Óda a nyugati szélhez
(antológia)

WORDSWORTH, William

A SZIVÁRVÁNY

Ha fenn a szivárvány ragyog,
   megdobban a szivem:
így volt, hogy kezdtem éltemet,
így van most, hogy év évre megy,
így legyen mindig, s meghalok
   inkább, ha nem!
A férfi apja a gyerek;
hadd fűzze hát napjaimat
egymáshoz a természet-áhitat.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

A MAGÁNYOS ARATÓLÁNY

Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat: állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan zeng dala:
ó, hallgasd! a völgy mély öle
hangjával van telistele.

Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn,
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.

Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számunkra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt, s újul egy napon?

Mindegy, hogy mit - dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva; -
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME
A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL

                        A férfi apja a gyerek;
                        hadd fűzze hát napjaimat
                        egymáshoz a természet-áhitat.
                             (Kálnoky László fordítása)

                        I

Valaha forrásokon, berkeken,
   a földön, s mit csak láthatok,
       úgy tűnt nekem,
   hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
     forduljak bárhova,
       sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

                        II

   Kél s enyész a szivárvány,
     s olyan gyönyörű látvány
     a rózsa, hogy a hold
   csak rá néz, ha derült az ég;
     és a víztükör, ahogy
     csillámlik: csodaszép;
   a nap újjászületve tör föl;
   de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

                        III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
   s mintha dob szólna távol,
     sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
     s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
     földön és föld körül
       és tengeren
   minden ünnepel lelkesen,
     minden állat örül,
   május van szívében belül; -
       te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

                        IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
   hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
   szívemben az öröm vezérel,
   homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
     Ha borús volnék, szörnyü nap!
     mikor a föld ily ékes,
       s e májusi édes
     reggelen nagy csapat
       gyerek szalad
     mindenfelé, és tűz a nap,
     s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
     hallom, hallom, hallom örömmel!
     - De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
     az árvácska a földön
     is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

                        V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
     messziről ered, és
       véget nem mivelünk ér:
     nem teljesen emléktelen,
     és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
     de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
     a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
     s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
     kelettől már mindmessze jár,
       az ábránd tündökölve
       mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

                        VI

A föld öle is kínál örömet;
   megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
     célnak sem ostoba,
   a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
   feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

                        VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
     menyegző vagy a nász,
     temetés vagy a gyász,
       ez tölti be szívét, még
     ily keretbe fogja a dalt:
       szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
       de hosszan ez se tart,
       mert félredobja, s új,
       más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
       mintha nem volna tán más
       dolga, mint az utánzás.

                        VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
         hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
         nagy jós! próféta, áldott!
         az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

                        IX

     Ó, öröm! amitől mi
       élesztjük parazsunk:
       hogy a természet őrzi,
       mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
       háladalt nem ennek
       dicséretére zengek:
     csak mit a világ s érzetünk
     kérdezni sose szűnt,
     s mely lehullt, tovatűnt;
     s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
       az első érzelemnek
       tört emlékezetemnek,
       mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
         s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
         férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
       S bár bel-földön vagyunk, s a part
         oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
         mely idehajt,
       s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

                        X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
         S mintha dob szólna távol,
         te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
         ki fújod, ki forgatod,
         ki szívedbe fogadod
         ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
         az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
         nem szomorkodunk: az ad
         erőt, ami megmarad;
         az örök részvét, amely
         mindig volt s nem múlik el;
         s az enyhítő gondolat,
         mely kínjainkból fakad,
         s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

                        XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
         a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

FERENCZ GYŐZŐ

KÉT  ÁPRILISI REGGEL

Mentünk Matthew-val; odafenn
vörösen kelt a nap;
ő nézte, megállt, s "Úgy legyen!",
e sóhajra fakadt.

A falu tanítója volt,
ezüstös-ősz fejű,
mint tavaszi ünnepnapok,
oly víg és egyszerű,

s aznap harmatos réteken
és párolgó vizek
mentén kezdtük jókedvüen
járni a hegyeket.

"Jól indultunk neki, igaz?"
szóltam. "De mondd, mi bánt
e kék ég alatt? Mondd, mi az,
mi úgy sziven talált?"

S Matthew megint megállt, Kelet
felé kémlelve még,
csak nézte, nézte a hegyet,
s hozzám fordult, eképp:

"A bíbor felhőt nézd csak ott,
az égen hogyan áll,
eszembe juttat egy napot,
- van harminc éve már.
És amott az ég színei
- minden olyan nekem,
mint azon az áprilisi
szép iker-reggelen.

Horgászni mentem, s az utam
a temetőbe vitt:
ott, hol a lányom sírja van,
megálltam egy kicsit.

A környék büszkesége volt,
s kilenc éves se lett:
ó, az én Emmám már tudott
pacsirta-éneket.

Ha fedte is hat lábnyi föld,
éreztem, szeretem
még jobban: ahogy azelőtt
nem szerettem sosem.

S amint kifelé indulok,
egy viruló leány
jön velem szembe; ott ragyog
a harmatcsepp haján.

Teli kosarat vitt sima,
hó homloka felett -
öröm bárkinek látnia
ilyen szép gyermeket.

Oly könnyen szökkent, ó, talán
forrás sem oly szabad;
üde és boldog volt, akár
a tengeren a hab.

Sóhajra bírt fájdalmam ott,
nehéz volt rejtenem:
nem, nem kívántam mégse, hogy
ő a lányom legyen."

Matthew már régesrég halott;
de látom őt magát:
áll, mint akkor, s kezében ott
a vadalmafaág.

KISS ZSUZSA

TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

SZABÓ LŐRINC

COLERIDGE, Samuel Taylor

CHRISTABEL

              ELSŐ RÉSZ

A vártorony-óra éjfélre mutat,
bagoly-huhogásra kakas riad.
Ku-vik! Ku-hú!
És hallga, megint: a kakas riad:
álmos kukurikú.
Sir Leoline báró itt az úr,
vén szelindeke fogatlanul
él egy ólban a szikla alatt,
s az óraütésre mindig felugat,
négyet a negyedre, tucatot egészre,
ha derül, ha borul, és sose késve,
tizenhat üvöltés, kurta, szelíd -
tán úrnőnk leplét látja, hiszik.

Fagyos, sötét az éj?
Fagyos, de nem sötét az éj.
Vékony, szürke felleg az égen,
fedi, de nem rejti egészen,
mögötte bújdos a telihold
tányérja töppedt, fénye holt.
Fagyos az éj, szürke a felleg,
május hava még csak közelget,
messze még a tavaszi szellet.
Szép ifju úrnő, Christabel,
kit atyja úgy imád s kegyel -
az erdő mélyén merre lohol,
félmérföldre a várkaputól?
Múlt éji álmában egyre csak
ő járt, az eljegyzett lovag;
s könyörgeni vágy az éji pagonyban
a kedvesért, ki messzi uton van.

Kilopózott, kinek se szólt,
halk és mély volt a sóhaja,
a tölgyfán zöld még nem bomolt,
csak ritkaszép fagyöngy s moha.
Az órjás tölgyhöz térdepel
és hangtalan imát lehel.

A bájos lányka, Christabel
most talpraszökkent hirtelen!
Nyögést hallott egész közel,
és hogy mi volt, nem sejti, nem,
a túlfelén hangzott talán,
a széles, vén tölgy túloldalán.

Fagyos az éj, a pagony kopár;
talán a szél nyög s jajgat itt?
De a légben annyi szél se jár,
hogy félrehajtsa arca elől
a drága lányka fürtjeit -
annyi szél sincs, mely megpödör
egy rőt levélkét, mely neméből
maga maradt, táncolni le és föl,
függve oly fennen, oly könnyeden
az égre néző felső ághegyen.

Csitt, Christabel doboló szive!
Jézus, Mária, légy vele!
Köpeny alatt kart fonva, félve
lopózott a tölgy túlfelére.
   Mit láthat ott?
Szép, ifju lány állt túlfelen,
köntöse lágy fehér selyem,
mely a holdvilágnál messze fénylett,
s nyaka, a selyemnél fehérebb,
a büszke nyak s a kar fedetlen,
s a kék-eres láb is meztelen,
s vadul elszórva itt-amott
hajában sok ékkő villogott.

Ijesztő volt ott látni őt
ily gazdag öltözetű nőt -
gyönyörűt és előkelőt!

"Ó Szűzanyám, most el ne hagyj!
(szólt Christabel) S mondd csak, ki vagy?"

A titokzatos hölgy válaszolt,
a hangja lágy és gyenge volt:
"Szánjad meg fájdalmas keservem,
kimerültség béklyózza nyelvem,
nyújtsd hát kezed, s ne félj, te szűz!"
Szólt Christabel: "Ide hogy kerülsz?"
S a hölgy, kinek hangja gyenge, lágy,
ily szókkal adta válaszát:

"Nemes lordok az őseim,
és a nevem Geraldine.
Tegnap öt harcos tört reám
- ó jaj, én védtelen leány! -
szám befogták, hogy ne üvöltsek,
s a fehér ló nyergéhez kötöztek.
Szélsebes volt a paripám,
s bőszen robogtak ők nyomán,
sarkalva fehér lovukat vadul,
míg az éj árnya ránk borult.

Úgy segítsen az égi kegy meg,
hogy sejtelmem sincs, kik lehettek;
s meddig robogtunk, azt se tudom
(mert transzban lehettem bizony),
míg egyikük, a legmagasabb,
lovam nyergéből leemelt,
kimerült nőt, élőhalottat.
Összesúgtak a társak ott,
s ő e tölgyfához állitott,
jönnek rögvest, fenyegetett,
s eltűntek - nem vettem ki, merre.
Pár perce rémlett, mintha egy
közel kastély órája verne.
Nyújtsd hát kezed (mondotta végül)
egy balsorsu lánynak menedékül."

S kezét nyújtotta Christabel
s Geraldine-t vigasztalta így:
"Nyugodj meg, szép hölgy, s higgyed el,
hogy Sir Leoline megsegít;
parancsot sok büszke vitéznek
s hű barátnak készséggel ád,
köztük bizton s bízvást eléred
nemes atyádnak csarnokát."

Felállt a lány s követte, bár a
lépte lassúbb volt, mint kivánta.
Áldotta kegyes csillagát,
s így folytatta szép Christabel:
"Alszik a vár, cseléd s család,
a csarnok is csendet lehel;
Sir Leoline gyengélkedik,
nem volna jó felverni, nem,
majd lopva lépünk, te pedig,
ha meg nem sértlek, ez éjjelen
ágyad megoszthatnád velem."

Árkon átérvén, Christabel
kulcsot vett elő, könnyedén
egy kis ajtót nyitni fel
a nagy kapu közepén;
a kapu kivül-belül vasalva volt,
melyen egy csatára kész sereg is átvonult.
A hölgy, mintha kínban, elalélt,
s Christabel minden erejét
feszítve - súlyos volt a terhe -
a küszöb fölött átemelte;
s a hölgy újra lábára állt,
s megkönnyebbülve ment tovább.

Így, baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.
S Christabel szólt jámborul
a hölgynek, ki vele vonult:
"Áldjuk a Szent Szűzet, hogy ím
nagy szorultságodból kimentett!"
"Ó jaj, ó jaj!" szólt Geraldine,
"a fáradtság szólnom nem enged."
Így baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.

Aludt a szelindek ólja előtt,
hideg holdfény takarta őt.
Nem ébredt fel az öreg eb,
mégis mordult egy mérgeset!
Mi bánthatta a vén szukát?
Még nem mordult így soha fel,
ha előtte állt Christabel.
Talán hogy a bagoly kiált?
Mi bánthatná más a vén szukát?

A csarnok visszhangzott, habár
lágyabban léptek, mint a madár!
A parázs már lappadt halódva,
önnön fehér hamvába fojtva;
de amint elhaladt a hölgy,
fény lobbant, egy lángnyelv kitört;
s Christabel látta a hölgy szemét,
nem is tűnt fel néki egyéb,
Sir Leoline pajzsa köldöke csak
sötét falifülke árnya alatt.
"Csak halkan", mondta Christabel,
"atyám álmát ne űzzük el."

És a saruját ím leoldja,
s a fülelő légtől is óva
mennek a lépcsőkön lopózva.
Hol pisla fényben, hol homályban,
most épp a báró ajtajában,
s tovább, lélegzet-fojtva, csendben,
s ím a lány szobájába értek,
s most már Geraldine alatt reccsen
a padló-gyékény, hova lépett.

Odakünn halvány hold dereng,
s nem látszik fénye idebent.
De a szobát így is csak látják,
bizarr, különös faragását,
kigondolva művészi aggyal
díszítik a szűz hajlokot:
kettős ezüst láncon egy angyal
lábára kötve mécs lobog.

Az ezüst mécs pislogva ég,
Christabel szítja majd tüzét.
Felcsavarta, ragyogjon újra,
s hagyta himbálni egy kicsit,
miközben Geraldine, lesujtva,
padlón nyugtatta tagjait.

"Ó Geraldine, te eltörődött,
igyál e gyógyborból, könyörgök!
Varázslatos hatása van ám,
vadvirágból főzte anyám."

"S meghatja majd anyád szivét
egy ily balsorsu hajadon?"
"Ó jaj!", Christabel így beszélt,
"megszült s meg is halt - egy napon.
Az ősz barát elmondta aztán,
hogy haldokolva mit parancsolt:
húzzák meg esküvőmnek napján
tucatszor a kastély-harangot.
Drága anyám! bár itt lehetnél!"
Szólt Geraldine: "Én is szeretném!"

De tüstént hangot váltva csattant:
"Távozz, asszony! Tűnj, kósza lény!
Elűzni téged van hatalmam!"
Mitől fél Geraldine, szegény?
Mire mereszti dűlt szemét?
Látja a holtak szellemét?
Kongó hangon kit szólogat?
"Tűnj, asszony, tűnj, ez óra enyém!
Habár e lány védszelleme vagy,
hatalmam van - hordd el magad!"

Christabel mellétérdepelt,
kék szemét égre emelte, és
szólt: "Drága hölgyem, megviselt
e kisérteti jelenés!"
"Elmúlt" - mondta vendége nyögve,
s homloka jéggyöngyét törölte.

Vadvirág-borból újra kortyolt,
szép nagy szemét fény járta át,
s a padlóról, ahol kuporgott,
a fenséges hölgy talpraállt:
gyönyörüség volt látni őt,
mint messzi táj küldötte nőt.

S szólt a szép hölgy ily szavakat:
"Kik fenn élnek az ég magasán,
szeretnek mind, szent Christabel,
s te is őket, maguk miatt,
s a jóért, mit velem teszel,
én is igyekszem, drága lány,
hogy majd jutalmat érte nyerj.
De most vetkezz, míg én imámat
mondom, s majd lefekszem utánad."

Szólt Christabel: "Legyen tehát!"
S zsenge testéről a ruhát,
mint kérte a hölgy, levetette,
s bájosan dőlt a kerevetre.

De agyában annyi gondolat
nyüzsgött, bajosak s boldogak,
hogy hiába zárta szemét le,
így hát az ágyból félkönyékre
hajolva felemelkedett,
és Geraldine felé lesett.

A mécs alatt görnyedt a hölgy,
és szeme lassan körbejárt,
mélyet sóhajtott elgyötört
reszketéssel, s övszalagát
megoldotta melle alatt:
selyemköntöse, patyolat
inge lábához hullt, kitárva
lám! keblét és fél oldalát -
álomkép, szó nem mondja el!
Vigyázz, vigyázz, szép Christabel!

Geraldine nem szól, meg se rebben;
ah! mily levertség a szemekben!
Ön-mélyéről mintha nehéz
súlyt emelne, roskadni kész,
tétovázva a lányra néz;
s egyszerre, a végsőkre szánva,
gőg és gúny közt lelve magára,
lefeküdt a lány oldalára!
És a leányt karjába vette,
     Uram, segélj!
s halkan, fájdalmas tekintettel
     eképp beszélt:
"Bűvös erőt ád, ha megérint, e kebel,
és végzeted ura ez, Christabel!
Tudod már holnap, megismered ez éjen
e szégyen-jelem, e bú-pecsétem;
   küszködnöd azonban
     kár: kimondani azt
   neked van csak erőd,
     hogy a mély vadonban
   hallottál bús panaszt,
s ott lelted a hölgyet, a tündöklőt,
s hogy hazavezetted, mert szántad s szeretted,
hogy a hűvös éjtől védd s fedezzed őt!"

                MÁSODIK RÉSZ
                    RÉSZLET

Jaj! barátok voltak ifju fővel,
de hitet mérgez fecsegő nyelv;
hűség csak az égben lehet;
tüskés a lét; hiú az ifjuság;
s gyűlölni, kit a szív szeret,
az agyban téboly módra rág.
Így történt, sejtelmem ha nem csal,
Sir Leolin-nal és Rolanddal.
Ez is, az is fennen dörögve
szívének jobb felét gyalázta,
s megváltak - mégpedig örökre!
De egy se talált soha másra,
ki szivében betöltse az űrt,
sajgó sebbel csak állt egyedül.
Mint két szikla, különszakítván:
köztük vad tenger hánytorog,
de sem hő, sem fagy, sem a villám
le nem töröl minden nyomot,
amit a régmúlt otthagyott.

TÓTFALUSI ISTVÁN

KUBLA KÁN

 Kubla kán tündérpalotát
   építtetett Xanaduban,
   hol roppant barlangokon át
   örök éjbe veti magát
   az Alph, a szent folyam.
   Mérföldnyi jó földet tizet
   gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás maga a csép alatt, -
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

   A kéjpalota nézte sok száz
     lenge tornyát a vizen
   és egy zene volt a forrás
     és a barlang, egy ütem.
Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

   Ismertem egy lányt valaha,
     látomás lehetett:
   Abesszinia lánya volt,
   Abora hegyéről dalolt
     s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
   még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
   hogy felépítném csupa
   muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s "Vigyázzatok!" kiáltana,
   "Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
   s csukja szemünk szent borzalom,
   mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét!"

SZABÓ LŐRINC

BYRON, George Noel Gordon

JANTHÉHOZ
A "CHILDE HAROLD" ELŐHANGJA

Bár sok földet bejártam, hol a szent
ős Szépség istenítve tűnt elém,
s bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
szivem elé dús álmok éjjelén,
való- vagy árny-másod sohsem lelém;
s most látlak s ím kontár festő vagyok,
hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
s kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?

Óh, bárcsak tudnál megmaradni így:
tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
ámor, ki bár szárny nélkűl, földön él,
s szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
ez ifju bájban, mely ragyogva kél,
látja agg élte szivárvány-ivét,
melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
hogy már korom kettőzi a tiéd,
igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
veszély nélkül, zsendűlésed diszét:
mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szive mind
vérzik, szemed verése megkimélt,
melyből nekik majd üdvök üdve int,
de hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.

Oh, ragyogjon e vad gazella-szem,
mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
s mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
e dalra s adj mosolyt is drága szűz,
minőt hiába kérne kába tűz,
ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
lantomra kérni ifju lány kegyét:
koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!

Igy majd neved dalomba fonva él
s ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
elsőnek tűn föl s végsőnek enyész,
s ugye, ha por leszek már és penész,
lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
idézni bókom, melyben ifjan élsz?
Csak ennyi, mit költőd, emléke kér;
nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

TÓTH ÁRPÁD

CHILDE HAROLD BÚCSÚJA

Üdv, üdv! - hazámnak partja már
víz kékjén szürke folt,
az éji szél sír, zúg az ár,
a vad sirály sikolt.
Ott túl a nap most űlt el ép,
s mig űzzük őt nyomon,
zeng búcsuszóm felé s feléd:
jó éjt, szülőhonom!

Pár óra s újra kél a nap
és hajnalt szűl megint,
s köszöntlek ég és messzi hab!
De már honom nem int.
Ős csarnokom már puszta rom,
a tüzhely is bedőlt,
a vén sáncot bekúszta gyom,
s kivert kutyám üvölt.

- Kis apródom, hej, jöszte csak!
Mit sírsz-ríssz oly nagyon?
Ijeszt a hab, ha zúgva csap,
reszketsz az éj-fagyon?
No, könnyíts már a könnyeken,
hajónk jó, gyors batár,
ily bizton és ily könnyeden
legjobb sólymunk se jár!

- "Hagyján a szél, attól ki fél?
Hab másszor is dobált,
más bú, mi most szivembe kél,
Sir Childe, ne is csodáld!
De kísér elhagyott apám
s anyácskám képe még,
s nincs kívülök senkim, csupán
Uram te, s fönt az Ég!

Sok szót nem ejte jó apám,
buzgón megálda bár,
de egyre sír és vár reám
anyácskám, várva vár." -
- Hű kis cseléd, elég, elég!
könnyed méltán fakad,
volnék ártatlan, mint te, még,
nem sírnál most magad!

- Hé, jó legényem! mi gyötör?
Sápadt vagy, jöszte csak!
Tán félsz, hogy ránk frank banda tör,
vagy vad szél szirtre csap?
- "Uram! az élet rongy dolog,
azért nem reszketek,
de hű páromra gondolok,
szinem ezért beteg!

Várad tövén, tópart-tanyán
vár nőm s a kis fiúk,
kérdik: hol jár apánk, anyám?
s jaj, választ ő se tud."
- Elég, elég! hű vagy s derék,
ha búsulsz, nem csoda,
hajh! én léhább szivet nyerék
s vigan megyek tova!

Én megvetem, bárhogy sohajt,
a csalfa nőnemet,
tudom, új láng szárítja majd
a könnyes, kék szemet!
Tűnt kéjt siratni rest vagyok
s utam bár vészt igér,
csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
még egy könnyet sem ér.

Magam vagyok már e kerek
földön s e nagy vizen,
búm senkiért se kesereg,
mint értem senki sem.
Ebem vonít tán még, szegény,
de majd új koncra kap,
s ha egyszer visszatérek én,
lehet: meg is harap.

Hadd lengek hát bárkám veled,
hullámvölgyön s hegyen,
mindegy, mily föld partját leled,
csak honom ne legyen!
Üdv, üdv! égkék hullámsereg!
s ha tükrötök unom,
üdv, puszta sík s vad partüreg!
- Jó éjt, szülőhonom.

TÓTH ÁRPÁD

AZ ÓCEÁN
RÉSZLET A CHILDE HAROLD IV. ÉNEKÉBŐL

Gyönyörű az uttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl.
Megvetlek, ember! Természet, te hű,
meghitt barátom, benned rejtezem:
fogadj be hát Mindenség, lelkemen
a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem.

Gördülj sötétkék Tenger, hömpölyögj!
Tízezer flotta siklik balgatag
fölötted; ember dúl a föld fölött,
de itt megtorpan: roncs hajódarab
víz-pusztaságod műve, nem marad
árnyéka sem dühének, teste még
esőcseppként villan - egy pillanat -
s mély kebledbe zuhan, mint bugyborék,
sír, koporsó, harang, emlék mind - puszta lég.

Nincs lépte ösvényeden, réteid
nem hullnak zsákmányként kezébe. Állj!
s leráztad már... Rút dühe mérgeit
a földbe robbantja, s te mint király,
feldobod s a felhőket sepri már:
borzongatja játékos permeted
és isteneihez üvölt, sivár
reménye ott pislog a part felett,
lesújtod hát ismét a földre, mint ebet.

Kővárosok bástyáit menny köve
gyanánt sujtó néprázó fegyverek,
császárok tornyainak pőrölye,
roppant bordáju tölgy-szörnyetegek,
- sár-alkotójuk igy szól gyermeteg:
"Én a tenger Lordja és béke Ura..." -
ez mind csak játékod s mint hó pereg
pezsgő hullámod olvasztóiba
mind az Armada gőg s Trafalgar bosszuja.

Partjaid: tünt birodalmak, Te nem!
Asszir, görög, római, pún: mi most?
Szabadok voltak s nyögtek végtelen
vizedtől és még sok más zsarnok ott.
Partjaik szolgák, rablók rabja; sok
ország bukott velük: te nem, örök!
Csak vad vizek játéka változott,
a perc lehull kék homlokod fölött,
vized, mint az Első Napon, ugy hömpölyög.

Dicső tükör, hol a Mindenható
villámlik a viharban; szűntelen,
- dereng, borong bár, szél leng, vágtató
orkán, jégsarkon s vak fojtó delen -
határtalan, fenséges, végtelen,
örökélet képmása, trónusa
a Láthatatlannak, bár szörny terem
mélységed iszapjából; Föld Ura
s magános új utak szörnyű kolosszusa!

GULYÁS PÁL

HOGY BÚCSURA KÉLT...

Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.

RÓNAY GYÖRGY

FELIRAT EGY ÚJFOUNLANDI KUTYA SÍREMLÉKÉRE

Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghübb barát,
ki boldogan áldozta föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
ki mindenben csak az ő híve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,
rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csirádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az itt hever.

SZABÓ LŐRINC

AHOGY ITT JÁR-KÉL

Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

SZABÓ LŐRINC

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS...

A Szépség lányai közt nincs
   gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
   szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:

s fény-láncát húzva elring
   a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
   egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

SZABÓ LŐRINC

SÉNAKHERIB PUSZTULÁSA

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

RADNÓTI MIKLÓS

STANCÁK ZENÉRE

A boldogság, mondd, a remény?
   Szivünk inkább a multba tér,
az emlék boldogsága fény,
   hajnalt előz, alkonyt tulél.

Min emléked ma rejtve ring:
   szived mohó reménye volt,
s reményed illó kincse mind
   szelíd emlékezésbe folyt.

Oh csalatás, amit szeretsz:
   jövőd álarca hívogat,
emléked álma nem lehetsz
   s gondolni sem mersz rá, mi vagy.

RÓNAY GYÖRGY

TÖBBÉ NEM CSATANGOLUNK...

Többé nem csatangolunk hát
   ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
   s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
   és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
   a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl
   s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
   holdas ég alatt.

DEVECSERI GÁBOR

DON JUAN
AJÁNLÁS

                        1.

Költő vagy, Bob, mégpedig udvari,
e fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál - no de sok mai
poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy? Jól-e, mi?
s a "tópart" éhes és telt gyomru népe?
Remek kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
mint "pástétomban két tucat rigó".

                        2.

"Pástétom nyílik és mind dalra kel"
- jó uj hasonlat itt e régi nóta -
"királyt elbájol ily tál eledel",
Régenset szintén. - (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Coleridge is szárnyal égre fel,
kalappal mint a sólyom, amióta
bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De megfejtését vajj' ki fejti meg?

                        3.

Bob, szemtelen vagy! Azzá tőn a vad
dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna minden madarat,
hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors, mely röpülő halat
mindíg elér, ha túl-magasra száll,
s födélre pottyan és vergődik ott, Bob:
az sujtott téged! Szuflád elfogyott, Bob!

                        4.

Hát Wordsworth rengeteg
   "Kirándulás"-a!
(Ötszáz lap kvartban!) Meggyőz,
             kitünőbben
mindennél, hogy az uj rendszernek mása
nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is poézis (ő megmagyarázza,
s lehet hogy az - örjítő nyári hőben.)
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti e cikornyát.

                        5.

Tisztelt urak! Elzárván magatok
jobb társaságok érintésitől,
egymásba szinte átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
azt vélitek, hogy valamennyi jog
s minden borostyán számotokra nől.
Mily szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
lubickolnátok tengerben, ne tóban.

                        6.

Én nem tennék így, nem vihetne rája
önösség túlzó hiusága sem,
s Pál-fordulástok összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van kegydíjad - ily véget ér e "pálya"? -
s vámhivatalban űl Wordsworth! - Hiszen
bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát joggal üdvözöltök.

                        7.

Borúljon a merész homlokra - tán
kevéske szégyenpírra is - babér:
lombját, gyümölcsét nem irígylem! Ám
a hír szabad. Közös mező e tér,
nem a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta célhoz ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore elétek vágnak
ösvényein a halhatatlanságnak.

                        8.

Múzsám gyalog jár és nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
nagyobb tökélyt - mert most hiányzik ez -
s mindazt a hírt, melyért irígyen égtek!
De irjátok föl: - költő egy se lesz
törpébb azért, mert más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort szidja,
jövendők tapsát még nem biztosítja.

                        9.

Aki babért jövőnek tartogat
- mely ily lomot nagy ritkán húz elő -
az e növényből nem kapott sokat,
s a vád nyilával csak magára lő.
Dicső kivétel egy-egy tán akad,
idők árjából napként fölkelő.
De hogy hová jut e fölebbezők
nagy része - Isten tudja csak, meg ők!

                        10.

Ha Milton egykor, csúful megtiporva,
a "bosszuló időt" fölhívta, hát
bosszút is állt az és a mai korba
fenséggé tette neve hangzatát.
De ő hazug dalt nem költött; a porba
le nem hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút dicsérjen:
a zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!

                        11.

Vagy azt hiszed, ha most támadna fel
a "vén vak ember", Sámuel gyanánt,
hogy trónokat jövendölésivel
megrázzon ujra; - s lelne ujra lányt
kinek nincs szíve, sujtaná ezer
csapás, kór, inség, minden ami bánt:
hiszed, hogy ő szultán-imádó volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?

                        12.

Halvérü, síma, álnok nyafogó!
Erin vérében pacskolt ifju kézzel,
hogy Angliában, mint tanult bakó,
nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb szerszáma nép-rugó
gőgös tyrannak, éppen annyi ésszel,
hogy föltehet más-készitette jármot,
s itathat mérget, mint első pohárnok.

                        13.

Orációja oly szó-keverék,
oly legitím pancs, torz ész-ficamat,
hogy talpnyalója sem dicsérte még,
s az ellenfél - minden nép - nem kacag,
mert alszik tőle. Ixion-kerék,
mely szikrát - egy kis baklövést - sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
a végtelen mozgás és gyötrelem.

                        14.

Kontár még ocsmány szakmájában is!
Toldoz, ragaszt, pepecsgél, tákol és
a mesterek számára némi kis
munkát mindig hagy: összeesküvés,
kongresszus, börtön, bot, cenzúra, friss
hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
az új bilincs, ócskákat fold ki szépen
s ég-föld utálja jutalom fejében.

                        15.

Herélt, rongy lelke csak kettőt szeret:
a láncot, amit önmagán visel
s a mit másokra buzgón ráveret,
vélvén, hogy férfi épp úgy hordja el.
Golyhó Eutrop! Ész, jog, becsület,
szabadság díszét nem foghatja fel.
Rettenthetetlen - mert a jég nem érez;
oly hitvány, hogy erénye is bűnné lesz.

                        16.

Hová bolyongjak, hogy jármát ne lássam?
(Érezni nem fogom!) Nagy Róma lelke
támadt imént föl szép Itáliában,
de rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah! lánca sír dühében, bánatában,
s jajgat felém sebzett Erin keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
hadsergek - és Bob ír rossz verset rájok!

                        17.

Fogadd e kis dalt, koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
zokon ne vedd: a Whig-színt nem hagyom,
s politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s nagyon
nehéz maradni egy hiten; olyan
nehéz, hogy szinte abszurdnak találom.
Igy van-e, Tórym, ultra-Júliánom?

ÁBRÁNYI EMIL

HARMINCHATODIK SZÜLETÉSNAPOMON

Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
   Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
   te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.
   A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
   az maradt őszre!

Magányos, messze tüzhányó sziget
   a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
   halotti máglya.

A féltés, féltékenység, a remény,
   a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
   csak láncát hordom.

De itt, de most, de bántani tovább
   ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
   s borítja sirját.

Kard, lobogó és körül, lelkesen,
   tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
   ha pajzson hordták.

Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
   ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
   Hozzájuk térj meg!

Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
   hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
   a gyönyörű arc.

Ha bánod ifjuságod, mért is élj?
   A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
   egy a halál is.

Keress - lel itt az is, ki nem keres -
   katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
   és tedd a dolgod.

ILLYÉS GYULA

SHELLEY, Percy Bysshe

WORDSWORTHHÖZ

Ó, természet tudós költője te,
sírtál, hogy elszáll, s nem tér vissza már
az ifjúság, barátság, vágy heve,
mint édes álom, s marad, ami fáj.
E bú közös. Egyetlen veszteséget
siratok én tenélküled csupán.
Magányos csillag voltál, messze fény egy
tört bárkán, hörgő téli éjszakán,
menedék voltál, sziklán épitett,
a küszködő, vak sokaság felett,
tisztes szegényen tisztán szólt dalod,
igazságért, szabadságért a zsoltár -
de abbahagytad, és én gyászolok,
hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál.

NEMES NAGY ÁGNES

EGY REPUBLIKÁNUS ÉRZÉSEI NAPÓLEON BUKÁSAKOR

Gyűlöltelek, bukott zsarnok! Gyötört,
hogy oly kicsiny rabszolga, mint te vagy,
így táncol és tivornyázik a nagy
szabadság sírján. Állna összetört
trónod ma is, de kellett a tünő
és véres pompa, mit a Feledés
felé roncsokban söpört az Idő.
Esengtem: álmodban Félsz, Hitszegés,
Vérfürdő, Rablott Kéj és Szolgaság
fojtson meg, papját. Túl későn tudom,
mióta porba hulltál te s hazád:
túltesz Csaláson és Erőszakon
törvényes Bűn, vén Szokás, s a dühödt,
véres Hit, e legrútabb Szörnyszülött.

EÖRSI ISTVÁN

AZ ISZLÁM LÁZADÁSA
RÉSZLET MARYNEK

Elkészült nyári munkám, Mary, s végre
megtérek hozzád, szívem otthona,
mint királynőjéhez tündér-vitéze
a bűvös lakba zsákmányt visz haza.
Ne nézz le, mert nem vártam meg, hogy a
halandó éjben csillagfény legyen
a csillagok közt hírem, és noha
csak kétes ígéret még a nevem,
tiedhez kapcsolom, te Fény és Szerelem.

Mi tőled elrabolt oly sok időre:
munkám gyümölcsét neked nyujtom át.
Nem látnak többé ott, hol összenőve
lugast formálnak a lombkoronák,
vagy zuhatagok édes kardalát
visszhangozzák a vad, zöld szigetek;
magányos sajkám magányra talált
mohos fa, sás közt - már veled leszek,
hisz szívem eddig is ott lüktetett veled.

Nagy tettre vágytam, de köd fedi el
világunkat az ifjuság előtt -
s egy májusi hajnal szellőivel
- őrzöm e percet - felszakadt a köd.
Oktalan sírtam csilló fű között -
s egy tanteremből ekkor durva, vad,
fültépő hangok áradata jött:
egy gyászvilág visszhangja, jajszavak,
zsarnokok torz dühét csikorgó iszonyat.

Összefont karral szétnéztem a réten -
napfényes földre omló könnyemet
gúnyolni senki sem volt e vidéken -
s így szégyen nélkül szóltam: - "Bölcs leszek,
igaz, szabad és szelíd e veszett
világon, hol nézni is szenvedés,
hogy meg se szólják az erőseket,
s nem vet gátat a zsarnoknak az ész." -
Nem sírtam már, szivem nyugodt lett és merész.

A tudomány tiltott tárnáiból
halmoztam ettől kezdve a tudást,
nem bántam: zsarnok mit tud, mit papol,
e titkokat tanultam, semmi mást,
így készült lelkem páncélzata, lásd,

hogy küzdhessen az emberek között;
erőm s reményem így érlelt kalászt,
így izmosult, míg belém nem szökött
a magány érzete, e szomj, mely meggyötört.

Jaj, a szerelem csapás, törvetés
annak, ki mindent Egyre tenne fel!
Így jártam én is: kétségbeesés,
csillagtalan éjből szőtt vak lepel
zuhant üres világomra, mivel
senkit se leltem, ki be nem csapott,
kemény szivek jeges köveivel
döngölték szívem, s merev lett, halott,
míg tőled tört röge életre nem kapott.

Jöttél, barátnőm, s télies szivem
zsendült, mint kikeletkor puszta sík;
ifjú bölcsességedben szeliden
széttördelted a Szokás láncait,
szép voltál s olyan szabad, mint akit
felhők közt bolygó gyors fény sorsa vár,
mit el nem ér, ki börtönben lakik -
köröttem is terpeszkedő homály,
de lelkem felszökött, mert tudta, rád talál.

Nem egymagamban ballagtam tovább
magasztos tervek útján ezután,
veled jártam a világ vadonát,
ahol kétségbe kerget a magány -
okultam az Ész zordon vigaszán:
bár Nyomortól a jó is elrohad,
próbált barát csürhével tör reám,
gaz gúnyolja az ártatlanokat,
nem ingat meg a sors bennünket, bármit ad.

Derültebb órán jönnek sorra vissza
az ingatag jósorssal társaim.
"Ne gúnnyal viszonozd a gúnyt!" - tanítja
bölcsességet s erőt adón a kín.
Kacaj bukdos otthonunk falain,
mióta szültél két szép gyermeket -
reggeli fény süt ránk -, nincs arra rím,
hogy mennyi gyönyör nemzette veled
énbennem ezt a Dalt, mit neked szentelek.

Járatlan ujjal pöngetett dalom
csak zengőbb hangok preludiuma?
Vagy nem mélázok többé lantomon,
s ez csöndbe dermed csakhamar, noha
a Zűrzavar s Szokás vén trónusa
ledőlne s az Igazság lenne már
varázsától az emberek ura...
Bíznék... De múltam sok gyötrelme fáj,
s koncáért összecsap Szerelem és Halál.

Mi vagy te? Tudom, s félek szólni. Néma
éveivel az idő közli tán.
De tág homlokod sugárzása és a
mosolyaid és könnyeid, vidám
szavad és komoly arcod halovány
varázsa gyöngéd jóslat: szerető
félelmemet lebírni száll reám:
látom, szemedből lelked tőr elő,
és benne Veszta-láng, rejtelmes, mély erő.

Mondják: születésedtől vagy ilyen,
dicső szülők csupa-báj gyermeke.
Érted egy Bolygó tűnt le szeliden,
búcsúzó sugarainak heve
mocsoktalan fénnyel hintette be

alakod; híre most is átragyog
e napjainkat dúló, fekete
viharokon; s nagyoknál is nagyobb
Atyád örök nevét oltalmul hívhatod.

Nagy szellemek közös szózata szállt
három évezred szép visszhangjaként,
s némán fülelt fel a nyüzsgő világ,
mint ki a pusztán hall honi zenét.
Nem rontott sápadt elnyomókra még
ily félelem; Hit, Szokás, törpe Gond,
mint villám-sujtott sárkány-ivadék
egy kis időre otthagyta a tort,
az ember mart szivét, mely étke s fészke volt.

Örök-igaz hang vár, emberiség!
Kiáltok - hogyha nem jő felelet,
ha vak dühvel tiprod tiszta nevét
annak, ki szeret - édesem, veled
mint kettős lámpa, nézem e veszett
éji világnak mily vihara dúl -
nyugodt csillagpár - míg a megrekedt
hajósok fölött felhőraj vonul,
ő évről évre ég kiolthatatlanul.

EÖRSI ISTVÁN

A ZŰRZAVAR FARSANGJA
KÉSZÜLT A MANCHESTERI VÉRFÜRDŐ ALKALMÁBÓL

A tengeren át egy hang tovaszállt,
Itáliában alva talált,
s iszonyú erővel vitt tovább
a Líra látomásain át.

A Gyilkosság lépdelt felém,
Castlereagh-maszk a fején,
simulékony, de dühödt -
hét véreb mögötte jött.

Rengett hátukon a háj;
nem csoda: a bő talár
alól elébük törött
embersziveket lökött -
hadd faljanak a dögök.

S láttam Eldont, a Csalást,
vállán hermelinpalást;
könnye - mert jól zokogott -
malomkővé változott.

Lábánál a sok gyerek
azt hitte, hogy gyöngyszemek,
azért is ujjongtak ugy,
míg ki nem loccsant agyuk.

A Biblia fény-köntösét
hordva, és az éj ködét,
Sidmouthként jött egy új iszony:
az Álszentség, krokodilon.

S az álcás szellemraj között
sok más Romlás árnya jött:
grófok, szemig elfödött
bírák, spiclik, püspökök.

A Zűrzavar zárta a sort,
véres ménen lovagolt,
baljós, ajkig-sápadt isten:
Halál az Apokalipszisben.

Koronásan ült lován,
jogart markolt s homlokán
írást láttam: "ÉN VAGYOK
ISTEN, KIRÁLY ÉS A JOG!"

Anglia földjén veszett
méltósággal léptetett,
vérpocsolyává törve meg
a rajongó tömeget.

A rengő föld majd meghasadt
roppant csapata alatt,
véres kardját rázta mind,
lesve Urát, hátha int.

Büszkén gázolt át e vidám
diadalmenet Anglián,
megszállta őket a mámor -
tán a rombolás borától.

Városok, mezők, tengerek
közt e vágtató sereg
gáttalan, tiporva dúlt,
végül Londonba vonult.

S minden lakos fejvesztetten
vacogott, vakrémületben
hallva, hogy a Zűrzavar
szilajon bőgi: Diadal!

Várták vérben-lángban ott
koronás bérgyilkosok,
s ezt dalolták lábainál:
"Te vagy Isten, Jog, Király!

Gyöngén és társtalanul,
rád vártunk, Hatalmas Úr!
Kardunk hideg, üres a bukszánk,
hírt és vért és aranyat hoz ránk!"

Jogász- és pap-csőcselék
porig hajtotta fejét,
s mint rossz imát susogta, hogy
"Te vagy az Isten és a Jog."

S újból felharsant a Kar:
"Istenünk vagy, Zűrzavar,
porig meghajlunk neked,
szenteltessék meg neved!"

S a Csontváz sorfaluk között
hajlongott és röhögött,
látszott, hogy neveltetése
tízmilliót rótt a népre.

Tudta: övé jog szerint
királyaink kincse mind,
aranyos ruha, palota,
országalma, korona.

Elküldte hát embereit
a Bankba s a Towerbe, míg
ő a lepénzelt Parlament
tisztes ülésére ment.

Ekkor egy őrült lány-alak,
- a Remény - odaszaladt
sikoltva - mindenre kész
élő Kétségbeesés:

"Idő-apám jobb napokat
várt és most roskatag agg,
nézzétek, mily bárgyun áll,
szélütött keze kaszál.

Milliárd gyermeke volt,
ma már valamennyi holt,
én maradtam vele csak -
iszonyat, ó, iszonyat!"

S az útra a lópaták
elé vetette magát
megadó nyílt szemmel várva
a Csalásra, Gyilkosságra,

Zűrzavarra - amikor
könnyű köd, kép, fény-gomoly
kélt köztük, gyenge, zsenge még,
mint párázó völgyi rét;

és nőtt mint bástya-koronás
száguldó felhő-óriás,
villámmal néz, míg űzi szél,
s az égnek dörgéssel beszél,

és jött már - vértje mint a fény
a vipera pikkelyén,
szárnya szivárványosabb,
mint esőn a napsugarak.

Egy csillag ült a sisak
hegyén, mint a hajnali nap,
tollain átcsorgatta a fényt
bíbor harmat záporaként.

Lágyan lépdelt a fejeken
mint a szél - s oly sebesen,
hogy bár lesték, mint röpül,
csak űrt láttak maguk körül.

Mint május nyomán bimbók nyílnak,
s az éj hajából hull a csillag,
szél-füttyre hullám - úgy fakadt
lépte alatt a gondolat.

S a leborult nép mentőjeként
megláthatta a Reményt;
bokáig vérben járt a lány,
arca nyugodt és vidám.

S a Zürzavar, e Szörnyszülött,
holtan feküdt: rögön a rög.
A Halál lova vágtatott,
s patájától mint a homok
megőrlődtek a gyilkosok.

Egy felragyogó villámfény és
egy riasztó, de gyöngéd érzés -
s ily rémes és boldog szavak
ömlöttek aztán, mintha csak

a sértett Föld, mely szülte a
gyermekeidet, Anglia,
homlokán érezné a vért,
s anyai gyötrelmeiért

minden cseppnyi vérharmatot,
mit sok fia ráhullatott,
szavakra váltott volna ott -
így csak szive kiálthatott:

"Angol nép: egy anya vére,
reménye, s egymás reménye,
a Dicsőség öröklője,
megiratlan monda hőse -

ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el -
túlerődnek győzni kell!

Mi a Szabadság? - Te csak
a Rabság tudósa vagy,
hiszen neve a neved
eleven visszhangja lett.

Munkát jelent s annyi bért,
mely tagjaidban a vért
mint zárkában, napra nap
a zsarnokért őrzi csak,

így leszel számára te
ásó, rokka, kard, eke,
oltalma és étele -
nem kérdi: akarod-e.

Téli szélben gyermeked,
s anyja tőle lesz beteg,
sorvadoznak sápadón,
meghalnak, míg ezt irom.

Vágy a Rabság oly falat
után, mit a kutya kap,
mely hájasan elterül
rakott asztalok körül.

Miatta nyer az Arany
szelleme százszorosan
többet belőled, Robot,
mint a régi zsarnokok.

Papírpénz ő - kincset ér
e hamis birtoklevél
a Földön mindenkinek -
legalábbis úgy hiszed.

Azt jelenti: lelkedet
szolgaságra add s ne tedd
amit akarsz: más pimasz
kezében légy lágy viasz.

S ha zúgolódsz hasztalan
panasszal vigasztalan,
a zsarnokhű csőcselék
lova rád és nődre lép -
vért harmatozik a rét.

Bosszúszomjat is jelent:
vérért vágyad vért eseng,
rosszért rosszat - így te még
ha erős leszel se tégy!

Fáradt madár nyugtot talál,
ha fészkébe hazaszáll,
vackán a vad jó húst harap,
míg vihar bőg, hó szakad.

Ló és ökör hazatér,
ha robotja véget ér,
ha szél bömböl, az ebek
szobákban melegszenek.

Almot kap disznó, szamár,
s illő élelmet zabál -
csak nektek, ó, angolok,
nektek nincs otthonotok!

Ez a Rabság! Barlangjának
mélyén vadember vagy állat
nem tűrné ezt így el - és
rajtuk nincs is ily verés.

Mi vagy, Szabadság? - Tudna csak
élő sírjából a rab
felelni - mint álomképek
a zsarnokok elszöknének!

A gaz rádfogja: tétova,
tűnő árny vagy, babona,
visszhang, amely kongva szól
a Hírnév barlangjaiból.

A dolgozó kenyeret
tisztel benned, teritett
asztalt, csinos és vidám
otthont munkája után.

A letiport sokaság
étket, tüzet és ruhát
lát benned - szabad haza
nem éhezhet úgy soha,
mint manapság Anglia.

Gazdagnak te vagy a gát -
ha áldozata nyakát
éri lába - ahelyett
kígyóra te lépteted.

Igazság vagy - a te jó
törvényed nem eladó,
mint az angol - kicsi, nagy
egyforma védpajzsa vagy.

Bölcseség vagy - te mondod, hogy
Isten nem ró örök poklot
azokra, kik nem hiszik,
amit a pap hazudik.

Béke vagy - vért, aranyat
nem pocsékolsz, mint a vad
zsarnok-had, mely szövetkezett,
hogy kioltsa gall tüzed.

Mit ér a kiáradó
angol verejték- s vérfolyó?
Ó, Szabadság, lángodat
mérsékelni tudta csak!

Szeretet vagy - lám a gazdag
csókkal illeti a talpad,
s mint ki Krisztust, úgy követ,
aranyát adva neked,

vagy változtasd vagyonuk
fegyverré s kezdj háborút
saját drága érdekedben
háború, pénz, ármány ellen!

Lámpád a Líra, Gondolat,
Tudomány - fényük enyhet ad
a kunyhók lakóinak,
s nem átkozzák sorsukat.

Jóság vagy, Ész, Türelem,
s mind ami áldást terem -
tettek zengjék, ne szavak
határtalan bájadat.

Bátor, szabad emberek,
mind-mind gyülekezzetek,
övezzen körül a tág,
roppant angol rónaság.

A zöld föld, amire lép
lábatok, s az égi kék,
s ami örök, mind legyen
tanú ünnepeteken.

Anglia minden zuga,
viskója és faluja,
ahol mindenki saját
gyötrelmét vagy más baját
nyögi egy életen át -

városa, ahol a szenny
odvaiból eleven
hullák bújnak kúszva ki,
sírok élő lakosai -

börtönök és szegényházak,
hol mint feltámadt holt, sápadt
nő, gyerek és ifju, agg
sír a kín, a fagy miatt -

napi robot piaca,
hol ínség és gond csak a
bér, mely elveti a sok
szív mélyén a rossz magot -

s legvégül a paloták,
hol a nyomor moraját
úgy hallják, mint messzi szél
hangját, mely a pompa s kéj

börtönein túl riad,
s hol a gyötrődők miatt
pár emberben részvét támad,
hogy arcuk is belesápad -

mondhatatlan kínu nép,
s mind, ki látja, hogy miképp
adják elkótyavetyélt
honát vérért, aranyért -

roppant gyűlést tartsatok,
s hirdessétek ott ki, hogy
szabadok vagytok, ahogy
az Isten megalkotott.

Legyen szavatok egyszerű,
mint a kard, kifent-hegyű,
s mint a pajzs, olyan legyen,
tágas, biztos védelem.

Rémisztő vad zajjal a
zsarnok hadd öntse hada
címerpajzsos tömegét,
mint egy tengert, szerteszét.

Töltött ágyúk, jöjjetek,
s a holt leget töltse meg
élettel kocsik zaja,
s a lópaták dobaja.

Angol vérre oly mohón
vágyjon a kivont szurony
csillámló és fent hegye,
mint más, hogy legyen kenyere.

Pörögj, villogj lovas-szablya,
mint hulló csillag, mely arra
vágy, hogy halál-óceánba,
gyásztengerbe fúljon lángja.

Ti mint egy sürű vadon,
álljatok hallgatagon,
kulcsolt karral, és legyen
pillantástok győzelem.

S a harci ménnél sebesebb
pánik kutyába se vett
árny legyen, ha átoson
szilárd falanxotokon.

Legyen végre a haza
törvényének igaza:
rossz vagy jó - e küzdelem
eldöntője ő legyen.

Sok ős törvényed, Anglia,
tisztes ősz lett már, hisz a
bölcsebb korszakok fia;
s ünnepien ejtve a szót,
Szabadság! - mind a te echód!

Ki e szent hírnököket
először gyalázza meg,
azokra száll majd a vér,
s mocska nem titeket ér.

S ha közétek vágtat a
zsarnokok bősz csapata,
vág, döf, testetekbe lép -
hagyjátok, hogy hadd tegyék!

Nyugodtan, alig félve tőle,
és még kevésbé meglepődve
nézzétek, amíg a vad,
öldöklő düh elapad.

Ekkor majd mind hazatér,
szemük szégyenről beszél,
s a kiontott vér, tudom,
tüzes pír lesz arcukon.

Bárhová is mennek ők,
rájuk mutatnak a nők,
szótlan kullognak, hiszen
nem mernek köszönni sem.

S a hős bajnokok, akik
a Vészt harcból ismerik,
s kiket undorít ily társaság,
a szabadulókhoz állnak át.

S e mészárlás a nemzetben
feltör sugallatnál szebben,
ékesszóló jós-zene,
mintha vulkán zengene.

És az elnyomás fölött
ily itélet mennydörög
minden szíven, agyon át,
újra - újra - még - tovább -

Ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el -
túlerődnek győzni kell!"

EÖRSI ISTVÁN

ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ

                        I

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad

a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
kinek szekere téli sutba hord

sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

                        II

Te, kinek - míg az ég reng - áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ága: Menny s Óceán

s zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog

az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető

páráid terhelik, s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom.

                        III

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég

habkő fokoknál, Baiae öbliben,
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sürűbb napfényén égve lenn,

s azúr moszat s virág lepi be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing

s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!

                        IV

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! - vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki

víg lelke vissza, óh, ég vándora!
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül - óh, tán soha

nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam, s hull a vér,

s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!

                        V

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

TÓTH ÁRPÁD

KEATS, John

SZONETT A SZABADBAN

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

VAS ISTVÁN

AMIKOR ELŐSZÖR PILLANTOTTAM CHAPMAN HOMÉROSÁBA

Sok Aranypartot bejártam, csupa
büszke nép és királyság földjeit,
sorravettem nyugat szigeteit,
melyeknek egy-egy költő az ura.

Hirlett, van egy roppant tér, ahol a
törtszemű Homéros uralkodik,
de tiszta legét nem szívtam, amig
rám nem harsant Chapman friss, hős szava:

s akkor ugy voltam, mint a csillagász,
kinek új bolygót nyújt az éjszaka;
vagy mint sas Cortez, mikor a csodás

Új Oceánt bámulta, míg hada
összenézett - iszonyú ámulás -
szótlanul egy szirtedről, Dária.

SZABÓ LŐRINC

KÖD MULTÁN

Ha nem sír a köd már a sík körül
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,
a május majd általveszi örökjét
s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
mint a rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek, egy szebb valóság,
érő gyümölcsök, bimbók, gyenge rózsák,
egy alvó gyermek halk lehellete,

a homokórán andalgó zene,
Sappho bús bája, ábránd, béke, hála,
ligeti csermely - s egy költő halála.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A PARTHENON SZOBRAIRA

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.

RADNÓTI MIKLÓS

HA RÁDÖBBENEK, HOGY MEGHALHATOK

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos
   könyvhalomban;

ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;

s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a

mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

SZABÓ LŐRINC

A TENGER

Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hecate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelid kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a kínoktól sötét:
legelje hát a Tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s unja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amig
meghallod majd a nimfák énekét.

VAS ISTVÁN

A VÉN CIGÁNYNŐ

Cigánynő volt a vén Meg,
a pusztaságban élt,
a rét füve az ágya,
háza a messzeség.

Rekettyehéjat majszolt
és földi szedret ő,
bora vadrózsaharmat,
könyve a temető.

Fivére minden szikla
és húgai a fák,
meghitten éltek együtt,
ő és e nagy család.

Reggel gyakorta koplalt,
s ebédet sem kapott,
és vacsorára nézte,
a hold hogyan ragyog.

De loncot minden reggel
friss koszorúba font,
este tiszafalombból
füzért csinált s dalolt.

Nádgyékényt szőtt az ujja,
mely ráncos volt, sötét,
s elosztogatta annak,
aki kunyhóban élt.

Nagy volt, mint egy királynő,
s mint az amazonok;
vörös kabátot hordott,
és rojtos kalapot.
Nyugodjon csontja békén -
már régesrég halott!

PÁL ENDRE

HOMÉROSHOZ

A MESSZESÉG gigászi ködfokán
   látom árnyad s a Cyclád árnyait,
mint aki parton ül s kémli soká
   a mély tenger delfin-koráljait.
Vak volták hát! De megnyílt fátyolod:
   Zeus széthúzta az Ég szőttesét,
Neptunus néked habsátrat hozott
   s érted zengette Pán vad-méhesét.
Mert a sötétség partján lámpa gyúl
   s a tátongó mélység lent ifju zöld,
az éj ölén bimbós holnap virul,
   a bús vakságban hármas fénytükör.
Igy szállt szemeden át, mint még soha,
Diána: Ég, Föld s Hádes Asszonya.

GULYÁS PÁL

RÍMEK A SELLŐ-KORCSMÁRÓL

Elszállt, holt poéta-lelkek,
mily csodás Édent ismertek,
boldog rétet, zuzmós odvat,
a Sellő korcsmánál jobbat?
Ittatok-é jobb pohárt,
mint az ő füszer-borát?
Vagy tán az Éden fügéi
édesebbek, mint az égi
szarvas-sültek? Ily csodát!
Hős Robin Hood ily fogást
ízlelt s hölgye, Mária
tülköt s kannát forgatva.

Egy szép nap - ily hír került -
gazdám cége elrepült,
merre? - tudja a kanász!
Végre egy vén csillagász
birkabőrön elbeszélte:
látott títeket az égbe,
egy új ó-cégér alatt
töltve égi poharat,
"Hurrá!" így éltetve közben
a Sellő-t az Állatövben.
Elszállt, holt poéta-lelkek,
mily csodás Édent ismertek,
boldog rétet, zuzmós odvat,
a Sellő korcsmánál jobbat?

GULYÁS PÁL

STANCÁK

December éje zordon,
   de boldog vagy, te fa,
mert egy ágad se gondol
   szép zöld lombjaira:
dérrel süvít a tél is,
fagyassza bár a szél is,
rügyét kibontja mégis,
   ha majd tavasz fuvall.

December éje zordon,
   de boldog vagy, patak,
vized nem arra gondol,
   hogyan sütött a nap;
elönt édes felejtés
kristály habod se lejt és
sosem gyötör kesergés,
   a fagy panaszt se hall.

Bár ezt tennék a drága
   leányok és fiúk,
de van, kit nem gyötör, ha
   az öröm messzefut?

A változást tudod bár,
nem orvosolhatod már,
a tompaság sem óv már,
   ezt még nem zengte dal.

DEVECSERI GÁBOR

AZ ÁLOMHOZ

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;

de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

MÉRT NEVETTEM MA ÉJJEL?

Mért nevettem ma éjjel? Semmi hang:
válaszolni sohse méltóztatott
se fönt az ég, se a pokol alant.
Így hát ember-szivemhez fordulok.

Szivem! Te meg én oly búsak vagyunk;
szólj, mért nevettem? Óh sír! gyötrelem!
Óh éj, örök éj! Milyen bánatunk,
hogy ég, pokol s szív nem felel sosem!

Mért nevettem? Tudom, mit ad az élet,
boldog csúcsain járnak álmaim;
mégis vállalnám, most rögtön, a véget
és állnék a föld tarka romjain;

sok s nagy a vers, hír és szépség hatalma,
de több a Vég - a Vég a Lét jutalma.

SZABÓ LŐRINC

LA BELLE DAME SANS MERCI

Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyüjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven - talán
azt, hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dudolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemünk irígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
bűvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg domb oldalán.

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

BABITS MIHÁLY

ÓDA EGY CSALOGÁNYHOZ

Szivem fáj s minden ízem zsibbatag,
mint kinek torkát bús bürök telé,
vagy tompa kéjű ópium-patak,
s már lelke lankad Léthe-part felé; -
nem boldogságod telje fáj nekem,
de önnön szívem csordúlt terhe fáj
dalodtól, könnyü szárnyú kis dryád,
ki bükkös berkeken
lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
telt kortyú, lenge, hő melódiád!

Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély
aggott borát, melyben - oh drága nedv! -
zöld tájak fénye s virágize él,
provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
öble setét bíbor,
hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
s szálljak veled, hol erdők árnya vár!

Szálljunk tova, csak el! feledni mind,
mit lomb mélyén te nem láttál soha,
a jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
mit nyögve vált itt bús szivek soka,
hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
hol ifjak vázként dőlnek sirba le,
hol már eszmélni is keserűség
s ólmos szemhéjú gond,
s hol elborúl a Szépség friss szeme,
vagy benne egyre új vágy pokla ég.

Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
de a Költészet szent szárnya emel,
míg tompa elmém csügged s elakad, -
im itt vagyok! - űl már az éj szelid
trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor
tündéri rajban körbefürtözé, -
de e mély árnyba itt
az égről halk fényt csak a szél sodor
mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.

Lábam virágra lép? - nem láthatom,
s hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
de a vak árnyból titkos-áthatón
tavasz-balzsam száll s édesen elönt
füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
bús violát, mely rejtezőn konyúl,
s az ért május csudás
sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
mind dongó zsong, ha nyárest alkonyúl.

Merőn figyellek, - oh sok bús időn
szeretgettem már a szelíd Halált,
s hívtam, dudolva és becézgetőn:
vinné halk lelkem békült légen át, -
de most, most volna a legédesebb
elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
míg lelked a dal omló ütemén
rajongva tépdesed!
Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem
hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!

Te nem halálra lettél és irígy
idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh épp ez a dal járta át talán
a Rúth szivét, állván az idegen
rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
s mély vizek nyílt falán,
az örvénylő óceán-üvegen
talán e hang tár tűnt tündéri tájt!

Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó
s tőled magamhoz visszaűzve zúg,
ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
s hires tündérhatalma mind hazúg,
ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
a szomszéd rétek s halk folyó felett
csend hűti már, s ott túl a halmokon
a mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?

TÓTH ÁRPÁD

AZ ŐSZHÖZ

Párák és érett ízek évszaka,
jössz s hő hived, a sárga nap, örűl,
s összefogtok s áldott fürtök soka
csügg a szőlőn a nádtetők körűl;
mohos ágat dús almasúly töret
s zamat tölt miden őszi magvakat,
dinnye dagad, feszűl cukros bele
a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
késő virág, minőt a méh szeret,
s már azt hiszi: örök a méz-szüret,
mert nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? - Kiszököm
s megleslek gyakran csűrök közelén,
ülsz gondtalan a téres küszöbön
s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
vagy épp aratsz és mákillat hatol
hozzád s elaltat és nem méri már
sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
patak tükrére s friss italra vár;
vagy bor-prés mellett les lassú, sovár
szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
míg esti felleg sző be halk napot
s a tarlón rózsák színét szűri szét,
a parti fűzfák közt busongva dong
a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
finomka fütty a szérüskert alól
s gyűlő fecskék zajától zúg az ég...

TÓTH ÁRPÁD

A MELANCHOLIÁRÓL

Ne, oh ne vágyd a Léthét s mámorúl
vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
s mely halvány fődhöz rőt csókkal borúl,
poklos csucsor fürtös diszét se tűrd;
setét füzéredűl taxus-bogyót
ne pergess és halálfős lepkeszárny
ne lengjen bús Psychédűl s vén uhú
se lesse sok jajod, a nem fogyót:
mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
lelked fölött s alél a drága bú.

Inkább, ha lelked méla kedve jő,
s mint síró égi felleg, úgy lep el,
mint lankadt bimbófőt szelíd eső,
mint április zöld dombját langy lepel:
búd friss rózsákra hullasd permeteg,
vagy sós szivárvány színe szívja fel,
s peóniák víg gömbjén hintsd te szét;
vagy fogd lánykád kezét s míg gyermeteg
daccal pörölve csacska szót felel,
idd mély csodájú, mély tekintetét.

A Szépség is csak Bú, mert halni vész,
s ajkához hajló újjal a Gyönyör
mindegyre búcsut int, és mind a Méz,
mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör:
jaj, mert bár járd a Vígság templomát,
szentélyét fátylas Mélabú üli,
bár csak te látod, ki inyenc inyed
falán a kéj héját már szétnyomád,
s ki lelked, mely ős, bús ízzel teli,
oltárán függni szent jelűl viszed.

TÓTH ÁRPÁD

ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ

Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz, s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
oh, lombdiszed közt mily legenda él?
mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
vagy más ég s föld? kik e vad némberek?
őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s oh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég.

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már.

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
oh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s míg új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"

TÓTH ÁRPÁD

UTOLSÓ SZONETT

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
   azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
   ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

SZABÓ LŐRINC