Tartalom Következő
EDUARD ŽÁK KARRIERJE
Senki sem tudta megérteni, hogyan került ilyen rendes családba ilyen rossz gyerek. A tanító teljesen tanácstalan volt, ha Eda néha megjelent az iskolában, és mindig azt mondta, hogy már sok ilyen senkiházinak jövendölt akasztófa-halált, de jövendölése ennél az egynél egész biztosan beteljesedik. Mama állandóan sírt miatta, apa pedig ütötte, ahol érte. De ezt csak addig tette, amíg Eda a "Zsidókemencék"-nél egy facér akrobatától el nem tanulta a dzsiu-dzsicu művészetét. Mert ezután, mintegy három héttel a tizenötödik születésnapja előtt, jobb öklével úgy gyomron vágta, ballal pedig úgy állon ütötte apját, hogy az öreg Žáknak mindörökre elment a kedve az elavult pedagógiai módszerekkel való kísérletezéstől. E kettős harci mozdulat és az első sikerből született tudatalatti büszkeség vált később Eduard Žák híres kezesorrosának alapjává.
Eda, miután a különböző iparosmesterek egymás után kergették ki műhelyükből, beleszeretett az utcai életbe. Anyjával tartatta el magát, Sport-cigaretta- és sörszükségletét pedig sarkászatból és madarászatból eredő mellékkeresetéből fedezte. A sarkászat abból áll, hogy az ember kiáll valamelyik žižkovi utcasarokra, hátát és egyik talpát a falnak támasztja, kezét zsebre teszi és alsóajkára Sport-cigarettát ragaszt. Az ilyen cigarettatartás az elegancia miatt fontos, no meg azért is, mert így az emberi száj határain belül minden különösebb erőlködés nélkül ide-oda lehet helyezni a cigarettát. Ezután már csak a járókelők megfigyelése van hátra. A sarkász az emberek járásából és arcából lélektani, bevásárlótáskájuk méretéből pedig szociális következetéseket von le. Igaz, időnként megzavarja valaki és megkéri, hogy vigye el poggyászát az állomásra (persze a poggyásznak nem szabad nehéznek lennie), s néha egy-egy őrizetlenül álló kézikocsi is akad, amit el lehet lopni és eladni, de mindez mellékes, fő a sarok, a Sport, és az emberek tanulmányozása.
A madarászat is érdekes foglalkozás. Az ember ugyan gyakran kifog mellette egypár pofont, s ezért jobb kettesben csinálni a dolgot, de Eda mégis inkább az önálló vállalkozást kedveli, hogy ne kelljen osztozkodnia. A madarász keresztülbújik a parkok sűrű sövényein, négykézláb folytatja útját a gyepen át, és így lepi meg az óvatlan szerelmespárokat. Megáll fölöttük és elkiáltja magát: Mit csinálnak itt? Az erkölcsrendészettől vagyok. Mind a ketten velem jönnek! Ezt ugyan kevesen hiszik el, de amikor Eda a szájához emeli rendőrsípját, a legtöbben mégis megszólalnak: Ne fütyüljön! és már nyúlnak is pénztárcájuk után. A diákok állandó üzletfelek ugyan, de fizetési képességük igen csekély, a fiatal munkásoktól pedig legföljebb egy-két pofont kaphat az ember, viszont időnként sikerül kifogni egy-egy ideges idősebb urat, aki aztán kárpótlást nyújt mindenért. Akkor még persze senki, maga Eda sem sejthette, hogy ezekben a kamaszkori kedvtelésekben, éppúgy, mint Newtonnál, vagy Napóleonnál, rejtett zsenialitás nyilatkozik meg, amely később kultivált formákat öltve, dicsőséget és boldogságot hoz hordozójának.
Tizennyolc éves korában Eda barátságot kötött egy idősebb utcalánnyal, lovagiasan védelmébe vette, és amikor védencét kiutasították Prágából, elutazott vele Teplicére. Ezzel szülei és szomszédai örömére egyelőre befejezte prágai tevékenységét. Egyébként meglett férfikorában ehhez a kedvteléséhez is visszatért, csak persze tökéletesített formában.
A tanító, aki kellemetlen véget jósolt neki, az ő esetében is tévedett, éppúgy, mint elődei esetében. Eda hat év múlva megjelent Prágában, és dicsőségesen jelent meg. Karriert csinált Innsbruckban, a katonaságnál. Az első csillagot azzal érdemelte ki, hogy feljelentett egy megbízhatatlan katonát, aki a lőtéren lázító beszédeket tartott bajtársainak. Mikor a katonaládáját átkutatták, szocialista brosúrát találtak benne, s a katonát nem sokkal azután három évi várfogságra ítélték. A második csillagot Žák őrvezető egy dél-tiroli selyemgyárban nyerte el, ahol szuronyával keresztüldöfte a sztrájkoló munkásság bizalmi emberét, s ezzel megmentette a gyárigazgatót az esetleges inzultustól. Feljebbvalói korlátlan bizalmát és tiszteletét azonban a szlovén szőlősgazdák lázadása alkalmával vívta ki. Erre akkor került sor, amikor a kormány elrendelte, hogy a filoxérától veszélyeztetett területen fel kell égetni minden szőlőt. Žák tizedes olyan energikusan lépett föl az engedetlen parasztok ellen, hogy a tett színhelyén nyolc halott és tizenegy sebesült maradt.
Szolgálata utolsó évében az ezredes szakaszvezetővé léptette elő, és így szólt hozzá:
Maga jó katona. Az Isten is állami szolgálatra teremtette. Hiányozni fog nekem, de mivel a prágai rendőrségnél jelentkezett felvételre, és véleményem szerint ott is kitűnően fogja szolgálhatni a császár őfelségét és a hazát, nem emelhetek kifogást távozása ellen. Felvételi kérelmét támogatni fogom, és egyúttal magánlevelet írok Křikava udvari tanácsos úrnak, aki bizalmas barátom. Gratulálni fogok neki, hogy ilyen megbízható embert kap. Ha még megtanul írni-olvasni s ezt lelkére kötöm, ez nagyon fontos , akkor ragyogó karriert fog befutni. A viszontlátásra kedves, hős szakaszvezetőm! És kezet fogott vele.
Így tért vissza Prágába hat év múltán Eda Žák. De nevét már akkor Zaknak írta és Caknak ejtette.
