Ivan Olbracht

NNCL404-340v1.0

Ivan Olbracht

A MONARCHIA SZERETETÉRŐL

Masanetz hadnagy egy lucskos novemberi délután, a libereci 74. cs. és kir. gyalogezred 3. századának cseh legénységét oktatta. A hazaszeretetről adott elő, és ez már a harmadik háromórás lecke volt. Tizennégy nappal ezelőtt a kapitány úr behívatta a századirodába; a számvevő őrmester, a rechcumákat – ez a Rechnungsunteroffizier cseh rövidítése – kiküldte a folyosóra és így szólt: – Ide hallgasson hadnagy úr, a regimenttől már megint va1ami reform érkezett. Kolosszális marhaság, de manapság minden suszter azt hiszi, hogy ért a katonasághoz. A szolgálatnak, úgymond, eszmei alapokon kell állnia – hát tudja, ez nagyon szép szó: eszmei alapok! – és a katonákba bele kell oltani a hazaszeretetet. Hát ez kérem ki-vá-ló-an jó módszer arra, hogy a katonákka1 filozofálni kezdjünk! Szerintem ez a legjobb módja annak, hogy a századból disznócsürhét csináljunk. A katonának meg kell tanulnia lőni és engedelmeskedni, ezt kívánom meg tőle, több nekem tőle, nem kell, mert ami ennél több, az hülyeség. De az ezred többet akar, hát majd ha esős idő lesz legyen szíves a déllutáni foglalkozásból mondjuk tizenöt órát felhasználni arra, hogy hazaszeretetet oltson beléjük. Valamit majd talál a szolgálati szabályzatban, valamit meg gondoljon hozzá, és ha némelyik bugris elkezdene túl okosan pofázni, azonnal csukassa le! – Könnyű beszélnie a százados úrnak. De tizenöt óra az tizenöt óra, és ez még csak a kilencedik. Hogy a fenébe gondoljon ki az ember mindig valami újat?
Az asztal mellett, a padon és az ágyak előtt a fekete katonaládákon harminckilenc katona ül. A szobában száraz seprés-szag, hideg füstszag és kenyérszag terjeng. Főképpen kenyérszag. A száradó kenyér savanyú, a frissen sütött kenyér parfümédes és a megemésztett kenyér fülledt szaga. A hadnagy úr széles terpeszállásban a szoba közepén helyezkedik el, egyik kezével kardjára támaszkodik, a másikkal a bajuszát simogatja, és nyilván rendkívül jó hangulatban van.
– Na... infanteriszt Chomjak...!
A baka felugrik ládájáról s mereven, mint a sóbálvány, a tisztre függeszti ijedt, kék szemét.
– ... Tudod-e, hogy mi a haza?
Chomjak nem érti a kérdést. Chomjak újonc, ruszin, egyike azoknak, akikkel ennek a textilipari, azaz tüdővészes körzetnek az állományát fel szokták tölteni. Még csak hat hete van itt.
– Na? – szólal meg a hadnagy úr, és mellén keresztbe fonja a karját, jelezve, hogy hajlandó várni egy kicsit.
– Na?! – mondja pár perc múlva barátságosan, kicsit mosolyogva és jobbra-balra himbálja a derekát. Bizonyára tudja, hogy ez a, második “Na?!” is hiábavaló lesz, de a ruszin kék szeme, és komikusan szomorú ábázata mulattatja.
Aztán hirtelen abbahagyja a mosolygást, arca komoly pedagógus kifejezést ölt, amely tele van jóindulattal és saját fontosságának tudatával.
– Na Chomjak, hiszen a múlt órán beszéltem nektek erről. Nahát: a haza! Na, tehát mi haza? – folytatja szelíden.
– A csehek – böki ki végül is Chomjak.
A hadnagy úr egy pillanatig mozdulatlanul áll. Aztán reménytelenül megcsóválj a a fejét.
– Trottel blödes! Hülye! – könnyít magán.
Azután megint hallgat egy kicsit, s gondolkodik haragudni illik-e vagy nevetni, vagy pedig megmaradni a komoly pedagógiai hangnál. Az utóbbi mellett dönt.
– Na, Chomjak... Most majd megmutatom neked, milyen bolondságot mondtál... Na!... Hát mi vagy te?
Chomjak hallgat.
– Te... te, tudod, hogy te mi vagy?! A hadnagy úr ujjával Chomjakra mutat.
A fiú végre megértette, mit akarnak tőle.
– Infanteriszt Vaszil Chomjak!
– Na, gott sei Dank! Hála istennek! Legalább azt tudja, hogy hogy hívják!... De én nem ezt gondoltam. Olasz vagy?
Chomjak aggodalmasan néz egyik bajtársáról a másikra. Az egyik katona szemét hunyorgatva megrázza a fejét.
– Nyem – mondja végül Chomjak zavartan, és nem tudja, nem kellett volna-e mást mondania. De a válasz jó.
– Na látod. Hát mi vagy? Német?
– Nyem.
– Hát akkor mi vagy? Cseh vagy?
– Nyem – feleli Chomjak bizonytalanul.
– Na látod. Hát mi vagy? Ruszin vagy?
– Nyem. – Ez már valamivel határozottabban hangzott.
A hadnagy úr csípőre teszi a kezét, és néhányszor megcsóválja a fejét mintegy csodalkozva, hogy emberi butaság ekkora méreteket ölthet.
– De igen, barátom, ruszin vagy. Ruszin vagy, ruszin, méghozzá olyan ostoba, mint egy fatuskó. No, ne nézz rám olyan bután, ruszin vagy, becsületszavamra!
A katonák nevetnek. A hadnagy úr szintén.
– Nahát? Ruszin vagy?
Chomjak széles arca hirtelen felragyog. Mintha csak most értette volna meg a dolgot, mintha e szó hallatára megelevenedett volna benne az erdős dombok és faházacskák emléke, édesanyjának és kedvesének képe.
– Ruszin – mondja vidáman, és szeme felragyog.
– Na látod. Hát ruszin vagy.
