Leslie L. Lawrence: A halál kisvasúton érkezik

1.

John C. Lendvay, a Santa Monica–i Santa Cecília Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára levette a szemüvegét, megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás után Lendvay – engedve rimánkodásunknak – rendszeresen előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint privátzsaru szerzett fényes hírnevet magának itt, – a nyugati államokban.
Természetesen senki nem mozdult a helyéről, sőt néhány ismeretlen alak még be is oldalgott a folyosóról, ahol csendben kivárták, míg vége szakadt a különben nem túl érdekfeszítő kriminalisztikai előadásnak. Lendvay prof. ezen az órán a tett helyszínén talált tárgyak jelentőségével foglalkozott, olyan alapossággal, hogy szégyen ide vagy oda, jótékony álom szállt a szemeinkre. Én magam is, bár leplezetlen rajongója voltam Lendvaynak, csak óriási erőfeszítéssel tudtam megőrizni méltóságomat, s nem utolsósorban a mellettem ülő csinos hölgy illatos jelenléte óvott meg attól, hogy a padra borulva el ne aludjak.
Lendvay prof. előadása végeztével megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, míg elül a mocorgás, s az újonnan jöttek is megtalálják a helyüket, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett.

2.

– Sejtem, hogy a mai előadás nem ajzotta fel pattanásig az idegeiket, de a jó kriminalistának meg kell ismerkednie a nyomozás aprómunkájával, minden csínjával-bínjával, hiszen önök vizsgálóbírók, esetleg rendőrtisztek lesznek, s számtalanszor szembetalálják majd magukat olyan esetekkel, amikor semmi nem segít, csak a tények gondos összerakása, szétválogatása, csoportosítása és a tanulságok levonása. Jó, tudom, hogy sokkal izgalmasabb kivont stukkerrel rohangálni egy lányiskola környékén, s felajánlani a legcsinosabb kis hölgynek, hogy mindenkitől megvédik, bármi áron – főleg, ha nem is fenyegeti veszély. Ennek ellenére az igazi kriminalista tiszteli az aprómunkát: egy-egy eldobott csikkből, keréknyomból, leszakadt gombból is megfelelő teóriát gyárthat. A lényeg persze az, hogy a teória megállja a helyét. Régi közmondás: minden elmélet annyit ér, amennyit a főnökünkkel meg tudunk etetni belőle. De hogy ne éljek vissza tovább a türelmükkel, elmondok Önöknek egy történetecskét az aprómunkáról, a tökéletes bűntényről és a bizonyítékként felhasználható tárgyak szerepéről.
Most is úgy emlékszem az ügyre, mintha tegnap történt volna. A titkárnőm, Miss Rose éppen leszaladt a sarokra egy-két csirkemájas-tormás szendvicsért – nem tartozik ugyan a lényeghez, de rajtam kívül ez volt a gyengéje a különben igencsak harcias teremtésnek –, amikor felcsengett a telefon. Türelmetlen, agresszív csengéssel.
Nem tudom, megfigyelték-e már, hányféle módon tud egy telefon csengeni. Ugyanaz a készülék, attól függően, hogy ki van a vonal végén, és mi a szándéka velünk. Vannak lágy, elomló csengések; olvadékonyak, mint spagetti tetején a reszelt parmezán; közömbösek, mint félszemű, néger kalauz egy század eleji San Franciscó–i villamoson; aztán van agresszív, sürgető csengetés, amelytől felágaskodnak az, ember fején a gondosan levizezett hajszálak. Nos hát ilyen volt az a csengetés, amely akkor tört rám, amikor Miss Rose éppen a tonnás szendvicseit csomagoltatta a sarki büfében.
Sajnos megvan az a gyengém, hogy nem tudok sokáig ellenállni a telefoncsengésnek. Talán az a fékezhetetlen kíváncsiság ösztökélt rá, hogy felvegyem a kagylót, amely a magánhekusi pályára is hajtott. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy többé soha, de soha nem engedek az agresszív csengetésnek...!
Mondanom sem kell, hogy a negyedik csengés után felvettem a kagylót. Mondanom sem kell, hogy aki belebeszélt, legalább olyan rondán agresszív volt, mint a csengetése.
– Mr. Lendvay – károgta egy Varjú hajnali turbékolására emlékeztető férfihang –, hol az ördögben kódorog munkaidő alatt, ember?
– Tüzet raktam – mondtam szelíden –, tábortüzet. Percek múlva hozzálátok a harci tánchoz, kiásom a padló alól a harci bárdom, és bekenem magam három kiló oltott mésszel.
A kagylóban döbbent csend támadt, majd újra felhangzott a varjúkárogás, sajátos felhangoktól kísérve. Nem voltam biztos benne, hogy a membrán rezeg-e rémületében, vagy a varjúhang gazdája kacarászik.
–Maga kell nekem! – károgta határozottan. – Maga szemtelen, sőt pofátlan, emellett nagyképű, százszor annyit tart magáról, mint amennyit valójában ér.
– Stop – mondtam, és belefújtam a kagylóba. – Kicsoda maga? Valami régi ismerős?
– Nem hiszem – recsegte a membrán –, nekem nincsenek régi ismerőseim. Ide figyeljen, ember! Fel szeretném fogadni egy kis munkára. Elvállalja?
– Még nem tudom – mondtam. – Nagyon beleéltem magam a harci táncba. Nem lesz olcsó mulatság lebeszélni róla.
– Napi kétszáz elég lesz? – Várt egy kicsit, aztán türelmetlenül felkárogott. – Mi a fene van magával? Miért nem válaszol?
– Oltom a tüzet – mondtam –, és elásom a harci bárdot: – Emellett fizetem az egyéb költségeit is.
– Befejeztem a harci táncot – jelentettem ki ünnepélyesen. – Testestül-lelkestül az öné vagyok. Kit kell eltennem láb alól? Ha az elnököt, az dupla pénzébe kerül!
– Figyeljen ide, ember, és ha nem esik nehezére, néhány percre hagyja abba a hülyéskedést! Henderson vagyok. Theo Henderson.
Megtántorodtam. Részben, mert nyílott az ajtó, és Rose vonult be a szobába a fergeteges illatot árasztó tormás szendvicsekkel, részben mert maga a nagy Henderson, a város feltehetően leggazdagabb embere személyesen hívta fel szerény irodámat.
Sem köpni, sem nyelni nem tudtam a megtiszteltetéstől.
Henderson károgott, mint egy elégedett varjú, amely hattyútojást tojt: – Ide tudna jönni hozzám, Mr. Lendvay?
– Mikor?
–Amilyen gyorsan csak tud!
– Miért ez a nagy sietség?
Hallgatott egy kicsit, aztán aggódva belekárogta a kagylóba:
– Attól tartok, hogy ki akarnak nyírni. Nem tréfálok, Mr. Lendvay... biztos vagyok benne, ha nem vigyázok, rövid idő múlva meggyilkolnak.
Lecsaptam a kagylót, kiragadtam Miss Rose kezéből a legnagyobb szendvicset, és kirobogtam az utcára.
Nehezen tudom elviselni, ha jól fizető munkaadó gazdáimat el akarják tenni láb alól.

3.

A Henderson-villa a város szélén emelkedett, akkora park közepén, mint egy ókori, görög városállam. Bejárati kapuja és tüskés dróttal díszített várfala viszont inkább a középkort idézte. A kapu fáján kilátott szájú rézsárkány kopogtató méregette rám bánatos gülüszemeit. Haboztam, hogy bele merjem-e dugni az ujjam a szájába, de más megoldás nem lévén, meg kellett tennem. A sárkányfej rácsapott a fára, a fa kongott, mint egy holttestet rejtő hordó.
Vékony, vörös képű fickó nézett velem farkasszemet a félig nyitott kapu résén keresztül. Mondtam, hogy ki vagyok, mire farkasmosoly villant az arcán.
– Szóval maga az...? Elvállalta? Sajnálom magát, fiatalember.
Beléptem a kapun, és körülnéztem. Fákat láttam, bokrokat, fehér kaviccsal behintett utakat, s nem messze tőlünk egy kéklő tavacskát – mesterségesen korhasztott fahíddal.
– Miért sajnál? – kérdeztem a fickót, aki nyelvét kidugva erőlködött, hogy elérje a hónom alját. Hogy a kedvében járjak, lehajoltam, és engedtem, hogy megtapogassa a stukkeromat. Amikor aztán ki is akarta húzni a tokjából, felemelkedtem.
– Hagyja csak a helyén, pajtás – mondtam, és a tavacska szép, tiszta színét néztem. – Különben mi a hézag? Miért sajnál?
Közel hajolt hozzám, szinte a fülemre tapasztotta a száját.
– Mr. Hendersonnak kényszerképzete van. Az a mániája, hogy meg fogják ölni. Maga a negyedik testőr, akit felfogad.
– Hm. És a másik három? Az elődeim? Szemembe nézett; vizenyős tekintete nem a napfényben fürdő tavacska kékjét idézte.
– Nyomtalanul eltűntek, Mr. Lendvay.
– Mi a fene?!
Várt egy kicsit, aztán vészjósló hangon suttogja a fülembe:
– Arra is kíváncsi, hogyan?
– Hát, ha lenne olyan szíves...
– Ha akarja. Bár én a maga helyében nem lennék kíváncsi rá... Jó, jó, a maga dolga. Nos, hát az a helyzet barátom, hogy a maga elődei egytől egyig felszívódtak. Nincs bizonyítékom rá, de... mérget vennék rá, hogy megzabálták Őket a kaktuszok!
Aztán megfordult, és mint aki jól végezte dolgát, elindult a rozoga fahíd felé.

4.

A kis vörös egy üvegház ajtajánál hagyott magamra, így az volt a legelső feladatom a Henderson-ügyben, hogy megtaláljam benne megbízómat.
A növényház, amelyben fogadott, telis-tele volt kaktusszal, bármerre is fordítottam a fejem, tüskék meredtek szembe velem.
Mr. Henderson egy kis asztalka mellett ült néhány embermagasságnyi kaktusz között, és egy csipesszel láthatatlan magokat dugdosott be egy cserép földbe. A növényház üvegtetején betűzött a nap, a szúrós növények kedvtelve nyújtózkodtak a fényben. Némelyik, mintha vérezne, telis-tele volt szórva apró, vörös virággal.
Mr. Henderson elképesztő szinkronban élt a hangjával. Soha nem találkoztam még senkivel, akinek a hangja ennyire illett volna a megjelenéséhez. Mr. Henderson, az egykori mogyorókirály, varjú volt, méghozzá a dolmányosok közül való. Kicsi volt, vézna, fekete, horgas orrú, és szürke mellényt viselt.
Henderson felnézett, letette a cserepet és a csipeszt, aztán elégedetten összehúzta a szemét.
– Hm. Szóval maga az. Első látásra nem rossz. Tud verekedni?
– Puerto Ricóban nevelkedtem, az utcán – mondtam lebilincselő mosollyal.
– Lőni?
– Cumi helyett revolvercsövet szopogattam a bölcsőben – biztosítottam.
– Ért a kaktuszokhoz?
– Azokhoz sajnos nem – mondtam szégyenlősen. – De tanulékony vagyok. Ez például micsoda ott, az ön kezében?
– Egy csekk – mondta. – Ezer dollárról. Az lesz a dolga, hogy maradjon a házban, és ha kiáltok, bárhol is van és bármit is csinál, azonnal teremjen mellettem. Értette? Nehogy úgy járjak, mint azzal a másik három maflával...
– Igaz is – mondtam –, már kérdezni szerettem volna: mi lett velük?
Kinyújtotta a kezét, és a kezembe nyomta a csekket. Aztán újra minden figyelmével a cserép felé fordult. Már-már azt hittem, hogy régen megfeledkezett rólam, amikor végül felnézett, és megvonta a vállát.
– Mi lett volna? Minden bizonnyal megették őket a kaktuszok.

