![]() |
||
|
Balog József magányossága "Az álmok - mondta egy alkalommal Balog József - néha többet jelentenek, mint a valóság, mert ilyenkor a valóság átalakul, és minden egyszerűnek, szépnek tűnik abban a pillanatban, és minden fájdalmasnak ugyanabban a pillanatban." Nézte a zavaros vizet, és ismét az álom valószínűtlen szépségére gondolt. Az eső kitartóan esett. A járdaszegélyen apró tócsákba gyűlt a víz és visszatükrözte a ház egy-egy részletét. Balog József megpróbálta összeállítani a ház külsejét. Sajnálkozva állapította meg, hogy ha nem ismerné amúgy is már vagy ötven éve, nehezen tudna végleges formát adni az épületnek. - Mint a buborék - mormogta. Úgy, mint a buborék. Azt azonban sem halkan, sem hangosan nem mondta ki, de talán nem is gondolta, mit hasonlított a buborékhoz, csak a bólogatásból lehetne következtetni, hogy ő bizony érzi. Ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy az ember nem tudja meghatározni azt a hatalmas csöndet, ami körülveszi, de hogy van az "hétszentség". És az is igaz, hogy egy váratlan szívdobogás mindig szétpukkantja csöndet. Hanem ez megint olyan dolog, amiről nem igen lehet beszélni. Balog József legyintett, mint aki tudta, hogy ez lesz a vége, mint aki egész életében készült erre a legyintésre. Lassan visszafordította a gondolatot a valósághoz. Nem tudta pontosan mennyi ideje állt az ablak előtt. "Mihez kezdjek?" - tétovázott. - "Talán föl kéne öltöztetni!" - Nehezen szánta rá magát, hogy elmozduljon az ablaktól. Amikor hazaérve megtalálta az asszonyt, a döbbenet csak annyi erőt engedett, hogy lezárja a szemét, aztán az ablak elé állt, amíg nem érezte, hogy oldódik benne a tehetetlenség. Egyre erősebben esett. Szemben két, féloldalas akácfa kapaszkodott egymásba. Száraz ágaik úgy fonódtak össze, mint szikkadt karok, az utolsó reménységbe. A rájuk zuhogó víz, legördült a héjától megfosztott, szürkés-barna felületen, egy görcs tövénél összegyűlve szétfröccsent. Egy pillanatra megcsillantak a csöppek a szórt fényben, hogy aztán aláhullva, fáradtan elterüljenek a földön. A poros, kiszomjazott talaj azonnal magába szívta a nedvességet. A fák mögött szürke fátyol lebegett, selyem gyűrődései barázdaként szabdalták fel az eget. Ahogy jött a nyári zápor, ugyanúgy vége is lett. Az úton verebek fürödtek az összegyűlt tócsákban. Időnként fölröppentek, megrázták magukat. Még jó ideig csak a csalódás keserűsége zsibbasztotta, amíg föl nem váltotta a fájdalom. Gondolatban már rég megbékélt a halállal, hetvennégy évével föl is készült rá, de hogy előbb az asszony, ezt sehogyan sem értette. Végigjárt a szobában, az ablaktól az ajtóig, vissza-visszanézve halott feleségére. Márta nyugodt arca megbénította. - Hé, öregasszony, alszol? - kérdezte, mintha feleletet várna. Tudta, hogy hiába. Sokáig kotorászott a sublótfiókban. Gyertyát keresett, aztán eszébe jutott, hogy a pincében van, a hordó tetején. Lassan lebotorkált a lépcsőkön, kitapogatta a helyet, ahol sejtette. Araszoló ujjai alatt megzörrent a gyufa. Úgy, ahogy volt, tányérostól, fölvitte a félig égett gyertyát és meggyújtotta. Az asztalt odahúzta az öregasszony mellé, s rátette a tányért. Balog József arra gondolt, hogy el kéne jusson a szomszéd faluba a temetés végett, mert itt senkit sem talál. Mégsem mozdult. Riasztotta, hogy egyedül hagyja a halottat. Majd eltemeti ő tisztességgel. Míg ezen tűnődött, újra rádöbbent: föl kellene öltöztetni. Kikereste a fekete, templomi ruhát, odaterítette az ágy szélére. Óvatosan fölemelte a könnyű testet, bal kézzel átnyúlt a háta alatt, így megtartva, fölszabadult a jobb keze. Ujjai tétován babráltak a ruha gombjain. Még sohasem vetkőztette le az asszonyt, aki még a legszerelmesebb éjszakákon sem engedte, hogy ő gombolja ki ruháját. Végül elszánta magát. Lassan lehúzta a ruhát derekáig, majd visszafektette a testet, és csak azután folytatta, deréktól a lábak felé. A másik ruhát, a feketét, hasonlóan adta rá, megfordítva a sorrendet, a lábán át felhúzta derékig, fölemelte, bebújtatta egymás után a két karját. Gondosan eligazította, elsimította a ráncokat, gyűrődéseket. A fejkendőt kicserélte másikra, a mezítelen lábakra fekete harisnyát húzott. A hideg kezekkel nem tudott mit kezdeni, hiába próbálta összekulcsolni a mellén, nem engedelmeskedtek, visszacsúsztak a test mellé. Összeszorított szájjal, hunyorogva nézte egy ideig az asszonyt, azután kiment a fészerbe, ahol a szerszámait tartotta. Számba vette mire lesz szüksége. Úgy gondolta, koporsónak az ikerágy egyik fele megteszi. Ha szolgált az életben, szolgáljon a halálban is. A fűrészt gondosan megvizsgálta. A fogakat külön-külön szemügyre vette, mert tudta, az ágy keményfa, ahhoz jó fogak kellenek. Ezért is választotta a keskeny pengéjű, apró fogú fűrészt. A kalapácsot a harapófogó mellé tette, szöget talált megfelelőt is, elegendőt is. Az összekészített szerszámokat berakta egy kis gyümölcsös ládikába, és bevitte a szobába. A pislogó gyertyafénynél tétovázva állt meg egy pillanatra, majd letéve a ládikát, nekilátott, hogy szétszedje az ágyat. A takarót négyrét hajtotta, és a halott lábához tette. Ez kerül majd a koporsó aljába. Miután az ágyat szétbontotta, darabonként kihurcolta a konyhába. Nem sietett. Ráérősen méricskélte