– Ruszin – és Chomjak hangja nevet.
– No! És neked ne lenne hazád? – A hadnagy úr tekintete és hangja rendkivüli szigorúságot fejez ki, szent borzalommal utasítván el minden effajta elképzelést, és a pedagógiai mutatóujj ismét Chomjak mellének szegeződik, jelezvén, hogy ő, a hadnagy úr, ilyen becstelenségre teljesen képtelennek tartja Chomjakot.
A katona arcáról eltűnt a ragyogás. Megértette, hogy mondania kell valamit.
– Nyem – szólal meg végül találomra, s rögtön látja, hogy ezt nem kellett volna mondania. De már késő.
A hadnagy úr kétségbeesetten csap a combjára.
– Fuj! – könnyít magán ismét, és elkezdi izgatottan róni a szobát.
Ez a menetelés sokáig tartott. Aztán a hadnagy úr megál1t az ajtónál.
– Hát igen, kedves katonák, ez nehéz dolog! – és most bal combjára üt egyet, hogy belecsörren a kardja.
És tovább folytatja a járkálást.
– Mit gondoltok tulajdonképpen? Azt hiszitek, hogy ilyen legénységgel lehet háborút nyerni?... Nem. Még ha a legkeményebb és legműveltebb tisztjeink lennének is, még ha a generálisaink angyalok 1ennének is. Nem élünk a középkorban, amikor fizikai erővel lehetett csatákat nyerni, ma csak intelligenciával lehet győzni... De ezzel az anyaggal?!
A kard csörög a padlón, és a hadnagy úr összeszorított ajkai közül olyan hangok törnek elő, amelyeket sem fütyülésnek, sem sóhajtásnak nem lehetne nevezni, s amelyek megvetést, haragot és reménytelenséget fejeztek ki egyszerre. A hadnagy úr mélyen sajnálja magát. Mert az a tábornok, akinek a mellét elborítják majd a kitüntetések, aki az elkövetkező csatákban dandárokat, hadosztályokat, hadtesteket vezényel majd, ez a tábornok persze nem más, mint ő maga, hadnagy Masanetz, és a mellén függő rendjelek közül persze nem hiányzik a Mária Terézia-rend sem.
Aztán a hadnagy úr megáll az ablaknál. Homlokát az üvegtáblához nyomja és kinéz. Ujjai idegesen játszanak a háta mögött.
A fekete ládácskákon és a hosszú padokon harmincnyolc kék katona ül keresztbe tett lábbal, unott arccal, közöttük egyenesen, mint a gyertyaszál, Vaszil Chomjak, áll, és vízszinkék szemével a semmibe néz. Mindez igen sokáig tart.
A hadnagy úr az ablakon keresztül a kaszárnyaudvar kietlenségébe tekint, és megfeledkezik az oktatásról. A városparkra gondol, a kis halastóra, a bokrokra, amelyeket vörösre festett a november. És Liebig gyáros úrék nevelőjére. Meg a nevelőnő bogárfekete szemére. “Szeretsz, édes kis gyíkocskám?”, “Szeretlek, egyedül csak téged szeretlek az egész világon!” Aztán még a sürű akácligetre gondolt a hadnagy úr, ahol az ember lába alatt úgy ropog a haraszt, elmosolyodik kissé, és arcára az ábrándozás lágy derűje lopódzik.
Valaki nyilván keresztülmegy a kaszárnyaudvaron, mert a hadnagy úr most kicsit felhúzza felsőajkát, és megmutatva szép fogait, barátságos köszöntést bólint.
Megfordul. Harmincnyolc szem párt lát maga előtt meg Chomjakot, aki mozdulatlanul áll, és rámereszti kék szivárványhártyáit.
No, ha úgy vesszük, ez a Chomjak se olyan rossz! Ez a napbarnított arc szinte kellemesen hat. Egészbe véve sajnálatra méltó nemzet. Tisztjeik nincsenek, papjaik nincsenek, értelmiségük nincs, iskoláik nincsenek. Ott élnek valahol a birodalom keleti részén, erdőkben, sziklabarlangokban, szalmakunyhókban, kukoricát esznek, és rossz pálinkát isznak. Nyáron disznót őriznek; és télén farkasvadászatokat rendeznek. Milyen szerencse az ilyen pásztor számára, ha a katonasághoz kerül! Itt legalább egy kicsit emberré faragják.
A hadnagy úr Chomjakot nézi.
– Na, Chomjak – mondja engedékenyen –, azt, hogy mi a haza, nem tudod. Hát tudod-e legalább a feljebbvalóid nevét… mi? Ki vagyok én? Én – a hadnagy úr ujjal magára mutat –, he?
Chomjak mosolyog.
– Herlejtnant Franc Mazanec.
– Na, jól van. És hogy hívják a mi kapitány urunkat?
– Heratman Kal Baver.
– Na látod. Herr Hauptmann Karl Bauer. Jól van. És hogy hívják ami ezredes urunkat?
– Herobeszt Liter Fjodor Hrtfrt rt Hrtfrtltver.
A hadnagy úr először kissé meghökken. Kissé kinyitja száját és szemét. De aztán a fejéhez kap. Az ezredes urat Theodor Ritter Grasern Edler von Strandwehr-nek hívják.
– Jézus Mária!... Jézus Mária!... Ülj le, te szamár!... Ülj le!... Holnap raportra mész!... Ülj le!
Chomjak kétségbeesetten néz körül.
– Ülj le!... Ülj le!... Nieder!
Chomjak tudja, mi az, hogy “nídr!”, de nem tartja valószínűnek, hogy itt, a katonaládák között a földre kellene vetnie magát, egyébként sincs erre elég hely, és különben sem tudja, miért ordítanak rá és mit akarnak tőle.
– Schrecklich! Schrecklich! – Szörnyű! – kiabálja a hadnagy úr. – Ültesse már le valaki azt a barmot!
Chomjakot végre a kabátja ujjánál fogva ráncigálni kezdi a szomszédja, és lehúzza maga mellé a ládára. Chomjak most már végképp még van zavarodva, és sokáig nem tudja felfogni, mi történik vele.