A tapasztalt ezredes nem tévedett. Eduard Zak emberismeretével, ravaszságával, határozottságával és kombinációs készségével valóban rátermett a közbiztonsági szolgálatra. A politikai osztályra tették, ahol nemsokára főnöke, Skřivánek főfelügyelő jobb keze lett. Zak feladata az volt, hogy felforgató elemek után kutasson, s megsemmisítse őket. Ezt a feladatot állandóan szimatoló orral és fogvicsorogva végezte, mert a "felforgató elem" fogalma azt jelentette számára, hogy: "Keresd!" és "Fogd meg!" Senki, sem tudott a külvárosi kocsmákban olyan szemfülesen figyelni, mint Zak. Senki sem tudott az őrszobán olyan energikus kihallgatásokat lefolytatni, mint Zak. Senki sem volt az utcai tüntetések szétverésénél olyan dühödt, mint Zak. Eduard Zak közrendőr volt az, aki 1905-ben a Příkopy és a Havířská utca sarkán agyonlőtte Hubáč ipari tanulót, ő volt az, aki ugyanabban az évben a Múzeumnál karddal levágta egy négyéves gyerek kezét. Zak őrmester 1909-ben egy antimilitarista összeesküvést leplezett le, ő jött nyomára egy anarchista szaharin-csempészésnek; őt használták fel az ostravai bányászok és az észak-csehországi textilmunkások provokálására. Rettegett tőle minden szocialista, anarchista, realista, pacifista, szabadgondolkodó haladó és egyéb effajta elem, s marcona termete és állától felfelé futó hatalmas bajusza mindenkiben respektust keltett, Kezesorrosa híres volt, olyanannyira, hogy egy idő múlva a budapesti rendőrség is utánozta. A kezesorros technikája abban állott, hogy a letartóztatott egyént az őrszobán csuklón ragadták és kificamították a kezét, ugyanakkor úgy vágták orron, hogy menten összerogyott. És most beszélj! Ha vonakodott beszélni, Zak őrmester fölemelte és ráordított: Te rohadék, te még vért mersz ereszteni az orrodból? és még egyszer odavágott. A delikvens azután vagy vallott, vagy elvitték.
Igaz, az embert felemeli saját értékének tudata, s a sok siker miatt féltékeny kollégák bosszúsága kellemessé teszi az életet, de akiben van egy kis becsvágy, az a megbecsülés külső jeleire is vágyik. Zaknak nemsokára ez is megadatott. Az ő tanácsára, az ő segítségével, az ő tapasztalatai alapján újjászervezték az egész politikai osztályt, és amikor az apparátus kissé ellustult vérét Zak fiatalkori barátainak és barátnőinek tömeges felvételével felfrissítették, a prágai rendőrség olyan sikereket ért el, hogy még Bécsben is felfigyeltek rá. Zak híres lett: főnökével, Skřivánek főfelügyelő úrral egyetemben érdemrenddel tüntették ki.
De ahol dolgoznak, ott tévedések is előfordulnak, és ezek az oly tevékeny életet sem kímélték meg, mint amilyen Zaké volt. Az első tévedés abból az alapjában véve helyes elvből eredt, hogy a törvény nem kifeszített kötél, amelyen az embereknek, mint valami kötéltáncosoknak egész életükben balanszírozniuk kell, hanem csak általános irányvonal, azaz aránylag széles országút, amelynek járhatóságát éppen a közbiztonsági szervek biztosítják. Például: a záróra-rendelet bizonyára igen mélyen indokolt intézkedés, mert igazán nem lenne jó, ha a részegek egész éjszaka le-felhúzogatnák botjaik végét a boltok redőnyeinek bordázatán, és ha reggel is orral ütköznének neki a villamosok peronjainak; viszont semmiféle bölcs törvény sem kíván hősiességet az emberektől, például olyan hőstettet, hogy a polgár, aki szokva van a maga nyolc korsó smíchovijához, éjszaka két órakor erőszakkal magába öntse a hatodik maradékát és szaladjon haza, vagy hogy az alsózók a játék közepén összeszedjék a kártyát, amikor a partner éppen megkontrázza az összes adut.
Ezeknek az ellentmondásoknak az elsimítása a végrehajtó hatalom feladata. S az elsimítás módja megint csak attól függ, hogy ez vagy az a vendéglős mennyi lojalitással viseltetik az állam és annak szervei iránt. Ez eddig rendben is lett volna. De egy szép napon meghalt az "Aranyszarvas" tulajdonosa, Pokorný úr; özvegyen maradt felesége eladta a vendéglőt, és így már nem állott többé érdekében, hogy Zak őrmester szívességét a zárórarendelet értelmezésével kapcsolatban továbbra is igénybe vegye. Ennek következtében felszólította az őrmester urat, fizesse meg azt a hatszáz koronát, amivel sör, szilvapálinka és készpénzkölcsönök fejében Pokorný úrnak adósa maradt. Amikor Zak ezt a kívánságot annak rendje és módja szerint elutasította, az özvegy panaszt nyújtott be a rendőrigazgatósághoz. Magától értetődik, hogy a szemérmetlen nőszemély nem kapott hatszáz koronát, de viszont kapott hat hetet rágalmazásért, mivel Zak a bíróság előtt kollégái egész sorával bizonyította, hogy az "Aranyszarvas"-ba egyrészt soha be nem tette a lábát, másrészt, hogy az ott elfogyasztott italért mindig rendesen megfizetett. Az ügy a főfelügyelő úrral folytatott beszélgetéssel fejeződött be. A beszélgetés ugyan egészen barátságos hangnemben folyt le, de Zak számára mégis kellemetlen volt, mert a főnök kénytelen volt az őrmesternek bejelenteni, hogy ilyen körülmények között felügyelővé való előléptetéséről egyelőre nem lehet szó, mert várni kell, amíg a feljelentés feledésbe megy.
De a kellemetlen feljelentést nemsokára egy másik esemény követte. Ez az esemény nemcsak hogy komolyan veszélyeztette Zak előléptetését, hanem egy olyan bőséges jövedelemforrást is elapasztott, amely az őrmester úrnak különben gondtalan jövőt biztosított volna. Egyik szolgálati körútja alkalmával ugyanis Zak egy fiatalkori barátnőjével találkozott, aki már virágzása teljében volt, s kereseti lehetőségei csökkenő irányzatot mutattak. Zak éjfél után két óra körül látta meg barátnőjét egy utcai lámpa alatt. Nagyot ütött a fenekére, és jót nevetett ijedelmén meg azon, hogy a lány nem ismerte meg mindjárt. A régi szerelem azonnal új hévvel láncolt fel. Miután Zak őrmester néhány baráti találkozás során megállapította, hogy a kisasszony kiváló belső értéke és tehetsége az idő múlását nem sínylette meg, megegyezett, összeállt vele nem is vált el tőle többé. Abból a pénzből, amelyet a Zak körzetében működő vendéglők, borozók és kávéházak tulajdonosai szívesen kölcsönöztek neki, Zak szép négyszobás lakást rendezett be a Vinohradyn, s barátnőjével együtt a társaságbeli kapcsolatoknak szentelte magát; Zakék szalonjában a legjobb prágai társaság s az ifjú tisztikar színe-virága gyűlt össze "antik táncok" ápolása céljából. A vendégszereteten természetesén nem illik keresni, s így csak a takarítás költségei és a zongorista honoráriuma fejében fizettek a vendégek valamit, a hölgyeknek pedig a figyelmes háziasszony diszkréten felszámította az elfogyasztott bort, likőrt és feketekávét. De az élet így is nagyon kellemes volt. Amikor azonban Bartošová asszony, egy nagyvágó feleségé félteni kezdte a hölgyektől kadét-udvarlóját, és féltékenységében elárulta a vendégszerető házat, úgy látszott, hogy valóban baj van. Bíróság elé ugyan az ügy nem kerülhetett, az ilyesmihez Zakék társasága túl előkelő és túl befolyásos volt, s ezt Zak nagyon jól tudta, de így is igen rosszul álltak a dolgok. A rendőrigazgató úr rettenetesen dühöngött. És hihetetlenül fenyegetődzött. A szeme szikrát szórt, ökle pedig egyre ott forgott alárendeltje orra körül. Zak vigyázzban állt előtte, középső ujja a nadrágja varrásán, és agyát egyetlen gondolat töltötte be: Krucifix, csak elkaphatnám egyszer azt a hájas hentesnét, és leakaszthatnék neki két kezesorrost!