5.

Lebonyolítottam néhány telefont, közöltem Miss Rose-zal, hogy néhány napra lelépek a térképről, majd beszállásoltam magam az egyik vendégszobába. Kis idő múlva kisétáltam a kapuhoz, megkértem a vöröst, hogy vetessen valakivel néhány inget, gatyát, fogkefét, aztán visszatértem az üvegházba. A gyöngykavics sértett pávaként csikorgott a talpam alatt, s ahogy felnéztem a levegőbe, fekete felhőket láttam tornyosulni az égen.
Bementem az üvegházba, becsuktam magam mögött az ajtót. Mivel elég sötét volt odabenn, fel akartam gyújtani a villanyt, de még idejében meggondoltam magam. Nem ismertem a kaktuszok lelkivilágát; hátha valamelyiknek árt a villanyfény... Ráérősen végigsétáltam a tüskés növények szegélyezte utcácskákban.
Henderson asztalánál nem ült senki. Apró asztali lámpájának halvány fénye egy leszakított kaktuszvirágra esett. Sűrű, nehéz pára ülte meg a levegőt.
Az óriási, embernél jóval nagyobb, többágú gyertyatartóra emlékeztető kaktuszok hatalmas fahordókban trónoltak, homokos, kövekkel sűrűn kirakott földben. Gyanakodva nézegettem a hordókat, mert nagyon is el tudtam képzelni, hogy beléjük begyömöszölnek valakit, rászórnak néhány köbméter földet, ráültetnek egy kaktuszt, és a tüskés szörnyeteg valóban megeszi. Egyszer, a navajo indiánoktól hallottam egy történetet...
Idáig jutottam, amikor meghallottam a suttogó, fenyegető hangot.
– Tűnj el innen, mert meg...halsz. Meg...halsz! Menekülj... ember!
Hideg futott végig a hátamon, s Önkéntelenül is stukkerom után kaptam.
– Hé! Van itt valaki?
– Meg...halsz! – folytatódott a suttogás. – Mint a... többiek! Nyomod... sem marad... Lendvay... Mi... végzünk veled!
Megfordult előttem a világ.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kaktuszok fenyegetnek.

6.

Kirántottam a stukkerom, aztán szégyenkezve vissza is dugtam, a helyére. Hónapokig rajtam röhögne egész Los Angeles, ha...
Valaki óriásit ordított a közelemben. Csak másodpercekkel később döbbentem rá, hogy én ordítok. Mégpedig a kegyetlen, szúró, égető fájdalomtól, ami elöntötte az egész hátulsó részemet.
A kaktuszok! Megtámadtak a kaktuszok!
A rémülettől félig holtan buktam hátra, még éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyek egy tollkoronás, kifestett indián törzsfőnököt, amint egy magas, többágú kaktusz mögé búvik.
Visszadugtam a stukkert a hónom alá, mivel az indián főnök nem lehetett magasabb egy méter ötvennél. Indián-busman keverékekre pedig nem szoktam lövöldözni.
Fittyet hányva a fenekembe nyilalló fájdalomnak, a kaktuszhoz ugrottam, elkaptam a főnök nyakát, és igyekeztem kirángatni a hordó mögül. Üvöltött, és a kezembe harapott.
– Takarodj innen, rohadt sápadtarc! – ordította. – Én vagyok Kegyellen Tüske főnök, és megbüntettelek, amiért átlépted a vadászterületem határát... Nesze! Nesze!
Jókora kaktusztövist tartott a kezében, és megkísérelte ismét belém döfni.
Sóhajtottam, és lekevertem neki egy pofont. A másikat a hordótól kapta. Amikor visszarepült, adtam neki még egyet, aztán elkaptam a karját.
– Hülye! Marha! – ordította. – Nincs jogod...
– Dehogyisnincs – mondtam. – Ez mostantól kezdve az én vadászterületem.
A vastag festék alatt megvonaglott ráncos majomarca.
–Te ki vagy?
– Dörgő Pofon főnök. Szaporán Rugdosó nagyfőnök fia. Nem sokkal ezelőtt esküt tettem a nagy Manitunak, hogy naponta összepofozok egy más törzsbeli főnököt. Sajnos, eddig csak félig jött össze, ezért kénytelen vagyok folytatni...
Nekihátrált a hordónak, és békülékenyen felém nyújtotta a karját.
– Nem szívhatnánk el a békepipát?
– Lehet róla szó – bólintottam. – Van pipád? Volt neki.

7.

Békésen füstöltünk, és éppen azon voltam, hogy feltegyek neki néhány kérdést, amikor mint a hurrikán, ránk támadt valaki. Odatornyosult fölénk – mert mondanom sem kell, hogy ősi szokás szerint guggolva szívtuk a pipát –, s dühösen nekem esett.
– Vigye el magát az Ördög, még csak maga hiányzott ebből a bolondokházából...! Kicsoda maga egyáltalán?
– Nagyfőnök. A barátom – mondta Kegyetlen Tüske.
– Tűnj el innen! Mr. Monty hozott neked egy új mokasszint...
Kegyetlen Tüske felugrott, kikapta a kezemből a pipát, és elügetett.
Felálltam, szembefordultam az ismeretlennel. Magas, szőke lány volt, skót kockás szoknyát, zöld pulóvert és szőke hajában sárga pántot hordott. Alig volt alacsonyabb nálam néhány centivel, pedig másfél Kegyetlen Tüske is kijött volna belőlem.
– Maga az új hekus?
– És maga?
Rám nézett nagy, okos szemévél, és felvonta a vállát.
– Wendy Henderson vagyok. Ennek a hülyének az unokatestvére. A szegény rokon.
– Hm. Eszerint ő...
– Paul Henderson. A nagy Hendersonnak, nagybácsikámnak, Theofil Hendersonnak a fia. Egyetlen, balfácán, ütődött fia. Kegyetlen Tüske. Megáll az ész!
– És... mióta ilyen?
– Amióta megszületett. Részegen szülte az anyja. Még akkor sem józanodott ki. – Nem szúrta meg?
– Megszúrt.
– Mindenkivel ezt csinálja. Nem is értem, miért volt hajlandó elszívni magával a békepipát.
– Szakmai titok – mondtam. – Nem sétálnánk odakint egyet?
– Megtehetjük – mondta, és megvonta a vállát. – Miért is ne? Ha magának nem jó idebenn... Elgondolkodva vakartam meg az állam, – Különben jó lenne – mondtam tétovázva. – Csak valahogy utálom, ha kinyírással fenyegetnek a kaktuszok ...

8.

A fekete felhők továbbra is ott tornyosultak az égen, bár eső egyetlen csepp sem esett belőlük. A mindeddig kék tavacska feketére változtatta a színét, mintha valaki szabadon engedett volna benne egy raj tintahalat.
– Theofil bácsinak az a fixa ideája, hogy meg akarják ölni – mondta a lány, miután helyet foglaltunk egy padon –, maga a negyedik hekus, aki...
– A másik hármat tényleg megették a kaktuszok? Felnevetett, csilingelő, lágy nevetéssel.
– Aligha. Szerintem néhány nap után egyszerűen leléptek. Nem könnyű Theofil bácsival, majd maga is tapasztalni fogja.
– Ezek az izék... tényleg emberevő kaktuszok?
– Állítólag régen, még a westernidőkben az indiánok hozzájuk kötötték az áldozataikat, a kaktuszok pedig felszívták őket. Szerintem mese.
– Nem tudom. Magam is hallottam már hasonlót, ráadásul éppen egy indiántól... Az édesapja is a házban lakik, Miss Henderson?
Felemelte a fejét, és a villa tömbjéből kiemelkedő, szinte a fekete felhők közé vesző torony felé intett.
– Ott él a toronyszobában. Vacsoránál majd találkozik vele.
– Azt mondta, hogy izé... maguk a szegény rokonok? Ezt hogy értsem?
– Szó szerint. Nincs egy vasunk sem. Kivéve, amit én keresek, de az nem túl sok. Főleg ahhoz képest, amink volt.
– Lenne szíves talán egy kissé bővebben...
Felsóhajtott, és biccentett.
– Persze. Hogy is érthetné meg ezt az egész szörnyűséget...? Apám és Theo bácsi testvérek. Közép-Nyugatról származik a család; Ohióból. Theo bácsi és apám között egyetlen év a különbség. Nagyapám, akit én soha nem ismertem, gazdag vaskereskedő volt, s már korán szárnyra bocsátotta gyerekeit, hogy álljanak meg a saját lábukon. Apám egyetemre ment, és kígyókkal kezdett foglalkozni.
–Tessék?!
–Mit csodálkozik? Apám a világ első kígyószakértője volt. Teleírta a szakfolyóiratokat cikkeivel; legalább húsz akadémia választotta tagjai sorába. Theo bácsi nem végzett egyetemet, csak meggazdagodott. Az emberek mindenfélét beszélnek, hogy nem egészen tisztességes úton.
– Mit ért ez alatt, Miss Henderson?
– Azt rebesgették, hogy annak idején Theo bácsi szeszcsempészetből szerezte a pénzét, akárcsak a Kennedyek.
– És az édesapja?
– Ó, annak idején mi is egészen jól éltünk. Apámnak jól menő kígyófarmja volt Tanganyikában. Én is ott cseperedtem fel. Aztán egyik napról a másikra vége szakadt a jó életnek.
– Megdöglöttek a kígyók?
Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. – Honnan tudja? A kígyók valóban elpusztultak, az épületekbe villám csapott, a szomszéd falu varázslója megtiltotta az embereknek, hogy dolgozni járjanak hozzánk. Persze apám nem nyugodott bele a dologba, mindent megpróbált, hogy visszakapaszkodjon a csúcsra, de nem sikerült neki. Valaki mindig megakadályozta benne.
– Ha jól sejtem...
– Nem tudom, mit sejt, de nem azért mentünk tönkre, mert a varázsló megátkozott bennünket. Bár az az igazság, hogy valóban ez történt. Ettől a perctől kezdve nem volt senki, aki munkát vállalt volna nálunk. Kivéve Longót... Ő volt a dajkám. Ő mondta el, hogy valaki megfizette a varázslót és még néhány törzsbelijét, hogy tegyenek tönkre bennünket.
– Kicsoda?
– Theo bácsi.
Nem mondhatnám, hogy paff voltam a meglepetéstől. Nem voltam már annyira kezdő a szakmában, hogy ne hallottam volna hasonlóról.
– Miért tette?
– Hogy bebizonyítsa, ő a különb.
– Kinek?
– Talán saját magának, mert nagyapám ekkor már nem élt. Bizonyára kitalálta, hogy az Öreg Henderson kedvence apám volt. Theofilt bunkónak, balfácánnak tartotta. Theo bácsiban évtizedeken át munkált a gyűlölet, hogy bizonyítson. Elhatározta, hogy tönkreteszi apámat, bármi áron, aztán magához veszi kegyelemkenyérre. – Keserűen felvetette a fejét, és a felhőkbe vesző toronyszobára mutatott. – Látja, itt az eredmény... Apám nem bírta el kiűzetését a paradicsomból, és belerokkant.
– Fizikailag?
– Lelkileg. Bevonult a toronyszobába, és csak étkezésekkor mutatkozik. Ül a műhelyében, és... kisvasutakat készít.
Úgy éreztem, hogy egy kicsit hosszú volt a mai nap. Theo Henderson varjúkárogása, az emberevő kaktuszok, kígyófarm Tanganyikában és a bolond Henderson a toronyszobában ...
– Kisvasutakat? – kérdeztem bambán. – Hogyhogy?
– Imádja a kisvasutakat – mondta kissé ingerülten. – Mozdonyokat fabrikál, vasúti kocsikat hozzá, jelzőberendezést, alagutakat, amit akar.
– A kígyókról megfeledkezett?
– Az életről feledkezett meg. Csak vegetál, nem él.
Folytatni akartam a kérdezősködést, de koppanva ránk hullottak az első esőcseppek.
Wendy megszorította a karom, felpattant, és futni kezdett az épület felé. Közvetlenül a bejárati ajtó előtt megfordult, és visszanézett rám.
Ebben a szempillantásban robbant egy villám az égen, s a fellobbanó fényben lebegni láttam karcsú alakját.
Mielőtt a dörgés elmosott volna mindent, sikerült megértenem halk hangját.
– Vigyázzon magára... nagyon vigyázzon! Mikorra elhalt a dörgés, már egyedül álltam a tavacska mellett.

