, s gondoskodtok arról, hogy fáradt testünk felüdüljön. Ételt és italt küldtök, és leányokat, hogy hallgassuk vidító éneküket. Ti most hazamentek, és egybegyűjtitek azokat, akiknek holnap reggelre velünk kell jönniük. Mondjátok meg nékik: örvendjenek, mert Huitzilopochtli befogadja őket. Öltöztessétek fel őket díszes és tiszta ruhákba, kenjétek meg hajukat illatos kenőcsökkel, szedjenek friss virágot köntösükre, s úgy jöjjenek el hozzánk, hajnalhasadásra, hogy megszámoljuk őket, s ügyeljünk rájuk mindaddig, míg az istenséggel nem egyesülnek.

A légycsapók cseregni kezdtek, a két nagyúr lehunyta szemét, most megint két hatalmas, emberfeletti bálvány merevült meg a gyaloghintóban, akikhez nem ért fel semmi emberi értelem.

Mint távoli zümmögés, úgy halt el az éjszakában a zaj, a tömeg ott sereglett, hangtalanul, földre zúzva az istenasszony temploma előtt. A rémület szava néma, kitárt kar és megreszkető láb mutatta, ki kire gondol, a szem riadtan kereste az istennő tekintetét, mintha könyörögne hozzá, hogy segítse meg a várost az ő egyetlen, évbéli ünnepén. Ezek az istenek szelídek voltak azokhoz képest, akik huszonnégyszer huszonnégy szívet követeltek tőlük, mert ez volt a szám, melyet az árnyékba forduló holdsugár titokzatos útja előrevetett. Mindenki gyermekeire gondolt, a vének unokákra. A terméketlenek és meddők mindnyájukért rémüldöztek. Az apák és ősök látták a lányokat és látták fiaikat, amint leszorítják őket a tömeg részeg paroxizmusa közepette az áldozati kőre, a főpap meglóbálja obsidiánkését, s veresen freccsen ki az élet nedűje. Mindenik a magáét látta, hisz Painala kicsiny város volt, s nem voltak benne ezerszámra serdült fiatalok... Ki fogja válogatni őket, és ki fogja egybefogdosni őket...?

Először a rossznők ocsúdtak fel. Ők voltak elsők, akik a baj magános útvesztői között meglelték az istenasszony felé vezető utat. Ájtatos képpel kitisztogatták a behamusodott füstölőket, kopált hintettek felébe, leborultak a bálványkép előtt, valamelyikük zümmögni kezdett, már eleredt a kórus a fáradt, szenvedő asszonyok módján, távoli himnusz, melyet tiszta kisleány korukban énekeltek, sirató: halott anya után a ravatalnál. Rossznők énekeltek, akiknek öle nem termett magzatot, s emlőjük nem választott ki tejet, ők sírtak a magtalanul maradók helyett, s siratták az anyákat, akiknek holnap nem lesz több gyermekük... A felcsapó füst ezüstfátyolt szőtt köréjük, az esti szellő meglebbentette köntösüket, nem világított más, mint az izzó parazsak tűzszeme, mely mögött sejtelmesen táncolta a gyász ritmusát a kitaszított hetéracsapat.

A tanácsbeliek, kacikák, főnökök egymás vállára tették kezüket. A gondterhes vének megindultak a szörnyű munkára tanácsházuk felé. Virágos Kapu a szélen volt, és a sötétben hasztalan kereste Malinallit, aki alighanem elbújt vagy hazaszaladt, amikor eltávoztak az ünneprontók. Egy percig tétovázott. Jámbor ember volt, aki lassú szóval, tétova kézzel vonja meg az álom és ébrenlét között a határt. De most hagyta elmenni maga mellett a gondokba roskadt, számolgató véneket, a feketeség elnyelte figuráját, a zűrzavarban nem vette észre senki, hogy egy atyával kevesebb van velük. Minden idegszála a gondolat szörnyűségével harcolt. A lánya... Malinalli... akinek neve annyit jelent, mint egybekötözött virágos zsinór. Látta, amint őt magát viszik áldozati vereskő felé, szétperzselik házát, szétszélednek szolgái... Másik kép mutatta hajadon leányát, felékesítve, részegítő italoktól mámorosan, virágos fővel táncolva, s a főpap kezében megvillan az ichtzlikés...

A kerteken alulkerülve osont háztájéka felé. Az ösvényeken ünnepbe bódult szomszédok hevertek, akiket a mézbe fürösztött erjesztő gombák eksztázisa elért. Óvatosan nézett körül. Nem látja senki, félmeztelen teste - köntösét levetette, hogy könnyebben szaladhasson - beleolvad a feketeségbe. Mindenki a halál pitvarát őriző lelkekkel társalog e boldog részegek között, ki jaguárnak, ki kígyónak vagy óriásnak érzi magát, míg magatehetetlenül, nyögdécselve, öklendezve hever a füvön. A kert bejáratát megkerülte, lekanyarodott a szolgaházak felé, melyeknek sártégláiból vetett falát újrarakják minden esős évszak után. Szolgái élnek itt, akiknek apjuk az ő apját szolgálta, és őseik az ő őseit. A háztájékok üresek, fénytelenek voltak, hiszen ők is kimentek vigadni a törzs ünnepén. A megtisztulás örömére a szolgák is megmártják patakban a testüket, hörpintenek fakupákból vagy kivájt lopótökök mélyéről, jóllaknak. Nyugodtan mehetett, senki sem neszel fel, senki sem ismeri fel benne élete és halála urát. Így ért nesztelenül a szélső kunyhóig, melynek széljárta nyílásán átimbolygott a halotti mécses rőt fényessége. Felvette köntösét, de összefonta mellén, hogy ne lobogjon, nesztelen lépéssel bement a szobácskába, s míg a dermedt csendben gyászolók előtte leborultak, ő maga elfújta a mécsest. A hold friss volt és gyenge, alig vetett valami világosságot a bentlevőkre, de erdei emberek sötétben is látnak. Az apa és anya ott kuporodott a leányhalott gyékény ravatala előtt. Virágos Kapu leguggolt melléjük, homlokával érintette a földet: megadta a szegény kis szolgalánynak a legnagyobb tiszteletet. Apja és anyja dermedt mozdulatlanságban lesték - vajon az ünnep elvette-e jó uruk eszét, hogy atya módjára gyászol az ő kis halottjuk előtt? Senki sem szólt. Virágos Kapu letérdelt a gyékényre. Egy percig keze közé temette fejét, aztán halk, suttogó hangon szólalt meg.

- Ti lányotokat gyászoljátok, és én veletek gyászolok, mert láttam őt felnőni udvaromon, kedves volt, mint a hajnal, s úrnőtök, Malinalli szerette őt. Láttam, miként fogy, mint a hold, amikor betelik ideje. Láttam, hogy a halál istennője megszerette, mint amiként mi is megszerettük. Az istennő ünnepén ment el, és most már túljutott lelke az első árkokon. Én úgy gyászolom halottatokat, mintha a magam gyermeke lenne, de nektek tiszteletemet kell megszolgálnotok. Kérdezem tőletek, jó uratok voltam-e én?

- Apám gyermekkoromban itthagyott, uram, és azóta te voltál apám.

- A távoli nagyúr elküldte hozzánk adószedőit. Lányokat akar, és fiúkat akar. A veres kövek kiszáradtak. Leányokat akarnak, akiket már meglátogatott az élet piros virága. Malinallit is akarják, hogy feláldozzák Tenochtitlán istenei előtt.

Az anya reáébredt a fájdalomra. Ütemes siratóritmusban jajgatott.

- Figyelj ide. Jó urad voltam, és most szolgálsz nekem. Én magamhoz veszem lányod tetemét, és beviszem magamhoz, és felöltöztetem Malinalli köntösébe. Ajkára teszem a kalkiullikövet, és ujjára húzom a türkizes gyűrűt. Míg a vihar felettünk van, gyászolom lányotokat az én lányom nevével, és azt mondom, hogy amíg hazafelé tartott, mérges kígyó rontott rá, s most magához vette az isten... Ha elvonul a rontás - mint lányomat temetem el s mindazt, ami rá jutott volna, rátok hagyom.

- Mi lesz, uram, Malinallival? Ha vakok lennének az atyák, és nem hallanának, akkor nem vennék észre Malinallit... Ha eljönnek, hogy behajtsák az idegen istenek adóját - nem fogják őt vajon megtalálni?

- Mondom neked, hogy Malinalli meghalt ma este. Mindenkinek így kell tudni. Sok-sok hó telik el, és senki sem fogja ismerni és látni Malinallit. De én megmentem az életét. Az én lányom nem fog elvérezni a veres kövön, hiszen csak ma tartotta meg az első ünnepét. Még lesz hozzátok szavam, de most takarjátok be halottatokat kendőibe, és hozzátok át az én házamba. A szellemek, akik mindenütt jelen vannak, azok se lássanak benneteket.

Az asszony feljajdult, ahogy felemelte a gyapottakarót, mely irgalmasan beárnyékolta az élettelenül csüngő, duzzadt leányfejet. A trópusokon hamar bont a halál, s az arc íve, sima vonása széttorzul órák alatt. Virágos Kapu ment előre. A nagy kert ösvényein nem volt teremtett lélek, így lopakodtak be a tornác mögé. Malinalli hallotta, amint jönnek, ösztöne diktálta, hogy keressen menedéket a borzongó ismeretlen rontás ellen, s szaladjon haza az apai fedél alá. Fejletlen, böjttől elcsigázott kis testében szétáradt a korty pulque, a levegő megcsapta, s félálomba szenderedett, melyben végigszédülte a tánc ritmusát, így lelte meg apja, aki előhúzta az asztalt már, hogy sebes kézzel készíthesse a ravatalt. Intett a szolgának, aki kendőbe csavartan hozta a szomorú terhet. Széttárták a takarókat, szerteszórták virággal, minden virágot ráborított, amit keze ügyében talált, meggyújtott négy gyászfüstölőt, szétterített egy drága szőnyeget, a halottra aggatott néhány ékszert.

- Én begöngyöltem lányodat Malinalli takarójába, és felékesítettem ékességeivel. Te átnyalábolod most Malinallit, míg fel nem ébred egészen, átmentek a kerteken, ott leteszed, megmondod neki, hogy minden az én nevemben történik... Te viszed köpenyét... azt, amit adok neked... várj csak... ezt adom lányomnak, a legnagyobb követ, zöld, mély színe van, a legszebb smaragd Painalában, ezt adom Malinallinak. Te viszed őt a titkos ösvényen, amely innen Tabasco felé vezet. Az első fordulónál meglátod a kufárokat...

- Őhozzájuk küldesz engem, uram?

- Malinalli tudja, hogy neki hallgatnia kell. A kereskedők néha egybeseprik a híreket... Őrizkedj tőlük, ők holnap hajnalban útra kelnek. Malinalli velük megy. Kalkiulli-követ kérsz tőlük a lányért, azzal, hogy az apja esztendőre eljön, és kiváltja, az árát bőséggel megtetézve. Egy évig tart az alku... Így mondod.

- Bízol, uram, az öregben?

- Hol kereskedő, hol harcos, hol a Haragos Úr szeme és füle. De sokszor lett tavasz, amióta ismerem. Ezért mehetsz hozzá, ők nem egyszerű emberek, akik születnek és halnak a földön. Összeszedik a föld termékeit, s illatos kövekért állatbőröket adnak, s obsidiánkésekért gyapottakarót. Portékájára mindegyik ügyel, én meg esztendő múlva, ha éltetnek a kegyes istenek, elmegyek érte. Azt mondom majd, kerestem új rabnőt, aki hasonlít ahhoz, akit valaha Malinallinak hívtak.

Egy kendő csücskébe kötött be néhány göröngy aranyat, másikba a drága smaragdkövet, áthurkolta bőrövével, melyet ma viselt az ünnepen. Magához simította a mélyen alvót, mosolygott, mintha könnyű lett volna a szíve. Aztán bement a házba, melyben nem volt most senki. Odalépett az istenasszony bálványképe elé, mélyen lehajlott, s meggyújtotta a kopálfüstölőt. Aztán leheletvékony kendőt borított a duzzadt kis halotti arcra. Kiküldte az asszonyt, hogy hozzon még virágot a kertből. Vérveres dáliákat hozott, azaleát és nehéz illatú liliomokat. A szolgaasszony, akinek nem volt szabad uráig emelni tekintetét, lábujjhegyen osont be, s szétrendezte a virágokat. Virágos Kapu most kezébe vette az asszony agyondolgozott fekete kezét, s eltemette az ő kezében. Szája szegletéből halkan eleredt a szomorú ritmus, halottak kérdezője, amint messzi útra indulva tépelődve búcsúznak az elevenektől. Az asszony átvette az éneket, utánazümmögte, mintha kettejük szerelmes gyermeke lenne az, aki ott fekszik, drága takarók közt, liliomos ágyán. Virágos Kapu arcán végigpatakzott a könny. Malinallira gondolt, akit eladott egy darab kalkiullikőért, hogy megmenthesse lányát az idegen istenektől.

Kint elcsendesedett az ünnep. Egy-egy részeg még belevonaglott az utca porába, nagyon messziről hallatszott a jajveszékelők hangja, amint házról házsorra jöttek, egyre közelebb, hogy egybetereljék az áldozatokat. Virágos Kapu ült. Minden neszt ezerszeresre felnagyított, tudta, most érik el az ötödik... a negyedik utcát... így közelítenek az őrök, fegyveres kézzel... így lökik be majd az ajtót, és mondani fogják: ne szomorkodjál, Virágos Kapu, leányodért, aki ma ünnepelt - még ma eljött a harcos isten... Így fognak jönni, és ő nem rohan nekik, nem üvölt fel úgy, mint anyák, akiknek jajgatása egyre közelebb veri fel a csendet, meghajlik akaratuk előtt, s rámutat a virágok közt, imbolygó mécsek tövén elnyúló kis halottra, aki előtt ott áll némán és fenyegetően a kígyóbálvány. Beviszi az őröket, és sírás nélkül fog rámutatni arra, aki ott fekszik, mielőtt beszélne, kiköpi a véres nyált a szájából, hisz gyászba borultan felszurkálta nyelvét a magey-fa tüskéjével, mint ezt előírja az atyák törvénye, s felemeli két karját, szörnyű gyötrelem, hogy megszólal, s csak ennyit mond majd:

- Malinalliért hamar jött el az isten...

Alvaradóék érkeznek, nagyuram!...

A flottilla számtartója ledobta a darab kukacos cassave-kenyeret, melyet a főkapitánynak épp bemutatott. Az apródocska sietve félrehúzta a sátorfüggönyt, a komor megszokott félhomályba most egyszerre betört a hevenyészett trópusi kikötőszállások tarka, felemás utcaképe. Cifralányok ődöngtek a hajósok körül, zsibárusok kínálták portékáikat, mindenki szerzett cserére gyarmati csecsebecsét, körös-körül szájtátó, félénk fiatalok, akiket elkapott a vágy, óvatos lépésekkel körüldongják a toborzóirodát. Épp a punctumok szaladtak az árkuson. A rőt, kopasz hajógazda felezni akarta a jövendő sápot, a trinidadi nótárius fülig tintában könyökölt, amikor betört újból a hang éles, tiszta apród-szopránja:

- Alvarado úrék érkeznek... nagyuram!...

A sátor előtt találkoztak szembe először. Itt állt meg Cuba nyugtalan, legendás hírű lovagja, Pedro de Alvarado nemesúr. A nap égően tüzelt, s csodálatos aranyveres káprázattal öntötte el don Pedro vállig leszökő, gyönyörű sörényét. Olyanféle jelenség volt, mint Akhilleuszt rajzolták a régiek. Domború mellén megfeszült a bőrpáncél, hátravetette veresbársony köpenyét, nyakában színes kövű lánc csüngött, színesebb volt a fekete köntösű spanyoloknál, mindene marcona, mégis kecses és hivalkodó.

Kesztyűtelen jobbal szorítottak kezet. Aztán Cortés magához vonta Alvaradót, és megölelte. Don Pedro mélyen meghajolt. Talán vándorszínészeknél láthatta valaha ezt a gesztust: kirántotta kardját, s odafektette Cortés lába elé. A főkapitány felemelte.

- Sokat kophatott ez, derék munkában, nemesuram?

Játszott az idegen pengével, suhintott véle egyet, s aztán végigszaladt a vércsatornán ujja, mintha olvasni akarná a rozsdarózsák fekete történetét.

Alvarado elmosolyodott. Mint diadalmas hadvezér nézett el kísérete felett, aztán közelebb híván őket, sorban mutatta be Cortésnek az egybegyűlt tiszteket és hadnagyokat.

- Montejo úr van velem, aki járt már arra Grijalva alatt. Itt van Diego de Ordaz, kemény, értelmes tiszti ember... ott meg Cristobal de Oli, izmos, mint otthon a medvék... Úgy mondják róla, nem szereti vállát szellőztetni...

- Gályákon perzselék?

- Úgy beszélik. De kegyelmed bánhat véle, mint fegyverével, idejében kell csak tokjába csúsztatni, másként vagdalkoznék szüntelenül. Ama két ifjú úr levelében jelentkezett már kegyelmednél. A tejfelesebbik Puertocarrero úr, akiről azt beszélik, hogy grófi várományos lészen belőle... másik meg a kormányzó familiárisa, Velazquez de Leon úr. Végül egy csendes, kitűnő fiút hoztam, pompás lovas, talán legjobb itt, Cubában, tisztnek való ember, Gonsalo de Sandoval a neve.

- Miként verődtek egybe hívásomra, don Pedro?

- Legtöbben voltunk már arrafelé, Cordoba vagy Grijalva úrral. Akik nem jártak még lent, azok, persze, azt hiszik, hogy El Dorado kőhajításnyira fekszik tőlünk, alig egy-két vitorlázónapnyira. Mi, öregebbek, mosolygunk rajtuk. Mi már cseréltünk aranyat Grijalvával.

- Kegyelmed ismeri ily utazás fátumát. Vajon mi csábítja, hogy ismét részesedjék benne?

- Egy darab maláriás földem van itt, s néhány keshedt indiánom. Ezekkel túrassam a földet, s naphosszat hallgassam nyögésüket? Ott más, szélesebb a világ, különbek az emberek, nem fordulnak fel egy ökölcsapástól, nem árt meg nekik egy pohár égetett szesz, s lándzsával kergetik meg azt a katonát, aki asszonyukra vet szemet.

- Beszélni tudtak velük?

- Mutogattunk. Nem jut el semerre a cubai nyelvvel. De hallom, kegyelmednél van az a fiú, akit Grijalva szedett fel a partokon, másodmagával.

- Itt van, Velazquez úr engedelmével.

- Úgy hallám, lehet, kósza hír csak, hogy a kormányzó váltogatja kegyelmed irányában indulatait?

- Komoly beszédem lenne kegyelmedhez, don Pedro, kerüljünk beljebb a sátramba.

A tengeren ott imbolyogtak a lehorgonyzott hajók. Minden szép és minden szomorú volt ebben a pillanatban. - Kerüljön kegyelmed beljebb...

- Úgy volt, don Pedro, hogy én már napról napra éreztem, mint nyújtja felém a nyelvét a hidra. Jó embereim hírt hoztak róla, a szél sebesen szalad a szigeten. Csak Velazquez úr titkolta, s naphosszat hagyta, csak szereljem fel minél jobban az ő hajóit, melyeket öccsének, Narvaez úrnak kezére játszatott volna... Én mindezt tudtam. Tudtam, vasárnap, mise után kéretne engem a kancelláriába, s ott fogja majd tudtomra adni, hogy változtatta plánumait, s megszállatná a pitvart néhány alabárdossal, ha én netán másként keresném jussomat, mint szépszerével. Csütörtök este holdfogyatkozás volt. A fegyvereseim és familiárisaim végigjárták a katonákat éjfél után. »Señor, vegye fegyverét és kövessen engem« - ez volt a jelszó. Pirkadásra mind a fedélzeten voltunk. Akkor nagy csendben eloldattam a hajókat. Már kifelé navigáltunk, amikor a kormányzót megriasztották az ágyasházban: megszökött ám a Cortés... így mondhatta neki valaki, mert láttam, amint sebtében szedett gúnyában vágtatott le a tengerpartra, üvöltött és fenyegetett, a matrózok meg csak csúfságokat intettek neki a hajó faráról. Én nem akartam annyiban hagyni a dolgomat. Sok kegyelmet nem remélhettem tőle, de nem akartam úgy búcsúzni, mint semmirekellő. Leoldattam egy ladikot, s a part felé tartottam vele. Mindenki csodálkozhatott ezen. Így álltam meg csónakommal, nyíllövésnyire a part előtt. Meghajtottam magam, és mondtam: Kegyelmességed legalázatosabb szolgája vagyok, s jelentem, hogy mindent csak a Korona becsületéért tettem. Krisztus irgalmán kívül kegyelmességednek esedezem gráciáját...

Ezt mondtam. Mondhattam, mert engem nem mozdított el senki. Tarsolyomban vala szabályos, pecsétes írás, mely engem parancsnokságomban meghitelezett, s ott láthatja kegyelmed a San Domingó-i hieronimita atyák placetjét. Én nem mentem úgy el Trinidad felé, mint kalózsorsra adott pártütő...

- Úgy vélem, kegyelmed nem cselekedhetett különbül. Nyafogó vénasszonyok rázzák a papirosrongyaikat. A férfiak elindulnak. Ha szabadna ajánlanom plánumomat, kegyelmed vonuljon végig a tengerparton, vonja magához sorban a jelentkező legényeket, én meg elviszem a flottát Havanna felé.