Minden jel arra mutatott, hogy Eduard Zak rendőrségi karrierje befejeződött. De nem fejeződött be. Az történt ugyanis, hogy a vasutasok, mintha csak kiszámították volna, éppen ebben az időben passzív rezisztenciába kezdtek. S ilyen esetekben Eduard Zak nélkülözhetetlen volt. Amikor a hírt meghallotta, szeme villogni kezdett és bajusza felborzolódott. Micsoda disznóság ez megint? mondta. Hogy jutnak el az emberek Chuchléba? No, majd én elintézem a gazembereket. És munkába kezdett. Kémszolgálatot szervezett. Ellenőrizte a nyilvános gyűléseket. Olyan összeköttetéseket létesített, hogy a legbizalmasabb összejövetelek eredményéről is pontos értesülései voltak, mintha csak maga vett volna részt bennük. Három nap múlva a rendőrigazgatóság kezében volt a fő uszítók pontos névsora, és az igazgatóság az egész mozgalomról részletes jelentést küldhetett a tartományi hivatalnak. Zak vinohradyi afférjáról nem beszéltek többé, és az udvari tanácsos úr ismét olyan barátságosan fogadta köszöntését, mint azelőtt. És amikor a rendőrigazgató úr magánúton arról értesült, hogy a vasutasok passzív rezisztenciájának leküzdéséért a Vaskoronarend III. osztályára terjesztették fel, dolgozószobájába hívatta Zakot, tudván, hogy a vasutasmozgalom legyűrése elsősorban az ő érdeme volt.
Ide figyeljen, Zak, maga egészben véve igen hasznos ember! és miután hosszan a szemébe nézett, hozzátette: Nem fognak többé megismétlődni az olyan butaságok, mint az a vinohradyi eset?
Nem, udvari tanácsos úr. Becsületszavamra. Öreg szüleim vannak, az apám asztmás, az öcsém inaskodik. Támogatnom kellett őket, és a zsoldomból nem futotta.
Jól van mondta a tanácsos úr , elhatároztam, hogy mégis felterjesztem felügyelői kinevezésre. Viselkedjék eszerint.
Így lett Eduard Zak rendőrfelügyelővé, megerősítvén ezzel azt az elvet, hogy a törvény az őt védelmezők számára sem kifeszített kötél, amelyen balanszírozni kell, hanem országút, s elég széles országút ahhoz, hogy szabadon mozogjon rajta mindenki, aki bánni tud vele.
De az ilyen magas hivatal sem védi meg az embert a tévedésektől. Zak felügyelő úr még az antik táncok idejéből ismerte Bauer ékszerészt, és most véletlenül találkozott vele a Vencel téren. Hogy megy sora, Bauer úr? Szó szót követett, és nemsokára kitűnt, hogy Bauer úrnak nem jól megy a sora, mert éppen csőd előtt áll. A beszélgetés tovább folyt, és kitűnt, hogy Bauer úr számára mégis lenne kiút. Persze, ez igazán szerencsés véletlen volna, de ha valaki rövid időn belül betörne az üzletébe, akkor még minden jóra fordulhatna, mert az üzlet negyedmillió koronára van biztosítva. A beszélgetés végén az urak elhatározták, hogy a véletlent kissé elősegítik. Az ékszerész ugyan csőd előtt állott, de annyi pénze még volt, hogy barátjának háromezerkétszáz korona előleget fizessen. Ebből a pénzből nyolcszáz koronát Skřivánek főfelügyelő vett fel kölcsönképpen Zaktól, mivel éppen nagyon meg volt szorulva, s így nem is kérdezte, honnan van alárendeltjének ennyi pénze.
Bauer úr mondta Zak felügyelő, amikor a teljesen kirabolt üzletből éjszaka elmenőben voltak , az üzleti könyvek rendben vannak, a munkát a legügyesebb betörő sem végezhette volna el jobban, a gyűrűcskéi, kövecskéi jó helyen vannak, tehát semmi baj sem érheti, és ha esetleg el is jövünk magáért, hát istenem, eltölt nálunk egy-két órácskát, de nehogy aztán megijedjen és kinyissa a száját! A dolog tiszta, senki sem bizonyíthat magára semmit, arról én felelek! De Bauer ékszerész gyáva ember volt, mégpedig a javából. Le se tartóztatták, csak egy kicsit megszorították az üzletben, és máris elsápadt, mint a fal, reszketett, dadogott, és egyszerre csak, bumm! térdre veti magát és sír, mint egy vénasszony. Ez nagy csapás volt. Ezúttal valóban az a veszély fenyegetett, hogy Zak egész élete, minden fáradsága és munkája kárbavész, hogy mindennek vége. Az udvari tanácsos úr szeme olyan volt, mint az acél, és a hangja, mint a jég.
Elég volt, Zak! mondta. Hivatalos hatalommal való visszaélés bűntette. Kerítés. Csalás bűntettében való bűnrészesség. Vége! Ez még az államrendőrség számára is sok egy kicsit. Egyébként az a maga konkubinája kicsiben tovább folytatja a mesterségét, ne higgye, hogy erről nem tudunk. De most már elég! Múlt ide, múlt oda, érdemkereszt ide, érdemkereszt oda! Vége. Feláldozom magát. Elrettentő példát mutatok. Ne is kérjen, minden hiába, átadom magát a bíróságnak.
De nem volt ember, akinek a javára úgy dolgozott volna a világtörténelem, mint Zak javára. Amikor a vinohradyi eset kiderült, jött a vasutasok passzív rezisztenciája. Mintha az ég küldte volna. Most, mikor az ékszerész-affér alapjában fenyegette Zak karrierjét, a világtörténelem az affér méreteinek megfelelően nagyobb méretű segítséget nyújtott. Az önbetörést a Příkopyn 1914 júliusában hajtották végre, s egy nappal később Ausztria ultimátumot intézett Szerbiához. Tíz nap múlva megüzenték a háborút.
A prágai rendőrigazgatóság olyan volt, mint egy méhkas. Ki törődhetett volna most olyan csekélységekkel, mint egy önbetörés, mikor az állam létéről volt szó, mikor a rendőri éberséget a végletekig kellett fokozni, amikor olyan létlehetőségek, olyan karrieralkalmak kínálkoztak, hogy méreteik szinte beláthatatlanok voltak? Kinek lett volna bátorsága ahhoz, hogy ezekben, a felelősségekkel annyira terhes időkben megfossza a rendőrséget legjobb erőitől, hogy gyengítse energiáját, mikor az volt a feladat, hogy lehetetlenné tegyenek minden forradalmat, hogy csírájában fojtsanak el minden felforgató tevékenységet, hogy felfedjenek minden hazaáruló megmozdulást? Most kémekről, dezertőrökről, vasúti hidak és a felséges ház tagjai ellen irányuló merényletekről volt szó... és ki tudná felmérni az összes veszélyes lehetőségeket és a felelősség egész szörnyű súlyát? Zak felügyelő olyan hévvel látott neki a munkának, mint valami birkózóbajnok a cirkusz porondján. Az egyes zárkák megteltek letartóztatottakkal, akiket ő szállított, és Zak vizsgálati módszerei ugyanolyan sikeresek voltak, mint azelőtt. Az udvari tanácsos úr ugyan még mindig nem fogadta a köszönését, és a politikai osztály főnöke, Skřivánek főtanácsos úr, aki egyébként még nem adta meg neki a nyolcszáz koronát, hideg hivatalos hangon beszélt vele, de amikor Zak tizedszer hozta el detektívjei jelentését, és új meg új felülmúlhatatlanul értékes tanácsokat fűzött hozzájuk, a főtanácsos úr belenézett az arcába, és szigorú, de atyai hangon mondta: Maga tudja, Zak, hogy csak a szolgálat mentheti meg! Zak felügyelő végigsimította óriási bajuszát, és nem szólt semmit. De ez a mozdulat már ismét a régi öntudat jele volt. Minden feledésbe ment, és Zak megint felül volt. Feltűrt ingujjal vetette magát az új munkába.