szemével a barnára festett deszkalapokat. Föltette az egyik deszkát a konyhaasztalra. Azon töprengett, hogyan vághatná le a rövidebb oldalakat az első és hátsó támlából úgy, hogy kiadja a tetejét is. Mert azt nem egyszerű laposra tervezte, hanem csúcsosra, magasra. Mikorra megtalálta a megoldást, eszébe jutott, hogy az aljáról megfeledkezett, márpedig az nem telik ki ebből az anyagból. Kint, sem az udvaron, sem a fészerben nem talált odaillő, tisztes deszkát, amelyik méltó társa lenne a többinek. Gondolta, átmegy valamelyik szomszéd házba, ahol biztosan rábukkanna a megfelelőre, de mégis lemondott a tervéről, mert hogy jönne ki, más anyagából lenne éppen a fekvő rész. Szeme többször rátévedt a szekrényajtóra, amely ugyanolyan barna volt, mint az ágydeszka. Hosszra éppen megfelelne, csak a szélességéből kéne levágni valamennyit. Állt a szekrény előtt, már-már mozdult a keze, mégsem vitte rá a lélek, hogy megtegye. A konyhában az asztallapot méricskélte, de a szélessége semmiképp nem jött ki. Leült a padra és bizonytalanul nézegette a félbehagyott munkát. Néhány percnyi tétovázás után leakasztotta a szekrényajtót, hozzámérte az asztal hosszúságához, amit éppen megfelelőnek tartott, aztán lassan, megállás nélkül lefűrészelte a fölösleges részt. Amikor elkészült, kifújta magát, megmozgatta elfáradt karjait. Nem pihent sokáig. Kijelölte a csapolás helyeket, fogta a vésőt, fakalapácsot, és nagy lendülettel nekilátott. Egészen átmelegedett, nem érzett fáradtságot, pedig az utóbbi időben erről panaszkodott az öregasszonynak. Szinte észrevétlenül készült el a koporsó. Rápróbálta a tetejét, visszahátrált az ajtóig, hogy szemügyre vegye munkáját. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy mire készítette, csak a munkát látta. "Jó lett, még a mester se csinálna jobbat." - gondolta. Nem maradt más hátra, mint kicsit reszkető kézzel rávésse a nevet. Nehezebben ment, mint gondolta. Először egy deszka mellett szöggel meghúzta a vezetővonalat, majd halványan rákarcolta a betűket, aztán vésővel kifaragta. A színétől megfosztott deszka alatt kifehéredett az írás: BALOG JÓZSEFNÉ élt 73 évet. A szobában lévő két széket az ágy mellé állította, egymástól olyan távolságban, hogy éppen ráférjen a koporsó. Becipelte-húzta a koporsót, és a székekre fektette, szorosan az ágy mellé. A már odakészített ágyterítőt beleigazította, majd leterítette egy lepedővel. Fölmászott a másik oldalon az ágyra, és óvatosan beemelte az öregasszonyt, először a felső testét, utána a lábakat. Sietősen kimenekült a konyhába. Kapaszkodva támolygott a padig, és leroskadt. Hátát nekitámasztotta a falnak, fejét elgyengült kezébe ejtette. Sokáig ült szoborszerű mozdulatlanságban. Meg-megrándult a teste. Amikor valamelyest összeszedte magát, elindult, hogy bort hozzon. Letette a nagy csatos üveget egy pohár kíséretében az asztalra. Kikereste a már ajtónélküli szekrényből az ünneplőst, meg a csizmát, óvatosan behúzta az ajtót, vissza sem nézve a halott asszonyra. Mosdás közben érezte csak igazán, hogy mennyire elfáradt. Minden hajolásnál fölszisszent, úgy belenyilallt a derekába. Átöltözött. Betessékelte maga előtt a kutyát és a szobában leült az asztalhoz, szemben az öregasszonnyal. Kalapját az üveg mellé tette. Öntött a pohárba, és egyhajtásra megitta. Megrázkódott a hideg bortól, ahogy lefutott a gyomrába. Újra töltött, de a másodikat csak félig itta meg. Előredőlt, és nézte az asszonyt. A kicsi homlok alatt a lezárt, áttetsző szemhéjat, az enyhén kiugró arccsontokat, a keskeny, alig mosolygó, összeszorított szájat, a valószínűtlenül kicsi állat. Az eres, májfoltos kezekből hiányzott a búcsúkézfogás. Minél tovább nézte, annál jobban nehezedett rá az egyedüllét. Az ágy fölött, a falon, két szentkép között, a kisé sárgás-barnás esküvői kép. Baloldalon a keresztre feszített Jézus, jobb oldalon Mária, ölében a kis Jézussal. Ők középen, fiatalon, mintha a szent családhoz tartoznának. Balog József kipödört, kackiás bajusza alatt, alkalomhoz illő komolysággal összezárt szájjal, de mindig mosolygós szemmel nézett szembe a világgal. Szép szál, egyenes tartású fiatalember volt. Fehér ingnyaka begombolva, menteszerű kabátja hajtókáján gyöngyvirág. Márta feléje hajló fejét enyhén hullámos hajára illesztett csipke szalag díszítette. Tiszta, őszinte tekintetéből megnyugtató biztonság sugárzott. Egyszerű, csipkegalléros blúza szemérmesen begombolva, csak finoman ívelt nyaka sejtette szépségét. Balog József sóhajtott egyet, amikor felidézte magában találkozásuk napját. Télbúcsúztató, tavaszköszöntő bál volt. A tél enyhe volt abban az évben, a február végi langyos szellő kellemesen bizsergette földet, csalogatta a szabadba az embereket. Régi szokás szerint maskarába öltöztek a legények, a lányok szalmabábut készítettek, olyan ember nagyságút. Beöltöztették rongyos gúnyába. Ahogy alkonyodott megindult a vidám menet. Az idősebbek az út szélén bandukoltak, jókat kacagva az ugrándozó, kolompoló maskarásokon. A lányok kis kocsin húzták maguk után a szalmabábut. Énekeltek, táncoltak körülötte. Így vonultak végig az utcán, egészen a "csináltdombig". Ott már állt a máglya, amit délután emeltek a fiatalok. A maskarások, közöttük Balog József ördög maszkkal a fején, körbe