A havannai városkapitány kis, száraz feje megingott, amikor szétbontotta Velazquez kormányzó írott parancsát, mely szerint a lázadó Hernan Cortést vasra verve kell San Jagóba visszaszállítania. Régi, gyarmati ember volt, ifjú korában tiszt a Nagy Kapitány olasz ármádiájában. »Kilőtt nyilat akartok visszaimádkozni tegezébe?...« - mormolta. Minden expedíció elején még telik a zsoldból, dehogyis hagynának el ilyen vállalkozást a katonák. Majd később... Elővette a porosodó lúdtollat s levélben kérte a kormányzót, tudassa vele pontosabban a végrehajtás módozatait. Amikor elrobogott válaszával a lovas legény, már jelentették, hogy Don Hernando Cortés úr mint az Armada főkapitánya, szeretné tenni tiszteletét.

- Vettem, uram, Velazquez őkegyelmességének kegyelmedre vonatkozó parancsolatját. Minthogy azonban homályosságokat találtam, s a külalak is eltért a regulától - visszaküldtem a lovas legényt, hogy instruáljon a kormányzó újabb parancsával a szokott formák szerint...

- Mivel hálálhatnám meg kegyelmednek szíves jóindulatát?

- Ha fogyasztanak emberei, don Hernando - fizessenek. Ne légyen harácsolás Havannában, ne nyúljanak az asszonyokhoz, csak a csapszékek virágait szeressék a katonák. Értjük egymást, főkapitány uram! Ez lesz a hála!

Utolsó napok voltak, indulás előtt. Havannán túl, San Antonio fokánál, nagy füves rétségen volt a főhadiszállás, ott igyekezett hadsereget faragni az egybeverődött emberekből. Amikor egyenként nézte őket, elszorult a szíve. Ezekkel menjek?... Rojtos arcú veteránok, kolostortöltelékek, megugrott barátok, volt gályarab, tejfelesszájú legénykék... hellyel-közzel egy-egy jobb hidalgó, vitézi rendben szolgált darabont. De egy reggel végiglovagolt a felállított sorokon. Valami csodálatos szédületet érzett. Jobb szárnyán ott áll az olasz földet járt Mesa tíz ágyújával, s négy falkonettel, megette parádézik talpig vasban-vértben tizenhat lovas, Ortiz, a zenemester megfúvatja a kürtöket, kilépnek a veteránok, s mutatják a fiatalabbaknak, miként kellett menetelni Apuliában, Gonsalvo de Cordoba alatt, ő maga tollas kalapban, könnyű ezüst mellvértjében vonult el a ragyogó napsütésben. Egy pillanatra Lebrija, a kedves, öreg humanista hangja csengett feléje: fiacskám, nem parancsolhat mindenki légiónak... nem lehet mindenki Julius Caesar... Megadta a jelt, a trombiták megszólaltak, s lengő zászlódíszben defilírozott előtte tizenegy katonai kompánia, indián teherhordók tolták az ágyúkat, lobogó kopjákkal vonultak a lovasok, külön a muskétások és a számszeríjas csapat. A katonák nagy része gyapottal bélelt pamutpáncélt viselt, ütött-kopott sisakokat, de fegyvere mindnek már rendben volt.

Ahogy jöttek... ez már nem volt szedett-vedett martalócok hordanépe. A spanyolok ez idő tájt az egész világnak diktálták a katonai regulát, s a hadiművészet utolérhetetlen mestereinek tartották lándzsás gyalogosaikat. A tisztek ott álltak mellette. A komor, fekete Ordaz biccentett: igazi katonák!

A szigetcsúcsig lovagolt. Szent Antal fokán túl végtelen kékségbe szaladt a tekintet, ezentúl már titokzatos messzeségek ölelték át az Óceánumot. A szikár, jóságos arcú ferences atya, Olmedo volt a tábori páter, s ő tartotta az első exhortációt. Amikor a pap befejezte, Cortésnak vérhullám tódult fejébe, most egyszerre megint csodálatos hőseire gondolt, lengő díszjelek és bronzból kovácsolt császári sasok közt... Megkapta a szó édes, spanyol mákonya.

- Katonák, itt álltok előttem. Miért nem kérdezitek, merre vezetlek titeket? Nem kérditek, de én felelek. Én nem indulok most könnyű útra a ti életetekkel. De előttetek terül el az ismeretlen világ, hiszem, hogy unokáitok büszkén fognak hivalkodni azzal, hogy ősük egykoron a ti soraitokban lehetett. Tudjátok mindannyian: ötszázötvenen vagyunk; láttátok a tizennégy ágyút és a tizenhat lovat. Ennyieteket vezetlek én arra a földre, melyhez képest mindaz, amit ti az Újvilágban láttatok, csak szegényes, koldus tájék. De tévedtek, spanyolok, ha azt hiszitek, hogy ingyen kapjátok majd két kezetekbe mindazt a gyönyört, amit ez az új, szebbik világ ígér. Minden nagy tettet testetek és lelketek teljes erejével kell véghezvinnetek, aki arasszal méri a földet, örökösen sártúró marad. Ti tudjátok, hogy mindenem, ami enyém volt - itt úszik ezeken a hajókon. Mégis én mondom nektek - nekem nem célom a szokott kufárkodás. Nemcsak az aranyért indulok. Én az igazi férfi aranyát - a dicsőséget keresem. Ezt kérem tőletek is, azt, hogy legyetek először hősök, hogy aztán olyan gazdaggá tehesselek benneteket, amilyen gazdagságról sohasem álmodtatok. A kishitűek, látom előre, megtorpannak, vajon ily kevesen végrehajthatunk-e valódi hőstetteket? De ugyan ki hiszi el, hogy kevesen vagyunk akkor, ha bízunk a mi Urunkban, ha hisszük, hogy az Úristen sohasem hagyja el az ő hitéért - hitetlenek ellen harcoló spanyoljait? Az Úr pajzsot tart kezében, s azzal óv benneteket, ha kevesen lesztek; s ha annyi pogány vesz is körül titeket, amennyi fűszál e réten kiserken egy hajnalon. Ti, spanyolok, fényes, igaz evangéliumot visztek be a sötétség országai közé. Addig igaz a hitetek, míg nem borul árnyékotok a Keresztre, melynek jegyében, spanyolok, mi ma innen utunkra megindulunk!

Egyezerötszáztizenkilenc február tizennyolcadika volt, amikor a tizenegy kis hajó elhagyta végleg Cuba szigetét.

A főpilóta kinyújtotta kezét: látja, kegyelmed, ott, egész távolon, azt a kékes vonalat, mintha felemelkednének a vizek... az ott már Cozumel szigete...

A régiek, akik jártak erre, összebújnak. Emlékek villámlanak bennük, jó és rossz ómenek repdesik körül őket, mint sirályok a hajót. Este van, ma nem mennek közelebb a part felé. A parancsnokhajó árbockosarához felvontatnak egy színes mécsekkel megvilágított üvegkalitkát. Minden hajó lassan közeledik a Capitana felé. Így állnak az éjszakában, hajóról hajóra szállingózó énekszó között.

Ilyenkor mindenki feljő a fedélzetre, meglazulnak a nappali keretek, az obsitosmese kicsap a katonabokrok közé, egyik megtelik emlékekkel, másik merő révedezés, sarokban egy katona rózsafüzért morzsol, másik ólálkodik a kenyeret sütő indián leányok körül. Végigmegy közöttük, nézi, mit cserélnek a katonák, mert ilyenkor megoldják a magukkal hozott iszákot, néhány kuporgatott tallérját mindenik beváltotta csecsebecsékre, tükrök, kiskések, minden óhazából induló hajó ezeket viszi a kolóniákba, s az Aranyparttól az Antillákig egyforma spanyol sipkákat, nyakláncokat hordanak a bennszülött főnökök. Cortés feléjük hajol, kivesz egy-egy darabot: tarka színű, durva mozaikképek, alig-alig gyalult fatokba beszorított vaskés, övek csilingelő csengettyűkkel, karmazsinpiros nemezsapkák... itt van, nagyuraim, az indiai bazár, nyilván így kínálják a hajósoknak a kikötőben, s vígan csörren zsebükben katonák és hajósok kuporgatott ezüstpénze.

Vajon mennyit kell majd őneki is cserélnie, mennyi aranyat kell egybehordani?... Imbolyog a tizenegy hajó, egymás után látja, amint integetnek a laternákkal. »Kalózhajók«, gondolja s mérhetetlenül keserű lesz a világ. Mennyi aranyat kell Hispániába küldenie, hogy Károly császár megenyhüljön, s elnézze vétkét az Indiatanács? Birkózik lelkében chimaerákkal, a katonák figyelik, amint mereven és magányosan néz előre a tengerbe, úgy vélik, terveit agyalja ki a főkapitány, elosonnak hangtalanul mellőle.

Alvarado jön hozzá. Ha reggelente a nap rásüt aranyrőt hajára, olyan szép és daliás, hogy maguk a katonák is felfigyelnek: Don Pedro... vér a vérükből, csak szilajabb és hatalmasabb, kockázik velük, issza borukat, s hátba döngeti azt, aki itt-ott megtévedt. Közülük való kapitány, mint a többi, amint végighevernek borostásan, ellustultan a hajódeszkákon, felettük a csillagos ég, valahol, nagyon-nagyon távolon imbolyog valami fény, Cozumel szigete.

Vacsorára hívatja a kapitányokat.

Így ülnek egymás mellett a terített asztalnál. Alvarado megett Ordaz, a másik oldalon Montejo és Puertocarrero, harmadiknak jobb kézről a csendes Sandoval, Avila és Velazquez baloldalt. Olmedo atya halkan mondja az áldást. Vacsora után félrehívta Ordazt.

- Don Diego, hajnalhasadáskor kifut két hajóval és száz katonával. Arra veszi futását, amerre egykoron az admirális hajózott. Ha elér a szárazföldre, körbe küld hírnököket, igaz-e a mendemonda, hogy hajótörött spanyolok élnek egyik vagy másik törzs között? Kegyelmed megvárja, míg visszajönnek a hírvivők. Vagy nyolc-tíz nap után megtér mihozzánk, Cozumel szigetére. Közben kereskedhet a partvidéken, de a nép jószágára, istenére vigyázzon, kegyelmed tudja, hogy a hír szélsebesen terjed a partvidékeken: s én nem akarok fellázított sokaság közé elérkezni. Egyebekben írást szerkesztettem, melyet néhány példányban lemásolnak a deákok. Ezt küldi ki a fullajtárokkal, amerre spanyolokat sejtenek. Az írás így szól:

»Kedves testvérem és uram, nekünk, akik hajóhaddal Cozumel szigete előtt horgonyozunk, tudomásunkra esett, hogy kegyelmetek közül néhányan kacikák fogságában sínylődnek. Kérjük kegyelmeteket, kövessék az üzenethozót, aki elhoz mindenkit Cozumelbe. Hajót és váltságdíjat küldtem, s a hajók tizenegy napig fognak várakozni. Hogy tudomásul szolgáljon: ötszáz emberrel és tizenegy hajóval vagyok itt, és Cozumel után továbbhajózom a partok mentén annak a folyónak torkolatáig, melyet Tabascó-nak hívnak e vidéken...«

A kapitányok irigykedve néztek Ordaz után, amint megcsobbantak a lapátok a csónaktesten. Még sohasem jártak talán spanyolok azon a földön, ahová elsőnek Diego de Ordaz fogja lábát tenni. Alaminos jött le a fedélzetről:

- Menjenek hajóikra az urak, viharnak nézünk elébe.

A veres jelzőüvegbe zárt fáklyafény kísértetiesen imbolygott a széltől rázott árboc felett, a hullámok tetején felvillantak s elhalkultak a lámpák, a hajók kuszán, tépetten kergették egymást s hajnalban úgy számlálta össze őket, hogy Alvarado hajója hiányzott.

Kora dél volt, amikor befutottak a hatalmas páfrányokkal, aloékkal benőtt parthajlásba. Ezerszer varázsolta maga elé az első kikötés képét: kendőt lobogtató tarka bennszülöttek, virágos csónakok. Most minden fekete volt, elhagyatott. A parton megjelent két spanyol katona, vidáman integettek a vezérhajó felé: Alvarado urat ide verte be a szél...

Leeresztette az első dereglyét, ő maga is beszállt. Amikor partra ért, az első földre, melyet birtokba vehetett a spanyol korona jogán - letérdelt. Emberei szétszéledtek, kiáltottak társaik után, s néhány perc múlva kipirultan, ragyogva megjelent Alvarado. Legényei néhány lelőtt feketés szőrű disznót cipeltek, mások korsókat, szakajtókat, megtömve friss élelmiszerekkel, egyikük gyapotköteget vitt hátán, Alvarado keskeny aranyláncot csörgetett.

- Nagyuram, a vihar kényszerített arra, hogy hamarább kezdjem meg a hódoltatást. Bementünk templomukba, s ezt a láncot bálványuruktól emlékbe kaptam. A disznókat a fiúk vadászták...

- Az indiánok... hol vannak?

- Amikor látták a katonákat, szerteszéledtek.

- Kegyelmedék harácsoltak?

- Hadjárat ez, nagyuram...

- Don Pedro, komoly és érett férfival kívántam megosztani a hadak sorsát. Sajnálom, hogy kegyelmed gyermek módjára akarja néhány sovány tyúkért, sertésért eljátszani a szigetbeliek jóindulatát... A hírek sebesen terjednek, s mi komoly harchoz kevesen vagyunk. Nem hittem, hogy nekem, effajta hadjáratokban kevésbé járatosnak, kell ezt kegyelmeddel szemben explikálnom...

Sarkon fordult, otthagyta. Alvarado először tőre után kapott, aztán meghiggadt, s most már magába mélyedve, leforrázva állt.

- Don Hernando, kegyelmednek igazsága lehet. Megkövetem, lovag módjára, adjon alkalmat, hogy jóvátehessem.

A kapitányok hallották és bólintottak. Úgy van: a szeme tüzével nem lehet vitába szállni. Jól tette don Pedro, hogy fejet hajtott.

Cortés két öreg indiánnal vesződött, tolmács-szájjal.

- Ne féljetek. Enni kaptok. Amit elvettünk, visszaadjuk. Hatalmasak vagyunk és jók. Menjetek sebesen főnökötökhöz: jöjjön hozzánk.

Az indiánok leborultak elébe, és tapogatták ajándékait: csengőt, egy spanyol inget, néhány zöld színű üveget. Görnyedve hátráltak, majd eltűntek az ösvényen.

Egész éjszaka járta az őrtüzeket, s a veteránok egymásra néztek, amint elsuhant, sötét köpenyébe burkolózva.

Reggelre megérkeztek a kacika küldöttei. Tyúkokat hoztak, zsákocskákban tengeridarát, kakaóbabot, gyapottakarót, szépen mintázott dobozfélét, melyben - ha kinyitották, megcsörrent egy aranyfüggő. Kezébe vette, úgy mustrálta végig az ajándékokat. Nem volt türelme végigvárni a tolmács csigalassú szavát. Jelekkel kérdezte: honnan szerzik az aranyat?

A követek először tanácstalanul néztek egymásra, aztán eltűnődtek. Az egyik azt mondta: Cholula... Cholula... A másik rávágta szapora szóval: Mexikó!

Vártak a kikötéssel, míg kipuhatolják, milyen valójában a bennszülöttekben a szándék? Addig néhány fegyveressel gyalogszerrel indult neki a szigeten. Az eső végigöntözte a földeket, minden egyszerre hajtott ki, csodálatosan friss, buja volt a vegetáció. Ligetek, pálmasorok álltak s vezettek el csatornákkal keresztbeszelt földekhez, ahová kezdetleges öntözőművek szállították a vízfelesleget. Ismerték Cubából e hatalmas, gyámolatlan, szakállas kukoricacsöveket, melyek elfonnyadnának, elpusztulnának, ha nem állna mellettük szüntelen az ember segítő keze. Letépett egy alig sárgálló csövet, meghántotta köntösétől.

- Nézze csak, atyám, ez ennek az új világnak a kenyere. A mienk erősebb, maradandóbb. Egy szem búzából Noé apánk ideje óta megterem magától a búza. De látott-e már valaki gyámoltalanabbat, tehetetlenebbet, mint a hatalmas mihaszna szár? Fel kell tölteni, kapálni kell, törődni vele szüntelenül. Ha nem csinálják, ottrohad, elpusztul, mint a kisgyermek, akinek kiverték szájából anyja emlőjét.

- Mi meg azt mondjuk ezekre a népekre, hogy közönséges vademberek. Pedig nekik kellett először kifundálniuk, hogy miként gondozzák ezeket a töveket, hogyan siettessék beérését... Ezek lennének a vademberek?

A kacika kunyhói pálmaliget közepén voltak elszórva. A nyári ház hatalmas lombsátorból állt, a tető nádból volt, körös-körül széles palánk futott, a falak háncsból voltak összefonva, hűssé, félhomályossá szűrték a külső forróságot. Az ajtóban rövid, fehér köntösökben parádézó főnökök fogadták. Félig borotvált fejjel, lógó hajcsimbókokkal, kezük és arcuk festékkel volt kiszínezve. Amint belépett az ajtón, csak lassan kezdett a fehér ember szeme előtt oszladozni a félhomály, időbe telt, míg az alakok formát kaptak, s ő meghajolt a bentfekvő előtt. A kacika ott hevert bambuszból font trónszerű kerevetén, testét csak könnyű gyapottakaró fedte. Fejét gyöngyökkel kihímezett padocska emelte magasra. Főnökei körös-körül ruganyos zsákokon ültek, mindegyik előtt alacsony asztala, hatalmas fakupákban ital víz, s kisebb, mázos korsókban pálmaser.

A sziget ura felemelkedett nyughelyéről, s guggolva arcra borult a bejövők előtt. Cortés szeme kezdte lassan megszokni a kellemes, langyos félhomályt. Tétova mozdulattal kereste az utat a kacika felé, s kinyújtotta feléje karját, mintha átölelné. Minden szem szomjasan fürkészte a csodalényt. Merev, fekete tekintetek mérték fel tollas kalapját, lesiklottak ezüstös vértjére, végigtapogatták kardját és tőrét, de ajkukról a legfőbb csodálkozás halk oh-hangja akkor lebbent el, amikor levetette karmantyús kesztyűjét, s elővillant ápolt, fehér keze. A kacika felemelte botját. Lányok jöttek be, földre sütött szemmel, széles fatálcákon hordozva jéghideg, fűszeres kakaóitalt s az erjesztett paradicsomsert. Cortés megtört egy mézespogácsát, aztán felállt, s átadta ajándékait.

Kis, berakott szék került elő, egy asztal, néhány csecsebecse, a lánynak, aki felszolgált - könnyű fémkeretes tükör. A kacika minden darabot átvett; s illően, szertartásosan megcsodált. Majd ő is viszonozta: színesen mintázott gyapottakarót adott, néhány vékony aranyba foglalt féldrágakövet, gyönyörű, ritka virágot, cseréptálban hibátlan gyümölcsöket. A morajlás elhallgatott, a kunyhóban uralkodó csend elárulta, hogy ez az a pillanat, amikor a tolmácsnak meg kell ismételnie ura titokzatos, idegen szavát.

Kínos, nehéz dialógus volt. Melchorejo, a két esztendeje spanyol szóra fogott partvidéki indián alig-alig birkózott a távoli, ködös, számára gyakran érthetetlen európai fogalmakkal. Végül mégiscsak elérte célját e csigalassú zavaros párbeszéd. A kacika megértett annyit, hogy a sápadtarcúak nem akarnak szigetén sokáig időzni, csak addig pihennek itt, míg felvesznek újból eleséget, s a kiküldött, partok felé szárnyalt úszóház visszatér újból tíz nagyobbik testvére közé. A kacika bólintott és mosolygott, s feltette a kérdést, hogy miben segíthetné a spanyolokat.

- Te adsz nekem disznókat, pulykákat és tyúkokat, segítesz halat fogni a katonáknak, őröltetsz tengerit, hogy lepényt süthessenek belőle az asszonyok. Én adok érte tükröket, késeket, csengőket, tüzes innivalót, mely jobb ízű, mint a pulque. Mindezen felül ígérem neked az én naplemente táján lakozó nagy uram kegyelmét... - Utána Olmedo atya vette át a szót. Magyarázni próbálta az igaz hit alapjait. A szigeteken megkeresztelt indián csak formalisztikus szertartásokat jegyzett meg, mint a letérdelést, leborulást, csengő szavát, az áldozás lényegéből alig többet, mint a vért és kenyeret. Egy darabig hagyták, hogy ő magyarázza a kacikának az új vallást, saját módja szerint. Aztán Cortés levette nyakából aranyláncát, melynek függőjét a Gyermeket tartó Mária domborművű képe díszítette. A kacika megfogta, megcsodálta, bólongatott, aztán újra figyelmes hallgatásba mélyedt.

Cortés nem nyugodott. Lassan, tagolva adta szájába a tolmácsnak a szót:

- Nézd csak. Nem lehet, hogy egyszerre sok isten legyen. Vagy a mienk az igazi, vagy a tietek. Próbát ajánlok. Ha mi elpusztítjuk a ti bálványképeiteket, és helyébe tesszük az Istenanya képét, aki nem bálvány, mert ő fent van a magasságban, és ez csak kép - akkor el fogjátok hinni, hogy hamisak a ti isteneitek, csak a mi Urunk védelmez meg.

A kacika lassan-lassan kihámozta a szavak értelmét. Az alázatos hirtelen felemelkedett. Szeme tüzelt, és arca kemény, szenvedélyes vonásokat vett magára.