Esténként civilbe öltözve a külvárosi vendéglőket járta, odaült a háborúról beszélgető polgárok mellé, s a kedvező pillanatban megszólalt:
Ugyan kérem, hát meddig tarthat ez még? Ausztria ájn-cváj dögrovásra jut, és azt a vén gazembert majd jól megtáncoltatják.
Az a vén gazember a császár őfelsége volt. És amikor a polgárok a szemük sarkából néztek rá, nem tudván, bízhatnak-e benne, hozzátette:
Tudják-e, hogy az oroszok már Ostravában vannak? A sógorom a tartományi hivatalban van. Ott már tudják a dolgot, és egészen odavannak tőle. És vidáman felnevetett: Akár hiszik, akár nem!
De ezek az esti vadászkirándulások csak amolyan kis szórakozást, egy kis szolgálat utáni sportot jelentettek számára. Becsvágya és főfeladata egészen másban rejlett. A hazaáruló orosz röpiratokat ő konstruálta, a jugoszláv diákok prágai felforgató tevékenységét ő gondolta ki, a prostĕjovi gimnázium afférját ő leplezte le. Ő fedte fel az ostravai összeesküvést, ő juttatta akasztófára Knotek szerkesztőt, ő bogozta ki a svájci gombaffér szálait, és a nagy bécsi per anyagát is ő szállította. Tevékenysége fáradhatatlan, leleményessége határtalan volt. Ez volt az ő ideje. Felfedni, bebizonyítani! És ha nem volt elég bizonyíték, annyi terhelő adatot tudott gyártani, amennyi kellett. Az írás-olvasás terén ugyan még mindig gyenge lábon állott mint annak idején Innsbruckban, de csak meg kellett hallgatni a tanácsait, az elkobzott noteszbe beleírni egy kis számjegyet, egy nevet, egy címet, a jegyzőkönyvbe egy ártatlan mondatot, és a gonosztevőt máris az akasztófa alá lehetett állítani. Neki támadt az a zseniális gondolata, hogy a Bohemia nyomdájában orosz röpiratot nyomassanak, és sok ezer példányban terjesszék a nép között, hogy így kétségtelenül bizonyítani lehessen a felforgató elemek hazaáruló tevékenységét. A börtönök és internáló táborok zsúfolva voltak. Nagy emberek csak nagy időkben mutathatják meg nagyságukat.
Amikor a bécsi perben négy halálos ítéletet hoztak, a rendőrigazgatóság elnöke a lépcsőn találkozott Zakkal.
Gratulálok önnek, kerületi felügyelő úr mondta komolyan, és kezet fogott vele.
A vendéglős özvegye feledésbe merült! Vinohradyt megbocsátották! Přikopy jóvátétetett! És az elnök úr gratulációjával kerületi felügyelővé nevezte ki. Eduard Zak előtt nagy karrier és nagy dicsőség állott.
Ó, Szent Vencel, fejedelme a cseh földnek, milyen szép nap volt az az 1918. október 28! A Vencel téren kitört a forradalom, és széltében-hosszában sehol egy rendőr! A cseh nemzet ujjongva és énekelve pusztította Ausztriát, és mivel senki sem akadt, aki védelmére kelt volna, gyökerestül megsemmisítette. A nemzet letépte a katonák sapkarózsáját és a tisztek portepéját, és olyan élvezettel taposott rajtuk végig, mintha a két császár és ráadásul Frigyes főherceg hasán táncolna. A kaszárnyák, zálogházak, adóhivatalok és pénzverdék kapui fölött pozdorjává zúzta a kétfejű sasokat, vagy a Moldva partjára vitte és vízbe fojtotta, mint a macskakölyköket, s ezzel olyan megtiszteltetésben részesítette őket, amilyen a törvény szerint nyilvánvalóan csak a felséges család tagjainak és a háborús költőknek járt ki. Sokolszakaszok vonultak ki létrával és egy fazék festékkel felfegyverkezve, és a postaládákon vastag vonással sitty-sutty keresztülhúzták a "cs. k." felírást, a cégtáblákon pedig, ahol Karel/rl Novotný, vagy Frant/z Vávra volt felírva, sitty-sutty ugyancsak keresztülhúzták az rl-t és a z-t, Moritz Tempelénél viszont nagy fekete horgot tettek az r fölé, és Fehérhegy meg volt bosszulva, a három évszázados elnyomás jóvátéve, Ausztria megsemmisítve. E dicsőséges napon minden tizedik emberben felébredt a szónoki tehetség és az a dühödt vágy, hogy e tehetség minden utcasarkon, minden szobor talapzatánál és minden erkély alatt megnyilvánulhasson. A háziurak megparancsolták házmestereiknek, hogy a tetőablakon zászlókat dugjanak ki, s a zászlók piros-fehéren lobogtak a vidám napban. Zenészcsoportok gyűltek össze, és arról tárgyaltak, hogy hol lesz a legelőnyösebb ma este játszani. A rőfösárusok hihetetlen pénzeket zsebeltek be a kétcentiméteres háromszínű szalagokért, amelyeket négy éven át rejtegettek fiókjaik fenekén. A nemzet ujjongott, belerekedt, az éneklésbe, és egyre azt hajtogatta, hogy nincs szebb dolog a szabadságnál. Ebben egyébként igaza volt.
De az általános lelkesedésben a rendőrigazgatóság egyáltalán nem vett részt, és különösen nem vett részt benne Eduard Zak kerületi felügyelő.
![]()
A tartományi hivatal már reggel értesült Ausztria kapitulációjáról, s a rendőrigazgatóságon azóta kétségbeesetten dühödt hangulat uralkodott. Egymás után jöttek be a detektívek, s részletes jelentéseket közöltek a felforgató elemek utcai garázdálkodásáról. Zak kerületi felügyelő úgy járkált az épületben, mint a fenevad a ketrecben. Hol az őrszobán volt a legénységnél, hol meg az irodában, közben fölborzolt bajusszal a kardját csörtette a folyosón és a lépcsőkön, és állandóan két mozdulatot végzett: a revolveréhez kapott, és a zsebébe nyúlt, ahol a töltényeit tartotta. Feljebbvalónak híre-hamva sem volt. A legénység készenlétben állt és égett a harci vágytól, mert már reggel hazafias beszédekkel és dupla rummal emelték hangulatát. De aztán jött a parancs: várni! Hát most vártak.
Krucifix, mikor engednek már ki bennünket? sziszegett Zak.
Ha Prága még nem tudja, ki az a Zak kerületi felügyelő, akkor ő ma megmutatja, a szakramentumát! Ma vérben mossa meg a kezét. Most már nemcsak a császárról és a hazáról van szó, nemcsak a karrierről, hanem az életről. Mert Zak tudta, milyen sors vár rá, ha a felforgató elemek felülkerekednek: egyenesen az akasztófa alá viszik. Viselt dolgairól mindenki tud, és Prágában minden gyerek ismeri. De nem, még nem ismerik! Ami eddig volt, az csak gyerekjáték. Ő nem hagyja magát. Majd csak most mutatja meg istenigazában, hogy ki ő és mit tud.
A kerületi felügyelő föl-alá futkosott a lépcsőkön, s csörtette a kardját.
Végre megtalálta főnökét, Skřivánek főfelügyelő urat. A főfelügyelő úr éppen csendes beszélgetésbe merült a rendőrigazgató úrral. Igen szokatlan helyen, az irattár ajtaja előtt tárgyaltak. Zak nam messze tőlük megállt. Az udvari tanácsos úr háttal fordult feléje, s Zak így csak Skřivánek főfelügyelő úr arcát láthatta. S ez az arc szürke volt és petyhüdt, mint a hentesüzletben a kampóra akasztott pacal. A főfelügyelő úr egy gyűrött zsebkendőt szorongatott a kezében, s azzal törölgette izzadt tenyerét.
Az igazgató úr eltűnt az irattár ajtajában, és Zak odalépett a főnöke elé.
Mi lesz, főfelügyelő úr? kiáltotta izgatottan.
A főfelügyelő úr kimeresztette a szemét, mintha kísértet jelent volna meg előtte.
Mit tudom én? ordította ijedtében. Honnan tudjam, hogy mi lesz? De mintha megrettent volna a saját hangjától, mindjárt alázatosan hozzátette: Nem tudom, Cak. Nem tudok semmit, az udvari tanácsos úr sem tud semmit. Senki sem tud semmit, Cak. És a hangja olyan volt, mintha egy kínzókamra pincéjéből hallatszana.
Zak továbbment.
Na, szervusz! gondolta magában, és valami a hasába nyilallott.
A detektívek hiób-híreket hoztak az utcáról. Prágában dühöng a forradalom: a Vencel-szobor előtt szónokolnak, minden utcasarkon szónokolnak, a Štĕpán-szálloda előtti hársfáról szónokolnak, az emberek a "Hej szlávok"-at éneklik, ezzel a refrénnel: "Az orosz velünk, s aki ellenünk, azt a francia szétzúzza!", a Continental-kávébázból a felforgató elemek kivitték Károly császár és Vilmos császár gipsz-szobrait az utcára, s itt belerúgtak mindkét felséges úr orrába, azután azokat a gipszdarabokat, amelyeket nem zúztak porrá, zsebkendőkbe göngyölték, és elvitték haza emlékbe.
Azok ott, a rendőrigazgatóság első emeletén, bizonyára elvesztették a fejüket. Mindenki sápadt volt, mindenki lázasan telefonált, vagy várta a telefon csengését, senkinek sem volt ideje arra, hogy ránézzen az emberre, s arra, hogy az emberhez egy szót szóljon valaki, még csak gondolni sem lehetett. S aztán jött egy rendelkezés, amely úgy érte Zakot, mint egy hátulról leadott browninglövés.
Az őrszoba ajtajában megjelent Skřivánek főfelügyelő úr: Nincs kivonulás! Mindenki bennmarad! Fegyvert letenni!
Ennyit mondott ijedten, aztán továbbszaladt.
Ú-ú-úgy! szólalt meg Zak, és ez úgy hangzott, mintha egy fölfújt hólyagba árral lyukat szúrtak volna, s most kitódulna belőle a levegő Zak bajusza legyezővé borzolódott, és a hasába szörnyű fájás állt.
Kitámolygott, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, és mikor nadrágját gombolva visszajött a szobába, megfeledkezett minden fegyelemről, és kettesével véve a lépcsőket, szaladt a főnökéhez. Amikor belökte a főfelügyelő irodája ajtaját, kétségbeejtő kép tárult eléje. A szobában a rendőrigazgató állt, Skřivánek halálraváltan térdelt előtte, és hisztérikusan kiabált:
Tessék elégetni! Udvari tanácsos úr, a Jézus Krisztusra kérem, semmisítsük meg!
Zak megfordult és lemászott az őrszobára. Ott lerogyott egy padra. Tudta, hogy nagy baj van.
Inni!
A hosszú legénységi asztalon egy vizeskancsó állott. A kerületi felügyelő úr már másodszor ürítette ki a tartalmát. Sörért most nem lehetett menni, és egyéb szesz félét, a nagyobb bátorság kedvéért osztogatott kincstárin kívül, a rendőrigazgató úr nem tűrt meg az épületben. Soha életében nem ivott Zak ennyi vizet. De a szomjúsága nem enyhült.
Délfelé a felforgató elemek a rendőrigazgatóság elé vonultak. Kiabáltak és énekeltek. Valaki szónokolt. Aztán vagy öt ember bejött az épületbe. Senki sem állította meg őket. Benyomultak a rendőrigazgató úr irodájába, és mivel az udvari tanácsos urat sehol sem lehetett fellelni, bejelentették Skřivánek főfelügyelő úrnak, hogy a rendőrigazgatóságot lefoglalják. Ezalatt az utcán nagy ujjongás és kiáltozás közepette leszedték az épület ormáról a kétfejű sast. Egyetlen kéz sem emelkedett fel a sas védelmére. A helyzet valóban rossz volt.
S ekkor borzalmas rettegés költözött Eduard Zak felügyelőbe. Elviselhetetlen rettegés. Mintha valaki üvegtörmeléket szórt volna hasüregébe. Zak úgy vonaglott, mint a kárász a halász hüvelyk- és mutatóujja között. És akkor megszólalt a vastagbele is: No megállj, te pimasz! Eleget kínoztál ebben az életben. Most én kínozlak meg téged. Gyorsítsuk csak meg a mozgást, barátaim! Gyerünk! Én meg abbahagyom a szívást. Nem szívok föl egy csöpp vizet sem! Zak pokoli fájdalmában felugrott. Kétségbeesetten rohant ki, hogy kínját kivesse magából, s a fájdalom sustorogva, ropogva fröcsögött ki belőle, mint valami gumicsőből. Aztán elhatározta, hogy ott marad ülve, de rettegése nem hagyta el, hasüregéből szétterjedt egész szervezetébe, de ő érezte, hogy most már egyetlen csepp sem hagyja el testét, még ha minden belsőrésze megrepedne, kifordulna is. Hideg verejtéktől nedves fejét hátraszorította a falhoz, s nyitott szájjal belélegezve a helyiség szagát, erőtlenül suttogta:
Olyan akasztófa, mint a bécsikapu!
Életében először meg volt győződve róla, hogy az öreg tanító jövendölése mégis beteljesedik.
Amikor kint elült a zaj, a kerületi felügyelő kimászott. Egészen elgyengült, arca zöld volt. Skřivánek főfelügyelő úrhoz ment.
Szomorú viszontlátás volt ez. A két hű munkatárs egymásra nézett. A kerületi felügyelő az ajtónál, a főfelügyelő az íróasztalnál állott, de mindkettő sápadt és ijedt volt. Nem tudtak egymásnak egyetlen vigasztaló szót sem mondani. A politikai osztály vezetője, munkatársa zavaros szemének kérdéseire, csak szomorú vállvonogatással válaszolt. Mikor Zak lefelé vánszorgott a lépcsőn, Wimmer felügyelővel találkozott. Wimmer már polgári ruhában volt. Felülről lefelé végignézett Zakon, és egy kis megvetéssel a hangjában megszólalt:
Ember, öltözzön civilbe!
"Civilbe?" gondolkodott el Zak. Wimmer könnyen beszél, ő a bűnügyi osztályon dolgozik, de rajtam a civilruha sem segít.
Délután mégis átöltözött. Nyúlprémes, szürke bekecset vett fel és angol sportsapkát. Ez a prágai detektívek viselete. Mivel ugyanis a titkos szolgálat lényege feltétlenül megkívánja, hogy a detektívek a lehető legkevésbé különbözzenek a többi embertől, azért a rendőrigazgatóság egyenruhában járatja őket. A nyúlprémes, szürke bekecs és az angol sportsapka, ez a detektívek egyenruhája. De ezt a hivatali titkot a prágai betörőkön kívül alig ismeri valaki. Miután Zak kerületi felügyelő úr ilyenformán civil emberré változott, óvatosan kinézett a kapun, és mivel odakint nyugalom volt, gyors léptekkel elhagyta az épületet, hogy mielőbb a lehető legmesszebb legyen tőle. Elindult hazafelé. Mellékutcákon ment. A Mikulandskán át a Vyšehradská útra és a kórbonctani intézet mellett bekanyarodva Vinohradyra, mindenütt elkerülve az embereket. Bágyadt volt, mint az őszi légy, és nagyon fájt a lába.
A feleségéhez, aki izgatottan rohant elébe, egyetlen szót szólt: Kuss! aztán levetkőzött, és az ágyra dobta magát. Az éjszaka ólomsúlyú-álmokkal terhesen telt el. Minden álomban akasztófák, felmetszett hasak szerepeltek, s hullaszag terjengett. Minduntalan felriadt, és testét kiverte a hideg verejték.
Reggel angolra nyírta hatalmas bajuszát, és amikor e művelet után a tükörbe nézett, úgy érezte magát, mint az eretnek pap, akinek éppen most törülték le téglával a tonzuráját, vagy a kakas, amelynek levágták a farkát. Ha volt is benne a reménynek valami kis szikrája, amely ezt az öncsonkítást indokolta, s azt a halvány várakozást ébresztette benne, hogy éjszaka valami csoda történt, az is rögtön szertefoszlott, mihelyt kilépett az utcára, s meglátta a fellobogózott házakat és a felforgató elemek tömegét, amely hazaáruló dalokat harsogva lefelé hömpölygött a városba. Zak megint úgy érezte, hogy hangyák mászkálnak a fejbőre alatt, és a gyomra émelyegni kezdett. Meg akarta vizsgálni a helyzetet a rendőrigazgatóság körül, és megint olyan útirányt választott, hogy megkerülhesse a belvárost, és hogy a lehető legkevesebb emberrel találkozzék. Valóban nagy szerencse volt, hogy a felszabadult nemzetnek az éneklésen és szónokláson kívül semmire sem maradt ideje, mert így Zak nyugodtan körüljárhatta a rendőrigazgatóságot, és miután megállapította, hogy a környéken semmi sem történik, besurrant a kapun.
De már az első hírek ökölcsapásokként hulltak a fejére. Kunz rendőrigazgató úr elmenekült! Coudenhove helytartó úr eltűnt! Kestranek helyőrségi parancsnok úr eltávozott! Páter Albanusnak nyoma veszett! Az épületben egy csomó idegen ember ténfereg. És itt van már az ideiglenes kormány felhívása is. Ott lóg a folyosó falán. És amikor Zak elolvasta rajta az aláírásokat, megállt a szívverése.
Jézus Mária! suttogta.
Kramář ellen ő gyűjtötte össze az anyagot, és Kramář most miniszterelnök! Rašinéknál ő végezte a házkutatást, és Rašin most miniszter! Klofáčot ő juttatta Terezínbe, és most Klofáč is miniszter! A gombaffért ő fedte fel, és Soukup most szintén miniszter! Vrbenskýnek tizenöt évvel ezelőtt valami anarchista röpirat miatt olyan kezesorrost adott, hogy menten összeesett, és Vrbenský most szintén miniszter! Masarykné asszonyt és Masaryk kisasszonyt ő hallgatta ki a vizsgalat során, ő kísérte a kisasszonyt Bécsbe is, és az apja most köztársasági elnök!
Jézus Mária!
![]()
A kerületi felügyelő, civilruhájában és megváltozott arcában bízva ide-oda mászkál, pedig az ismeretlen emberek között, sajnos, akad elég ismert gyanús elem is; ott jár egyenruhás kollégái és feljebbvalói között, de senki sem törődik vele, vagy azért mert senki sem ér rá, vagy azért mert nem ismerik fel. Kinyitotta a legénységi szoba ajtaját is, de Jézus Mária! gyorsan be is csukta megint. A szobában egy felforgató elem szónokol, aki után Zak már három hete hiába kutat az egész városban! Ajajaj! A kerületi felügyelő vonaglani kezd. Visszajönnek a tegnapi borzasztó fájások?
Zak fölfele halad a lépcsőn a politikai ügyosztály főnöke, Skřivánek főfelügyelő irodája felé. Reménység ugyan onnan sem integet feléje, de ott legalább barátra, szenvedőtársra talál. Sok jót és sok rosszat éltek meg együtt, éveken át dolgoztak egymás mellett. A přikopyi rablásból eredő nyolcszáz koronát még mindig nem adta meg a főfelügyelő úr, s a háború alatt Zak ellátta liszttel és zsírral is, igaz, hogy a főfelügyelő úr viszonzásul segített neki Bauer ékszerészt kihúzni a vizsgálati fogságból és elküldeni a frontra, ahol aztán a gyáva semmiházinak alkalmat adtak arra, hogy a becsület mezején életét áldozza a hazáért és a császárért, s így hőssé váljon. De mit ér most mindez?
Skřivánek főfelügyelő úr irodája meglepte Zakot. A főnök nyugodtan ült íróasztalánál, és feje fölött a falon T. G. Masaryk képe függött. Isten tudja honnan szerezték ilyen gyorsan. Biztosan valamelyik letartóztatott hazaárulótól kobozták el annak idején. A császár őfelsége képe is itt volt még, de a sarokban, a falnak fordítva, s a hátán egy nagy pókháló szürkéllett. A két úr helyét egy másodperc alatt ki lehetett cserélni.
Zak elkínzott szeme sürgető kérdésként függött a főnökön.
De a főnök csak megvonta a vállát.
Megszökni? suttogta Zak.
A főfelügyelő úr még egyszer vállat vont.
Főfelügyelő úr, szedjük fel a sátorfánkat amíg nem késő!
Hova menjünk?
Ez igaz: hova?
Zak szeme egy ideig tanácstalanul tévelygett a padlón. Aztán Zak menni készült, de a főfelügyelő visszatartotta.
Várjon, Zak, üljön le egy kicsit! mondta nagyon komolyan. És amikor a kerületi felügyelő leült, a politikai osztály főnöke beszélni kezdett: Tudja, én nem mondom sem ezt, sem azt... Én még nem tudom... de... tudja, a rendőrigazgató Bienert kolléga lesz. Nehéz valamit előre mondani, de a kolléga mégiscsak kolléga. Én ma éjszaka két óráig beszélgettem egy igen magasan álló személyiséggel, tudja, ma magasan álló személyiséggel. Mit tagadnám, ér, óvatos és előrelátó ember vagyok, és nyitva hagytam magam mögött egy kis hátsóajtót, úgyhogy ma is megvannak az ismeretségeim. Magától értetődik, minden tiszteletünk Őfelségéé, de ha igaz, és úgy látszik egyelőre igaz, hogy Őfelsége bennünket már nem tud védeni, akkor más védelmezők után kell néznünk. És én ezt már egy évvel ezelőtt megtettem, és jelentős érdemeket szereztem ezt büszkén vallom be a Csehszlovák Köztársaság megalakításával kapcsolatban. Én nem mondom sem ezt, sem azt, de lehet, hogy a helyzet nem lesz olyan rossz, ahogy maga hiszi. Nem hagyom magát cserben. Éveken át együtt dolgoztunk, nincs egymás előtt titkunk, és nem volna célszerű, ha elválnánk egymástól. Várni, Cak! Várni! Nem idegeskedni! Egyelőre senkinek sem történt baja, és itt most humánus módszerekkel fognak kormányozni.
Mi az?
Humánus?
Igen. Ezt a szót még nem hallottam.
Ez annyit jelent, hogy minden szépszerével menjen, fejlődés útján, és hogy senkinek se legyen bántódása.
Mhm értette meg Zak. Ez a módszer ugyan nem volt az ő életelve, de ebben a helyzetben szívesen hallott ilyesmit.
Skřivánek továbbra is ott ül az íróasztalnál! Ez volt a mai nap legfőbb tanulsága. Ez ugyan még nem jelent semmi biztosat, de a bátortalan kérdés: "És miért ne te is, Eduard?" valahol a gyomra fölött mégiscsak megrebbent. A nap hátralevő részét azzal töltötte a kerületi felügyelő úr, hogy végignézte az általa aláírt jegyzőkönyvekét, jelentéseket és parancsokat, és szögletes, tüskés, széthúzott betűkkel leírt nevének "Z" betűje fölé hatalmas horgot, "a" betűje fölé pedig hosszú vesszőt rajzolt.
Azt persze nem lehetne állítani, hogy ezekben a napokban Žák kerületi felügyelő úr ne szorongott volna. Humanista, nem humanista, ilyen butaságokban ő nem hitt, és Skřivánek főfelügyelő úr, ha az érdeke úgy kívánja, az első adandó alkalommal elárulja, éppen úgy, mint ahogy ő is elárulná főnökét, ha ez javára szolgálna. Nem érezte magát sokkal jobban, mint az első napon, és az, hogy semmi különös nem történt, nem ejtette őt, a régi szakembert tévedésbe. Ő is így csinálta, sohasem siette el a dolgot. Az áldozatot váratni kell, nyugalomba ringatni, és mikor a legnagyobb biztonságban érzi magát, akkor kell a hátára ugrani: nesze a pofádba, te gazember! Ezekben a hirtelen rajtaütésekben rejlik az igazi vadászélvezet, és Žák ugyanúgy fog járni, mint hajdani áldozatai. Az álmai még mindig nyomasztók voltak, és az éjszakai riadozás és izzadás nem szűnt meg. De nem sok nap múlt el, és Žák kerületi felügyelő úr úgy lépett be főnöke irodájába, mintha kicserélték volna. Ragyogott a szeme, és keze a régi megszokott mozdulattal bajusza hatalmas bozontját kereste. De az már nem volt a helyén.
Tudja, mi újság, főfelügyelő úr?
No-o?
Itt vannak az orosz bolsevisták. Vagyis a cseh bolsevisták Oroszországból.
Micsoda? ugrott fel a székről Skřivánek főfelügyelő úr. Micsoda?
Úgy, ahogy mondom.
A főfelügyelő úr szeme a semmibe meredt.
Aztán magas ívbe kerekítette a szemöldökét, és füttyentett: Fuííít!
Egyébként ugyanezt a "Fuííít"-ot hallatta ma reggel Žák kerületi felügyelő úr is.
Mit tud, Cak, azaz pardon, Žák úr? Beszéljen!
A kerületi felügyelő jelentést tett.
Ebből valami jó sülhet ki, Cak.
Meghiszem azt, főfelügyelő úr!
Skřivánek főfelügyelő úr ide-oda járkált az irodában. Aztán leült. Gondolkozott. Majd megint felugrott, s a szeme égett.
Munkára, Cak! Munkára, munkára, munkára! Ezeket maga az Isten küldi nekünk. Megint nélkülözhetetlenek leszünk. Nyertünk, Žák úr, munkára!
A kerületi felügyelő elment.
De félóra múlva megint visszajött.
Főfelügyelő úr mondta , csak azt akartam megkérdezni, hogy vajon a belügyminiszter úr szintén humanista-e?
Nem tudom, azt hiszem, nem.
Főfelügyelő úr, nem lenne jó egypár okmányt gyártani, vagy megszervezni egy bolsevik merényletet?
Nem, Cak! Félek az ilyesmitől. Talán később, de most még nem. Semmi írást. Mindent csak élőszóval. Meséket! Sok mesét! Már beszéltem az urakkal odafönt. Négyen váltották egymást. Mindegyiküknek elölről kellett elmondanom mindent, mindannyian szüneteket tartottak a beszédükben, és a hangjuk bizonytalan volt. Ez jó. A félelem a mi legjobb segítőtársunk. Most az a fő, hogy ezt a félelmet ébren tartsuk és lehetőleg növeljük. Dobjon híreket az emberek közé! Néhány vezérszó már eszembe jutott: titkos utasítások Lenintől, merényleteket elrendelő parancsok, gyökerestül felforgatni a köztársaságot azt a kifejezést, hogy "gyökerestül felforgatni" jól jegyezze meg, nagyon szép kifejezés összeköttetés a németekkel, magyarokkal, zsidókkal, Habsburgokkal; fegyverszállítás; légionáriusok meggyilkolása; néhány bolsevistát már el is fogtak, madzag helyett aranylánccal volt megkötve az alsónadrágjuk, kettős cipőtalpukba arany volt rejtve, és briliánsokat is találtak náluk cipőkrémbe dugva gondolkodjék maga is, hiszen kitűnően ért az ilyesmihez. Ha majd a szóbeszéd elterjed, és különböző részletekkel bővül, akkor gyűjtse össze az anyagot a kocsmákban, és hozza ide. Az újságírókkal beszéljen titokzatosan, és célzásokon kívül ne mondjon nekik semmit, akkor biztosan lépre mennek.
Ez világos, főfelügyelő úr, de nekem még valami jutott az eszembe. Hogy jó volna összeírni azoknak a személyiségeknek a névsorát, akiket a bolsevisták meg akarnak gyilkolni. Már össze is írtam, és azt hiszem, senkit sem hagytam ki a fejesek közül. Tudja, főfelügyelő úr, öregek odafönt megbokrosodnak, megbolondítják az egész országot, és nekünk nyert ügyünk lesz. Aztán már úgy fognak táncolni az urak, ahogy mi fütyülünk.
Skřivánek főfelügyelő úr sokáig gondolkodott, aztán megszólalt:
Ide figyeljen, Cak, maga tulajdonképpen borzasztó okos ember!
De Eduard Žák öntudata már megint olyan színvonalon állt, hogy ezt a hízelgő megjegyzést csak egy vállrándítással és egy szájcsücsörítéssel nyugtázta.
A fődolog az mondta , hogy az ember ismerje a dürgést, és a főfelügyelő úr a múltkor már megmondta, hogy hogy kell helyezkedni.
Mit mondtam én?
No azt, hogy máma hogyan kell csinálni a dolgot.
Hogyan?
No, a fokozatos fejlődés szabályai szerint!
Aha! Jól van! emlékezett vissza a főfelügyelő úr.
Žák kerületi felügyelő úrnak még egy kérdése volt:
Azokat a bolsevistákat behozzam?
Még nem. Majd úgy tizennégy nap múlva. Addig, azt hiszem, megérik a helyzet.
Eduard Žák pontosan tizennégy nap múlva elővezette a bolsevistákat. De néhány óra múlva parancs jött, hogy engedje el őket. A kerületi felügyelő öntudata ekkor már régi erejében duzzadozott, s ezért egyenesen főnöke irodájába rohant. A szeme úgy világított, mint az agáré, amelyet nem akarnak pórázáról a kiszemelt vad után engedni, angol bajusza pedig valóságos kefévé merevedett az orra alatt.
Ide figyeljen főfelügyelő úr kiabált már az ajtóban , én köpök az ilyen fejlődésre!
Ja, Žák úr vonta meg a vállát Skřivánek főfelügyelő úr , az ilyen dolgokhoz hozzá kell szoknunk. Maga jól megértette a fejlődést, de meg kell értenie a humanitást is... De és a főfelügyelő űr összehunyorította a bal szemét ...nincs semmi baj. Cak, ne féljen! Minden a legnagyobb rendben van. A legnagyobb rendben. Ezt én mondom magának! Mindent a maga idejében. Csak várjon türelemmel! Győztünk az egész vonalon. A köztársaságnak éppen olyan szüksége van ránk, mint a császár őfelségének. Nélkülözhetetlenek vagyunk, Cak, és a maga félelme buta dolog volt... És még valamit mondok magának. Sokat gondolkoztam ezen az utóbbi napokban: a világ urai tulajdonképpen mi vagyunk, és a történelem meg az emberek csak nekünk dolgoznak. Kormányok jöttek és mentek, császárok meghaltak, és mi itt maradtunk. A monarchia elpusztult, de mi túléltük. A dinasztikus gondolatot a demokrácia és humanitás váltotta fel, de mi még mindig itt vagyunk. Mert miránk mindenkinek szüksége van, aki uralkodni akar. De tulajdonképpen mi uralkodunk, Cak! Uralkodtunk a monarchiában, és uralkodni fogunk a köztársaságban. Csak ki kell várni az idejét, Žák úr, meglátja!
Skřivánek főfelügyelő úr nem tévedett.
A hajdani rendőrdicsőség visszatért. Visszatért és régi fényében ragyogott tovább, hatalmasan és a minden emberi képzeletet felülmúló további felvirágzás biztos reményében.
Žák kerületi felügvelő úr szkeptikus volt, és sokáig nem hitt. De Žák főfelügyelő úr már optimista volt, mert 1920 decembere teljesen meggyőzte. Žák főfelügyelő úr volt az, aki a Népház elleni fegyveres támadást vezette, ő volt az, aki másnap egy lámpaoszlop mögött állva minden tartalék töltényét belelőtte a Snĕmovni téren vonagló tömegbe. És amikor a teret kiürítették, és a kövezeten csak a sebesültek maradtak, előjött fedezékéből, széles terpeszállásban megállt az ötven lépésnyire mögötte felsorakozó legénység előtt, és szemét félkörben végighordozta a téren.
Nno! mondta elégedetten, és ez a "nno!" ezt jelentette: Ja, urak, miért nem mondtátok meg nekem már két évvel ezelőtt, hogy tulajdonképpen mit akartok, és hogyan képzelitek a dolgot?
És amikor a következő napokban a rendőrigazgatóságon újból javában osztogatta a kezesorrosokat, és beleordított az áldozatok arcába: Hát te gazember, te vért mersz engedni az orrodból? akkor megint tökéletesen boldognak érezte magát, és szívéről lehullt az utóbbi hónapok kételyeinek utolsó maradványa is. És akkor kezdett igazán lelkesedni a humanitásért is. Megértette, hogy ez csak új neve a régi dolognak. Új neve a régi uralomvágynak. És eszébe jutottak feljebbvalója szavai, hogy amíg az emberek uralkodni akarnak az embereken, addig mindig ő, Eduard Žák főfelügyelő lesz az úr. Megértette, hogy a humanitástól nem kell félni, hogy a humanitást ugyanúgy lehet szeretni, mint azelőtt Ausztriát és a császár őfelségét. Ekkor lett humanistává. Lelkes, odaadó humanistává.
Mindennek a fejlődés szabályai szerint kell végbemennie védte esténként meggyőződését a kocsmában , és az olyan gazembernek, aki a humanitás ellen van, olyan pofont kenek le, hogy a fogai kettős rendekben masíroznak ki a pofájából.
És ettől az időtől kezdve megint álltól felfelé futó hatalmas bajuszt növesztett.
A történelem igazságos, és a sors megjutalmazza az olyan igaz embereket, mint amilyen Eduard Žák. A közelmúlt napokban teljes parádéba öltözve jött haza, és arca ugyanúgy ragyogott, mint kabátjának gombjai. A belügyminiszter úr azt az óhaját fejezte ki, hogy bemutassák neki. Most éppen a miniszter úrtól jött.
Te mama mondta a feleségének , rendőrtanácsos leszek. A miniszter úr ezt mondta: "Most nem politikusok kellenek nekünk, hanem szakemberek. Maga híven szolgálta Ausztriát, és ez kezesség nekünk arra, hogy bennünket is híven fog szolgálni..." No, hát arra aztán mérget vehet akárki, hogy híven fogom őket szolgálni, a szentségit. És a rendőrtanácsos úr a mellére ütött. Áthelyeznek Kassára. Ott majd istenigazában megszorítom a felforgató elemek gigáját. A miniszter úr azt mondta, hogy ha ott beválok akkor kineveznek zsupánnak Kárpátmellékére. Nagyságos zsupánné asszony leszel. Ott majd megint megrendezheted az angol táncaidat.
Antik helyesbített a tanácsosné asszony.
No, az egyre megy!
Szóval az öreg tanító tévedett. Eduard Žák akasztása egyelőre még elmaradt.
1921
Tartalom Következő