táncolták a máglyát. Akkorra megérkeztek a lányok is és sikongva, csúfolódó ének kíséretében felvonszolták a szalmabábut a dombra. A régi hagyomány szerint a legidősebb férfi gyújtotta meg a máglyát. A tűzgyújtó szerszám egy hosszú karó volt, vége rongyba csavarva, amit átitattak avas zsírral. Márton bácsi komótosan meggyújtotta és a máglya közepébe dugta. Az aprócska lángok egyre nagyobb nyelvet öltögettek. A legények ördögtáncot járva felkapták a bábut, és a tűzre vetették, aztán elkaptak egy-egy lányt és körbeugráltak velük a lobogó tűz körül. Balog József már régen kiszemelte magának a kék kendős, kék kötényes lányt, Félegyházi Török Mártát. Úgy táncolt, hogy mihamarabb a közelébe férkőzhessen, aztán hatalmas kiáltással derékon kapta, levegőbe emelte. Márta szemérmes ijedtséggel kapaszkodott a nyakába, mintha sohasem akarná elengedni. Szédülten forogtak a többiek között, néha nekiütődve egy-egy ugrándozónak. Ezen jókat nevettek. A domb szélén néhány öregasszony károgva kántálta az ördögűző rigmust. Balog József ettől a pillanattól kezdve Márta mellett maradt. Hajnalban kézen fogva kísérte haza a lányt. Az esküvőt, találkozásuk után egy évre, májusban tartották. A hajnal egyenes derékkal, ölbeejtett, összekulcsolt kézzel, ébren találta. Kiitta a maradék bort. Megmozgatta az üléstől elgémberedett tagjait, fejébe nyomta a kalapját, és kiment az udvar hátsó részébe vizelni. A kerítés fölött messzire ellátott, úgy nézte a szomszéd udvart, mintha várna valakit. Senki sem köszönt rá. Amerre csak nézett, mindenütt gaz, omlófélben lévő disznóólak szomorították szemét. A repedt bordájú kerítések mellett felfutó tökvirágok kéregettek. A szilvafák összegöndörödött levelei mögött, alig látszott pár szem fonnyadt termés. "Ha nem lesz rövidesen eső, ezekből se lesz pálinka." - gondolta. Szemben, a félig dőlt kerítéskarón, foltos, sovány macska nézett rá mereven, időnként elnyávogta magát, mintha gyerek sírna. "Ez meg honnan került ide? - motyogta félhangosan - Nyamvadt egér sincs a környéken, nemhogy macska." Dolga végeztével ciccegett a macskának, az meg ment utána. A kamra előtt megtorpant, fölborzolta szőrét és fújtatott. A kutya félrefordította fejét, mintha észre sem vette volna. A macska közelebb somfordált. Érezte a kutyán, hogy történt valami. Legömbölyödött a fal tövén, farkát békítően maga alá húzta, de szemével követte az öreg, és a kutya minden mozdulatát. Balog József, ahogy mindig tette, adott enni, inni a kutyának, dobott egy falat kenyeret a sovány macskának is. Visszafelé menet a színből kihúzta a kétkerekű kocsit, amivel a ládákat szokta szállítani. A padlásföljáró elől elvette a rövidebb létrát. - Mégiscsak itt temetem el. Ez volt a háza, ez a hazája. - morogta maga elé egy súlyos gondolatsor után. A kocsit úgy állította, hogy véggel az ajtó felé legyen. Bent megcsókolta az öregasszony homlokát. - Várhattál volna még! - motyogta szomorúan. - Nem lehet így elmenni, így elhagyni mindent. Hazátlanul a kicsi házat, a falut. Nem így kellett volna öregasszony! Végigcsinálni, az lett volna szép. De így egyedül hagyni? Ki hallott még ilyet? Leszögezte a fedelet. A létrát a két szék között, úgy dugta a koporsó alá, hogy lábával az egyik széket el tudja mozdítani. Miután ez sikerült, a koporsó alá igazította a létrát, háttal fordult, és lassan, kissé meggörnyedve, hogy kisebb legyen a lejtés, megindult az ajtó felé. Az ajtó előtt a kocsi olyan szögben állt, hogy kezéből éppen a kocsi deszkáira tehette a terhet. Átkötötte kötéllel, úgy ahogy volt, létrástul hozzáerősítve a kocsihoz. Kinyitotta a kaput. Kihúzta a kocsit a ház elé. A kaput gondosan bereteszelte, és elindult. A telt reggelt semmi sem zavarta szokásos napkezdő ritmusában, csak a nyikorgás hessegette fel a verebeket. "Meg kellett volna kenni. A homok nagyon kiszítta a tengelyt." - gondolta Balog József. Megállt egy pillanatra, hátratolta kalapját. A nap élesen a szemébe világított. Kezefejével letörölte homlokáról az izzadtságot, megpróbálta szemével felmérni a hátralévő távolságot, aztán nagyot sóhajtva elindult. A hőség kibírhatatlan volt. A homokos talaj, mint a kemence ontotta a meleget. A legidősebbek közül, néhányan otthon maradtak. Ültek a verandára kitett székeken, sámlikon, hátukat a falnak támasztva, a halottra emlékezésben magukat idézték, temették. A többiek, a régi szomszédok, gyalog kisérték a kocsit. Elől a sebtében előkerített pap, mögötte Balog József a koporsóval súlyos kocsival. Szótlanul ballagtak a régi temető felé. Balog József ragaszkodott hozzá, hogy ide temessék a feleségét. - Értse meg Józsi bácsi, nem lehet - mondta a hivatalnok. - Már mér' ne lehetne? - Mert az a falu már nincs, nem létezik, így a temető se létezhet. - Dehogynem létezik, onnan jövök. - erősködött az öreg. Ott élt, ott halt meg az én feleségem, oda is kell temetni. - Megértem magát, de hát ez a törvény. - mondta a hivatalnok. - Miféle törvény? A törvény az, hogy ott nyugodjon az ember, ahol az életét eltöltötte. Abban a földben. - tette hozzá nyomatékul. Balog József állt az asztal előtt, illendően kezébe tartott kalappal, és várt. Konok csönd feszítette a szobát. - De hát értse meg... - kezdte újra a hivatalnok, de félbehagyta a mondatot. Végignézett az