– Korporal Hrazděra, Chomjakot felírja raportra lustaság és indolencia miatt, és este megtanítja a jelentkezésre: “Dass ich, zum Rapport befohlen bin!”, különben vele együtt magát is becsukatom!
– Melde gehorsam, hogy Chomjakot fel kell írnom raportra, és hogy meg kell tanítanom...
– Na, gut! Setzen! Leülni!
A hadnagy úrnak eszébe jut, hogy még két órát kell valahogy agyonütnie a hazaszeretettel.
– Na, gyerünk tovább. Gefreiter Čížek!
– Hír!
– Mi a haza?
– A haza az az ország, ahol születtünk.
– Na, Gott sei Dank! Tehát! Hallottad ezt, Chomjak?
– Hír! – és Chomjak megriadva ugrik fel ládájáról.
– Ej, ül le, te bolond!... Na. jól van. Tehát hol született például maga; Gefreiter Čížek?
– Alázatosan jelentem, Romániában.
– Ro-má-ni-ában?... Hm!... Na!... Tehát Romániában. Jól van... Tehát ide akartunk kilyukadni. Most megmagyarázom... Ide hallgasson Gefreiter Čížek, hogy van az, hogy maga Romániában született?
– A szüleim vasútépítésnél dolgoztak ott.
– Mhm! Ja! Romániában most, sokat épitenek. Sok szarvasmarhát is exportálnak onnan. Hiszen maga tudja, Gefreiter Čížek, hogy onnan szarvasmarhát exportálnak, mi?
A fiúk felfogták a nagyszerű viccet, és kötelességüknek tartják, hogy nevessenek.
– Na, Ruhe! Nyugalom! Tehát, hogy megmagyarázzam, Gefreiter Čížek Romániában született... Igen?
– Igen.
– És most mondja meg nekem, Gefreiter: a maga hazája Románia?
– Nem.
A hadnagy úr arcán elismerő mosoly jelenik meg.
– Na látja… Nagyon jól van. Van magának valami köze Romániához?
– Nincs.
– És miért nincs semmi köze Romániához?
Az őrvezető nem tudja.
– Na, hát azért nincsen semmi köze Romániához, mert Románia magának nem hazája... Ugye?!... Na!... És van magának valami köze a román... e… e... fejedelemhez… ahhoz a… ahhoz az ő Sándor fejedelmükhöz?
– Nincs.
– Na, jól van. És most mondja meg: milyen állampolgárságú maga?
– Osztrak-magyar.
– És hazája magának Ausztria-Magyarország?
– Igen.
– És miért hazája magának Ausztria-Magyarország?
– Mert osztrák-magyar állampolgárságú vagyok.
– És miért nem Románia a maga hazája?
– Mert Romániához semmi közöm.
– Na... Hát ismételje el nekik még egyszer! Mi a mi hazánk?
– A mi hazánk az Osztrák-Magyar birodalom.
– Na.
A hadnagy úr megmámorosodva Románián aratott győzelmétől, diadalmenetet tart az ajtó felé.
– Erre a hólyagra máma megint rájött a bolondóra, mi? – Súgja Pekárek , az öreg baka, aki büntetésből már negyedik éve szolgál, a mellette ülő Macek őrvezetőnek.
– Ühüm! – feleli Macek közönyösen.
A hadnagy úr az ajtóhoz érve visszafordul és komoly arccal Čížekre néz:
– Meg kell mondanom magának, Gefreiter Čížek, örülök, hogy magától jött rá a helyes válaszra... Na, gut, setzen.
Čížek őrvezető elpirul és leül.
– Hát jól jegyezzék meg mindnyájan, amit hallottak! Nehogy – és a hadnagy úr felemeli hangját – ha majd megkérdezem, mi a haza; megint olyan butaságot mondjon valaki, hogy: ahol születtem! Ezek szerint Pityipalkó népfelkelő valahol Bergengociában születhetett volna, és Bolondvári újonc azt hihetné, hogy az ő hazája Mucsa. Tehát, még egyszer! Infanteriszt Mach mi, a mi hazánk?
– A mi hazánk az Oszták-Magyar Birodalom.
– És miért?
A katona hallgat.
– No, azért mert osztrák-magyar állam…
– Mert osztrák-magyar állampolgárok vagyunk.
– Na. És az Osztrák-Magyar Monarchiát...?
A katona nem tudja.
– És az Osztrák-Magyar Monarchiát...? – ismétli fenyegetően a hadnagy úr.
– Az Osztrák-Magyar Monarchiát tisztelnünk, becsülnünk, szeretnünk kell és harcolnunk kell
érte – döbbent rá Mach a feleletre.
– És miért?
– Először is azért, mert így parancsolják a katonának...
– No, hát ezt nem így mondjuk. Először is azért, mert igy illik a katonához, és másodszor ...?
– Másodszor azért, mert ez a katonával vele születik.
– Blödl! Bolond! És más emberre! Nem? Mi?
– Más emberrel is.
– Nahát! És tudja mi az, hogy vele születik?
– Tudom.
– Na. Tehát ha a kisgyerek az anyukája mellét szopja, akkor senki se mondja neki, hogy azt hogy kell csinálni, ez vele született. Vagy például: két ember szereti egymást. A kislány szép, bogárszemű, a fiú fiatal, csinos, intelligens. – A hadnagy úr barátságos kétérte1műséggel mosolyog, senkit sem hagyván kétségben afelöl. hogy az a fiataI, csinos, intelligens fiú ő maga, és a szép, bogárszemű kislány, az éppen az övé. – Ezek ketten tehát a tóparton ülnek.
Este van, a hold világít, mint a halszem, körös-körül minden illatozik, és ekkor valami egymáshoz vonzza a két embert, egyre jobban vonzza, és a kislánya fiú vállára hajtja a fejét es akkor... De ezt a csendes holdfényes lírai han- gulatot félbeszakítja egy villám! És még egy villám! Bim! Bum! Paff!
– Kadeřábek! Lausbengel! Mistkerl verfIuchter! Zum Rapport! Te tetves!