9.

Leroskadtam a padra, és megpróbáltam gondolkodni. Nem törődtem vele, hogy az óriási esőcseppek bőrig áztatnak. Kinyújtottam a tenyerem, hogy elkapjak néhányat. Langyosak voltak, mintha angyalok melegítették volna Őket.
Mint feldobott fekete lepel, hullt rám a sötétség. Órámra pillantottam: legalább egy óra volt még vacsoráig. Theo Henderson ablakai fényárban úsztak, s mivel nem hallottam hívó kiáltását, úgy döntöttem, nem koptatom tovább az agyam.
Azon kaptam magam ugyanis, hogy egyre erőteljesebben forognak a gondolataim Miss Henderson körül. Felálltam, és megráztam a fejem. Egy magánnyomozó számára nincs végzetesebb, mintha gyengéd érzéseket táplál valamelyik kliense iránt. Bár igaz, hogy Miss Henderson nem kifejezetten a kliensem, mégis...
Idáig jutottam., amikor sötét árnyat láttam elsuhanni a tó túlsó partján. Összehúztam magam, mint egy sündisznó. Az árnyék megtorpant, morgott, és elindult az üvegház irányába.
Ösztöneim azt súgták, hogy menjek utána. Aztán felvillant egy villám, s amit szúró fényében láttam, libabőrt csalt a hátamra.
A tó túlsó oldalán egy fej nélküli, kéz nélküli, emberhez alig hasonlítható rémalak állt, hóna alatt egy apró emberi testtel, akiben a rossz látási viszonyok ellenére is Kegyetlen Tüske főnökre ismertem. Paul Henderson ájultán lógott a fejetlen kísértet hóna alatt, nem törődve a nyaka körül villogó kés pengéjével, amit csak az isten tudja, hogy mi tartott a levegőben.
Előhúztam 38-asomat a hónom alól, meggyőződtem róla, hogy becsúszott-e az első golyó a csőbe, aztán Összegörnyedtem, és a kísértet nyomában elindultam az üvegház felé.

10.

Az eső újra rákezdett, ahogy a bejárati ajtóhoz érkeztem. Rátettem a kezem a kilincsre, és azon töprengtem, hogy lenyomjam-e, amikor a kaktuszok közül rémült, segélyt kérő sikoltás szállt felém.
Éppen olyan, mint amikor valakinek a torka előtt elhúznak egy késpengét.
Lenyomtam a kilincset, és bevágódtam egy kaktuszhordó mögé. Sötét volt, csak az üvegmennyezetről szivárgott le leheletnyi fény. Ereztem, hogy verejtékben úszom. Fogalmam sem volt róla, mitől félek jobban: a kísértettől-e, vagy attól, hogy megtámadnak a kaktuszok...
Alig tettem néhány lépést előre, amikor ismét felhangzott a kiáltás. Ismeretlen nyelven, reszelős, öreg hangon.
Óvatosan átpréseltem magam két hordó között, miközben egy kaktusztüske súrolta az arcom. Átvergődtem egy hatalmas ládán, s lehuppantam a földre.
Közvetlenül az orrom előtt széles tisztás húzódott, apró, vörös cserepekkel körberakva. A tisztás közepén óriási, legalább kétembernyi, háromkarú kaktusz emelkedett. Lábánál ott kuporgott a fejetlen kísértet, mellette a földön Kegyeden Tüske főnök hevert.
A kísértet harmadszor is felkiáltott, majd lehajolt, és felrántotta a földről a főnököt. Olyan könnyedén, mintha csak játékbaba lett volna. A kés megcsillant a halvány fényben, s esküdni mertem volna rá, hogy a levegőben lebeg...
Ami ezután következett, életem nagy rajtaütései között tartom számon. Kezemet a kapcsolóra vágtam, amelyet néhány másodperccel korábban fedeztem fel közvetlenül mellettem a falon, s amikor a fény felgyulladt, előrevetettem magam a hordók között.
A hirtelen mindent elöntő fény engem is elvakított, nemcsak a kísérteiét. Ő is felordított, én is. Én angolul, ő valami ismeretlen, feltehetően a túlvilágon használatos nyelven.
Nem is lett volna semmi baj, ha a nadrágom bele nem akad egy kaktusztüskébe. Méghozzá közvetlenül az övem felett.
Felordítottam, s kezemben a 38-assal kirepültem a tisztásra az óriási kaktusz elé. Sajnos, ekkor már nem volt rajtam nadrág. A kaktusz úgy lerántotta rólam, mint egy szakképzett vetkőztető. Bár rajtaütés közben nemigen szoktam törődni a toalettemmel, némiképpen mégis zavart, hogy térdig érő csíkos gályában vagyok kénytelen felvenni a harcot egy fejetlen szellemmel.
A szellem, amikor meglátott, felvisított, felemelte Kegyetlen Tüskét, akit rémületében korábban a földre ejtett, és határozott mozdulattal a kaktuszhoz vágta.
– Ne! Ne! – kiáltottam, de már késő volt.
A hegyes kaktusztüskék irgalom nélkül átszurkálták a testét.

11.

Csíkos gatyám akár a „Palmers” fehérneműcég reklámja is lehetett volna. Valami olyasmi, hogy aki Palmers-gatyát hord, az legyőzhetetlen, mint John C. Lendvay, a rettenthetetlen magánnyomozó, aki itt áll önök előtt, 38-as Smith and Wessonjával.
A rettenthetetlen magánnyomozó eközben bárgyún tekintgetett jobbra-balra. Először a kaktuszra, amelyen nem Kegyetlen Tüske főnök, hanem egy szalmabábu lógott. Nagyjából akkora, mint a dilis főnök. A kísértet egy öreg, fogatlan, rémületében vacogó néger asszony volt, akit azért gondoltam fejetlennek, mivel fekete arca beleolvadt az éjszaka sötétjébe.
Az öregasszony összegörnyedt, és előkotort a ruhája alól egy bankjegyet.
– Vedd el! – mondta, és felém nyújtotta. – Csak ne erőszakolj meg!
Csúnya volt, mint egy boszorkány, életkorát illetően pedig úgy gondoltam, hogy leánykorában dinoszauruszokkal kergetőzhetett.
Nem törődve rémületével, felemeltem a földről a kést, és beleszúrtam egy hordó földjébe.
– Kivagy, asszony? – szóltam rá keményen, és megpörgettem a pisztolyomat az ujjamon.
– Longo – rebegte elhaló hangon. – Miss Henderson dajkája.
Egyszerre megértettem mindent.
A kaktuszra szúrt szalmabábura néztem, s észrevettem, hogy szénnel rárajzolt varjúcsőrorra, éles madártekintete Theo Hendersont idézi.
Sóhajtottam, megkerestem a nadrágom, és egy hordó védelmében magamra húztam. A kaktusztövis hasította lyukat nem tudtam eltüntetni, de kétségkívül annak is megvan az előnye, ha fullasztó melegben szellőzik az ember nadrágja.
– Miért csináltad? kérdeztem, miután visszavedlettem úriemberré.
– Te ki vagy?
– Miss Henderson barátja. Segíteni szeretnék neki. Az öregasszony biccentett.
– Ez egy zsuzsu.
– Zsuzsu?
– Az. Szalmából csináltam, és beletettem a belsejébe három szálat Henderson úr hajából és a kisujja körmét. A kést pedig a tó partján beleszúrtam a szívébe – mondta büszkén.
– Miért, Longo?
– Mert... Henderson úr gonosz ember. Tönkretette Henry urat és Wendy kisasszonyt. Ő csinált minden gonoszságot. Megfizette a varázslót, az pedig elijesztette az embereket a kígyófarmról. Az épületeket Kunga gyújtotta fel, én láttam. De nem tehettem semmit. Most megölöm. Eljött az idő.
– Miért csak most?
– Az én nagyapám nagy varázsló volt. Megtanított a varázslatra. Azt mondta, ha el akarsz pusztítani valakit... ne siesd el a dolgot. Várj pontosan tizenöt évig. Aztán azon az éjszakán, amikor a tettet elkövette, amiért bosszút akarsz állni rajta, készíts zsuzsut, és öld meg úgy, ahogy a gonosz emberrel szeretnél végezni. A zsuzsu átviszi a halált a gonosz ember testébe. Éppen ma tizenöt éve, hogy felgyulladtak az épületek és meghaltak a kígyók.
Visszadugtam a tokjába a revolverem, és elindultam a kijárati ajtó felé.
Húsz percem volt, hogy felkészüljek a vacsorára.

12.