- Te nem bánthatod az én földemen az én isteneimet. A te földeden úgy szolgálod urad, ahogy akarod, de ezen a szigeten, nem szabad miránk bajt hoznotok. Ti elmentek, és mi ittmaradunk. Az istenek hiába keresnek benneteket, s nem hiszik el nekünk, hogy nem mi bántottuk meg őket. Mi tiszteljük a ti isteneteket, ti ne bántsátok a mienket...

Cortés keze kardmarkolatára tévedt. Olmedo újra lecsendesítette. »Nem érik be olyan könnyen az Úristen vetése...« Elbúcsúztak a főnököktől, hajlongások, ölelések közepette. Lányok kórusa kísérte ki őket, s amint visszamentek, a hajó felé, virágesővel borították el a katonákat.

Másnap kihajóztak. A lovakat is partra hozták, hogy felengedjen gémberedett lábuk. Elkerítették a táborhelyet, úgy rendezkedtek, hogy minden pillanatban meg kell védeni az életüket. De az indiánok szelídek és barátságosak voltak, cserére hozták apró értékeiket, s tűrték, hogy a katonák cserkésszenek lányok után.

Vasárnapra készült a tábor. Gerendákból, faháncsokból, pálmalevelekből tágas, szellős hajlékot ácsoltak, középre került az oltár, szőnyegekkel letakarva, feléje gyermekét tartó Mária-kép. Hajnalra rengeteg virágot hordtak be a lányok, s tarka szilkékben ott izzott a kopál.

A főembereket spanyol katonák vezették a deszkapadokhoz. A tisztek, közöttük Cortés, ott térdelt az oltár előtt. Olmedo atya teljes díszében celebrálta a misét. Felharsant Ortiznak, a zenemesternek sípja, s ájtatos gregorián énekbe kezdett a kar, a ritmust átvették a zöld ágakkal díszített kompániák, s végighullámzott az egész táboron.

Felejthetetlen pillanat volt. A veteránok szeme is könnybe borult, most mind egyformán spanyolok voltak, a Madonna kiválasztott lovagjai, akik átléptek az óperenciákon, s elérték El Dorado csodálatos birodalmának küszöbét. Énekeltek, egészen önfeledten, csillogó tekintetük megszépítette a szabdalt martalóc-arcot: a csapszékekben lézengő obsitosok most sírtak és meaculpáztak, mint a Grál-lovagok.

Áldozáskor elcsattant a muskéták sortüze. Felrémült madarak felhői alatt vonultak tízes sorban, a nagyúr lemeztelenítette fejét, ott térdelt a többi katonák közt a porban, s magához vette az Úr testét, sokadiknak.

A kacika éles, fekete szeme végigvillant a felejthetetlen képen. Megérezte a hatalmas, ismeretlenül lappangó erőket, melyektől jámborak, istentől rettenők lesznek azok, akik maguk is félig istenek. Látta könnyes tekintetüket, amint végigölelik a képet, ahol fehér asszony tart ölében fehér kisgyermeket. Látta, mint hullanak egyszerre térdre, s hallotta a páncélok ütemes dobbanását, amint bűnbánóan mellre csattantott a vasököl. A sziget ura már megette kenyere javát, értette az emberek felett lebegő jeleket. Most mégis tele volt minden ismeretlenséggel, s úgy érezte, hogy álom incselkedik vele, s ő maga idegen, ismeretlen országban hiába keresi régi isteneit.

Negyednapra megjött Ordaz, kevés cserélt arannyal. Nem talált sehol spanyolra, csak távoli nyomok, egy-két elszórt emlékezés mutatta, hogy lehettek évekkel ezelőtt azon a parton, amerre ő járt, de már elvitték őket, nyugat felé. Cortés elégedetlen volt és bosszús.

- Kegyelmed, nagyuram, mit tett volna helyemben? - kérdezte Ordaz.

- Nyomára jártam volna, mi az igazság e sok beszédből.

- Don Hernando, kegyelmed parancsa szerint mentem és jöttem.

- Faluban vagy városban járt-e kegyelmed?

- A parton csak őrhelyek voltak, egyszerű kunyhók, kevés ember. Körös-körül őserdő. Egy nap egy csapást leltem benne. Megindultunk... Eleinte csak fák voltak... aztán itt-ott egy elgurított, faragott kő, egy kis tisztás, oszlopokkal, néhánya kidűlve, ezen láttuk kifaragott istenek képét. Itt már leomlott falakon lábaltunk át, omladékokon, látni lehetett, beértünk a falak mögé. Mindnyájan keresztet vetettünk. Halott város, amint beleveszett az őserdőbe. A falak közül kihajt a gaz, ha lépni akar az ember, karddal kell tisztogatni az utat. Sehol teremtett lélek, mintha démonok jöttek volna, s elragadták volna az embereket...

- Épületet, templomot lehetett-e felfedezni?

- Egy lépcső alját szabadítottuk ki. Ijesztő istenekkel volt a karfa kifaragva, sárkányok és kígyók, amint emberfejeket marcangolnak. Felléptünk a tetejére, innen utat nyitottunk a belsejébe. Az egész nagy, faragott kövekből épült, olyan szorosan, hogy nem ment eresztékeibe a késpenge... így jutottunk beljebb, sötét, rozsdás színű szobába, nagyjából üres volt, nem találtunk kincset. Vakargattam falát, aztán kiráztam kezemből. Vér. Minden, körös-körben ráfreccsent, megalvadt régi vér. Fáklyát hozattam. Körös-körül gonosz, ijesztő istenek vigyorogtak, némelyike festve, másika kőbe faragva.

Hallgatta Ordazt. Ahogy mesélt, megindult benne is idegen világok képeinek körforgása, birkózott már az idegen, vérre szomjazó istenekkel, s látta a romba dőlt egykori telep helyén nyüzsgő, csodálatos városukat, melyet hódoltatván, odahelyez majd Carlos úr trónjának zsámolya elé.

Tovább sétált és nézte spanyoljait. Elkerített térségen gyakorlatoztak. A fiatalabbak is megtanulták már az Itáliát járt veteránok kürtjelét, a lovasok merész lándzsarohamot, a pattantyúsok az ágyúkezelést. Körös-körül félnaphosszat is álldogáltak a cozumelbeliek. A leányok lesték alkalmi férjüket, akikről így mondták egymás között »sohasem fáradt a fehér isten...« Az asszonyok elhúzódtak rideg, ösztövér férjeik gyékényéről, s sóvárogták a távolból jött, forró, csodálatos ölelést.

Déli siesta volt. Aloéfák árnyékában pihentek meg a katonák, Cortés sátorába vonult. A félálom küszöbéről heves lárma, kiáltás verte fel. Mire kiért, már a parton álltak a katonák, és integettek három hosszú, szokatlanul szépen felszerelt csónak felé, mely bennszülöttekkel megrakva közeledett. A szigetlakók csodálkozó kiáltásokat hallattak, de nem nyúltak fegyvereikhez, s mutogatták a béke jelét. Percek múlva megközelítették a kikötőhelyet, szárazra húzták a dereglyét, s kiszálltak belőle a harcosok. Három jött előbbre, a többi visszamaradt.

Izmosak, magasak voltak, kevesebb ruha, de dúsabb ékszer volt kettőn s hatalmas tollkorona, a harmadik ösztövérebb, szegényesebb gúnyájú lehetett... mintha valamivel sápadtabb lenne... most ez a középső nekieredt, eléri Cortést... lába elé veti magát, szájából először artikulátlan hangfoszlányok törnek fel, inkább zokogás, mint emberi szó, egy hang... valami nagyon ismerős, aztán egészen... egészen emberi szó:

- Señor... por vida de Dios... aqui estoy... castellano...

Cortés látta, hogy kék szeme van. Ezt vette észre először, a cserzett arcbőr elütött erősen színétől... aztán a szavak, e rekedt, bizonytalan torokhangok, ismeretlen indián mondatokba ékelődve, mintha valahonnan, gyerekkor küszöbéről szakították volna el, ott hever ez az ember lábánál, mint indián rabszolgák utolsója... maga is egészen rezes arcú...

- Ki vagy te, ember?

Ő maga kérdezte, két hatalmas kezével vállon ragadta s felemelte, úgy nézte: ki vagy te, ember?

A térdelő kapkodott a szó után, hogy utolérje a benne kavargó, zuhatagszerűen átömlő gondolatokat... aztán törten, bizonytalanul belekezdett:

- Aguilar... nevem... Jeronimo Aguilar... egyházi ember voltam, rég, kisebb rendben... szavak nem jönnek. Tizenháromszor tavasz azóta. Én rabszolga, földeken. Láttam írást... jöttek, gazdáimhoz, későn... mikor jöttem, hajó elment. Utána menni, partokra. Cozumel szigetéhez értünk. Ahogy jöttünk, sok fehér vitorlát... számoltunk... így jöttünk mi, és most láttam partokon visszajöttek hajók... nem tudok beszélni jól... Uram... Krisztus segített...

Halálos csend volt, zsoldosok és kapitányok állták körbe, senki sem moccant, boldogság és rémület volt ennek az embernek az arcán... ezek az eldurvult, feketére sült kezek, rossz gyapottakaró, aszkétasovány arc, lázban égő szeme tele könnyel...

Cortés felemelte, melléhez szorította. Boldogság futott át rajta. Úristen kezében van: egyenesen az rendelkezik vele, ő a Mindenható kiválasztott szolgája. Az Úristen akarta, hogy a cozumeli öbölben vesztegeljenek, s ide érkezzék hosszú napos utak utáni indián pirogában Jeronimo de Aguilar, a cubai öregasszony fia.

Az indiánok, akikkel együtt érkezett, lesték társuk sorsát. Aguilar feléjük fordult, beszélni kezdett, röviden, ismeretlen szavakkal, éppen mint azok, a festett tarkójúak a hatalmas tollsüveggel, úgy beszélt velük, mint ahogy ők beszéltek... Mindegyike előtt meghajolt, homloka érintette a földet, azok vállára tették kezüket.

Várták a váltságdíjat.

Cortés apró, csillogó ékszereket keresett, szépen faragott spanyol kést, tokjában. Mindegyiknek adott belőle. Közben bevezették a félámulatban támolygó, könnyes Aguilart a sátorponyva mögé. A kis imazsámolyka felett feszület függött. Aguilar leborult elébe indián módra, homlokával érintve a földet. Hamarosan előkerültek ruhák, a gyapotkendők helyett spanyol ing, ujjas, bőrzeke, katonanadrág, a legények boldogan hoztak apró ajándékokat hozzá, egyik süveget, másik tőrt, rossz kesztyűt... csak a cipővel volt baj... Aguilar meztelen lába nem tűrt meg semmi mást, csak a durván cserzett, vadbőrből összefűzött szandálokat. Így felemásan vonult ki spanyol gúnyákban. Olmedo atya exhortálta:

- Mondd csak, testvérem, egyházi rendben voltál-e azelőtt?

- Fogadalmakat... szerzetesit... tettem... nem voltam még páter... Sok éve... nyolc éve... tíz éve... bizonytalan... így jöttem, szélvész, vihar, a szárazföld előtt... elsodort egész csónak... úgy történt... mind rabszolgák lettek mind... mind...

- Velük mi történt?

- Egy él... Guerrero... nem jön... nem akar jönni... asszony, gyerekek... kacika lett faluban... miatta késtem... nincs üdvössége... indián lett... Többi nincs már... Áldozat... áldozták őket... megették őket...

Döbbenetes csend lett. Eddig csak Ordaz mesélte... a véres kövek, képeken kitépett szívű emberek... de ez csak kép, és lehet állatok vére... és mindez messze van és mese... de ez az ember itt áll, és mondja, és reszket. Megették őket. Az idősebbek elhúzódtak.

A katonákon átfutott valami, először, mióta elindultak, szárnyra kaptak a babonák... itt valami szörnyűséges történik. Megették őket. Cortés uralkodott magán.

- És téged? (Olyan szánalmas volt, olyan vékony és primitív a beszéde, hogy a szokásos, jobb embernek járó »kegyelmedet« nem tudta felévetni: csak »te« volt, kisemberek, zsoldosok módjára.)

Percről percre folyamatosabb lett a beszéd. Ahogy szót vetettek felé, elkapta, új emlékek ötlöttek fel, csendesedett izgatottsága. Egy matróz pohár bort adott neki. Kóstolgatta, pár kortyot, félretette. A ruha felejtett, ismerős mozgásokat idézett benne, szót rebbentett fel, már nem volt annyira tördelt és szaggatott a beszéd.

- Mi, férfiak voltunk, az utolsó csónak. A többivel nem tudom, mi lett. Anyám nem volt velem. Jamaicába igyekeztünk. Tízen voltunk. Guerrero és én egy helyre kerültünk. Jobb kacikához. Többieket szétvitték, hizlalták, táncoltatták, megették. Minket... csak tartottak, nem tudtuk, mire. Nők megsajnáltak. Guerrerót vitték táncba... választotta a falusi főnök lányát. Guerrero erős ember, tengerész. Botot vett, szétverte őket. Tisztelték. Három gyermeke van. Nem tud már Krisztusról, festékes pofája, ül és eszik egész nap. Ő a faluban a főnök. Tiszteltet, Nagyuram, nem jön. Neki ott a családja... Én meg... másik főnök lánya... akarta volna. Én mondtam, én nem tehetem. Én felvettem fogadalmat. Szüzességet. Nem lehet. Ketrecbe zártak és éheztettek. Mert sértés, ha nem kellett lánya, így voltam. Vártam halálom, imádkoztam, térden állva. Újból kivettek. Kunyhóba csuktak, éjszakára lányokkal. Kísértettek. Szent Antal... szent Antal, gondoltam, te is voltál. Térdeltem és imádkoztam. Így jött kacika, azt hitte, bolond vagyok. Kegyelmes volt, bolondokat nem bántják. Magához vett, szolgának. Jó ember volt, nem ütött, enni adott. Mindig nézte, mit csinálok. Küldött vízért, meg küldött üzenettel, messze... egyszer festett üzenettel... négy nap járásra, kacikához. Akkor hallottuk hetek múltán, a partokon voltak emberek, akik nagy, úszó házakat láttak, így mondják a ti hajótokat, így tudtuk, hogy messze még élnek a spanyolok. És imádkoztam. Ez tartott bennem lelket.

- Elengedtek?

- Kacika megtudta, testvérek jöttek. Úgy kaptam az írást, amit Nagyuram küldött... itt van... mellemen... nem engedtem... hátha nem hiszitek már, spanyol vagyok... hoztam, olvasnám... tudok olvasni... tudok olvasni... Kacika engedett, adott csónakot, adott enni, adott takarókat. Jó ember, nem bántott.

- Aranyuk van?

- Kevés... Beljebbről, délről hoznak aranyat. Kereskedők. De ők nem tisztelik. Használják, ékszereket csinálnak. Nem ez a pénzük. Nincs is pénzük. Kakaóbabok. Meg köntösök. A legdrágább... a zöld kő... smaragd-féle; kalkiulli... Arany délfelé van... lejjebb.

- Mi az, amit mindig mondanak: Cholula... Cholula...

- Szent város. Ennyit hallottam. Én sem tudok többet. Szegény, nyomorult szolga voltam, velem alig beszéltek, nem sokat tudok az ő nagy dolgaikról.

- Van valami nagy királyuk... birodalom, ország, mint nálunk, olyasféle?

- Nem tudom. Beszéltek valami nagyon-nagyon távoli úrról.

- Képeiken láttam, amint kitépik a szívet...

- Kitépik. Hányszor láttam távolról. Olyankor mondtam Pater Noster-t szegények üdvéért, ők meg csak üvöltöttek és részegedtek.

- Falvakban éltetek?

- Törzsek voltak. Mindegyiknek főnökei. Ezeket választják. Rendesen apáról fiúra. Nagy földek vannak... ezeken közösen gazdálkodnak, minden férfi, amint húsz esztendős lesz, asszonyt visz, földet kap... Csak a nagy főnököknek vannak külön földjeik... meg a templomoknak... papoknak.

- Adóznak ezek valakinek?

- Jönnek adószedők. Tolmácsok mutatják, mit kell beszállítani. Szöveteket, gyümölcsöt, kakaót, állatbőröket, aranyholmit, néha aranyhomokot, ha ásnak... meg vaníliát... fűszereket... Embert is, ha szomjasak a bálványok.

- Embereket, jószántukból?

- Mindig szomjasak. Az ördög lakik a torkukban. Belzebub.

- Fegyverük van?

- Jó nyíllövők, röptében lövik a madarakat. De vasuk nincsen. Csak rezük van, meg valami kevés arany és ezüst. Más nincs, réz, az is ritka. Ichtzli-kőből... tűzkő... az van a nyilak végén, azt szorítják bele a kardba, fának levelével ragasztják össze, parittyákkal vadásznak... köveket repítenek belőle... és vannak dárdáik és pajzsaik és apró, hajítani való gerelyek, ez van... vas nincsen...

- Mit esztek?

- Mi, szolgák, kukoricakenyeret és gyümölcsöket, amit kapunk, néha kevés lúdhúst. Az urak esznek és isznak.

- Írni tudnak?

- Van köztük, aki képeket olvas. Rajzolnak szárított agave-levelekre...

- Több nyelv van?

- Sokféle. Az, amit mi hallunk, úgy mondják ők: maya, annyit tesz, mint szűk... vagyis szegény... nem sokszavú, ilyesmit.

- Állatok mellett voltál? mert én nem látok sem tehenet, sem juhot, sem kecskét...

- Nincsen nagy állatjuk. Csak disznó, meg kutya, de azok itt nem ugatnak. Kicsik és kövérek. Hizlalják és megeszik őket. Teherhordó állatot nem ismernek. Mi, szolgák, cipelünk hátunkon mindent.

Most már lassan hozzászokott a beszédhez, folyamatosabban kapcsolódtak egymáshoz a szavak. A kísérők, egykori sorstársai, körülállták, csodálkozva tapogatták spanyol ruháját, figyelték, amint beszél a sápadt arcú főnökökhöz.

Este Olmedo atya sátrába vitte:

- Jeromos testvér, ma nálam alszol, az én sátramban. Míg ki nem lobban a mécses, olvasni akarok neked az írásból. Holnap misét mondok, és a te sorsod lesz a textus, s mondani fogom az írás szavával, hogy »Eleven szenet gyűjtöttél, de az Úr megjutalmazott érte...«

Csendes éjszaka volt. A lehorgonyzott hajók jelzőmécsese ott ingott az árbocokon. Szembe velük hallani lehetett, amint belefut zúgva és sisteregve a tengerbe a Tabasco-folyam. Alig pitymallott, átellenben, a parton megszólaltak a dobok. Utána egyszerre elnyúlt jajgató hangszerek zaját hozta hozzájuk a szél, majd mélyebb kürthangokat. Nyugtalanító, barátságtalan jel volt, de már elhatározták reggelre a kikötést. Hatalmas zsákokban cipelték fel a gyarmati portékát, aztán leeresztették a nagyobbik dereglyét, s előreindult egy kisebb kompánia. Egyszerre bocsáttatta le az összes ladikokat, úgyhogy mindegyikbe jusson muskétás vagy számszeríjas. Legelöl ő ment, talpig vértben, kezében hatalmas pajzzsal. Erősen iszapos talajra léptek, amerre lesodorta őket az ár. Láthatták, amint az indiánok színes, tarka festékes arccal, zászlócskákat lobogtatva előnyomulnak. Még jóval távolabb voltak, hogysem elérhették volna őket a nyílvesszők, de jégeső módjára paskolták az öböl alacsony vizét. A számszeríjasok előrehajoltak. Kemény, gyűrűvel vértezett ujjuk lassan tekerte az acélíjra feszített ideget, a cső vájatába beillesztették a keskeny, vashegyű nyílvesszőt, mely még ma is biztosabban talál, mint gyengén töltött muskéta ólma... a pajzsok mellől óvatosan előrenyújtották a nyílpuska csövét, ujjuk a ravaszon pihent, amikor Cortés intett: még ne. Először jöjjön a Királyi Jegyző...

A kurta lábú, formákon rágódó Godoy reszketve nézett a csónak peremére: itt csaknem lehetetlen, nagyuram... Két pajzsot állítottak fel, hogy megettük legalább nyakig el legyen takarva. A hang mutálva, bizonytalanul mondta a latin nyelvű formulát, melyet hasonló esetekre Sevillában szerkesztett az Indiatanács:

- Don Carlos, minden spanyolok s a rómaiak felséges ura nevében hívlak fel benneteket, akik e földnek lakói vagytok: ne használjátok ellenünk fegyvereteket. Mi, spanyolok, a pápai döntés szerint jogunkkal élve jöttünk el felétek, szándékunk békés s urunk kegyelmét hozzuk, ha meghódoltok. De ha ezen szavam után is felemelitek fegyvereiteket, már lázadók sorába szegődtök, s semmiféle kegyelem sem ment meg benneteket attól, hogy halállal ne lakoljatok, s ne vettessetek, magatok s házatok népe, szolgaságra. Engedjetek utat nekünk, s mint Don Carlos népének, hódoljatok...

Egy elhajított kő homlokon találta, s megzúzta a könnyű vasfazekat, Godoy megtántorodott, de bürokrata volt, s elhaló hangon befejezte a mondatot:

- A királyi felség nevében szóltam én most veletek!

Letörölte homlokáról a vért, s betámolygott a fegyveresek közé. A parton csend lett, a vadak zavartan hallgattak, s egymással tanakodtak, mintha idegen varázs ömlött volna feléjük a csónakok felől...