Kadeřábek felugrik.
– Min nevettél? – csap le a villám még egyszer.
– Alázatosan jellentem, hadnagy úr, nem nevettem.
– Min nevettél? – ordít a hadnagy úr.
– Alázatosan jelentem, hadnagy úr, nem nevettem.
– Raportra!
A hadnagy úr fej-alá Járt a szobában, keze a mellén keresztbe fonva, az orra fölött ráncok, és a szeme szikrát szórt. Valóban megdühödött.
– És még azt akarják tőlünk, hogy ezzel az. anyaggal háborúkat nyerjünk! Ezzel a bagázzsal! – A hadnagy úr a kétségbeesett ember őrü1t nevetésébe tör ki. – Beszéljetek nekik az ember legideálisabb dolgairól, az ember legfennköltebb vonatkozásairól és ők mindig ta1álnak benne valami disznóságot!... Gazemberek!
A hadnagy úr rója a szobát, a kardja csörömpöl, és a szeme villámokat szór az ágyakra, a falakra, a padlóra, nyílvánvalóan keresven valamit, amibe be1eköthet. De úgy látszik, hogy egyelőre hiába. A szobában példás rend van. A fiúk haptákos csendben ülnek. Mert hogy egy perc múlva kitör a vihar, az biztos. Az újoncokat félrlem tölti el, a régi katonák kiváncsiak, hogy mi sül még ki ebből, és Pekárek, az öregbaka, aki büntetesből már negyedik éve szolgál, valami tiszteletlent gondol magában.
És a vihar kitört. A hadnagy úr hirtelen félbeszakította a járkálást. Nyilván rájött már valamire. Előredűtötte felsőtestét, összehúzta szemöldökét és szörnyű tekintettel mérte végig a 1egénységet.
– Herstellt! – kiáltott fel hirtelen, s mutatóujja a levegőbe fúródott. És ott maradt.
Így állt a hadagy úr, merev pózban, egyetlen izmát sem mozditva meg. A bosszú istenének szobra.
– Korporal Hrazděra!
A tizedes felugrott.
– Hír!
– Infanteriszt Chomjak!
Chomjak felpattant, mint a puskagolyó.
– Hír!
A hadnagy úr nem szólt többet. Cipője orrával a padlón dobolt, és szemét belefúrta a két emberbe, aki olyan mereven állt előtte, mint a szurony a puskán.
– Korporal Hrazděra...
Aztán megint semmi. Ez már nemcsak haptákos csend volt, ez a császári manőverek csendje volt, amely a legfőbb hadúr jövetelét előzi meg. És a hadnagy úr gyönyörködött a csendben, amelyet ő idézett elő, és felváltva hol a tizedesre, hol Chomjakra nézett, miközben kitartóan dobolt a padlón.
– Korporal Hrazděra – szólalt meg végül lassan, hangsúlyosabban tagolva a szavakat –, ez az ember az imént valami hülyeséget állított... Illetve én hülyeségnek akartam minősíteni azt, amit állított, és hajlandó voltam emellett továbbra is kitartani... De az nem volt hülyeség... Nem volt hü-lye-ség! – A hadnagy úr szeme a tizedesbe fúródott. – Az után, ami itt történt, nekem nincs kedvem többé elnézőnek lenni... Ez az ember az imént azt állította, hogy a haza a csehek!... Kor-po-ral Hraz-dě-ra... esett szó ilyesmiről tegnap a szakaszban?
– Alázatosan jelentem, hadnagy úr, nem tudok semmiről.
– Mi?... Maga tehát semmiről sem tud?... Nem?
– Alázatosan jelentem, nem.
– Nem?... Tehát nem?... Na, jól van… Infanteriszt Chomjak!
– Hír!
– Ki mondta neked, hogy a haza a csehek?
A ruszin regruta a hadnagyra mereszti ijedt kék szemét, és térde reszketni kezd.
– Ki mondta? – ordítja el magát a hadnagy úr. – Ki mondta, hogy a haza a csehek?
– Infanteriszt Prášek – feleli Chomjak nem tudván biztosan, arra válaszol-e, amit kérdeztek.
– Áááá?! – A hadnagy végignéz a legénységen. – Áá! És erről maga nem tudott, tizedes?
– Nem tudtam.
– Infanteriszt Prášek!
Valami kékség ugrik ki a katonák és a katonaládák tömkelegéből.
– Hír!
– Mondott maga ilyet?
– Alázatosan jelentem, hadnagy úr, hogy csak úgy tréfából mondtam.
– Zum Rapport! – Raportra, ordítja a hadnagy úr, és szeme szikrát hány. – Alle drei setzen! Leülni!
A halastón, a holdfényes éjszakán, a bogárszemű kislányon és a hadnagy úr gyöngéd érzelmein esett sérelem meg volt bosszulva, s így a hadnagy úr ismét a hazaszeretet témájára készült rátérni. De a folyosóról léptek zaja, sarkan tyúpengés hallatszott. Aztán kinyílt az ajtó; és belépett az őrnagy úr a kapitány úrral a sarkában.
– Habt acht! - kiáltja a hadnagy úr. A katonák felugranak. A hadnagy úr összeüti a bokáját, hogy csak úgy csattan. – Herr Major, ich melde gehorsam neununddreissig Mann. – Alázatosan jelentem, harminckilenc fő.
– Danke. Ruhen lassen! Köszönöm. Rendeljen pihenjt.
– Ruht!
Az újoncok kiképzése a vége felé közeledik, és a közeli napokban eljön az ezredes úr, hogy meggyőződjön ró1a, tudnak-e az újoncok kettős rendekbe fejlődni, megtanulták-e a griffeket, és szert tettek-e megfelelő elméleti ismeretekre; amelyeknek középpontjában a feljebbvalók neve áll. És így az őrnagy úr végiglátogatja zászlóalja századait, hogy mindezt ellenőrizze. Az őrnagy úr jól beszél csehül, és különben is kedves úriember. Az őrnagyok általában kedves úriemberek. Ha a hadnagyok azért vannak, hogy tüzet okádjanak, ha a kapitányok életfontosságú feladata az egetverő tekintély, akkor az őrnagyok azért születtek, hogy kedvesek és nyájasak legyenek, és hogy csak a kapitányokat és az alárendelt tiszteket szekírozzák.