A húsz perc nagyjából azzal telt el, hogy szereztem két biztosítótűt, amivel rögzítettem magamon a nadrágomat. Megvizeztem a hajam, hogy úriembernek látsszam, s amikor megszólalt a vacsorához hívó gong, lesétáltam az ebédlőbe.
A terem közepét uraló hosszú asztal mellett heten ültek. Az asztalfőn álló szék üresen állt még, amikor beléptem az ajtón.
Az asztal végén ülő, lenyalt hajú, húsz év körüli fickó gyanakodva nézett rám.
– Hát ez a majom meg kicsoda?
Miss Henderson haragosan kapta fel a fejét.
– Moderáld magad, Michael. ő, izé... Mr. Lendvay. Theo bácsi új testőre.
– Vigye el az ördög Theo bácsit – nyafogta a lenyalt hajú. – Csak azért késik, hogy kínozzon bennünket. Olyan kajás vagyok, hogy majd a falra mászok... Az a vén kéjenc meg addig húzza az időt... De te erről talán többet tudnál mondani, Jerry!
Az asztal túlsó oldalán ülő vörös hajú, szeplős lány – mert Jerry, nevével ellentétben, lány volt – felpattant, és az asztalra csapott.
– Elég volt a piszkos gyanúsítgatásaidból, Michael! Én nem azért késtem ...
– Felőlem akár le is fekhetsz vele, csak időben hozzák a kaját!
A vörös hajú, fiatal lány mellett ülő, hasonlóan vörös hajú és szeplős fiatalember felkapott egy villát, és se szó, se beszéd, Michaelhez hajította.
A villa nagyot koppant a lenyalt hajú vállán.
– Ha nem fogod be a szád, felnyársallak, Michael! Megdöglesz az irigységtől, mert halvány esélyed sincs, mi?
– Nyugi, Töm, nyugi – fogta meg az izgatott vörös könyökét egy hasonlóan vörös, kövér nő. – Ülj vissza a helyedre, és ne törődj semmivel! Michael Monty már csak ilyen. Nem tudja elviselni, hogy vesztett!
– Mi az istenért veszítettem volna? – üvöltötte a lenyalt hajú, és úgy szorította a hozzá hajított villát, hogy belefehéredett a keze. – Miért veszítettem volna? Én is éppen annyira rokon vagyok, mint ti! Még ha nekem nincs is szoknyám, ami alá odanyúlkálhatna Theo bácsi!
– Ne légy ízléstelen, Michael! – dörrent rá Wendy.
– Elsősorban éhes vagyok, és csak azután ízléstelen... Hol az istenben van már az a rohadt vacsora?
Mintha ez lett volna a jelszó, az ajtó kitárult, s károgva bebotorkált a terembe Theofil Henderson.

13.

Fekete volt, kárörvendő; a feje tetején ágaskodó hajbóbita egy koszlott varjú kihullani készülő fejtollára emlékeztetett.
Gúnyos, mélyen ülő szemeivel végignézett rajtunk, aztán elégedetten összedörzsölte a tenyerét.
– Végtelen örömmel tölt el – mondta –, ha látom, hogy kis családom békés egyetértésben tölti napjait. Valami problémád van, Michael?
– Ugyan már, Theo bácsi – morogta a lényalt hajú, és a vén varjú mögött feltűnő felszolgálókra sandított –, csupán éhes vagyok, ennyi az egész.
Az öreg az asztalfőhöz kocogott, és leroskadt a székre.
– Ma estére diétásat főzettem. És főleg keveset. Nem jó tele gyomorral lefeküdni. Igaz, Molly?
– Igaz, Theo – sóhajtotta a kövér nő.
– Hogy vagy, Jerry drágám? – kérdezte az öreg varjú.
– Köszönöm, Theo bácsi – suttogta a vörös lány, és olyan csodálattal meresztette Theofil Hendersonra a szemét, hogy elállt tőle a lélegzetem. – Jól vagy, Theo bácsi?
A lenyalt hajú falni kezdett, Wendy Henderson tányérjára függesztette a szemét, akárcsak a mellette ülő kecskeszakállas, csiptetős, idős férfi. Ahogy jobban szemügyre vettem, a mexikói száműzetésben élő Trockijra emlékeztetett.
Rossz volt a kaja és kevés. Arra gondoltam, hogy még várok néhány napig, aztán úgy eltűnök én is, mint az elődeim. Kétség sem férhetett hozzá ugyanis, hogy őket is a kaja űzte el, nem a kaktuszoktól való félelem.
Megettem a levesnek nevezett felhígított cipőpasztát, és éppen beszédbe akartam elegyedni a csiptetős Henry Hendersonnal, amikor Theo bácsi megkocogtatta a poharát. Valamennyi szem feléje fordult, köztük az enyém is.
– Csak annyit akarok mondani – károgta a dolmányos varjú –, hogy két okból is nagy nap ez a mai. Éppen tizenöt évvel ezelőtt történt valami, amire nagyon szívesen emlékszem vissza. Régi történet, amit meg szeretnék ünnepelni...! Michael, megkérhetnélek, hogy tölts a borból még egy pohárral?
Felemelte a poharát, és Jerry felé nyújtotta.
– Ezenkívül van szerencsém bejelenteni, hogy a tizenöt éves évforduló tiszteletére... a mai napon megnősültem.
Kedves Molly, feleségül vettem a lányod. Mit szólsz hozzá?
A kövér, vörös nő arcát elöntötte az öröm.
– Óh, Theofil!
– Csak a lányod, hogy félreértés ne essék – erősítette fel a károgását Henderson. – Te majd szépen félrevonulsz egy nyugodalmas helyre.
– Persze hogy félrevonulok... nem akarom én senki boldogságát megzavarni, nem én!
Jerry oldalba bökte a vörös fiatalembert, aki leplezetlen diadallal a lenyalt hajúra vigyorgott.
– Hogy vagy, Michael, hogy érzed magad?
A lenyalt hajú lecsapta asztalkendőjét. A kendő magával sodort egy pohár bort. A kiömlő ital vöröse vészjósló foltot rajzolt a fehér abroszra.
– Megbolondultál, Theo bácsi? Ezt a kis ringyót? Ha tudni akarod, hát ezzel még én is...
A varjú felemelkedett, és horgas ujjával az ajtó felé bökött.
– Takarodj a házamból, Michael Monty! Többé ne lássalak! Kitagadlak, egy rohadt fillért sem látsz tőlem; ezt jobb, ha most mindjárt tudomásul veszed. Holnap reggel szedd a sátorfád, és tűnj el! Jól vagy, drágám?
Jerry szeplői ragyogtak, mint az aranylencsék.
– Jól, Theo bácsi!
– Mostantól kezdve csak Theo vagyok, darling. És te hogy vagy, Henry?
A csiptetős férfi megtörölte a száját, és letette az asztalkendőjét a tányérja mellé. Lassan felemelkedett; gúnyosan mosolyogva a varjúra nézett.
– Gratulálok, Theofil. Mindig is jó testvér voltál. Sok szerencsét kívánok... bár... felesleges fáradság volna, ha magam is hinnék benne.
– Miért, Henry? – kérdezte Henderson élesen. – Miért? – Mert ma éjszaka meghalsz, Theofil – mondta a cvikkeres, és kiment a szobából.

14.

Feleslegesnek éreztem magam, mint tyúkszem a hüvelykujjon. Óvatosan felemelkedtem, hogy lelépjek, de Theo Henderson észrevette a mozdulatomat, és visszaparancsolt.
– Maga csak maradjon! Az én alkalmazottam, vagy mi a fene!? Majd ha szólok, hogy elmehet, akkor szedheti a sátorfáját!
Nemigen csípem az ilyesféle hangot, még akkor sem, ha annyira gazdag a gazdája, mint Henderson; ezúttal azonban mégis befogtam a számat. Ha ugyanis kinyitom, a többiek óhatatlanul állásfoglalásnak tekintenék, márpedig eszem ágában sem volt állást foglalni Henderson és családja vitájában.
– Hol volt az esküvő, Theo? – kérdezte a kövér, vörös nő, és szemrehányóan a lányára pislantott.
– A szobámban – mondta Henderson tömören. – Az inasom és a kapus voltak a tanúk. Úgy döntöttem, hogy mellőzöm a formaságokat. A jelenlétetek csak elvette volna a kedvem az egésztől. Igaz, Jerry?
– Tökéletesen, Theo – bólintott a lány. – Henderson felemelkedett, és rám nézett.
– Most van vége a vacsorának. Menjen, és feküdjön le! De tudnia kell, hogy éjszaka is tart a szolgálata. Ha kiáltok, rontson be a szobámba, mert gyaníthatóan kedves rokonaim az életemre törnek. Hallotta, mit mondott Henry?
– Természetesen – bólintottam. – Majd nyitva tartom a szemem, és alvás közben sem csukom be. Ámbátor én az ön helyében nem vennék készpénznek minden elhamarkodott kijelentést, ami vacsora közben hangzik el.
Henderson gúnyosan lebiggyesztette a száját.
– Hát én annak veszem! Ami pedig Önt illeti, szerencsére nincs a helyemben.
Ebben mindketten egyetértettünk.

15.

Annál is inkább, mert a félhomályos folyosón Wendy Henderson megfogta a karom.
– Mr. Lendvay. Válthatnánk néhány szót?
Sejtelmesen duruzsolt a fülembe, s mintha puha ajka a fülcimpámhoz ért volna.
Mire felocsúdtam, már a szobájában ültem egy karosszékben.
– Ne értse félre – suttogta elpirulva –, hogy a szobámba cipeltem, de... itt a falnak is füle van. Csak annyit szeretnék mondani..., hogy...; ne vegye komolyan, amit apám mondott.
– Egyáltalán nem veszem komolyan – biztosítottam –,. hacsak valóban nem akarja megölni!
– Ugyan, hová gondol! Apa a légynek sem tudna ártani. Hiszen éppen ez a legnagyobb baja. Ha akkor Afrikában ...
– Most mit csinál?
– A szobájában ül, és a kisvasútjaival játszik. Talán már el is felejtette, mit mondott Theo bácsinak.
– Valóban éppen tizenöt évvel ezelőtt történt az a sajnálatos dolog...?
– Hogy Theo bácsi tönkretett bennünket? Hát, ha ő mondja!
Megvontam a vállam, és felálltam.
– Nyugodjék meg, Miss Henderson. Ha az édesapja valóban a légynek sem árt, nincs miért nyugtalankodnia.
Kiléptem az ajtón, de nem tudtam megállni, hogy mielőtt felszívódok, a folyosó félhomályában vissza ne fordítsam a fejem.
Dermedten állt a nyitott ajtó előtt, és mintha leplezetlen félelem csillogott volna a tekintetében.

16.