öregen. A bütykös ujjakon, amint görcsösen szorongatta a kalap szélét, a még mindig egyenes tartású embert, a ráncos, napszítta arcot, az összeszorított szájat, a végtelenül szomorú szemeket. Szó nélkül nyújtotta át a papírt. A temetés egyszerű volt és csöndes. "Itt már csak nekem van helyem." - gondolta Balog József. Márta halála óta végtelenné nőtt az idő. A múlt és a jelen kavargó emlékei, valósága elkülöníthető szakaszokra bomlottak. Balog József pontosan tudta, hogy milyen időszakokban feledteti a pillanatot az emlék, és melyek azok a kibírhatatlanul hosszú, tehetetlen órák, amikor az élettel kell, hogy foglalkozzon. Elviselhetetlen volt számára, hogy amikor legjobban szerette volna felidézni a homályba merült képeket, akkor tört rá az éhség vagy a szomjúság kegyetlenül gyötrő érzése. Legtöbbször az éhség kényszerítő ereje bizonyult erősebbnek, holott legbelül mással tusakodott. Eleinte szégyenkezett emiatt, és mindent elkövetett, hogy legyőzze a váratlanul betolakodót. Volt, amikor csak egyszerűen becsukta a szemét - akárhol volt is - és kíméletlenül közölte: "Nem." Ezek a pillantok csak átmenetileg hoztak megoldást, mert néhány perc múlva újra csak arra gondolt, hogy muszáj ennie vagy innia. Előbb-utóbb úgy is megteszi. Most csak az bosszantotta, hogy semmivel sem bizonyult erősebbnek, mint korábban. Nagyon jól emlékezett arra az időre, amikor egyedül dolgozott a szőlőben, azon töprengve, hogy elegendő lesz-e a hordó, el tudja-e adni a bort, és hogy Mártának már régen megígérte, hogy megcsinálja a kerítést a tyúkoknak, hogy ne mászkáljanak örökké a veteményesbe. Egész nap szinte eszébe sem jutott, hogy éhes. Mostanában el-elábrándozott olyanokon is, amik már olyan régen történtek, hogy nem is lehet rájuk emlékezni. Amikor legjobban elfoglalta a gondolat, amikor érezte a gyomrából induló görcsös kívánságot, amely lassan kúszott a nyelőcsöve felé, olyan erősen, hogy kiszáradt a szája, elindult a konyha felé. Tanácstalanul toporgott egy ideig. Nem tudta, hogyan győzze le a csalóka érzést. Megkísérelte folytatni az abbahagyott gondolatot, de már nem talált vissza. A kényszerítő görcs erősebbnek bizonyult. Szelt egy darab kenyeret, vágott egy falatnyi kolbászt és mohón megette. Azonnal utána innia kellett. Nem érzett elégedettséget. Megszűnt ugyan a kínzó vágy, de helyébe végtelen üresség tolakodott, a kitöltetlen egyedüllét. Visszament a szobába, leült az asztalhoz, és megpróbálta felidézni azt az időt, amikor magukra maradtak a kiürült faluban. Valami ehhez hasonló érzés gyötörte akkor is. Megmagyarázni akkor sem, most sem tudta. Annyi azonban bizonyos volt számára, hogy túl kell esni ezen. Ki kell üríteni az emlékezés hordóját, és feltölteni ismét, de már új, forrásban lévő gondolatokkal. Amíg ezen töprengett, lassan mozgóvá váltak az elraktározott képek. Azon az őszeleji napon háromnapi késéssel poroszkált be a két sovány ló vonszolta fedett, kenyeres kocsi. A bakon ketten ültek, az egyiket jól ismerték, évek óta ő hozta a kenyeret, a másik felhajtott kabátgallérral, sapkában, ismeretlen volt. Amikor a kocsi megállt a kis bolt előtt, a sapkás ember fölállt bakon, egy félszeg "Jónapot"-ot köszönt az ácsorgóknak, megköszörülte a torkát, mint aki fontos szónoklatra készül. - Emberek! - kiáltotta - Ez az utolsó kenyérszállítmány, ezen túl be kell menni a központba. Így határozott a vezetőség, merthogy nem kifizetődő ilyen keveset, ilyen messzire fuvarozni ezen az úton. - tette még hozzá magyarázatként. Néma álmélkodás után összevissza kérdések követték szavait. A sapkás ember széttárta karjait, jelezve, hogy ő nem tehet semmiről. Megigazította félrecsúszott sapkáját, leugrott a bakról és nekilátott a kosarak lepakolásának. Valóban, mindentől távol esett ez a tizenöt házból álló alkalmi település, hogy igazán nem is számított falunak. Az ott lakók számára is csak a maguk építette templomocska emelte falusi rangra. A harangot is csak egy nagyobbacska kolomp képviselte. Papjuk sem volt, vasárnaponként maguk imádkoztak. A házak laposan, mélyen húzódtak meg három: a "szélfútta", a "régitemető", ahol az ácsolt kereszt állt, és a "csináltdomb" között. A munkát, a megélhetést biztosító gyümölcsös és a szőlő, távolabb, délre volt. Még a legöregebbek sem emlékeztek a település eredetére. Talán a török elől való bujkálás idején választhatta magának néhány menekült család, de ezt senki nem tudja biztosan. Minthogy messze esett várostól, falutól egyaránt, az ellátás akadozott. Valamennyit akkor változott a helyzet, amikor a téesz, annak idején, megpróbálta valamiféle központtá alakítani, de rájöttek, hogy ez szinte lehetetlen. Egy szál drótón ugyan felhozták a villanyt, de utat csinálni, nem érné meg, egyébként is a művelhető terület nagyobb része másfelé esett, arra a tájékra, ahol a városközel több lehetőséget kínált egy új falu építésére. Hamarosan el is kezdték, és a tagoknak ingyen telket osztottak, fuvart adtak, olcsó építőanyagot. Hamarosan felépült az újfalu. A fiatalabbak, a még dolgozó idősebbek lassan áttelepültek. Minél kevesebben maradtak, annál jobban akadozott az ellátás, késett a kenyér, nem jött az orvos, és a levél, nem érkezett meg az újság. Lassan egy kis sziget alakult ki önmaga szorításában. A