A katonák egymásra néztek, már mondták volna, hogy csoda történt, csatát nyert a spanyol törvény, de megint eleredt a partról a szörnyű ordítás, rikoltoztak, állathangokkal keverve, csodálatos élethűséggel, mintha megmozdult volna a vadon, s ezer párduc vinnyogna, felelnének rá a hiénák, farkasok rekedt, fakó ugatása, közben az egymáshoz verődő pajzsok tompa szava, egy kagylókürt magas, csontokba rágó reccsenése... újra pengenek a nyilak, fehér csóvák szántanak a levegőben, szigonyok és csontvégű vesszők koppannak a pajzsokon, s belevágódnak a dereglye oldalfalába.

Eldördültek a muskéták, zizzenve sivított a számszeríj-ideg, Ortiz trombitásai túlharsogták a kagylókürtöket. Cortés csónakja ért először földet, belefúrt orrával a lágy iszapba, de már akkorra száz és száz bemázolt, félmeztelen fickó hajigált dárdákat, alig volt idejük a pajzsokat szem elé kapni, másik kézbe kardot vagy lándzsát; kövek zuhantak a csónak peremére... különös pillanat volt, életveszélyes és mégis elképesztően különös: ezek a meztelen vadak, szemben a teremtés fehér, spanyol koronájával... Cortés félsaruja benneragadt a híg posványban, fél kézzel hadonászott, hogy levegőt nyerjen, így sántikált és bukdácsolt ki a partra - a zizzenő penge vállon csapott egy túl közel merészkedőt, az hangtalanul összeesett, másik kötélpányvát vetett felé, de páncélkesztyűvel szétszakította a hurkot, a harmadik gerelyét elkapta, s ugyanazzal a kézzel visszaverte.

Fent voltak végre a kiemelkedő sziklás parton. Amint felhágtak, különös látvány tárult elébük. Mintha lábon álló, színes füveket, madársereget rengetett volna a szél - úgy himbálóztak egyforma tolldíszű századok és zászlóaljak harci egységben, azonos fegyverekkel, azonos kagylókürt-jelekkel. Szabályosan mozogtak, a parancsnokok magasabb, zöldesebb tollakat viseltek, cifrább arannyal vagy más csillogó színekkel kivert fegyverekkel.

- Don Pedro, úgy látszik, itt lesz az Újvilág első komoly csatája...

- Így ötvenedmagunkkal, lovak és ágyúk nélkül... nem merném vállalni...

Csend lett. Húsz-harminc halott feküdt a kikötőhelytől a sziklapartig fekvő gyepes szegélyen. A spanyolok sebeket kötöztek. Délután volt már, halkan párásodni kezdett a levegő; egyszerre bukik le a trópusi nap. Ketten kiváltak a fegyverét rázó sokaság közül - fegyvertelenül feléjük tartottak: a halottaikért. Aguilar beszélt hozzájuk, békéről, jó szándékról, szörnyű büntetésről... de azok csak ingatták fejüket, s rövid, gúnyos szavakkal válaszoltak.

Visszaküldték a csónakokat a hajókra új emberekért. Már vagy kétszáz spanyol állt hevenyészett mellvédek mögött. Alvarado a falu felé indult. Éppen bekanyarodott a települések felé vezető útra, amikor egy fa ágára akasztva meglelte Melchorejó-nak, az indián tolmácsnak spanyol ruháit. Ment előre, de csak üres házak, feketén ásító fészerek, hallgatag baromfiudvarok fogadták.

Eleinte csak a fák zizegtek, aztán egyszerre erősebben verte feléjük a szél a trombita s a kagylókürtök szavát. Hátuk megett ingovány, előttük ledöntött fákból torony, mögötte rajzó, üvöltő tömegek. Egybezárkóztak, lépésről lépésre vonultak visszafelé, míg elérték az erődített szállást.

- Melchorejo indián megszökött!

A tolmács ledobott spanyol inge rossz ómen. Ismeri erőiket, emberek és lovak gyengéjét, tudja, milyen kevesen vannak. Esteledett. Mindenki érezte, hogy a távolon pislákoló indián tüzek mögött félelmes sokaság nő, s Gyümölcsoltó Boldogasszony vigíliáján hősi halálra készülhetnek a spanyolok.

Kiélesítették acéljaikat, megtöltötték a tűzfegyvereket, s aztán rendre-rendre odatérdeltek Olmedo atya elé. Vascsizmákban nehezen hajlott a lábuk, az erdő elnyelte bűnüket. A sebesültek jajgattak. Se tépés, se balzsam. A sok világot látott felcser behozatott egy indián hullát. Tűzre vetették. Tompa reccsenéssel estek le róla a részek, amint fonnyadt, a forró kövérség cseppenként gyöngyözött bele a vasfazékba. A seborvos a véres, fájó felületekre öntötte a meleg, sistergő hájat, rátette a kötést. A sebesült feljajdult, aztán megkönnyebbedett.

Míg körüljárta, szokása szerint az őrhelyeket, végigszaladt gondolatban az elmúlt éveken, lelkében készült arra a hajnali gyónásra, melyre mindenkinek megadják az abszolúciót. A tábor közepén állt a finom gróf sarjadék, Puertocarrero, s megigazította fején az átszivárgó sebkötést. Mellette cölöpökhöz kötözve álltak halált váró képpel az indián foglyok. Aguilarral elébük állt, a tolmács szájával kérdezett.

- Támadtok holnap?

- Az ember, akinek köztünk nincs neve, de veletek jött az úszó hajókon - most ott ül a vénekkel a tanácsban. Úgy mondja, könnyű lesz veletek megengesztelni az isteneket.

- Miért akartok harcot viselni?

- Üzentek a campochebeliek, kik leöldösték az előttetek járó fehér szellemeket. Gyaláztak bennünket, hogy asszonyok vagyunk. Mi fogadtuk törzsünknek háza előtt, hogy ha újra jöttök, férfiakat és nem kufárokat fogtok találni. Mihelyt megszólaltak a kürtök, minden harcos hozta fegyverét.

- Sokan vagytok?

- Ki számolja az égen a csillagokat?

Csend lett. Nagy darab idő esett le. Aztán Cortés szólalt meg megint.

- Elengedlek, szabad vagy. Menj el a vénekhez. Mondd meg, mi a leghatalmasabb úr hatalmával jövünk. Aki nekünk ellenáll: meghal. Meghalnak vele asszonyai és gyermekei, háza jóllakatja a tüzet. Hozzátok meg reggelre a választ.

Hajnalodott. Olmedo atya nekikezdett a misének. A szürkületben minden néma volt, életről és halálról estek a gondolatok, s nem hallatszott más nesz, mint a csengőcske szomorú, félénk szava.

Áldozás után ettek. A tiszti asztal mellett egybehajoltak a kapitányok. Ez lesz az első, komoly ütközet. Még nem lenne késő, mindent itthagyni, s visszamenni a hajókra a csónakokon, Cortés megingatta fejét: Castilia becsülete, urak, most mást követel! Halk hangon beszéltek, a parancsok rövidek és pontosak voltak, mindnyájan érezték, valódi vezér kezében vannak, a tűzkeresztség előtt.

- Mocsaras, ingoványos rész ez, táborunk mögött, ha beszorítanak ide minket, végünk van. Ezért nekünk kell támadni. A domboldalra mennek fel az ágyúk, Mesa gondjaira. A gyalogság felett Ordaz parancsol, mi meg, lovasok, megkerüljük a kukoricaültetvényeket, s hátba támadjuk az indiánokat. Ma nem kímélünk puskaport. Úr kegyelme legyen velünk.

Szemben állt a fekete, messze néző Ordazzal, akit ellenségének tett meg a fáma. Kezet adtak egymásnak. Aztán végiglovagolt a katonasorok előtt. A halálba indulók egyszerre meglendültek, lelkes kiáltás, lekapott sisakok lengetése, lándzsák ütemes koppanása kísérte. Támadás, ez lett a jelszó a tabascói síkon, kora reggel.

Mindnyájan segítettek felvontatni az ágyúkat a magaslatra, s egyenként cipelték a súlyos kőgolyókat. A lovasok elindultak bal kézre, csak annyit láttak, hogy Diego de Ordaz felemeli vasöklös kezét. »Orate« lehet a parancs, mert mellre dobbannak a kezek, egy pillanat mindenkinél az Úristennek van szánva, aztán egyszerre megszólalnak a kornétások.

Ordaz számította a távolságot. Még huszonöt-harminc lépésnyire esnek le előttük a parittyakövek, s csak fáradt nyílvesszők érik el pajzsaikat. Megállt a domboldal alatt. A kardja magasba lendült, s ebben a pillanatban eldördült tizennégy vastorok. Megingott a szemben imbolygó, hullámzó, tarka tollas embertömeg. A spanyolok kinyújtott lándzsahegye megindult a rés felé. A zavar az indiánoknál csak egy pillanatig tartott, aztán már új meg új csoportok indultak meg a veszélyeztetett betöréshez. Kéktollasok, tarkán kevertek, festett arcú valamennyi, ördögien üvöltő, ugrándozó, mégis fegyelmezett. A spanyol oldalon hallani lehetett, amint az ágyúkat felporozzák.

Az indiánok nehéz, kétkezi fapallosokkal harcoltak, melyeknek tűzkő éle borotva módjára nyeshette a sima olajos testet, de kicsorbult az acélkardokon. A spanyolok lépésről lépésre mentek előre, véres rést nyitva maguknak, de körös-körül belepte őket a sok-sok ezer harcosból álló, zajló nyilas, parittyás sokaság. Mesa úgy dolgozott fent, mint az ördög. Lőporos, kanóctól perzselt arca felvillant a füstfelhőben, a kanóc újból lecsapott az ágyúlyukra, újból sivítva, dörrenve repültek a kőgolyók. De a tűzifegyver csak a távoli rendekben vágott véres utat - a közelharcon nem segíthetett. Fullasztó hőségben, egymáshoz préselődve, mint élethalálharcra borzolt őstüskés, úgy álltak a gyalogosok, s lesték a felmentő csodát: hol van Cortés? Ordaz egyre nyugtalanabbul tekingetett a völgyhajlás felé, ahonnan elő kellett jönnie. A nap már délidő felé mutatott, s még mindig nem volt semmi könnyebbedés, egyre újabb és újabb tömegek özönlöttek neki a lándzsa-négyszögnek, minden roham után néhány sebesültet be kell hurcolni a kis tábor közepébe, egy-egy nyíl átsurran a pajzsok falán... Aztán az embermagas tengeritáblákkal elfedezett úthajlás mögül egyszerre mégis felharsant a megváltó trombitaszó. Lovak nyakára akasztott csengők csörömpölése, páncélos figurák vértjeinek ütemes zaja olvadt egybe a lovak patájának koppanásával. »San Jago« tört ki a torkokból a kiáltás, tizenhat lovas rohan elő, kinyújtott dárdákkal, mint acélfugák, úgy vágnak be a csengők zűrzavarába, s szélvész gyorsaságával zuhannak neki a sokaságnak.

Az indiánok nem láttak még sohasem lovat. Összenőtt szörnyek rohanták meg őket kimeresztett lándzsavéggel, dübörögtek, gázoltak, öldököltek. A paripák átgázoltak az olajos testeken; s a lovasok körbe keringve mentették fel a vérző, roskadozó gyalogcsapatot. A kacikák, főnökök hajszolták még előre a hadinépet, de már megbomlott a rend, melyben még mérhetetlen ezerek lobogó tollkoszorúi imbolyogtak, de már nem mert senki sem a szörnyetegekkel szembeszegülni. Mesa ágyúi új erőre kaptak, a kőszilánkok szétpattantak a spanyol négyszög előtt, mely egyszerre érezte, hogy gyengébb lesz a szorítás, rések tátongnak, levegő jön a fullasztó halálvárásba... egy pillanat volt csak, amikor egy száraz, agyonkormolt torok felkiáltott:

- Victoria!

A lovasok egymás után visszajöttek, a lovak lecsillapodtak az észvesztő rohanás után. Egymás után Cortés, Alvarado, Sandoval, Avila és Oli. Olmedo atya előjött a gyalogosok sorába, és magasra emelte a keresztet.

- E helyet a mai nap, Mária napja emlékére Nuestra Señora de la Victoriának nevezem.

A vezérkapitány végigment a sorok előtt. Ki esett össze, kit kell gyógyítani, kit kell meggyászolni? Egy ceibafa előtt állt meg, mely úgy emelkedett magányosan magasba, mint szomjas, pusztába szórt kiáltás. Odalovagolt elébe. A fa lágy, melegbarna kérgébe keresztet hasított karddal, a háncs könnyen, rétegesen vált le. A sereggel szemben állt, háttal a tengernek. Csodálatos és patetikus jelenet volt, de Columbus Kristóf egykori hagyománya szentelte meg a formulát.

- Én, Hernando Cortés, Isten kegyelméből és Don Carlos akaratából Hispánia birtokába veszem e földet, melyet vérünk és kardunk jogán megszereztünk. Volna-e valaki, aki vitatná velem szemben a spanyol korona jogát? Felszólítom azokat, lépjenek elő; és mérjék velem össze fegyvereiket. Emeljék fel szavukat, akik úgy tartják, hogy e tartományra nem tarthat Castilia igényt?

Néma csend volt. Erre előlépett a tisztek közül Puertocarrero.

- Esküszöm az élő Istenre, hogy senki sem jelentkezett. Mi, egybegyűlt tisztek, valljuk, hogy e tartomány a spanyol korona jogos birtoka. Készek vagyunk megvívni érte.

Két öreg zsoldos, Columbus utolsó útjának tanúi, kiálltak a sorból.

- Mi, katonák, valljuk, hogy véreztünk ezért a földért, mely most már miénk, spanyoloké, mindörökké.

Godoy jött elő, kalamárissal, papírlappal.

- Mint királyi kiküldött, legkegyelmesebb uram nevében birtokba veszem e földet, s felveszem erről a protocollumot... Ennek hiteléül ti, katonák, esküdjetek.

Hat ravatalozott, spanyol legény feküdt, előtte megszámlálhatatlan indián halott. A foglyok előtt megállt a főkapitány. Aguilar nyelve mondta:

- Így jártok, kik ellenem emelitek fel kezeteket. Holnap már nem kímélem családotok tagjait sem. Új, rettenetes fegyverekkel büntetlek benneteket. Menjetek el véneitekhez, s mondjátok: jöjjenek a hódolással, még várok éjszakáig. Ketten elmehettek.

Alkonyatra visszajöttek a foglyok,

- A főnökök ülnek, és sorban beszélnek. Békéről vagy harcról van közöttük a beszéd. A békesség ereje nagyobb, mint a háború. Megtettük a magunkét, nem szárad ránk a gyalázat. Urunk vagy, ezért parancsolj nekünk.

- Elmentek tanácsházatokba, ahol ülnek a főnökök. Magatokkal hozzátok azt a közületekvalót, aki tőlünk megszökött, és akinek nálunk Melchorejo volt a neve.

Egy óra múlva megint megfordultak a követek. Az öregebbik leborult Cortés előtt, virágot szórt vascsizmájára.

- Ha felkel a nap és megsüti orcádat, eljönnek főnökeink, és mondják: te vagy a mi urunk.

- Hol van Melchorejo?

Az indián széttárta kezét, hosszan hallgatott. Utána valami olyasfélét mormolt, hogy az istenek türelmesek... Aguilar ismerte e borús, önfeledt arcot. Kérdezett.

- Áldoztatok?

- Feláldoztuk, uram.

- Veres kőre fektettétek?

- Ő izgatott minket a háborúra. A rosszhírmondó nem menekül a végzet elől.

Óránként váltották az embereket, hogy az őrállók kibírják a szörnyű fáradságot. Mindegyik tépett, holtfáradt ember volt, a lándzsa lehúzta vállát, a horpadt vasfazék nyomta homlokát. Néhányan összeszedték a halottakat. Hajnalra minden megint pompázni kezdett.

Nagy, merev kaktuszok ugrottak neki a levegőnek, itt-ott vérpiros virággal, mintha felszakadt sebüket mutatták volna. Körös-körül csonka, szilánkokban meredő fák, melyeket derékba talált a kőgolyó, leszakított paliszád pörkös gerendafái, kunyhók, melyeknek küszöbén ott villózik még a parázs. A liánok végigtekerőztek a földön. Az erdő újból építeni s rombolni kezdett.

Így várták az első napsugarakat. Először, a messzeségből néhány alázatos arcú szolga érkezett. Tyúkokat hoztak, tengerilepényt, néhány gyapottakarót. Aguilar homlokukról olvasta a szolgajegyet: visszakergette őket. Főnök nem veheti észre ezeknek érkezését. Jöjjenek a környék urai.

A szolgák visszavonultak, félő, borzongó figurájuk beleolvadt a környezetbe. Minden zajra megrezzentek, mintha idegen, ellenséges erők kozmikus súlyát nyögték volna. A színjáték sorsa Cortés kezében volt. Az indiánok nem láthatnak sebesült spanyolokat: sérthetetlenek, s ha fel is vérzi őket a nyíl hegye - reggelre magától beforr. Az ágyúkat földhányás mögé rejtette, lombokkal álcázta. A napfény végigszaladt a fényes vérteken, melyeket éjszaka fényesítettek ragyogóra a fegyverkovácsok. Még valami kellett, hogy kijárassa velük a félelem iskoláját.

Mustrálta a lovakat, ma frissen volt kefélve a szőrük, megvillant rajtuk a napsugár. Egy sárló kancát beköttetett saját sátorába, s a leeresztett függöny előtt kint megjáratta néhányszor Ortiz mesternek tüzes fiatal ménjét. A paripa ágaskodott, nyerített, vonaglott, a vasmarkok megrántották a pányvát... a spanyolok gyönyörködtek a játékban, amikor felhangzott a tábori kürtjel, s hírül adta, hogy a vendégek megérkeztek.

Az idősebb főnökök tarka gyékényfonatú karszékekben üldögéltek, s a hordozók meggörnyedve, lassú, ritmikus lépésekkel szaladtak előre, utánuk néhány leány, fehér, hímezetlen gyapotköntösben, fejükön korsókkal, kezükben batyukkal, végül megint csak parádésok, tollakkal és pálmalevéllel.

Hajlongtak egymás felé. A kacika kiszállt székéből, földhöz érintette kezét, aztán magasba vetette, földre nézett és égre nézett. Cortés mellpáncéllal, bársonyköpenyben, láncosan. A nap rásütött a vértre, s megcsillant rajta a kikovácsolt Szent György képe. Aguilar öltötte egymáshoz a szavakat.

- Mi jöttünk békével, hogy vizet vegyünk és eleséget vegyünk magunknak. Mi fizetni akartunk érte, mint fizettek testvéreink, akik jártak itt esztendővel előtte. Mi békével jöttünk, és ti nyilaitokkal köszöntöttetek. Minden vér a ti fejetekre száll. Nyolcszáz halott után sírnak az asszonyok és öregek. Ti kívántátok, hogy így legyen!

- A ti hitvány szökött szolgátok mondta, hogy erőtlenek vagytok, de meg akarjátok enni a földet és a tengert. Ha nem küldtük volna elétek a nyilakat, partról partra szállt volna a hír, hogy asszonyok öltöztek harcosok ruhájába, s férfitagot kötöttek maguk elé. Ti jöttetek és erősek voltatok. Mi eljövünk, és mondjuk, legyen béke köztetek és népünk között.

- Egy szó még nem mossa el a vért és a szellemek indulatát. Meg kell kérdeznem fekete torkú, haragos szellemeinket, lehet-e őket engesztelni?

Eldördültek az álcázott ütegek, a domboldal mögött álló sűrű erdőcske fáit zúgva, ellenállhatatlanul kaszabolták a kőgolyók, a detonáció oly erős volt, hogy megrezzentek tőle a spanyolok is, az indiánokat a légnyomás földre vetette. Mire feltápászkodtak, reszkettek.

- Látjátok, nekem kell áldozatokkal engesztelnem miattatok e haragvó szellemeket. De éppoly bosszúsak azok a csodálatos lények, akiket magunkkal hoztunk, s akiken nem fog semmiféle fegyveretek...

A ménló toporzékolt, ágaskodott újból, amint megcsapta finom, reszkető cimpáit a kanca átszivárgó nőstényszaga, a vágy dobbanó nyihogása tört ki, s szájából kétoldalt fehér csíkos tajték folydogált.

Az indiánok ijedten hátráltak, amikor Aguilar tanácsolta, hogy a haragos szellemek engesztelésére hordják a vezér elé a magukkal hozott ajándékokat.

Hatalmas kukoricalepényeket nyújtottak felé, melyeknek tetejére apró halakat, gombákat, nyalánkságokat sütöttek. Aguilar intett, hogy Cortés törje meg a tésztát, s emelje szájához, jelképéül annak, hogy kegyes szívvel veszi mindazt, amit hoztak. A kacika lerakatta elébe a kancsókat: máz nélküli korsók voltak, veres és kék festett figurákkal. Lehajolt, és nézte a rajzot: égitestek dús planétaformája domborodott elő, alatta vastag sarukba bújtatott vadászisten, teste közepéből három nyílvessző mered ki, fejéből csőrös madár teste kígyózik, a vadász kezében fúvócső, melyben nyílvessző lapul. A lányok szétbontották a gyapotköpenyeket és egymásba göngyölt takarókat. Könnyű, majdnem selyemfogású kelmék voltak, egyiken tarka, figurális szövések, másikon kézihímzésű szegélydísz, apró vakondok másznak fekete testükkel, piros karmaik szétterpeszkednek a fehérségen, hogy beleolvadjanak a kockák és sávok buja tarkaságú foltjaiba.