Már majdnem elértem a szobám ajtaját, amikor egy kar kinyúlt egy sötét sarokból, és elkapta a vállam. Megperdültem, hogy behúzzak neki egyet, de tiltakozón felemelte a kezét.
– Ne! Michael Monty vagyok. Én csak... Leeresztettem a karom.
– Mi az ábra, Mr. Monty?
– Beszélhetnénk valahol?
Leginkább aludni szerettem volna, de sóhajtva megadtam magam.
– Jöjjön be a szobámba! Megkínálom egy whiskyvel.
Az üveg whisky, amit vacsora előtt találtam az éjjeliszekrényemben, bizonyára Theo Henderson külön ajándéka volt. Lecsavartam a kupakját, és töltöttem két egészséges adaggal.
– Nos?
Egyetlen hajtásra kiitta, és elfintorította a száját.
– Mit szól hozzá, kirúgott! Elvette azt a vörös ringyót, engem meg olajra léptetett. Pedig, őszintén szólva, számítottam egy kis örökségre. Nagyon jól jönne néhány ezer dollár!
– Kicsoda ön tulajdonképpen, Mr. Monty?
– Ó, csak egy távoli, szegény másodunokaöcs. Theo bácsi első feleségének a testvére volt az anyám. Egyébként már sok mindenfélével megpróbálkoztam, de valahogy nem akart igazán összejönni semmi. Különben van egy óriási üzleti ajánlatom az ön számára, Mr. Lendvay... Soha vissza nem térő alkalom.
– Éspedig?
– Ölje meg Theo bácsit! Maga olyan zsaruféle, biztos kifektetett már egy-két csirkefogót. Mi az magának, nem igaz?
– Igaz – bólintottam szerényen.
– Kinyírja valahogy... lehetőleg nyom nélkül. Ha hozzájutok az örökrészemhez, kap ezer dollárt. Szép pénz egy ilyen vén striciért, nem?
– Túlságosan is bőkezű – bólintottam. – Csak nem látom be, hogyan jutna ön ahhoz a pénzhez, amiből kifizethetné a vérdíjamat.
– Nem öntene még egy adaggal? Hogyan jutnék hozzá? Hát ha ma éjszaka feldobná az öreg a talpát, a házasságot érvényteleníteni lehetne. Hiszen lényegében meg sem történt, nem igaz? Végeztem egy évet a jogon, és egy tantörténet éppen valami hasonló esetről szól. Nos, hogy tetszik az ötletem?
Felemelkedtem, hogy tudtára adjam, részemről befejezettnek tekintem a beszélgetést.
– Nem igazán – mondtam. – Túlságosan is bizonytalan a dolog. Én pedig, csak biztosra megyek. Ő is felállt, és megvonta a vállát.
– Kár. Pedig Theo bácsi így is, úgy is kinyiffan. Na, viszlát!
Az ajtó mintha helyeselt volna neki, nagyot nyekkent, ahogy becsukódott.
Mivel egyre a vacsoránál elhangzottak zsongtak a fejemben, elhatároztam, hogy birkaszámlálást tartok.
Magam elé képzeltem egy zöld élősövényt s egy csapat birkát, amint egyesével átugrálnak felette. Húsz fehér, a huszonegyedik fekete.
Alighanem tizenötnél tartottam, amikor halkan megkopogtatták az ajtót.
Fogtam a stukkeromat, elzavartam a birkákat, és az ajtó mellé álltam.
– Ki az?
Nem felelt senki, de ismét felhangzott a halk kopogtatás...
Óvatosan elfordítottam a kulcsot, és villámgyorsan kitártam az ajtót. Hiába tartottam azonban előre a stukkert, nem volt odakinn semmi, csak a sötétség. Már-már azon voltam, hogy visszavonulok, amikor a sötétség megszólalt az orrom előtt.
– Szabad beszélni néhány szót veled, uram?
Kiguvasztottam a szemem, és végre felfedeztem a tőlem néhány centiméterre szobrozó Longót. Fekete arca és fekete ruhája beleolvadt az éjszakába. Még a szeme sem világított.
Sóhajtva kitártam az ajtót, és utat engedtem neki.
Hiába mutogattam a székre, csak a fejét rázta.
– Mister, te láttál engem – mondta rekedt, ijedt hangon.
– Láttalak – mondtam bizonytalanul.
– Feláldoztam Mr. Hendersont – mondta. – Felajánlottam a kaktuszistennek!
– Elég helytelen – csóváltam meg a fejem. – És ha kaktuszisten komolyan veszi a kívánságodat?
– Kaktuszisten komolyan veszi – mondta határozottan. – Mr. Theo Henderson meghal ma éjszaka. Kaktuszisten megöli!
– Hm – morogtam. – Ha a dolog ennyire komoly, és ennyire biztos vagy benne, hogy kaktuszisten kinyírja Mr. Hendersont, mit akarsz tőlem?
– Te tanú voltál, uram.
– Tanú?
– Mr. Hendersont holnap reggel holtan találják, uram: Kaktuszisten megöli. Biztos. Te ne mondd rendőröknek, hogy mit láttál. Hogy engem láttál varázsolni.
Általában nem szoktam könnyelmű ígéreteket tenni, a rám törő álmosság azonban elaltatta az éberségemet.
– Jól van, jól – mondtam beletörődve. – Ha Hendersont megöli kaktuszisten, nem szólok róla, hogy te csináltad a varázslatot, így már jó lesz?
Nagy komolyan bólintott.
– Jó lesz, uram. Köszönöm. Ma van a bosszú éjszakája! Köszönöm, uram!
Longo lelépett, én becsuktam az ajtót, fejjel előre belezuhantam az ágyba, s még abban a szempillantásban el is aludtam anélkül, hogy egyetlen birkát is megszámoltam volna.

17.

Amikor felriadtam, a nap besütött az ablakon. Néhány másodpercig törtem a fejem, hogy hol az ördögben lehetek, aztán villámgyorsan eszembe jutott minden. Oldalamra fordultam, és nagyot ásítottam. Vigye el az ördög Hendersont.
Megkopogtatták az ajtómat. Keményen, fenyegetően.
– Mr. Lendvay! Ébredjen, Mr. Lendvay...!
Lelógattam a lábam az ágyról, és arra gondoltam, hogy a kopogtatásoknak is egyéniségük van, éppen úgy, mint a telefoncsengéseknek. Ha egyszer időt tudok szakítani rá, szívesen megismertetem önöket a kopogtatások lélektanával.
Nos, ez a kopogtatás, mint mondottam, fenyegető volt. Nem a hangerejénél fogva, nem, hiszen aki kopogtatott, nem döngette az ajtót, nem is rugdosta, mégis szinte sütött a fenyegetés a koppanásokból.
Villámgyorsan magamra kaptam a köpenyem; és kinyitottam az ajtót. Tom, Theo Henderson újsütetű sógora állt a folyosón.
Vörös, kerek arcán egymást érték a különböző töltésű érzelemhullámok.
– Keljen már fel, a jó Krisztusát! – sziszegte. – Maga itt alkalmazott, vagy micsoda... nem?
– Mr. Hendersoné, és nem a magáé! – igyekeztem megőrizni magabiztosságomat.
– Hiszen éppen erről van szó – nyögte némiképpen megenyhülve. – Vigye el a fene! Csalhatatlan biztossággal megéreztem, hogy történt valami az éjszaka. Méghozzá olyasmi, amit közönségeseti csak „szörnyűség”-ként szoktak emlegetni.
Visszapattantam a szobába a nadrágomért és a stukkeromért.
– Mi történt, pajtás?
– Hát... Theo bácsi egész éjszaka a szobájában volt, és... most is ott van! Hiába kopogok, nem válaszol.
– Na és? Nem kíváncsi magára. Meg tudom érteni. Meghökkent, és kivicsorította a fogát.
– Megőrült, pajtás? Most egyáltalán nem rólam van szó... Az elmúlt éjszaka a nászéjszakája volt, pajtás! És ahelyett, hogy harmatos nejével töltötte volna, bezárkózott a szobájába, és be sem dugta Jerryhez az orrát. Hagyta egyedül szegényt... Képzelje, Jerry hogy bánkódott.
– Képzelem.
Szerencsére nem vette észre a hangomban rejlő iróniát.
– Mit akar tőlem? Mit csináljak az öreggel? Nekem az a dolgom, hogy vigyázzak rá, nem az, hogy rábeszéljem a nászéjszakára.
– Ki kell hozni a szobájából!
– És ha nem akar?
– Miért ne akarna?
– Hátha meggondolta a dolgot. Talán rájött, hogy még nem eléggé érett egy házasságra.
Csípőre tette a kezét, és szembefordult velem.
– Maga tényleg ilyen hülye, vagy csak ...
Nem mondta tovább, és ez volt a szerencséje. Továbbá az, hogy éppen Theo bácsi ajtaja elé érkeztünk, ahol már kisebb csődület várt bennünket. Ott volt majd mindenki, aki a házban lakott, Theo Henderson kenyerét pusztítva, egyedül Henry bácsi cvikkeres képét nem tudtam felfedezni.
Alighogy odaléptem hozzájuk, a kövér, vörös nő fenyegetve rám támadt.
– Hol az ördögbe kószál, ember? Az a dolga, hogy ott legyen, ahol szükség van magára! Csináljon már valamit, az ördög vigye el.
Válaszra sem méltattam. Ehelyett mélyen Wendy Henderson szemébe néztem, aki lesütötte a pillantását. Michael Monty ezzel szemben helykén nézett rám, és cinkos kacsintást küldött felém. Longo a falat támasztotta: mozgott a szája, mintha buzgó imákat küldözgetne kaktuszistenhez. Jerry anyja kezét fogta, és inkább aggodalom tükröződött az arcán, mint kétségbeesés.
Éppen mondani akartam valami bátorítót, amikor elkapta valaki a térdem.
Kegyetlen Tüske volt, az indián főnök.
Villogott a szeme, ahogy csak egy igazi sziú indiáné villoghat, ha egy megveszekedett sápadtarc kerül az útjába.
– A nagy Manitu bosszút áll – suttogta és szapora bólogatásba kezdett. – Elérkezett a bosszú ideje!
Mondani akartam neki valami bátorítót, hogy vége a télnek, és a bölénycsordák hamarosan visszatérnek a végtelen prérikre, amikor Michael Monty felvisított, mintha nyúznák.
– A kurva életbe! Seggbe szúrt ez az idióta! Várjál csak, te rohadék!
A tolldíszes indiánfőnök eliramodott a folyosó vége felé, Monty utána. Mi pedig ott maradtunk, kétségeink között hányódva.
– Csináljon már valamit, a fene egye meg! – mondta a kövér anyós. – Törje be azt a rohadt ajtót!
Nem volt valami eredeti ötlet, de annál hasznosabb. Mégis, mielőtt megfogadtam volna, szólongatni kezdtem Hendersont.
– Mr. Henderson! Keljen már fel, Mr. Henderson! Várja az arája a pótnászéjszakára, Mr. Henderson. Jerry dühösen bámult a képembe.
– Nem tudna normálisabb hangot használni? Letérdeltem, és bebámultam a kulcslyukon. Azaz csak bámultam volna, ha lett volna. Henderson szobája azonban nem hagyományos, hanem mágneszárral záródott, amihez tudvalevőleg nem kulcsot használ a szoba gazdája, hanem a nagyujját. Az kell ugyanis a zárra szerelt számkombináció beállításához.
Néztem néhány másodpercig, aztán felálltam. Ezt ugyan ki nem nyitja senki, hacsak valóban be nem töri az ajtót.
Megkopogtattam az ajtószárnyat. Erős, masszív fából készült, nem volt rá sok esélyem, hogy beszakítsam.
– Ide figyeljenek – mondtam. – Ez nem olyan egyszerű. Ez egy masszív ajtó, és...
A kövér anyós úgy taszított félre, mint szállongó lepkét a huzat.
– Félre! Hogyan csináljam?
– Szaladjon neki – javasoltam. – Aztán majd meglátjuk. Különben várjon egy pillanatra! Még egy utolsó felszólítást!
Csak úgy zengett a folyosó a Theo bácsi, Theo bácsi! – kiáltásoktól. Aztán mintha végszóra történne, felbukkant a folyosó végén a káromkodó indián főnök és a hátulját rugdosó Monty.
– Kitagadlak – bőgte Kegyetlen Tüske. – Egy rohadt fillért sem kapsz!
– Szarok rá – mondta könnyedén Monty, és egy utolsót rúgott a főnök fenekébe. – Már kitagadtak.
– Rajta! – intettem nagyvonalúan. – Megpróbálhatja!
Behunytam a szemem, és csak az óriási csattanásra nyitottam ki. Az ajtószárnyak úgy lógtak a zsanérokon, mintha elefánt szakította volna le őket.
Ami végül is igaz volt.