Az őrnagy úr atyai hangon vizsgáztat, és a katonák tudják, hogy őt, az őrnagy urat Herr Major Gottlieb Podhradský von Vlči Horának, a brigád parancsnok urat Herr Generalmajor Julius Latscher von Lauendorfnak és az ezredes urat Herr Oberst Theodor Ritter Grasern Edler von Strandwehrnek hívják. És az őrnagy úr bólogat, helyesel és elmeséli, milyen hősiesen védte az ezredes úr atyja az olasz háborúban az egyik parti erődöt, és hogy németül a partot Strand- nak, a védelmet Wehrnek mondják, és hogy ez valami egészen más, mint az, hogy kveer, és azért a katonáknak nem szabad azt mondaniuk, hogy Stramkveer, hanem azt kell mondaniuk, hogy Strandveer, és hogy ő nagyon jól tudja, milyen nehéz húsz ilyen nevet megtanulni, de ennek meg kell lennie, mert ha kitörne a háború, és a katonák ezt nem tudnák, akkor ebből igen nagy baj származna. Aztán németül megkérdezi a hadnagy urat, hogy miről volt szó a mai oktatáson, és megtudja, hogya házaszeretetről.
– No – szól az őrnagy úr –, tehát maga ott! Nagynn értelmes arca van. Hogy hívják?
– Infanteriszt Paul Samec.
– Régi katona, mi?
– Igen.
– No, ez mindjárt meglátszik. Hát mondja meg nekem: mi a haza?
– A haza az az ország, amelyben szü1ettünk.
A hadnagy úr az ajtónál haragos arcot vág, és jelzi a katonának, hogy rosszul felelt. De az őrnagy úr meg van elégedve a válasszal.
– No, így is jól van. De látja, infanteriszt, én még valami mást is képze1ek el a haza. fogalma alatt. Tehát az, amit mondott, egészen helyes, semmi kifogásom sincs ellene. De számomra a haza fogalma a legszebbet, a legszentebbet, a legkedvesebbet foglalja magában, amim csak van a világon. Az ősöktől örökölt földet, amelyet megművelek, az ipart, amelyet űzök, a szü1eimet, a kedvesemet, ez mind a hazát jelenti számomra. – Az őrnagy úr elmosolyodik: – Nos, infanteriszt, van magának kedvese?
– Alázatosan jelentem, van.
– És szereti a kedvesét?
– Szeretem.
– No, látja. Bizonyára meg is védené, ha valaki el akarná magától venni, vagy ha valaki megsértené, vagy bántani akarná.
– Alázatosan jelentem, megvédeném.
– A szüleit, az édesapját, édesanyját, persze szintén megvédené, és a földjét is. Hát a becsületét? Van becsülete?
– Van.
– No, persze! Hiszen katona! Tudja, mi a becsület, mi?
– Alázatosan jelentem, ha valaki szidna…
– Jól van. Tehát, ha valaki szidná, azt mondaná, hogy maga bolond, vagy még rosszabbat mondana, megsértené a becsületét, ugye?! És maga megvédené a becsületét.
– Megvédeném.
– Természétesen. A rendes katona mindig megvédi a becsületét... Tehát mondja meg nekem még egyszer, mi a haza?
– A haza a kedvesem...
– Persze, a kedvese elsősorban – mondja az őrnagy úr németül a két tisztnek s elmosolyodik. A két tiszt engedelmesen vele mosolyog. – Jól van! Tovább!
– ... a szüleim, az iparom, a becsületem.
– Nagyon jólvan. Mi maga civilben, infanteriszt?
– Zenész vagyok.
– Á!! – örvendezik az őrnagy úr. – Ez érdekes! Lám-lám, erről teljesen megfeledkeztünk! A zene, a művészet, a kultúra, hiszen ez szintén a haza fogalmához tartozik! És a mi osztrák-magyar hazánk különösen nagy a művészetek terén. A bécsi zenei tradíció! A cseh zenei tradíció! Csaknem minden nagy zeneművész a mi hazánkból került ki. Látja, erről majdnem megfeledkeztünk! Nos, jól van, beszélgessünk kicsit a zenei érzéknek a hazaszeretet érzésével való összefüggéséről! Mondja meg nekem, melyik zenedarabot játssza a legszívesebben, legyen az népdal, vagy bármi más, aztán megnézzük, hogy miért éppen azt játssza a legszívesebben.
– Alázatosan jelentem, hogy a mi příkrái tűzoltózenekarunknak van egy olyan lemásolt darabja, amit úgy hívnak, hogy Orfenc a pokolban, és én azt játszom a legszívesebben, mert ebben trombitaszólóm van. – Samec nyilvánvalóan örült, hogy az őrnagy úrral ilyen hosszú diskurzusba szabad bocsátkoznia.
Az őrnagy úr mosolyogva a tisztek felé fordult, és németül megjegyezte: – Nos, ezen a téren vereséget szenvedtem. Az ember a szolgálatban sohase engedjen az érzéseinek. Minden taktikai hiba megbosszulja magát. – Az úrak ismét engedelmesen mosolyogtak, de a kapitány úr közben ezt gondolta: “Hiszen ez magától értetődik! Hiszen ez rend-kí-vül okos módszer!” És az őrnagy úr ismét Samechez fordult: – Nos, jól van! Még azt mondja meg nekem infanteriszt, hogyan védené a hazáját?
– Lőnék.
– Jó. És ha elfogyna a lőszere? Sajnos, ilyen esetek is előfordulnak a háborúban.
– Akkor, ha az el1enség távolabb lenne, kővel dobálnám, ha meg közelebb, lenne, bajonette1 szúrnám és puskatussal ütném.
– Nagyon jó. És most ide hallgasson! Tegyük föl hogy őrségen állna, jönne az ellenség és maga nem látná, az ellenség nagy túlerőben lenne tíz, húsz ember lenne maga ellen, hátulról rohannák meg, kicsavarnák kezéből a puskát, és fe1szólítanák, hogy adja meg magát.
– Nem adnám meg magam.
– Hát mit csinálna?
– Puszta kézzel védekeznék.
– És ha ők letepernék a fölre, magára feküdnének, fojtogatnák?!
– Hát akkor magam köré ütnék, kapálóznék, rúgnék, karmolnék.
– És ha a kezére meg a lábára feküdnének, és maga mozdulni se bírna?
– Akkor meg harapnék.
– Jól van, gyalpgos, jól van! Bravo, Herr Leutnant! Bravo, bravo, infanteriszt! – És a százados úr felé fordulva, németül: – Keménytötésű gyerek! Jó katona!
– A legnagyobb gazember az egész kompániában, verekedő, megrögzött korhely, állandoan be van csukva.
– Na ja, zenész, az ílyeneknél ez gyakran előfordul! Egyébként ez az embertípus háborúban, kedvesebb nekem; mint valami anyám. asszony katonája!... No gyerünk!... Jól van, hadnagy úr! – Az őrnagy úr az ajtó felé fordult.
– Habt acht! - ordította el magát a hadnagy úr, a fiúk felugrottak, és a két mindenható, sarkantyúpengetéstől kísérve kilépett az ajtón.
Amikor a katonák megint leülhettek, a hadnagy úr fel-alá kezdett járni a szobában, karaját csörtette, bajuszkáját pödörgette, és kedvesen mosolygott a dicséret okozta örömében.
– No, jól van, Samec! Maguk többiek róla vegyenek példát! Nem fél, strammul a szemébe néz az őrnagy úrnak, strammul felel. Csak nem kell olyan nagy gazembernék lenni Samec.
Így hát előírás szerint letelt a hazaszeret témájának szánt három óra, és a cseh fiúk, akik nem ebbe a szobába tartoztak, meg a három ruszin és egy lengyel, elindultak szállásaik felé. A németeknek meg a németül értőknek más helyiségben adagolták a hazaszeretetet.
A 74. gyalogezred harmadik századában ez este már semmi különös nem történt. Minden a szokott módon folyt le.
Az első szakaszban Hrazděra tizedes az asztalnál ült, és Chomjakot tanította jelentkezni! “Herr Hauptmann, ich melde gehorsam, dass ich zum Rapport befohlen bin.” Már csaknem két órája tanította, és arca vörös volt a dühtől, hogy a végén még kénytelen lesz lemondani találkájáról; minden percben az óráját nézte, kiabált, ököllel verte az asztalt, és ökle néha lecsúszott Chomjakra is. A végén Chomjak elfelejtette a mondat kezdetét is, amit pedig már tudott, kétségbeesett közöny lett rajta úrrá az egész világ iránt, és ama mondat képzeletében egy borzalmas és végtelenül hosszú kígyóként jelent meg, amellyel, ő reménytelenü1 harcol, előre tudván, hogy ellenfele a végén úgyis fel fogja falni. És a tizedesnek Chomjak ellen és Chomjaknak a kígyó ellen vívott ádáz harca elkeserítette az egész szakaszt, amelynek nagy kedve lett volna jól eltakni a ruszint is meg a káplár urat is, csakhogy már ne kelljen hallgatnia azt az örökké egyforma és borzalmas heratman ichmeldegeho, ichmeldegeho-t (a tizedes úr ugyanis azt a szellemes módszert találta ki, hogya mondatot szótagonként préselje bele a katona fejébe), és hogy már ne kelljen izgulnia a várakozástól, vajon Chomjak megtanult-e egy újabb szótagot, vagy pedig elfelejtett két régit, amit már tudott.
De amikor a tizedes úr az órája számlapjáról megállapította, hogy hét óra felé jár az idő, eldühösen felállt, és magához szólította az egyéves önkéntest, aki éppen a vasárnapi blúzát húzta magára.
– Tanítsa meg! Én már nem érek rá.
– No, hát egy kicsit elbajlódom vele más módszerrel, de hogy ez is hiábalvaló lesz, azt s maga már két órája tudja.
– Az nekem mindegy. Teljesítse a parancsot! – A káplár úr felcsatolta az osztrák-sasos derékszíjat, és megigazította a kabátja ráncait.
– De végrehajthatatlan parancsot adott. A zárkától úgyse menekül meg.
– Azt maga nélkül is tudom. De legalább együtt megyünk.
– No, talán mind a ketten túléljük.
A tizedes úr távozóban bevágta az ajtót maga mögött.
De az új módszer nem tartott tovább öt percnél. Az önkéntes is eltávozott. Szintén találkára.
Tehát az este az első szakaszban bosszúsággal telt el. Annál vidámabb hangulat uralkodott a második szakaszban. Kitűnt ugyanis, hogy Kadeřábek hazudott, és hogy a holdfény-jelenet ecsetelésénél valóban nevetett, mégpedig valamin, amit Šrajbr súgott a fülébe, s ami nem volt erkölcstelenség, mint azt a hadnagy úr hitte, hanem inkább az emésztés folyamatával függött össze. S ezenkívül itt volt Klust is, a hadnagy úr puccerje, aki azt a bogárszemű nevelőnőt ismerte, és mindenféle történeteke1 tudott róla mesélni.
Aztán itt volt még Prášek, az, aki azt mondta Chomjaknak, hogy a haza a csehek. Ott állt a nyitott ablaknál, kinézett a kaszárnyaudvar egyhangú négyszögére, és sírt. És ez sem jelentett semmi különöset, mert ősszel elő szokott fordulni, hogy a kaszárnyafolyosókon e1kényeztetett fiúcskák állnak, akik az anyjuk szoknyája mel1ő1 az őrmester úr hatalmába kerülnek, kinéznek az ablakon a kaszárnyaudvar félhomályába és sírnak.
Aztán még az történt, hogy a takarodónál a napos tizedes hiába hajkurászta Samec közlegényt, azt, aki olyan szépen felelt az őrnagy úrnak. Samecet hajnali három óra felé az őrjárat hozta be egy tiltott mulatóból, a Hattyúból, részegen, összekarmolva, leszaldtott gombokkal és paroli né1kül. De ál1ítólag keményen, tartották magukat egy vadász barátjával meg egy frájterrel a második ütegtől, és söröskorsókkal meg a derékszíjaikkal az egész vendég1őt szétverték volna, ha a tulajdonos nem üzent volna be a kaszárnyába. De ez Samec esetében szintén nem jelentett semmi különöset.
Másnap reggel folyt le a raport.
A folyosón teljes fegyverzetben, vigyázzban és pontosan kiigazodva tizenöt ember áll, és a hadnagy úr a ba1szárnyon már húsz perce igazgatja a bakancssarkakat, mert a kapitány úr ma késik. Hej, maga ott, egy kicsit előre, meg maga is ott: Havránek, kicsit hátra, herrgott, ne annyira! És amikor végre megint úgy áll a sor, mint húsz perccel ezelőtt, a századirodából kilép a kapitány úr.
Miután végighallgatta az összes kötelező jelentéseket és ami utánuk következett: “Herr Hauptmann, ich bitte gehorsam új talpat a bakancsamra” és “kimaradást”, .”kimaradást”, “kimaradást” végre Samec előtt állt meg.
– Her Hautptman, ich melde gehorzam, dasz ich cum rapart befóln bin.
A kapitány úr közönyös pózba helyezkedik, és mintegy fáradtan nézegeti Samec véraláfutásos szemét és az arcán meg az orrán végighúzódó karmolásokat.
– Igen? És miért? – kérdi kíváncsian. A kapitány úr tréfás ember. Tudja ugyan, miért van Samec raporton, mert épp az imént jelentették neki az irodában, de még egyszer hallani akarja.
– Alázatosan jelentem, kapitány úr, tegnap a Hattyúban voltam, és egy cibil fejbe ütötte a szeretőmet.
– Hm – szól csodálkozva és egyben részvétte1jesen a kapitány úr –, asz a civiliszt, asz egy gaszember! Hát ő fejbe ütni a tied szerető, mi?.. Hm, hm!... És a tied szerető az edj j6 kislánj, és nem csinált neki semmi, ugye?
– Semmit.
– Látod, én mindjárt tudtam, hogy semmi… Látod, ezt nadjon sajnálom! Edj ilyen szép kislánj!... No, aztán mi volt?
– Alázatosan jelentem, hogy az a cibil még megsértette a becsületemet, és szidott engem.
– Hát ő téged sértegetni és szidni!... Nésze meg asz ember!... És hodjan szidni téged, szegénkém?
– Azt mondta, hogy gazember vagyok.
A kapitány úr kimereszti a szemét megdöbbenésében, és keresztbe fonja a kezét a mellén, mintha ezt egészen hihetetlennek tartaná.
– Mit mondol?... Igaszán?... Igaszán?... Aszt mondta neked, hodj gaszember?... Az a civiliszt azt mondta neked, hogy gaszember?...Hodj te gaszember vadj?... Hát asz nem lehet. Hát én asztat nem hiszek... Hm, hm, hm!... Idehallgass, te Sametz, te nem tudot, hol lakik az a civiliszt?
– Alázatosan jelentem, hogy nem tudom.
– Hát... hát asz kár, hodj nem tudot. . . hát asz kár... te, Sametz, te tudot, hogy én miért kérdezni?
– Alázatosan jelentem, nem tudom.
– Nem?... No nészék, ő nem tudja. . . Tudot, én akartam őt e e... besuchen és jólmegnézni aszt a civiliszt, mert én még ilyen okos civiliszt nem láttam, és mondani neki: “Alászolgájá, Herr Zivilist, maga nem aszt kellett a Sametznak mondani gazember, hanem hoty a legnagyobb gaszember az egész regimentbül?!..” Te… Te... – És a kapitány úr elhallgatott. Aztá1 összehúzta a szemöldökét. – Hm... Hát te idj...? Te tetves! Mindik csak lumpolni, mindik csak verekedni, mindik csak nem férni bőrébe! Na, én adok neked szerető meg pecsület! Pecsuklak, te gaszember, hodj mefeketetsz! – És németül hozzátette: – Disznó! És hogy néz ki! Herrgott, hogy ez az ember hogy néz ki! Összekarmoltatja magát mindenféle civilektőI. Mint egy... mint egy… Aztán csehül: Na megállj, gaszember, majd én adok neked, te gaszember, te gaszember... Na várjál csak!
A kapitány úr most egy lépést tesz jobbra, és Chomjak előtt áll meg.
– Na?... Mi lesz?
– Heratman ichme, ichme…
A kapitány úr csípőre teszi a kezét, mosolyog és tekintetével a hadnagy urat is meghívja erre a látványosságra.
– Na, te legén!... Na, te legén!
– Heratman, heratman, ichme, ichme...
– Na, te marha! – bólogat fejével a kapitány úr. – Tudot, hodj, mi asz marha?
Chomjak nem tudja, mit kérdeznek tőle, egészen meg van rémülve.
– Tudot... – a kapitány úr a halántékára teszi az öklét és nagy szarvakat rajzol a levegőbe. – Tudot: Búúú!
– Heratman ichmege... – akar Chomjak gyorsan jóvátenni valami hibát, de messzebbre nem ér a tudománya, elvörösödik és sírhatnékja van.
A kapitány gyönyörködik a látványban. A hadnagy úr szintén gyönyörködik.
– Miért nem tudja ez a hülye, hogy mit kell jelentenie? – fordul a kapitánya hadnagy úrhoz.
– Megparancsoltam Hrazděra tizedesnek, hogy tanítsa meg.
– Korporal Hrazděra! – hangzik föl a kiáltás a folyosón.
A tizedes kirohan a szobából, végigszalad folyosón és vigyázzba vágja magát a százados előtt.
– Adott magának a hadnadj úr den Befehl Chomjakot megtanítani mondani dass ich zum Rapport befohlen bin?