sapkás ember bejelentése végérvényesen eldöntötte a falucska sorsát. Még egy ideig be-bejártak az emberek a központba, kérni, könyörögni, káromkodni, aztán beletörődtek. Egymás után költöztek el. Az eladhatatlan házak, elöregedett bútorok, házakhoz ragaszkodó macskák maradtak csupán, és néhány öreg, akik konok csöndességgel figyelték árván maradásukat. Balog József tudta, hogy semmiféleképpen nem megy el. Minden, amit átélt életében ide kötötte, fiatalsága, szerelme, munkája, öregsége, háza. Csak a fogság idejére volt távol otthonától. Amikor az öreg Topa Kovács távoztával végérvényesen rájuk szakadt az egyedüllét, keserűen idézgette-álmodta az emlékeket. Balog József számára az első napok magánya szinte észrevétlennek tűnt. Tette a mindennapok megszokott munkáját, csak az éjszakák voltak nyugtalanítóak. A valóság átalakulóban volt az álom felé. Gyakran belátogatott egyik vagy másik lélek nélkül maradt, gerincetört házba. Leült a konyhába, ha volt szék, ha nem, hátát nekitámasztotta az ajtófélfának és nézelődött. Eleinte szégyellte az asszony előtt, de később már úgy köszönt el: "Átmegyek Kovácsékhoz." Ezek a látogatások már beszélgetések is voltak egyben. Szó esett mindenről, szőlőről, szomszédról, úgy ahogy annak idején. Sohasem maradt negyedóránál tovább. Gondolatban lassan benépesítette a falut. Balog József egyedül élte a falu életét. Az asszony csak csóválta a fejét: "Nem lesz ennek jó vége." Egy alkalommal megemlítette a költözködést, de olyan heves ellenállásba ütközött, hogy jobbnak látta még a gondolatot is elhallgatni. Vásárolni az asszony járt be az új faluba. Volt úgy, hogy csak másnap jött meg a rossz idő miatt, ilyenkor éjszakára valamelyik volt szomszéd fogadta be. Látott mindent az öregasszony, de nem mert szólni róla. Balog József meg nem kérdezett. - Nagy a csönd odakint. - mondta váratlanul Balog József. - Mit mond? - fordult vissza Márta. - Nagy a csönd. - ismételte meg az öreg. - Így van ez már régóta. - Nem egészen így. Nyugtalan az idő. - állt fel asztaltól Balog József. Odaballagott a tűzhelyhez, felemelte a lábos födőjét. - Paprikás krumpli? Megint? - morogta. - Ne piszkálja mán azt a lábost, mer' még leüti onnan! - szólt rá Márta. Közben arra gondolt, hogy mi üthetett az öregbe, soha nem érdekelte, hogy mi lesz az ebéd. A fogság óta mindent megeszik, bármit tesz is elé. Amióta meg magukra maradtak, szerényebben éltek, nem sok válogatni való volt. - Vizes a fa. Be kéne rakni a kamrába! - mondta, hogy másfelé terelje a beszélgetést. - Be lehet, úgy sincs benne semmi. - Vágni is kéne még hozzá, mert kevés lesz. Alighanem kemény télnek nézünk elibe. - Nyugtalan az idő, az biztos! - erősítette meg az iménti megjegyzését Balog József. A hideg beköszöntével nyomorúságos napok következtek. Amit ez idáig nem tett meg, most a nincs kényszere rávitte. Átment a szomszéd házakhoz és a kamrákból elhordta az ott maradt fát, szenet. Ettől a naptól kezdve az első tavaszi napsütésig alig mozdult ki a házból, csak a legszükségesebb dolgokat végezte el. Elmaradtak a szomszédolások, még az álom is megfakult, amit pedig olyan színesen mesélt el mindig az asszonynak, hogy szinte igaznak vélték mind a ketten. Balog József készülődött a halálra. Közben észre sem vette, hogyan fonnyad el mellette az asszony, aki mindig talált valami fontos elintézni valót, és egyre gyakrabban járt be az új faluban valamilyen ürüggyel. Néha becipelt egy demizson bort eladni, az árából vette a kenyeret, sót meg más ennivalót. Balog József nem kérdezett, és már nem mesélt. Balog József készült a halálra. Úgy érezte kötelessége a faluval együtt pusztulni. Az első tavaszi napsütés mégis kicsalta. Rövidesen megerősítette a munka, amit eddig is, mindig pontosan, időben elvégzett. És azon a napon, amikor a jó termés ígéretéről, a valóságról, és nem az álomról akart beszámolni otthon, meghalt Balog Józsefné, csöndesen, ahogy élt. Balog József találkozott az ördöggel. Nem sokkal Márta, a felesége, halála után történt a dolog. Azon a napon, a "csináltdomb" előtt, ahol a kiszáradt tölgyfa áll, furcsa érzés furakodott a szívébe. A körülmények is arra utaltak, hogy valami földöntúli történt vele. A nap délutánra hajlott, de még erősen világított. Egyszerre észvesztő forgásba kezdett a vörös korong, majd egy pillanatra elhalványult. Hasonlót csak egyszer látott, gyermekkorában, amikor öregapjával bandukoltak hazafelé a szőlőből. Akkor azt mondta az öreg, hogy bizonyára az ördög ólálkodik arrafelé. Most amikor ismét látta, belehasított a gondolat, amely pokoli kínnal és mennyei örömmel töltötte el. Hazáig nem tudta eldönteni, hogy mi az, csak érezte, hogy nyugtalanítóan ott motoszkál agyában, és egyre féktelenebbül keresi az utat a szavak felé. Már túl volt a vacsorán is, és éppen a kutyával tanakodta meg a másnapi teendőit, amikor belényilallt a képtelennek tűnő terv. Az elhatározás olyan mélységig beleépült a testébe, hogy a derékfájással egyenértékűnek tűnt. Hogy miképpen lásson, hozzá, az most részletkérdés volt. Lényeg, hogy egyértelműen megfogalmazódott benne a feszengő érzés. "Az ördög bújt belém." - gondolta, de igazán nem törődött vele. A fontos az volt, hogy elszánta magát, méghozzá olyasmire, ami jó ideje lappangott benne. A