18.

A kövér, vörös nőt már nem tudtam visszatartani, de a többieknek elálltam az útját.
– Maradjanak a folyosón! Senki ne jöjjön be a szobába!
Előhúztam a stukkeromat, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
Theo bácsi ugyanis nem volt abban az állapotban, hogy fogadni tudta volna a látogatóit.
Theo bácsi egy óriási kaktuszon lógott, holtan; testét át meg átszúrták a tövisek.
Ugyanúgy, mint a szalmabábuét a kaktuszházban.
Amíg a többiek a folyosón óbégattak – a kövér anyóst is kizavartam a szobából –, visszaakasztottam az ajtószárnyakat, óvatosan, nehogy a zárhoz érjek.
Néhány pillanatnyi szemlélődés után meggyőződtem róla, hogy Theo bácsi aligha lett gyilkosság áldozata. A mágneses zárat ő maga zárta be saját maga mögött, az ablakok is zárva voltak, s különben is, a szoba a második emeleten helyezkedett el. Lenéztem az üvegen át: éppen a kéken csillogó tavacskára láttam.
Kidugtam a fejem az ajtón.
– Valaki hívja fel a rendőrséget...
Akkora óbégatásba kezdtek, hogy újra csak becsuktam az ajtót.
– Hé! – hallottam a vörös Tom hangját. – Mit csinál odabent, mi ? Nekünk jogunk van...
Kidugtam a stukkert a folyosóra. Csend lett, mint a temetőben.
Theo bácsi a kaktuszon lógott, kicsavart tagokkal, holtan. Sok ronda holttestet láttam már életemben, de Theo bácsi a párját ritkította. Úgy vicsorgott, mintha én nyírtam volna ki, nem a szívroham.
Leültem egy székre, és szemügyre vettem mindent. Nyilvánvalónak látszott, hogy szívroham vagy agyvérzés végzett vele, nekiesett a kaktusznak, az pedig felnyársalta. Ráadásul néhány kisebb kaktuszt is magával sodort estében, amelyek belemélyesztették tüskéiket.
Töprengtem, bár tulajdonképpen nem volt okom rá. Ha csak komolyan nem hiszem, hogy kaktuszisten kapta el egy fordulóra.
Hangos csipogásra rezzentem fel. Kinyitottam a szemem, és egy madárkalitkára esett a tekintetem. A nyitott kalitkában megtermett papagáj ült, s fekete gombszemével figyelmesen tanulmányozott. Bár, mint említettem, nyitva volt az ajtaja, nem jött ki, hogy üdvözöljön.
Felálltam, és odalépkedtem hozzá. Barátságos, kellemes kinézetű madár volt. Becsuktam az ajtaját, és bedugtam az ujjam, hogy megsimogassam. Olyan gyorsan kapott felém, hogy alig tudtam elrántani.
Sóhajtottam, és beszüntettem a barátkozást. Immár minden figyelmemmel a kisvasút felé fordultam, amely a sarokban árválkodott.
A szoba egész hátulsó részét egy terepasztal töltötte be, rajta a kisvasúttal, hegyekkel, dombokkal, alagúttal, váltókkal. S ami a legmeglepőbb volt az egészben; a vasutat nem villany-, hanem gőzmozdony húzta. Kis kazánján megcsillant a napfény.
Mivel volt időm bőven, nem tudtam megállni, hogy be ne gyújtsam az apró spirituszlángot a kazán alatt, aztán a kaktuszokkal kezdtem foglalkozni. Theo bácsi még a hálószobáját is telerakta kaktusszal, mintha egyetlen vágya lett volna, hogy a szűrős jószágok között aludjék.
Érdeklődve nézegettem őket, de semmi izgalmasat nem tudtam kiolvasni a tüskéikből. Nem tűnt túl valószínűnek a gondolat, hogy egyszer csak felpattantak, rávetették magukat Theo bácsira, és agyonszurkálták.
A folyosón egyre türelmetlenebbé vált a csoszogás; eszem ágában sem volt azonban beengedni őket. Hadd főjenek csak a saját levükben, ha egyáltalán van miben főniük! Hiszen Theo bácsit minden valószínűség szerint az ég akarata szabadította meg a világtól, nem pedig egy elvetemült gyilkos.
Amikor a mozdony éles sípja felrikoltott, magam is majd beestem a kaktuszok közé. A folyosón néma csend támadt: talán azt várták, hogy kinyíljon az ajtó, és az egészséges Theo bácsi lépjen ki rajta vigyorogva, kisvasúttal a kezében.
Hátrafordultam. Az apró mozdony megindult előre, és befutott egy alagútba. Közben egyfolytában sípolt, mintha szorgos pályamunkásokat akart volna figyelmeztetni a közeledésére. Kinyújtottam a karom, hogy leemeljem a terepasztalról, de a papagáj elterelte a figyelmemet. Rikoltozott, vergődött, vörös csőrét látogatta, ahogy a vonatfüttyöt meghallotta. Fekete gombszemében csillogott valami, de hogy félelem-e vagy harag, nem tudtam volna megmondani.
Amikor úgy láttam, hogy összetöri magát a kalitka vaspálcáin, meggondolatlanul utánanyúltam. A madár azonban, ahelyett, hogy méltányolta volna segítő szándékomat, felém csípett. Ismét csak millimétereken múlt, hogy nem találta el az ujjam.
Megfenyegettem, és leemeltem a kisvasutat a terepasztalról: néhány mérges gőzcsóvát lökött a levegőbe, aztán elhallgatott.
A papagáj verdesett még néhányat, mielőtt megnyugodott volna. Behunyta a szemét, mintha az iménti erőfeszítést akarta volna kipihenni.
Theo bácsi kaktuszhoz szegezett hullájára meredtem, és megpróbáltam kisütni valamit. Egészen addig törtem a fejem, amíg meg nem érkezett a rendőrség.

19.

Vermeer felügyelő a régi gárdához tartozott, s bizonyos körülmények között képes volt kellő tiszteletet tanúsítani a magánhekusok iránt. Ha a szükség úgy hozta, együtt is működött velünk. Arra persze gondosan vigyázott, hogy az elismerést ő zsebelje be a feletteseitől.
Amikor megpillantott, a fejéhez kapott.
– Atyaisten! Mint egy rossz álom! Ha magával találkozom, holtbiztos, hogy valami kiadós kis gyilkosság van a háttérben!
Ezek után kezet szorított velem, és megveregette a vállam. A kaktuszon lógó Theo bácsira nézett, és szomorúan megcsóválta a fejét.
– Ennek már nem kell orvos. De azért csak vizsgálja meg, doki!
A pocakos Sutherland doki, akit már más ügyekkel kapcsolatban volt szerencsém megismerni, kalapja karimájához értette az ujját. Lehet, hogy nekem köszönt, lehet, hogy Theo bácsinak.
Vermeer kiordított a folyosóra, hogy senkit ne engedjenek be, aztán lecsüccsent egy székre.
– Hát akkor meséljen, John! Mi az ördögöt keres Theo Henderson házában?
Ráültem egy karosszék karfájára, és részletesen eldaloltam mindent. Még azt sem hallgattam el, hogy Kegyetlen Tüske főnök fenékbe szúrt egy kaktusztüskével.
Amikor befejeztem, Vermeer megsimogatta borostás állat, ami nála a feszült gondolkodás jele volt.
– Tehát tulajdonképpen egy egész sereg embernek érdekében állt eltenni az öreget láb alól... így gondolja maga is?
– Pontosan így.
– Akkor akár el is kezdhetjük a kihallgatásokat. Kaffka őrmester... küldje be a fekete dajkát!
Azt hittem, Longo siránkozni fog, bizonygatni, hogy nem követett el semmit, hogy a varázslat komolytalan dolog; ezzel szemben Longo éppen az ellenkezőjét tette, mint amit vártunk tőle.
– Terítse csak ki a kártyáit, Longo! – mondta keményen Vermeer felügyelő, a maga rámenős modorában. – Ugye maga ölte meg Theo Hendersont?
Longo lesütötte a szemét – Elégedett mosoly bujkált a szája szegletében.
– Én, uram.
– Hát ez gyorsan ment. Hogyan csinálta?
– Készítettem egy zsuzsut, a kaktuszházban odavágtam egy kaktusz tüskéihez. Kaktuszisten megértette, hogy mit akarok, és elvette Mr. Henderson életét.
Vermeer lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.
– Mikor látta utoljára Mr. Hendersont?
– Este a vacsoránál, uram.
– Utána nem?
– Csak most, uram.
– Akkor hogyan ölte meg?
– Hiszen éppen most mondtam el. A zsuzsu ölte meg és kaktuszisten. De én kértem őket, hogy tegyék meg.
Kaffka őrmester vigyorgott, Vermeer megveregette Longo vállát.
– Most elmehet, Longo. De ne menjen messzire, mert minden percben szükségünk lehet magára. Amikor Longo kiment, odafordult hozzám.
– Nem is tudom, hogy van-e értelme végigkérdezni valamennyit. A napnál is világosabb, hogy nem történt bűncselekmény.
Nem tudom, mi mondatta ki velem a következő mondatot, de úgy bukóit ki a számon, hogy egészen biztosan nem magától jött ki.
– Pedig itt gyilkosság történt, uram!
A sokat tapasztalt Vermeer beleszimatolt a levegőbe, aztán megadóan pislantott.
– Vigye el magát az Ördög, pontosan ezt érzem én is! De hát hogy az ördögbe? Doki!
Sutherland doki becsukta a papagáj kalitkájának az ajtaját, és felénk fordult.
– Mi van?
– Én kérdem magától!
– Alighanem szívroham. Bár... Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.
– Bár?
– Ha a trópusokon lennénk, azt is hihetnem, hogy kígyómarás. Amikor még Tanganyikában éltem, nem egy hasonló esettel találkoztam. Van egy kígyó, a latin nevét mellőzném, mert az Önök klasszikus ismereteit figyelembe véve úgyis hiába koptatnám a számat, nos, van egy kígyó, melynek a marása szívrohamhoz hasonlító tüneteket produkál.
Egyszerre ugrottunk fel mind a hárman. Kaffka őrmester kapta a legmagasabbra a lábát.
– A Krisztusát, egy kígyó?!
Úgy húztuk ki a csíkot a szobából, hogy öröm volt nézni.

20.

