Verses dráma
Nagymama kicsi, akár egy hatéves kisgyerek, hófehér hajú és nehezen jár, nehezen hall. Könnyen sír.
Ritkán látogatom meg, félévenként egyszer, akkor ebéddel vár, feketével kínál és unatkozunk estig. Eleinte félórákig ordítok, elordítom a híreket magamról, aztán odaül a tévé elé, én meg a fotelban bóbiskolok. Mégse visz rá a lélek, hogy elmenjek, tudom mennyire vár, mennyire hiányolja, hogy sokáig nem nyitom rá az ajtót.
A tárt ablakon bepislog a nyári utca, a fényes délután. Dzsoni a tacskó a Nagymama ölében ül, rám bámul, olykor meglebbennek fülei. Újságot olvasok.
A család kint hagyta a rumos üveget, módjával húzogatjuk. Egyszerre felém fordul a Nagymama és leteszi a tévénéző szemüveget.
- Mi az, te irogatni akarsz? Hallom, filmet is írtál?
Volt egy próbálkozásom, egy forgatókönyv. Simán kidobtak vele.
- Nem tudom. Talán. Majd egyszer...
Fürgén kel fel.
- Na, várj csak, mutatok valamit. Az Ő vacka volt... - mielőtt megakadályozhatnám, áttipeg a másik szobába és máris érkezik vissza. Akár egy apró hangya a hatalmas rögdarabkával, apró alakjához mérten irdatlan könyvet cipel. Az ölembe rakja. - Na, nézegetheted - mondja és visszaül a tévé elé. Óvatosan nézek vissza, kissé reszket a feje, időnként rám pillant.
Leheveredek a rekamiéra, a kutya elkísér. Öreg már ő is, fel kell segíteni, magától nem tud felugrani mellém.
Az első oldalon kézzel írott dátum: "1914. Október 1." Alatta a cím: "Az ősi átok. - Verses dráma, öt felvonásban. - Írta: dr. Polgár József. Készült az Akadémia Teleki-pályázatára".
Aha, a Nagypapa műve. Művéről nem tudtam, soha, senki sem említette, hogy literátor volt a családban. A mű belső borítóján kis papírtasak, benne újságkivágások, sárgák, foszladozóak, de jól olvashatóak.
Mint akit fejbe vágtak egy vasdoronggal, letaglózottnak érzem magam. Elsőként a Nagypapa képe, korabeli fotó, barnára virazsírozottan, éles retus-nyomokkal.
Szigorú arcú, tömzsi, tömött bajszú férfi volt a Nagypapa, mellette a fiatal Nagymama és a három gyerek, két lány és az apám. Elég szegényes ruházatuk van, élesen elütnek a fotós műtermének csinált eleganciájától. Szűkösen éltek, tudom.
Este írhatott, amikor a város megtelt a nehezen elalvó emberek álomtalan horkolásával, oda ülhetett a konyhaasztal mellé. Kisebbre csavarta a gázlángot és előszedte a kockás füzeteket. (Kilenc agyonnyúzott füzet volt a mű mellékletében.) A fregolin száradó fehérneműk alatt dolgozott. Homloka mögött történelmi képek elevenedtek meg, gyönyörű paripákon nyargaló honfoglalók, fényes bőrű, délceg, vitéz férfiak és asszonyaik, akik követték őket a fél világon át, jóban-rosszban.
Nagypapa biztos járkált írás közben. Talán rá is gyújtott. A konyhában szürkén gomolygott a szivarfüst, szájában megcsomósodott a nyál. Színes számolócédulákat használt fidibusznak, mert azokat jól össze lehetett sodorni.
Írt. Betűt betű után, szép, ósdi, kicirkalmazott írással. Sercegett a toll, amint szántotta a papír fehér testét. A piszkosszürke olajfal eltűnt a szegénységgel együtt, csak a dicső múlt, a győztes csaták, Álmos vezér és környezete ragyogott képzeletében. Álmodott. Ébren.
És aztán elkészült a Művel. Megszámolta az oldalakat, egybefűzte őket, összeseperte a vázlatokat és a kész drámát elvitte egy könyvkötőhöz. Aztán egy reggelen - mert csak a reggel alkalmas a
bátor cselekedetek végrehajtására, - odahívta a legkisebb lányát, a Nagymamát. "Engem választott, - mondta a Nagymama. - Menj el az Akadámiára, és add oda. Mondd, hogy az apád lelke rejtezik a sorok között..."
Két hónap múlva megjött a behívó. A Nagypapa, mint a magy. kir. 62-es gyalogezred bakája, elindult a háborúba.
A Nagymama csendesen kávézgat, merően bámul rám. Minden korty után leteszi a csészét, fél, hogy reszkető kezéből kiloccsan a nedű. Az arca kicsi, akár egy kistányér. Nem beszél, igazgatja ujján a piros köves gyűrűt. Akár egy vércsepp az itatóson.
Néha hangosan pattan egy bútor.
Az ezred Olaszországba érkezett. Nincs idő bámulni a csodálatos színű eget, már a második napon bevetik az ezredet.
Nagypapa egy bőrtárcába rejti a család fényképeit, rágombolja a zubbonyt. Felveszi a szuronyos puskát. Rohamra indulnak. Amikor már elfoglaltak egy ellenséges lövészárkot és kezdték elföldelni a halottakat, rátaláltak Nagypapára is. Az egyik lába leszakadt. A Nagymama koronás-címeres értesítést kapott a "hősi halál" tényéről, a leszakadt lábról, az évekkel később hazaérkező Krausz Izidor tart. Zászlós, - szerintem feleslegesen - tájékoztatta a Nagymamát és a gyerekeket a pontos részletekről.
Szemben, egy balkonon kártyáznak, egy kövér, vörös arcú férfi üvöltve mondja be a piros ultit.
1918-ban hirdette ki az Akadémia a verses drámapályázat eredményét, egy névtelen, ismeretlen ember nyerte az első díjat. A Nagypapa. A pályadíjat "selmeczi aranyban" hirdették meg. Koronában fizették ki, a háború utáni évek banki átszámítása szerint. Éppen egy libát vehetett belőle a Nagymama, egy hétig ette a család. A művet a Nagypapa egy híján húsz évig írta.
Becsukom a mappát, egymásra préselődnek a sárga újságkivágások. A darabba nem olvasok bele. Lehet, meg kell próbálkoznom az írással. Dzsoni megnyalja a kezem. Megcsókolom a Nagymamát. Száraz, puha az arca. Már véget ért szemben a kártyacsata. Az ég fehér, mint egy kiterített papírlap.
Szeppenten hallgat a délután.