valóság átalakulóban volt az álom felé, hogy megtisztulva újra éledjen a valóságban. Azon a napon, a végleges elhatározás estéjén, amikor elfújta a lámpát, és beszélgetésre invitálta Márta távoli lelkét, szokatlan részletességgel adta elő az eseményeket. Az elhatározás előzményeit ékesszólóan ecsetelte, olyanképpen terelgetve a gondolatot, hogy az ne magyarázkodásnak, önigazolásnak lássék, hanem kényszerű parancsnak. - Hazafelé, ahogy az üres utcán végigballagtam- mormolta a mennyezet felé - fájt a szemem a nézéstől. Kopottak a házak, egyike - másika dőlni készül. A múltnapi vihar megtépázta a tetőket. Összetörtek a cserepeket, kilátszik a gerinc, mint a sovány ló bordája. A villanyvezetékek leszakadva, a lámpafejek, mint a tökvirágok lógnak a póznákon, már amelyik megmaradt. A kerítés kidőlve. Nem őriz udvartitkokat többé. A végen való házak meg mind térdre rogytak. Olyan az egész, mint egy kiöklendezett falat disznótor után. Hasítja az ember szívét minden. Így egyedül kóborolni az elvadult kertek között, a kidőlt tőkék erőlködését látva, tapintva a nyesetlen fák ágait, kínnal hozott gyümölcsit, bukdácsolva a járda megbomlott tégláiban, az út sáros kátyúiban, éjszaka felijedni a magányos harang szélütötte jajdulására, mondhatom öregasszony, nem élő embernek való dolog. Balog József sóhajtott egy nagyot, és hallgatott egy ideig, latolgatva visszahulló csöndben, hogy mondja-e már az elhatározását. Úgy gondolta, hogy előbb még van mit hozzátenni, mégpedig azt, hogy nem nézheti végig tehetetlenül az ember a maga építette, teremtette, dédelgette, környezetének értehetetlen pusztulását. Meg, hogy nem törhet össze az élet, ha van mellette másik, és hogy csak abból teremtődik új, ami már meg van, és megelőzte a másikat. Azt is el kell mondania, hogy a közösen megélt dolgok nem juthatnak ebek harmincadjára, nem tenyészhetnek benne az enyészet gombái, amíg egyetlen egy is van azok közül, aki részese volt mindnek... - És ha már nem lehetett utód, - mondta hangosan, nyomatékkal Balog József, folytatva a gondolatsort - akkor az élet feltételeit kell fenntartani olyan tisztán, amennyire ez csak lehetséges. Ez lesz most az én utolsó feladatom, amíg bírom magam. Kifárasztotta a szó. Évek óta nem beszélt ennyit egyvégtében. A mormolás válasznélkülisége lassan álomba ringatta. Balog József ezen az éjszakán is, mint annyiszor az utóbbi időben, nyugtalanul aludt. Mintha csak az ébrenlét kerekei forognának tovább, úgy futott a régi és az új úton az álom szekere. Balog József zavaros képsorok között botladozott. Sokszor felidézett képek taszították vissza a múltba, közelítve a mához, de oda meg nem érkezve. Legtöbbet a háborús évekről álmodott, a hadifogságról. A vagonok mozdulatlan tömege súlyos gerincet alkotott a hajnalnak. Alig váltak el egymástól ezek a tonnányi csigolyák. Mereven, idegenül viselték élő terhüket. Az erdő felöl érkező hullámok hideggel árasztották el a levegőt. A szél nekicsapódott a vagonok oldalának, belehasítva a résekbe. Aztán minden váratlanul belebukott egy hatalmas bombatölcsérbe. Feleségével ritkán álmodott, pedig Márta halála után gyakran úgy feküdt le, hogy kierőszakolja a találkozást. Most, úgy látszik olyan mélységben mozgatták meg az emlékeket a délutáni, és esti gondolatok, hogy váratlanul bukkant fel egy régi esemény, amely összekeveredett az elhatározás élményével. A házépítés. A kis telket az apjától kapták, nem sokkal az után, hogy egybekeltek. Mérhetetlen büszkeséggel, hatalmas tervekkel járták körül a darabnyi földet. Gyönyörű május volt. Rögvest ki is lépték az épület helyét. Régi bevált módon építették, döngölt fallal, nádtetővel. Alig két hét alatt el is készült az új otthon. Egy szobára, konyhára tellett akkor, meg a pincére, ami elengedhetetlen volt azon környéken. A tornácot, meg a kamrát később toldották hozzá. Márta hófehérre meszelte kívül, belül. Vakítóan ragyogott a napsütésben. A konyha asztalt maga fabrikálta össze, a támlás ikerágy még az öregapjáé volt, a nagyszekrényt a szobába Márta szülei adták. Hosszú évek alatt telt meg a ház, a mai, az élethez legfontosabb bútorzattal. Boldogok voltak. Munkája meg volt a szőlőben, ha nem is a sajátja volt, de eltartotta őket szűkösen. Később megörökölték Márta szüleinek a szőlőjét. A néhány gyümölcsfa, az alatta termő zöldség megtermette mindazt, amire szükségük volt. Eljárogatott az idősebbekhez napszámba is. Egyetlen dolog gyötörte csak őket, hogy hiába várták, óhajtották a gyereket, nem jelentkezett. Nehezen törődtek bele. Vágyakoztak utána, de erről nem beszéltek, csak néha kanyarodott a beszélgetés fonalába egy-egy elrejtett, sóhajtásnak hallatszó szó. Alig tizenegy nap kellett ahhoz, hogy Balog József számba vegye a tennivalókat. Már másnap reggel hozzákezdett. Mindenekelőtt végigsétált az egymást keresztező utcácskákon. Igazság szerint csak egy utca volt, amelynek mindkét oldalát beépítették, a másik csupán két házból állt, ezek is a baloldalon. Szemben velük a földes út túloldalán, néhány százméternyi távolságban üres föld. Távolabb, a lágyan ereszkedő terepen a szőlőkarók, mint csupasz bordák meredeztek. Régen nem műveli senki. A nagyrészt elöregedett tökék erőlködtek még, néhány fürttel bizonygatva életüket. Balog József