Ahogy fejvesztetten kifelé igyekeztünk, valaki besurrant mellettünk az ajtón. Kaffka őrmester utánakapott, de nem tudta elérni.
– Atyavilág! Egy törpe!
Elmagyaráztam, hogy a törpe nemcsak törpe, hanem indián főnök is és egészen tegnap estig Mr. Henderson első számú örököse volt.
Vermeer összeráncolta a homlokát.
– Akkor a maga indián főnökének jó oka lehetett eltenni láb alól az apukáját, mi?
óvatosan kinyitotta az ajtót, és belesett a szobába.
– Hé! Jöjjön csak ki, Mr. Henderson!
– Egy frászt! – hallottam testvérem, Kegyetlen Tüske hangját. – Ez az én vadászterületem. Takarodj innen, sápadtarcú!
Kaffka őrmester eltátotta a száját.
– Ez fényképez!
A következő pillanatban vérfagyasztó sikítás rázta meg a velőnket.
– Úristen! Kígyó!
Mindhárman bedugtuk a pisztolyunk csövét az ajtón. Alig tudtunk félreugrani, amikor Sutherland doki elvágtatott mellettünk.
– Kígyószérumot, azonnal! – hörögte. – Seggbe csípett egy vipera!
Elkaptam a karját, hogy megmagyarázzam, aligha kígyóval találkozott, inkább Kegyetlen Tüske próbálta megvédeni tőle a vadászterületét.
A doktor lihegett: belelöktem Vermeer ölelő karjába, és beugrottam a szobába.
Kegyetlen Tüske a szőnyegen térdelt, és egy polaroid géppel felvételeket készített.
– Döntő bizonyíték! Döntő bizonyíték! – rikácsolta. – A fehérek jogtalanul betörtek az indiánok földjére, és... Ekkor kapta tőlem az első pofont.
– Ez árulás – mondta nyugodtan. – Hiszen elszívtuk a békepipát!
– Nem volt szó fényképezésről – figyelmeztettem.
– Ez igaz – bólintott. – Akkor most mit csináljak? Elvettem tőle a felvételeket, a zsebembe raktam, és a fülébe súgtam:
– Erről egy szót se... a fehérek előtt!
Kivettem a kezéből a gépet, csináltam egy képet Theo bácsiról, és a kezébe nyomtam.
– Emlékbe. Most pedig gyerünk...
Alig tudtam megakadályozni, hogy a közben tökéletesen magához tért Sutherland doki szét ne verje a fejét.

21.

A földszinti szalonban ültünk, kényelmes fotelokban; velünk szemben Michael Monty terpeszkedett.
– Nos, kedves Mr. Monty – kulcsolta össze kezét a felügyelő –, mi a mondanivalója az elmúlt éjszakával kapcsolatban?
Monty elmosolyodott.
– Aludtam, mint a medve. Hiszen ez volt az utolsó éjszakám ebben a tejjel-mézzel folyó palotában. Mr. Lendvay bizonyára felvilágosította, felügyelő, hogy azonnali hatállyal ki vagyok rúgva. Ha ön nem ragaszkodott volna a kihallgatásomhoz, már itt sem lennék!
– Hol lenne?
– Vannak ismerőseim,
– Férfiak, nők?
– Is-is.
– Oké. Ezek szerint önnek jó oka lett volna rá? hogy megölje Mr. Hendersont. Igaz, Mr. Monty?
Monty szívott egyet a cigarettáján, és jól sikerült füstkarikákat fújt a levegőbe.
– Kétségtelen. Ha tudom, lehet, hogy meg is teszem. De hát hogyan tehettem volna meg? Az öregúr bezárkózott egy mágneszárral. Gondolják, hogy azok után, ami köztünk történt, éppen nekem nyitotta volna ki?
Ép ésszel valóban nem gondolhattuk.
– Önnek végül is haszna lett Mr. Henderson halálából, nem?
Michael Monty elgondolkozva húzta fel a vállát.
– Hát... reggel óta én is ezen töröm a fejem. Vegyék csak figyelembe, hogy idáig kényelmesen eléldegéltem itt, a vén szaros kegyelemkenyerén. Mindenem megvolt, még némi zsebpénzem is. Most pedig mehetek a nagy bizonytalanba. Csak akkor kapok valamit, ha Theo bácsi és Jerry házasságát érvényteleníteni lehet. Bár tegnap éjszaka még úgy láttam, jó lenne, ha Theo bácsi feldobná a papucsát, most, így reggeli fényben nem vagyok biztos benne, nem jártam volna-e jobban, ha visszakönyörgöm magam a kegyeibe. T
– Akkor hát mihez kezd, Mr. Monty?
– Körülnézek. Talán tudok kezdeni valamit magammal. Ha nem, végérvényesen elzüllök. Még az is megtörténhet velem, hogy dolgozni fogok.
Olyan képpel sétált ki a szalonból, mintha már látná magát egy íróasztal mellett, ceruzával a kezében.
Majd összeestem a nagy sajnálattól.

22.

A kövér anyós bőgött, Jerry is bőgött, a harmadik rajzfilmfigura. Tom pedig a körmét rágta.
– Megölték! Biztos, hogy megölték! – óbégatott a hájas, vörös nő, és hasztalan próbált legalább egy árva könnycseppet kisajtolni a szeméből. – Pedig hogy szerettük!
– Egész éjszaka vártam rá, a legszebb hálóingemben – hüppögte a szeplős lány.
– Szétverem a fejét – mondta Tom nyomatékkal, de azt nem mondta, hogy kiét.
Vermeer várt egy kicsit, aztán ledobta a bombát.
– Értesüléseim szerint Önöknek sem jött éppen rosszul, hogy Mr. Henderson elhalálozott...
Mindhármuk arcára kiült a mély, szívből jövő felháborodás.
– Hogy gondolhat ilyet rólunk? – sápítozott a két vörös nő – Miért kellett volna...?
– Ha jól tudom, asszonyom – mondta Vermeer szárazon önnek el kellett volna hagynia a házat. Mégpedig elég gyorsan. Gondolom, nem volt éppen kedvére való a dolog.
– A lányomért bármit megtennék – mondta a bánatos anyós, és megtörölgette a szemét. – Bármit!
– Azután, gondolom, az ön... izé... Jerry... az az Mrs. Henderson sem bánkódik különösképpen az elmaradt nászéjszaka miatt!
– Ne merészelje még egyszer...! – sziszegte a lány... – Ne ám! – szorította ökölbe a kezét Tom. Vermeer azonban nem volt ijedős.
– A házasságot nem valószínű, hogy érvénytelenítik. Óriási szerencsével megszabadultak az öregembertől... Nyugodtan eltehetik a zsebkendőjüket. Ha gyilkosság történt volna, önöket is gyanúsítanám, nem vitás, így azonban...
Nyílott az ajtó, Sutherland doki dugta be rajta a fejét.
– Bejöhetek?
Vermeer kiküldte a három vörös hajút, és a dokihoz fordult.
– Csak nem...?
Sutherland szomorúan bólintott.
– De bizony, felügyelő. A laborosok most telefonáltak, hogy mérget találtak a vérében. Kígyómérget!

23.

Mint négy sóbálvány, meredtünk egymásra.
– Tehát... mégiscsak megölték – suttogta Vermeer. – A Jézusát neki, hiszen úgy be volt zárkózva, mint Al Capone, amikor a konkurens banda kereste! Lehetséges, hogy... valakit beengedett, az hozzávágott egy kígyót, a kígyó megmarta, az illető ezután fogta a kígyót, és kiment vele?
– A halott pedig becsukta utána az ajtót? – kérdeztem kajánul.
– Mondjon jobbat!
– Nem találtak kígyót a szobában? – kérdezte a doki Kaffka őrmestert. Az őrmester szomorúan rázogatta a fejét.
– Sőt, nyomot sem. Semmit, ami arra utalna, hogy gyilkosság történt. Mr. Henderson a szívéhez kapott, nekiesett a kis kaktuszoknak, aztán neki a nagynak. Az pedig felnyársalta.
– Hm. Mi történik, ha az a bizonyos kígyóméreg bejut a szervezetbe?
– Szívbénulást okoz – mondta tömören a doki.
– A szívbénulást tehát már meg tudjuk magyarázni... Az a kérdés csupán: hogyan jutott a méreg a szervezetébe?
– Talán lenyelte – mondta Kaffka. A doki csak legyintett.
– Úgy nem hat. Vérbe kell jutnia.
– Akkor valaki megszúrta egy tűvel – próbálkozott Vermeer. – Ki lehet mutatni a tű nyomát a holttesten? A doki határozottan nemet intett.
– Úgy tele van szurkaivá, mintha sündisznókkal verekedett volna. Kizárt dolog, hogy megtalálnák a tű nyomát, ha egyáltalán azzal ölték meg. Különösen a keze néz ki rondán, ahogy esés közben a tövisekbe markolt.
Vermeer hallgatott, aztán türelmetlenül toppantott.
– Így nem megyünk semmire. Híába tudjuk, hogy kígyóméreggel Ölték meg, ha nem tudjuk, hogyan. A lezárt szoba rejtélyét pedig nem lesz könnyű megoldanunk.
Mint ahogy nem is volt az.

24.

– Az ördögbe is, ki ért itt a kígyómérgekhez egyáltalán? – füstölgőn Vermeer.
Bármennyire is nem tetszett a dolog, kénytelen voltam még egyszer, részletesen elmondani Henry Henderson szomorú történetét, amit egyszer már futólag említettem neki. Vermeer felugrott, és a homlokára csapott.
– Ez az. Hiszen megvan a mi kígyószakértőnk! A fiatalabb Henderson évtizedekig kígyókkal barátkozott. Holtbiztos, hogy ő nyírta ki a fivérét!
– Hogyan?
– Beengedte, Henry Henderson pedig beleszúrta a mérget.
– Aztán?
– Hát... Theo bácsi becsukta mögötte az ajtót.
– Ahelyett, hogy segítségért kiáltozott volna? Mennyi idő kell hozzá, doki, hogy a méreg hatni kezdjen?
– Cirka húsz másodperc. De már tíz másodperc múlva jelentkeznek a rosszullét első tünetei.
– Ha ez így van, inkább ki kellett volna tárnia az ajtót, mint becsukni – mondtam.
Vermeer az ajtó felé indult, és intett, hogy kövessük.
– Meglátogatjuk Mr. Henry Hendersont a barlangjában... Velem tartanak?
Nem szívesen ugyan, de ott buktattam mögötte a lépcsőn, ahogy a toronyszoba felé igyekeztünk. Már előre az arcomon éreztem Wendy szemrehányó tekintetét.

25.