A kacika kinyújtotta kezét, lassú, kígyózó mozdulatot tett, az egyik kosár tartalma elővillant, lágy, cserzett, hófehér szarvasbőrök voltak mohaérintésű selymükkel, virágosan, tarkán kihímezve, beleékelt tolldíszekkel, aztán kiemelt egy könnyű tollköpönyeget. Odanyújtotta Cortés felé, meglóbálta. A toll lágy, omló zuhatagja színesen, rőtarannyal kápráztatott a napsütésben, mintha rebbenő, ismeretlen óriásmadár teste lenne.

Az arany, amit adtak, kevés volt. Finoman ötvözött karperec, aranypók, fibula-forma, lábszárra való aranyháló. Cortés megsimogatta a finomra sodort szálakat, csodálva az arányokat, az egymásba kapcsolódó részek tökéletes vonalát. »Hol van az aranyotok?« A kacika elgondolkozott, aztán keze meglendült, hosszú félkört rajzolt dél felé a levegőbe, s mutatta: arról hozzák... délnyugat felől...

A lányok most kezükbe vették apró, színes kosaraikat. A kacika intett nekik, szemlesütve jöttek közelebb, tekintetüket porban hordozva, úgy értek Cortés közelébe, ott egyenként leborultak, mint egykor Aguilar, szolgalányok rítusa szerint átölelték lábát, s homlokukat a földre hajtották. A főkapitány nem értette ezt az ismeretlen, alázatos ceremóniát. Aguilart hívatta: mondd, fráter, mit jelent e leányoknak alázkodása?

- Mind a húsz lány a te rabszolgád lett. Ajándék.

Cortés értetlenül nézte őket. Carlos törvénye szerint tüzes korongot sütöttek a lázadók tomporába, adhatták és vehették őket. De a többiek - e törvény így akarja - személyükre szabadok... Húsz lány, fejükön hosszú nyakú, máztalan korsókkal, ahogy látta egykor Salamancában a hatalmas kőkoporsókon elmúlt világok szüzeit jönni... körülnézett, a tiszteknek felcsillant szemük, égett bennük a férfihajlandóság, megszédültek, a vér lángolt egyet, perzseltek a sebek, s súlyos lett a páncél... Neki kellett okosabbnak maradni.

- Aguilar, minek nekünk ez a sok lány? Garázdák lesznek érettük a katonák, ennyivel több haszontalan száj... mire kellenek nekünk a lányok?

- Uram, ha visszaküldené őket, halálos lenne a sértés... mintha ők nem választottak volna kegyelmed ízlése szerint... Ha visszaküldené őket, a lányok hajnalban meghalnának...

- Miért halnának meg a lányok?

- Az istenek oltárára vannak szánva, ahogy eljönnek ünnepeik, rájuk kerül a sor. Feláldozzák őket... Ha visszaküldi kegyelmed őket, talán holnap hajnalra már nincsenek.

Kérette Olmedo pátert.

- Mit tanácsolsz e lányok dolgában, atyám?

- Kegyelmed húsz lelket nyerhet üdvösséges hitünk számára. Megkereszteljük őket, a mieink lesznek. De vajon nem veszítjük-e el a mi saját lelkünket? Tud-e kegyelmed jó példával elöljárni, hogy fékeztessenek a parázna indulatok?

A lányok még mindig ott kuporogtak, mozdulatlanul és leborulva. Aguilar megérintette Cortés kezét:

- Életet várnak, vagy halált várnak, nagyuram. Ha felemeli őket, akkor tudják, hogy nem kerülnek még az áldozati oltárhoz, de ha lándzsával érintené szívüket, énekszóval fogadnák, hogy hajnalra szépek legyenek, mert istenükkel kell egyesülniük.

Egyenként felemelte őket, az atya mindenki homlokára kereszt jelét rajzolta. Cortés kesztyűs kezével végigsimított fejükön, aztán intett a két kis apródnak, Xamarillónak és Ortegillának, akik ott jártak uruk megett.

- Ma éjszaka ti fogtok ügyelni ezekre a lányokra. A ti sátorotokban térnek nyugovóra. Közülük senki nem mehet ki, sem hozzájuk nem engedtek be senkit. Ti a sátor előtt vigyáztok. Szavatokkal feleltek értük.

A két fiú terelgette a megriadt, hallgatag lánycsapatot, kivont gyíklesőikkel mutogatva nekik az utat, ők meg mint fehérbe burkolt fantomok tűntek el különös, himbálózó gazellajárásukkal az oldalt vert tiszti sátor mögött.

Köpenyébe burkolózott, s a tűz mellé terített gyapotzsákon elaludt. Egy idő múlva, szokása szerint, felneszelt. Megvizsgálta a kiállított őrszemeket, a tábor kerületét, majd hátulról közelített a fővezéri sátorhoz, mely elnyelte erre az éjszakára a rabszolgalányokat.

Tizennégy-tizenöt éves fiú volt a soros apród, a kis Juan de Xamarillo, akit még apja bízott rá Cubában.

- Semmi újság, Juan fiam?

- Most Ortegilla pihen. A lányok sokáig ébren voltak, talán már elaludtak. De az előbb kijött egyik... nem háborgattam, csak leült arra a fatörzsre, maga alá húzta lábát, dúdolni kezdett. Olyan szívet facsaró volt a hangja, mintha valakit gyászolt volna. Amikor engem meglátott, karddal a kezemben, rám nézett és mosolygott.

- Szép volt?

- Tudom, hogy az én koromban még illetlenség asszonyokra gondolni. Bocsánatát kérem, ha így mondom, csodálatosan szép volt. Ahogy ráesett a mécsesből a fény... és rám mosolygott... De nagyuram, hallgassa, most megint kezdődik bent az ének!

A sátorban felhangzott az idegen, fájdalmas melódia. Mintha először érthetetlen, elnyúlt szavak lettek volna, melyeket az éj széthúz és énekké varázsol, aztán lassan felolvadtak, ismeretlen ritmusok téptek egymásba, már sokan kísérték a mély, tiszta hangot, zümmögő kórusokkal. Vers-e, vagy csak úgy szól, értelem nélkül, mint erdőben madarak?... Leült arra a kiálló fatörzsre, melyen percekkel ezelőtt az ismeretlen rabnő megpihent. Domb oldalán volt, innen végig lehetett tekinteni a tábort. Csendes fekete éjszaka. Az alvók alusznak, egyik-egyik álmában nyögve megtapogatja sebét, Cortés félelmes dogja felemeli fejét, egyet nyöszörög. Nekitámasztja testét a hatalmas, ölelő törzsnek, minden homályos, ködös lesz, minden fátyolos és elmosódott. Még hallja, önmagát, amint szelíd, halk hangon kérdi, mosolyogva: - Reám is vigyázol most, kisfiam?

A sátor mélyén lassan elhalkult, elhalt a kórus.

Az ütközet helyén, melyet az atya megáldott, Miasszonyunk oltára állt. Friss törzseket hasogattak, takaró került rájuk, a csonkokat ellepte a virág. Ez volt az oltár, mely előtt meg fog történni az első közös keresztelő.

A pihenő néhány szűk napja alatt hitet tanultak a rabszolgalányok. Olmedo végtelen türelme néha - úgy látszott - hajótörést szenved az értetlenség fekete vizein. Cortés, ha bevetődött, idegesen, ingerülten maga vette át a szót. Ilyenkor az atya megcsóválta fejét: »Hagyja a báránykák dolgát miránk, nagyuram, ahogy kegyelmedre hagyjuk, miként szorítsák meg a muskétákat...« Végignézett a lányokon. Néhánya állati, elfásult arccal, értetlenül meredt maga elé, voltak könnyűek és kacagósak, akik gépiesen csacsogták Aguilar után a kiejtett szavakat, anélkül, hogy értelmét felfedték volna. Csak egy volt, aki szembenézett. A hangja - talán épp ez lehetett, akinek az éneke kiütött a sátorponyván - mély és egészen dallamos volt, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélte volna. Megvárta, míg a fráter lefordítja a tanítás egyszerű mondatát. Aztán kérdezett:

»Vajon miért hagyott bennünket ily soká itt a ti Uratok, anélkül hogy megmutatkozott volna ?«

Lassan a páter és a menekült testvér már csak ennek az egynek magyaráz, mintha komoly, szabályos hitvita lenne. Az újra betérő Cortést e kipirult arcú, különös csoport fogadta, amint Máriáról, Krisztus istenségéről, a megváltásról beszélnek.

»Higgye meg kegyelmed, kedvesebb nekünk az ilyen makrancos bárányka, az Úr aklában...«

Felálltak. Az atya elimádkozta a Paternostert. Aguilar lassan, mondatonként utánamondta. A lányok ismételték, kórusban. Ez volt az első maya-nyelvű Miatyánk. Mire véget ért, hozzákészülhettek a nagy szertartáshoz, amikor az élet vize éri e halálra szántak homlokát. Nevet kerestek nekik. Lapozták a kalendáriumot. Aztán Aguilar megkérdezte mindegyiknek indián nevét, s igyekezett valami hangzásilag hasonlót válogatni a sok-sok keresztény vértanúlány közül. Amikor erre a sudár, gyönyörű lányra került a sor, akit már maguk közt rablányok főnökének neveztek, félig tréfásan - fél-komolyan, Aguilar s Olmedo már tudták, hogy az övéi között Malinalli a neve. Aguilar meghajlott Cortés előtt.

- Én merném javasolni, nagyuram, azt a nevet, hogy Marina!

- Legyen kedvedre, Aguilar fráter. Tengernél vagyunk. Marina lesz a neve.

A lányok homályosan sejtették, hogy valami nagyon-nagy ünnep előtt állnak, s bíztak a kedves, szelíd atyában, hogy nem hurcolják őket vérrel mocskolt áldozatkő elé. Tudták, hogy ünnep lesz, kimosták köntösüket, virágot tettek hajukba, s erős, tarka színekkel kifestették arcukat. Ettől nem lehetett eltéríteni őket. Rítusuk szerint csupasz arccal megjelenni - tiszteletlenség az istenség előtt. Olmedo mosolygott: ne botránkoztassátok őket, becsüljük bennük a jó szándékot... Amikor elkészültek s felálltak, Olmedo gyönyörű smaragdkövet vett észre, mely Marina fehér köntösén úgy feküdt, mint drága, csillogó levél.

- Honnan van ez az ékszer, lányom?

- El volt rejtve köntösömben. Atyámé és az ő atyjáé volt. Most felteszem, mert a szelíd Istenanya elé megyünk.

A tisztek összenéztek: ekkora ékkő falut érhet Hispániában... Mind látni akarták a csodálatos ékszert.

- Ez a lány evvel a kővel kiválthatná magát...

A jogtudó Godoy beleszólt a beszélgetésbe.

- Izabella úrnőnk úgy határozott, hogy aki nem áll ellent fegyvereinknek - nem vethető szolgasorsra. Ergo: személyében teljesen szabad. E lányok most még pogány tévelygők, de semmi esetre sem lázadók. Ha a keresztvíz éri őket, törvény szerint testvéreink lesznek, sorsukra nézve egyszerű szolgaleányok...

Harang helyett pajzsaikat kongatták a katonák, s jelezték, hogy a szertartás megkezdődik. Aguilar vezette a lányokat, akik fedett fővel, köntösükbe burkolva imbolyogtak, s sorban leborultak egykori főnökeik, a meghívott kacikák előtt. A férfikórus énekbe kezdett, a harctéri kürtösök most lágy, gregorián-éneket kísértek, a zsoldosok törülgették szemüket, himnuszokba burkolóztak, jóknak, irgalmasaknak, keresztényeknek érezték e magasztos percben magukat...

Olmedo kifordult az oltár elé, kérdezte, hogy ellenállnak mind egyenként az ördög incselkedéseinek? Cortés harsány hangon válaszolta meg nevükben a kérdést. A lányok előléptek. Elsőnek az, aki ebben a pillanatban kapja meg Marina lágy, kedves nevét. Fejét féloldalra hajtja, ahogy az illatos olajba mártott rongyocska végigszánt fülén, mely most megtágul az igaz hit befogadása előtt... kezébe égő fáklyát nyomnak, hogy jelképezze a keresztség világosító erejét... aztán meghajlik a térd, földre esik, e pillanatban végigloccsan fején a vízsugár. Térdel. Haján érzi a nagyúr kesztyűtlen kezének súlyos, különös érintését. Alig mer felnézni rá, olyan csodálatos, aranyláncával, ezüst vértben, ünnepi fekete köntösével, ahogy áll, alabárdosai között, komoly, meghatott tekintettel. Amikor vége a szertartásnak, keresztet ró Marina homlokára.

Mindnyájan keresztények már a lányok. Vége a misének, feloldódik az ájtatos hangulat. Újra feketék és békétlenek lesznek az arcok, követelők a tekintetek, s a zsoldosok ajka szélén - ha a rableányokra néznek - újból kicsurran a martalóc öröm. Olmedo halkan szólt valamit a főkapitánynak. Cortés előrement, a nők ijedt, tétova kis csoportja elé.

- A lányoknak ma ünnepük van. Hagyjátok, hogy az áhítat napját éljék. Engedelmem nélkül nem háboríthatja őket senki sem!

Megértették, hogy ünnepük van, csodálatos volt, hogy az új hitben már mindjárt kapnak valamit, ami egészen-egészen az övék, e tenger benyomás közt ijedten támolygó zavart öntudatuk belekapaszkodott az ünnep-hitbe, virágokat szedtek, majdnem ösztönszerűen, rákötötték hosszú fehér zsinórokra, s lassú, kígyózó mozgással követték a rituális tánc megszentelt hajladozó vonalát.

Ezalatt Cortés még egyszer magához hívatta a főnököket. Árukban beszéltek, csereberében, így hamar és könnyen megértették egymást. A kacikák gyapot köntösöket, kakaóbabot ajánlottak a kért arany helyett. A spanyolok csengőket, zsebkést, tükröt kínáltak, de félretették a megcsodált acélkardokat. Cortés mondta a szót: pénz! Aguilar megcsóválta fejét: ezt nem tudom mondani. Kivett tarsolyából egy ezüst castellanost. A főnökök próbálták körmükkel, aztán megkopogtatták. Végül áhítattal ráhajoltak: az egyik oldalon Ferdinandus szakállas, hosszú nyakú profilja, a másikon kopott Madonna-kép. Hogyan akasztjátok ezt magatokra? kérdezték, és keresték a felfűzőzsinór helyét.

Míg a vezérek alkudoztak, a tabascóbéliek elhozták a spanyolokhoz a maguk kevesét. Néhány vásott aranyholmicskát, féldrágakövet, egy-egy apró, sötét színű gyöngyöt, tollakat és tarka köntösöket, s boldogan akasztották nyakukba a festett korallcsecsebecsét. Így lett este. Az utolsó este Tabascóban. A hajókra felvonták a lanternákat, füstös veres fénnyel villantották a partra parancsjeleiket. A csónakok szürkület óta vitték a hajóra az embereket.

Hajnalra megindultak. Az ágyúk emlékeztetőül még egyszer eldördültek, csak úgy fojtással, golyók nélkül, a parton ácsolt Madonna mintha intett volna utánuk, Alaminos kezében fordulni kezdett a kormánykerék. Körös-körül csupa emlék, azok, akik már jártak errefelé Grijalva alatt, kinyújtják újból kezüket, keresik az ismerős foltokat, vitáznak, vajon mikor érnek el - talán holnap délig - a don Pedróról nevezett Alvarado-folyam torkolatáig, mikor tűnik fel annak a kis szigetnek körvonala, melyen először láttak sárguló meg véres embercsontokat... Minden második szó úgy kezdődött, emlékeztek erre, caballeros?

Közel a parthoz haladtak, hogy a szegélyvonalán mindenütt elterjedhessen az érkezésükről szóló hír. A kapitányok jó része már esztendővel ezelőtt járt erre, s most az első felfedezők büszkeségével mutogatták a vezérkapitánynak a mesékbe szőtt, számára ismeretlen tájékokat. Alvarado állt mellette, ő is előre nézett a messzeségbe, aztán halkan kérdezte:

- Vajon készek-e már kegyelmed plánumai, don Hernando?

- Minden perc megmásíthatná őket... De ahogy nézem a vidékeket, magam is változtatom. Én valamit látok, amit kegyelmedék nem vettek talán észre. Mindenütt irtózatos nagy, távoli hatalom nyomát sejtem. Minden főnök, minden kacika ünnepléskor először délnyugat felé fordul, és úgy borul le a földre. Neveket hallottunk, ezekről nem tudjuk, vajon királyoknak, isteneknek vagy tartományoknak neve-e? Apró jelekből szedtem ezt egybe... meg odahaza is ilyesfélékről szállingóztak matrózok száján a mesék.

- Ily maroknyi embert elfújna egy erősebb hatalom. Míg navigálunk a partok mellett, s cseréljük a tükröcskéket, csetepatézunk, addig járja, de mit kezdünk e pár száz gyakorlatlan emberrel, ha komoly, nehéz csatába kerülünk... Még nehezebbe, mint amit magunk mögött hagytunk?

- Kegyelmed plánumaimat, terveimet kérdezte. Én nem kufárkodni jöttem ide. Lehet, hogy már napok múltán megtudjuk mindazt, amit most még sejtünk csak. Olyan világba fogunk kerülni, don Pedro, amilyenről egyedül az Admirális álmodhatott.

- Kegyelmed sokat falja a betűket... adnak-e azok ilyenkor valami bölcs útmutatást?

- Olvastam Alexander Magnusról, aki elment az Indiákra... és egy másik görögről, aki országokon keresztül cipelte haza zsoldosait, és amikor először kibuktak a tengerpartra, leborultak előtte, és mondta az ő szavukkal: tenger... tenger... Aztán talán kegyelmed is ismeri az írásból a históriákat Babilonról meg Ninivehről... Mindezeket tudják azok, akik valaha kalamárisba dugták a pennát. De vajon ki hallott valaha Tabasco vidékéről, ki tudja, merre van Cozumel szigete?... ki tudna itt tanácsot adni, mi lehet itt, e partok mögött... vajon milyen messzi ez a kontinens, merrefelé nyúlik el? Talán az Admirális tudta mindezt, de ő sem bírt harcolni a szelek ellen, s ahogy mondják az öregebb legények, bizony ő maga is jócskán tévedett.

- Cubánál partra érve eskette a katonákat, hogy a föld, amelyen állnak, igazában az ázsiai terrafirma... De kérdezem kegyelmedet, vajon a portugálok nem fedeztek-e fel ilyen földet?

- Ők csak navigálnak, ahogy a kormányzó akarja. Felmérik a tengert, papírra rajzolják, hogy arról tanulják oskolában a jövőbeli vitorlamesterek. Ha kikötnek valahol ott menten elsáncolják magukat, bástyákat húznak, üzennek a szomszéd fejedelmeknek: mi van eladni valód? Nem bántja őket a lovagi virtus, s nem hallám soha hírét, hogy terjesztenék Krisztus hitét. Csak kufárkodnak. Aki teleszedi magát, hazamegy Lusitániába.

- Kegyelmed hogyan szeretné?

- Isten országát bővíteném, ez a legszentebb célom. Földi kincseimet beaprítám ebbe az armadába. Valamit azon felül is. Ha nem akarok koldus maradni, nekem is vissza kell kapni aranyaimat. De énnekem nem minden az arany... Ezért nem értettük meg egymást Velazquez úrral. Míg ő méricskélte a keresetet, én arra gondoltam, miként mentek Judeába a kereszteslovagok, hogyan indult el Julius Caesar... Abból, hogy sarcoljuk a partokat, még nem lesz számunkra suprema reputatio. Ha ez kevélység lenne, vállalom, de én mindennél többet akarok. Kegyelmed látta, miként hódoltatám jegyző urakkal egyetértésben a castiliai korona hűségére a tabascobélieket. Ez már egy tartomány. Más talán ottrekedt volna ezeknél a népeknél. De nekem nem elég. Én tovább megyek, és keresem, megkeresem a távolban lakó urakat. Arrafelé megyek, amerre ők kinyújtották kezüket. Az aranyat termő világok felé.

- Tizenegy brigantinán vagyon minden ember.

- Az Úristen kegyelmével bírjuk még Xerxesnek hadát is. Mi nem mehetünk haza Cubába, szégyenszemre, mert akkor pártütők és lázadók leszünk. Míg mi tülekszünk, gyógyítjuk csepegő hájjal a sebeket, addig Sevillába érnek a cubai papirosok. Ha kell, én nem megyek vissza a szigetekre, hanem megrakodván, az Úr akaratából Hispánia felé fordítom meg az armadát. De mindez csak plánum, don Pedro és én azt hiszem, hogy mi utunknak még csak az elején lehetünk...

A csónakmester lekiált hozzájuk az árbockosárból:

- Nyugat felől hosszú indián csónak közeledik, a benne ülők integetnek, mintha felénk tartanának!

Egy hosszú indián kanoé közeleg. Integetnek. Virágot szórnak-e, vagy nyilat hajigálnak? Ezen néha egy-egy expedíció sorsa fordulhat... Tíz-tizenkét pár evező csapja ütemesen a vizet. A dereglye lassan odafarol a hajó mellé. Elején felemelkedik egy harcos, tollkoronájának verese megvillan a napsütésben. Aguilar hangja eléri a csónakban ülőket. A harcos lent kitárja karját, int: nem érti. Aguilar még egyszer, lassabban ismétli. Az indián nem felel. Majd megszólal, éles, magas torokhangon. Aguilar csóválja fejét: nem tudom, mit beszél... A spanyolok is észreveszik már: idegen köntös és idegen díszek vannak az indiánokon. Világosabb arcszínük, izmosabbak, gazdagabb tollazatuk, fegyverzetük.

- Nem értem, nagyuram, nem is hasonlít ahhoz, amit mi beszéltünk!

A kapitányok egymásra néztek. Lent szüntelen kiáltott a harcos, de a hajóról nem tudtak beszédére felelni. Nincs tolmács. Cortés széttárta két kezét: úgy látszik, elhagy a Szentlélek bennünket... A rablányok ott lézengtek a fedélzeten. Most egyikük... az a szép, gazellajárású lány, akit Marinának kereszteltek - felegyenesedik... megy előre a hajó orrához... mintha szétlökné a spanyolokat... a tisztek egymásra néznek: eszelős lett-e ez a lány? Egyszerre felhangzik Malinalli zengő, dallamos szava:

- Harcosok, mondjátok meg, mit akartok?

- Keressük az úszó ház nagy főnökét. Engedje meg nekünk, hogy felmehessünk hozzá követségbe!

Egy pillanatra mindnyájan megmerevedtek a csodálkozástól. A lány, akit az apródok a rabnők kapitányának neveztek - megszólal, beszél azzal, akivel senki sem tud beszélni...

- Aguilar, az Úristen adja kezünkbe eszközeit. A legalacsonyabbakat is felmagasztalja. Kérdezd meg, miféle nyelv ez, amelyen ők beszélnek?

- Marina... honnan tudod ezeknek az embereknek a szavát?

- Ezt a nyelvet beszélte atyám... én is csak ezt tudtam, míg el nem jött az Ünnep... amikor elvittek engem, s eladtak a kufároknak... Minden népek ezen a vidéken így beszélnek...

- Nagyuram, a lány úgy mondja, hogy ez volt az ő nyelvezete, és ezt beszélték otthon, míg el nem vitték, és el nem adták őt a Tabasco vidékére.

- Hívja fel a harcosokat a csónakból, és mondja nekik: szándékunk békés, nyugodtan feljöhetnek.

Egymás közt beszéltek.

- Nagyuram, a lány mondja, hogy ő már azt kiáltotta nekik: jó emberek, akik az úszó házakban vannak. Nyugodtan jöhetnek. A lány mondja, hogy az emberek csak a te jeladásodat várják, hogy feljöjjenek mihozzánk.

A csónak a hajó közelébe ért. Az egyik indián elkapta a kötélhágcsót, ruganyosan átlendült a párkányon, s aztán macskaügyességgel kúszni kezdett. A fedélzetre már addig odasereglettek a jobb vitézek. Középen állt Cortés, kétoldalt a két tolmács. A jövevények felértek a hajótestre, körülnéztek, s aztán egyenesen Cortés elé jöttek. Meghajoltak, mélyen, de homlokuk nem verte a földet, nem alázkodtak az eddigi indián módra. Marina lépett elébük, kendőt borított fejére, és úgy hajolt meg előttük, ugyanolyan könnyedséggel. Nem várta meg Cortés szavát, ő kérdezett:

- Honnan jöttetek, és mit kívántok?

- Te a nagyúr szolgálóleánya vagy?

- Mindenki szolgájuk, mert nagyok és hatalmasak. A tenger túlsó végéről jöttek. A tenger kiveti őket, fehéren, mint a tajték. Mit hoztatok?

- Békét hozunk. Kérjük, szelídítse a tűztorkú isteneket, melyeket magával cipel, melyek égetnek és öldökölnek.

Világok merülnek fel és tűnnek éppoly hirtelen újra, melyek ott sejtelmesednek egy rableány titokzatos szava mélyén... nézte, ahogy kipirul, tűzbe jön, kérdez és felel, az ismeretlen harcos nem veszi rabszolgalány módjára, ő is szabad emberként beszél a lánnyal... Aguilar áll, tétován, nem érti szavukat, itt-ott elles valamit, s azt mondja urának, s aztán vár... míg Marina gombolyítja a párbeszédet.

Alvarado megérintette Cortést: hátha... hátha ez a lány ellenünk uszítja ezeket a vadakat... ne engedje, hogy egyedül beszéljen, gondoljon, nagyuram, Melchorejóra...

Nézte a kipirult lányt, amint mutatja a harcosoknak Szent György képét, mely a lejáró fedett bolthajtására volt festve. A férfiak meghajtották fejüket.

- Nagyuram, a lány mondja, hogy kegyelmességed csak akkor hajlandó békét adni, ha ők vakon és engedelemmel teljesítik minden parancsát.

- Hogyan jut neki ez eszébe?

- Én azt hiszem... hogy a Szentlélek szállta meg, mely tüzes nyelvek képében hirdetheti a maga igazát...

- Fráter, most arról van szó, nem mond-e valami gonoszat ez a rabnő?

- Figyelem az arcát és taglejtéseit. A szavát nem értem, de ismerem a mozdulatokat. Nem csal. És a szeme sem csal... Ez Isten irgalmasságának eszköze, nagyuram, amint én is az lehettem...

- Mondd meg neki, hogy helyesen beszélt. De most szóról szóra fordítsa, amit általad mondok.

- A leány helyesen beszélt. A szellemek ingerlékenyek, ha bántják őket; szörnyű bosszút állnak. Holnap kikötünk, és a parton tábort ütünk. Küldjetek kétszáz segítő kezet. Küldjetek eleséget, félezer ember számára. Mondjátok meg a főnökötöknek, mi békét hoztunk a Nagy Víz túlsó oldalán lakozó nagyúrtól. Ha úgy cselekszik, miként mi kívánjuk: bő jutalma és ajándéka nem fog késni. Holnap hajnalra kell a válasz.

- Azt mondják, uram, hogy a kacikájuk küldte őket. Megtiszteltetésnek veszik, ha kikötünk és megpihenünk. Vendégei vagyunk. Ha kikötünk, eljön bennünket meglátogatni.

Marina közbeszólt. - A lány azt tanácsolja, hogy nagyuram adjon valami ajándékot az embereknek, s adjon nekik valamit az asztaláról, így kívánja az illem.

Cortés a lányra nézett. Sötét szeme ragyog, ahogy áll és beszél, néha megfogja kezét a küldöttnek, így magyaráz. Aztán mosolyog. Milyen különös, eddig alig látta mosolyogni. Az indián arcok teremtésüktől fogva merevek. Most mondhat valamit a harcosnak, mert az leoldja hímezett övét, odakínálja. Mintha ismeretlen szertartás lenne, úgy kínálja vissza Marina - egyik tenyerében a smaragdkövet, másikban egy húsos, lila virágot, melyet hajában hord. A harcos meghajtja fejét, elveszi az orchideát.

Ortegilla hozza a faládikát, a spanyol limlomok bazárkincsével. Kiemel belőle néhány üvegfüggőt, csengőt és egy kis kést.

- Nagyuram, a lány azt mondja, nem kell elkényeztetni ajándékkal a harcost. Ez még fiatal, nem tanácsbeli.

Kemény, mézzel sütött tortával kínálták, egy pohár édes, xeresi borral. A pogácsából letört egy darabot, megízlelte, a cinkkupához hozzáverődött foga, kortyot ivott belőle, letette.

Lassan esteledett. A hajók horgonyt vetettek a sekélyes partvonalban. Az emberek ma pihenjenek le korán. A jelzéseket leadta az árbocrúdról a veres lanterna. Odament Aguilarhoz.

- Estebéd után hozzad magaddal a leányt, beszédem lesz vele.

Fullasztó szél fújt, elviselhetetlen volt a levegő. Kinyitotta a tenyérnyi ablakot, sötét volt, csak a Madonna-kép előtt himbálózott parányi mécsvilág. Fehér szarvasbőrrel letakart ágydeszka volt a fekvőalkalmatosság, néhány szék, széles asztal, lakatos láda, kincsek, okmányírások számára. A falra akasztva a fegyverek, az asztalon boroskancsó, mellette fakupa, vízzel. Letette maga mellé azt a cserépkorsót, melyet ajándékba hoztak az indiánok. Ahogy ráesett a fény, rajzok tömegét látta rajta: merész ívű arc, hatalmas fej, amely lenyűgözi a guggolóállásba szorított testet. Két keze kitárva, felette sasforma madár, szájából buborékok... kék buborékok... lebbentek ki.

Fogta kezében a korsót, nem tudott elszakadni a rajztól. Csak akkor nézett fel, amikor koppant az ajtócska, s parancsa szerint bejött hozzá Marina és a tolmács.

Intett a fráternek, üljön le, és leülhet a lány is. A láng repkedett egy darabig, aztán elcsendesedett az üvegbura alatt. Aguilart nézte: e sovány, kiaszott aszketikus fejet, melyet elványasztott tízesztendős rabszolgasorsa, petyhüdt szemsarkak, fonnyadt száj, ráncos homlok. A másik meg... ahogy rebbentek a szikrák a haj tükörén, ezen a sima fekete zuhatagon... csak arcéle tetszett át... így, a félhomályosságban, hajlott orra, széles homloka, a kéz finom vonala... Most nézte meg először mint férfi. Mustrálta a fedetlenül maradt kart és lábat, a boka hajszálkeskeny ívelését, a hosszú, vékony lábfejet, melyet a bőrsaru alig öltöztetett. Bizonytalanul ült; az indiánok guggoltak, vagy feküdtek gyapottakarókon. Próbáljon spanyol lenni, villant fel benne a röpke, veszélyes gondolat... Ahogy ült, még megfogódzott a széktámlában, ösztön volt... perc múlva már simán, kényelmesen pihent a kar a székkarfáján... lábát keresztbe rakta. Cortés megdidergett a könnyű váltóláztól, mely már Tabasco óta riogatta. A láz estefelé különös, gyönyörteli formákat vet, megpezsdíti vérét, gyorsabban lüktet a kelleténél.

- Hány éves vagy?

- A kilenc cső évében születtem.

- Mi az, hogy kilenc cső?

- Az istenek - a mi... régi isteneink... úgy akarták, hogy a világ körökre oszoljon. Ötször tíz és kettő ráadásul. Ez alatt a kör alatt nem alszik ki soha a tűz. Ha eltelik az ötvenkét kiskör, akkor kialszik a tűz. Minden kiskörnek ebben a nagy körben neve van. Egy az ötvenkettő közül. Én a kilenc cső esztendejében születtem.

- És a hónapok? Amikor a hold megtelik és kiapad?...

- Egy évben tizennyolc forduló van. Mindenik húsz nappalt és éjet ölel át.

- Hány esős évszakot éltél át?

- Tizennyolcat. Tizennégyet odahaza, a szülői háznál... egyet, míg vittek... Tabasco felé a kufárok, és hármat ott, a főnöknél, akinek eladtak.

- Hová való vagy?

- Mindig arrafelé mentünk, napokon és heteken át, amerre a nap kel. Eleinte tudtam az emberekkel beszélni... aztán mind más és más emberek és törzsek jöttek. A kereskedő, aki megvett engem, tanított az első szavakra, és ő mondta meg az új hely szokásait.

- Apád szolga volt?

- Az én atyám Virágos Kapu, és nagy főnök volt Painalában. Nagyobb főnök, mint amilyent te átöleltél Tabascóban. Az én atyámnak szolgái vannak, és azoknak is szolgáik vannak.

Cortés Aguilarra nézett.

- Hazudik ez a lány?

- Nagyuram... ez nem hazudik. Én pontosan fordítom, és látom a szemét. Az Úristen útjai kifürkészhetetlenek.

Marina felegyenesedett. Intett Aguilarnak, hogy beszélni akar:

- Mondd meg a nagy főnöknek, hogy vége van a hallgatásnak. Malinalli, akit ti Marinának kereszteltetek: nem hallgat többé. Mondd meg neki, hogy atyám eladott engem rabszolgának, hogy megmenthessen.

- Hogyan adhatja el egy főnök a gyermekét, hogy megmenthesse?

- Jöttek... amikor én az ünnepemet ünnepeltem, és először vittek ki a serdült lányok közé, a mi istennőnk ünnepén, akire nekem már nem szabad gondolnom. Akkor jöttek az adószedők. Kértek lányokat, akik még senkié nem voltak, és fiúkat, akik még nem húzták meg harcban az ívet. Kevesen voltunk, és nekem is el kellett mennem az áldozatra. Tudjátok, mit érez egy atya, ha kíséri gyermekét, amikor leszorítják a piros kőre, és eggyé lesz egy idegen istenséggel? Mert messze kellett volna menni... Mexikóba...

- Mexikóba?

- Ott van minden teremtett világ közepe. A Nagyúr békíti ott isteneit.

- Ország az vagy város?

- Világ közepe. Többet nem tudok. Nekem ennyit mondott apám, és én nem tudok többet. Minden ország és minden város, mind azé a Nagyúré, aki békíti az isteneit.

- Így nem boldogulunk vele, Aguilar, hallgassuk meg a történetét.

- Szolgánk halott lányát vitte be az apám az én szobámba, és fehér virágokkal körülrakta. Az én vagyok, Malinalli... A szolga összekötötte ruháimat. Apám visszament, észrevétlen a tanácsba, és rá is kirótták az áldozatot az idegenek... és akkor bólintott, mondta, hogy mindenkor engedelmes volt a parancsokkal szemben... és így vihette haza a harcosokat, akik virágos kötelekkel megkötözik azokat, akik hajnalban indulnak... engem ezalatt az öreg szolga elvitt oda, ahol tanyáztak a kereskedők. Eladott, és mondta, hogy esztendő múlva, mire megfordulnak az összes istenek a nagy könyvekben, eljön értem és kivált engem.

- Apád ki akart váltani?

- Apám tudta, mit csinál, mert bölcs volt. Így magyarázta a szolga, hogy legyek vidám, mert atyám, a Virágos Kapu, megmentette életemet. Ha elmúlik a veszély, és kivált engem, már megnövök, és úgy kerülök vissza Painalába, mint távoli árva rokon, senki sem fogja tudni, hogy én vagyok Malinalli, akit gyászoltak és eltemettek.

- Miért nem váltott ki apád?

- A kereskedő nem adott el, míg meg nem fordult a nap a pályája körül és még rá két ünnepi hónap. Várt. Aztán egy másik kufár hozta a hírt, hogy Virágos Kapu megtért atyáihoz. Melyik országba jutott, oda-e, ahol a harcban elesettek vannak, vagy abba, ahová azok kerülnek, akik tűz áldozatai lettek, orv kéz leöldöste, vagy az egyszerű és fekete világba, a harmadikba, ahol szalmazizegés közben elhunytak lelke tanyázik, nem tudom. Virágos Kapu nincs többé, nem érkezett meg a váltság.

- És anyád... vagy testvéred... nem segített?

- Anyám felváltott engem, amikor e világra megérkeztem. Ő a legelső fényességben vándorol, quetzal-madár köntösében. Ő harcosok és hősök közt bolyonghat, mert ő is harcos volt az asszonyok között, és dicsőséggel elesett az asszonyi küzdelemben. Apám asszonya nem volt az édesanyám. Virágos Kapu meghalt, és becsukódott a fül, és meghűlt a szív... Malinalli nincs többé, nem jön meg a váltság.

- Hogyan kerültél Tabascóba?

- A kereskedő mondta, hogy nem várhat tovább. Megsiratott, vitt magával, és tartogatott a kacikáknak, akik nem akartak hibás növésű, vagy alacsony származású lányt venni sem szolgálónak, sem áldozatnak, így jutottam el Tabascóba.

- Minden szolgalányt feláldoznak?

- Egyszer mindnyájunknak ez a sorsa. Ezt mi tudjuk, ezért öntözzük könnyel a takarónkat. Egyikünk sem tudhatja, hogy mikor lesz ez. Ezért bánnak velünk kegyesen, s elnézik hibáinkat, mert mi szabadok leszünk akkor, amikor fuvolák és virágot hordozó lányok közt felmegyünk a lépcsőkön... alul... a lépcső alján megcsókol a gazda, azt mondja, szabad vagy... és így megyünk fel... néhány perc, amíg szabadok vagyunk, a lépcsőn...

- Téged miért nem áldoztak fel, hisz négy évig voltál a kacikánál?

- Volt egy kislányuk, az szeretett engem, és belekapaszkodott a kezembe. Aztán elvitték a kislányt a nagyanyjához... messze környékre, átfont karjával, megölelt, ajándékokat adott, és ebből tudtam, hogy nem látom viszont. Ha eljön az istennő ünnepe, mi leszünk soron.

- Mikor lett volna az ünnep?

- Tizennégy nappal azután, hogy ti megérkeztetek. Ilyenkor mézet és ritka étkeket kapunk, kenőcsökkel díszítik testünket és arcunkat, kedvesek, nem szidnak meg sohasem, és bármit kérünk, teljesedőbe megy. Ilyenkor mi már egy kicsit istennőt jelentünk, akivel néhány éjszaka múlva egyek leszünk... És akkor történt, hogy hallottuk, csodálatos jelek esnek... A fehér, szakállas szellemek leengedték csónakjaikat. Hallottuk, amikor először eldördültek a tepustesek... amikor kicsapott a láng, haragudtak és nyugtalankodtak, mert a tabascobeliek bántották őket.

- Ti merre voltatok?

- Barlangokban szorongtunk, asszony, gyermek... mind-mind együtt, mi vigyáztunk a kisebbekre, mi, akiket halálra szántak, segíteni kellett, kenyeret dagasztani, vizet hordani. Estefelé láttuk a kivillanó lángot. És akkor jajveszékeltek az asszonyok, és tépték hajukat és sírtak az emberek után, és szidták a papokat, hogy nem imádkoztak jól, és hamisan mondták vissza az istenek parancsait...

- Áldoztak a förtelmes rítusukkal, a csata után is?

- Csak egyetlenegyet. A szolgát, aki átszaladt a tabascóiakhoz, aki tudta a ti nyelveteket és tudta a szokásotokat. Az biztatott ellenetek, s nem mondott igazat, törvény elé állt, felvitték a lépcsőkön, engesztelni az isteneket.

- Veletek mi történt?

- A kacika úgy akarta, hogy azokat a lányokat, akik készültek a nagy útra, díszítsék fel, és úgy vezessék a sápadtarcúak főnökének. Az bánjék velük az ő hatalmas istenének tetszése szerint.

- Féltetek?

- Megnyugtattak gazdáink: ti a népért haltok meg, ugyanúgy a boldog vidékekre fogtok jutni. Azt akarták, hogy énekelve és mosolyogva menjünk elétek, ne sírva és jajveszékelve.

- Örülsz annak, hogy megismerted az igaz Istent, nem tévelyegsz többé a babonákban?

- Emberek vagytok, mint a mi embereink. Csak hatalmasabbak és erősebbek. Ti megvédtek engem.

- Ki akar bántani téged?

- Az idegen isten, akitől elorozott engem apám. Én hozzátok menekülök és a Fehér Asszonyhoz, aki nem engedi, hogy a régi istenek engem visszaköveteljenek, mert ő irtózik a vértől, és kisfia, akit ölébe tart, ő is irtózik a vértől.

- Jól beszélsz. Bízhatsz bennünk, mi meg fogunk téged védelmezni, mindenki ellen, ha hűséges vagy és szolgálsz nekünk.

Mindhárman elfáradtak a hosszú hármas-beszédben. Marina felemelte fejét. - Uram, vajon én megtanulhatom-e a te nyelvedet, amelyet te beszélsz - csak istenek érthetik meg?

- Marina, mi nem vagyunk istenek. Tanuljál meg spanyolul, megjutalmazlak érte.

- Boldog leszek uram, ha nyelveden mondhatom a köszönetet.

Felemelkedtek. Cortés utánanézett a lánynak. »Várjatok csak...« Odament a ládához, kinyitotta. Egy kis dobozban néhány gyöngyház berakásos fésű volt, melyet egzotikus királykisasszonyoknak szántak odahaza, Sevillában. Odament Marinához, és betűzte sűrű, zuhatagos fekete hajába, és alig érezhetően megsimította. Marina meghajolt, és mint az apródoktól látta, hirtelen mozdulattal megcsókolta Cortés csipkekendőtől árnyékolt jobb kezét.

Szomorú buckák futóhomokja kergetőzött a szélben, a kiaszott partvidék apály szárította hajlásaiban milliárd szúnyogfészek. Ezen a tájékon épült fel estére a sátortábor. Reggelre megélénkült a környék. Bennszülöttek kacagva alkudoztak, megrázták a felkínált csengőket, átnéztek a kristály üvegen, kicsavarták kendő végéből az elrejtett aranyszemecskét, zöld vagy vörös követ, s mire a katona utánakapott - ők már sisakjára, kardjára mutogattak.

Így tartott a vásár délig, amikor követek jöttek, s jelentették, hogy a nagyúr, Teuhtitle, gondoskodik sápadt arcú barátairól, s holnap, napkelte után saját személyében megnézi, nem szenvednek-e valamiben szükséget?

Feltámadás estéje volt. A katonák kukoricakenyéren böjtöltek. Mire megerősítették a tábort - Krisztus már feltámadott. Szurokba mártott fáklyákat vittek, lemeztelenítették fejüket, s a tengerpart fövényén énekelve, ágakat lengetve megindult a húsvéti processzió. Cortés leszúrta a vastag gyertyát, kezébe véve a hatalmas tálat, saját személyében szolgált a katonáknak, mint ezt megkívánta a kegyes szokás.

Estére csend lett, az emberek megbékéltek, s a tisztek osztozkodásra hívták a korona hivatalnokait.

- Húsz lányt kaptunk a tabascóbeliektől. A főkapitányt illeti egyötöd, ergo négy lány, négy marad a koronának, a többi megoszlik a kapitányok és az emberek között.

- Vajon ki mondhatná meg egy leánynak az árát, amin osztozunk?

- El kellene őket árverezni...

- Ajánlanék húsz aranyat egyért-egyért...

- Urak, főkapitányi jogomnál fogva magam számára, csak egyet igénylek, akinek megnyitotta a Szentlélek tüzes nyelve a száját. Azt, akinek Marina a neve. Támaszt-e ez ellen valaki kifogást?

Alvarado mosolygott:

- Kegyelmességed nem választ épp behunyt szemmel...

A tisztek nevettek, feloldódott az alkuvás feszült hangulata. A jegyző írásba szedte a haditanács határozatát. A tisztek természetben választhatnak, aki lemond róla - pénzben kapja meg, ami reá esik. Ordaz és Oli legyintettek: nem kell nőzsákmány. Sandoval felnézett:

- Mit fog szólni Olmedo atya?

- Jobb, ha a lányok urakhoz kerülnek, mintha mindenki prédájára lennének... katonaringyóknak.

Aguilar összeterelte az indián nőket, s tolmácsolta a maga módja szerint.

- Akinek vállára ráteszi ura kezét - azt követi, és annak engedelmeskedik. Ha nehéz sorotok - tűrni fogtok, ha nem tudnátok elviselni, a jó atya segít rajtatok!

Cortés vette át a szót.

- Az Úr, nekünk, spanyoloknak egyaránt mérte ki jogainkat, s azzal arányos kötelességeket. Kegyelmetek ne feledjék, hogy e szolgalányok lelkéért felelniük kell az ítéletkor. Ajándékportékák ezek, nem szerecsenpiacon vett rabszolgák, úgy jutottunk hozzájuk, az Úr akaratából. Azért mindnyájan védelmem alatt maradnak, aki bűnökre fertőzi őket - nem méltó arra, hogy birtokában maradjon.

Hátuk megett egyszerre megszólalt Olmedo halk, szomorú hangja.

- Még csak az imént támadott fel Megváltónk, s ti már úgy osztozkodtok ezeken az ártatlanokon, mint latrok Krisztus köntösén. Én tehetetlen és gyenge vagyok ahhoz, hogy titeket szelídítselek, tagadom, hogy kisebbik rossz az, ha csak egy ura van egy lánynak, s nem kerül ki martalóc katonák közé. Ez a ti katonaerkölcsötök. Az enyém azt mondja az örök írással: ne paráználkodj! Vagy talán azt hiszitek, hogy nem bűn az, ha indiánlánnyal vétkeztek, s könnyebb a test esendősége, ha rézbőrű nővel követed el? Kívánom, ne váljon valóra a jóslatom, de ezek a lányok még átkot és rontást fognak hozni, viszályt szítanak embereink között.

A királyi jegyző vette át a szót.

- Atyánk hívta fel figyelmünket arra, amit a törvény ereje is bizonyít. A szolgalányok, mihelyt beléptek a Szentegyházba - személyükre szabadok, s rendelkeznek sorsuk felett. Bár erre a mostani esetre nem intézkedik hazai jogunk... itt az történt, hogy idegen, pogány törzsfőnök a saját törvényes jurisdictiója szerint ajándékozott nekünk... rableányokat, tehát az ő joguk szerint az ajándékozás ténye már konstituáltatott... mégis esetleges jogi vitának elejét veendő tolmácsolja Aguilar testvér a leányoknak mindazt, amit mondani rendelünk.

Lares, a számtartó közbeszólt:

- Vajon nem téved-e kegyelmed? Hiszen a rabnők kiskorúak, s nem jogosultak az Institutiók szerint sem saját személyükre nézve dönteni! De ki rendelkezik a kiskorúval, ha nem lelhetők fel szülei...? Valójában csak ura tehetné... Ha meg ő rendelkezik, akkor nincs is szükség itt külön aktusokra...

Cortés hallgatta egy darabig a csűrő-csavarókat. Salamancában érezte magát, amikor a kis Gaspare-val vívtak meg heves jogi csatákat.

- Kegyelmetek szertehasogatják a szőrszálakat... De az Úristen azért adta nekünk, spanyoloknak az értelmet, hogy ésszel és karddal is hadakozzunk...

A fráter a lányoknak magyarázta: a szó olyan, mint a madár: elrepül, nem tudja megfogni senki sem. "Atyáitok képekben fogják meg az eltűnő gondolatot. A spanyolok jelet adnak a hangnak. Ez az írás. Minden embernek neve van, és ezt a nevet le szokták írni. Ha leírja, ami felette állt, az ő akaratával történt. Minthogy ti nem tudtok írni: én írom a ti neveteket erre a papírra, értettétek?"

Marina megfogta karját:

- Engem atyám tanított gyermekkoromban... mint kell lemetszeni a fák kérgét, és színes festékkel belevésni a jelemet. Megmutatta, miként kell rajzolni az agavelapra... Akarod, hogy megpróbáljam?

A jegyző kalamárisában friss, bogyókból préselt, lila színű tinta állt. Marina bemártotta a lúdtollat - gyors és biztos kezevonásával szépen két virágcserepet rajzolt, liliomokkal, felettük kapuformát, tetején madárral, melynek szétnyíló farka leér a földig. Letette a tollat. A tisztek értetlenül bámultak a csodajelre, mintha démon játéka lenne.

- Mit jelent ez, Marina?

- Ez az én jelem. Virágos Kapu leánya, Malinalli, azaz egybekötözött virágoscserép.

Cortés magára, maradt, nézte a protocollum alján már feketévé lett különös rajzot. Úgy feküdt a fehér lapon a két egymástól elütő jel, mint két idegen világ, mely egymást nem értheti meg soha.

Fehér foltok közeledtek: simára borotvált fejek, földre hajolva, szolgák, karjukon virágos szövésű szőnyegek, melyeket egymásba nyúlva teregettek, s aztán kétoldalt leborultak a porba, várták, míg aranytollas hordszékén átviszik a nagyurat, aztán megint előrerohantak, újból terítették a szőnyegeket, mert azok, akik a helytartót hordozzák - nem léphetnek csupasz földre sohasem.

Teuhtitle magas, izmos ember volt. Markáns, okos arcának fejedelmi díszt adott a fején elterpeszkedő, kitömött paradicsomi madár, melynek ragyogó tollbokrétája vállát verdeste. Vöröses-barna, élénk színekkel átszőtt köpenyt viselt, fekete keretű, tollból szőtt virágdíszítéssel, mellén két ragyogó, szövetbe illesztett pillangó. A saru aranylemezekkel volt megerősítve, s drágaköves, foglalatban vesztek el a körültekeredő szíjvégek. Nyakából hatalmas aranylánc csüngött le, mely saját farkába harapó kígyót mintázott, s a kígyó fejéből jó illatú aroma szállt fel. Az arc nyugodt, méltóságteljes volt, alsó ajka s álla közé félhold alakú drágakövecskét illesztett be. Egyik kezében könnyű kendő volt, másikban aranyveretes díszes lándzsa, melyre - mikor lelépett - rátámaszkodott.

Két udvari embere ocelotbőrrel bevont alacsony széket hordott utána, melyen majd helyet fog foglalni a nagyúr, így ért egymás végtébe gurított végtelen szőnyegen a vezéri sátor közelébe. A nap kibújt a felhők mögül, s rásütött a spanyol fegyverekre, melyek ezüstösen csillantak meg a déli fényességben.

Leplezetlen kíváncsisággal néztek egymásra, mintha keresték volna az első üdvözlés formuláit. Az indián jobbjával megérintette a földet, majd homlokához vonta kezét. Cortés levette kalapját, a sastoll végigsepert a szőnyegen.

Közelebb ment vendégéhez, megérintette karját, s így vezette be sátorába, melynek fő dísze a kis, hordozható oltár volt. A bejövőt Marina köszöntötte, aki leborult, s kezével érintette a földet. Az apród boroskancsót, poharakat hozott. Az indián feszülten nézte, mint festi vérvörösre a belecsorgó ital az átlátszó, világos matériát. Kortyot ivott, aztán letette. Szeme végigkalandozott az ismeretlen tárgyakon, átfutott Marinán, de smaragdékén fennakadt.

- Rabnő létedre hordasz ilyen ékszert?

- Atyám főnök volt, míg megtért atyáihoz. A sors nem volt kegyelmes hozzám, idegen úr kukoricáját morzsolgattam. Ő adott sápadt uramnak, aki rátette vállamra kezét, s szolgálom, mert nyelvem két szót tud ugyanarra a gondolatra.

Apró ajándékokat cseréltek, amikor megszólalt a parton felszerelt kis hajóharang, s jelezte, hogy megkezdődött az ünnepi istentisztelet. Cortés megérintette vendégének karját, így mentek ketten, mindenki előtt a magas földhányásra állított oltárhoz, melyet elborított a sok színes, frissen tépett virág. Hosszú négyszögben elnyúlva ott álltak tisztára mosva, megfésülködve a katonák, kezükben hatalmas, imbolygó húsvéti ágak. Az oltár kétoldalán páncélban az alabárdosok.

Az introibó-nál megszólaltak a trombiták és a kürtök, a katonakar elkapta a melódiát, a feltámadás éneke kibomlott, mint szelíd fátyol, s elborította az egész kis sereget. Mindenkit elkapott a ritmus, a tisztek énekelni kezdtek, s maga Cortés, aki mereven s feketén állt díszes zsámolya előtt, mély, szonorus baritonjával kísérte a himnuszokat. De mindenkinél előbb állt egy lépéssel maga Teuhtitle, aki aranytól csillogó, drágaköves ruhájában, szép komoly férfifejével távoli világ igézetét példázta, s olyan volt ebben a pillanatban, mint az El Dorado ország küszöbén feltűnő álomalak.

Mise után megkezdődött a díszebéd. Az asztal hatalmas kövekre támasztott deszkalapokból állt, az uraknak magas támlájú gótikus székek jutottak, a többségnek frissen ácsolt fapad. Az indián nagyúr élénk, fürkésző tekintete kísérte a kanalat, amint elnyeli a forró, párolgó fűszeres húsvéti levest. Kezébe vette Cortés ezüstkanalát, s lassú, bizonytalan mozdulattal utánozni kezdte a spanyolokat. Utána hatalmas pulyka következett roston sülve, a nagytálat apró díszek, papírrózsák, virágok körítették. Cortés kezében megvillant a kiélezett penge, s az indián helytartó csodálkozva nézte, mint esik szét a hatalmas állat, mint metszi át játékos-könnyen az ismeretlen penge az erős, szívós inakat. Felvette a tányérja mellé tett kést, meglóbálta, milyen könnyű, játékos jószág, aztán ő is belemetszett a húsba, s komoly arcán mosolyféle lebbent el, amikor látta, hogy a csodálatos fém neki is engedelmeskedik.

Felvonult a korai spanyol konyhabarokk minden lehető művészete. Kakaó levével leöntött hatalmas babtortákat cipeltek ki kukták, melyek várat utánoztak, kis faágyúkkal, felvonóhíddal, majd édesség után felszolgálták a csípős, erős szagú juhsajtokat. Áldás után Cortés megbontotta az asztalt. Sátrába kísérte vissza az idegen nagyurat. Tolmács szájával most megkezdődött köztűk az első érdemleges tanácskozás.

- Neked tudnod kell, hogy mindezen földek és vizek felett uralkodó uram azért küldött engem hozzád, hogy megkérdezzen miért hozták errefelé a szelek a te úszó házaidat, melyek ott lebegnek a vizeken? Kérdi az én uram, hogy haragosak-e a szellemek, melyeknek tűz árad ki a torkából? Miért akartál kiszállni a parton? Talán nem tudod újból befogni a szeleket a hatalmas fehér takarókba, hogy továbbhajtsák a vizein házaidat? Lehet - így gondolta -, hogy szükséget szenvedsz, nincs elég ételed és italod, hogy újból visszamenj... Az én végtelen hatalmú uram azt kérdi tőled, hogy miért jöttél embereiddel ide?

- Neked tudnod kell, hogy mi kelet felől érkeztünk hozzátok.

- Szemünk követte úszó házaitok útját.

- Amerre már nem lát tekintetetek, messze, a nap kelte felé, szigetek terülnek el. Ezekről talán hallottatok. A szigeteken túl megint keletre, nincs más semmi, mint víz és ég. Hatvanszor kel fel a nap és nyugszik le, s ha kelet felé vivő szél fújdogál, akkor érünk mi csak el hazánkba... kétszer telik meg a hold és kétszer fogy el, míg mi ég és víz között hazaérünk.

- Az arcotok sápadt, vajon ott gyenge sugara van-e a napnak amerre ti születtetek, nem tudja megperzselni?

- Az Úristen fehéreknek teremtett, titeket vereseknek és barnáknak, másokat feketéknek. Ez a rendelése. De minderről nem akarok most szólni. Uraddal kívánnék beszélni, hogy mindazt elmondhassam neki, amit a vízen túl lakozó végtelen hatalmú ura néki üzen.

- A te urad tud-e a mi világunkról...? Hiszen senki sem járt itt közületek azelőtt, s mi sohasem hallottuk, hogy olyan messze kelet felé, a vizeken túl még emberektől lakott világ lehet?

- A mi urunk tudja, hogy főnökeitek nagyok és hatalmasok, de szétesnek Isten kezében, mert nem ismeritek az egy, igaz Istent, hanem bálványok elé vetitek magatokat.

- Ti Quetzalcoatl ágyékából eredtek, hogy így beszéltek?

Cortés kérdőn Aguilarra nézett, a licentiatus megcsóválta fejét, Marina bólintott. A Tollaskígyó. A vezér érezte, hogy itt különös, félelmes útkeresztezéshez ért el, melyen nem könnyű eligazodni. Ki lehet az idegen istenség, akit Marina kígyónak és madárnak mond?

- Akit te említesz, vajon kedveli-e a kitépett szív áldozatát?

Teuhtitle hallgatott, aztán eltakarta keze fejével szemét.

- Szent könyveink ezer alakban őrizték meg képét. Mi úgy olvassuk, hogy szigonya eléri a kitépett élő smaragdkövet. De tudunk egyetlen különös képéről, amelyen fehér hajjal az álla alatt ábrázolják, előtte virágok, gyümölcsök és ágak. A tulai papok nem áldoznak a Tollaskígyó előtt szíveket. Csak virágot, galambokat, tengericsövet.

Cortés Olmedóhoz fordult: - Atyám, itt babonák dolgaiban járatlan elmémmel tévelygek. Vajon nem áldoztak-e az ótestamentum emberei virágokat, föld zsengéit, galambokat a Láthatatlannak?

Teuhtitle hallgatott. Aztán kitárta két kezét Cortés felé.

- Te Quetzalcoatl ivadéka lehetsz. Ti valamennyien testvérei vagytok. Csak már a nevét nem tudjátok, s őt a magatok nyelve szerint hívjátok, miként a harcosnak is megváltozik élete közben a neve.

- A mi tengeren túl lakozó urunk küldött bennünket a te uradhoz. Kérünk téged, mondd meg, miként érhet el uradhoz urunk üzenete?

Amikor megértette a választ, Teuhtitle kiegyenesedett, és először emelte fel a hangját.

- Partjainkra csak napokkal ezelőtt érkeztetek, még rajtatok van a tenger sója és utatok pora. Vajon illendő-e idegeneknek ilyenkor már kiejteni a Haragos Úr nevét? A te urad nagy és végtelen hatalmú lehet ott, ahol ő uralkodik, de kérdezem tőled, vajon ő azonnal színe elé engedi-e azokat, akiket nem ismer és akik nem lépték még soha át országait?

- Királyok csak királyoknak küldhetik üzenetüket. Én az én uramnak vagyok szolgája, és te a magadénak. Mi nem dönthetjük el, ketten, uraink szándékait. Én kérlek téged, add át a Haragos Úrnak üzenetemet, és ha megjő a válasz - elmondod, hogy, mit üzent nekünk a te urad.

Teuhtitle bólintott.

- Négyszer fog felkelni és lenyugodni a nap, és a te szolgád, uram, elhozza neked a választ.

- Olyan közel lakik a nagyúr, hogy ilyen rövid idő alatt eléred?

- A hírvivők sebesen szaladnak, míg ki nem fullad leheletük. Ott átveszi az üzenetet tőlük egy másik hírvivő. Két nap alatt meg kell mindig tudnia a Haragos Úrnak, mi történik népei között.

Sandoval állt meg a sátorbejáratban, s nyugtalanul Cortésra nézett:

- Nagyuram, ketten ezek közül az indiánok közül körbejárnak. Kezükben lapok vannak, olyanféle, mint a papír... az övükön apró, színes tömlők csüngenek. Amerre járnak, mindent lerajzolnak, mindnyájunkat, lovainkat, kutyáinkat felismerheti rajta nagyuram...

Cortés eltűnődött egy pillanatig, aztán Olmedo atyához fordult.

- Hallotta, atyám, hogy rajzokat készítenek e népek rólunk? Tegnap este az a lány... Marina... a lúdtollal lerajzolta nevét, valami képecskét. Hallott-e kegyelmed már valaha olyan népektől, melyek betű helyett képben vetik ki az írást...? Beszél ilyenekről talán az ószövetség?

- Az írás nem beszél róla... de ha véges memóriámban kutatok, emlékeznem kell arra, hogy római utazók, akik Egyiptomban jártak, azok mesélték el, nagy csodálkozással, hogy régen, nagyon régen a fáraók papi népe képékben fejezte ki a gondolatot. Ha azok megtehették, miért ne lehetne itt, a másik óceánum partjainál is?

- Hívd Marinát!

- Mi ez, amit ezek rajzolnak...?

- Nagyuram, a gondolat elszalad és minden elmúlik, ha meg nem örökítik. Őseink azért találták ki, hogy minden nép minden nyelvén beszéljen.

- Te is érted?

- Apám tanított. De én csak gyermek voltam. Sok-sok év kell hozzá, hogy valaki minden jelet értsen.

- Szeretném látni, amit írtak.

Behívták az egyik gyorsfestőt. Kezében kemény fedelű bőrtok, rajta vékonyra cserzett, kifeszített szarvasbőr. Oldalt hajszálfinom ecset, övéről apró fatartályok lógtak le, folyékony festékkel. A képecskék egymás alatt húzódtak meg, úgyhogy a lefelé menő sorok széltében szabályos négyszöget alkottak. Cortés ránézett a lapra. Először nem értett semmit. Apró, óriás fejű indiánpofák guggoltak, egyiknek előre, másiknak hátra a lába, szálukból pöfögtek kis buborékok, madarak és virágok körülöttük, csupa érthetetlen, furcsa figura... és ekkor egyszerre, mintha a meséből átcsöppentek volna a valóságba - kint úsznak a hajók, a parányi rajz megörökíti vitorláikat, az árbocrudat, a Capitanán a lobogót, fedélzetén matrózokat, az egyik kúszik fel az árbocfára, harang, amint kondul, itt kis nyilak szállnak oda- és vissza... Másik rajz: ágyúk, pontosan úgy, amint ők is látják, előttük nagy kőgolyórakás. Mozgások: egy ember fát vág, másik dárdájára támaszkodik. Egy lovas ember, gyalog, talpig vértben. Külön a kard és külön a lándzsa. Ezután Olmedo atya az oltár előtt, kezében kehellyel: itt megint ismeretlen, különös, madárarcú ábrázolások jönnek, ájtatos kapcsolatban idegen istenséggel. Megint utána vezéri sátor, egy csomó jel, amelyen nem lehet eligazodni és aztán ő, Cortés, teljes vezéri díszében, mellvértjén kivert domborművel, szakállasan, kalapban, s aztán kalap nélkül, amikor levette az indián helytartó tiszteletére...

Ott állt a kürtös a sátor előtt.

- Add le a jelzést, hogy a tisztek jöjjenek ide, a sátor elé!

A tisztek egymás után járultak a képecskékhez, s gyermekek módjára, mohón keresték rajta önmagukat. Ezalatt a két festő félénken, reszketve húzódott meg egy sarokban, s nem értette, miért fogja el izgalom a szakállas isteneket.

- Kegyelmetek most látják e pogányok praktikáit. Mindent képre vetnek, s ezt küldik el az ő uruknak, aki ránéz, és tudja, hogy mitévő legyen. Épp ezért terveink szerint való, hogy minél borzalmasabb képet nyerhessenek rólunk. Ezért ütközetet fogunk játszani, ágyúkkal és lovas viadallal. Ezek majd képekre szedik...

Marina odalépett, s halkan mondta, hogy a nagyúr át akarná adni magával hozott ajándékait, így az ajándékcsere követte a megszakított tárgyalást. Mintha hatalmas tánckép csodálatos pantomimje elevenedett volna meg, imbolyogtak ritmikus lépésben a szolgák, szétteregették a gyapotkötegeket, melyek minden eddiginél csodálatosabb ízléssel ábrázolták a szövött vagy hímzett rajzokat. Ezután korsókat hoztak, sötét csillanó mázuk alatt tarka rajzok húzódtak meg, egyike szétnyílt hátú madarat, másik jaguárforma szörnyeteget ábrázolt. Végül egy nagy cseréptálat raktak elé, melynek leemelték tetejét, s a szolgák óvatosan göngyölték ki szövettakaróikból az egyes darabokat, lerakták a szőnyegre, s a selyemfényű ágyon hamvas frissességében először csillant meg a káprázatos Arany.

Nem merülhetett el az álmélkodásban, mert e világok közötti rítus szerint most őrajta volt a sor. Teuhtitle könnyű kis fejszét lóbált meg, majd nyakláncnak kristályüveget. A két apród kihozta a magas támlájú, gótikus udvari széket, melybe bele volt vésve a büszke castiliai címerrajz. Cortés mutatta, hogy miként fogadják e széken ülve az urak alattvalóik hódolatát. Utolsó ajándéknak egy karmazsinbársony föveget adott át, melynek ezüstcsatján Szent György figurája ragyogott.

- Húsz-harmincezer aranypezó, amit kaptunk e néhány hitványságért - mormolta halkan a királyi jegyző fülébe a számtartó Lares úr.

Cortés e pillanatban megadta a kürtösnek a jelt, ő maga apródjaira bízta vendégét, s lóhátra pattant, hogy személyesen vezesse a kifejlődő harcjátékokat.

Míg az indián vendégek kényelmesen elhelyezkedtek - előttük megdübördült az erdő szegélye, s kürtök ritmikus szavára egymás felé tartott két gyalogformáció. Kinyújtott lándzsáikkal, lassú, római lépésekben közeledtek, s alig pár arasznyira voltak egymástól, amikor felharsant a trombiták állj-szava. Oldalról hirtelen lódobogás hangzott: tizenhat lovasának élén megjelent Cortés, hatalmas dárdákkal körüllovagolva az egybeszorult cohorsokat. A lovak nyakára akasztott csengők egybeverődtek a páncélok zajával, s valószínűtlenül különös képbe fonták a harcjátékot, mely a kék óceán partján, bólongó aloék árnyékában, felijedő trópusi madarak felhői közt zajlott le.

Most következett a tüzérség mutatványa. Mesa a hegytetőről belelőtt a fiatal erdőbe. A kőgolyók irtózatos robajjal kaszabolták a csemetefákat, s rázkódó zajuktól megreszkettek az indián követek. Csak Teuhtitle arca maradt merev és nyugodt, ő hívatta magához a két gyorsrajzolót, akik az egybegyűlt kapitányok elé rakták frissen mázolt miniatűrjeiket. Cortés az összehajtogatott agavelapok felé hajolt. Látta egyszerre önmagát, még bent, a sátorban, tollas kalapban, amint meghajlik a helytartó előtt, a következőkben már sisak van fején, de gyalogszerrel... most hág fel félelmesen felnagyított lova hátára, egyik lába kengyelben, mozgás közben, aztán már előreszegezett lovasdárdával, majd kivont karddal, amint végigszaladt a zárt sorok előtt... az első képek még stilizáltak, bizonytalanok, de egyre jobban feloldódik, egyre élethívebb lesz, kivehetők a kapitányok, a lovak nehezebben sikerültek, inkább agancstalan szarvasokként lettek ábrázolva, eleinte nyugalomban, mozdulatlanul, míg a végén remek ritmusba jön a mozgás, s a lovasok lendülete csodálatos életre kap.

Mindnyájan áhítattal nézték e pillanatok alatt készült kis rajzokat. Teuhtitle nem értette, vajon miért keltette fel épp ez a fehér démonok figyelmét... Marina tolmácsolta, hogy a nagyúr távozni akar, s búcsúzóul lenne még néhány szava, mely a sápadtarcúak urát illeti.

- Sokat olvastam a mi szent könyveinket. Nem vagyok már fiatal, előttem kinyílik a képek rejtett értelme is. Mégis egy kép mindig zavarba ejtett. A Tollaskígyót ábrázolja, de Quetzalcoatl fején idegen dísz ül, melynek csillogó formáját nem látta nálunk soha senki sem. Amikor bejöttem sátorodba, észrevettem egy fegyveresedet. Fején ugyanolyan különös fényességet láttam, mely nem készül sem ezüstből, sem tollak fonadékából, s amelynek lényegét nem fejtette még meg senki. Ezt szeretném megnézni közelebbről.

Behívták az őrálló, alabárdos veteránt. Cortés elkérte tőle a sisakot. Finom, francia kovácsolt munka volt, alakjában frígiai sapkára emlékeztetett. Legény korában zsákmányolta harc közben, Lombardiában valahol.

Teuhtitle megkopogtatta az ismeretlen fémet. Hozzáütötte obsidián kését, s hallgatta a tiszta csengést, melyet kiadott az acél. Indiánoknál szokatlan nyíltsággal kérte, vajon nem adhatná kölcsön e fejdíszt néhány napra, hogy mindezen beszédek hiteléül az isten titkos sisakját bemutathassa ura előtt.

Cortés intett a legénynek: megveszem tőled. Mosolyogva fordult a helytartóhoz:

- Te tudod, Uram, hogy itt rossz szelek járnak, és hol forróság, hol éjszakai hideg van. Az embereink szenvednek tőle, lázt kapnak, betegek. Éjjel felver a nyögdécselésük. Gyógyítani kellene őket. Mi, spanyolok, drága orvosságokkal élünk. Ennek a láznak egyetlen medicamentuma az arany. Kérjed meg uradat, vegye kezébe ezt a sisakot, és barátsága jeléül töltesse meg arannyal; és úgy küldje vissza, hogy gyógyíthassuk véle a beteg embereket. Értetted?

Teuhtitle csodálkozva mondta, hogy náluk dísz és ékeknek való anyag az arany, sok nincsen is belőle, csak épp amennyit előkaparnak a föld mélyéből, de arról soha senki sem hallott, hogy lázt gyógyítanának vele, vagy épp balzsamul szolgálna. Ha a távoli úr követei így kívánják - ura bizonyára örülni fog, hogy ennyiben segítségére lehet.

Cortés kísérte ki a kapitányokkal. A szolgák újból kiteregették a színes tarkán szövött szőnyegkendőket, a hordágy színes tollai imbolyogtak a »norte« szél erős légáramában. Mint amikor uralkodók búcsúznak egymástól, úgy ölelte át Cortés Teuhtitlet, az őrállók tisztelegtek alabárdjaikkal; s a kapitányok felemelt, kesztyűs jobb kezét még sokáig láthatta, a fordulóig, amikor a földre szegezett tekintetű rabszolgák már a kis bozót felé vezető út hajlásáról szedegették fel az áthaladó után a helytartókat megillető szőnyegeket.

Senkinek sem volt kedve hozzáülni a vacsorához. Izgatottak voltak, s mindegyikük még egyszer szerette volna látni az aranyat.

Cortés nyugtalanul sétált fel-alá. Aguilart hívatta:

- Kétszer ismételte királya nevét... aki mindezek felett a világok felett uralkodik. Nem értettem jól... hogy hívják?

- Ő olyasformán mondta, hogy Mocteuhuzuma... én, egyszerűség kedvéért Moctezumának mondtam, könnyebb a fülünknek, nagyuram.

- Te nem hallottál rabságodban erről a királyról?

- Szegény rab voltam, nem jutott hozzám nagyurak híre. Mindig csak annyi, hogy dél felé és nyugat felé van a Nagy Úr. A nevét nem hallottam.

- Gondolod, hogy ugyanaz lenne? Hátha sok-sok királyuk van, és mindegyik azt képzeli a magáéról, hogy az övé a legnagyobb hatalom?

- Itt olyasféleképp lehet, mint odahaza, Spanyolországban. Nemesek vannak, lovag urak, aztán felettük grófok meg hercegek, de az egészet mégis a királyi felség koronázza.

- Hívd csak Marinát!

Domboldal tetején állt, lenézett a táborra. Olyan szép, szívvidító volt a sűrű tábortüzek egymásutánja, sűrűbb a szokottnál, a rovarok milliói ellen. Egy-egy őrálló katona vasba foglalt figurája, vállán muskétával.

- Marina, hallottál-e te erről a Mocteuhuzuma úrról, akit a nagyúr többször is említett?

- Ő a víznek, a földnek, a tengernek, minden országoknak ura. Ahogy ti beszéltek a ti nagyuratokról, aki túlon, a nagy vizeken a nap felkelte felé lakozik, aligha lehet olyan hatalmas, mint a Haragos Úr.

- Látta őt valaki valaha?

- Sokan mentek el, és nem jöttek soha vissza. Azok látták, akik Huitzilopochtli vagy Quetzalcoatl istenséggel egyesült... amikor az első csepp vér becsepegett a parázsba. Az apám vidéke még akkor hódolt meg.

- Akkor hódolt meg?

- Gyermekkoromban hallottam, ma már nem tudom pontosan. Üzent, hogy akarunk-e békét, vagy akarunk-e háborút? Mi békések voltunk, s az atyák tanácsa úgy mondta, hogy meg kell vendégelni követeit. Ezért nem jött sereggel reánk, csak kérte az adókat. Néha nem jöttek, sok-sok hótölte múlt el, nem jött senki, már azt gondoltuk, el is feledte a nagyúr egykori szavát. Aztán megjöttek... azon a szörnyű ünnepen, a kereplőkkel, úgy jöttek, ahogy jön a rontás... Azon az éjszakán vitt engem el kézen fogva a szolga Xicalangóba, a vándorkufárokhoz.

- Milyen lehet itt, az Újvilágban, királyokkal, császárokkal békülni és hadakozni... Olyan csodálatos, mint eleink útja a Szentföldön, Saladin országában, vagy amikor Bizánc falai alól újra Thermopyléig tört fel tízezer katalán... Ha Columbus idevetődött volna, ahelyett hogy elhagyja dél felé a yukatáni partot, úgy borult volna le ez előtt a rejtélyes nagyúr előtt: nagy kán... nagy kán... itt van, akit én kerestem...

- Ő kereste, mi megtaláltuk. Áldott legyen az Isten neve, aki a világ eme csodáját a mi számunkra tartogatta.

Ezen az estén boldog, meleg hullám öntötte el az embereket. A tisztek odajárultak a kapitányokhoz, hírekért, a katonák ostromolták tisztjeiket. Egy kirebbenő szó százat tarkított, s városok, kincsek, fejedelmek úgy hevertek a villódzó tüzek körül, mint meséből valóságba libbenő arannyal híres szellemek.

Bement a sátorba, ledobta tollas kalapját, a könnyű vértet, köpenyét. Forró, nehéz éjszaka volt. Menekült a képektől. Letérdelt az imazsámolyhoz, ott maradt percekre. Aztán szál könnyű dolmányban leült az asztal mellé. Megnyitotta az asztalfiának zárját, s kivett belőle egy papírárkust. Próbálgatta a tollakat, melyek ott fehérlettek a kalamáris körül, aztán megmártotta, bogyóból készített tinta volt. Először egy szelet fecsérelt papírra rótt néhány sort, már rég nem volt kezében toll, és rég fanyalodott íráshoz. Eszébe jutottak a medellini éjszakák, amikor forró és fullasztó volt minden, asszonyok testére gondolt, rímek szakadtak ki, madrigálok tolakodtak, csengő, vidám kis figurájuk ugrándozott a sorok között... Poéta... A megszólítás élesen, ívben vágott bele a fehér papír testébe: »Sagradisima Majestad!« Itt... egy homokpad felett, elveszett világokban, olyan tájon, melynek senki az otthonvalók közül hírét sem hallotta... ember, akinek holt hírét kelthették és kivetették a hűségesek sorából, vitézi sátrában levelet kanyarít annak, akinek csak a Pápa s felkent királyok írhatnak, Sagradisima Majestad, aki Hispániának, Flandriának, Nápolynak, Szicíliának s egyéb olasz vidékeknek, talán már a Pó síkságának is ura, akinek hatalma a Török Világig terjed, német fejedelmek királya s talán császárrá koronázott ura már: Hernando Cortés, az extremadurai kisnemes levelet ír urának, melyből úgy fog kicsendülni a lélek, mint kétségbeesett Confiteor. A forma szorítja, s érzi az írott betű súlyában saját tehetetlen indulatát. Ha rajta állna, vádirat lenne az egész, okolná Velazquezt minden rosszért, megírná: épp onnan ered nyomorúságuk, hogy félig készületlenül, felszerelés, pótlás nélkül, lopva kellett elhagyni a cubai partokat, s most egy idegen világba számkivetetten nem remélhetnek a szigetekről semmiféle támogatást.

Így ír egy kietlen, idegen tengerparton, egyiptomi csapások korbácsütése alatt. Míg fogja a tollat, váltóláz borzongatja, a gyér gyertyafényben félelmesen zümmögnek a szúnyogok... Éjszaka lehet már, kint nyugodt lélegzettel alszik a tábor... megáll kezében a penna, felfigyel... lélegzik a tábor...? Valami megborzong ösztönében, először még csak igen-igen távolin... vajon érzékei kápráznának, azok rémítenék, hogy nincs egyedül önmagában? Hallucináció, hogy tényleg hall egy lélegzetet... ha visszafojtja a magáét, akkor is hallja. Az öntudat felneszel: nincs egyedül, valaki van itt még kívüle. Minden ólomsúly. Valami kimondhatatlan erő láncolja a papírárkushoz, lefogja kezét, mely már nyúlna az asztalra fektetett hosszú, háromélű tőr után.

Kiszakította magát a káprázatból. Felemelte magasra a gyertyát. A fény becsap egyik szélső sarokba, ahol összekuporodva szőnyegén ül Marina, s merev, bűvölő tekintetébe beleütközik a lángsugár. Szinte felkacagott a megkönnyebbüléstől. Intett feléje, keljen fel, jöjjön közelebb. Fehér gyapotinge bevilágított a feketeségbe. Köpenye tollal volt átszőve, légiesen könnyűnek látszott, hajából húsos, meleg virág szirmai kandikáltak ki. A smaragdkő titokzatosan himbált mellén, ahogy felemelte s süllyesztette a pihegő lélegzetvétel. Fölébe hajolt. Az arc nem volt szolgalány arca. Uralkodófajták titkos tüzében talált egymásra tekintetük. Keskeny szemöldöke beleveszett a lekopó festékstráfba, de mégis szeme volt legszebb, éjmélységű, sötétben felgyulladó két kis fárosz, amilyen riadtan tud néha körbe-körbeszállni.

Elébe ment, félelem nélkül. Letérdelt, hihetetlen ruganyossággal illette a földet homlokával, s aztán lesütötte szemét. Amikor mindenki elment, Teuhtitle látogatása után, a kapitányok vitába estek, tábortüzek gyúltak körös-körül - ki kutatta volna, hova lett...? Idehúzódott, ura sátrába, melynek egy sarka szolgáit is megilleti. Az apródgyerekek rámosolyogtak, mint régi ismerősre. Talán a nagyúr így akarja... Aztán elaludt. Amikor felébredt, már ott égett a gyertya, gondolatai fölé görnyedő nagyúr, szaladó lúdtollal. A vártáknak elhúzott kiáltása ütött át a csenden, az éjszaka vége még messze, végtelen messze lehet... Közelebb ment a lányhoz. Most hívassa ide a kiaszott frátert, aki még mindig rabszolga módjára kuporog, nehezen felejti hitvány sorsát... most hívassa ide, éjnek idején, csak azért, hogy megtudja, mit akar ez a lány?

Akkor különös dolog történt. A nagy némaságban megszólalt egy hang. Még nem egészen tiszta spanyol, küszködő és kimondhatatlan r-betűvel, de érthető és diadalmas. Csak annyi:

- Muchas gracias...

Aztán mutatóujja kivágódik, kérdez. Cortés felel rá, rámondja a szót. Asztal. Aztán önmagára mutat a lány: Malina... most mutatja tenyerére fektetett fejével, hogy ez rég volt... nagyon rég, mutatja kisgyermek korából, arasznyinak magát. Malinalli... mondja... és aztán diadalmasan nekikezd az r-betűnek, különösen ropogtatva: Marina... Én Marina vagyok és te vagy az én uram. Már olyan közel voltak egymáshoz, hogy tüzelt a lehelet. Ilyenkor... ezekben a pillanatokban, otthon... ez volt mindig a legkeserűbb... az idegen illat, idegen test párolgása... az indián szag, mely Cubában bőségesen és fojtón párázott, hogy csóktalanul, mint nőstényállatot tépték le... elugorva mellőle... álomszelíd medellini dámák hallgatag ajka után vágyakozva... és most is, ez a pillanat... ahogy közelebb jött, felborzongott az emlékek mélyéről, ezek a haiti lányok és cubai lányok merev, egyenes arcukkal, kisborjú mozdulatlan, nedves tekintetére emlékeztető szemükkel. Pillanatok tört része alatt egyre közelebb jött Marina, sohasem szagolt virág illata vette körül, nem volt semmi benne a vad és fojtott párolgásból, illatos sókban fürödő távoli hercegkisasszony, levelek borítják testét, és olyan mákonyos, oly puha és illó ez a parfüm, hogy szeretne utánakapni, letépni, s testébe, tenyere közé gyömöszölni, s úgy szívni fel, mint marék otthoni rózsalevelet... azok közül a rózsák közül, melyeket arab fákról oltogattak, Granada körül... Így jött közelebb, már elérhette volna, de nem nyúlt hozzá, átütött halványbarnasága a habfehér, lágyan tilolt szöveten, a nagy csüngő smaragd, titokzatos zöld-fekete foltjával szívére esett, ahogy felrándította a vállát...

Szál könnyű dolmányban volt, s nem tudta soha-soha, egész életében többé nem tudta Cortés, hogy mikor volt az első pillanat, amikor egymáshoz értek. Halkan, a suttogás szemérmével - kint állnak az őrálló katonák, s a függönyökkel elkerített külső részben alszik a két nemesapród... szavak estek, melyeket egyik sem mondott, és egyik sem értett; bőséges és száz értelmű volt ez a némaság. Amikor megfogta kezét, Marina reszketni kezdett. Lesütötte szemét, s hajlandó lett volna újból lába elé borulni, s elpróbálni azokat a szavakat, melyeket naphosszat játszi hévvel felmorzsált magának... hajlandó lett volna leborulni, megsemmisülni, s így áldozni egyetlen új ura előtt... Minden új volt, a sátor formája, a kereszt az asztal sima lapján, virágtalan férfiszállás acélkeménye, mely fel-felvillant minden sarokból, székre dobált vért keze ügyében, mellette a sisak, oldalt a hatalmas pajzs, az asztal sarkában egy acélcsákány kézügyre, katonaember nyoszolyája, letakart priccs, rajta pár levedlett ruhadarab, most így, nyitott nyakú ingben, alóla kivillan halálos sápadtsága a bőrnek... most erre tapadt rá, elillan a félsz, s kíváncsi, mohó szeme rámeredt a nyakkivágásra... az már nem köntös... Cortés felszakította nyakán a gyolcsot, ledobta dolmányát is, és így, katonanadrágban, sarkantyútlan saruban, egy szál bomlott elejű hollandi ingben parádézott Marina előtt. A lány újból, bűvölten a nyakra s a mellfoltjára nézett... mint kisgyerek, aggódó, kíváncsi félmozdulattal odaegyengette ujját, mintha megkaparná: vajon ez alatt nincs-e valóban semmi, ez lenne-e a bőr, s úgy lehetne simogatni, mint minden más bőrt... Leheletesen végigrezzent ujja Cortés mellén, s úgy perzselt végig a férfiforróság... elkapta az ujját, magához szorította, a szív most ijedt táncba kezdett, rászorította: érzed, elkapta fejét, kipattant ajka szomjasan és tehetetlenül csüngött a nagyúr karja között, s aztán kis ijedt, búgó galambhang volt, egy villanásnyi, míg rátapadt e forró, ismeretlen, egészen ismeretlen tilos játék: a csókja.

Már egészen forró volt a teste, ahogy magához ölelte, féloldalvást elfújta a gyertyát, a kanóc szomorúan, konyultan füstölgött egy keveset, sercenő égésszag pernyeillatával telt meg minden, nem láttak a sötétben semmit egy pillanatra, de már megszokta a szem a világosságot, indián szem, mely átüt nyíl módjára a feketeségen, világít fehér teste, fehér test, szakáll fekete foltja, egy árnyék, két kar, amint egybefonja... Olyan puha és illatos volt, kívánatos asszony és mégis idegen-kislányos... minden virág és minden esszencia rajta, az ajka körül mintha cseppnyi ámbrakutak szakadnának fel, idegen, elvarázsolt herceglányt küldött a tabascói kacika hozzá, ez volt az utolsó logikus gondolat... elvarázsolt kis rabszolgája, Marina vagy Malinalli, kicsikém, nehéz, kardforgató tenyerével végigsimogatta, először arcát, aztán lesiklott vállára, ahonnan óvatosan leválasztotta a meleg és puha virágfüzért, megkereste köntösének csomóját s türelmes, boldog ujjal levelezte, míg szétesett a lágy anyag, egyik sarka kezében maradt, ezt lehajtotta, így titok-végbe gabalyodottan simogatta, hámozta a köntöst, már csak az öv tartotta össze, magához szorított testén érezte kibuggyanó mellének puhaságát, középen a kő hercegi smaragd, melyért Hispániában falut kaphatnál, egyetlen hazulról hozott ékszer, a keble tövében, amint elsimogatja, s ott bomlik, reszket, cirógat a teste.

Megoldta övét, lehullt egyszerre a pókhálófinom félingecske. Ahogy átölelte, a lány egyszerre felvetette arcát, és belenézett szemébe, talán először, mióta néki adatott, szemtől szembe, ahogy nőstény nézi a hímjét, ahogy dáma a lovagot, cseppet sem félelemmel, inkább mint titokzatos, ismeretlen sorsának csodálatos takácsát.

Egy órával később a kis Ortegilla felébredt. Neszeket hallott, az éjszakai révületben átkémlelt. Halk hangokat hallott, egy lány ezerszer ismételt tört spanyol szavát s egy suttogó-érthetetlen férfiszót, melyről csak sejtette, hogy ura mondta. Így hallgatott az éjszakában, s ügyelt társára, Xamarillóra, hogy fel ne riadjon.