szomorúan állapította meg, hogy az övé az egyetlen a környéken, amelyik még számbavehető. Tavaly ugyan nem hozta a várt termést, de eddig meg volt elégedve vele. A bor egy része még eladatlanul a hordókban volt. Ezt szánta induló alapnak a nagy elhatározáshoz. Talán még a saját szőlőjén kívül, a szomszéd, Topa Kovácsékét is meg tudja csinálni. Igaz nagyobb munka életre kelteni a már megfáradt tőkéket, de talán hoz annyi pénzt, ami terv megvalósításához kell, a többi meg kikerül az elhagyott házakból. Az első nap hazafelé ballagva, mint legtöbbször, a kutyával tanakodta meg, hogy mitévő legyen. "Az igazság az, Bundás, hogyha két életem lenne, az is kevés volna. Pedig eddig úgy éreztem, hogy kétszer annyit dolgoztam, mint amennyi egy életbe belefér. Úgy látszik, nem ismeri még magát az ember, mert amikor azt gondolja, hogy ennél többet már nem lehet, akkor mindig van még egy kis tartalék, ami észrevétlenül mozgásba hozza a többit. "Bundás, tudod mi az, hogy új életet teremteni, tudod mi az? Kutya élet, azt mondod? Meglátjuk!" "Holnap tényleg nekilátok - győzködte magát - Talán lesz még annyi erőm!" Képzeletében mindent kitervelt lépésről-lépésre, mozdulattól - mozdulatig megtervezte magában a tennivalót. Annyi hiányzott még, hogy a legszükségesebb anyagokat összeszedje. Egyelőre csak megvédeni akarta az épületeket, hogy ne rombolja tovább az időjárás, és csak utána akarta elkezdeni a részletes helyreállítást. Úgy gondolta, hogy az első szakaszt még őszig, az esős idő beálltáig el tudja végezni. Aztán, ha lesz ereje, a téli időben elvégzi majd a kisebb belső javításokat. Tudta, hogy kevés az az anyag, ami van, de bízott az elhatározásában. Pár nappal ezelőtt levitt az újfaluba néhány kanna bort, az árából vett kenyeret, sót. A kenyéren, són kívül, szöget vásárolt, kisebb - nagyobb méretűeket. A falu szélén még vett két zsák meszet, a többi meg adódik még a kamrából. A disznóvágásból van még zsír, lesütött oldalas, szalonna is néhány tábla, igaz egyik - másik kicsit avasodik, de meg lehet enni. Egyébként is szerette, ha egy kicsit megsárgul a szalonna felső része. Kolbászból is van valamennyi. Amúgy is kevéssel beéri mostanában. Nem úgy, mint régen, amikor Márta, a felesége, hat-nyolc tojásból sütött neki rántottát reggelire, jókora fehér szalonnával. Ebédre, az apjától örökölt tarisznyába, bepakolta a kenyeret, hagymát, paprikát, kolbászt, szalonnát, néha sült oldalast. Meleget általában csak este evett, amikor megjött az egész napos munkából. Érkezéskor már ott gőzölgött a sparhert sarkán a nagy fazék, benne sűrű lebbencsleves, vagy bab, tarhonya, meg ehhez hasonlók. Legtöbbször csak egytál étel volt az esti étkezés. Vasárnap meg ünnepnapokon volt leves, rántott, vagy paprikás csirke, töltött káposzta, pörkölt, és az elmaradhatatlan, kemencében sült "kőttészta", amit olyan forrón szeretett, hogy égesse a száját. Most már beérte néhány falattal. Néha jött rá a kínzó éhség, amikor bánatosan gondolt elégetett életükre. Felesége hiánya gyötrelmes éhségben jelentkezett. Ilyenkor nekilátott a főzésnek. Ez azután néhány napra valót eredményezett, mert soha nem találta el a mennyiséget, mindig többet főzött a kelleténél. Régebben is, amikor Szent Istvánkor átjöttek a szomszédok, birkát főzött bográcsban, de annyit, hogy még harmadnap is rájártak a vendégek. Mondogatta is Márta: "Mi van, lakodalomra készül?" Amikor hazaért még nem volt kedve bemenni. Letámasztotta a kiskocsit. Elsétált a ház előtt. A kutya egy pillanatra leült a kapunál, kérdőn bámult gazdája után, aztán utána kocogott. Balog József teljesen átadta magát gondolatainak. Lépteit a tervezgetés irányított. Minden méterben benne volt az elhatározás. Szinte látta maga előtt, a megújuló házakat, ahogy egyenként benépesülnek fiatalokkal, gyerekek rohangálnak az úton, és az iszonyatos csendet felváltja az élet zaja. Ő, pedig majd ül a kapu előtt a padon, jönnek - mennek körülötte, ráköszönnek, beszélgetnek. Nézi majd őket boldog elégedettséggel. Balog József megrázta a fejét. "Ébredj öreg! Messzire szállt a képzelet!" Ennek ellenére megállapította, bármilyen távoli is a befejezés, a gondolat szép, örömet okoz számára. Márpedig akkor az jó is. Mert, ha örömet okoz valami, az csak jó lehet. Lassan, ráérősen sétált el a házak előtt, pedig legszívesebben rohant volna. Az idő sürgette. Félt, hogy nem lesz elég ideje megvalósítani a tervét. Arra nem is gondolt, hogy erővel bírja-e majd. Úgy érezte, hogy a tapasztalat, magára utaltság, a kényszer szülte leleményesség átsegíti a bajokon. Eddig is jóformán mindent egyedül csinált. Ritkán vette igénybe a szomszédok segítségét, inkább ő volt, akit gyakran kértek egy kis bütykölésre. Megjavítgatta a hordókat, működésbe hozta a lerobbant permetezőt, ha kellett kemencét rakott, vagy éppen a tetőt reparálta valamelyik házon. A szőlőben meg metszéskor vették igénybe tapasztalatát. Büszke is volt erre. Sokszor felidézte, amikor a téeszben járt valami kertész professzor, és a szőlőművelésről tartott előadást, meghívta a magához, hogy gyakorlatban is mutassa be. Huncutkodva fogadást is ajánlott. Megegyeztek egy demizson borban. Kijelölték a sort. Egyik felét a professzor, a másikat ő metszette. A bámészkodók megjelölték kinek