Nos, szemrehányó tekintetben nem is volt hiány. Henry Henderson feltett csíptetőjén keresztül vizslatott bennünket, míg Wendy keze remegett az idegességtől. Megpróbáltam rámosolyogni, de nem sikerüli valami fényesen, ezért aztán nem is kísérleteztem tovább.
A kölcsönös bemutatkozás után Vermeer Henry Hendersonhoz fordult.
– Bizonyára tudja, Mr. Henderson...
A cvikkeres, szőke szakállú férfi felemelte a kezét.
– Tudom, Theót megölték. Rászolgált. Nagy boldogsággal tölt el, hogy éppen azon az éjszakán, amelyen tizenöt évvel ezelőtt...
Görcsbe meredt a nyaka, és szinte kifordult a szeme az erőlködéstől.
Wendy odaugrott hozzá, és megrázta a karját.
– Apa!
Henry Henderson villámgyorsan magához tért.
– Bocsánat, uraim. Néha, ha rám törnek az emlékek, elveszítem az uralmat az idegeim felett. Különben nem is vagyok teljesen beszámítható. Papírom van róla, akárcsak hülye unokaöcsémnek. Két hülye egy családban, mit szólnak hozzá?
– Apa, kérlek...!
Vermeer kinyújtotta az ujját, és Hendersonra bökött vele.
– Lehet, hogy ön ölte meg a testvérét, Mr. Henderson? Lehet...
– Tiltakozom, felügyelő! – sikoltotta Wendy, védőn átkarolva az apját. – Apa, nem vagy köteles beszélni... Henry Henderson gyengéden eltolta magától.
– De én akarok, kislányom. Boldog vagyok, felügyelő, hogy Theo nincs többé. Azért pedig még boldogabb, hogy kínos halállal halt meg. Ami a kérdését illeti, nagyon is lehetséges, sőt valószínű, hogy én öltem meg. Nyugodtan elmondhatom, hiszen nem vagyok beszámítható...
– Hogyan?
– Arra önnek kell rájönnie, felügyelő! Ha elmondanám, még beszámíthatónak tartanának. Bizony, bizony, uraim! Maguknak kell megfejteniük a rejtvényt! Nem tudom, képesek lesznek-e rá.
– Majd elválik – biccentett Vermeer. – Mióta foglalkozik kígyókkal, Mr. Henderson?
– Gyermekkorom óta. De miért...?
– És kisvasutakkal?
Önkéntelenül is körbepillantottam. Szerte a szobában megkezdett s még be nem fejezett vasúti kocsik, terepasztaldarabok, titokzatos alkatrészek hevertek festői összevisszaságban.
Henry Henderson mosolygott.
– Mióta megjöttem Tanganyikából. Tudja, felügyelő, valahogy nem úgy alakultak ott a dolgok, ahogy szerettem volna. Azóta testvérem kegyelemkenyerén élek. Gondoltam, valahogyan hasznossá tehetném magam. Például, ha elnyerném a játékvasút-építés Nobel-díját. Mit szól hozzá?
– Eredeti ötlet – bólintott a felügyelő. – Milyen vasutakat készít?
– Mindenfélét. Már egy eredeti pullmanluxuskocsit is megterveztem, de bizonyos problémák miatt...
– Arra gondoltam, hogy mi a mozdonyok hajtóanyaga.
– Ó, nem is gondoltam volna, hogy felfigyel rá. Nos, uraim, kizárólag gőzmozdonyokat készítek. A villanymozdony nem érdekel.
Felálltam, az egyik rendetlen terepasztalhoz sétáltam, felvettem egy oldalára dőlt apró mozdonyt. Forgattam az ujjaim között, és egyszerre csak az a megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam, hogy a játékvasútnak, egy emelettel lejjebb, köze van Theo Henderson meggyilkolásához. Sőt már abban is biztos voltam, hogy a cvikkeres, Trockij-képű Henderson ölte meg Theo Hendersont.
Wendyre néztem: a lány elkapta a pillantásom, és lesütötte a szemét.
– Elhunyt testvére szobájában találtunk egy játékvasutat – mondta Vermeer. – Azt is ön készítette, Mr. Henderson?
– Persze – mondta közönyösen Henry bácsi. – Ki más?
– Ha jól tudom, ön nem kedvelte a testvérét, Mr. Henderson.
Wendy apja felkacagott.
– Értem, mire céloz, felügyelő! Ha utáltam a testvéremet, miért ajándékoztam neki vasutat, nem igaz?
– Uhum.
– Megmagyarázom. Theo ki nem állhatta, ha valaki tud valamit, amit ő nem. Gyűlölte a kisvasútjaimat, Éppen ezért tegnap este, emlékeztetni akarván egy régi éjszakára, leküldtem neki azzal az idióta fiával egy mozdonyt néhány kocsival. Gondoltam, ha meglátja, megüti a guta. Még használati utasítást is mellékeltem hozzá!
– Hm. Alaposan megnézzük még azt a vasutat, Mr. Henderson.
Henry Henderson felvonta a vállát.
– Miattam szét is szedhetik. Csak ha kiderült, hogy zsákutcába futott a nyomozásuk, hozzák vissza. Azonkívül szeretném visszakapni a madaramat is.
Vermeer nem reagált, így én vettem fel a kérdezés fonalát.
– Az öné a madár, Mr. Henderson?
– Az enyém hát. Kié lenne.
– Hogy került a testvére szobájába?
– Úgy, hogy kölcsönadtam neki néhány napra. Néhanapján feljött hozzám, és... elbeszélgettünk. Egyszer megemlítette, hogy elvinné egy-két napra a papagájomat. Még Tanganyikából hoztam magammal, békés, barátságos állat. Gondoltam, most, hogy tizenöt hosszú év múlt el azóta, igazán kölcsönadhatom Rebekát néhány napra.
– Rebekát?
– Így hívják a madarat.
Ezzel aztán meg is feneklett a beszélgetés. Wendy szánakozva nézett az apjára, akinek elhomályosult a tekintete, mintha a lelke kisétált volna a testéből.
Vermeer legyintett, és felállt.
Semmivel sem lettünk okosabbak.

26.

– Nos, Mr. Lendvay – tette fel a. kérdést a felügyelő, ahogy visszatértünk a szalonba –, mi a véleménye?
– Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, uram, de biztos vagyok benne, hogy Henry bácsi nyírta ki a testvérét.
– A kisvasútra gondol?
– Nem tudom. Mindenesetre az is gyanús.
– Gondolja, hogy a mozdonyba dugott egy kígyót? Azon kívül, hogy él sem férne benne, hol van most a dög, mi ?
– Nem tudom – mondtam megadóan. – Lehet, hogy nem is kígyó...
Vermeer leintett...
– Ide figyeljen, Mr. Lendvay, most olyat hall tőlem, amit jobb, ha sürgősen el is felejt. Theo Hendersont mindenki utálta. Henry Hendersonnak minden joga meg volt rá, hogy eltegye láb alól. Persze nem alkotmányos jogot értek ez alatt... Ha megtette, hát megtette! Diliflepnije van, úgysem büntethető. Ha tovább kaparjuk a dolgot, csak fiaskó érhet bennünket. Ha a riporterek kiszagolják hogy gyilkosságra gyanakszunk, és nem tudjuk megoldani a lezárt szoba, rejtélyét, kapok a fejemre. Néhány évvel nyugdíjazásom előtt nem szeretnék kockáztatni. Mindenkinek kényelmesebb, hogy Theo Henderson szívrohamot kapott. Legfeljebb ifjú nejére néznek majd gyanakodva a jobb társaságban, de emiatt főjön az ő fejecskéje. Nem igaz?
Kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Ha én vagyok az ő helyében, talán hasonlóképpen cselekszem.
Csak hát, sajna, a saját helyemben voltam.

27.

Vermeer és Kaffka rövidesen eltávoztak, egyetlen ügyeletes rendőrt hagyva hátra. Mivel Vermeer utasítása értelmében csak engem bocsáthatott be a szobába, éltem is az alkalommal.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és beültem egy karosszékbe. Theo bácsi hullája még mindig ott lógott a kaktuszon: úgy tartotta átölelve, mintha magával akarta volna vinni a túlvilágra.
Törtem a fejem, de nem jöttem rá semmire. Felálltam, odamentem a terepasztalhoz, megpiszkálgattam a kisvasutat. Semmi gyanús nem volt rajta, amit kapcsolatba hozhattam volna Theo bácsi halálával.
Elővettem az öngyújtómat, és alágyújtottam az aprócska kazánnak. Aztán a kalitka mellé ültem és a papagájt vettem szemügyre. Bátran nézett szembe velem: feltehetően neki is megvolt a véleménye rólam.
Addig ültem szótlan és mozdulatlan, amíg a mozdony felvisított. Apró gőzpamacsokat lökött ki a kéménye, s a vonat egyre gyorsuló mozgással befutott egy alagútba.
A madár, ahogy meghallotta a sivítást, nyugtalankodni kezdett. Előbb csak idegesen ugrált ide-oda az ülőfáján, majd ahogy a sivítás erősödött, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki a zaj, nekivágódott a kalitka oldalának, verdesett a szárnyával, és fájdalmas rikácsolásba fogott. Mivel úgy láttam, hogy egyik szárnya vége beakadt a kalitka fémrácsai közé, kinyitottam az ajtaját, és bedugtam a kezem, hogy segítsek rajta.
A madár villámsebesen felpattant az ülőfára, és felém vágott. Csőre csak súrolta a kézfejem; nem serkedt vér a csípése nyomán.
Megszívtam az ujjam. Mintha egy túlvilági hang azt súgta volna, hogy valami megváltozott a szobában, mióta utoljára eljátszottuk ugyanezt. Akkor is begyújtottam a kazánt, a mozdony sípolt, a papagáj vergődött, én ki akartam segíteni, Rebeka pedig meg akart csípni... Mi az ördög az, ami akkor még itt volt, most pedig nincs...? És főleg: ki járt azóta a szobában? Csak a rendőrség emberei és az indián főnök...
Az indián főnök! Hirtelen eszembe ötlöttek a polaroid képek. Zsebemhez kaptam, és előbányásztam őket. Három volt belőlük, majdnem teljesen egyformák. Rajtuk volt a kisvasút, Theo bácsi a kaktuszon és Rebeka... Rebeka...
Aztán észrevettem. Rebeka csőre! A képen sárga csőre volt a madárnak, most pedig piros...
Visszaugrottam a kalitka mellé, de ezúttal óvakodtam bedugni az ujjam. Rebeka ingerülten nézett rám, mintha dühítené, hogy megfejtettem a titkát. Belenéztem az itatóedényébe: sárga festékcsíkokat láttam úszni a víz felszínén.
Mindent megértettem.

28.

Vermeer remegő kézzel szívta a szivarját, amikor befejezéséhez közeledett az elbeszélésem.
– Henderson sejtette, hogy testvére az életére tör, éppen ezért alkalmazott detektíveket. Henry Henderson viszont megpróbálta elriasztani őket, mint jómagámat is, amikor a kaktuszok mögül megfenyegetett kaktuszisten nevében. Talán Longo is segített neki, ki tudja?
Mindenesetre tökéletesen megtervezte a gyilkosságot. Betanította a papagájt, hogy a kisvasút mozdonyának füstjére verdessen a szárnyával, s amikor segíteni akarnak rajta, csípjen bele a segíteni kész kézbe. Ezután bekente kígyóméreggel kevert festékkel Rebeka csőrét, és a vasutat Rebekával együtt Theo bácsinak ajándékozta. Theo Henderson alágyújtott a kazánnak, a többi már magától ment...
Vermeer elnyomta a szivarját, és ment, hogy megtartsa sajtóértekezletét.
Nem mindennapi esemény, ha egy rendőrfelügyelő megfejti egy lezárt szobában történt gyilkosság titkát.

29.

A tárgyalás után, amelynek során Henry Hendersont mint beszámíthatatlant zárt intézetbe utalták, leültünk a bíróság épületének lépcsőjére. Wendy fagylaltot evett, én hamburgert, Kegyetlen Tüske a békepipáját szívta.
Amikor feltűnt Vermeer a láthatáron, a törzsfőnök felugrott, és mielőtt megakadályozhattam volna, eltűnt a járókelők között.
Néhány másodperc múlva a fülünkbe csapott a felügyelő kétségbeesett ordítása.
– Fogják meg! Seggbe szúrt ez az idióta!
Felpattantunk, és kéz a kézben felszívódtunk a nagyváros forgatagában.

30.

Amikor John C. Lendvay befejezte történetét, elmosolyodott, és meghajolt.
– Jövő héten láthatjuk egymást, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történetet hallanak majd tőlem. Addig is kellemes hétvégét kívánok!
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.

(Vége)