Tartalom
Következő

AZ ÖREGEM


Amikor az a levél a féllovas, szerecsenfejes agancsos, hattyúszárnyas és griff karmos hercegi pecséttel a hátán megérkezett, az erdész úr csodálkozva forgatta fejét. És amikor a levelet kibontotta, és megtudta belőle, hogy az uraság itt akarja tölteni a nyár hátralevő részét, szeme a semmibe meredt, és jó ideig tartott, amíg legalább ennyit ki tudott dörmögni: – Hát egen, még ezzel is adósom volt az ördög! – Aztán dühösen pipára gyújtott és kiment, hogy valami vénasszonyokat kerítsen, akik majd rendbeteszik a kastélyt. Ilyenkor, aratás előtt! Hol a fenébe hajtson most föl söprűket? És honnan szedjen elő annyi rongyot? Istenverte bolondjai!

Húsz álló év múlott el azóta, hogy az uraság először és utoljára itt járt. Azóta békén hagyták és nyugalmát csak egyszer egy évben, karácsony után zavarta meg az, hogy el kellett küldenie az évi elszámolást, amire egyébként sohasem jött válasz. Ez alatt a húsz év alatt a felvilágosodott abszolutizmus elvei szerint uralkodott a kilenc navarovi zsellércsaládon. Navarov egy kastélyból és tizenkét házból áll, de a tizenkettő közül az egyik a sörfőzde, amelyben isten tudja mikor főztek sört utoljára – erre már az erdész úr sem emlékszik –, a másik az erdészlak, a harmadik az uradalmi kovácsműhely, a negyedik pedig az uradalmi kocsma, és azután már csak erdők vannak; semmi más, csak erdők és hegyek; semmi más, csak hegyek; és még szakadékok, s a legnagyobb szakadékon egy vad folyócska rohan át. De az ilyen dolgokra az uraság sohasem lesz tekintettel. Ítéletnapjáig sem fogja ésszel fölérni, hogy ő ezektől az emberektől, akik az erdőben meg azon a néhány lánc földön úgy kellenek neki, mint a só, akik vasárnap ferblit játszanak vele a kocsmában, és akiknek a feleségét és lányait fiatal korában szerette, szóval, hogy ő ezektől az emberektől nem követelheti, hogy az ünnepnapi nyúlért három és félórát gyalogoljanak a városba, hogy kecskéiket ne legeltessék az urasági réten, vagy pláne azt, hogy a tűzifát pénzért vásárolják, mikor ilyesmire emberemlékezet óta nem volt példa. Olyan szépen éltek itt szeretetben és istenfélelemben és most egyszerre... Még hogy egészségi okokból! Húsz évvel ezelőtt még volt értelme az ilyesminek. Erre az Istentől elrugaszkodott helyre még véletlenül se téved eleven ember és őhercegségét, aki szemlátomást hülyült, el kellett rejteni a világ szeme és a szóbeszéd elöl, amíg a professzorok ki nem gyógyítják. De most, amikor már úgyis tudja a világ, hogy az öregúr – követem alássan – tisztára agyalágyult?! És ki a fene ér most rá az urasági szobákkal bajmolódni? A pókháló gomolyagokban lóg a plafonról, a fogadóterem pedig tele van vetőmaggal, korpával meg penészes aszalt szilvával. És ki a csuda fog neki most aratáskor nyírfavesszőből söprűt kötni? A hétszentségit ennek az életnek!

Így hát egy este kigyulladtak az úrilak ablakai, a mezei út kövein ide-oda dűlve megzöttyent a négyrugós hintó, a kastély kapuja kinyílott, és az úri ekvipázsok behajtottak rajta. Kiszállt belőlük a hercegnő, kiszállt az ifjú herceg, a nevelő, az orvos meg a személyzet néhány tagja, és végül a herceg személyéhez beosztott vadász a lakáj segítségével kiemelte a beteg kegyelmes urat. Kívülről, két ősöreg hársfa mellől öt gyerek nézte ezt a nagy pompát, meg négy asszony, no meg szent Prokop, püspöki mitrával a fején és egy barátságos arcú láncra kötött ördöggel a lábánál, belülről pedig, az istállókapuk mellől a kastély egész személyzete: az öreg kocsis a feleségével és Frantina, a szolgálólány. Az erdész úr vigyázzban állva tisztelgett. Aztán a kapu megint becsukódott.

Vagy négy nappal ezután egy negyven év körüli vállas, napbarnított, fekete hajú vöröses bajuszú hegyi lakó lépett be az erdészlakba. Az erdész úr izent érte és ő úgy jött el, egyenest a mezőről, nehéz bőrpapuccsal meztelen lábán, szíjjal övezett nadrágban és feltűrt ujjú ingben.

– Fáért megyünk? – kérdezte lármásan, ahogy az itteni zsellérek szoktak egymásnak kiáltozni az egyik tisztásról a másikra. – Van ott még vagy két maroknyi rozsom, szívesen levágnám előbb.

– Nem – felelt az erdész úr az íróasztal mellől valami papírok közül. És ez szörnyen nevetséges volt. Šourek sohase látta még az erdész urat íróasztalnál, papírok között ülni, és sohase látta még bozontos haját így választékra fésülve. Az erdész úr feléje fordult: – Šourek, magának szerencséje van. A kegyelmes asszony azt óhajtja, hogy magát audiencián bemutassuk neki.

A hegyi lakó ferde pillantást vetett az erdész úrra, és szemében vidám kis szikrák kezdtek táncolni.

– Ejha, ez aztán szerencse!

– Erről nem fogok magával vitatkozni – mondta az erdész úr szigorú arccal, és a szigorúsága is nagyon mulatságos volt. – De valamit nem értek: a kegyelmes asszony a maga apja felől kérdezősködött.

– Az öregem felől kérdezősködött? – kérdezte a zsellér elhúzva a szavakat, és a kérdés minden SZótagja csupa csodálkozást fejezett ki.

– No látja, én is csodálkoztam ezen.

– Lám-lám! Milyen kár, hogy az öregem nem érhette meg ezt a tisztességet!

Az erdész Šourekre bámult.

– Tud maga arról, hogy az apja valami szolgálatot tett volna a hercegi családnak?

– Kicsoda? Az öregem? Lopkodta az erdőt, és a megboldogult Kouble erdész egyszer egy csomó sörétet eresztett a nadrágjába, ezt tudom.

– Hát persze, valami tévedés lehet itt, egész biztos valami tévedés... No de mi közöm hozzá! – csapott át az erdész úr az úri hangból megint a megszokottba. – Hát ide figyeljen. Korán reggel behívatott a kegyelmes asszony. Azt mondja: "Ide hallgass, erdész, elfelejtettem már ezeket az itteni neveket, mondd csak el szép sorjában, milyen családok laknak itt!" A házszámok szerint mentem. És amikor a maguk házához érek és azt mondom, hogy Šourek, a kegyelmes asszony arca egyszerre felderül. "Igen, igen, Šourek! Ide figyelj – azt mondja –, él-e még az öreg Šourek? Tudod, az az öreg?!" Mondom: "Nem, nem él, vagy tíz éve, hogy meghalt." Azt mondja: "Ah, igen, jól emlékszem rá. Olyan jóságos, kedves, ezüstös fejű, hosszú szakállú öregember volt. (Az erdész itt, anélkül, hogy az uraságnak kijáró tiszteletet megsértette volna, enyhén karikírozta a hercegnő gyöngédségét.) Valamikor szolgálatot tett nekem, és most, hogy itt vagyok, ki szerettem volna fejezni hálámat. Kár!" Tudja, Šourek, azt mondani a maga apjáról, isten nyugosztalja, hogy jóságos, kedves, ezüst hajú öregember, hát ez nagyon jó tréfa. Mondom őhercegségének: "Itt valami tévedés lesz, kegyelmes asszony. Az öreg Šourek borotválkozott, és a feje, tisztesség ne essék, olyan vörös volt, mint a rókafarok." Még meg akartam mondani, hogy a maga apja a legnagyobb tolvaj és vadorzó volt, akit valaha láttam, de őhercegsége nem engedett szóhoz jutni. "Jól van, jól van – azt mondja – , azon nem múlik. Ő volt az!" Hiszen tudja, az urak azt akarják, hogy mindig nekik legyen igazuk. De én megint megszólaltam: "A kegyelmes asszony ugyan nem ismerhetett más Šoureket, mert az öregnek az apjára még én sem emlékszem, és a fiatalok akkor, húsz évvel ezelőtt, még taknyos kölykök voltak, más Šourek pedig errefelé nincsen, de itt mégiscsak tévedésnek kell lennie." – "Micsoda beszéd ez! – mondta őhercegsége. – Én tudom, mit beszélek, te meg csak akkor szólj, ha kérdezlek, érted?" Nem tudom, Šourek, megfigyelte-e már a kegyelmes asszony szemét. Olyan zöld, akár a macskáé, és néha úgy villámlik, hogy az ember megijed tőle. No, hát rendben van! Azt mondja: "A gyerekei élnek?" – "Élnek – mondom – Petr..." – "Petr! Tovább!" – Aztán Paulína, aki Nesvatbához, a zsellérhez ment férjhez, a legkisebbik, Vincek, meghalt a katonaságnál, aztán még itt van Kateřina, aki Semilyben szolgál." "Jól van, jól van – mondta a kegyelmes asszony – , hát délután hozd ide őket mind! Elmehetsz!" Az erdész úr a pipáját tömte, és mutatóujjával haragosan döfködte a dohányt. – No?!

A zsellér szemében mosoly bujkált.

– Hm!

– Hát mit szól ehhez, Šourek?

– Én?... Semmit.

– Valami tévedés lesz itt, mi?

– Az ám.

– No, nekem mindegy! Felőlem! Hát akkor ebéd után öltözzön föl, borotválkozzon meg, és szóljon Paulína Nesvatbovának is. Két órakor itt legyenek!

– Hát, lehet.

Az erdész úr felállt, és néhány lépést tett a szobában.

– Még azt mondta a kegyelmes asszony, hogy: "Te, erdész, valahogy elvadultál itt ezek között a zsellérek között. Azt hiszem, öreg napjaidra újból meg kell majd tanulnod beszélni az emberekkel, ha még egyáltalán tudsz tanulni..." Fuj! A legfeketébb ördög tartozott nekem ezzel!

Az erdész úr fel-alá járkált, a zsellér mosolygott.

– No, én megyek. Isten áldja meg, erdész úr!

– Hát vigye el magát az ördög, Šourek!

– Köszönöm szépen a keresztényi köszöntést.

Délután ott állt a kastély fogadótermében. Šourek zsellér és húga, Paulína Nesvatbová, egy apró, idő előtt megvénült asszony, aki óriástermetű bátyjának a válláig sem ért. Tiszta kartonruhában volt, reszketett, mintha hideglelés rázná, és izgatottságában minden pillanatban simára fésült hajához nyúlt. "Jézus Krisztus, Jézus Krisztus!" – suttogta alig hallhatóan. Az ócska parkett, amelyet egy hete maga súrolt fel, a nedvességtől vakfoltos tükörfal és egy megrepedezett, krinolinos, békaszemű ősanyakép ezúttal túl nagy hatást tett rá.

– Te, Paulína – mondta neki a bátyja, még mielőtt a kastélyhoz értek volna –, azt hiszem, hogy a kastélyban majd adni akarnak nekünk valamit, de annyit mondok: ha elfogadsz akár egy zabszemet is, rosszul jársz, igen-igen rosszul jársz; ezt jól jegyezd meg!

De úgy látszik, hogy az úri előkelőség penészes légkörében Šoureket is elhagyta harci kedve. Kék posztókabátjában kényelmetlenül érezte magát, a kabát vállban szorította, és Šourek folyvást izgett-mozgott. Közben azon erőlködött, hogy mosolyogni tudjon.

A szomszéd szobából gyors léptek hallatszottak.

Láthatatlan kezek kinyitották az ajtót. Belépett a hercegnő. Negyvenéves, ruganyos, még mindig szép asszony. Szeme elé emelte lornyonját, és gyors tekintettel végigmérte a két falusi embert.

– A maguk néhai édesapja valamikor szolgálatot tett a kegyelmes úrnak, és én szeretném meghálálni szívességét. Kérjenek valami kegyet. – A kegyelmes asszony szavain érezni lehetett, hogy Bécsben él, és hogy már régen nem beszélt csehül.

Szeme most Paulínán akadt meg.

– Maga Nesvatbová, ugye?

Nesvatbová sápadt lett, mint a vászon, és az izgatottság elkezdte rángatni az állát. Sírva fakadt.

– Nos, ne sírjon, jó asszony, hiszen nem akarom bántani! Mondja meg, milyen kegyet kér a kegyelmes úrtól!

De Nesvatbová torkából csak zokogás tört elő, amelyet sehogy se tudott megfékezni, s amelybe egész teste belerázkódott. Kék kartonkötényét a szeméhez szorította, mialatt keze, karja egészen a válláig szünet nélkül rángatózott.

A kegyelmes asszony egy kicsit elmosolyodott. De mintegy türelmetlenül.

– Ah, ne féljen, ne féljen, kérem!... No, talán majd akad valami, amire vágyik, talán majd később, eszébe jut valami, majd szólok az erdésznek.

Újból szeméhez emelte a lornyont, és a zsellérre nézett. Macskaszem – mondta volna az erdész úr, ha látta volna a lornyon mögött megnagyobbodó két zöld szemet. Igen, ez a szem zöld volt, de olyan zöld, mint a nyírfalevelek első tavaszi zöldje.

– Maga Petr... Petr... Kérem, elfelejtettem a vezetéknevét...

– Šourek.

– Igen... Petr Šourek... – Aztán a kegyelmes asszony nyájasan megkérdezte: – Nos, hogy megy sora?

– Köszönöm, jól.

– Mivel foglalkozik?

– Az öregem rám hagyta a telkét.

A kegyelmes asszony arcán mosoly suhant át, és ez a mosoly akkor is ottmaradt a szeme nyírfalevélzöldjében, amikor az ajkáról már eltűnt.

– Ó! – mondta. – Hát maga még mindig úgy mondja, hogy az öregem?!... Mily kedves!

Mosolygós érdeklődéssel nézte Šoureket, és tekintete a zsellér napbarnított, szélfújta arcáról mellén, vállán leereszkedve, kezének favágó ízületein állapodott meg, végigsuhant mind a tíz ujján, majd nehéz, szöges bakancsára esett.

– Örülök, hogy jól megy dolga... Igazán, szívből örülök. Látja, szívesen tennék valamit magáért. Segítségére lehetne magának valamiben a kegyelmes úr?

– Nem – felelte Šourek nyersen.

– Ah, talán mégis!

– Köszönöm. Nem kell semmi – mondta a zsellér hetykén.

A hercegnő homlokán könnyű felhő suhant át.

– Nem?... No, talán valami mégiscsak akad, gondolkodni fogok – tette hozzá gyorsan. – És hogy érzi magát különben? Felesége van?

– Van.

Gyereke?

– Az is.

– Hány?

– Nyolc,

– Nyolc, ó! Egészségesek?

– Egészségesek.

– Ez aztán az öröm! Nyolc gyerek! De gond is van velük, ugye?

– Nem mondhatnám.

– Az jó, az jó! Bizonyára sokat dolgozik. Bizonyára sokat dolgozik. Milyen edzett, erős!

Belenézett az arcába:

– Gyűrűt nem hord?

Ha az erdész úr itt lett volna, az uraság iránti minden kötelező respektus ellenére is elhúzta volna a száját e buta kérdés hallatára. Miért nem nézi meg jobban a kegyelmes asszony azokat a lapátnyi mancsokat? Gyűrűcske! Próbáljon a kegyelmes asszony gyűrűt húzni azokra az ízületekre! Hiszen olyanok, mint a bükkfagörcs! Annak a gyűrűnek olyannak kéne lennie, mint a kutyabódé karikája!

– Nem – felelt Šourek keményen a kegyelmes asszony kérdésére.

– Nincs is gyűrűje?

– Nincs – felelte határozottan, đe hangja élesebben csengett, mint ahogy akarta.

A hercegnő hirtelen elpirult. Olyan hirtelen, hogy a következő pillanatban másodszor is és még erősebben pirult el szégyenében, hogy nem tudott uralkodni magán Šourek, a navarovi zsellér előtt. Gyorsan Paulínához fordult.

– No látja, már megnyugodott. Ne féljen tőlem, nem bántom én magát, hiszen a hercegnőjük vagyok, és szeretem ezt a vidéket, itt maradok egész nyáron át. Látni fogjuk egymást, találkozunk majd valahol a mezőn vagy az erdőben, és maguk biztosan szeretni fognak engem. Gondolkodni fogok, mivel könnyíthetnék magukon, milyen kegyet gyakorolhatnák a maguk javára. Maguk is gondolkodjanak ezen. Nos, isten velük, emberek, isten velük, viszontlátásra! Isten vele, Nesvatbová!

A kegyelmes asszony megfordult, és gyors léptekkel eltávozott szobái felé.

Amikor Šourek a húgával kiért a kastély elé, kellemetlen mosoly játszott az ajkán. Ő is piros volt, és a pirosság átütött napbarnított bőrén.

A hársfák alatt, ahol szent Prokop szobra áll az ördöggel, az erdész úr várta őket.

– Tévedés volt, Šourek?

– Ej, amúgy is...

– Hát mi volt, mi?

– Magam sem tudom, erdész úr!

Az erdész úr még kérdezni akart valamit, de abban a pillanatban hirtelen megfordult. Lerántotta fejéről a kalapot, és szigorú vigyázzba merevedett. A kapuból az ifjú Arnulf herceg jött ki a nevelővel. A nevelő komolyképű úr volt, szemüveget hordott, és hóna alatt könyveket vitt. Mellette a hercegi család legifjabb sarja lépkedett, egy tizennyolc éves fiú, a fél ló, szerecsenfej, agancs, hattyúszárny és griffkarom örököse. Szép, sudár derekú, mint a fenyőszál. Vadászruhát viselt, s egyenesen, öntudatosan tartotta magát. A nevelő kalapot emelt, de a herceg alig biccentette meg fejét. Jeges tekintettel mérte végig a zsellért meg az erdészt.

– Lám – mondta németül, meg sem állva, s mintegy közbevetőleg –, az erdész úr a navarovi zsellérekkel barátkozik! Úgy is néz ki ez az uradalom!

Arnulf hercegnek minden oka megvolt rá, hogy rosszkedvű legyen. A navarovi száműzetés neki szólt. Ezúttal ő volt az, akit el kellett rejteni a világ elől és eltávolítani az unokahúgok csábjai, a jachtversenyek és a bécsi mulatók hatóköréből. Pótvizsgát kellett tennie földrajzból.

Az erdész szörnyen elvörösödött.

Šourek mintha mit sem hallott volna. Nézte, miként távolodik el tőlük a nevelő és a herceg a fasor mentén. A szája sarkában megbúvó kellemetlen vonás lassan mosollyá változott, és amikor azok ketten befordultak a kastélypark fala mögött, hangosan felnevetett.

– Hát ez az a hercegfióka!

Az erdész a fejéhez kapott. Még mindig hajadonfőtt állt ott.

– Az istenért, ne röhögjön nekem itt a kastély előtt!

– No, már nem nevetek. Csak az erdész úr engedetlen választéka tetszett meg annyira. A jeseníki lányok azt mondják, hogy ha a választék nem akar tartani, cukrosvízzel kell kefélni. Gyere, Paulína! Isten vele, erdész úr!

Néhány lépést tett előre, aztán kihúzta a pipáját, és gyufát gyújtott a bakancsa talpán. Az ünneplőnadrágon kár lett volna végighúzni.

– Hát ez az a hercegfióka! – Mosolyogva tartotta a lángot a pipa fölé. – Ah, te bolond asszony! – szólt oda a húgának. – Úgy megijedsz, hogy beszélni is elfelejtesz!

Šourek háza állt legmesszebb a kastélytól egészen az erdő szélén. Az egyik oldalát dorongokkal támasztották meg, hogy le ne dűljön, de a teteje rendben volt. Šourek tavasszal zsindelyezte. Az ajtó előtt már várt az asszony a gyerekekkel. Šourek szótlanul ment el közöttük, és ők utána tódultak a szobába.

Az asszony türelmetlenül húzta meg a kabátját.

– Mit adtak, Petr?

A férje vad tekintettel mérte végig.

– Mit adtak volna? – ordította el magát, hogy a fazekak megkoccantak a polcon. Az asszony félreugrott, és a gyerekek egyszeribe elcsendesedtek. De Šourek azon nyomban magára eszmélt. – Hát mit adtak volna, asszony?! – És felnevetett. – Csak hiába töltöttem az időt. Inkább gyere, fogd a kaszát, bevégezzük azt a darab rozsot a liget alatt! Jozka hol van?

– Ott van már. Kaszál.

– Hát akkor jöjjön velünk Barča!

Lehúzta magáról az ünneplőt, és hétköznapi ruhájába öltözött.

– Hát akkor mit akartak tőled? Azt csak megmondod, hogy mit akartak? – sürgette az asszony.

– Ej, nem kell neked mindent tudni! – bosszantotta Šourek. – Kérdezd meg Paulínát, az majd mindent elmond szép sorjában, jól elbeszélgetett a kegyelmes asszonnyal.

Estefelé, amikor már besötétedett, és az égen felragyogtak az első csillagok, Šourek kiült a padkára. A gyerekek már aludtak, csak az asszony tett-vett még odabenn, zörgött az edényekkel meg az írós fazekakkal. Az ablak, a fekete gerendák közül, sárgán világított a homályba, és világos négyszögében élénkzölden ragyogott a gyep egy darabja. Šourek pipára gyújtott, nézte, hogyan gyúl ki az égen egyik csillag a másik után, és csendes derű ömlött el benne. A meleg estében szellőcske futkározott, gyöngéden legyezte a kemény földet, a zsellér homlokát, s nyitott inggallérján besurranva hűsítette hónalját. Šourek füstölt és mosolygott. A nyitott ablakban megjelent az asszony feje.

– Nem jössz még aludni, apa?

– Nem. Elüldögélek még egy kicsit.

Az ablak bezárult, a sárga fény és a zöld gyepdarab kihunyt. A ház körül minden sötétségbe borult.

Šoureknek különös dolog jutott eszébe: hogy ilyen szép éjszaka, mint a mai, már húsz éve nem volt. Jó húsz éve. Olyan éjszaka ez, hogy az embernek a tarkójára kell tennie tenyerét, hátrahajtani a fejét, lehunyni a szemét és valami szép muzsikát ringatni a fejében. Hej, pedig húsz év alatt sok földet lehet ekével megforgatni!

Akkor is eljött az uraság Navarovba. Csakhogy Arnulf herceg nélkül, mert az még nem volt a világon. De itt volt a hercegnő anyja, a szeme akár a kasza hegye, és Isten a tanúja, hogy Petr megrázkódott, amikor ez a kaszahegyszem egyszer a kovácsműhely előtt beleszúródott. És nevelő sem volt akkor. De helyette itt volt a professzor úr, aki a kegyelmes urat gyógyította. Mert a kegyelmes úr, bár csak negyvenedik évében járt, és csak három éve nősült, beteg volt. A lábán még megállt ugyan, és a lakájnak nem kellett kocsiban tologatnia, mint most, de már akkor is olyan könnyű volt, mint a pehely, és a karja akár a gereblyefog, a bőre meg hamuszínű, és a szeme olyan fátyolozott, mint a leszúrt borjúé. Reggel a személye mellé rendelt vadászra támaszkodva, a professzor úr kíséretében sétálni járt az erdőbe. Ha valaki találkozott vele és köszöntötte, hunyorított egyet nehéz szemhéjával, és lelógó alsóajka fölött kidugta a nyelve hegyét. Ez volt a köszönése. A navarovi zsellérek jót mulattak ezen, titokban utánacsinálták, mondván, hogy ez az úri jóreggelt. Pénze annyi volt őhercegségének, hogy négylovas szekérrel se lehetett volna elhúzatni, de ők nem cseréltek volna vele. De a navarovi zsellérasszonyok sem a huszonegy éves hercegnővel. A kegyelmes úr ábrázata okozta, és egy kicsit talán anyósának gonosz szeme is, hogy a navarovi lányok nyári estéken sohasem ábrándoztak arról, hogy majd négylovas hintón, sujtásos lakájjal a háta mögött eljön értük a mesebeli herceg.

Egyszer Šourekéknél eltört a szekérrúd. Rúdnak való nyírfa akad az urasági erdőben elég, de most, amikor ott nappal mindenféle úri pojáca kujtorog, éjszaka kellett érte elmenni. Az öreg Šourek Petrt küldte. Petr huszadik éve felé járt akkor. Az éjszaka ugyan nem volt nagyon alkalmatos, mert a hold úgy világított, hogy egy búzaszemet is meg lehetett találni az úton, de nem volt mit tenni, mert éppen arattak, és kellett a rúd. Petr bedugta a kisfűrészt a csizmaszárba és ment. Éppen elmúlott tizenegy óra.

A mélyutat választotta, a kastélykert kőfala alatt. De mikor az út felében volt, egyszerre incselkedni kezdett vele valami, hogy másszon fel a falra és nézzen be. Nem tudott ellenállni. Fellendült a falra. De alig volt fönn, megijedt. Húsz lépésnyire tőle a kegyelmes asszony állt egy nyírfacsoport mellett. Kék selyempongyolában. Petrnek elakadt a lélegzete, és a kérdés, hogy mi lesz most? olyan hirtelen rohanta meg, hogy nem tudta, mit tegyen. De az önfenntartási ösztön rákiáltott: Bújj el gyorsan, húzd össze magad olyan kicsinyre, amilyenre csak tudod! Engedelmeskedett. Végigfeküdt a falon, fejét válla közé húzta és eltakarta karjával. Észrevették? Meghallották? A szíve ugrált. Csak nem mozogni, nehogy magára vonja a figyelmet! A lapuló félelem pillanatai, a lassan halkuló vad érverés percei (nem, most már biztos, hogy nem látták meg), és egy kis nyugodt tűnődés után milliméterről milliméterre följebb emelte göndör fejét, míg fél szeme a könyöke fölé nem került. Ah, milyen csoda jelent meg előtte!? Mit lát a sötétből felbukkanó szeme a kabátujja és homloka közötti résen át!? Nagyanyó megelevenedett meséjét Krakonoš barlangjáról, melyet a mennyezetről száz meg száz finom drágakő, alulról meg csillogó ezüstoszlopok föld alatti fénye világít be. És e kék-fehér ragyogás közepette a boskovi Szűz Mária áll! A kopott kabátujj fölé most fölemelkedik a másik rókaszem is, és a kis ragadozó már mindkét óvatos szemével nézi a jelenést. Nem, nem a boskovi templom széles brokátszoknyájába öltözött Szűz Máriáját látja. Az öreg nyírfa törzsének fehér oszlopánál kék selyemben a sárkány barlangjából imént kimenekült királylány áll, s nem tudva, hová menjen, szemét a csillagos mennybolt felé emeli. Petr Šourek mereven nézi ezt a szépséget. Így szeretné nézni a világ végéig. S a pompás alak megmozdult. Macskamódra kinyújtózkodott, kitárta karját, aztán tarkója mögött összefonta a kezét, ruhájának bő ujjai egészen a hónaljáig hullottak vissza, oly lágyan, mint a Kamenice árjának leglágyabb hulláma. Petrnek arcába szökött a vére. Szinte félelem fogta el. S csak azt a két kart látta, mert minden egyéb, az ősi park, a nyírfák, a csillagok, s maga a hercegnő is e két kar szinte észrevétlen díszévé vált csupán. Nem! – kiáltott valami Petrben. Ah nem, az istenért, hercegnő, nem, csak még egy percig nézhessem! De a jelenés tovatűnt a fák között. Még egyszer felmerült a távolban, mint valami világos árny, kék varázslat. Aztán egybefolyt a holdas éjszakával. Petr még így is sokáig nézett volna utána. De valami csikorgó hang megzavarta. Lent az úton megzörrent valami.

Csendben leereszkedett, előrehajolva átszaladt az úton, és elrejtőzött egy kökénybokorban. Knižekék Vincekje közeledett. Valami kosarakat vitt taligán. A kerék zörgött a köveken. Vincék meg-megállt, letette a taligát, és előreszaladt megnézni, szabad-e az út.

Mikor Vincek eltűnt a kastélykerítés sarka mögött, Petr megint felmászott a falra. De a park üres volt. Csak a hold tündöklött, és szórta a fényt a nyírfákra. Petr fölült a falra, és álmodozik nézett a kastély felé. De az halott volt. Minden fény kialudt benne.

Menni kellett a rúdért.

Ment, és magával vitte a hercegnő halványkék csodaképét.

Négy nap múlva, vasárnap ebéd után Petr Šourek halászni indult. – Ne menj – mondta az anyja. – Valaki meglát azok közül az újak közül, és becsuknak! – De a dolog nem volt olyan veszélyes. Egészen le a szakadékba nem-igen jut el senki, és az alkalom nagyon is csábító volt. A mezsgyéken és a friss tarlókon ilyenkor rengeteg szöcske ugrál, és a pisztrángok úgy kapnak rájuk, mint az ördögök. Tegnap este Petr csak próbaképpen, horog nélkül dobálta nekik a szöcskéket, és ma nem kell majd egyebet tennie, mint a zúgok alatti csendes vizeket járni és kihúzogatni a halakat. És ilyesmi nem adódik mindennap. A lejtő mogyoróvesszőt vágott, és lábát hegyvidéki módra szétterpesztve, leereszkedett a vízhez. Lószőrt kötött a vesszőre, a lószőrre meg pöcköt és horgot. Forróság volt. A délutáni nap szinte izzott. Petr levetette a kabátját, lehúzta a cipőjét, feltűrte nadrágja szárát meg az inge ujját, és a homokzátonyon keresztül átgázolt a folyó közepéből kiálló sziklára.

A szikla alatt csendes víz folyt. A sok zúgón keresztül itt futott össze az egész meder vize. Petr beledobta a horgot az áradatba s figyelte, milyen vadul ragadja magával a víz, hogyan rángatja, forgatja, majd elcsendesedve lágyan belesimítja a csendes vízbe, ahol a pöcök szinte egy helyben kezd ringani. A halak kaptak a horogra. Petr ott ült a forró kövön, lábujjai körül kis hullámok játszadoztak, arcát a zugokból fölporzó apró csöppek permetezték.

De a háta mögül egyszerre olyan hang ütötte meg fülét, amilyet a lejtőről lefelé görgő kavics ad. Gyorsan hátrafordult.

A hercegnő!

Petr megijedt, éppen úgy, mint négy nappal ezelőtt a falon. Eszébe jutott az anyja intelme. Becsukják. De látta, hogy szaladni hiábavaló volna, és eldugni a horgot késő. Ülve maradt tehát, s nem nézett se jobbra, se balra, mintha nem tudná, hogy valaki közeledik a lejtőn. Csak a szöcskét húzta le gyorsan a horogról, hogy a hercegnő jelenlétében ne harapjon rá a pisztráng, és ne húzza le a pöcköt az áradatba. Ez a művelet kellemetlenül sokáig tartott.

– Horgászol, fiú? – hangzott a háta mögül. Fél testével hátrafordult.

– Csak csíkot akarok fogni – felelte megütődve –, csak egészen kicsi horgom van.

– Fogtál már valamit? – A hercegnő hangja nem volt olyan, mintha be akarná csukatni.

– Még semmit! – mondta és elfordult.

Hazudott. Négy pisztrángot fogott már, egy közülük jókora darab volt, s mind ott feküdt a parton a páfrány közé rejtve.

– No, csak horgássz! – mondta a hercegnő nyájasan. – Leülök ide és nézlek. Ha fogsz valamit, eladod nekem, igen?

Petr piros volt, és szemét a vízre szegezte. A pöcök csendesen forgott.

– Tudod-e, ki vagyok?

Tudom – felelte kelletlenül.

– Hát ki?

– A kegyelmes asszony.

– No, ne félj tőlem és fordulj meg, ha a hercegnőd beszél veled!

Letette a vesszőt a kőre és megfordult. Nem szívesen tette. Bosszantotta, hogy végül mégsem szaladt el.

A hercegnő hallgatva nézett rá. Végigjártatta rajta szemét, barna, meztelen lábától egészen göndör, gesztenyeszínű hajáig. Petr érezte ezt a vizsgálódást, és viszolygott tőle. A világért se nézett volna bele a hercegnő szemébe, de mégis észrevette, hogy zöld.

– Szép fiú vagy – szólt a kegyelmes asszony egy kis idő múlva. – Hogy hívnak?

– Šourek.

– Nem a vezetéknevedet gondoltam. A keresztnevedet.

– Petr.

– Petr... mi az apád?

Az öregemnek telke van.

– Az öregednek?... Miért mondod így... az öregem?... Rosszul bánik veletek az apád? Nem szereted?

– Szeretem – mondta mintegy dacosan.

A hercegnő elmosolyodott.

Milyen izmos a karod!

"Még csak az kellene, hogy olyan gereblyefogak legyenek a kezem helyén, mint a maga urának", gondolta magában Petr legénykedve. De mindjárt eszébe jutott a hercegnő gyönyörű fehér karja és elpirult.

– Hány éves vagy?

– Húsz leszek.

– Micsoda erő van benned!

Kellemetlen volt, ahogy így, ilyen sokáig nézte. Mi a csodát lát rajta?

– Hát, csak horgássz, horgássz!

Nem volt mit tenni, megint bele kellett dobni a horgot a vízbe és ülni. A pokol fenekére az ilyen horgászással! Bámulni a pöcköt, hogyan ing-ring, forog lassan, amíg meg nem áll ott lent, a szikla lábánál! A parton a páfrány és parti lapu között egy kövön a hercegnő ül. Fehér, bőujjú csipkeruhában és fehér szalaggal szalmakalapján. De Petr nem látja, csak tudja, hogy ott van, és ez a legkellemetlenebb az egészben. Az ember megunja az életét, amíg a pöcök, amely alatt nincs csalétek, leírja a vízben a maga körét, és odaér Petr lábának nagyujjához. A zúgok harsognak a csendes víz fölött.

– Te, Petr! – hangzott a partról Petr megfordult.

A hercegnő szeme zöld volt és ragyogott. A hercegnő mögött zöld volt az erdő. A hercegnő körül zöld volt a páfrány és a parti lapu. És a sok zöld közepette a hercegnő szeme ragyogott másféle zöldben, mint minden körülötte, és izzón, mint a koronásfejű kígyóé.

– Te, Petr – mondta kis idő múlva –, mi van ott a túlsó parton? – A hercegnő szeme összehúzódott a napban.

– Erdő.

– Messzire terjed?

– Elég messzire. Egészen Bohňouskyig.

Át lehet menni a folyón? Híd nincsen itt?

– Palló van. Egy kicsit feljebb. De csak két gerenda a víz fölött, a kegyelmes asszony talán le is esne róla. Mi a vízen keresztül járunk, itt a csendes alatt csak térdig ér. Még addig se.

– Én biztosan nem tudnék átmenni!

– A víz feneke sima.

A hercegnő nem szólt többet, és Petr megint a víz felé fordult. A víz zúgott, apró csöppeket fröcskölt a nap felé, sok vékony ágra szakadva jutott a sziklák között, s tajtékozva tovább szaladt a mélybe. Petr már nem is fáradt azzal, hogy csíkfogást színleljen. Közönyösen tartotta a kezében a vesszőt. Milyen utálatos dolog volt ez!

– Te! – hangzott fel mögötte élesen.

Megint megfordult.

– Gyere ide, átviszel! – parancsolóan pattogtak a szavak.

Petr meglepetten nézett fel. A hercegnő szeme zölden égett, és egyenesen, keményen szegeződött rá.

– No gyere, gyere, gyere! – parancsolta türelmetlenül.

Petr fogta a horgát, és átgázolt a vízen. A hercegnő felállt, lesimította szoknyáját, és Petr lehajolt, hogy felemelje. De a hercegnő félretolta és körülnézett.

– Tűrd fel jobban a nadrágod!

Karjába vette. Vitte a folyón át. Talpával óvatosan támaszt keresett a sikamlós kövek között. A víz árja csapkodta a lábikráját és szétfröccsent rajta. A hercegnő a vallanak dőlve nyugodott karjában, és ő érezte a lába melegét és puhaságát.

Átértek a másik partra. A hercegnő leugrott. Megigazította szoknyáját és a haját. Petr még állt egy pillanatig, aztán zavartan megfordult, és belelépett a vízbe, hogy visszamenjen.

– Mit akarsz? – kiáltotta a hercegnő hevesen. – Hogy menjek majd vissza?! Hiszen nem ismerem itt ki magam! – És nyájasabban hozzátette: – Eltévednék. Vagy félsz tőlem? Ne félj, gyere!

Gyors léptekkel előrement, és Petr követte. Az erdőben sok volt a kő, és a földből a gyökerek összefonódott tömkelege állt ki, mert a tavasszal lezúduló hóvíz elviszi az erdei televényt, s lemezteleníti a fák gyökerét. De a hercegnő fürgén ugrotta át az akadályokat, mintha régóta megszokta volna az erdőjárást. Nem beszélt, nem fordult meg, sietett.

Sarjúfával sűrűn benőtt helyre értek. A fiatal fákat senki se gondozta, maguktól nőttek az öreg erdő közepén.

A hercegnő megállt és körülnézett.

Leült a tűlevelű avarra.

Petr néhány lépésnyire állt tőle.

– Ülj le!

A hercegnő behunyta a szemét.

– Gyere közelebb, ide mellém!

Megfogta Petr kezét, és az ölébe tette.

– Szép kezed van!

Petr szorongott, és szeretett volna elszaladni. De a hercegnő magára rántotta. Petr két zöld tüzet látott maga előtt. Testén megérezte a hercegnő ujjait. Aztán valami felhő magához ölelte. Örvénylő fehér felhő, amelyet ismeretlen forrásból áradó fény tett ragyogóvá...

Amikor ott feküdt másfél lépésnyire a hercegnőtől, és szemét a kék égre és a fák csúcsaira meresztette, ujját se merte megmozdítani, s még csak mélyen lélegzeni se mert. De tudta, hogy a hercegnő oldalról figyeli, és ez a tudat finom remegéssel töltötte el tagjait.

– Nap- és tejszagú vagy, fiú!

Aztán a hercegnő felállt. Petr is talpra ugrott.

A hercegnő lesimította csipkeruháját, levette a kalapját, és megigazította haját.

– Gyere, későre jár! – mondta. És Petr megint átvitte a folyón.

A másik parton, amikor a hercegnő néhány másodpercig némán állt, mintha mondani készülne neki valamit, Petrt hirtelen elárasztotta a gyöngédség hulláma.

– Elfogadna tőlem négy pisztrángot? – Most először szólította meg a hercegnőt és belepirult. Petr Šourek lovag volt, és most arra vágyódott, hogy az asszonyt megajándékozza.

A hallgatást beleegyezésnek véve, néhány ugrással a lapulevelek között termett, leszakított egyet, s mint valami zöld tálcán, elhozta rajta a halakat. Az a legnagyobb valóban jókora példány volt.

A hercegnő kis ideig nézte az ajándékot.

Aztán könnyedén megrázta fejét.

Nem tudom, talán nincs rá szükség – mondta, és a hangja egészen másképpen csengett, mint az imént –, de meg kell, hogy mondjam: ha csak egyetlen szót is szólsz, elküldök a csendőrökért. Nekem fognak hinni, és rólad azt fogják mondani, hogy megbolondultál.

Petr úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna. Ez túl hirtelen jött. Nem tudta, mi fog most történni a kettő közül: elsírja-e magát vagy odavágja öklét a két zöld szem közé.

– Mehetsz megint halászni! – mondta a hercegnő hidegen. És nekiindult a lejtőnek.

Petr nem aludt az éjszaka. És a következő éjszaka is csak egy-két negyedórácskát hajnal felé. Nappal pedig úgy lóbálta a kaszát a mezőn, mintha valami idegen, ismeretlen tárgy lenne.

Harmadnap odaszólt neki az apja:

– Azt mondja az erdész: a hercegnő üzeni, hogy máma délután fogjál neki pisztrángot. A múltkor látott a víznél.

– Nem megyek! – felelte Petr és elsápadt.

– Micsoda? – csodálkozott az öreg, és két keze felszaladt a hasán a nadrágszíj csatjához.

– Megyek – mondta Petr.

– Hát csak azér mondom! – kiáltotta az apja, és a keze még most sem engedte el a szíjat, mintha gondolkozna, nem lenne-e okosabb mégiscsak leoldani.

Délután Petr kiment a folyóhoz, és a hercegnő utánajött.

Megint ott ült a háta mögött, és ő nem fordult meg. De remegett, és vére az arcába szökött.

– Petr! – hangzott mögötte, és a hang lágy volt, mint a rigóé.

Petr barátságtalanul fordult hátra.

– Petr, gyere ide!

Petr átgázolt a homokzátonyon, és dacosan megállt. A hercegnő egy kövön ült a páfránylevelek között, fehéren, szépen keresztbetett lábbal, és szeme délutánian lágy volt.

– Te Petr – mondta – , amit mondtam, keményen hangzott. De tudod, ki vagyok. És sok mindent nem is tudsz. Amit mondtam, azt meg kellett mondanom.

– Nem kellett! – morogta vörös képpel, és összevonta szemöldökét.

A hercegnő felállt.

– Annál jobb, Petr! Gyere, vigyél át a másik partra!

Ettől kezdve mindennap találkoztak.

Petr kis rejteket talált a fiatal erdőben. Magas mohában ágyazott ott helyet éppen két egymáshoz bújó ember számára. Petr fenyőágakból tetőt rakott föléje, hogy szépséges hercegnőjét megvédje az esőtől, amely egyszer meglepte őket. Minden ágnál, amit lerakott, őrá gondolt. A hercegnő minden délután eljött ide könyvvel a kezében, amelyet védelmül hozott magával a gonosz szemek ellen. Kerülő úton jött a távol eső, veszélyes pallón át, ő meg estefelé, a mezei munka végeztével sietett utána, végigrohant a meredek lejtőn, hogy csak úgy pattogott a lefelé gördülő kavics, és csak lent a folyónál állt meg egy percre, hogy homokkal ledörzsölje a kezét, és megnedvesítse arcába hulló göndör üstökét. A hercegnő a mohával bélelt lugasban várt rá, és amikor meghallotta, hogy léptei alatt megreccsennek a száraz ágak, félretette a könyvet, felhúzott térddel keresztbe vetette a lábát, és fejét hátratett karjára hajtva várta, mikor ér hozzá. – Gyere, kedvesem! – mosolygott. Az ölelkezés perceit a hallgatás percei váltogatták, s ilyenkor lágyan megszólalt mellettük a barázdabillegető: c-c-c-í-í.

Egyszer azután a hercegnő hosszan a szemébe nézett.

– Petr – mondta – , elutazunk.

Petr elsápadt.

– Elutazunk, fiú. Ezen nem lehet segíteni.

Odalépett melléje. Belenyúlt a zsebébe, és egy marék gyűrött, kék bankót húzott ki belőle.

– Vedd ezt el emlékül.

– Nem, nem veszem el, hercegnő!

A hercegnő megfogta a kezét.

– Kérlek. Emlékül! Egyszer, tudod egyszer, később, jó lesz ez neked valamire, és te emlékezni fogsz rám. Tedd meg a kedvemért!

– Nem fogadok el pénzt.

– De ha kérlek?!

– Nem fogadom el, hercegnő. – Ezt már nyersen mondta.

A hercegnő visszatette a pénzt a zsebébe.

– Nem akartalak megbántani. Bosszant, hogy elutasítottál, de nem haragszom rád. – Kezét a vállára tette, és homlokát homlokához hajtotta. – Most megengedem, hogy Evelynnek szólíts, és hogy tegezz... De csak egyszer!

Petr karjába kapta és felemelte.

– Evelyn! Meghalok itt nélküled!

A hercegnő hosszan megcsókolta, és behunyta szemét.

– Mondd még egyszer, utoljára! – suttogta.

– Evelyn, kedvesem... Hiszen nekem itt el kell vesznem nélküled!

Azóta nem látták egymást.

– Petr – mondta még akkor búcsúzásképpen – , talán még látni fogjuk egymást az életben. Talán nem. Talán megváltoznak a viszonyok. De akár így, akár úgy, megesküdtél, hogy egy tekintettel sem árulod el, hogy ismertél. Nem értheted meg ezt, és nem tudhatod, mi minden függ ettől. És sohase írjál nekem, Petr. A kegyelmes úr rokonai úgy őriznek engem Bécsben, mint valami briliánsékszert. Szerettelek és emlékezni fogok rád... Ez minden, kedvesem. Gyere és ölelj meg még egyszer, utoljára. Most már semmi másért, csak az örömért.

Aztán kérte, hogy emlékül legalább egy gyűrűt fogadjon el tőle, és ő kiválasztotta a legegyszerűbbet, amit azokon a fehér ujjakon talált: egy vérszínű kővel díszített aranykarikát. A kisujja első ízére is alig tudta felhúzni.

Ezek a képek vonultak végig Šourek emlékezetén, most, húsz év után, ezen a vidám estén, amely sok reményt nyújtott a holnapi napra, amikor tető alá hozzák majd a termés hátralevő részét.

Šourek mosolygott.

Milyen buta is volt ő akkor! Miért nem fogadta el a pénzt? Miért ne adhatott volna a hercegnő egy marék gyűrött bankót a zsellérfiúnak? A gyűrűt régen eladta, elküldte egy ismerős diáknak Prágába, mert attól félt, hogy tőle nem vennék meg, kérdezősködnének, nem hinnének neki, s még azt gondolnák, hogy lopta vagy találta. Még a diák se hitt neki. Nem is csoda. Ő, a navarovi zsellér – és egy ilyen pompás gyűrű! Kétszáz koronát kapott érte, és a ravasz diák is biztosan levonta a maga sápját. Petr tinót vett a pénzen. Szép pirostarka tinót, fehér folttal a homlokán. A herceg őkegyelmessége tiszteletére elnevezte Eduárdnak, és valamikor sok titkos örömöt okozott neki, ha odaszólt az ökörnek: "Csálé, Eda! Hajsz, Eda!" és: "No, zabálj, zabálj szépen, Eda!" Még most is megvan az állat, tízéves már, de még mindig jó erőben van. Több ilyenhez is hozzájuthatott volna. Hej, milyen bolond volt is ő akkor!... De Šourek ezt csak úgy mondta. Maga se hitte, hogy így van.

Aztán újabb kép merült fel emlékezete mélyéből. Újra átélte azt az időt, amikor a hercegnő elutazott, és az ő szeme előtt furcsa ködökbe burkolózott az egész világ. Semmi sem érdekelte, csak a hercegnő emléke. Eszébe jutott, hogyan bujkált szülei elől a csűrben meg a padláson, ahol zsindely alá dugva őrizte a vörösköves gyűrűt, amely fölött órák hosszat tudott ábrándozni, hogyan menekült hazulról meg a mezőről, és csavargott az erdőben, újra meg újra visszatérve a sarjúfák közé, és csókolgatva a mohát, amelyen valamikor az ő hercegnője pihent. És eszébe jutott, hogyan verte az apja istránggal meg ostornyéllel.

Tavasszal aztán, egy szombat este nagy újsággal toppant be az erdész a kocsmába: az uraságnak utódja született. A kegyelmes úr kívánságára a nemzetség alapítójáról Arnulfnak keresztelték. Az erdész azt is megmondta, melyik napon látta meg a napvilágot a kis herceg. Petrnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne árulja el, mi megy végbe benne. Szaladt haza. Számolt, számolt és kiszámolta, amit tudni akart. Aztán az asztalfiókból kivette azt a három forintot, amit az apja két őzbakért kapott, fogott egy darab kenyeret és megszökött. Látnia kell őt, csak látnia. Semmi egyebet nem akar, csak látni őt, messziről, hogy ne is tudjon róla. Ennek meg kell lennie, mégha az életébe kerül is. Elindult gyalog Bécsbe. De Budĕjovicén elfogták és visszatoloncolták.

Ezek az emlékek már nem voltak kellemesek. Sok keserűség, sok megaláztatás volt bennük és sok harag, amely évek múlva is barázdákat szántott a homlokába, valahányszor erre az időre emlékezett.

Ma más a helyzet. Ma jókedve van. Olyan jókedve, amilyet húsz év óta egyszer sem érzett olyan jókedve, hogy legszívesebben félrecsapná a kalapját, és olyat kurjantana, hogy visszhangoznának bele az erdők. Ott volt a hercegnőnél, látta őt, szemébe nézett, és megmondta neki, hogy semmi, de semmi sem kell neki tőle. Hej, micsoda könnyűséget érez magában! Mintha régi-régi adósságot fizetett volna meg.

Kvittek vagyunk, kegyelmes asszony!

A zsellér csendesen nevet.

Lám-lám! Hát látta a fiam-uramat is! Vadászkabát volt rajta, tollas kalap; egész jó kiállású gyerek. Arnulf, Arnulf! A fenébe, micsoda bolond kutyanevet adtak neked, te fiú? Hát hiszen az erdész úr már sokszor elmondta a kocsmában hogy hogy is van azzal az Arnulffal. A nemzetség megalapítója volt Arnulf lovag, szent Nagy Károly római császár fattyú fia. Ő volt az, aki a fél mént hozta a hercegi címerbe, mert egyszer spanyol földön a pampalonai híres csatában karddal kettévágta a pogány vezér lovát, és csak a ló hátsó felét hagyta meg a pogánynak, menekülésre. És emez Arnulf lovagnak szent Károllyal való rokonsága révén a hercegi család egyenes összeköttetésben áll a mennyekkel. Šourek mosolyog a bajusza alatt. Micsoda híres fia van! Herceg. Nevelője van, komornyikjai, lakájai, alighanem mindegyikük lábaszárán végigver a korbácsával. Egyszer majd nagy uradalmai lesznek Csehországban, Morvaföldön, Ausztriában, ezer meg ezer hold mezeje, erdeje, száz meg száz ispánja, erdésze, kerülője, és ezeknek is végigver a lábaszárán, és ez jól van így. Hercegnőt vagy gróflányt vesz majd el, és gyerekei lesznek tőle, hercegek és hercegnők, és ezeknek is lesznek gyerekeik, és azok mind az ő unokái lesznek, Petr Šourek navarovi zsellér unokái. A szentségit! Nem került egy kicsit ő is rokonságba szent Károllyal?

Gyönyörű éjszaka van. Húsz éve nem volt ilyen. Az égbolton tengernyi csillag ragyog, a holdnak nincs udvara, és szemernyi felhő sincs sehol. Holnap majd szépen be lehet takarítani a termést.



Šourek ott ül a tornácon, füstöl, nézi azt a nagy szépséget a feje felett, aztán már nem is füstöl, és a gondolatai ott kóborolnak valahol a csillagok között. Mint húsz évvel ezelőtt, mint most, mint tegnap. Nincs abban különbség semmi. Hiszen ez az élet. Minden dolog külön-külön és együttvéve. Šourek gondolatai repülnek, örvénylenek és összekuszálódnak.

Hijnye, gondolatok, gondolatok, ki tudna benneteket utolérni, hóha-hó!

Mit suttogtatok itt egymásnak? Mit akartatok itt velem elhitetni?

Hogy lehet az, hogy ez húsz év alatt nem jutott az eszébe? Hát igaz lenne? Az áldóját! A mindenségit! Petr Šourek egyet fordult meglepetésében. Hej, te buta zsellér, hát világéletedben nem gondoltál arra, hogy mi lenne, ha nem lenne a világon az a zöld kalapos legényke, az a Pampalún, akinek a nevét még gondolatban sem akaródzik kiejteni, mert úgy hangzik, mintha valami rossz kutya morogna a láncon, és vicsorgatná a fogát, szóval hogyha a fenséges utód nem lenne, akkor hová lenne egész Navarov és vele együtt a többi öt uradalom Csehországban és Ausztriában? A teremtésit! Mind a rokonok kezére kerülne. Az ám! És te fajankók fajankója húsz éven át azt hitted, hogy lóvá tetted a kegyelmes urat meg a hercegmamát, azt a kányaszemű boszorkát, és nem tudtad, hogy ők tettek lóvá téged! Az istenfáját! Ez aztán jó üzlet volt! Edáért!... Így volt?... Nem így volt?... A keservit!

A gondolatok megint riadoznak egy kicsit.

A fityegő nyelvű kegyelmes úr? No, lehet! A kegyelmes mama? Aha! Az erdész azt mondja, hogy a lányán kívül még öt gyereke van, és egynek sincs semmije. Hát akkor még leginkább ő... De... Evelyn?

Nem!! Evelyn soha!!!

Petr Šourek a tornácon a füle tövét meg a haját vakarja, viszket a bőre a sok portól, ami a gabonából szállt a haja közé. És Petr Šourek a bordáját is vakarja, ahol viszont valami kalászszálka csiklandozza. Aztán még megvakarja a másik füle tövét is.

Kászálódik, készül befele.

No, ami azt illeti, húsz év után ez már igazán mindegy.



Másnap Šourekék – apa, anya, a nyolc gyerek és Eda – rozsot takarítottak be. A nap felhő mögé bújt, és a munka szépen fogyott a kezük alól.

Délutánra elkészültek, és Šourek, Edát kötélen vezetve, behozta az utolsó rakományt. A csűr előtt egy hallatlanul maszatos, hatéves gyerek várt rá. Csupalyuk nadrágja, amelyet nyilván valamelyik bátyjától örökölt, spárgával volt a derekához kötözve, a nadrág szára pedig magasan feltűrve, úgyhogy szabadon hagyta a gyerek sáros térdét.

– Csuda sokat fogtam, édesapám! – kiabálta már messziről, és mosolygós, maszatos arca ragyogott a büszkeségtől.

– No, ügyes gyerek vagy!

Küszhalról volt szó. Ha az ember egész délután küszhalat keres az iszapos vízben, aztán gilisztát a trágyadomb körüli kövek alatt, akkor nem lehet tiszta.

Bohňouskyból üzenték, hogy Kristýna Hádková vasárnap esküszik, és egy kis hal kéne a lagzira. Így hát Šourek a folyóhoz készült a gyerekkel.

– Zsinórt készítettél-e, Tonda?

– Készítettem.

– Mindjárt megyünk, csak lerakodok.

Odavezette az ökröt a szérűhöz, és felugrott a magasra rakott gabonára. Villára szúrta a kévéket, és feladogatta az asztagra a tizenhárom éves Františkának. Felülről hullott a kalász-szálka és a por, és finom, szürke réteggel vonta be Šourek haját, ingét, meztelen karját.

Šourek egy pillanatra megállt, letörölte homlokáról a verejtéket, megdörzsölte. Szemét, és két ujjal megtisztította orrát a portól. Odafordult a várakozó fiúhoz és elmosolyodott. Tetszett neki, hogy a gyerek ma olyan piszkos, hogy még a füle is sáros, és nagyon kívánta, hogy a kegyelmes asszonnyal találkozzanak. Mosolyogva köszöntené, és ezzel a mosolygós köszöntéssel ezt mondaná: "Ide nézzen, kegyelmes asszony, ez itten szintén az enyém!" – Csak úgy, duhajkodásból.

– Mosakodni nem muszáj, Tonda!

És nevetett.

Megint nekiállt a munkának, megint örvénylett a por, és a kévék egymás után repültek az asztagra. Šourek aztán leugrott a létrásszekérről, és leporolta nadrágját.

– Františka – kiabált föl az asztagra –, majd kösd be Edát! No, gyere, fiam!

Elvette a fiútól a zsinórt meg a horgokat. A fiú felkapta a kannát, amiben a küszhalak voltak, a lapulevelekbe csavart gilisztákat meg zsebretette.

– Ha valaki megkérdezné, hát túrót viszel!

Elindultak.

Elhagyták a hársfasort, a kastélyt és szent Prokop szobrát a láncos ördöggel. Senkivel se találkoztak. De amikor elkerültek az erdő felé, lármát hallottak. Kétszáz lépésnyire tőlük az erdész úr veszekedett Paulína Nesvatbovával. Az erdész úr a mezei úton állt, és egészen kikelve magából mély hangon csaholt, mint az agár a sündisznóra: Paulína a krumpliföld végében helyezkedett el, keze a csípőjén és úgy vakogott, akár a nőstényróka.

– Tonda – szólalt meg Šourek –, fordulj gyorsan vissza, hogy meg ne lássanak, kerüld meg a parkot, és várj meg az erdőben a kőnél!

Tonda megértette és már szaladt is. Mikor Šourek odaért a veszekedőkhöz, éppen Paulína volt fölényben és támadott. Valami fiatalkori bűnöket vagdosott ellenfele fejéhez, s az erdész nyilvánvalóan visszavonulóban volt. Šourek hát kapóra jött.

– Šourek! – kiáltotta. – Šourek, jöjjön ide és hallgassa, mit beszél ez az asszony! Még ő is kínozni fog itt engem! Idehallgasson, Šourek! Tegnap este eljön, hogy nincs-e egy marék szalmám, a kecske alá kellene, mert ők még nem csépeltek, meg hogy a maguk apja nagy szolgálatot tett a kegyelmes úrnak, és a kegyelmes asszony ezért szalmát ígért neki. Mondom: itt a szalma. Máma reggel megint eljön, nincs-e valami zsákom, mert a kegyelmes asszony zsákot ígért neki. Mondom: itt a zsák! Délután megint eljön, hogy nincs-e valahol a kastélyban valami régi teknő, mert a maguk apja megmentette a kegyelmes úr életét, és ezért a kegyelmes asszony teknőt ígért neki. Teknőt! – Az erdész úr egészen belevörösödött abba a tudatba, hogy ezt a férfihoz és vadászhoz nem méltó asszonyi fogalmat ajkára kellett vennie. – Hallja, Šourek: teknőt! Most nekem egyéb dolgom sincs, mint hogy neki teknőt szerezzek! Istenverte, atyaúristen verte nőszemélye, én járjak neked teknő után?!

Šourek nevetett.

– Most nőszemélynek csúfol a semmirevaló – kiabált közbe Paulína a krumpliföld végéből. – Hahaha, Petr, látod, milyen pomádés választéka van a vadász úrfinak? Éppen olyan, mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor az erdőben a füle mögé sóztam, hogy a kalapja is lerepült a fejéről. No, várj csak, te penészes majomparádé, hiszen majd én megtalálom a kegyelmes asszonyt! Még ha át is kell másznom a kastélypark falán! És juszt is elkérem a teknőt és a kis unokámnak azt a kocsit, amit a padláson láttam.

De az erdész úrnak nem volt kedve végighallgatni azt, aminek még következnie kellett, és dühös szemmel Šourek felé fordult.

– Hát magát hová viszi az ördög?

– Csak úgy járkálok.

Šourek – ordította az erdész úr –, maga a vízhez készül. Az erdőben most annyi ember jár, mintha tűzoltómajális volna, maga meg itt halászni megy!

– Én?

– Délután láttam a gyereket, kanna volt a kezében. Küszhalat vitt benne.

– Hogy nem restell ilyet mondani, erdész úr. Kecsketúrót vitt.

– Šourek – kiabálta az erdész úr –, én magát agyonlövöm.

És egyszerre egészen elöntötte a méreg:

– Ember, legalább azt a zsinórt dugja el, hiszen kilóg a zsebéből! Ha meglátom a víznél, istenuccse teleszórom az ülepét söréttel, de nem négyessel, mert az magának meg se kottyan, hanem postával!

– Hogy nem restell ennyire kiabálni, erdész úr, még meghallja valaki – nevetett Šourek és továbbment.

Tonda már várta az erdőben, a szikla mellett. Leereszkedtek a meredek lejtőn a folyóhoz, s egész úton hallották a víz egyre erősödő zúgását. Ugyanazon az ösvényen mentek, amelyen húsz évvel ezelőtt Petr a hercegnőhöz járt. Mikor a partra értek, Šourek egy hat méter hosszú zsinórt húzott elő a zsebéből, kifeszítette a köveken, és merőleges irányban rövid spárgadarabokat kötözött hozzá két arasznyi távolságban egymástól. Minden spárgadarab végén kis horog volt, és a horgokon felváltva küszhal meg giliszta, mert nem lehetett tudni, hogy ma este mi fog a halaknak jobban ízleni. Aztán a hosszú zsinór végére nehéz követ kötött, és közvetlenül a part mellett betette a vízbe. Tonda segített neki, s meg-megemelte a zsinórt, hogy ne gubancolódjon össze. Šourek most a zsinór másik végéhez állt, kerek követ kötött rá, és fölemelte, mintha parittyából akarná kilőni.

– Vigyázz, Tonda! Ha azt mondom: három, engedd el!

Erősen megforgatta a nehezékes véget.

– Egy... kettő... három! – és elengedte.

A kő kirepült, a zsinór megfeszült, a horgocskák megrázkódtak, az egész szerkezet villant egyet a levegőben, a kő a másik partnál nagyot csobbant, s a zsinór egy pillanatra éles, nyílegyenes vonalat rajzolva a vízre, alámerült. Aztán már csak a víz gyűrűzött, ahol a kő beleesett.

Még négy ilyen zsinórt készítettek és dobtak a vízbe. Mindegyiken huszonöt horgocska volt.

– Ötször huszonöt az százhuszonöt – mondta Šourek. – Boszorkányságnak kellene lenni benne, ha reggelig nem fognánk valamit. Mit gondolsz?

Tonda szája egyik fülétől a másikig húzódott.

Az apja is örült, ahogy így végignézett a fiún. Hiába, már most is látszott rajta, hogy Šourek-fajta. És jó vadorzó lesz belőle.

A meredek lejtőn keresztül mentek haza, bele-belefogózkodtak a fákba, mert az erdőbe már bevette magát a szürkület, és vigyázni kellett. Amikor az erdőn keresztül vezető úthoz értek, megálltak. Šourek haza akarta küldeni a fiút, mert ő még a tisztásra készült. De hirtelen felfigyelt. A fák közül a félhomályban egy karcsú alak tűnt elő puskával a vállán, keményen lépkedve. A zsellér megismerte a fiatal herceget. Ejha! Most megvárja az ifiurat és alaposan megnézi magának. Lehajolt a gyerekhez.

– Tonda, láttál-e már herceget, amilyenről nagymama szokott mesélni? Odanézz, ott megy! Köszönj majd neki szépen! De nehogy eszedbe jusson azt mondani: "Szervusz, Pampalún!" Azt nem szabad. Vedd le szépen a sapkád – ajaj, hisz nincs is sapkád –, no hát legalább annyit mondj, hogy: "Alázatosan kezét csókolom, kegyelmes úr!" Tudod, ezt muszáj! – És nevetett.

A herceg pár lépésnyire tőlük megállt. Körülnézett, mintha nem tudná biztosan, helyes irányban halad-e. Šourek rámeresztette a szemét, és fejétől a sarkáig alaposan végignézte.

– Alázatosan kezét csókolom, kegyelmes úr! csicsergett Tonda. A zsellér gondolkodott egy pillanatig. De aztán mégis megérintette a sapkája szélét.

A herceg heves mozdulattal bólintott a köszöntésre. Még egy percig nézelődött, aztán gyors léptekkel megindult a tanya felé; nyilván úgy döntött, hogy inkább bolyong még egy kicsit az erdőben, semhogy zsellérektől kérdezze, merre visz az út.

– Hát komám, te mégiscsak burokban születtél! – mondja magában Šourek.

És a többi nyolc gyerekére gondol, a nagyobbakra, akik ott gürcölnek az úri földön, meg a kisebbekre, akik a kutyával a vályú körül hancúroznak a füvön. Egy ferde pillantást vet a mellette haladó Tondára is. De nincs keserűség sem a gondolataiban, sem a tekintetében. Csak vidámság és nevetés van benne, amit nem tud eltitkolni, és ami odatolakszik a szeme körüli ráncokba meg a szája szögletébe.

– Te jól kifogtad! – És bólogat a fejével.

Lám csak, lám! – gondolja. – Ebadta kölyke!

Egyenes, derék, mint a gyertyán, kifeszíti a nyakát, bátran, mint az igazi hegyilakó. Helyre gyerek. Hasonlít kicsit Jozkára, az ő legidősebb fiára, mind a kettőnek ilyen széles a válla és vöröses a haja. Ezt a nagyapjuktól örökölték, akibe az úri kerülők belelőttek. A dédanyjuk pasekyi Hloušek-lány volt, a bátyja börtönben halt meg egy hercegi erdész miatt, és a pasekvyi Hloušekek mind vörösek voltak, akár a mókus. – És Šourek a homályba tűnő herceg után néz.

– Édesapám?! Koronát nem hord?

– Hétköznap nem, csak vasárnap, tudod, amikor Boskovba mennek misére. De lehel, hogy a kalapja alatt volt, szólhattál volna neki! Hanem most már menj szépen haza, Tonda, és mondd meg anyádnak, hagyjon nekem kint kávét, én még kerülök egyet a tisztás felé. Oda járnak most a nyulak lóherére. És azt is megmondhatod, hogy láttad a herceget. – Šourek hangosan felnevetett, és Tonda nem tudta elképzelni, mi lelte máma édesapját, hogy olyan jókedve van.

A fiú szaladni kezdett hazafelé. Šourek meg az erdőn keresztül a tisztás felé indult. De amikor vagy kétszáz lépésnyire kerültek egymástól. még eszébe jutott valami. Megfordult és a fiú után kiáltott:

– Hej, Tonda, ugorj be Nesvadba bátyádhoz, és mondd meg neki, hogy verje el jól Paulína nénédet.

– Jó, megmondom – kiáltotta vissza Tonda, és megint csodálkozott egy sort.

Šourek az öreg erdőből kiért a tisztásra. Az ég gyorsan szürkült már ott is, és a szürke galambok sötét hamuszínét öltötte magára. Az erika, a csemetefenyők, a tippan és a magból nőtt nyírfák foltos síkká olvadtak össze, mialatt az öreg erdő lombcsúcsai a tisztás mögött összefolytak az éggel. Csak nyugaton, a hegyek gerince fölött bíborlott még egy állhatatos, fénysáv. Šourek lehajolva tőrt állított a fenyők alá. A nyúl is jól jön Kristýna Hádková lagzijára. A sötét, nem zavarta Šoureket, a nyulak ösvényeit már régen ismeri, sőt ismeri a nyulakat is, tudja, hová járnak hálni, s ismeri az úri erdő minden bükkjét, minden fenyőjét. Akár behunyt szemmel is tudna tőrt rakni.

Mikor a munkával elkészült, kiment az öreg erdő szélére. Leült egy kis mohaszigetre, hátával egy jávorfának dűlt és elővette pipáját. Rágyújtott, füstölt, pihent.

Sötét volt már. A közeli törzseket még meg lehetett különböztetni egymástól, de a többi már áthatolhatatlan fallá tömörült. Csak fönn, a fák csúcsai között lebegtek még szürkés fényfonalak, de csak távol egymástól, és már búcsúzkodva, mert nekik is indulniuk kellett a nyugovó nap után. És Šourek körül megint oly vidám, oly boldog, olyan mosolygós volt a világ ebben a szépséges estében, amely hűsítő árnyékként borult a földre a forró nap nyomában. A vén jávorfa koronája susogni kezdett, s a gyanta, a fenyők tűlevele és az este csodálatos illatokat lehelt. Šoureket olyan derű, olyan jókedv töltötte el, hogy alig tudott magában tartani egy fiatalkori, duhaj nótát, amely makacsul a szájára kívánkozott. De jó is lenne félrecsapni a szajkótollas kalapot, csettinteni egyet, dobbantani egyet, hogy a poharak megcsendüljenek az asztalon... hej, zenészek, húzzátok rá...!

– Hát csak verd őket, fiú, verd! Verd őket rendre, mind! Az úri kerülők belelőttek a nagyapádba!

Nem akarózott hazamennie. De muszáj volt. Várta az asszony.

Amikor elindult, már megsűrűsödött a sötét. Nem akart a legrövidebb úton menni, nehogy valaki meglássa, és az erdész megint morogjon. Elkerült hát Žantáék felé, akiknek háza ott áll egészen az erdő szélén. Žantáné a feleségének unokatestvére. Mikor az erdő széle mentén Žantáék rétjéhez ért, a hársfa árnyékában egy alakot látott elsuhanni.

Žantának szép lánya van, biztosan őutána jött el valami legény. Šourek a rét szélén akart tovább menni, hogy szét ne riassza a szerelmeseket. De hirtelen megállt. Eszébe jutott valami. Kimeresztette szemét, hogy jobban lásson.

– Hijnye! – villant át az agyán. – Akármi legyek, ha ez nem a herceg!

Megfordult és vagy száz lépést ment visszafelé. Itt hasra feküdt, és vadorzó-módra kúszni kezdett a mezsgye hosszában, hogy zsákmányát oldalba kapja. Így kúszott egészen Žantáék vályújáig, amely jó fedezékül szolgált. Leguggolt a vályú mögé és figyelt. Bizisten!... Már meg is látta a széles vállakat és a vadászkalapot.

– Ejha, komám – mondja magában Šourek –, de jól ismered már a dörgést. Alig öt napja jöttél, és máris tudod, melyik a legszebb lány a tanyán! – És Šourek mosolyog.

Várta, mi fog történni tovább. Az éjszaka jó palástnak bizonyult, és egy-egy mozdulatának neszét a vályúból kicsurgó vékony vízsugár apró zaja nyomta el. A ház oromcsúcsa alatt ablak nyílt.

– Fiatalúr! – suttogta valaki felülről.

A herceg elhagyta fedezékét a hársfa fekete törzse mögött.

– Hallom – suttogta vissza.

– A fáról idejuthatna, de nem tudom, föl bír-e mászni rá. Odakészítettem a létrát a fészer mellé, talán úgy próbálja meg.

De a herceg nem sokat gondolkodott. Abban a pillanatban átölelte a fa törzsét, és már fönn is volt rajta. Aztán megragadta az ablak felé nyúló erős ágat, és leengedte a testét, úgyhogy csak a két kezénél fogva lógott rajta. Most előrelendült, aztán hátra, még egyszer előre, még egyszer hátra, és hopp!... belefogódzott az ablakpárkányba, aztán még egyet lendült, és eltűnt az ablakban. S az ablak nesztelenül becsukódott mögötte.

A zsellér szinte megdermedt a csodálkozástól. "Ez már igen!... Hát legény vagy, komám... legény vagy!" Elhagyta rejtekhelyét, és kiegyenesedve előrement a hársfáig. "Legény vagy a talpadon... legény... Ezt már az apád se tudná utánad csinálni." suttogta apai büszkeséggel. "Hát nem vallok veled szégyent, komám!"

Šourek boldogan mosolyog. Hátát a hársfa törzsének támasztva az ablak felé néz, és húsz év előtti dolgokra emlékezik. Eszébe jut Arnulf, fél lovával, szent rokonaival és eszébe jut megboldogult apja, a vörös hajú vadorzó is.

– Lám-lám – mondja magában – , milyen szépen elrendeződik minden!

Mosolyog, de valami csiklandozza a torkát, ingerli, hogy hangos nevetésben robbanjon ki, erős, egészséges nevetésben, amelytől visszhangzana a tájék, és megriadnának azok ott fönn, a tarka dunyha alatt. A kastélyban mindenki, a hercegnő is, kinyitná az ablakokat és csodálkozna, mi történik odakinn, és a nevetés átragadna szent Prokopra is és az ördög a lábánál úgy vihorászna, úgy röhögne, úgy nyerítene, hogy a szent dühösen végigvágna rajta mankójával.

Šourek nevet magában. Kifelé csak annyira, hogy ne hallják meg Žantáéknál.

Még egy kicsit bámészkodik. Aztán gondol egyet, és elindul hazafelé. Várja az asszony.

De a dombon, az irtás szélén mégis megfordul. Žantáék házának körvonalai már összefolytak az erdő fekete falával, de a hársfa teteje túlnyúlik az erdő csúcsain, és még mindig elüt a szürke égtől. Šourek zsebre teszi a kezét, és a hársfa felé néz. Megint átvillan az agyán valami.

– De barátocskám – mondja aggodalmaskodó hangon – , én amondó lennék, hogy azt a jó hegyi véredet egy kicsit kíméljed! Mert különben a te feleséged körül is baj lesz, és másnak kell majd segítenie... Még csak tizenkilenc éves vagy, fiú... Tizenkilenc éves!... Barátom?! Barátom?! – Nagyon gondoskodó, nagyon apai volt ez a hang.

Šourek hazafelé ballag az éjszakában. Megtömte pipáját, és most füstöl. "No – morfondíroz –, az apád se volt sokkal idősebb." A pipa beleparázslik a sötétbe.

– De kemény legény vagy, annyi szent. Örömöm telik benned. És csak így tovább, fiam, csak így tovább!



Šourekék ebédeltek.

A tíztagú család körülülte a jávorfaasztalt. Az asztal közepén nagy agyagtál állott káposztalevessel, amelyben kenyérdarabok úszkáltak. Ebből a tálból szedtek mindannyian. A legkisebbek rongyosan, maszatoson lábujjhegyre álltak a lócán, úgy mártogatták a kanalat a levesbe, és a táltól a szájukig többet elöntöztek, mint amennyit révbe vittek, úgyhogy az asztalon kis patakok folytak végig.

Šourek végignézett ezen az istenáldásán, letette a kanalat és megtörölte a száját.

– A mi képviselő uraink Bécsben mindig azokról a nemesi előjogokról meg mifenéről papolnak. Pedig az ilyen dolgokat szeretettel, békességgel néha olyan szép csendesen el lehet rendezni, hogy senki még csak nem is tud róla. Ha kicsit értenék hozzá, meg is írnám nekik.

És nagyot nevetett.

1910.

Tartalom
Következő