– Alázatosan jelentem, igen, de...
– Betsukatom! – ordította a kapitány úr.
– Alázatosan...
– Abtreten!
A tizedes úr összeüti a bokáját, szalutál és parancs szerint távozik.
Azután már csak Kadeřábek áll a sorban, aki a holdfényes hangulat ecsetelésénél erkölcstelenül nevetett, meg Prášek, aki azt mond Chomjaknak, hogy a haza a csehek. A kapitálny úr csak a szemét villantja rájuk.
– Vezényeljen oszolj-t, az ott maradjon itt! – mondja a hadnagy úrnak.
– Infanteriszt Prášek itt marad. A többiek Abtreten!
Tizennégy tenyér csapódik a puskatusokra, hogy csak úgy zengenek a falak. És a folyosó kövezetén huszonnyolc kis patkó csendül meg. A fiúk eltűnnek a szobákban, s a folyosón csak a sápadt Prášek, a kapitány úr és a hadnagy úr marad.
A kapitány úr egész hosszábban kiegyenesedik Prášek előtt, hátra teszi a kezét és fagyos tekintettel méregeti a katonát fejétől sarkáig.
– Mhm!... Hat esz asz asz úr, aki nekem idejött a kompaníhosz tsinálni politikai propaganda!... Nna!...
Prášeknek könnyek szöknek a szemébe.
– Maga – folytatja egy kis idő múlva lassan, kimérten a kapitány –, maga velem jönni majd zum Regimentsrapport. Én, nem fogok mondani semmi. Az Oberst úr fog mondani. És én fogok mondani az Oberst úrnak, hodj magát adja a Festungba… – És a kapitány úr most még egy lépést tett előre, úgy, hogy egészen a katona elé került, lehajolt hozzá és arcát az arca elé tolta, – Du.... du... du... – és a kapitány úr keményen összeszorított öklei teljes erővel a katona vállának lendültek, úgyhogy Prášek megingott és fejével a falnak esett... du, Hund du! Te kutya!
Aztán a kapitány úr bement az irodába, bevágta maga mögött az ajtót, és ráordított a rechcumákra , aki egészen ártatlanul ült ott, és valami nyomtatványok kitöltésével foglalkozott: – Persze, hogy semmi más nem sülhet ki abból; ha a katonákkal filozofálni kezdenek. – De a rechcumák nem tudta, miről van szó, És amikor valamivel később a hadnagy úr is bejött az irodába, őrá is ráordított a kapitány úr: – Nagyon szép iskolája van, hadnagy úr! Az egyik irredenta szószéket csinál belőle, a másik meghülyül, a harmadik kineveti magát, és a negyedik csupa hazaszeretetből elmegy szétverni a Hattyú vendéglőt.
A vádlottak este, a befélnél, a kapitány úr szájából értesültek az ítéletekről. Kadeřábek gyalogost az oktatás alatt elkövetett nevetésért hatnapi egyszerű zárkára, Chomjak gyalogost lustaság és indolencia miatt nyolcnapi egyszerű zárkára, Hrazděra tizedest parancs-nemteljesítés miatt tíznapi egyszerű zárkára, Samec gyalogost szolgálatonkívüli részegség, civilekkel való verekedés és önkényes kimaradás miatt tíznap szigorított zárkára, és Prášek gyalogost nem katonás magaviselete miatt tizennégynapi szigorított zárkára ítélték. A kapitány úr mégiscsak meggondolta a dolgot és nem vitte Prášeket ezredkihallgatásra, mert a századnál előforduló politikai vétségek rossz fényt vetnek a századparancsnokára is, s ezért Prášeket saját hatás körén belül maga büntette meg. Samecnek a kapitány úr még barátságosan azt tanácsolta, írja meg a mamájának, hogy állandó címe ezután ei lesz: “Infanteriszt Paul Sametz, laktanyazárka.”
Így végződött a harmadik hazaszeretet-óra. Chomjak közönyösen fogadta az ítéletet. Egyrészt csak a felét értette meg, másrészt tudta, hogy azt a három esztendőt le kell töltenie, és mindegy volt neki, hol tölti le. Hrazděra tizedes úr dühöngött. – Magával még leszámolok! – mondta az önkéntesnek. – Mától kezdve olyan sorsa lesz nálam, hogy nem győz majd eleget bámulni! – Samec megőrizte filozófusi nyugalmát. Prášek, aki rádöbbent a mamája keze és a kapitány úr keze közötti különbségre, sírt. És mivel Kadeřábeknevethetnékje is elmúlt, este együtt álltak a folyosón a nyitott ablak előtt és együtt nézték a kaszárnyaudvart. Sarnec éppen arra ment, és incselkedni kezdett velük.
– No, no ti rívós zöldfülűek! Olyan nyamvadtan álltok itt, mint két darab szent János a hídon! Ezt meg kell szokni, báránykáim! Azt hiszitek, hogya zárka az rossz dolog?
Prášek könnyes szemmel felelt:
– Megölöm.
– Kit?
– A kapitányt. Az első nap, ahogy civilbe kerülök, megölöm.
– Elhallgass, te! – nevetett Samec. - Repülni fogsz a mamádhoz meg az Anduládhoz, és kisebb dolgod is nagyobb lesz annál, hogy a kapitányt megöld.
Most Pekárek ment végig a folyosón, az öreg baka, aki büntetésből már negyedik éve szolgál. Megállt mellettük és megszólalt:
– Ne bőgjetek! Azt hiszitek, hogy ez a disznóság örökké fog tartani? Hogy ezek a hülyék örökké pofozni fognak minket? Csak arra kell vigyázni, hogy majd ha recsegni kezd alattuk az ág, mi is ott legyünk. Menjetek aludni, zöldfülűek!
A bakapriccsek párnái kemények, és a hurzatuk durva. Amíg a regruták megszokják, megzöldül és megkékül tőlük a fülük.
Ezért hívják az újoncokat zöldfülűeknek.

1910.

Forídotta: Zádor András
Illusztráció: Bozóky Mária