melyik a része. Szüretkor találkoztak. Becsületére legyen mondva a professzornak, a hívásra időben megjelent. Szedés után pontosan lemérték a vödröket. Az övé kétszer annyi volt. A professzor elküldte a demizson bort. Mint mindennap, hazaérve megmosakodott a lavórban. Bekészítette a csatos üveg bort és leült az asztalhoz. Azelőtt is így volt esténként. Márta az ágyon ülve olvasgatta a Bibliát, amiből néha felolvasott neki. Emlékezett egy részletre Máté evangéliumából, amit akkor sehogyan sem értett, pedig többször is elolvasta Márta. A szőlőmunkásokról szólt, akiket egy gazda felfogadott egy dénárért. Az utolsó órában megfogadott munkásnak is annyi bért adott, mint akik reggel óta dolgoztak. Amikor ezt szemére vetette az elsőként megfogadott, azt mondta: "Barátom nem cselekszem veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tiéd, és menj el. Én, pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók." Nem tudta, miért ez jutott eszébe. "Talán, - gondolta - mert én maradtam itt utoljára, és elsőként én hiszem az elhatározás sikerét." Szemével kutatva kereste a Bibliát. Eszébe jutott, hogy betette a szekrénybe azokhoz a papírokhoz, amiket az asszony őrizgetett. A Bibliával együtt kivette a spárgával összekötött papírköteget is. Óvatosan kibontotta a csomót és belelapozott a gyűrt-sárga lapokba. Felismerte az elmosódott ceruzával rótt sorokban, a fogságból írt leveleket, amelyek valamilyen úton hazataláltak. Volt, amit a vagon ablakából dobtak ki, reménykedve, hogy megtalálja valaki és eljuttatja az övéihez, néhány a táborból íródott. "Kedves Márta! Már négy hete, hogy megérkeztünk ebbe az uráli táborba. Remélem, hogy eljutott hozzád az útközben írt levél valamelyike. Elég jól viseltem a gyötrelmes utazást, csak a vízhiány miatt szenvedtem egy kicsit. Tudom, hogy nektek se könnyű otthon. Tegnap beosztottak munkára, a közeli városba járunk ki egy gyárba, vasat rakodni. Találkoztam Kriván Janival, akivel együtt vonultunk be. Nagyon rossz bőrben van szegény. Megviselte a vérhas. Én is megfogyatkoztam egy kicsit, de nem estem bele a nyavalyába. Nagyon hiányzol már..." (innen szinte olvashatatlan az elmosódott írás) Balog József türelmetlenül rakta vissza a csomagot a szekrénybe. Még félálomban, amikor befejezte a napi beszámolót és szokásához híven el akart köszönni az asszonytól, tavaszi ragyogásban megjelent előtte Márta. Nem a szobában voltak, hanem a kapu előtt. Márta kék kendőben volt. Ezt furcsállotta egy kicsit, hiszen ötvenéves kora óta mindig fekete kendőt viselt. Valamit megmagyarázott a dolgon, hogy az asszony arcvonásai, ha sejtelmesen is, de fiatalosnak látszottak. Erre azonban nem nagyon volt ideje figyelni, mert Márta intett, hogy menjen vele. Végigsétáltak a házak között. Minden úgy volt, ahogy délután látta, csak a fény volt ismeretlen. Olyanféle látszatot keltett, mint a tavaszi hajnal, csak lágyabbnak, tünékenyebbnek érződött. Igen, ezt azonnal megállapította, hogy a megfoghatatlan fényt érzi, mintha áttetsző selyem simogatná. A háttérben Márta félig suttogó hangját hallotta, úgy, mint ahogy imádkozni szokott, monoton, kicsit kántáló hangon. Most azonban lágyabb volt hangja. A szavak értelme sokáig nem jutottak el tudatáig. Márta megfogta a kapu kilincsét és a rég nem használt ajtó úgy nyílt ki, mintha most olajozták volna. Topa Kovácsék, a szomszédék, verandáján álltak. A fény a ház közelében fehérebb lett, Márta hangja felerősödött. "Kár, hogy elmentek! Talán még visszajönnek, ha kész lesz a ház. Nem sokat kell rajta javítani. Itt a verandán csak ezt az oszlopot kell kicserélni, hogy ne roggyon be az eleje." - és olyan mozdulatot tett, mintha beemelné a tartógerendát. A tető eleje lassan kiegyenesedett. "A falakat csak néhány helyen kell tapasztani." - mondta és végig simított a levált részeken. A vakolat ráncai lágyan kisimultak. És ahogy haladtak a ház belseje felé, az asszony szeme minden hiányosságot észrevett. A kertben kihúzták magukat a görnyedő fák, rendezték soraikat a bokrok, még a kerítés is takargatni igyekezett foghíját. "Menjünk tovább!" - biztatta Márta. Sorra járták a házakat. A fény mindenütt követte őket. Balog József úgy érezte, hogy talán már egy év is eltelt, amióta elindultak otthonról, de Mártán nem látszott semmi fáradtság. Kendőjét néha megigazította, mint sokszor munka közben, tenyerével végigporolt ruháján és elégedetten nézett körül egy - egy komoly erőpróba után. Balog József úgy beleélte magát a látványba, hogy Márta minden mozdulatát utánozta. Csorgott róla a veríték, tagjai kezdtek zsibbadni, a fáradtság mind jobban erőt vett rajta, mégsem merte megszakítani az asszony ügyködését. Márta az utolsó háznál megpihent egy kicsit. Arca kipirult, szavai halkabbak lettek. Kendője sarkával megtörölte szemét, aztán elindult hazafelé. Szótlanul mentek. A kapuban Márta ráemelte tekintetét, végigtapogatta szemével Balog József ránccal rovátkolt arcát, mint aki búcsúzni szeretne. Balog József elfordította arcát és visszanézett a házak felé. Azok meg úgy ragyogtak a különös fényben, mintha ma épültek volna. Balog József fáradt-boldogan ébredt, most már biztos volt benne, hogy elvégzi, amit elhatározott.
|
|
2007. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu |